/ Language: Hungary / Genre:antique

A rózsa neve

Umberto Eco

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit, igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. "Ki a tettes?" Ez a kérdés - figyelmeztet a regényhez írott "széljegyzeteiben" Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor - nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a "tettesig" sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.

Umberto Eco

A rózsa neve

(Tartalom) (Térkép)

TERMÉSZETESEN EGY KÉZIRAT

1968. augusztus 6-án egy könyv került a kezembe, bizonyos Vallet apát tollából: Le manuscript de Dom Adson de Melk, traduit en français d'après l'édition de Dom J. Mabillon (Aux Presses de l'Abbaye de la Source, Paris, 1842). A sajnos eléggé gyér történeti jegyzetekkel ellátott könyv állítólag hű mása volt egy XIV. századi kéziratnak, melyre a XVII. század nagy tudósa, akinek a bencés rendi történetírás oly sokat köszönhet, a melki kolostorban bukkant. A nagybecsű felfedezés (mármint az idők során harmadik: az enyém) kellemes órákat szerzett nekem Prágában, míg egy szeretett lényre várakoztam. Öt nappal később a szovjet csapatok megszállták a szerencsétlen várost. Némi viszontagságok után Linznél sikerült elérnem az osztrák határt, onnan pedig Bécsbe utaztam, ahol megtaláltam azt, akire vártam, és együtt mentünk tovább, fölfelé a Duna mentén.

Nagy szellemi izgalommal, lenyűgözve olvastam Melki Adso iszonytató történetét, és annyira átadtam magam neki, hogy szinte kapásból mindjárt fordítást is készítettem a Papéterie Joseph Gibert néhány nagyalakú füzetébe, abba a fajtába, amelyikbe olyan jó írni, ha puhán fog az ember tolla. Így érkeztünk Melk közelébe, ahol a folyó egyik kanyarulatában ma is ott magaslik az évszázadok során többször újjáépített, gyönyörű szép apátság. Olvasóm nyilván kitalálta, hogy a kolostor könyvtárában nyomát se leltem Adso kéziratának.

Még mielőtt Salzburgba értünk volna, egy Mondsee-parti kis szobában töltött tragikus éjszakán váratlanul vége szakadt a mi úti kettősünknek, és az a valaki, akivel addig utaztam, eltűnt, magával vive Vallet apát könyvét, persze nem gonoszságból, hanem csak mert oly kuszán és hirtelen ért véget a kapcsolatunk. Nem maradt rám más, csak egy sor általam teleírt füzet meg a nagy üresség a szívemben.

Néhány hónappal később, Párizsban, elhatároztam, hogy végére járok annak, amit kutatni kezdtem. A francia könyvből kiírt kevés utalás közt megvolt a kivételesen aprólékos és pontos forrásmegjelölés:

Vetera analecta, sive collectio veterum aliquot operum & opusculorum omnis generis, carminum, epistolarum, diplomaton, epitaphiorum &, cum itinere germanico, adnotationibus aliquot disquisitionibus R. P. D. Joannis Mabillon, Presbiteri ac Monachi Ord. Sancti Benedicti e Congregatione S. Mauri. – Nova Editio cui accessere Mabilonii vita & aliquot opuscula, scilicet Dissertatio de Pane Eucharistico, Azymo et Fermentato, ad Eminentiss. Cardinalem Bona. Subjungitur opusculum Eldefonsi Hispaniensis Episcopi de eodem argumento Et Eusebii Romani ad Theophilum Gallum epistola, De cultu sanctorum ignotorum, Parisiis, apud Levesque, ad Pontem S. Michaelis, MDCCXXI, cum privilégia Regis.

A Vetera Analectát[1] egykettőre megtaláltam a Sainte-Geneviève könyvtárban, de az ott előkerült kiadás nagy meglepetésemre két részletében is eltért a megjelölttől. Először is kiadója volt más: Montalant, ad Ripam P. P. Augustinianorum (prope Pontem S. Michaelis), másodszor pedig a keltezése szólt két esztendővel későbbről Mondanom se kell, hogy ezekben az analecták-ean Melki Adsonak vagy Adsonnak semmiféle kézirata nem szerepelt; mi több, ez a gyűjtemény, mint bárki ellenőrizheti, közepes hosszúságú és kifejezetten rövid szövegeket tartalmaz, a Vallet másolta történet hossza viszont több mint száz oldalra rúgott. Sok jeles középkorásszal konzultáltam ekkortájt, mint például a kedves és felejthetetlen Étienne Gilsonnal, de nem fért hozzá kétség, hogy a Sainte-Geneviéve könyvtárbelin kívül nincs más Vetera Analecta. Egy kiruccanás a Passy környéki Abbaye de la Source-ba, valamint egy barátommal, Dom Arne Lahnestedttel folytatott beszélgetés ráadásul arról is meggyőzött, hogy semmiféle Vallet apát nem készíttetett könyveket az apátság (amúgy nem is létező) nyomdájában. A francia tudósok bibliográfiáinak megbízhatatlansága közismert, ám ez az eset minden józan borúlátásomon túltett. Kezdtem azt hinni, hogy holmi hamisítvány került a kezembe. Most már Vallet könyve is beszerezhetetlen volt (legalábbis nem mertem visszakérni attól, aki elvitte tőlem). Csupán a saját feljegyzéseim maradtak, de lassan már azokban is kételkedtem.

Lehetnek olyan mágikus pillanatai az embernek, ha nagy fizikai fáradtság és erős motorikus izgalom keríti hatalmába, amikor egyszerre csak régről ismerős személyek jelennek meg a szeme előtt („En me retraçant ces details, j'en suis à me demander s'ils sont réels, ou bien si je les ai rêvés”[2]). Mint később Bocquoy abbé remek kis könyvéből megtudtam, mindeddig megíratlan könyveket is lehet vizionálni.

Ha nem történt volna megint valami, még ma is csak találgatnám, vajon honnan származik Melki Adso története; ám 1970-ben, Buenos Airesben, ahogy a Contentes egyik kis antikváriumában, nem messze ama nagy sugárút valamivel nevezetesebb pontjától, a Patio del Tangótól, a polcokat böngésztem, spanyolfordításban a kezembe akadt Milo Temesvar könyvecskéje, a Tükrök alkalmazása a sakkozásban, melyet már volt alkalmam (másodkézből) idézni a magam Világvége-hirdetők és beilleszkedettek című művében, újabban megjelent, Az Apokalipszis kufárai című könyvéről szólván. A ma már föllelhetetlen, grúz nyelvű eredeti kiadás (Tbiliszi, 1934) fordításáról volt szó; s én ebben, nagy meglepetésemre, az Adso kéziratából vett bőséges idézetekre bukkantam, csakhogy nem Vallet és nem is Mabillon volt a forrás, hanem Athanasius Kircher atya (de vajon melyik műve?). Egy tudós ember – a nevét inkább elhallgatom – később azt bizonygatta nekem (és egész címjegyzéket idézett emlékezetből), hogy a nagy jezsuita sohasem beszélt Melki Adsoról. Temesvar könyve azonban ott volt előttem, a benne felidézett epizódok pedig teljes mértékben egybevágtak a Vallet által lefordított kézirat részleteivel (kivált a labirintus leírása zárt ki minden kétséget). Bármit is írt utóbb Beniamino Placido, (La Repubblica, 1977. szeptember 22) Vallet apát valóságosan létezett, s így nyilván Melki Adso is.

Mindebből azt szűrtem le, hogy Adso visszaemlékezéseit valahogy mintha ugyanaz jellemezné, mint az általa fölelevenített eseményeket: számos bizonytalan titok övezi, kezdve magán a szerzőn, eladdig, hogy Adso makacs következetességgel hallgat az apátság helyét illetően, amiért is csak feltételezni lehet, hogy a helyszín valahol Pomposa és Conques között, nagy valószínűséggel Piemonte, Liguria és Franciaország között, az Appenninekbe (mondjuk, Lerici és Turbia között) keresendő. Ami a megörökített események idejét illeti, 1327 novemberének végén vagyunk, bizonytalan viszont, hogy mikor írta művét a szerző. Számításba véve, hogy azt mondja magáról: 1327-ben novícius volt, emlékeinek írásba foglalásakor pedig már a sír szélén állt, feltételezhetjük, hogy a kézirat a XIV. század utolsó tíz-húsz évében fogalmazódott.

Ha jól belegondolok, igen kevéssé érezhettem magam indíttatva rá, hogy a XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan, neogótikus francia változatból született olasz változatomat közzétegyem.

Először is milyen stílust használjak? Elfogott ugyan a kísértés, hogy korabeli olasz mintákhoz igazodom, de indokolatlansága miatt ezt a megoldást el kellett vetnem: Adso nemcsak hogy latinul ír, de a szöveg egészéből nyilvánvalóan kiderül az is, hogy műveltsége (illetve annak a kolostornak a műveltsége, mely ilyen egyértelmű hatással van rá) ennél sokkal korhoz kötöttebb; egyértelmű, hogy a különféle ismeretek és a késői középkor hagyományához kapcsolódó stílusfordulatok több évszázados összegződéséről van nála szó. Adso gondolkodásmódján és írásán meglátszik, hogy szerzetesi lényén nem fogott a köznyelv forradalma, hogy a művében szereplő könyvtár darabjaitól elszakadni nem tud, hogy patrológiai-skolasztikus szövegeken eszmélkedett, így hát az ő története (eltekintve a XIV. századi utalásoktól és eseményektől; ezeket maga Adso is csak nagy üggyel-bajjal, és mindig másodkézből adja tovább), nyelvezetét és tudós idézetanyagát tekintve, akár a XII. és XIII. században is íródhatott volna.

Másrészt kétségtelen, hogy Adso latinját a maga neogótikus franciaságába ültetve át, Vallet különféle – és sokszor nemcsak stilisztikai természetű – szabadosságokat engedett meg magának. Van például, ahol a szereplők a füvek erejéről beszélnek, és közben nyilvánvalóan azt az Albertus Magnusnak[3] tulajdonított titkok könyvét idézik, mely az évszázadok során számtalan átdolgozáson ment keresztül. Biztos, hogy Adso ismerte ezt a könyvet, de akkor is furcsa, hogy olyan részleteket citál belőle, amelyek nagyon is szó szerint mondanak fel egy-egy Paracelsus-receptet vagy egy bizonyíthatóan Tudor korabeli Albertus-kiadásból vett közbeszúrásokat. (Liber aggregationis seu liber secretorum Alberti Magni, Londinium,juxta pontem qui vulgariter dicitur Flete brigge, MCCCCLXXXV.) Ráadásul később azt is kiderítettem, hogy az idő tájt, amikor Vallet apát Adso kéziratát másolta (?), közkézen forgott Párizsban egy XVII. századi Grand-, illetve Petit Albert-kiadás (Les admirables secretes d'AIbert le Grand, A Lyon, Chez les Héritiers Beringos, Fratres, á l'Enseigne d'Agrippa, MDCCLXXV; Secrets merveilleux de la Magie Naturelle et Cabalistique du Petit Albert, A Lyon, ibidem, MDCCXXIX.) immár jóvátehetetlent megromlott szöveggel. Mégis, hátha olyan szöveg hatott Adsora, illetve azokra a szerzetesekre, akiknek ő a beszélgetéseit feljegyezte, amely a közbeszúrt glosszák, a lapszéli vagy egyéb jegyzetek közt már az utókor kultúráját termékenyítő utalásokat is tartalmazott?

Végezetül felmerült: meghagyjam-e latinul azokat a passzusokat, amelyeket – talán a korhangulat kedvéért – maga Vallet apát sem óhajtott lefordítani? Nem volt rá nyomós okom, hogy így járjak el, hacsak nem valami – tán rosszul értelmezett – forráshűség... Elhagytam a fölösleget, de valami azért megmaradt. Még így is félek, hogy olyan vagyok, mint a rossz regényíró, aki, ha francia szereplőt léptet a színre, efféléket ad a szájába: „parbleu”, meg: „la femme, ah! la femme!”.

Egy szó, mint száz, csupa kétely vagyok. Egyszerűen nem tudom, mi okból határoztam el, hogy összeszedem minden bátorságomat, és úgy teszem közzé Melki Adso kéziratát, mintha hiteles volna. Esetleg szerelemből. Vagy, mondjuk, azért, hogy megszabaduljak végre számos régi rögeszmémtől.

Úgy másolok, hogy mit sem törődöm az időszerűséggel. Azokban az években, amikor én a Vallet apát szövegét felfedeztem, az a meggyőződés járta, hogy csakis a jelen iránt elkötelezetten, világmegváltoztató szándékkal szabad írni. Ma, tíz-egynéhány esztendő múltán kiengesztelődhet (és fennkölt méltóságában megerősítve érezheti magát) végre az írástudó: igenis lehet egyszerűen az írás kedvéért írni. Úgy érzem tehát, hogy, pusztán mesemondó kedvemtől indíttatva, nyugodtan elmondhatom Melki Adso történetét; és bátorít és vigasztal az a tudat, hogy ma (midőn a virrasztó ész kisöprűzte mind a szunnyadása idején támadt rémeket) ez a történet oly mérhetetlenül távol került az időben; és hogy oly dicsőségesen semmi köze a mi korunkhoz, oly időtlenül idegen a mi reményeinktől s a mi bizonyosságainktól.

Mivelhogy könyvek és nem hétköznapi nyomorúságok története ez, olvastán megeshet, hogy Kempisszel[4], a nagy követővel együtt felsóhajtunk: „In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inverti nisi in angulo cum libro.”[5]

[1980. JANUÁR 5.]

Megjegyzés

Adso kézirata hét napra, egy-egy nap pedig a liturgikus óráknak megfelelő szakaszokra tagolódik. Az alcímeket, egyes szám harmadik személyben, valószínűleg Vallet fogalmazta utólag. Minthogy azonban az eligazodni vágyó olvasó hasznukat veszi, s mert a kor köznyelvi irodalmának jó részétől amúgy sem idegen ez a szokás, úgy döntöttem, hogy meghagyom őket.

Némileg zavarba hoztak Adsonak az imaórákra való hivatkozásai, mert az imaórák meghatározása helyenként és évszakonként más és más, mi több, igen valószínű, hogy a XIV. században nem volt szokás abszolút pontossággal Szent Benedeknek a regulában rögzített útmutatásaihoz igazodni.

Mégis, az olvasó eligazítása kedvéért, részint a szövegből következtetve, részint pedig az eredeti regulát a kolostori életnek Édouard Schneider Les heures bénédictines (Paris, Grasset, 1925) című könyvében olvasható leírásával összevetve, azt hiszem, bátran tarthatjuk magunkat az alábbi értelmezéshez:

Matutinum: (ezt Adso a régebbi kifejezéssel néhol Vigiliaenek is hívja). Éjjel 2.30 és 3 között.

Laudes: (a régebbi hagyományok szerint Matutinaenek is mondták). Reggel 5 és 6 között, pirkadatkor kell hogy véget érjen.

Prima: 7.30 körül, kevéssel napfelkelte előtt.

Tercia: 9 körül.

Szexta: dél (azokban a kolostorokban, ahol a szerzetesek nem végeztek mezei munkát, telente az ebéd ideje is ez volt).

Nóna: délután 2 és 3 között.

Vesperás: 4.30 körül, alkonyattájt (a rendtartás szerint még besötétedés előtt kell megvacsorázni).

Kompletórium: 6 körül (7 órára a szerzetesek már lefekszenek).

A számítás azon alapul, hogy Észak-Itáliában november végén a nap 7.30 körül kel, és délután 4.40 körül nyugszik.

PROLÓGUS

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala, s a jámbor szerzetes dolga az volna, hogy zsoltározó alázattal naponta e mindenek közt egyedül módosíthatatlan eseményt hirdesse, melynek megváltoztathatatlan igazsága bizton állítható. Ám videmus nunc per speculum et in aenigmate[6], s az igazság, ha egyelőre nem is szemtől szembe, de legalább vonásonként (ó, mely kivehetetlenül!) megmutatkozik a világ tévelygésében, amiért is betűzni tartozunk hűséges jegyeit, ha itt-ott sötétben derengők s gonosz szándékkal terhesek is.

Most, hogy lassan vége bűnös életemnek, őszen elaggva, akár a világ, s azt várva, mikor veszek bele a néma és puszta isteni lét feneketlen mélyébe, itt késlekedvén már súlyos és beteg testemmel a jó melki kolostor cellájában, íme nekigyürkőzöm, hogy e vellumon tanúságot hagyjak az ifjúkoromban megtapasztalni adatott csodálatos és borzasztó eseményekről, fölelevenítvén Verbatim, mit láttam s hallottam, de odáig nem merészkedvén, hogy valami képet is alkossak ebből, s így azoknak, akik majd utánam jönnek (hacsak az Antikrisztus meg nem előzi őket), mintegy jelek jeleit hagyom örökül, hadd gyakorlódjék rajtuk az olvasat imádsága.

Az Úr adja kegyesen, hogy hű tanúja lehessek mindannak, ami egy bizonyos apátságban – nevét is elhallgatnom illő és istenes ma már – az Úr 1327. évében történt, amikor is Lajos császár Itáliába vonult, hogy helyreállítsa a szent római birodalom méltóságát, híven a Mindenható szándékaihoz és rémületére ama bitorló, szimóniás[7] főeretneknek, aki Avignonban szégyent hozott az apostol szent nevére (vagyis Cahors-i Jakabnak, akit az istentelenek XXII. Jánosként tiszteltek).

Hogy érthetőbb legyen, miféle eseményekbe bonyolódtam, talán nem árt, ha fölidézem az akkori időkben történteket, mind valahai eszem s élményeim, mind pedig aszerint, hogy most, azóta hallott beszámolókkal gazdagabban, miként emlékszem; feltéve persze, hogy emlékezetem képes még oly sok kuszánál kuszább esemény szálait újra összekötözni.

A század legelső esztendeiben V. Kelemen pápa Avignonba tette át az apostoli székhelyet, Rómát a helyi hatalmasságok martalékául hagyva; s így aztán a kereszténység szent városa cirkusszá, avagy bordéllyá lett, ahogy urainak belharca pusztította; respublikának mondotta magát, holott nem az volt, fegyveres martalócok ostromolták, erőszak és fosztogatás dúlta. Papok vonták ki magukat a világi törvénykezés alól, zsiványbandák élére álltak, és kivont karddal raboltak, gazemberkedtek és ocsmány üzelmeket folytattak. Hogyisne vetette volna szemét – helyesen – a Caput Mundira[8] az, aki a szent római birodalom koronáját óhajtotta viselni, s méltóságában helyre akarta állítani azt a világi uralmat, mely valaha a caesaroké volt?

Elég az hozzá, hogy 1314-ben öt német fejedelem Frankfurtban megválasztotta Bajor Lajost a birodalom legfőbb kormányzójául. Ám ugyanaznap, a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte ugyanezen méltóságra. Két császár egyetlen trónon s egyetlen pápa kettőn: bizony, hogy zűrzavar fészke lett ez a helyzet...

Két esztendővel később új pápát választottak Avignonban Cahors-i Jakab, egy hetvenkét éves aggastyán személyében, a már említett XXII. János néven; s bár adná az ég, hogy soha, egyetlen pápa se viselje többé ezt a nevet, mely oly igen gyűlöletessé vált a jók szemében. Francia ember s Franciaország királyának a híve lévén (mert ama romlott ország fiai mindenkor a maguk fajtájának az érdekeit nézték, s képtelenek rá, hogy szellemi hazájuknak az egész világot tekintsék), XXII. János Szép Fülöpöt támogatta a templomos rendi lovagok[9] ellenében, akiket a király (úgy hiszem, hogy igazságtalanul) szégyenletes gaztettekkel vádolt, csak hogy a renegát főpap cinkosságával a javaikat megkaparinthassa. Időközben Nápolyi Róbert is beleszólt a dolgok ezen alakulásába, s hogy továbbra is ellenőrzése alatt tarthassa az itáliai félszigetet, rávette a pápát, hogy a két német császár közül egyiket se ismerje el, és így ő maradt az egyházi állam főkormányzója.

1322-ben Bajor Lajos legyőzte Frigyest, a riválisát. Egyetlen császártól János még jobban félt, mint addig kettőtől, így hát kiátkozta a győztest, az meg erre válaszképpen eretneknek nyilvánította őt. Szükséges megjegyezni, hogy ugyanezen évben tartották perugiai káptalanjukat a ferences barátok, s generálisuk, Cesenai Mihály, elfogadván a „spirituálisok” folyamodványát (róluk még lesz alkalmam beszélni), hitigazsággá nyilvánította Krisztus szegénységét, mondván, hogy ha apostolaival egyetemben volt is valamije Krisztusnak, az csakis mint usus facti[10] volt az övé. E dicséretes határozat célja az volt, hogy a rend erényességét és tisztaságát megoltalmazza, a pápának azonban egy csöppet sem tetszett, mert ő alighanem olyan princípiumot látott benne, ami magukat az általa egyházfőként hangoztatott elveket veszélyezteti, melyek elvitatták a császárságtól a püspökválasztás jogát, a császárválasztásét ellenben a szent trónon ülőre ruházták. 1323-ban, Cum inter nonnullos című dekrétumában János elítélte a ferencesek tételeit.

Gondolom, ekkor vette észre Lajos a pápával immár szembekerült Ferenc-rendiekben az erős szövetségeseket. Krisztus szegénységét hangoztatva tulajdonképp a császári teológusok, azaz Páduai Marsilius[11] és Janduni Janus[12] elképzeléseit erősítették ők. Végül is, alig néhány hónappal amaz események előtt, melyekről történetem szól, egyezségre jutván a legyőzött Frigyessel, Lajos bevonult Itáliába, Milánóban megkoronáztatta magát, összetűzött a Viscontokkal, akik pedig tárt karokkal fogadták őt, ostrom alá helyezte Pisát, kinevezte császári biztosnak Castrucciót, Lucca és Pistoia hercegét (s úgy vélem, rosszul tette ezt, mert kegyetlenebb emberről én soha életemben nem hallottam, kivéve talán Uguccione della Faggiolát), és a város urának, Sciarra Colonnának a hívására immár Rómába készülődött.

Így álltak tehát a dolgok, amikor is atyám, ki Lajos kíséretének tagjaként, bárói közt nem éppen utolsó, kiszakított engem – eladdig a melki monostor novíciusát – a klastrom nyugalmából, úgy okoskodván, hogy magával visz, hadd ismerkedjem meg Itália csodáival, s hadd legyek jelen, mikor a császárt Rómában megkoronázzák. Pisa ostromakor azonban elszólították őt a hadi teendők. Jómagam, élvén az alkalommal, részint mulatságul, részint tapasztalni vágyásból, a nyakamba vettem Toszkána városait, ám jó szüleim úgy vélték, hogy az efféle szabad és regulátlan élet nem való egy szemlélődő életre szánt serdülő ifjúnak. Marsilius tanácsára, ki időközben igen megkedvelt, elhatározták hát, hogy egy tudós Ferenc-rendi szerzetes, Baskerville-i Vilmos mellé adnak, mivelhogy ő épp akkor indult valamely, hírneves városokat és ősrégi apátságokat érintő missziós útjára. Így lettem én az írnoka s a tanítványa is egyszersmind, és nem bántam meg, mert vele együtt olyan események tanújává lettem, amelyek méltók rá, hogy emlékezetüket – ím, ezt teszem most – örökül hagyjam az utánunk jövőknek.

Akkor még nem tudtam, hogy Vilmos testvér mit kutat, és az igazat megvallva nem is tudtam meg mindmáig, sőt feltételezem, hogy ő maga sem tudta, hiszen őt csakis az igazság érdekelte s a – láthatóan mindig benne motoszkáló – gyanú, hogy az igazság sosem az, ami épp annak látszik. S azokban az esztendőkben talán kedvenc tanulmányai mellől szólították őt el a világi teendők. Vilmos megbízatásáról utunk során semmit sem tudtam meg, azazhogy ő nem beszélt róla nekem. Ehelyett – ahogy útközben meg-megálltunk – inkább csak egy-egy kolostor apátjával folytatott beszélgetéseiből hámoztam ki egyet s mást feladatának a természetét illetően. Ám egészében föl nem foghattam mindaddig, míg utunk célját el nem értük; később majd szó lesz róla. Északnak tartottunk, de utunk vonala nem volt egyenes, és itt is, ott is megálltunk egy-egy kolostorban. Így esett, hogy elkanyarodtunk nyugat felé, ámbátor utunk végcélja keleten volt, követvén mintegy azt a hegyi utat, mely Pisából a Szent Jakab útja[13] felé visz, s így jutva ama tartományba, melyet közelebbről a később ott bekövetkező rettenetes események miatt jobb meg nem neveznem, de amelynek császárhű urai voltak, s ahol a rendünkbeli apátok szembeszegültek az eretnek és romlott pápával. Utunk váltakozó viszontagságok közepette két hétig tartott, s ez idő alatt alkalmam nyílt megismerni (ámbár nem és nem eléggé, döbbenek rá mindig) az én újdonsült tanítómesteremet.

E könyvben nem lesz helye személyek leírásának – hacsak egy-egy arckifejezés vagy gesztus valamely néma, de annál ékesszólóbb nyelv jegyét nem ölti magára –, mert ahogy Boethius mondja, mi sem mulandóbb, mint a külső forma, mely úgy fonnyad s változik el, akár a mező virágai, ha az ősz beköszönt, és ugyan mi értelme volna hát azt mondani ma Abbo apátról, hogy tekintete szigorú s az arca sápadt volt, ha egyszer immár porrá lett, együtt mindazokkal, akik körülvették, és a testük már e por halálos hamuszínét szürkélli? (S csak a lelkük, Isten adja, az tündöklik soha ki nem hunyó fénnyel.). Vilmost hadd fessem le mégis egyszer s mindenkorra, mivel engem ő még az arcvonásaival is lenyűgözött, márpedig a serdülő ifjakat egy-egy náluknál idősebb és bölcsebb férfiú általában nemcsak vonzó beszédével és elméjének élével, hanem a testi küllemével is vonzani szokta, minekokáért az ifjak e küllemet is fölöttébb megkedvelik, akárha apjuké volna, akinek figyelik minden mozdulatát, szemöldökráncolását, és lesik a mosolyát, de paráznaságnak még csak a nyoma sem piszkítja ezt a (tán egyes-egyedül makulátlan) testi szerelemfélét.

Valaha az emberek szépek és nagyok voltak (most pedig megannyi gyermek és törpe mind), ám ez csak egy a világ elaggásáról tanúskodó tények sokasága közül. Az ifjak többé semmit sem hajlandók tanulni, a tudomány hanyatlik, az egész világ tótágast áll, vak vezet világtalant s taszít a szakadékba, a madár röppen, de nem szárnyal, a szamár lantot penget, az ökör táncot jár, Mária nem szereti már a szemlélődő életet, és Márta nem szereti a tevékeny életet, Lea meddő, Ráhel érzéki szemeket mereszt, Cato bordélyba jár, Lucretius asszonnyá lesz. Semmi sem úgy megy, ahogy mennie kéne. Mondassék hála az Istennek, amiért azokban az időkben reám ragadt mesteremről a tanulni vágyás, és hogy mindig érzem, melyik a helyes út, ha mégoly kanyargós is az ösvény.

Vilmos testvér tehát már külső megjelenésével magára vonta a legszórakozottabb szemlélő figyelmét is. Magasabb volt, mint általában az emberek, s olyan sovány, hogy ettől még magasabbnak látszott. Tekintete szúrós és átható; vékony és kissé horgas orra miatt valami állandó éberség ült az arcán, kivéve álmatag perceit, melyekről mindjárt szót ejtek. Az álla is szilárd akaratról tanúskodott, noha hosszúkás és szeplőkkel teli arca – gyakorta láttam ilyennek a Hibernia[14] és Northumbria[15] közt születettekét – olykor bizonytalanságot és zavart is tudott tükrözni. Idővel észrevettem viszont, hogy amit bizonytalanságnak véltem, csakis és mindig kíváncsiság volt, de kezdetben nem sokat tudtam erről az erényről, s inkább a buja lélek holmi szenvedélyének tartottam, úgy okoskodván, hogy a bölcs elme nem élhet vele, mert az csakis az igazságból táplálkozhat, az igazság meg – gondoltam – eleve ismernivaló.

Gyermeki figyelmemet az első pillanattól fogva leginkább a füléből kikandikáló, sárgás szőrpamacsok meg sűrű, szőke szemöldöke keltette fel. Megérhetett vagy ötven tavaszt, tehát már nagyon öreg volt, de fáradhatatlan fizikumával és fürgeségével sokszor én magam sem tudtam fölvenni a versenyt. Erői valósággal kifogyhatatlanok voltak, valahányszor elfogta a tennivágyás. Néha azonban mintha meghátrált, rákként valami bénulatba húzódott volna vissza benne a lélek, s én órákon át azt láttam, hogy csak hever cellájában a fekhelyén, alig-alig bökve ki egy-egy kurta szócskát, s egy arcizma se rezdül. Ilyenkor üresség és idegenség költözött a tekintetébe, s már-már azt gyanítottam, hogy valamely víziókra serkenteni képes növényi szer kerítette hatalmába, de eszembe idézve, milyen nyilvánvaló mértékletesség irányítja az életét, el kellett vetnem ezt a gondolatot. Mindazonáltal nem hallgatom el, hogy utunk során olykor megállt egy-egy rét szegélyén, erdő szélén, tépett valami fűből (méghozzá mindig ugyanabból, azt hiszem); s aztán töprengő arccal rágcsálni kezdte. Egy részét eltette, és csak a legnagyobb izgalmak idején kapta be. (De sok ilyen várt ránk a kolostorban!) Egy ízben megkérdeztem tőle, mi ez a fű, mire ő mosolyogva azt válaszolta, hogy a jó keresztény olykor a hitetlenektől is tanulhat; amikor pedig megkértem, hadd kóstoljam meg én is, ő azt felelte, hogy akárcsak a beszédek esetében, az együgyűek számára is vannak paidokoi, ephebikoi, günaikoi és így tovább, amiért is valamely fű jót tehet egy öreg ferencesnek, de nem tesz jót egy ifjú bencésnek.

Együtt töltött időnk alatt nem volt módunk igazán szabályos életre: az apátságban is virrasztottunk át éjjeleket, s rogytunk le fáradtan fényes nappal, és az ájtatosságokon sem vettünk mindig részt. Útközben mégis ritkán maradt fenn kompletórium után, és igen egyszerű szokásai voltak. Az apátságban például olykor reggeltől estig a kertben sétált, úgy szemlélgetvén ott a növényeket, mintha csupa topáz és krizoprász volna mind, s láttam viszont, ahogy a kincses kriptában téblábolva úgy mér végig valamely smaragdokkal és krizoprásszal teli ladikot, akár egy tő maszlagot. Máskor egész nap a könyvtár nagytermében ült, úgy lapozgatván a kódexeket, mint aki csakis a maga mulatságát nézi (holott körülöttünk sokasodtak közben a hullák, a szörnyű mód legyilkolt szerzetesek holttestei). Egyik nap is a kertben bukkantam rá, szemlátomást cél nélkül sétálgatott, mintha bizony nem kéne számot adnia Istennek a cselekedeteiről. A magam rendjében én nem ezt tanultam az időmmel való bánás mikéntjéről, s meg is mondtam neki. Ő erre azt válaszolta, hogy a világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is. Úgy éreztem, hogy pallérozatlan empíria sugallta válasz ez, s csak később jöttem rá, hogy hazájának fiai gyakorta mondanak olyasmit, amiben vajmi csekély munkája van az ész megvilágosító erejének.

Amíg csak az apátságban voltunk, a kezét mindvégig könyvek pora, frissen festett miniatúrák aranya, a Severinus ispotályában összefogdosott mindenféle szerek sárgája színezte. Mintha csakis a kezével tudott volna gondolkozni, márpedig inkább holmi mechanikushoz illenék ez, gondoltam akkor (és úgy tanultam, hogy a mechanikus moechus, aki házasságtörő módon megcsalja az intellektuális életet, holott szűzi frigy kéne, hogy egyesítse vele); ám valahányszor valami törékenyhez, példának okáért miniatúrákkal frissen ékesített kódexekhez vagy idő emésztette és pászkamód mállatag könyvlapokhoz nyúlt, látnom kellett, mily rendkívülien finom a fogása, s ugyanígy, ha a masináival babrált. S el is mondom majd, hogy ez a furcsa ember miféle instrumentumokat hordott a batyujában: soha életemben nem láttam még mindahhoz foghatót, amit ő a csudamasináinak nevezett. A gépek, mondta, a művészet remekei, a művészet pedig a természet majmolója, melynek a gépek nem a formáit, hanem magát a működését utánozzák. El is magyarázta az óra, az asztrolábium[16] és a mágnes csodáját. Eleinte azonban tartottam tőle, hogy mindez boszorkányság, s alvást színleltem, ha olykor, tiszta éjjelen (a kezében különös háromszöggel) a csillagokat méricskélte. Azok a ferencesek, akiket Itáliában vagy még a szülőföldemen megismertem, egyszerű, gyakran írástudatlan emberek voltak, s én ámulattal adóztam a tudományának. Hanem hát ő mosolyogva azt válaszolta, hogy honi szigetjeit másféle ferencesek lakják:

Roger Bacon[17], akiben én mesteremet tisztelem, azt tanította nekünk, hogy az isteni terv egykoron beveszi majd magát a gépek tudományába, mert természeti, szent mágia az. S a természet erejéből hajózási instrumentumokat csinálnak egykoron, melyeknek segedelmével a hajó unico homine[18] régente és sokkalta gyorsabban fog menni, mintha vitorla avagy evező hajtaná; és olyan szekerek is lesznek, „ut sine animali moveantur cum impetu inaestimabili, et instrumenta volandi et homo sedens in medio instrumenti revolvens aliquod ingenium per quod alae artificialiter compositae aerem verberent, ad modum avis volantis”[19]. És kicsinyke szerkezetek, melyek hatalmas súlyt emelnek, és olyanok, amelyekkel le lehet majd szállni a tenger fenekére.

Kérdésemre, hogy ugyan hol vannak mind e masinák, azt felelte, hogy már megcsinálták őket a régiek, sőt egyiküket-másikukat a maiak is.

– Kivéve a repülő instrumentumot, mert még nem láttam, esnem is találkoztam senkivel, aki látott volna olyat, de ismerek egy tudóst, az kigondolta már, hogy milyennek kell lennie. És olyan hidakat is lehet csinálni, amelyek oszlop vagy más egyéb támaszték nélkül ívelik át a folyót, s még mindenféle más hihetetlen szerkezeteket. Sose aggasszon, hogy egyelőre nincsenek meg, mert ettől még nagyon is lehetnek. S azt mondom én neked, hogy Isten úgy akarja, hogy legyenek, aminthogy bizonnyal meg is vannak már az elméjében, még ha az én Ockham[20] barátom tagadja is, hogy az ideák ekként léteznének, s nem azért mondom ezt, mintha határozni tudnánk az isteni természet felől, hanem éppen mert semmiféle korlátot nem szabhatunk neki.

Hallottam tőle aztán még más efféle ellentmondásos kijelentéseket is; de azt máig nem sikerült igazán felfognom, pedig megöregedtem, és bölcsebb lettem, mint voltam akkoron, hogy miként is lehetett akkora bizalma az ő Ockham barátjában, ha közben folyvást Bacon szavaira esküdött. Nemhiába mondják, hogy sötét idők voltak azok, s a bölcs ember ellentmondó dolgokat kényszerült gondolni.

Meglehet, hogy csupa ostobaságot mondtam Vilmos testvérről, összegereblyézvén mintegy elejétől fogva akkori, kusza benyomásaimat. Kilétéről s arról, hogy mit csinált, tán többet is tudsz majd te, nyájas olvasóm, ha következtetsz mindabból, amit az apátságban töltött napjaink során véghezvitt. Nem is ígértem neked teljes képet, hanem csupán csodálatos és rettentő események lajstromát (de azt mindenképp).

Nap nap után így ismerkedvén mesteremmel, s a gyaloglás hosszú óráit még hosszabb társalkodásokkal töltvén, melyekről, ha úgy adódik, apránként számot adok majd, elérkeztünk ama hegy lábához, amelyre az apátságot építették. Ideje tehát, hogy az elbeszélés – mint akkor ott mi magunk is – nekivágjon a kaptatónak; és bárcsak ne remegne a kezem, hogy elmondhassam, mi történt azután.

ELSŐ NAP

[ELSŐ NAP]

PRIMA

Melyben hőseink megérkeznek az apátság alá,

és Vilmos bizonyságot ad éles eszéről

Szép, november végi reggel volt. Éjjel havazott valamicskét, de a földet borító friss hólepel nem volt vastagabb háromujjnyinál. Még sötétben, mindjárt a reggeli dicséret után, misét hallgattunk egy völgybéli faluban. Azután útnak indultunk, neki a hegyeknek, épp mikor a nap felkelt.

Ahogy a hegy körül kanyargó, meredek ösvényen kaptattunk, megpillantottam az apátságot. Nem az azt minden oldalról övező falak látványa nyűgözött le – hisz hozzájuk hasonlót sokat láttam már az egész keresztény világban –, hanem az a súlyos tömegű építmény, melyet hamarosan így ismertem meg: az Aedificium[21]. Nyolcszögletű konstrukció volt, de távolról négyszögűnek tetszett (tökéletes ábra, Isten városának[22] szilárdságát és bevehetetlenségét fejezi ki); falai dél felől az apátság fennsíkján magasodtak, északon viszont mintha mindjárt a hegy tövéből szökkentek volna nyílegyenesen a magasba. Azt is mondhatnám, hogy alulról nézve újra meg újra úgy rémlett, mintha maga a kőszikla folytatódnék, és mit sem változtatva színén és matériáján, egyszer csak bástya s torony formálódnék belőle (óriások műve, kik igen otthonosak földön és égben egyaránt). Három ablaksor hirdette függélyességének hármas ritmusát, így hát az, ami a földön fizikailag négyszögű volt, szellemileg háromszögű lett az égben. Ahogy közelebb értünk, kitűnt, hogy a négyzetforma mindegyik sarkán egy-egy hétszögletű őrbástyát képezett, s ezeknek öt-öt oldala látszott kívülről: vagyis a nagy nyolcszög négy oldala négy kisebb hétszöget alkotott, melyek kívülről ötszögűnek mutatkoztak. Ki ne venné észre ennyi szent szám együttesében a bámulatos összhangot, mély értelmű spirituális jelentések egybecsengését? Nyolc a befejezettség száma minden négyszög esetében, négy az evangéliumok száma, öt a világrészek száma, hét a Szentlélek adományainak száma. Nagyságát és formáját tekintve az Aedificiumot olyannak láttam, amilyennek utóbb, az itáliai félsziget déli részén, Castel Ursinót vagy Castel del Montét, de megközelíthetetlensége miatt ez félelmetesebb volt amazoknál, s rá is tudott ijeszteni az utazóra, ki apránként közelít. Még szerencse, hogy e szikrázó téli reggelen nem úgy ötlött szemembe ez az építmény, amilyennek viharos napokon látszik.

Mindazonáltal azt se mondhatnám, hogy vígságra gerjesztett. Félelem és valami bujkáló nyugtalanság fogott el. Isten a tanúm, hogy nem az én éretlen lelkem látott rémeket, s hogy helyesen betűztem ki ama baljóslatot, mely ott már attól a naptól a kőbe vésődött, midőn az óriások munkához láttak, jóval azelőtt, hogy a dőre szerzetesi szándék rá merészelte volna bízni Isten igéjének az őrzését.

Öszvéreink épp a hegyi út utolsó kanyarulatának vágtak neki, ott, ahol a fő csapás, két oldalösvényt képezve, háromfelé ágazott, amikor a mesterem egyszer csak megállt egy percre, s körülnézett, végighordozván tekintetét az út két oldalán, az úton és az út fölött is, a hóval beszitált, természetes alagúttá összeboruló, örökzöld fenyőlombokon.

– Gazdag apátság – mondta. – A nyilvánosság előtt az apát szeret tündökölni.

Már hozzászoktam, hogy olykor a legkülönösebb kijelentéseket teszi, így hát nem kérdezősködtem. Már csak azért sem, mert alig mentünk még egy keveset, amikor a fülünket hirtelen lárma ütötte meg, s egy csapat izgatott szerzetes és szolga tűnt föl. Egyikük, mihelyt meglátott bennünket, fölöttébb tisztelettudóan elébünk jött.

– Isten hozta testvéremet – mondta –, s ne csodálkozzék, ha kitaláltam, kicsoda is testvérem, hiszen értesültünk a látogatásáról. Varaginei Remigius volnék, a kolostor házgondnoka. Testvérem pedig, ha nem tévedek, Bascavillei Guillemus, s ez esetben értesíteni kell az apát urat. Hé, te – fordult az egyik szolgához-, szaladj vissza, és szólj, hogy a látogatónk mindjárt a kapunál lesz!

– Köszönöm, cellárius uram – felelte szívélyesen az én mesterem –, és annál is inkább hálás vagyok, amiért ilyen udvarias vagy, testvérem, mivel üdvözlésem kedvéért a hajszát is félbeszakítottad. De semmi baj, a ló emitt jött el, és a jobb oldali ösvényre futott. Nem mehetett nagyon messzire, mert a trágyadombnál meg kell hogy álljon. Okos állat, csak nem veti le magát a meredélyen...

– Mikor látta testvérem azt a lovat?

– Dehogy láttuk, igaz-e, Adso? – fordult felém Vilmos, és igen jól mulatott. – De ha Brunellust keresitek, az állat csakis ott lehet, ahol mondtam.

A cellárius meghökkent. Vilmosra, majd az ösvényre pillantott, s végül megkérdezte:

– Brunellus? Ezt meg honnan tudja testvérem?

– Ugyan már – mondta Vilmos –, nyilvánvaló, hogy Brunellust keresitek, az apát úr kedvenc lovát, mind közül a leggyorsabb lábú, fekete szőrű, öt láb magas, tömött farkú, kicsiny és kerek patájú, de igen szabályos járású, és kis fejű, vékony fülű, és nagy szemű állatát. Jobbra ment, ha mondom, siessetek csak utána.

A házgondnok egy pillanatig még tétovázott, aztán intett a társainak, és rohanvást nekivágott a jobb oldali ösvénynek, miközben a mi öszvéreink folytatták a kapaszkodást. Épp faggatni akartam Vilmost, mert furdalta oldalamat a kíváncsiság, de ő leintett; s alig néhány perc múlva már harsantak is az örvendező kiáltások, és az ösvény kanyarulata mögül ismét föltűntek a szerzetesek s a szolgák, kötőféken vezetve a megkerült lovat. Váltig döbbent pillantásokkal méregettek bennünket, ahogy elhaladtak mellettünk, s előrementek az apátság felé. Azt hiszem, Vilmos vissza is fogta az öszvérét, hogy tőlük hallhassa, mi történt. Bizony, volt alkalmam észrevenni, hogy mesterem, e talpig erényes férfiú enged a hiúság kísértésének, valahányszor csak fitogtathatja az éles eszét, s minekutána remek diplomatatehetségéről már meggyőződhettem, az is világossá vált számomra, hogy célját elérendő, bölcsességének a hírét óhajtja meglovagolni.

– Árulja már el atyám – tört ki belőlem végül –, miből találta ki?

– Derék Adsom! – mondta a mester. – Egész újon arra tanítgatlak, miként kell fölismerned azokat a nyomokat, melyek segedelmével úgy szól hozzánk a világ, mint valamely nagy könyv. Alanus ab Insulis[23] mester azt mondotta:

omnis mundi matura

quasi liber et pictura

nobis est et speculum[23]

és itt a szimbólumok kifogyhatatlan sokaságára gondolt, melynek révén, teremtményeit beszéltetve, Isten az örök életről ad hírt nekünk. A világegyetem azonban még annál is beszédesebb, amilyennek Alanus vélte, és nem csupán a végső dolgokról beszél (olyankor mindig homályosan fejezi ki magát), hanem a közeliekről is, mégpedig roppantul világosan. Szinte szégyellem elismételni neked azt, amit pedig tudnod kéne. A hármas útelágazásnál, a friss havon igen élesen kirajzolódtak egy ló patájának a bal oldali ösvény felé húzódó nyomai. Ezek a szép, egyforma távolságokban sorjázó jelek arról árulkodtak, hogy a lópata kicsi és kerek, a ló járása pedig fölöttébb szabályos; amiből viszont a ló természetére is következtethettem s arra, hogy nem úgy szaladt, mint egy megbokrosodott állat. Ott, ahol a fenyők holmi természetes alagút módjára összeborultak, némelyik ágon friss törések mutatkoztak, s épp öt láb magasságban. Az egyik szederbokor tüskéin, ott, ahol a ló nyilván ráfordult a néki jobboldalt húzódó ösvényre, fönnakadt néhány hosszú, szénfekete farokszál... Azt ne mondd, hogy nem tudtad: az az ösvény a trágyadombhoz vezet; hiszen ahogy az alsó útkanyarulaton jöttünk, láthattuk, miként csordogál lefelé, bepiszkítván a havat a nagy keleti őrbástya alatt a trágyalé; az útelágazás helyzetéből pedig kitaláltam, hogy az ösvény csakis oda vezethet.

– Jó – mondtam –, de hát hogy a feje keskeny, a füle vékony, a szeme nagy...

– Nem tudom, olyan-e, de bizonyos, hogy a szerzetesek szilárdan így hiszik. Sevillai Isidorus[24] szerint egy ló szépségéhez az kell, „ut sit exiguum caput et siccum prope pelle ossibus adhaerente, aures breves et argutae, oculi magni, nares patulae, erecta cervix, coma densaet cauda, ungularum soliditate fixa rotunditas”. Mármost az a ló, amelyre én itt következtettem, csakugyan az istállók legszebbike kellett hogy legyen, máskülönben semmivel se magyarázhatnád, miért nem csupán a lovászok indultak a keresésére, miért maga a cellárius vette nyakába a gondját. És hát ha egy szerzetes elragadtatott véleménnyel van egy lóról, akkor, túl a ló természet adta küllemén, mindenképp olyannak látja, amilyennek az auktoritásoknál[25] olvasta, kivált – s itt gonoszul rám mosolygott – ha valamely tudós Benedek-rendi ez a szerzetes...

– Helyes – mondtam. – De miért éppen Brunellus?

– Bár a Szentlélek adna neked egy kicsivel több sütnivalót, fiacskám! – kiáltott fel a mester. – Ugyan miféle nevet adtál volna neki te, ha egyszer még a nagy Buridannak[26], a leendő párizsi rektornak sem jutott eszébe természetesebb név, amikor egy szép lóról akart beszélni?

Ilyen volt az én mesterem. Nem csupán a természet nagy könyvének az olvasásához értett, hanem ahhoz is, hogy miként olvassák és értelmezik a szerzetesek a megírt könyveket. Látni fogjuk még, mely igen hasznosnak bizonyult ebbéli tehetsége az elkövetkező napok során. Magyarázatát továbbá oly kézenfekvőnek találtam már, hogy nem is szégyenkeztem, amiért nem leltem rá magam, hanem inkább büszkeséggel töltött el a beavatottság érzése, és szinte még én magasztaltam magam a nagy eszemért. Az igazság ereje olyan, hogy szétárad, mint a jóság. És dicsértessék a mi Jézus Krisztus urunk szent neve, amiért erre a nagyszerű fölfedezésre jutottam.

De tovább, mesém, tovább, ne hagyd, hogy folyvást elkalandozzék ez a vénülő barát. Azt mondd inkább, hogy megérkeztünk az apátság főbejáratához, s a kapuban ott állt az apát, és két novícius vízzel telt aranyedényt tartott elébe. S amikor leszálltunk a nyeregből, az apát megmosta Vilmos kezét, majd átölelvén szájon csókolta őt, és kegyesen üdvözölte, miközben a házgondnok énvelem foglalkozott.

– Köszönöm, Abbo – szólt Vilmos –, nagy örömömre szolgál, hogy a kegyelmességed kolostorába léphetek, hiszen a híre jócskán túljutott e hegyeken. Mint zarándok, a mi Urunk nevében érkeztem ide, s kegyelmességed ebbéli mivoltomban igencsak megtisztelt. Egyszersmind azonban evilági urunkat is képviselem, amiként olvashatja majd atyám ebben a levélben, amit ezennel átadok, s a szíves fogadtatást az ő nevében is köszönöm.

Az apát átvette a császári pecsétekkel ellátott levelet, s megjegyezte, hogy Vilmos jöveteléről már korábban értesítették őt némely rendtársak levelei (no igen, gondoltam magamban némi büszkeséggel, nehéz dolog ám egy bencés apátot meglepni); majd meghagyta a házgondnoknak, hogy kísérjen bennünket a szálláshelyünkre, a lovászok pedig ezenközben a hátasjószágainkat vezették el. Az apát megígérte, hogy majd később, ha már kipihentük magunkat, tiszteletét teszi nálunk, s azután beléptünk az óriási udvarba, az apátsági épületekkel telehintett, szelíd mezőre, mely puha teknőként – avagy fennsíkként – tompította a hegy csúcsát.

Az apátság elrendezéséről még többször s részletesebben is lesz alkalmam szólni. A kapun (s egyben a védfal egyedüli nyílásán) túl fasor kezdődött, mely az apátsági templomhoz vezetett. A fasortól balra jókora darabon veteményes- és – mint nemsokára megtudtam – botanikus kert fogta körül a fal kanyarulata menti két épületet, a fürdőházat meg az ispotályt és herbáriumot. Hátul, a templomtól balra az Aedificium állt, a templomtól sírokkal teli lapos tér választotta el. A templom északi kapuja az Aedificium déli őrbástyájára nyílt, szemből a nyugati torony tárult a látogató elé, mely azután oldalt egyesült a védfallal, s úgy futott le a mélybe, amely fölé a rézsút látható északi őrbástya magasodott. Jobbra, a templom háta mögött és a kolostorudvar körül is volt egypár építmény: nyilván a dormitórium[27], az apát úr háza meg a zarándokszállás, ahová egy kies kerten átvágva épp tartottunk. Tőlünk jobbra, egy sík térség túloldalán, a déli falak mentén s tovább, a templom mögött, a keleti oldalon egy sor cselédház, istálló, malom, olajütő, csűr meg pince és még egy épület, amit a novíciusháznak néztem. A sima, épp csak hogy hullámos felszín jóvoltából e szent hely egykori építői könnyűszerrel tiszteletben tarthatták a tájolás szabályait, túltéve még akár Honorius Augustodunensis[28] vagy Guillaume Durand[29] elképzelésein is. A nap állásából megállapítottam, hogy a főkapu hajszálpontosan nyugatra nyílik, úgy, hogy a szentély és az oltár kelet felé nézzen; s hogy hajnalban mindjárt a dormitóriumba meg az istállókba tűzhetett a kelő nap, felébresztvén a szerzeteseket és az állatokat. Ennél szebb és csodásabb elrendezésű apátságot soha életemben nem láttam, pedig később Sankt Gallent, Clunyt, Fontenay-t s még más apátságokat is megismertem, nagyobbakat is talán, de ily arányosakat semmiképp. A többitől eltérően, emitt mégis az Aedificium mindenen uralkodó tömege volt a legszembeszökőbb. Nem értettem a pallérmesterséghez, de azt rögtön láttam, hogy ez az épület sokkalta öregebb a környező többinél – tán a rendeltetése is más volt eredetileg –, s hogy tehát az apátság egésze későbbi időkben épült köréje, mindazonáltal úgy, hogy a nagy épület tájolása illeszkedjék a temploméhoz, vagyis hát emezé a nagy épületéhez. Mert tagolásában az architektúra azon van – minden művészetek közül a leginkább –, hogy megjelenítse rendjét a világegyetemnek, vagyis annak, amit a régiek kozmosznak, tehát ékesnek neveztek, mivelhogy az állathoz hasonlít, melynek teste egyszerre fényli minden porcikájának tökélyét és arányosságát. És dicsértessék a mi Urunk-Teremtőnk, aki – mint Ágoston mondja – mindeneket megszabott számban, súlyban és mértékben.

[ELSŐ NAP]

TERCIA

Melyben Vilmos

épületes társalgást folytat az apáttal

A házgondnok kövér és közönséges küllemű, de kedélyes, ősz hajú, de még mindig izmos, kicsiny, de fürge ember volt. Elkalauzolt bennünket a zarándokszállásra, hogy megmutassa a celláinkat. Azazhogy csak a mesteremnek szánt cellát, azt ígérvén, hogy másnapra az én számomra is szabaddá tesz egyet, mert novícius vagyok ugyan, de a vendégük, s így kijár nekem ez a megtiszteltetés is. Aznap éjjel még elalhatok abban az öblös és hosszú mélyedésben, mely a cella falából nyílik, szóratott is beléje finom, friss szalmát. Nagyurak szolgái szoktak néha ott aludni – tette hozzá –, ha a gazdájuk vigyáztatni akarja az álmát.

A szerzetesek ezután bort, sajtot, olajbogyót, kenyeret meg jóféle aszúszőlőt hoztak nekünk, s azzal magunkra hagytak bennünket, hadd pihenjünk. Nagy élvezettel ettünk és ittunk. Mesteremet nem jellemezték a bencések rideg szokásai, és nem szeretett hallgatni, miközben eszik. Egyébiránt mindig ugyanoly jó és bölcs dolgokról beszélt, mintha egy szerzetes a szentek életéből olvasott volna föl.

Aznap ama lóval kapcsolatos kérdések csak nem hagytak nyugodni.

– Igen ám – mondtam –, csakhogy amikor atyám olvasott a havon s az ágakon látható nyomokból, még nem ismerte Brunellust. Azok a nyomok voltaképpen a világ, vagy legalábbis ugyanazon fajta valamennyi lováról egyszerre beszéltek nekünk. Nem azt kell-e hát mondanunk, hogy a természet könyve csupán esszenciákban szól hozzánk, amiként sok jeles teológus tanítja is?

– Nem egészen, kedves Adso – felelte a mester. – Az igaz, hogy azok a nyomok a lóra, ha úgy tetszik, mint verbum mentisre utaltak, s utaltak volna bárhol, ha másutt kerülnek elibém. Ám azon a helyen s a napnak abban az órájában a nyom azt mondotta, hogy az összes elképzelhető lovakból legalább egy arra járt. Így hát félúton voltam a „ló” eszme észlelése s egy bizonyos ló felismerése között. És mindenesetre az, amit az általános lóról tudtam, számomra a nyomból adódott, amely viszont egyedi volt. Úgy is mondhatnám, hogy ekkor megrekedtem a nyom egyedisége s a magam tudatlansága közt, mely egy univerzális eszme fölöttébb áttetsző formáját öltötte magára. Ha messziről látsz valamit, s nem tudod, mi az, beéred azzal, ha azt mondod: amott egy test. Ha közeledik hozzád, állatnak fogod mondani, ámbátor nem tudod még, ló-e vagy szamár. Ha pedig még közelebb jön, megállapíthatod, hogy ló, bár még mindig nem tudod, Brunellus-e vagy Favellus. S csakis a megfelelő közelségből láthatod meg, hogy Brunellus az (vagyis egy bizonyos ló s nem valamely másik, nevezd bármiképpen). És ekkor lesz teljes a tudásod, így nyílik rá a szemed az egyedi dologra. Ugyanígy jómagam egy órával ezelőtt a világ összes lovaira számítottam, de nem azért, mert oly nagy az eszem, hanem mert oly kicsiny bennem az intuíció. S elmém éhsége csak akkor csillapult, amikor megláttam azt az egy szem lovat, ahogy a szerzetesek kötőféken vezették. Csakis ekkor tudtam meg igazán, mennyire közel kalauzolt az igazsághoz az iménti okoskodás. Így hát azok az eszmék, melyekhez az imént azért folyamodtam, hogy el tudjak képzelni egy sosem látott lovat, pusztán jelek voltak, amiképpen a ló eszméjének jelei voltak a hóban hagyott nyomok is: jelekhez és jelek jeleihez pedig csakis akkor folyamodik az ember, ha a dolgokat hiába keresi.

Más alkalmakkor mindig azt hallottam, hogy nagy kétkedéssel beszél az egyetemes eszmékről s viszont mély tisztelettel az egyedi dolgokról; és később is úgy véltem, hogy e hajlam britanniai és ferences mivoltából egyaránt következett. Ezen a napon azonban nem volt már elegendő ereje, hogy teológiai disputákba bonyolódjék; amiért is bebújtam a számomra kijelölt kuckóba, takaróba burkolóztam, és mély álomba zuhantam.

Batyunak nézhetett, aki belép. Alighanem így is történt, amikor a harmadik imaóra táján beállított az apát úr, hogy tiszteletét tegye Vilmosnál. És ekként észrevétlenül kihallgathattam az ő első beszélgetésüket. S igazán nem rosszaságból, hiszen váratlanul felfednem magam a látogató előtt nagyobb udvariatlanság lett volna, mint az, amit tettem, a szemérmes rejtőzködés.

Abbo tehát benyitott. Vilmos elnézését kérte a tolakodásért, újfent üdvözölte őt, s azt mondta, hogy bizalmas beszéde van vele, igen súlyos ügyben.

Először is gratulált Vilmosnak, amiért oly nagyszerűen fején találta a szöget a ló körüli históriában, és megkérdezte, hogyan is tudhatott ily bizonyossággal ennyi mindent arról az állatról, holott sohase látta. Vilmos röviden és szenvtelen szavakkal elmagyarázta, mit miből következtetett, s az apát úrnak fölöttébb tetszett az okoskodása. Azt mondta, hogy pontosan ezt várta egy olyan férfiútól, akit már megelőzött nagy bölcsességének híre. Levelet kapott a farfai apáttól – mondotta-, s az nem csupán Vilmos pápai megbízatásáról beszélt neki (ezt majd megvitatják az elkövetkező napokban), hanem arról is beszámolt, hogy mesterem Angliában és Itáliában is inkvizítora volt egynémely pereknek, kitűnvén roppant emberséggel is párosuló éles eszével.

– Örömmel értesültem róla – tette hozzá az apát úr –, hogy testvérem számos esetben oly vélekedésre jutott, miszerint a vádlott ártatlan. Hiszem, s legkivált e gyászosnál is gyászosabb napokban, hogy a Gonosz mindennemű emberi dolgokban állandóan jelen van – s azzal észrevétlenül körbepillantott, mintha bizony ott bujkálna a Gonosz azok között a falak között –, de azt is hiszem, hogy a Gonosz gyakorta közvetett módon ténykedik. És tudom, hogy áldozatait késztetni tudja: úgy cselekedjék a rosszat, hogy a gyanú valamely ártatlan emberre terelődjék; s aztán élvezettel nézi, miként égetik meg succubusa[30] helyett az ártatlant. Az inkvizítorok, buzgalmukról akarván bizonyságot tenni, sokszor mindenáron vallomást csikarnak ki a vádlottból, mert azt hiszik, csakis az a jó inkvizítor, aki azzal fejezi be a pert, hogy bűnbakot talált...

– Egy-egy inkvizítor is lehet az ördög eszköze – mondta Vilmos.

– Lehetséges – ismerte el nagyon óvatosan az apát úr –, elvégre a Mindenható tervei kifürkészhetetlenek, mégis távol álljon tőlem, hogy ily érdemes embereket gyanúba keverjek. Mi több, éppen egy közülük való, vagyis testvérem kell most énnekem. Történt valami ebben az apátságban, amiért is egy testvéremhez foghatóan éles eszű és tapintatos férfiú vizsgálódására és tanácsára van szükség. Eszes azért legyen, hogy fölfedjen, tapintatos meg azért, hogy (ha van mit) elfedjen. Mert bizony gyakorta megesik, hogy olyan emberre kell rábizonyítani a bűnösségét, akinek pedig a jámborságával kéne jeleskednie, de ilyenkor úgy kell a baj gyökerét kitépni, hogy a bűnösre azért ne mutogathasson ujjal a közmegvetés. Ha egy pásztor hibázik, el kell őt különíteni a többi pásztortól, de jaj lenne, ha a bárányok egyszer csak nem bíznának már meg pásztoraikban.

– Vagy úgy – mondta Vilmos.

Korábban is észrevettem már, hogy amikor ilyen megértőnek és udvariasnak mutatkozik, általában az egyet nem értését vagy a zavarát leplezi szerényen.

– Tehát – folytatta az apát – úgy vélem, hogy mindazon ügyeket, amelyek egy-egy pásztor hibáival kapcsolatosak, csakis olyan emberekre szabad bízni, mint testvérem, akik nem csupán azt tudják, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem azt is, hogy mi kívánatos és mi nem. Jó tudnom, hogy testvérem csakis olyankor hozott elmarasztaló ítéletet...

...amikor a vádlottak gaztettekben, méregkeverésben, ártatlan gyermekek megrontásában és más olyan ocsmányságokban bizonyultak vétkesnek, amelyeknek a nevét ki se merem ejteni a számon...

– ... hogy testvérem csakis olyankor hozott elmarasztaló ítéletet – mondta a magáét az apát úr, ügyet sem vetve rá, hogy félbeszakították –, amikor az ördög jelen valósága nyilvánvalóan bebizonyosodott mindenki szemében, elannyira, hogy másképp már nem is lehetett eljárni, mert különben az irgalmasság még a bűnnél magánál is nagyobb felháborodást szült volna.

– Valahányszor bűnössé nyilvánítottam valakit – helyesbítette Vilmos-, az illető valóban olyan gaztetteket követett el, hogy jó lelkiismerettel, nyugodtan átadhattam őt a világi hatalomnak.

Az apát úr egy pillanatra elbizonytalanodott. – Miért – kérdezte –, ugyan miért kerüli testvérem váltig, hogy a bűnös cselekedetekről szólván utaljon azok ördögi okára is?

– Mert az okokról s az okozatokról elmélkedni fölöttébb nehéz dolog, s hiszem, hogy egyedül Isten hivatott bíráskodni benne. Már egy oly nyilvánvaló okozat, mint egy perzselt fatörzs s az ezt lángra lobbantó villám között is csak nagy üggyel-bajjal lelünk rá az összefüggésre, hogyne vélném hát úgy, hogy okok és okozatok néha roppantul hosszú láncolatát nyomon követni ugyanoly esztelen vállalkozás, mint égig érő torony építésébe fogni!

– Az aquinói doktor[31] – emlékeztette őt az apát úr – pusztán az ész erejére támaszkodva is be merte bizonyítani a Mindenható létezését, úgy jutva el a legelső, ok nélküli okozatig, hogy sorra vette mind az okokat.

– Ki vagyok én – kérdezte alázatosan Vilmos –, hogy vitatkozzam az aquinói doktorral? Már csak azért is, mert megannyi egyéb tanúság is az ő Isten-bizonyítéka mellett szól, ami mind egyengeti az útját. Isten a lelkünk legbensejében szól mihozzánk, amiként már Ágoston is megmondotta, s kegyelmességed, Abbo atya, bizonnyal dicséretét zengte volna az Úrnak s az isteni jelenlét nyilvánvalóságának, ha Tamás nem... – Elharapta a mondat végét, majd hozzátette: – Gondolom én.

– Ó, hogyne – bólintott rá gyorsan az apát úr, s mesteremnek ezzel a pompás fogással sikerült megszakítania a skolasztikus vitát, amihez látnivalóan nem fűlött a foga. Azután így folytatta:

– Térjünk vissza a perekhez. Mondjuk, hogy valakit megmérgeztek. Ez ténykérdés. Félreismerhetetlen jelek alapján esetleg úgy képzelem, hogy a méregkeverő egy bizonyos másik ember volt. Ily egyszerű oksági láncolatot az elmém könnyen áttekint, bízván benne, hogy megteheti. De vajon szabad-e bonyolítanom e láncolatot azzal, hogy úgy képzelem: a gonosz cselekedetnek egy további, ezúttal már nem emberi, hanem ördögi előidézője is volt? Nem állítom, hogy ez lehetetlen, az ördög is világos jelekkel adja tudtul, merre járt, akárcsak atyám Brunellus nevű lova. Csakhogy miért keressem én e bizonyítékokat? Nem bőven elegendő-e, ha tudom, hogy ez és ez az ember a bűnös, és átadom a világi hatalomnak? Büntetése így is, úgy is a halál lesz, Isten bocsásson meg neki.

– Igen ám, de ha jól tudom, három esztendeje, egy Kilkennyben[32] tartott per során, amikor is néhány személyt súlyos gaztettek elkövetésével vádoltak, testvérem sem tagadta az ördögi mesterkedést, miután kézre kerültek a bűnösök.

– De nyílt szavakkal kimondva nem is állítottam. Tagadni sem tagadtam, ez igaz. Ki vagyok én, hogy az ördög műve fölött ítéljek? Kivált olyan esetekben – tette hozzá, s mintha ennek a megfontolásnak külön nyomatékot szánna –, amikor azok, akik a vizsgálatot elindították, a püspök, a városi hatóságok s az egész nép, sőt tán még maguk a vádlottak is, csakugyan érezni akarták a démon jelenlétét? S az ördögi jelenlétet talán egyedül ez bizonyítja igazán: e pillanatban mindenki tiszta szívéből arra vágyik, hogy megtudja, igen, az ördög mesterkedik itt...

– Tehát testvérem – szólt az apát úr aggodalmasan – azt akarja mondani, hogy sok per során az ördög nemcsak a bűnösben, hanem talán, vagy leginkább, a bírákban munkálkodik?

– Talán bizony állíthatnék effélét? – kérdezte Vilmos, s e kérdést szemlátomást úgy tette fel, hogy az apát ne mondhassa: igen, állíthatna; s a percnyi szünetet használta ki Vilmos, hogy másra terelje a szót. – Hanem hát messzi dolgok ezek már. Azóta fölhagytam ama nemes ténykedéssel, és ha fölhagytam, nyilván az Úr akarta így...

– Kétségkívül – bólintott az apát úr.

– ... és azóta – folytatta Vilmos – másfajta kényes kérdésekkel foglalkozom. S foglalkoznék immáron azzal is, ami kegyelmességedet bántja: hadd hallom hát, miről van szó.

Úgy vettem észre, az apát úr örült, hogy befejezvén az eddigi társalgást, rátérhet a maga bajára. Belefogott hát, hogy igen gondosan megválogatva szavait és hosszú körülírásokba bocsátkozva, előadja, mely különös és a szerzeteseket fölöttébb felkavaró dolog történt néhány nappal korábban. S azt mondta, azért számol be Vilmosnak, mert tudván róla, mely nagy ismerője mind az emberi léleknek, mind pedig az ördög mesterkedéseinek, azt reméli, hogy becses idejének egy részét rászánja majd Vilmos, hogy fényt derítsen egy igen fájdalmas rejtélyre. Az történt tehát, hogy Otrantoi Adelmusra, erre a fiatal kora ellenére máris nagy miniatúrafestőként számon tartott szerzetesre, aki gyönyörű szép képekkel díszítette a könyvtár kódexeit, egyik reggel valamely kecskepásztor az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében bukkant rá. Minthogy kompletóriumkor még látták őt a többiek a szentélyben, de a matutinumon már nem jelent meg, valószínűleg a legsötétebb éjszaka idején zuhant le. Hóviharos éjszakán; heves, déli szél sodorta, pengeéles, jégesőforma pelyhek kavargásában. Sziklák zúzta teste köré páncélt vont a megolvadt, majd megannyi jégszilánkba dermedő hó; így találtak rá a szakadék tövében. Szegény, törékeny halandó! Az Úristen legyen hozzá könyörületes. A sok ide-oda csapódás miatt nehéz lett volna megmondani, hogy pontosan honnan is esett ki: minden bizonnyal a torony szakadék felőli négy oldalán húzódó három ablaksor valamelyik ablakából.

– Hol temették el szegényt? – kérdezte Vilmos.

– Természetesen a temetőben – felelte az apát. – Talán látta már testvérem, a temető ott van a templom északi oldala, az Aedificium és a konyhakert között.

– Értem – mondta Vilmos. – És azt is értem, hogy atyámnak mi szúrt szemet. Ha az a szerencsétlen, ne adj' isten, öngyilkosságot követett volna el (mert az, hogy netán véletlenül zuhant le, teljességgel ki van zárva), akkor másnap kegyelmetek nyitva találták volna az egyik ablakot; csakhogy csukva volt mind, s tócsának egyik előtt sem volt nyoma.

Az apát úr, mint mondottam, diplomatikusan higgadt ember volt, ezúttal azonban összerezzent meglepetésében, s egyszerre lefoszlott róla mindaz a méltóság, ami Arisztotelész szerint komoly és nemes férfiakhoz illő:

– Ezt meg ki mondta?

– Kegyelmességed, atyám – válaszolta Vilmos. – Ha az ablak nyitva van, atyám mindjárt arra gondolt volna, hogy a barát kiugrott rajta. Amennyire kívülről megítélhettem, nagy, homályos üvegű ablakok azok, márpedig azok egy ekkora épületben nemigen szoktak elérhető magasságban nyílni. Arról szó sem lehetett, hogy a szerencsétlen kihajolt, és elveszítette az egyensúlyát, így tehát ha az ablak nyitva van, muszáj lett volna öngyilkosságra következtetni. Ez esetben atyám nem hagyta volna, hogy szentelt földbe temessék. Keresztényi módra temettette el, tehát az ablakoknak csukva kellett lenniük. Mivel pedig csukva voltak, s mert én még a boszorkányperekben sem találkoztam oly megátalkodott halottal, akinek Isten vagy az ördög megengedte volna, hogy a túlvilágról visszalátogatva, gaztettének nyomait eltörölje, nyilvánvaló, hogy a feltételezett öngyilkost inkább taszította valami: emberi kéz avagy ördögi erő. Atyám pedig most azon tanakodik, vajon ki lehet az, aki, ha a mélybe tán nem is lökte, de a párkányig mindenképp felhúzta az illetőt; és aggódik is atyám, mert valami természetes avagy természetfölötti gonosz erő ólálkodik most az apátságban.

