Umberto Eco

A TEGNAP SZIGETE

(Tartalom)

Is the Pacifique Sea my Home?

JOHN DONNE,

Hymne to God my God

Bolond! Mi lelt? Ó jaj, kinek beszélek?

Az érzéketlen partnak,

a néma sziklafalnak,

panaszos hangon a süket szeleknek...

De senki nem felel, csak

a hullámok locsognak.

GIOVAN BATTISTA MARINO,

Ekhó

1. Daphne

„Megaláztatásom mindazonáltal büszkévé tesz, s ha már ily kiváltságra ítéltettem, hovatovább élvezem e rettentő menekvést: mióta világ a világ, alighanem egyetlen olyan képviselője vagyok emberi fajunknak, aki egy elhagyatott hajón szenvedett hajótörést”

– ölt szót a szóba cirkalmasan Roberto de la Grive, vélhetőleg valamikor 1643 júliusa és augusztusa között.

Hány napja hányódhatott a hullámokon egy deszkához kötözve, napközben arccal lefelé, hogy meg ne vakítsa a fény, természetellenes módon kifacsart nyakkal, hogy ne menjen a víz a szájába, sómarta bőrrel, nyilvánvaló láztól emésztve? A levelek nem mondják, csak sugallják, hogy egy örökkévalóság óta, de két napnál többről aligha lehetett szó, máskülönben nem élte volna túl Phoibosz ostorcsapásait (ahogy képzeletdúc panasza mondja), ha egyszer oly beteges, éjjeli bagoly természetű ember, amilyennek leírja magát.

Képtelen volt az idő érzékelésére, de úgy hiszem, a hullámok nem sokkal azután elcsitultak, hogy őt a vihar az Amarilli fedélzetéről a tengerbe röpítette, s az a testére szabott tutajféle, amit a matróztól kapott, már passzátszél szárnyán, sima tengeren úszott vele egypár mérföldnyit az egyenlítőn túli langymeleg télben, míg az öbölbe nem sodorták az áramlatok.

Éjszaka volt, elszenderedett, s csak akkor vette észre a hajót, mikor a tutaj nagy robajjal már neki is lökődött a Daphne orrának. És amikor – teliholdfényben – azon kapta magát, hogy egy ormányárboc alatt lebeg, s hogy az előfedélzetről, nem messze a horgonylánctól, kötélhágcsó lóg le (Jákob lajtorjája, mondaná Caspar atya!), egy csapásra visszaszállt belé a lélek. A kétségbeesés adhatott rá neki erőt, hogy mérlegelje: vajon maradt-e még benne annyi szusz, hogy kiabáljon (habár a torkát mintha tűz cserzette volna), vagy inkább a húsába vágó köteléktől megszabadulva a felmászással próbálkozzék. Azt hiszem, az ilyen pillanatok még a haldoklót is bölcsejében kígyókat fojtogató Herkulessé teszik. Roberto szavaiból nemigen hámozható ki, hogy mi történt, de mert végül is felkerült az előfedélzetre, valahogy csak meg kellett ragadnia azt a kötélhágcsót. Talán apránként, minduntalan kifulladva húzódzkodott fel, átfordult a korláton, köteleken kúszott végig, nyitva találta az előfedélzeti ajtót... És a sötétben ösztönszerűleg eshetett a tapintása arra a hordóra, melynek azután felhúzódzkodott a pereméig, hogy a láncra fűzött bögrét megtalálja. És ivott, amennyi beléfért, míg rogyásig jól nem lakott a vízzel, tán a szó szoros értelmében is, hiszen annyi lehetett abban a döglött bogár, hogy ételnek-italnak egyaránt megtette.

Huszonnégy órányit alhatott, ha meggondoljuk, hogy éjszaka ébredt fel, de úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Vagyis éjszaka volt, de nem még mindig, hanem már megint.

Ő azt hitte, hogy még mindig; elvégre egy egész nap alatt csak belébotlott volna már valaki. A beszüremlő hold fénye tűzhely fölé akasztott kondérra esett, a fedélzeti konyhában van tehát.

A helyiségből két ajtó nyílt, az egyik az orrárboc, a másik a fedélzet felé. És kinézett ezen a másodikon, és mintha napvilágnál, szemügyre vehette a szépen elrendezett köteleket, a csörlőt, a behúzott vitorlájú árbocokat, az ágyúlékek mögött egypár ágyút meg a hátsó felépítményt. Zajt csapott, de egy teremtett lélek sem felelt. A mellvédhez lépett, és akkor jobbra, talán egymérföldnyire, fölsejlettek előtte a Sziget, a szellő borzolta parti pálmák körvonalai.

