/ Language: Hungary / Genre:antique

Elveszett próféciák

Terry Pratchett

Isten hét nap alatt teremtette a világot. Az Ördög hét nap alatt elpusztíthatja azt... már ha sikerül neki. Ismerkedjünk meg Adammel, az Antikrisztussal, akit elcseréltek; az Apokalipszis Négy Motorosával, akik bőszen igyekeznek beteljesíteni az Armageddont; egy démonnal és egy angyallal, akik szívesen megakadályoznák ezt; és Anatéma Apparáttal, bizonyíthatóan boszorkánnyal, akinek a kezében ott a kulcs, de még nem tudja ezt, ráadásul üldözőbe vette az újjáalakult Inkvizíció... Ez lenne tehát az Útikalauz az Armageddonhoz Terry Pratchett, a méltán híres Korongvilág-regények írója, és Neil Gaiman, a több fantasy díjat nyert Sandman képregény-sorozat, és megannyi dark fantasy történet megalkotója tollából.

Neil Gaiman & Terry Prachett

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK (t)

Agnes Nutter Boszorka

Szép és Pontos Próféciái

Akit érdekel, Terry Pratchett 1948-ban született Buckinghamshire-ben. Sikeresen elkerült minden érdekes munkát, ami jól nézne ki az ember életrajzában. Csendes élet utáni kutatása során sajtófigyelőként állást kapott a Centrat Electricity Generating Board-nál, nem sokkal a Three Mile Island-i balesete után, ami kiváló időzítésre vall. Mostanára főfoglalkozású író lett, aki Somersetben él a feleségével és lányával. Szereti, ha meghívják egy banános daiquiri-italra (tudja, hogy senki sem olvassa el az írók önéletrajzát, de talán érdemes megpróbálni).

Neil Gaiman újságíró volt, aztán inkább képregényeket kezdett írni, ugyanis azt állítja, hogy a képregény egy teljesen önálló, késő huszadik századi művészeti ág, még díjakat is nyert vele, úgyhogy azért lehet benne valami. 190 magas, van egy csomó fekete pólója és nem igazán kedveli a banános daiquirit, de mindig meghatja, ha lelkes rajongói pénzt küldenek neki (olvasta Terry Pratchett életrajzát és, bár kételkedik benne, hogy beválik, végül is miért ne?). Dollárban, ha lehetne, a mai bizonytalan világban.

Terry Pratchett korán reggel kel, Neil Gaiman pedig kora délután. Ez a könyv abban a négy-öt órában született, amikor mindketten ébren voltak.

Neil Gaiman & Terry Pratchett

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK

AGNES NUTTER

BOSZORKA

SZÉP ÉS PONTOS

PRÓFÉCIÁI

(Tartalom)

CAVEAT

Gyerekek! Az Armageddon

előidézése nagyon veszélyes.

NE próbáljátok meg otthon.

AJÁNLÁS

Az írók szeretnének csatlakozni Crowleyhoz, a démonhoz, hogy

G.R Chesterton

emlékének ajánlják ezt a könyvet.

Egy ember, aki tudta, tudta, mi történik.

Kezdetben

Szép nap volt.

Minden nap szép volt, és már több, mint hét telt el belőlük, az esőt pedig még nem találták föl. Ám az Édentől keletre gyülekező fellegek az első vihar ígéretét hozták.

A Keleti Kapu angyala feje fölé hajtogatta szárnyait, hogy megvédje magát az első cseppektől.

– Sajnálom – mondta udvariasan. – Hol is tartottál?

– Azt mondtam, úgy hullott le az égből, akár egy ólomléggömb – mondta a kígyó.

– Ah, igen – mondta az angyal, akit Azirafaelnek hívtak.

– Őszintén szólva én úgy gondolom, egy kicsit túlreagálta a dolgot – mondta a kígyó. – Úgy értem, első vétség, meg minden. Nem értem, mi olyan rossz abban, ha valaki tudja mi a különbség jó és rossz között.

– Rossznak kellett lennie – érvelt Azirafael olyan hangon, mint aki maga sem érti és ez aggasztja –, máskülönben nem keveredtél volna bele.

– Csak annyit mondtak, „Menj föl oda és csinálj valami zűrt” – mondta a kígyó, akit Crowleynak hívtak, bár azon gondolkozott, hogy változtat rajta. A Crowley nem igazán tetszett neki.

– Igen, de te démon vagy. Nem hiszem, hogy éppenséggel képes lennél jót cselekedni – mondta Azirafael. – Tudod, ez az alaptermészeted. Nem bántásból mondtam.

– El kell ismerned, kicsit olyan, mint a pantomim – mondta Crowley – Úgy értem, rámutatni a Fára és azt mondani „Ne Érintsd Meg!” csupa nagybetűvel. Nem valami kifinomult, igaz? Ennyi erővel kiírhatta volna egy távoli hegy legtetejére is. Nem győzök töprengeni, vajon mire készül még.

– Jobb nem spekulálni – mondta Azirafael. – Tudod, én mindig azt mondom, nem kérdőjelezheted meg a felfoghatatlant. Van Jó és Rossz. Ha Rosszat teszel, amikor azt mondják Jót cselekedj, akkor megérdemled a büntetést. Ühüm.

Zavart csöndben üldögéltek egy darabig és figyelték, ahogy az első esőcseppek megtelepednek a virágok szirmain.

Végül Crowley szólalt meg. – Nem volt neked egy lángoló kardod?

– Ühüm – mondta az angyal. Bűntudatos kifejezés suhant át az arcán, majd visszatért és tábort vert rajta.

– Volt, igaz? – mondta Crowley – Lángolt, mint a fene.

– Ühüm, nos...

– Szerintem nagyon meggyőző volt.

– Igen, de...

– Elvesztetted, ugye?

– Jaj, dehogy! Nem egészen, inkább...

– Nos?

Azirafael nyomorultul nézett ki. – Ha tudni akarod – mondta végül kissé idegesen –, elajándékoztam.

Crowley rámeredt.

– Hát, úgy éreztem, muszáj – mondta az angyal szórakozottan dörzsölgetve a kezeit. – Fáztak szegények, a nő pedig máris állapotos volt, nem is beszélve azokról a vad állatokról odakint, meg a közelgő viharról. Azt gondoltam, végül is mit árthat. Azt mondtam nekik, nézzétek, mikor visszajöttök, akkor itt nagyon hosszú sor fog állni, de talán szükségetek lehet erre a kardra, tessék, ne is köszönjétek meg, csak tegyetek egy szívességet és ne adjátok föl könnyen.

Aggodalmas vigyorral nézett Crowleyra.

– Ez volt a legjobb megoldás, nem igaz?

– Nem hiszem, hogy képes lennél gonoszat cselekedni – mondta Crowley szarkasztikusan. Azirafaelnek nem tűnt föl.

– Ó, hát remélem is – sóhajtotta. – Igazán remélem. Egész délután ez aggasztott.

Egy ideig csak bámulták az esőt.

– Mulatságos lenne – szólalt meg Crowley –, mert én azon gondolkoztam, vajon ez az almás dolog nem jó cselekedet volt-e? Egy démon nagy zűrbe keveredhet, ha jó dolgot tesz – oldalba bökte az angyalt. – Mulatságos lenne, mi? Ha mindketten rosszul értettük volna. Ha én helyesen cselekedtem, te pedig helytelenül, he?

– Nem igazán – mondta Azirafael.

Crowley is az esőt kezdte nézni.

– Nem – mondta kijózanodva. – Azt hiszem, tényleg nem.

Fekete fellegek gomolyogtak Éden fölött. Mennydörgés visszhangzott a hegyek között, a frissen elnevezett állatok megbújtak a vihar elől.

Távol, az esőáztatta fák között bizonytalan fényforrás pislákolt.

Sötét és viharos éjszaka ígérkezett.

ELVESZETT PRÓFÉCIÁK

Bizonyos Események elbeszélése, amelyek az ember történelmének elmúlott tizenegy esztendejében estek meg, szigorú sorrendben, szemléltetve azt

Agnes Nutter Szép és Pontos Próféciái

segítségével.

Összefoglalták és szerkesztették,

oktató célzattal és bölcsek okulásául

lábjegyzetekkel ellátták,

Neil Gaiman és Terry Pratchett urak.

DRAMATIS PERSONAE

TERMÉSZETFÖLÖTTI TEREMTMÉNYEK

Isten (Isten)

Metatron (Isten Hangja)

Azirafael (Angyal, mellékállásban antikvárius)

Sátán (Bukott angyal, Fényhozó)

Beelzebub (Szintén bukott angyal, a Pokol Hercege)

Hastur (Bukott angyal, a Pokol Hercege)

Ligur (Szintén bukott angyal, a Pokol Hercege)

Crowley (Angyal, de nem igazán bukott, inkább lassacskán szállingózott lefelé)

APOKALIPTIKUS LOVAS SZEMÉLYEK

HALÁL (Halál)

Háború (Háború)

Éhínség (Éhínség)

Szennyezés (Szennyezés)

EMBEREK

Ne Kívánd Meg Felebarátod Asszonyát Pulsifer (Boszorkányvadász)

Agnes Nutter (Jósnő)

Newton Pulsifer (Bérszámfejtő és Boszorkányvadász Közlegény)

Anatéma Apparát (Gyakorló okkultista és professzionális leszármazott)

Shadwell (Boszorkányvadász őrmester)

Madame Tracy (Kifestett Jezebel [délelőttönként, csütörtökön megegyezés szerint] és Médium)

Bőbeszédű Mária nővér (Sokatmondó Szt. Beryl Rendjének sátánista apácája)

Mr. Young (Egy apa)

Mr. Tyler (Lakóközösségi szóvivő)

Postás

ŐK

ADAM (Antikrisztus)

Pepper (lány)

Wensleydale (fiú)

Brian (fiú)

Kórus: Tibetiek, földönkívüliek, amerikaiak, atlantisziak és egyéb furcsa teremtmények kórusa az Utolsó Napokból

VALAMINT:

Eb (a Sátán kutyája, macskanyúzó)

Tizenegy évvel ezelőtt

Az Univerzum, a teremtéséről alkotott elméletek szerint, már ha teremtették egyáltalán és nem egyszerűen csak (nem hivatalosan) elkezdődött, akkor körülbelül tíz-húszmilliárd éves lehet. Ezt alapul véve a Föld életkorát négy és félmilliárd évre taksálják.

Ezek az adatok pontatlanok.

Középkori zsidó tudósok a Teremtés időpontját i.e. 3760-ra teszik, az ortodox teológusok pedig egészen i.e. 5508-ig is elmennek.

Ezek az adatok is pontatlanok.

James Usher érsek (1580–1656) 1654-ben megjelent Annales Veteris et Novi Testamenti c. művében azt taglalja, hogy az Ég és a Föld i.e. 4004-ben teremtetett. Egyik segédje továbbvitte a számításokat és diadalittasan kijelentette, hogy a Föld egy vasárnapi napon jött létre, i.e. 4004 október 21-én, pontosan reggel kilenc órákor, mert Isten szerette kora reggel elvégezni a munkát, amikor még friss volt.

Ez a számítás is téved. Körülbelül negyed órával.

Az egész fosszilis dinoszaurusz-ügy csak egy nagy vicc, aminek a poénja a paleontológusoknak még nem esett le.

Ez két dolgot bizonyít:

Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, ne adj' Isten körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos[1] szemszögéből leginkább egy érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amit koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy osztóval, aki nem mondja el a szabályokat viszont végig mosolyog.

Másodszor, a Föld a Mérleg jegyében született.

A Mérleg horoszkópja aznapra, amikor ez a történet kezdetét veszi, a Tadfieldi Hirdető „Az Ön csillagai” rovata szerint a következő:

MÉRLEG (LIBRA) Szept. 24. – Okt. 23.

Egy kicsit leépültnek érzi magát, mintha mindig ugyanazokat a köröket futná. A családi és otthoni dolgok nagyobb hangsúlyt kapnak, de kerülje a fölösleges kockázatot. Egy barát nagyon fontossá válhat. Tegye félre a fontosabb döntéseket, amíg úgy látja, kitisztult a levegő. Ma érzékenyebb a gyomorgörcsre, ezért kerülje a salátákat. A segítség váratlan helyről érkezhet.

Ez az előrejelzés tökéletesen helytálló volt, kivéve a salátákra vonatkozó bejegyzést.

.oOo.

Nem sötét és viharos éjszaka volt.

Annak kellett volna lennie, de be kell érni ennyivel. Minden őrült tudósra, aki veszett nagy vihar mennydörgései közepette fejezi be a Nagy Művet, tucatnyi olyan jut, aki céltalanul ücsörög a csillagfényes, tiszta égbolt alatt, miközben Igor túlórázik.

Ám a köd (elszórtan esőzés, az éjszakai hőmérséklet 10 fok körül várható) senkit se ringasson hamis biztonságérzetbe. Csak azért, mert az éjszaka csendes, a sötét erők azért még dolgoznak. Mindig ügyködnek és ott vannak mindenütt.

Végig ott is voltak. Ez a lényeg.

Ketten közülük egy elhagyatott temetőben lopakodtak. Két sötét figura, egyikük görnyedt és zömök, másikuk karcsú és fenyegető, a lopakodás olimpiai bajnokai. Ha Bruce Springsteen valaha is dalt írt volna „Lopakodónak Születtem” címmel, hát ők lettek volna a lemezborítón. Már egy órája osontak a temetőben, de olyan határozottan és rutinosan, hogy akár egész éjszaka megállás nélkül csinálni tudták volna, ha kell, s még hajnalra is jutott volna erejük egy utolsó sunyi, fenyegető surranásra.

Végül, újabb húsz perc után az egyikük megszólalt.

– Az ördögbe is ezzel a flótással. Már órák óta itt kéne lennie.

Ő volt Hastur. A Pokol egyik Hercege.

.oOo.

Sok jelenség – háborúk, járványok, hirtelen kinyilatkoztatások –, a Sátán keze munkájának ékes bizonyítékai, ám különleges alkalmakkor, amikor a démonológia szakavatott tudósai összegyűlnek, mindenki egyetért abban, hogy a Londont körülölelő M25-ös körgyűrű a Kongresszusi Központjuk.

Annyiban persze tévednek, hogy az út csupán azért gonosz, mert mindennap rengeteg indulat és vérontás szemtanúja.

Valójában igen kevés ember tudja a világon, hogy maga az M25-ös körgyűrű az Ősi Mu Sötét Testvériségének elfeledett nyelvén az odegra jelét formázza, ami annyit tesz: Hódolat a Nagy Szörnyetegnek, a Világfalónak. Az a több ezer ember, aki keresztülvergődi magát az autópályának ezen szakaszán, olyan hatással bír, mint a víz az imakeréken: szakadatlan táplálja az alacsony hullámhosszú gonosz dögletes lehelletét, ami beszennyezi a metafizikai légkört egy tucat mérföld sugárban.

Ez volt Crowley egyik sikeresebb ármánykodása. Évekbe tellett, mire megcsinálta, háromszor tört föl számítógépes hálózatokat, ami két betöréssel és egy kisebb megvesztegetéssel járt; valamint, miután minden próbálkozása csődöt mondott, egy nyomorult, esős éjszakán két órán keresztül húzogatta ki a földmérők cölöpjeit az építkezésen és néhány jelentéktelen, de félelmetesen okkult méterrel odébb verte le őket. S miközben az útépítők elkészültek az első harminc mérföldes alattomos vargabetűvel, Crowley a jól végzett gonosz munkával járó elégedett melegséget érzett.

Előléptették érte.

Crowley jelenleg 110 mérföldes sebességgel száguldott Sloughtól nyugatra. Külsejében semmi sem utalt démonikus jellegre, legalábbis klasszikus mércével mérve. Nem voltak szarvai, sem patái, vagy szárnya. Egy Best of Queen kazettát hallgatott az autórádióban, de senki ne vonjon le messzemenő következtetést ez alapján, mert minden kazetta, amit egy fél éjszakánál hosszabb időre az autóban felejtettek, metamorfózison ment keresztül és Best of Queen albummá változott. Semmilyen különösen démoni gondolat nem suhant át a fején. Éppen azon gondolkozott, ki lehet az a Moey és Chandon.

Crowleynak sötét haja volt, erős járomcsontja és kígyóbőr cipőt viselt, legalábbis feltehetően viselt cipőt, ezen felül furcsa dolgokat tudott művelni a nyelvével. Ha egy kicsit elkalandoztak a gondolatai hajlamos volt elégedetten sziszegni.

Ezen kívül nem pislogott.

Az autó egy 1926-os fekete Bentley, csak egy gazdája volt korábban, az is Crowley volt. Tett róla, hogy így legyen.

Azért késett a találkozóról, mert nagyon élvezte a huszadik századot. Sokkal jobb volt, mint a tizenhetedik és összehasonlíthatatlanul kellemesebb a tizennegyediknél. Az Időben az volt a legszebb, emlegette olykor Crowley, hogy egyre távolabb és távolabb vitte a tizennegyedik századtól, a legeslegunalmasabb száz évtől, amit Isten teremtett. A huszadik század minden volt, csak nem unalmas. Ami azt illeti, a visszapillantójában felvillanó kék fények arra utaltak, hogy az őt követő két ember még érdekesebbé kívánja tenni.

Az órájára pillantott, ami az a fajta volt, amit a gazdag mélytengeri búvárok vásároltak, akik a világ minden fővárosában tudni akarták a pontos időt, amíg odalent voltak.[2]

A Bentley rádübörgött az egyik lehajtóra, két keréken vette a kanyart és egy avarral teli mellékútra hajtott. A kék fények követték.

Crowley fölsóhajtott, egyik kezével elengedte a kormányt és bonyolult mozdulatokat rótt a levegőbe a válla fölött.

A villogó fények gyorsan elmaradtak mögötte, ahogy a rendőrautó némán lelassult és megállt, utasainak legnagyobb meglepetésére. Ez azonban semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor tapasztalnak, ha fölnyitják a motorháztetőt és meglátják, hogy mivé változott a motor.

.oOo.

A temetőben Hastur, a magasabbik démon leült egy sírkőre Ligur, az alacsonyabbik és rutinosabbik lopakodó mögött.

– Fényt látok – mondta. – Itt jön, végre, a nyavalyás.

– Mi az, amiben ül? – kérdezte Ligur.

– Egy autó. Ló nélküli hintó – magyarázta Hastur. – Gondolom nem voltak még, mikor utoljára erre jártál. Legalábbis általános használatban.

– Egy ember ment előtte piros zászlóval – mondta Ligur.

– Azóta változott egy kicsit.

– Hogy néz ki ez a Crowley? – kérdezte Ligur.

– Túl régóta van már idefönn – horkant föl Hastur. – A Kezdetektől fogva. Bennszülötté vált, ha engem kérdel. Még telefon is van az autójában.

Ligur eltöprengett. Akár a legtöbb démonnak, neki is csak halvány sejtelmei voltak a technológiáról. Éppen azt akarta mondani, hogy biztosan sok drót van benne, amikor a Bentley megállt a temető kapujában.

– És napszemüveget hord – vicsorogta Hastur. – Még akkor is, amikor nem kellene. Hódolat a Sátánnak – mondta hangosan.

– Hódolat a Sátánnak – visszhangozta Ligur.

– Üdv – intett kurtán Crowley – Bocs a késésért, de tudjátok milyen a közlekedés az A40-esen Denhamnél és megpróbáltam Chorley Wodd felé kerülni...

– De most már mind itt vagyunk – mondta Hastur jelentőségteljesen. – Itt az ideje, hogy elbeszéljük a cselekedeteinket.

– Ja, a cselekedetek – mondta Crowley olyan tekintettel, mint aki hosszú ideje nem volt templomban és elfelejtette melyik részeknél kell fölállnia.

Hastur megköszörülte a torkát.

– Megkísértettem egy papot – mondta. – Amikor végigsétált az utcán és meglátta a csinos lányokat a napon sütkérezni, kétséget ültettem a fejébe. Szent lehetett volna, de tíz éven belül a mienk lesz.

– Ez jó – mondta Crowley bátorítólag.

– Én megrontottam egy politikust – mondta Ligur. – Elhitettem vele, hogy egy kis kenőpénz még nem árthat meg. Egy éven belül a miénk lesz.

Mindketten várakozásteljesen néztek Crowleyra, aki szélesen elmosolyodott.

– Ez tetszeni fog – mondta és még szélesebben vigyorgott. – Lebénítottam minden mobiltelefonközpontot London belvárosában az ebédidőre.

Senki sem szólt, csak a távolban elsuhanó autók zaja hallatszott.

– Igen? – kérdezte Hastur. – És azután?

– Hát nem volt könnyű – mondta Crowley.

– Ez minden? – kérdezte Ligur.

– Nézzétek, az emberek...

– Miben járult ez hozzá, hogy lelkeket szerezzünk a mesternek? – kérdezte Hastur.

Crowley megrázta a fejét.

Mit is mondhatna nekik? Hogy húszezer ember nagyon ideges lett? Hogy az egész városban érezni lehetett a vérnyomásnövekedést? Azután visszamentek a munkahelyükre és az alkalmazottaikon töltötték ki a bosszúságukat, azok pedig másokon vezették le? Számtalan gonosz és kegyetlen módon, ráadásul, és itt jön a legjobb, mindet saját maguk találták ki. Egész nap. Az utóhatások felmérhetetlenek voltak. Több ezernyi lélek fénye kapott egy kis démoni patinát és a kisujját sem kellett megmozdítania.

De Hasturnak és Ligurnak aztán hiába is magyarázná. Mind tizennegyedik-századi mentalitás. Persze, egyesével, éveken át rontani a lelkeket tényleg mestermunka, de manapság másként kell gondolkozni. Nem nagyban, hanem tágasan. Ötmilliárd ember él a világon, nem lehet már egyesével molesztálni őket. Ligur és Hastur azonban nem fogná föl. Sosem jutott volna eszükbe a wales-i körzeti stúdió, például. Vagy a kétkulcsos áfa. Vagy Manchester.

Manchesterre különösen büszke volt.

– Az Alvilági Hatalmak elégedettek – mondta. – Változnak az idők. Amúgy mi újság?

Hastur lenyúlt a sírkő mögé.

– Ez – mondta.

Crowley a kosárra bámult.

– Ó – mondta. – Ne.

– De igen – mondta Hastur vigyorogva.

Máris?

– Igen.

– És, izé, rám hárul a feladat, hogy...?

Igen – mondta Hastur, aki kezdte élvezni.

– Miért én? – kérdezte Crowley kétségbeesetten. – Ismersz, Hastur, ez nem az én, tudod, az én színterem...

– Ó, de igen, de igen – mondta Hastur. – A te színtered. A főszerep. Vedd el. Változnak az idők.

– Igen – vigyorgott Ligur. – Véget érnek, a változatosság kedvéért.

– Miért én?

– Kedvelnek téged otthon – mondta Hastur gonoszul. – Ligur például a jobb karját odaadná ezért a lehetőségért.

– Így igaz – bólogatott Ligur. Valakinek a jobb karját legalábbis, gondolta. Rengeteg jobb kar kószált a világban, kár lenne egy jót elvesztegetni.

Hastur egy csiptetős táblát húzott elő hosszú kabátja bugyraiból.

– Itt írd alá – mutatta hosszú hatásszüneteket tartva a szavak között.

Crowley írószer után matatott a zsebében, aztán előhúzott egy mattfekete, karcsú tollat. Teljesen áramvonalas volt.

– Szép toll – mondta Ligur.

– A víz alatt is fog – dünnyögte Crowley.

– Mi jöhet még ezután? – tűnődött Ligur.

– Bármi legyen is az, siessenek vele – jegyezte meg Hastur. – Nem, nem A. J. Crowley. Az igazi nevedet.

Crowley szánalmasan bólintott és bonyolult szimbólumot vésett a papírra. Vörösen ragyogott a sötétségben, aztán elhalványult.

– De mit csináljak vele? – kérdezte.

– Majd megkapod az utasításokat – mondta Hastur. – Miért aggódsz, Crowley? A pillanat, amire már évszázadok óta várunk, végre elérkezett!

– Ja, persze – mondta Crowley. Már korántsem tűnt annak a lendületes alaknak, aki olyan ruganyosan pattant elő a Bentleyből. Leginkább egy űzött vadhoz hasonlított.

– Örökké tartó dicsőségünk eljő hamarost!

– Örökké. Ja, igen – mondta Crowley.

– Te pedig az eszköze vagy ennek a dicsőséges végzetnek!

– Eszköz. Egen – dünnyögte Crowley óvatosan vette föl a kosarat, mintha bármelyik pillanatban fölrobbanhatna. Bizonyos értelemben ez is fog történni.

– Izé, jól van – mondta. – Na, akkor izé, mentem is. Mehetek? Már csak, hogy hamar túllegyek rajta. Nem mintha túl akarnék lenni rajta – tette hozzá sietve arra gondolván, nehogy Hastur kedvezőtlen jelentést írjon róla. – Dehát tudjátok, csak lazán.

A démonok nem szóltak semmit.

– Hát, akkor elhúzom a csíkot – habogta Crowley – Viszlát, fiúk. Izé. Remek. Tuti. Csáó!

Miközben a Bentleyt elnyelte a sötétség, Ligur Hasturra nézett.

– Az mit jelent?

– Olaszul van – mondta Hastur. – Azt hiszem, „ennivalót” jelent.

– Furcsa köszönés – figyelte Ligur a távolodó hátsó lámpákat. – Megbízol benne?

– Nem – mondta Hastur.

– Jó – mondta Ligur. Mulatságos egy hely volna a világ, tűnődött, ha a démonok megbíznának egymásban.

.oOo.

Crowley valahol Amershamtól nyugatra járhatott, sötét torpedóként száguldott az éjszakában és egy találomra fölkapott kazettát igyekezett kiszabadítani a tokjából, miközben megpróbált az úton maradni. Egy szembejövő reflektor fényénél leolvasta, hogy Vivaldi Négy Évszakja volt a szalagon. Remek, egy kis megnyugtató zene, pont amire szüksége volt.

Belökte a Blaupunktba.

– Afrancbaafrancbaafrancba. Miért most? Miért én? – dünnyögte miközben fölcsendültek a Queen ismerős akkordjai.

És akkor hirtelen Freddy Mercury megszólalt:

MERT KIÉRDEMELTED, CROWLEY.

Crowley imádságokat mormolt az orra alatt. Az elektronikus úton történő üzenetközvetítés az ő ötlete volt és Odalent kivételesen hallgattak rá, persze teljesen félreértelmezték. Remélte, hogy sikerült megértetnie velük, hogy fizessenek elő a Cellnetre, ehelyett egyszerűen rácsatlakoztak arra, amit éppen hallgatott és kifacsarták.

Crowley nagyot nyelt.

– Nagyon szépen köszönöm, uram – mondta.

BÍZUNK BENNED, CROWLEY.

– Köszönöm, uram.

EZ NAGYON FONTOS, CROWLEY.

– Tudom, tudom.

EZ A NAGY ALKALOM, CROWLEY.

– Bízza csak rám, uram.

ÉPPEN EZT TESSZÜK CROWLEY. ÉS HA NEM SIKERÜL, AKKOR MINDEN RÉSZTVEVŐ FÉL SZENVEDNI FOG. MÉG TE IS, CROWLEY.

– Megértettem, uram.

ÍME AZ UTASÍTÁSAID, CROWLEY.

És hirtelen tudta. Gyűlölte ezt, egyszerűen el is mondhatták volna neki, nem kellett volna nagy hirtelen beleültetni a tudást az agyába. Egy bizonyos kórházhoz kellett hajtania.

– Öt percen belül ott leszek, uram, nem probléma.

HELYES. Látok egy kis alakot, hencegő, hencegő, itt jön már a fandango...

Crowley a kormányra csapott. Minden olyan jól ment, az elmúlt pár évszázadban a kezében tartotta a dolgokat. Így megy ez, mikor már azt hinnéd, hogy elérted a világ tetejét, egyszercsak a nyakadba szakad az Armageddon. A Nagy Háború. Az Utolsó Csata. Mennyország versus Pokol, három menet, kiütésig, törülköző nincsen. Ennyi. Nincs többé világ. Mert ezt jelentette a világvége. Csupán végnélküli Mennyország, vagy, attól függően, hogy ki győzött – végnélküli Pokol. Crowley nem tudta, melyik a rosszabb.

Vagyis, meghatározás szerint a Pokol volt a rosszabb, de Crowley még emlékezett rá, milyen a Mennyország és sok dologban hasonlított a Pokolhoz. Egyik helyen sem mértek tisztességes italt, például. A Mennyben uralkodó unalom pedig legalább annyira rossz volt, mint a Pokolban zajló izgalmak.

De ebből nem volt kiszállás. Egy démonnak nem lehetett szabad akarata.

...Nem engedlek (engedd el)...

Hát, legalább nem idén lesz, még marad pár dologra ideje. Például megszabadul a hosszútávú lekötéseitől.

Eltűnődött, vajon mi történne, ha megállna itt, a sötét, nyirkos út szélén, kivenné a kosarat, meglendítené párszor és...

Valami szörnyű, az biztos.

Egykor angyal volt. Nem akart ő lebukni, csak rossz társaságba keveredett.

A Bentley hasította a sötétséget, benzinmutatója stabilan állt a nullán. Már több, mint hatvan éve úgy állt. Voltak előnyei is a démoni létnek. Például nem kellett benzint vásárolnia. Csak egyetlen egyszer állt meg tankolni, még 1967-ben, hogy kapjon egyet az ingyenes James Bond-os golyónyom-a-szélvédőn matricát, ami akkoriban nagyon tetszett neki.

A hátsó ülésen, a kosár mélyén fölsírt valami; az újszülöttek bombariadó-szirénára emlékeztető hangján. Élesen. Szótlanul. És öregen.

.oOo.

Meglehetősen szép kórház volt, gondolta Mr. Young. Csöndesebb lett volna, ha nincsenek az apácák.

Kedvelte az apácákat. No, nem mintha olyan lett volna, tudják, ballábas, vagy valami ilyesmi. Nem, ha arról volt szó, hogy el akarta kerülni a templomba járást, az csakis a Szt Cecília és Minden Angyalok temploma kapcsán jöhetett szóba, az összes többit nem állt szándékában elkerülni. Az összes többinek kellemetlen szaga volt: padlófény lent, kissé gyanús füstölő a karzaton. Lelkének süppedős karosszékében ülve Mr. Young tudta, hogy Isten kínosan érezte magát emiatt.

Az apácákat azonban kedvelte, nagyjából ugyanúgy, ahogy az ember örül, ha az Üdvhadsereget látja. Az embernek az az érzése támadt, hogy minden rendben van, valahol valakik nem hagyják, hogy a világ kimozduljon a sarkaiból.

Ez volt az első találkozása a Sokatmondó Szent Beryl apácarenddel.[3]

Deirdre találkozott velük az egyik esete alkalmával, valószínűleg egy olyan alkalommal, amiben sok kellemetlen dél-amerikai volt érintett, akik más kellemetlen dél-amerikaiakkal harcoltak, a papok pedig buzdították őket ahelyett, hogy megszervezték volna a templomi takarítási rendet.

A lényeg az volt, hogy az apácák csöndes népek. Az alakjuk is megfelelő volt hozzá azzal a csúcsos ruhamicsodával, amit Mr. Young arra az öltözékre emlékeztetett, amiben a szakemberek a hifitornyokat tesztelték. Nem volna szabad, hogyismondjam, megállás nélkül beszélgetniük.

Megtömte a pipáját azzal, amit dohánynak neveztek, bár neki nem ilyen elképzelései voltak a pipadohányról, már ez sem olyan, mint a régi, és azon tűnődött, mit szólnának az apácák, ha megkérdezné, merre van a férfivécé. Valószínűleg a pápától kapna valami megrovásfélét. Kényelmetlenül topogott hát és az órájára nézett.

Egy dologgal azért elégedett volt: az apácák határozottan nem engedték, hogy részt vegyen a szülésnél. Deirdre pedig nagyon szerette volna. Megint olvasni kezdett mindenfélét. Jön egy gyerek és tessék, hirtelen úgy döntött, hogy a szülése az egyik legörömtelibb élmény lesz, amit két ember együtt átélhet. Ez történik, ha hagyja, hogy maga rendelje meg az újságait. Mr. Young bizalmatlan volt olyan újságokkal szemben, aminek a belső borítóján olyasmik voltak, hogy „életstílus”, meg „alternatív”.

Tulajdonképpen semmi baja sem volt a másokkal megosztható örömteli élményekkel. Az ilyen élményekkel részéről teljesen egyetértett, sőt, talán a világnak valóban több másokkal megosztható örömteli élményre volt szüksége, de azt világossá tette, hogy ebben az élményben a leghatározottabban nem akar örömtelien osztozni.

Az apácák pedig egyetértettek. Úgy találták, hogy a férfinak semmi keresnivalója a szülésnél. Amennyire Mr. Young sejtette, szerintük a férfinak sehol sincs semmi keresnivalója.

Befejezte az úgynevezett pipadohány tömködését és a váróterem falán lógó kis táblára esett a pillantása, ami közölte, hogy a saját kényelme érdekében ne dohányozzék. A saját kényelme érdekében inkább kifárad a bejárat elé, döntötte el. És ha még egy alacsony díszsövény is akad ott, hát annál jobb.

Végigsétált az üres folyosókon, végül talált egy ajtót, ami esőáztatta hátsó udvarra vezetett, ahol tisztes szemeteskonténerek sorakoztak.

Megborzongott és kezével lefödte a pipáját, hogy rágyújtson.

Egy bizonyos korban minden feleséggel megesik. Huszonöt ártatlan év, aztán hirtelen eljárnak, hogy gépies mozdulatokat tegyenek talpán kivágott vastag rózsaszín zokniban és téged hibáztatnak, amiért sohasem kellett dolgozniuk a megélhetésért. A hormonok, vagy ilyesmi.

Egy nagy, fekete autó fékezett le a szemeteskonténerek mellett. Sötét szemüveget viselő fiatalember lépett ki az esőbe, kezében egy mózeskosárnak látszó tárggyal, és elsietett a bejárat felé.

Mr. Young kivette a pipát a szájából.

– Égve hagyta a lámpákat – mondta készségesen.

A férfi afféle üres tekintettel nézett rá, ami arról árulkodott, hogy a lámpa a legkisebb problémája. Az autó felé legyintett. A fények elaludtak.

– Ez igen – mondta Mr. Young. – Infra, igaz?

Kissé meglepte, hogy a férfi nem lett nedves az esőtől, a mózeskosár pedig foglalt volt.

– Elkezdődött már? – kérdezte a férfi.

Mr. Young büszkeséget érzett, amiért ilyen könnyedén fölismerték.

– Igen – mondta – Azt mondták, jöjjek ki – tette hozzá hálásan.

– Máris? Tudni, hogy mennyi időnk van még hátra?

Többesszám, jegyezte meg Mr. Young. Egy doktor, aki a közös szülés híve.

– Melyik szobában van? – kérdezte a férfi sietve.

– A hármas szobában vagyunk – felelte Mr. Young. Megveregette a zsebét és megtalálta a gyűrött csomagot, amit a hagyományok szerint ilyenkor magánál kellett tartania.

– Osztozna velem egy közös szivar örömeiben? – kérdezte.

A férfi addigra eltűnt.

Mr. Young gondosan zsebre tette a csomagot és a pipájára nézett. Mindig sietnek ezek a szegény orvosok. Minden istenáldotta órában dolgoznak.

.oOo.

Van egy trükk, amit babszemmel és három pohárral csinálnak, nagyon nehéz követni és valamilyen oknál fogva, talán a nagyobb izgalom kedvéért némi aprópénz is gazdát cserél.

Most lelassítjuk a szöveget, hogy mindenki követhesse a trükköt.

Mrs. Deirdre Young a hármas kórteremben fekszik és éppen egy szőke hajú fiúgyermeknek készül életet adni, akit „A” magzatnak fogunk nevezni.

Az amerikai Kultúrattasé felesége, Mrs. Harriet Dowling a négyes kórteremben fekszik és egy szőke hajú fiúgyermeknek készül életet adni, akit „B” magzatnak fogunk nevezni.

Bőbeszédű Mária nővér születése óta odaadó sátánista volt. A Szabbat iskolába járt, ahol fekete csillagokat kapott a kézírására és a májra. Mikor javasolták, hogy csatlakozzon a Sokatmondó Rendhez, engedelmeskedett, mivel született tehetsége volt ezen a téren és tudta, hogy barátok között lesz. Ha valaha is olyan helyzetbe kerülne, hogy rájöjjön erre, okos teremtés volna. Mindenesetre azt régóta tudta, hogy – mint mondani szokta – hebrencsként sokkal könnyebb utazás ígérkezik az élet folyamán. Éppen egy szőke hajú fiúgyermeket adnak át neki, akit úgy fogunk nevezni, hogy: A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme.

Nagyon figyeljenek. Körbe-körbe jár...

– Ez lenne ő? – kérdezte Mária nővér a csecsemőre nézve. – Csak mert olyan mókás szemekkel képzeltem. Vörös, vagy zöld. Vagy iciri-piciri patácskákkal meg pirinyó farkincával.

Alaposan megnézte. Az Ördög határozottan hétköznapinak tűnt.

– Igen, ez ő – mondta Crowley.

– Fura, hogy a kezemben tartom az Antikrisztust – mondta Mária nővér. – Megfürdetem az Antikrisztust. És megszámolom az irinyó-pirinyó lábujjacskáit...

Most már egyenesen a gyermekhez intézte a szavait, elmerülve saját kis világában. Crowley elhúzta a kezét a apáca arca előtt. – Helló? Mária nővér? Kukucs!

– Elnézést uram. Olyan kis aranyos. Hasonlít az apucira? Gondolom igen. Hasonlítunk az apucikára...

– Nem – mondta Crowley határozottan. – Most pedig a szülőszobába sietnék a maga helyében.

– Emlékszik majd rám, ha felnő? – kérdezte Mária nővér révetegen és elindult a folyosón.

– Imádkozzon, hogy ne – dünnyögte Crowley és elmenekült.

Mária végigsétált az éjszakai kórház folyosóján, kezében A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme. Talált egy gurulós hordágyat és ráfektette.

Gügyögött. Mária nővér megcsiklandozta.

Anyai arcélek jelentek meg az egyik ajtó mögött. Azt mondták:

– Mária nővér, mit csinál itt? Nem a négyes szobában lenne a helye?

– Crowley mester azt mondta...

– Menjen csak tovább, kedveském. Látta valahol a férjet? Nincs a váróteremben.

– Csak Crowley mestert láttam és azt mondta...

– Igen, kedveském, biztosan – mondta Szóbő Grácia nővér határozottan. – Gondolom jobb, ha megyek és megkeresem a szerencsétlent. Jöjjön be és tartsa rajta a szemét az anyukán, rendben? Egy kicsit még kába, de a gyermek jól van – elhallgatott. – Miért kacsintgat? Valami belement a szemébe?

– Tudja! – sziszegte izgatottan Mária nővér. – A gyermekek. A csere...

– Hát persze, hát persze, mindent a maga idejében, de nem hagyhatjuk, hogy az apa a közelben legyen, no nem igaz? – mondta Grácia nővér. – Ki tudja, mit láthat. Várjon csak itt és gondoskodjon a gyermekről, kedveském.

Elvitorlázott a csillogó folyosón, Mária nővér pedig a gurulós hordággyal becsörtetett a szülőszobába.

Mrs. Young nem egyszerűen kába volt, hanem mélyen aludt, arcán elégedett kifejezéssel, tudván, hogy a változatosság kedvéért mások szaladgálnak helyette. „A” magzat mellette aludt, a súlyát megmérték és névcédulát raktak a karjára. Mária nővér, akit szolgálatkésznek neveltek, levette a névcédulát, lemásolta és a másolatot a gondjára bízott gyermek karjára fűzte.

A babák eléggé hasonlítottak egymásra, mindketten kicsik és pufókok voltak, valamint egy kicsit, bár nem igazán, de hasonlítottak Winston Churchillre.