– Úgy van... – mondta az apát úr, és nem volt világos, vajon Vilmos szavait hagyja-e helyben, vagy Vilmos bámulatos érveit nyugtázza magában. – Hanem azt honnan veszi testvérem, hogy egyik ablak előtt sem voltak tócsanyomok?

– Onnan, hogy kegyelmességed azt mondta: déli szél tombolt; márpedig az semmiképp sem fújhatott be egy keletre nyíló ablakon.

– Sok jót hallottam testvéremről, de hogy ilyen jól vág az esze, azt nem is sejtettem – mondta az apát úr. – S igaza is van, nem volt ott nedvesség, és most már azt is tudom, miért nem volt. Minden úgy történt, ahogy testvérem mondja. S íme, ez aggaszt most engem. Már az is nagy baj volna, ha egyik szerzetesem az öngyilkosság alávaló bűnével szennyezte volna be magát. De okom van gyanítani, hogy valamely másikuk szennyezte be magát egy másik, nemkülönben borzalmas bűnnel. S ha csak ennyi volna a baj...

– Először is miért egy másik szerzetes? Az apátságban sokan mások is élnek: lovászok, kecskepásztorok, szolgák...

– Ami igaz, az igaz, kicsiny, de gazdag apátság ez – ismerte el büszkén az apát úr. – Százötven cseléd jut hatvan szerzetesre. Csakhogy a dolog az Aedificiumban történt. Talán már testvérem is tudja, hogy ott a földszinten a konyha meg a refektórium van ugyan, de a két fölsőbb emelet a szkriptóriumnak[33] meg a könyvtárnak ad helyet. Vacsora után az Aedificiumot bezárjuk, s nagyon szigorú szabály tiltja, hogy utána bárki is belépjen – mondta ki Vilmos kérdését elértve, majd mindjárt hozzátette, bár szemlátomást nem szívesen: – S ez persze a szerzetesekre is értendő, de...

– De?

– De teljességgel, mondom, teljességgel kizárt dolog, hogy egy cseléd éjnek évadján oda be merjen hatolni. – Valami kihívó mosolyféle cikázott át a tekintetén, de már el is enyészett, akár a villám vagy egy hullócsillag. – Mondjuk úgy, hogy megijednének... tudja testvérem, néha nem árt, ha az együgyűeknek szánt utasítást megerősíti az ember némi baljóslatszerű fenyegetéssel is, hogy megsejtsék: aki nem engedelmeskedik, azzal valami természetfölötti szörnyűség történhet. Ami viszont a szerzeteseket illeti...

– Értem.

– Sőt egy szerzetesnek egyéb okai is lehetnek rá, hogy a tilosba merészkedjék, mégpedig... hogy is mondjam: a regulát sértő, mégis ésszerű okai...

Vilmos észrevette, hogy az apát zavarba jött, s ő ezért talán csak valami másra akarta terelni a szót, ám kérdése még nagyobb zavart okozott:

– A gyilkosság lehetőségét mérlegelvén, miért mondta atyám az imént, hogy „ha csak ennyi volna a baj”?

– Ezt mondtam volna? Hát igen, aki öl, annak bizonnyal oka van rá, ha mégoly perverz oka is. S belereszketek a gondolatba, vajon miféle perverz ok késztethet rá egy szerzetest, hogy megölje a rendtársát. Igen. Ezért mondtam így.

– Csak ezért?

– Csak ennyit mondhatok.

– Úgy érti kegyelmességed, hogy csak ennyit van hatalmában mondani?

– De, testvérem, Vilmos testvér! – s az apát jól megnyomta a „testvérem”-et is meg a „testvér”-t is. Vilmos fülig pirult, s megjegyezte:

Eris sacerdos in aeternum.[34]

– Köszönöm – mondta az apát úr.

Uram-Istenem, micsoda szörnyű titok szegélyét súrolták az én óvatlan feljebbvalóim, félelmében az egyik, kíváncsiságában a másik! Mert azt a papi hivatás isteni titkai felé épp csak elindult novícius létemre, egyszerű fiatalemberként is felfogtam, hogy az apát úr tudott valamit, de azon a valamin a gyónási titok pecsétje ült. Gyónáskor hallhatott olyasmit valakitől, aminek netán köze volt Adelmus tragikus halálához. Talán ezért kérte meg Vilmos testvért, hogy fedje föl azt a titkot, melyet ő gyanított ugyan, de senkinek föl nem fedhetett, s azt remélte, hogy mesterem az ész erejével majd fényt derít arra, amit őneki az irgalmasság magasztos parancsa folytán homályba kellett burkolnia.

– Jól van – mondta akkor Vilmos. – Kikérdezhetem majd a szerzeteseket?

– Igen.

– Szabadon járhatok-kelhetek az apátságban?

– Fölhatalmazom rá testvéremet.

– Kihirdeti-e ezt atyám coram monachis?[35]

– Még ma este.

– Én mindazonáltal már ma nekilátok, mielőtt a szerzetesek tudomást szereznének a megbízatásomról. Egyébiránt pedig hő vágyam, s itteni látogatásom egyik célja is, hogy fölkeressem a kegyelmességtek könyvtárát, melyről a keresztény világ valamennyi apátságában oly nagy csodálattal szólnak.

Az apát úr szinte felpattant, az arca megkeményedett. – Azt mondtam testvéremnek, hogy járhat és kelhet az egész apátságban. De az Aedificium emeletéről, a könyvtárról szó sem lehet.

– Miért nem?

– Ezt már korábban el kellett volna mondanom, de azt hittem, tudja testvérem. Annyit bizonyára mégis tud, hogy a mi könyvtárunk nem olyan, mint a többi...

– Tudom, hogy több könyv van benne, mint bármelyik másik keresztény könyvtárban. Tudom, hogy a kegyelmességtek szekrényeihez képest Bobbio, Pomposa, Cluny vagy Fleury polcai akárha valamely ábécével most ismerkedő fiúcska szobájában szerénykednének. Tudom, hogy az a hatezer kódex, amivel száz-egynéhány évvel ezelőtt Novalesa büszkélkedhetett, semmi az itteniek számához képest, sót időközben tán még ide is került jó néhány amazok közül. Tudom, hogy kegyelmességed apátsága egyetlen fénysugár, amit a kereszténység Bagdad harminchat könyvtára, Ibn al-Alkami vezír tízezer kódexével szemben felragyogtathat, ahogy a kegyelmességtek bibliáinak száma megegyezik Kairó büszkén emlegetett kétezer-négyszáz koránjáéval, és hogy a kegyelmességtek szekrényei valóságosan fényeskedő bizonyítékul szolgálnak azzal a gőgös legendával szemben, mely szerint a hitetlenek (Hazugság Hercegének cinkosai) sok éve már azt híresztelték a tripoli könyvtárról, hogy abban hatmillió kötet van, s hogy nyolcvanezer kommentátor és kétszáz írnok lakja.

– Így igaz, az égnek legyen hála.

– Tudom, hogy az itt lakó szerzetesek közül sokan a világ legkülönfélébb apátságaiból jöttek, némelyikük rövid időre, egyebütt föllelhetetlen kódexeket lemásolni és hazavinni azután, s persze hozván is értük cserébe valamely úgyszintén föllelhetetlen kéziratot, amelyet pedig kegyelmetek másolnak le s tesznek az itteni kincsek közé; némelyikük pedig hosszú-hosszú időre, olykor haláláig is itt maradván, mert csak itt találja meg a kutakodását bevilágító műveket. Tehát germánok, dákok, hispánok, franciák és görögök vannak kegyelmességtek között. Tudom, hogy sok-sok évvel ezelőtt Frigyes császár[36] azt kérte kegyelmességtektől, hogy állítsanak össze neki Merlin[37] próféciáiról egy könyvet, s azt fordítsák le arabra, hogy elküldhesse az egyiptomi szultánnak. Végezetül tudom, hogy e nyomorúságos időkben még egy olyan dicsőséges apátságnak, mint a murbachi, sincs többé egyetlenegy írnoka sem, hogy Sankt Gallenben alig maradt olyan szerzetes, aki írni tudna, hogy már a városokban alakulnak egyre-másra olyan világi céhek és testületek, amelyek az egyetemeknek dolgoznak, és hogy már csakis a kegyelmességed apátsága ápolja, vagy mit ápolja, tündökölteti fel új és még újabb magasságokban e rend dicsfényét...

„Monasterium sine libris – idézte töprengőn az apát úr –, est sicut civitas sine opibus, castrum sine numeris, coquina sine suppellectili, mensa sine cibis, hortus sine herbis, pratum sine floribus, arbor sine foliis...”[38] És a mi munka és imádság kettős parancsa szerint gyarapodó rendünk mindig is mint lámpás világolt szerte az ismert világban, tudásnak tárháza, tűzvész, fosztogatás és földrengés fenyegette, réges-régi tanítás menedéke, műhelye új és szaporítója régi irományoknak... Ó, hisz tudja jól testvérem, milyen sötét időket élünk, s pironkodva mondom, hogy alig néhány esztendeje a vienne-i zsinat kellett hogy figyelmeztessen rá: minden szerzetesnek kötelessége a regula szerinti élet... Se szeri, se száma az olyan apátságainknak, amelyekből kétszáz éve még csak úgy sugárzott a nagyság és a szentség, ma pedig szemforgatóknak szolgálnak búvóhelyül. A rend még mindig hatalmas, de a városok bűze már szent helyeinket örvényli körül, Isten népe ma kufárkodásra és pártharcokra adja a fejét, odalenn azokon a nagy településeken, ahol a jámborság szellemének nincsen maradása, nemhogy beszélni (hisz mi mást várhatnál a laikusoktól), hanem már írni is köznyelven szokás; de bárcsak soha egyetlenegy se kerülhetne be ide, a mi falaink közé az efféle könyvekből, óhatatlanul elburjánzó eretnekség melegágyaiból! Az emberek bűnei miatt a világ a mélység szélére került, s már ott van benne magában is az a mélység, mely a mélybe taszít. És holnapra, ahogy Honorius gondolta, az emberek kisebb testűek lesznek, mint mi vagyunk, amiképpen mi is kisebb testűek vagyunk a régieknél. Mundus senescit[39]. Mi egyéb volna mármost a mi rendünk isteni küldetése, mint szembeszegülni a mélységnek tartó rohanással, ismételgetve őrizvén és védelmezvén az atyáink által reánk bízott bölcsesség kincseit? Az isteni gondviselés úgy rendezte, hogy a világ kormányzása, mely az idők kezdetén napkeleten volt, annak a napnak a közeledtével fokról fokra nyugatra helyeződjék át, hogy tudjuk, közel a világ vége, mivel az események folyása már elérte szélét az univerzumnak. Mindaddig azonban, amíg nem telik le végleg az ezredév, míg nem győzedelmeskedik, ha csak kevés időre is, a rút fenevad, az Antikrisztus, a mi dolgunk védelmezni a keresztény világ kincseit és magát Isten igéjét is, úgy, amiként ő mondotta volna tollba a prófétáknak és az apostoloknak, úgy, amiként az egyházatyák egyetlen szó változtatás nélkül elismételték, úgy, amiként az iskolák kommentálni próbálgatták, ámbátor manapság még az iskolákba is befészkelte magát a gőg, az irigység, az esztelenség. Alkonyul, de mi még mindig fáklyaként lángolunk és fennen fényeskedünk a láthatáron. És amíg csak állnak még e falak, mi őrzői maradunk Isten igéjének.

– Úgy legyen – mondta rá Vilmos alázatosan.- De mi köze ennek ahhoz, hogy a könyvtárba nem szabad bemenni?

– Lássa testvérem, Vilmos testvér – felelte az apát -: hogy megvalósulhasson az a roppant és szent mű, mely oly gazdaggá teszi most azokat a falakat – s azzal az Aedificium nagy tömbjére mutatott: átderengett a cella ablakán, mint magasodik még az apátsági templomnak is fölébe –, istenfélő férfiak évszázadokon által, vasszigorú regulát követve dolgoztak. A könyvtár olyan terv szerint született, amely mindenki előtt rejtve maradt a századok során, és egy barát sincs hivatva rá, hogy megismerje. Csak a könyvtárosnak adta át titkát az őt megelőző könyvtáros, ő pedig, még életében, a segédkönyvtárosnak adja tovább, nehogy úgy lepje meg a halál, hogy a közösség a titoktól megfosztassék. És mindkettejük ajkán titoktartás pecsétje ül. Amellett, hogy ő a titok tudója, csak a könyvtárosnak van joga a könyvlabirintusban járni-kelni, csak ő tudja, melyik könyvet hol találja, s hová tegye vissza, csak ő felel a könyvek állapotáért. A többi szerzetes a szkriptóriumban dolgozik, és a könyvtárban föllelhető köteteknek a listájához férhet hozzá. Ám a címlista gyakorta igen keveset mond; abból, hogy egy-egy kötet hol van, hogy mennyire hozzáférhetetlen, csakis a könyvtáros tudja, mely típusú titkok, igazságok vagy hazugságok foglaltatnak benne. Csak ő dönti el, hogyan, mikor adja, s odaadja-e egyáltalán annak a szerzetesnek, aki kérte, bár van úgy, hogy előbb velem is megbeszéli. Mert nem minden igazság való minden fülnek, nem minden hazugságban ismeri föl a hazugságot egy jámbor lélek, s mert végtére is a szerzetesek azért vannak a szkriptóriumban, hogy valamely meghatározott munkát elvégezzenek, amihez csakis bizonyos köteteket kell elolvasniuk, nem pedig azért, hogy minden dőre gondolatuknak utánamenjenek, ami akár elméjük engedékenységéből, akár kevélységükből, akár ördögi sugallatra támadt kíváncsiságukból fakadt.

– A könyvtárban tehát olyan könyvek is vannak, amelyek hazugságokat tartalmaznak...

– A szörnyek azért léteznek, mert részei az isteni tervnek, és még a szörnyek borzasztó vonásai is a Teremtő hatalmát jelenítik meg. Ilyképpen léteznek isteni terv szerint a mágusok könyvei, a zsidók kabalái[40], a pogány költők fabulái, a hitetlenek hazugságai. Azok, akik megalapították és századokon által fönntartották ezt az apátságot, szilárd és szent meggyőződéssel vallották, hogy a tudós olvasó szemében még a hazug könyveken is átderenghet az isteni tudás halovány sugara. Így hát a könyvtár az ilyeneknek is helyt ad. De épp ezért nem mehet oda be akárki, értse meg testvérem. Egyébiránt – tette hozzá az apát mintegy bocsánatkérően, amiért ez utóbbi érve oly gyöngére sikeredett – törékeny szerzet ám a könyv, megsínyli az idő múlását, retteg a rágcsálóktól, az elemektől, az ügyetlen kezektől. Hogyha száz meg száz éveken át mindenki szabadon lapozgathatta volna a kódexeinket, legnagyobb részük meg sem volna már. A könyvtáros tehát nemcsak az emberektől, hanem a természettől is védelmezi őket, s életét ennek a háborúnak szenteli, igazságnak ellenfele, a feledés ellen hadakozván.

– Így hát csupán két személy teheti be lábát az Aedificium fölső emeletére, senki más...

Az apát elmosolyodott:

– Senkinek sem szabad. Senkinek sem lehet. Senkinek sem sikerülne, hiába akarná. A könyvtár magamagát védelmezi: kifürkészhetetlen, mint az igazság, amelynek szállása csalóka, mint a hazugság, amelynek őrzője. Szellemi labirintus, meg földi labirintus is. Testvérem netán bemegy, s netán nem jön ki. És ezt azért mondom, mert szeretném, ha testvérem is alkalmazkodnék az apátság rendjéhez.

– Igen ám, de atyám szerint nem kizárt, hogy Adelmus a könyvtár egyik ablakából zuhant ki. Hogyan gondolkodjam hát el a halála felől, ha nem látom, hol kezdődhetett a halálához vezető história?

– Vilmos testvér – mondta békítőleg az apát úr-, annak az embernek, aki elmondta, hogy milyen az én Brunellus lovam, pedig sosem látta, s hogy miként halt meg Adelmus, pedig úgyszólván semmit se tudott róla, talán nem okoz majd nehézséget olyan helyek felől elmélkedni, ahová nincs bejárása.

Vilmos meghajolt: – Kegyelmességed akkor is bölcs, amikor szigorú. Ahogy atyám akarja.

– Ha bölcs volnék, az csak azért volna, mert tudok szigorú lenni – válaszolta az apát úr.

– Még egy utolsó kérdés- mondta Vilmos. – Hubertinus?

– Itt van. Várja testvéremet. Megtalálja őt a templomban.

– Mikor?

– Mindig- felelte az apát úr mosolyogva. – Hisz tudja testvérem: igen tudós ember, mégsem tartja sokra a könyvtárat. Világi hiúságnak véli... Többnyire a templomban van, és elmélkedik, imádkozik...

– Öreg? – kérdezte Vilmos tétován.

– Mióta nem látta őt testvérem?

– Sok éve.

– Fáradt. Nagyon elszakadt a világ dolgaitól. Hatvannyolc esztendős. De azt hiszem, még mindig ifjúságának a szelleme lobog benne.

– Mindjárt megkeresem, köszönöm.

Az apát úr megkérdezte, nem volna-e kedve szexta után együtt ebédelni a közösséggel. Vilmos azt felelte, hogy nemrég evett, méghozzá igen bőségesen, s inkább Hubertinusszal találkoznék máris. Az apát úr elköszönt.

Épp kilépett volna a cellából, amikor az udvar felől vérfagyasztó üvöltés harsant, mintha halálra sebzett ember ordítana, s ezt még néhány hasonlóan szörnyű kiáltás követte.

– Mi volt ez? – kérdezte Vilmos döbbenten.

– Semmi – mosolygott az apát. – Disznóölés ideje van. A kondások végzik a dolgukat. Ne ez a vér aggassza testvéremet.

S azzal kiment, és ez egyszer rácáfolt a hírére, amely nagyeszű embernek mondotta. Mert másnap reggel... De vess féket türelmetlenségedre, locsogó nyelvem. Hiszen még mielőtt leszállt volna az est, ugyanezen a napon is sok minden történt, amiről illő beszámolnom.

[ELSŐ NAP]

SZEXTA

Melyben Adso megcsodálja a templom főkapuját,

Vilmos pedig

viszontlátja Casalei Hubertinust

Láttam később emennél fenségesebb templomokat is Strassburgban, Chartres-ban, Bambergben és Párizsban. Ez inkább az Itáliában már látottakhoz hasonlított: azok nemigen törnek meredeken az égnek, inkább megülnek a földön jó keményen, s gyakorta terebélyesebbek, mint amennyire magasak; ám ezt az épületet emeletmagasságban szögletes párkányzat koszorúzta, mint valami fellegvárat, és a fölött újabb építmény, nem is torony, hanem valóságos másik templom emelkedett, csúcsos tetejű, a falában számos, szigorú kis ablak, Provanszban és Languedocban építettek eleink efféle robusztus, a modern stíl merészségeitől és túlságba vitt cikornyáitól ment apátsági templomot; azt hiszem, csak a későbbi időkben gazdagodott a szentély fölött egy merészen égnek szökkenő fedélsüveggel.

Két egyenes és sima oszlop szegélyezte a bejáratot, s az az első pillantásra egyetlen nagy boltívnek tetszett; ám kiderült, hogy az oszlopok egy-egy gyámfalban folytatódnak, azokon pedig újabb boltívek sokasága nyugszik, s az egész, mint valami szakadék mélyébe, úgy kalauzolta a tekintetet a sötétben sejlő, tulajdonképpeni kapuhoz, mely fölött timpanon feszült egy-egy szélső gyámpilléren, meg egy középső oszloptámaszon; az pedig a bejáratot kétfelé, két, vasalt tölgyfa kapus nyílásra osztotta. Ez idő szerint a bágyadt napsugarak csaknem függőlegesen tűztek a tetőre, így a homlokzatot rézsút érte a fény, homályban hagyva a timpanont; a két oszlop között átlépve tehát egyszerre mint valami erdei alagútfélében, úgy álltunk ama boltívek alatt, melyek a gyámfalat erősítő kisebb oszlopok során nyugodtak. Ahogy a szemem végre hozzászokott a félhomályhoz, az írott kő néma beszéde – mely első ránézésre és bárki képzeletének hozzáférhető (mivelhogy pictura est laicorum literatura[41]) – villámcsapásként sistergett a szemembe, és olyan látomást zúdított rám, hogy még ma is akadozik a nyelvem, ha szólni akarok róla.

Mennybe helyezett királyiszéket láttam, és valaki ült a királyiszékben. Annak, Aki ült, orcája szigorú volt és szenvtelen, tágra nyílt két szeme lesújtó pillantást lövellt a földi emberekre, kiknek napjai meg vannak számlálva, fenséges haja és szakálla mint valamely folyó habjai úgy folytak szét az arcán és a mellén, csupa egyforma és szimmetrikusan kétfelé váló patakban. Fején a korona zománccal és drágakővel dús, a bíborszín fejedelmi palást széles redőket vetett az ölében, és arannyal és ezüsttel volt átszőve és hímezve. Térdén nyugvó bal kezében lepecsételt könyv, jobbja felemelve: hogy áldón vagy fenyegetőleg-e, nem tudom. Orcáján keresztforma, virágos dicsfény ijesztő szépsége tündökölt, és a királyiszék körül és a rajta ülőnek feje fölött smaragd szivárványt láttam ragyogni. A királyiszék előtt, a rajta ülőnek lába alatt kristálytenger hullámzott, a királyiszéken ülő és a királyiszék körül meg a királyiszék fölött pedig négy – igen – iszonytató lelkes állat, iszonytató nekem, döbbent szemlélőjüknek, de szelíd és kezes jószág a királyiszéken ülő szemében, akinek a dicséretét zengték, fáradhatatlanul.

Azazhogy tulajdonképp mégsem mindegyik volt iszonytató, mert szép és nemes emberi vonásokkal ékeskedett az az emberalak, mely tőlem balra (s a királyiszékben ülőnek jobbja felől) egy könyvet tartott a kezében. Viszolyogtatónak láttam azonban vele átellenben egy sast: a csőre szélesre tátva, tüskés tollazata mint valami páncél, karmai hatalmasak, két nagy szárnya kitárva. A királyiszékben ülő lába előtt, a két előbbi alatt másik két alak: bika és oroszlán, s e két lelkes állat patájában és mancsában is egy-egy könyv, testük a királyiszéktől elfelé fordul, de fejük a királyiszékre tekint, vállukat és nyakukat mintha cudar indulat facsarná, a csípejük vonaglik, tagjaik halódó állatra vallanak, szájuk kitátva, a farkuk kígyóként kanyarog és tekereg, és lángnyelvekben végződik. Mindkettőnek szárnya volt, mindkettőt dicsfény koronázta, rettentő küllemük ellenére nem pokoli, hanem mennybéli lények voltak, s oly borzalmassá csak az tette őket, hogy bömbölvén imádták amaz Eljövendőt, aki ítélni fog eleveneket és holtakat.

A királyiszék körül, a négy lelkes állat mellett s a királyiszékben ülő lába alatt, akárha a kristály tenger vizei alól derengenének által, mintegy ki akarván tölteni a látvány valamennyi hézagát, a timpanon háromszög-struktúrája szerint elrendezve, legalul hét meg hét, azután három meg három, afölött pedig, a királyiszék mellett, kettő meg kettő, összesen huszonnégy vén ült huszonnégy kicsiny királyiszéken, fehér ruhában és aranykoronával. Kezeikben hárfák és füstölőedények, de csak egy volt közöttük, aki játszott, a többiek mind átszellemült révületben fordították orcájukat a királyiszékben ülő felé, s a dicséretét zengték, s hogy mindnyájan láthassák a királyiszékben ülőt, az ő tagjaik is kifacsarodtak, úgy, mint a lelkes állatokéi, s mégsem állati módra, hanem elragadtatott táncmozdulatokkal – Dávid táncolhatta így körül a frigyládát –, úgy, hogy bárhol lettek légyen, szemük sugara akár a testtartásukat igazgató törvénnyel dacolva is ugyanabban a fényességes pontban fusson össze. Micsoda egybeesés: odaadás és szenvedély, természetellenességükben is kecses pozitúrák micsoda összhangja zengett a testi matéria súlyát csuda mód levetkező tagok eme misztikus nyelvezetében, új lényeg formájába töltött, jeles sokféleség, mintha a szentek raját viharos szél tépázná, életnek fuvalma, eszeveszett ujjongás, hangból csoda folytán képpé váló halleluja.

Testükben s minden porcikájukban a Lélek lakozik, és a kinyilatkoztatás fényeskedik, vonásaikat ámulat dúlja, tekintetüket rajongás fűti, orcáikat szerelem pirosítja, szemük bogarát boldogság nyitja tágra, egyikükbe gyönyörűséges döbbenet villáma csap, másikukba döbbent gyönyörűség hasít, ezt ámulat szellemíti át, amazt örvendezés ifjítja meg: ekként énekelnek mindahányan orcájuk kifejezésével, palástjuk redőivel, pillantásukkal s a tagjaik feszülésével új éneket, félig nyílt ajkukon örökkön magasztaló mosoly. A Vének lábainál pedig, és fölöttük feszülő ívben és a trón fölött és a lelkes állatok négyese fölött, szimmetrikus sávokba rendezve, úgy, hogy alig lehet egyiket a másiktól megkülönböztetni, oly jól egymáshoz arányítottá mindet a művészet bölcsessége, sokféleségükben oly egyformává, és egyformaságukban oly sokfélévé, különbözőségükben oly páratlanná és nagyszerű együtthatásukban oly különbözővé tette, részeiknek csodás megfelelésében, szemet gyönyörködtető, szép színek, egybecsengő és egybejátszó, más-más hangok csodájában, hárfahúrok módjára elrendezett együttesben, mélyről és belülről fakadó, még a játszi kétértelműségekben is egyértelműsíteni tudó erő kötötte, egyetértő s egyre törő, eleve tartós egyezségben, kölcsönösen hasoníthatatlan és kölcsönösen hasonított kreatúrák ékítményszerűségében és egybeolvasataként, mennyei, egyszersmind e világi szabály (béke, szeretet, erény, kormányzás, hatalom, rend, eredet, élet, fény, ragyogás, fajta és figura köteléke és erős frigye) szerinti, szerelemteljes szövetkezés műveként, a matéria arányos részeit átfogó forma tündöklésében fénylő, sokrétű egyformaságként – így fonódott egybe minden földi és mennyei kerteket díszítő növény minden virága és levele és indája és bokra és fürtje: az ibolyáé, az aranyesőé, a kakukkfűé, a liliomé, a fagyalé, a nárciszé, a kolokáziáé, az akantuszé, a mályváé, a mirháé és a balzsamoké.

Lelkem javában ámuldozott földi szépségek és fenséges, természetfölötti jeladások emez összhangján, s már-már ujjongó dalra fakadt, de a tekintetem ekkor, a Vének lábai előtti virágos rozetták kimért váltakozását követvén, a timpanont tartó, középső oszlopra fonódó alakokra esett. Micsoda volt, miféle jelképes üzenetet közvetített az a három, ferde keresztformán összefonódó oroszlánpár? Hátuk ívbe görbült, hátsó lábuk a földre, az elülső pedig társuk hátára támaszkodott, sörényük kígyósan tekergett, pofájuk fenyegető vicsorgásra nyílt, s az oszlophoz indák kusza szövedéke hálózta őket. Megnyugvásomra – s talán az is volt ott a dolguk, hogy az oroszlánok ördögi természetét megjuhászítsák és a legmagasztosabb dolgokra való utalássá alakítsák át – az oszlop két oldalán egy-egy természetellenesen, az oszlop teljes hosszában megnyújtott emberalak szolgált, ikerpárjai annak a másik kettőnek, melyek a faragott ívpillér oldalain, velük mindkétfelől szimmetrikusan szemben álltak, ott, ahová a tölgyfa ajtók kerete beágyazódott; négy aggastyánalakot láttam tehát, s a kellékeikből ráismertem Péterre és Pálra, Jeremiásra és Ézsaiásra: ők is mintha valamely tánclépésbe facsarodnának, hosszú, csontos, szétterpesztett ujjú kezük szárnyként emelkedik fölfelé, és szárnyként lobog a szakálluk és a hajuk is valami prófétai szélben, meg a hosszú-hosszú lábuk mozgatta hosszú-hosszú köntösük sok redője, ahogy hullámokba és csigavonalakba korbácsolódik, s a négy aggastyán farkasszemet nézett az oroszlánokkal, de ugyanazon matériából faragtatott, mint ők. És hogy lenyűgözött pillantásom továbbsiklott szent tagok és pokoli izmok eme talányos polifóniájáról, a kapu mellett és a mélyülő boltívek alatt a gyámfalon, a gyámfalakat erősítő és díszítő, karcsú oszlopok közé faragottan és az oszlopfők dús vegetációjában is és onnan tovább, az ívsorok erdei boltozata felé burjánozva, újabb jelenések tárultak szemem elé, hátborzongató látnivalók, melyek csakis parabolisztikus és allegorikus erejük, avagy az általuk közvetített erkölcsi tanítás folytán kerülhettek ide: parázna asszonyállatot láttam, meztelen volt és foszlott húsú, és undok varangyok rágták, s kígyók szipolyozták, mellette püffedt hasú, sörtés grifflábú, trágár pofájú szatír, ahogy önnön kárhozatát ordítja világgá, és láttam egy fösvényt, ahogy hullamerevvé zsibbadtan fekszik baldachinos nyoszolyáján, tehetetlen prédájaként immár egy falkányi démonnak, s hörgő szájából az egyik démon a lelkét cibálja ki épp, s a lelke kisgyermek (örök életre újjá, jaj, sosem születő), és láttam egy dölyföst, a nyakában démon ült, s a szemébe vájta a körmét, közben pedig két másik alak – torkosok – viszolyogtató birkózásban marcangolta egymást, és sok egyéb szerzetet is láttam, kecskefejűt, oroszlánsörényűt, párducpofájút, lángtenger foglyait, szinte érződött a tűz lehelete. És körülöttük, közibük vegyülten, a fejük fölött s a lábuk alatt megint más arcok és más kezek-lábak, egymás haját tépte egy férfi meg egy asszony, kárhozott ember szemét szívta két áspiskígyó, horgas kézzel hídra száját feszegette egy vigyorgó, és a Sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra[42], díszes társaság, és ott őrködött és önnön kudarcával dicsőségét zengte annak a királyiszéknek: faunok, kétnemű lények, hatujjú szörnyek, szirének, kentaurok, gorgók[43], hárpiák[44], lidércek, dracontopodusok[45], minótauruszok, hiúzok, párducok, kimérák, orrlikaikból tüzet lövellő kutyafejűek, agyaras behemótok, sokfarkú gyíkok, szőrös kígyók, szalamandrák[46], viperák, rákok, siklók, fogas hátú kétfejűek, hiénák, vidrák, varjak, krokodilusok, fűrészes szarvú hidrák, békák, griffek, majmok, páviánok, leucrotusok[47], manticorák[48], keselyűk, parandrusok, menyétek, sárkányok, búbos bankák, baglyok, baziliszkuszok[49], hypnalusok, presterusok, spectaficusok, skorpiók, saurusok, cetek, acitalusok, kétfejű kígyók, jaculusok, dipszászok, zöld gyíkok, kalauzhalak, polipok, murénák és teknőcök. Mintha a poklok valamennyi lakója itt adott volna egymásnak találkozót, hogy kitaszított sokaságuk tornác, sötétlő erdő, kietlen pusztaság legyen a timpanon királyiszékben Ülőjének, biztató és fenyegető orcájának színe előtt, Armageddon[50] legyőzöttjei voltak ők Annak színe előtt, aki eljő majd, hogy mindörökre különválassza az élőket a holtaktól. És félájultan meredtem e látomásra, nem tudva már, hogy hol vagyok: barátságos helyen vagy a végítélet völgyében-e, s ekkor hallani véltem (vagy hallottam is csakugyan?) ama hangot, és szemem előtt felrémlett mindama látomás, ami végigkísérte novícius gyerekkoromat, első szent olvasmányaimat és a melki szentélyben átmerengett éjszakáimat, és harmatgyönge és elgyöngült érzékeim ájulatában hallék nagy szót, mint egy trombitáét, amely azt mondja vala: „Amit látsz, írd meg könyvben!” (íme, ezt teszem most); és láték hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, és a szemei olyanok, mint a tűzláng, és a lábai hasonlók valának az izzó fényű érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg, a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása. Vala pedig a jobb kezében hét csillag, és a szájából kétélű éles kard jő vala ki. Ezek után látám, és ím egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és Aki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis- és sárdiuskőhöz, és a királyiszék körül szivárvány vala, a királyiszékből pedig villámlások és mennydörgések jőnek vala ki. Az pedig, Aki ül vala, éles sarlót ragadott, és így kiáltott: „Indítsd a sarlódat és arass, mert a földnek aratni valója megszáradt.” Bocsátá azért, Aki ül vala, az Ő sarlóját a földre, és learattaték a föld.

Ekkor értettem meg, hogy látomásom csakis arról szól, ami ebben az apátságban az apát úr vonakodó közlése szerint történik; s hányszor meg hányszor visszatértem még ide az elkövetkező napokban a kaput szemlélni, bizonyosan afelől, hogy ugyanazt élem át, amiről a kapu is beszél! És megértettem, azért jöttünk fel ide, hogy hatalmas, mennyei leszámolás tanúi legyünk.

Megborzongtam, mintha bőrig áztatott volna a jeges téli eső. S ekkor egy másik hang is megütötte a fülemet, ám ezúttal a hátam mögül jött, és másféle hang volt, mivelhogy a föld felől eredt, nem pedig látomásom szikrázó centrumából; mi több, szét is zúzta a látomást, mert Vilmos (csak most vettem észre megint, hogy velem van), aki maga is belefeledkezett a szemlélődésbe, szintén hátrafordult.

A hátunk mögötti lény szerzetesnek látszott, habár piszkos és rongyos csuhája inkább csavargóhoz tette hasonlatossá, az arca pedig az oszlopfők imént látott szörnyetegeire emlékeztetett. Engem, nem úgy, mint sok rendtársamat, sohasem kísértett meg az ördög, de mert Isten rendelése folytán ő még akkor is képtelen rá, hogy természetét teljességgel elleplezze, amikor pedig a szándéka szerint emberi alakot ölt, azt hiszem, hogy ha egy napon mégiscsak megkísértene, hát igencsak olyan vonásokat mutatna, mint az, aki megszólított bennünket, s most íme, előttem állt. A feje kopasz volt, de nem vezeklés, hanem valami undok bőrbaj egykori műveképpen, a homloka oly szűk, hogy ha nőtt volna haj a koponyáján, bizonnyal egybekuszálódik sűrű és gubancos szemöldökével; kerek szemének bogara kicsike és fürge, a nézésében pedig nem tudom, mi volt: ártatlanság vagy gonoszság-e inkább, de meglehet, hogy mindkettő, hol ez, hol pedig amaz. Orra nemigen volt, hacsak az a csontkinövés nem mondható annak, mely a két szeme közül elődudorodván mindjárt vissza is homorult, és nem maradt belőle más, mint két sötét üreg, két, szőrökkel telis-teli, roppant orrlik. A száját heg kötötte össze e likakkal, széles és ormótlan, jobbra ferdülő száj volt, nem létező felső és előrelógó, húsos alsó ajka közül pedig szabálytalan közökben fekete és hegyes kutyafogak meredeztek elő.

A férfi mosolygott (legalábbis így véltem), és ujját mintegy figyelmeztetőleg fölemelve, azt mondta:

– Penitenziagite! Hogy rodegálja animádat a draco venturus, mi? La mortz est super nos! Imádkozz, hogy veniálna a szentatya liberar nos a malo de todas bűnöktől! Hahaha, ugye, tetszik ista boszorkányság de Domini Nostri lesu Christi? Et anco jois m'es dois és plazer m'es dolors... Cave el diabolo! Semper ott lapul valami cantumban, per adentarme a sarkamba! De Salvatore non est insipiens, nem ám! Bonum monasterium, et aqui eszem-iszom et se priega dominum nostrum. Et a többi le van ejtve. Et ámen. Hát nem?

E történet során lesz még mit mondanom erről a szerzetesről, és a szavait is idéznem kell. Bevallom, hogy ez fölöttébb nehezemre esik, mert én bizony azóta se tudnám megmondani, miféle nyelven is beszélt. Nem latinul volt ez, ahogy társalogni az apátságban, tanult emberekként, szokásunk volt, és nem is az arrafelé használatos vagy bármely más köznyelven, amelyet valaha is hallottam. Azt hiszem, hogy imént (legjobb emlékezetem szerint) idézett, első szavaival sikerült úgy-ahogy érzékeltetnem, miként is beszélt. Később, amikor megtudtam egyet s mást a kalandos életéről meg arról, hogy hányféle megfordult, s hogy mégsem volt maradása sehol, rájöttem, hogy Salvatore mindegyik nyelven is beszél, meg egyiken se. Vagyis hogy saját nyelvet csinált magának mindama nyelvek foszlányaiból, amelyekkel valaha is kapcsolatba került; és egyszer az a gondolatom támadt, hogy ez a nyelv nem az az édeni nyelv, amit az egyféle beszédben egységes, boldog emberiség a világ kezdetétől a bábeli toronyépítésig beszélt, nem is a gyászos elkülönülésből származó nyelvek valamelyike, hanem maga az isteni büntetést követő első nap bábeli nyelve, az ős-zűrzavaré. Salvatore beszéde másfelől nemigen volt nyelvnek mondható, hiszen mindegyik emberi nyelvnek szabályai vannak, és mindegyik terminus ad placitum, mindig érvényes törvény szerint jelent valamit, mivelhogy az ember a kutyát nem hívhatja hol kutyának, hol pedig macskának, és olyan hangokat sem hallathat, amelyeket a közmegegyezés nem ruházott fel valami meghatározott értelemmel, nem mondhatja például azt, hogy „blitiri”. Mégis, úgy-ahogy megértettem, s a többiek is megértették, hogy mit akar mondani Salvatore. Ebből is látszik, hogy nem egy nyelven beszélt, hanem mindegyiken, de egyiken sem úgy, ahogy kell, hol egyikből, hol másikból véve a szavait. Később azt is észrevettem, hogy ugyanazt a dolgot hol latinul, hol meg provansziul nevezi meg, és rájöttem, hogy a mondatait nem annyira ő találja ki, mint inkább más mondatok csonkjait illeszti össze, ekkor vagy akkor hallott töredékeket, aszerint, hogy mikor s mit akar épp mondani, mintha például csak úgy tudna beszámolni valamely ételről, hogy azoknak az embereknek a szavait használja, akikkel együtt amaz étket ette, vagy az örömét kifejezni csak olyan mondásokkal tudná, amelyeket valamely örömteli napján úgyszintén örvendező emberektől lesett el. A beszéde az arcához hasonlított, mert az is olyan volt, mintha mások arcának darabjaiból rakták volna össze, vagy mint némely drága ereklyetartók (si licet magnis componere parva, avagy isteni dolgokhoz ördögieket hasonlítani), abból a fajtából, amelyet más kegytárgyak törmelékeiből csinálnak. Amikor Salvatorét először megpillantottam, úgy éreztem, hogy arcát és beszédmódját tekintve nem sokban különbözik a kapuban épp most látott szőrös-patás korcsoktól. Később észrevettem, hogy alighanem jószívű és víg kedélyű ember ő. Még később pedig... De ne vágjunk a dolgok elébe. Már csak azért se, mert alighogy Salvatore végzett a mondókájával, mesterem fölöttébb kíváncsian faggatni kezdte.

– Miért mondtad azt, hogy penitenziagite? – kérdezte.

– Domine testvér magnificentisimo – mondta erre Salvatore valami meghajlásféle kíséretében –, Jesus venturus est, és az embereknek debent facere penitencia. Hát nem?

Vilmos szúrósan a szemébe nézett: – Honnan kerültél ide? Minorita rendházból?

– No intendo.

– Azt kérdem, hogy Szent Ferenc szerzetesei között éltél-e, hogy ismerted-e az úgynevezett apostolokat...

Salvatore arca, akarom mondani, a napcserzette pofája elsápadt, vagyis szürkére változott. Mélyen meghajolt, motyogott valamit – „vade retro” –, nagy buzgón keresztet vetett, majd sarkon fordult, s vissza-visszanézve eliszkolt.

– Mit kérdezett tőle atyám? – tudakoltam.

Vilmos eltöprengett. – Nem fontos, majd később elmondom. Most menjünk be. Találkozni akarok Hubertinusszal.

Nem sokkal múlt el a hatodik óra. A sápadt napfény nyugatról, vagyis alig néhány szűk ablakon át derengett be a templom belsejébe. Egy vékony sugár épp a főoltárra tűzött még, és aranyos csillogásba vonta a baldachint. Az oldalhajókra félhomály borult.

Az oltár előtti utolsó kápolnánál, a bal oldali oldalhajóban karcsú oszlopon modern stílusban faragott Szűzanya-szobor állott, mosolya sejtelmes, a hasa kitolva, karján a gyermek, ruhája csinos, felsőtestén lenge rékli. A Szűzanya lábánál csaknem a földre borultan imádkozott egy ember, a clunyi rend ruháját viselte.

Odamentünk hozzá. Meghallván lépteink zaját, a férfi fölnézett. Sima arcú, tar koponyájú vénember volt, nagy szeme égszínkék, szája vékony és piros, patyolatszín bőre olyasformán tapadt rá csontos koponyájára, akárha tejben pácolt múmia bőre volna. A keze fehér volt, vékony és hosszú ujjú. Korai halálba hervadó kislányhoz hasonlított. Réveteg pillantással tekintett fel ránk, mintha látnoki elragadtatását zavartuk volna meg, ám az arca máris felderült.

– Vilmos! – kiáltotta. – Én drága testvérem! – Nagy üggyel-bajjal felkászálódott, mesterem nyakába borult, és szájon csókolta. – Vilmos! – mondta még egyszer, és a szeme könnybe lábadt. – Milyen rég nem találkoztunk! De megismertelek ám! Milyen rég, és mennyi minden történt! Hányszor próbára tett bennünket az Úr! – Sírva fakadt. Vilmos láthatólag megindultan viszonozta az ölelését. Casalei Hubertinus állt előttünk.

Sokat hallottam róla, már azelőtt is, hogy Itáliába kerültem volna, kivált, amikor a császári udvar ferencesei között forgolódtam. Valaki egyenesen azt állította, hogy a kor legnagyobb költője, a firenzei Dante Alighieri, aki néhány esztendővel korábban halt meg, egy olyan költeményt írt (én magam nem tudtam elolvasni, mert toszkán köznyelven íródott), mennynek és földnek művét, amelynek számos sora nem egyéb, mint Hubertinus Arbor vitae crucifixae[51] című műve egyes részeinek parafrázisa. És korántsem ez volt ennek a hírneves férfiúnak egyedüli érdeme. De hogy az olvasó jobban megérthesse, miért volt oly fontos ez a találkozás, úgy helyes, ha annak alapján, amit rövid közép-itáliai tartózkodásom idején mesterem elejtett szavaiból meg az apátokkal és szerzetesekkel utunk során folytatott beszélgetéseiből megtudhattam, megkísérlem feleleveníteni, mi minden történt azokban az esztendőkben.

Igyekszem elmondani mindazt, amit megértettem, ámbátor nem biztos, hogy jól látom eme dolgokat. Melki tanáraim gyakorta mondogatták, hogy egy északi embernek nagyon nehéz Itália vallási és politikai viszontagságai között eligazodnia.

Ezen a félszigeten, ahol a klérus hatalma nyilvánvalóbb volt, mint bármely más országban, és ahol bármely más ország egyházánál jobban fitogtatta is ez a klérus a hatalmát s gazdagságát, legalább két évszázada már valósággal burjánoztak a mozgalmak, szegényebb életet hirdető, a romlott papokkal feleselő, sőt még az általuk nyújtott szentségek elfogadását is megtagadó emberek mozgolódtak itt, független közösségekbe tömörültek, kihíván maguk ellen mind az urak, mind a császárság, mind pedig a városi hatóságok haragját.

Akkor aztán jött Szent Ferenc, és meghirdette a szegénység szeretetét, ami nem mondott ellent az egyház tanításainak, és elérte, hogy az egyház megszívlelje ama korai mozgalmak erkölcsi szigorra való intését, és megtisztítsa e mozgalmakat a beléjük férkőzött rendetlenségtől. Úgy illett volna, hogy most aztán szelídség s jámborság kora köszöntsön be, ám ahogy a ferences rend erősödött, és magához vonzotta a legjobbakat, úgy vált mindinkább kárára is a túlzott hatalom és a földi üzelmek köteléke, s ezért sok ferences vissza akarta téríteni rendjét a kezdeti tisztaság útjára. Ez meglehetősen bajos volt, hiszen akkortájt, hogy én az apátságba vetődtem, a ferences rend már több mint harmincezer tagot számlált szerte a világon. Mégis így állt a dolog, és Szent Ferencnek sok testvére szembeszegült a rend saját szabályaival, mondván, hogy ez a rend immáron ugyanazokhoz az egyházi intézményekhez vált hasonlatossá, amelyeket megreformálni létrejött. És hogy ez már Szent Ferenc életében bekövetkezett, és hogy szavai és szándékai elárultattak. Sokan közülük ekkor újból fölfedezték egy Joachim[52] nevű, látnoki lélekként tisztelt cisztercita szerzetesnek a XII. század elején írott könyvét. Annyi biztos, hogy Joachim megjövendölte: új kor közelget, s annak során Krisztus szelleme, amely hamis apostolai miatt jó ideje elfajzott már, ismét valósággá válik e földön. S olyan terminusokat hirdetett meg, hogy mindenki számára egyértelmű volt: tudtán kívül a ferences rendről beszél. S ennek számos ferences igen megörült, talán túlságosan is, minekokáért az évszázad derekán a párizsi Sorbonne doktorai elítélték Joachim apát nézeteit, de meglehet, csupán azért, mert a ferencesek (s a Domonkos-rendiek) túlságosan erősek voltak s túl sokat tudtak már ott a francia egyetemen, s ezért mint eretnekektől akartak tőlük megszabadulni. Erre végül is nem került sor, s ez fölöttébb javára vált az egyháznak, mert ily módon elterjedhettek Aquinói Tamás és Bagnoregiói Bonaventura[53] művei, ők pedig, ugyebár, nem voltak eretnekek. Amiből kitetszik, hogy az eszmék Párizsban is össze voltak zavarodva, avagy hogy valaki, önös érdekből, össze akarta zavarni őket. S így és nem másként kezdi ki Krisztus népét az eretnekség: elhomályosítja az eszméket, és mindenkit rászorít, hogy saját, személyes érdekéből inkvizítorrá legyen. Mert abból, amit az apátságban láttam (s amit elbeszélendő vagyok), arra a vélekedésre jutottam, hogy sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra. Ez bizony ördögi kör a javából, s az Isten mentsen meg tőle bennünket.

Hanem én most a joachimita eretnekségről szóltam, ha ugyan eretnekség volt az. Elég az hozzá, hogy egy Borgo San Donninói Gerhardus nevű toszkán ferences a szószólójává lett Joachim jövendöléseinek, s igen nagy hatást tett a minoritákra. Így történt, hogy valóságos seregbe tömörültek a régi szabály követői, azok, akik ellenezték a rend későbbi generálisa, a nagy Bonaventura által szorgalmazott rendi újjászervezést. A múlt évszázad utolsó harmadában aztán, minekutána a lyoni zsinat megvédte a ferences rendet a betiltását követelőkkel szemben, és a régebbi rendekre eleve vonatkozó törvény értelmében reá is ráruházta használt javainak tulajdonjogát, némely Marche tartománybeli szerzetesek fellázadtak, mondván, hogy így végleg elárultatott a regula szelleme: egy ferencesnek semmiféle, se személyes, se kolostori, se rendi tulajdona ne legyen. Tömlöcbe vetették őket, életfogytiglan. Vélekedésem szerint nem mondott ellent az evangéliumnak az, amit hirdettek, csak hát valahányszor földi javak birtoklása forog kockán, az emberek bajosan tartják magukat az igazsághoz. Úgy tudom, hogy Raimondo Gaufredi, a rend új generálisa Anconában megtalálta ezeket a foglyokat, s kiszabadítván őket, azt mondta: – Adná Isten, hogy egész rendünkkel egyetemben valamennyien ebben a bűnben találtatnánk vétkesnek! Amiből is kitűnik, hogy az eretnekek nem mondanak igazat, s az egyház kebelében igenis vannak még nagyszerű emberek.

Ezen foglyokkal együtt szabadult ki bizonyos Angelus Clarenus is; aki azután összeállt egy Joachim jövendöléseit hirdető provanszi szerzetessel, Petrus Johannis Olivivel, majd pedig később Casalei Hubertinusszal is, és ebből lett a spirituálisok mozgalma. Ebben az időben egy szent életű remete, Murronei Petrus került a pápai trónra V. Celesztin néven, s a spirituálisok megkönnyebbüléssel fogadták őt: „Eljő egy szent – hangzott a jövendölés –, s ő követni fogja Krisztus tanításait, angyali életű ember lesz, reszkessetek, romlott prelátusok!” Úgy látszik, Celesztin túlságosan is angyali életű ember volt, avagy az őt körülvevő prelátusok voltak túlságosan is romlottak; annyi bizonyos, hogy Celesztin leköszönt méltóságáról, és visszament remetének. Ám kurta, egy esztendőnél is rövidebb uralkodása idején a spirituálisok valamennyi reménye teljesült: fölkeresték Celesztint, aki velük együtt megalakította a fratres et pauperes heremitae domini Celestini[54] elnevezésű közösséget. Másrészt, miközben a pápa kénytelen volt közvetítőként eljárni a leghatalmasabb római bíborosok között, némelyikük, mint Colonna és Orsini is, titkon támogatták az új, szegénységet hirdető tanokat, ami bizony fölöttébb furcsa vonzalom volt ily mérhetetlen jómódban és kényelemben élő hatalmasságok részéről, és sohasem sikerült kiderítenem, vajon kormányzati céljaik puszta eszközének tekintették-e a spirituálisokat, vagy pedig világias életüket igyekeztek-e valamiképpen a spirituális irányzatok támogatása révén igazolni; meglehet, hogy igaz volt ez is meg az is, már amennyire az itáliai dolgokból meg tudom ítélni. Hogy csak egyetlen példát mondjak: Orsini bíboros akkor fogadta fel házi káplánjának Hubertinust, amikor épp egy hajszálon múlott, hogy ez utóbbit perbe fogják-e, mint eretneket. És Avignonban is ugyanaz a bíboros vette őt oltalma alá.

Hanem ahogy ilyenkor történni szokott, egyfelől Angelus és Hubertinus hirdettek igét a hitelvek szellemében, másfelől viszont ugyanezen igék egyszerű hívek nagy tömegeinél leltek meghallgatásra, s ők azután ellenőrizhetetlenül széledtek szét az egész országban. Itáliát ily módon elárasztották ezek a kistestvérek[55] avagy szegény életű testvérek, és sokan nagy veszedelmet láttak bennük. Nehéz lett megkülönböztetni az egyházi hatóságokkal kapcsolatban álló spirituális tanítóktól az ő egyszerűbb követőiket, akik most már egyértelműen a renden kívül éltek, alamizsnát koldultak, és két kezük munkájából, egyik napról a másikra tengődtek, mindennemű tulajdon nélkül. A Petrusjohannis Olivi tanait követő beginekhez[56] is hasonlítottak némiképp, s órájuk ragadt tehát a „kistestvérek” elnevezés.

V. Celesztint VIII. Bonifác követte, és az új pápa egykettőre bizonyságot tett róla, mely kevés türelemmel viseltetik a spirituálisok és a kistestvérek iránt: a letűnő század legutolsó esztendeiben bullát bocsátott ki Firma cautela[57] címmel, s ebben egy füst alatt ítélte el a harmadrendi begineket, a ferences rend legszélső peremén mozgó kéregető vándorszerzeteseket és a tulajdonképpeni spirituálisokat, vagyis azokat, akik a rend életéből kiválva remeteségre adták a fejüket.

A spirituálisok a későbbi pápáktól próbáltak meg beleegyezést kicsikarni a rendtől való erőszakmentes elszakadáshoz. Úgy hiszem, végül is sikerrel jártak volna, ám XXII. János trónra lépése véget vetett minden reményüknek. Ez utóbbi, alighogy 1316-ban megválasztották, levelet küldött Szicília királyának, hogy kergesse ki országából ezeket a barátokat, merthogy sokan ott leltek menedékre, Angelus Clarenust és a provanszi spirituálisokat pedig béklyóba verette.

Nyilvánvalóan nagy fába vágta a fejszéjét, és a pápai udvarban sokan ellene is szegültek. Hubertinus és Clarenus mindenesetre elérte, hogy szabadon kiléphessen a rendből, és egyiküket a bencések, másikukat pedig a celesztinusok fogadták be. Ám azokkal szemben, akik a maguk szabad életét élték továbbra is, János pápa könyörtelen volt, rájuk küldte az inkvizíciót, és máglyán el is égették sokukat.

Azt azonban jól tudta János pápa, hogy az egyház tekintélyét fenyegető kistestvéreket csak úgy gyomlálhatja ki gyökerestül, ha elítéli mindama tételeket, melyekre ők a hitüket alapozták. Azt állították, hogy Krisztusnak és az apostoloknak semmiféle egyéni avagy közös tulajdonuk nem volt: nosza, a pápa eretnekségnek nevezvén, elítélte ezt a nézetet. Amin csak csodálkozni lehetne, mivelhogy nem világos, miért is tartja egy pápa eltévelyedésnek azt az eszmét, hogy Krisztus szegény volt; igen ám, de Perugiában épp egy évvel korábban tartották szerzetgyűlésüket a ferencesek, s ott úgyszintén ezt a nézetet hangoztatták; így hát a pápa most emezeket elítélvén, egyszersmind elítélte amazokat is. Említettem már, hogy a szerzetgyűlés nagyban ártott az ő császár ellen folytatott küzdelmének, s ez itt a dolgok veleje. Minekokáért az időtől fogva számos kistestvér máglyán lelte halálát, pedig azt sem tudta, mi fán terem a császárság és Perugia.

Ezek a dolgok jártak a fejemben, míg Hubertinust, e legendás férfiút néztem. Mesterem bemutatott neki, mire az öregember megcirógatta az arcomat: a keze meleg volt, szinte forró. E kéz érintésekor egyszeriben megértettem sok mindent, amit erről a szent emberről hallottam, meg amit az Arbor vitae lapjain olvastam; hogy micsoda misztikus tűz emésztette őt már ifjúkorában, amikor párizsi diák létére felhagyott a hittani spekulációkkal, s az a képzete támadt, hogy ő a bűnbánó Magdolna; hogy szoros kapcsolatban állott azzal a Folignói Szent Angélával, aki a misztikus élet kincsei közé és a Kereszt imádásának tudományába vezette: s hogy miként is eshetett, hogy rendfőnökeit végül már olyannyira aggasztották az ő lángoló prédikációi, hogy egy szép napon az isten háta mögé, La Vernába menesztették.

Fürkészve néztem ezt az arcot, lágy vonásai azt a szent leányt idézték, akivel átszellemült eszméket cseréltek egykor ők ketten. Mégis megsejtettem, mennyivel keményebb kifejezést ölthettek 1311-ben, amikor az Exivi de paradiso[58] című dekretáléval a vienne-i zsinat leváltotta a spirituálisokkal szemben ellenséges rendfőnököket, a spirituálisokat meg utasította, hogy éljenek békességben a rend kebelén, de Hubertinus, a mindenről lemondás bajnoka nem fogadta el ezt a bölcs kompromisszumot, és a legszigorúbb elvektől áthatott, független rend alapításáért állt legott sorompóba. Ezt a csatát a nagy harcos akkor elveszítette, mivel XXII. János épp azokban az esztendőkben indított keresztes hadjáratot Petrus Johannis Olivi követői ellen (s őt, Hubertinust is közibük sorolták), és ítélte el a narbonne-i és béziers-i szerzeteseket. Ám barátja emlékének védelmében Hubertinus bátran szembeszállott a pápával, azt meg oly igen lenyűgözte az ő személyének szentsége, hogy nem merte elítélni. (A többieket viszont utóbb annál inkább elítélte.) Sőt még menekvést is kínált neki ekkor, azt javasolván, majd pedig parancsolván, hogy lépjen be a clunyi szerzetesrendbe. Hubertinus (e látszatra oly védtelen és törékeny ember), ki alighanem a pápai udvarbeli protektorok és szövetségesek szerzésében is jeleskedett, beleegyezett ugyan, hogy a flandriai Gemblach kolostorába vonul, de azt hiszem, még a tájékán se járt soha, s Avignonban maradt, Orsini bíboros védőszárnyai alatt, hogy ott védelmezze a ferencesek ügyét.

Csupán a legutóbbi időkben áldozott le az ő avignoni szerencséje (bizonytalan szóbeszédből tudom csak, amit tudok), és ott kellett hagynia a pápai udvart, a pápa meg űzőbe vette e hajlíthatatlan férfiút, mint eretneket, aki per mundus discurrit vagabundus[59]. Az a hír járta róla, hogy nyoma veszett. Ezen a délutánon Vilmos és az apát úr beszélgetéséből tudtam meg, hogy itt, ebben az apátságban rejtőzködik. Most pedig, íme, előttem áll.

– Tudod, Vilmos – mondta éppen –, engem már épp meg akartak ölni, éjnek idején kellett menekülnöm.

– Ki szánt halálra? János pápa?

– Nem. János pápa sosem szeretett, de mindig is tisztelt. Végtére is ő tette lehetővé számomra tíz évvel ezelőtt, hogy a perbe fogás elől megmeneküljek, amikor utasított, hogy lépjek be a bencések közé, s ezzel elhallgattatta ellenségeimet. Pusmogtak is azután sokat, élcelődtek: a szegénység bajnoka miként is léphet be ily gazdag rendbe, miként is élhet Orsini bíboros udvarában... Vilmos, te tudod, hogy engem nem érdekelnek a földi dolgok! De hát csak így maradhattam Avignonban, hogy a testvéreimet védelmezzem. A pápa fél Orsinitől, felőle biztos lehettem, hogy hajam szála se görbül. Alig három éve még követségbe küldött Aragónia királyához.

– Akkor hát ki kívánta a vesztedet?

– Mindenki. Az udvar. Kétszer is megpróbáltak eltenni láb alól. El akartak hallgattatni. Ugye tudod, mi történt öt esztendeje? A narbonne-i beginek ellen már két éve megvolt az ítélet, amikor is Talloni Berengario, aki pedig az egyik bíró volt, fellebbezett a pápánál. Nehéz napok voltak ezek; János pápa már két bullát is kibocsátott a spirituálisok ellen, és még Cesenai Mihály is beadta a derekát... most jut eszembe: ő mikor is érkezik?

– Két nap múlva itt lesz.

– Mihály... Régóta nem láttam. Azóta észhez tért, rájött, hogy mit akartunk, a perugiai szerzetgyűlés nekünk adott igazat. De akkor, 1318-ban még hajlott a pápa szavára, és a kezére adott öt provanszi spirituálist, a hajthatatlanok közül. Elégették őket, Vilmos... Jaj, micsoda szörnyűség! – S arcát a kezébe temette.

– Mégis, pontosabban mi történt Talloni fellebbezése után? – kérdezte Vilmos.

– János pápa kénytelen volt újranyitni a disputát. Érted? Kénytelen volt, mert a pápai udvarban is elfogott a kétség sokakat, még az ottani ferenceseket, azokat az álszent farizeusokat is, akik egy zsíros javadalomért a lelküket is eladják, még őket is elfogta a kétség. Ekkor kért fel János pápa, hogy írjak egy emlékiratot a szegénységről. Mondhatom, Vilmos, hogy jól sikerült, Isten bocsássa meg a kevélységemet...

– Olvastam, Mihály megmutatta.

– Habozok a mieink között is akadtak, az aquitaniai tartományfőnök, a San Vitale bíborosa, Kaffa püspöke...

– Az az agyalágyult – mondta Vilmos.

– Isten nyugosztalja, két esztendeje, hogy jobblétre szenderült.

– Nem, Isten nem volt ily könyörületes. A Konstantinápolyból érkezett hír hamis. Máig itt van közöttünk, úgy tudom, tagja lesz a követségnek. Isten óvjon bennünket!

– De hisz pártolja a perugiai határozatot – mondta Hubertinus.

– Hogyne. Tulajdon ellenfelének a legjobb embere az ilyen.

– Az igazat megvallva – mondta erre Hubertinus – már akkor sem igen használt az ügynek. Meg hát végül is semmi sem lett az egészből, viszont olyan határozat sem született, hogy maga az eszme eretnekség, s ez akkor nagyon fontos volt. Ezért nem bocsátották meg nekem soha a többiek. Mindenféle módokon ártani próbáltak, azt állították, hogy három éve ott voltam Sachsenhausenban, amikor Lajos eretneknek kiáltotta ki János pápát. Pedig mindenki tudta, hogy júliusban én Avignonban voltam, Orsininél... Úgy találták, hogy a császári nyilatkozat egyes részei az én eszméimet tükrözik. Micsoda bolondság!

– Nem éppen – mondta Vilmos. – Az eszméket én szolgáltattam a császárnak, s a te avignoni nyilatkozatodból meg egyes Olivi-idézetekből vettem.

– Te? – kiáltott fel Hubertinus félig döbbenten, félig örvendezve. – Vagyis egyetértesz velem!

Vilmos mintha zavarba jött volna: – Épp kapóra jöttek a császárnak azok a gondolatok – mondta kitérőleg.

Hubertinus bizalmatlan pillantást vetett rá. – Vagy úgy, szóval te nem hiszel bennük igazán, ugye?

– Mondd tovább – szólt Vilmos –, mondd el, hogyan vesztettek szem elől azok a kutyák.

– Ó, igen, kutyák, Vilmos. Veszett kutyák. Tudod-e, hogy magával Bonagratiával gyűlt meg a bajom?

– De hisz Bergamói Bonagratia velünk van!

– Csak amióta beszéltem a fejével. Akkor tért jobb belátásra, és tiltakozott az Ad conditorem canonum[60] ellen. A pápa erre lecsukatta, egy évet ült tömlöcben.

– Úgy hallottam, hogy mostanában egy kúriabeli barátomhoz, bizonyos Ockham Vilmoshoz áll közel.

– Őt csak kevéssé ismerem. Nem tetszik nekem. Odaadás nélküli ember, csupa koponya és semmi szív.

– Koponyának annál jobb.

– Meglehet: azért kerül majd pokolra.

– Legalább találkozunk odalenn, és eldiskurálunk a logikáról.

– Elhallgass, Vilmos – mosolygott rá Hubertinus mélységes szeretettel –, te jobb vagy, mint a filozófusaid. Csak akarnod kellett volna...

– Micsodát?

– Amikor ott Umbriában utoljára találkoztunk... Emlékszel? Akkor gyógyultam ki a nyavalyáimból, mert közbenjárt érettem az a csodálatos nő... Montefalcói Klára... – motyogta sugárzó arccal. – Klára... Ha a természettől oly igen romlott asszonyi természet szentséggé szublimálódik, a kegyelem legmagasztosabb eszközévé tud válni. Jól tudod, hogy az én életemet mindig is a legtisztább szűziesség hatotta át, Vilmos – s azzal megragadta a karját, és görcsösen megszorította –, te jól tudod, milyen veszett, igen, ez a jó szó rá: veszett szomjúsággal szomjúhoztam a vezeklést, hogy a test lüktetését elnyomjam magamban, és minden ízemiglen átlátszóvá legyek a Megfeszített Jézus szerelme előtt... Mégis volt három asszony, három égi küldött az életemben. Folignói Angéla, Città di Castellói Margit (tőle kaptam sugallatot, hogy mi legyen a könyvem befejezése, amikor még csak a harmadával készültem el), s végezetül Montefalcói Klára. Az ég ajándéka volt, hogy nekem, éppen nekem jutott osztályrészül az ő csodatételeit felderíteni és szent mivoltukat közhírré tenni, még mielőtt az anyaszentegyház megmozdult volna. S te, Vilmos, odalent voltál velem, és segíthettél volna ebben a szent vállalkozásban, s mégsem akartál segíteni...

– Az a szent vállalkozás, amelybe be akartál vonni, abból állott, hogy küldjem máglyára Bentivengát, Jacomót és Giovannucciót – jegyezte meg halkan Vilmos.

– Gyalázatosságaikkal az ő emlékét akarták elhomályosítani. S te inkvizítor voltál!

– Pontosan ekkor kértem, hogy mentsenek föl e megbízatás alól. Az a história nem tetszett nekem. És őszintén szólva az sem tetszett, ahogyan Bentivengát rávetted, hogy vallja meg a tévelygéseit. Úgy tettél, mintha be akarnál lépni a szektájába, ha ugyan szekta volt az, kiszedted belőle a titkait, azután pedig letartóztattad.

– De hisz így kell elbánni Krisztus ellenségeivel! Eretnekek voltak, hamis apostolok voltak, Dolcino testvér kénköves bűze áradt belőlük!

– Klára barátai voltak.

– Nem, Vilmos, ne feketítsd be Klára emlékét!

– Az ő csoportjában forgolódtak...

– Minoriták voltak, spirituálisoknak mondották magukat, de valójában a közösséghez tartoztak! Jól tudod, a vizsgálatnak nem volt kétsége afelől, hogy Gubbiói Bentivenga apostolnak mondotta magát, s azután Bevagnai Giovannuccióval egyik apácát csábította el a másik után azzal, hogy pokol nem létezik, hogy a testi vágyak kielégítése nem sérti Istent, hogy Krisztus testét akkor is magához veheti az ember, ha (Uram, megbocsáss!) épp egy apácával hált, hogy az Úr előtt kedvesebb volt Magdolna, mint Ágnes, a szűz, hogy az, aki közönségesen ördögnek neveztetik, maga is Isten, mert az ördög a tudás, a tudás pedig Isten! És hallván e beszédeket, épp a boldog emlékezetű Klárának támadt látomása, melynek során maga az Isten mondotta néki, hogy ezek az emberek a Szabad Lélek testvéreinek[61] elvetemült követői!

– Minoriták voltak, a Kláráéhoz hasonló látomások gyújtották lángra a képzeletüket, a révült látomást pedig gyakorta alig egy lépés választja el a bűn mámorától – mondta Vilmos.

Hubertinus kezébe fogta a kezét, s a szemét ismét könny fátyolozta el: – Ne beszélj így, Vilmos. Hogyan tévesztheted össze a bensődet tömjénillattal perzselő, révült szeretetet az érzékek kénköves bűzű zűrzavarával? Bentivenga egy-egy test meztelen végtagjainak tapogatására biztatta az embereket, azt állította, hogy csak így lehet az érzékek birodalmából kiszabadulni, homo nudus cum nuda iacebat...

Et non commiscebantur ad invicem...[62]

– Hazugság! Igenis keresték a gyönyört; ha a testi vágy felébredt bennük, úgy vélték, nem bűn férfinak s asszonynak összefeküdnie és tapogatnia és csókolnia egymást mindenütt, és csupasz ágyékot csupasz ágyékkal egyesítenie!

Ami igaz, az igaz, ekként bélyegezvén meg a mások vétkét, Hubertinus engem vajmi kevéssé épületes gondolatokra késztetett. Mesterem fölfigyelhetett zavaromra, s félbeszakította a szent férfiút.

– Lánglelkű ember vagy, Hubertinus, az Isten szeretetében éppúgy, mint a Gonosz gyűlöletében. Csupán annyit akartam mondani, hogy a szeráfok tüze és Lucifer tüze között nem nagy a különbség, mivel mindkettő az akarat végső fellángolásából támad.

– Nagyon is van különbség, s én tudom, hogy mi az! – mondotta Hubertinus átszellemült arccal. – Azt akarod mondani, hogy a jó akarását csak kicsinyke lépés választja el a rossz akarásától, mert így vagy úgy, de ugyanaz az akarat munkálkodik. Ez igaz. Csakhogy a különbség abban van, amire az akarat irányul, az pedig remekül fölismerhető. Emitt az Isten, amott az ördög.

– Én mégis attól félek, Hubertinus, hogy már nem megy nekem a megkülönböztetés. Vajon nem a te Folignói Angelád számolt-e be róla, hogy egy napon révület fogta el, és Krisztus sírjában találta magát? Ugye ő lelkendezett, hogy először a keblét csókolta meg, s azt látta, hogy lehunyt szemmel feküszik, és azután a száját is megcsókolta, s úgy érezte, hogy kimondhatatlanul édes illat száll fel azok közül az ajkak közül, s akkor várt egy keveset, majd orcáját a Krisztus orcájához nyomta, Krisztus pedig ekkor rátette kezét az orcájára, és magához szorította őt, s ekkor (ő maga mondotta így) mindennél magasabbra hágott a gyönyöre?...

– Mi köze ennek az érzékek ostromához? – kérdezte Hubertinus. – Ez misztikus tapasztalás, az a test pedig a Mi Urunk teste volt.

– Talán túlságosan is hozzászoktam Oxfordban – mondta Vilmos –, hogy ott a misztikus tapasztalás is merőben másként ment végbe...

– Csakis a fejekben – mosolyodott el Hubertinus.

