/ Language: English / Genre:antique

Válogatott elbeszélések

Thomas Mann


THOMAS MANN

VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK

TARTALOM

TRISZTÁN

TONIO KRÖGER

HALÁL VELENCÉBEN

ÚR ÉS KUTYA IDILL

MARIO ÉS A VARÁZSLÓ

TRAGIKUS ÚTIÉLMÉNY

AZ ELCSERÉLT FEJEK

INDUS LEGENDA

TRISZTÁN

TRISTAN

1902

FORDÍTOTTA

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

1

Ez itt az Einfried, a szanatórium! Fehéren, élesen kirajzolódva pihen terjedelmes főépületével, oldalszárnyával a nagy kert közepén, melyet barlangok, lugasok, faháncs pavilonok ékesítenek, míg palatetőzete mögött fenyők zöld koszorújában zömöken és lágyan tagolva merednek égre a hegyek.

Ma is Leander doktor vezeti az intézetet. Kétágú, fekete szakállt visel, mely kemény és gön-dör, mint a bútortömésre használt lószőr, vastag, csillogó szemüveget hord, s a fellépése olyan, mint akit a tudomány lehűtött, megedzett, csendes, elnéző pesszimizmussal itatott át, a szenvedőket pedig rövid pórázra fogja, és a maga zárkózott módján tartja bűvkörében mindazokat, akik gyengék arra, hogy törvényt szabjanak maguknak, és be is tartsák ezeket a törvényeket, s akik kiszolgáltatják neki vagyonukat, hogy szigorúsága legyen őr fölöttük.

Ami Osterloh kisasszonyt illeti, fáradhatatlan odaadással áll a háztartás élén. Uramisten, milyen iparkodással lohol lépcsőn fel, lépcsőn le, az intézet egyik végétől a másikig! Uralkodik a konyhában és az éléskamrában egyaránt, matat a fehérneműs szekrényekben, irányítja a személyzetet, és a takarékosság, a higiénia, az ízlés és a külső csín szempontjainak figyelembevételével ellátja a ház asztalát, őrületes körültekintéssel gazdálkodik, és túlhajtott buzgalmából valami állandó szemrehányás szól az összes férfiakhoz, akik közül még egynek sem jutott eszébe, hogy feleségül vegye. Arcán azonban két kerek kárminpiros foltban ott piroslik az olthatatlan reménység, hogy egykor Leander doktorné lesz belőle...

Ózondús levegő, csöndes, nyugalmas légkör... bármit is mondjanak Leander doktor irigyei és vetélytársai, az Einfried tüdőbetegeknek melegen ajánlható. De itt nemcsak sorvadásosak vannak, hanem mindenfajta páciensek, urak, hölgyek, sőt gyermekek is: Leander doktor a legkülönbözőbb eseteknél tud jó eredményeket felmutatni. Vannak itt gyomorbetegek, mint Spatzné, a városi tanácsos felesége, akinek különben fülbaja is van, szívbajos előkelőségek, agyalágyultak, csúzosak és minden fokú idegbajosak. Egy cukorbeteg tábornok dörmögve és dohogva itt éli föl nyugdíját. Több sovány, beesett arcú úr meg azzal a jellegzetes lábdobáló járással lépdel, mintha nem volna ura végtagjainak, amiből semmi jót sem lehet kiolvasni. Egy ötvenéves hölgynek, Höhlenrauch lelkész feleségének, aki tizenkilenc gyereket hozott a világra, és már egyáltalán nem képes gondolkozni, soha sincs maradása, s bolyong, bolyong valami buta nyugtalanságtól űzetve, külön ápolónője karján, már majdnem egy éve, meredten és némán, céltalanul és riadtan a nagy házban.

Hébe-hóba meghal valaki a „súlyosak” közül, akik szobájukban fekszenek, és sem ebédeken, sem a társalgóban nem jelennek meg, de senki sem tud róla, még szomszédjuk sem. Halk éjen suttyomban lopják ki a viaszarcú vendéget, és az Einfriedben folyik tovább az élet; masszázs, villanyozás és oltás - a zuhany, fürdő, tornászás, izzasztás és belehelés az újkor minden vívmányával felszerelt különböző helyiségekben...

2

Csakugyan víg élet járja itten. Az intézet virágzik. A portás, ha új vendégek érkeznek, az oldalszárny bejáratánál meglóbálja a nagyharangot, s az elutazókat Leander doktor és Osterloh kisasszony szépen egész a kocsiig kíséri. Micsoda alakok fordultak meg már itten! Még egy író is itt tanyázik, holmi bogaras különc, aki egy ásvány vagy valami nemeskő nevét viseli, s itt lopja a Jóisten drága napját...

Egyébként Leander doktor mellett egy másik orvos is van a könnyű esetek és a reménytelenek számára. De ezt Müllernek hívják, s rá nem is érdemes a szót vesztegetni.

2

Január elején Klöterjahn nagykereskedő - Klöterjahn A. C. és Tsa cég tagja - elhozta ide feleségét: a portás meglóbálta a harangot, és Osterloh kisasszony üdvözölte a messziről ideutazott uraságokat lenn a földszinti fogadószobában, amely, mint csaknem az egész előkelő

ódon ház is, csodálatosan tiszta empire stílben volt berendezve. Rövidesen megjelent Leander doktor is; meghajolt, s komoly beszélgetésbe kezdtek, mely mindkét fél tájékoztatására szolgált.

Künn a téli kert, gyékényekkel a virágágyak fölött, behavazott barlangokkal, elárvult templomocskákkal, didergett, és az új vendégek bőröndjeit két háziszolga cipelte a kocsiról, amely az országúton, a rácsos kapu előtt állott meg, mert út nem vezetett a házhoz.

- Lassan, Gabriellám, angyalom, take care,1 és csukd be jól a szádat - mondta Klöterjahn úr, hogy feleségét a kerten keresztülvezette; és ezt a „take care”-t mindenki gyengéden remegő

szívvel ismételte volna, ha az asszonyra tekint, bár az sem tagadható, hogy Klöterjahn úr nyugodt lélekkel németül is mondhatta volna.

A kocsis, aki az uraságokat az állomástól a szanatóriumig hozta, egy durva, minden finomság nélkül való, öntudattalan ember, majdnem vihogott azon az ájulatos óvatosságon, amivel a nagykereskedő feleségét kiemelte a kocsiból; csakugyan úgy látszott, hogy a két pej, a csendes, fagyos levegőben gőzölögve, hátraforgó szemekkel, erőlködve figyelte ezt a fájóan kínos kiszállást, és a sok gyenge grácia és a törékeny, finom asszony virágteste láttára szinte aggódott.

A fiatalasszonynak a légcsöve volt megtámadva, amint azt a bejelentő levél is határozottan kimondotta, amit Klöterjahn úr a Keleti-tenger partjáról intézett az Einfried igazgató orvosához, s ezer szerencse, hogy nem a tüdőről volt szó. De ha a tüdeje lett volna is megtámadva, ez a beteg akkor sem lehetne enyhébb, fennköltebb, átszellemültebb és lengébb, mint most, amikor köpcös férje oldalán puhán és fáradtan hátradűlt a fehérre lakkozott, merev vonalú karosszékben, és hallgatta a beszélgetést.

Szép, halovány kezét, melyen az egyszerű jegygyűrű volt az egyetlen ékszer, nehéz és sötét szövetű kabátja redőiben nyugtatta, ezenkívül ezüstszürke, testhez álló derekat viselt merev állógallérral, amely fönn bársony arabeszkkel volt kicifrázva. Ezek a súlyos és meleg kelmék azonban a test túlvilági finomságát, édességét és aléltságát még meghatóbbá, még földön-túlibbá és kedvesebbé tették. Aranybarna haja, melyet mélyen a nyakában egy gombolyaggá fogott össze, simán hátra volt simítva, s csak a bal halánték táján ugrott ki egy göndör, betyár fürtöcske a homlokra, közel az élesen ívelt szemöldökhöz, amely fölött egy kis különös erecske halványkéken és betegesen ágazott szét az átlátszó homlok szeplőtelen tisztaságában.

1 Vigyázz; vigyázz magadra.

3

Ez a kék erecske a szem fölött nyugtalanítóan uralkodott az egész finom, ovális arcon.

Mihelyt az asszony beszélni kezdett, vagy csak mosolygott is, rögtön láthatóbbá vált az ér, és ez arcának bizonyos megerőltetett, szorongó kifejezést adott, ami határozottan aggodalmakat keltett. Mégis beszélt és mosolygott. Őszintén és barátságosan beszélt könnyen fátyolozott hangján, és mosolygott a szemeivel, melyek egy kissé fáradtan néztek, sőt olykor-olykor vágyódtak volna lecsukódni, s szögletei a keskeny orrtő két oldalán mély árnyékban pihentek, mosolygott még a szép, széles szájával is, mely sápadt volt, és mégis mintha világított volna, talán azért, mert ajkai igen-igen élesen és határozottan voltak körülrajzolva. Gyakran köhécselt. Ekkor szájához tartotta zsebkendőjét, s azután megnézte.

- Ne köhécselj, Gabriella - mondta Klöterjahn úr. - Hisz tudod, darling,2 otthon Hinzpeter doktor külön megtiltotta, s most csak arról van szó, hogy kissé összeszedd magad, angyalom.

Mondom, csak a légcsöved... - ismételte. - Mikor kezdődött, szentül azt hittem, hogy a tüdőd, és isten tudja, miért, megijedtem. De hát nem a tüdőd, ördögbe is a tüdőd, ilyesmibe nem megyünk bele, még mit nem, Gabriellám! Hö, hö!

- Természetesen - mondta Leander doktor, és az asszonyra villantotta szemüvegét.

Erre Klöterjahn úr kávét kért; kávét s vajas zsemlét. A k hangot láthatólag mindig hátul a garatban képezte, és mikor a „vajas zsemlét” kimondta, annyira csemcsegett, hogy mindenki étvágyra gerjedt tőle.

Megkapta, amit kívánt, szobát is kapott a maga és felesége számára, és be is rendezkedtek.

Egyébként maga Leander doktor vállalta a kezelést, anélkül, hogy Müller doktort igénybe vették volna.

3

Az új beteg személyisége rendkívüli érdeklődést keltett a szanatóriumban, s Klöterjahn úr, aki már hozzászokott ily sikerekhez, elégedetten vett tudomásul minden hódolatot, ami a feleségének szólt. A cukorbeteg tábornok, mikor először meglátta, egy pillanatra abbahagyta örökös dörmögését, a beesett arcú urak mosolyogtak, s ahogy a közelébe mentek, megpróbáltak a lábukon uralkodni. Spatzné, a tanácsos felesége, rögtön hozzácsatlakozott, mint idősebb barátnője. Csakugyan, nagy feltűnést keltett az asszony, aki Klöterjahn úr nevét viselte! Az író, aki pár hete volt az Einfriedben, egy savanyú fickó, kit egy drágakőről kereszteltek el, szinte elsápadt, mikor elment mellette a folyosón, és megállt egy helyben, mintha gyökeret vert volna a lába, még akkor is, mikor az asszony már régen eltűnt.

Két napba sem telt, s már az egész társaság könyv nélkül tudta Klöterjahnné történetét.

Brémában született, ami, ha beszélt, bizonyos kedves hangtorzításokon meg is érzett, s ott mondta el Klöterjahn nagykereskedőnek a holtomiglant, a szokásos kétévi várakozási idő

után. Követte férjét szülővárosába, a Keleti-tenger mellé, s körülbelül tíz hónappal ezelőtt rendkívül nehéz és veszedelmes körülmények között gyermeket szült neki, egy csodálatosan eleven és sikerült fiút és örököst. A borzasztó napok óta azonban nem kapott erőre, ha ugyan azelőtt erősebb volt.

Alig kelt fel a gyermekágyból, végtelenül kimerülve és gyengén, mikor is egy kevés vért köhögött, ó, nem sokat, igen kevés, jelentéktelenül kevés vért; szóra sem lett volna érdemes, az egészben csupán az volt az aggasztó, hogy ugyanaz a kis kellemetlen eset rövid idő múlva 2 Kedves.

4

megismétlődött. Nos, volt rá orvosság, és Hinzpeter doktor, a háziorvos, élt is vele. Teljes nyugalmat rendelt el, jégdarabkákat nyeletett vele, a köhögési inger ellen morfiumot adott, s a szívet lehetőleg megnyugtatta. A gyógyulás azonban még mindig késett, és mialatt a gyermek, ifjabb Anton Klöterjahn, a pompás bébi, óriási energiával és kíméletlenséggel foglalta el és vette birtokba helyét az életben, a fiatal anya enyhe és csendes lázban bágyadt a sír felé... Csak a légcső volt beteg, amint mondták, csak a légcsöve, s ez a szólás Hinzpeter doktor szájából vigasztalóan, megnyugtatóan, majdnem felderítően hatott a család tagjaira. És jóllehet nem a tüdeje volt megtámadva, a doktor végül a gyorsabb gyógyulás érdekében enyhébb égalj alá, egy gyógyintézetbe küldte a beteget; az Einfried szanatórium és vezetője jó híre megtette a többit.

Így álltak az ügyek, és Klöterjahn úr maga mesélte el mindenkinek, aki érdeklődött a dolog iránt. Hangosan, lomposan és kedélyesen beszélt, mint akinek emésztése és erszénye rendben van, széles ajakmozdulatokkal, az észak-part-lakók lomha és mégis szapora beszédmodorával.

Némelyik szót gyorsan penderítette ki, úgy, hogy mindegyik hang egy kis robbanáshoz hasonlított, s ezen, mint valami jól sikerült tréfán, nevetett.

Középtermetű volt, széles, erős és rövid lábú, vörös, telt arccal, vízkék szemekkel, melyeket világosszőke pillák árnyékoltak be, tág orrcimpákkal és nedves ajakkal. Angol pofaszakállt viselt, angolosan öltözködött, s magánkívül volt az örömtől, hogy az Einfriedben egy angol családra bukkant, akik - az apa, anya és három szép gyermek a nörsszel - tisztán csak azért tartózkodtak itt, mert jobb helyet nem találtak. Ezzel a családdal reggelenként angolos reggelit evett. Egyáltalán szeretett sokat és jót enni-inni, konyha- és pincedolgokban elsőrendű szak-

értőnek mutatkozott, s a társaságot pompásan mulattatta azokkal a „dinner”-ekkel, amelyek otthon ismerősei körében divatoztak, valamint örömmel írt le különlegesnél különlegesebb, itt ismeretlen ételeket. Ilyenkor szemei kedélyesen összehúzódtak, a szájpadlásán s az orrán öblögette a hangokat, amelyeket puhán csemcsegő garathangok kísértek. Hogy elvileg a többi földi gyönyöröktől sem idegenkedett, beigazolta azon az estén, mikor az Einfried egy vendége, egy hivatásos író, látta a folyosón a szobalánnyal meglehetősen illetlenül cicázni, s a humoros kis esetet komikusan eltorzított, undorító arccal mondta el.

Ami Klöterjahn feleségét illeti, a napnál világosabb volt, hogy férjét igazán szereti. Mosolyogva figyelte szavait és mozdulatait: nem azzal a fölényes kíméletességgel, amivel sok beteg viselkedik az egészségesekkel szemben, hanem a jóindulatú betegek szeretetre méltó örö-

mével, akik bizalommal hallgatják végig az egészségesek szilárd és megbízható véleményeit.

Klöterjahn úr nem sokáig időzött az Einfriedben. Elkísérte feleségét; egy hét múltán azonban, mikor jó kezekben elhelyezte, már nem volt maradása. Nagy fontosságú kötelességei, virágzó gyermeke, valamint szintén virágzó üzlete hazaszólították őt: kénytelen volt visszautazni, miután feleségét a leggondosabb ápolásban hagyta itt.

4

Spinellnek hívták az írót, aki több hete élt a szanatóriumban. Detlev Spinell volt a neve, és a külseje egyszerűen csodálatos.

Képzeljünk el egy harminc év körüli, derék, barna férfit, akinek haja a halántékán már erősen deresedik, de kerek, fehér, kissé puffadt arcán még csak serkedni sem kezd a szakáll. Nem borotválkozott, ezt lehetett volna látni; itt-ott puhán, elmosódottan és gyermekien húzódott meg egy-egy pihécske. És ez olyan különösen hatott. Őzbarna, világos szeme lágyan pillantott, orra vaskos és kissé húsos volt. Ezenkívül boltozott, szivacsos, római karakterű ajakkal 5

áldotta meg az ég Spinell urat, nagy, odvas fogakkal, ritka terjedelmű lábakkal. Egy lazán bicegő úr, aki nagyon cinikus és élcfaragó volt, háta mögött „penészes csecsemő”-nek keresztelte el: de ez epés élc volt, s amellett nem is találó. Spinell úr jól és divatosan öltözködött, hosszú fekete kabátban, színes pöttyös mellényben járt.

Nem szerette a társaságot, senkivel sem pajtáskodott. Csak néha szállta meg emberszerető, kedves és túláradó hangulat, és ez mindannyiszor megtörtént, mikor Spinell úr esztétikai lendületbe jött, mikor valami szép tárgy, két szín összhangzása, egy nemes vonalú váza vagy egy alkonyban sugárzó hegység hangos csodálkozásra ragadta. - Milyen szép! - mondta ekkor, és fejét félrebillentette, vállát felhúzta, karját széttárta, s az orrát és az ajkát fintorgatni kezdte.

- Istenem, nézze csak, mily szép! - És ekkor szerette volna az előkelő uraságokat, tekintet nél-kül arra, hogy férfiak vagy nők voltak-e, átkarolni vaktában, az ihletett pillanatok izgalmában.

Asztalán állandóan ott pöffeszkedett a könyve, hogy mindenki meglássa, mihelyt szobájába lép. Egy mérsékelten vaskos regény volt, teljesen badar címképpel, valami kávészűrő papírra nyomva, olyan betűkkel, melyek mindegyike magánosan is úgy hatott, mint egy gót székes-egyház. Osterloh kisasszony elolvasta egy unalmas negyedórájában, s „rafináltnak” találta, ami nála kíméletes körülírása volt annak, hogy „embertelenül unalmas”. Modern szalonokban játszódott ez a regény, buja női budoárokban, melyek tele voltak zsúfolva mindenféle szedett-vedett tárggyal, gobelinnel, ódon bútorokkal, pompás porcelánnal, megfizethetetlen kelmékkel és mindennemű művészi ékszerrel. E tárgyak megrajzolásán volt a regény súlypontja, és az ember állandóan maga előtt látta Spinell urat, amint az orrát fintorgatja, s ekként sóhajtozik:

„Mily szép! Istenem, nézze csak, mily szép!”... Egyébként csoda, hogy csak ezt az egy könyvet írta még, mert folytonosan, szenvedélyesen körmölt. A nap legnagyobb részét írással töltötte el szobájában, és rengeteg levelet küldött a postára, majdnem mindennap egyet-kettőt, ami annál furcsább és mulatságosabb volt, mert csak nagy ritkán kapott reájuk választ...

5

Spinell úr az asztalnál Klöterjahnnéval ült szemben. Megkésve érkezett az első ebédre, amelyen Klöterjahnék részt vettek, az oldalszárny földszintes nagy éttermében, lágy hangon üdvözölte a társaságot, helyet foglalt, mire Leander doktor minden szertartásosság nélkül bemutatta őt. Meghajolt s aztán enni kezdett, láthatólag zavartan, mert kését és villáját nagy, fehér, szépen formált kezeivel, melyek szűk kabátujjaiból kandikáltak ki, meglehetősen kényeskedve illegette. Később szabadabban mozgott, s fesztelenül tekingetett hol Klöterjahn úrra, hol feleségére. Sőt Klöterjahn úr még az ebéd alatt több kérdést és megjegyzést is intézett hozzá az Einfried fekvésére és éghajlatára vonatkozóan, felesége az ő kedves modorában mindig pár szót szólt közbe, mire Spinell úr udvariasan válaszolt. Hangja lágy volt és igen kellemes; de akadozottan és szörpögve beszélt, mintha nyelvének útjába álltak volna a fogai.

Ebéd után, mikor átvonultak a társalgóba, és Leander doktor az új vendégeknek egyenként jó étvágyat kívánt, Klöterjahn úr felesége érdeklődött asztaltársuk iránt.

- Hogy hívják?... Spinelli? Nem jól értettem a nevét.

- Spinell... nem Spinelli, nagyságos asszonyom. Nem, nem olasz, lembergi születésű, ennyit tudok róla...

- Mit mond? Író? Vagy micsoda? - kérdezte Klöterjahn úr; kezeit kényelmes angol nadrágja zsebében tartotta, a doktorhoz hajtotta fülét, és mint sokan szokták, ha hallgatóznak, kinyitotta a száját.

6

- Igen, ilyesvalami; írogat - felelte Leander doktor. - Azt hiszem, egy könyvet is kiadott, valami regényt vagy ilyesmit...

Ezek az „ilyesmik” azt jelentették, hogy Leander doktor nem volt valami nagy véleménnyel az íróról, és semminemű felelősséget nem vállalt érte.

- Hisz ez nagyon érdekes - mondta Klöterjahn úr felesége. Még sohasem látott írót szemtől szemben.

- Ó, igen - válaszolt Leander doktor előzékenyen. - Van már egy kis hírneve is... - Ezután több szó nem esett az íróról.

De kissé később, mikor az új vendégek visszavonultak, és Leander doktor éppen elhagyta a társalgót, Spinell visszatartotta, és ő is kérdezősködött.

- Mi a nevük? - kérdezte. - A bemutatkozásnál persze egy szót sem értettem meg belőle.

- Klöterjahn - felelte Leander doktor, és már ment is tovább.

- Mi a férj neve? - kérdezte Spinell.

- Klöterjahn! - mondta Leander doktor még egyszer, és ment a maga útján. Nem volt valami nagy véleménnyel az íróról.

6

Eljutottunk már odáig, hogy Klöterjahn úr hazautazott? Nos, újra a Keleti-tengernél volt, üzleti ügyei foglalkoztatták, és gyermeke, ez a kíméletlen, élettől duzzadó poronty, aki anyjá-

nak annyi szenvedésébe s utóbb egy kis légcsőhurutjába került. A fiatalasszony azonban ott maradt az Einfriedben, és Spatz tanácsosné mint öreg barátnéja csatlakozott hozzá. De ez nem akadályozta Klöterjahnnét abban, hogy a többi vendégekkel is barátkozzék, így például Spinell úrral, aki mindenki bámulatára (eddig tudniillik a világon senkiről sem vett tudomást) kezdettől fogva végtelen hűséget és szolgálatkészséget tanúsított iránta, s így szigorúan beosztott napirendje szabad óráiban szívesen elcsevegett vele.

Igen-igen nagy körültekintéssel és tisztelettel közeledett hozzá, és csak óvatosan letompított hangon beszélt, úgyhogy a fülbajos tanácsosné többnyire egy árva szót sem értett beszédéből.

Lábujjhegyen surrant a székhez, melyben Klöterjahnné gyengéden és mosolyogva omolt el, kétlépésnyire megállott, egyik lábát hátrahúzta, és felsőtestét előrehajtva, akadozó és szörpögő

hangján lassan, behatóan beszélt, s minden pillanatban készen arra, hogy visszalépjen és eltűnjön, mihelyt a legkisebb fáradtság és bosszankodás mutatkoznék az asszony arcán. De sohasem untatta; az asszony felszólította, csatlakozzék hozzá s a tanácsosnéhoz, kérdezős-ködött egyről-másról, és azután mosolyogva és kíváncsian figyelt, mert néha oly kedves és különös volt a beszéde, mint eddig még senkié sem.

- Miért van tulajdonképpen az Einfriedben? - kérdezte az asszony. - Minő kúrát használ, Spinell úr?

- Minő kúrát?... Egy kicsit villanyoztatom magam. De ez szóra sem érdemes. Megmondom, nagyságos asszonyom, miért vagyok itt. A stílus tart itt.

- Ah - mondta Klöterjahnné, állát kezére támasztotta, s túlzott buzgósággal fordult feléje, mint ahogy a gyermekeket szoktuk kedvre kapatni, ha valamit mesélni akarnak.

7

- Igen, nagyságos asszonyom. Az Einfried tiszta empire, egykor, amint mondják, nyaraló-

kastély volt. Ezt az oldalszárnyat később építették hozzá, de a főépület ódon és valódi.

Vannak perceim, mikor az empire-t egyszerűen nem tudom nélkülözni, és okvetlenül szük-ségem van rá, hogy csak egy kicsit is jól érezzem magamat. Világos, hogy az ember másképp érzi magát puha, az ernyedtségig kényelmes bútorok között, mint az egyenes vonalú asztalok, székek és drapériák társaságában... Ez a világosság és keménység, ez a hideg, fanyar egyszerűség és visszatartott szigor önérzetet és méltóságot önt belém, nagyságos asszonyom, megtisztítja és újraépíti egész bensőmet, erkölcsileg felemel, kétségtelenül...

- Igazán sajátságos - mondta Klöterjahnné. - Egyébként meg tudnám érteni, ha egy kicsit erőlködnék.

Spinell úr azt felelte, hogy egyáltalában nem érdemes gondolkozni rajta, mire mindketten elnevették magukat. Spatz tanácsosné is nevetett, és sajátságosnak találta; de nem mondta, hogy érti.

A társalgó tágas és szép volt. A szomszédos biliárdszobába vezető magas fehér szárnyajtót kitárták; itt szórakoztak a bizonytalan járású urak s a többi vendégek. A másik oldalon az üvegajtó egy széles teraszra s a kertre nézett. Oldalt egy zongora állt. Volt ott egy zöldposztós kártyaasztal, melyen a cukorbeteg tábornok néhány más úrral whistet játszott. Hölgyek olvastak és kézimunkáztak. Vaskályha fűtötte a szobát, de a vendégek különösen a stílszerű

kandalló előtt szerettek csevegni, amelyben izzóvörös papírszalagokkal beragasztott szén-darab-utánzatok hevertek.

- Ön, Spinell úr, korán szokott felkelni - mondta Klöterjahnné. - Véletlenül már kétszer-háromszor is láttam reggel nyolckor elmenni hazulról.

- Hogy korán kelek? Ah, napja válogatja. Úgy áll a dolog, hogy azért kelek korán, mert tulajdonképpen álomszuszék vagyok.

- Magyarázza ezt meg, Spinell úr!

Spatz tanácsosné is kíváncsi volt a magyarázatra.

- Nos... ha az ember koránkelő, azt hiszem, nincs szüksége arra, hogy ily korán hagyja el az ágyat. A lelkiismeret, nagyságos asszonyom, csehül vagyunk a lelkiismerettel! Én és a magamszőrűek egész életünkben vele viaskodunk, és csak azért izzadunk, hogy hébe-hóba megcsaljuk, s ravaszul holmi csekélységgel tömjük be a száját. Én és a magamszőrűek haszontalan teremtmények vagyunk, s leszámítva néhány óránkat, véresre és betegre horzsoljuk magunkat haszontalanságunk tudatában. Gyűlöljük a hasznosat, tudjuk, hogy alantas és csúf, és védjük ezt az igazságot, mert okvetlenül rá vagyunk szorulva. És mégis úgy összevissza rág a lelkiismeret-furdalás, hogy egy ép folt se marad rajtunk. Vegyük még hozzá, hogy benső

életünk, világnézetünk, munkásságunk szörnyen egészségtelen, aláaknázó és felemésztő, ami még borzasztóbbá teszi a dolgot. Csak pár enyhítőszer van, ami nélkül egyszerűen elviselhetetlen lenne az élet. Bizonyos ügyes tapintat, az életmód higiénikus szigora például sokunknak valóságos szükség. Korán kelni, kegyetlenül korán, azután hideg fürdő, séta ki a hóba... Ez talán egy órára kissé kibékít magunkkal. Ha őszintén viselkednék, higgye el, egész délutánig lustálkodhatnám az ágyban. Ha korán kelek, azt tulajdonképpen csak képmutatásból teszem.

- Ugyan miért, Spinell úr? Hisz ezzel önmagát győzte le... Nemde, Spatzné? - Spatz tanácsosné is ezen a véleményen volt.

- Képmutatás vagy magunk legyőzése, nagyságos asszonyom! Amelyik szó jobban tetszik.

Oly szörnyen becsületes vagyok, hogy...

8

- Jól mondja. Bizonyára sokat bánkódik.

- Igen, nagyságos asszonyom, sokat tépelődöm.

A szép idő tartós volt. Fehéren, tisztán és keményen, szélcsöndes, kristályos fagyban, vakító világosságban, kéklő árnyékok között nyújtózkodott el a tájék, a hegyek, a ház, a kertek, és az egész fölé lágyan kék ég feszült, melyben csillogó fénytestecskék, villogó kristályok miriádjai cikáztak. Klöterjahnné ebben az időben tűrhetően érezte magát, láztalan volt, alig köhécselt, és könnyen legyőzte étvágytalanságát. A rendelet szerint órákig elült a teraszon a napsugaras fagyban. A hóban ült, takarókba, bundákba bugyolálva, és reményteljesen szívta be a tiszta, jeges levegőt. Olykor észrevette Spinellt, aki szintén ily erősen felöltözködve sétált a kertben, ormótlan, prémes hócipőben, amely elképesztően nagyra dagasztotta lábát. Tapogatózó lépésekkel, bizonyos vigyázatos, mereven kecses kartartással gázolt a havon, tisztelettel köszöntötte az asszonyt, mikor a tornáchoz ért, és az alsóbb lépcsőkre jött fel, hogy egy kis csevegésbe kezdjen.

- Ma a reggeli sétámon láttam egy szép asszonyt... Istenem, be szép volt! - mondta, fejét félrehajtotta, és széttárta a karját.

- Igazán, Spinell úr? Ugyan rajzolja le!

- Nem, nem tudom. Vagy rossz képet adnék róla. Csak fél szemmel néztem meg ezt a hölgyet, mikor továbbhaladt, valóságban tulajdonképpen nem is láttam. De elmosódott árnya is megmozdítja képzeletemet, és elég volt arra, hogy képe, gyönyörű képe itt maradjon nálam.

Istenem, de szép!

Az asszony nevetett.

- Hogyan, Spinell úr, hát így szokta ön nézegetni a szép asszonyokat?

- Így szoktam, nagyságos asszonyom, s azt hiszem, ez jobb, mintha bambán és a valóságot mohón fürkésző szemmel bámulnék az arcukba, és a tökéletlen valóság benyomását vinném magammal...

- A valóságot mohón fürkésző szemmel... Különös kifejezés, Spinell úr! Írói kifejezés. De mondhatom önnek, sokat mond. Van benne valami, amit már kezdek érteni, valami független és szabad, mely még a valóságnak is hadat üzen, bár a valóság a legtekintélyesebb, a legértékesebb ezen a földön, igen, a legértékesebb... És most megértem, hogy van valami a kézzelfogható dolgokon kívül is, valami finomabb és törékenyebb...

- Csak egy arcot ismerek - mondta a férfi hirtelen, és az öröm oly különösen rezgett hangjában, vállához emelte ökölbe szorult kezeit, s egy átszellemült mosoly felvillantotta odvas fogait -, csak egy arcot ismerek, melynek megnemesült valóságát bűn volna képzele-temmel javítgatni, mert nézni szeretném, bámulni, nem percekig, órákig, hanem egy egész életen át, bámulni, elveszni benne, és elfelejteni mindent, ami földi.

- Igen, igen, Spinell úr! Csakhogy Osterloh kisasszonynak kissé elálló füle van.

Spinell elhallgatott, és mélyen meghajolt. Mikor újra felegyenesedett, zavartan és fájdalmasan nézte a kis különös erecskét, amely halványkéken és betegen ágazott szét az áttetsző homlok tisztaságában.

9

7

Különös figura, csodálatos egy figura! Klöterjahnné gyakran gondolkozott róla, mert sok ideje volt a gondolkozásra. Talán a levegőváltozás nem használt már, vagy valami más káros hatás érintette, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egészsége rosszabbra fordult, légcsövének állapota bizonyos kívánnivalót hagyott, gyengének, fáradtnak, étvágytalannak érezte magát, nemritkán láza is volt; és Leander doktor a leghatározottabban nyugalmat, békét és elővi-gyázatosságot ajánlott neki. Úgyhogy ha nem kellett feküdnie, Spatznéval csöndesen üldögélt, ölében a kézimunkája, amelyen sohasem dolgozott, s többnyire egyik-másik gondolatán csüngött.

Tényleg sok gondolatot serkentett benne ez a különc Spinell, és az volt a sajátságos, hogy nem is annyira róla, mint saját magáról gondolkozott: ez az ember valamiképpen különös kíváncsiságot, sohasem ismert érdeklődést keltett benne saját maga iránt. Egy napon - beszéd közben - ezt mondta Spinell:

- Bizony, rejtélyesek ezek az asszonyok... bármily kevéssé új is a probléma, mégsem tudunk elsiklani fölötte, hanem csak csodálkozunk, álmélkodunk. Itt van egy csodálatos teremtmény, légi tündér, egy ködkép, egy mesebeli álomlény. Mit tesz? Elmegy, és odaadja magát az első

vásári Herkulesnek vagy mészárosinasnak. Végigring a karján, tán fejét is odatámasztja vállához, és fortélyosan mosolyogva tekinget körül, mintha ezt akarná mondani: És most törjétek a fejeteket ezen a különös jelenségen! És mi törjük a fejünket.

Ezzel ismételten foglalkozott Klöterjahnné.

Egy másik nap Spatzné ámulatára a következő párbeszéd folyt le közöttük:

- Szabad kérdeznem, nagyságos asszonyom (bocsássa meg, hogy kotnyeleskedem), mi a tulajdonképpeni neve?

- Klöterjahn, Spinell úr!

- Hm... Ezt tudom. Helyesebben: tagadom. A saját nevét értem, a leánynevét. Legyen igazságos, és vallja be, nagyságos asszonyom, hogy az, aki Klöterjahnnénak nevezné önt, korbácsot érdemelne.

Az asszony oly jóízűen nevetett, hogy szemöldöke felett a kék erecske erősen kidagadt, és lágy, édes arcán valami megerőltetettség és szorongattatás látszott, ami nagyon nyugtalanító volt.

- Nem! Dehogy, Spinell úr. Korbácsot érdemelne? Olyan borzasztóan hangzik a Klöterjahn név?

- Nagyságos asszonyom, én a szívem mélyéből gyűlöltem ezt a nevet, mihelyt először hallottam. Nevetséges és kétségbeejtően csúnya név, és barbárság, alávalóság, ha a szokás hatalmánál fogva ezt a nevet önre is ráerőszakolják.

- Nos és Eckhof? Az Eckhof név szebb? Az apámat Eckhofnak hívják.

- Látja! Eckhof, ez egészen más! Egy nagy színészt is Eckhofnak hívtak. Eckhof, az rendben van... De ön csak apjáról beszélt. Édesanyja...

- Anyám meghalt, még mikor egész kicsiny voltam.

- Ó! Beszéljen egy kicsit róla, kérem. De ha fárasztja, inkább ne. Akkor pihenjen, és én újra Párizsról beszélek, mint a múltkor. Egészen halkan beszélhet, sőt hogyha suttog, csak szebb lesz a beszéde... Brémában született? - Ezt egészen hangtalanul mondta, bizonyos tisztelő és 10

tartalmas kifejezéssel, mintha Bréma valami páratlan város lenne, rejtélyes kalandok és hallgatag szépségek városa, ahol születni titokzatos dolog és nagy dicsőség.

- Ott születtem, képzelje - mondta önkéntelenül. - Brémai vagyok.

- Én is jártam ott - mondta Spinell merengve.

- Hogyan, hát ott is járt? Maga, Spinell úr, úgy látszik, már mindent látott Tunisz és a Spitzbergák között!

- Igen, egyszer megfordultam Brémában - ismételte a férfi. - Egy este, pár órára. Emlékszem egy régi, keskeny utcára, és hogy a háztetőkön oly különösen állott a hold. Voltam aztán egy pincében, amely dohos és borszagú volt. Oly élénken emlékszem...

- Csakugyan? Hol lehetett? Igen, ilyen szürke, csúcstetős házban, ilyen vén, döngő padlójú, fehér rácsos erkélyű kereskedőházban születtem én is.

- Kedves atyja tehát kereskedő? - kérdezte kissé vonakodva.

- Kereskedő. De ezenkívül és tulajdonképpen elsősorban művész.

- Ah! Ah! Hogyan?

- Hegedül... De ez semmit sem mond. Hogyan hegedül, Spinell úr, ez a fontos. Néha, mikor játszott, forró könnyek szöktek a szemembe, mint soha máskor. Ön nem hiszi?

- Dehogynem! Hogyne hinném!... Mondja, nagyságos asszonyom, régi a családja? Ugyebár abban a szürke tetejű házban már sok nemzedék élt, dolgozott és tűnt el a mulandóságban?

- Igen. De miért kérdezi ezt egyébként?

- Mert nemritkán előfordul az is, hogy egy gyakorlatias, polgári és száraz nemzedék, mielőtt kipusztulna, még egyszer megtisztul a művészet által.

- Tehát a mienk is?... Ami apámat illeti, bizonyára sokkal inkább művész, mint sok, aki így nevezi magát, s a hírnevéből él. Én csak keveset zongorázom. Most megtiltották: de egykor, otthon, még zongoráztam. Apám és én együtt játszottunk... Oly szívesen emlékszem ezekre az évekre; különösen a kertre, a kertünkre a ház mögött. Szánalmasan el volt vadulva, felverte a dudva, s mállott, mohos falak vették körül; de éppen ez tette széppé. A kardliliomok között, középen, egy szökőkút volt. Nyaranta barátnőimmel sokáig időztem ott. Kis tábori székeken ültünk mindnyájan e szökőkút körül...

- Milyen szép! - mondta Spinell úr, és felhúzta vállait. - Ott ült ön és dalolt.

- Nem, többnyire horgoltunk.

- Persze... persze...

- Igen, horgoltunk és fecsegtünk, hat barátnőm és én...

- Milyen szép! Istenem, milyen szép! - kiáltott Spinell, és arca egészen eltorzult.

- Mit talál ebben oly különös szépnek, Spinell úr?

- Ó, azt, hogy önön kívül hat barátnője is ott ült, és ön nem volt közöttük, hanem kiemelkedett onnan. Hajában szinte láthatatlanul, de jelentőségteljesen, egy kis aranyos korona csillogott...

- Dehogy, mit beszél, semmiféle koronám sem volt...

- De azért ott csillogott titokban. Én láttam volna, egész világosan láttam volna a hajában, ha ezekben az órákban észrevétlenül ott állhattam volna a bozótban.

11

- Ki tudja, mit látott volna? De ön nem állt ott, hanem egy napon mostani férjem és apám lépett ki a bokrok közül. Félek, hogy egyet-mást meghallottak beszélgetésünkből...

- Ott ismerte meg tehát a férjét, nagyságos asszonyom?

- Ott ismerkedtem meg vele! - mondta hangosan és vidáman, és míg mosolygott, a halványkék erecske erőlködve és különösen ugrott ki szemöldöke fölé. - Apámhoz jött bizonyos üzleti ügyekben, tudja. Másnapra ebédre hívták meg, és harmadnapra már megkérte a kezemet.

- Igazán? Minden ilyen gyorsan ment?

- Igen... Vagyis ettől kezdve kissé lassabban ment. Mert apám nemigen volt hajlandó rögtön beleegyezni az ügybe, és hosszabb gondolkozási időt kötött ki. Mindenekelőtt inkább szeretett volna magánál tartani, azután bizonyos kétségei voltak. De...

- De?

- De éppen én akartam - mondta mosolyogva, és a halványkék erecske újra szorongatottá és betegessé tette kedves arcát.

- Ah, ön akarta?

- Igen, és amint látja, szilárdul és erősen akartam.

- Látom. Igen.

- Úgy, hogy apámnak végre bele kellett egyeznie.

- És így elhagyta őt, a hegedűjét, elhagyta a régi házat, a dudvás kertet, a szökőkutat, hat barátnőjét. Klöterjahnnal ment.

- Vele mentem... Milyen kifejezéseket használ, Spinell! Akár a bibliában! Igen, elhagytam mindent, mert a természet így parancsolja.

- Igen, a természet így parancsolja.

- És a boldogságomról volt szó.

- Természetesen. És azután jött... a boldogság.

- Ez csak akkor érkezett meg, Spinell úr, mikor először adták a kezembe a kis Tónit, a mi kis Tóninkat, amikor erősen rikoltott picike egészséges tüdejével, mert erős és egészséges...

- Nem először hallom, nagyságos asszonyom, hogy a kis Anton egészségéről beszél.

Bizonyára igen-igen egészséges.

- Bizony. És olyan nevetségesen hasonlít az uramra.

- Ah!... Igen, így történt. És most többé nem Eckhofnak hívják, hanem másképp, és van egy kis egészséges Antonja vagy Tónija meg egy kis légcsőbaja.

- Igen. De ön végtelenül talányos ember, Spinell úr, mondhatom.

- Isten látja a lelkem, csakugyan talányos ember! - mondta Spatzné, aki egyébként még mindig ott volt.

De Klöterjahnné többször is meghányta-vetette lelkében ezt a beszélgetést is. Bármi semmitmondó is volt, valamit rejtett a mélyében, ami gondolkozni késztette magáról. Az volt vajon az a káros hatás, amely elhervasztotta? Egyre jobban gyöngült, gyakran láz jelentkezett, csendes, emésztő tűz, melyben szelíd emelkedettséggel nyugodott, s amelynek gondolkozva, kényeskedve, tetszelegve, kissé fanyalogva és sértődötten adta át magát. Mikor pedig nem kellett ágyban maradnia, és Spinell úr végtelen óvatossággal, lábujjhegyen surrant hozzá, 12

kétlépésnyire megállott, s egyik lábát hátrahúzva, felsőtestét előrehajtva, tisztelettudóan letompított hangon szólt hozzá, mintha félénk áhítatban gyengéden emelné magasra, magasra, és felhőpárnákon vetne neki ágyat ott fenn, ahova semmi rikoltó hang, semmi földi érintés nem hat el, akkor eszébe jutott Klöterjahn, aki így szokott hozzá szólni: „Vigyázz, Gabriellám, take care, angyalom, és csukd be jól a szádat!” s ezek a szavak úgy hatottak rá, mintha keményen és jóindulatúan veregetnék a vállát. Ekkor azonban hirtelen elfordult ettől az emléktől, hogy gyengén és emelkedetten dőljön azokra a puha felhőpárnákra, melyeket Spinell úr készített neki.

Egy napon váratlanul visszatért arra a kis beszélgetésre, amit Spinell folytatott a származásáról és a fiatalságáról.

- Csakugyan látta volna Spinell úr azt a koronát? - kérdezte.

És jóllehet már két hét telt el a csevegés óta, Spinell rögtön tudta, miről volt szó, és megindultan biztosította őt, hogy mikor a szökőkútnál ült hat barátnője között, látta volna a kis koronát - látta volna titokzatosan csillogni a hajában.

Pár napra rá egy vendég udvariasságból kérdezősködött a kis Anton egészségéről. Az asszony lopva a közel álló Spinellre tekintett, és egy kissé unottan felelt: - Köszönöm, természetesen jól van. Ő és a férjem egészséges, mint a makk.

8

Február végével, egy igen tiszta és világos, fagyos napon nyugtalan mozgolódás volt az Einfriedben. A szívbajos urak kipirult orcával vitatkoztak, a cukorbeteg tábornok úgy trillázott, mint akinek kutya baja van, és a bizonytalan járású urak örömükben majd kibújtak a bőrükből. Mi történt? Nem kevesebb, mint hogy Leander doktor a betegei szórakoztatására közös kirándulást rendezett több szánkón, amely felcsengettyűzve, ostorpattogás közt rohan majd a hegyekbe.

Természetesen, a szegény „súlyosaknak” otthon kellett maradniuk. Ó, a szegény „súlyosak”!

A többiek összetekintettek, hunyorgattak, és vigyáztak, nehogy neszét vegyék a dolognak; mindenki boldog volt, hogy egy kis részvétet és kíméletességet gyakorolhatott. De sokan maguk ott maradtak, akik a kirándulásban részt vehettek volna. Osterloh kisasszonyt rögtön felmentették. Aki annyira túl van halmozva kötelességekkel, mint ő, bizony nemigen mehet szánkózni. A háztartás szigorúan megkövetelte, hogy ott legyen; egy szó, mint száz: a szanatóriumban maradt. De hogy Klöterjahnné sem akart elmenni, ez mindenütt kellemetlen lehangoltságot keltett. Hiába dicsérte neki Leander doktor a friss, téli kirándulást; azt mondta erre, hogy nincs hangulata, migrénje van, fáradt, szóval a doktornak engednie kellett.

A cinikus élcfaragó azonban nyomban megjegyezte:

- Lássa, most a penészes csecsemő is itthon marad.

És igaza volt, mert Spinell úr tudatta, hogy ma délután „dolgozni” akar: gyanús és kétséges tevékenységét tudniillik szívesen jelölte ezzel a szóval. Egyébként senki sem panaszkodott emiatt, könnyen beletörődtek, hogy Spatzné a fiatal barátnője mellett maradt, mert az utazástól tengeribetegséget szokott kapni.

Tizenkét óra felé, nyomban ebéd után, megálltak a szánkók az Einfried előtt, és a vendégek élénk csoportokban, melegen bepólyázva, kíváncsian és izgatottan sürögtek a kertben.

Klöterjahnné Spatznéval a teraszra néző üvegajtónál állt, Spinell úr pedig szobája ablakából szemlélte az indulást. Nézték tréfa és kacaj közt, hogyan küzdenek a jobb helyekért, hogyan 13

futkos Osterloh kisasszony, boával a nyakán, egyik fogattól a másikhoz, hogy kosarakat és elemózsiát dugjon az ülések alá, és hogyan nézi végig még egyszer az egész képet Leander doktor villogó szemüvegével, kucsmával a fején, s azután helyet foglalva mint ad jelt az indulásra... A lovak megindultak, egypár hölgy sikoltott és hátrazökkent, a csengettyűk csilingeltek, s hosszú zsinórjuk lomhán himbálózott a szántalp mögött, és Osterloh kisasszony ott állt a rácsos kapunál, intett a zsebkendőjével, míg az országút fordulójánál eltűntek a suhanó szánkók, és a vidám zaj elhalt. Azután visszajött a kerten, hogy újra nekiessen a dolognak, a két hölgy eltűnt az üvegajtóból, s majdnem ugyanabban a pillanatban Spinell úr is eltávozott.

Az Einfriedben nyugalom uralkodott. Tudták, hogy az expedíció estélig sem jön meg. A

„súlyosak” szobájukban feküdtek és szenvedtek. Klöterjahnné és öregebb barátnéja kicsit sétáltak, azután visszamentek a szobájukba. Spinell úr is szobájában volt, és foglalatoskodott a maga módja szerint. Négy óra tájt egy-egy fél liter tejet kaptak a hölgyek, míg Spinell úr könnyű teát kért. Nemsokára Klöterjahnné kopogott a falon, mely szobáját Spatznétól elválasztotta:

- Nem jönne le a társalgóba, kedves Spatzné? Már magam sem tudom, hogy mit csináljak itt.

- Rögtön, drágám! - felelt a tanácsosné. - Csak felkapom a cipőm, ha megengedi. Mert mostan kicsit ledőltem az ágyra.

A társalgó természetesen üres volt. A hölgyek leültek a kályha mellé. Spatzné virágokat hímezett, sőt Klöterjahnné is tett egypár öltést, de azután ölébe engedte kézimunkáját, és a szék karjára dőlve, a levegőbe merengett. Végül egy megjegyzést tett, amiért száját se volt érdemes felnyitni; de minthogy Spatzné ennek ellenére élénken érdeklődött, többszörösen sipítva, „Hogy?”, megalázottan ismételnie kellett az egész mondatot. Spatzné még egyszer megkérdezte: „Hogy?” De ebben a pillanatban léptek hallatszottak az előszobából, kinyílt az ajtó, és Spinell lépett be.

- Zavarom a hölgyeket? - kérdezte a küszöbről halk hangon, de csakis Klöterjahnnéra nézett, és kedveskedve, hajlongva illegette magát. A fiatalasszony válaszolt:

- Dehogy zavar. Először is ez a szoba szabad kikötő édes mindnyájunk számára, aztán meg: miben zavarna bennünket? Úgy érzem, hogy még a tanácsosné is unatkozik mellettem...

Spinell erre nem tudott válaszolni, mosolygott, és újra kilátszottak odvas fogai, majd tétovázva az üvegajtóig ment, ahol megállott, kinézett, s bár a hölgyek figyelték, válaszul és illetlenül hátat fordított nekik. Aztán hátrafordult, de azért még mindig a kertbe nézett:

- A nap leáldozott. Egyszerre beborult. Sötétedik.

- Csakugyan árnyékok takarják be az egész vidéket - felelt Klöterjahnné. - Úgy látszik, hó söpri el a kirándulást. Tegnap ilyenkor még világos nappal volt; ma már alkonyodik.

- E derült hetek után - mondja Spinell - jót tesz a szemnek a homály. Úgy örülök, ha a nap, amely tolakodva egyformán sugározza be a szépet és a rútat, végre egészen elborul.

- Ön nem szereti a napot?

- Nem vagyok festő... Egyébként is barátságosabb nélküle. Sűrű szürkésfehér felhőréteg vonul el most előtte. Holnapra tán felenged. De nagyságos asszonyom, igazán tanácsolom, ne erőltesse szemét ott hátul a kézimunkáján.

- Legyen nyugodt, különben se tenném. De mit csináljunk?

Spinell leült a zongora elé a forgószékre, karját a zongorafödélre támasztva.

14

- Muzsikáljunk... - mondta. - Ha most valaki zongoráznék... Az angol gyermekek néha nigger songokat énekelnek, egyéb zenét se hallunk.

- Tegnap délután meg Osterloh kisasszony darált le sietve egy operettet - jegyezte meg Klöterjahnné.

- De hiszen ön zongorázik, nagyságos asszonyom - mondta Spinell esdekelve, és felállott. -

Azelőtt naponta játszott kedves atyjával.

- Igen, az akkor volt! A szökőkút idején, akkor...

- Zongorázzék ma is - kérte Spinell. - Csak pár ütemet játsszék. Ha tudná, hogy szeretném!

- A háziorvosunk és Leander doktor határozottan megtiltotta.

- De most egyik sincs itt! Szabadok vagyunk... Szabad, nagyságos asszonyom! Csak pár akkordocskát...

- Nem, Spinell úr, nem teszem. Ki tudja, mit vár tőlem? Higgye el, mindent elfelejtettem.

Fejből alig tudok valamit.

- Ó, játssza el azt a valamit! És annyi kotta van itt fönn a zongorán, hogy szinte sok. Ez itt, ez semmi. De ni, itt van Chopin.

- Chopin?!

- Igen, a nocturne-ök. Csak a gyertyákat kell meggyújtanom...

- Ne is gondolja, hogy játszom. Nem szabad. Ha megárt?!

Spinell elnémult. Ott állott hosszú lábaival, hosszú, fekete kabátjában, deres, elmosódó, szakálltalan fejével a két zongoragyertya világában, és kezeit lecsüggesztette.

- Nem kérem tovább - mondta végül halkan. - Ha fél, hogy árt, akkor, nagyságos asszonyom, hagyja csak holtan a szépséget, mely ujjai alatt hangossá válhatnék. Ön nem volt mindig ily okos; legalább akkor nem, mikor az ellenkezőről volt szó. Nem törődött a testével, és sokkal erősebben és kíméletlenebbül akart, mikor a szökőkutat elhagyta, és letette fejéről a kis aranykoronát... De - mondta egy kis szünet után, és hangja még halkabb lett - ha most leül ide, és úgy zongorázik, mint egykor, mikor atyja mellette állt, és a hegedűszó sírva fakasztotta, akkor megeshetik, hogy a hajában újra fel fog derengeni titkosan, halványan a kis aranykorona...

- Igazán? - kérdezte az asszony, és elmosolyodott... Ennél a szónál véletlenül elakadt a hangja, úgyhogy félig rekedten, félig színtelenül hangzott, köhécselt, és aztán így szólt:

- Csakugyan Chopin nocturne-jei ezek?

- Igen. Már fel is nyitottam, minden készen áll.

- Isten neki, egyet eljátszom - mondta Klöterjahnné. - De csak egyetlenegyet, érti? Ezzel aztán úgyis örökre elege lesz.

Felállt, félretette kézimunkáját, és a zongorához ment. Leült a forgószékre, melyen pár bekötött hangjegyfüzet volt, megigazította a gyertyákat, és lapozott a kottában. Spinell széket tolt oda, és mellételepedett, mint egy zongoratanár.

Az Esz-dúr nocturne-t (opus 9, No 2.) játszotta. Ha csakugyan felejtett valamit, azelőtt töké-

letes művészettel játszhatott.

15

A zongora középszerű volt, de az első akkordok után már biztos ízléssel uralkodott rajta. Idegesen szerette a finomkodó hangszíneket, és imádta a fantasztikusan ritmikus mozgékonyságot. Billentése kemény volt, de azért mégis lágy. Ujjai alatt minden édességét kilehelte a haldokló melódia, s alakját tétova gráciával lebegték körül a cifrázatok.

Abban a nappali ruhában volt, melyben a szanatóriumba jött; a sötét, komoly derék, plasztikus bársony arabeszkjével, földöntúlian lengének tüntette fel fejét és kezeit. Arckifejezése nem változott, csak mintha ajka körvonalai lettek volna élesebbek, csak mintha szemszöglete árnyékai mélyültek volna el. Mikor befejezte, ölbe tette a kezét, és tovább is a kottára nézett.

Spinell úr szótlanul, mozdulatlanul ült.

Klöterjahnné még egy nocturne-t játszott, aztán még kettőt. Ekkor felállt, hogy a felső

zongorafödélen új kottákat keressen.

Spinell úr lapozgatni kezdte a fekete keménypapírba kötött füzeteket, melyek a forgószéken voltak. Egyszerre valami érthetetlen hang tört ki a torkából, és nagy fehér kezei szenvedélyesen kaparásztak az egyik lerongyolódott füzeten.

- Nem lehetséges!... Nem igaz! - mondta. - És mégsem csalatkozom!... Tudja, mi ez?... Tudja, mi volt itt?... Tudja, mit tartok a kezemben?

- Mit? - kérdezte az asszony.

Némán mutatta neki a címlapot. Halottfehér volt, leengedte a könyvet, és reszkető ajakkal nézett rá.

- Csakugyan? Hogy kerül ide? Adja csak ide - mondta egyszerűen. A kottatartóra tette, leült, és egy perc múlva játszani kezdte az első lapot.

Spinell mellette ült, előrehajolva, kezeit térdei közé szorítva, lehajtott fejjel. Az asszony az elejét csapongó, kínzó lassúsággal, az egyes változatok közt nyugtalanítóan elhúzott szü-

netekkel játszotta. A vágy motívuma, a magányos éjszakába bolygó hang szomorú kérdésként zokogott fel. Csend és várakozás. És íme, felelet jön: ugyanaz a félénk és magányos hang, csak világosabban és törékenyebben. Újabb hallgatás. Egyszerre elkezdődött a szerelmi motí-

vum azzal a tompított, csodálatos sforzatóval, mely olyan, mint a szenvedély nekibuzdulása és boldog fölfelé vágyakozása, és a motívum fölfelé tört, elbűvölten édes kuszaságban erőlködve kapaszkodott mindig magasabbra, majd eloldódva hanyatlott vissza, s aztán a nehéz, fájó gyönyör mély énekével léptek fel a csellók, és átvették a dallamot...

Klöterjahnné nem eredménytelenül törekedett arra, hogy a rozoga, silány hangszeren a zenekari hatásokat is megsejdíttesse. A nagy emelkedés hegedűfutamai ragyogó precizitással csendültek fel. Pontos áhítattal játszott, hivőn időzött minden változatnál, és alázatosan, tüntetően emelte ki az egyes részleteket, mint a pap, aki az Úr szent testét feje fölé emeli. Mi történt? Két erő, két távoli lény fájdalmasan és boldogan sóvárgott egymás után, és ölelkezett az örökkévalóság és a tökéletesség után való bűvöletes, őrült vágyakozásban... A nyitány fellángolt és alábbhanyatlott. A játékos már ott tartott, mikor a függöny szétnyílik, és tovább játszott, hallgatagon nézve a hangjegyeket.

Spatzné ezalatt elért az unalomnak arra a fokára, melynél arcunk eltorzul, szemünk majdhogy kiugrik fejünkből, és egész testünk hullaszerűvé és ijesztővé válik. Ez a zene különben is hatott gyomoridegeire, rosszul emésztő szervezetét rettegés fogta el, úgyhogy görcsöktől tartott.

- Szobámba kell mennem - mondta gyenge hangon. - Viszontlátásra, mindjárt visszajövök...

16

Elment. Az alkonyat már mélyen sötét volt. Künn sűrűen, hangtalanul hulltak a hópihék a teraszra. A gyertyák lobogva, szegényesen világították meg a nagy termet.

- A második felvonást - susogta Spinell; és az asszony továbblapozott, elkezdte a második felvonást.

A távolból kürthang hallatszott. Vagy lombsuttogás volt csak? Lágy csermely csobogása? Az éj szétöntötte hallgatását a kertbe és házba, s a szenvedély hatalmának semmiféle esdő intés se állhatott ellent. A szent titok beteljesült. Kialudt a fény, csodás, hirtelen tompított hangszínezettel szállt le a halálmotívum, és az epekedő vágy lázas, hajszoló türelmetlenséggel dobta fehér fátyolát a kedvesnek, aki kitárt karokkal jött a homályból.

Ó, földöntúli egyesülés dús és telhetetlen ujjongása! A kínzó tévedéstől szabadon, menten a tér és idő bilincseitől a te és az én, a tiéd és az enyém fönséges gyönyörré olvad össze.

Elválaszthatta őket a nap csaló káprázata, de pompázó hazugsága nem csalhatta meg többé, mióta a varázsital felnyitotta szemüket. Aki egyszer érezte a halál éjszakáját és édes titkát, a fény üres csillogásában csak a szent éjre vágyik, az örök, igaz, egybeforrasztó éjszakára.

Ó, szállj le, szerelem éjszakája, add nekik a szomjúhozott feledést, zárd körül őket gyönyö-

röddel, és ragadd ki az ámítások és elválások világából! Íme, az utolsó fény is kilobbant! A gondolat s a látszat belehalt a szent alkonyatba, mely új megváltást ígérve terjeszkedik a hiú világ gyötrelmei fölé! Midőn fakul a káprázat, s szemem megtörik az elragadtatás révületében: az, amitől megfoszt a nappal hazugsága, s mérhetetlen gyötrődést okozván vágyam elébe állít

- csak akkor, ó, beteljesülés csodája!... igen, csak akkor vagyok én magam a világ. És Brangäne sötét énekére az a magas hegedűfutam következett, amely ezerszer magasabb régiókban szárnyal, mint a szegény, lomha emberi ész.

- Nem minden szavát értem, Spinell úr; sokat csak sejtek. Mit jelent például az, „hogy csak akkor vagyok én magam a világ”?...

Spinell röviden és halkan válaszolt neki.

- Igen - felelt az asszony -, tehát így van. De hogy lehet, hogy ön oly kitűnően érti ezt, és mégsem tudja játszani?

Spinell úr ez ártatlan kérdés után már nem tudott magán uralkodni. Elpirult, kezeit tördelte, és majd elsüllyedt zavarában a székével együtt.

- Ritkán jár együtt a kettő - mondta végül bántódottan. - Játszani bizony nem tudok. De folytassa.

És az asszony tovább játszotta a misztérium ittas énekeit. Tehát meghal a szerelem? Trisztán szerelme? A mi Izoldánk szerelme? Ó, a halál keze nem éri azt, ami örök! Mi halna meg benne, mint az, ami bennünket zavar, ami csalékonyan elválasztja egymástól a szeretőket?

Egy édes kötőszóval, egy puszta és-sel összekötötte őket a szerelem... széttéphette-e ezt a halál másként, mint azáltal, hogy az egyik élete a másik élete volt?

És egy titokzatos énekkettős egyesítette őket a szerelmi halál, az örök ölelkezés bódulatos reménységében, ott, az éjszaka csodaországában. Édes éjszaka! Örök szerelmes éj! Ó, boldogság mindent átfogó birodalma! Aki téged egyszer megsejt, csak fájdalmasan riad a kopár napra! Űzd el a fájdalmat, szelíd halál! Oldd fel a vágyakozókat a felébredés kényszerű-

ségéből!

17

Ó, ritmusok megfoghatatlan vihara! Ó, a metafizikai megismerés kromatikusan felrakétázó bűvölete! Hogyan értik meg ezt a gyönyört távol a válásra intő fény kínzó világától? Lágy, igaz, fájdalom nélküli vágyakozás, fönséges, bútalan kilobbanás, emberfölötti derengése a végtelennek! Te vagy Izolda, én Trisztán, és már nem is Trisztán, nem is Izolda...

Egyszerre valami iszonyú dolog történt. Az asszony abbahagyta a játékot, kezét a szeme elé emelte, hogy jobban lásson a homályban, és Spinell úr gyorsan megfordult a széken. A hátsó ajtó, mely a folyosóra vezetett, kinyílt, s egy sötét alak támolygott be egy nő karjára támaszkodva. Az Einfried egyik vendége volt, aki szintén nem mehetett el a kirándulásra, s ezeket az esti órákat is ösztönszerű, szomorú körsétáira használta fel, az a beteg, aki tizenkilenc gyereket szült, s meghülyült bele. Höhlenrauchné, a lelkész felesége, ápolónője karján. Tapogatózó, imbolygó léptekkel, anélkül, hogy felnézett volna, végigjárta a terem hátsó részét, és a szemben levő ajtón - némán és meredten, alvajáró módjára, öntudatlanul eltűnt. Csend volt.

- Höhlenrauchné volt - mondta Spinell.

- Igen, szegény Höhlenrauchné - felelt az asszony. Majd lapozott, és az opera végét kezdte játszani. Izolda halálát.

Mily színtelenek és világosak voltak ajkai, hogy elmélyültek az árnyak szeme szögletében!

Szemöldöke fölött, átlátszó homlokán erőlködve és nyugtalanítóan mindig jobban és jobban kiugrott a kis erecske. Munkálkodó kezei alatt egyre fokozódott a melódia, míg egyszerre el nem vágta az a majdnem istentelen és kegyetlen pianissimo, amely úgy hat ránk, mintha kicsúszna lábunk alól a talaj, s légies vágyban semmisülnénk meg. A végtelen megkönnyebbülés és beteljesedés áradata, a mértéktelen kielégültség kábító dörgése harsogott, majd ismét-lődött újra és újra, tehetetlenül, visszahömpölygött, átalakult, mintha el akart volna párologni, újra harmóniájába szőtte a vágymotívumot, végül kiadta lelkét, meghalt, elcsengett, elszállt.

Mély csend lett.

Mindketten füleltek, félrehajtották fejüket, és figyeltek.

- Csengettyűk - mondta az asszony.

- A szánkók. Megyek.

Spinell felállt, és átment a szobán. Az ajtónál hátul megállapodott, megfordult, és egy pillanatig nyugtalanul tipegett. És ekkor történt, hogy tizenöt-húsz lépés távolságra az asszonytól némán térdre roskadt. Hosszú fekete szalonkabátja szoknyaszerűen terült el a padlón. Kezét szájára tapasztotta, vállai vonaglottak.

Az asszony a zongorától elfordulva ült, előrehajolva, kezeit ölében tartotta, és ránézett.

Bizonytalan, elkényszeredett mosoly ült arcán, és szemei annyira merengve és nehézkesen bámultak a félhomályba, mintha kissé szerettek volna lecsukódni.

Messziről, nagyon messziről csengettyűcsilingelés, ostorpattogás és sok egymásba szövődő, kusza emberi hang zaja közeledett.

9

A szánkókirándulás, amelyről a vendégek még sokáig beszéltek, február huszonhatodikán volt. Huszonhetedikén olvadt, s ezen a napon, mikor minden megpuhult, csepegett, csámcso-gott, szétfolyt, Klöterjahnné kitűnően érezte magát. Huszonnyolcadikán egy kevés vért hányt, jelentéktelenül keveset; de vér volt. Ugyanakkor annyira elgyengült, mint még soha, úgyhogy ágyba kellett feküdnie.

18

Leander doktor megvizsgálta, és arca jéghideg maradt. Azután, amint a tudomány előírja, jégdarabkákat, morfiumot, feltétlen nyugalmat rendelt neki. Másnap egyébként elfoglaltsága miatt lemondott kezeléséről, és átadta őt Müller doktornak, egy csendes, sápadt, jelentéktelen és bánatos embernek, aki szerényen és kötelességtudóan gyógyította a lábadozókat és a reménytelen betegeket.

Mindjárt sietett megjegyezni, hogy Klöterjahnék már régen látták egymást, és sürgősen kívánatos lenne, hogy Klöterjahn úr újra az Einfriedbe jöjjön, ha virágzó üzlete valahogy megengedi neki. Írni kellene, vagy talán egy rövidke táviratot meneszteni hozzá... És a fiatal anyát végtelenül boldoggá és erőssé tenné, ha a kis Tónit is magával hozná, nem is említve azt, hogy az orvosok nagyon szeretnék megismerni ezt a kis egészséges vasgyúrót.

És Klöterjahn úr csakugyan megjelent. Megkapta Müller doktor táviratát, s mindjárt idesietett a Keleti-tenger partjáról. Kiszállt a kocsiból, kávét és vajas zsemlét kért, és nagyon meghökkent képet vágott.

- Mi ez, uram? - kérdezte Klöterjahn úr. - Miért hívatott ide?

- Mert nagyon kívánatos - felelte Müller doktor -, hogy most felesége őnagysága közelében legyen.

- Kívánatos... kívánatos... De vajon szükséges-e? A pénzemre is kell néznem, uram, rossz idők járnak, s a vasút méregdrága. Mi értelme volt, hogy ideutazzam? Egy szót sem szólnék, ha például a tüdőről volna szó; de hála isten, csak a légcső beteg.

- Klöterjahn úr - szólt lágyan Müller doktor -, először is a légcső fontos szerv... - Helytelenül mondta: „először is”, mert a „másodszorral” egészen adós maradt.

Klöterjahn úrral egy csinos teremtés is jött, arannyal ékes, vörös, skót ruhában, a karján tartva ifjabb Anton Klöterjahnt, a kis egészséges vasgyúrót. Végre csakugyan megérkezett, és senki sem tagadhatta, hogy szörnyen egészséges. Rózsásan és fehéren, tiszta, friss ruhában, kövéren és illatosan ringott paszomántos dajkája mezítelen vörös karján, hatalmas tömeg tejet és vágott húst pusztított el, ordított, és minden tekintetben ösztöneinek engedte át magát.

Spinell, az író, szobája ablakából nézte a fiatal Klöterjahn megérkezését. Különös, fátyolos és mégis erős tekintetével vizsgálta, amint a kocsiból a házba vitték, és aztán ugyanezzel az arckifejezéssel még sokáig maradt ott az ablaknál. Attól kezdve, amennyire lehetett, kerülte az ifjabb Anton Klöterjahnnal való találkozást.

10

Spinell úr a szobájában ült és „dolgozott”.

Szobája olyan volt, mint a többi: régi divatú, egyszerű és választékos. A zömök almáriumon érc oroszlánfejek meredeztek, a magas falitükör sok kis négyszögű ólomba foglalt lemezből volt összerakva, s a kékesre lakkozott padló minden terítő nélkül csupaszon maradt, s benne a bútorok merev lábai világos árnyékként tükröződtek. Az ablak közelében egy kényelmes íróasztal állott, ami elé a regényíró sárga függönyt húzatott, valószínűleg azért, hogy a szobát meghittebbé tegye.

Sárgás alkonyatban ült az íróasztal fölé hajolva, és írt - írta egyikét ama számtalan leveleknek, amelyeket minden héten postára adott, s amelyekre mulatságos módon többnyire választ sem kapott. Nagy, erős ívpapír nyújtózott előtte, melynek felső bal sarkában egy kényszeredett 19

tájkép alatt Detlev Spinell neve volt lenyomtatva egészen újmódi betűkkel, s Spinell ezt a papirost gyöngyszerű, szorgalmasan színezett és igen tiszta betűkkel írta tele.

Uram! - írta. - Ezeket a sorokat Önhöz intézem, mert nem tehetek másként, mert mondanivalóm egészen eltölti bensőm, kínoz és megreszkettet, mert szavaim oly hevesen buzognak fel, hogy megfulladnék, ha nem önthetném ki ebben a levélben...

Az igazat megvallva, ez a „buzogás” egyáltalán nem történt meg, és isten tudja, micsoda kérkedés vitte rá Spinellt, hogy leírja. A szavak nála egyáltalán nemigen buzogtak fel, s bár polgári foglalkozása az írás volt, csak szánalmasan vergődött előre, és aki látta, bizonyára azt gondolta, hogy az író olyan ember, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint a többiek-nek.

Két ujjával szorgalmasan sodorgatta azokat a különös szőrpihéket, amik arcát itt-ott benőtték, és negyedórákig elbabrált velük, míg a levegőbe bámult, s egy sorral sem haladt előre, azután ismét írt egypár ékes szót, és újra megakadt. Másrészt meg kell engednünk, hogy amit végül leírt, simán és élénken hatott, jóllehet tartalmilag csodálatos, kérdéses, sőt gyakran érthetetlen is volt.

Parancsoló szükség int arra - folytatta levelét - , hogy Önnek is feltárjam, amit látok, s ami már hetek óta lángoló vízióként üldöz, láttatni akarom ezt Önnel szemem beszélő

világosságában, úgy, amint a lelkemben látom. Hozzá vagyok szokva, hogy engedjek annak az ösztönömnek, mely arra kényszerít, hogy elfelejthetetlen, lángolóan találó szavakkal mások élményeivé tegyem a magaméit. És ezért kérem, hallgasson meg.

Csak azt akarom elbeszélni, ami volt és van, pusztán egy történetet beszélek el, egy rövid, kimondhatatlanul lázító történetet, minden megjegyzés, minden vád és ítélet nélkül, a magam szavaival. Eckhof Gabriella története ez, uram, annak az asszonynak a története, aki most az Ön felesége... és figyeljen jól! Ön élte át, és mégis én vagyok, kinek szava ezt Önben egy élmény magaslatára emeli.

Emlékszik, uram, a kertre, a szürke patríciusház régi, dudvás kertjére? Zöld moha burjánzott a viharvert falak téglái közt, melyek az álmatag vadont körülzárták. Emlékszik a szökőkútra? Lila színű liliomok hajoltak porhanyó szélére, s a kimosott kövekre fehér vízsugarak hullottak titokzatosan. Nyári alkonyat volt.

Hét fiatal leány ülte körül a kutat: de a hetediknek, az elsőnek, az egyetlennek hajába a lebukó nap a földöntúliság titokzatosan ragyogó koronáját szőtte. Szemében szorongó, félénk álmok gyúltak, de világos ajka azért mosolygott...

Énekeltek. Keskeny arcukat a szökőkút sugara felé emelték, oda, ahol a vízsugár fáradt és nemes lendülettel lefelé konyult, míg halk, tiszta hangjuk körülölelte a víz karcsú táncát. Törékeny kezük talán térdükön pihent, és úgy énekeltek...

Emlékszik még erre a képre, uram? Látta? Dehogy látta. Szeme nem volt képes ilyenre, fülei durvák voltak arra, hogy e dallam szűzies édességét meghallják. Látta-e? Ó, akkor nem lett volna szabad lélegzetet vennie. Akkor vissza kellett volna mennie az életbe, az Ön életébe, hogy lelkében érinthetetlen és sérthetetlen szentség gyanánt őrizze meg ezt a képet földi élete sivár napjaira. De mit tett?

Ennek a képnek vége szakadt, uram: ezért kellett Önnek jönni és megsemmisíteni, hogy közönségesség és rút fájdalom legyen a folytatása? Megható és békés apoteózis volt ez a kép a pusztulás, elmúlás alkonyati fényében. Egy régi család, amely fáradt és nagyon 20

nemes arra, hogy cselekedjék és éljen, végső napjait morzsolja, s utolsó megnyilatko-zása a művészet, pár hegedűhang, mely a halálraérettség sejtelmes fájdalmáról beszél...

Látta-e a szemeket, melyekből e hangokra könnyek buggyantak ki? Hat játszótársnő-

jének lelke talán még az életé volt; de testvéri úrnőjük a szépségnek és halálnak volt eljegyezve.

Ön látta ezt a halálos szépséget, és megkívánta. És megható szentsége semmi tiszteletet és szégyenkezést nem ébresztett szívében. Nem elégedett meg azzal, hogy nézheti, bírni akarta, kihasználni, megszentségteleníteni... Milyen pompásan választott! Ön egy gourmand, uram, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt.

Nagyon kérem, tartsa mindig szem előtt, hogy én semmiképpen sem akarom megbántani Önt. Amit mondok, nem gáncs, csak lélektani forma az Ön egyszerű, irodalmilag teljesen érdektelen egyénisége számára, és kimondom, mert valami űz, hogy tetteit kicsit megvilágítsam, mert kérlelhetetlen hivatásom a földön, hogy a dolgokat nevén nevezzem és beszéltessem, s az öntudatlant napfényre hozzam. A világ tele van ezekkel az „öntudatlan típusokkal”, és én nem bírom elviselni őket! Nem tűröm ezt a buta, tudatlan, oktalan tevés-vevést, ezt a lázítóan együgyű világot! Fájó konoksággal űz valami, hogy -

amennyire erőm engedi - minden létezőt megvilágítsak, kimondjak és öntudatra hozzak, nem törődve azzal, hogy előmozdító vagy gátló hatása lesz-e, hogy vigasztalást és enyhítést jelent, vagy fájdalmat hoz-e magával.

Ön, uram, amint mondtam, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt. Minthogy otromba testével különben is igen-igen alacsony fejlődési fokon áll, gazdagsága és örökösen ülő életmódja folytán idegrendszere oly hirtelen, példátlanul és barbárul elfajult, hogy az élvezetvágy buja elfinomultsága ejtette hatalmába. Én nagyon hiszem, hogy garatizmai akkor is csámcsogva rezdültek meg, mikor elhatározta, hogy Eckhof Gabriella az Öné lesz, mint egyébkor, valami pompás leves vagy különös étel láttára...

Valóban, Ön e nő álmatag akaratát útvesztőkbe vezette, kivezette a dudvás kertből az életbe, az undokságba. Közönséges nevét rátukmálta, és a feleségét háziasszonnyá, anyává tette. Megalázta a halál fáradt, félénk és fönséges használatlanságában virágzó szépséget a mindennapi életnek és annak a buta, fonák és nyomorult bálványnak szolgálatában, amit természetnek neveznek, és paraszti lelkiismeretében nem is sejti, micsoda aljas galádságot követett el ezzel.

Még egyszer. Mi történik? Az álmatag szemű nő egy gyereket szül Önnek; egy lénnyel ajándékozza meg, aki nemzője hitvány életét folytatja majd, s odaadja vele minden vérét, életkedvét, és meghal. Meghal, uram! És ha nem múlik el közönségesebben, ha végül mégis kiemelkedett megalázottsága mélységeiből, s büszkén és boldogan hal meg a szépség halálos csókja alatt, az az én érdemem. Önnek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, s ezalatt hallgatag folyosókon szobalányokkal cicázott.

Az Ön gyermeke, Eckhof Gabriella gyermeke azonban nő, él, és diadalmasan gyara-podik. Egykor talán atyja életét folytatja majd, s kereskedő, adófizető és jól táplált polgára lesz a hazának; talán katona lesz vagy hivatalnok, az állam tudatlan és pompás támasza; mindenesetre azonban egy kedélyes, rendesen emésztő teremtmény, kíméletlen és magabiztos, erős és buta.

Úgy fogja fel, uram, e vallomásom, hogy gyűlölöm Önt, Önt és gyermekét, amint az életet magát gyűlölöm, az alantas, útszéli, nevetséges és mégis diadalmas életet, amit Ön képvisel, a szépség örök ellentétét és halálos ellenségét. Nem mondom, hogy megvetem Önt. Erre nem vagyok képes. Becsületes vagyok. Ön az erősebb. A harcban csak 21

eggyel felelhetek Önnek, a gyenge fenséges fegyverével és bosszúeszközével: szellemmel és szóval. Ma éltem velük. Mert ez a levél - íme ebben is becsületes vagyok - semmi egyéb, mint bosszúmű, s ha csak egyetlen szavam is elég erős, ragyogó és szép ahhoz, hogy Önt megindítsa, s képes arra, hogy valami idegen hatalmat éreztessen Önnel, és otromba közönyét csak egy pillanatra is felriassza, célom elértem, és ujjongok.

Detlev Spinell

Spinell borítékba zárta a levelet, felbélyegezte, szépen megcímezte, és postára adatta.

11

Klöterjahn kopogott Spinell szobájának ajtaján; nagy, tisztán teleírt ívet szorongatott kezében, és látszott rajta, hogy erélyesen akar fellépni. A posta megtette kötelességét, s a levél nagy vargabetűvel az Einfriedből visszajött az Einfriedbe, és csakugyan a címzett kezébe került.

Négy óra volt délután.

Mikor Klöterjahn belépett, Spinell a pamlagon ült, saját regényét olvasta, amely abba a képtelen fedőpapírba volt burkolva. Felkelt, mélyen elpirult, de azért meglepődve és kérdőn nézett látogatójára.

- Jó napot - mondta Klöterjahn. - Bocsásson meg, hogy zavarom. De szabad kérdeznem, ön írta ezt?

Bal kezében egy nagy, tisztán teleírt ívet tartott, s jobbjával visszakézből a papírra ütött, úgyhogy erősen megzördült. Erre jobb kezét széles és kényelmes nadrágzsebébe süllyesztette, fejét oldalt hajtotta, és ahogy sokan szokták, ha feleletre várnak, kinyitotta a száját.

Spinell különösen mosolygott; előzékenyen, kissé zavartan és félig mentegetőzve mosolygott, fejéhez kapott, mintha gondolkoznék, és így szólt:

- Igen... csakugyan... bátorkodtam...

A dolog úgy állt, hogy Spinell ma nem alakoskodott, úgy beszélt, amint kellett, és délig aludt.

Ennek következtében lelkiismeret-furdalása volt, kábult a feje, idegeskedett, és semminek se tudott ellenállni. A tavaszi levegő különben is elbágyasztotta, és kétségbeesésre hangolta.

Mindezt meg kellett említenünk szerfelett bárgyú viselkedésének magyarázatára.

- Igen? Úgy! Helyes! - mondta Klöterjahn, és állát melléhez szorította, karját kinyújtotta, és több hasonló testtartást vett fel, hogy a formai kérdés után rögtön a tárgyra térjen. De az öntelt tetszelgés talán kissé sok ilyen tetszelgő mozdulatra szoktatta rá, mert e mimikus előkészületek fenyegető körülményessége nem egészen felelt meg a következőknek. Spinell azonban meglehetősen sápadt volt.

- Nagyon helyes! - ismételte Klöterjahn. - Akkor, drágám, engedje meg, hogy élőszóval feleljek, és tekintve, hogy butaság több oldalas levelet írni annak, akivel minden percben beszélhetünk...

- De... butaság... - mondta Spinell mosolyogva, megbocsátón, már-már alázatosan.

- Butaság! - ismételte Klöterjahn, és erősen rázta a fejét, hogy megmutassa, mily biztos a dolgában. - És én ezt az irkafirkát szóra se méltatnám, az igazat megvallva sajtpapirosnak se használnám, ha nem világosítana fel bizonyos dolgokról, amikről eddig nem tudtam, bizonyos változásokról... Egyébként semmi köze hozzá, és nem is tartozik a dologra. Én munkásember vagyok, ezer más gondom van, nem érek rá az ön lobogó vízióival...

22

- Lángoló víziókat írtam - mondta Spinell, és kiegyenesedett. Ez volt az egyetlen jelenet, mikor viselkedésében valami kis méltóság tükröződött.

- Lángoló... lobogó! - ellenkezett Klöterjahn úr, és a kéziratba pillantott. - Szánalmas írása van, drágám; bizony isten, nem alkalmaznám az irodámban. Első pillanatra tisztának látszik, de a világosságban bizony csupa hézag és ákombákom. Azonban ez az ön dolga, és nem az enyém. Azért jöttem, hogy megmondjam, ön egy paprikajancsi - nos, ezt, remélem, már tudja.

Ezenkívül azonban gyáva és alamuszi, s azt hiszem, ezt sem kell hosszasabban bizonygatnom.