Hát, gondolta Mária nővér, most elkélne egy csésze tea.

A rend tagjai mind régimódi sátánisták voltak, akárcsak a szüleik és nagyszüleik. Annak nevelték őket, de ha igazán arról volt szó, nem voltak különösebben gonoszak. Az emberek általában nem azok, csak elsodorják őket az új ötletek. Mint például vasalt bakancsot öltenek és emberekre lövöldöznek, vagy fehér lepedőbe bújnak és más embereket lincselnek meg, vagy koptatott farmerban emberekre gitároznak. Elég egy krédó, meg egy jelmez és a szívük máris az új ügyé. Szóval, ha az embert sátánistának nevelik, az elveszi az élét. Sátánistának lenni annyi, hogy szombat esténként az az ember, máskor pedig éli a hétköznapi életét. Mellesleg Mária nővér ápolónő is volt, hitvallásától függetlenül, ami általában azzal járt, hogy fejjel lefelé hordta az óráját és élt-halt egy csésze teáért. Remélte, hogy hamarosan jön valaki; ő már megtette a maga dolgát, most már kijárt egy csésze tea.

Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb diadalai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó, vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember.

Kopogtattak. Mária kinyitotta.

– Megtörtént már? – kérdezte Mr. Young. – Én vagyok az apa. A férj. Vagyis mindkettő.

Mária nővér arra számított, hogy az amerikai Kultúrattasé Blake Carringtonhoz, vagy Jockey Ewinghoz fog hasonlítani. Mr. Young egyáltalában nem hasonlított egyetlen amerikaihoz sem, akit a tévében látott, kivéve talán az atyáskodó seriffet a Gyilkos sorokból[4]. Kicsit csalódott volt. A kardigánról sem volt jó véleménye.

Leküzdötte csalódottságát.

– Óóó, igen – mondta. – Gratulálok. A felesége alszik, szegénykém.

Mr Young átnézett a válla fölött.

– Ikrek? – kérdezte és a pipájáért nyúlt. Aztán meggondolta magát. Aztán megint a pipáért nyúlt. – Ikrek? Nekem senki sem szólt róla.

– Jaj, dehogy! – mondta Mária nővér sietve. – Ez a gyermek az önöké, a másik... izé... az másvalakié, csak vigyázok rá, amíg Grácia nővér visszajön. Nem – erősítette meg és A Sátán, Királyok Végzete; A Fenekeden Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme irányába mutatott. – Ő a maguké. A feje tetejétől az iciripiciri patácskákig... ami nincsen neki – tette hozzá sietve.

Mr. Young alaposan megnézte.

– Ah, igen – mondta bizonytalanul. – Az én családomra hasonlít. Ép és egészséges, ugye?

– Ó, igen – mondta Mária nővér. – Teljesen normális gyerek. Nagyon, nagyon normális.

Elnémultak, mindketten, az alvó gyermeket nézték.

– Nincs túl erős akcentusa – mondta Mária nővér – Régóta van már itt?

– Úgy tíz éve – mondta Mr. Young kicsit zavartan. – Áthelyeztek, tudja, ezért költöznöm kellett.

– Nagyon izgalmas lehet a munkája – mondta Mária nővér. Mr. Young megilletődött. Még soha senki nem értékelte az önköltségszámításban rejlő izgalmakat.

– Gondolom, más itt lenni – folytatta Mária nővér.

– Azt hiszem igen – mondta Mr. Young, aki még sosem gondolt bele igazán. Luton, ha emlékezete nem csal, sokban hasonlított Tadfieldhez. Ugyanolyan sövénykerítések a ház és a vasúti töltés között, ugyanolyan emberek.

– Magasabbak a házak, például – mondta Mária nővér elkeseredetten.

Mr. Young rábámult. Az egyetlen épület amire rá lehetett fogni, hogy magas, az Alliance & Leicester irodaház volt.

– És gondolom sok gardenpartit tartanak – mondta az apáca.

Ah. Ezt már értette. Deirdre kedvelte az ilyesmit.

– Rengeteget – mondta beleértéssel. – Deirdre olyankor mindig dzsemet készít, tudja. Én pedig a Fehér Elefántoknál szoktam segíteni.

A Buckingham palota társadalmi rétegének ismeretlen aspektusa tárult Mária nővér elé, bár a vastagbőrűség ismerősen csengett.

– Gondolom ajándék – mondta. – Olvastam, hogy a befolyásos külföldi emberek milyen ajándékokat szoktak adni.

– Pardon?

– Nagy rajongója vagyok a királyi családnak, tudja.

– Ó, én is – mondta Mr. Young és hálásan megkapaszkodott az apáca kiszámíthatatlan gondolatgleccserének újabb jégdarabkáján. Igen, a királyi családdal az ember mindig tudta, hányadán áll. Persze, csak az igaziakkal, akik nagy hangsúlyt fektettek az integetésekre és hídavatásokra, nem pedig azokkal, akik éjszakánként diszkókba jártak és elegük volt a paparazzókból.[5]

– Ez pompás – mondta Mária nővér. – Azt hittem maguk nem túlzottan kedvelik őket mióta függetlenedtek és teáskészleteket dobáltak a folyóba.

És csak locsogott-fecsegett tovább, Rendjének névadó szentjéhez méltóan, kimondva ami a fejében járt. Mr. Young képtelen volt követni az apáca gondolatmenetét és sietve le is tett a próbálkozásról. Talán a vallásos élet teszi furcsává az embereket. Remélte, hogy Mrs. Young hamarosan fölébred. Aztán Mária nővér szóáradatában reményteljesen csengő szóra ismert.

– Lehetséges volna, hogy esetleg kaphatnék talán egy csésze teát, ha lehetséges? – kérdezte Mr. Young.

– Jaj, kedveském – mondta Mária nővér és a szája elé kapta a kezét. – Mit is mondjak?

Mr. Young nem válaszolt.

– Máris intézkedem – mondta. – Biztos, hogy nem kávéra gondolt? Van egy automata az első emeleten.

– Teát, ha kérhetnék – mondta Mr. Young.

– Szavamra, maga aztán tényleg átvette a szokásainkat – mondta Mária nővér lelkesen és kisietett.

Mr. Young egyedül maradt egy alvó feleséggel és két szunyókáló csecsemővel egy székhez tapasztva. Igen, talán a sok korán kelés és a térdeplés teszi, gondolta. Jó emberek, de nem teljesen beszámíthatóak. Egyszer látott egy Ken Russell filmet, abban is voltak apácák. Hát olyasmit nem látott még, de ahol füst van, ott tűz is van, és így tovább...

Fölsóhajtott.

Ekkor ébredt föl „A” magzat és kitartó sírásba kezdett.

Mr. Youngnak hosszú évek óta nem kellett bőgő csecsemőt csitítgatnia és már régebben sem volt túl nagy érzéke hozzá. Mindig is tisztelte Sir Winston Churchillt, ezért kicsinyített változatainak popsin paskolása méltatlannak tűnt a szemében.

– Isten hozott a világon – mondta fáradtan. – Idővel majd megszokod.

A csecsemő elhallgatott és valóban úgy nézett rá, mint egy csökönyös tábornok.

Mária nővér ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a teával. Bármennyire sátánista volt is, gondoskodott csészealjról és egy tányér jeges aprósüteményről. Az övének hóember formája volt, ráadásul az orvosi műszerek rózsaszínjére emlékeztető színben pompázott.

– Maguknál általában nem szokott ilyen lenni – magyarázta az apáca. – Önök ezt keksznek hívják, mi azt mondjuk bisz-kvit.

Mr. Young éppen szóra nyitotta a száját, hogy közölje, ő is így szokta nevezni, akárcsak Luton jeles polgárai, amikor pihegve berontott egy másik apáca.

Először Mária nővérre nézett, aztán Mr. Youngra és mivel egyből látta rajta, hogy sosem látott még pentagrammát belülről, „A” magzatra mutatott és kacsintott.

Mária nővér bólintott és visszakacsintott.

Az apáca kitolta a csecsemőt a gurulós ágyon.

Ami az emberi kommunikáció formáit illeti, egy kacsintás jelentése igen sokrétű lehet. Például az újonnan érkezett apáca kacsintása ezt jelentette:

Hol a pokolban voltál? Megszületett „B” magzat, készen állunk a cserére, te pedig itt állsz a másik szobában A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme mellett és teázgatsz. Engem pedig majdnem lelőttek.

Ami viszont Mária nővért illeti, az ő kacsintása jelenthette ezt:

Itt van A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme, de nem mondhatok többet, mert itt van egy kívülálló.

Mindeközben Mária azt gondolta, hogy a kacsintás valami ilyesmit takart:

Nagyszerű, nővérem: magadtól kicserélted a csecsemőket. Most pedig add ide a másik gyermeket, hogy elvihessem, te pedig teázgass tovább Őexcellenciájával, az Amerikai Kultúrával.

Tehát az ő kacsintása azt jelentette:

Tessék csak, nővérem; itt van a „B” magzat, vidd csak el, hadd beszélgessek Őexcellenciájával. Mindig meg akartam kérdezni, hogy miért olyan magasak az épületeik és miért van rajtuk annyi tükör.

Az üzenetváltás árnyalatai teljességgel megfejthetetlenek maradtak Mr. Young számára, akit rettentően zavart ez a titkos jelbeszéd és arra gondolt: az a Mr. Russell, az tudta miről beszél, semmi kétség.

Mária nővér tévedésére talán még fény derülhetett volna, ha rendtársnőjének gondolatait össze nem kuszálja a Mrs. Dowling-ot őrző testőrök zaklatása, akik növekvő bizalmatlansággal méregettek az apácát. Ennek oka az volt, hogy arra képezték ki őket, hogy határozott módon reagáljanak olyan emberekre, akik hosszú kabátot, vagy köpenyt és bő lebernyegű fejdíszt viselnek és már amúgy is nehezen birkóztak meg az ellentmondó jelzésekkel. Elég kockázatos dolog ellentmondó jelzésekre rosszul reagáló fegyveres emberek közelében tartózkodni, különösen azután, hogy a fegyveresek szemtanúi voltak egy természetes szülésnek, ami határozottan amerikaiatlan módja az állampolgárok világra jövetelének.

Mrs. Young mocorogni kezdett.

– Választottak már neki nevet? – kérdezte Mária nővér.

– Hmm? – mondta Mr. Young. – Ja, nem, még nem igazán. Ha lány lett volna, akkor Lucinda lenne a neve az édesanyám után. Vagy Germaine. Ezt Deirdre találta ki.

– A Wormwood szép név – javasolta az apáca fölidézve klasszikus olvasmányait. – Vagy a Damien. A Damien nagyon népszerű manapság.

.oOo.

Anatéma Apparát – anyja nem volt nagy olvasója a vallásos tanoknak, ezért mikor egyszer beleolvasott az Írásba, úgy találta, hogy ez szép név egy kislánynak – nyolc és fél éves volt és a Könyvet olvasta a takarója alatt egy zseblámpa fényénél.

Más gyerekek olyan alapvető könyvekből tanultak meg olvasni, amiben almák, babák, cickányok és hasonlók színes képei sorakoztak. Az Apparát család azonban más volt. Anatéma a Könyvből tanult meg olvasni.

Nem volt benne alma, meg baba, viszont állt benne egy tizennyolcadik századi fametszet Agnes Nutterről egy máglyán, körülötte ünneplő tömeggel.

Az első szó, amit fölismert a szép volt. Kevés ember tudja nyolc és fél éves korában, hogy a szép azt is jelenti, hogy „hihetetlenül pontos”, de Anatéma közéjük tartozott.

A második szó a pontos volt.

Az első mondat, amit hangosan is föl tudott olvasni, a következő volt:

„És mondám neked, és szavaimat reád bízom. Négy lovas jövend, meg még négy, és három jövend az égen, megy egy lángok közt haladván; és semmi nem állítand meg őket, sem halak, sem eső, sem út és Ördög és Angyal. És te is ottan leszel, Anathema.”

Anatéma szeretett magáról olvasni.

(Voltak olyan könyvek, amiket a gondos szülők a vasárnapi újságok útmutatása alapján megrendelhettek, ezekben gyermekük nevén szerepelt, a hős, amitől a kölyköket jobban érdekelték a könyvek. Anatéma esetében nem csak ő szerepelt a Könyvben – ami eddig pontosnak ígérkezett –, hanem a szülei, nagyszülei és minden felmenője a tizenhetedik századig. Túl fiatal és túl öntelt volt még ahhoz, hogy észrevegye, nem esett szó benne az ő gyermekeiről, vagy akár bármiről is az elkövetkező tizenegy éven túl. Nyolc és fél éves korában az ember számára tizenegy esztendő egy egész élet és ha valaki hitt a Könyvnek, akkor ez szó szerint értendő.)

Okos gyermek volt, sápadt arccal, fekete szemekkel és hajjal. Családi örökségként hajlamos volt rá, hogy a környezetében kényelmetlenül érezzék magukat az emberek, ezen felül korához képest túlságosan okkult kisugárzással rendelkezett.

Koraérett és higgadt természetű volt, az egyetlen, amiben tanárai kifogást emelhettek az a helyesírása volt, ami 300 éve divatjamúltnak számított.

.oOo.

Az apácák fogták az „A” magzatot és kicserélték „B” magzatra az attasé feleségének és testőreinek szeme láttára azzal a ravasz csellel, hogy kitolták az egyik babát („hogy megmérjük, kedveském, muszáj, ez a törvény”) és nem sokkal később betolták a másikat.

A Kultúrattasét, Thaddeus J. Dowlingot pár nappal korábban visszahívták Washingtonba, de a vajúdás alatt végig Mrs. Dowlinggal volt telefonon keresztül.

Sokat rontott a helyzeten, hogy időközben a másik telefonon a befektetési tanácsadójával tárgyalt és egyszer kénytelen volt húsz percre megkérni a feleségét, hogy tartsa a vonalat.

De megoldotta.

A szülés azon felejthetetlen élmények közé tartozott, amiben feltétlenül osztozni kellett és ő egyetlen pillanatáról sem akart lemaradni.

Szólt is az egyik testőrnek, hogy vegye videóra.

.oOo.

Az ördög, mint olyan, sosem alszik, éppen ezért úgy gondolja, hogy másoknak sincs rá szükségük. Crowley azonban szeretett aludni, ez is hozzátartozott a világ nyújtotta gyönyörökhöz. Különösen egy nehéz vacsora után. A tizenkilencedik század nagyobbik részét például teljesen átaludta. Nem azért, mert szüksége volt rá, hanem egyszerűen azért, mert élvezte.[6]

A világ nyújtotta gyönyörök. Hát, jobban teszi, ha sürgősen elkezdi élvezni őket, amíg még van rá ideje.

A Bentley átdübörgött az éjszakán és keletnek tartott.

Természetesen ő maga is az Armageddon híve volt általánosságban véve. Ha valaki megkérdezte volna, miért töltött századokat az emberiség ügyeibe avatkozva, azt mondta volna, hogy „Ja, hát azért, hogy eljöjjön az Armageddon és győzedelmeskedjék a pokol.” Mégis, más dolog volt ügyködni rajta, mint látni, amint megtörténik.

Crowley mindig tudta, hogy a közelben lesz, ha bekövetkezik a világvége, mert halhatatlan volt és amúgy sem volt más választása. Csak remélte, hogy még sokára fog bekövetkezni.

Ugyanis kedvelte az embereket. Ami egy démon számára súlyos jellemhiba.

Ó, persze; mindent megtett, hogy rövidke életük minél nyomorúságosabb legyen, de amit ő kitalált, feleannyira sem volt gonosz, mint amit maguktól csináltak. Mintha tehetségük lett volna hozzá. Beépített tulajdonság, vagy mi. Olyan világba születtek, ami ezeregy módon ellenük tört és mégis erejük nagy részét arra fordították, hogy életük még nyomorúságosabb legyen. Az évszázadok során Crowley egyre nehezebben agyalt ki ördögibbet annál, mint amit általános rosszindulatuk produkált. Voltak idők az elmúlt milleniumban, amikor úgy érezte, küld egy üzenetet Odalentre, amiben az áll: Nézzétek, akár már most föladhatjuk az egészet, bezárhatjuk Dis-t és a Pandemoniumot, aztán fölköltözhetünk a felszínre, mert nem tudunk semmi olyat kitalálni, amit ők ne tudnának maguktól, sőt, olyanokat produkálnak, általában elektródák segítségével, amire mi még csak nem is gondoltunk. Van bennük valami, ami belőlünk hiányzik. A képzelőerő. Meg az elektromosság.

Egyikük meg is írta... „Üres a pokol, a démonok köztünk élnek.”

Crowley-t dicséretben részesítették a Spanyol Inkvizíció miatt. Valóban Spanyolországban tartózkodott abban az időben, általában fogadókban és festői helyeken töltötte az idejét és nem is tudott a dologról, amíg meg nem dicsérték érte. Elment és megnézte magának a dolgot, aztán távozott, és egy hétig ki sem józanodott.

Az a Hieronymous Bosch, micsoda egy hangyás alak volt!

És mikor már azt hinnéd, hogy gonoszabbak a Pokol minden bugyránál, hirtelen Mennyországot megszégyenítő eleganciára és nagylelkűségre képesek. Gyakran ugyanaz a személy produkálja mindkettőt. A szabad akarat a felelős érte, természetesen. Marhaság.

Azirafael egyszer megpróbálta elmagyarázni neki. A lényeg, mondta – ez valamikor 1020 körül történt, amikor először jutottak Egyezségre –, a lényeg, hogy az ember maga döntötte el, hogy jó vagy rossz válik belőle, míg Crowley és természetesen az ő esetében már a kezdettől fogva meghatározták a dolgot. Az ember nem lehet igazán szent, mondta, hacsak nem képes végtelenül gonosz is lenni.

Crowley ezen gondolkozott egy ideig, aztán, úgy 1023 körül azt mondta, várjál csak, ez működik, de csak akkor, ha mindenki egyenlő esélyekkel indul, igaz? Nem várható el, ha valaki egy csatatér kellős közepén kezdi, hogy ugyanúgy teljesítsen, mint az, aki egy nemesi udvarban születik.

Ah, mondta Azirafael, ez jó érv. Minél alacsonyabbról indulsz, annál több lehetőséged van.

Crowley erre azt mondta, hogy ez őrültség.

Nem, mondta Azirafael, ez a felfoghatatlan.

Azirafael. Az Ellenség. De ha valaki hatezer éve az ellenséged, az már szinte a barátod.

Crowley lenyúlt és fölvette a telefont.

Démonnak lenni természetesen azt jelentette, hogy szabad akarat nincsen. Az emberek közelében azonban elleset pár ravasz fogást.

.oOo.

Mr. Young nem rajongott a Damienért, sem a Wormwoodért, sem Mária nővér többi javaslatáért, pedig fölsorolta neki a fél Poklot és a hangosfilm első két évtizedének összes jelentősebb hollywoodi sztárját.

– Hát – mondta végül kicsit sértődötten –, nem tudom miért rossz az Errol, vagy a Cary. Nagyon szép amerikai név mindkettő.

– Én valami, nos, hagyományosabbra gondoltam. – magyarázta Mr. Young. – Mindig a szép, egyszerű neveket kedveltük a családban.

Mária nővér ragyogott az örömtől.

– Helyes. A régi nevek a legjobbak.

– Valami tisztes angol név, amit a Bibliában is olvashat az ember – mondta Mr. Young. – Máté, Márk, Lukács, ilyesmi.

Mária nővér összerezzent.

– Csak az a baj, hogy sosem érintettek meg igazán – tette hozzá Mr. Young. – Inkább emlékeztetnek színészekre, meg futballistákra.

– A Saul szép név – próbálkozott Mária nővér.

– Nem akarok annyira régi nevet – mondta Mr. Young.

– Akkor Káin. Nagyon modern a hangzása. Káin – próbálkozott az apáca.

– Hmm – mondta Mr. Young kétkedve.

– Vagy ott van... hát az Ádám mindig beválik. Adam – hát, nagy baj nem lehet belőle, gondolta Mária nővér.

– Adam? – kérdezte Mr. Young.

.oOo.

Jó lenne azt hinni, hogy a sátánista apácák a fölösleges csecsemőt – „B” magzat – titokban adoptáltatták és normális, boldog, vidám gyermekkora volt, végül teljesen normális, jóltáplált felnőtt lett belőle.

Talán ez is történt.

Képzeljük el, hogy alsó tagozatban díjat nyert helyesírásból, érdektelen, de kellemes középiskola és egyetemi évek után a Tadfield és Norton Építkezési Vállalatnál kapott jól fizető állást és egy csinos lányt vett feleségül. Valószínűleg hozzáképzelnek még néhány gyereket és egy hobbit: régi motorokat újít föl a garázsában, vagy trópusi halakat tenyészt.

Nem akarják tudni, mi történhet „B” magzattal.

A maguk verziója amúgy is jobban tetszik.

Valószínűleg díjakat nyer a trópusi halaival.

.oOo.

Egy kis házikóban valahol Dorkingban, Surrey megyében kis lámpa égett egy hálószobában.

Newton Pulsifer tizenkét éves volt, sovány, szemüveges és már órák óta aludnia kellett volna.

Anyja azonban meg volt győződve kisfia zsenialitásáról és hagyta, hogy lefekvés után még fönnmaradjon és „kísérletezgessen”.

Legfrissebb kísérlete egy hálózati csatlakozó kicserélése volt egy ósdi Bakelite rádión, amit az anyja adott neki. Büszkén „munkapadnak” nevezett ütött-kopott íróasztala mögött ült, melyen vezetékek, elemek, csupasz drótok, villanykörték hevertek, meg egy házilag összeszerelhető kristály, ami sosem működött. A Bakelite rádió sem akart többé működni, de egyelőre a lehetőségig sem jutott el.

Három, enyhén deformált repülő lógott a mennyezetről. Még egy laikus szemlélő is könnyedén észrevehette róluk, hogy bár gondosan és óvatosan lettek összerakva, az illetőnek semmi érzéke sem volt a repülőgépmodellek készítéséhez. Reménytelenül büszke volt mindre, még a Spitfire-re is, pedig még a szárnyait is összecserélte.

Föltolta a szemüveget az orrán, összepattintotta a dugót és letette a csavarhúzót.

Ezúttal jó eséllyel reménykedhetett, pontról pontra követte a Gyakorlati elektronika fiúk számára; benne száz meg egy módja az elektronika biztonságos és oktató célú felhasználására című füzetben foglaltakat. A megfelelő színű drótokat a megfelelő színű tüskékhez forrasztotta; ellenőrizte, hogy jó áramerősségű biztosítékot használt-e. Aztán összecsavarozta az egészet. Eddig semmi gond.

Bedugta a konnektorba. Bekapcsolta.

Az egész házban kialudt a villany.

Newton büszkén húzta ki magát. Egyre jobb lett. Múltkor egész Dorkingot elsötétítette és kijött egy férfi az Elektromos Művektől, hogy elbeszélgessen a mamájával.

Égető és viszonzatlan vonzalom fűzte az elektromos dolgokhoz. Volt egy számítógép az iskolában és vagy féltucat srác mindig bent maradt tanítás után és lyukas kártyalapokat dugdostak bele. Mikor a számítógépteremért felelős tanár végre engedett Newton folyamatos könyörgésének és beengedte a terembe, Newtonnak csak egyetlen picinyke kártyát sikerült bedugnia a gépbe. Megrágta és végleg a torkán akadt.

Newton biztos volt benne, hogy a számítógépeké a jövő, arra pedig föl akart készülni, hogy az új technológia élvonalában menetelhessen.

A jövőnek saját tervei voltak. Mind benne volt a Könyvben.

.oOo.

Adam, gondolta Mr. Young. Megpróbálta kimondani, hogyan is hangzana.

– Adam – hmmm...

Lenézett A Sátán; Királyok Végzete; A Feneketlen Mélység Angyala; A Hatalmas Bestia; akit Sárkánynak Hívnak; Evilág Hercege; az Ördög; Hazugságok Atyja és a Sötétség Fejedelme aranyló fürtjeire.

– Tudja, nővér – vonta le a következtetést rövid idő múltán. – Azt hiszem tényleg úgy néz ki, mint egy Ádám.

.oOo.

Az éjszaka nem volt sötét és viharos.

A sötét, viharos éjszaka két nappal később következett be, nagyjából négy órával azután, hogy Mrs. Dowling és Mrs. Young gyermekeikkel együtt elhagyták az épületet. Különösen sötét és viharos éjszaka volt, majd, nem sokkal éjfél után, amikor a vihar a legvadabbul tombolt, villámcsapás sújtott le a Sokatmondó Rend zárdájára és lángra gyújtotta a tetőt.

Senkit sem ért komolyabb sérülés, de a tűz hosszú órákig égett és jelentős károkat okozott.

A tűz felszítója egy közeli hegytetőn lopakodott és a lángokat nézte. Magas volt, karcsú, ahogy a Pokol Hercegéhez illett. Ez volt az utolsó cselekedet, amit az alvilágba való visszatérése előtt el kellett végeznie.

A többit már rábízhatta Crowleyra.

Hastur hazatért.

.oOo.

Azirafael gyakorlatilag Hatalmasság volt, de mostanában ezzel sokat viccelődtek az emberek.

Tulajdonképpen sem ő, sem Crowley nem választották volna egymás társaságát, de mindketten emberek voltak, legalábbis emberformájú teremtmények, az Egyezség pedig mindeddig nagyon jól bevált. Mellesleg, hajlamosak voltak hozzászokni az egyeden állandó archoz, akivel az elmúlt hat millenium alatt találkoztak.

Az Egyezség meglehetősen egyszerű volt, olyannyira, hogy nem is érdemli meg a nagybetűt, amit csupán azért hord, mert olyan régóta létezik Az a fajta józan megfontoláson alapuló megegyezés volt, amit az elszigetelt ügynökök változatosan lehetetlen körülmények között, messze feljebbvalóiktól köthettek amikor rájöttek, hogy sokkal több közös vonás van bennük, közvetlen ellenfelekben, mint távoli szövetségeseikben. Az Egyezség abból állt, hogy bizonyos esetekben hallgatólagosan nem avatkoztak bele egymás cselekedeteibe. Ez biztosította azt, hogy míg egyikük sem képes győzni, nem is veszíthetnek és mindketten bizonyíthatták gazdáik felé, hogy mekkora eredményeket értek el ravasz és jól tájékozott ellenfeleikkel szemben.

Ez azt jelentette, hogy Crowley megcsinálhatta Manchestert, Azirafael pedig szabad kezet kapott egész Shropshire-ben. Crowleyé volt Glasgow, Azirafaelé Edinburgh (egyikük sem vállalt felelősséget Milton Keynes-ért[7], de mindketten sikerként jelentették le).

Ebből kifolyólag teljesen természetes volt mindkettőjük számára, hogy kiálljanak a másikért, ha a józan ész azt diktálta. Végül is mindketten angyalok voltak. Ha egyikük elkövetett egy apróbb kísértést, teljesen természetes volt, hogy átszaladva a városon adagoljon egy standard isteni révületet is. Előbb-utóbb úgyis megteszi valaki, a józan gondolkodás csak több szabadidőt teremt a másiknak és csökkenti a költségeket.

Azirafael olykor bűntudatot érzett emiatt, de az emberiséggel együtt töltött évszázadok ugyanolyan hatással voltak rá, mint Crowleyra, csak fordítva.

Mellesleg, a főnökség nem igazán törődött azzal, hogy ki mit csinál, amíg rendben mentek a dolgok.

Azirafael pillanatnyilag a Szent Jakab Park kacsaúsztatója mellett állt Crowley társaságában. A kacsákat etették.

A Szent Jakab Park kacsái annyira hozzászoktak már, hogy lopva találkozó titkosügynökök etetik őket, hogy kifejlesztették a maguk pavlovi reflexeit. Ha fogunk egy Szent Jakab Parkból való kacsát és bezárjuk egy szobába, majd mutatunk neki egy fényképet két emberről – egyikük általában szőrmegalléros kabátot visel, a másik valami komorabbat, mintás sállal – a kacsa várakozóan les majd ránk. Az orosz kulúrattasé fekete kenyere különösen keresett volt kifinomultabb körökben, míg az M19 főnökének sörélesztős édensüteménye igazi csemegének számított.

Azirafael nagyobb darabkát szórt az egyik tojó elé, ami rögtön elkapta és azonnal elsüllyedt.

Az angyal Crowley felé fordult.

– Node kérlek, barátom – dünnyögte.

– Elnézést – motyogta Crowley – Megfeledkeztem magamról.

A kacsa dühödten bukkant a felszínre.

– Természetesen tudtuk, hogy történik valami – mondta Azirafael. – Csak valahogy úgy képzelné az ember, hogy az ilyesmi Amerikában történik meg. Arrafelé szeretik az ilyesmit.

– Még megeshet – mondta Crowley borúsan. Tűnődve pillantott a park túloldalán várakozó Bentleyre, amit gondosan kerékbilinccsel láttak el.

– Ó, igen, az amerikai diplomata – mondta az angyal. – Igen mutatós gondolat. Mintha az Armageddon valami filmbemutató volna, amit a lehető legtöbb országban el akarnak adni.

– Az összes országban – helyesbített Crowley gyászosan. – A Föld és minden királysága.

Azirafael az utolsó darabka kenyeret is a kacsák elé szórta, amik megindultak a bolgár tengerészeti attasé és egy óvatos mozgású, Cambridge-i nyakkendőt viselő férfi felé. Azirafael gondosan egy szemeteskosárba dobta az üres papírzacskót.

Crowley felé fordult.

– Természetesen mi fogunk győzni – mondta.

– Azt nem akarhatod – mondta a démon.

– Az ég szerelmére, miért nem?

Figyelj – mondta Crowley elkeseredetten. – Hány zeneszerzőt tudsz felsorolni a ti oldalatokon, mi? Elsőrangút, úgy értem.

Azirafael meglepődöttnek tűnt.

– Hát, nézzük csak... – kezdte.

– Kettőt – mondta Crowley – Elgar és Liszt. Ennyi. Az összes többi nálunk van. Beethoven, Brahms, az összes Bach, Mozart és a többiek. El tudsz képzelni egy örökkévalóságot Elgar társaságában?

Azirafael lehunyta a szemét. – Túlságosan könnyen – nyögte.

– Akkor ennyi volt – mondta Crowley diadalmasan. Tudta, mi Azirafael gyenge pontja. – Nincs több cd, nincs több Albert Hall. Sem Glyndbourne, csak mennyei harmóniák egész nap.

– Felfoghatatlan – dünnyögte Azirafael.

– Akár a tojás só nélkül, te mondtad. Erről jut eszembe. Nincs só, nincs tojás. Sem hússaláta kapros öntettel. Vége a kellemes kis éttermeknek, ahol előre köszönnek. Nincsenek kis antik boltok, könyvesboltok sem. Nincs többé érdekes régi kiadás. Sem... – Crowley elérte Azirafael érdeklődési körének legszélét – ...Regency ezüst tubákosszelencék.

– De ha mi győzünk, az sokkal jobb lesz! – krákogta az angyal.

– De nem lesz olyan érdekes. Nézd, tudod, hogy igazam van. Te ugyanolyan boldog lennél a kis hárfáddal, mint én a vasvillámmal.

– Tudod, hogy nem játszunk hárfán.

– Mi pedig nem használunk vasvillát. Képletesen értettem.

Egymásra meredtek.

Azirafael széttárta elegánsan manikűrözött kezeit.

– A mieink örömmel várnák, ha bekövetkezne, tudod jól. Erről szól az egész. A végső teszt. Lángoló kardok, a Négy Lovas, vértenger és az egész unalmas velejáró – megvonta a vállát.

– És utána? Game Over? Dobjon be újabb érmét? – kérdezte Crowley.

– Néha igen nehezen tudom követni a sajátos gondolatmenetedet.

– Én szeretem a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem kell megtörténnie. Nem muszáj a pusztítással letesztelni az egészet, csak hogy tudjátok, működött a dolog.

Azirafael megvonta a vállát.

– Ez a számodra felfoghatatlan bölcsesség, úgy látom – mondta az angyal és megborzongott. Szürke felhők gyülekeztek az égen.

– Menjünk valami meleg helyre – mondta.

– Nekem mondod? – kérdezte Crowley egykedvűen.

Egy darabig szótlanul sétáltak.

– Nem mintha nem értenék egyet veled – mondta az angyal miközben átvágtak a gyepen –, csak nem szabad megszegnem a szabályokat. Tudod jól.

– Nekem sem – mondta Crowley.

Azirafael lapos pillantást vetett oldalra.

– Jaj, ugyan már – mondta –, végül is démon vagy.

– Igen, de nálunk az engedetlenség csak általánosságban értendő. A határozott engedetlenséget büntetik igazán.

– Mint például az egymás közötti engedetlenség?

– Pontosan. Csodálkoznál, ha látnád. Vagy talán nem. Mit gondolsz, mennyi időnk van? – intett Crowley a Bentley felé, aminek fölpattantak az ajtói.

– A jóslatok eltérnek – mondta Azirafael az utasülésre csusszanva. – Legalább az évszázad végéig, bár már korábban is számíthatunk különös eseményekre. Az utolsó évezred nagy prófétái jobban ügyeltek a versmértékre, mint a pontosságra.

Crowley az indítókulcsra mutatott, ami elfordult.

– Azaz? – mondta.

– Tudod – válaszolta az angyal udvariasan. – „És a világnak vége lészen, pampa-rampa-rampa-négyben”. Vagy kettőben, hétben, vagy ilyesmi. A „hatban”-ra kevés jó rím van, úgyhogy azok jó évek lehetnek.

– És milyen jelenségek?

– Kétfejű borjak, jelek az égen, visszafelé repülő vadludak, haleső, ilyesmi. Az Antikrisztus jelenléte megváltoztatja az okozati dolgok természetes rendjét.

– Hümmm.

Crowley sebességbe tette a Bentleyt, aztán eszébe jutott valami. Csettintett.

A kerékbilincsek eltűntek.

– Ebédeljünk – mondta. – Még úgyis tartozom eggyel...

– 1793, Párizs – mondta Azirafael.

– Ja, igen. A Rémuralom. Az a tietek volt, vagy a mienk?

– Nem a tietek?

– Nem emlékszem. Az étterem mindenesetre kellemes volt.

Amint elhaladtak egy döbbent parkolóőr mellett, Crowley legnagyobb meglepetésére lángra kapott a jegyzettömbje.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akartam – mondta.

Azirafael elpirult.

– Ez én voltam – mondta. – Mindig azt hittem, hogy ti találtátok ki őket.

– Valóban? Mi azt hittük, hogy ti voltatok.

Crowley belenézett a visszapillantóba.

– Gyerünk – mondta. – Irány a Ritz.

Crowley nem törődött az asztalfoglalással. Az ő világában az ilyesmik mindig másokkal estek meg.

.oOo.

Azirafael könyveket gyűjtött. Ha teljesen őszinte akart lenni, belátta, hogy könyvesboltja csak egy hely, ahol tárolta őket. Nagy rutinja volt benne. Fönntartandó a tipikus antikvárius látszatát minden cselt és trükköt bevetett a fizikai erőszak kivételével, hogy megakadályozza vevőit a sikeres vásárlásban. Kellemetlen, nyirkos illatok, szúrós tekintetek, rendszertelen nyitva tartás – hihetetlenül jó volt benne.

Régóta gyűjtötte már a könyveket és mint minden gyűjtő, ő is specializálódott.

Több, mint hatvan kötete volt, amiben az utóbbi pár évszázad fejleményeit taglalták. Előszeretettel gyűjtött Wilde első kiadásokat. Teljes gyűjteménye volt a Hírhedt Bibliákból, melyek legtöbbje drámai nyomdahibáiról kapta a nevét.

Ilyen volt például az Erszényes Biblia, amiben egy nyomdahiba folytán a Korinthiaiaknak írott első levélben ez állt: „Mert tudjátok meg, hogy az erszényeseké a Mennyek Országa!”; és ott volt a Bűnös Biblia, 1632-ből, Barker és Lucas nyomdájából, amiben a hetedik parancs így szólt: Kívánd meg felebarátod asszonyát. Volt még Karát Biblia, Ülő Halak Bibliája, Zoé Hárfája Biblia, és Jobb Biblia, és így tovább. Azirafaelnek mind megvolt, még a legritkább, 1651-ben nyomott Biblia is, amint a londoni Bilton & Scaggs adott ki.

Ez volt az első a három nagy kiadási katasztrófájuk közül.

A könyvet úgy ismerték, hogy Fenevigye Biblia. A tartalmas szedői hiba, ha lehet egyáltalán így nevezni, Ezékiel könyvének 48.5 bekezdésénél található.

2. És Dán határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Áser, egy rész;

3. És Áser határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Nafthali, egy rész;

4. És Nafthali határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Manasse, egy rész;

5. A fene vigye el ezt a papírost. Tele van a hoczipőm a betűszedéssel. Biltonn gazda nem is uriember, Scagges gazda pedig rosszabb, mint egy kiados hasmenés. Én mondám, egy ily napon, bárki, akinek egy tsöpp esze is van, odakint sétál a napsütésben, nem idelen rostokol ebben a sötét zugban, amit nyomdának neveznek £#”¥£;!#

6. És Efraim határa mellett a keleti oldaltól a nyugoti oldalig: Rúben, egy rész. [8]

Bilton és Scragg második nagy bukása 1653-ban következett be. Hihetetlen szerencséjükre sikerült hozzájutniuk az „Elveszett Kvart” egy darabjához – a három Shakespeare színdarab egyikét, ami kimaradt a Folio kiadásból és mostanára teljesen nyomuk veszett, csak a nevük maradt fönn. Amit megszereztek, az Shakespeare legelső színdarabja a Robin Hood comédiája, avagy a Sherwoodi Erdő[9] címet viselte.

Bilton csaknem hat guinea-t fizetett a kvartért és úgy számolta, legalább a dupláját visszanyeri a kiadáson.

Aztán elvesztette.

Bilton és Scaggs harmadik nagy bukása egyikük számára sem volt teljesen világos. Akármerre nézett az ember, a jóslatokkal foglalkozó könyveket vitték, mint a cukrot. Nostradamus Századok című könyvének angol kiadása már a harmadik utánnyomást élte meg és öt másik Nostradamus, mind azt állítván, hogy az egyetlen hiteles forrás, diadalmas dedikálókörutat tudhatott maga mögött. Shipton anya Proféciák Gyűjteménye egykettőre elfogyott a boltokból.

Az összes nagy londoni kiadó – összesen nyolc – legalább egy Próféciák Könyvét tudhatott a listáján. Mindegyik vészesen pontatlan volt, de a ködösítés és a nagyvonalú általánosítások népszerűvé tették őket. Ezer, sőt, tízezerszám fogytak.

– Mintha pénzt nyomtatnánk! – mondta Bilton Scaggsnek.[10] A közönség ilyen szemetet kíván! Azonnal ki kell adnunk egy jóslatok könyvét!

A kézirat másnap reggel meg is érkezett; az író időzítése, mint mindig ezúttal is tökéletes volt.

Bár sem Bilton, sem Scaggs nem tudta meg, a kézirat az emberiség történelmének egyetlen, minden részletében tökéletesen pontos jóslatait tartalmazta az elkövetkező háromszáz és negyvenvalahány évre, ami pontosan és részletesen taglalta az eseményeket, amik majd elhozzák a világvégét.

Bilton és Scaggs 1655. szeptemberében adták ki a könyvet, még épp időben a karácsonyi szezonra[11], és ez lett az első könyv Anglia történelmében, aminek remittendája lett.

A könyv nem fogyott.

Még abban a kis, lancashire-i üzletben sem, ahol kis papírlapon az állt: „Helybéli író”.

A könyv szerzője, egy bizonyos Agnes Nutter nem lepődött meg ezen, akkoriban igen kevés dolog tudta volna meglepni Agnes Nuttert.

Nem mintha a népszerűség, vagy a pénz miatt írta volna, pusztán az írónak kijáró tiszteletpéldány miatt.