– Vagy a szemekben. A fény gyanánt a napsugarakban, a tükörképekben, a jól tagolt matéria ízein elomló színekben, a harmatos levélen csillogó virradatban megérett Isten... Hát nincs-e közelebb az ilyen szeretet az Istent teremtményeiben, virágban, fűben, vízben, levegőben dicsérő Szent Ferenc szeretetéhez? Az ilyen szeretet aligha rejteget csapdát. A szeretetnek az a fajtája ellenben sehogy se tetszik, amelyik a Mindenhatóval folytatott társalgásba a testi érintkezés kéjes borzongásait elegyíti...

– Ne káromold az Istent, Vilmos! A kettő nem ugyanaz. Óriási, szakadéknyi a különbség a Megfeszített Krisztust szerető szív eksztázisa meg a montefalcói hamis apostolok romlott eksztázisa között...

– Nem hamis apostolok voltak azok, hanem a Szabad Lélek testvériségének tagjai, te magad mondtad.

– Ugyan, mi a különbség? Te nem tudtál mindent arról a perről, mert némely vallomásokat jegyzőkönyvbe se mertem vétetni, nehogy az ördög akár csak egy pillanatra is árnyékot vethessen a Klára jóvoltából ott jó ideje honos jámbor tisztaságra. Én viszont tudtam, nagyon is tudtam, amit tudtam, Vilmos! Éjnek évadján pincében gyülekeztek, fogtak egy újszülöttet, s azt addig hajigálták egymásnak, amíg bele nem halt a zúzódásokba... vagy más egyébbe... S aki utoljára kapta úgy el, hogy még élt, akinek a karjai közt a kisded kiszenvedett, az lett a szekta feje... A kisded testét pedig széjjelszaggatták, s liszt közé keverték, hogy szentségtörő ostyát süssenek belőle!

– Hubertinus! – szólt rá szigorúan Vilmos. – Ugyanezeket a dolgokat mondták sok-sok évszázada már az örmény püspökök is a paulikánusok[63] szektájáról. A bogumilokról[64] úgyszintén.

– Hát aztán? Az ördög ostoba, cselszövéseiben és csábításaiban ismétli önmagát, ezer évek múltán is ugyanazok maradnak a szertartásai, sohasem változik, s épp ezért ismerszik fel ellenség mivolta! Esküszöm néked, gyertyákat gyújtottak húsvét éjjelén, és kisleányokat vittek le a pincébe. Azután eloltották a gyertyákat, és rávetették magukat a kisleányokra, még ha vérségi kötelék fűzte is velük egybe őket... És ha gyermek született az ilyen ölelkezésből, hát újrakezdődött a pokoli szertartás, körülülték a borral teli, hordócskának nevezett edényt, lerészegedtek, és feldarabolták a gyermeket, és a vérét egy kehelybe csorgatták, és eleven gyermekeket vetettek a tűzre, és a gyermek hamvait a vérébe keverték és megitták!

– De hisz ezt Mikhael Pszellosz[65] írta az ő démoni mesterkedésekről szóló könyvében, háromszáz esztendővel ezelőtt! Kitől hallottad te mindezt?

– Tőlük, Bentivengától meg a többiektől, a kínvallatáskor!

– Az állatokat csak egyvalami ajzza fel még a gyönyörnél is jobban: a fájdalom. Kínvallatáskor olyanná leszel, mintha látomáskeltő füvek kerítettek volna hatalmukba. Minden, amit hallottál, amit olvastál, minden eszedbe jut, elragadtatásfélét érzel, csak épp nem a menny vonz, hanem a pokol. Kínvallatáskor nemcsak azt mondod, amit az inkvizítor hallani akar, hanem azt is, amiről úgy véled: szívesen hallaná; mivelhogy ti ketten jól megértitek egymást, s ez a megértés már csakugyan ördögi... Tudom, mit beszélek, Hubertinus, magam is azok közé az emberek közé tartoztam, akik azt hiszik, izzó vassal elő tudják kényszeríteni az igazságot. De tudd meg, hogy az igazság másfajta tűztől izzik. Kínvallatáskor Bentivenga a legelképesztőbb hazugságokat mondhatta, mert akkor már nem ő beszélt, a bujaság, lelkének a démonai beszéltek belőle.

– A bujaság?

– Igen, létezik buja fájdalom, amiként buja imádat, sőt buja alázat is létezik. Ha a lázadó angyaloknak csekélység is elegendő volt, hogy imádatuk és alázatuk tüze a gőg és a lázadás tűzévé váljék, ugyan mit véljünk az emberi lényről? Íme hát, tudd meg, hogy ez a gondolat fészkelte belém magát inkvizícióim során. És ezért hagytam fel azzal a tevékenységgel. Megijedtem, nem mertem tovább kutatni a gonoszok gyengéit, mert észrevettem, hogy a szenteknek is ugyanezek a gyengéi.

Vilmos ez utóbbi szavait Hubertinus úgy hallgatta, mint aki nem érti, mit mondanak neki. Arca egyre inkább gyöngéden szánakozó kifejezést öltött, s ebből megértettem, hogy Vilmost igen-igen bűnös érzelmek rabjának tekinti, de megbocsát neki, mert igen-igen szereti. A szavába vágott, fölöttébb keserűen mondván:

– Mindegy. Ha ezt érezted, jobb is, hogy abbahagytad. A kísértéseket le kell győzni. De hiányzott ám a segítséged, együtt meg tudtuk volna regulázni azt a bandát. Ehelyett tudod, mi történt: engem vádoltak meg, hogy túlságosan gyenge kézzel bánok velük, és eretnekség gyanújába kevertek. A te kezed is gyenge volt, amikor a Gonosz ellen küzdöttél. A Gonosz ellen, Vilmos! Hát sosem fogy el ez az átok, ez a sötétség, ez az iszap, mely a tiszta forrást eldugaszolja előlünk? – Közelebb hajolt Vilmoshoz, mintha attól tartana, hogy meghallják: – Még itt, ezek között az imádságra fölszentelt falak között is, tudod-e?

– Tudom, az apát elmondta, sőt még arra is megkért, hogy segítsek fényt deríteni a dologra.

– Akkor hát keress, kutass, hiúzszemekkel kétfelé kémlelj: arra, amerre a bujaság meg amerre a gőg van...

– A bujaság?

– Igen, a bujaság. Volt valami... valami asszonyi, tehát ördögi is abban az ifjúban, aki meghalt. A szeme inkubusszal üzekedő kisleányé. De ne felejtsd a gőgöt se, a szellem gőgjét itt, ebben a szavak hivalkodásának, tudomány illúziójának szentelt kolostorban...

– Ha tudsz valamit, segíts.

– Tudni semmit sem tudok. De a szívével egyet és mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass, amit a nyelvek mondanak... Hanem hát miért is beszélünk folyvást csak gyalázatosságokról, miért ijesztgetjük mi a fiatal barátunkat?

Rám emelte égszínkék szemét, hosszú fehér ujjaival pedig megcirógatta az arcomat, és én ösztönösen csaknem hátrahőköltem; de erőt vettem magamon, s jól tettem, mert megsértődött volna, a szándéka pedig tiszta volt.

– Beszélj inkább magadról – mondotta ismét Vilmoshoz fordulva. – Mit csináltál azóta? Eltelt idestova...

– Tizennyolc év. Visszatértem a szülőföldemre. Oxfordban tovább folytattam a tanulmányaimat. Természettudományt tanultam.

– A természet jó, mert Isten leánya – mondta Hubertinus.

– Isten is jó, ha létrehozta a természetet – mosolygott Vilmos. -Tanultam, bölcs barátaimmal találkozgattam. Azután megismerkedtem Marsiliusszal, tetszettek a birodalomról, a népről, a földi királyságokra érvényes új törvényekről alkotott nézetei, s így kerültem rendtársaink azon csoportjába, akik a császárnak szolgálnak tanácsadással. Minderről persze te is tudsz, megírtam neked. Nagyot dobbant a szívem, amikor Bobbióban megtudtam, hogy itt vagy. Azt hittük, elvesztél. Most azonban, hogy együtt vagyunk, nagy segítségünkre lehetsz néhány napon belül, amikor Mihály is megérkezik. Kemény összecsapás lesz.

– Nem lesz sok mondanivalóm azon kívül, amit öt esztendeje, Avignonban már elmondtam. Ki lesz Mihállyal?

– Néhányan olyanok, akik a perugiai szerzetgyűlésen is ott voltak: Aquitaniai Arnold, Newcastle-i Hugó...

– Kicsoda? – kérdezte Hubertinus.

– Novocastrumi Hugó. Bocsáss meg, jóféle latint használok, s mégis rááll a nyelvem a magam beszédjére. Meg Alnwick Vilmos is ott lesz. Az avignoni ferencesek közül pedig Hieronymusra, a kaffai tökfejre számíthatunk, és talán eljön Berengario Talloni meg Bergamói Bonagratia is.

– Adj a Isten – mondotta Hubertinus –, hogy ezek ketten ne forduljanak túlzottan szembe a pápával. És ki fogja a kúriát képviselni? Úgy értem, a hajthatatlanok közül.

– A hozzám eljutott levelek alapján úgy képzelem, hogy itt lesz Decoalcon Laurentius...

– Gonosz ember.

– Jean d'Anneaux...

– Ravasz teológus, óvakodj tőle.

– Óvakodni fogunk. S végül Jean de Baume.

– Majd meggyűlik a baja Berengario Tallonival.

– Igen, azt hiszem, jól fogunk mulatni – mondta mesterem nagy vígan. Hubertinus tétova mosollyal nézte.

– Sosem tudom, hogy ti, angolok, mikor beszéltek komolyan. Ez súlyos ügy, nincs benne semmi mulattató. A rend fennmaradása forog kockán, a te rendedé, mely a szívem mélyén még mindig az enyém is. Én bizony esdekelni fogok Mihálynak, ne menjen Avignonba. János pápa túlságosan is kitartóan hívatja, keresi, invitálja. Ne bízzatok a vén franciában! Ó, Uram, milyen kezekbe jutott a te egyházad! – Fejét az oltár felé fordította. – Szajhává lett, elpuhult a fényűzésben, s úgy vonaglik a bujaságban, mint kígyó a napon! A betlehemi istálló csupasz tisztaságától, a deszkától, amely deszka volt, amiként a kereszt lignum vitae-je[66] is, a csupa arany és csupa kő bacchanáliákig[67]; nézd, még itt, hisz láttad a kaput, még itt sincs menekvés a képek hívsága elől! Közel van immáron az Antikrisztus napja, és én félek, Vilmos! – Körülnézett, tágra nyílt szemmel bámult a sötét templomhajóba, mintha az Antikrisztus bármelyik pillanatban felbukkanhatna, s én már szinte kerestem is, hol van. – Helytartói már itt vannak, elküldte őket közénk, akár Krisztus, szerte a világba, az apostolokat! Romlásba döntik Isten városát, csellel, képmutatással és erőszakkal csábítanak. Itt lesz hát az ideje, hogy Isten elküldje szolgáit, Illést és Énokot, akik ő általa elevenen maradtak meg a földi paradicsomban, hogy egy napon ráijeszthessenek az Antikrisztusra, s ők eljönnek, darócba öltözötten, hogy prófétáljának, és szóval és tettel bűnbánatra buzdítanak...

– Már eljöttek, Hubertinus – mondta Vilmos, végigmutatva ferences csuháján.

– De még nem győztek, s a dühtől tomboló Antikrisztus most fogja kiadni a parancsot Énok és Illés megöletésére, s hogy a holttestük tétessék közszemlére, hogy mindenki lássa, és ne merjen az ő nyomdokaikba lépni. Úgy, amiként meg akartak ölni engem is...

Akkor, ott az a döbbent gondolatom támadt, hogy Hubertinust valami isteni megszállottság kerítette hatalmába, s attól féltem, elveszti az eszét. Most, hogy ennyi idő távolából visszatekintek, és tudom, már amit tudok, vagyis hogy alig néhány évvel később titokzatos módon megölték szegényt egy német városban, és sohasem derült fény a gyilkos kilétére, még nagyobb a döbbenetem, mert nyilvánvaló, hogy Hubertinus a jövőbe látott azon az estén.

– Tudod, Joachim apát igazat szólt. Elérkeztünk az emberiség történetének hatodik korszakához, melynek során két Antikrisztus jelenik meg, a misztikus és a tulajdonképpeni Antikrisztus; s ez most, a hatodik szakaszban fog történni, minekutána eljött Szent Ferenc, hogy saját testén szemléltesse a Megfeszített Jézus öt sebét. Bonifác volt a misztikus Antikrisztus, és Celesztin lemondása nem volt érvényes; Bonifác volt ama tengerből jövő fenevad, melynek hét feje a hét főbűn, tíz szarva pedig a tíz parancsolat elleni vétség, az őt körülvevő bíborosok pedig a sáskák voltak, melyeknek teste Apollyon! De hisz a fenevad száma, ha görög betűkben olvasod ki a nevét, Benedicti!

Fürkészőn tekintett rám, hogy vajon értem-e, és figyelmeztetőleg fölemelte az ujját:

– XI. Benedek a tulajdonképpeni Antikrisztus volt, az a fenevad, amelyik a földből mászik elő! Isten azért engedte, hogy egyházát ez a bűnös és gonosz szörnyeteg kormányozza, hogy annál nagyobb dicsőséggel fényeskedjék követőjének minden erénye!

– De tisztelendő atyám – vetettem ellen alig hallhatóan, minden bátorságomat összeszedve –, hiszen János pápa lett a követője!

Hubertinus végigsimított a homlokán, mintha egy rossz álmot akarna elhessenteni. Nehezen lélegzett, fáradt volt. – Hát igen. Rossz volt a számítás, az angyali pápát azóta is várjuk csupán... Eljött viszont időközben Ferenc és Domonkos. – Tekintetét az ég felé emelte, és úgy mondta, mintha imádkoznék (én azonban bizonyos voltam benne, hogy az élet fájáról írott nagy könyvéből idéz): – Quorum primus seraphico calculo purgatus et ardore celico inflammatus totum incendere videbatur. Secundus vero verbo predicationis fecundus super mundi tenebras darius radiavit...[68] Igen, ha így szólt az ígéret, az angyali pápa bizonnyal eljő.

– Úgy legyen, Hubertinus – mondta Vilmos. – Jómagam mindenesetre azért vagyok itt, mert meg akarom akadályozni, hogy elűzzék az emberi császárt. A te angyali pápádról Dolcino testvér is beszélt...

– Ki ne ejtsd többé a szádon annak a kígyónak a nevét! – kiáltotta Hubertinus, és szomorúságát most először láttam dühbe fordulni. – Bemocskolta Kalábriai Joachim szavait, halál és szenny forrásává tette őket! Ha valaki, hát ő bizonyosan az Antikrisztus követe volt. Te, Vilmos, azért beszélsz ám így, mert az az igazság, hogy nem hiszel az Antikrisztus eljövetelében, mert a te oxfordi mestereid az ész bálványozására tanítottak, és elsorvasztották szívedben a jövendölés erejét!

– Tévedsz, Hubertinus – felelte Vilmos nagyon komolyan. – Jól tudod, hogy minden mesterem közül leginkább Roger Bacont tisztelem...

– Aki röpülő masinákról képzelgett – jegyezte meg Hubertinus keserű gúnnyal.

– Aki világos és érthető szavakkal szólott az Antikrisztusról, fölfedezvén nyomait a világ romlásában és a tudomány hanyatlásában. Ő azonban azt tanította, hogy egyes-egyedül úgy készülhetünk föl az eljövetelére, ha kutatjuk a természet titkait, ha az emberi nem jobbítására a tudás segedelméhez folyamodunk. Az Antikrisztus elleni harcra oly módon is készülődhetsz, hogy a füvek gyógyító erejét vagy a kövek természetét tanulmányozod, sőt még ama röpülő masinák kigondolásával is, amelyeket megmosolyogsz.

– A te Baconod Antikrisztusa csupán ürügy volt rá, hogy a gőgös ész hajbókoljon.

– Szent ürügy.

– Semmi sem szent, ami ürügyül szolgál. Vilmos, tudod, hogy én szeretlek. Tudod, hogy nagyon megbízom benned. Fegyelmezd meg az értelmedet, tanuld meg, miként kell sírni az Úr sebei felett, hajítsd el a könyveidet.

– Csak a tiédet tartom meg – mosolygott Vilmos. Hubertinus is elmosolyodott, és az ujját rázva megfenyegette:

– Te, te bolond ánglius! Ne nevesd ki nagyon a felebarátaidat. Sőt féld inkább azokat, akiket nem szívelhetsz. És óvakodj az apátságtól. Ez a hely nem tetszik nekem.

– Ezért akarom jobban megismerni – mondta Vilmos, és búcsúzott. – Menjünk, Adso.

– Azt mondom, nem jó hely, mire te: meg akarom ismerni. Ej, ej! – rázta Hubertinus a fejét.

– Jut eszembe – szólt vissza Vilmos félútról –, ki az az állati küllemű szerzetes, aki Bábel nyelvét beszéli?

– Salvatore? – fordult meg Hubertinus, aki közben ismét letérdelt. – Azt hiszem, én ajándékoztam meg ezt az apátságot ővele... Meg a házgondnokkal. Amikor a ferences csuhát levetettem, egy időre visszavonultam Casaléba, az én régi kolostoromba, s ott azt kellett látnom, hogy több testvérem is bajba jutott, mert a közösség megvádolta őket, hogy spirituálisok, s az én szektámhoz tartoznak... így mondották. Felemeltem szavamat az érdekükben, és sikerült kijárnom, hogy követhessék a példámat. Kettejükkel azután, Salvatoréval és Remigiusszal éppenséggel itt találkoztam újra össze, amikor tavaly ide érkeztem. Salvatore... ő csakugyan olyan, mint valami állat. De nagyon szolgálatkész.

– Úgy hallottam, azt mondta: penitenziagite – bökte ki Vilmos némi habozás után.

Hubertinus hallgatott. Legyintésféle mozdulatot tett, mint aki kellemetlen gondolatot akar elhessenteni.

– Nem, nem hiszem. Tudod, milyenek ezek a laikus testvérek. Falusi népek, hallottak talán egyszer valami vándor prédikátort, s nem tudják, mit beszélnek. Salvatorénak van mit a szemére vetni: torkos és buja az ebadta. De az ortodoxiával, azzal semmi baja. Nem, ezt az apátságot másféle kórság sanyargatja, s azt olyanban keresd, aki túl sokat tud, ne pedig olyanban, aki tudatlan. Ne építs egyetlen szóra gyanakvásból légvárat.

– Sose tenném – felelte Vilmos. – Épp azért hagytam fel az inkvizítorsággal, hogy ezt ne kelljen tennem. De azért a szavakra is szeretek odafigyelni, s azután elgondolkodom rajtuk.

– Túl sokat gondolkodsz. Fiacskám – fordult oda énhozzám –, ne végy rossz példát a mesteredtől. Gondolkodni, s erre most, életem végén jöttem rá, csakis a halálon kell. Mors est quies viatoris – finis est omnis laboris[69]. Hagyjatok imádkozni.

[ELSŐ NAP]

NÓNA TÁJÁN

Melyben Vilmos fölöttébb tudós társalgást folytat

Severinus füvész atyával

Újra végigmentünk a főhajón, és a nagy kapun át távoztunk, ott, ahol bejöttünk. Hubertinus minden szava ott zsongott még a fejemben.

– Olyan... olyan különös ember – kockáztattam meg.

– Nagy ember, legalábbis az volt, sok tekintetben. És épp ezért olyan különös. Normálisnak csak a kisemberek látszanak. Hubertinusból ugyanúgy válhatott volna eretnek, az a fajta, amelyikből ő is sokakat segített máglyára, vagy a római anyaszentegyház bíborosa is. Igen közel jutott mindkét perverzióhoz. Valahányszor Hubertinusszal beszélek, úgy rémlik, hogy a pokol a mennyország, csak épp a túloldalról nézve.

Nem értettem, hová akar kilyukadni. – Melyik oldalról? – kérdeztem.

– Igaz is – visszakozott Vilmos. – Kérdés, hogy egyáltalán léteznek-e különböző oldalak, és létezik-e egy egész. De ne figyelj rám. És ne bámuld már azt a kaput – mondta, azzal tarkón legyintett, mert már megint a bejáratnál látott szobrok után tekergettem a nyakam. – Mára épp eléggé rád ijesztettek. Mind, egytől egyig.

Ahogy ismét előrefordultam, egy másik szerzetessel találtam magamat szemközt. Vilmossal lehetett egykorú. Ránk mosolygott, és udvariasan köszöntött bennünket. Szent Emmerani Severinus füvész testvérnek, a fürdők, az ispotály s a konyhakert gondnokának mondta magát, s ajánlkozott, hogy szívesen segít, ha jobban el szeretnénk igazodni az apátság területén.

Vilmos megköszönte a szolgálatkészségét, s azt mondotta, hogy érkezéskor már felfigyelt a csodaszép konyhakertre, s úgy látta, mintha ott nem csupán ehető főzelékfélék, hanem gyógyfüvek is nőnének, már amennyire a hó látni engedte.

– Nyáron vagy tavasszal, amikor a különb- s különbféle növények teljes virágdíszükben pompáznak, szebben zengi az a kert a Teremtő dicsőségét – szabadkozott Severinus. – De a füvész szeme ebben az évszakban is mélyére lát a száraz töveknek, látja, miféle hajtások bújnak majd elő, és elárulhatja neked, hogy nincs az a herbárium, amely ennél a kertnél gazdagabb avagy színpompásabb volna, bármily szép miniatúrákkal ékeskedjék is. Meg aztán télvíz idején is nőnek ott jóféle füvek, s a műhelyem polcain sorakozó edényeket is teliszedtem ezzel-azzal. A madársóska gyökerével például a hurutokat lehet gyógyítani, a ziliz gyökerének főzetéből pedig bőrbetegségekre lehet borogatást készíteni, a bojtorján leszárítja az ekcémát, a keserűfű összemorzsolt és darált rizómája hasmenés és egynémely női bajok ellen használatos, a vasfű serkenti az emésztést, a lókörömfű köhögésre jó, és emésztésserkentőnek van még csodajó encián, és van édesgyökér és boróka, finom forrázatnak, bodzakéreg, aminek a főzete májbajok ellen használ, szappangyökér, ami hideg vízbe áztatva a náthát orvosolja, és van macskagyökér, aminek a hatását bizonyára ismeritek.

– Ahány füved van, testvérem, annyiféle időjárás kell, hogy megteremjen. Ez meg hogy lehet?

– Részint az Úr könyörületessége folytán, amiért fennsíkunkat úgy helyezte el, hogy dél felől a tengerre nézzen, s onnan meleg szelek érjék, észak felől meg a magasabb hegyekre, ahonnan csak úgy árad az erdei levegő. Részint pedig annak a tudománynak köszönhetem ezt, melyet tanítómestereim akaratának hála, méltatlanul bár, de elsajátítottam. Némely növények mostoha időben is megteremnek, ha tudod, milyen földbe ültesd, hogyan trágyázd, hogyan nyesegesd.

– De bizonyára olyan zöldségei is vannak atyámnak, amelyek csak megenni jók – jegyeztem meg.

– Kedves és nagyétkű csikóbarátom, nincs olyan megenni való növény, amely kellő mennyiségben ne volna jó orvoslásra is. Vegyük például a tököt. Hideg és nedves természetű, jó szomjoltó, ám ha megromlik, hasmenést kapsz tőle, és mustármagos sóslével vagy kénytelen megzabolázni a beleidet. Hát a hagyma? Meleg és nedves, kis mennyiségben potencianövelő, persze csak annak, aki nem tett olyan fogadalmat, aminőt mi, nagy mennyiségben viszont elnehezíti a fejet, aminek tej és ecet az ellenszere. Tanácsos tehát – tette hozzá kajánul –, hogy fiatal szerzetesek mindig csak módjával fogyasszák. Fogyassz ellenben fokhagymát. Meleg és száraz, mérgek ellen hatásos. De azért vigyázz: túl sok nedvet elhajt az agyból. Ami a paszulyt illeti: serkenti a vizeletet és hizlal, s ez is, az is igen jó dolog. Csakhogy rosszat álmodsz tőle. Igaz, sokkal kevésbé, mint bizonyos más füvektől, mert olyanok is vannak, amelyek gonosz víziókat okoznak.

– Melyek ezek? – kérdeztem.

– Ejnye, de nagyon kíváncsi a mi kis novíciusunk! Az efféle dolgokat csak a füvésznek szabad tudnia, máskülönben bárki szabad kezet kaphatna, hogy nagy könnyelműen víziókat gerjesszen, vagyis hazudjon a füvek segedelmével.

– Elegendő azonban egy kevéske csalán – szólalt meg Vilmos –, vagy roybra avagy olieribus, és máris védve vagyunk a vízióktól. Remélem, neked van ezekből a gyógyfüvekből, testvérem.

Severinus a mesteremre kapta pillantását:

– Foglalkozol a füvészkedéssel?

– Csak nagyon kevéssé- mondta Vilmos szerényen -; egyszer a kezembe került a Theatrum sanitatis[70], Ububchasym de Baldach könyve...

– Abul Haszan al Muchtar ibn Botlané.

– Vagy al-Kaszim Elimittaré, ahogy tetszik. Jó volna tudni, vajon akad-e itt belőle egy példány.

– Akad ám, méghozzá az egyik legszebb, sok-sok finom kidolgozású képpel.

– Hála legyen az égnek. Hát Platearius De virtutibus herbarum-ja[70] megvan-e?

– Az is megvan, sőt a De plantis meg a De vegetalibus[70] is Arisztotelésztől, Saresheli Alfredus fordításában.

– Mondják, hogy ezek nem is Arisztotelésztől valók – jegyezte meg Vilmos –, amiként, mint kiderült, a De causis-t[70] sem Arisztotelész írta.

– Mindenesetre nagyszerű könyv – mondta Severinus, amire mesterem buzgón rábólintott, meg se kérdve, hogy a füvész atya a De vegetalibus-ra avagy a De causis-ra gondolt-e. Én egyiket sem ismertem, de ebből a beszélgetésből arra következtettem, hogy mindkettő hatalmas mű lehet.

– Örömmel venném – mondta végtére is Severinus –, ha válthatnánk még egypár tisztes szót a füvekről.

– Hát még én! – vágta rá Vilmos. – De nem szegjük-e meg ezzel a hallgatás szabályát? Úgy tudom, hogy a rendetek előírja.

– A regula – felelte Severinus – a századok során alkalmazkodott a különféle közösségek kívánalmaihoz. A regula lectio divinát[71] írt elő, nem pedig tudományos munkálkodást; mégis jól tudod, mily sokra jutott rendünk az isteni dolgok és az emberi dolgok kutatásában. A regula továbbá közös dormitóriumot ír elő, ám alkalmanként, mint nálunk is, úgy helyes, ha a szerzeteseknek éjszaka is módjuk van elmélkedni, így hát kinek-kinek külön cellája van. A hallgatást illetően a regula nagyon szigorú, és minálunk is úgy van, hogy mind a kézi munkákat végző, mind pedig az író avagy olvasó szerzetesnek tilos társalognia testvéreivel. Ez az apátság azonban mindenekelőtt tudósok gyülekezete, és gyakorta hasznos, ha a szerzetesek kicserélhetik tudományuk felgyülemlett kincseit. A tanulmányainkat illető kérdésekről itt mindig szabad és hasznos is társalognunk, persze nem a refektóriumban, vagy istentisztelet idején.

– Sokat beszélgettél Otrantói Adelmusszal?- kérdezte váratlanul Vilmos.

Severinus szemlátomást nem lepődött meg.

– Tehát már elmondta neked az apát úr – állapította meg. – Nem. Vele nemigen érintkeztem. Folyvást a miniatúráit festette. Más barátokkal hallottam néha vitatkozni, például Salvemeci Venantiusszal vagy Burgosi Jorgéval, a munkája természetéről. De hát én nem a szkriptóriumban töltöm a napot, hanem a műhelyemben – és szemével az ispotály épülete felé vágott.

– Vagy úgy – mondta Vilmos. – Tehát nem tudod, voltak-e Adelmusnak víziói.

– Víziói?

– Mondjuk, olyanok, amelyeket a te füveid okoznak.

Severinus elkomorult:

– Mondtam már, hogy a veszedelmes füveket féltve őrzöm.

– Nem így értettem – helyesbítette magát Vilmos sietve. – Én általában mindenféle víziókra gondoltam.

– Nem értem – rázta a fejét Severinus.

– Úgy vélem, hogy ha egy szerzetes éjnek idején az Aedificiumban bolyong, ahol az apát úrtól hallottak szerint bizonyos... bizonyos szörnyű dolgok eshetnek meg azzal, aki a tiltott időben oda behatol, szóval úgy véltem, hogy egy ilyen szerzetesnek netán ördögi víziói támadhattak, s azok késztethették rá, hogy a mélybe vesse magát.

– Mondtam, hogy én nem járok a szkriptóriumba, hacsak nincs szükségem valami könyvre, de rendesen az ispotályban őrzött herbáriumaimat szoktam használni. Mint mondottam, Adelmus Jorgéval meg Venantiusszal volt igen meghitt viszonyban... és persze Berengárral is.

Magam is úgy éreztem, hogy Severinus hangja egy pillanatra megbicsaklik. Mesterem pedig azonnal lecsapott:

– Miféle Berengárral? És hogyhogy persze?

– Arundeli Berengárral, a segédkönyvtárossal. Egyidősek voltak, együtt novíciuskodtak, érthető, ha volt egymásnak mondanivalójuk. Így értettem.

– Tehát így értetted – állapította meg Vilmos. És meglepett, miért nem firtatja ezt tovább. Mindjárt témát is váltott: – Hanem ideje talán felkeresnünk az Aedificiumot. Kalauzolj bennünket, jó?

– Örömest – mondta Severinus nagyon is nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. A konyhakert mentén az Aedificium nyugati homlokzatához vezetett bennünket.

– A kert felőli bejárat a konyhába nyílik – mondta –, ám a konyha a földszintnek csupán a nyugati oldalát foglalja el, a másik oldalon a refektórium van. A déli kapuhoz a templom szentélye mögé kerülve lehet eljutni, onnan két bejárat is nyílik, az egyik a konyhába, a másik a refektóriumba. De mi csak menjünk be itt, a refektóriumba bentről, a konyhából is átjuthatunk.

Ahogy a tágas konyhába léptem, mindjárt szembetűnt, hogy belül az Aedificium teljes magasságában nyolcszögű udvar van kiképezve; később kiderült, hogy ez amolyan nagy aknaféle, s ajtaja sehol, de minden emeleten jókora ablakok nyíltak rá, hasonlatosak a kifelé nyílókhoz. A konyha hatalmas, csupa füst csarnok volt, a cselédek sürgő-forgó sokasága már a vacsora körül szorgoskodott. Egy nagy asztalnál ketten zöldségből, árpából, zabból és rozsból készítettek pástétomot: fehérrépát, zsázsát, retket és karottát vagdaltak épp. Mellettük egy másik szakács most vette le a tűzről a boros vízben főtt halhúst, és zsályás, petrezselymes, kakukkfüves, fokhagymás, borsos és sós mártásba forgatta belé.

A nyugati őrbástya alatt irdatlan kenyérsütő kemence, rőt lángok villództak immár elő a száján. A déli őrbástya üregében óriási tűzhely, rajta üstök rotyogtak, és nyársak forogtak. A templom mögötti gazdasági udvarra nyíló ajtón ebben a pillanatban léptek be a kondások, frissen leolt disznók húsát cipelték. Inkább ezen az ajtón át hagytuk el a konyhát, s a gazdasági udvarban, a fennsík keleti szélén találtuk magunkat. Számos építmény húzódott itt meg a fal tövében. Severinustól megtudtam, hogy az elsőben a sertésólak vannak, azután a ló-, majd a marhaistállók, végezetül pedig a baromfiólak következtek s egy fedett karám a juhoknak. A sertésólak előtt a kondások egy nagy hordóban az imént leölt disznók vérét kavargatták, nehogy megalvadjon. Ha alaposan s azonnal megkevergetik, a hideg időben eláll néhány napig, míg véres hurka nem lesz belőle.

Visszamentünk az Aedificiumba, s az ebédlőre, ahogy a keleti torony felé lépdelve áthaladtunk rajta, épp csak egy pillantást vetettünk. A refektóriumot közrefogó két őrbástya közül az egyik, az északi, egy kandallónak adott helyet üregében, a másik pedig egy csigalépcsőnek, mely a szkriptóriumba, vagyis az emeletre vezetett. Reggelenként, munkába menet a szerzetesek vagy ezt használták, vagy ama két szűkebb, ámde jól fűtött, spirálforma másikat, melyek a kandalló, illetve a konyhai tűzhely hátuljába épültek.

Vilmos megkérdezte, hogy vajon találunk-e valakit ilyenkor, vasárnap is a szkriptóriumban. Severinus mosolyogva azt válaszolta, hogy a bencés barátnak imádság a munkája. Vasárnap az istentiszteletek tovább tartanak, mindazonáltal a könyvekkel foglalkozó szerzetesek ilyenkor is odafönt töltenek néhány órát, többnyire a szentírással kapcsolatos tudós megfigyelések, ötletek és eszmék gyümölcsöző cseréjébe mélyedvén.

[ELSŐ NAP]

NÓNA UTÁN

Melyben fölkeressük a szkríptóriumot,

és megismerünk

több tudóst, másoló barátot és rubrikátort,

valamint egy világfalun aggastyánt,

aki az Antikrisztusra vár

Fölfelé menet észrevettem, hogy mesterem a lépcsőre fényt vető ablakokat vizsgálgatja. Szemfülességem hovatovább az övével vetekedhetett, mert azonnal felismertem, hogy ezeket az ablakokat aligha érte el bárki is. De ami azt illeti, a refektóriumból nyíló ablakok (merthogy a földszinten csakis azok néztek a szakadékra) nemkülönben elérhetetlennek látszottak, mivel semminemű bútor nem állott alattuk.

A lépcsőn felérve, az északi őrbástyából a szkriptóriumba léptünk, s ekkor önkéntelenül felkiáltottam az ámulattól. Az emelet nem volt kettéosztva, mint a földszint, s így egyszerre tárult föl előttem a hatalmas tér. A zömök oszlopokon nyugvó, boltozatos és nem túlságosan magas mennyezet (amely ugyan csak templomban lett volna alacsony, mert káptalani teremben ilyen magasat sem láttam még soha) csodaszép fényben fürdő térre borult rá ívesen: a főfalakon három-három óriási ablak nyílott, az őrbástyák öt külső oldalának mindegyikébe egy-egy kisebb ablak hasított nyílást, s végül nyolc magas és keskeny ablak a nyolcszögű, belső akna felől is beeresztette a fényt.

E rengeteg ablaknak köszönhetően a nagytermet még egy ilyen téli délutánon is állandó és egyenletes fény tette derűssé. Az ablaktáblák nem színesek voltak itt, mint a templomokban, az ólomkeretek színtelen üvegű lapocskákat fogtak közre, hogy a fény a lehető legtisztábban mindenféle művi torzítás nélkül hatolhasson át rajta, s betöltse feladatát: szolgáltasson világosságot az olvasás és írás munkájához. Máskor és másutt is láttam én jó egynéhány szkriptóriumot, de egyikben sem ragyogott oly fennen, mint az e helyt elomló, fizikai természetű fényben, az a szellemi princípium, melynek a fény testet ad: a claritas, minden szépség és tudás forrása, szükségképpeni attribútuma a terem arányainak. Mivelhogy a szépséget három dolog együttesen hozza létre: először is a teljesség, vagyis a tökély, s ezért ítélünk rútnak mindent, ami befejezetlen; azután a megfelelő arányosság, vagyis az összhang; végezetül pedig a világosság és a fény, s ez az oka annak, hogy a tiszta színű dolgokat szépnek mondjuk. S minthogy a szépség szemlélése békességgel tölt el, szomjúságainknak pedig mindegy, hogy a békesség, a jóság avagy a szépség oltja-e őket, nagy-nagy megnyugvás járta át lelkemet, és elgondoltam, mily kellemes lehet itt dolgozni.

E kora délutáni órán bölcsesség derűs műhelyének rémlett e hely. Később, Sankt Gallenben láttam egy hasonló arányokkal ékes, a könyvtártól különválasztott szkriptóriumot (egyebütt a szerzetesek ugyanott dolgoznak, ahol a könyvek helye van), de az se volt ennyire szép. Antikváriusok, libráriusok, rubrikátorok és kutatók ültek, ki-ki a maga asztalánál, s egy-egy asztal volt mindegyik ablak alatt. Minthogy pedig az ablakok száma negyven volt (ami igencsak tökéletes szám, lévén a négyzet megtízszerezésének eredménye, akárha a tízparancsolat szorzódnék be a négy sarkalatos erénnyel), egyszerre negyven szerzetes is dolgozhatott volna, ámbátor e pillanatban alig harmincan ültek az asztaloknál. Severinus elmagyarázta, hogy a szkriptóriumban dolgozó szerzetesek mentesülnek a tercia, a szexta és a nóna idejére eső ájtatosságok alól, nehogy félbe kelljen szakítaniuk a munkát, amíg tart a napvilág, s csupán alkonyatkor, vecsernyére fejezik be a szorgoskodást.

A legvilágosabb helyek az antikváriusoknak, a legtapasztaltabb miniatúrafestőknek, a rubrikátoroknak és a másolóknak voltak fönntartva. Valamennyi asztalnál megvolt minden, ami a miniatúrafestéshez és a másoláshoz kell: tintatartók, vékony hegyű tollak, melyeket néhány barát kicsi kis késekkel farigcsált, habkő a pergamensimításhoz, lénia a teleírandó lapok megvonalazásához. Az írnokok mellett vagy a rézsútos fedelű asztalok tetején könyvállvány, s azon az átírandó kódex, melynek lapját maszk fedi, csupán az épp másolt sort hagyva szabadon. Volt, aki előtt arany- s egyéb más színű tinták csillogtak. Megint mások ellenben csak olvastak, és irkákba avagy némely lapocskákra írtak ki maguknak egy-egy megjegyeznivalót.

Egyébiránt nem volt rá időm, hogy megfigyeljem, miként dolgoznak, mert elébünk sietett a könyvtáros, akinek már tudtuk a nevét: Hildesheimi Malakiás. Arca szívélyes kifejezést igyekezett ölteni, én azonban önkéntelenül összerezzentem, oly igen különös volt az egész fizimiskája. Magas termetű ember volt, s noha roppantul sovány, keze-lába mégis otrombán hatalmas. Ahogy fekete csuhásan, nagy léptekkel közelített, volt a küllemében valami nyugtalanító. Kintről jött, még nem bocsátotta vissza a csuklyáját, mely árnyat vetett arcának sápadtságára, nagy, mélabús szemére pedig valami bizonytalan fájdalom hályogát vonta. Mintha sok-sok, idővel megzabolázott, hajdani szenvedély hagyta volna rajta nyomait, mozdulatlanná, immár élettelenné rögzült barázdáit az arcán. Bánat és szigorúság uralta e vonásokat, s a tekintete oly átható volt, hogy egyetlen pillantással a szívébe látott annak, akivel épp beszélt, s a legtitkosabb gondolatait is kitalálta, minekokáért szinte elviselhetetlen volt ez a nézés, s az ember kerülte, hacsak kerülhette.

A könyvtáros ezt is, azt is, amazt is bemutatta nekünk az épp szorgoskodó szerzetesek közül. Malakiás arról is beszámolt, hogy melyikük milyen munkát végez, s én csodálattal bámultam, mely nagy odaadással vannak mindnyájan a tudomány és Isten igéjének tanulmányozása iránt. Ekként ismertem meg Salvemeci Venantiust: görögből és arabból fordított, és ama nagy Arisztotelész tisztelője volt, akinél bölcsebb ember bizonyára nem élt még e világon. Uppsalai Benno, egy fiatal skandináv szerzetes, retorikával foglalkozott. Arundeli Berengár a segédkönyvtáros volt. Alessandriai Aymarus olyan műveket másolt, amelyeket a könyvtár csupán néhány hónapra kölcsönzött ki; és megismertem még egy csoportnyi, különféle országokból való miniatúrafestőt is: Clonmacnois-i Patrickot, Toledói Rabanust, Ionai Magnust, Herefordi Waldust.

A felsorolást folytathatnám, s nincs is remekebb dolog, mint egy felsorolás, mely csudaszép hypotyposisok[72] eszköze lehet. Most azonban arról kell beszámolnom, hogy miről is társalogtunk ott, mivelhogy társalgásunk tárgya számos hasznos utalással szolgált ahhoz, hogy megértsük, miféle nyugtalanság bujkál a szerzetesek körében, s miféle megfoghatatlan súly nyomasztja kimondatlanul is minden szavukat.

Mesterem először is Malakiással elegyedett szóba, dicsérvén a szkriptórium szépségét és célszerűségét, s felvilágosítást kérvén tőle a benne folyó munka menetét illetően, mivel mondta nagy óvatosan – már igen sokat hallott erről a könyvtárról, s most számos kötetét szemügyre venné. Malakiás elmondotta neki mindazt, amit már az apát úr is előadott, hogy tudniillik könyvet minden szerzetesnek a könyvtárostól kell kérnie, aki azután a kívánt művet a második emeleti könyvtárból maga hozza le neki, feltéve, hogy a szerzetes óhaja indokolt és istenes. Vilmos kérdésére, hogy ugyanis miként tudhatná meg, mely könyveket rejt a fönti szekrények sora, Malakiás egy aranylánccal az asztalához erősített, vaskos kódexre mutatott, melynek lapját sűrű címlista borította.

Vilmos benyúlt kámzsájának elülső, zsebet formázó mellrészébe, s előhalászott onnan valamit, amit utunk során már láttam a kezében s az arcán is. Kétágú villa volt ez a tárgy, olyasformán kiképezve, hogy egy férfiorron (kivált az ő merész sasorrán) jól megmaradjon, úgy, amiként lovas üli meg a lovát vagy madár az ülőkéjét. A villa két ágához pedig, a két szem helyének megfelelően, két ovális fémkarika csatlakozott, s bennük egy-egy, pohár fenekéhez hasonlatosan vastag, mandulaforma üvegdarab. Olvasáshoz Vilmos többnyire a szeme elé tette ezeket az üvegeket, és azt mondta, hogy a segedelmükkel jobban lát, mint amennyire a természete vagy előrehaladott kora engedné, különösen alkonyattájt. Nem ahhoz kellettek neki, hogy messzire lásson, mert ahhoz nagyon is jó volt a szeme, hanem a közelre nézéshez. Az üvegekkel könnyedén olvasott egészen apró betűs írásokat, olyanokat, amelyeket magam is csak nehezen silabizáltam ki. Magyarázata szerint az életének felén túljáró ember szeme, ha mégoly éles sasszem volt is mindaddig, megkeményszik, s mind nehezebben igazítja hozzá a nézéshez a pupillát, amiért is sok tudós férfiú olybá lesz ötvenedik tavasza után az olvasás és az írás tekintetében, mintha meghalt volna. Nagy szerencsétlenség ez olyan embernek, aki még sok-sok esztendeig tudása javát adhatta volna. Minekokáért hála legyen az Úrnak, hogy valaki föltalálta és megcsinálta ezt a szerkezetet. S ez is csak azt mutatja, hogy igaza van Roger Baconnak, amikor is azt mondja, hogy a bölcsesség célja egyebek közt az emberi élet hosszabbá tétele.

A szerzetesek igen kíváncsian figyelték Vilmost, de kérdezősködni nem mertek. Ebből pedig rájöttem, hogy ez a csodás szerkezet még egy ilyen, írás-olvasást féltékeny öntudattal művelő helyet is elkerült mind ez ideig. És büszkeség töltött el, amiért annak a férfiúnak lehetek kísérője, akinek bölcsességükről világszerte ismert embereket is van mivel meghökkentenie.

Orrán a szerkezettel, Vilmos a kódexbe írt lista fölé hajolt. Magam is így tettem, és láttuk, hogy ismeretlen című és híres-neves könyvek egyaránt megvannak a könyvtár tulajdonában.

De pentagono Salomonis, Ars loquendi et intelligendi in lingua hebraica, Herefordi Rogertól a De rebus metallicis, Al Kuwarizmi Algebrá-ja, Robertus Anglicus latin fordításában, Silius Italicus Punicá-ja, a Gesta francorum, Hrabanus Maurustól a De laudibus sanctae crucis, azután a Flavii Claudii Giordani de aetate mundi et hominis reservatis singulis litteris per singulos libros ab A usque ad Z[73] – olvasta fennen az én mesterem. – Ragyogó művek. De miféle rend szerint soroltatnak fel itt? – S azzal egy előttem ismeretlen, ám Malakiásnak annál ismerősebb textust idézett: – „Habeat Librarius et registrum omnium librorum ordinatum secundum facultates et auctores, reponeatque eos separatim et ordinate cum signaturis per scripturam applicatis.”[74] Honnan tudja testvérem, hogy melyik könyv hol van?

Malakiás felhívta figyelmét a valamennyi cím mellett ott látható megjegyzésekre. Efféléket olvashattam: iii, IV gradus, V in prima graecorum; ii, V gradus, VII in tertia anglorum, és így tovább. Kitaláltam, hogy az első szám azt mondja meg, hányadik könyv a polcon avagy graduson, a második szám ez utóbbira vonatkozik, a harmadik pedig a szekrényre utal, és azt is kitaláltam, hogy a további szavak valamelyik könyvtárszobát vagy folyosót jelölik, s eme distinkciókról nagy bátran legott részletesebb felvilágosítást kértem. Malakiás szigorú pillantást vetett rám:

– Testvéreim bizonyára nem tudják vagy elfelejtették, hogy alkönyvtárba csak a könyvtárosnak szabad belépnie. Jogos és elegendő tehát, ha e jeleket csak a könyvtáros tudja megfejteni.

– De milyen rend szerint vétettek lajstromba ezek a könyvek? – kérdezte Vilmos. – Úgy látom, nem a tartalmuk alapján. – Azt, hogy a könyveket szerzőiknek az ábécé betűi sorrendjébe szedett neve alapján is lajstromba lehet venni, föl sem vetette, hiszen ez az okos elgondolás csupán a legutóbbi években terjedt el, s akkoriban még kevéssé volt használatos.

– A könyvtár eredete réges-régi időkbe nyúlik vissza – mondotta Malakiás –, és a könyvek megszerzésük s adományoztatásuk, vagyis aszerint vannak ide beírva, hogy mikor kerültek e falakon belülre.

– Nehéz lehet őket megtalálni – jegyezte meg Vilmos.

– Elegendő, ha a könyvtáros emlékezetből ismeri valamennyi könyvet, és egytől egyig tudja róluk, hogy mikor érkeztek. Ami a szerzeteseket illeti, ők nyugodtan az emlékezetére bízhatják magukat – s mintha nem is önmagáról, hanem valaki másról beszélt volna; és úgy is volt, mert arról a hivatalról beszélt ő, amelyet e pillanatban az ő méltatlan személye töltött ugyan be, de amelyet száz elődje is betöltött már korábban, olyanok, akik haláluk előtt mind egymásnak adták tovább a bennük lakozó tudást.

– Értem – mondta Vilmos. – Ha tehát én csak annyit tudnék, hogy Salamon ötszögéről keresek valamit, testvérem föl tudna világosítani, hogy létezik az a könyv, amelynek a címét most olvastam itt éppen, s azt is tudná testvérem, hogy odafönt hol a helye.

– Feltéve, hogy testvéremnek csakugyan meg kéne tudnia valamit Salamon ötszögéről – mondta Malakiás. – Hanem ezt a könyvet például csak úgy kölcsönözném ki, hogy előbb kikérem az apát úr véleményét.

– Hallom, hogy most halt meg a kegyelmetek egyik legkivalóbb miniatúrafestője – mondta ekkor Vilmos. – Az apát úr igen dicsérte a művészetét. Megnézhetem az általa díszített kódexeket?

– Otrantói Adelmus – nézett Malakiás bizalmatlanul Vilmos szemébe – zsenge kora folytán még csak a lapszéleket illusztrálta. Nagyon élénken dolgozott a képzelete, s értett hozzá, hogy az ismert dolgokból ismeretlen és meghökkentő dolgokat költsön, mintha például valaki lófejjel látna el egy emberi törzset. De amott vannak a könyvei, ni. Senki sem nyúlt még az asztalához.

Odaléptünk Adelmus elárvult asztalához, melyen még ott hevertek egy zsoltároskönyv gazdagon díszített lapjai. A legfinomabb vellumból, minden pergamenek királyából készült hártyák voltak ezek, az utolsó még az asztalhoz erősítve feszült. A művész keze csak nemrég dörgölte habkővel, puhította krétával, simította simítóvassal, s vékony tűvel épp beszurkálta szélein a vonalakat vezetni hivatott, picinyke pontokat. A fél lap már teleíródott, s a szerzetes a lapszéli figurák felvázolásához látott épp hozzá. A többi lap ellenben már elkészült, s láttukra belőlem is és Vilmosból is ámult kiáltás tört fel ellenállhatatlanul. Fordított világ rajzolódott ki e zsoltároskönyv lapszélein, egészen más, mint aminőhöz az érzékeink szoktattak bennünket. Mintha bizony egy olyan beszéddel egy időben, amely beszéd lényege szerint magát az igazat szólja, egy másik, vele határos és hozzá csudálatos, in aenigmate utalások révén mélységesen kötődő, hazug beszéd bontakoznék ki valamiféle fejtetőre állított univerzumról, ahol a kopók menekülnek a nyúl elől, és a szarvas kergeti az oroszlánt. Madárlábas fejecskék, hátukból emberkezeket kinövesztő állatok, boglyas üstökök, melyekből lábak kalimpálnak elő, zebracsíkos sárkánygyíkok, négylábúak, melyeknek ezernyi kibogozhatatlan csomóba bonyolódó kígyónyakuk van, agancsos majmok, madártestű, hártyás szárnyú szirének, kar nélküli emberek, akiknek más emberek teste nő ki púpformán a hátán, és csupafog-szájas hasú alakok, lófejű emberek és emberlábú lovak, madárszárnyú halak és halfarkú madarak, egyetlen testű és kétfejű meg egyetlen fejű és kéttestű szörnyetegek, kakasfarkú és lepkeszárnyú tehenek, halpikkelyes fejű nők, gyíkpofájú szitakötőkkel egybefonódó, kétfejű kimérák, kentaurok, sárkányok, elefántok, manticorák, fatetőn elheverő sciapodusok, harci íjjá feszülő farkú griffek, vége-hossza nincs nyakú, ördögi kreatúrák, emberforma állatok és állatforma törpék képének sora váltakozott, olykor egyazon könyvlapon, különféle falusi képekkel, melyek oly lenyűgöző élénkséggel mutatták a vidék életét, hogy az ember már-már elevennek nézte a figurákat, ahogy szántanak, szüretelnek, aratnak, fonnak, vetnek, s közben mellettük íjjal fölszerelkezett rókák és nyestek épp egy majmok védte, soktornyú várost ostromolnak. Emitt L betűt formált egy hajlós iniciálé, s a talpából sárkány bújt elő, amott egy nagy V-ből, mely a verba szónak volt első betűje, szőlőtőkéből indázó hajtás, ezernyi hurokba tekergő kígyó született, s abból is újabbak és újabbak, s az indázásuk szőlőleveleket és virágernyőket rajzolt.

A psalterium mellett egy láthatólag csak nemrég befejezett, pompás kis hóráskönyv hevert, oly hihetetlenül kicsinyke, hogy egy tenyérben elfért. A parányi betűs írással teleírt lapok szélén a miniatúrákat első pillantásra kivenni is alig lehetett, s egészen közelről kellett őket megszemlélni, hogy teljes szépségük megmutatkozzék (és kész talány, hogy vajon festőjük miféle, nem is emberi szerszámmal készítette őket, hogy ily csöppnyi helyen ennyire eleven hatást tudott kelteni). A lapszéleken körös-körül icipici figurácskák hemzsegtek, szinte természetes kinövésként bújván elő a gyönyörű szép rajzolatú betűk zárótekervényeiből: tengeri szirének, menekülő szarvasok, kimérák, a sorok betűinek testéből megannyi gilisztaként napvilágra bukkanó, kar nélküli embertorzók. Egy helyütt, mintegy a három soron által ismételgetett „Sanctus, sanctus, sanctus” folytatásaként, három emberfejű állatalak volt látható: egyikük lefelé hajolt, másikuk pedig fölfelé ágaskodott, s a szájuk csókban forrott össze, amely csókot az ember habozás nélkül szemérmetlennek mondotta volna, ha nincs meggyőződve, mint én, hogy valamiféle mélységes, noha nem nyilvánvaló szellemi jelentés bizonyára igenis indokolja, hogy mit keres épp itt és éppen ez az ábrázolás.

Ahogy lapozgattam, néma áhítatomba bizony kacaghatnék is vegyült, mert ezek a figurák, ha szent tartalmak kommentárjaiként is, de valamelyest szükségképpen nevetségesek voltak. Vilmos testvér mosolyogva nézegette őket, és megjegyezte:

– Babewynnek mondják az ilyeneket minálunk otthon, a szigeteken.

– Gall földön úgy mondják: babouins – mondta Malakiás. – Látszik, hogy Adelmus a testvérem hazájában tanult mesterséget, ámbátor később Franciaországban is tanult. Páviánok ezek, vagyis afrikai majmok. Fordított világ figurái, onnan valók, ahol toronynak tetejébe épül a ház, s a föld van fönt, az ég pedig alant.

Erről egy vers jutott eszembe, még otthon, az ottani tájnyelven hallottam, s szavai most ellenállhatatlanul az ajkamra tolultak:

Aller Wunder si geswigen,

das erde himel hât überstigen,

daz sult ir vür ein Wunder wigen.

Malakiás tovább idézte:

Erd ob un himel unter

das suit ir hân besunder

Vür aller Wunder ein Wunder. [75]

– Bravó, Adso – folytatta prózában a könyvtáros –, úgy van: arra a vidékre, amelyről e képek mesélnek, kék lúdon lovagolva juthatni el, és patak vizéből halat fog ott a karvaly, a medve sólymot űz az égen, a rák együtt repül a gerlékkel, három óriás verembe esett, s egy kakas csipkedi őket.

Halvány mosoly derengett föl az ajka körül. A többi szerzetes eddig valahogy félszegen figyelte a társalgást, de most egyszeriben felhahotáztak, mintha engedélyt kaptak volna rá a könyvtárostól. Ő maga máris megint elkomorult, holott a többiek fennen kacagtak, magasztalván szegény Adelmus tehetségét, és sorra mutogatván egymásnak a leghihetetlenebb figurákat. S ki jobbra, ki meg balra dőlt a kacagástól, ám a hátunk mögött hirtelen egy hang harsant, ünnepélyes, szigorú hang:

Verba vana aut risui apta non loqui![76]

Megfordultunk. A hang egy éveinek terhe alatt görnyedő hátú szerzetestől jött, hófehér aggastyántól, akinek nemcsak a haja, hanem az arca, sőt a szembogara is hófehér volt. Kitaláltam, hogy vak. Testét az öregség már megaszalta, de a hangja most is fenségesen zengett, s a tagjaiban erő feszült. Úgy meredt ránk, mintha látna, s később is azt vettem észre, hogy úgy jár-kel s úgy beszél, mintha váltig birtokában volna a látás kincsének. Hanghordozása azonban olyan emberre vallott, aki csakis a jövőbe látás adományát mondhatja magáénak.

– Hadd mutassam be testvéremnek ezt a tiszteletre méltó korú és tudományú embert – mondta Malakiás Vilmosnak, és az újonnan érkezettre mutatott -: a neve Burgosi Jorge. Öregebb, mint a kolostor bármelyik másik lakója, kivéve Grottaferratai Alinardust, s a szerzetesek közül igen sokan ővele osztják meg bűneik terhét a gyónás titkos szentségében. – Azután az aggastyánhoz fordult: – Atyám előtt pedig Baskerville-i Vilmos testvér áll, a mi vendégünk.

– Remélem, nem haragudott meg testvérem amiatt, amit mondtam – reccsent ridegen az öregember hangja. – Annyit hallottam, hogy itt valakik nevetni való dolgokon nevetnek, és eszükbe idéztem regulánk egyik alapelvét. S ahogy a zsoltárszerző mondja: ha a szerzetesnek a hallgatás fogadalma miatt tartózkodnia kell még a jó beszédtől is, a rossz beszédtől hogyne kéne tartózkodnia! És ahogy vannak rossz beszédek, ugyanúgy rossz képek is vannak. Tudniillik azok, amelyek hazudnak a teremtett világ formáját illetően, és fordítva mutatják a világot ahhoz képest, amilyennek lennie kell, amilyen mindig is volt, és amilyen lesz mindaddig, amíg a világ világ, az idők végezetéig. Testvérem persze másik rendből való; úgy hallom, ott a leghelytelenebb vigalmakat is elnézik.

S ezzel ama bencések közt járó mendemondákra utalt, melyek Assisi Szent Ferenc furcsaságairól szóltak, s talán a kistestvéreknek s a mindenféle fajta spirituálisoknak tulajdonított furcsaságokról is, merthogy ezek úgyszintén a ferences rendnek voltak legújabb, meghökkentő hajtásai. Vilmos testvér azonban úgy tett, mintha nem értette volna el a célzást.

– A lapszéli képek gyakorta késztetnek mosolyra, de ezt mindig a szemlélő lelki épülése végett teszik – válaszolta. – Amiképpen a prédikációkba gyakorta mulatságos példázatokat sem árt belefoglalni, hogy megmozgattassék a jámbor sokaság képzelete, ugyanúgy a képekkel való beszéd is kénytelen teret adni az efféle tréfálkozásnak. Minden erényre és minden bűnre akad példa a bestiáriumokban[77], s az állatok az emberi világot jelenítik meg.

– Ó, hogyne! – gúnyolódott az öreg, de mosolynak nyoma sem volt az arcán. – Mindennemű ábrázolás jó, hogy az erényre buzdítson; hogy aztán a teremtés főműve a feje tetejére állíttassék, s nevetség tárgya legyen. És mi jeleníti így meg Isten igéjét? Lantot penget a szamár, pajzzsal szánt a fülesbagoly, maga fogja be magát az eke elé az ökör, árja ellen folyik a folyó, a tenger lángra gyúl, a farkas remetének áll! Hajtsátok csak ökörrel a nyulat, tanuljatok grammatikát a kuviktól, csipkedje a bolhát a kutya, a vak nézegesse a némát, s a néma kérjen fennhangon kenyeret, a hangya szüljön borjút, a sült galamb szálldosson, tetőn teremjen a pogácsa, adjon a papagáj leckét retorikából, hágjon kakast a tyúk, a szekeret fogjátok be az ökrök elé, altassátok ágyban a kutyát, és járjon mindenki fejtetőn! Mi a céljuk mindeme tréfáknak? Fordított világ és Isten rendjének ellentéte, az isteni parancsolatok hirdetését pedig csupán ürügyként mímelik!

– Az Areopagita[78] mindazonáltal azt tanítja – ellenkezett Vilmos tisztelettudóan –, hogy Istent csakis a legformátlanabb dolgok révén lehet megnevezni. Szent Viktori Hugó[79] pedig arra figyelmeztet, hogy minél kevesebb a hasonlóság és minél több az eltérés, a rémisztő és szégyenletes alakzatok fátylán annál inkább általdereng az igazság, s a képzelet annál kevésbé ernyedez a testies élvezetben, és kénytelen-kelletlen megfejti az ocsmány képek mögött lappangó titkokat...

– Ismerem ezt az érvelést! És szégyenkezve azt is elismerem, hogy ez volt rendünk fő argumentuma, amikor a clunyi[80] apátok meg a ciszterciták viszálya dúlt. Szent Bernátnak[81] azonban igaza volt: ha az ember folyvást szörnyetegeket és természeti csodákat ábrázol, előbb-utóbb beleszeret önnön szörnyszüleményeibe, és kedvét leli bennük és általuk, s a végén már csakis rajtuk keresztül látja a világot. Nektek még jó a szemetek; vessetek csak egyetlen pillantást az itteni kerengő oszlopfőire! – s az ablakon túlra, a templom felé mutatott. – Hát mi tolakszik ott a meditáló testvérek szeme elé? Mit jelent az a sok nevetni való szörnyűség, azok a formátlan formák és formás formátlanságok? Mit azok a ronda majmok? Hát az oroszlánok, a kentaurok, a félig emberi lények, a szájas hasúak, egylábúak, vitorlafülűek? Hát a foltos tigrisek, a harcoló katonák, a kürtjükbe fúvó vadászok, azok az egyfejű, soktestű és sokfejű, egytestű alakok? Kígyófarkú emlősök és emlősfejű kígyók, emitt egy elöl ló, hátul bakkecske állat, amott meg egy agancsos lóféle, és így tovább, és így tovább, úgyhogy immáron a szerzetes inkább márványkőből szeret olvasni, nem pedig kódexekből, s inkább az emberkéz műveit csodálja, ahelyett hogy Isten törvényéről elmélkednék. Szégyen és gyalázat a ti szemetek sóvárgása és az ajkatok minden mosolya!

Az aggastyán zihálva elhallgatott. Én pedig ámulattal csodáltam, mily remek memóriája lehet, ha tán nagyon is számos vak esztendeinek távolából ennyire jól emlékszik azokra a képekre, melyeknek ocsmányságát most fölemlegette. Eladdig, hogy gyanút fogtam, hátha épp csábítólag hatottak rá, amikor még látta őket, s azért tudja a részleteket még most is oly nagy szenvedéllyel felidézni. Én bizony gyakorta tapasztaltam, hogy a bűn épp azon kikezdhetetlen erényű emberek ábrázolásában mutatkozik a legcsábosabbnak, akik a bűn vonzerejét és megnyilvánulásait leginkább elítélik. Ebből is látszik, hogy az ilyen emberek oly nagy hévvel igyekeznek tanúságot tenni az igazságról, hogy a rosszat Isten nevében habozás nélkül felruházzák minden elképzelhető csáberővel, hogy imigyen a népek minél jobban megtudhassák, hány- s hányféle módon babonázza meg őket a gonosz. S bizony Jorge szavai is felajzottak, nagyon szerettem volna megnézni a kerengő tigriseit és majmait, mindazt, amit eddig még nem csodálhattam meg. Hanem Jorge megszakította gondolataim fonalát, mert valamivel higgadtabb hangon így folytatta:

– A mi Urunknak nem volt szüksége e sok ostobaságra, nélkülük is megmutatta a helyes utat. Példabeszédeiben semmi sincs, ami nevetésre vagy ijedelemre késztetne. Adelmusnak ellenben, akit ti most sirattok, oly igen kedve tellett a tulajdon szörnyalakjaiban, hogy elveszítette szem elől a végső dolgokat, holott épp azoknak kellett volna őáltala testet ölteniük a matériában. Megjárta ő minden útját – és ünnepélyes és fenyegető hangon megismételte: – minden, de minden útját a förtelmességnek. És Isten nem ver bottal.

Súlyos csönd szakadt a jelenlévőkre. A hallgatást végül Salvemeci Venantius törte meg nagy bátran.

– Tiszteletre méltó Jorge atya – mondta –, roppant erényei igaztalanná teszik kegyelmedet. Két nappal Adelmus halála előtt atyám jelen volt egy tudós dispután, amely éppen itt, a szkriptóriumban zajlott. Adelmus akkor aggályosan leszögezte, hogy művészete furcsa és fantasztikus tüneményeket ábrázolván is Isten dicsőségét szolgálja, eszköz az égi dolgok megismeréséhez. Vilmos testvér az imént a formátlanság általi megismerésről szólva az Areopagitát idézte. Adelmus azon a napon egy másik igen nagy tekintélyre, az aquinói doktorra hivatkozott, aki szerint úgy helyes, ha az isteni dolgok nem nemes, hanem inkább hitvány alakban jeleníttetnek meg. Először is azért, mert így az emberek lelke könnyebben megkímélhető a tévedéstől; hiszen világos, hogy isteni dolgokat nem lehet felruházni egynémely tulajdonságokkal, ám ez kétségessé válnék akkor, ha eme tulajdonságokat nemes testi alakzatok tennék szemléletessé. Másodszor azért, mert ez az ábrázolási mód felel meg jobban a mi Istenről való e világi tudásunknak: hiszen Ő inkább megmutatkozik abban, ami nincs, mintsem abban, ami van, tehát az Istentől leginkább elrugaszkodott dolgokat hasonító példázatok pontosabb képzeteket keltenek bennünk Róla, mert így tudjuk, hogy Ő felette van mindannak, amit mondunk és gondolunk. Harmadszor pedig azért, mert így jobban rejtve maradnak Isten dolgai a méltatlanok előtt. Egy szó, mint száz, arról folyt aznap a disputa, hogy vajon miként ismerszik föl agyafúrt avagy talányos kifejezések által az igazság. S akkor felhívtam a figyelmét, hogy a nagy Arisztotelész művében én erről igen világos szavakat olvastam...

– Nem emlékszem – vágott közbe nyersen Jorge –, nagyon öreg vagyok. Nem emlékszem. Lehet, hogy túl szigorú voltam. Későre jár, mennem kell.

– Furcsa, hogy nem emlékszik atyám – erősködött Venantius. – Tudós és élvezetes társalgást folytattunk, Benno és Berengár is részt vett benne. Azt firtattuk, hogy noha látszólag puszta mulattatásul agyalnak ki a poéták metaforákat, szójátékokat és talányokat, vajon nem késztetnek-e ezek bennünket mégiscsak arra, hogy új és meglepő gondolatokat szőjünk a dolgokról, amire is én azt mondottam, hogy bölcs embernek ez is erénye kell hogy legyen... És Malakiás is ott volt...

– Ha egyszer a tiszteletre méltó Jorge testvér nem emlékszik, hát légy tekintettel a korára s arra, hogy fáradt az elméje... bár máskor úgy vág, mint a borotva – szólt közbe most valaki a társalgást figyelő szerzetesek közül. Hangja izgatottan csattant, ám lendülete megtorpant, hiszen észre kellett vennie, hogy a tiszteletre intő szavak valójában az aggastyán gyengéjére világítottak rá, s közbeszólása így végül szinte szabadkozó suttogásba fúlt. Arundeli Berengár, a segédkönyvtáros volt az, aki így beszélt, egy sápadt orcájú ifjú. Ahogy jobban megnéztem magamnak, az jutott eszembe, amit Hubertinus Adelmusról mondott: a szeme parázna asszonyszemélyé volt. Egyszeriben minden tekintet őrá szegeződött, s ő a kezét tördelte, mint aki valamely belső feszültséggel küszködik.

Venantius egészen különös dolgot válaszolt. Úgy mérte végig Berengárt, hogy az önkéntelenül lesütötte a szemét.

– Jól van, testvérem – mondta Venantius –, az emlékezőtehetség Isten ajándéka, de olykor a felejteni tudás is igen hasznos és méltánylandó. Ami idős rendtársamat illeti, s én ővele diskuráltam, méltányolom is. Tetőled azonban elvártam volna, hogy jobban emlékezz, mi is történt akkor, amikor itt álltunk, együtt a te igen kedves barátoddal...

Nem tudom biztosan, hogy Venantius megnyomta-e a szót, amikor azt mondta: „igen kedves”. Azt azonban határozottan éreztem, hogy a jelenlévőket zavar fogja el. Ki ide, ki meg oda nézett, csak éppen a lángvörösre gyúlt arcú Berengárra nem.

Malakiás gyorsan véget vetett a vitának.

– Menjünk, Vilmos testvér – mondta ellentmondást nem tűrő hangon –, hadd mutassak még néhány érdekes könyvet.

A csoport szétszéledt. Észrevettem, hogy Berengár haraggal teli pillantást vet Venantiusra, s ezt Venantius hasonlóképpen, néma kihívással viszonozza. Jómagam, látván, hogy az öreg Jorge menni készül, tisztelettudóan meghajoltam előtte, és alázatos kézcsókkal illettem a kezét. Az öreg fogadta kézcsókomat, majd tenyerét a fejemre tette, és megkérdezte, ki vagyok. Hallván, mi a nevem, az arca földerült.

– Nagyszerű és gyönyörű szép nevet viselsz – mondta. – Tudod-e, ki volt Montier-en-Der-i Adson? – kérdezte. Bizony nem tudtam. Jorge így maga adta meg a választ: – Írt egy hatalmas és rémületes könyvet, Libellus de Antechristo címen, s abban előre meglátta, mi minden fog történni, de nem figyeltek rá eléggé.

– Az a könyv az ezredforduló előtt íródott – szólt Vilmos –, s a benne foglalt jövendölések nem váltak valóra...

– Csak azok számára nem, akiknek nincs szemük, hogy lássanak vele – mondta a vak ember. – Az Antikrisztus útjai hosszadalmasak és kanyargósak. Az Antikrisztus váratlanul fog eljönni, de nem azért váratlanul, mintha az apostol számítása helytelen lett volna, hanem mert mi nem tanultuk ki, miként értelmezzük.

Hirtelen a csarnok belseje felé fordult, és valósággal elbődült, hangja csak úgy mennydörgött a szkriptórium boltíveinek öblében:

– Itt van már közel! Nincsenek többé vesztegetni való napjaitok, hogy foltos bőrű, göndör farkú torzpofákon vihogjatok! Ne herdáljátok el az utolsó hét napot!

