/ Language: Hungary / Genre:antique

A Foucault-inga

Umberto Eco

A címben szereplő szerkezet komoly tudományos eszköz, olyan inga, amellyel a Föld forgása roppant egyszerűen és meggyőzően bizonyítható. Joggal került a könyv élére, hiszen Eco művének alapkérdése nagyjából az: vajon tényleg forog-e a Föld, illetőleg miként bizonyítható egyáltalán ez az állítás. A Föld forgása természetesen nemcsak konkrétan, sőt elsősorban nem konkrétan értendő, hanem a lehető legszélesebben (filozófiai) általánosságban, méghozzá többféle megközelítésben: van-e az embernek (minden embernek) őrangyala, van-e kitüntetett pont a Mindenségben; van-e "értelme" a világegésznek, van-e Terv, amely a létet modellálja; van-e kapcsolat a miszticizmus, okkultizmus, rózsakeresztes-templomos és a természettudomány között; van-e összefüggés múlt és jelen között; van-e neve (és hány neve?) Istennek stb? A végső titkokat feszegeti, variálja, modellálja, generálja Eco, felhasználva a titkos tudományok hozadékát éppúgy, mint a természettudomány téziseit, a történelmi legendákat, "titkokat" nem kevésbé, mint a sci-fi "felfedezéseit", a szemiotika (jórészt maga teremtette) heurisztikus módszereit, csakúgy, mint a legvaskosabb mindennapok józan bölcsességeit. Ám a regény korántsem filozófiai-bölcseleti-misztikus "szövegelés". Izgalmas, tudatos történet, amelyben a végső titkok nagyon üdítően keverednek, kapcsolódnak, vegyülnek krimiérdekességű és -jellegű sztorikkal, maffiózós, titkosszolgálatos, szabadkőművesi "összeesküvésekkel", szexis elmélkedésekkel és ínycsiklandó epizódokkal.

Umberto Eco

A Foucault-inga

(Tartalom)

1. ábra

Szefirotikus fa

[Cesare Evola, De divinis attríbutis, quae Sephirot ab

Hebraeis nuncupantur, Velence, 1589, p. 102]

Csakis tinéktek írtuk ezt a művet, tudománynak és tudásnak fiai. Fürkésszétek e könyvet, mélyedjetek el széjjeltagolt és többfelé hintett szándékunkban; amit egy helyütt eltitkoltunk, azt más helyütt nyilvánvalóvá tettük, hogy megérthesse a ti bölcsességtek.

[Heinrich Cornelius Agrippa von Nettes-Heim, De occulta philosophia, 3,65]

A babona bajt hoz.

[Raymond Smullyan, 5000 B.C., 1.3.8.]

1 / KETER

(1)

Ekkor láttam meg az Ingát.

Hosszú huzal legvégén a szentély boltozatáról függve, méltóságteli kimértséggel rótta széles lendületű íveit a gömb.

Tudtam – de hát kit ne döbbentettek volna rá maguktól is azok a varázslatosan nyugodalmas sóhajok? –, hogy a lengést a huzal hosszának négyzetgyöke, illetve ama földi ésszel felfoghatatlan pi közt fennálló arány határozza meg, mely isteni okból szükségszerű kapcsolatba hozza minden lehetséges kör kerületét és átmérőjét, és így a gömb ide-oda útjának ideje titkos összeesküvésből adódik, mely a legkevésbé sem időbeli mérték: a felfüggesztési pont egysége, egy elvont kiterjedés kettőssége, a pi hármas természete, a négyzetgyök rejtett négyszöge, a kör tökélye közt szövődött.

Azt is tudtam, hogy lentről, a felfüggesztés helye alól, mágneses szerkezet fejti ki hatását egy hengerre, melyet a gömb belsejébe rejtettek, s így szavatolja, hogy állandó legyen a mozgás; tehát az anyag ellenállását van hivatva legyőzni, az Inga törvényével azonban nem dacol, sőt, éppenséggel maga segíti elő, hogy megnyilvánuljon, mert az űrben minden súllyal bíró anyagi pont, mely egy kiterjedés és súly nélküli fonal végén függ, és nem ütközik levegőellenállásba, és nem is súrlódik a felfüggesztés pontján, szabályosan lengene az idők végezetéig.

Halvány visszfények játszottak a rézgömbön, ahogy az ablaktáblákon át az utolsó napsugarak rávetültek. Ha a csúcsával, mint hajdan, nedves homokot érint, amit vékonyan a szentély padlójára szórtak, minden lengéssel egy-egy leheletfinom barázdát húzott volna a földre, ez a barázda pedig, pillanatonként végtelenül csekély mértékben irányt változtatva, mind széjjelebb nyílt, terült volna, sugaras szimmetriát – mandala vázát, pentákulum, csillag, misztikus rózsa láthatatlan szerkezetét – mutatva. Nem is; inkább események sorát, tévelygő karavánok végtelen sokaságának sivatag síkjában rögzült nyomait. Lassú, ezeréves vándorlások történetét, így nyomultak talán – makacs és hódító kóborlással – Mu kontinensének atlantiszai Tasmaniától Grönlandig, a Baktérítőtől a Ráktérítőig, a Prince Edward-szigettől a Spitzbergákig. A gömb alján a csúcs azt ismételte el, nagyon röviden azt mesélte újra, amit azok az egyik jégkorszaktól a másikig csináltak, és – most már az Urak futáraiként – csinálnak talán még mindig; talán Szamoa és Novaja Zemlja közt a holtponton átlendülve érinti az a csúcs Agartthát, a Világ Közepét. És éreztem már, hogy egyetlen terv egyesíti az északi Avalont az Ayers Rock rejtélyének otthont adó déli sivataggal.

Ebben a pillanatban, június 23-án délután négy órakor, lengéssíkjának egyik szélén megtorpant az Inga, hogy azután ernyedten visszahulljon a centrum felé, nekigyorsuljon félúton, magabiztosan suhintson belé az erők négyszögébe, mely a sorsát megjelölte.

Ha sokáig bámulom, mit sem törődve az órák múlásával, azt a madárfejet, azt a dárdahegyet, azt a fordított sisakdíszt, ahogy asztigmatikus kerületének ellentétes pontjait érintve a semmibe húzkodja átlóit, érzéki csalódásnak esem áldozatául, mert az Inga elhiteti velem, hogy a lengési sík teljes fordulatot tett meg, és harminckét óra múltán, nyújtott ellipszist rajzolva visszatért a kiinduló helyzethez, miközben az ellipszis a földrajzi szélesség szinuszával arányos, egyforma szögsebességgel fordult egyet a saját középpontja körül. Hogyan forgott volna, ha a Salamon Temploma kupolájának legteteje a felfüggesztési pont? Talán odalenn is kipróbálták a Lovagok. Talán a Saint-Martin-des-Charnps apátsági templom az igazi Templom. A kísérlet mindenesetre csak a Sarkon sikerült volna tökéletesen, az egyetlen olyan helyen, ahol a felfüggesztési pont rajta lenne a föld forgástengelyén, és ahol az Inga huszonnégy óra alatt tenné meg látszólagos útját.

De nem ez, a Törvény által amúgy megengedett eltérés, nem ez az aranyszabály-szegés törte meg a varázst. Én tudtam, hogy a föld forog, és vele én is, és velem együtt a Saint-Martin-des-Champs és egész Párizs, és együtt forgunk mind az Inga alatt, amely valójában sohasem változtat saját síkjának az irányán, mert odafönn, ott, ahonnan függ, azaz gondolatban vég nélkül meghosszabbítva a huzalt, fel egészen a legmesszibb galaxisokig, az ott a mindörökre mozdulatlan Szilárd Pont.

A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja.

Tehát nem is a földet fürkésztem én, inkább felfelé néztem, oda, ahol az abszolút mozdulatlanság misztériuma zajlott. Azt mondta nekem az Inga, hogy minden mozog, a földgolyó, a naprendszer, a csillagködök, a fekete lyukak és a nagy kozmikus kisugárzás valamennyi ivadéka az első eonoktól a legsűrűbb anyagkulimászig, de egyetlenegy pont megmaradt alapnak, saroknak, eszményi támasznak, engedve, hadd forogjon az univerzum önmaga körül. És én most részese vagyok ennek a magasztos kísérletnek, bár magam is együtt mozgok mindennel és a mindenséggel; mégis, megpillanthatom Azt, a Moccanatlant, a Sziklát, a Biztosítékot, a fényességes ködpárát, amely nem test, nincs képe, alakja, súlya, mennyisége vagy minősége, és nem lát, nem hall, s nem is tárgya érzéki tapasztalatnak, nincs helye, nincs ideje, nincs térben, nem lélek, értelem, képzelet, vélekedés, szám, rend, mérték, lényeg, örökkévalóság, nem sötétség és nem is fény, nem tévedés és nem is igazság.

Egy beszélgetés rezzentett fel, precíz és fásult szavak. A fiú szemüveget viselt, a lány sajnos nem.

– Ez itt a Foucault-inga – mondta a fiú. – Az első kísérlet helye 1851-ben egy pince volt, aztán az Observatoire-ban, aztán meg a Panthéon kupolája alatt került rá sor egy hatvanhét méter hosszú huzallal meg egy huszonnyolc kilós gömbbel. Végül, 1855 óta, kisebb méretben, itt látható, abból a legfelső boltkőbe fúrt lyukból lóg, ni.

– És mit csinál? Leng és kész?

– Bizonyítja, hogy forog a föld. A felfüggesztési pont ugyanis mozdulatlan marad...

– Miért marad mozdulatlan?

– Mert egy pontnak... hogy is mondjam... a középpontjában, szóval... minden olyan pontot, ami pont a közepén van azoknak a pontoknak, amiket látsz, szóval hát azt a pontot nem láthatod, nincs neki kiterjedése, és aminek nincs kiterjedése, az nem megy se jobbra, se balra, se le, se föl. Úgyhogy nem is forog. Érted? Ha a pontnak nincs kiterjedése, akkor forogni se tud önmaga körül. Olyanja sincs, hogy önmaga...

– Akkor se, ha a föld forog?

– A föld forog, de a pont nem forog. Tetszik, vagy nem tetszik, ez van. Na, mit szólsz hozzá?

– Az ő dolga.

Szánalmas. A feje fölött ott a világmindenség egyetlen szilárd pontja, az egyetlen, ami megválthat a panta rhei átkától, ő meg azt hiszi erre, hogy az Ő dolga, nem a sajátja. Tovább is állt mindjárt a párocska: valami kézikönyvön kikupálódva, rácsodálkozásra már képtelenül a fiú, a lány meg ernyedten, végtelenbe borzongásra nem kaphatóan; mindketten úgy, hogy fel sem fogták: most – először és utoljára – az Eggyel, az Éjn Szoffal, a Kimondhatatlannal találkoztak. Hogy állhatja meg valaki, hogy térdre ne hulljon a bizonyosság okára előtt?

Áhítatosan és félelemmel bámultam. E percben meg voltam győződve róla, hogy Jacopo Belbo igazat mondott. Esztétizáló képzelgésnek tudtam be, hogy olyan rajongva beszélt az Ingáról, annak a lelkében lassanként alaktalan alakot öltő rákos burjánzásnak tulajdonítottam, mely lépésről lépésre, úgy, hogy ő észre sem vette, a játékát átalakította valósággá. Ha viszont igazat mondott az Ingáról, talán a többi, a Terv, az Egyetemes Összeesküvés is igaz, és én jól tettem, hogy eljöttem ide a nyári napéjegyenlőség előestéjén. Jacopo Belbo nem bolondult meg, csak játékból, a Játék révén fölfedezte az igazságot.

S persze aki a Numinózussal foglalkozik, az előbb-utóbb eszét veszti.

Megpróbáltam másra terelni a tekintetemet; néztem, hogy hajlik a félkörívbe rendezett oszlopok tetejéről a zárókőhöz a boltozat bordáinak vonala, újra s újrajátszva a csúcsív-misztériumot, mely olyasvalamin alapszik, ami nincs – micsoda statikai képmutatás! –, és az oszlopokkal azt hiteti el, hogy ők lökik a magasba a boltéleket, a zárókőből visszalökődő boltélekkel meg azt, hogy ők cövekelik földbe az oszlopokat, s mindeközben a boltív egyszerre minden és semmi, okozat és ok is egyúttal. De beláttam, hogy nem azzal törődnöm, miként ing az Inga a boltív alatt, hanem a boltívet csodálnom olyan volna, mintha forrás partján fognám vissza magam, és nem innék, hogy helyette inkább bámuljam csak a vízfolyást a részegülésig.

A Saint-Martin-des-Champs szentélye csak azért létezett, mert a Törvény erejénél fogva az Inga létezhetett, ez utóbbi pedig azért, mert létezett az előbbi. Valami végtelent félve – gondoltam – nem menekvés más végtelenbe menekülni; a megvilágosodó azonosság elől nem menekvés azzal áltatni magam: lehet, hogy a mássággal találkozom.

Nem tudtam levenni a szememet a boltzárókőről, úgy indultam vissza, hátrálva és lépésenként; merthogy egykettőre az eszembe véstem ezt az útvonalat, amikor bejöttem, s a kétoldalt sorakozó nagy fémteknőcök eléggé feltűnőek voltak ahhoz, hogy a szemem sarkából is lássam őket. Visszafaroltam a templomhajó hátuljába, a bejárati kapuig, és most megint ott lógtak fölöttem azok a foszló vászonból és drótokból csinált fenyegető ősmadarak, azok a gonosz szitakötők, amelyeket egy titkos akarat lógatott alá a templomhajó mennyezetéről. Tudós metaforákat láttam bennük, jóval jelentősebbeket és célzatosabbakat, mint amilyennek a didaktikus ürügy színleg szánta őket. Jurakori rovarok és szárnyasok röpte, azoknak a hosszas vándorlásoknak az allegóriája, amelyeket összegzett lenn a földön az Inga, arkhónok, elfajult származékok, lecsap rám a hosszú archaeopteryx-csőrével Breguet, Blériot, Esnault aeroplánja, Dufaux helikoptere.

Igen, ez fogadja az embert a párizsi Conservatoire des Arts et Métiers-ben, ha keresztülvágott egy tizennyolcadik századi udvaron, s utána belépett a régi apátsági templomba, mely úgy lett részévé a későbbi épületegyüttesnek, ahogy hajdan az eredeti perjelségnek is része volt. Belép az ember, és megdöbbenti ez az összebeszélés, ez az égi csúcsíveket a kőolajzabálókkal társító csel.

A földön önjáró gépezetek, kétkerekűek és gőzkocsik sorakoznak, a magasban meg az úttörők repülői lebegnek; van úgy, hogy csonkítatlanok a tárgyak, bár elkoptatta, megviselte őket az idő, és a bizonytalan, részint természetes, részint elektromos fényben mindannyiukat mintha valamiféle patina, valami ódonan homályló hegedűlakk vonná be; és van úgy is, hogy már csak csontvázak, keretek, hajtókar- és forgattyúcsonkok, leírhatatlan kínokkal fenyegetők, már látod is magad a kínpadhoz láncolva, mindjárt megmozdul ott valami, és addig vájkál a húsodban, amíg vallani nem kezdesz.

És túl e hajdan mozgó, mára mozdulatlan, elrozsdált lelkű tárgyak, a technikusi gőg áhítattal megbámulni kirakott jeleinek során, baloldalt egy Szabadság-szobor, ama másik világ számára tervezett, Bartholdi-féle emlékmű kicsinyített mása, jobb felől pedig egy Pascal-szobor őrizetében, feltárul a szentély, ahol is az Inga lengését őrült bogarász lidérces álma koronázza – megannyi rákolló, állkapocs, csáp, féregíz, szárny, láb –, egész temetőnyi géphulla – mágnesek, egyfázisú transzformátorok, turbinák, konverteregyüttesek, gőzgépek, dinamók sokasága, mely akár újra megindulhatna, egyszerre mind –, és hátul, az Inga mögött, a belső kerengő-folyosón, asszír, kaldeus, karthágói bálványok, egykor tüzes hasú Baálok, kitépett és szögekkel átvert szívű nürnbergi szüzek, a valamikori repülőgépmotorok: leírhatatlan bálványkoszorú, úgy veszi körül, olyan hódolattelien az Ingát, mintha az Ész és a Világosság gyermekei arra ítéltettek volna, hogy ők őrizzék az idők végezetéig a Hagyomány és a Tudás szimbólumát.

Vélhetik-e hát az unatkozó turisták, akik kifizetik a maguk kilenc frankját a pénztárnál, vasárnap pedig ingyen léphetnek be, hogy némely nikotintól sárga szakállú, gyűrött és zsíros gallérú, fekete csokornyakkendős, tubáktól szagló szalonkabátos, savaktól barnult ujjú, akadémikus-irigykedésbe savanyodott agyú, bohózatba illő, egymást kölcsönösen cher maître-nek tituláló múlt századi öregurak merőben az ismeretterjesztés derék szándékától áthatva, azért rakták ki ezeket a tárgyakat e boltívek alá, hogy kedvében járjanak az adófizető radikális polgárnak, hogy így magasztalják a haladás nagyszerű erőit? Nem, nem, a Saint-Martin-des-Champs – előbb mint perjelség, utóbb mint forradalmi múzeum – hétpecsétes titkú tudások szemléltetőjéül rendeltetett, és ezek a repülők, ezek az önjáró gépezetek, ezek az elektromágneses csontvázak azért vannak itt, hogy magukba rekesszenek valamiféle közlendőt, amivel én még mindig nem tudok mit kezdeni.

Hittem volna el, amit a katalógus állított képmutatóan, hogy a Konvent urai agyalták ki ezt a nagyszerű ötletet, mindennemű mesterségek szentélyét, ahová tömegek járulhatnak, holott a napnál világosabb, hogy ugyane terv szerint, sőt, ugyanezekkel a szavakkal Francis Bacon írta le Salamon Házát az ő Új Atlantiszá-ban?

Lehetséges, hogy csak én – én és Jacopo Belbo és Diotallevi –, hogy csak mi sejtettük meg az igazságot? Ezen az éjszakán talán megtudom a választ. Az a fontos, hogy sikerüljön bent maradnom a múzeumban zárás után, és megvárhassam az éjfelet.

Hogy hol jönnek be Ők, azt nem tudtam (úgy gyanítottam, hogy kell lennie valami járatnak, ami a párizsi csatornahálózaton keresztül valahonnan a múzeumból kivezet valahová a városba, talán a Porte-St-Denis közelébe), de abban biztos voltam, hogy ha most távozom, amonnan nem jutok vissza. El kellett tehát bújnom, bent kellett maradnom.

Megpróbáltam szabadulni a hely bűvöletétől, és hideg fejjel körülnézni a templomhajóban. Most már nem megvilágosodást, hanem információt kerestem. Úgy gondoltam, hogy a többi teremben nehezen találnék olyan helyet, ahol nem vesznek észre az őrök (nekik a záráskor kötelességük végigjárni a termeket, nem lapul-e valahol egy tolvaj), itt, ez a járművektől zsúfolt templomhajó viszont a lehető legjobb búvóhely: utasként helyezkedem el valahol. Belétemetkezem élve egy halott járműbe. Játszottunk már épp eleget, miért ne játsszam el most még ezt is?

Fel a fejjel, buzdítottam magamat, ne gondolj most már a Tudásra; a Tudománytól kérj segítséget.

2

Különféle s furcsa óraműveink vannak, és mások, amelyek váltakozó mozgásokat gerjesztenek... És Érzékeket Kápráztató Házaink is vannak, ahol sikerrel végzünk mindennemű Manipulációkat, Hamis Jelenéseket, Csalásokat és Illúziókat... Ezek hát, fiam, a Salamon Házának kincsei.

[Francis Bacon, New Atlantis, ed. Rawley, London, 1627, pp. 41-42.]

Ismét ura lettem az idegeimnek és a képzeletemnek. Gunyorosan játszanom kellett, ahogy játszottam egészen az elmúlt napokig, úgy, hogy én magam belé ne bonyolódjak. Múzeumban voltam, és roppant ravasznak és ébernek kellett lennem.

Bizalommal méregettem a felettem függő repülőket: felmászhatnék az egyik biplánra, és a törzsében várnám ki az éjszakát, úgy, mintha a Becsületrend várományosaként épp a La Manche csatornát repülném át. A földön sorakozó automobilok nevei nosztalgikus érzéseket keltettek bennem... Egy szép és kényelmes Hispano Suiza 1932-ből. Nem jó, mert túl közel van a pénztárhoz; persze át is ejthettem volna a pénztárost, ha bricseszben bukkanok fel, magam elé engedve egy kisasszonyt, aki krémszínű kosztümöt, vékony nyaka köré csavart hosszú sálat, bubifrizurát és harangkalapot visel. Az 1931-es Citroën C 64-esből csak a fele van meg: tanmodellnek nagyszerű, de búvóhelynek nevetséges. Hát még a Cugnot-féle gőzkocsi, ez a csupa kazánból vagy üstből vagy micsodából való, ormótlan alkotmány. Inkább jobboldalt vizsgálódom, ahol a nagy, szecessziós kerekű velocipédek, a lapos vázú, rollerszerű draisienne-ek sorakoznak, szinte látom a Bois de Boulogne-ban tipegő, kürtőkalapos urakat, a haladás lovagjait.

A velocipédekkel átellenben remek kocsiszekrények, csábító zugok. A 45-ös Panhard Dynavia talán túl átlátszó és szűkös a maga jól kidolgozott áramvonalasságában; megfontolandóan magas viszont az 1909-es Peugeot: manzárdnak, alkóvnak is beillenék. Ha sikerülne bemásznom, utána senkinek se jutna már eszébe, hogy odabenn terpeszkedem a bőrülésen. De beszállni bajos, épp szemben ül egy teremőr, háttal a kerékpároknak. A felhágóra lépni, ügyetlenül kissé a prémgalléros felöltőmben, miközben ő lábszárvédősen, simléderes sapkáját a kezében szorongatva, alázattal kitárja nekem az ajtót...

Egy pillanatra megállt a szemem az 1873-as, tizenkét személyes Obéissante-on, Franciaország első gépi vontatású járművén. Ha a Peugeot lakosztály, akkor ez palota. De ebbe aztán semmiképp se bújhatok közfeltűnés nélkül. De nehéz is elbújni úgy, hogy a rejtekhelyek egy kiállítás képei!

Megint végigmentem a termen; egy csaknem kétméteres, hegyes hajóorrforma lábazaton magaslott a túlfelén – „éclairant le monde”(2) – a Szabadság-szobor. A belsejében őrtoronyféle üreg, ahonnan egy hajóablakon kinézve a New York-i öböl diorámaképét pillantja meg az ember. Éjféli leshelynek jó, mert a sötétben innen belátható balra a szentély, jobbra a templomhajó, hátulról pedig véd Gramme-nak a kereszthajószerűségből további folyosókra néző nagy kőszobra. De világosban nagyon is észrevevődik, ha van valaki az őrtoronyban, és egy épeszű teremőr, miután kiterelte a látogatókat, nyilván vet rá egy pillantást a biztonság kedvéért.

Kevés időm maradt, fél hatkor zárnak. Hamar szemügyre vettem ismét a kerengőfolyosót. A motorok közül egyik sem nyújthat menedéket. Sem a jobboldali nagy tengerjárószerkentyűk – víz martalékává lett Lusitania-féleségek ereklyéi – sem a sok-sok fogaskerekű, hatalmas, Lenoir-féle gázmotor. Nem, sőt, most, hogy alkonyuk, és már vizenyősszürkén szivárgott be a fény az ablakokon, megint erőt vett rajtam a félelem: ha itt bújok meg, mi lesz, ha aztán rájuk világítok a sötétben, és azt látom, hogy az éj birodalmában nehéz, fémes zihálással, bőrük vedlett, csupa csont és zsiger mivoltukban, olajos tajtéktól bűzölögve, új életre keltek. Már-már viszolyogtam ettől a Diesel-genitáliákat, turbóvaginákat, egykor – és ma éjjel talán ismét – lángot, füstöt, füttyöt okádó vagy szarvasbogárként egykedvűen zümmögő, tücsökciripelésű szervetlen torkokat mutogató mustrától; hát bírom-e majd ezek között a merőben elvont célszerűségvázak, e nyomni, nyiszálni, tolni, törni, aprítani, gyorsítani, ütközni, robbanva nyelni, hengerszám csuklani, baljós bábuként ficamodni, kerékdobot forgatni, frekvenciát konvertálni, energiát transzformálni, kormányt tekerni képes automaták között, mi lesz itt velem? Ha rám uszítják őket a Világ Urai – mert az ő akaratukból vannak, hirdetni, hogy téves a teremtés: haszontalan szerkezetek, bálványai a lenti univerzum gazdáinak –, bírok-e velük, nem tántorulok-e meg?

Ki innen, ki innen, őrültség az egész, ez vette el az eszét Jacopo Belbónak, s most én csinálok hülyét magamból, én, az örök hitetlen...

Nem tudom, jó-e, hogy ott maradtam akkor este. Máskülönben most csak a végét tudnám a történetnek, az elejét nem. Vagy nem itt volnék most, ahol vagyok, a dombtetőn, ezen a magányos helyen, és nem tanakodnék – miközben valahol messze lent kutyák ugatnak –, hogy vajon csakugyan ott volt-e vége, vagy még csak most jön a vég.

Úgy döntöttem, hogy folytatom. Grammé szobránál balra fordulva, s egy folyosóra jutva elhagytam a templomot. A vasút-részlegben találtam magam, s a színes mozdony- és kocsimodelleket már megnyugtatóan játékszerűnek, valamiféle gyerekparadicsomnak, Madurodamnak, Miniatűr Olaszországnak láttam... Lassan hozzászoktam, hogy hol a szorongás, hol a bizakodás, hol a rettegés, hol meg a derű tör rám váltakozva (vajon nem épp a betegség kezdődik-e így?), és arra gondoltam, hogy csak azért zaklattak úgy fel a templomi képzetek, mert addigra már zsongott a fejem Jacopo Belbo megannyi rejtélyes fondorlat árán megfejtett irományaitól, tudván tudva amúgy, hogy ő az egészet az ujjából szopta. Technikai múzeumban vagyok, okoskodtam; technikai múzeumban vagy, egy tisztességes, – igaz, kissé talán nyomasztó helyen, de hát ártalmatlan hullák birodalma ez, tudod, milyenek a múzeumok, még soha senkit nem nyelt le keresztbe a Mona Lisa – róla csak az esztéták állítják, hogy hermafrodita szörnyeteg, hogy Medúza –, hogy nyelne hát le akkor a Watt masinája, hisz az csak az ossziáni-neogótikus arisztokratákat tudta megrémíteni, azért is ilyen fellengzősen kompromisszumos a külleme: csupa célszerűség és korinthoszi elegancia, forgattyú és fejezet, kazán és oszlop, kerék és timpanon. Jacopo Belbo még a távolból is megpróbált berángatni abba a látomásos csapdába, amely neki a veszte lett. Tudóshoz méltóan kell itt viselkedni, okoskodtam. A vulkanológus talán bizony porrá ég, mint Empedoklész? Frazer talán űzött vadként a nemeai erdőbe menekült? Na gyerünk, Sam Spade vagy, rendben? Csak nézz jól körül az alvilágban, ez a szakmád. Annak a nőnek, aki a magáévá tett, még a történet vége előtt meg kell halnia, és lehetőleg a saját kezedtől. Szevasz, Emily, klassz volt, ámde szívtelen báb voltál csupán.

Igen ám, de a közlekedéstörténeti folyosó után a Lavoisier-csarnok következik, onnan lehet aztán a nagy lépcsősoron az emeletre feljutni.

Az a fal menti vitrinjáték, az az alkimista-oltárszerűség középen, az a tizennyolcadik századi civilizált macumba-liturgia nem véletlenül van úgy elrendezve, hanem nagyon is jelképdús fortélynak a műve.

Először is: a rengeteg tükör. A tükörben az ember látni akarja magát, az ember már csak ilyen. Ott meg sehol sincs. Keresi magát, keresi, hova álljon a térben, hogy a tükör azt mondja: „ott vagy, te vagy az”, és csak szenved, csak kínlódik az ember, mert a Lavoisier-féle tükrök, akár homorúak, akár domborúak, lóvá teszik, kigúnyolják: ha hátralép, megvan, ha moccan egyet, volt-nincs. Azért csinálták ezt a tükörszínházat, hogy az ember elveszítse a személyazonosságát, és elbizonytalanodjék, ne tudja, hol is a helye. Mintegy azt sugallva neki: nem az Inga ő, s nem is az Inga helyén van. És nemcsak önmagát, hanem a közte és egy másik tükör közt található tárgyakat illetően is megrendül az ember bizalma. Jó-jó, a fizika meg tudja magyarázni, hogy mi történik és miért: a homorú tükör például összegyűjti a tárgyról – jelen esetben egy rézüstre helyezett lepárló készülékről – beeső sugarakat, és úgy veri vissza őket, hogy nem a tükörben jelenik meg az a tárgy, jól kivehetően, hanem sejtelmes-derengőn lebegve, fejre állítva, a tükrön kívül. Elég persze arrább moccanni, és megszűnik ez a jelenség.

De aztán hirtelen magamat pillantottam meg, fejjel lefelé, az egyik tükörben.

Kibírhatatlan.

Mit akart mondani Lavoisier, mit akartak sugallni a Conservatoire rendezői? Az arab középkor, Alhazen óta ismerjük az összes, tükörrel való varázslásokat. Érdemes volt-e csak azért megcsinálni az Enciklopédiát meg a Felvilágosodást meg a Forradalmat, hogy azután ki lehessen jelenteni: elég meghajlítani egy tükör felszínét, és máris a képzelet világában találjuk magunkat? És nem káprázattal traktál-e az egyenes tükör, amikor örök balkezességre ítélten minden reggel visszanéz az emberre valaki borotválkozás közben? Érdemes volt-e csak ennyit közölni az emberrel itt, ebben a teremben; nem inkább azt akarja sugallni ez, hogy másként nézzünk minden egyebet, a vitrineket és mindazon eszközöket, melyek mintha a felvilágosodás-kori fizika és vegytan kezdeteinek állítanának emléket?

Bőrmaszk, égetési kísérletekhez védelmül. Tényleg? Csakugyan azért csapta volna a fejébe az a búra fedte gyertyákkal játszó úriember ezt a patkánycsuklyát, ezt a marslakóhadiszerelvényt, hogy ne bántsa a szemét a fény? Oh, how delicate, doctor Lavoisier. Ha a gázok kinetikáját akartad tanulmányozni, akkor ugyan miért rekonstruáltál ilyen nagy gonddal egy kicsiny eolipilát – csőrrel ellátott gömböt, mely gőzt fújva forog, ha hevítik –, holott az első eolipilát a beszélő szobrokhoz és az egyiptomi papok más csodáihoz készítette el Hérón segédeszközül a Gnózis idején?

Hát ez a rothadásos erjedést vizsgáló készülék 1781-ből, ez a Demiurgosz bűzhödt fattyait illető remek célzás mit keres itt? Anyaméh-buborékból előbúvó üvegcsövek sokasága vezet villák támasztotta gömbökön és vezetékeken keresztül egy tartálytól egy másikhoz, és közvetít semmibe nyíló spirálokon át valamiféle esszenciát... Rothadásos erjedés? Balneum Mariae, higanyszublimálás, mysterium conjunctions; az Elixir készül így!

Hát ez a bor erjedését (megint csak az erjedést!) tanulmányozni hivatott gép? Ez a kristályívek athanortól athanorig, lombikból lombikba játéka? Hát azok a nyeles szemüvegek, meg az a parányi klepszidra, meg az a kis elektroszkóp, meg az a lencse, az az ékírásjegy-szerű laboratóriumi kés, a kidobókaros spatula, az üvegpenge, a törpe homunculus csinálására szolgáló három centis égetett agyagtégelyecske, icipici klónokat gyártani hivatott iciri-piciri anyaméh, azok a mahagónidobozok s bennük falusi patikus-pirulákhoz hasonló, állítólagos ásványmintákat, valójában Baszileiosz Leplének foszlányait tartalmazó, megfejthetetlen írásos pergamenekbe göngyölt fehér csomagocskák, a Hermész Triszmegisztosz fitymáját őrző ereklyetartók, meg az a hosszú és vékony nyelű kárpitoskalapács, koppantani, ha kezdődik a rövidke napnyi végítélet, az Avaloni Manók Kicsi Népe körében tartandó kvintesszencia-árverés, meg az a megfoghatatlan kis olaj égés-vizsgáló készülék, a lóhereszirmosan kirakott üveggolyók: aranycsövekkel egymáshoz és további kristálycsövekhez kötődnek a négylevelű lóherék, és a kristálycsövek egy rézhengerhez, és azután – egészen lent – megint ott egy arany- és üveghenger, és még lejjebb megint csak csövek, fityegő függelékek, heregolyók, mirigyek, görvélyek, bóbiták... Ez volna a modern vegytan? És ezért kellett lenyakazni a mesterét, holott semmi sem teremtődik, és semmi sem pusztul el? Vagy azért ölték meg, hogy elhallgattassák, ne szólhasson arról, amit alakoskodva felfedett, akárcsak Newton, aki a nagy jódolgában is csak tovább törte a fejét a Kabbalán és a kvalitatív esszenciákon?

Vallomás a Conservatoire Lavoisier-terme, rejtjelezett üzenet, kompendiuma mindennemű konzerválásnak, kicsúfolása a modern ész erőfitogtató gőgjének, sustorgása más rejtelmeknek. Jacopo Belbónak igaza volt, az Észnek nem volt igaza.

Siettem, sürgetett az idő. Itt a méter meg a kiló meg a mértékek, a hamis szavatosság-szavatolók. Agliètól tudtam meg, hogy a piramisok titkára úgy derül fény, ha nem méterben, hanem régi rőfben számolunk velük. Itt vannak a számológépek, ünnepli színlelt diadalát a számszérűség, pedig valójában a számok rejtett tulajdonságainak ígérete üzen, az Európa pusztáin át menekülő rabbinusok notarikonjára, a kezdetekre utalnak vissza. Asztronómia, óraszerkezetek, automaták – jaj nekem, ha most megtorpanásra késztetnek ezek az újabb kinyilatkoztatások. Racionalista teátrumfélében elrejtett titkos üzenet mélyére hatolok, hamar, hamar, majd később, záróra és éjfél között veszem szemügyre ezeket a ferde alkonyi fényben valódi arcot öltő, nem eszközként, hanem valaminek képeként megmutatkozó tárgyakat.

Futás át a mesterségek, az energia, a villamosság termén, ezekbe a tárlókba úgysem bújhatok. Ahogy felfedeztem vagy megsejtettem egy-egy tárlósor értelmét, úgy hatalmasodott el rajtam mindinkább az aggodalom: mi lesz, ha nem marad időm rejtekhelyet találni, ahonnan megleshetem titkos értelmük éji megnyilvánulását. Úgy osontam már, mint az üldözött: mint akit üldöz az óra, az ijesztően rohanó idő. A föld kérlelhetetlenül forgott, az óra közelgett, nemsokára kiűznek innen.

Eladdig, míg a villamos készülékek folyosóján áthaladva az üvegterembe nem értem. Miféle ésszerűtlenség rendezte úgy, hogy a modern elme legfejlettebb és legdrágább szüleményei után olyan dolgok kapjanak teret, amelyeket a föníciaiak már évezredekkel ezelőtt ismertek? Vegyes terem ez, kínai porcelánok és lalique-i hermafrodita vázák, égetett agyagedények, majolikák, fajanszok, muranói üvegtárgyak, és hátul, egy hatalmas tárlóban, életnagyságú és háromdimenziós oroszlán, amint kígyót öl éppen. Látszólag azért van itt, mert a szoborcsoportozat teljes egészében üvegből készült, de jelképi szempontból nyilván más oka van ennek... Megpróbáltam felidézni, hol láttam én ezt már. Aztán eszembe jutott. A Demiurgosznak, a Szophia gyűlöletes szüleményének, az első arkhónnak, Jaldabaóthnak, aki felelős a világért és a világ gyökeres rosszaságáért, kígyó- és oroszlánalakja volt, s a szeme tüzes fényt lövellt. Lehet, hogy az egész Conservatoire azt a gyalázatos processzust szemlélteti, amelynek révén az első számú princípium, az Inga teljességéből és a Pleróma ragyogásából eónonként leválik az Ogdoász, és létrejön a kozmosz birodalma, ahol a Gonosz az úr. Igen ám, de akkor azt mondja nekem az a kígyó meg az az oroszlán, hogy – fájdalom: fordított – beavatásom útjának a végére értem, és nemsokára viszontlátom a világot, s nem olyannak, amilyennek lennie kell, hanem olyannak, amilyen.

Fel is figyeltem a Periszkópra: ott állt a jobb sarokban. Beléptem a fülkébe. Üveges ablaknyílás előtt találtam magam, mint holmi parancsnoki hídon, s az üveglapon valami film elmosódott képei mozogtak, várost láttam, felülnézetből. Aztán észrevettem, hogy ez a kép a fejem fölül, egy másik ernyőről vetül ide, ahol is fordítva jelenik meg; ez a másik ernyő pedig nézőké volt, és egy kezdetleges, voltaképpen két, tompaszögben egymásba illesztett dobozból álló periszkóphoz tartozott, melynek hosszabbik darabja cső gyanánt a fejem fölött s a hátam mögött kinyúlt a fülkéből, és egy fenti ablakig emelkedett, ahonnan – nyilván valami nagy látószöget lehetővé tevő lencsejáték segítségével – a külvilág képeit közvetítette. Emlékezetből úgy ítéltem meg, hogy a periszkópon át azt látom, amit a Saint-Martin apszisának legfelső ablakaiból: amit az Ingára lógatva, az akasztott ember utolsó pillantásával látnék. Szoktattam kicsit a szemem az elmosódó látványhoz: már ki tudtam venni a rue Vaucansont – arra néz a szentély – és a rue Contét, mely a templomhajó meghosszabbítás. A rue Contéból balra a rue Montgolfier, jobbra a rue de Turbigo nyílik, a sarkokon egy-egy presszó, a Le Week End és a La Rotonde, átellenben pedig a szemembe ötlött egy felirat, nagy nehezen ki is silabizáltam: LES CREATIONS JACSAM. A periszkóp. Nem egészen nyilvánvaló, miért az üveges terembe, és nem az optikai eszközök termébe állították; nyilván fontos volt, hogy épp innen, ebből a szemszögből lehessen fürkészni a külvilágot, de nem tudtam, mi lehetett e választás oka. Mit keres ez a pozitivista, vernei sírkamra az oroszlán és a kígyó jelképes figyelmeztetése mellett?

Annyi bizonyos, hogy ha van erőm és merszem még néhány fertályórát itt maradni, akkor talán nem vesz észre az őr.

Végtelennek tetsző ideig maradtam ott mintegy alámerülve. Hallottam a kései látogatók, az utolsó őrök lépteit. Már-már lekuporodtam a kémlelőablak alá, nehogy – csak úgy véletlenül – észrevevődjek, de aztán meggondoltam magam, hiszen ha állva maradok, és úgy vesznek észre, még mindig megjátszhatom a szórakozott múzeumlátogatót, aki nem tudott betelni a csodás élménnyel.

Nem sokkal később leoltották a villanyt, és a teremre félhomály borult, a fülke viszont kevésbé tetszett sötétnek, mert gyengén megvilágította az üveglap, amit én váltig bámultam tovább: már csak ez kötött össze a világgal.

A biztonság kedvéért tehát ácsorogtam; ha megfájdult a lábam, le-leguggoltam, és ez így ment legalább két órán keresztül. Zárórakor az alkalmazottak munkaidejének még nincs vége. Felötlött bennem a takarítás réme: mi lesz, ha most nekifognak, és gondosan araszolva minden termet kitakarítanak? Azután eszembe jutott, hogy csak késő délelőtt nyit a múzeum, nyilván napvilágnál dolgozik tehát a személyzet, nem pedig este. Biztos, hogy így van, legalábbis a felső termekben, mert itt már semmiféle jövés-menést nem hallottam. Csak messzi neszeket, egy-egy tompa zajt, csukódó ajtókét talán. Moccannom se volt szabad. Ráérek átmenni a templomba tíz és tizenegy között, sőt, talán még később is, hiszen az Urak csak éjfél körül érkeznek.

Ekkor egy csapatnyi fiatal lépett ki a Rotonde-ból. Az egyik lány végigment a rue Contén, és befordult a rue Montgolfier-ba. Nem valami forgalmas környék, bírom-e még órákig bámulni ezt a hátam mögötti bárgyú külvilágot?

Másrészt viszont nem azért van-e épp itt a periszkóp, hogy burkolt jelentésű üzeneteket közvetítsen nekem? Vizelhetnékem támadt; nem szabad rágondolni, csak az idegesség miatt van.

Mennyi minden eszébe jut az embernek egy periszkóp belsejébe bújva, magányosan! Potyautas érezheti így magát a hajó gyomrában, hosszú-hosszú úton. Igaz is, a végcél a Szabadság-szobor, New York diorámájával. Még a végén elbóbiskolok, talán jót is tenne. De nem, hátha későn ébredek fel...

Csak nehogy rám törjön a pánik: amikor biztosan tudom, hogy még egy pillanat és elüvöltöm magam. Periszkóp, tengeralattjáró, megfeneklettem, lehet, hogy már kerülgetnek is a mélységek nagy fekete halai, és nem látom őket, és csak én tudom, hogy fogytán a levegőm...

Nagyokat lélegeztem. Szedd össze magad. Csak a mosócédulában szabad ilyenkor bízni. Végiggondolni, lajstromozni a dolgokat, hogy miből mi következett. Azért tartok itt, mert ez és ez történt...

Feltolultak bennem az emlékek tisztán, pontosan, sorjában. A legutóbbi három fergeteges nap, s aztán az elmúlt két év emlékei, együtt azokkal a negyven esztendővel ezelőttiekkel, amelyekre akkor bukkantam rá, amikor betörtem Jacopo Belbo elektromos agyába.

Azért emlékszem (és emlékeztem), hogy értelmet vigyek a mi elhibázott teremtésünk rendetlenségébe. Most is, mint aznap este a periszkópban, behúzódom elmémnek egy messzi zugába, hogy történetet sugározzak ki belőle. Akár az Inga. Diotallevi megmondta, az első szefirá Keter, a Korona, az eredet, az ős-űr. Először egy pontot teremtett ő, abból lett a Gondolat: megrajzolta a formákat, valamennyit... Volt is meg nem is volt, bezárult a nevébe és kitért a neve elől, nem volt még más neve, csak az, hogy „Ki?”, puszta óhaj volt, bárcsak néven neveztetnék... Kezdetben jeleket írt az aurába, sötét láng csapott ki a mélye legmélyéről, mint valami formátlannak formát adó színtelen ködgomoly, és mihelyt a köd terjeszkedni kezdett, tűzforras buggyant annak a közepében, és zuhogván világították meg a lángok az alsóbb szefirákat, le egészen a Királyságig.

De ebben a zimzumban, ebben a visszavonulásban, ebben a magányban talán – megmondta Diotallevi – már ott volt a tikkún ígérete, a visszatérés ígérete is.

2 / HOKHMÁ

3

In hanc utilitatem clementes angeli saepe figuras, characteres, formas et voces invenerunt proposueruntque nobis mortalibus et ignotas et stupendas nullius rei iuxta consuetum linguae usum significativas, sed per rationis nostrae summam admirationem in assiduam intelligibilium pervestigationem, deinte in illorum ipsorum venerationem et amorem inductivas.

[Johannes Reuchlin, De Arte Cabalistica, Hagenhau, 1517, III.] (3)

Két nappal korábban történt. Csak heverésztem azon a csütörtökön, nem tudtam rászánni magam, hogy kikeljek az ágyból. Előző nap délután érkeztem, és betelefonáltam a kiadóba. Diotallevi továbbra is kórházban volt, és Gudrun komoran fogadott: ugyanúgy van, vagyis rosszabbul. Nem mertem meglátogatni.

Ami Belbót illeti, ő nem volt bent az irodában. Gudrun azt mondta, betelefonált, és közölte, hogy nem tud bemenni, családi okokból. Miféle családi okokból? Hogy, hogy nem, de magával vitte a word processort – az Abulafiát, ahogy jó ideje nevezte – a nyomtatóval együtt. Gudruntól megtudtam, hogy hazavitte, ott akar befejezni valami munkát. Minek ez a nagy felhajtás? Nem tud a kiadóban írni?

El voltam anyátlanodva. Lia csak a jövő héten érkezik vissza a gyerekkel. Még az este benéztem Piladéhoz, de senkivel se találkoztam.

Telefoncsörgésre ébredtem. Belbo volt az, furcsán, messziről szólt a hangja.

– Na, mi van? Honnan beszél? Már azt hittem, odaveszett a líbiai fronton, tizenegyben...

– Ne vicceljen, Casaubon, ez komoly ügy. Párizsban vagyok.

– Párizsban? Úgy volt, hogy oda én megyek! Nekem kell végre körülnéznem a Conservatoire-ban!

– Mondtam már, hogy ne vicceljen. Egy fülkében vagyok... illetve egy presszóban, szóval, nem tudom, meddig beszélhetek...

– Ha nincs elég tantusza, kérjen R-beszélgetést. Itt vagyok, várok.

– Nem a tantuszon múlik. Bajban vagyok. – Hadarni kezdett, ne legyen időm félbeszakítani. – A Terv! Igaz a Terv. Nagyon kérem, ne legyintsen rá. A nyomomban vannak.

– Kicsodák? – Még most sem akaródzott megérteni.

– Az istenit, Casaubon, hát a templomosok; tudom, hogy hitetlenkedik, de minden igaz volt. Azt gondolják, nálam van a térkép, kelepcébe csaltak, kényszerítettek, hogy jöjjek Párizsba. Azt akarják, hogy szombaton éjfélkor legyek a Conservatoire-ban, érti: Szent Iván éjjelén... – Összefüggéstelenül beszélt, nem tudtam követni. – Nem akarok oda menni, meglépek, Casaubon, kinyírnak azok engem. Értesítse De Angelist, illetve nem, De Angelist fölösleges, hagyjuk a rendőrséget, még csak az kéne...

– Tehát?

– Tehát, tehát, mit tudom én, olvassa le az Abulafián, a napokban mindent lemezre írtam, azt is, ami az elmúlt hónapban történt. Maga elutazott, nem volt kinek mesélnem, három nap, három éjjel csak írtam... Ide hallgasson, menjen be a kiadóba, az íróasztalom fiókjában talál egy borítékot két kulccsal. A nagy nem fontos, az a nyaralóm kulcsa, a kicsi viszont a milánói lakáskulcsom; menjen fel hozzám, és olvasson el mindent, aztán döntse el maga, hogy mi legyen; illetve majd még beszélünk, jaj Istenem, nem is tudom, mit csináljak...

– Jó, elolvasok mindent. De utána hol találom meg?

– Nem tudom, én itt minden éjjel más szállodába megyek. Maradjunk abban, hogy még ma megteszi, amire kértem, azután pedig várjon a lakásomon, holnap délelőtt megpróbálom újrahívni, ha tudom. Szent Isten, a kulcsszó pedig...

Zajokat hallottam, Belbo hangja közeledett és távolodott, erősödött-gyengült, mintha ki akarnák tépni a kagylót a kezéből.

– Belbo! Mi történik?

– Megtaláltak! A kulcs...

Száraz csattanás, mintha lőttek volna. Alighanem a kagyló esett le és ütődött a falnak vagy a telefon alatti polcnak. Zűrzavar. Aztán a kattanás: valaki letette. Nyilván nem Belbo.

Azonnal beálltam a zuhany alá. Fel kellett ébrednem. Nem értettem, mi megy itt. Hogyhogy igaz a Terv? Abszurdum, hiszen mi agyaltuk ki. Kicsoda kapta el Belbót? A rózsakeresztesek, Saint-Germain grófja, az Ohrana, a templomos lovagok, a hasszaszinok? Az egész teljesen valószínűtlen, úgyhogy végül is minden lehet. Az is lehet, hogy Belbónak elment az esze; miért, miért nem, de nagyon feszült volt az utóbbi időben, vagy Lorenza Pellegrini miatt, vagy mert mindinkább rabul ejtette a saját agyszüleménye; azazhogy a miénk, mert hát a Terv közös volt: az enyém is, az övé is, Diotallevié is, de a megszállottja ő lett, őnála szemlátomást komolyra fordult a játék. Fölösleges is tovább találgatni. Besiettem a kiadóba, Gudrun epés megjegyzésekkel fogadott, mondván, hogy újabban az ő vállán nyugszik az egész cég, hamar a szobánkba mentem, megtaláltam a borítékot, a kulcsokat, s azzal már szaladtam is a Belbo lakására.

Szellőzetlenség, áporodott bagószag, teli hamutartók mindenütt, a mosogatóban nagy halom mosatlan, a szemétvödörben üres konzervdobozok garmadája. A dolgozószobában egy polcon három üres whiskysüveg meg egy negyedik, még vagy kétujjnyi szesszel. Olyan ember lakása, aki az elmúlt napokat bezárkózva, találomra ezt-azt bekapva, eszeveszett, bódult munkában töltötte.

Csak két szoba volt, zsúfoltság, könyvhalmok minden sarokban, roskadozó polcok. Rögtön megláttam az asztalon a számítógépet a nyomtatóval meg a lemeztartókkal. A polcok közti szűk helyen néhány kép szorongott a falon; az egyiket, mely épp az asztallal szemben lógott, egy tizenhetedik századi metszet gondosan bekeretezett reprodukcióját, egy allegóriát, észre se vettem a múlt hónapban, amikor felugrottam egy sörre nyaralás előtt.

Az asztalon Lorenza Pellegrini fényképe, apró betűs, kicsit gyerekesen kalligrafált ajánlással. Csak az arca látszott, de a pillantása, a puszta pillantása zavarba hozott. Önkéntelen tapintattal (vagy féltékenységből?) megfordítottam a fotót, és nem olvastam el az ajánlást.

Iratlapok is voltak ott. Kerestem köztük valami érdekeset, de csak tabulációkat, kiadói tervlapokat láttam. Találtam viszont egy olyan kinyomtatott fájlt, amely a dátumból ítélve a szövegszerkesztővel folytatott első kísérletekkor keletkezett. Az is volt a címe, hogy „Abu”. Eszembe jutott, hogyan fogadta az Abulafiát annak idején a kiadó: Belbo szinte gyerekesen lelkendezett, Gudrun morgott, Diotallevi élcelődött.

Ezt az „Abu”-t Belbo nyilván magánválaszul szánta az akadékoskodóknak, neofita diákcsínyül, de sokat elárult vele arról is, hogy micsoda hatalmas szerkesztői hévvel vetette rá magát a készülékre. Mindig is azt mondogatta ő a sápadt mosolyával, hogy mivel rájött: nem lehet főszereplő, úgy döntött, hogy intelligens néző lesz (fölösleges írnia olyannak, akiben nincs komoly késztetés, jobb, ha inkább a mások könyveit írja át, márpedig a jó kiadói szerkesztő ezt teszi); és hát most valami kábítószer-félére lelt ebben a készülékben, lecsapott rá, úgy futtatta végig a billentyűzetén az ujjait, mintha a Vidám földműves témáját variálgatná a régi otthoni zongorán, nem törődve vele, hogy ki mire véli. Nem hitte, hogy alkotna; az írástól rettegett, de erről tudta, hogy nem alkotás, hanem elektronikus hatáspróba, csuklógyakorlat. A játék elhessentette a szokásos rémképeit, kapóra jött, mert Belbo kiélhette általa az ötvenéves férfiakra jellemző második kamaszkorát. Mindenesetre hogy, hogy nem, de oldódott a természetes borúlátása, a múlttal számot vető küszködése, amint ezzel az ásványi, objektív, engedelmes, felelőtlen, tranzisztorizált memóriával bocsátkozott párbeszédbe, ezzel a nagyon emberségesen embertelen, a szokásos életiszonyát feledtető valamivel.

-----------------

filename: Abu

-----------------

De szép november végi reggel, kezdetben vala az Ige, haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, a hölgyek, lovagok, kardok, szerelmek. Pont, és magától az elejére megy. Hadd lám, hadd lám, hadd lám, no né, no né, megfelelő programmal anagrammát is lehet csinálni, ha már megírtál egy egész regényt egy Rhett Butler nevű déli hősről meg egy Scarlett nevű makrancos leánykáról, és aztán meggondolod magad, elég egy utasítás, és Abu a Rhett Butiereket Andrej hercegre, a Scarletteket Natasára, Atlantát pedig Moszkvára cseréli ki, és kész is a háború és béke.

Most figyelj, Abu: leírom ezt a mondatot, utasítom Abut, hogy cserélje ki mindegyik „á”-t „akká”-ra és mindegyik „é”-t „ullá”-ra, és szinte finnül lesz akkor itt ez a rész.

Most figyullalj, Akkabu: lullaírom ullazt akka mondakkatot, utakkasítom Akkabut, hogy csullarullal-julla ki mindullagyik „akka”-t „akkakkakka”-rakka ullas mindullagyik „ulla”-t „ullakka”-rakka, ullas szintulla finnül lullasz akkakkor itt ullaz akka rullasz.

Ah, be jó, ah, különbözés szédülete, ah, eszményi álmatlanságban szenvedő, eszményi olvasóm, ah, finnegan virrasztása, ah, kecses és kezes állat. Nem a gondolkodásban segít, hanem abban, hogy helyette gondolkodjak. Teljességgel szellemi masina. Ha lúdtollal írok, kaparhatom a gyötrelmes papirost, mártogathatok pillanatonként, megszaladnak a gondolataim, és a csuklóm nem bírja az iramot; ha írógépelek, összeakadnak a betűk, nem haladhatok úgy, ahogy a kezem bírná, a gép diktál otromba ütemet. Ezzel viszont, vele, Ővele, elábrándozhat az ujjam, rebbenve súrolja elmém a billentyűket, majd huss, felröppen arany szárnyakon, és végre-valahára eltöprenghetek szigorú, kritikus ésszel a kezdet kezdetének boldogságán.

N aés akkromost fogomezta hejesirásli hubagyűjteméynt és utas2tom a géept hoyg másoajl e éstárojaa memoirjába és aztuán írjaki a monotorrra amásiko l dalra foyltatólagosan,

Na, szóval most vakon írtam, és akkor fogtam ezt a helyesírásihiba-gyűjteményt, és utasítottam a gépet, hogy ismételje meg folytatólagosan, amit elrontott, de ezúttal kijavítottam, és végre teljesen olvasható, tökéletes lett, kiválogattam az ocsúból a tiszta búzát.

Bűnbánóan kidobhattam volna az előző bekezdést; csak azért hagyom meg, hogy szemléltesse, milyen jól megfér ezen a képernyőn a van és a legyen, a véletlen és a szükségszerű. De azt is csinálhatnám, hogy a memóriából nem tüntetem el azt a szégyenletes bekezdést, csak a látható szövegből, megfosztva így a mindenevő freudiánusokat meg a szövegboncnokokat a találgatás örömétől, a szakmai remekléstől és az akadémiai dicsőségtől.

Jobb, mint a valódi memória, mert emlékezni nagy nehezen az is megtanul ugyan, de felejteni nem. Diotallevi szefárd mániája, hogy palotákat képzel el, a palotákban széles lépcsősor, a lépcső tetején kőszobor – marcona vitézt ábrázol, amint védtelen nőt gyaláz meg épp szörnyű módon –, s aztán folyosók, száz meg száz szobával, mindegyikben egy-egy csoda ábrázolása, hirtelen jelenések, nyugtalanító történések, életre kelő múmiák, és valamennyi nagyon is emlékezetes képhez egy-egy gondolatot, kategóriát, kozmikus bútordarabot, sőt, szillogizmust, roppant lánckövetkeztetést, apoftegma-füzért, hüpallagé-sorozatot, zeugma-rózsákat, üszteron próteron-, lógói apophantikoi-táncokat, sztoikheia-hierarchiákat, ekhinox-precessziókat, parallaxisokat, herbáriumokat, gümnoszophista-genealógiákat tár-sítasz – és ígytovább, a végtelenségig –, ó, Raimundo, ó, Camillo, hiszen elég volt gondolatban visszanyúlnotok a látomásaitokhoz, és in love and joy máris rekonstruáltátok a lét nagy láncolatát, mivelhogy az égvilágon mindent, ami az elmétekben megmutatkozik, belefoglaltak már egyetlen kötetbe, és Prouston csak mosolyogtatok volna. De amikor felmerült bennem és Diotalleviben az ars oblivionalis ötlete, nem sikerült rálelnünk a felejtés szabályaira. Keresheted az eltűnt időt bizonytalan nyomokat fürkészve, mintha Hüvelyk Matyit hajkurásznád az erdőben, de azon hiába is igyekeznél, hogy a megkerült időt szántszándékkal elveszítsd. Hüvelyk Matyi újra meg újra előbukkan, mint valami rögeszme. A felejtésnek nincs technikája, maradnak az olyan, esetleges természeti folyamatok, mint a koponyasérülés, az amnézia, vagy a manuális rögtönzések: utazás, szesz, álomkúra, öngyilkosság, tudom is én.

Abu viszont kis, helyi öngyilkosságokat, ideiglenes amnéziákat, fájdalommentes megkukulásokat is lehetővé tesz.

Hol voltál tegnap este, L

Nesze semmi, fogd meg jól, indiszkrét olvasóm, ezzel az előbbi félbeszakadt, semmibe futó sorral egy hosszú mondat kezdődött, úgy ám, amit meg is írtam, de aztán megbántam, hogy megírtam (sőt, azt is, hogy kigondoltam), mivelhogy az lett volna jó, ha meg se történik, amit leírtam. Elég volt egyetlen utasítás, tejes nyál vonódott a fatális és helytelen bekezdésre, megnyomtam a „törlés” gombot, és erre sssss, volt-nincs.

Sőt. Az öngyilkos tragédiája, hogy amint kiugrott az ablakon, már a hetedik és a hatodik emelet közt megbánja: „Jaj, bárcsak visszacsinálhatnám!” Na, nem. Ilyen nincs. Puff. Abu viszont elnéző, engedi, hogy meggondolja magát az ember, még visszahozhatnám az eltűnt szövegemet, ha idejében így döntenék, és megnyomnám a „mentés” gombot. De jó érzés! Elég tudnom, hogy emlékezhetnék, csak akarnom kell; s már felejtek is.

Soha többé nem járkálok presszóról presszóra, hogy idegen űrhajócskákat semmisítsek meg nyomjelző lövedékekkel, mielőtt engem semmisítene meg a szörnyeteg. Ez jobb, itt az ember gondolatokat semmisít meg. Valóságos galaxis ez, sok-sok ezernyi bolygóból áll, szépen sorba rendeződő fehér vagy zöld aszteroidákból, amiket az ember maga kreál. Fiat Lux, Big Bang, hét nap, hét perc, hét másodperc, és egész világ születik a szemed láttára, örökké cseppfolyós univerzum, amelyben nemhogy numerus Clausius nincs, de pontos kozmológiai vonalak és időmegkötöttségek sincsenek, itt az időben is lehet visszafelé menni, nemtörődöm képpel bukkannak fel és megint fel a karakterek, a semmiből kandikálnak elő, és engedelmesen bújnak vissza ugyanoda, és amikor lehív, összekapcsol, töröl az ember, a maguk természetes helyén bomlanak fel, hektoplazmásodnak újra, puha egymáshoz csapódások és kettéfoszlások tengermélyi szimfóniája ez, a Sárga Tengeralattjáró csukájához hasonlatos önevő üstökösök kocsonyás tánca, csak egy nyomás, ujjbeggyel, és a selejt már siklik is vissza egy falánk szó szájába, és eltűnik benne, szippant egyet a szó, és glutty, jóéccakát, ha nem hagyom abba, megeszi, és a nagy semmiből hizlalja fel magát, eltűnt macska mosolya, cheshire-i fekete lyuk.

Ha meg olyasmit írok, amit nem illik, sebaj, marad a dolog a lemezen, a lemezt pedig kulcsszóval látom el, és többé senki se tudja elolvasni, titkos ügynököknek való, megírom az üzenetet, kimentem és lezárom, azután zsebre vágom a lemezt, és volt szerencsém; maga Torquemada se jön rá soha, hogy mit írtam, csak én tudom és még valaki (Valaki?). Vagy, mondjuk, megkínoznak, mire én színleg megtörök, és úgy teszek, mintha lepöntyögném a kulcsszót, de ehelyett megnyomok egy titkos billentyűt, és az üzenet nincs többé.

Jaj, írtam valamit, és egy véletlen hüvelykujjmozdulattal letöröltem. Micsodát? Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy üzenet nem volt. Később persze lehet még, ki tudja.

-----------------

4

Aki kulcs nélkül próbál bejutni a Filozófusok Rózsalugasába, olyan, mint aki láb nélkül akarna járni.

[Michael Maier, Atalanta Fugiens, Oppenheim, De Bry, 1618, XXVII.embléma]

Nem volt elöl más. A számítógéplemezek közt kellett folytatnom a keresést. Számozva voltak a lemezek, és úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb az elsővel kezdenem. De Belbo valami kulcsszót emlegetett. Mindig is féltékenyen őrizte az Abulafia titkait.

Mihelyt bekapcsoltam a gépet, meg is jelent a következő, kérdés formájú üzenet: „Tudod a kulcsszót?” Semmi felszólítás, illemtudó ember ez a Belbo.

A gép nem segít, tudja, hogy kulcsszó kell, ha pedig nincs, hát hallgat. Bár mintha azt mondaná: „Mindaz, amire kíváncsi vagy, itt van a bendőmben. Kéne, mi? Orrod tőle fokhagymás!” Most légy okos, gondoltam; te, aki úgy szeretted Diotallevivel a permutációs játékokat, te, szerkesztők Sam Spade-je, ahogy Jacopo Belbo mondaná, hát tessék, oldd meg a rejtélyt.

Az Abulafián hétbetűs lehet a kulcsszó. Hányféle permutáció képzelhető el az ábécé huszonöt betűjével, az ismétléseket is számítva? Mert, mondjuk, „kadabra” is lehet az a jelszó, annak sincs akadálya. Ki van ez valahol számolva, és az eredmény hatmilliárd-valamennyi, ha igaz. Hiába volna olyan óriásszámítógépem, amelyik másodpercenként akár egymilliós sebességgel tud kiötleni hatmilliárd permutációt, az Abulafiával egyenként kéne közölnie őket, kipróbálás végett, az Abulafiáról viszont tudom, hogy körülbelül tíz másodpercébe telik, amíg megkérdezi, s azután ellenőrzi a passwordöt. Vagyis hatvanmilliárd másodpercébe. Minthogy pedig másodpercekből egy évben alig van több, mint harmincegymillió, vagy kerekítve, mondjuk, harmincmillió, a feladat elvégzéséhez szükséges idő kétezer év. Nem rossz.

Kénytelen voltam találgatni. Milyen szóra gondolhatott Belbo? Először is: kezdetben találta-e ki, amikor használatba vette a masinát, vagy az utolsó napokban, amikor rájött, hogy a lemezek robbanóanyagot tartalmaznak, és hogy a játék, legalábbis az ő számára, nem játék többé? Nagy különbség.

Vegyük inkább a második feltételezést. Belbo úgy érzi, hogy fenyegeti őt a Terv, komolyan veszi a Tervet (ezt adta ugyanis értésemre, amikor telefonált), és erre keresett egy olyan kifejezést, amely kapcsolatos a mi históriánkkal.

Vagy talán mégsem: olyan kifejezés, ami a Hagyománnyal kapcsolatos, Nekik is eszükbejuthat. Átsuhant az agyamon, hátha Azok bejöttek a lakásba, lemásolták a lemezeket, és ugyanezekben a percekben valami eldugott helyen próbálgatják a lehetséges kombinációkat. A legfőbb kompjúteren egy Kárpátok-béli kastélyban.

Badarság, véltem, azok a népek nem számítógéphez szoktak, inkább a notarikont, a gimatriát, a temurát használnák, és úgy kezelnék a lemezeket, mint a Tórát. És annyi idejük rámenne, amennyi a Széfer Jecirá megírása óta eltelt. De azért ez a feltevés sem hanyagolható el. Ha léteznek, bizonyára a Kabbala szellemében járnak el, és – ha meggyőződése, hogy léteznek – talán Belbo is ezt az utat járja.

A lelkiismeretem megnyugtatása végett végigpróbáltam a tíz szefirát: Ketert, Hokhmát, Bínát, Heszedet, Gevurát, Tiferetet, Necáhot, Hodot, Jeszodot, Málkhútot, és ráadásképpen még a sekhinát is... Nem működött, hát persze, bárkinek ez jutna legelőször az eszébe.

A kulcsszó mindazonáltal kézenfekvő kellett hogy legyen, olyasmi, ami szinte magától eszébe jut az embernek, mert aki valamilyen szövegen dolgozik, méghozzá megszállottan, ahogy bizonyára Belbo dolgozott az utolsó napokban, az nem szabadulhat abból a nyelvi világból, amelyikben benne él. Még hogy – tudom is én – Lincoln vagy Mombasa jusson eszébe, miközben betege a Tervnek? Életidegen ötlet. A Tervvel kapcsolatos szó kell, hogy legyen. De micsoda?

Megpróbáltam felidézni az írás közben kényszeresen dohányzó, ivó, körbe-körbe pislantó Belbo észjárását, A konyhába mentem, kitöltöttem magamnak az utolsó csepp whiskyt az egyetlen tiszta pohárba, amit találtam, visszaültem a számítógéphez, a széktámlának dőltem, és felraktam a lábam az asztalra, aprókat kortyolgatva (éppen úgy, mint Sam Spade; vagy talán Marlowe? nem is tudom), és körbe-körbe pislantottam. A könyvek túlságosan messze voltak, nem tudtam elolvasni a gerincükön a címeket.

Lenyeltem az utolsó korty whiskyt, becsuktam a szemem, felnéztem ismét. Az a tizenhetedik századi metszet. Jellegzetes korabeli rózsakeresztes allegória, gazdagon teli kódolt, Testvériség-tagokat kereső üzenettel. Nyilván a rózsakeresztesek Templomát ábrázolja, mégpedig – a reneszánsz kori keresztény-zsidó ikonográfiát követve – kupolás torony formájában, merthogy a jeruzsálemi Templom újjáépítéséhez Omár mecsetje szolgált mintául.

A torony körüli táj, akárcsak a tájat benépesítők, csupa össze nem illés, mint az olyan rébuszokban, amelyek palotát mutatnak, a palota előtt varangyos békát, felmálházott öszvért, királynak ajándékot átnyújtó apródot. Ezen a képen, lent balra, nemes férfiú emelkedett ki egy kútból holmi csörlők tekerte kötél segítségével, mely egy kerek ablakon átbújva valahol a torony belsejében végződött. A kép közepén zarándok térdelt, a kezében zarándokbot helyett jókora horgony. Jobboldalt, majdnem szemben a toronnyal meredek sziklaszirt, lovag rohant le róla kivont karddal, túlfelől pedig az Ararát sejlett, csúcsán a megfeneklett Bárkával. Fenn a sarkokban két felhő, egy-egy csillag világított rájuk, rézsútos sugarakat vetve a toronyra, a sugarak mentén pedig két alak bontakozott ki, egy kígyó övezte mezítlen ember meg egy hattyú. Fent középen dicsfény, fölötte az „oriens” szó, héber betűk rajzolódtak ki rajta, mögüle Isten keze nyúlt ki, zsinóron tartva a tornyot.