Senki sem tudja, mi történt az el nem fogyott példányok garmadájával, az viszont biztos; hogy egyetlen múzeum és magángyűjtemény sem rendelkezik vele. Még Azirafaelnek sincs belőle, pedig még a térde is elgyengül a gondolatra, hogy rátegye a szépen manikűrözött kezét egy darabra.

Éppenséggel az egész világon mindössze egyetlen példány maradt meg Agnes Nutter próféciáiból.

Egy könyvespolcon állt alig negyven mérföldnyire onnét, ahol Crowley és Azirafael elköltötte az ebédjét és átvitt értelemben, már ketyegett a visszaszámlálás.

.oOo.

Három óra volt. Az Antikrisztus már tizenöt órája a földön járt, és egy angyal meg egy démon már lendületesen ivott hármukra.

Egymással szemben ültek Azirafael rozoga boltjának hátsó szobájában valahol a Soho-ban.

A Soho legtöbb üzlethelyiségének volt hátsó szobája, legtöbbje ritka, vagy nagyon drága könyvekkel volt tele. Azirafael könyveiben nem voltak illusztrációk, csak régi, barna keménykötésük volt és töredezett lapjaik.

Olykor sötét ruhás, komoly tekintetű férfiak látogatták meg és nagyon udvariasan javasolták, hogy talán el akarná adni az üzletet, hogy a környékhez jobban illő kiskereskedést nyissanak a helyén. Néha készpénzt ajánlottak vastag, ötvenfontos kötegekben, máskor beszélgetés közben a többiek körbejárták a boltot és a fejüket csóválgatva azon tűnődtek, milyen gyúlékony dolog is a papír és itt milyen sok van belőle.

Azirafael pedig mosolygott és bólogatott és megígérte, hogy gondolkozik rajta. Aztán az emberek elmentek és soha nem jöttek vissza.

Csak azért, mert angyal volt, még nem volt hülye.

Az asztal tele volt üres üvegekkel.

– A lényeg – mondta Crowley –, a lényeg. A lényeg az.

Igyekezett Azirafaelre összpontosítani.

– A lényeg az – mondta és igyekezett egy lényegre gondolni.

– A lényeg, amit mondani akartam – kezdte felderülve –, a delfin. Ez a lényeg.

– Hal – mondta Azirafael.

– Nemnemnemnem – mondta Crowley az ujját rázna. – 'gyemlős. Emlős. A különbség...

Crowley igyekezett utat törni gondolatai mocsarában, hogy emlékezzen a különbségre.

– Az a különbség, hogy...

– A szárazföldön párzanak – próbált segíteni Azirafael.

Crowley összeráncolta a homlokát.

– Nem hiszem. Egészen biztos, hogy nem ez. Valami a fiatalokkal kapcsolatban. Valami – összeszedte magát. – A lényeg az, a lényeg az agyuk.

Egy üvegért nyúlt.

– Mi van az agyukkal? – kérdezte az angyal.

– Nagy. Ez a lényeg. Akkora, akkora, fene nagy agy. És ott vannak a bálnák. Agy City, én mondom. Egy egész tenger, tele agyakkal.

– Krák – mondta Azirafael miközben szomorkásan bámulta az üres poharát.

Crowley hosszú pillanatig, hűvös tekintettel meredt az angyalra olyan kifejezéssel, mint akinek éppen most dobtak egy hatalmas gerendát lomhán zakatoló gondolatai elé.

– He?

– Büdös nagy dög – mondta Azirafael. – A nagy mélységesség legalján aluszik. Egy halom nagy és számtalan polipo... polpol... francos nagy hínárok alatt. Majd a legvégén emelkedik föl, amikor már forr a tenger.

– Egen?

– Tény.

– Ott is van – mondta Crowley hátradőlve. – Az egész tenger forr, szegény delfinek, lőttek a hínároknak, meg minden és senki nem törődik velük. Akárcsak a gorillákkal. Hoppá, mondják, piros lett az ég, a csillagok a földre hullnak, mit nem tesznek a banánba manapság? Aztán...

– Fészkelnek. Mármint a gorillák. Tudtad? – magyarázta az angyal és újból töltött magának. Harmadszorra már a pohárba is ment.

– Nane.

– Isten bizony. Láttam egy filmben. Fészket.

– Azok a madarak – mondta Crowley.

– Fészkek – erősködött Azirafael.

Crowley úgy döntött, nem vitatja a tényállást.

– Ott is van – mondta. – Az összes állat, nagy, meg kocsi. Akarom mondani kicsi. Nagy meg kicsi. Soknak agya is van. Aztán zuttttty.

– De te is részese vagy – mondta Azirafael. – Megkísérted az embert és jól csinálod.

Crowley az asztalhoz csapta a poharát.

– Az más. Nekik nem kell igent mondaniuk. Ez a felfoghatatlan része, ugye? Ezt ti találtátok ki. Próbára kell tenni az embereket. De nem a pusztulás felé.

– Jól van, jól van. Nekem sem tetszik jobban, mint neked. De már mondtam. Egnede... engeled... aztat kell tennem, amit. Mer' e gyangyal vagyok.

– A Mennyben nincsen színház – mondta Crowley – És kevés a film.

– Ne próbálj megkísérteni – mondta Azirafael nyomorúságosan. – Ismerlek, vén kígyó!

– Csak gondolj bele – mondta Crowley kitartóan. – Tudod mi az az örökkévalóság? Tudod mi az az örökkévalóság? Úgy értem, tisztában vagy vele mi az az örökkévalóság? Na, van egy hegy, egy mérföld magas és ott áll a világmindenség végén, és minden ezer évben jön a kismadár...

– Milyen kismadár? – kérdezte Azirafael gyanakodva.

– A kismadár, amiről beszélek. És minden ezredik évben...

– Ugyanaz a madár ezer évenként?

Crowley elbizonytalanodott.

– Ja – mondta.

– Marha öreg egy madár.

– Oké. És minden ezer évben ez a kismadár odarepül...

– ...vánszorog...

– ...repül ehhez a hegyhez és megköszörüli a csőrét...

– Várjunk csak! Azt nem teheted. Innentől az univerzum végéig rengeteg... – Azirafael nagyvonalúan, bár egy kicsit bizonytalanul körbeintett. – Rengeteg hogyishívják van, drága fiam.

– De mégis odamegy – tartott ki Crowley.

– De hogyan?

– Nem számít!

– Használhatna űrhajót – javasolta az angyal.

Crowley megenyhült egy kicsit.

– Igen – mondta. – Ha így tetszik. Szóval ez a kismadár...

– Csak mert ha az univerzum végéről beszélünk – mondta Azirafael –, akkor ez olyan űrhajó, hogy a leszármazottaid jönnek ki a másik végén. Akkor meg kell mondanod a leszármazottaidnak, azt mondod: „Ha odaértek a hegyhez...” – elbizonytalanodott. – Mit kell csinálniuk?

– Megköszörülni a csőrüket a sziklán – mondta Crowley – És aztán visszarepül...

– ...az űrhajóban...

– És ezer év múlva újra megcsinálja – mondta Crowley sietve.

Egy pillanatra részeg csönd támadt.

– Egy kicsit nagy erőfeszítésnek tűnik csak azért, hogy éles legyen a csőre – tűnődött Azirafael.

– Figyelj – mondta Crowley türelmetlenül. – A lényeg az, hogy amikor a kismadár már teljesen elkoptatta a csőrével a hegyet, és semmi sem maradt belőle, akkor...

Azirafael szóra nyitotta a száját. Crowley egyszerűen tudta, hogy rá akar mutatni a madár csőre és a gránitszikla közötti relatív keménységre, ezért sietve folytatta.

– ...addigra még mindig nem ért véget „A muzsika hangjai”.

Azirafael megdermedt.

– És élvezni fogod – mondta Crowley könyörtelenül. – De tényleg.

– Édes fiam...

– Nem lesz más választásod.

– Figyelj...

– A Mennyországnak nincsen ízlése.

– Na...

– És nincs egy kínai étterme sem.

Hirtelen fájdalmas kifejezés suhant át Azirafael elkomorodott arcán.

– Ezt nem tudom fölfogni, amíg részeg vagyok – mondta. – Kijózanodok.

– Énis.

Mindketten összerezzentek, ahogy az alkohol eltűnt a vérkeringésükből és kihúzták magukat ültükben. Azirafael megigazította a nyakkendőjét.

– Nem szólhatok bele a mennyei tervekbe – károgta.

Crowley az üres poharát méregette, aztán töltött magának.

– És mi a helyzet a pokoli tervekkel? – mondta.

– Pardon?

– Hát, pokoli terv kell, hogy legyen, nem igaz? Mi csináljuk. Az én oldalam.

– Ah, de ez is csak az átfogó mennyei terv része – magyarázta Azirafael. – Ti nem csinálhattok semmi olyat, ami nem része a felfoghatatlan isteni tervnek – tette hozzá önelégülten.

– Szeretnéd!

– Nem, ez a... – ingerülten csettintett az ujjával. – A dolog. Van erre valami idiómátok. A vonal a legalján.

– Alapvető mérce.

– Igen, ez az.

– Hát... ha biztos vagy benne... – mondta Crowley.

– Kétségtelen.

Crowley ravaszul fölnézett.

– Akkor nem lehetsz biztos benne, javíts ki, ha tévednék, nem lehetsz biztos benne, hogy a megakadályozása nem része a mennyei tervnek. Úgy értem, az a dolgotok, hogy megakadályozzátok a Gonosz minden lépését, igaz?

Azirafael tétovázott:

– Igen, úgy van. Igen.

– Látsz valami rosszat, elhárítod, igazam van?

– Nagyjából, nagyjából. Igazság szerint más embereket bátorítok, hogy hárítsák el. A felfoghatatlanság miatt, ugye érted.

– Persze, persze. Szóval csak annyit kell tenned, hogy elhárítod. Mert annyit mondhatok – mondta Crowley türelmetlenül –, hogy a születés csak a kezdet. A fölnevelés számít igazán. A befolyások. Máskülönben a gyermek nem tanulja meg használni az erejét – elbizonytalanodott. – Illetve nem úgy, ahogy kellene.

– Hát, a mieink egyáltalán nem bánnák, ha megakadályoználak – mondta Azirafael tűnődve. – Egyáltalán nem bánnák.

– Rendben. Újabb toll a szárnyadba – mondta Crowley bátorító mosollyal.

– Mi fog történni a gyermekkel, ha nem kapja meg a sátáni nevelést?

– Valószínűleg semmi. Nem fogja megtudni.

– De a gének...

– Ne gyere a génekkel. Mi közük hozzá? – kérdezte Crowley. – Vegyük például a Sátánt. Angyalnak teremtetett, aztán ő lett a Legfőbb Gonosz. Ha már a genetikánál tartunk, azt is mondhatnád, hogy angyal lesz belőle. Végtére is, az apja nagykutya volt a Mennyországban annakidején. Azt állítod, hogy démon lesz belőle, csak azért, mert az apjából az lett. Ez olyan, mint azt mondani, hogy a levágott farkú egér farok nélküli kölyköket fog szülni. Nem. A nevelésben van a lényeg. Hidd el nekem.

– És ha sátáni nevelést kap anélkül...

– Hát, a legrosszabb esetben elölről kell kezdeniük. A világ pedig nyer újabb tizenegy évet. Ez is jelent valamit, nem?

Azirafael ismét eltűnődött.

– Azt állítod, hogy a gyermek önmagában nem gonosz? – kérdezte lassan.

Ponteciálisan gonosz. És gondolom, potenciálisan jó is. Csak egy jó nagy adag potenciál, ami arra vár, hogy megformálják – mondta Crowley – Mellesleg, miért is beszélünk jóról meg rosszról. Csak két oldal elnevezése. Mi aztán tudjuk.

– Azt hiszem megér egy próbát – mondta az angyal. Crowley bátorítóan bólogatott.

– Megegyeztünk? – kérdezte a démon kezet nyújtva.

Az angyal óvatosan megrázta.

– Hát, érdekesebb lesz, mint a szentek – mondta.

– És hosszútávon a gyermek érdekét szolgálja – mondta Crowley – Bizonyos értelemben keresztapák leszünk. Mondhatnánk, a gyermek vallásos fölneveléséről gondoskodunk.

Azirafael kihúzta magát.

– Tudod, erre még nem is gondoltam – mondta. – Keresztapák. Hát, átkozott legyek, ha nem éri meg.

– Nem olyan rossz – mondta Crowley – Ha már hozzászoktál.

.oOo.

Scarlettnek hívták. Mostanság fegyverekkel kereskedett, bár a dolog kezdte elveszíteni az ízét. Sosem ragadt le túl sokáig egy munkánál. Három-négyszáz évig, legfeljebb. Nem akart begyepesedni.

A haja rőtes színű volt, se nem gyömbér, se nem barna, inkább sötét, csillogó rézszínű, sűrű hullámokban hullott a derekáig, olyan, amiért a férfiak ölni tudnak; éppenséggel gyakran meg is tették. Szemei rikító narancsszínűek voltak. Mindig huszonötnek nézett ki.

Poros, téglavörös teherautót vezetett, rajta válogatott fegyverek, melyeket csaknem hihetetlen tehetséggel volt képes átcsempészni a világ bármely határán. Egy kis, nyugat-afrikai országba tartott, ahol kisebbfajta polgárháború volt kitörőben és némi szerencsével, ha eladja a fegyvereket, országos méretűvé duzzad a háborúság. Sajnos az autó lerobbant és még ő sem volt képes megjavítani.

Pedig mostanság igen jól értett a gépekhez.

Éppen egy város[12] közepén járt. Az illető helység Kumbolaföld fővárosa volt, ami az elmúlt háromezer évben teljesen békés ország volt. Körülbelül harminc évig Sir-Huphrey-Clarksonföld volt a neve, de mivel nem voltak ásványkincsei és még a banán sem termett meg, megdöbbentő sebességgel jutott el a teljes politikai autonómiáig. Kumbolaföld talán szegény volt és kétségtelenül unalmas hely, de békében élt. A különböző törzsek régóta nagyon jól megfértek egymás mellett, fegyvereiket pedig ásókra és kapákra cserélték már rég. 1952-ben verekedés tört ki a főtéren egy részeg ökörhajcsár és egy hasonlóképpen részeg ökörtolvaj között. Az emberek még mindig erről beszéltek.

Scarlett ásított és széles karimájú kalapjával legyezgette magát, az autót pedig otthagyna a poros úton és besétált egy közeli bárba.

Egy doboz sört vett, fölhajtotta, aztán rámosolygott a csaposra.

– Lerobbant az autóm – mondta. – Tud valakit, aki segíthetne?

A csapos szélesen, hófehér fogakkal visszamosolygott. Lenyűgözte, ahogy a nő fölhajtotta a sörét.

– Csak Nathan, kisasszony, de ő visszament Kaundába, hogy meglátogassa az apósa farmját.

Scarlett újabb doboz sört vásárolt.

– Szóval, ez a Nathan mikor jön vissza?

– Talán jövő héten. Meglehet, hogy csak két hét múlva, drága hölgyem. Igazi nagy csavargó ez a Nathan, tudja – mondta és előrehajolt a pult fölött. – Egyedül utazik, kisasszony?

– Igen.

– Veszélyes dolog. Furcsa emberek járnak az utakon manapság. Rossz emberek. Nem helybéliek – tette hozzá sietve.

Scarlett fölvonta egyik tökéletes szemöldökét.

A forróság ellenére a csapos megborzongott.

– Köszönöm a figyelmeztetést – dorombolta Scarlett. Hangja olyan volt, mint valaminek, ami a magas fűben lopakodik és csak hullámzó háta villan elő néha, amíg valami fiatal és zsenge nem ér a közelébe.

Megbillentette a kalapját és kiballagott.

A forró afrikai nap könyörtelenül sütött le rá, a rozoga teherautó pedig továbbra is ott állt az út közepén, platóján fegyverek és lőszerek, meg taposóaknák.

Egy keselyű üldögélt a tetején. Eddig háromszáz mérföldet utazott Scarlett társaságában és éppen jámboran kérődzött.

Körülnézett az utcán: néhány asszony beszélgetett az egyik sarkon, egy unott kofa ücsörgött egy halom színes kelme társaságában a legyeket kergetve és álmos képű gyerekek játszottak a porban.

– A pokolba is – mondta halkan magának. – Rámfér egy kis szabadság.

Ez szerdán történt.

Péntekre az egész városban statárium uralkodott.

Következő hét keddjére Kumbolaföld gazdasága teljesen összeomlott, húszezren meghaltak (köztük a csapos is, akit a lázadók lőttek le, amikor áttörték a barrikádokat), csaknem százezren megsebesültek. Scarlett válogatott fegyverei betöltötték rendeltetési szerepüket, a keselyű pedig zsíros elfajulásban pusztult el.

Scarlett az utolsó vonattal hagyta el az országot. Úgy érezte, ideje továbblépni. Változatosságra vágyott. Újdonságra. Elképzelte magát, mint újságírót. Ez is egy lehetőség. Legyezgette magát a kalapjával és keresztbetette hosszú, formás lábait.

Hátrébb a vonaton verekedés tört ki. Scarlett mosolygott. Az emberek mindig harcoltak érte és körülötte; igazán kedves volt tőlük.

.oOo.

Sable-nek fekete haja volt, kiborotvált szakálla és éppen úgy döntött, nagyvállalkozásba kezd.

Koccintott a könyvelőjével.

– Hogy állunk, Frannie? – kérdezte.

– Tizenkétmillió eladott példány! El tudod képzelni?

Egy Hatosok csúcsa nevű helyen voltak az Ötödik sugárút 666-ban, New Yorkban. Ez szórakoztatta Sable-t. Az ablakokból látni lehetett egész New York-ot; éjszaka pedig egész New York láthatta a hatalmas, vörös 666 neonreklámot az épület mind a négy oldala felől. Természetesen csak egy házszám volt, ha az ember elkezdett számolni, előbb-utóbb ehhez is eljutott. Mégis, mosolyogni kellett rajta.

Sable és a könyvelője egy kicsi, drága és igen exkluzív vendéglőből érkeztek Greenwich Village-ből, ahol a cuisine teljesen nouvelle volt: egy szem zöldbab, egy borsószem és egy hártyavékony szelet csirkemell esztétikusan elhelyezve egy szögletes porcelántányéron.

Sable találta ki, amikor legutóbb Párizsban járt.

Könyvelője kevesebb, mint egy perc alatt befalta a főfogást és a hátralevő időt azzal töltötte, hogy időről időre megbámulta az üres tányért, az evőeszközöket és a többi vendéget, mintha azon morfondírozna, milyen ízük lehet. Történetesen valóban ez járt a fejében és ez rettentően szórakoztatta Sable-t.

– Tizenkétmillió, mi? Ez jól hangzik.

– Ez óriási.

– Tehát nagyvállalat leszünk. Ideje betörni a legnagyobb piacra, igaz? Kalifornia, ha jól sejtem. Gyárakat és éttermeket akarok, a teljes műsort. Megtartjuk a kiadói vonalat is, de ideje terjeszkedni. Igaz?

Frannie bólintott. – Jól hangzik, Sable. Szükségünk lesz...

Egy csontváz félbeszakította a mondandóját. Dior kosztümöt viselt, egyenletesen napbarnított bőre pattanásig feszült koponyája finom csontjain. A csontváznak hosszú, szőke haja volt és tökéletes ajkai: úgy nézett ki, mint akivel az anyukák példálóznak: „Így fogsz kinézni te is, ha nem eszed meg a zöldséget!”; leginkább egy éhezők megsegítésére buzdító reklámfotóra emlékeztetett – elegánsan.

New York leghíresebb fotómodellje volt és egy könyvet szorongatott a kezében.

– Elnézést, Mr. Sable, remélem nem zavarom, de a maga könyve... megváltoztatta az életemet és azon tűnődtem, dedikálná-e nekem? – esdeklően nézett rá ízlésesen kifestett beesett szemeivel.

Sable nagyvonalúan bólintott és elvette tőle a könyvet.

Nem lepte meg, hogy a lány fölismerte, sötétszürke szemei a hátsó borítóról meredtek az olvasóra. D-Terv Diéta: Gyönyörű karcsúság, ez volt a címe; Az évszázad fogyókúrás könyve!

– Hogy írja a nevét? – kérdezte.

– Sherryl. Két r, ipszilon és egy l.

– Egy régi, régi barátomra emlékeztet – mondta, miközben gyorsan és gondosan pár sort írt a könyvbe. – Tessék. Örülök, hogy tetszett. Mindig öröm egy rajongóval találkozni.

Ezt írta bele:

Sherryl,

A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd.

Jel. 6.6

Dr. Raven Sable

– A Bibliából van – mondta a lánynak.

A lány áhítatosan becsukta a könyvet és elhátrált az asztaltól, hálálkodva, hogy nem is tudja, mennyire megváltoztatta az életét, igazán...

Valójában sosem volt orvosi diplomája, mivel akkoriban még nem voltak orvosi egyetemek, de Sable tisztán látta, hogy a lány éhen fog halni. Adott neki még pár hónapot. D-Terv. Végleg megoldja a súlyproblémáit.

Frannie éhesen kopogtatta a laptopját, máris a következő lépést tervezte, amellyel Sable átformálhatja a Nyugati Világ étkezési szokásait. A gép Sable személyes ajándéka volt. Nagyon, nagyon drága volt, nagyon erős és ultrakarcsú. Szerette a karcsú dolgokat.

– Van egy Európai szerkezet, amit kezdetnek belevehetünk: Holdings (Holdings) Incorporated. Akkor a liechtensteini adóalappal számolhatunk. Namost, ha a Kajmán-szigeteken át Luxemburgba utaljuk át a tőkét és onnan Svájcba, akkor a gyárakat...

De Sable már nem figyelt oda. Eszébe jutott az a kis, exkluzív étterem. Eszébe jutott az is, hogy még soha nem látott ennyi gazdag embert éhezni.

Sable elvigyorodott, a becsületes, jól végzett munkával járó elégedett arckifejezéssel. Csak agyoncsapta az időt a főműsorig, de azt elegáns módon tette. Nem csak az időt, az embereket is.

.oOo.

Hívták már Fehérnek, Blanc-nak, Albus-nak, vagy Sápadtnak, volt már Weiss és még ki tudja mi minden. A bőre sápadt volt, haja fakószőke, szemei világosszürkék. Első ránézésre úgy a húszas éveiben járhatott, és több pillantásra senki sem méltatta.

Szinte teljesen jellegtelen külseje volt.

Két kollégájával ellentétben sosem volt képes hosszabb ideig elidőzni egy feladatnál.

Mindenféle érdekes helyen mindenféle érdekes foglalkozása volt.

(Dolgozott a csernobili atomerőműben, Windscale-ben és a Three Mile Island Erőműben, mindig alacsony, érdektelen beosztásban.)

Jelentéktelen, de értékes tagja volt több tudományos kutatóintézetnek.

(Segített kidolgozni a robbanómotort, a műanyagot és a fém üdítősdobozt.)

Sokmindenhez értett.

Senki sem vette észre igazán. Jellegtelen volt, része a tömegnek. Ha jobban belegondol az ember, rá kell jönnie, hogy csinálnia kellett valamit, dolgoznia kellett már valahol. Talán már beszélt is vele. Mr. White-ot azonban könnyű elfelejteni.

Most éppen matrózként dolgozott egy Tokió felé tartó tartályhajón.

A kapitány részegen visszavonult a kabinjába, az elsőtiszt az orrban volt. A másodtiszt a tatban. Ez nagyjából lefedte a teljes személyzetet, a hajó nagy része ugyanis automatizálva volt. Nem akadt sok tennivaló.

Ellenben, ha valaki történetesen megnyomná a RAKOMÁNY VÉSZKIOLDÓ feliratú gombot a hídon, az automatizált rendszerek nagy mennyiségű fekete masszát csorgatnának az óceánba, nyers olajat tonnaszámra, ami iszonyatosan pusztító hatással lenne madarakra, halakra, növényzetre, állatokra és emberekre a környéken. Természetesen tucatnyi hibátlanul működő biztonsági rendszer-láncolat gondoskodik róla, hogy ilyen szörnyűség ne történhessen, de a pokolba is, mindig voltak ilyen rendszerek.

Utána nagy veszekedés tört ki, hogy pontosan kinek a hibája okozta a balesetet, végül egyenlően fölosztották egymás között. Sem a kapitány, sem az első és másodtiszt nem dolgozhatott soha többé.

Ki tudja miért, de senki sem törődött White matrózzal, aki akkor már félúton volt Indonéziába egy rozoga uszályon, amelyen történetesen gyomirtószerrel teli rozsdás hordókat szállítottak.

.oOo.

És volt még egy Másik. Ott volt a téren Kumbolaföldön, ott volt a vendéglőkben, a hallban, a levegőben és a gyomirtóval teli hordókban. Ott volt az utakon, a házakban, a palotákban és csatornákban.

Sehol sem volt ismeretlen és senki sem menekülhetett előle. Tette, amihez a legjobban értett, és azt tette, ami ő volt.

Nem várakozott, dolgozott.

.oOo.

Harriett Dowling hazatért a babájával, akit az állhatatos Prolixia nővér hatására és férjével való telefonos egyeztetés után végül Warlocknak neveztek el.

A Kultúrattasé egy héttel később érkezett haza és kijelentette, hogy a gyermek az ő családjára ütött. A titkárával föladatott egy hirdetést A Nő című újságban bébiszitter kerestetik felirattal.

Crowley látta a Mary Poppinst egyszer karácsonykor a tévében (tulajdonképpen szinte minden tévében benne volt a keze; amire igazán büszke volt, az a televíziós vetélkedő kitalálása volt). Eljátszadozott az ötlettel, hogy stílusos módon egy hurrikánnal szabaduljon meg az állásra jelentkezők garmadájától, akik minden bizonnyal hosszú, tömött sorokban érkeznek majd a Kultúrattasé Regent's Parki rezidenciája elé. Végül beérte egy váratlan metróssztrájkkal, így a jelzett napon mindössze egyetlen dadus tűnt föl.

A hölgy kötött tweedzakót viselt, egy pár szolid fülbevalót és egész megjelenéséről az a szó jutott az ember eszébe, hogy dadus, de olyan hangsúllyal, ahogy az angol inasok szokták mondani bizonyos amerikai filmekben.

Lapos cipője hangosan ropogott a murvával felszórt kocsibehajtón és egy szürke kutya baktatott mellette némán, pofája sarkából vékony fehér nyálcseppek potyogtak. A szemei vörösen izzottak és éhesen tekintgetett jobbra-balra.

A hölgy megállt a súlyos tölgyfa bejárati ajtó előtt, megengedett magának egy elégedett mosolyt, ami inkább hasonlított vicsorra és megnyomta a csengőt. Borongósan bimbammolt.

Az ajtót egy inas nyitotta ki, ahogy mondani szokás, a régi iskolából való.[13]

– Ashtoreth dadus vagyok – mondta, aztán a kutyájára mutatott, aki óvatosan méregette az inast, valószínűleg azon tűnődve, vajon hova ássa majd el a csontjait. – Ő pedig Rover.

A kutyát a kertben hagyta és simán vette a felvételi kérdéseket, miután Mrs. Dowling megmutatta neki újdonsült védencét.

Ashtoreth néni gonoszul elmosolyodott. – Milyen gyönyörű gyermek – mondta. – Hamarosan már tricikli kell neki.

Különös egybeesések folytán aznap délután érkezett meg a személyzetnek még egy új tagja, a kertész. Mint kiderült, csodálatosan végezte a munkáját. Senki sem jött rá, hogyan csinálja, mivel senki sem látta, hogy bármilyen kerti szerszámot a kezébe vett volna és sosem próbálta meg elzavarni a kertre telepedő mohó madárrajokat. Csak üldögélt az árnyékban, miközben körülötte zöldellt és virágzott a rezidencia kertje.

Warlock gyakran lejárt és meglátogatta, amikor már elég idős volt hozzá, hogy körbetotyorásszon és a dadus szabadnapon volt.

– Ez itt a csiga pajtás – mondta neki a kertész olyankor. – És ez a pici bogár itt a krumplibogárka. Emlékezz rá, Warlock, hogy amikor végigsétálsz az élet rögös, de dús és burjánzó ösvényein, szeress minden élőlényt, ami körülvesz téged.

– Dadusz aszt mondja, hogy cak azéj vannak, hogy eltaposszam őket a jábam ajatt Fjancisz bácsi – mondta a kis Warlock és megsimogatta csiga pajtást, aztán alaposan megtörölte a kezét Brekis nadrágjában.

– Ne hallgass arra a nőszemélyre – mondta neki Francis –, hallgass rám.

Esténként a dadus mondókákat dúdolt a kis Warlocknak.

Ó, Yorknak hercege

Tízezer embere

Fölmászott a hegyre

És eltaposta a világ összes országát, hogy mind

fölött a Sátán, a mi gazdánk uralkodjék.

És

Ez elment a Hádészba

Ez otthonmaradt

Ez nyers, sercegő emberhúst evett

Ez szüzeket rontott meg

És ez az icike-picike holttestek halmán

mászott föl a csúcsra.

– Fjancisz bácsi, a kejtész azt mondja, hogy önzetlenül kell szejetnem minden élőjényt a vijágon – mondta Warlock.

– Ne hallgass arra az emberre, kedveském – suttogta olyankor a dadus és jól betakargatta Warlockot –, csak hallgass rám.

És így tovább.

Az Egyezség tökéletesen működött. Döntetlenre állt a játszma.

Ashtoreth néni vett egy triciklit a gyereknek, de nem tudta rábírni, hogy a házban is használja, és félt Rovertől.

Időközben Crowley és Azirafael buszok tetején, múzeumokban, koncerteken találkozgattak, megosztották egymással a fejleményeket és mosolyogtak.

Mikor Warlock hat éves lett, a dadus elment és magával vitte Rovert; a kertész pedig még aznap benyújtotta a lemondását. Egyikük sem olyan könnyed, ruganyos léptekkel távozott, ahogy érkezett.

Warlockot két magántanár okította.

Mr. Harnson Attiláról, a Hunról beszélt, Vlad Drakulról és az Ember Lelke Mélyén Szunnyadó Sötétségről[14]. Igyekezett megtanítani Warlockot, hogyan kell buzdító hangvételű politikai beszédeket tartani, hogyan kell tömegek gondolatát és érzelmeit könnyedén befolyásolni.

Mr. Cortese Florence Nightingale-ről[15] beszélt, Abraham Lincolnról és a művészet értékeiről. Megpróbálta megtanítani Warlocknak mi a szabad akarat, a szólásszabadság, az önmegtartóztatás, és Azt Tenni Másokkal, Amit Te Szeretnél, Hogy Veled Tegyenek.

Mindketten sokat olvastak föl a Jelenések Könyvéből.

Minden erőfeszítésük ellenére a fiú nagyon tehetségesnek bizonyult matematikából. Egyik tanár sem volt teljesen elégedett a gyerek fejlődésével.

Tízéves korában Warlock szerette a baseballt; a műanyag játékokat, amiket másik műanyag játékká lehetett átalakítani, amit csak az avatott szem tudott megkülönböztetni a másik alakjától; a banános rágógumit; a képregényeket és rajzfilmeket, no meg a BMX-ét.

Crowley gondterhelt volt.

A British Museum kávéházában ültek, a hidegháború megfáradt katonáinak egyik menedékében. Baljukon két komor, egyenes hátú öltönyös amerikai lopva egy kétes eredetű dollárokkal teli aktatáskát csúsztatott át egy alacsony, sötéthajú, napszemüveges nőnek; a jobbjukon az M17 helyettes vezetője és a KGB helyi csoportjának tagja éppen azon vitatkozott, hogy ki tartja meg a számlát.

Crowley végül kimondta, amire már lassan tíz éve nem mert gondolni.

– Ha engem kérdel – mondta Crowley az ellenfelének –, akkor fene normális az a gyerek.

Azirafael újabb fűszeres tojást falt be és leöblítette egy csésze kávéval, aztán finoman megtörölte a száját egy szalvétával.

– Ez az én jó befolyásom – mondta Azirafael sugárzó arccal. – Illetve a mi kis csapatunké.

Crowley megrázta a fejét.

– Ezt is beleszámítottam. Nézd, mostanára már próbálgatnia kellene, hogy hogyan tudja maga körül megformálni a valóságot a saját akarata szerint. Vagyis, nem igazán próbálgatnia kell, ez olyasmi, amit öntudatlanul csinál. Találkoztál már valamivel, ami erre utalna?

– Hát, nem, de...

– Mostanára a nyers energia tárháza. Így van?

– Hát, amennyire észrevettem nem, de...

– Túl normális – mondta Crowley és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Nem tetszik ez nekem, valami nincs rendjén, csak nem tudom, mi az.

Azirafael magához vette Crowley érintetlen angyaltortáját.

– Hát, növésben van a fiú. És természetesen ott van a mennyei befolyás az életében.

Crowley fölsóhajtott. – Remélem, hogy tudni fogja, hogyan bánjon a pokolkutyával, ez minden.

Azirafael fölvonta a szemöldökét.

– Pokolkutya?

– A tizenegyedik születésnapján. Múlt éjszaka kaptam üzenetet Odalentről. – Az üzenet Crowley kedvenc tévéműsora, az Aranyos lányok alatt érkezett. Rosenak tíz percébe került előadnia az amúgy rövid magyarázatot és mire a pokoli híradásnak vége szakadt, Crowley már jócskán elvesztette a fonalat. – Egy kutyát küldenek neki lentről, hogy mellette legyen és megóvja minden ártalomtól. A legnagyobbat küldik.

– Az emberek nem fognak csodálkozni, ha egyszercsak megjelenik egy nagy fekete kutya? Például a szülei?

Crowley hirtelen fölállt, rátaposott a bolgár kultúrattasé lábára, aki széles gesztusokkal magyarázott Őfelsége Kincstárnokának.

– Senki nem fog észrevenni semmi szokatlant. Ez a valóság, angyal. A fiatal Warlock azt csinál vele, amit akar, akár tudja, akár nem.

– Mikor tűnik föl ez a kutya? Van valami neve?

– Mondtam már, a tizenegyedik születésnapján. Délután három órakor. Megtalálja magának, vagy mi. A fiú ad majd nevet neki. Nagyon fontos, hogy magától nevezze el. Az megadja majd a célját. Gyilkos, Terror, Éjszakai Lopakodó, ilyesmi.

– Te is ott leszel? – kérdezte az angyal közönyösen.

– A világ minden kincséért el nem szalasztanám – mondta Crowley. – Remélem, hogy semmi komoly baj nincsen a gyerekkel. Meglátjuk, hogyan reagál a kutyára, az majdcsak elárul valamit. Remélem, hogy visszaküldi, vagy megijed tőle. Ha tényleg elnevezi, akkor vesztettünk. Minden hatalma és a világvége a kisujjában lesz.

– Azt hiszem – mondta Azirafael a borából kortyolgatva (ami éppen megszűnt enyhén fanyar Beaujolais lenni és egy sokkal elfogadhatóbb, ámbár igencsak meglepett 1875-ös évjáratú Châte-au Lafitte lett) –, azt hiszem, ott találkozunk.

Szerda

Forró, párás augusztusi nap volt London belvárosában.

Warlock tizenegyedik születésnapján népes gyermeksereglet gyűlt össze. Húsz kisfiú és tizenhét kislány. Volt még egy csomó bácsi egyformán rövidre nyírt hajjal, sötét zakóban és hónaljtokkal, és érkezett egy maréknyi felszolgáló zselétortákkal meg süteményekkel és gyümölcstálakkal. A sort egy régi Bentley zárta.

A Varázslatos Harvey és Wanda Szülinapi Rendezvények duója sajnálatos módon gyomorrontás miatt nem tudott eljönni, de hihetetlen szerencse folytán szinte a semmiből tűnt fel a helyettesítés. Egy bűvész.

Mindenkinek megvan a maga kis hobbija. Crowley tiltakozása ellenére Azirafael úgy döntött, hogy kamatoztatja a tehetségét.

Azirafael nagyon büszke volt mágikus képességeire. Az 1870-es években egy évig járt John Maskelyne bűvésztanfolyamára és igyekezett elsajátítani minden ravasz trükköt az érmék el- és feltűntetésétől kezdve a nyúl kalapból történő elővarázslásáig. Akkoriban úgy érezte, jó eredményeket ér el. Bár Azirafael olyasmikre is képes volt, amitől a legtöbb igazi Mágus azonnal visszaadta volna a varázspálcáját, sosem alkalmazta istenadta tehetségét az egyszerűbb mutatványok esetén. Ez komoly hátrány volt, és már kezdte azt kívánni, bárcsak gyakorolta volna.

Végül úgy döntött, az egész olyan, mint a kerékpározás. Nem lehetett elfelejteni. Varázslóköpenye kissé poros volt már, de jól érezte magát benne, amikor olyan hosszú idő után újra felöltötte. Érezte, ahogy lassan minden részlet visszatér.

A gyerekek üres, megvető értetlenséggel figyelték mutatványát. Crowley, aki az egyik büféskocsi mögött állt, helyette is szégyellte magát.

– Nos tehát, kedves fiatalurak és kis hölgyek, látják az én jó öreg kalapomat? Milyen csúnya, régi darab, igaz? És látjátok, semmi sincs benne. De mi a csuda, ki ez a hívatlan vendég? Hát ki más, mint bolyhos barátunk, Pamacs, a nyúl!

– A zsebében volt – mondta Warlock. A többi gyerek egyetértően bólintott. Mit gondol ez a bűvész, kölyöknek néz minket?

Azirafaelnek eszébe jutottak Maskelyne szavai a tudálékosokra vonatkozóan.

– Üssék el tréfával a dolgot, tojásfejűek... különösen maga, Mr. Fael – (ezt a nevet használta Azirafael akkoriban). – Nevettessék meg őket és mindent megbocsájtanak!

– Hó, hiszen fölfedték a kalaptrükkömet – kuncogta. A gyerekek szenvtelen arccal bámulták

– A bácsi nagyon vacak – mondta Warlock. – Amúgy is rajzfilmeket akartam.

– Igaza van – helyeselt egy copfos kislány. – Maga tényleg vacak. És biztos köcsög is.

Azirafael kétségbeesetten nézett Crowleyra. Amennyire meg tudta ítélni, az ifjú Warlock valóban romlott volt és minél hamarabb föltűnik a pokol kutyája, annál hamarabb szabadul el erről a helyről.

– Namost, van-e az ifiuraknál egy kétpennys esetleg? Nincsen? Hát akkor mi ez itt, a füle mögött...?

– Az én születésnapomon voltak rajzfilmek – jelentette ki a copfos kislány – És kaptam transformert, megegy énkicsipónimat, megegy optimuszprimeot ésegy villámtankotot is...

Crowley felnyögött. A babazsúrok nyilvánvalóan olyan helyek voltak, amiket egy csöppnyi józan ésszel megáldott angyal nagy ívben elkerül. Vékony hangon tiltakoztak, amikor Azirafael egymásba akasztott három fémgyűrűt.

Crowley elkapta a tekintetét és szemügyre vette az asztalon heverő ajándékokat. Pillantása két apró gombszemre esett, ami a halom közül meredt rá.

Crowley alaposan megnézte magának és kereste az árulkodó vörös izzást. A Pokol bürokratái kiszámíthatatlanok voltak. Még az is elképzelhető, hogy egy versenyegeret küldenek kutya helyett.

Ez azonban egy teljesen hétköznapi versenyegér volt. Úgy tűnt, egyszerű életét izgalmas hengerek, gömbök és mókuskerekek között éli, amit a Spanyol Inkvizíció is megirigyelhetett volna.

Az órájára nézett. Crowleynak sosem jutott eszébe, hogy elemet cseréljen benne, pedig már három éve elrohadt benne, mégis tökéletesen pontos időt mutatott. Két perc múlva három óra.

Azirafael egyre nagyobb kínban volt.

– Van-e az ifiurak között valakinek zsebkendője, netán? Nincs?