[ELSŐ NAP]

VESPERÁS

Amelyben az apátság többi részével is megismerkedünk,

Vilmos néhány következtetést von le

Adelmus halálával kapcsolatban,

és beszélgetésre kerül sor

az üvegcsiszoló testvérrel az olvasóüvegekről

meg arról, hogy akiben túlteng az olvashatnék,

azt lidércek fenyegetik

Ekkor vecsernyére kolompoltak, s a szerzetesek, felállván asztalaik mellől, szedelőzködni kezdtek. Malakiás értésünkre adta, hogy nekünk is távoznunk kell. Ő még maradt kissé segédjével, Berengárral, hogy rendet csináljanak, s hogy – mint mondotta – előkészítsék éjszakára a könyvtárat. Vilmos megkérdezte, hogy az ajtókat a végén bezárja-e.

– Nincs itt olyan ajtó, amely a konyhából s az ebédlőből a szkriptóriumba, vagy amely a szkriptóriumból a könyvtárba való bejutást akadályozná. Az apát úr tilalma erősebb kell hogy legyen minden ajtónál. Meg aztán kompletóriumig a szerzeteseknek szükségük van mind a konyhára, mind pedig a refektóriumra. Akkor azután, megakadályozandó, hogy olyanok, akikre a tilalom nem érvényes, tehát idegenek avagy állatok az Aedificiumba lépjenek, én magam csukom be a lenti kapukat, azt, amelyik a konyhába, meg azt, amelyik a refektóriumba nyílik, s attól fogva az Aedificium egészen zárva van.

Lementünk. A szerzetesek már elindultak a szentély felé, amikor mesterem úgy döntött, hogy az Úr alighanem megbocsátja nekünk, ha mi az ájtatosságon nem veszünk részt (de sok megbocsátanivalót is adtunk mi az Úrnak az elkövetkező napokban!), és azt javasolta, hogy mi ketten járjunk egyet a fennsíkon, ismerjük ki ezt a helyet.

Kilépvén a konyhából, a temetőn keresztül indultunk el. Voltak ott újabb sírkövek meg olyanok is, amelyeket már jócskán megjelölt az idő; ezek letűnt századokban élt szerzetesekről regéltek. Név nem volt a sírokon, csupán egy-egy kőkereszt.

Az idő rosszra fordult. Hideg szél kerekedett, s az ég elfelhősödött. A konyhakert mögött lebukó nap fénye épp csak hogy általderengett, kelet felé pedig, amerre tartottunk, az ég már sötétedett. Oldalvást magunk mögött hagytuk a templom szentélyét, és a hátulsó részhez értünk. A védőfalnak az Aedificium keleti őrbástyájával való találkozásánál, szinte hozzátapadva a falhoz, az ólak sorakoztak, s a kondások épp azon voltak, hogy a disznóvérrel teli hordót befedjék. Észrevettük, hogy az ólak mögött a védőfal alacsonyabb, át lehet nézni rajta. Túloldalt, a meredek fal lábánál, a hó alól is kitűnt, hogy a lejtősen alászaladó hegyoldalt valamiféle hulladék borítja. Kitaláltam, hogy csakis trágya lehet az, amit innen föntről szórnak le, s azután egészen addig az útkanyarulatig csuszamlik, ahol a szökevény Brunellus az ösvényelágazásra tévedt. Bizonyos, hogy trágya volt, mert a nagy, bűzös görgeteg szaga még fönn, a mellvédnél is facsarta az orromat, a parasztok alighanem rá is jártak odalentről, hogy elhordják, amennyi a földjükre kell. Az állati és emberi ürülék azonban másfajta, szilárd hulladékkal volt vegyes: mindama holt matériával, amit az apátság kilökött tulajdon testéből, hogy mindig makulátlanul tisztán társalkodhassék a hegytetővel s az éggel.

A szomszédos istállóban a lovászok épp most vezették jászolhoz a jószágot. Az út a fal mentén húzódó, különféle istállók és a szentélyhez simuló szerzetesi dormitórium, majd pedig a latrinák között vezetett tovább. A sarokban, ott, ahol a fal nyugatnak fordult, a kovácsműhely épülete állott. A kovácsok már csaknem mind helyükre tették szerszámaikat, kioltották a tüzet, készültek az ájtatosságra. Vilmost egyszer csak elfogta a kíváncsiság, s a műhely egyik többé-kevésbé különválasztott zuga felé indult, ahol egy szerzetes még csak most rakodta el a holmiját. Asztalán tarka üvegek csudaszép kollekciója csillogott, csupa kicsiny darab, a falnak támasztva azonban jókora táblák is voltak ott. A szerzetes előtt félig kész ereklyetartó; még csak az ezüstkerete volt meg, de a barát szemlátomást azon dolgozott, hogy üveget és más köveket foglaljon bele, mely utóbbiakat a szerszámai segítségével drágakő kicsinységűre csiszolt.

Így ismerkedtünk meg Morimondi Miklós testvérrel, az apátság üvegcsiszoló mesterével. Megtudtuk tőle, hogy a műhely hátulsó részében üveget is fújnak, s azt elöl illesztik ablaktáblához való ólomfoglalatokba, ott, ahol a kovácsok is dolgoznak. Megjegyezte azonban, hogy a templom és az Aedificium éke, az igazi nagy üvegmunka legalább két évszázada befejeződött. Ő itt most már csak apróságokat készít, javítgatja azt, amit az idő kikezdett.

– S még ez is milyen nehéz! – tette hozzá. – Sehol sincsenek már az egykori festékek, kivált az a kék, amit még mindig megcsodálhattok a szentélyben: oly tiszta, hogy amíg fenn jár a nap, valósággal édeni fénnyel árasztja el a templom belsejét. A főhajó nyugati oldalán lévő ablakokat nem sok idővel ezelőtt újították fel, s meg is látszik, különösen nyári napokon, hogy nem ugyanolyanok. Hiába – legyintett –, oda már a régiek tudása, az óriások kora véget ért!

– Törpék vagyunk – ismerte el Vilmos –, de azoknak az óriásoknak a vállán állunk, és olykor törpeségünkben is messzebbre látunk, mint ők.

– Ugyan, mondd már, mit tudunk mi, amit ők ne tudtak volna! – kiáltott föl Miklós. – Majd ha lemégy az altemplomba, oda, ahol az apátság kincseit őrzik, olyan remekbe megmunkált ereklyetartókat fogsz ott találni, hogy ez a torz tákolmány, ni – s az asztalra mutatott, készülő munkájára –, amit üggyel-bajjal most fabrikálok, kész nevetség hozzájuk képest, meglátod!

– Sehol sincs megírva, hogy az üvegcsiszolóknak muszáj továbbra is ablakokat, az aranyműveseknek pedig ereklyetartókat készíteniük, ha egyszer a régi idők mesterei oly szép és századokra szólóan maradandó darabokat tudtak már csinálni. A végén még megérjük, hogy a földet elborítják az ereklyetartók, holott a szentek mára ugyancsak megritkultak, s nincs kiből ereklye lehessen – ékelődött Vilmos. – Az ablaktáblák forrasztgatásának sem kell örökké tartania. Láttam viszont különféle országokban, hogy mi mindent tudnak ma már üvegből csinálni, minekokáért bízvást számíthatunk rá: maholnap az üveg nem csupán az istentiszteleteket fogja szolgálni, hanem az embert is megsegíti gyengeségében. Hadd mutassak be néked ezennel egy ilyen mai találmányt, melynek egy igen hasznos mintadarabjával van szerencsém büszkélkedhetni. – S azzal a kámzsájába nyúlt, előhalászta az üveglencséket és odanyújtotta őket beszélgetőtársunknak.

Miklósnak leesett az álla. Roppant érdeklődéssel forgatta kezében a villás szerkezetet.

Oculi de vitro cum capsula![82] – kiáltott fel. – Pisában ismertem egy bizonyos Jordanus testvért, ő már beszélt nekem róla! Azt mondta, húsz éve sincs, hogy föltalálták. De annak, hogy ővele beszéltem, több mint húsz esztendeje már.

– Úgy hiszem, már sokkal hamarabb föltalálták – mondta Vilmos –, de nehéz az elkészítése, és csak igen gyakorlott üvegcsiszoló tudja megcsinálni. Sok idő és munka kell hozzá. Tíz évvel ezelőtt egyetlen pár eme vitrei ab oculis ad legendumból[83] hat soldóért kelt el Bolognában. A magamét ajándékba kaptam egy nagy mestertől, Salvino degli Armatitól, s ennek több mint tíz éve, de féltékenyen őrzöm azóta is, akárha a testem része volna, amiképpen végtére azzá is lett.

– Remélem, megengeded, hogy szemügyre vegyem valamelyik nap, szívesen készítenék ilyet magam is – mondta Miklós izgatottan.

– Nagyszerű! – helyeselt Vilmos. – Ne feledd azonban, hogy az üveg vastagsága a viselő szemétől függően más és más kell hogy legyen, s hogy sok-sok ilyen lencsét ki kell próbálni a páciensen, míg ki nem derül, melyik a kellő vastagság.

– Csodálatos! – lelkendezett váltig Miklós. – Sokan mégis boszorkányságot és ördögi mesterkedést emlegetnének...

– Bizton emlegethetsz mágiát az efféle dolgokról szólván- bólogatott Vilmos. – Csakhogy kétféle mágia létezik ám. A mágia egyik fajtája az ördögtől való, s az ember romlására tör mindenféle fortélyokkal, ne is beszéljünk róluk. Létezik azonban Istentől való mágia is, az, amelyiknek során Isten tudománya megnyilvánul az emberi tudomány képében, segít átalakítani a természetet, s egyik célja az, hogy maga az emberi élet meghosszabbodjék. Ez pediglen szent mágia, és a bölcseknek mind odaadóbban kéne művelniük, s nemcsak avégett, hogy új dolgokat fedezzenek fel, hanem azért is, hogy újra fölfedezzék mindama sok természeti titkot, amit az isteni bölcsesség egyszer már megsúgott a zsidóknak, a görögöknek és más hajdani népeknek, sőt a hitetleneknek még manapság is. (Nem is hinnéd, mennyi csudálatos optikai és látástudományi értekezés olvasható a hitetlenek könyveiben!) És az igazi keresztény tudománynak mindezen ismereteket ismét magáévá kell tennie, és vissza kell vennie őket a pogányoktól és a hitetlenektől, tamquam ab iniustis possesoribus[84].

– De vajon azok, akik birtokában vannak e tudománynak, miért nem részeltetik belőle Isten népét?

– Mert Isten népéből nincs mindenki felkészülve rá, hogy e sok titkot befogadja, és gyakorta megesett, hogy ezen tudomány letéteményeseit ördöggel paktáló varázslóknak nézték, s a szerencsétleneknek életükkel kellett fizetniük azért, hogy tudományuk kincsét meg szerették volna osztani másokkal. Azoknak a pereknek a tárgyalásain, melyek során valakit ördögi üzelmekkel gyanúsítottak, kénytelen-kelletlen magam is óvakodtam a lencséim használatától, és inkább buzgó titkárokkal olvastattam föl magamnak a szükséges írásokat, mert különben ott és akkor, midőn az ördög jelenléte épp a legnyomasztóbban nehezedett mindenkire, s úgyszólván szagolni lehetett a kénes bűzét, bizony könnyen azt vélhették volna, hogy a vádlottakkal cimborálok. Végezetül pedig a nagy Roger Bacon is figyelmeztet rá, hogy a tudomány titkait nem mindig szabad közkinccsé tenni, mert vannak, akik rossz célokra használnák őket. A tudós ember gyakorta kénytelen mágikusnak föltüntetni olyan könyveket, amelyekben pedig semmiféle mágia sincsen, csakis jóféle tudomány, s pusztán azért, hogy megvédje őket a kíváncsi szemek elől.

– Attól félsz tehát, hogy az együgyű emberek netán rosszra használják ezeket a titkokat? – kérdezte Miklós.

– Ami az együgyűeket illeti, csupán attól félek, hogy halálra rettennek, mert a tudomány titkait összetévesztik azokkal az ördögi mesterkedésekkel, amelyekről a prédikátorok annyit, de annyit beszélnek nekik. Tudod, ismertem én igen remek orvosokat, akik pompás szereket kotyvasztottak, a beteg egykettőre meggyógyult tőlük. Ők azonban a kenőcsükkel vagy a főzetükkel mindig úgy látták el az együgyűeket, hogy közben szent szavakat mormoltak, és imádsághoz hasonlatos mondókákat kántáltak. Nem mintha ezeknek az imádságoknak gyógyító erejük lett volna, de ők azt akarták, hogy az együgyűek, abban a hiszemben, hogy a gyógyulás az imádságok műve, szépen nyeljék le a főzetet vagy dörzsöljék be magukat a kenőccsel, oda sem figyelvén annak igazi hatására. Meg aztán ilyképpen az ájtatos formulába vetett bizodalomtól felajzott lélek jobban fel tudott készülni az orvosság testbeli munkálkodására. Ám a tudomány kincseit gyakran nem az együgyűek, hanem más tudósok elől kell elzárni. Csodamasinákat is készítenek manapság, olyanokat, amelyekkel csakugyan kormányozni lehet a természetet. De jaj, ha valamelyikük is olyan ember kezébe kerül, aki arra használja, hogy önnön földi hatalmát kiterjessze, és bírvágyát kielégítse. Hallom, hogy Katájban[85] egy tudós olyan port állított elő, amely tűzzel érintkezvén nagy dörrenést hallat, és nagy láng csap ki belőle, körös-körül sok-sok rőfnyi távolságban mindent elpusztítván. Csodálatos eszköz, ha arra használják, hogy folyókat tereljenek más mederbe, vagy az eke útjába kerülő szikladarabokat hasogassanak a segítségével. De hátha valaki arra használja, hogy az ellenségeinek ártson vele?

– Talán jól teszi, ha azok Isten népének is ellenségei – mondta jámboran Miklós.

– Talán – bólintott Vilmos. De hát ki ma Isten népének az ellensége? Lajos császár vagy János pápa?

– Uramisten! – nyögött fel rémülten Miklós. – Én bizony semmi szín alatt nem döntenék ily szomorú dologban!

– No, ugye – mondta Vilmos. – Olykor nem árt, ha bizonyos titkokat továbbra is okkult szavak leple takar. A természet titkai ne kerüljenek kecske- avagy juhbőrre. Arisztotelész azt mondja a titkokról szóló könyvében, hogy a természetnek s a művészetnek nem szabad túl sok titkát kifecsegni, mert akkor felhasad egy égi pecsét, s abból rengeteg baj származhatik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a titkokat egyáltalán nem szabad megfejteni, azt azonban a bölcseknek kell eldönteniük, hogy a megfejtés mikor és hogyan történjék.

– S épp ezért helyes – fűzte tovább a gondolatot Miklós –, hogy egy ilyen helyen ne férhessen hozzá bárki bármelyik könyvhöz.

– Ez megint más história – mondta Vilmos. – Lehet bűn a túlságba vitt fecsegés, de a túlságba vitt elhallgatás is lehet az. Nem úgy értettem, hogy a tudás kútfőit rejtegetni kell. Ezt inkább igenis nagy bajnak vélem. Úgy értettem, hogy a bölcsnek, ha olyan rejtelmekről beszél, amelyekből jó is meg rossz is születhet, joga és kötelessége valamiféle homályos nyelven szólani, amit csak a magafajta ért meg. A tudomány útja nehéz, és nehéz megkülönböztetni rajta a jót a rossztól. S az új idők bölcsei gyakorta csupán törpéknek vállán ágaskodó törpék.

A mesteremmel folytatott kedélyes társalgás, úgy látszik, bizalomra hangolta Miklóst. Rákacsintott Vilmosra (mintegy azt mondván: mi ketten értjük egymást, merthogy ugyanarról beszélünk), és sejtelmesre fogta a hangját. – Igen ám, de amott – mondta, s az Aedificium felé intett – a tudomány titkait éppenséggel mágia őrzi...

– Igen? – kérdezte Vilmos közönyt mímelve. – Vagy úgy: lelakatolt ajtók, szigorú tilalmak, fenyegetések, képzelem.

– Nem, nem, van ott más is...

– Például micsoda?

– Pontosan ugyebár nem tudhatom, mivelhogy én üveggel foglalkozom, nem pedig könyvekkel, de az apátságban olyan... furcsa történetek járják...

– Mifélék?

– Furcsák. Mondjuk, arról a szerzetesről, aki éjnek idején bemerészkedett a könyvtárba, hogy megkeressen magának valamit, amit Malakiás nem volt hajlandó kiadni neki, s hát, kígyókat látott meg fej nélküli meg kétfejű embereket. Kis híján megbolondult, mire a labirintusból kikeveredett...

– Miért mágiát mondasz és nem ördögi jelenéseket?

– Mert ha csak egy szegény üvegcsiszoló vagyok is, valami sütnivalóm azért nekem is van. Az ördög (Isten óvjon tőle!) nem kígyókkal meg kétfejű emberekkel kísért meg egy szerzetest. Akkor már inkább buja látomásokkal környékezi őt meg, mint a sivatagi atyákat. Meg aztán, ha csakugyan olyan rossz dolog egynémely könyvekhez nyúlni, ugyan miért tántorítana el az ördög egy szerzetest attól, hogy rosszat tegyen?

– Nagyszerű entiméma[86] – ismerte el mesterem.

– Végezetül pedig, amikor az ispotály ablakait javítottam, bele-belelapozgattam Severinus néhány kódexébe. Volt köztük egy titkokról szóló könyv, azt hiszem, Albertus Magnus írta; s ahogy azt nézegettem, megakadt a szemem egypár különös miniatúrán, és legott elolvastam, mivel kell átitatni egy olajmécs kanócát, hogy a füstje látomásokat okozzon. Bizonyára észrevetted, vagyis még nem vehetted észre, mert még nem éjszakáztál itt az apátságban, hogy amíg tart a sötét, az Aedificium fölső emelete ki van világítva. Az ablakon itt-ott valami halvány világosság szüremlik át. Sokan tanakodtak már, hogy vajon mi lehet az, volt, aki lidércfényről meg az egykori birodalmukba visszalátogató, elhunyt könyvtárosok lelkéről beszélt. Sokan hiszik is az effélét. Én úgy vélem, hogy látomást keltő mécses az ott mind. Tudod, hogy ha kutyafülzsírral itatod át egy mécses kanócát, hát aki csak beszívja annak a füstjét, azt fogja hinni, hogy kutyafeje nőtt, ha pedig van vele valaki, azt látja kutyafejűnek. Van azután egy másik kenőcs, attól meg úgy érzi az, aki a mécses közelébe kerül, hogy akkora, mint egy elefánt. Ha meg egy denevérnek és két halnak a szemével (hogy milyen haléval, azt már elfelejtettem) és egy farkasnak az epéjével preparálod ki a kanócot, a füstje mindazon állatokat láttatni fogja veled, amelyekből a kenőcsöt készítetted. Továbbá a gyíkfaroktól körös-körül minden olyan lesz, mintha ezüstből volna, fekete kígyó zsírjától és halotti lepel foszlányától pedig mintha kígyók özönlenek el a szobát. Tudom. Valaki nagyon fortélyos ott abban a könyvtárban...

– Nem lehet mégis, hogy az elhunyt könyvtárosok lelkei űzik a mágiát?

Miklóst ismét elfogta a zavar és a nyugtalanság.

– Erre nem is gondoltam. Lehet. Isten óvjon bennünket. Későre jár, a vesperás elkezdődött. Isten veletek – s azzal elindult a templom felé.

Folytattuk utunkat a déli fal mentén: jobbra a zarándokszállás meg a káptalani terem s a kert, balra az olajsütők, a malom, a magtárak, a pincék, a novíciusház. S mindenütt a sok templomba siető.

– Mit gondol atyám arról, amit Miklós mondott? – kérdeztem.

– Nem is tudom. Valami történik a könyvtárban, és nem hiszem, hogy az elhunyt könyvtárosok lelke járna vissza...

– Miért?

– Mert úgy képzelem, kiérdemelték, hogy most odafont üljenek a mennyországban, s elmerüljenek Isten orcájának szemlélésében, ha beéred ezzel a válasszal. Hogy vannak-e ott mécsesek, azt majd meglátjuk. Ami meg a mi derék üvegesünk emlegette kenőcsöket illeti, látomásokat egyszerűbben is elő lehet idézni, s hogy miként, azt nagyon jól tudja Severinus, hisz tapasztalhattad. Annyi kétségtelen, hogy az apátság könyvtárába éjszaka behatolni nem kívánatos, és hogy ezt sokan mégis megkísérelték, illetve megkísérlik.

– És hogyan jön ehhez a históriához az általunk vizsgált bűneset?

– Bűneset? Minél tovább töprengek rajta, annál szilárdabb meggyőződésem, hogy Adelmus öngyilkos lett.

– Ugyan miért?

– Emlékszel, amikor ma reggel figyelmes lettem a trágyadombra? Amint a keleti őrbástya alatti útkanyarulaton fölfelé kaptattunk, omlás nyomait vettem észre; nyilvánvaló, hogy nagyjából onnan, ahol a trágya összegyűlik, némi földomladék egészen az őrbástya tövéig csuszamlott. Most este, amikor föntről lenéztünk, ezért látszott ki a trágya a hó alól, hiszen csak annyi takarja, amennyi tegnap leesett, holott az elmúlt napok során bőven havazott. Ami Adelmus holttestét illeti, az apát úr azt mondotta, hogy a sziklák összevissza zúzták; mármost a keleti őrbástya meredek lejtőben folytatódik, s azon, mindjárt az építmény tövénél, fenyőfák nőnek. Sziklák ott vannak, ahol a fal síkja véget ért, s egy amolyan lépcsőfokféle után kezdődik a trágyalerakat.

– No és akkor?

– És akkor gondold el, vajon nem kevésbé... hogy is mondjam... vajon nem ér-e többet úgy vélnünk, hogy Adelmus, még tisztázásra váró okokból, önként vetette át magát a fal mellvédjén, a sziklákra zuhant, majd pedig holtan vagy sebesülten a trágyába hengeredett. Az aznap esti vihar okozta csuszamlás azután a trágyát is, a földomladékot is meg szegény szerencsétlennek a testét is a keleti őrtorony alá sodorta.

– Miért mondja atyám, hogy többet ér így vélekednünk?

– Kedves Adsom, fölösleges szaporítani a magyarázatokat és az okokat, föltéve, hogy nincs rá múlhatatlan szükségünk. Ha Adelmus a keleti őrtoronyból esett ki, akkor be kellett hatolnia a könyvtárba, valakinek előbb le is kellett őt ütnie, nehogy ellenkezzék, az ő tehetetlen testével a hátán annak a valakinek föl kellett valahogy kapaszkodnia egészen az ablakig, ki kellett nyitnia azt az ablakot, és ki kellett dobnia rajta a nyomorultat. Az én hipotézisemhez ellenben nem kell más, csak Adelmus, az ő végzetes döntése és egy csuszamlás. Kevesebb ok is mindent megmagyaráz.

– Ugyan miért ölte volna meg magát?

– Ugyan miért ölték volna meg? Valami indítékot persze kell találnunk. Ahhoz pedig szerintem nem fér kétség, hogy van is ilyen indíték. Az Aedificiumot megüli a titkolózás levegője, mindenki elhallgat előlünk valamit. Mindazonáltal begyűjthettünk néhány burkolt megjegyzést, melyek, ha fölöttébb bizonytalanok is, de arra utalnak, hogy valamiféle furcsa kapcsolat lehetett Adelmus és Berengár között. Következésképpen szemmel tartjuk a segédkönyvtárost.

Közben véget ért az esti ájtatosság. Vacsoráig a cselédek még visszatértek a munkahelyükre, a szerzetesek a refektóriumba vonultak. Besötétedett, havazni kezdett. A hó könnyű, puha pelyhekben szinte egész éjszaka eshetett, reggelre ugyanis az egész fennsíkot hófehér lepel borította; de erről később.

Éhes voltam, és megkönnyebbülésemre asztalhoz ülünk.

[ELSŐ NAP]

KOMPLETÓRIUM

Amelyben Vilmos és Adso

az apát úr szíves vendéglátásának,

valamint Jorge epés megjegyzéseinek

örvendenek

A refektóriumot nagy fáklyák fénye világítja be. A szerzetesek hosszú asztalsor mellett ültek, melyet a sorra merőlegesen, egy széles dobogóra helyezve, az apát úr asztala zárt le. A szemközti oldalon pulpitus emelkedett, s azon már elfoglalta helyét az a szerzetes, akinek a vacsora közbeni felolvasás volt a hivatala. Az apát úr kicsiny medencénél várt reánk egy fehér kendővel, hogy kézmosás után megtörölje vele a kezünket, úgy, amiként Szent Pachomius[87] réges-régi előírásai tanítják.

Az apát úr Vilmost a tulajdon asztalához invitálta, s hozzátette, hogy ezen az egy estén, mivelhogy én is frissen érkezett vendég vagyok, bencés rendi novícius létemre szintén részese lehetek a kitüntetésnek. A következő napokon azután – mondotta atyailag – odaülhetek a szerzetesek közé, vagy ha mesterem netán megbízna valamivel, étkezések előtt vagy után a konyhában is elkölthetem az ételt, a szakácsoknak majd gondjuk lesz rám.

A szerzetesek most mozdulatlanul álltak az asztalok előtt, csuklyájuk a szemükbe húzva, kezük a skapuláré alatt. Az apát úr a saját asztalához lépett, és elmondta a Benedicité-t. A kántor a pulpituson rázendített az Edent pauperes-re. Az apát úr áldást osztott, és mindenki leült.

Alapítónk regulája igen egyszerű étkezést ír elő, de az apátra bízza annak eldöntését, hogy végül is mennyi ételre van szükségük a szerzeteseknek. Más kérdés, hogy apátságainkban immár messzemenően tért hódítottak az asztali örömök. Nem azokra az apátságokra gondolok, amelyek sajnos haspókok gyülekezetévé lettek; ám még a bűnbánat és az erény szellemétől áthatott helyeken sem híg, hanem nagyon is tartalmas étkeken élnek a legtöbbnyire nehéz elmemunkát végző szerzetesek. Egyébiránt az apát asztala mindig is kitüntetett helynek számított, már csak azért is, mert gyakorta kell tekintélyes személyiségeket megvendégelnie, az apátságok pedig büszkék földjeik és istállóik kincsére, szakácsaik tudására.

A szerzetesek csöndben ettek, szokás szerint a magunkfajta jól ismert mutogatós ábécéjét híva segítségül, ha mégis mondani akartak egymásnak valamit. Először a novíciusok és a fiatalabb szerzetesek számára szolgálták fel az ételt, mindjárt azután, hogy a mindenkinek járó fogások az apát úr asztalát megjárták.

Az apát úr asztalánál velünk együtt foglalt helyet Malakiás, továbbá a házgondnok és a két legöregebb barát, Burgosi Jorge, a szkriptóriumban már megismert vak aggastyán és Grottaferratai Alinardus, ez a csaknem százesztendős, sánta, törékeny küllemű s – ahogy elnéztem – eszement, vénséges vén ember. Az apát úrtól megtudtuk, hogy Alinardus már a novíciusidejét is ebben az apátságban töltötte, mindig is itt élt, és legkevesebb nyolcvan évre visszamenőleg emlékezett mindenre, ami itt történt. A vacsora kezdetekor súgva mondta el ezt nekünk az apát úr; a továbbiakban rendünk szokásaihoz tartván magunkat, csöndben figyeltünk a felolvasásra. Mindazonáltal, ahogy mondottam, az apát asztalánál sok mindent szabad volt, így hát megesett, hogy dicsérő szavakra ragadtattuk magunkat egy-egy újabb fogást megízlelve, az apát úr pedig hol a finom olajával, hol pedig a borával dicsekedett. Sőt, poharunkat telitöltvén, egy ízben eszünkbe idézte a rendtartás ama passzusát, ahol a szent alapító megjegyezte, miszerint a bor nem való ugyan a szerzetesnek, de ha már egyszer a szerzeteseket manapság úgysem lehet az ivásról lebeszélni, hát legalább ne addig igyanak, ameddig egészen el nem töltekeznek, mivel a Prédikátor könyve is méltán figyelmeztet rá, hogy a bortól még a bölcs ember is kitér a hitéből. Benedek úgy mondta: „manapság”, s ezen a saját, immár réges-rég letűnt idejét értette; hogyan is ne lett volna hát igaz ez oly sok erkölcsi hanyatlás után a mi apátságbeli vacsoránk idejére nézvést (nem is beszélve mostanról, amikor is e sorokat írom, bár igaz, ami igaz, itt, Melkben leginkább a sör járja); elég az hozzá, hogy mértékkel, de azért jóízűen ittunk.

Nyárson sültet ettünk, a frissen leölt sertések húsát, s föltűnt nekem, hogy az egyéb ételek nem állati zsírral és nem is repceolajjal, hanem jóféle olívával készültek, mely a hegy lábánál elterülő apátsági földekről származott. Az apát úr megkínált bennünket abból a (csak is az ő asztala számára felszolgált) csirkéből is, amelynek készítésekor épp a konyhában jártam. Kicsiny fémvillája volt, ami nagy ritkaság, az alakja mesterem olvasólencséit juttatta eszembe: vendéglátónk, előkelő származású ember lévén, nem akarta bezsírozni a kezét, mi több, nekünk is odanyújtotta ezt az instrumentumot, hogy legalább a közös tálból a magunk tányérjára azzal szedjük a húst. Én köszönettel visszautasítottam, Vilmos azonban készséggel elfogadta, és fölöttébb fesztelenül forgatta emez úri szerszámot, talán hogy az apát úr azt ne higgye: a ferencesek valamennyien pallérozatlan és alacsony sorból származó emberek.

Úgy belefeledkeztem a sok finom ételbe (minekutána napokig úton voltunk, s csak azt ettük, ami adódott), hogy jó ideje már nem is figyeltem a jámbor felolvasásra. Csak Jorge élénken helyeslő böffentésére kaptam föl a fejem, és megtudtam, hogy ott tartunk, amikor a rendtartás egyik fejezetének felolvasására szokott sor kerülni. Jorge nagy elégedettségén egy csöppet sem csodálkoztam mindannak alapján, amit délután hallottam tőle. A felolvasó ugyanis azt mondotta:

– Kövessük példáját a prófétának, aki így beszélt: elhatároztam, hogy ügyelni fogom a lépteimet, nehogy vétkezzem a nyelvemmel, kipeckeltem az én számat, megalázkodván elnémultam, hallgatván hallgattam még tisztes dolgok felől is. S ha ebben a passzusban a próféta arra tanít bennünket, hogy a csönd kedvéért még a szabad dolgok felől is hallgat, mennyivel inkább kell hallgatnunk minekünk a tilos dolgok felől, nehogy bűnhődnünk kelljen e bűn miatt! – Azután így folytatta: – Hanem a közönséges, a bárgyú és a bolondos beszédet száműzzük mindörökre és mindenünnen, és egyetlenegy követőnknek sem engedjük meg, hogy a száját efféle szókra nyissa.

– Úgy bizony, s ez a ma vitatott margináliákra is áll – szaladt ki Jorgéból félhangosan a megjegyzés. – Aranyszájú Szent János[88] mondotta: Krisztus sohasem nevetett.

– Emberi természete ezt nem indokolta – vélte Vilmos –, hiszen a nevetés a teológusok tanítása szerint az ember sajátja.

Forte potuit sed non legitur eo usus fuisse[89] – vágta rá Jorge, Petrus Cantort[90] idézvén.

Manduca jam coctum est[91] – dörmögte Vilmos.

– Micsoda? – kérdezte Jorge. Azt hitte, hogy mesterem valamelyik épp felszolgált ételre céloz.

Ambrosius[92] szerint Szent Lőrinc mondta e szavakat a rostélyon, amikor megkérte a pribékeket, fordítanák őt a másik oldalára, mint a Peristephanos-ba Prudentius[93] is feljegyzi – válaszolta Vilmos angyali ábrázattal. – Vagyis Szent Lőrinc igenis tudott nevetni és nevettetni, még ha avégett is, hogy ellenségeit megalázza.

– Íme a bizonyság rá, hogy a nevetés a halál s a testi romlás tőszomszédja – hördült föl válaszképpen Jorge, s meg kell adni, hogy remek volt a logikája.

Az apát úr ekkor szelíden csöndre intett bennünket. A vacsora különben is végéhez közeledett. Az apát úr felállt, és bemutatta Vilmost a szerzeteseknek. Magasztalta bölcsességét, felidézte hírnevét, bejelentette, hogy felkérte őt, vizsgálná ki, miként halt meg Adelmus, és buzdította a barátokat, hogy feleljenek Vilmos minden kérdésére, s erre alantasaikat is szólítsák fel az egész apátságban. Továbbá segítsék is őt a kutakodásban, hacsak – tette hozzá – a kérései nem ellenkeznek a kolostori szabályzattal. Ily esetekben az ő személyes jóváhagyása szükséges.

A vacsora végeztével a szerzetesek felálltak, a szentélybe készültek, kompletóriumra. Ismét szemükbe húzták a csuklyát, s az ajtó előtt felsorakoztak. Azután hosszú sorban megindultak, s menetük a temetőn általvágván, a templom északi kapuján át vonult be a szentélybe.

Az apát úrral mi is elindultunk. – Az Aedificium-kaput ilyenkor zárják be? – kérdezte Vilmos.

– Mihelyt a cselédek kitakarították a refektóriumot meg a konyhát, maga a könyvtáros fog bezárni minden ajtót, belülről reteszeli el őket.

– Belülről? Hát ő hol megy ki?

Az apát úr komoran fürkésző pillantást vetett Vilmosra.

– Nyilván nem a konyhában alszik – vágta el azután a kérdést. Megszaporázta a lépteit.

– Nagyszerű – súgta oda nekem Vilmos –, tehát van még egy bejárat, de nem szabad tudnunk, hogy hol. – Ezt remekül kikövetkeztette, büszke voltam rá. Elmosolyodtam, de ő szemrehányóan rám förmedt: – Ne nevess. Láthattad, hogy a nevetésnek e falak közt nincs valami nagy becsülete.

Beléptünk a szentélybe. Odabent egyetlenegy lámpa égett, kétszeres ember nagyságú bronztripódus tetején. A szerzetesek némán foglalták el helyüket a kórusüléseken, a felolvasó ezenközben Szent Gergely egyik homíliájából olvasott fel egy passzust.

Azután az apát úr intésére a kántor rázendített: Tu autem Domine miserere nobis. Mire az apát imigyen válaszolt: Adjutorium nostrum in nomine Domini, majd kórusban, mindenki: Qui fecit coelum et terram[94]. Azután a zsoltárok következtek sorra: Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene; Dicsérem az Urat teljes szívből; Nosza, áldjátok az Urat mind, ti szolgái az Úrnak. Vilmos meg én nem ültünk le, visszahúzódva álldogáltunk a főhajóban. Ott figyeltünk föl egyszer csak Malakiásra: alakja egy oldalkápolna sötétjéből bukkant elő.

– Jegyezd meg azt a helyet – mondta Vilmos. – Lehet, hogy onnan vezet valami folyosó az Aedificiumba.

– A temető alatt?

– Miért ne? Sőt, ha jól belegondolok, valahol valamiféle csontkamrának kell is lennie: lehetetlenség, hogy évszázadok óta minden szerzetest ugyanabba a kicsinyke földdarabba temessenek.

– Csak nem akar atyám éjnek idején a könyvtárba hatolni? – kérdeztem rémülten.

– Merthogy ott halott szerzetesek meg kígyók meg rejtelmes fények járnak, ugye, szeretett Adsom? Nem, nem, fiacskám. Gondolkoztam én ezen ma, s nem kíváncsiságból, hanem mert tudnom kell, miképpen halhatott meg Adelmus. Azóta, mint mondottam, logikusabb magyarázatra hajlok, s végtére is tiszteletben szeretném tartani az itteni szokásokat.

– Akkor hát miért akar atyám mindent tudni?

– Mert a tudomány nemcsak abból áll, hogy tudjuk, amit kell vagy lehet, hanem abból is, hogy tudjuk, mit lehetne, még ha netán tilos is. Ezért mondtam ma az üvegcsiszoló mesternek, hogy a tudós kendőzze valamiképpen az általa fölfedezett titkokat, nehogy mások rosszra használhassák a fölfedezését; de fölfedezni muszáj, márpedig ahogy elnézem, a titkokat ebben a könyvtárban inkább elfedni szokás.

Ezt mondta mesterem, s akkor elindultunk kifelé, mert az ájtatosság véget ért. Mindketten nagyon fáradtak voltunk, s egyenest a cellánkba mentünk. Bekucorodtam a „loculusomba”, ahogy Vilmos tréfásan nevezte, és azon nyomban elaludtam.

MÁSODIK NAP

[MÁSODIK NAP]

MATUTINUM

Amelyben néhány órányi misztikus boldogságot

véres esemény szakít meg

A kakas hol az ördög, hol meg a föltámadott Krisztus szimbóluma, nincs is nála állhatatlanabb állat. Rendünk kolostoraiban még olyan lusta kakas is akadt, amelyik nem kukorékolt napfelkeltekor. Különben is, kivált télidőben, a hajnali ájtatosságra úgy kerül sor, hogy az éjszakából még jó darab hátravan, mivel a szerzetesnek sötétben kell kelnie, s a sötétben hosszasan imádkoznia kell, ekként várván a hajnalt, és buzgalma világló lángjával oszlatván a homályt. Annakokáért a bölcs hagyomány virrasztó barátokról gondoskodik; a testvérek nem feküsznek le a többiekkel együtt, hanem zsoltárokat énekelnek egész éjszaka, pontosan olyan ritmusban és annyit, hogy mérni tudják velük az időt, s így, ha letelik a többiek alvásának ideje, ébresztőt hirdethessenek.

Így ébredtünk aznap éjjel a kolompolásukra, ahogy a dormitóriumot meg a zarándokszállást járják, s egyikük celláról cellára járva elkiáltja magát: Benedicamus Domino, amire minden esetben Deo gratias[95] volt a válasz.

Vilmos is, én is a bencés szokáshoz tartottuk magunkat: félórába sem tellett, s már az új napra készen mentünk is a szentélybe, ahol a szerzetesek földre borultan, az első tizenöt zsoltárt recitálva várták, mikor érkeznek meg mesterük vezetésével a novíciusok. Akkor azután ki-ki elfoglalta helyét a stallumban, s a kórus rázendített: Domine labia mea aperies et os meum annuntiabit laudem tuam[95]. A kiáltás panaszos gyermeksikolyként szökkent a boltívek magasa felé. Két szerzetes a pulpitusra hágott, s a kilencvennegyedik zsoltárba kezdett – Venite exultemus[95] –, és utána következett sorra mind, ahogy elő vagyon írva. Megújult hit tüze perzselte a bensőmet.

A szerzetesek a stallumban: hatvan egyformán kámzsás és csuklyás alak, hatvan árny a nagy tripódus lángjainak épp csak derengő fényében, hatvan hang a Mindenható közös dicséretében. És a megindító harmónia hallatán, paradicsomi gyönyörűségek tornácán mintegy, felötlött bennem a kérdés, hogy hát csakugyan kendőzött titkok, tilos leleplezni vágyások és komor fenyegetések helyszíne-e ez az apátság. Mert e pillanatban sokkal inkább véltem úgy, hogy szenteknek lakhelye, erénynek lakomaasztala, tudásnak ereklyetartója, okosságnak frigyládája, bölcsességnek tornya, jóságnak karámja, erőnek bástyája, szentségnek füstölőedénye.

Hat zsoltár után kezdetét vette a szentírás felolvasása. Néhány barátnak le-lecsuklott feje az álmosságtól, s az egyik virrasztó testvér kicsiny lámpással járt fel s alá a kórusülések közt, hogy felébressze azt, aki netán elaludnék. Az ilyen, ha rajtakapták, büntetésül maga kellett hogy a lámpást kézbe vegye, s folytassa a felvigyázó járkálást. Annak utána újabb hat zsoltár eléneklése következett. Majd az apát úr áldást osztott, a hetes testvér elmondta az imádságokat, s lehajtott fővel magába szállván egy percig mindenki az oltár felé fordult, misztikus hévnek és mélységes mély lelki békességnek, oly édes érzésnek igézetében, amilyent csak az ismerhet, aki már maga is élt át ilyen perceket. Végezetül, újfent szemébe húzván csuklyáját, ki-ki visszaült a helyére, és ünnepélyesen rázendített a Te Deum-ra. Én is dicsértem az Urat, amiért megszabadított kételyeimtől, és megszabadított az apátságban eltöltött első napom rossz feszengésétől. Esendő lények vagyunk – magyaráztam magamnak –, a gonosz műveként még e tudós és istenfélő szerzetesek közé is beveszi magát itt egy kis irigység, ott egy kis acsarkodás, de füst az csupán, szejjeloszlik a hit szélviharában, mihelyt ismét egybegyűlik mindenki az Atyának nevében, és Krisztus újra leszáll közébük.

Matutinum és laudes között a szerzetes nem tér vissza a cellájába, ha mégoly sűrű is még az éj. A novíciusok mesterük nyomában a káptalani terembe mentek zsoltárt tanulni, néhány barát a templomban maradt, hogy rendbe tegye a kegyszereket, a többiek – mint Vilmos és én is – csöndben elmélkedve a kerengőt járták. A cselédek javában aludtak, s aludtak még akkor is, amikor eljött a laudes ideje, s mi a változatlanul sötét ég alatt visszamentünk a szentélybe. Újrakezdődött a zsoltáréneklés, s akkor az egyik, hétfőre rendelt zsoltár hallatán váratlanul ismét reám tört a félsz: „A gonosznak hamissága felől így gondolkozom szívemben: nincs ő előtte istenfélelem. – Mert hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti, ha gyűlölködhetik. – Szájának beszéde hiábavalóság és hamisság...” Rossz előjelnek véltem, hogy a regula épp aznapra ilyen rettentő figyelmeztetést rendelt. A hálaadó zsoltárok után következő, szokásos Apokalipszis-felolvasás sem hatott éppen enyhítőleg a feszengésemre, és eszembe jutottak ama főbejárati alakzatok, melyek előző nap oly igen lenyűgözték a szívemet s a tekintetemet. Ám a reszponzórium, a himnusz és a vers után, amikor az evangéliumi canticum kezdetét vette, egyszer csak észrevettem, hogy a szentély ablakai mögött, s épp az oltár fölötti részen, halovány fény dereng, és már csillog is az üvegtáblák sötétség rabságából szabaduló sok színe. Még nem pirkadt igazán, a hajnal csak prima idején diadalmaskodik, pontosan akkor, amikor így éneklünk: Deus qui est sanctorum splendor mirabilis, meg így: Iam lucis orto sidere[96]. A téli pirkadatnak épp csak a legelső, reszketeg hírnöke volt ez, de ennyi is elegendő volt, s elegendő volt szívemnek is a templomhajó éji sötétjét felváltó, könnyű félhomály, hogy megkönnyebbedjék.

A szentírás szavait énekeltük, és ahogy az emberi elméket megvilágosító Igéről tanúságot tettünk, úgy rémlett, mintha a nappali égbolt csillagának minden ragyogása egyszerre tündökölnék föl a templomban. Napvilág híján a fényesség mintha a canticum szavaiban fénylett volna föl, illatozva nyíló, misztikus liliom a boltívkeresztekben. „Köszönet néked, Uram, e kimondhatatlanul örömteli pillanatért!” – fohászkodtam némán, s így szóltam szívemhez: „Hát mit félsz, te ostoba?”

Az északi kapu felőli részen ekkor hirtelen zaj támadt. Nem értettem, hogy munkába induló cselédek hogyan is zavarhatják meg így szó nélkül az ájtatosságot. Három kondás rontott be, az arcukon iszonyat, az apát úrhoz szaladtak, s a fülébe súgtak valamit. Az apát úr nyugalomra intette volna őket, s úgy látszott, nem akarja az istentiszteletet félbeszakítani, ám újabb szolgák jöttek, a kiáltozás fölerősödött. – Ember az, halott ember! – hangzott emitt, amott meg: – Szerzetes; hisz láttad a lábbelijét!

Az imádkozók elhallgattak, az apát úr rohanvást kifelé indult, intve a celláriusnak, hogy kövesse. Vilmos a nyomukba szegődött, de már a többi szerzetes is fölpattant a helyéről, s a kijárat felé sietett.

Időközben kivilágosodott, s a hó a fennsíkot még fényesebbé tette. A szentély háta mögött, az ólaknál még mindig ott pöffeszkedett a tegnapi, sertésvérrel telt tartály, de most holmi keresztforma furcsaság kandikált ki belőle, földbe szúrt, madárijesztő póznapárhoz hasonlatos valami.

De nem madárijesztő volt az, hanem két emberi láb, egy fejjel a véres hordóba bukott ember lába.

Az apát úr megparancsolta, hogy emeljék ki a hullát (mert hisz élve sajnos senki élő ember nem bírta volna ki ebben a trágár pozitúrában), vegyék ki abból az undok léből. A kondások vonakodva bár, de odamentek a hordóhoz, és magukat is bevérezvén, kiemelték belőle a vértől iszamós, szánandó testet. Jól mondták nekem, hogy ha kiöntés után mindjárt alaposan megkeverik, s azután kint hagyják a hidegben, a vér nem alszik meg, ám most a hullát bevonó réteg azonnal keményedésnek indult, beleivódott a ruhájába, felismerhetetlenné tette az arcát. Az egyik cseléd egy vödör vizet hozott, s a nyomorult tetem képébe loccsintotta. Valaki más föléje hajolt, s egy ronggyal tisztára törölte az arcát. S akkor láttuk, hogy a felfehérlő arc Salvemeci Venantius arca, ama görög dolgokban jártas tudósé, akivel előző délután Adelmus kódexei fölött diskuráltunk.

– Meglehet, hogy Adelmus öngyilkos lett – mondotta Vilmos a halott arcát fürkészve –, ez itt azonban semmiképp, és az is elképzelhetetlen, hogy véletlenül húzódzkodott föl a tartály peremére, s onnan tévedésből bukott belé.

– Vilmos testvér! – lépett oda az apát úr. – Mint látja, valami történik ebben az apátságban, valami, amihez testvérem egész tudományára szükség van. De könyörögve kérem, hogy siessen!

– Ott volt a szentélyben a hajnali ájtatosságkor? – kérdezte Vilmos a hullára mutatva.

– Nem – felelte az apát úr. – Észrevettem, hogy az ő stalluma üres.

– Senki más nem hiányzott?

– Azt hiszem, nem. Nem tűnt föl.

Következő kérdésével Vilmos habozva hozakodott elő, s csak súgta, vigyázva, nehogy a többiek meghallják: – Berengár a helyén volt?

Az apát úr nyugtalanul elismerő pillantást vetett rá, mintegy tudtára adva mesteremnek, mennyire az elevenjére tapintott ez a kérdés, mivelhogy érthetőbb okokból bár, de őbenne magában is átsuhant ugyanez a gyanú. Azután gyorsan rávágta: – Ott volt, az első sorban ült, jobbra tőlem, szinte kéznyújtásnyira.

– Természetesen – szólt Vilmos – mindez semmit sem jelent. A szentélybe menet aligha kerülte meg bárki is az apszist, következésképpen a hulla már órák óta itt lehetett, legalábbis azóta, hogy mindenki nyugovóra tért.

– Hogyne, a legelső cselédek pirkadatkor kelnek, ezért fedezték fel csak most.

Vilmos úgy hajolt a hulla fölé, mint aki gyakorlott halottvizsgáló. A rongyot a vödör vizébe mártotta, és még jobban letisztogatta Venantius arcát. Időközben a többi szerzetes is rémülten egybesereglett, lármás gyűrűt vontak köréjük, az apát úr alig tudta lecsendesíteni őket. A tömegből utat tört magának Severinus – az ő dolga volt az apátság halottjaival való foglalatoskodás –, és odahajolt mesterem mellé. Hogy halljam, mit beszélnek, no meg hogy segítsek Vilmosnak, aki épp egy másik, tiszta vizes ruhát kért, félelmemet és undoromat legyűrve magam is melléjük kuporodtam.

– Láttál-e már vízbefúltat? – kérdezte Vilmos.

– Sokat is – felelte Severinus. – Tudom, mire akarsz kilyukadni: azoknak nem ilyen az ábrázatuk, hanem püffedt.

– Vagyis ez az ember már akkor halott volt, amikor a hordóba dobták.

– Miért tették volna?

– Miért ölték meg? Ez egy háborodott elme műve. Hanem most meg kell vizsgálni, vannak-e sebek avagy zúzódások a tetemen. Javaslom, hogy vitesd a fürdőbe, vetkeztesd le, tisztíttasd meg, és vedd szemügyre. Én is mindjárt megyek.

S miközben Severinus az apát engedelmével elvitette a holttestet, mesterem azt kérte az apát úrtól, hogy a szerzeteseket ugyanazon az úton irányítsa vissza a szentélybe, amelyiken jöttek, s hogy a szolgák is hasonlóképpen menjenek vissza, senki se maradjon kint az udvaron. Az apát úr nem kérdezte, miért akarja így, eleget tett a kívánságának. Magunkra maradtunk tehát a hordóval, melyből a hátborzongató hullamentés során jó sok vér kiloccsant; a hó körös-körül piroslott, a víz több helyütt lyukakat olvasztott belé, ahol pedig a hulla feküdt kiterítve, nagy folt sötétlett.

– Szép kis összevisszaság – mutatott Vilmos a szerzetesek és a cselédek szertehagyott nyomainak bonyolult mintázatára. – A hó, kedves Adsom, csudálatos pergamen, s az emberi testek remekül olvasható betűkkel szokták telivetni. Ez itt rosszul kapart palimpszesztus[97] csupán, nemigen olvasunk ki rajta semmi fontosat. A templomtól idáig a szerzetesek sereglését, az ól meg az istállók s e hely közt a szolgahad szaladását látni. Az egyetlen érintetlenül maradt terület az ólak és az Aedificium közötti rész. Lássuk, találunk-e rajta valami érdekeset.

– Mire gondol atyám? – kérdeztem.

– Hacsak nem maga vetette be magát a tartályba, valakinek ide kellett hoznia a szerencsétlent, azazhogy, mint vélem, a holttestét. Aki pediglen másvalaki testét cipeli, az mély nyomokat hagy a hóban. Keresgélj tehát, hátha találsz valahol másfajta nyomokat is, nemcsak a locsogó barátokét, akik elrontották nekünk e pergament.

A szót tett követte. S nem azért, hogy hencegjek – Isten óvjon a kevélységtől! –, de elárulom, hogy elsőül én bukkantam rá valamire a tartály és az Aedificium között. Meglehetősen mély emberi lábnyomok voltak egy olyan részen, ahol még senki más nem járt, s a rajzolatuk, mint mesterem azonnal észrevette, haloványabb volt, mint azoké, amelyeket a szerzetesek és a szolgák hagytak maguk után, jeleként annak, hogy további havak hullottak rájuk, vagyis korábban kellett keletkezniük. A legfigyelemreméltóbbnak azonban azt találtuk, hogy e lábnyomok között egy másik, nagyjából egybefüggő nyom is látható volt, mintha a léptek gazdája valamit hurcolt volna. Elég az hozzá, hogy egy barázdát láttunk, mely a hordótól a refektóriumig, vagyis az Aedificiumnak a déli s a keleti őrtorony közti falán nyíló ajtajáig húzódott.

– Refektórium, szkriptórium, könyvtár – töprengett Vilmos. – Már megint a könyvtár. Venantius az Aedificiumban halt meg, s még valószínűbb, hogy a könyvtárban.

– Miért éppen a könyvtárban?

– Igyekszem magamat a gyilkos helyébe képzelni. Ha Venantiust a refektóriumban, a konyhában vagy a szkriptóriumban öli meg, miért ne hagyta volna ott? Ha ellenben a könyvtárban gyilkolta meg, muszáj volt máshová vinnie, mert a hullát a könyvtárban sohasem fedezték volna föl (s a gyilkosnak talán épp az állt érdekében, hogy fölfedezzék), és azért is, mert a gyilkos vélhetőleg nem akarja, hogy a figyelem a könyvtárra irányuljon.

– Ugyan miféle érdeke fűződhetett a gyilkosnak ahhoz, hogy az áldozatot fölfedezzék?

– Nem tudom, találgatok. Ki mondta, hogy a gyilkos azért ölte meg Venantiust, mert gyűlölte őt? Venantius amolyan esetleges áldozat is lehetett, akinek a megölése a gyilkos szándéka szerint jelzés csupán, valami másnak a jele.

„Omnis mundi creatura, quasi liber et pictura”...[98] – dünnyögtem. – De vajon minek a jele?

– Ez az, amit nem tudok. Ne feledjük azonban, hogy némely jelek csak látszatra azok, valójában semmi értelmük, mint például annak, hogy blitiri vagy bú-bá-baff...

– Borzalmas volna, ha egy ember azért halna meg, hogy megölésével a gyilkosa azt mondja: bú-bá-baff!

– Ugyanolyan borzalmas volna, ha a gyilkosa azt akarná a megölésével mondani: Credo in unum Deum...[99]

Ebben a pillanatban odalépett hozzánk Severinus. A hullát megmosták és alaposan megvizsgálták. Sebesülésnek, fejsérülésnek nyoma sincs rajta. Mintha varázslat ölte volna meg.

– Vagy Isten büntetése? – kérdezte Vilmos.

– Lehet – mondta Severinus.

– Vagy méreg?

Severinus elbizonytalanodott.

– Az is lehet.

– Vannak-e mérgek a laboratóriumodban? – tudakolta Vilmos, s közben elindultunk az ispotály felé.

– Akadnak. De attól függ, mit értesz mérgeken. Vannak olyan anyagok, amelyek kicsiny dózisban jót tesznek, túladagolva viszont halálosak. Mint minden jó fűvésznek, nekem is van belőlük, s módjával ugyan, de használom őket. Terem a kertemben példának okáért macskagyökér. Ha egy bizonyos főzethez néhány csöppnyit belőle hozzáadok, megnyugtatja az összevissza verő szívet. Túl nagy adag ellenben zsibbadást és halált okoz.

– És nem láttad nyomát a hullán valami méregnek?

– Nem. Habár sok méreg semmiféle nyomot sem hagy.

Az ispotályhoz érkeztünk. Venantius kimosdatott holttestét a fürdőből ide hozták át, s most Severinus laboratóriumának nagy asztalán feküdt. A lepárlótégelyek s más egyéb üveg- meg cserépinstrumentumok az alkimista műhelyeket juttatták eszembe, habár azokról csak hallomásból volt némi fogalmam. A fal mentén, hosszú polcokon, különféle színű szerekkel teli ámpolnák, korsók, edények sokasága sorakozott.

– Remek gyógyfűkollekció – szólt Vilmos. – Minden az itteni kertből való?

– Nem – válaszolta Severinus-, sok ritkaságot, vagy olyasmit, ami errefelé nem terem meg, világjáró szerzetesektől kaptam az esztendők során. Vannak nagyon becses, föllelhetetlen szereim, meg persze olyanok is, amelyeket könnyűszerrel előállíthatok az itteni füvekből. Nézd csak... ez a zúzott Alghalingho Katájból való, s egy arab tudóstól kaptam. Aloénedv: ez Indiából van, pompás véralvasztó. Higany: feltámasztja a holtakat jobban mondva felébreszti azt, aki elájult. Arzenikum: roppantul veszedelmes, halálos méreg annak, aki lenyeli. Bórax: gyógyír a beteg tüdőnek. Bakfű: koponyatörést orvosol. Mézga: tüdőváladékok és komisz hurutok ellen jó. Mirha:...

– A háromkirályok-féle? – kérdeztem.

– Az, a háromkirályok-féle, de mifelénk vetélés ellen használatos, egy balsamodendron myrrha nevű fából csapolják Ez meg itt múmia: igen nagy ritkaság, a bebalzsamozott holttestek mállásának terméke, sokféle, már-már csodatévő orvosság készül belőle. Mandragola officinalis: remek altatószer…

– És testi vágykeltő – szólt közbe mesterem.

– Mondják, de hát gondolhatjátok, hogy itt nem akként használatos – mosolyodott el Severinus. – Aztán meg itt van ez, ni emelt föl egy ámpolnát: – tutia, csodás szere a szemnek.

– Hát ez meg micsoda? – kapott fel Vilmos egy kődarabot az egyik polcról.

– Ez? Jó régen kaptam valakitől. Úgy hívják, hogy lopris ematiti vagy lapis ematiti. Állítólag különféle gyógyhatásai vannak, de eddig még nem sikerült kiderítenem, mifélék. Ismered?

– Igen – felelte Vilmos –, de nem mint orvosságot. – Kámzsájából kicsiny kést húzott elő, és óvatosan a kő felé közelítette. A penge lassan-lassan már majdnem hozzáért a kőhöz, amikor látom ám, hogy hirtelen ugrik egyet, mintha Vilmos csuklója mozdult volna, holott Vilmos meg se mozdította a kezét. A penge halk, fémes csettenéssel a kőhöz tapadt.

– Látod? – mutatta Vilmos. – Magához húzza a vasat.

– Az meg mire jó? – kérdeztem.

– Sok mindenre, majd elmondom. De most hadd hallom, Severinus, van-e olyan szered, ami meg tudna ölni egy embert.

Severinus elgondolkodott, épp csak egy pillanatra, de már ennyi is mintha sok lett volna ahhoz képest, hogy milyen világos választ adott: – Van itt mindenféle. Mondtam már, hogy a mérget az orvosságtól csupán egy hajszál választja el, nemhiába nevezték a görögök mindkettőt pharmakon-nak.

– S nem kelt-e mostanság lába valami effélének?

Severinus megint elgondolkodott. – Nem, mostanság semminek – mondta azután, mintegy megfontolva minden egyes szavát.

– És régebben?

– Ki tudja. Nem emlékszem. Harminc esztendeje vagyok ebben az apátságban, s az ispotályban is már huszonöt éve.

– Bizony, ily sok idővel nem bír az emlékezet – bólogatott Vilmos. Majd hirtelen azt mondta: – Tegnap szó esett róla, hogy bizonyos füvek látomásokat tudnak okozni. Melyek ezek?

Severinus feszengéséről s az arcáról lerítt, mennyire szeretné kikerülni e tárgyat. – Ezt még végig kell gondolnom, tudod, annyiféle csodaszerem van itt énnekem. De beszéljünk inkább Venantiusról. Mit szólsz az esethez?

– Még végig kell gondolnom – felelte Vilmos.

[MÁSODIK NAP]

PRIMA

Melyben Uppsalai Benno elárul

egyet s mást,

Arundeli Berengárnak is van mondanivalója,

Adso pedig megtudja,

mi fán terem az igazi bűnbánat

A borzalmas eset felkavarta a közösség életét. A holttest fölfedezését követő zűrzavar félbeszakította az ájtatosságot. Az apát úr egykettőre visszaterelte a szerzeteseket a szentélybe, hogy együtt imádkozzanak rendtársuk lelki üdvéért.

A szerzetesek hangja megtörten szólt. Úgy ültünk, hogy jól szemügyre vehessük az arcukat, amikor a liturgia szerint lehúzzák fejükről a csuklyát. Legelőször is Berengár arcára esett a pillantásunk. Sápadt volt és beesett, verejtéktől fényes. Előző nap két elejtett célzást is hallottunk róla, mint olyasvalakiről, akinek különleges köze volt Adelmushoz; s nem is az volt a feltűnő, hogy a két egykorú fiatalembert barátság kötötte össze, hanem az, hogy oly sokat sejtetően céloztak e barátságra a megjegyzést tevők.

Mellette Malakiást vettük észre. Sötét, összehúzott szemöldökű, kifürkészhetetlen arc. Malakiás mellett, nem kevésbé kifürkészhetetlen arccal, a vak Jorge. Szembeszökően idegesnek láttuk viszont Uppsalai Bennót, a retorika tegnap, a szkriptóriumban megismert tudósát, s azon kaptuk, hogy egyszer csak lopva Malakiásra pillant.

– Benno ideges, Berengár csupa rémület – jegyezte meg Vilmos. – Azonnal ki kell őket faggatnunk.

– Miért? – kérdeztem mit sem sejtve.

– Komisz mesterség a miénk – mondta Vilmos. – Komisz dolga van az inkvizítornak; mindig a leggyengébbekre kell lesújtania, és mindig abban a pillanatban, amikor épp a leggyengébbek.

A szertartás végeztével mindjárt oda is mentünk Bennóhoz, aki a könyvtár felé indult volna. A fiatalember szemlátomást bosszúsan fogadta Vilmos érdeklődését, és a munkájára hivatkozva valami kibúvófélét keresett. Látszott, hogy minél hamarabb a szkriptóriumban akar lenni. Mesterem azonban figyelmeztette rá, hogy ő itt vizsgálatot folytat, mégpedig az apát úr megbízásából, s felszólítására Benno követte őt a kerengőbe. Egy párkánykőre ültünk, két oszlop közé. Benno hallgatott, várva, hogy Vilmos belefogjon, s közben minduntalan az Aedificiumra pillantott.

– Nos tehát – kezdte Vilmos –, miről is esett szó aznap, amikor Berengárral, Venantiusszal, Malakiással és Jorgéval Adelmus miniatúráiról vitatkoztatok?

– Hallhatta atyám tegnap. Jorge azt mondta, hogy nem szabad nevetséges képekkel díszíteni olyan könyveket, amelyekben az igazság van megírva. Venantius erre azt mondta, hogy az élcek és a szójátékok még Arisztotelész szerint is az igazság jobb megismeréséhez segítenek hozzá, minekokáért a nevetés nem lehet rossz dolog, hiszen, lám, az igazság eszközévé válhat. Mire Jorge azt mondta, hogy emlékezete szerint Arisztotelész az ő Poétiká-jában beszélt effélékről, éspedig a metaforákkal kapcsolatban. És hogy itt mindjárt két bökkenő is van; az egyik az, hogy a Poétika, minekutána oly hosszú ideig, s tán Isten rendeléséből, ismeretlen volt a keresztény világ előtt, a hitetlen mórok révén került el hozzánk...

– Csakhogy az angyali doktor[100] egyik barátja fordította latinra – vetette közbe Vilmos.

– Ezt mondtam én is – csillant fel Benno szeme. – Nem valami jól olvasok görögül, így hát énelőttem Moerbeke Vilmos fordítása nyitotta meg az utat ehhez a nagy könyvhöz. Igen, ugyanezt mondtam én is. Jorge azonban folytatta, mondván, hogy van még egy bökkenő, ugyanis Arisztotelész a poézisről beszél, márpedig az igen alantas doktrína, és koholmányokból él. Venantius erre azzal vágott vissza, hogy a zsoltárok is költői művek, és metaforákat használnak, mire Jorge méregbe gurult, s azt mondta, hogy a zsoltárok isteni ihletésű művek, és azért használnak metaforákat, hogy az igazságot terjesszék általuk, a pogány poéták ellenben a hazugság terjesztése és merő szórakoztatás céljából használnak metaforákat, ami engem fölöttébb sértett...

– Miért?

– Mert retorikával foglalkozom, és sok pogány poétát olvasok, és tudom... vagyis hiszem, hogy szavaik keresztény természetű igazságokat is közvetítenek... Elég az hozzá, hogy ekkor, ha jól emlékszem, Venantius további könyvekkel hozakodott elő, és Jorge nagyon mérges lett.

– Mely könyvekkel?

Benno habozott: – Nem emlékszem. Mit számít, hogy mely könyvekről beszéltünk?

– Nagyon is sokat számít, mivelhogy mi itt könyvek közt, könyvekkel, könyvekből élő emberek viselt dolgait fürkésszük, következésképp az is fontos, hogy mit mondanak ugyane könyvekről.

– Igaz – mondta Benno, és elmosolyodott, most első ízben, s az arca szinte felragyogott. – Mi a könyvekért élünk. Szép küldetés ebben a rendetlen és hanyatló világban. Talán csakugyan érteni fogja atyám, mi történt azon a napon. Venantius, aki nagyon jól tud... tudott görögül, azt mondotta, hogy a Poétika második részét Arisztotelész kimondottan a nevetésnek szentelte, s hogy tehát ha egy hozzá foghatóan nagy filozófus egész könyvet írt a nevetésről, a nevetés bizonyára fontos dolog. Jorge erre azt mondta, hogy számos egyházatya a bűnnek is egész könyveket szentelt, mert a bűn is fontos, ámde rossz dolog, mire Venantius azt mondta, hogy az ő legjobb tudomása szerint Arisztotelész úgy beszél a nevetésről, mint jó dologról s az igazság eszközéről, mire Jorge gúnyosan megkérdezte tőle, hogy vajon olvasta-e is netán Arisztotelésznek eme könyvét, mire Venantius azt felelte, hogy olvasni mindeddig senki sem olvashatta, mert többé nem került elő, és talán el is veszett. És így igaz, a Poétika második könyvét soha senki nem olvasta még, Moerbeke Vilmos a színét se látta. Mire Jorge azt mondta: persze hogy nem lelték, hiszen sosem is íródott meg az a könyv, mert a gondviselés nem engedte, hogy bárki is haszontalanságoknak zengje dicséretét. Én le akartam csillapítani a kedélyeket, mert Jorge hirtelen haragú ember, és Venantius beszéde igencsak ingerelte, azt mondtam tehát, hogy a Poétika ismert részében s a Retoriká-ban is számos bölcs megállapítás olvasható a találós kérdésekről, és ezt Venantius megerősítette. Részt vett mármost a beszélgetésben Tivoli Pacificus, aki igen jól ismeri a pogány költőket, és ekkor megjegyezte, hogy találós kérdésekben senki sem tesz túl az afrikai költőkön. Legott citálta is Symphosiusnak a halról szóló enigmáját:

Est domus in terris, dara quae voce resultat.

Ipsa domus resonat, tacitus sed non sonat hospes.

Ambo tamen currunt, hospes simul et domus una.[101]

Jorge ekkor kijelentette, hogy Jézus arra intett: igen és nem legyen a mi beszédünk, ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon; s hogy aki a halat akarja megnevezni, mondjon csak annyit, hogy hal, s ne kendőzze csalárd hangokkal azt, amiről beszél. S még hozzátette, hogy vélekedése szerint nemigen bölcs dolog az afrikaiakhoz igazodni... És akkor...

– Akkor?

– Akkor történt valami, amit nem értettem. Berengár elnevette magát, mire Jorge rápirított, mire Berengár azt mondta, azért nevet, mert eszébe jutott, hogy az afrikaiaknál akad még egynéhány találós kérdés, jóval fogasabb is, mint a hal enigmája, csak keresni kell. Malakiás is ott volt, és ekkor egészen kikelt magából, kis híján a csuklyájánál fogva penderítette ki Berengárt, mondván, hogy eredjen a dolgára... Berengár ugyanis a segédje...

– S aztán?

– Azután Jorge véget vetett a vitának azzal, hogy faképnél hagyott bennünket. Mindnyájan visszamentünk a helyünkre, de munka közben egyszer csak látom ám, hogy előbb Venantius, majd Adelmus is odamegy Berengárhoz, és kér tőle valamit. Messziről is láttam, hogy Berengár elzárkózik a kérésük elől, de a nap folyamán mindketten ismét odamentek még hozzá. Ugyanaznap este, vacsora előtt pedig föltűnt, hogy Berengár és Adelmus a kerengőbe vonulva pusmog egymással. Hát ennyit tudok.

– Vagyis tudod, hogy mindkét, titokzatos körülmények közt nemrég elpusztult személy valamit kért Berengártól – mondta Vilmos.

Benno zavarba jött: – Nem ezt mondtam! Azt mondtam el, mi történt azon a napon, s amikor atyám megkérdezte, hogy... – Egy pillanatra elgondolkodott, azután kibökte: – Hát, ha atyám tudni akarja, Berengár énszerintem olyasvalamiről beszélt, ami a könyvtárban van; ott kutakodjék atyám.

– Miért éppen a könyvtárban? Mit értett azon Berengár, hogy az afrikaiaknál kell keresni? Nem úgy értette ezt, hogy többet kellene olvasni az afrikai költőket?

– Meglehet, s így is hangzott, de hát akkor miért kelt ki úgy magából Malakiás? Végső soron ő dönti el, hogy kiadja-e olvasásra egy afrikai költő művét vagy sem. Hanem egyvalamit biztosan tudok: a könyvek katalógusát lapozva szembeötlik, hogy a könyvtároson kívül mindenki más számára érthetetlen megjelölések közt van egy, amelyik sűrűn emleget valamiféle Africá-t, sőt én már finis Africae megnevezéssel is találkoztam. Egy ízben olyan könyvet kértem, amely mellett ez a jel állott, nem emlékszem már, mi volt a címe, de tudom, hogy kíváncsivá tett; s akkor Malakiástól azt a választ kaptam, hogy az ilyen jelű könyvek elvesztek. Ennyit tudok. S ezért azt mondom atyámnak: úgy van, tartsa szemmel Berengárt, s olyankor tartsa szemmel, amikor épp a könyvtárba megy. Az ember sohasem tudhatja.