A szárazföld valami öbölfélét formált, fövenypart derengett sápadtan a szürkületben, de azt – mint a hajótöröttek általában – Roberto sem tudta megállapítani, hogy sziget-e, amit lát, vagy kontinens.

Átbotorkált a másik oldalra, és – de ezúttal nagy messze, már-már a szemhatáron – még egy, úgyszintén hegyfokok határolta föld körvonalait pillantotta meg. A többi: tenger, mintegy azt a látszatot keltve, hogy a hajó széles, a két szárazföldet elválasztó csatornán át ért íme, révbe. Nem hiszem, hogy más elképzelés is felötlött volna benne, mivel nem tudta, hogy vannak akkora öblök, amelyeknek a közepéről úgy rémlik, mintha két külön földdarabra látna az ember. Így hát, nem ismervén roppant kontinenseket, ráhibázott.

Szép kis hajótörés: szilárdan áll a lábán, s a szárazföld karnyújtásnyira. Roberto azonban nem tudott úszni, nemsokára kideríti, hogy a hajón nincs semmiféle mentőcsónak, azt a tutajt pedig, amely idehozta, időközben elsodorta az áramlás. Ezért aztán a halálból való menekvés okozta megkönnyebbüléshez most már rémület is társult e hármas magány: a tengeré, a Szigeté meg a hajóé miatt. Hahó, legénység, próbálkozhatott mindenféle nyelveken, amiken csak tudott, bár alig jött ki hang a torkán. Csend. Mintha mindenki meghalt volna ezen a hajón. S rnég sohasem esett meg – pedig hasonlatok dolgában mindig olyan bőkezű volt –, hogy ennyire szó szerint értett volna valamit. Illetve csak majdnem – no de épp erről a majdnemről szeretnék én beszélni, csak tudnám, hol kezdjek bele.

Azazhogy bele is kezdtem. Egy ember aléltan hányódik az óceánon, s a kíméletes habok egy hajóra vetik, melyen mintha senki se volna. Senki, de mintha épp csak az imént hagyta volna el a legénység, Roberto ugyanis nagy nehezen viszszamegy a konyhába, s egy lámpásra meg egy tűzszerszámra bukkan, szemlátomást a szakács hagyta ott, mikor aludni tért. A tűzhely melletti emeletes priccs azonban üres. Roberto meggyújtja a lámpát, körülnéz, és rengeteg ételt talál: szárított halat meg kétszersültet, alig egy kis penész kéklik csak rajta, késsel lekaparható. A hal rettentő sós, de van víz bőven.

Hamar erőre kellett hogy kapjon, írni legalábbis már jó erőben írt, mert áradozva szól róla – roppant irodalmiasan –, hogy mily pompás estélyt csapott, Olümposz hegyén sem volt ily lakoma, édes ambrózia nékem, kit a tenger mélye vetett ki, éltem visszaadva pusztultán a szörnynek... De íme, így ír Roberto az ő szíve Úrnőjének:

Árnyékom napja, éjszakámnak fénye!

Miért is nem veszejtett el az ég a szilajul tomboló viharban? Mivégre mentette ki testemet a tender mohó öleléséből, ha lelkemnek azután e sokkalta átkosabb, fukar magányban kellett megfeneklenie?

Ha csak nem segít az irgalmas ég, meglehet, soha el nem olvassa kegyed ezt a levelet, és – tengerek_fényével lángoló fáklya, én – ellobbanok a kegyed szemében Szeléné gyanánt, ki sajna, túlságosan eltelve Napjának világával, planétánk végső hajlatán túlra tartó útját jártában, uralkodó csillagát immár nélkülözni kényszerülvén, apródonként előbb az éltét szedő sarló képévé keskenyül, majd mécsként pislákol mind bágyadtabban, míg egészen el nem enyészik végül ama roppant kék pajzson, melyre hősi jeleket és titkait leplező rejtelmes szimbólumokat formáz az ügyes természet. Megfosztatván a kegyed pillantásától, vak vagyok, mert nern lát, néma, mert nem beszél, figyelmetlen, mert nem figyel rám kegyed.

S épp csak eleven: izzó homály és sötét lobogás, lebegő rémalak, mit elmém mindig egyformának képzelvén az ellentétek ezen ádáz csatájában, úgy megjelenítene a kegyed elméjében is. Életemet e deszkaerődbe, eme vízen lebegő bástyára mentvén, mely tengerfoglyaként óv a tengertől, égnek irgalmától sújtva, megbújva e verőfénynek tárulkozó kripta, e légi kazamata, e mindenfelé menekvést kínáló, bevehetetlen tömlöc rejtekén, nem remélem már, hogy valaha viszontláthatom kegyedet.