Kerekeken gördült a torony, négyszögű földszintje volt, ablakai, ajtaja, jobboldalt felvonóhídja meg aztán egy erkélysorféléje is volt négy figyelőtoronnyal, mindegyikben egy-egy héber betűdíszes pajzsú, pálmalevelet lengető katona. De csak három katona látszott, a negyediket csak sejteni lehetett a nyolcszögű kupola tömbje mögött, melyen egy másik, úgyszintén nyolcszögletű építmény is emelkedett, abból pedig két nagy szárny bukott ki kétfelé. Mindefölött még egy, kisebb kupola, négyszögű tornyocskával, melynek karcsú oszlopok tartotta tág, nyitott boltívein át be lehetett látni a belsejébe, abban is egy harangra. Végül egy utolsó, négyfelé osztott boltozatú kis kupola: ebbe akaszkodott az istenkéz tartotta fonál. A kis kupola egy-egy oldalán a „Fa/ma” szó, a kupola fölött felirat: „Collegium Fraternitatis”.

A furcsaságok ezzel nem értek véget, mert két további kerek toronyablakból balra egy hatalmas, a többi figurához képest aránytalanul nagy, szablyát szorító kar bukkant elő, úgy, mintha a toronyba zárt szárnyas lényhez tartoznék, jobbra pedig egy nagy trombita. Már megint a trombita...

Hirtelen feltűnt, hogy gyanús szabályossággal sorakoznak az ablaknyílások a kupolákon, és gyanúsan sok van belőlük, az oldalfalakon viszont esetlegesek. Csak két oldala látszott a toronynak, derékszögű perspektívából, és úgy lehetett képzelni, hogy a szimmetria okán minden ajtó, ablak és nyílás, ami eminnen látható, ugyanilyen rendben sorakozik még egyszer a túloldalon. Vagyis: négy boltív a harangkupolában, nyolc ablak az alatta levőben, négy figyelőtorony, hat ablaknyílás a keleti meg a nyugati, tizennégy az északi meg a déli homlokzat között. Összeadtam: ez harminchat nyílás.

Harminchat. Több mint tíz éve nem hagyott nyugodni ez a szám. Meg a százhúsz. A rózsakeresztesek. Százhúsz osztva harminchattal, az – hét számjegyet hagyva meg – annyi, mint 3,333333. Túlságosan is tökéletes, de talán mégsem árt, ha kipróbálom. Kipróbáltam. Sikertelenül.

Eszembe jutott, hogy ha ezt a számot kettővel megszorzom, nagyjából a Fenevad száma az eredmény: 666. De ez az okoskodás is légből kapottnak bizonyult.

Egyszerre csak szemet szúrt a központi fényesség, az isteni góc. Egészen nyilvánvalóak voltak azok a héber betűk, a székből is látni lehetett őket. Csak persze az Abulafián nem írhatott Belbo héber betűket. Jobban megnéztem: ismertem mindet, igen, jobbról balra, jód, hé, váv, hé. Jáhve, az Isten neve.

5

És azzal kezdi, hogy változatokat készít e névből: JHVH, kezdetben még egyedül, és szemügyre veszi valamennyi változatát, és mozgatni és forgatni kezdi, akár egy kereket...

[Abulafia, Hajjé Hánefes, Ms. München 408]

Az Isten neve... Hát persze. Eszembe jutott, mit mondott egymásnak Belbo meg Diotallevi aznap, hogy meghozták Abulafiát a kiadóba.

Diotallevi ott állt a szobája ajtajában, és erőltetetten nyájaskodott. Diotallevi nyájassága mindig sértő volt, de Belbo ebbe – maga is nyájasan – beletörődött, úgy látszik.

– Semmire se mész vele. Csak nem akarod átmásolni rá az olvasatlan kéziratokat?

– Válogatásra, listák rendezésére, kartonok pontosítására kell. Írhatok is rajta valamit, de saját szöveget, nem a másokét.

– De hisz megesküdtél rá, hogy te magad soha semmit se fogsz írni.

– Arra esküdtem meg, hogy nem gyötröm a világot újabb kéziratokkal. Azt mondtam, hogy rájöttem: nem vagyok főszereplőnek való, és ezért...

– ...inkább okos néző leszel. Tudom. Na és?

– Az okos nézővel is megesik, hogy eldudorássza koncert után hazamenet a második tételt. De ebből még nem következik, hogy legközelebb ő akarja vezényelni a Carnegie Hallban...

– Szóval írásdudorászási gyakorlatokat fogsz végezni, hogy kiderítsd: tényleg nem szabad írnod.

– Tisztességes belátás lenne részemről.

– Ne mondja!

Diotallevi, csakúgy, mint Belbo, Piemontból származott, és mindketten gyakorta fejtegették, hogy a derék piemontiak jólnevelten végighallgatják a másikat, mélyen a szemébe néznek, s aztán azt mondják: „Ne mondja!”, és ezt képesek úgy mondani, hogy a látszólag udvarias érdeklődés valójában porig sújtja az embert. Én barbár vagyok, mondták, én az ilyen finomságokra mindig is süket leszek.

– Barbár?! – tiltakoztam. – Én Milánóban születtem, de a családom Valle d'Aosta-i eredetű...

– Blabla! – legyintettek. – Egy piemonti azonnal megismerszik a szkepticizmusáról.

– Én is szkeptikus vagyok.

– Nem. Maga csak hitetlenkedik, és az nem ugyanaz.

Tudtam, miért fogadja Diotallevi olyan bizalmatlanul Abulafiát. Hallotta valakitől, hogy cserélgetni lehet vele a betűk sorrendjét, úgyhogy egy-egy szöveg akár önmaga ellentétét is létrehozhatja, és sötét jövendölések sülhetnek ki belőle.

– Permutációs játékok – próbálta magyarázni neki Belbo. – Nem ezt hívják temurának? Nem ezt csinálja a jámbor rabbi is, hogy feljusson a Fényesség kapuihoz?

– Ugyan, barátom – mondta erre Diotallevi –, nem értesz te semmit. Az igaz, hogy a Tóra, mármint a látható Tóra, csak egy lehetséges permutációja annak az örök Tórának, amelyet Isten kigondolt, és Ádámra bízott. És évszázadokon át cserélgetve a könyv betűit, végeredményben rá lehetne találni megint az eredeti Tórára. De nem az eredmény számít. Nem, hanem a folyamat; hogy híven járassa az ember az imádság és az írás malmát, apránként fedezve fel az igazságot. Ha azonnal megkaphatnád az igazságot ettől a masinától, biztos, hogy nem is ismernéd fel, mert nem tisztította még meg a szívedet hosszas kérdezés. Na és hogy egy irodában? Ugyan, kérlek! A gettóban tessék mormolni a Könyv szavait, kicsi kunyhóban, napról napra szokva a görnyedést, azt, hogy a csípődhöz szorul a könyököd, hogy a Könyvet tartó kezed meg a másik, az, amelyik lapozgat, szinte el se válik egymástól, és valahányszor meg akarod nyálazni az ujjad, függőlegesen viszed az ajkadhoz, mintha maceszt tördelnél, vigyázva, nehogy egy morzsája is veszen dőbe menjen. Nagyon lassan majszolsz el minden szót, csak úgy szedheted szét és rakhatod össze megint, ha engeded, hadd olvadjon el a nyelveden, és vigyázol, nehogy lecsöppenjen a kaftánodra, mert ha csak egy szó is elillan, akkor megszakad az a szál, amelyik a felső szefirákkal köt össze. Ennek szentelte az életét Abraham Abulafìa, miközben a ti szent Tamásotok azon fáradozott, hogy a maga öt kis útján jusson el Istenhez. Abulafia Hokhmát há-Céruf-ja egyszerre volt a betűtársítás tudománya és a szívek megtisztításáé is. Misztikus logika; a betűknek és a betűk végtelen permutációkba örvénylésének a világa a boldogság világa, a társítás tudománya: muzsikáló gondolat; de vigyázz, lassan és óvatosan mozogj, mert könnyen lehet, hogy nem révületbe ejt, hanem tébolyba taszít a masinád. Abulafiának sok tanítványa nem volt képes megtorpanni annál a keskeny küszöbnél, amelyik Isten neveinek a szemlélését elválasztja a mágikus praktikáktól, a nevek manipulálásától, attól, hogy talizmánt, természet felett uralkodó eszközt csináljon belőlük valaki. És nem tudták, ahogy nem tudod te sem – és a masinád sem –, hogy minden betű egy-egy testrészhez kötődik, és ha úgy raksz odább egy mássalhangzót, hogy nem ismered az erejét, megeshet, hogy valamelyik tagod máshová kerül vagy másmilyen lesz, megcsonkulsz, de szörnyen, és kívül rekedsz egy életre és belül egy örökkévalóságra.

– Hát ide figyelj – mondta neki erre Belbo ugyanezen a napon –, nem győztél meg, sőt. Énnekem most egy saját külön személyi Abulafiám lett; én parancsolok neki, ahogy annak idején a barátaid a Gólemnek. Abulafiának fogom hívni, a becenevén Abunak. És az én Abulafiám óvatosabb és tisztelettudóbb lesz, mint a tiéd. Szerényebb is. Ugye, az a kérdés, hogy melyek Isten nevének a lehetséges kombinációi? Na, akkor ide nézz, ebben a kézikönyvben van egy kis Basic-programom, amivel permutálni lehet mindenféle négybetűs sorokat. Mintha csak ahhoz találták volna ki, hogy IHVH. Itt van, ni. Elindítsam?

S azzal megmutatta a programot Diotallevinek; nesze neki Kabbala.

10 REM anagrammák

20 INPUT L$(1),L$(2),L$(3),L$(4)

30 PRINT

40 FOR I1=1 TO 4

50 FOR I2=1 TO 4

60 IF I2=I1 THEN 130

70 FOR I3=1 TO 4

80 IF I3=I1 THEN 120

90 IF I3=I2 THEN 120

100 LET I4=10-(I1+I2+I3)

110 LPRINT L$(I1);L$(I2);L$(I3);L$(I4)

120 NEXT I3

130 NEXT I2

140 NEXT I1

150 END

– Próbáld ki, írd ki, hogy I,H,V,H, amikor kéri az inputot, és indítsd el a programot. De csalódást kell okoznom neked: a lehetséges permutációk száma csak huszonnégy.

– Szentséges szeráfok! Na és mire mész huszonnégy istennévvel? Azt hiszed, a bölcseink nem számolták ki ezt már régen? Olvasd csak el a Széfer Jecirá negyedik fejezetének tizenhatodik szakaszát. Pedig nekik nem volt számítógépük. „Két Kőből két Ház épül. Három Kőből hat Ház épül. Négy Kőből huszonnégy Ház épül. Öt Kőből százhúsz Ház épül. Hat Kőből hétszázhúsz Ház épül. Hét Kőből ötezer-negyven Ház épül. Innentől fogva gondold el azt, amit száj el nem mondhat, fül meg nem hallhat.” Tudod, minek nevezik ezt ma? Faktoriális számításnak. És tudod, miért figyelmeztet a Hagyomány, hogy jobb, ha itt abbahagyod? Azért, mert ha Isten neve nyolc betűből állna, akkor a permutációk száma már negyvenezer volna; ha tízből, akkor hárommillió-hatszázezer, a te szánalmas nevednek pedig már majdnem negyvenmillió permutációja lenne, és örülhetsz, hogy nincs middle initialed, mint az amerikaiaknak, mert akkor már több, mint négyszázmillióig jutnál. Na és ha huszonhét betűs neve volna az Istennek, merthogy a héber ábécében nincsenek magánhangzók, csak huszonkét mássalhangzó, plusz öt változat, nos, akkor a lehetséges istennevek mennyiségét egy huszonkilenc jegyű számmal lehetne csak kifejezni. Csakhogy az ismétléseket is számításba kéne venni, mert nincs kizárva, hogy Isten neve Alef, huszonhétszer egymás után elismételve; márpedig akkor nem volna már elég a faktoriális számítás, és a huszonhetedik hatványra kéne emelned azt a huszonhetet, ami, azt hiszem, 444 milliárd-milliárd-milliárd-milliárd lehetőség vagy valami hasonló; mindenesetre egy harminckilenc jegyű szám.

– Na, ne szédíts. Én is olvastam azt a te Széfer Jecirádat. Az alapbetűk száma huszonkettő, és belőlük, csakis belőlük alkotta meg Isten a mindenséget.

– Hagyjuk a szőrszálhasogatást, mert ha már ilyen nagyságrendben számolsz, ha a huszonhét a huszonhetediken helyett a huszonkettő huszonkettedik hatványát veszed, akkor is valami háromszáznegyvenmilliárd-milliárd-rnilliárd jön ki. Emberi léptékkel mérve ez mindegy. Ha el kéne számolnod, egy, kettő, három, és a többi, másodpercenként egy-egy számot kimondva, egymilliárdig, nem többig, szűkecskén épp csak egymilliárdig, akkor majdnem harminckét éved rámenne, tudod-e? De hát a dolog sokkal bonyolultabb, mintsem gondolnád, és a Kabbala nemcsak a Széfer Jecirából áll. Megmondom, miért kell egy jó Tóra-permutációnak mind a huszonhét betűt használnia. Az igaz, hogy az öt utolsóból, ha egy permutáció során a szó belsejébe kerülnének, önmaguk sima megfelelője válnék. De nem mindig. Jesájá kilenc per hat per hétben az LMRBH, vagyis a Lemárbeh szó, ami, mit tesz Isten, azt jelenti, hogy megsokszorozni, szó végi mem-mel íródik.

– Miért?

– Azért, mert minden betű egy-egy számnak felel meg, és a sima mem negyvenet ér, a szó végi mem viszont hatszázat. Nem a temuráról, a permutálás tudományáról van itt szó, hanem a gimatriáról, amely fenséges rokonságokat talál a szó és a szó számértéke között. A szó végi mem-mel az LMRBH szó értéke nem 277, hanem 837, és így ThThZL-lel, vagyis Thath Zallal egyenértékű, ami annyit tesz: „az, aki bőkezűen ad”. Úgyhogy mind a huszonhét betűt figyelembe kell venni, mert nemcsak a hangzás, hanem a számérték is fontos. És akkor most számoljunk tovább: a permutációk száma több, mint négyszázmilliárd-milliárd-milliárd-milliárd. Tudod, mennyi időbe telne, míg egy gép, már persze, amelyik bírná, nem ez a kis vacak, egyet-egyet véve másodpercenként, mindet végigpróbálná? Másodpercenként egy kombinációval hétmilliárd-milliárd-milliárd-milliárd percedbe, százhuszonhárommillió-milliárd-milliárd-rnilliárd órádba, valamivel több, mint ötmillió-milliárd-rnilliárd-milliárd napodba, tizennégyezermilliárd-milliárd-milliárd évedbe, száznegyvenmilliárd-rnilliárd-rnilliárd évszázadodba, tizennégy-milliárd-rnilliárd-milliárd évezrededbe kerülne. És ha olyan számítógéped volna, amelyik másodpercenként egymillió kombinációt is ki képes próbálni, hű, de sok időt megspórolnál! Röpke tizennégyezermilliárd-milliárd évezred alatt már be is fejezné a drágalátos villanyszámológéped! Csakhogy Isten igazi, titkos neve ugyanolyan hosszú, mint az egész Tóra, és nincs a világon olyan gép, amelyik a végére juthatna e név permutációinak, mert a Tórát már magát is a huszonhét betűnek egy ismétlődésekkel teli permutációja eredményezte, és a temurá tudománya nem arra tanít, hogy az ábécé huszonhét betűjét cserélgesd, hanem arra, hogy a Tóra valamennyi jelét permutáld, márpedig a Tórában minden jel önálló betűnek számít, hiába bukkan fel az oldalak során számtalanszor újra meg újra; például két betűnek számít az IHVH névben a két hé is. Így aztán ha ki akarnád számítani, hogy mennyi az egész Tóra valamennyi jelét magában foglaló lehetséges permutációinak a száma, a világ minden nullája is kevés lenne. Piszmogj, csak piszmogj a nyomorult kis könyvelőgépeddel. Van, létezik egy Gépezet, igen, de azt nem a te szilikonvölgyedben gyártották; az a gép a szent Kabbala, vagyis Hagyomány, és a rabbik évszázadok óta csinálják már azt, amit soha semmilyen gép nem tud megcsinálni, és reméljük is, hogy nem csinál meg. Mert hiába merülne ki a kombinációk lehetősége, az eredménynek titokban kellene maradnia, a világegyetem pedig mindenképpen megszűnne forogni, és mi kötelességünket feledve tündökölnénk a nagy Metátron dicsfényében.

– Ámen – mondta Jacopo Belbo.

Csak hát Diotallevi bogarat tett a fülébe, és nekem ezzel számolnom kellett volna. De sokszor láttam, amint Belbo a munkaidő lejártával programokat próbálgat, hogy ellenőrizze velük Diotallevi számításait, hogy bebizonyítsa neki, hogy az ő Abuja néhány másodperc alatt is megmondja neki az igazságot, bizony, és nem megsárgult pergameneken kézzel kaparászva, olyan, özönvíz előtti számrendszerek segítségével kell számolgatnia, amelyek, tudom is én, esetleg még a nullát sem ismerték! Ám hiába, Abu is csak hatványokban válaszolt, ha válaszolt egyáltalán, és Belbónak nem sikerült megaláznia Diotallevit azzal, hogy nullák végtelen sokasága, kombinatorikus univerzumoknak és az összes lehetséges világok robbanásának halovány mása sorjázik a képernyőn...

Na mármost, mindazok után, ami történt, s a szemközti rózsakeresztes metszetre függesztve a szemét, Belbónak egész biztosan az eszébe jutottak kulcsszókeresés közben azok az Isten nevével végzett gyakorlatok. De akkor olyasféle számokkal kellett eljátszania, mint a harminchat vagy a százhúsz, ha jól sejtettem, és csakugyan a kedvencei ezek a számok. Következésképp semmiképp sem a négy héber betűt kombinálta, mert tudta, hogy négy kőből csak huszonnégy ház épül.

Eljátszhatott az olasz átírással, abban két magánhangzó is van. Hat betűvel már hétszázhúsz permutációra tehetett szert. Ismétlődésekre is. De Diotallevi megmondta, hogy a JHVH név két hé-je két külön betűnek számít. Esetleg a harminchatodik vagy a százhuszadik változatot választotta ki.

Tizenegy tájt érkeztem meg a lakásába, most egy óra volt. Írnom kellett egy anagrammakészítő programot hat betűre, elég volt kiegészítenem a már meglévő, négy betűre szólót.

Muszáj volt egy kis levegőt szívnom. Leszaladtam az utcára, vettem ennivalót meg egy újabb üveg whiskyt.

Visszamentem, a szendvicseket letettem valahová, és mindjárt a whiskyvel kezdtem; beraktam a Basic-rendszerlemezt, megcsináltam a hatbetűs programot a szokásos hibákkal, úgyhogy jó félórámba is belekerült, de fél három tájt végre futott a program, és felviláglott előttem a képernyőn Isten hétszázhúsz neve.

Kihúztam a nyomtatóból az ívet, de nem téptem le, mintha az eredeti Tóra hengerét vizsgálnám. Kipróbáltam a harminchatodik nevet. Töksötét. Még egy utolsó kortyintás a whiskyből, aztán habozó ujjakkal a százhuszadik nevet írtam le. Semmi.

Meghalni is jobb lett volna. Hiszen én most már Jacopo Belbo voltam, és biztos, hogy Jacopo Belbo ugyanúgy gondolkodott, ahogy most én. Nyilván hibát követtem el, valami jelentéktelen, hülye kis hibát. Egy lépésre vagyok a megoldástól; hátha, tudom is én, alulról számolt Belbo.

Micsoda tökfej vagy te, Casaubon, csaptam a homlokomra. Hát persze hogy alulról. Azaz jobbról balra. Belbo ugyan latin betűs, magánhangzós átírással tette számítógépre Isten nevét, de mivel ez a szó héberül van, hát jobbról balra írta. Nem IAHVEH az input – hogy is nem gondoltam erre mindjárt? –, hanem HEVHAI. Természetes, hogy így a permutációk sorrendje is megfordul.

Tehát alulról kell számolnom. Ismét kipróbáltam mindkét nevet.

Semmi sem történt.

Rossz az egész. Elegáns ötlet volt, de tévútra vitt. A legjobb tudósokkal is megesik.

Nem, nem is a legjobb tudósokkal. Mindenkivel. Hiszen épp egy hónapja figyeltünk fel rá, hogy az utóbbi időben legalább három olyan regény jelent meg, amelynek a főszereplője számítógéppel kutatja Isten nevét. Belbo nem lehetett ilyen földhözragadt. Meg aztán, ha kulcsszót választ az ember, akkor olyasmit talál ki, amit könnyen meg is tud jegyezni, amit szinte ösztönösen lepöntyög. IHVHEA? Ugyan már! A temurá helyett így ráadásul a notarikont kellett volna alkalmaznia, és ki kellett volna találnia egy akrosztikont, hogy arról jusson eszébe a szó. Mondjuk, azt, hogy Imelda, Hergeld Vérbosszúra Harci Elefántjaid Agyarát...

És hát honnan veszem, hogy Belbo csakis Diotallevi kabbalisztikus terminusaiban gondolkodhatott? Belbo a Terv megszállottja, a Tervbe pedig annyi minden mást is belekevertünk: a rózsakereszteseket, a szünarkhiát, a homunculusokat, az Ingát, a Tornyot, a druidákat, az Ennoiát...

Az Ennoia... Eszembe jutott Lorenza Pellegrini. Kinyújtottam a kezemet, és visszafordítottam magam felé a látókörömből kicenzúrázott fényképet. Kellemetlen emlék ötlött fel bennem, igyekeztem elhessegetni: akkor este, ott, Piemontban... A szememhez emeltem a fotót, és elolvastam az ajánlást, így szólt: „Mert vagyok az első és az utolsó. Vagyok a tisztelt s a gyűlölt. Vagyok a parázna és a szent asszony. Szophia.”

Ez biztosan a Riccardónál tartott estély után volt. Szophia, hat betű. És miért is kéne anagrammát készíteni ebből a hat betűből? Én facsarok ki mindent. Belbo szereti Lorenzát, pontosan azért szereti, mert olyan, amilyen; ő pedig Szophia, és ha belegondolok, hogy épp ezekben a percekben, ki tudja... Nem, inkább Belbo okoskodik még sokkalta csavarosabban. Felidéződtek bennem Diotallevi szavai: „A második szefirában a homályló Alef fénylő Aleffé változik. A Sötét Pontból kipattannak a Tóra betűi; testként a mássalhangzók, leheletként a magánhangzók, és együtt kísérik a jámbor hívő éneklését. Ahogy a jelek dallama mozdul, úgy mozdulnak vele együtt a mással- és a magánhangzók. Ebből lesz Hokhmá, a Bölcsesség, a Tudás, az ősidea, amelyben minden bennefoglaltatik, akárha páncélszekrényben, a teremtett világba szétáradni készen. Hokhmá magában foglalja minden eljövendőnek a lényegét...”

És ugyan micsoda hát az Abulafia a titkos fájlkincsével? Páncélszekrénye mindannak, amit Belbo a maga Szophiájának tud vagy hisz. Titkos nevet választ magának, hogy behatolhasson az Abulafiának, annak a tárgynak a legbensejébe, amellyel (csakis vele) szeretkezik, de közben egyúttal Lorenzára gondol, olyan szót keres, amellyel meghódíthatja az Abulafiát, de amely talizmánul is szolgál, hogy mellesleg Lorenza is az övé legyen, Lorenza szívébe szeretne behatolni, hogy okuljon, úgy, ahogy az Abulafia szívébe behatolhat, azt akarja, hogy az Abulafia ugyanolyan hozzáférhetetlen legyen mindenki másnak, amilyen hozzáférhetetlen Lorenza őneki magának, azzal áltatja magát, hogy ugyanúgy őrzője, ismerője és meghódítója ő Lorenza titkának, ahogy az Abulafia titka is az övé...

Készült, kerekedett a magyarázat, és hittem is, hogy igaz. Akár a Terv dolgában: valóságnak véltem az óhajaimat.

Csak hát részeg voltam, úgyhogy visszahajoltam a billentyűk fölé, és leírtam: SZOPHIA. A gép udvariasan ismét megkérdezte: „Tudod a kulcsszót?” Buta gép, téged még Lorenza emléke sem hat meg.

6

Judá Léonse dio a permutaciones

De letras y a complejas variaciones

Y alfin pronunció el Nombre que es la Clave,

La Puerta, el Eco, el Huésped y el Palacio...

[J.L.Borges, El Golem] (4)

Dühbe gurultam, és amikor az Abulafia már megint feltette bárgyún a kérdését („Tudod a kulcsszót?”), ráfeleltem: „Nem.”

Szavak, sorok, tartalomjegyzékek, szövegzuhatagok töltötték be a képernyőt.

Kipattant az Abulafia titka.

Olyan izgatott lettem a győzelemtől, hogy nem is firtattam, miért épp ezt a szót választotta Belbo. Most már tudom, és azt is tudom, hogy egy megvilágosodó pillanatában ugyanarra jött rá, amire én. De csütörtökön csak az érdekelt, hogy győztem.

Táncra perdültem, tapsoltam, győzelmi indulót zengtem. Aztán kimentem a fürdőszobába arcot mosni. Visszatérve először is a legutolsó fájlt nyomtattam ki, azt, amelyiket Belbo közvetlenül a Párizsba menekülése előtt írt. És miközben a nyomtató csak mondta-mondta a magáét, mohón rávetettem magam az ételre, és ittam is megint.

Ahogy a nyomtató megállt, már olvastam is, megrendítő volt, és még ekkor se tudtam eldönteni, hogy vajon rendkívüli megnyilatkozásokkal vagy az őrület tanújeleivel van-e dolgom. Végtére is mit tudtam én Jacopo Belbóról? Mit értettem meg belőle két hosszú év, szinte mindennapos együttléteink során? Mennyi bizalommal lehetek egy olyan ember naplója iránt, aki saját bevallása szerint rendhagyó körülmények között, szesz, dohányfüst, rettegés ködében gyötrődő aggyal, három napon át a világtól teljesen elzárkózva írta, amit írt?

Közben leszállt az éj, június huszonegyedikének éjjele. Könnyezett a szemem. Reggel óta bámultam a képernyőt meg a kinyomtatott betűk hemzsegő pontocskáit. Ha igaz volt, amit olvastam, ha nem, Belbo azt mondta, másnap reggel telefonál. Ott kellett ülnöm és várnom. Szédültem. Betámolyogtam a hálószobába, és ruhástul végigdőltem a vetetlen ágyon.

Nyolc körül ébredtem mély, nehéz álomból, és először azt se tudtam, hol vagyok. Szerencsére maradt egy doboz kávé, főztem magamnak belőle néhány csészényivel. A telefon néma maradt, a boltba lemenni nem mertem, hátha épp közben hív Belbo.

Visszaültem a készülékhez, és hozzáfogtam, hogy a többi lemezt is kinyomtassam időrendben. Játékos gyakorlatokra leltem, általam is ismert események leírására, de Belbo szemével nézve most ezek az események is más színben tűntek fel előttem. Találtam naplórészleteket, vallomásokat, az eleve kudarcra ítéltek keserű sértődöttségével rögzített vázlatos prózakísérleteket. Találtam jegyzeteket, személyleírásokat olyanokról, akikre megint csak emlékeztem, de akik itt más arcot öltöttek; baljóslatúbbat, mondanám. Vagy csak engem töltöttek el balsejtelmek, ahogy most láttam, ahogy most raktam össze rettenetes, végső mozaikká az elejtett utalásokat?

Mindenekelőtt pedig találtam egy egész fájlt, amely kizárólag idézeteket tartalmazott. Belbo legutóbbi olvasmányaiból származtak, első pillantásra rájuk ismertem; annyi ilyen szöveget olvastunk mi ezekben a hónapokban... Meg voltak számozva: egytől százhúszig. Nem lehetett véletlen szám, vagy ha igen, hát annál nyugtalanítóbb. De miért épp ezek az idézetek és nem mások?

Belbo szövegeit és mindazt, amit felidéznek bennem, az egész történetet most csakis annak a fájlnak a fényében tudom újraolvasni. Úgy morzsolom azokat az excerptumokat, mint valami eretnek rózsafüzér láncszemeit, és rá-rádöbbenek, hogy egyikük-másikuk intő jelként szolgálhatott, kiutat mutathatott volna Belbónak.

Vagy én vagyok az, aki már nem tud különbséget tenni a jó tanács és a szédítés között? Igyekszem meggyőzni magam, hogy ez az új olvasatom a helyes, csak hát nemrég, ma délelőtt még azt mondta nekem valaki, nekem és nem Belbónak, hogy őrült vagyok.

A láthatáron, a Briccón túl, lassan felkúszik az égre a hold. Furcsa percenések neszeznek a házban: szú rághat vagy egér, vagy Adelino Canepa szelleme jár... Nem merek végigmenni a folyosón, csak ülök Carlo bácsi dolgozószobájában, és bámulok kifelé az ablakon. Néha kilépek a teraszra, hogy lássam, nem közelít-e valaki a domboldalon. Úgy érzem magam, mint egy filmben, a fenébe is: „Jönnek...”

Pedig olyan békés a domb ezen a kora nyári éjjelen.

Mennyivel kalandosabbra, ingatagabbra, bolondabbra sikeredett, amikor – hogy teljék az idő, és hogy kibírjam ébren – tegnapelőtt éjjel, a periszkópban állva próbálkoztam meg a rekonstrukcióval, miközben, vérkeringés-serkentőnek, lassan és puhán mozgattam a lábam, úgy, mintha valami afro-brazil ütemre tenném!

Az „atabaque”-ok bódító dobpergésébe feledkezve gondolni végig az elmúlt éveket... Talán hogy fogékonnyá legyek a sugallatra: mechanikus balettnek induló fantáziáink most itt, a mechanika templomában rítusba fordulnak, birtoklásba, jelenésbe, Exu uralmába?

Tegnapelőtt este a periszkópban semmi bizonyítékom nem volt rá, hogy igaz, amit a nyomtató olvasnom engedett. Volt még mentségem: a kétely. Éjfélig netán ráébredek, hogy pusztán azért jöttem Párizsba, azért bújtam el tolvajként egy ártalmatlan technikai múzeumban, mert ostobán hagytam, hogy belerántsanak egy turistáknak kicsinált macumbába, és engedtem a perfumador-bűvöletnek meg a ponto-ritmusnak...

És a memóriám felváltva kísérletezett a józansággal, a szánalommal meg a gyanakvással, miközben rakosgatta a mozaikot; és az a szellemi klíma, sőt, az az egyszer mesés illúzióban ringatózó, másszor pedig csapdát sejtő ingatag érzés is bizony jól jönne most, hogy sokkalta józanabb ésszel újragondolom mindazt, amit akkor, az előző napon s még aznap reggel a reptéren és Párizsba jövet is, a sebtiben olvasottakat elrendezve gondoltam.

Igyekeztem tisztázni, miféle felelőtlenség juttatott odáig Belbóval és Diotallevivel együtt, hogy újraírjuk a világot, és – ahogy Diotallevi mondta volna – hogy felderítsük a Könyvben mindazt, amit fehér tűz égetett a Tórát benépesítő és értelmezni látszó fekete tűzbogarak közeibe.

Most, hogy – remélhetőleg – révbe értem, az Amor Fati derűjében megnyugodva fel akarom eleveníteni azt a történetet, amelyet két éjszakával ezelőtt, nyugtalansággal és reménységgel is telten – hátha nem igaz – a periszkópban rekonstruáltam mindabból, amit két nappal azelőtt Belbo lakásán olvastam, illetve amit – részben öntudatlanul – magam is átéltem az elmúlt tizenkét évben, hol Pilade whiskyjét, hol meg a Garamond Kiadó porát nyelve.

3 / BÍNÁ

7

Ne várjatok túl sokat a világ végétől.

[Stanislaw J.Lec, Aforyzmy Fraszki, Kraków, Wydawnictwo Literackie, 1977, "Mysli Nieuczesane"]

Aki két évvel hatvannyolc után kezdi el az egyetemet, úgy jár, mintha kilencvenháromban vették volna fel a saint-cyr-i akadémiára. Mintha rosszkor jött volna a világra. Más kérdés, hogy Jacopo Belbo, aki legalább tizenöt évvel öregebb volt nálam, idővel meggyőzött róla, hogy ezt valamennyi nemzedék ugyanígy érzi. Az ember mindig rossz csillagzat alatt születik, és csak akkor járhat emelt fővel a világban, ha naponta javít valamit a horoszkópján.

Azt hiszem, azzá leszünk, amire az apánk a holt időkben, olyankor okít, amikor épp eszében sincs nevelni bennünket. A bölcsesség potyadékain nevelődünk. Tízévesen azt akartam, hogy fizessenek elő a szüleim egy bizonyos hetilapra, amely képregény formájában sorra közölte a világirodalom remekeit. Az apám nem volt fösvény, de talán gyanúsnak találta a képregényeket, és húzódozott.

– Ennek a lapnak tulajdonképpen az a célja – jelentettem ki ekkor a sorozat jelmondatát idézve, mert talpraesett és jó svádájú gyerek voltam –, hogy szórakoztatva neveljen.

Az apám fel se nézett az újságjából, úgy válaszolta:

– Ennek a te újságodnak ugyanaz a célja, mint az összes többinek: az, hogy minél többet vegyenek belőle.

Attól a naptól fogva hitetlenkedni kezdtem.

Vagyis megbántam, hogy hiszékeny voltam. Hogy engedtem elcsábulni az eszemet. Ez a hiszékenység.

Nem mintha semmiben sem hihetne a hitetlen. Csak épp nem hisz mindenben. Egyszerre mindig egy dologban hisz, és a következőben csak akkor, ha az valamiképpen következik az előzőből. Lépésről lépésre, módszeresen halad, nem merészkedik neki nagy távlatoknak. Két, össze nem illő dolgot egyszerre hinni, azt gyanítva ráadásul, hogy valahol egy harmadik is lappang, ami az első kettőt egyesíti: nos, ez a hiszékenység.

A hitetlenség nem zárja ki a kíváncsiságot, sőt, inkább erősíti. Én nem bíztam az eszmefüzérekben, az eszmék polifóniáját szerettem. Csak ne higgyem egyiket se, s akkor két – egyaránt hamis – eszme összeütközéséből remek hangköz vagy diabolus in musica születhet. Nem tiszteltem az olyan eszméket, amelyekre mások az életüket tették fel, de két-három, általam nem tisztelt eszme dallammá állhatott össze. Vagy ritmussá, dzsesszritmussá lehetőleg.

Később azt mondja majd Lia:

– Csupa felszín az életed. Mélynek csak azért látszol néha, mert annyi felszínt eresztesz egymásba, hogy végül is testszerű képzetet keltesz; de ha tényleg test volna ez a test, biztos, hogy nem állna meg a lábán.

– Szóval, felszínes vagyok?

– Nem – felelte -; amit mások mélységnek neveznek, az csak egy tesszerakt, egy négydimenziós kocka. Belépsz az egyik felén, kilépsz a másikon, és olyan világba kerülsz, ami nem fér össze a sajátoddal.

(Nem tudom, Lia, hogy viszontlátlak-e még, amióta Azok rossz felől beléptek, és lerohanták a világodat, méghozzá miattam; elhitettem velük, amit gyengeségükben óhajtottak: hogy feneketlen mélységek vannak ott.)

Valójában mit gondoltam tizenöt éve? Bűntudattal állapítottam meg annyi sok hívő közt, hogy én nem hiszek. Mivel pedig úgy éreztem, hogy a hívőknek van igazuk, elhatároztam – úgy, ahogy egy aszpirint szokás bekapni –, hogy én is hinni fogok. Ártani nem árt, és jobb lesz tőle az ember.

Valami tisztességes hit után nézve pedig azon kaptam magam, hogy nyakig vagyok a forradalomban, de legalábbis a történelem legnagyszerűbb forradalom-utánzatában. Tisztességesnek tartottam, hogy tömeggyűléseken és tüntetéseken veszek részt, együtt kiáltozom a többiekkel, hogy „fasisztáknak kötelet, vesszen a burzsuj!”; kőkockákat vagy acélgolyókat nem hajigáltam, mert világéletemben tartottam tőle, hogy mások is megteszik velem, amit én másokkal, de a belvárosi utcákon a rohamrendőrség elől menekülve, mindig amolyan erkölcsi izgalomfélét éreztem. Azzal az érzéssel mentem haza, hogy kötelességet teljesítettem. A tömeggyűléseken sosem sikerült belelovalnom magam a különböző csoportokat elválasztó ellentétekbe: gyanítottam, hogy csak rá kéne lelnem a megfelelő idézetre, és rögvest átállhatnék egy másik csoporthoz. Elvezettel keresgéltem a megfelelő idézeteket. Moduláltam.

Tüntetésekkor megesett, hogy egy-egy transzparens alatt menetelve tulajdonképp valami lányt követtem, aki felcsigázta a képzeletemet; így hát arra a következtetésre jutottam, hogy a mozgalmi élet sok elvtársamnak szexuális élményt ad; márpedig a szex: szenvedély. Én beértem a kíváncsisággal. Igaz, hogy a templomosokról és a nekik tulajdonított különféle borzalmakról olvasva rábukkantam Karpokratésznak egy állítására, mely szerint aki meg akar szabadulni a kozmosz urainak, az angyaloknak a zsarnokságától, az kövessen el minden gaztettet, felrúgva a mindenséggel és a saját testével kötött egyességeket, és csak ha minden tettet elkövetett, csakis úgy vetkezheti le a lélek önnön szenvedélyeit, csakis akkor nyeri vissza az eredeti tisztaságát. A Terv kiagyalása közben fedeztem fel, hogy a megvilágosodást kereső titokmániások közül számosan járják ezt az utat. Csakhogy az életrajzírói szerint Aleister Crowley-nak, akit minden idők legperverzebb emberének mondtak, s aki ilyképpen az égvilágon mindent megcsinált mindkét nembeli híveivel, amit csak megcsinálhatott, kizárólag ronda női voltak (bár annak alapján, amit írtak, úgy vélem, a férfiak sem voltak különbek), és váltig élek a gyanúperrel, hogy soha életében nem sikerült egy igazán jót szeretkeznie.

Nyilván az van emögött, hogy a hatalomvágy meg az impotencia coeundi összefügg. Marx azért tetszett, mert biztos voltam benne, hogy vidámakat dugott az ő Jennyjével. Érezni ezt a nyugodt lélegzetű prózáján meg a humorán. Egyszer viszont azt találtam mondani az egyetem folyosóján: nem csoda, hogy olyan szörnyű könyvet ír valaki, mint a Materializmus és empiriokríticizmus, ha folyton Krupszkajával fekszik le. Majdnem agyonvertek, és azt mondták, hogy fasiszta vagyok. Egy magas, tatárbajuszos fickó mondta. Nagyon jól emlékszem rá; ma simára borotválja a képét, és egy kosárfonó-kommunának a tagja.

Csak azért idézem fel az akkori hangulatokat, hogy körvonalazódjék, mi járt a fejemben, amikor a Garamondhoz kerültem, és szimpatizálni kezdtem Jacopo Belbóval. Úgy állítottam be oda, mintha azért érdekelne, ki mit szövegel az igazságról, mert én fogom javítani a szövegek korrektúráját. Ha például idézi valaki – véltem –, hogy „Vagyok, aki vagyok”, legelsősorban is az a kérdés, hogy hova kell tenni az írásjelet: a macskakörmön belülre vagy kívülre.

Politikailag így aztán én a filológiát választottam. Mintaszerű hely volt azokban az években a milánói egyetem. Miközben országszerte folytak az előadóterem-foglalások és a tanárok elleni támadások, követelve, hogy csakis a proletártudományról essék szó, minálunk – néhány kisiklást leszámítva – valamiféle alkotmányos egyezség, illetve területi kompromisszum volt érvényben. A forradalom a külső területeket, az aulát és a nagy, földszinti folyosókat uralta, a hivatalos Kultúra pedig az emeletekre meg az ottani mellékfolyosókra vonult vissza, és e biztos fedezékeiben továbbra is úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Délelőttönként tehát nyugodtan elvitatkozgathattam a földszinten a proletártudományról, délután pedig szépen felballagtam, és az arisztokratikus tudásnak szenteltem az időmet. Remekül elvoltam ebben a két, párhuzamos világban, és egy csepp meghasonlást sem éreztem. Magam is hittem, hogy küszöbön áll a társadalmi egyenlőség, de amondó voltam, hogy az egyenlőség társadalmában is működniük kell (jobban, mint valaha) a vonatoknak, például, ám a körülöttem nyüzsgő sans-culotte-oknak eszük ágában se volt, hogy elsajátítsák, miképpen kell lapátolni a szenet a kazánba, hogyan kell váltót kezelni, menetrendet készíteni. Pedig hát a vonatokhoz is kellett ember.

Némi lelkifurdalással bár, de úgy éreztem magam, mint egy kis Sztálin, aki a bajusza alatt somolyogva azt gondolja magában: „Rajta, rajta, csináljátok csak, szegény bolsevikok, amig én a tbiliszi szemináriumon tanulok; az ötéves tervet viszont én fogom megcsinálni!”

Délelőtt csupa lelkesedés voltam; talán épp emiatt azonosítottam délután a tudást a kétellyel. Ezért olyasmit akartam tanulni, ami lehetővé teszi, hogy minden kijelentésemet dokumentáljam, így határolva el magam mindattól, ami megmarad hit dolgának.

Majdhogynem véletlenül belecsöppentem egy középkori történelemmel foglalkozó szemináriumba, és a templomosok perét választottam szakdolgozati témának. A templomosok története az első dokumentumok megpillantásától fogva lenyűgözött. A hatalom elleni harc évei voltak ezek, és engem nemes felháborodással töltött el ennek a templomosokat máglyára küldő, enyhén szólva koncepciós pernek a históriája. De egykettőre észrevettem, hogy a máglyára küldésük pillanatától fogva titokvadászok sokasága állította, hogy itt meg ott rájuk bukkantak, bár bizonyítékkal sohasem tudtak szolgálni. E tobzódó képzelgések felpiszkálták a hitetlenségemet, és úgy döntöttem, a titokvadászokra nem fecsérlek több időt, kizárólag a korabeli forrásokra hagyatkozom. A templomosok szerzetesi lovagrendje addig létezett, amíg az egyház elismerte. Ha egyszer az egyház megszüntette ezt a rendet – márpedig hét évszázaddal ezelőtt megszüntette –, akkor templomosok többé nem létezhettek, vagy ha léteztek, hát nem templomosok voltak. Úgyhogy legalább száz könyvet kiírtam magamnak, de végül csak körülbelül harmincat olvastam el.

Jacopo Belbóval épp a templomosok kapcsán ismerkedtem meg a Pilade kocsmájában, már a szakdolgozatírás idején, hetvenkettő vége felé.

8

Fény lakója, isteneknek társa, most íme, számkivetve élek, eltiltva tőlük.

[Turfani töredék, M7]

A Pilade volt akkoriban az a szabad kikötő, az az űr-kocsma, ahol az Ophiulcus bolygó Földet ostromló lényei nyugton megfértek a Birodalomnak a Van Allen-gyűrűkön őrjáratozó embereivel. Csatornaparti, régi lebuj volt: bádogpult, biliárd, kora reggel egy pohárka fehéret felhörpintő villamoskalauzok, kisiparosok a környékről. Hatvannyolc táján és a rákövetkező években a Pilade amolyan Rick's Bár-féleség lett, ahol egy asztalnál verhette a blattot a diákmozgalmár meg a burzsuj lap újságírója, aki lapzárta után ugrott be egy stampedlire, miközben már elindultak az első teherautók, hogy széthordják a kioszkokba a rendszer hazugságait. De Piladénál az újságíró is kizsákmányolt proletárnak, ideológiagyártó futószalag mellé kényszerített értéktöbblettermelőnek érezte magát, és a diákok kegyesen feloldozták.

Betért ide este tizenegy és éjjel kettő között kiadói szerkesztő, építész, harmadik lapoldalra vágyó botránykrónikás, Brera-akadémiai festő, középszerű író és magamfajta diák.

Némi kapatosság kötelező volt, és az öreg Pilade, félrerakva fehérboros palackjait a kalauzoknak és az előkelőbb vendégeknek, a szénsavas üdítő meg a Ramazzotti helyett DOC habzóbort adott a demokrata értelmiségieknek, a forradalmároknak pedig Johnny Walkert. Politikatörténetet is írhatnék, ha beszámolnék róla, hogy a Red Labelből mikor és hogyan lett azokban az években fokozatosan tizenkét éves Ballantine, majd végül maláta.

A régi biliárdasztal megmaradt, hadd üssenek rajta egyet-egyet a festők és a kalauzok, de amikor az új vendégek megjelentek, Pilade egy flippert is beállított.

Nálam egy-egy golyó mindig nagyon rövid ideig tartott, eleinte azt hittem, azért, mert szórakozott vagyok, vagy mert hiányzik a kézügyességem. Évekkel később jöttem rá az igazságra, akkor, amikor megláttam, hogyan játszik Lorenza Pellegrini. Kezdetben észre sem vettem, de aztán egyik este, Belbo pillantását követve, megakadt rajta a szemem.

Belbo olyasformán viselkedett a Piladéban, mint aki épp csak benézett. (Holott legalább tíz éve bentlakó volt.) Gyakran bekapcsolódott egy-egy beszélgetésbe a pultnál vagy valamelyik asztalnál, de szinte mindig csak azért, hogy egy velős megjegyzéssel lehűtse a kedélyeket, bármiről lett légyen is szó. Volt más módszere is: a kérdezés. Valaki mesél, mondja-mondja, magával ragadva az egész társaságot, s akkor Belbo kissé szórakozottan ránéz a tengerzöld szemével a beszélőre – csípőmagasságban tartja a poharát, mintha egy ideje az ivásról is megfeledkezett volna –, és azt kérdezi:

– Így volt? Tényleg?

Vagy:

– Ezt mondta? Komolyan?

Hogy, hogy nem, de ilyenkor mindenki, a mesélő is, kételkedni kezdett az elmondottakban. Talán a piemonti hanglejtése miatt, mely a kijelentéseibe kérdést, a kérdéseibe pedig gúnyt csempészett. Piemonti volt Belbóban az is, hogy beszéd közben sohasem nézett egyenesen a partnere szemébe; nem mintha kitért volna a másik pillantása elől. Belbo tekintete nem kerülte a dialógust. Ide-oda tévedt, olykor váratlanul felfigyelt rá, hogy – ki gondolta volna? – találkozik két párhuzamos valahol, s akkor a térnek azt a meghatározhatatlan pontját nézte, és az embernek az lett az érzése, hogy ő meg mindaddig az egyetlen elhanyagolható pontra bambult.

De nemcsak a pillantása tette. Egy legyintéssel, egyetlen szócskával ki tudott zökkenteni bárkit. Mondjuk, éppen azt bizonygatom teljes erőbedobással, hogy bizony, Kant a maga kopernikuszi fordulatával kétségkívül megteremtette a modern filozófiát, és mindent felteszek erre az állításra. Belbo meg ott ül velem szemben, és egyszer csak megnézegeti esetleg a kezét, vagy a térdét veszi szemügyre, netán lehunyja félig a szemét, és etruszk mosoly játszik az arcán, de az is lehet, hogy néhány pillanatig eltátja a száját, és felbámul a mennyezetre, s azután halkan azt motyogja:

– Hát igen, ez a Kant, ugye...

Vagy, ha nyilvánvalóbban akart lesújtani a transzcendentális idealizmus egész rendszerére:

– Ugyan. Na persze, kérdés, hogy akart-e igazán ekkora kalamajkát...

Majd nyájasan rám néz, mintha én törtem volna meg a varázst, nem pedig ő, és biztatóan azt mondja:

– Folytassa csak, folytassa. Mert azért van... van a dologban valami... Volt esze annak a pasasnak.

Néha, amikor nagyon felháborodott, megfontolatlan válaszokra ragadtatta magát. Minthogy pedig felháborítani csakis mások megfontolatlansága szokta, ő a maga részéről teljességgel befelé és tájjellegűen megfontolatlankodott. Összepréselte az ajkát, a szemét előbb az égnek emelte, majd a tekintetét a fejével együtt balra és lefelé fordítva félhangosan azt mondta:

– Ma gavte la nata.

Annak, aki nem ismerte volna ezt a piemonti kifejezést, időnként megmagyarázta:

– Ma gavte la nata: dugaszold ki magad. A felfuvalkodott frátereknek mondják. Úgy kell elképzelni, hogy azért kerültek ilyen abnormális állapotba, mert dugó van a fenekükben. Ha kihúzzák azt a dugót, akkor pssss, megint emberi formát öltenek.

Hatottak a közbeszólásai, ráéreztették az embert mindenek hiábavalóságára, és ez énnekem nagyon tetszett. De téves tanulságot vontam le belőle, mert a mások igazságainak kisszerűségét sújtó, mélységes megvetés példáit véltem kihallani Belbo effajta megjegyzéseiből.

Csak most látom, amióta nemcsak az Abulafia titkai közé, hanem egyúttal Belbo lelkébe is betörtem, hogy az, amit kiábrándultságnak hittem, s amit én már-már életelvvé magasztosítottam, őnála amolyan búskomorságféle volt. Belbo a nyomott libertinizmusa mögött valójában kétségbeesetten sóvárgott az abszolútumra. Ez nem egyhamar vevődött észre, mert menekülő, tétova, elfordulós hangulatait Belbo oldottan csevegős hangulatokkal kompenzálta, s olyankor víg hitetlenségtől áthatva abszolútum-alternatívák gyártásával szórakozott. Ezért szerkesztett Diotallevivel lehetetlenségkalauzokat, fordított világokat, bibliográfiai korcstanokat. Rabelais-i Sorbonne-ját építgető bőbeszédű serénysége láttán pedig fel sem merült az emberben, mennyire bántja őt, hogy száműzetett a teológiai fakultásról, az igaziról.

Bennem csak azután merült ez fel, hogy eldobtam azt a címet. Ő elveszítette, és ebbe nem tudott belenyugodni.

Az Abulafia-féle fájlokat olvasva sok-sok lapnyi álnaplóra bukkantam, melynek titkát Belbo azzal a meggyőződéssel bízta a számítógéplemezekre, hogy ez nem mond ellent annyiszor hangoztatott meggyőződésének, hogy ugyanis ő csak a világ egyszerű szemlélésére hivatott. Némelyik irat egészen korai keltezésű, nyilván régi feljegyzéseket másolt rájuk nosztalgiából vagy mert azt tervezte, hogy majd még beleszerkeszti őket valamibe. Más iratok az elmúlt években, azóta keletkeztek, hogy Belbo rátette a kezét Abura. Játékból írt, csak úgy, azért, hogy meghányja-vesse magában a tévedéseit; azzal áltatta magát, hogy ez nem „alkotás”, hiszen alkotni, akár csak valami tévesét is, mindig másoknak a kedvéért szokás. Belbo azonban észrevétlenül nagyon is belelendült a dologba. Igenis alkotott, és bár ne tette volna: a Terv iránti lelkesedése épp ebből a kényszerből született; hogy neki muszáj írnia egy Könyvet, még ha az csak és kizárólag durva és szándékos hibákból áll is. Amíg valaki csak önnön űrjében kuporog, még hiheti, hogy az Eggyel társalkodik, de mihelyt gyúrni kezdi, akár így, elektronikusan, az agyagot, azon nyomban demiurgosszá válik, márpedig aki világot szándékszik formázni, az a tévedéssel és a gonosszal hozza hírbe magát.

--------------

filename: Szívem tornácán három nő...

--------------

Így van ez: toutes les femmes que j'ai rencontrées se dressent aux horizons avec les gestes piteux et les regards tristes des sémaphores sous la pluie... (5)

Nézz fel, Belbo. Az első szerelem, boldogságos Szűz Mária. Mama énekel az ölében tartva engem, úgy, mintha ringatna, pedig nincs már szükségem altatóra, de én kértem, hogy énekeljen, mert szerettem a hangját és a melle levendulaillatát. „Mennyországnak Királynéja! / Angyaloknak szent Asszonya. / Áldott gyökér, szűz Mária, / Üdvöz légy, Krisztus szent Anyja!”

Hát persze: életem első asszonya nem volt az enyém; egyébként sem volt senkié, per definitionem. Azonnal beleszerettem a legelső nőbe, akinek semmihez sem kellettem.

Aztán Marilena. (Marylena? Mary Lena?) Líraian leírni az alkonyt, a nagy kék masnit, én a pad előtt ágaskodom, ő meg egyensúlyoz a támlán, a két karját széttárva ellensúlyozza a billenéseit (bájos extraszisztolék), könnyedén repdes a szoknyája a rózsaszín combja körül. Magasan fent, elérhetetlenül.

Vázlat: mama, ugyanaznap este, amint a húgom rózsaszín popsiját hintőporozza; én megkérdem tőle, mikor nő ki végre neki is a fütyije, mama felvilágosít, hogy a kislányoknak nincs fütyijük, és nem is nő ki. Hirtelen megint magam előtt látom Mary Lenát meg a libegő kék szoknyája alól kivillanó bugyija fehérjét, és akkor értem meg, hogy azért szőke és büszke és elérhetetlen, mert más. Kapcsolat nem lehetséges, másik fajhoz tartozik.

A harmadik nő, szakadékba hanyatlik, azonnal odavész. Az imént halt meg, álmában, sápadt Ophelia a szűzi koporsó virágai közt, és miközben a pap a halotti imát mondja érte, hirtelen felül a ravatalon, és felvont szemöldökkel, fehéren, bosszúra figyelmeztető ujjal, öblös hangon kiált: „Atyám, énértem ne imádkozzék! Ma este elalvás előtt parázna gondolatom támadt, életem egyetlen parázna gondolata, és most kárhozott lettem.” Megkeresni az elsőáldozós könyvemet. Volt-e ilyen kép, vagy kitalálás az egész? Nyilván úgy halt meg, hogy rám gondolt, az a parázna gondolat én voltam: megkívántam Mary Lenát, aki elérhetetlen, mert másfajta és más sorsú. Bűnös vagyok, miattam kárhozott el, miattam lesz kárhozott bárki, aki elkárhozik, úgy kell nekem, hogy nem lett enyém a három nő: ez a büntetésem, amiért kellettek nekem.

Az elsőt azért veszítem el, mert a paradicsomban van; a másodikat azért, mert a purgatóriumban emészti a péniszirigység – őneki sose lesz -; a harmadikat pedig azért, mert a pokolban van. Teológiailag tökéletes. Meg is van írva.

De ott van még Cecilia története, és Cecilia evilági lény. Elalvás előtt gondoltam rá, mentem dombnak föl a parasztokhoz tejért, és amikor a partizánok a szemközti dombról tűz alá vették az őrhelyet, láttam magam, amint a segítségére sietek: egy csapatnyi fekete gazember üldözi, és én kiszabadítom a karmaik közül... Szőkébb, mint Mary Lena, nyugtalanítóbb, mint a koporsóbeli leányka, szentebb és áldottabb, mint a szűz. Cecilia: élő és elérhető, bármi kis ürüggyel akár még meg is szólíthattam volna, biztosan tudtam, hogy szerethetne egy magamfajtát, mert hát hiszen szeretett is, Papinak hívták, tüskés szőke haj nőtt a kicsi kis koponyáján, egy évvel idősebb volt, mint én, és volt egy szaxofonja. Nekem viszont még trombitám se volt. Sose láttam őket együtt, de a hittanon nagy oldalba bökések és vihogások közepette mindenki azt suttogta, hogy szerelmeskedni szoktak. Biztos, hogy hazudtak a buja kis bakkecske-tahói. Azt akarták értésemre adni, hogy ez a lány (mármint ő: Marylena Cecília, az áldott gyökér) olyannyira elérhető, hogy valaki el is érte. Engem mindenesetre (negyedik eset) megint csak taccsra tettek.

Lehet ilyen történetből regényt írni? Regényt talán olyan nőkről kéne írnom, akiktől azért menekülök, mert az enyémek voltak. Vagy lehettek. Volna. Vagy ez ugyanaz a történet.

Végtére is: aki azt se tudja, miféle történettel van dolga, az jobban teszi, ha filozófiai könyveket korrigál.

--------------

9

Jobb kezében aranyló trombita.

[Johann Valentin Andreae, Die Chymische Hochzeit Christiani Rosencreutz, Strassburg, Zetzner, 1616, 1]

Trombitát említ a szöveg. Tegnapelőtt a periszkópban még nem tudtam, mennyire fontos ez. Csak egy egészen bizonytalan fogódzóm volt.

A Garamondnál eltöltött hosszú délutánok során Belbo olykor merengve feltekintett egy-egy gyötrelmes kéziratból, és – miközben esetleg a párizsi világkiállítást ábrázoló régi metszeteket tördeltem korrektúrába – engem is traktálni kezdett valami régi történettel, vigyázva persze, hogy rögtön lerántsa a rolót, ha túl komolyan veszem. A saját múltjával hozakodott elő, de csak a példa kedvéért, általuk leplezve le holmi bűnös hívságokat.

– Vajon mi jöhet itt még? – sóhajtott fel egy napon.

– A nyugat alkonyára gondol?

– Hogyhogy? Alkonyodik? Na, persze, ez a dolga neki. Nem, én ezekre az irogató emberekre gondoltam. Egy hét alatt három kézirat; egy a bizánci jogról, egy a Finis Austriae-ről, ez meg itt Baffo szonettjeiről. Eléggé különböző témák, igaz?

– Igaz.

– Na és gondolta volna, hogy mindháromban előbukkan egyszer csak a Vágy meg a Szerelem Tárgya? Ez a divat. Baffóval kapcsolatban még megértem, de hát, ugye, a bizánci jog...

– Szemétkosárba velük.

– Dehogy; ezeket a munkákat az Országos Kutatási Tanács teljes támogatásban részesítette, és nem is rosszak. Felhívom mindhárom pasast, és megkérem őket, hogy lehetőleg húzzák ki azt a néhány sort. Ha nem, hát magukból csinálnak hülyét.

– Mi a csoda lehet a szerelem tárgya a bizánci jogban?

– Ó, hát azt valahogy mindenbe belé lehet magyarázni. Persze biztos, hogy ha volt is ilyen a bizánci jogban, nem az volt, amire ő gondol. Sohasem az.

– Mi az, hogy nem az?

– Nem az, amit az ember hisz. Egyszer, úgy öt- vagy hatéves koromban, azt álmodtam, hogy van egy trombitám. Aranyszínű. Tudja, olyan mézzel folyós álom volt ez, valóságos éjjeli kamasz-magömlés. Azt hiszem, soha olyan boldog nem voltam, mint akkor álmomban. Soha többé. Ébredéskor persze rádöbbentem, hogy a trombita volt-nincs, és keserves sírásra fakadtam. Egész nap bőgtem. Szegény világ volt az akkor, úgy harmincnyolc tájt, a háború előtt, annyi biztos. Ha ma volna egy fiam, és látnám, hogy ennyire kétségbe van esve, azt mondanám neki, na, gyere, veszek neked egy trombitát; végül is csak játék trombitáról volt szó, nyilván nem került volna egy vagyonba. A szüleimnek ez eszükbe sem jutott. A pénzkiadás akkoriban komoly dolog volt. Ahogy a gyereknevelés is: szokja meg az a gyerek, hogy nem kaphat meg mindent. Nem szeretem a káposztalevest, mondtam; és komolyan is gondoltam; úristen, mennyire utáltam, ha káposzta van a levesben! De nem mondták ám, hogy na jó, ma nem eszel levest, egyed csak a főételt. (Mert nem voltunk szegények, mindig került első meg második fogás és gyümölcs is.) Hogyisne, ami az asztalon van, azt mind meg kell enni. Legfeljebb annyi kompromisszumra volt kilátás, hogy a nagymama kihalászgatja a káposztadarabokat a tányéromból egyenként, gilisztánként, takonyszálanként, és nekem azt a káposztátlanított, még undorítóbb levest kellett megennem; ráadásul az apám már ezt az engedményt is helytelenítette.

– Na és a trombita?

Habozó pillantást vetett rám:

– Tényleg annyira érdekli magát az a trombita?

– Nem. Maga emlegette a szerelem tárgyával kapcsolatban, ami, ugye, sosem az igazi...

– A trombita... Aznap estére vártuk ***-ból a nagybátyámékat; nem volt gyerekük, és én voltam a kedvenc unokaöccsük. Látták, mennyire siratom azt az álombéli trombitát, és azt mondták, bízzam csak rájuk, másnap elmegyünk az Upim áruházba, ahol olyan hatalmas játékrészleg van, hogy csak na; ott majd kiválaszthatom azt a trombitát, amelyik tetszik. Éjjel nem jött álom a szememre, és másnap egész délelőtt alig fértem a bőrömbe. Délután elmentünk végre az Upimba; legalább háromféle trombita volt ott, nyilván ócska bádogholmi, de én színaranynak láttam mindegyik darabot. Volt ott vadászkürt, harsona, meg egy igazi fúvókás, aranyszínű, de szaxofonbillentyűs trombitaféleség is. Nem tudtam, melyiket válasszam, és talán túl sokáig töprengtem. Mindhármat akartam, s ezért úgy látszott, mintha egyiket sem akarnám. Közben a nagybátyámék alighanem megnézték az árcédulákat. Nem voltak zsugoriak, de úgy vettem észre, hogy egy egészen fekete, ezüstbillentyűs bakelitklarinétot szemeltek ki, mert az olcsóbb. „Hát ehhez mit szólnál?”, kérdezték. Kipróbáltam, tűrhetően nyekergett, igyekeztem meggyőzni róla magamat, hogy csodajó, de igazában rájöttem, hogy a nagybátyámék szívesen vennék, ha a klarinétot kérném, mert az olcsóbb; a trombita nyilván egy csomó pénzbe kerül, és én nem várhatok el tőlük ekkora áldozatot. Mindig azt sulykolták belém: ha olyasmivel kínálnak, amit szívesen elfogadnál, előbb vágd rá, hogy köszönöm, nem, és nem ám csak egyszer, ne csak egyszer mondd, hogy köszönöm, nem kérem, hogy aztán máris nyújtsd az ajándékért a kezedet, hanem várd ki, míg az ajándékozó azt nem mondja, hogy ugyan, ugyan, fogadd el. Csak ilyenkor enged a jól nevelt gyerek. Azt mondtam tehát, hogy nem is tudom, talán nem is a trombita kell, talán a klarinét is jó lesz, ha nekik az tetszik. És reménykedve pislogtam fel rájuk, hátha nem hagyják annyiban. De annyiban hagyták; hogy a Jóisten áldja meg őket. Nagyon örültek, hogy megvehetik nekem a klarinétot, ha egyszer nekem, mint mondták, végül is az tetszik. Késő volt visszakozni. A klarinétot kaptam meg.

Bizalmatlan pillantást vetett rám:

– Érdekli, ugye, hogy álmodtam-e aztán még a trombitával?

– Nem – feleltem –, inkább az érdekel, hogy mi volt a szerelem tárgya.

– Na tessék – mondta, és visszahajolt a kézirata fölé –, úgy látszik, maga is ennek a megszállottja. A végtelenségig lehet az ilyesmit csűrni-csavarni. Ahh... Na és ha megkaptam volna is aztán azt a trombitát? Boldog lettem volna vele, tényleg? Maga mit gondol, Casaubon?

– Lehet, hogy akkor meg a klarinét járt volna az eszében.

– Nem – közölte kurtán. – A klarinétot csak megkaptam, és kész. Nem hiszem, hogy valaha is megfordult volna a kezemben.

– Az eszében vagy a kezében?

– A kezemben – nyomta meg a szót, és én, nem is tudom, miért, valahogy nagyon butának éreztem magam.

10

Kabbalisztikusan pedig a vinum nem másra utal, mint arra, hogy VIS NUMemorum, amely számok ugyanezen Mágiát meghatározzák.

[Cesare della Riviera, A Héroszok Mágikus Világa, Mantova, Osanna, 1603, pp. 65-66.]

Hogy hogyan jöttem össze Belbóval? Látásból már ismertük egymást, váltottunk is néha egy-egy szót Piladénál, de nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy a Garamondnál dolgozik, Garamond-kiadású könyvekhez pedig volt szerencsém az egyetemen. Kicsi, de komoly kiadó. Szakdolgozatíró fiatalemberek vonzódni szoktak a színvonalas könyvkiadók munkatársaihoz.

– És maga mit csinál? – kérdezte egyik este, amikor mindkettőnket a horganylemez-borítású pult legvégébe szorított az ünnepien nyüzsgő tömeg. Ez volt az a korszak, amikor mindenki mindenkivel tegeződött, diák a tanárral és tanár a diákkal. Hát még a Pilade kuncsaftjai! – Fizess nekem valamit! – szólt oda az anorákos diák a tekintélyes napilap főszerkesztőjének. Mint Pétervárott az ifjú Sklovszkij idejében. Csupa Majakovszkij, Zsivago pedig egy sem. Belbo is visszategezett bárkit, de ő ezt nyilvánvalóan bántó éllel tette. Azt nyilvánította ki vele, hogy a közönségességre közönségességgel felel, de a bizalmaskodást a bizalomtól világok választják el. Meleg, sőt, érzelmes tegeződésen csak néha és kevesekkel – Diotallevivel, egy-egy nővel – kaptam rajta. Akit tisztelt, de nemrég óta ismert, azt magázta. Mint engem is mindvégig, amíg együtt dolgoztunk, és én büszke voltam erre a kiváltságra.

– És maga mit csinál? – kérdezte tehát, tudom azóta, hogy rokonszenvvel.

– Az életben vagy a színházban? – kérdeztem, és Pilade színpadára mutattam.

– Az életben.

– Tanulok.

– Egyetemre jár, vagy tanul?

– Akár hiszi, akár nem, a kettő nem mond egymásnak ellent. Most fejezem be a templomosokról írott szakdolgozatomat.

– Fuj, de pocsék téma – borzongott. – Nem bolondoknak való?

– Én az igaziakat kutatom. A peranyagot. Maga mit tud a templomosokról?

– Könyvkiadóban dolgozom, és a könyvkiadókba bölcsek is járnak meg bolondok is. A szerkesztőnek az a dolga, hogy ránézésre megállapítsa, ki a bolond. Akik a templomosokkal állnak elő, azok majdnem mind bolondok.

– Ne is mondja. Légió a nevük. De nyilván nem minden bolond beszél a templomosokról. A többit miről ismeri fel?

– Ez a szakmám. Na, elmagyarázom magának, mert még fiatal. Apropó, mi is a neve?

– Casaubon.

– Nem a Middlemarch-ban hívják így az egyik szereplőt?

– Nem tudom. Mindenesetre egy reneszánszkori filológust is így hívtak, azt hiszem. De nem volt rokon.

– Na jó, erről majd máskor. Iszik még valamit? Még kettőt, Pilade, köszönöm. Szóval. Vannak a világon gyengeelméjűek, hülyék, buták és bolondok.

– Más nincs is?