– Az ember sohasem tudhatja – ismételte Vilmos, és útjára engedte Bennót. Azután kerengőbeli sétára invitált, és először is megállapította, hogy Berengárt ismét a szájára vette egyik rendtársa, másodszor pedig, hogy Benno valamiért, úgy látszik, mindenáron a könyvtárra akarja irányítani a figyelmünket. Én erre azt mondtam, hogy talán olyasmit akar odafönt kideríttetni velünk, amire ő maga is kíváncsi, mire Vilmos azt felelte, hogy ez valószínűleg így van, de meglehet, hogy csak azért terel bennünket a könyvtár felé, hogy minél távolabb maradjunk valahonnan máshonnan. Kérdésemre, hogy vajon honnan, Vilmos azt válaszolta, hogy nem tudja, talán a szkriptóriumtól, talán a konyhától, a szentélytől, a dormitóriumtól vagy az ispotálytól. Megjegyzésemre, hogy előző nap őt, Vilmost nagyon is érdekelte még a könyvtár, mesterem azt felelte, hogy jobb szereti, ha nem a mások tanácsa, hanem a saját kénye-kedve dönti el, mi iránt érdeklődjék. A könyvtárt mindazonáltal szemmel kell tartani, s a behatolást sem ártana megkísérelni valamiképpen. A dolog állásából következően most már jogosnak véli, ha kíváncsiságában elmegy egészen addig a határig, melyet az udvariasság meg az apátság szokásainak és törvényeinek tisztelete jelöl ki a számára.

Kisétáltunk a kerengőből. A templomban most ért véget a mise, a cselédek s a novíciusok épp kifelé jöttek. A templom északnyugati sarkán befordulva Berengárt vettük észre: a kereszthajóból nyíló ajtón lépett ki, s a temetőn át az Aedificium felé tartott. Vilmos a nevén szólította, mire Berengár megtorpant, s bevárt bennünket. Még feldúltabbnak látszott, mint amilyen a szentélyben volt, és Vilmos nyilván úgy döntött, hogy ezt kihasználja, akárcsak Benno idegességét az imént.

– Szóval te láttad Adelmust utoljára, ugye? – kérdezte tőle.

Berengár megtántorodott, mint aki mindjárt elájul.

– Hogy én? – motyogta reszkető hangon. Vilmos szinte vaktában szögezte neki a kérdést, vélhetőleg azért, mert Benno, mint mondotta, kettesben látta őket aznap az esti ájtatosság után, amint a kerengőben pusmognak. A kérdés azonban, úgy látszik, telibe talált, és Berengár nyilván egy másik, csakugyan utolsó találkozásra gondolt.

– Hogy mondhat ilyet atyám? – szólalt meg rekedten. – Akkor láttam őt, mikor a többiek, mielőtt nyugovóra tértünk volna!

Vilmos ekkor úgy döntött, hogy érdemes ezt az embert megszorongatnia:

– Nem, te még később is találkoztál vele, és többet tudsz, mint amennyit el akarsz hitetni magadról. Csakhogy azóta megint meghalt valaki, s te nem hallgathatsz tovább. Nagyon jól tudod, hány- és hányféleképpen szóra lehet bírni valakit!

Vilmos többször mondta nekem, hogy inkvizítorként is mindig elzárkózott a kínvallatás elől, Berengár azonban félreértette őt (s ő erre alighanem számított is); a csel mindenesetre bevált.

– Hát igen, igen! – jajdult föl Berengár, és már rázta is a hangos zokogás. – Aznap este még egyszer találkoztam Adelmusszal, de ő akkor már meg volt halva!

– Hogyhogy? – firtatta Vilmos. – Hol találkoztál vele? A meredek tövében?

– Nem, nem, hanem itt, a temetőben, ahogy a sírok közt ment, ment előre, árny az árnyak közt. Ahogy megpillantottam, mindjárt láttam, hogy nem élő ember, az arca holttetemé, a szeme már az örök kínokra szegeződik. Persze csak másnap reggel, a halálhírét hallván tudtam meg, hogy a kísértetével találkoztam, de azt már akkor, azonnal kitaláltam, hogy látomással van dolgom, s hogy elátkozott, hazajáró lélek áll előttem... Jaj, Uram-Istenem, micsoda síri hangon szólt hozzám!

– És mit mondott?

– „Elkárhoztam!”, azt mondja. „Nézz reám: a pokolból jövök, és a pokolba kell visszatérnem”, azt mondja. Mire én, kiáltva: „Igazán a pokolból jössz, Adelmus? Milyenek a pokol kínjai?” És reszkettem, mert épp a miséről jöttem, s ott szörnyű szavakat hallottam az Úr haragjáról. Ő pedig így felelt: „A pokol kínjai sokkal, de sokkal nagyobbak annál, hogysem szavakkal elmondhatnánk. Látod-e – azt mondja –, miféle, okoskodásból szőtt köpenybe burkolóztam mind a mai napig? Most meg úgy nyomaszt, úgy görnyedezem alatta, akárha Párizs legmagasabb tornyát avagy a világ minden hegyét hordanám magamon, és most már soha többé nem vethetem le. És e büntetést az isteni igazságszolgáltatás az önteltségemért mérte rám, azért, mert gyönyörök helyének hittem a testemet, mert azzal áltattam magam, hogy másoknál többet tudok, mert torz dolgokban gyönyörködtem, s ahogy lelki szemeimet váltig rajtuk legeltettem, egyszer csak elszörnyedtem, tapasztalván, hogy belül, a lelkem mélyén mely sokkalta torzabb szörnyűségek támadtak belőlük; és most már ezekkel kell együtt élnem, mindörökkön-örökké. Látod-e? A köpenyem bélése izzó parázs és perzselő tűz, és ez a tűz perzseli a testemet, s ez a büntetés a bujaság ocsmány bűne miatt méretett reám, mert azzal mocskoltam magam, és ez a tűz engem mostantól lankadatlanul éget és perzsel! Nyújtsd ide a kezed, én szép mesterem – mondta még azután –, szolgáljon néked hasznos tanításul e mostani találkozásunk, hadd háláljam meg ezzel az egy leckével mindama sokat, amit én tanultam tetőled, nyújtsd ide a kezed, én szép mesterem!” És a keze lángolt, és billentett egyet az ujjával, és akkor egyetlen kicsinyke csöppnyi verejtéke a kezemre csöppent, és úgy éreztem, menten általfúrja a kezemet, napokig meg is látszott a nyoma, csak épp elrejtettem a többiek elől. Azután eltűnt a sírok között, s én másnap reggel tudtam meg: az a test, amely ily szörnyen rám ijesztett, ekkor már holtan hevert a sziklaszirt tövében.

Berengár zihált, az arca könnyben fürdött.

– És hogyhogy az ő szép mesterének szólított? – kérdezte tőle Vilmos. – Egyidősek voltatok. Tanítottad tán valamire?

Berengár az arcára rántotta a csuklyát, térdre rogyott, és átölelte Vilmos lábát:

– Nem tudom, miért szólított így, én őt semmire se tanítottam! – Felzokogott. – Félek, tisztelendő atyám, gyónni szeretnék, irgalom, engem egy ördög rág belülről!

Vilmos eltolta őt magától, s a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse.

– Nem, Berengár – mondta neki –, ne kérd, hogy meggyóntassalak. Ne pecsételd le az ajkam azzal, hogy a magadét megnyitod. Másképp mondd el azt, amit tudni szeretnék rólad. S ha nem mondod el, hát majd kiderítem én magam. Esedezz irgalomért, ha akarod, de a hallgatásomat ne kérd. Túl sokan hallgatnak ebben az apátságban. Áruld el inkább, hogyan állapíthattad meg, hogy sápadt, hisz sötét éjszaka volt, hogyan perzselhette meg a kezedet, hisz szakadt az eső meg a dara meg a hó egész éjjel; és mit csináltál a temetőben? Ki vele! – s azzal a vállába markolt, és durván megrázta. – Legalább ezt áruld el!

Berengár minden ízében reszketett:

– Nem tudom, mit csináltam a temetőben, nem emlékszem. Nem tudom, hogyan láthattam az arcát, talán mécses volt nálam, vagyis nem... hanem őnála, igen, mécses volt a kezében, talán annak a lángjánál láttam az arcát...

– Hogyan éghetett az a mécses a kezében, ha egyszer esett és havazott?

– Ez kompletórium után volt, mindjárt kompletórium után, akkor még nem havazott, csak később kezdett el esni... Emlékszem, akkor csapódtak az arcomba a hóvihar első széllökései, amikor már a dormitórium felé futottam. A dormitórium felé futottam, nem arra, amerre a kísértet ment, hanem ellenkező irányba... És aztán semmi többre nem emlékszem, és kérem atyámat, hogy ne faggasson, ha meggyóntatni nem akar.

– Jól van – mondta Vilmos –, akkor most menj, menj be a templomba, menj, és beszélj az Úristennel, ha már az emberekkel nem akarsz beszélni, vagy keress magadnak egy másik szerzetest, olyat, aki hajlandó meggyóntatni téged, mert ha azóta nem gyóntad meg a bűneidet, akkor szentségtörőként járultál a szentségekhez. Menj. Majd még találkozunk.

Berengár eliszkolt. Vilmos pedig összedörzsölte a két tenyerét, mint már máskor is oly sokszor, ha elégedett volt valamivel.

– Helyes – mondta –, most sok minden tisztázódott.

– Tisztázódott, mesterem? – csodálkoztam. – Tisztázódott most, hogy Adelmus képében még egy kísértet is előkerült?

– Kedves fiam, Adso – felelte Vilmos –, azt a kísértetet én vajmi kevéssé látom kísértetnek, s annyi bizonyos, hogy amit előadott, azt én már olvastam valamely prédikátoroknak szóló kézikönyvben. Talán túl sokat olvasnak ezek a szerzetesek, s ha izgalomba jönnek, újra átélik az olvasáskor támadt látomásaikat. Nem tudom, vajon Adelmus csakugyan mondotta-e ezeket a dolgokat, lehet, hogy Berengár csak azért hallotta mindezt, mert hallani akarta. Tény, hogy ez a história megerősíti egy sor feltételezésemet. Például: Adelmus halálát öngyilkosság okozta, és lám, Berengár története szerint közvetlenül a halála előtt magánkívül járt-kelt izgalmában és mert furdalta valami miatt a lelkiismeret. A saját bűne izgatta és ijesztette, mert valaki ráijesztett, és talán épp annak a pokoli jelenésnek a meséjét olvasta a fejére, melyet ő Berengárnak oly nagyszerű és átszellemült remekléssel adott elő azután. És úgy került a temetőbe, hogy a templomból jött, ahol is épp megvallotta (vagy meggyónta) a titkát valakinek, vagyis annak, aki ezt a félelmet és lelkifurdalást gerjesztette benne. A temetőből pedig, mint Berengártól most megtudtuk, a dormitóriuméval ellentétes irányba indult. Vagyis az Aedificium felé, de egyszersmind (úgy lehet) az ólak mögötti védfal felé is, márpedig következtetésem szerint csakis onnan ugorhatott a szakadékba. És még azelőtt ugrott le, hogy a vihar kitört volna, és ott halt meg a fal tövében, s az omladék csak később sodorta magával tetemét az északi és a keleti őrbástya közé.

– Hát a tüzes verejtékcsöpp?

– Az már készen lángolt abban a históriában, amelyet hallott és elismételt, vagy amelyet Berengár színezett ki a maga izgalmában és lelkifurdalásában. Mivelhogy Adelmus lelkifurdalásának antistrófájaképpen van egy másik szólam is: Berengár lelkifurdalása, hisz hallhattad. Az is lehet, hogy ha Adelmus a szentélyből jött, hát gyertya volt nála, s akkor a barátja kezére csupán egy viaszcsöpp hullott. Berengár azonban sokkal égetőbb fájdalmat érzett, mégpedig azért, mert Adelmus bizonyára csakugyan a mesterének nevezte őt. Ami kétségkívül arra vall, hogy Adelmus szemrehányást tett neki valamiért, amit tőle tanult, s ami miatt most halálosan kétségbeesett. És Berengár ezt tudja, ő azért szenved, mert tudja, hogy ő taszította Adelmust a halálba azzal, hogy olyasvalamire késztette, amit nem szabad tenni. S hogy mire, szegény kis Adsom, azt nem nehéz kitalálni azok után, amit a mi derék segédkönyvtárosunkról hallottunk.

– Azt hiszem, tudom, mi történt kettejük között – mondtam, és szégyenkeztem a tudományomon. – De vajon nem hiszünk-e mi mind az isteni bűnbocsánatban? Azt mondja atyám, hogy Adelmus vélhetőleg meggyónt; miért próbálta volna hát első vétkét egy nyilvánvalóan még nagyobb, de legalábbis ugyanakkora bűnnel büntetni?

– Mert valaki kétségbeejtő szavakkal illette őt. Mint mondtam, valamely mai prédikátortól vett idézet adhatta a szájába valakinek azokat a szavakat, amelyek Adelmust megrémítették, s amelyekkel Adelmus pedig Berengárt rémítette meg. A prédikátorok, hogy kegyességre és félelemre (meg buzgalomra meg az emberi és az isteni törvény tiszteletére) késztessék az embereket, még sohasem traktálták őket oly ádáz, döbbenetes és hátborzongató szavakkal, mint az utóbbi esztendőkben. Az önostorzók csapatai még sohasem zengtek annyi zsolozsmát Krisztus és a Szűzanya szenvedéseiről, mint mostanában, még soha senki nem ijesztgetett oly kitartóan a pokol kínjaival, hogy jámborságra sarkallja az együgyűeket, mint manapság szokás.

– Talán mert ennyire kell a bűnbánat – mondtam.

– Adso, én még soha annyi bűnbánatra intő dörgedelmet nem hallottam, mint ma, amikor immár sem a prédikátorok, sem a püspökök, de még az én spirituális rendtársaim sem képesek többé valódi bűnbánatra indítani az embereket...

– De hát a harmadik korszak[102], a Papa Angelicus, a perugiai káptalan... – dadogtam megütközve.

– Csupa ábránd. A bűnbánat nagy idejének vége, ezért beszélhet bűnbánatról még a rendi nagy káptalan is. Volt, száz, kétszáz esztendővel ezelőtt csakugyan volt egy nagy megújulás. És volt idő, hogy azt, aki ezt hirdette, megégették, akár szent volt, akár eretnek. Most mindenki erről beszél. Bizonyos értelemben még a pápa is emlegeti. Sose bízz az emberi nemet megújító eszmékben, ha kúriák és fejedelmi udvarok hirdetik őket.

– És Dolcino testvér? – vetettem föl nagy merészen, mert előző nap többször is hallottam ezt a nevet, és furdalt a kíváncsiság.

– Meghalt, ugyanolyan csúnyán, ahogyan élt, mivel ő is későn érkezett. De hát mit tudsz te róla?

– Semmit, ezért is kérdezem...

– Róla nem szívesen beszélek. Volt szerencsém az úgynevezett apostolok némelyikéhez, és közelről figyeltem ki őket. Szomorú história ez. Felkavarna téged. Engem legalábbis felkavart; nem is tudom, hányadán állok velük, s ez téged még inkább felkavarna. Ennek a históriának a hőse eszeveszett dolgokat vitt végbe, mivelhogy valóságos gyakorlattá tett ezt-azt, amit különféle számos szentektől hallott prédikálni. Végül már nem tudtam, ki a hibás valójában, olyan voltam, mint akit... mint akinek elhomályosítja a látását az, hogy tudja, honnan fúj a szél. A szentek vezeklésről prédikáltak, az ellentáborbeli bűnösök pedig a vezeklést valóságos gyakorlattá tették, gyakran mások rovására... De hát nem erről beszéltem. Azaz talán mégiscsak erről: a bűnbánat idejének múltával a vezeklők bűnbánatvágya halálvággyá lett. És akik a tébolyult vezeklőket megölték, a halált halállal tetézve, azok a lelki bűnbánatot elképzelt bűnbánattal cserélték fel, csupa kín és csupa vér, természetfölötti víziók idézésével, s ezeket a valódi vezeklés „tükrének” mondták. Az együgyűek, s néha még a tanult emberek képzeletében is ez a tükör eleveníti meg a pokol kínjait. Avégett, hogy (mint mondják) senki se vetkezzék. Azt remélik, hogy a félelem majd visszatartja a lelkeket a bűntől, s bíznak benne, hogy a lázadás helyébe plántálhatják ezt a félelmet.

– S akkor csakugyan nem fognak vétkezni? – kérdeztem aggodalmasan.

– Attól függ, Adso, hogy mit tartasz véteknek – felelte a mester. – Néhány esztendeje itt élek már ebben az országban, és nem szeretném igaztalanul vádolni a lakóit, de azt hiszem, Itália népeinek silány erkölcsét jól mutatja, hogy csak azért nem vétkeznek, mert valamely bálványtól félnek, még ha egy-egy szent nevét aggatják is reá. Jobban félnek Szent Sebestyéntől vagy Szent Antaltól, mint Krisztustól. Ha vigyázni akarsz valami helyre, nehogy ráhugyozzanak, mert az olaszoknak megvan ez a kutyaszokásuk, elég, ha odapingálod Szent Antalt a bottal, s az elűzi a hugyozni készülőket. Félő, hogy prédikátoraik hatására az olaszok így visszakanyarodnak a régi babonákhoz, és már nem hisznek testnek feltámadásában, csupán a testi kínoktól s a szerencsétlenségektől rettegnek, és ezért félik Szent Antalt Krisztusnál is jobban.

– Berengár nem olasz – jegyeztem meg.

– Mindegy, én az itteni szelekről beszélek, melyek az egyház és a prédikáló rendek felől fújnak, s amelyek tovább is e félszigetről terjednek mindenüvé. Még az ilyen, tudós szerzetesek lakta, tiszteletre méltó apátságot is elérik.

– Csak legalább ne vétkeznének! – sóhajtottam, mert már ennyivel is kész voltam beérni.

– Ha speculum mundi volna ez az apátság, már megkaptad volna a választ.

– Hát nem az? – kérdeztem.

– Csak úgy lehet a világ tüköre, ha a világnak formája van – zárta le a kérdést Vilmos, és ennyi filozófia már nem is fért az én kamasz tejembe.

[MÁSODIK NAP]

TERCIA

Amelyben az ember egy közönséges civakodás tanúja lesz,

Alessandriai Aymarus

célzásokba bocsátkozik,

és Adso elelmélkedik a szentség

meg az ördögganéja fölött.

Annak utána Vilmos és Adso ismét fölkeresi a szkriptóriumot,

Vilmos egy érdekes dolgot pillant meg,

harmadszor is megbeszéli, vajon szabad-e nevetni,

de végképp nem nézhet körül ott, ahol szeretne

Mielőtt fölmentünk volna a szkriptóriumba, megálltunk a konyhában, hogy csillapítsuk éhünket, mert felkelés óta még semmit sem vettünk magunkhoz. Egy csupor meleg tej engem mindjárt helyre is billentett. A déli oldalon a nagy tűzhelyben már akkora láng lobogott, mint valami kohóban, a kemencében pedig most sült az aznapi kenyér. Két pásztor érkezett, frissen ölt birka tetemét dobták le épp a vállukról. A szakácsok közt megpillantottam Salvatorét, farkasszája mosolyra húzódott, ahogy találkozott a tekintetünk. És látom ám, hogy az egyik asztalról lekap egy darab estéről maradt csirkehúst, s titkon a pásztoroknak adja, akik a zsákmányt elégedett vigyorral bőrujjasuk elejébe rejtik. Hanem a konyhamester észrevette, és rászólt Salvatoréra:

– Cellárius, cellárius – mondta –, ne herdáld az apátság javait, hanem kezeld!

– Ezek is csak filii dei – feleselt Salvatore –, et Jesus azt mondta, hogy tessék vele is azt tenni, amit eme pueri közül eggyel!

– Elhallgass, szarházi kistestvér, büdös minorita! – csattant föl a konyhamester. – Itt már nem a te koldus frátereid közt vagy! Majd jut Isten gyermekeinek az apát úr irgalmából!

Salvatore arca elsötétült.

– Nem vagyok minorita kistestvér! – fordult vissza éktelen haraggal. – Én egy rendes szerzetes vagyok Sancti Benedicti! Merdre á toi, szaros bogumil!

– Bogumil ám a lotyód, akit éjjelente seggbe dugdosol azzal az eretnek farkaddal, te disznó! – kiabálta a konyhamester.

Salvatore sietve tuszkolta a pásztorokat kifelé. – Fráter – szólt oda közben aggodalmas képpel Vilmosnak –, a te rended nem az én rendem, de védd meg, mondd ennek itt, hogy a Franciscus fiai non ereticos esse! – Majd a fülembe súgta: – Ille menteur, pfuj! – s a földre köpött.

A konyhamester végül is erőnek erejével penderítette ki Salvatorét, és becsukta utána az ajtót.

– Testvérem – szólította meg Vilmost tisztelettel –, én nem a kegyelmed rendjét és annak szent életű tagjait szidalmaztam. Amit mondtam, annak a minoritának is meg bencésnek is hamis, se hús, se hal senkiházinak mondtam.

– Tudom, honnan való – mondta Vilmos békítőleg. – De most már ugyanolyan szerzetes, mint te, s ezért tiszteld is úgy, mint testvéredet.

– Csakhogy ő mindenbe beleüti az orrát, amibe nem kéne, mert hogy a cellárius védence, s azt hiszi, ő maga a cellárius. Úgy tesz-vesz az apátságban, mintha övé volna éjjel és nappal!

– Éjjel? – csodálkozott Vilmos. – Hogyhogy?

A konyhamester legyintett, mint akinek semmi kedve ily kevéssé épületes dolgokról beszélni. Vilmos nem faggatta tovább, és kiitta tejét.

Kíváncsiságom nőttön-nőtt. A Hubertinusszal való találkozás, a Salvatore meg a házgondnok múltját illető megjegyzések, a kistestvérekre, eretnek minoritákra vonatkozó s mostanában mind gyakrabban hallott utalgatások, mesterem tartózkodó válasza, amikor Dolcino testvérről kérdeztem... Képek idéződtek föl bennem, s állottak össze új rendbe. Utunk során példának okáért legalább két ízben összetalálkoztunk egy flagelláns menettel. Emitt a helybeliek úgy néztek rájuk, mint szent emberekre, amott ellenben azt súgták-búgták, hogy eretnekek. Pedig a flagellánsok ugyanazok voltak. Kettesével vonultak végig a városok utcáin, elfödött szeméremmel, de máskülönben ruhátlanul, mivelhogy szégyenérzetnek immáron nyoma sem volt bennük. Mindegyikük kezében bőrkorbács, azzal csapkodták véresre önnön hátukat, könnytől áradó szemük mintha a Megváltó kínszenvedéseire szegeződnék, panaszos énekükkel az Úr irgalmasságáért s a Szűzanya közbenjárásáért csengtek. Nemcsak nappal, hanem lobogó gyertyát markolva éjnek idején, a téli zimankóban is járták a templomokat, az oltárok előtt leborultak, és gyertyás és zászlós papok vezette soraikban nem ám csak nép fiai és asszonyai, hanem nemes matrónák és kalmárok is voltak... És akkor némelyek fennen megvallottak bűneiket, a tolvaj visszaadta, amit elrabolt, s mások más gaztetteket ismertek be...

Vilmos azonban hűvös pillantással méregette őket, s azt mondta, hogy ez nem igazi bűnbánat. Nagyjából ugyanúgy beszélt, mint ma reggel: a nagy, vezeklő megtisztulás korszakának vége, s most maguk a prédikátorok terelgetik efféle mederbe a tömegek istenfélelmét, mégpedig pontosan azért, nehogy egy másfajta, eretnek és mindenkit elborzasztó vezeklési vágy kerítse őket hatalmába. De én bizony föl nem foghatom, hogy mi itt a különbség, s hogy egyáltalán van-e. A különbség mintha nem abban állt volna, hogy mit csinálnak ezek s mit amazok, hanem abban, hogy az egyház milyen szemmel nézi ezt s milyennel azt a cselekedetet.

Eszembe jutott a Hubertinusszal folytatott vita. Vilmos kétségkívül meggyőzően beszélt, azt próbálta megértetni vele, hogy vajmi kevés különbség van Hubertinus misztikus (és ortodox) hite meg az eretnekek tévhite között. Hubertinus megsértődött, mint aki nagyon is tudja, mi a különbség. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Hubertinus épp azért más, mint ők, mert ő képes meglátni ezt a különbséget. Vilmos erre nem volt képes, ezért is bújt ki az inkvizítori teendők alól. Ezért nem tudta, mit mondjon nekem arról a titokzatos Dolcino testvérről. Ám ha mindez így van – okoskodtam –, akkor Vilmos nyilvánvalóan elveszítette az Úr segedelmét, mivelhogy Ő a kiválasztottakat nem csupán rávezeti a különbség meglátására, hanem mintegy hivatalul ruházza rájuk a különbséglátás képességét. Hubertinus meg Montefalcói Klára (aki pedig bűnösökkel volt körülvéve) épp azért maradhattak szent életűek, mert különbséget tudtak tenni. Ez a szentség és nem más.

Mégis, Vilmos miért nem tud különbséget tenni? Pedig mily okos ember, s ami a természet dolgait illeti, a legkisebb eltéréseket és a legkisebb hasonlóságokat is egykettőre fölfedezi!...

Ekként töprengtem elmerülten, Vilmos pedig épp az utolsó korty tejét itta, amikor valaki ránk köszönt. Alessandriai Aymarus volt az, a szkriptóriumból ismertük, s már ott is föltűnt nekem, micsoda gúnyos mosoly ül folyvást az arcán: mint aki fel nem foghatja ésszel, mily nagyon ostoba minden emberi lény, mindazonáltal nem tulajdonít különösebb fontosságot eme kozmikus tragédiának.

– Nos, Vilmos testvér, hozzászokott-e már kegyelmed ehhez az őrültek tanyájához?

– Ahogy elnézem, csupa csodálatra méltó jámborságú és tudományú ember van itt – mondta Vilmos óvatosan.

– Csak volt. Amikor még egy apát apát, egy könyvtáros pedig könyvtáros volt. Most meg, testvérem is láthatta, odafenn – s az emelet fölé mutatott – az a vakember-szemű, félhulla német nagy buzgón csak azt hallgatja, mit hord össze az a hullaszemű, vak spanyol, az Antikrisztus akárha bármelyik reggelen betoppanhatna, a sok szerzetes csak kaparja-kaparja a pergament, de új könyv alig kerül ki innen... Mi itt fönn ücsörgünk, miközben mások lenn, a városokban cselekszenek... Valaha a mi apátságainkból kormányozták a világot. Ma meg, hisz láthatja testvérem, a császár arra használ bennünket, hogy ide küldi a barátait, itt tartsanak találkozót az ellenségeivel (mert tudok ám egyet s mást a kegyelmed küldetéséről, a szerzetesek beszélnek-beszélnek, nincs más dolguk), de hogyha azt óhajtja ellenőrizni, miként is mennek a dolgok ebben az országban, akkor a városokban marad. Mi idefönn gabonát sarlózunk és szárnyas jószágot tartunk, odalenn meg rőf selymeket vég gyolcsokra és vég gyolcsokat fűszerszámra cserélnek, és mindegyikért jó pénz is kapható. Mi itt őrizgetjük a kincseinket, odalenn azonban gyűlik-gyűlik a kincs. Meg a könyv. A mieinknél szebbek.

– Persze sok új dolog megy végbe a világban. De miért gondolja testvérem, hogy erről az apát úr tehet?

– Mert a könyvtárat a külföldiek kezére adta, az apátságot pedig úgy igazgatja, mint holmi fellegvárat, mely a könyvtár védelmére épült. Egy bencés apátság ebben az olasz hazában olyan hely kellene hogy legyen, ahol olasz emberek olasz ügyekben döntenek. Mit csinálnak az olaszok manapság, hogy már pápájuk sincsen? Kereskednek, iparkodnak, és a francia királynál is gazdagabbak. Nosza, csináljuk hát mi is ugyanezt; ha egyszer szép könyveket tudunk készíteni, hát készítsünk könyveket az egyetemeknek, vessük vigyázó szemeinket a völgyre, de nem a császárra gondolok, bármily fontosnak tartom is a kegyelmed küldetését, Vilmos testvér, hanem arra, amit a bolognaiak vagy a firenzeiek csinálnak. Ellenőrizhetnénk innen az Itáliából Provanszba s onnan emerre vonuló zarándokok és kereskedők vonulását. A könyvtárat nyissuk meg a népnyelven írott textusok előtt, s akkor ide sereglenek majd azok is, akik már nem írnak latinul. Csakhogy minket idefönn néhány külföldi tart a markában, s ők továbbra is úgy vezetik a könyvtárat, mintha Clunyben még mindig a derék Odiló[103] volna az apát...

– Az itteni apát olasz – mondta Vilmos.

– Az apátnak itt nincs szava – somolygott tovább Aymarus. – A feje helyén egy könyvszekrény van. Jó szuvas. Hogy a pápa bosszankodjék, hagyja, hogy az apátságot elárasszák a kistestvérek... mármint azok az eretnekek, testvérem, a kegyelmed szentséges rendjének hitehagyottjai... és hogy a császár örüljön, valahány északi kolostor csak van, mindből hív ide szerzeteseket, mintha bizony minekünk nem volnának remek másolóink meg görögül és arabul tudó embereink, s mintha Firenzében vagy Pisában nem akadna épp elég gazdag és nemes lelkű kereskedőivadék, aki szívesen belépne a rendbe, ha a rend lehetőségeket nyújtana az atyai befolyás és tekintély gyarapítására. De hát a világi dolgok itt csakis olyankor vétetnek tekintetbe, ha arról van szó, hogy a németek szabadon... jaj, édes jó istenem, üss a számra, mert még a végén valami illetlenség szalad ki rajta!

– Az apátságban illetlenségek történnek? – kérdezte Vilmos szórakozottan, és töltött magának még egy kis tejet.

– A szerzetes is ember – jelentette ki Aymarus nagy bölcsen. Majd hozzátette: – De itt azért kevésbé emberek, mint másutt. S amit most mondtam, azt ugyebár nem mondtam.

– Nagyon érdekes – bólogatott Vilmos. – És mindez csak testvéremnek a véleménye, vagy sokan gondolkodnak ugyanígy?

– Sokan, sokan. Sokan, akik most siratják szegény szerencsétlen Adelmust, de ha másvalaki zuhant volna le a mélybe, olyasvalaki, aki többet járkál a könyvtárban a kelleténél, akkor bizony nem lettek volna olyan szomorúak.

– Mit akar ezzel testvérem mondani?

– Eljárt a szám. Itt mindannyiunknak eljár a szája, nyilván észrevette már kegyelmed. A hallgatás szabályát itt senki sem tartja már tiszteletben, egyfelől. Másfelől túlságosan is tiszteletben tartjuk. Itt a beszéd vagy a hallgatás helyett inkább cselekedni kéne. A régi szép időkben, ha egy rendünkbeli apát nem volt apátnak való, egyetlen jó kupa mérgezett bor megnyitotta az utat az utódlás előtt. Mindezt persze nem azért mondtam, Vilmos testvér, hogy hírbe keverjem az apát urat vagy más rendtársaimat. Isten őrizzen tőle, szerencsére nem kenyerem a szóbeszéd. De nem örülnék, ha az apát úr arra szólította volna föl testvéremet, hogy énutánam vagy olyanok után nyomozzon, mint Tivoli Pacificus vagy Sant' Albanói Petrus. Minekünk a könyvtárbeli históriákhoz semmi közünk. De bárcsak volna egy kicsi. Rajta, testvérem, fedje föl ezt a kígyófészket, hisz annyi eretneket elégetett már!

– Soha senkit nem égettem el – vetette oda neki Vilmos.

– Ezt csak úgy mondtam – szabadkozott Aymarus széles mosollyal. – Jó vadászatot, Vilmos testvér, de éjszaka nem árt az óvatosság.

– És nappal?

– Nappal itt a testet szokás kúrálgatni jóféle füvekkel, éjszaka ellenben mindenféle rossz füvek az elmét betegítik. Azt ne higgyék kegyelmetek, hogy Adelmust kézzel lökte le valaki a szakadékba, vagy hogy valaki kézzel fojtotta bele Venantiust a vérbe. Itt valaki nem akarja, hogy a szerzetesek maguk döntsék el, hová menjenek, mit csináljanak és mit olvassanak. És a pokol erőihez vagy a pokol bűbájos cimboráihoz folyamodik, hogy a kíváncsiskodók eszét összezavarja...

– A füvész atyára gondol testvérem?

– Szent Emmerani Severinus igen derék ember. No persze, ha meggondoljuk, hogy ő is német, meg Malakiás is német... – S avval, miután még egyszer bizonyságát adta, mennyire nem kenyere a szóbeszéd, Aymarus fölment, hogy munkához lásson.

– Vajon mit akarhatott mondani nekünk? – kérdeztem.

– Mindent és semmit. A szerzetesek minden apátságban harcot vívnak egymás ellen a közösség fölötti uralomért. Melkben is, csak erre ott mint novíciusnak talán nem volt alkalmad fölfigyelni. Ám aki a te hazádban tesz szert valamely apátság fölötti uralomra, az egyszersmind olyan helyen vetette meg a lábát, ahonnan közvetlenül a császárral lehet tárgyalni. Ebben az országban viszont más a helyzet, a császár messze van, még olyankor is, amikor leutazik egészen Rómáig. Itt nincs semmiféle udvar, már a pápai udvar sincs többé. Vannak ellenben a városok, ezt nyilván észrevetted.

– Észre bizony, és meg is hökkentem. A város Itáliában mást jelent, mint mifelénk... Nemcsak lakóhelyet, hanem olyan helyet is, ahol döntéseket hoznak, ahol mindenki mindig kint van a piactéren, ahol a városi hatóságok többet számítanak, mint a császár vagy a pápa. Olyanok, mint... mint megannyi királyság...

– És királyaik a kereskedők. Fegyverük a pénz. A pénznek Itáliában más a feladata, mint a te hazádban vagy az enyémben. A pénz mindenütt forog, de az életet nagyrészt még mindig a javak: itt néhány tyúk, ott egypár kéve gabona, amott egy sarló vagy egy taliga csereberéje uralja és szabályozza, s a pénz arra szolgál, hogy e javakat meg lehessen venni rajta. Bizonyára észrevetted, hogy az itáliai városokban viszont a pénzt veszik a javakon. És a papok, a püspökök, sőt még a szerzetesrendek is kénytelenek belevenni számításaikba a pénzt. A hatalom elleni lázadás persze ezért jelenik meg szegénységre való buzdításként, a hatalom ellen pedig azok lázadnak fel, akiknek nem lehet közük a pénzhez; s bármiképpen buzdítson valaki a szegénységre, szelet vet és vihart arat, és a városok a püspöktől a magisztrátusig egy emberként saját személyes ellenségüknek tartják azt, aki túl hangosan hirdeti a szegénységet. Ha valaki bárhol szóvá teszi az ördög ganéjának bűzét, az inkvizítorok nosza mindjárt ördögbűzt szimmantanak. Nyilván azt is érted tehát, mire gondol Aymarus. Egy-egy bencés apátságból a rend aranykorában a pásztorok szemmel tudták tartani a hívek nyáját. Aymarus azt szeretné, bárcsak minden megint úgy lenne, mint régen volt. Csak hát a nyáj élete megváltozott, s az apátság életében csakis akkor lehet megint minden úgy, mint régen, dicsőségének, egykori hatalmának idején volt, ha elfogadja a nyáj újfajta szokásait, s maga is megváltozik. Mármost manapság itt nem fegyverekkel vagy a szertartások pompájával, hanem a pénz fölötti ellenőrzés révén szokás a nyájon uralkodni, Aymarus tehát azt szeretné, ha az apátság egész működése, a könyvtárat is beleértve, holmi műhelymunkává, pénzt csináló működéssé változnék át.

– És mi köze ennek a gyilkossághoz vagy a gyilkosságokhoz?

– Azt még nem tudom. De most föl szeretnék menni. Gyere.

A szerzetesek már javában dolgoztak. A szkriptóriumban csöndesség fogadott bennünket, de ez nem a szívek termékeny békéjéből fakadó csöndesség volt. Berengár kevéssel előttünk érkezett, s most zavartan jött oda hozzánk. A szerzetesek fölnéztek munkájukból. Tudták: azért jöttünk, hogy megtudjunk valamit Venantiusszal kapcsolatban, s most még az ő tekintetük is irányította a figyelmünket: oda, ahol a nyolcszögű belső udvarra nyíló ablakok egyike alatt üresen árválkodott egy asztal.

Odakünn nagyon hideg volt, ám a szkriptóriumban meglehetős enyheség honolt. Nemhiába épült a konyha fölé, ahonnan bőven áramlott a meleg, már csak azért is, mert a két lenti tűzhely füstcsöve a nyugati meg a déli őrtorony csigalépcsőit tartó oszlopok belsejében húzódott. A nagyterem túlfelére eső őrtoronyban nem volt lépcsőház, volt viszont egy jókora kandalló, melynek tüze derűs langymeleget árasztott. A padlót ráadásul léptek zaját tompító szalma borította. Elég az hozzá, hogy a legfűtetlenebb rész a keleti őrtorony környéke volt, s én ki is figyeltem, hogy mivel sosem dolgozott annyi szerzetes, hogy ne maradjanak szabad helyek, az ottani asztalokat általában mindenki kerülte. Később, amikor rájöttem, hogy a keleti őrtoronybeli csigalépcső az egyetlen, amelyik nemcsak lefelé, a refektóriumba, hanem fölfelé, a könyvtárba is visz, felötlött bennem, hátha valamely ravasz számítás szabályozta úgy a terem fűtését, hogy a szerzetesek arrafelé ne igen kíváncsiskodjanak, s a könyvtáros könnyebben szemmel tarthassa a könyvtárhoz vezető utat. Ez azonban talán mégiscsak túlzó gyanakvás, mesterem szánalmas majmolása volt részemről, hisz mindjárt az is eszembe jutott, hogy nyáron egy efféle számítás nem sok eredménnyel járna... hacsak – gondoltam – nyáron nem éppen ez a legnaposabb, tehát megint csak a legkevésbé népszerű hely.

Szegény Venantius asztala a nagy kandalló előtt állott, és valószínűleg az egyik legjobb helynek számított. Addigi életemnek még csak kicsinyke részét töltöttem el szkriptóriumban, de annál többet azóta, és tudom, mekkora szenvedés a másoló, a rubrikátor vagy a kutató számára a hosszú téli órákat az asztalnál végigülni, gémberedett ujjakkal szorongatván a tollat (holott hatórányi írás után az ujjakon már normális hőmérsékletnél is erőt vesz a szörnyű szerzetesgörcs, s az ember hüvelykje úgy fáj, mintha rátapostak volna). Ezért találunk gyakorta a kódexek lapszélein mindenféle megjegyzéseket, melyek tudatják, mit tűrt (és türelmetlenkedett) a másoló barát, mint például: „Hál' istennek, nemsokára besötétedik”, vagy: „Be jó volna most egy jó kupa bor!”, avagy: „Máma hideg van, a világosság gyér, ez a vellum csupa szösz, valahogy nem megy a dolog.” Egy régi közmondás szerint a pennát három ujj szorítja, de a munkát az egész test végzi. És fáj.

Hanem hát Venantius asztaláról beszéltem. Kisebb volt a többinél, mint amúgy a nyolcszögű udvart körülvevő s kutatóknak szánt asztalok mindegyike. A nagyobbak – a miniatúrafestők s a másolók asztalai – a külső ablakok alatt sorakoztak. Egyébiránt Venantius is könyvállvánnyal dolgozott, alighanem azért, mert a munkájához kölcsönkódexeket kellett forgatnia, s azokból másolt. Az asztal lapja alatt egy alacsony polcon bekötetlen lapok hevertek, csupa latin szöveg, amiből arra következtettem, hogy ezek Venantius legutóbbi fordításai. A sebtében teleírt oldalak nem valamely könyv lapjai voltak, nyilván még csak ez után kellett volna egy másolóhoz vagy miniatúrafestőhöz kerülniük. Kibetűzni is nehéz volt rajtuk az írást. A lapok közt egypár görög nyelvű könyv. Egy további, görögül írott könyv az állványon, kinyitva: az elmúlt napokban Venantius ezen a művön dolgozott mint fordító. Én akkortájt még nem tudtam görögül, mesterem azonban azt mondta, hogy a könyvet bizonyos Lukianosz írta, s egy szamárrá változott emberről szól. Nekem erre eszembe jutott Apuleiusnak egy hasonló meséje, melynek olvasása a novíciusok számára szigorúan tilos volt.

– Venantius ezt fordította? Hogyhogy? – fordult Vilmos a mellettünk álló Berengárhoz.

– A fordítást Milánó ura kérte tőlünk, s cserébe az apátság elővásárlási jogot fog kapni tőle mindama borra, ami egynémely birtokain terem, ott, ni – intett Berengár nagy messze keletnek. Azután sietve hozzátette: – Nem mintha az apátságnak szokása volna bérmunkát végezni világiak részére. A megbízó azonban kijárta, hogy a velencei dózse kölcsönadja nekünk ezt a becses kéziratot, melyet ő a bizánci császártól kapott, s mi úgy terveztük, Venantius munkájának végeztével két másolatot is készítünk, egyet a megbízó, egyet pedig könyvtárunk számára.

– Amely eszerint nem átall pogány meséket gyűjteni – mondta Vilmos.

– A könyvtár az igazságról és a tévedésről is bizonyságot tesz – szólalt meg ekkor valaki a hátunk mögött. Jorge volt az. Újfent meglepődtem (s még mennyi ilyen meglepetésben lett részem az elkövetkező napok során!), milyen hirtelen-váratlanul bukkan elő mindig ez az aggastyán, mintha bizony mi nem látnánk őt, és ő látna minket. Az is szöget ütött a fejembe, hogy vajon egy vak ember mit keres a szkriptóriumban, de később rájöttem, hogy Jorge mindig és mindenütt, az apátság minden zugában jelen van. És gyakorta időzött a szkriptóriumban, egy kandalló előtti karosszékben üldögélve, és mintha semmi sem kerülte volna el a figyelmét, ami a teremben történt. Egy ízben megütötte a fülemet, hogy a székéből nagy hangosan azt kérdi: – Ki az, aki fölmegy? – s Malakiás felé fordult, aki szalmán csosszanó léptekkel épp a könyvtár felé indult. A szerzetesek igen tisztelték őt valamennyien, és gyakran olvastak föl neki nehezen érthető szövegrészeket, scholionokat[104] tanácskoztak meg vele, vagy tőle kértek útmutatást, miként is kell ábrázolni egy-egy állatot vagy szentet. Ő pedig halott szemét a semmibe fúrta, mintha emlékezetében most is elevenen élő könyvlapokat fürkészne, és megválaszolt, mondván, hogy a hamis prófétákon püspöki ruha van, s a szájukból varangyok ugrálnak elő, vagy hogy minémű köveknek kell díszíteniük a mennyei Jeruzsálem falait, vagy pedig hogy az arimaspusokat[105] a térképen János pap országa[106] mellé kell berajzolni, de túlzás nélkül ám, torz mivoltuk nehogy csábítólag hasson, minekokáért bőven elegendő a figurákat jelképesen ábrázolni, úgy, hogy épp felismerhetők legyenek, de se parázna, se nevettetően visszataszító képzetet ne keltsenek.

Egyszer hallottam, amint egy jegyzetkészítőnek azt magyarázza, miként kell Tyconius[107] recapitulatióit Szent Ágoston szellemében s olyképpen interpretálni, hogy a donatista eretnekség veszélye ne fenyegessen. Másszor azt fejtegette, hogyan kell a kommentárokban különbséget tenni eretnekek és szkizmatikusok között. Megint másszor arról világosítván föl egy meghökkent kutatót, hogy melyik könyvet keresse a könyvtár katalógusában, megmondta neki, hogy a keresett rím annak nagyjából melyik lapján található, sőt még azt is közölte vele, hogy a könyvtárostól biztosan meg fogja kapni, amit kér, mivel Istentől ihletett műről van szó. Végezetül olyasmi is megütötte a fülemet, hogy valakit lebeszél egy bizonyos könyvről, mondván, hogy a címe csakugyan ott van a katalógusban, de ötven esztendeje megrágták az egerek, s most egyetlen érintésre elporlik. Egy szó, mint száz, maga volt ő a könyvtár emlékezete s a szkriptórium lelke. Néha ekként rivallt a szerzetesekre, ha fecsegni találtak: – Siessetek bizonyságot tenni az igazságról, mert közel az idő! – s az Antikrisztus eljövetelére célzott.

– A könyvtár az igazságról és a tévedésről is bizonyságot tesz – szólalt meg tehát Jorge.

– Apuleiusnak is, Lukianosznak is sok tévedést a szemére lehet vetni, ez kétségtelen – mondta erre Vilmos. – Az agyszülemények leple alatt azonban dicséretes tanulsága is van ennek a mesének, mert rádöbbent, hogy tévedéseinkért lakolnunk kell; sőt azt hiszem, hogy a szamárrá változott ember története a bűnbe esett lélek metamorfózisára utal.

– Lehet – mondta Jorge.

– Most értem csak, hogy annak a beszélgetésnek a során, melyet tegnap fölidézett, miért is érdeklődött Venantius oly nagyon a komédia kérdései iránt; lám, az efféle meséket bízvást össze lehet hasonlítani a régi komédiákkal. Nem valóban létezett emberekről szólnak, mint a tragédiák, mivelhogy ezek, Isidorusszal szólva, fikciók: „fabulas poetae a fando nominaverunt quia non sunt res factae sed tantum loquendo fictae...”[108]

Egy pillanatig nem értettem, miért bocsátkozik Vilmos efféle tudós társalgásba, méghozzá épp egy olyan emberrel, aki a jelek szerint nem kedveli ezt a tárgyat, Jorge válasza azonban ráébresztett, milyen agyafúrt is az én mesterem.

– Azon a napon nem a komédiákról vitatkoztunk, hanem csakis arról, hogy szabad-e nevetni – mondta Jorge komoran. Én meg nagyon is jól emlékeztem rá, hogy előző nap, amikor Venantius szóba hozta azt a vitát, Jorge azt állította, semmire sem emlékszik.

– Vagy úgy – bólintott Vilmos könnyedén. – Én meg azt hittem, a poétái hazugságokról és a találós kérdésekről folyt a szó...

– Nem, hanem a nevetésről – mondta szárazon Jorge. – A pogányok azért írtak komédiákat, hogy a nézőkből nevetést váltsanak ki, és ezt nagyon rosszul tették. Jézus Urunk nem mesélt soha se komédiákat, se meséket, ő csakis világos parabolákat használt, melyek allegorikusan mondják el nekünk, miként juthatunk a mennyországba, ámen.

– Föl nem foghatom – csodálkozott Vilmos –, miért tiltakozik úgy atyám az ellen a gondolat ellen, hogy Jézus nevethetett. Úgy vélem, a nevetés olyan, mint a fürdő: jó orvosság a rossz nedvek és más egyéb testi nyavalyák, kivált a mélabú ellen.

– A fürdő jót tesz – mondta Jorge –, és még az Aquinói is javallja szomorúság ellen, mert az gonosz szenvedély is lehet, ha nem olyasmi baj váltja ki, aminek megszüntetéséhez csupán merészség kell. A fürdő helyreállítja a testnedvek egyensúlyát. A nevetés a testet összevissza rázza, az arcvonásokat eltorzítja, az embert majomhoz teszi hasonlatossá.

– A majmok nem nevetnek, a nevetés az ember sajátja, jele annak, hogy értelmes lény – mondta Vilmos.

– Az emberi értelem jele a szó is, és a szóval káromolni lehet Istent. Nem biztos, hogy minden, ami az ember sajátja, szükségképpen jó is. A nevetés a bolondság jele. Aki nevet, nem hisz abban, amin csak nevet, de nem is gyűlöli. Tehát aki a rosszat neveti, az a rosszat nem hajlandó leküzdeni, aki pedig a jót neveti, az azt az erőt veszi semmibe, amelynek folytán a jó önmagától terjed. Ezért mondja a regula: „decimus humilitatis gradus est si non sit facilis ac promptus in risu, quia scriptum est: stultus in risu exaltat vocem suam”[109].

– Quintilianus – szakította őt félbe mesterem – azt mondja, hogy dicshimnuszba a nevetés nem való, tehát kerülendő, de bátorítani való sok más esetben. Tacitus dicséri Calpurnius Piso iróniáját, az ifjabbik Plinius pedig így ír: „aliquando praeterea rideo, iocor, ludo, homo sum”[110].

– Pogányok voltak – vágta rá Jorge. – A regula azt mondja: „scurrilitates vero vel verba otiosa et risum moventia aeterna clausura in omnibus locis damnamus, et ad talia eloquia discipulum aperire os non permittimus”[111].

– Csakhogy Krisztus igéje már győzedelmeskedett a földön, amikor Kürénei Szüneziosz[112] arról beszélt, hogy az istenség összhangba tudta hozni a komikumot és a tragikumot, Aelius Spartianus pedig azt mondja Hadrianus császárról, erről a fennkölt erkölcsű és naturaliter keresztényi lelkületű férfiúról, hogy remekül tudta, miként kell elegyíteni a derű perceit a komolysággal. Végezetül Ausonius is a komoly és víg dolgok mértékletes arányát javallja.

– Nolai Paulinus és Alexandriai Kelemen viszont óva intettek az efféle ostobaságoktól, továbbá Sulpicius Severus beszámol róla, hogy Szent Mártont se tehetetlenül dühöngeni, se tehetetlenül hahotázni nem látta soha senki.

– Feljegyzi ellenben a szent egynémely spiritualiter salsa csattanós válaszát – vetette ellen Vilmos.

– Azok találó és okos, nem pedig nevetni való válaszok voltak. Szent Efráim parainézist írt a szerzetesek nevetése ellen, s a De habitu et conversatione monachorum-ban[113] az olvasható, hogy mind a trágárságtól, mind az elménckedéstől óvakodni kell, akár az áspiskígyó mérgétől!

– Hildebert ezzel szemben azt mondta: „admittenda tibi joca sunt post seria quaedam, sed tamen et dignis ipsa gerenda modis”[114]. Salisbury Johannes[115] is megenged egy kis szerény derűt. Végül a Prédikátor, akitől azt a passzust idézte atyám, amelyikre a rend regulája hivatkozik, s amelyikben arról van szó, hogy a nevetés bolondság, még ő maga is jóváhagy legalább némi, derűs lélekből fakadó, csöndes nevetést.

– A lélek csak akkor derűs, ha az igazságot szemléli, és elgyönyörködik mind a beteljesült jóban, és az igazságot és a jót nem neveti ki. Ezért nem nevetett Krisztus. A nevetés kétségnek melegágya.

– A kétség néha helyénvaló.

– Ugyan miért volna az? Akit kétség gyötör, forduljon valamely tekintélyhez, hallgassa meg, mit mond ez vagy az a szentatya vagy doktor, s már nincs is miért tovább kételkednie. Úgy veszem észre, testvéremet a párizsi logikusok nézeteihez hasonló, vitás doktrínák fertőzték meg. Hanem Szent Bernát tudta ám, miként feleljen meg a herélt Abélard-nak, aki hideg és élettelen okoskodással (mert az eszét nem világította meg a szentírás fénye) minden kérdést ennek a híres észnek óhajtott alárendelni, egyre csak hajtogatván a magáét, hogy ez így van, ez meg nem így van. No persze, aki elfogadja az efféle, igen-igen veszedelmes nézeteket, annak tán szívéből beszél az ostoba is, amikor kinevet ezt vagy azt, amiről csakis az egyetlen, az egyszer s mindenkorra rég kimondatott igazságot kell tudni. Az ostobának nevetése így végső soron azt beszéli: „Deus non est”.

– Tiszteletre méltó Jorge atya, kegyelmed alighanem igazságtalanul bélyegzi meg Abélard-t azzal, hogy heréltnek mondja őt, hisz kegyelmed nyilván tudja, hogy siralmas állapotának mások elvetemültsége volt az oka...

– Nem, hanem a saját bűnei. Az ő emberi észbe vetett dölyfös bizalma. Az, hogy így nevetség tárgya lett az egyszerű emberek hite, hogy Isten titkait boncolgatták (azaz csak szerették volna boncolgatni őket, a bolondok), hogy mindenekfelett álló kérdéseket taglaltak vakmerően, hogy az egyházatyákat is kinevették, amiért őszerintük az ilyen kérdéseket jobb annyiban hagyni, mintsem boncolgatni.

– Nem osztom a kegyelmed véleményét, tiszteletre méltó Jorge atya. Isten azt akarja, hogy igenis használjuk az eszünket, s derítsünk vele fényt sok mindenre, aminek felderítését a szentírás mireánk bízta. És ha valaki elébünk kínál egy állítást, akkor először is vizsgáljuk meg, hogy elfogadható-e vagy sem, mert a mi eszünk Isten alkotása, s nem lehet, hogy ami tetsző dolog a mi eszünknek, az az isteni észnek ne tessék, hisz arról amúgy is csak annyit tudunk, amennyire hasonlítás és gyakorta tagadás révén is a tulajdon eszünk működéséből következtetünk. Lássuk be tehát, hogy egy-egy képtelen s az eszünkkel ellenkező állítás hamis hitelét leleplezni a nevetés is megfelelő eszköz lehet. A nevetés sokszor arra is jó, hogy a gonoszokat összezavarja, és megmutassa, mily bolondok. Szent Maurusról mondják, hogy amikor a pogányok forró vízbe rakták, ő felpanaszolta, hogy a fürdője nem eléggé meleg, mire a pogány kormányzó, ellenőrizni akarván a vizet, balgán beledugta a kezét, és jól megégette. Remek ötlet volt, a szent vértanú nevetségessé tette a hit ellenségeit.

Jorge gúnyosan elmosolyodott:

– A prédikátorok történeteiben is sok a mesebeszéd. Ha egy szentet forró vízbe dobnak, az a szent némán szenved Krisztusért, a jajgatását is visszafojtja, s dehogy is ugratja gyermetegül a pogányokat!

– No, ugye! – mondta Vilmos. – Ez a história atyám szerint ellenkezik az ésszel, s elítélendően nevetséges! Atyám hangtalanul és a száját összeszorítva ugyan, de mégiscsak kinevet valamit, s azt akarja, hogy én se vegyem komolyan. Atyám a nevetésen nevet, de nevet.

– Testvérem meg addig játszadozik, hogy így a nevetés meg úgy a nevetés – csattant föl bosszúsan Jorge –, míg engem is bele nem hajt az üres fecsegésbe. Pedig tudja, hogy Krisztus nem nevetett.

– Nem vagyok biztos benne. Amikor felszólítja a farizeusokat, hogy vessék ők az első követ, amikor megkérdi, kié a kép az adópénzen, amikor a szavakkal játszva azt mondja: „Tu es petrus”, úgy vélem, igenis tréfálkozik, hogy a bűnösöket összezavarja, s hogy a híveibe lelket öntsön. Tréfál akkor is, amikor azt mondja Kajafásnak: „Te mondád.” Azt a Jeremiás-passzust, amelyben Isten azt mondja Jeruzsálemnek, hogy „nudavi femora contra faciem tuam”, Jeromos így magyarázza: „sive nudabo et relevabo femora et posteriora tua”[116]. Tehát még Isten is használ tréfás beszédet, hogy összezavarja azokat, akiket meg akar büntetni. És hogyan is ne tudná atyám, hogy a clunyi reform hívei meg a ciszterciták közt dúló viszály tetőpontján az előbbiek azzal vádolták meg az utóbbiakat, nevetségessé akarván tenni őket, hogy nem hordanak gatyát. A Speculum Stultorum-ban[117] szó esik bizonyos Brunellus nevű szamárról, aki azon tanakodik, vajon mi lenne, ha éjjel a huzat fellibbentené a takarót, s a szerzetes megpillantaná a tulajdon szemérmét...

A hallgatóság felnevetett, Jorge pedig méregbe gurult:

– Testvérem holmi bolondok ünnepét rendez itt a rendtársaknak. Tudom én, hogy a ferencesek szeretik mindenféle balgaságokkal behízelegni magukat a nép kegyeibe, mégis ugyanazt mondom az effajta mulatságról, amit épp a kegyelmetek egyik prédikátorától hallottam: „tum podex carmen extulit horridulum”[118].

A rendreutasítás kissé erősre sikeredett; Vilmos tiszteletlenül viselkedett ugyan, de most Jorge azzal vádolta, hogy a beszéde merő szellentés. Megfordult a fejemben, hátha felszólításnak tekintendő az agg szerzetes válasza: tessék a szkriptóriumot elhagyni. Hanem ekkor az imént még oly harcias Vilmos egyszeriben kezes báránnyá változott.

– Bocsánatot kérek, tiszteletre méltó Jorge atya – mondta. – Eljárt a szám, kibeszélte, mit gondolok, pedig nem akartam kegyelmedet megbántani. Úgy lehet igaz, ahogy atyám mondja, s én tévedtem.

E nagyvonalú meghunyászkodás láttán Jorge morgott valamit, ami az elégedettség jele ugyanúgy lehetett, mint a megbocsátásé, és – mit volt mit tenni – újra elfoglalta helyét a karosszékben, miközben a vita során lassan egybesereglett szerzetesek is szétszéledtek, s ki-ki visszaült a munkája mellé. Vilmos ismét térdre ereszkedett Venantius asztalánál, és tovább vizsgálgatta a teleírt lapokat. Ezzel az alázatos felelettel egypár pillanatnyi nyugalmat nyert. És abból, amit e néhány pillanat során megpillantott, rájött, mi után kell kutakodnia az elkövetkező éjszakán.

De csakugyan nem volt ez több néhány pillanatnál. Máris ott termett Benno, mint aki csak az íróvesszőjét keresi – hátha az asztalon felejtette, amikor a Jorgéval folytatott társalgásra kíváncsian ő is odajött –, és Vilmos fülébe súgta, hogy sürgősen beszélni akar vele, találkozzanak a fürdőház mögött. Vilmos induljon előre, ő meg majd mindjárt utánamegy.

Vilmos elbizonytalanodott, de azután gyorsan odaszólt Malakiásnak, aki a katalógus mellől, könyvtárosi asztalánál ülve végig figyelemmel követte a történteket, és az apát úrtól kapott felhatalmazása nevében (nagy nyomatékkal hangsúlyozta ezt a kiváltságát) megkérte őt, állítana őrséget Venantius asztalához, mivelhogy a nyomozás érdeke úgy kívánja, hogy a nap folyamán senki se nyúljon hozzá, mindaddig, amíg ő, Vilmos, vissza nem jön. Fennhangon mondta mindezt, ilyképpen nemcsak Malakiást kötelezve a szerzetesek felügyeletére, hanem a szerzeteseket is Malakiáséra. A könyvtáros kénytelen volt igent mondani, és Vilmos velem együtt távozott.

A kerten át siettünkben, útban az ispotály hátába épített fürdőház felé, Vilmos megjegyezte:

– Úgy látszik, többen is rossz szemmel néznék, ha rátenném a kezem valamire, ami Venantius asztalán vagy az asztala alatt van.

– S vajon mi az a valami?

– Érzésem szerint azok sem tudják, akik a dolgot rossz szemmel néznék.

– Vagyis Bennónak nincs is mondanivalója, csak ki akart csalni bennünket a szkriptóriumból?

– Ezt mindjárt meg fogjuk tudni – mondta Vilmos. Benno kisvártatva meg is érkezett.

[MÁSODIK NAP]

SZEXTA

Amelyben Benno különös dolgokról számol be,

s ezek nem vetnek valami jó fényt

az apátság életére

Benno kissé zavarosan beszélt. Mintha valóban csak azért kellett volna lejönnünk ide, hogy ne legyünk a szkriptóriumban, mindazonáltal mintha – képtelen lévén valami elfogadható ürügyet találni – Benno mégiscsak igazságokkal traktált volna bennünket, egy őelőtte ismeretes, nagyobb igazság töredékeivel.

Azt mondta, hogy reggel még hallgatni akart, de most, meghányván-vetvén magában a dolgot, arra a vélekedésre jutott, hogy Vilmosnak meg kell tudnia a teljes igazságot. Annak a bizonyos, nevetésről folytatott beszélgetésnek a során Berengár utalt holmi „finis Africae”-ra. Vajon mi az? A könyvtár teli van titkokkal, kiváltképp olyan könyvekkel, amelyeket a szerzetesek még sosem kaptak meg olvasásra. Bennót szíven ütötte az, amit Vilmos az egyes állítások ésszerű megvizsgálásáról mondott. Úgy vélte, minden tudós szerzetesnek jogában áll megismerni bármit, ami a könyvtárban van, sistergő szavakkal illette a soissons-i zsinatot, mely Abaelard-t elítélte, és ahogy beszélt, észre kellett vennünk, hogy ezt a még fiatal szerzetest, a retorika szerelmesét, szabadság láza fűti, és kézzel-lábbal kapálózik az apátsági rendtartás ellen, amely megbéklyózza az ő kíváncsi tudni vágyását. Jómagam mindig azt tanultam, hogy az efféle kíváncsiskodással vigyázni kell, de jól tudom, hogy mesterem semmi kivetnivalót nem talált az ilyen magatartáson, s észre is vettem, hogy Benno tetszik neki, és hitelt ad a szavának. Benno tehát azt mondta, hogy nem tudja, miféle titkokról beszélt egymással Adelmus, Venantius és Berengár, de nem bánná, ha eme gyászos história végre egy kissé megvilágítaná, micsoda módszerek járják ebben a könyvtárban, s az sem ártana, ha mesterem, bármire jusson is a nyomozásban, fölhasználná az eredményt arra is, hogy rávegye az apátot: könnyítsen a szerzeteseket nyomasztó szellemi diszciplínán, hiszen ők – tette hozzá –, vele együtt, épp azért jöttek ide oly messziről, hogy a könyvtár roppant bendőjében rejtőző csodákkal lakassák jól az elméjüket.

Azt hiszem, őszinte volt, és csakugyan ezt várta a nyomozástól. Vilmosnak azonban valószínűleg igaza volt, és Benno egyszersmind azt is célul tűzte ki, hogy elsőnek ő kutathassa át Venantius asztalát, mert majd meghalt a kíváncsiságtól; hogy pediglen távol tartson bennünket, hajlandó volt egyéb információkkal szolgálni. Mégpedig a következőkkel.

Berengárt – s erről sokan tudtak a szerzetesek közül – tébolyult szenvedély emésztette, ugyanazt érezte Adelmus iránt, aminek gyalázatosságaira Szodomában és Gomorrában az Isten haragja lesújtott. Így mondta Benno, talán hogy tekintettel legyen az én zsenge koromra. Pedig aki kolostorban töltötte a kamaszkorát, az jól tudja, hogy van ilyen, mert ha ő maga szűzen maradt is, hallani csak hallotta, mit beszélnek mások, s vigyáznia kellett, mert olykor nyilván őt magát is megkörnyékezték ennek a szenvedélynek a rabjai. Avagy tán gyerekfejjel nem kaptam-e Melkben, egy öreg szerzetestől én is olyan versekkel teleírt levélkéket, aminőket egy világi ember rendesen asszonyszemélynek szokott írni? A szerzetesi fogadalmak minket távol tartanak az asszonyi testtől, ami bűnöknek fertője, ám gyakran annál kisebb a híja, hogy másfajta tévutakra nem vezetnek. S vajon tagadhatom-e, hogy még most, öregségemben sem hagy békén a déli ördög, amikor tekintetem a templomban el-elakad valamely novícius sima, lányosan tiszta és friss orcáján?

Nem azért mondom mindezt, mintha kétségbe vonnám, hogy helyesen választottam, amikor a kolostori életre szántam magamat, hanem azért, hogy megmagyarázzam, miért tévelyednek el annyian azok közül, akik nem bírják el ezt a szent terhet. Azért talán, hogy Berengár szörnyű bűnét megmagyarázzam. Ámbátor Benno szerint ez a szerzetes még bűnénél is nemtelenebb módon elégítette ki bűnös vágyát, nevezetesen úgy, hogy a zsarolás fegyverét használva csikarta ki másoktól azt, amit azoknak erkölcs és méltóság okán meg kellett volna tagadniuk tőle.

Tehát már jó ideje gúnyolódtak egymás közt a szerzetesek, hogy mily gyöngéd pillantásokat vet Berengár Adelmus felé, aki igen csinos fiú lehetett. Adelmus ellenben a munkájába volt fülig szerelmes, mintha csakis abban tellett volna gyönyörűsége, és ügyet sem vetett Berengár szenvedélyére. De ki tudja, tán maga sem tudta, hogy a lelke mélyén ő is hajlamos ugyanarra a gyalázatra. Benno mindenesetre azt állította, hogy egyszer megütötte a fülét egy beszélgetés, melynek során Berengár, utalva rá, hogy Adelmus valaminő titok megfejtését kérte tőle, ocsmány üzleti ajánlatot tett Adelmusnak, legártatlanabb olvasóm is elképzelheti, mifélét. Benno pedig úgy hallotta, hogy Adelmus igent mond, méghozzá megkönnyebbüléssel szinte. Mintha bizony – találgatta Benno – titkon épp ez lett volna Adelmus leghőbb óhaja, s most, úgy látszik, kapva kapott az alkalmon, hogy nem a testi vágy, hanem valami más lehet beleegyezésének indoka. Ebből is látszik – érvelt Benno –, hogy Berengár titka valami tudományos rejtelemmel lehetett kapcsolatos, minekokáért Adelmus azzal áltathatta magát, hogy csupán szellemi vágyának kielégítése végett esik a testiség bűnébe. Ó – tette hozzá Benno, és mosolygott –, hiszen őt magát is vette már elő oly szilaj szellemi vágy, hogy csillapítására bizony alávetette volna magát mások testi vágyának, akár önnön testi gusztusának ellenében is.

– Nem érzi-e néha úgy, testvérem – kérdezte Vilmostól –, hogy elítélendő tettektől sem rettenne vissza, ha általuk megkaparinthat egy esztendők óta hiába keresett könyvet?

– A tudós és mérhetetlen erényű II. Szilveszter[119] évszázadokkal ezelőtt egyszer egy armilláris gömböt adott egy Statius vagy Lucanus-kéziratért cserébe – felelte Vilmos. – De csak egy armilláris gömböt[120], nem a tulajdon erényét.

Benno beismerte, hogy lelkesedésében elragadtatta magát, és folytatta az elbeszélést. Az Adelmus halála előtti éjszakán ő kíváncsiságtól hajtva a nyomába szegődött kettejüknek. Kompletórium után azt látta, hogy együtt indulnak el a dormitórium felé. Sokáig várt, résnyire nyitván cellájának ajtaját – cellája az övéktől nem messze van –, s egyszer csak, amikor már mélységes csönd ereszkedett az alvó szerzetesekre, Adelmus jól kivehető alakját pillantotta meg, amint Berengár cellájába surran. Nem jött álom a szemére, s éberen feküdt egészen addig, mígnem hirtelen azt hallotta, hogy Berengár ajtaja kicsapódik, és Adelmus ront ki rajta szinte rohanvást, hiába fogná vissza őt a barátja. Adelmus lesietett a földszintre, Berengár meg utána. Ő, Benno, vigyázva utánuk lopódzott, s lenézvén, a lenti folyosó végén Berengárt pillantotta meg, amint a falhoz lapulva, Jorge cellájára mereszti a szemét, s a teste csupa reszketés. Benno ebből kitalálta, hogy Adelmus a vétkét meggyónni vetette magát öreg rendtársának lába elé, Berengár pedig azért reszket, mert tudja, hogy titka most lelepleződik, noha a gyónás szentségének pecsétje továbbra is rajta marad.

Adelmus kisvártatva előjött, és hiába szólongatta őt Berengár, eltolta magától, kiszaladt a dormitóriumból, és az apszist megkerülve, az északi kapun át (mely minden éjjel nyitva van) a templomba menekült. Feltehetőleg imádkozni akart. Berengár követte, de a templomba nem ment utána, és a sírok közt botorkált, kezét tördelve.

Benno akkor veszítette el a fonalat, amikor észrevette, hogy egy negyedik árnyalak is ott imbolyog a közelben. Ez is a másik két szerzetes nyomában járt, és nyilván nem tudta, hogy Benno is ott van: ő a temető szélén, egy tölgyfa törzse mögé bújt el. Ez a negyedik személy Venantius volt. Láttára Berengár lekushadt egy sírhant mögé, mire Venantius is bement a templomba. Benno ekkor, félve, hogy fölfedezik, visszaosont a dormitóriumba. Másnap reggel megtalálták Adelmus hulláját a meredek alján. Egyebet ő, Benno, nem tud.

Közeledett az ebédidő. Benno elköszönt tőlünk, és mesterem nem tartóztatta. Kissé még elidőztünk a fürdőház mögött, majd a kertbe ballagtunk, s pár percig ott sétálgattunk, az imént hallott furcsaságokon elmélkedvén.

– Kutyabenge – szólalt meg egyszer csak Vilmos, és lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy növényt, melyet így, télvíz idején, a bokráról ismert föl. – A kérgéből kiváló főzetet lehet készíteni aranyér ellen. Az meg ott Arctium lappa, a gyökeréből csinált friss, pépes borogatás elmulasztja az ekcémát.

– Atyám még Severinusnál is jobb – mondtam neki-, de most inkább azt árulja el, mit vél a hallottakról!