A Viktoriánus időkben minden magára valamit is adó embernél volt zsebkendő. Azirafael egy galambot akart elővarázsolni alóla, ami immár dühödten csipkedte a csuklóját. Az angyal megpróbálta fölhívni magára Crowley figyelmét, de sikertelen maradt, így végső kétségbeesésében az egyik testőrre mutatott, aki kényelmetlenül fészkelődött.

– Maga, ott, jóember. Jöjjön ide. Namármost, megnézné a belső zsebét, talán akad ott egy jóféle selyem zsebkendő.

– Nemuram. 'ttóltartok nemuram – mondta a testőr egyenesen előre meredve.

Azirafael kétségbeesetten kacsintott. – Ugyan, kedves fiam, nézze már meg, kérem.

A testőr benyúlt a zsebébe, megdöbbent arcot vágott, majd előhúzott egy fehér selyemzsebkendőt, csipkeszegéllyel. Azirafael szinte azonnal rájött, hogy a csipke rossz ötlet volt, mivel beleakadt a testőr fegyverébe és kirepítette a tokjából egyenesen egy tál zselébe.

A gyerekek lelkesen tapsoltak.

– Nem rossz! – mondta a copfos kislány.

Warlock addigra már átszelte a szobát és megragadta a pisztolyt.

– Kezeket föl, semmirekellők! – kiáltotta lelkesen.

A testőrökön zavar lett úrrá.

Néhányan saját fegyverük után kotorásztak, mások igyekeztek a fiú közelébe kerülni, vagy minél távolabb oldalazni tőle.

A többi gyerek rögtön panaszkodni kezdett, hogy ők is akarnak pisztolyokat, a bátrabbak máris letámadták azokat a meggondolatlanokat, akik elővették a sajátjukat.

Aztán valaki zselét vágott Warlock arcába.

A fiú fülvisított és meghúzta a ravaszt. Egy .32-es Magnum volt, standard CIA kiszerelés, szürke, komor és nehéz, harminc lépésről képes volt permetté fröccsenteni bárkit, ami csúnya látvány és rengeteg papírmunkát vonz magával.

Azirafael riadtan pislantott.

Vékony vízsugár ívelt elő a fegyver csövéből és eláztatta Crowley ingét, aki éppen kifelé bámult az ablakon, hátha megpillant egy ismeretlen fekete kutyát a kertben.

Azirafael zavarban volt. Aztán képen találta egy krémtorta.

Öt perccel múlt három óra.

Egyetlen intéssel vízipisztollyá változtatta a többi fegyvert is, aztán kisétált.

Crowley a járdán talált rá, amint éppen egy meglehetősen kókadt galambot próbált előrángatni az ingujjából.

– Késő – mondta Azirafael.

– Azt látom – mondta Crowley. – Az az oka, hogy az ingujjadban tároltad.

Kivette az ernyedt madarat Azirafael kabátjából és életet lehelt belé. A galamb hálásan turbékolt, aztán kicsit ziláltan szárnyra kapott és elrepült.

– Nem a madárral van a baj – mondta az angyal. – A kutya késik.

Crowley tűnődve csóválta meg a fejét.

– Meglátjuk.

Beült a Bentleybe, nyitva hagyta az ajtót és bekapcsolta a rádiót.

I-should-be so lucky - lucky-lucky-lucky, I-should-be so lucky-in - HELLO, CROWLEY.

– Helló. Izé, ki beszél?

DAGON, AZ AKTÁK URA, AZ ŐRÜLET MESTERE, A HETEDIK KÍN ALHERCEGE. MIT TEHETEK ÉRTED?

– A pokolkutya... csak, izé, kíváncsi vagyok, hogy rendben elindult-e.

TÍZ PERCE INDÍTOTTUK ÚTNAK, MIÉRT? NEM ÉRKEZETT MEG? VALAMI NINCSEN RENDBEN?

– Á, dehogy, minden rendben. Hoppá, most látom csak. Jóóó kutya, okooos kutya. Nagyszerűen csináljátok odalenn. Hát, örülök, hogy beszélgettünk, Dagon, minden jót!

Kikapcsolta a rádiót.

Egymásra néztek. A házból hangos dörrenés hallatszott és betört egy ablak.

– Jaj, nekem – dünnyögte Azirafael olyan hangon, mint aki káromkodni akar, de az elmúlt hatezer évben egyszer sem tette meg és most sem akarja elkezdeni. – Azt hiszem, egyet kihagytam.

– Nincs kutya – mondta Crowley.

– Nincs kutya – mondta Azirafael.

– Szállj be – sóhajtotta a démon. – Ez meg kell beszélnünk. Ja, és Azirafael...?

– Igen?

– Töröld le a tortát a képedről, mielőtt beszállsz.

.oOo.

Forró és csöndes augusztusi nap volt, távol Londontól. Tadfield határában por lepte be az útmenti növényeket, méhek duruzsoltak lustán, a levegő pedig olyan meleg és száraz volt, mintha újrahasznosították volna.

Mintha ezernyi fémes hang kiáltotta volna – ÜDV! – aztán hirtelen elhallgatott volna.

Aztán egy fekete kutya állt az úton.

Annak kellett lennie. Olyan alakja volt, mint egy kutyának. Vannak kutyák, amikre rápillantva az ember tudja, hogy hosszú évszázadok háziasítása ellenére alig különböznek a farkastól. Az ilyen kutyák megfontoltan, céltudatosan közelítenek, akár a testet öltött vadon, lehelletük bűzös, agyaraik sárgák, a gazdáik pedig a távolból motyogják, hogy – Csak egy vén korcs, nem kell félni tőle! –, szemük zöldjében pedig még ott tükröződnek a pleisztocén tábortüzek vörös fényei...

Ez a kutya még egy ilyet is arra kényszerítene, hogy észrevétlenül meghúzódjon a szófa takarásában és a gumicsontján rágódjék.

Morgott, mélyről fakadó, baljós robajlással, ami általában másnak a hörgésével fejeződik be.

Nyál csöpögött az állkapcsairól és sercegve pottyant az aszfaltra.

A fülét hegyezte.

Hangokat hallott a távolból. Pontosabban egy hangot. Egy kisfiú hangja volt, ami arra teremtetett, hogy engedelmeskedjenek neki. Nem tehetett mást. Ha az a hang azt mondja „Keresd”, akkor a kutya keresi, ha azt mondja „Ölj”, akkor öl. A gazdája hangja.

Átugrott a kerítésen és átbaktatott a legelőn. Egy kérődző bika szemezett vele egy darabig, mérlegelte egy lehetséges összecsapás eredményét, aztán sietve átvágtatott a legelő legtávolibb sarkába.

A hangok egy összevissza fákból álló pagonyból szűrődtek ki. A kutya közelebb lopakodott és fújtatott.

Egy másik hang azt mondta:

– Sosem kapsz háziállatot. A papád mindig azt mondja, hogy kapsz, aztán nem is. Talán csak rovargyűjteményt. Mer' szerinte az érdekes.

A kutya tőle telhetően megvonta a vállát, aztán elvesztette minden érdeklődését, mert a Gazda, univerzumának központja megszólalt.

– Egy kutyát kapok – mondta.

– Ja. Honnan tudod, hogy kutya lesz? Senki sem mondta, hogy egy kutya lesz. Honnan tudod, hogy kutya lesz, ha senkise mondta? A papád úgyis panaszkodna, amiért annyit eszik.

– Fagyal – mondta egy harmadik hang, sokkal kimértebb, mint a másik kettő. Olyan hang volt, aminek a tulajdonosa nemcsak megszámolja a műanyag modell minden darabkáját, ahogy a használati utasításban szerepel, hanem előre befesti és hagyja megszáradni azokat a darabkákat, amiket a kézikönyv javasol. Csupán az idő választotta el ezt a hangot a könyvvizsgáló foglalkozásától.

– Nemis esznek fagyalt, Wensley. Sosem láttál még kutyát fagyalt enni.

– Úgy értem a rovarok. Nagyon érdekes. Megeszik egymást, ha párzanak.

Rövid csönd állt be, ezt kihasználva a kutya közelebb lopakodott és rájött, hogy a hangok egy gödörből jönnek.

A fák egy réges-régi mészégető gödröt takartak, amit már félig benőttek a tövisbokrok és indák. Régi volt, de nem használaton kívüli. Gördeszkanyomok éktelenkedtek rajta, amolyan Halál Fala, de legalábbis Csúnyán Lehorzsolt Térdek Fala volt, biciklik számára. Régi, veszélyesen szétfoszlott kötelek lógtak az elérhetőbb ágakról, néhol horpadt fémlemezek és korhadt deszkák álltak ki két gyökér, vagy ág közül. Egy kiégett, rozsdásodó Triumph Herald Estate karosszériája bukkant elő itt-ott a csalánlevelek takarásából.

Az egyik sarokban kerekek és rozsdás drótok jelezték a hírhedt Elveszett Temetőt, ahol a szupermarket bevásárlókocsijai végezték.

Egy gyermek számára maga volt a paradicsom. A felnőttek Pöcegödörnek nevezték.

A kutya átkukucskált a csalánlevelek között és négy alakot pillantott meg a gödör közepén, egy tejesrekesz körül üldögélve.

– Nem is!

– De igen.

– Fogadok, hogy nem – mondta aki először beszélt. Hangjának csengése alapján csakis egy lány lehetett.

– De tényleg. Nekem volt hat, mielőtt elmentünk nyaralni és elfelejtettem kicserélni a fagyalt, úgyhogy mire hazaértünk már csak egy nagy, kövér volt.

– Nem, az nem a rovargyűjtemény, hanem az imádkozó sáska. Láttam a tévében, amikor a nőstény megette a másikat, az meg észre sem vette.

Újabb terhes csönd telepedett a társaságra.

– De miért imádkoznak? – kérdezte a Gazda.

– Nemtom. Talán azért, hogy ne házasodjanak össze.

A kutyának sikerült egyik hatalmas szemével átkukucskálni egy palánk résén, úgy igyekezett figyelni a kis társaságot.

– Mindegy, ez a biciklikkel is így van – mondta az első hang tekintélyt parancsolóan. – Én is azt hittem, hogy kapok egy hétsebességes, sportüléses cangát, olyan bíborra festett csillogósat, erre kapok egy világoskéket, amin kosár is van. Egy lánybicajt.

– Hát, te lány vagy – mondta egy másik hang.

– Ez szexizmus. Hogy lányos ajándékokat adnak az embernek csak azért, mert lány.

Én kutyát fogok kapni – mondta a Gazdája határozottan. A Gazda háttal ült a kutyának, nem láthatta az arcát.

– Ja, igen, olyan nagy Rottenweilert, mi? – kérdezte a lány gúnyosan.

– Nem, hanem olyat, amivel jókat lehet szórakozni – mondta a Gazda. – Nem valami nagy kutya lesz...

...a leskelődő szem hirtelen eltűnt a résből...

– ...hanem az a fajta, ami borzasztóan okos, és befér a nyúlüregekbe, az egyik füle meg mindig úgy néz ki, mintha ki lenne fordítva. Keverék lesz, de olyan pedigrés.

A mészégető gödörben nem hallották a kis lugas túlsó peremén keletkezett durranást, amit a levegő hirtelen áramlása okozott. Az a fajta, vákuumra jellemző pukkanás volt, ami mondjuk akkor keletkezik, ha egy nagyon nagy kutyából egy kisebb kutya lesz.

A kis pattanás talán annak a hangja lehet, ahogy az egyik fül kifordult.

– És úgy fogom hívni... – mondta a Gazda. – Úgy fogom hívni...

– Igen? – mondta a lány – hogyan fogod hívni?

A kutya várt. Ez volt a pillanat, a Megnevezés. Ez adja meg létezésének célját, a feladatát és tudatát. Szemei tompa vörösen izzottak, bár már sokkal közelebb voltak a földhöz, mint annakelőtte.

– Ebnek fogom hívni – mondta a gazdája vidáman. – Sokkal kevesebb gond van egy ilyen névvel.

A pokolkutya eltűnődött egy pillanatra. Ördögi, démonikus agya melyén sejtette, hogy valami nem stimmel, de engedelmes fajta volt és gazdája iránti szeretete hirtelen mindennél elsöprőbb lett. Ki volt ő, hogy megmondja, mekkorának kell lennie egyáltalán?

Leügetett a gödörbe, hogy betöltse a szerepét.

Furcsa, gondolta, mindig is szeretett volna ráugrani az emberekre, de most valahogy késztetést érzett rá, hogy a farkát is csóválja közben.

.oOo.

– De azt mondtad, hogy ő az! – nyögte Azirafael miközben szórakozottan vakargatta magáról a krémtorta utolsó száradt darabkáit.

Ő volt az – mondta Crowley – Szóval, nekem aztán tudnom kéne, nem igaz?

– Akkor valaki más is közbeavatkozik.

– De nincsen más! Csak mi, igaz? A Jó és a Gonosz. Az egyik oldal, vagy a másik.

Rácsapott a kormányra.

– Elcsodálkoznál, ha látnád, mi mindent csinálhatnak veled odalent – mondta.

– Szerintem nagyjából hasonlót, mint odafönt – mondta Azirafael.

– Ugyan már, ti örök kegyelmet nyertek – mondta Crowley keserűen.

– Igen? Jártál te valaha is Gomorrában?

– Persze – mondta a démon. – Volt ott egy kis kocsma, ahol fantasztikusan finom erjesztett datolyapálma-koktélokat árultak mandulával és őrölt...

– Úgy értem, utána.

– Ó.

– Valami történhetett a kórházban – mondta Azirafael.

– Az lehetetlen! Tele volt az embereinkkel.

– Kinek az embereivel? – kérdezte Azirafael hűvösen.

– Az én embereimmel – helyesbített Crowley – Na, szóval nem az én embereimmel, hanem, tudod, sátánistákkal.

Igyekezett mintegy mellékesen odavetni. Attól eltekintve, hogy a világ egy érdekes és csodálatos hely amit mindketten sokáig szerettek volna még élvezni, angyal és démon csak kevés dologban értett egyet, kivéve, ha azokról az emberekről volt szó, akik a Sötétség Hercegét imádták. Crowley mindig zavarban volt miattuk. Ugyan soha nem bántotta meg őket, de ugyanúgy érzett irántuk, ahogy egy vietnámi veterán érezhet azokkal szemben, akik terepszínű göncökben járnak a polgárőrségi gyűlésekre.

Mellesleg olyan elkeserítően lelkesek. Ott voltak például a fordított keresztek, a pentagrammák, meg a fekete kakas. A legtöbb démon csak ámult ezen. Mind teljességgel fölösleges. Sátánistának lenni mindössze annyit követel, hogy az ember higgyen benne. Egész életében szolgálhatta valaki úgy a Mestert, hogy még azt sem tudta, mi az a pentagramma és még egy döglött kakast sem látott, talán csak húsleves formájában.

Mellesleg a régimódi sátánisták legtöbbje kedves ember volt. Elmondták a megfelelő szavakat, végrehajtották a szükséges rituálékat, aztán hazamentek és a hét hátralévő részében tovább élték csöndes, középszerű életüket anélkül, hogy akár egy különösen ördögi gondolat is megfogant volna a fejükben.

A többiek pedig...

Voltak olyan, magukat sátánistának tartó emberek, akiktől még Crowley is összerezzent, ha találkozott velük. Nem csak a tetteik miatt, hanem azért, mert mindet a Pokolra kenték. Olyan gyomorforgató ötletekkel álltak elő, amikkel egy démon ezer évnyi töprengés után sem tudott volna előrukkolni, olyan sötét, esztelen gonoszsággal, amit csakis egy teljesen működőképes emberi elme tudott megalkotni. Aztán pedig azt kiáltozzák: „Az Ördög Műve, ő szállt meg engem!” Ezzel persze az egész bíróság szimpátiáját elnyerik, holott a lényeg, hogy az Ördögnek csak nagyritkán kellett bárkit is bármire rávennie. Egyszerűen nem volt rá szükség. Ezt sok ember nem tudta megérteni. A Pokol nem a gonoszság tárháza, mint ahogy, Crowley szerint, a Mennyország sem a jóság forrása; csak két oldal a nagy, kozmikus sakkjátszmában. A valódi, hamisítatlan, velejéig gonosz dolog az emberi elmében rejtőzött.

– Aha – mondta Azirafael. – Sátánisták.

– Nem tudom, hogyan keverhették volna össze – mondta Crowley. – Úgy értem, csak két gyerek. Nem igazán megerőltető, ugye? – elhallgatott. Emlékeinek ködfátylán keresztül rémlett egy alacsony apáca, akit már akkoriban is meglepően kótyagosnak ítélt sátánista létére. És volt itt valaki más is. Crowley halványan emlékezett egy pipára, meg egy kardigánra, amin az a fajta cikkcakk minta volt, ami már 1938-ban kiment a divatból. Lesírt róla, hogy egy leendő apa.

Kellett, hogy legyen egy harmadik csecsemő is.

Elmondta Azirafaelnek.

– Nem sok – mondta az angyal.

– Tudjuk, hogy a gyerek él – mondta Crowley –, szóval...

– Honnan tudjuk?

– Ha megint feltűnt volna Odalenn, gondolod, hogy még itt ülnék?

– Helyes meglátás.

– Tehát csak meg kell találnunk – mondta Crowley. – Át kell néznünk a kórházi zárójelentéseket.

A Bentley motorja életre kelt és az autó megindult, a lendülettől Azirafael belepréselődött az ülésbe.

– És aztán? – kérdezte.

– Aztán megkeressük a gyereket.

– És aztán? – kérdezte az angyal lehunyt szemmel, ahogy az autó befarolt egy kereszteződésbe.

– Nem tudom.

– Szent ég!

– Talán... mész már le az útról, te majom... a tieid esetleg... meg azt a robogót is, amin ücsörögsz... nem adnak menedékjogot?

– Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled... vigyázz a gyalogosokra!

– Az utcán van, tudja mekkora kockázatot vállal! – mondta Crowley és átvágott egy parkoló autó, meg egy taxi között, akkora helyen, hogy mellette még a legjobb hitelkánya is csak kétkedve fért volna át.

– Figyeld az utat! Figyeld az utat! Hol van ez a kórház egyáltalán?

– Valahol Oxfordtól délre.

Azirafael megkapaszkodott a műszerfalban.

– Nem mehetsz százharminccal London belvárosában!

– Miért nem? – kérdezte közönyösen.

– Mind meg fogunk halni – mondta Azirafael, aztán elbizonytalanodott. – Kellemetlenül testetlen állapotba kerülhetünk – helyesbített. – Mellesleg másokat is megölhetsz.

Crowley megvonta a vállát. Az angyal sohasem ragadta meg igazán a huszadik század lényegét és még nem jött rá, hogy teljesen lehetséges százharminccal menni az Oxford Streeten. Csak úgy kell elrendezni a tárgyakat, hogy semmi se akadjon az utadba. És mivel mindenki tudta, hogy lehetetlen százharminccal menni az Oxford Streeten, senki sem vette észre.

Az autók legalább jobbak voltak, mint a lovak. A belsőégésű motor istenie... áldásos... pokoli jól jött Crowleynak. Régebben csak akkor láthatták lóháton, munka közben, amikor böszme nagy, izzó szemű, koromfekete paripán járt, aminek a patái szikrákat hánytak. Crowley általában leesett róluk. Sosem volt jó az állatokkal.

Valahol Chiswick környékén Azirafael szórakozottan kotorászni kezdett a kazetták között.

– Mi az a Bársony Földalatti? – kérdezte.

– Neked nem tetszene – mondta Crowley.

– Ó – mondta az angyal megvetően. – Pa-ram.

– Tudod, Azirafael, ha megkérdeznénk egymillió embert, hogy írja le a modern zenét, senki sem használná azt a kifejezést, hogy „pa-ram” – mondta Crowley.

– Ah, ez már igen. Csajkovszkij – mondta Azirafael és belökte a kazettát a magnóba.

– Nem fog tetszeni – sóhajtotta Crowley – Több mint fél éjszakán át a kocsiban volt a kazetta.

Kemény basszusgitár hangja töltötte be a Bentleyt. Azirafael fölvonta a szemöldökét.

– Ezt nem ismerem – mondta. – Mi ez?

– Ez Csajkovszkijtól az „Another One Bites the Dust” – mondta Crowley lehunyva a szemét.

Az út hátralévő részében meghallgatták William Byrd „We are the Champions” és Beethoven „I Want To Break Free” című számát, de egyik sem volt olyan jó, mint a Vaughan Williams-féle „Fat Bottomed Girls”.

.oOo.

Mondják, az összes jó dallam az Ördögtől ered.

Ez nagyjából igaz is. Viszont a Mennyországnak vannak a legjobb koreográfusai.

.oOo.

Oxfordshire sötétbe borult síkságán elszórt fénypontok jelezték az alvó települések kisbirtokosait, akik megérdemelten pihentek le egy egész napi szerkesztés, üzleti tanácsadás, vagy szoftverfejlesztés után.

Idefent, a domboldalban kigyúltak a szentjánosbogarak.

A földmérők teodolitja a huszadik század egyik legrettegettebb szimbóluma volt. Bárhol az érintetlen anyatermészetben fölállítva azt jósolta: erre Útszélesítés jövend, meg Kétezer lakásos Lakóövezet, igen, ami Beleillik Majd a Falu Karakterisztikájába További Fejlesztések is Manifesztálódnak majdan.

De még a legöntudatosabb földmérő sem méricskél éjnek évadján, mégis, itt áll a réten, mind a három lábán. Kevés teodolit akad, amelyikre mogyoróvesszőt kötöztek volna, vagy kristályingát lógattak volna róla és kelta rúnákat sem igen véstek a lábukba.

A lágy szellő meglibbentette a karcsú alak köpönyegét, aki a műszer gombjait csavargatta. Igen nehéz kabát volt, vízálló és meleg bélést varrtak bele.

A legtöbb boszorkányságról szóló könyv szerint a boszorkányok meztelenül dolgoznak. Ez azért van, mert a legtöbb ilyen témájú könyvet férfiak írták.

A fiatal hölgyet Anatéma Apparátnak hívták. Nem volt lélegzetelállítóan gyönyörű. Külön-külön minden részlete igen csinos volt, de arca egészben olyan benyomást keltett, mintha sietve rakták volna össze a raktárkészletből, anélkül, hogy bármilyen összefüggést kerestek volna az elemek között. Talán a „vonzó” a leghelyesebb kifejezés, talán használhatnánk a szót, hogy „tűzrőlpattant”, ha történetesen nem éppen boszorkányról lenne szó.

Fiatal hölgyeknek nem szabadna ilyen későn egyedül sétálgatni, még Oxfordshire környékén sem. Mégis, minden sötétben osonó beteges szatírnak meggyűlt volna a baja Anatémával. Végtére is, boszorkány volt. És pontosan azért, mert boszorkány volt, tehát józan ember, nem bízott a védő amulettekben; mindet lecserélte egy harminc centis kenyérvágó késre, amit az övében hordott.

Belenézett a műszerbe és megint igazított rajta.

Dünnyögött valamit az orra alatt.

A műszereket figyelő emberek gyakran dünnyögnek az orruk alatt. Olyasmiket szoktak dünnyögni, hogy „hamarosan olyan bekötőút áll majd itt, hogy csak na”, vagy „a három egész öttized méter, meg egy kövér paraszthajszál.”

Anatéma teljesen mást dünnyögött az orra alatt.

– Sötét az éj, Ragyog a Hold – dünnyögte Anatéma. – Déltől Keletre, Nyugatnak volt... megy, vagy...

Elővett egy összehajtogatott földmérő térképet és megvizsgálta egy zseblámpa fényénél. Egy átlátszó vonalzó, meg egy ceruza segítségével határozott vonalat húzott a papírra, ami keresztezett egy másik ceruzával rajzolt vonalat.

Elmosolyodott, bár semmi szórakoztató nem volt a dologban. A jól végzett ravasz munka elégedett mosolya volt.

Aztán összecsukta a különös teodolitot, rászíjazta egy rozoga, fekete kerékpárra, ellenőrizte, hogy a Könyv a kosárban van-e és kitolta a ködös földútra.

Nagyon ósdi kerékpár volt, nyilvánvalóan ereszcsatornából készíthették, még jóval a háromfokozatú sebességváltó előtt és nem sokkal a kerék feltalálása után.

Majdnem végig lejtett az út a falu felé. Anatéma haja lobogott a menetszélben, a köpönyege veszettül csapkodott a háta mögött, hagyta, hogy kétkerekű anakronizmusa felgyorsuljon a lejtőn. Még szerencse, hogy ilyenkor éjszaka egy lélek sem járt erre.

.oOo.

A Bentley motorja pattogva hűlt, miközben Crowley egyre ingerültebb lett.

– Azt mondtad, hogy ki volt táblázva – mondta.

– Hát, olyan gyorsan elhaladtunk mellette. De te úgyis jártál már erre.

– Tizenegy évvel ezelőtt!

Crowley a hátsó ülésre hajította a térképet és beindította a motort.

– Talán meg kellene kérdeznünk valakit – javasolta Azirafael.

– Ó, igen – mondta Crowley – Megállunk és megkérdezzük az első erre járót ezen a... kihalt, sötét és kivilágítatlan mellékúton.

Sebességbe rántotta az autót és nekivágott a poros földútnak.

– Van valami furcsa ezen a helyen – mondta Azirafael. – Nem érzed?

– Mit?

– Lassíts le egy kicsit.

A Bentley lelassult.

– Furcsa – dünnyögte az angyal. – Érzek valamiféle fölvillanásokat...

A halántékához emelte a kezét.

– Mi az? Mi az? – kérdezte Crowley.

Azirafael rámeredt.

– Szeretet – mondta. – Valaki nagyon szereti ezt a helyet.

– Tessék?

– Szeretet tölti be a levegőt. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni... különösen nem neked.

– Úgy érted olyan, mintha... – kezdte Crowley.

Csörrenés, sikoly, puffanás. Az autó megállt.

Azirafael meglepetten pislogott párat és óvatosan kinyitotta az ajtót.

– Elütöttél valakit – mondta.

– Nem én – mondta Crowley. – Minket ütött el valaki.

Kiszálltak. A Bentley mögött egy kerékpár hevert az úton, első kereke megközelítőleg egy mőbiusz-szalagra emlékeztetett; a hátsó kerék kattogva hagyta abba a forgást.

– Legyen világosság – mondta Azirafael. Sápadt, kékes ragyogás áradt szét a környéken.

Az útszéli árokból megszólalt valaki.

– Ezt meg hogy a csudába csinálta?

A fény eltűnt.

– Micsodát? – kérdezte Azirafael bűntudatosan.

– Ah – nyögte a hang kábán. – Azt hiszem beütöttem a fejemet...

Crowley a Bentley hátulján éktelenkedő karcolásra meredt és a behorpadt sárhányóra. A horpadás halk pattanással kisimult. A karcolás elhalványult, majd eltűnt.

– Keljen föl, fiatalasszony – mondta az angyal segítő kezet nyújtva. – Nem tört el semmije.

Kijelentés volt, nem reménykedő kérdés; volt ugyan egy kisebb zúzódás, de Azirafael nem állhatta meg, hogy ne cselekedjen valami jót.

– Nem égtek a lámpái – mondta Anatéma.

– Magának sem – mondta Crowley bűnösen. – Egál.

– Egy kis csillagvizsgálaton voltunk? – kérdezte Azirafael barátságosan és fölállította a kerékpárt. Különböző dolgok potyogtak elő a kosarából, köztük egy teodolit.

– Nem – mondta Anatéma. – Vagyis igen. És nézzék, mit tettek szegény jó Phaetonnal.

– Kérem szépen? – kérdezte Azirafael.

– A kerékpárom. Össze...

– Csodálatosan szívós példányok ezek az öreg masinák – mondta az angyal vidáman. Az első kerék csak úgy ragyogott a holdfényben, olyan tökéletesen kerek volt, mint a Pokol Gyűrűi.

Anatéma Apparát csodálkozva bámult rá.

– Hát, most, hogy ez ilyen szépen megoldódott – mondta Crowley –, talán ideje lenne továbbmennünk. Ööö. Nem tudja véletlenül, merre van Alsó-Tadfield?

Anatéma még mindig a kerékpárját bámulta. Majdnem biztos volt benne, hogy régebben nem volt nyeregtáskája, benne kerékgumi-javító készlettel.

– Itt van a domb aljában – mondta. – Ez az én biciklim, ugye?

– Ó, határozottan – mondta Azirafael, azon tűnődve, nem vitt-e túlzásba valamit.

– De én biztos vagyok benne, hogy Phaetonnak sosem volt pumpája.

Az angyal zavartan félrenézett.

– De van neki helye – mondta bárgyún. – Az a két kicsi kampó.

– Itt, a domb aljában, azt mondja? – kérdezte Crowley és megbökte az angyalt.

– Azt hiszem, egy kicsit beverhettem a fejemet – mondta a lány.

– Természetesen szívesen elvinnénk hazáig – mondta Crowley sietve –, de nincsen hely a bringának.

– Kivéve a csomagtartót – mondta Azirafael.

– A Bentleynek nincsen... izé, jé!

Az angyal sietve a hátsó ülésre tette a kosárból kiszóródott dolgokat, aztán besegítette a kissé kába fiatal hölgyet is.

– Nem hagyhatjuk itt csak úgy – mondta Crowleynak.

– Te talán nem, de én igen. Van más, fontosabb dolgunk is – mondta Crowley az új tetőcsomagtartójára meredve. Skótkockás gumikötelek voltak rajta.

A kerékpár magától fölemelkedett és rögzítette magát. Crowley is beszállt.

– Hol lakik, kedveském? – nyájaskodott Azirafael.

– Lámpa sem volt a biciklimen. Vagyis volt, de levettem, amikor szétolvadtak benne az elemek – mondta Anatéma és Crowleyra meredt. – Van ám egy kenyérszeletelő késem – mondta. – ...Valahol.

Azirafael döbbenten fordult hátra a fenyegetőzés hallatán.

– Kisasszony, biztosíthatom, hogy...

Crowley fölkapcsolta a lámpákat. Neki nem volt szüksége rá, de tudta, hogy a többi embert megnyugtatta, hogy ő is világít. Az út hamarosan kibukkant a fák közül és nemsokára elérték egy település határait.

Ismerős érzés volt. Tizenegy év telt el, de távolról halványan ismerős volt az a pár folt, amit a lámpák megvilágítottak a sötétségben.

– Van errefelé kórház? – kérdezte. – Amit apácák vezetnek?

Anatéma megvonta a vállát.

– Nem hiszem – felelte. – Az egyetlen nagyobb épület errefelé a Tadfield Kúria, de nem tudom, hogy ott mi folyik.

– Isteni tervezés – dünnyögte a démon.

– És sebességfokozatok – jelentette ki Anatéma. – Az én kerékpáromon egészen biztosan nem voltak sebességfokozatok.

Crowley az angyalhoz hajolt.

– Ó, uram, gyógyítsd meg ezt a kerékpárt – suttogta gúnyosan.

– Sajnálom, kicsit elragadtattam magam – sziszegte Azirafael.

– Skótkockás kötél?

– A skótkocka divatos.

Crowley felsóhajtott. Azon ritka alkalmakkor, amikor az angyalnak sikerült eltalálnia a huszadik század hangulatát, mindig megrekedt az ötvenes éveknél.

– Itt kitehetnek – mondta Anatéma.

– Örömmel – udvariaskodott az angyal. Amint az autó megállt, már nyitotta is a hátsó ajtót és úgy hajlongott, akár egy öreg inas, aki hosszú idő után hazatért gazdáját üdvözli az ültetvényeken.

Anatéma összeszedte a dolgait és olyan peckesen szállt ki az autóból, amennyire csak tellett tőle.

Teljesen biztos volt benne, hogy egyik férfi sem ment hátra, hogy leszedje a biciklit a csomagtartóról és nem támasztotta neki a kerítésnek.

Volt bennük valami határozottan furcsa, gondolta.

Azirafael ismét mélyen meghajolt.

– Örülök, hogy a szolgálatára lehettünk – mondta.

– Köszönöm – felelte Anatéma fagyosan.

– Mehetünk már? – kérdezte Crowley. – Jóéjt, kisasszony. Beszállás, angyal.

Ah, hát ez mindent megmagyaráz. Végig tökéletesen biztonságban volt.

Figyelte, ahogy az autó eltűnik a következő sarok mögött, aztán betolta a kerékpárt a kertbe és a kunyhónak támasztotta. Nem láncolta oda a korláthoz, biztos volt benne, hogy Agnes megemlítette volna a Könyvben, ha kirabolják. Az ilyen személyes természetű dolgokban mindig nagyon jó volt.

Bútorozottan bérelte ki a kunyhót, bár a tényleges bútorzatot feltehetőleg csak véletlenül hagyták itt a takarítók, vagy egyszerűen senkinek sem volt kedve kidobni őket. Nem számított, nem tervezte, hogy sokáig marad itt.

Ha Agnesnek igaza volt, akkor sehol sem lenne sokáig. Senkinek se.

Kiterítette a térképet és a különböző dolgait az ósdi konyhaasztalon egy csupasz villanykörte fényénél.

Mit is tudott meg? Nem túl sokat. AZ valószínűleg a falu északi határánál volt, de ezt már amúgy is sejtette. Ha túl közel került a jelhez, akkor az megzavarta, ha túl távol volt tőle, nem tudta pontosan bemérni.

Bosszantó volt. A válasznak benne kell lennie a Könyvben. A gond csak az volt, hogy a Jóslatok megértéséhez úgy kellett gondolkozni, mint egy félig őrült, igen intelligens tizenhetedik századi boszorkány, akinek keresztrejtvényként működik az agya. A család többi tagja azt állítja, hogy Agnes azért ködösítette el ennyire a dolgokat, hogy kívülállók ne értsék meg. Anatéma, aki sejtette, hogy időnként tudott úgy gondolkozni, mint Agnes, magában úgy döntött, az indok nem más, mint az, hogy Agnes egy rosszindulatú vén banya volt, meglehetősen furcsa humorérzékkel.

Még csak nem is...

Nem volt meg a Könyv!

Anatéma riadtan nézett körbe az asztalon. A térképek, a házi készítésű jósberendezés, a mérőműszerek, a termosz és a zseblámpa mind megvolt, de a Könyv helyén csak üresség tátongott.

Elvesztette.

Ez nevetséges! Agnes mindig nagyon pontos volt azt illetően, hogy mi történik a könyvvel.

Anatéma fölkapta a zseblámpát és kirohant a házból.

.oOo.

– Olyan érzés, mint, hát nem is tudom, mint mondjuk annak az ellentéte, amit akkor érzel, amikor olyasmit mondasz, hogy „ez kísérteties” – mondta Azirafael. – Erre gondoltam.

– Én sosem mondok olyat, hogy „ez kísérteties” – mondta Crowley – Én szeretem a kísértetiest.

– Egy gyengéd érzelem – mondta Azirafael kétségbeesetten.

– Nem. Nem érzek semmit – mondta Crowley erőltetett vidámsággal. – Egyszerűen túlérzékeny vagy.

– Ez a dolgom – mondta Azirafael. – Az angyalok nem lehetnek túlérzékenyek.

– Gondolom az itt lakó emberek szeretnek itt élni, te pedig ezt érezted meg.

– Ilyesmit sosem éreztem Londonban – mondta Azirafael.

– Tessék, ez is engem igazol – mondta Crowley – És ez az a hely. Emlékszem a kőoroszlánokra a kapufélfákon.

A Bentley reflektorai az út mentén vadul burjánzó rododendronokra estek. Az út csöndes volt, csak a kerekek alatt ropogott a murva.

– Egy kicsit korai időpont, hogy fölébresszük az apácákat – mondta Azirafael bizonytalanul.

– Badarság. Az apácák mindig ébren vannak – mondta. – Valószínűleg egy kompletórium, hacsak nem egy fogyókúra szalon.

– Jaj, vicces, nagyon vicces – mondta az angyal. – Igazán semmi szükség erre.

– Ne sértődj meg. Mondtam már, ezek a mieink. Fekete apácák. Szükségünk volt egy kórházra közel a repülőtérhez.

– Most elvesztettem a fonalat.

– Csak nem képzelted, hogy amerikai diplomatafeleségek isten háta mögötti egyházi kórházakban szülnek meg, ugye? Természetesnek kellett látszódnia. Van egy légitámaszpont Alsó-Tadfieldben, annak a megnyitójára ment el, aztán hirtelen megindultak a dolgok. Mivel a támaszpont kórháza még nem üzemelt, az emberünk azt mondta, „van itt egy nem messze”, és lám. Igen jól megszerveztük.

– Egy-két apróságtól eltekintve – mondta Azirafael gúnyosan.

– De majdnem bevált – csattant föl Crowley és úgy érezte, ki kell állnia a hazai csapat mellett.

– Tudod, a gonosz mindig magában hordozza saját bukásának csíráját – kezdte az angyal. – Mivel negatív dolog, ezért magában foglalja saját bukását, még látszólagos diadalában is. Mindegy milyen nagyratörő, jól szervezett, többszörösen bebiztosított ördögi terv legyen is, eredendő bűnössége miatt a visszájára fog fordulni. Bármilyen sikeresnek is tűnjék útközben, a végén maga okozza a vesztét. Alapjaiban inog meg a torony és saját magába roskadva eltűnik a feledés mocsarában.

Crowley eltöprengett.

– Dehogy – mondta végül. – Ha engem kérdezel, akkor csak a szokásos inkompetenciáról van szó. Nézd...

Elismerően füttyentett.

A Kúria előtti kocsifelhajtó tele volt autókkal, de nem akármilyenekkel. Csaknem a Bentleyt is felülmúlták. A legtöbbnek GT, vagy Turbo felirat volt a nevében és rádiótelefon antennák díszelegtek a tetőn. Együtt fiatalabbak voltak egy évnél.

Crowleynak viszketni kezdett a keze. Azirafael kerékpárokat gyógyított, meg törött csontokat. Crowleynak kedve támadt rádiókat lopni, kerekeket leereszteni, dukkózásokat karcolgatni... de ellenállt.

– Hát, hát – mondta. – Az én időmben az apácák még négyesével jártak egy Mini Morris-ban.

– Ez nem helyes – mondta Azirafael.

– Talán átnyergeltek a magánszektorba? – tűnődött Crowley.

– Vagy rossz helyen vagyunk.

– Jó helyen járunk, én mondom. Gyere.

Kiszálltak az autóból. Harminc másodperccel később mindkettőjüket lelőtték. Hihetetlen pontossággal.

.oOo.

Ha volt valami, amiben Mary Hodges, egykor Bőbeszédű Mária nővér jó volt, az az engedelmesség. Szerette a parancsokat, egyszerűbb lett tőlük a világ, ha az ember engedelmeskedett nekik.

A változást azonban rosszul tűrte. Igazán kedvelte a Sokatmondó Rendet, életében először barátokat szerzett. Volt saját szobája. Természetesen tudta, hogy olyasmiket csinált, amik bizonyos szemszögből nézve rossz dolgok voltak, de Mary Hodges már sokmindent látott élete harminc éve alatt és nem voltak illúziói abban a tekintetben, hogy mit kellett tennie az emberi fajnak, hogy átvészeljen egyik napról a másikra. Mellesleg, az ennivaló finom volt és érdekes emberekkel találkozhatott.

A Rend, vagyis ami maradt belőle, elköltözött a tűzesetet követően. Végtére is, feladatukat betöltötték, mindenki ment a maga dolgára.

Kivéve őt. Kedvelte a kúriát és azt mondta, valakinek maradnia kellene, hogy ellenőrizze a helyreállítást, mert manapság már nem lehetett megbízni a munkásokban, hacsak nem járt a nyakukra az ember, képletesen értve, természetesen. Ez azt jelentette, hogy meg kellett szegni az esküjét, de a rendfőnökasszony azt mondta, hogy semmi baj, az esküszegés teljesen elfogadható volt egy sátánista apácarendnél, úgyis már csak tizenegy év volt hátra. Adott is egy címet, ahová a leveleket továbbíthatta, kivéve a széles barna borítékokat kis ablakocskákkal.