– De igen, például mi ketten. Vagy legalábbis, ha meg nem sértem, én. De végül is, ha jól megnézzük, ezek közül a kategóriák közül valamelyikbe mindenki besorolható. Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.

– Idealtypen.

– Bravó. Maga németül is tud?

– Törögetem, amennyi a bibliográfiákhoz kell.

– Aki az én időmben megtanult németül, az már biztosan nem diplomázott. Azzal foglalkozott egész életében, hogy tudott németül. Azt hiszem, ma ez a kínaival van így.

– Én nem tudok elég jól, úgyhogy kell a diploma. De folytassa a tipológiáját. Mi a helyzet a zsenikkel, mondjuk, Einsteinnel?

– Zseni az, aki a többi komponens felhasználásával szédítő tökélyre visz egyet.

Ivott. Odaszólt egy lánynak:

– Szia, édes. Voltál mostanában öngyilkos?

– Nem – felelte a lány –, egy ideje kommunában élek.

– Gratulálok – mondta Belbo. Majd visszafordult hozzám: – Kollektív öngyilkosságot is lehet elkövetni, ugye?

– Na és mi van a bolondokkal?

– Ne tulajdonítson az elméletemnek túlzott jelentőséget. Nem óhajtok vele mindent megmagyarázni. Csak azt mondom el, hogy egy könyvkiadóból nézve mit tesz, ha valaki bolond. Ez egy ad hoc elmélet. Rendben?

– Rendben. Most én fizetek.

– Rendben. Pilade, kevesebb jeget, ha lehet. Különben rögtön vérré válik. Na, szóval. A gyengeelméjű beszélni se tud, habog, nyáladzik. A fagylaltot a homlokának csapja, mert nincsenek összhangban a mozdulatai. A forgóajtón fordítva megy be.

– Hogyhogy?

– Valahogy. Nemhiába gyengeelméjű. Minket ő nem érdekel, lerí róla, hogy kicsoda, könyvkiadókba nem jár. Őt tehát hagyjuk.

– Jó, hagyjuk.

– A hülyeség bonyolultabb. Az egy viselkedési forma. Hülye az, aki mindig elbeszél a pohár mellett.

– Ezt hogy érti?

– Így – azzal a mutatóujját függőlegesen a pohár mellé tette, és lemutatott vele a pultra. – Arról akar beszélni, ami a pohárban van, de hogy, hogy nem, elbeszél mellette. Esetleg közérthetőbben: ő az, aki mindig bakot lő; olyankor kérdezi meg valakitől, hogy na és hogy van a kedves neje, amikor az illetőt épp elhagyta az asszony. Érti, ugye?

– Értem. Ismerek ilyet.

– A hülyék nagyon kapósak, különösen társasági alkalmakkor. Mindenkit zavarba hoznak, de azután remekül ki lehet őket tárgyalni. A pozitív esetekben diplomata válik belőlük. Elbeszélnek a pohár mellett, ha épp nem ők lőttek bakot, másra terelik a szót. De minket ők sem érdekelnek; a hülye sohasem kreatív, ő csakis készből dolgozik, úgyhogy nem házal kéziratokkal a kiadókban. A hülye nem mondja azt, hogy a macska ugat, viszont olyankor emleget macskát, amikor kutyáról van szó. Keveri a társalgás szabályait, és amikor jól kever, akkor lenyűgöző. Azt hiszem, kihalófélben lévő fajta, kimagasló polgári értékek hordozója. Verdurin-szalon, sőt, Guermantes-ék háza való neki. Olvassák még maguk, diákok, ezeket a dolgokat?

– Én igen.

– A hülye olyan, mint Joachim Murat, aki felsorakoztatja szemlére a tisztjeit, és odalép az egyikhez, aki csupa kitüntetés, és Martinique-ből való. „Vous êtes nègre?” kérdezi. Mire az: „Oui, mon général!” Mire Murat: „Bravo, bravo, continuez!”(6) Azzal el. Érti, ugye? Ne haragudjon, de ma este életem egyik történelmi jelentőségű elhatározását ünneplem. Leszoktam az ivásról. Kér még egyet? Ne válaszoljon, mert bűntudatom lesz tőle. Pilade!

– Hát a buta?

– Ja, igen. A buta tud viselkedni. Ő gondolkodni nem tud. Ő az, aki azt mondja: minden kutya háziállat, és minden kutya ugat, de a macska is háziállat, következésképpen a macska ugat. Vagy hogy minden athéni halandó, minden pireuszi lakos halandó, következésképpen minden pireuszi lakos athéni.

– Ami persze igaz.

– Igen, de csak véletlenül. A buta helytálló dolgokat is mondhat, de tévesen okoskodik.

– Aki helyesen okoskodik, az akár tévedhet is.

– Hogy a fenébe ne. Mi másért akarnánk olyan nagyon észlények lenni?

– Minden nagy emberszabású majom alacsonyabb rendű lényektől származik, az emberek alacsonyabb rendű lényektől származnak, következésképpen minden ember nagy emberszabású majom.

– Nem rossz. Kapiskálja, ugye, hogy valami nem stimmel, de azt is meg kell ám még állapítania, hogy micsoda nem stimmel, és miért nem. A buta ember nagyon ravasz. A hülye egyből megismerszik (az agyalágyultról nem is beszélve), a butának viszont hajszál híján ugyanúgy jár az esze, mint nekünk magunknak. A paralogizmusok mestere ő. Egy kiadói szerkesztő ha megfeszül, sem menekül előle. A buták azért publikálnak annyit, mert első ránézésre meggyőzőek. Nem kötelessége a szerkesztőnek, hogy felismerje, ki buta és ki nem. Miért volna ez egy szerkesztő dolga, ha egyszer a tudományos akadémia sem képes rá?

– A filozófia sem. Szent Anzelm ontológiai istenérve butaság. Istennek szerinte azért kell léteznie, mert elképzelhető, mint olyan lény, aki mindennemű tökéletességgel, így a létezéssel is fel van ruházva. Összekeveri a képzeletbeli létezést a valóságos létezéssel.

– Igen, de Gaunilo cáfolata is butaság. Hogy akkor is elképzelhetek egy tengeri szigetet, ha az a sziget nem létezik. Ő meg valami esetlegesnek a képzetét keveri össze valami szükségszerűnek a képzetével.

– Veszekszenek a buták.

– Bizony, az Isten meg majd megszakad, olyan jól szórakozik. Csak azért akart elképzelhetetlen lenni, hogy bebizonyítsa, milyen buta Anzelm is és Gaunilo is. Minő fennkölt célja ez a teremtésnek; mi több, annak, hogy Isten egyáltalán lenni akart. Minden arra megy ki, hogy lelepleződjék a kozmikus butaság.

– Butákkal vagyunk körülvéve.

– Nincs menekvés. Mindenki buta, kivéve magát és engem. Sőt, sértődés ne essék, csak magát.

– Azt hiszem, itt bejön a Gödel-féle bizonyíték.

– Tudom is én; én agyalágyult vagyok. Pilade!

– Ne, ez most az én menetem.

– Hagyja, majd felezünk. A krétai Epimenidesz azt mondja, hogy minden krétai hazudik. Epimenidesz krétai, és jól ismeri a krétaiakat, tehát ha ő mondja, akkor igaz. Butaság.

– Szent Pál. A Titusznak írt levél. Na és most ez: mindazok, akik azt gondolják, hogy Epimenidesz hazudik, szükségképp megbíznak a krétaiakban; a krétaiak viszont nem bíznak meg a krétaiakban, ezért egyetlen krétai sem gondolja azt, hogy Epimenidesz hazudik.

– Ez most butaság vagy nem butaság?

– Döntse el maga. Mondtam, hogy nehéz megállapítani, ki buta és ki nem. Attól, hogy valaki buta, még Nobel-díjat is kaphat.

– Hadd gondolkodjam csak... Néhányan azok közül, akik nem hiszik, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, nem fundamentalisták, de néhány fundamentalista úgy hiszi, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, ezért azok közül, akik nem hiszik úgy, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, senki sem fundamentalista. Butaság ez vagy nem butaság?

– Isten tudja, hogy stílusos legyek... Nem is tudom. Maga hogy gondolja?

– Mindenképpen butaság, akkor is, ha igaz. Megsérti a szillogizmus egyik szabályát. Két részmegállapításból nem lehet általános következtetést levonni.

– És ha maga volna a buta?

– Akkor remek és nagy múltú társaságban volnék.

– Hát igen, körülvesz bennünket a butaság. És lehet, hogy egy másfajta, a miénktől eltérő logikai rendszer szerint őnekik bölcsesség az, ami nekünk butaság. A logika egész története valami elfogadható butaságfogalom néven nevezéséből áll. A butaság felmérhetetlen. Minden nagy gondolkodó buta egy másiknak.

– A gondolat mint a butaság következetes formája.

– Nem. Ami az egyik gondolatban butaság, az a másikban következetlenség.

– Magvas. Két óra van, Pilade nemsokára zár, és még nem tartunk a bolondoknál.

– De, már ott tartunk. A bolondot azonnal föl lehet ismerni. A bolond olyan ember, aki buta, de nem tud trükköket. A buta igyekszik bebizonyítani azt, amit állít; a logikája sántít, de van logikája. A bolond viszont fütyül a logikára, ő rövidzárlatokkal dolgozik. Neki bármi bármit bizonyít. A bolondnak rögeszméje van, és szerinte az égvilágon minden őt igazolja. Jellemző, milyen fesztelenül bánik az indoklás kötelességével, mennyire hajlamos úton-útfélen a megvilágosodásra. És ha hiszi, ha nem, a bolond előbb-utóbb kirukkol a templomosokkal is.

– Mindig?

– Templomostalan bolondok is vannak, de a templomososakkal kell a legjobban vigyázni. Kezdetben nem derül ki, hogy kicsodák, olyan, mintha normálisan beszélnének, aztán egyszer csak...

Azon volt, hogy rendel még egy whiskyt, de meggondolta magát, és inkább a számlát kérte.

– A templomosokról jut eszembe. Van róluk egy kéziratom, a napokban hozta egy pasas. Szerintem biztos, hogy bolond, de emberi arca van. A kézirat egész higgadtan kezdődik. Nem akarja megnézni?

– De, szívesen. Hátha tudok belőle használni valamit.

– Kétlem. De azért ugorjon be hozzánk, ha van egy szabad félórája. Sincero Renato utca egy. Inkább nekem lenne hasznos, nem magának. Egyből közölné velem, hogy maga szerint komolyan vehető-e a dolgozat.

– Miért bízik meg bennem?

– Ki mondta, hogy megbízom magában? Csak ha eljön. A kíváncsiságában.

– Elvtársak! – nyitott be izgatottan egy diák. – Bicikliláncos fasiszták közelednek a rakparton!

– Szétcsapok köztük! – mondta az a tatárbajuszos, aki annak idején megfenyegetett Lenin miatt. – Indulás, elvtársak!

Mindenki távozott.

– Most mi van? Mi is menjünk? – kérdeztem bűntudatosan.

– Ugyan – felelte Belbo. – Vaklárma, ilyen ötletekkel rakja ki Pilade a vendégeket. Ahhoz képest, hogy ez volt az első este, amióta leszoktam az ivásról, egészen kivagyok. Nyilván az elvonási tünetek miatt. Egy szavam se volt igaz, még ez se. Jó éjszakát, Casaubon.

11

A meddősége végtelen volt. Része az eksztázisnak.

[E.M. Cioran, Le Mauvais Demiurge, Paris, Gallimard, 1969, "Pensées étranglées"]

A Piladénál folytatott társalgás kívülről mutatta meg nekem, milyen is Belbo. Egy jó megfigyelő ráérzett volna, hogy a szarkazmusa csupa mélabú. Nem állíthatom, hogy álarcnak használta. Akkor már talán inkább a titkos feltárulkozásait. A közszemlére tett szarkazmusa tulajdonképpen azt az igazabb mélabúját fedte fel, amelyet magában titkon rejtegetni igyekezett, és csinált mélabúval leplezett.

Olvasom itt ezt a fájlt; ugyanazt próbálta elregélni benne a mesterségéről, amit másnap a Garamondban elmondott. Csupa rá jellemző aprólékosság, szenvedély, a másokkal írató szerkesztő kiábrándultsága, a soha ki nem bontakoztatott alkotókészség nosztalgiája, erkölcsi szigor és kényszerű önostorzás, amiért olyasmire vágyik, amihez – fellengzősre és giccsesre színezve ezt a vágyát – úgy érzi, hogy nincs joga. Soha senkivel nem találkoztam, aki ennyi megvetéssel tudta volna sajnálni önmagát.

---------------

filename: Surabaya Jim

---------------

Holnap beszélni az ifjú Cintivel.

1. Remek, összefogott, kissé talán akadémikus monográfia.

2. A vége a legzseniálisabb, amikor összehasonlítja Catullust, a poetae novi-t és a mai avantgarde-ot.

3. És ha ez lenne a bevezető?

4. Rábeszélni. Azt fogja mondani, hogy egy filológiai sorozatban az ember ne hülyéskedjen. Függ a mesterétől, ha ugrik az előszó, fuccs lehet a karrierjének is. Az utolsó két oldalon lehet sziporkázni, ott észre sem vevődik, de az elején túl szembeötlő az ilyesmi, felbosszanthatja a nagykutyákat.

5. Esetleg elég kurziválni, a tulajdonképpeni kutatástól független ötletnek, csevegésnek állítva be, hogy ne ártson a dolgozat komolyságának. Az olvasó viszont így máris le van véve a lábáról, és mindjárt más szemmel kezdi olvasni a könyvet.

De arra biztatom-e tényleg, hogy a szabadságával éljen, vagy csak felhasználom őt, hogy saját könyvet írjak?

Két szóval egész könyveket megváltoztatni. Demiurgoszként uralni mások művét. Nem a lágy agyagot megmintázni, hanem már megszikkadt, valaki más keze által szoborrá formált agyagot ütögetni. A Mózest: csak egy koppintás, és megszólal.

S. Vilmost fogadni.

– Elolvastam a dolgozatát, nem rossz. Van benne feszültség, képzelet, dráma. Ez az első írása?

– Nem, egy másik tragédiát is írtam már, két veronai szerelmesről szól, akik...

– Jó, jó, S. úr, beszéljünk inkább erről a dolgozatáról. Azon tanakodom, hogy miért épp Franciaországban játszódik. Miért nem Dániában? Csak mondom, persze; elég lenne két-három nevet kicserélnie; a chalons-sur-marne-i várból lehetne, mit tudom én, Helsingör vára... Ugye, egy ilyen északi, protestáns környezetben, ahol Kierkegaard szelleme kísért, ezek az egzisztenciális feszültségek, szóval...

– Lehet, hogy igaza van.

– Meghiszem azt. Továbbá csiszolni sem ártana egy kicsit a dolgozatán; épp csak egy végső simításra gondolok, mint amikor a borbély nyisszant még egyet-kettőt a tarkóján, és csak aztán tartja oda a tükröt... Itt van például az apa szelleme. Miért a végén jön? Én előrehoznám, így aztán az apai intelem kezdettől meghatározná a királyfi viselkedését, és konfliktust teremtene közte meg az anyja közt.

– Jó ötletnek látszik, csak egy jelenetet kell máshova helyeznem.

– Hát persze. Na és a stílus. Vegyünk találomra egy részletet, ezt, ni, ahol a fiú előrelép, és a cselekvésről meg a tétlenségről kezd meditálni. Jó a szöveg, meg kell adni, de nem vibrál eléggé. „Tenni vagy nem tenni: szorongva kérdem! Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy...” Miért „szorongva kérdem”? Inkább úgy kéne mondania, hogy az itt a kérdés, az itt a probléma. Érti? Nem az ő egyéni problémája, hanem a lét alapkérdése. Hogy mi is a teendő: lenni, ugye, vagy nem lenni...

Telinemzeni a világot csupa más nevét viselő gyerekkel, senki se tudja, hogy a tieid. Mint Istennek lenni, civilben. Te vagy Isten, járkálsz a városban, fülelsz, az emberek rólad beszélnek, hogy így az Isten meg úgy az Isten, hogy de csodás világegyetem is ez, meg hogy de finom dolog is az általános tömegvonzás, és te csak somolyogsz a bajuszod alatt (álszakállasan kell járkálni, vagy nem is, inkább szakáll nélkül, mert a szakállról Isten egyből megismerszik), és azt mondod magadban (Istennek drámai a szolipszizmusa): „Na, ezek nem is tudják, hogy rólam van szó”. És valaki neked megy az utcán, netán még sérteget is, és te alázatosan azt mondod, elnézést, és mész tovább, elvégre Isten vagy, és ha akarod, csak pöccintesz, és a világ porrá lesz. De a végtelen hatalmasságodban te megengedheted magadnak, hogy jó legyél.

Regény az álruhás Istenről. Vagyis hát, ha nekem eszembe jutott, biztosan eszébe jutott már másnak is.

Változat, író vagy, még nem tudod, hogy mekkora, elhagyott a nő, akit szerettél, nincs többé értelme az életednek, és egy napon, hogy felejts, útra kelsz: felszállsz a Titanicra, és hajótörést szenvedsz a déli tengereken, úgy menekülsz meg, hogy felvesz (egyetlen túlélőt) egy bennszülött csónak, és hosszú éveket töltesz – el is felejtenek – egy csakis pápuák lakta szigeten, vágyteli dalokat éneklő lányok körében, a lányok érted epednek, és rezgetik a majdnem csupasz, puavirag-koszorús mellüket. Kezded megszokni, Jimnek szólítanak, mint a fehéreket általában, egy ámbraszín bőrű lány belép egy este a kunyhódba, és így szól: – Én tiéd, én teveled. – Elvagy így, esténként a verandán elheverve, ahogy bámulod a Dél Keresztjét, és közben cirógatja a homlokodat az a lány.

A napkelték és napnyugták ritmusa szerint élsz, és semmi másról nem tudsz. Egy napon motoros bárka érkezik, hollandokkal, megtudod, hogy tíz év telt el, velük mehetnél, de habozol, inkább csereberélsz, élelmiszerekért kókuszt, elhatározod, hogy gyapotszedéssel fogsz foglalkozni, neked dolgoznak a bennszülöttek, szigetről szigetre hajózgatsz, Surabaya Jim lettél mindenkinek. Melléd szegődik egy portugál kalandor – tönkrement alkoholista –, és jó útra tér, Szunda-szigetek-szerte mindenki rólad beszél már, tanácsadója leszel a brunei maharadzsának egy folyami dajakok ellen vezetett hadjárat során, sikerül ismét működésbe hoznod egy Tippo Szahib idejéből való régi kartácságyút, kiképzel egy bételrágástól fekete fogú, hű malájokból álló csapatot. A Korallzátonynál egy ütközetben a bételrágástól fekete fogú Sampan a saját testével véd meg: – Boldogan halok meg érted, Surabaya Jim. – Jó öreg Sampan, derék barátom.

Ismerik már a híredet Szumátrától Port-au-Prince-ig az egész szigetvilágon, angolokkal érintkezel, a darwini kikötő parancsnokságán Kurtz néven vagy nyilvántartva, és Kurtz vagy most már országnakvilágnak, a bennszülötteknek pedig Surabaya Jim. Ám egy este – miközben simogat az a lány a verandán, és a Dél Keresztje fényesebb, mint valaha, de jaj, mennyire más, mint a Nagymedve! – ráébredsz, hogy haza szeretnél menni. Csak rövid időre, hogy megtudd, mi maradt ott belőled.

Felszállsz a motoros bárkára, Manilába hajózol, onnan egy egymotoros repülő Baliba visz. Aztán Szamoa, Admiralitás-szigetek, Szingapúr, Tananarive, Timbuktu, Aleppo, Szamarkand, Bászra, Málta, és már otthon is vagy.

Tizennyolc év telt el, megjelölt az élet, passzátszelek cserzették az arcod bőrét, öregebb lettél, szebb is talán. És ni csak, amint megérkezel, látod ám, hogy a te könyveidet kínálgatja minden könyvesbolt, méghozzá kritikai kiadásban, a régi iskolád, ahol írni-olvasni tanultál, a te nevedet viseli a homlokzatán. Te vagy a Néhai Nagy Költő, egy egész nemzedék lelkiismerete. Romantikus leánykák a te üres sírodon vetnek véget önkezűleg az életüknek.

És akkor szembe jössz velem, szarkalábas szemű, még mindig szép szerelmem, emlék és bágyadt megbánás tükre az arcod. Kis híja, hogy össze nem ütköztünk a járdán, két lépésre vagyok tőled, s te úgy nézel rám, ahogy mindenkire, mindig másvalakit kutatva a hátuk mögött. Megszólíthatnálak, semmissé tehetném az időt. De minek? Hát nem kaptam meg már, amit akartam? Isten vagyok, és isteni a magányom, az önteltségem meg a kétségbeesésem is: csak nehogy ugyanolyan legyek, mint a többi teremtményem. Mint a fényességemben élő többiek; én, a sötétségem kibírhatatlan villódzásában élő.

Menj, járd be a világot, S. Vilmos! Híres vagy, elmégy mellettem, és nem ismersz meg. Lenni vagy nem lenni, mormogom magam elé, és megdicsérem magamat: gratulálok, Belbo, ez jó munka volt. Menj, jó öreg S. Vilmos, arass le annyi babért, amennyi jár; te csak alkottál, én kiigazítottalak.

Minket, akik mások szülésénél segédkezünk, nem volna szabad megszentelt földbe temetni, ahogy a színészeket sem. De a színészek csak azt játsszák el, hogy a világ más, mint amilyen; mi viszont a végtelen univerzummal, egész világokkal, együttes lehetőségek sokaságával játszunk...

Hogy lehet ennyire nagylelkű az élet; hogy kárpótolhat ilyen pazarul a középszerért?

---------------

12

Sub umbra alarum tuarum, Jehova.

[Frama Fraternitatis, In Allgemeine und General Reformation, Kassel, Wessel, 1614, vége] (7)

Másnap elmentem a Garamondba. A Sincero Renato utca, 1. számú házba belépve poros kapualjban találja magát az ember; hátul az udvarban kötélverőműhely. Jobbra, a lépcsőházban a lift ipartörténeti múzeumba illő; megpróbáltam elindítani, rángott egyet-kettőt gyanúsan, de elindulni végül is nem akaródzott neki. Jobbnak láttam kiszállni, és gyalog mentem fel kétfordulónyit a fából készült, csupa por majd-nem-csigalépcsőn. Mint később megtudtam, Garamond úr azért szerette ezt a helyet, mert egy párizsi kiadóra emlékeztette őt. Az emeleten ki volt írva: Garamond Könyvkiadó Rt.; az ajtó tárva-nyitva, telefonközpontosnak vagy portásnak semmi nyoma. Egy elülső kis irodahelyiségből azonban látni lehetett minden belépőt, és legott nekem is rontott egy feltehetően nőnemű, meghatározhatatlan korú és – finoman szólva – az átlagosnál alacsonyabb termetű személy.

Támadóm külföldiül beszélt, és én nem tudtam, honnan olyan ismerős mégis ez a nyelv, míg rá nem jöttem, hogy olaszul mondja a magáét, de magánhangzókat jószerivel nem használ. Mondtam, hogy Belbót keresem. Váratott még néhány pillanatig, aztán elkalauzolt, végig a folyosón, egy hátsó szobába.

Belbo nyájasan fogadott:

– Ezek szerint maga komoly ember. Fáradjon beljebb.

Hellyel kínált, leültem az íróasztala elé, mely a többi berendezési tárgyhoz hasonlóan vén volt, és roskadozott a kéziratok alatt, akárcsak a fali polcok.

– Remélem, nem ijedt meg Gudruntól – mondta.

– Ki az a Gudrun? Ja, ez az... asszonyság?

– Kisasszonyság. Nem Gudrun a neve. Mi a nibelungias külleme miatt hívjuk Gudrunnak és azért, mert olyan teutonosan beszél. Mindent egy szuszra akar elmondani, és spórol a magánhangzókon. De van érzéke ajustitia aequatrix-hoz: írógépeléskor a mássalhangzókat szokta kispórolni.

– Mit csinál ő itt?

– Sajnos mindent. Tudja, minden könyvkiadóban van valaki, aki nélkülözhetetlen, mert egyes-egyedül ő képes bármit is megtalálni az általa okozott rendetlenségben. De így legalább, ha elvész egy kézirat, tudja az ember, hogy ki tehet róla.

– Kéziratokat is elveszít?

– Nem többet, mint mások. Egy könyvkiadóban mindenki veszít el kéziratokat. Azt hiszem, ez a kiadók fő tevékenysége. De kell, hogy legyen egy bűnbak, hát nem? Csak az a baj, hogy soha nem azt a kéziratot veszíti el, amelyiket szerintem kéne. Megannyi kínos kisiklás azon az úton, amit Bacon így nevezett: The advancement of learning.(8)

– Hova lesz, ami elvész?

Értetlenül nézett rám.

– Nagy marhaságot kérdez, ugye, tisztában van vele? Ha tudnám, hova lesz, nem mondanám, hogy elvész.

– Logikus – mondtam. – De ide hallgasson. Ahogy a Garamond-könyveket általában elnézem, feltűnő, milyen gondosan vannak megszerkesztve, és a katalógusuk is eléggé gazdag. Mindent itt benn csinálnak? Hányan?

– Szemben van egy nagy szoba a műszaknak, mellettünk pedig a kollégám, Diotallevi dolgozik. De ő a kézikönyveket, a hosszú távú, hosszan készülő és hosszan árusított, mármint sokáig eladható műveket gondozza. Az egyetemi kiadványokat én szerkesztem. De ne higgye, nem olyan óriási munka ez. Istenem, megesik, hogy egy-egy könyv a szívügyem lesz, a kéziratokat meg persze el kell olvasnom, de általában eleve szavatolt munka itt minden, anyagilag is és tudományosan is tiszta sor. Az Ilyenésilyen Intézet kiadványa vagy valami konferencia anyaga, egyetemi társaságok szerkesztésében és finanszírozásában. Ha kezdő a szerző, akkor a tanára ír bevezetőt, és máris az övé a felelősség. A szerző kijavít legalább kétfordulónyi levonatot, ellenőrzi az idézeteket meg a jegyzeteket, és nem kap jogdíjat. A könyvet azután átvesszük, néhány év alatt eladunk belőle egy-kétezer példányt, és a pénzünknél vagyunk... Meglepetés kizárva, minden egyes könyv nyereséges.

– És akkor maga mit csinál?

– Sok mindent. Először is érteni kell a kiválasztáshoz. Aztán meg van néhány könyv, legtöbbnyire fordítás, jónevű szerzőktől, amit a saját költségünkre adunk ki, hogy vigyék a katalógust. Végül ott vannak még azok a kéziratok, amelyeket valaki csak úgy behoz. Ritka köztük a figyelemre méltó munka, de meg kell őket nézni, az ember sohasem tudhatja.

– Élvezi?

– Hogy élvezem-e? Ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek.

Egy negyvenes pasas nyitott ránk ekkor; keszeg felsőtestén több számmal nagyobb zakó lötyögött, gyér haja világosszőkén lógott úgyszintén sárgás, sűrű szemöldökére. Lágy hangon beszélt, mint aki gyerekhez szól.

– Hű, de belefáradtam ebbe az Adófizetők kézikönyvé-be. Újra kéne írnom az egészet, de semmi kedvem hozzá. Zavarok?

– Ez itt Diotallevi – mondta Belbo, és bemutatott bennünket egymásnak.

– Á, szóval a templomosok miatt van itt? Szegény. Ide hallgass, van egy újabb jó ötletem: cigány urbanisztika.

– Remek – ismerte el Belbo. – Én meg azt gondoltam ki épp, hogy azték lovassport.

– Kiváló. És ezt most a pocioszekcióhoz sorolod, vagy az adynatához?

– Na, lássuk csak – mondta Belbo. Beletúrt a fiókba, és kivett néhány papírlapot. – A pocioszekció... – Rám nézett, látta, hogy érdekel. – A pocioszekció, mint ön is nyilván tudja, leveshasogatás-tan. Ugyan már – fordult oda Diotallevihez –, a pocioszekció nem szak, hanem tantárgy, olyan, mint a mechanikus avunkulogratuláció meg a pilokatabázis; velük együtt a tetrapiloktómia tanszékhez tartozik.

– Mi az a tetralo... – vetettem közbe bátortalanul.

– Szőrszálnégyelés. Ezen a tanszéken a haszontalan technikákat tanítják. A mechanikus avunkulogratuláció például azt írja le, hogyan kell olyan gépet szerkeszteni, amelyik magától köszön a néninek. Még nem döntöttük el, hogy ide soroljuk-e a pilokatabázist, vagyis a hajszálon múlás módszertanát is, ami talán nem egészen haszontalan. Igaz?

– Mondja már meg, mi ez az egész! – könyörögtem.

– Semmi, csak azt tervezzük Diotallevivel, hogy tudásreformot vezetünk be. Összehasonlító Irrelevanciatudományi Kart alapítunk, ahol haszontalan vagy lehetetlen tantárgyakat lehet tanulni. A karról olyan tudós szakemberek kerülnének ki, akik képesek a végtelenségig szaporítani a haszontalan tantárgyak számát.

– És hány szak van?

– Egyelőre négy, de máris beléjük férne az emberi tudás egésze. A tetrapiloktómia szak bevezető jellegű, az a feladata, hogy fejlessze az irrelevancia-érzékenységet. Fontos az adynata-, másképpen lehetetlenségtudományi tanszék. Ide tartozik például a cigány urbanisztika meg az azték lovassport... Az a lényeg, hogy az ember tisztában legyen e diszciplína haszontalanságának, illetve az adynata esetében, lehetetlenségének a mélyebb okaival is. Hadd említsek még néhány tárgyat: morze-morfematika, az antarktiszi mező gazdaság története, a húsvét-szigeti festészet története, mai sumer irodalom, Montessori-féle intézményes vizsgarendszerek, asszír-babiloni filatelia, kerékgyártás a prekolumbiánus birodalmakban, a Braille-írás ikonológiája, a némafilm fonetikája...

– Szaharai tömeglélektan. Ehhez mit szól?

– Jó – mondta Belbo.

– Jó – bólintott rá Diotallevi is meggyőződéssel. – Magának köztünk volna a helye. Tehetséges a fiú, igaz, Jacopo?

– Igen, én is mindjárt láttam rajta. Tegnap este nagyon szellemesen agyalt ki mindenféle buta okoskodásokat. De folytassuk, mert látom, hogy érdekli a tervezet. Mit is soroltunk az oximorisztika szakhoz? Nem találom a céduláját.

Diotallevi előhúzott a zsebéből egy darab papírt, és kitüntető rokonszenvvel, mélyen a szemembe nézett.

– Az oximorisztikában, ahogy ennek a tudománynak a neve is mutatja, az önellentmondásosság a lényeg. Ezért kéne szerintem a cigány urbanisztikának is idetartoznia...

– Nem – mondta Belbo –, csak ha nomád urbanisztika volna. A lehetetlenségtudomány tapasztalati képtelenségekkel, az oximorisztika viszont terminusbeli ellentmondásokkal foglalkozik.

– Na, nézzük csak. Mit is soroltunk az oximorisztikához? Ilyeneket: forradalmi intézmények, parmenideszi dinamika, herakleitoszi statika, spártai szibaritika, intézményes népi oligarchiák, innovációs hagyománytörténet, tautologikus dialektika, boole-i erisztika...

Elérkezettnek láttam az időt, hogy megmutassam, mit tudok:

– Javasolhatok valamit? A rendhagyó esetek grammatikája.

– Remek! Remek! – lelkendeztek mindketten, és felírták maguknak.

– Van egy bökkenő – mondtam.

– Éspedig?

– Ha nyilvánosságra hozzák ezt a tervezetet, egy csomóan be fognak állítani mindenféle komoly publikációkkal.

– Én mondom, Jacopo, hogy van esze a fiúnak – örült Diotallevi. – Tudja-e, hogy épp ezen vagyunk mi is fennakadva? Valóságos tudáshoz szolgáltattunk akaratlanul egy eszményi mintát. Bebizonyítottuk, hogy ami lehetséges, az szükségszerű. Úgyhogy muszáj lesz hallgatni. De most mennem kell.

– Hova? – kérdezte Belbo.

– Péntek délután van.

– Jézus atyám – mondta Belbo. Majd hozzám fordult: – A túloldali két-három épületben zsidók laknak, tudja, olyan fekete kalapos, szakállas, pajeszos ortodoxok. Nem sok van belőlük Milánóban. Ma péntek van, és az alkonyattal megkezdődik a sábesz. Így aztán a szemközti lakásban már készülődnek: gyertyatartót fényesítenek, megfőzik az ételt, mindent elrendeznek, úgy, hogy holnap semmiféle tüzet ne kelljen gyújtaniuk. A tévé is úgy marad, bekapcsolva, egész éjszaka, épp csak a programot kell már most kiválasztaniuk. Diotallevi barátunknak van egy kis távcsöve, azzal kukucskál gáládul az ablakon kifelé, és élvezkedik: azt képzeli, hogy ő is ott van az utca túlfelén.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert a mi Diotallevi barátunk a fejébe vette, hogy zsidó.

– Hogyhogy a fejembe vettem? – méltatlankodott Diotallevi. – Igenis zsidó vagyok. Talán nem tetszik, Casaubon?

– Ugyan.

– Diotallevi, te nem vagy zsidó – jelentette ki Belbo határozottan.

– Nem? És a nevem? Graziadio, Diosiacontè:(9) ezek mind a héberből vannak fordítva, gettónevek, mint az, hogy Sólem Aléhem.

– A Diotallevi szerencsehozó név, gyakran anyakönyvez ték így a lelencgyerekeket. És a nagyapád lelenc volt.

– Zsidó lelenc.

– Diotallevi! A bőröd rózsaszín, torokból beszélsz, és úgyszólván albínó vagy.

– Ha vannak albínó nyulak, akkor egy zsidó is lehet albínó.

– Diotallevi, az ember nem határozhatja el csak úgy, hogy zsidóvá válik, mintha azt határozná el, hogy bélyeggyűjtő vagy Jehova tanúja lesz belőle. Zsidónak születni kell. Olyan goj vagy, mint bárki más, nyugodj bele.

– Körül vagyok metélve.

– Na ne mondd! Bárki körülmetéltetheti magát higiéniás okokból. Elég hozzá egy orvos meg egy termokauter. Hány éves korodban metéltetted körül magadat?

– Hagyjuk a szőrszálhasogatást.

– Ne hagyjuk. Aki zsidó, nem hagyja.

– Senki sem tudja bebizonyítani, hogy a nagyapám nem volt zsidó.

– Persze, hiszen lelenc volt. De lehetett volna a bizánci trónörökös vagy egy Habsburg-fattyú is.

– Senki sem tudja bebizonyítani, hogy a nagyapám nem volt zsidó; ezenkívül a római gettó közelében találták meg.

– De a nagyanyád nem volt zsidó, márpedig a zsidóság anyai ágon öröklődik...

– ...túl az anyakönyvi szempontokon pedig, mert az anyakönyveket sem csak betű szerint lehet ám olvasni, ott vannak a vérségi szempontok, és az én vérem azt sugallja, hogy nekem kifinomult talmudi gondolataim vannak, és rasszista volnál, ha azt állítanád, hogy egy goj is lehet olyan kifinomultan talmudi, amilyennek én érzem magam.

Azzal elment.

– Ne is törődjön vele – fordult hozzám Belbo. – Erre a vitára majdnem mindennap sor kerül, annyi különbséggel, hogy én mindennap valami új érvvel igyekszem előhozakodni. Tény, hogy Diotallevi nagy Kabbala-hívő. De hát keresztény kabbalisták is voltak. Meg aztán nézze, Casaubon, ha Diotallevi zsidó akar lenni, ám legyen, én nyilván nem akadályozhatom meg benne.

– Nyilván. Elvégre demokraták vagyunk.

– Demokraták vagyunk.

Rágyújtott. Eszembe jutott, miért jöttem.

– Azt mondta, van itt egy kézirat a templomosokról – jegyeztem meg.

– Ja, persze... Lássuk csak. Egy műbőr dossziéban volt...

Némi kotorászás után rátalált, megpróbálta úgy kihúzni egy magasra tornyozott kézirathalom közepéről, hogy a többi a helyén maradjon. Veszélyes művelet volt. A toronynak egy része le is dőlt a padlóra. Belbo kiemelte a műbőr dossziét. Átfutottam a tartalomjegyzéket meg a bevezetést.

– A templomosok letartóztatásáról van benne szó. 1307-ben Szép Fülöp úgy dönt, hogy letartóztat Franciaországban minden templomost. Van viszont egy legenda, amely szerint két nappal azelőtt, hogy Fülöp kiadná a letartóztatási parancsot, egy ökrök húzta szénásszekér kigördül Párizsban a Templom udvarából, és ismeretlen helyre távozik. Állítólag egy csapatnyi lovag bújik meg rajta bizonyos Aumont vezetésével, és Skóciába menekülnek, ahol is Kilwinningben csatlakoznak egy kőművespáholyhoz. A legenda úgy tartja, hogy a lovagok azonosítják magukat azokkal a kőművestársaságokkal, amelyek Salamon Templomának titkait örökítik át egymásra. Igen, sejtettem. Szóval, ez is azt állítja, hogy innen eredeztetendő a szabadkőművesség, tudniillik onnan, hogy a templomosok Skóciába menekültek... Két évszázada tartja már magát ez a légből kapott történet. Nincs rá semmi bizonyíték; kapásból le tudnék tenni magának ide az asztalra akár ötven olyan könyvet is, amelyik ugyanezt a históriát taglalja, kölcsönösen egymásról koppintva, persze. Figyelje csak, találomra idézek: „A skóciai küldetést jól bizonyítja, hogy még ma, hatszázötven év múltán is világszerte léteznek olyan titkos rendek, amelyek a templomos lovagokra hivatkoznak. Ugyan, mi más magyarázhatná ennek az örökségnek a fennmaradását?” Érti? Ugyan, hogy is ne léteznék Kacor Király, ha egyszer a csizmás kandúr állítja, hogy az ő szolgálatában áll?

– Értem – mondta Belbo. – Szemétbe vele. De amit a templomosokról mond, az érdekel. Hadd kapjak az alkalmon, hogy szakértő került a kezem ügyébe. Miért épp a templomosokról beszél mindenki, miért nem a máltai lovagokról? Nem, ne most mondja meg. Későre jár, Diotallevinek meg nekem nemsokára indulnunk kell, vacsorára vagyunk hivatalosak Garamond úrral. De fél tizenegy tájban biztosan végzünk. Utána megpróbálom becsábítani Piladéhoz Diotallevit is, bár ő korán fekvő és absztinens. Maga ott lesz?

– Hol lennék másutt? Én egy elveszett nemzedékhez tartozom, és csak a hozzám hasonlók magányának a társaságában találok magamra.

13

Li frére, li mestre du Temple

Qu' estoient rempli et ample

D'or et d'argent et de richesse

Et qui menoient tel noblesse,

Qú sont il? que sont devenu?

[Chronique á la suite du roman de favel] (10)

Et in Arcadia ego.(11) A Pilade-kocsma aznap este maga volt a tündöklő aranykor. Ilyen estéken érezte meg az ember, hogy a forradalmat igenis megcsináljuk, sőt, ráadásul még a Vállalkozók Szövetsége is szponzorálni fogja. Piladénál olyasmit lehetett látni, hogy egy pamutfonógyár-tulajdonos anorákban és szakállasan egy duplasoros zakót és nyakkendőt viselő későbbi terroristával pókerezik. Nagy paradigmaváltás hajnalán voltunk. A hatvanas évek elején a szakáll még fasiszta volt – csak Italo Balbo-módra kétoldalt kiborotválva, szépen körül kellett nyírni –, hatvannyolcban a protestálás jele lett, most pedig semlegessé és általánossá, szabadon választhatóvá kezdett válni. A szakáll mindig is álcaként szolgált (álszakállt az ölt, aki nem akarja, hogy felismerjék), ekkorra, a hetvenes évtized legelejére viszont már valódi szakállal is álcázhatta magát az ember. Most már úgy hazudhatott, hogy igazat mond, sőt, magát az igazságot teszi talányossá és megfoghatatlanná, mert egy szakáll láttán többé senki sem következtethetett a szakáll viselőjének ideológiájára. Ám ezen az estén még az olyanoknak a simára borotvált arcán is szakáll pompázott, akik szakállat nem növesztettek ugyan, de akár növeszthettek volna is, és sejthetőleg csak dacból nem tették.

Vissza a tárgyhoz. Egyszer csak megjött Belbo meg Diotallevi; feldúlt arccal még az iménti vacsorát kommentálták egymásnak mérgesen dohogva. Csak később tudtam meg, milyenek is azok a Garamond-féle vacsorák.

Belbo nyomban megtért az ő kedvenc szeszeihez, Diotallevi zavarba jött, hosszasan gondolkodott, s végül úgy döntött, hogy egy tonikot kér. Hátul találtunk magunknak asztalt, épp akkor állt fel mellőle két villamosvezető, mert másnap korán kellett kelniük.

– Na, szóval – mondta Diotallevi –, szóval, a templomosok...

– Jaj, most ne bántsanak... Az ilyesminek bármelyik könyvben utána lehet nézni...

– Mi a szájhagyomány hívei vagyunk – mondta Belbo.

– Az misztikusabb – tette hozzá Diotallevi. – Isten is élőszóval teremtette a világot, nem pedig táviratilag.

– Fiat lux, stop. Levél megy – mondta Belbo.

– A tesszalonikiaknak, mi? – szellemeskedtem.

Belbo nem tágított:

– A templomosok.

– Hát... – kezdtem.

– Háttal nem kezdünk mondatot – intett Diotallevi.

Felpattantam, mintha ott akarnám hagyni őket. Vártam, hogy rimánkodjanak. Nem rimánkodtak. Visszaültem és belefogtam.

– Magát a történetet mindenki ismeri, na. Itt van az első keresztes hadjárat, ugye. Gottfried leborul a szent sírnál, és teljesíti a fogadalmát, Balduin Jeruzsálem első királya lesz. Keresztény királyság a Szentföldön. De más Jeruzsálemet megtartani, és megint más Palesztina többi részét; a szaracénok vereséget szenvedtek ugyan, de nem tűntek el a színről. Sem az új telepeseknek, sem a vándoroknak nem könnyű éppen az életük arrafelé. 1118-ban, II. Balduin uralkodása idején megjelenik mármost egy bizonyos Paynsi Hugó vezetése alatt kilenc személy, és társulásuk egy új, szerzetesi, de egyúttal kardos és páncélos rendnek, Krisztus Szegény Lovagjai rendjének a magjává válik. A három klasszikus fogadalomhoz, a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség fogadalmához hozzájön még egy: a zarándokok megvédelmezése. Jeruzsálemben elejétől fogva segítenek nekik, a király, a püspök, mindenki; pénzt kapnak és szállást is, Salamon régi templomának a kolostorában, így lesznek ők templomos lovagok.

– Kifélék?

– Hugó és az első nyolc társa valószínűleg idealista, a keresztes hadjárat misztikájának a megszállottja. De a későbbiekben kalandkereső nemesi másodszülöttek váltják fel őket. Az új jeruzsálemi királyság amolyan korabeli Kalifornia, ahol bárki megcsinálhatja a szerencséjét. Odahaza nem sokat remélhetnek ezek a fickók, van köztük, aki valami stiklit is csinált. Olyannak képzelem a dolgot, mint az idegenlégiót. Mit tegyen, aki bajban van? Menjen el templomosnak: világot láthat, szórakozhat, verekedhet, ételt-italt, ruhát kap, és végül még üdvözül is. Persze legyen minél jobban nekikeseredve, mert sivatagba megy ám ott az ember, és sátorban alszik, és a többi templomosokat meg néhány török pofát leszámítva naphosszat nem lát egy teremtett lelket sem, és tűző napon lovagol, és szomjazik, és más szegény ördögök belét kell ontsa...

Egy pillanatra elakadtam.

– Ez így talán túl vadnyugatias. Valószínűleg volt egy harmadik szakasz is: a rend nagy hatalomra tett szert, most már az is csatlakozni próbál hozzá, akinek otthon rendben van a szénája. De ettől fogva nem szükségszerű, hogy a Szentföldön működjék, aki templomos; templomos a hazájában is lehet az ember. Bonyolult história ez. Hol durva martalócként tűnnek fel, hol pedig kiderül, hogy azért mégiscsak van szívük. Azt például nem lehet mondani, hogy rasszisták lettek volna; harcoltak ugyan a muzulmánok ellen, hiszen ezért mentek oda, de lovagi szellem és kölcsönös csodálat hatotta át őket. Mikor a damaszkuszi emír követe látogatást tesz Jeruzsálemben, a templomosok a rendelkezésére bocsátanak egy korábban már keresztény templommá átalakított kis mecsetet, hogy legyen hol imádkoznia. Bemegy oda egyszer egy frank, meglátja a muzulmánt a szent helyen, és felháborodásában rátámad. A templomosok azonban elkergetik az intoleráns fickót, és bocsánatot kérnek a muzulmántól. Ez a fraternizálás lesz a vesztük, mert a per során az a vád is éri majd őket, hogy ezoterikus muzulmán szektákkal álltak kapcsolatban. Talán volt is ebben valami; kicsit úgy voltak ezzel, mint azok a múlt századi kalandorok, akik a betegei lettek Afrikának. Ők nem részesültek szabályos szerzetesi neveltetésben, és nem látták át kifinomult érzékkel a teológiai különbségeket; az olyan Arábiai Lawrence-féle figurákra tessék gondolni, akik egyszer csak fogják magukat, és sejknek öltöznek... Akárhogy is, nehéz megítélni a tetteiket, hiszen még a keresztény történetírók közt is sok olyan akad, mint például Tyrusi Vilmos, aki kapva kap minden alkalmon, ha befeketítheti őket.

– Miért?

– Mert túl hamar túl nagy hatalomra tesznek szert. Az egésznek a hátterében Szent Bernát áll. Szent Bernát: ugye, tudják, kicsoda? A nagy szervező, aki megreformálja a bencés rendet, eltávolíttatja a templomokból a díszítményeket, ha pedig egy-egy kollégája, például Abélard, felbosszantja, McCarthy-stílusban megy neki, és ha tehetné, egyből máglyára küldené. Nem teheti, így hát csak a könyveit égeti el.

Azután meghirdeti a keresztes háborút: fegyverkezzünk és menjetek...

– Nemigen rokonszenvez vele – jegyezte meg Belbo.

– Nem bizony, ki nem állhatom; szerintem inkább valamelyik ronda pokolbugyorban volna a helye, nem pedig a szentek közt. Viszont remek sajtóügynöke volt önmagának; lám, Dante merő szívességből a Szűzanya kabinetfőnökének nevezi őt ki. Szentté is azért avatják azonnal, mert tudta, kikhez kell dörgölőznie. Na, de most a templomosokról van szó. Bernátnak jó a szimata, fantáziát lát az ötletben, pártfogásába veszi azt a kilenc kalandort, és Militia Christit csinál belőlük; bátran elmondhatjuk, hogy a templomosokat ő találta ki, legalábbis ami a hősies változatot illeti. 1128-ban kimondottan azért hivatja össze a troyes-i zsinatot, hogy ott megállapítsák, kik is ezek az újféle szerzetes-harcfiak, néhány évvel később pedig külön írásműben magasztalja Krisztus Katonáit, és hetvenkét cikkelyes regulát szerkeszt. Vicces olvasmány, mert az égvilágon mindenről szó van benne. Naponta mise, kiközösített lovagokkal érintkezni tilos, de ha valamelyikük felvételért folyamodik a Templomhoz, akkor keresztényileg tárt karokkal kell őt fogadni. Joggal utaltam az előbb az idegenlégióra, igaz? Egyszerű fehér köpeny a kötelező viselet, prém nélkül, kivéve a juhprémet, divatosan kunkori orrú lábbeli viselése tilos, alvás ingben-gatyában, egy szál matracon, egy szál pokróc alatt...

– Jó büdös lehetett abban a hőségben... – mondta Belbo.

– A bűzre még visszatérek. Van aztán még sok más szigorú előírás a regulában: két-két embernek jár egy közös tányér, étkezés közben nincs beszéd, hús hetente háromszor, péntekenként penitencia, ébresztő hajnalban, ha nehéz volt a munka, egyórányi alvás lehet a ráadás, de ennek fejében tizenhárom miatyánkot el kell imádkozni az ágyban. Van egy nagymester, és utána következnek az alacsonyabb beosztások, sorban le egészen az istállómesterekig, a pajzshordozókig, a cselédekig és a szolgákig. Minden lovagnak három ló és egy pajzshordozó jár, a kantár, a nyereg és a sarkantyúk fényűző díszítése tilos, egyszerű, de jó legyen a fegyverzet, vadászni tilos, kivéve oroszlánra. Szóval: vezeklés és harc, ez legyen az életük. A szüzességi fogadalomról már ne is beszéljünk; ezt a regula kiváltképp hangsúlyozza, mert ezek az emberek nem kolostorban laktak, hanem háborúztak, kinn éltek a világban; mármint ha a világgal azonosítjuk azt a kígyófészket, ami akkoriban a Szentföld lehetett. Azt mondja tehát a regula, hogy az asszonyi társaság roppant veszedelmes, és megcsókolnia a lovagnak csak az anyját, a nővérét és a nagynénjét szabad.

– Hát... – merengett el Belbo –, a nagynénivel kapcsolatban én azért óvatosabb lettem volna... Igen ám, de ha jól emlékszem, a templomosokat szodómiával vádolták. Vagy tévedek? Ott van Klossowskinak az a könyve: A Baphomet. Ki volt Baphomet? Valami ördögi istenségük, ugye?

– Mindjárt rátérek. De előbb gondolja csak meg. Ezek úgy éltek, mint a matrózok: hosszú-hosszú hónapokat töltöttek el a sivatagban. És akkor az ember az Isten háta mögött, éjszaka, befekszik a sátorba a mellé az illető mellé, akivel egy tányérból evett épp, álmos, fázik, szomjas, fél, és elanyátlanodott. Hát mit csináljon?

– Férfiszerelem, thébai légió – sugallta Belbo.

– Képzeljék el, micsoda pokol lehetett nekik ott az életük! Ha egy-egy várost lerohantak, minden más harcos, aki nem tett fogadalmat, gerincre dobta a maga ámbrás hasú, selymes tekintetű mór leánykáját. Hát a templomos hová kapjon akkor a Libánus illatozó cédrusai alatt? Legalább a mór fiúcskával hadd legyen boldog, így már nyilván értik, miért terjedt el ez a mondás: „úgy iszik és szentségel, mint egy templomos”. Hasonló az eset, mint a lövészárokba került tábori lelkészé, aki együtt vedel és káromkodik az írástudatlan bakáival. A pecsétjük mindig párban ábrázolja őket, közös ló hátán, egymáshoz simulva. Hogyhogy? Hiszen a regula szerint három ló is jár mindegyiküknek! Ez nyilván Bernát ötlete volt, vagy a szegénységükre akart így utalni, vagy a kettős, szerzetesi és lovagi szerepükre. Na, de vajon milyen hatással lehetett ez a népi képzeletre: hát mit szóljon az ember ezekről a hassal a másik hátához nyomulva, párban nyargalászó szerzetesekről? Nyilván rágalmazták is őket eleget...

– Csak magukra vethettek – kommentálta Belbo. – Nem volt egy kicsit hülye az a Szent Bernát?

– Nem, hülyének nem mondanám, de hát szerzetes volt ő is, és abban az időben a szerzeteseknek furcsa fogalmaik voltak az emberi testről... Az előbb attól tartottam, hogy túl vadnyugatiasan adom elő a sztorit, de visszakoznom kell; mert mit is mond a dologról, az ő kedvenc lovagjairól maga Bernát? Itt van nálam az idézet, hallgassák csak, mert érdemes: „Kerülik és undorral megvetik a komédiásokat, mutatványosokat és csepűrágókat, az illetlen dalokat és a bohóctréfákat, a hajukat rövidre vágják, mert az apostollal együtt vallják, hogy férfiembernek frizurázkodnia nagy gyalázat. Sosem is látni őket fésülten, megmosdva is csak ritkán; a szakálluk borzas, a szálló porban bűzlenek, ragadnak a páncélzat és a hőség piszkától.”

– Nem szívesen időztem volna a kvártélyaikban – mondta Belbo.

Diotallevi erre kijelentette:

– A remeték, rájuk jellemző módon, mindig is gondoskodtak az egészséges koszról, hogy megalázzák a saját testüket. Nem Szent Makariosz volt az, aki egy oszlop tetején élt, és a lepottyanó férgeket fölszedegette és visszarakta a testére azzal, hogy hiszen a féreg is Isten teremtménye, hadd lakomázzék?

– Az oszlopszent Simeon volt – mondta Belbo –, és szerintem azért költözött fel az oszlopra, hogy a fejükre köphessen az alatta járó-kelő népeknek.

– Gyűlölöm a felvilágosodás szellemét – közölte Diotallevi. – Mindenesetre volt egy ilyen férges oszlopszent, és bánom is én, hogy Makariosznak hívták-e vagy Simeonnak, járatlan vagyok a témában, nem szoktam foglalkozni a gojok hülyeségeivel.

– Bezzeg a te geronai rabbijaid, azok aztán tiszták voltak, mi? – kérdezte Belbo.

– Ők azért nyomorogtak koszos viskókban, mert ti, gojok, gettókba kényszerítettétek őket. A templomosok viszont élvezték a mocskot.

– Ne túlozzunk – szóltam közbe. – Láttak maguk már valaha menetelésből megjövő újoncokat? De hát én csak azért hoztam szóba mindezt, hogy érzékeltessem, miféle ellentmondás jellemezte a templomosokat. A templomos legyen misztikus, aszkéta, ne egyen, ne igyon, ne dugjon; másrészt viszont a sivatagban jár-kel, egymás után nyakazza le a Krisztus ellenségeit, és minél többet nyakaz le, annál több mennyországi utalványcédulája lesz; bűzlik, napról napra szőrösebb, Bernát pedig, ugye, megtiltotta, hogy egy-egy város meghódításakor rávesse magát valami leányzóra vagy nyanyára, vagy hogy holdtalan éjeken, amikor köztudomásúlag számum söpör végig a sivatagon, legalább a kedvenc bajtársától kérjen egy apró kis szívességet. Hogy legyen az ember szerzetes is meg kardforgató is, aki beleket ont, de közben el-elimádkozza az Üdvözlégyet; a saját unokanénjére ránéznie sem szabad, de amikor soknapi ostrom után bevonul egy városba, a többi keresztes a szeme láttára bassza meg a kalifa feleségét, álomszép leilák rántják szét magukon az inget, és esdekelnek, hogy a tiéd leszek, a tiéd leszek, csak ne ölj meg... De a templomosnak coki, a templomos tartson ki, legyen olyan, amilyennek Szent Bernát kitalálta: büdös és szőrös, és kompletóriumkor imádkozzék szépen... Másrészt tessék csak elolvasni a Retraits-t...

– Az meg mi?

– A rendi statútum, eléggé kései iromány, akkor keletkezett, amikor a rend már papucsba bújt. Nincs rosszabb, mint amikor egy hadsereg elunja magát, mert vége a háborúnak. Valahol kimondja például a szabályzat, hogy tilos bosszúból keresztényt megverni vagy megsebezni, tilos asszonnyal érintkezni, testvért rágalmazni. Nem szabad rabszolgát futni hagyni, méregből azt mondani: „átállok a szaracénokhoz!”, gondatlanságból lovat elveszíteni, kutya-macska kivételével állatot elajándékozni, engedély nélkül útra kelni, a mester pecsétjét feltörni, éjszaka a kvártélyt elhagyni, engedély nélkül kölcsönözni a rend pénzéből, ruhadarabot dühösen a földhöz csapni.

– A tilalmakból – jegyezte meg Belbo – kihámozható, hogy úgy általában mit csinálnak az emberek, következtetni lehet belőlük a mindennapi életre.

– Na, lássuk csak – mondta Diotallevi. – Egy este a testvérek felbosszantanak valamivel egy templomost, mire a lovag ugyanaznap éjjel engedély nélkül, lóháton távozik, és viszi magával a szaracén apródját meg a nyeregkápára akasztva három kappant; egy feslett erkölcsű leányzóhoz siet, és a kappanok fejében parázna kedvét tölti véle... A dőzsölés közben mármost megszökik a mór legényke lovastul, mire a mi templomosunk még a szokottnál is mocskosabban, verejtékesebben és torzonborzabban, behúzott farokkal sompolyog haza, és hogy le ne lepleződjék, lepénzeli (a rend kasszájából) a jól ismert zsidó uzsorást, aki lesben ül, készen rá, hogy lecsapjon, akár a dögkeselyű...

– Te mondád, Kajafás – szólt közbe Belbo.

– Használ az ember néha ilyen sztereotípiákat, na. Szóval a templomos megpróbál újra szert tenni, ha nem is a mórra, de legalább valami lófélére. Csakhogy egy templomostársa rájön a turpisságra, és másnap este (mert, mint tudjuk, igencsak honos az irigység az effajta közösségekben), épp amikor közmegelégedésre felhordják az asztalokra a húst, az illető súlyos célzásokat tesz. A kapitány gyanút fog, a gyanúsított összezavarodik, elvörösödik, előkapja a tőrét, és ráveti magát a komára...

– A gaz besúgóra – javította ki Belbo.

– A gaz besúgóra, úgy van; ráveti magát, és megsebzi az arcát. A másik erre kardot ránt, cudarul egymásnak esnek, a kapitány kardlapozva igyekszik szétválasztani őket, a testvérek gúnykacajra fakadnak...

– Úgy isznak és szentségelnek, mint a templomosok... – idézte Belbo.

– Ördög és pokol, a hétszázát, a nemjóját, a kutyafáját, azt a fűzfánfütyülő rézangyalát! – dramatizáltam.

– Elég az hozzá, hogy a mi emberünk nagyon feldühödik, és... Mi a fenét csinál egy templomos, amikor nagyon feldühödik?

– Bíborszínt ölt az arca – segített Belbo.

– Ja, igen, bíborszínt, na és akkor letépi magáról a ruháját, és földhöz vágja...

– Nesztek, szarok a hacukátokra a rohadt templomotokkal együtt! – éltem bele magamat. – Sőt, szétveri karddal a pecsétet, és azt ordítja, hogy átáll a szaracénokhoz.

– Legalább nyolc előírást szegett meg egy csapásra.

– Hát most képzeljék el – mondtam végül, még szemléletesebbé akarva tenni a mondókámat –, hogyan viselkednek az ilyen alakok, akik képesek azt mondani, hogy átállnak a szaracénokhoz, ha netán a királyi vérbíró kezére jutnak egy szép napon, és az megmutatja nekik az izzó vasakat! Beszélj, kutya pogány, valld be, hogy ülepen dugdostátok egymást! Hogy mit csináltunk? Hagyjon engem ezekkel a fogókkal, röhögnöm kell, maguknak fogalmuk sincs, mire képes egy templomos lovag, ülepen dugom én magát is, a pápát is meg még Fülöp királyt is, csak kerüljön a kezem közé!

– Bevallotta, bevallotta! Biztos, hogy így volt – mondta Belbo. – Elvezetni! A zárkába vele, olajat rá mindennap, hogy majd jobban égjen!

– Mint a gyerekek – summázta Diotallevi.

Egy lány szakította félbe a beszélgetésünket; az orrán eperszín anyajegy, a kezében ív papírok. Azt kérdezte, aláírtuk-e már az argentin elvtársak letartóztatása elleni tiltakozást. Belbo egyből aláírta, oda se nézett.

– Az biztos, hogy rosszabb helyzetben vannak, mint én – magyarázta a feszengő Diotallévinek. Azután a lányhoz fordult: – Ő nem írhatja alá, egy indiai kisebbség tagja, tilos leírniuk a nevüket. Sokuk börtönben van, mert üldözi őket a kormány.

A lány megértő pillantást vetett Diotallevire, és nekem nyújtotta oda az aláíróívet. Diotallevi megkönnyebbült.

– Kikről van szó? – kérdeztem.

– Hogyhogy kikről? Argentin elvtársakról.

– Jó, de milyen csoporthoz tartoznak?

– Milyenhez, milyenhez. A taquarákhoz.

– De hát a taquarák fasiszták – jegyeztem meg, mert ennyit véletlenül tudtam.

– Fasiszta – sziszegte gyűlölettel a lány. És elment.

– Szóval, kik voltak a templomosok? Szegény ágrólszakadtak? – kérdezte Diotallevi.

– Nem – feleltem. – Kicsit kiszíneztem a történetet, bocsánat. Az eddig elmondottak a seregre vonatkoznak, de a rend kezdettől fogva hatalmas adományokban részesült, és lassanként egész Európában meglettek a székhelyei. Gondolják csak el, hogy Aragóniái Alfonz egy tartományt adományoz nekik, sőt, úgy végrendelkezik, hogy az egész birodalom az övék legyen, ha neki netán nem maradna örököse. A templomosok bizalmatlanok, és tranzakcióba bocsátkoznak azon az alapon, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok; csakhogy verében itt egy féltucatnyi spanyol vár értendő. A portugál király egy erdőséget ajándékoz nekik, és mivel az erdő még a szaracénok kezén van, a templomosok rohamra lendülnek, elkergetik a mórt, és úgy mellesleg megalapítják Coimbra városát. És ezek csak epizódok. Elég az hozzá, hogy egy részük Palesztinában harcol, de a rendjava odahaza gyarapodik. És végül mi történik? Tudniillik, ha valakinek Palesztinába kell mennie, és pénz kell neki, és nem mer ékszerrel-arannyal megrakodva utazni; akkor az illető odaadja az egészet Franciaországban, Spanyolországban vagy Itáliában a templomosoknak, és kap tőlük cserébe egy igazolást, amit aztán Keleten beválthat.

– Ez a hitellevél – mondta Belbo.

– Úgy van, feltalálták a csekket, méghozzá jóval a firenzei bankárok előtt. Egy szó, mint száz, az adományok, a fegyveres hódítások és a pénzügyi műveletekből származó jutalékok révén a templomosok szép lassan amolyan multinacionális konszernné nőtték ki magukat. Egy effajta vállalat irányításához talpraesett emberek kellettek. Olyanok, akik rá tudják venni II. Ince pápát, hogy rendkívüli kiváltságokban részesítse őket. A rend minden hadizsákmányát megtarthatja, és bárhol vannak is a javai, nem tartozik felelősséggel sem a királynak, sem a püspököknek, sem a jeruzsálemi pátriárkának, csakis a pápának. Dézsmát fizetnie sehol sem kell, neki viszont joga van dézsmát kivetni bármely általa ellenőrzött vidéken... Virágzó vállalat tehát, amelynek az ügyeibe senki sem ütheti bele az orrát. Nem csoda, hogy ferdén néznek rájuk a püspökök és a világi hatalmasságok, nélkülözni mégsem lehet őket. A keresztesek kétbalkezes népség, amikor nekivágnak az útnak, fogalmuk sincs, hova mennek, és mi vár rájuk; a templomosok viszont otthon vannak arrafelé, tudják, hogyan kell bánni az ellenséggel, ismerik a terepet és a hadi mesterséget. A templomos lovagok rendje komoly dolog, még ha hetvenkedők keltik is a hírét, mármint a rohamosztagosai.

– Hetvenkedők? – kérdezte Diotallevi.

– Gyakran azok voltak, igen; megdöbbentő, mekkora szakadék tátongott a politikai és adminisztratív hozzáértésük meg az eszement, hősködő zöldsapkás stílusuk között. Az aszkaloni eset például egészen kézenfekvő...

– Kézenfekvő – ismételte szórakozottan Belbo, nagy kéjjel üdvözölve egy bizonyos Dolorest.

Dolores odaült mellénk.

– Hadd halljam én is, én is! – lelkendezett. – Mi volt az az aszkaloni eset?

– Az úgy volt, hogy egy szép napon a francia király, a német császár, III. Balduin, Jeruzsálem uralkodója és a két nagymester, a templomosoké meg a johannitáké, közösen elhatározták, hogy megostromolják Aszkalont. Fel is vonulnak szépen az ostromhoz mind: a király, az udvara, a pátriárka, a papok a feszületekkel meg a zászlókkal, Tyrus, Názáret és Caesarea érsekei; nagy csinnadratta, ott magasodnak a sátrak az ellenséges város tövében, auriflammák, nagy címerpajzsok, dobok... Százötven torony védte Aszkalont, és a lakói jó ideje számítottak már az ostromra, minden házfalon lőrések, minden ház egy-egy vár a várfalon belül. A templomosoknak, ugye, ezeknek a nagyszerű fickóknak mindezt tudniuk kellett volna. De nem. Izgatottan készülődnek, felvonultatják az úgynevezett teknőceiket meg a fatornyaikat, amiket kerekeken az ostromlott várfal alá szoktak gurítani, hogy onnan tüzes fáklyákat, követ és nyílvesszőket lődözzenek át velük, miközben hátulról a katapultok szikladarabokkal bombázzák a várost... Az aszkaloniak fel akarják gyújtani a tornyokat, de a szél rossz felől fúj, a lángok belekapnak a falba, és a fal legalább egy helyen be is dől. Megnyílt a fal! Egy emberként lódulnak neki az ostromlók, de ekkor különös dolog történik. A templomosok nagymestere torlaszt emeltet, hogy csak az ő emberei mehessenek be a városba. A rossz nyelvek szerint ezt azért teszi, hogy a hadizsákmány csakis a Templom rendjét gazdagítsa, a jóindulatúak sugallata viszont úgy szól, hogy csapdától tartott, és a saját vakmerő vitézeit szánta elővédnek. Na, mindegy, őrá én ugyan rá nem bíznék egy hadiiskolát. Negyven templomos száznyolcvannal végigviharzik a városon, puff, neki a túloldali falnak, fék, porfelhő, összenéznek, mit keresünk mi itt, hátra arc, futás, egyenest be a mórok közé, mire azok kőzáport és lándzsákat zúdítanak rájuk az ablakokból, egytől egyig lemészárolják őket nagymesterestül, betömik a rést, kilógatják a hullákat a falra, és ocsmány hahota kíséretében elküldik a keresztényeket a jó édes anyukájukba.

– Ebadta cudar mórja – mondta Belbo.

– Mint a gyerekek – ismételte Diotallevi.

– Tiszta cikik voltak ezek a templomosok – lelkendezett Dolores.

– Nekem Tom és Jerry jut róluk eszembe – mondta Belbo.

Elszégyelltem magam. Végtére is két éve együtt éltem a templomosokkal, és szeretettel gondoltam rájuk. Engedve hallgatóságom sznobizmusának, úgy festettem le őket, mint holmi rajzfilmfigurákat. Talán Tyrusi Vilmos, a hamis történetíró miatt. Nem ilyenek voltak a Templom lovagjai, hanem szakállasak és lángtekintetűek, és gyönyörűn piroslott a kereszt a patyolat köpönyegükön, ahogy fekete-fehér lobogójuk, a Beauceant árnyékában lovagolva halál és bátorság ünnepi táncátjárták csoda mód; a Szent Bernát emlegette izzadtság pedig talán bronzfény-derengés volt inkább, mely előkelő szarkazmust vont a vérfagyasztó mosolyukra e kegyetlen, élettől búcsúzó ünnepélyen... Háborúban oroszlánok, ahogy Jacques de Vitry mondta, békében pedig kezes bárányok; csatában cudarok, imádságkor ájtatosak, ellenséggel kíméletlenek, testvéreikkel nyájasak, olyanok, akár a fehér és fekete zászlajuk, mert makulátlanok a Krisztus barátainak, és sötétek és rettentők azoknak, akik az ellenségei...