Feleségem egyszer megírta, hogy nem mer a fehérnép szemébe nézni, csak úgy oldalvást, keszegen sandít rá, mert fél a valóságtól, s mindig valami sejtelmesen szépet keres. Sajnos, a többi levelében nem említette; akkor biztosan többet tudnék magácskáról. De ön ilyen.

Minden második szava a „szépség”, ami alapjában csak settengés, alattomosság és irigység, s ezért beszél olyan szemtelenül a „hallgatag folyosókról”, hogy lesújtson vele, de én csak nevettem rajta. Nevettem, nevettem! Most már tudja, hányadán vagyunk? Most... már „megvilágítottam kissé” az életét? Maga nyomorék! Bár nekem ez nem „elengedhetetlen hivatásom”, höhö...

- „Kérlelhetetlen hivatásom”, úgy írtam - mondta Spinell; de újra meghátrált. Gyámoltalanul és leforrázottan állt ott, mint egy nagy, szánalmas, deresedő, iskolás kamasz.

- Elengedhetetlen... kérlelhetetlen... Maga egy alattomos, gyáva, pimasz, én mondom magának. Naponta lát engem az asztalnál. Köszön és mosolyog, nyújtja a tálat, és mosolyog, egészségemre kívánja az ebédet, és mosolyog. És egy nap nyakamba zúdítja ezt a buta, sértő

papírcsomót. Höhö, az írásban van mersze! És még ha csak erről a nevetséges levélről lenne szó! De fondorkodott ellenem, fondorkodott a hátam megett, már átlátok a szitán... Bár, biztosíthatom, nem nagy eredménnyel járt a buzgólkodása! Ha pedig azt hiszi, hogy szöget ütött a feleségem fejébe, akkor éppen pórul járt, édes-kedves uracskám, mert a nőm sokkal okosabb asszony, semhogy önnek felüljön! S ha azt képzeli, hogy hidegségét én és a fiam megéreztük, mikor legújabban felénk se nézett, akkor ön az ízléstelenek ízléstelene! Tudom, Gabriellám elővigyázatosságból nem csókolta meg a fiamat, mert újabban az a nóta járja, hogy nem a légcső beteg, hanem a tüdő, és az ember sohasem tudhatja... bár, mondom, ez még nagyon is bizonyításra szorul, valamint az ön buta állítása is, hogy „a felesége meghal, uram!”. Szamár ön, uram, szamár!

Itt Klöterjahn kissé szabályozni próbálta a lélegzését. Már nagyon fel volt dühödve, jobb mutatóujjával állandóan böködte a levegőt, és a kézirat a bal kezében ferdén fityegett. Arca a szőke angol szakáll keretében förtelmesen kivörösödött, és felleges homlokán haragos villámként cikáztak szét a dagadt erek.

- Maga gyűlöl engem - folytatta -, és meg is vetne, ha nem lennék az erősebbik... Igenis, az vagyok, az ördögbe is, nekem helyén van a szívem, de a magáé a nadrágjában van, és én mindjárt ezer darabra apríthatnám magát, alattomos, hülye fráter, „szellemével és szavával”

együtt, ha nem tartanék a következményektől! De ez, drágám, nem megy csak úgy, hogy én szótlanul eltűrjem piszkálódásait, és ha ezt otthon megmutatom az ügyvédemnek, majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. Jó nevem van, uram, s ezt a nevet magam szereztem. Hogy az ön nevére adnak-e csak egy fityfiringet is, ezt a kérdést intézze el magával, maga jöttment csavargó! Magát a törvényszék elé kellene cipelni! Hiszen közveszélyes! Megbolondítja az embereket! Bár igazán ne higgye, hogy most sikerült. Csúszó-mászó féreg! Ilyen alakok nem hoznak ki a sodromból. Nekem helyén van a szívem.

Klöterjahn most csakugyan borzasztóan fel volt indulva. Ordítva ismételte, hogy neki helyén van a szíve.

23

- „Énekeltek.” Pont. Fenét énekeltek! Kötöttek. Azután, ha jól emlékszem, a krumplis laska receptjéről beszéltek, és ha apósomnak majd elmondom, mit írt a feloszló és elzüllő családról, biztosítom, hogy megint a törvénnyel gyűlik meg a baja... „Látta ezt a képet, látta?” Persze hogy láttam, de nem érem fel ésszel, miért kellett volna visszatartanom a lélegzetem, s elszaladnom. Én nem sandítok a nőkre, hanem: szembe, rózsám, ha szeretsz, ha nem szeretsz, elmehetsz. Nekem helyén van a szívem...

Kopogtak. Kilencszer vagy tízszer, gyorsan egymás után kopogtak a szobaajtón. Klöterjahn urat egy kis heves és szorongó szédülés némította el, kívülről pedig egy vontatott, folytonos hang sopánkodott, meg-megbicsakolva a rémülettől:

- Klöterjahn úr, Klöterjahn úr, ejnye, itt van, Klöterjahn úr?

- Nem szabad! - felelte Klöterjahn durván. - Mi az ördögöt akarnak? Most beszélnivalóm van.

- Klöterjahn úr - sopánkodott tovább a bizonytalan, megtörő hang. - Jönnie kell... az orvosok is itt vannak... rettenetes, rettenetes szomorú...

Egy lépéssel az ajtónál termett és felszakította. Spatzné állt künn. Zsebkendőjét szája elé tartotta, és nagy, hosszúkás könnyek gördültek párosával a kendőbe.

- Klöterjahn úr - tört ki a szegény asszony -, oly rettenetesen szomorú... Egész nyugodtan ült az ágyban, valami dalt dünnyögött magában, és akkor történt, jaj, istenem, oly iszonyúan sok vért...

- Meghalt? - kiáltotta Klöterjahn. Megragadta a tanácsosné karját, és a küszöbön ide-oda ráncigálta. - Nem halt még meg, mi? Még nem halt meg, láthat még... Újra egy kis vért hányt?

A tüdőből, mi? Lehet, hogy talán a tüdőből jön... Ó, Gabriellám! - mondta, és hirtelen könny-be lábadt a szeme, meleg, becsületes, emberi részvét buggyant ki belőle. - Igen, megyek! -

mondta, és hosszú lépésekkel vonszolta ki a tanácsosnét a folyosóra. Egy félreeső zugból még mindig hallatszott gyorsan halkuló szava:

- Még nem halt meg, mi?... A tüdőből, mi?

12

Spinell úr még mindig azon a helyen állt, ahol Klöterjahn hirtelenül megszakadt látogatása alatt állt, és a nyitott ajtóra nézett. Végül egypár lépést tett előre, s a távolba figyelt. De minden csendes volt, becsukta hát az ajtót, és visszament a szobájába.

Egy darabig nézegette magát a tükörben. Aztán az íróasztalhoz ment, a polcról egy kis üveget és egy pohárkát vett ki, és - senki sem ítélhette el érte - konyakot ivott. Aztán elnyúlt a pamlagon, és lezárta a szemét.

A felső ablaktábla nyitva volt. Künn a kertben madarak csicseregtek, és ezekben a pici, törékeny, szemtelen hangocskákban benne volt az egész tavasz ujjongása. Spinell még egyszer egészen halkan ismételte: „Kérlelhetetlen hivatásom...” Aztán ide-oda mozgatta fejét, s a fogai között szürcsölte be a levegőt, mint akkor szoktuk, mikor hevesen sajog valamelyik idegünk.

Lehetetlen volt megnyugodnia és magához térnie. Az ember elvégre nem ily otromba élményekre van teremtve!... Azután egy lelki folyamat révén, melynek boncolása nagyon is messze vezetne, Spinell arra az elhatározásra jutott, hogy felkel, és egy kis mozgást tesz a szabadban. Vette a kalapját, és kiment a szobából.

24

Mikor kiért a házból, és a lágy, fűszeres levegő cirógatta körül, hátrafordította fejét, és végigjáratta szemét a nagy épületen, míg egy ablakhoz nem ért, egy lefüggönyözött ablakhoz, ahol pillantása egy ideig komolyan, szilárdul és sötéten tétovázott. Ekkor hátratette kezeit és továbbment a kavicsos úton, mély gondolatokba merülve.

A virágágyakat még mindig gyékények takarták, és a fák meg a bokrok csupaszon álltak; de a hó elolvadt, és az utakat itt-ott nedves nyomok tarkázták. A tágas kert barlangjaival, lugasaival, kis pavilonjaival pompázó, színes, délutáni világításban, buja, aranyos fényben nyújtózkodott, és a fák sötét ágai élesen, gyengéden meredtek a világoskék égre.

Alkonyat felé járt az idő, mikor a nap alakot vesz fel, és a formátlan fénytömeg látható koronggá válik, melynek enyhe parazsát már a szem is elviselheti. Spinell nem látta a napot; útja úgy vezette, hogy azt észre sem vette. Lehajtott fővel andalgott, valami dalt dünnyögött magában, egy rövid zenei képletet, egy szomorúan és panaszosan felfelé sóhajtó figurát, a vágymotívumot... De hirtelen megzökkent, röviden, görcsösen fellélegzett, megállt, és erősen összehúzott szemöldökei alól rémült tiltakozással meredtek előre a szemei...

Az út kanyarodott; az alkonyodó nap felé vezette. Ott állt ferdén és hatalmasan az ég boltozatján, két keskeny, átszűrt, aranyszegélyű felhőfoszlányba burkolva, parázsba mártotta a fák ormát, és sárga-vörös fényét szétontotta az egész kertre. És az arany világítás közepében, a napkorong hatalmas fénykoszorújával, ott tétovázott az úton a csinos dajka, arannyal ékes, vörös, skót ruhájában, jobb kezét duzzadó csípőjére támasztva, bal kezével pedig egy finoman formált gyermekkocsit ringatva. Ebben a kocsiban azonban a gyermek ült, ifjabb Klöterjahn Antal, Eckhof Gabriella kövér fia!

Ott ült fehér gyapjúszékében, nagy fehér kalapban, pufók arccal, pompás, ragyogó egész-ségben a párnák között, s vidáman és zavartalanul nézett Spinellre. A regényíró már el akart menni, hisz férfi volt, s lett volna ereje, hogy e váratlan, fénybe mártott jelenség mellett egyszerűen elsétáljon. De egyszerre valami förtelmesen borzalmas történt, a kis Klöterjahn Antal nevetni kezdett, ujjongott, valami megmagyarázhatatlan örömtől visított, szinte tépte az ember idegeit.

Talán Spinell szembejövő fekete alakja kapatta erre a vad vidámságra, vagy tán állati jóléte toporzékolt fel, tudja isten. Egyik kezében csontgyűrűt tartott, amit harapdálni szokott, a másikban egy pléhcsörgőt. Viháncolva nyújtotta mindkettőt a napfénybe, rázta, összecsattin-totta, mintha valakit gúnyolva akart volna elrebbenteni. Szemét a gyönyörűségtől majdnem lecsukta, s száját oly erősen tátotta fel, hogy rózsálló szájpadlását egészen látni lehetett. Fejét ide-oda kapkodta, és úgy tombolt.

Spinell úr ekkor hátrafordult, és elment onnan. Ment a kavicsos úton a kis Klöterjahn toporzékoló ujjongásától kísérve, szokott óvatos és mereven kecses kartartásával, annak az embernek nehezen vonagló és tétovázó lépésével, aki el akarja titkolni, hogy a lelke, a lelke is elmegy vele.

25

TONIO KRÖGER

TONIO KRÖGER

1903

FORDÍTOTTA

LÁNYI VIKTOR

1

Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.

A tanításnak vége volt. A kockaköves udvarból a rácskapun át csapatostul tódultak az utcára a tanítás rabságából szabadult fiúk, eloszlottak, és jobbra-balra széjjelszaladtak. Nagydiákok méltósággal emelték fel és szorították bal vállukra könyvcsomójukat, ugyanakkor jobb karjukkal szél ellen eveztek az otthoni ebéd felé; az aprónép vígan lódult neki a járdának, hogy csak úgy fröcskölt szét a jeges kása, és a fókabőr iszákokban zörögve rázkódott a tanuláshoz való holmi. De lépten-nyomon minden gyerek jámbor pillantással kapta le a sipkáját egy-egy kimért léptekkel elhaladó tanár úr Wotan-kalapja és Jupiter-szakálla előtt...

- Csakhogy jössz már, Hans! - szólt Tonio Kröger, aki jó ideje várt a kocsiút szélén; most mosolyogva ment barátja elé, aki más pajtásaival beszélgetve lépett ki a kapun, és már-már tovább is haladt.

- Tessék? - kérdezte, és ránézett Tonióra. - Ja, igaz! Jó, hát akkor járjunk még egy kicsit.

Tonio elnémult, és a szeme elsötétedett. Hogyan, hát Hans elfelejtette, csak most jutott eszébe, hogy ők ketten ma délre kis közös sétát beszéltek meg? És ő, ő hogy örült ennek azóta, szinte szünet nélkül!

- Szervusztok! - szólt oda Hans Hansen az osztálytársainak. - Megyek egy kicsit Krögerrel.

A két fiú balra indult el, míg a többiek jobb felé mentek.

Hans és Tonio ráértek iskola után sétálni, mivel mindketten olyan házból valók voltak, ahol csak négy óra körül volt az ebéd. Apáik, tekintélyes nagykereskedők, közhivatalokat töltöttek be, mint afféle városi hatalmasságok. Hansenéké volt már több emberöltő óta a nagy kiterjedésű fatelep lent a folyónál, ahol - nagy sustorgással és pöfögéssel - hatalmas gőzfűrészek aprították a fatörzseket. Tonio pedig Kröger konzul fia volt, akinek gabonás zsákjait a széles fekete cégnyomással nap nap után lehetett látni, amint az utcán fuvarozzák őket; és eleinek régi, nagy háza a legnagyúribb volt az egész városban... A két jó barát annyi ismerőssel találkozott, hogy folytonosan le-le kellett emelni a sipkájukat, sőt nem egy felnőtt ember előre köszönt a tizennégy éves fiataluraknak.

Mind a kettő vállán lógatta az iskolatáskát, mind a kettő jó melegen volt öltözve; Hans rövid matrózfelöltőt viselt, melynek vállán és hátán szétterült a tengerészöltöny széles kék gallérja, míg Toniónak szürke, öves paletója volt. Hans rövid szalagos dán matrózsapkája alól kigöndörödött hajának egy lenszőke fürtje. Feltűnően csinos, jó alakú fiú volt, széles vállal, keskeny csípővel, nyílt, éles pillantású, acélkék szemmel. Tonio kerek prémsüvege alól barnás és déliesen éles metszésű arcából ellenben sötét, szelíden árnyékolt, túlságosan súlyos pillájú 26

szempár pillantott elő álmodozón és kissé félénken... Szája és álla szokatlanul lágy idomú volt. Hanyagul, egyenlőtlen léptekkel járt, míg Hansen karcsú, fekete harisnyás lábai rugalmasan és ütemesen rótták a járdát...

Tonio nem beszélt. Fájdalmat érzett. Kissé ferde rajzú szemöldeit összevonva, ajkait füttyre csucsorítva, oldalvást hajló fejjel nézett a távolba. Ez volt a rendes, sajátos tartása és arckifejezése.

Egyszerre Hans karon fogta Toniót, és oldalvást nézett rá, mert tisztában volt vele, miről van szó. És noha Tonio továbbra is szótlanul mendegélt, Hanson egyszerre mégis erőt vett az ellágyulás.

- Tudniillik nem feledkeztem meg rólad, Tonio - szólalt meg, és maga elé nézett a gyalogjáróra -, hanem csak azt gondoltam, ma már úgysem lehet semmi a sétából, olyan esős és szeles az idő. De én ezzel nem törődöm, és roppantul örülök, hogy mégis megvártál. Már azt hittem, egyedül mentél haza, és bosszankodtam is...

Ezekre a szavakra Tonio lelkében minden ujjongó táncra kerekedett.

- Jó, hát akkor menjünk ki a sáncokra! – szólt megindult hangon. - Végigsétálunk a Malomsáncon meg a Holsten-sáncon, és hazakísérlek, Hans... Hogy aztán egyedül kell hazamennem?

Hát aztán! Legközelebb te kísérsz haza engem.

Alapjában nem nagyon hitte el, amit Hans mondott, és tisztán érezte, hogy barátja csak feleannyi fontosságot tulajdonít kettejük sétájának, mint ő. Látta azonban, hogy Hans mégiscsak bánja a feledékenységét, és hogy igyekezett kibékíteni. Neki pedig esze ágában sem volt, hogy a kibékülést halogassa...

A dolog úgy állt, hogy Tonio szerette Hans Hansent, és már sok mindent elszenvedett miatta.

Aki jobban szeret, az alulmarad, és szenvedni kénytelen - ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy fölírta bensőjébe, és bizonyos fokig öröme telt bennük, anélkül persze, hogy a maga részéről hozzájuk igazodott volna, és gyakorlati hasznot húzott volna belőlük. A lényéhez tartozott az is, hogy ilyen tanítások fontosságát és érdekességét sokkal többre tartotta, mint azokat az ismereteket, amelyeket az iskolában tukmáltak rá, sőt a tanítási órákon a gótikus boltívű osztályteremben többnyire azzal foglalkozott, hogy ilyesféle felismeréseket gyökeréig átérezzen és végiggondoljon. És ez a foglalatosság elégtétellel töltötte el, egészen olyannal, mint amit akkor érzett, ha a hegedűjével (mert tudott hegedülni) fel-alá járt a szobájában, és ami lágy hangot csak képes volt kicsalni a hangszerből, mind belezendítette a szökőkút csobogásába, amely lent a kertben, a vén vadgesztenyefa ágai közt szöktette magasba vízsugarát.

A szökőkút, az öreg gesztenyefa, a hegedű és távolban a tenger, a Keleti-tenger, amelynek nyári álmait szünidőben kedvére megleshette, ezek voltak azok a dolgok, amiket szeretett, ezekben valósággal átlényegült, belső élete csupa ilyen dolgok közt játszódott le, mert az ilyenek nevei hatásosan alkalmazhatók versekben, és csakugyan minduntalan fel is hangzottak Tonio saját verseiben, amelyeket néhanap faragott.

Az, hogy volt egy füzetje tele maga költötte versekkel, saját hibájából derült ki, és nagyon ártott neki mind osztálytársai, mind tanárai előtt. Kröger konzul fia egyszerűen úgy érezte, hogy ostoba és komisz dolog ezen megütközni, és meg is vetette miatta mind osztálytársait, mind tanárait, kiknek rossz modorától amúgy is utálkozott, s akiknek emberi gyarlóságait különös élességgel átlátta. Másfelől azonban ő maga is szertelen és voltaképpen illetlen dolognak tartotta a versírást, és kénytelen volt bizonyos mértékig igazat adni mindazoknak, 27

akik sanda szemmel nézték ezt a kedvtelését. De ennek ellenére nem volt képes felhagyni vele...

Minthogy otthon elherdálta az idejét, az iskolában tunya és szórakozott volt, és a tanárok nem becsülték, azért állandóan a legnyavalyásabb bizonyítványokat vitte haza, és emiatt apja -

gondosan öltözött, tűnődő kék szemű, magas úriember, aki a gomblyukában mindig egy szál mezei virágot hordott - sokat mérgelődött és emésztődött. Tonio anyja azonban, az ő szép, fekete szemű mamája, aki a keresztségben a Consuelo nevet kapta, és általában oly nagyon elütött a város többi hölgyeitől, mivel Kröger papa annak idején valahonnan a földabrosz legalsó szegélyéről hozta fel - az édesanyja édeskeveset törődött azzal, milyen a bizonyítványa...

Tonio szerette sötét bőrű, tüzes anyját, aki oly csodaszépen játszott zongorán és mandolinon.

Tonio örült, hogy az ő kétes helyzete miatt, amit az emberek társadalmában elfoglalt, édesanyja nem bánkódott. Másfelől azonban érezte, hogy a papa haragja sokkal méltóságosabb és tiszteletreméltóbb, és jóllehet tőle sok szidást kapott, alapjában teljesen egyetértett vele, míg anyjának derűs közönyét kissé léhának találta. Néha ilyesmit gondolt magában: Éppen elég, hogy én olyan vagyok, amilyen vagyok, hogy nem tudom és nem akarom megváltoztatni magam, hanyag, csökönyös, és olyan dolgokkal törődöm, amelyekkel más senki sem törődik.

Akkor legalább illik, hogy komolyan megdorgáljanak és megbüntessenek érte, és ne halad-janak el mellette csókokkal és muzsikával. Elvégre nem vagyunk ekhós szekéren kóborló cigányok, hanem tisztességes emberek, Kröger konzulék, a Krögerek nemzetsége... Nemritkán ez is megfordult fejében: - Miért is vagyok én olyan különc és mindennek ellenszegülő, miért állok hadilábon a tanárokkal és idegenül más fiúk között? Nézd csak, nézd a jó tanulókat és a tisztes középszerűeket. Ők bezzeg nem nevetik ki a tanáraikat, nem faragnak verseket, és nem gondolnak olyan dolgokra, amelyekre ha már gondol az ember, nem mondhatja ki hangosan.

Milyen rendesek és mindennel és mindenkivel egyetértőnek érezhetik magukat azok! Az jó lehet... De mi van énvelem, és mi lesz mindennek a vége?

Ez a mód, ahogyan magát és az élethez való viszonyát szemlélte, fontos szerepet játszott Toniónak Hans Hansen iránt érzett szeretetében. Szerette őt, először is azért, mert szép volt; azután, mert minden tekintetben saját tükörképét és ellentétét látta benne. Hans Hansen kitűnő

tanuló volt, amellett edzett, katonás fiú, aki lovagolt, tornászott, és úgy úszott, mint egy hős, és közszeretetnek örvendett. Tanárai szinte szerelmesek voltak belé, keresztnevén szólították, és minden módon pártolták, támogatták, osztálytársai a kedvében jártak, az utcán pedig az urak és hölgyek megállították, megmarkolva dán matrózsapkája alól kigöndörödő lenszőke üstökét, így szóltak hozzá:

- Szervusz, fiam, Hans Hansen, de helyes a frizurád! Színjeles vagy még mindig? Tiszteltetem a papát és mamát, te pompás gyerek, te...

Ilyen volt Hans Hansen, és Tonio Krögernek, amióta csak ismerte, elég volt megpillantania, hogy vágyakozást érezzen, irigy vágyakozást, amely mellére telepedett, és égette a szívét. Ha az embernek olyan kék szeme lenne, gondolta, és olyan szép rendben és boldog közösségben élne mindenkivel a világon, mint te! Hogy te mindig olyan jóravaló és általánosan becsült módon tudod elfoglalni magad! Ha elintézted a leckét, akkor lovaglóórát veszel, vagy lombfűrésszel dolgozol, és még szünidőben is, a tenger mellett, igénybe vesz az evezés, a vitorlázás és úszás, mialatt én naplopó módjára elveszetten heverek a homokban, és elbámészkodom a tenger arckifejezésének titokzatosan örökké változó játékán. De hát éppen azért oly tiszta a szemed. Ha olyan lehetnék, mint te...

28

Meg se próbált olyanná válni, mint Hans Hansen, és lehet, hogy nem is volt benne olyan nagyon komoly ez az óhajtozás. De fájdalmasan vágyott arra, hogy Hans szeresse olyannak őt, amilyen, és a maga módján ostromolta szeretetét, a maga lassú és bensőséges, odaadó, szenvedő és fájdalmas módján, pedig ez a fájdalom mélyebben és emésztőbben tud tüzelni minden föllobbanó szenvedélyességnél, amelyet az ő idegenszerű külsejétől várni lehetett volna.

És nem egészen hiába ostromolta, mert Hans, aki egyébként méltányolta Tonióban a szellemi fölény egy nemét, a szókészséget, amely képessé tette nehéz dolgok kimondására, Hans nagyon jól megértette, hogy itt szokatlanul erős és gyöngéd érzés támadt fel irányában, ezért hálásnak is mutatkozott, és nem egy boldog percet szerzett barátjának a leereszkedésével, de nem egy gyötrelmeset is a féltékenység, a csalódás tüskéivel, és azzal, hogy Tonio minden igyekezetét, amellyel kettejük közt eszmei kapcsolatot akart létrehozni, meghiúsította, mert az volt az érdekes, hogy Tonio, aki irigyelte Hans Hansen létformáját, állandóan azon volt, hogy bevonja őt saját létformájába, ami legfeljebb csak pillanatokra és akkor is csak látszólag sikerülhetett...

- Valami csodálatosat olvastam, valami nagyszerűt... - mondta neki.

Együtt mentek, és közösen eszegéltek egy zacskó gyümölcscukorkát, amit Iwersen szatócsnál a Mühlenstrassén tíz pfennigért vásároltak.

- El kell olvasnod, Hans, tudniillik Schiller Don Carlos-áról van szó... Ha akarod, kölcsön-adom.

- Nem, nem - mondta Hans Hansen -, hadd csak, Tonio, nem való az énnekem. Én már csak, tudod, megmaradok a lószakkönyveimnél. Mondhatom, remek képek vannak benne. Egyszer, ha eljössz hozzám, megmutatom. Csupa pillanatfelvétel, látni a paripákat ügetésben, vágtában meg ugratás közben, mindenféle helyzetben, úgy, ahogy a valóságban nem lehet látni, mert túl gyors a mozgás...

- Mindenféle helyzetben? - szólt Tonio udvariasan. - Érdekes. Hanem az a Don Carlos, hát az minden képzeletet felülmúl. Vannak benne helyek, meglátod, olyan gyönyörűek, hogy az emberbe belenyilallik, csak úgy csattan...

- Csattan? - kérdezte Hans Hansen. - Hogy-hogy?

- Ott van például az a rész, ahol a király sír, mert a márki elárulta... de a márki csak a herceg kedvéért árulta el őt, akiért feláldozta magát. És most a belső szobából az előszobába kijut a hír, hogy a király sírt. „Sírt? A király sírt?” Valamennyi udvaronc szörnyen megdöbben, és az emberen végigfut a hideg, mert a király rettentően rideg és szigorú valaki. De úgy meg lehet érteni, hogy mégis sírt, és én voltaképpen jobban sajnálom őt, mint a herceget és a márkit együttvéve. Mindig olyan nagyon egyedül van és szeretet nélkül, és most azt hitte, hogy talált egy embert, és ez az ember elárulja...

Hans Hansen oldalvást nézte Tonio arcát, és ebben az arcban kellett hogy legyen valami, ami őt a tárgy számára megnyerte, mert hirtelen megint karon fogta Toniót, és ezt kérdezte:

- És mondd, Tonio, hogyan árulja el?

Tonio nekilendült:

- Hát az úgy van - kezdte el -, hogy a levelek, amelyek Brabantba és Flandriába mennek...

- Itt jön Erwin Jimmerthal - szólt Hans.

29

Tonio elhallgatott. Bár a föld nyelné el, gondolta, ezt a Jimmerthalt! Mért kellett ennek jönnie, és bennünket megzavarni? Képes hozzánk csatlakozni, és egész úton a lovaglóóráról beszélni... Mert Erwin Jimmerthal szintén vett lovaglóleckéket. Bankigazgató fia volt, itt lakott kint a városkapu előtt. Karikalábú, keskeny szemvágású fiú volt; már iskolatáska nélkül jött velük szemközt a fasoron.

- Szervusz, Jimmerthal - szólt Hans. - Kicsit sétálok Krögerrel...

- A városba küldtek - szólt Jimmerthal -, valamit vásárolok. De veletek megyek egy darabkát... Málnacukrotok van? Köszönöm, eszem egyet-kettőt. Holnap megint lesz óránk, Hans. (Lovaglóórát értett.)

- Remek! - szólt Hans. - Képzeld, most megkapom a bőr lábszárvédőt, mert a múltkor jeles volt a dolgozatom...

- Te persze nem jársz lovaglóórára, Kröger? - kérdezte Jimmerthal, és a szeméből csak két csillogó rés látszott...

- Nem... - felelte Tonio tétova hangsúllyal.

- Megkérhetnéd az apádat - jegyezte meg Hans Hansen -, hogy te is járhass, Kröger.

- Igen... - szólt Tonio mohón, de közönyösen. Egy pillanatig összeszorult a torka, mivel Hans vezetéknevén szólította; Hans érezhette ezt, mert magyarázóan hozzátette: - Azért hívlak Krögernek, mert a keresztneved olyan bolondos, már ne haragudj, de ki nem állhatom.

Tonio... ez egyáltalán nem is név. De hát igaz, nem tehetsz róla, hogy is tehetnél!

- Persze főképp azért is hívnak úgy, mert olyan külföldiesen hangzik, olyan különlegesen... -

szólt Jimmerthal, és ezt úgy mondta, mintha kellemeskedni akarna.

Tonio szája megvonaglott. Összeszedte magát, és ezt mondta:

- Tudom, hülye nevem van. Esküszöm, jobb szeretném, ha Heinrichnek vagy Wilhelmnek hívnának, elhihetitek. De ez úgy van, hogy anyámnak egyik bátyja után kereszteltek, akinek Antonio a neve; mert hát anyám onnan, túlról való...

Elhallgatott, és hagyta, hogy a másik kettő lovakról meg szerszámokról beszélgessen. Hans karon fogta Jimmerthalt, és olyan otthonos érdeklődéssel beszélt, aminőt Don Carlos iránt sohasem lehetett volna benne felkelteni... Időnként Tonio érezte, hogy az orrát szurkálja a sírhatnék; nehezen tudta az állát is visszaszorítani, hogy ne reszkessen folyvást...

Hans ki nem állhatta a nevét - mit lehet itt tenni? Őt magát Hansnak hívják, Jimmerthalt Erwinnek, jó, ezek általánosan elismert nevek, senkinek sem visszatetszők. Ellenben Tonio -

ez valami külföldies és különleges, akár akarja, akár nem, és ő egyedül van, kirekesztve a rendesek és közönségesek sorából, pedig hát ő nem sátoros cigány, hanem Kröger konzul fia, a Krögerek nemzetségéből való... De hát miért hívja őt Hans Toniónak, amíg egyedül vannak, hogyha rögtön szégyelli, mihelyt másvalaki is jelen van? Olykor közel tud jutni hozzá, meg tudja hódítani, hogyne. „Hogyan árulja el őt, Tonio?” - kérdezte tőle az imént, és belékarolt.

De amikor aztán jött Jimmerthal, mégis megkönnyebbülten lélegzett fel, cserbenhagyta őt, és fölöslegesen szemére vetette idegen keresztnevét. Hogy fáj, hogy mindezt oly tisztán kell látnia... Hiszen Hans Hansen alapjában véve egy kissé kedveli őt, ha maguk között vannak, ez nem kétséges. De ha még valaki ott van, akkor szégyelli, és föláldozza. És akkor ő megint csak egyedül marad. Fülöp királyra gondolt. A király sírt...

- Szent isten! - szólt egyszerre Erwin Jimmerthal. - Most aztán igazán a városba kell mennem!

Szervusztok, köszönöm a málnacukrot!

30

Azzal felugrott az útjába eső padra, karikalábával végigszaladt rajta, és továbbloholt.

- Kedvelem ezt a Jimmerthalt! - szólt Hans nyomatékkal.

Az elkényeztetett és öntudatos emberek módján, mintegy kegyesen osztogatva szokta kinyilvánítani rokon- és ellenszenveit... Azután, merthogy már benne volt, tovább is a lovagló-

leckéről beszélt. Már közel jártak Hansenék házához; a sáncokon keresztül nem tartott soká az út. Erősen fogták a sapkájukat, és a fejüket lehajtották az erős, nedves szél miatt, amely csikorgatta és nyögette a fák kopasz ágbogát. És mialatt Hans Hansen beszélt, Tonio csak itt-ott eresztett meg egy mesterkélt „ahá” vagy „úgy” szócskát, s nem is örült annak, hogy Hans a beszéd hevében megint karon fogta, mert ez csak látszólagos közeledés volt, minden jelentőség nélkül való.

Aztán a pályaudvar közelében letértek a sáncsétányról, nézték, ahogy nehézkes sietséggel tovadöcög egy vonat, időtöltésből megszámolták a vagonokat, és integettek annak az embernek, aki fülig bundába burkolódzva az utolsó kocsiban ült. Megálltak a Lindenplatzon, Hansen nagykereskedő villája előtt, és Hans töviről hegyire megmutatta, milyen jó szórakozás ráállni a kertkapu alsó keresztrúdjára, és ide-oda himbálódzni a sarokvason, hogy csak úgy recseg... De azután elbúcsúzott.

- Sajnos, be kell mennem - mondotta. - Szervusz, Tonio. Legközelebb én kísérlek haza téged, ne félj.

- Szervusz, Hans - szólt Tonio -, jólesett a séta.

Kezet fogtak, és mindegyikük keze nedves és rozsdás volt a kertkaputól. De amikor Hans Tonio szemébe nézett, szép arcán mintha bűnbánó tűnődés jelent volna meg.

- Különben legközelebb elolvasom a Don Carlos-t - mondta szelesen. - Az a rész ott a király dolgozószobájában nagyszerű lehet!

Azzal a könyvestáskáját hóna alá kapta, és átszaladt az előkerten. Mielőtt eltűnt volna a házban, még egyszer visszabólintott.

Tonio Kröger pedig egészen átszellemülve és szárnyra kapva indult el. Hátulról érte a szél, de nem csupán ez volt az oka, hogy olyan könnyen járt.

Hans tehát el fogja olvasni a Don Carlos-t, és akkor lesz valami közös dolguk, amiről ha beszélgetnek, sem Jimmerthal, sem senki más nem kotyoghat közbe! Milyen jól értik egymást! Ki tudja, talán még ráveszi arra is, hogy verseket írjon, úgy, mint ő?... Nem, nem, ezt nem is akarja! Hans ne legyen olyan, mint Tonio, hanem maradjon meg olyannak, amilyen, olyan derűsnek és erősnek, ahogyan mindenki szereti őt, és Tonio a legjobban! Hanem azért nem fog ártani, ha elolvassa a Don Carlos-t... Tonio áthaladt az ódon, alacsony kapubolto-zaton, végigment a kikötő hosszában, a meredek, léghuzatos, nedves, csúcstetős utcán, fel szülei házáig. Akkor élt a szíve; vágy volt benne és mélabús irigység, icipici megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság.

2

A szőke Inge, Ingeborg Holm, doktor Holm leánya, azé, aki a piacon lakott, a kőcsipkéivel dúsan magasodó gótikus kút mögött, ez a lány volt az, akibe Tonio Kröger tizenhat éves korában beleszeretett.

Hogyan történt? Száz meg száz alkalommal látta a lányt; egy este azonban egy bizonyos világításban látta, ahogyan egy barátnőjével beszélgetve, egy bizonyos rakoncátlan mozdulattal kacagva oldalt vetette a fejét, s a kezét, nem éppen keskeny, nem éppen finom kislány-31

kezét egy bizonyos módon a feje búbjához emelte, úgy, hogy könyökéről vállig csúszott a ruha fehér muszlinujja, hallotta, amint a lány egy szónak, egy közömbös szónak bizonyosfajta hangsúlyt adott, s valami meleg csengés volt a hangjában, és ettől boldog elragadtatás fogta el a szívét, sokkal erősebb, mint aminőt régebben érzett, olykor, ha meglátta Hansent, akkoriban, amikor még buta kisfiú volt.

Ezen az estén magával vitte a leány képét, vastag szőke hajfonatát, hosszúkás metszésű, nevető kék szemét, orra nyergén a gyöngéden odalehelt szeplőket, s nem tudott elaludni, mert hangjának csengését hallotta, s megpróbálta halkan utánozni azt a hangsúlyt, amelyet annak a közömbös szónak adott, és beleborzongott. Tapasztalatból tudta, hogy ez a szerelem. De jóllehet tisztában volt vele, hogy a szerelem sok fájdalmat, gyötrő megaláztatást okoz majd neki, hogy ráadásul földúlja békéjét, és szívét megtölti dallamokkal, úgyhogy nem lesz kellő

nyugalma egy dolgot kerekre formálni, és fölényesen kikovácsolni belőle valami egészet -

mégis örömmel fogadta az érzést, átadta magát teljesen, és lelke minden erejével ápolta magában, mert tudta, hogy az gazdaggá és elevenné teszi, és jobban vágyott arra, hogy gazdag és eleven legyen, mint hogy fölényesen kikovácsoljon valami egészet... Tonio Kröger belegabalyodása a vidám Inge Holmba Husteede konzulné kiürített szalonjában történt, mert az este a konzulné volt soros a tánclecke rendezésében; magántanfolyam volt, amelyen csak a legjobb családból való gyermekek vettek részt, és felváltva gyűltek össze más-más szülő

házában, hogy tánc- és illemtanításban részesüljenek. Külön e célból minden héten megjött Hamburgból Knaak balettmester.

François Knaak volt a neve, és micsoda egy ember volt! „J’ai l’honneur de me vous représenter - mondotta -, mon nom est Knaak”3... És ezt nem meghajlás közben kell mondani, hanem amikor már ismét egyenesen áll az ember - lehalkítva, de mégis érthetően. Az ember nincs mindennap abban a helyzetben, hogy franciául kelljen bemutatkoznia, de ha már ezen a nyelven korrektül és hibátlanul tudja, akkor az anyanyelvén sem fogja elvéteni. Mily csodálatosan simult a selymes fekete szalonkabát Knaak úr telt csípőjére! Lágy ráncokban omoltak nadrágszárai a fekete lakkcipőkre, amelyek széles atlaszszalagokkal voltak díszítve, és barna szemének bágyadtan boldog pillantásával tekintett végig tulajdon szépségén...

Páratlanul biztos és illedelmes magatartásával mindenkit lenyűgözött. A ház úrnőjéhez lépett -

és senki sem lépdelt olyan rugalmasan ingva-ringva, oly királyian -, meghajtotta magát, és várta, hogy a hölgy kezet nyújtson. Ha ez megtörtént, halk köszönömöt rebegett, hátralibbent, megfordult a bal sarkán, jobb lábát lefelé nyomott heggyel a padlóról oldalvást felpattantotta, és csípőjét riszálva lejtett tova...

Hátrálva, hajlongva kellett kimenni az ajtón, ha az ember elhagyott egy társaságot, széket nem volt szabad úgy az asztalhoz cipelni, hogy az ember megmarkolja egyik lábát, vagy a padlón húzza végig, hanem könnyedén a támlájánál fogva kellett vinni, és zajtalanul letenni. Nem illett ott állni hason összekulcsolt kezekkel, és a nyelv hegyét a szájszögletbe dugni. Ha valaki mégis megtette, Knaak úr utánozta, de úgy, hogy az illető egész életére megundorodott az ilyen magatartástól...

Ez volt az illem. Ami pedig a táncot illeti, annak Knaak úr, ha lehet, még nagyobb mestere volt. A kiürített szalonban meggyújtották a gázcsillár minden lángját, és a kandallón égtek a gyertyák. A padló zsírkővel volt felhintve, és néma félkörben álltak a tanítványok. A függö-

nyös ajtókon túl pedig, a szomszéd szobában, plüssfotelekben ültek a mamák és nagynénik, és lornyonon át nézték Knaak urat, ahogyan derekát előrehajtva, szalonkabátjának szegélyét két 3 Van szerencsém bemutatkozni... nevem Knaak.

32

ujjal felcsippentette, és ruganyos lépésekkel megmutatta a mazurka egyes figuráit. Ha azonban egészen meg akarta hökkenteni a publikumot, akkor hirtelen, minden kényszerítő ok nélkül felpattant a padlóról, és lábszárait szédítő gyorsasággal pörgette egymás körül, mintegy trillázott velük, majd mérsékelt, de mindent eresztékeiben megrázó huppanással tért vissza a földre...

Micsoda lehetetlen egy majom, gondolta magában Tonio Kröger. De jól látta, hogy Inge Holm, a jókedvű Inge, gyakran önfeledt mosollyal követi Knaak mozdulatait, és nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy Toniót mindezek a csodálatos testi ügyességek alapjában véve bámulatra kényszerítették. Mily háboríthatatlan nyugalom volt Knaak úr tekintetében! Nem nézett ő a dolgok mélyére, odáig, ahol bonyolultakká és szomorúakká válnak; szeme nem tudott egyébről, mint hogy barna és szép. De épp azért volt a tartása is büszke! Igen, ostobának kell lenni ahhoz, hogy az ember úgy tudjon lépdelni, mint ő; és akkor az embert szeretik, szeretetre méltónak tartják. Nagyon meg tudta érteni, hogy Inge, az édes, szőke Inge, úgy nézett Knaak úrra, mint ahogy nézett. De hát őrá vajon sohasem fog így pillantani egy leány?

Ó, hogyne, megeshet az is. Ott volt Magdalena, Vermehren ügyvéd leánya, akinek ajka szelíd volt, és nagy, sötét, félénk szeme csupa komolyság és rajongás. Ez a leány sűrűn botladozott tánc közben; de hölgyválaszkor fölkérte Toniót, tudta róla, hogy verseket ír, kétszer is megkérte, hogy mutassa meg írásait, és gyakran nézte őt messziről, lehajtott fejjel. De mit ért ezzel Tonio? Ő Inge Holmot szerette, a szőke, jókedvű Ingét, aki őt bizonyára megvetette azért, hogy költői dolgokat firkál... Tonio nézte, nézte keskeny metszésű kék szemét, amely tele volt boldogsággal és csúfolódással, és irigy vágy, vad, szilaj fájdalom ülte meg és égette a szívét, amiért a leány elzárkózik tőle, és örökké idegen marad...

- Első pár, en avant!4 - vezényelt Knaak úr, és nincs rá szó, mily csodálatosan nyafogta az orrhangot. Francia négyest gyakoroltak, és Tonio Kröger nagy ijedelmére Inge Holm egy és ugyanazon carréban5 táncolt vele. Kerülte a lányt, ahogy tudta, és mégis minduntalan a közelébe jutott; megtiltotta szemének, hogy közeledjék hozzá, mégis mindig rajta akadt meg a pillantása. Most itt jön, suhanva, kézen fogva a vörös hajú Ferdinand Matthiessennel, hátra-csapja a varkocsát, és lihegve áll meg vele szemközt; Heinzelmann úr, a zongorista, csontos kezével a billentyűkre csap, Knaak úr vezényszavakat harsog, kezdődik a négyes.

Inge ide-oda imbolygott Tonio előtt, előre és hátra, lépve és perdülve; az illattól, amely a lány hajából vagy ruhájának lenge fehér kelméjéből áradva néha megcsapta, a fiú szeme mindinkább elhomályosodott. Szeretlek, kedves, édes Inge, mondogatta titokban, és ezekbe a szavakba beleöntötte egész fájdalmát amiatt, hogy a lány oly jókedvűen, szívvel-lélekkel táncol, és őrá ügyet sem vet. Storm gyönyörű költeménye járt az eszében: „Szeretnék aludni, de neked kell a tánc.” Gyötrődött a megalázó képtelenség miatt, ami abban rejlett, hogy az embernek táncolnia kell, amikor szerelmes...

- Első pár, en avant! - szólt Knaak úr, mert új forduló következett. - Compliment! Moulinet des dames! Tour de main!6 - És nem lehet leírni, micsoda graciozitással nyelte el a „de” néma e-jét.

- Második pár, en avant!

4 Előre!

5 Négyszögben.

6 Táncfigurák.

33

Tonio Kröger volt soros a hölgyével.

- Compliment!

Tonio Kröger meghajtotta magát.

- Moulinet des dames!

És Tonio Kröger lehajtott fővel és összevont szemöldökkel kézen fogta a négy hölgyet, Inge Holmot is, és a moulinet szabálya szerint táncolt.

Körös-körül vihogás és kacagás támadt. Knaak úr abba a balettpózba lendült, amely stilizálva fejezte ki a rémületet.

- Ajaj! - kiáltott. - Megállás! Kröger a hölgyek közé került! En arrière,7 Kröger kisasszony, vissza, fi donc!8 Mindnyájan megértették, csak kegyed nem. Tessék visszamenni! Hess, hess!

Kivette sárga selyem zsebkendőjét, azzal hessegette vissza helyére Tonio Krögert.

Mindenki kacagott, a fiúk, a lányok és a függönyös ajtó mögött ülő hölgyek is, mert Knaak úr valami szerfölött mókás dolgot rögtönzött az esetből. Olyan mulatság kerekedett, akárcsak a színházban. Csak Heinzelmann úr várt szenvtelen, hivatalos ábrázattal, hogy jelt kapjon a folytatásra, ő már edzett volt, Knaak úr reá már nem hatott.

Azután folytatták a négyest. Utána pedig szünet következett. Belépett a szobalány, egy teástálcán málnaszörpös poharakat zörgetett, és a szakácsnő egy rakomány édes mártásba áztatott piskótával követte nyomon. Tonio Kröger azonban kiosont a szobából, titokban kiment a verandára, és ott hátratett kézzel az egyik ablakba állt, nem gondolva rá, hogy az ablak leeresztett zsalugáterén át semmit sem láthat, így hát nevetséges ott állni, és úgy tenni, mintha az ember kinézne az ablakon.

Ő azonban saját magába pillantott, a lelke mélyébe, ahol annyi bú és vágy ütött tanyát. Miért is van itt? Miért nem ül a szobájában az ablak mellett, Storm Immensee-jét olvasva, és olykor kitekingetve az alkonyodó kertbe, ahol nehézkesen csikorog az öreg diófa. Ott, ott lenne az ő

helye. A többiek hadd táncoljanak, hadd legyenek üdék és ügyeskedők... Nem, nem, az ő

helye mégiscsak itt van, ahol Inge közelében érzi magát, még ha magában áll is itt, és így próbálja messziről, a benti zümmögés, zörgés és kacagás zajából kivenni az ő hangját, amelyben az élet melege zenél. Ó, a te hosszúkás metszésű, nevető, kék szemed, te szőke Inge! Csak az tud olyan szép és vidám lenni, mint te, aki nem olvassa az Immensee-t, és sohasem próbál maga is ilyesmit írni; ez ám a szomorú!

Miért nem jön az a lány! Miért nem veszi észre, hogy ő már nincs mellette, miért nem érzi, mi megy végbe a lelkében, miért nem oson utána titokban, ha csak szánalomból is, hogy kezét a vállára tenné, és azt mondaná: Jöjj be hozzám, légy víg, szeretlek. És fülelt hátrafelé. És várta értelmetlen feszültséggel, hogy jöjjön a lány. De annak nem vitt őhozzá az útja. Ilyesmi ebben a világban nem szokott valóra válni.

Talán Inge is csak kinevette őt, úgy, mint mindenki más? Úgy van, kinevette, akármilyen szívesen tagadta volna ezt le mindkettőjük kedvéért Tonio. Pedig ő csak azért táncolta a hölgyekkel együtt a moulinet des dames-ot, mert egészen kába volt Inge közelében. És aztán?

Mi van ebben? Egyszer majd csak abbahagyják a nevetést! Talán bizony nem fogadta el közlésre egyik versét egy folyóirat, még ha meg is szűnt aztán, még mielőtt a vers 7 Vissza.

8 Ejnye!

34

megjelenhetett volna? Eljön a nap, amikor ő híres ember lesz, amikor mindent kinyomtatnak, amit ír, meglátjuk, lesz-e majd nagy hatással Inge Holmra?... Hát nem lesz hatással, ez az éppen. Magdalena Vermehrenre, aki mindjárt bedől, arra igen. De Inge Holmra soha, a kék szemű, jókedvű Ingére soha. És akkor, nemde, hiába az egész?...

Tonio Kröger szíve fájdalmasan elszorult erre a gondolatra. Fáj nagyon érezni, mily csodá-

latosan játékos és gyötrelmes erők ébredeznek benned, és fáj tudni, hogy azok, akikhez a vágyad vezérel, derűs elérhetetlenségben állnak szemközt azokkal az erőkkel. Ám, jóllehet egyedül, kirekesztve és reménytelenül állt egy leeresztett zsalugáter előtt, és bújában úgy tett, mintha keresztül tudna pillantani rajta, Tonio mégis boldog volt. Mert akkor élt a szíve.

Melegen és szomorúan vert teéretted, Ingeborg Holm, és a lelke boldog önmegtagadással ölelte át a te szőke, világos és öntelten közönséges kis lényedet.

Hányszor állt már kihevült arccal magányos zugokban, ahova zene, virágillat és pohárcsörgés csak tompán hatolt el, és igyekezett a messzi báli zajból kivenni a te csengő hangod, hányszor állt ott szenvedve temiattad és mégis boldogan? Hányszor bánkódott azon, hogy Magdalena Vermehrennel, aki mindig bedőlt, tudott beszélni, hogy ez a leány megértette őt, és vele együtt nevetett vagy volt komoly, míg a szőke Inge, ha mellette ült is, távolinak, idegennek és idegenkedőnek tűnt fel, mert ők ketten más-más nyelvet beszéltek; és Tonio mégis boldog volt. Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát. És lelkében felírta ezt a gondolatot, teljesen átgondolta, és gyökeréig átérezte.

Hűség! - gondolta Tonio Kröger. Hű leszek hozzád, és szeretni foglak, Ingeborg, amíg csak élek! Ilyen jó szándékok éltek benne. De azért egy kis félelem és szomorúság azt súgta, hogy lám, Hans Hansent is teljes-tökéletesen elfelejtette, noha nap nap után látta őt. És az volt a csúf és szánalmas a dologban, hogy ez a halk és kaján hang igazat mondott, hogy telt az idő, és jöttek napok, amikor Tonio Kröger már nem volt oly feltétlen meghalni kész, mint azelőtt, a vidám Ingéért, mivel kedvet és erőt érzett magában ahhoz, hogy a maga módján sok-sok jelentékeny dolgot alkosson a világban.

És lábujjhegyen kerülgette az áldozati oltárt, melyen szerelmének színtiszta, szeplőtlen lángja lobogott, letérdelt előtte, és minden módon szította, élesztette a lángot, mivel hű akart maradni. És nem sok idő telt belé, hogy észrevétlenül, feltűnés nélkül és zajtalanul mégiscsak kialudt a láng.

Tonio Kröger azonban még egy ideig ott állt a kihűlt oltár előtt, eltelve álmélkodással és csalódással amiatt, hogy a hűség nem lehetséges a földön. Akkor vállat vont, és továbbhaladt az útján.

3

Kissé hanyagul és egyenlőtlenül haladt a számára kijelölt úton, maga elé fütyörészve, oldalvást hajtott fővel nézve a távolba, és ha eltévedt, ez azért volt, mivel némelyek számára nincs is igaz ösvény... Ha azt kérdezték tőle, az ég szerelméért, mit gondol, mi lesz belőle, olyankor mindig mást és mást felelt, mert amint mondani szokta, és már fel is jegyezte magának, ő ezer létforma lehetőségét hordozza magában, ugyanakkor azt a titkos tudatot, hogy alapjában véve mindegyik kész lehetetlenség...

Már mielőtt elhagyta volna szűk utcás szülővárosát, lassanként fellazultak a kapcsok és a szálak, melyek a városhoz kötötték. A Krögerek régi nemzetsége hovatovább a letöredezés, a fölbomlás állapotába jutott, és az embereknek minden okuk megvolt rá, hogy Tonio Kröger 35

egész lényét és létezését is ennek az állapotnak jelei közé számítsák. Apai nagyanyja, a nemzetség feje meghalt, nem sok idő múlva követte őt a sírba apja, a magas, tűnődő, gondosan öltözködő úr, aki, míg élt, gomblyukában mezei virágot hordott. A nagy Kröger-ház, méltó-

ságos történelmi múltjával egyetemben, eladó volt, és a cég kimúlt. Tonio édesanyja azonban, az ő szép és tüzes anyja, aki oly csodálatosan játszott zongorán és mandolinon, és akinek minden mindegy volt, a gyászév leteltével újból férjhez ment, mégpedig egy muzsikushoz, egy olasz nevű virtuózhoz, és elment vele világgá. Tonio Kröger ezt egy kissé léha dolognak érezte; de hát hivatott volt-e rá, hogy tiltakozzék? Verseket írt, és még csak arra sem tudott válaszolni, hogy vajon mit gondol, mi lesz belőle...

Elhagyta zegzugos szülővárosát, melynek csúcstetői körül hűs, nedves szél fütyült, elhagyta a sötét utat és a kert vén diófáját, ifjúkorának meghitt társait, elhagyta a tengert is, amelyet úgy imádott, és nem érzett fájdalmat miatta. Mert hát nagy és okos ember lett belőle, rájött, hogy hányadán is áll tulajdonképpen önmagával, és felsőbbséges gúnnyal nézte az otromba és hitvány életet, amely oly sokáig tartotta őt a maga szűk körében.

Egészen átadta magát annak a hatalomnak, amelyet legmagasztosabbnak látott e földön, melynek szolgálatára magát hivatottnak érezte, s amely neki nagyságot és dicsőséget ígért, átadta magát a szellem, a szó hatalmának, mely mosolyogva trónol az öntudatlan, néma élet fölött. Átadta magát egész fiatalos szenvedélyével, és ez a hatalom megjutalmazta minden adományával, de el is vette tőle kérlelhetetlenül mindazt, amit ellenértékül szokott behajtani.

Megélesítette tekintetét, és képessé tette, hogy keresztüllásson a nagy szavakon, amelyek az emberek keblét dagasztják, föltárta előtte az emberek lelkét, és föltárta a saját lelkét is, tisztán látóvá tette, és megmutatta neki a világ belsejét és mindazt, ami végső soron a szavak és tettek mögött rejlik. Amit pedig Tonio látott, ennyi volt: nevetség és hitványság - nevetség és hitványság.

Ekkor, a megismerés kínjával és gőgjével együtt, reátört a magányosság, mert az ártalmatlanok, a vidáman tompult agyúak körében nem tűrték meg őt, azokat megzavarta a homlokán világító bélyeg. De mind jobban és jobban megédesedett benne a szó és a forma gyönyöre, mert amint mondani szokta (és már fel is jegyezte magának), a lélek megismerése egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana...

Nagyvárosokban élt, és délen, melynek napfényétől művészetének dúsabb érettségét várta; lehet, hogy az anyai vérség vonzotta őt oda. De mivel szíve halott volt és szeretet nélkül való, a hús kalandjaiba bonyolódott, mélyen lesüllyedt a kéj, a forró bűn örvényébe, és mondhatatlanul szenvedett emiatt. Talán az atyai örökség, a magas, tűnődő, elegáns ruhájának gomblyukában mezei virágot viselő férfiú lelki hagyatéka volt az, ami ott lent olyan kínlódásokat okozott neki, és néha valami gyenge, epedő emlékezést ébresztett fel benne, emlékezést a lélek örömére, mely valaha az övé volt, s melyet a tivornyákban nem tudott feltalálni.

Megutálta és meggyűlölte az érzékiséget, szomjúhozva vágyott a tisztaság, a tisztes nyugalom után, holott közben a művészet levegőjét lehelte, az örök tavasz lanyha és édes, illatterhes levegőjét, ahol a nemzés titkos kéjében serken és fortyog és csírázik minden. Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott. Micsoda tévút! - gondolta olykor. Hogyan történhetett, hogy belebonyolódtam ezekbe az excentrikus kalandokba.

Elvégre nem ekhós szekéren járó cigánynépből származom...

36

De amily mértékben gyengült az egészsége, azonmód finomodott a művészete, lett választé-

kossá, előkelővé, értékessé, finnyássá, ingerlékennyé a banalitás iránt és roppantul érzékennyé tapintat és ízlés dolgában. Amikor először lépett nyilvánosság elé, azok részéről, akik illeté-

kesek voltak, sok örvendező tetszésnyilvánítás hangzott el, mert amit közzétett, becses műalkotás volt, tele humorral és életismerettel. És a nevét, azt a nevet, melyen egykori tanárai korholva szólongatták, melyet a gesztenyefa tövében, a szökőkút mellett és a tengerparton született első rímei alá jegyzett volt, ezt a Délből és Északból egybetett hangzást, ezt az egzotikus illatú polgárnevet hamarosan úgy emlegették, mint kiválóságot jelző formulát; mert tapasztalatának fájdalmas alaposságával ritkamód szívós és becsvágyó szorgalom párosult, amely válogatós és ingerlékeny ízlésével való harcban, heves kínok közt hozott létre rendkívüli alkotásokat.

Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipes-kedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetreméltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.

4

- Zavarok? - kérdezte Tonio Kröger, megállva a műterem küszöbén. Kalapját kezében tartotta, és még meg is hajolt kissé, jóllehet Lizaveta Ivanovna a barátnője és bizalmasa volt.

- Legyen könyörületes, Tonio Kröger, és lépjen be ceremónia nélkül! - válaszolt a nő a maga szökdécselő hanglejtésével. - Úgyis tudjuk, hogy jó nevelést kapott, és tudja, hogy mi illik, mi nem.

Azzal az ecsetjét a bal kezében tartott paletta mellé dugta, jobbját Tonio felé nyújtotta, és nevetve, fejcsóválva nézett a szemébe.

- Igen, de maga dolgozik - szólt Tonio. - Hadd lám... Ó, szépen haladunk.

S hol a színes vázlatokat nézegette, melyek a festőállvány mellett kétfelől székekre voltak támasztva, hol meg a nagy, négyzetvonalakkal behálózott vásznat, amelyen a szénnel felvázolt kusza körvonalak közt már kezdtek mutatkozni az első színfoltok.

Münchenben, a Schellingstrasse egyik hátsó épületében voltak, több emelet magasságban.

Kint az északra néző széles ablak mögött kék égbolt, madárzene és napsugár derűje uralkodott, s a tavasz édes, ifjú lehelete, beáradva a nyitott csapóablakon át, elvegyült a tágas műterem fixatív- és olajfesték-szagával. A világos alkonyat arany derűje akadálytalanul öntötte el a falak széles, kopár felületeit, jókedvűen világította meg a kissé hézagos padlót, az ablak alatt álló, üvegcsékkel, tubusokkal és ecsetekkel megrakott durva deszkaasztalt és a kárpitozatlan falakon lógó, keret nélküli tanulmányképeket, a szakadozott selyemből való spanyolfalat, amely az ajtó közelében egy stílusosan berendezett lakó- és pihenőzugot határolt el - megvilágította a festőállványon születő művet s előtte a festőnőt és a költőt.

37

Lizaveta körülbelül egyidős volt Tonióval, vagyis valamivel túl a harmincon. Festékfoltos, sötétkék kötényruhát viselt, és állát tenyerébe támasztva, alacsony zsámolyon ült. Simára fésült barna haja, amely oldalvást már kissé őszes volt, lágy, hullámos választékban takarta halántékát, és keretezte szlávos idomú, barnás, végtelenül rokonszenves arcát, melynek pisze orr, élesen kidomborodó arccsont és apró, fekete, fényes szempár adott jellegzetességet. Fe-szülten, bizalmatlanul és ingerlékeny, ferdén összehunyorított szemmel vizsgálta a munkáját...

Tonio mellette állt, jobb kezét csípőjére tette, baljával pedig gyorsan pödörgette barna bajuszát. Miközben komoran és erőlködve mozgatta rézsútos szemöldökeit, rendes szokása szerint maga elé fütyült. Rendkívül gondosan és választékosan volt öltözve, ruhájának színe nyugodtszürke, kabátja úri volt. De gondolatoktól szántott homloka, amelyről sötét haja oly roppantul egyszerű és hibátlan vonalban vált kétfelé, idegesen remegett, és délies szabású arcának vonásai már élesek voltak, mintha kemény palavessző véste volna ki őket, ugyanakkor a szája szelíd vonalúnak, álla lágy idomúnak látszott... Egy idő múltán kezével végigsimított homlokán és szemén, aztán elfordult.

- Nem kellett volna jönnöm - mondta.

- Miért mondja ezt, Tonio Kröger?

- Mert most hagytam abba a munkám, Lizaveta, és a fejem pontosan olyan belül, mint itt ez a vászon. Nyers vázlat, javításokkal telefirkált halvány terv és néhány színfolt, igen; és most idejövök, és itt ugyanezt látom. És megtalálom itt megint a belső összeütközést és ellentmondást is - szólt szimatolva -, ugyanazt, ami otthon gyötört. Furcsa dolog. Ha ül rajtad egy gondolat, akkor mindenütt azt látod kifejezve, szinte szagolod a szélben. Fixatív- és tavasz-illat, nemde? Művészet és... mi is az a másik? Ne mondja, Lizaveta, hogy „természet”, ez nem az igazi szó. Eh, mondom, inkább sétálni mentem volna, ámbár isten tudja, jobban éreztem volna-e magamat. Öt perce sincs, nem messze innen találkoztam egy kollégámmal, Adalbert-tel, a novellistával. „Az isten verje meg ezt a tavaszt! - mondta a maga agresszív stílusában. -

A legszörnyűbb évszak volt mindig, és az is marad! Képes maga, Kröger, egy értelmes gondolatra, képes valamit kidolgozni fölényesen, aprólékos hatásra és csattanóra kihegyezni, mikor a vére illetlenül bizsereg, és mikor egy csomó, oda nem tartozó észlelet nyugtalanítja, amit ha megvizsgál, kisül, hogy csupa szemenszedett, hasznavehetetlen útszéliség? Én bizony fogom magam és beülök a kávéházba. Ez semleges terület, nincs kitéve az időjárás viszontagságainak... tudja, hogy úgy mondjam, az elszigetelt és magasztos irodalmi szférát képviseli, melyben az embernek csupa előkelő ötlete támad...” És ment és beült a kávéházba; talán jobb lett volna, ha vele tartok. - Lizaveta mulatott.

- Nem rossz, Tonio Kröger. Az, amit a barátja „illetlen bizsergésről” mondott, nem rossz. És tulajdonképpen igaza van, mert ilyenkor tavasszal csakugyan nem sokra megy az ember a munkával. Hanem most ide figyeljen. Most én azért is megcsinálom itt ezt a kis dolgot, ezt a kis hatásos csattanót, ahogyan Adalbert mondaná. Azután bemegyünk együtt a „szalonba”, és iszunk egy csésze teát, maga pedig ki fogja beszélni magát, mert látom jól, hogy ma sok minden van a begyében. Addig pedig legyen szíves, vonuljon el valahova, például ott arra a ládára, ha ugyan nem félti a patríciusi ruházatát...

- Ugyan, Lizaveta Ivanovna, hagyjon békén a ruházatommal! Jobban szeretné, ha rongyos bársonyzekében vagy piros selyemmellényben szaladgálnék? Elég kalandorság már az is, ha az ember művész. Külsőleg öltözködjünk rendesen, a mindenét, és viselkedjünk rendes ember módjára... Téved, nincs is olyan sok a begyemben - szólt, és nézte Lizavetát, ahogyan a palettáján kikevert egy színt -, mondom, csak egy probléma és belső ellentmondás az, ami a fejemben járt, és zavart a munkámban... Igaz is, miről beszéltünk? Adalbertről, a novellistáról, 38

meg hogy micsoda büszke és gerinces ember ő. „A tavasz a legszörnyűbb évszak” - mondotta, és a kávéházba ment. Mert, ugye, amit az ember akar, ahhoz értenie is kell? Látja, engem is idegesít a tavasz, engem is megzavar az emlékek és érzések bűbájos trivialitása. Csakhogy én nem tudom rászánni magam, hogy emiatt szidjam és megvessem a tavaszt; mert a dolog úgy áll, hogy én szégyellem magam előtte, szégyellem magam tiszta természetessége és diadalmas ifjúsága előtt. És nem tudom, irigyeljem-e Adalbertet, vagy lenézzem azért, hogy minderről semmit sem tud... Az ember tavasszal nehezen dolgozik, az ám! De miért! Mert az ember ilyenkor érez. És mert kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek szabad éreznie.

Minden valódi és őszinte művész mosolyog ennek a csacsi tévedésnek a gyerekességén - talán mélabúsan, de mosolyog. Mert az, amit mondunk, sohasem szabad, hogy fődolog legyen, hanem csak önmagában véve közömbös anyag, amelyből játszi és hanyag fölénnyel kell létrejönnie az esztétikai képződménynek. Ha például magának túlságosan fontos az, amit mondani akar, ha a szíve túl hevesen dobog érte, akkor biztos lehet, hogy tökéletes kudarcot vall. Erőt vesz magán a pátosz, erőt vesz az érzelmesség, valami nehézkesség, esetlen komolykodás, fegyelmezetlenség, iróniátlanság, fűszerezetlenség, unalmasság és banalitás kerül ki a keze alól, s az emberekből a végén nem vált ki mást, mint közönyt, önmagából pedig csak csalódást és kínt... Mert így van ez, Lizaveta: az érzés, a meleg, szívbeli érzés mindig banális és hasznavehetetlen, művésziesség csak a mi romlott, a mi artisztikus idegrendszerünk izgalmaiból és hideg eksztázisaiból származhat. Emberfölötti és embertelen lényekké kell változnunk, hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban álljunk, csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, egy érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk. A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve feltételezi ezt a hűvös, válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást. Mert az egészséges és erős érzésnek, már ez így van, nincs ízlése. Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz, és érezni kezd. Ezt tudta Adalbert, úgy van, és azért ment a kávéházba, az

„elszigetelt szférába”, igenis!

- Hát ő csak menjen isten hírével, bátyuska - szólt Lizaveta, mialatt egy bádoglavórban megmosta a kezét -, magának nem kell utánamennie.

- Nem, Lizaveta, nem is megyek. Éspedig csak azért nem, mert olykor képes vagyok arra, hogy a tavasz előtt és saját művész voltom előtt kissé szégyenkezzem. Látja, megesik gyakran, hogy leveleket kapok idegen kézírással, dicsérő és köszönő írásokat olvasóim köréből, meghatott emberek bámulatának közvetlen kifejezéseit. Olvasom ezeket a sorokat, és megilletődés fog el a meleg, gyámoltalan érzés láttára, mely a művészetem nyomán támad, valami szánalom fog el a rajongó naivság iránt, mely a levelekből szól hozzám, és elpirulok a gondolatra, mennyire kijózanodna ez a derűs ember, ha valaha bepillantana a kulisszák mögé, ha ártatlan lelke valaha megértené, hogy egy jóravaló, egészséges és tisztességes ember egyáltalában nem ír, nem színészkedik, és nem komponál... Ami engem nem gátol abban, hogy gondolatát, melyet benne lángelmém keltett, a magam felfokozására és ösztökélésére ki ne használjam, hogy azt a csodálatot szörnyű komolyan ne vegyem, és olyan képet ne vágjak hozzá, mint a majom, amelyik játssza a nagy embert... Maga csak ne szóljon közbe, Lizaveta!

Mondhatom magának, sokszor halálosan fáraszt, hogy embernek kell mutatnom magam, holott semmi közöm ahhoz, ami emberi... Egyáltalán: férfi-e egy művész? Meg kell kérdezni ez irányban „a nőt”! Nekem úgy tetszik, mi, művészek, mindnyájan osztozunk egy kissé ama preparált pápai énekesek sorsában... Elbűvölően énekelünk. Csak éppen...

- Szégyellhetné magát egy kicsit, Tonio Kröger. Na, jöjjön teázni. A víz mindjárt felforr, tessék cigaretta, gyújtson rá. A szoprán éneklésnél hagyta abba; folytassa ugyanott. Szégyellje magát. Ha nem tudnám, milyen büszke szenvedéllyel oldódik fel hivatásában...

39

- Csak azt ne mondja, hogy „hivatás”, Lizaveta Ivanovna. Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesek-kel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad, és azután nincs többé mód a megértésre. Micsoda sors! Tegyük fel, hogy a szíve eléggé eleven, eléggé szerető maradt ahhoz, hogy ezt borzal-masnak érezze!... Az öntudata föllobban, mert ezrek és ezrek közt a homlokán érzi és tudja a bélyeget, mely senki előtt nem marad titokban. Ismertem egy zseniális színészt, aki mint ember beteges elfogódottsággal és gyámoltalansággal volt megverve. Mi okozta ezt? Túlfeszült én-érzése, párosulva azzal, hogy nem jutott neki való szerephez, színészi feladathoz, ez züllesztette le emberileg ezt a tökéletes művészt... Egy művészt, egy igazi művészt - nem olyant, akinek a művészet polgári foglalkozás, hanem egy predesztináltat, egy művészsorsra kárhoztatottat - csekély éleslátással fel lehet fedezni egész tömeg ember közt. Lerí az arcáról az elkülönzöttség, a senkihez nem tartozás, a felismerve- és megfigyelve-levés érzése, valami királyi és egyúttal zavarodott jelleg. Egy fejedelem, ha civilben jár-kel a nép közt, annak a vonásain figyelhető meg ilyesmi. De itt nem segít a civil ruha, Lizaveta. Vegyen bár álruhát, öltsön jelmezt, öltözzön attasénak vagy szabadságon levő testőrtisztnek, elég, ha a szemét felveti és egy szót szól, mindenki fogja tudni, hogy nem ember, hanem idegen és elidegenítő, valami más...

- És mi a művész? Nincs kérdés, amely előtt az emberek kényelmessége és értelmi tunyasága szívósabbnak bizonyult volna, mint ez. „Az ilyesmi külön adomány”, mondják alázatosan a jó emberek, akik egy művész hatása alá kerültek, s mivel jó szándékú véleményük szerint derűs és magasztos hatások föltétlenül ugyancsak derűs és magasztos forrásokból eredhetnek, azért senki sem gyanakszik, hogy esetleg rendkívül rosszfajta, roppantul kérdéses „adomány” az, amiről itt szó van... Tudjuk, a művész könnyen sebezhető - nos, tudjuk azt is, hogy ez jó lelkiismeretű és megalapozott önérzetű embereknek nem szokott jellemző sajátsága lenni...

Látja, Lizaveta, én a lelkem mélyén - szellemi értelemben - ugyanúgy gyanakszom a művészfajtájú emberekre, mint ahogy tiszteletre méltó őseim ott fenn, a szűk utcás városban, holmi csepűrágókra és vándorkomédiásokra gyanakodtak, akik házukba vetődtek. Hallgasson ide.

Ismerek egy bankárt, egy ősz üzletembert, akinek tehetsége van arra, hogy novellákat írjon.

Pihenőóráiban él is ezzel a tehetségével, és a munkái néha egészen kitűnőek. Hiába - azt mondom: „hiába” - ez a finom hajlandóság, ez az ember nem teljesen feddhetetlen, ellenkezőleg, már le kellett ülnie egy súlyos szabadságvesztést, mégpedig alapos okokból. Sőt, voltaképpen csak a börtönben eszmélt a tehetségére, és minden írásának alapmotívuma fegyházi tapasztalat. Ebből némi merészséggel azt lehet következtetni: ahhoz, hogy az ember költővé lehessen, kell, hogy otthon legyen valamilyen fegyintézetben. De nem kínálkozik-e az a gyanakvó feltevés, hogy az én emberem börtönélményei kevésbé lehettek egybenőve művész voltának gyökereivel, mint az, ami őt börtönbe juttatta? Egy bankár, aki novellákat ír, nemde, fehér holló? De egy büntetlen előéletű, egy feddhetetlen és szolid bankár, aki novellákat ír -

ilyen nem létezik... Jó, jó, csak nevessen. Pedig én csak félig-meddig tréfálok. Nincs a világon gyötrőbb probléma, mint a művész léte emberi kihatásában. Nézze csak a legtipikusabb és épp azért leghatalmasabb művésznek legcsodálatosabb alkotását, vegyen egy olyan beteges és mélyen szép értelmű művet, amilyen a Trisztán és Izolda, és figyelje meg a hatást, amelyet az a mű egy fiatal, egészséges, erősen normális érzésű emberre tesz. Nekibátorodást, megizmosodást, jóra való, meleg lelkesedést észlelni rajta, esetleg felbuzdulást arra, hogy maga is „művészit” alkosson... A született műkedvelő! Mi, művészek, alapjában másfélék vagyunk, mint amilyennek ő, az ő „meleg szívével” és „becsületes rajongásával” álmodni 40

merné. Láttam nem egy művészt, akit nők és fiatalok ünneplő lelkesedése rajongott körül, holott én tudtam róluk... A művészélet eredetét, vele járó jelenségeit és feltételeit illetően minduntalan a legfurcsább tapasztalatokat szerzi az ember...

- Másoknál, Tonio Kröger - bocsásson meg -, vagy nemcsak másoknál?

Tonio nem felelt. Összevonta ferde szemöldeit, és maga elé fütyörészett.

- Kérem a csészéjét, Tonio. Nem erős a tea. És gyújtson rá még egy cigarettára. Egyébként remélem, maga is tisztában van azzal, hogy a dolgokat úgy látja, ahogy nem okvetlenül kellene látnia...

- Ez Horatio válasza, kedves Lizaveta. „Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők”, ugyebár?

- Azt állítom, hogy más oldalról is ugyanolyan alaposan szemügyre lehet venni, Tonio Kröger.

Én csak egy ostoba, festegető nőszemély vagyok, és ha egyáltalán tudok magának valamit válaszolni, ha magával szemben a tulajdon hivatását védelmembe tudom venni, akkor egész bizonyosan semmi újat nem hozok fel, hanem csak emlékeztetem magát arra, amit úgyis nagyon jól tud... Ugyan mondja: az irodalom megtisztító, megszentelő hatása, a szenvedélyek kiirtása megismerés és szó útján, az irodalom mint út a megértéshez, a megbocsátáshoz és szeretethez, a nyelv megváltó hatalma, az irodalmárszellem mint az emberi szellemnek általában legnemesebb megjelenési formája, az irodalmár mint tökéletes ember, mint szent -

aki így látja a dolgokat, az maga szerint nem eléggé alaposan látja?

- Magának joga van így beszélni, Lizaveta Ivanovna, mégpedig a maguk költőinek alkotásaira gondolva, az imádandó orosz irodalomra, amely a legvalóságosabban képviseli azt a szent irodalmat, melyről az imént beszélt. De én a maga ellenvetéseit nem hagytam figyelmen kívül, sőt úgy vélem, egybevágnak azzal, ami ma az eszemben jár... Nézzen rám. Ugye, nem látszom valami túlzottan vidámnak? Egy kicsit vén vagyok, éles arcvonású és fáradt, nemde? Nos, hogy a „megismerésre” térjünk vissza, el lehet képzelni egy embert, aki, bár eredetileg jó-

hiszemű, szelíd lelkű, jó szándékú és kissé szentimentális, a pszichológiai tisztánlátástól egész egyszerűen felőrlődik és tönkremegy? Helytállni, hogy a világ szomorúsága le ne gyűrjön minket; megfigyelni, megjegyezni, a dolgok rendjébe a gyötrőbb élményeket is besorozni, és egyébként jól érezni magunkat, fölfuvalkodni abban a tudatban, hogy erkölcsileg fölébe kerekedünk annak a förtelmes találmánynak, amelyet úgy hívnak, hogy lét - na persze!

Csakhogy néha nem segít a kifejezés semmiféle gyönyöre, az egész ügy egy kicsit a fejünkre nő. Mindent megérteni annyit jelentene, hogy mindent megbocsátani? Nem tudom. Van valami, Lizaveta, amit a megismerés undorának nevezek: az az állapot, amikor elég valaminek a mélyére látni ahhoz, hogy magunkkal szemben halálos undort (és csöppet sem békülékeny kedvet) érezzünk - ez a dán Hamlet esete, a tipikus irodalmáré. Ő tudta, mi az: tudásra hivatottnak lenni, de nem arra születni, tisztán látni, még az érzelem könnyfátyolán keresztül is megismerni, észrevenni, megfigyelni, és a megfigyelteket mosollyal félrelökni, még olyan pillanatokban is, amikor kezek egymásba kapaszkodnak, ajkak csókban találkoznak, amikor az ember pillantása az érzelemtől elvakultan megtörik - hitvány dolog ez, Lizaveta, alávaló, felháborító... De hát érdemes felháborodni?

- Egy másik, nem kevésbé szeretetre méltó oldala a dolognak azután persze a fásultság, a közöny, az ironikus fáradtság minden igazsággal szemben, aminthogy tény, hogy sehol a világon nincs nyomottabb és reménytelenebb állapot, mint szellemdús emberek körében, akik már túl vannak mindenen. Minden megismerés ócska és unalmas. Mondj ki egy igazságot, amelynek meghódításában és birtokában talán valami fiatalos örömed telt, és ócska felfedezésedre kurta hümmögés lesz a válasz... Az ám! Lizaveta, az irodalom fáraszt! Emberi társaságokban, higgye el, velünk, akik merő szkepszisből tartózkodunk a véleménymondástól, 41

megeshetik, hogy ostobának tartanak, holott csak gőgösek és bátortalanok vagyunk... Ennyit a

„megismerésről”. Ami viszont a „szót” illeti, mondja, nem gondolja, hogy itt talán nem annyira megváltásról van szó, mint az érzés hidegre tevéséről? Komolyan mondom, vér-fagyasztó és felháborító orcátlanság, ahogy az irodalmárnyelv azonmód és fölületesen túlteszi magát az érzésen. Ha szíved tele van, ha valami édes vagy magasztos élmény túlságosan lenyűgözött: semmi sem egyszerűbb! Elmégy az irodalmárhoz, aki mindent a leggyorsabban elintéz. Az esetedet kielemzi és megformulázza, nevén nevezi, kimondja és szóba önti, az egész ügyet egyszer s mindenkorra elintézi és közömbösíti, s nem kér érte köszönetet.

Megkönnyebbülve, lehűtve és kipusztulva mehetsz haza, és csodálkozhatsz, hogy vajon az egészben mi is volt az, ami az előbb még oly édes kavarodást tudott kelteni benned... És maga komolyan védelmébe akarja venni ezt a hideg és hiú sarlatánt? Amit kimondtunk, az el van intézve, ez az irodalmár hitvallása. Ha az egész világot nevén neveztük, akkor az is el van intézve, meg van oldva, túl van haladva...Nagyon jó! Én azonban nem vagyok nihilista...

- Maga nem... - mondta Lizaveta. Éppen egy kis kanál teát emelt a szájához, és megdermedt ebben a tartásban.

- Jól van, jól... térjen magához, Lizaveta! Nem vagyok az, mondom magának, az eleven érzésre vonatkoztatva. Nézze, az irodalmár lényegében nem érti meg, hogy az Élet folytatódni akar, hogy nem restell létezni azután is, amikor már néven nevezték, és „elintézték”. De lám, hiába váltotta meg az irodalom az életet, tovább is rendületlenül bűnözik; mert minden tett bűn, a szellem megítélése szerint...

- Célnál vagyok, Lizaveta. Hallgasson rám. Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte - az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után - a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...

- Egy barát, egy emberi lény! Elhiszi nekem, milyen büszkévé és boldoggá tenne, ha az emberek közt barátra találnék? De mind ez ideig még csak démonok, koboldok, mélyenckedő

szörnyetegek és megismeréstől néma kísértetek, vagyis irodalmárok közt akadtak barátaim.

- Olykor valamilyen dobogóra kerülök - egy teremben embereket látok magam előtt, akik eljöttek, hogy meghallgassanak. Látja, ilyenkor megesik, hogy szemlét tartok a publikumon, rajtakapom magam, ahogy titokban körülkémlelek az előadóteremben, szívemben a kérdéssel, ki az, aki énhozzám jött, akinek tetszése és hálája elhatolt hozzám, akivel művészetem révén eszmei kapcsolatba kerültem... Nem találom, amit keresek, Lizaveta. A nyájat, a közösséget találom meg, amelyet jól ismerek, amely olyasmi, mint az első keresztények gyülekezete: esetlen testű és finom lelkű embereket találok, olyanokat, akik mindig bedőlnek, hogy úgy mondjam, hiszen maga ért engem, és akik számára a költészet nem egyéb, mint enyhe bosszú-

42

állás az Életen - mindig csak szenvedőket és vágyakozókat és szegényeket találok, és soha senkit a másfélékből, a kékszeműekből, Lizaveta, azokból, akiknek a Szellemre semmi szükségük nincs!

- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmarad belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem szabadna a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet. Mondhatom magának, a megvetésnek ez a fajtája személyes élményeim közé tartozik. Társaságban vagyok, egy előkelő családnál, eszünk, iszunk, beszélgetünk, a legszebben megértjük egymást, és én jól érzem magam, hálás vagyok, hogy egy kis időre eltűnhetek az ártalmatlan, rendes emberek közt, akik magukfajtája-ként kezelnek. Egyszerre csak (ez megesett velem) föláll egy katonatiszt, egy hadnagy, csinos és délceg ember, akiről soha föl nem tételeztem volna, hogy egyenruhájához méltatlan cselekedetre képes, feláll, és félreérthetetlen szavakkal engedélyt kér, hogy fölolvashassa saját szerzeményű versét. A társaság meghökkent mosollyal megadja az engedélyt, és ő, bejelentett szándékához híven, egy darab papírról, melyet addig dolmánya belső zsebében őrzött, felolvassa valamilyen művét, ami zenéről és szerelemről szól, ami egyszóval éppolyan mélyen átérzett, mint amilyen hatástalan. Kérem szeretettel: egy hadnagy! A világ ura! Neki azután igazán nem kellene!... Nos, jön az, aminek jönni kell: megnyúlt arcok, nagy hallgatás, némi mesterkélt tetszés, és mélységes lehangoltság körös-körül. Az első lelki tény, amely bennem tudatossá válik, az, hogy bűnrészesnek érzem magam abban a zavarodottságban, amelyet ez a meggondolatlan ifjú a társaságon elárasztott; és semmi kétség, engem is, akinek mesterségébe belekontárkodott, gúnyos és elhidegült pillantások érnek. A második dolog pedig az, hogy ez az ember, aki iránt az imént még a legőszintébb megbecsülést éreztem, most egyszerre süllyed, süllyed a szememben... Részvevő jóakarat vett rajtam erőt. Hozzálépek, úgy, mint még néhány derék és nyájas úr, és megszólítom: „Gratulálok, hadnagy úr! - mondom. - Milyen ügyes és kedves dolgok! Igazán nagyon tetszettek!” És kis híja, hogy vállon nem veregetem.

De mondja: a jóindulat-e az az érzés, amellyel egy hadnagyot illetni szokás?... Ő tehetett róla!

Ott állt, és nagy zavarban vezekelt azért a tévedésért, hogy azt hitte: lehet egy levélkét, egyetlenegyet, tépni a Művészet babérfájáról anélkül, hogy az ember az életével ne fizessen érte. Nem, akkor már kollégámnak, a büntetett előéletű bankárnak adok igazat. De nem találja, Lizaveta, hogy ma a hamleti ékesszólás hangulatában vagyok?

- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

43

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét.

5

Ősz felé Tonio Kröger így szólt Lizaveta Ivanovnához:

- Elutazom, Lizaveta: ki kell szellőzködnöm, szedem a sátorfámat, megyek világgá.

- No, mi az, bátyuska? Megint Itáliába méltóztatik?

- Ugyan, hagyjon békén Itáliával, Lizaveta! Itália annyira nem érdekel, hogy szinte megvetem!

Rég volt az, amikor azt képzeltem, hogy odatartozom. Művészet, ugyebár? Bársonykék égbolt, tüzes bor és édes bujaság... Nem kérek belőle. Tudom nélkülözni. Az egész bellezza9

idegesít. És azt a sok rettenetesen élénk embert ott lenn, őket se szenvedhetem, azt a sötét, állati pillantásukat. Ezeknek a római leszármazottaknak a szemében nincs lelkiismeret... Nem, hanem elmegyek egy kicsit Dániába.

- Dániába?

- Oda. Azt hiszem, jót fog tenni. Véletlenség, hogy arra föl még sohasem utaztam, pedig egész ifjúkoromban milyen közel voltam a határhoz. Mégis régtől fogva ismerem és szeretem azt az országot. Apámtól kellett hogy örököljem ezt az északi hajlandóságot, mert az anyám voltaképpen mégis bellezza-párti volt, már amennyiben nem volt neki minden mindegy. De vegye csak a könyveiket, Lizaveta. Azokat a mély, tiszta és humorisztikus könyveket, amelyeket azok ott fenn írnak, számomra nincs különb irodalom, úgy szeretem. Vegye a skandináv étkezést, azokat a hasonlíthatatlan ételeket, amelyek csak erős, sós levegő mellett bírhatók el (kérdés, hogy a gyomrom bírja-e még egyáltalában) - ismerem őket kissé hazulról, mert nálunk otthon már szinte egészen úgy szokás étkezni. Vegye a neveket is. A keresztneveket, amikkel az emberek ott fenn ékeskednek, és amelyek közül nem egy nálunk otthon is használatos. Hogy hangzik például Ingeborg - a makulátlan költészet hárfazengése! Aztán meg a tenger, az Északi-tenger, ott fenn!... Egyszóval odautazom, Lizaveta. Viszont akarom látni az Északi-tengert, újból hallani akarom azokat a keresztneveket, azokat a könyveket olvasni, ott a helyszínen, és meg akarok állni Kronborg várának teraszán, ahol Hamletet meglátogatta a Szellem, halálveszedelembe sodorva azt a szegény, nemes lelkű fiatalembert...

- Hogyan utazik, Tonio, ha szabad kérdeznem? Milyen útvonalat választ?

- A szokásosat - szólt Tonio vállat vonva, és szemlátomást elpirult. - Igen, érinteni fogom a kiindulópontomat, Lizaveta, most, tizenhárom év múltán, ami meglehetősen balul üthet ki.

Lizaveta mosolygott.

- Erre voltam csak kíváncsi, Tonio Kröger. Hát utazzon, isten hírével. Aztán írjon nekem, hallja, ne mulassza el! Számítok rá, hogy majd szép levélben számol be élményekben gazdag útjáról Dániába...

9 Szépség, kellem.

44

6

És Tonio Kröger elutazott Északra. Kényelmesen utazott (mert azt szokta mondani, hogy akinek belül annyival nehezebb a dolga, mint más embernek, az jogosan tarthat igényt némi külső kényelemre), és meg sem pihent, amíg föl nem magasodtak előtte a szürke levegőben a szűk város tornyai, melyek közül valaha elindult. Ott néhány különös napot töltött...

A borús délután már alkonyatba hajlott, amikor a vonat begördült a keskeny, kormos, furcsán meghitt csarnokba; a piszkos üvegtetők alatt most is tömbökbe gyűlt a füstgomoly, nyúlós foszlányokra tépve úszkált ide-oda, mint akkor, amidőn Tonio Kröger gúnyosra keseredett szívvel elindult innét. Kiváltotta a poggyászát, intézkedett, hogy a hotelba szállítsák, és elhagyta a pályaudvart. Ott álltak a fekete, mértéktelenül magas és széles kétfogatú városi bérkocsik, egy sorban az épület előtt. Nem ült be egyikbe sem; csak végignézett rajtuk, aminthogy mindent megnézett, a keskeny csúcstetőket és hegyes tornyokat, melyek a szomszéd tetők fölött hozzá átköszöntek, a körötte tunyán csoszogó, széles, de sebes szójárású embereket, és ideges kacaj tört fel a torkán, amely titokban zokogással volt rokon. Gyalog ment, lassan ment, arcában szüntelenül érezte a nedves szél nyomását, áthaladt a hídon, melynek korlátait mitológiai szobrok díszítették, és jó darabot tett meg a kikötő mentén.

Atyaisten, milyen picinek és zegzugosnak látja most az egészet! Azelőtt is ilyen mókásan kaptattak a keskeny, meredek, csúcstetős utcák neki a városnak? A hajók kéményei és árbocai szelíden ringatóztak a szélben és esthomályban a zavaros színű folyón. Induljon neki annak az utcának, menjen oda ahhoz a házhoz, amelynek emléke benne él? Nem, majd holnap. Most olyan álmos. A feje nehéz az utazástól, és lassú, ködös gondolatok járnak az elméjében.

Megesett olykor, az elmúlt tizenhárom évben, ha a gyomrát elrontotta, hogy azt álmodta, ismét otthon van, az ódon, visszhangos házban, ott a lejtős utcán, hogy az édesapja is ott van vele, és keményen megrója félresiklott életéért, amit ő minden esetben nagyon rendjén valónak talált. És ez a mostani ittléte semmiben sem különbözik azoktól a csalóka és el nem űzhető álmoktól, amelyek szövevényében az ember esetleg megkérdezheti magától, káprázat-e ez vagy valóság, és arra kényszerül, hogy teljes meggyőződéssel az utóbbi mellett döntsön, jóllehet a végén mégiscsak felébred... Járkált a kevéssé forgalmas, széljárta utcákon, fejét nekifeszítette a szélnek, és mint az alvajáró ment a város első fogadója felé, ahol éjjelre meg akart szállni. Egy karikalábú férfi himbálódzó matrózléptekkel haladt előtte, és egy rúddal, melynek végén lángocska pislogott, sorban meggyújtotta a gázlámpákat.

Mi van velem? - gondolta. - Mi ez az egész, ami fáradtságom hamurétege alatt csak izzik homályosan és fájdalmasan, de nem lobban tiszta lángra? Csitt, egy szót se! Csak szavakat ne!

Soká járkált volna így, a szélben, homályló, álomszerűen ismerős utcákon. De minden olyan szűk volt itt, és oly közel egymáshoz. Egykettőre célhoz ért.

A felsővárosban ívlámpák voltak, és épp most gyúltak ki. Ott állt a hotel, ott hasalt előtte a két fekete oroszlán, amelyektől gyermekkorában úgy félt. Még mindig olyan ábrázattal nézték egymást, mintha tüsszenteni akarnának; de sokkal kisebbnek látszottak, mint akkor. Tonio Kröger elhaladt közöttük.

Mivel gyalogszerrel érkezett, nem túl ünnepélyesen fogadták. A portás meg egy nagyon finom, fekete ruhás úr, aki az udvariassági teendőket végezte, és a kisujjával állandóan a kabátja ujjába lökdöste vissza a kézelőjét, fürkészve és mérlegelve nézegették tetőtől talpig, szemlátomást arra törekedve, hogy társadalmilag egy kissé meghatározzák, a polgári hierarchia megfelelő rekeszébe sorozzák, és megbecsülésükben helyet utaljanak ki számára, de úgy látszik, nem jutottak megnyugtató eredményre, miért is mérsékelt udvariasságra határozták el magukat. Egy pincér, vörösesszőke pofaszakállas, szelíd ember, aki fényesre 45

kopott frakkot és szalagcsokros, nesztelenül suhanó cipőt viselt, fölvezette egy második emeleti rendesen, de ódivatúan bútorozott szobába, amelynek ablakából a félhomályban pittoreszk, középkorias udvarokra, csúcstetőkre és a hotel közelében álló templom bizarr tömkelegére nyílt kilátás. Tonio Kröger egy darabig megállt az ablak előtt; azután keresztbe font karral a széles pamlagra ült, összevonta szemöldökét, és maga elé fütyörészett.

Égő lámpát hoztak be, és megérkezett a poggyásza is. A szelíd pincér egyúttal az asztalra tette a bejelentőlapot, és Tonio Kröger oldalvást hajtott fejjel mázolt rá valamit, ami a nevét, foglalkozását és állandó lakóhelyét akarta jelenteni. Azután könnyű vacsorát rendelt, és a pamlag sarkából tovább is a levegőbe bámult. Amikor az étel előtte állt, még sokáig nem nyúlt hozzá, végül evett egypár harapást, és egy óra hosszat még föl-alá járt a szobában, közben meg-megállt behunyt szemmel. Majd lassú mozdulatokkal levetkőzött, és ágyba feküdt.

Sokáig aludt, zűrzavaros és furcsán vágyakozó álmai voltak.

Arra ébredt, hogy szobáját elöntötte a nappali világosság. Zavarodottan és sebtiben ráeszmélt, hogy hol van, azután felállt, hogy széthúzza a függönyöket. Az égbolt már kissé halvány, késő

nyári kékségét széltől zilált vékony felhőrongyocskák tarkították, de a napfény eláradt szülővárosa fölött.

A szokottnál is több gondot fordított öltözködésére, szépen megmosdott és megborotválkozott, hogy friss és rendes legyen, mint hogyha látogatóba készülne egy kifogástalan úriházba, ahol kedvező és feddhetetlen benyomást óhajt kelteni; az öltözködés tevés-vevése közben pedig szívének aggódó dobogását figyelte.

Mily derűs volt kinn az idő! Jobban érezte volna magát, ha az utcák félhomályosak lettek volna, úgy, mint tegnap; most azonban világító napsütésben kell az emberek szeme elé kerülnie. Vajon találkozik-e majd ismerősökkel, akik megállítják, kikérdezik, és akiknek be kell számolnia, hogyan élte le az elmúlt tizenhárom évet? Nem, hál’ istennek, már senki sem ismeri, és aki emlékezik rá, már nem ismerné meg, mert csakugyan megváltozott egy kissé azóta. Figyelmesen nézte magát a tükörben, és egyszerre nagyobb bátorságra kapott a maszkja mögött, elmemunkától korán felszántott arca mögött, mely korosabb volt, mint ő maga...

Reggelit hozatott, aztán a portás meg a finom, fekete ruhás úr latolgató pillantásaitól kísérve, a két oroszlán között a szálloda halljából kilépett az utcára.

Hová indul? Maga sem tudta. Úgy volt ezzel, mint tegnap. Alighogy maga körül érezte a csúcstetős tornyocskákat, árkádok, kutak furán méltóságos, ősidőktől ismerős együttesét, alighogy arcát meglegyintette a kemény szél, mely mintha távoli álmoktól gyengéd és érdes aromát hozott volna magával, tüstént valami ködfátyol zsongította el eszméletét... Arcizmai ellankadtak; és meghunyászkodó pillantással nézte az embereket és tárgyakat. Talán ott, azon az utcasarkon, mégiscsak fel fog ocsúdni...

Hova indul? Úgy tűnt fel neki, mintha az útirány, melynek nekivágott, valahogy összefüggne az éjszaka álmodott szomorú és furcsán töredelmes álmaival... A piactérre ment, elhaladt a városház boltívei alatt, ahol véres kézzel szokták mérni a húst a mészárosok, a piactérre ment, ahol kőcsipkékkel gazdagon emelkedett a gótikus kút. Ott megállt egy keskeny és egyszerű

ház előtt, amely hajlított és áttört csúcstetejével nem ütött el a szomszédaitól; elmélyedten nézte a homlokzatát. Elolvasta a kapura szögezett névtáblát, és tekintete kis ideig megpihent minden egyes ablakon. Azután lassan elfordult, és továbbment.

Hová indult? Hazafelé. De vargabetűt csinált, sétát tett a város kapuja előtt, mert ráért.

Végigment a Malomsáncon és a Hosten-sáncon, és erősen fogta kalapját, hogy el ne fújja a fákat zúgató és csikorgató szél. Azután a pályaudvar közelében letért a sáncépítményekről, elnézte, ahogy nehézkes sietséggel pöfögve kigördül egy vonat, időtöltésből megszámolta a 46

vagonokat, és utánapillantott a férfinak, aki az utolsó kocsin legfölül kuporgott. A hársfa-ligetben megállt az egyik csinos villa előtt, sokáig leskelt a kertben és föl az ablakokra, végül azon kapta magát, hogy ide-oda ingatja a rácsos kaput, mely csak úgy csikorgott sarkaiban.

Azután egy darabig a kezét nézte, mely hideg és rozsdás lett, majd továbbment, az alacsony, ódon kapun keresztül végig a kikötőn és a meredek, szeles utcán föl, szüleinek házához.

Szürkén és komoran állt a ház, úgy, mint háromszáz év óta mindig, körülzárva a szomszédos házakkal, amelyek közül csúcstetejével kiemelkedett; és Tonio Kröger elolvasta a bejárat fölé vésett istenfélő jelmondatot, melynek betűi félig már elmosódtak. Azután nagyot lélegzett, és belépett.

Szíve aggódva vert, mert hirtelen arra gondolt, hogy az apja kiléphetne az egyik földszinti ajtón, mely előtt ő most elhalad, kiléphetne irodai kabátjában, füle mögött a lúdtollal, megállíthatná őt, és szigorral számon kérhetné tőle különcködő életét, és ő nagyon rendjén valónak tartaná ezt a számonkérést. De háborítatlanul elmehetett az ajtó előtt. A szélfogó nem volt becsukva, csak betámasztva, ezt helytelennek tartotta, és egyúttal olyanféle érzése támadt, mint némelykor könnyű álomban, amikor maguktól tágulnak előlünk az akadályok, és valami csodálatos szerencse kegyeltjeként, föl nem tartóztatva hatolunk előre... A tágas pitvar, amely nagy, négyszögű kőkockákkal volt burkolva, visszhangzott a lépteitől. A konyhában csend volt, szemközt, úgy, mint régen, jó magasan szögelltek ki a falból a furcsa, otromba, de fényesre lakkozott farekeszek: a szolgálók kamrái, amelyeket csak egy létraforma lépcsőn lehetett a pitvarból elérni. De a nagy szekrényeket és faragott fiókos ládákat, amelyek annak idején itt voltak, hiába kereste... A Kröger-ház fia elindult a tágas főlépcsőn, és a fehérre lakkozott, áttört karfára támaszkodott, úgyhogy a kezét minden lépésnél fölemelte róla, s a következő lépésnél könnyedén visszaeresztette, mint hogyha félénken próbálgatná, vajon helyre tudja-e még állítani egykori bizalmas viszonyát ezzel a régi, szolid karfával... A lépcsőfordulónál azonban állva maradt a félemelet bejárata előtt. Az ajtóra cégtábla volt szegezve, azon fekete betűkkel írva ez állt: Népkönyvtár.

Népkönyvtár? - gondolta Tonio Kröger, mert úgy találta, hogy itt sem a népnek, sem az irodalomnak nincs semmi keresnivalója. Kopogott az ajtón... Valaki azt mondta: szabad! - és ő belépett.

Feszült és komor pillantása meglátta, hogy belül minden illetlen módon megváltozott.

A félemeleti lakosztály három szobájának összekötő ajtói nyitva álltak. A falakat a mennye-zetig egyformán kötött könyvek borították, sötét polcokon hosszú sorokba rakva. Mindegyik szobában valami boltasztalféle mögött egy-egy kopottas férfi ült és írt. Kettő közülük csak a fejét fordította Tonio Kröger felé, egyikük azonban, két kezét az asztal lapjára támasztva, rögtön felállt, fejét előreszegte, - ajkát hegyesre csucsorította, szemöldeit felvonta, és buzgó pislogással nézett a látogatóra...

- Bocsánat - szólt Tonio Kröger, le nem véve szemét a sok könyvről. - Idegen vagyok itt, és a várost nézem. Ez hát a népkönyvtár? Megengedné, kérem, hogy egy kissé betekintsek a gyűjteménybe?

- Tessék! - szólt a hivatalnok, és még szaporábban pislogott. - Hogyne, bárkinek szabad. Csak tessék körülnézni... Parancsol egy katalógust?

- Köszönöm - válaszolt Tonio. - Anélkül is tájékozódom.

Azzal elkezdett lassan végigmenni a falak mentén, miközben úgy tett, mintha a könyvek hátára nyomott címeket tanulmányozná. Végül kivett egy kötetet, fölnyitotta, és az ablakhoz állt vele.

47

Ez volt itt a reggelizőszoba. Reggelenként itt étkeztek. Nem fönn a nagy ebédlőben, ahol a kék kárpitból fehér istenszobrok domborodtak elő... Amott volt a hálószoba. Atyai nagyanyja ott halt meg nehéz haláltusában, pedig már nagyon öreg volt; nagyvilági dáma, élvezni tudta az életet, és ragaszkodott hozzá. Később ott sóhajtott utolsót az édesapja is, a magas, korrekt, kissé bánatos és tűnődő úr, aki gomblyukában mindig mezei virágot viselt... Tonio akkor ott ült apja halálos ágyán, és égő szemmel, becsületesen átadta magát a szeretet és fájdalom néma, erős érzelmének. Anyja is ott térdelt az ágy előtt, szép és tüzes édesanyja, forró könnyekben oldódva fel; azután nemsokára elment világgá a délvidéki művésszel... De ott hátul az a kisebbik, harmadik szoba - most szintén telezsúfolva könyvekkel, melyekre egy kopottas ember vigyázott -, sok éven át az volt az ő szobája. Oda ment haza, amikor iskola után, úgy, mint épp az imént, egy kis sétát tett, annál a falnál állt az asztala, melynek fiókjába első, izzó és gyámoltalan verseit dugdosta... A vén diófa... Szúró fájdalom vonaglott rajta végig. Kinézett oldalvást az ablakon. A kert föl volt dúlva, ámde a vén diófa ott állt a helyén, nehézkesen csikorgott és zúgott a szélben. És Tonio Kröger tekintete visszasiklott a könyvre, melyet kezében tartott; jól ismerte, kitűnő költő műve volt. Nézte a fekete sorokat és a zengő

mondatokat, egy darabig követte az előadás művészi folyamatát, ahogyan az alkotó szenvedély hevében egy frappáns csattanóig emelkedett, azután hatásosan elcsitult.

„Jó munka” - mondta magában; letette a könyvet, és megfordult. Akkor látta, hogy a hivatalnok még mindig áll, és szolgálati buzgalommal, melybe fürkésző gyanakvás vegyült, hunyorgatja a szemét.

- Úgy látom, kitűnő gyűjtemény - szólt Tonio Kröger. - Szereztem bizonyos áttekintést, nagy hálára kötelezett. Volt szerencsém.

Azzal kilépett az ajtón; de a távozása bizonytalan volt, és világosan érezte, hogy a hivatalnok, akit nyugtalanított ez a látogatás, még percekig egy helyben áll és hunyorgat.

Semmi kedve nem volt továbbmenni. Otthon volt, és vége. Annyit látott, hogy fönt a nagy szobákban, az oszlopcsarnok mögött, idegen emberek laknak; a lépcsőfeljárat ugyanis egy üvegajtóval volt elrekesztve, amely azelőtt nem volt, és arra is valami cégtáblát szegeztek.

Sarkon fordult, lement a lépcsőn, s a visszhangos pitvaron keresztül elhagyta a szülői házat.

Egy étterem sarkában nehéz és zsíros ebédet evett, azután visszatért a hotelba.

- Készen vagyok - mondta a fekete ruhás, finom úrnak. - Ma délután utazom.

Elkérte a számláját, és kocsit rendelt, hogy kivitesse magát a Koppenhágába induló gőzhajó-

hoz. Azután felment a szobájába, leült az asztalhoz, csendben, egyenesen ült, arcát tenyerébe támasztva, és üres tekintettel nézte az asztal lapját. Később kifizette a számláját, és becso-magolt. A megbeszélt időre jelentették a kocsit, és Tonio Kröger útra készen lement.

Lent a lépcső alján a fekete ruhás, finom úr várta.

- Bocsánat! - mondta, és kisujjával visszalökte a kézelőjét a ruha ujja mögé. - Engedje meg uraságod, hogy egy pillanatra még igénybe vegyük az idejét. Seehaase úr - a szálloda tulajdonosa - kéri önt néhány szóra. Egy kis formaság... Ott bent van... Lenne kegyes, kérem, befáradni... Csak Seehaase úr, a szálloda tulajdonosa...

És tessékelő kézmozdulattal a hall hátsó részébe vezette Tonio Krögert. Ott állt csakugyan Seehaase úr. Tonio Kröger a régi időkből látásból ismerte. Apró, kövér, karikalábú ember volt. Nyírott pofaszakálla megfehéredett; de még mindig szélesen kivágott frakk-kabátot viselt és hozzá zölddel hímzett bársonysipkát. Egyébként nem volt egyedül. Mellette, a falhoz erősített kis íróállvány előtt sisakos rendőr állt, aki kesztyűs kezét az íródeszkán heverő, kuszán teleírott papíron nyugtatta, és becsületes katonaábrázatával úgy nézett Tonióra, mintha 48

annak, amikor őt megpillantja, egyszeriben a föld alá kellene süllyednie. Tonio Kröger hol az egyikre, hol a másikra nézett, és várakozó álláspontra helyezkedett.

- Ön Münchenből jött? - kérdezte végül a rendőr jámbor és nehézkes hanghordozással.

Tonio Kröger igent intett.

- Koppenhágába utazik?

- Igen, úton vagyok egy dán tengeri fürdőbe.

- Tengeri fürdő? Úgy, akkor legyen szíves felmutatni az iratait - szólt a rendőr, különös elégtétellel ejtve ki az utolsó szót.

- Az irataim... - Nem voltak iratai. Elővette a zsebtárcáját, és belenézett. De nem volt benne egyéb, néhány bankjegyen kívül, mint egy novellájának kefelevonata, amelyet útjának vég-

állomásán akart kijavítani. Nem szívesen érintkezett hivatalnokokkal, és még sohasem váltott ki útlevelet...

- Sajnálom - mondta -, de nem tartok igazoló iratokat.

- Úgy - szólt a rendőr. - Nincsenek iratai? Mi a neve?

Tonio Kröger megnevezte magát.

- Aztán igaz ez? - kérdezte a rendőr, kihúzta magát, és hirtelen, amennyire csak tudta, kitágította az orrcimpáit.

- Pontosan - válaszolta Tonio Kröger.

- Micsoda ön?

Tonio Kröger nyelt egyet, és szilárd hangon megmondta a foglalkozását. Seehaase úr felkapta a fejét, és kíváncsian nézett az arcába.

- Hm! - szólt a rendőr. - És ön azt állítja, hogy nem azonos egy bizonyos egyénnel, név szerint...

Az „egyén” szót használta, azután a kuszán teleírt papirosról egy egészen fura és romantikus nevet betűzött ki, amely úgy hatott, mintha különböző népfajták beszédhangjaiból lett volna kalandosan kikeverve, s melyet Tonio a következő pillanatban már el is felejtett.

- Szülei ismeretlenek - folytatta a rendőr -, illetősége bizonytalan, különféle csalások és más bűncselekmények miatt a müncheni rendőrség rendeletére körözés alatt áll, és alkalmasint szökésben van Dániába...

- Nem szoktam a levegőbe beszélni - szólt Tonio Kröger, és idegesen megrántotta a vállát.

Ennek volt némi hatása.

- Tessék? Na igen, persze! - szólt a rendőr. - De hogy valakinek semminő igazolása ne legyen!

Seehaase úr is békés húrokat kezdett pengetni.

- Az egész csak formalitás - mondta -, semmi egyéb! Uraságod vegye tekintetbe, hogy a hatósági közeg csak kötelességét teljesíti. Nem tudná valahogy igazolni magát?... Valamilyen írással...

Csend lett. Vessen véget a dolognak azzal, hogy bemutatkozik, és Seehaase úr előtt világossá teszi, hogy ő nem holmi jöttment szélhámos, nem ekhós szekéren járó cigánynéptől származik, hanem Kröger konzul fia, a Kröger-nemzetség sarja? Nem, semmi kedve nincsen 49

hozzá. És ezeknek a férfiaknak, a polgári rend őreinek, nincs-e alapjában egy kicsit igazuk? Ő

bizonyos fokig egyetértett velük... Vállat vont és hallgatott.

- Hát ott mi van? - szólalt meg a rendőr. - Ott, a bríftasnijában?

- Itt? Semmi. Egy korrektúra - válaszolt Tonio Kröger.

- Korrektúra? Hogyhogy? Mutassa csak.

Tonio Kröger átadta neki művét. A rendőr kiteregette az íródeszkán, és kezdte olvasni.

Seehaase úr melléje lépett, és vele együtt olvasott. Tonio Kröger a válluk fölött nézett át, és figyelte, hol tartanak. Éppen egy jó mozzanat volt, hatásos csattanó, amelyet kitűnően oldott meg. Elégedett volt önmagával.

- Látják, kérem! - mondta. - Itt a nevem. Ezt én írtam, és most közölni fogják. Tetszik érteni...

- No, ez elég! - szólt eltökélten Seehaase úr, fölszedte a lapokat, összehajtogatta és visszaadta.

- Ezzel be kell érnie, Petersen! - tódította kurtán, lopva összehunyorította a szemét, és egy fejmozdulattal leintette a rendőrt. - Tovább nem tarthatjuk fel az urat. A kocsi várja. Nagyon kérem, ne vegye zokon ezt a kis háborgatást. A hatósági közeg csak a kötelességét teljesítette, de én mindjárt mondtam, hogy hamis nyomon jár...

Úgy? - gondolta Tonio Kröger.

A rendőr szemlátomást nem értett egyet vele: ellenvetésképpen még valami „egyént” és

„igazolást” motyogott. De Seehaase úr a sajnálkozás ismételt kifejezésével visszakísérte vendégét a hallba, majd a két oroszlán közt ki az utcára, nagy hajlongások közt, saját kezűleg csapta be utána a kocsiajtót. Most aztán a nevetségesen magas és széles konflis csörögve-zörögve bukdácsolt lefelé a meredek utcákon a kikötőhöz...

Ennyi volt Tonio Kröger különös tartózkodása szülővárosában.

7

Éjszaka lett, és ezüstfényben úszva kelt fel a hold, amikor a hajó a nyílt tengerre ért. Tonio Kröger ott állt az előfedélzeten, köpenyébe burkolódzva a folyton erősbödő szél miatt, és lebámult a vízszínre, ahol sötéten vándoroltak és hajszolódtak a kemény, sima hullámtestek, egymás felé himbálództak, csobbanva találkoztak, nem várt irányokban megint széjjelváltak, és néha hirtelen tajtékosan fel-felcsillantak...

Ringatózó, némán elbűvölt hangulat szállta meg Tonio Krögert. Igaz, kissé leverte az imént, hogy otthon mint holmi szélhámost le akarták tartóztatni, ámbátor némiképp rendjén valónak is találta a dolgot. De azután, hogy hajóra szállt, elnézte, úgy, mint néhanap gyermekkorában az édesapjával, a berakodást, ahogy az emberek dánnal kevert „plattdeutsch” hurrogások közt megtöltötték áruval a hajó mély gyomrát, elnézte, ahogy bálákon és ládákon kívül, vastag rácsos ketrecekbe zárva, egy jegesmedvét meg egy királytigrist is leengedtek - alighanem Hamburgból szállították valami dán állatsereglet számára -, ezek a dolgok elszórakoztatták.

Mikor azután a hajó a lapos partok közt siklott a folyón, addigra végképp elfelejtette Petersen rendőr kihallgatását, és mindaz, ami azelőtt történt - a városban tett sétája, találkozás a vén diófával - új erőre kapott lelkében. Most pedig, ahogy kitárult előtte a tenger, messziről látta a fövenypartot, amelyen kisfiú korában szabad volt meglesnie a tenger nyári álmait, látta a világítótorony tüzét és a fényeket a gyógyszállóban, ahol valaha szüleivel lakott... A Keleti-tenger! Fejét nekifeszítette az erős, sós szélnek, amely szabadon és akadályozatlanul szállt arra, körüllengte füleit, és enyhe szédületet, tompa kábulatot okozott, melyben lustán és 50

boldogítón merült el minden, ami bajra, kínra és gyötrelemre, akaratra és erőlködésre emlékeztette volna. És úgy rémlett, mintha maga körül a zizegésből, csobogásból, tajtékzásból és nyögdécselésből a vén diófa suhogását és recsegését, egy kertkapu nyikorgását hallaná ki...

Egyre jobban sötétedett.

- A sillagok, Úristen! Nézze sak, kérem, a sillagokat - szólalt meg egyszerre nehézkesen daloló lejtéssel egy hang, mely mintha hordó belsejéből jött volna. Tonio Kröger ismerte már.

Egy vörhenyesszőke, egyszerűen öltözött férfi hangja volt, aki kivörösödött szemhéjával olyan ázott benyomást keltett, mintha most fürdött volna. Vacsoránál a kajütben Tonio Kröger asztalszomszédja volt, és gyámoltalan, szerény mozdulatokkal bámulatos mennyiségű homá-

ros omlettet kebelezett be. Most mellette állt a mellvédhez támaszkodva, és az égre nézett, miközben állát hüvelyk- és mutatóujja közé fogta. Semmi kétség, abban a rendkívüli és ünnepélyes szemlélődő hangulatban volt, amikor az ember szíve idegenek előtt is megnyilat-kozik, és a száj olyan dolgokat is kimond, amiket máskor szemérmesen elhallgatna.

- Tessék sak nézni, ott fönn, a sillagokat. Ott sillognak és villognak. Úristen! Az egész égbolt tele van velük. És kérem, ha az ember fölfelé néz, és meggondolja, hogy sok ilyen sillag állítólag százszor akkora, mint a föld, mi fogja el akkor a lelkét? Mi emberek szerensésen kitaláltuk a távírót meg a telefont, meg annyi sok egyéb sodálatos vívmányát az újkornak. De ha oda föltekintünk, akkor megsap minket annak a tudata, hogy alapjában sak férgek vagyunk, nyomorult földi férgek, és semmi más - igazam van, vagy nincs igazam? Úgy van, uram, férgek vagyunk! - felelte saját magának, és alázatos töredelemmel nézett föl az égboltra.

Hűha... Ebben ugyan nincs egy fikarcnyi irodalom! - gondolta Tonio Kröger, és nyomban eszébe jutott valami, amit nemrég olvasott, egy híres francia író tanulmánya a kozmológiai és pszichológiai világszemléletről; nagyon finom fecsegés volt.

A fiatalembernek valami válaszfélét vetett oda mélyen átélt megjegyzéseire, azután tovább szövődött a beszélgetésük, ahogy a mellvédnek támaszkodva kibámultak a nyugtalanul cikázó esti világosságra. Kiderült, hogy útitársa hamburgi kereskedő, aki szabadságidejét erre a kéjutazásra fordította...

- Mondok - kezdte -, miért ne mennék a gőzössel egy kisikét Koppenhágába, és most itt vagyok, és hát idáig mindez nagyon szép. Hanem az a homáros omlett, uram, avval, avval ninsen rendjén a dolog, meg tetszik látni, mert az éjszaka viharos lesz, maga a kapitány mondta, és ezzel a rosszul emészthető vasorával a gyomorban, kérem, nem sekélség...

Tonio Kröger rejtett baráti érzéssel hallgatta ezt a sok tolakodó csacskaságot.

- Igen - mondta -, általában túlságosan nehéz ott fenn az étkezés. Lusta és mélabús lesz tőle az ember.

- Mélabús? - ismételte a fiatalember, és meghökkenve nézett rá. - Nemde, idegennek tetszik lenni? - kérdezte hirtelen.

- Úgy van, messziről jövök! - felelte Tonio Kröger tétova, elhárító karlendítéssel.

- De igaza van - szólt a fiatalember -, istenusse igaza van abban, amit úgy fejez ki, hogy mélabús! Én majdnem mindig mélabús vagyok, de kivált ilyen sodálatos estéken, mint ma, amikor a sillagok az égbolton sillognak... - és megint a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az állát.

„Ez biztosan verseket ír - gondolta Tonio Kröger -, mélyen és becsületesen átérzett kereskedőverseket...”

51

Egyre jobban esteledett, és a szél most már oly erős volt, hogy elakasztotta a beszélgetést. Így hát azt határozták, alusznak egyet, és jó éjszakát kívántak egymásnak.

Tonio Kröger a kabinjában leheveredett a keskeny fekvőhelyre, de nem tudott megnyugodni.

A csípős szél s a szél érdes aromája furcsán felizgatta, a szíve nyugtalankodott, mint valami édes gyönyör szorongó várakozásában. Aztán meg komisz rosszullét kezdte elfogni a ráz-kódástól, amely onnan eredt, hogy a hajó néha meredek hullámokról siklott alá, és a hajó-

csavar, mintegy merevgörcsben, a vízen kívül dolgozott. Újra felöltözött egészen, és kiment a szabadba.

A holdtányér előtt felhők imbolyogtak. A tenger táncolt. Nem gömbölyded és egyenletes hullámok jöttek katonás rendben, hanem tág körzetben, halványan cikázó szélben, megha-sadva, szétforgácsolva, földúlva, mintegy hegyes lángnyelvekkel nyaldosva, óriási tarajokban szökdelt fölfelé a víztömeg, tajtékkal telt örvények mellett valószínűtlennek ható zegzugos alakzatokat mutatott, és szörnyű karok erejével, eszeveszett, játékos kedvvel szanaszét csapkodta a sistergő habot. A hajónak nehéz útja volt; toporzékolva, erőlködve, nyűgösködve küzdötte magát keresztül a zajló áron, és néha hallatszott, amint a belsejében elbődült a víz színe alatt gyötrődő két vadállat, a jegesmedve és a tigris. Egy férfi, viaszosvászon köpe-nyének csuklyáját fejére borítva, derekára csatolt lámpással, tenyeres-talpasan, nagy kínnal egyensúlyozva botorkált ide-oda a fedélzeten. Ott hátul pedig, erősen a mellvédre görnyedve, állt a hamburgi fiatalember, és rosszul volt.

- Úristen - mondta el-elcsukló, üres hangon, amikor meglátta Tonio Krögert -, nézze sak, uram, az elemek háborgását! - de akkor elakadt a szava, és gyorsan félrefordult.

Tonio Kröger valamelyik megfeszített hajókötél mellett állt, és bámulta a fékevesztett tombolást; fölujjongott benne valami, úgy érezte, elég ereje van, hogy túlharsogja a viharzó tenger őrjöngését. Megzendült benne egy dal a tengerhez, átlelkesülve szerelemmel. „Ifjú-

korom szilaj barátja, együtt vagyunk hát valahára...” Ezzel véget is ért a vers. Nem lett kész, nem formálódott ki, nem tudta fölényesen kerek egésszé kovácsolni. A szíve élt...

Sokáig állott így, azután leheveredett egy padra a kajüt közelében, és fölnézett az égre, ahol villództak a csillagok. Még el is szunnyadt egy kicsit, és amikor a hideg tajték az arcába fröcskölt, félálomban úgy érezte, mint hogyha cirógatnák.

Meredek sziklák tűntek fel kísértetiesen a holdfényben, és lassan közeledtek; ez volt a Möen szigete. Majd megint szendergés következett, meg-megszakítva a felszökellő sós víz permetével, amely élesen marta az arcot, és megmerevítette a vonásokat... Mikorra egészen fölébredt, már fényes nappal volt, világosszürke, üde nappal, és a zöld tenger nyugodtabban hullámzott. Reggelinél viszontlátta a fiatal kereskedőt, és ez fülig pirult, alkalmasint restellve, hogy a sötétben olyan költői mondásokkal vetette el a sulykot; mind az öt ujjával fölfelé sodorgatta vörhenyes bajuszkáját, katonásan kemény „jó reggelt”-tel köszöntötte Toniót, s attól fogva félve kerülte.

Tonio Kröger partra szállt Dániában. Koppenhágában elidőzött, bőven adott borravalót mindenkinek, akinek arcáról lerítt, hogy igényt tart rá, hotelszobájából kiindulva három napig járta a várost, maga előtt tartva nyitott útikönyvecskéjét, és egészen úgy viselkedett, mint egy jobbfajta idegen, aki gyarapítani óhajtja ismereteit. Megnézte a király piacterét és a tér közepén álló „lovat”, tiszteletteljes pillantást vetett a Mária-templom oszlopaira, sokáig állt Thorwaldsen nemes és bájos szobrai előtt, fölment a kerek toronyba, kastélyokat látogatott, és két tarka estét töltött a Tivoliban. De voltaképpen nem ez a sok minden volt az, amit látott.

52

A házakon, amelyek sokszor egészen úgy hatottak, mint szülővárosának hajlított, áttört csúcstetős, ódon házai, neveket látott, melyek régi időkből ismerősek voltak neki, valami gyöngéd és nagyon becses dolgot jelentettek számára, és mindamellett valami szemrehányást, panaszt rejtettek magukban, vágyat olyasmi után, ami nincs többé. És úton-útfélen, ahogy lassított, tűnődő lélegzetvételekkel belehelte a nedves tengeri levegőt, szemeket látott, amelyek oly kékek, hajakat, melyek oly szőkék, arcokat, melyek ugyanolyan jellegűek és alkatúak voltak, aminőket különös, fájdalmas és bűnbánó álmában látott azon az éjszakán, amelyet szülővárosában töltött. Megesett néha, hogy nyílt utcán egy szempár, egy zengő szó, egy kacaj szíven találta...

Nem sokáig volt maradása a vidám városban. Valami nyugtalanság fogta el, édes és balgatag, félig emlékezés, félig várakozás, párosulva azzal a vággyal, hogy valahol a fövenyparton heverhessen, és ne kelljen játszania a buzgón sürgölődő turistát. Újból hajóra szállt tehát, és egy borús napon (a tenger feketén hullámzott) a zeelandi partszegély mentén északnak, Helsingörbe tartott. Onnét megállás nélkül folytatta útját kocsin, végig a töltésúton még háromnegyed óra hosszat, mindig egy kissé a tenger színe fölött, amíg végül megállott utolsó és valóságos céljánál, a zöld zsalugáteres, fehér kis fürdőhotel előtt, amely alacsony házikókból álló telep kellős közepén, zsindelytetős tornyával a tengerszoros és a svéd part felé nézett. Itt leszállt, elfoglalta a számára fenntartott napsütéses szobát, polcot és fiókot telerakott az útiholmijával, és nekilátott, hogy egy darabig éldegéljen.

8

Szeptember utója volt: már nem volt sok fürdővendég Aalsgaardban. A tágas, mestergerendás, földszinti ebédlőben, melynek ablakai az üveges tornácra és a tengerre nyíltak, étkezéseknél az asztalfőn a tulajdonosnő ült, egy fehér hajú, fakó szemű, rózsás arcú vénkisasszony, aki réveteg hangon csicsergett, és vörös kezét lehetőleg mindig előnyösen igyekezett kiteregetni az asztalkendőn. Egy rövid nyakú öregúr is jelen volt, egy halkereskedő a fővárosból, galamb-

ősz matrózszakálla, sötétkékes arcszíne volt, és tudott németül. Szemlátomást szorulásban szenvedett, és gutaütésre volt hajlamos, mert kurtán, szuszogva vett lélegzetet, és időnként gyűrűs mutatóujját felemelve, bedugta egyik orrlikát, hogy a másikon át erős fúvással egy kis levegőhöz jusson. Mindazonáltal állandóan hörpölgetett a pálinkásüvegéből, amely reggelinél, ebédnél és vacsoránál egyformán keze ügyében volt. Aztán volt ott még három nagy darab amerikai ifjonc, a nevelőjükkel vagy házitanítójukkal, aki szótlanul igazgatta a pápaszemét, és egész nap futballozott velük. Vörösesszőke hajukat középen elválasztva viselték, és merev, hosszú arcuk volt. „Please, give me the wurst-things there!”10 - szólt az egyik. „That’s not wurst, that is schinken!”11 - mondta a másik, és ez volt az egész, amivel ők meg a házitanító részt vettek a társalgásban; mert egyébként csöndben üldögéltek, és forró vizet ittak.

Tonio Kröger semmi másféle asztaltársaságot nem kívánt magának, élvezte a nyugalmat, fülelt a dán torokhangokra, a világos és sötét magánhangzókra, amikor a halkereskedő néha a tulajdonosnővel diskurált, az előbbivel olykor rövid és keresetlen eszmecserét folytatott a barométer állásáról, azután felállt, hogy a verandán keresztül visszamenjen a strandra, ahol már reggel is hosszú órákat töltött el.

10 Kérlek, add ide ezt a Wurst- (kolbász) micsodát!

11 Ez nem Wurst, ez Schinken (sonka).

53

Ott néha csönd volt és nyárias hangulat. A tenger lustán és simán pihent, a vízfelület kék, palackzöld és pirosas csíkjai ezüstösen csillámló fényreflexen cikáztak át, a hínár szalmává száradt a napon, rajta medúzák hevertek és párologtak. Egy kissé poshadt volt a levegő, és egy kis kátrányszag is terjengett a halászbárkákról, amelynek Tonio Kröger, a homokban ülve, nekitámasztotta a hátát - úgy fordulva, hogy szeme elé a szabad láthatár, nem pedig a svéd partszegély tárult; a tenger lágy lehelete pedig tisztán és üdén áradt el az egész táj fölött.

És jöttek szürke, viharos napok. A hullámok leszegték a fejüket, mint a bika, amikor szarvával döfésre készül, és dühöngve rohanták meg a fövenypartot, amelyet magasan eláztatott a víz, és ellepett a nedvesen csillogó moszat, a rengeteg csiga és a partra sodort fatörmelék. A hosszan elnyúló hullámdombok közt a felhős ég alatt halványzölden tajtékozva húzódtak a hullámvölgyek, de amott, ahol a felhők eltakarták a napot, a vizeken bársonyos, fehér fény csillámlott.

Tonio Kröger köpenybe burkolózva állt a szélben, és elmerülve a hullámzajba, hallgatta ezt az örök, súlyos, kábító zsivajt, amelyet úgy szeretett. Ha megfordult és továbbment, akkor egyszerre nyugalmat és melegséget érzett maga körül, de tudta, hogy a háta mögött ott a tenger. A tenger hívta, csábította és köszöntötte, és ő mosolygott.

A szárazföld irányába tartott, mezei ösvényeken haladt a magányban, és csakhamar befogadta őt a bükkerdő, amely hepehupásan húzódott jó messzire a vidéken. Leült a mohába, egy fának támaszkodva, úgy, hogy a törzsek közt láthatott egy csíkot a tengerből.

Olykor a szél elhordta hozzá a hullámverés zaját, amely úgy hangzott, mintha a távolban deszkák zuhannának egymásra. Varjak szálltak a fák koronái fölött rekedten, siváran és elveszetten... Térdén könyvet tartott, de egy sort sem olvasott belőle. Élvezte ezt a mélységes révületet, ezt a szabad lebegést tér és idő felett, és csak néha érzett olyasmit, mintha szívén fájdalom cikázna át, a vágy és a bánat rövid, metsző kínja, amelynek nevét és eredetét tudakolni túlságosan rest és kábult volt.

Így telt el számos nap; nem tudta volna megmondani, mennyi, és nem is kívánta tudni. Azután jött egy nap, amikor történt valami; történt pedig fényes nappal, emberek jelenlétében, és Tonio Kröger még csak nem is lepődött meg rajta valami nagyon.

Ennek a napnak mindjárt a kezdete ünnepélyesen és elbájolóan alakult. Tonio Kröger nagyon korán és egész hirtelen ébredt, finom és tétova ijedelemmel riadt fel álmából, és azt hitte, valami csoda az, valami tündéri világítás varázsa, amibe belepillant. Üvegajtós, erkélyes szobája a tengerszorosra nyílt, és vékony, fehér patyolatfüggönnyel lakó- meg hálóhelyiségre volt kettéosztva, enyhe színű kárpitozással és könnyű, világos bútorzattal berendezve, úgyhogy mindig derűs és barátságos benyomást keltett. De álomittas szeme most valami földön-túli magasztosságban és tündöklésben látta maga előtt a szobát, elárasztva kimondhatatlanul bájos és bársonyos rózsafénnyel, mely bearanyozta a falakat és bútorokat, és enyhe piros izzásra lobbantotta a patyolatfüggönyt... Tonio Kröger sokáig nem értette, mi történt. Mikor azonban az üvegajtóhoz lépett, és kitekintett, látta, hogy a nap van fölkelőben.

Eddig több napon át szomorú, esős idő volt; most azonban, mint egy halványkék selyemkárpit, ragyogó tisztán feszült az égbolt a tenger és szárazföld fölé, és vörös meg arany csillogású felhőkkel keresztezve és körülvéve, méltóságosan emelkedett a naptányér a villogva bodrosodó tengerszín fölé, amely szinte reszketett és izzott... Így hajnalodott, és Tonio Kröger boldog zavarodottsággal kapta magára a ruháit, mindenki mást megelőzve megreggelizett lent a verandán, azután a deszkából rótt kis fürdőháztól jó darabon kiúszott a tengerszorosba, majd egy óra hosszat sétált a strandon. Amikor visszatért, több omnibusz formájú kocsit látott a szálló előtt, és az ebédlőből kipillantva észrevette, hogy a szomszédos társalgóban, ahol a zongora állt, valamint a verandán és az előtte levő teraszon sok ember ült kerek asztalok körül, 54

kispolgári módon öltözött uraságok jókedvűen beszélgetve söröztek és vajaskenyereztek.

Egész családok, öregek, fiatalok, sőt néhány gyerek is.

Villásreggelinél (az asztal csak úgy roskadozott a sok hideg sült, füstölt meg sós hús és sütemény terhe alatt) Tonio Kröger kérdezősködött, hogy kik ezek.

- Vendégek! - mondta a halkereskedő. - Kirándulók és báli vendégek Helsingörből... Isten őrizzen tőlük, ma éjszaka fuccs az alvásnak... Tánc lesz, tánc és muzsika, és félő, hogy soká fog tartani. Valami baráti társaság kirándulása a zöldbe, tánccal egybekötve, szóval valami egyleti dolog vagy ilyesmi: itt vannak, és élvezik a szép időt. Kijöttek csónakon meg kocsin, és most reggeliznek. Később még nagyobb sétát tesznek a szárazföldön, de estére visszajönnek, akkor kezdődik a táncmulatság itt a teremben. A fene megette, a szemünket sem fogjuk lehunyni...

- Nem árt egy kis változatosság - szólt Tonio Kröger.

Ezután jó ideig nem esett több szó. A tulajdonosnő elrendezte vörös ujjait, a halkereskedő

nagyot fújt a jobb orrlikán keresztül, hogy egy kis levegőhöz jusson, az amerikaiak forró vizet ittak, és savanyú képet vágtak hozzá.

Egyszerre csak ez történt: Hans Hansen és Ingeborg Holm keresztülment a termen.

Tonio Kröger a fürdő és a sietős séta után jóleső bágyadtsággal hevert a karosszékben, és pirított kenyéren füstölt lazacot evett; a veranda és a tenger felé fordulva ült. Egyszerre kitárult az ajtó, és kézen fogva bejöttek ők ketten - bandukolva, sietség nélkül, Ingeborg, a szőke Inge, világos ruhában volt, amilyet Knaak úrnál a táncórán szokott volt viselni. Könnyű, virágos szoknyája bokájáig ért, a vállán széles fehér tüllgallért viselt hegyes kivágással, amely födetlenül hagyta lágy, hajlékony nyakát. Kalapját bogba kötött szalagján a karjára akasztva himbálta. Valamicskét talán megnőtt azóta, csodás hajfonatát most fejére csavarva viselte; Hans Hansen ellenben hajszálra a régi volt. Matróz szabású, aranygombos felöltőjét viselte, vállát és hátát eltakarta a széles kék zubbonygallér; rövid szalagos matrózsapkáját hanyagul lógatta a kezében. Ingeborg keskeny metszésű szemével oldalvást nézett, talán kissé feszé-

lyezte a sok falatozó ember, aki mind rábámult. Hans Hansen ellenben most egyenest és mindenkivel dacolva a reggelizők asztala felé fordult, és acélkék szemével sorba mustrálta egyiket a másik után, kihívóan és némi megvetéssel; még Ingeborg kezét is eleresztette, és a sapkáját egyre erősebben lóbálta, hogy mutassa, micsoda legény a talpán. Így vonult el a pár, háttérben a szelíden kéklő tengerrel, Tonio Kröger tekintete előtt; hosszában mentek végig a termen, és a szemközti ajtón át eltűntek a zongoraszobában.

Ez délelőtt fél tizenkettőkor történt, és mialatt még a fürdővendégek javában reggeliztek, a szomszéd teremből és a verandáról fölkerekedett a társaság, és anélkül, hogy bárki is betette volna a lábát az ebédlőbe, az útba eső mellékajtón át elhagyta a hotelt. Hallatszott kintről, ahogy nevetve és tréfálkozva megszállták a kocsikat, ahogy egyik fogat a másik után csikorogva elindult az országúton, és tovagördült...

- Szóval visszajönnek? - kérdezte Tonio Kröger.

- Vissza hát! - felelte a halkereskedő. - Elég baj az nekünk. Zenét rendeltek, és képzelje, én itt alszom a nagyterem fölött.

- Nem árt egy kis változatosság - mondta megint Tonio Kröger. Azzal fölállt és elment.

A napját, úgy, mint a többit, a strandon meg az erdőben töltötte el, a térdén egy könyvet tartott, és a napba hunyorgott. Csak egy gondolatot hányt-vetett: azt, hogy vissza fognak jönni, és a nagyteremben táncmulatságot tartanak, amint a halkereskedő beígérte: egyebet sem tett, 55

mint hogy ennek örült, olyan aggodalmas és szorongó örömmel, amilyenben hosszú, halott éveken át nem volt része. Egyszer valamilyen képzettársulás folytán futólag emlékezett egy távoli ismerősre, Adalbertre, a novellistára, aki tudta, mit akar, és a kávéházba ment, hogy meneküljön a tavaszi levegő elől. És vállat vont, amikor rágondolt...

Aznap korábban volt az ebéd, mint máskor, és korábban is vacsoráztak a zongoraszobában, mert a nagyteremben már megkezdték az előkészületet a bálra: ünnepélyesen rendbe hoztak mindent. Azután, mikor már sötét volt, és Tonio Kröger a szobájában ült, az országút és a bár megint fölélénkült. A kirándulók hazajöttek; sőt Helsingör irányából kerékpáron és kocsin még új vendégek is érkeztek, és hallatszott, hogy lent a ház földszintjén hegedűt hangolnak, és egy klarinét orrhangú futamokat gyakorol... Minden jel arra mutatott, hogy a táncestély fényes lesz.

Most a kis zenekar indulóba kezdett; tompán és ütemesen csendült fel a muzsika: a táncot polonézzel nyitották meg. Tonio Kröger még egy kis ideig csendben hallgatózott, de amikor hallotta, hogy az indulóütem keringőbe csap át, fölszedelőzködött, és nesztelenül kisurrant a szobából.

A folyosóról, ahol a szobája volt, egy melléklépcsőn a szálloda oldalsó bejáratához, onnét pedig, anélkül, hogy valamelyik szobát érinteni kellene, az üveges verandára lehetett jutni.

Ezen az úton ment le halkan és lopakodva, mint hogyha tilosban járna, óvatosan tapogatózva osont a sötéten át, ellenállhatatlanul vonzotta az ostoba és boldogan ringató zene, amely most már tisztán és tompítatlanul hatolt el hozzá.

A veranda üres volt, a lámpák itt nem égtek, de a nyitott üvegajtón át be lehetett látni a terembe, amelynek két nagy, fényszórókkal ellátott petróleumlámpája ontotta a világosságot.

Lábujjhegyen az ajtóhoz surrant, és a bőrét bizsergette a tolvaj élvezet, hogy itt állhat a sötétben, és észrevétlenül figyelheti a fényben táncolókat. Sietősen és mohón küldte a tekintetét őfeléjük, akiket keresett...

A báli jókedv szemlátomást már szabadon csapongott, jóllehet alig egy félórája kezdődött a mulatság; de az emberek már melegen és fölvillanyozva jöttek ide, miután az egész napot boldog, gondtalan együttlétben töltötték el. Tonio Kröger, ha egy kissé jobban előremerészkedett, beleshetett a zongoraszobába, ahol több idős úr szivarozott, ivott és kártyázott; mások hitvesükkel az előtérben ültek plüss karosszékeken, a terem fala mentén, és nézték a táncot.

Kezüket szétrakott térdükre támasztották, és elégedett kifejezéssel fújták fel a képüket, míg az anyák, elválasztott hajukon kontykalapkával, keresztbe font karral és oldalvást hajtott fővel nézték a fiatalság vidám zsibongását. A terem egyik hosszfalánál emelt dobogón a muzsikusok ugyancsak kitettek magukért. Még egy trombitás is volt, aki kissé tétovázón és óvatosan fújta a szólamot, mintha félne saját hangjától, amely azonban így is állandóan megtört és elcsuklott... Hullámzó körökben keringtek a párok egymás körül, míg mások kart karba öltve sétáltak a teremben. Nem voltak báliasan öltözve, hanem mint ahogy nyári vasárnapon a szabadban szokás; a gavallérok kisvárosi szabású öltönyén meglátszott, hogy egész héten át kímélték, a fiatal leányok világos, könnyű ruháinak övében mezeivirág-csokor díszlett. Néhány gyerek is volt a táncteremben, ezek a maguk módján még akkor is táncoltak, amikor a zene szünetelt. Egy hórihorgas ficsúr, fecskefarkszerű frakkban, afféle csiptetős, kisütött hajú, vidéki arszlán, postatiszt lehetett vagy ilyesmi, és olyan volt, mint egy dán regény megtestesült komikus figurája; ő volt nyilván a bál fő-főrendezője és parancsnoka.

Csak úgy gőzölgött a buzgalomtól, mindenütt egyszerre ott volt, és lázasan tevékenykedve billegett végig a termen, előbb mindig művésziesen a lábujjhegyére lépett, és keresztbe rakta ragyogó, hegyes, tiszti cipőbe bújtatott lábát, karjával hadonászott, intézkedett, zenét rendelt, olykor a tenyerébe csapott, és mind e közben vígan röpködött a széles, tarka szalag, melyet 56

rendezői tisztsége jeléül vállára tűzve viselt, és amely után néha még kecsesen hátra is fordította a fejét.

A fiatal párt, amelyik aznap fényes délben elhaladt előtte, most ott látta megint, és szinte megijedt az örömtől, amikor mindkettőjüket majdnem egyszerre észrevette. Itt állt, egészen közel hozzá, Hans Hansen, az ajtó közvetlen közelében; tagbaszakadtan és kissé előrehajolva, megfontoltan eszegélt egy nagy szelet omlós tortát, álla alá tartva tenyerét, hogy fölfogja a morzsákat. És amott a fal mellett ült Ingeborg Holm, a szőke Inge, és éppen feléje billegett a postatiszt, hogy cikornyás meghajlással táncra kérje, egyik kezét hátratéve, másikat kecsesen a mellénye nyílásába tolva; de Inge fejét rázta, és mutatta, hogy nagyon kifulladt, és most kissé pihenni szeretne, mire a postatiszt melléje ült.

Tonio Kröger nézte őket, a két lényt, akik miatt régente szerelmi gyötrelme volt - ők azok, Hans és Ingeborg. Ők voltak, nem annyira egyes ismertetőjelek és a ruházat hasonlósága folytán, mint inkább az azonos faj és típus erejénél fogva, mert ahhoz a világos acélkék szemű

és szőke hajú emberfajtához tartoztak, amelynek látása a tisztaság, zavartalan derű és ugyanakkor a büszke és egyszerű, megközelíthetetlen ridegség képzetét idézte föl... Nézte őket, nézte Hans Hansent, ahogy ott állt matrózruhában, ugyanolyan hetykén és derekasan, mint valaha, vállban szélesen, csípőben keskenyen, nézte Ingeborgot, ahogy pajkosan kacagva oldalvást hajtotta a fejét és a kezét, az ő nem éppen keskeny, nem éppen finom kislánykezét azzal a bizonyos mozdulattal a tarkójához emelte, úgy, hogy ruhájának könnyű ujja a könyökéig visszacsúszott - és Tonio Kröger szívét egyszerre megrázta a honvágy, és fájdalmában önkéntelenül visszahúzódott a sötétbe, hogy ne lássa senki arca vonaglását.

Hogy én titeket elfeledtelek volna? - kérdezte. - Nem, soha! Téged sem, Hans, téged sem, szőke Inge! Hiszen értetek dolgoztam, és ha megtapsoltak, titokban körülnéztem, részt vesztek-e ti is benne?... Elolvastad-e a Don Carlos-t, ahogyan akkor a kertajtónál ígérted, Hans Hansen? Ne tedd! Nem kívánom már tőled. Mi közöd neked a királyhoz, aki sír, mert egyedül van? Sose homályosítsd te el világító két szemedet, ne tedd dőrén álmataggá azzal, hogy versekbe és melankóliába mereszted... Ha olyan lehetnék, mint te vagy! Be jó lenne újrakezdeni, felnőni hozzád hasonlóvá, jóravaló, vidám és egyszerű, szabályszerű és rendes emberré, aki egyetértésben van Istennel és a világgal, akit szeretnek az ártalmatlanok és boldogok; feleségül venni téged, Ingeborg Holm, hogy olyan fiam lehessen, mint te vagy, Hans Hansen - a megismerés átkától és a teremtés kínjától mentesen élni, érezni, létezni boldog közönségességben. Újrakezdeni? De hát nem érne semmit. Ugyanúgy lenne megint minden - minden úgy történne ismét, ahogy történt. Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény.

A zene elhallgatott; táncszünet volt, és frissítőket hordtak körül. A postatiszt személyesen kínálgatta a hölgyeket egy teáscsészére való heringsalátával; Ingeborg Holm előtt még fél térdre is ereszkedett, úgy nyújtotta neki a tányérját, és Inge elpirult örömében.

Most egyszerre mégiscsak figyelmessé lettek a teremben levők az üvegajtó mögött leskelődő-

re, és nem egy csinos, fölhevült arcocskából idegen, fürkésző pillantások érték; de ő mégsem mozdult a helyéről. Ingeborg és Hans tekintete majdnem egyidejűleg súrolta az övét, melyben tökéletes közöny volt, már majdnem megvetés. De hirtelen arra eszmélt, hogy valahonnét elhatolt hozzá egy pillantás, és megpihent rajta... Fejét arra fordította, és szeme tüstént összeakadt azzal a szemmel, melynek sugarát megérezte magán. Nem messze tőle állt egy leány, sápadt, keskeny és finom arcú teremtés, akit már előbb is észrevett. Ez keveset táncolt, a gavallérok nemigen sürgölődtek körülötte, és Tonio Kröger látta, hogy hervatagon, zárt ajakkal egyedül üldögél a fal mellett. Most is magánosan állt. Habos fehér ruhában volt, mint a többi lányok, de ruhájának átlátszó kelméje alól csupasz vállai hegyesen és szegényen 57

ütköztek ki; sovány nyaka a hitvány vállak közt oly mélyre süppedve ült, hogy a szótlan lány egy kissé nyomoréknak látszott. Vékony, báli kesztyűs kezét úgy tartotta lapos melle elé, hogy ujjhegyei csaknem érintkeztek. Lehajtott fővel alulról vetette fel Tonio Krögerre nedves, fekete szemét. Tonio Kröger elfordult...

Itt ült, egészen közel hozzá, Hans és Ingeborg. A fiú leült a leány mellé, aki talán a húga volt; más piros képű népségtől körülvéve ettek-ittak, beszélgettek és szórakoztak, csengő hangon ingerkedtek, és nagyokat kacagtak. Nem közeledhetnék hozzájuk egy kissé? - gondolta Tonio.

- Nem szólhatnék hozzájuk egy tréfás szót, ami eszembe jut, hogy legalább egy mosollyal válaszolhatnának?... Úgy érezte, ez boldoggá tenné, vágyott utána; akkor elégedettebben térhetne szobájába, azzal a tudattal, hogy egy kis közösséget létesített maga közt és őközöttük.

Elképzelte, hogy mit mondhatna nekik; de nem tudta rászánni magát. Úgy van most is, gondolta, mint mindig: nem felelnének, idegenkedve hallgatnák, amit mond. Mert nem azt a nyelvet beszélik, amit ő beszél.

Úgy látszott, hogy a tánc újból fog kezdődni. A postatiszt nagyban tevékenykedett. Körülszaladt a teremben, fűt-fát megszólongatott, hogy tessék angazsálni, a pincér segítségével székeket és poharakat rakott el az útból, parancsolgatott a zenészeknek, és egy-két ügyefogyott fiatalembert, aki nem tudott mihez kezdeni, vállánál fogva tolt odább. Mi volt készülőben?

Négy-négy pár carréba állt... Rémes visszaemlékezés szöktette Tonio Kröger arcába a vért.

Francia négyes!...

A zene bevágott, és a párok hajlongva lejtettek keresztül-kasul a teremben. A postatiszt vezé-

nyelt; franciául vezényelt az istenadta, és rendkívüli választékossággal ejtette ki az orrhango-kat. Ingeborg Holm szorosan Tonio Kröger előtt táncolt abban a carréban, mely közvetlen az üvegajtó mellett keringett. Ide-oda hajlongott, hol előre-, hol hátralépegetett és fordult; Tonio Krögerhez eljutott valami illatfoszlány a hajából vagy ruhájának könnyű kelméjéből, és ő

behunyta a szemét a régtől ismert érzés hatalmában, amelynek páráját és szűzi varázsát az utóbbi napok során lágyan érzékelte, s amely minduntalan édes gyötrelemmel töltötte el. Mi volt ez? Vágy, gyöngéd epekedés? Irigység, önmegvetés?... „Moulinet des dames!” Nevettél, szőke Inge, kinevettél, amikor „moulinet”-t táncoltam, és oly csúfos kudarcot vallottam? És kinevetnél talán most is, amikor már afféle híres ember lett belőlem? Persze hogy nevetnél. És háromszor is igazad lenne!... És ha én, én és senki más, alkottam volna meg mind a kilenc szimfóniát és A világ, mint akarat és képzet-et, és az Utolsó ítélet-et ráadásul, akkor is igazad lenne abban, hogy kinevetsz... Nézte a lányt, és eszébe jutott egy verssor, amelyre már régóta nem is gondolt, pedig szinte meghitt társa, rokona volt: „Szeretnék aludni, de neked kell a tánc.” Oly jól ismerte ennek a sornak északi mélabúját, a benne lappangó érzés ügyefogyott bensőségét. Aludni szeretnél... egyszerűen és teljesen átadni magad az érzelemnek, amely édesen és lustán önmagában tesped, és nem kénytelen cselekedni, táncba lendülni - és táncolnod kell mégis, táncolnod nehéz és veszélyes késtáncát a Művészetnek, úgyhogy egészen sohasem feledkezhetsz meg arról a lealázó fonákságról, hogy táncolni vagy kénytelen, amikor a szíved... Egyszerre bolond és féktelen mozgásba lendült minden. A carrék felbomlottak, szökdelve, sikamolva kavargott a báli sereg: a négyest gyors polka fejezte be. A zene őrjöngő

sebes ütemére szeles chasséléptekben, egymáson túlrohanva, kurta, kifulladt kacajok közt repültek a párok. Az egyik pár az általános hajsza sodrában Tonio Kröger felé száguldott. A lánynak sápadt, finom arca volt és sovány, túl magas válla. És hirtelen, ott Tonio Kröger előtt, megtorpant, kisiklott és fölborult valami... A sápadt leány esett össze. Oly erősen és keményen bukott fel, hogy szinte veszélyben forgott, és vele együtt a gavallér is. Ez, úgy látszik, oly durván, fájdalmasan megütötte magát, hogy egészen megfeledkezett táncosnőjéről: félig föltápászkodva, arcfintorok közt kezdte dörzsölni kezével a térdét; a leány pedig, nyilván az eséstől kábultan, még ott feküdt a padlón. Tonio Kröger előlépett, gyöngéden megfogta a 58

karját, és fölemelte. Agyonhajszoltan, zavarodottan és boldogtalanul nézett föl rá a leány, és sovány arcocskáját hirtelen halvány pirosság futotta el.

- Tak! O, mange tak!12 - mondta, és alulról fölvetette rá sötét, nedves szemét.

- Ne táncoljon többet, kisasszony - szólt szelíden Tonio Kröger. Azután megint őket kereste a szemével, Hans és Ingeborg után nézett, majd fogta magát, elhagyta a verandát és a bált, s fölment a szobájába. Kábult volt a mulatságtól, amelyben nem is vett részt, és fáradt a féltékenységtől. Mint régen, egészen úgy volt, mint régen! Kihevült arccal állt az imént a sötét sarokban, fájó szívvel, miattatok, ti szőkék, elevenek, boldogok, és azután egyedül ment az útján. Most kellene, hogy jöjjön valaki! Ingeborgnak kellene jönnie, kellene, hogy ő észre-vegye, hogy elmentem, hogy titokban utánam jöjjön, kezét a vállamra tegye, és így szóljon: Jöjj be hozzám! Örülj, szeretlek!... De nem jött. Ilyesmi nem történik meg. Igen, úgy van most is, mint akkor volt, és Tonio Kröger boldog, úgy, mint akkor, mert a szíve él. De mi volt lelké-

ben azalatt, míg az lett belőle, ami most? Dermedtség, sivárság, jég. Szellem és Művészet!...

Levetkőzött, lefeküdt, eloltotta a lámpát. Két nevet suttogott a párnájába: azt a néhány szűzies, északi szótagot, ami számára a szeretet, a szenvedés, a boldogság voltaképpeni és eredeti formáját, az életet, az egyszerű és bensőséges érzést, a szülőföldet jelentette. Visszanézett az elmúlt évekbe, akkortól fogva egészen máig. Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen - és zokogott a bánattól és a honvágytól.

Körötte csend volt és sötét, de tompán ringatóan hallatszott fel hozzá az Élet édes, triviális keringődallama.

9

Tonio Kröger fönt Északon ült, és levelet írt barátnőjének, Lizaveta Ivanovnának, úgy, ahogyan megígérte.

Drága Lizaveta ott lenn Árkádiában, ahova nemsokára visszakerülök - írta neki - , itt van magának valami levélféle, de alkalmasint csalódni fog, mert kissé általánosságokban fogok mozogni. Nem mintha nem lenne mesélnivalóm, mintha nem éltem volna át egyet-mást a magam módján. Otthon, a szülővárosomban, még le is akartak tartóztatni... de arról majd szóban. Mostanában úgy vagyok, hogy jobb szeretek jószerével valami általánosságot mondani, ahelyett, hogy történeteket mesélnék.

Tudja-e még, Lizaveta, hogy maga engem egyszer polgárnak, eltévedt polgárnak nevezett? Abban az órában mondta ezt, amikor én maga előtt, véletlenül elejtett másféle vallomások csábítására, szerelmet vallottam annak, amit úgy nevezek: Élet; és most kérdem magamtól, tudta-e a maga valójában, mennyire rátalált akkor az igazságra, mennyire egy és ugyanaz az én polgár voltom meg az úgynevezett életszerelmem.

Mostani utam alkalmat adott, hogy ezen elgondolkozzam... Apám, mint tudja, északi természet volt: szemlélődő, alapos, a puritánságig kifogástalan, és hajlamos a méla-12 Köszönöm! Ó, nagyon köszönöm!

59

búra; anyám határozatlanul egzotikus vérségű, szép, érzéki, gyermeteg asszony volt, másfelől könnyelmű és szenvedélyes, csupa impulzív léhaság. Kétségtelen, hogy ez a vérkeverék rendkívüli lehetőségeket és rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Az eredmény ez volt: egy polgár, aki eltévedt a művészetben, egy bohém, akit honvágy gyötör a jó gyerekszoba után, egy művész, kinek rossz a lelkiismerete. Mert hiszen a polgári lelkiismeretem az, amely minden művészkedésem, minden rendkívüliségem és minden zsenialitásom mélyén valami nagyon kétértelmű, pogány és gyanús jellemvonást sejtet, aminek köszönhetem szerelmes vonzódásomat az együgyűség, jóravalóság, a kellemes átlag, a tisztes középszerűség iránt.

Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorom.

Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefülel-jenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárok ostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannak szidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendelt művészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek és kívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét.

Én bámulom a büszkéket és hidegeket, akik a nagy, a démoni szépség ösvényein kalan-doznak, és megvetik az „embereket” - de nem irigylem őket! És ha valami képes az irodalmárból költőt fejleszteni, az én polgári vonzódásom az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz képes rá. Minden melegség, minden jóság, minden humor ebből származik, és nekem szinte úgy tetszik, hogy ez az a szeretet, melyről írva vagyon, hogy akit eltölt, emberek és angyalok nyelvén tud szólani, de akikből hiányzik, az zengő érc és pengő cimbalom csupán.

Amit eddig csináltam, az mind semmi, nem sok, annyi, mint semmi. Fogok jobbat alkotni, Lizaveta - megígérem. Mialatt írok, felzúg hozzám a tenger, és én behunyom a szemem. Tekintetem egy meg nem született világot, egy árnyékvilágot lát, amely még elrendezésre és kialakításra vár, emberi alakok árnyékai nyüzsögnek előttem, integet-nek, hogy varázsoljam el és váltsam meg őket: tragikus alakok és nevetségesek, meg olyanok, akik mind a kétfélék egyszerre - és én nagyon vonzódom hozzájuk. De a legmélyebb és leglappangóbb szerelmem a szőkéket és kékszeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetreméltókat és közönségeseket rajongja körül.

Ne becsmérelje ezt a szerelmet, Lizaveta. Jó ez és termékeny. Vágyódás van benne, mélabús irigység, kis megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság.

60

HALÁL VELENCÉBEN

DER TOD IN VENEDIG

1911

FORDÍTOTTA

LÁNYI VIKTOR

ELSŐ FEJEZET

Gustav Aschenbach, avagy ötvenedik születésnapja óta hivatalosan: von Aschenbach, 19..-ban, abban az esztendőben, amely hónapokon át fenyegette vészjósló arccal kontinensünket, egy tavaszi délután a müncheni Prinzregentenstrassén levő lakásából magános sétára indult. Az írót még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, behatóan és pontosan működő akaratot követelt; s a teremtő ösztönnek azt a lendületét, azt a „motus animi continuus”-t,13 amely, mint Cicero mondja, veleje az ékesszólásnak, még délebédje után sem tudta magában megfékezni, és nem találta meg az enyhítő álmot, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult. Ezért mindjárt tea után a szabadba ment, azt remélve, hogy a friss levegő és a testmozgás talpra állítja, és estéjét termékennyé teszi.

Május eleje volt, és lucskos, hűvös hetek után csalóka nyár forrósága köszöntött be. Az Angolkertben, bár még alig rügyezett, augusztusi fülledtség ült, s a város felé eső részén kocsik és gyalogos sétálók nyüzsögtek. Az Aumeisternél, ahova egyre csendesedő utakon jutott, Aschenbach kis ideig elnézte a vidékies élénkségű nyári vendéglőt, amely előtt egy-két bérkocsi és úrifogat álldogált. Onnan napnyugtával a parkon kívül a mezőkön át hazafelé vette útját, és, minthogy fáradtságot érzett, s Föhring felől zivatar fenyegetett, az Északi temetőnél villamosra várt, hogy azon egyenest a városba juthasson.

Történetesen a megállóhelyet és környékét üresen találta. Sem a kövezett Ungererstrassén, amelynek vágányai elhagyottan csillogva nyúltak el Schwabing felé, sem a föhringi műúton egyetlen jármű sem mutatkozott; a kőfaragó műhelyek kerítései mögött, ahol, mint valami lakatlan temetőben, eladó keresztek, fejfák és síremlékek meredeznek, semmi se mozdult; szemközt a ravatalozó bizánci építménye terpeszkedett a búcsúzó nap visszaverődő fényében.

Homlokzatán görög keresztek és élénk színű, hieratikus merevségű ábrák ékeskednek, azonfelül szimmetrikusan elrendezett aranybetűs fölírások is, túlvilági vonatkozású versei az Írásnak, például: „Isten országába jutnak ők”, vagy „Az örök világosság fényeskedjék neki”.

A várakozónak néhány percre komoly szórakozása telt abban, hogy ezeket az igéket olvas-gatta, és lelki szemeit átderengő misztikumukban fürdette. Ábrándjaiból arra ébredt, hogy a portikuszban, túl a lépcsőt őriző két apokaliptikus szörny magaslatán, egy férfit pillantott meg, aki a megszokottól kissé eltérő jelenségként teljesen új irányba terelte gondolatait.

A csarnok belsejéből lépett-e ki a bronzkapun, avagy kívülről bukkant elő, és hágott fel észrevétlen, nem lehetett tudni. Aschenbach, anélkül, hogy a kérdésbe különösebben elmélyedt volna, az előbbi föltevésre hajlott. Középmagas, sovány, borotvált és föltűnően pisze orrú férfi volt, vörös hajú, ennek a típusnak tejszínű, szeplős arcbőrével. Nyilván nem bajuvár fajta: legalábbis széles, egyenes karimájú háncskalapja valami idegenszerű, messziről jött vonást 13 A lélek folytonos mozgása.

61

adott neki. Viszont, mint errefelé szokás, vállra csatolós hátizsákot viselt hozzá, meg sárgás, talán lódenposztóból varrt öves zekét, szürke felleghajtót csípőre tett bal karján, jobb kezében pedig vashegyű botot, amelyet ferdén a földnek feszített, hogy két lábát keresztbe téve nekidőlhessen. Ahogy fölszegett fővel, szúrósan fürkészve a messziségbe nézett, a laza sportingből soványan kimeredő nyakán keményen és csupaszon szökött elő az ádámcsutka, és vörös pillákkal árnyalt seszínű szemeit, eléggé furcsa ellentétben kurta, fölcsapott orrával, két függőleges, energikus barázda választotta el. Így - de közrejátszott talán a kimagasló és megnövesztő talapzat is, amelyen állott - valami parancsoló fölény, merészség, sőt talán szilajság volt benne; mert akár a lenyugvó nap káprázatában torzult el arca, akár állandó fiziognómiai elváltozás esete forgott fenn: ajkai, mintha nem volnának elég hosszúak, teljesen hátrahúzódtak, úgyhogy hosszú fehér fogai ínyig csupaszon vicsorítottak elő.

Könnyen megeshetett, hogy Aschenbach, miközben félig szórakozottan, félig fürkészve méregette végig az idegent, vétett az illendőség ellen. Mert hirtelen arra eszmélt, hogy amaz állja a nézését, méghozzá olyan kihívóan, oly nagyon szemtől szembe s annyira nyilván azzal a szándékkal, hogy nem tágít, amíg le nem kényszeríti magáról a másiknak a tekintetét, hogy Aschenbach kelletlen érzéssel elfordult, és megindult a palánk mentén, azzal a tétova elhatározással, hogy nem hederít rá többet. A következő percben már elfelejtette. Azonban -

az idegennek vándorforma megjelenése indította-e meg a képzeletét, vagy más fizikai vagy lelki inger volt benne részes? - egész meglepetésszerűen sajátságos érzés lett úrrá a tudatán: benső énjének kitágulása, valamely kósza nyugtalanság, fiatalosan szomjú vágyódás a távolokba. Olyan eleven és új volt ez az érzés, vagy inkább oly szokatlan és rég elfelejtett, hogy az író hátratett kézzel a földre bámult, s úgy maradt állva, hogy mélyére nézzen lelke indulatának.

Vándorkedv volt, semmi egyéb; de valósággal rohamként támadt, és szenvedéllyé, sőt érzéki csalódássá nőtt. Vágyódása látóvá lett, képzelete, még egészen a munka óráinak izgalmában, megalkotta jelképét a sokszínű világ minden borzalmainak és csodáinak, amiket mind egyszerre akart maga elé idézni: látott egy tájat, trópusi lápvidéket, nedves, buja rengeteget sűrű, párás égbolt alatt, szigetek, mocsarak és iszaphordó folyamágak őskori vadonát - mérgeszöld páfrányosból, kövér, duzzadt és kalandos virágokat hajtó berkekből szőrös pálmatörzseket látott fölmeredni, látott csodálatosan torz fákat, melyek gyökereiket a levegőn át bocsátották a talajba, poshadt, zöld árnyékokat tükröző vizekbe, ahol tálcányi tejfehér, úszó virágok közt idegen fajú, behúzott nyakú, otromba csőrű madarak álldogáltak a fertőben, és mozdulatlanul néztek féloldalt, látta a bambuszbozót csimbókos nádtörzsei közt a kuporgó tigris szikrázó szeme világát -, és érezte, amint szívét megdobbantja az iszonyat és a rejtelmes gerjedelem.

Aztán eloszlott a látomás; és Aschenbach fejcsóválva folytatta sétáját a sírkőfaragó műhelyek kerítése mentén.

Az utazáshoz, legalábbis mióta anyagi helyzeténél fogva kedvére élvezhette a világforgalom kényelmét, csak mint mellőzhetetlen higiénikus eszközhöz folyamodott olykor-olykor, kedve és hajlama ellenére. Saját maga és Európa szellemi világa olyan feladatokat tűzött elé, melyek teljesen lefoglalták, az alkotás kötelessége nehezedett rá, s a szórakozás idegen volt tőle. Nem született a tarka külvilág rajongójának, a föld színéből elég volt neki, amennyit ki-ki megláthat, ha nem is mozdul ki messze a környezetéből, és soha még csak kísértést sem érzett, hogy elhagyja Európát. Kivált mióta élete lassan hanyatlóban volt, mióta művész énjének azt a félelmét, hogy nem készül el idejére - hogy órája lejár, mielőtt elvégezhetné a dolgát, és kifejezhetné önmagát a műveiben -, mióta ezt az aggódást már nem hessegethette el, mint holmi bogarat, azóta külső élete majdnem kizárólag a honául választott szép városban folyt le, meg a rideg falusi lakban, amelyet a hegyek közt emelt magának, s ahol az esős nyarakat töltötte el.