– Kedves Adsom, tanulj meg a saját fejeddel gondolkodni. Benno valószínűleg igazat mondott. Elbeszélése egybevág azzal, amit ma kora reggel Berengár képzelgéses elbeszéléséből kivehettünk. Próbáljuk csak meg rekonstruálni. Berengár és Adelmus valami nagy rosszaságot csináltak: ezt már eddig is sejtettük. És Berengár nyilván csakugyan fölfedte Adelmusnak azt a titkot, amely sajnos továbbra is titok marad. Adelmus, megrettenvén önnön szüzessége s a természet törvényei ellen elkövetett gaztettétől, lélekszakadva keres valakit, aki feloldozhatná, és beront Jorgéhoz. Ő azonban roppantul rideg erkölcsű ember, hisz láthattuk, és alighanem borzasztó dörgedelmeket vág Adelmus fejéhez. Talán föl sem oldozza, de az is lehet, hogy valami lehetetlen penitenciát ró rá, ezt nem tudhatjuk, és Jorgétól nem is fogjuk megtudni sohasem. Adelmus mindenesetre a templomba rohan, és az oltár előtt leborul, de a lelkifurdalása nem enyhül. Ekkor megy oda hozzá Venantius. Nem tudjuk, mit beszélnek egymással. Talán a Berengártól ajándékba (vagy fizetségül) kapott titkot osztja meg Venantiusszal Adelmus, hiszen már úgyis mindegy, amióta őneki sokkalta szörnyűbb és fájdalmasabb titka is van. Hát Venantiusszal mi történik? Talán az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság, ugyanaz, amelyik ma a mi Bennónkat is cselekvésre késztette, és örülvén annak, amit megtudott, faképnél hagyja a gyötrődő Adelmust. Adelmus magára marad, elhatározza, hogy öngyilkos lesz, kétségbeesetten kimegy, és a temetőben Berengárba botlik. Rettentő szavakkal illeti, szemére hányja a felelősségét, és mesterének mondja őt, rosszra tanítójának. Igen, azt hiszem, hogy a képzelgéseket leszámítva, Berengár hitelesen mondta el, mi történt. Adelmus nyilván ugyanazokat a kétségbeejtő szavakat ismétli el neki, amelyeket nemrég Jorgétól hallott. No, és ekkor van az, hogy Berengár földúltan erre, Adelmus pedig, hogy megölje magát, amarra megy. A folytatásnak aztán már szinte mi magunk is tanúi voltunk. Mindenki azt hiszi, hogy Adelmust megölték, Venantius arra következtet, hogy a könyvtár titka még fontosabb, mint gondolta, és a saját szakállára keres-kutat tovább. Mindaddig, amíg valaki útját nem állja, épp mikor fölfedezné, vagy már föl is fedezte azt, amit akart.

– Kicsoda öli meg? Berengár?

– Lehet. Vagy Malakiás, hiszen az ő dolga őrizni az Aedificiumot. Vagy másvalaki. Berengár azért gyanús, mert fél, és mert tudta, hogy Venantius ismeri az ő titkát. Malakiás is gyanús: a könyvtár sérthetetlenségének őre lecsap a betolakodóra, és megöli. Jorge mindenkiről mindent tud, szintén ismeri Adelmus titkát, nem engedi, hogy kiderítsem, vajon mire bukkant Venantius... Volna miért gyanúsítani. De kérdem én: hogyan is ölhetne meg egy vak ember egy makkegészséges másik embert, s egy aggastyán, ha mégoly életerős is, hogyan cipelhette el a hullát a hordóig? Hanem hát végtére is miért ne lehetett volna éppenséggel Benno a gyilkos? Lehet, hogy hazudott nekünk, hogy valamiféle bevallhatatlan célok hajtották. Továbbá miért is gyanakszunk csupán azokra, akik a nevetésről folytatott beszélgetésben részt vettek? Talán másfajta indítéka volt a gyilkosságnak, olyasmi, aminek semmi köze a könyvtárhoz. Két teendőnk mindenesetre biztos: meg kell tudnunk, hogyan lehet éjszaka a könyvtárba bejutni, és szereznünk kell egy mécsest. A mécsesről gondoskodj te. Tévedj be ebédkor a konyhába, és vegyél el egyet...

– Lopjak?

– Csak kölcsönbe veszed, az Úr nagyobb dicsőségére.

– Az más, akkor számíthat rám atyám.

– Derék fiú vagy. Ami az Aedificiumba való behatolást illeti, tegnap éjjel láthattuk, honnan bukkant elő Malakiás. Máma jól megnézem magamnak a templomot, kivált azt az oldalkápolnát. Egy óra múlva ebéd. Utána az apát úrral kell találkoznunk. Te is ott leszel, mert megkértem, hadd vigyek magammal titkárt, aki lejegyzi, mit beszélünk.

[MÁSODIK NAP]

NÓNA

Amelyben az apát úr

az apátság kincseit illetően büszkének,

az eretnekek dolgában viszont

aggodalmasnak mutatkozik,

a végén pedig Adsot kétség fogja el,

hátha mégsem kellett volna nyakába vennie a nagyvilágot

A templomban, a főoltár előtt az apát úrral találkoztunk össze. Egypár novícius munkáját figyelte épp: szentelt edényeket, kelyheket, kehelytányérokat, monstranciákat hordtak elő valahonnan bentről, meg egy feszületet, amelyet a reggeli ájtatosságnál nem vettem észre. Önkéntelenül felkiáltottam, úgy elámultam e kegytárgyak szemkápráztató gyönyörűségén. Fényes dél volt, s a nap sugarai nyalábszám özönlöttek a szentély ablakain s még inkább a homlokzatiakon át, fehér zuhatagokká állva össze, melyek, megannyi isteni lényegű, misztikus patak, a templomban itt is meg ott is összefutottak, és magát az oltárt is elárasztották.

Az edények, a kelyhek, minden mutatván mutatta önnön becses matériáját: az arany sárgájába, az elefántcsont patyolatfehérségébe és a kristály áttetsző tisztaságába mindenféle színű és nagyságú drágakövek csillogása vegyült, s én ráismertem a jácintra, a topázra, a rubinra, a zafírra, a smaragdra, a krizolitra, az ónixra, a karbunkulusra és a jáspisra és az achátra is. És közben észrevettem azt is, amire reggel, az imádság révületében, utána pedig a nagy ijedelemben nem figyeltem fel: az oltárterítő s az oltáron még három másik szőttes is színtiszta aranyból volt szőve, úgyhogy az egész oltár aranynak tetszett, bárhonnan nézte is az ember.

Az apát megmosolyogta álmélkodásomat.

– Ez a sok kincs – fordult mindkettőnk felé – s mindaz, amit testvéreim még látni fognak, sok-sok kegyességben és áhítatban telt évszázad öröksége, egyszersmind apátságunk erejének és szentségének bizonysága. Földi fejedelmek és hatalmasságok, érsekek és püspökök áldozták föl ezen oltár s a kegytárgyak kedvéért a tulajdon beiktatási gyűrűiket, aranyat és drágaköveket, előkelőségük megannyi jelét, hogy itt új formába öntve még nagyobb dicsőségét hirdessék az Úrnak s az Ő itteni szent hajlékának. Közelegnek szent karácsony ünnepnapjai, s most fogunk épp hozzá e kegytárgyak tisztításához, hogy a Megváltó születését a hozzá méltó és neki kijáró teljes pompával és pazarsággal ünnepelhessük. Mindennek teljes szépségében kell ragyognia... – tette hozzá, mélyen Vilmos szemébe nézve, s én csak most értettem meg, miért kardoskodik ekkora önérzettel e ténykedése mellett -... mert hisszük, hogy úgy hasznos és illő, ha nem rejtegetjük, hanem ellenkezőleg, fennen hirdetjük az isteni bőkezűséget.

– Meg kell hagyni – mondotta Vilmos udvariasan –, ha kegyelmességed szerint így kell dicsőíteni az Urat, akkor ez az apátság tökélyre vitte a magasztalást.

– Így is kell – szögezte le az apát. – Ha Salamon templomában Isten akaratából vagy a próféták parancsára aranykorsókba, aranyfiolákba és aranyos mozsaracskákba volt szokás fölfogni kecskék, tinók vagy üszők vérét, akkor Krisztus vérének cseppjeit szűnhetetlen alázattal és mélységes áhítattal egybegyűjteni hogyne kellenének aranyedények, drágakövek és mindaz, ami a teremtett világban a legértékesebb? Ha valamely második teremtés folytán kerubokká és szeráfokká lényegülnénk át, lényünk még úgy sem tudna méltóképpen ellátni ily fölfoghatatlan áldozatot...

– Ámen – mondtam.

– Sokan azt vetik ellen, hogy istenesen átszellemült elme, tiszta szív, hittel teli szándék is bőven elegendő e szent feladat ellátására. Nálunk egyértelműbben és határozottabban senki sem szögezheti le, hogy ez lényegében így igaz; mindazonáltal meggyőződésünk, hogy a hódolatot a szent tárgy külső ékítményeinek is ki kell fejeznie, mivel mindenekfölött indokolt és helyénvaló mindenben és teljességgel szolgálnunk a mi Megváltónkat, amiképpen Ő sem habozott minden dologban és hiánytalanul gondoskodni mirólunk.

– A kegyelmességtek rendjének nagyjai mindig is ezen a véleményen voltak – bólintott Vilmos –, s eszembe ötlik, hogy a templomi ékítményekről milyen szépeket írt a nagy tekintélyű és tiszteletre méltó Suger apát[121] úr.

– Úgy van – mondta az apát. – Nézze csak testvérem ezt a feszületet. Még nem készült el egészen... – Végtelen nagy szeretettel fölemelte, s ahogy nézegette, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Innen még hiányzik néhány gyöngy, nem találtam megfelelő nagyságúakat. Szent András valaha azt mondta a Golgota keresztjéről, hogy azt Krisztus tagjai megannyi gyöngyként ékesítik. Így hát ama nagy csoda szerény mását is gyöngyöknek kell ékesíteniük. Ámbátor úgy gondoltam, hogy ide meg, pontosan a Megváltó feje fölé, egy gyémántot rakatok, olyan szépet, amilyet testvérem még nem is látott.

Hosszú, fehér ujjú kezével, áhítatos tenyérrel simított végig a szent keresztfán, azazhogy elefántcsonton, mert a kereszt szárnyai ebből a csodálatos matériából készültek.

– Valahányszor elgyönyörködöm ennek az isteni hajléknak minden szépségében, s közben a tarka kövek varázsa feledteti velem a kinti gondokat, és magasztos meditációtól indíttatván, a matéria világát a matérianélküliségre vonatkoztatván, a szent erények különbözőségéről szövök gondolatokat, valahogy mindig mintha az univerzumnak valamely különös tartományában volnék, amely már nem egészen foglya a föld sarának, de még nem is lebeg egészen szabadon az égi tisztaságban. És ilyenkor úgy érzem, mintha, Isten kegyelmének hála, ebből a lenti világból jelképesen ama fentibe ragadtathatnék el...

Beszélt, beszélt, s arcát a templomhajó felé fordította. A nappal csillagának különös kegye folytán egy föntről lezúduló fénynyaláb épp az arcát és az elragadtatásában keresztformán széjjeltárt két kezét világította meg.

– Minden teremtmény – mondta –, akár látható, akár láthatatlan, egy-egy fénysugár, s a fényeknek atyja kelti életre. Ez az elefántcsont, ez az ónix, de a bennünket körülvevő kő is megannyi fénysugár, hiszen én fölfogom, hogy jók, hogy szépek, hogy arányaikban önnön szabályaik szerint léteznek, hogy nemre és fajra nézvést minden más nemtől és fajtól különböznek, hogy a számuk meghatározza őket, hogy hűek a saját rendjükhöz, hogy súlyuknak megfelelve keresik a maguk külön-külön helyét. És természeténél fogva minél értékesebb az általam szemlélt matéria, annál inkább föltárulkoznak előttem ezek a dolgok, s annál jobban fényesedik általa az isteni teremtő erő, mert hiszen ha az okozat fenségéből a teljességében megközelíthetetlen ok fenségére kell következtetnem, akkor bizony oly szépséges okozatok, mint az arany vagy a gyémánt, mégiscsak minden másnál többet mondanak nekem az isteni okozatiságról, ha egyszer még a trágya, a féreg is mond róla valamit! Így tehát, valahányszor ily fennkölt dolgokra ismerek rá ezekben a kövekben, sír a lelkem a meghatott örömtől, és nem földi hiúság vagy kincsszeretet téteti ezt velem, hanem a legelső, az okozatlan ok iránti makulátlan szerelem.

– Bizony nincs ennél édesebb teológia – mondta Vilmos a lehető legjámborabban, s bennem felötlött, hogy alighanem ahhoz az ármányos gondolati alakzathoz folyamodott, amit a rétorok iróniának neveznek; csakhogy ezt mindig be kell vezetnie némi pronuntiatiónak[122], s ehhez a szabályhoz Vilmos sohasem igazodott. Amiért is az apát úr, járatosabb lévén a beszédalakzatok használatában, szó szerint értette Vilmost, és misztikus elragadtatásában tovább rajongott, mondván: – Nincs ennél közvetlenebb kapcsolat köztünk és a Mindenható között, ez maga a theophanie[123]!

– Ahm... ehm... – köhintett jól nevelten Vilmos. Mindig ezt csinálta, valahányszor témát akart váltani. Nagyon kedvesen tudta csinálni, mert szokása volt – s azt hiszem, honfitársaira általában is jellemző –, hogy minden megszólalását hosszú, bevezető nyögésekkel kezdte, mintha roppant szellemi erőfeszítésébe kerülne, hogy belefogjon egy-egy kerek gondolat kifejtésébe. Holott, s ez akkorra már meggyőződésemmé lett, minél több nyögéssel vezette be valamely állítását, annál bizonyosabb volt annak helyessége felől.

– Ahm... ehm... – mondta tehát Vilmos. – Most ejtsünk talán néhány szót a találkozóról és a szegénységvitáról...

– A szegénység,.. – merengett az apát, és láthatólag nehezére esett alászállni azokból a kies régiókból, amelyekbe az ékkövei elragadták volt. – Persze, a találkozó...

Azzal már neki is láttak szaporán a tárgyalásnak. Amiről beszéltek, azt részint már magam is tudtam, részint most hámoztam ki a hallottakból. Amint már hűséges krónikám elején is említettem, arról a kettős viszályról volt szó, amelyben egyfelől a császár helyezkedett szembe a pápával, másfelől a pápa a ferencesekkel, akik sok-sok esztendős késéssel ugyan, de magukévá tették a spirituálisok Krisztus szegénységéről hangoztatott tételét; továbbá szó volt arról a szövevényről is, mely úgy keletkezett, hogy a ferencesek a császársághoz húztak, s amely szövevény ellentétekés szövetségek háromszögéből négyszöggé változott most, úgyhogy – számomra máig igen homályos körülmények között – Szent Benedek rendjének apátjai is beleavatkoztak a dologba.

Sosem értettem pontosan, hogy vajon a bencés apátok miért is nyújtottak oltalmat és menedéket a spirituális Ferencrendieknek már az előtt is, hogy így vagy úgy, de a saját rendjük is osztani kezdte amazok nézeteit. Hiszen miközben a spirituálisok azt hirdették, hogy a földi javakról le kell mondani, a rendembeli apátok – s erről épp az imént szerezhettem fényes bizonyságot – egy ugyanily erényes, de homlokegyenest ellenkező irányú utat követtek. Mindenesetre azt hiszem, az apátok úgy vélték, hogy a túlságos pápai hatalommal túlságos püspöki és városi hatalom jár együtt, márpedig az én rendem épp a világi klérus és a városi kereskedők elleni küzdelemben őrizte meg érintetlenül a maga hatalmát, közvetítvén ég és föld között, uralkodóknak tanácsadójaként.

Számtalanszor hallottam azt a tételt, mely szerint Isten népe pásztorokból (vagyis papokból), kutyákból (vagyis katonákból) és bárányokból, tehát a népből áll. Később azonban megtanultam, hogy ezt a mondatot különféle módokon át is lehet fogalmazni. A bencések gyakran nem három rendről[124], hanem két nagy osztályról beszéltek, melyek egyikébe a földi, a másikba az égi dolgok igazgatása tartozik. A földi dolgok osztálya mármost tovább oszlott klérusra, világi urakra és népre, ám e hármas felosztást uralta az ordo monachorum[125], mely közvetlen kapocs Isten népe és a menny között, a szerzeteseknek pedig semmi közük sem volt az olyan világi pásztorokhoz, mint a tudatlan s romlott papok és püspökök, városi érdekek kiszolgálói, akiknek bárányai már nem annyira a derék és hűséges parasztok, mint inkább a kereskedők és a kézművesek voltak. A bencés rend nem bánta, ha a hívek irányítását a világi papság veszi kezébe, feltéve, hogy e viszony alapszabályait a szerzetesek állapíthatják meg, közvetlen kapcsolatban minden földi hatalom forrásával, a császársággal, ugyanúgy, amiképpen minden égi hatalom forrásával is közvetlen kapcsolatban voltak. Azt hiszem tehát, hogy a püspökök és kalmárok által vállvetve irányított városokkal szemben helyre akarván állítani a birodalom méltóságát, sok bencés apát ezért volt hajlandó még arra is, hogy pártfogásába vegye a Ferenc-rendi spirituálisokat, mert elvbarátaik nem voltak ugyan, de kapóra jött a jelenlétük, amennyiben a császárságnak remek szillogizmusokra[126] adott alkalmat a pápai túlerővel szemben.

E megfontolások vitték most rá Abbót – vélekedtem –, hogy együttműködjék Vilmossal, a császár követével, és közvetítsen a ferences rend meg a pápai udvar között. Ugyanis, bár váltig dúlt még az egyház egységét fenyegető heves vita, Cesenai Mihály, akit János pápa többször is hívott már Avignonba, végre úgy döntött, hogy elfogadja a meghívást, mivel nem akarta, hogy rendje végképp szembekerüljön a pápával. A ferencesek rendfőnökeként arra törekedett, hogy győzelemre juttassa a rend állásfoglalásait, de a pápai jóváhagyást is megszerezze, már csak azért is, mert sejtette, hogy a pápa jóváhagyása nélkül nem sokáig maradhat a rend élén.

Mindazonáltal sokan felvetették, hátha a pápa csapdát állít neki Franciaországban, eretnekséggel vádolja, és bíróság elé állítja. Ezért pedig azt tanácsolták, hogy tárgyalások előzzék meg Mihály avignoni útját. Marsiliusnak még jobb ötlete támadt: küldjenek Mihállyal együtt egy császári követet is, aki majd a pápa elé tárja a császár támogatóinak álláspontját. Éspedig nem annyira az öreg Cahors-i meggyőzésére, mint inkább azért, hogy szilárdítsák Mihály helyzetét, hiszen ha Mihály egy császári küldöttség tagja, már nemigen lehet könnyű prédája a pápai bosszúnak.

Hanem hát ennek az ötletnek is megvoltak a hátrányai, és nem lehetett tüstént nyélbe ütni. Ezért született az a gondolat, hogy a császári küldöttség tagjai előzetesen találkozzanak a pápa néhány küldöttével, puhatolják ki egymás nézeteit, és kössenek egy olyan egyezséget, amely a találkozó során szavatolja majd az itáliai vendégek biztonságát. Ennek a legelső találkozónak a szervezésével volt Baskerville-i Vilmos megbízva. Őneki kellett továbbá Avignonban a császári teológusok nézeteit képviselnie, ha úgy látja, hogy az utat nem fenyegeti veszedelem. Nem volt valami könnyű dolga, mivel feltételezni lehetett, hogy a pápa – aki egyedül szeretett volna találkozni Mihállyal, hiszen úgy könnyebben engedelmességre kényszerítheti – olyan küldöttséget meneszt Itáliába, amelyiknek az lesz a feladata, hogy lehetőség szerint meghiúsítsa a császári megbízottak avignoni útját. Vilmos mindmostanáig igen ügyesen járt el. Hosszas konzultációkat folytatott különféle bencés apátokkal (ezért volt utunknak oly sok állomása), s a választása végül azért esett erre az apátságra, mert az itteni apátról tudni lehetett, hogy – diplomáciai tehetségének hála – feltétlen császárhűsége ellenére sincs rossz híre a pápai udvarnál. Vagyis mert ez az apátság semleges terület, ahol bizton találkozhat a két csapat.

A szentatya azonban nem adta be egykönnyen a derekát. Tudta, hogy küldöttsége az apátság kapuját általlépve az apát úr joghatósága alá kerül; s minthogy emberei közé világi papokat is szándékozott beválogatni, ezt a klauzulát, arra hivatkozván, hogy császári csapdától tart, nem fogadta el. Helyette kikötötte, hogy küldötteinek bántatlanságát egy saját bizalmi emberének parancsnoksága alá rendelt francia királyi íjászszázadnak kell szavatolnia. Még Bobbióban hallottam félfüllel, amint Vilmos egy pápai követtel épp erről beszél: arról folyt a szó, hogy miképpen írják körül ezeknek az íjászoknak a feladatát, illetve arról, hogy mi is értendő a pápai küldöttek védelmén. Végtére az avignoniak ésszerűnek látszó megfogalmazását fogadták el: a fegyveresek, illetve parancsnokuk joghatósága alá tartoznak „mindazok a személyek, akik valami módon a pápai küldöttség tagjainak életére törnek, vagy tetteiket és ítéleteiket erőszakkal igyekeznek befolyásolni”. Ez az egyezség akkor mintha pusztán formai aggályok miatt jött volna létre. Most azonban, hogy az apátságban történt egy s más, az apát nyugtalan volt, s azt is megmondta Vilmosnak, hogy miért fő a feje. Ha a küldöttség érkezésekor még mindig nem tudni, ki a két gyilkosság tettese (s az apát úr feje másnap még inkább főhetett, mert a gyilkosságok száma addigra három lett), akkor muszáj lesz elismerni: e falak közt olyasvalaki jár-kel, akitől bizony kitelik, hogy erőszakkal igyekezzék a pápai küldöttek ítéleteit és tetteit befolyásolni.

A bűneseteket elhallgatni nem jó, mert ha netán megint történik valami, akkor a pápai legátusok azt hiszik, hogy őellenük folyik itt valami összeesküvés. Így hát csak két megoldás lehetséges. Vagy még a küldöttség megérkezése előtt kideríti Vilmos, hogy ki a gyilkos (és e szavaknál az apát úr mélyen mesterem szemébe nézett, mintegy vádlólag, amiért még mindig nem jutott a dolog végére), vagy pedig őszintén el kell mondani a pápa képviselőjének, mi is történt, és kérni kell őt, járuljon hozzá, hogy az apátság a tanácskozások ideje alatt erős őrizet alá helyeztessék. Ez utóbbihoz őneki nagyon nem fűlött a foga, mert azt jelentette volna, hogy részben lemond a fennhatóságáról, s a saját szerzeteseit a franciák felügyelete alá rendeli. Kockáztatni azonban nem lehetett. Sem Vilmos, sem pedig az apát úr nem örült a kilátásoknak, de választásuk nemigen volt. Egyelőre abban maradtak, hogy a végleges döntést másnapra halasztják. Addig pedig nem volt más hátra, bízni kellett az isteni könyörületességben és Vilmos éles eszében.

– Kegyelmes atyám, én megteszem, ami tőlem telik – mondta Vilmos. – Másrészt nem látom be, hogy végeredményben miként is kompromittálhatná ez az ügy a találkozót. Nyilván a pápai követ is meg fogja érteni: más az, hogy mit művel egy tébolyult, egy kéjgyilkos, vagy épp egy eltévelyedett lélek, és megint más az, hogy igaz férfiak miféle súlyos kérdéseket készülnek itt megvitatni.

– Azt hiszi testvérem? – kérdezte az apát, és le nem vette a szemét Vilmosról. – Ne feledje, az avignoniak tudják, hogy ferencesekkel, vagyis olyan emberekkel van találkozójuk, akik közel állanak a kistestvérekhez és más, még azoknál is bolondabb népekhez, veszélyes eretnekekhez, akiknek a gaztettei mellett – és az apát úr most halkabbra fogta a hangját – úgy elhalványulnak az itt megesett szörnyűségek, mint a köd a napsütésben.

– Ne keverjük össze a dolgokat! – csattant föl Vilmos. – Ne mérje atyám ugyanazon mércével a perugiai káptalan minoritáit meg azokat a bandába verődött eretnekeket, akik magánbosszúk és véres őrjöngések sorozatává alacsonyítva a világi javak elleni küzdelmet, félremagyarázták az evangélium üzenetét...

– Még nem sok éve annak, hogy innen alig egypár mérföldnyire az egyik ilyen banda, ahogyan testvérem mondja, tűzzel és vassal dúlta végig a vercelli püspök birtokait és a novarai hegyeket – mondta szárazon az apát.

– Dolcino testvér és az apostolok ugyebár...

– A hamis apostolok – javította ki az apát. Vagyis már megint Dolcino testvért és a hamis apostolokat emlegették körülöttem, s már megint valami visszafogott, hogy azt ne mondjam, ijedt hangon.

– A hamis apostolok – bólintott rá készséggel Vilmos. – De hát őnekik semmi közük sem volt a ferencesekhez.

– Nem ám, csak épp egyformán Kalábriai Joachim nagy tisztelői voltak – mondta a magáét az apát úr -; de talán többet is tud erről mondani testvérem rendtársa, Hubertinus.

– Hadd emlékeztessem rá kegyelmes atyámat, hogy ő most már a tikegyelmességtek rendtársa – szólt Vilmos mosolyogva, s holmi meghajlásfélével mintegy gratulált az apát úrnak, amiért a szóban forgó híres-neves férfiú befogadásával oly jó vásárt csinált a rendje.

– Tudom, tudom – mosolyodott el az apát is. – Testvérem azt is tudja nyilván, mily testvéri készséggel fogadta be rendünk a spirituálisokat, amikor azok magukra vonták a pápa haragját. Nemcsak Hubertinusra gondolok, hanem sok más, csöndesebb testvérre is, akikről nem sokat tudni, pedig talán nem ártana. Megtörtént, hogy olyan, minorita csuhában érkező menekülteket is befogadtunk, akikről később derült ki, hogy életük viszontagságai egy időben ugyancsak közel sodorták őket a dolciniánusokhoz...

– Itt is? – kérdezte Vilmos.

– Itt is. Elárulok valamit, amiről igazság szerint nagyon keveset tudok, legalábbis nem eleget ahhoz, hogy vádaskodhassam. De mivel testvérem ennek az apátságnak az életét igyekszik felderíteni, jó, ha be van avatva az effélékbe. Tudja meg tehát, hogy azt gyanítom (ismétlem: gyanítom) abból, amit hallottam meg kitaláltam, hogy volt egy nagyon sötét idő a mi házgondnokunk életében; ő is a ferencesek vonulását követve került sok éve ide, mihozzánk.

– A házgondnok? Varaginei Remigius mint Dolcino követője? A világ legszelídebb emberének tetszik, azt meg őbelőle nézném ki a legkevésbé, hogy a szegénység megszállottja volna... – csodálkozott Vilmos.

– Nem is lehet rá egy szavam se, szolgálatait köszönettel veszem, s az egész közösség hálával tartozik neki értük. Csak azért hoztam őt szóba, hogy testvérem belássa, mily könnyű fölfedezni egy testvér s egy kistestvér között a rokonságot.

– Nagyságod már megint igazságtalan, ha szabad magam így kifejeznem – szólt közbe Vilmos. – A dolciniánusokról volt szó, nem a kistestvérekről, akikről sok mindent összehordhatnánk úgy, hogy még az se legyen világos, kikről beszélünk, hiszen annyiféle fajta van belőlük; ám hogy vérszomjasak volnának, azt az egyet nem lehet mondani. Legföljebb azt lehet a szemükre vetni, hogy vajmi kevéssé bölcsen ültetnek át a gyakorlatba olyasmit, amit a spirituálisok nagyobb mértéktartással és igazi istenszeretettől fűtve hirdettek, de elismerem, hogy e tekintetben itt-ott elmosódnak köztük a határok...

– A kistestvérek eretnekek! – vágott az apát nyersen a szavába. – Nem érik be azzal, hogy Krisztus és az apostolok szegénységét hangoztatják; osztani én ugyan nem osztom ezt a tételt sem, de megengedem, hogy hasznos ellenszere lehet az avignoni dölyfnek. A kistestvérek ebből a tételből gyakorlati következtetéseket vonnak le, s oda lyukadnak ki, hogy joguk van a lázításhoz, a fosztogatáshoz, az erkölcsromboláshoz.

– Ugyan melyik kistestvérek?

– Mind, valamennyien. Testvérem is tudja, hogy kimondhatatlan bűnökkel mocskolták be magukat, hogy nem ismerik el a házasságot, hogy tagadják a poklot, hogy szodómiában tobzódnak, hogy vallják az ordo Bulgariae meg az Ordo Drygonthiae bogumiljainak eretnekségét...

– Kérem kegyelmes atyámat – mondta Vilmos –, ne keverjen össze különböző dolgokat! Mintha bizony kistestvérek, patarénusok[127], valdensek[128], katarok[129] s azokon belül a bulgáriai bogumilok meg a dragovicai eretnekek mind-mind egyformák volnának!

– Pedig azok – vágta rá az apát. – Azok, mert eretnekek, és mert veszélyeztetik az egész művelt világ rendjét, a császárságét is, amin testvérem munkálkodni látszik. Száznál is több esztendeje már, hogy Bresciai Arnold[130] követői felgyújtották a nemesek és a bíborosok házait: ide vezetett a patarénusok lombardiai eretneksége. Szörnyű történeteket olvastam róluk Heisterbachi Caesariusnál[131]. Veronában a Szent Gedeon Eberhardus nevű kanonokja beszámolt róla egyszer, hogy a szállásadója minden este elment hazulról a feleségével s a leányával. Ő megkérdezte valamelyiket a három közül, hogy hová mennek és mit csinálnak. Jer velünk, majd meglátod, felelték, s ő követte őket egy föld alatti, hatalmas házba, ahol sokan voltak már, mindkét nembéliek. Csöndben végighallgatták egy főeretnek káromlással teli, életük és erkölcseik megrontására törő beszédét. Azután eloltották a gyertyát, és ki-ki rávetette magát a legközelebbi némberre, nem nézvén, hogy a hites felesége-e vagy hajadon, özvegy-e vagy szűz, úrnő-e vagy a szolgálója, vagy akár (az Úristen bocsássa meg, hogy ily borzalmakról beszélek), hogy a saját leánya vagy a húga-e netán. Eberhardus mindezek láttán, afféle könnyelmű és kéjvágyó ifjú lévén, úgy tett, mint aki maga is közéjük való, elkapta a szállásadója leányát vagy egy másik gyereklányt, nem is tudom, s amikor a gyertya elaludt, vétkezett vele. Sajnos, több mint egy évig csinálta ezt, s a végén már azt mondta a mester, hogy lám, ez az ifjú oly nagy haszonnal látogatta a gyűléseiket, hogy hamarosan neofitákat avathat be maga is. Eberhardus ekkor ráébredt, milyen mélyre süllyedt, s azzal sikerült kisiklania a karmaikból, hogy azt mondta: nem az eretnekség vonzotta ebbe a házba, hanem a lányok. Mire ők elzavarták. Lássa testvérem, ilyen az eretnekek, a patarénusok, katarok, joachimiták, a mindenféle spirituálisok törvénye, élete. Nincs mit csodálkozni: nem hisznek testnek feltámadásában és a pokolban, ahol a bűnös meglakol, s így azt tartják, hogy bármit büntetlenül megtehetnek. Ezért mondják magukról: katharoi, vagyis tiszták.

– Abbo atya – mondta Vilmos –, kegyelmességed elszigetelten él itt ebben a pompás és szent apátságban, távol a világ gonoszságaitól. A városi élet sokkalta bonyolultabb, hogysem hinné, s az eltévelyedésnek meg a rossznak is vannak, ugyebár, fokozatai. Lót sokkal kevésbé volt bűnös, mint a többi városbeliek, akik még Isten angyalait is mocskos gondolatokkal illették, Péter árulása pedig semmi sem volt Júdáséhoz képest, amiképpen az egyik bocsánatot is nyert, a másik meg nem. Nem említheti kegyelmességed egy napon a patarénusokat meg a katarokat. A pataria mozgalma, az anyaszentegyház törvényein belül maradva, erkölcsi megújulást akart. Ők mindig is az egyháziak életmódjának megjobbítására törekedtek.

– Azt állították, hogy a tisztátalan papoktól nem szabad elfogadni a szentségeket...

– Ebben tévedtek, de ez volt az egyetlen tévtanuk. Sohasem állt szándékukban, hogy Isten törvényét megváltoztassák...

– Csakhogy több mint kétszáz esztendeje Rómában a pórok tömegei Bresciai Arnold patarénus szónoklatának hatására gyújtották föl a nemesek és a bíborosok házait.

– Arnold megpróbálta bevonni a maga reformmozgalmába a városi hatóságokat. Azok nem hallgattak rá, de nagyon is egyetértett vele a szegények és nincstelenek sokasága. Nem ő tehetett róla, hogy a sokaság akkora erővel és dühvel válaszolt a város túlságos romlottságát ostorozó beszédeire.

– A város mindenkor romlott.

– A város az a hely, ahol ma Isten népe él, s annak a pásztorai vagyunk mi kegyelmességeddel együtt, mindannyian. A megbotránkozás helye, mert a gazdag prelátus ott prédikál erényt a szegény, kiéhezett népnek. A patarénus zűrzavarok ebből a helyzetből születnek. Ők szomorúak, és nagyon is meg lehet őket érteni. A katarok ügye más. Az keleti eretnekség, és kívül helyezi magát az egyház tanain. Nem tudom, hogy valóban elkövetik vagy elkövették-e a fejükre olvasott bűnöket. Azt tudom, hogy elvetik a házasságot, hogy tagadják a poklot. De gyanítom, hogy számos, soha el nem követett tettet csak az általuk hirdetett (s persze gyalázatos) eszmék miatt tulajdonítottak nekik.

– Azt állítja testvérem, hogy a katarok nem is keveredtek el a patarénusokkal, s tagadja, hogy ezek is meg amazok is ugyanazon, számtalan arcú ördögi megnyilvánulásnak mutatják egy-egy arcát?

– Azt állítom, hogy az eretnekség, függetlenül az általa hirdetett tételektől, sokszor azért arat sikert az egyszerű emberek körében, mert azzal biztatja őket, hogy másfajta élet is lehetséges. Azt állítom, hogy az együgyűek nagyon gyakran semmit sem konyítanak a hitelvekhez. Azt állítom, hogy az együgyűek tömegei a katarok prédikációját gyakorta összekeverték a patarénusokéval, ez utóbbit pedig általában a spirituálisokéval. Az együgyűek életét, Abbo atya, nem világosítja meg a tudomány s az elménket pallérozó, éber különbséglátás. És betegség és szegénység nyomasztja, s dadog a tudatlanságtól. Sokan csak azért csatlakoznak valamely eretnekcsoporthoz, mert történetesen így kiáltják világgá a kétségbeesésüket. Egy bíboros házát felgyújthatja valaki azért is, mert jobb útra akarja téríteni a klérust, meg azért is, mert úgy véli, hogy az a pokol, amiről a bíboros prédikál, nem létezik. De mindenképp azért teszi, mert nagyon is létezik az a földi pokol, amelyben a nyáj él, s ennek a nyájnak vagyunk mi a pásztorai. De hisz atyám jól tudja, hogy amiképp ők sem tesznek különbséget bolgár egyház és Liutprand pap hívei között, ugyanúgy gyakran a császári hatóságok s a támogatóik sem tettek különbséget spirituálisok és eretnekek között. Sűrűn megesett, hogy bizonyos ghibellin[132] csoportok úgy mértek csapást az ellenfelükre, hogy katar hajlamokat szítottak a népben. Szerintem rosszul tették. Ma mindenesetre tudom, hogy ugyanezen csoportok utóbb gyakran úgy szabadultak meg ezektől a túlságosan is „egyszerű”, izgága és veszélyes ellenfelektől, hogy ezt annak, azt meg emennek az eretnekségével vádolták, s végül mindegyiküket a máglyára juttatták. Én láttam, Abbo atya, esküszöm, hogy ezzel a két szememmel láttam erényes életű, szegénység és szűzi tisztaság útját járó, őszinte embereket, akik azonban ellenségei voltak a püspököknek, s őket ezért a püspökök a világi törvénykezés kezére juttatták, lett légyen az a császárság avagy a szabad városok intézménye, promiszkuitással, szodómiával és mindenféle gyalázatos praktikákkal vádolván őket, csupa olyan bűnnel, amit mások talán elkövettek, de ők bizonyosan nem. Az egyszerű nép vágómarha; kihasználják, míg általa megingatható az ellenfél hatalma, és föláldozzák, amikor már nem kell.

– Akkor hát – kérdezte az apát érezhető gúnnyal –, Dolcino testvér és az ő megszállottjai, Gherardo Segarelli és azok az aljas gyilkosok vajon gonosz katarok avagy derék kistestvérek, szodomita bogumilok avagy reformátor patarénusok voltak? Vilmos testvér mindent tud az eretnekekről, szakasztott úgy, mintha maga is közibük tartozna; szíveskedjék hát elárulni, hol az igazság!

– Néha sehol – mondta Vilmos szomorúan.

– Ugye, hogy már testvérem sem tud különbséget tenni eretnek és eretnek között? Én legalább tudom, milyen szabályhoz tartsam magam. Tudom, hogy eretnekek azok, akik kikezdik Isten népének megtartó rendjét. S azért fogom a császárság pártját, mert az szavatolja számomra ezt a rendet. A pápa ellen azért küzdök, mert ő a szellemi hatalmat a városi püspökökre ruházza át, azok pedig szövetkeznek a kereskedőkkel és a céhekkel, s a rendet nem lesznek képesek fenntartani. Mi fenntartottuk, évszázadokon át. Magukra az eretnekekre is van egy szabályom, nagyjából az, amit Arnaldus Amalric felelt, amikor azt kérdezték tőle, mi legyen az eretnekséggel gyanúsított Béziers[133] polgárainak sorsa: öljétek meg mindet, Isten majd ráismer az övéire.

Vilmos lesütötte a szemét, s egy darabig hallgatott. Azután azt mondta:

– Béziers városát bevették, a mieink méltóságra, nemre és korra való tekintet nélkül csaknem húszezer embert kardélre hánytak. Az öldöklés után a várost kifosztották és felégették.

– A szent háború is csak háború.

– A szent háború is csak háború. Ezért talán nem kéne lenniük szent háborúknak. De mit is beszélek, hiszen én itt Lajos jogainak szószólója vagyok, márpedig ő hovatovább egész Itáliát fölperzseli. Magam is furcsa szövetségek játékába bonyolodom. Furcsa a spirituálisok és a császárság szövetsége, és furcsa a császárság meg a népnek szuverenitást követelő Marsilius szövetsége is. Meg a mi kettőnk, két ilyen különböző szándékú és indíttatású ember szövetsége. Van azonban két közös feladatunk. Legyen sikeres a találkozó, és kerüljön meg a gyilkos. Próbáljunk meg békességben együttműködni.

Az apát úr széttárta karját. – Békecsókot, Vilmos testvér! Egy ilyen nagy tudású emberrel, mint testvérem, még hosszan el lehetne vitatkozni mindenféle kényes teológiai és erkölcsi kérdésekről. De ne engedjünk a vitakedvünknek úgy, mint a párizsi doktorok. Bizony, fontos feladat vár reánk, és azt közösen kell megoldanunk. Pusztán azért hoztam szóba ezeket a dolgokat, mert szerintem lehet, mondom: lehet, hogy összefüggés van, illetve mások netán összefüggést állapíthatnak meg az itteni gyilkosságok s testvérem rendtársainak nézetei között. Ezért figyelmeztettem testvéremet, ugyanis elejét kell vennünk az avignoniak mindennemű gyanújának vagy gyanúsítgatásának.

– Úgy vegyem-e, hogy ezzel kegyelmességed egyszersmind azt is megsúgta, merre nyomozzak? Hogy kegyelmességed szerint a mostani események mögött valamelyik szerzetes eretnek múltjában gyökerező, sötét história áll?

Az apát úr néhány pillanatig kifejezéstelen arccal nézett Vilmosra. Azután azt mondta:

– Testvérem az inkvizítora ennek a szomorú ügynek. Testvérem dolga, hogy gyanakodjék, kockáztatva akár az igazságtalan gyanúsítást is. Én itt csak e közösség atyja vagyok. S hozzáteszem, ha tudnám, hogy valamelyik szerzetesem alaposan gyanúsítható a múltja miatt, már rég magam téptem volna ki a gyomot tövestül. Amit tudok, tudattam. Amit nem tudok, arra derítsen fényt a testvérem éles esze. De mindenről és mindig először is én szeretnék értesülni.

Elköszönt, és kisietett a templomból.

– A történet egyre tovább bonyolódik, kedves Adsom – mondta Vilmos, és az arca komor volt. – Egy kéziratot hajkurászunk, a túl kíváncsi szerzetesek csevegéseit és a túl buja barátok viselt dolgait firtatjuk, most meg, lám, egyre erőteljesebben kirajzolódik egy újabb, egészen másféle nyom is. Tehát a házgondnok... S a házgondnokkal együtt jött ide az a fura, állatforma Salvatore... Hanem most ideje lepihennünk, hiszen úgy terveztük, hogy nem alszunk ma éjjel.

– Vagyis még mindig tervezi atyám, hogy éjjel felmegyünk a könyvtárba? Hát nem hagyjuk veszni ezt a legelső nyomot?

– Dehogy hagyjuk! És ki mondta, hogy két különböző nyomról van szó? Meg aztán lehet, hogy a házgondnokról szóló história csak puszta gyanakvás az apát részéről.

Elindultunk a zarándokszállás felé. A küszöbhöz érve megállt, s folytatta, mint aki ugyanazt a gondolatot fűzi tovább:

– Végtére is, amikor megkért, hogy derítsem ki, miként halt meg Adelmus, az apát csak arra gondolt, hogy ez valamiféle, fiatal szerzetesek közti zavaros ügy. Most azonban Venantius halála másfajta gondolatokat is elindított; talán rájött az apát, hogy a titok kulcsa a könyvtárban van, s nem akarja, hogy ott vizsgálódjam. Föl akarja hát hívni a figyelmemet a celláriusra, hogy ily módon ne foglalkozzam tovább az Aedificiummal...

– De miért akarná, hogy...

– Ne kérdezősködj annyit. Az apát a kezdet kezdetén megmondta, hogy a könyvtár érinthetetlen. Nyilván megvan rá a jó oka. Elképzelhető, hogy ő is részese valaminek, amiről nem gondolta, hogy köze lehet Adelmus halálához, s csak most kapott észbe, hogy amint a botrány dagad, úgy keveredhet beléje ő maga is. S ezért nem akarja, hogy az igazság kiderüljön, legalábbis azt nem akarja, hogy én derítsem ki...

– Micsoda Istentől elhagyatott hely ez! – mondtam csüggedten.

– Miért? Talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát? – nézett le rám Vilmos.

Azután elküldött, menjek aludni. Lefekvés közben úgy talátam, hogy édesapámnak nem lett volna szabad kiküldenie engem a világba; hogy a világ bonyolultabb, mintsem hittem. Túl sok mindent tanulok.

„Salva me ab ore leonis”[134], imádkoztam elalvóban.

[MÁSODIK NAP]

VESPERÁS UTÁN

Amelyben, bár a fejezet igen rövid,

az agg Alinardus fölöttébb érdekes dolgokat

mond a labirintusról s arról,

hogy miképpen lehet oda bejutni

Majdnem elaludtam a vacsorára hívó harangszót. Az álomtól egészen elzsibbadtam, mert a nappali alvás olyan, mint a paráznaság vétke: minél kiadósabb, annál több kéne belőle, s az ember mégis boldogtalan, egyszerre jóllakott is meg éhes is. Vilmos nem volt a cellájában, a jelek szerint ő már sokkal korábban fölkelt. Rövid bolyongás után rátaláltam, épp az Aedificiumból jött. Azt mondta, hogy a szkriptóriumban járt, a katalógust lapozgatta, s figyelte, hogyan dolgoznak a szerzetesek, miközben váltig azon volt, hogy odamehessen Venantius asztalához, s folytathassa a szemlét. De miért, miért nem, mintha mindenkinek föltett szándéka lett volna, hogy nem engedi őt turkálni. Először Malakiás ment oda hozzá, és becses miniatúrákat mutatott. Azután Benno tartotta föl mondvacsinált ürüggyel. Amikor meg végre mégis lehajolt, hogy tovább vizsgálódjék, Berengár kezdte kerülgetni, közölvén, hogy majd ő segít neki.

Végezetül Malakiás, látván, hogy mesteremnek föltett szándéka Venantius holmijával foglalkozni, kereken megmondta neki, hogy mielőtt feltúrja az elhunyt iratait, nem ártana talán felhatalmazást kérni az apát úrtól; hogy, lám, könyvtáros létére tapintatosan és fegyelmezetten még ő maga is tartózkodott attól, hogy kutakodjék; s hogy egyébként sem ment oda senki ahhoz az asztalhoz, úgy, ahogyan Vilmos kérte, és aztán sem megy oda mindaddig, amíg az apát úr nem intézkedik. Vilmos megjegyezte, hogy az apát úr engedélye szerint ő az apátságban mindenütt szabadon vizsgálódhat, mire Malakiás enyhe gúnnyal megkérdezte, hogy az apát úr netán azt is megengedte-e neki, hogy a szkriptóriumban vagy ne adj' isten a könyvtárban járjon-keljen tetszése szerint. Vilmos belátta, hogy nincs most értelme összeakaszkodni Malakiással, noha a Venantius irományai körüli nagy sürgés-forgás és aggodalmaskodás természetesen csak még kíváncsibbá tette. Oly szilárdan eltökélte azonban, hogy még az éjjel, ha törik, ha szakad, valamiképpen visszatér ide, hogy úgy döntött, nem okvetetlenkedik. Mindazonáltal látni való volt, hogy bosszút forral, ami nagy-nagy megátalkodottság jele s tán elítélendő is lett volna, ha nem az igazságszomj vezérli mesteremet.

Mielőtt a refektóriumba mentünk volna, jártunk egyet a kerengőben, hogy a hideg estéli levegő kiszellőztesse fejünkből az álmosságot. Egypár elmélkedő szerzetes is ott sétált még. A kerengő előtti kertben a vénséges vén Grottaferratai Alinardust pillantottuk meg; az öreg olyannyira elhülyült már, hogy egész napját a növények között töltötte, hacsak nem a templomban imádkozott. Láthatólag nem fázott, az oszlopcsarnok külső párkányán üldögélt.

Vilmos néhány barátságos szóval üdvözölte, mire a vénember arca felragyogott, hogy lám, valaki szóba áll vele.

– Derült napunk van – mondta Vilmos.

– Istennek hála – bólogatott a vénség.

– Derült az ég, de a földön sötétség van. Atyám jól ismerte Venantiust?

– Milyen Venantiust? – kérdezte az öreg. Aztán felcsillant aszeme. – Ja persze, a fiút, aki meghalt. A fenevad itt ólálkodik az apátságban...

– Miféle fenevad?

– A nagy fenevad, amelyik a tengerből jön... Kinek hét feje van és tíz szarva, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. Az a fenevad, mely hasonló a párduchoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája... Láttam.

– Hol? A könyvtárban?

– A könyvtárban? Mi? Évek óta nem járok a szkriptóriumban sem, a könyvtárat pedig soha még csak nem is láttam. A könyvtárba senki sem megy be. Persze, ismertem olyanokat, akik följártak...

– Kicsodát? Malakiást, Berengárt?

– Nem, nem... – kuncogott szárazon az öreg. – Előbb. Azt a könyvtárost, aki Malakiás előtt volt, sok-sok éve...

– Ki volt az?

– Nem emlékszem, meghalt, amikor Malakiás még fiatal volt. Meg ismertem a Malakiás mestere előttit is: az akkor volt fiatal segédkönyvtáros, amikor még én is fiatal voltam... De a könyvtárba sohasem tettem be a lábamat. Labirintus...

– A könyvtár labirintus?

Hunc mundum tipice laberinthus denotat ille – szavalta révetegen az aggastyán. – Intranti largus, redeunti sed nimis artus.[135] A könyvtár egy nagy labirintus, jele a világ labirintusának. Bemégy és nem tudod, kijutsz-e belőle valaha. Minek áthágni Herkules oszlopain...

– Így hát nem is tudja atyám, hogyan juthatni be a könyvtárba kapuzárás után?

– Dehogynem – nevetett az öreg –, ezt sokan tudják. A csontházon át kell menni. A csontházon át mehetsz, de nem akarsz a csontházon át menni. Őrt állnak a halott szerzetesek.

– A halott szerzetesek állnak őrt? Nem azok, akik éjjelente mécsessel járják a könyvtárat?

– Mécsessel? – csodálkozott az öreg. – Ilyesmiről sose hallottam. A halott szerzetesek a csontházban vannak, a csontjaik a temetőből potyognak alá apránként, s fölhalmozódnak, hogy eltorlaszolják az utat. Láttad-e már azt az oldalkápolnabeli oltárt, ahonnan a csontházba lehet jutni?

– A kereszthajó után balra a harmadik, ugye?

– A harmadik? Lehet. Az az, amelyiknek a kövébe ezernyi csontvázat faragtak. Jobbról a negyedik koponya, benyomod a szemét... És benn is vagy a csontházban. De nem mégy be, én sohasem mentem be. Az apát úr nem engedi.

– Hát a fenevad? A fenevadat hol látta atyám?

– A fenevadat? Ja, az Antikrisztust... Hamarosan eljő, eltelt az ezer év, várjuk őt...

– De hisz az ezredév már háromszáz esztendeje eltelt, s akkor nem jött...

– Az Antikrisztus nem akkor jön, amikor eltelt az ezer esztendő. Az ezer esztendő elteltével megkezdődik az igazak uralkodása, azután jön el az Antikrisztus, összezavarni az igazakat, és azután lesz a végső ütközet...

– Csakhogy az igazak ezer évig fognak uralkodni – mondta Vilmos. – Vagy Krisztus halálától az első ezredév végéig uralkodtak, s akkor kellett volna az Antikrisztusnak eljönnie, vagy nem uralkodtak, s az Antikrisztus még messze van.

– Az ezredév nem Krisztus halálától, hanem Konstantin adományozólevelétől számíttatik. Az ezer esztendő most telik le...

– Vagyis most ér véget az igazak uralkodása?

– Nem tudom, már nem tudom... Fáradt vagyok. A számítás nehéz. Liébanai Beatus[136] kiszámította, Jorgét kérdezd, ő még fiatal, ő jól emlékszik... Hanem az idő megérett. Nem hallottad a hét trombitát?

– A hét trombitát? Hogyhogy?

– Nem hallottad, hogyan halt meg az a másik fiú, a miniatúrafestő? Az első angyal is trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy. És a második angyal trombitált, és a tengernek harmadrésze vérré lőn... A második fiú abban a vértengerben halt meg, hát nem igaz? Figyeljétek a harmadik trombitaszót! Meghal a tengerben lévő teremtett állatoknak harmadrésze. Büntet az Isten. Az apátságon túli világot körös-körül az eretnekség mételyezi, hallottam, hogy a római trónon egy romlott pápa ül, varázslatokat csinál a szent ostyával, meg a murénáit eteti vele... Minálunk meg valaki megszegte a tilalmat, feltörte a labirintus pecsétjeit...

– Kitől hallotta ezt atyám?

– Hallottam. Mindenki súgja-búgja, hogy a bűn bevette magát ide az apátságba. Bagolyborsód van?

Ezt tőlem kérdezte, s én meghökkentem.

– Nem, nincs bagolyborsóm – motyogtam zavartan.

– Legközelebb hozz nekem bagolyborsót. Szopogatni szoktam, ebben a szegény fogatlan számban, ni, amíg meg nem puhul. Nyálserkentő, aqua fons vitae. Holnap hozol nekem bagolyborsót?

– Holnap hozok – mondtam. De épp elbóbiskolt. Magára hagytuk, s elindultunk befelé, a refektóriumba.

– Mit szól atyám a hallottakhoz? – kérdeztem mesteremet.

– A százévesek isteni tébolyának áldása van rajta. Nehéz elválasztani szavaiban az igazat a hamistól. De azt hiszem, kaptunk tőle némi útmutatást arra nézve, miként lehet az Aedificiumba bejutni. Megnéztem azt a kápolnát, ahonnan Malakiás tegnap este előbukkant. Csakugyan van ott egy kőoltár, s annak az aljába koponyák vannak vésve. Most majd kipróbáljuk.

[MÁSODIK NAP]

KOMPLETÓRIUM

Amelyben behatolunk az Aedificiumba,

egy rejtélyes látogatóba botlunk,

egy varázsjelekkel írott titkos üzenetre bukkanunk,

továbbá egy könyvre is,

mely azonban máris újra eltűnik,

és számos elkövetkező fejezetek során kerestetik majd; végül,

de nem utolsósorban pedig

valaki ellopja Vilmos becses olvasólencséjét

A vacsoránál szomorúság és csönd honolt. Alig több, mint tizenkét óra telt el azóta, hogy Venantius holtteste előkerült. A szeme sarkából mindenki az ő üres helyét nézte. Elérkezett a kompletórium ideje, és a szentélybe vonuló szerzetesek gyászmenetnek is beillettek volna. Mi a főhajóban állva vettünk részt a szertartáson, s közben le nem vettük szemünket a harmadik oldalkápolnáról. Kevés volt a fény, s amikor Malakiás egyszer csak előbukkant a sötétségből, és elfoglalta helyét a maga stallumában, nem tudtuk volna pontosan megmondani, hogy honnan jön. Mindenesetre szép lassan félrehúzódtunk, és elrejtőztünk a mellékhajó sötétjében, nehogy valaki észrevegye, hogy az ájtatosság végeztével a templomban maradunk. Skapulárémban ott lapult a mécses, vacsorakor emeltem el a konyhán. A nagy bronztripódus egész éjjel világít, azon majd meggyújtjuk. Új kanóc is volt nálam, meg jó sok olaj. Hosszú ideig lesz mivel világítanunk.

Annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam a szertartásra odafigyelni: mire észbe kaptam, már vége is volt. A szerzetesek arcukra eresztették a csuklyát, és lassú sorban kivonultak, hogy ki-ki megtérjen a cellájába. A tripódus fényeivel derengő templomi terek kiürültek.

– Rajta – szólalt meg Vilmos. – Munkára fel!

Odamentünk a harmadik kápolnához. Az oltár alja valóban csontkamrát idézett az ember eszébe, a csodaszép domborművű faragás lábszárcsonthalomra helyezett, félelmet gerjesztően mélységes szemüregű koponyasort mintázott. Vilmos mormogva elismételte Alinardus szavait (jobbról a negyedik koponya, benyomod a szemét). Két ujját bedugta a csupacsont arc szemgödreibe, s ekkor tompa csikorgásféle hallatszott. Titkos tengelyen mozdulva az oltár kissé elfordult, s egy sötét nyílás vált láthatóvá. Fölemelt mécsesemmel bevilágítottam; nyirkos lépcsőfokok csillantak meg. Elhatároztuk, hogy aláereszkedünk, de előbb még megbeszéltük, becsukjuk-e magunk mögött az átjárót vagy sem. Jobb, ha nem, vélekedett Vilmos, mondván, hogy nem tudjuk, képesek leszünk-e majd újra kinyitni. Amiatt, hogy mi lesz, ha rajtacsípnek bennünket, nem fájt a fejünk, hiszen ha ezen a kései órán azért jön ide valaki, hogy működtesse ezt a szerkezetet, az nyilván ismeri is a behatolás módját, és nem torpan meg, hiába van az átjáró becsukva.

Jó tucatnyi lépcsőfokkal lejjebb egy folyosóra jutottunk, melynek két oldalán vizszíntes fülkék nyíltak: katakombákat látogatva később sok ilyet láttam. Most azonban életemben először jártam osszáriumban, és nagyon féltem. Az évszázadok hosszú során át ezekbe a fülkékbe gyűjtötték össze a szerzetesek kihantolt csontjait, testük formáját meg sem próbálva többé kirakni. Volt olyan fülke, amelyikben csak apró csontocskák halmozódtak, volt, amelyikben csakis koponyák, szépen gúlába rakva, hogy egymást jól megtartsák, s ez bizony rémisztő látvány volt; a mécsesem fényénél, elhaladóinkban rájuk vetülő árnyak játéka ráadásul tovább fokozta ezt a rémületet. Az egyik fülkében csak kezeket láttam, sok-sok kezet, végképp szétbogozhatatlanul egymásba gabalyodott, halott ujjak szövevényét. Felordítottam; egy pillanatra úgy rémlett, hogy ezen a halálos helyen valami elevenség moccan, nyüszít, surran sötéten.

– Egerek – nyugtatott Vilmos. – Mit keresnek itt az egerek?

– Átvonulóban vannak, akárcsak mi, hiszen a csontház az Aedificiumhoz, tehát a konyhához vezet. Meg a könyvtár finom könyveihez. Ugye most már érthető, miért olyan zord mindig Malakiás képe. Hivatala folytán naponta kétszer, reggel és este is itt kell hogy végigmenjen. Neki aztán valóban nincs min nevetnie.

– Miért nem mondja az evangélium egyszer sem, hogy Krisztus nevetett volna? – kérdeztem, magam sem tudom, mi okból. – Csakugyan úgy van, ahogyan Jorge állítja?

– Hányan tanakodtak már rajta, hogy nevetett-e Krisztus! Engem nemigen érdekel. Úgy hiszem, ha nem nevetett, hát azért nem nevetett, mert Isten fiaként nyilván mindentudó volt, és tudta, mire jutunk majd mi, keresztények. Nicsak, megérkeztünk.

Úgy is volt, a folyosó, hál' istennek, véget ért, újabb lépcső következett, azon fölmenve pedig már csak egy vasalt keményfa ajtón kellett benyitnunk, s ott találtuk magunkat a konyhai tűzhely mögött, közvetlenül a szkriptóriumba vezető csigalépcső tövében. Fölfelé menet egyszer csak mintha zajt hallottunk volna az emeletről.

Megtorpantunk, s egy pillanatra visszafojtottuk a lélegzetünket.

– Lehetetlen – mondtam azután. – Senki sem jött be előttünk...

– Feltéve, hogy az Aedificiumot csak innen lehet megközelíteni. Az elmúlt századokban ez itt fellegvár volt, és nyilván több titkos bejárata is van, amelyekről nem tudunk. Legyünk óvatosak. De nem sok választásunk van. Ha a mécsest eloltjuk, nem látjuk, hova lépünk, ha meg égve hagyjuk, észrevesz bennünket az, aki fönt van. Csak abban reménykedhetünk, hogy ha valóban van ott valaki, akkor az minálunk jobban fél.

A déli őrbástya belsejéből kilépve megérkeztünk a szkriptóriumba. Venantius asztala pontosan átellenben volt. Mécsesünk a roppant öblű teremben egyszerre mindig csupán néhány ölnyi falat világított meg. Reméltük, hogy nincs odakint senki, aki fölfigyelhetne az ablakokon kiszüremlő fényre. Az asztal mintha rendben lett volna, Vilmos azonban lehajolt, hogy először is a lenti polc iratait vegye szemügyre, és csalódottan felkiáltott.

– Hiányzik valami? – kérdeztem.

– Ma én itt két könyvet láttam, az egyik görögül volt írva. Az a könyv hiányzik. Valaki elemelte, méghozzá nagy sietve, mert egy pergamen, itt, ni, a földre esett.

– De hisz őrizték ezt az asztalt...

– Hogyne. Talán csak az imént szabadult rá valaki. Talán még itt is van. – Tekintetét a sötétségbe fúrta, hangja visszhangozva kongott az oszlopok között: – Ha itt vagy, jaj neked!

Tetszett az ötlete, igaza volt: ha félünk valakitől, mindig úgy helyes, ha ő mitőlünk még jobban fél.

A földön talált lapot Vilmos az asztalra terítette, és föléje hajolt. Megkért, hogy világítsak. Odatartottam a mécsest, s a fényénél megláttam a pergament. Egyik fele üres volt, a másikon mákszemnyi betűcskék sorakoztak, arra is csak nagy nehezen jöttem rá, hogy mifélék.

– Ez görögül van? – kérdeztem.

– Igen, de nemigen értem. -Elővette kámzsájából a lencséjét, feszesen az orrnyergére csípte, és még közelebb hajolt a pergamenhez.

– Görögül írták, de nagyon kicsiny és kusza betűs írással. A lencsémmel is alig tudom elolvasni, még több világosság kellene. Hozd csak közelebb azt a mécsest...

A pergament fölemelte s az arca elé tartotta, én meg ahelyett, hogy a háta mögé kerültem volna, hogy a mécsest onnan emeljem a feje fölé, buta módon éppenséggel eléje álltam. Megkért, hogy húzódjam arrább, s én ekkor mécsesem lángjával véletlenül súroltam a pergamen hátulját. Vilmos eltaszajtott, mondván, hogy a végén még elégetem itt neki ezt a kéziratot, ám hirtelen fölkiáltott. Jól láttam, hogy a pergamen fölső felén bizonytalan, sárgásbarnajelek rajzolódnak ki. Vilmos elkérte tőlem a mécsest, és mozgatni kezdte a pergamen mögött, vigyázva, hogy csak melegítse, de ne érje a láng. Lassan, lassan, mintha láthatatlan kéz írná, e szavak betűi íródtak a pergamen üres felére: „Mene, Tekel, Ufarszin”, sorban, egyenként, s miközben a láng hegyén tekergődző füst feketére kormozta a lap hátulját, még újabb s újabb jelek tűntek elő, ám azok már nem hasonlítottak semmiféle ábécé betűihez, hacsak nem a boszorkányokéihoz.

– Fantasztikus! – lelkendezett Vilmos. – Egyre érdekesebb. – Körülnézett: – De talán mégse mutogassuk ezt a fölfedezést titokzatos vendégünknek, ha netán itt van még... – Olvasólencséjét levette, s az asztalra tette, azután gondosan összetekerte, s a kámzsájába rejtette a pergament. A legutóbbi, enyhén szólva csodálatos élményektől még mindig kábultan épp közelebbi magyarázatokat kértem volna, amikor egy váratlan zajra fölkaptuk a fejünket. A könyvtárba vivő, keleti lépcső alján valaki motoszkált.

– Ott a mi emberünk, kapd el! – rikkantotta Vilmos, és egyszerre iramodtunk meg a lépcső felé, de ő gyorsabb volt, én a mécses miatt nehezebben mozogtam. Valaki megbotlott, egy test elzuhant, s odaérve láttam, hogy Vilmos az; a lépcső tövében egy fémpántokkal megerősített kötésű, súlyos kódexre meredt. Ugyanebben a pillanatban megint zajt hallottunk, ezúttal onnan, ahonnan épp jöttünk. – De nagy bolond vagyok! – kiáltotta Vilmos. – Vissza Venantius asztalához, gyorsan!

Most fogtam föl, hogy valaki közvetlen mögülünk, a sötétből hajította el azt a kódexet, hogy jó messzire eltávolítson magától.

Vilmos ismét gyorsabb volt nálam, s már ott is termett az asztalnál. Én utána, s ekkor menekülő árnyat pillantottam meg: az oszlopok közül kiugorva a keleti őrbástyabeli lépcsőhöz futott.

Harci hév lángolt föl bennem, a mécsest Vilmos kezébe nyomtam, és uzsgyi, vaktában a menekülő után vetettem magam, le a lépcsőn. E pillanatban úgy éreztem, Krisztus katonája vagyok, a pokoli légiók ellen harcolok, valamennyi ellen, s perzselő vágy hajtott, bárcsak elkaphatnám és mesterem kezére adhatnám az ismeretlent. Valósággal gurultam lefelé, végig a csigalépcsőn, minduntalan a csuhám szélére tapostam (s ez volt életemnek az egyetlen olyan pillanata, esküszöm, amikor megbántam, hogy szerzetesnek álltam), de közben már át is cikázott agyamon a vigasztaló gondolat, hogy hát hiszen ellenfelem is nyilván hasonlóképpen kénytelen botorkálni. Sőt ha a könyvet ellopta, őneki még a keze sem szabad. A kenyérsütő kemence mögött szinte zuhanvást értem a konyhába, s a tágas átjárót halvány derengésbe vonó csillagfényes éji világnál ismét megpillantottam azt az előlem menekülő árnyat, amint beront a refektórium ajtaján, és becsapja maga után. Máris ott termettem, némi üggyel-bajjal felrántottam az ajtót, körülnéztem, s már senkit sem láttam. A szabadba nyíló ajtó retesze érintetlen volt. Megfordultam. Homály, csönd. A konyha felől egyszer csak valami fény szüremlett át, a falhoz lapultam. A két helyiség közti ajtóban egy emberalak magasodott, arcát mécses fénye világította meg. Felsikoltottam. Vilmos volt az.

– Ugye, nincs már itt? Tudtam. Biztos, hogy nem ajtón át távozott. Nem a csontház felé ment ki?

– Nem, hanem valahol erre, de nem tudom, hol!

– Mondom, hogy más bejáratok is vannak, kár is kutatni őket. Ki tudja, hol, milyen messze kászálódik elő épp most a mi emberünk. S vele az olvasólencsém.

– Atyám lencséje?

– Bizony. A pergament nem tudta elorozni tőlem a cimbora, de a szemüvegemet nagy lélekjelenléttel fölkapta, amikor menekült.

– S ugyan miért?

– Mert van esze. Hallotta, mit beszélek erről az írásról, fölfogta, hogy ez valami fontos dolog, és úgy gondolta, hogy a lencsém nélkül képtelen leszek kisilabizálni, az iránt pedig nincs kétsége, hogy mutogatni senkinek sem fogom. S csakugyan, ez a pergamen most aztán van is meg nincs is.

– De hát honnan tudott atyám lencséjéről?

– Ugyan már, hisz tegnap beszéltünk róla az üvegesmesterrel, ráadásul ma reggel a szkriptóriumban még föl is tettem, amikor Venantius holmiját vizsgáltam. Vagyis sokan vannak, akik tudhatják, milyen becses szerszám. Mert egy normális kéziratot még csak el tudnék olvasni nélküle is, de ezt – s azzal ismét széjjeltekerte a titokzatos pergament –, ahol a görög rész ilyen apró betűs, a fölső pedig ilyen kétes...

A láng melegénél, mintegy varázslat folytán előtűnt, rejtelmes jelekre mutatott:

– Venantiusnak valami fontos titkolnivalója volt, ezért olyan tintát használt, ami nyom nélkül ír, s csak melegben ütközik ki. Vagy citromlevet is használhatott. Nem tudom, mit használt, ezek a jelek azonban mindjárt megint eltűnhetnek, úgyhogy egykettő, neked jó a szemed, másold le őket hamar, amilyen pontosan csak tudod, de egy kicsivel nagyobbak legyenek.

Így is tettem, s fogalmam sem volt, mit másolok. Négy-öt sornyi, igazán boszorkányos írás volt, e helyt csupán a legelső jegyeit idézem fel, hogy olvasóm érezhesse valamelyest, miféle talánnyal volt nekünk dolgunk.

f_eghi ♂γa γf ♀♂e γ_♀

Amikor a másolattal megvoltam, Vilmos – lencséjét, sajnos, nélkülözvén – fölemelte az írótáblámat, jó messzire az orra elé tartotta, és szemügyre vette. – Titkosírás, meg kell fejteni, semmi kétség – mondta. – A betűi rosszul vannak megrajzolva, s a másolásod talán tovább rontott a dolgon, de bizonyos, hogy valamiféle zodiákus-ábécé szerint íródott. Látod? Az első sorban ez itt... – még messzebbre tartotta magától az írótáblát, erőlködve hunyorgott: – Nyilas, Nap, Merkúr, Skorpió…

– És mit jelent mindez?

– Ha Venantius naiv lett volna, bizonyára a legközönségesebb zodiákus-ábécét használja: az A a Nap, a B a Juppiter... Ez esetben az első sor így hangzanék... próbáld csak írni: RAIQASVL... – Félbeszakította magát. – Nem, ez semmit se jelent, és Venantius nem volt naiv. Átalakította ezt az ábécét, a megfejtés kulcsa valami más. Rá kell jönnöm, hogy micsoda.

– Rá lehet jönni? – kérdeztem álmélkodva.

– Rá, ha konyít az ember valamit az arabok tudományához. A legjobb kriptográfiai[137] értekezéseket hitetlen tudósok írták, Oxfordban módom volt felolvastatni belőlük egyet-kettőt. Baconnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a tudomány meghódításához a nyelvek ismeretén át vezet az út. Abu Bakr Ahmad ben Ali ben Vasijja an-Nabati több évszázaddal ezelőtt írt egy könyvet ezzel a címmel: Arról, hogy mely hőn áhítozik a jámbor ember a régi titkosírások elsajátítására, és számos példán bemutatta, hogyan lehet csinálni és megfejteni a titkos ábécéket, melyek varázsláshoz éppoly jók, mint hadseregek vagy királyok és követeik közötti üzenetváltáshoz. Forgattam más arab könyveket is, melyek rengeteg igen ötletes módszert felsorolnak. Példának okáért megteheted, hogy a betűket más betűkkel helyettesíted be, hogy fordítva írod a szavakat, hogy megcseréled a betűk sorrendjét, de csak minden másodikat veszed, majd újrakezded; megteheted, hogy (mint ez az írás is) a betűket a zodiákus jeleivel helyettesíted, de a rejtjelezett betűk számértéke a fontos, és a számokból azután egy másik ábécé szerint további betűket kaphatsz...

– S Venantius vajon melyik szisztémát alkalmazta ezek közül?

– Ki kéne próbálni mindet, s még más módszereket is. Az üzenetmegfejtés első szabálya azonban azt mondja, hogy találjuk ki, mi van az üzenetben.

– De hisz akkor már nem is kell megfejteni! – nevettem el magam.