Azért írok én, Úrnőm, hogy mintegy hódolatom méltatlan jeléül, átnyújtsam kegyednek csüggedésein hervadt rózsáját. Megaláztatásom mindazonáltal büszkévé tesz, s ha már ily kiváltságra ítéltettem, hovatovább élvezem e rettentő menekvést: mióta világ a világ, alighanem egyetlen olyan képviselője vagyok emberi fajunknak, aki egy elhagyatott hajón szenvedett hajótörést.

Hogy lehet ez? Ennek az első levélnek a keltezéséből ítélve Roberto mindjárt a hajóra érkezése után, amint papírt és tollat talál a kapitány fülkéjében, még mielőtt a hajó többi részét felderítené, írni kezd. Pedig bele kellett volna, hogy teljen némi időbe, míg ismét erőre kap, hisz dögrováson volt már. Apró szerelmes fondorlat is lehet ez persze: mindenekelőtt megpróbálja kideríteni, hova került, és csak azután ír, de azért korábbra keltez. Hogyhogy? Elvégre tudja, gyanítja, tart tőle, hogy a levelei sohasem érkeznek meg, és merő önkínzás (vagy ahogy ő mondaná, önkínzó vigasztalás, de mi ne hagyjuk magunkat), csak az íratja vele őket. Eleve nehéz olyasvalakinek a gesztusait és érzéseit elképzelni, akit bizonyosan igaz szerelem hevít, de akiről sosem tudható, hogy vajon azt fejezi-e ki, amit érez, vagy azt, amit a szerelmi diskurzus szabályai előírtak neki; másrészt viszont ugyan tudjuk-e, hogy mi a különbség az átélt, illetve a kifejezésre juttatott szenvedély közt, s hogy melyik az előbbre való? Magának írt ő akkor, semmi irodalom, csakugyan ott ült és írt, akár egy lehetetlenről álmodozó kamasz, könnyeivel áztatva a papírt, de nem azért, mert nincs vele a másik, hisz az már jelenvalóságában is csak puszta képzet volt, hanem önmaga iránti meghatottságból, azért, mert a szerelembe szerelmes...

Volna miből regényt írni, de még egyszer: hol kezdjek bele?

Énszerintem ezt a legelső levelet igenis később írta, és előbb jól körülnézett; hogy mit látott, arról a következő levelekben szól majd. De tessék, már megint: hogy lehet lefordítani olyasvalakinek a naplóját, aki szellemes metaforák útján óhajtja láttatni azt, amit ő maga – éhjel, a beteg szemével – rosszul lát?

Roberto azt állítja majd, hogy a szemével azóta bajlódott, amióta Casale ostromakor a halántékát súrolta egy golyó. Meglehet, de másutt meg azt sugallja, hogy a pestis még inkább meggyöngítette a látását. Bizonyos, hogy Roberto törékeny alkatú ember volt és emellett alighanem hipochonder, ha módjával is; fényiszonyát felerészt bizonyára az epéjének, felerészt pedig valami irritációfélének köszönhette, amit d'Igby úr készítményei talán súlyosbítottak.

Az bizonyosnak tetszik, hogy az Amarilli-án utazva mindvégig a hajó belsejében tartózkodott, mivel ha nem is a természete, de a szerepe szerint, hogy a raktérbeli mesterkedéseket szemmel tarthassa, igenis fényiszonya volt. Hónapjai telnek sötétben vagy mécsfény mellett – s akkor egyszer csak ott hányódik azon a tutajon a vakító egyenlítői vagy trópusi, vagy milyen napon. Így aztán, mire a Daphné-ba ütközik, akár beteg, akár nem, megutálja a fényt, az első éjszakát a konyhában tölti, összeszedi magát, a második éjszakán már tesz egy kört, s azután már szinte maguktól történnek a dolgok. A nappaltól retteg, nemcsak a szeme nem bírja, hanem a nyilvánvalóan leégett háta sem, így hát visszahúzódik az odújába. Az éjjelente leírt szépséges holdtól új erőre kap, nappal olyan az ég, mint akárhol, éjjel azonban új csillagképeket (hősi jeleket és rejtelmes szimbólumokat) fedez fel, színház az egész: belenyugszik, hogy ez lesz az élete sokáig, talán mindhalálig, újrateremti Úrnőjét a papíron, nehogy elveszítse, és tudja, hogy nemigen vesztett ő el többet annál, amennyije eleve nem volt meg.