62

Ezt a késői s hirtelen támadt indulatát is okossággal és fiatal kora óta gyakorolt önfegyelmezéssel mérsékelte, és helyes mederbe terelte. A művet, melynek élt, egy bizonyos pontig dűlőre akarta vinni, mielőtt falura költözik, és a világcsavargás gondolatát, mely munkáját hónapokra megszakítja, nagyon is nyeglének és tervrontónak találta, s mint ilyent, komolyan latba sem vetette. Pedig igenis jól tudta, milyen háttérből szökkent elő oly hirtelen ez az ösztönzés. Menekülni vágyott, mint ahogy magának bevallotta, távolit, újat kívánt, epekedett a fölszabadulás, megkönnyebbülés, a felejtés után - el a munkától, a merev, hideg, szenvedélyes robot köznapi hajlékából. Pedig szerette a munkát, és szerette a már idegsorvasztó, naponta meg-megújuló küzdelmet is, amelyet szívós és gőgös, annyiszor kipróbált akarata vívott ezzel a növekvő fáradtságérzéssel, amelyről senkinek sem volt szabad tudnia, amit szelleme termékének semmi módon, a lemondás, a petyhüdtség semmiféle jelével nem volt szabad elárulnia. Azonban ésszerűnek látta, hogy az íjat ne feszítse túl, és a nagy elevenséggel feltörő

szükségérzetet ne fojtsa el makacsul. Munkájára gondolt, annak egyik helyére, ahol ma is, tegnap is abba kellett hagynia, és amely mintha a kitartó megmunkálásnak és hirtelen simításnak egyaránt ellenszegülne. Újból átvizsgálta, megpróbálta széttörni vagy föloldani a béklyót, s utálkozó borzongással felhagyott a kísérlettel. Nem volt itt semmi rendkívüli nehézség, de bénító aggályokat támasztott benne az a lehangoltság, amely semmivel sem csillapítható elégedetlenség formájában jelentkezett. Az elégedetlenséget, igaz, már mint ifjú is a tehetség lényegének és legbelső valójának tekintette, és miatta zabolázta meg és hűtötte le az érzést, mert erről tudta, hogy hajlandó beérni a könnyelműen odavetett, félig-meddig bevégzett tökéletességgel. Vajon most a lebéklyózott érzelem bosszulta meg magát azzal, hogy cserbenhagyta őt, hogy megtagadta a szolgálatot, s nem volt hajlandó segíteni és szárnyalóvá tenni művészetét, s a forma és kifejezés minden örömét, boldogságát megtagadta tőle? Nem mintha rosszat hozott volna létre: ha más nem, az az előnye megvolt hajlott korának, hogy művészetét bármely pillanatban kényelmesen és biztosan a keze ügyében érezte. De mialatt a nemzet hódolt művészetének, ő maga nem lelte benne kedvét, és úgy érezte, mintha alkotása nélkülözné azt a tüzesen játszi szeszélyt, az öröm adományát, amely az élvező világban több örömet ébreszt akármilyen benső tartalomnál vagy nyomósabb érdemnél.

Félt a falusi nyaralástól, egyedül a házikóban a szolgálóval, aki elkészíti, s az inassal, aki fölszolgálja eledelét; félt az ismerős arculatú hegyormoktól és meredélyektől, melyek megint környezni fogják az ő önelégületlen lassúságát. Így aztán kellett egy kis átmeneti találomra-

élés; naplopásra, a messze föld levegőjére, vére fölfrissítésére volt szüksége, hogy elviselhető

és eredményes nyara legyen. Utazni tehát - ebben megnyugodott. Nem is olyan messze, még csak a tigrisek világáig sem. Egy éjszaka a hálókocsiban, három-négy hét a kedves délvidék valamelyik közkedvelt nyaralóhelyén...

Ez járt a fejében, mialatt a villamosvasút zakatolása közeledett feléje, végig az Ungererstrassén, és míg fölszállt, eltökélte, hogy ezt az estét a térkép és az útmutató tanulmányozá-

sának fogja szentelni. A peronon eszébe jutott, hogy szétnézzen a háncskalapos férfi után, aki társa volt ebben a következményeinél fogva mégiscsak jelentős ácsorgásban. Azonban nem tudott rájönni, merre maradt, mert sem előbbi helyén, sem a távolodó megállóhelyen, sem pedig a kocsiban nem volt föltalálható.

MÁSODIK FEJEZET

A porosz Frigyes életéről szóló tiszta és hatalmas prózai epopeia szerzője; a türelmes művész, aki hosszú kitartással szőtte a „Májá” regény sokszereplős, annyiféle embersorsot egyazon idea árnyékában egyesítő szőnyegét; írója a „Nyomorult” című erőteljes elbeszélésnek, amely egy egész hálás nemzedék előtt tárta föl a legmélyebb megismerésen túli erkölcsi eltökéltség 63

lehetőségét; és végül (ezzel röviden megjelölvék érési időszakának művei) a „Szellem és Művészet”-ről szóló szenvedélyes tanulmány szerzője, azé a tanulmányé, melyet komoly bírálók mindjárt Schillernek a naiv és szentimentális költészetről írt értekezése mellé állítottak, meghajolva elrendező ereje és ellentétekkel játszó ékesszólása előtt: szóval Gustav Aschenbach L.-ben született, egy sziléziai kerületi székhelyen, magas rangú bírósági tisztviselő fiaként. Elődei katonatisztek, bírák, közhivatalnokok voltak, olyan férfiak, kiknek élete a király s az állam szolgálatában, szűkös tisztességben folyt le. Mélyebb lelkiség egy ízben testesült meg köztük, egy pap személyében; gyorsabb, érzékibb vér az előző nemzedékben jutott a családba, a költő édesanyja, egy cseh karmester lánya révén. Tőle valók külsején az idegen fajta nyomai. Hivatalnokos, józan lelkiismeretesség és homályosabb, tüzesebb ösztönzések násza hozta létre a művészt, ezt a kiválasztott művészt.

Minthogy egész valója a hírnevén csüggött, ha éppenséggel nem is koraérettnek, de a nyilvánosságra korán megérettnek és alkalmasnak mutatkozott, s ezt határozott és pregnánsan egyéni szavajárásának köszönhette. Úgyszólván már gimnazista korában kész neve volt. Tíz évvel később már tudott az íróasztal mellől reprezentálni, tudta hírnevét adminisztrálni egy mondatnyi levélben, amelyet rövidre kellett fognia (mert sok igény támadt a nagy sikerek bizalmat keltő emberére) - tudott jóságos és jelentékeny lenni. Mire negyvenesztendős lett, voltaképpeni munkájának vesződségeitől és hányódásaitól kimerülten naponta olyan postával kellett megbirkóznia, amely minden világrész bélyegeit hordozta.

Tehetsége, mivel éppoly távol maradt a hétköznapitól, mint a különcködéstől, arra termett, hogy megnyerje a nagyközönség hitelét s a válogatósak csodáló érdeklődését egyaránt. Így, már ifjú fővel, mindenfelől alkotás - rendkívüli alkotás - kötelezettsége hárulván reá, sohasem ismerte a tétlenséget, az ifjúkor gondtalan nembánomságát. Mikor harmincöt éves korában Bécsben megbetegedett, egy finom megfigyelője azt mondta róla: - Látják, Aschenbach kezdettől fogva csak így élt - és a szóló bal kezét keményen összeszorította -, sohase így - és nyitott kezét kényelmesen lógatta le a szék karfájáról. Ez így volt; és az erkölcsi hősiesség ebben ott rejlett, hogy szervezete éppen nem volt robusztus, s állandó erőfeszítésre csak hivatott, de voltaképpen nem született.

Az orvosok már kisfiú korában eltiltották az iskolajárástól, és otthoni oktatásra szorították.

Egymagában, pajtások nélkül nőtt föl, és bizony korán rá kellett jönnie, hogy olyan nemzetséghez tartozik, amelyben a tehetség nem ritka, de annál inkább a testi rátermettség, amire a tehetségnek, hogy teljesedjék, szüksége van, olyan nemzetséghez, amely korán szokta adni énjének legjavát, és amelyben a képesség ritkán ér meg sok évet. De „kitartás”, szerette mondani - Frigyes-regényében nem látott mást, mint apoteózisát ennek a parancsszónak, amelyet ő a gyötrődve alkotó virtus összefoglaló kifejezésének tartott. És epedve vágyott arra, hogy magas kort érjen meg, mert mindig azt vallotta, hogy igazán nagynak, átfogónak, mi több: igazán becsületesnek csak az a művészélet mondható, melynek az emberi élet minden lépcsőfokán termékenység adatott.

Minthogy így, a tehetségtől rárótt feladatokat hordozva gyönge vállán, mégis messze akart eljutni, szüksége volt az önfegyelmezésre, ami szerencsére atyai részről vele született öröksége volt. Negyven-ötven éves fővel, tehát oly korban, amikor mások tékozolnak, elhagyják magukat, nagy tervek megvalósítását bízvást halogatják, ő jókor kezdte a napját, mellére, hátára hideg vizet zuhogtatott, és aztán, hosszú viaszgyertyákat állítván ezüst tartókba kétfelől a kézirata fölé, két-három buzgón lelkiismeretes reggeli órán a művészetnek áldozta föl alvásban gyűjtött erőit. Megbocsátható volt, sőt valójában éppen morális erejének győzelmét jelentette, ha avatatlanok a „Májá” világát avagy a Frigyes vitézkedésének eposzi tömegeit tömör erő és nagy lélegzet eredményének hitték, holott igazában talán apró napi 64

munkák száz meg száz ötletéből rétegeződtek föl naggyá, és csak azért voltak oly mindenképpen és minden ponton kitűnőek, mert alkotójuk, hasonlóan szűkebb hazájának meghódítóihoz, éveken át kiállotta egyazon mű feszültségét, és voltaképpeni megformálására csak legerősebb és legszentebb óráit fordította.

Hogy valamely jelentős szellemi termék nyomban kiterjedt és mély hatást keltsen, ahhoz szükséges, hogy létrehozójának egyéni sorsát titkos rokonság, sőt egyezés kösse a kortárs nemzedék általános sorsához. Az emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak. Meg sem közelítve az értelmükkel, százával fedezik föl benne - mint hiszik - a kitűnősé-

geket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog: szimpátia. Aschenbach egy alkalommal kevéssé föltűnő helyen kereken kimondotta, hogy szinte minden nagy dolog, ami van, úgy jött létre, bú, kín, szegénység, elhagyatottság, testi gyengeség, bűn, szenvedés és ezer akadály ellenére: csak azért is. De ez több volt egyszerű megjegyzésnél, tapasztalat volt, úgyszólván képlete életének és hírnevének, kulcsa alkotásainak; csoda-e hát, ha ez uralkodott legsajátosabb alakjainak erkölcsi jellemén, külső viselkedésén is.

Arról az új, sokféle egyéni jelenségben vissza-visszatérő hősi típusról, amelyet ez az író leginkább kedvelt, egyik okos fejtegetője rég megírta, hogy annak az „intellektuális, kamaszos férfiasságnak” a fogamzása, amelyik „büszke szégyenében összeszorítja fogát, és nyugodtan állja, hogy kardok és dárdák járják által a testét”. Ez szép volt, szellemes és szabatos, látszatra túlontúl passzív fogalmazása ellenére is. Mert derekasság a balsorsban, kecsesség a gyötre-lemben nem csupa tűrést jelent; cselekvő tevékenység az, pozitív diadal, és a Sebestyén-alak, ha általában a művészetnek nem is, de a szóban forgó művészetnek bizonnyal a leggyö-

nyörűbb szimbóluma. Aki ebbe az elbeszélt világba tekintett, látta az elegáns önuralmat, amely a benső korhadást, az élettani összeomlást az utolsó pillanatig elrejti a világ előtt; a fakó, az érzékekre nézve elveszett rútságot, amelyik képes arra, hogy parázsló hevét tiszta lángra élessze, mi több, hogy magát a szépség birodalmában uralomra lendítse; a sápadt vergődést, amely a szellem izzó mélységeiből erőt merít arra, hogy egy egész dölyfös népet a kereszt elé, nem, a saját lábai elé tudjon görnyeszteni; a rokonszenves magatartást a forma üres és zord robotjában; a született csaló álcás, veszedelmes életét, gyorsan felőrlő vágyódását és művészetét; s aki szemügyre vette mindezt a sorsot és még hány más ilyent, kétség foghatta el az iránt, van-e egyáltalán másféle heroizmus, mint a gyöngeségé. De csakugyan: milyen hősiesség is lehetne korszerűbb ennél? Gustav Aschenbach költője volt mindazoknak, akik a kimerülés határán dolgoznak, akik már roskadoznak a teher alatt, de még tartják magukat, költője mind a munka moralistáinak, akik vézna testtel, szűkös eszközökkel, az akarat mámo-rában okosan gazdálkodva, legalább egy időre meg tudják szerezni a nagyság hatóképességét.

Sokan vannak, s ők a kor hősei. És mind magukra ismertek az ő műveiben, mintegy jóváhagyva, fölmagasztosítva, megénekelve, és hálából szerte hirdették a nevét.

A korszellem fiatalsága, nyersesége kezdetben őt is magával ragadta, és ártó hatására megbotlott s bakot lőtt, nyilvánosan kiszolgáltatta magát, vétett nemegyszer szóban és írásban a tapintat és józan megfontoltság ellen. De övé lett az a méltóság, melynek elérésére, mint mondotta, minden nagy talentumba vágyódást és ösztönzést ojtott a természet, sőt el lehet mondani, hogy egész fejlődése tudatos és konok, a kételkedés és gúny minden ellenszegülésén túllépő emelkedés volt a méltósághoz.

A megformálás eleven, lelkileg közömbös kézzelfoghatóságában gyönyörűséget talál a polgári érzésű tömeg, de a lázas, korláttalan fiatalságot csak a problémák kötik le: és Aschenbach a problémák embere volt egykor, és korláttalan, mint akármelyik ifjú. A szellemet szolgálta, rablógazdálkodást űzött a megismeréssel, vetőmagot őrölt, titkokat vetélt el, a tehetséget 65

gyanúba fogta, elárulta a művészetet - mi több, mialatt művei szórakoztatást, fölemelő és elevenítő hatást keltettek a hittel élvezőkben, azalatt a fiatal művész a húszesztendősöket megdöbbentette cinizmusával, ahogyan a művészetnek, magának a művészmesterségnek is kétséges voltáról beszélt.

Ámde, úgy látszik, semmi iránt nem tompul el annyira a nemes és ép lélek, mint a megismerés metsző és keserű ingere iránt; és bizonyos, hogy az ifjú fájdalmasan lelkiismeretes alapossága sekélyesség a mesterré érett férfi mély eltökéltségéhez képest, amivel a tudást megtagadja, elhárítja, rajta fölemelt fővel átlép, mihelyt az a legkevésbé is alkalmas arra, hogy bénítsa, lehűtse, méltóságától megfossza az akaratot, a tettet, az érzést, vagy akár a szenvedélyt is.

Hogyan is lehetne a „Nyomorult”-ról szóló elbeszélést másképpen magyarázni, mint az utálat kitörését a kor tisztességtelen pszichologizmusa ellen, megtestesítve annak a puha és idétlen félgazembernek az alakjában, aki úgy csempészi magát különös életsorsba, hogy asszonyát tehetetlenségből, gonoszságból, etikai nagyzolásból egy gyerkőc karjaiba kergeti, és azt hiszi, szabad mélység címén hitványságokat elkövetnie? Az a kemény szózat, amivel itt megvetette az elvetemültséget, szakítást hirdetett minden erkölcsileg tévelygő, az örvénnyel rokon-szenvező szellemmel, lemondást arról a ledér könyörületességről, mely „a mindent megértés és megbocsátás” parancsában rejlik, s nem más volt itt előkészületben, sőt készen, mint az

„újjászületett elfogulatlanság csodája”, az, amit később a szerző egy dialógusában kifejezetten s nem minden titokzatos hangsúly nélkül tett szóvá. Különösen az összefüggések! Vajon ennek az újjászületésnek, ennek az új méltóságnak és szigornak a lelki következménye volt-e szépérzékének mértéken felüli erősödése, amely akkortájt vált észrevehetővé, és formaművé-

szetének előkelő tisztasága, egyszerűsége és arányossága, amely műveit ettől fogva a mesteri készségnek, a klasszicitásnak olyan szembeszökő, sőt szándékolt jellegével ruházta föl?

Viszont a morális eltökéltség, túl a tudáson, a bomlasztó és gátló megismerésen, nem jelenti-e megint a világ és a lélek egyszerűsödését, erkölcsi kezdetlegességét és így egyszersmind megedződését a rosszasággal, a tilalmassal, az erkölcsi képtelenséggel szemben? S nincs-e a formának kettős arculata? Nem erkölcsös s erkölcstelen-e egyben - erkölcsös, mint az önfegyelem terméke és kifejezése, de erkölcstelen, sőt erkölcsellenes, amennyiben természeténél fogva morális közönyt rejt magában, mi több, lényegében arra törekszik, hogy az erkölcsöt kevély, korlátozatlan uralma alá kényszerítse.

Bármint is van, a fejlődés egy a sorssal; és az a fejlődés, amelyet útján a nagy nyilvánosság érdeklődése, teljes bizalma követ, hogyne különböznék attól, amely a hír fénye, kedvezései nélkül megy végbe. Csak az örök cigányhajlam találja unalmasnak és hajlandó gúnyolódni rajta, ha egy nagy talentum kinő az alárendeltség gubójából, adni kezd a szellem méltóságára, és udvari szokásokat vesz fel magányában, mely csupa tanácstalan, ridegen önálló küzdelem és szenvedés volt, s az emberek közt hatalomra és tisztességre tett szert. Mennyi játék, dac és élvezet van egyébként a talentum magakialakításában! Valami hivatalos, nevelő célzat került idővel Gustav Aschenbach dolgaiba, stílusa az utóbbi években elhagyta a közvetlen merészsé-

geket, a szubtilis, újszerű árnyalatokat, példás megállapodottságba, csiszolt hagyományosság-ba, maradiságba, formák, sőt formulák keresésébe ment át, és mint a hagyomány szerint XIV.

Lajos, hajlott korában ő is kirekesztett a beszédéből minden alantas szót. Akkoriban történt, hogy az oktatásügyi hatóság válogatott részleteket vett át tőle az előírt iskolai olvasó-

könyvekbe. Bensőleg illett hozzá, és nem is hárította el, mikor az egyik német fejedelem trónra lépésekor a „Frigyes” költőjének nemességet adományozott ötvenedik születésnapjára.

Miután néhány évig nyugtalanul próbált itt is, ott is letelepedni, csakhamar Münchent választotta állandó lakóhelyéül, ahol a polgári tiszteletnek olyan polcán élt, aminőt a szellem képviselője csak különös, ritka esetben ér el.

66

Egész fiatalon, tudóscsalád lányával kötött házasságát a boldogság rövid korszaka után a halál szakította el. Egy leánya maradt, ma már asszony. Fia sohasem volt.

Gustav von Aschenbach valamivel alacsonyabb volt a középtermetnél, haja barna, arca borotvált. Feje kissé nagynak látszott csaknem apró alakjához képest. Hátrafésült haja középütt ritkásan, halántékain nagyon sűrűn és erősen fehéredve övezte magas, hepehupás, szinte ragyásnak látszó homlokát. Kerettelen csíptető aranynyerge vágta be nyomott, nemes hajlású orrának tövét. Szája nagy volt, sokszor petyhüdt, máskor egyszerre keskeny és feszes; orcái soványak és barázdásak, szépen formált álla lágyan kettészelt. Úgy látszott, mintha jelenté-

keny sorsfordulatok viharzottak volna el a többnyire szenvedőn oldalt hajlott fej fölött, pedig a művészet végezte el rajta azt a fiziognómiai átalakítást, amely egyébként nehéz, mozgalmas élet műve. Eme homlok mögött született meg Voltaire és a király párbeszéde a háborúról, teli szikrázó replikákkal; ezek a szemek, amelyek most fáradtan és elmerülten néznek elő az üvegek mögül, látták a hétéves háború tábori kórházainak véres, dantei poklát. Mert egyénileg nézve is: a művészet fölfokozott élet. Mélyebben boldogít, gyorsabban fölemészt. Szolgájának arcába bevési a képzeleti és lelki kalandok nyomait, és még ha a külső lét klastromi csöndben folyik is, idővel annyi kényességet és túlzott finomságot, annyi fáradtságot és mohóságot ojt beléjük, amennyit a kicsapongó szenvedélyekkel és gyönyörökkel színig telt élet is alig tud létrehozni.

HARMADIK FEJEZET

Többféle társadalmi és irodalmi ügyei még vagy két hétig leírt sétája után Münchenben fogták az utazni vágyót. Végül intézkedett falusi házának rendbehozataláról, hogy négy héten belül beköltözhessen, s május vége felé egy nap az éjszakai vonattal Triesztbe utazott. Itt csak huszonnégy órát töltött, s másnap reggel felszállt a pólai hajóra.

Idegenszerűség, kötetlenség volt, amit keresett, de valami gyorsan elérhető helyen, s épp ezért megszállott az Adriának pár éve híressé vált s az isztriai partszegélytől nem messze fekvő

szigetén, hol tarkán rongyos, vadidegen hangokkal beszélő parasztnép s a nyílt tenger felől szép, szaggatott sziklás rész fogadta. De bosszantotta az eső, a nehéz levegő, az osztrák kisvárosi, zártkörű hoteltársaság, s hogy nem volt meg a tengerrel az a nyugalmas, meghitt viszony, amit csak enyhe, fövenyes part tud nyújtani, és emiatt nem úgy érezte magát, mint aki megtalálta a neki való helyet; benső nyugtalanság kergette, de hogy hová, még nem tudta pontosan, hajójáratokat böngészett, kutatva révedezett, s egyszerre, meglepően, de egyben magától értetődően, egy cél tűnt szeme elé. Ha a hasonlíthatatlant, a meseszerűen mindentől elütőt óhajtjuk elérni, hová mehetünk? De hisz ez világos! Mit keresne itten? Rossz helyre tévedt. Oda kellett volna utaznia. Nem tétovázott, fölmondta az elhibázott szállást. Másfél héttel azután, hogy a szigetre jött, egy párás hajnalon gyors motorcsónak vitte őt a vízen poggyászával együtt vissza a hadikikötőbe, s ott csak azért lépett ki a szárazföldre, hogy a csapóhídon át rögtön a hajó ázott fedélzetére lépjen, amely indulóban volt Velence felé.

Olasz nemzetiségű, vén jármű, elavult, kormos, mogorva jószág. Alighogy fölszállt, egy púpos, mosdatlan matróz udvarias vigyorgással rögtön a hajó belsejébe vezette Aschenbachot, barlangforma, mesterségesen világított kajütbe. Az asztal mögött, félrecsapott kalappal, szájá-

ban szivarcsutkával, kecskeszakállas férfi ült, akinek arca valami régimódi cirkuszigazgatóra emlékeztetett. Nevetségesen könnyed, boltos taglejtéssel vette föl az utasok személyi adatait, és állította ki útijegyeiket.

67

- Velencébe! - ismételte Aschenbach kérését, miközben karját kinyújtotta, és a tollat a ferdén meghajtott tintásüveg kásás üledékébe bökte. - Velence, első osztály! Szolgálatára uraságod-nak. - És nagy szarkalábat kapart, a pikszisből kékes porzót szórt az írásra, s agyagcsészébe eresztette le róla, sárga, csontos ujjaival összehajtogatta a papírt, s megint írt. - Szerencsés útiterv! - fecsegett közben. - Velence, ah! Nagyszerű város! Ellenállhatatlan varázst gyakorol a művelt közönségre úgy történeti múltjánál, valamint jelenlegi bájainál fogva! - Mozdulatai-nak sima élénkségében meg a vele járó üres papolásban volt valami kábító és eltérítő szándék, mintha attól tartott volna, hogy az idegen még meginoghat abban az elhatározásában, hogy Velencébe utazik. Besöpörte a pénzt, és egy krupié ügyességével lökte a visszajáró összeget az asztal pecsétes posztóhuzatára. - Kellemes szórakozást, uram! - szólt, színésziesen meghajtva magát. - Örvendek, hogy utasomnak tisztelhetem... Uraim! - kiáltott tüstént fölemelt karral, és úgy tett, mintha nagyban menne az üzlet, holott több senki sem volt ott, aki kiszolgálásra várt volna. Aschenbach visszatért a fedélzetre.

Fél könyökét mellvédre támasztva, elnézte a tétlen népséget, amely a parton őgyelgett, hogy lássa a hajó indulását, s bámulta az utasokat a hajón. A másodosztályon, az előfedélzeten, férfiak, asszonyok kuporogtak, ládáikat, batyuikat használva ülésül. Az első fedélzet társasága egy csapat fiatalemberből állott. Pólai kereskedősegédek lehettek, akik vidám hangulatban olaszországi kirándulásra álltak össze. Nem vették nagyon komolyan önmagukat, sem azt, amire vállalkoztak, fecsegtek, nevetgéltek, tetszelegve élvezték saját mozdulataikat és csúfo-lódó szavakat kiabáltak társaikra, akik hónuk alatt irattáskával üzleti dolgaikban járkáltak a kikötő utcáján, és sétapálcával fenyegették a vígan ünneplőket. Ezek közül egy, aki világossárga, túl divatos szabású nyári ruhát, piros nyakkendőt és merészen fölhajtott panama kalapot viselt, recsegő hangjával mindegyiken túltett jókedv dolgában. Aschenbach, alighogy kissé jobban szemügyre vette, valamiféle rémületfélével rájött, hogy az ifjú, mint ilyen, nem valódi. Vénember volt, ehhez kétség nem fért. Szeme-szája csupa ránc. Arcának halvány karmazsinpírja: festék, barna haja tarka pántlikás kalapja alatt: paróka, nyaka beesett és inas, kipödört bajuszkája, légyszakálla: festett, teljes sárga fogsora, amelyet nevetéskor kimutoga-tott: olcsó pótlék, mutatóujjain egy-egy pecsétgyűrű, de ez a kéz: aggastyán keze. Borzongva szemlélte Aschenbach őt és a többiekkel való barátkozást. Nem tudták azok, nem vették észre, hogy öreg, hogy jogtalanul hordja piperkőc, tarka ruháját, hogy jogtalanul játssza a közülük valót? Úgy látszott, természetesnek vették, és a megszokás révén eltűrték maguk közt, cimboráskodtak vele, és utálat nélkül adták vissza enyelgő bökdöséseit. Hogyan lehetett ez?

Aschenbach kezével eltakarta az arcát, és lehunyta szemét, mely gyulladt volt a kevés alvástól.

Úgy rémlett neki, mintha nem folyna itt minden egész megszokott módon, mintha a világnak valami álomszerű idegensége, furcsa elhajlása harapózna el körülötte, amit talán meg tudna állítani, ha arcát egy kissé beárnyékolja, s aztán megint körültekint. De ebben a pillanatban az úszás érzete fogta el, és amikor oktalan ijedelemmel fölnézett, látta, hogy a hajó nehéz, komor teste lassan elválik a kikövezett parttól. A gép ide-oda lökdöső erejétől hüvelyknyi rétegekben terjengtek a piszkosan tükröző vízgyűrűk a rakodópart és a hajó fala között, és a gőzös nehézkes manőverezéssel fordította előárbocát a nyílt tenger felé. Aschenbach átment a kormányhídhoz, ahol a púpos heverőszéket állított föl számára, és egy pecsétes frakkba bújt steward várta parancsát.

A mennybolt szürke volt, a szél nedves. A kikötő elmaradt, a szigetek is, és a ködös látóhatár gyorsan elnyelte az egész szárazföldet. Ázott, duzzadt csomókban szállongott a szénpor a fölmosott fedélzetre, mely csak nem akart megszáradni. Egy óra múlva már vitorlavászon ponyvát feszítettek ki, mert megeredt az eső.

68

Köpenyébe burkolózva, ölében könyvet tartva pihent utasunk, s az órák múlása föl se tűnt neki. Az eső elállott, a vászonponyvát levették. A szemhatár töretlen volt. Az ég bús kupolája alatt körös-körül nyújtózott el a sivatag tenger óriási korongja. De az üres, a tagolatlan térben időérzékünk is elvész, és a mérhetetlenségben andalgunk. Árnyszerű furcsa alakok, a pípes agg, a hajóbeli kecskeszakállas tétova mozgással, zavaros álombeszéddel keringtek a pihenő

Aschenbach agyában, amíg el nem bóbiskolt.

Dél felé a közös étkezéshez a folyosószerű ebédlőbe tessékelték, melybe a hálókabinok ajtói nyíltak. A hosszú asztal végén, melynek felső végén Aschenbach ült, a kereskedősegédek, köztük a vénség is, tíz óra óta poharaztak a jókedvű kapitánnyal. A nyomorúságos ebéddel hamar végeztek. Vágyott ki a szabadba, hogy lássa az eget: vajon nem dereng-e már Velence fölött?

El se képzelte, hogy másképp is lehessen, mert a város mindig fényben fogadta őt. Ámde ég és tenger komor maradt és ónszínű, időnként pedig ködös eső hullott; beletörődött, hogy a vízi úton másféle Velencébe jut, mint aminőt a szárazföld felől közeledve találni szokott. Az árboc mellett állott, a messziségbe nézett, várta a szárazföldet. A költőre gondolt, a búskomor lelkesedőre, aki előtt egykor álombeli kupolák és harangtornyok szökkentek föl ezekből a hullámokból, csöndben ismételgetett egyet-mást abból, ami akkor a hódolat, boldogság és gyász kimért énekébe ömlött, s rég megformált érzésben erőlködés nélkül ringatózva, kutatott komoly és fáradt szívében, várhat-e rá még netán e tétlen utazásban új hevület és zavar, az érzelem késő kalandja.

Ekkor jobbról fölbukkant a lapos partszegély, halászbárkák nyüzsögtek a tengeren, előtűnt a fürdősziget, a gőzös bal felé elhaladt mellette, lassúdva siklott át a szűk réven, mely a sziget nevét viseli, s a lagúnán, szemközt a cifrán nyomorúságos hajlékokkal, megállapodott, mert be kellett várni az egészségügyi bárkát.

Míg az megjött, egy óra telt el. Az ember a célnál is volt, nem is; senki sem sietett, mégis türelmetlenség hajszolt mindenkit. A pólai ifjak, kiket talán a népkert tájáról a víz fölött idehallatszó katonai kürtjelek is hazafias hangulatba hoztak, följöttek a fedélzetre, és az asti bor lelkesültségében éljenezték az odaát gyakorlatozó bersaglieréket.14 De undorító volt látni, milyen állapotba jutott a fiatalt játszó, kikészített aggastyán. Öreg feje nem győzte úgy az italt, mint a frissek és fiatalok, csúnyán berúgott. Elbutult szemmel, reszkető ujjai közt fogva a cigarettáját, egy helyben tántorgott, nagy nehezen tartotta magát egyensúlyban, előre-hátra rángatta a mámor. Mivelhogy első lépésre fölborult volna, nem merészelt elmozdulni álltó helyéből, de azért kínos jókedvet fitogtatott, mindenkit, aki közeledett hozzá, a kabátja gombjánál fogott meg, dudorászott, kacsingatott, röhögött gyűrűs, ráncos mutatóujját idétlen pajkossággal emelgette, és undok kétértelműséggel nyalta a szája szögletét. Aschenbach összevont szemöldökkel nézte, és megint kábulat fogta el, mintha a világ könnyedén, de meggátolhatatlanul hajlana valami furcsa eltorzulásra; csakhogy a körülmények nem engedték, hogy ennek az érzésnek átadja magát, mert a gép újra dübörgő munkájához látott, s a hajó folytatta San Marco kanálisán a cél közelében abbahagyott útját.

Így újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, fantasztikus építmények e káprázatos kompo-zícióját, amelyet közeledő hajósok megilletődött pillantása elé tárt a Respublica: a palota könnyed nagyszerűségét és a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra s a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvaron érkezni Velencébe 14 Hegyivadász katonákat.

69

annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem szabadna másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger felől.

A motor leállt, gondolák tolakodtak elő, a csapóhágcsót lebocsátották, vámtisztek szálltak a födélzetre, és ott fönn eljártak hivatalos dolgukban; a kiszállás megkezdődhetett. Aschenbach gondolát kért, amely őt poggyászával a város és a Lídó közt pöfögő kis gőzösök állomására szállítsa; mert a tengerparton szándékozott megszállni. Kívánságát tudomásul veszik, lekiáltják a víz színére, ahol a gondolások helyi tájszólással civakodnak. Még nem szállhat le, utazóládája az akadály, amelyet épp most cipelnek, ráncigálnak lefelé a hágcsószerű

garádicson. Így percekig képtelen lerázni magáról a tolakodó, szörnyű, vén fickót, akit a részegség tompán arra ösztökél, hogy neki búcsúzóul szépeket mondjon.

- Kellemes szórakozást kívánunk - mekegi hajbókolva. - Szíves emlékezetébe ajánljuk magunkat! Au revoir, excusez és bon jour,15 excellenciád! - Szája nyáladzik, lehunyja a szemét, nyaldossa a szája szélét, és petyhüdt ajka alatt fölágaskodik a kifestett légyszakáll. -

Tiszteltetjük szépen - dalolja, s két ujja hegyét a szájára illeszti -, tiszteltetjük a babáját, a drágalátos, gyönyörűséges babáját. - S egyszer csak hamis fölső fogsora szájpadlásáról az alsó ajkára pottyan. Aschenbach egérutat nyert. - A babáját, a cukros babáját - hallotta háta mögül a bugyborékoló, kongó és akadozó hangokat, mialatt a kötélbe kapaszkodva lefelé mászott a csapólétrán.

Ki nem küzdött futó borzongással, titkos és szívszorongató félénkséggel, ha első ízben vagy hosszú elszokás után kellett velencei gondolába szállnia? Ez a különös alkalmatosság - ahogy balladás időkből teljesen változatlanul átszármazott, oly sajátságos feketén, aminő különben minden dolgok közt egyedül a koporsó - hangtalan, bűnös kalandokra emlékeztet csobogó éji vizeken, még inkább magát a halált juttatja eszedbe, a ravatalt, a komor gyászmenetet, a végső, hallgatag elvonulást. És föltűnt-e már valakinek, hogy az ilyen csónak padkáján, azon a fekete, koporsófényű karosszéken, tompa fekete vánkosán a világ legpuhább, legbujább, legernyedtebb ülése esik? Aschenbach akkor eszmélt erre, amikor ledőlt a gondolás lába elé, szemközt poggyászával, amely szépen összerakva hevert a sajka orrán. Az evezősök még mindig veszekedtek: nyersen, érthetetlenül, fenyegetődző mozdulatokkal. De a vízi város különös csendje mintha enyhén fölszívta volna hangjukat; testetlenül oszlottak szét a habok fölött. Meleg volt itt a kikötőben. A sirokkó leheletének langy simítására a ringó elem fölött a vánkosnak dőlve, az utas szokatlan, édes lustaság kéjében hunyta le a szemét. Rövid út lesz, gondolta; bárcsak örökké tartana! Lágy szédületben érezte, hogy kisuhan a nyüzsgésből, a hangzavarból.

Hogy nőtt, nőtt körülötte a csend! Más hang nem hallatszott, csak a lapát csapkodása, a hullámok szelíd csobogása a bárka orra körül, amely feketén, mereven, csúcsán alabárdszerű

verettel ringott a vízen, és még valami szó, suttogás - a gondolás dörmögése, aki a foga közt beszélt magában, ki-kibökve egy-egy hangot, mintegy dolgozó karjainak nyomása alatt.

Aschenbach fölpillantott, és némi megütközéssel vette észre, hogy körülötte tágul a lagúna, és hogy útja a nyílt tenger felé vitte. Ennélfogva úgy látszott, nem szabad túlságosan henyélnie, hanem kicsit résen kell lennie, hogy akarata teljesedjék.

- A hajóállomáshoz vigyen - szólt félig hátrafordulva. A dörmögés megszűnt. Nem kapott választ.

15 A viszontlátásra, bocsásson meg, és jó napot.

70

- A hajóállomáshoz vigyen! - ismételte egészen hátrafordulva, fölnézve szembe a gondolással, aki mögötte a födél magaslatán, merőn állott a fakó égbolt alatt. Visszatetsző, sőt brutális arcú férfi volt, matrózos kék ruhában, sárga övszalaggal, otromba, foszladozó karimájú szalmakalapban, amelyet merészen félrecsapva viselt. Arcformája, szőke, kunkorodó bajsza a kurtán fölcsapott orra alatt egyáltalán nem vallott olasz származásra. Jóllehet gyönge testalkata nem látszott foglalkozására kiválóan alkalmasnak, nagy energiával kezelte az evezőt, minden csapásnál egész testével nekidőlt. Néhányszor az erőlködéstől visszahúzta az ajkát, és kimutatta fehér fogazatát. Vöröses szemöldökét összeráncolva elnézett vendége feje fölött, míg határozott, szinte durva hangon így válaszolt:

- A Lídóra megy az úr.

- Oda - felelte Aschenbach. - De a gondolát csak azért fogadtam, hogy átkeljek a San Marcón.

Vaporettóra akarok ülni.

- Vaporettóra nem szállhat fel az úr.

- Ugyan miért nem?

- Mert a vaporetto nem vesz föl poggyászt.

Ez igaz volt; Aschenbach emlékezett rá. De ennek az embernek nyers, hányaveti, idegennel szemben itt annyira szokatlan modorát tűrhetetlennek vélte. Így szólt:

- Ez az én dolgom. Hátha megőrzésbe akarom adni a poggyászomat? Azonnal forduljon vissza.

Semmi válasz. Az evező csobbant, a víz tompán csapódott a csónakhoz. S a dünnyögő beszéd újrakezdődött: a gondolás a foga közt beszélgetett önmagával.

Mit volt mit tenni? A vízen, egyedül a furcsán ellenszegülő, félelmesen eltökélt emberrel, az utas nem látott rá módot, hogy akaratát megvalósítsa. És különben, mily puhán heverhet, ha fel nem fortyan! Nem ő maga óhajtotta, bárcsak soká, bárcsak örökké tartana ez a csónakázás?

Legbölcsebb volt szabadjára hagyni a dolgokat, s főleg roppant kellemes. Mintha a renyheség varázslata áradt volna ki üléséből, ebből az alacsony, fekete párnás karszékből, amelyet oly renyhén ringattak a háta mögött álló makacs gondolás evezőcsapásai. Az a gondolat, hogy haramia markába jutott, álomszerűen suhant át Aschenbach képzeletén - s elméjét nem volt képes elhárító ténykedésre serkenteni. Bosszantóbbnak látszott előtte az a lehetőség, hogy mindez közönséges zsarolásra megy ki. Valamiféle kötelességérzet, valami büszkeség, mintegy emlékezés arra, hogy ezt meg kellene gátolnia, arra késztette, hogy még egyszer összeszedje magát. Megkérdezte:

- Mit kér az útért?

Elnézve a feje fölött, így felelt a gondolás:

- Meg fogja fizetni.

Erre csak egy válasz volt. Aschenbach gépiesen mondta:

- Nem fizetek, egy fillért sem fizetek, ha oda visz, ahova nem akarok menni.

- Az úr a Lídóra akar menni.

- De nem magával.

- Jó helyre viszem.

71

Ez igaz, gondolta Aschenbach, és elhagyta magát. Jól evezel, az már igaz. Még ha a pénz-készletemre vetsz is szemet, és hátulról egy evezőcsapással Hádész országába küldesz, akkor is jó helyre vittél.

De semmi ilyesmi nem történt. Sőt társaság is csatlakozott: muzsikus útonállók sajkája; a férfiak, nők, akik gitár- és mandolinkísérettel daloltak, tolakodóan csónaktól csónakhoz eveztek, s a víz csöndjét fölverték idegnyúzó poézisükkel. Aschenbach pénzt dobott a feléje nyújtott kalapba. Erre elhallgattak, és továbbeveztek. És megint hallatszott a gondolás suttogása, aki szaggatottan, akadozva beszélt magában.

Így érkeztek meg a városba induló gőzös hintáztató sodrában. Két rendőr sétált a parton, hátratett kézzel, arccal a lagúna felé. Aschenbach a pallón át kiszállt a gondolából annak a bácsinak a segítségével, aki csáklyával ott van Velence minden kikötőhelyén; mivel nem volt aprópénze, átment a hajóhíd szomszédságában levő hotelbe, hogy ott váltasson, és az evezőst becslése szerint kifizesse. Az előcsarnokban kiszolgálják, visszamegy, útipoggyászát a parton egy taligán találja, a gondola az evezőssel együtt eltűnt.

- Odábbállott - szólt a vén csáklyás. - Rossz ember, nincs engedélye, nagyságos úr. Az egyetlen gondolás, akinek nincs engedélye. A többiek idetelefonáltak. Látta, hogy várják.

Fogta magát, odábbállott.

Aschenbach vállat vont.

- Ingyen tetszett jönni - szólt az öreg, és odatartotta a kalapját. Aschenbach rézpénzt dobott bele. Intézkedett, hogy a poggyászát a fürdőhotelbe vigyék, és ment a taliga után a fasorban, a fehéren virágzó fasorban, mely kiskocsmák, bazárok, penziók sorfala közt, a szigetet derékban szelve húzódik a tenger felé.

Hátulról, a kerti teraszon át került a szálló hosszan elnyúló épületébe, és a nagycsarnokon és előcsarnokon keresztül az irodába ment. Minthogy be volt jelentve, szolgálatkész bólogatással fogadták. A menedzser, apró, halk léptű, hízelkedőn udvarias ember, fekete bajusszal, franciás szabású zsakettben, liften kísérte föl a második emeletre, s megmutatta neki cseresznyefa bútorokkal berendezett kellemes szobáját, amelyet erős illatú virágokkal ékesítettek, s amelynek magas ablakain át a tengerre nyílt kilátás. Odalépett, és miután az alkalmazott visszavonult, és mialatt háta mögött becipelték s a szobában elhelyezték poggyászát, kitekintett a délutáni hangulatú, majdnem néptelen strandra és a borongós tengerre, amely, dagály lévén, alacsony, elnyúló hullámokat küldött nyugodt, egyforma csapásokkal a partra.

A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú.

Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is. Így még most is nyugtalanították utasunk kedélyét az ideutazás tüneményei, a szörnyű, vén piperkőc, ahogy a „babájáról” fecsegett, a tilosban cserkésző, bérét elszalasztó gondolás. Bár gondolkodásra voltaképp nem adtak okot, értelmét nem vették igénybe, mégis úgy érezte, hogy gyökeresen elütnek a természettől, és éppen ennél az ellentmondásnál fogva voltak nyugtalanítók. Közben pillantásával üdvözölte a tengert, és örült annak a tudatnak, hogy Velence oly könnyen elérhető közelségben van. Végre megfordult, megmosta az arcát, rendelt egyet-mást a szobalánynál, hogy kényelme teljes legyen, majd a zöld ruhás svájci liftkezelővel a földszintre vitette magát.

72

Teáját a tenger felé nyúló teraszon fogyasztotta el, aztán lement a parti sétányra, és jó darabon haladt az Excelsior hotel irányában. Mire visszatért, úgy látta, ideje átöltözni az esti étkezéshez. Lassan, aprólékosan öltözött át, mint általában, mert megszokta, hogy a toalettjére munkát fordítson, és mégis kissé túl korán ért le a hallba, ahol a szálló vendégeinek zömét egybegyűlve találta, idegenül egymás közt és kölcsönös részvétlenséget játszva, de általános várakozásban az evésre. Újságot vett fel az asztalról, egy bőrszékbe telepedett, és elnézte a társaságot, melyet inkább kedvére valónak talált, mint első ittléte alkalmával.

A tágas horizonton belül, mely elébe tárult, sok minden megfért türelmesen egymás mellett.

Halkan, fojtottan keveredtek a világnyelvek beszédhangjai. A nemzetközi estélyi viselet, a jólneveltség uniformisa a különböző embertípusokat külsőleg illedelmes egységbe foglalta össze. Jelen volt a száraz és hosszú képű amerikai, a sokgyerekes orosz család, angol dámák, német gyermekek francia bonne kíséretében. A szláv elem uralkodónak látszott. Közvetlen szomszédságában lengyel szó járta.

Serdülő és félig felnőtt gyermekek ültek egy csoportban a nádfonatú asztalka körül, nevelő-

nőjük vagy társalkodónőjük felügyelete alatt. Három fiatal lány, úgy tizenöt-tizenhét év között, és egy hosszú hajú, talán tizennégy éves fiú. Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire. Feltűnő volt továbbá az a nyilvánvalóan alapvető

ellentét a nevelés szempontjaiban, amely a testvérek ruházatát és egész magatartását megkülönböztette. A három leányt, bár köztük a legidősebb már felnőttszámba ment, a nevetségig ridegen és szemérmesen öltöztették. Téglaszínű, félhosszú, zárdába illő egyenruhájuk, melynek józan és szándékoltan esetlen szabását egyedül a fehér gallérhajtóka derítette föl, elnyomta a termet minden tetszetősségét. Simán és mereven halántékhoz tapasztott hajuk apácásan üres és semmitmondó kifejezést kölcsönzött arcuknak. Nyilván: anya keze működött itt, akinek esze ágában sem volt, hogy ezt a pedagógiai szigort, amelyet a leányoknál feltétlenül szükségesnek látott, a fiún is alkalmazza. Lágyság és gyöngédség uralkodott láthatólag ennek egész lényén. Világért nem nyúltak volna ollóval szép hajához; mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán. Az angol matrózzubbony puffos ujjai lefelé szűkültek és még gyerekes, de keskeny kezének finom csuklóit szorosan fogták körül, s ez a csupa zsinóros, csokros és paszomántos öltöny a gazdagság és elkényeztetettség varázsát öntötte el gyengéd alakján. Félprofilban ült a szemlélő

felé, lakkcipős lábait egymásra téve, fél könyökét a fonott szék karjára támasztva, arcát ökölbe zárt kezére hajtva, valami hanyagul illedelmes tartásban, s nyoma sem volt rajta annak a szinte szolgai merevségnek, amire nővérei, úgy látszik, rászoktak. Beteges volt talán? Mert arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély aranyától. Avagy egyszerűen elkényeztetett kedvenc volt, részrehajló és szeszélyes szeretet neveltje? Aschenbach erre a hiedelemre hajlott. Majd minden művésztermészetnek vele született hajlama van rá, hogy igazat adjon a szépséget teremtő igazságtalanságnak, és hogy az arisztokratikus kiváltságok pártolásával és hódolatával erősítse azt.

Pincér járt körül, és angolul jelentette, hogy kész az estebéd. A társaság eloszlott, lassanként mindenki eltűnt az üvegajtón át az ebédlő irányába. Későnjövők szállingóztak a vesztibül meg a lift felől. Ott bent megkezdték a fölszolgálást, de a fiatal lengyelek még a kis nádasztal körül várakoztak, és Aschenbach, kényelmesen besüppedve a mély karszékbe, elmerülve a szép látványban, velük együtt várt.

73

A piros képű nevelőnő, apró, elhízott félig-úrinő, végre jelt adott a felállásra. Felhúzta a szem-

öldökét, hátratolta a székét, és meghajolt, amidőn egy magas termetű asszony szürkésfehér ruhában, gyöngyökkel dúsan fölékesítve, a hallba lépett. Hűvös és kimért volt az asszony föllépése, könnyedén rizsporozott hajának elrendezésén, valamint ruhájának szabásán az a fajta egyszerűség uralkodott, amely mindenütt jellemző az ízlésre, ahol az ájtatosság hozzá-

tartozik az előkelőséghez. Bátran lehetett volna egy magas rangú német tisztviselő felesége.

Valami fantasztikusan fényűző elemet a megjelenésébe csupán ékszere vitt, amely tényleg felbecsülhetetlen értékű volt: fülönfüggők, továbbá három igen hosszú sor cseresznye-nagyságú, szelíden csillogó gyöngy.

A testvérek gyorsan felállottak. Csókra hajoltak anyjuk keze fölé, aki ápolt, de kissé fáradt és hegyes orrú arcának visszatartott mosolyával nézett el fejük fölött, és néhány szót intézett franciául a nevelőnőhöz. Aztán az üvegajtóhoz lépett. A négy testvér követte: a leányok koruk szerinti sorrendben, mögöttük a guvernánt, leghátul a fiú. Valami okból, mielőtt átlépte a küszöböt, megfordult, és minthogy más senki nem tartózkodott a hallban, sajátságos, alkonyszürke szeme találkozott Aschenbachéval, aki újságját térdére terítve elmerülten nézett a csoport után.

Bizonyos, hogy amit látott, egyetlen részletében sem volt feltűnő. A gyerekek nem mentek az asztalhoz anyjuk előtt, bevárták és tisztelettel üdvözölték, s a terembe lépéskor betartották a megszokott formákat. De mindez oly aláhúzottan, oly hangsúlyozott fegyelemmel történt, hogy Aschenbach furcsa elfogódást érzett. Pár pillanatig várt, aztán maga is átment az ebédlőbe, és mikor kis asztalához vezették, a sajnálkozás futó rezdülésével konstatálta, hogy jó messzire került a lengyel családtól.

Fáradtan és mégis fölindult lelkiállapotban, a hosszadalmas vacsora ideje alatt elvont, sőt transzcendentális dolgokkal szórakozott, elgondolkozott azon, milyen titokzatos frigyre kell lépnie a törvényszerűségnek az egyénivel, hogy emberi szépség szármázhassék belőle, innen a forma és a művészet általános problémáihoz jutott, és végül úgy találta, hogy gondolatai és felfedezései hasonlítanak holmi álombeli, látszatra szerencsés sugallatokhoz, amelyek kijózanodott elmével tökéletesen tarthatatlan ürességeknek bizonyulnak. Vacsora után szivarozva, üldögélve, sétálgatva az alkonyi illatot árasztó parkban időzött, jókor nyugalomra tért, és az éjt tartósan mély, de változatos képekből eleven álomban aludta át.

Az időjárás másnap sem mutatkozott kedvezőbbnek. Parti szél fútt. Fakó, borulatos égbolt alatt tompa nyugalommal hevert a tenger, mintegy összezsugorodva, józanul közeli horizonttal és a parttól annyira visszahúzódva, hogy több sor hosszú fövenypadot hagyott szabadon. Aschenbachnak, mikor ablakot nyitott, úgy rémlett, mintha a lagúna poshadt szagát érezné. Lehangoltság fogta el. Már ebben a pillanatban az elutazásra gondolt. Évekkel előbb egyszer már derűs tavaszi hetek után ránehezedett itt ez a rossz idő, és annyira megártott az egészségének, hogy szökevény módjára kellett elhagynia Velencét. Nem az akkori lázas nyugtalanságot jelentette-e most újból a nyomás a halántékán és szemhéján? Még egyszer helyet változtatni kényelmetlen lenne; ha azonban a szél meg nem változik, itt nem lehet maradása. Biztonság okából nem is csomagolt ki egészen. Kilenc órakor a hall és az étkező

közt az erre rendelt büfészobában megreggelizett.

A helyiségben az az ünnepélyes csend ült, amely a nagy hotelek egyik fő becsvágya. Halk léptekkel jártak-keltek a fölszolgáló pincérek. Teáskészlet csörrenése, egy-egy félig elsuttogott szó - más nem hallatszott. Egyik sarokban, rézsút az ajtóval szemközt, két asztallal odább az övétől, Aschenbach a lengyel leányokat pillantotta meg nevelőnőjükkel. Egyenes derékkal, kivörösödött szemmel ültek ott, hamuszín hajuk frissiben volt lesimítva, vasalt kék vászon-74

ruhát viseltek, kis fehér kihajtókkal a nyakon és az ujjakon, s egy üveg befőttet adogattak egymásnak. A reggelit már majdnem befejezték. A fiú nem volt ott.

Aschenbach mosolygott. Nos, kis phaiák! - gondolta. - Úgy látom, amazok előtt azt a kiváltságot élvezed, hogy kedvedre kialhatod magadat. És egyszerre fölvidulva elmondta magában ezt a verssort: „Tiszta ruhák bőven, s a meleg fürdők, puha ágyak.”

Sietség nélkül megreggelizett, a portástól, aki paszomántos sapkáját megemelve lépett a terembe, némi utánaküldött postát vett át, és cigarettára gyújtva pár levelet fölbontott. Így esett, hogy még látta belépni a kis álomszuszékot, akire odaát várakoztak.

Az üvegajtón jött be, és rézsút a halk termen keresztül nővérei asztala felé haladt. Járásában, felsőtestének tartásában, térdei mozgásában, s ahogy fehér cipős lábaival kilépett, rendkívüli báj volt, sok könnyedség, amellett gyöngédség és kevélység, amit még a gyermekes szemérem is szépített, amint útközben a termen kétszer is végigtekintett, fölvetve és lesütve szemét.

Mosolyogva, puhán szétolvadó anyanyelvének pár félhangos szavával foglalt helyet, és a szemlélő most, hogy az arcél kivehetően feléje fordult, újból elámult, sőt megdöbbent ez emberfia valóban isteni szépségén. Aznap könnyű, kék-fehér csíkos, mosóblúzos ruhát viselt a fiú, piros selyem nyakkendővel és a nyakat lezáró egyszerű fehér állógallérral. Ez a gallér még csak nem is illett valami nagyon a ruha szabásához, ám a viruló fej csodás bűbájjal ült ezen a galléron - Erósz feje, sárgás zománcú paroszi márvány, finom, komoly szemöldök; sötéten és puhán gyűrűző haj borult éles rajzban a fülre és a halántékra.

Jó, jó! - gondolta Aschenbach a szakértő hűvös elismerésével, amelybe olykor művészek burkolják egy-egy mestermű előtt gyönyörüket és elragadtatásukat. És hozzátette gondolatban: Ne várna csak a tenger és a föveny, itt maradnék, amíg te maradsz! De aztán ment át a hallon, a személyzet köszöngetését fogadva, le a nagy teraszra, ki egyenest a deszkapallón, a szálló vendégei részére elkerített strandrészre. A mezítlábas öreggel, aki odalent vászonnadrágban, matrózblúzban és szalmakalapban, fürdőmesteri minőségben buzgólkodott, bérelt sátrához vezettette magát, asztalt és széket állíttatott a homokos verandára, és kinyújtózkodott a heverőszéken, amelyet odább, a viaszsárga fövenyre tolt ki.

A part képe, a gondatlan érzékiségben kéjelgő kultúra látványa az őselem határán jobban szórakoztatta és gyönyörködtette, mint valaha. A tenger szürke síkját már elevenség verte föl: pocsoló gyerekek, úszók és tarkabarka figurák, akik tarkón összekulcsolt kézzel hevertek a fövenypadokon. Mások pirosra, kékre mázolt apró ladikokban eveztek, és hahotázva borultak föl. A hosszan sorakozó kabinok előtt, a verandaszerű kis emelvényeken játékos nyüzsgés, renyhén terpeszkedő nyugalom, egymást látogatók csevegése; és a hibátlan reggeli elegancia mellett hetyke nembánomsággal használta ki a hely szabadságait a meztelenség. Elöl, a nedves és szilárd homokon egy-egy fehér fürdőköpenyeges vagy rikító színű, bő lebernyeges sétáló.

Jobb felől sok tornyos homokvár, gyerekkezek műve, megtűzdelve körös-körül minden nemzet apró zászlaival. Árusok térden állva teregetik portékájukat: kagylót, süteményt, gyümöl-csöt. Bal felé, ahol a sátrak a többiekhez a partszegélyre merőleges vonalban sorakoznak, és ezen az oldalon elrekesztik a partot, az egyik ilyen sátor előtt egy orosz család táborozott: szakállas, nagy fogú férfiak, lusta, omlatag nők, festőállványa előtt ülő baltikumi kisasszony, aki kétségbeesett fohászkodások közt festette a tengert, két jámbor képű, de csúnya gyerek, rabszolgai alázattal kedveskedő öreg, fejkendős cseléd. Hálásan örültek az életnek, fáradhatatlanul szólongatták az engedetlen, hancúrozó gyerekeket, néhány tört olasz szóval sokáig csipkedték vásárlás közben a humorizáló öreg cukorkaárust, arcon csókolták egymást, nem bánták, akárki is figyeli őket embertársaik közül.

75

Tehát itt maradok - gondolta Aschenbach. - Hol is lehetne jobb? És kezeit ölébe ejtette, szeme beleveszett a tenger távolába, pillantása belesiklott és megtörve belemosódott a puszta térség egyhangú ködébe. Mély gyökerei voltak szerelmének a tenger iránt: nyugalomvágya a nehezen dolgozó művésznek, ki a jelenségek követelő sokrétűsége elől az egyszerűnek, a rengetegnek keblén óhajt elrejtőzni; tiltott, föladatával merőben ellenkező és épp azért kísértő vonzódása a tagolatlanhoz, az anyagtalanhoz, az örökkévalóhoz, a Semmihez. A tökéletességen meg-pihenni örök vágya annak, aki a kiválóságra törekszik; és a Semmi vajon nem változata-e a Tökéletesnek? Ám miközben ily mélyen belemerengett az űrbe, a partszegély horizontját hirtelen egy emberi alak vágta el, és amint tekintetét a Határtalanból visszahozta és rögzítette, a szép fiú haladt el előtte bal felől a homokon. Mezítláb volt, hogy kedvére gázolhasson, karcsú lába térdig fedetlen; lassan járt, de oly könnyedén és büszkén, mint aki a cipő nélküli járást egészen megszokta, és a szemközti bódék irányába nézett. De alighogy meglátta az orosz famíliát, mely ott meghitt egyetértésben tanyázott, dühös megvetés viharzott végig az arcán. Homloka elborult, szája megrándult, az ajaktól kezdve egyik oldalon elkeseredett rángás tépte föl arcát, és szemöldökét oly erősen összeráncolta, hogy nyomása alatt szinte besüppedtek a szemei, és sötéten hirdették alóla a gyűlölséget. A földre nézett, majd még egyszer fenyegetően vissza, aztán hevesen eltaszító, irtózó vállmozdulattal hátat fordított az ellenségnek.

Tapintat vagy megrendülés, valami tisztelet és szégyenféle érzés kényszere alatt Aschenbach elfordult, mintha semmit sem látott volna; mert komoly ember, ha véletlenül tanúja a szenvedély kitörésének, elriad attól, hogy akárcsak önmaga előtt is, visszaéljen a megfigyeléseivel.

De lelke földerült és megrendült egyben, másszóval: boldog volt. Ez a gyerekes fanatizmus ily ártalmatlan életmegnyilvánulással szemben - ez: a semmitmondón istenit egyszerre közelségbe hozta, a természet drága, pusztán a szem gyönyörűségére alkotott remekét mélyebb érdeklődésre méltónak ítélte, és a serdülő fiú szépsége révén amúgy is jelentékeny alakjának olyan hátteret adott, amely lehetővé tette, hogy koránál jóval komolyabban vegyék.

Még elfordulva a fiú hangját figyelte Aschenbach, csengő, kissé gyönge hangját, amint már messziről köszöngetett a homokvár körül motoszkáló pajtásainak, hogy észrevegyék. Válaszul nevét vagy annak becéző formáját kiáltozták neki, és Aschenbach némi kíváncsisággal fülelt, de nem tudott pontosan kivenni mást, mint ezt a két dallamos szótagot: „Adzsó”, vagy még gyakrabban „Ádzsú”, hívogatva megnyújtott „ú” hanggal a végén. Örült a szépen hangzó névnek, úgy találta, jól illik a gazdájához, el-elmondta magában, és elégedetten vette elő

leveleit és írásait.

Kis úti írómappát téve az ölébe, töltőtollával egy és más levelezés elintézéséhez fogott. De negyedóra múlva már úgy találta, kár lelkében elhanyagolni és közönyös tennivalók kedvéért elszalasztani a képzelhető legkellemesebb helyzetalakulást. Félretette írószerszámját, s újból a tenger felé fordult; és elszórakozva a homokban vájkáló gyereksereg hangján, a szék támláján kényelmesen jobbra hajtotta fejét, hogy ismét a pompás Adzsó foglalatoskodásának szentelje figyelmét.

Egy pillantással rábukkant, piros mellcsokrát nem lehetett eltéveszteni. Míg a többiekkel azon volt, hogy egy korhadt palánkkal áthidalja a homokvár nedves árkait, kiáltásokkal és fejmozdulatokkal osztogatta utasításait a munkára. Vagy tíz pajtása volt vele, fiúk, lányok vegyest, vele egykorúak, páran fiatalabbak, akik franciául, lengyelül és balkáni nyelveken csa-csogtak összevissza. De legtöbbször az ő neve hangzott. Nyilván ő volt a kedvelt, a csodált, a körülrajongott. Főképp volt ott egy másik lengyel, valahogy „Jasu”-nak hívták, tömzsi fickó, fekete, pomádés hajjal, öves vászonruhában, aki belső vazallusának és barátjának látszott.

76

Mikor a várépítés munkáját egyelőre abbahagyták, összefogózkodva sétáltak végig a parton, és az, akit Jasunak szólítottak, megcsókolta a szép fiút.

Aschenbachnak kedve lett volna megfenyegetni az ujjával. „Neked pedig tanácsolom, Kritobulosz - gondolta mosolyogva -, menj utazni egy évre. Ennyi időre, hogy meggyógyul-hass, legalábbis szükséged leszen.” Azután reggelire nagy, érett szemű epret vásárolt egy árustól. Nagy meleg lett, bár a nap nem tudta áttörni az ég ködrétegét. Restség békózta le az elmét, míg az érzékek a nyugvó tenger temérdek és kábító szóváltásában merültek el. A komoly férfi méltó feladatnak, teljesen kielégítő foglalkozásnak vélte: kitalálni, kinyomozni, miféle név lehet az, amelyet nagyjából Adzsónak hallott. És abból a kevésből, ami lengyel szóra emlékezett, kisütötte, hogy „Tadzió”-t kell érteni, ami „Tadeusz” kicsinyítése, és megszólításkor „Tadziú”-nak hangzik.

Tadzio fürdött. Aschenbach, miután elvesztette szem elől, messze kint a tengeren fedezte föl fejét és karját, amellyel tempózás közben föl-fölcsapott; mert a tenger nagy távolságig sima volt. De úgy látszott, már aggódtak érte, mert női hangok hívogatták a sátrak felől, szájról szájra adták ezt a nevet, amely szinte jelszó gyanánt visszhangzott a parton, s lágy mássalhangzóival és végső elnyújtott ú-jával édesen és egyben szilajon csendült: „Tadziú! Tadziú!”

Visszafordult, hátraszegett fővel iramodott a víznek, lábaival habzóra pocskolva az ellenszegülő hullámokat; és ahogy az üde alak szökellve szállt ki az elemből, a kamaszkor szűzi nyerseségében, csuromvíz fürtökkel, mintha egy szép, szelíd isten támadna az ég és tenger mélységeiből: ez a látvány mítoszi ábrándokba ringatott, mint ősidőkből költők híradása a formák kezdetéről, az istenek születéséről. Aschenbach behunyt szemmel figyelte ezt a lelke mélyén zendülő éneket, és ismét arra gondolt, milyen jó itt, és hogy maradni fog.

Megfürödvén, Tadzio a part fövenyére hevert hóna alatt átvont hószínű gyolccsal a testén, fejét csupasz karján nyugtatva; és Aschenbach, mikor nem is nézett rá, hanem pár oldalt lapozott a könyvében, szinte egy percre sem felejtette el, ki fekszik amott, s hogy elég fejét könnyedén jobbra fordítani, s már láthatja a szép csodát. Szinte úgy tűnt föl neki, mintha azért ülne itt, hogy vigyázzon a pihenő fiúra; saját dolgai közepette is folytonos éberségben azért a nemes emberpéldányért ott, mindjárt jobbra tőle. És atyai érzés töltötte el és remegtette meg a szívét, megindult vonzódása annak, aki lelkét áldozza a szépért, az iránt, akié a szépség.

Dél múltával a partról a szállodába ment, és felvitette magát a szobájába. Ott benn hosszasabban időzött a tükör előtt, és elnézte szürke haját, fáradt, éles vonalú arcát. E pillanatban a hírnevére gondolt, és arra, hogy sokan felismerték őt az utcán, és tisztelettel néztek rá, pontosan kifejező és a szív sugarában tündöklő mondataiért - fölidézte talentumának minden első sikerét, amire csak emlékezni tudott, sőt nemesi kitüntetésére is gondolt. Aztán lement a terembe, és kis asztalánál lunchöt fogyasztott. Mikor ennek végeztével a liftbe szállt, gyereksereg, szintén a reggelitől jövet, lépett utána a lengő fülkébe, Tadzio is velük. Aschenbach mellette állott, egész közel, most először oly közel, hogy nem, mint eddig, képszerű távlatból, hanem pontosan, minden apró emberi részletével láthatta és megismerhette. A fiúhoz szólt valaki, s alighogy leírhatatlanul bájos mosollyal válaszolt, már ki is lépett az első emeleten, hátrálva, lesütött szemmel. Aki szép, az szemérmes, gondolta Aschenbach, és nagyon behatóan töprengett rajta: miért? Észrevette azonban, hogy Tadzio fogai nem a legkitűnőbbek: kissé recések és halványak, az egészség zománca nélkül, és sajátságos, merev átlátszóságuk vérszegénységre vall. Nagyon vézna, beteges, gondolta Aschenbach. Aligha fog megöregedni.

És nem igyekezett számot adni magának arról az elégtétel- vagy megnyugvásféle érzésről, amely ezt a gondolatát kísérte. Két órát töltött szobájában, és délután a vaporettóval a poshadt szagú lagúnán átkelt Velencébe. San Marcónál szállt ki, a téren megteázott, és aztán híven 77

itteni napirendjéhez, sétára indult a városban. De épp ez a séta fordította meg a kedvét, az elhatározását.

Kellemetlen fülledtség ülte meg az utcákat; a levegő oly sűrű volt, hogy a lakásokból, boltok-ból, lacikonyhákból áradó sokféle szag, olajpára, parfümfelhő és megannyi más pásztákban terjengett, anélkül, hogy szétfoszlott volna. A cigarettafüst egy helyben libegett, és csak lassacskán tűnt el. A szűk helyen tolongó emberek terhére voltak a sétálónknak, nemhogy mulatságára. Mennél messzebb ment, annál kínzóbban lett úrrá rajta az az undok állapot, az az izgatottsággal vegyes elbágyadás, amit a tengeri levegő a sirokkóval szövetkezve képes előidézni. Gyötrő verejték ütött ki rajta. Látása cserbenhagyta, melle összeszorult, fejében lázasan csapkodott a vér. Zsúfolt kalmárutcákból hidakon át a szegények negyedébe jutott. Ott koldusok zaklatták, és a csatornák rossz kigőzölgése akasztotta meg lélegzetét. Egy csöndes téren, aminő elfelejtettnek és elátkozottnak látszó hely sok van Velence belsejében, egy kút kávájára dőlt, megtörölte a homlokát, és belátta, el kell innen utaznia.

Másodízben és végleg bebizonyult, hogy ez a város ilyen időben roppantul árt neki. A józan ész tiltotta, hogy makacsul kitartson, a szél megfordulására alig lévén kilátás. Gyorsan kellett határozni. Már most hazatérni lehetetlen. Sem nyári, sem téli szállása nem volt lakható állapotban. De hát nemcsak itt van tenger és fövenypart, másutt pedig a lagúna káros párájá-

nak sem volna kitéve. Emlékezett, Trieszt mellett egy kis tengeri fürdőt magasztalva dicsértek neki. Miért ne menne oda? Mégpedig haladéktalanul, hogy még érdemes legyen újból helyet cserélnie. Eltökélte magát, és fölállott. A legközelebbi állomáshelyen gondolába ült, és a csatornák komor labirintusaiban, kecses márványerkélyek őrködő szobor-oroszlánjai alatt, csuszamlós falszögletek mentén, el a gyászoló paloták előtt, melyeknek homlokzatáról óriás cégtáblák tükröződtek a szennyesen himbálódzó vízben, a San Marcóra vitette magát. Nem egykönnyen jutott el odáig, mert a gondolás, aki csipkegyáraknak és üveghutáknak volt az embere, lépten-nyomon azon volt, hogy megtekintés és vásárlás céljából letegye őt, és ha útközben már-már lenyűgözte Velence bizarr varázsa, az elsüllyedt királynő zsebelő

kalmárszelleme gondoskodott róla, hogy bosszúsan kijózanodjék.

Visszatérve a hotelbe, még estebéd előtt bejelentette az irodában, hogy előre nem látott körülmények miatt kénytelen másnap reggel elutazni. Sajnálkoztak, és elintézték a számláját.

Megvacsorázott, és a langyos estét hintaszékben, újságolvasással töltötte el a hátsó teraszon.

Mielőtt lefeküdt volna, poggyászát teljesen elkészítette az útra.

Nem valami jól aludt, a másnapi fölkerekedés nem hagyta nyugton. Reggel ablakot nyitott, az ég még mindig borús volt, de a levegő üdébbnek tetszett, és már kezdte bánni, hogy fölmondott. Nem volt-e elhamarkodott és elhibázott ez a cselekedet, mely beteges és felelőtlen lelkiállapotban fogant? Ha kissé tartja magát, ha nem csügged el egykettőre, ha vár, amíg talán alkalmazkodni tud a velencei levegőhöz, vagy amíg az idő megfordul, akkor ma, ahelyett, hogy lóhalálában készülődik, a parton tölthetné a délelőttöt, úgy, mint tegnap. Késő. Most már el kell utaznia, akarnia kell, amit tegnap akart. Fölöltözött, és nyolckor lement a földszintre a reggelihez.

Mikor belépett, még üres volt a büfészoba. Páran bejöttek, mialatt ő ült, és várt arra, amit rendelt. Teaszürcsölgetés közben látta, amint a lengyel leányok belépnek a kísérő hölggyel: mereven, kialudtan, piros szemhéjjal az ablakmélyedésben levő asztalukhoz mentek. Mindjárt azután hozzálépett levett kalappal a portás, jelezve az indulást. Itt az automobil, amelyik őt más elutazókkal az Excelsior szállóhoz fogja vinni, ahonnan motorsajka szállítja majd az uraságokat a társaság magáncsatornáján át a pályaudvarhoz. Már nincs sok idő. Aschenbach úgy találta, hogy van még elég. Több mint egy óra a vonat indulásáig. Bosszankodott a szállodai szokáson, hogy az elutazókat igyekeznek minél hamarább a házon kívül tudni, és jelezte a 78

portásnak, hogy nyugodtan meg akar reggelizni. Az ember tétovázva vonult vissza, hogy öt perc múlva újra föltűnjön. Lehetetlen, a kocsi nem várhat tovább. Akkor csak menjen, és vigye a poggyászt, válaszolt ingerülten Aschenbach. Ő maga kellő időben a városi gőzösre fog ülni, és kérte, bízzák rá a saját elutazásának gondját. Az alkalmazott meghajolt. Aschenbach örült, hogy lerázta az alkalmatlan nógatást. Sietség nélkül költötte el harapnivalóját, sőt újságot is hozatott a pincérrel.

Épp ideje volt, mikor végre fölkelt. Úgy esett, hogy ugyanabban a pillanatban lépett be az üvegajtón Tadzio.

Övéi asztalához menet keresztezte az indulóban levő Aschenbach útját, amint elhaladt, szemét szerényen lesütötte az őszes hajú, magas homlokú férfi előtt, hogy a szokott kedves módján rögtön ismét lágyan és telten fölvesse rá. Isten veled, Tadzio! - gondolta Aschenbach. - Nem sokáig láttalak. És szokása ellenére, ajkán valóságosan kiformálva, amit gondolt, fennhangon tette hozzá: „Légy áldott!” Aztán az elutazás ceremóniája következett, borravalóosztogatás, búcsú a kis halk szavú, francia zsakettes menedzsertől, és gyalog ment el a hotelből, ahogy jött, nyomában a kézitáskát cipelő háziszolgával, át a szigetet keresztbe szelő, fehéren virító sétányon, a gőzhajó hídjához. Odaért, helyet foglalt - s most kezdődött a kálváriája, a megbánás minden örvényén keresztül.

A jól ismert menet volt a lagúnán, el San Marco előtt, föl a nagy csatornán. Aschenbach hátul ült a körpadon, a karfához könyökölve, szemét kezével beárnyékolva. Elmaradt a népkert, fejedelmi bűbájában még egyszer kitárult, majd eltávolodott a Piazzetta, hosszan sorakoztak a paloták, és a vízi utca fordulójánál a Rialto pompásan kifeszült márványíve tűnt elő. Az utas nézett, nézett, és sajgott a szíve. A város levegőjét, tenger és mocsár fülledt szagát, amely elől oly sietve menekült, most mély, enyhén fájdalmas lélegzettel szívta be. Lehetséges, hogy ne tudta, ne érezte volna, mennyire csüggött a lelke mindezeken? Ami reggel csak fél megbánás volt, halvány kétség az iránt, hogy helyesen cselekszik-e, abból most gyötrelem lett, igazi fájdalom, oly keserves lelki kín, hogy többször könnyet facsart a szeméből, és tisztában volt azzal, hogy ilyesmire nem volt elkészülve. Amit oly nehezen bírt, sőt néha elviselhetetlennek érzett, nyilván az a gondolat volt, hogy Velencét nem fogja látni többé, hogy ez a búcsú mindörökre szól. Mert ím másodízben bebizonyult, hogy a város beteggé teszi, s hogy másodízben kénytelen hanyatt-homlok faképnél hagyni, ezentúl tartózkodásra alkalmatlan és tilalmas helynek kell majd tartania Velencét, amelyet nem bír a természete, s ahova visszatérnie esztelenség lenne. Csakugyan, azt érezte, hogy ha most elutazik, szégyen és dac tiltja majd, hogy valaha még megláthassa az imádott várost, ahol szervezete kétszer megbicsaklott; és lelki hajlandóságának és testi képességének ezt az összeütközését az öregedő férfi egyszerre oly súlyos jelentőségűnek, a fizikai letörést oly csúfosnak érezte, annyira mindenképpen elhárítandónak, hogy nem értette, mily könnyelmű önmegtagadással szánhatta rá magát komoly ellenállás nélkül, hogy elviselje, hogy beletörődjék.

Ezalatt a pályaház közelébe ér a gőzbárka, és a fájdalom, a tanácstalanság a megzavarodásig fokozódik a megkínzott emberben. Az elutazást lehetetlennek érzi, a visszafordulást hasonló-

képpen. Ily belső ziláltsággal lép az állomásra. Nagyon késő van, pillanatig sem vesztegelhet, ha el akarja érni a vonatot. Akarja is, nem is. De a sürgető idő előrekorbácsolja; sebtiben jegyet vált, és keresi a zűrzavarban a szálloda itt állomásozó tisztviselőjét. Az ember jelenti, hogy a nagy útiládát már föladták.

- Már föladták?

- Igenis, Comóba.

- Comóba?

79

És kapkodó, haragos kérdése, zavarodott válaszok során kiderült, hogy a ládát már az Excelsior hotel szállítóirodájában más, idegen poggyásszal egyetemben teljesen hibásan irányították.

Aschenbachnak nagy fáradságába került, hogy a helyzethez illő arcot vágjon. Kalandos öröm, hihetetlenül boldog izgalom bujkált benne, szinte görcsösen rázta belülről. Az alkalmazott elrohant, hogy visszatartsa a ládát, ha még lehet, de természetesen eredmény nélkül tért vissza.

Erre Aschenbach kijelentette, hogy poggyásza nélkül nem utazik, hanem visszafordul, és a fürdőhotelben várja be a láda visszaérkezését. Megkérdezte, hogy a szálloda motorcsónakja itt van-e még a pályaudvarnál. Itt vár kint - bizonygatta az ember. Olaszos bőbeszédűséggel rávette a pénztárost, hogy a jegyet váltsa vissza, esküdözött, hogy sürgöny megy, költséget, fáradságot nem kímélnek, csak hogy a láda mielőbb megkerüljön, és így történt az a különös dolog, hogy az utazó, húsz perccel a vasúthoz érkezése után, a nagy kanálison siklott vissza a Lídó felé.

Furcsa és hihetetlen, megszégyenítő és álomszerűen nevetséges kaland: megállítva és visszafordítva a sors szeszélye folytán, viszontlátni a sors akaratából mindama helyeket, amelyektől egy órája sincs, hogy örök időkre elbúcsúzott. Tajtékot kavarva maga előtt, fürgén kerülgetve a gondolákat és gőzösöket, iramodott a sebes kis alkalmatosság a célja felé, míg egyetlen utasa bosszús rezignáltsággal álcázta magában a megszökött kamasz félénken ujjongó izgalmát.

Még mindig ki-ki akart törni belőle a nevetés, ha erre a kellemetlenségre gondolt, amelynél kellemesebben, úgy érezte, álmában sem üthetett volna ki valami. Még hátra van a kimagya-rázkodás, túl kell esni a csodálkozó pillantásokon - aztán, gondolta magában, minden rendbe jön, egy csapás hárult el, súlyos tévedés rendeződött, és mindaz, amiről azt hitte, már mögötte van, újból föltárul előtte, övé lesz, amíg neki jólesik... És lám: a gyors iram szedi-e rá, vagy csakugyan bőségesen árad felé a tengerről a szél?

A hullámok a sziget széltében az Excelsior szálló felé húzódó keskeny kanálisban csapkodták a betonfalat. Társas automobil várt ott rá, és a fodros tenger fölött egyenes úton vitte a visszatérőt a fürdőhotelhez. A zsakettes, bajuszos kis üzletvezető jött le üdvözlésére a főlépcsőn.

Halk szóval, hízelegve sajnálkozott az eseten, fölöttébb kínosnak mondta magára és a vállalatra nézve, meggyőződéssel helyeselte Aschenbach elhatározását, hogy itt, helyben, várja be a poggyászát. A szobáját természetesen már kiadták, de rögtön rendelkezésre áll másik, amely nem rosszabb. „Pas de chance, monsieur”16, mondta a svájci liftes mosolyogva, míg fölsiklottak. És a szökevény így ismét szálláshoz jutott, szobája pedig fekvésre, berendezésre csaknem tökéletes mása volt az előbbinek.

Kimerülten a különös délelőtt kavarodásától, kábult fővel egy karosszékbe dőlt a nyitott ablaknál, miután a szobában szétrakta kézitáskája tartalmát. A tenger halványzöld színt öltött, a levegő ritkábbnak és tisztábbnak látszott, a part a sátrakkal és sajkákkal színesebbnek, bár az égbolt még szürke volt. Aschenbach kezét ölében nyugtatva nézelődött kifelé, elégedett volt, hogy újból itt van és fejcsóválva bosszankodott ingatagságán, saját vágyainak bizonytalanságán. Így ült egy jó óráig, pihenve, álmodozva, gondolattalan. Dél felé csíkos, piros csokros vászonruhában Tadziót látta visszajönni a tenger felől, a parti kerítésen át föl a hotelhez vivő

pallós úton. Aschenbach a magasból, mielőtt még igazán szemügyre vette volna, azonnal ráismert, és ilyesmire akart gondolni: no lám, hát megint itt vagy, Tadzio. De abban a pillanatban érezte, hogy némul el és lesz semmivé a lanyha üdvözlés szívének belső igazsága 16 Nincs szerencséje, uram.

80

előtt - megérezte vére fölpezsdülését, lelke örömét és fájdalmát és ráeszmélt, hogy Tadzio miatt esett oly nehezére a búcsú.

Egész csöndesen ült fönn a magasban, ahol senki sem láthatta, és önmagába tekintett. Arcvonásai megelevenedtek, szemöldöke fölívelődött, és figyelő, kíváncsi és szellemes mosolyra derült az ajka. Aztán fölszegte a fejét, és a széktámlán elernyedten csüngő két karjának lassan forduló, emelkedő lendületet adott, előrenyújtott tenyérrel, mintegy kitárva, szétterjesztve karjait. Készséges istenhozott, hanyag magáhozemelés volt ebben a mozdulatban.

NEGYEDIK FEJEZET

Most már nap nap után tüzet ontva robbant az égre négyfogatú szekerén az izzó homlokú isten, meztelen állt, s a dühöngő szélben lánghaja röpködött. Selymes, tiszta, fehérlő fényben úszott a távol, lustán rengő Pontosz. Forrón perzselt a fövenypart. Az éter ezüstösen csillámló kéksége alatt rozsdaszín ponyvákat feszítettek ki a parti sátrak elé, amelyeknek élesen kirajzolt árnyékfoltjain a délelőtti órákban hűsölni lehetett. De remek volt az este is, mikor a park növényzete balzsamosan illatozott, a csillagok odafönn körbefogózkodtak, és az éj lepte tenger halkan feltörő mormogása elringatta a lelket. Mintha új nappal derült volna föl, könnyedén rendezett semmittevés derűs nyugalma rejlett az ilyen estében, teleaggatva kedves véletlenek számtalan, sűrű lehetőségével.