– Nem így értettem. Arról van szó, hogy alakítsunk ki magunknak valami elképzelést az üzenet első néhány szaváról, majd pedig nézzük meg, vajon az ebből következő szabály ráillik-e az írás többi részére. Itt például Venantius bizonyára azt mondja meg, milyen kulcs segítségével lehet behatolni a finis Africae-ba. Ha ezt a tartalmat tulajdonítom az üzenetnek, máris a szemembe ötlik egy bizonyos ritmus... Kísérletképpen vedd az első három szót, a betűket ne nézd, csak azt, hogy hány írásjegyet látsz... IIIIIIII IIIII IIIIIII... Most próbáld szótagolni őket, úgy, hogy minden szótagban legalább két írásjegy legyen, és mondd hangosan: ta-ta-ta, ta-ta, ta-tata... Nem jut eszedbe valami?

– Nekem nem.

– Nekem meg igen. Secretum finis Africae... De ha ez van itt, akkor az utolsó szó első és hatodik betűje ugyanaz kell hogy legyen; s tessék, nézd, ugyanaz a Föld-szimbólum áll mindkét helyen. Az első szó első betűje, az S pedig meg kell hogy feleljen a második szó utolsó betűjének: s tessék, nézd, a Szűz jele ismétlődik csakugyan. Talán ez a megfejtés útja. De az is lehet, hogy ez csupán véletlen egybeesések sora. Rá kell találnunk valami átfogó szabályra...

– Hol?

– Fejben. Ki kell ötlenünk. S azután ellenőrizhetjük, az-e az igazi. Csakhogy a nagy próbálgatásra egy egész napom is rámehetne. Annál több nem, mert (s ezt ne feledd) nincs az a titkosírás, amelyiket egy kis türelemmel meg ne lehetne fejteni. Most azonban siessünk, mert az idő telik, s mi még meg akarjuk látogatni a könyvtárt. A lencsém nélkül különben sem tudnám elolvasni az üzenet második részét, te pedig nem tudsz segíteni, hiszen ezek a jelek a te szemedben...

– Graecum est, non legitur – fejeztem be porig sújtva.

– Bizony, s ugye, hogy igaza volt Baconnek. Tanulj! De azért ne csüggedjünk. Tegyük el a pergament meg a jegyzeteidet, és induljunk máris a könyvtárba. Mert ma este tíz pokoli légió sem tartóztathat föl bennünket.

Keresztet vetettem.

– Vajon kijárhatott itt mielőttünk? Benno?

– Benno égett a vágytól, hogy megtudja, mi lehet Venantius irományai között, de nem úgy néztem, mint aki képes lenne ilyen gonoszul megtréfálni bennünket. Végtére is szövetséget ajánlott nekünk; meg aztán nem hinném róla, hogy éjnek évadján be merjen lopózni az Aedificiumba.

– Akkor hát Berengár? Vagy Malakiás?

– Berengárból már ki tudnék nézni effélét. Elvégre ő egyik felelőse ennek a könyvtárnak, furdalja a lelkiismeret, amiért elárulta a könyvtárnak valamilyen titkát, rájött, hogy Venantius elvette azt a bizonyos könyvet, és talán épp vissza akarta vinni oda, ahonnan az elszármazott. De nem sikerült fölmennie, most valahol másutt rejtegeti, s ha Isten is úgy akarja, rajtaüthetünk, amikor vissza próbálja vinni a kötetet a helyére.

– Malakiás is lehetett, ugyanettől a szándéktól vezéreltetve.

– Szerintem nem. Amikor egyedül maradt, hogy az Aedificiumot bezárja, Malakiás annyit kotorászhatott Venantius asztalán, amennyit csak akart. Ebben egészen bizonyos voltam, megakadályozni pedig nem tudtam volna. Most viszont már tudjuk, hogy ezt nem tette. S ha jól belegondolsz, nincs okunk feltételezni Malakiásról, hogy tudja: Venantius behatolt a könyvtárba, és elvitt valamit. Ezt rajtad és rajtam kívül csak Berengár tudja, meg Benno. Adelmus gyónása folytán tudhatná még Jorge is, de hát ő semmiképp sem lehet azonos azzal az emberrel, aki oly szélsebesen száguldott le a csigalépcsőn...

– Tehát vagy Berengár, vagy Benno...

– Igen? S miért nem Tivoli Pacificus vagy bármely másik szerzetes azok közül, akiket ma itt láttunk? Vagy Miklós, az üvegesmester, aki tud az olvasóüvegemről? Vagy az a fura szerzet, Salvatore, akiről hallhattuk, hogy éjszakánként járkel, s ki tudja, miben sántikál? Észnél legyünk, s ne szűkítsük gyanakvásunk körét csak azért, mert a Bennótól hallottak egy bizonyos irányba terelték a figyelmünket. Lehet, hogy Benno becsapott.

– Atyám őszintének látta.

– Igen. Azonban ne feledd: a jó inkvizítor első számú kötelessége az, hogy elsőül azokat gyanúsítsa, akik őszintének látszanak.

– De rossz lehet inkvizítornak lenni! – mondtam.

– Ezért hagytam abba. Most meg, lám, mégis újra azzá kell lennem. No, gyerünk a könyvtárba.

[MÁSODIK NAP]

ÉJSZAKA

Amelyben végre behatolunk a labirintusba,

különös vízióink támadnak,

s ahogyan labirintusokban szokás, eltévedünk

Visszamentünk a szkriptóriumba, de ezúttal a keleti lépcsőt másztuk meg magasan előretartott mécsesem fényénél, azt, amelyik továbbvitt, följebb, a tiltott emeletre. Eszembe jutott, mit mondott Alinardus a labirintusról, és hajmeresztő dolgokra számítottam.

Fölérkezve oda, ahová nem lett volna szabad a lábunkat betennünk, meglepetésemre egy nem túl tágas, ablaktalan, hétszögű helyiségben találtam magam, a levegőben valami nehéz, avas-dohos szag érződött. Rémisztő dolgoknak semmi nyoma.

A helyiségnek, mondom, hét fala volt, de ezek közül csupán négyen nyílott meglehetősen tágas, köríves boltozatú átjáró két-két, falba ágyazott kis oszlop között. A lezárt falakhoz hatalmas, szabályosan elrendezett könyvekkel teli szekrények simultak. A szekrényeken, csakúgy, mint a szekrények minden egyes polcán, egy-egy szalagdísz, s azon valamilyen szám: nyilván ugyanazok a számok, amelyeket a katalógusban láttunk. A helyiség közepén asztal, az is könyvekkel rakva. A köteteken egyforma, meglehetősen vékony porréteg, látszott, hogy a könyveket több-kevesebb rendszerességgel letakarítják. A padló sem volt szemetes. Az egyik ajtó boltíve fölött jókora szalagdísz volt a falra festve, rajta e szavak: Apocalypsis Iesu Christi. Az írás csöppet sem látszott fakónak, habár a betűi régiek voltak. Később vettük csak észre, a többi helyiségben, hogy ezeket a szalagdíszeket valójában a kőbe vésték, méghozzá jó mélyen, s azután a mélyedéseket töltötték ki festékkel, úgy, ahogyan a templomok freskóit szokták csinálni.

Átmentünk az egyik boltív alatt. Újabb helyiségben találtuk magunkat; ennek ablaka is volt, üveg helyett alabástromtáblájú. Két fala bontatlan, a negyediken átjáró nyílt, ugyanolyan, mint amelyiken bejöttünk, s ezen át az ember újabb szobába jutott, melynek szintén két bontatlan fala volt, egy ablaka, s megint csak egy ajtaja, szemközt velünk. Mindkét helyiség falán ott kacskaringózott a felirat, hasonlatos az előbb látotthoz, a szavak azonban mások voltak. Az egyiken ezt olvashattuk: Super thronos viginti quatuor, a másikon pedig ezt: Nomen illi mors[138]. E két helyiség kisebbnek mutatkozott ugyan, mint az, amelyiken át a könyvtárba jutottunk (mi több, amaz hétszögű volt, ezek meg négyszögűek), ám egyebekben a berendezés semmiben sem különbözött: könyvekkel teli polcok, középen asztal.

Továbbmentünk a harmadik szobába. Ebben nem voltak könyvek, és felirat sem volt. Az ablak alatt kőoltár. Három ajtó nyílott: az, amelyiken át beléptünk, egy másik – ez a már ismert hétszögű helyiséggel kötötte össze emezt –, meg egy harmadik, melyen át az előbbiekkel mindenben megegyező, új szobába léptünk, csak a szalagdísz szavai voltak ismét mások: Obscuratus est sol et aer. Ezután újabb szoba következett, Facta est grando et ignis[138] felirattal, s ennek több ajtaja nem volt; tehát ebből a szobából nem lehetett továbbhaladni, vissza kellett fordulnunk.

– Lássuk csak – mondta Vilmos. – Öt négyszögű, vagyis nagyjából trapéz alakú, egy-egy ablakos szoba veszi körül azt az ablaktalan, hétszögű helyiséget, ahová a lépcső vezet. Pofonegyszerű. A keleti őrbástyában vagyunk, minden őrbástyának öt ablaka és öt oldala néz kifelé. Ez egybevág azzal, amit mondok. Az üres szoba az, amelyik keletre néz, ugyanarra, amerre a templom szentélye, a felkelő nap sugarai épp az oltárra esnek, s ez derék és jámbor dolog. Csak az alabástrom ablaktáblákban vélek ravaszságot fölfedezni. Nappal szépen átszüremlik rajta a fény, éjszaka még a hold sugarait sem engedik át. Hát ez nem valami nagy labirintus. Most pedig lássuk, hová jutunk a hétszögü szoba másik ajtaján át. Azt hiszem, könnyen eligazodunk.

Mesterem tévedett, a könyvtár építői ügyesebbek voltak, mint véltük. Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni. Egy ízben átmentünk egy In diebus illis[139] feliratú szobán, s némi bolyongás után azt hittük, megint ott vagyunk. Emlékeztünk azonban, hogy az ablakkal szemközti ajtó egy Primogenitus mortuorum[139] feliratú szobába nyílott, most ellenben egy másikba vezetett, melynek falán megint az Apocalypsis Iesu Christi szavak állottak, s nem ám az a hétszögű terem volt, ahonnan elindultunk. Vagyis be kellett látnunk, hogy olykor különböző szobákban ugyanazok a szalagdíszek ismétlődnek. Két Apocalypsis feliratú helyiséget is találtunk, méghozzá egymás mellett, a rögtön utánuk következő pedig ezt a feliratot viselte: Cecidit de coelo stella magna[140].

Nyilvánvaló volt, hogy a szalagdíszek szavai honnan származnak – János jelenéseiből idéztek egy-egy sortöredéket –, ám az egy csöppet sem volt világos, hogy miért és hogy milyen logika szerint kerültek föl a falakra. Zavarunk csak nőtt, amikor észrevettük, hogy némelyik (de csak némelyik) felirat nem feketével, hanem vörössel van kifestve.

Egyszer csak ismét a legelső, hétszögű teremben találtuk magunkat (rá lehetett ismerni, hiszen innen nyílott a lépcsőlejárat), s most újrakezdtük a felderítést, azzal, hogy mindig csak egyenesen jobb kéz felé megyünk, szobáról szobára. Három helyiségen haladtunk át, de ekkor fal zárta el utunkat. Az egyedüli ajtó megint egy olyan szobába vezetett, amelyiknek csupán egy ajtaja volt, azon átmenve pedig további négy szoba után újfent falba ütköztünk. Visszamentünk az előző szobába, annak két ajtaja közül most azt választva, amelyiket még nem próbáltuk, újabb szobán mentünk át, és megint ott voltunk, ahonnan elindultunk, a hétszögű teremben.

– Hogy is hívták azt a szobát, ahonnan legutoljára visszafordultunk? – kérdezte Vilmos.

Equus albus[141] – mondtam némi töprengés után.

– Jól van, találjunk oda megint. – Nem volt nehéz. Onnan, ha nem akartuk ismét ugyanazt az utat végigjárni, csakis a Gratia vobis et pax[141] feliratú szobába mehettünk, onnan pedig jobbra fordulva véltük elkerülhetni, hogy megint ugyanoda jussunk vissza. További két szoba ugyan ismét az In diebus illis meg a Primogenitus mortuorum nevet viselte (ámbátor biztos, hogy az imént már megjárt szobák voltak ezek?), de aztán végre eljutottunk egy olyan szobába is, amelyikben még aligha jártunk: Tertia pars terrae combusta est[141]. Ekkorra azonban már nem tudtuk, hogy a keleti őrtoronyhoz képest hová kerültünk.

Előretartva a mécsest, továbbindultam. Ijesztően megtermett óriás, hullámos és reszketeg testű kísértet állta el az utamat.

– Ördög! – ordítottam el magam, és kis híján elejtettem a mécsest, ahogy sarkon perdültem, és Vilmos karjába zuhantam. Ő kivette kezemből a mécsest, és eltolva engem magától, bámulatos eltökéltséggel előrelépett. Valamit ő is megpillantott, mert hátrahőkölt. Majd megint előrehajolt, s a mécsest magasra emelte. Hangosan fölnevetett.

– Nagyon ötletes! Egy tükör!

– Tükör?

– Az bizony, marcona vitézem. Mily bőszen vetetted magad az imént, a szkriptóriumban, egy valóságos ellenség nyomába! Most meg a saját tükörképedtől is megijedsz. Tükör ez: felnagyítva és torzítva tükröz.

Kézen fogott, és odavitt a szoba bejáratával szemközti falhoz. Most, hogy a mécses ilyen közelről világította meg, magam is jól láthattam azt a hullámos üveglemezt, amely a kettőnk tükörképét ormótlanná torzította, szüntelenül változtatva az alakját s a formáját is, aszerint, milyen messziről néztük.

– Okvetlenül olvass majd el egy-két optikai értekezést – derült Vilmos -; a könyvtár alapítói bizonyára forgattak effélét. A legjobbak az arabok. Alhazen írt egy De aspectibus című könyvet, s ebben pontos geometriai szemléltetéssel a tükrök erejéről beszél. Van olyan tükör, amelyiknek úgy hajlik a felülete, hogy a legapróbb dolgokat is fel tudja nagyítani (s végtére ilyen az én lencsém is), azután olyan is van, amelyik a képet megfordítja vagy elferdíti, avagy két tárgyat mutat egy helyett, s négyet kettő helyett. Meg van olyan is, mint ez itt, ni, amelyik a törpéből óriást, vagy az óriásból törpét csinál.

– Krisztusom! – kiáltottam fel. – Ezek hát azok a könyvtárbeli víziók, amelyekről rebesgetni hallottunk?

– Talán. Remek ötlet, meg kell hagyni. – Elolvasta, mi van a tükör fölötti szalagdíszre írva: Super thronos viginti quatuor. – Ezzel már találkoztunk, de abban a helyiségben nem volt tükör. Ennek meg egyébiránt ablaka nincs, pedig nem hétszögletü. Hol vagyunk? – Körülnézett, s odalépett az egyik polchoz. – Adso, én amaz istenáldotta oculi ad legendum nélkül nem látom, mi van ezekre a könyvekre írva. Olvass föl nekem néhány címet!

Találomra leemeltem az egyik könyvet.

– Nincs ráírva, mesterem!

– Hogyhogy? Látom én, hogy rá van írva, mondd, mit olvasol?

– Nem olvasok. Ezek nem az ábécé betűi, és nem is görög betűk, rájuk ismernék. Ezek itt kukacok, giliszták, légypiszkok...

– Aha, arabul írták. Több ilyen könyv is van itt?

– Van egypár. De ni, ennek itt latinul van a címe, ha Isten is úgy akarja. Al... al-Hvárizmi: Tabulae.

– Al-Hvárizmi asztronómiai táblázatai, Bathi Adelardus fordításában! Rendkívüli ritkaság! Tovább!

– Isa ibn Ali: De oculis. Alkindi: De radiis stellatis...[142]

– Hát az asztalon?

Hevert ott egy De bestiis[142] című, vaskos kötet. Kinyitottam, s a pillantásom gazdagon illusztrált lapra esett, azon is egy csodaszép egyszarvú képére.

– Remek munka – bólintott Vilmos, mert a képeket szabad szemmel is jól látta. – És az ott?

Liber monstrorum de diversis generibus[142] – olvastam hangosan. – Ebben is szép képek vannak, de ezek mintha régebbiek volnának.

Vilmos egészen ráhajolt a textusra:

– Írországi szerzetesek készítették, legalább öt évszázaddal ezelőtt. Az egyszarvús könyv ellenben sokkalta újabb keletű, azt hiszem, francia minta szerint készült.

Mesterem tudása ezúttal is lenyűgözött. Beléptünk a következő szobába, majd újabb négy szobán át folytattuk utunkat – mindnek ablaka volt, s a polcaikon csupa ismeretlen nyelven írott könyv meg néhány okkult tudományokkal foglalkozó kódex –, mígnem megint csak falba ütköztünk, és kénytelenek voltunk visszafordulni, mert az öt utóbbi szoba úgy nyílott egymásba, hogy nem is volt más kijárat.

– A falakból ítélve valamelyik őrbástya ötszögében kellene lennünk – mondta Vilmos –, csakhogy sehol sem látom a középső hétszögű termet. Talán tévedtünk.

– És az ablakok? – kérdeztem. – Hogyhogy ilyen sok az ablak? Lehetetlen, hogy valamennyi helyiség kifelé nézzen.

– Megfeledkezel a központi aknáról. Sok olyan ablakot is láttunk, amelyik az akna nyolcszögére nyílik. Ha most nappal volna, a fények különbsége megmutatná, melyek a külső és melyek a belső ablakok, sőt a napsugarak iránya talán még a szobák tájolását is elárulná. Éjjel azonban nem látni semmi különbséget. Forduljunk vissza.

Visszamentünk a tükrös szobába, s ott ezúttal a harmadik ajtón át indultunk el, mert úgy tudtuk, hogy arra még nem jártunk. Egyszerre három vagy négy szobán is végigláttunk. A legutolsó szoba táján világosság derengett.

– Valaki van ott! – kiáltottam elfúló hangon.

– Ha van, akkor már észrevette a mécsesünket – mondta Vilmos, de azért eltakarta tenyerével a lángot. Egy-két percig mozdulatlanul álltunk. A derengő fény finoman tovább vibrált, de se erősebb, se halványabb nem lett.

– Talán csak egy mécses – mondta Vilmos –, s csakugyan azt hivatott elhitetni a szerzetesekkel, hogy a könyvtárt az elhunytak kísértetei járják. Mindjárt meglátjuk. Te maradj itt, és takard a mécslángot, én meg óvatosan előrelopódzom.

Még most is szégyenkezve a tükör előtti dicstelen viselkedésemért, ki akartam köszörülni a csorbát.

– Nem, inkább én megyek – jelentettem ki –, s maradjon itt atyám. Óvatos leszek, én kisebb és könnyebb is vagyok. Mihelyt látom, hogy nincs veszély, visszaszólok.

S már indultam is. A fal mentén osontam végig három szobán, könnyedén, mint a macska (vagy mint egy novícius, ha a kamra felé tart, sajtot lopni: Melkben ezt én igen ügyesen csináltam). Amikor az utolsó szoba küszöbéhez értem, oda, ahonnan az a halvány világosság előderengett, az átjáró jobb oldali oszlopa mögött a falhoz lapultam, és belestem. A szobában senki. Az asztalon mécsesféle égett, és nagyon füstölt. Nem olyan mécses, mint a miénk, inkább holmi födetlen füstölőedényhez hasonlított, lángja nem volt, finom hamu alatt épp csak parázslott valami. Összeszedtem a bátorságomat, és beléptem. A füstölő mellett az asztalon élénk színekkel tarkálló, nyitott könyv hevert. Odamentem, s a lapján négy, más-más színű csíkot láttam: sárgát, cinóbert, türkizt és okkert. A képen fenevad, nézni is szörnyű, roppant, tízfejű sárkány, amint a farkával lerántja az égbolt csillagait, és a földre zúdítja őket. S egyszerre látom ám, hogy a sárkány megsokasodik, a bőre sziporkázó pikkelyek rengetegévé lesz, s a könyvből kiszakadva a fejem köré gyülemlik, kavarul. Hátrahanyatlottam, s azt láttam, hogy a szoba mennyezete meghajlik, és megindul felém, azután sziszegést hallottam, mintha ezernyi kígyó hangja volna, de nem ijesztő, sőt inkább csábító hang volt, s fényben ragyogó asszonyalak jelent meg, arcát az arcomhoz közelítette, éreztem a leheletét. Kinyújtott kézzel eltoltam magamtól, s mintha a szemközti szekrény könyveibe tenyerelnék, vagy mintha óriásivá növekednének azok a könyvek. Nem értettem már, hol vagyok, hol van fönt és hol van lent. A szoba közepén Berengárt pillantottam meg, utálatos, paráznaságtól csöpögő mosollyal mustrálgatott. Arcomat a kezembe temettem volna, de a kezem varangy lába volt, nyálkás és hártyás békatenyér. Azt hiszem, felordítottam, a számban savanykás íz áradt szét, azután valami mérhetetlen sötétségbe süllyedtem, szakadéka mintha egyre mélyült volna alattam, és akkor már semmiről se tudtam.

Nem tudom, mennyi idő telt el – nekem évszázadoknak tetszett –, arra ébredtem, hogy a fejemben ütések visszhangzanak. A földön feküdtem, Vilmos pofozgatott. Egy másik szobában voltam, a szemem egy Requiescant a laboribus suis[143] feliratú szalagdíszre tévedt.

– Jól van, Adso, jól van, no – súgta mesterem. – Nincs semmi baj...

– Azok a valamik... – motyogtam még mindig révülten. Az a fenevad, ott...

– Nincs semmiféle fenevad. Amikor rád leltem, önkívületben hevertél az asztal lábánál, az asztalon nyitott könyv: egy szép mozarab[144] apokalipszis, a mulier amicta sole[145] képével, amint fenekedik rá a sárkány. A szagból azonban megéreztem, hogy valami rosszat lélegeztél be, és tüstént elcipeltelek onnan. Nekem is megfájdult a fejem.

– De hát mit láttam?

– Semmit se láttál. Abban a szobában valami látomásgerjesztőt égettek, fölismertem a szagáról; arab szokás, talán ezt szívatta a Hegyi Öreg a hasszaszinjaival[146], mielőtt egy-egy újabb vállalkozásba küldte őket. Így hát megoldottuk a látomások rejtélyét is. Valaki varázsfüveket helyez el éjszakára, hogy a hívatlan vendég azt higgye: a könyvtárt ördögi lények védelmezik. Tulajdonképpen mit éreztél?

Úgy-ahogy eldadogtam, mire emlékszem. Vilmos jót nevetett:

– Felerészt azt szőtted tovább, amit a könyvben láttál, felerészt pedig a vágyaidat és a félelmeidet juttattad szóhoz. Így hatnak az ilyen füvek. Holnap ki kell faggatnunk Severinust; azt hiszem, több tudomása van erről, mint amennyit el szeretne hitetni. Füvekről, csakis füvekről van szó, azokra a hókuszpókuszokra, amelyeket az üveges testvér emlegetett, semmi szükség. Füvek, tükrök... Tilos tudásnak helye ez, és furfangosnál furfangosabb csinálmányok az őrei. Itt a tudomány rejteget, ahelyett hogy földerítene. Nem tetszik ez nekem. Valami romlott elme vezényli itt a könyvtár szentséges védelmét. Hanem ideje kifelé indulnunk, nehéz éjszakánk volt. Rossz bőrben vagy, vízre és friss levegőre van szükséged. Ezeket az ablakokat nem lehet kinyitni, kár is próbálkozni vele, túl magasan vannak, s tán évtizedek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Hogyan is hihették, hogy Adelmus innen ugrott ki?

Kifelé, így mondta Vilmos. Mintha az olyan egyszerű lett volna. Azt tudtuk, hogy a könyvtárba csakis az egyik, a keleti őrbástyán keresztül lehet bejutni. De hol vagyunk most? Teljesen elveszítettük a tájékozódási képességünket. Miközben ott bolyongtunk, attól félve, hogy sohasem keveredünk ki többé, miközben engem váltig szédülés és hányinger környékezett, Vilmos pedig meglehetősen aggódott értem, s mérgelődött is, amiért, íme, véget ért a tudománya, mindeközben, mondom, támadt egy ötletünk, azazhogy őneki támadt, a következő napra nézvést. Legközelebb – feltéve, hogy egyáltalán kijutunk – valami üszkös fadarabbal térünk ide vissza, vagy más egyébbel, amivel jeleket lehet rajzolni a falra.

– A labirintusokból – recitálta Vilmos – csak egyféleképpen lehet kijutni. Minden új, vagyis még járatlan kereszteződést három jellel kell ellátni. Ha az elágazások valamelyikén látható jel azt mutatja, hogy az illető kereszteződésnél már jártunk, érkezéskor csak egy jelet tegyünk a falra. Ha már valamennyi út jelölve van, akkor forduljunk meg, és menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. De ha egy vagy két elágazás még nem visel jelet, akkor induljunk el tetszés szerint az egyiken, s a falára két jelet rajzoljunk. Ha olyan elágazáson indulunk el, amelyiken csak egy jel van, akkor a melléje rajzolt két másik jellel most már ennek az útnak is három jele lesz. A labirintust úgy járhatjuk be egészen, ha egy-egy kereszteződéshez érve sohasem indulunk el olyan úton, amelyiknek három jele van, hacsak nincsen már mindegyik út megjelölve.

– Honnan tudja ezt atyám? Talán labirintus-szakértő?

– Nem, egy hajdan olvasott régi könyvből idéztem.

– És e szerint a szabály szerint ki lehet jutni?

– Amennyire tudom, szinte soha. De azért mi kipróbáljuk. Meg aztán az elkövetkező napokban megint lesz olvasólencsém, és időm is lesz, hogy a könyveket jobban megvizsgáljam. Lehet, hogy a könyvek sorrendje majd eligazít ott, ahol a feliratoké összezavar.

– Atyámnak megint lesz olvasólencséje? Hogyan szerzi vissza?

– Azt mondtam, lesz. Csináltatok újat. Az üveges testvér szerintem kapva kap majd az alkalmon, alig várja, hogy valami újat próbálhasson. Remélem, vannak üvegcsiszoló szerszámai. Ami az üveget illeti, abból a műhelyében épp elég dirib-darab hányódik.

Amint így járkáltunk, kiutat keresve, az egyik szoba közepén hirtelen azt éreztem, hogy arcon simít egy láthatatlan kéz, a közben valami sem nem emberi, sem nem állati sóhaj visszhangzik még a szomszéd helyiségben is, akárha kísértet libegne teremről teremre. Már hozzá kellett volna edződnöm a könyvtárbeli meglepetésekhez, mégis újra megrémültem, és hátraugrottam. Vilmosnak is valami hasonlót kellett éreznie, mert az arcához kapott, magasabbra tartotta a mécsest, és körülnézett.

Fölemelte a kezét, majd szemügyre vette a mécses lángját, amely most mintha élénkebben lobogott volna, azután benyálazta a mutatóujját, és maga elé nyújtotta.

– Világos – mondta végezetül, s mutatott valamit két, egymással szembenéző falon. Fejmagasságban egy-egy szűk rés nyílott rajtuk, s ahogy a kezünket e résekhez közelítettük, érezni lehetett a kintről jövő hideg levegőt. A fülünket közelítve pedig susogást hallottunk, mintha szél fújna odakint.

– Nyilvánvaló volt, hogy a könyvtárnak van valamiféle szellőzőrendszere – mondta Vilmos –, máskülönben nem kapna benne levegőt az ember, kivált nyáron. Ezek a nyílások ráadásul a megfelelő nedvességről is gondoskodnak, nehogy a kövek pergamenje kiszáradjon. Az építtetők agyafúrtsága azonban nem érte be ennyivel. Olyan szögben helyezték el ezeket a nyílásokat, hogy szeles éjszakákon az egyes járatokból kiáramló fuvallatok keresztezzék egymást, s örvényeket kavarva az egymásba nyíló szobák során, az imént hallott hangokat hallassák. A hangok meg a tükrökkel és a füvekkel együtt úgyszintén az óvatlan behatolót ijesztgetik, aki, mihozzánk hasonlóan, nemigen tudja, hová is jött. Hisz egy pillanatra még mi is azt hittük, hogy fantomok lihegnek a képünkbe. Eddig azért nem vettük ezt észre, mert a szél csak most támadt fel. Így hát ezt a rejtélyt is megoldottuk. Azt viszont még mindig nem tudjuk, hogyan jussunk ki innét!

Időközben végleg eltévedtünk, már csak találomra forgolódtunk erre-amarra, s az egyformának rémlő feliratokra ügyet sem vetettünk többé. Újabb hétszögű terembe vetődtünk, jártuk a vele szomszédos szobákat, kiútra sehol sem leltünk. Visszamentünk oda, amerről jöttünk, csaknem egy órán át tébolyogtunk, s már nem is akartuk tudni, hol vagyunk. Vilmos egyszer csak azt mondta, hogy megadja magát, nincs más hátra, feküdjünk le valamelyik teremben, és reménykedjünk, hogy Malakiás majd ránk talál reggel. S már javában búsongtunk, hogy nagyszerű vállalkozásunk mily szánalmas végre jutott, amikor váratlanul a lépcsős teremben találtuk magunkat. Buzgón hálát adtunk az égnek, és nagy vígan lesiettünk a lépcsőn.

A konyhába érve hamar a tűzhely mögé kerültünk, majd az ajtón át s le az újabb lépcsőn a csontház folyosójára, és esküszöm, hogy a csupasz koponyák halálos vigyora megannyi meghitt barát mosolya volt ekkor nekem. A templomból az északi kapun át léptünk ki megint a szabadba, és boldogan roskadtunk le egy-egy sírkőre. A csodás éjszakai levegőt isteni balzsamnak éreztem. Csillagok ragyogtak körülöttünk, a könyvtárbeli látomások egyszeriben nagyon messzire tűntek.

– Milyen szép a világ, és milyen csúfak a labirintusok! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Milyen szép lenne a világ, ha volna szabálya, hogyan forgolódjunk a labirintusokban! – vágott vissza mesterem.

– Hány óra lehet? – kérdeztem.

– Elvesztettem az időérzékemet. De nem árt visszatérnünk a cellánkba, még mielőtt matutinumhoz harangoznának.

Végigmentünk a templom bal oldala mentén, majd a főkapu elé kerültünk (s én elfordultam, ne lássam az Apokalipszis seniorjait, super thronos viginti quatuor!), végezetül a kolostorudvart átszelve megérkeztünk a zarándokszálláshoz.

A bejárat küszöbén ott állt az apát úr, és szúrósan nézett ránk.

– Egész éjjel keresem testvéreimet – mondta Vilmosnak. – Nem voltak sem a cellájukban, sem a templomban...

– Nyomon voltunk... – dünnyögte Vilmos, és láthatólag zavarban volt.

Az apát úr hosszasan fürkésző pillantást vetett rá, azután nyomatékkal és szigorúan azt mondta: – Mindjárt kompletórium után kerestem testvéreimet. Berengár nem jelent meg a szentélyben.

– Nocsak, nocsak! – ékelődött Vilmos. Most végre kiderült, kicsoda fészkelte be magát a szkriptóriumba.

– Nem jelent meg a szentélyben kompletóriumkor – ismételte az apát úr –, s a cellájába se tért vissza. Nemsokára matutinumot harangoznak. Meglátjuk, addig megjön-e. Ha nem, attól tartok, megint valami nagy baj történt.

Berengár a hajnali ájtatosságon sem volt ott.

HARMADIK NAP

[HARMADIK NAP]

LAUDESTÓL PRÍMÁIG

Amelyben az eltűnt Berengár cellájában

véres ruhadarab kerül elő, más semmi

Fáradtan írom a sorokat, ugyanolyan fáradt vagyok, mint azon az éjszakán, vagyis hogy hajnalon. Mit mondjak? A szerzeteshad felbolydult, mise után az apát sürgetésére a barátok szétszéledtek, s szinte valamennyien nagy keresésbe fogtak, de hiába.

Laudes felé járt már az idő, amikor az egyik, Berengár cellájában kutakodó szerzetes vérfoltos, fehér ruhadarabra bukkant a szalmazsák alatt. Megmutatták az apátnak, s az igencsak komor jelnek vélte. Jorge is ott volt, és hallván, mit találtak, felkapta a fejét.

– Vér? – kérdezte, mint aki hitetlenkedik. Alinardust is értesítették, ő meg a fejét rázta, és azt mondta:

– Nem, nem, a harmadik trombitaszóra a halál a vízen át jön...

Vilmos szemügyre vette a ruhadarabot, majd így szólt:

– Most már minden világos.

– Hol van hát Berengár? – kérdezték tőle.

– Azt nem tudom – felelte. Válaszát meghallotta Aymarus; fölnézett az égre, és odasúgta Sant' Albanói Petrusnak:

– Ilyenek ezek az angolok.

Prima táján – a nap feljött már – szolgákat küldtek ki, cserkésszék be a meredek alját körös-körül a falak mentén. Tercia idején tértek vissza, semmit sem találtak.

Vilmos azt mondta, nincs mit tennünk. Ki kell várnunk az eseményeket. És elvonult a műhelyek felé, s ott élénk eszmecserébe bocsátkozott Miklóssal, az üvegesmesterrel.

Én meg leültem a templomban, hátul, a főkapunál. Egyik misét mondták a másik után, s én buzgó, mély álomba merültem, mert nekünk, fiataloknak alighanem több alvásra van szükségünk, mint az öregeknek; hisz azok eleget aludtak már, s az örök nyugovóra készülődnek.

[HARMADIK NAP]

TERCIA

Amelyben Adso a szkriptóriumban

rendje históriáján és a könyvek sorsán töpreng

Pihentebben, de zavaros fejjel hagytam ott a templomot, mert az ember csak az éjszakai órákban tudja magát igazán kipihenni. Fölmentem a szkriptóriumba, és Malakiás engedelmével lapozgatni kezdtem a katalógust. Szórakozott pillantásokat vetettem az oldalakra, de valójában a szerzeteseket figyelgettem.

Meghökkentett, milyen nyugodtan és józanul végzik a dolgukat, mintha bizony nem épp most tennék tűvé a védfal környékét egyik rendtársukért, s nem hunyt volna már el ijesztő körülmények között két másik társuk. Íme, gondoltam, ilyen emberek érdeme, hogy oly nagyszerű a mi rendünk: száz és száz esztendőkön át látniuk kellett, mint törnek be barbár hordák, mint fosztják ki apátságainkat, taszítanak lángörvénybe egész országokat, de ők csak olvasták egyre, félhangos mormolással, ugyanazokat a szavakat, évszázadok örökét, amelyeket azután mindig ők örökítettek tovább, a jövendő évszázadoknak. Rendületlenül olvastak és másoltak, miközben letelni készült az ezer év; miért rendülnének hát meg most?

Előző nap Benno azt mondta, hogy még gaztettet is hajlandó volna elkövetni valami könyvritkaságért. Nem hazudott és nem tréfált. Úgy illenék persze, hogy a szerzetes alázattal szeresse az ő könyveit, a könyvek kedvéért és nem önnön kíváncsiságának diadalra juttatása végett; csak hát a tudás csábítása a szerzetesek számára ugyanaz, ami a világiaknak a házasságtörő kísértés, vagy a kinti papoknak a kincsvágy.

Pergettem a katalógus lapjait, és szemem előtt titokzatos címek lejtettek ünnepi táncot: Quinti Sereni de medicamentis, Phaenomena, Liber Aesopi de natura animalium, Liber Aethici peronymi de cosmographia, Libri tres quos Arculphus episcopus Adamnano escipiente de locis sanctis ultramarinis designavit conscribendos, Libellus Q. Iulii Hilarionis de origine mundi, Solini Polyhistor de situ orbis terrarum et mirabilibus, Almagesthus... Nem csodálkoztam rajta, hogy a gyilkosságok rejtélyének középpontjában a könyvtár áll. Ezeknek az írásra szentelt életű embereknek a szemében a könyvtár a mennyei Jeruzsálem is meg valami föld alatti világ is a terra incognita és a pokol közt félúton. Uralkodik rajtuk a könyvtár, a kecsegtető és tilalmas. Vele és érette élnek, s talán ellene is, mert bűnös módon azt remélik, hogy egy szép napon valamennyi titkát megszegik majd. Miért is ne kockáztathatták volna akár az életüket, hogy jóllakassanak magukban valami tudni vágyást, miért is ne ölhettek volna, ha csak így akadályozhatják meg, hogy valaki megkaparintsa egy féltve őrzött titkukat?

Kísértések, kevély gondolatok, igen. Mennyire másként képzelte el szent alapítónk az írnok-szerzetest, aki képes úgy másolni, hogy nem is érti, mit ír, aki ráhagyatkozik Isten akaratára, azért ír, mert imádkozik, és az írása imádság! Miért nincs ez már így? Nem mintha egyebekben nem romlott volna a mi rendünk. Túlságosan erős lett, apátjai királyokkal versengtek; hisz Abbo maga is uralkodóként állott előttem, aki uralkodóként igyekszik elsimítani uralkodók egymás közti viszályát. Még az apátságokban felhalmozott tudásból is adom-veszem portéka, kevélység ürügye, tekintély hivalkodó támasza lett; amiképpen a lovagok fegyvert, páncélt és zászlókat fitogtattak, úgy fitogtatták apátjaink a szépen illusztrált kódexeket... S gőgjük csak nőtt (micsoda téboly!), amióta másoknak is ékévé lett a tudomány: időközben az egyházi iskolák, a városi céhek, az egyetemek is másoltak már könyveket, talán többet és jobban is, mint mi, sőt az ő műhelyeikből újak is kikerültek; meglehet, ez volt a forrása számos bajnak.

Ez az apátság, ahová most kerültem, talán utolsóként dicsekedhetett tudománycsináló és tudást szaporító kiválóságával. Szerzetesei azonban, talán épp ezért, már nem érték be a másolás Istennek tetsző művével, újdonságokat sóvárgó vágyukban ők maguk is új természetpótlékokat akartak létrehozni. Nem veszik észre – ötlött fel akkor bennem bizonytalanul az, amit ma, éveim számában és tapasztalatban megöregedvén, immár jól tudok –, hogy ezzel épp a saját kiválóságuk romlását készítik elő. Mert ha az általuk teremteni kívánt, újfajta tudás szabadon útjára kelhet, ki, az apátság falain kívüli világba, akkor ezt a szent helyet többé semmi sem különbözteti meg egy egyházi iskolától vagy egy városi egyetemtől. Ha viszont rejtve marad, akkor nem éri csorba a tekintélyét s az erejét, nem kezdi ki a vita, az elbizakodott szőrszálhasogatás, amely a sic et non[147] patikamérlegére rakna mindent, ami titokzatos, mindent, ami nagyszerű. – Ezért – gondoltam –, hát ezért veszi körül hallgatás és homály ezt a könyvtárat: a könyvtár tudásnak tárháza, de a tudást csak úgy őrizheti meg érintetlenül, ha megakadályozza, hogy illetéktelenek – akár maguk a szerzetesek is – csak úgy hozzáférjenek. A tudomány nem olyan, mint a pénz, amin nem fognak a legpiszkosabb csereberék sem, hanem olyan inkább, mint a szép ruha: megviseli, ha használják és fitogtatják. Hisz már a könyv is ilyen! Lapjai töredeznek, tintája-aranyozása megfakul, ha túl sok kéz koptatja. Nem messze tőlem ott ült például Tivoli Pacificus, és egy réges-régi kötetet forgatott, melynek lapjai szinte összeragadtak a nedvességtől. Hogy lapozni tudjon, Pacificus újra és újra megnyalta mutató- és hüvelykujját, minden egyes nyálazással tovább gyöngítve a lapokat, s azok lapozáskor óhatatlanul gyűrődtek és törtek, állták a levegő s a por cudar ostromát, a nyűtt pergamen vékony ráncai mind tovább mélyültek, s újabb és újabb penészfoltok támadtak ott, ahol a nyál megpuhította, de meg is gyöngítette a lapok sarkát. Ahogy a szertelen gyöngédség leveszi a lábáról és harcképtelenné teszi a katonát, ugyanúgy ítélte halálos végű betegségre a könyvet is a mohó és kíváncsi szeretetnek ez a szertelen ostroma.

Mi a teendő? Abbahagyni az olvasást, és már csak a megőrzéssel törődni? Jogosak-e a félelmeim? Mit mond erre a mesterem?

Amott egy rubrikátor ült, Ionai Magnus; az imént dörgölte át habkővel a vellumát, s most krétával puhította, hogy azután a simítófájával majd szépen lecsiszolgassa. Mellette Toledói Rabanus az imént feszítette ki pergamenjét az asztalra, finoman kipontozva rajta kétoldalt a margót; most ónnal vonalazta épp hajszálvékonyan. A két lapot nemsokára színek és formák fogják benépesíteni, a vellum ereklyetartóhoz válik hasonlatossá, csillogó ékköveinek istenes szövésű írás lesz a foglalata. E két rendtársam számára – elmélkedtem – a földi paradicsom ideje ez a néhány óra. Új könyveket csinálnak, ugyanolyanokat, mint azok, amelyeket előbb-utóbb elemészt már az idő... Vagyis a könyvtárt nem fenyegetheti semmiféle földi erő, vagyis a könyvtár elevenen él... De ha él, miért nem szabad megnyílnia a megismerés kockázata előtt? Ezt akarta Benno és talán Venantius is?

Gondolataim zavarba hoztak és megijesztettek. Talán nem egy novíciushoz illő gondolatok voltak, hisz a novícius dolga csupán annyi, hogy aggályosan és alázattal vesse alá magát a regulának egyszer s mindenkorra, ameddig csak él; amiképpen tettem utóbb magam is, nem tanakodva többé semmin, miközben köröttem a világot lassan elborította a vér és a téboly vihara.

Ideje volt megreggelizni. Lementem a konyhába, ahol már összebarátkoztam a szakácsokkal; a legjobb falatokat tették nekem félre.

[HARMADIK NAP]

SZEXTA

Amelyben Salvatore a bizalmába fogadja Adsót,

s amit mond, nem lehet csak úgy, néhány szóban összefoglalni;

Adsót mindenesetre

hosszas és gondterhelt elmélkedésre indítja

Evés közben Salvatorét pillantottam meg; eszerint kibékült hát a konyhamesterrel, egy sarokban nagy darab birkahúspástétomot kebelezett be vígan. Úgy evett, mint aki még soha életében nem evett, egy morzsát sem hagyott veszni, s mintha nem győzne hálálkodni Istennek ezért a rendkívüli alkalomért.

Rám kacsintott, és közölte velem a maga furcsa nyelvén, hogy eleget koplalt sok esztendőn át, most mindent bepótol. Kikérdeztem. Elmondta, mily sanyarú gyermekkora volt: rossz levegőjű falu, szakadatlan esőzések, rothadó mezők, dögvészes kipárolgások. Szavaiból úgy vettem ki, hogy nem múlt ott el évszak áradás nélkül, hogy a víz elmosott minden barázdát, s egy véka búzából jó, ha egy sextarius termett, a sextariusból meg már semmi sem lett. Az urak arca ugyanolyan sápadt volt, mint a szegényeké, habár – jegyezte meg Salvatore – több szegény halt meg, mint ahány úr. Talán azért – mondta, és elvigyorodott –, mert a szegények többen voltak... Egy sextarius tizenöt soldóba került, egy véka pedig hatvanba, a prédikátorok a világ végéről beszéltek, de Salvatore szülei és nagyszülei emlékeztek rá, hogy ez régen is így ment, s ebből arra a vélekedésre jutottak, hogy a világ vége mindig egészen közel van. Így hát amikor már minden döglött madarat és minden föllelhető kígyót-békát és undokságot megettek, híre kelt, hogy a faluban valaki kihantolja a holtakat. Salvatore pompásan adta elő, egy bohóc se tudta volna különben, mit is csináltak azok a „homeni malissimi”, akik egy-egy temetés után a puszta kezükkel vájták a temető földjét. – Nyamm! – kiáltotta, és jót harapott a birkahúspástétomból, de arcán a hullazabálók kétségbeesett fintora ült. Voltak azután még rosszabbak is, akik nem érvén be azzal, hogy megszentelt földben áskáljanak, felcsaptak útonállónak, bevették magukat az erdőbe, és rajtaütöttek az arra járókon. – Cakk! – szegezte Salvatore saját nyakához a kést, s azután: – Nyamm! –, a legeslegrosszabbak pedig egy-egy tojással vagy almával gyermekeket csaltak lépre, és szedtek szét ízekre, de előbb – magyarázta Salvatore nagy komolyan – megfőzték őket. Elmesélte, hogy egyszer jött valaki a faluba, főtt húst árult fillérekért, s az emberek hitetlenkedve örvendeztek az ölükbe pottyant szerencsének, a pap azonban megállapította, hogy a hús emberből való, s ekkor a felbőszült tömeg agyonverte a jövevényt. Csakhogy még ugyanaznap éjjel egy falubeli kihantolta az emberevőt is, és evett a húsából, úgyhogy a falu őt is halálra ítélte, amikor a dolog kiderült.

Ám Salvatore nemcsak ezt a históriát adta elő nekem. Félszavakban, kényszerítvén rá, hogy felidézzem magamban azt a keveset, amit provanszi nyelven meg az itáliai dialektusokból tudok, azt is elmondta, hogyan menekült el szülőfalujából, és miként csavarogta be a nagyvilágot. Történetében én ráismertem sok más, régebbről ismert vagy útközben hallott történetre, sok olyan történetre pedig, amelyet azóta hallottam, most ismerek rá benne, amiért is nem tudhatom biztosan, nem tulajdonítok-e neki most, annyi idő után olyan kalandokat és bűnöket is, amelyekben őelőtte vagy őutána másoknak volt részük, s nem csupán most, az én fáradt elmém préseli-e őket egyetlen, összefüggő képpé, az emlékezés, mely képes rá, hogy az arany meg a hegy emlékét társítván egymással, aranyból való hegyet képzeljen.

Utunk során gyakran hallottam, hogy Vilmos együgyűekről beszél, s ezen némely rendtársai nemcsak a népet értették, hanem egyszersmind a tanulatlan embereket is. Jómagam mindig úgy véltem, hogy ez a kifejezés alaptalanul általánosít, mivel az itáliai városokban találkoztam én olyan kereskedőfélékkel és kézművesekkel, akik világi létükre igenis tanult emberek voltak, noha a tudományukat köznyelven juttatták kifejezésre. S ha már itt tartunk, a félszigetet akkoriban kormányzó zsarnokok némelyike nem tudta ugyan, mi fán terem a teológia, az orvostudomány, a logika meg a latin, de azért együgyűnek vagy méltóságára alkalmatlannak ugyancsak nem volt mondható. Úgy vélem tehát, hogy egyszerű népekről szólván kissé túl egyszerű fogalmat használt az én mesterem is. Ahhoz persze nem fér kétség, hogy Salvatore együgyű volt; olyan vidékről származott, amelyet az ínség s a feudális urak erőszakoskodásainak évszázados megpróbáltatásai sanyargattak. Együgyű ember volt, de nem bolond. Jobb világra áhítozott, s a jobb világot akkortájt, amikor megszökött hazulról, amolyan tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelte, ahol nagy, kerek sajtok lógnak a fán, és jó szagú kolbászból van a kerítés.

Ilyen reménység sarkallta, amikor is nem lévén hajlandó siralomvölgyet látni a világban, ahol (én így tanultam) az igazságtalanságok is a gondviselés rendeléséből történnek, nehogy megbillenjen a gyakran oly kifürkészhetetlen dolgok egyensúlya, Salvatore útra kelt, és szülőföldjéről, Monferratóból Liguriába, majd Provanszon keresztül Franciaország királyának tartományai felé ment.

Kéregetve, tolvajkodva, itt-ott betegséget színlelve járta a világot, és hol egy-egy uraság szolgálatába szegődött kis időre, hol meg ismét nyakába vette a vadont, az országutat. Elbeszélése alapján magam előtt láttam, amint hozzácsapódik azokhoz a kósza bandákhoz, amelyekből a későbbi esztendők során egyre többet láttam Európa útjain: hamis szerzeteseket, sarlatánokat, csalókat, csibészeket, koldusokat és ágrólszakadtakat, leprásokat és nyomorékokat, csavargókat, kóborlókat, énekmondókat, hazátlan papokat, vándordiákokat, hamiskártyásokat, szemfényvesztőket, hadirokkant zsoldosokat, hitetlenektől menekülő, dúlt elméjű bolygó zsidókat, őrülteket, száműzött bujdosókat, levágott fülű gonosztevőket, szodomitákat, és közéjük vegyülten vándor kézműveseket, takácsokat, üstfoltozókat, székfonókat, köszörűsöket, szalmafonókat, kőműveseket, de mindenféle egyéb gazfickókat is, csalafintákat, csirkefogókat, csínytevőket, cselvetőket, szélhámosokat, szédelgőket, lóvá tevőket, hitegetőket, huncutokat és szimóniás és sikkasztó kanonokokat és papokat, és mások hiszékenységéből élőket, pápai bullák és pecsétek hamisítóit, búcsúcédula-árusokat, templomkapuban fetrengő, hamis bénákat, kolostorból szökött betyárokat, ereklyeárusokat, bűnbocsátókat, táltosokat és tenyérjósokat, bűbájosokat, kuruzslókat, álkéregetőket, és mindenféle-fajta paráznákat, apácák és kisleányok csellel-erőszakkal megrontóit, vízkór-, epilepszia-, aranyér-, köszvény- és nyíltseb-, valamint mélakórszimulánsokat. Voltak, akik kenőcsökkel rondították tele a testüket, mintha gyógyíthatatlan fekélyek gyötörnék őket, mások vérszínű leveket lötyköltek a szájukban, hogy mellbajrohamokat színlelhessenek, voltak csalók, akik úgy tettek, mintha fél lábuk béna volna, mankóval jártak és epilepsziát színleltek meg ótvart, bubópestist, daganatokat, és kötésekkel, sáfránytinktúrákkal kendőzték magukat, a kezükön bilincs, a fejük bepólyálva, templomokba tolakodtak bűzösen, és habzó szájjal, kidülledt szemmel, orrlikaikból cinóberes szederlévért fújva össze-összerogytak a piactereken, hogy élelmet vagy pénzt csikarjanak ki az ijedt népekből, eszükbe idézvén, mint buzdítottak alamizsnálkodásra az egyházatyák: oszd meg kenyeredet az éhezővel, vezesd házadba a hajléktalant, menjünk Krisztushoz, fogadjuk Krisztust, öltöztessük föl Krisztust, mert ahogyan víz mossa el a tüzet, úgy mos tisztára bennünket bűneinktől az alamizsnálkodás.

Az elbeszélésemben történtek után a Duna völgyében később is sok efféle szélhámost láttam és látok mind a mai napig, nevük volt, osztályaik és légióik voltak, mint az ördögöknek: libabőrzők, sárdagasztók, protomedikusok, pauperes verecundi, béljósok, cruciariusok, alacerbatusok, ereklyeárusok, porhintők, nagyotmondók, jugulátusok, táltosok, kotyvasztók, ettőllopók és attólkódulók, adconatusok és admiractusok, uzsorálók, orrolók, füllentők, szájalók, nyelvelők, kesztyűbe dudálók és fűzfánfütyülők.

Iszap gyanánt hömpölyögtek e világ útjain, és egyaránt keveredtek közéjük jóhiszemű prédikátorok, mindig új zsákmányt leső eretnekek, széthúzás konkolyát hintők. János pápa mindig is félt az együgyűek szegénységet hirdető és gyakorló mozgalmaitól, nem csoda hát, hogy harcot hirdetett a kéregető prédikátorok ellen, akik – mint mondotta – képekkel telipingált zászlóikat lobogtatva édesgették magukhoz a kíváncsiakat, és prédikálván pénzt csikartak ki tőlük. Hogy igaza volt-e a szimóniás, züllött pápának, amikor egyenlőségjelet tett a szegénységet prédikáló koldusbarátok és az ilyen földönfutók és haramiák közé? Addigra én beutaztam az itáliai félsziget valamelyes részét, s már nem egészen tudtam, mit is gondoljak: hallottam például az altopasciói testvérekről, akik prédikációikban kiközösítéssel fenyegetőztek és bűnbocsánatot ígértek, jó pénzért betörőket, testvér- és rablógyilkosokat, hitszegőket is feloldoztak, közhírré tették, hogy az ő ispotályukban száz misét is elmondanak mindennap, s adományokat gyűjtöttek e célra, és jövedelmükből hozománnyal láttak el kétszáz szegény hajadont. És hallottam hírét Santa Paulus testvérnek is, aki remeteként élt a Rieti melletti erdőben, és azzal dicsekedett, hogy közvetlenül a Szentlélek világosította meg, mondván: a testiség nem bűn; így csalta lépre áldozatait, nővérnek nevezte, és kényszerítette őket, hogy korbácsolják meg a meztelen testüket, és keresztformán hajtsanak ötször térdet, mielőtt ő, mint áldozatait, bemutatná mindőjüket Istennek, és kikényszerítené tőlük azt, amit ő békecsóknak hívott. De vajon igaz volt ez? És mi közük volt e magukat megvilágosultnak mondó remetéknek a szegény életű testvérekhez, akik csakugyan vezekelve járták a félsziget útjait, s akiket igen rossz szemmel nézett az egyház és annak mindahány püspöke, amiért ostorozták a bűneiket s a harácsolásukat?

Salvatore elbeszélésének a magam ismereteivel elegyülő foszlányaiból mindez nem vált világossá: őnála minden egyre ment. Időnként nyomorék koldusnak rémlett, olyannak, mint azok, akik a fáma szerint Touraine-ben a csodatévő Szent Márton-ereklye közeledtekor hanyatt-homlok menekültek, mert megijedtek: ha a szent meggyógyítja őket, akkor vége a gyöngyéletnek; ám a szent könyörtelenül megkönyörült rajtuk, még mielőtt elérhették volna a városhatárt, gonoszságukért azzal büntette őket, hogy visszaadta kezük-lábuk épségét. Máskor meg angyali fény ömlött el a szerzetes állati ábrázatán, amikor arról mesélt, hogy a bandaélet idején miként figyelt fel a hozzá hasonlóan bujdosó ferences prédikátorok beszédeire, s hogy ráébredt: szegénynek és földönfutónak lenni nemcsak sanyarú szükség, hanem önkéntes és örömteli választás is lehet, s akkor aztán vezeklő szektákhoz és csoportokhoz csapódott maga is. A neveiket eltorzította, a tanaikra pedig fölöttébb bizonytalanul utalt, de szavaiból kivettem, hogy a sorsa patarénusokkal, valdensekkel és talán katarokkai, arnoldistákkal és humiliátusokkal[148] is összehozta, s hogy a világot jártában egyik csoportból a másikba sodródott, fokozatosan küldetéssé formálva át magában az ő csavargó sorsát, és ugyanazt, amit korábban azért csinált, hogy a bendőjét megtöltse, most már az Úr kedvéért tette.

De hogyan és meddig? Ha jól értettem, vagy harminc esztendeje volt, hogy bevonult egy toszkánai minorita rendházba, s ott magára öltötte Szent Ferenc csuháját, noha sohasem szentelték föl. Azt hiszem, ott ragadt rá egy kevés latin, abba szőtt bele ezt-azt mindama nyelvjárásokból, amelyeket, mint afféle szegény, mindenfelé megforduló hontalan csavargó, a legkülönfélébb helyeken s a legkülönfélébb útitársaktól fölszedett, hazámbeli zsoldosoktól éppúgy, mint dalmát bogumiloktól. Életét akkortól fogva, mint mondotta, a penitenciának szentelte („penitenziagite”, citálta elragadtatottan ismét azt a formulát, mely Vilmos kíváncsiságát már fölkeltette), de az őt befogadó minoritáknak is zűrzavaros elveik lehettek, mert megdühödvén a szomszéd templom rablással és más gaztettekkel vádolt kanonokjára, egy szép napon megrohamozták a házát, s őt magát legurították a lépcsőn, úgyhogy legott ki is lehelte bűnös lelkét, azután pedig kifosztották a templomot. A püspök ekkor fegyvereseket küldött rájuk, mire a fráterek szétszéledtek, és Salvatore egy kistestvérekből, azazhogy kolduló minoritákból álló bandába állva, sutba hajítva immár minden törvényt és fegyelmet, hosszas bujdosásba kezdett Észak-Itália tájain.

Onnan azután Toulouse környékére menekült, s ott a dicső keresztes háborúkról hallottakon fellelkesülve, furcsa história részesévé vált. Pásztorok és szegényemberek nagy sereggé nőtt tömege gyűlt össze egy napon, azzal, hogy tengerre szállnak, és megvívnak az igaz hit ellenségeivel. Úgy hívták őket, hogy kispásztorok[149]. Valójában menekültek, el, el a saját átkozott földjükről. Két vezér beszélte tele a fejüket zavaros eszmékkel, egy templomából viselkedése miatt elűzött pap meg egy kivetkőzött volt bencés. Ezek ketten teljesen megbolondították a sok szerencsétlen ostobát, olyannyira, hogy azok nyájként követték őket, még tizenhat éves fiúk is otthagytak csapot-papot, szüleik akarata ellenére, egy szál bottal-tarisznyával fölkerekedtek az otthoni földekről, a nyomukba szegődtek, és velük is egyre nőtt, növekedett a sereg. Most már nem igazság és törvény, hanem a puszta erő s az akaratuk vezette őket. Mindnyájan együtt voltak, végre szabadon s holmi ígéret földjeinek homályos reménységét dédelgetve magukban, és ez valósággal megrészegítette őket. A falvakat és városokat legázolták, ami csak kellett nekik, elvették, s ha valamelyikük netán foglyul esett, hát megostromolták a börtönt, és kiszabadították az illetőt. Amikor behatoltak Párizs erődjébe, hogy kihozzák onnan egynéhány társukat, akiket az urak lefogattak, és Párizs prépostja ellen próbált állni nekik, a prépostot fejbe csapták, és lehajították a vár lépcsőjén, a börtön kapuit pedig betörték. Azután, ütközetre készen, felvonultak Saint-Germain mezején. De senki sem mert kiállni ellenük, s akkor kivonultak Párizsból, és Aquitaniába mentek. És aki zsidóba csak belebotlottak útközben, azt megölték és kifosztották...

– Miért épp a zsidókat? – kérdeztem Salvatorétól.

Mire ő:

– Miért ne?

És elmagyarázta, hogy világéletükben azt hallották a prédikátoroktól, hogy a zsidók a kereszténység ellenségei, és felhalmozói mindazon javaknak, amelyekben őnekik nem lehet részük. Én ellenkeztem, mondván, hogy hiszen a javakat az urak meg a püspökök halmozzák föl azzal, hogy dézsmát szednek, s hogy tehát a kispásztorok igazi ellenségei nem a zsidók voltak. Ő erre azt felelte, hogy ha az igazi ellenség túlságosan erős, jobb, ha az ember nálánál gyöngébb ellenséget választ magának. Hát ezért mondják együgyűnek az együgyűeket, gondoltam. Csak a hatalmasok tudják mindig egészen pontosan, hogy kik az igazi ellenségeik. Az urak nem akarták, hogy a kispásztorok az ő javaikra törjenek, és nagy szerencse volt rájuk nézvést, hogy a kispásztorok vezetői azt sugallták: a kincsek tetemes része a zsidók tulajdonában van.

Megkérdeztem, vajon ki vette rá a tömeget, hogy támadjanak a zsidókra. Salvatore nem emlékezett. Azt hiszem, hogy amikor egyetlen ígéret bűvöletében ekkora tömeg sereglik egybe, és máris akar valamit, sosem lehet tudni, melyikük az, aki épp beszél. Úgy véltem, hogy vezéreik monostorokban és püspöki iskolákban nevelkedtek, és az urak nyelvén beszéltek, igaz, pásztorok számára is érthető szavakra fordítva le ezt a nyelvet. A pásztorok nem tudták, hol lakik a pápa, de tudták, hogy a zsidók hol laknak. Elég az hozzá, hogy ostrom alá vettek egy tornyot, mely a francia királyé volt, mert a rémült zsidók oda menekültek be tömegestül. A torony tövébe kivonuló zsidók bátran és keményen védekeztek, dorongokkal és kövekkel hajigálták őket. A kispásztorok azonban felgyújtották a torony kapuját, hogy a bezárkózott zsidókat kifüstöljék. A zsidók látták, hogy nincs menekvés, és elhatározták, hogy inkább maguk ölik meg magukat, semhogy körülmetéletlenek kezétől haljanak meg, így hát egy közülük valót, aki a legbátrabbnak mutatkozott, megbíztak vele, hogy döfje le őket egyenként. Úgy is lett, s ez az ember ölte meg őket, csaknem ötszázukat. Azután a zsidók gyermekeivel előjött a toronyból, s arra kérte a kispásztorokat, kereszteljék őt meg. Még mit nem, mondták neki a kispásztorok, halomra öldösted a saját népedet, s most azt hiszed, megúszod élve? Azzal miszlikbe szabdalták, a gyermekekhez azonban nem nyúltak, őket megkereszteltették. Azután Carcassonne felé vették az irányt, és számos véres tettet hajtottak végre útjuk során. A francia király ekkor megelégelte, amit műveltek, és elrendelte, hogy amerre csak elhaladnak, minden város vonuljon föl ellenük, s még a zsidók is védjék meg magukat, úgy, mintha a király emberei volnának...

Hogy miért esett hirtelen így meg a király szíve a zsidókon? Talán azért, mert elfogta az aggodalom, hogy mi mindent fognak ezek még művelni szerte az egész királyságban, s mert tartott tőle, hogy a számuk túl gyorsan gyarapszik. Megsajnálta tehát még a zsidókat is, részint mert a zsidóknak hasznukat lehetett venni a királyság üzleti ügyeiben, részint meg azért, mert most már széjjel kellett verni a kispásztorokat, ehhez pedig a jó keresztényeket meg kellett szomorítani a gaztetteik hírével. Sok jó keresztény azonban nem engedelmeskedett a királynak, mert úgy vélte, nem helyes védeni a zsidókat, hisz azok mindenkor a keresztény hit ellenségei voltak. És sok városban a népek, akik uzsorával tartoztak a zsidóknak, örültek, hogy a kispásztorok megbüntetik őket a gazdagságukért. A király erre halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy a kispásztoroknak bárki is segítséget nyújtson. Népes hadsereget toborzott, megtámadta őket, sokukat megölték, a többieket megfutamították; ezek az erdőkbe vették be magukat, s ott végezték nyomorultul. Hamarosan hírmondó se maradt belőlük. A király megbízottja sorra fogdosta, és húszasával-harmincasával lógatta fel őket a legnagyobb fákra, hogy tetemeik látványa örök elrettentésül szolgáljon, és többé senki se merészelje megbontani az ország békéjét.

A dologban az a különös, hogy Salvatore ezt a históriát úgy beszélte el, mintha dicsőbbnél dicsőbb tettek emlékét idézné. Még most sem volt felőle egy csöpp kétsége sem, hogy a kispásztorok serege Krisztus sírját akarta meghódítani, és a hitetlenek uralma alól fölszabadítani, hiába is bizonygattam neki, hogy ez a dicséretes hódítás már Remete Péter[150] és Szent Bernát idejében, franciaországi Szent Lajos[151] uralkodásakor bevégeztetett, Salvatore nem hitte. Ő mindenesetre végül is nem vonulhatott föl a hitetlenek ellen, mert a lehető leghamarabb távoznia kellett francia földről. Novarába ment, mint mondotta, de hogy ott mit csinált, az nemigen derült ki szavaiból. Végül valahogy Casaléba került, s ott épp akkor fogadtatta be magát a minorita kolostorba (gondolom, itt találkozott Remigiusszal), amikor a pápai üldöztetés miatt sok ferences csuhát cserélt, és más rendbeli monostorban keresett menedéket, nehogy máglyán végezze. Ezt Hubertinustól is így hallottuk. Salvatore annyiféle kétkezi munkát végzett már (aljas céllal, míg szabadon kóborolt, de istenes indíttatásból is, amikor Krisztus szerelméért járta a világot), hogy jártassága kapóra jött a celláriusnak, aki mint segédjét mindjárt maga mellé is vette. Ekképpen élt tehát itt sok-sok esztendeje, nem sokat törődve a rend csillogásával, de annál többet a pince s az éléskamra ügyeinek intézésével; ehetett-ihatott, és még csak rabolnia sem kellett hozzá, dicsérhette az Urat, és nem égették meg érte.

Ez a história kerekedett ki egy-egy falás közül felém vetett szavaiból, s csak azt nem tudtam, mennyi volt bennük a kitalálás, és mi az, amit elhallgatott.

Kíváncsian méregettem ezt az embert. Nem mintha annyira sajátosnak véltem volna a vele történteket; ellenkezőleg, élményei mintha mindazon eseményeknek és mozgalmaknak adták volna ragyogó kivonatát, melyek az akkori Itáliát olyan elbűvölővé és kifürkészhetetlenné tették.

Hogy milyen képet festett magáról azzal, amit elmondott? Egy kalandos életű emberét, aki azt sem tudva, mit csinál, a felebarátját is képes megölni. Abban az időben én még úgy véltem ugyan, hogy az isteni törvényeknek mindennemű megszegése egyre megy, mégis kapisgálni kezdtem már ezt-azt, amiről körülöttem beszéltek, és megértettem, hogy más az, amikor egy tömeg, mintegy eksztázisban, összekeveri az ördög törvényeit az Úr törvényeivel, és vérengzésre ragadtatja magát, és megint más a hidegvérrel, csöndben és alattomban véghezvitt, magános gyilkosság. És úgy gondoltam, hogy efféle bűntény semmiképp sem terhelheti Salvatore lelkét.

Másfelől a végére szerettem volna járni az apát úr elejtett megjegyzéseinek, és egyre csak Dolcino testvér járt az eszemben. Szinte semmit sem tudtam róla, de a szelleme mintha ott kísértett volna az elmúlt két nap számos beszélgetésében.

Egyszer csak nekiszegeztem tehát Salvatorénak a kérdést:

– A vándorlásaid során egyszer sem találkoztál Dolcino testvérrel?

Salvatore válasza különös volt. Amúgy is dülledt szemét még jobban kimeresztette, hányni kezdte magára a keresztet, és vakogott is valamit, de hogy mit, azt ezúttal végképp nem értettem. Csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy Salvatore tagad. Mindeddig rokonszenv és bizalom, majdhogynem barátság volt a tekintetében. Most azonban hirtelen szinte gyűlölködve nézett rám. Azután holmi mondvacsinált ürüggyel fogta magát, és távozott.

A dolog nem hagyott tovább nyugodni. Ki a csuda volt az a fráter, hogy már a neve hallatára is a hideg fut végig mindenkinek a hátán? Nem hagyhattam, hogy tovább furdalja oldalamat a tudni vágyás. Támadt egy ötletem. Hubertinus! Ő maga is említette ezt a nevet első nap este, amikor találkoztunk, s ő mindent tudott testvérek, kistestvérek és mindenféle rendű-rangú népek elmúlt esztendőbeli viselt dolgairól. Hol lehet ilyenkor? Nyilván a templomban imádkozik elmerülten. Volt egy kis időm, gondoltam, fölkeresem.

Nem volt ott, és estig nem is leltem rá sehol. Így aztán mégiscsak tovább gyötört a kíváncsiság, s közben mindenféle történt: már mondom is, hogy micsoda.

[HARMADIK NAP]

NÓNA

Melyben Vilmos az eretnekség nagy folyamáról,

az együgyűeknek az egyházban betöltött szerepéről,

valamint saját, az általános

törvények megismerhetőségét illető kételyeiről beszél Adsonak,

és mintegy mellesleg elújságolja,

hogyan fejtette meg a Venantius után maradt

mágikus jeleket

Vilmosra a műhelyben találtam rá, Miklóssal munkálkodtak elmélyülten. Apró üveglapocskák sokaságát rakták ki az asztalra – az üvegek talán valamely ablaktábla ólomfoglalataiba szánódtak –, és alkalmatos szerszámokkal egyiküket-másikukat már kellő vastagságúra csiszolták. Vilmos egyenként a szeme elé próbálta őket. Miklós közben a kovácsoknak magyarázta, hogyan készítsék el azt a villát, amelyikbe a kiválasztott üvegeket végül is bele fogják illeszteni.

Vilmos bosszúsan dohogott, mert mind ez ideig egy smaragdszín lencsével látott a legjobban, és – mint mondotta nem sok kedve volt úgy legeltetni szemét a betűkön, mintha a pergamen zöld mező volna. Miklós hátrament, hogy körmére nézzen a kovácsoknak. Miközben mesterem a lapocskákkal babrált, beszámoltam neki a Salvatoréval folytatott beszélgetésről.

– Az az ember sok mindenen keresztülment – mondta –, lehet, hogy csakugyan megfordult a dolciniánusok közt. Valóságos mikrokozmosz ez az apátság; ha megjönnek Mihály testvérrel együtt János pápa küldöttei, elmondhatjuk majd, hogy teljes a létszám.

– Mester – szóltam –, én már semmit sem értek.

– Mit nem értesz, Adso?

– Először is, hogy mi a különbség az eretnekcsoportok között. De erről később. Egyelőre még a különbség kérdésén sem tudom túltenni magam. Hubertinusszal beszélve atyám mintha arról igyekezett volna meggyőzni őt, hogy mind egyformák, hogy szent vagy eretnek egyre megy. Az apát úrnak ellenben eretnekség és eretnekség, továbbá eretnekség és ortodoxia különbségeit igyekezett magyarázni. Szóval Hubertinusnak azt vetette atyám a szemére, hogy különbséget lát olyanok közt, akik valójában egyformák, az apát úrnak pedig, hogy egyformának tart olyanokat, akik valójában különböznek egymástól.