Fennkölt bajnokai a hitnek, hanyatló lovagkor utolsó példaképei! Miért kezeltem őket úgy, mint valami Ariosto, holott a Joinville-jük is lehettem volna? Eszembe jutott, hogyan írt róluk a Szent Lajos történetét jegyző krónikás, aki Lajosnak nemcsak írnoka, hanem fegyvertársa is volt a Szentföldön. A templomosok ekkor már százötven esztendeje léteztek, keresztes háborúkból pedig már épp elég volt ahhoz, hogy a legrajongóbb lelkek is kiábránduljanak. Eddigre szellemképpé halványult Melisenda királyné és Balduin, a leprás király hősi alakja, feldúlták az azóta is vérző Libanont a belviszályok, egyszer már elesett Jeruzsálem, Barbarossa megfulladt Kilikiában, Oroszlánszívű Richárd legyőzötten és megalázva és épp templomosnak álcázva tér haza, a kereszténység elveszítette a csatáját, a mórok bizony nagyon is jól tudják, hogy önálló hatalmasságoknak miképpen kell összefogniuk, ha egy egész kultúra megvédéséről van szó: olvasták Avicennát, ők nem olyan tudatlanok, mint az európaiak. Hogyan is bírhatja ki valaki, hogy két évszázadnyi hatás után se engedjen egy türelmes, misztikus és szabados kultúra csábításainak, kivált, ha egyúttal össze is hasonlíthatta a nyers, otromba, barbár és germán Napnyugat kultúrájával? Jeruzsálem 1244-es utolsó és végleges elestekor a százötven évvel korábban kezdett háború is elveszett, és békesség és a Libanon cédrusainak illata honol ettől fogva e tájon, és fegyvert ide többé nem hozhatnak a keresztények. Szegény templomosok, mi végre vittétek hát végbe az eposzi tetteket?

Gyöngédség, mélabú, elaggva sápadó dicsfény... Miért is ne volna hát érdemes meghallgatni, hogy mit mondanak a muzulmán misztikusok titkos tanai, hogy rejtett kincsek miképpen halmozódnak szentséges rendbe? Talán ebből születik a templomos lovagok csalódott és sóvár elméket máig kísértő legendája: mese a hatalomról, amely nem is tudja már, hogy mire hasson...

És épp ekkor, a mítosz alkonyán lép a színre Lajos, a szent király, az Aquinói asztaltársa; két egész évszázad álmai és próbálkozásai hiúsultak már meg a győztesek ostobasága miatt, de Lajos még mindig hisz a keresztes háborúban. Vajon érdemes-e még egyszer megpróbálni? Érdemes, mondja Szent Lajos, és a templomosok buzgón követik a végromlásba, hiszen ez a mesterségük. Minek az egész templomos rend, ha nincs keresztes háború?

Lajos a tenger felől támadást intéz Damietta ellen; csillogva hullámzik az ellenséges parton a kopják és alabárdok és lobogók, pajzsok és handzsárok erdeje; csupa deli vitéz – lovagiaskodik Joinville –, napfény ragyogású fegyverrel ékes daliák. Lajos várhatna még, de úgy határoz, hogy partra száll mindenáron.

– Ha nem tágítunk a rajongásunkban, akkor verhetetlenek vagyunk, híveim. Ha legyőznek bennünket, vértanúk leszünk. Ha győzünk, Isten dicsőségét öregbítjük.

A templomosok egy szavát se hiszik, de arra nevelődtek, hogy az eszme lovagjai legyenek, ez kell, hogy leríjon róluk. Követik a királyt a misztikus őrületbe. Hihetetlen, de a partraszállás sikerül, a szaracénok pedig kiürítik Damiettát, s ez még hihetetlenebb, olyannyira, hogy a király habozik is, hogy bevonuljon-e, mert nem hiszi, hogy csakugyan elmenekültek. Pedig elmenekültek, az övé a város, és az övé minden kincse és mind a száz mecsete, és Lajos legott az Úr templomaivá alakítja át őket. Most pedig dönteni kell, merre vonuljon tovább: Alexandria vagy Kairó ellen-e? Ha bölcsen dönt, Alexandriát választja, hogy elvágja Egyiptomot ettől a létfontosságú kikötőjétől. Közbeszól azonban az expedíció rossz szelleme, a király öccse, a másodszülöttekre jellemzően megalomániás, törtető, azonnali dicsőségre szomjas Artois Róbert. Azt tanácsolja, hogy inkább Kairót, Egyiptom szívét vegyék célba. A korábban oly elővigyázatos templomosok most alig bírnak magukkal. A király megtiltotta az elszigetelt összecsapásokat, csakhogy ezúttal épp a rend marsallja szegi meg ezt a tilalmat. A szultán mamelukjainak zászlajára esik a pillantása, és elordítja magát:

– Hajrá! Istennek nevében, utánuk, nem bírom elviselni eme szégyent!

Manszuránál a szaracénok elsáncolják magukat az egyik folyó túlpartján, a franciák pedig gátat igyekeznek építeni, hogy gázló keletkezzék, s a gátat a mozgatható tornyaikkal védik; a szaracénok azonban már ellesték a bizánciaktól a görögtűz titkát. A görögtűznek hordónyi feje és akkora farka volt, mint egy nagy lándzsa; úgy ütött be, akár a villám, és repülő sárkányhoz hasonlított. És akkora fényt árasztott, hogy nappali világosság támadt a táborban.

A keresztény tábor már lángban áll; ekkor egy áruló beduin háromszáz bizánci aranyért mutat a királynak egy gázlót. A király támadásra szánja el magát, az átkelés nem könnyű, sokakat elsodor a víz, és megfulladnak, a túlparton háromszáz lovas szaracén várakozik. Nagy részük mégis partot ér végül, és a kiadott parancs szerint a templomosok megindulnak előőrsbe, mögöttük Artois grófja. A muzulmán lovagok menekülnek, a templomosok be akarják várni a keresztény sereg többi részét. Artois grófja az embereivel azonban űzőbe veszi az ellenséget.

A templomosok erre, nehogy szégyenben maradjanak, szintén támadásba lendülnek, de nem érik utol Artois-t, aki már behatolt az ellenség közé, és nagy mészárlást rendezett. A muzulmánok hanyatt-homlok futnak Manszura felé. Több se kell Artois-nak, már iramodna is utánuk. A templomosok megpróbálják visszatartani; Gilles testvér, a rend főparancsnoka agyba-főbe dicséri, mondván, hogy már így is csodálatosan kitett magáért, ily dicső haditettet itt, a tengerentúlon még senki sem vitt végbe. De hiába, Artois, ez a becsvágyó, hóbortos úrfi árulást kiált, sőt, azt állítja, hogy ha a templomosok és a johanniták akarták volna, már rég meghódíthatták volna ezt a vidéket, s hogy ő most bebizonyította, hogy mire képes az, akinek vér folyik az ereiben. Ez már sok az önérzetes templomosoknak. A templomosok nem alábbvalók senki fiánál; megrohamozzák a várost, behatolnak, az ellenséget egészen a túlnani falig kergetik, és csak ekkor veszik észre, hogy elkövették ugyanazt a hibát, mint Aszkalonban. Amíg a keresztények – a templomosokat is beleértve – a szultáni palota kifosztásával vesztegetik az idejüket, a pogányok összeszedik magukat, és rázúdulnak erre a fosztogató csürhére. Megint elvakította volna a templomosokat a kapzsiság? Mások viszont arról számolnak be, hogy mielőtt Artois grófja után eredt volna, be a városba, azt mondta neki sztoikus tisztánlátással Gilles testvér:

– Jó uram, mi a testvéreimmel nem félünk, és követjük kegyelmedet. De tudja meg, hogy kétségesnek, nagyon is kétségesnek tartjuk, hogy visszatérhet-e onnan kegyelmed, és visszatérhetek-e én magam.

Akárhogy is, Artois grófját – Isten nyugosztalja – megölték, és vele együtt megannyi más vitéz lovagot és kétszáznyolcvan templomost is.

Ez nem is vereség, ez már szégyen. Mégsem így tartják számon, még Joinville sem, hanem úgy, hogy hát megesik az ilyesmi, ez a szép a háborúban.

Joinville úr tolla nyomán számos effajta csatából vagy csetepatéból kecses tinglitangli lesz, itt-ott guruló fejekkel, sok-sok istenes fohásszal és olykor királyi könnyekkel is, ha egy-egy alattvaló ki készül lehelni a lelkét; de az egész mintha színesben volna felvéve, nyeregtakaró bíborlik, lószerszám aranylik, sisakok és kardok villódznak a sárga sivatagi nap alatt meg a türkizkék tenger előtt, és ki tudja, hátha tényleg ilyennek látták a templomosok azt a mindennapos öldöklést.

Joinville tekintete hol fentről lefelé, hol meg lentről fölfelé siklik, aszerint, hogy épp leesett-e a lóról vagy nyeregbe száll megint; és külön-külön jeleneteket vesz szemügyre, az ütközet egészét nem látja, egyéni – és nem ritkán véletlen kimenetelű – összecsapássá alakul nála minden. Joinville Wanon urának segítségére siet, egy török eltalálja a lándzsájával, a ló térdre rogy, Joinville nagy ívben átrepül az állat fején, felpattan, kard a kezében, Erard de Siverey úr („Isten legyen hozzá kegyelmes”) egy romos házra mutat, hogy oda meneküljön, egy szakasznyi török a szó szoros értelmében végigtapos rajtuk, sértetlenül felállnak, elérik a házat, elsáncolják magukat benne, a törökök erre fentről esnek nekik, lándzsával. Frédéric de Loupey úr hátát találat éri, „s a sebből olyaténképp lövell a vér, akárha dugó pattan ki a hordóból”, Siverey-nek pedig úgy hasít egy kard az arca kellős közepébe, „hogy az orra az ajakára fittyed”. És így tovább, míg meg nem jön a felmentés; ki a házból, irány a csatatér valamely másik fertálya, új szcéna, újabb halottak és utolsó pillanatban érkező segítségek, Szent Jakabhoz fennhangon könyörgő fohászok. A jó Soissons gróf pedig, derekasan osztogatva a kardcsapásokat, mindezenközben azt kurjantja: „Hagyja csak, Joinville úr, hadd ordítson a csőcselék; mert minekünk, Istenemre mondom, lesz még mit beszélnünk erről a napról, ha majd a hölgyek körében ülünk!” És amikor a király megkérdi, mi hír az öccséről, arról a pokolfajzatról, Artois grófjáról, Henry de Ronnay testvér, a johanniták perjele azt feleli: „jó hír, mivelhogy Artois grófja bizonyosan a mennyországban van már”. Dícsértessék az Úristen, és legyen örvendetes mindenben az ő akarata, mondja a király, és kövér könnycseppek buggyannak ki a szeméből.

De azért – ha angyali, ha véres – mégsem mindig tinglitangli ez. A nagymestert, Guillaume de Sonnacot elevenen elégeti a görögtűz, a nagy hullabűztől és az élelemhiánytól skorbutos lesz a keresztény sereg, Szent Lajos csapata odavan, a királyt vérhas gyötri, végül ki kell hasítania a nadrágja hátulját, hogy ezzel is időt nyerjen a csatában. Damietta elesett, a királyné tárgyalni kénytelen a szaracénokkal, és ötszázezer tours-i aranylivre-t fizet a szabad elvonulás fejében.

A keresztes háborúkat azonban a teljes bizalmatlanság jellemezte. Akkonban Szent Lajost mint győztest fogadják, sorban felvonul előtte a klérus, a hölgyek, a gyerekek, az egész város. A templomosok ravaszabbak nála, ők megpróbálnak tárgyalni Damaszkusszal. Lajos megtudja, nem tűri, hogy átnyúljanak a feje fölött, a muzulmán követek színe előtt meghazudtolja az új nagymestert, a nagymester pedig visszavonja az ellenségnek adott szavát, és térden állva kér bocsánatot a királytól. Senki sem mondhatja, hogy a lovagok nem voltak derék és önzetlen vitézek, a francia király mégis megalázza őket, hogy a hatalmát megszilárdítsa; és az utódja, Fülöp egy fél évszázaddal később ugyancsak a hatalmát óhajtja majd megszilárdítani, amikor máglyára küldi őket.

1291-ben a mórok beveszik Akkont, a lakosok mind egy szálig áldozatul esnek. Vége a jeruzsálemi keresztény királyságnak. A templomosok gazdagabbak, számosabbak és hatalmasabbak, mint valaha, de a Szentföldön, ahol pedig harcolni hivatottak, nincsenek többé.

Ott élnek tovább az Európa-szerte pompázó rendházaikba meg a párizsi Templomba temetkezve, és még mindig arról álmodoznak, hogy milyen is volt a jeruzsálemi Templom tere a régi szép, dicső időkben: a fogadalmi kápolnákkal és győzelmi trófeákkal telizsúfolt, szép lateráni Mária-székesegyház; meg az iparkodás, a kovács-, a nyerges-, a kelmeszövő-műhelyek, a magtárak, a kétezer lovas istálló, a pajzshordozók, hadsegédek, török zsoldosok sürgése-forgása, a fehér köpenyen virító vörös keresztek, a szolgálattevők barna inge, a szultán nagy turbános, aranyozott sisakos követei, a zarándokok, a büszke őr- és futárjáratok keresztbe-kasul találkozása; és a kincsesládikák dús öröme, a kikötő, ahonnan parancsot, utasítást, rakományt vittek a hajók az anyaország, a szigetek, a kisázsiai partok váraiba... Volt-nincs, vége, ti szegény templomosok.

Azon kaptam magam akkor este, Piladénál, immár az ötödik whisky után, amit Belbo rám tukmált, hogy (szégyen és gyalázat) elérzékenyülten, de fennhangon álmodom, és alighanem gyönyörűt meséltem, szenvedéllyel és beleéléssel, mivelhogy Doloresnek nagyon csillogott a szeme, Diotallevi pedig egy második tonikot is rendelt, mert a lejtőn nincs megállás, majd szeráfilag az égre, azazhogy a kocsma csöppet sem szefirotikus mennyezetére emelve a szemét, azt mormogta:

– Lehet, hogy egyszerre voltak kárhozottak és szentek, lovas martalócok és lovagok, bankárok és hősök...

– Furcsák voltak, az biztos – vonta le a következtetést Belbo. – De mondja csak, Casaubon: maga szereti őket?

– Róluk írom a szakdolgozatomat. A spirocheta pallidát is megszereti előbb-utóbb az, aki a szifiliszről szakdolgozik.

– Tök jó volt – mondta Dolores –, mint egy film. – De most mennem kell, bocs, röplapokat kell stencileznem holnap reggelre. Sztrájkőrség lesz a Marellinél.

– De jó neked, hogy ilyesmit is megengedhetsz magadnak – emelte fel fáradtan a kezét Belbo, és végigsimított a lány haján. Rendelt még egy whiskyt, mint mondta, az utolsót.

– Mindjárt éjfél – jegyezte meg. – Ez nem a földi halandóknak szól, hanem Diotallevinek. Na, de fejezzük be a történetet, érdekel engem az a per. Mikor, hogyan, miért...

– Cur, quomodo, quando – bólintott Diotallevi. – Igen, igen.

14

Kijelenti, hogy előző nap a saját szemével látta, mint vitték máglyára az ő rendbéli testvéreit, szám szerint ötvennégyet, amiért nem akarták bevallani a fentebb mondott eltévelyedéseket, és hogy úgy hallotta, el is égették őket, és hogyha őt magát vallatnák, ő bizony, tartván tőle, hogy nemigen tűrné az égetést, halálfélelmében a komisszárurak és akárki más jelenlétében hajlandó lenne beismerni, hogy minden egyes eltévelyedés, amivel csak megvádoltatott a rend, igaz, s hogy ha tetszik, akár azt is hajlandó bevallani, hogy ő ölte meg a Mi Urunkat.

[Aimery de Villiers-le-Duc vallomása 1310. V. 13-án]

Elhallgatásokkal, ellentmondásokkal, rejtélyekkel és ostobaságokkal teli por. A legfeltűnőbbek az ostobaságok voltak, és ezek a megmagyarázhatatlanságuk miatt rendszerint a rejtélyek sorát is gyarapították. Úgy hittem azokban a boldog időkben, hogy az ostobaság rejtélyt szül. Tegnapelőtt este a periszkópban azt gondoltam, hogy a legborzalmasabb rejtélyek őrületnek álcázzák magukat, nehogy fény derüljön a rejtély mivoltukra. Most viszont jótékony rejtélynek gondolom inkább a világot, és hogy e jótékony rejtélyt csak a mi őrületünk teszi borzalmassá, mert nem átallja a saját igazsága szerint értelmezni.

A templomosoknak nem volt többé céljuk. Azazhogy az eszközeiket avatták céllá: igazgatták a roppant jószágaikat. Nem csoda, hogy egy olyan központosító monarcha, mint Szép Fülöp, görbe szemmel nézett rájuk. Hogy tarthat ellenőrzése alatt egy független rendet? A nagymesternek olyan rangja volt, mint egy vérbeli hercegnek, egy egész hadseregnek parancsolt, mérhetetlen ingatlanvagyon fölött rendelkezett, választották, mint a császárt, és abszolút tekintélye volt. A francia kincstár fölött nem a király rendelkezett, mert a párizsi Templomban őrizték. A folyószámla formálisan a király nevén futott, de a letéteményesei, a gondnokai, a kezelői a templomosok voltak. Inkasszáltak, fizettek, spekuláltak a kamatokkal, nagy magánbankhoz méltóan, de az állami bankok minden kiváltságát és szabadságát élvezve... És a királyi kincstárnok is egy templomos volt. Hát lehet ilyen körülmények között uralkodni?

Ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk. Fülöp csatlakozni óhajt a rendhez, mint tiszteletbeli templomos. A válasz: elutasítás. Sértés a javából, egy király megjegyzi magának az ilyesmit. A pápához fordul, azt javasolja, hogy egyesítsék a templomosokat meg a johannitákat, és helyezzék az új rendet az ő egyik fiának a felügyelete alá. Nagy felhajtással megérkezik erre Jacques de Molay Ciprusból, ahol egy ideje úgy székel már, mint valami száműzött uralkodó, és átad a pápának egy feljegyzést, melyben színleg a fúzió előnyeit ecseteli, de valójában a hátrányaira világít rá. Molay gátlástalanul megjegyzi többek között, hogy a templomosok gazdagabbak, mint a johanniták, úgyhogy a fúzió az egyik felet a másik fél elszegényítése árán tenné gazdagabbá, és ez súlyosan káros hatással lenne a lovagjai lelkére nézvést. Megkezdődött a játszma; az első partit Molay nyerte, az ügyet ad acta tették.

Maradt a rágalmazás, és e téren a királynak könnyű dolga volt. Mondani már jó ideje mondtak mindenfélét a templomosokra. Mit is vélhetett ezekről a „gyarmatosítókról” a derék francia, látván, hogy csak szedik tőle a dézsmát, de cserébe semmit sem adnak, s most már a vérüket sem hullajtják a Szent Sír védelmében? Franciák ugyan ők is, de azért nem egészen, inkább amolyan fekete lábúak, vagy ahogy akkoriban mondták, poulains, csikók. Kihívóan egzotikus szokásaik vannak, talán bizony még a társalkodás is a mórok nyelvén folyik köztük, elvégre ahhoz vannak szokva. Szerzetesek, de csak a vak nem látja, micsoda cudar szerzetek; III. Ince pápa már évekkel korábban szükségét érezte, hogy megírja a De insolentiti Templariorum című bulláját. Szegénységi fogadalmat tettek, mégis fényűzőek, mint valami arisztokrata kaszt, kapzsiak, mint az új kereskedőrétegek, faragatlanok, mint holmi muskétás katonák.

A szóbeszédből hamar lesz sötét célozgatás: homoszexuálisok, eretnekek, bálványimádók – egy szakállas emberfej az istenük, nem tudni, honnan vették, de bizonyosan nem a jámbor hívők pantheonjából –, lehet, hogy osztoznak az izmaeliták titkaiban, kapcsolatban vannak a Hegyi Öreg hasszaszinjaival. Akárhogy is, Fülöpnek és a tanácsadóinak kapóra jön a pletyka.

Fülöp háta mögött két gonosz lélek, Marigny és Nogaret szövi a szálakat. Marigny az, aki végül is lecsap a templomosok kincsére, és a király nevében kezelésbe veszi addig is, amíg a johannitáké nem lesz, és nem világos, hogy voltaképpen kicsoda is húz hasznot a kamatokból. Nogaret-nak, a király pecsétőrének a nevéhez pedig az 1303-as anagni közjáték kitervelése fűződik, mely közjáték során Sciarra Colonna felpofozta VIII. Bonifácot, úgyhogy egy hónapba sem tellett, s a pápa belehalt a szégyenbe.

Egyszer csak a színre lép egy bizonyos Esquieu de Floyran. Ez az ember a siralomházban – hogy mely bűnökért került börtönbe, az tisztázatlan – állítólag összekerül egy szakadár templomossal, aki szintén akasztásra vár, és rettentő dolgokat szed ki belőle. Floyran a szabadon bocsátás, no meg szép summa pénz fejében eladja, amit megtudott. Megtudni azt tudta meg, amit már mindenki beszél. De a szóbeszéd után most már a jegyzőkönyvezett tanúvallomások vannak soron. Floyran szenzációs leleplezéseit a király közli a mostani pápával, azzal az V. Kelemennel, aki Avignonba tétette át a pápai székhelyet. A pápa hiszi is, amit hall, meg nem is; azt mindenesetre tudja, hogy a templomos rend ügyeibe nem könnyű beavatkozni. De 1307-ben beleegyezik, hogy hivatalos vizsgálat induljon. Molay-nak ez a tudomására jut, de nem látszik nyugtalankodni. Továbbra is részt vesz a hivatalos ceremóniákon a király mellett, hercegként a hercegek között. V. Kelemen húzza az időt, a király arra gyanakszik, hogy a pápa egérutat akar adni a templomosoknak. Óriási tévedés, a templomosok mit sem sejtve vedelnek és szentségelnek a váraikban. És ez az első számú rejtély.

1307. szeptember 14-én a király a birodalom összes tartományi kormányzóinak és helytartóinak pecsétes üzenetet küld, melyben a templomosok tömeges letartóztatását és javaiknak az elkobzását rendeli el. A parancs kiadása és az október 13-án bekövetkező letartóztatás között egy egész hónap telik el. A templomosok semmit sem sejtenek. A letartóztatás reggelén egyszerre valamennyiükön rajtuk ütnek, ők pedig – újabb rejtély – ellenállás nélkül megadják magukat. Pedig a király tisztviselői – hogy biztosra menjenek, nehogy bármi is kimaradjon az elkobzásból – épp az elmúlt napokban vették lajstromba a templomos-vagyont országszerte, gyermeteg adminisztratív ürügyekre hivatkozva. A templomosoknak meg a szemük se rebbent: tessék, kormányzó úr, nézzen körül, csak bátran, érezze otthon magát...

A pápa, amikor hírét veszi a letartóztatásnak, tiltakozni próbál, de késő. A királyi biztosok munkához láttak vassal és hurokkal, és a kínvallatás során számos lovag vallott is már. Ezek után nincs más hátra, mint továbbadni őket az inkvizítoroknak, akik tűzzel ez idő tájt még nem dolgoznak, de boldogulnak anélkül is. A vallomástevők megerősítik, amit már bevallottak.

És ez itt a harmadik rejtély: igaz, hogy kínvallatásnak vetették alá őket, méghozzá keménynek, hiszen harminchat lovag bele is hal; csakhogy ezek közül a cudar törökkel dacoló edzett acélemberek közül most senki sincs, aki a király pribékjeivel is dacolna. Párizsban százharmincnyolcból mindössze négy lovag tagadja meg a vallomást. A többiek mind vallanak, Jacques de Molay-val együtt.

– És mit vallanak be? – tudakolta Belbo.

– Pontosan azt, ami a letartóztatási parancsban már leíródott. A jegyzőkönyvek nem sokban különböznek egymástól, Franciaországban és Itáliában legalábbis alig. Angliában viszont, ahol voltaképpen senki sem akarja perbe fogni őket, a jegyzőkönyvekben feltűnnek ugyan a szokásos vádak, de mindig olyan tanúk hangoztatják őket, akiknek semmi közük a rendhez, és csak hallomásból tudják, amit mondanak. Egy szó, mint száz, a templomosok csak ott vallanak, ahol azt akarja valaki, hogy valljanak, és csak olyasmit vallanak, amit elvárnak tőlük.

– Ilyenek szoktak lenni az inkvizíciós eljárások. Ismerjük – mondta Belbo.

– A vádlottak mégis furcsán viselkednek. A vádpontok úgy szólnak, hogy beavatási rítusaik során a lovagok háromszor egymás után megtagadták Krisztust, ráköptek a feszületre, majd hagyták, hogy levetkőztessék és megcsókolják őket in posteriori parte spine dorsi, vagyis a fenekükön, a köldökükön és végül a szájukon, in humane dignitatis opprobrium;(12) végül pedig összefeküdtek egymással, mondja a szöveg, mindenki mindenkivel. Orgia. Azután egy szakállas bálványfejet mutattak fel nekik, hogy imádják. Na és mit felelnek a vádlottak ezeknek az állításoknak a hallatán? Geoffroy de Charney, aki utóbb Molay-val együtt hal máglyahalált, azt mondja, hogy igen, vele is így volt, ő is megtagadta Krisztust, de csak a szájával, nem ám szívből, arra viszont nem emlékszik, hogy ráköpött-e a feszületre, mivelhogy azon az estén nagy kapkodás volt. Ami az ülepre nyomott csókot illeti, igen, az is megvolt, és hallotta továbbá, amint az auvergne-i preceptor kijelenti, hogy végtére is jobb a testvérekkel hálni, mintsem asszonnyal keveredni rossz hírbe, ő azonban sohasem paráználkodott a lovagtársaival. Illetve mégis, de az inkább csak amolyan játék volt, senki sem hitt benne igazán, vagyis a többiek csinálták, de én nem, én csak jólneveltségből vettem részt a dologban. Jacques de Molay, tehát nem akárki a bandából, hanem maga a nagymester, azt mondja, hogy amikor odatették neki a keresztet, hogy köpjön rá, ő csak úgy csinált, de igazában a földre köpött. Azt elismeri, hogy a beavatási ceremóniák ilyesformán zajlottak, de közelebbit – mit tesz Isten – ő bizony nemigen tud, mert a pályafutása során ő csak nagyon kevés testvért avatott be. Egy másik azt mondja, hogy megcsókolni megcsókolta ugyan a nagymestert, de nem a fenekén, hanem csak a száján, de bezzeg a nagymester őt igenis a fenekén csókolta meg. Vannak, akik a szükségesnél többet is bevallanak: ők nem csupán megtagadták Krisztust, hanem azt is állították, hogy gonosztevő volt; tagadták Mária szüzességét, a feszületre rá is vizeltek, méghozzá nemcsak a beavatásuk napján, hanem nagyhétkor is, nem hittek a szentségekben, és nem elég, hogy a Baphometet imádták, imádták ők magát az ördögöt is, macska képében...

Hasonlóan groteszk, bár nem ennyire hihetetlen az a huzavona, ami ekkor a király és a pápa között kezdődik. A pápa a saját kezébe óhajtja venni az ügyet, a király inkább maga szeretné a pert végigvinni; a pápa csak ideiglenes tilalommal szeretné sújtani a templomosokat, úgy, hogy a bűnösöket elítélteti, s azután a maga ősi tisztaságában helyreállítja a rendet; a király meg azt akarja, hogy dagadjon csak a botrány, hogy a rend mindenestül keveredjék csak bele, míg szét nem hullik egészen politikai és vallási értelemben is, persze, de mindenekelőtt anyagilag.

Közben születik egy dokumentum: igazi mestermű. Teológiai doktorok azt állapítják meg benne, hogy az elítéltek mellé nem szabad védőt adni, nehogy visszavonják a vallomásukat; minthogy pedig vallottak, pert sem szükséges rendezni, inkább hivatalból járjon el a király, pert ugyanis csak akkor kell rendezni, ha kétes az ügy, márpedig kételyről itt szó sern lehet. „Minek hát nekik a védő? Hogy a bevallott vétkeiket mentegesse? Hiszen a tények egészen nyilvánvalóvá teszik a gazemberségüket!”

De mert félő, hogy a per kicsúszik a király kezéből, és a pápa ellenőrzése alá kerül, a király és Nogaret gondolnak egyet, és nagy hűhót csapnak Troyes püspöke körül, akit egy titokzatos bajkeverő, bizonyos Noffo Dei feljelentése alapján boszorkánysággal gyanúsítanak. Később kiderül, hogy Dei hazudott – fel is akasztják –, de szegény püspök időközben már ország-világ előtt megvádoltatott szodómiával, szentségtöréssel, uzsorával. Ugyanazzal, amivel a templomosok. A király talán azt akarja így bizonyítani Franciaország fiai előtt, hogy az egyháznak nincs joga ítélkezni a templomosokon, hiszen maga sem mentes az ő vétkeiktől; de az is lehet, hogy ezzel pusztán figyelmezteti a pápát. Sötét história, a szokásos, rendőrségek és titkosszolgálatok, beépülők és besúgók közötti játék... A pápa sarokba van szorítva, és beleegyezik hetvenkét templomos kihallgatásába, akik mind megerősítik a kínvallatás nyomán tett vallomásukat. A pápa azonban figyelembe veszi, hogy megbánták, amit tettek, és hogy megbocsáthasson nekik, kijátssza az ünnepélyes visszavonás aduját.

És ekkor újabb fordulat – ennek is utána akartam járni a szakdolgozatomban, kínlódva az egymásnak ellentmondó források miatt -: a pápa, alighogy sikerül végre elérnie, hogy a lovagok az ő fennhatósága alá kerüljenek, hirtelen visszaszolgáltatja őket a királynak. Sohasem jöttem rá, hogy mi történt voltaképp. Molay visszavonja a vallomását, Kelemen lehetővé teszi, hogy védekezzék, és három bíborost meneszt hozzá, hallgassák ki ők; Molay 1309. november 26-án nagy büszkén kiáll a rend és a rend tisztasága mellett, sőt, még meg is fenyegeti a vádlóit; ekkor megkörnyékezi őt egy királyi küldött, Guillaume de Plaisans, akit Molay a barátjának vél, valamiféle obskúrus tanácsokat kap tőle, és ezek után még ugyanebben a hónapban, 28-án egy újabb, megszeppent és tétova vallomást tesz, azt állítván, hogy ő csak egy szegény és pallérozatlan lovag, és beéri annyival, hogy felsorolja a templomosok (immár múltba vesző) érdemeit, az alamizsnálkodást, a Szentföldön kiontott sok vért, és így tovább. Ráadásul Nogaret is feltűnik a színen, és emlékeztet rá, hogy a templomosokat több mint baráti szálak fűzték Szaladinhoz, márpedig ez az inszinuáció egyenesen a felségárulás bűntettére céloz. Molay kínosan magyarázkodik; egy idegroncs vallomása ez a kétesztendei raboskodás után, bár Molay már annak idején, mindjárt a letartóztatása után is idegroncsnak mutatkozott. Amikor a következő év márciusában harmadszor is vallomást tesz, újabb stratégiához folyamodik: nem hajlandó és nem is lesz hajlandó beszélni, csakis a pápa előtt.

Változik a szín, és ezúttal epikus fordulatot vesz a dráma. 1310 áprilisában ötszázötven templomos kihallgatást kér a rend védelmében, felpanaszolják, hogy a vallomásokat kínvallatással csikarták ki, tagadnak és elfogadhatatlannak minősítenek minden vádat. A király és Nogaret azonban érti a dolgát. Visszavonta néhány templomos a vallomását? Sebaj, akkor tehát visszaesőknek és hitszegőknek, azaz relapsusoknak tekintendők – és ez akkoriban szörnyű vád –, mivelhogy arcátlanul tagadják, amit egyszer már beismertek. Annak, aki bevallja és megbánja a bűnét, akár még meg is lehet bocsátani, de annak semmiképp, aki bűnbánat helyett visszavonja a vallomását, és hitszegő módon azt állítja, hogy nincs is mit megbánnia. Ötvennégy ilyen hitszegőt halálra ítélnek.

Könnyű elképzelni, milyen lelki hatással volt ez a többi letartóztatottra. Aki vallomást tesz, maradhat élve a börtönben, és aki él, remél. Aki viszont nem tesz vallomást, vagy ne adj'Isten, tesz, de visszavonja, az máglyára kerül. Azok ötszázan, akik még élnek a visszavonók közül, visszavonják a visszavonást.

Végül is a bűnbánók számítása vált be, mivel 1312-ben mindazokat, akik nem tettek beismerő vallomást, életfogytiglani börtönre ítélték, ellenben a vallomástevőknek megkegyelmeztek. Fülöp nem vérfürdőt akart, ő csak szét akarta verni a rendet. A szabadon engedett lovagok – testben-lélekben elgyötörve immár a négy-öt esztendei rabságtól – csöndben szétszélednek, más rendekhez csapódnak, azt akarják, hogy felejtse el őket a világ; eltűnnek és felszívódnak, s ez még sokáig érezteti hatását a rend titkos tovább létezéséről szóló legendában.

Molay újra és újra kéri, hogy hallgassa őt ki a pápa. Kelemen 1311-ben zsinatot hív össze Vienne-be, de Molay-t nem rendeli magához. Áldását adja a rend megszüntetésére, és a rend javait a johannitákra testálja, jóllehet egyelőre még a király kezelésében maradnak.

Újabb három év telik el, végül is megszületik az egyezség a pápával, és 1314. március 19-én a Notre-Dame előtti téren Molay-t életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Az ítélet hallatán Molay önérzetesen felkapja a fejét. Arra számított, hogy a pápa jóvoltából elősorolhatja majd a mentségeit; úgy érzi, becsapták. Tudván tudja, hogy ha megint visszavonja a vallomását, akkor ő is hitszegőnek és visszaesőnek minősül. Mi játszódik le a lelkében azok után, hogy csaknem hét esztendeje várt ítéletre? Megszállja talán az elődök bátorsága? Úgy véli talán, hogy ha már elevenen befalazva és megbecstelenítve kéne eltöltenie hátralévő napjait, akkor úgyis mindegy, s akkor inkább szépen hal meg? Kijelenti, hogy ártatlan, a testvéreivel együtt. Hogy a templomosok csupán egy bűnt követtek el: gyávaságból elárulták a rendet. Ő erre nem hajlandó.

Nogaret dörzsöli a kezét: a nyilvánosan elkövetett bűncselekmény nyilvános és végleges, gyorsított eljárással meghozandó ítéletért kiált. Molay-hoz hasonlóan viselkedett Normandia preceptora, Geoffroy de Charnay is. A király még ugyanaznap dönt, s már rakják is a máglyát a Cité sziget csúcsán. Mire lemegy a nap, Molay és Charnay is tűzre kerül.

A hagyomány szerint halála előtt a nagymester csúfos véget jövendölt üldözőinek. Tény, hogy egy éven belül a pápa is, a király is és Nogaret is meghal. Ami Marignyt illeti, ő a király elhunyta után sikkasztás gyanújába keveredik. Az ellenségei boszorkánysággal vádolják, és akasztófára juttatják. Molay-t sokan vértanúnak kezdik látni. Dante sokak felháborodásának ad hangot a templomosok üldözésének dolgában.

Itt végződik a történet, és itt kezdődik a legenda. A legenda egyik fejezete szerint XVI. Lajos lenyakazásakor egy ismeretlen felugrott a vérpadra, és így kiáltott:

– Jacques de Molay, a halálod megbosszultatott!

Nagyjából ezeket mondtam el aznap este Piladénál, bár unos-untalan félbeszakítottak.

Belbo ilyeneket kérdezett:

– Biztos, hogy nem Orwellnél vagy Koestlernél olvasta ezt?

Vagy:

– Ugyan már, hiszen ez az az eset, amikor az az izé... Na, hogy is hívják azt az izét a kulturális forradalomból?...

Diotallevi ilyenkor mindig letorkolta, idézvén a bölcs mondást:

– História magistra vitae.

Mire Belbo:

– Menj már, a kabbalisták nem hisznek a történelemben.

Mire Diotallevi, rendíthetetlenül:

– Persze. Minden ciklusosan ismétlődik, a történelem épp azért tanítómestere az életnek, mert arra tanít, hogy nincs. A permutációk viszont számítanak.

– Egy szó, mint száz – vont kérdőre a végén Belbo –, most akkor kik voltak azok a templomosok? Először olyannak állította be őket, mintha őrmesterek lettek volna egy John Ford-filmben, azután kiderült, hogy mocskos disznók, azután hogy miniatúrába illő lovagok, azután meg hogy Isten bankárai, akik piszkos üzelmeket folytatnak, aztán hogy egy vert sereg katonái, azután pedig hogy valami luciferi szekta hívei, végül pedig, hogy a gondolatszabadság vértanúi... Szóval, kik voltak?

– Nyilván van valami oka, hogy mítosz lett belőlük. Valószínű, hogy mindez együtt jellemezte őket. Kikből állt a katolikus egyház, kérdezhetné majd háromezerben egy marsbeli történész: azokból-e, akik felfalatták magukat az oroszlánokkal, vagy azokból, akik eretnekeket gyilkolásztak? Is-is.

– Most akkor csinálták azokat a disznóságokat, vagy nem csinálták?

– Az a vicc, hogy a követőik, mármint a különféle korok-beli neotempláriusok szerint igen. Sokféle mentséget hoztak fel rá. Első állítás: szertartásos próbatételekről volt szó. Ha templomos lovag akarsz lenni, bizonyítsd be, hogy van vér a pucádban, köpj a feszületre, hadd lássuk, beléd csap-e érte az istennyila; meg aztán aki ebbe a seregbe belép, az szőröstülbőröstül a testvéreké, úgyhogy tartsd szépen csókra a segged. Második állítás: azért szólították fel az újoncokat Krisztus megtagadására, hogy kiderüljön, hogyan bírják majd, ha a szaracénok netán elfogják őket. Ez a magyarázat baromság, mert hiszen senkit sem lehet a kínzásra azzal felkészíteni, hogy azt műveltetjük vele, ha jelképesen is, amit majd a kínzója követelne tőle. Harmadik állítás: a templomosok Keleten manicheus eretnekekkel kerültek kapcsolatba, akik megvetették a feszületet, mert az az Úr megkínzatásának az eszköze volt, és azt hirdették, hogy el kell fordulni a világtól, le kell beszélni az embereket a házasságról és az utódnemzésről. Régi eszme, az első évszázadokban sokféle eretnekségre jellemző, és aztán a kataroknál bukkan fel megint; márpedig annak az állításnak nagy hagyománya van, amely szerint a templomosok katar eszmékkel voltak átitatva. Ez a szodómiát, akár csak a jelképes szodómiát is, megmagyarázná. Tegyük fel, hogy a lovagok kapcsolatba kerültek ezekkel az eretnekekkel: entellektüellek nem voltak, az biztos, így hát egy kicsit naívan, egy kicsit sznobizmusból meg a csapatszellemtől áthatva külön folklórt fabrikálnak maguknak, olyat, amely megkülönbözteti őket más keresztesektől. Szertartásaik vannak, hogy rájuk lehessen ismerni általuk, és nem kérdik, melyik mit jelent.

– És az a Baphomet?

– Nézze, sok vallomásban szó esik egy bizonyos figura Baphometi-ről, de lehet, hogy az első írnok egyszerűen elírt valamit, és feltéve, hogy a jegyzőkönyveket manipulálták, ugyanez az első hiba ismétlődött meg minden dokumentumban. Más esetekben mások Mohamedről beszéltek (istud caput vester deus est, et vester Mahumet), és ez azt jelentené,hogy a templomosok amolyan saját, szinkretikus liturgiát alakítottak ki maguknak. Némelyik vallomás szerint „yalla!” kiáltásokat kellett hallatniuk, ami nyilván Allah akart lenni. Igen ám, de a muzulmánok nem imádkoznak semmiféle Mohamed-képmáshoz. Akkor hát ugyan kicsoda hathatott a templomosokra? A vallomások szerint sokan látták ezeket a fejeket; fej helyett olykor fából faragott, egész alakos bálványt: göndör haj, arany bevonat, elmaradhatatlan szakáll. A vallatók mintha találtak volna ilyen fejeket, és megmutatták volna őket a vallatottaknak, de aztán a fejeknek végül is nyomuk veszett; mindenki látta, senki sem látta őket. Akár csak macskaügyben: ki szürkének, ki vörösnek, ki meg feketének látta. Na de képzeljék csak el, milyen is lehetett egy kihallgatás a tüzes vassal. Láttál-e macskát a beavatáskor? Hát hogyne; menteni kellett az egerek elől a sok gabonát, nyilván teli voltak macskákkal a templomos-majorok. A macska annak idején Európában még nem volt olyan gyakori, mint háziállat, Egyiptomban viszont igen. Ki tudja, lehet, hogy a templomosok macskákat tartottak otthon, ellentétben a rendes emberekkel, akik a macskát gyanús állatnak tekintették. Hasonló volt a helyzet a Baphomet-fejekkel: talán fej formájú ereklyetartók voltak, előfordult annak idején ilyesmi. Van aztán persze olyan is, aki szerint alkimista-figura volt a Baphomet.

– Az alkímiának mindenhez köze van – mondta meggyőződéssel Diotallevi. – A templomosok valószínűleg ismerték az aranycsinálás titkát.

– Naná, hogy ismerték – vágta rá Belbo. – Végy egy szaracén várost, rohand le, hányd kardélre a nőket és a kisdedeket, orozz el mindent, ami csak a kezed ügyébe kerül. Az az igazság, hogy nagyon zűrös ez az egész história.

– Igen, de lehet, hogy a fejükben volt a zűr; mert, ugye, érdekelték is őket az elméleti viták! A történelem teli van ilyen históriákkal: különféle elit testületek saját stílust alakítanak ki, amiben van hőzöngés is meg misztika is; nem, ők maguk sem tudták igazán, hogy mit művelnek. Ott van aztán természetesen az ezoterikus értelmezés: nagyon is jól tudtak ők mindent, hittek a keleti misztériumokban, és még a seggrepuszinak is megvolt a maga iniciatikus jelentése.

– Ugyan, fejtse már ki, hogy mi volt a seggrepuszi iniciatikus jelentése – kérte Diotallevi.

– Van olyan modern ezoterikus, aki szerint a templomosok indiai tanokból merítettek. A seggrepuszi ezek szerint azt a célt szolgálta volna, hogy felébresszék vele a Kundalini nevű kígyót, ezt a hátgerinc tövében, a nemi mirigyekben fészkelő kozmikus erőt, ami ha felébred, átvándorol a tobozmirigybe...

– Abba a Descartes-félébe?

– Azt hiszem; és ott aztán állítólag nyit az ember homlokán egy harmadik szemet, amelyik közvetlenül lát az időben és a térben. Ezért kutatják még ma is a templomosok titkát.

– A modern ezoterikusukat kellett volna Szép Fülöpnek elégetnie, nem a szegény lovagokat.

– Igen, de a modern ezoterikusoknak egy fityingjük sincs.

– Micsoda históriák – összegezte Belbo a hallottakat. – Most mondja. Értem már, miért izgatnak ezek a templomosok olyan sokat a bolondjaim közül.

– Azt hiszem, olyasmi história ez, mint az, amiről maga beszélt tegnap este. Egy kifacsart szillogizmus. Viselkedj bolondul, és kifürkészhetetlenné válsz mindörökre. Abrakadabra, mene tekel ufarszin, Pape Satan Pape Satan Aleppe, le vierge le vivace et le bel aujourd' hui; valahányszor egy költő, egy prédikátor, egy hatalmasság, egy mágus elkaffantja magát, az emberiség utána hosszú évszázadokig próbálkozik, hogy megfejtse, mi volt az üzenet. A templomosok azért megfejthetetlenek, mert zavarosan gondolkodtak. Ezért is tisztelik őket annyian.

– Pozitivista magyarázat – mondta Diotallevi.

– Igen – ismertem el –, lehet, hogy pozitivista vagyok. Egy ügyes tobozmirigy-műtét johannitákká, vagyis normális emberekké változtathatta volna át a templomosokat. A háború árt az agyműködésnek: ágyúdörgés, görögtűz... Nézze csak meg, milyenek a tábornokok.

Egy órára járt. Diotallevi berúgott a toniktól, dülöngélt. Elbúcsúztunk. Jól szórakoztam. Ők is. Nem tudtuk, hogy máris a tűzzel játszunk: görögtűzzel, amely éget és elemészt.

15

Erars de Syverey azt mondta nekem: "Nagy jó uram, ha gondoskodik róla nagyságod, hogy ne hozzak vele szégyent se a magam fejére, se az örökösömére, akkor megyek, és megkérem Anjou grófját, hogy segítsen nagyságodnak, mert ím, ott látom őt a síkon." Én erre azt mondtam neki: "Erars uram, én azt hiszem, fölöttébb nagy becsületére válik kegyelmességednek, ha a mi életünkért aggódván kér segítséget, holott csak hajszálon függ a kegyelmességedé is."

[Joinville, Histoire de Sant Luis, 46,226]

A templomos-nap óta csak futólag váltottam Belbóval egy-egy szót a kocsmában, ahová egyre ritkábban tértem be, mert írtam a szakdolgozatomat.

Egyik nap nagy tüntetést hirdettek meg az újfasiszta összeesküvés ellen; a tüntetés az egyetemtől indult, és az akkori szokás szerint minden antifasiszta értelmiségi hivatalos volt rá. Hatalmas volt a rendőri készültség, de úgy hírlett, nem fognak közbelépni, így ment ez akkortájt: a tüntetés nincs engedélyezve, de ha nem történik semmi különösebb, akkor a karhatalom csak figyel, és ellenőrzi (mert abban az időben számos területi kompromisszum köttetett), hogy a baloldal nem lépi-e át a Milánó központját felosztó eszmei határvonalakat. A tüntetés egy bizonyos területre korlátozódott, a Largo Augustón túl és a San Babila tér egész környékén a fasiszták álltak készenlétben. Ha valaki átlépte a vonalat, akkor össze-összetűzött egymással a két fél, de egyébként nem bántották egymást: mint az idomár meg az oroszlán. Általában azt hisszük, hogy a vérszomjas oroszlán nekitámad az idomárnak, de akkor az idomár felemeli az ostorát, vagy pisztollyal a levegőbe lő, és ettől az oroszlán, íme, meg van szelídítve. Tévedés: az oroszlánt, mire a ketrecbe lép, már jóllakatták és elkábították, esze ágában sincs bárkit is megtámadni. Mint minden állatnak, neki is van egy biztonsági zónája, amelyen túl az égvilágon minden megtörténhet, az oroszlán rá se hederít. Amikor az idomár beteszi a lábát az oroszlán zónájába, az oroszlán felordít; ekkor az idomár a magasba emeli az ostorát, de közben hátrál egy lépést (mintha neki akarna rugaszkodni), és erre az oroszlán lecsillapodik. Egy színlelt forradalomnak legyenek meg a maga szabályai.

Én is elmentem tüntetni, de egyik csoporthoz sem csatlakoztam. Kint maradtam a szélen, a Santo Stefano téren, ott, ahol az újságírók, a lapszerkesztők, a szolidaritásukat kinyilvánító művészek jöttek-mentek. Csupa Pilade-töltelék.

Egyszer csak látom, hogy ott áll mellettem Belbo. Egy nővel volt; gyakran láttam vele a bárban, a barátnőjének néztem. (Később nyoma veszett, ma már azt is tudom, hogy miért: olvastam a történetét a Wagner doktorról szóló fájlban.)

– Maga is? – kérdeztem.

– Mit akar? – mosolygott rám zavartan. – Tegyen valamit az ember a lelki üdvéért is. Crede firmiter et pecca fortiter.(13) Nem emlékezteti magát valamire ez a jelenet?

Körülnéztem. Verőfényes délután volt; megszépül az ilyen napokon Milánó, derűsen sárgáll a házak homlokzata, lágyul az ég fémes kékje. Szemközt velünk a rendőrség műanyag-sisakjai és -pajzsai mintha acélcsillámokat szórtak volna, miközben egy civil ruhás, de rikító nemzetiszín szalaggal övezett felügyelő peckes léptekkel szemlét tartott fölöttük, az emberei fölött. Hátranéztem, a menet élére: a sokaság, ha akadozva is, de megindult, a sorok összehangoltan, de szabálytalanul, szinte kígyózva araszoltak, rudak, lobogók, transzparensek, botok meredeztek elő a tömegből. Türelmetlen csoportok időnként jelszóskandálásba fogtak; a menet szélein katangák lépdeltek: az arcukon vörös kendő, az ingük tarkabarka, esőáztatta, napszítta farmernadrágjukon a bőröv szögekkel kiverve; még az összegöngyölt zászlónak álcázva szorongatott alkalmi fegyvereik is csak színfoltok voltak egy palettán, Dufyt juttatták eszembe, az ő vidám képeit. Dufyről viszont máris Guillaume Dufay-re asszociáltam. Az az érzésem támadt, hogy egy régi miniatúrában élek, a menet két szélén bámészkodók közt néhány hölgyalak sejlett föl, androgün figurák, a vitézi próbára, e nekik megígért nagy ünnepre várakozóban. De ez az egész épp csak átcikázott az agyamon, déjà vu-érzésem volt, bár nem tudtam, mitől.

– Aszkalon bevétele. Hát nem? – nézett rám Belbo.

– Szent Jakabra, nagy jó uram! – mondtam. – Csakugyan a keresztes háború ez itt! Biztosra veszem, hogy estére jó néhányuk a mennyországba kerül!

– Hogyne – bólogatott Belbo –, csak az a kérdés, hogy a szaracénok vajon melyik oldalon állnak.

– A rendőrség teuton – állapítottam meg –, úgyhogy mi tulajdonképpen Alekszandr Nyevszkij hordái is lehetnénk, de talán keverem most a szövegeimet. Figyelje csak azt a csoportot ott, ni: alighanem Artois grófjának a hadinépe, lobog bennük a harci tűz, nem tűrhetvén a gyalázatot, már rontanak is neki az ellennek, és vésztjósló kurjantásokkal ingerlik őt!

Ekkor történt meg a baj. Nem emlékszem pontosan; a menet meglódult, egy bicikliláncos, sísapkás akciócsoport erőszakoskodni kezdett a felsorakozott rendőrökkel, át akart törni a San Babila tér felé, és közben agresszív jelszavakat skandált. Az oroszlán megmozdult, méghozzá eléggé határozottan. A rendőralakzat első során rés nyílt, és megjelentek a vízágyúk. A menet éléről felröppentek az első acélgolyók, az első kövek, egy szakasznyi rendőr vad ütlegelésbe fogva eltökélten nekiindult, és a menet hullámzani kezdett. Ebben a pillanatban nagy messze, a Laghetto utca vége táján lövés dörrent. Talán csak egy autógumi pukkant, talán egy petárda, de talán igazi pisztolyból származó figyelmeztető lövés volt, olyasvalakik részéről, akik néhány évvel később már rendszeresen használták a P 38-ast.

Kitört a pánik. A rendőrség támadó állásba helyezkedett, trombiták harsantak, a menet kétfelé szakadt: egy verekedős kedvű, harcra kész csoportra és a többiekre, akik úgy látták, hogy az ő feladatuk itt véget ért. Azon kaptam magam, hogy hanyatt-homlok menekülök a Larga utcán, rettegve, hátha utolér mindegy, melyik társaság mindegy, miféle verőosztaga. Egyszerre csak Belbót pillantottam meg magam mellett és a barátnőjét. Eléggé gyorsan futottak, de nem vesztették el a fejüket. A Rastrelli utca sarkán Belbo karon ragadott:

– Erre, fiatalember – szólt rám. Meg akartam kérdezni, miért; a Larga utcát kényelmesebbnek és népesebbnek véltem, és a Pecorari utca meg az érseki palota közt húzódó utcácskák labirintusában klausztrofóbia fogott el. Úgy véltem, hogy ott, ahová Belbo kalauzol, nehezebb lesz álcáznom magam, ha beleszaladunk a rendőrökbe. Belbo leintett; fordult két-három saroknyit, fokozatosan csökkentette a tempót, és épp mire ráérős ballagás lett a futásunkból, ott találtuk magunkat a Dóm háta mögött, ahol a megszokott forgalom zajlott, s ahová nem értek már el az alig kétszáz méternyire dúló ütközet zajai. Némán megkerültük a Dómot, a Galleria felőli homlokzattal szemközt megálltunk. Belbo vásárolt egy zacskó eledelt, és angyali derűvel nekiállt galambot etetni. Tökéletesen eggyé váltunk a szombati tömeggel, én és Belbo zakósan-nyakkendősen, a nő pedig milánói úriasszonynak öltözve: szürke garbó, a nyakán hamis vagy nem hamis gyöngysor. Belbo bemutatta nekem:

– Ez itt Sandra. Ismerik egymást?

– Látásból. Üdvözlöm.

– Ide hallgasson, Casaubon – mondta azután Belbo. – Sosem szabad egyenes vonalban menekülni. A Savoyaiak torinói példáját követve III. Napóleon valósággal kibeleztette Párizst, és olyan úthálózatot építtetett ki, amiben azóta is a várostervezői bölcsesség remekét szoktuk csodálni. Pedig az egyenes utcák inkább a forradalmi tömegek szemmel tartására szolgálnak. Ahol csak lehet, lásd: Champs-Elysées, a mellékutcák is legyenek szélesek és egyenesek. Ahol nem lehetett, mint a Quartier Latin utcácskái esetében, 68 májusa nagyon is kiadósnak bizonyult. Aki menekül, fusson a szűk utcákba. Nincs az a rendőri erő, amelyik mindet ellenőrizhetné, meg aztán oda a rendőrök is félnek kis csoportokban bemenni. Ha csak két zsaruval találkozik össze az ember, az a kettő még nála is jobban fél, és ilyenkor megegyezéses alapon ki erre, ki az ellenkező irányba menekül. Ha tömeggyűlésen vesz részt az ember, és nem egészen ismeri a környéket, jó, ha előző nap tart egy kis terepszemlét, és aztán ahhoz a sarokhoz áll, amelyiknél a szűk utcák kezdődnek.

– Csak nem végzett valami tanfolyamot Bolíviában?

– A túlélési technikákat csak gyerekkorban lehet megtanulni, hacsak felnőttként be nem zupál az ember a zöldsapkásokhoz. A partizánháborús zord időket én ***-ban vészeltem át – s azzal megnevezett egy Monferrato és az Appenninek lejtői közt található helységet. – 43-ban evakuáltak bennünket a városból; istenien bejött a dolog, keresve sem lehetett volna még egy ilyen jó helyet találni, ahol egyszerre mindent kiélvezhettünk: razziát, SS-t, utcai lövöldözést... Emlékszem, egyik este mentem épp fel a dombra tejért, egy tehenészetbe, amikor egyszerre csak arra neszelek, hogy elsurran valami a fejem fölött, a fák teteje táján: srrr-srrr... Rájövök, hogy egy szemközti, távolabbi dombról a vasutat géppuskázzák, ami a völgyben, a hátam mögött húzódik. Az ösztönös válasz erre vagy az, hogy menekülök, vagy az, hogy hasra vágódom. Hibásan döntök, nekiiramodom vissza, völgynek le, és hirtelen hallom ám mindenfelől, hogy takk-takk-takk. Alácélzott lövések voltak, a földbe fúródtak, még mielőtt elérték volna a vasúti töltést. Belátom, hogy ha egyszer nagyon fentről messze lefelé lőnek, akkor hegynek fölfelé kell menekülni: minél feljebb jut az ember, annál magasabban zúgnak el a feje fölött a lövedékek. Az öreganyámnak egyszer, amikor egy fasiszták és partizánok közti lövöldözésben két tűz közé került a kukoricásban, nagyszerű ötlete támadt: minthogy bármerre szalad, eltalálhatta volna valami kóbor töltény, szépen hasra vágta magát a kukoricás kellős közepén, éppen a két tűzvonal között. Tíz percig feküdt így, arccal a földnek, reménykedve benne, hogy egyik csapat sem nyomul előre túlságosan. Sikerült. Nézze, az ilyesmi a vérévé válik annak, aki már kiskorában megtanulja.

– Ezek szerint maga részt vett az ellenállási mozgalomban, ahogy mondani szokás.

– Mint néző – mondta. És mintha megbicsaklott volna kissé a hangja. – Negyvenháromban tizenegy éves voltam, a háború végére éppenhogy tizenhárom lettem. Túl kicsi ahhoz, hogy részt vegyek, de ahhoz már eléggé nagy, hogy mindent figyelemmel kísérjek, lefényképezzek szinte. Mit tehettem? Bámultam. És elszaladtam, mint ma is.

– Most meg mesélhetne róla, ahelyett hogy a mások könyveit korrigálja.

– Mindent elmeséltek már, Casaubon. Ha annak idején húszéves vagyok, akkor az ötvenes években múltébresztő költeményeket írtam volna. Szerencsére későn születtem; mire írhattam volna, jobb híján már csak olvasnom lehetett, a mások könyveit. Másfelől ott is maradhattam volna a domboldalon, fejbe puffantva.

– Másfelől? Kifelől? – kérdeztem, de aztán elszégyelltem magam. – Bocsánat, csak vicceltem.

– Nem, ez nem vicc. Ma persze tudom a választ, de ez ma van. Hogy akkor tudtam-e? Megeshet, tudja, hogy valakit egész életében furdal a lelkiismerete, de nem azért, mert rosszul választott, hiszen azt legalább meg lehet bánni, hanem mert soha életében nem tudta bebizonyítani magának, hogy adott esetben nem választott volna rosszul... Én egy potenciális áruló voltam. Mi jogon írnék meg és tukmálnék rá másokra most már akármiféle igazságot?

– Megbocsásson – mondtam –, de potenciálisan magából Hasfelmetsző Jack is lehetett volna, mégse lett. Ez neurózis. Vagy kézzelfogható okai is vannak netán a lelkifurdalásának?

– Ilyen ügyekben mi az, hogy kézzelfogható? A neurózisról jut eszembe, ma este Wagner doktorral vacsorázom. Fogok egy taxit a Scala téren. Menjünk, Sandra.

– Wagner doktorral? – kérdeztem búcsúzáskor. – Személyesen?

– Igen, néhány napig itt van Milánóban, és talán rá tudom venni, hogy adjon egypár kiadatlan tanulmányt, amiből kötetet csinálhatnánk. Jó fogás volna.

Belbo tehát már ekkor kapcsolatban állt Wagner doktorral. Ki tudja, vajon ezen az estén történt-e, hogy Wagner (ejtsd: Wagnere) ingyen és mindkettejük tudtán kívül pszichoanalizálta Belbót? Vagy ez később volt?

Akárhogy is, ezen a napon beszélt Belbo először a gyerekkoráról, ***-ról. Furcsa, hogy a története menekülésekről szólt, már-már dicsőséges – az emlékezés dicsfénye övezte – menekülésekről, de mégiscsak épp azután, hogy a szemem láttára – igaz: énvelem együtt – dicstelenül, noha bölcsen, ismét csak megfutamodott.

16

Étienne de Provins testvér minekutána a nevezett komisszárok elébe vitetett, s megkérdeztetett tőle, hogy vajon kívánja-e védeni a rendet, azt válaszolta ekkor, hogy nem, nem kívánja, védjék a mesterek, ha nagyon akarják, de ő a lefogatása előtt mindössze kilenc hónapig volt tagja a rendnek.

[1309. XI. 27-ei vallomás]

További menekülés történeteket találtam még aztán az Abulafia-féle fájlokon. Eszembe is jutottak tegnapelőtt este a periszkópban, amikor a sötétbe hallgatózva suhogás, nyekergés, nyiszorgás ütötte meg a fülemet, de azzal nyugtattam magam, hogy hiszen a múzeumok, a könyvtárak, az ódon paloták így szoktak éjszakánként maguk elé motyogni: régi szekrény fája vetemedik, képkeret moccan az estéli nyirkosságra válaszul, vakolat hullik kimérten, évszázadonként ha egy-egy milliméternyit, falak ásítoznak. Nem menekülhetsz, mondtam magamban, elvégre épp azért vagy itt, hogy megtudd, mi lett valakivel, aki megfutamodások sorának próbált meg véget vetni egy esztelen (vagy kétségbeesett) elhatározással; talán hogy elébe menjen a már annyit halogatott találkozásnak: hogy az igazsággal találkozzék.

--------------

filename: Árok utca

--------------

Egy rendőrroham vagy a történelem elől menekültem el már megint? Van-e különbség? Erkölcsi megfontolásból vettem-e részt a tüntetésen, vagy azért, hogy ismét próbára tegyem magamat az Alkalommal farkasszemet nézve? A nagy alkalmat elszalasztottam, hát igen; mert korán érkeztem, vagy késve, mindegy: az életkorom volt benne a ludas. Szívesen ott lövöldöztem volna én is abban a kukoricásban, vállalva akár, hogy eltalálom a nagymamát. Nem gyávaságból, hanem az éveim száma miatt maradtam távol. Na, jó. És a tüntetéskor? Megint csak nemzedéki okok miatt léptem le; semmi közöm se volt ahhoz az ütközethez. De azért kockáztathattam volna, ha kevéssé lelkesen is, hogy bebizonyítsam: akkor, a kukoricásban, tudtam volna választani. Van-e értelme a rossz Alkalmat választani csak azért, hogy az ember bebeszélje magának, hogy végül is a jót választja? Ki tudja, hányan tettek így, akik ma vállalták az összecsapást? De hát egy rossz alkalom nem azonos a Megfelelő Alkalommal.

Lehet-e gyáva valaki csak azért, mert túlzónak véli a többiek bátorságát a helyzet jelentéktelenségéhez képest? Ha igen, akkor a bölcsesség gyávaságot szül. És el is szalasztja a kedvező Alkalmat az, aki egész életében csak az Alkalmat lesi, és tanakodik. Az Alkalomra ösztönösen hibáz rá az ember, és amikor épp ráhibáz, sosem tudja, hogy ez az, hogy íme az Alkalom. Talán éltem is már vele, csak nem tudtam róla? Lehet-e az embernek bűntudata, érezheti-e gyávának magát, csak mert rossz évtizedben született? Válasz: azért érzed magadat gyávának, mert egyszer gyáva voltál.

És ha akkor is azért tértél volna ki az Alkalom elől, mert inadekvátnak érezted?

Leírni a ***-i házat, a magányát, ahogy áll a szőlőskertek közt, a dombon – ugye, anyamellhez szokás hasonlítani a dombok halmát? –, meg aztán az utat, amely a falu határáig vezetett, az utolsó beépített utcához. Vagy az elsőhöz? (Bizony, ki nem deríted, ha nem választasz magadnak nézőpontot.) A kitelepített kisfiú, aki hátat fordít a családi oltalomnak, és megindul lefelé, engedve a falu csábításának, és mentében irigykedve és félve halad el a Gyalogút mellett.

A Gyalogút volt a gyülekezőhelye a gyalogútiaknak. Piszkos, nagy hangú falusi fiúk bandája voltak. Rólam meg lerítt, hogy városi vagyok: jobb kikerülni őket. De mit volt mit tenni, a főtérre, no meg az újságoshoz, a papírüzlethez csakis az Árok utcán át juthattam el, hacsak szégyenszemre körbe nem kerülöm a fél világot. A gyalogúti fiúk valóságos kis úriembereknek számítottak a másik, az Árok utcai bandához képest, mely a nevét egy lefolyócsatornává lett s a falu legszegényebb részét még mindig kettőbe szelő valahai patakról kapta. Az Árok utcaiak aztán igazán mocskos, vad lumpengyerekek voltak.

A gyalogútiak nem vághattak úgy át az Árok utcai részen, hogy rájuk ne támadjanak és meg ne verjék őket. Kezdetben én nem tudtam, hogy gyalogúti vagyok, épp csak hogy megérkeztem; de az Árok utcaiak azonnal besoroltak az ellenségeik közé. Elvetődtem egyszer a területükre – a kezemben kinyitott gyerekújság, menet közben olvastam –, és ők észrevettek. Futásnak eredtem, ők meg utánam, kövekkel hajigáltak, az egyik átszakította az újságot, amit futás közben továbbra is magam elé tartottam, hogy a hidegvérnek legalább a látszatát megőrizzem. Az életemet sikerült megmentenem, de az újság odalett. Másnap úgy döntöttem, hogy felcsapok gyalogútinak.

Elébük járultam, nagy röhögés fogadott. Abban az időben tömérdek sok, égnek állni hajlamos hajam volt, mint a Presbitero ceruza reklámjának. A mozi, a reklám, a vasárnapi korzózás jól kitömött vállú duplasoros zakót viselő, bajuszkás, és fényesre, fejhez tapadósra pomádezott hajú fiatalembereket kínált számomra példaképül. A hátrafésült frizurát akkortájt közönségesen lenyalt hajnak volt szokás nevezni. Hát én olyat akartam, lenyaltat. Be is szereztem magamnak hétfői piacnapkor – a részvénytőzsde állásához képest nevetségesen kicsiny, de nekem roppant összegért- néhány doboz lépesméz-szerűen darabos brillantint, és órákig kenegettem vele a hajam, míg tömören és sapkaszerűen egészen rá nem lapult a fejemre. Azután föltettem egy hajhálót, hogy úgy maradjon. A gyalogútiak láttak már hajhálósan járni-kelni, és mindig tettek is rám egypár csípős megjegyzést a maguk durva tájnyelvén, amit én értettem ugyan, de beszélni nem beszéltem. Aznap két óra hosszat otthon kuksoltam, majd levettem a hajhálót, tükörben ellenőriztem a pompás eredményt, és csak ezután indultam el a fiúkhoz hűséget esküdni. Mire odaérkeztem hozzájuk, a vásári brillantin megszűnt ragadni, és a hajam ismét függőleges helyzetet vett fel, csak épp lassítva. Lelkesen fogtak közre a gyalogútiak, vihogva böködték egymást. Kértem, hogy vegyenek fel.

Sajnos, irodalmi olaszsággal fejeztem ki magam: más voltam, mint ők. Elém lépett a vezér, Martinetti; mezítlábasan is toronyként magasult fölébem, és ragyogott az arca. Úgy határozott, hogy száz fenékbe rúgást kell kiállnom. Talán a Kundalini kígyót kellett fölébreszteniük. Beleegyeztem. A falnak fordultam, két marsall fogta kétfelől a karomat, és tűrtem a száz mezítlábas rúgást. Martinetti erőből, lelkesen, módszeresen végezte a dolgát, talppal rúgott, nem lábheggyel, hogy kímélje a nagylábujját. A rítust a bandatagok ütemes kórusa kísérte. Dialektusban számoltak. Utána elhatározták, hogy bezárnak egy nyúlketrecbe; félórát töltöttem benn, ezalatt ők torokhangon diskuráltak. Csak akkor engedtek ki, amikor panaszkodni kezdtem, hogy zsibbad a lábam. Büszke voltam, amiért méltósággal el tudtam viselni ezt a vadak rendezte vad csoport-liturgiát. Férfi voltam, akit úgy hívtak: te ló.