A vendégnek, akit oly kedvező balszerencse marasztott itt, most, hogy visszakapta holmiját, eszébe sem jutott, hogy újból fölkerekedjék. Két napig némi nélkülözést kellett szenvednie, és étkezésre útiöltönyben jelent meg a nagyteremben. Aztán, mikor az eltévedt poggyászt végre lerakták a szobájában, mindent kicsomagolt, minden szekrényt, fiókot megtöltött a maga holmijával, elszántan arra, hogy előre nem látható időig itt marad, s előre élvezte, hogy selyembe öltözve őgyeleghet a parton, míg az ebédnél ismét illedelmes esti ruhában fog mutatkozni.

Ennek az állapotnak jóleső szabályossága már hatalmába kerítette, egykettőre megigézte, megszédítette ez a tündöklő és puha életmód. S csakugyan. Micsoda gyönyörűség is ez az ápolt fürdőélet a déli tengeren, közelében a csodás és furcsa városnak. Aschenbach nem volt az élvezet embere. Ünneplőnapok pihenéséből, szórakozásából mindig és mindenütt - kivált ifjabb korában - nyugtalanul és kellemetlen érzéssel csakhamar visszakívánkozott hétköz-napjainak magasztos robotjába, a hivatás szent józanságába. Csakhogy ez a hely mintha elbűvölte volna, akarata elernyedt, boldog volt. Olykor délelőtt, ha sátrának vászonfedele alatt merengett a tenger délszaki kékségén, vagy akár langyos éjjelen, ha a gondola vánkosára dőlve a Márkus térről, ahol soká időzött, a csillagos égbolt alatt siklott a Lídó felé, haza - s elmaradoztak a tarka lámpák s a szerenáta epedő hangjai -, bérci lakára gondolt, ahol nyaranta vívta tusáit, ahol a kertben alacsonyan úsztak a fellegek, hol este iszonyú viharok oltották el a ház gyertyáit, s a fenyők sudarán himbálóztak a hollók, amelyeket ő etetett. Úgy érezte ilyenkor, mintha elíziumi mezőkre tévedt volna, a föld szélére, hol könnyű mámorban élnek a népek, hol nincs hó, se vihar, s nem zúg soha zápor, csak hűs, enyhítő lehelet kél az óceánon, és boldog semmittevésben múlnak, telnek az órák, nincs harc, nincs verejték, csak a napfényt ünnepli minden.

Aschenbach sokszor látta a gyermek Tadziót, majdnem állandóan őt nézte; a hely s a mindenkire érvényes életrend korlátozottságából adódott, hogy a szépséges fiúcska napközben csekély megszakításokkal a közelében volt. Látta, rábukkant mindenütt: a hotel alsó helyiségeiben, ha a városba vagy visszamenet hűsölt a hajón, még a nagy tér pompázatában is és gyakran, ahogy a véletlen hozta, itt-ott, úton-útfélen. De főképpen a legkedvezőbb szabályossággal délelőtt a 81

parton nyílt bőséges alkalma, hogy áhítattal merüljön el a bájos jelenség tanulmányozásában.

Sőt igazában épp ez a szabályozott üdvösség, a körülményeknek ez a napjában egyenletesen visszatérő kedvezése töltötte elégedettséggel és életörömmel, ezért volt neki drága az ittlét, oly csábító gyönyörűséggel ezért olvadt egyik hétköznapja a másikba.

Oly korán talpon volt, mint máskor csak lüktető munkakedvében, csaknem elsőnek ment a strandra, amikor a nap még enyhe volt, s a tenger vakító fehéren aludta reggeli álmát. Barát-ságosan üdvözölte a sorompó őrét, bizalmasan köszönt a mezítlábas, fehér szakállas öregnek is, aki a helyét elkészítette, a barna ernyőt kifeszítette, a sátorból a bútorokat a teraszra tolta, aztán leheveredett. Három-négy óra volt övé ekkor, közben a nap a magasba hágott, és mindent szörnyű hatalmába hajtott, közben a tenger egyre mélyebb kék lett, s közben kedvére láthatta Tadziót.

Látta: balról jött a tenger szélén, vagy hátul lépett ki a bódék közül; avagy hirtelen, egy kis vidám meghökkenéssel arra eszmélt, hogy elnézte a jöttét, s már itt is van, és kék-fehér úszóruhájában (mást nem viselt a parton) a napsütötte homokon már elkezdte szokott sürgölődését - bájosan jelentéktelen, tétlen és mégis mozgalmas életét, mely csupa játékos pihenés, kószálás, pocsolás, homokozás, fogósdi, heverészés, úszás, míg a teraszról a nők vigyázták és szólongatták, élesen hangoztatva a nevét: Tadziú! - s ő buzgón hadonászva futott hozzájuk, hogy elmesélje, mi minden történt vele, megmutassa, amit talált, amit fogott: kagylót, tengeri csikót, medúzát, féloldalt futó rákot. Aschenbach egy szót se értett abból, amit mondott, talán a világ legközönségesebb dolga volt, ami az ő fülében elmosódott harmónia.

Így magasztosult zenévé a fiú szavának idegensége, büszke napfény szórta fényét reá, és a tenger fenséges mélysége adott keretet és hátteret alakjának.

Nemsokára vonalról vonalra, pózról pózra ismerte ezt a sudár, szabadon érvényesülő termetet, örömmel üdvözölte újra minden egyes jól ismert szépségét, és ki nem fogyott a csodálatból, a gyöngéd érzéki örömből. A fiút a sátorhoz hívták, hogy köszönjön egy vendégnek, aki ott a nőkkel foglalkozott; szaladt, azon nedvesen szökkent elő a vízből, fürtjei röpködtek, és mikor fél lábára nehezedve, másikon ujjhegyre támaszkodva kezet nyújtott, elragadóan fordította, hajlította testét, bájos izgalomban volt, elpirult csupa kedvességből, tetszeni akart csupa úri kötelességtudásból. Ott hevert elnyújtózva, fürdőleplét mellén összefogva, finoman csiszolt karját a homokba, állát a tenyerébe támasztva; az a fiú, akit Jasunak hívtak, mellette guggolt, úgy tette neki a szépet, és semmi sem fogható ahhoz az elbűvölő mosolyhoz, amely a tündöklő

gyermek ajkán, szemén játszadozott, mikor felnézett szolgálattevő alárendeltjére. Ott állt a tenger szélén, egyedül, távol övéitől, csaknem, Aschenbach mellett - két kezét tarkójára kulcsolta, kiegyenesedve lassan himbálózott a bokáin, elmerengett a távolba, mialatt apró, nekiiramodó hullámok nyaldosták lábfejét. Mézszínű haja a halántéka és nyaka körül csigázott, a nap fönt a hátgerincén megcsillogtatta a pihét, a bordák finom rajza, a mellkas szimmetriája átütött a törzsére feszülő burkon, hónalja még sima volt, mint a szobroké, térdhajlása ragyogott, és kékes erezete miatt úgy látszott, mintha valami átlátszó anyagból lenne a test. Mily szilárd, mily hajszálra pontos kifejezése volt az eszmének ez a nyúlánk és tökéletes ifjú termet! Ámde a szigorú és tiszta akarat, mely titkon működve hozta napvilágra ezt az isteni remeket - nem volt-e neki, a művésznek benső ismerőse? Nem dolgozott-e benne is, ha higgadt szenvedéllyel telítve a nyelv márványtömbjéből kiszabadította a karcsú formát, amelyet lelke mélyén látott, és amelyet az emberi lélek szépségének szobrává és tükörképévé alakított?

Szobor és tükörkép! Tekintetével átölelte a nemes alakot ott a kék víz szegélyén, és a gyönyör rajongása elhitette vele, hogy ezzel a pillantással a Szépet magát fogta meg, a Forma isteni gondolatát, az egy és tiszta Tökélyt, amely a lélekben él, és amelynek imádandó emberi képe 82

és hasonmása szende könnyedségben emelkedett itt előtte. A mámor volt ez: és gondolkozás nélkül, sőt mohó örömmel fogadta jöttét az öregedő művész. Elméje vajúdott, műveltsége hullámokat vert, emlékezete ősi, ifjúkorában örökbe vett, soha eddig öntüzében föl nem izzott gondolatokat dobott a fölszínre. Hiszen írva van, hogy a napfény intellektuális dolgokról a földiekre irányítja figyelmünket! Hogy az értelmet és emlékezetet úgy elkábítja, úgy elbűvöli, hogy a lélek örömében egészen elfelejtkezik a maga állapotáról, és ámuló csodálattal csügg a legszebb tárgyon, amire épp rásüt a nap: mi több, csak egy test révén képes aztán magasabb szemléletre emelkedni. Ámor bizony csak úgy tett, miként a matematikus, aki gyámoltalan gyermekeknek megfogható képekben mutatja meg a tiszta formát: így Isten is, hogy számunkra láthatóvá tegye az Eszmét, szívesen folyamodott az emberi ifjúság színéhez és alakjához, az emlékezet eszközéül a szépség minden ragyogásával ékesítette föl, s ennek láttára aztán fájdalmas reménykedés gyúlt ki bennünk.

Így elmélkedett lelkes elragadtatásában; ilyen érzésre volt képes. S a tenger zsongásából, a nap zománcából bűbájos kép szövődött elébe. A vén platánt látta Athén falának tövében – azt az árnyas szentélyt, amelyet eláraszt a mimózaillat, s a nimfák és Akhelóosz tiszteletére fogadalmi képek és jámbor adományok díszítenek. Színtiszta csermely csörög sima kavicson a terebélyes fa tövében; hegedül a tücsök. A pázsiton pedig, melynek gyöngéd lejtője a fej föltámasztására jó, a napsütés elől megbújva ketten heverésznek: egy öreges férfi meg egy fiatal, egy rút meg egy szép, a bölcs a kedves mellett. És szeretetreméltóan, elmés, megnyerő

tréfálkozás közt Szókratész a vágyról és a virtusról oktatja ki Phaidroszt. Beszél neki az érző

ember égő döbbenetéről, ha örök szépség jelképét pillantja meg szeme; beszél a szentségtelennek, a gonosznak gerjedelmeiről, aki a szépséget, ha képmását látja, felfogni sem tudja, s aki hódolatra képtelen; beszél a szent félelemről, amely megszállja a nemest, ha egy isteni arc, egy hibátlan test tűnik elébe - hogyan reszket meg s kerül önkívületbe, s odanézni alig mer, és imádja azt, akié a Szépség, sőt, áldozna neki, mint egy bálványnak, ha nem félne attól, hogy az emberek bolondnak nézik. Mert a Szépség, ó, Phaidrosz, a látható dolgok közül egyedül a Szépség szeretetre méltó; a Szépség, jegyezd meg jól, az Eszme egyetlen olyan formája, melyet érzékeinkkel befogadhatunk, elviselhetünk. Avagy mi lenne belőlünk, ha az istenség más formában, ha Értelem, Erény, Igazság formájában is érzékelhetővé válna? Nem pusztulnánk, nem perzselődnénk-e el a szerelem miatt, miként Szemelé egykoron Zeusz színe előtt?

Ilyképpen a Szépség az érző ember útja a szellemhez - út csak, eszköz, kicsi Phaidrosz...

Aztán valami nagyon finomat mondott ki ez a körmönfont széptevő: azt, hogy az imádó istenibb az imádottnál, mert amabban lakozik az isten, nem a másikban - ezt a gondolatot, amelynél gyöngédebbet, csúfondárosabbat soha senki nem gondolt talán, s amelyből a vágynak minden furfangja, legrejtettebb kéje ered.

Az írónak áldás a gondolat, ha teljesen érzéssé, az érzés, ha teljesen gondolattá válni képes. Ily lüktető gondolat, ilyen határozott érzés állt szolgálatára akkor a magányos töprengőnek; az, hogy a természet megborzong a gyönyörtől, ha a Szellem térdet hajt a Szépség előtt. Hirtelen vágya támadt, hogy írjon. Jóllehet, mondják, Erósz kedveli a restséget, és másra nem is született. De a vergődő lélek válsága odáig jutott, hogy csak az alkotás izgatta. Csaknem mindegy, hogy mi adja a lökést. Egy kérdés járta be a gondolkozók világát, a kultúra, az ízlés egy bizonyos nagy és égető problémájában kellett nyíltan állást foglalni, s ez itt érte az írót, útjában. A tárgyat ismerte, benső élménye volt; egyszerre ellenállhatatlan kedve támadt, hogy azt szavának fényében ragyogtassa. Mégpedig Tadzio jelenlétében akart dolgozni, írás közben a fiú termetét mintázni, stílusával hozzásimulni ennek a testnek vonalaihoz, amelyet oly isteninek látott, és szépségét a szellem birodalmába vinni, miként egykor a sas ragadta a levegőégbe a trójai pásztort. Sohasem érezte édesebbnek a szó gyönyörét, sose volt tudója annak, hogy Erósz él a szóban, mint e kincses órák örvényében, mikor a ponyva hűsében a 83

gyalulatlan asztal mellett bálványát nézte, és az ő hangja zenélt a fülében, és Tadzio szépsége után formálta kis értekezését - azt a másfél oldalnyi választékos prózát, amelynek kristálytiszta előkelősége, szárnyaló érzéstartalma rövidesen sokakban kelt majd csodálatot.

Bizonnyal jó, hogy a világ csak a szép művet ismeri, s nem tudja, mik a föltételei létrejötté-

nek, mert ha látná a forrásokat, amelyekből a művész ihletet merít, nemegyszer megzava-rodna, elriadna, és így odalenne a nagyszerűség hatása. Különös órák! Különös, idegsorvasztó erőfeszítés! Sajátságos viszonya a léleknek a testhez! Mikor Aschenbach eltette írását, s elindult a parton, kimerültnek, földúltnak érezte magát, és lelkiismerete, mint valami kicsapongás után, vádlón szólalt meg benne.

Másnap reggel épp indulóban volt a hotelből, amikor a nyílt lépcsőn jövet meglátta Tadziót, aki már útban a tenger felé - mégpedig egyedül - a strand sorompójához ért. Oly közeli, oly kínálkozó volt az óhaj, oly egyszerű a gondolat: élni az alkalommal, könnyű, vidám ismeretséget kötni azzal, aki tudtán kívül annyi fölemelő és megindult érzést keltett benne, megszólítani, és gyönyörködni válaszában, nézésében. A szép fiú bandukolva ment, utolérni könnyű, és Aschenbach szaporábban lépkedett. A sátrak mögött, a pallón éri be, kezét a fejére, a vállára akarja tenni, valami szó, egy nyájas francia frázis lebeg az ajkán, és ekkor azt érzi, hogy szíve, talán részben a sietéstől, kalapál, s hogy ily kifulladtan csak erőlködve és remegő

hangon lesz képes beszélni; tétovázik, erőt akar venni magán, hirtelen megijed, hogy már nagyon is soká halad a szép fiú sarkában, fél, hogy az föl talál figyelni, kérdőn talál ránézni, még egyszer nekifohászkodik, fölhagy vele lemondóan, és lehajtott fővel megy el mellette.

Késő! - gondolta ebben a pillanatban. Késő! De késő volt-e igazán? Ez az elmulasztott lépés esetleg jóra vitt volna, könnyű, kellemes, bódító kijózanodásra. Ám azon múlt, hogy öregedő

fejjel nem akarta ezt a kijózanodást, hogy nagyon is drága volt neki a mámor. Ki fejti meg a művészlélek rejtélyes ötvözetét? Ki érti igazi tartalmát: ösztöneinek mélyén a fegyelem és zabolátlanság egybeolvadását! Mert zabolátlanság, ha nem tudjuk akarni a gyógyító kijózanodást. Aschenbach már nem volt hangolva önkritikára; a korával járó ízlés és lelki érettség, az önbecsülés és az egyszerűség késői szeretete elvette a kedvét attól, hogy belső okokat elemezzen, és eldöntse, vajon lelkiismeretességből, léhaságból vagy gyöngeségből tett-e le a szándékáról. Zavarodott volt, félt, hogy valaki, ha csak a parti őr is, futásának, vereségének tanúja lehetett, félt nagyon a nevetségességtől. Egyébként magában kinevette saját komikusan szent rettegését. Letörtem - gondolta -, letörtem, akár a kakas, amely viadal közben csüggedten ereszti el a szárnyát. Bizonnyal Isten teszi velünk, hogy kegyeltünk láttára úgy inunkba száll a bátorság, ő vágja a földhöz kevélységünket... Így játszott, ábrándozott, és sokkal gőgösebb volt, semhogy félt volna egy érzéstől.

Már nem is ügyelt rá, mint szalad el az önmagának engedélyezett szabadságidő; a hazatérésnek még a gondolata sem legyintette meg. Pénz bőségesen áll rendelkezésére. Egyedül az okozott neki gondot, hogy a lengyel család elutazhat; de suttyomban, mellékesen kérdezős-ködött, és a hotel fodrászától megtudta, hogy ezek az uraságok kevéssel az ő érkezése előtt szállottak meg itt. Arca, keze lebarnult a napon, a vérpezsdítő sós lég felfokozta érző-

képességét, és míg azelőtt az álomtól, a tápláléktól, a természettől nyert minden megújhodást rögtön egy-egy művében szokta értékesíteni, most mindazt a friss erőt, amit a napfényből, pihenésből, tengeri levegőből napról napra gyűjtött, tékozló nagylelkűséggel mámorba és érzelembe ömlesztette szét.

Az álom kerülte, a csodás és egyforma nappalokat boldog izgalommal teljes, rövid éjszakák váltogatták. Pedig korán aludni tért, mert kilenc óra tájt, amikor Tadzio eltűnt a láthatárról, számára vége volt a napnak. De pitymallatkor enyhén végigborzongó ijedtség rázta föl, szíve emlékezett kalandjára, nem volt tovább maradása a vánkosok közt, fölkelt, és könnyen 84

beburkolózva a hideglelős hajnal ellen, a nyitott ablakhoz ült, hogy bevárja a napkeltét. A csodálatos színjáték áhítattal töltötte el álomban megtisztult lelkét. A föld, az ég, a tenger még kísértetiesen sápadt üvegfényben derengett: az űrben még egy halódó csillag úszott. De jött egy lehelet, szárnyaló üzenet megközelíthetetlen hajlékokból, hol Éósz fölkelt férje mellől; és beállt az ég és a tenger legtávolibb síkjain az édes pirulat, első jele a teremtés fogantatásának.

Jött az istennő, a legényszöktető, Kleitosz, Kephalosz elrablója, aki dacolva az egész irigy Olümposszal, élvezte a szép Órion szerelmét. Rózsaeső eredt meg ott a világ peremén.

Kimondhatatlanul bűbájos, tündöklő virágzápor; szolgálatkész amorettek: gyermeteg felhők libegtek rózsás, illatos kékségben, a fátyolos ég patyolatában, bíbor ömlött a tengerre, amely mintha rezgőn áramlott volna előre, aranydárdák lövelltek alulról föl az égi tetőre, a ragyogásból vészes lobogás lett, hangtalan, isteni, pusztító erővel hömpölygött föl a tűz, a csapkodó láng, és kapáló patákkal szöktek az égre a testvéristen szent paripái. Az isteni pompa körül-ragyogta a magános virrasztót; lehunyta a szemét, pilláit és a dicsfény csókjában fürösztötte.

Hajdani érzések, szívének korai, drága gerjedelmei életének kemény robotjában holtra váltak, most visszatérve oly furcsán másfélék - zavart, elámult mosollyal ismert rájuk. Merengett, álmodott, ajkai lassan jártak egy névre, és egyre mosolygó, fölfelé fordított orcával, ölében összekulcsolt kézzel, még egyszer elszunnyadt a karszékben.

De a nappal, amely oly ünneplő tűzben ébredt, később sajátosan magasztos, mitikusan elváltozott arculatot öltött. Honnan jött, honnan eredt a lehelet, amely egyszerre oly szelíden és jelentősen, mint valami felsőbb sugallat, játszott a halántéka s füle körül? Fehér, pihés felhők legelésztek szétszóródó csapatokban, miként az istenek nyájai. Szilajabb szél kerekedett, és fölrobogtak Poszeidón ágaskodó ménei, azután a bikák, a kékellő fürtű isten jószágai rontottak előre, bömbölve, lesunyt szarvakkal. Távolabb a partszéli görgetegsziklák közt pedig ugráló kecskék módjára szöktek fel a habok. Szentségesen torz világ, Pán isten eleven igézete ölelte magához az írót, és szíve gyöngéd regéket álmodott. Gyakorta, amikor Velence mögött nyugovóra tért a nap, a park lócájára ült, hogy láthassa Tadziót, aki fehér ruhában, színes övvel a derekán, a hengerezett kavicsos téren labdázott, és úgy hitte, Hüakinthoszt látja, akinek halnia kellett, mert két isten szeretett belé. Úgy van, érezte Zephürosz maró irigységét vetélytársára, aki elfelejtette a jósjelet, az íjat és a kitharát, hogy folyton a szép fiúval játszadozzék; látta a hajítókorongot, mellyel a kegyetlen féltés a kedves homlokot vette célba és találta el, maga belesápadt, amint fölfogta a megrogyó testet, és a drága vérből fakadó virágra írta vég nélküli panaszát...

Nincs különösebb és kényesebb valami, mint emberek viszonya, akik csak látásból ismerik egymást - akik nap nap után, óráról órára találkoznak, és amellett az illendőség vagy a saját maguk szeszélye kényszeríti őket, hogy egy köszönés, egy szó nélkül fönntartsák a közömbös idegenség látszatát. Nyugtalanság és túlfeszített kíváncsiság lebeg közöttük, a megismerkedés, a közeledés kielégítetlen és természetellenesen elfojtott vágyának hisztériája és főként valami feszes tisztelet, mert addig szereti és becsüli az ember az embert, ameddig megítélni nem képes, és a vágy a hiányos megismerés szülötte.

Valaminő vonatkozásnak és ismeretségnek szükségképpen ki kell fejlődnie Aschenbach és az ifjú Tadzio közt, és az öregebbik fél mélységes örömmel állapíthatta meg, hogy érdeklődő

figyelme nem maradt teljesen viszonzatlan. Mi késztette például a szép fiút arra, hogy ha reggelenként a strandon megjelent, most már egyszer se kerüljön a sátrak mögé a pallóra, hanem csakis az elülső úton, a homokon át ballagjon a családi sátorhoz, Aschenbach hajléka előtt, néha szükségtelenül közel hozzá, úgyhogy asztalát, székét csaknem súrolta? Egy fö-

lényes érzés hatott-e ily vonzóan, ily lenyűgözően zsenge és gyanútlan tárgyára? Aschenbach nap nap után várta Tadzio jöttét, és ha jött, olykor úgy tett, mintha mással foglalkozna, és színlelt figyelmetlenséggel engedte, hogy a szép fiú elhaladjon előtte. Néha azonban 85

fölpillantott, és tekintetük találkozott. Mindketten komolyak voltak ilyenkor. Az öregebbnek kiművelt és méltóságos arcán semmi sem mutatott benső megindultságára; de Tadzio szemében fürkésző, töprengő kérdés volt, meg-megállt, a földre nézett, majd fölpillantott kedvesen, és mikor elment, testtartásában olyasvalami fejeződött ki, hogy ha a jólneveltség nem tiltja, hátrafordult volna.

De egy ízben, egy este, másképp történt. A lengyel testvérek a főétkezésnél nem jelentek meg nevelőnőjükkel a nagyteremben - aggódva vette ezt észre Aschenbach. Evés után, nagyon nyugtalanul elmaradásuk miatt, esti öltözetben, szalmakalaposan a szálló előtt, a terasz alatt sétálgatott, az ívlámpák fényében hirtelen fölbukkantak az apácás lengyel lányok a nevelő-

nőjükkel, s négy lépésre mögöttük Tadzio. Nyilván a kikötőhídról jöttek, miután valami okból a városban étkeztek. A vízen hűvös lehetett; Tadzio sötétkék, aranygombos matrózfelöltőt viselt, a fején hozzá való sapkát. Napon és tengeri levegőn nem sült le az arca, bőre márvá-

nyosan sápadt maradt, mint kezdetben; de aznap halványabbnak tetszett, mint máskor, talán mert fázott, vagy a lámpák sápasztó holdfényétől. Egyenes vonalú szemöldökei élesebben kirajzolódtak, szemei mélyen sötétlettek. Szebb volt, mint elmondani lehet, és Aschenbach, mint már gyakran, fájdalmasan érezte, hogy a szó az érzéki szépséget csak magasztalni képes, visszaadni nem.

A férfi nem készült fel a drága tüneményre, nem remélte jöttét, nem ért rá, hogy arcát nyugodtra és méltóságosra keményítse. Öröm, meglepődés, ámulat nyíltan rajzolódhatott ki rá, mikor szeme végre összetalálkozott a másikéval - s ebben a másodpercben történt, hogy Tadzio mosolygott: rámosolygott beszédesen, bizakodva, elbájolóan és leplezetlenül, s ajkai csak mosoly közben nyíltak szét lassanként. A víztükör fölé hajló Narkisszosz, az a mély, megbűvölt, vonzódó mosoly, amikor ön-szépségének tükörképe felé nyújtja ki kezét - nagyon kicsit tépett mosoly, mert Narkisszosz tudja, hogy mindhiába törekszik megcsókolni árnyékának szűzi ajkát; kacér, kíváncsi mosoly, enyhén elkínzott, bódító és bódult.

Az, akinek szólt, úgy sietett el vele, mint valami végzetes ajándékkal. Annyira megrendült, hogy kénytelen volt elkerülni a terasz és a kiskert világosságát, és sietős léptekkel a mögötte sötétlő parkba osont. Különös, fölháborodott és gyöngéd intelmek szakadtak föl belőle: „Nem szabad így mosolyognod! Hallod-e, senkire sem szabad így mosolyognod!” Egy padra dobta magát, magánkívül szívta be a növények éjszakai illatát. És hátradőlve, lecsüngő karokkal elsusogta a vágy közkeletű formuláját - amily itt képtelen, abszurd, tilalmas, nevetséges és mégis szent, tiszteletre méltó még itt is: „Szeretlek!”

ÖTÖDIK FEJEZET

A Lídón való tartózkodásának negyedik hetében Gustav Aschenbach egynémely kellemetlen megfigyelést tett a külső világra vonatkozólag. Először is úgy tetszett neki, mintha a főidény ellenére szállodájának forgalma inkább csökkenne, mint növekednék, s különösen mintha a német beszéd apadna és elnémulna körülötte, úgyhogy az étkezésnél és a strandon végtére csupa idegen hang ütötte meg a fülét. Egy nap aztán a fodrásznál, ahová most gyakran eljárt, beszéd közben fölkapott egy szót, amely meghökkentette. A borbély egy német családot említett, amelyik rövid tartózkodás után épp most utazott el, és nyájaskodva fecsegett tovább:

- Uraságod még marad? Uraságod nem fél a bajtól?

Aschenbach ránézett.

- A bajtól? - ismételte.

86

A fecsegő elhallgatott, adta az elfoglaltat, úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. És mikor Aschenbach sürgetőbben tette fel, azt mondta, nem tud semmit, és zavaros hadarással próbált kijutni a csávából.

Ez délben volt. Délután Aschenbach szélcsendes, nyomasztó hőségben átkelt Velencébe: mert eszelősen követni akarta a lengyel testvéreket, akiket nevelőnőjük kíséretében a hajóhíd irányába látott fordulni. Bálványát a San Marcón nem találta meg. De mialatt a tér árnyas részén kerek vasasztalkája mellett teázott, hirtelen sajátságos aromát szimatolt a levegőben, amely, most úgy érezte, már napok óta megütötte az orrát, anélkül, hogy tudatába jutott volna

- édeskés patikaszagot, gyomorra, sebekre és gyanús tisztálkodásra emlékeztetőt. Találgatta, mi lehet, és ráismert; befejezte uzsonnáját, és a templommal szemközt eső oldalon elhagyta a teret. A szűk helyen még erősebb lett a szag. Az utcasarkokon nyomtatott plakátok atyailag intették a lakosságot, hogy az emésztőszervek bizonyos megbetegedései miatt, amelyek ilyen időjáráskor napirenden vannak, tartózkodjék az osztriga- és kagylóevéstől, és óvakodjék a csatornák vizétől. A hirdetmény szépítgető célzata szemmel látható volt. A hidakon, tereken, hallgatag embercsoportok álldogáltak: az idegen pedig szimatolva és töprengve járt közöttük.

Egy kereskedőtől, aki korallsorok és hamis ametisztékszerek között a boltajtót támasztotta, megkérdezte a fatális szag mibenlétét. A boltos fáradt szemmel nézett rá, és sebtiben megpróbálta magát összeszedni.

- Óvatossági rendszabály, uram! - felelte élénken gesztikulálva. - A rendőrség intézkedése, amelyet helyeselni kell. Ez az időjárás nyomasztó, a sirokkó ártalmas az egészségre. Szóval, hisz tetszik érteni, talán túlzott óvatosság...

Aschenbach megköszönte, és továbbment. A hajón is, a Lídóra visszamenet, érezte most már a fertőtlenítőszernek a szagát.

Visszatérvén a szállóba, tüstént a hallba ment, és böngészni kezdte az asztalon heverő

újságokat. Az idegen nyelvűekben semmit sem talált. A hazaiak említést tettek a szállongó hírekről, ingatag számadatokat soroltak föl, hivatalos cáfolatokat közöltek, és kétségbe vonták azok őszinteségét. Ez volt a magyarázata az osztrák és német fürdővendégek elutazásának.

Más nemzetbeliek nyilván semmiről sem tudtak, semmit sem sejtettek, még nem nyugtalan-kodtak. „Hallgatni kell!” - gondolta Aschenbach, izgatottan lökve vissza az asztalra a lapokat.

„El kell hallgatni a dolgot!” - de ugyanakkor jóleső érzés töltötte el a szívét, mert a kalandos helyzetre gondolt, amelybe a külső világ készült jutni. Mert a szenvedély éppúgy nem tud a mindennapi biztos rendhez és jóléthez igazodni, mint a bűn, és kapóra jön neki a polgári szabályosság minden meglazulása, a világ minden zavara és megrázkódása, mert határozatlanul arra számít, hogy hasznot húzhat belőle. Ilyen homályos elégültséget keltettek Aschenbachban Velence szennyes sikátorainak hatóságilag palástolt dolgai - a városnak ez a gonosz titka, mely egybeolvadt az ő tulajdon titkával, amelynek megőrzése neki is olyannyira szívbéli dolga volt. Mert a szerelmes csak attól az egytől félt, hogy Tadzio elutazhat, és megdöbbenve eszmélt rá, hogy ha ez megtörténik, ő nem élhet tovább.

Újabban nem érte be azzal, hogy a napirend és a szerencse jóvoltából láthatta és közelíthette meg a szép fiút; üldözte, lesett rá. Vasárnap például a lengyelek sohasem jelentek meg a strandon. Rájött, hogy a San Marcóba mentek misét hallgatni, odasietett, és a hőverte térről a szentély aranyos szürkületébe járulván, ott találta, akit keresett, térdeplőre hullva az isten-tiszteleten. Azután a háttérbe vonult, a hepehupás mozaikpadlón görnyedve imát mormoló, keresztet hányó nép közé, s a napkeleti templom zsúfolt pompája buján nehezedett az érzékeire. Elöl a pap súlyos díszében járkált, mozgott és énekelt, tömjénfüst gomolygott, amely ködbe vonta az oltárgyertyák erőtlen lángocskáit, és a szent áldozat fojtóan édes illatába 87

mintha lassanként másvalami vegyült volna: a megbetegedett város szaga. De ködön és csillogáson át ott elöl a szép fiút látta Aschenbach, amint fejét hátrafordította, őt kereste és ránézett.

Aztán, mikor a tömeg a kitárt kapukon át a tündöklő, galamb lepte térre özönlött, a bódult férfi megbújt az előcsarnokban, elrejtőzött, lesbe állott. Látta, amint a lengyel család elhagyja a templomot, látta, hogy a testvérek szertartásosan elbúcsúznak anyjuktól, aki a Piazzettán át hazafelé indul; megállapította, hogy a szép fiú, az apácás leányok és a guvernánt jobb kéz felé, az óratorony kapuján át a Merceriára veszi útját, és, miután pár lépésnyi előnyt hagyott nekik, utánuk ment, lopva kísérgette őket velencei sétájukon. Meg kellett állnia, ha azok álldogáltak, lacikonyhákba és udvarokba kellett szöknie, hogy elhaladhassanak, ha visszafordultak; elvesztek a szeme elől, izzadtan, kimerülten keresgélte őket hidakon és piszkos zsákutcákban, és halálos kín perceit élte, ha hirtelen szűk házsorban jöttek vele szemközt, ahol nem lehetett kitérni. És mégis, nem lehet mondani, hogy szenvedett. Részeg volt a feje, a szíve, és ment, amerre vitte a démon, aki kedvét leli abban, hogy lábbal tiporja az emberi észt és emberi méltóságot.

Tadzióék valahol gondolát béreltek, és Aschenbach, aki beszállásuk ideje alatt egy kiugró fal, egy kút mögé rejtőzött, alighogy a parttól elsiklottak, ugyanúgy tett. Gyors szóval, fojtott hangon, dús borravaló ígéretével utasította az evezőst, hogy azt a gondolát, amelyik ott fordul be a sarkon, föltűnés nélkül, bizonyos távolságban kövesse: és a hideg futott végig rajta, mikor a legény, a kerítők csibészes szolgálatkészségével, ugyanolyan hangon fogadkozott, hogy meglesz, pontosan meglesz, amit az úr parancsol.

Így lengett, ringott, lágy fekete vánkosokra dőlve, a másik karcsú orrú bárka nyomában, amerre hajszolta a szenvedély. Olykor el-eltűnt előle: ilyenkor bánatos volt és nyugtalan.

Vezetője azonban, mint aki ilyen megbízásokban nagyon is járatos, ravasz manőverek, gyors keresztezések és egérutak segítségével, mindig szeme elé tudta hozni vágyának tárgyát. A levegő megrekedt és rossz szagú volt, a nap perzselőn sütött át a ködrétegen, amely kénsárgára festette az égboltot. Csobbanva csapódott a víz a deszkákhoz és kövekhez. A gondolásnak félig üdvözlő, félig figyelmeztető kiáltását különös megállapodások szerint viszonozták messziről az útvesztők csöndjében. Magasan ültetett kiskertekből virágindák csüngtek lefelé, fehér-piros, mandulaszagú kelyhek a redves falakon. Arab stílű ablaknyílások rajzolódtak az árnyékban. Egy templom márványlépcsői a vízben vesztek el; koldus guggolt rajta, nyomorúságát panaszolta, nyújtogatta felé a kalapját, és úgy forgatta ki a szeme fehérjét, mintha vak lenne; régiségkereskedő állt butikja előtt, csúszó-mászó mozdulatokkal csábította megállásra az elhaladókat, remélve, hogy rászedheti őket. Ez Velence volt, a hízelgő és gyanús szépség - ez a város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegő-

jében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből. A kalandozónak úgy tetszett, mintha szeme annak a bujaságnak a forrásából inna, mintha fülét azok a melódiák rajzanák körül; arra is emlékezett, hogy a város beteg, és ezt nyerészkedésből titkolja, és mohóbban leskelődött az előtte lebegő

gondola után.

Most már zavart lelke semmi mást nem tudott és nem akart, csak üldözni szüntelenül azt, akiért lángolt, róla álmodni, ha távol volt, és a szerelmesek módján puszta árnyképét illetni kedveskedő szavakkal. A magány, az idegenség és a késő, mélységes mámor boldogsága adott neki bátorságot és ösztönzést, hogy a legarcpirítóbb furcsaságoktól se riadjon vissza; előfordult, hogy késő este térvén haza Velencéből, a szálló első emeletén megállott a szép gyermek szobája előtt, mámorittas homlokát az ajtófélfának támasztotta, és soká nem tudott elválni onnan, kitéve magát annak, hogy rajtakapják ebben a tébolyodott helyzetben.

88

Voltak azért pillanatai, amikor megtorpant, és félig-meddig magára eszmélt. Mire jutottam! -

gondolta megütközve ilyenkor. - Mire jutottam! Mint minden férfi, akiben a természettől való kiválóság arisztokratikus érdeklődést ébreszt saját származása iránt, megszokta, hogy életének eredményeinél és sikereinél őseire gondoljon, lelkében megbizonyosodjék azoknak jóvá-

hagyásáról, megelégedéséről, azoknak kikényszerített becsüléséről. Most, itt is, rájuk gondolt, ennek a tilalmas élménynek a hálójában, ily egzotikus érzelmi kicsapongások kábulatában, az ő rátarti önfegyelmükre, becsületes férfiasságukra gondolt, és búterhesen mosolygott: mit mondanának? De igaz, mit szóltak volna az ő egész életéhez, amely az övéktől az elfajultságig különbözött, a művészet igájába hajlott életéhez, amelyről régen, ifjú fővel, elődeinek polgári észjárásával, maga is oly csúfondáros vallomásokat hangoztatott, s amely alapjában véve annyira hasonlított az övékhez! Ő is szolgált, ő is katona volt és hadfi, mint annyiuk - mert a művészet háború volt, őrlő harc, amit a mai ember nem bír soká. Ez az élet csupa önmegtagadás, „csakazértis”, kemény, állhatatos, önmegtartóztató élet, amelyből ő a kor szelíd heroizmusának jelképét alakította ki - szerette férfiasnak, szerette bátornak mondani, s kezdte úgy látni, hogy Erósz, ki őrajta uralkodik, az ilyen élethez valahogy különösképpen illik és vonzódik. Vagy nem a legvitézebb népeknél állott-e mindig a legnagyobb tekintélyben, sőt nincs-e írva, hogy városaikban a vitézség folytán virágzott? Az ősidők hány meg hány daliája hordta önként a jármát, mert semmit sem tekintettek lealázónak, ami az istentől jött, és mindaz, ami, ha más célzattal történik, gyávaság megvetett jelének számított volna: térdre omlás, esküdözés, kérlelés és rabszolgaalázat - szerelmesnek nemhogy szégyenére vált, hanem inkább dicsőségére.

Így alakult ki az igézetben gondolkodása, így keresett támaszt méltósága megőrzésére.

Ugyanakkor állandóan makacsul fürkésző figyelemmel szemlélte a Velence belsejében kavargó szennyet - környezetének kisiklását, mely homályosan összefolyt szívének kalandjával, s amely bizonytalan, zavaros reménységekkel táplálta szenvedélyét. Mindenáron újat és biztosat akarván tudni a baj állásáról és elharapódzásáról, fölkutatta a város kávéházaiban a hazai újságokat, mert a szálló halljából napok óta eltűntek az olvasóasztalról. Állítások és helyre-igazítások váltakoztak bennük. A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták. Figyelmeztető óvások, tiltakozások jelentek meg elszórtan az olasz hatóságok veszélyes játékával szemben.

Bizonyosságot szerezni nem lehetett.

A magános férfi azonban különös jogcímet támasztott arra, hogy részese legyen a titoknak, és látva, hogy mégis kirekesztik belőle, abban keresett bizarr elégtételt, hogy a beavatottakat fortélyos kérdésekkel támadja meg, és a hallgatásra kötelezetteket nyílt hazugságra kényszerítse. Egy napon a nagyteremben reggelizés közben így vonta kérdőre az üzletvezetőt, aki franciás zsakettben, köszöngetve és ellenőrizve járkált a vendégek között, és Aschenbach asztala mellett is megállott egy-két szóra. Voltaképpen miért, kérdezte a vendég hanyagul, odavetőleg, mi az ördögnek fertőtlenítik egy idő óta Velencét?

- Ez nem más - hangzott az óvatos válasz -, mint a rendőrség intézkedése, s arra szolgál, hogy kötelességszerűen s idejében megelőzzenek mindenféle közegészségügyi zavart és kellemetlenséget, amit az erjesztő és rendkívüli meleg időjárás fölidézhetne.

- A rendőrséget dicséret illeti - felelte Aschenbach; és néhány meteorológiai megjegyzés után az üzletvezető ajánlotta magát.

Még ugyanaznap, az esti étkezés után történt, hogy kis velencei utcai daltársulat szólalt meg a szálló előtti kertben: két férfi, két nő. Egy ívlámpa vasoszlopához dőltek, és fehéren megvilágított arcukat fölfelé, a nagy terasz felé fordították, ahol a kávét és hűsítőket szürcsölő

89

vendégek élvezték a népies produkciót. A szálló személyzete: liftesfiúk, pincérek, irodai alkalmazottak fülelve jelentek meg a hall ajtóiban. A buzgón és alaposan élvező orosz család nádszékeket állíttatott föl a kertben, hogy közelebb legyen az előadókhoz, és hálásan ült ott félkörben. Gazdái mögött, turbánszerű fejkötőben, állt az öreg szolgáló.

Mandolint, gitárt, harmonikát és egy nyivákoló hegedűt működtettek a koldusvirtuózok.

Hangszeres közjátékok váltakoztak énekszámokkal, amikor is a fiatalabbik nő éles és sikongó hangja társult az édesen falzettező tenorral epedő szerelmi kettősbe. De igazi talentumnak és a társaság fejének határozottan a másik férfi látszott, aki a gitáron játszott, egy bariton-buffószerű alak, aki, bár hangja alig volt, mimikai ügyességről és feltűnő komikai erőről tanúskodott. Nagy hangszerével a karján többször kivált a többiek csoportjából, és ágálva nyomult az emelvény felé, ahol bátorító kacagással hálálták meg garabonciádáit. Főképp a kertben ülő oroszokat bájolta el a déli ember nagy mozgékonysága, és tapssal, hangos szóval biztatták, hogy egyre több merészséggel és otthonossággal tegyen ki magáért.

Aschenbach a korlátnál ült, és ajkait olykor szódavizes gránátalmalével hűsítgette, amely rubinvörösen csillogott előtte a pohárban. Idegei mohón szívták be a dudorászó hangokat, az útszéli, nyögdécselő melódiákat, mert a szenvedély eltompítja a válogatós ízlést, és komolyan elmerül olyan érzéki ingerekbe, amelyeket józan állapotban humorral fogadna, vagy kelletlenül visszautasítana. Arca megmerevedett a komédiás ugrálása láttára, s már fájó mosolyra rándult. Hanyag tartásban ült ott, mialatt figyelme titkon a végsőkig feszült, mert hat lépésre tőle Tadzio dőlt a kőkorláthoz.

Fehér, öves ruhájában, amelyet néha ebédhez viselt, magától értetődő, vele született gráciával állt ott, lábait keresztbe rakta, jobb kezét csípőre tette, és olyan arckifejezéssel nézett a vásári nótázókra, melyen alig volt mosoly, csak halvány kíváncsiság, valami udvarias érdeklődés.

Olykor egyenesre húzta ki magát, és mellét megfeszítve, két karjának szép lendületével fehér zubbonyát meghúzta a bőröv alatt. Olykor meg (s ezt diadallal, megrészegedő elmével, amellett mégis borzadozva látta az öregedő férfi) bal válla fölött tétovázóan, óvakodva, vagy pedig, mintha csak meglepetésre dolgozna, gyorsan és hirtelen, imádója felé fordította a fejét.

Szemébe nem láthatott, mert valami becstelen szorongás arra kényszerítette a megtévelyedettet, hogy szemét félősen lesüsse. Hátul, a teraszon, a Tadzióra őrködő nők ültek, és szerelmese ott tartott, hogy félnie kellett, hogy feltűnést kelt, és gyanúba fogják, sőt több ízben szinte dermedten hallotta a strandon, a szálló halljában és a Szent Márk téren, hogy Tadziót visszahívják a közeléből, hogy igyekeznek tőle távol tartani - és rettentő sértést érzett ki ebből, amely addig nem ismert kínok között sanyargatta büszkeségét, és amelyet visszautasítani tiltotta a lelkiismerete.

Ezalatt a gitáros önmagát kísérve szólózni kezdett, egy több strófás, akkoriban Itália-szerte fölkapott utcai nótát adott elő színpadiasan domborítva, s az egész társaság az összes hangszerekkel együtt zengte vele a refrént. A vékonypénzű, sovány, kiaszott képű legény társaitól külön, betyárosan hetyke tartásban állt a kavicson, silány posztó nyakravalója mögül kibuggyant vörös hajának egy csomója, és a húrok pengő szavára éles recitálással hajigálta föl tréfáit a teraszra, mialatt a nagy erőlködéstől homlokán kidagadtak az erek. Nem volt velencei típus, inkább a nápolyi bohócok fajtájából való, félig selyemfiú, félig komédiás, durva és vakmerő, veszedelmes és mulattató. Végtelenül ostoba szövegű nótája az ő szájában, az ő arc-

és testmozdulataival, ahogyan kacsingatott és a nyelvével csettintgetett, valami kétértelmű, határozatlanul megbotránkoztató jelleget kapott. Sportingének puha gallérja mögül, amelyet különben városias ruhájához viselt, kimeredt sovány nyaka a föltűnően nagy, csupasz hatású ádámcsutkával. Tömpe orrú, sápadt, bajusztalan arcából bajosan lehetett a korára következtetni, sűrű barázdákban szántotta föl azt a sok fintor és fajtalanság, és mozgékony szájának 90

vigyorgásától furcsán elütött a kettős ránc, amely dacosan, fennhéjázóan, szinte vadul húzódott vöröses szemöldökei közt.

Ám igazában az kötötte le a magányos férfi mélységes figyelmét, hogy úgy vette észre, mintha ez a gyanús figura magával hordaná a saját gyanús légkörét is. Valahányszor ugyanis a refrén újra fölhangzott, az énekes mókásan üdvözlő kézlóbálással groteszk körsétába kezdett, közvetlen Aschenbach helye előtt haladva el, s ilyenkor ruháiról és testéről erős karbolszag gomolygott a terasz felé.

Kupléja végeztével pénzt kezdett beszedni. Az oroszokon kezdte, akik feltűnő készséggel adtak, aztán fölment a lépcsőkön. Amilyen szemtelenül viselkedett a produkció közben, olyan alázkodó volt idefönn. Görnyedező háttal, tréfás hajbókolással lejtett el az asztalok között, álnokul alázatos mosollyal villogtatta meg erős fogait, s a két ránc még ott fenyegetőzött vörös szemöldei közt. Kíváncsian s némi utálattal vizsgálgatták a vendégek az idegenszerű, koldult pénzből tengődő alakot, s ujjheggyel csippentették a süvegbe a pénzt, óvakodva az érintésétől.

A fizikai távolság megszűnése a komédiásnép és a rendes emberek közt, ha mégoly nagy volt is a mulatság, mindig bizonyos zavarral jár. Érezte ezt a bohóc, és nyavalygó alázkodásában bocsánatkérés volt. Odament Aschenbachhoz, és vele együtt a szag, amely a körülötte ülők közül, úgy látszik, senkit sem ejtett gondolkodóba.

- Hallod-e - szólt a magányos vendég félhangon és szinte gépiesen -, Velencét fertőtlenítik.

Minek az?

A bohóc rekedten felelt:

- A rendőrség miatt van! Ez a szabály, uram, ilyen hőségben és sirokkóban. A sirokkó hatása nyomasztó. Nem tesz jót az egészségnek...

Úgy beszélt, mint aki csodálkozik, hogy lehet ilyesmit kérdezni, és a tenyerével jelezte a sirokkó nyomasztó hatását.

- Így hát nincs baj Velencében? - kérdezte Aschenbach halkan a fogai közt. A bőrnyés arc bohókásan elképedt grimaszt vágott.

- Baj? Már hogy micsoda baj? A sirokkó talán baj? Vagy a mi rendőrségünk baj? Tréfálni méltóztatik! Baj? Már hogyisne! Óvatossági rendszabály, hisz tetszik tudni! Rendőrségi intézkedés a nyomasztó időjárás ellen... - hadonászott a kezével.

- Helyes - szólt ismét kurtán, halkan Aschenbach, és aránytalanul nagy pénzdarabokat vetett hamar a kalapba. Aztán szemével intett az embernek, hogy mehet. Ez vigyorogva, hajlongva szót fogadott. De alig ért a lépcsőhöz, két szállodai alkalmazott csapott le rá, és egészen az arcához hajolva, suttogó keresztkérdések közé fogták. Vállat vont, bizonykodott, esküdözött, hogy nem járt el a szája; jól lehetett látni. Elengedték, visszatért a kertbe, s miután az ívlámpa alatt társaival rövid megbeszélést tartott, hálából még egy búcsúnótába fogott.

Az író nem emlékezett, hogy ezt a dalt valaha hallotta volna; érthetetlen dialektusban pattogó sláger volt, melynek kacagó refrénjébe teli torokkal vágott bele a banda. Itt elmaradt a szöveg, valamint a hangszerkíséret, és nem maradt meg más, mint a némileg ritmikusan tagolt, de rendkívül természetesen ható kacaj, melynek csalódásig élethű hangosságában főképp a tehetséges szólista tűnt ki. Miután a művészi távolság közte és a vendégek közt helyreállt, ismét beletalált előbbi szemtelen modorába, és a terasz felé harsogó műnevetése gúnykacaj volt. Már a strófa szöveges részének vége felé is ellenállhatatlanul csiklandozó ingerrel küszködött. Hangja el-elcsuklott, szinte sírt, kezét szájára tapasztotta, felhúzta a vállát, és adott pillanatban fölüvöltött, kipukkant belőle a féktelen kacaj, olyan igazán, hogy ragadóssá lett, és kiterjedt a hallgatókra és így a teraszon is valami tárgyatlan és csakis önmagából 91

táplálkozó derű harapódzott el. Ettől aztán az énekes kétszeres kedvet kapott. Térde meg-rogyott, csapdosta a combjait, az oldalát fogta, ki akart bújni a bőréből, már nem is nevetett, sikoltozott; ujjal mutatott fölfelé, mintha semmi nem lenne komikusabb, mint ott fönn a kacagó társaság, és végül is az egész kert, az egész veranda nevetett, le a pincérekig, a liftesfiúkig és az ajtókban ácsorgó háziszolgákig.

Aschenbach már nem dőlt hátra a székén, hanem kiegyenesedve ült, mintegy menekvésre vagy védekezésre készen. De a kacaj, a hozzá fölözönlő kórházszag és a szép fiú közelléte álomvarázst font köréje, amely széttéphetetlenül, lerázhatatlanul hálózta be agyát és érzékeit.

Az általános mozgásban és szórakozásban át mert pillantani Tadzióhoz, és ekkor észrevehette, hogy a szép fiú viszonozza a pillantását, szintén komoly marad, szakasztott úgy, mintha magatartását és arckifejezését a másikhoz igazítaná, és mintha az általános hangulatnak, minthogy a másik kivonta magát alóla, nem lenne rajta hatalma. Ez a gyermekes és jelentőségteljes alkalmazkodás olyan lefegyverző, lenyűgöző volt, hogy az ősz hajú férfi alig állta meg, hogy kezébe ne temesse arcát. És úgy tetszett neki, mintha Tadzio koronként való fölegyenesedése és föllélegzése elszorult keblének sóhaját jelentené. Beteges, aligha fog megöregedni, gondolta ismét a felszabadult vágy és mámor tárgyilagosságával; és szíve tele lett tiszta aggódással s ugyanakkor fékevesztett diadallal.

A velenceiek közben elhallgattak, és indulóban voltak. Tetszés kísérte őket, és vezetőjük nem mulasztotta el, hogy távozás közben néhány tréfát meg ne eresszen. Kaparászott a lábával, csókot hintett a kezével, s mikor ezen nevettek, annál buzgóbban csinálta. Mikor társai már kívül voltak, még úgy tett, mintha háttal nekiütköznék egy lámpaoszlopnak, és látszólag fájdalmában meggörbülve sompolygott a kapuig. Ott végre hirtelen eldobta a szerencsétlen flótás tréfás maszkját, fölegyenesedett, nem, ruganyosan fölpattant, a teraszon ülőkre szemtelenül nyelvet öltött, és eltűnt a sötétben. A fürdői társaság szétoszlott; Tadzio már rég nem állt ott a korlát előtt, de az író a pincérek kelletlen pillantásai közt még sokáig ült a kis asztalnál, maradék gránátalma-szörpje mellett. Leszállt az éj, telt az idő. Szülei házában, sok-sok éve volt egy homokóra - egyszerre újra látta a törékeny és sokat jelentő kis szerszámot, mintha csak ott állna előtte. Hangtalanul, finoman pergett a rozsdavörös színű homok az üveg szűkületén át, és mivel a felső mélyedésben fogytán volt, kis forgó örvény keletkezett ott.

Makacs kitartással már másnap délután újabb kísérletet tett, hogy színvallásra bírja a környezetét, és ezúttal a lehető legnagyobb sikerrel. Ugyanis a Márkus térről az ott levő angol utazási irodába lépett, s miután a kasszánál némi pénzt váltott, a bizalmatlankodó idegen ábrázatával a fatális kérdést intézte a kiszolgáló alkalmazotthoz. Gyapjúruhás, még egész fiatal brit volt, középen szétfésült hajjal, szorosan közel fekvő szempárral, lényében azzal a nyugodt szabatossággal, amely oly idegenül és furcsán hat a délvidékiek alamuszi fürgesége mellett.

Elkezdte:

- Semmi ok az aggodalomra, sir. Komoly jelentősége nincs az intézkedésnek. Ilyesmit gyakran elrendelnek, hogy kiküszöböljék a hőség és a sirokkó egészségtelen hatását... - De amint fölnéz, kék szeme találkozik az idegen pillantásával, mely kissé fáradtan és szomorúan, enyhe megvetéssel szegeződött az ajkaira. Ettől elpirult az angol.

- Ez a hivatalos magyarázat - folytatta csendben s kissé fölindultan -, amihez itt jónak látják ragaszkodni. Én megmondom önnek, hogy mi rejlik még mögötte. - Azután egyenes és tempós nyelvén megmondta az igazságot.

92

Az indiai kolera már évek óta egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az elterjedésre és vándorlásra. A Gangesz-delta meleg mocsarai szülték, a mefitikus párákkal támadt, abból a hasznavehetetlen bujaságú, ember nem lakta ősvilági szigetvadonból, ahol a bambuszbozótokban a tigris leskel, keletre Kínába, nyugat felé Afganisztánba és Perzsiába csapott át, és a karavánok fő forgalmi útjait követve, Asztrahánig, el egészen Moszkváig hurcolta borzalmait. De mialatt Európa reszketett, hogy a rém onnan szárazföldi úton vonulhat be, szíriai kereskedők nyomán csaknem egyidejűleg bukkant föl a Földközi-tenger számos kikötőjében; Toulonban és Malagában is fölütötte a fejét, Palermóban és Nápolyban tömegesen mutatta rút ábrázatát, és úgy látszott, egész Calabriában és Apuliában végképpen megvetette a lábát. A félsziget északi felét megkímélte. Ez év május közepén azonban Velencében ugyanazon nap folyamán egy hajóinas és egy zöldséges asszony kiaszott, feketés hulláiban fedezték föl a rettentő csírákat. A két esetet titokban tartották. De egy hét múlva tízre, húszra, harmincra szaporodott számuk, mégpedig különböző városrészekben. Egy osztrák tartománybeli férfi, aki néhány napi szórakozásra jött Velencébe, városkájába hazatérve félreismerhetetlen tünetek közt múlt ki, és így történt, hogy a lagúnák városát ért csapásról német napilapokba jutottak el az első hírek. A velencei elöljáróság válaszul kijelentette, hogy a város egészségi állapota soha jobb nem volt, és megtette a legszükségesebb elhárító intézkedéseket. De alighanem élelmiszerekbe jutott a métely, zöldségbe, húsba vagy tejbe, mert míg javában tagadták és leplezték, a halálos kór továbbharapódzott a szűk kis utcákban, és a szokatlan korán beütött nyári hőség, amely langyosra főzte a kanálisok vizét, különösen elősegítette a továbbterjedését. Sőt, úgy tetszett, mintha új életre támadt volna a kórság ereje, mintha erjesztő csíráinak életképessége és termé-

kenysége megkettőződnék. A gyógyulás ritka eset volt; száz beteg közül nyolcvan halt meg borzalmas halállal, mert a ragály a legnagyobb vadsággal lépett föl, és gyakran azt a leg-veszélyesebb formát öltötte, amelyet „száraznak” hívnak. Ennél a test a véredényekből tömegesen kiválasztott vizet még ki sem tudta hajtani magából. Néhány óra alatt elszikkadt a beteg, és görcsök közt, rekedt hörgéssel fulladt meg szurokszerűen nyúlósra vált vérében. Még jó annak, de ilyen kevés volt, akinél a betegség könnyű rosszullét után teljes önkívületbe csapott, amelyből többé nem volt fölébredés. Június elején csöndben megteltek az Ospedale Civico elkülönítő barakkjai, a két árvaházban fogytán volt a hely, és rémítően élénk forgalom támadt az új rakodópart és San Michele, a temetősziget között. De az általános károsodástól való félelem, az imént megnyílt képkiállítás a népkertben, az óriási veszteségek, amelyek pánik és rossz hírek esetén a szállókat, az üzleteket, az idegenekből élő egész, sokrétű iparágakat fenyegették - mindez súlyosabban esett latba a városban az igazságszeretetnél és a nemzetközi megegyezések tiszteleténél, emiatt a hatóságok kénytelenek voltak makacsul kitartani az agyonhallgatás és a letagadás politikája mellett. Velence legfőbb orvosi méltósága, egy nagyérdemű férfi, fölháborodva köszönt le tisztéről, és helyébe hirtelenében alkalmazkodóbb valakit toltak. A nép tudta ezt; és a felsőbbség korrupciója, szövetkezve a bizonytalansággal, a kóborgó halál okozta kivételes állapottal, az alsóbb rétegekben bizonyos erkölcstelen hajlamot ébresztett, napfényre csalta a bujkáló, antiszociális ösztönöket, melyek mértéktelenségben, cédaságban és bűnesetek szaporodásában nyilatkoztak meg. Tilalom ellenére esténként sok berúgottat lehetett látni: híre járt, hogy éjjel gonosz szándékú csőcselék veszélyeztette az utcák biztonságát: egyre-másra történtek rablótámadások, sőt gyilkosságok is, mert már két esetben bizonyult be, hogy a ragály állítólagos áldozatait saját rokonai méreggel tették el láb alól; és a ledérség ipara oly tolakodó és garázda formákat vett fel, amelyek itt eddig ismeretlenek voltak, és csak az ország déli részén és Keleten otthonosak.

Ezekről a dolgokról az angol kimondta a döntő szót.

- Jó lesz elutazni - mondotta -, inkább ma, mint holnap. Pár napnál tovább alig késhet a zárlat kihirdetése.

93

- Köszönöm - szólt Aschenbach, és kiment a hivatalból.

A téren borulatos fülledtség ült. Gyanútlan idegenek ültek a kávéházak előtt, vagy álltak, galambok rajában, a templom előtt, és nézték, amint a nyüzsgő, szárnyukkal csapkodó, tülekedő madárnép tenyerükből csipkedi a kukoricaszemeket. Lázas izgalomban, az igazság birtokában diadalmaskodva, undorító mellékízzel a szájában, fantasztikus borzalommal a szívében, magányosan őgyelgett a pompázó tér kőkockáin. Valami megtisztító és tisztességes cselekedeten törte a fejét. Megteheti, hogy ma estebéd után odalép a sokgyöngyös asszonyhoz, és elmondja neki, amit szó szerint kigondolt: „Engedje meg, madame, hogy idegen létemre egy tanáccsal, egy intelemmel szolgáljak önnek, amelyet a haszonlesés megvon öntől: utazzék el, de tüstént, Tadzióval és a leányaival! Velencében kiütött a járvány.” És akkor a csúfondáros istenség eszközének búcsúzóul fejére teszi a kezét, elfordul, és menekül ebből a mocsár-ból. De egyben érezte, hogy messze van attól, hogy ilyen lépésre komolyan elszánja magát.

Pedig ez visszatérítené, visszaadná önmagának; de aki magánkívül van, semmit sem utál jobban, mint hogy visszatérjen önmagába. Emlékezett a fehér építményre, rajta az alkonyatban sugárzó díszes föliratokra, amelyeknek átlátszó misztikumában egykor lelki szemeivel elmerült, aztán arra a különös vándorra, aki vénülő szívében fölébresztette a fiatalos vágyat a messziség, az idegenség után, s a hazatérés, a józanság, a robot, a mesterség gondolatára olyan undor fogta el, hogy arcának eltorzulása fizikai rosszullétet fejezett ki. „Hallgatni kell! -

suttogta indulatosan. - Hallgatni fogok!” Bűnrészességének, cinkosságának tudatától elbódult, miként a fáradt agy megmámorosodik kevéske bortól. Az istenverte, lezüllött város képe sivárul kápráztatta lelkét, és szétfolyó, értelmet meghaladó, de szörnyűségesen édes remé-

nyekre gyújtotta. Mi volt az a gyöngéd üdvösség, amelyről azelőtt egy pillanatra elábrándozott, ezekhez a várakozásokhoz képest? Mit jelentett neki még a Művészet, az Erény, szemben a Káosz szabadságával? Hallgatott, és ott maradt.

Ezen az éjszakán iszonyú álma volt - ha lehet álomnak nevezni azt az inkább testi, mint lelki élményt, amelyen a legmélyebb álomban, a legteljesebb függetlenségben és érzéki éberségben ment át ugyan, de mégsem úgy, hogy kívül az eseményeken, az űrben lebegve látta volna magát; nem, a színtér önnön lelke volt, a történések kívülről törtek be oda, ellenállását - mély, lelki ellenszegülését - erőszakkal legyűrve tiportak át rajta, és egész valóját, élete kultúráját semmivé váltan hagyták maguk mögött.

Félelemmel kezdődött. Félelemmel, kéjjel és elszörnyedt kíváncsisággal, hogy mi következik.

Éjszaka volt, érzékei éberen figyeltek; mert messziről tombolás, zsibongás, kavargó lárma támadt: recsegés-ropogás és tompa dörej, mellé visongó örömzaj és valami üvöltés elnyújtott

„ú” hangon - mindezt átszőtte és borzalmas-édesen túlzengte mélyen búgó, elvetemült és csökönyös szava a flótának, mely szemérmetlen tolakodással bűvölte el a szívet és az agyat.

De ő tudott egy szót, amely bátor homályosan, mégis nevet adott annak, ami jött: Az idegen isten. Füstölgő tűz gomolygott: most hegyvidéket látott, hasonlót a nyári lakát körülvevő

tájhoz. És megtépett fényben, fatönkök és mohos szirtomladékok közt, erdős bércről höm-pölygött lefelé a gomolyag: emberek, állatok rajzó, tomboló hordákban - testek, lángok, hangok tántorgó kavargása árasztotta el a síkot. Asszonyok, meg-megbotolva övükről lógó, földet súroló bőrköntösük szegélyében, fejüket üvöltve szegték hátra, s csörgődobot ráztak fölötte, szikrát hányó fáklyacsonkokkal és csupasz tőrökkel hadonásztak. Tekergő kígyókat ragadtak derékon, vagy ordítva két marokra fogták keblüket. Kecskeszarvas, kacagányos, gubancos testű férfiak nyakukat tekergették, karjukat, combjukat hányták, érctányérokat csattogtattak, dühösen doboltak, mialatt sima hátú fiúk lombdíszes karókkal bakkecskéket ösztökéltek, szarvukba csimpaszkodtak, és ugrálva, vihorászva taszigálódtak velük. És a mámoros csapat a lágy mássalhangzókból álló, elnyújtott ú-ban végződő nevet üvöltötte, ezt a szót, melynél édesebb és egyben szilajabb még sohasem volt - itt fölharsant a levegőben, 94

miként a szarvasbőgés, és amott ezernyi torok sivár diadalordítása verte vissza, táncra és kapá-

lózásra ingerelték vele egymást, soha véget nem érően. De mindezen áthatolt és uralkodott a mély, csalogató fuvolahang. Nem csalta-e őt is húzódozó figyeléséből szemérmetlen csökö-

nyösséggel az ünnepre, a mértéktelen, utolsó áldozatra? Tele volt undorral, tele félelemmel, tele becsületes akarattal, hogy a végsőkig védi a magáét az idegennel szemben, a megfontolt és fennkölt Gondolat ellenségével szemben. De a zaj, az üvöltés a bércfal százszorozó visszhangjában megnőtt, uralomra jutott, örvénylő tébollyá dagadt. Párák szédítették az agyát, a bakkecskék emésztő bűze, lihegő testek gőzölgése, poshadó vízlehelet, és hozzá még valami ismerős szag: sebek és ragály szaga. Szíve együtt dörömbölt a dobokkal, kavargott az agya, düh fogta el, elvakult, zsibbasztó gyönyör és lelke hajtotta, hogy álljon be az isten körtáncába.

Céda jelképet, óriási bálványt lepleztek le, és hordoztak fennen: erre még vadabbul tört föl a jelszó. Habzó szájjal tomboltak, parázna kézzel, buja mozdulatokkal izgatták egymást, röhögtek és nyöszörögtek, hegyes pálcáikat egymásba döfték, és nyaldosták a vért. De köztük, bennük volt már az álmodó, az idegen isten jobbágya. Igen, egy volt velük, amikor tépve, marva az állatokra vetették magukat, párolgó húscafatokat habzsoltak, s amikor a földúlt mohos talajon megkezdődött a végtelen elvegyülés, a nagy istenáldozat. És lelke a pusztulás fajtalan őrületét szívta magába.

Meggyötörten, ziláltán ébredt föl álmából a démon szerencsétlen rabja. Már nem félt az emberek figyelő tekintetétől; hogy fölkelti-e gyanakvásukat vagy se, nem törődött vele. De hisz azok szöktek is mind, elutaztak; a strandon sok sátor lett gazdátlan, az étkezőben egyre több asztal maradt üresen, s a városban idegent alig lehetett látni. Az igazság, úgy látszik, kiszivárgott, a pánikot az érdekeltek szívós összetartása sem tudta feltartóztatni. De a gyöngysoros hölgy övéivel itt maradt, akár mert a hírek még nem jutottak a fülébe, akár mert sokkal büszkébb és bátrabb volt, mint hogy meneküljön. Tadzio maradt: és a másiknak a szenvedély hálójában úgy rémlett néha, mintha a halálos riadalom minden zavaró életet eltávolíthatna körüle, és ő a szép fiúval egyedül maradhatna ezen a szigeten - mi több, ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.

Szerelmes nem vágyhat jobban, mint ő vágyott arra, hogy tessen, és gyötrő félelemmel gondolt rá, hogy talán hiába. Öltözködésébe egy-egy apró, fiatalos részlettel vitt derűt, drágaköveket hordott, illatszerekkel élt, napjában többször sok időt fordított a toalettjére, és kicsípve, fölcsigázott élénkséggel jelent meg az asztalnál. Az édes gyermek láttára, akiért odavolt, utálta a saját vénülő testét; szürke haja, kemény vonású arca miatt kétségbeesett szégyent érzett. Valami hajszolta, hogy fölüdítse és fölfrissítse testét; gyakori vendége volt a ház fodrászának.

Fésülködőköpenyben dőlt hátra a széken, s míg a fecsegő fürgén szépítgette, kínlódva nézte magát a tükörben.

- Őszülök - szólt tépett szájjal.

- Kissé - felelt a borbély. - A hiba ugyanis egy kis hanyagságban, külsőségek iránti közönyös-ségben keresendő, ami kiváló egyének könnyen érthető, de nem föltétlen dicséretes sajátsága, kivált ha meggondoljuk, hogy éppen ilyen egyénekhez nemigen méltó, hogy a természetes és a mesterséges kérdésében elfogultak legyenek. Ha egyes urak a kozmetikával szemben elfoglalt szigorú álláspontjukat logikusan a fogukra is kiterjesztenék, nem kis megütközést keltenének.

Elvégre ki-ki annyi idős, amennyinek észben, lélekben érzi magát, és előfordul, hogy az ősz haj valójában nagyobb hazugság, mint amilyen a becsmérelt korrektúra lenne. Ami önt illeti, 95

uram, önnek joga van a természetes hajszínéhez. Megengedi, hogy azt egyszerűen vissza-adjam önnek?

- Hogy lehet azt? - kérdezte Aschenbach.

Ekkor a szószátyár kétféle vízzel, tisztával és sötéttel mosta meg vendégének a haját, amitől fekete lett, mint fiatal korában. Ezután a sütővassal puha csigákba csavargatta, hátralépett, és gyönyörködött a művében.

- Most még azt kellene - így szólt -, hogy az arcbőrt kissé fölfrissítsük.

És mint aki nem bírja abbahagyni, nem győz eleget tenni, meg-megújuló buzgalommal vette sorra a különböző műveleteket. Aschenbach kényelmes ültében képtelen volt a védekezésre, sőt inkább izgatta, ami vele történt: látta a tükörben, amint szemöldöke egyre élesebben s egyenletesebben ívelődik, szemének árka megnyúlik, a fénye, pilláinak gyönge aláfestése következtében élénkebb lesz, hogy lejjebb, ahol azelőtt arcbőre barnás és petyhüdt volt, gyöngéd kárminpirosság dereng, imént még vértelen ajka megduzzad, mint az érett málna, arcán, száján a barázdák, szemén a ráncok eltűnnek a krémek megifjító rétege alatt - dobogó szívvel látta magát viruló ifjúnak. A kozmetikus végre megelégelte, és az effajta emberek szokása szerint alázkodó udvariassággal mondott köszönetet annak, akit kiszolgált.

- Lényegtelen javítás az egész - mondta, miközben az utolsó simításokat végezte Aschenbach külsején. - Most azután uraságod habozás nélkül beleszerethet valakibe.

Álomszerű bódulatban, boldogan, zavartan, ijedten távozott az író. Piros nyakravalója volt, széles karimájú szalmakalapja körül tarka pántlika futott.

Langyos viharszél támadt; gyéren hullongott az eső, de a levegő nedves volt és sűrű, tele a rothadás páráival. A füle körül csattogó, kattogó zúgás repesett, és a festék alatt lázas bőrű

férfiúnak úgy tetszett, mintha libegő rémek gonosz fajzata kergetőzne az űrben, tenger ádáz madárnépe, mely széttúrja, szétmarcangolja a halálra váró eledelét, és undoksággal szennyezi be. Mert a hőség elvette az étvágyát, és olyan képzelődést ébresztett, hogy az ételekbe a ragály mérge keverődött.

A szép fiú sarkában Aschenbach egy délután a beteg város kanyargós belsejébe vetődött.

Lassan már azt se tudta, hol jár, mivel a sikátorok, vizek, hidak, terecskék nagyon is egyformák, az égtájak felől sem volt már biztos, semmi másra nem ügyelt, csak hogy a vágyakozva hajszolt képet el ne veszítse szem elől, becstelen, kényszerű cselfogásokkal, a fal tövében, az előtte haladók háta mögé rejtőzve lopakodott előre, és soká nem vett tudomást a fáradtságról, a kimerültségről, ami a szenvedély, a folytonos izgalom miatt testén-lelkén erőt vett. Tadzio övéi mögött haladt, a nevelőnőt és az apácás leányokat többnyire előreengedte a szűk úton, egyedül ballagott, és sajátságos, alkonyszürke szemével olykor hátrapillantott, hogy meggyőződjék, vajon imádója követi-e még. Látta őt, és nem árulta el. Mámor fogta el erre a szerelmest, az esztelen szenvedély pórázán sompolygott tilalmas délibábja után - amely végül mégis faképnél hagyta. A lengyelek egy rövid, ívelt hídon mentek át, a boltozat hajlása eltakarta előle, és mire fölért, már sehol sem látta őket. Háromfelé nyomozott utánuk, egyenest és kétoldalt a keskeny és piszkos rakodópart mentén, de hiába. Kimerülten, csüggedten végre kénytelen volt fölhagyni a kereséssel.

Feje égett, testét tapadós verejték borította, nyaka reszketett, elviselhetetlen szomjúság gyötörte, körülnézett, keresett valamit, ami pillanatnyi enyhülést hozhat. Egy kis zöldségesbolt előtt kevés gyümölcsöt vett, túlérett, puha epret, és járás közben eszegélte. Elhagyott, elátkozott hangulatú, kicsiny tér nyílt meg előtte, ráismert, itt fogant meg benne a menekülés meghiúsult terve. Leült a tér közepén álló medence lépcsőjére, és fejét a kőpárkánynak 96

támasztotta. Csönd volt, fű nőtt a kövezet réseiben, hulladékok mindenfelé. A viharvert, rendetlenül magasló házak közt palota formájú volt az egyik, csúcsíves ablakai, kis oroszlános erkélyei mögött a Semmi lakozott. Egy másiknak a földszintjén patika volt. Meleg szél-rohamok olykor karbolszagot hoztak.

Ott ült ő, a mester, a nagyságra lendült művész, a „Nyomorult” szerzője, aki oly példásan tisztult formában mondott le a cigányerkölcsről és a zavaró mélységben járásról, aki megvonta rokonszenvét az örvénytől, és elvetette az elvetemültet, a magasröptű szellem, aki legyőzte a tudást, és túl minden irónián, megszokta a tömeg bizalmából ráháruló kötelességet, a hivatalosan elismert hírű, a nemesített nevű író, akinek stílusán diákok nevelkedtek, ott ült lehunyt pillákkal, melyek alól csak néha villant oldalvást egy-egy gúnyos, rögtön ijedten megbúvó pillantás, és petyhüdt, kozmetikai mesterkedéssel megduzzasztott ajkai egyes szavakat formáltak bóbiskoló agyának különös, álomlogikájú gondolataiból.

- Mert csak a Szépség, jól jegyezd meg, Phaidrosz, egyedül a Szépség isteni és látható egyben, s így hát az az Érzékelő útja, kicsi Phaidrosz, a művésznek az útja az Eszméhez. De hiszed-e vajon, kedvesem, hogy valaha bölcsességre és férfiméltóságra juthat az olyan, aki az érzékek útján törekszik az eszmeiségre? Avagy inkább az a hited (rád bízom a döntést), hogy ez a kies ösvény a veszedelem, tévelygés, a vétek útja, amely szükségképpen ingoványba visz? Mert tudnod kell, hogy mi, költők, a Szépség útját nem járhatjuk, csakis úgy, ha Erósz csatlakozik mellénk és szegődik vezetőnkül, és legyünk bár hősök a magunk módján és edzett lelkű

katonák, mégis asszonyokhoz vagyunk hasonlók, mert szenvedély tesz naggyá és szerelem, a mi örök vágyunk, ez a mi kéjünk és a mi gyalázatunk. Belátod-e hát, hogy mi, költők, sem bölcsek, sem fennköltek nem lehetünk? Hogy szükségképpen ingoványba jutunk, szükség-képpen ledérek és az érzés kalandorai maradunk? Stílusunk mesteri volta hazugság és bolondság, hírnevünk és dicsőségünk komédia, a tömeg bizalma irántunk fölöttébb nevetséges valami, a népnek, az ifjúságnak művészet útján való nevelése vakmerő, eltiltani való vállalkozás. Mert mit érhet az a nevelő, akiben vele született, javíthatatlan természetes vonzódás él az örvényhez? Megtagadnók, hogy méltók legyünk magunkhoz, de bárhová is fordulunk, magához von. Ilyképpen valahogy lemondunk a mindent feloldó megismerésről, mert a megismerésben, ó, Phaidrosz, nincs fenség és szigor; az tud, ért, megbocsát, gerinctelenül, formátlanul; húz az örvényhez, egy az örvénnyel. Ezt tehát vessük el határozottsággal, és ezentúl törekvésünk célja egyes-egyedül a szépség, más szóval az egyszerűség legyen, a nagyság és az új szigor, a másodlagos elfogulatlanság és a forma. De a forma és az elfogulatlanság, Phaidrosz, a mámorhoz és a kívánsághoz vezet, a nemes lelket talán az érzelem halálos bűnére viszi, amelyet saját szép szigora megvetéssel kárhoztat; az örvénybe, még az is az örvénybe ragad. Nekünk, költőknek, hidd el nekem, az örvény a sorsunk, mert mi fölszárnyalásra nem vagyunk képesek, csak kicsapongásra. És most, Phaidrosz, elmegyek, te maradj itt; csak amikor engem nem látsz, akkor eredj te is.

Néhány nap múlva Gustav Aschenbach, minthogy nem jól érezte magát, később indult el a fürdőhotelből, mint más reggelen. Szédülési rohamokkal küszködött, de ezek csak félig voltak testiek, és ugyanakkor vad félelem fogta el, a reménytelenség és a kiúttalanság érzése, amellyel nem volt tisztában, mire vonatkoztassa: a külvilágra-e vagy pedig saját valójára. A hallban nagy halom szállításra kész poggyászt vett észre, megkérdezett egy ajtónállót, kicsoda utazik, és válaszul azt a lengyel nemesi nevet kapta, melyet titokban rég kitudakolt. Megviselt arca meg se változott, mikor hallotta, csak kurtán fölütötte a fejét, mint aki olyasmit tud meg történetesen, amit nem kellene tudnia; aztán megkérdezte: „Mikor?” „Lunch után” - volt a válasz. Bólintott, és a tengerpartra ment.

97

Ott rideg volt a világ. A strand és a legszélső fövenypart közt elnyúló sima pocsolya remegve fodrozott hátrafelé. Őszies, kiélt hangulat borongott a nemrég színes-eleven, immár szinte elhagyott üdülőhelyen, ahol a homok rendben tartásával sem törődtek már. Gazdátlannak látszó fényképezőmasina állott nyurga háromlábon a víz mellett, a ráterített fekete posztó csapkodva repdesett a hideg szélben.

Tadzio három-négy megmaradt pajtásával játszadozott jobbkézt a családi vityillótól, és Aschenbach, aki úgy félúton a tenger és a fürdősátrak sora közt, térdeit betakarva pihent a heverőszéken, még egyszer megnézte őt. A nők, alighanem az útikészülődéssel lévén elfog-lalva, nem ügyeltek a játékra, amely féktelenkedéssé fajult. Jasu, a tömzsi fiú, akinek pomádés fekete haja, öves ruhája volt, egy marék homokot kapott a képébe, amitől fölingerülve és elvakulva birokra kelt Tadzióval, aki szebb, de gyöngébb lévén, csakhamar alulmaradt. De mintha az elnyomottban a szolgai hűség kegyetlen durvaságba csapna át, hogy bosszút álljon a hosszú rabságért, a győztes még akkor sem engedte el a legyőzöttet, hanem a hátára térdelt, és arcát sokáig a homokba nyomkodta, úgyhogy Tadziót, aki a küzdelemben amúgy is kimerült, fulladás fenyegette. Görcsösen iparkodott lerázni magáról a terhet, egy-egy pillanatra azt is egészen abbahagyta, és csak néha rándult egyet. Aschenbach már rémülten föl akart ugrani, hogy kimentse, amikor a kis erőszakos elbocsátotta a zsákmányt. Tadzio halálsápadtan félig fölemelkedett, és fél karjára támaszkodva percekig mozdulatlanul, zilált hajjal, elboruló szemmel ült. Azután egészen fölállt, és lassan elbandukolt. Előbb vidáman szólongatták, aztán megszeppenve kérlelték; nem hallotta. A fekete kamasz, aki nyilván rögtön megbánta vadságát, utánaszaladt, és ki akarta békíteni. Egy vállrándítás visszatérítette. Tadzio rézsút lement a vízhez. Mezítláb volt, és piros öves, csíkos vászonruháját viselte.

A víz szélén lehajtott fővel megállott, lába hegyével alakokat rajzolt a nedves homokba, aztán a sekélyesbe ment, amely ott sem ért a térdéig, ahol a legmélyebb volt, lassan lépkedve gázolt át rajta, el a fövenypartig. Ott a messzeségbe néző arccal állt egy pillanatig, aztán a hosszú és keskeny csupasz földcsíkon lassan elindult befelé. Közte és a szárazföld közt a széles tócsa; roppantul különvált és senkihez nem tartozó jelenség volt, amint büszke szeszélyből elsza-kadva társaitól, röpködő hajjal járkált ott kinn a tengerben, a szélben, a határtalan külvilág küszöbén. Ismét megállott, hogy széjjeltekintsen. És hirtelen, mint egy emlék, egy sugallat hatása alatt, kezét csípőre téve, felsőtestével szép ívben hátrafordult, és a válla fölött a partra nézett. Az író ott ült és bámult, mint valamikor, amidőn arról a küszöbről röppent szemébe ez az alkonyszürke tekintet. Feje a szék támláján lassan követte az ott künn lépkedőnek mozgását: most fölemelkedett, mintegy a pillantás felé, aztán a mellére bukott, úgyhogy szemei alulról néztek föl, amitől arcán petyhüdt, magába mélyedt, réveteg kifejezés jelent meg. Neki pedig úgy rémlett, hogy a sápadt, bűbájos pszichagógus ott künn rámosolyog, feléje int; mintha kezét csípőjéről levéve kifelé mutatna, kilibegne az ígéretes végtelenségbe. És mint már annyiszor, fölállott, hogy nyomon kövesse.