Vilmosegy pillanatra letette az üvegdarabjait. – Derék Adsom – mondta –, nosza, próbálkozzunk meg a distinkciókkal[152], és használjuk csak bátran a párizsi iskola terminusait. Nos, Párizsban azt mondják, minden embernek egyazon szubsztanciális formája van. Vagy tévednék?

– Dehogy – vágtam rá büszkén, hogy ezt én is tudom. – Állat, de eszes állat, s az a sajátja, hogy nevetni tud.

– Nagyszerű. Csakhogy Tamás nem olyan ám, mint Bonaventura; Tamás kövér, Bonaventura pedig sovány, sőt még az is megeshet, hogy Hugó rossz, Ferenc ellenben jó, vagy hogy Aldemár higgadt, Agilulf viszont lobbanékony. Ugye?

– Kétségkívül így van.

– Akkor ebből az következik, hogy lényegi formájukat illetően a különböző emberek között azonosság van, az esetlegességek, vagyis a külszín tekintetében viszont különböznek egymástól.

– Szent igaz.

– Ha tehát azt mondom Hubertinusnak, hogy a bonyolult megnyilvánulásokra képes emberi természetből egyaránt következik mind a jónak, mind pedig a rossznak a szeretete, az emberi természet azonosságáról szeretném őt meggyőzni. Amikor meg azt mondom az apátnak, hogy a katarok és a valdensek között különbség van, az esetleges tulajdonságaik eltérő mivoltát emelem ki. Éspedig azért, mert előfordul, hogy egy valdenst a katarok esetleges tulajdonságai miatt égetnek el máglyán, vagy fordítva. Amikor pedig elégetnek egy embert, az egyedi szubsztanciáját égetik el, és merő semmivé foszlik az, ami pedig kézzelfogható létezés, következésképpen jó dolog volt, legalábbis az őt éltető Istennek szemében. Hát ezért firtatom én a különbségeket. Tetszik ez az indoklás?

– Igen, mesterem! – vágtam rá lelkesen. – Értem már. Ez a helyes filozófia!

– Nem az én filozófiám ez – legyintett Vilmos –, s azt sem tudom, hogy helyes-e. Fő, hogy te megérted. Lássuk most, mi a második kérdésed.

– Az – mondtam –, hogy alighanem ostoba semmirekellő vagyok. Sehogy se látom már, mi az esetlegességekbeli különbség valdensek, katarok, lyoni szegények[153], humiliátusok, beghardok, lombardok, joachimiták, patarénusok, apostolok, szegény lombardok, arnoldisták, vilhelmiták[154], a Spiritus Libertatis követői meg a luciferánusok[155] között. Mit csináljak?

– Jaj, szegény Adsom! – nevetett Vilmos, és szeretetteljesen tarkón legyintett. – Tulajdonképpen neked van igazad. Tudod, az elmúlt két évszázadban, sőt már régebbtől fogva mintha a türelmetlenség, a remény és a kétségbeesés szelei egyszerre járták volna be keresztül-kasul ezt a világot... Vagyis nem, ez nem jó hasonlat. Inkább folyót képzelj, zavaros és hatalmas folyamot, mely sok-sok mérföld hosszan erős gátak közé szorítva hömpölyög, s te jól tudod, hol a folyó, hol a gát és hol a szárazföld. Egyszer aztán, azért, mert kifárad, mert túl sokáig, túl sokat folyt, mert közel már a vizében minden folyót megsemmisítő tenger, ez a folyó elbizonytalanodik, és már nem tudja, micsoda. Önnön deltájává lesz. Talán marad még egy főmeder, de rengeteg elágazás szakad ki belőle mindenfelé, ezek némelyike ismét összefolyik, és az ember nem tudja, mi miből ered, sőt olykor már azt sem, hogy hol végződik a folyó, és hol kezdődik a tenger...

– Ha jól értem atyám allegóriáját, a folyam Isten Városa avagy az igazak uralma: meginogván, az bizonytalanodik el, mert közel az ezredév betelte, s így hamis és igaz próféták születnek, és végül minden egybefolyik azon a nagy síkon, az Armageddon helyén...

– Nem egészen erre gondoltam. Bár való igaz, hogy ferences társaim a mai napig egy harmadik kort is emlegetnek, és várják a Szentlélek uralmának beköszöntét. Nem, én most azt akartam előtted szemléletessé tenni, hogy az egyház teste, mely évszázadokon át egyben minden népek közösségének is a teste, vagyis Isten népe volt, túlságosan gazdaggá és zavarossá lett; hogy magával hömpölygeti valamennyi megjárt ország salakját, és így odalett egykori tisztasága. A folyódelta ágai, ha úgy tetszik, a folyónak megannyi próbálkozása: így akar mihamarabb a tengerhez érni, vagyis végre megtisztulni. Allegóriám azonban tökéletlen, csak arra volt jó, hogy megértsd, milyen sok és összevissza ága lesz az eretnekségnek, amikor a folyó elerőtlenedik. Pocsék allegóriámhoz hozzáképzelhetsz továbbá valakit, aki a puszta kezével a gátakat erősítgetné, de már hiába. És némely folyóágak eliszaposodnak, másokat mesterséges csatornákon át visszavezetnek a folyóba, megint másokat hagynak, hadd folyjanak, úgysem lehet mindennek útját állni, s nem is árt, ha a folyó veszít némi vizet, mert csak így maradhat meg épen és fölismerhetően.

– Mind kevésbé értem.

– Én is. Nem jók a paraboláim. Felejtsd el ezt a folyódolgot. Azt próbáld inkább megérteni, hogy az általad említett mozgalmak egyike-másika legalább kétszáz esztendeje született, s már rég ki is halt, de van közöttük egészen új is...

– Mégis mindőjük egyszerre értendő azon, hogy eretnek.

– Ez igaz, és például épp ezért terjed az eretnekség, s például elpusztítani is e szó segítségével szokás.

– Ezt se értem.

– Istenem, de nehéz. No jó. Gondold azt, hogy erkölcsreformátor vagy, és néhány társaddal együtt felvonulsz egy hegy tetejére, hogy ott szegénységben élj. S kisvártatva látod ám, hogy messzi földekről is egyre többen jönnek hozzád, prófétának vagy új apostolnak tekintenek, s a híveidül szegődnek. Vajon miattad jönnek vagy amiatt, amit hirdetsz?

– Tudom is én, remélem, amiatt. Mi másért jönnének?

– Mert az apjuktól más reformátorokról is hallottak már, s a fejük teli van a többé-kevésbé tökéletes közösségekről szóló legendákkal, és azt hiszik, hogy ez az, s hogy az meg ez.

– Vagyis a mozgalmak mindig egymás ivadékait öröklik.

– Úgy van, mivel többnyire az együgyű nép csatlakozik hozzájuk, olyanok, akik nem sokat konyítanak a doktrínákhoz. Az erkölcsmegújító mozgalmak mégis mindig másutt, máshogyan és más-másféle doktrínák jegyében születnek. A katarokat és a valdenseket példának okáért gyakran összekeverik. Pedig van köztük egy nagy különbség. A valdensek az egyház kebelén belül hirdettek erkölcsi megújulást, a katarok ellenben új egyházat, új Isten- és erkölcsképet hirdettek. A katarok úgy vélték, hogy a világon a Jó és a Rossz ellentétes erői osztoznak, egyházat alapítottak, abban megkülönböztették egymástól a tökéleteseket meg az egyszerű hívőket, és megvoltak a maguk szentségei és szertartásai; roppantul szigorú hierarchiát állítottak fel, majdnem olyan szigorút, mint amilyen a mi anyaszentegyházunké, és eszükben sem volt a hatalom különféle formáinak megsemmisítése. Ezzel magyarázhatod, miért csatlakoztak a katarokhoz magas hivatalú emberek, földbirtokosok, feudális urak is. A világ megújítására sem gondoltak, hiszen jó és rossz szembenállását szerintük sohasem lehetett megszüntetni. A valdensek viszont (velük együtt az arnoldisták vagy a szegény lombardok) a szegénységeszmény alapján új világot akartak építeni, ezért fogadták be a nincsteleneket, s a két kezük munkájából, közösségben éltek. A katarok visszautasították az egyházi szentségeket, a valdensek nem, ők csak a fülbe gyónást tagadták meg.

– De hát akkor miért keverik össze, és miért emlegetik őket úgy, mint egy s ugyanazon mételyt?

– Mondom: ugyanaz élteti, ami meg is fojtja őket. Tömegeiket a más mozgalmakon föllelkesült együgyűek sokasítják, akik azt hiszik, egyazon lázadó reménység fűti mindkét mozgalmat; szétverni pedig az inkvizítorok verik szét őket, akik mindegyiküket a másik tévelygéseivel vádolják, sőt ha bármelyik mozgalom tagjai bűntényt követnek el, a bűntényben egykettőre valamennyi mozgalom valamennyi tagja bűnösnek találtatik. Ha az igazságot nézzük, az inkvizítorok tévednek, mert ellentétes doktrínákat rokonítanak egymással; ha ellenben azt nézzük, hogy a népek tévednek, akkor az inkvizítoroknak igazuk van, mert ha egy városban mozgolódni kezdenek, teszem azt, az arnoldisták, bizonyos, hogy olyanok is hozzájuk csapódnak, akik másutt katarok vagy valdensek lettek volna, netán voltak is. Dolcino testvér apostoljai a papok és az urak elpusztítását hirdették; a valdensek viszont ellenzik az erőszakot, a kistestvérek szintúgy. De nem kétlem, hogy annak idején sokan olyanok is Dolcino csoportjába keveredtek, akik korábban már a kistestvérek vagy a valdensek prédikációit követték. Az együgyűek nem tudják megválasztani a maguk eretnekségét, Adso, ők az után kapnak, aki épp az ő vidékükön prédikál, aki megfordul a falujukban, felbukkan a piactéren. Erre spekulálnak az ellenségeik. Egyetlen, oszthatatlan eretnekséget prezentálni a népnek, olyat, amelyik akár egyszerre hirdeti a nemi élvezet megvetését s a testeknek egyesülését: hasznos szónoki fogás, mert az eretnekséget józan eszet sértő, ördögi ellentmondások egyetlen kusza szövevényeként festi le.

– Tehát nincs köztük semmi összefüggés, és csakis az ördög csele, ha az az együgyű, aki tulajdonképpen joachimita vagy spirituális szeretett volna lenni, a katarok kezére jut, vagy épp fordítva?

– Nem, erről szó sincs. Vágjunk neki még egyszer, Adso, és hidd el, alighanem magam sem tudom, hol az igazság abban, amit veled itt megértetni igyekszem. Szerintem tévedés azt hinni, hogy előbb van az eretnekség, s azután adódnak az együgyűek, akik (kárhozatukra) felcsapnak eretneknek. Holott elébb való az együgyűek állapota, s az eretnekség csak azután következik.

– Hogyhogy?

– Tisztán látod, ugyebár, magad előtt, hogyan is fest Isten népe. Roppant nyáj, benne a jó bárányokra és a rossz bárányokra szelindekek vigyáznak; őket, a katonákat, vagyis a világi hatalmat: a császárt és a főurakat pedig a pásztorok, tehát a papok, Isten igéjének szószólói irányítják. Egyértelmű kép.

– De hamis! A pásztorok hadakoznak a kutyákkal, mert egymás jogaira pályáznak.

– Bizony; s épp ez teszi oly bizonytalanná a nyáj természetét. A kutyák meg a pásztorok folyvást csak egymást marják, s már nem törődnek a nyájjal. A nyáj egy része pedig kiszorul.

– Hogyhogy kiszorul?

– Ki, a peremre. Mint azok a parasztok, akik nem parasztok többé, mert nincs földjük, vagy abból, amennyi van, nem tudnak megélni. Mint azok a polgárok, akik nem polgárok többé, mert egyetlen céhnek és testületnek sem tagjai, ők a nincstelenek, mindenki prédája. Láttál-e már vidéken csoportba verődött bélpoklosokat?

– Igen, egyszer száz leprást láttam együtt. Fehéren nyáladzó, bomló húsú, mankón vánszorgó szörnyek voltak, a szemhéjuk dagadt, a szemük véres, nem szóltak és nem is kiabáltak: cincogtak, akár az egerek.

– A jámbor nép szemében ők azok, akik mások, akik a nyáj peremére szorultak. A nyáj gyűlöli őket, ők is gyűlölik a nyájat. Halálba kívánnak mindenkit, azt szeretnék, bárcsak mindenki leprás volna, mint ők.

– Igen, eszembe jut Marke király története: Trisztán kénytelen volt halálra ítélni a szép Izoldát, s ezért máglyára küldte, de jöttek a leprások, és azt mondták a királynak, hogy a máglya gyötrelme semmiség, van annál rosszabb is. És azt kiáltották: add nekünk Izoldát, hadd legyen mindegyikünké, a nyavalya felfűti bennünk a vágyat, add ide őt a te leprásaidnak, nézd, rongyaink beleragadtak a gennyes sebeinkbe, míg ő melletted mókusprémes, gazdag kelmékben és ékszerekben dúskált; hát ha majd meglátja, miféle udvartartást vezetnek a bélpoklosok, ha bejön a viskóinkba és velünk hál, akkor ismeri majd be istenigazából, hogy mekkorát vetkezett, és visszasírja ezt a szép csipkebokortüzet!

– Bencés novícius létedre, úgy látom, eléggé furcsa olvasmányokkal tömöd a fejedet – kajánkodott Vilmos, és én elpirultam, mert tudtam, hogy egy novíciusnak nem kéne szerelmes regényeket olvasnia, csak hát nálunk, a melki monostorban közkézen forgott az efféle, és éjszaka, gyertyafénynél olvastuk.

– Oda se neki – nyugtatott Vilmos –, látom, érted, mit akartam mondani. A kitaszított leprások legszívesebben mindenkit magukkal rántanának a tulajdon vesztükbe. És minél kijjebb taszítod őket, annál megátalkodottabbak lesznek, és annál kitaszítóttabbak lesznek, minél inkább afféle kísértethadat látsz bennük, mely a te vesztedet akarja. Szent Ferenc jól tudta ezt, s az első dolga az volt, hogy elment a leprások közé, és velük élt. Csak úgy lehet megváltoztatni Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.

– Csakhogy atyám másfajta kiszorultakról beszélt, végtére is az eretnekmozgalmakat mégsem a bélpoklosok csinálják.

– A nyáj olyan, mintha koncentrikus körök sokasága íródnék egymás köré, a nyáj legtávolabbi széleitől el egészen a sűrűjéig. A leprások mindenféle kitaszítottság szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart segíteni, hisz ezzel vajmi szegényes és erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt, amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. Mesélt már neked valaki a madaraknak tartott prédikációiról?

– Ó, igen, hallottam ezt a gyönyörű szép történetet, és csodálattal adóztam az Isten gyönge kis teremtményeivel társalkodó szentnek – lelkendeztem.

– Nos, akkor nem az igazi történetet hallottad, hanem olyasmit, amit a rend most talált ki helyette. Szent Ferenc egy ízben a város népéhez és elöljáróihoz intézett beszédet, s amikor látta, hogy nem értik, mit mond, fogta magát, kiment a temetőbe, és a hollókhoz, szarkákhoz, karvalyokhoz s a többi hullákat dézsmáló, ragadozó madárhoz fordulva folytatta a prédikációt.

– De borzasztó! – szörnyülködtem. – Hát nem énekes madarak voltak?

– Nem, hanem dögevők, kitaszítottak, akár a leprások. Szent Ferenc nyilván az Apokalipszis azon soraira gondolt, amelyek így szólnak: „És láték egy angyalt állani a napban, és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, amelyek repdesnek vala az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; hogy egyétek a királyok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét!”

– Vagyis Szent Ferenc a kirekesztetteket akarta lázadásra bujtani?

– Nem, ezt legföljebb Dolcino testvér és társai tették. Ferenc arra akarta felszólítani a lázadásra kész kirekesztetteket, hogy csatlakozzanak Isten népéhez. Csak úgy terelhette volna ismét egybe a nyájat, ha megleli a kint rekedteket. Ferencnek ez nem sikerült, s ez keserves dolog, de így van. A kint rekedtek visszafogadását az egyház kebelén kellett kimódolnia, ahhoz, hogy az egyház kebelén munkálkodhassék, el kellett ismertetnie a reguláját, ez viszont új szerzetesrend alakításához vezetett, az új szerzetesrend pedig ahhoz, hogy ismét csak kikerekedett egy kör, peremén a kirekesztettekkel. Így talán már érted, hogyan is verődnek össze megint csak a kirekesztettekből a kistestvérek és a joachimiták csapatai.

– Csakhogy nem Szent Ferencről volt szó, hanem arról, hogy az együgyűek és a kirekesztettek miképpen hozzák létre az eretnekséget.

– Igaz is. A nyájból kiszorult bárányokról beszéltünk. Századokon át, míg a pápa meg a császár hatalmi vitákban marta egymást, ott tengődtek a széleken ők: a valódi bélpoklosok, akikhez Isten csak szemléltetésül rendelte a leprásokat, hogy értsünk e csodás parabolából, s a „leprás” szón azt értsük: kirekesztett, ágrólszakadt, együgyű, nincstelen, falusi földönfutó, városi nyomorult. De nem értettünk belőle, és a lepra rémképe tovább zaklatott bennünket, mert nem ismertük fel, hogy jelent valamit. Ők, a nyájból kiszorultak, készséges hallgatói vagy szónokai voltak minden olyan prédikációnak, mely Krisztus igéjére hivatkozván, valósággal vádat hirdetett a kutyák s a pásztorok viselkedése ellen, és azt ígérte, hogy előbb-utóbb mind meglakolnak. Az urak ezt mindenkor jól tudták. A kitaszítottak visszafogadása az ő kiváltságaik megnyirbálásával járt volna, így hát mindama kitaszítottakra, akik tudatára ébredtek önnön kitaszítottságuknak, ráütötték az eretnekség bélyegét, tekintet nélkül a hitelveikre. Pedig azok, a kirekesztettségtől vakon, valójában rá sem hederítettek a hitelvekre. Ez hát az eretnekség káprázata. Mindenki eretnek, és mindenki ortodox, nem az számít, hogy egy mozgalom miféle hitet kínál, hanem az, hogy milyen reménnyel kecsegtet. Mindenfajta eretnekség valamely kirekesztett állapot zászlaja. Kapard csak meg az eretnekséget: a leprással találod magad szemközt. Az eretnekség elleni harc egyet akar: aki leprás, maradjon leprás. A leprásoktól meg mit vársz? Hogy tisztán lássanak a szentháromság- vagy az oltáriszentség-tanban, hogy megmondják, mennyi az igazság, és hol kezdődik a tévedés? Ugyan, Adso, ilyesmivel csak a magunkfajta tudor szeret játszadozni. Az együgyűeknek más bajaik vannak. És sajnos mindet rosszul oldják meg. Ezért lesz belőlük eretnek.

– Miért akad mégis mindig, aki támogatja őket?

– Mert kapóra jönnek a saját játékához, ami csak ritkán hitbeli, annál gyakrabban hatalmi játék.

– Ezért vádolja a római egyház valamennyi ellenfelét eretnekséggel?

– Ezért, és ezért ismer el igaz hitként minden olyan eretnekséget, amelyet vissza tud terelni a saját ellenőrzése alá, vagy amely annyira erős lett, s oly kényelmetlen ellenfél, hogy muszáj elfogadnia. De nincs pontos szabály, mindez az emberektől, a körülményektől függ. És ez a világi urakra is áll. Ötven esztendeje Padova városa olyan rendeletet adott ki, amely szerint az, aki papot ölt, büntetésképpen egy nagy dénárt tartozott fizetni...

– Hisz az semmi!

– Semmi bizony. A város ezzel is a papok elleni népharagnak akart tápot adni, mert hogy harcban állott a püspökkel. Ugyanígy magyarázhatod azt is, hogy a császár cremonai hívei egykor a katarokat támogatták: nem a hitük miatt tették, hanem azért, hogy a római egyházat zavarba hozzák. A városi magisztrátus itt-ott arra bátorítja az eretnekeket, hogy fordítsák le köznyelvre az evangéliumot: a köznyelv most már a városok nyelve, a latin meg Rómáé és a monostoroké. Vagy a valdensek mögé áll, amiért azt állítják, hogy mindenki taníthat és prédikálhat, férfiak és nők, kicsinyek és nagyok egyaránt, s tíznapi tanítványság után egy kézműves már megy, és keres valakit, akinek ő lehet a tanítója...

– És így véget vetnek a papokat pótolhatatlanná tevő megkülönböztetésnek! De akkor miként van az, hogy ugyanazok a városi magisztrátusok máskor meg ellene fordulnak az eretnekeknek, és segédkezet nyújtanak az egyháznak az elégetésükhöz?

– Úgy, hogy ráébrednek: az eretnekek térhódítása előbb-utóbb a köznyelven beszélő világiak kiváltságait is veszélyeztetni fogja. Az 1179-es lateráni zsinaton (ugye hogy csaknem kétszáz esztendős históriák ezek?) Walter Map[156] már óva intett mindenkit, nehogy hitelt adjanak a félkegyelmű és tudatlan, gaz valdenseknek. Azt mondta, ha jól emlékszem, hogy a valdensek hazátlanok, hogy mezítláb járnak-kelnek, és tulajdonuk sincs, mindenük közös, hogy mezítelenül követik a mezítelen Krisztust, s hogy mélységes alázatuk mindazonáltal csak a kezdet, mert most még ki vannak rekesztve, ám ha túl sokat enged nekik a világ, hamarosan mindenkit elűznek. Ezért támogatták utóbb a városok a kolduló rendeket, kivált minket, ferenceseket: hiszen általunk összhangba lehetett hozni a vezeklésvágyat és a városi életet, az egyházat és az üzlettel törődő polgárokat...

– És megvalósult Isten és az üzletelés szeretetének összhangja?

– Nem. A spirituális megújhodás mozgalmainak megálljt parancsoltak ugyan: egy pápailag elismert rend medrébe terelték őket, de ami a felszín alatt bujkált, annak nem jutott meder. Az ilyen búvópatakok egyrészt a légynek sem ártó flagelláns mozgalmakba, másrészt a Dolcino testvér-félék fegyveres handabandájába, meg az olyan boszorkányszertartásokba torkolltak, mint a montefalcói barátoké, az, amelyikről Hubertinus mesélt...

– De kinek volt, kinek van igaza, és ki az, aki tévedett? – kérdeztem, s azt sem tudtam, hol áll a fejem.

– Mindenkinek megvolt a maga igazsága, és mindenki tévedett.

– És atyám? – kiáltottam, mint aki lázad. – Atyám miért nem foglal állást, miért nem mondja meg, hol az igazság?

Vilmos egy csöppet hallgatott, s közben a fény felé emelte, méregette az imént csiszolgatott lencsét. Majd egy asztalon heverő szerszám elé tette.

– Nézd csak – szólt. – Mit látsz?

– A szerszámot, kissé fölnagyítva.

– No, látod, ennyit tehetünk: alaposabban odanézünk.

– De hát ez akkor is csak ugyanaz a szerszám!

– Venantius kézírása is csak ugyanaz a kézírás marad, hiába sikerül majd elolvasnom, hála ennek a lencsének. De az írást elolvasva talán sikerül jobban megismernem egy darab igazságot. És talán javul valamit általunk az apátság élete.

– Ez még nem elég!

– Többről beszélek én, Adso, semmint első hallásra véled. Nem először említem neked Roger Bacon nevét. Talán nem ő volt minden idők legbölcsebb embere, de engem mindig lenyűgözött a tudományszeretetét átlelkesítő reménység. Bacon hitt az együgyűek erejében, törekvéseiben, szellemi leleményeiben. Nem lett volna jó ferences, ha nem véli úgy, hogy a szegények, nincstelenek, hülyék és tudatlanok gyakorta a mi Urunk szószólói. Ha sikerül őket közelről megismernie, bizonyára jobban odafigyel a kistestvérekre, mint a rend tartományfőnökeire. Az együgyűekben van valami, ami a legátfogóbb törvényeket sokszor hiába firtató doktorokban nincs meg. Ők az egyedi dolgokat szemlélik. Ez a szemlélet önmagában persze még nem elegendő. Az együgyűek hiába érzik a maguk egyházi doktorokénál talán igazabb igazságát, ha azután hebehurgyán fölélik. Mi a teendő? Legyen a tudomány az együgyűeké? Ez túl könnyű, azaz túl nehéz volna. Meg aztán melyik tudomány? Abbo könyvtáráé? A Ferenc-rendi mesterek föltették maguknak ezt a kérdést. A nagy Bonaventura azt mondta, hogy a bölcsek dolga az együgyűek tetteiben rejlő igazság fogalmi tisztázása...

– Effélét végzett a perugiai káptalan is, meg Hubertinus tudós emlékirata, teológiai döntésekké formálva az együgyűek szegénységre intő szavát – mondtam.

– Igen, de láthattad, erre későn került sor, és mire sor került rá, addigra az együgyűek igazsága rég a hatalmasok igazságává lett, melynek nagyobb hasznát veszi Lajos császár, mint holmi szegény életű testvér. Hogyan lehet minél közelebb maradni az együgyűek tapasztalásához, megőrizve, hogy úgy mondjam, az ő cselekvő erejüket, világuk átalakításán és jobbításán munkálkodó képességüket is? Ezen törte a fejét Bacon: „Quod enim laicali ruditate turgescit non habet effectum nisi fortuito”, mondotta. Az együgyűek tapasztalása vad és kiszámíthatatlan dolgokat eredményez. „Sed opera sapientiae certa lege vallantur et in finem debitum efficaciter diriguntur.”[157] Más szóval a gyakorlati dolgokban, a mechanikában, földművelésben vagy egy város kormányzásában is szükség van némi teológiafélére. Ő úgy gondolta, hogy az új természettudomány a tanult emberek nagy közös vállalkozása lesz majd, hogy a természeti folyamatok újfajta megismerése révén benne hangolódnak majd össze azok az elemi törekvések, melyeknek az együgyűek sóvárgásainak kusza, de azért a maga módján igaz és jó sokfélesége pontosan megfelel. Az új tudomány, az új, természeti mágia. Csakhogy Bacon úgy gondolta, hogy ezt a vállalkozást az egyháznak kell vezetnie; ezt pedig, azt hiszem, azért mondta, mert az egyháziak közössége az ő korában azonosította magát a tudósok közösségével. Azóta ez megváltozott, ma már a monostorokon és katedrálisokon, sőt az egyetemeken kívül is születnek tudósok. Itt van például ez az ország: századunk legnagyobb filozófusa nem szerzetes volt, hanem patikus. Arra a firenzeire gondolok, akinek a költeményéről bizonyára te is hallottál; olvasni ugyan sosem olvastam, mert nem beszélem azt a köznyelvet, amelyen íródott, s ha igaz, amit tudok róla, nem is igen tetszene, mert a tapasztalástól fölöttébb elrugaszkodik benne a költő. Az elemek természetéről s az államok vezetéséről viszont alighanem az elképzelhető legbölcsebb dolgokat írta. Úgy vélem tehát (mivel a barátaimmal együtt magam is amondó vagyok, hogy az emberi ügyek kezelését ma sem az egyháznak, hanem a nép gyülekezetének dolga törvényalkotással szabályozni), hogy ugyanígy a jövőben meg a bölcsek közösségének kell elfogadtatnia ezt az újdonatúj és emberi teológiát, amely természetfilozófia és pozitív mágia is egyben.

– Csodaszép terv – mondtam. – Vajon valóra válhat-e?

– Bacon hitt benne.

– És atyám?

– Én is hittem benne. De ehhez a hithez abban is bízni kellene, hogy az együgyűeknek igazuk van, hiszen az ő kenyerük az egyedi dolgok szemlélete, vagyis az egyedül helyes szemlélet. Igen ám, de ha az egyedül helyes szemlélet az egyedi intuíció, akkor miként jut el a tudomány odáig, hogy megfogalmazza mindazokat az egyetemes törvényeket, amelyek révén és amelyeket értelmezvén a jó mágia hatni tud?

– Csakugyan – tanakodtam. – Miként?

– Már nem is tudom. Rengeteget beszélgettünk róla Oxfordban az én Ockham Vilmos barátommal, aki most Avignonban van. Ő hintette el bennem a kétely magvait. Hiszen ha csupán az egyedi dolgok szemlélete helyes, akkor ugyancsak nehéz bizonyítani azt az állítást, mely szerint egyazonféle okokból egyazonféle okozatok következnek. Egy tárgy lehet emitt hideg vagy meleg, édes vagy keserű, nedves vagy száraz, amott meg nem. Hogyan fedezzem föl a dolgok rendjét megszabó, egyetemes összefüggést? Hiszen ha csak a kisujjamat megmozdítom, máris új valóságok beláthatatlan sokaságát hozom létre, mivelhogy e mozdulat miatt a kisujjamnak az összes egyéb tárgyakkal való helyzeti viszonya megváltozik! Az egyes valóságok összefüggéseit az elmém ezeknek a viszonyoknak a képében fogja föl; de hát ki biztosít felőle, hogy az ilyen kép egyetemes és állandó?

– Azt mindenesetre tudja atyám, hogy ha egy üvegdarab ilyen és ilyen vastag, akkor atyám így és így lát vele; és azért tud most az elveszettel megegyező lencsepárt készíteni magának, mert ebben bizonyos, máskülönben nem tudna.

– Jól megfeleltél, Adso. Csakugyan abból az állításból indultam ki, hogy azonos vastagságnak nyilván azonos látóélesség felel meg. Azért ebből, mert már máskor is volt ilyen típusú egyedi intuícióm. Annak, aki a füvek gyógyhatását vizsgálja, nyilvánvalóan ismeretes, hogy egy bizonyos fűféleségnek valamennyi egyede egy bizonyos hatással van a hasonló állapotú páciensekre; márpedig a megfigyelő az efféléből azt az állítást szűri le, hogy minden ilyen és ilyen típusú fű használ a hidegrázás ellen, vagy hogy minden ilyen és ilyen lencse egyazon mértékben javítja a látást. Az a tudomány, amelyikről Bacon beszél, kétségkívül ilyesfajta állításokon nyugszik. De egy-egy állítás nem a dolgok állása, hanem a dolgokról való állítás. A tudomány állításokkal és terminusokkal dolgozik, a terminusok pedig egyes dolgokra vonatkoznak. Hinnem kell, Adso, hogy egy-egy állításom helyes, elvégre tapasztalat vezetett rá, de hogy hihessem, azt is föl kéne tételeznem, hogy léteznek egyetemes törvények. Ilyet viszont nem mondhatok, mert az egyetemes törvények föltételezése egyszersmind azt is magában foglalná, hogy Isten e törvények foglya, holott Isten oly hiánytalanul szabad valami, hogy ha akarná, s elég lenne egyetlen pillanatig akarnia, a világ máris nem ilyen lenne, hanem olyan.

– Eszerint, ha jól értem, atyám cselekszik, és tudja is, miért cselekszik, de nem tudja, miért tudja, hogy tudja, mit cselekszik?

Büszkén mondhatom, hogy Vilmos elismerően nézett rám:

– Talán így van. Ebből mindenesetre láthatod, miért vagyok olyan bizonytalan a magam igazságában, még ha hiszek is benne.

– Atyám nagyobb misztikus, mint Hubertinus! – jegyeztem meg kajánul.

– Lehet. De amint látod, én a természet dolgaival foglalkozom. S a mostani nyomozásunkban sem arra vagyok kíváncsi, hogy ki jó és ki rossz, hanem arra, hogy ki volt ott tegnap este a szkriptóriumban, ki vitte el az olvasólencsémet, kinek a nyoma a hóban annak a másik testet vonszoló testnek a nyoma, meg arra, hogy hol van Berengár. Ezek tények. Majd utóbb meglátom, összefüggésbe tudom-e hozni őket egymással, ami egy csöppet sem biztos, mivel mindig nehéz megmondani, hogy mely okozat mely okból következik; elegendő, ha egy angyal közbelép, és máris minden megváltozik, így hát nem csoda, ha nem lehet bebizonyítani: ez meg ez ebből és ebből következik. De próbálkozni azért mindig kell vele, s ezt teszem most is.

– Nehéz élete van atyámnak – mondtam.

– De megtaláltam Brunellust! – rikkantotta Vilmos, a két nappal korábbi lóra célozva.

– Vagyis van rend a világban! – lelkendeztem.

– De legalábbis az én szegény fejemben – helyesbített Vilmos.

Ekkor visszajött Miklós, és büszkén mutogatta a csaknem elkészült villát.

– Ha pedig ez a villa az én szegény orromra kerül – folytatta Vilmos –, talán még nagyobb is lesz a rend szegény fejemben.

Egy novícius lépett oda hozzánk, és közölte, hogy az apát úr beszélni szeretne Vilmossal, a kertben várja őt. Mesterem kénytelen volt későbbre halasztani experimentumait, s már indultunk is a megjelölt helyre. Menet közben Vilmos hirtelen a homlokára csapott, mint akinek csak most jut eszébe valami.

– Igaz is – mondta –, megfejtettem Venantius kabalisztikus jeleit.

– Mindet?! Mikor?

– Miközben aludtál. Kérdés, mit értesz azon, hogy mindet. A láng melegénél előtűnt jeleket fejtettem meg, azokat, amelyeket te lemásoltál nekem. A görög írásra csak akkor kerülhet sor, ha meglesz az új lencsém.

– És? A finis Africae titka volt benne elrejtve?

– Igen, és a megfejtés meglehetősen könnyű volt. Venantiusnak rendelkezésére állott a tizenkét zodiákusi jel, valamint nyolc további: öt a planéták, kettő a fő égitestek, egy pedig a Föld jele. Ez összesen húsz jel. Ennyihez már társíthatod a latin ábécé betűit, hiszen az unum meg a velut szó kezdőhangját ugyanazzal a betűvel is jelölheted. A betűk sorrendjét tudjuk. Hát a jelek sorrendje mi lehetett? Kipróbáltam a mennyek rendje szerint, úgy, hogy a zodiákus körívét legkívülre tettem. Vagyis: Föld, Hold, Merkúr, Vénusz, Nap és a többi, azután pedig az állatövi jelek, úgy, ahogyan Sevillai Isidorus is fölsorolja őket, kezdve a Kossal és a tavaszi napéjegyenlőséggel, el egészen a Halakig. És tessék, ezzel a kulccsal Venantius üzenete egyszeriben értelmet kapott.

És elém tett egy darab pergament, melyre nagy, latin betűkkel a következőket írta: Secretum finis Africae matins supra idolum age primum et septimum de quatuor.

– Ugye érthető? – kérdezte.

– Az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket... – olvastam el még egyszer, fennhangon, s a fejemet ráztam. – Egy csöppet sem érthető!

– Hát igen. Először is azt kéne megtudnunk, vajon mit értett Venantius azon, hogy idolum. Képet, kísértetet, figurát? Meg aztán négy micsodának van első és hetedik valamije? És mit kell velük csinálni? Mozgatni, tolni, húzni kell őket?

– Tehát semmit sem tudunk, és ott vagyunk, ahonnan elindultunk – mondtam csalódottan. Vilmos megtorpant, s vajmi kevéssé nyájas pillantást lövellt rám.

– Fiacskám! – mondta. – Egy szegény ferences barát áll előtted, akinek a maga szerény tudása és a mindenható Úristen kegyelméből neki juttatott, csekélyke leleménye folytán alig néhány óra leforgása alatt sikerült megfejtenie egy olyan titkosírást, amelyről szerzője bizton hitte, hogy a nyitját csakis ő ismeri, senki más... és erre te, te tudatlan, nyomorult csirkefogó, azt merészeled mondani, hogy ott vagyunk, ahonnan elindultunk?

Nagy sete-sután bocsánatot kértem mesteremtől. Megsértettem a hiúságát, pedig tudhattam, mily büszke a maga gyors és biztos következtetéseire. Vilmos csakugyan csodálatra méltó munkát végzett, és nem ő tehetett róla, hogy az agyafúrt Venantius nem csupán obskúrus állatövijelek mögé rejtette, amit fölfedezett, hanem a tetejébe még egy megfejthetetlen rejtvényt is kiötlött hozzá.

– Sebaj, sebaj, ne szabadkozz – vágott a szavaimba Vilmos. – Végtére igazad van, egyelőre nagyon is keveset tudunk. Most pedig menjünk.

[HARMADIK NAP]

VESPERÁS

Amelyben újabb beszélgetésre kerül sor az apát úrral,

Vilmosnak meghökkentő ötletei támadnak

a labirintus rejtélyének kibogozását illetően,

s végül rálel a lehető legkézenfekvőbb megoldásra.

Vacsorára bundás sajt készül

Az apát komor és aggodalmas arccal fogadott bennünket. A kezében papírlap.

– Most kaptam egy levelet a conques-i apáttól – mondta. – Megírja benne, kit bízott meg János pápa a francia katonák vezetésével és a legáció bántatlanságának szavatolásával. Nem katonaember, nem is udvari ember, s egyszersmind a küldöttségnek is tagja lesz.

– Különféle erények ritkán párosulnak így – mondta Vilmos nyugtalanul. – És hogy hívják az illetőt?

– Bernard Guinek, vagy Bernardo Guidoninak, ahogy jobban tetszik.

Vilmos felkiáltott, de nem értettem, hogy mit mond, mert az anyanyelvén mondta, és nem értette az apát úr sem, s talán jobb is volt így, mert nagyon csúnyán hangzott az, ami a száján kiszaladt.

– Nem tetszik nekem a dolog – tette hozzá mesterem tüstént. – Bernard évekig volt a Toulouse környéki eretnekek réme, és Practica officii inquisitionis heretice pravitatis[158] címmel egy kézikönyvet is írt mindazoknak, akik a valdensek, beginek, kistestvérek és dolciniánusok üldözésével és felmorzsolásával vannak megbízva.

– Tudom. Ismerem azt a könyvet, lenyűgözően tudós mű.

– Lenyűgözően tudós – bólintott Vilmos. – Bernard odaadó híve János pápának, s az elmúlt esztendők során számos feladatot kapott tőle Flandriában meg itt, Észak-Itáliában. Galícia püspökének is hiába nevezték ki, ő sohasem mutatkozott az egyházmegyéjében, annyira elfoglalták a további inkvizítori teendők. Azt hittem, most végre visszavonult a lodéve-i püspökségbe, de úgy látszik, János pápa új feladat elvégzésére küldte, méghozzá ide, Észak-Itáliába. De hát miért épp Bernard-t, és miért fegyveresek élén?...

– Van erre válasz – felelte az apát –, és az megerősíti minden tegnap hangoztatott félelmemet. Testvérem jól tudja, ha vonakodik is elismerni, hogy a perugiai káptalannak Krisztus és az egyház szegénységéről hangoztatott nézetei, hiába a tömérdek teológiai argumentum, valójában megegyeznek mindazzal, amit számos eretnekmozgalom is hirdet, csak épp messze nem olyan óvatos és ortodox megfogalmazásban. Nem nehéz bebizonyítani, hogy mindaz, amit Cesenai Mihálytól a császár is átvett, pontosan megfelel Hubertinus és Angelus Clarenus eszméinek. Idáig a két legáció egyet is fog érteni. Lehet azonban, hogy Gui többet akar, s neki megvan az ehhez való esze: azt igyekszik majd állítani, hogy a perugiai tézisek és a kistestvérek vagy a hamis apostolok eszméi közt sincs semmi különbség. Igazam van, testvérem?

– Abban, hogy a dolgok így állnak, vagy abban, hogy Bernard Gui azt fogja mondani, hogy így állnak?

– Mondjuk, abban, hogy azt mondom: ő ezt mondja majd – visszakozott óvatosan az apát úr.

– Egyetértek. De hát ez előre látható volt. Úgy értem, tudni lehetett, hogy ez fölmerül, akkor is, ha nincs jelen Bernard. Bernard legföljebb ügyesebben forgatja majd a szót, mint a kúriabeli semmirekellők legtöbbje, és nekünk jobban észnél kell lennünk a vele folytatott vitában.

– Igen – mondta az apát úr –, de itt meg fölmerül a tegnapi kérdés. Ha holnapig nem találjuk meg a két, sőt talán három gyilkosság tettesét, akkor kénytelen leszek megengedni Bernard-nak, hogy mindenestül saját ellenőrzése alá vonja az apátságot. Bernard oly nagy hatalommal van felruházva (méghozzá, ne feledjük, a mi beleegyezésünkkel), hogy lehetetlen eltitkolnom előle: itt, ebben az apátságban megmagyarázhatatlan dolgok történtek és történnek még mindig. Hiszen ha ezt tenném, s ő rájönne, vagy (ne adj' isten) valami újabb rejtelmes dolog történnék, ő azon nyomban teljes joggal kiálthatna árulást...

– Szent igaz – dünnyögte Vilmos gondterhelten. – Nincs mit csinálni. Résen kell lennünk, figyelni fogjuk Bernard-t, amint ő meg a titokzatos gyilkost figyeli. Talán nem is lesz baj ez így: ha Bernard a gyilkossal lesz elfoglalva, kevesebb ideje jut rá, hogy a vitánkba beleszóljon.

– Hadd emlékeztessem rá testvéremet, hogy ha Bernard a gyilkost keresi, akkor az én tekintélyem csorbát szenved. Ez a zavaros história azzal fenyeget, hogy engednem kell az itt bent engem illető hatalomból, s ez nem csupán apátságunk, hanem az egész clunyi rend történetében páratlan újdonság lenne. Bármit megtennék, hogy elkerüljem. Legelőször is azt, hogy mindkét küldöttségtől megtagadom a vendégszeretetet.

– Esengve kérem kegyelmességedet, hogy fontolja meg ezt a súlyos döntést – mondta Vilmos. – Atyám megkapta azt a levelet, amelyben maga a császár kéri nyomatékkal, hogy...

– Jól tudom, mivel tartozom a császárnak – vágott közbe az apát –, és testvérem is tudja. Következésképpen azt is tudja, hogy nem visszakozhatom. Hol van hát Berengár, mi történt vele, mit csinált eddig kegyelmed?

– Csak egy szerzetes vagyok, aki egykor inkvizíciós vizsgálatokat folytatott, sikerrel. Kegyelmességed tudja, hogy az igazságot nem lehet két nap alatt kideríteni. De végtére is miféle felhatalmazást kaptam én kegyelmességedtől? Vagy tán betehetem a lábam a könyvtárba? Bármilyen kérdést föltehetek, bízvást támaszkodván atyám tekintélyére?

– Nem értem, mi köze a bűntényeknek a könyvtárhoz – fakadt ki az apát úr epésen.

– Adelmus miniátor volt, Venantius fordító, Berengár segédkönyvtáros... – érvelt türelemmel Vilmos.

– Ha így vesszük, akkor mind a hatvan szerzetesnek van valami dolga a könyvtárral, amiképpen van a templommal is. Miért nem a templomban kereskedik hát testvérem? Vilmos testvér, kegyelmed az én megbízásomból és az általam tekintetbe venni kért határok közt végez itt vizsgálatot. Egyébiránt azonban én vagyok e falak közt Isten után s az ő kegyelméből az egyetlen úr. És ez Bernard-ra is vonatkozni fog. Különben – tette hozzá enyhültebb hangon – nem is biztos, hogy csupán a találkozó kedvéért jön ide. Conques apátja azt is írja, hogy Itáliába érve Bernard tovább folytatja útját délnek. A levél szerint ugyanis a pápa megkérte Bertrando del Poggettót, hogy Bolognából utazzon föl, és vegye át a pápai küldöttség vezetését. Talán csak azért jön ide Bernard, hogy a bíborossal találkozzék.

– Nagyobb távlatban nézve a dolgot, ez még rosszabb lenne. Bertrando Közép-Itália eretnekjeinek réme. Abból, hogy az eretnekek elleni harc két bajnoka találkozik, esetleg egy itteni átfogóbb támadás tervére lehet következtetni, olyanra, amely végül is az egész ferences mozgalom ellen fordulna...

– Mi viszont erről azonnal értesítenénk a császárt – mondta az apát –, de ez esetben a veszély nem lesz közvetlen. Vigyázni fogunk. Ég áldja testvéremet.

Az apát úr távozott, Vilmos pedig töprengve hallgatott egy darabig. Azután azt mondta:

– Az a legfontosabb, Adso, hogy ne kapkodjunk. Hiába sietnénk el a megoldást, ha egyszer annyi sok apróságot kell összeraknunk. Én most visszamegyek a műhelybe, mert a lencsém nélkül nemcsak a kéziratot nem tudom elolvasni, hanem a könyvtárba is fölöslegesen mennénk vissza ma éjjel. Te meg tájékozódj, lehet-e már valamit tudni Berengárról.

Ebben a pillanatban Morimondi Miklós tűnt fel rohanvást, és nagyon rossz híreket hozott. Már csak egy végső simítást szeretett volna tenni a legjobbik lencsén, azon, amelyikhez Vilmos olyan vérmes reményeket fűzött, de ekkor a lencse eltörött. Lett volna még egy, talán az is megtette volna, de az meg akkor repedt ketté, amikor Miklós a villába próbálta illeszteni. Miklós kétségbeesetten mutogatott föl az égre. Már vesperás ideje volt, és sötétedett. Aznapra be kellett fejezni a munkát. Újabb elvesztegetett nap, törődött bele Vilmos keserűen, és – mint utóbb bevallotta nekem – legyűrte magában a kísértést, hogy nyakon csípje és jól megrázza az ügyetlen üvegest, akit amúgy már épp eléggé mardosott a szégyen.

Hagytuk, hadd mardossa, és elmentünk megtudni valamit Berengárról. Természetesen még mindig nem találta senki.

Úgy éreztük, holtponton vagyunk. Sétáltunk egyet a kerengőben, és nem tudtuk, mitévők legyünk. De kisvártatva észrevettem, hogy Vilmos révetegen a levegőbe bámul, mint aki semmit se lát. Kámzsájából az imént egy szál fűfélét szedett elő – hetekkel ezelőtt tépdesett ilyeneket a szemem láttára –, azt rágcsálta most, és mintha egyszerre nyugtatta és ajzotta volna is őt ez a rágcsálás. Szórakozottan révedező szeme időnként felcsillant, akárha új és új ötletek szikrái világítanák be elméjében az űrt egy-egy pillanatra; azután ismét úrrá lett rajta az a furcsa, tevékeny bambaság. Egyszer csak azt mondta:

– Tulajdonképpen meg lehetne próbálni...

– Micsodát? – kérdeztem.

– Azon gondolkodom, hogyan igazodhatnánk el a labirintusban. Ez a módszer nem valami egyszerű, de annál célravezetőbb lenne... Végtére is, a kijárat a keleti őrbástyából nyílik, ezt tudjuk. Tegyük föl mármost, hogy van egy szerkezetünk, amelyik megmondja, merre van észak. Akkor mi lenne?

– Akkor természetesen csak jobbra kéne fordulnunk, s az lenne kelet. Vagy ha ellenkező irányba mennénk, akkor tudnánk, hogy a déli őrbástya felé haladunk. Igen ám, de még ha léteznék is effajta varázslat, azért a labirintus csak labirintus, és alig fordulnánk keletnek, máris falba ütköznénk, nem tudnánk egyenesen továbbmenni, és megint eltévednénk... okoskodtam.

– Csakhogy én olyan szerkezetről beszélek ám, amelyik mindig megmutatná, hol van észak, akkor is, ha mi irányt változtatunk, és ebből akárhol megtudhatnánk, hogy merre forduljunk.

– Csodálatos volna. De hát ehhez az kellene, hogy legyen is ilyen szerkezetünk, annak pedig éjjel, zárt helyen, anélkül is mutatnia kéne az északi irányt, hogy a naphoz vagy a csillagokhoz igazíthatnánk... Nem, azt hiszem, effajta szerkezete még annak a híres Baconnek sincs! – nevettem.

– Tévedsz – mondta Vilmos –, mert már csináltak ilyen szerkezetet, sőt egyes hajósok használják is. Nem szorul sem a csillagokra, sem a napra, mert egy csodálatos erejű kő működteti, ugyanolyan, amilyet Severinus ispotályában láttunk, s amelyik a vasat magához húzta. És Bacon találta föl, meg egy pikárdiai mágus, Maricourt-i Petrus, aki leírta, mi mindenre lehet használni.

– Atyám tudna ilyet csinálni?

– Tulajdonképpen nem volna nehéz. Azzal a kővel sok csodálatos dolgot lehet csinálni, többek között egy minden külső erő nélkül örökkön mozgó szerkezetet is, de a legegyszerűbb fölfedezést már egy Bajlek al-Kabajaki nevű arab is leírta. Végy egy vízzel teli edényt, és tégy a vízre egy darab parafát, melyet előzőleg tűvel szúrtál át. Azután a mágneskövet közelítsd a víz fölé, és körözz vele mindaddig, amíg a tű át nem veszi a kő tulajdonságait. És ekkor a tű azt fogja tenni, amit különben a kő is tenne, ha el tudna fordulni valami tengely körül: hegyével északnak fordul, és bármerre mozdítod el a tálat, a tű továbbra is észak felé mutat. Talán fölösleges is mondanom, hogy ha az edény szélén északhoz képest azt is feltünteted, merre van dél, merre kelet s a többi, mindig tudni fogod a könyvtárban, hogy merre keresd a keleti őrbástyát.

– De csodálatos! – kiáltottam föl. – És miért mutat mindig északnak a tű hegye? A kő magához húzza a vasat, ezt tapasztalhattam; ebből úgy képzelem, hogy egy óriási vastömeg pedig a követ húzza maga felé. De hisz akkor... akkor a Sarkcsillag irányában, a földgömb legeslegszélein kell lenniük a nagy vasbányáknak!

– Van, aki így véli. Csakhogy a tű nem pontosan a Sarkcsillag, hanem az égi délkörök találkozási pontjai felé mutat. Ebből is látszik, hogy igaz az a mondás, mely szerint „hic lapis gerit in se similitudinem coeli”[159], s a mágnes sarkait az égi, nem pedig a földi pólusok hatása igazítja. Ez pedig szép példája a nem direkt anyagi okság révén, hanem távolból közvetülő mozgásnak; az én Janduni Janus barátom is foglalkozik ezzel a problémával, már amikor nem épp arra kéri őt a császár, hogy süllyessze Avignont a poklok fenekére...

– Akkor hát menjünk, kérjük el Severinustól azt a követ, kerítsünk edényt, vizet bele, parafát... – hadartam izgatottan.

– Nyugalom, nyugalom – mondta Vilmos. – Nem tudom, miért, de még sohasem láttam olyan szerkezetet, amelyik működésében ugyanolyan tökéletesnek bizonyult volna, amilyennek a filozófusok leírták. A parasztember nyesőkését még soha, egyetlen filozófus sem írta le, mégis úgy működik, ahogyan kell... Félek, hogy ha egyik kezünkben a mécsessel, a másikban meg a vízzel teli edénnyel vágunk neki a labirintusnak... Várj csak, támadt egy másik ötletem. Az a szerkezet a labirintuson kívül is mutatná, merre van észak, igaz?

– Igaz, de akkor nem lenne rá szükség, hiszen látnánk a napot, a csillagokat... – mondtam.

– Tudom, tudom. De ha a szerkezet kint is működik meg bent is, miért ne működhetnék ugyanúgy a fejünk is?

– A fejünk? Persze hogy kint is működik, mi az, hogy! Kintről nézve nagyon is jól tudjuk, hogyan van tájolva az Aedificium! Akkor veszítjük csak el a fonalat, amikor bemegyünk!

– Úgy van. De felejtsd most el azt a szerkezetet. A szerkezetről a természet és az emberi gondolkodás törvényei jutottak eszembe. Tudod, mi a dolgunk? Itt kint kell kisütnünk, hogyan írhatnánk le az Aedificium belsejét...

– Vajon hogyan?

– Hadd gondolkodjam, nem lehet az olyan nehéz...

– És az a módszer, amelyet atyám tegnap említett? Azt mondta, úgy járjuk végig a labirintust, hogy szénnel mindenhová jeleket rajzolunk.

– Nem – rázta a fejét Vilmos. – Minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé bízom ebben. Talán nem jól emlékszem a szabályra, vagy talán csak úgy lehet a labirintusban eligazodni, ha valamely derék Ariadné azért ott vár a bejáratnál, és kezében a fonal vége. De hát olyan hosszú fonal nincs is. Vagy ha van, abból is csak az következik (mert a mesék gyakran igazat mondanak), hogy külső segítség nélkül a labirintusból senki se juthat ki. Ki, ahol ugyanazok a törvények uralkodnak, mint bent. Megvan, Adso, a matematika tudományát fogjuk felhasználni. Ahogy Averroes[160] mondja, csak a matematika tudományában jön létre megfelelés az általunk ismert, illetve az abszolút módon ismeretes dolgok között.

– Ugye hogy elismeri atyám: igenis vannak egyetemes ismeretek.

– A matematikai ismeretek emberi ésszel konstruált állításokból állnak, s ezek az állítások mindig igaznak hatnak; mégpedig vagy azért, mert velünk születtek, vagy mert a matematikát hamarabb találták föl, mint a többi tudományt. Ezt a könyvtárt olyan emberi agy eszelte ki, amely matematikailag gondolkodott, mivel matematika nélkül nem lehet labirintust csinálni. Vagyis össze kell vetnünk a magunk matematikai állításait az építtető állításaival, és ebből az összevetésből gyarapíthatják a tudományunkat, mivelhogy a meghatározások meghatározása nem más, mint tudomány. Vagyis elég, most már nem hagyom, hogy újabb metafizikai értekezésbe sodorj. Mi az ördög van veled ma? Neked jó a szemed, fogj inkább egy pergament, egy írótáblát vagy valamit, amire firkálni lehet, meg egy íróvesszőt... Jól van, Adso, van is nálad, remek. Gyere, járjuk körül az Aedificiumot, amíg nem sötétedik be egészen.

Így is tettünk, hosszasan járkáltunk az Aedificium körül. A keleti, déli és nyugati őrtornyot vizsgálgattuk messziről, meg a köztük húzódó falakat. Az Aedificium többi része a meredekre nézett, de a szimmetria miatt ott is ugyanannak kellett lennie, amit eminnen láttunk.

Látni pedig azt láttuk, ahogy Vilmos megállapította, miközben mindent pontosan följegyeztetett velem az írótáblára, hogy a falakon négy-négy, az őrtornyokon pedig öt-öt ablak van.

– Most pedig gondolkodj – mondotta mesterem. – Mindegyik szobának egy ablaka volt...

– Kivéve a hétszögűeket – mondtam én.

– Persze, hisz azok egy-egy őrbástya belsejében vannak.

– És kivéve azt a néhányat, amelyiknek nem volt ablaka, de hétszögű sem volt.

– Azokat most felejtsd el. Előbb leljük meg a szabályt, majd azután megpróbáljuk helyükre tenni a kivételeket is. Van tehát tornyonként öt, falanként pedig két, egy-egy ablakos szobánk. Amikor azonban valamelyik ablakos szobából az Aedificium belseje felé indulunk, megint csak ablakos szobába jutunk. Vagyis az az ablak már befelé nyílik. Mármost milyen alakú a belső akna, milyennek látni a konyhából és a szkriptóriumból?

– Nyolcszögűnek – mondtam.

– Nagyszerű. És a szkriptóriumból a nyolcszög mindegyik oldalán két-két ablak nyílik. Ez azt jelenti, hogy a nyolcszöget oldalanként két-két belső szoba szegélyezi. Igaz?

– Igaz. No és az ablaktalan szobák?

– Belőlük összesen nyolc van. A belső, hétszögű terem öt fala ugyanis minden őrtoronyban az őrtorony öt szobájával határos. De mivel határos a másik két fal? Nem külső fal menti szobákkal, hiszen azoknak ablakaik volnának; és részint ugyanezért, részint pedig, mert az olyanoknak roppantul hosszúnak kéne lenniük, nem is a belső nyolcszöget körülvevő szobákkal. Próbáld csak meg fölvázolni, hogyan is festhet a könyvtár felülről nézve! Láthatod, hogy lennie kell tornyonként két-két olyan szobának, amelyik egyfelől a hétszögű teremmel, másfelől pedig a nyolcszögű belső aknát körülvevő szobákkal határos.

Úgy-ahogy fölrajzoltam, amit mesterem mondott, és diadalmas kiáltásban törtem ki.

– Hisz akkor már mindent tudunk! Hadd számolok csak... A könyvtárnak ötvenhat szobája van, ezek közül négy szoba hétszögletű, ötvenkettő többé-kevésbé négyzetes, és ez utóbbiakból nyolcnak nincs ablaka, továbbá huszonnyolc szoba kifelé, tizenhat pedig befelé nyílik!

– Az őrtornyokban pedig öt-öt négyszögű és egy-egy hétszögű szoba van... Ez a könyvtár mennyei harmónia, csodálatos jelentésekkel felruházható összhang szerint épült...

– Pompás felfedezés – ismertem el. – De akkor miért olyan nehéz itt a tájékozódás?

– Mert az átjárók rendje már semmiféle matematikai törvényhez nem igazodik. Némely szobákból több másikba is át lehet menni, másokból csak egybe, és ki tudja, talán olyan szoba is van, amelyiknek egyetlen másikkal sincs közös ajtaja. Ha ezt észbe veszed, és meggondolod, mit tesz a sötétség meg az, hogy az ember a nap állásából sem tud következtetni (sőt még víziók és tükrök is nehezítik a dolgát), megérted, miért téveszt meg ez a labirintus egykönnyen minden benne járót, akit amúgy is épp eléggé zaklat már a bűntudat. És azt se feledd, mi mennyire kétségbeestünk tegnap éjjel, amikor egészen eltévedtünk. A lehető legnagyobb renddel a lehető legnagyobb zűrzavart kelteni: fölséges számítás. A könyvtár építői nagyszerű mesterek voltak.

– Hogyan fogunk hát eligazodni?

– Most már nem lesz nehéz. Fogjuk ezt a rajzot (nagyjából meg kell felelnie a könyvtár alaprajzának), és a legelső hétszögű teremből máris úgy indulunk el, hogy a két ablaktalan szoba valamelyikébe jussunk. Ha ezután mindig jobbra tartunk, akkor két vagy három szoba után újabb őrtoronyba kell érnünk, az pedig csakis az északi őrtorony lehet; majd az újabb ablaktalan szobából, mely baloldalt a hétszögű teremmel határos, megint csak jobbra fordulunk tovább, míg az előbbihez hasonló úton a nyugati őrtoronyba nem érkezünk.

– Igen, feltéve, hogy minden szoba minden szobával összenyílik...

– Hát igen. Ezért lesz szükségünk a térképedre, hogy azon föltüntessük az átjáró nélküli falakat, s így tudjuk, hogy épp merre kell kerülnünk. De nem lesz nehéz.

– Biztos, hogy ez beválik? – kérdeztem bizonytalanul, mert túlságosan is egyszerűnek rémlett a dolog.

– Biztos – felelte Vilmos. – „Omnes enim causae effectuum naturalium dantur per lineas, angulos et figuras. Aliter enim impossibile est scire propter quid in illis”[161] – idézte. – Ezek az egyik nagy oxfordi doktornak a szavai. De sajnos egyáltalán nem tudunk még mindent. Arra már rájöttünk, mit tegyünk, hogy ne tévedjünk el. Most azt kell megtudnunk, van-e regula, amelyik megszabja, melyik könyv melyik szobában legyen. Az Apokalipszis soraival nemigen tudunk mit kezdeni, már csak azért sem, mert más-más szobákban sokszor ugyanaz olvasható...

– Pedig ötvenhat sornál jóval többet is találhattak volna az apostol könyvében!

– Kétségkívül. Vagyis csak némely sorok voltak jók. Furcsa. Mintha ötvennél is kevesebb, mindössze húsz-harminc sort használhattak volna... Ó, Merlin szakállára!

– Kinek a szakállára?

– Nem fontos. Merlinére, egy hazámbeli mágust hívnak így... Annyi sort használtak föl, amennyi betűje van az ábécének! Hát persze! Nem a sorok szövege számít, hanem a kezdőbetűk. Minden szobának betűjele van, s ha összeolvassuk őket, ezekből a betűkből kerekedik ki valami szöveg, rá kell jönnünk, hogy micsoda!

– Olyan ez, mint a kereszt- meg halforma képversek!

– Nagyjából, és a könyvtár építésének idején eléggé divatosak is voltak az efféle versek.

– De vajon hol kezdődik a szöveg?

– Egy többinél nagyobb feliratnál, a bejárati torony hétszögű termében... vagy pedig... Úgy van, ott, ahol piros betűs a felirat!

– De hiszen sok ilyen hely van!

– Tehát a szövegekből vagy a szavakból is sok van. Most másold le ezt a térképet úgy, hogy pontosabb és nagyobb legyen, s azután majd a könyvtárt járva ne csak a megjárt szobákat meg az ajtók és falak, valamint az ablakok helyét jelöld meg halványan az íróvessződdel, hanem az egyes sorok kezdőbetűit is, a piros betűket pedig, mint afféle jó miniátor, nagyobbra rajzold.

– Hogyan lehet az – csodálkoztam –, hogy atyámnak most sikerült megfejtenie a könyvtár titkát, hogy kívülről vizsgálta meg, nem pedig akkor, amikor benne volt?

– Ugyanúgy, ahogyan Isten ismeri a világot, mert azt ő a teremtés előtt mintegy kívülről gondolta ki, mi meg épp azért nem ismerjük a szabályát, mert benne élünk, s már készen találtuk.

– Tehát a dolgokat úgy lehet megismerni, ha kívülről vizsgáljuk őket?

– Igen, a mesterséges dolgokat, újragondolva, miként járt el egy-egy tárgy megalkotója. A természet dolgaira ez már nem áll, mert azok nem a mi gondolkodásunk művei.

– A könyvtárhoz azonban ennyi is elég, ugye?

– Igen – mondta Vilmos. – De csak a könyvtárhoz. Most pedig térjünk nyugovóra. Én tehetetlen vagyok holnap reggelig, amíg (remélem) el nem készül a lencsém. Most inkább aludjunk, és keljünk fel jó korán. Igyekszem mindent végiggondolni.

– Hát a vacsora?

– Igaz is, a vacsora. Arról lemaradtunk. A szerzetesek már kompletóriumon vannak. Hanem a konyhába talán még bejutunk. Menj, hátha találsz valamit.

– Lopjak?

– Kérj. Salvatorétól, ha már összebarátkoztatok.

– De akkor ő fog lopni!

– Avagy őrizője vagy-é a te atyádfiának? – kérdezte Vilmos Káin szavaival. De láttam, hogy tréfál, s csak azt akarja mondani, hogy Isten nagy és irgalmas. Így hát Salvatore keresésére indultam, és az istállóknál rá is találtam.

– De szép ló – mondtam a Brunellus felé bökve, csak hogy valamiképpen szóba elegyedjünk. – Jó lenne lovagolni egyet rajta.

– No se puede. Abbonis est. De minek jó ló nagyot futni?... – Egy erős, de bumfordi lóra mutatott: – Az is sufficit... Nézd illuc, tertius equi...

A harmadik lóra célzott. Bolondos latinságán jót nevettem. – Miért, mit csinálsz vele? – kérdeztem.

Erre ő ugyancsak fura históriával állt elő. Azt mondta, hogy bármelyik lovat, a legkivénhedtebb, legpetyhüdtebb gebét is ugyanoly sebessé lehet tenni, amilyen a Brunellus. A zablájába, jól elmorzsolva, egy szatirion nevű füvet kell keverni, majd pedig szarvasfaggyúval meg kell kenni a combját. Azután az ember nyeregbe pattan, de mielőtt a lovat megsarkantyúzná, napkelet felé húzza a fejét, és háromszor azt súgja a fülébe: „Gáspár, Menyhért, Szardizsár.” A ló erre uzsgyi, vágtába kezd, és egyetlen óra alatt teszi meg azt az utat, amit a Brunellus nyolc óra alatt tenne meg. S ha az ember netán egy vágta közben agyontiport farkas fogait is a ló nyakába akasztja, akkor az állat még csak el sem fárad.

Megkérdeztem Salvatorét, hogy próbálta-e már. Erre nagy titokzatoskodva hozzám hajolt, és fölöttébb kellemetlen bűzöket lihegve a fülembe súgta, hogy ez nagyon nehéz dolog, mivel azt a szatiriont már csak a püspökök meg cimboráik, a lovag urak termesztik, hogy az erejüket öregbítsék vele. Ekkor, mondókáját megszakasztva, közöltem vele, hogy mesterem ma este olvasni óhajt a cellájában, és enni is ott szeretne.

– Csinálok neki én – mondta –, csinálok bundás sajt.

– Az meg milyen?

– Facilis. Veszel sajt, ami nem túl öreg et nem túl sós, et fölvágod darabra, falatra, kockára vagy sicut teneked tetszik. Et postea sobre parázson fölteszel egy vajat vagy zsírt rechauffálni. Aztán vamos a poner bele két szelet sajt, et amikor megpuhult, zucharum és fahéjat rá supra positurum du bis. Et rögtön tálald in tabula, mert jó forrón köll enni.

– Menj, és csináld a bundás sajtot – utasítottam Salvatorét. Ő pedig már indult is a konyha felé, mondván, hogy várjam meg. Félóra múlva tűnt föl ismét egy ruhába bugyolált tállal. Finom illatot éreztem.

– Neszene! – mondta, s azzal egy jókora, olajjal teli mécsest is a kezembe nyomott.

– Ezzel meg mit csináljak? – kérdeztem.

– Sais pas, moi – vont vállat, s a képén alamuszi mosoly ragyogott. – Fileisch valami sötét helyen lesz dolga este noche a magisterednek.

Salvatore szemlátomást többet tudott, mint gyanítottam. Nem faggattam tovább, siettem Vilmoshoz az étellel. Vacsora után mindjárt elvonultam a saját cellámba. Legalábbis színleg. Találkozni akartam Hubertinusszal, titkon visszasettenkedtem hát a templomba.

[HARMADIK NAP]

KOMPLETÓRIUM UTÁN

Amelyben Hubertinus elmondja Adsónak

Dolcino testvér történetét,

további történeteket pedig Adso a maga szakállára,

a könyvtárban idéz fel, illetve olvas,

és azután a véletlen egy szép leánnyal hozza össze,

aki rettenetes, mint a zászlós tábor

Hubertinust csakugyan ott találtam a Szűzanya szobránál. Némán melléje térdepeltem, és – bevallom – mímeltem, mintha imádkoznék. Csak egy kis idő után mertem megszólítani.

– Szentatyám – mondtam –, remélhetek-e kegyelmedtől megvilágosodást és tanácsot?

Hubertinus rám nézett, kézen fogott, velem együtt felállt, egy támlás padhoz vezetett, s ott leültünk egymás mellé. Szorosan átölelt, leheletét ott éreztem az arcomon.

– Édes-kedves fiam – szólt –, bármit, amit egy szegény, vén bűnös a lelkedért megtehet, én boldogan megteszek. Mi bánt? A sóvárgás? – kérdezte, maga is szinte sóvárogva. – A testi sóvárgás, ugye?

– Nem – feleltem elpirulva –, inkább a szellemi, merthogy túlságosan sok mindent szeretnék tudni...

– Rosszul teszed. Elég, hogy az Úr mindent tud, nekünk csak az a dolgunk, hogy az ő bölcsességét csodáljuk.

– De dolgunk az is, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól, és hogy átlássunk az emberi szenvedélyeken. Még novícius vagyok, de szerzetes, pap leszek, és meg kell tanulnom, hol mindenütt lappang, és miként fest a gonosz, hogy mihamarabb magam is ráismerjek, és én okíthassak másokat, hogyan ismerjenek rá.

– Ez már más. Derék fiú vagy. Mit akarsz hát megtudni?

– Azt, atyám, hogy mi fán terem az eretnek kórság – mondtam eltökélten. – Hallottam egy gonosz emberről, aki másokat is elcsábított, és úgy hívták, hogy Dolcino testvér – hadartam egy szuszra.

Hubertinus hallgatott. Majd azt mondta:

– Úgy van, a múltkor este utaltunk rá Vilmos testvérrel, azt hallhattad. Csakhogy nagyon csúnya történet ám ez, és nekem fáj beszélnem róla, mert azt példázza (igen, s épp ezért, a tanulsága miatt valóban meg kell ismerned), azt, hogy a vezeklés szeretetéből és a világot megtisztítani akaró vágyból miként születhet vér és pusztulás. – Kényelmesebben elhelyezkedett, lazítván valamicskét az ölelésén, de azért a nyakamat nem engedte el, és nem is tudom, vajon a tudását vagy a hevét akarta-e közvetíteni ily módon.

– A történet még Dolcino testvér ideje előtt kezdődött mondta Hubertinus –, akkor, amikor én gyermek voltam. Pármában. Ott kezdett el prédikálni egy bizonyos Gherardo Segarelli, vezeklő életre szólítva fel mindenkit, és azt kiáltozva utcahosszat: „penitenziagite!”, amivel a maga tanulatlan módján azt akarta mondani: „Penitentiam agite, appropinquavit enim regnum coelorum.”[162] Arra buzdította tanítványait, hogy legyenek olyanná, mint az apostolok, és azt akarta, hogy szektáját nevezzék az apostolok rendjének, meg hogy az emberei megannyi szegény koldusként járják a világot, és csak alamizsnából éljenek...

– Mint a kistestvérek – mondtam. – De hisz ugyanerre biztatott a mi Urunk és atyámék Ferencé is!

– Igen – ismerte el Hubertinus egy pillanatnyi tétovázás után, és sóhajtott egyet. – De Gherardo talán túlzott. Azzal vádolták őt meg az embereit, hogy nem ismerik el többé a papi tekintélyt, a misemondást, a gyónást, s hogy csavargással lopják a napot.