Ott tartózkodtak az idő szerint ***-ben a teuton lovagok, de ébernek nemigen lehetett mondani őket, mert partizánok akkor még nem mutatkoztak: 43 vége, 44 eleje felé járhattunk. Az egyik első akciónk az volt, hogy belopóztunk egy barakkba, miközben néhányan közülünk körüludvarolták az őrt: jól megtermett longobárd volt, óriási és – elborzadva vettük észre – alkalmasint szalámis-lekváros zsömlét evett. A falazóosztag egekig dicsérte a német katonát, mi pedig ezalatt hátulról behatoltunk a barakkba, és elloptunk egypár trotiltéglát. Azt hiszem, ezt a trotilt végül is senki sem használta fel, de Martinetti terve úgy szólt, hogy pirotechnikai céllal és – ma már tudom – nagyon kezdetleges és inadekvát módszerrel felrobbantjuk a mezőn. Később a németek helyét a Decima Mas emberei foglalták el, és ellenőrző posztot létesítettek a folyóparton, épp annál az elágazásnál, ahol esténként hatkor a Maria Ausiliatricés intézeti lányok a nagy útról jövet befordultak. A feladat a következő volt: rávenni a Decima legényeit (egyikük sem lehetett több tizennyolc évesnél), hogy kössenek össze egy fürt német kézigránátot, abból a hosszúnyelű fajtából, és a kibiztosítás után úgy hajítsák el őket, hogy abban a szent pillanatban robbanjanak, épp a víz színén, amikor a lányok megérkeznek. Martinetti pontosan tudta, mit kell csinálni, és hogyan kell az időket kiszámítani. Elmagyarázta a flottásoknak, és nem is maradt el az eredmény. Káprázatos volt: ahogy a lányok a sarkon befordultak, mennydörgő robaj közepette óriás vízoszlop lövellt a mederből a magasba. Fejvesztett menekülés és sikoltozás, mi pedig a flottásokkal majd megpukkadtunk a nevetéstől. Fogják még emlegetni a dicsőséges szép napokat Salò veteránjai.

A gyalogúti fiúk kedvenc időtöltése volt töltényhüvelyeket és mindenféle, szeptember nyolcadika óta bőven előforduló hadi potyadékokat gyűjteni: kimustrált rohamsisakokat, tártáskákat, kenyérzsákokat, sőt szűz töltényeket is itt-ott. Az érintetlen töltényeket a következőképpen hasznosította az ember: a hüvelyt megmarkolva, a lövedéket egy kulcslyukba préselte, azután rántott egyet, és a lövedék kijött, be lehetett tenni a többi közé, a gyűjteménybe. A port (olykor vékony balisztitszálakat) az ember kirázta a hüvelyből, majd pedig girbegurba vonalakat szórva belőle, meggyújtotta. Az érintetlen gyutacsú hüvely kiváltképpen becsesnek számított, és a Hadsereg sorait gyarapította. Az ügyes gyűjtőnek sok volt belőle, és különféle csapatokat állított össze a fajtájuk, a színük, a formájuk és a nagyságuk szerint. Voltak gyalogosszázadok olasz és angol géppisztoly-töltényhüvelyekből, a zászlóvivők és lovagok karabélyból és kilencvenegyes puskából származtak (a Garand csak az amerikaiakkal jelent meg); a vágyak netovábbja, délceg nagymester, egy-egy golyószóró-töltényhüvely volt.

Effajta békés játékokat űztünk, amikor is egy szép napon Martinetti bejelentette, hogy ütött az óra. Az Árok útiak megkapták és elfogadták a kihívást. Az összecsapásra semleges területen, az állomás mögött kerül sor. Ma este, kilenckor.

Késő délután volt, nyár, fülledtség és nagy-nagy izgalom. Valamennyien felszerelkeztünk a lehető legfélelmetesebb eszközökkel: jól megmarkolható deszkadarabokat kerestünk, különféle nagyságú kövekkel tömtük tele a tölténytáskákat és a kenyérzsákokat. Az egyik fiú korbácsot készített magának puskahevederből: jaj annak, akire istenigazából odavág vele. Akkor este mind hősöknek véltük magunkat, kiváltképpen én. A roham előérzete ajzott fel bennünket, keserűn, fájón, gyönyörűségesen – Isten áldjon, babám, Isten áldjon, nehéz élet, szép élet a katonaélet, készek voltunk feláldozni ifjú magunkat, ahogy szeptember nyolcadika előtt az iskolában tanultuk.

Bölcsen tervelte ki Martinetti: felmegyünk északabbra, ott kelünk át a vasúti töltésen, hátulról, váratlanul ütünk rajtuk, és szinte biztos a győzelem. Akkor aztán hajrá, roham, nincs kímélet.

Szürkületkor nekivágtunk hát a kövek és botok terhe alatt roskadozva a töltésoldalnak. A töltés tetejére érve megpillantottuk őket: már ott lapultak a pályaudvari vécé mögött. Azonnal észrevettek bennünket, mert épp fölfele néztek; gyanították, hogy amarról érkezünk. Nem maradt más hátra, mint hogy rájuk zúduljunk, arra se adva időt, hogy elcsodálkozzanak, mennyire kézenfekvő az, amit csinálunk.

Senki sem osztott nekünk pálinkát a roham előtt, mégis rohantunk üvöltve. Az állomástól százméternyire aztán történt valami. Ott voltak az első házak, az első foghíjas utcakezdemények. Az történt, hogy a bátrabbak csoportja tovább nyomult nagy vitézen, én viszont – és szerencsére nemcsak én – megtorpantam, és a többi lemaradozóhoz hasonlóan egy házsarok mögül lesve messziről figyeltem tovább az eseményeket.

Ha Martinetti elő- és utóvédre osztja a csapatot, akkor mi most csak a dolgunkat tettük volna, ám ez a kétfelé oszlás spontán fejlemény volt. Bátrak előre, gyávák hátra. És mi most fedezékből – én mindenki közt a legmesszebbről – figyeltük a csatát. De csata nem volt.

Egymástól néhány méternyire a két csoport megállt, és vicsorogva farkasszemet nézett egymással, majd egyszer csak előlépett a két vezér, és tárgyalásba kezdett. Mint Jaltában; elhatározták, hogy megosztoznak az érdekszférákon, és elnézik egymásnak az esetenkénti átjárásokat, úgy, ahogy a keresztények és a muzulmánok a Szentföldön. A lovagi felek szolidaritása erősebbnek bizonyult, mint az összecsapás kényszere. Ki-ki állta az erőpróbát. Nagy egyetértésben vonultak vissza a felek. Kétfelé, az ellenfelek.

Ma azt gondolom, hogy azért nem tartottam a támadókkal, mert röhöghetnékem volt. De akkor nem ezt gondoltam. Gyávának éreztem magam és kész.

Ma még gyávább vagyok, és azt gondolom, hogy semmit sem kockáztattam volna, ha továbbrohanok előre a többiekkel, és ráadásul jobb lett volna az egész életem. Az Alkalmat szalasztottam el tizenkét esztendős koromban. Mint aki azzal kezdi, hogy nem áll fel neki: egész életére impotens lesz.

Egy hónappal később, amikor valami véletlen határsértés miatt felvonult egymás ellen a Gyalogút meg az Árok utca egy mezőn, és röpködni kezdtek a földdarabok, én – talán az előző ütközet kimenetelén okulva magabiztosan, de az is lehet, hogy mártíromságra vágyva – kiálltam az első vonalba. Senkinek nem esett baja, csak nekem. Egy rög, nyilván követ rejtett, eltalálta az ajkamat, és felhasította. Sírva szaladtam haza, és az anyámnak csipesszel kellett kiszedegetnie a földet a felsebzett számból. A jobb alsó szemfogamnál mindenesetre maradt egy kis csomó, és valahányszor odatéved a nyelvem, valami rezzenést érzek, és megborzongok.

De föloldozást semmiképp sem ad ez a csomócska, hiszen nem a bátorságomnak köszönhetem, hanem a felelőtlenségemnek. Nekinyomom a nyelvem az ajkamnak, és mit csinálok? Írok. Csak hát a rosszfajta irodalom senkit sem vált meg.

--------------

A felvonulás után körülbelül egy évig nem találkoztam Belbóval. Szerelmes lettem Amparóba, és nem jártam már a Piladéba, illetve ha néha mégis benéztem Amparóval, Belbo épp sosem volt ott. Amparo pedig nem szerette azt a helyet. Erkölcsi és politikai szigorúságában – mely legföljebb a szépségével és a csodás büszkeségével vetekedhetett – a Piladét ő amolyan demokratikus dandyk klubjának tekintette, márpedig szerinte a demokratikus dandyzmus is csak a tőkés összeesküvés egyik trükkje volt, méghozzá a legravaszabb. Az egész év a nagy-nagy elkötelezettség, komolyság és meghittség jegyében telt el. Elvezettel, de nyugodtan dolgoztam a szakdolgozatomon.

Egy nap az utcán futottam össze Belbóval, nem messze a Garamondtól.

– Ni csak, ni csak! – csodálkozott rám vidáman. – Az én kedvenc templomosom! Kaptam valakitől az előbb ajándékba egy elmondhatatlanul ódon párlatot. Nem ugrik fel hozzám? Vannak papírpoharaim, és egész délután ráérek.

– Ez valami rejtvény – mondtam.

– Nem, hanem Bourbon whisky; azt hiszem, még Alamo eleste előtt palackozták.

Vele mentem. De épp csak belekóstoltunk az italba, amikor ránk nyitott Gudrun, és közölte, hogy érkezett egy úr. Belbo a homlokára csapott. El is feledkezett erről a megbeszélésről, és erre tessék, micsoda véletlen, szinte gyanús. Nincs itt valami összeesküvés? Az illető, ha jól értette, valami könyvet akar mutatni, és a könyvnek a templomosokhoz is köze van.

– Egykettőre lerázom – mondta –, csak segítsen; tegyen éles elméjű ellenvetéseket.

Nyilvánvaló, hogy véletlen volt. Így akadtam fenn a hálón.

17

Eltűntek hát a Templom lovagjai a titkukkal együtt, melynek árnyában a földi ország szép reménysége lüktetett. Az erőfeszítéseiket meghatározó Absztraktum azonban valahol, ismeretlen régiókban, tovább élt, megközelíthetetlenül, mint mindig... és az idők folyamán nem egyszer meg is ihlette sugallatával az íly ihletettségre fogékony szellemeket.

[Victor Emile Michelet, Le secret de la Chevalerie, 1930, 2]

Olyan arca volt, mintha a negyvenes évekből lépett volna elő. Az otthoni pincénkben talált régi képeslapokból ítélve úgy képzelem, hogy mindenkinek ilyen arca volt a negyvenes években. Alighanem a háborús időkkel együtt járó éhezés miatt: beesett tőle az ember arca, s a szeme lázasan csillogott. Kivégzesi jeleneteket nézve láttam ilyen arcokat, mindkét oldalon. Azokban az időkben egymást végezték ki az egyforma arcú emberek.

Látogatónk kék öltönyt viselt, hozzá fehér inget és gyöngyházszürke nyakkendőt, és bennem önkéntelenül felmerült a kérdés, hogy vajon miért van civilben. A haja kétoldalt hátrafésülve és mértékkel bepomádézva, természetellenesen feketéllett, a feje búbján pedig fénylő, kopasz foltot hagyott, melyet homloktőből V alakban széjjelnyíló hajak csíkoztak vékonyán és szabályosan, mint megannyi sürgönydrót. Napcserzette arcába nemcsak az egyébként kimondottan trópusias ráncok martak belé. Fehér heg húzódott szájtól fülig a bal arcán, és mivel fekete és hosszú, Adolphe Menjou-módi bajusza volt, a bajusza alig észrevehető törést szenvedett ott, ahol a bőre egy szűk milliméternyire szétnyílt, és összeforrt megint. Párbajkard vagy pisztolygolyó nyoma?

Bemutatkozott: Ardenti ezredes. Belbónak kezet nyújtott, nekem csak odabiccentett, amikor Belbo közölte, hogy a munkatársa vagyok. Leült, keresztbe tette a lábát, a nadrágját térdnél felhúzta kicsit, kivillantva így a vérpiros bokafixét.

– Az ezredes úr... tényleges? – kérdezte Belbo.

Becses pótfogak fehérlettek fel Ardenti szájában.

– Inkább nyugdíjasnak mondanám magam. Vagy tartalékosnak, ha tetszik. Talán nem látszik meg, de már idős ember vagyok.

– Nem látszik meg – mondta Belbo.

– Pedig négy háborút csináltam végig.

– Akkor biztosan még Garibaldi alatt kezdte.

– Nem. Önkéntes hadnagy voltam Etiópiában. Aztán önkéntes százados Spanyolországban. Megint Afrikában, mint őrnagy, amíg el nem veszett a partvidék. Ezüst érdemérem. Negyvenháromban... mondjuk úgy, hogy a vesztesek oldalán kötöttem ki, és odalett mindenem, kivéve a becsületemet. Volt merszem újrakezdeni elölről az egészet. Idegenlégió Vitézségiskolája. Negyvenhatban őrmesterként, ötvennyolcban ezredesként, Massu mellett. Persze megint a vesztes felet választom. A gyászos emlékű de Gaulle hatalomra kerülésekor visszavonultam, és Franciaországba költöztem. Algériában jó ismeretségekre tettem szert, úgyhogy alapítottam Marseille-ben egy import-export vállalatot. Ezúttal végre a nyerőkhöz keveredtem, azt hiszem; most ugyanis a járadékból élek, és végre foglalkozhatom a hobbymmal. Így mondják ma, ugye? Az elmúlt néhány évben aztán papírra vetettem a kutatási eredményeimet, íme...

Előhúzott a bőr aktatáskájából egy vastag dossziét, amit én akkor pirosnak láttam.

– Nos tehát – szólalt meg Belbo -: ez egy könyv, ami a templomosokról szól, ugye?

– Igen, a templomosokról – bólintott rá az ezredes. – Szinte ifjúkoromtól ők a mániám. Ők is amolyan zsoldosvezérek voltak, akik a Földközi-tenger túlpartján keresték a dicsőséget.

– Casaubon úr a templomosokkal foglalkozik – mondta Belbo. – Ő járatosabb e tárgyban, mint én. Mondja csak.

– Mindig is érdekeltek a templomosok. Maroknyi nemes lovag, aki elviszi Európa fényét a két Tripolisz vademberei közé...

– Olyan nagyon vadak azért nem voltak a templomosok ellenfelei – jegyeztem meg békítőleg.

– Ejtették önt már foglyul Maghreb-beli lázadók? – kérdezte gúnyosan.

– Eddig még nem – mondtam.

Végigmért, és én hálát adtam az égnek, hogy sosem szolgáltam a parancsnoksága alatt. Belbóhoz fordult:

– Megbocsásson – mondta –, de én egy másik generációhoz tartozom. – Aztán kihívóan megint énrám nézett: – Most akkor azért vagyunk itt, hogy vádaskodjunk, vagy...?

– Azért vagyunk itt, ezredes úr, hogy az ön munkájáról beszéljünk – nyugtatta meg Belbo. – Folytassa, kérem.

– Egyvalamit most rögtön tisztázni szeretnék – mondta az ezredes a dossziéra tenyereive. – Hajlandó vagyok hozzájárulni a kiadás költségeihez, eszemben sincs veszteséges üzletet ajánlani magának. Ha tudományos garanciák kellenek, bízza csak rám, meglesznek. Két órája sincs, hogy találkoztam egy illetékes szakemberrel, egyenesen Párizsból jött. Ő írhat esetleg egy mértékadó előszót...

Egy intéssel elébe vágott a Belbo kérdésének: egyelőre hagyjuk a részleteket, kényes nagyon a dolog.

– Belbo úr! – mondta. – Ennek a kéziratnak az alapján egy történet építhető fel. Egy igaz történet. Nem banális. Jobb, mint az amerikai ponyvaregények. Rábukkantam valamire, valami nagyon fontosra, de ez csak a kezdet. El akarom mondani mindenkinek azt, amit tudok, hogy bárki, aki ki tudja egészíteni ezt a mozaikjátékot, elolvashassa, és jelentkezzék. Ki akarom vetni a csalit. Méghozzá most azonnal. Valaki egyszer már énelőttem rájött ugyanarra, amire én, de alkalmasint meggyilkolták, nehogy elhíresztelhesse, amit tud. Ha én ezt most elmondom kétezer olvasónak, többé senkinek sem áll már érdekében, hogy eltegyen láb alól.

Elhallgatott, azután azt mondta:

– Nyilván hallottak valamit az urak a templomosok letartóztatásáról...

– Casaubon úr mesélt róla nekem, és meglepett, hogy a letartóztatáskor a lovagok semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, és hogy meglepetésszerűen ütöttek rajtuk...

– Úgy van – mosolygott az ezredes ajakbiggyesztve. – Gyerekes dolog azt képzelni, hogy ezek a nagyhatalmú emberek, akiktől még a francia király is rettegett, ne tudták volna meg jóelőre, hogy néhány gazfickó felheccelte a királyt, a király pedig a pápát. Ugyan! Kellett ott lennie valami tervnek. Valami egészen nagyszabású tervnek. Tegyük fel, hogy a templomosok a világ meghódítását tervezik, hogy van egy titkuk, amely által mérhetetlen nagy hatalomra lehet szert tenni, és hogy ennek a titoknak megőrzéséért megéri feláldozni az egész párizsi főhadiszállást, az összes franciaországi és a spanyolországi, portugáliai, angliai és itáliai birtokokat is, a szentföldi várakat, a pénzeiket, mindent... Szép Fülöp sejt valamit, máskülönben nem világos, miért csapott volna le rájuk, miért járatta volna le a francia lovagság legjavát. A templomosok rájönnek, hogy a király rájött, és azon lesz, hogy megsemmisítse őket, szemtől szembe dacolni vele nincs értelme, a tervhez még idő kell, a kincset vagy mit még lokalizálni kell, vagy csak lassan szabad kiaknázni... És ekkor a rend titkos direktóriuma, amelynek a létezését most már mindenki elismeri...

– Mindenki?

– Persze. Elképzelhetetlen, hogyan maradhatott volna fenn hosszabb távon egy ilyen hatalmas rend, ha nincs titkos regulája.

– Kikezdhetetlen érv – mondta Belbo, és oldalvást rám sandított.

– Ebből pedig – folytatta az ezredes – ugyanilyen magától értetődően adódik a végkövetkeztetés. A nagymester természetesen tagja a titkos direktóriumnak, de nyilván csak falaz neki, kifelé. Gauthier Walther azt állítja a La chevalerie et les aspects secrets de l'histoire-ban, hogy a templomosok hatalomátvételi tervének végső határidejeként a kétezredik év tűzetett ki! A templomosok úgy döntenek, hogy illegalitásba vonulnak, ehhez viszont az szükséges, hogy a világ úgy lássa: eltűntek. Feláldozzák magukat, úgy bizony, nagymesterestül, mindenestül. Néhányan meg is öletik magukat, valószínűleg sorshúzásos alapon. Mások meghunyászkodnak, alkalmazkodnak. Hát az alsóbb rangúak, a világi testvérek, az ács- és üvegesmesterek?... Ők hozzák létre a szabadkőművesek céhét, ami aztán elterjed az egész világon, tudjuk a történetet. De mi a helyzet Angliában? A király ellenáll a pápa nyomásának, szépen nyugdíjazza őket, és engedi, hadd vonuljanak vissza öreg napjaikra a rend váraiba. Ők meg egyetlen zokszó nélkül tűrik. Maga beveszi ezt? Én nem. Spanyolországban úgy dönt a rend, hogy nevet változtat, és attól fogva montesai rendnek hívják. Ezek az emberek, kérném tisztelettel, tudták, hogyan kell egy-egy királyra hatni, annyi királyi váltót őriztek a trezorjaikban, hogy egyetlen hét alatt tönkretehették volna, ha akarják. A portugál király lepaktál: ide hallgassatok, drága barátaim, azt mondja, mától fogva ne az legyen a nevetek, hogy templomos lovagok, hanem az, hogy Krisztus lovagjai, és azzal részemről rendben is vagyunk. Hát Németföldön? Van egypár per, amúgy formálisan fel is oszlatják a rendet, de nekik megvan házon belül a maguk testvérrendje: a teuton lovagoké, akik ebben az időben nemcsak hogy államot hoznak létre az államban, hanem ők maguk az állam; akkora területet gyűrtek már maguk alá, amekkora fölött ma az oroszok uralkodnak, és ebben az ütemben folytatják egészen a tizenötödik század végéig, amikor is jönnek a mongolok; ez persze egy egészen másik történet, mert a mongolok, ugye, még mindig itt vannak a küszöbünk előtt... na, de ne térjünk el a tárgytól...

– Ne, ha kérhetném – mondta Belbo. – Folytassa.

– Na, szóval. Köztudomásúan két nappal korábban, hogy Fülöp kiadná a letartóztatási parancsot, és egy hónappal a parancs végrehajtása előtt egy kétökrös szénásszekér hagyja el a templomosok főhadiszállását, és ismeretlen helyre távozik. Nostradamus is beszél róla egyik centuriájában... Fellapozta a kéziratát:

Souz la pasture d' animaux ruminant

par eux conduits au ventre herbipolique

soldats cachés, les armes bruit menant...(14)

– A szénásszekér csak legenda – szóltam közbe –, Nostradamusra pedig történelmi ügyekben inkább nem hivatkoznék...

– Önnél tapasztaltabb, idősebb emberek, tisztelt Casaubon úr, igenis hitelt adtak Nostradamus számos jövendölésének. Másrészt persze nem vagyok olyan naiv, hogy a szénásszekér történetét szó szerint vegyem. A szénásszekér csak szimbólum. Szimbóluma annak a nyilvánvaló és sziklaszilárd ténynek, hogy mielőtt letartóztatnák, Jacques de Molay a parancsnokságot és a titkos utasításokat átadja az unokaöccsének, Beaujeu grófnak, aki így a templomosok immár titkos rendjének a titkos főnöke lesz.

– Vannak erről történelmi dokumentumok?

– A hivatalos történelmet – mosolyodott el keserűen az ezredes – mindig a győztesek írják. A hivatalos történetírás szerint a magamfajta emberek nem is léteznek. Nem, a szénásszekér-ügy mögött másvalami van. A rend titkos magja elköltözik egy nyugodt központba, és ott nekilát, hogy kiépítse a maga illegális hálózatát. Ebből a nyilvánvaló tényből indultam ki én. Hosszú évek óta, már a háború előtt nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mi lett ezekkel a hős lovagtestvérekkel. Amikor visszavonultam a magánéletbe, elhatároztam végre, hogy kinyomozom. Franciaországban menekültek el a szénásszekéren, így hát a titkos mag alakuló gyűlésének helyét is Franciaországban kellett keresnem. De hol?

Értett a hatáskeltéshez. Belbo is, én is, tudni akartuk most már, hogy hol.

– Hol? – kérdeztük jobb híján.

– Megmondom. Honnan származnak a templomosok? Honnan jött Paynsi Hugó? Champagne-ból, Troyes mellől. És Champagne-t az az Hugó de Champagne kormányozza, aki néhány évvel később, 1125-ben utánuk megy Jeruzsálembe. Majd hazatér, alkalmasint felveszi a kapcsolatot a citeaux-i apáttal, és segít neki, hogy a kolostorában bizonyos héber szövegeket kezdjenek olvasni és fordítani. Még rabbikat is hívnak Felső-Burgundiából Citeaux-ba, a fehér bencésekhez, Szent Bernát, igen, Szent Bernát szerzeteseihez!, hogy együtt tanulmányozzanak valamiféle szövegeket, ki tudja, miféléket, amiket Hugó Palesztinában talált. És Hugó adományoz Szent Bernát szerzeteseinek egy erdőt Bar-sur-Aube-nál, ahol is később Clairvaux felépül. Szent Bernát pedig mit csinál erre?

– Támogatójává lesz a templomosoknak – mondtam.

– Na, de miért? Tudja maga, hogy Szent Bernát a bencéseknél is hatalmasabbá teszi a templomosokat? Hogy a bencéseknek megtiltja, hogy földet-házat ajándékba elfogadjanak, és a földeket és a házakat a templomosoknak adta? Látta-e valaha a Troyes melletti Forêt d' Orient-t? Hatalmas az egész, és teli van várakkal. Ezalatt Palesztinában a lovagok nem is harcolnak, tudja-e? Szépen berendezkednek a jeruzsálemi Templomban, és öldöklés helyett barátkozni kezdenek a muzulmánokkal. Kontaktusba kerülnek az ottani beavatottakkal. Elég az hozzá, hogy Szent Bernát a champagne-i grófok gazdasági támogatását élvezve olyan rendet hoz létre, amely a Szentföldön kapcsolatot létesít az arab és héber titkos szektákkal. A keresztes háborúk terveit valami ismeretlen vezetés szövi, méghozzá azért, hogy eltartsa belőlük a rendet, nem pedig fordítva, és valóságos hatalmi hálózatot hoz létre, amely kivonja magát a királyi igazságszolgáltatás alól... Én nem a tudós szavak, hanem a tettek embere vagyok. Találgatás helyett fogtam magam, és megcsináltam azt, amit a sok-sok bőbeszédű tudós sohasem csinált még. Elmenteni oda, ahonnan a templomosok szármáznak, és ahol két évszázadig a bázisuk volt, oda, ahol úgy elvoltak, mint hal a vízben...

– Mao elnök mondja, hogy a forradalmár érezze magát úgy a nép körében, mint hal a vízben – mondtam.

– Tiszteltetem az elnökét. A templomosok, akik jóval nagyobb szabású forradalmat készítettek elő, mint a maga copfos kommunistái...

– Nincs már copfjuk.

– Nincs? Az ő bajuk. Tehát, mint mondtam, a templomosok mindenképp Champagne-ban kellett, hogy menedéket keressenek. Payns-ban? Troyes-ban? A Keleti Erdőben? Nem. Payns ma is csak apró porfészek, akkor pedig legföljebb egy vár lehetett ott. Troyes viszont város volt, túlságosan nyüzsögtek benne a király emberei. Az eleve templomos területnek számító Erdő mindjárt eszébe kellett, hogy jusson a királyi testőrségnek; úgy is lett, ott keresték őket legelőször. No, nem, gondoltam magamban. Provins. Ha volt egyetlen biztos helyük, az csak Provins lehetett!

18

Ha a pillantásunk be tudna hatolni a föld belesjébe, és láthatnánk mindent az északitól a déli sarkig, vagy magunk alatt elláthatnánk egészen a föld túlfeléig, hadékokkal és barlangokkal szörnyen keresztül-kasul lyuggatott tömböt pillantanánk meg elborzadva.

[T. Burnet, Telluris Theoria Sacra, Amsterdam, Wolters, 1694, p. 38.]

– Miért éppen Provins?

– Járt már Provins-ban? Mágikus hely, ez még ma is érződik, érdemes elmenni oda. Mágikus hely: most is belengi még a titkok illata. A tizenegyedik században a champagne-i gróf székhelye, és még sokáig megmarad szabad övezetnek, amelynek az ügyeibe a központi hatalom nem ütheti bele az orrát. Otthon vannak itt a templomosok, még ma is utca viseli a nevüket Provins-ban. Templomok, paloták, magasan a síkság fölött egy fellegvár; és pénz, sok-sok kereskedő, vásárok, nyüzsgés, amiben könnyű elvegyülni. De mindenekelőtt, ősidőktől fogva: a barlangok. A domb alatt végig egész barlanghálózat húzódik, valóságos katakombarendszer, van, amelyikbe ma is le lehet menni. Az ilyen helyen, ha valakik titokban összegyűlnek, még ha rajtuk üt is az ellenség, az összeesküvők néhány másodperc alatt szétszaladhatnak Isten tudja, hová, és ha jól ismerik a járatokat, egykettőre kijutnak valahol, sőt, már sarkon is fordultak, nesztelen macskaléptekkel visszabújtak, és hátulról ütve rajta a betolakodókon, az éj leple alatt mind kinyírják őket. Elég az hozzá, kérem, nekem elhihetik, hogy azokat a barlangokat az Isten is gyors és láthatatlan kommandóakciókra teremtette: beugrik a harcos, a foga közt kés, a két kezében egy-egy gránát, és már pusztul is a sok rohadt patkány, azt a hétszázát!

Csillogott a szeme.

– Értik már, milyen mesés rejtekhely lehet ez a Provins? Föld alatt gyűlésezik a titkos társaság, a helybeliekből pedig nem lehet kihúzni semmit. A király emberei persze Provins-ba is eljutnak, letartóztatják azokat a templomosokat, akik a felszínen mutatkoznak, és Párizsba hurcolják őket. Reynaud de Provins-t megkínozzák, de ő nem beszél. A titkos terv szerint nyilvánvalóan hagynia kellett, hogy letartóztassák, hadd higgye mindenki, hogy Provins-ban is megtörtént a tisztogatás, de egyúttal jeleznie kellett: Provins nem enged. Provins, az új, föld alatti templomosok otthona... Épülettől épületig húzódnak a barlangok: az ember benyit egy magtárba vagy egy fészerbe, mint akinek ott akadt dolga, s aztán egy templomban bukkan elő. Oszlopos, boltíves alagutak; a felső városrészben ma is minden ház alatt csúcsíves pince öblösödik, legalább száz ilyen van, és minden pincéből, sőt, ha tetszik, minden föld alatti teremből egy-egy alagút nyílott.

– Csupa spekuláció – mondtam.

– Nem, Casaubon úr. Csupa bizonyíték. Maga nem látta a provins-i barlangokat. Termek sora a föld mélyén, a falak rajzzal vannak teli. Leginkább azokban az üregekben, amelyeket a barlangkutatók laterális alveoláknak neveznek. Druida eredetű hieratikus ábrák. A rómaiak érkezése előtt készítették őket. Aztán amikor Caesar elvonult fölöttük, a lentiek itt szervezték az ellenállást, varázsoltak, csapdákat állítottak. És katar szimbólumok is láthatók, bizony, kérem, katarok nemcsak Provence-ban voltak, a provence-iakat megsemmisítették, a champagne-iak viszont titokban tovább működtek, és itt, ezekben az eretnek-katakombákban tartották a gyűléseiket. Száznyolcvanhármukat máglyán elégették oda fent, de a többiek megmaradtak lent, a föld alatt. A krónikák bougres-nak és manichéens-nek nevezték őket; és mit tesz Isten, a bougres-t a bogumilekre, a bolgár eredetű katarokra mondták. Nem gyanús maguknak a francia bougre szó? Eredetileg szodomitát jelentett, mert úgy hírlett, hogy a bolgár kataroknak ez a gyengéjük...

Zavartan elnevette magát.

– Na, és kikre fogták még, hogy ugyanez a gyengéjük? Hát rájuk, a templomosokra... Érdekes, ugye?

– Ahogy vesszük – mondtam. – Azokban az időkben szokás volt szodómiával vádolni minden eretneket, akit ki akartak csinálni...

– No persze, és ne higgye, hogy én azt hiszem, hogy a templomosok... Ugyan már, hiszen katonaemberek voltak, és nekünk, katonaembereknek a szépasszonyok tetszenek; ők fogadalmat tettek ugyan, de hát azért a férfi csak férfi marad. Csak azért említettem ezt, mert szerintem nem véletlen, hogy katar eretnekek a templomos lovagoknál találtak menedéket; az pedig biztos, hogy a templomosok tőlük tanulták, hogyan kell használni az alagutakat.

– Mindaz, amit mond – szólalt meg Belbo –, egyelőre azért mégiscsak puszta feltevés...

– Előfeltevés. Elmondtam, hogy mely okokból kezdtem el kutatni Provins-ban. Most pedig lássuk magát az igazi történetet. Provins központjában van egy nagy gótikus épület, a Grange-aux-Dîmes, vagyis a Dézsmaraktár; bizonyára tudják, hogy a templomosok egyik kiváltsága az volt, hogy közvetlenül szedhettek dézsmát, az államnak semmit sem kellett leadniuk belőle. Nos, ahogy a provins-i levéltárakban kutatok, a kezembe kerül egy 1894-es keltezésű helyi újság. Ez a lap elmeséli, hogy két dragonyos lovag úr, a tours-i Camille Laforge és a pétervári (igen, igen: pétervári) Edouard Ingolf néhány nappal azelőtt meglátogatta a Grange-t egy őr társaságában, lementek az egyik föld alatti terembe, két emeletnyi mélységbe, és ott az őr, hogy mutassa: még lejjebbi szintek is vannak, dobbantott néhányat, a dobbantásokra pedig döngő visszhangok érkeztek válaszul. A krónikás dícsérőleg számol be róla, hogy a bátor dragonyosok ezek után lámpákkal meg kötelekkel szeretkeztek fel, és nekivágtak, mint a gyerekek valami elhagyott tárnának, barlangról barlangra mentek, ki tudja, merre, a végén már hason csúsztak a titkos járatokon. Egyszer csak, mondja az újság, egy nagy terembe jutottak, a teremben gyönyörű kandalló, középen kút. Követ kötnek egy kötél végére, leeresztik, és megállapítják, hogy a kút tizenegy méter mély... Egy hétre rá visszatérnek, erősebb köteleket hoznak, és két társa leereszti ekkor Ingolfot a kútba, Ingolf pedig egy újabb nagy, tízszer tíz méter alapterületű és öt méter magas, kőfalú szobát fedez fel odalent. Egymás után leereszkedik a másik kettő is, és konstatálják, hogy most már három szinttel, harminc méterrel vannak a föld felszíne alatt. Hogy mit látnak, mit csinálnak ezek hárman ott abban a helyiségben, azt nem tudni. A krónikás bevallja, hogy amikor elment a helyszínre, hogy körülnézzen, őt bizony nem vitte rá a lélek, hogy leereszkedjék a kútba. Izgalmasnak találtam ezt a történetet, és kedvem támadt nekem is elmenni oda. Csak hát a múlt század vége óta sok föld alatti járat beomlott, és ki tudja, hogy most merre van az a kút, ha ugyan létezett egyáltalán. Eszembe ötlött: hátha találtak valamit odalenn azok a dragonyosok. Épp azokban a napokban olvastam egy könyvet Rennes-le-Château titkáról, és ahhoz a históriához is köze volt valamiképpen a templomosoknak. Egy plébános, akinek se pénze, se jövője, a kétezer lakosú kis faluja öreg templomát tatarozva a szentély padlójának egyik köve alatt talál valami kazettát, amiben, úgymond, réges-régi iratok vannak. Csak iratok? Hogy, hogy nem, egy-két éven belül ez a plébános mérhetetlen gazdagságra tesz szert, pazarló életet kezd élni, szórja a pénzt, egyházi törvényszék elé kerül... Hátha ez történt valamelyik dragonyossal is, vagy esetleg mindkettővel? Ingolf ereszkedik le elsőnek; talál valami értékes, de kis méretű tárgyat, a zubbonya alá rejti, visszakapaszkodik, és egy szót se szól a társainak... Makacs ember vagyok, ha nem lettem volna mindig is az, biztosan másképp alakul az egész életem.

Ujjbeggyel rátapintott a sebhelyére. Azután tenyérrel két-felől simított egyet halántéktól tarkóig a haján, hogy ellenőrizze: tapad-e még, ahogy kell.

– Már megyek is Párizsba, a főpostára, és végignézem Franciaország összes telefonkönyveit, van-e bennük Ingolf nevű előfizető. Egyet találok csak, egy auxerre-it. Levelet írok neki, régészeti dolgokkal foglalkozó tudósként mutatkozom be. Két héttel később megérkezik a válasz; egy öreg bábaasszony írta, a lánya ennek a szóban forgó Ingolfnak; tudni szeretné, vajon miért érdekel engem az apja, sőt, ő kérdi éntőlem, hogy az isten szerelmére, tudok-e róla valamit... Mondtam, ugye, hogy itt valami titok lappang. Auxerre-be sietek; Ingolf kisasszony egy borostyánnal egészen befuttatott házikóban él, a deszkakerítés ajtónak szög és madzag a zárja. Takaros és kedves, alig iskolázott vénkisasszony. Mit tudok az apjáról, kérdi rögtön, és én megmondom: csak annyit, hogy lement egyszer a föld alá Provins-ban, meg hogy történelmi tanulmányt írok arról a vidékről. A vénkisasszonynak leesik az álla; nem hallott róla, hogy az apja valaha is Provins-ban járt volna. Dragonyos volt, igen, de már 95-ben, még az ő születése előtt leszerelt. Megvásárolta ezt az auxerre-i házat, és 98-ban némi kis hozománnyal feleségül vett egy helybeli lányt. 1915-ben, amikor ő ötéves volt, meghalt az anyja. Ami az apját illeti, az meg 1935-ben eltűnt. Eltűnt, szó szerint. Elindult Párizsba, mint már annyiszor máskor is, évente legalább kétszer, és soha többé nem hallották hírét. A helyi csendőrség sürgönyözött Párizsba: semmi, nyoma veszett. Feltételezhetően meghalt, így aztán a mi vénkisasszonyunk egyedül maradt, és dolgozni kezdett, mert az apai örökség vajmi kevés volt. Férjet, úgy látszik, nem talált, és ennek, a sóhajaiból következtethetően, megvolt a maga históriája, a soha vissza nem térő, rossz végű históriája. „És hát azóta is el-elszorul a szívem, és furdal a lelkiismeret, monsieur Ardenti, amiért semmit se tudok szegény papáról, még azt se, hogy hol van a sírja, ha ugyan van neki egyáltalán.” Szíves-örömest beszélt róla: milyen nagyon gyöngéd volt, milyen nyugodt, módszeres, művelt! Naphosszat elvolt egy manzárdbeli kis dolgozószobában, olvasgatott, írogatott. Egyébiránt meg-megkapálta olykor a kertet, váltott egy-két szót a patikussal; az is meghalt azóta, szegény. Időnként, ahogy már említette, felutazott Párizsba, üzleti ügyekben, ahogy mondta. De mindig néhány csomagnyi könyvvel tért vissza. Még most is teli van velük az a kis padlásszoba, nézzem meg, mondta. Felmentünk. Tiszta, rendes szobácska volt, amit Ingolf kisasszony rendithetetlenül, hetente kitakarított; a mamának vihetett a sírjára virágot, de szegény papa emlékének csak ezzel adózhatott. Minden úgy maradt, ahogy az apja hagyta; bárcsak tanulhatott volna, hogy elolvashassa a dolgait, de hát csupa ófrancia, latin, német, sőt, orosz nyelvű könyv volt az, merthogy a papa Oroszországban született és gyerekeskedett, egy francia követségi tisztviselő fiaként. A könyvtár nagyjából száz könyvet számlált, és ezek legnagyobbrészt (megdobbant a szívem) a templomosok peréről szóltak, mint például Raynouard 1813-as, Monuments historiques relatifs à la condamnation des chevaliers du Temple című, becses régiségnek számító műve. Sok-sok kötet, valóságos kriptográfiai gyűjtemény, a titkosírásokról szólt, és néhány paleográfiával és diplomáciával foglalkozó könyvet is láttam. Továbbá egy számlakönyvet, régi elszámolásokkal, s ahogy ebbe belelapoztam, megakadt a szemem egy bejegyzésen: egy kazetta eladásáról szólt, minden közelebbi megjelölés és a vevő néven nevezése nélkül. Összeg itt nem szerepelt, de az évszám 1895 volt; mindjárt ezután pedig már pontos elszámolások következtek, amolyan megfontolt úriemberhez illően, aki a vagyonkáját kezelgetve mindig szépen beírja a főkönyvébe a bevételeket és a kiadásokat. Párizsi antikváriusoknál vásárolt könyvekről is szólt egy-egy beírás. Egyszeriben megvilágosodott előttem a dolgok menete: Ingolf a kriptában talál egy drágakövekkel kirakott arany kazettát, gondolkodás nélkül elrejti a zubbonyában, felmegy, és a társainak egy szót se szól. Hazaérve talál benne egy pergament, ez szerintem nyilvánvaló. Párizsba utazik, felkeres egy régiségkereskedőt, egy uzsorást, egy gyűjtőt, eladja a kazettát, és bár egy kissé áron alul adja, tisztes summára tesz szert. De nem éri be ennyivel; leszerelteti magát, visszavonul vidékre, könyveket vásárol, és tanulmányozni kezdi a pergament. Talán eleve meg volt benne a kincskereső hajlandóság, máskülönben nem mászkált volna Provins-ban a föld alatt, és hihetőleg eléggé művelt ahhoz, hogy megállapítsa: maga is meg tudja fejteni a titkát annak, amit talált. Szép nyugodtan, kapkodás nélkül dolgozik, mint afféle derék monomanias, több mint harminc évig. Beszél-e bárkinek is a felfedezéseiről? Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy 1935-ben úgy érzi, hogy eljutott valahová, vagy esedeg fordítva: úgy, hogy sehová sem jutott, mert elhatározza, hogy megosztja valakivel a titkát éspedig vagy azért, hogy elmondja, mit tudott meg, vagy azért, hogy ettől a valakitől tudja meg azt, amit ő nem tud. Az azonban, amit megtudott, bizonyára akkora titok, és olyan rettenetes, hogy az a valaki, akihez fordult, eltünteti őt. De térjünk vissza a padlásszobához. Először is meg kellett nézni, hagyott-e maga után Ingolf valami nyomot. Megkértem a derék vénkisasszonyt, hogy hadd nézzem végig az édesapja könyveit, hátha találok bennük valami útmutatást az ő provins-i leletére nézvést, és akkor a magam tanulmányában majd bőven kitérek az ő méltatására. A hölgy el volt ragadtatva, ó, hogyne, szegény papa; maradjak csak, mondta, egész délután, sőt, másnap is eljöhetek, ha szükséges, kávéval kínált, lámpát gyújtott, és azzal átengedte nekem a terepet, ment vissza a kertbe. A szoba sima fehér falain nem volt se polc, se faliszekrény, se fülke, se semmi, amit átkutathattam volna, de én azért csak végigvizslattam mindent, fölé- meg alánéztem a kevéske bútordarabnak, felderítettem, mi van bennük, tüzetesen szemügyre vettem a szekrényt: csaknem üres volt, mindössze néhány benaftalinozott öltöny lógott benne, mögé kukucskáltam a három vagy négy tájképnyomatnak is, ami ott lógott. De inkább megkímélem önöket a részletektől; elég az hozzá, hogy sikerült jó munkát végeznem: egy díványt például nem elég végigtapogatni, meg is kell szurkálni tűvel, hogy érezze az ember, nincs-e valami idegen tárgy a bélésében...

Ezek szerint az ezredes hajdan nemcsak csatatereken vitézkedett.

– Hátravoltak még a könyvek; mindenesetre nem ártott, ha följegyzem a címeiket, és megnézem, nincsenek-e bennük széljegyzetek, aláhúzások, valami utalás... Aztán egyszer csak ügyetlenül fogtam meg egy súlyos kötésű ódon kötetet, a könyv a földre zuhant, és kiesett belőle egy kézírásos papírlap. Valami irkából származhatott, és a tinta fajtájából ítélve sem lehetett túlságosan régi, feltehetőleg Ingolf életének utolsó éveiben íródott. Épp csak egy pillantást vetettem rá, de az is elég volt, hogy észrevegyem, mi van a margójára írva: „Provins, 1894”. Képzelhetik, mekkora izgalomba jöttem, micsoda érzések törtek rám... Az eredeti pergament Ingolf ezek szerint magával vitte Párizsba, ez meg itt a másolat. Nem haboztam. Ingolf kisasszony hosszú évek óta porolgatja ezeket a könyveket, de ezt a papírt nyilván sosem vette észre, máskülönben említette volna nekem. Nos, hát továbbra sem fog tudni róla. Az emberiség vesztesekre és győztesekre oszlik. Veszíteni én már eleget veszítettem, ideje, hogy megfogjam az Isten lábát. Zsebre vágtam a papírlapot. Azzal búcsúztam Ingolf kisasszonytól, hogy nem találtam semmit, de azért majd hivatkozom az édesapjára a dolgozatomban, ő pedig ezt nagy hálálkodva még meg is köszönte. Nézzék, uraim, ha valaki a tettek embere, és olyan szenvedély fűti, amilyen engem fűtött, fölösleges túlzottan aggodalmaskodnia a szürkékkel, az olyanokkal szemben, akikről már úgyis ítéletet mondott a végzet.

– Ne szabadkozzék – mondta Belbo. – Megtette, hát megtette. És?

– És most, tisztelt uraim, megmutatom önöknek ezt a szöveget. Ha megengedik, fénymásolatban tárom önök elé. Nem mintha bizalmatlan volnék. Csak kímélni akarom az eredetit.

– De hiszen az sem volt eredeti – szóltam közbe –, hanem csak másolat, amit Ingolf egy állítólagos eredetiről készített.

– Ha nincs eredeti, akkor, kérném, az utolsó másolat számít eredetinek.

– Igen, de lehet, hogy Ingolf rosszul másolt.

– Azt maga nem tudhatja. Én viszont tudom, hogy Ingolf másolata az igazat mondja, mivelhogy elképzelni sem tudom, mi más lehetne az igazság, így hát igenis az Ingolf-féle másolat az eredeti. Egyetértünk, vagy bocsátkozzunk kisded értelmiségi játékokba?

– Fuj – mondta Belbo. – Mutassa a maga eredetijét.

19

Beaujeu óta a Rend töretlenül fennáll, és tudjuk, hogy Aumont óta a Rend Nagymesterei miként váltották egymást szakadatlanul egészen napjainkig; az igazi Nagymester és a Rendet fenntartó és fennkölt munkálkodását manapság irányító Rendfőnökök nevét és székhelyét pedig azért fedi felderíthetetlen homály, titok, melyet csak az igazi megvilágosodottak ismernek, mert nem jött el még a Rend pillanata, nem telt ki még az ideje...

[1760-as keltezésű kézirat, in G.A. Schiffmann, Die Entstehung der Rittergrade in der Freimauerei um die Mitte des XVIII Jahrhunderts, Leipzig, Zechel, 1882, pp. 178-190.]

Ekkor kerültünk legeslegelőször kapcsolatba a Tervvel. Másutt is lehettem volna aznap. Ha aznap nem lettem volna ott Belbo szerkesztőségi szobájában, akkor... akkor most Szamarkandban szezámmagot árulnék, egy Braille-írásos könyvsorozatot szerkesztenék, vagy a Ferenc József-földi First National Bank igazgatója volnék? A kontrafaktuális feltételes mondatok mindig igazak, mert a premissza hamis. Igenis ott voltam aznap, s ezért vagyok most ott, ahol vagyok.

Színpadias gesztussal terítette elénk az ezredes a lapot. Most is megvan, itt, a papírjaim közt, egy műanyag dossziéban, megsárgultan és megfakultan a régi, akkortájt használatos fénymásolópapíron. Voltaképp két különböző szöveg volt rajta: sűrű sorokban foglalta el a felét a lapnak az első, s ezután következtek a másik szöveg hiányos, csonka sorai...

Az első szöveg amolyan démoni litánia, sémita nyelveket majmoló paródia volt:

Kuabris Defrabax Rexulon Ukkazaal Ukzaab Urpaefel Taculbain Habrak Hacoruin Maquafel Tebrain Hmcatuin Rokasor Himesor Argaabil Kaquaan Docrabax Reisaz Reisabrax Decaiquan Oiquaquil Zaitabor Qaxaop Dugraq Xaelobran Disaeda Magisuan Raitak Hutdal Uscolda Arabaom Zipreus Mecrim Cosmae Duquifas Rocarbis

– Nem valami érthető – jegyezte meg Belbo.

– Nem bizony – ismerte el gúnyosan az ezredes. – Törhettem volna rajta a fejem életem végéig, ha egy szép napon egy utcai könyvárusnál csak úgy véletlenül a kezembe nem kerül egy Trithemiusról szóló könyv, és abban rá nem téved a pillantásom az egyik rejtjelezett üzenetére: „Pamersiel Oshurmy Delmuson Thafloyn...” Megvolt a nyom, csak végig kellett menni rajta. Trithemius neve énnekem semmit sem mondott, de Párizsban sikerült találnom egy kiadást egyik könyvéből: Steganographia, hoc est ars per occultant scripturam animi sui voluntatem absentibus aperíendi certa, Frankfurt, 1606. Miként tárjuk fel a lelkünket távollevő személyeknek titkosírás útján. Lenyűgöző egyéniség volt ez a Trithemius. Spannheimi bencés apát a tizenötödik és a tizenhatodik század fordulója táján, tudós ember, aki konyított a héberhez, a kaldeushoz és olyan keleti nyelvekhez is, mint a tatároké, kapcsolatok fűzték egy sor teológushoz, kabbalistához, alkimistához, a nagy Cornélius Agrippa von Nettelsheimhez egész biztosan és talán Paracelsushoz is... Trithemius mindenféle hókuszpókusz mögé bújtatja a titkosírás-megfejtéseit; küldjük, azt mondja, rejtjelezve az üzeneteinket, olyasformán, ahogy ezt is írták, ni, a címzett pedig fohászkodjék bizonyos angyalokhoz, például Pamersielhez, Padielhez, Dorothielhez és így tovább, s azok azután segítenek majd neki, hogy megfejthesse a tulajdonképpeni üzenetet. A példái azonban gyakran katonai üzenetek, a könyve pedig Fülöp herceg bajor palotagrófnak van ajánlva, és egyike az első komoly kriptográfiai munkáknak: titkosszolgálatok használnak ilyesmit.

– Bocsánat – szóltam közbe –, de ha jól értettem, Trithemius legalább száz évvel azután élt, hogy a szóban forgó kéziratot pergamenre vetették...

– Trithemius egy Sodalitas Celtica tagja volt, ahol is filozófiával, asztrológiával, püthagoraszi matematikával foglalkoztak. Tetszenek látni az összefüggést? A templomos rend beavatottak rendje, és többek között a régi kelták tudásából is táplálkozik, ez ma már széleskörűen be van bizonyítva. Trithemius valami úton-módon a végére jár a templomosok által is használt titkosírási rendszereknek.

– Nahát! – csodálkozott Belbo. – És hogy hangzik a titkos üzenet megfejtése?

– Várjanak még, kérem. Trithemius negyven nagyobb és tíz kisebb titkosírási rendszert mutat be. Nekem szerencsém volt, de az is lehet, hogy a provins-i templomosok nem erőltették meg magukat túlságosan, mert biztosra vették, hogy úgysem jön rá senki, mi a kulcs. Mindjárt kipróbáltam a negyven nagyobb titkosírási rendszer közül az elsőt, és azt tételeztem fel, hogy ebben a szövegben csak a kezdőbetűk számítanak.

Belbo elkérte a papírlapot, és végigfutotta:

– De hát ebből is csak egy értelmetlen betűhalmaz sül ki: kdruuuth...

– Persze – bólintott az ezredes leereszkedőleg. – A templomosok nem nagyon erőltették meg magukat, de azért annyira lusták sem voltak. Ez az első betűhalmaz maga is egy rejtjelezett üzenet, és nekem ekkor azonnal eszembe jutott a második, tizes rendszer. Nézzék csak, ehhez a második sorozathoz Trithemius forgatható korongokat használt, és az első szisztéma a következőképpen néz ki...

2. ábra

Titkosírás-korong

[Trithemius, Clavis Steganographiae, Frankfurt, 1606]

Elővett a mappájából egy újabb fénymásolatot, közelebb húzta a székét az asztalhoz, és magyarázat közben a becsukott golyóstollával böködte a betűket.

– Ez a legegyszerűbb szisztéma. Most csak a külső kört figyeljék. A voltaképpeni üzenet egy-egy betűjét az ábécé előző betűje helyettesíti. Az A-t a Z, a B-t az A, és így tovább. Egy titkosügynöknek ez ma gyerekjáték, de akkoriban valóságos boszorkányságnak számított. A megfejtéshez természetesen fordított eljárás szükségeltetik, a titkosítás minden betűje helyett az utána következőt kell érteni. Kipróbáltam, és nyilván szerencsém volt, mert elsőre sikerült; íme a megfejtés.

Leírta: „Les XXXVI inuisibles séparez en six bandes”, a harminchat láthatatlan, hat csoportra osztva.

– Mit jelent ez?

– Első ránézésre semmit. Ez amolyan címféle, egy bizonyos társulás megnevezése, és rituális okokból titkosírással írták. A mi derék templomosaink így már annyira biztos rejtekhelyen vélték tudni az üzenetüket, hogy a továbbiakban beérték a tizennegyedik századi francia nyelvvel. Lássuk tehát a második szöveget.

a la ... Saint Jean

36 p charrete de fein

6 ... entiers avec saiel

p ... les blancs mantiax

r ... s ... chevaliers de Pruins pour la ...j.nc.

6 foiz 6 en 6 places

chascune foiz 20 a .... 120 a ....

iceste est l'ordonation

al donjon li premiers

it li secunz joste iceus qui ... pans

it al refuge

it a Nostre Dame de l'altre part de l'iau

it a 1'ostel des popelicans

it a la pierre

3 foiz 6 avant la feste ... la Grant Pute.

– Ez maga szerint a megfejtett üzenet? – mulatott Belbo csalódottan.

– Nyilvánvaló, hogy az Ingolf-féle átíráson az olvashatatlan szavak azon a helyen vannak kipontozva, ahol a pergamen tönkrement... De tessék, itt az enyém, a végleges megfejtés; ezt én, engedelmükkel, kristálytiszta és támadhatatlan okoskodással következtettem ki, hogy a szöveg a régi fényében ragyogjon fel, ahogy mondani szokás.

Bűvészhez illő lendülettel megfordította a fénymásolatot, és megmutatta, mit írt nagybetűkkel a hátuljára ő maga.

A LA (NUIT DE) SAINT JEAN

36 (ANS) P(OST LA) CHARRETTE DE FOIN

6 (MESSAGES) ENTIERS AVEC SCEAU

P(OUR) LES BLANCS MANTEAUX

R(ELAP)S(I) CHEVALIERS DE PROVINS POUR LA (VEN)J(A)NC(E)

6 FOIX 6 EN 6 PLACES

CHACUNE FOI 20 A(NS FAIT) 120 A(NS)

CECI EST L' ORDONNATION:

AU DONJON LES PREMIERS

IT(ERUM) LES SECONDS JUSQU A CEUX QUI (ONT?) PAINS

ITÇERUM) AU REFUGE

IT(ERUM) A NOTRE DAME DE L' AUTRE PART DE L' EAU

IT(ERUM) A L' HOTEL DES POPELICANS

IT(ERUM) A LA PIERRE

3 FOIX 6 AVANT LA FÊTE (DE) LA GRANDE PUTAIN.

Vagyis:

Szent Iván éjjelén

36 évvel a szénásszekér után

6 érintetlen pecsétes üzenet

a fehér köpenyeseknek [a templomosoknak]

a provence-i relapsusoknak, a bosszúra készeknek

6-szor 6-an 6 helyen

alkalmanként 20 év annyi, mint 120 év

ime a terv: a várba az elsők

iterum [újabb 120 év múltán] a következők a kenyeresekhez

iterum a rejtekhelyre

iterum a túlparti Miasszonyunkhoz

iterum a popelicanok fogadójába

iterum a kőhöz

3-szor 6 [666] a Nagy Parázna ünnepe előtt

– Négerek az alagútban – mondta Belbo.

– Ezt még, persze, értelmezni kell. Ingolfnak sikerült, és nekem is sikerült. Nem olyan homályos ez, mint amilyennek látszik, csak ismerni kell a rend történetét.

Szünet. Kért egy pohár vizet, majd ismét maga elé húzta a szöveget, hogy szavanként vizsgálja velünk végig.

– Na, szóval: Szent Iván éjjelén, harminchat évvel a szénásszekér után. A rend továbbvitelére kijelölt templomosok 1307 szeptemberében egy szénásszekéren megszöknek a letartóztatás elől. Azokban az időkben húsvéttól húsvétig számították az évet. Az 1307-es év tehát a mi számításunk szerinti 1308-as esztendő húsvétjával ér véget. Számoljanak csak rá harminchat évet 1307 végére (vagyis arra, ami miszerintünk 1308 húsvétja), és megkapják 1344 húsvétját. A megjelölt időpont tehát a mi 1344-ünk. Az értékes ládikába zárt üzenetet valamiféle esemény lezárásaképpen, mint annak jegyzőkönyvét helyezik el a kriptába, erre a bizonyos eseményre pedig ugyanezen a helyen, a titkos rend megalapítása után, Szent Iván éjjelén, vagyis 1344. június 23-án került sor.

– Miért épp 1344-ben?

– Feltételezem, hogy 1307-től 1344-ig a rend a sorait rendezi, és kidolgozza azt a tervet, amelynek életbe lépését a pergamen szentesíti. Meg kellett várni, amíg a kedélyek elcsitulnak, amíg újraszövődnek a szálak az öt-hat országban szétszóródott templomos lovagok közt. Másrészt azért vártak a templomosok épp harminchat évet és nem harmincötöt vagy harminchetet, mert a 36-os számnak nyilvánvalóan misztikus értéke volt a számukra, ahogy a megfejtett üzenet is bizonyítja. A 36-os szám számjegyeinek összege kilenc; arra pedig, gondolom, fölösleges emlékeztetnem önöket, hogy a kilencesnek miféle mélyebb jelentései vannak.

– Szabad?

Ez Diotallevi hangja volt; Diotallevi úgy jött be a hátunk mögött, olyan nesztelenül, mint egy provins-i templomos lovag.

– Neked való téma – mondta Belbo. Hamar bemutatta Diotallevit; az ezredesen nemigen látszott, hogy zavarná, sőt, inkább az volt az ember érzése, hogy minél népesebb hallgatóságra vágyik. Folytatta a szövegmagyarázatot, Diotallevinek csorgott a nyála a számmisztikái nyalánkságok hallatán. Színtiszta gimatria.

– Na, és akkor a pecsétek. Hat érintetlen pecsétes valami. Ingolf talál egy kazettát, amit nyilván pecsét zár le. Kinek pecsételték le ezt a kazettát? A fehér köpenyeseknek, azaz a templomosoknak. Mármost van itt az üzenetben egy r, majd néhány betű hiányzik, aztán pedig egy s következik. Én ezt így olvasom: „relapsi”. Hogy miért? Azért, mert mindnyájan tudjuk, hogy azokat, akik előbb bűnösnek vallották magukat, majd visszavonták a vallomásukat, relapsusoknak hívták, és hogy a relapsusok fontos szerepet játszottak a templomosok perében. A provins-i templomosok büszkén vállalják a maguk relapsus-voltát. Ők azok, akik kiszállnak a perből, ebből a gyalázatos komédiából. Tehát provins-i lovagokról, relapsusokról van szó, akik készek: na, mire? A rendelkezésünkre álló néhány betű a „vainjance” szót sugallja. Tehát: a bosszúra.

– Miféle bosszúra?

– Kedves uraim! Az egész templomos-misztika a per óta a körül a terv körül forog, hogy Jacques de Molay-t meg kell bosszulni. Nem sokra tartom a szabadkőműves-rítusokat, de hát még a templomos lovagiságnak ebben a polgári karikatúrájában is erről van szó, mindegy, miféle korcs formában. A skót rítusú szabadkőművesség egyik lovagi fokozatát pedig úgy nevezik, hogy Kados, vagyis, héberül, a bosszú lovagja.

– Na, jó, szóval a templomosok készülnek a boszúra. És?

– Mennyi idő kell ehhez a bosszútervhez? A sifrírozott üzenet segít megértenünk a sifrirozatlant. A terv szerint hatszor hat lovagra van szükség hat különböző helyen, vagyis hat csoportban harminchatra. Azután ez olvasható: „alkalmanként húsz”, és utána valami, nem világos, hogy mi, de Ingolf másolatában mintha a betű volna. „Alkalmanként húsz év” olvastam ki ebből én; és hatszor húsz az annyi, mint százhúsz év. Az üzenet további részét jól megnézve pedig azt látjuk, hogy hat helyet vagy hat végrehajtandó feladatot sorol fel. Valamiféle „ordonation”-ról, elképzelésről, tervről, követendő eljárásról van itt szó. Meg arról, hogy az elsők valami donjonba, azaz várba, a következők egy újabb helyre menjenek, és így tovább, egészen a hatodikig. Tehát azt tudjuk meg ebből a dokumentumból, hogy kell lennie hat másik, még lepecsételt, különböző helyekre rejtett dokumentumnak is, és szerintem kézenfekvő, hogy a pecséteket sorjában és százhúsz évenként kell felnyitni...

– Jó, de mi az, hogy „alkalmanként húsz év”? – kérdezte Diotallevi.

– Ezeknek a bosszúálló lovagoknak teljesíteniük kell valami küldetést százhúsz évenként egy meghatározott helyen. Olyan ez, mint egy staféta. Nyilvánvaló, hogy az után az 1344-es éjszaka után hat lovag útra kel, és mindegyikük elfoglal egyet-egyet a tervben kijelölt hat helyből. Százhúsz évig persze nem élhet az első pecsét őre. Meg kell beszélni, hogy minden egyes pecsét minden egyes őre húsz évig viselje a hivatalát, és azután adja át ezt a posztot az utódjának. Húsz év épp megfelelő idő, pecsétenként húsz-húsz évre hat őr szavatolja, hogy a százhuszadik esztendőben a pecsét gazdája elolvashasson, mondjuk, valami utasítást, és továbbíthassa a második pecsét őrei közül az elsőnek. Ezért használ az üzenet többes számot: az elsők ide menjenek, a következők oda... Mindegyik helyet hat különböző lovag ellenőrzi, hogy úgy mondjam, a százhúsz esztendő során. Számolják ki: az elsőtől a hatodik helyig öt váltás van, az annyi, mint hatszáz év. 1344-hez adjanak hozzá hatszázat, az eredmény 1944. Ezt erősíti meg az utolsó sor is. Világos, mint a nap.

– Hogyhogy?

– Az utolsó sorban ez van: „háromszor hat a Nagy Parázna ünnepe előtt”. Ez is játék a számokkal, hiszen az 1944 számjegyeinek összege épp 18. Tizennyolc, vagyis háromszor hat, és a számoknak ez az újabb csodálatos egybeesése egy további igen elmés enigmát sugall a templomosoknak. 1944-ben kell beteljesülnie a tervnek. Hogy miért? Mi következik utána? Hát a kétezredik év! A templomosok úgy gondolják, hogy a második ezredfordulóval az ő Jeruzsálemük, egy földi Jeruzsálem, az Antijeruzsálem jön el. Üldözik őket, mint eretnekeket? Az egyház iránti gyűlöletükben azonosulnak az Antikrisztussal. Tudják, hogy a 666 az egész okkult hagyományban a Fenevad száma. A hatszázhatvanhatos szám, a Fenevad éve valójában a kétezredik év, amikor is beteljesül a templomosok bosszúja, az Antijeruzsálem az Új Babilonnak felel meg; ezért van az tehát, hogy 1944 a Grande Pute, az Apokalipszisben emlegetett nagy babiloni parázna győzelmének napja! A 666-ra való utalás provokáció, katonaemberekre valló hetvenkedés. A másság felvállalása, ahogy ma mondanák. Jó kis történet, mi?

Nedves szemekkel nézett ránk, nedves volt az ajka és a bajusza is, s a keze mindeközben lágyan simogatta a dossziét.

– Na jó – mondta Belbo –, mondjuk, hogy ez egy terv menetrendje. De miféle tervé?

– Túl nagyot kérdez. Ha tudnám, nem volna szükségem rá, hogy kivessem a csalit. De egyet mégis tudok: hogy ez alatt az idő alatt történnie kellett valami balesetnek, ami miatt a terv nem teljesült, mert különben, engedelmével, tudnánk róla. Értem is, miért: 1944 nem valami könnyű év, a templomosok nem tudhatták, hogy világháború fog ekkor dúlni, ami, ugye, megnehezít minden kapcsolatot.

– Elnézést, hogy közbeszólok – mondta ekkor Diotallevi –, de ha jól értem, a pecsétőr-dinasztia nem ér véget az első pecsét feltörésekor, hanem folytatódik egészen az utolsó pecsét feltöréséig, amikor is a rend valamennyi képviselőjének jelen kell majd lennie. Következésképp minden évszázadban, tehát százhúsz évenként, mindegyik helyen hat-hat őr, vagyis összesen harminchat kell, hogy legyen.

– Úgy van – bólintott Ardenti.

– Harminchat őr a hat hely mindegyikén, az annyi, mint 216, a 216 számjegyeinek az összege pedig 9. És minthogy 6 évszázadról van szó, szorozzuk meg a 216-ot 6-tal; az eredmény 1296, amely szám számjegyeinek viszont 18 az összege, azaz háromszor hat: 666.

Diotallevi talán tovább is folytatta volna ezt a számolást, aritmetikailag újjáértelmezve az egész világtörténelmet, ha Belbo megálljt nem paracsol neki egy szemvillanással, ahogy az anyák szokták, ha a gyerek butaságot beszél. Az ezredes azonban felismerte Diotalleviben a beavatott embert.

– Nagyszerű meglátás, tisztelt doktor úr! És nyilván tudja, hogy kilencen voltak azok az első lovagok is, akik a templomos rend magvát képezték Jeruzsálemben!

– A Nagy Istennév a tetragrammaton szerint – mondta Diotallevi – hetvenkét betűből áll, és hét meg kettő az kilenc. De mondok én még magának egyebet is, ha megengedi. A püthagoraszi hagyomány, amelynek folytatója (vagy ihletője) a Kabbala, úgy számol, hogy egytől hétig a páratlan számok összege tizenhat, a párosaké pedig kettőtől nyolcig húsz, és húsz meg tizenhat az annyi, mint harminchat.

– Istenem, doktor úr! – lelkendezett az ezredes. – Tudtam, tudtam. Ön vigaszt tölt belém. Közel vagyok az igazsághoz.

Nem tudtam megállapítani, hogy Diotallevi az aritmetikából csinál-e vallást vagy a vallásból aritmetikát – alighanem is-is -: azt láttam, hogy ateista létére mintegy a mennyekbe repíti őt az elragadtatás. Rulettőrült lehetett volna belőle (s akkor jobban jár), mégis úgy döntött, hogy inkább hitetlen rabbi lesz.

Mármost nem emlékszem pontosan, mi történt még, de Belbo végül is közbelépett, és a maga Pó-völgyi józanságával megtörte a varázst. Az ezredes adósunk maradt még néhány sornyi szövegmagyarázattal, és mindhármunk oldalát fúrta a kíváncsiság. Közben pedig már este lett, hat óra. Hat – jutott eszembe –, amit tizennyolcnak is lehet mondani.

– Na, jó – mondta Belbo. – A lovagok, évszázadonként harminchatan, lépésről lépésre megtesznek minden előkészületet, hogy felfedezzék a Követ. De mi a csuda az a Kő?

– Hogyhogy mi? Hát a Grál.

20

A középkor várta, hogy eljön majd a Grál hőse, s hogy a Szent Római Birodalom fejének képében maga a "Világ Királya" váljék láthatóvá és nyilvánuljon meg... hogy legyen a láthatatlan Császár egyben a látható is, és hoyg a Középső Kor... a Közép Korát is jelentse... A láthatatlan és bevehetetlen központ, az uralkodó, akinek fel kell támadnia, sőt, a bosszúálló és a régit helyreállító hős sem valamely többé-kevésbé romantikus múlt ködképe, hanem valóság, azok valósága, akiknek ma egyedül áll jogukban elevennek mondaniuk magukat.