Valami nagyon furcsa dolog történt vele. Ahogy egyedül maradt a kiégett épületben, az egyik ép szobából irányítva a morgós, cigarettázó, vakolatporos és malterfoltos nadrágú férfiakat, akik olyan zsebszámológépekkel mászkáltak, amik mindig más összeget mutattak, ha az ember használt bankjegyekben akart fizetni, rájött valamire, amiről addig azt sem tudta, hogy létezik.

Több rétegnyi hebehurgyaság és engedelmesség alatt rálelt Mary Hodges-ra.

Könnyedén értelmezte az építészek számításai és gyorsan ki tudta számolni az ÁFÁ-t. Kikölcsönzött néhány könyvet a helyi könyvtárból és rájött, hogy a gazdaság nemcsak érdekes, de egyszerű dolog is. Nem olvasott több női magazint, amiben romantikus novellák és kötésminták szerepeltek, hanem olyan női újságokat kezdett olvasni, amiben orgazmusokról írtalt és gondolatban meg is jegyezte, hogy egyszer szert tegyen egyre, ha úgy hozza az alkalom, de ettől eltekintve csak más köntösbe csomagolt kötésmintának és romantikus történetnek tekintette őket. Inkább olyanokat választott ezentúl, amiben üzleti fúziókról esett szó.

Hosszas töprengés után egy meglepett fiatal eladótól személyi számítógépet vásárolt. Egy eseménydús hétvége után visszavitte. Nem azért, amiért az eladó gondolta, hogy kicseréljenek rajta valami kapcsolót, hanem azért, mert nem volt benne 387-es matematikai koprocesszor. Ezt a részét még értette – végtére is eladó volt és igen hosszú szavakat is megértett –, de ettől fogva igencsak mélypontra zuhant a társalgás az ő szempontjából. Mary Hodges ugyanis több magazint húzott elő, amiknek a címlapjában általában szerepelt a „PC” szó, és vastag piros filccel bekarikázott statisztikákat, meg teszteredményeket mutogatott.

Olvasott az Új Nőkről. Sosem gondolt még rá, hogy ő egy Régi Nő volna, de rövid töprengés után rájött, hogy ezek a nevek is csak olyanok, mint a kötésminták meg a novellák és az orgazmusok és igazán csak egy dolog volt fontos, hogy önmaga legyen, amennyire csak lehetett. Mindig úgy érezte, hogy feketébe és fehérbe kell öltöznie; csak a szabásmintán kellett változtatni, meg a cipője sarkának a magasságán.

Egyik nap egy újságot lapozgatva rájött, hogy országszerte nagy igény mutatkozik rá, hogy tágas és kényelmes helyeken tágas és kényelmes épületeket vezessenek olyan emberek, akik tisztában vannak az üzleti szféra igényeivel. Másnap levélpapírt és írószereket rendelt egy bizonyos Tadfield Kúria Konferencia és Menedzsment Tréning Center nevében, azzal a szent meggyőződéssel, hogy mire elkészülnek, addigra tudni fogja, hogyan kell egy ilyen helyet vezetni.

A hirdetés egy hét múlva az újságokban volt.

Végül hatalmas siker lett a vállalkozás, mert Mary Hodges már karrierje elején rájött, hogy a menedzsment tréningnek nem feltétlenül csak írásvetítők előtt töltött hosszú üldögélésekből kell állnia. A cégek ennél sokkal többet vártak el manapság.

Ő pedig megadta nekik.

.oOo.

Crowley egy szobornak zuhant. Azirafael addigra már átesett egy rododendronbokron és sötét folt terjengett a kabátján.

Crowley érezte, hogy valami átáztatja az ingjét.

Ez nevetséges! Most a legkevésbé arra volt szüksége, hogy megöljék. Mindenféle magyarázkodással és kellemetlen adminisztrációval járt. Az új testeket már nem dobálták úgy utána manapság. Előbb tudni akarták, hogy mit csinált a régivel. Mintha egy új golyóstollat akarna kérni az ember egy különösen morcos raktárostól.

Hitetlenkedve nézett a kezére.

A démonok jól látnak a sötétben. Tisztán látta, hogy sárga lett a keze. Sárgát vérzett.

Megkóstolta.

Aztán Azirafaelhez kúszott és megnézte az angyal ingjét. Ha a sötét folt vér volt, akkor valami nagyon nem stimmelt a biológiával.

– Au, ez szúrt – nyögte az elesett angyal. – Pont a bordáim alatt talált el.

– Igen, de te általában kéken vérzel? – kérdezte Crowley.

Azirafael kinyitotta a szemét. Megtapogatta a mellkasát, aztán ugyanúgy végigellenőrizte a testrészeit, mint Crowley.

– Festék?

Crowley bólintott.

– Mit játszanak? – tűnődött Azirafael.

– Nem tudom – mondta Crowley – De azt hiszem, úgy hívják, hogy ostoba tökfejeknek való marhaság.

Olyan hangsúllyal mondta, mint aki maga is tud ilyet játszani. Csak sokkal jobban.

Játék volt és nagyszerű szórakozás. Nigel Tomkins, (beszerzési) aligazgató átkúszott a bokrok között, fejében valamelyik emlékezetesebb Clint Eastwood film pillanatait idézte föl éppen. És még azt hitte, hogy ez a tréning is unalmas lesz...

Volt ugyan egy előadás, de az a festékpisztolyokra vonatkozott, azokra a dolgokra, amiket soha nem szabad csinálni velük Tompkins végignézett a többi résztvevő fiatal, naiv arcán és megfogadta, hogy mindet végigpróbálja rajtuk, ha egy kis esély is mutatkozik rá, hogy megússza. Ha az embernek azt mondják, hogy az üzleti élet egy dzsungel és íme egy puska, akkor Tompkins számára világos volt, hogy nem csak az ingre fog célozni; az egész arról szólt, hogy az ember céges trófeát akasszon a kandalló fölé.

Szóval, valaki azt pletykálta, hogy odaát az Egyesült Szövetkezeteknél valaki egy kivilágítatlan, nagysebességű festékgolyó fültőbe juttatásával biztosított magának előléptetést azáltal, hogy elődje folyamatosan csengő zajokra hivatkozott a fülében, még tárgyalások közben is, mire végül leváltották.

És itt voltak a többi tréningre váró – sok kicsi sperma, hogy metaforát váltsunk, aki mind azzal a tudattal tör előre, hogy csak egy Vezérigazgató lehet a végén, és az a legnagyobb geci lesz.

Persze, valami nő, csíptetős táblával a kezében elmagyarázta, hogy a tanfolyam során a vezetői potenciált fogják kifejleszteni, a csoportos együttműködést és a kezdeményezést, meg ilyesmiket, az újoncok mind lesütötték a szemüket és gondosan nem néztek egymásra.

Eddig igen jól bevált. A kenutúra elintézte Johnstone-t (beszakadt dobhártya), a hegymászás Wales-ben kikészítette Whittakert (lágyéksérv).

Tompkins újabb töltényt lökött a puskába és üzleti mantrákat dünnyögött magában. Tedd mással, mielőtt veled teszik. Ölni és halni hagyni. Szarjál, vagy takarodj a konyhából. Természetes kiválasztódás. Hulljon a férgese.

Kicsit közelebb araszolt a két fekvő alakhoz. Nem vették észre. Mikor kifogyott a fedezékből, nagy levegőt vett és talpra ugrott.

– Oké, nyomoroncok, kapaszkodjatok... ójajneeeeeee...

A két alak helyén valami szörnyűség volt. Elájult.

Crowley visszaváltozott kedvenc alakjába.

– Utálok ilyesmit csinálni – mondta. – Mindig attól félek, hogy elfelejtem, hogyan kell visszaváltozni és akkor oda a jó kis kabátom.

– Szerintem a férgek egy kicsit túlzás volt – mondta Azirafael kevés bűntudattal. Az angyalok engedelmeskedtek bizonyos erkölcsi normáknak, így Azirefael, Crowleyval ellentétben vásárolni szerette a ruháit ahelyett hogy puszta akarattal hozta volna létre őket. Az inge pedig igen drága darab volt.

– Nézz csak rá – mondta – sosem szedem ki belőle ezt a foltot.

– Varázsold el – mondta Crowley a bokrokat fürkészve további menedzsment tréningesek után.

– Igen, de mindig tudni fogom, hogy ott volt a folt. Úgy értem, mélyen, legbelül – lehajolt és fölvette a puskát. – Még sosem láttam ilyesmit ezelőtt.

Pendülő hang hallatszott és a mellettük álló szobornak letört a füle.

– Ne maradjunk itt sokáig – javasolta Crowley. – Nem volt egyedül.

– Ez nagyon furcsa fegyver. Nagyon furcsa.

– Azt hittem, ti megvetitek a fegyvereket – mondta Crowley. Elvette az angyaltól a fegyvert és célzott vele.

– A jelenlegi álláspont támogatja – mondta Azirafael. – Nyomatékot ad az erkölcsi vitákban. A megfelelő kezekben, persze.

– Igazán? – mondta Crowley végigsimítva a fegyver csövén. – Akkor jó. Gyere.

Tompkins eszméletlen alakja mellé dobta a fegyvert, aztán átsétáltak a nyirkos füvön.

A kúria bejárati ajtaja nyitva állt. Akadály nélkül sétáltak beljebb. Néhány csüggedt terepszínű nadrágos, festékfoltos fiatalember ücsörgött az egykori refektóriumban és kakaót szürcsölgettek. Egyikük-másikuk bágyadt integetést eresztett meg feléjük.

Egy recepcióspultra emlékeztető asztal állt a terem egyik végében. Azirafael a pult mellett álló táblára meredt, amelynek fekete szövetére fehér műanyag betűket tűztek:

Augusztus 20–21: United Holdings [Holdings] PLC Kiképzési Gyakorlat.

Crowley közben fölvett egy prospektust, amin a kúria fotója díszelgett, és külön fejezet hívta föl a figyelmet a jacuzzikra, meg a fűtött alagsori medencére, a hátulján pedig egy alaprajz mutatta a kúria helyét a megyében, azzal a gáláns nagyvonalúsággal ábrázolva az úthálózatot, mintha el sem lehetne téveszteni a kastélyt, miközben elfeledkezett a mellékutak mindent behálózó szövevényéről.

– Rossz helyen vagyunk? – kérdezte Azirafael.

– Nem.

– Akkor rossz időben.

– Igen – mondta Crowley belelapozva a prospektusba, abban a reményben, hogy hátha talál valami követhető nyomot. Talán túl nagy kérés volt azt remélni, hogy a Sokatmondó Rend egyik tagja még itt legyen. Crowley sziszegett. Végül is, elvégezték a dolgukat, talán mind átmentek Amerikába megtéríteni a keresztényeket. Mégis tovább olvasott, az ilyen prospektusoknak ugyanis olykor szokott lenni egy rövidke történelmi visszatekintése, mert azt a nagyvállalatok nagyon szerették, ha kibérelték egy hétvégi Interaktív Személyzeti Analízis kurzusra, vagy egy Stratégiai Marketing Konferenciára, szóval szerették, ha érezni lehetett, hogy stratégiailag interaktivizálnak az épülettel, amit – egy-két fosztogatás, tűzvész és teljes lerombolás-újjáépítés kivételével – változatlanul áll Első Erzsébet óta.

Nem mintha arra számított volna, hogy talál egy mondatot, amiben az áll, hogy „...tizenegy ével ezelőttig a Kúria sátánista apácarendnek adott otthont”, de sohasem lehetett tudni.

Egy pocakos férfi lépett melléjük, kezében egy műanyag pohárban kávéval.

– Ki vezet? – kérdezte vidáman. – Engem Evanson szedett le a Tervosztályról.

– Mind veszíteni fogunk – mondta Crowley szórakozottan.

Lövések hangja hallatszott a kert felől. Nem a műanyag töltények pattanása és süvítése, hanem testes, aerodinamikailag kiképzett ólomdarabok nagyon gyors startja.

Válaszul újabb dördülések hallatszottak.

A kiesett harcosok egymásra bámultak. Egy újabb lövés berobbantott egy meglehetősen ronda viktoriánus ablakot az ajtó mellett és lyukat vájt a falba Crowley feje mellett.

Azirafael megmarkolta a karját.

– Mi a pokol folyik itt? – kérdezte.

Crowley mosolygott, akár egy kígyó.

.oOo.

Nigel Tompkins enyhe fejfájással tért magához és nem emlékezett, hogy pontosan hogyan és miként került oda, ahol találta magát. Nem tudta, hogy az emberi agy, ha valami felfoghatatlan szörnyűséggel találja szembe magát, meglepően jól képes megtagadni azt. Éppen ezért Tompkins az egészet egy könnyű fejsérülésnek tudta be.

Halványan tudatában volt, hogy a fegyvere kissé nehezebb, mint korábban volt, de átmeneti kába állapotában nem fogta föl igazán, egészen addig, amíg rá nem fogta Norman Wethered menedzser-gyakornokra és meg nem húzta a ravaszt.

.oOo.

– Nem értem, miért vagy olyan felháborodott – mondta Crowley – Igazi fegyvert akart. Minden vágya egy éles puska volt.

– De rászabadítottad a többi ártatlan emberre! – mondta Azirafael.

– Ó, dehogy – mondta Crowley – Nem egészen. Sportszerű vagyok.

A pénzügyi tervezés csoport a fal tövében lapult és nyomorultul érezték magukat.

– Mindig mondtam, hogy a beszerzőkben nem lehet megbízni – mondta a helyettes pénzügyi igazgató. – A mocskok.

Lövés pattant le a falról a fejük fölött.

Sietve a mozdulatlan Wethered körül kuporgók mellé kúszott.

– Mi a helyzet? – kérdezte.

A bérelszámolók főnöke savanyú képpel fordult felé.

– Hát, elég rossz – mondta. – A golyó keresztül ment csaknem mindenen. Access, Barclaycard, Diners... minden.

– Csak az American Express Gold állította meg – válaszolta Wethered.

Mindannyian szörnyülködve néztek a füstölgő pénztárcára, amit csaknem teljesen átütött egy golyó.

– De miért csinálták? – kérdezte valaki.

A belső ellenőrzés osztályvezetője szóra nyitotta a száját, hogy valami logikus magyarázattal szolgáljon, de nem jött ki hang a torkán. Mindenki eljut egy pontra, ahol elpattannak benne a húrok. Ő épp most esett át rajta. Húsz éve volt a cégnél. Grafikus tervező akart lenni, de a vezetőségben hallani sem akartak róla. Húsz éven át ellenőrizte a BF18-as nyomtatványt. Húsz éve püföli a nyamvadt számológépet, amikor odafönt, a tervosztályon már mindenkinek számítógépe volt. Most pedig valamilyen ismeretlen oknál fogva, valószínűleg a meglehetősen ködös átszervezés lobogója alatt, valószínűleg azért, hogy megszabaduljanak a korai nyugdíjaztatással járó kiadásoktól, éles lőszerrel vadásztak rájuk.

A paranoia seregei marconán meneteltek a szemhéja mögött.

Lenézett a saját puskájára. A harag és düh ködén át lenézett a puskájára és látta, hogy nagyobb lett, meg nehezebb is. Egy bokorra célzott vele és figyelte, ahogy cafatokra tépik a sörétek.

Ó. Hát ez volt a játék lényege. Nos, valakinek nyerni kellett.

A többiekre nézett.

– Oké, fiúk – mondta. – Kapjuk el a rohadékokat!

.oOo.

– Szerintem – mondta Crowley –, senkinek sem kell meghúznia a ravaszt.

Vidám és széles mosolyt villantott Azirafaelre.

– Gyerünk – mondta. – Nézzünk körül, amíg a többiek elfoglalják magukat.

.oOo.

Golyók röpködtek az éjszakában.

Jonathan Parker a beszerzésiről a bokrok között kúszott át, amikor egy kéz fonódott a nyakára.

Nigel Tompkins egy marék rododendronlevelet köpködött ki.

– Odabenn céges törvények uralkodnak – morogta sártól maszatos ábrázattal. – De idekint az enyéim...

.oOo.

– Ez igazán aljas trükk volt – mondta Azirafael miközben végigmentek a kihalt folyosókon.

– Most miért? Most miért? – tudakolta Crowley miközben találomra nyitogatott be az ajtókon.

– Odakint emberek lövöldöznek egymásra.

– Na és? Maguktól csinálják. Mind ezt akarták igazából. Én csak segítenem nekik. Képzeld el úgy, mint egy mikrokozmoszt. Mindenkinek szabad akarata van. Ez a felfoghatatlan, igaz?

Azirafael szúrós szemmel mered Crowleyra.

– Eh, jól van – mondta Crowley nyomorultul. – Senki sem fog igazából meghalni. Mind csodával határos módon megússzák. Másként nem lenne poén.

Azirafael megnyugodott.

– Tudod, Crowley – mondta ragyogó arccal –, mindig tudtam, hogy belülről te egy igazi a...

– Jól van, jól van – morogta Crowley – Mondd csak végig az angyali dumádat.

.oOo.

Hamarosan laza szövetségek kötődtek. Az üzleti csoportok rájöttek, hogy sok közös vonásuk van és egyesítették erőiket a tervosztályok ellen.

Mikor az első rendőrautó megérkezed, tizenhat golyó találta el a hűtőrácsot több irányból is, mire a felhajtóig eljutott. Két másik kilőtte a rádióantennát, de túl későn, túl későn.

.oOo.

Mary Hodges éppen letette a kagylót, amikor Crowley benyitott.

– Biztosan terroristák – mondta. – Vagy vadorzók... Maguk a rendőrségtől jöttek, igaz?

Crowley látta, hogy elkerekednek a szemei.

Mint minden démonnak, neki is jó arcmemóriája volt, még tíz év távlatából, a fityula nélkül és több réteg sminken keresztül is fölismerte az egykori apácát. Csettintett az ujjával, mire a nő visszarogyott a székébe és üres tekintettel meredt maga elé.

– Erre igazán semmi szükség nem volt – mondta Azirafael.

– Jó – Crowley az órájára nézett – reggelt, asszonyom – mondta negédes hangon. – Mi csupán két természetfölötti entitás volnánk és mindössze az érdekelne minket, hogy nem tud-e valamit véletlenül a hírhedt Sátán fiának hollétéről... fölébresztem, akkor elmondhatod te.

– Nos, ha már így alakult... – dünnyögte az angyal.

– Néha a régi módszerek a legjobbak – mondta Crowley és a nő felé fordult.

– Maga tizenegy évvel ezelőtt volt apáca? – kérdezte.

– Igen – mondta Mary.

– Tessék! – mondta Crowley Azirafaelnek. – Látod? Tudtam, hogy igazam van.

– Ördögi szerencse – motyogta az angyal.

– A maga neve Beszédes volt. Vagy ilyesmi.

– Bőbeszédű – mondta Mary Hodges üres hangon.

– És emlékszik egy esetre, amikor újszülötteket kellett kicserélniük? – kérdezte Crowley.

Mary Hodges elbizonytalanodott. Rég leülepedett emlékek kavarodtak föl emlékezete iszapjában.

– Igen – felelte.

– Előfordulhat, hogy valami balul ütött ki a csere körül?

– Nem tudom.

Crowley eltöprengett.

– Vezettek feljegyzéseket, nem? – kérdezte. – Mindig följegyzik az ilyesmit. Manapság mindent följegyeznek – büszkén nézett Azirafaelre. – Ez a jobb ötleteim közül való.

– Igen – mondta Mary Hodges.

– És hol vannak? – kérdezte Azirafael udvariasan.

– Tűz ütött ki nem sokkal a születés után.

Crowley felnyögött és az égnek emelte a kezeit.

– Ez valószínűleg Hastur műve lehetett – mondta. – Az ő módszere. El tudod képzelni? Gondolom azt hitte, hogy nagyon ravasz.

– Emlékszik valamire a másik gyerekkel kapcsolatban? – kérdezte Azirafael.

– Igen.

– Kérem mondja el.

– Aranyos kis lábujjacskái voltak

– Ó.

– És nagyon gyönyörű volt – mondta Mary Hodges.

Sziréna szólalt meg odakint, rögtön utána egy dörrenés, amivel leszedték a szirénát. Azirafael oldalba bökte Crowley-t.

– Siessünk – mondta. – Hamarosan térdig járunk a rendőrökben én pedig természetesen erkölcsi kötelességemnek érzem majd, hogy válaszoljak a kérdéseikre – eltöprengett. – Talán emlékszik rá, hogy szült-e valaki más is akkor este...

Odalentről lábdobogás hallatszott.

– Állítsd meg őket – mondta Crowley – Kell még egy kis idő.

– Még egy csodatétel és Odafönt valaki kiszúrja – panaszkodott Azirafael. – Ha tényleg azt akarod, hogy Gábrielnek, vagy valaki másnak feltűnjön, hogy egyszerre negyven rendőr szenderedett el szolgálatteljesítés közben...

– Jól van – mondta Crowley – Ez minden. Egy próbát megért. Tűnjünk el innen.

– Harminc másodperc múlva felébred – mondta Azirafael tagoltan a nőnek – És valami csodálatosat álmodott arról, amit a legjobban szeret és...

– Jól van, jól van – sóhajtotta Crowley – Most már mehetünk?

.oOo.

Senki sem vette észre, amikor távoztak. A rendőrök negyven adrenalinszint-túltengésben szenvedő, vérgőzös menedzserpalántát terelgettek. A gyepen három rabszállitó autó parkolt és Azirafael rávette Crowleyt, hogy tolasson el az első mentőautó útjából, de aztán a Bentley tovasuhant az éjszakába.

– Igen szörnyű helyzetben hagytuk ott azt a szegény asszonyt – mondta az angyal.

– Gondolod? – kérdezte Crowley miközben megpróbált elgázolni egy óvatlan sündisznót, de elhibázta. – A bevételei meg fognak duplázódni, én mondom. Ha jól ügyeskedik, megússza az összes pert. Önbizalom-tréning éleslőszerrel? Hosszú sorok fognak kígyózni az ajtaja előtt.

– Miért vagy ilyen cinikus?

– Mondtam már. Ez a munkám.

Egy ideig némán ültek egymás mellett, aztán Azirafael szólalt meg.

– Gondolod, hogy feltűnik valahol? Gondolod, hogy észrevesszük majd?

– Nem fog felbukkanni. Nekünk nem. Álcázó energiamező veszi körül. Öntudatlanul is elrejtőzik a kutakodó okkult hatalmak elől.

– Okkult hatalmak?

– Te meg én – magyarázta Crowley.

Én nem vagyok okkult – tiltakozott Azirafael. – Az angyalok nem okkultak. Mi éteriek vagyunk.

– Ahogy akarod – vont vállat Crowley.

– Csak van rá mód, hogy megtaláljuk.

Crowley ismét megvonta a vállát.

– Mit gondolsz, mennyi tapasztalatom van az ilyesmiben? Az Armageddon csak egyszer jön el, tudod. Nem próbálkozhatsz még egyszer, ha rosszul sikerül.

Az angyal kibámult az útmenti sövényekre.

– Olyan békés – mondta. – Mit gondolsz, hogy fog történni?

– Hát, a termonukleáris világégés mindig igen népszerű volt, bár meg kell mondanom, a nagyfiúk igen előzékenyek egymással ezen a téren mostanság.

– Esetleg egy üstökös? – kérdezte Azirafael. – Ez is nagyon divatos mostanság, ha jól tudom. Belecsapódik valami óceánba, nagy por meg párafelhő, és viszlát, szerves létformák.

– Tyű – mondta Crowley gondosan túllépve a sebességhatárt.

– Belegondolni is szörnyű – mondta Azirafael komoran.

– Minden szerves létforma egyszerre, csak úgy...

– Szörnyű.

– Nem marad más, csak por és fundamentalisták.

– Ez rossz volt.

– Sajnálom, nem hagyhattam ki.

Az utat bámulták.

– Talán valami terrorista...? – találgatott Azirafael.

– De nem a miénk – mondta Crowley.

– Vagy a mienk – mondta Azirafael. – Bár a mieinket szabadságharcosoknak hívják.

– Mondok valamit – javasolta Crowley, miközben elhagyta Tadfieldet. – Terítsük ki a lapjainkat. Én megmondom ki a miénk, ha te is megmondod ki a tiétek.

– Rendben. Te kezded.

– Ó, nem. Te kezded.

– De te vagy a démon.

– Igen, de a magam démona.

Azirafael öt vezető politikust nevezett meg. Crowley hatot. Hárman rajta voltak mind a két listán.

– Látod? – mondta Crowley – Ahogy mondani szoktam. Firnyákos népek ezek az emberek. Fikarcnyit sem bízhatsz meg bennük.

– De én nem tudok róla, hogy bármelyikük is készülne valamilyen nagy dobásra – mondta Azirafael. – Csak kisebb ter... politikai tiltakozásra.

– Ah – mondta Crowley keserűen. – Szóval semmi olcsó tömeggyilkosság? Csak személyes leszámolások, minden golyót mesterember röpít ki?

Azirafael nem vette föl a kesztyűt.

– Most mit fogunk csinálni?

– Próbáljunk meg aludni.

– Nincs is szükséged alvásra. Én sem alszom. A gonosz sosem alszik, a jóság pedig örökké éber.

– A gonosz általában nem is, de ez a démon rászokott arra, hogy alkalmasint álomra hajtsa a fejét – a szembejövő reflektorokat bámulta.

Hamarosan mindenféle alvásnak búcsút mondhat. Ha azok odalenn rájönnek, hogy ő személyesen vesztette el az Antikrisztust, valószínűleg előveszik azokat a jelentéseket, amiket ő írt a Spanyol Inkvizícióról és rajta próbálgatják végig az összeset külön-külön és egyszerre is.

Beletúrt a kesztyűtartóba és találomra előrángatott egy kazettát, aztán a magnóba lökte. Egy kis zene...

...Bee-elzebub egy ördöggel vár engem, ehen-gem...

– Engem – dünnyögte Crowley. Egy pillanatig üres tekintettel bámult maga elé, aztán elfojtott sikolyt hallatott és kapkodva lekapcsolta a magnót.

– Persze, talán rávehetnénk egy embert, hogy találja meg – mondta Azirafael tűnődve.

– Tessék? – kérdezte szórakozottan Crowley.

– Az emberek mindig egészen ügyesek, ha egy másik embert kell megtalálniuk. Már évezredek óta csinálják. A gyermek pedig, végül is ember... amennyire ez lehetséges. Előlünk talán elbújik, de más emberek talán... nem tudom, megérzik, talán. Vagy észrevesznek olyasmit, amit mi nem.

– Nem válna be. Ő az Antikrisztus! Van valami... automatikus védelme, nem? Még akkor is, ha nem tud róla. Még csak nem is gyanítják róla az emberek. Még nem. Addig nem, amíg fel nem készül. A gyanú lepereg róla, mint, mint... akármi is az, amiről lepereg a víz – fejezte be ostobán.

– Van jobb ötleted? Vagy akár egy jó ötleted is?

– Nincs.

– Jól van. Akár működhet is. Ne mondd, hogy nincs valami szervezeted, amit ki tudsz használni. Nekem van. Meglátjuk, hogy ők föl tudják-e venni a fonalat.

– Mit tudnak, amit mi nem?

– Hát, kezdetnek például nem vesznek rá másokat, hogy egymásra lövöldözzenek éles lőszerrel, nem hipnotizálnak tiszteletre méltó hölgyeket...

– Jól van, jól van. De annyi esélye sincs, mint fagylaltkehelynek a pokolban. Hidd el nekem, én tudom, de nekem sem jut jobb az eszembe – Crowley ráfordult az autópályára és elindult London felé.

– Van egy... ügynökhálózatom – magyarázta Azirafael. – Szétszórva az országban. Ráállíthatom őket az ügyre.

– Nekem is, izé, van egy hasonló – ismerte el Crowley. – Tudod, hogy van az, sosem tudhatod, mikor van rájuk szükség...

– Jobb, ha értesítjük őket. Gondolod, hogy együtt kellene működniük?

Crowley megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy az jó ötlet volna – mondta. – Nem túl bonyolult emberek... politikai értelemben.

– Akkor lépjünk kapcsolatba a saját embereinkkel és lássuk, mire mennek.

– Megér egy próbálkozást – mondta Crowley – Nem mintha nekem sok feladatom volna.

Összeráncolta a homlokát, aztán diadalmasan rácsapott a kormányra.

– Kacsák! – kiáltotta.

– Tessék?

– Azokról pereg le a víz!

Azirafael nagyot sóhajtott.

– Csak vezessél, légyszíves – mondta fáradtan.

A hajnal első fényeivel együtt haladtak London felé, miközben a magnóból J. S. Bach B-moll miséjét hallgatták, énekelte F. Mercury.

Crowley szerette a várost kora reggel. Népessége javarészt dolgozó emberekből állt és volt okuk rá, hogy ott legyenek, szemben azokkal a szükségtelen milliókkal, akik reggel 8 után kezdtek beözönleni. Az utcák még nagyjából csöndesek voltak. Azirafael könyvesboltja előtt sárgán fölfestett parkolni tilos sávok voltak, de a Bentleyt és vezetőjét ez csöppet sem zavarta.

– Hát, jól van – mondta Crowley Azirafaelnek, miközben elvette a kabátját a hátsó ülésről. – Majd értesítjük egymást, rendben?

– Mi ez? – kérdezte Azirafael egy barna csomagot tartva a kezében.

– Egy könyv? – hunyorgott Crowley. – Nem az enyém.

Azirafael belelapozgatott a megsárgult irományba. Agyában apró bibliofil harangocskák szólaltak meg.

– Valószínűleg azé az ifjú hölgyé volt – mondta lassan. – El kellett volna kérnünk a címét.

– Nézd, már így is elég nagy bajban vagyok, nem szeretném, ha megtudnák, hogy becsületes megtalálót játszom – mondta Crowley.

Azirafael elérte a címlapot. Valószínűleg jót tett, hogy Crowley nem láthatta az arckifejezését.

– Hát, ha gondolod elküldheted a postára Tadfieldbe – mondta Crowley – Csak címezd a dilis kerékpáros csajnak. Sose bízz egy nőben, aki neveket ad a közlekedési eszközöknek...

– Igen, igen, persze – dünnyögte az angyal. A kulcsai után kotorászott, leejtette öltet, majd fölvette, megint leejtette, aztán a bolthoz sietett.

– Akkor tartjuk a kapcsolatot, ugye? – kiáltott utána Crowley.

Azirafael megtorpant az ajtónyitás közben.

– Hogyan? – kérdezte. – Ja, igen, igen, hát persze. Nagyszerű – és becsapta maga mögött az ajtót.

– Rendben – dünnyögte Crowley is és hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

.oOo.

Zseblámpa pislogott a fák között.

Barna levelek között megtalálni egy barna színű könyvet, egy barna fákkal borított barna földdel fedett domboldalban meglehetősen egyesélyes játszmának bizonyult.

Nem volt ott.

Anatéma minden kutatási módszert megpróbált, ami csak az eszébe jutott. Lépésről lépésre négyzetrács mentén bejárta a környéket. Vaktában piszkálta az avart. Kereste a szeme sarkából, halmokba hordta a leveleket, végül többször is megpróbálkozott azzal, hogy reményvesztetten föladta, lehuppant a földre és kétségbeesett pillantással méregetett egy barna rögöt, hátha meglátja.

Nem vált be.

Ami azt jelentette, amitől a legjobban tartott, hogy két kerékpárszerelő autójának hátsó ülésén felejtette.

Érezte, amint Agnes Nutter összes leszármazottja rajta nevet.

Még ha azok ketten becsületesen vissza akarnák juttatni hozzá a könyvet, akkor sem találnák meg a kunyhóját, amit csak egyszer láttak, akkor is teljes sötétségben.

Csak azt remélte, hogy nem mérik föl, hogy mit találtak.

Azirafael, akárcsak sok más kereskedő a Soho-n, ritkaságszámba menő könyvekre specializálódott. Az igényesebb vásárló elvárásainak megfelelően minden boltnak akadt hátsó szobája, de Azirafaelénél ezoterikusabb tartalmú hátsó szoba nemigen akadt az egész világon.

Különösen büszke volt a próféciás könyvekre.

Általában az első kiadásokra.

És mindegyiket dedikáltatta.

Volt nála Richard Nixon[16]; Márta, a Cigányasszony; Ignatius Sybilla és az Öreg Ottwell Binns. Nostradamus úgy írta alá, „Öreg barátomnak, Azerafelnek, legjobb kívánságaimmal egyetemben”; Shipton anya leöntötte kakaóval a saját példányát. És egy légkondicionált kis szekrénykében ott állt az eredeti tekercs, rajta a Patmoszi Jós, Szent János reszketeg kézírásával a „Jelenései”, minden idők legnagyobb bestsellerje. Azirafael szerint szimpatikus fickó volt, csak egy kicsit túlságosan is kedvelte a furcsa gombákat.

Amiből nem volt Azirafael polcán, az az Agnes Nutter Szép és Pontos Proféciái című kiadvány, ezért úgy tartotta a kezében, akár egy bélyeggyűjtő, aki épp most talált egy Mauritius Blue-t a nagynénjétől kapott képeslapon.

Soha nem látott még egyetlen példányt sem belőle, de hallott már róla. Belső berkekben, az igazi gyűjtők között, ami alig egy tucat embert jelentett szerte a világon, évszázadok alatt felgyülemlett vad pletykák keringtek, a hiány által keltett nagy vákuum körül. Azirafael sejtette, hogy egy vákuum körül nem lehet keringeni, de nem érdekelte; a Szép és pontos proféciákhoz képest Hitler Naplója szemétlapátravaló hitvány hamisítványnak tűnt.

Mikor letette az asztalra és fölhúzott egy pár sebészkesztyűt, már alig remegett a keze. Kellő tisztelettel nyitotta ki; angyal volt, de istenítette a könyveket.

A cím így szólt:

Agnes Nutter Szép és Pontos

Próféciái

Némileg kisebb betűkkel ez állt alatta:

Az Történelemnek Bizonyos Eseményei Napjainktól

Az Világnak Végezetjéig

Valamivel nagyobb betűkkel:

Számtalan Csodálatos Eljövéssel és

Böltsek okulására jegyzetekvel ellátván

Más betűtípussal:

Legteljesebb kiadás

Kisebb betűkkel, de nagybetűvel:

AZ ELJÖVENDŐ FURTSA IDŐKRE TEKINTETTEL

Valamivel kétségbeesettebb dőlt betűkkel szedve:

És Csudálatos Dolgok Leirásával

Még egyszer nagyobb betűkkel szedve pedig:

„Nostradamus óta a legjobb”

– Ursula Shipton

A próféciákat megszámozták és több, mint négyezer volt belőlük.

– Nyugalom, nyugalom – dünnyögte magának Azirafael, aztán kiment a konyhába, készített egy bögre kakaót és mély levegőt vett.

Aztán visszatért és találomra elolvasott egy próféciát.

Negyven perccel később a kakaó még mindig érintetlen volt.

.oOo.

A hotel bárpultjánál ülő vörös hajú nő a világ legjobb haditudósítója volt. Útlevele jelenleg Carmine Zuigiber névre volt kiállítva. Általában oda ment, ahol háború dúlt.

Vagyis, többé kevésbé.

Éppenséggel oda ment, ahol nem dúlt. Ott már járt, ahol folytak a harcok.

Nem volt híres, kivéve szakmai körökben. Végy egy tucat haditudósítót, ültesd be őket az egyik repülőtéri bárba, és a társalgás, mint az északot jelző iránytű, a New York Times Murchison-ja, a Newsweek Van Horne-ja, az ITN News Anforth-a körül fog lengedezni. A haditudósítók Hadi Tudósítói.

De amikor Murchison, Van Horne és Anforth futnak össze Bejrút, Szudán, vagy Afganisztán egyik kiégett bádogputrijában, a sebhelyek megcsodálása, és néhány pohárka után áhítattal adomáznak a National World Weekly „Vörös” Zuigiberjéről.

– Az az ostaba szennylap, – mondja ilyenkor Murchison –, azt sem tudják, mijük van.

A National World Weekly pontosan tudta, mije volt: egy haditudósítója. Csak azt nem tudták pontosan, hogy hogyan és miért, meg azt, hogy mihez kezdjenek vele most, hogy már van nekik.

Egy átlagos National World Weekly olyasmikről ír, hogyan pillantotta meg valaki Des Moines-ben Jézus képét egy hamburgerzsömlén; hogy látták Elvis Presley-t egy Burger Lordban dolgozni Des Moines-ban; hogy egy Des Moines-i háziasszony hogyan gyógyult ki a rákból Elvist hallgatva; hogy a Középnyugatot megfertőző vérfarkasok a bátor telepesasszonyokat megerőszakolt Nagylábútól származtak; meg arról, hogy Elvist UFO-k vitték el 1976-ban, mert túl jó volt erre a világra.[17]

Ez volt a National World Weekly. Hetente négymillió példányban fogyott és annyira volt szükségük egy haditudósítóra, akár egy interjúra az ENSZ Főtitkárral.[18]

Tehát rengeteg pénzt fizettek Vörös Zuigibernek, hogy menjen és találjon háborúkat és rendszeresen figyelmen kívül hagyták a duzzadozó, gépelési hibákkal teli oldalak tömkelegét, amiket olykor a világ leghihetetlenebb pontjairól küldözgetett igazolandó mellesleg egészen normális – kiadásait.

Úgy érezték, ez így helyes, mivel szerintük nem is volt olyan jó haditudósító, viszont hihetetlenül csinos volt és ez sokat számított a National World Weekly-nél. A cikkei általában arról szóltak, hogy egy marék pasi hogyan lövöldözött egy másik marék pasival, anélkül, hogy értette volna a szélesebb politikai összefüggéseket és ami még fontosabb: a közönség érdeklődésére számot tartó eseményeket.

Alkalmasint odaadták egy lektornak a cikkeit, hogy írja át egy kicsit. (A kilencéves Manuel Gonzaleznek a Rio Concorsa-i ütközet alatt megjelent Jézus és azt mondta, hogy siessen haza, mert a mamája már aggódik miatta. – Tudtam, hogy ő volt Jézus – mesélte a bátor kisfiú –, mert úgy nézett ki, mint akkor, amikor a képe csodálatos módon megjelent a szendvicsesdobozomon.)

A National World Weekly általában békén hagyta és gondosan továbbították a leveleit a szemeteskosárba.

Murchinsont, Van Horne-t és Anforth-t ez nem érdekelte. Csak azt tudták, hogy akárhol tört is ki egy háború, Ms. Zuigiber volt ott először. Gyakorlatilag előtte.

– Hogyan csinálja? – kérdezgetik egymást hitetlenkedve. – Hogy a pokolba csinálja?

És olyankor összenéznek és tekintetük azt mondja: ha autó volna, Ferrari lenne. Az a fajta nő aki a korrupt, harmadik világbeli generalissimo oldalán érkezik az estélyre, miközben olyan figurákkal lófrál, mint mi. Mi vagyunk a szerencsés flótások, nem igaz?

Ms. Zuigiber csak mosolygott, mindenkit meghívott egy újabb körre a National World Weekly számlájára és figyelte, hogyan törnek ki körülötte a háborúk. És mosolygott.

Igaza lett. Az újságírás jól állt neki.

Mégis, mindenkinek szüksége van szabadságra és Vörös Zuigiber tizenegy év óta először szabadságra ment.

Egy kis, mediterrán szigetecskére, ami a turizmusból tartotta fönn magát, ami már önmagában is furcsa volt. Vörös az a fajta nő volt, aki ha egy Ausztráliánál kisebb szigetre megy nyaralni, akkor ennek az az oka, hogy ismeri a sziget tulajdonosát. Ha valamelyik szigetlakónak egy hónappal ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy közeleg a háború, csak nevetett volna, miközben megpróbál rásózni egy borosüveg-tartót, amire az öböl képét rakták ki kagylóból. Ez volt akkor.

Most más volt a helyzet.