Percek múltak el, míg végre segítségére siettek. Oldalt csúszott le a székről. A szobájába vitték. És még ugyanaznap kegyeletes megdöbbenéssel vette hírül a világ, hogy meghalt.

98

ÚR ÉS KUTYA

IDILL

HERR UND HUND

EIN IDYLL

1918

FORDÍTOTTA

SÁRKÖZI GYÖRGY

BAUSÁN FELBUKKAN

Ha a szép tavasz nevéhez méltónak mutatkozik, és ha előző nap idejében nyugovóra tértem, s ennélfogva a madarak csivitelése föl tud ébreszteni, szeretek kimenni még reggelizés előtt, kalap nélkül egy félórára a szabadba, a ház előtt húzódó fasorba vagy a távolabbi vidékre is, hogy a friss reggeli levegőből szippantsak néhányat, és mielőtt elragad a munka, részt vegyek egy kevéssé a korai tiszta órák örömeiben. A kapuhoz vivő lépcsőkön kéthangú füttyentést hallatok, mely alaphangból és egy mély kvartból áll, ahogy Schubert befejezetlen szimfó-

niájának második tétele kezdődik - ez a jeladás körülbelül egy kéttagú nevet kiáltó hívogatással egyértékű. Már a következő pillanatban, miközben továbbhaladok a kertajtó felé, a távolból előbb alig hallhatóan, majd gyorsan közeledve s egyre kivehetőbben finom csilingelés hangzik föl, mint amikor egy adóérem egy nyakörv fémveretéhez ütődik; és ha megfordulok, látom, amint Bausán vágtatva fordul be a ház hátulsó sarkán, és egyenesen felém rohan, mintha föl akarna borítani. Alsó ajkát kissé elhúzza erőlködésében, úgyhogy alsó állkapcsának két-három elülső foga kilátszik, és pompás fehérséggel villog a reggeli napvilágban.

Házából jön, mely ott áll hátul az oszlopokon nyugvó veranda alatt, és amelyben, amíg kéttagú füttyentésem viharos élénkségre nem indította, a változatosan töltött éj után rövid reggeli szendergésében hevert. A kutyaház durva anyagú függönnyel van fölszerelve és szalmával kibélelve, ez az oka, hogy egy-két szalmaszál Bausán fekvéstől borzas szőréhez tapad, vagy éppen lábujjai közé szorul: s ez a látvány engem mindig az öreg Moor grófra emlékeztet, ahogyan egy rendkívül akkurátus elképzelésű előadáson láttam, amint két szegény lábának trikós ujjai közt egy-egy szalmaszállal száll alá az éhezés tornyából. Önkéntelenül félreállok a felém száguldó elől, védekező helyzetbe, mert látszólagos szándéka, hogy a lábam közé rohanjon és földöntsön, nagyon meggyőzően hat. Az utolsó pillanatban azonban, közvetlenül az összeütközés előtt, lefékezi magát, és félrekanyarodik, ami egyrészt testi, másrészt szellemi önuralmának bizonyítéka; és most hangtalanul - mert mély és kifejező hangját nagyon takarékosan használja - kerge köszöntőtáncba kezd körülöttem, amely topogásból, teste kígyózó összehúzódásából és mértéktelen farkcsóválásból áll - s ez nem szorítkozik e célra rendelt kifejező tagjára, a farkára, hanem teljes hátsófele egészen a bordákig részt vesz benne

-, áll továbbá lökésszerű, pattogó ugrásokból a levegőbe és saját tengelye körüli forgásból -

mindezeket a mutatványokat pedig csodálatosképpen szeretné elrejteni tekintetem elől, mert akárhová fordulok, mindig az ellenkező oldalra kerül. Mégis abban a percben, hogy lehajolok, egy ugrással hirtelen mellettem terem, s vállát lábszárcsontomhoz szorítva, szoborként megáll: ferdén hozzám támaszkodva áll, erős talpát földnek feszíti, képét az enyém felé emeli, úgyhogy alulról fölfelé tekint szemembe, s miközben félhangos, jóságos szavakkal megveregetem 99

lapockáját, mozdulatlansága ugyanazt a feszültséget és szenvedélyt árasztja, mint előbbi kergesége.

Rövid szőrű német vizsla Bausán, ha ezt a meghatározást nem vesszük túlságosan szigorúan, hanem egy csipetnyi túlzással értjük; mert tökéletes és minden apró szabálynak megfelelő

vizslának tulajdonképp nem nevezhető. Ehhez egyrészt talán kisebb a kelleténél - igen, ezt hangsúlyozni kell, határozottan kisebb, mint általában a vizslák, no meg elülső lábai sem egészen egyenesek, hanem kissé kifelé görbülnek, ami a tiszta tenyészetű ideálnak szintén csak nagyjából felel meg. Némi hajlam a „lebernyegre”, azaz arra a nyakon lötyögő ráncos bőrképződésre, ami a kutyáknak olyan méltóságos kifejezést ad, pompásan áll neki; de kérlelhetetlen bírálók ezt is hibaként kifogásolnák, mert vizslánál, úgy hallom, a nyak bőrének simán kell feszülnie. Bausán színezése nagyon szép. Bőre rozsdabarna alapon fekete csíkos.

De sok fehér is keveredik belé, a mellén, lábfején és hasán határozottan ez dominál, míg a tömpe orr mintha egészen feketébe volna mártva. Széles feje tetején, valamint hűvös, leffegő

fülén is szép, bársonyos mintát alkot a fekete a rozsdabarnával, és külsejének legszebb dísze az a bojt, pamat vagy kunkor, amelybe mellén a fehér szőr összesodródik, és amely régi mellvértek tüskéjéhez hasonlóan egyenesen előremered. Különben szőrének kissé önkényes színpompája is, „szabálytalannak” számít annak szemében, aki a faji törvényeket a személyi értékek fölé helyezi, mert a klasszikus vizsla lehetőleg egyszínű vagy váltakozó színű

foltokkal ékes, de nem lehet csíkozott. Legfőbb akadálya pedig Bausán mereven osztályozó besorolásának bizonyos konya szőrzet a szájzugban és orra alsó felén, amelyet nem minden jog nélkül bajusznak vagy pofaszakállnak is lehetne ítélni, és amely, alaposabban szemügyre véve, többé-kevésbé a pincsi vagy snaucer típusára emlékeztet.

De vizsla ide, pincsi oda, Bausán szép és derék állat mindenképp, amint ott áll feszesen térdemhez támaszkodva, és mélységes odaadással fölnéz rám! Kivált a szeme szép, szelíd és okos, ha talán kissé üvegesen dülledt is. Írisze rozsdabarna - olyan, mint a szőre; de tulajdonképpen csupán keskeny karika, a tükrös, fekete pupilla hatalmas kitágulása folytán, és másfelől színe a szem fehérjébe olvad, mintegy úszva benne. A fej kifejezése az értelmes megbízhatóság kifejezése, erkölcsi lényének férfiasságát hirdeti, amit testalkata fizikai téren is megerősít: a domború mellkas, amelynek simán és rugalmasan feszülő bőre alatt a bordák erősen kirajzolódnak, a behúzott horpasz, az idegesen erezett láb, a kemény és jó formájú lábfej - mindez derekasságról és férfias erényről beszél, paraszti vadászvérről, mert a vadászó és vizslató természet Bausán fölépítésében mindenekelőtt való, igazi vizslakutya, az én véleményem szerint, jóllehet bizonyosan nem gőgös beltenyésztés eredményeképp jött a világra; és éppen ez lehet a különben meglehetősen zavaros és hiányos logikájú szavak értelme is, amelyeket hozzá intézek, miközben megveregetem lapockáját.

Ott áll és néz, hanglejtésemre figyel, melyet átitat léte határozott méltánylásának akcentusa, s ezt megszólításomban érvényre is juttatom. És hirtelen, fejét előrelökve és száját gyorsan kinyitva-becsukva, arcom felé kap, mintha le akarná harapni az orrom, s ez a némajáték, amely nyilván felelet a szavaimra, rendesen arra késztet, hogy nevetve hátrahőköljek, amit Bausán előre tud. Mintegy csókvetés ez, félig gyengédségből, félig ingerkedésből, olyan testgyakorlat, amely kiskorától szokása, holott elődeinél sohasem figyeltem meg. Különben nyomban farkcsóválással, rövid hajlongással és zavartan vidám arccal kér bocsánatot a bizalmaskodásért. És ezután a kerti kapun át a szabadba lépünk.

A tengeréhez hasonló zúgás vesz körül bennünket: mert házam csaknem a folyó partján van, s a gyors, rohanó és lapos parti lejtőn habzó folyótól csupán a jegenyefasor, ráccsal körülvett, fiatal juharral beültetett rétsáv és egy emelkedettebb út választja el, melyet hatalmas rezgő

nyárfák szegélyeznek, fűzfaszerűen nőtt bizarr óriások, melyeknek fehér, termékenyítő gyapja 100

június elején az egész környéket behavazza. Följebb a folyón, a város irányában, hidászok gyakorolják a hajóépítést. Ide hangzanak nehéz, csizmás lépteik a deszkákon és a parancs-nokok kiáltásai. A túlsó partról pedig az ipar zaja ér ide, mert ott, egy darabon házamtól lefelé, korszerűen kiterjesztett működési területen mozdonygyár van, melynek magas csarnokablakai egész éjszaka izzanak a sötétségen át. Szépen fényezett új gépek járják ott ide-oda próbaútjukat; néha egy gőzsíp hallatja sivító fejhangját, időről időre bizonytalan eredetű

tompa dübörgés reszketteti meg a levegőt, és számos gyárkéményből ömlik a füst, amelyet azonban a kedvező szél tovaűz a túlparti erdők fölött, és amely egyáltalában csak nehezen húzódik át a folyón. Így keverednek e táj külvárosi-félfalusi magánosságában az önmagába merülő természet hangjai az emberi serénykedés zajaival, s mindenek fölött ott lebeg a reggeli óra csillogó szemű frissessége.

A törvény szerint fél nyolc van, amikor így kisétálok, valójában tehát fél hét. Hátratett karral megyek a gyengéd napvilágban a jegenyék hosszú árnyékával csíkozott fasoron végig, a folyót nem látom innét, de hallom széles, egyenletes hömpölygését; halk suttogás kél a fák között, a dalos madarak átható csipogása, fuvolázása, csicsergése és jajongó trillái töltik be a levegőt, a nedveskék ég alatt keleti irányból halkan dagadó és apadó búgással egy repülőgép úszik föld és víz fölött, szabad pályáján merev gépmadár, és Bausán szép, elnyúló ugrásokkal gyönyör-ködteti szemem a bal felőli gyepcsík korlátja fölött ki és be. Csakugyan azért ugrik, mert tudja, hogy gyönyörködtet vele; többször is biztattam erre kiáltásokkal és a kerítést ütögetve, és megdicsértem, ha teljesítette kívánságomat; és most is csaknem minden szökkenés után odajön, hogy elmondjam, milyen bátran és elegánsan ugrik, mire még arcomhoz is fölpattan, és elhárító karomat bepiszkolja orra nedvességével. Ezenkívül azonban ezeket a gyakorlatokat gimnasztikus reggeli tisztálkodásként is végzi, mert borzasra feküdt szőrzetét ezzel a tornászással simítja le, és az öreg Moor rátapadt szalmaszálait ily módon hagyogatja el.

Jó ez a reggeli séta, az értelem megújul, a lélek megtisztul az éj gyógyító fürdője és hosszú Léthé-itala után. Erősödő bizalommal nézel elébe az előtted álló napnak, de jólesőn húzódozol is megkezdeni, egy rendkívüli, igénybe nem vett és gond nélküli órának ura álom és nappal között, amelyet erkölcsös életedért kaptál jutalmul. Egy szilárd, egyszerű, bonyodalom nélküli és szemlélődőn befelé fordult élet illúziója ringat el, az az illúzió, hogy egészen a magadé vagy; mert az ember szereti pillanatnyi állapotát, akár derűs, akár dúlt, akár békés, akár szenvedélyes, igazi, voltaképpeni és állandó életformájának tartani, és kiváltképp minden boldog

„ex tempore”17 pillanatát képzeletben azonnal szép szabállyá és törhetetlen megszokássá emelni, holott valójában arra van ítélve, hogy jóformán kapásból és erkölcsi értelemben egyik napról a másikra éljen. Most is, miközben a reggeli levegőt szívod, hiszel szabadságodban és tisztaságodban, holott tudnod kellene, és alapjában tudod is, hogy a világ kivetette rád hálóját, amelyben meg akar fogni, és hogy holnap valószínűleg ismét kilenc óráig fogsz feküdni az ágyban, ahová a lelkes szórakozástól fölhevülten s elködösödve két óra tájban kerültél. Lehet, hogy így van. De ma a józanság és koránkelés embere vagy, igazi gazdája annak a vadász-kölyöknek, aki éppen most ugrik át megint a rácson örömében, hogy ma vele és nem amott hátul a világgal akarsz élni.

Körülbelül öt percig megyünk a fasorban, odáig, ahol megszűnik a fasor lenni, és durva kavicssivatagként követi tovább a folyó futását; ezt is magunk mögött hagyjuk, és befordulunk egy széles és a fasorhoz hasonlóan kerékpárúttal szegett, de még kiépítetlen, finomabb kavicsozású útra, ez pedig jobbra, alacsonyan fekvő erdőparcellák között visz a lejtő felé, amely partvidékünket, Bausán életterét, kelet felől határolja. Azután áthaladunk egy másik, 17 Rögtönzés.

101

erdő s mező között nyíltan húzódó, szintén csak jövendőbeli úton, amely föntebb, a villamosmegálló felé, zárt sorú bérházakkal van beépítve; és egy meredek kavicsos út egy szép, fürdőparkszerű völgybe visz, amely azonban néptelen, mint ebben az órában az egész táj, s amelynek kanyargó s több helyen körönddé, csinos gyermekjátszóhellyé táguló útjait padok és tágas gyepágyak szegélyezik, ezeken pedig öreg, szép formájú fák állnak, mélyen lehajló koronával, úgyhogy a gyep fölött csak egy kicsiny darab látszik törzsükből: szilfák, bükkök, hársak és ezüstös füzek parkszerű csoportokban. Gyönyörködöm a gondozott kertben, melyben akkor sem sétálhatnék zavartalanabbul, ha az enyém volna. Semmi sem hiányzik innét. A kavicsos ösvények, melyek a környező gyepes lejtőkön lefelé futnak, még cementezett csatornákkal is el vannak látva. És a zöld fák között mély és derűs kilátás nyílik, melyet a távolban a kétoldalról letekintő villák egyike zár le architektúrájával.

Egy darabig itt sétálgatok az utakon, miközben Bausán, megrészegedve a tér örömétől, centrifugálisan oldalt döntött testtel, hancúrozva nyargal keresztül-kasul a gyepen, vagy nagy ugatással, amelyben fölháborodás és élvezet keveredik, üldöz egy madárkát, mely a félelemtől megbűvölten, vagy azért, hogy ingerelje, mindig közvetlen az orra előtt csapkod. Amikor azonban leülök egy padra, nyomban ő is ott terem, és a lábamon foglal helyet. Mert életének törvénye, hogy csak akkor rohan, ha magam is mozgásban vagyok, de amint letelepszem, hasonlóképp nyugalomra vágyik. Nincs semmi felismerhető szükségszerűsége ennek; de Bausán ragaszkodik hozzá.

Különös, meghitt és mulatságos érzés, hogy ott ül a lábamon, amelyet teste lázas melegével itat át. Derű és rokonszenv tölt el, mint csaknem mindig, ha társaságában vagyok. Egészen parasztosan ül, lapockáját kifelé tolva, míg lábfejeit egyenlőtlenül befelé fordítja. Ebben a helyzetben alakja kisebbnek és esetlenebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, és a fehér szőrpamat közben komikusan mered előre a mellén. De a méltóságosan hátraszegett fej és a feszült figyelem, melyet kifejez, kiegyenlíti a szép tartás fogyatékosságait... Csönd van, mert mindketten csöndben vagyunk. A folyó moraja csak tompán hatol idáig. Az apró, titkos moccanások körülöttünk megnőnek, és megragadják a figyelmet: egy gyík gyors zizzenése, egy madárhang, egy vakond ásása a lágy talajban. Bausán füle fölmered, amennyire a leffegő

fülek izomzata engedi. Fejét ferdén tartja, hogy hallását élesebbé tegye. És nedves fekete orrának cimpái szüntelenül, érzékeny szimatolással mozognak. Azután leheveredik, de közben nem hagyja oda lábamat. Profilját felém fordítva fekszik, a szfinx ősi, nyugalmas és állati-bálványszerű tartásával, fejét és mellét fölemelve, négy combját testéhez szorítva, lábát párhuzamosan előrenyújtva. Mivel kimelegedett, kinyitja száját, ezáltal arckifejezésének fegyelmezett okossága állatiassá oldódik, szeme pislogva elkeskenyedik; és fehér, egészséges szemfogai közt rózsapiros nyelv caffog elő hosszan.

HOGYAN JUTOTTUNK BAUSÁNHOZ

Egy megnyerőn tömzsi, fekete szemű leányasszony, aki erőteljesen növekvő s ugyancsak fekete szemű lánya segítségével Tölz közelében hegyi vendégfogadót vezet, közvetítette az ismeretséget Bausánnal, s általa szereztük meg. Ennek két éve, s a kutya akkor félesztendős volt. Anasztázia - ez a leányasszony neve - tudta, hogy Percynket, egy skót juhászkutyát és csöndes elmebajban szenvedő arisztokratát, akit előrehaladott korában kínos, csúf bőrbetegség támadott meg, agyon kellett lövetnünk, és azóta nem volt házőrzőnk. Ezért hegyi magasságból telefonon jelentette, hogy kosztban és bizományban tart egy kutyát, amelynél jobbat nem is kívánhatunk, és amely bármikor megtekinthető.

102

Így hát, mivel a gyerekek sürgettek, és a felnőttek kíváncsisága alig maradt az övék mögött, már a következő délután fölkapaszkodtunk Anasztáziához a hegyre, és a bérlőnőt ott találtuk meleg és tápláló gőzökkel telt tágas konyhájában, ahol csupasz, kerek alsókarral s födetlen nyakkal, pipacspiros, nedves ábrázattal főzte a vacsorát vendégeinek, miközben leánya, nyugodt szorgoskodással járva-kelve, kezére adta a szükségeseket. Barátságosan üdvözöltek bennünket; dicsérő elismerésben részesültünk, hogy a dolgot nem halogattuk soká, és hogy ilyen hamar fölkerekedtünk. Érdeklődve körülnéztünk, s Rézi, a leány, a konyhaasztalhoz vezetett bennünket, ahol is kezét térdére támasztotta, és néhány hízelgőn bátorító szót intézett az asztal alá. Mert ócska madzaggal az asztallábhoz kötözve valaki állt ott, akit eddig a helyiség félhomályában nem vettünk észre, s akinek megpillantására senki sem fojthatta volna vissza szánakozó nevetését.

Ő állt ott hosszú, roggyanó lábán, négy lábfejét egymáshoz húzva, farkát hátsó combjai közé vetve, görbe háttal, és reszketett. Nyilván félelmében reszketett, de inkább úgy hatott, mintha melegítő hús híján remegne, mert az egész lény puszta csontváz volt, bordák rácsa a hát-gerincen, rongy bőrrel behúzva és négy helyen aládúcolva. Fülét hátravetette - olyan helyzet, amely egy kutya képén nyomban kioltja az értelmes vidámság minden fényét, és ezen a különben még egész gyermeki ábrázaton e hatás oly tökéletes volt, hogy nem is fejezett ki mást, csak ostobaságot és nyomorúságot s a buzgó könyörgést elnézésért, és ehhez járult, hogy az, amit ma bajusznak s pofaszakállnak nevezhetnénk, akkor aránylag még sokkal erősebben ki volt fejlődve, és külső megjelenésének egész koldus voltára még a sanyarú bánat árnyát is rávetette.

Mindenki lehajolt, hogy hívogató és vigasztaló szavakkal forduljon e siralmas látvány felé. És a gyerekek sajnálkozó zsivajának közepette Anasztázia a tűzhely mellől megadta a kellő

felvilágosítást kosztosának személyére nézve. Egyelőre Lux a neve, és a legjobb szülők gyermeke, mondotta kellemes, komoly hangján. Az anyját maga is ismerte, és az apáról is csak jót hallott. Egy huglfingi gazdaságban született Lux, és tulajdonosai csak bizonyos körülmények miatt kínálják olcsón eladásra, amiért is elhozták hozzá, tekintettel házának nagy forgalmára. Eljöttek kis kocsijukon, és Lux csüggedetlenül futott a hátsó kerekek között, teljes húsz kilométert. Ő pedig mindjárt ránk gondolt, mert tudta, hogy keresünk egy jó kutyát, és majdnem bizonyos benne, hogy Lux meg fog felelni nekünk. Ha így látjuk mi is, valamennyi fél jól jár! Nekünk bizonyára sok örömünk telik majd benne, Lux a maga részéről sem áll tovább egyedül a világban, hanem kényelmes helyet talál, és végül ő, Anasztázia is megnyugodva gondolhat védence sorsára. Ne tévesszen meg bennünket, hogy most ilyen képet vág. Most az idegen környezet miatt zavart, és elvesztette önbizalmát.

Igen, de valószínűleg nem egészen voltak egymáshoz valók.

Dehogynem; mind a kettő kiváló állat volt. A legjobb tulajdonságok rejlenek ivadékukban, azért ő, Anasztázia, kezeskedik. Ezenkívül a kutya nincs elkényeztetve, és igénytelen, ami manapság szintén számít: eddig nem is evett mást, kizárólag csak krumplihéjat. Vigyük egyelőre haza próbára és kötelezettség nélkül. Ha úgy látjuk, hogy nem tudunk fölmelegedni iránta, visszaveszi, és visszafizeti a szerény árat. Ezt bátran mondhatja, és nem fél, hogy szaván fogjuk. Mert ahogy a kutyát ismeri, és bennünket ismer - tehát mindkét felet -, meggyőződése, hogy megszeretjük őt, és nem is gondolunk rá, hogy megváljunk tőle.

Még sok minden hasonlót mondott, nyugodtan, folyékonyan és kellemesen, miközben a tűzhelynél tett-vett, és a lángok néha varázslatszerűen fölcsaptak előtte. Végül maga is odalépett hozzánk, és két kézzel fölnyitotta Lux száját, hogy megmutassa szép, apró fogait, és valami okból rózsás, rovátkolt ínyét is. A szakszerű kérdésre, hogy vajon volt-e már szopornyicája, némi türelmetlenséggel jelentette ki, hogy erre nem tud felelni. És ami a nagyságot 103

illeti, amelyet el fog érni, épp akkora lesz, mint boldogult Percynk, mondta talpraesetten. Még sokat beszéltünk ide-oda, Anasztázia részéről sok meleg biztatás hangzott el, ami a gyermekek kérésében lelt támogatásra, a mi részünkről nagy volt a tanácstalanság, noha félig-meddig már megnyertek bennünket. Végül is rövid gondolkodási időt kértünk, amelyet meg is kaptunk, s azután elgondolkozva ereszkedtünk le a völgybe, benyomásainkat vizsgálgatva és latolgatva.

A gyermekeket természetesen megbabonázta a négylábú istencsapása az asztal alatt, és mi, felnőttek, hiába tettünk úgy, mintha megmosolyognánk gyenge választásukat és kritikátlansá-

gukat: a mi szívünkben is ott volt a tüske, és jól láttuk, hogy nagyon nehezünkre esne a szegény Lux képét kiirtani emlékezetünkből. Mi lesz vele, ha ellökjük magunktól? Milyen kezekbe jut? Egy titokzatos és szörnyű alak nyúlott föl képzeletünkben: a gyepmester, akinek undok hurkától a kert végében tisztes sírban pihenő Percyt a puskaműves néhány lovagi golyója mentette meg. Ha oda akarjuk vetni Luxot a bizonytalan és talán borzalmas sorsnak, akkor nem kellett volna ismeretséget kötni vele, és tanulmányozni bajszos-szakállas gyerek-arcát; mivel most már tudunk létezéséről, bizonyos felelősség terhel bennünket, amelyet csak nehezen és erőszakosan háríthatnánk el. Így történt, hogy már a harmadik nap ismét ott kapaszkodtunk az Alpok ama szelíd nyúlványán. A vásárlásra még nem voltunk elszánva. De éreztük, hogy a dolgok állása szerint aligha lesz más a vége.

Anasztázia és leánya ez alkalommal ott ültek a konyhaasztal keskenyebb oldalán egymással szemben, és kávéztak. Közöttük, az asztal előtt a kutya ült, ideiglenes nevén Lux - már akkor is ugyanúgy ült, ahogyan ma szokott, lapockáját parasztosan előretolva, lábfejét befelé fordítva, és nyűtt bőr nyakörve mögött virágcsokor volt, amely kétségkívül ünnepélyes színt adott megjelenésének, és némileg egy vasárnapi kalandot kereső parasztsuhanchoz vagy falusi vőlegényhez tette hasonlóvá. A fiatalabb kisasszony virágozta így föl - maga is népies pruszlikjának díszében - a beköltözés alkalmából új otthonába, amint mondotta. És anya és leánya egybehangzóan állították, hogy bizonyosra vették, hogy visszatérünk Luxunkért, éspedig éppen ma.

Ilyenformán már belépésünkkor lehetetlen és fölösleges volt minden további vita. Anasztázia a maga kellemes módján megköszönte a vételárat, amelyet kezébe számoltunk, s amely tíz márkát tett ki. Világos volt, hogy inkább a mi érdekünket tartotta szem előtt, mint a magáét, amikor megszabta ezt az árat: tudniillik, hogy elképzelésünkben szegény Luxnak határozott és számszerű értéket adjon. Ezt megértettük, és szívesen leróttuk az árat. Luxot eloldozták az asztallábtól, a madzag végét kezembe adták, és a legbarátságosabb jókívánságok és jóslások kísérték kivonulásunkat Anasztázia leányasszony küszöbén keresztül.

Nem volt épp diadalmenet, amelyben új társunkkal a mintegy egyórás utat hazafelé megtettük, ráadásul a vőlegény járás közben csakhamar elveszítette bokrétáját. A szembejövők tekintetéből derűt, de egyben gúnyos becsmérlést is olvastunk ki, amire még inkább megszaporodott az alkalom, amikor utunk a városkán át vitt, mégpedig hosszában. Csakhamar az is kitűnt, hogy Lux valószínűleg már régóta hasmenésben szenved, ami gyakori megállásra kényszerített a városiak között. Ilyenkor védelmezőn körülálltuk belső nyomorúságát, s közben arra gondoltunk, vajon nem szopornyica-e, aminek szomorú jeleit adja - de aggodalmunk fölösleges volt, amint a jövő megmutatta, s egyáltalában kitűnt később, hogy tiszta és szilárd szervezettel van dolgunk, amelyen járványok és betegségek mind a mai napig nem fogtak.

Amint megérkeztünk, előparancsoltuk a szolgálókat, hogy a családi szaporulattal ismeretséget kössenek, és szerény véleményüket is halljuk. Láthatólag készültek rá, hogy megcsodálják; miután azonban szemügyre vették, és olvastak tanácstalan arcunkban, nyers nevetéssel hátat fordítottak a szomorúan pislogó kutyának, és elhárító kézmozdulatokat tettek. Ezáltal megerősödve kételyünkben, hogy vajon megértésre talál-e náluk emberbaráti értelme a váltság-104

díjnak, amelyet Anasztázia követelt tőlünk, azt mondottuk, a kutyát ajándékba kaptuk, és Luxot a verandára vezettük, hogy tartalmas hulladékokból összeállított étkezési lakomával vendégeljük meg.

Bátortalanságában azonban mindent visszautasított. Megszaglászta a falatokat, amelyeket kínáltunk, de félénken lemondott róluk, képtelen volt bátran hinni benne, hogy sajthéj és csirkeláb neki lehet szánva. Ellenben nem utasította vissza az afrikkal töltött párnát, amelyet kényelmére készítettünk a folyosóra, és maga alá húzott lábbal pihent ott, miközben mi a belső szobákban megtanakodtuk és végérvényesen elhatároztuk, mi legyen a név, melyet a jövőben viselni fog.

Még a következő napon is vonakodott enni, azután egy oly időszak következett, amikor mérték és válogatás nélkül mindent elnyelt, ami szája elé került, míg végül táplálkozás tekintetében megszokta a nyugodt szabályosságot és fontolgató méltóságot. Ezzel nagyjában leírtuk hozzánk idomulásának és polgári megállapodásának folyamatát. Nem akarok sok szót vesztegetni e folyamat részletesen hű festésére. Csupán Bausán átmeneti elvesztése szakította meg egy időre: a gyerekek a kertbe vitték, levették róla a pórázt, hogy némi mozgási szabadságot adjanak neki, és egy őrizetlen pillanatban azon az alacsony résen át, ami a kerítéskapu és a föld között maradt, megszökött. Eltűnése megrökönyödést és fájdalmat keltett, legalábbis az uraság körében, mert a cselédek az ajándék kutya elvesztét csupán félvállról vették, sőt egyáltalán nem is akarták veszteségnek elismerni. A telefon viharosan zengett köztünk és Anasztázia hegyi vendéglője között: mert reméltük, hogy odaszökött. Hiába, ott nem látta senki; és két hosszú nap telt el, míg a leányasszony jelenthette, hogy hírt kapott Huglfingból: másfél órával előbb Lux megjelent szülőházában. Igen, ott volt, ösztönének idealizmusa visszahúzta a krumplihéj világába, és magános futással és viharban újból megtétette vele azt a húszkilométeres utat, amelyet nemrég a kerekek között járt meg. Így egykori tulajdonosainak megint be kellett fogniuk kis kocsijukat, hogy egyelőre Anasztázia kezébe adják Bausánt, és további két nap eltelte után újból fölkerekedtünk, hogy hazahozzuk az eltévelyedettet, akit, mint első ízben az asztallábhoz kötve találtunk ziláltan és meghajszoltan, az országutak sarával telefröcskölve. Valóban, amikor meglátott bennünket, a fölismerés és öröm jeleit tanúsította! De akkor miért hagyott el minket?

Egy idő múlva nyilvánvaló lett, hogy a parasztgazdaságot kiverte már emlékezetéből, de nálunk sem melegedett meg még egészen, úgyhogy lelkében nem ismert urat, és olyan lett, mint forgó levél a szélben. Ez időben séta közben nagyon kellett ügyelni rá, mert hajlamos volt, hogy a gyenge érzelmi köteléket észrevétlenül elszakítsa köztünk s maga közt, s elkó-

boroljon az erdőkben, ahol magánosan csatangoló életmód mellett bizonyosan visszasüllyedt volna vad őseinek állapotába. Gondoskodásunk megóvta őt ettől a sötét végzettől, megőrizte a fajától évezredek előtt elért magas fejlődési fokon az ember oldalán; és azután egy döntő

helyváltoztatás, átköltözésünk a városba vagy kertvárosba, egy csapásra megtette a magáét, hogy végérvényesen ránk legyen utalva, és határozottan belekapcsolódjék háztartásunkba.

TUDÓSÍTÁSOK BAUSÁN ÉLETMÓDJÁRÓL

ÉS JELLEMÉRŐL

Egy Isar-völgyi ember mondta nekem, hogy ez a kutyafaj könnyen terhessé válhat, mindig a gazdájával akar lenni. Így intésben részesültem, hogy ne tekintsem túlságosan személyes eredetűnek a szívós ragaszkodást, amelyet Bausán csakugyan hamarosan tanúsítani kezdett irántam, és ezáltal viszont könnyebb lett, hogy fékezzem azt, és amennyire szükségesnek látszott, elutasítsam. A kutya ősidőkből származó patriarkális ösztönéről van itt szó, amely 105

legalábbis férfiasabb, szabad levegőt kedvelő fajtáit arra készteti, hogy a férfiban, a család-főben lássa és tisztelje az urat, a tűzhely védőjét, a parancsolót, s a maga életének méltóságát a hozzá való alázatos szolgabarátság különös viszonyában lelje föl, a ház többi tagjával szemben pedig sokkal nagyobb függetlenséget őrizzen meg. Ebben a szellemben Bausán is csaknem az első naptól fogva hozzám szegődött, jobbágyian hű szemmel csüggött rajtam, mintha parancsokat kérne, amelyeket én jobban szerettem nem osztogatni, mert csakhamar kiderült, hogy az engedelmeskedés egyáltalán nem a legerősebb oldala, és azzal a látható meggyőződéssel követett nyomon, hogy elválhatatlansága tőlem a természet szent törvénye.

Magától értetődő volt, hogy a családi körben senki másénál, csakis az én lábamnál foglalt helyet. Éppoly magától értetődő volt, hogy ha útközben elkülönültem a többiektől, s a magam útját jártam, hozzám csatlakozott, és az én lépteimet követte. Akkor is ragaszkodott társaságomhoz, amikor dolgoztam, és ha a kertajtót zárva találta, vad, ijesztő ugrással a nyitott ablakon, kavicseső kíséretében jött be a szobámba, és mélyen fölsóhajtva íróasztalom alá dobta magát.

De nem lehet annyira kioldani magunkból bizonyos tiszteletet minden eleven lény iránt, hogy akár egy kutyának jelenléte is ne zavarjon, ha egyedül akarunk lenni; és Bausán csakugyan kézzelfoghatóan zavart. Székem mellé lépett, farkát csóválta, sóvár pillantásokkal nézett rám, és csalogatóan topogott. A legkisebb válaszmozdulatnak az volt a következménye, hogy elülső

lábával fölkapaszkodott a szék karjára, mellemhez dörgölőzött, csókokat dobva nevettetett meg, azután az asztalon kezdett kutatni, nyilván abban a hitben, hogy ott valami ehetőnek kell lennie, amiért olyan buzgón hajlok föléje, és széles, szőrös vadászmancsaival elmázolta friss írásomat. Erélyes rendreutasítás után lefeküdt és elaludt. De amint elaludt, álmodni kezdett, miközben mind a négy kinyújtott lábával futó mozdulatokat végzett, és valami egyszerre magas és mélyből jövő, szinte hasbeszélésszerű és mintegy túlvilági ugatást hallatott. Hogy ez izgatott és elvonta figyelmemet, nem lehet csodálni, mert először is ijesztő volt, másodszor pedig megmozgatta és nyomasztotta lelkiismeretemet. Ez az álomélet a valóságos loholásnak és rohanásnak nyilvánvalóan csak mesterséges pótlása volt, amellyel ösztönösen kárpótolta magát, mert a velem való együttélés folytán a szabad mozgás boldogsága nem adatott meg neki oly mértékben, amint azt vére és hajlama megkívánta. Ez fájt nekem; de mivel nem lehetett változtatni rajta, magasabb érdekek azt parancsolták, hogy rázzam le magamról a nyugtalanságot, arra hivatkozva önmagam előtt, hogy rossz időben a kutya sok piszkot hord a szobába, és ezenfelül karmaival széttépi a szőnyegeket.

Így a tartózkodás a ház lakóhelyiségeiben és a velem való együttlét, ameddig a házban voltam, ha nem is éppen kivétel nélkül, de alapjában eltiltatott; és ő gyorsan megértette a tilalmat, s beletörődött a természetellenesbe, ha ez volt az úrnak és parancsolónak kifürkészhetetlen akarata. A távollét tőlem, amely gyakran, különösen télen, a nap nagy részére szólt, csupán távollét volt, s nem valóságos elválás és megszűnése a kapcsolatnak. Nincs mellettem, az én parancsomra, de éppen ez csupán egy parancs végrehajtása, negatív mellettem levés, és Bausánnak valamilyen önálló életéről, amelyet ez idő alatt nélkülem folytatott, nem lehet beszélni. Szobám üvegajtaján át jól látom, amint a kis kerti gyepágyon a ház előtt öregbácsis, ügyetlenül mókás módon részt vesz a gyermekek játékaiban. De közben állandóan odajön az ajtóhoz, s mivel a belső tüllfüggönyön át nem láthat engem, szimatol a résnél, hogy jelenlétemről megbizonyosodjék, aztán hátat fordítva a szobának, őrködve a lépcsőre ül. Jól látom asztalomtól is, amint elgondolkodó bakarászással üget fönn a magasban fekvő úton, a vén nyárfák között; de az ilyen séta csupán bágyadt időűzés, büszkeség, boldogság és életöröm nélkül, és teljesen elképzelhetetlen, hogy Bausán saját szakállára például a pompás vadász-

örömöknek adná át magát, holott senki sem akadályozná benne, és jelenlétem, amint ki fog tűnni, nem feltétlenül szükséges hozzá.

106

Élete akkor kezdődik, ha én is sétálni megyek - és ah, gyakran még akkor sem kezdődik! Mert amikor elhagyom a házat, még kérdés, vajon jobbra fordulok-e, végig a fasoron, oda, ahol a szabadba és vadászterületünk magánosságába visz az út, vagy balra, a villamosmegálló felé, hogy a városba menjek - és csak az első esetben van értelme Bausán számára annak, hogy elkísérjen. Kezdetben akkor is hozzám szegődött, amikor a nagyvilágot választottam, csodálkozással vette észre az elénk dübörgő kocsit, és félénkségét erővel legyőzve, vak és hű

ugrással követett a peronra, az emberek közé. De a nyilvános megbotránkozás vihara ismét leseperte őt, így hát rá kellett szánnia magát, hogy futva kísér a zúgó jármű mellett, amely oly kevéssé hasonlít a kordéhoz, aminek kerekei között ügetett egykoron. Derekasan tartotta az iramot, ameddig kellett, és tüdejének ereje nehezen hagyta volna cserben. De a parasztház fiát megzavarta a város zsivaja; az emberek lába közé botlott, idegen kutyák estek neki, vad illatok még sohasem tapasztalt viharzása izgatta és zaklatta föl érzékeit, sarkok bűvölték meg ellenállhatatlanul, melyeket régi kalandok eszenciái itattak át, elmaradt, aztán megint utolérte a villamost, de amelyikhez csatlakozott, nem az igazi volt, hanem csak tökéletesen hasonló hozzá; Bausán vakon futott tovább a hamis irányba, egyre mélyebben tévedt a zűrös idegenségbe, s kiéhezve és lesántulva csak két nap múlva talált vissza az utolsó folyóparti ház békességébe, ahová közben az úr is elég bölcs volt megtérni.

Kétszer-háromszor ismétlődött ez; azután Bausán végképp lemondott róla, hogy bal felé el-kísérjen. Amint kilépek az ajtón, nyomban fölismeri, hová igyekszem, a vadászterületre vagy a nagyvilágba. Fölugrik a lábtörlőről, amelyen a védelmező kapubolt alatt kimenetelemet várta. Fölugrik, és abban a pillanatban átlátja, hová irányulnak szándékaim; elárulja ruházatom, a bot, amely kezemben van, nyilván arckifejezésem és tartásom is, a pillantás, amely hidegen és elfoglaltan suhan át rajta, vagy hívón fordul felé. Mindig megért. Hanyatt-homlok rohan le a lépcsőkön, és néma elragadtatással, viháncolva táncol előttem a kapuig, ha séta biztat; de sunyítva veti hátra fülét, tekintete kialszik, mintegy hamuba és szomorúságba hull, ha nincs remény s szeme megtelik a félénk elítéltség kifejezésével, amelyet a szerencsétlenség gyújt ember és állat pillantásában.

Néha el sem tudja hinni, amit tud és lát, hogy ez alkalommal mindennek vége, és gondolni sem lehet vadászatra. Vágyakozása túlságosan heves volt, tehát szemet huny a jelek előtt, nem akarja észrevenni a városi botot, személyem polgárias kiöltözöttségét. Velem nyomakszik a kapun át, kinn bolondul pörög, próbál jobbra csábítani, miközben vágtatni kezd ebben az irányban, fejét felém fordítja, és kényszeríti magát, hogy ne lássa a végzetes „nem”-et, mellyel erőfeszítéseit viszonzom. Ha csakugyan bal felé indulok, visszajön, elkísér a kerítés mentén, mélyről fújtatva és apró, kusza, szűkölő hangokat adva, amelyeket belső feszültsége lök ki, s kezdi átugrálni a szomszédos városi park rácsát, noha a rács elég magas, és a levegőben egy nyögés árulja el félelmét, hogy megsebzi magát. Kétségbeesett, a tényeket tagadó vidámsággal ugrál, azért is, hogy megvesztegessen, hogy ügyességével megnyerjen. Mert még sincs egészen kizárva, minden valószínűtlensége mellett még sincs egészen és teljességgel kizárva az, hogy a park végén elhagyom a város felé vivő utat, újból balra fordulok, és némi kerülővel, tudniillik útba ejtve a levélszekrényt, ha föl akarom adni postámat, a szabadba viszem őt. Ez előfordulhat, noha ritkán fordul elő, és ha ez a reménység is szétfoszlott, Bausán leül, és utamra bocsát.

Ott ül az utca közepén parasztosan esetlen tartásával, és utánam néz, végig az egész hosszú úton. Ha feléje fordítom fejem, hegyezni kezdi fülét, de nem követ, hívásra és füttyentésre sem követne, tudja, hogy ez céltalan. Még a fasor végéről is láthatom, amint ott ül, kicsiny, homályos, ügyefogyott pontocska az utca közepén, és szívemben nyilallást érzek, a villamosra mindig lelkifurdalással szállok. Annyira várt, és mindenki tudja, milyen gyötrelmes tud lenni a várás! Az élete csupa várakozás a legközelebbi sétára a szabadban, és ez a várakozás nyomban 107

megkezdődik, amint az előző sétát kipihente. Éjszaka is várakozik, mert álma szerteoszlik a nap körfutásának mind a huszonnégy órájára, és szendergésének egy-egy órácskája a kert gyepszőnyegén, miközben a nap a bundáját melegíti, vagy óljának függönye mögött az üres napszakokat van hivatva megrövidíteni. Így éjszakai nyugodalmát is folyton meg-megszakítja, ide-oda kószál a sötétségben az udvaron és kerten át, itt is, ott is ledobja magát, és vár. Vár a lámpás éjjeliőr visszatérő látogatására, kinek döngő körsétáját jobb tudomása ellenére iszonyatos, figyelmeztető ugatással kíséri; vár az ég sápadására, a kakas kukorékolására egy távoli kertészetben, a reggeli szél ébredésére a fák között, és arra, amíg kinyitják a konyhaajtót, és ő besurranhat, hogy a tűzhelynél melegedjék.

Ám azt hiszem, az éjszakai unalom kínja még enyhe ahhoz képest, amit Bausánnak fényes nappal kell elszenvednie: különösen ha szép idő van, akár télen, akár nyáron, amikor a nap a szabadba csábít, minden izmában fészkelődik a vágy erősebb mozgás után, és az úr, aki nélkül komoly vállalkozás, hiába, nem lehetséges, csak nem akarja elhagyni a helyét az üvegajtó mögött. Bausán mozgékony kis teste, amelyben az élet oly gyorsan és lázasan ver, minden ízében s szükségen fölül ki van pihenve, alvásra gondolni sem lehet többé. Följön a teraszra ajtóm elé, egy szíve mélyéről szakadó sóhajjal lerogy a kavicsos talajra, és fejét lábára hajtja, miközben alulról fölfelé mártírpillantással néz az égre. Egypár pillanatig tart csak ez, azután már elég, sőt sok is neki ez a helyzet, tarthatatlannak érzi. Valamit csinálhat még. Lemehet a lépcsőkön, és a rózsaágyakat szegélyező gúla alakú tujafák egyikénél megemelheti lábát - a jobb felőlinél, amely Bausán szokásai következtében évről évre kiég, és ki kell cserélnünk.

Lemegy tehát, és azt teszi, amire nem ingerli valóságos szükség, de ami átmenetileg mindenesetre elszórakoztatja. Sokáig áll ott, ténykedésének teljes kilátástalansága ellenére, három lábon, oly sokáig, míg a negyedik a levegőben reszketni kezd, és Bausánnak ugrálnia kell, hogy egyensúlyát megőrizze. Azután ismét ott áll négy lábon, és megint ott tart, ahol az előbb.

Tompán pislant föl a kőrisfák ágai közé, melyek között két csivitelő madár kergetőzik, utánanéz a szárnyasoknak, amint nyílsebesen suhannak tova, és elfordul, mintha vállat vonna e gyermeteg játsziság láttán. Nyújtózkodik-húzódzkodik, mintha kétfelé akarná tépni magát, és nagyobb alaposság okából a műveleteket két részre bontja: először mellső lábait feszíti ki, hátsó részét a levegőbe tolva, azután ezt nyújtja el, jól hátrapeckelt hátsó lábakkal; és mindkét ízben baromi ásítással tátja föl torkát. Most már ez is megvan - a cselekményt nem lehet továbbfejleszteni, és ha az ember alaposan kinyújtózkodott, ezt egy ideig nem ismételheti meg. Bausán ott áll hát, és borúsan tekint maga elé a földre. Azután lassan és kutatva forogni kezd maga körül, mintha le akarna feküdni, csak még azt nem tudja, hogyan. Végül is másként határoz, és lomha léptekkel a gyepágy közepére megy, ahol hirtelen, vad mozdulattal hátára veti magát, hogy a rövidre kaszált füvön élénk hempergőzéssel dörzsölje és hűtse le törzsét.

Ez nyilván erős gyönyörérzést okoz, mert görcsösen megfeszíti lábfejét hempergés közben, és a kéj és kielégülés szédületében mindenfelé a levegőbe kapkod a szájával. Igen, annál szenvedélyesebben kóstolgatja az íztelen levegőt, mert tudja, hogy a semmit harapja, hogy legfeljebb tíz másodpercig hentereghet így, és hogy nem következik utána az a jó fáradtság, amelyet a vidám megerőltetés szerez, hanem csak az a kijózanodás és kettőzött kietlenség, amivel a mámort, a bódult kicsapongást kell megfizetni. Egy pillanatig kifordult szemmel, halottként hever oldalán. Aztán föláll, hogy megrázza magát. Megrázkódik, ahogy csak az ő

fajtája tud rázkódni, anélkül, hogy agyrázkódástól kellene tartania, megrázkódik, hogy csak úgy csitteg-csattog, hogy a füle a pofája alá verődik, és leffentyűi szétrepülnek fehéren csillogó szemfogairól. És azután? Azután mozdulatlanul áll, mereven és semmibe veszve, és végképp nem tud mihez fogni. Ilyen körülmények között rendkívüli eszközhöz nyúl. Följön a teraszra, egészen az üvegajtóig, s hátravetett füllel és igazi koldusarccal lassacskán fölemeli egyik elülső lábát, s megkaparja az ajtót - csak egyetlenegyszer és egészen gyöngén, de ez a bátortalanul és habozva fölemelt láb, ez a finom és egyszeri kaparás, amelyre elszánta magát, 108

mert mást már nem tudott kitalálni, mélységesen meghat, fölállok, hogy ajtót nyissak, s beeresszem magamhoz, noha tudom, hogy ebből nem sül ki semmi jó, mert azonnal szökdelni és táncolni kezd, mintegy felhívásként férfias vállalkozásokra, közben száz ráncba gyűri a szőnyeget, fölfordítja az egész szobát, és nyugalmamnak vége.

De hát mondják meg, hogyan mehetnék el csak úgy könnyedén a villamossal, amikor láttam Bausán várakozását, és hogyan hagyhatnám, hogy ott üljön szomorú kis pontként a jegenyesor végén! Nyáron, amikor hosszúak a napok, végtére a szerencsétlenség nem olyan nagy, mert még van rá kilátás, hogy legalább esti sétám kivisz a szabadba, és Bausán is, jóllehet nehéz várakozási idő után, megkapja a maga jussát, s ha a vadászszerencse kedvez, még egy nyulat is megkergethet. De télen, ha délben távozom, arra a napra már mindennek vége, és Bausán huszonnégy órára lemondhat minden reményről. Mert ilyenkor második kimenetelem alkalmával már rég beállt az éj, a vadászterület áthatolhatatlan sötétségbe merült, s lépteimet mesterségesen megvilágított tájak felé kell irányítanom, a folyóparton fölfelé, utcákon és városi tereken át, ami nem felel meg Bausán természetének és egyszerű lelkének; eleinte követett ugyan, de csakhamar lemondott erről, és otthon maradt. Nemcsak azért, mert hiányzott neki a ficánkolás korlátlan szabadsága - a félhomály ijedőssé tette, eszét vesztve riadt meg embertől és bokortól, egy rendőr föllebbenő gallérja elől szűkölve ugrott félre, és az iszonyat vakmerőségével rohant neki az ugyancsak halálra rémült férfiúnak, aki az elszenvedett ijedelmet nekem és Bausánnak szóló durva és fenyegető szidalmak áradatával próbálta ellensúlyozni - és még más kellemetlenségek is vártak ránk, ha Bausán éj és köd ellenére elkísért. A rendőreset alkalmából különben itt szövöm be, hogy háromféle emberfajta van, amelyet Bausán különösképp ki nem állhat, éspedig a rendőr, a papruhás ember és a kéményseprő. Ezeket sehogy sem bírja, és dühödt ugatással esik nekik, ha elmennek a ház előtt, vagy akárhol is szeme elé kerülnek.

De ezenfelül is a tél az az évszak, amikor a világ szabadságunkat és jó erkölcsünket arcátlanul veszélyezteti, a nyugodalmasan magunkba merülő létet, a visszavonultságot és csöndes elmélyedést legkevésbé adja meg, s így a város igen gyakran még másodszor is, este is magához vonz, a társasági élet érvényesíti jogait, és csak későn, éjféltájban tesz le az utolsó villamos kinn, a vonal utolsó előtti állomásán, vagy esetleg még később megyek haza, amikor már rég semmilyen közlekedési eszköz nincs, gyalogszerrel, szórakozottan, borosan, cigarettázva, túl a természetes fáradtság határán és valami hamis nemtörődömség ködében minden iránt. Ekkor szokott megtörténni, hogy házi létem, tulajdonképpeni csendes életem elébem jön, s nemcsak hogy szemrehányás és érzékenykedés nélkül, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb örömmel üdvözöl és fogad, és visz vissza magamhoz - ez Bausán. A folyam morajlik, s én teljes sötétségben fordulok be egy jegenyefasorba, és pár lépés után érzem, amint hangtalanul körültáncolnak és körülviháncolnak - eleinte percekig nem tudtam, mi történt velem. „Bausán?” - kérdeztem csak úgy vaktában a sötétségbe... A tánc és viháncolás erre a végletekig erősödik, már-már derviskeringéssé és fegyvertánccá lesz, még mindig teljes némaságban, és abban a pillanatban, hogy megállok, már ott vannak kabátom hajtókáján a becsületes, noha nedves és piszkos talpak, s ott csapkodnak-kapkodnak arcom előtt, úgyhogy hátra kell hajolnom, miközben megveregetem sovány, hótól vagy esőtől szintén nedves lapockáját... Elébem jött a villamoshoz a jó Bausán; jól lévén informálva, mint mindig, minden lépésemről, amikor elérkezettnek látta az időt, kapta magát és megvárt az állomáson -

talán jó soká várt, hóban vagy esőben, és örömébe, hogy megérkeztem végre, nem vegyül semmi neheztelés borzalmas hűtlenségem miatt, holott ma tökéletesen elhanyagoltam őt, és minden reménye és várakozása hiábavaló volt. Dicséretekkel halmozom el, megveregetem az oldalát, és megyünk hazafelé. Azt mondom neki, hogy szépen viselkedett, kötelező ígéreteket teszek neki holnapra, megnyugtatom őt (azaz: nem annyira őt, mint magamat), hogy holnap 109

reggel bizonyosan s bármilyen idő lesz, együtt megyünk vadászni, s efféle föltevések között világias hangulatom elszáll, mint a füst, lelkembe visszatér a komolyság és józanság, és a vadászterületnek és magányosságának képzetéhez kapcsolódik a magasabb, a titkos és csodálatos kötelességek gondolata...

De szeretném még további vonásokkal gyarapítani Bausán jellemrajzát, hogy az elérhető

legnagyobb elevenséggel állítsam a nyájas olvasó szeme elé. Talán legügyesebben járok el, ha a boldogult Percyét mondom el összehasonlításul, mert kifejezettebb ellentét, mint amilyen a két kutya közt van, egy és ugyanazon állatfajon belül alig képzelhető. Az alapvető különbség az, hogy Bausán tökéletes szellemi egészségnek örvend, míg Percy, amint már említettem, és ami nemes vérű kutyáknál nem ritka eset, amíg élt, hülye volt, eszelős, a túltenyésztett képtelenség megtestesülése. Erről már korábban, tágabb összefüggésben volt szó. Itt csupán Bausán népi-egyszerű lelkiségét akarom vele szembeállítani, amely például elmenetelek vagy üdvözlések alkalmával nyilvánul meg, amikor is kedélyvilágának megnyilvánulásai az érthetőség és egészséges szívélyesség birodalmába tartoznak, anélkül, hogy a hisztériának akár csak határát is súrolnák, amelyet Percy viselkedése hasonló alkalmakkor bőszítő módon mindig áthágott.

Ám ennyiben nem merül ki a teljes ellentét a két lény között; valójában sokkal bonyolultabb és összefonódottabb. Bausán ugyanis nyers, mint a nép, de egyben érzékeny is, mint a nép: míg nemes elődje finomabb és kényesebb alkatával hasonlíthatatlanul szilárdabb és büszkébb lélek párosult, és minden eszelőssége ellenére, önfegyelemben alaposan fölülmúlta a kis parasztot. Nem holmi arisztokratikus fölfogás, hanem egyedül és csupán az élethűség kedvéért emelem ki ezt az összefonódását a nyers és lágy, finom és szilárd ellentétének. Bausán például az a férfiú, aki a leghidegebb téli éjszakát is a szabadban, azaz a szalmán s házának daróc-függönye mögött tölti. Hólyaggyengesége nem engedi, hogy hét órát megszakítás nélkül zárt helyiségben töltsön az illem megsértése nélkül; s így kénytelenek vagyunk az év barátságtalan szakában is kizárni őt, jogosan bizakodva robusztus egészségében. Mert ha egy-egy szokatlanul ködös-fagyos éj után télapószerűen deres szakállal-bajusszal s hozzá kissé meg is hűlve belép a szobámba, a kutyák egytagú kaffantó köhögésével - néhány óra múlva már legyőzte betegségét, és kutya baja. Ki merte volna kitenni a selymes szőrű Percyt egy ilyen éj haragjának? Másrészt azonban Bausán retteg a legkisebb fájdalomtól is, és olyan kornyadtsággal reagál rá, hogy okvetlenül ellenszenvet keltene, ha nem éppen ezzel a naiv népiességével fegyverezne le, s indítana derültségre. Miközben a hullt gallyak közt cserkészik, minden pillanatban hallom hangos nyikkanását, mert egy tüske megkarcolta, egy visszapattanó ág megütötte; s ha egy rács átugrása közben kissé meghorzsolja a hasát, vagy megrándítja a lábát, antik hősökhöz méltó jajongás következik, három lábon való sántikálás, fejvesztett sírás és panaszkodás, amely egyébként annál áthatóbb lesz, minél nagyobb részvéttel szólunk hozzá, és mindezek után egy negyedórával megint rohan és ugrik, mint azelőtt.

Percyvallal másként állt a dolog. Ilyenkor összeharapta a fogát. A bőrkorbácstól félt, mint ahogy Bausán is fél, és sajnos, többször kapott belőle, mint ez; mert először is az ő életében még fiatalabb és hevesebb voltam, mint manapság, és azután fejetlensége nemritkán már bűnös és gonosz jelleget öltött, úgyhogy szinte kihívta és kikényszerítette a fenyítéket. Amikor tehát kihozott a sodromból, s leakasztottam a korbácsot a szegről, meglapulva bújt az asztal vagy a pad alá, de egyetlen panaszhang nem jött ajkára, ha az ütés és újabb ütés alásuhintott, legfeljebb egy komoly sóhajtás, ha a korbács nagyon élesen eltalálta - Bausán sógor alantas gyávaságában már akkor is szűköl és vonít, ha csak a karomat fölemelem. Röviden, semmi önérzet, semmi önfegyelem. Különben viselkedése alig-alig ad alkalmat büntető lépésekre, s arról is régen letettem, hogy olyasmit kívánjak tőle, ami ellentétben áll természetével, s aminek követelése ilyenformán összetűzésre vezethetne.

110

Mutatványokat például egyáltalán nem kívánok tőle; hiába is kívánnék. Bausán nem tudós, nem vásári csoda, nem hóbortos pojáca; életvidám vadászkölyök, nem pedig professzor. Már említettem, hogy kiváló ugró. Ha rákerül a sor, minden akadályt legyőz; s ha az túlságosan magas hozzá, hogy puszta ugrással túljusson rajta, szökkenve fölkapaszkodik, és a túloldalon lehuppan, de mindenképp legyőzi. Ám az akadálynak valóságos akadálynak kell lennie, azaz olyannak, amely alatt nem lehet csak úgy átfutni vagy átcsúszni; Bausán különben ostobaságnak érezné, hogy fölötte húzzon el. Egy fal, egy árok, egy rács, egy sűrű sövény: ezek megfelelő akadályok. Egy keresztbe fektetett rúd, elébe tartott bot azonban nem az, és így nem is lehet fölötte átugrani anélkül, hogy önmagával és a dolgok rendjével értelmetlen ellentétbe ne kerüljön. Bausán vonakodik ilyet tenni. Vonakodik - hiába próbálod ugrásra kényszeríteni efféle nem valóságos akadály fölött, dühödben végül is nem tehetsz mást, mint hogy nyakon csíped, és átdobod az éktelenül szűkölő ebet, mire aztán olyan arcot vág, mintha elérted volna kívánt célodat, és az eredményt tánccal és lelkesült ugatással ünnepli. Hiába hízelegsz neki, hiába vered, itt az értelem szegül ellen a mesterkedésnek, s ezt az ellenállást semmi módon nem törheted le. Nem a készség hiányzik belőle, az úr elégedettsége értékes számára, egy zárt sövényen kívánságra vagy parancsra is átugrik, nemcsak tulajdon ösztönéből, és örömmel nyugtázza a dicséretet és köszönetet. De a rúdon, a boton nem ugrik át, hanem átszalad alatta, ha agyon is vered. Százszor is bocsánatot kér, elnézést, kíméletet, mert fél a fájdalomtól, a nyúlszívűségig fél tőle; de sem a félelem, sem a fájdalom nem kényszerítheti arra, ami csupán gyerekjáték lenne számára, amihez azonban nyilván hiányzik belső lehetősége. Az ilyen követelés nem annyit jelent, mint fölvetni a kérdést, hogy ugrik vagy nem ugrik; ez a kérdés már eleve eldőlt, és a parancs egyszerűen a verést jelenti. Mert az értelmetlent és értelmetlensége miatt megtehetetlent követelni tőle az ő szemében annyi, mint ürügyet keresni a civakodásra, a barátság megzavarására és a verésre, s a puszta kívánság már mindennek kezdete. Ez Bausán fölfogása, amint látom; és kétlem, hogy emiatt csökönyösségről lehetne beszélni. A csökönyösséget végül is meg lehet törni, sőt igényli a megtöretést; de ő

ellenállását a mutatvánnyal szemben kész akár halálával is megpecsételni.

Csodálatos lélek!

Olyan baráti és mégis olyan idegen és bizonyos pontokon oly eltérő a miénktől, hogy szavunk képtelen logikáját követni. Itt van például a rettenetes, résztvevők és szemlélők számára egyaránt idegesítő körülményesség, amely között a kutyák találkozása, ismerkedése vagy akár csak egymásról tudomást vevése végbemegy. Kószálásaim Bausánnal százszor is tanújává tettek efféle találkozásoknak - jobban mondva: kényszerítettek, hogy elfogódott tanúja legyek; és amíg a jelenet tartott, kutyám különben megszokott viselkedése mindannyiszor áthatolha-tatlanná lett számomra; lehetetlen volt rokonszenvvel hatolnom azokba az érzésekbe, törvé-

nyekbe, törzsi erkölcsökbe, amelyek viselkedését irányították. Csakugyan, két idegen kutya találkozása a szabadban a lehető legkínosabb, legizgalmasabb és legfatálisabb események közé tartozik; ördöngösség és fonákság lebegi körül. Olyan kötöttség érvényesül itt, amelynek nincs pontosabb neve; nem tudnak elhaladni egymás mellett, ijesztő zavar támad.

Nem is beszélek arról az esetről, mikor az egyik fél be van zárva a maga portáján sövény és kerítés mögé - akkor is nehéz megérteni izgalmukat, de a dolog aránylag nem olyan súlyos.

Beláthatatlan távolból megszimatolják egymást, és Bausán hirtelen, mintegy menedéket keresve, közelembe jön, olyan nyüszögést hallatva, mely elmondhatatlan, szóval ki nem fejezhető lelki kínról és szorongásról ad hírt, míg ugyanekkor az idegen, bezárt kutya őrjöngő

ugatásba tör ki, amely erélyesen figyelmeztető éberség látszatát szeretné ölteni, közben azonban észrevétlenül olyan hangba csap át, amely Bausánéhoz hasonló, tehát vágyódó, siralmasan-féltékeny, nyomorú szűkölésbe. Közeledünk hozzá, odaérünk. Az idegen kutya már vár a kerítés mögött, ott áll gyalázkodva és tehetetlenségét siratva, vadul fölugrik a kerítésen, és 111

úgy tesz - senki sem tudhatja, mennyire komolyan -, mintha Bausánt azon nyomban darabokra akarná szaggatni, ha hozzáférhetne. Bausán, aki pedig mellettem maradhatna elhaladtunkban, ennek ellenére a kerítéshez megy; így kell tennie, parancsom ellenére is így tenne; tartózkodása benső törvényeket sértene meg, amelyek sokkal mélyebben rejlők és sérthetetlenebbek, mint tilalmam. Odamegy tehát, és mindenekelőtt alázatos és némán zárkózott képpel véghezviszi azt az áldozati cselekvényt, amely, amint jól tudja, a másik félnek mindig bizonyos megnyugvását és ideiglenes megbékülését idézi elő, addig tudniillik, amíg más helyen ez ugyanezt teszi, noha halk gyalázkodás és siralom közepette. Aztán mindketten vad versenyfutásba kezdenek a kerítés mentén, az egyik ezen az oldalon, a másik a túloldalon, némán és mindig szorosan egymás mellett. Egyszerre fordulnak meg a telek végében, és elölről kezdik a száguldást. A közepén azonban mintegy földbe gyökerezve megállnak, most már nem a kerítéssel párhuzamosan, hanem merőlegesen fordulva feléje, és résein át egymáshoz érintik orrukat. Így állnak jó darabig, hogy azután újból kezdjék különös és eredménytelen versenyfutásukat váll váll mellett, a kerítés két oldalán. Végül is az én kutyám él szabadságával, és eltávolodik. Rettenetes pillanat ez a bezárt eb számára. Nem tudja elviselni, példátlan galádságot lát benne, hogy a másiknak eszébe juthatott egyszerűen odábbállni; tombol, tajtékzik, szinte megőrül dühében, magában száguld föl-alá portáján, szeretne átugrani a kerítésen, hogy megfojtsa a hűtelent, és a legdurvább szidalmakat küldi utána. Bausán mindezt hallja, és mindez nagyon kínosan érinti, amint csöndes és elfogódott arckifejezése mutatja; de nem néz körül, és óvatosan továbbkotródik, miközben a szörnyű

átkozódás lassacskán szűkölésbe csap át, és végre elnémul mögöttünk.

Körülbelül így zajlik le a jelenet, ha az egyik fél lakat alatt van. Kínossága azonban tetőpontra hág, ha a találkozás egyenlő feltételek közt folyik le, és mindketten szabadlábon vannak -

elmondani is rossz, a világ legnyomasztóbb, legbonyolultabb és legkiélezettebb helyzete.

Bausán, aki az előbb még gondtalanul ugrándozott, hozzám jön, szinte közelembe nyomako-dik, azzal a lelke mélyéről fölszakadó vinnyogással és nyüszögéssel, amelyről nem mondható meg, miféle kedélyhullámzásnak kifejezése, amelyet azonban nyomban fölismerek, és amelyből idegen kutya közeledésére következtetek. Csak jól körül kell néznem; csakugyan, ott jön egy, s már messziről látni tétova, feszült viselkedésén, hogy ő is észrevette Bausánt. A magam elfogódottsága alig kisebb az övékénél; nagyon nem szeretem ezt a kalandot. „Eredj! -

mondom Bausánnak. - Mit akarsz a lábamnál? Nem tudjátok magatok közt elintézni, némi távolságban?” És próbálom botommal elijeszteni; mert ha marakodásra kerül a sor, ami egy-

általán nem valószínűtlen, akár megértem az okát, akár nem, akkor lábam előtt fog lezajlani, és számomra lesz a legkellemetlenebb izgalom. „Eredj!” - mondom halkan. De Bausán nem megy, makacsul és szorongva ott marad mellettem, és csupán egy pillanatra lép oldalt egy fához, hogy bemutassa áldozatát, miközben hátul az idegen, amint látom, ugyanezt teszi. Most már csak húsz lépés távolság van közöttük, a feszültség gyötrelmes. Az idegen hasra feküdt, lekuporodott, mint egy tigris, fejét előrenyújtja, és ebben az útonálló pózban várja Bausán közeledtét, nyilván, hogy adott pillanatban torkának ugorjon. De ez mégsem történik meg, és Bausán láthatólag nem is számít rá; mindenesetre ha szörnyű tétován és nehéz szívvel is, de egyenest a lesben állóhoz megy, és akkor is ezt tenné, s ezt kellene tennie, ha én a magam részéről most elszakadnék tőle, oldalútra térnék, és magára hagynám nehéz helyzetében.

Akármily nyomasztó is számára a találkozás, kitérésre, menekülésre gondolni sem lehet.

Megigézve megy előre, egymáshoz vannak bűvölve, kínos és homályos módon egymáshoz bűvölve, és ezt nem tagadhatják le. A távolság már csak két lépés közöttük.

Ekkor a másik csöndesen fölemelkedik, mintha sohasem játszotta volna meg a dzsungelek tigrisét, és ugyanúgy áll, mint Bausán - leforrázva, nyomorúságos és mélységes zavarral áll mindkettő, és nem tudnak egymás mellett elhaladni. Szeretnék megtenni, fejüket elfordítják, 112

szomorúan sandítanak oldalvást, mintha közös bűntudat nyomasztaná őket. Így kullognak és osonnak megfeszülve és borús óvatossággal egymás felé és egymás mellé, egymás oldalához, és kölcsönösen megszaglásszák a nemzőrészek titkát. Közben morogni kezdenek, s én Bausánt tompított hangon néven nevezem és figyelmeztetem, mert ez az a pillanat, amikor eldől, hogy marakodásra kerül-e a sor, vagy megmenekültem ettől a megrázkódtatástól. A marakodás pedig már ki is tört, nem tudni, hogyan, s még kevésbé, miért - egyszerre a két kutya alaktalan gomolyaggá és őrjöngő forgataggá válik, amelyből egymást marcangoló vadállatok iszonyú torokhangjai törnek elő. Botommal kell beavatkoznom, hogy elhárítsam a szerencsétlenséget, sőt Bausánt nyakörvénél vagy bőrénél fogva meg kell ragadnom, hogy karommal a levegőbe emeljem, miközben a másik csökönyösen lóg rajta, és hasonló borzal-mak zajlanak le, amelyeket sétám alatt még jó ideig tagjaimban érzek. De az is előfordul, hogy a sok körülményesség és előzmény után az egész ügy, mint egy bedöglött gránát, homokba fúl. Mindenesetre nehéz továbbjutni; még ha nem is akaszkodnak egymásba, egy belső kötelék szívósan összetartja őket. Már úgy látszik, mintha továbbmennének, nem veszkelődnek egymás oldalán, hanem csaknem egyenes vonalban állnak, az egyik erre fordulva, a másik arra, nem látják egymást, fejüket alig fordítják vissza, csak szemgolyójukkal sandítanak maguk mögé, amennyire lehet. De noha már némi távolság van közöttük, a szívós szomorú kötelék még egyre fogja őket, és egyik sem tudja, vajon eljött-e már a szabadulás pillanata.

Mindkettő szívesen odábbállna, de valami lelkiismereti aggály miatt egyik sem mer elszakadni a másiktól. Míg végre, végre megtörik a varázs, a kötelék elszakad, és Bausán fölszabadulva, megkönnyült szívvel továbblohol, mintha az életet nyerte volna vissza.

Azért beszélek ezekről a dolgokról, hogy érzékeltessem, mennyire vadidegenné és furává válhat bizonyos körülmények között egy közeli barát - kínos és homályos érzéseim támadnak ilyenkor; fejemet rázva nézem, és csak sejtelemszerűen tudom átérezni a helyzetét, holott különben úgy ismerem, mint a tenyeremet, derűs rokonszenvvel értem meg minden megnyilvánulását, minden arcjátékát, egész viselkedését. Milyen jól ismerem, hogy csak egyetlen példát mondjak, milyen jól ismerem azt a bizonyos sipító ásítást, amellyel csalódását jelzi, ha a séta túlságosan rövid és sportszempontból terméketlen volt: ha későn kezdem a napot, éppen csak hogy egy negyedórára kimegyek a szabadba Bausánnal ebéd előtt, és mindjárt haza is térek. Ilyenkor ott halad mellettem, és ásít. Szemtelen, udvariatlan, tátott szájú, baromi ásítás ez, amelyet sipító torokhang kísér és sértőn unatkozó arckifejezés. „Szép kis gazdám van - azt mondja ez az arc. - Késő éjjel kísértem haza a hídtól, és ma csak ül az üvegajtó mögött, várat a sétával, hogy a fene megesz unalmamban, s mikor végre kidugja az orrát, mindjárt vissza is fordul, mielőtt kissé körülszimatoltam volna. Áh-á, szép kis úr! Nem igazi úr! Hitvány úr!”

Ezt fejezi ki ásítása durva nyíltsággal, úgyhogy lehetetlen félreérteni. Magam is belátom, hogy igaza van, s bűnösnek érzem magam vele szemben, így hát kinyújtom a kezem, hogy vigasztalóan megveregessem a lapockáját, vagy megsimogassam a feje búbját. De ilyen körül-mények közt nem hálás a kedveskedésért, nem veszi őket tudomásul, újra csak ásít, lehetőleg még udvariatlanabbul, és kivonja magát a kezem alól, noha természettől fogva, Percyvel ellentétben és népi érzékenységének megfelelően, nagy barátja a lágy szívű kedveskedéseknek. Különösen méltányolja, ha a torkát vakargatják, és furán erélyes, rövid fejmozdulatokkal irányítja az ember kezét erre a helyre. De hogy most mit sem akar tudni gyengédségről, csalódásán kívül azzal is összefügg, hogy általában mozgás közben, azaz: ha én is mozgok, semmi érzék és érdeklődés nincs benne iránta. Ilyenkor sokkal férfiasabb a kedélyállapota, semhogy a hízelgés kedvére lenne, ami azonban nyomban megváltozik, amint leülök. A kedveskedések iránt fogékonnyá válik, és esetlen-rajongó tolakodással viszonozza őket.

113

Ha a kertfal zugában ülök székemen, vagy kinn a füvön, hátamat valamelyik kedves fámnak támasztva, s olvasok, szívesen hagyom abba szellemi foglalatosságomat, hogy egy keveset beszélgessek vagy játszadozzak Bausánnal. Mit beszélek vele? Többnyire a nevét mondom, azt a pár hangot, amely legközelebbről érinti, mert hiszen őt magát jelöli meg, s ezért egész lényére fölvillanyozóan hat - fölgerjesztem és tüzelem önérzését, miközben különböző hangsúlyozással tudtára adom és biztosítom, hogy ő az, akit Bausánnak hívnak; és ha egy darabig csinálom ezt, valóságos elragadtatásba, a magával való azonosság mámorába esik, úgyhogy forogni kezd önmaga körül, és keble büszke elszorultságából hangosan és ujjongva ugat az ég felé. Vagy azzal szórakozunk, hogy az orrára verek, ő pedig kezem után kap, mint egy légy után. Ez mindkettőnket megnevettet - igen, Bausánnak is nevetnie kell, és ez számomra, aki szintén nevetek, a világ legcsodálatosabb és legmeghatóbb látványa. Megragadó nézni, amint állatian sovány pofájában szájzuga megvonaglik az ingerkedésre, amint feketés arcán az emberi nevetés fiziognómiai kifejezése vagy legalábbis annak homályos, gyámoltalan és melankolikus kísérlete jelenik meg, majd újból eltűnik, hogy az ijedtség és zavar jegyeinek adjon helyet, azután újból vigyorba fordul...

De itt abbahagyom, nem akarok további részletekbe veszni. Amúgy is aggódom már, hogy ez a kis leírás szándékom ellenére túlzott méreteket ölt. Hősömet most röviden meg akarom mutatni dicsősége teljében és igazi életelemében, abban a helyzetben, amelyben leginkább önmaga, és amely képességeinek legjobban felel meg, azaz vadászaton. Előbb azonban pontosan meg kell ismertetnem az olvasót az örömök színhelyével, vadászterületünkkel, folyóparti tájunkkal; mert ez szorosan összefügg Bausán személyével, és számomra ugyanúgy kedves, ismerős és jelentős, mint ő - ami következésképpen minden további irodalmi indokolás nélkül jogcímet ad ábrázolására.

A VADÁSZTERÜLET

Kicsiny, téresen fekvő kolóniánk kertjeiben mindenütt tetők fölé nyúló öreg faóriások ütnek ki élesen az ifjú csemeték közül, és kétséget kizáróan mutatják, hogy ők e táj eredeti növényzete s őslakói. Ők e még fiatal telep díszei s büszkeségei; gondosan megkímélték s megtartották őket, amennyire csak lehetett, ahol pedig telkek kimérésénél és elkerítésénél valamelyikük zavart okozott, vagyis kiderült, hogy valamelyik mohos-ezüstös őstörzs éppen a demarkációs vonalon áll, ott a kerítés kis öblösödéssel futja körül, hogy a kertbe foglalhassa, vagy a fal betonjában udvarias rés maradjon a vén fa számára, hogy ott meredhessen föl, félig magán-, félig köztulajdonban, hóval terhelt vagy apró leveles, későn hajtó, lombos ágaival.

Mert valamennyi kőrisfa, ez a fajta pedig nagyon szereti a nedvességet - s ezzel területünk döntő alapsajátosságára kell rátérnünk. Még nem nagy ideje, hogy az emberi szellem termővé és lakhatóvá tette - körülbelül másfél évtizede, nem több. Azelőtt vad mocsár volt itt, igazi szúnyogparadicsom, ahol füzek, törpe nyárfák és hasonló elnyomorodott fafélék tükröződtek a poshadó tócsákban. A vidék ugyanis árterület; néhány méterrel a talaj felszíne alatt szigetelő

földréteg van; s így a terület mindig mocsaras volt, horpadásaiban mindenütt víz állott. A kiszárítás úgy történt, hogy a folyó vizének magasságát csökkentették - nem értek mérnöki dolgokhoz, de lényegében ezzel a fogással érték el, hogy a leszivárogni nem tudó víz lefuthatott, számos helyen föld alatti patakok ömlöttek a folyóba, és a talaj megszilárdulhatott, legalábbis nagyobbrészt; mert aki jól ismeri a tájat, mint én és Bausán, tud a parton lefelé a sűrűben néhány nádas mélyedésről, mely az ősi állapotra emlékeztet, titkos helyekről, melyeknek nedves hűvösségét a legforróbb nyári nap sem mérsékeli, és ahol ilyen napokon szívesen pihegi ki magát az ember néhány percig. Általában a tájnak megvan a maga különös egyénisége, ami első pillantásra különbözőnek mutatja a hegyi folyam partvidékétől, melyet 114

általában tűlevelű erdőkkel és mohos rétekkel képzelnek el - megvan a maga eredeti egyé-

nisége, mondom, melyet a teleküzlet lezajlása óta is teljesen megőrzött, és mindenütt, a kerteken kívül is, az ősi és eredeti növényzet láthatóan túlsúlyban van az ide telepített és átplántálttal szemben. A fasorokban és a közkertekben ugyan előfordul a vadgesztenye, a gyorsan növő juhar, sőt a bükk is és mindenféle díszbokor; de mindez nem ősnövényzet, csak ültetvény, akár az olasz jegenye, amely meredeken áll sort terméketlen férfiasságában. A kőris a bennszülött fa - nagyon elterjedt, legkülönbözőbb korú példányait lehet találni, százéves óriást és gyenge hajtást, amely tömegesen, gazként sarjadzik föl a kavics között; és az ezüst-

és rezgőnyárfával, a nyírrel, a fűzzel együtt fa és bozót alakjában ő adja meg a tájnak sajátos jellegét. De mindezek apró levelű fák, és a gyakran gigantikus méretű faóriások aprólevelűsége, a lombozat kecsessége azonnal feltűnő ismertetőjele a vidéknek. Kivétel a szilfa, amely sokfelé tárja a napnak széles, fogazott szélű és felületén ragadósan csillogó levelét, és a nagy tömegű kúszónövény, amely a ligetekben mindenütt körülfonja a fiatalabb törzseket, és lombját megzavaróan elkeveri az övékével. A karcsú égerfa mélyebben fekvő helyeken kis berkekben csoportosul. A hárs azonban ritka; tölgy egyáltalában nincs; fenyő sem. De ezek is előfordulnak nem egy helyütt a keleti lejtőn, tájunk határán, ahol más talajszerkezettel más növényzet kezdődik, a megszokott. Feketén merednek ott az ég felé, és őrködve néznek alá völgyünkbe.

A lejtőtől a folyóig a távolság nem nagyobb ötszáz méternél, magam is kiléptem. Lehetséges, hogy fölfelé a partszegély kissé legyezőszerűen kiszélesedik, de az eltérés semmi esetre sem jelentékeny, és érdekes, hogy ez a keskeny terület milyen gazdag táji változatosságot nyújt, még akkor is, ha a hosszában, a folyómeder irányában korlátlan teret kevéssé veszi igénybe az ember, mint Bausán és én, hiszen barangolásaink ritkán terjednek tovább két óránál, beleértve az utat oda és vissza. Ám a sokféle kilátás, és hogy a sétát állandóan lehet változtatni, és más-más felé irányítani, aminek folytán a táj hosszas megszokás ellenére sem lesz unalmas, sem keskenysége feltűnő, azon alapszik, hogy a vidék három egymástól gyökeresen elütő régióra vagy övre oszlik, amelyeket egyenként is be lehet járni, vagy keresztbe futó mezsgyéken egymással összekötni: éspedig egyfelől a folyónak és közvetlen partjának vidékére, másfelől a lejtő vidékére és középen az erdővidékre.

Széltében a legnagyobb részt az erdő, a park, a füzes, a parti bozót öve foglalja el - keresem a nevet e csodálatos táj számára, amely kifejezőbb és szemléletesebb lenne, mint az erdő szó, de úgy látom, nem találom meg az igazit. Erdőről a szó szokásos értelmében - tehát egy térségről mohos, avaros talajon körülbelül egyforma faoszlopokkal - semmi esetre sem beszélhetünk. A mi vadászterületünk fái egészen különböző korúak és nagyságúak; akadnak közöttük óriás ősapái a fűz- és nyárfanemzetségnek, kivált a folyó mentén, de a belső részeken is; aztán vannak más, jól kifejlett példányok, amelyek tíz- vagy tizenöt évesek lehetnek, és végül egész légió vékony csemete, maguktól nőtt fiatal kőrisek, nyírfák, égerfák vad faiskolája, amelyek azonban mégsem látszanak olyan soványaknak, mert, mint már mondtam, vastagon körülfonják őket a kúszónövények, s egészben inkább csak tropikusan buja képet alkotnak; de az a gyanúm, hogy ez élősdiek útját állják gazdáik növekedésének, mert jó pár esztendő óta, mióta itt élek, nemigen láttam, hogy ezek a fácskák vastagodtak volna.