[Julius Evola, Il Mistero del Graal, Roma, Edizioni Mediterranee, 1983, 23.fej. és Epilógus]

– Ön szerint tehát a Grálnak is köze van mindehhez? – tudakolta Belbo.

– Természetesen. És nemcsak én állítom ezt. Hogy a Grál legenda miről szól, azt művelt embereknek, azt hiszem, fölösleges részleteznem. Kerekasztal lovagjai, misztikus keresése valaminek, ennek a varázserejű tárgynak, mely egyesek szerint a Jézus vérét felfogó és Arimateai József által francia földre vitt kehely, mások szerint viszont titokzatos erejű kő... Gyakran úgy jelenik meg a Grál, mint vakító fény... Szimbólumról van szó, valamiféle erőt, valamiféle hatalmas energiaforrást jelképez. Ami táplálék is, ami sebeket gyógyít, vakít és lesújt... Lézersugár? Volt, aki a bölcsek kövére gondolt. De még ha az volna is, ugyan mi más lett volna a bölcsek köve, mint valamely kozmikus energia szimbóluma? Vége-hossza nincs az erről szóló irodalomnak, de azért vitathatatlanul feltűnik néhány árulkodó jel. Ha kézbe veszik Wolfram von Eschenbach Parzival-ját, azt olvashatják belőle, hogy a Grált mintha egy templomos várban őriznék! Beavatott lett volna Wolfram? Óvatlanul kikottyantott valamit, amiről inkább hallgatnia kellett volna? De ez még semmi. Ez a Grál, amit a templomosok őriznek, égből hullott kőnek: lapis exillis-nek neveztetik. De nem tudni, hogy ez égből (ex coelis) vagy számkivettetésből, exiliumból származó követ jelent-e tulajdonképpen. Mindenesetre messziről származik; volt, aki azt sugallta, hogy akár meteorit is lehetett. Mindegy, mi mondjunk csak annyit: egy Kő. Akármicsoda is a Grál, a templomosok számára a terv tárgyát vagy célját jelképezi.

– Megbocsásson – szóltam közbe –, de a dokumentum logikájából az következik, hogy a hatodik alkalommal valami kőnél vagy kövön találkozzanak a lovagok, nem pedig az, hogy találjanak egy követ.

– Micsoda elmés kétértelműség, micsoda tündöklő misztikus analógia! Az biztos, hogy a hatodik találkozóra egy kövön kerül sor, és kiderül majd az is, hogy hol, de azon a kövön a tervtovábbadások és a pecsétfeltörések végére jutva a lovagok megtudják, hogy található meg a Kő! Ugyanez a játék benne van egyébként a szentírásban is: „te Péter vagy, és ezen a kősziklán...” A kövön megtaláljátok a Követ.

– Csakis így lehet – bólogatott Belbo. – Kérem, folytassa. Casaubon, maga ne szóljon mindig közbe. Mi van itt még? Izgatottan várjuk a magyarázatot.

– Nos tehát – mondta az ezredes –, a Grálra való egyértelmű utalás miatt sokáig arra gondoltam, hátha egy hatalmas lelőhely az a kincs, ahol esetleg valami földönkívüli eredetű radioaktív anyag található. Jusson eszükbe például a legenda-béli Amfortas király titokzatos sebe... Mintha egy radiológus túl nagy adagot kapott volna... Nem is szabad hozzányúlni. Miért? Gondolják el, micsoda izgalom foghatta el a templomosokat, amikor a Holt-tenger partjára érkeztek: bitumenes, nagyon nehéz víz, amin úgy lebeg az ember, mint a parafa, ráadásul gyógyhatása is van, hisz tudják... Esetleg egy rádium-, egy uránlelőhelyet fedeztek fel Palesztinában, és belátták, hogy egyelőre nem tudják kiaknázni. A Grál, a templomosok és a katarok kapcsolatait tudományos vizsgálat tárgyává tette egy derék német tiszt, név szerint Otto Rahn SS-Obersturmbannführer, aki egész életét annak szentelte, hogy szigorú elmélkedéseket folytasson a Grál európai és árja természetéről. Hagyjuk most, hogy hogyan és miért halt meg 1939-ben, de van, aki azt állítja... Na, persze hogy felejthetném el, mi történt Ingolffal?... Rahn kapcsolatba hozza az argonauták aranygyapját a Grállal... szóval nyilvánvaló, hogy összefüggés van a mondabeli misztikus Grál, a bölcsek köve (lapis!) és a között a kimeríthetetlen erőforrás között, amelyben Hitler hívei a háború előestéjétől fogva egészen a végsőkig reménykedtek. Ne feledjék, hogy a legenda egyik változatában az argonauták egy kelyhet, igen: egy kelyhet pillantanak meg, amint a Világ Hegyén növő Fény Fája fölött lebeg. Az argonauták megtalálják az aranygyapjút, és a hajójuk varázslat segítségével a Tejút kellős közepére kerül, ahol is a Kereszttel, a Háromszöggel és az Oltárral egyetemben uralja a déli égboltozatot, és az örök Isten fényszerű természetét hirdeti. A háromszög az isteni szentháromságot, a kereszt az isteni szeretetáldozatot jelképezi, az oltár pedig az a vacsoraasztal, amelyen a feltámadás kelyhe állt. Mindezek a szimbólumok egyértelműen kelta és árja eredetűek.

Lassan mintha az ezredest is elfogta volna ugyanaz az önkívület, amely kedvenc obersturmunddrangját – vagy mi a csudáját – önfeláldozásba hajszolta. Vissza kellett rángatni őt a valóságba.

– És mi következik mindebből? – kérdeztem.

– Hogy mi? Csak a vak nem látja, Casaubon úr! Emlegették a Grált már úgy is, mint Lucifer-követ, és összefüggést kerestek közte meg a Baphomet-figura között. A Grál egy energiaforrás, a templomosoknak egy energetikai titok van a birtokukban, és tervet kovácsolnak. Hol legyenek a titkos székhelyeik?

Cinkos tekintettel nézett ránk az ezredes, mintha összeesküvők volnánk:

– Volt egy nyomom, hamis, de hasznos. Az egyik szerző, akinek nyilván megütötte a fülét valami titok, bizonyos Charles-Louis Cadet-Gassicourt (mit tesz Isten, megvolt a könyve Ingolf kis könyvtárában), 1797-ben ír egy művet Le tombeau de Jacques Molay ou le secret des conspirateurs à ceux qui veulent tout savoir címmel, és azt állítja benne, hogy Molay a halála előtt négy titkos páholyt alapított Párizsban, Skóciában, Stockholmban és Nápolyban. Ennek a négy páholynak az lett volna a dolga, hogy elpusztítson minden uralkodót és szétverje a pápai hatalmat. Gassicourt persze egy hóbortos alak volt, de én felhasználtam az ötletét mint kiindulópontot, hogy megállapítsam, valójában hová is telepíthették a templomosok a titkos székhelyeiket. Nyilván nem fejthettem volna meg az üzenetbe foglalt rébuszokat, ha nincs vezérlő gondolatom. De volt, éspedig az a számtalan evidenciára alapozott meggyőződés, hogy a templomos szellemiség kelta, druida ihletésű, hogy az északi árják szellemiségével egyenlő, melyet a hagyomány Avalon szigetével, a hamisítatlan északi kultúra központjával azonosít. Biztosan tudják, hogy Avaient némely szerzők a Hesperidák kertjével, az Ultima Thulével és az aranygyapjú Kolkhiszával is azonosították. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy mit takar a „vár" kifejezés. Arról az északi várról, feltehetően a mesés Montsalvatról van szó, ahol a templomosok a Grált őrizték.

Szünetet tartott. Azt akarta, hogy csüggjünk az ajkain. Csüggtünk.

– Vegyük most a második utasítást: a pecsét őrei menjenek oda, ahol az van, illetve azok vannak, akik a kenyérrel csináltak valamit. Tulajdonképpen napnál világosabb ez az útmutatás: a Grál Krisztus vérének a kelyhe, a kenyér Krisztus teste, az a hely pedig, ahol a kenyeret megették, nem más, mint az Utolsó Vacsora helyszíne: Jeruzsálem. Elképzelhetetlen, hogy a templomosok ne tartottak volna meg maguknak ott egy titkos bázist azután is, hogy a várost visszafoglalták a szaracénok. Kezdetben, őszintén szólva, zavart ez a zsidó elem ebben az amúgy teljességgel árja mitológiai fogantatású tervben. Később ráébredtem, hogy hiszen csak mi tekintünk Jézusra váltig úgy, mint a zsidó vallási tudat megnyilvánulására, mivelhogy ezt sulykolja belénk a római egyház. A templomosok igenis tisztában voltak vele, hogy a Jézus-mítosz kelta eredetű. Az egész evangéliumi történet merő hermetikus allegória: szétáradás a föld zsigereiben, utána feltámadás, és a többi, és a többi. Krisztus nem más, mint az alkimisták elixírje. Másrészt mindenki tudja, hogy a háromság árja fogalom: ezért van az, hogy az egész templomos-regulát, amit ráadásul egy olyan druida fogalmazott, mint Szent Bernát, uralja a hármas szám.

Az ezredes megint kortyintott egyet a vízből. Berekedt.

– És most következzék a harmadik állomás, a Rejtekhely. Ez Tibet.

– Miért épp Tibet?

– Hát először is azért, mert Wolfram von Eschenbach azt mondja, hogy a templomosok elhagyják Európát, és Indiába viszik a Grált. Az árja törzs bölcsőjébe. A rejtekhely Agarttha. Bizonyára hallottak már Agarttháról, a világ királyának székhelyéről, arról a föld alatti városról, ahonnan a Világ Urai az emberiség történelmének menetét felügyelik és irányítják. Itt, a szellemiségük gyökereinél hozták létre egyik központjukat a templomosok. Felteszem, hogy önök tudják, miféle kapcsolat áll fenn az agartthai királyság és a Szünarkhia között...

– Az igazat megvallva, nem...

– Nem baj. Van olyan titok, amelyik öl. De vissza a tárgyhoz. Annyit mindenki tud, hogy Agartthát hatezer évvel ezelőtt alapították annak a kornak, a Kali-Yuga korának a kezdetén, amelyben még most is élünk. A lovagrendek feladata mindenkor az volt, hogy tartsák a kapcsolatot ezzel a titkos központtal, hogy tevőlegesen hozzájáruljanak a Napkelet és a Napnyugat bölcselete közötti eszmecseréhez. Ebből adódik, hogy hol kell létrejönnie a negyedik találkozónak: egy másik druida szentélyben, a Szűz városában, vagyis a chartres-i székesegyházban. Provens-ból nézve Chartres a túloldalán fekszik az Ile-de-France fő folyójának, a Szajnának.

Ezt már nem tudtuk követni:

– Mi köze Chartres-nak a maga kelta-druida vonalához?

– Önök szerint, mégis, ugyan honnan származik a Szűz ötlete? Az első szüzek, akik Európában megjelennek, a kelták fekete szüzei. A fiatal szent Bernát egy fekete szűz előtt térdelt Saint Voiries templomában, amikor is a szűz egyszer csak három cseppnyi tejet csurrantott ki a kebléből, és a cseppek a templomos rend későbbi megalapítójának az ajkára hullottak. A Grál-regények tehát azért íródtak, hogy legyen mivel fedezni a keresztes háborúkat, a keresztes háborúk pedig azért dúltak, hogy megkerüljön a Grál. A bencések a druidák örökösei, ezt mindenki tudja.

– És hova lettek ezek a fekete szüzek?

– Eltüntették őket azok, akik be akarták szennyezni az északi tradíciót, akik át óhajtották alakítani a kelta vallásiságot mediterrán vallásisággá, és kitalálták a názáreti Mária mítoszát. Vagy pedig elváltoztatták, meghamisították őket, belőlük lett az a sok-sok, tömegfanatizmusnak odavetett fekete Madonna. De aki helyesen értelmezi a katedrálisok képeit, úgy, mint a nagy Fulcanelli, az észreveheti, hogy ez a történet elejétől végig leolvasható róluk, ahogy leolvasható az is, hogy mi közük a kelta szüzeknek a templomos eredetű alkimista hagyományhoz: hogy miképpen lesz tehát a fekete szűz annak az ősanyagnak a szimbóluma, amellyel a bölcsek kövét kutatók dolgoznak, és hogy a bölcsek köve viszont, láthattuk, nem más, mint a Grál. És hát fontolják csak meg: ugyan mi inspirálhatta a druidáknak azt a másik nagy beavatottját, Mohamedet a mekkai fekete kő láttán? Chartres-ban valaki befalazta azt a kriptát, amelyik az eredeti pogány szobrot máig őrző föld alatti helyiségre nyílik, de aki keres, az talál: így is maradt ott még egy fekete szűz, a Notre-Dame du Pillier, egy Odin-hívő kanonok műve. A szoboralak keze a nagy Odin-papnők mágikus hengerét szorongatja, a balján pedig ott az a mágikus kalendárium, amelyen látni lehetett (sajnos, csak lehetett, mert ezek a szobrok áldozatul estek az ortodox kanonokok vandalizmusának) az Odin-hit szent állatait: a kutyát, a sast, az oroszlánt, a fehér farkast és a farkasembert. Egyébiránt a gótikus ezotériák egyetlen kutatójának sem kerülte el a figyelmét, hogy ugyancsak Chartres-ban látható egy olyan szobor is, amelyik a Grál-kelyhet tartja a kezében. Jaj, drága uraim, ha volna még, aki olvasni tudja a chartres-i székesegyházat: nem aszerint, amit a római katolikus és apostoli bédekkerek mondanak, hanem úgy, hogy ért a látás művészetéhez, hogy a Hagyomány szemével látja, amit lát, mármint az igazi históriát, azt, amit Erec vára mesél...

– Jó, és most lássuk a popelicanokat. Ők kicsodák?

– A katarok. Az eretnekeket többek közt szokás volt popelicans-nak vagy popelicant-nak is mondani. A provence-i katarokat szétverték, nem vagyok olyan naiv, hogy Montsegur romjai közé képzeljem oda az újabb találkozót, de meghalni azért nem halt meg ez a szekta, egész földrajza van a titkos katarizmusnak, még Dante, a dolce stil nuovo költőtársasága, a Fedeli d'Amore szektája is belőle merít. Az ötödik találkozóra valahol Észak-Itáliában vagy Dél-Franciaországban kerül sor.

– És az utolsóra?

– Ugyan, hol van a legrégibb, legszentebb, legszilárdabb kelta kő: a napistenségek szentélye, az a kitüntetett megfigyelőhely, ahonnan tervük végére jutva és most már egyesülve, összevethetik a provins-i templomosok leszármazottai a hat, pecsét őrizte titkot, és ahol megtudhatják valahára, hogy mi módon élhetnek azzal a mérhetetlen hatalommal, ami a Szent Grál birtoklásával jár? Hát Angliában: Stonehenge mágikus köre ez! Ugyan, mi más lehetne?

– O basta là – mondta Belbo. Csak egy piemonti tudhatja, mit érez az, aki ezzel az udvarias csodálkozást szóvá tevő mondással él. Nincs olyan megfelelője semmilyen nyelven vagy dialektusban (ne mondja, dis donc, are you kidding?), amely visszaadhatná a benne kifejeződő fölséges érdektelenséget, azt a fatálisan nyomatékosított sziklaszilárd meggyőződést, hogy a többiek, hiába no, egytől egyig valamely kétbalkezes istenség gyermekei.

Az ezredes azonban nem Piemontból származott, s így szemlátomást hízelgőnek találta Belbo reakcióját.

– Hát, igen. Ez tehát a terv, az ordonation: ilyen bámulatosan egyszerű és koherens. És figyeljék meg, vegyenek csak elő egy Európát és Ázsiát ábrázoló térképet, és kövessék rajta ceruzával a terv fejleményeit északtól kezdve, ahol a Vár van, Jeruzsálemen keresztül Agarttháig, Agartthától Chartres-ig, Chartres-tól a földközi-tengeri partokig és onnan Stonehenge-ig. Ilyesforma rajz, rúnaféleség lesz az eredmény:

3. ábra

The Seal of Focalor

[A. E. Waite, The Book of Black Magic, London, 1898 188]

– Na és? – kérdezte Belbo.

– Hogyhogy na és? Ugyanez a rúna köt össze egymással eszmeileg néhányat a templomosok legfontosabb titkos köz pontjai közül: Amiens-t, Troyes-t, Szent Bernátnak a Foret d' Orient szélein elterülő birodalmát, Reimset, Chartres-t, Rennes-le-Chateau-t és a Mont Saint-Michelt, a druidák ősrégi kultikus helyét. Ugyanez a rajz ráadásul a Szűz csillagképére is emlékeztet.

– Konyítok valamit az asztrológiához – jegyezte meg félénken Diotallevi. – Ha jól emlékszem, a Szűznek nem egészen ilyen a rajza, és tizenegy csillagból áll, azt hiszem...

Az ezredes elnézően mosolygott.

– Uraim, uraim, önök ugyanolyan jól tudják, mint én, hogy minden attól függ, hogyan húzza meg az ember az ilyen vonalakat; ha akarom, Nagymedvét vagy Göncölszekeret is kihozhatok belőlük. Nehéz megmondani, hogy egy csillag belül vagy kívül van valamelyik csillagképen. Nézzék csak meg jól a Szüzet, legyen a Kalász a legalsó pont, a provence-i partoknak megfelelően, válasszanak ki mindössze öt csillagot, és akkor igenis megdöbbentő lesz a hasonlóság.

– Épp csak azt kell eldönteni, mely csillagok nem kellenek – bólogatott Belbo.

– Úgy van – helyeselt az ezredes.

– Ide hallgasson – mondta ekkor Belbo –, miért olyan biztos benne, hogy a találkozók nem folytatódtak szabályosan? Hátha dolgoznak már a lovagok, csak mi nem tudunk róla?

– Ennek semmi jelét nem látom. Hadd tegyem hozzá: sajnos. A terv megszakadt, és azok, akiknek végbe kellett volna vinniük, talán nincsenek is többé, talán felmorzsolódtak a harminchatok valamelyik világkatasztrófa során. De ha akadna egy maroknyi bátor ember, akinek birtokában vannak a megfelelő információk, akkor ez a csoport újra fölvehetne a fonalat. Az a valami még mindig megvan. Nos, ilyen embereket keresek én. Ezért akarom kiadatni ezt a könyvet: hogy reagáljanak rá. Egyúttal igyekszem kapcsolatba kerülni olyan személyekkel, akik segíthetnek választ találni a hagyományos tudás útvesztőiben. Épp ma találkoztam a kérdéskör legnagyobb szakértőjével. Ragyogó elme, de sajnos semmit sem tudott nekem mondani, bár nagyon érdekelte a történetem, és megígérte, hogy előszót ír hozzá.

– Elnézést – szólt közbe Belbo –, de nem volt óvatlanság, hogy megosztotta a titkát azzal az úrral? Épp maga beszélt itt nekünk Ingolf baklövéséről...

– Ugyan, kérem – legyintett az ezredes. – Ingolf pancser volt. Én viszont egy feddhetetlen tudóssal vettem fel a kapcsolatot. Olyasvalakivel, aki nem kockáztat meg elhamarkodott hipotéziseket. Kérte is ma, hogy várjak még, egyelőre ne vigyem kiadóba a művemet, tisztázzam előbb valamennyi vitás kérdést... Nem akartam magamra haragítani, és nem árultam el, hogy ide készülök, de hát önök bizonyára megértik, hogy ennyi fáradságos munka után most már joggal vagyok türelmetlen. Az az úr egyébként... na, de a csudába a titkolózással, még a végén azt hiszik, hogy felvágok. Rakoskyról van szó...

Szünetet tartott, várta a hatást.

– Kicsodáról? – ábrándította ki Belbo.

– Hát Rakoskyról! A híres hagyománykutatóról, a Cahiers du Mystère volt főszerkesztőjéről!

– Aha – mondta Belbo. – Ja, igen, igen: Rakosky, persze...

– Nos, mondjuk, én fenntartom magamnak a jogot, hogy előbb még meghallgatom annak az úrnak a tanácsait, és csak azután adok ki végleges kéziratot a kezem közül; viszont szeretném azért felpörgetni a dolgot, és ha közben netán megállapodásra jutnék az önök kiadójával... Ismétlem: sietek, reakciókra, hírekre van szükségem... Vannak, akik tudják, amit tudnak, de nem beszélnek... Uraim! Hitler látta már, hogy a háború elveszett, mégis épp ekkor, 44 körül kezdett el valamiféle titkos fegyverről beszélni, hogy majd azzal fordít a helyzeten. Őrült volt, azt mondják. És ha mégsem volt őrült? Na, értik?

A homloka verejtékben fürdött, a bajsza mint a macskabajusz, tüskésen meredezett kétfelé.

– Egy szó, mint száz – mondta –, kivetem a csalit. Majd meglátjuk, jelentkezik-e valaki.

Annak alapján, amit most erről az emberről megtudtam és gondoltam, azt vártam volna, hogy Belbo szép udvariasan kiteszi a szűrét. De nem.

– Ide hallgasson, ezredes úr – mondta –, a dolog nagyon-nagyon érdekes, függetlenül attól, hogy velünk alkalmas-e megállapodnia vagy másokkal. Ugye, tud maradni még tíz percet, ezredes úr?

Hozzám fordult:

– Maga már nyilván tűkön ül, Casaubon, ne haragudjon, hogy eddig is feltartottam. Találkozzunk esetleg holnap, jó?

Vagyis kirúgott. Diotallevi belém karolt, és azt mondta, ő is jön. Elköszöntünk. Diotallevitől az ezredes meleg kézszorítással, tőlem egy hűvös biccentéssel búcsúzott.

A lépcsőházban Diotallevi azt mondta:

– Nyilván nem érti, miért kérte Belbo, hogy menjünk el. Ne vegye udvariatlanságnak. Belbo most egy nagyon diszkrét szerződésajánlatot kell, hogy tegyen az ezredesnek. Diszkréció: ez Garamond úr jelszava. Én is eljöttem, nehogy bárkit zavarba hozzak.

Később tudtam meg, hogy Belbo az ezredest a Manuzio karmai közé igyekezett dobni.

Magammal vonszoltam Diotallevit Piladéhoz. Én egy Campant rendeltem, ő rebarbaraitalt. Merthogy az – úgymond – olyan szerzetesi, olyan régies, majdhogynem templomos lovagokhoz illő. Megkérdeztem, mi a véleménye az ezredesről.

– A könyvkiadókba – felelte – csak úgy áramlik a világ minden balgasága. De a világ balgaságában is ott tündököl azért a Magasságos bölcsessége, így hát alázattal tekintsen a bölcs ember a balgára.

Azután elnézést kért, mennie kellett.

– Ma este lakomázom – mondta.

– Házibuli? – kérdeztem.

Szemlátomást zavarba hozta a léhaságom.

– Zóhár – igazított helyre. – Lekh L'khá. Több oldal, amit még egyáltalán nem értek.

21

...des grâles, der sô swaere wigt

daz in diu valschlîch menscheit

nimmer von der stat getreit.

[Wolfram von Eschenbach, Parzival, IX, 477] (15)

Sehogy se tetszett nekem az ezredes, de érdekelt. Egy gyíkot is el-elbámul az ember olykor hosszan, lenyűgözve. Ízlelgettem a mindnyájunk vesztét hozó méreg első cseppjeit.

Másnap délután megint felmentem Belbóhoz, és ejtettünk pár szót az előző napi látogatóról. Belbo szerint igazi mitománnal volt dolgunk.

– Figyelte, hogy úgy hivatkozott arra a Rokoskira vagy Rosztropovicsra vagy kire, mintha Kantot idézné?

– Régi lemez ez – mondtam. – Ingolf őrült volt, aki hitte a dolgot, az ezredes pedig olyan őrült, aki Ingolfnak hisz.

– Vagy talán csak hitt, tegnap, de ma már valami másban hisz. Képzelje, tegnap, mielőtt elbúcsúztunk volna, megbeszélést szerveztem neki mára egy... egy másik kiadóval, egy jó gyomrú céggel, amelyik hajlandó szerzők által finanszírozott könyveket kiadni. Szemlátomást lelkesedett. Na és most hallom, hogy nem ment el. A rejtjelezett üzenet fénymásolatát pedig itt hagyta nálam, nézze csak. Hányódni hagyja a templomosok titkát, mint valami vackot. Ilyenek ezek mind.

Ekkor megcsörrent a telefon.

– Halló – szólt bele Belbo. – Itt Belbo, igen, Garamond Könyvkiadó. Jó napot, tessék... Igen, járt itt tegnap délután, egy kéziratot ajánlott fel. Elnézést, de a magam részéről diszkrécióval tartozom, ugye, inkább ön mondaná meg esetleg, hogy...

Pár pillanatig hallgatta, mit mondanak neki, majd elsápadt, és rám nézett:

– Az ezredest megölték, vagy mi.

Azután azt mondta a telefonba:

– Bocsánat, Casaubonhoz szóltam, egy munkatársamhoz, tegnap ő is itt volt a megbeszélésen... Na szóval, Ardenti ezredes a tervét adta itt nekünk elő, egy szerintem légből kapott históriát a templomosok állítólagos kincséről. A templomosok középkori lovagok voltak...

Ösztönösen odatette a tenyerét a mikrofonhoz, mint aki ki akar rekeszteni mindenki mást a beszélgetésből, de azután észrevette, hogy figyelem, így hát elvette a kezét a kagylótól, és azt mondta kissé habozva:

– Nem, De Angelis úr, az az ember beszélt ugyan valami könyvről, amit meg akar írni, de csak úgy általánosságokban... Hogy? Mind a ketten? Most? Felírom a címet.

Letette. Egy darabig szótlanul dobolt az ujjaival az íróasztalon.

– Nos – mondta aztán –, kedves Casaubon, ne haragudjon, de meggondolatlanul magát is belerángattam. Váratlanul ért a dolog. Egy rendőrfelügyelő telefonált, bizonyos De Angelis. Az ezredes állítólag egy panzióban lakott, és valaki azt mondja, hogy tegnap éjjel holtan találta...

– Azt mondja? És a felügyelő nem tudja, hogy ez igaz-e?

– Bármilyen furcsa, de a felügyelő nem tudja. Állítólag megtalálták a nevemet meg a tegnapi találkozóról szóló bejegyzést egy noteszban. Azt hiszem, mi vagyunk nekik az egyeden nyom. Most mit mondjak magának? Gyerünk.

Taxit hívtunk. Útközben Belbo belém karolt.

– Nézze, Casaubon, talán merő véletlen az egész. Mégis, Istenem, lehet, hogy túl bonyolult lélek vagyok, de tudja, azt tartja mifelénk a mondás, hogy „nevet ne mondj, jobban jársz”... Karácsonykor mindig felléptek nálunk a betlehemesek, amolyan kegyes színjátékféleséget adtak elő dialektusban, Betlehem helyett akár a környéken is lakhattak volna azok a pásztorok... Szóval, megérkeznek a háromkirályok, és kérdik a juhászbojtártól, hogy mi a neve a gazdájának. Gelindo, feleli a bojtár. És amikor Gelindo ezt megtudja, jól elagyabugyálja a bojtárt, merthogy, azt mondja, nem szokás egy nevet csak úgy, bárkinek kiadni... Mindenesetre, ha maga is úgy gondolja, az ezredes semmit se mondott nekünk Ingolfról és a provins-i üzenetről.

– Nehogy mi is úgy végezzük, mint Ingolf – próbáltam meg mosolyogni.

– Ismétlem: ez az egész egy marhaság. De vannak olyan történetek, amikből jobb kimaradni.

Helyeseltem neki, de azért belém fészkelte magát a nyugtalanság. Végtére is diák voltam, olyan, aki tüntetéseken vesz részt, és feszengtem a gondolatra, hogy most rendőrökkel fogok találkozni. Megérkeztünk a panzióba. Nem tartozott a legjobbak közé, eléggé kint volt. Mindjárt mutatták nekünk, melyik Ardenti ezredes – ahogy ott mondták – lakosztálya. A lépcsőházban is rendőrök. A 27-es számhoz kalauzoltak (hét meg kettő az kilenc, gondoltam) : hálószoba, előtér asztalkával, főzőfülke, függöny nélküli zuhanyozós kis fürdőszoba, a félig nyílt ajtón át nem látszott ugyan, hogy van-e bent bidé, de ha mást nem is, ennyi komfortot alighanem minden vendég megkövetel egy effajta panzióban. Egyhangú berendezés, a kevés személyes holmi szanaszét hányva: valaki sebtében felforgatta a szekrényeket és a bőröndöket. Talán a rendőrség lehetett; tucatnyi civil és egyenruhás rendőrt számoltam össze.

Meglehetősen fiatal és meglehetősen hosszú hajú egyén jött ki elénk.

– De Angelis vagyok. Belbo doktor? Casaubon doktor?

– Én nem vagyok doktor, még tanulok.

– Tanuljon csak, tanuljon. Ha nem szerez diplomát, nem felvételizhet a rendőrségbe, és meg sem fogja tudni, miről marad le.

Idegesnek látszott.

– Elnézést, de vágjunk is mindjárt bele. Tessék, ez volt az útlevele a szoba lakójának, Ardenti ezredes nevére van kiállítva. Ráismernek?

– Ő az – mondta Belbo –, de árulja már el, hogy mi történt. A telefonáláskor nem értettem, hogy most akkor meghalt-e, vagy pedig...

– Ezt ön is elárulhatná énnekem – húzta el a száját De Angelis. – Önok persze nyilván joggal kíváncsiak. Nos tehát, Ardenti úr vagy Ardenti ezredes, ahogy tetszik, négy napja szállt meg itt. Gondolom, észrevették, hogy ez nem a Grand Hotel. Van egy portás, aki este tizenegykor lefekszik aludni, mert minden vendégnek jár kapukulcs, van egy-két szobalány, ők takarítják ki délelőttönként a szobákat, és van egy öreg alkoholista: ő a londiner, és ő visz be italt a vendégeknek, ha csöngetnek. Ismétlem: alkoholista és agyérelmeszesedése is van, úgyhogy kész gyötrelem volt kihallgatni. A portás azt állítja, hogy kisértetmániás, és előfordult már, hogy halálra rémített egy-egy vendéget. A portás szerint Ardenti tegnap este tíz körül jött meg két személlyel, akiket felhozott a szobájába. Itt az sem ügy, ha valaki egy egész transzvesztita-bandát visz szobára, hát még ha csak két normális alakról van szó, bár idegenes kiejtéssel beszéltek, ahogy a portás mondja. Fél tizenegykor Ardenti hívja az öreget, és hozat magának egy üveg whiskyt, egy ásványvizet és három poharat. Egy és fél kettő között megint csöngetnek az öregnek a huszonhetesből, szaggatottan és többször, azt mondja. Bár a ma reggeli állapotából ítélve addigra már jó néhány pohárral bekapott, valami kerítésszaggató vacakból méghozzá. Az öreg feljön, kopogtat, nincs válasz; erre sperhaknival benyit, megpillantja ezt a felfordulást és az ágyon az ezredest: a szeme fennakadva, a torka körül valami drót. Hanyatt-homlok leszalad, felébreszti a portást; visszajönni egyiküknek sincs kedve, felkapják a telefont, de úgy látszik, nincs vonal. Ma reggel volt, de hát higgyünk neki. A portás ekkor kiszalad a sarokra, a tér szélén álló telefonfülkéhez, onnan hívja fel a rendőrséget, az öreg meg a szemközti házba csoszog át, mert lakik ott egy orvos. Mindez eltart húsz percig, húsz perc múlva megjönnek, és lent várják ki rémülten, míg az orvos, aki időközben felöltözött, meg nem érkezik, csaknem egyidőben a járőrkocsival. Feljönnek együtt a huszonhetesbe, és az ágyon nincs senki.

– Hogyhogy senki? – csodálkozott Belbo.

– Nincs semmiféle hulla. Az orvos ekkor hazamegy, a kollégáim meg csak ezt találják itt, amit önök is látnak. Kikérdezik az öreget meg a portást, és megtudják mindazt, amit most elmondtam. Hova lett az a két úr, aki tízkor Ardentivel együtt jött fel? Ki tudja; lehet, hogy tizenegy és egy között kisétáltak a kapun úgy, hogy senki se vette észre. Vagy itt voltak még a szobában, amikor az öreg benyitott? Ki tudja; csak egy percet töltött itt az öreg, és a főzőfülkébe vagy a vécébe be se nézett. Esetleg akkor távoztak a hullával együtt, amikor az a két szerencsétlen elvolt, hogy segítséget kérjen? Nem lehetetlen, mivelhogy van egy külső lépcső is, ami az udvarra visz le, onnan pedig a hátsó kapun át egy mellékutcába jutni. De mindenekelőtt: volt-e hulla csakugyan, vagy mondjuk, tizenegykor netán a saját lábán távozott az ezredes a két alakkal együtt, és az öreg csak álmodta az egészet? A portás azt hajtogatja: nem először fordulna elő, hogy rémeket lát; néhány éve azt állította, hogy az egyik női vendéget meztelenül felakasztva találta, aztán félórával később belibbent az a hölgyvendég frissen, mint a rózsa, az öreg priccsén viszont valami szadi-pornóképeslapot találtak, könnyen lehet, hogy kedve szottyant bekukucskálni a hölgyhöz a kulcslyukon át, és egy függönyt látott, amint hullámzik a félhomályban. Csak annyi biztos, hogy ez a szoba nincs normális állapotban, és hogy Ardenti felszívódott. De most már eleget beszéltem. Magán a sor, Belbo úr. Egyetlen nyomra bukkantunk: egy cédulára, a mellett az asztal mellett a földön. Tizennégy óra: Hotel Principe e Savoia, Mr. Rakosky; tizenhat óra: Garamond, dr. Belbo. Ön megerősítette, hogy ott járt. Mondja el, kérem, mi történt.

22

...al des grâles pflihtgesellen

von in vragens nich enwellen.

[Wolfram von Eschenbach, Parzival, XVI, 819] (16)

Belbo rövidre fogta: néhány lényegtelen részlettel kiegészítve elismételte mindazt, amit a telefonba már elmondott. Hogy egy ködös történetet adott elő az ezredes, azt állítva, hogy valamiféle kincs nyomára bukkant bizonyos franciaországi dokumentumokban, de ennél többet nemigen mondott. Hogy szemlátomást úgy vélte: veszedelmes titoknak jutott a birtokába, és elhatározta, hogy előbb-utóbb nyilvánosságra hozza, nehogy ő legyen az egyedüli tudója. Utalt rá, úgymond, hogy őelőtte is volt már, aki rájött a titokra, de megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Meg hogy Ardenti csak akkor mutatta volna meg nekünk a dokumentumait, ha kötelezzük magunkat a szerződéskötésre, csakhogy Belbo semmiféle szerződést nem köthet, amíg nem lát a dologból valamit, úgyhogy végül is csak azzal a bizonytalan ígérettel váltak el egymástól, hogy majd még találkoznak. Az ezredes említette, hogy beszélt egy bizonyos Rakoskyval, és azt mondta, hogy ő a Cahiers du Mystère főszerkesztője. Előszót akart kérni tőle. Rakosky vélhetőleg azt tanácsolta neki, hogy ne hamarkodja el a publikálást. Az ezredes nem árulta el neki, hogy épp a Garamondhoz készül. Ennyi.

– Na, jó, na, jó – mondta De Angelis. – És miféle embernek látták?

– Egzaltált alaknak, ráadásul egy kissé, hogy is mondjam, nosztalgiával utalt a múltjára, az idegenlégióban töltött éveire.

– Igazat beszélt, ha nem is mondott el mindent. Bizonyos értelemben figyeltük őt már egy ideje, bár nem olyan nagyon. Annyi ilyen ügyünk van... Na, szóval: még csak nem is Ardentinek hívták, de azért szabályos francia útlevele volt. Néhány éve fel-felbukkant Olaszországban, és kiderült, hogy feltehetően azonos egy bizonyos Arcoveggi századossal, akit 1945-ben a távollétében halálra ítéltek. SS-kollaboránsként Dachauba küldött egypár embert. Franciaországban is szemmel tartották, egyszer csalás miatt a bíróság elé került, és csak egy hajszálon múlt, hogy megúszta. Feltehető, de mondom: csak feltehető, hogy azonos azzal a Fassotti nevet viselő személlyel, akit tavaly feljelentett egy Peschiera Borromeo-i kisiparos. Bebeszélte az emberünk az illetőnek, hogy a Comói-tó mélyén megvan még Mussolini dongói kincse, és ő azt is tudja, hogy hol, mindössze néhányszor tízmillió líra kell hozzá, amiből kitelik két békaember meg egy motorcsónak... Felmarkolta a pénzt, és nyoma veszett. Most aztán önök megerősítették, hogy tényleg kincsmániás volt.

– És az a Rakosky? – kérdezte Belbo.

– Ellenőriztük. A Principe e Savoiában csakugyan meg szállt egy Rakosky, egy Wladimir Rakosky nevű egyén, francia útlevéllel. Bizonytalan személyleírás, disztingvált úriember. Ugyanígy írta le az itteni portás. Az Alitalia jegyirodájában azt mondják, rajta van a ma reggeli első párizsi gép utaslistáján. Értesítettem az Interpolt. Annunziata, jött már valami Párizsból?

– Még semmi, felügyelő úr.

– Na, jó. Szóval, ez az Ardenti ezredes, vagy hogy hívják, négy nappal ezelőtt megérkezik Milánóba. Hogy az első három napon mit csinál, azt nem tudjuk; tegnap kettőkor vélhetőleg találkozik Rakoskyval a szállodában, és nem mondja meg neki, hogy fel fogja keresni önt, ami szerintem nagyon érdekes. Este idejön, valószínűleg magával Rakoskyval és még valakivel... aztán innentől fogva minden bizonytalan. Lehet, hogy meg sem ölik, de a lakosztályát mindenképp átkutatják. Vajon mit kerestek? A zakója zsebében... ja, igen, mert még ha kiment is innen, ingujjban ment ki, a zakója, az útlevelével együtt, ittmaradt a szobájában, de azért azt ne higgyék, hogy ez egyszerűsíti a dolgokat, mert az öreg szerint zakóstul feküdt az ágyon, na persze, házikabát is lehetett az a zakó, jaj, istenem, tiszta bolondokháza ez... na, szóval, a zakója zsebében, mondom, egy csomó pénz, nagyon is sok pénz volt... Vagyis nem pénzt kerestek, hanem valami mást. Az egyetlen jó ötletet önöktől kaptam. Az ezredesnél dokumentumok voltak. Hogy néztek ki?

– Egy barna dossziét tartott a kezében – mondta Belbo.

– Szerintem inkább pirosat – mondtam én.

– Barnát – erősködött Belbo. – Bár lehet, hogy tévedek.

– Akár piros volt, akár barna – mondta De Angelis –, itt nincs. Magukkal vitték a tegnap esti urak. Szóval, akkor ennek a dossziénak kell utánanézni. Énszerintem Ardenti semmiféle könyvet nem akart kiadatni. Összeszedett egypár adatot, amivel zsarolhatja Rakoskyt, és a nyomaték kedvéért megpróbált felvágni a kiadói kapcsolataival. Rávallana. Na most, ebből további feltételezések következhetnek. A két alak fenyegetőzve távozik, Ardenti megijed, a hóna alá vágja a dossziét, és itthagyva csapot-papot, eltűnik az éjszakában. És valamilyen megfontolásból esetleg elhiteti az öreggel, hogy megölték. De ez így túlságosan regényes volna, és nem magyarázná meg, miért forgatták fel a szobát. Másrészt viszont ha meggyilkolta a két társa, és elrabolta tőle a dossziét, miért rabolta volna el a hulláját is? Na, majd kiderül. Elnézést, de kénytelen vagyok felvenni az adataikat.

Kétszer is megforgatta a diákigazolványomat.

– Filozófia szakos, mi?

– Sokan vagyunk – mondtam.

– Túl sokan. Es a templomosokat tanulmányozza... Maga szerint mit kéne elolvasnom, ha mondjuk meg szeretném tudni, hogy ez miféle társaság?

Két ismeretterjesztő jellegű, de azért eléggé komoly könyvet javasoltam. Azt mondtam, hogy a per előtti időkre vonatkozóan megbízható adatokat fog találni, de a pertől kezdve minden csak találgatás, mese habbal.

– Értem, értem – bólogatott. – Szóval, most még a templomosok is. Ezt a csoportocskát eddig még nem ismertem.

Benyitott az iménti Annunziata, írott telefonüzenetet hozott.

– Megjött a válasz Párizsból, felügyelő úr.

De Angelis elolvasta.

– Pompás. Párizsban nem tudnak semmiféle Rakoskyról, az útlevélszáma viszont megegyezik egy két éve ellopott úti okmányéval. Úgyhogy minden világos. Rakosky úr nem létezik. Ön azt mondja, hogy a főszerkesztője a... minek is? Milyen folyóiratnak?

Felírta magának.

– Utánanézünk, de lefogadom, hogy kiderül: a folyóirat sem létezik, vagy legalábbis réges-rég megszűnt. Rendben van, uraim. Köszönöm a segítséget, lehet, hogy egyszer-kétszer még zavarni fogom önöket. Ja, egyvalamit hadd kérdezzek még. Célzott-e rá ez az Ardenti, hogy kapcsolatok fűzik valamiféle politikai csoportosuláshoz?

– Nem – mondta Belbo. – A politika helyett szemlátomást a kincskeresést választotta.

– Meg a cselekvőképtelen személyek behálózását.

Odafordult hozzám:

– Maga, gondolom, ki nem állhatta.

– Nem szeretem az ilyen pasasokat – mondtam. – De azért eszem ágában sincs dróttal megfojtani őket. Legfeljebb átvitt értelemben.

– Persze. Túl sok vesződséggel járna. Ne féljen, Casaubon úr, másokkal ellentétben én nem gondolom azt, hogy minden egyetemista bűnöző. Menjen Isten hírével. Sok sikert a szakdolgozatához.

– Bocsánat, felügyelő úr – kíváncsiskodott Belbo –, csak hogy tudjam: ön a gyilkossági vagy a politikai csoporttól van?

– Jó kérdés. A gyilkosságiaktól a kollégám még az éjjel kijött. Csak aztán az irattárban kiderült még egy és más az Ardenti viselt dolgairól, úgyhogy ő végül is átpasszolta a dolgot nekem. Én a politikaiaktól vagyok. De az az igazság, hogy nem tudom, én kellek-e ide. Az élet bonyolultabb, mint a krimik.

– Sejtettem – nyújtotta a kezét Belbo.

Elmentünk, és én nyugtalan voltam. Nem a felügyelő miatt – ő rendes embernek látszott –, hanem azért, mert életemben először sötét ügybe keveredtem. És hazudtam. És Belbo is.

A Garamond kapujában búcsúztunk el egymástól, és mindketten zavarban voltunk.

– Nem csináltunk mi semmi rosszat – mondta Belbo bűntudatosan. – Édesmindegy, hogy hall-e a felügyelő Ingolfról meg a katarokról és a többi marhaságról vagy sem. Lehet, hogy egészen másért tűnt el Ardenti, ezer oka lehetett rá. Lehet, hogy Rakosky az izraeli titkosszolgálat embere, és elszámolni valója volt vele. Lehet, hogy valami nagy kutya küldte, akit az ezredes átvert. Lehet, hogy régi bajtársa és haragosa az idegenlégiós időkből. Lehet, hogy egy algériai bérgyilkos. Lehet, hogy a templomosok kincséről szóló história csak valami mellékes ügy a mi ezredesünk életében. Jó, jó, tudom: hiányzik a piros vagy zöld vagy mit tudom én, milyen dosszié. Jól tette, hogy ellentmondott nekem, így legalább nyilvánvaló, hogy csak egy futó pillantást vetettünk rá...

Hallgattam, és Belbo nem tudta, mivel fejezze be. – Maga szerint most biztos megint megfutamodtam, mint a múltkor, a Larga utcában.

– Ugyan már. Jól csináltuk. Viszlát.

Megsajnáltam, amiért gyávának érzi magát. Nekem ez eszembe se jutott; engem már az iskolában is arra tanítottak, hogy a rendőröknek hazudni kell. Elvből. De hát az már csak úgy van, hogy a rossz lelkiismeret árt a barátságnak.

Attól a naptól fogva nem találkoztunk. Egymás rossz lelkiismerete lettünk: én az övé, ő az enyém.

Viszont ekkortájt győződtem meg róla, hogy diákként mindig gyanúsabb az ember, mint diplomásként. Még egy évig dolgoztam, és sikerült megírnom kétszázötven flekket a templomosok peréről. Diplomamunkát leadni ezekben az években az állam törvényei iránti hűségnyilatkozattal volt egyenlő, és elnéző bánásmód járt érte.

A következő hónapokban lövöldözni kezdett egy-két diák, a szabadtéri nagy tüntetések korszakának befellegzett.

Gyengén álltam az eszmények dolgában. De megvolt az alibim: hiszen Amparo személyében az egész Harmadik Világ a szeretőm lett. Amparo szép is volt, brazil is, lelkes is és kiábrándult is, ösztöndíja és istenien kevert vére volt. Minden, ami csak kell.

Egy bulin botlottam belé, és egyből azt mondtam neki:

– Bocs, szeretnék lefeküdni veled.

– Rohadt hímsoviniszta.

– Oké, nem szóltam semmit.

– De szóltál. És én meg egy rohadt feminista vagyok.

Haza készült, és nem akartam őt elveszíteni. Ő hozott össze a riói egyetemmel, ahol olasz lektort kerestek. Megkaptam az állást két évre, megújítható szerződéssel. Lassan egyébként is szűk lett nekem Olaszország, úgyhogy elfogadtam az ajánlatot.

Amúgy pedig – okoskodtam – az Újvilágban legalább nem fogok találkozni a templomosokkal.

Önáltatás, gondoltam szombaton este a periszkópban. A Garamond küszöbét átlépve magába a Palotába léptem én. Ahogy Diotallevi mondta: a Bíná az a palota, amelyet a Hokhmá az őspontból szétterjedőben épít magának. Hogyha a Hokhmá a forrás, akkor a Bíná a belőle keletkező folyam, mely különb- s különbféle ágaiban folytatódik aztán, míg valamennyi folyamág belé nem torkollik végül az utolsó szefirá roppant tengerébe – s a Bínában megformáltatott már a forma mind.

4 / HESZED

23

Az ellentétek analógiája a fény és a sötétség, a hegycsúcs és a szakadék, a teli és az üres közötti viszony. Az allegória, minden dogmák szülőanyja, a pecsét helyettesítése a pecsétnyommal, a valóságé az árnyakkal, az igazság hazugsága és a hazugság igazsága.

[Eliphas Levi, Dogme de la Haute Magie, Paris, Baillére, 1856, XII, 22]

Menni Amparo kedvéért mentem Brazíliába, maradni viszont az ország kedvéért maradtam. Fel nem foghattam, miért van spanyol neve Amparónak, holott Recifébe kivándorló és indiánokkal meg szudáni négerekkel keveredő hollandoknak a leszármazottja, és az arca felől akár jamaicai, a műveltsége felől pedig párizsi is lehetne. Sosem sikerült megfejtenem a brazil tulajdonnevek titkát. Fittyet hánynak minden utónévkönyvre, és sehol másutt nem léteznek ezek a nevek.

Amparo közölte, hogy az ő féltekéjükön a mosdó lefolyójába jobbról balra örvénylik belé a víz, minálunk viszont fordítva. Vagy ellenkezőleg. Nem tudtam ellenőrizni, hogy így van-e. Nemcsak azért nem, mert a mi féltekénken soha senki nem figyelte még meg, milyen irányban folyik le a víz, hanem azért sem, mert Brazíliában többszöri kísérletezés után meg kellett állapítanom, hogy nagyon nehéz megérteni ezt a dolgot. Ahhoz az örvénylés túlságosan gyors, hogy követni lehessen, és az iránya valószínűleg függ a vízsugár erejétől és a beesési szögétől, továbbá a mosdó vagy a kád formájától is. Meg aztán ha ez igaz volna, akkor vajon mi a helyzet az egyenlítőnél? Ott talán mindenféle örvénylés nélkül, egyből lezúdul a víz, vagy épp nem folyik le sehogy se?

Akkor persze még nem dramatizáltam túl ezt a kérdést, de szombat este az járt a fejemben, hogy minden a tellurikus áramokon múlik, s hogy azoknak a titkát pedig az Inga őrzi.

Amparo szilárdan hitte, amit mondott.

– Nem az empíria számít – mondta -; itt egy alapelvről van szó, ami viszont csak eszményi körülmények közt, tehát sohasem verifikálható. De igaznak azért igaz.

Milánóban Amparót a józansága tette olyan kívánatossá. Odaát viszont a szülőföld savainak a hatására megfoghatatlanabbá, éber látomásokra és föld alatti ésszerűségekre fogékonyabbá vált. Megéreztem, milyen ősrégi szenvedélyek izgatják, milyen éberen vigyáz, hogy ezek el ne szabaduljanak, és milyen fennkölten engedelmeskedik a csábításukat elutasító aszkézis parancsának.

A legszembeszökőbbnek olyankor láttam a csodás ellentmondásait, amikor az elvtársaival vitatkozott. Lerobbant lakásokban gyüléseztek, a falakon néhány plakát és sok-sok népművészeti tárgy, Lenin-képek és a cangaceiro dicsőségét hirdető északkeleti agyagszobrocskák vagy indián fétisek. Politikailag eléggé zavaros időkben mentem ki, és az otthoni tapasztalataimból okulva úgy döntöttem, hogy távol tartom magam az ideológiáktól, kiváltképp odaát, ahol nem is értettem őket. Mindaz, amiről Amparo elvtársai beszéltek, még inkább elbizonytalanított, de egyúttal újfajta kíváncsiságokat is felébresztett bennem. Természetesen mind marxisták voltak, és első hallásra a szövegük is majdnem ugyanolyan volt, mint az európai marxistáké, mégis valami egészen másról beszéltek ők: egy-egy osztályharcról folyó vita kellős közepén egyszer csak a „brazil kannibalizmust” vagy az afro-amerikai kultuszok forradalmi szerepét kezdték el emlegetni.

Ezekről a kultuszokról hallva győződtem meg róla, hogy odaát ideológiailag is fordítva folynak le a dolgok. Amparóék szavaiból kirajzolódott előttem az ottani belső ingamozgások képe: északi kisemmizettek vándorolnak le az iparosított Délre, ahol óriás metropoliszokban, szmogfelhőkben fuldokolva ellumpenesednek, és kétségbeesetten térnek vissza Északra, de egy évbe sem telik, és menekülnek vissza megint, le Délnek; ám mind e nagy mozgás közepette sokan mégiscsak megfeneklenek a nagyvárosokban, és őket beszippantják a különféle bennszülött-egyházak, spiritiszták lesznek, afrikai istenségeket idéznek... Itt megoszlottak a vélemények: Amparo némelyik elvtársa szerint ez a jelenség a gyökerekhez való visszatérést, a fehérek világával szembeni ellenállást bizonyította, mások kábítószert láttak benne, amellyel az uralkodó osztály roppant forradalmi potenciált hatástalanít; megint mások ellenben azt mondták, hogy ez az az olvasztótégely, amelyben fehérek, indiánok és feketék valamiféle, egyelőre még homályos távlatú és bizonytalan sorsú erővé egyesülnek. Amparo eltökélten úgy vélte, hogy a vallás a világon mindenütt, mindig is a nép ópiuma volt, hogyne volnának hát azok a pszeudotribális kultuszok. Aztán ott szorongattam a derekát valamelyik „escola de sambá”-ban, együtt táncolva a többiekkel, kígyózó, dobok kibírhatatlan dübögésére rángatózó színuszgörbe-sorban, és láttam bizony, hogy minden altesti izomfeszülésével, a szívével, az eszével, a remegő orrcimpájával igenis a magáénak érzi ő ezt a világot... Aztán pedig hazamentünk, és akkor még ő elemezgette nekem gúnyosan és dühösen, hogy micsoda mélységesen orgiasztikus vallási jellege van a farsang rítusába ájuló, hétről hétre, hónapról hónapra gerjedő, lassú önfeladásnak. Ami ugyanolyan törzsi-babonásjelenség – szögezte le forradalmi gyűlölettől hevülten –, mint a kisemmizettek minden harci energiáját és lázadókészségét felemésztő futball-rituálék, azok a varázslások és hókuszpókuszok, melyeknek a révén kieszközölni vélik az összes elképzelhető világok isteneinél, hogy dögöljön meg az ellenfél hátvédje; és eszükbe sem jut, hogy elnyomóik szándéka szerint való az önkívületük és a rajongásuk, mert általuk ítéltettek ők az irrealitásra.

Lassanként megszűnt bennem a különbségérzékelés. Hozzászoktam viszont fokozatosan, hogy ne nézzem, melyik arc miféle-fajta emberé az összevissza keveredések évszázados történeteit regélő arcok rengetegében. Lemondtam róla, hogy megállapítsam, hol keressem a haladást, hol a lázadást, hol meg – Amparo elvtársainak kifejezésével – a tőke cselszövését. Hogy gondolkodhattam volna továbbra is európai módra, amikor – mint megtudtam – a szélsőbal reménységeinek őrzője egy olyan északkeleti püspök volt, akiről úgy hírlett, hogy fiatal korában a nácikhoz húzott, de aki most rendíthetetlenül tartotta a magasba a lázadás égő fáklyáját a rémült Vatikán, no meg a Wall Street-i cápák nagy megütközésére, istentagadó szavak helyett azonban halleluját fakasztván a misztikus proletárok ajkán, és felsorakoztatván őket a félelmetes és drágalátos lobogó, a népe szenvedésére szánakozva tekintő, hétfájdalmú, szépséges Boldogasszony lobogója alatt?

Egyik délelőtt egy szemináriumról jövet, mely a lumpenproletariátus osztályszerkezetével foglalkozott, a tengerparton hajtottunk végig Amparóval. A parti homokban fogadalmi ajándékokat – gyertyákat, fehér kosárkákat pillantottam meg. Megtudtam Amparótól, hogy ezek az ajándékok Yemanjának, a vizek istennőjének szánódtak. Amparo kiszállt a kocsiból, megilletődötten ellépdelt egészen a víz széléig, és ott csöndben megállt. Megkérdeztem, hisz-e a dologban. Hogy képzelem, förmedt rám dühösen. Azután hozzátette:

– Az öreganyám annak idején kihozott ide, a partra, és fohászkodott az istennőhöz, kérve, hogy segítsen szépségben, jóságban és boldogságban felnőnöm. Melyik filozófusotok is mondta azt valami fekete macskákról és korallamulettekről szólva, hogy „nem igaz, de hiszem”? Na, hát én meg nem hiszem, de igaz.

Ezen a napon döntöttem el, hogy összespórolok egy bahiai útra valót.

És – ma már tudom – ugyanezen a napon kezdett elandalítani a hasonlóságok érzete is: hogy titokzatos analógiák folytán mindennek köze lehet mindenhez.

Európába visszatérve mechanikát csináltam ebből a metafizikából: és ezért estem belé a csapdába, ezért vagyok most bajban. De akkor alkonyi fényben, különbségeket semmivé tevő szürkületben tapogatóztam. Rasszista módjára úgy véltem, hogy a mások hiedelmei csupán léha képzelgésre indító ürügyek az erős embernek.

Megtanultam, miféle ritmusokra, hogyan engedjem el magam testestül-lelkestül. Gondoltam is tegnapelőtt este a periszkópban, míg olyasformán rázogattam a végtagjaimat – hogy ne zsibbadjanak –, mintha még mindig az agogõ-t verném. Na tessék, gondoltam: úgy akarom kivonni magam az ismeretlen hatalma alól, úgy akarom bebizonyítani magamnak, hogy nem hiszek benne, hogy elfogadom minden varázsát. Akár az öntudatos ateista, amikor éjnek idején megpillantja az ördögöt, és ateistán így okoskodik: ördög persze nem létezik, ez csak valami ideges érzékcsalódás lehet, talán az emésztés miatt van, de ő, az ördög, ezt nem tudja, ő hisz a maga fonák teológiájában. Micsoda ijeszthetné el mármost őt, aki biztos a létezésében? És akkor keresztet vet az ember, az ördög pedig, amilyen hiszékeny, eltűnik nagy villámlásban és kénköves bűzben.

Úgy jártam, mint az a tudós etnológus, aki hosszú évekig tanulmányozza a kannibalizmust, és a buta fehérek bosszantására fűnek-fanak mondogatja, milyen finom az emberhús. Felelőtlen, mert hiszen tudja, hogy sosem fog emberhúst enni. Egyszer aztán valaki kíváncsi lesz, és rajta deríti ki, hogy mi az igazság. És aztán már rágják-eszik is, és ő soha nem tudhatja meg, hogy igaza volt-e, csak reméli mintegy, hogy ízlik: legyen legalább valami értelme a halálának. Ugyanígy kellett hinnem énnekem is tegnapelőtt este, hogy igaz a Terv, mert különben az elmúlt két év során csak holmi nyomasztó lázálmon munkálkodtam volna. Inkább legyen valóság, ne lázálom; ami igaz, az igaz, és akkor nem rajtam múlik.

24

Sauvez la faible Aischa des vertiges de Nahash sauvez la plaintive Héva des mirages de la sensibilité, et que les Khérubs me gardent.

[Joséphin Péladan, Comment on Devient Fée, Paris, Chamuel, 1893, p. XIII] (17)

Ekként vettem hát be magam a hasonlatosságok erdejébe, amikor is levelet kaptam Belbótól.

Kedves Casaubon!

Egész mostanáig azt sem tudtam, hogy Brazíliában van, elveszítettem magát szem elől, arról sem értesültem eddig, hogy lediplomázott (gratulálok), de Piladénál aztán csak találtam valakit, aki megadta nekem a koordinátáit.

Úgy vélem, nem árt, ha értesítem, hogy új fejlemények történtek Ardenti ezredes szerencsétlen ügyében. Több, mint két év telt el, azt hiszem, de még mindig sajnálom, hogy akaratlanul is belerángattam magát azon a délelőttön a pácba; ne haragudjon érte.

Majdnem el is felejtettem már azt a ronda históriát, de két hete a Montefeltro-vidéken kirándultam, és ott elvetődtem San Leo fellegvárába. A tizennyolcadik században ez állítólag pápai birtok volt, és ide csukatta a pápa Cagliostrót, mégpedig egy ajtó nélküli cellába (először és egyben utoljára egy mennyezeti nyíláson át lehetett bejutni), melynek egyeden ablakából csupán a falu két templomára láthatott az elítélt. Cagliostro priccsén, mely a halálos ágya is volt, nagy csokor rózsát láttam; magyarázatképpen elmondták, hogy még ma is számos híve van, sokan zarándokolnak el ide, szenvedéseinek a színhelyére. Megtudtam, hogy a zarándokok közt is az egyik legállhatatosabb társaságnak egy Picatrix nevű milánói miszteriozófus-kör számít, amely egyébként egy – na, milyen című? – Picatrix című folyóiratot is kiad.

Mint tudja, engem érdekelnek az ilyen furcsaságok, így hát Milánóban beszereztem egy Picatrix-számot, és megtudtam belőle, hogy néhány nap múlva szellemidézés lesz: Cagliostro szelleme fog megjelenni. Ott a helyem.

A falakon lobogók kárpitja, kabbalisztikus jelekkel: kuvikokkal és uhukkal, skarabeusokkal és ibiszekkel, bizonytalan illetőségű napkeleti istenségekkel telistele. A földön dobogó, az előterében nyers farönkökbe ékelt égő fáklyák, hátul oltár, azon háromszögletű asztaldísz és két kis szobor: Ízisz és Ozirisz. Körben Anubisz-figurák amfiteátruma, egy arckép (na, kié?): Cagliostróé, egy Kheopsz-szerű, aranyozott múmia, két ötkarú kandeláber, egy gong, ágaskodó kígyók tartják kétfelől, hieroglifa-nyomatos pamutvászonnal borított talapzaton egy könyvállvány, két korona, két tripus, egy útikoporsó, egy trónus, egy álbarokk fotel, négy felemás szék, a nottinghami seriff lakomájáról mintegy, és mécsesek és gyertyácskák és gyertyák, egy merő spirituális lángolás.

Belép ekkor két piros szoknyás, fáklyás kispap, majd a ceremóniamester – alighanem a Picatrix vezetője –, bocsássák meg neki az istenek, de Brambilla a neve, és rózsaszín meg olajbarna színű ruhát visel, majd pedig a gyámleány avagy médium, és végül hat fehérbe öltözött gyertyavivő, megannyi Ninetto Davoli, csak épp püspöksüveget, infula Deit viselnek, ha emlékszik még a költőinkre.

Ez a Brambilla mármost félholdas tiarát csap a fejébe, rituális kardot ragad, mágikus ábrákat kaszabol a dobogóra, megidéz néhány -el-ré végződő nevű angyalszellemet, és ekkor egy pillanatra homályosan az eszembe ötlenek az Ingolf-féle üzenet pszeudo-szemita ördöngösségei, de csak egy pillanatra, s aztán már másra figyelek. Mivelhogy most különös dolog történik, a dobogón elhelyezett mikrofonok egy kóbor hullámokat érzékelni hivatott vevőkészülékkel vannak összeköttetésben, ám a püspöksüveges hangtechnikus valamit elkutyulhatott, mert először diszkózene csendül, majd pedig Moszkva Hangja úszik be. Brambilla felcsapja a koporsófedelet, bűbáj-könyvecskét kap elő, meglóbál egy füstölőt, elkiáltja magát: „jöjjön el, Uram, a Te országod!”, és ez mintha használna valamit, Moszkva Hangja ugyanis legott elhallgat, igen ám, de a legmágikusabb pillanatban ismét megszólal, ezúttal kórus harsan, seggre-táncot járó, ittas kozákok kara. Brambilla ekkor a Clavicula Salomonist szólítja, kis híján tűzvészt okozva eléget a tripuson egy pergament, megnevezi a karnaki nagytemplom néhány istenségét, követelve tőlük, hogy helyezzék őt a heszódi kőkubusra, és kitartóan szólongat egy bizonyos 39-es Ismerőst, akit nagyon is ismerhet a közönség, mert a terem felmorajlik. Egy hölgy transzba esik, felakad a szeme, hogy csak a fehérje látszik, orvost, orvost, kiabálják az emberek, mire Brambilla megidézi a Varázserőket, s a médium, aki közben leült az álbarokk karosszékbe, megvonaglik és felnyög, Brambilla meg föléje hajol, és izgatottan faggatni kezdi, azazhogy a 39-es Ismerőst faggatja, aki – hát persze jut eszembe – nem más, mint maga Cagliostro, személyesen.

És innentől nyugtalanítóvá válik a dolog, mert a lány tényleg sajnálatraméltó, komolyan szenved, izzad, remeg, jajveszékel, mondatfoszlányok szakadnak ki a száján, egy templomról beszél, egy kinyitni való ajtóról, erő-örvényt kavar magának, azt mondja, és hogy menni kell fel, a Nagy Piramis felé, Brambilla fel-alá rohangál a dobogón, veri a gongot, és nagy hangon szólongatja íziszt, remek színjáték, élvezem, és akkor egyszer csak hallom ám, hogy egy sóhaj meg egy nyögés közt valamiféle hat pecsétről beszél a lány, meg százhúsz esztendei várakozásról és a láthatatlan harminchatokról. Most már semmi kétség, bizony, hogy a provins-i üzenetről beszél. Hegyezem a fülemet, várom a folytatást, de a lány kimerültén magába roskad, Brambilla megcirógatja a homlokát, áldást hint füstölőjével a jelenlévőkre, és közli, hogy vége a szertartásnak.

Meg is illetődtem, meg kíváncsi is voltam, így hát megkörnyékeztem a lányt, aki időközben magához tért, felvett egy eléggé vacak kabátot, és távozni készült a hátsó ajtón. Épp megkocogtatnám a vállát, amikor valaki hirtelen karon ragad. Megfordulok, és De Angelis felügyelővel találom magam szemközt, hagyjam csak, azt mondja, ő tudja, hol lehet azt a lányt megtalálni. Meghív egy kávéra. Úgy megyek utána, mint akit rajta kaptak valamin, és ez bizonyos értelemben igaz is, és a presszóban megkérdi, mit kerestem ott, és miért akartam odamenni a lányhoz. Bosszúsan azt felelem neki, hogy nem diktatúrában élünk, és ahhoz megyek oda, akihez akarok. Elnézést kér, és magyarázatot ad: Ardenti ügyében a nyomozás csak nagyon lassan haladt, de megpróbálták rekonstruálni, mivel tölthette Ardenti a Garamond kiadóbeliekkel és a titokzatos Rakoskyval való találkozása előtti két napját. Egy év is eltelt már, amikor véletlenül kiderült, hogy látta valaki, amint Ardenti kijön a Picatrix irodájából a médiummal az oldalán. A médium másrészt már csak azért is érdekli őt, mert az élettársát jól ismeri a kábítószeres csoport.

Azt mondtam neki, hogy véletlenül vetődtem el ide, és hogy a lánynak egy mondata szöget ütött a fejembe: valami hat pecsétről beszélt, akárcsak az ezredes. A felügyelő erre megjegyzi, szerinte furcsa, hogy két év után még mindig ilyen jól emlékszem az ezredes szavaira, holott annak idején, másnap csak annyi jutott eszembe, hogy úgy általában a templomosok kincséről folyt a szó. Mire én azt mondom, hogy igen, hát ez az, az ezredes valami kincsről beszélt, amit hat pecsét őriz, vagy mi, csakhogy nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez fontos részlet lehet, hiszen a kincseket általában hét pecsét szokta őrizni, meg skarabeusbogarak. Mire ő megjegyzi, hogy nem érti, miért ütöttek szöget a fejembe a médium szavai, ha tényleg minden kincset arany skarabeusok szoktak őrizni. Ne beszéljen úgy velem, mint egy gyanúsítottal, mondom neki, erre hangot vált, nevetgél. Ő azon nem csodálkozott, azt mondja, hogy a lány azt mondta, amit mondott, hiszen így vagy úgy, de biztosan beszélt neki Ardenti a fantazmagóriáiról, kipuhatolandó, hogy mint közvetítőt, felhasználhatja-e valamiféle asztrális kontaktusteremtéshez, ahogy azokban a körökben mondani szokás. Valóságos szivacs, fényképlemez az alany, olyan lehet a tudatalattija – azt mondja –, mint a vidámpark, feltehetőleg egész évben mossák az agyát a picatrixosok, nem lehetetlen, hogy önkívületi állapotban – merthogy komolyan csinálja ám, nem kamuzik, és nincs ki a négy kereke – olyan képek jelentek meg ismét a lelki szemei előtt, amelyeket korábban egyszer már jól megjegyzett magának.

Két nappal később viszont beállít hozzám De Angelis a kiadóba, és elújságolja, hogy másnap elment a lányhoz, és a lány, mit tesz Isten, nem volt sehol. Kérdi a szomszédokat, egyik se tud róla, nagyjából a fatális szertartás előtti délután óta nem látták, mire ő gyanút fog, behatol a lakásba, a lakásban minden a feje tetején áll, ágynemű a földön, párnák a sarokban, szétcincált újságok, kiborított fiókok. Hűlt helye a lánynak meg az ágyasának vagy szeretőjének vagy élettársának vagy mijének.