Heves vallásos-politikai megosztottság uralkodott el a szigeten, melynek tétje az volt, hogy melyik négy országhoz nem tartoztak politikailag. Ezáltal három nagyobb frakcióra szakadt a sziget lakossága, lerombolták a főtér Szűzmária szobrát és véget vetettek a turizmusnak.

Vörös Zuigiber a Hotel de Palomar del Sol bárjában üldögélt és egy koktélt szürcsölgetett. Az egyik sarokban egy megfáradt zongorista klimpírozott, miközben egy parókás pincér egy mikrofonba károgott:

Úúúgy élvezem én a strandot

Ottan annyira szép és jóóó...

Egy férfi vetődött át az ablakon, fogai között egy kést tartva, egyik kezében egy Kalasnyikovval, másikban egy kézigránáttal.

– Ezzennel ezt az zállodát a Zölög – elhallgatott. Kivette a szájából a kést és újból belekezdett. – Ezt a szállodát ezennel a Török Felszabadító Frakció nevében lefoglalom!

A szigeten maradt utolsó két nyaraló[19] bemászott az asztal alá. Vörös közömbösen levette a cseresznyeszemet az italjárót, vérvörös ajkaihoz illesztette és úgy tűntette el a száráról a gyümölcsöt, hogy a helyiségben tartózkodó férfiakat kiverte a hideg veríték.

A zongorista fölállt, benyúlt a húrok közé és egy világháborús géppuskát rántott elő.

– Ezt a helyet a Görögpárti Területi Brigád már lefoglalta! – visította. – Egy rossz mozdulat és szitává lyuggatlak!

Mozgás támadt az ajtóban. Egy nagydarab, feketeszakállú alak széles vigyorral, kezében egy klasszikus Gatling golyószóróval állt a bejárat előtt, mögötte egy kevésbé impozáns fegyverekkel fölszerelt kisebb csőcselék sorakozott.

– Ez a stratégiailag fontos hotel, ami éveken át a fasiszta-imperialista Török-Görög kutyák kezében volt, mostantól az Olasz-Máltai Szabadságharcosoké! – dörögte. – Mind meghaltok!

– Baromság! – mondta a zongorista. – Ez nem stratégiailag fontos hely, csak nagyon jó borospincéje van!

– Igaza van, Pedro – mondta a kalasnyikovos férfi. – Ezért akarjuk mi is. Il General Ernesto de Montoya azt mondta nekem, Fernando, a háborúnak szombatra vége és a fiúk jó akarják érezni magukat. Ugorj le a Hotel de Palomar del Solba és foglald le, jó?

A szakállas férfi elvörösödött.

– Ez egy nagyon fontos stratégiai hely, Fernando Chianti! Én magam rajzoltam nagy térképet és ez van közepén, ezért igenis francos fontos stratégia!

– Bah! – kiáltotta Fernando. – Ilyen alapon azt is mondhatod, hogy azért, mert a kis Diego háza a kapitalisták topless strandjára néz, az is stratégiailag fontos.

A zongoristán volt az elvörösödés sora.

– A mieink éppen ma reggel foglalták el – ismerte be.

Mindenki elhallgatott.

A nagy csöndben halk, finom surrogás hallatszott. Vörös kinyújtóztatta a lábait.

A zongorista ádámcsutkája föl-alá járt.

– Hát, ez igazán stratégiailag fontos – krákogta, igyekezvén nem figyelni a bárpultnál ülő vörös hajú nőre. – Vagyis, ha valaki tengeralattjáróval közelít, akkor azt onnan jól látni.

Csönd.

– Vagyis, sokkal fontosabb stratégiailag, mint ez a szálloda – fejezte be.

Pegro krákogott.

– Bárki, aki megszólal, bárki, azt keresztüllövöm – elvigyorodott. – Jól van. Most pedig mindenki a falhoz.

Senki sem mozdult. Többé már nem figyeltek rá. Mindenki egy halk, kivehetetlen mormogásra fülelt, ami a másik teremből hallatszott.

Mozgolódás támadt az ajtó közelében és egy portás hátrált lassan, bizonytalanul a mormogás forrásától, ami lassan kivehetővé vált.

– Ne is törődjenek velem az urak, micsoda éjszaka, mi? Háromszor kerültem meg a szigetet, csaknem nem találtam ide, valakinek ügyelni kellene a táblákra, nem igaz? Mégis megtaláltam végül, négyszer is megkérdeztem, a végén a postán mondták meg, mert ott mindig tudni szokták, térképet kellett rajzolni hozzá, de végül csak ideértem, itt is van valahol...

A marcona katonák között, akár kés a vajban, egy alacsony, szemüveges, kék egyenruhás emberke sétált keresztül szerényen, hóna alatt egy hosszúkás, barna papírba csomagolt dobozzal, amit madzaggal kötöztek át. A helyi éghajlatnak megfelelő öltözéke egy nyitott műanyag szandálban merült ki, ám a pár zöld zokni elárulta, hogy nem bízik az időjárásban.

Sapkáján az International Express felirat díszelgett nagy, fehér betűkkel.

Fegyvertelen volt, mégsem állította meg senki. Még csak fegyvert sem fogtak rá. Mindenki csak bámulta.

A kis ember körülnézett a szobában, végigpillantott az arcokon és lenézett a csiptetős táblára, amit a másik kezében tartott. Aztán egyenesen Vöröshöz sétált, aki még mindig a bár mellett ücsörgött.

– Csomagja van, hölgyem – mondta.

Vörös elvette és elkezdte kicsomagolni.

Az International Express kézbesítője udvariasan köhintett, aztán egy vastag szállítólevelet és egy sárga műanyag golyóstollat tartott a nő felé.

– Itt kell aláírnia, kisasszony. A teljes nevét legyen szíves.

– Természetesen – mondta a nő, aláírta a szállítólevelet. A név, amit a papír aljára biggyesztett nem Carmine Zuigiber volt. Annál sokkal zordabb.

A kézbesítő udvariasan megköszönte, kisétált, miközben azt dünnyögte, hogy milyen csodálatos hely ez, mindig ide akart jönni nyaralni, elnézést a zavarásért... Aztán ugyanolyan szerényen távozott az életükből, ahogy érkezett.

Vörös addigra kicsomagolta a dobozt. Az emberek lassan közelebb óvakodtak, hogy láthassák a tartalmát. A dobozban egy nagy kard volt.

A nő alaposan megvizsgálta. Nyílegyenes fegyver volt, hosszú és éles; réginek, mégis használatlannak tűnt és semmiféle díszítés nem volt rajta. Nem volt mágikus, sem misztikus, vagy mitikus. Egyszerűen és nyilvánvalóan arra volt jó, hogy vágjanak, szúrjanak és kaszaboljanak vele, lehetőség szerint ölésre, de legalább csonkításra alkalmatos szerszám. Meghatározhatatlan gyűlölet és vérszomj sugárzott belőle.

Vörös egyik manikűrözött, finom vonású kezébe fogta a markolatát és kitartotta maga elé szemmagasságban. Megcsillant a pengéje.

– Jóóóól van – dünnyögte elégedetten. – Végre.

Fölhajtotta az italát, vállára vetette a kardot és körülnézett a szálloda egyéb vendégein, akik addigra körbefogták.

– Bocs, hogy itt kell hagyjalak benneteket, fiúk – mondta. – Szeretnélek jobban megismerni benneteket, de mennem kell.

A férfiak hirtelen rájöttek, hogy egyikük sem akarta jobban megismerni. Gyönyörű volt, de csak úgy, ahogy egy erdőtűz: valami, amit a távolból kell csodálni, nem közelről.

Ráadásul egy kard volt nála és szélesen mosolygott.

A szobában lévő összes fegyver lassan, reszketve a mellkasára, fejére, hátára irányult.

Teljesen körbevették.

– Ne mozdulj – krákogta Pedro.

Mindenki más bólintott.

Vörös megvonta a vállát és elindult.

Az ujjak megfeszültek a ravaszokon, ólom és lőporszag töltötte be a levegőt. A pohár szétrobbant Vörös kezében, a terem megmaradt tükrei éles hangon ezer apró, éles darabra törtek szét. A mennyezet egy része leszakadt.

Aztán vége lett.

Carmine Zuigiber végignézett a körülötte heverő holttesteken, mintha azt sem értené, hogyan kerültek oda. Egyik kézfejéről vörös, macskaszerű nyelvével lenyalta másvalaki vérét, aztán elmosolyodott.

Aztán kisétált a bárból, cipőjének sarka kopogott az aszfalton, mint megannyi távoli kalapács.

A két turista kimászott az asztal alól és megszemlélték a mészárlás eredményét.

– Ez nem történt volna meg, ha Torremolinosra megyünk, mint tavaly – mondta egyikük rosszallóan.

– Idegenek – sóhajtotta a másik. – Egyszerűen nem olyanok, mint mi, Patricia.

– Erről ennyit. Jövőre Brightonba megyünk – mondta Mrs. Threlfall, és hangjában nyoma sem volt annak, hogy fölmérte volna az események valódi jelentőségét.

Azt jelentették, hogy nem lesz jövőre.

Még a jövő hét esélye is drasztikusan lecsökkent.

Csütörtök

Új ember érkezett a faluba.

Az új emberek mindig üde szín- és pletykafoltok voltak az Ők[20] palettáján, de Peppernek ezúttal érdekes híre volt.

– A Jázmin Lakba költözött és boszorkány – mondta a lány. – Tudom, mert Mrs. Henderson a takarítónő mondta a mamámnak, hogy boszorkányújságokat járat. Rengeteg normális újságot is kap, de kap ilyen boszorkányoknak valót is.

– A papám azt mondja, hogy boszorkányok nem is léteznek – mondta Wensleydale, akinek hullámos szőke haja volt és vastag, fekete keretes szemüveg mögül szemlélte a világot. Többen úgy tudják, hogy Jeremy névre keresztelték, de soha senki nem használta ezt a nevet, még a szülei sem, akik Fiatalúrnak szólították. Tudat alatt abban reménykedtek, hogy veszi a lapot; Wensleydale mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy szellemileg negyvenhét évesen született.

– Nem értem, miért ne? – mondta Brian, akinek széles, vidám arca volt, látszólag permanens koszréteg alatt. – Nem értem, miért ne lehetne a boszorkányoknak saját újságjuk. A legfrissebb varázslatokkal, meg ilyesmik. A papámnak jár a Horgászok Magazinja és fogadok, hogy több boszorkány van, mint horgász.

– Úgy hívják, hogy Pszichikus Hírmondó – magyarázta Pepper.

– Az nem boszorkányos – mondta Wensleydale. – A nagynénémnek is jár. Kanálhajlítgatás és jövendőmondás van benne, meg olyan emberek, akik azt hiszik magukról, hogy előző életükben ők voltak I. Erzsébet. Most már nincsenek boszorkányok. Az emberek föltalálták a gyógyszereket és azt gondolták, hogy többet nem kellenek a boszorkányok, ezért fölgyújtották őket.

– Lehet, hogy békák meg ilyenek képe van benne – mondta Brian, aki nem akart egy jó ötletet veszendőbe hagyni. – Meg... meg... tesztelik a legújabb seprűket. Meg macskarovat.

– Mindegy, lehet, hogy a te nagynénéd is boszorkány – mondta Pepper. – Titokban. Napközben a nagynénéd, este pedig boszorkánykodik.

– Az én nagynéném nem – tiltakozott Wensleydale.

– Meg receptek – folytatta Brian. – A maradék békák felhasználásáról.

– Jaj, fogd már be – mondta Pepper.

Brian felhorkant. Ha Wensley mondta volna, csupán a barátok között szokásos lehurrogás lett volna, de Pepper esetében a többiek is rég megtanulták már, hogy rá nem vonatkoztak a baráti megdorgálás szabályai. Tizenegy éves lány létére meglepő erővel és pontossággal tudott csípni és rúgni. Emellett, tizenegy évesen Őket kezdte aggasztani az a homályos balsejtelem, hogy a jó öreg Pepperhez érni olyan mérvű orrbaverős-rúgdosós mérkőzéssé fajulhatott, amihez még nem érezték elég felnőttnek magukat és olyan villámgyors csapásokat kaphattak, ami padlóra küldte volna még a Karate Kölyköt is.

Mégis jó volt, hogy az ő csapatukhoz tartozott. Mindannyian büszkén emlékeztek rá, hogy amikor Hájas Johnson és az ő bandája csúfolta őket amiatt, hogy egy lánnyal játszanak, Pepper olyan dührohamot kapott, hogy Hájas mamája még aznap este átment panaszkodni a szüleihez.[21]

Pepper úgy nézett rá, mint természetes ellenségére.

Peppernek rövid, vörös haja volt, arca pedig nem igazán szeplős, mint inkább egyetlen hatalmas szeplő, néhol fehér bőrfoltokkal.

Pepper keresztnevei Pippin Galadriel Moonchild voltak. Egy sáros mezőn tartott szertartás keretében kapta, ahol három girhes birka és pár lyukas indiánsátor tartózkodott abban az időben. Anyja a Wales-béli idilli Pant-y-Gyrdl völgyet választotta a Visszatérés a Természethez megmozdulása helyszínéül. (Hat hónappal később, megelégelve az esőt, a szúnyogokat, a férfiakat, a sátrakat összedöntő bárányokat, akiknek első dolga a közösség teljes marihuána ültetvényének lelegelése volt, amit nem sokkal utána a minibusz követett, lassacskán kezdte megérteni, hogy az emberiség fő csapásiránya miért távolodott egyenletesen a természettől. Visszatért Pepper meglepett nagyszüleihez Tadfieldbe, melltartót vásárolt magának és mély, megkönnyebbült sóhajjal beiratkozott egy szociológia tanfolyamra.)

Csak kétféleképp lehetséges, hogy az ember gyermeke Pippin Galadriel Moonchild néven létezni tudjék, Pepper pedig a másodikat választotta, mint azt a leendő Ők többi három tagja négyévesen, az óvoda udvarán megtapasztalta.

Megkérdezték a nevét, ő pedig, ártatlanul megmondta nekik.

Következésképpen csak egy vödör víz segítségével tudták Pippin Galadriel Moonchild fogait eltávolítani Adam cipőjéről. Ekkor tört el Wensleydale első szemüvege, Brian pulóverét pedig több öltéssel tudták csak összevarrni.

Az Ők attól fogva együtt voltak, Pepper pedig Pepper lett mindörökre, kivéve az anyjának és (ha különösen bátornak tartották magukat és az Ők hallótávolságon kívül tartózkodott) Hájas Johnsonnak és a Johnsonitáknak, a falu egyetlen másik bandájának.

Adam a tejesrekesz oldalán dobolt a sarkaival, ami mintegy trónszékként kiváló időalkalmatosság volt hódolói üres csacsogásának hallgatására.

Lustán rágcsált egy szalmaszálat. Csütörtök reggel volt, a nyári szünet még eltartott egy darabig, szinte végtelennek és zavartalannak tetszett. Emellett kezdett eseménytelenné válni és ezen változtatni kellett.

Hagyta, hogy döngicséljen körülötte a társalgás, vagyis, hogy pontosabbak legyünk, várakozott, ahogy egy aranyásó figyeli a folyót arany csillogása után kutatva.

– A vasárnapi újságban azt mondták, hogy több mint ezer boszorkány volt az országban – mondta Brian. – Imádták a természetet és egészséges ételeket ettek, meg ilyesmi. Szóval nem értem, miért ne lehetne errefelé is egy. Azt mondta az újság, hogy a Feneketlen Gonosszal árasztották el a vidéket.

– Mivel? Azzal, hogy természetimádók voltak és egészséges ételeket ettek? – kérdezte Wensleydale.

– Ezt írta.

Az Ők ezen eltöprengtek. Egyszer – Adam unszolására – egészséges étel diétába fogtak egy egész délutánon át. Az eredmény az lett, hogy tökéletesen el lehetett élni egészséges ételeken, ha az ember előtte nagyot ebédelt.

Brian titokzatos tekintettel előrehajolt.

Éés azt is írta, hogy nem volt rajtuk ruha, amikor táncoltak – mondta. – Fölmentek a hegyekbe, meg Stonehenge-hez és pucéran táncoltak.

Ezúttal még gondosabban eltöprengtek a hallottakon. Az élet hullámvasútján az Ők olyan szakaszba lépett, amikor csaknem elérték a pubertáskor első tetőpontját, ahonnan letekintve megpillanthatták az előttük álló utazást, tele titokzatossággal, rémülettel és izgató domborulatokkal.

– Tyű – mondta Pepper.

– De nem az én nagynéném – mondta Wensleydale megtörve a varázslatot. – Az én nagynéném aztán nem. Ő csak a nagybácsihoz próbál meg beszélni.

– A nagybácsid meghalt – mondta Pepper.

– A nagynéni azt mondja, hogy még mindig tologat egy poharat – mondta Wensleydale védekezőn. – A papám pedig azt mondja, hogy egész életében poharakat tologatott, abba halt bele. Nem tudom miért akar vele beszélni – tette hozzá. – Nem sokat beszélgettek, mikor még élt, akkor sem.

– Ez a nekromancia – mondta Brian. – Így hívják. Benne van a Bibliában. Abba kellene hagynia. Isten halálosan ellenzi a nekromanciát. Meg a boszorkányokat. Akár pokolra is kerülhetsz miattuk.

Lusta mocorgás hallatszott a tejesláda felől. Adam meg fog szólalni.

Az Ők elhallgatott. Adamre megérte nagyon odafigyelni. Szívük mélyén az Ők tudta, hogy nem négytagú a banda. Hárman voltak és Adamhez tartoztak. Ha izgalomra és érdekességre, zsúfolt napokra vágytak, akkor az Ők egyike sem cserélte volna egy másik banda vezéri posztját Adam bandájának közkatonai szerepéért.

– Nem értem miért vannak úgy oda a boszorkányok miatt – mondta Adam.

Az Ők egymásra nézett. Ez ígéretesnek hangzott.

– Hát, megfertőzik a búzát – mondta Pepper. – És hajókat süllyesztenek el. Meg megmondják, ha király leszel, meg ilyesmi. És dolgokat főznek gyógyfüvekből.

– A mamám is használ füveket – mondta Adam. – És a tieitek is.

– Ja, azok, mások – mondta Brian elszántan védelmezve okkult szakértői posztját. – Gondolom Isten azt mondta, hogy nem gond, ha az ember mentát meg zsályát használ. Teljesen érthető, mert semmi rossz nincsen a mentában és a zsályában.

– És megbetegíthetnek úgy, hogy rádnéznek – mondta Pepper. – Úgy hívják, hogy Szemmel Verés. Rádnéznek, aztán beteg leszel és senki sem tudja, hogy miért. Meg csinálnak rólad modellt és tűket szurkálnak bele, hogy beteg legyél ott, ahol a tű szúr – tette hozzá vidáman.

– Ilyesmi manapság már nincsen – tiltakozott Wensleydale, a racionális elme. – Mert föltaláltuk a Tudományt, a papok pedig tüzet gyújtottak a boszorkányok alatt a saját érdekükben. Ezt úgy hívták, hogy Spanyol Inkvizíció.

– Tehát, ha a Jázmin Lakban boszorkány ütött tanyát, akkor értesítenünk kell Mr. Pickersgillt – mondta Brian. Mr. Pickersgill volt a plébános. Jelenleg a gyümölcsös megdézsmálása és a harang megkongatása miatt hadilábon álltak egymással.

– Nem hiszem, hogy manapság engedik, hogy az emberek felgyújtsanak más embereket – mondta Adam. – Különben mind ezt tennék.

– Akkor rendben van, ha vallásos vagy – mondta Brian megnyugtatóan. – És akkor a boszorkányok nem jutnak a Pokolra, úgyhogy nagyon hálásak lennének, ha megértenék az egészet.

– Nem láttam még, hogy az öreg Picky meggyújtott volna bárkit is – mondta Pepper.

– Hát, nemtom – mondta Brian sokat sejtetően.

– Vagyis azt épp nem láttam, amikor pont meggyújtotta – mondta Pepper. – Inkább elmondja a szüleiknek és rájuk bízza, hogy kit gyújtanak meg és kit nem.

Az Ők undorodva megcsóválta a fejét az egyházi feladatkörök ilyetén csorbulása láttán, aztán mindhárman várakozva Adamre néztek.

Mindig várakozva néztek Adamre. Neki voltak ötletei.

– Talán nekünk kellene csinálni – mondta. – Valakinek csinálnia kell valamit ha boszorkányok járkálnak errefelé. Mint... mint a polgárőrség, vagy ilyesmi.

– Boszorkányőrség – mondta Pepper.

– Nem – mondta Adam hűvösen.

– De nem lehetünk a Spanyol Inkvizíció – mondta Wensleydale. – Nem vagyunk spanyolok.

– Fogadok, hogy nem kell spanyolnak lenned, hogy Spanyol Inkvizíció lehessél – mondta Adam. – Ez olyasmi lehet, mint a Skót kocka, meg a Francia kenyér. Csak spanyolosnak kell kinéznie. Spanyolosnak kell kinéznünk. Akkor mindenki tudná, hogy az a Spanyol Inkvizíció.

Csönd telepedett a kis csoportra.

Végül egy üres édességes zacskó csörgése törte meg, ami mindig biztosan jelezte, hogy Brian éppen hol ült. Mindannyian rá néztek.

– Van egy bikaviadalos poszterem, amin rajta van a nevem – mondta lassan Brian.

.oOo.

Elmúlt az ebédidő. Az új Spanyol Inkvizíció összeült.

A Főinkvizítor alaposan megszemlélte az egybegyűlteket.

– Azok mik? – követelte.

– Összecsapod őket, miközben táncolsz – mondta Wensleydale némileg védekezően. – A nagynéném hozta őket Spanyolországból. Maracasnak hívják, azt hiszem. Egy spanyol táncos képe van rajta, nézzétek.

– Miért táncol egy bikának? – kérdezte Adam.

– Hogy tudja, hogy spanyol – mondta Wensleydale. Adam jóváhagyta.

Brian csak a bikaviadalos posztert ígérte.

Peppernél egy leginkább csónakra hasonlító raffiából készült tárgy volt.

– Ebbe rakják a bort – mondta dacosan. – Anyám hozta Spanyolországból.

– Ezen nincsen bika – mondta Adam komoran.

– Nem is kell – vágott vissza Pepper fenyegető tartással.

Adam elbizonytalanodott. Az ő nővére és a barátja is járt Spanyolországban. Sarah egy hatalmas lila plüss-szamarat hozott haza, ami bár határozottan spanyol volt, Adam szerint nem idézte igazán a Spanyol Inkvizíció hangulatát. A barátja azonban egy nagyon díszes kardot is hozott, ami annak ellenére, hogy meghajlott, ha fölemelték és kicsorbult, ha papírt kellett vágni vele, toledói acélnak vallotta magát. Adam egy hasznos fél órát töltött az enciklopédia társaságában és úgy érezte, hogy pont erre van szüksége a Spanyol Inkvizíciónak. A finom utalások azonban nem váltak be.

Végül Adam magához vett egy marék hagymát a konyhából. Akár spanyolok is lehettek, de belátta, hogy hiányzott belőlük az inkvizíciós felhang. Nem volt túl jó pozícióban, hogy holmi bortartókról vitatkozzék.

– Nagyszerű – mondta végül.

– Biztos vagy benne, hogy tényleg spanyol hagymák? – kérdezte Pepper megnyugodva.

– Persze – mondta Adam. – Spanyol hagymák. Ezt mindenki tudja.

– Lehet akár francia is – mondta Pepper. – Franciaország híres a hagymájáról.

– Nem számít – mondta Adam, akinek kezdett elege lenni a hagymákból. – Franciaország az már majdnem Spanyolország és szerintem a boszorkányok nem tudják megkülönböztetni, amennyit röpködnek éjszakánként. És ha nem tetszik, tőlem akár megcsinálhatjátok a saját Inkvizíciótokat.

Ezúttal Pepper nem erőltette a dolgot. A Fő Kínzómester pozícióját ajánlották föl neki. Kétség sem volt afelől, hogy ki lesz a Főinkvizítor. Wensleydale és Brian már kevésbé örült az Inkvizítori Őrségnek.

– Nem tudtok spanyolul – mondta Adam, aki az ebédidőből tíz percet áldozott Sarah hirtelen romantikus felindulásból vásárolt spanyol kéziszótárára.

– Nem is baj, mert igazából latinul beszéltek – mondta Wensleydale, aki szintén utánanézett a dolgoknak a maga precíz módján.

És spanyolul – mondta Adam határozottan. – Ezért hívják Spanyol Inkvizíciónak.

– Nem értem, miért ne lehetne Angol Inkvizíció – mondta Brian. – Nem értem miért kellett az egész armadájukkal csatázni, hogy a mienk lehessen a nyavalyás Inkvizíciójuk.

Ez Adam hazafias érzéseit is aggasztotta egy kicsit.

– Szerintem – javasolta végül –, talán kezdjük el a spanyollal és ha már rákaptunk az ízére, akkor átmegyünk Angol Inkvizícióba. Most pedig – tette hozzá –, az Inkvizítori Őrség menjen és kerítse elő az első boszorkányt, por favor.

A Jázmin Lak boszorkánya még várhat, döntötték el. Először kisebb lépésekkel kellett kezdeniük.

.oOo.

– Te boszorkány vagyol, ó-lé? – kérdezte a Főinkvizítor.

– Igen – mondta Pepper húga, aki hat éves volt és olyan a testfelépítése, mint egy aranyhajú labdának.

– Nem szabad azt mondanod, hogy igen – sziszegte a Főinkvizítor. – Először nemmel kell válaszolnod.

– És aztán? – követelte a gyanúsított.

– Akkor megkínzunk, hogy azt mondjad, hogy igen – mondta a Fő Kínzómester. – Mondtam már. A kínzás egész jó dolog. Nem is fáj. Hastar lar visa – tette hozzá.

A kis gyanúsított megvetően nézett körül az Inkvizítori Főhadiszálláson. Határozottan hagymaszag volt.

– Hát pedig – mondta –, boszojka akajok lenni, vasojjal, meg zöld bőjjel és egy cicával, akit Kojmosnak fogok nevezni, és...

A Fő Kínzómester a Főinkvizítor felé biccentett.

– Figyelj – mondta Pepper elkeseredetten. – Senki sem mondta, hogy nem lehetsz boszorkány csak azt kell mondanod, hogy nem vagy az. Az egésznek nem lenne értelme, ha mindenfelé azt terjeszted, hogy boszorkány vagy.

A gyanúsított eltöprengett ezen.

– De én boszojkány akajok lenni – sipította. Az Ők fiútagjai megviselten összenéztek. Ez messze meghaladta az ő felfogóképességüket.

– Ha azt mondod, hogy nem – csattant föl a nővére –, akkor megkaphatod a Sindy lovacskás babáimat. Még sosem használtam – tette hozzá és figyelmeztető pillantást lövellt az Ők többi tagja felé.

– De igen használtad – vágott vissza a kislány – Láttam is és máj teljesen használt, meg kopott, meg...

Adam nyomatékosan köhintett.

– Te boszorkány vagyol, viva Éspana? – ismételte meg.

A kislány Pepperre nézett és úgy döntött, nem kockáztat.

– Nem – döntötte el.

.oOo.

Abban mindenki egyetértett, hogy remek kínzás volt. A gond ott kezdődött, hogy az áldozat nem akarta abbahagyni. Forró délután volt és a Inkvizítori Őrség úgy érezte, felültették őket.

– Nem értem, hogy miért Brian Testvérnek és nekem kell mindent csinálnunk – mondta Wensleydale Testvér izzadt homlokát törölgetve. – Szerintem itt az ideje, hogy ő leszálljon és mi jöjjünk. Benedictine ina decanter.

– Miért hagytuk abba? – kíváncsiskodott az áldozat, miközben cipőjéből csorgott a víz.

A kísérlet során a Főinkvizítor arról volt kénytelen meggyőződni, hogy az Angol Inkvizíció még nem állt készen a spanyolcsizma és a forró piszkavas bevetésére. Ehelyett egy vízbemártó szék illusztrációja alapján deszkából és kötélből, amit az Ők mindig tudott szerezni, rekonstruálták a szerkezetet, már csak a tópartra kellett eljutni.

Az áldozat immár derékig zöld volt.

– Pont mint egy hinta! – kiáltotta. – Juhé!

– Haza fogok menni, ha nem próbálhatom ki – dünnyögte Brian Testvér. – Nem értem, miért csak a gonosz boszorkák szórakozhatnak.

– Az inkvizítoroknak tilos kipróbálniuk a kínzóeszközöket – mondta a Főinkvizítor határozottan, bár meggyőződés nélkül. Mégiscsak forró volt a délután és az inkvizítori öltözéknek használt szalmazsákok szúrtak, porosak voltak és büdösek, a tó pedig hívogatóan csillogott.

– Jól van, jól van – mondta végül és az áldozathoz fordult. – Rendben van, boszorkány vagy, ne csinálj többet ilyet, most pedig szállj le, hogy más is kipróbálhatja. Ó-lé – tette hozzá.

– Most mi jön? – kérdezte Pepper húga.

Adam elbizonytalanodott. Ha fölgyújtanák, az még sok bajt hozhatna a fejükre, nem is beszélve arról, hogy csurom vizes volt, úgysem gyulladna meg.

Emellett halványan tudatában volt, hogy a jövőben valamikor kérdések merülnek majd föl sáros cipők és száradt békanyállal bevont rózsaszín ruhák kapcsán. Ez azonban a jövő volt, ami egy hosszú, meleg, deszkákkal, kötelekkel és tóval teli nyári nap másik végén várt. A jövő ráért.

.oOo.

A jövő a maga elkeserítő módján vánszorgott tova, bár Mr. Youngnak más járt a fejében, a sáros cipóért és ruháért csupán egy tévéeltiltással büntette meg Adamet, ami azt jelentette, hogy a régi fekete-fehér tévét kellett használnia a szobájában.

– Nem értem mi szükség egy locsolási tilalomra – hallotta Adam, amint Mr. Young Mrs. Youngnak panaszkodik. – Ugyanúgy fizetem a vízdíjat, mint bárki más, a kert pedig úgy néz ki, mint a Szahara. Csoda, hogy maradt egyáltalán víz a tóban. Szerintem a nukleáris kísérletek hiánya miatt van az egész. Amikor én gyerek voltam, még tisztességes nyaraink voltak. Akkoriban minden nap esett az eső.

Ez tegnap történt.

Adam egyedül kullogott a földúton. Jófajta kullogás volt, amivel minden más embert nagyon tudott idegesíteni. Nem csak lehajtotta a fejét, hanem egészen meggörnyedt, a vállait előreejtve, akár egy kérdőjel. Rengeteg sértődöttséget és megbántást tudott beleadni, az igazságtalanul megvádolt önzetlen emberek őszinteségével.

Por tapadt az útszéli bokrokra.

– Jót is tenne, ha a boszorkányok uralnák az egész országot és mindenkinek egészséges ételeket kellene ennie, meg nem járhatnának templomba és pucéran kellene táncolniuk – dünnyögte egy kavicsot rugdalva. El kellett ismernie, hogy az egészséges ételeket kivéve a többi nem is volt olyan rossz.

– Fogadok, hogy ha hagyták volna, hogy folytassuk, száz boszorkányt is találtunk volna – folytatta. – Fogadok, hogy a spanyoloknak nem azért kellett abbahagyniuk az egészet, mert valami buta boszorkának koszos lett a ruhája.

Eb engedelmesen kullogott a Gazdája nyomában. Nem mintha a pokol kutyájának bármilyen koncepciója lett volna, de nem egészen így képzelte a világ utolsó napjait. Eredendő természete ellenére kezdte megkedvelni.

– Fogadok, hogy a Viktoriánusoknak sem kellett fekete-fehér tévét nézniük – hallotta a Gazdája hangját.

Az alak megszabja a viselkedést. Vannak bizonyos viselkedési formák, amik kis növésű, bozontos kutyákra jellemzőek. Tulajdonképpen a génjeikbe van írva. Senki sem hiheti, hogy egyszercsak kisméretű kutyához hasonló teremtmény lesz belőle és ugyanolyan marad a természete, mint annakelőtte. Egész Lényét kezdte áthatni a kisméretű kutyaság.

Már patkányt is kergetett. Élete legélvezetesebb pillanatai voltak.

– Meg is érdemelnék, ha Gonosz Erők uralkodnának – morogta a Gazda.

És ott voltak a macskák is, gondolta Eb. Meglepte a szomszéd gyömbérszínű nagy macskáját és kocsonyaként reszkető teremtménnyé akarta zsugorítani a szokásos morgásával és tekintetével, ahogy az elátkozott lelkekkel szokta tenni. Ezúttal egy orronkarmolást kapott helyette, amitől könnybe lábadtak a szemei. A macskák sokkal keményebbek voltak, mint az eltévelygett lelkek, gondolta Eb. Már készült a következő alkalomra, amikor megpróbálkozik az ugatással és a körbeugrálással. Nagy lépés volt, de talán megéri majd.

– Aztán majd jöhetnek könyörögni, ha az öreg tiszteletes békává változik.

Ebben a pillanatban két gondolat hasított belé. Az egyik, hogy éppen most hagyta el a Jázmin Lakot, a másik pedig az, hogy valaki sír.

Adam mindig érzékeny volt a sírásra. Tétovázott egy ideig, aztán óvatosan bekukucskált a kerítésen.

Anatéma addigra már egy fél csomag papírzsebkendőt elhasznált.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy boszorkány, gondolta Adam, akinek a fejében határozott kép alakult ki a boszorkányokról. A szülei igen válogatósak voltak a vasárnapi újságok terén, szigorúan a társasági lapokra szorítkozva, így az évszázadok megvilágosult okkultizmusa még csak meg sem érintette Adamet. Szerinte egy boszorkánynak horgas orra volt és ráncai, ez a néni pedig fiatal volt... vagyis, egészen fiatal. Ennyi elég is volt a számára.

– Helló – mondta kihúzva magát.

Anatéma kifújta az orrát és rámeredt.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy leírjuk a látványt, ami Anatéma elé tárult. Amit Anatéma látott, mesélte később, leginkább egy kiskorú görög istenre emlékeztette. Vagy egy illusztrációra a Bibliából, amelyiken izmos angyalok háborúztak egymással. Olyan arcvonásai voltak, amik egyszerűen nem illettek a huszadik századba. A haja aranyszőke, ragyogó fürtökben vette körül az arcát. Michelangelo biztos megfestette volna.

Valószínűleg a farmernadrágot, tornacipőt és koszos pólót nem festette volna hozzá.

– Ki vagy? – kérdezte Anatéma.

– Adam Young – mondta a fiú. – Itt lakom az utcában.

– Ó. Igen, hallottam már rólad – mondta Anatéma a szemét törülgetve. – Mrs. Henderson mondta, hogy vigyázni kell veled.

– Igen jól ismernek errefelé – mondta Adam.

– Azt mondta, hogy föl kéne akasztani téged – mondta Anatéma.

Adam elvigyorodott. A hírnév jó dolog volt, még akkor is, ha az embernek rossz hírét keltették. Az ismeretlenségnél sokkal többet ért.

– Azt is mondta, hogy te vagy a legrosszabb az Ők közül – mondta Anatéma egy kicsit vidámabban. Adam bólintott.

– Azt mondta „Vigyázzon velük, kedveském, kis bajkeverő mind. Főleg az az Ádám gyerek.”

– Miért tetszett sírni? – kérdezte Adam.

– Ó, hát elvesztettem valamit – mondta Anatéma. – Egy könyvet.

– Segítek megtalálni, ha gondolja – mondta Adam készségesen. – Elég sokat tudok a könyvekről. Még írtam is egyet. Tökjó könyv volt. Majdnem nyolc oldal. Egy kalózról szólt, aki híres nyomozó is volt. És még a képeket is én rajzoltam – magyarázta, aztán nagyvonalúan hozzátette: – Kölcsönadom elolvasni, ha kell. Fogadok, hogy sokkal izgibb, mint az, amit el tetszett veszteni. Különösen az a rész, amikor az űrhajóban egy dinoszaurusz megküzd a cowboyokkal. Az biztos tetszene. Briannek nagyon tetszett. Azt mondta, még egyetlen könyv sem tetszett neki ennyire.

– Köszönöm, biztos nagyon érdekes könyv – mondta Anatéma végleg megnyerve Adam bizalmát. – De már késő keresni.

Eltöprengve Adamre nézett.

– Gondolom jól ismered a környéket.

– Persze, mindenfelé – mondta Adam.

– Nem láttál két embert egy nagy fekete autóban? – kérdezte Anatéma.

– Ők lopták el? – kérdezte Adam hirtelen támadt érdeklődéssel. Egy nemzetközi könyvcsempész banda felderítése remek csattanó lenne így, a nap végén.

– Nem igazán. Vagyis, nem szánt szándékkal. A Kúriát keresték, de fölmentem oda és ott nem tudtak róluk. Valami baleset történhetett ott.

Adamre nézett. Volt benne valami furcsa, de nem tudta megfogalmazni, mi is az. Támadt egy olyan értése, hogy a fiú fontos volt valami miatt...

– Mi volt a könyv címe? – kérdezte Adam.

Agnes Nutter boszorka Szép és pontos próféciái – mondta Anatéma.

– Boszorka?

– Igen, mint a Machbetben.

– Azt láttam – mondta Adam. – Nagyon érdekes volt, amit a királyok csináltak benne. Mi olyan szép bennük?

– A szép akkoriban azt is jelentette, hogy megbízható – valami furcsa; visszafojtott feszültség talán. A fiú közelében mintha minden más csupán mellékes lenne.

Egy hónapja lakott már a házban. Mrs. Hendersont kivéve, aki elméletileg a házat takarította és egy kis eséllyel átkutatta már a dolgait, amikor nem figyelt oda, alig beszélgetett valakivel. Hagyta, hogy azt higyjék, festő, vagy szobrász. Tadfield olyan környék volt, amit a művészek nagyon szerettek.

Tulajdonképpen nagyon szép környék. Csak a falu közvetlen környéke olyan volt, akár egy festmény, a tájképfestészet összes drámai elemével egyetemben, kivéve az ecsetvonásokat.

Ez lehangoló is volt, mert itt fog történni az egész. Agnes szerint, legalábbis. Ez állt a könyvben, amit Anatéma elvesztett. A jegyzetek még megvoltak, de az nem ugyanaz.

Ha Anatéma akkor teljesen ura lett volna a gondolatainak ami Adam közelében eleve kemény feladatnak számított –, feltűnt volna neki, hogy amikor a fiú jár az eszében, valahogy mindig elkalandoznak a gondolatai.

– Dögös! – mondta Adam, aki közben megforgatta magában a szép és pontos próféciák jelentését. – Akkor megmondja, ki nyeri meg a bajnokságot?

– Nem – felelte Anatéma.

– Vannak benne űrhajók?

– Nem sok.

– Robotok?

– Sajnálom, az sem.

– Hát ez nem hangzik túl szépen – mondta Adam. – Nem tudom, mit hozhat a jövő, ha se robotok, se űrhajók nincsenek benne.

Még három napot, gondolta Anatéma keserűen. Ez van benne.

– Kérsz egy limonádét? – kérdezte.

Adam elbizonytalanodott, végül úgy döntött, a szarvánál ragadja meg a bikát.

– Nézze, elnézést a kérdésért, már ha nem személyes, de a néni boszorkány? – bökte ki.

Anatéma szemei összeszűkültek. Ennyit Mrs. Henderson kutakodásairól.

– Vannak, akik ezt mondanák – felelte. – Tulajdonképpen okkultista vagyok.

– Ja, jó, akkor minden rendben – mondta Adam vidáman.

Anatéma végigmérte.

– Tudod, mi az az okkultista? – kérdezte.

– Hát persze – felelte Adam magabiztosan.

– Hát, ha ilyen boldoggá tesz – mondta Anatéma –, kerülj beljebb. Én is megszomjaztam. És... Adam Young?

– Igen?

– Ugye azt gondoltad, „semmi baja a szememnek, nem kell megvizsgálni”?

– Ki, én? – mondta Adam Young elpirulva.