A fák néhány, egymással rokon családból valók. Az égerfa, a nyírfa rokona, a nyárfa sem igen más végeredményben, mint a fűz. S nyugodtan mondhatjuk, hogy valamennyi hasonult a legutóbbi típusához - az erdészek tudják, hogy a fák nagyon hajlamosak alkalmazkodni a környezet jellegéhez, bizonyos mértékben utánozzák az uralkodó vonal- és formaízlést. Itt a fűzfának, folyó- és állóvizek e hű kísérőjének és szomszédjának fantasztikus, boszorkányosan görcsös vonala az uralkodó, görbe ujjaikkal kinyúló, seprűszerűen szétoszló ágaival, és láthatólag a többi fa is az ő lényét próbálja utánozni. Az ezüstnyárfa teljesen az ő módjára 115

görbül; s ettől nemegyszer alig lehet megkülönböztetni a nyírt, amely a hely szellemét követve, néha ugyanígy a legkülönösebb görbületekre hajlik - amivel nem akarom azt mondani, mintha ez a szeretetre méltó fa nem fordulna elő itt is, éspedig nem is ritkán, nagyon jó alakú, kedvező színes délutáni világításnál egyenest elragadó példányokban. A vidék ismeri ezüstös szálacskaként, melynek koronája csupán néhány magányosan álló levelecske; kedves növésű, ügyes alakú szűzként, nagyon szép krétás törzzsel, mely kecsesen és epedőn csüngeti alá lombjának fürtjeit; és éppígy csaknem elefántszerű terebélyként, olyan törzzsel, amit emberi kar át nem érhet, és melynek kérge már csak a magasban mutatja nyomait a sima fehérségnek, de lejjebb durva, szenes, repedezett nyírré vált...

Ami a talajt illeti, alig-alig hasonlít erdőéhez. Kavicsos, agyagos, sőt homokos, az ember el sem hinné, hogy termékeny. Holott az, a maga határai közt, a bujaságig. Magasra burjánzó fű

tenyészik rajta, mely gyakran válik szárazzá, metsző élűvé, fenyérszerűvé, és télen széttiport szénaként borítja a földet; gyakran szinte sássá lesz, máshol meg lágyan, kövéren, buján hullá-

mzik a fák bütykös gyökerei felé, bürökkel, csalánnal, lapuval, mindenféle kúszónövénnyel, hórihorgas bogánccsal és fiatal, még lágy fahajtásokkal elkeveredve, jó búvóhelyként fácánoknak és vadmadaraknak. Ebből az áradatból és sűrűségből pedig mindenütt iszalag és vadkomló tekereg föl a fákra, csavarosan, széles levelű füzérekben, és száruk még télen is kemény, elszakíthatatlan drótként fonja körül a törzseket.

Nem erdő ez és nem park, hanem varázskert, nem több és nem kevesebb. Ragaszkodom a szóhoz, jóllehet alapjában szegényes, korlátozott és nyomorodottságra hajló természet ez itt, mely néhány egyszerű növénytani megjelöléssel leírható és kimeríthető. A talaj hullámos, állandóan süllyed és emelkedik, és ebből ered a panorámának szép zártsága, az áttekinthetet-lenség oldalt is; ha az erdőség jobbra és balra is mérföldekre terjedne, vagy legalább annyira, mint hosszában, holott középről számítva mindkétfelé száz-egynéhány lépésre ér, akkor sem érezhetné magát az ember rejtettebbnek, elmerültebbnek és magányosabbnak benne. Csak a nyugatról jövő egyenletes morajlás figyelmezteti a fület a láthatatlan folyó barátságos közellétére. Árkok is vannak telis-tele bodza-, fagyal-, jázmin- és galagonyabokrokkal, hogy párás júniusi napokon a tüdő alig tudja befogadni illatukat. És vannak más mélyedések is, puszta kavicsgödrök, melyeknek lejtőin és fenekén nem terem semmi más, csak néhány fűzsarjadék és egy kevés száraz zsálya.

Noha néhány év óta naponta járom ezt a tájat, még mindig nem vesztette el számomra különös varázsát. Valahogy fantasztikusnak érzem az óriási páfrányokra emlékeztető sok-sok kőris-lombot, ezt a sok indát és nádat, ezt a nedvességet és kiaszottságot, ezt a szegényes rengeteget, hogy egészen kimondjam, amit érzek: kissé mintha a föld egy más korszakának tájába merülnénk vissza, vagy tenger alatti világban, tengerfenéken járnánk - és ebben a képzelő-

désben van is valami igazság; mert valamikor víz állott itt mindenfelé, például azokban a mélyedésekben, amelyek mint négyszögletes réthorpadások terülnek el most, természet ültette kőrisek vad faiskolájával, jó legelőt adva a juhoknak, és amelyek közül az egyik az én házam mögött fekszik.

A vadont keresztül-kasul ösvények szelik át, részben csupán a letaposott fű csíkjai vagy kövecses gyalogutak, melyek nyilván nem mesterségesen, hanem csak úgy a járás-kelés folytán jöttek létre, s meg sem lehet mondani, ki taposta ki őket; mert Bausán meg én legfeljebb kellemetlen kivételként találkozunk rajtuk emberrel, és kísérőm az efféle látványra hőkölve megáll, s egyetlen tompa vakkantást hallat, amely meglehetősen pontosan fejezi ki az én érzelmeimet is az eseménnyel szemben. Még szép nyári vasárnap délutánokon is, amikor a városból nagy tömeg sétáló özönlik vidékünkre (mert itt mindig hűvösebb van néhány fokkal mint másutt), ezeken a belső utakon csaknem zavartalanul járkálhatunk; mert az emberek nem 116

ismerik őket, aztán meg a víz, a folyó is rendkívül vonzza a tömeget, ahogy ez már lenni szokott, és a kirándulók szorosan mellette, oly szorosan, amennyire csak lehet, ha nincs akadálya, azaz nincs elárasztva; a legalsó rakparton hömpölyögnek ki a tájra s este megint haza. Legfeljebb ha valamelyik bokorban egy megfészkelődött szerelmespárra bukkanunk, akik szemtelen és riadt állatszemmel tekintenek ránk, mintha dacosan kérdenék, van-e valami kifogásunk jelenlétük és elrejtezett tevékenykedésük ellen, s mi némaságunkkal feleljük, hogy semmi, miközben oldalt térünk; Bausán azzal a közönnyel, melyet mindennel szemben tanúsít, ami után nem száll vadszag, én pedig tökéletesen zárkózott arccal, mint akinek minden mindegy, és mint aki sem tetszését, sem megvetését a legkevésbé sem árulja el.

De parkomban ezek az ösvények nem az egyedüli közlekedési és összekötő vonalak. Utak is vannak ott - pontosabban nekikészülődések, amelyek egykor utak voltak, vagy azok akarnának lenni, vagy ha isten segít, valamikor talán még csakugyan azok is lesznek... A dolog így áll: az úttörő csákány és a vérmes vállalkozókedv nyomai mutatkoznak még jó darabon a vidék beépített részén túl, a kis villateleptől kifelé... Nagy volt a szándék, merész a terv. A vállalkozó társaságnak, amely tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt a földdarab sorsát kezébe vette, más, azaz nagyszerűbb céljai voltak vele (és önmagával), mint amennyi beteljesült; a település nem korlátozódott volna a maroknyi villára, mely ma itt áll. Tömegestül kínálkoztak a telkek, a folyó mellett lefelé vagy egy kilométernyire minden készen állt - és áll ma is -, hogy a vásárlókat és a megállapodott életmód kedvelőit befogadja. A társulat tanácsüléseit a nagy-vonalúság jellemezte. Nem elégedtek meg az árvédelmi partrendezéssel, járható rakpart építésével, kertészeti ültetvényekkel; a civilizáló kéz ezenfelül magához az erdőhöz is hozzányúlt, irtásokat vágott, egyes részeket kaviccsal töltött föl, a vadont utakkal tagolta, néhányszor hosszában és még többször keresztben - szépen elgondolt, fényes utakkal vagy úttervekkel durva kavicsból, kijelölve a kocsiutat és a széles gyalogjárót, amelyen azonban egyetlen gyalog sem jár, csak Bausán meg én; ő jó és tartós bőrből való négy talpán, én szöges csizmában a kavicsok miatt. Mert a villák, amelyeknek a társaság számítása és szándéka szerint rég ott kellene pompázniuk az utak mentén, egyelőre nem épültek föl, noha én elöljártam a jó példával, és házamat ide építettem. Amint mondom, tíz-tizenöt éve nem épültek föl, és így nem csoda, hogy a tájra bizonyos rossz hangulat ereszkedett, s hogy a társaság kebelében nincs nagy kedv további befektetésekre és a nagyszerű kezdet befejezésére.

És mégis annyira előrehaladtunk, hogy a lakó nélküli utcák megkapták szabályos nevüket, akárcsak a város területén vagy azon kívül fekvők; csak azt szeretném tudni, melyik álmodozó és múltba mélázón szép lelkű spekuláns adhatta ezeket az elnevezéseket. Van itt Gellert, Opitz, Fleming, Bürger utca, sőt Adalbert Stifter utca is, amelyet különösen vonzódó kegye-lettel járok szöges cipőmben. Kezdetüknél mint a nem zárt sorban épített külvárosi utcáknál szokásos, ahol házsarkok nincsenek, oszlopok állnak, s rajtuk utcatáblák; kék zománctáblák fehér betűkkel. De ah, már nincsenek a legjobb állapotban, túlságosan régen nevezik néven a tervezett utakat, ahol senki nem akar lakni, és nem utolsósorban ezek a táblák a rossz hangulat, a kudarc és a megakadt fejlődés világos szemléltetői. Elhanyagolva merednek a semmibe; gondozásukra, megjavításukra senki sem gondol, nap és vihar szabad prédái. A zománc mindenütt lepattogzott, a fehér betűket megette a rozsda, úgyhogy némelyik betű

helyett csak csúnyán cakkos szélű barna foltok és hézagok tátonganak, széttépve a neveket és megnehezítve elolvasásukat. Kivált az egyik névtábla okozott számomra nehéz agymunkát, amikor először jártam erre, s kutatva barangoltam be a vidéket. Rendkívül hosszú tábla volt, és az „utca” szó épségben megmaradt rajta; a tulajdonképpeni névnek azonban, amely mint mondom, igen hosszú lehetett egykor, legtöbb betűje teljesen vak volt, megette a rozsda: a barna hézagokból lehetett csak rájuk következtetni, de fölismerni semmi mást, mint elöl egy S

felét, valahol a közepén egy e-t és a végén ismét egy e-t. Ez túlságosan kevés volt elmém 117

számára, az egyenletben nagyon sok volt az ismeretlen. Sokáig álltam ott hátratett kézzel, fölnéztem a hosszú táblára, és tanulmányoztam. Azután továbbmentem Bausánnal a gyalogjárón. De miközben azt hittem, másra gondolok, titokban folyton egyen járt az eszem, elpusztult név titkát kutattam, és hirtelen rátaláltam - döbbenten megálltam: sietve vissza-mentem, még egyszer odaálltam a tábla elé, és számolgattam, próbálgattam. Igen, kijött, megtaláltam. A Shakespeare utcán jártam.

Épp ezek a táblák illenek ezekhez az utcákhoz, és ezek az utcák ezekhez a táblákhoz - álmatag és csodálatos elhanyagoltságukban. Átfutnak az erdőn, amelybe vágták őket; az erdő azonban nem nyugszik, nem hagyja érintetlenül az utcákat évtizedeken át, amíg telepesek jönnek; mindent megtesz, hogy ismét összezáródjon, mert ami itt nő, nem retten vissza a kavicstól, megszokta, hogy benne tenyésszen, s így mindenütt bíborfejű bogáncs, kék zsálya, ezüstös fűzbozót és fiatal kőrisek zöldje bújik elő a kocsiutakon és szemtelenül még a gyalogjárón is; semmi kétség, hogy a park költői nevű utcái elgazosodnak, a sűrűség elnyeli őket ismét, és akár sajnálni való, akár örvendetes ez, további tíz év múlva az Opitz és a Fleming utcák nem lesznek többé járhatók, és valószínűleg nyomuk sem marad. Egyelőre, persze nincs ok a panaszra, mert festői és romantikus szempontból bizonyára az egész világon nincsenek szebb utcák, mint ezek mai állapotukban. Ha erős cipőnk van, és nem kell félnünk a durva kövektől, nincs szebb, mint bolyongani félbemaradottságuk árvaságában - mint a talaj százféle vadnövénye fölött fölnézni a lágy nedvességtől tapadó, apró levelű lombra, amely a kilátásokat keretezi és körülzárja. Olyan lomb ez, amilyennek a tájképek lotaringiai mestere festette háromszáz esztendővel ezelőtt... De mit is beszélek - amilyennek festette? Ezt a lombot festette! Itt járt, ismerte ezt a vidéket, nyilván tanulmányozta, és ha az ábrándos részvényes, aki a park utcáit elnevezte, nem ragaszkodott volna oly szigorúan az irodalomhoz, most az egyik rozsdaette táblán Claude Lorrain nevét silabizálhatnám.

Ezzel leírtam a középső erdővidéket. De a keleti lejtőnek is meg nem vethető varázsa van, számomra éppúgy, mint Bausán számára, később elmondandó okokból. A patak övének is lehetne ezt a részt nevezni, mert ez adja meg idillikus tájképi jellegét, és nefelejcses ágyának csöndjével mintegy ellenképe a vad folyam övének odaát, melynek zúgását a többnyire nyugatról fúvó szélben még itt is hallani lehet. Ahol az első keresztút, mely rétmedrek és erdőparcellák között töltésszerűen visz jegenyesortól a lejtő felé, ahol ez a keresztút megáll a lejtő lábánál, bal felé út nyílik, melyet télen az ifjúság ródlipályának használ, a mélyebben fekvő terepre ereszkedve. Ott, ahol nem lejt többé, ott kezdődik a patak, és az oldalán, jobbra vagy balra tőle, ahogy éppen kedvük tartja, sétálgat úr és kutyája a változatos alakú lejtő

mentén. Balra fás rétek terülnek el. Falusias kertgazdaság van ott, mely gazdasági épületeinek hátulját mutatja felénk, juhok legelik és tépik a lóherét, egy nem egészen épeszű, vörös szoknyás kislány vezénylete alatt, aki parancsosztogató dühvel állandóan térdére támasztja tenyerét, és csúf hangján torkaszakadtából kiabál, közben pedig iszonyatosan fél a gyapjában fenségesen kövérnek látszó nagy kostól, amely nem hagy magának parancsolni és azt teszi, amit akar. Kivált akkor csúnya a gyermek kiáltozása, ha Bausán megjelenése a juhok közt pánikot kelt, ami majdnem mindig megtörténik, teljesen Bausán szándéka és akarata ellenére, akinek a juhok tökéletesen közömbösek, s aki szinte levegőnek veszi őket, sőt hangsúlyozott nemtörődömséggel és megvető óvatossággal igyekszik megelőzni az ostoba pánik kitörését.

Mert noha az én orrom számára elég erős (s különben nem is kellemetlen) az illatuk, mégsem vadszagot árasztanak, s következésképpen Bausánnak nem érdeke hajszolni őket. Ennek ellenére elég egy hirtelen mozdulata vagy már puszta megjelenése, hogy az egész nyáj, amely az előbb még békés gyermek- és férfihangon bégetve, szétszóródva legelészett, zárt tömegben, váll váll mellett, egyazon irányban elrohanjon, miközben a bárgyú gyermek összegörnyedve 118

úgy üvölt utánuk, hogy hangja is elcsuklik, és a szeme szinte kiguvad gödréből. Bausán pedig fölnéz rám, mintha ezt mondaná: láthatod, hogy nem vagyok hibás, és semmi részem benne.

Egyszer azonban épp az ellenkező eset történt, ami még kínosabban és mindenesetre különö-

sebben hatott, mint a pánik. Ugyanis az egyik juh, nemének egészen közönséges tagja, egy közepes nagyságú, átlagképű birka, keskeny, fölfelé kunkorodó szájjal, mely mintha mosolygott volna, és csaknem kajánul ostoba kifejezést adott neki, láthatólag belehabarodott s belebolondult Bausánba, és csatlakozott hozzá. Egyszerűen utánament - különvált a nyájtól, elhagyta a legelőt, és csöndesen s túlzott bambasággal mosolyogva, sarkon követte Bausánt, akármerre is járt. Ha Bausán letért az útról, követte, ha szaladni kezdett, ő is utánavágtatott, ha megállt, ugyanúgy tett, közvetlenül mögötte, titokzatos mosolygással, Bausán arcán fanyalgás és zavar tükröződött, és helyzete csakugyan roppant kínos volt, semmi értelme nem volt sem így, sem úgy - oly ostoba eset, amilyen sem vele, sem velem nem fordult még elő. A birka egyre jobban távolodott otthonától, de ez nem ijesztette meg, mindig messzebbre kísérte a bosszús Bausánt, láthatóan elszánva rá, hogy nem válik meg többé tőle, hanem kitart mellette, akármeddig és akárhová is megy. Bausán csöndesen húzódott hozzám, nem annyira félelemből, amire semmi oka nem volt, mint inkább szégyenkezve becstelen helyzete miatt.

Végül is megelégelte a dolgot, megállt, fejét hátrafordította, és fenyegetően morogni kezdett.

A juh bégetett egyet, ami úgy hangzott, mint valami gonosz emberi nevetés, és ez a szegény Bausánt olyan rémületbe ejtette, hogy behúzott farokkal elrohant - a birka pedig nevetséges szökésekkel nyomában.

A nyájtól már messze távolodtunk, a félkegyelmű kislány pedig úgy üvöltött közben, hogy majdnem megszakadt, s most már nemcsak térde fölé hajolt, hanem sikongása közben hol egyik, hol másik térdét húzta föl arcáig, úgyhogy messziről igazán torz és ijesztő látvány volt.

Ekkor egy kötényes cseléd szaladt ki vagy a kiáltozásra, vagy mert amúgy is észrevette, mi történt. Egyik kezében vasvillával futott, másikkal befűzetlen keblét tartva, mely futás közben ide-oda ringott; kifúlva ért hozzánk, és nekilátott, hogy a birkát, amely ismét lépésben ment, mert Bausán is így tett, a villával visszaterelje megfelelő irányba, ami azonban sehogy sem sikerült. A juh félreugrott a villa elől, egy fordulattal azonban már megint Bausán nyomában volt, és úgy látszott, nincs olyan hatalom, amely eltérítse. Láttam, hogy nincs más segítség, és megfordultam. Valamennyien visszamentünk, mellettem Bausán, mögöttem a juh, emögött pedig a cseléd a villával, miközben a vörös szoknyás gyermek meggörbülve és toporzékolva kiabált felénk. De nem elég hogy visszamentünk a nyájig, egész munkára volt szükség, és a dolgot végig kellett csinálnunk. Be kellett térnünk az udvarra, be a birkaólig, melynek széles tolóajtaját a cseléd minden erejét megfeszítve tolta szét előttünk. Szépen bevonultunk; és amikor mind benn voltunk, nekünk, idegeneknek, ügyesen el kellett szelelnünk, a becsapott juh orra előtt pedig gyorsan betolták az ól ajtaját, úgyhogy odabenn fogva maradt. Csak ilyen módon folytathattam Bausánnal megszakított sétámat, a cseléd hálálkodása közepette. Bausán azonban mindvégig lehangolt és megalázott maradt.

Ennyit a juhokról. A gazdasági épületek mellett balról terjedelmes víkendtelep van, amely lugasaival és kápolnához hasonló parányi házikóival, valamint körülkerített kertjeivel temetőszerűen hat. Az egész telepet is kerítés veszi körül; a bejárat rácsos kapuján át csak a lugasok gazdái léphetnek be, s néha egy csupasz karú férfit látok ott, amint kilenclábnyi zöldségeskertecskéjében ás, mintha tulajdon sírját ásná. Aztán ismét vakondtúrásokkal borított nyílt mezők következnek, melyek a középső erdővidék széléig nyúlnak el, s amelyeken a vakondokon kívül sok pocok is tanyázik, amit szintén meg kell jegyeznünk, tekintettel Bausánra és sokoldalú vadászkedvére.

119

Másfelől, azaz jobbról, a patak és a lejtő halad párhuzamosan, ez utóbbinak a képe, amint mondottam, változatos. Az elején komor, sehol semmi napfény, és fenyőfák borítják. Később homokbányává alakul, mely forrón veri vissza a napsugarakat, meg később kavicsbányává, végül pedig téglazuhataggá, mintha odafönn egy házat bontottak volna le, és az értéktelen romokat itt egyszerűen lehajigálták volna, úgyhogy átmenetileg a patak folyása is nehézségbe ütközik. De kifog az akadályon, vize meggyűl kissé, és kiárad, vörösen a téglaportól, s megfestve a part füvét is, amelyet áztat. Azután annál tisztábban és vidámabban folyik tovább, itt-ott megcsillantva a napot tükrében.

A patakokat nagyon szeretem, mint általában minden vizet, tengertől a legkisebb nádas pocsolyáig, és ha fülem, például a nyári hegyek közt, meghallja a távolból egy patak titkos csobogását és csevegését, ha kell, még hosszú utat is megteszek az elmosódó hangok felé, hogy fölleljem medrét, szemtől szembe lássam a bércek rejtve csacsogó fiacskáját, és ismeretséget kössek vele. Szépek a hegyi patakok, melyek sötét fenyők és meredek sziklafokok közt rohannak alá dörögve, jéghideg, zöld tavakat alkotnak, és fehér porzással meredeken zuhannak a legközelebbi fokra. De a síkság patakjait is gyönyörűséggel és rokonszenvvel nézem, akár oly sekélyek, hogy alig bírják el ágyuk simára csiszolt, ezüstösen síkos kavicsait, akár oly mélyek, mint kis folyók, amelyek a kétoldalt mélyen alácsüngő füzek védelmében sebesen pezsegnek tova, középen gyorsabb áramlással mint a széleken. Ki nem követte már vándorlásai közben a vizek futását, ha tehette? A vonzóerő, amellyel a víz hat az emberre, természetes rokonérzésen alapszik. Az ember a víz gyermeke, testünk kilenctized részében ebből az elemből áll, és fejlődésünk bizonyos fokán, megszületésünk előtt, kopoltyúink vannak. A magam részéről szívesen elismerem, hogy a víz szemlélete minden megjelenési formájában és alakjában a legközvetlenebb és legerősebb természeti élvezet számomra, valódi elmerüléshez, valódi önfeledtséghez, a magam parányi létének igazi föloldódásához az általá-

nosságban csak ennek a szemlélődésnek révén tudok jutni. Akár a szendergő vagy harsogva föltorlódó tenger látványa is oly mély testi elrévedés, oly önmagámtól való elszakadás állapotába tud ringatni, hogy minden időérzékemet elvesztem, és az unalom fogalma megszűnik számomra, miközben perceknek érzem az órákat ebben az egyesülésben és társaságban. De egy patak fölött húzódó bürü korlátja fölé hajolva is el tudok ácsorogni a végtelenségig, beléveszve a csörgedezés, örvénylés és rohanás szemléletébe, s anélkül, hogy az a másik áramlás, bennem és körülöttem, az idő sebes suhanása, félelmet vagy türelmetlenséget keltene bennem. A vízelem iránt érzett rokonszenvem teszi számomra értékessé és fontossá azt, hogy a keskeny földnyelvet, amelyen lakom, kétoldalt víz fogja körül.

Az itteni patak tehát az egyszerűek és igénytelenek közé tartozik, nincs semmi különös benne, jellege a barátságos mindennapiság. Kristálytiszta, hamisság és álság nélkül való naivitásában eszébe se jut, hogy zavaros áradással mutassa mélynek magát, sima és tiszta, és cseppet sem titkolja, hogy fenekén néhány elhajított bádogdoboz és egy fűzős cipő hullája hever a zöld iszapban. Különben elég mély ahhoz, hogy csinos, ezüstszürke és rendkívül fürge halacskák lakóhelye legyen, amelyek közeledtünkre hosszú cikcakkban menekülnek. Több helyen tószerűen kiszélesül, és partján szép füzek állnak, amelyek közül az egyiket arra menet különös szeretettel szoktam nézni. A lejtőn áll, tehát a víztől némi távolságban. De egyik ága vágyakozva nyúlik a patak fölé s a mélybe, és csakugyan el is éri a patak tükrét, úgy, hogy az elgyűrűző víz könnyedén megnedvesíti az ág végének ezüstös lombját. Így áll a vén fa, és élvezi ezt az érintést.

Jó itt sétálni a meleg nyári szél lágy áramában. Ha nagyon meleg van, Bausán bemegy a patakba, hogy lehűtse hasát, mert magasabban levő testrészei önszántából sohasem kerülnek érintkezésbe vízzel. Ott áll hátravetett füllel, jámbor arccal, miközben a víz körülcsobogja és tovaárad. Azután hozzám jön, hogy lerázza magáról a vizet, aminek meggyőződése szerint 120

közvetlen közelemben kell megtörténnie, néha olyan buzgósággal rázkódik, hogy egészen bepermetez vízzel és iszappal. Mit sem használ, ha szóval és bottal utasítom vissza. Ami az ő

szemében természetes, törvényszerű és elkerülhetetlen, abban nem engedi korlátozni magát.

A patak továbbfolyik nyugat felé, s egy kis helységhez ér, amely erdő és lejtő között lezárja északra a kilátást, s amelynek szélén van a vendéglő. A patak ott ismét kis tavat alkot, melyben a parasztasszonyok térdelve öblögetik a ruhát. Palló visz rajta át, ha pedig ezen átmentünk, egy kocsiútra jutunk, amely a faluból erdő és mező közt fut a város felé. De ha jobbra térünk erről az útról, egy ugyancsak kitaposott ösvényen a fák között néhány lépéssel elérjük a folyót.

Ez most már a folyó öve, ő maga kígyózik előttünk zölden és fehér tajtékzással; alapjában nem egyéb, mint egy nagy hegyi patak, de örökös morajlása, amelyet többé-kevésbé tompítva a vidéken mindenütt hallani, itt pedig teljes erővel tölti be a fület, akár a tenger szent zúgását pótolhatja, ha már ebben nem lehet részünk. Számtalan sirály kiáltozása vegyül közbe folytonosan, amelyek ősszel, télen és még tavasszal is éhes rikácsolással keringenek a levezetőcsatornák nyílásánál, és itt keresik élelmüket, míg az évszak ismét lehetővé nem teszi, hogy újra a hegyi tavaknál telepedhessenek meg - éppúgy, mint a vadkacsák. Ezek a vad- és félvad kacsák, amelyek a hideg hónapokat ugyancsak itt töltik a város közelében, ringatóznak a hullámokon, vitetik magukat a zúgókon, amelyek megforgatják és meghintáztatják őket, s egy-egy vízesés előtt az utolsó pillanatban fölrebbennek, hogy odább ismét leszálljanak a vízre...

A parti öv a következő módon van tagolva és lépcsőzve: az erdő szélének közvetlen közelé-

ben széles, kavicsos lapály terül el, mint a föntebb említett jegenyesor folytatása, s a folyam mentén legalább egy kilométernyire nyúlik, azaz a révházig, amelyről még lesz szó, és amely mögött a sűrűség közelebb nyomul a folyó ágyához. Már tudjuk, mi ez a kavicssivatag: a hosszanti műutak közül a legelső és legfontosabb, amelyet a telepítő társaság gyönyörűnek tervezett, tájszépségekben gazdag sétánynak az elegáns világ kocsiközlekedése számára, ahol lovagló urak nyargalhattak volna fényesre lakkozott hintók mögött, enyelgő szavakat váltva a mosolyosan hátrahajló hölgyekkel. A révház mellett nagy s ma már roskatagon dülöngő

fatábla hirdeti, mi lett volna a kocsikorzó közvetlen célja, az ideiglenes végpont, mert széles betűkkel az áll rajta, hogy ez a saroktelek parkkávéház és előkelő ivó létesítésének céljaira való... A szándék most már csak szándék marad. Mert a parkkávéház asztalkái, sürgő-forgó pincérei és kortyoló vendégei helyett még mindig csak a ferde tábla áll itt, tétován, roskatag, kínálat-kereslet nélkül, s a korzó csupán durva kavicsokból szétömlő sivatag, melyet csaknem oly sűrűn nő be a fűzbozót és kék zsálya, mint az Opitz és Fleming utcát.

A sétány mellett, a folyóhoz közelebb, keskeny füves lejtőjű és szintén alaposan elgazosodott kavicstöltés húzódik, melyen távírópóznák állnak - én azonban szívesen sétálok rajta, egyrészt a változatosság kedvéért, másrészt mert a kavicson, ha nehézkes is, de tiszta a járás, amikor nagy záporok után ott lenn az agyagos gyalogút járhatatlannak látszik. Ez a gyalogút, a tulajdonképpeni sétaút, amely órák hosszat vonul a folyam mentén, hogy végül is elvadult parti ösvénnyé váljék, a víz felől fiatal juharfákkal és nyírfákkal van beültetve, másik felől pedig a táj hatalmas őslakói állnak, kolosszális füzek, nyárfák és ezüstjegenyék. Partja meredeken és mélyen esik a folyam felé. Fűzvesszőből készült okos fonadék, s alul még betonozás is védi az áradás ellen, amely évente egyszer-kétszer, mikor olvad a hó a hegyekben vagy tartós záporesők alkalmával fenyegeti. Itt-ott fahágcsófélék, félig létrák, félig lépcsők ereszkednek le róla, amelyeken elég kényelmesen lehet leszállni a tulajdonképpeni folyam-

ágyba: a többnyire kiszáradt, körülbelül hat méter széles tartalékmedrébe a nagy hegyi patak-nak, amely éppúgy, mint a kicsiny vagy legkisebb patakok, tehát mindig a felső folyamvidék 121

vízviszonyai szerint, néha csupán zöld vízszalag, sziklái alig nedvesek, és a sirályok mintha hosszú lábbal állnának a vízen - más körülmények között pedig csaknem veszedelmes szörnnyé nő, árvízzé dagad, széles ágyát szörnyű tombolással tölti be, idegen tárgyakat ragad magával forgatagában, szatyrokat, bokrokat, döglött macskákat, és folytonosan kicsapással és erőszakkal fenyeget. A tartalékágyat is ferdén futó, karámoldalszerű, párhuzamos fűzfafona-tok erősítik az áradás ellen. Tele van cimborral, perjével és a vidék mindenütt jelenlevő

dísznövényével, száraz kék zsályával; és jól járható a lapos kövekkel kirakott partszegély segítségével, amely egészen a hullámok szomszédságában vonul, és számomra további, mindennél kedvesebb lehetőséget ad, hogy sétáimat változatossá tegyem. Noha a merev kövön nem éppen kellemes a járás, bőven megéri a fáradságot a víz intim közelsége. Ilyenkor néha a homokban is lehet járni - mert a kövecs és perje közt homok van, kissé agyagos, nem olyan szent tisztaságú, mint a tengeré, de mégis valódi föveny, és mintha tengerparton járnánk itt lenn, amely a végtelenségbe nyúlik - nem hiányzik a zúgás és sirályrikácsolás sem, sem pedig az az időt és teret elnyelő egyformaság, mely bizonyos elbódító szórakozást nyújt. Mindenütt alacsony zúgók morajlanak, és a révház felé félúton már belévegyül a vízesés dörgése is, amellyel egy ferdén torkolló csatorna ömlik odaát a folyóba. A zuhatag teste íves, csillogó, üveges, mint egy halé, és lábánál örökös a pezsgés.

Szép itt, amikor kék az ég, és a kompot zászló díszíti a jó idő tiszteletére vagy valamely ünnepélyes alkalomból. Más csónakok is vannak itt, de a kompot drótkötél tartja, s ez ismét össze van kötve egy másik, még vastagabb, a folyón keresztbe feszített drótkötéllel, amelyen egy csiga segítségével fut végig. A kompot maga az ár hajtja, a révész kezének kormányzása végzi el a többit. A révész asszonnyal és gyerekkel együtt ott lakik a révházban, amely valamivel a felső gyalogút mögött van, konyhakerttel és tyúkóllal, s amely bizonyára hivatalból járó szabad lakás. Olyan, mint egy szeszélyesen és könnyedén épült törpe villa erkélyecskéivel és kiugróival, és úgy látszik, két szobája van lenn és kettő fenn. Szívesen üldögélek a padon a kertecske előtt, amely mindjárt ott van a felső gyalogútnál. Bausán a lábamon ül, a révész tyúkjai körülsétálnak, minden lépésnél előrelökve fejüket, és a kakas többnyire fölszáll a pad támlájára, farkának zöld zsandártollait lelógatja hátul, így ül mellettem, s egyik piros szemével élesen vizsgálgat oldalról. Nézem a kompforgalmat, amely nem éppen sűrű, még csak nem is eleven, inkább nagy szünetekkel történik. Annál szívesebben látom, ha itt vagy odaát egy ember vagy egy kosaras asszony jelentkezik, és át akar kelni a folyón; mert a „vígy át”

költészete mindig emberien vonzó, éppúgy, mint a legrégibb időkben, még akkor is, ha, mint itt, a cselekmény újkorian fejlődött formák közt bonyolódik is le. A parton mindkét felől kettős falépcső visz le a folyamágyba és a pallókhoz, a jövők és menők számára, és itt is, odaát is, elektromos csengőgomb van fölszerelve a lépcső mellett. Megjelenik egy ember a túlsó parton, csöndesen áll, és átnéz a vízen. Nem kiált már, mint valamikor, tölcsért formálva kezéből. Odamegy a csengőhöz, kinyújtja karját, és megnyomja a gombot. Éles csöngés hallatszik a révész villácskájában: ez a mai „vigyél át”; s így is még mindig költői. A várakozó áll és figyel. És csaknem ugyanabban a pillanatban, amikor megberren a csengő, a révész is kilép hivatalos házikójából, mintha az ajtó mögött állt vagy egy széken ült volna a küszöbön, csupán a jelre várva - kijön, és lépteiben van valami, mintha közvetlenül a gombnyomás mozgatta volna meg gépiesen, mint ahogy a céllövő bódéban lő az ember egy házikó ajtajára: s ha eltalálta, az fölpattan, és egy alak jön ki, sarlós lány vagy őrt álló katona. Túlságos sietség nélkül, egyenletesen lóbálva karját, megy a révész kis kertjén és a gyalogúton át s a falépcsőn le a folyóhoz. Eloldja a kompot, és megragadja a kormányt, miközben a csiga végigszalad a keresztbe futó drótkötélen, és a kompot átviszi. Odaát beugrik hozzá az idegen, aki az innenső

pallón átad egy nikkelpénzt, vidoran fölfut a lépcsőn, miután átjutott a folyón, és jobbra vagy balra fordul. Néha, ha a révészt gyengélkedés vagy sürgős házimunka akadályozza, az asszony vagy esetleg a gyerek jön ki, és hozza át az idegent; mert ezek is éppen olyan jól értenek 122

hozzá, mint ő, és magam is értenék hozzá. A révész hivatala könnyű, és nem kíván semmi különös tehetséget vagy képzettséget. Szerencsésnek és a sors kegyeltjének mondhatja magát, hogy övé a javadalom, és ő lakik a törpe villában. Minden szamár helyébe állhatna zavar nélkül, és ezt ő is jól tudja, ezért szerényen és hálásan viselkedik. Hazatértében udvariasan köszönt, amint ott ülök a padon a kutya és a kakas között, és látszik rajta, hogy nem akar ellenségeket szerezni.

Kátrányszag, parti szél - és tompán loccsan a víz a csónakok fáján. Mit kívánhatok többet?

Néha más, otthonos emlék lep meg: a víz alacsonyan áll, poshadt szagot áraszt - ez a lagúna ez Velence. Azután ismét vízözön, végtelen eső zúdul alá, gumiköpenyben, ázott arccal feszülök a felső úton a kemény nyugati szél ellen, amely eltépi a fasorban a fiatal jegenyéket a karóktól, és megmagyarázza, miért görbülnek itt a fák szél irányában, miért csak egyik oldalon nő koronájuk; s Bausán gyakran megáll az úton, és jól megrázza magát, hogy csak úgy fröcsköl mindenfelé. A folyó nem az többé, ami volt. Megáradt, sötétsárga, vészes kifejezéssel hömpölyög tova. A vad áradat imbolygása, föltorlódása és súlyos rohanása ez - piszkos hullá-

maival betölti az egész tartalék ágyat a part széléig, sőt felcsap a betonozásig és a fűzfafonatú védőgátig, úgyhogy áldani kell az előrelátást, amely megalkotta őket. A legfélelmetesebb az, hogy a folyó csöndes, sokkal csöndesebb, mint egyébkor, csaknem hangtalan ebben az állapotban. A szokott zuhatagok nincsenek többé, a víz túlságos magasan áll, de helyük fölismerhető

arról, hogy a hullámok ott mélyebb völgyeket alkotnak, és magasabbra torlódnak, mint másutt, és hogy tarajuk hátracsap, nem előre, mint a partot verő hullámoké. A vízesésnek egyáltalában nincs többé szerepe; teste lapos és szegényes, a vízállás magassága folytán szinte teljesen megszűnt lábánál a pezsgés. Ami pedig Bausánt illeti mindezen jelenségek közepette, csodálkozása a dolgok ilyetén változásán nem ismer határt. Egész úton csupa csodálkozás, nem tudja megérteni, hogy a száraz tér, ahol máskor ügetni és rohanni szokott, mára eltűnt, víz alatt áll; rémülten menekül föl a parton a magasra csapó ár elől, farkát csóválva néz vissza rám, nézi ismét a vizet, és közben zavarában ferdére nyitja száját, megint becsukja, és nyelvét szája szögletébe dugja - s ez a némajáték épp annyira emberi, mint amennyire állati, kifejezési eszköznek kissé durva és alsórendű, de rendkívül érthető, és pontosan olyan, mint amilyet valamely bonyolult helyzetben használna egy némileg együgyű és alacsony származású ember, mindenesetre még a tarkóját is vakargatva hozzá.

Miután ekképpen még bővebben is beszéltem a folyó övéről, az egész tájat leírtam, és úgy hiszem, mindent elkövettem szemléletessé tételére. Nagyon tetszik nekem így leírásban, de még jobban tetszik természetben. Mindenesetre pontosabb és sokfélébb ebben a szférában, mint ahogy a valóságos Bausán is melegebb, elevenebb és vidámabb, mint mágikus tükör-képe. Hálás és hű vagyok e tájhoz, azért írtam le. Ez az én parkom és egyedüllétem; gondolataim és álmaim elkeverednek és összenőnek képeivel, miként kúszónövényeinek indája a fákéval. Láttam a nap és az év minden szakában: ősszel, amikor a hervadó lomb vegyi illata tölti be a levegőt, a bogáncskórók tömege bolyhosan elvirágzik, a „gyógypark” nagy bükkjei rozsdaszínű levélszőnyeget terítenek maguk alá a gyepen, és az aranyba mártott délutánok színpadias-romantikus koraestté sötétednek: holdsarló úszik az égen, teljes ködpára a völgyek fölött, és a fák fekete sziluettje közt esti fény vöröslik... Láttam tehát ősszel, és láttam télen is, amikor a kavicsot hó fedi, és egyenletesen eltakarja, úgyhogy sárcipőben járni lehet rajta; a folyó feketén hömpölyög a sápadt, fagytól gémberedett partok között, és sirályok százainak rikácsolása tölti be a levegőt reggeltől estig. De mégiscsak az enyhe hónapokban a legszabadabb és legmeghittebb vele az érintkezés, amikor semmi fölszerelésre nincs szükség, hogy két futó zápor között gyorsan, egy negyedórácskára kisétáljunk, elhaladtunkban egy fagyalágat hajlítsunk arcunk elé, és futó pillantást vessünk a tovasiető hullámokra. Talán vendégek voltak odahaza, most már elmentek, az ember a társalgástól felőrlődve maradt a 123

négy fal között, ahol az idegenek lehelete még ott lebeg a levegőben. Jó ilyenkor kabát, kalap nélkül csellengeni egy kissé a Gellert és a Stifter úton, némi levegőt szívni és fölüdülni. Az ember fölnéz az égre, vagy a finom és lágy lombok mélyére, az idegek megnyugszanak, s komolyság és csönd tér vissza a lélekbe.

Bausán ilyenkor mindig mellettem van. A világ behatolását a házba nem akadályozhatta meg, noha rettenetes hangon emelt szót és tiltakozott ellene, de ez mit sem használt, kénytelen volt eloldalogni. Most örül, hogy ismét vele vagyok a pagonyban. Egyik füllebenyét hanyagul hátraveti, és a kutyák szokása szerint rézsútos futással, úgy, hogy a hátsó lábak nincsenek pontosan az elülsők mögött, hanem kissé oldalvást mozognak, üget előttem a kavicson. És hirtelen látom, amint egész testében-lelkében megrendül, s fölmeredő farkcsonkját vadul kezdi csóválni. Fejét előre és oldalt löki, teste kifeszül és meghosszabbodik, erre-arra szökken, és a következő pillanatban orrát folytonosan a földre nyomva, bizonyos irányban elinal.

Szimatot kapott. Egy nyulat kerget.

A VADÁSZAT

A táj gazdag apróvadban, és mi vadászunk is rájuk; azaz Bausán vadászik, én pedig nézem.

Ilyen módon vadászunk nyúlra, fogolyra, pocokra, vakondra, vadkacsára és sirályra. De a komolyabb vadászattól sem riadunk vissza, fácánra, sőt őzre is cserkészünk, ha télidőn ily nagy állat pagonyunkba téved. Izgalmas látvány, amint a hosszú lábú, könnyű testű állat a hótól elütő barnaságában, magasra billegő fehér hátsó résszel menekül a minden erejét megfeszítő kis Bausán elől - a legnagyobb részvétellel és feszültséggel kísérem az eseményt.

Nem történik ugyan semmi, még sohasem történt, és nem is fog történni. De a kézzelfogható eredmény hiánya sem Bausán kedvét és szenvedélyét nem csökkenti, sem a magam gyönyörűségéből nem vesz el. A vadászatot önmagáért űzzük, nem pedig a zsákmányért, a haszonért, és amint mondom, Bausán a cselekvő fél. Tőlem inkább csak erkölcsi támogatást kíván, mivel az együttműködés más formáját, az elintézés határozottabb és tárgyilagosabb módját személyes és közvetlen tapasztalatból nem ismeri. Hangsúlyozom ezeket a szavakat:

„személyes” és „közvetlen”; merthogy ősei, legalábbis a vizslaágon, ismerték a valóságos vadászatot, az több, mint valószínű, és már gondoltam rá, vajon fölmerülhet-e benne az ősi emlékezés, és életre hívhatja-e valamilyen véletlen élmény. Az ő létfokán az egyén élete bizonyára felületesebben különül el a fajétól, mint az embernél, születés és halál kevésbé mélyreható megingása a létezésnek, a vér hagyományai talán sértetlenebbül őrződnek meg, úgyhogy az ellentmondás csak látszólagos, ha magával hozott tapasztalatokról, tudattalan emlékekről beszélünk, amelyek fölidéződve, az állatot megzavarhatják személyes tapasztala-taiban, s többé nem elégszik meg velük. Ezen a gondolaton rágódtam egyszer némi nyugtalansággal; de éppoly hamar elűztem magamtól, mint ahogy Bausán is nyilván kiverte fejéből a brutális eseményt, amelynek tanúja volt, és ami tépelődéseimre alkalmat adott.

Többnyire délben, fél tizenkettőkor vagy tizenkettőkor indulok vele vadászatra, néha, kivált meleg nyári napokon, későbbi délutáni órán is, hat órakor vagy még később, vagy ebben az időben már másodszor; mindenesetre ilyenkor már egészen más erőben vagyok, mint első

hanyag reggeli sétánknál. A korai órák érintetlen frissessége rég odavan, gondok és harcok adódtak közben, nehézségeket győztem le, hogy csak úgy csikorgott, miközben minden egyessel megküzdöttem; ugyanakkor mélyreható és bonyolult összefüggéseket kellett erősen eszemben tartanom, végső elágazásaikban is lélekkel megtöltenem - s a fejem már fáradt. A vadászat Bausánnal elszórakoztat s fölvidít ilyenkor, fölserkenti bennem az életerőt, s a nap hátralevő részére, amikor még mindig van egy s más tennivalóm, ismét helyrehoz. Hálából írom le a vadászatot.

124

Természetesen szó sincs róla, hogy a megnevezett vadfélék közül naphosszat csak egy bizonyos fajtát vennénk célba, és például nyúl- vagy vadkacsalesre mennénk. Inkább összevissza vadászunk mindenre, ami éppen - csaknem azt mondtam: puskánk elé kerül; és nem is kell messze mennünk, hogy vadra akadjunk, a vadászatot betű szerint véve, nyomban a kertajtó előtt kezdhetjük, mert pocok és vakond tömegesen tanyázik a rét mélyén, a ház mögött. Ezek a kis bundások a szó szoros értelmében nem vadak; de titkosan áskáló lényük, s kivált a pockok ravasz fürgesége, amelyek nappal is látnak, nem úgy, mint lapátlábú rokonuk, s gyakran a föld felszínén futkosnak okos szemmel, de veszély közeledtére ismét becikáznak fekete búvólyukukba, anélkül, hogy lábuk mozgása látható volna, mindig roppant hatással van Bausán üldöző ösztönére, és amellett ez az egyetlen vad, amely néha zsákmányul esik; egy pocok, egy vakond mindenesetre jó falat - nem megvetendő oly szűkös időkben, mint a mostaniak, amikor a kutyaház mellé állított tányérban gyakran semmi más nincs, csak egy kevés ízetlen gerslileves. Így, alighogy pár lépést botozgattam fölfelé a jegenyefasorban, és Bausán alig tombolta ki magát kissé bevezetésül, már látom, hogy a legfurcsább bukfenceket veti jobbomon: a vadászszenvedély már elragadta, nem hall és nem lát semmi mást, mint az állatkák izgatóan rejtett motozását maga körül; feszülten, farkcsóválva, lábát óvatosan emelve lopódzik a fűben, hirtelen megáll, egy-egy elülső és hátsó lábát a levegőben felejtve, ferde fejjel, hegyes orral mereszti szemét felülről le a földre, miközben fölágaskodó füleinek leffentyűi szeme mellett kétoldalt előrehullanak; két elülső lábára toppanva hirtelen előre-ugrik, s megint előre és hőkölő arccal les oda, ahol az előbb még volt valami, most pedig semmi sincs többé. Erre ásni kezd... Nagy kedvem volna csatlakozni hozzá, és megvárni az eredményt; de akkor tapodtat sem haladnánk, egész napra való vadászkedvét elpazarolná itt a mezőn. Így hát továbbmegyek, nem bánva, hogy utolér-e, akármeddig marad is el, s ha nem is látja, merre térek: nyomom éppoly világos számára, mint egy vadé; fejét két elülső lába közé dugva cserkel utánam, ha elvesztett szem elől, már hallom adóérmének csilingelését, erős vágtatását hátam mögött, elrohan mellettem, és visszafordul, hogy farkcsóválva jelentse érkezését.

De kinn az erdőn vagy a pataköv tág mezőin néha mégis odaállok, és elnézem, miként ássa egy pocok lyukát, még akkor is, ha már késő van, és nézelődés közben eltelik a sétálásra szánt idő. Szenvedélyes munkája leköt, buzgalma rám ragad, nem tudom megállni, hogy szívből sikert ne kívánjak neki, és sokért nem adnám, ha az eredménynek tanúja lehetnék. A hely, ahol ás, kívülről talán nem is feltűnő - talán mohos, gyökerekkel inas emelkedés egy nyírfa lábánál. De a vadat meghallotta, megszagolta ott, talán látta is, amint elcikázott, biztos benne, hogy ott ül a föld alatt folyosóján és házában, csak el kell érni, és ezért teljes erőből ás, föltétlen és önfeledt odaadással, nem dühösen, hanem sportszerű, tárgyilagos szenvedéllyel -

látni is öröm. Csíkos kis teste, melynek sima bőre alatt látszanak a bordák s az izmok játéka, közepén homorúvá nyomódik, hátsó része a gyors iramban szüntelenül ide-oda mozgó csonka farokkal meredeken fölmagasodik, feje lenn van elülső lábánál a már kiásott, rézsútosan futó üregben, és arcát elfordítva, amilyen gyorsan csak tudja, tépi érckemény karmaival egyre tovább és tovább a földet, hogy kalapom karimájáig repülnek a rögök, kavicsok, fűrongyok és fás gyökérdarabkák. Közben a csöndben horkantása hallatszik, amint némi előhaladás után orra a talajba túr, hogy az okos, óvatos, néma kis lényt odabenn szaglásával megostromolja.

Tompa hang ez: gyorsan löki ki lélegzetét, csak épp hogy kiürítse tüdejét, és megint beszíhassa a finom, éles, jóllehet még távoli és rejtett egérszagot. Mit érezhet az állatka odalenn erre a tompa horkolásra? Hát ez már az Ö dolga vagy Isten dolga, aki Bausánt a mezeiegerek ellenségének és üldözőjének teremtette, és azután a félelem nem más, mint fokozott életérzés, az egérke valószínűleg unatkozna, ha nem volna Bausán, és mire szolgálna akkor gyöngyszemű okossága és gyors ásóművészete, ami bőségesen kiegyenlíti a harci feltételeket, úgyhogy a támadó sikere mindig meglehetősen valószínűtlen. Egyszóval nem 125

érzek részvétet a pocok iránt, lelkileg Bausán pártján állok, és gyakran nem tudok meg-maradni a néző szerepében: botommal közbelépek, ha egy keményen ülő kavics, egy szívós gyökérszalag útjában áll, és fúrva és emelve segítem elhárítani az akadályt. Ilyenkor munkája közben gyors, felhevült pillantást küld föl hozzám az egyetértés jeléül. Teli szájjal harap a szívós, gyökérhálós földbe, rögöket tép föl, oldalt löki őket, újból tompán a mélybe horpan, és szimatjától föltüzelve, ismét őrjöngő tevékenységbe kezd karmaival.

Az esetek nagy többségében mindez hiábavaló fáradság. Földes orral, vállig összepiszkolva Bausán fölületesen még egyszer körülszaglássza a helyet, és aztán otthagyja, közönyösen kotródik odább. „Semmi sem volt, Bausán”, mondom én, ha rám néz. „Semmi sem volt”, ismétlem, miközben az érthetőség kedvéért fejemet rázom, s fölvonom szemöldökömet és vállamat. De egyáltalában nem szükséges vigasztalni őt, a balsiker egy pillanatra sem csüg-geszti el. A vadászat vadászat, a konc nem fontos, fő a pompás erőpróba, gondolja, amennyire egyáltalában gondol még az oly nagy hévvel folytatott ügyre; mert már új vállalkozásokba fogott, amire igazán bőven van alkalom mind a három övben.

Ám az is előfordul, hogy elfogja az egeret, ami számomra némi megrendüléssel jár, mert könyörtelenül föl is falja szegényt, elevenen, szőröstül-bőröstül, ha elkapta. Életösztöne talán nem adott elég bölcs tanácsot a boldogtalannak, s túlságosan puha, védtelen és könnyen föltúrható helyet választott háza építésére; talán a folyosó nem volt elég mély, s az állatka ijedtében nem tudta gyorsan tovább fúrni, elvesztette fejét, s csupán néhány ujjnyira a felszín alatt húzta meg magát, miközben a füléig hatoló szörnyűséges fújtatásra a rémülettől majd kiugrottak fényes gyöngyszemei. Elég az hozzá, a vaskarmok megtalálják, földobják - föl az iszonyú napvilágra a szerencsétlen kis pockot! Joggal féltél úgy, kicsi, s most még jó, hogy jogos nagy félelmed valószínűleg félig öntudatlanná tett, mert hamarosan kásává változol.

Bausán megragadja farkánál fogva, kétszer-háromszor erre-arra veti a földön, egészen gyönge sipítás hallatszik, az elveszett egérke utolsó hangja, és Bausán bekapja fehér fogai közé.

Terpeszkedve, elülső lábait szétvetve, lesunyt fejjel áll ott, és rágás közben előrelöki fejét, miközben a falatot mintha mindig újra elkapná, s szájában eligazítaná. A kis csontok roppan-nak, szája sarkában még egy bundadarabka lóg egy pillanatra, beszippantja, s vége - Bausán valami győzelmi és örömtáncba kezd körülöttem, én pedig ott állok botomra támaszkodva, ahogyan egész idő alatt álltam az eseményt szemlélve. „Szép alak vagy!” - mondom borzongó elismeréssel, és bólintok. „Kis gyilkos, kis kannibál!” E szavakra tánca viharosabb lesz, és kis híja, hogy hangosan nem nevet hozzá. Így indulok tovább utamra, s kissé borzongok attól, amit láttam, de legbelül kissé föl is villanyoz az élet nyers humora. A dolog rendben van - a természet rendje szerint -, egy ösztöneitől hiányosan irányított mezei pocok kásává változott.

De ilyen esetben jobb szeretem, ha a természet rendjét nem segítettem botommal, hanem csupán szemlélődésre szorítkozom.

Ijesztő, ha hirtelen föltör egy fácán a sűrűből, ahol ülve aludt, vagy ébren reménykedett, hogy észrevétlen marad, de Bausán szimatoló orra némi keresés után fölverte. Csapkodva és verdesve, ijedten fölháborodott rikácsolással és burrogással fölrobajlik a nagy, rozsdavörös, hosszú tollú madár, és a magasból a lomb közé hullatva ürülékét, balga fejvesztettséggel egy fára menekül, ahol tovább jajveszékel, miközben Bausán a fa törzsének vetve lábát, viharosan ugat fölfelé. Föl, föl! - kiáltja ez az ugatás. Repülj tovább, kedvemnek ostoba játékszere, hogy üldözhesselek! És a vadmadár nem tud ellenállni a hatalmas hangnak, zúgva hagyja el ismét az ágat, és nehézkes repüléssel áttör a lombkoronán, folytonosan burrogva és jajongva száll tovább, miközben Bausán odalenn figyelmesen és férfias némasággal követi.

126

Ennyiből áll öröme; többet nem akar, és másról nem tud. Mert mi történne, ha elkapná a madarat? Semmi sem történne - láttam, amint karmai közt volt már egy, mély álmában lepte meg, úgyhogy a nehézkes szárnyas nem bírt idejében fölcsapni a földről: a megzavarodott győztes ott állt fölötte, és nem tudta, mit kezdjen vele. Egyik szárnyát elterpesztve, elnyújtott nyakkal feküdt a fácán a fűben, és sivított, sivított szüntelen: úgy hangzott, mintha egy vén-asszonyt gyilkoltak volna a bozót közt, s odasiettem, hogy megakadályozzak valami borzal-mat. De hamar meggyőződtem róla, hogy nem kell félnem: Bausán nyilvánvaló tanácstalansága, a félig kíváncsi, félig undorodó kifejezés, amelyet ferde fejjel foglyára pislogva öltött, megnyugtatott. A vénasszonysipítás nyilván fölborzolta idegeit, az egész véletlen esemény inkább zavarba hozta, mint diadallal töltötte el. Hogy egy kicsit megkopasztotta a vadat tisztesség okából? Úgy hiszem, láttam, amint szájával, fogait azonban nem használva, néhány tollat kihúzott ruhájából, és bosszús fejvetéssel félrelökött. Azután ellépett tőle, és szabadon engedte - nem nagylelkűségből, hanem mert a dolog untatta, semmi köze nem volt többé vidám vadászathoz. Sohasem láttam ennél elképedtebb madarat! Nyilván leszámolt már életével, és egy pillanatra úgy látszott, nem tud többé mit kezdeni vele: egy darabig úgy feküdt a fűben, mint a hulla. Azután egy kicsit arrább vonszolódott a földön, fölimbolygott egy fára, mintha újból le akart volna fordulni, összeszedte magát, és nehezen vonszolva tollait, elmenekült. Nem sivított már, befogta a csőrét. Némán repült a parkon, a folyón, a túloldali erdőkön át, el, el, amilyen messze csak lehetett, és bizonyára sohasem tért vissza.

Pagonyunkban bőven akad hozzá hasonló, akiket Bausán becsülettel meghajszol. A pocokevés egyetlen véres tette, de ez csak úgy mellékesen és nélkülözhetően kíséri a büszke öncélt: a szimatolást, fölverést, rohanást, üldözést - mindenki így látná, aki e ragyogó játék közben megfigyelné őt. Milyen szép lesz közben, milyen eszményi, milyen tökéletes! A hegyek parasztos, esetlen fia is tökéletes és szoborszép lesz, ha zergevadászként áll a sziklán. Minden nemes, mély és jó kiütközik Bausánból, és pompásan megsokszorozódik ezekben az órákban; azért várja oly nagyon őket, és szenved, ha hiába múlnak el. Nem pincsikutya, hanem szabályszerű vadász és szaglász, s azokból a harcias, férfiasan ősi pózokból, amelyeket folytonosan változó mozgása közben vesz föl, sugárzik az önmagán érzett öröm. Alig tudok valamit, ami nagyobb üdülés volna szememnek, mint látni őt, amikor ruganyos ügetéssel vonul a csaliton át, s aztán feszülten megáll, egyik lábát kecsesen megemelve s befelé görbítve, okosan, figyelmesen, jelentékenyen, minden jó tulajdonságának megfeszítésével! Közben nyüszög, lába valami tüskés bozótba akadt, és hangosan fölvonít. De ez is természetes, ez is szép egyszerűségének derűs bevallása, méltóságát csak egy pillanatra árnyékolja be, a következő

percben már ismét csorbítatlan tartásának pompája.

Nézem Bausánt, és eszembe jut az az idő, amikor minden büszkesége és nemessége veszen-dőbe ment, és szó szerint újból testi és lelki mélypontjára süllyedt, ahogy valamikor a leányasszony konyhájában találtuk, s amelyből elég küzdelmesen emelkedett föl, hogy hinni tudjon önmagában és a világban. Nem tudom, mi volt vele - a szája vérzett vagy az orra vagy a torka, mindmáig nem tudom -, amerre járt, kelt, vérfoltokat hagyott, a pagony füvében, fekhelye szalmáján, a szoba padlóján, ahová belépett, és semmi külső sérülést nem lehetett fölfedezni rajta. Orrát gyakran mintha vörös olajfestékkel kenték volna be. Ha tüsszentett, vért fröcskölt szét, amelybe beletalpalt, úgy, hogy ujjainak téglaszín lenyomata mindenütt ott maradt, ahová lépett. Gondos vizsgálatoknak sem lett eredménye, s nyugtalanságunk csak nőtt. Talán tüdővészes? Vagy valami más, előttünk ismeretlen betegséget szerzett, amely kutyákat támad meg? Amikor néhány nap múlva sem szűnt meg a félelmetes és tisztátalan jelenség, elhatároztuk, hogy beszállítjuk az állatorvosi klinikára.

127

Következő napon, dél felé, gazdája barátságos határozottsággal rákényszerítette a szájkosarat, azt a bőrből való rácsos álarcot, amelyet Bausán mindennél jobban utál, s amelytől fejét rázva, lábát emelve szüntelenül szabadulni akar - ráakasztotta a fonatos pórázt, és így fölszer-számozva elvezette a fasorban bal felé, azután a városi parkon és még azután egy városi utcán át az állatorvosi főiskola épületeihez, melyeknek átléptük kapuját, és áthaladtunk udvarán.

Egy váróteremben állapodtunk meg, ahol a fal mentén több idegen ült, mindegyik kutyát tartva pórázon, akárcsak én - különböző nagyságú és fajtájú kutyákat, amelyek bánatosan nézték egymást bőrrostélyukon át. Egy anyóka ült ott gutaütött mopszlijával, egy livrés szolga magas, hófehér, orosz agárral, amely időről időre előkelően krákogó köhögést hallatott, valami falusi ember egy dakszlival, melyet nyilván az ortopédiai tudomány számára hozott, mert mind a négy lába hibásan, görbén és csámpásan illeszkedett testéhez, és még mások. A jövő-menő intézeti szolga egyenként beengedte őket a szomszédos rendelőszobába, melynek ajtaja végre számomra s Bausán számára is föltárult.

A legszebb férfikorban levő professzor, ki fehér orvosi köpenyben, aranykeretes szemüveggel, fürtös fővel és oly értő, barátságos nyájassággal fogadott, hogy magamat és enyéimet is gondolkozás nélkül rábíztam volna minden nyavalyában, előadásom alatt atyaian mosolygott le az előtte ülő és a maga részéről nagy bizalommal föltekintő páciensre. „Szép szeme van”, mondta, nem törődve az oldalszakállal, és aztán kijelentette, hogy nyomban megvizsgálja az állatot. A szolga segítségével a csodálkozástól ellenállásra képtelen Bausánt egy asztalra fektette, s megható látvány volt, amint az orvos rátette a fekete hallgatócsövet, s lelkiismeretesen kivizsgálta a kis pajtást, ahogy énvelem is történt már nemegyszer életemben. Meghallgatta gyorsan dolgozó kutyaszívét, meghallgatta különböző pontokon organikus belső életét.

Azután a hallgatót hóna alá vette, két kézzel megvizsgálta Bausán szemét, orrát, valamint szájüregét, és végül ideiglenes véleményt nyilvánított. A kutya kissé ideges, vérszegény, mondotta, de különben jó állapotban van. A vérzések oka bizonytalan. Lehet szó episztakszisról vagy esetleg hematemezisről. De tracheális vagy pharingeális vérzés sincs kizárva. Egyelőre talán leghelyesebb hemoptizisről beszélni. Az állatot gondosan meg kell figyelni. Mindjárt ott is hagyhatom, és egy hét múlva érdeklődhetem.

Így kitanítva, köszönettel ajánlottam magam, és búcsúzóul megveregettem Bausán vállát. Még láttam, amint a szolga az újonnan fölvett beteget az udvaron egy hátsó épület bejárata felé vezeti, és amint Bausán zavart és aggodalmas arckifejezéssel néz utánam. És mégis hízeleghetett neki, amint, mi tagadás, nekem is, hogy a professzor idegesnek és vérszegénynek nyilvánította. Kiskorában igazán nem sejthette, hogy egy szép napon majd így ítélnek róla, és egyáltalán ilyen tudományosan és érdeklődéssel bánnak vele.

De sétáim ezentúl sótalanok voltak; nem sok gyönyörűségem telt bennük. Induláskor nem dúlt körülöttem néma örömtánc, útközben nem kísért büszke vadászhancúrozás. A parkot sivárnak éreztem, unatkoztam. Nem mulasztottam el, hogy közben telefonon tudakozódjam többször is.

Az alárendelt szervtől kapott válasz úgy hangzott, hogy a beteg a körülményeknek megfelelően érzi magát - de ezeknek a körülményeknek közelebbi megjelölése ilyen vagy amolyan okból elmaradt. Egy héttel azután, hogy Bausánt az intézetbe vittem, ismét útnak indultam.

A bőségesen alkalmazott és fölirattal vagy mutató kézzel ellátott táblák segélyével egyenesen és tévelygés nélkül eljutottam a klinikai osztály ajtaja elé, ahol Bausán lakott, az ajtóra szögezett parancs szerint a kopogást mellőztem, és beléptem. A mérsékelten nagy terem, amely elterült előttem, állatkerti vadház hatását keltette, és a légkör teljesen ilyen jellegű volt; annyi különbséggel, hogy a vad állatsereglet-szag édeskésen vegyült mindenféle orvosszerek párájával - nyomasztó és izgató vegyülék. Körül rácsos ketrecek sorakoztak, csaknem mindben laktak. Mély ugatás hangja csapott felém az egyikből, melynek nyitott ajtajában egy 128

ember, nyilván az őr, éppen gereblyével és lapáttal dolgozott. Munkáját nem hagyva abba, megelégedett annyival, hogy viszonozta köszönésemet, egyébként pedig egyelőre benyomá-

saimnak engedett át.

Az első körültekintésnél, a még nyitott ajtónál, megismertem Bausánt, és hozzáléptem. Ott feküdt börtönének rácsai mögött az almon, amely cserfaporból vagy efféléből állhatott, és különös illatát hozzáadta az állati test meg a karbol vagy lizoform szagához - ott feküdt, mint egy párduc, de mint egy fáradt, elfásult és rosszkedvű párduc: megrémültem a morcos közönytől, amellyel be- és hozzálépésemet fogadta. Bágyadtan legyintett egyet-kettőt farkával a földön, és csak amikor megszólítottam, emelte föl fejét lábáról, de csupán azért, hogy ismét leejtse, és borúsan pislogjon félre. A ketrec hátterében vízzel telt agyagtányér állt rendelkezésére. Kinn a rácsrudakra rámába feszített, részben nyomtatott, részben kézírásos tabella volt kiakasztva, amely Bausán nevének, fajtájának, nemének és korának adatai alatt egy lázgörbét mutatott. „Korcs vadászkutya”, ez állt rajta. Neve: „Bausán. Kan. Kétéves. Behoz-ták az év ilyen és ilyen hónapjának ilyen és ilyen napján - rejtett vérzések megfigyelése céljából.” És lenn következett a tollal megvont és egyébként csekély ingadozásokkal futó hő-

görbe, s számszerű adatok Bausán érverésének gyorsaságáról. Tehát mérték, és amint láttam, pulzusát is számlálták orvosilag - ebből a szempontból nem volt semmi hiba. Kedélyállapota ellenben komoly aggodalomra adott okot.

- Ez a magáé? - kérdezte az őr, aki eközben szerszámával kezében közeledett. Holmi kertészkötény volt a zömök, körszakállas, vörös arcú férfiú elé kötve; kissé véreres barna szemének hű és nedves pillantása maga is föltűnően kutyaszerű volt.

- Igen - mondtam, s a kapott utasításra hivatkoztam, hogy ma kell ismét jelentkeznem, továbbá a telefonbeszélgetésekre -, azért jöttem, hogy halljam, mint állunk. - Az ember egy pillantást vetett a táblázatra. Igen, a kutya rejtett vérzésekben szenved, mondta, ami mindig igen hosszadalmas ügy, kivált ha nem lehet biztosan tudni, mi az oka.

- És még most sem tudják?

- Nem, biztosat még nem lehet tudni. De a kutya megfigyelés végett van itt, tehát megfigyelik.

- Hát a vérzések tartanak-e még?

- Igen, olykor ismétlődnek.

- S aztán megfigyelik őket?

- Úgy bizony.

- Láza van-e a kutyának? - kérdeztem, miközben a rácson látható görbén próbáltam kiokos-kodni.

- Nem, láza nincs. A kutya testhőmérséklete normális, és az érverése is jó, körülbelül percenként kilencven, kevesebbnek nem szabad lennie, mert ha sokkal kevesebb volna, még alaposabban meg kellene figyelni. Egyáltalában a kutya egészen jól van, kivéve a rejtett vérzéseket. Kezdetben sokat vonított, kerek huszonnégy órát, aztán beleélte magát helyzetébe.

Enni persze nem sokat tud; de hát semmit sem mozog.

- Mit kap?

- Levest - mondta az ember. - De amint mondottam, nem sokat eszik belőle.

- A hangulata nyomottnak látszik - jegyeztem meg színlelt tárgyilagossággal.

129

- Igen, nyomott, de az nem jelent semmit. Végtére is nem valami vidám dolog egy kutya számára, hogy csak fekszik, fekszik, és közben megfigyelik. Többé-kevésbé mindegyiknek a hangulata nyomott, azaz: a jóindulatúaké; némelyik azonban cseles és harap is. De erről a kutyáról nem lehet ezt mondani. Jóindulatú állat, sohasem lesz harapós, akár élete fogytáig figyelhetik. - Ebben igazat adtam az embernek, de szívemben fájdalommal és fölindulással.

- Mit gondol - kérdeztem -, mégis meddig szándékoznak Bausánt itt tartani?

Az ember megint a táblára nézett. - Még egy hét kell a megfigyelésére - felelte -, így mondta a professzor úr. - Egy további hét múltán eljöhetek és érdeklődhetem; az összesen két hét lesz, és akkor biztosat mondhatnak a kutyáról a rejtett vérzések gyógyítása tekintetében.

Miután még egyszer megpróbáltam Bausán életkedvét friss szólítgatással ébresztgetni, távoztam. Elmenetelem éppen olyan kevéssé hatotta meg, mint érkezésem. Megvetés és keserű reménytelenség tükröződött arcán. Mintha viselkedése ezt fejezte volna ki: „Ha te képes voltál ebbe a ketrecbe vettetni engem, mit sem várhatok többé tőled.” És nem volt-e oka megzavarodni, és kételkedni a tiszta észben és igazságosságban? Mit vétett, hogy ez történt vele, hogy nemcsak eltűrtem, hanem magam irányítottam az egészet? Nekem a legjobb szándékom volt vele. Vérzése volt, s ha Bausánt ez nem is érdekelte túlságosan, én magam mégis helyénvalónak tartottam, hogy az illetékes tudomány vegye gondjába, mint jómódúak kutyáját, és így érte meg azt, hogy kissé idegesnek és vérszegénynek nevezzék, akár egy grófi csemetét. És íme, mi lett a vége! Hogyan értessem meg vele, hogy számára megbecsülés és figyelem, ha ketrecrácsok közé zárják, mint egy jaguárt, ha megfosztják a levegőtől, a naptól és a szabad mozgástól, s helyette reggeltől estig a hőmérővel kellemetlenkednek.

Így elmélkedtem hazafelé menet, s míg idáig csak nélkülöztem Bausánt, most ehhez az érzéshez új gond járult miatta, lelki üdve miatt, és bizonytalan önvádat éreztem. Nem volt-e csupán hiúság és önző nagyzolás, ami arra késztetett, hogy a főiskolára vigyem? Nem rejlett-e ebben talán az a titkos vágy, hogy egy időre megszabaduljak tőle, bizonyos kíváncsiság és sóvárgás, hogy állandó őrködését lerázzam magamról, és lássam, milyen lenne, ha nyugodt lélekkel fordulhatnék jobbra vagy balra, anélkül, hogy a külső világ valamely élőlényében bármilyen érzést, akár örömöt, akár keserű csalódást keltenék. Bausán internálása óta csakugyan bizonyos, már rég nem próbált belső függetlenséget élveztem. Senki sem terhelt mártíri várakozásának látványával az üvegajtón át. Senki sem jött, hogy bátortalanul emelgetett lábával irgalmas nevetésre ingerelje keblemet, és hamarosan fölkerekedésre késztessen.

Senkire sem tartozott, hogy a parkot járom-e, vagy a szobát őrzöm. Ez kényelmes volt és megnyugtató, s az újság ingerével hatott. De mivel hiányzott a szokott biztatás, jóformán sohasem mentem sétálni. Ezt egészségem szenvedte meg; és miközben állapotom szinte már föltűnően hasonló lett a ketrecbe zárt Bausánéhoz, azt az erkölcsi szentenciát állítottam föl, hogy a magam egészségének jobbat tett az együttérzés bilincse, mint az önző szabadság öröme, amire vágyakoztam.

A második hét is eltelt, és a meghatározott napon ismét ott álltam a körszakállas őrrel Bausán ketrecháza előtt. A beteg ott feküdt oldalán, elnyúlva kalitkájának almán, amely összefoltozta szőrét, és fektében fölvetette fejét, börtönének meszes hátsó falát nézte üveges, tompa szemével. Nem mozdult. Alig lehetett látni, hogy lélegzik. Csak néha emelte meg mellkasának megolvasható bordáit egy sóhajtás, amelyet hangszalagainak halk és szívtépő rezzentésével lehelt ki. Lába, mintha megnyúlt volna, lábfeje formátlanul nagy lett, amit ijesztő lesoványodása okozott. Szőre föltűnően kócos, összeborzolódott, és amint említettem, a cserfapor bepiszkolta. Ügyet sem vetett rám, úgy látszott, hogy egyáltalában nem is akar többé ügyet vetni semmire.

130

A vérzés még nem szűnt meg teljesen, mondta az őr, még mindig előfordul egyszer-egyszer.

Hogy mi az oka, még nincs egészen eldöntve, mindenesetre ártatlan dolog. A kutyát akár itt hagyhatom további megfigyelésre, hogy egészen biztosat lehessen tudni, akár ismét haza-vihetem, ahol a baj idővel majd magától megszűnik. Erre kihúztam a fonatos pórázt a zsebemből - ahová otthon bedugtam -, és azt mondtam, magammal viszem Bausánt. Az őr helyeselt. Kinyitotta a rácsajtót, és mindketten, váltakozva és egyszerre nevén szólítottuk Bausánt, ő azonban nem jött, hanem egyre csak a meszes falra meredt maga fölött. De nem is állt ellent, amikor karommal benyúltam a ketrecbe, és nyakörvénél fogva kihúztam. Egy ugrással a földre huppant, és behúzott farokkal, hátravetett füllel állt ott, mint maga a megtestesült nyomorúság. Magam után húztam, borravalót adtam az őrnek, és elhagytam az osztályt, hogy az elülső irodahelyiségekben kiegyenlítsem adósságomat, amely napi hetvenöt pfennig alapdíjat tett ki, és az első orvosi vizsgálat tiszteletdíját is felszámítva, összesen tizenkét márka ötven pfennigre rúgott. Ezek után hazavezettem Bausánt, a klinika édeskés-vad párájába burkolva, amelyet kísérőm magával hozott bundájában.

Testben és lélekben meg volt törve. Az állatok lelkiállapotuk testi kifejezésében gátlástalanab-bak és őszintébbek, bizonyos mértékben tehát emberibbek, mint mi; olyan szólásmondások, amelyek köztünk már csak erkölcsi értelmezésben, metaforaként élnek tovább, rájuk még találnak - és ebben mindenesetre van valami vidító - a szó friss értelmében és nem hasonlat-szerűen. Bausán, amint mondják, „lógatta fejét”, azaz: valósággal és láthatóan úgy tett, mint egy agyonhajszolt konflisló, amely pókos lábbal, időnként megránduló bőrrel állt a standon, míg legyektől lepett, szegény orrát mázsányi súly húzná a kövezet felé. Úgy volt, amint mondottam: a főiskolán töltött két hét visszavetette abba az állapotába, amelyben egykor a hegyen találkoztam vele; önmagának árnyéka volt csupán, mondhatnám, ha nem volna ez sértő a vidám és büszke Bausán árnyékára. A kórházszag, amelyet magával hozott, a mosó-

teknőben végzett ismételt szappanos lemosások után elenyészett, csupán néha lebegtek föl maradványai; ám ha az emberek lelkére a fürdő úgy hat is, mint valami szimbolikus cselekmény, szegény Bausán számára a testi megtisztulás még sokáig nem jelentette kedélyének fölépülését. Már az első napon magammal vittem ki a pagonyba, de ő mulyán csüngő nyelvvel lopakodott lábam mellett, és a fácánok örülhettek a hosszú kíméleti időnek. Otthon még napokig feküdt, éppúgy, mint fogházában, és üvegesen pillantott maga fölé, elernyedt belső-

vel, egészséges türelmetlenség nélkül, engem sem sarkallva sétára, úgyhogy inkább nekem kellett őt elvonszolni és fölverni fekvőhelyéről, házának bejáratánál. Még a vad és válogatás nélküli sietség is, amellyel az ennivalóját felhabzsolta, még ez is a méltatlan első korszakára emlékeztetett. De azután öröm volt látni, hogyan talált ismét magára; hogyan nyerték vissza köszöntései régi szíves-tréfás zabolátlanságukat; hogyan jött mogorva sántikálás helyett első

ízben rohanva reggeli füttyentésemre, hogy elülső lábát mellemre rakja, és arcom felé kapjon: hogyan támadt föl ismét a szabadban testiségének büszke öröme, hogyan láthattam újra merész és kedves vadászpózait, fölvont lábú meredek ugrásait valamely élőlényre a magas fűben... Lassacskán felejtett. A csúf és Bausán fogalmi köre számára oly értelmetlen közjáték a múltba merült, tulajdonképpen megfejtetlenül, mert lehetetlen volt világos magyarázattal tisztázni, de az idő fátylat borított rá, mint ahogy emberek közt is történik néha, és mi tovább éltünk föléje emelkedve, míg a kimondatlan egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a feledésbe... Néhány hétig, egyre nagyobb időközökben, még előfordult, hogy Bausán vörös orral mutatkozott; azután a jelenség eltűnt, a múlté lett, és így most már mindegy, hogy episztakszis volt-e vagy hematemezis...

Így hát, szándékom ellenére, most a klinikáról is meséltem! Bocsássa meg az olvasó a hosszadalmas elkalandozást, és térjen vissza velem a parkba vadászörömeinkhez, ahol abbahagytuk.

Ki ismeri a síró üvöltést, amellyel végső erejét összeszedve üldözi a kutya a menekülő nyulat, 131

és amelyben düh és gyönyör, vágy és eksztatikus kétségbeesés keveredik? Milyen gyakran hallottam Bausántól ezt a hangot! Maga a szenvedély ez, a szándékolt, keresett és mámorosan élvezett szenvedély, amely ilyenkor a tájon át rikolt, és mindannyiszor, amikor vad kiáltása távolból vagy közelből fülembe csap, vidám ijedtség fog el; megborzongatja hátamat: s örvendve, hogy Bausán ma is meglelte a magáét, sietek előre vagy oldalt, hogy lehetőleg szemem előtt folyjon le a játék, és ha elzúg előttem, megbűvölve és feszülten állok ott, noha előre tudom a kaland eredménytelenségét, s nézem a hajszát, miközben felindult mosoly rajzolódik az arcomra.

Parlagi, gyáva nyúl! Füle a levegőben úszik, fejét hátravetve rohan, hogy életét mentse, és hosszú szökkenésekkel ugrik meg a szívvel-lélekkel vonító Bausán elől, hátulsó lábait, fehéressárga ülepét a levegőbe hajigálva. Pedig aggodalmas és menekvéshez szokott lelke mélyén tudnia kellene, hogy a veszély nem komoly, és hogy megmenekül, mint ahogy minden testvére és egyszer-kétszer maga is megmenekült hasonló helyzetben. Bausán soha életében nem kapta el egyiküket sem, és nem is kapja el, ez lehetetlen. Sok kutya együtt, mondják, halála a nyulaknak: egy önmagában tehetetlen, ha mégúgy fölül is múlná Bausánt kitartó gyorsaságban. Mert a nyúl tud „vargabetűt” csinálni - Bausán pedig nem tud, és ezzel a dolog el van döntve. A menekülésre születettnek győzhetetlen fegyvere és képessége ez, mindenkor alkalmazható módszere, amelyet a döntő és Bausán számára legreményteljesebb pillanatban föl tud használni - és Bausán fölsül és hoppon marad.

Rézsút átfutnak a fák között, átszelik előttem az ösvényt, és elrohannak a folyó felé, a nyúl némán és öröklött cselével szívében, Bausán pedig magas, jajongó fejhangon üvöltve. „Ne üvölts! - gondolom. - Kimeríted erődet, tüdőd erejét, lélegzeted erejét, amellyel takarékoskod-nod kellene, és mind készenlétben tartanod, hogy elfoghasd őt!” És azért gondolkodom így, mert belülről én is részt veszek a hajszában, mert Bausán pártján állok, mert szenvedélye engem is elragad, s buzgón kívánom győzelmét, kockáztatva, hogy a nyulat szemem előtt szaggatja darabokra. Hogyan fut! Szép és élvezetes látni valakit, amint minden erejét végsőkig feszíti. Jobban fut, mint a nyúl, izomzata erősebb, a távolság láthatólag kisebbedett közöttük, mielőtt eltűntek szemem elől. Magam is az utat elhagyva sietek balra a parkon át a part felé, és éppen idejében érkezem a kavicsos útra, hogy lássam a jobbról előszáguldó vadászatot - a reményteljes, izgalmas vadászatot, mert Bausán sarkában van már a nyúlnak, elnémult, összeszorított foggal rohan, az orrában érzett szag végsőkig ingerli. „Egy ugrás még, Bausán!

- gondolom, és kiáltani szeretnék. - Célozz jól és megfontoltan, vigyázz a vargabetűre!” De a vargabetű már itt is van, a szerencsétlenség bekövetkezett. A döntő ugrás megtörtént, és ugyanabban a pillanatban megtörtént a nyúl szökkenése is, rövid, könnyű és csalafinta elcikázás derékszögben az eddigi irányra, és Bausán a nyúl fara mögött repül el, üvöltve, tehetetlenül s fékezve, hogy por és kavics csap föl, s mire mozgását leállította, mire megfordult és új irányba iramodott ismét el, mondom, mire mindezt nagy lelki kínnal és siralmas üvöltéssel véghezvitte, a nyúl tekintélyes előnyt nyert az erdő felé, sőt már el is tűnt üldözője szeme elől; mert ez kétségbeesett fékezése közben nem láthatta, merre fordul a másik.

„Hiába, szép játék, de hasztalan - gondolom, miközben a vad hajsza a parkon át ellenkező

irányban távolodik. - Több kutya kellene ide, öt vagy hat, egész falka. Egyiknek oldalról kellene megrohanni, a másiknak elölről útját szegni, megállítani s lerántani...” És izgatott szemem egész csapat vérebet lát, amelyek lógó nyelvvel a körülfogott nyúlra zúdulnak.