Ha tudok még valamit, jobb, ha beszélek, azt mondja, mert azért az mégis különös, hogy csak úgy eltűnt a médium, és erre mindössze két magyarázat lehetséges: vagy észrevette valaki, hogy ő, De Angelis, figyeli a lányt, vagy az tűnt fel, hogy egy Jacopo Belbo nevű egyén beszélni akar vele. Tehát az önkívületben mondottak igenis valami fontosra vonatkoztak, és még Azok sem gondolták volna, bárkik legyenek is, hogy ilyen sokat tud a lány.

– Mi van, ha valamelyik kollégám a fejébe veszi, hogy maga ölte meg? – kérdezte ekkor De Angelas egy finom mosollyal. – Jobb lesz – azt mondja –, ha összefogunk mi ketten.

Már-már kihozott a sodromból, pedig ez isten bizony nemigen szokott sikerülni senkinek; abból, hogy valaki nincs otthon, miért gondolja mindjárt, kérdeztem tőle, hogy megölték, mire ő visszakérdezett, hogy emlékszem-e még annak az ezredesnek az esetére. Erre azt mondtam neki, hogy akár megölték a lányt, akár elrabolták, annyi mindenesetre biztos, hogy még aznap este, azalatt kellett történnie a dolognak, hogy én épp vele, De Angelisszel voltam, mire ő azt kérdezte, hogy mitől vagyok én ebben olyan biztos, hiszen éjféltájt elbúcsúztunk egymástól, és ő igazán nem tudhatja, hogy utána mi történt; komolyan beszél-e, kérdem, mire ő: hogy olvastam-e már krimit életemben, mert akkor tudnom kéne, hogy a rendőrségnek kutyakötelessége gyanakodni bárkire, akinek nincs akkora alibije, mint egy ház, meg hogy ott helyben a fejét vehetik szervátültetés céljából, ha van alibim éjjel egytől másnap reggelig.

Mit mondjak, Casaubon? Talán jobban tettem volna, ha elmondom neki, mi az igazság, de hát nyakas ember a magamfajta, képtelen vagyok meghátrálni.

Azért írok magának, mert ha nekem sikerült megtudnom a címét, De Angelisnek is sikerülhet; ha kapcsolatba kerülnek, legalább tudja, hogy milyen vonalat követtem én. Persze nem volt az valami nagyon egyenes vonal, tehát ha úgy gondolja, maga mondjon csak el nyugodtan mindent. Szégyellem magam, bocsásson meg, cinkosnak érzem magam valamiben, és kéne valami épp hogy elfogadható mentség, és nincs mentség. Nyilván a paraszti származásom miatt van ez, ilyenek a népek mifelénk, nagy bunkók vagyunk.

Micsoda história! Unheimlich, ahogy a német mondja. Üdvözlettel:

Jacopo Belbo

25

...eme megsokasodott, vakmerő összeesküvőkké váló, titokzatos beavatottak: jezsuitizmus, magnetizmus, martinizmus, bölcsek köve, szomnambulizmus, eklekticizmus, minden őtőlük van.

[C.-L. Cadet-Ggassicourt, Le Tombeau de Jacques de Molay, Paris, Desenne, 1797, p. 91]

Ideges lettem ettől a levéltől. Nem mintha attól féltem volna, hogy De Angelis keresni fog (ugyan már: a túlsó féltekén!), megfoghatatlanabb okai voltak az én szorongásomnak. Akkor úgy hittem: mérges vagyok, amiért egyszeriben újra a nyakamba szakad az a világ, amelyet faképnél hagytam. Azóta tudom, hogy a hasonlatosság vetette újabb cselét, analógiát szimatoltam újfent, ez kavart fel úgy. Ösztönös reakcióképpen azt hittem, az bosszant, hogy már megint Belbóval és az örökös bűntudatával kell foglalkoznom. Úgy döntöttem, hogy nem törődöm ezzel az egésszel, Amparónak említést sem tettem a levélről.

Kapóra jött a második levél, amit Belbo két nappal később adott fel, épp azért, hogy megnyugtasson.

A médium-lány históriája tűrhetően lezárult. Egy rendőrspicli elmondta, hogy a lány szeretője balhéba keveredett, mert a saját szakállára eladogatott egy nagy tétel kábítószert, ahelyett hogy továbbította volna a becsületes nagybani kereskődnek, aki pedig már ki is fizette. Nagyon rosszul veszi ki magát náluk az ilyesmi. Hogy mentse a bőrét, felszívódott. A nőjét meg nyilván magával vitte. A lakásukban hagyott újságok közt kotorászva De Angelis számos Picatrix-szerű sajtóterméket talált, bennük egy sor, pirossal jó vastagon aláhúzkodott cikkel. Az egyik a templomosok kincséről szólt, a másik a rózsakeresztesekről, ők valami kastélyban vagy pincében vagy mi az ördögben laktak, ahová az volt kiírva: „post 120 annos patebo”(18) , és úgy beszéltek róluk, hogy ők a láthatatlan harminchatok. De Angelis számára tehát minden világos lett. A lány, úgy látszik, falta ezt a fajta irodalmat (ugyanazt, amit az ezredes is), aztán amikor transzba jött, felöklendezte. Az ügy ezzel lezárult, átkerült a kábítószeres csoporthoz.

Belbo leveléből csak úgy áradt a megkönnyebbülés. A legtakarékosabbnak kétségkívül a De Angelis-féle magyarázat látszott.

Tegnapelőtt este a periszkópban viszont az jutott eszembe, hogy a dolgok esetleg nagyon is másképpen estek: a médium tényleg Ardentit idézte, de olyasmit mondott, amiről azok a folyóiratok sohasem írtak, és amiről senkinek sem lett volna szabad tudnia. A picatrixesek közül valaki épp azért tüntette el az ezredest, hogy elhallgattassa, majd ugyanaz a valaki észrevette, hogy Belbo ki szeretné kérdezni a médiumot, és ezért a médiumot is eltette láb alól. Azután, hogy tévútra terelje a nyomozást, a szeretőjét is kinyírta, és rávett egy rendőrspiclit, hogy állítsa be úgy, mintha megszöktek volna.

Ilyen egyszerű ez, mármint ha van Terv. De volt-e? Hiszen a Tervet mi találtuk ki, és csak sokkal később. Lehetséges-e, hogy a valóság nemcsak túltesz a képzeleten, de ráadásul még elébe is megy, vagyis hát megelőzi, hogy jóvátegye a képzelet által utóbb okozandó károkat?

Akkor, Brazíliában mégsem ezeket a gondolatokat ébresztette bennem a levél. Helyettük inkább megint az az érzésem támadt, hogy valami hasonlít valami másra. A bahiai utazásomra gondoltam, és egy egész délutánt azzal töltöttem, hogy kultikus könyveket és tárgyakat árusító helyeket jártam sorra, pedig azelőtt rájuk sem hederítettem. Eldugott boltocskákra bukkantam és szobrokkal és bálványokkal roskadásig zsúfolt polcokra. Vettem Yemanjá-perfumadorokat, szúrós szagú misztikus füstölőket, Jézus Szent Szíve nevű, édeskés szagú illatszóró palackokat, filléres amuletteket. És sok-sok könyvet találtam, az egyik hívőknek íródott, a másik a hívőket tanulmányozóknak, ilyen is volt meg olyan is, minden egy rakáson, ördögűzési útmutató, Como adivinhar o futuro na bola de cristal, Hogyan jósoljunk kristálygömbből-szerűségek és antropológiai kézikönyvek. Meg egy rózsakeresztesekről szóló monográfia.

Egyszeriben összeállt minden. Sátán-rítusok és mór szertartások a jeruzsálemi Templomban, afrikai varázslók az északkeleti lumpenproletároknak, a provins-i üzenet a százhúsz esztendeivel és a rózsakeresztesek százhúsz esztendei.

Mozgó mixer lettem-e, csak mindenféle leveket összekotyvasztani jó, vagy rövidzárlat okozója, mert belebotlottam mindenféle ősidők óta, maguktól gabalyodó, színes huzalokba? Megvettem azt a rózsakeresztesekről szóló könyvet. Aztán felrémlett bennem, hogy ha még néhány órácskát eltöltők ezekben a könyvesboltokban, legalább tíz Ardenti ezredessel meg médiummal találkozom.

Hazamentem, és hivatalosan közöltem Amparóval, hogy a világ csupa természettőli elfajzás. Amparo enyhet ígért, és természethíven fejeztük be a napot.

A 75-ös év vége felé jártunk. Elhatároztam, hogy kiverem a fejemből a hasonlatosságokat, és minden energiámat a munkámnak szentelem. Végtére is nem a rózsakeresztesekről, hanem az olasz kultúráról kellett órákat tartanom.

Tanulmányozni kezdtem a humanizmus filozófiáját, és fölfedeztem, hogy a világi újkor embere épp csak hogy kilépett a sötét középkorból, máris az a fényes ötlete támadt, hogy a Kabbalát és a mágiát fogja tanulmányozni.

Két éve társalkodtam már a mondókáikat recitáló humanistákkal, akik e mondókákkal csupa olyasmire óhajtották rávenni a természetet, amit a természet nem szándékozott megtenni, amikor is híreket kaptam Olaszországból. A régi elvtársaim, vagy legalábbis némelyek közülük, tarkón lövik azt, aki nem ért egyet velük, hogy olyasmit tétessenek meg így az emberekkel, amit az emberek nem szándékoznak megtenni.

Nem értettem. Arra a következtetésre jutottam, hogy én most már a harmadik világ részét képezem, és úgy döntöttem, hogy elmegyek Bahiába. Induláskor egy reneszánsz kultúrtörténetet meg azt a rózsakeresztesekről szóló könyvet vágtam a hónom alá: két év óta ott hevert felvágatlanul az egyik polcon.

26

A földkerekség minden hagyományát úgy kell tekinteni, mint egyetlen alapvető, a kezdet kezdetén a bűnös emberre és legelső ivadékaira hagyományozott őshagyomány hagyományait.

[Luis-Claude de Saint-Martin, De L'espirit des Choses, Paris, Laran, 1800, II, "De l'espirit de traditions en général"]

Megláttam hát Salvadort, Salvador da Bahia de Todos ős Santos-t, a „néger Rómát” s az ő dombtetőkön magasodó vagy az öböl mentén meghúzódó háromszázhatvanöt templomát, szent helyeit az afrikai pantheon valamennyi istenségének.

Amparo ismert egy naiv festőt, aki nagy, biblikus és apokaliptikus látomásokkal zsúfolt, középkorias miniatúra-csillogású, kopt és bizánci elemektől ékes fatábla-képeket festett. Persze marxista volt, mondogatta, hogy küszöbön áll a forradalom, és álmodozással töltötte napjait a diadalmas tériszony Nosso Senhor do Bomfim nevű szentélyének sekrestyéiben, mennyezetről fürtszám lecsüngő és falakat beborító fogadalmi ajándékok sűrűjében, ezüst szíveknek, falábaknak és fakaroknak, tomboló vihart, hurrikánt, szökőárt túlélő szerencsés menekvések képeinek misztikus együttesét bámulva. Bevitt bennünket egy másik templom sekrestyéjébe, mely nagy, jacarandá-illatú bútorokkal volt teli.

– Kit ábrázol az a kép? – kérdezte Amparo a sekrestyéstől. – Szent Györgyöt?

Cinkos pillantást vetett ránk a sekrestyés:

– Szent Györgynek mondják, és jobb is így mondani, mert különben mérges lesz a plébános úr, de amúgy Oxossi az.

A festő két napig hurcolt bennünket templomból ki, templomba be, hadd tudjuk meg, mi rejlik a megfeketült és megkopott ezüsttálakra emlékeztető, díszes homlokzatok mögött. Csupa ránc, sánta templomszolgák kísértek, nyögték a sekrestyék a sok aranyat-ezüstöt, súlyos veretét és drágalátos rámát. A falak mentén, kristályüveg-fedelek mögött vérük hullató, nyílt sebeikben rubincseppeket csillantó szentek életnagyságú képei és véraláfutásos lábú, fájdalom facsarta Krisztusok trónoltak. Későbarokk aranyderengésben etruszk arcú angyalok, római griffek és napkeleti szirének kandikáltak le rám az oszlopfőkről.

Régi utcákat jártam, ámuldoztam a daloló utcaneveken: Rua da Agonia, Avenida dos Amores, Travessa de Chico Diabo... Akkortájt volt ez, amikor a kormány vagy a kormány nevében valaki belefogott már az óváros szanálásába, hogy megtisztítsa az ezernyi bordélyháztól, de még csak félig jutott. Az elhagyatott és hámló falú, feszengve pompázó templomok tövében még ott sötétlettek a rossz szagú sikátorok, melyekben tizenéves néger prostituáltak hemzsegtek, járdaszélen guggoló öreg kofák nyílt tűzön afrikai édességet kotyvasztottak, a szennyvízlefolyók közt stricik táncoltak csapatostul a legközelebbi bárból kiharsogó tranzisztorzenére. A gyarmatosítók rég kisilabizálhatatlan címert viselő régi palotái nyilvánosházakká lettek.

Harmadnap elkísértük kalauzunkat az egyik felsővárosi szálló bárjába, egy már újjáépített negyed luxus-régiségkereskedésekkel teli utcájába. Azt mondta a festő, hogy egy olasz úrral kell találkoznia: az illető meg akarja venni, mindegy, mennyiért, egy háromszor két méteres képét, amelyen nyüzsgő angyali seregek végső csapást mérnek ama másfajta légiókra.

Így ismerkedtünk meg Agilè úrral. Szolid, hajszálcsíkozású, kétsoros öltöny a hőség ellenére, aranykeretes szemüveg, rózsás arc, ezüst-ősz haj. Úgy csókolt kezet Amparónak, mintha el sem tudná képzelni, mi más módja lehetne hölgyek köszöntésének, és aztán pezsgőt rendelt. A festő felállt, dolga volt, Agilè átadott neki egy köteg úti csekket, és megkérte, küldje el a művét a szállodába. Mi folytattuk a csevegést; Agilè folyékonyán beszélt portugálul, de úgy, mint aki Lisszabonban tanulta a nyelvet, és ez csak fokozta az emberben azt az érzést, hogy régi vágású úriemberrel van dolga. Agilè úr kikérdezett bennünket, eltűnődött, hogy nem genfi eredetű-e netán a nevem, érdeklődött Arnparo családfája felől is, de hogy, hogy nem, mindjárt sejtette, hogy Amparóék Reciféből valók. A saját származását homályban hagyta. – Olyan vagyok, akár az itteniek – mondta –, számtalan faj halmozódott fel a génjeimben... A nevem olasz, az egyik ősöm régi birtoka után. Igen, lehet, hogy nemesember volt, de hát ki törődik az ilyesmivel manapság. Kíváncsiskodni jöttem Brazíliába. Minden formájában lenyűgöz a Hagyomány.

Csinos vallástudományi könyvtára van, mondta, Milánóban, merthogy néhány éve ott él.

– Látogasson meg, ha egyszer hazamegy, sok érdekes dolgot tudok mutatni az afro-brazil rítusoktól egészen a késő-római kori Ízisz-kultuszokig.

– Imádom az Ízisz-kultúszokat – mondta Amparo, mert büszkeségből gyakran tettette magát buta libának. – Ön persze biztos mindent tud az ízisz-kultuszokról.

Agilè válasza szerény volt:

– Csak ami keveset láttam belőlük.

Amparo nem hagyta magát:

– Kétezer éve?

– Nem vagyok olyan fiatal, mint maga – mosolygott Agilè.

– Tisztára Cagliostro – viccelődtem. – Ugye, róla mondják, hogy amikor egyszer egy feszület előtt ment el, odamormogta a szolgájának: „Adta zsidaja, hiába figyelmeztettem, hogy vigyázzon aznap este, az istennek nem hallgatott rám”?

Agilè felkapta a fejét, megijedtem, hogy túl vaskosra sikerült a tréfa. Mentegetőzni akartam, de ő békülékenyen elmosolyodott, és leintett.

– Cagliostro szélhámos volt, mert nagyon is jól lehet tudni, hogy mikor és hol született, és nem is élt olyan nagyon sokáig. Hetvenkedett.

– Meghiszem azt.

– Cagliostro szélhámos volt – ismételte Agilè –, de ettől még létezhettek és létezhetnek olyan kiváltságos személyek, akik sok életet élnek. A modern tudomány oly keveset tud az öregedési folyamatokról; végül is elképzelhető, hogy a halandóságot csak a rossz neveltetés okozza. Cagliostro szélhámos volt, de Saint-Germain grófja nem, és amikor azt állította, hogy egyik-másik vegytani titkát a régi egyiptomiaktól tanulta, ő talán nem hetvenkedett. De soha senki nem hitt neki, ha efféle epizódokat emlegetett, így hát udvariasságból inkább úgy tett, mintha csak tréfálna.

– Ön viszont úgy tesz, mintha tréfálna, és ezzel azt sugallja, hogy igazat beszél – mondta Amparo.

– Kegyed nemcsak szép, hanem rendkívül éles felfogású is – bókolt neki Agilè. – De könyörgök, mégse higgyen nekem. Ha meglátná, micsoda poros ragyogással vontak be a századok, egy csapásra elhervadna tőle a szépsége, és ezt én sohasem bocsátanám meg magamnak.

Amparót ezzel levette a lábáról, engem pedig elfogott a féltékenység. A templomokra tereltem a szót, meg arra a Szent György-Oxossit ábrázoló képre, amelyet láttunk. Agilè erre azt mondta, hogy vegyünk részt okvetlenül egy candomblén.

– Oda ne menjenek, ahol fizetni kell. Azok az igazi helyek, ahol ingyen is szívesen látják az embert, és még csak azt sem várják el tőle, hogy higgyen. Csak azt, de azt mindenképp, hogy megadja a kellő tiszteletet, hogy ugyanolyan türelemmel viseltessék a mások hite iránt, amilyen készséggel ők is elfogadják a maguk hitetlenségét. Ránézésre egyik-másik pai vagy mae-de-santo olyan, mintha egyenest a Tamás bátya kunyhójából mászott volna elő, de műveltségben felveszik a versenyt a Gregoriana bármelyik teológusával.

Amparo rátette a tenyerét a kezére.

– Vigyen el bennünket! – mondta. – Egyszer, évekkel ezelőtt voltam már egy umbanda-sátorban, de elmosódtak az emlékeim, csak valami nagy felfordulásra emlékszem...

Agilèt mintha zavarba hozta volna az érintés, de nem húzta el a kezét. A másik kezével viszont – s mint később tapasztalhattam, nála ez a töprengés jele volt – a mellényzsebébe nyúlt, és előkotort egy apró arany-ezüst dobozkát: orvosságos vagy dohányszelence lehetett, a fedelét achátkő ékesítette. A bárasztalon gyertya égett, és Agilè, mintegy véletlenül, a lángjához tartotta a dobozkát. A tűz hevében az achátkő eltűnt, és leheletfinom, kékeszöldben és aranyszínben ragyogó miniatúra: virágkosaras pásztorlányka képe rajzolódott ki a helyén. Szórakozott áhítattal babrálta, akárha rózsafüzért morzsolgatna. Aztán észrevette, hogy nézem, elmosolyodott, és visszacsúsztatta a kis tárgyat a zsebébe.

– Felfordulást mondott? Kár volna, drága hölgyem, ha kegyed nemcsak éles felfogású, hanem túlérzékeny is volna. Ami pompás tulajdonság, ha bájjal és értelemmel párosul, de veszedelmes annak, aki úgy megy el bizonyos helyekre, hogy nem tudja, mit keressen, és mire számíthat... Egyébiránt ne tessék összekeverni az umbandát a candombléval. Ez utóbbi teljesen ősi, afro-brazil jelenség, a másik viszont eléggé kései hajtás, annak az eredménye, hogy a bennszülött rítusok beoltódtak az európai ezoterikus kultúrával, azzal a misztikával, ami tulajdonképpen templomos hatás...

A templomosok. Rám találtak hát megint. Megmondtam Agilènak, hogy róluk írtam a szakdolgozatomat. Érdeklődő pillantást vetett rám.

– Milyen furcsa véletlen, fiatal barátom! Hogy az ember itt, a Dél Keresztje alatt épp egy ifjú templomossal találkozzék...

– Beavatottnak azért ne nézzen...

– Ugyan, Casaubon úr! Ha tudná, mennyi szélhámos garázdálkodik azok közt!

– Tudom, tudom.

– Na, hát akkor. De azért találkozzunk, még mielőtt visszautaznának.

Másnapra beszéltünk meg randevút: mindhárman kíváncsiak voltunk a kikötői fedett piacra.

Találkoztunk is a megbeszélt helyen másnap reggel: halpiac volt az, arab szűk, falusi búcsú, mely elburjánzott, mint a rák, pokolbéli erők megszállta Lourdes, ahol esőcsinálók és révült, stigmás tenyerű kapucinusok békén megfértek egymással a bélésükbe varrt imádságokat rejtő engesztelő zacskók, a fityiszt mutató jádekő-kezek, korall-szarvacskák, feszületek, Dávid-csillagok, prejudaikus vallási nemiség-szimbólumok, függőágyak, szőnyegek, szatyrok, szfinxek, szent szívek, bororo puzdrák, kagylóláncok közt. Az európai hódítók elfajzott misztikája minőségi rabszolgatudománnyal keveredett, ugyanúgy, ahogy a jelenlévők bőre is a legkülönfélébb elfeledett családfák történeteit regélte.

– Íme – mutatott körbe Agilè –, itt látható mindaz, amit a néprajzi kézikönyvek brazil szinkretizmusnak szoktak nevezni. Csúnya szó, nem is szereti a hivatalos tudomány. A legfennköltebb értelmű szinkretizmus azonban a minden vallást, minden tudást, minden filozófiát elérő és átható, egyetlen Hagyomány elismerését jelenti. Nem az a bölcs, aki kirekeszt, hanem az, aki egy nyalábba fogja a fénycsóvákat, bárhonnan jöjjenek is... Úgyhogy ezek a rabszolgák vagy rabszolgaivadékok bölcsebbek, mint a Sorbonne néprajzosai. Ugye, kegyed, legalább kegyed érti, amit mondok, szépséges hölgyem?

– Az eszemmel nem – mondta Amparo. – A méhemmel. Megbocsásson, de úgy képzelem, hogy Saint-Germain grófja nem így beszélt. Én itt születtem, tudja, ebben az országban, és amit nem tudok, az is üzen nekem valahonnan, azt hiszem, innen...

S azzal megérintette a mellét.

– Hogy is mondta Lambertini bíboros azon a bizonyos estélyen egy szépasszonynak, aki tündöklő drágakő-keresztet viselt a dekoltázsában? Mely öröm meghalni e kálváriadombon! Hát ilyen öröm volna nekem is beléhallgatóznom azokba a hangokba. De hadd kérjek ezennel bocsánatot önöktől, mindkettejüktől. Az én időmben az ember akár a kárhozat árán is megadta a kellemnek kijáró tiszteletet. Most nyilván egyedül szeretnének maradni. Majd keressük egymást.

– Az apád lehetne – vetettem oda Amparónak, miközben végigvonszoltam az áruspultok előtt.

– Az ükapám is akár. Értésünkre adta, hogy legalább ezeréves. A fáraó múmiájára vagy féltékeny?

– Bárkire, aki fényt gyújt a fejedben.

– De jó! Ez a szerelem.

27

Egyik nap, amikor arról mesélt, hogy jól ismerte Jeruzsálemben Poncius Pilátust, részletesen leírta, milyen volt a helytartó háza, és felsorolta, mely fogásokat szolgáltak ott fel vacsorára. Rohan bíboros azt hitte, képzelgés csak, amit hall, így hát odafordult Saint-Germain grófjának inasához, egy ősz hajú, becsületes kinézetű öregemberhez:

– Barátom – mondta neki –, bajosan hiszem, amit gazdája mond. Hogy hasbeszélő, az hagyján; hogy aranyat csinál, rendben van; de hogy kétezer éves és Poncius Pilátussal is találkozott, azt már sokallom. Talán maga is ott volt?

– Ó, én nem, főtisztelendő uram – válaszolta ártatlanul az inas –, és a gróf urat még csak négyszáz éve szolgálom.

[Collin de Plancy, Dictionnaire Infernal, Paris, Mellier, 1844, p. 434.]

Az elkövetkező napok során magával ragadott Salvador. A szállodában csak keveset időztem. A rózsakeresztesekről szóló könyv jegyzeteit lapozgatva egyszer csak megakadt a szemem egy Saint-Germain grófjára célzó utaláson. Nocsak, nocsak, gondoltam, tout se tient.

Róla írta Voltaire: ,,c' est un homme qui ne meurt jamais et qui sait tout”, Nagy Frigyes azonban azt válaszolta neki erre, hogy ,,c' est un comte pour rire”(19) . Horace Walpole úgy emlegette, mint olaszt vagy spanyolt vagy lengyelt, aki nagy vagyont szedett össze Mexikóban, majd pedig a felesége ékszereivel Konstantinápolyba szökött. A legbiztosabbakat annak a madame de Hausset-nak a visszaemlékezéseiből lehet tudni, aki Pompadour asszony szobalánya volt. (Szép kis ajánlólevél, jegyezte meg epésen Amparo.) Különféle neveken bukkant fel: Brüsszelben Surmont-nak, Lipcsében Weldone-nak, továbbá még Aymar, Bedmar vagy Belmar márkinak, Soltikoff grófnak is neveztette magát. 1745-ben, Londonban letartóztatják – itt hegedű- és clavicembaloművészként, mint szalonmuzsikus jeleskedett -; három évvel később, Párizsban mint tinktúra-szakértő ajánlja fel szolgálatait XV. Lajosnak, és egy lakosztályt kér érte cserébe Chambord várában. A király diplomáciai megbízatással Hollandiába küldi, ahol is valami bajt kever, és ismét Londonba szökik. 1762-ben Oroszországban, majd megint Belgiumban találjuk. Itt találkozik vele Casanova, és elmondja neki, hogyan változtatott arannyá egy pénzdarabot. 1776-ban Nagy Frigyes udvarába kerül, különféle vegyi tervezeteket tár elébe, és nyolc évvel később a hesseni tartománygrófnál, Schleswigben hal meg, ahol egy festékgyárat készült éppen tető alá hozni.

Semmi különös: tipikus tizennyolcadik századi kalandortörténet, amilyen a Casanováé, csak kevesebb benne a szerelem, vagy a Cagliostróé, csak nem olyan színpadiasan szemfényvesztő. Saint-Germain grófnak apróbb ballépésektől eltekintve tulajdonképpen van hitele a hatalmasoknál, akiket az alkímia némileg indusztriális színezetű csodáival kecsegtet. Csak épp őkörülötte, nyilván a saját kezdeményezésére is, lábra kap a halhatatlanságáról szóló mendemonda. Fesztelenül hivatkozik a szalonokban mindenféle régmúlt eseményekre úgy, mintha szemtanújuk lett volna, és ha csak módjával, visszafogottan is, de ápolgatja a saját legendáját.

A könyv többek közt idézett Giovanni Papini Gog-jából egy részletet, mely egy óceánjáró fedélzetén lejátszódó éjszakai találkozást ír le: ennek az ezredéves múlt terhét, tolakodó emlékek állandó rohamát nyögő Saint-Germain grófnak az érezhető kétségbeesése a Borges-féle Funes „el memoriosó”-t juttatta az eszembe, jóllehet Papini szövege 1930-ban íródott. „Ne képzelje, hogy irigylésre méltó a sorsunk” mondja a gróf Gognak. „Egypár évszázad után gyógyíthatatlan csömör lesz úrrá szegény halhatatlanokon. A világ egyhangú, az emberek nem tanulnak semmit, és nemzedékről nemzedékre ugyanazokat a botlásokat és borzalmakat követik el, az események nem ismétlődnek, de hasonlítanak egymásra... elfogynak az újdonságok, a meglepetések, a fölfedezések. Most, hogy csak a Vörös-tenger hall bennünket, bevallhatom önnek: meguntam a halhatatlanságomat. Nincs a földnek több titka előttem, s nem reménykedem többé a magamfajtában.”

– Furcsa egy alak – szűrtem le a következtetést. – Agilè barátunk nyilván őt játssza el. Érett, kissé enervált úriember, pénze van, utazgatásra való ideje is van, és vonzódik a természetfeletti dolgokhoz.

– Következetes reakciós, aki mer dekadens lenni. Tulajdonképpjobban szeretem a burzsujokat, mint a demokratákat – mondta Amparo.

– Women power(20) így, women power úgy, aztán eldobod magad egy kézcsóktól.

– Ti neveltetek így bennünket évszázadokon keresztül. Bírjátok most ki, hogy csak lassanként szabadulunk fel. Azt azért nem mondtam, hogy feleségül szeretnék menni hozzá.

– Még szerencse.

Agilè hívott fel telefonon egy héttel később. Elintézte, hogy este elmehetünk egy terreiro de candombléba. A szertartáson nem vehetünk részt, mert a lalorixá nem bízik a turistákban, de a kezdés előtt ő maga fogad bennünket, és mindent megmutat.

Agilè kocsival jött értünk; a favelákon át, a dombon túlra mentünk. Bérkaszárnya-küllemű épület előtt álltunk meg, lehangoló hely volt, de a bejáratnál füstölővel fogadott, azzal tisztított meg bennünket egy öreg néger. Beljebb kerülve, egy dísztelen kis kertben jókora pálmalevelekből rakott óriás kosárszerűséget pillantottunk meg, rajta néhány helyi finomság, az úgynevezett comidas de santo.

Bent egy nagy terembe jutottunk, a falakon rengeteg kép, fogadalmi táblácskafélék, afrikai maszkok. Agilè elmagyarázta, mi mire szolgál: hátul a padokra a beavatatlanok ülnek, oldalt az emelvényre a hangszerek kerülnek, a székek az Ogã-knak vannak odatéve.

– Ők olyan köztiszteletben álló emberek, akik nem feltétlenül hívők, de azért tisztelik ezt a kultuszt. Itt, Bahiában a nagy Jorge Amado is az egyik terreiro Ogã-ja. Iansa, a háború és a szelek úrnője választotta azzá...

– Honnan származnak ezek az istenségek? – kérdeztem.

– Bonyolult. Van először is egy szudáni ág, ez már a rabszolgaság kezdetekor megjelenik északon, és belőle ered az orixák, vagyis az afrikai istenségek candombléja. A déli államokban a bantu csoportok hatása érvényesül, és ebből egymásután következnek a további keveredések. Az északi kultuszok hűek maradnak az ősi afrikai vallásokhoz, délen azonban az eredeti macumba umbandává fejlődik, amit viszont újabb hatások érnek a katolicizmus, a Kardec-féle spiritizmus és az európai okkultizmus részéről...

– A templomosoknak tehát semmi közük a mai estéhez.

– A templomosokat metaforának szántam. Tény, hogy a mai estéhez nincs közük. De a szinkretizmus nagyon ravaszul működik. Észrevette odakint, a comidas de santo mellett azt a vasvillás krampuszféle kis szobrot, a lába elé rakott fogadalmi ajándékokkal? Az a vasfigura az Exut ábrázolja, az Exunak pedig nagyon nagy hatalma van az umbandában, a candombléban viszont semmi. Ennek ellenére a candombléban is tisztelik, hírvivő szellemnek, amolyan elfajzott Mercurius-félének tekintik. Az umbandában az embert az Exu szállja meg, itt nem. Mégis szívélyesen illik bánni vele, biztos, ami biztos. Nézze csak, mi van ott a falon...

Két színes szoborra mutatott, az egyik meztelen indiánt, a másik fehér ruhás öreg néger rabszolgát ábrázolt, amint ül és pipázik.

– Az ott egy caboclo meg egy preto velho, két elhunytnak a szelleme: ezek az umbanda-rítusokban nagyon fontosak. Hogy mit keresnek itt? Fogadják a hódolatot. Csinálniuk semmit se kell, mert a candomblé csak az afrikai orixákkal tart kapcsolatot, de azért őket sem illik megtagadni.

– Végül is mi a közös ezekben az egyházakban?

– Valamennyi afro-brazil kultusz jellegzetessége, mondjuk, az, hogy a szertartás közben a beavatottak mintegy önkívületbe esnek, és megszállja őket egy magasabb rendű lény. A candombléban az orixák, az umbandában az elhunytak szellemei...

– Istenem, egészen elfelejtettem már a hazámat is meg a fajtámat is – mondta Amparo. – Egy kis Európa meg egy kis történelmi materializmus, és kész, minden kiment a fejemből, pedig ezeket a történeteket már a nagyanyám is mesélte nekem...

– Egy kis történelmi materializmus? – mosolygott rá Agilè. – Mintha már hallottam volna róla. Valami Trier környékéről ismert világvége-kultusz, ugye?

Megszorítottam Amparo karját:

– No pasarán,(21) édes.

– Jézus Mária – mormogta Amparo.

Agilè meghallotta kurta, félhangos dialógusunkat, de nem zavartatta magát.

– A szinkretizmus bármire képes, kedveském. Ha óhajtja, elő tudom adni ennek az egész történetnek a politikai változatát is. A tizenkilencedik század törvényei ismét szabaddá teszik a rabszolgákat, de a nagy igyekezetben, hogy nyoma se maradjon a rabszolgasors bélyegének, hamuvá ég minden rabszolgakereskedelmi irat. A rabszolgák formailag szabad, de múlt nélküli emberekké lesznek. Családi identitás híján, nosza, megpróbálkoznak a kollektív identitás helyreállításával. Visszanyúlnak a gyökerekhez. Ők így, ezáltal szegülnek szembe, ahogy kiskegyedék, amúgy fiatalosan mondani szokták, az uralkodó erőkkel.

– De hát az előbb meg azt mondta, hogy azok az európai szekták is belekeveredtek a dologba... – csodálkozott Amparo.

– Kedveském, a tisztaság luxus, és a rabszolgák csak ahhoz nyúlhatnak, ami van. De bosszút állnak. Nem is sejti, mennyi fehér foglyot ejtettek azóta. Az eredeti afrikai kultuszoknak ugyanaz volt a gyengéjük, mint minden más vallásnak: helyileg és etnikailag korlátoltak, rövidlátók voltak. A hódítók mítoszaival találkozva megismételtek egy réges-régi csodát: új életre keltették azokat a titkos kultuszokat, amelyek a második és harmadik évszázad Földközitenger-vidékén, a hanyatló Rómát Perzsiából, Egyiptomból, a prejudaikus Palesztinából érő erjesztő hatások közepette tenyésztek... A késő-római korban a földközi-tengeri vallásosság áramai már együtt érik el Afrikát, és Afrika magába gyűjti, sűríti őket. Európát megrontja az államérdekű kereszténység, Afrika viszont tudást konzervál, olyan tudáskincset, amilyet már az egyiptomi időkben is őrzött és terjesztett, majd átadott a görögöknek, akik viszont tönkretették.

28

Van egy test, amely magában foglalja az egész világmindenséget, s ezt kör alakúnak ábrázoljátok, mivelhogy a Mindenség alakja: kör... Úgy képzeld el mármost, hogy ennek a testnek a köre alatt, középen, a teljes kör és a zodiákuskör között, e két kört egymástól elválasztva és, hogy úgy mondjam, a zodiákust körülhatárolva, együtt a planétákkal, a zodiákus mentén helyezkedik el a 36 dékán... Királyok váltakozása, városok emelkedése, éhínség, pestis, árapály, földrengések: semmi sincs a dékánok hatása nélkül...

[Corpus Hermeticum, Stobaeus, excerptum VI]

– No, de mi az a tudás?

– Tudja maga, micsoda nagy korszak volt a Krisztus utáni második és harmadik évszázad? Nem a hanyatló birodalom pompája, hanem amiatt, ami ugyanez idő tájt a mediterráneumon virágzott. Rómában a pretoriánusok sorra nyúzták a császáraikat, a Földközi-tenger más vidékein meg Apuleiusnak, az ízisz-misztériumoknak, a neoplatonizmus vagy a gnózis képében diadalmasan visszatérő spiritualizmusnak a korszaka virágzott... A régi szép idők, amikor a keresztények még nem jutottak hatalomra, hogy az eretnekeket a halálba küldjék. Micsoda nagyszerű kor volt az, a Nousz kora, csupa villámló extázis, nyüzsgő jelenés, emanáció, démon és angyalsereg! Szórványok összefüggéstelen összessége, amióta világ a világ, ősrégtől fogva létezik az a tudás, régebbi, mint Püthagorasz, az indiai brahmanok, a zsidók, a mágusok, a gümnoszofisták vagy akár a messzi Észak barbárai, Gallia és a brit szigetek druidái. A görögök úgy vélték, hogy a barbárok azért barbárok, mert nem tudják kifejezni magukat a saját nyelvükön, mivelhogy a kifinomult görög fülek ugatásnak hallották a beszédüket. Ez a kor viszont rádöbben, hogy a barbárok sokkal többet tudnak, mint a görögök, éspedig épp azért, mert olyan hozzáférhetetlen a nyelvük. Azt hiszi, hogy azok, akik ma este táncolni fognak, tudják, mi az értelme valamennyi általuk előadandó mondókának és bűvös névnek? Szerencsére nem tudják, hiszen az ismeretlen név úgy működik, mint valami légzőgyakorlat vagy misztikus szolmizálás. Az Antoninusok kora... Csodálatos megfelelésekkel, finom hasonlóságokkal volt teli a világ, ezeket feltárni és általuk feltárulni pedig álom, orákulum, mágia útján kellett, mely úgy hat a természetre és annak erőire, hogy hasonlót a hasonlóval mozgat. A tudás megfoghatatlan, illékony, nem tűr semmilyen mértéket. Ezért Hermész volt ebben a korban a diadalmas isten, minden agyafúrtságok kieszelője, a keresztutak, a latrok istene; de ő alkotta meg az írást, a kerülgetés és differenciálás művészetét is, meg a hajózást, mely oda visz, ahol vége minden határnak, és a horizonton minden egybemosódik, meg a darut, köveket a földről fölemelni, meg a fegyvereket, az életet halállá változtatni, meg a vízi szivattyúkat, súlyos matériát megkönnyíteni, meg a filozófiát, áltatni és becsapni... És tudja, hol van ma Hermész? Itt, ni, láthatta az ajtónál, Exunak hívják, istenek hírvivője, közvetít, kalmárkodik, nem ismer különbséget jó és rossz között.

Jókedvű bizalmatlansággal méregetett bennünket.

– Önök nyilván azt hiszik, hogy én itt nagy serényen ugyanazt teszem az istenekkel, amit Hermész az áru újraelosztásával. Nézzék csak ezt a kis könyvet, ma reggel vettem a Pelourinho egyik olcsó könyvesboltjában. Szent Ciprián-féle mágiák és misztériumok, receptek szerelmi varázslásra vagy az ellenségünk meghalasztására, angyalokat és a Szűzanyát idéző fohászok. Népi irodalom az itteni fekete bőrű misztikusoknak. Csakhogy a szóban forgó szent nem más, mint antiochiai Szent Ciprián, akiről rengeteg mindent megírtak ám az ezüstkor évszázadaiban. A szülei azt akarják, hogy mindenről tájékozódjék, tudja meg, mi van földön, égen és tengeren, elküldik tehát a legtávolabbi országokba titkokat tanulni, hogy fedezze fel, miképpen teremnek és pusztulnak a gyógyfüvek, és ismerje meg a növényekben és állatokban lappangó erőket, azokat, amelyek nem a természetrajznak megfelelően, hanem a réges-rég múlt korokig visszanyúló hagyományokba ágyazódott okkult tudományosság szerint hatnak. Ciprián Apollónnak és a kígyódramaturgiának szenteli hát magát, megismeri a Mithrasz-misztériumokat, tizenöt évesen tizenöt hierophantosz vezetésével részt vesz az Olümposz hegyén az Evilági Fejedelmet idéző és terveit befolyásoló szertartásokon, Argoszban beavatják Héra misztériumaiba, Phrügiában elsajátítja a hepatoszkópia művészetét, és nincs most már földön, égen és tengeren semmi, amit ne tudna Ciprián, legyen szó akármiféle agyrémről, tudományos tárgyról vagy fortélyról, például a kézírás varázslat útján való megváltoztatásáról. Memfisz föld alatti templomaiban megtanulja, hogy mi módon kommunikálnak a démonok a földi dolgokkal, miféle földi helyektől irtóznak, mely földi tárgyakat szeretnek, meg hogy miképpen népesítik be a sötétséget, micsoda ellenállást tanúsítanak egy s más téren, miként tudnak a hatalmukba keríteni testeket és lelkeket, és hogy mit tesz végül is magasrendű tudás, emlékezet, rettegés, illúzió vagy a földmozgás-keltésnek meg a földmélyi áramokra való hatásnak a csínja-bínja... Azután sajnos, megtér, de valami a tudományából azért csak megmarad, tovább öröklődik, és most tessék, itt bukkan elő megint, ennek az önök szerint bálványimádó, rongyos népségnek a szavaiban és a fejében. Drága barátném, kegyed az imént úgy nézett rám, mint egy afféle ci-devant-ra. Ugyan, melyikünk él a múltban? Kegyed, aki meg óhajtja ajándékozni ezt az országot a munkásság és az ipar évszázadának minden borzalmával, vagy én, aki azt akarom, hogy a mi szegény Európánk is találjon vissza ezeknek a rabszolgaivadékoknak a természetességéhez és a hitéhez?

– Jézus Mária! – szörnyülködött Amparo. – Maga is tudja, hogy az csak arra való, hogy nyugton maradjanak...

– Nyugton? Nem. Inkább várakozásteljesen. Várakozni tudás nélkül mennyország sincs: épp maguk, európaiak bizonygatták ezt nekünk.

– Mióta vagyok én európai?

– Nem a bőr színe számít, hanem a Hagyományba vetett hit. Azért, hogy a jólétbe zsibbadt Nyugat ismét megtanuljon várakozni, az itteniek fizetnek, és szenvednek is talán, de ők még beszélik a természeti szellemek, az egek, a vizek nyelvét...

– Maguk megint kizsákmányolnak bennünket.

– Megint?

– Igen, gróf úr, pedig nyolcvankilencben önnek egyszer már megjöhetett volna az esze. Mert ha megunjuk, akkor: nyissz!

És angyali mosollyal elhúzta a kifeszített, gyönyörű kezét a torka előtt. Amparónak még a fogát is kívántam.

– Roppant drámai – mondta Agilè, miközben előhalászta a zsebéből és két kézzel babrálni kezdte a dohányszelencéjét. – Szóval felismert. Igen ám, de nyolcvankilencben nem rabszolgák nyisszantgatták le a fejeket, hanem ugyanazok a derék polgárok, akiket kiskegyed állítólag úgy utál. Meg aztán annyi sok évszázad alatt épp elég nyakazást látott már Saint-Germain grófja, és épp elégszer azt is, amint visszaforrnak a helyükre azok a lenyisszantott fejek. De nézzék csak, ott jön a mae-de-santo, a Ialorixá.

Nyugodt, nyájas, egyszerű, kulturált jelenség volt a terreiro apátnője. Nagy darab, sugárzó mosolyú néger nő. Szakasztott, akár egy háztartásbeli, de amikor szóba elegyedtünk, mindjárt megértettem, hogyan is tarthatják a kezükben Salvador kulturális életét az ilyesfajta asszonyok.

– Személyek vagy erők az orixák? – kérdeztem tőle. A mãe-de-santo azt felelte, hogy erők, persze hogy azok: víz, szél, lomb, szivárvány. De ki tilthatja meg az egyszerű embereknek, hogy vitézeknek, nőknek, katolikus szenteknek lássák őket? Miért, kérdezte, maguk talán nem egy bizonyos kozmikus erőt imádnak annyi sok szűz hajadon képében? Az a fő, hogy az erőt imádjuk, a külső meg igazodjék kinek-kinek a felfogóképességéhez.

Azután hívott, hogy menjünk vele a hátsó kertbe, nézzük meg együtt a kápolnákat, még mielőtt a rítus elkezdődnék. A kápolnák az orixák házai voltak. Bahiai viseletben pompázó néger lányok csapata készülődött nagy vígan.

Az orixák házai úgy sorakoztak a kertben, mint egy kálváriadomb stációi, és kívül egy-egy szent képe volt rajtuk, mindegyiken a magáé. Belül harsányan tarka virágok, szobrocskák, frissen főzött áldozati étkek. A fehér az Oxalá, a kék és rózsaszín a Yemanjá, a vörös és a fehér a Xangõ, a sárga és az arany az Ogun színe... A beavatottak letérdeltek, megcsókolták a küszöböt, és megérintették a homlokukat meg a fülük hátsó tövét.

– Tulajdonképpen – kérdeztem – most akkor azonos vagy nem azonos Yemanjá a Szeplőtelen Miasszonyunkkal? És Szent Jeromos-e Xangõ vagy sem?

– Ne tegyen fel ilyen kínos kérdéseket – figyelmeztetett Agilè. – Az umbandában ez még bonyolultabb. Az Oxalá-vonalhoz tartozik Szent Antal meg Kozma és Damján. A Yemanjá-vonalhoz szirének, sellők, tengeri és folyami caboclók, matrózok és vezérlő csillagok tartoznak. A napkeleti vonalhoz hinduk, orvosok, tudósok, arabok és marokkóiak, japánok, kínaiak, mongolok, egyiptomiak, aztékok, inkák, karibiak és rómaiak. Az Oxossi-vonalhoz a nap, a hold, a vízesések caboclója és a négereké is. Az Ogun-vonalhoz Ogun Beira-Mar, Rompe-Mato, Iára, Megé, Narueé... Szóval, mikor hogy.

– Jézusom – mondta megint Amparo.

– Nem Jézus, hanem Oxalá – súgtam a fülébe. – Ne félj, no pasarán.

Mutatott nekünk a Ialorixá egypár maskarát, most vitték be őket a templomba a lányok. Jókora szalmacsuklyák voltak ezek, akkor bújnak beléjük a médiumok, amikor az istenség lassanként megszállja őket, és transzba esnek. Szeméremből csinálják így, bár vannak terreirók, ahol födetlen arccal táncolnak a kiválasztottak, közszemlére téve így az elragadtatottságukat. A beavatottat azonban védeni, tisztelni kell, ne sértsék kíváncsiságukkal az avatatlanok, illetve azok, akik nem érthetik, micsoda ujjongás és kegyelem árad szét a bensőjében. Ebben a terreiróban ez így szokás, mondta, s ezért nem is szívesen engednek be idegeneket. Talán majd egyszer, ki tudja, tette hozzá. A viszontlátásra, búcsúztunk.

Aztán mégsem akart az utunkra engedni bennünket, amíg meg nem kínál, ha nem is a kosarakból, mert azokhoz a rítus végéig nem volt szabad nyúlni, de legalább a saját konyhájáról egy kis comida de santóval. Hátramentünk vele, és színpompás lakoma várt ott ránk: mandioca, pimenta, coco, amendoim, gemgibre, moqueca de siri mole, vatapá, efó, caruru, fekete bab farofával, afrikai fűszerek illatoztak lágyan, édes és csípős trópusi ízeket kóstoltunk áhítattal, tudván, hogy a régi szudáni istenek eledelét esszük. Joggal, mondta a Ialorixá, mert ha nem tudunk is róla, mindegyikünk valamelyik orixának a gyermeke, gyakran még azt is meg lehet mondani, hogy melyiké. Nagy merészen megkérdeztem, hogy akkor én kinek a gyermeke vagyok. A Ialorixá húzódozott, mondván, hogy nem lehet azt olyan biztosan megállapítani, de aztán mégiscsak megvizsgálta a tenyeremet, végighúzta rajta az ujjait, a szemembe nézett, és végül közölte:

– Oxalá fia vagy.

Dagadt a keblem. Amparo most már megnyugodott, és javasolta: azt is derítsük ki, hogy Agilè úr vajon kinek a fia, de Agilè kijelentette, hogy ő erre inkább nem kíváncsi.

Hazaérve így szólt Amparo:

– Láttad a kezét? Az életvonal helyén sok kis szaggatott vonal húzódik. Mint amikor kő kerül egy patak útjába, és a patak egy méterrel odább folyik tovább. Egy csomószor meg kellett volna már halnia annak, akinek ilyen életvonala van.

– A hosszútávú lélekvándorlás világbajnoka.

– No pasarán – nevetett Amparo.

29

Váltogatják és titkolják a nevüket, hazudnak a korukat illetően, és a saját állításuk szerint nem ismerik fel őket, ebből is nyilvánvalóan nincs tehát az a logikus, aki tagadhatná, hogy szükségképp létezniök is kell csakugyan.

[Heinrich Neuhaus, Pia et ultimissima admonestatio de Fratribus Roseae-Crucis, nimirum: an sint? quales sint? unde nomen illud sibi asciverint, Danzig, Schmidlin, 1618, fr. kiad. 1623, p. 5]

Heszed, monda Diotallevi, a malaszt és a szeretet szefirája, fehér tűz, déli szél. Tegnapelőtt este a periszkópban úgy gondoltam, hogy az utolsó bahiai napjaim e jegyben teltek Amparóval.

Eszembe jutott – mi minden eszébe nem jut az embernek, ha órákon át csak vár és vár a sötétben! – az egyik utolsó este. Egész nap csak jártuk az utcákat, tereket, fájt már a lábunk, és hamar lefeküdtünk, de álmosak nem voltunk még. Amparo a párnának dőlve embrióformán összekucorodott, és úgy tett, mintha a két felhúzott, enyhén szétnyíló térde között az egyik umbanda-kézikönyvemet olvasná. Időnként lomhán hanyatt dőlt, széjjeltárta a lábát, a könyvet a hasára ejtette, és hallgatta, mit találtam már megint a rózsakeresztesekről szóló könyvben, mert én meg azt olvastam. Szép este volt, de – ahogy irodalomtól bódultán Belbo írná a fájljaiban – szellő se rezdült. Jóféle szállóban vettünk ki szobát, az ablak a tengerre nyílott, és a még világos konyhabenyílóban egy kosárról trópusi gyümölcs mosolygott rám: aznap reggel vettem a piacon.

– Azt írja itt, hogy 1614-ben Németországban egy anonim írás jelenik meg ezzel a címmel: Allgemeine und general Reformation der gantzen weiten Weit, vagyis Az egész nagyvilág általános és teljes megreformálása, amiképpen a Rózsakereszt Tiszteletre Méltó Testvériségének Fáma Fraternitatisa Európa valamennyi tudósához és fejedelméhez szólván leírja, valamint ama Haselmeyer Úrnak rövid válasza, akit a Jezsuiták ez okból tömlöcbe vettettek, majd pedig gályapadhoz láncoltának. Frissen kinyomattatott s az őszinte szíveknek elébe táratott. Kiadatott Kasselben Wilhelm Wessel által.

– Nem hosszú ez egy kicsit?

– A tizenhetedik században, úgy látszik, minden cím ilyen volt. A la Lina Wertmüller. Ez egy szatirikus mű, mese valamiféle általános emberiségreformról, többnyire Traiano Boccalini Pamasszusi beszámolói-ból másolták ki. De van benne egy kisebb irat, egy pamflet, egy tíz-tizenkét oldalnyi kiáltványféle, a Fama Fraternitatis, és ezt egy évvel később külön is kiadták újra, egy időben egy másik, ezúttal latin nyelvű manifesztummal, a Confessiofraternitatis Roseae Crucis, ad eruditos Europae-val. Mindkettőben a Rózsakeresztesek rendje mutatkozik be, és az alapítójáról, a titokzatos C. R.-ről beszél. Csak később és más források alapján derül vagy derítik ki, hogy egy bizonyos Christian Rosencreutzról van szó.

– Miért nincs kiírva a teljes neve?

– Annyi itt a kezdőbetű, mint a nyű, senkit nem neveznek néven, mindenkit G. G. M. P. I-nek meg mit tudom én még hogy hívnak, és ha valakit egész szívhez szólóan becézni akarnak, azt is úgy emlegetik, hogy P. D. Ez az írás C. R. tanulóéveiről számol be, elmondja, hogy C. R. először is a Szent Sírt keresi fel, majd Damaszkuszba megy, azután Egyiptomba, onnan pedig Fezbe, ahol annak idején a muzulmán bölcselet egyik szentélye kellett, hogy legyen. Görögül és latinul már tudott a mi derék Christianunk, úgyhogy most a keleti nyelveket is elsajátítja, továbbá fizikát, matematikát, természettudományokat tanul, és magába szívja mindazt, amit az arabok és az afrikaiak ezer év alatt kiokoskodtak, el egészen a Kabbaláig és a mágiáig, sőt, egy Liber M című titokzatos könyvet még le is fordít latinra; elég az hozzá, hogy birtokába jut a makro- és a mikrokozmosz valamennyi titkának. Akkor már két évszázada divatban volt minden, ami keleti, különösen az olyasmi, amit a kutya sem értett.

– Mindig ezt csinálják. Éhes, frusztrált, kizsákmányolt? Kérjen a titkok kelyhéből! Nesze – nyújtott felém egy frissen sodort jointot. – Jóféle. Tessék: te is a kábulatot keresed.

– Igen, de én tudom, hogy ez csak vegytan és kész. Titok egy szál se, feldobja azt is, aki nem tud héberül. Gyere.

– Várj. Rosencreutz ezután Spanyolországba megy, ott is magáévá teszi a legokkultabb tanokat, és ahogy a szöveg mondja, mind közelebb és közelebb jut mindennemű tudás Centrumához. És a sok utazás során, ami egy korabeli értelmiségi számára tényleg totálbölcsesség-trip kellett, hogy legyen, rájön, hogy egy társaságot kell alakítani, amely Európa minden uralkodójának megmutatja a tudáshoz és a jósághoz vezető utakat.

– Eredeti ötlet. Érdemes volt annyit tanulnia. Kérek mamayát.

– A frigóban van. Légy szíves, hozz magadnak, én most dolgozom.

– Ha dolgozol, akkor hangya vagy, és akkor gyújtsd be te az eleséget, ahogy a hangyához illik.

– A mamaya luxus, úgyhogy a tücsök keljen fel. Vagy én kelek fel, és te olvasol.

– Jézus Mária, csak azt ne! Gyűlölöm a fehér ember kultúráját. Megyek már.

Amparo elindult a konyhabenyíló felé, és jólesett ellenfényben is megkívánnom őt. És közben C. R. visszatért Németországba, és ahelyett hogy a fémek átváltoztatásával kezdett volna foglalatoskodni, merthogy a roppant tudásával ezt most már megtehette volna, inkább a szellemi reformációnak szentelte magát. Megalakította a Testvériséget, és mágikus nyelvet és írást talált ki hozzá, az eljövendő testvérek bölcsességét megalapozandó.

– Vigyázz, hé, lecsöpögteted a könyvet, a számba tedd, hé, ne hülyéskedj, így, na, végre. De isteni ez a mamaya, az anyja-mamája Rosencreutz!... Na, és azt tudod-e, hogy az első rózsakeresztesek már az első években megírták mindazt, ami megvilágosíthatta volna az igazságra áhítozó világot?

– Mit írtak meg?

– Ez az, amit a manifesztum nem árul el, orrunk tőle fokhagymás. Olyan, de olyan fontos a dolog, hogy muszáj titokban tartani.

– Szemét disznók.

– Jaj, ezt ne, hé, hagyd abba! Elég az hozzá, hogy egyre több és több a rózsakeresztes, és akkor úgy döntenek, hogy szétszélednek a négy világtáj felé, és kötelezik magukat, hogy betegeket ápolnak ingyen, nem hordanak olyan ruhát, amiről rájuk lehetne ismerni, minden országban alkalmazkodnak a helyi szokásokhoz, évente egyszer találkoznak, és száz évig titokban működnek.

– Bocs, de hát mit akartak megreformálni, mikor épp hogy megvolt a reformáció? Hát Luther? Ő le van szarva?

– Mindez a protestáns reformáció előtt történt. Azt mondja itt a jegyzet, hogy a Fama és a Confessio figyelmes olvasása nyomán kitetszik...

– Kinek? Ki?

– Csak úgy: ki. Mindegy. A józan észnek, a belátásnak... Ne szórakozz velem, te! Most a rózsakeresztesekről van szó, ez komoly dolog...

– Naná, hogy.

– Szóval, kitetszik, hogy Rosencreutz 1378-ban született, és tisztes kort megérve, százhat évesen, 1484-ben hal meg; azt pedig nem nehéz megsejteni, hogy a titkos testvériség jócskán hozzájárult ahhoz a Reformációhoz, amely 1615-ben a centenáriumát ünnepelte. Luther címerében minden esetre rózsa és kereszt látható.

– Fantasztikus.

– Miért, mit kellett volna a címerébe tennie? Lángoló zsiráfot vagy elfolyó óraszámlapot? Mindenki a saját korának gyermeke. Hogy én kinek? Jól van, na, tudom, hadd folytassam. 1604 körül, a titkos palotájuk vagy kastélyuk felújítása közben kőlapra bukkannak a rózsakeresztesek, a kőlapban jókora szög. Kihúzzák a szöget, erre a fal egy darabon beomlik, és feltűnik egy ajtó, rajta pedig nagy betűkkel ez áll: POST CXX ANNOS PATEBO...

Ezt már ismertem a Belbo leveléből, mégis meghökkentem:

– Te jó Isten...

– Mi van?

– Tisztára, mint az a templomos-dokumentum, amit... Eddig még sosem meséltem neked, egy bizonyos ezredesről van szó...

– Na és? A templomosok nyilván a rózsakeresztesekről koppintottak.

– A templomosok előbb voltak.

– Akkor a rózsakeresztesek koppintottak a templomosokról.

– Nélküled kész lennék, édes.

– Hülyét csinált belőled az az Agilè, édes. Várod a kinyilatkoztatást.

– Én? Én semmit sem várok!

– Akkor jó. Óvakodj a népek ópiumától.

– El pueblo unido jamás será vencido.(22)

– Nevess csak, nevess. Na gyerünk, hadd halljam, miket mondtak még azok a tökfejek.

– Azok a tökfejek Afrikában tanultak mindent, ezt azért ne felejtsd.

– Afrikában ők akkor már javában csomagoltak és postáztak bennünket ideátra.

– Hála Istennek. Pretoriában is születhettél volna.

Megcsókoltam és folytattam.

– Az ajtó mögött egy hétfalú és hétszögű sírkamra tárul fel, mesterséges nap árasztja benne csodálatos módon a fényt. Középen kerek oltár, rajta különféle díszes jelképek és jelmondatok, mint például: NEQUAQUAM VACUUM...

– Nekvakva? Kutykurutty-brekeke.

– Ez latinul van, te! Azt jelenti, hogy üresség nem létezik.

– Hurrá, vesszen a tériszony.

– Animula vagula blandula, légy szíves, kapcsold be a szellőzőt.

– De hiszen tél van.

– Azt ti csak úgy hiszitek, édesem, mert féltekét tévesztettetek. Július van, vedd tudomásul, és kapcsold be a szellőzőt. Nem azért kérlek, mert én vagyok a férfi, hanem azért, mert a kapcsoló a te oldaladon van. Köszönöm. Na, és akkor az oltár alatt megtalálják az alapítójuk tökéletesen ép holttestét. A kezében könyv: Liber I, telides-teli véghetetlen bölcsességgel, kár, hogy a világ nem tudhat róla, mondja a manifesztum, mert ha tudna, akkor lenne nemulass, glutty, brrr, bumm, placcs!

– Jaj.

– Ahogy mondom. Befejezésül a manifesztum egy még felderítendő, roppant kincset ígér, és azt jövendöli, hogy csodás dolgok fognak kiderülni a makrokozmosz és a mikrokozmosz viszonyáról. Azt ne higgyék önök, hogy ócska kis alkimisták vagyunk, hogy aranycsinálást tanulhatnak tőlünk. Az aranycsinálás szélhámosság, mi többet akarunk, és följebbre tekintünk, mindenféle értelemben. Öt nyelven terjesztjük ezt a Famá-t, a Confessió-ról nem is beszélve, jön, jön, filmszínházunk hamarosan bemutatja. Számítunk az önök válaszaira, véleményére. Tudós és tudatlan egyaránt írjon, telefonáljon, mutatkozzék be, majd meg látjuk, ki méltó rá, hogy részese legyen a titkainknak, melyekből most csupán egy kis halvány ízelítőt adtunk önöknek. Sub umbra alarum tuarum lehova.

– Az meg mi?

– A befejező formula. Vége, vétel. Szóval, úgy látszik, a rózsakeresztesek nagyon szeretnék közölni valakivel, amit megtudtak, és már csak azt várják, hogy legyen is kivel közölniük. De hogy mi az, amit tudnak, arról amúgy egy szót sem szólnak.

– Mint az a pasi, akinek azt a hetilapba tett fényképes hirdetését a repülőn láttuk: ha küld tíz dollárt, elárulom a titkot, megmondom, hogyan lehet önből milliomos.

– Csak ő nem hazudik. Ő tényleg tudja a titkot. Úgy, mint én.

– Hé, te, olvass csak tovább. Úgy nézel rám, mintha még sose láttál volna.

– Nekem olyan is mindig, mintha először látnálak.

– Annál rosszabb. Nem szoktam leállni az első jöttmenttel. De mondd csak: hogyhogy ezeket mindig megtalálod? Először a templomosokat, aztán a rózsakereszteseket... De például Plehanovot, azt bezzeg biztos nem olvastál!

– Nem. Előbb még fel kell, hogy fedezzem százhúsz év múlva a sírját. Hacsak nem buldózerrel kapartatta el Sztálin.

– Hülye vagy. Megyek a fürdőszobába.

30

Hogy pediglen telis-teli az egész keresztény világ az effajta hóbortosságokkal, arról a nevezett Fraternitas Rosae Crucis bőven tanúságot tett. A Fama és a Cobfessio napnál világosabban mutatja, hogy pihent elmék mulatséga csupán ez az egész, mindazonáltal amidőn felütötte a fejét eme fantazmagória, és egyetemes megújhodást váró reménységet plántált, számos furcsaságot, részint nevetséges, részint pediglen hihetetlen dolgokat idézett elő, minekokáért minden országban igencsak tanult és istenfélő emberek is olyannyira bolondot csináltak magukból, hogy felajánlották a pártfogásukat akár nyíltan, néven nevezvén magukat, akár elhallgatván a nevüket, de számítván rá, hogy ezen testvérek... a magukfajta jóakarók nevét és lakhelyét a Salamon tüköre avagy valaminő más eszköz által könnyűszerrel kiderítik majd.

[Christoph von Besold (?), Függelék Tommaso campanellához, Von der Spanischen Monarchia, Frankfurt, 1623, p. 48]

A java még csak most következett, és amikor Amparo visszajött, már csodálatos fejleményekről számolhattam be neki.

– Hihetetlen történet. A manifesztumok megjelenésének idején hemzsegtek az ilyen iratok, mindenki valamiféle megújhodás, aranykor, szellemi Eldorado felé törekedett. Ki a mágikus szövegeket bújta, ki fémeket olvasztgatott, ki a csillagokon igyekezett úrrá lenni, ki pedig titkos ábécéket és világnyelveket fabrikált. Prágában II. Rudolf alkimista műhellyé változtatja át az udvart, meghívja Comeniust és John Dee-t, az angol udvari asztrológust, aki a világegyetem valamennyi titkára fényt derített egy pár oldalas művecskében, a Monas Ieroglyphicá-ban, esküszöm, hogy ez a címe, monas azt jelenti, hogy monász.

– Meg se nyikkantam.

– II. Rudolf orvosa, Michael Maier, ír egy vizuális és zenei emblémákról szóló könyvet, az Atalanta Fugiens-t, filozófusok tojásai, saját farkukba harapó sárkányok tobzódnak benne, mi sem tündököl fényesebben, mint a titkos szám, minden valami másnak a hieroglifája. Gondold el: Galilei kavicsokat potyogtat le a pisai ferde toronyról, Richelieu fél Európával monopolyzik, ott meg mindenki a világ szignatúráit betűzgeti tágra nyílt szemmel: nekem aztán beszélhettek szabadesésről meg amiről akartok, más van ám a felszín alatt (sőt, fölött), ami számít. Megmondom én, hogy mi: abrakadabra. Torricelli megalkotta a barométert, ezek meg balett-, vízi- és tűzijátékokat rendeztek a heidelbergi Hortus Palatinusban. Nem sokra rá kitört a harmincéves háború.

– Kurázsi mama biztos örült.

– Azért ők se mulatoztak mindig olyan jól. 1619-ben a pfalzi választófejedelem elfogadja a cseh koronát, szerintem azért, mert majd meghal már a vágytól, hogy a mágikus város, Prága uralkodója lehessen, egy évvel később, a fehérhegyi csatában megverik őt a Habsburgok, Prágában halomra ölik a protestánsokat, Comeniusnak pedig felgyújtják a házát és a könyvtárát, megölik a feleségét és a fiát. Comenius megmenekül, és udvarról udvarra járva mondja a magáét: hogy micsoda nagy, micsoda reményteli eszme volt a rózsakeresztes eszme.

– Mit akarsz szegénytől? Vigasztalódott volna a barométerrel? De várj csak, tudod, nekünk, nőknek, nem vág úgy az eszünk, mint nektek. Ki írta azokat a manifesztumokat?

– Az a vicc, hogy nem tudni. Na, gondoljuk végig, csak előbb vakard meg a rózsakeresztemet... nem ott, hanem a két lapockám közt, följebb, balra, ez az. Szóval, hihetetlen alakok mozognak ebben a német miliőben. Például Simon Studion, aki Naometria címmel okkult értekezést ír a Salamon Templomának méreteiről, vagy Heinrich Khunrath, az Amphitheatrum sapientiae aetemae szerzője, a könyve teli van zsidó ábécés, kabbalista kavernás allegóriákkal: nyilván ezek ihlették meg a Fama szerzőit. A szerzők valószínűleg a keresztény újjászületés tízezernyi titkos utópistatársasága valamelyikének a tagjai. Közkeletű vélekedés szerint egy bizonyos Johann Valentin Andreae-ről van szó, aki egy évvel később Christian Rosencreutz kémiai menyegzője címmel ad ki egy könyvet, de azt fiatal korában írta, vagyis már jó ideje törhette a fejét a rózsakereszteseken. Más rajongó lelkek is voltak persze körülötte Tübingenben, Christianopolis Köztársaságról álmodoztak, az is lehet, hogy mind összeálltak. De ezt tréfából, játékból csinálhatták, eszükbe sem jutott akkora zűrzavart kelteni, amekkorát keltettek. Andreae ettől fogva élete végéig esküdözik égre-földre, hogy a manifesztumokat nem ő írta, és hogy különben is, az egész csak egy lusus, egy ludibrium, egy diákcsíny; rámegy az akadémikusi jó híre, begurul, kijelenti, hogy a rózsakeresztesek egytől egyig szélhámosok voltak, ha ugyan léteztek egyáltalán. De hiába. A kiáltványokra úgy csapnak le az emberek, mintha másra se vártak volna. A tanult fők Európa-szerte igenis írnak a rózsakereszteseknek, és mivel nem tudják, hogy merre keressék őket, nyílt leveleket, brosúrákat, nyomtatott könyveket címeznek nekik. Michael Maier még ugyanabban az évben kiadat egy Arcana arcanissima című művet, amelyben nem nevezi néven a rózsakereszteseket, de mindenkinek meggyőződése, hogy róluk beszél, és hogy többet tud annál, amennyit elárul. Vannak, akik azzal hencegnek, hogy a Famá-nak már a kéziratát is olvasták. Azt hiszem, hogy könyvet csinálni, metszetekkel ráadásul, nem volt csekélység ekkortájt, mégis, Robert Fludd már 1616-ban (úgy, hogy Angliában írta, Leidenben nyomatta ki, tehát még a levonatok miatti oda- és visszautakat is számítsd hozzá) közzétesz Apologia compendiaria Fraternitatem de Rosea Cruce suspicionis et infamiis maculis aspersam, veritatem quasi Fluctibus abluens et abstergens címmel egy kötetet, hogy megvédje vele a rózsakereszteseket, és tisztázza őket a gyanúsítgatástól, lemossa róluk a „makulákat”, a sarat, amivel megdobálták őket... vagyis javában dúlt máris a vita Csehország, Németország, Anglia és Hollandia között, mégpedig lovas futárok és kóbor tudósok útján.