.oOo.

Ebbel probléma akadt. Nem akart bemenni a házba. Lehasalt a küszöbön és morgott.

– Gyere már, te buta kutya – mondta Adam. – Ez csak a Jázmin Lak! – zavartan nézett Anatémára. – Általában elsőre megcsinálja, amit mondok neki.

– Semmi baj, kint maradhat a kertben – mondta Anatéma.

– Nem – mondta Adam. – Azt kell tennie, amit mondanak neki. Egy könyvben olvastam. Az idomítás nagyon fontos. A papám azt mondta, hogy csak akkor tarthatom meg, ha rendesen nevelem. Gyerünk, Eb. Befelé.

Eb nyüszített és esdeklő teltintettel nézett Adamre; csóválni kezdte rövid farkát, ami a földet csapkodta.

A Gazdája hangja.

Hihetetlen erőfeszítéssel, mintha jégviharban haladna, átkúszott a küszöbön.

– Tessék – mondta Adam büszkén. – Jó kutya.

Ezzel a Pokol újabb szikrája hamvadt el...

Anatéma becsukta az ajtót.

Mindig volt egy patkó a Jázmin Lak bejárata fölött, immár évszázadok óta. A fekete pestis dühöngött akkoriban és a ház lakója úgy döntött, minden védelemre szükség van a járvány ellen.

Megrozsdált és félig eltemette a festék, így sem Anatéma, sem Adam nem törődött vele, sem azzal, hogyan hűl ki fehér izzásából.

.oOo.

Azirafael kakaója teljesen kihűlt.

A szobában egyetlen hang hallatszott csupán, a papír zörgése, amikor az angyal lapozott.

Olykor valaki dörömbölt a bejárati ajtón, amikor eltévesztette a szomszédos Intim Könyvek bejáratát. Nem törődött vele.

Volt, hogy csaknem szitkozódott.

.oOo.

Anatéma nem rendezkedett be igazán a házikóban. Felszerelésének java az asztalon hevert. Érdekes látványt nyújtott: mintha egy voodoo pap kirabolt volna egy mérnöki felszerelések boltját.

– Marhajó! – mondta Adam izgatottan. – Mi az az izé, aminek három lába van?

– Egy teodolit – mondta Anatéma a konyhából. – A ley-vonalakat lehet követni vele.

– Azok mik? – kérdezte Adam.

Anatéma megmondta.

– Azta – mondta. – Tényleg?

– Igen.

– Mindenhol?

– Igen.

– Én még sosem láttam. Tök fura, hogy ezek a láthatatlan erővonalak mindenütt ott vannak és én még egyet sem láttam.

Adam nem mindig figyelt oda, de élete legvarázslatosabb húsz percét töltötte a kunyhóban. Legalábbis aznap. Otthon senki nem szórt sót a válla fölött. A természetfölötti felé egyetlen erőtlen próbálkozásuk az volt, amikor Adamnek kiskorában azt mondták, hogy a Télapó a kéményen mászik be.[22]

Csaknem minden okkult dologból kimaradt, ami misztikusabb egy őszi vásárnál. Anatéma szavait úgy szívta magába, mint egy karton itatóspapír a pohár vizet.

Eb az asztal alatt feküdt és morgott. Kezdett jócskán kételkedni önmagában.

Anatéma nem csak a ley-vonalakban hitt, hanem a fókákban, bálnákban, kerékpárokban, esőerdőkben, a barnakenyérben, az újrahasznosított papírban, a fehér ember kivonulásában Dél-Afrikából és az amerikaiak távozásában gyakorlatilag mindenhonnan, beleértve Long Islandet is. Nem kategorizálta a nézeteit, hanem egyetlen hatalmas, mindent elárasztó világképe volt, amihez képest Szent Johanna szeleburdi képzelgőnek tűnt. Hegymegmozgatási skálán legalább nulla egész öt alpokot[23] jelentett.

Adam még sosem hallotta a „természetes környezet” szavakat a saját környezetében. A dél-amerikai esőerdők csukott könyv volt Adam előtt, amit még csak nem is újrahasznosított papírból készítettek.

Egyetlen alkalommal szólt bele egyetértően Anatéma magyarázatába, amikor az atomenergiáról esett szó.

– Én már jártam atomerőműben. Olyan unalmas volt. Semmi zöld füst, vagy bugyogó folyadék üvegcsövekben. Ha már egyszer annyit utazik az ember, legalább lehetnének bugyogó folyadékos csövek, meg minden. Ehelyett csak emberek ácsorognak mindenütt és még védőruha sincs rajtuk.

– A bugyogást az után csinálják, hogy a látogatók hazamennek – mondta Anatéma keserűen.

– Hú – mondta Adam.

– Abba kellene hagyniuk a bugyogtatást.

– Úgy kell nekik, meg is érdemelnék – mondta Adam.

Anatéma bólintott. Még mindig megpróbált rájönni, hogy mi volt olyan furcsa Adammel, aztán rájött.

Nem volt aurája.

Anatéma igen járatos volt az emberek auráját illetően. Ha elég sokáig nézett valakit, megpillanthatta az auráját. Az emberek feje körül halvány ragyogás látszott és egy könyv szerint az aura színéből meg lehetett állapítani az egészségi- és lelkiállapotukat. Mindenkinek volt aurája. Még a legszűklátókörűbb, rosszkedvű embereket is körbevette egy halvány remegés, míg a kreatív, kitárulkozó emberek körül akár pár hüvelyknyire is kiterjedő ragyogás látszott.

Nem hallott még olyanról, hogy valakinek ne legyen, de Adam körül határozottan nem látott semmit. Mégis vidám, lelkes és giroszkópszerűen kiegyensúlyozott gyereknek látszott.

Talán csak fáradt vagyok, gondolta.

Mindenesetre elégedett és hálás volt, amiért egy ilyen fogékony, kíváncsi fiú akadt az útjába, még kölcsön is adott neki az Új Vízöntő Fanzinjaiból, amit egy ismerőse szerkesztett.

Ez megváltozatta a fiú életét. Legalábbis aznapra.

Szülei meglepetésére korán ágyba bújt és a takaró alatt éjfél utánig zseblámpával bújta az újságokat egy csomag citromos pezsgőcukorka társaságában.

Olykor – Tökjó! – felkiáltás szakadt ki vadul csámcsogó szájából.

Mikor kimerült az elem, kibújt a takaró alól és elheveredett az ágyán, kezét a feje alá csúsztatva, látszólag a plafonról csüngő X-szárnyúTM rajt bámulva. A modellek lassan mozogtak a nyári szellőben.

Adam nem nézett igazán semmit sem. Helyette képzeletének napsütötte panorámájában gyönyörködött, ami úgy örvénylett, ahogy egy körhinta forog.

Itt már nem Wensleydale nagynénjéről, meg borosüvegekről volt szó. Ez a fajta okkultság sokkal érdekesebb volt.

Mellesleg, megkedvelte Anatémát. Persze öreg volt hozzá, de ha Adam megkedvelt valakit, szerette boldoggá tenni.

Eltűnődött, vajon mivel tudna örömet szerezni Anatémának.

Sokáig azt gondolták, hogy a világot megváltoztató dolgokat nagy események, mint mondjuk egy bomba ledobása, őrült politikusok, földrengések, vagy népvándorlások okozzák. Mára ez elismerten régimódi szemlélet volt, ami teljesen elidegenedett a modern gondolkodástól. A világot igazán megváltoztató eseményeket a Káoszelmélet szerint apróságok idézték elő. Egy pillangó meglebbenti a szárnyát az Amazonas mentén, amitől óriási vihar zúdul végig fél Európán.

Valahol Adam alvó fejében megszületett egy pillangó.

Talán segített volna Anatémának, talán nem, hogy tisztán lássa a dolgokat, ha észrevehette volna a legnyilvánvalóbb indokot, ami miatt nem látta Adam auráját.

Ugyanazért, amiért a Trafalgar téren állva az emberek nem látják Angliát.

.oOo.

Szirénák keltek életre.

Persze, semmi különös nincsen abban, ha vészcsengők szólaltak meg egy nukleáris erőműben. Mindig történik ilyesmi. Annyi mutató, meg kijelző van, hogy talán néhányat észre sem vennének, ha mondjuk nem csipogna.

Az ügyeletes mérnök tisztje egy határozott, talpraesett, megingathatatlan embert kíván, aki riadó esetén nem azonnal a kijárat felé veszi az irányt. Olyan embert kívánt, aki egy füstölgő pipa benyomását kelti még akkor is, ha nem az.

Hajnali három óra volt a Turning Point Erőműben, általában kellemes, csöndes időszak, amikor alig akad több teendő a turbinák távoli morajának hallgatásánál.

Egészen mostanáig.

Horace Gander a villogó vörös fényekre nézett, aztán néhány kijelzőre. Aztán a kollégáira. Aztán fölvonta a szemöldökét és a szoba szemközti falán lévő nagy kijelzőre emelte a tekintetét. Négyszázhúsz megbízható és igen olcsó megawatt hagyta el az erőművet. A többi műszer szerint azonban nem volt, ami megtermelje.

Nem mondta azt, hogy „ez furcsa”. Akkor sem mondta volna azt, hogy „ez furcsa”, ha egy hegedülő birkanyáj táncolta volna körbe. Egy felelős mérnök nem mond ilyen dolgokat.

Helyette ezt mondta: – Alf, legjobb lesz, ha fölhívod az igazgatót.

Három zsúfolt óra telt el. Számtalan telefonhívás, telex és fax esett meg ez idő alatt. Huszonhét embert rángattak ki az ágyból, akik újabb ötvenhárom embert ébresztettek föl, ugyanis mindenki, akit hajnali négykor fölébresztenek, tudni akarja, hogy nincs egyedül.

Mellesleg mindenféle engedélyre szükség volt, mielőtt fölnyithatják egy atomreaktor ajtaját, hogy benézzenek.

Megkapták. Kinyitották. Benéztek.

Horace Gander megszólalt.

– Kell lennie értelmes magyarázatnak. Ötszáz tonna uránium nem fogja magát és sétál el csak úgy.

A kezében lévő műszernek sipítoznia kellett volna, helyette csak kedvetlenül kattant egyet olykor.

A fényes, hideg padló kellős közepén egy citromos pezsgőcukor hevert.

A szobán túl, a hatalmas turbinacsarnokokban tovább dolgoztak a gépek.

Száz mérfölddel arrébb Adam Young álmában a másik oldalára fordult.

Péntek

Raven Sable teljesen feketébe öltözve, vékony körszakállal karcsú, áramvonalas és fekete limuzinjának hátsó ülésén áramvonalas, fekete rádiótelefonján a nyugati-parti igazgatójával beszélt.

– Hogy állunk? – kérdezte.

– Nagyszerűen, főnök – mondta a marketing igazgató. – Holnap együtt reggelizem a nagy szupermarket láncok embereivel. Nem lesz gond. Jövő hónapban már a boltokban lesz a FINOMTM.

– Szép munka, Nick.

– Nem gond, főnök, nem gond. Jó tudni, hogy te állsz mögöttünk, Rave. Nagyszerűen vezeted a dolgokat. Nálam bevált.

– Köszönöm – mondta Sable és megszakította a vonalat.

Büszke volt a FINOMTM-re.

A Newtrition kis cégnek indult tizenegy évvel ezelőtt. Egy maréknyi élelmiszerbiológus, hatalmas marketing és PR-sereg és egy dögös logo volt a kezdet.

Két évvel később a Newtrition befektetési és kutatási részlege előállt a CSAMMTM nevű termékkel. A CSAMMTM gondosan megformált, megcsavart és összerakott proteinmolekulákból állt, a megfelelő kódokkal és bevonattal, amelyet gondosan úgy terveztek, hogy még a legkitartóbb emésztőenzimek se vegyék észre őket. Kalóriamentes édesítővel, növényolaj helyett ásványi olajjal, rostokkal, színezékkel és megfelelő ízesítéssel látták el. A végeredmény mindössze két dologban tért el a többi hasonló instant ételtől. Először is az árában, ami egy kicsit magasabb volt, mint a többié, másodszor a tápanyagtartalmában, ami durván egy Sony Walkmanével volt egyenértékű. Mindegy mennyit evett belőle az ember, akkor is lefogyott.[24]

A kövér emberek megvették. Azok a sovány emberek, akik nem akartak hízni, szintén megették. A CSAMMTM volt a legtökéletesebb diétás étel – úgy csavarintották, cifrázták és mintázták, hogy a krumplitól a vadhúsig mindenféle ételt tökéletesen imitáljon, bár a csirkés volt a legkelendőbb.

Sable hátradőlt és figyelte, hogyan dől a pénz. A CSAMMTM betöltötte a régi, védjegy nélküli ételek által keltett gazdasági rést.

A CSAMMTM után jött a FINOMTM – igazi junk-food.

A FINOMTM volt Sable legfrissebb agyviharának eredménye.

A FINOMTM a CSAMMTM cukorral és zsírral feldúsított változata volt. Az elmélet szerint, ha elég FINOMTM-at evett az ember, akkor a) meghízott, b) az alultápláltság végzett vele.

Ez a paradoxon nagyon szórakoztatta Sable-t.

A FINOMTM-at jelenleg egész Amerikában tesztelték. Pizzás FINOM, Halas FINOM, Szecsuáni FINOM, makrobiotikus rizses FINOM, még FINOM hamburger is volt.

Sable limuzinja az Iowa állambeli Des Moines határában, egy Burger Lord parkolójában állt, aminek gyorsétterem láncolatát teljes egészében az ő cége birtokolta. Ilyen helyeken árulták a FINOM hamburgert az elmúlt hat hónapban. Kíváncsi volt, milyen eredménnyel jártak.

Előrehajolt, megkopogtatta a sofőr ablakát. A sofőr megnyomott egy gombot, az ablak pedig lenyílt.

– Uram?

– Megnézem a boltunkat, Marlon. Tíz perc múlva jövök. Aztán indulunk vissza L.A.-be.

– Igen, uram.

Sable besétált a Burger Lordba. Pontosan olyan étterem volt, mint bárhol, szerte Amerikában[25]. McLordy, a bohóc táncikált a gyermeksarokban. A személyzet csillogó egyenmosolyt hordott az arcán, ami sosem jutott el a szemükig. A pult mögött pedig, a tűzhely mellett egy testes, késő-középkorú férfi forgatta a húsdarabokat a fémlapon, miközben elégedetten fütyörészett.

Sable a pulthoz lépett.

– Helló-a-nevem-Marie – darálta a lány a pult mögött. – Miben-segíthetek.

– Egy dupla ropogós mega nagyágyút kérek nagy sültkrumplival, mustár nélkül – mondta.

– Milyen-üdítővel.

– Egy nagy gigasűrű csokis-banános turmixot kérek.

A lány megnyomkodta a kis ikonokat a pénztárgépen (az írástudás nem volt felvételi követelmény, de a mosolygás igen), aztán hátrafordult a testes fickóhoz.

– Lesz egy DRMN, N K mustár nélkül – mondta. – Csoki-shake.

– Ühüm – zengte a szakács. Kis papírdobozokba adagolta az ételt, csak egy pillanatra állt meg, hogy kisöpörjön egy rakoncátlan, őszidő hajtincset a szeméből.

– Itt is van – mondta.

A lány elvette, anélkül, hogy ránézett volna, aztán vidáman visszafordult a főzőlap felé, magában dúdolva. – Looove me tender, looove me long, neeever let me go...

A szakács dúdolása nem volt összhangban a Burger Lord szignójával fémjelzett tingli-tangli zenével, ami a hangszórókból áradt, jegyezte meg Sable. Emlékezetébe véste, hogy ki kell rúgatnia a pasast.

Helló-a-nevem-Marie átadta Sable FINOMTM-ját, aztán közölte, hogy legyen jó a napja.

Leült egy kis műanyag asztalhoz egy műanyag székbe és megvizsgálta az ételt.

Mesterséges szendvicszsömle. Műhús. Sültkrumpli, amit sosem kellett hámozni. Még a kaporlevél sem volt valódi és erre nagyon büszke volt. A turmixot meg sem kellett vizsgálnia, tudta, hogy nincsen tápanyagtartalma, de legalább a konkurencia ennivalójának sincsen.

Körülötte mindenki ette a műkaját, nyilvánvaló gasztronómiai élvezet nélkül, de legalább ugyanazzal a méla undorral, amellyel bárhol másutt szerte a világban.

Fölállt, fogta a tálcáját és a KÉRJÜK IDE ÖNTSE A HULLADÉKOT feliratú dobozba döntötte az egészet. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Afrikában gyerekek éheznek, büszke lett volna magára, amiért észrevették.

Valaki megrángatta az ingujját.

– Sable nevű címzett? – kérdezte egy alacsony, szemüveges emberke International Express feliratú sapkában, kezében barna csomaggal.

Sable bólintott.

– Gondoltam, hogy maga az. Körülnéztem, azt mondtam magamnak, hogy egy magas, karcsú, szakállas, öltönyös úr, csak ő lehet az. Csomagja érkezett, uram.

Sable aláírta. Az igazi nevét, ami egy szó volt és az építsékhez hasonlított a csengése.

– Köszönöm, uram – mondta a kézbesítő. Megdermedt és fölnézett Sable-re. – Tessék, itt van... Mondja, az az ipse ott a sütőlapnál, nem emlékezteti valakire?

– Nem – mondta Sable. Öt dollár borravalót adott a kézbesítőnek és kibontotta a csomagot.

Egy kis, rézből készült kézimérleg volt benne.

Sable elmosolyodott. Vékony mosoly volt, csaknem azonnal el is halványult.

– Épp ideje volt már – mondta. A zsebébe csúsztatta a mérleget, nem törődve a finom zakóján esett hasadással, aztán kisietett a limuzinhoz.

– Vissza az irodába? – kérdezte a sofőr.

– A repülőtérre – mondta Sable. – És telefonáljon előre. Rendeljen jegyet Angliába.

– Igen, uram. Repülőjegy Angliába.

Sable megtapogatta a zsebében lapuló mérleget.

– Csak odafelé – tette még hozzá. – A visszaútról magam gondoskodom. Ja, igen, telefonáljon az irodába, hogy mondjanak le minden megbeszélést.

– Meddig, uram?

– Az előre látható jövőre.

A Burger Lordban, a sütőlap mögött a rakoncátlan hajtincsű testes férfi újabb hat húspogácsát csúsztatott a forró fémlapra. A világ legboldogabb embere volt és magában dúdolgatott.

– ...y'ain't never caught a rabbit, and y'ain't no friend of mine...

.oOo.

Az Ők kíváncsian figyelt. Langyos eső szemerkélt, ami elől régi vaslemezekből és linóleumból tákolt tető alá menekültek a gödörben. Mindig Adamtől várták a jó ötleteket és most sem kellett csalódniuk.

Adam hajnali háromig olvasta az Új Vízöntőket és a szeme csillogott a magába szívott tudástól.

– Aztán volt egy pasas, úgy hívták Charles Fort – mondta. – És ha akarta, halak meg békák potyogtak az égből.

– Tyű – mondta Pepper. – Élő békák?

– Naná – mondta Adam belemelegedve. – Összevissza ugráltak, meg minden. Végül az emberek fizettek neki, hogy menjen el, aztán, aztán... – újabb adatok után kutatott az emlékezetében, hogy lenyűgözze hallgatóságát. Rengeteget olvasott egyszerre ahhoz képest, amennyit szokott. – ...Aztán elhajózott a Mary Celeste-tel és megalapította a Bermuda Háromszöget. Az a Bermudákon van – tette hozzá készségesen.

– Nem, azt nem csinálhatta – jelentette ki Wensleydale határozottan. – Mer' olvastam a Mary Celeste-ről és azon senki sem volt. Arról híres, hogy senki sincs rajta. Úgy találták meg üresen.

– Azt nem mondtam, hogy rajta volt amikor megtalálták – magyarázta Adam. – Mert már nem volt rajta. Mer' jöttek az UFO-k és elvitték. Azt hiszem, ezt mindenki tudta.

Az Ők megnyugodott egy kicsit. Az UFO-kérdés már ismerősebb talaj volt. Az Új Kor UFO-i ismeretlenek voltak a számukra; hallgatták Adam beszámolóját, de valahogy úgy érezték, a modern UFO-k már nem olyanok, mint régen.

– Ha én földönkívüli volnék – mondta Pepper mindannyiuk helyett – én mindenkinek a kozmikus harmóniáról beszélnék. Azt mondanám – elmélyítette a hangját és befogta az orrát, mintha egy vödröt húztak volna a fejére – Ez egy lézerpisztoly, úgyhogy tedd, amit mondok, lázadó söpredék.

Mind egyetértően biccentettek. Kedvenc játékuknak egy nagyon híres és sikeres film volt az alapja, amiben sok lézerpisztoly, robot, meg hercegnő szerepelt, aki úgy hordta a haját, mintha fülhallgatót viselneTM (az egyértelmű volt, hogy Pepper nem fog ostoba hercegnőt játszani). A játék általában veszekedésbe torkollott, mert nem tudtak megegyezni, hogy ki viselje a nagy, fekete sisakotTM és bolygókat robbantson föl. Adam volt a legjobb főgonosz – ha ő játszotta, tényleg el tudta hitetni bárkivel, hogy az egész világot képes elpusztítani. Az Ők, természetüket illetően mindig a bolygópusztítók oldalán álltak, feltéve, hogy ezzel egyidőben megmenthették a hercegnőt is.

– Asszem egy időben tényleg ezt csinálták – mondta Adam. – De most már máshogy van. Ilyen fényes kék ragyogás veszi körbe őket és csupa jót cselekednek. Amolyan galaktikus rendőrség, akik mindenkinek azt mondják, hogy éljen univerzális harmóniában, meg ilyesmi.

Egy perc néma töprengéssel adóztak az UFO-k ilyetén elvesztegetésének.

– Mindig az jut az eszembe – mondta Brian –, hogy miért nevezik őket Azonosítatlan Repülő Tárgynak, amikor tudják, hogy repülő csészealjak. Akkor már Azonosított Repülő Tárgyak, nem?

– Azért, mert a kormány el akarja titkolni – mondta Adam. – Milliónyi csészealj röpköd mindenfelé, csak a kormány mindet eltitkolja.

– Miért? – kérdezte Wensleydale.

Adam elbizonytalanodott. Az olvasmányaiban ilyesmiről nem esett szó. Az Új Vízöntő egyszerűen tényként kezelte az eltitkolásokat, ezért soha nem is magyarázta el.

– Mer' ők a kormány – mondta Adam egyszerűen. – Ez a dolguk. Van egy nagy ház Londonban, tele könyvekkel, amiben az eltitkolt dolgokat írják le. Mikor a Miniszter munkába megy reggelente, az az első dolga, hogy elolvas egy hosszú listát arról, hogy mi történt az éjszaka és ilyen nagy, piros pecsétet rak arra, amit el akar titkolni.

– Fogadok, hogy előbb iszik egy csésze teát, aztán elolvassa az újságot – mondta Wensleydale, aki egy emlékezetes alkalommal meglepetésszerűen meglátogatta a papáját az irodában és levonta a megfelelő következtetéseket. – Meg arról mesél, hogy mit látott a tévében az éjszaka.

– Jól van, de azután előveszi a könyvet, meg a pecsétet.

– Amire az van írva, hogy „Elhallgatni” – mondta Pepper.

– Azt van ráírva, hogy „Top Secret” – mondta Adam olvasmányaira hivatkozva. – Mint az atomerőműveknél. Azok csak robbangatnak, de a kormány jól eltussolja.

– Nem is robbannak föl mindig – mondta Wensleydale komoran. – A papám azt mondja, hogy tök biztonságosak és nem kell üvegházban laknunk miattuk. Mellesleg van egy kép az egyik képregényemben[26] és abban semmit sem írnak arról, hogy fölrobbanna.

– Igen – mondta Brian –, de aztán kölcsönadtad nekem azt az újságot és tudom, hogy milyen kép volt.

Wensleydale elbizonytalanodott, aztán lassan, tagoltan belekezdett.

– Brian, csak azért, mert az van odaírva, hogy Teljesítményrobbanás...

Rövid dulakodás kezdődött.

– Most akkor akarjátok, hogy meséljek a Vízdöntő Korról, vagy nem? – morogta Adam.

A verekedés, ami sosem volt túl komoly a kis társaságban, hamar alábbhagyott.

– Na tessék – mondta Adam és megvakarta a fejét. – Most miattatok elfelejtettem, hogy hol tartottam.

– A repülő csészealjaknál – mondta Brian.

– Ja, igen, igen. Hát, ha tényleg látsz egy UFO-t, akkor jönnek a kormány emberei, és lebeszélnek róla – mondta Adam visszatérve a kerékvágásba. – Egy nagy, fekete autóban. Amerikában mindig ez történik.

Az Ők bölcsen bólogatott. Efelől legalább nem volt kétségük. Amerika számukra olyan hely volt, ahová a jó emberek kerültek a haláluk után. Készek voltak elhinni, hogy Amerikában csaknem bármi megtörténhet.

– Biztos sok a forgalmi dugó – mondta Adam. – Az a sok autó, tele fekete ruhás emberekkel. Azt mondják mindenkinek, hogy ha tovább észlelik az UFO-kat, akkor Csúnya Baleset fogja érni őket.

– Biztos elgázolja őket egy nagy, fekete autó – mondta Brian, miközben egy sebet piszkálgatott maszatos térdén. – Tudtátok tette hozzá felderülve –, hogy Amerikában harminckilenc féle ízben lehet fagyit kapni? Az unokatesóm mondta.

Ez még Adamet is elnémította pár pillanatra.

– Nincs is harminckilenc féle fagyi – mondta Pepper. – Az egész világon nincsen harminckilenc féle íz.

– De lehet, ha összekeverik őket – pislogott nagyokat Wensleydale. – Tudod, eper és csoki, csoki és vanília – további lehetséges ízek után kutatott az emlékezetében. – Meg eper és vanília és csoki...

– És ott van Atlantisz – mondta Adam hangosan.

Erre mind elhallgattak. Kedvelték Atlantiszt. Az elsüllyedő városok kifejezetten az ő szakterületük volt. Érdeklődve hallgatták a piramisok, furcsa vallások és ősi titkok zagyva egyvelegét.

– És hirtelen történt, vagy lassan? – kérdezte Brian.

– Hát, valahogy egyszerre gyorsan és lassan – mondta Adam. – Mert egy csomóan elmenekültek csónakokban és más népeket tanítottak matekra, meg történelemre, meg ilyesmi.

– Nem értem, mi olyan jó ebben – mondta Pepper.

– Poén lehetett, amikor elsüllyedt – tűnődött Brian, aki élénken emlékezett rá, milyen volt, amikor Alsó-Tadfieldben egyszer árvíz volt. – Az emberek csónakokban kézbesítették az újságot, meg a tejet és senkinek sem kellett iskolába menni.

– Hát, ha én atlantiszi lettem volna, maradtam volna – mondta Wensleydale. Kijelentését gúnyos nevetés fogadta, de ő folytatta. – Csak búvársisakot kell viselni és kész. Beszögezi az ember az ablakokat, feltölti levegővel a házat és már meg is van.

Adam hűvös pillantással fogadta az ötletet, amit olyan alkalmakkor használt, amikor az Ők valamelyik tagja olyan ötlettel állt elő, ami neki is eszébe juthatott volna.

Lehet, hogy így volt – egyezett bele erőtlenül. – Miután elküldték az összes tanárt a csónakokkal. Lehet, hogy a többiek viszont ottmaradtak, amikor elsüllyedt.

– Nem kell mosdaniuk – mondta Brian, akit a szülei gyakrabban küldtek el mosakodni, mint az szerinte egészséges volt. Bármit tettek is, Brian mindig maszatos maradt egy kicsit. – Minden tiszta marad, meg, meg, termeszthetnek hínárt a kertben és cápára vadászhatnak. Meg polipot tarthatnak háziállatnak és nem lenne iskola, meg minden, mert megszabadultak az összes tanártól.

– Még most is ott lehetnek, a víz alatt – foglalta össze Pepper.

Eltöprengtek az atlantisziakon, amint titokzatos köpönyegeikben és tógáikban jól érzik magukat az óceán mélyén.

– Tyű – mondta Pepper kimondva mindannyiuk gondolatát.

– És most mit csinálunk? – kérdezte Brian. – Kezd kisütni a nap.

Végül Charles Fort Fölfedez Mindenfelét játszottak. Ez abból állt, hogy az Ők egyik tagja egy ósdi esernyő vázával a kezében föl-alá járkált, míg a többiek békaesővel bombázták, pontosabban egyetlen békával. A tóban csak egyet találtak. Egy öreg varangy volt, aki már régről ismerte Őket és eltűrte a molesztálásukat, cserébe azért, hogy egy rablóhalmentes tóban lakhatott. Egy ideig jámboran tűrte a zaklatást, aztán elugrándozott egy, az Ők által még fölfedezetlen rejtekhelyére.

Aztán hazamentek ebédelni.

Adam elégedett volt a délelőtti eseményekkel. Mindig is tudta, hogy a világ érdekes hely, képzelete pedig kalózokkal, banditákkal, kémekkel, űrhajósokkal és hasonló dolgokkal népesítette be. Ugyanakkor élt benne a gyanú, hogy ha a dolgok mélyére nézett, mindezek csupán könyvekben szereplő dolgok voltak és többé már nem léteztek a világon.

Ez a Vízdöntő Korszak-dolog azonban igazán igaz volt. Felnőtt emberek írtak róla könyveket (az Új Vízöntő tele volt a hirdetéseikkel) és szerintük a Nagylábú, a Yeti és a Surrey-i puma tényleg létezett. Ha Cortez, pályafutásának csúcsán megázott volna egy békát kergetve egy aprócska tóban, valószínűleg ugyanúgy érzett volna, mint Adam.

A világ egy ragyogó és különös hely volt, ő pedig ott állt a közepén.

Megebédelt és a szobájába vonult. Még mindig egy csomó Új Vízöntő akadt, amit nem olvasott.

.oOo.

A kakaó sűrű, barna masszává zsugorodott a bögre melyén.

Egyes emberek évszázadokat töltöttek azzal, hogy megfejtsék Agnes Nutter próféciáit. Többségük igen intelligens volt. Anatéma Apparát, aki olyan közel volt Agneshez, amennyire csak a vérvonal lehetővé tette, a legjobbak közé tartozott. De egyikük sem volt angyal.

Sokan, akik valaha is találkoztak Azirafaellel, első alkalommal három dolgot véltek megállapítani róla; egy: igazi angol volt; kettő: intelligens; három: olyan homokos, mint egy tucat kéjgázon élő majom egy terebélyes fán. Két dologban tévedtek: a Mennyország nem Angliában volt, bármit állítsanak is egyes költők ezzel kapcsolatban és az angyalok nemtelenek, hacsak nincs rá komoly indokuk, hogy nemük legyen. Viszont valóban intelligens volt. Ez pedig angyali intelligencia volt, ami ugyan alig bizonyult nagyobbnak, mint az átlagos emberi intelligencia, de sokkal szélesebb látókört jelentett és évezrednyi gyakorlat szólt a javára.

Azirafael volt az első angyal, aki számítógépet vett. Olcsó, lassú jószág volt, agyondicsérték, hogy ideális egy kisvállalkozó számára, Azirafael pedig szinte vallásos tisztelettel vezette rajta a könyvelését, ami olyan kínosan precíz volt, hogy az adóhatóságok röpke pár év alatt ötször is teljes kivizsgálást tartottak nála azt gyanítva, hogy minimum egy hullát rejteget a lakásában.

Ezeket a számításokat azonban semmiféle számítógép sem tudta volna elvégezni. Néha lejegyzett valamit egy darab papírra, ami már tele volt mindenféle szimbólumokkal, amiket csak nyolc ember tudott volna megfejteni az egész világon. Ketten közülük Nobel-díjas tudósok voltak, a maradék ötből pedig egy sokat nyáladzott és nem engedték éles tárgyak közelébe, nehogy kárt tegyen magában, vagy valaki másban.

.oOo.

Anatéma gyökérből főzött levest magának, aztán a térképei fölé hajolt. Kétségtelen, hogy Tadfield környéke tele volt ley-vonalakkal; még a híres Watkins tiszteletes is azonosított néhányat. Hacsak nem tévedett hatalmasat, akkor ezek a vonalak éppen átrendeződtek.

Az egész hetet azzal töltötte, hogy méréseket végzett a teodolit és egy inga segítségével, aztán a földmérő térképen bejelölte az eredményeket, ami immár tele volt színes pontokkal, ikszekkel és nyilacskákkal.

Egy darabig csak bámulta az eredményt, aztán egy filctollal, jegyzeteibe pillantva elkezdte összekötni a pontokat.

Közben rádiót hallgatott. Nem figyelt oda igazán, így a hírek többségét elengedte a füle mellett, egészen addig, míg néhány kulcsszó át nem szivárgott a gondolatain. Éppen egy Szóvivő nevű ember beszélt, hisztériába hajló hangon.

– ...veszélyes a lakosságra – mondta éppen.

– És pontosan mennyi hasadóanyag távozott? – kérdezte a riporter.

Rövid szünet. – Nem mondanám, hogy távozott, csak átmenetileg bizonytalan helyen található.

– Úgy érti, még mindig az erőmű területén található?

– Hát, nem látom be, miként lenne lehetséges, hogy eltávozzék onnan – mondta a Szóvivő.

– Gondolom már számba vették az esetleges terrorista cselekedetet?

Újabb szünet, aztán olyan hangon, mint akinek most lett elege az egészből és azon tűnődik, hogy ezután felmond és csirkéket nevel valahol, a Szóvivő válaszolt.

– Igen, azt hiszem számba kell vennünk. Mindössze annyi a teendőnk, hogy találjunk egy marék terroristát, akik képesek rá, hogy kiemeljenek egy reaktort anélkül, hogy bárki észrevenné, miközben az erőmű működik. Körülbelül ezer tonna és negyven láb magas az egész, tehát valószínűleg nagyon erős terroristák. Talán fölhívhatná őket, uram, hogy nevetséges, vádaskodó kérdéseket tegyen föl nekik.

– De azt említette, hogy az erőmű továbbra is termel áramot – nyögte a riporter.

– Igen.

– Hogyan lehetséges ez, ha hiányzik a reaktora?

A hallgató szinte látni vélte a Szóvivő őrült mosolyát, szinte látni vélte az újságot, amint éppen a Baromfitenyésztők Lapjában az „eladó farmok” rovatot böngészi.

– Nem tudjuk – felelte. – Azt reméltük, hogy maguk, okostónik a BBC-nél majd megmondják.

Anatéma a térképére nézett.

A rajzolat leginkább egy galaxis sematikus rajzára emlékeztettek, vagy a minőségibb kelta monolitok faragásaira.

A ley-vonalak mozgásban voltak és egy spirált kezdtek formálni.

A közepe – nagy vonalakban, némi hibaszázalékkal, persze – Alsó-Tadfieldben volt.

.oOo.

Párezer mérfölddel arrébb, csaknem ugyanebben az időben a Morbilli luxus-sétahajó zátonyra futott egy olyan helyen, ahol a tenger 300 öl mély volt.

Vincent kapitány számára a probléma nem itt kezdődött. Értesítenie kellett a tulajdonosokat, csak az volt a baj, hogy nem tudta egészen pontosan, ezidőtájt ki is a tulajdonos, olyan gyorsan változtak.

A számítógép, az az oka. A hajó adatait számítógépre vitték, ami a másodperc törtrésze alatt képes volt igazodni az új viszonyokhoz. A navigációt is komputerizálták, ami műholdról kapta a legfrissebb adatokat. Vincent kapitány türelmesen elmagyarázta a tulajdonosoknak, hogy pár száz négyzetméternyi fémlemez és néhány mázsa szegecs sokkal jobb befektetés volna, de azt a választ kapta, hogy mérlegelték az ajánlatát, de jelenleg összeférhetetlen a kiadás/profit viszonylattal.

Vincent gyanította, hogy a hajó az összes elektronizálás ellenére többet ért a víz alatt, mint fölötte és valószínűleg a tengerészet történelmének legtökéletesebben meghatározott hajóroncsaként fog helyet biztosítani magának az örökkévalóságban.

Ezek szerint ő maga is többet ért holtan, mint élve.

Az íróasztalánál ült és csöndben lapozgatta a Nemzetközi Tengerészeti Kézikönyvet, ami hatszáz oldalon kurta, de információval terhes üzeneteket sorolt fel, direkt arra tervezve, hogy a lehető legkényelmesebben, a legrövidebb és persze legolcsóbb módon kommunikáljanak a nyílt vizeken.

Üzenete az alábbiakat akarta kifejezni:

D-DNy irányban hajózva É 330º Ny 470º 72'. Az elsőtiszt, akit, ha emlékeznek rá, Új-Guineában akaratom ellenére vettünk föl és valószínűleg egy fejvadász, jelentette, hogy problémák adódhatnak. Olybá tűnik, hogy a tengerfenék meglehetősen nagy szakasza egyetlen éjszaka alatt a felszínre került. Számos épület áll rajta, melyek legtöbbje piramisszerű képződményre emlékeztet. Az egyik ilyennek az udvarában feneklettünk meg. Itt található néhány igen kellemetlen szobor is. Hajlott korú, hosszú tógás férfiak búvársisakban a hajóra szálltak és jókedvűen elegyednek a hajó utasaival, akik azt hiszik, hogy az egészet mi szerveztük meg. Tanácsot kérek.

Kutató ujja lassan haladt a lapok fölött. A jó öreg Nemzetközi Jelzések. Nyolcvan ével ezelőtt alkották meg őket és akkoriban gondosan számba vettek minden eshetőséget, ami a tengereken előfordulhat.

Fölvette a tollát és a következőket vetette papírra: XXXV QVVX.

Lefordítva ez annyit tett: „Megtaláltuk Atlantiszt. A Főpapok éppen megnyerték a karikadobó-játékot”.

.oOo.

– De nem.

– De igen.

– De igenis nem.

– Pedig igen.

– Nem is... na jó, de mi van a vulkánokkal? – dőlt hátra Wensleydale diadalmas tekintettel.

– Mi van velük? – kérdezte Adam.

– Az egész láva, meg minden a Föld közepéből jön, ahol minden forró – mondta Wensleydale. – Láttam a tévében. David Attenborough volt benne, úgyhogy holtbiztos.

A többiek Adamre néztek. Mintha teniszmérkőzésen lettek volna.

Az Üreges Föld Elmélet nem állt túl jól. A elgondolás, ami már kiállta olyan elismert gondolkodók, mint Cyrus Read Teed, Bulwer-Lytton és Adolf Hitler kísérleteit, veszélyesen ingadozott Wensleydale vastag szemüveges logikájának viharában.

– Nem mondtam, hogy teljesen üreges – mondta Adam. – Senki sem mondta, hogy végig üres. Biztos mérföldekre nyúlik le, hogy legyen hely az olajnak, a szénnek, meg a tibeti alagutaknak, meg ilyesmiknek. De azutántól üres. Ezt hiszik az emberek. Az Északi sarkon pedig van egy lyuk, azon keresztül szellőzik.

– Ilyet még egyetlen térképen sem láttam – dünnyögte Wensleydale.

– Mert a kormány nem engedi, hogy rárakják a térképre, nehogy az emberek megtalálják és benézzenek – mondta Adam. – Merthogy azok, akik a belsejében élnek, nem akarják, hogy mindig lenézzenek rájuk az emberek.

– És mi az, hogy tibeti alagutak? – kérdezte Pepper. – Azt mondtad, hogy tibeti alagutak.

– Ja, még nem meséltem róluk?

Mindhárman megrázták a fejüket.

– Pedig érdekes. Ismeritek Tibetet, ugye?

Bizonytalanul bólintottak. Képek sora villant föl az emlékezetükben: yakok, Mount Everest, Szöcskéknek nevezett emberek, kis, kopasz figurák a hegytetőkön üldögélve, más kopasz emberek pedig templomokban kung-fu-t tanítanak, hó.