Így gondolkodom s álmodozom vadászszenvedélyemben, mert mit is vétett nekem ez a nyúl, hogy oly szörnyű véget kívánok neki? Igaz, Bausán közelebb áll hozzám, és rendjén való, hogy vele érzek, és mellette szólnak a kívánságaim; de a nyúl is eleven élet, és az én kis vadászomat nem gonoszságból játszotta ki, hanem attól a vágytól sarkallva, hogy egy kis ideig 132

még rágcsálhassa a fák zsenge hajtásait, és magához hasonlókat szülhessen. „Másképp állna a dolog - folytatom mégis gondolataimat -, másképp állna, ha ez itt - és a kezemben tartott sétabotra nézek -, ha ez nem haszontalan, ártatlan bot volna, hanem komolyabb szerkezet, villámot lövellő és messze ható, amivel a derék Bausánnak segítségére lehetnék, és úgy föltartóztathatnám a nyulat, hogy egyetlen szaltó mortáléval a helyszínen maradna. Akkor nem lenne szükség több kutyára, s Bausán részéről elég volna, hogy fölhajtotta a nyulat.” De a dolgok jelenlegi állása mellett, ellenkezőleg, Bausán az, aki, miközben parírozni akarja az átkozott „vargabetűt”, bukfencet vet, amit különben néha a nyúl is megtesz; de számára ez kicsiség, könnyű és nem méltatlan, bizonyosan nem kelti benne nyomorúságának érzését, míg Bausán számára súlyos megrázkódtatás, s közben még nyakát törheti.

Az efféle vadászat gyakran néhány perc alatt véget ér, tudniillik amikor a nyúlnak sikerül rövid menekvés után a cserjésben meglapulnia és elrejtőznie, vagy vargabetűivel és ravaszságaival elterelni a vadászt nyomáról, úgyhogy ez bizonytalan torpanással ugrik erre-arra, míg én hiába kiáltozok mögötte vérszomjasan, s próbálom botommal az irányt mutatni, amerre a nyulat megugorni láttam. Gyakran azonban a csaholás hosszan és messze húzódik a tájon át, s Bausán szívből vonító hangja vadászkürtként zeng a messzeségben, hol közelebb, hol ismét távolabb, míg jómagam csöndesen megyek utamon, visszatérésére várva. És jóságos isten, milyen állapotban tér meg végre hozzám! Szájából dől a hab, ágyéka behorpadt, bordái lüktetnek, nyelve hosszan kilóg mértéktelenül föltátott torkából, amitől részegen könnyes szemei ferdére, mongolosra húzódtak, és úgy zihál, mint egy gőzmasina. „Feküdj le, Bausán, és pihend ki magad, mert megszakadsz!” - szólok hozzá, és megállok, hogy időt adjak, míg magához tér. Télen, fagyos időben sokszor aggódom érte, amikor fölhevült belsejébe lihegve pumpálja a jeges levegőt, s fehér gőzként lövelli ki ismét magából, vagy tele szájjal nyeli a havat, hogy szomját oltsa. De miközben ott fekszik, s zavaros szemmel néz rám, fölszürcsölve időnként a száját belepő tajtékot, nem tudom megállani, hogy erőfeszítéseinek végzetszerű

eredménytelenségét egy kissé ki ne gúnyoljam. „Hol a nyúl, Bausán? - kérdezem. - Hát nem hoztad el a nyulacskát?” Ő pedig a földre legyint farkával, egy pillanatra, amíg szólok hozzá, megállítja horpaszának heves szivattyúját, és zavartan szürcsöl, nem tudja, hogy gúnyoló-

dásom csak a szégyenkezésnek és rossz lelkiismeret megmozdulásának leplezésére szolgál előtte s magam előtt, amiért vállalkozása közben megint nem tudtam segítségére lenni s a nyulat „föltartóztatni”, ami egy igazi úr feladata volna. Nem tudja ezt, és ezért nyugodtan gúnyolódhatom, és úgy tehetek, mintha az egészben ő lenne a hibás...

Különös esetek adódnak az ilyen vadászgatások közben. Sohasem felejtem el, hogyan szaladt egyszer egy nyúl a karjaim közé... A folyónál történt, a keskeny és agyagos felső sétaúton.

Bausán felvert egy nyulat; én pedig az erdőből lejöttem a parti zónába, átvergődtem a kavicsgát bogáncsbozótjai között, és a füves oldalon abban a pillanatban ugrottam le az útra, amikor a nyúl tizenöt méter távolságban Bausán előtt, hosszú, szökellő ugrásokkal jött a révház felől, amerre tartottam, az út közepén és egyenesen nekem. Első, ellenséges vadász-

ösztönöm az volt, hogy fölhasználjam az alkalmat, és elálljam a nyúl útját, lehetőleg visszaűzve fájdalmasan ujjongó üldözőjének torkába. Földbe gyökerezve, mozdulatlanul álltam egy helyben, és a szenvedélytől elkapva titokban a botomat markolásztam, miközben a nyúl egyre közelebb ért. A látása nagyon rossz, azt tudtam; csupán hallása és szaglása óvja a veszedelemtől. Fának is nézhetett, amint ott álltam - ebben bíztam, és erősen kívántam, hogy így történjen, és a szörnyű tévedés áldozata legyen, melynek következményeiről még nem volt pontos képem, de mindenesetre ki akartam használni. Hogy valamely időpontban csakugyan ebbe a tévedésbe esett-e, nem lehet tudni. Azt hiszem, egyáltalában csak a végső pillanatban vett észre, és amit tett, oly váratlan volt, hogy minden tervemet és szándékomat nyomban halomra döntötte, és lelkiállapotomban megrázóan gyors változást idézett elő. Talán eszét 133

vesztette halálfélelmében? Elég az hozzá, hogy fölugrott rám, mint egy kutya, elülső lábai fölfutottak felöltőmön, és feje ölembe furakodott, a vadász szörnyű ölébe! Fölemelt karral, felsőtestemet hátrahajtva álltam ott, és lenéztem a nyúlra, az pedig föltekintett rám. Az egész csak egy pillanatig tartott vagy csak egy pillanat töredékéig, de így történt. Csodálatos pontossággal láttam hosszú tapsifüleit, melyek közül az egyik fölállt, a másik lecsüngött, nagy és csillogó, rövidlátón dülledt szemét, csorba száját és hosszú bajuszszálait, mellének és kis lábainak fehérségét, éreztem vagy érezni véltem meghajszolt szívecskéjének rándulását - és különös volt ilyen tisztán látni őt és ilyen közel lenni hozzá, a hely kicsi démonához, a táj rejtetten verő szívéhez, ehhez az örökkön menekvő kis lényhez, akit mindig csak rövid pillanatokra vettem észre, komikus menekülés közben árkon-bokron át, és aki végső

szorultságában és tanácstalanságában most hozzám simult, szinte átfogta térdemet, az ember térdét - nem azét, éreztem, aki Bausán ura volt, hanem annak a térdét, aki a nyulaknak is ura, és az ő ura is, éppúgy, mint Bausáné. Mondom, alig egy pillanatig tartott az egész; s a nyúl már le is csúszott rólam, ismét nekiiramodott felemás lábaival, és a bal felőli töltésen felugrott, helyette pedig Bausán érkezett meg hozzám, a szenvedély tombolásával és magas fejhangjaival, ám érkezésekor váratlan meglepetés érte. Mert a nyúl urának jól célzott és előre megfontolt botütése következtében szűkölve és egy időre bénult hátsó combbal botladozott le egy darabon a jobb oldali lejtőn, amelyen azután sántikálva kellett újból fölkapaszkodnia, mielőtt jól elkésve megint űzőbe vehette volna a láthatatlanná lett nyulat.

Aztán itt van végül a vadászat a vízimadarakra, amelynek szintén szeretnék néhány sort szentelni. Ezt csak télen és hidegebb tavaszidőn lehet űzni, mielőtt a madarak a város közeléből, ahol csak szükségből s a gyomor parancsára tartózkodnak, átvándorolnak a tavakhoz; ez nem olyan izgalmas, mint a nyúlkergetés, de azért megvan a maga varázsa vadász és kutya szá-

mára, vagy inkább a vadász és a gazdája számára: s ennek számára kivált tájképi tekintetben, mivel az eleven víz meghitt közelsége kapcsolatos vele; no meg azért is, mert nagyon szórakoztató és lenyűgöző megfigyelni ezeknek az úszó és repkedő madaraknak a létformáját, s közben mintegy kilépni a magunkéból, hogy megpróbáljunk részt venni az övékében.

A kacsák életének hangulata szelídebb, polgáribb, kényelmesebb, mint a sirályoké. Mindig jóllakottnak látszanak, és a táplálkozás gondjai nemigen kínozzák őket, valószínűleg azért nem, mert amire szükségük van, azt többnyire megtalálják, s az asztal számukra mindig terítve van. Mert amint látom, csaknem mindent fölfalnak: gilisztát, csigát, bogarat vagy egyszerűen némi iszapot, és azután bőven van idejük a part kövein sütkérezni, csőrüket kedélyesen szárnyuk alá dugva szundítani egy keveset, tollaikat zsírozni, annyira, hogy jóformán nem is kerülnek érintkezésbe a vízzel, amely kerek csöppekben gyöngyözik le testük felületéről -

vagy puszta szórakozásból sétaútra indulni az áradó hullámokon, miközben hegyes farukat a levegőbe emelve forgolódnak, keringenek, és tetszelegve riszálják vállukat.

A sirályok lényében azonban van valami vad, érdes, sivár és borúsan egyhangú; a rabolni induló éhség kemény hangulata lebegi őket körül, amint csaknem egész napon át csapatostul és egymást ferdén keresztező röpüléssel vijjognak a vízesés és ama helyek fölött, ahol széles szájú csövekből barnás csatornavíz ömlik a folyóba. Mert a lecsapás a halakra, amivel némelyikük kísérletezik, távolról sem elegendő örvénylő tömegéhségük csillapítására, és gyakran undorító hulladékokkal kell beérniük, amiket a kanálisokból ragadtak föl röptükben és loptak félre görbe csőrükben. A partot nem szeretik. De alacsony vízálláskor összezsúfolva állnak és kuporognak a szirteken, amelyek ilyenkor fölmerednek a folyóból, és amelyeket fehér tömegben lepnek el, mint ahogy északi tengerek szirtjein s szigetein nyüzsögnek fehéren a fészkelő dunnaludak seregei; és pompás látvány, amint nagy vijjogással egyszerre mind fölkerekednek, és a levegőbe emelkednek, ha Bausán a partról, a közben elterülő víz felett, ugatásával rájuk ijeszt. Biztonságban érezhetik magukat; nincs komoly veszély. Mert nem is 134

beszélve Bausán vele született víziszonyáról, bölcsen és teljes joggal óvakodik a folyó árjától, amellyel sohasem tudna megküzdeni, s amely óhatatlanul elragadná, isten tudja, hová, messzire, nyilván a Dunába, addig azonban nagyon is eltorzult állapotba jutna, amire szemünk előtt van a példa fölfúvódott macskahullák alakjában, melyeket útban láthatunk ama messzeségek felé. Bausán sohasem megy beljebb a folyóba, mint a legelső, már elöntött parti kövekig, és ha tagjaiban mégoly kéjes vadászhév feszül is, ha úgy tesz is, mintha éppen a hullámokba készülne rohanni, és most mindjárt a következő pillanatban meg is tenné: bízhatunk józanságában, amelyet szenvedélye sem altatott el, s megmarad a megjátszott nekifutásnál, utolsó nekikészülődéseinél a tettre - mindez merő fenyegetés, amelyet talán egy-

általában nem is a szenvedélye diktál, hanem a legnagyobb hidegvérrel kitervezett szándéka, hogy megfélemlítse a szárnyasokat.

A sirályok feje és szíve pedig gyengének bizonyul ahhoz, hogy fittyet hányjanak hetven-kedéseinek. Bausán nem tudja elérni őket, de elküldi hozzájuk ugatását, a vízen átdörgő

hangját, ez pedig elér hozzájuk, és ez is valami anyagszerű, ez is ostrom, amely megreszketteti őket, s amelynek nem tudnak sokáig ellenállni. Megpróbálják ugyan, hogy ülve maradjanak, de sűrű tömegük nyugtalanul kezd fészkelődni, fejüket forgatják, egyik-másik mindenesetre kibontja szárnyát, és hirtelen az egész csapat fölrobajlik a levegőbe fehér felhőként, amelyből keserű és fatalista károgás hangzik, Bausán pedig ide-oda ugrál a köveken, hogy szétriassza és mozgásban tartsa őket; mert a mozgás az, ami fontos neki, nem szabad ülniük, repülniük kell, föl és le a folyó mentén, hogy üldözhesse őket.

Végigviharzik a víz mellett, messzire benyargalja a partot, mert mindenütt vadkacsák gubbasztanak, csőrüket begyes kényelmességgel szárnyuk alá dugva, és mindenütt, ahol megjelenik, fölzurrannak előle, úgyhogy valóban szinte tisztára söpri és vidáman fölkavarja az egész partcsíkot - a kacsák pedig leereszkednek és alácsobbannak a vízre, amely biztonságban ringatja s forgatja őket, vagy előrenyújtott nyakkal repülnek el fölötte, míg Bausán a parton nyargalászik, és lábának erejét becsülettel próbára teszi, szárnyalásukkal versenyezve.

Boldog és hálás már azért is, hogy repülnek, hogy alkalmat adnak a pompás versenyfutásra föl és alá a folyó partján, azok pedig nyilván ismerik vágyait, és alkalomadtán hasznot húznak belőle. Láttam egy anyakacsát fiaival - tavasz volt, a folyón már nem voltak madarak, csak ez az egy maradt nálunk kicsinyeivel, amelyek még nem tudtak elvonulni, s egy iszapos pocsolyában őrizte őket, amely az utolsó áradás maradványaként a kiszáradt folyóágy egyik mélyedését töltötte meg. Ott talált rájuk Bausán - a felső útról megfigyelhettem a jelenetet.

Beugrott a tocsogóba, ugatva és vad mozdulatokkal körülugrált benne, és a kacsacsaládot szörnyű kavargásba hozta. Természetesen egyetlen tagjában sem tett komoly kárt, de olyannyira megijesztette őket, hogy a kiskacsák csonkszárnyaikkal csapkodva minden irányban szétfutottak, a tojót azonban elragadta az az anyaheroizmus, amely vakon és vakmerőn a legerősebb ellenséggel is szembeszáll fiai védelmében, és ezt szédült, a természetes határokon szinte túllépő bátorságával gyakran megzavarja és alaposan megkergeti. Fölborzolt tollal, szörnyen eltátott csőrrel, sziszegve csapott újra és újra Bausán arcába, hősiesen többször is megismételte támadásait, és dúlt tántoríthatatlanságának látványával csakugyan elérte, hogy az ellenség elképedten meghátrált, ha komolyan és véglegesen nem is tudta elvonulásra kényszeríteni, mert Bausán csaholva mindig újra előnyomult. Ekkor a ruca módszert változtatott, és az okosságot választotta, mivel a hősiesség nem bizonyult célravezetőnek. Valószínűleg ismerte Bausánt, ismerte régebbről gyengéit és gyermekes kívánságait. Cserbenhagyta kicsinyeit - legalábbis látszólag -, csellel keresett menedéket, fölrepült, át a folyón, Bausán pedig „üldözte”, vagyis azt hitte, üldözi, holott ellenkezőleg a kacsa vezette őt, éspedig szenvedélye pórázán, repült ár mentében, aztán ellenében, tovább és tovább, miközben Bausán versenyezve vágtatott mellette, olyan messzire és a kicsik tócsájától olyan távolra, 135

hogy kacsát és kutyát, amint továbbmentem, egészen elvesztettem szemem elől. Később visszatalált hozzám a tökfilkó, agyonhajszolva és zihálva. A megostromolt pocsolya pedig, amikor ismét elhaladtunk mellette, már üres volt...

Így cselekedett az anya, és Bausán még hálás is volt érte. De különben gyűlöli a kacsákat, amelyek polgárias léleknyugalmukban vonakodnak a szárnyasvad szerepét betölteni, s amikor Bausán közéjük robog, a part köveiről egyszerűen a vízre ereszkednek, és peckes biztonságban himbálóznak orra előtt, teljes közönnyel hatalmas hangja iránt, s nem tévesztve meg, mint az ideges sirályok, megjátszott vízberohanásától. Ott állunk a köveken egymás mellett, Bausán meg én, és két lépéssel előttünk szemtelen nyugalommal, csőrét kényeskedő méltó-

sággal mellére nyomva imbolyog a hullámokon a kacsa, s Bausán dühödt ugatása hiába ostromolja, bölcsességében és józanságában teljesen támadhatatlan. Ár ellen evez, úgyhogy körülbelül ugyanazon a helyen marad, de egy kevéssé mégis lefelé húzódik, s egy méterre oldalvást tőle zúgó van, egyike a szép, habzó vízeséseknek, amely felé hívságosan fölmeredő

farát fordítja. Bausán elülső lábait a köveknek feszítve ugat, s lélekben én is vele ugatok; mert magam sem tudom egészen elnyomni részvételemet gyűlöletében a kacsa ellen és szemtelen okossága ellen, s rosszat kívánok neki. „Legalább az ugatásunkra figyelj - gondolom -, s ne a vízesésre, hogy ekképpen észrevétlenül az örvénybe kerülj, s a szemünk láttára juss szégyenletes és veszedelmes helyzetbe.” De ez a haragos remény sem teljesül, mert a kacsa épp az utolsó pillanatban, amikor odaér a vízesés szélére, fölrebben, repül néhány métert fölfelé, és ismét lebocsátkozik a szemtelen.

Nem tudok anélkül gondolni a bosszúságra, mellyel mindketten nézzük ilyenkor a kacsát, hogy emlékezetembe ne idéződne egy kaland, amiről végezetül szeretnék még beszámolni.

Bizonyos elégtételt szerzett ez nekem is, kísérőmnek is, de volt benne valami kínos, kusza és megzavaró is, sőt egy időre elhidegítette a viszonyt köztem s Bausán között, és ha előre láthattam volna, inkább elkerülöm a helyet, ahol a kalandban részünk volt.

Messze kint történt, a víz mellett, a révházon túl, ott, ahol a parti vadon egészen közel nyomul a felső úthoz, melyen haladtunk, én lépésben, Bausán pedig valamivel előttem, rézsútos és hanyag poroszkálással. Egy nyulat hajszolt, vagy ha úgy tetszik, hajszoltatta magát általa, fölvert három-négy fácánt, s kis időre most hozzám szegődött, hogy a gazdáját se hanyagolja el teljesen. Nyakát előrenyújtva, ék alakú rendben kis rucacsapat repült a folyó fölött, meglehetősen magasan és a túlsó parthoz közelebb, úgyhogy számunkra vadászat szempontjából nemigen jöttek számításba. Velünk repültek, hasonló irányban, de ügyet sem vetettek ránk, vagy talán észre sem vettek, és mi is csak néha-néha vetettünk, hol egyikünk, hol másikunk, egy-egy szándékosan közönyös pillantást feléjük.

Ekkor történt, hogy a miénkhez hasonlóan meglehetősen meredek túlsó parton egy ember bukkant ki a bozótból, és amint a színtérre lépett, olyan pózba állt, ami mindkettőnket, Bausánt éppúgy, mint engem, megtorpanásra és kíváncsi szembefordulásra késztetett. Eléggé daliás ember volt, külsőleg kissé durva, lógó bajuszával és lábszárvédőjével, ferdén homlokába húzott lódenkalapjával, bolyhos nadrágjával, amely kemény bársonyféléből, úgynevezett manchesterből készült; a hozzáillő zubbonyon pedig mindenféle öveket és szíjakat lehetett látni, mert hátára csatolva hátizsákot vitt, vállán meg bőrszíjas puskát. Jobban mondva: csak idáig vitte; mert alig tűnt föl a helyszínen, fölemelte a puskát, arcát oldalt hajtotta a puskaagyhoz, s csövét ferdén fölfelé, égnek irányította. Egyik lábszárvédős lábával kilépett, kifelé fordított bal keze tenyerében nyugodott a cső, míg könyökét ezalatt befelé hajlította, a másikat pedig, a jobb könyökét, miközben keze a kakason pihent, jól oldalra feszítette, és célzó arcát ferdén és bátran emelte az égnek. Volt valami határozottan operaszerű az ember megjelenésében, amint fölmeredt a parti kőtörmeléken, a bozót, folyó és ég szabadtéri 136

színpadán. Tiszteletteljes és alapos nézelődésünk azonban csupán egy pillanatig tarthatott -

aztán elpukkant a tompa durranás, amelyre bizonyos belső feszültséggel vártam, és amelytől mégis összerezzentem; egyidejűleg a napvilágtól sápadt kis lobbanás villámlott föl, apró felhő

füstölt utána, és miközben az ember operába illő lépéssel dobbant előre, mellét s arcát égnek fordítva, a puskát szíjánál fogva jobb kezébe eresztve, ott fönn, ahová nézett, és ahová mi is néztünk, rövid, kavargón zavart jelenet játszódott le: a récecsapat szétrebbent, vad csapkodás keletkezett, mint amikor szélroham csattogtatja a laza vitorlákat, s a lövéstől talált test, mely előbb siklórepülést kísérelt meg, hirtelen holt tömeggé válva, gyorsan, mint egy kődarab, a túlsó part közelében a víz színére zuhant.

A cselekménynek még csak első fele történt meg. De leírását itt félbe kell szakítanom, hogy emlékezésem eleven tekintetét Bausánra irányítsam. Kialakult szólamok kínálkoznak, hogy viselkedését jellemezzék, jelentékenyebb esetekre használatos formulák, azt mondhatnám, hogy mintegy villámcsapás érte. De ez nem tetszik nekem, nem is mondom. Az ilyen elkop-tatott nagy szavak nemigen alkalmasak rá, hogy kifejezzék a rendkívülit; sokkal jobban elérhető ez, ha a kis szavakat fokozzuk föl, jelentésüket a végsőkig csigázva. Csak annyit mondok, hogy Bausán a puskadurranásra s kísérő jelenségeinek és következményeinek láttára meghökkent, s ez a meghökkenés ugyanaz volt, amelyet föltűnő eseteknél különben is tanúsítani szokott, s amelyet jól ismertem, csupán határtalanul felfokozva. Olyan meghökkenés volt ez, amely testét hátra, jobbra és balra lódította, olyan meghökkenés, amely visszapattanása közben fejét mellére lökte, előrelendülésénél pedig csaknem kitépte válla közül, olyan meghökkenés, amely szinte kiáltott belőle: „Mi? Mi? Mi volt ez? Álljunk csak meg, a rézangyalát! Hogyan is volt ez? ” A dolgokat azzal a fölháborodással nézte és itta magába, amit a túlságos csodálkozás vált ki, s akármilyen szörnyű újdonságként is tűnt föl mindez, valahogy mintha mindig ott lett volna már bensejében. Igen, amikor ez a meghökkenés belerándult, úgyhogy jobbra, majd balra félig megfordult maga körül, e rándulásba mintha önmagát keresve nézett volna vissza, ezt kérdezve: „Mi vagyok én? Ki vagyok én? Én vagyok-e én?” Abban a pillanatban, amikor a vadkacsa a vízbe esett, Bausán előreugrott a lejtő széle felé, mintha le akarna ugrani a folyóágyba, s berohanni a hullámok közé. De eszébe jutott az ár, megfékezte indulatát, elszégyellte magát, és ismét megelégedett a szemléléssel.

Nyugtalanul figyeltem őt. Amikor a vadkacsa lezuhant, úgy gondoltam, eleget láttunk, és azt javasoltam, hogy menjünk tovább. Ő azonban leült hátsó lábaira, képét magasra feszülő füllel a túlsó part felé irányította, és amikor azt mondtam: „Menjünk, Bausán”, csupán fejét fordította egy egészen kurta mozdulattal felém, mint amikor valaki némileg nyersen feleli:

„Kérem, ne zavarjanak!”, és tovább szemlélődött. Beletörődtem, keresztbe raktam lábamat, botomra támaszkodtam, és magam is tovább néztem, ami ezután történt.

A vadkacsa tehát, egyike azoknak a vadkacsáknak, melyek gyakran oly szemtelen biztonsággal himbálóztak orrunk előtt, ott hánykódott roncsként az árral, nem lehetett tudni többé, hol az eleje, hol a hátulja. Itt kinn nyugodtabb a folyó, folyása nem oly sebes, mint följebb.

Mindenesetre az ár azonnal magával ragadta a kacsatetemet, megforgatta maga körül, és ha az ember nemcsak találni és ölni akart, hanem cselekvésével gyakorlati célt is követett, sietnie kellett. Ezt is tette, egy pillanatot se veszítve, az egész a legnagyobb gyorsasággal játszódott le. Alig zuhant alá a kacsa, amikor már ugrándozva, botladozva és csaknem elbukva rohant a parton. A puskát kinyújtott karral eltartotta magától, és megint nagyon operaszerű és romantikus látvány volt, amint melodrámabeli rablóként vagy bátor csempészként, a díszlet-nek ható kőgörgeléken leugrott. Okos számítással kissé ferdén balra tartott, mivel a vízsodorta kacsa előtte úszott el, és az volt a célja, hogy kifogja. És csakugyan sikerült is a puskaaggyal, amelyet előrehajolva s a vízbe lábolva kinyújtott utána, útját szegnie és kifognia; óvatosan és 137

némi nehézségek közepette lökdöste a vadkacsát a puskaaggyal a kövek felé, és végül a partra húzta.

Ezzel az ember befejezte művét, és föllélegzett. A fegyvert maga mellé fektette a partra, tarisznyáját leeresztette válláról, a zsákmányt belegyömöszölte, a zsákot ismét fölcsatolta, és a kellemes teherrel, botként használt puskájára támaszkodva, nyugodalmasan fölmászott a görgeléken át a bozótba.

„No, ennek már megvan a holnapi pecsenyéje” - gondoltam elismerően és irigykedve. „Gyere, Bausán, menjünk, más már nem történik.” De Bausán, miután fölállt, és megfordult egyszer maga körül, ismét leült, és az ember után nézett, akkor is, amikor ez már távozott a színtérről, és eltűnt a bokrok között. Eszembe se volt, hogy kétszer hívjam. Tudta, hol lakunk, és ha úgy tetszett neki, akármeddig itt ülhetett és bámészkodhatott, holott az esemény már lejátszódott, és többé nem volt semmi néznivaló. A hazafelé vivő út hosszú volt, és a magam részéről igyekeztem mielőbb megjárni. Így hát ő is követett.

Ezen az egész kínos úton hazafelé mellettem maradt, nem vadászott. Nem futott rézsútosan előttem, amint szokása volt, ha nem érzett kedvet a bakarászásra és szimatolásra, hanem lépésben ment valamivel mögöttem, és pofákat vágott, amiket észre is kellett vennem, ha egyszer-egyszer hátranéztem. Ez még csak hagyján, és nem volt elég ahhoz, hogy föl-bőszítsen; sőt inkább csak nevettem rajta, és a vállamat vonogattam. De minden harminc-negyven lépésnél ásított, és ez volt az, ami elkeserített. Szemtelen, kapu nagyságú, gorombán unatkozó és sipító torokhanggal kísért ásítás volt ez, amely világosan azt fejezte ki: „Szép kis úr! Nem igazi úr! Hitvány úr!”, és mivel a sértő hang amúgy is mindig érzékenyen hatott rám, most elég volt ahhoz, hogy barátságunkat alapjában ingassa meg.

„Eridj! - mondottam. - Eridj innen! Eridj villámló mordályos uradhoz, és tarts vele, úgy látszik, nincs kutyája, talán hasznodat veszi. Igaz, hogy csak manchesteres ember, és nem úr, de a te szemedben az lehet, neked urad lehet, és ezért őszintén ajánlom, pártolj át hozzá, ha már bogarat ültetett a füledbe a többi bolhád mellé. - (Ennyire elragadtattam magam.) - Ne is kérdezzük, hogy föl tudja-e mutatni vadászigazolványát, mert még zavarba jöhetnétek, ha egy szép napon rajtacsípnek benneteket finom kis munkátok közben, de hát ez a ti dolgotok, és az én tanácsom, amint mondottam, egészen őszinte. Te híres vadász! Hoztál-e valaha a konyhámra egyetlen nyulat is azok közül, amelyekre ráuszítottalak? Nem az én hibám, ha nem tudsz vargabetűt csinálni, és orroddal a kavicsba túrsz, mint egy bolond, abban a pillanatban, amikor ügyességedet kellene megmutatnod! Vagy fogtál-e már fácánt, amely a mai szűkös időkben ugyanilyen jól jött volna? És most még ásítasz? Eridj, mondom. Eridj a lábszárvédős uradhoz, és majd meglátod, hogy olyan ember-e, aki a nyakadat vakargatja, vagy éppen megnevettet - az én véleményem szerint még ő maga sem tud nevetni, vagy ha igen, ugyancsak durván! Ha azt hiszed, hogy ő majd tudományos megfigyelés alá helyez, ha netán megint rejtett vérzéseid lennének, vagy hogy az ő kutyájaként idegesnek és vérszegénynek fognak nyilvánítani, akkor csak eredj hozzá, de könnyen lehet, hogy tévedésben ringatózol a tisztelet mértékét illetőleg, amelyet az ilyenféle úr fog irántad tanúsítani. Vannak dolgok és árnyalatok, amelyeket az ilyen fegyveres emberek nagyon is szemügyre vesznek, természetes előnyök és hátrányok, hogy végre érthetőbbé tegyem célzásomat, a törzskönyv és családfa kényes kérdései, hogy egészen félreérthetetlenül fejezzem ki magam, amelyek fölött nem siklik el mindenki gyengéd emberséggel, és ha a te nagyszerű urad az első véleményeltérésnél majd szakálladat veti a szemedre, és csúf nevekkel illet, akkor gondolj rám és mostani szavaimra...”

138

Ilyen marón beszéltem hazafelé menet a mögöttem kullogó Bausánhoz, és noha csak magamban beszéltem, és szavaim némák voltak, hogy hóbortosnak ne higgyenek, mégis meg vagyok győződve róla, hogy Bausán pontosan megértette véleményemet, és gondolatmenetem főbb vonalát mindenesetre követni tudta. Röviden, a viszály nagyon elmérgesedett, és haza-

érve, a kertajtót szándékosan becsaptam magam mögött, úgyhogy nem tudott bebújni velem együtt, hanem fölugorva át kellett kapaszkodnia. Rá se néztem, bementem a házba, és még hallottam, amint megnyikkant, mert kapaszkodás közben megnyomta a hasát, de én csak gúnyosan vállat vontam.

De hát ez már régen történt, több mint fél esztendeje, és ugyanaz lett a vége, ami a klinikai esetnek: az idő és a feledés befedte, és mi tovább élünk a hordaléktalajon, amely minden élet talaja. Noha néhány napig még mélázónak látszott, Bausán már rég teljes elfogulatlansággal hajszolja ismét a pockokat, fácánokat, nyulakat és vízimadarakat, és hazatértünkkor nyomban megkezdődik várakozása a legközelebbi alkalomra. Fönn a ház ajtaja előtt ilyenkor még egyszer feléje fordulok, és ez jeladás számára, hogy két nagy ugrással fölszökjön hozzám a lépcsőkön, és elülső lábával az ajtónak támaszkodjék, fölágaskodjék rajta, s ekképpen búcsúzásul megveregethessem a vállát. „Viszontlátásra holnap, Bausán - mondom -, hacsak nem kell a nagyvilágba mennem.” És azután igyekszem be a házba, hogy megszabaduljak szöges cipőmtől, mert a leves már az asztalon vár.

139

MARIO ÉS A VARÁZSLÓ

TRAGIKUS ÚTIÉLMÉNY

MARIO UND DER ZAUBERER

EIN TRAGISCHES REISEERLEBNIS

1930

FORDÍTOTTA

SÁRKÖZI GYÖRGY

A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.

Az atmoszférát bosszúság, izgalom, feszültség remegtette kezdettől fogva, s végül megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt. Hogy a rettentő végkifejlésnél (amely, utólagosan úgy érezzük, eleve elrendeltetett, s a dolgok lényegében rejlett) még a gyerekeknek is jelen kellett lennie, magában is szomorú és csak félreértésen alapuló kisiklás, s csupán e különös ember csaló ámítása a ludas benne. Hál’ istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.

Torre mintegy tizenöt kilométernyire van Portoclementétől, amely egyike a legkedveltebb nyaralóhelyeknek a Tirréni-tenger mellett. Városiasan elegáns, hónapokon át túlzsúfolt, tarka hotel- és bazárutcája vonul a tengerparton, a széles strandokon kabanák, föllobogózott homokvárak, barna emberek és egy lármás szórakozóhely. Minthogy a strand, amelyet píniaerdő s nem nagyon messziről alátekintő hegylánc kísér, az egész part hosszában megőrzi marasztalóan finom homokú lakályosságát, nem csoda, hogy valamivel odább csakhamar fölbukkant a csöndesebb konkurrencia: Torre di Venere, ahol különben már rég hiába keresnéd a tornyot, amelynek a község nevét köszöni. Mint nyaralóhely a szomszédos nagy fürdő oldalhajtása és néhány évig kevesek idillje, a csöndes fészkek barátainak menedéke volt. De mint ahogy ilyen helyekkel történni szokott, a békés nyugalom rég odább szorult jó darabbal a parton, Marina Petrieráig vagy azon is túl; a világ, tudjuk, keresi a nyugalmat és aztán elűzi, nevetséges vággyal rohanja meg abban a hitben, hogy eggyé lehet vele, s ahol ő van, ott lehet a béke is; igen, képes azt hinni, hogy ahol felütötte lármás vásárterét, a béke még mindig ott van. Így Torre is, jóllehet még mindig elmerültebb és szerényebb, mint Portoclemente, olaszok és idegenek közt egyaránt nagyon divatba jött. Most már nem mennek világhírű fürdőhelyre, persze csak annyira nem, hogy ez azért mégiscsak lármás és zsúfolásig telt világhírű fürdőhely marad; kicsit arrább mennek, Torréba, ami finomabb is, azonkívül olcsóbb is, és ezeknek a sajátságoknak vonzóereje továbbra is hatékony, noha maguknak e sajátságoknak már nyomuk sincs. Torrében Grand Hotel épült; számos igényesebb és igénytelenebb penzió keletkezett; a tengermelléki nyaralók és fenyveskertek tulajdonosai és bérlői már nem élvezhetik zavartalanul a strandot; júliusban, augusztusban semmivel sem más Torre képe, mint Portoclementéé; zsivajgó, civódó, lármás fürdőzők nyüzsögnek, akiknek az eszeveszetten tűző nap lehántja nyakáról a bőrt; lapos fenekű, rikítóra mázolt csónakok himbálóznak a tenger villogó kékjén: legénységük csupa gyerkőc, akiknek zengzetes neve, amint a szemlét tartó anyák rekedt aggodalommal kikiáltják, betölti a levegőt; a heverészők teste fölött átlépve osztriga-, ital-, 140

virág-, korall- és cornetti al burró18-árusok kínálják áruikat, ugyancsak a déliek rekedtes és nyílt hangján.

Ilyen volt a torrei strand képe, amikor megérkeztünk - elég csinos, de úgy éreztük, mégis egy kicsit korán jöttünk. Augusztus közepe volt, az olaszok szezonja még javában zajlott; idegenek számára nem a legalkalmasabb pillanat, hogy a hely varázsát méltányolni tudják.

Micsoda nyüzsgés délutánonként a strandsétány kerti kávéházaiban, például az Esquisitóban, ahol néha elüldögéltünk, s ahol Mario szolgált ki bennünket, ugyanaz a Mario, akiről éppen mesélni akarok! Alig lehet asztalt találni, s a zenekarok, mit sem akarván tudni egymásról, zavarosan vágnak egymás szavába. Különben éppen délutánonként van a mindennapos özönlés Portoclementéből; mert Torre természetesen kedvelt kirándulóhelye a világfürdőhely nyugtalan vendégeinek, és az ide-oda száguldó Fiat kocsiknak köszönhető, hogy az összekötő

országutat szegélyező babér- és oleandercserjéken ujjnyi vastag fehér por ül - különös, de nem éppen vonzó látvány.

Igen, Torre di Venerébe szeptemberben kell menni, mikor a közönség zöme már hazatért, vagy májusban, mikor a tenger melege még nem érte el azt a fokot, hogy a déliek bedugják lábukat. A fürdő az elő- és utószezonban sem néptelen, de csöndesebb az élet, és kevésbé nemzeti jellegű. A kabanák ponyvái alatt és a penziók éttermeiben angol, német, francia szó az uralkodó, míg augusztusban a firenzei és a római társaság annyira megszállja a hoteleket -

legalábbis a Grand Hotelt, ahol más ajánlott cím híján szobát vettünk -, hogy az idegen egészen elszigeteltnek és szinte másodrendű vendégnek érzi magát.

Ezt a tapasztalatot némi bosszúsággal már érkezésünk estéjén megszereztük, mikor az étkezéshez lementünk az ebédlőterembe, és az illetékes pincértől asztalt kértünk. A kapott asztal ellen nem lehetett kifogásunk, de minket a szomszédos, tengerre néző üvegveranda képe bilincselt le, amely éppúgy tele volt, mint a terem, bár azért akadt ott még hely, s amelynek asztalkáin piros ernyős lámpák égtek. A gyerekek el voltak ragadtatva az ünnepélyes lát-ványtól, s mi egyszerűen közöltük azt az elhatározásunkat, hogy inkább a verandán étkezünk -

ám, amint kitűnt, csak járatlanságunknak adtuk jelét, mert némileg zavart udvariassággal tudtunkra adták, hogy ama csábító terület „vendégeinknek”, „ai nostri clienti” van fönntartva.

Vendégeinknek? De hisz mi is azok vagyunk. Nem holmi átutazók, futó vendégek, hanem három vagy négy hétre idetartozók, állandó megszállók. Különben nem bocsátkoztunk bele, hogy tisztázzuk a különbséget a magunkfajta és egyéb vendégek között, akiknek joguk van piros világú lámpáknál vacsorázni, elfogyasztottuk a pranzót19 közönségesen és tárgyilagosan megvilágított asztalunknál - elég közepes volt, unalmas és nem nagyon ízletes szállodai átlagkoszt; a tíz lépésre odább levő Pensione Eleonora konyháját már sokkal jobbnak találtuk.

Ugyanis még mielőtt a Grand Hotelban megmelegedtünk volna, három vagy négy nap múlva, átköltöztünk a penzióba - nem a veranda és a lámpák miatt -, a gyerekek, akik nyomban megbarátkoztak a pincérekkel és italosfiúkkal, s valósággal beleszerettek a tengerbe, azt a tarkabarka ábrándot hamar kiverték a fejükből. De bizonyos verandai vendégekkel, jobban mondva csak a szálló vezetőségével, amely túlságosan hajbókolt előttük, csakhamar olyasfajta konfliktusba keveredtünk, amely a tartózkodást kezdettől fogva meg tudja rontani. A római magas arisztokrácia is köztük volt, egy principe20 családostul, és mivel a magas uraságok szobái szomszédosak voltak a mieinkkel, a hercegnő, nagyvilági hölgy és egyben szenvedélyes 18 Vajaskifli.

19 Az estebédet.

20 Herceg.

141

anya, valósággal kétségbeesett a szamárköhögés némi maradványai hallatára, amin gyermekeink nemrég estek át, s melynek gyönge utóhangjai éjszakánként nagy néha még megzavarták a kisebbiknek különben rendíthetetlen álmát. Ezt a betegséget még nem ismerik eléggé, a babonának itt még nyílik némi tér, és így elegáns szomszédnőnktől egyáltalán nem vettük zokon, amikor ő is ahhoz az elterjedt véleményhez csatlakozott, hogy a szamárhurut hallás után fertőz, és egyszerűen féltette gyermekeit a rossz példától. Nőiessége és tekintélye teljes tudatában panaszt tett az igazgatóságnál, és ez, az ismert gérokkos menedzser személyében, sietve, bár mély sajnálattal tudtunkra adta, hogy ilyen körülmények között múlhatatlanul szük-séges a szálló melléképületébe átköltözködnünk. Hiába bizonygattuk, hogy a gyermekbeteg-ség utolsó szimptómái zajlanak már csak le, a baj megszűntnek tekinthető, s hogy a környezetet semmiféle veszély nem fenyegeti. Csupán annyihoz járultak hozzá, hogy az eset orvosi fórum elé kerüljön, és a szálló orvosa - csakis ez, és nem az, akit esetleg mi hívatunk -

határozata döntsön. Beleegyeztünk, mert meg voltunk győződve róla, hogy ily módon a hercegnőt meg lehet nyugtatni, és magunkat is megkíméljük a költözködés kényelmetlen-ségeitől. Jön a doktor, és a tudomány igaz és egyenes szolgájának bizonyul. Megvizsgálja a kicsit, kijelenti, hogy a betegség lezajlott, és hogy aggodalomra nincs semmi ok. Már azt hisszük, végre túl vagyunk a kis epizódon: erre közli a menedzser, hogy az orvos meg-

állapítása ellenére is kívánatos, hogy szobáinkat elhagyjuk, és a dépendance-be költözzünk.

Ez a bizantinizmus felháborított bennünket. Valószínűtlen volt, hogy ez a szószegő makacs-ság, amellyel szembeszálltunk, a hercegnőtől ered. A szolgalelkű szállodás nyilván nem is merészelte közölni vele a doktor nyilatkozatát. Mindenesetre tudtára adtuk a szállodásnak, hogy egyáltalában jobbnak látjuk a szállót mindenestül és azonnal elhagyni - és összecsoma-goltunk. Annál könnyebb szívvel tettük ezt, mert időközben egy sétánk alkalmával a Pensione Eleonorával, melynek barátságosan diszkrét külseje nyomban szemünkbe tűnt, szorosabb kapcsolatba kerültünk, és tulajdonosnője, signora Angiolieri személyében igen kellemes ismeretségre tettünk szert. Angiolieri asszony, egy kecses, fekete szemű, toscanai típusú hölgy, a déliek tompa elefántcsontszínével, s a látszat után ítélve a harmincas évek kezdetén, valamint férje, egy gondosan öltözött, csöndes és kopasz úr, Firenzében nagyobb penziót vezettek, s csak nyáron és kora ősszel álltak a Torre di Venere-i fiókintézmény élén. Régebben pedig, férjhezmenetele előtt, új háziasszonyunk Duse társalkodónője, kísérőnője, öltöztető-

nője, sőt barátnője volt, s ezeket az időket nyilván élete nagy, boldog korszakának tekintette, mert már első látogatásunk alkalmával visszaemlékezésekbe bocsátkozott, és rögtön élénken mesélni kezdett róla. A nagy színésznő számos, szíves ajánlással ellátott fényképe, s a hajdani együttélés más emlékei díszítették Angiolieri asszony szalonjának asztalkáit és polcait, és jóllehet kézenfekvő volt, hogy érdekes múltjának kultusza egy kicsit jelenlegi vállalkozásának vonzóerejét is növelni hivatott, miközben a házat megtekintettük, érdeklődéssel hallgattuk szaggatott s csengő toscanai nyelvén előadott történeteit boldogult úrnőjének zsenialitásáról és jószívűségéről, érzelmi világának mélységéről.

Ide hozattuk hát holminkat a Grand Hotel olasz módra nagyon gyermekszerető személyzetének bánatára; lakásunk különálló és kellemes volt, a tengerrel való összeköttetés kényelmes, fiatal platánsor vitt a strandig, az ebédlő, ahol Angiolieri asszony minden délben saját kezűleg merte a tányérokba a levest, hűvös és takaros, a kiszolgálás figyelmes és szíves, a konyha kitűnő, még bécsi ismerősökre is akadtunk, akikkel ebéd után a ház előtt fecsegni lehetett, és akik révén további ismeretségeket kötöttünk, egyszóval minden pompás volt - a cserével teljesen meg lehettünk elégedve -, s tulajdonképpen semmi sem hiányzott a jó nyaraláshoz.

Mégsem éreztük igazán jól magunkat. Talán szállásváltoztatásunk ostoba indítóoka furkált bennünket - én a magam részéről bevallom, nehezen felejtem el az ilyen útszéli gyarlóságokat, naiv hatalmi túltengés, igazságtalanság, szolgalelkűség okozta összezördüléseket. Sokáig 142

foglalkoztatnak, izgatott tépelődésre ingerelnek, ami annál inkább hiábavaló, mert a hasonló jelenségek rendkívül magától értetődőek és természetszerűek. Amellett nem is érezhettük, hogy a Grand Hotellal végképp szakítottunk. A gyerekek továbbra is folytatták a barátkozást, a háziszolga javítgatta meg a játékszereiket, s egyszer-másszor magunk is az intézmény kertjében teáztunk, s módunkban volt látni a hercegnőt, aki csigavonalúan korallpirosra festett ajakkal, kecsesen szilárd léptekkel jelent meg, hogy az angol nevelőnő gondjaira bízott ked-venceinek utánanézzen, a mi aggasztó közelségünket nem is gyanítva, mert gyermekünknek szigorúan megtiltottuk, hogy a hercegnő jelenlétében akár csak krákogjon is.

A hőség iszonyú, szinte azt mondhatnám, afrikai volt; a nap rémuralma, amely, alighogy az ember elhagyta az indigókék hűvösség peremét, oly irgalmatlanná fokozódott, hogy a strandról az ebédlőasztalig vivő néhány lépéstől is, még pizsamában is, már előre félt az ember. Ki szereti ezt? Ki szereti heteken át? No persze, ez a délszak, a klasszikus éghajlat, a virágzó kultúra klímája, Homérosz napja és a többi. De egy idő múlva, nem tehetek róla, könnyen hajlandó lennék az egészet bárgyúnak érezni. Az ég mindennapos izzó üressége csakhamar terhemre van, a rikító színek, a fény roppant primitívsége és töretlensége mindenesetre ünnepi érzéseket kelt, gondatlanságot s az idő szeszélyeitől s változásaitól való függetlenséget biztosít; de anélkül, hogy ezzel már eleve számot vetnénk, az északi lélek mélyebb, bonyolultabb szükségleteit sivár módon kielégítetlenül hagyja, s idővel szinte megvetéssel tölt el. Igazuk van, ha nincs az az ostoba história a szamárköhögéssel, mindezt nem így éreztem volna; izgatott voltam, talán akartam így érezni, és félig öntudatlanul üstökön ragadtam a kínálkozó szellemi motiválást, hogy ha már az érzést nem is ez hozta létre, legalább igazolja és erősítse meg. Írjuk hát ezt az érzést a rosszakarat számlájára - de ami a tengert illeti, a finom homokban, az óceán örök pompájával szemtől szemben töltött délelőttöt, lehetetlen ilyesfélét föltételezni és mégis úgy volt, hogy minden tapasztalatunk ellenére a strandon sem éreztük magunkat jól, nem éreztük magunkat boldognak.

Hiába, korán jöttünk, a fürdőt, mint mondottam, még a hazai középosztály lepte el - szembe-

ötlően kellemes emberfajta, ebben is igazuk van, ifjúságában sok a szép forma, az üde báj, de elkerülhetetlenül megmételyezi az emberi középszerűség és polgári hígvelejűség is, ami, ismerjék el, ezen az égtájon se elragadóbb, mint a mi egünk alatt. Micsoda hangjuk van ezeknek a nőknek! Néha el sem hinné az ember, hogy a nyugati énekművészet hazájában van.

„Fuggièro!” Még ma is fülemben van a kiáltás, amelyet húsz délelőttön százszor hallottam, közvetlen közelemben fölharsanni, rekedt leplezetlenséggel, förtelmes hangsúlyozással, durván magas è-vel, valami gépiessé vált kétségbeeséssel kitaszítva. „Fuggièro! Rispondi almèno!”21 S az „sp” emellett ordináré kiejtéssel német „schp”-nek hangzott, magában véve is bosszúság, ha a hangulat különben is rossz. A rikoltás egy utálatos tacskónak szólt, akinek undorító égési sebek éktelenkedtek a vállán, s aki akaratosság, neveletlenség és komiszság tekintetében fölülmúlt mindent, amit eddig láttam, azonkívül még gyáva is volt, aki fölhá-

borító kényeskedésével képes az egész strandot lázba hozni. Egy szép napon ugyanis - a vízben egy apró kis rák a lábujjába csípett, s az ókori hősökhöz méltó jajveszékelés, amelyet e parányi kellemetlenség miatt csapott, velőkbe hasított, s valami rettenetes szerencsétlenség hatását keltette. Nyilván azt hitte, hogy halálos mérgű sebet kapott. A partra kúszva, látszólag elviselhetetlen kínok közt fetrengett, ohi!-t és oimè!-t bömbölt, és kézzel-lábbal csapkodva maga körül hárította el anyja drámai kitöréseit s a távolabb állók vigaszait. A jelenet mindenfelől sok embert csődített oda. Orvost hívtak, ugyanazt, aki a mi szamárköhögősünket olyan józanul ítélte meg, s most ismét tanújelét adta tudós egyenességének. Jólelkű vigasz-21 Fuggièro! Felelj legalább!

143

talással kijelentette, hogy az eset szót sem érdemel, s a páciensnek egyszerűen azt ajánlotta, hogy térjen vissza a vízbe, s hűtse le a csípés parányi sebét. Ehelyett azonban Fuggièrót, mint egy mélységbe zuhantat vagy vízbefúltat, rögtönzött hordágyon nagy kísérettel elcipelték a strandról, hogy a következő reggelen már, mintha csak véletlenül tenné, idegen gyerekek homokvárait rúgja szét. Egyszóval: szörnyeteg.

Ez a tizenkét éves fiú különben egyik megtestesítője volt annak a közhangulatnak, amely nehezen megfogható módon ott érződött a levegőben, s amely szép nyaralásunkat bizony-talanná tette s megrontotta. Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség légköre; ez a publikum „tartott magára” - először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost egymás és az idegenek előtt, komoly rátartiságot, éberen vigyázott tiszteletszomjat mutatott - mi ez? Azután az ember rájött, hogy politikáról van szó, a nemzeti eszme forog szőnyegen. A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társa-dalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban.

A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták...

Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges.

A mi hibánk, a mi hanyagságunk rovására írandó, hogy ezzel a hangulattal, jóllehet felismertük és méltányolni is tudtuk, mégis összeütközésre került a sor - újabb összeütközésre; úgy látszott, hogy az előzők sem egészen a puszta véletlen szüleményei voltak. Egyszóval, megsértettük a közerkölcsiséget. Nyolcesztendős kislányunk, aki testi fejlettségére nézve egy jó évvel még fiatalabbnak is látszott, és sovány volt, mint egy veréb, hosszabb fürdőzés után, jó meleg lévén, nedves fürdőruhában ismét játszani kezdett a parton, s engedélyt kapott, hogy a rátapadt homoktól merev ruhácskáját még egyszer megmerítse a tengerben, aztán újból vegye föl, s vigyázzon, megint be ne piszkítsa. Meztelenül odafut a néhány méternyire levő

vízhez, megforgatja trikóját, és visszajön. Hogyan is láthattuk volna előre a gúny, megütközés és méltatlankodás ama hullámzását, amelyet kislányunk viselkedése, tehát a mi viselkedésünk keltett? Nem akarok önöknek előadást tartani, de az utolsó évtizedek alatt a testet és meztelenséget illető felfogás az egész világon alapvetően és érzéseinket is irányítóan megváltozott.

Vannak dolgok, amelyeknél az ember „nem gondol semmire”, és ezek közé tartozik az a kis szabadság is, amit mi ennek az igazán nem kihívó gyermektestnek meg akartunk adni. Itt azonban mégis kihívásnak érezték. A hazafias gyerkőcök kurjongattak. Fuggiero ujjai közt fütyült. Közelünkben a felnőttek izgatottan, baljóslatú szavakkal zajdultak föl. Egy városi parádéba öltözött úr, tarkóján kevésbé strandszerű keménykalappal, megnyugtatja a fölháborodott hölgyeket, hogy elégtételt szerző lépésekre szánta el magát; elénk lép, és hatalmas filippikát zúdít nyakunkba, amelyben az érzéki délszak tobzódó pátosza szolgálja a nyársat nyelt fegyelmet és erkölcsöt. A szemérmetlenség, amelyben bűnösök vagyunk, mondá, annál elítélendőbb, minthogy Olaszország vendégszeretetével való háládatlan és sértő visszaélés-számba megy. Nemcsak a kiadott fürdőszabályzat betűinek és szellemének, hanem egyben 144

hazája becsületének is galád megsértése, és e becsület védelmében ő, a frakkos úr, gondoskod-ni fog róla, hogy a nemzet méltósága ellen elkövetett kihágásunk megtorlatlanul ne maradjon.

Tőlünk telhetőleg igyekeztünk a szóáradatot elgondolkodó fejbólogatással végighallgatni. A felhevült férfiúnak ellentmondani nyilvánvalóan annyi lett volna, mint egy hibát a másikkal tetézni. Egy és más ugyan nyelvünkön volt, például hogy kétség fér hozzá, vajon a vendégszeretet szó tulajdonképpeni értelmében egészen helyénvaló-e itt, és hogy mi, szóvirágok nélkül szólva, nem annyira Olaszország, mint inkább signora Angiolieri vendégei vagyunk, aki néhány esztendő óta a Duse bizalmasának hivatását a vendégfogadás hivatásával cserélte föl. Kedvünk lett volna azt is mondani, hogy nem volt róla tudomásunk, hogy e szép országban az erkölcsi elvadultság valaha is olyan méreteket öltött volna, amely álszemérem és túlérzékenység terén ilyen visszahatást tenne érthetővé és szükségessé. Mi azonban csupán annak kinyilatkoztatására szorítkoztunk, hogy minden kihívás és tiszteletlenség távol volt tőlünk, és mentő körülményként rámutattunk a kis bűnös zsenge korára és testi jelentéktelenségére. Ám hiába. Bizonygatásainkat, mint hitelt nem érdemlőket, védekezésünket, mint gyönge lábon állót, visszautasították, és példa statuálását látták szükségesnek. Azt hiszem, telefonon értesítették a hatóságot, melynek képviselője meg is jelent a strandon, az esetet nagyon súlyosnak ítélte, „molto grave”, s el kellett kísérnünk a „térre, municipióra”, ahol egy felettes tisztviselő is megerősítette az előzetes „molto grave” ítéletet, egyugyanazon, itt nyilván mindennapos oktató szólamokkal ecsetelve tettünket, mint a keménykalapos úr, s egyúttal ötven líra büntetés- és váltságdíjat rótt ránk. Úgy éreztük, a kaland megéri e csekély hozzájárulásunkat az olasz államháztartás költségeihez, fizettünk és távoztunk. Nem lett volna-e jobb mindjárt el is utaznunk?

Bár azt tettük volna! Akkor megmenekülünk ettől az iszonyú Cipollától; de több körülmény játszott közre, hogy az odábbállást illető elhatározásunktól visszatartson. Egy költő azt mondta, a lustaság az, amely kínos helyzetekből nem enged szabadulni - ezt a szellemességet lehetne kitartásunk magyarázatára felhozni. Azután ilyen előzmények után az ember nem is szívesen hagyja el rögtön a csatateret; nincs ínyére elismerni, hogy lehetetlenné tette magát, különösképp ha külső rokonszenvnyilvánítások tüzelik föl dacát. Az Eleonora-villában egyhangúlag meg nem érdemeltnek ítélték sorsunkat. Olasz, ebéd utáni ismerősök úgy vélték, az ország hírnevének az eset egyáltalán nem válik javára, s szándékukat nyilvánították a frakkos urat honfitársilag kérdőre vonni. De ez másnapra már pártjával együtt eltűnt a strandról - természetesen nem miattunk, hanem az lehet, hogy küszöbönálló elutazásának tudata megacélozta tetterejét, és távozása után mindenesetre megkönnyebbültünk. Őszintén szólva: azért is maradtunk, mert tartózkodásunk érdekessé vált, s az érdekesség már magában is értéket jelent, amely jó érzéstől és rossz érzéstől független. Miért is bevonni a vitorlákat és megfutni az élmény elől, mihelyt az nem teljesen olyan természetű, amiből derű és békesség fakad? Minek elutazni, ha az élet kissé nyűgös, ha kissé ingatag is, vagy némileg kínosnak, bántónak mutatkozik? Nem, nem, maradni kell, hozzátapadni, beállni sodrába, s ezenközben talán tanulhatunk is valamit. Maradtunk hát, s állhatatosságunk borzalmas jutalmául éltük át Cipolla mély hatású s gyászos megjelenését.

Nem említettem, hogy éppen hivatalos megrendszabályozásunk pillanatában állt be az utószezon. Az a keménykalapos erkölcscsősz, feljelentőnk, nem egymagában hagyta el a fürdőt; nagy kivonulás volt, számos poggyásszal rakott targoncát lehetett látni, amint az állomás felé döcög. A strand nemzeti jellege megszűnt, az élet Torréban, a kávéházakban, a píniás utakon intimebb és egyben európaibb lett; a Grand Hotelban valószínűleg étkezhettünk volna most már az üvegverandán is, de nem éltünk a lehetőséggel, signora Angiolieri asztalánál tökéletesen jól éreztük magunkat - a jó érzést a szónak abban az árnyalatában véve, amily fokig a hely szelleme engedte. A jótékony hatásúnak érzett változással egyidejűen 145

azonban az idő is megfordult, mintha járása csaknem órára egybevágna a nagyközönség szünidei naptárával. Az ég beborult, de nemhogy hűvösebb lett volna, hanem a szabadon áradó hőséget, amely megérkezésünk tizennyolc napja óta (s nyilván már jóval előbb is) uralkodott, fojtó sirokkói fülledtség váltotta fel, és időről időre gyengécske eső áztatta délelőttjeink bársonyos színterét. Ez is; Torréra szánt időnk kétharmada különben is letelt; a lankadt, színehagyott tenger, melynek lapályán lomha medúzák hányódtak, mégiscsak újdonság volt; ostobaság lett volna ama nap után vágyódni, amely zsarnoki uralma alatt nem egy sóhajt csalt ajkunkra.

Ebben az időpontban tűnt fel tehát Cipolla. Cavaliere Cipolla, amint a plakátok nevezték, amelyeket egy szép napon mindenütt, az Eleonora-penzió ebédlőjében is kifüggesztettek -

utazó virtuóz, mulattató művész, forzatore, illusionista és prestidigitatore22 (így jelölte meg magát), aki a tekintetes Torre di Venere-i publikumnak néhány rendkívüli, titokzatos és elképesztő tüneményt szándékozik bemutatni. Tehát bűvész! A hirdetmény maga elegendő

volt, hogy gyermekeink fejét elcsavarja. Még sohasem voltak ilyen előadáson, a vakáció ajándékozta meg őket ezzel az ismeretlen izgalommal. Az első perctől kezdve nyaggattak, hogy a kókler estjére váltsunk belépőjegyet, s jóllehet az est késői kezdete, kilenc óra, már eleve gondot okozott, abban a feltevésben engedtünk, hogy Cipolla néhány valószínűen szerény mutatványának tudomásulvétele után úgyis rögtön hazamegyünk, s hogy a gyerekek másnap úgyis kialudhatják magukat, és Angiolieri asszonytól, akinél néhány jó jegy volt bizományban vendégei számára, megvettük a négy jegyet. A signora nem kezeskedett ugyan kielégítő előadásért, s mi nem is igen számítottunk ilyesmire; de mi is vágytunk már valami szórakozásra, s a gyerekek sürgető kíváncsisága ragályosnak bizonyult.

A helyiség, ahol a lovag tudományát bemutatni óhajtotta, egy terem volt, amelyben a főszezon alatt hetenként változó mozielőadásokat tartottak. Mi egyszer sem voltunk ott. Aki oda akart jutni, annak végig kellett mennie a „palazzo”, egy ősi, kastélyszerű - egyébként eladó -

építmény előtt a község főútján, amelyen a gyógyszertár, a fodrász s a legfontosabb üzletek is találhatók voltak, és amely mintegy a feudális világból a polgárin át a népi rétegekbe vitt; mert nyomorúságos halászkunyhók közt ért véget, amelyeknek ajtajában vénasszonyok hálót foltoztak, s itt, már a nép közt, volt a „sala”, tulajdonképpen nem egyéb, mint egy kétségkívül tágas deszkabódé, melynek kapuszerű bejáratát kétoldalt tarka, egymás fölibe ragasztott plakátok ékesítették. A kitűzött napon tehát, kevéssel estebéd után, elzarándokoltunk oda a sötétben, s a gyerekek, ünnepi ruhácskába bújtatva, valósággal boldogok voltak ennyi kivételezéstől. Mint már napok óta, fülledt volt az este, száraz villám rebbent néha, s vékony eső szemerkélt. Esernyővel mentünk. Az út mintegy negyedóráig tartott.

Az átjáróban ellenőrizték a jegyeket, a helyünket magunknak kellett megkeresnünk. A harmadik padban balra volt, s miközben letelepedtünk, észrevettük, hogy az amúgy is aggasztó kezdési időt nem veszik éppen szigorúan; a közönség, amely, úgy látszik, a későnjövést előkelőnek tartotta, csak lassacskán kezdte a földszintet megtölteni, ami, minthogy páholyok nem voltak, a teljes nézőteret jelentette. Ez a késedelmeskedés kissé nyugtalanított bennünket.

A gyermekek arcán most már a várakozás fáradtsággal elegy hektikás színe égett. Csupán az oldalsó és a háttérben levő állóhelyek voltak érkezésünkkor már teli. Félmeztelen, karjukat csíkos trikóval fedett mellükön keresztbe fonva, mindenféle Torre di Venere-i bennszülött férfiak álltak ott, halászok, merész tekintetű suhancok; s az odavalósi népi rétegek jelenléte, ami az ilyen előadások igazi színét és derűjét adja, nekünk sem volt éppenséggel ellenünkre, a gyerekeket meg egyenesen elragadta. Hiszen közöttük barátaik, ismerőseik voltak, akiket 22 Artista, szemfényvesztő és bűvész.

146

délutáni sétákon a távolabbi partokon szereztek. Azon az órán, mikor a nap, kimerülve hatalmas munkájában, a tengerbe roskad, és a zajgó hullámok fölcsapó habját vörösaranyra festi, hazatérőben gyakran akadtunk csupasz lábú halászok csoportjaira, akik sorjában nekifeszülve, nekihuzakodva, elnyújtott kiáltások közt vonták be hálóikat, s többnyire sovány frutti di mare23 fogásukat csöpörgő kosarakba szedegették; s a kicsinyek elnézték őket, kitálalták olasztudásuk morzsáit, segítettek a kötelet húzni, s barátságot kötöttek velük. Most köszöntéseket váltottak az állóhelyek népével, ott volt Giuscardo, ott Antonio, ismerték a neveket, félhangon odakiáltottak, s a felelet egy-egy fejbólintás, egy-egy szép fogú mosoly volt. S lám, az Esquisito Mariója is ott van. Mario, aki a csokoládénkat hozza! Ő is látni akarja a varázslót, s nyilván jó korán jött, majdnem legelöl áll, de minket nem vesz észre, ügyet sem vet ránk, ő már így szokta, noha csak pincér. Ahelyett hát annak az embernek intünk, aki a strandon a csónakokat adja bérbe, s aki szintén itt van, egészen hátul.

Negyed tíz elmúlt már, majdnem fél tíz is lett. Gondolhatják idegességünket. Mikor kerülnek a gyerekek ágyba? Hiba volt idehozni őket, viszont azt se tehetjük velük, hogy félbeszakítjuk élvezetüket, amely tulajdonképp még csak most kezdődik. Idővel a földszint alaposan megtelt; egész Torre ott volt, mondhatni, a Grand Hotel vendégei, a Villa Eleonora és más penziók vendégei, a strandról ismerős arcok. Angol és német szó hallatszott. Franciát is hallottunk, amit holmi románok beszéltek olaszokkal. Maga Angiolieri asszony ott ült két sorral mögöttünk, csöndes, tar fejű férje oldalán, ki jobb keze két ujjával bajuszát sodorgatta.

Mindenki későn jött, de senki sem késett el; Cipolla váratott magára.

Váratott magára, igen, ez a helyes kifejezés. Fokozta a feszültséget fellépése halogatásával. A közönség nem vette rossz néven a számítást, de mindennek van határa. Fél tíz felé tapsolni kezdett - a jogos türelmetlenség nyilvánításának barátságos formája, mert egyben a kifejeződ-ni vágyó tetszést is jelenti. A kicsinyek számára már az is szórakozás volt, hogy részt vehettek a tapsban. Minden gyerek szeret tapsolni. A népi rétegekből erélyesen kiáltoztak: „Pronti!”24

és „Cominciamo!”25 És íme, amint ez történni szokott: az előadás megkezdése, bármi akadály állt is oly sokáig útjában, most egykönnyen lehetségessé vált. Gongütés hangzott föl, amelyre az állóhelyek felől hangos „Ó!” felelt, és a függöny szétnyílott. Emelvény tűnt elő, amely fölszerelésével inkább hasonlított valami iskolateremhez, mint egy szemfényvesztő pódiumához; kivált a fekete falitábla tette ezt, amely az előtérben balra egy állványon sötétlett. Különben egy közönséges sárga állófogas, egypár errefelé dívó szalmaüléses szék és távolabb, a háttérben, egy kerek asztalka volt még látható, amelyen vizeskancsó és pohár állt, és külön tálcán valami világossárga folyadékkal telt palack és likőröspohárkák. Még két másodpercnyi időnk volt, hogy ezeket a kellékeket szemügyre vehessük, aztán anélkül, hogy a nézőtér elsötétült volna, Cipolla lovag a deszkára lépett.

Azokkal a gyors léptekkel robogott be, melyek egyrészt a közönség iránt való szolgálatkészséget fejezik ki, másrészt azt a látszatot keltik, mintha az érkező már nagy utat tett volna meg ebben az iramban, hogy a publikum színe elé juthasson, holott az előbb még a kulisszák mögött álldogált. Cipolla öltözéke még inkább megerősítette a kívülről érkezés fikcióját.

Nehezen meghatározható korú, de már semmi esetre sem ifjú férfiú volt, éles, kusza vonalú ábrázattal, szúrós szemmel, redősen zárt szájjal, kicsiny, feketére viaszozott bajuszkával, és alsó ajka és álla között úgynevezett légyszakállal, s bonyolult utcai-estélyi eleganciával 23 (Szó szerint: tengeri gyümölcs.) Csiga, kagyló osztriga stb.

24 Gyerünk!

25 Kezdjük!

147

öltözve. Bő fekete ujjatlan köpenyt viselt, bársonyhajtókával és atlaszbélésű vállgallérral, amelyet elöl összefogott, és fehér kesztyűs kezét kényelmetlen mozdulattal tartotta hozzá, nyaka körül fehér sál volt, fején erősen homlokába nyomott, karcsú cilinder. Talán sehol sem oly eleven még ma is a tizennyolcadik század, mint Itáliában, s vele a ciarlatano típusa, a széltoló tréfacsinálóé, aki oly jellegzetes alakja volt a kornak, és akivel már csak Olaszországban lehet meglehetősen korhű példányokban találkozni. Cipolla megjelenésében éreztette ezt a történelmi veretét, s a figurához tartozó fantasztikus, feltűnést hajhászó hóbortosság hatását azzal is föl tudta kelteni, hogy igényes ruházatát különcködve, itt rosszul feszesre húzva, ott rosszul ráncba ejtve viselte testén, mintha úgy volna minden ráhányva: valami nem volt rendben az alakjával se elöl, se hátul - később mindez érthetőbb lett számunkra. De hangsúlyoznom kell, hogy személyes mókásságról vagy éppen bohócszerűségről tartásában, arckifejezésében, viselkedésében szó sem volt, inkább szigorú komolyság, minden komikum-tól való tartózkodás, időnként rosszkedvű gőg, a nyomoréknak az a bizonyos méltósága és önteltsége áradt belőle - ami persze nem akadályozhatta meg, hogy viselkedése kezdetben a terem több pontján kacajt ne fakasszon.

Magatartásában most már nem volt semmi szolgálatkészség; a föllépés gyors irama puszta energianyilvánításnak bizonyult, amiben semmi része sincs az alázatnak.

A rivaldán állt, s hanyag ráncigálással húzta le kesztyűjét, miközben hosszú, sárgás keze csupaszon előtűnt, egyik ujján domború, lazúrköves pecsétgyűrűvel, apró, szigorú szemét, mely alatt petyhüdt zacskó fityegett, fürkészve járatta végig a termen, nem gyorsan, hanem itt-ott egy-egy arcon kutató fölénnyel elidőzve, csukott szájjal, szótlanul. Az összegöngyölgetett kesztyűt éppoly csodálatos, mint könnyed ügyességgel meglehetős távolra, pontosan a kerek asztalkán álló vizespohárba hajította, s azután, még mindig némán jártatva körül tekintetét, valamelyik belső zsebéből egy doboz cigarettát vett elő, a kincstár legolcsóbb készítményét, amint a doboz színéről fölismerhető volt, hegyes ujjaival kihúzott egyet, és oda se nézve, egy könnyen működő öngyújtó segítségével rágyújtott. A mélyen belélegzett füstöt gomolyogva pöfékelte ki pökhendi fintorral, beszívott ajakkal, csorba s hegyes fogai közt, egyik lábával közben csöndesen kocogtatva.

A közönség éppoly élesen figyelte őt, mint ahogy ő fürkészte át a közönséget. Az állóhely ifjúságának arcán összehúzott szemöldököket lehetett látni s vesébe fúró, sebezhető pontot kereső tekinteteket - kell, hogy ennek a túlságosan biztonságos úrnak legyen gyenge oldala.

De nincs. A cigarettadoboz és a tűzszerszám elővevése és visszahelyezése a ruházat következtében körülményes volt; a bűvész közben hátravetette köpenyét, s látni lehetett, hogy bal karján, bőrhurkon, karomszerű, ezüstkampójú lovaglóostor függ, eléggé oda nem illőn. Látni lehetett továbbá, hogy nem frakkot, hanem gérokkot visel, és mikor ezt is szétvonta, több színű, félig a mellény mögé rejtett vállszalag tűnt elő, amely Cipolla testére volt csavarva, s amelyről a mögöttünk ülők halk szóváltással állapították meg, hogy a cavaliere rangjának jele.

Hagyjuk rá: de én még sohasem hallottam, hogy a lovagi címmel ilyesfajta rangjelzés jár.

Talán az egész vállszalag csak szemfényvesztés volt, éppúgy, mint a bűvész szótlan ottállása, ahogy még mindig nem csinált egyebet, mint a közönségnek lomhán és fontoskodva szemébe fújta cigarettája füstjét.

Amint mondottam, nevettek, és a derültség csaknem általános lett, midőn az állóhelyen valaki hangos és száraz „Buona será!”-val26 köszönt.

26 Jó estét-tel.

148

Cipolla fölfigyelt. - Ki volt az? - kérdezte, mintegy utánakapva. - Ki beszélt? No? Inába szállt a bátorsága? „Paura, eh?”27 - Meglehetősen magas, kissé asztmatikus, de azért érces hangon beszélt. Várt.

- Én voltam - szólt bele a csöndbe az a fiatalember, akinek ily kihívóan becsületébe gázoltak: egy szép fiú, egészen közel hozzánk, gyapjúingben, félvállra vetett kabáttal. Fekete, merev és göndör haját magasra s vadra növesztve viselte, az ébredő haza divatviseletével, ami kissé eltorzította és afrikaiassá változtatta. - Bé... Én voltam. A maga dolga lett volna, de én udvariasabb vagyok.

A derültség megújult. Az ifjú embernek jól fel volt vágva a nyelve. - Ha sciolto lo scilinguagnolo - nyilvánították mellettünk. A népi feddés végül is helyén volt.

- Ah, bravó! - felelte Cipolla. - Tetszel nekem, giovanotto.28 Hiszed-e, hogy már régen észre-vettelek? A magadfajta fickókat különösképp kedvelem, ezek az én embereim. Nyilván kemény legény vagy. Azt teszed, amit akarsz. Vagy előfordult már, hogy nem tetted azt, amit akartál? Vagy éppen azt tetted, amit nem akartál? Amit nem te akartál? Halljad csak, barátom, kényelmesebb is, mulatságosabb is lenne nem játszani mindig a kemény legényt, s lemondani egyszer valamelyikről: vagy az akarásról, vagy a cselekvésről. Jó lenne egy kis munkamegosz-tás - sistema americano, sa.29 Meg akarnád-e például ennek a válogatott és díszes társaságnak a nyelvedet mutatni, éspedig az egész nyelvedet, tövig?

- Nem - mondta a legény ellenségesen. - Nem akarom, azt hinnék, hogy neveletlen vagyok.

- Semmit se hinnének - felelte Cipolla -, hiszen te csupán tennéd. Tisztelet-becsület nevelésednek, de véleményem szerint, mielőtt háromig számolnék, jobbra át-ot csinálsz, és a társaság előtt kiöltöd a nyelved hosszabbra, mint valaha gondoltad volna, hogy ki tudod ölteni.

A fickóra nézett, s szúrós szeme mintha mélyebben esett volna be üregébe. - Uno30 - mondta, és lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta a levegőben. A legény szembefordult a publikummal, s nyelvét oly erőltetetten-túlságos hosszú-

ra öltötte ki, hogy látszott, ez volt a legvégső határ, ameddig nyelvhossz dolgában el tudott érni. Azután semmitmondó arccal ismét előbbi helyzetébe zökkent vissza.

- Ez én voltam - csúfolkodott Cipolla, miközben hunyorítva az ifjú ember felé mutatott fejével. - Bé... Én voltam. - Azután a közönséget friss benyomásai között hagyva, a kerek asztalka felé fordult, öntött egy pohárkával a palackból, amely nyilván konyakot tartalmazott, és gyakorlottan felhörpintette az italt.

A gyerekek szívből kacagtak. A röpködő szavakból szinte semmit sem értettek; de hogy az a fura ember ott fenn és valaki a közönségből az imént bolondosat követett el, rendkívül mulattatta őket, és minthogy hasonló eset lefolyásáról semmiféle határozott elképzelésük nem volt, a kezdetet habozás nélkül pompásnak ítélték.

Ami minket illet, összenéztünk, s emlékszem, hogy ajkammal önkéntelenül halkan utánoztam Cipolla lovaglóostorának neszét, amint a levegőbe suhintott. Egyébként világos volt, hogy az emberek nem tudták, hogyan fogják föl a bűvészestnek ezt a visszás megnyitását, és nem 27 Fél, he?

28 Fiatalember.

29 Amerikai rendszer, ugye.

30 Egy.

149

értették tisztán, mi kényszeríthette hirtelen a giovanottót, aki mégiscsak úgyszólván az ő

ügyüket képviselte, hogy jól fölvágott nyelvét ellenük fordítsa. Viselkedését ízetlennek bélyegezték, nem törődtek vele többé, s figyelmüket a művészre irányították, aki az erősítőszerektől visszatérve, következőképp beszélt tovább:

- Hölgyeim és uraim - mondta asztmatikus-érces hangon -, amint láthatták, kissé érzékeny vagyok olyasfajta kioktatással szemben, mint amiben ez a szépreményű ifjú nyelvész („questo linguista di bellesperanze” - nevettek a szójátékon) részesíteni óhajtott. Önérzetes ember vagyok, vegyék ezt is számba! Nincs ízlésem szerint, ha másként, mint komoly és udvarias módon kívánnak nekem jó estét - kevés ok van rá, hogy ellenkezőképp tegyenek. Ha nekem valaki jó estét kíván, önmagának is kívánja, mert a közönségnek csak az esetben lesz jó estéje, ha nekem is van, s ezért a Torre di Venere-i lányok szeme fénye (nem szűnt meg a fickóval kötekedni) nagyon jól tette, amikor nyomban bizonyítékot szolgáltatott rá, hogy ma jó estém van, s ily módon az ő jókívánságairól lemondhatok. Büszkén mondhatom, hogy csaknem mindig jó estém van. Néha-néha, igaz, rosszabb is akad, de ez ritkaság. Az én hivatásom nehéz, és egészségem nem a legtökéletesebb, sajnos, csekély testi hibám van, ami képtelenné tett, hogy a haza nagyságáért vívott háborúban részt vegyek. Csupán lelkem és szellemem erőivel győzöm le az életet, ami mindig annyit jelent: legyőzni önmagamat, és büszkén vallhatom, hogy a művelt közönség tiszteletét és érdeklődését munkámmal sikerült fölkelte-nem. A vezető sajtó is méltányolta ezt a munkát, a Corriere della Sera oly elismerést tanúsított, hogy tüneménynek nevezett, és Rómában szerencsém volt a Duce fivérét egyik ott rendezett estém látogatói között láthatni. Nem tartottam szükségesnek, hogy lemondjak olyan apró kis szokásaimról, amelyeket a fényes és előkelő helyeken is elnézéssel fogadott a közönségem, nem tartottam szükségesnek, hogy lemondjak róluk egy viszonylag mégiscsak kevésbé jelentős faluban, mint Torre di Venere (nevettek szegény kis Torre rovására), és nem óhajtom eltűrni, hogy egyesek, akiket a női nem kegyei, úgy látszik, kissé elkapattak, ezért rendreutasítanak. - Ez megint a fiú bőrére ment, akit Cipolla fáradhatatlanul iparkodott a donnaiuolo31 falusi kakas szerepében kifigurázni, noha ez a szívós érzékenykedés és sértett-ség, amellyel vadászott rá, feltűnő aránytalanságban állt önérzetes nyilatkozataival és a nagyvilági sikerekkel, amelyekre oly büszkén hivatkozott. Az ifjú kétségtelenül csak vicctéma volt, mint ahogy Cipolla nyilván minden este ki szokott valakit szemelni, hogy elméssége céltáblája legyen. De hegyes fogai közül valódi gyűlölség is szólt, amelynek emberi értelmét megvilágította volna egy pillantás kettőjük testi alkatára, ha a nyomorék nem is hánytorgatja fel folytonosan a csinos ifjú eleve feltételezett sikereit a nőknél.

- Mielőtt tehát előadásunk tárgyára térnénk - mondotta -, engedjék meg, hogy kényelembe helyezkedjem!

S az állófogashoz ment, hogy levetkőzzék.

- Parla benissimo32 - állapították meg közelünkben. Az az ember még semmit sem tett, de már szavait is mint cselekedetet méltányolták, tudott hatni velük. A déliek közt a szó elengedhetetlen tartozéka az életörömnek, és sokkal elevenebb társadalmi megbecsülésben részesül, mint északon. Az anyanyelv, a nemzet kötőanyaga ezeknél a népeknél példás tiszteletben áll, s van valami derűs példázatosság abban a gyönyörködő áhítatban, amellyel fordulatait, törvé-

nyeit ápolják. Élvezettel beszélnek, élvezettel hallgatnak - és bírálva hallgatnak. Mert a személyes kiválóság mértéke az, miként beszél valaki; lomposság, kontárkodás megvetést 31 Szoknyavadász.

32 Nagyon jól beszél.

150

kelt, elegancia és remeklés emberi tekintélyt szerez, amiért is a kis ember, amint hatást kellett elérnie, választékos fordulatokkal próbálkozott, s azokat műgonddal dolgozta ki. Cipolla tehát, legalább ebben a tekintetben, láthatólag nyertes maradt, noha egyáltalában nem tartozott ahhoz a fajtához, amelyet az olasz az erkölcsi és esztétikai ítélet sajátos vegyítésével

„simpaticó”-nak nevez.

Miután cilinderét, sálját, köpenyét letette, kabátjába beleigazodva, kézelőit nagy gondosan kiráncigálva és megtévesztő vállszalagját megbirizgálva, megint előrelépett. Nagyon csúf haja volt: azaz koponyájának felső része csaknem kopasz volt, s csak keskeny, feketére subickolt frizura szaladt a feje búbjáról előre, mintegy kobakjához ragasztva, míg halántékán szintén feketére festett haját oldalt, a szemzug felé kefélte - holmi régimódi cirkuszigazgató hajvise-lete volt ez, nevetséges, de mindamellett teljesen illő bogaras egyéni stílusához, s oly maga-biztosan hordta, hogy a közönség megcsiklandott komikumérzéke visszafojtott és néma maradt. A „csekély testi hiba”, amelyről már akkor beszélt, amikor még észre sem vették, most nagyon is jól látható volt, noha mineműsége még mindig nem egészen világos: a mellkas túlságosan magas volt, mint ilyen esetben szokott lenni, de a hát hibája mintha nem a szokásos helyeken, a vállak közt lett volna, hanem mélyebben, mint valami csípő- és farpúp, amely a járást nem akadályozta é