– És a rózsakeresztesek?

– Hallgatnak, mint a sír. Post százhúsz annos patebo a francokat. Bent csücsülnek a palotájukban, bámulnak a semmiből. Szerintem épp a hallgatásuk izgatta fel a kedélyeket. Ha nem válaszolnak, akkor aztán biztos, hogy tényleg léteznek. 1617-ben Fludd értekezést ír Tractatus apologeticm integrítatem societatis de Rosea Cruce defendens címmel, és az 1618-ban keletkezett De Naturae Secretis szerzője bejelenti, hogy ideje felfedni a rózsakeresztesek titkát.

– És akkor felfedi.

– Dehogy. Még tovább bonyolítja a dolgot. Rájön ugyanis, hogy ha 1618-ból kivonja az ember a rózsakeresztesek által jövendölt 188 évet, akkor eredménynek 1430, tehát az aranygyapjas rend alapításának az éve jön ki.

– Na és?

– Nem értem, hogy lesz a 120 évből 188, de hát aki misztikus kivonásokat és összeadásokat óhajt végezni, bármit kihoz, amit csak akar. Az aranygyapjú mármost azonos az argonauták aranygyapjával, és biztos forrásból tudom, hogy annak meg van némi köze a Szent Grálhoz, tehát, engedelmeddel, a templomosokhoz is. De még nincs vége. 1617 és 19 között Fludd, aki ezek szerint még Danielle Steelnél is többet publikált, további négy könyvet nyomat ki, köztük az Utriusque cosmi historiá-t, ami afféle világegyetem dióhéjban, sok képpel, rózsával és kereszttel. Maier ekkor nekigyürkőzik, és ő meg közzéteszi a maga Silentium post damores-ét, amiben kijelenti, hogy a testvériség igenis létezik, és nemcsak az aranygyapjúhoz, hanem a térdszalagrendhez is köze van. Ő, sajnos, túlságosan jelentéktelen ember ahhoz, hogy felvétessék. Képzeld csak el, mit szóltak ehhez Európa tudós elméi! Nagyon exkluzív társaság lehet az, amelyik még egy Maiert sem vesz fel. Össze is hord egyből hetet-havat minden tökfej, hogy felvegyék. Mindenki kész bizonygatni, hogy a rózsakeresztesek léteznek, elismerni, hogy sosem látta őket, írogatni, találkozót megbeszélve, audienciát követelve mintegy; azt állítani, hogy közéjük való, senkinek sincs képe; van, aki azt mondja, hogy nem léteznek, hiszen nem jelentkeztek, más viszont épp azért mondja, hogy léteznek, hogy jelent kezzenek.

– A rózsakeresztesek pedig hallgatnak.

– Mint szar a fűben.

– Nyisd ki a szád. Mamayát kapsz, jár neked.

– Isteni. Közben elkezdődik a harmincéves háború, és Johann Valentin Andreae egy Turris Babel című irományban bejelenti, hogy egy éven belül vereséget szenved az Antikrisztus, egy bizonyos Ireneus Agnostus viszont megírja a Tintinnabulum sophorum-ban...

– Tintinnabulum? De cuki.

– ...hogy mi a fenét, arról fogalmam sincs, csak annyi biztos, hogy Campanella vagy legalábbis a nevében mit tudom én, ki fölemeli a szavát a Monarchia Hispanica német kiadásában, és leszögezi, hogy az egész rózsakeresztes história úgy, ahogy van, züllöttéknek mulatsága... Aztán kész, 1621 és 1623 között mindenki elhallgat.

– Csak úgy?

– Csak úgy. Belefáradnak. Mint a Beatles. De csak Németországban. Mert olyan az egész, mint valami mérgező felhő. Elvonul Franciaország fölé. 1623-ban egy szép reggelen rózsakeresztes-hirdetmények tűnnek fel Párizs falain, és értesítik a derék polgárokat, hogy a testvériség legfőbb kollégiumának küldöttei ezennel a városba költöztek, és készséggel várják a jelentkezőket. Egy másik változat szerint ellenben azt is közlik ezek a hirdetmények napnál világosabban, hogy a szóban forgó küldöttek nem mások, mint a láthatatlan harminchatok, akik hatos csoportokban széledtek szét a világon, és hatalmukban áll, hogy a híveiket láthatatlanná tegyék... Nahát, nahát, már megint ezek a harminchatok!

– Melyikek?

– Akik a templomos-dokumentumomban is szerepelnek.

– Fantáziátlan népség. Na és?

– És akkor kitör a tömegőrület, egyesek a védelmükbe veszik, mások meg akarják ismerni, megint mások pedig ördögi praktikákkal, alkímiával és eretnekséggel vádolják őket, azzal, hogy Astaroth személyes közbenjárásának köszönhetik a gazdagságukat, a hatalmukat, azt, hogy egyik helyről a másikra csak úgy, át tudnak röppenni... Szóval, megvan a botrány.

– Dörzsölt alakok voltak azok a rózsakeresztesek. Párizsban lehet a legjobban befutni.

– Biztos igazad van, mert aztán meg az történik... atyavilág, micsoda kor! Descartes, éppen Descartes, néhány évet Németországban töltött, és kereste ott őket, de az életrajzírója azt mondja, hogy sikertelenül, hiszen a rózsakeresztesek, mint tudjuk, inkognitóban jártak-keltek. Visszatér Párizsba, és amikor megjelennek a kiáltványok, azt veszi észre, hogy mindenki rózsakeresztesnek nézi. Az akkori légkörben ez nem volt valami jó ajánlólevél, és a barátját, Mersenne-t is bosszantotta, aki nagy dörgedelmekkel illette már a rózsakereszteseket, elmondva őket nyomorult, felforgató, ördöngös kabbalistáknak, perverz tanok hirdetőinek, mindennek. Mit tesz erre Descartes? Mutogatja magát, ahol csak lehet. Minthogy pedig látja is mindenki tagadhatatlanul, nyilvánvalóan nem láthatatlan, tehát nem rózsakeresztes.

– Így kell ezt.

– Tagadni persze nem volt elég. A helyzet úgy alakult, hogy ha valaki előállt, és azt mondta, jó estét, rózsakeresztes vagyok, akkor az illető biztosan nem volt az. Ha egy rózsakeresztes ad magára, akkor nem mond ilyet. Sőt, nagy hangon tagad inkább.

– De azt sem állíthatod, hogy aki meg azt mondja, hogy nem rózsakeresztes, az viszont biztos, hogy az, mert én is azt mondom, hogy nem vagyok az, és mégsem vagyok az.

– Igen, de a tagadás azért mégiscsak gyanús.

– Nem. Mert, ugye, mit tesz a rózsakeresztes, amikor rájön, hogy nem hisznek annak, aki azt mondja, hogy az, viszont gyanúsnak tartják, ha valaki azt mondja, hogy nem az? Elkezdi mondogatni, hogy az, és így kelt olyan látszatot, hogy nem az.

– Hűha. Akkor mostantól fogva bárki, aki azt mondja, hogy rózsakeresztes, az hazudik, tehát valóban rózsakeresztes! Na, ne, Amparo, kérlek, ne essünk bele a csapdájukba. Ezeknek mindenütt vannak kémeik, még itt, ez alatt az ágy alatt is, úgyhogy most már tudják, hogy tudjuk. Úgyhogy azt mondják, hogy nem azok.

– Szerelmem, én félek.

– Ne félj, szerelmem, itt vagyok neked én, és én buta vagyok, és ha ők azt mondják, hogy nem azok, én azt hiszem, hogy azok, és így máris lelepleztem őket. A leleplezés a rózsakeresztest ártalmatlanná teszi, csak hessentesz egyet az újsággal, és már ugrik is ki az ablakon.

– És Agilè? Agilè azt próbálja elhitetni velünk, hogy ő Saint-Germain grófja. Nyilván azért, hogy azt higgyük, hogy nem az. Tehát Agilè rózsakeresztes. Vagy nem?

– Tudod, mit, Amparo? Aludjunk.

– Jaj, ne, most már tudni akarom, mi a vége.

– Általános trutyi. Mindenki rózsakeresztes. 1627-ben megjelenik a Francis Bacon-féle Új Atlantisz, és az olvasók úgy vélik, hogy Bacon a rózsakeresztesek országáról beszél, bár sohasem nevezi meg őket. Szegény Johann Valentin Andreae még a halálos ágyán is esküdözik, hogy nem ő a ludas, vagy ha mégis, hát csak tréfából mondta, amit mondott, de most már hiába. A rózsakereszteseknek kapóra jön, hogy nincsenek, és ezért mindenütt ott vannak.

– Mint az Isten.

– Most, hogy mondod... Na, nézzük csak. Máté, Márk, Lukács és János, négy bohém fickó összedugja valahol a fejét, és elhatározzák, hogy versenyre kelnek egymással: kitalálnak egy személyt, megállapodnak egy-két alapmotívumban, és azzal kész, gyerünk, mindenki azt kezd vele, amit akar, derüljön ki, melyikük a legügyesebb. Aztán a négy elbeszélés a barátaik kezébe kerül, és a barátok nekiállnak okoskodni: Máté eléggé realista, de túlerőlteti azt a Messiás-ügyet, Márk nem rossz, de egy kicsit kusza, Lukács elegáns, szó, ami szó, János túlzásba viszi a filozófiát... De végül is mindenkinek tetszik, kézről kézre jár mind a négy könyv, és mire észbe kap a négy barát, már késő, Pál szembetalálkozott már Jézussal a damaszkuszi úton, az aggodalmas császár utasítására Plinius megkezdte a vizsgálódást, apokrifek garmadája tesz úgy, mintha szintén tudná ám, amit tud... toi, apocryphe lecteur, mon sembable, mon frère...(23) Péter belelovalja magát, komolyan veszi a dolgot, János fenyegetőzik, hogy elmondja, mi az igazság, Péter és Pál elfogatják, és Patmosz szigetére űzik, a szerencsétlennek meg káprázik már a szeme, sáskákat lát az ágy végében, hallgattassátok el azokat a trombitákat, mi ez a sok vér itten... A többiek meg: hogy iszik, hogy hát, bizony, az agyérelmeszesedés... Hátha így volt?

– Így volt. Olvass Feuerbachot, ne a hülye ócskaságaidat.

– Hajnalodik, Amparo.

– Tisztára őrültek vagyunk.

– A rózsakeresztes ujjú hajnal lágyan a hullámokra simul már...

– Ez jó, csináld, még. Yemanjá az, figyeld csak, ő közeledik.

– Ludibriálj...

– Ó! Tintinnabulum!

– Te vagy az én Atalanta Fugiensem...

– Ó! Turris Babel...

– Arcana Arcanissima, az Aranygyapjú, a tenger rózsaszín halvány kagyója kell, akarom...

– Psszt... Silentium post clamores – mondta Amparo.

31

Valószínű, hogy az állítólagos rózsakeresztesek, vagyis azok, akiket így tartottak számon, valójában csak amolyan rosicruciánusok voltak... Sőt, bizonyos is, hogy egyátalán nem voltak rózsakeresztesek, mégpedig egyszerűen azért nem, mert rózsakeresztes egyleteknek voltak a tagjai. Bármíly paradox, ellentmondásos magyarázatnak látszik is ez, valójában könnyen belátható...

[René Guénon, Apercu sur l'initiation, Paris, Éditions Traditionnelles, 1981, XXXVIII, p. 241]

Visszamentünk Rióba, folytattam a munkámat. Egy napon azt olvastam valamelyik képeslapban, hogy van a városban egy bizonyos Régi és Bevett Rózsakeresztes Rend. Nézzük meg, indítványoztam Amparónak. Kelletlenül mondott igent.

Egy mellékutcában találtunk rá a címre; a bejárat mellett, egy kirakatban, gipszfigurák: Kheopsz, Nofretete, a Szfinx szobra.

Épp aznap délutánra plenáris ülést hirdettek: „A rózsakeresztesek és az umbanda.” A szónok: bizonyos Bramanti professzor, a Rend európai előadója, a Nagypriorátus Titkos Lovagja In Partibus de Rodosz, Málta és Thesszaloniki.

Úgy döntöttünk, hogy bemegyünk. Eléggé lepusztult hely volt, a falakon tantrikus miniatúrák, mindegyik azt a Kundalini nevű kígyót ábrázolta, amelyet a templomosok seggrepuszival óhajtottak felébreszteni. Ezért ugyan, új világot keresőben, kár volt átkelni az Atlanti-óceánon – gondoltam magamban –, hiszen mindezt odahaza, a Picatrix-irodában is megtalálhatnám.

Vörös szövettel letakart asztal mögött, a gyér és álmatag publikummal szemközt ott állt Bramanti, egy testes úr, akit a kiadós külleme alapján tapírnak is nézhetett volna az ember. Már beszélt, roppant ékesen, de nemrég kezdhette, mert a rózsakeresztesek történetében még csak a tizennyolcadik dinasztiáig, I. Amozisz koráig jutott.

Négy Leples Úr őrködött ama fajnak az evolúciója fölött, amely huszonötezer évvel Théba megalapítása előtt megcsinálta a szaharai kultúrát. A hatásukra Amozisz fáraó létrehozta a Nagy Fehér Testvériséget, letéteményeséül annak az özönvíz előtti tudásnak, amely az egyiptomiaknak a kisujjukban volt. Bramanti azt állította, hogy dokumentumok (az avatatlanok számára persze hozzáférhetetlen dokumentumok) vannak a birtokában, amelyek a karnaki templom bölcseitől és az ő titkos archívumaikból származnak. A rózsa és kereszt szimbólumát meg Ehnáton fáraó találta ki. Az a papirusz is megvan valakinél, mondta Bramanti, de ne kérdezzék, hogy kinél.

A Nagy Fehér Testvériség emlőin nevelkedtek a következők: Hermész Triszmegisztosz, aki ugyanoly letagadhatatlan hatással volt az olasz reneszánszra, mint a princetoni gnózisra; továbbá Homérosz, a galliai druidák, Salamon, Szólón, Püthagorasz, Plótinosz, az esszénusok, a therapeuták, Arimateai József, aki a Grált Európába vitte, Alkuin, Dagobert király, Szent Tamás, Bacon, Shakespeare, Spinoza, Jákob Böhme, Debussy és Einstein. Amparo a fülembe súgta, hogy szerinte már csak Néró, Cambronne, Geronimo, Pancho Villa és Buster Keaton hiányzik a névsorból.

Ami az eredeti rózsakereszteseknek a kereszténységre tett hatását illeti, Bramanti felhívta mindazok figyelmét, akikben ez eddig netán még sohasem merült volna fel: nem véletlenül tartja úgy a legenda, hogy Jézus keresztfán halt meg.

A Nagy Fehér Testvériség bölcsei ugyanazok a bölcsek, akik az első szabadkőműves-páholyt alapították Salamon király idején. Az, hogy Dante rózsakeresztes volt és szabadkőműves – mint egyébként Szent Tamás is –, magától értetődő: fehéren-feketén bele van írva a művébe. A Paradicsom XXIV. és XXV. énekében szó van Rózsakereszt herceg hármas csókjáról, a pelikánról, a fehér ruhákról (az Apokalipszis huszonnégy Vénjének öltözékéről), a szabadkőműves-előírások három isteni erényéről (Hit, Remény, Szeretet). Végezetül a rózsakeresztesek szimbolikus virágát (a XXX. és a XXXI. ének fehér rózsáját) a római egyház mint az Istenanya jelképét vette át: innen a utániak Rosa Mysticá-ja.

Az pedig, hogy a rózsakeresztesek mindvégig jelen voltak a középkor századaiban, nemcsak abból látszik, hogy beférkőztek a templomosok közé, hanem jóval egyértelműbb dokumentumokból is kiderül. Bramanti idézett egy bizonyos Kieselwettert, aki a múlt század végén kimutatta, hogy a középkorban a rózsakeresztesek négy mázsa aranyat állítottak elő a szász választófejedelmek számára, aminek kézzelfogható bizonyítéka elolvasható az 1613-as, strassburgi kiadású Theatrum Chemicum erre vonatkozó lapján. Kevesen figyeltek fel viszont a Tell Vilmos legendájában meglévő templomos utalásokra: Tell fagyöngyágból faragott magának nyílvesszőt, márpedig a fagyöngy az árja mitológia jellegzetes növénye, és az almát eltalálva a Kundalini kígyó által működésbe hozott harmadik szem szimbólumát találta el, márpedig tudni való, hogy az árják Indiából származnak, pontosan onnan, ahol Németországot elhagyva új rejtekhelyre találnak utóbb a rózsakeresztesek.

A magukat – ha mégoly gyermeteg módokon is – a Nagy Fehér Testvériségből származtató, különféle mozgalmakról szólva Bramanti a Max Heindel-féle Rosicrucian Fellowshipot kielégítően ortodoxnak ismerte el, de csak azért, mert közülük nőtt ki Alain Kardec. Ki ne tudná, hogy Kardec a spiritizmus atyja, a teozófiája az elhunytak lelkével való kapcsolattartással foglalkozik, és ebből a teozófiából fejlődött ki a nemes Brazília még nagyobb dicsőségére az umbanda spiritualitása. Ebben a teozófiai rendszerben Aum Bhandá egy szanszkrit kifejezés, az isteni princípiumot és az élet forrását jelenti. (- Ebben is becsaptak minket – morogta Amparo –, még az sem a mi szavunk, hogy umbanda, csak a hangzása olyan afrikaias.)

A szó töve Aum vagy Um, ami a buddhista Om-mal azonos, és nem más, mint Isten neve Ádám nyelvén. Az Um szótag, ha helyesen ejtik ki, nagy hatású mantrává lesz, és fluidus áramokat kelt a pszichében a sziakra, avagy a Frontális Plexus révén.

– Mi az a frontális plexus? – kérdezte Amparo. – Valami gyógyíthatatlan betegség?

Bramanti leszögezte, hogy meg kell különböztetni egymástól a Nagy Fehér Testvériség örököseit, az olyan igazi és természetesen titkos rózsakereszteseket, amilyen a szerénysége által képviselni bátorkodott Régi és Bevett Rend is, illetve a „rosicruciánusokat”, azaz mindenki mást, aki valamely személyes érdek okán merít inspirációt a misztikus rózsakeresztből, holott nincsen rá joga. Figyelmeztette a hallgatóságot, hogy sohase adjon hitelt az olyan rosicruciánusoknak, akik rózsakeresztesnek mondják magukat.

Amparo megjegyezte, hogy minden rózsakeresztes rosicruciánus a másiknak.

Felállt ekkor egy kotnyeles alak, és nekiszegezte Bramantinak a kérdést: hogy állíthatja magáról ez a rend azt, hogy autentikus, ha egyszer megszegi a hallgatás tilalmát, mely a Nagy Fehér Testvériség minden igazi tagjára oly igen jellemző amúgy.

Bramanti felpattant.

– Nem tudtam – mondta –, hogy az ateista materializmus zsoldjában álló provokátorok már ide is beférkőztek, így én nem is vagyok hajlandó tovább beszélni.

Azzal távozott. Volt neki tartása.

Ugyanaznap este felhívott telefonon Agilè, érdeklődött, hogy mi van velünk, és elújságolta, hogy másnap végre részt vehetünk egy szertartáson. Addig is igyunk meg valamit. Amparót politikai gyűlésre várták a barátai, így hát egyedül mentem el a randevúra.

32

Valentiniani... nihil magis curant quam occutare quod praedicant: si tamen praedicant, qui occultant... Si bona fides quaeres, concreto vultu, suspenso supercilio – altum est – aiunt. Si subtiliter tentes, per ambiguitates bilingues communem fidem affirmant. Si scire te subostendas, negant quidqiud agnoscunt... Habent artificium quo prius persuadeant, quam edoceant.

[Tertullianus, Adversus Valentinianos] (24)

Agliè azt mondta, elvisz egy helyre, ahol ma is adnak olyan batidá-t, amilyet már csak a legöregebb emberek tudnak csinálni. Alig pár lépés után magunk mögött hagytuk a Carmen Miranda-féle kultúrát, és egy sötét lebujba csöppentem, ahol bennszülöttek ültek és dohányoztak: hurkavastagságú, tengerimedve-módra, kötélformán összesodort dohányt szívtak. Ujjbeggyel pödörintettek egyet-kettőt ezeken a dohányfonatokon, széles és áttetsző leveleket húzva ki belőlük, s ezeket azután olajos szalmapapír-levelekbe sodorták. Újra és újra rá kellett gyújtaniuk, viszont lett róla némi fogalma az embernek, milyen is volt a dohány annak idején, amikor sir Walter Raleigh felfedezte.

Elmeséltem Agliènak, milyen kalandban volt részem délután.

– Na tessék: most még a rózsakeresztesek is? Az ön tudni vágyása egyenesen csillapíthatatlan, fiatal barátom. De rá se hederítsen azokra az őrültekre. Cáfolhatatlan dokumentumokról beszélnek mind, de megmutatni még egyikük sem mutatta meg őket. Ismerem azt a Bramantit. Milánóban lakik, bár folyton a világot járja, hogy terjessze az igéjét. A légynek sem árt, de nagy Kiesewetter-hívő máig. Rengeteg rózsakeresztes hivatkozik a Theatmm Chemicum-nak arra a lapjára. De ha utánanéz – megjegyzem, a mű megtalálható szerény milánói házikönyvtáramban –, rájön, hogy nyoma sincs annak az idézetnek.

– Nagy kópé lehetett az a Kiesewetter úr.

– De idézik lépten-nyomon. Tudniillik a múlt századi okkultisták is áldozatul estek a pozitivista szellemnek: hogy csak akkor igaz valami, ha be lehet bizonyítani. Vegyük a Corpus Hermeticum-mal kapcsolatos vitát. Amikor a tizenötödik században Európába került, Pico délia Mirandola, Ficino és sokan mások, csupa bölcs férfiú, rögtön látták, mi az igazság: mindenképp valami ősrégi tudás gyümölcse, még az egyiptomiaknál, sőt, még Mózesnél is régebbi ez a mű, mivelhogy olyan gondolatok találhatók meg benne, amelyeket utóbb Platón és Jézus fogalmazott meg.

– Hogyhogy utóbb? Ugyanígy érvelt Bramanti a Dante szabadkőművessége mellett. Ha a Corpus Platón és Jézus gondolatait ismétli, akkor nyilvánvaló, hogy őutánuk íródott!

– Na, tessék. Maga is. A modern filológusok szintén így okoskodtak, és még ködös nyelvészeti elemzésekbe is bocsátkoztak, hogy bebizonyítsák: a Corpus-t az időszámításunk szerinti második és harmadik század közt írták. Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy Cassandra Homérosz után született, mert már tudta, hogy Tróját lerombolják. Újmódi illúzió azt hinni, hogy az idő valamiféle lineáris és célirányos egymásutániság, ami A-tól B felé halad. Haladhat az B-től A felé is, és akkor az okozat állítja elő az okot... Mi az hogy előbb meg hogy utóbb? Az a csodaszép lány, a maga Amparója előbb van vagy utóbb, mint a zűrös ősei? Amparo túlságosan is gyönyörű, ha szabad ennyit elfogulatlanul megkockáztatnom, elvégre az apja lehetnék. Tehát ő előbb van. Ő a titokzatos eredete mindannak, amiből lett.

– Nahát, ez az a pont, ahol...

– Épp ez „a pont” a tévedés. A pontokat a tudomány jelölte ki, Parmenidész után, hogy megállapítsa, honnan hová mozog valami. Semmi sem mozog, és csak egy pont van, az a pont, amelyből egy és ugyanazon pillanatban minden más pont keletkezik. A múlt századi meg a mai okkultisták naivan a tudományos hazugság módszereivel akarják bebizonyítani az igazságról, hogy igaz. Nem a kor, hanem a Hagyomány logikája szerint kell gondolkodni. Valamennyi kor egymást szimbolizálja, így hát a rózsakeresztesek láthatatlan Temploma minden korban létezik és létezett, függetlenül a történelemnek, a maguk történelmének a folyásától. Az utolsó kinyilatkoztatás kora nem az óráké. Annak az összefüggései a „szubtilis történelem” idejébe ágyazódnak, márpedig ott a tudomány elődjei és utánjai vajmi keveset számítanak.

– Na de mindazok, akik a rózsakeresztesek öröktől való létezését bizonygatják...

– Azok tudományoskodó bolondok, mert olyasmit próbálnak bizonyítani, amit nem bizonyítani, hanem hinni kell. Azt hiszi, hogy azok a hívők, akiket holnap este látunk majd, be tudják bizonyítani, illetve egyáltalán bebizonyíthatják mindazt, amit Kardectől tanultak? Ők azért tudják, amit tudnak, mert készek a tudásra. Ha mind megőriztük volna magunkban ezt a titok iránti fogékonyságot, csak úgy káprázna a szemünk a sok kinyilatkoztatástól. Akarni nem szükséges, bőven elég a készség.

– Na jó, akkor most hadd legyek banális, ha megengedi. Léteznek a rózsakeresztesek vagy nem léteznek?

– Mit jelent az, hogy létezni?

– Na, mit?

– A Nagy Fehér Testvériség, vagyis a rózsakeresztesek, vagyis egy átmenetileg a templomosokban testet öltő spirituális lovagrend: egy kiválasztott, bölcs kevesekből álló nagyon kis csapat, mely az örök tudás magvának őrzőjeként végigvonul az emberiség egész történelmén. Nem véletlenszerűen alakul a történelem. A történelem a Világ Urainak műve, nekik semmi sem kerüli el a figyelmüket. A Világ Urai természetesen védekeznek: tartják a titkot, így hát valahányszor olyasvalakivel találkozik, aki Úrnak, rózsakeresztesnek vagy templomosnak mondja magát, biztos lehet benne, hogy hazudik az illető. Másutt kell őket keresni.

– És akkor ez így megy tovább a végtelenségig?

– Így bizony. Cselesek az Urak.

– Végül is mit akarnak tudatni az emberekkel?

– Azt, hogy van egy titok. Mert mi értelme volna élni, ha minden olyan, amilyennek látszik?

– És mi a titok?

– Az, amit a kinyilatkoztatott vallások képtelenek voltak elmondani. A titok odább van.

33

A látomások fehér-kék-fehér-világospiros színűek. Végül elkeverednek egymással és kivilágosodnak mind, fehér gyertyán lobogó lángé lesz a színük, és szikrák pattanását látjátok majd, és végiglúdbőrzik a testetek, s mindez pedig a vonzás kezdetét jelzi, mivelhogy magával ragadja a tevékenykedőt az a valami.

[Papus, Martines de Pasqually, Paris, Chamuel, 1895, p. 92]

Elérkezett a megbeszélt este. Akárcsak Salvadorban, most is Agliè jött el értünk. A szertartásnak, vagyis a girá-nak helyet adó épület a központ környékén volt, már persze ha lehet egyáltalán központja egy olyan városnak, amely a dombok közé nyalintó földnyelveivel úgy nyújtózik el egészen a tengerig, hogy felülről nézvést, esti kivilágításban olyan, mint valami kopasz foltokkal tarkított, hatalmas üstök.

– Ne feledjék, hogy ma este umbanda lesz. Nem az orixák, hanem az egunok, azaz elhunytak lelkei szálljak meg az embert. Meg az Exu, az afrikai Hermész, akit Bahiában láttak már, meg a társnője, a Pomba Gira. Az Exu joruba istenség, gonoszkodásra és tréfára hajlamos démon, bár tréfamesterkedő istene az indián mitológiának is volt.

– És kik az elhaltak?

– Preto velhó-k és cabocló-k. A preto velhók vén afrikai bölcsek, akik a deportálások idején a népüket vezették, mint például Rei Congo vagy Pai Agostinho... A rabszolgakor enyhülő szakaszára emlékeztetnek, azokra az időkre, amikor a néger már nem állat többé, és amolyan házibarát, bátyó, nagypapa lesz belőle. A caboclók viszont indián szellemek, szűz erők, színtiszta őstermészet. Az umbandában az afrikai orixák, akik időközben teljesen szinkretizálódtak a katolikus szentekkel, háttérbe szorulnak, és csakis ezek a lények működnek közre. Az ő művük a transz: a médium, a cavalo, tánc közben egyszer csak azon kapja magát, hogy beléje száll egy felsőbb lény. A médium ekkor önkívületbe esik, és addig táncol, amíg az isteni lény el nem ereszti, utána pedig jobban, frissebbnek és tisztábbnak érzi magát.

– Jó nekik – jegyezte meg Amparo.

– Jó bizony – mondta Agliè. – Az anyafölddel kerülnek kapcsolatba. Ezeket a szegény hívőket eltépték a gyökereiktől, és bedobták őket a város szörnyű olvasztótégelyébe, viszont a kalmárszellemű Nyugat, ahogy Spengler mondta, a válság beköszöntekor ismét a föld világa felé fordul.

Megérkeztünk. Kívülről a terreiro közönséges épületnek látszott: ide is egy kerten – bár a bahiainál szerényebb méretűn – át kellett bemenni, a raktárféle barracão ajtaja előtt pedig ott találtuk, máris fogadalmi ajándékok koszorújában, az Exu-szobrocskát.

Befelé menet Amparo félrevont:

– Én már mindent értek. Nem hallottad? A gyűlésen az a tapír az árja kort emlegette, ez meg most a Nyugat alkonyát: Blut und Boden, vér- és rögvalóság, színtiszta nácizmus.

– Azért nem olyan egyszerű a dolog, édes, ez itt egy másik kontinens.

– Kösz, hogy figyelmeztetsz rá. A Nagy Fehér Testvériség! Megetette veletek az Isteneteket.

– Azok a katolikusok, édes, a kettő nem ugyanaz.

– Dehogyisnem ugyanaz! Nem hallottad? Püthagorasz, Szűz Mária és a szabadkőművesek. Egytől egyig minket akarnak átverni. Make umbanda, not love.

– Tisztára szinkretizálódtál te is. Na, gyerünk, nézzük meg. Ez is kultúra.

– Csak egyféle kultúra van: felakasztani az utolsó papot az utolsó rózsakeresztes beleire.

Agliè intett, hogy menjünk be. A kinti egyszerűség után meghökkentettek a lángolóan harsány benti színek. Négyszögű terembe léptünk: külön elkerítve egy rész a cavalók táncához, hátul a rács védte oltár, a rács mögött emelvény a dobosoknak, az atabaquéknak. A rítus helye még üres volt, a rács innenső oldalán viszont már tarka tömeg nyüzsgött: hívők és kíváncsiak, fehérek és feketék vegyesen, s köztük a segédeik, a cambonók kíséretében a feltűnő, fehér ruhás, emitt mezítlábas, amott meg teniszcipős médiumok. Rögtön megakadt a szemem az oltáron: preto velhók, tarkabarka tolldíszes caboclók, szentfigurák, melyeket megannyi cukorsüvegnek néztem volna, ha nem olyan pantagrueli méretűek, csillogó páncélos és skarlátszín palástos Szent György, Szent Kozma és Damján, egy kardoktól átjárt Szűzanya és egy szemérmetlenül hiperrealista, a corcovadóihoz hasonlatosan kitárt karú, de színesre festett Krisztus. Hiányoztak az orixák, de a résztvevők arcán és a nádcukor meg a főtt ételek édeskés illatában, a gira kezdetét váró izgalom és a hőség okozta mindenféle kipárolgások szúrós szagában ott érződött azért a jelenlétük.

Megjelent a pai-de-santo, az oltár mellé ült, üdvözölte egy-két hívét és utána a vendégeket is, nagy szivarfüstöket fújva rájuk, megáldva őket, és – amúgy eukarisztikusan – egy-egy csészényi italt kínálva mindenkinek. A többiekkel együtt letérdeltem és ittam; kifigyeltem, hogy Dubonnet-s üvegből töltögeti ezt az italt az egyik cambono, de azért úgy tettem, mintha legalábbis az élet vizét szürcsölném. Az emelvényen az atabaquék már rákezdték a dobolást, a tompa puffanásokra pedig felcsendült a beavatottaknak az Exut és a Pomba Girát engesztelő éneke: Seu Tranca Ruas é mojuba! É Mojuba, é Mojuba! Sete Encruzilhadas é Mojuba! É Mojuba, é Mojuba! Seu Maraboe é Mojuba! Seu Tirirí, é Mojuba! Exu Veludo, é Mojuba! A Pomba Cira é Mojuba!

Elkezdődött a füstölés: a füstölőt az egyik pai-de-santo lóbálta nehéz indiai tömjénillat és Oxalához meg a Nossa Senhorához intézett speciális fohászok közepette.

Az atabaquék gyorsítottak, és az oltár előtti térség benépesült cavalókkal, akiken máris erőt vett a ponto-strófák varázsa. Ők többnyire nők voltak, tett is Amparo egy ironikus megjegyzést a gyengébb nemmel kapcsolatban. („Érzékenyebbek vagyunk, igaz?”)

A nők között láttunk néhány európait is. Agliè felhívta a figyelmünket egy szőkére: német volt, pszichológus, évek óta részt vett a rítusokon. Mindent kipróbált már, csak hát akiben nincs meg a készség, és nincs kiválasztva, az hiába igyekszik: ennek sohasem sikerült transzba esnie. Semmibe révedő szemmel táncolt és táncolt, miközben az atabaquék egyre csak borzolták az idegeket, az övét is és a mieinket is, és a gyomrát rántva görcsbe mindenkinek – de legalábbis énnekem –, erős, kábító illatok árasztották el a termet. Ez persze a riói „escola de sambá”-kban is megesett már velem, ismertem a zene és a zaj lélekidomító hatását, ami, ugye, a szombat esti diszkólázaknak is oka mifelénk. Tágra nyílt szemmel táncolt a német lány, magafeledésért rimánkodott a hisztérikus tagjainak minden moccanásával. A lányokat sorra elragadta már az önkívület, hátraszegték a fejüket, verejtékben úszva, önfeledtség tengerén sodródva vonaglottak, de ő nem, ő feszülten, már-már a sírással küszködve erőlködött csak, mint aki az orgazmust keresi kétségbeesetten, és hiába dobálja, hiába töri magát, nem és nem erednek meg a nedvei. Hasztalan próbálkozott újra meg újra, képtelen volt elveszíteni a fejét szegény teuton teremtés, jól hangolt klavírok betege.

Pedig a kiválasztottak egészen elrugaszkodtak már, belé a nagy űrbe, a tekintetük elrévült, a tagjaik merevvé váltak, a mozdulataik mind gépiesebbé, ám csöppet sem véletlenszerűvé, merthogy az őket megszálló lény természetéről árulkodtak: volt, aki puhán, lefelé forduló tenyerekkel evickélt, mintha úszna, mások hétrét görnyedve, lassan lépegettek, s a cambonók fehér leplet borítottak rájuk, hogy megóvják a tömeg tekintetétől ezeket a nagyszerű szellemtől érintetteket...

Némelyik cavalo egész testében, vadul rázkódott, azok meg, akiket egy-egy preto velho szállt meg, tompa nyögéseket hallattak – hum-hum-hum –, előrehajolva, mintegy botra támaszkodva mentek, meresztgették az alsó állkapcsukat, fogatlan szájú, beesett arcú vénség lett belőlük. Azok viszont, akiket caboclók kerítettek a hatalmukba, éles harci kiáltásokat hallattak – hiahouuu! –, a cambonók pedig a segítségére siettek mindenkinek, aki nem bírt a nyakába szakadó ajándékkal.

Peregtek a dobok, szállt a ponto-ének a sűrű, füstös levegőben. Amparo a karomba kapaszkodott, s én egyszer csak azt éreztem, hogy megizzad a tenyere, a teste remegni kezdett, az ajka szétnyílt.

– Rosszul vagyok – mondta –, ki szeretnék menni.

Agliè észrevette, mi történt, és segített kivinnem Amparót. A friss esti levegőn Amparo jobban lett.

– Semmi baj – mondta –, biztosan ettem valamit. Meg azok a szagok, a hőség...

– Nem – rázta a fejét egy pai-de-santo –, maga jó médium, jól reagált a pontókra, figyeltem.

– Elég! – kiáltotta Amparo, s aztán mondott még valamit egy nekem ismeretlen nyelven. A pai-de-santo elsápadt, vagy elszürkült, ahogy a kalandregények szokták volt mondani az elsápadó négerről.

– Elég, hányingerem van, biztos valami rosszat ettem... Menjetek csak vissza, hagyjatok itt nyugodtan, hadd szívjak friss levegőt. Hadd legyek egy kicsit egyedül, nem vagyok beteg.

Békén hagytuk, de a kint töltött percek után úgy vágott mellbe megint a benti füst, a dobszó, az egyre áthatóbb izzadságszag, az elhasznált levegő, ahogy hosszú önmegtartóztatás után az első korty szesz. A homlokomhoz kaptam, egy öregember agogõ-t, aranyszínű, csengettyűs triangulumféle, pálcikával ütni való hangszert nyújtott felém.

– Menjen föl a dobogóra – mondta –, játsszon, jót fog tenni.

Bölcs tanács volt, kutyaharapást szőrivel. Ütögetni kezdtem az agogõ-t, ügyelve a dobok ritmusára, és lassanként résztvevője lettem én is az eseménynek, a részvételemmel pedig úrrá lettem rajta, lábmozdulatokkal vezettem le a bennem lévő feszültséget, úgy bújtam ki a szorításból, hogy provokáltam és biztattam is azt, ami szorongat. Agliènak lett utóbb néhány szava arról, hogy más tudni, és más elszenvedni valamit.

Egymás után estek transzba a médiumok, s a cambonók ilyenkor a terem szélén leültették, szivarral és pipával kínálták őket. Azok a hívek, akik kimaradtak a megszállottságból, sietve a lábukhoz térdepeltek, sugdostak a fülükbe, meghallgatták a tanácsukat, átengedték magukat a jótékony hatásuknak, kiöntötték a szívüket, megkönnyebbültek. Néhányukon felsejlettek a kezdődő önkívület jelei, a cambonók pedig finoman biztatták is, azután meg, ha feloldódtak már, visszakísérték őket a tömegbe.

A táncosok közt még számosan pályáztak az extázisra. A német lány természetellenesen izgett-mozgott, hátha sikerül felizgatnia magát, de hiába. Voltak, akiket az Exu szállt meg: álnok, sunyi, ravasz kifejezést öltött az arcuk, rángó léptekkel araszoltak előre.

Ekkor láttam meg Amparót.

Ma már tudom, hogy Heszed nemcsak a kegyelem és a szeretet szefirája. Ahogy Diotallevi mondta, Heszed az isteni szubsztancia önnön végtelen peremtájai felé továbbtáguló expanzióját is jelenti. Hogy az élők gondoskodnak a holtakról; de valaki azt is mondta nyilván: hogy nemkülönben a holtak az élőkről.

Az agogõ-t ütögetve annyira vigyáztam rá, hogy önmagam ura maradjak, de azért hagyjam, hogy a zene irányítson, hogy nem is figyeltem már, mi történik a teremben. Amparo jó tíz perce térhetett vissza, és biztos ugyanazt a hatást érezte, mint én az imént. De senki sem adott a kezébe agogõ-t, és akkor talán nem is kellett volna már neki. Mélyből fakadó hangok szólongatták, levetkőzte hát minden védekezni akarását.

Azt láttam, hogy hirtelen beront a táncolok közé, furcsán felfelé fordított arccal és szinte megmerevedő nyakkal megtorpan, azután buja szarabandba kezd, s a keze úgy jár, mintha önmagát kínálná tenyéren.

– A Pomba Gira, a Pomba Gira! – kiáltották néhányan, örvendve a csodának, merthogy az ördögasszony aznap este nem mutatkozott még: O seu manto é de veludo, rebordado todo em ouro, o seu garfo é de prata, muitograndé é seu tesouro... Pomba Gira das Almas, vem torna cho duo...

Nem mertem közbeavatkozni. Lehet, hogy megszaporázta fémpálca-ütéseimet a vágy, hogy testben egyesüljek az én szeretőmmel, avagy az általa testté váló földmélyi szellemmel.

Gondjaikba vették őt a cambonók, ráadták a rituális leplet, megtámogatták, amikor véget ért rövid, de intenzív önkívülete. Verejtéktől lucskosan, zihálva hagyta végül, hogy leültessék. Ügyet sem vetett az orákulumért esdeklőkre, és sírva fakadt.

A gira a végéhez közeledett, lemásztam az emelvényről, és odasiettem hozzá. Agliè már ott volt, finoman masszírozta a halántékát.

– Szégyen-gyalázat – mondta Amparo –, én ebben nem hiszek, én ezt nem akartam, hát hogy járhattam így?

– Megesik, megesik – vigasztalta kedvesen Agliè.

– Szóval, nincs szabadulás – zokogott Amparo –, szóval még mindig rabszolga vagyok! Te meg menj innét! – förmedt rám. – Koszos szegény niggernő vagyok, gazdát kérek, az való nekem!

– A szőke akháj nőkkel is megesett – vigasztalta tovább Agliè. – Ilyen az emberi természet...

Amparo megkért valakit, hogy kísérje ki a mosdóba. A szertartás véget ért. Már csak a német lány táncolt a terem közepén, egy szál magában. Irigy tekintettel figyelte az imént, mi történik Amparóval, de most már csak tessék-lássék erőltette a táncot.

Amparo vagy tíz percig elvolt, közben mi búcsút vettünk a pai-de-santótól, aki örömmel nyugtázta, hogy mindjárt elsőre ilyen pompásan sikerült kapcsolatba kerülnünk a halottak világával.

Késő éjszaka volt. Agliè végig némán vezetett, és a kapunk előtt megállva el akart köszönni mindkettőnktől. De Amparo egyedül akart kiszállni.

– Menj, járj egyet – mondta nekem –, várd ki, amíg elalszom. Altatót veszek be. Bocsánat, ne haragudjatok. Mondom, hogy biztos valami rosszat ettem. Azok a lányok ott mind valami rosszat ettek meg ittak. Gyűlölöm a hazámat. Jó éjszakát.

Agliè látta, hogy zavarbajövök, és azt indítványozta, hogy menjünk el a Copacabanára, üljünk be egy egész éjjel nyitva tartó bárba.

Hallgattam. Agliè megvárta, amíg belékortyolok a batidámba, s akkor megtörte végre a feszélyezett csendet.

– A faj, vagy ha úgy tetszik: a kultúra, része a tudattalanunknak. Másrészt archetípusok, minden emberre és minden korra jellemző ősképek is gomolyognak a lelkünkben. A ma esti légkör, a környezet kikezdte az éberségünket, ezt ön a saját bőrén tapasztalhatta. Amparo hiába hitte, hogy a lelke mélyén végzett már az orixákkal, ma este észre kellett vennie, hogy az ágyékában még mindig ott vannak. Ne higgye, hogy ezt én valami pozitív dolognak tartom. Én önnek elismerőleg említettem, micsoda természetfölötti energiák vibrálnak körül bennünket ebben az országban. De ne higgye, hogy különösebb rokonszenvvel viseltetnék a különféle révületek iránt. Más a beavatott, és megint más a misztikus. A beavatódás, az ésszel felfoghatatlan titkok intuitív megértése a lelkünk legmélyén megy végbe: lassú szellemi és testi átalakulás ez, ami felsőbbrendű tulajdonságok kialakulásához, sőt, akár még a halhatatlanság megszerzéséhez is elvezethet, mégis megmarad intimnek, titkosnak. Nincs külső megnyilvánulása, szemérmes, és lényege a tisztánlátás, a kimértség. Ezért a Világ Urai beavatottak ugyan, de óvakodnak a misztikától. A misztikust ők rabszolgának tekintik, akiben a Numinózus nyilvánul meg, hogy általa kémlelhessük ki valamely titok tüneteit. A beavatott bátorítja ugyan a misztikust, de eszköznek tekinti: használja, ahogy ön a telefont, hogy messziről kapcsolatba lépjen valakivel, vagy ahogy a vegyész a lakmuszpapírt, hogy megtudja, miféle anyaggal van dolga. A misztikus kapóra jön, mert teátrálisan mutogatja magát. A beavatottak viszont csak egymásnak fedik föl a kilétüket. A beavatott ellenőrzi az erőket, a misztikus ki van nekik szolgáltatva. Ennyiben nincs különbség a cavalók megszállottsága és Avilai Szent Teréz vagy San Juan de la Cruz extázisai között. A miszticizmus az istenivel való kapcsolat alacsonyrendű formája. A beavatottság viszont az ész és a szív hosszas aszkézisének gyümölcse. A miszticizmus demokratikus, sőt már-már demagóg jelenség, a beavatottság viszont arisztokratikus.

– Nem testi, hanem szellemi dolog?

– Bizonyos értelemben. Az ön Amparója ádázul ügyelt az eszére, de a testére nem vigyázott. A laikusok gyengébbek, mint mi.

Nagyon későre járt. Agliè elárulta, hogy otthagyja Brazíliát. Megadta a milánói címét.

Mire megint hazaértem, Amparo már aludt. Csöndesen melléfeküdtem a sötétben. Nem jött álom a szememre. Mintha egy ismeretlen lény feküdt volna az oldalamon.

Másnap reggel Amparo kurtán csak annyit mondott, hogy Petropolisba megy, meglátogatja egyik barátnőjét. Zavartan búcsúztunk.

Fogta a vászontáskáját, a hóna alá vágott egy polgazd-tankönyvet. Két hónapig nem adott hírt magáról, én meg nem kerestem. Aztán jött tőle egy rövid, semmitmondó levél. Hogy neki most egy darabig még gondolkodnia kell. Nem válaszoltam.

Bánat, féltékenység, nosztalgia nem volt bennem. Olyan üresnek, simának, tisztának és fényesnek éreztem magam, mint egy alumíniumlábos.

Még egy évet maradtam Brazíliában, de mindvégig mehetnékem volt most már. Nem találkoztam többé sem Aglièval, sem Amparo barátaival, a tengerparton sütkéreztem hosszú-hosszú órák hosszat.

Sárkányt eregettem, csodaszép sárkányok vannak ott.

5 / GEVURÁ

34

Beydelus, Demeymes, Adulex, Metucgayn, Atine, Ffex, Uquizuz, Gadix, Sol, Veni citp cum tuis sriritibus.

[Picatrix, Ms. Sloane 1305, 152, verso]

Az Edénytörés. Diotallevi gyakran beszélt később az Isaac Luria-féle kései kabbalizmusról, amelyben odalett a szefirák tagolt rendje. A teremtés – mondta – isteni be- és kilégzés, olyan, mint valami felszakadó sóhaj vagy a kézifujtató fuvallata.

– A Roppant Isteni Asztma – kommentálta Belbo.

– Próbálj meg te a semmiből teremteni. Ilyesmit csak egyszer csinál az ember az életben. Ahhoz, hogy felfújja a világot, ahogy egy üveggömböt szokás, Isten előbb kénytelen összehúzódni, lélegzetet venni, és csak azután harsan fel fényesen a tíz szefirá.

– Harsan vagy fényes?

– És fújt egyet Isten, és lőn világosság.

– Multimédia.

– Fontos viszont, hogy a szefirák fényét olyan edények fogják fel, amelyek ellen tudnak állni a sugaraknak. A Ketert, Hokhmát és Bínát felfogni hivatott edények bírták a ragyogást, az alsóbb szefirákkal – a Heszedtől a Jeszodig – viszont az történt, hogy a fény meg a fuvallat egyszerre és túl nagy erővel emanálódott, és erre az edények eltörtek. A fényszilánkok szerteszóródtak a mindenségben, és belőlük lett a nyers matéria.

Az edénytörés súlyos katasztrófa – mondogatta Diotallevi gondterhelten –, nincs lakhatatlanabb hely, mint egy elrontott világ. Kezdettől fogva kellett, hogy legyen valami hiba a kozmoszban, és ennek a legbölcsebb rabbik sem tudtak egészen a végére járni. Az isteni kilégzés és kiürülés pillanatában talán néhány csepp olaj, anyagi üledék, resimu maradt az eredeti tartályban, és Isten már ezzel az üledékkel együtt áradt széjjel a világban. Vagy pedig a kagylók, a kelippó-k, a romlás fejedelmei, ott lestek, ugrásra készen.

– Alamuszi férgek azok a kelippók – mondta Belbo –, az ördögi Fu Man-Csu doktor ügynökei ők... Na és aztán?

Aztán, magyarázta türelmesen Diotallevi, a Dinnek, azaz igazságosságnak, illetve Páhádnak, azaz félelemnek is mondott Gevurá, tehát Szigorú ítélet, vagyis ama szefirá fényében, ahol Vak Izsák szerint a Gonosz megmutatkozik, a kagylók valóságosan létezővé válnak.

– Köztünk vannak – mondta Belbo.

– Nézz körül – mondta Diotallevi.

– Van kiút?

– Visszaút, inkább – mondta Diotallevi. – Minden Istenből árad, ahogy a zimzum összehúzódik. A mi feladatunk az, hogy a tikkúnt, a visszatérést, az Adam Kadmon visszaállítását megvalósítsuk. Akkor aztán majd a parcufim, tehát az arcok, vagyis a szefirák helyére kerülő formák kiegyensúlyozott struktúrája szerint rekonstruálunk mindent. A lélek felemelkedése olyan, mint egy selyemfonal: elvezeti a fény felé a sötétben tapogatózó jámbor lelkeket, így keresi-kutatja a világ a Tóra betűit csoportosítgatva azt az eredeti, természetes formát, amely kisegíthetné a szörnyű zűrzavarból.

És így teszek én is most, éjnek idején, ezeknek a domboknak a természetellenes nyugalmában. De tegnapelőtt este, a periszkópban még a kagylók nyalkája ragadt rám, éreztem, ahogy körülvesznek a parányi puhatestűek a Conservatoire üvegcséibe zártan, barométerek és téli álomba tompult órák rozsdás fogaskerekei közé keveredve. Ha csakugyan volt edénytörés – gondoltam –, akkor az első repedés talán azon a riói estén, a szertartáskor keletkezett, de a robbanásra azután került sor, hogy a hazámba visszatértem. Lassú, zajtalan robbanás volt, és nyakig merültünk mind a nyers matériába, az ősnemzéssel sokasodó férgekkel teli iszapba.

Brazíliából visszatérve nem tudtam többé, hogy ki vagyok. Harminc felé jártam. Ennyi idős korában az apám már apa volt, tudta, hogy kicsoda és hogy hol él.

Túl messzire kerültem hazulról, pedig közben fontos események zajlottak, és odaát olyan világban éltem, hogy a rengeteg hihetetlen dolog közt az olaszországi események is legendaszerűvé váltak, mire eljutottak hozzám. Nem sokkal azelőtt, hogy hazajöttem a déli féltekéről, légikirándulást tettem búcsúzóul az amazóniai őserdő fölött, és az egyik állomáson, Fortalezában, beszálláskor a kezembe került egy helyi lap. A címlapon öles fénykép: feltűnt, mert ismerőst ábrázolt, évekig ott borozgatott az illető Piladénál. A képaláírás ez volt: O homem que matou Moro.(25)

Morót, mint visszatértemkor megtudtam, nem ő ölte meg, persze. Ha neki töltött pisztoly kerül a kezébe, ő inkább fülbe lőtte volna magát, hogy ellenőrizze, működik-e. Ő mindössze ott volt épp, amikor a rendőrség betört egy lakásba, ahol valaki három pisztolyt és két csomag robbanószert rejtett az ágy alá. Az ismerősöm rajta feküdt, sőt, élvezkedett azon az ágyon, mivelhogy az ágy egyetlen bútordarabja volt a szóban forgó egyszobás lakásnak, amelyet testi szükségletek kielégítése végett közösen bérelt egy veterán hatvannyolcasokból álló társaság. Legénylakásnak is lehetett volna nevezni, ha egy Inti Illimani-plakáton kívül más is van ott még. Az egyik bérlő egy fegyveres csoporttal állt kapcsolatban, és a többiek nem tudták, miféle rejtekhelyért fizetnek, így aztán végül mindegyiküket lesittelték egy egész évre.

Nem sokat értettem addigra már az elmúlt esztendők Olaszországából. Épp a nagy változások küszöbén mentem el, majdhogynem bűntudattal, amiért a számadáskor oldok kereket. Amikor elmentem, bárkinek a hanghordozásából, a mondatfűzéséből, a szentszöveg-idézeteiből meg tudtam mondani, milyen ideológia híve az illető. Mire visszatértem, már fogalmam sem volt, ki kivel van. Forradalomról többé nem esett szó, a Vágyra hivatkoztak; aki baloldalinak mondta magát, Nietzschét és Céline-t emlegette, a jobboldali lapok meg a harmadik világ forradalmát ünnepelték.

Betértem megint Piladéhoz, de idegenül éreztem magam. A biliárd még megvolt, megvoltak többé-kevésbé ugyanazok a festők is, de az ifjúsági tenyészet már nem volt a régi. Megtudtam, hogy néhány egykori törzsvendég transzcendentális meditáció-tanfolyamot meg makrobiotikus éttermet nyitott. Umbanda-templomot nyitott-e már valaki, kérdeztem. Nem, ebben, úgy látszik, enyém az elsőség, olyat tudok, amit más még nem tud.

A történelmi mag kedvéért Pilade tartott még egy régi típusú flippert, amolyan Roy Lichtenstein-utánzatszerűséget, a régiségkereskedők tucatszám vásárolták ezeket mostanában. De mellette, a fiatalabbak gyűrűjében, másfajta masinák sorakoztak már, a fluoreszkáló képernyőiken szegecselt ölyvrajok és űrkamikazék csaptak le zuhanórepülésben, vagy japánul puttyogó béka ugrabugrált. Baljós fények villogtak immár a Pilade-bárban, és a Galactica képernyője előtt talán a Vörös Brigádok emberei is meg-megfordultak tagtoborzóban. A flipperről viszont biztos, hogy le kellett mondaniuk, hiszen pisztolytáskásan nem lehet flipperezni.

Erre Belbo pillantását követve jöttem rá, amikor egyszer Belbo épp Lorenza Pellegrinit bámulta. Megsejtettem azt, amit Belbo jóval világosabban látott egyik fájljának tanúsága szerint. Lorenzat nem nevezi néven, de nyilvánvaló, hogy róla van szó: csak ő flipperezett így.

---------------

filename: Flipper

---------------

A flipperezéshez nemcsak a kezünket, hanem a szeméremcsontunkat is használnunk kell. Nem az a cél flipperezéskor, hogy idejében megállítsuk a golyót a lyuk előtt, és nem is az, hogy egy hátvéd segítségével jó magasra visszarúgjuk, hanem az, hogy kényszerítsük: maradjon minél tovább fönn, ahol a legtöbb a villogó préda, pattanjon egyikről a másikra, hányódjék csak ide-oda bolondul, mégis a saját akaratából. Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy a golyó lökdösése helyett az egész asztalt remegtetjük, finoman, nehogy a flipper észrevegye, nehogy megszakadjon a játék. Ezt viszont csak a szeméremcsonttal lehet megcsinálni, csípőből, inkább dörzsölő, mintsem ütögető ágyékmozgással, vigyázva, nehogy elélvezzünk. Sőt, ha természetesen dolgozik a csípő, akkor a lökést a farizmok adják, de csak lágyan, fékeződjék a lendülete, mire a szeméremcsontot eléri, úgy, mint a homeopátiában, ahol is minél tovább rázunk egy oldatot, míg a szer szinte egészen, a láthatatlanná válásig el nem keveredik a lassanként hozzáadagolt vízzel, annál nagyobb lesz a gyógyhatás. És akkor parányi áramütéseket ad az ágyék az asztalnak, a flipper pedig idegeskedés nélkül engedelmeskedik, és dacol az a golyó a természettel, a tehetetlenséggel, a tömegvonzással, a dinamika törvényeivel, a tervezővel, aki csak röpke pályát szánt neki, és vis movenditől részegülten időtlen időkig játékban marad. Ámde női ágyék kell ehhez, üreges test nem szorulhat, erigálni kész matéria nem lehet a csípőcsont és a gép között, csupán szál farmernadrágba bújtatott bőr, ideg, csont meg némi szublimált erotikus düh, kaján frigiditás, a partner érzékenységét ismerő szenvtelen alkalmazkodás, a vágyat a másikban a sajátja túlcsordulásától mit sem félve felszítani tudó hajlandóság: kergesse az amazon őrületbe a flippert, és élvezze előre, hogy faképnél fogja hagyni.

---------------

Azt hiszem, Belbo akkor szeretett belé Lorenza Pellegrinibe, amikor megsejtette, hogy a lány elérhetetlen boldogságot tud ígérni neki. De Lorenza révén sejtette meg szerintem azt is, hogy az automatavilágoknak erotikus jellegük van, hogy a gép a kozmikus test metaforája, és hogy a mechanikus játék: varázserejű ráolvasás. Ekkorra javában kábította magát az Abulafiával, és talán átadta már magát a Hermész-terv szellemének. Az Ingát biztos, hogy már látta. Lorenza Pellegrini, tudom is én, miféle rövidzárlat útján, az Ingát ígérte neki.

Eleinte nehezemre esett visszaszokni a Piladéba. Lassacskán – de nem minden este – az idegen arcok dzsungelében feltünedezett, nagy nehezen kibontakozott az emlékek ködéből a túlélők ismerős arca: az egyik szerkesztő lett egy reklámügynökségnél, a másik adóügyi tanácsadó, a harmadik még mindig könyveket árult részletre, csak épp most már nem Che Guevarával házalt, hanem füvészettel, buddhizmussal, asztrológiával. Ők voltak azok, a régiek, kissé pöszén, kissé őszen, a kezükben whiskyspohár, és mintha még mindig ugyanazt a tíz évvel ezelőtti felest szürcsölgették volna ugyanolyan lassan: egy-egy csöppnyit szemeszterenként.

– Mi van veled, hogy már sose látunk? – kérdezte egyikük.

– Miért, „ti” most kik vagytok?

Úgy bámult rám, mintha száz évig ellettem volna.

– Hogyhogy kik? Hát a művelődésügyi osztály!

Nagyon le voltam maradva.

Elhatároztam, hogy kiagyalok magamnak valami munkát. Észrevettem, hogy rengeteg egymástól független dolgot tudok, de alig néhány óra alatt, némi könyvtárazással bármit összefüggésbe tudok hozni bármivel. Annak idején, amikor elmentem, muszáj volt valamilyen elméletet vallani, és én semmilyent se vallottam, és szenvedtem emiatt. Most viszont már csak ismeretekkel kellett rendelkezni, mindenki bukott az ismeretekre, és minél időszerűtlenebbek voltak, annál inkább. Az egyetemen is, ahová ismét benéztem, hátha akad ott nekem valami hely. Az előadótermekben nyugalom honolt, a diákok úgy osontak végig a folyosókon, mint megannyi kísértet, és rosszul összeállított bibliográfiákat adogattak kölcsönbe egymásnak. Én jó bibliográfiákat tudtam csinálni.

Egyik nap egy végzős diák összekevert valamelyik tanárával (az előadók időközben ugyanolyan korúak lettek, mint a diákok, vagy fordítva), és megkérdezte tőlem, hogy ugyan már, mit is írt az a Lord Chandos, akiről egy gazdasági válságciklusokról rendezett szemináriumon annyi szó esett. Azt feleltem neki, hogy az illető nem közgazdász, hanem egy Hofinannsthal-figura.

Ugyanaznap este társaság volt egy régi barátomnál, és összetalálkoztam ott valakivel, aki egy könyvkiadó munkatársaként dolgozott. Akkor vették oda, amikor a kiadó a francia kollaboráns-regények után épp albán politikai szövegek publikálására tért át. Kiderült, hogy azóta is foglalkoznak politikai könyvkiadással, csak most már kormánymegbízásból. De egy-egy jó filozófiai művet sem vetnek meg. Ha klasszikus, tette hozzá.

– Apropó – mondta –, te mint filozófus...

– Kösz, de nem vagyok az.

– Na, menj már, annak idején te mindent tudtál. Ma átnéztem egy fordítást, a marxizmus válságáról szól a szöveg, és találtam benne egy idézetet valami Anselm of Canterburytől. Ki az? Még az irodalmi lexikonban sincs benne a neve.

Megmondtam neki, hogy Aostai Anzelmmel azonos az illető, és hogy az angolok csak azért nem így hívják, mert nekik semmi sem jó úgy, ahogy másoknak.

Fény gyúlt az agyamban: megvan a foglalkozásom! Elhatároztam, hogy kultúrinformációs ügynökséget hozok létre.

Afféle tudományos detektív leszek. Éjszakai mulatók és bordélyok helyett könyvesboltokba, könyvtárakba, egyetemi tanszékekre járok. Na meg ülök a dolgozószobámban, a lábam az asztalon, papírpohárból iszom a whiskyt, amit a sarki fűszerestől hoztam zacskóban. Valaki telefonál, azt mondja:

– Fordítok egy könyvet, és fennakadtam valami mutakallimúnon. Nem tudok vele, vagy velük, mit kezdeni.

Én se, de sebaj, kérek két napot. Az ember végigpörget egypár katalóguscédulát a könyvtárban, megkínálja cigarettával a tájékoztató szolgálatot, szimatot fog. Este meghív egy iszlamista tudományos munkatársat a bárba, fizet neki egy sört, aztán még egyet, a tudományos munkatárs ellazul, és ingyen megadja a kívánt információt. Aztán fölhívja az ember a kuncsaftot:

– Na, kérem: mutakallimúnnak radikális muzulmán teológusokat hívtak Avicenna idején, azt állították, hogy a világ véletlenek porfelhőjeként kavargott, hogy úgy mondjam, és csak az isteni akarat hirtelen és ideiglenes szeszélye folytán öltött formákat. Ha Isten figyelme csak egyeden pillanatra is ellankad, a világ darabokra hullik. Kitör az anarchia, az atomok összevisszasága. Megfelel? Három napom ment rá, önre bízom, mit fizet.

Szerencsém volt, sikerült találnom egy két szoba plusz főzőfülkés lakást egy ódon külvárosi épületben: valaha gyár lehetett, külön irodaszárnnyal. Egyeden hosszú folyosóra nyíltak az itt kialakított lakások; én egy ingatlanügynökség és egy állattetemkitömő (A. Salon – Preparátor) műhelye közé kerültem. Úgy éreztem magam, mint egy harmincas évekbeli amerikai felhőkarcolóban, akár Marlowe is lehettem volna, már csak egy üvegajtó hiányzott. A belső szobába beraktam egy kihúzható díványt, az irodámat elöl rendeztem be. Atlaszokat, lexikonokat, katalógusokat szereztem be apránként, és két könyvszekrényt teliraktam velük. Eleinte meg kellett alkudnom a lelkiismeretemmel, és szakdolgozatokat is kénytelen voltam írni befuccsolt diákok számára. Nem volt nehéz, csak le kellett másolnom a tíz évvel korábbiakat. Később lektorálni való kéziratokat és külföldi könyveket is kaptam a szerkesztő barátaimtól, no persze a lehető legkellemetlenebbeket, és bagóért.

De tapasztalatot, tudást halmoztam fel, és nem dobtam ki semmit. Mindent kicéduláztam. A céduláimat nem vittem számítógépre (a kompjuterek épp akkortájt kerültek piacra, Belbo úttörőnek számított), kézműves eszközökkel dolgoztam, de keresztmutatókkal ellátott, puha kartonlapokból én is létrehoztam azért egy memóriafélét. Kant -> ködelmélet -> Laplace... Kant -> Königsberg -> Königsberg hét hídja -> topológiai teorémák... Kicsit úgy, mint amikor azt a játékos feladatot kapja az ember, hogy képzettársítás útján, öt lépésben jusson el a kolbásztól Platónig. Lássuk csak: kolbász -> disznó -> sörte -> ecset -> manierizmus -> idea -> Platón. Gyerekjáték. A legócskább kéziratból is ki tudtam csikarni vagy húsz cédulát a magam Szent Antal-láncába. Szigorú alapelv szerint dolgoztam, úgy, ahogy – szerintem – a titkosszolgálatok is: egyik információ sem jobb a másiknál, az a fő, hogy mind meglegyen, s hogy azután megkeressem az összefüggéseket. Összefüggések mindig akadnak, ha tényleg meg akarja találni őket az ember.

Úgy kétévnyi munka után már elégedett voltam magammal. Élveztem a dolgot. És időközben megismerkedtem Liával.

35

Tudja meg, aki nevemet kívánja:

Lia vagyok, és gyönyörű kezemnek

Koszorút kötni drága tudománya...

[Dante: Isteni színjáték, Purgatórium, XXVII, pp. 100-102] (26)

Lia. Nem remélem már, hogy viszontlátjuk egymást, de ha sosasem találkozunk, az rosszabb lett volna. Bárcsak itt lehetne, bár fogná a kezem, amíg végiggondolom még egyszer, hogy miféle úton sodródtam a vesztembe. Mert ő megmondta. De maradjanak csak ki ebből a históriából, ő meg a gyerek. Remélem, hogy késve érkeznek, hogy mire megjönnek, minden véget ér, akárhogy is.

Nyolcvanegyben történt, július 16-án. Milánó elnéptelenedett, a könyvtár olvasóterme majdnem üres volt.

– Hé, a 109-es kötetet én akartam épp levenni.

– Akkor miért hagytad a polcon?

– Visszamentem a helyemre, megnéztem valamit.

– Rossz kifogás.

Csak azért is fogta a könyvet és vitte az asztalához. Leültem vele szemben, fürkésztem az arcát.

– Ez nem vakírás. Hogy bírod elolvasni? – kérdeztem.

Fölemelte a fejét, és bizony isten nem tudtam, hogy az arca vagy a tarkója néz-e rám.

– Mi? – csodálkozott. – Ja, hogy a hajam. Nagyon is jól átlátok rajta – mondta, de közben azért csak félrebillentette, és zöld szeme volt.

– Zöld a szemed – mondtam.

– Lehet. Na és? Baj?

– Dehogy. Sőt.

Így kezdődött.

– Egyél, olyan sovány vagy, mint egy gebe – mondta vacsorakor. Éjféltájt még mindig ott voltunk a Piladéval szomszédos görög vendéglőben, palack nyakába dugott gyertyánk a végsőket olvadozta, és mondtuk-mondtuk egymásnak a magunkét, mindent. Majdnem ugyanazt a mesterséget űztük: ő lexikon-címszavakat szerkesztett.

Az volt az érzésem,