– Hát, mondtam már, hogy voltak azok a tanárok, akik elmentek Atlantiszról, amikor elsüllyedt?

Ismét bólintottak.

– Hát, voltak, akik Tibetbe mentek és most onnan irányítják a világot. Őket Titkos Mestereknek hívják. Gondolom azért, mert tanárok voltak. És van egy földalatti városuk, amit Shambalának neveznek, meg alagutak, amikben mindenhová el lehet jutni a világban, ezért mindenről tudnak, ami a világban történik. Néhány ember azt hiszi, hogy a Gobbi-sivatag alatt laknak – tette hozzá nagyvonalúan –, de a legszakértőbb szakértők azt mondják, hogy pedig az Tibet alatt van. Mert ott jobb alagutat fúrni.

– Honnan tudnak mindent? – kérdezte Pepper.

– Csak hallgatózniuk kell, nem? – kockáztatott Adam. – Csak ülnek az alagutakban és hallgatóznak. Tudod, milyenek a tanárok, a terem másik végéből is meghallják a suttogást.

– A nagymamám poharat szokott tenni a falra – mondta Brian. – Azt mondta undorító, hogy a szomszédból miket hallott.

– És ezek az alagutak mindenhová eljutnak? – kérdezte Pepper a földet bámulva.

– Mindenhová az egész világon – mondta Adam határozottan.

– Elég sok időbe kerülhetett kiásni – mondta Pepper kétkedve. – Emlékszel, amikor alagutat akartunk ásni a mezőn? Egész délután ástuk, aztán alig fértünk bele egyáltalán.

– Igen, de már millió éve csinálják. Annyi idő alatt már jó hosszú alagutakat lehet csinálni.

– Én azt hittem, hogy a tibetieket megszállták a kínaiak és a Daloló Lámának Indiába kellett menekülnie – mondta Wensleydale kevés meggyőződéssel. Mindig elolvasta apja újságait esténként, de a világ prózai hétköznapisága mindig széthullott Adam erőteljes magyarázatai alatt.

– Fogadok, hogy most is ott vannak – mondta Adam. – Fogadok, hogy ott ülnek az alagutakban és hallgatóznak mindenfelé.

Egymásra néztek.

– Ha gyorsan leásnánk... – kezdte Brian. Pepper, akinek gyorsabb volt a felfogása, hangosan felnyögött.

– Ezt most miért kellett kimondanod? – morogta Adam. – Most aztán sokra megyünk a meglepetéssel, ha így kikiabálod. Éppen arra gondoltam, hogy leáshatnánk, erre te elszólod magad és figyelmezteted őket.

– Nem is hiszem, hogy alagutakat ásnak – mondta Wensleydale. – Tök értelmetlen. Tibet sok száz kilométerre van.

– Ja, persze, mert te többet tudsz róla, mint Madam Blatvatatatsky – duzzogott Adam.

– Mert ha én tibeti volnék – érvelt Wensleydale higgadtan –, egyszerűen leásnék az üres részhez, ami középen van, körbefutnék a belsején és fölásnék egyenesen ott, ahol akarok.

Ezen el kellett gondolkozniuk.

– Ez sokkal értelmesebben hangzik, mint az alagutak – mondta Pepper.

– Igen, gondolom, hogy ezt csinálják – mondta Adam. – Egy ilyen egyszerű dologra már biztos rájöttek.

Brian álmodozó tekintettel nézett az égre, miközben egyik ujjával fülének tartalmát böngészte.

– Poén – mondta. – Egész életedben tanulsz az iskolában, de sosem tanítanak a Bermuda Háromszögről, az UFO-król, meg ezekről az Ősi Mesterekről. Miért kell azt a sok uncsi dolgot tanulni, amikor itt vannak ezek az érdekes dogok? Én csak ezt szeretném tudni.

Ezzel mindannyian egyetértettek.

Aztán Charles Fort és az Atlantisziak a Tibeti Titkos Mesterek ellent játszottak, de a Tibetisek azt mondták, hogy a misztikus, ősi lézer az csalás.

.oOo.

Volt idő, amikor a boszorkányvadászokat tisztelték. Ez az idő nem tartott sokáig.

Matthew Hopkins, boszorkányvadász tábornok például számtalan boszorkányt talált Angliában a tizenhetedik század közepén, fejenként kilenc pennyt kért értük minden falutól.

Ez volt a probléma. A boszorkányvadászokat nem óradíjra fizették. Ha valaki bevizsgálta a környék banyáit és nőszemélyeit, aztán azt mondta: Remek, nincs közöttük egy sem; legfeljebb hálás köszönetet és egy tál forró levest kapott a városi elöljárótól.

A haszon érdekében tehát Hopkinsnak rengeteg boszorkányt kellett produkálnia. Ez igen népszerűtlenné tette a városi tanácsok szemében, míg végül egy kelet-angliai faluban boszorkányság vádjával fölakasztották őt is, mert a helybéliek rájöttek, hogy így megúszhatják a fizetést.

Sokan úgy hiszik, hogy Hopkins volt az utolsó boszorkányvadász tábornok.

Szigorúan véve igazuk is volt, de nem egészen úgy, ahogy hitték. A boszorkányvadász hadsereg tovább menetelt, csupán sokkal halkabban, mint azelőtt.

Nem volt többé boszorkányvadász tábornok.

És nincs többé boszorkányvadász ezredes, boszorkányvadász őrnagy, boszorkányvadász százados, vagy boszorkányvadász hadnagy (az utolsó 1933-ban halt meg, amikor leesett egy magas fáról Caterhamben, ahol megpróbált jobban szemügyre venni egy sátáni orgiának hitt kultikus gyűlést, amiről kiderült, hogy a Caterham és Whyteleafe Kereskedők Szövetségének éves vacsorája volt).

Létezik viszont boszorkányvadász őrmester.

Legújabban pedig létezik egy boszorkányvadász közlegény is. Úgy hívják, Newton Pulsifer.

Egy hirdetésben olvasta a Gazette állásrovatában, a keres-kínál és a kisállat oszlopai közé beszorulva:

CSATLAKOZZ A PROFIKHOZ. RÉSZIDŐS ASSZISZTENS KERESTETIK, A SÖTÉTSÉG ERŐI ELLENI HÁBORÚBA. EGYENRUHA, KIKÉPZÉS GARANTÁLT. ELŐLÉPTETÉSI LEHETŐSÉG. LÉGY FÉRFI!

Ebédszünetben fölhívta a hirdetés alján található telefonszámot. Egy hölgy vette föl.

– Jónapot – mondta Newton. – Láttam a hirdetést.

– Melyiket, kedvesem?

– Izé, ami az újságban van.

– Igen, kedvesem. Nos, Madame Tracy minden délután elhúzza a fátylat, kivéve csütörtökön. Csoportos szeánszokat is tartok. Mikor akar bepillantást nyerni a titkok mögé, kedvesem?

Newton elbizonytalanodott.

– A hirdetésben az áll, hogy „Csatlakozz a profikhoz” – mondta. – Nem volt szó benne Madame Tracyről.

– Akkor Shadwell urat keresi. Egy pillanat, megnézem, elérhető-e.

Később, mikor már köszönőviszonyban volt Madame Tracyvel, Newt megtudta, hogy ha a másik hirdetésre jelentkezett volna, Madame Tracy csütörtök kivételével minden délután egészségügyi és intim masszázsban részesíthette volna. Volt még egy hirdetés valahol az újságban. Mikor Newt jóval később megkérdezte, hogy az mit takart, a hölgy azt felelte, csütörtök. Végül lépteket hallott közeledni a telefonhoz, aztán köhécselést, majd egy régi esőkabát zörgésére emlékeztető hang szólalt meg.

– Egen?

– Olvastam a hirdetését. „Csatlakozz a profikhoz.” Szeretnék egy kicsit többet tudni erről.

– Egen. Sokan szeretnének többet tudni róla... – kezdte a hang – ...és még többen NEM AKARNAK.

– Ó – nyikkantotta Newton.

– Mi a neve, fiam?

– Newton. Newton Pulsifer.

LUCIFER? Jól hallottam? Tán a Sötétség szülöttje vón', a mélység szörnyetege, Hádész fortyogó konyhájának csápos-nyálkás végterméke, ki pokoli és alvilági mestereket szolgál?

– Pulsifer – magyarázta Newton. – P-vel. Nem ismerem azokat a helyeket, de a családom Surrey-ből való.

– Ó, egen – mondta a hang kissé csalódottan. – Hát akkor Pulsifer. Pulsifer. Tán találkozhattam vón' a nevivel?

– Nem tudom – mondta Newton. – A nagybályámnak játékboltja van Hounslow-ban – tette hozzá készségesen.

– Igazááán? – mondta Shadwell.

Shadwell úr akcentusa fölismerhetetlen volt. Mintha néprajzi túrán lett volna, néhol egy őrült wales-i kiképzőőrmestert idézett, néhol egy dél-skót falusi elöljárót, aki valamit észrevett egy vasárnap délután, a kettő között egy felvidéki juhász, meg egy megkeseredett somerset-i kalmár keveréke bújt meg. Mindegy, merre járt az akcentus, nem lett kellemesebb.

– Megvannak-é a fogaid?

– Hát, a töméseket leszámítva igen.

– Aztán jól tartod-e magad?

– Azt hiszem, igen – habogta Newt. – Vagyis, jelentkezni akartam a seregbe. Brian Potter a könyvelőktől már ötven kilóval súlyzózik, mióta bevonult. És benne volt a díszszázadban.

– Hány mellybimbód vagyon?

– Pardon?

– Mellybimbó, fiam, mellbimbó – mondta a hang türelmetlenül. – Hány mellbimbód van?

– Izé, kettő?

– Heljes. Aztán ollód van-e?

– Micsoda?

– Olló! Olló! Süket maga?

– Nem. Igen. Vagyis igen, van ollóm. Nem vagyok süket.

.oOo.

A kakaó csaknem megszilárdult már a bögrében. Zöldes bolyhok jelentek meg a peremén.

Még Azirafaelt is vékony porréteg borította.

Az asztalon kis kupacokba gyűltek a jegyzetek. A Szép és Pontos Proféciák tele volt tépett könyvjelzőkkel, többségükben egy megviselt Daily Telegraph csonkjai voltak.

Azirafael fészkelődött és megvakarta az orrát.

Már majdnem ott járt.

Kezdett összeállni a kép.

Még sosem találkozott Agnes-szel, aki ezek szerint túl okos volt. A Menny, vagy a Pokol általában kiszúrta a profetikus típusokat és kellő mennyiségű mentális zörejt sugároztak a kellő szellemi frekvencián, hogy a jóslatok pontatlanok legyenek. Erre éppenséggel ritkán volt szükség; a próféták és jósok ugyanis önvédelemből termeltek olyan alapzajt, ami elhomályosította a fejükben formálódó képeket. A jó öreg Szent Jánosnak ott voltak a gombák, Shipton anyának a sör. Nostradamus érdekes keleti apróságokat gyűjtött. Szt Malachinak zuglepárlója volt.

A jó öreg Malachi. Rendes fickó volt, ahogy üldögélt és az eljövendő pápákról álmodozott. Teljesen tehetségtelen művész volt, persze. Nagy gondolkodó lehetett volna, ha nem főzött volna annyi whiskey-t.

Szomorú vég. Néha igazán remélte, hogy a felfoghatatlan tervet kellően kigondolták.

Gondolták. Valami dolga volt. Ó, igen fölhívni az ügynökét, hogy kiderítse a dolgokat.

Fölállt, kinyújtózott és telefonált.

Aztán azt gondolta: miért is ne? Megér egy próbát.

Visszament az asztalhoz és beletúrt a jegyzeteibe. Agnes igen jó volt és ravasz. Senkit sem érdekeltek a pontos jóslatok.

Kezében papírral fölhívta a Tudakozót.

– Halló? Jónapot. Igazán kedves. Igen. Egy tadfield-i szám lesz, úgy hiszem. Vagy Alsó-Tadfield... ah. Akkor talán Norton, nem tudom a pontos körzetszámot. Igen. Young. A családnév. Igen. Oh, rendben, akkor meg tudná adni az összeset? Köszönöm.

Az asztalon fölemelkedett egy ceruza és vadul jegyzetelni kezdett.

A harmadik névnél kitört a hegye.

– Ah – mondta Azirafael. A szája tovább beszélt, miközben az agya darabokra hullott. – Azt hiszem, ez lesz az. Igazán köszönöm. Nagyon kedves. Magának is.

Méltóságteljesen letette a kagylót, vett pár mély lélegzetet és újra tárcsázott. Az utolsó három számjegy nehezen ment, úgy remegett a keze.

Hallgatta, ahogy kicsöng. Aztán valaki válaszolt. Középkorú emberhez tartozhatott, aki nem volt barátságtalan, de érződött a hangján, hogy délutáni pihenését zavarták meg.

Azt mondta:

– Tadfield hat-hatvanhat.

Azirafael keze remegni kezdett.

– Halló? – mondta a kagyló. – Tessék?

Azirafael összeszedte magát.

– Bocsánat – mondta –, nem téves.

Aztán lerakta.

.oOo.

Newt nem volt süket és volt saját ollója.

Meg egy nagy rakás újságja.

Ha tudta volna, hogy a katonaélet leginkább abból fog állni, hogy az előbbit az utóbbin alkalmazza, talán nem is jelentkezik.

Shadwell boszorkányvadász őrmester összeírt egy listát, amit zsúfolt lakásának falára celluxozott. A lakás Rajit videotéka és újságárus boltja fölött volt.

A listán ez állt:

1) Boszorkányok.

2) Megmagyarázhatatlan jelenségek. Jelenések. Jelentőségek. Tudja mire gondolok, na.

Newt mindegyikre figyelt. Felsóhajtott, kézbe vett egy újabb magazint, átfutotta a címoldalt, aztán kinyitotta, átugrott a második oldalon (ott sohasem szokott lenni semmi érdekes), aztán elpirult amikor a kötelező mellbimbószámláláshoz érkezett. Shadwell ez ügyben nagyon határozott volt.

– Nem bízhat meg bennük, oly ravaszok – mondta. – Minden pillanatban előtolhatják a képüket ám!

A kilencedik oldalon fekete garbós pár meredt a fényképezőgépbe. Azt állították, hogy ők vezetik Saffron Walden legnagyobb gyülekezetét és visszaállítják a szexuális potenciált kis, fallikus szobrocskák segítségével. Az újság tíz ilyen babát sorsol ki azok között, akik beküldik „legkínosabb impotens pillanatom” címmel a történetüket. Newt kivágta a cikket és beragasztotta egy füzetbe.

Tompa dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

Nevet kinyitotta; egy nagy halom újság állt ott.

– Készüljön, Pulsifer – vakkantotta és beimbolygott a szobába. Az újságok a padlóra dőltek, mögülük pedig előbukkant Shadwell boszorkányvadász őrmester köhögve és prüszkölve, majd újra meggyújtva elaludt cigarettáját.

– Figyeljen, közlegény. Ő is közéjük tartozik – mondta.

– Kicsoda, uram?

– Pihenj, közlegény. Hát ő. A kis barna fickó. Miszter úgynevezett Rajit. Azok a szörnyű idegen kultúrák. A kis sárga isten, csillogó rubint szemmel. Meg nők akiknek túl sok karjuk van. Boszorkák mind.

– Azért ingyen adja az újságokat, őrmester – mondta Newt. – És nem is olyan régiek.

– Meg vudu. Biztosan vudut is űz. Csirkéket áldoz annak a Szombat bárónak. Tuggya, az a magas, setét tökfilkó hosszú kalapban. A halálból hozza vissza az embereket, meg Szabbatkor is dolgoztassa őket. Vudu – szipákolt Shadwell töprengve.

Newt megpróbálta maga elé képzelni a háziurat, amint voodoo-t gyakorol. Az bizonyos, hogy Rajit úr dolgozott Szabbatkor. Molett feleségével és molett, vidám gyerekeikkel éjjel-nappal dolgozott, független attól, mit mutatott a naptár. Ők látták el a környéket üdítővel, fehér kenyérrel, dohánnyal, édességgel, újsággal és azzal a pult-alóli pornográfiával, aminek már csak a gondolatától is könnybe lábadt Newt szeme. A legszörnyűbb dolog, amit Rajit úrról és egy csirkéről el tudott képzelni, hogy a „minőségét megőrzi” dátum után próbálja meg eladni.

– De Rajit úr Bangladesből, vagy Indiából jött, vagy ilyesmi – mondta. – Azt hittem, hogy a voodoo a Nyugat-Indiákról származik.

– Ah – mondta Shadwell boszorkányvadász őrmester és megszívta a cigarettáját. Legalábbis úgy tűnt. Newt valójában még sosem látta feljebbvalója cigarettáját... talán a kéztartása miatt, ráadásul a csikket is eltüntette, amikor végzett. – Ah.

– Hát nem?

– Rejtett bölcsességek, fiam. A boszorkavadász hadsereg belső titkai. Ha beavatást nyersz, megtudhatod a titkos igazságokat. Van olyan vudu, ami talán a Nyugat-Indiákról jön, eztet elismerem. Ó, igen, ez biztos. De a legrosszabb fajta, a legsötétebb, az biza' onnan jön, izéből...

– Bangladesből?

– Harrrumm! Igen, fiam, az volna az. A számbul vetted ki a szót. Banglades. Pontosan.

Shadwell eltüntette a csikket és sodort egy újat magának, anélkül, hogy akár a papír, akár a dohány egy pillanatra is föltűnt volna.

– Szóval. Talált mán' valamit, közlegény?

– Hát itt van ez – mondta Newton a kivágásra mutatva.

Shadwell hunyorgott.

– Ja, ők – mondta. – Badarság az egész. Francos boszorkának nevezik magukat? Tavaly utánuk jártam. Odamentem én talpig az igazságosság vértjében, meg egy csomag kályhagyújtóval, oszt föltártam az egész helyet, de patyolattiszták voltak. Mézet árulnak postán, csak föl akarták dobni a kereskedést. Badarság, én mondom. Akkor sem ismernének meg egy szellemet, ha az fölbukkanna és egyenest az ülepükbe marna. Manapság már nem olyan, mint régen, fijam.

Leült és öntött magának egy pohár édes teát egy riasztóan mocskos termoszból.

– Meséltem már, hogyan soroztak be a seregbe? – kérdezte.

Newt elértette az utalást és leült. Némán megrázta a fejét.

Shadwell rágyújtott egy megviselt Ronson öngyújtóval és elismerően köhintett.

– A cellatársam volt. Ffolkes boszorkavadász százados. Tíz évet kapott gyújtogatásér'. Fölégetett egy gyülekezetet Wimbledonban. Mind' elkapta volna, csak rossz napon mén oda. Jó ember volt. Elmesélte a csatát... a nagyot, a Menny, meg a Pokol között... ő mesélte el a boszorkavadász hadsereg legnagyobb titkait. Familiárisok, mellybimbók, meg minden.

– Tudta, hogy haldoklik, ugyanis. Kell valaki, aki továbbvigye a hagyományt. Ahogy mostan te... – megrázta a fejét.

– Ez lett belőlünk, kölök – mondta. – Pár évszázaddal ezelőtt erősek voltunk, mi álltunk a sötétség, meg a világ között. A vékony határvonal. Lángoló határvonal, ugyi.

– Azt hittem, az egyház... – kezdte Newt.

– Piha! – legyintet Shadwell. Newt már többször látta leírva a szót, de ez volt az első alkalom, hogy tanúja volt, hogy valaki éppenséggel kimondta. – Egyház? Mi jót tettek a papok? Ugyanolyan rossz bagázs. Rájuk aztán lehet számítani, hogy megmutassák, ki a Gonosz. Mer' akkor már rég kivonták vón őket a forgalomból. Ha az ember tigrisre megy, nem olyanokat visz magával, akik úgy vadásznak, hogy húst dobnak elibe. Nem, fiam. A mi feladatunk a harc a sötétség ellenében.

Egy pillanatra csönd telepedett közéjük.

Newt mindig igyekezett a legjobbat feltételezni mindenkiről, de nem sokkal azután, hogy csatlakozott a BVH-hoz, feltűnt neki, hogy felettese és egyetlen katonatársa annyira volt kiegyensúlyozott, mint egy feje tetejére állított piramis. A „nem sokkal” ez esetben kevesebb, mint öt másodpercet jelentett. A BVH főhadiszállása egy koszlott szoba volt, nikotinsárga színű falakkal, ami majdnem biztosan nikotintól is lett olyan. A padló cigarettahamuszürke volt, ami majdnem biztosan hamutól is lett olyan. Volt egy kis, négyzet alakú szőnyeg, de Newt óvatosan kikerülte, mert magába szívta az ember cipőjét.

Az egyik falon sárguló Brit-szigetek térkép függött, itt-ott házi készítésű zászlócskákkal megjelölve; ezek furcsamód mind a legolcsóbb London-környéki vasúti tarifaövezetben helyezkedtek el.

Newt mégis kitartott az elmúlt pár hétben, mert, hát a riadt csodálkozás riadt sajnálattá vált, ami később riadt szenvedéllyé alakult. Shadwell alig százhatvan centi magas volt, ruházata pedig, függetlenül attól, hogy éppenséggel mi is volt az valójában, rövidtávú emlékezetében mindig egy viseletes esőkabátként rögzült. Az öregembernek valószínűleg az összes foga a sajátja volt, de csak azért, mert senki másnak nem kellett. Ha csak egyiket is a párnája alá helyezte volna, a Fogtündér még aznap éjszaka benyújtja a lemondását.

Úgy tűnt, Shadwell kizárólag édes teán, sűrített tejen, sodort cigin és valamiféle konok belső energián élt. Shadwellnek volt Célja, amit lelke minden erőtartalékával és a nyugdíjas helyközi bérlete segítségével tartott életben. Hitt benne és ez úgy hajtotta előre, akár egy turbina.

Newton Pulsifernek sosem volt még életcélja és amennyire emlékezett, nem is hitt semmiben sem. Ez elég kínos is volt, mert akart hinni valamiben, ugyanis rájött, hogy az élet folyóján a hit volt a lélek hajójának mentőöve. Szeretett volna egy mindenható Istenben hinni, bár jó lett volna egy fél órát elcsevegni vele, hogy tisztázzanak egy-két dolgot, mielőtt elkötelezné magát. Ücsörgött már mindenféle templomban, várván azt a fényes, acélkék villanást, de nem jött. Akkor megpróbált hivatalosan is ateista lenni, de sosem volt olyan sziklaszilárd, magabiztos elszántsága, hogy higgyen benne. Rájött, hogy minden politikai párt egyformán hazug. Föladta az ökológiába vetett hitét is, miután egy újságban, amire akkoriban előfizetett, közzétették egy önellátó házikert terveit és az ökológiai kecskét túl közel kötötték ki az ökológiai káposztához. Newt sok időt töltött nagyanyja vidéki házában és úgy vélte, ismeri már a kecskék és a káposzták viselkedési szokásait, ezért úgy döntött, hogy az újságot egy halom kámzsás megszállott vezeti.

Különben is, túl sokszor használták a „közösség” szót, és Newt mindig úgy érezte, hogy azok, akik ezt a szót használják, igen határozott értelemben teszik, ami kizárta őt és mindenki mást, akit ismert.

Aztán megpróbált hinni az Univerzumban, ami elég logikusnak tűnt, amíg gyanútlanul olyan könyveket kezdett el olvasni, amiknek a címében szerepelt a Káosz, az Idő, vagy a Kvantum szavak valamelyike. Rájött, hogy még azok az emberek sem hisznek benne, akinek úgyszólván az Univerzum volt a foglalkozása és ráadásul igen büszkék voltak rá, hogy nem értik mi is valójában, sőt azt sem, hogy elméletileg létezhet-e egyáltalán.

Newt határozott cél-elképzeléseinek ez teljességgel elfogadhatatlan volt.

Newt nem hitt a kiscserkészekben sem, aztán később már a nagycserkészekben sem igazán.

Azt azonban kezdte elhinni, hogy a bérszámfejtői állás a United Holdinge [Holdings] PLC-nél a világ legunalmasabb állása volt.

Newton Pulsifer, mint férfi, a következőképp nézett ki: ha besétált volna egy telefonfülkébe titkon átöltözni, talán mire kijön, Clark Kent lesz belőle.

Rájött viszont, hogy kedveli Shadwellt ahogy, Shadwell legnagyobb bosszúságára, általában minden ember. Rajiték kedvelték, mert előbb-utóbb kifizette a bérleti díjat és nem okozott semmiféle problémát; olyan csapongó, céltalan módon volt rasszista, ami már nem is volt bántó: Shadwell egyszerűen mindenki mást gyűlölt a világon, függetlenül szem- bőr- és hajszíntől, valamint vallási- és politikai beállítottságtól, és senki kedvéért nem tett kivételt.

Madame Tracy is kedvelte. Newt csodálkozva fedezte föl, hogy a szomszéd lakás tulajdonosa egy középkorú, anyáskodó típusú hölgy volt, akinek úri vendégei ugyanúgy igényeltek egy csésze tea melletti kellemesen áttársalgott délutánt, mint bárminemű intimitást és egyebeket, amit Madame Tracy még nyújtani tudott. Olykor, mikor vasárnap esténként legurított egy fél pint Guinnesst, Shadwell kiállt a folyósra és olyasmiket üvöltözött a szobája felé, „Babilon szajhája!”, de Madame Tracy elmondta Newt-nak, hogy szinte hálás volt neki ezért, annak ellenére, hogy Babilonhoz Torremolinosnál közelebb sohasem jutott. Olyan volt ez, mint egy kis ingyenreklám.

Azt is elmondta, hogy még az sem zavarta, ha Shadwell átdörömbölt és kiáltozott olyankor, amikor szeánszokat tartott, mert ő a térdeivel már nem bírta olyan könnyen táncoltatni az asztalt, mint régen, így egy kis dörömbölés direkt jól jött.

Vasárnaponként egy tányérban ebédet hagyott az ajtaja előtt, amit egy másik tányérral takart le, nehogy kihűljön.

Shadwellt nem lehetett nem kedvelni, mondta. Ahhoz képest, hogy mennyit számított, ilyen erővel akár kenyérdarabkákat is dobálhatott volna egy fekete lyukba.

Newtnak eszébe jutott a többi kivágás és Shadwell elé tolta a zsíros asztalon.

– Mik ezek? – kérdezte Shadwell gyanakodva.

– Jelenségek – mondta Newt. – Mondta, hogy keressek jelenségeket. Attól tartok, manapság több a jelenség; mint a boszorkány.

– Lődözött valaki ezüst pisztolygolyóval nyúlra, azt' másnap lesántult valamelyik banya? – kérdezte Shadwell reménykedve.

– Attól tartok, nem.

– Akkor fölfordult valami tehén, mert egy asszony ránézett?

– Nem.

– Hát akkor micsoda? – kérdezte Shadwell. Átverekedte magát a ragacsos, barna konyhaszekrényig és előkotort egy doboz sűrített tejet.

– Furcsa dolgok történnek – mondta Newt.

Heteket töltött ezzel. Shadwell igencsak hagyta felgyülemleni az újságokat. Némelyik évek óta várt a sorára. Newtnak jó memóriája volt, talán azért, mert élete eddigi huszonhat éve alatt alig akadt valami, amivel megtölthetné, és igen jó szakértője lett bizonyos ezoterikus dolgoknak.

– Minden nap valami új – mondta Newt átlapozva az újságkivágásokat. – Furcsa dolog történt néhány atomerőművel, de senki sem tudja pontosan, hogy mi. Néhányan pedig azt állítják, hogy Atlantisz elsüllyedt kontinense újból a felszínre emelkedett – mondta büszkén.

Shadwell kése átlyukasztotta a sűrített tej konzervdobozát. A távolból telefoncsörgés hallatszott, amit mindketten rutinosan figyelmen kívül hagytak. Minden hívás Madame Tracynek szólt és közülük néhány nem volt férfi füleknek való. Newt egyszer, még az első napon lelkiismeretesen fölvette a telefont, gondosan végighallgatta a kérdést, aztán úgy válaszolt – Történetesen egy Marks and Spencer, 100%-os gyapjú, y-szabású – mire a vonal másik végén lerakták a kagylót.

Shadwell krákogott.

– Hah, az nem igazi jelenség – mondta. – Ezeket nem boszorkányok csinálják. Ők a süllyedéshez értenek.

Newt szája többször kinyílt és becsukódott.

– Ha a boszorkányság elleni harcban erősen tartanók a frontot, tán megengedhetnőnk némi kitérőt – folytatta Shadwell. – Hát nincsen valami boszorkányosabb?

– Dehát amerikai katonák szálltak partra, hogy megvédjék – nyögte Newt. – Egy nemlétező kontinens...

– Vannak rajta boszorkák?

– Azt nem írja – mondta Newt.

– Ah, akkor csak politika, meg földrajz – legyintett Shadwell.

Madame Tracy bedugta a fejét az ajtón.

– Haaahóóó, Shadwell úr – mondta, aztán Newt felé is megeresztett egy barátságos integetést. – Egy úr keresi telefonon. Jónapot, Mr. Newton.

– Elveled, boszorka' – hadarta Shadwell.

– Olyan friss a hangja – mondta Madame Tracy csak úgy, mindenkinek. – Vasárnapra sütök majd finom májat.

– Elöbbhálnék az Ürdünggel, asszon'.

– Ha visszakaphatnám a múlt heti tányérokat, az sokat segítene, kedvesem – mondta Madame Tracy és bizonytalanul visszahátrált a lakásába.

Newt lehangoltan nézett a kivágásokra, miközben Shadwell úr morogva kisétált a telefonhoz. Volt egy cikk arról, hogy Stonehenge kövei kimozdultak a helyükből, mint a vasreszelék mágneses térben.

Tompán beszűrődtek a telefonbeszélgetés hangfoszlányai.

– Kicsoda? Ah. Egen. Egen. Valóba'? Oszt mifél dolog lészen? Egen. Ahogy monnya, uram. És hol vagyon ez a hel...?

A titokzatosan megmozdult kövek nem Shadwell asztala volt, még akkor sem, ha tiszta lett volna.

– Rendbe', rendbe' – győzködte Shadwell a telefonálót. – Azonnal nekilátunk. A legjobb osztagomat állítom rá és ízibe jelentek, amint végeztek. Viszonlátás, uram. És magának is, uram – kattanás hallatszott, aztán Shadwell hangja, immár az alázat legcsekélyebb csengése, vagy inkább recsegése nélkül.

– „Drága fiam”! Déli kis buzzancs.[27]

Visszabotorkált a szobába, aztán Newtra meredt, mint aki elfelejtette már, hogy miért jött.

– Mit hablatyoltál itten össze? – kérdezte.

– Ezek az események mind... – kezdte Newt.

– Egen – mondta Shadwell továbbra is átnézve rajta, miközben az üres konzervdobozt ütögette a fogához.

– Hát, van egy kisváros, ahol az elmúlt pár évben érdekesen alakul az időjárás – folytatta Newt reménytelenül.

– Micsoda? Békaeső, meg ilyenek? – kérdezte Shadwell felderülve.

– Nem, csak az évszaknak megfelelő az időjárása.

– És ez neked furcsa jelenség? – kérdezte Shadwell. – Láttam én mán olyan dolgokat, kiegyenesedne tőlük a hajad, fiam.

– Mikor volt utoljára, hogy évszaknak megfelelő idővel találkozott? – kérdezte Newt kissé ingerülten. – Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester úr. Havazott karácsonykor. Mikor látott utoljára havat karácsonykor? Mikor volt utoljára hosszú, száraz kánikula augusztusban? Éveken át? És csípős hideg télen? Tudja, olyan idő, amiről gyermekkorában álmodott. Hogy sosem esik november ötödikén és szenteste mindig nagy pelyhekben hull a hó?

Shadwell tekintete a távolba révedt. Elhallgatott, elvette a konzervdobozt a szájától.

Én sosem álmodtam gyermekkoromba' – dünnyögte.

Newt úgy érezte, egy mély, kellemetlen gödör szélén egyensúlyozik. Mentálisan visszahátrált pár lépést.

– Csak furcsa – mondta végül. – Egy meteorológus időjárási átlagokról normákról meg mikroklímákról beszél.

– Az mit jelent? – kérdezte Shadwell.

– Azt, hogy nem tudja, miért – mondta Newt, aki nemhiába töltött pár évet az üzleti élet peremén. Fölszedett egy-két dolgot. Jelentőségteljesen nézett Shadwell őrmesterre.

– A boszorkányok tudvalevőleg megváltoztatják az időjárást – mondta. – Utánanéztem a Discouverie-ben.

Édes Istenem, gondolta, vagy bármelyik másik entitás, ne hagyd, hogy még egy napon át újságcikkeket kelljen vagdosnom ebben a szoba alakú hamutartóban. Hadd menjek ki a friss levegőre. Vagy egy rövid kimenőre.

– Csak negyven mérföldnyire van – mondta nyomatékkal. – Gondoltam odaugranék holnap és, tudja, körülnéznék, meg minden. Fizetem a benzinköltséget – tette hozzá.

Shadwell töprengve megtörölte a száját.

– Ez a hely – mondta végül. – Tán' csak nem Tadfield a neve?

– De igen, Shadwell úr – mondta Newt. – Honnan tudta?

– Ki tudja, mire készülnek a déliek – dünnyögte az orra alatt.

– Háááát – mondta hangosan. – Miért is ne?

– Kik mire készülnek? – kérdezte Newt.

– Egen. Nem árt – dünnyögte Shadwell. – Te magad állod a benzint, aszontad?

Newt bólintott.

– Akkor holnap reggel kilenckor gyere ide, mielőtt elindulnál – mondta.

– Miért? – kérdezte Newt.

– Az igazságosság vértjéért.

.oOo.

Nem sokkal azután, hogy Newt elment, ismét csöngött a telefon. Ezúttal Crowley volt az, aki nagyjából ugyanazokkal az utasításokkal látta el Shadwellt, mint Azirafael. Shadwell a formalitás kedvéért ismét lejegyzett mindent, miközben Madame Tracy ott nyújtózkodott mögötte.

– Két hívás egy nap alatt, Shadwell úr – mondta. – A maga kis serege igencsak mozgásba lendült!

– Ach, el innét, berzegályos boszorkarém! – morogta Shadwell és becsapta az ajtót. Tadfield, gondolta. Ach, hááát. Amíg idejében fizetnek...

Sem Azirafael, sem Crowley nem irányította a Boszorkányvadász Hadsereget, de mindketten elismerték a létezését, legalábbis tudták, hogy a feletteseik elismernék. Így történt, hogy rajta voltak Azirafael szövetségeseinek listáján, mert, hát, boszorkányvadász hadseregről volt szó, akkor pedig támogatni kellett, nagyjából úgy, ahogy az USA támogatott minden olyan országot, ami kommunista-ellenesnek vallotta magát. Crowley listáján pedig abból a kissé bonyolultabb okból tűnt föl a név, mert a Shadwell-féle emberek semmiféle veszélyt nem jelentettek a Pokol számára. Inkább a fordítottját érezték.

A szó legszorosabb értelmében nem is Shadwell vezette a BVH-t. Shadwell fizetési listája szerint Smith tábornok irányította a hadmozdulatokat. Az ő beosztottja volt Green és Jones ezredesek, valamint Jackson, Robinson és Smith (nem rokon) őrnagyok. Utána következett Alátét, Csésze, Tej és Kredenc őrnagy, ugyanis itt Shadwell kreativitása kezdett csődöt mondani, valamint Smith, Smith, Smith, Smythe és Dettó századosok. Volt még ötszáz közlegény, tizedes és őrmester. Legtöbbjüket szintén Smithnek hívták, de nem számított, mert sem Azirafael, sem Crowley nem vette a fáradságot, hogy végignézze a teljes névlistát. Egyszerűen kifizették a béreket.

Végül is kettejük fizetéséből évi 60 font jött össze.

Shadwell szerint egyáltalán nem volt törvényellenes, amit csinált. A hadsereg szent célért küzdött, aminek az érdekében elnézhető volt a kegyes csalás. A jó öreg kilenc penny-k manapság már nagyon lassan gyűltek.

Szombat

Szombaton, a világ utolsó napjának kora reggelén vérvörös volt az ég alja.

Az International Express kézbesítője gondosan, ötvennel vette a kanyart, visszaváltott kettesbe, aztán lehúzódott a füves padkára.

Kiszáll a furgonból, aztán azonnal az árokba vetette magát, hogy kitérjen egy százhússzal száguldó teherautó elől.

Fölkelt, visszavette a szemüvegét, a csomagot és a csiptetős táblát, lesöpörte a füvet és a sarat az egyenruhájáról és mintegy utólagosan az öklét rázta a rég eltávolodott teherautó felé.

– Be kéne tiltani, francos teherautók, nem tisztelik a többieket. Mindig mondom, mindig mondom, hogy emlékezz rá, fiam, ha kiszállsz az autódból te is csak gyalogos vagy...

Lesétált a töltésről, átmászott egy alacsony kőkerítésen és máris az Uck folyó partján állt, kezében a csomaggal.

Lejjebb a folyóparton egy talpig fehérbe öltözött fiatal férfi üldögélt. Ő volt az egyetlen ember a környéken. Fehér volt a haja, sápadt a bőre, csak ült és bámulta a folyót, mintha gyönyörködne a látványban. Úgy nézett ki, mint egy viktoriánus korból szalajtott romantikus költő nem sokkal az ópium, vagy egyéb drogok hatása előtt.

Az International Express kézbesítője nem értette a dolgot. Régebben, ami igazából nem is volt olyan rég, úgy húszméterenként horgászok üldögéltek a folyópart mentén; gyerekek játszadoztak a partján; szerelmespárok telepedtek le mellette, hogy hallgassák a víz csobogását és gyönyörködtek a sussexi naplementében. Ő is járt itt Mauddal, a feleségével, mielőtt összeházasodtak volna.

Változnak az idők, tűnődött a kézbesítő.

Most fehér és barna hab- és kátrányfoltok sodródtak csendesen a víz felszínén, gyakran méternyi hosszú szakaszokon. Ahol látható volt a víztükör, ott hártyavékony olajhártya csillogott.

Egy csapat vadlúd érkezett hangos szárnycsattogások közepette és hosszú, fárasztó útjuk végeztével hálásan, hogy ismét Angliában lehettek, leereszkedtek a szivárványszínű vízre, aztán nyom nélkül elsüllyedtek.

Furcsa világ, gondolta a kézbesítő. Íme az Uck, régen ez volt a legszebb folyó a szigetországban, mostanára pedig csak egy megdicsőült ipari szennyvízcsatorna. A madarak elsüllyedtek benne, a halak pedig a felszínén úszkáltak.

Hát, ez a haladás. Azt pedig nem lehetett megállítani.

Odaért a fehérruhás férfihez.

– Elnézést, uram. Sápadt nevű címzett?

A fehérruhás nem felelt, csak bólintott. Tovább meredt a vízre, tekintetével egy impresszionista, tajtékpaca-remekművet követett az útján.

– Olyan szép – suttogta. – Olyan átkozottul gyönyörű.

A kézbesítőnek ideiglenesen elakadt a szava, aztán működésbe léptek az automata rendszerek.

– Furcsa egy világ, hát nem, és milyen érdekes, bejárom az egész világot, aztán szinte a saját kertemben találom magamat, vagyis itt születtem és nőttem föl a környéken, uram, és jártam a Földközi-tengernél, meg Des O'Moinesban, ami Amerikában van, most pedig itt vagyok és itten van a csomagja, uram.

Sápadt nevű címzett elvette a csomagot és a csiptetős táblát, hogy aláírja a szállítólevelet. A toll éppen akkor kezdett szivárogni és sötét pacát ejtett a papíron. Egyszerű neve volt, ami vagy J-vel kezdődött és sötét paca után ványra végződött, vagy S-sel kezdődött és ezés volt a vége.

– Köszönöm, uram – mondta a kézbesítő.

Elindult a folyó mentén vissza a forgalmas útra, ahol a furgonját hagyta és igyekezett nem nézni a folyóra.