Ettől aztán olyan lesz neki az átvirrasztott éjszakák menedéke, mint az anyaöl, és méginkább okkal bujdokol a nap elől. Talán olvasott azokról a Magyarországi, Livóniai vagy Havasalföldi Élőhalottakról, akik nyugtalanul járnak-kelnek alkonyattól napkeltéig, hogy azután kakasszókor visszaosonjanak a sírba: lehet, hogy ez a szerep csábította...

Roberto vélhetőleg a második estén kezdte a népszámlálást. Addigra már a tüdejét kikiabálta, biztos lehetett benne, hogy senki sincs a hajón. De tartott tőle, hogy hullákra, valami nyomra, ami megmagyarázza ezt a csöndet, igenis rábukkanhat. Óvatosan kezdett neki, s hogy merre, az a levelei alapján nem világos: pontatlanul nevezi néven a hajót, a hajó részeit, a fedélzeti tárgyakat. Van, amiről tudja, micsoda, mert hallotta a tengerészektől, amit viszont nem ismer, azt a benyomásai alapján írja le. Igen ám, de az ismert tárgyakat meg – ebből is látszik, hogy az Amarilli legénységét hét tenger maradékából gereblyézhették össze – hol franciául, hol hollandul, hol meg angolul jegyezte meg. Így aztán olykor – alighanem Byrd doktor tanítása nyomán – staffe-ot mond magasságmérő helyett; nemigen érthető, hogy miként lehet hol a hátsó vagy tatfedélzeten, hol meg a galliard-on, ami franciául ugyanazt jelenti; ágyúlékek-et emleget, amit nem bánok, mert a gyerekkori hajóskönyveinket juttatja eszembe; parrochettó-t mond, ami nálunk az orrsudárvitorla neve, ám mivel perruche-ön a franciák a tatárboc négyszögletű vitorláját értik, nem tudni, mire gondol, mikor azt írja, hogy a parrucchetta alatt állt. A tatárbocot ráadásul időnként Franciásan antimon-nak is mondja, csakhogy akkor meg vajon mire utal, valahányszor mizzaná-t ír, amin viszont a franciák előárbocot értenek? (De nem ám az angolok, akik mizzen-mast-nak annak rendje és módja szerint a tatárbocot mondják!) Amikor pedig ereszcsatorná-t mond, vélhetőleg arra céloz, amit mi úgy nevezünk, hogy fedélzeti lefolyócsőr. Végül is úgy döntöttem: igyekszem kihámozni, mikor mire gondol, s én azután a számunkra megszokottabb kifejezéseket használom. Ha tévedek, annyi baj legyen: a történeten az még mit sem változtat.

Elég legyen tehát annyi, hogy Roberto ezen a második éjszakán, miután rábukkant a konyhai élelmiszerkészletre, valamiképpen folytatta holdfényes Felderítőútját a fedélzeten.

Eszébe idézve a hajóorr és a hajótörzs előző éjjelen szemébe derengő gömbölydedségét, elnézve a keskeny fedélzetet, a kerek tatot és a fölfelé szűkülő farfelépítményt, és egybevetve mindezt az Amarilli-vel, Roberto arra a vélekedésre jutott, hogy a Daphne is holland fluyt, azaz fleute, illetve flûte, fluste, flyboat vagy fliebote, ahogy az ilyen közepes befogadóképességű kereskedelmi hajót nevezni szokták, mely általában – kalóztámadások esetén a lelkiismereten könnyítendő legfeljebb tíz ágyúval van felszerelve, és méretéhez képest kevés, mindössze tucatnyi emberrel kiszolgálható, következésképp sokkal több utas fér belé, ha az (amúgy is csekély) kényelemről lemondva zsúfolásig telirakják fekhelyekkel – kellő mennyiségű kübli híján valóságos fertő. Egy fleute tehát, de nagyobb, mint az Amarilli, a fedélzete úgyszólván egyetlen nagy rácsozat, mintha a kapitány azt akarta volna, hogy minden nagyobbacska hullámból jusson valami a hajóba is.

Mindenesetre szerencse, hogy a Daphne is fleute volt, mert Roberto így nagyjából tudhatta, mit merre talál. A fedélzet közepén példának okáért ott kellett volna hogy legyen a nagy mentőcsónak, amelybe az egész legénység belefér; de nem volt ott, márpedig ebből arra lehetett következtetni, hogy a legénység valahol másutt van. Ez azonban nem nyugtatta meg Robertót: semmilyen legénység nem szokott teljes létszámban távozni, otthagyva hajóját, még ha felhúzott vitorlákkal, egy ilyen nyugodt öbölben is, a tenger kényére, kedvére.

Ezen az estén egyenest a hátsó vitorla felé indult, benyitott a tatfedélzetre, óvatosan, mintha engedélyt kellene kérnie valakitől... A kormányrúd mellett az iránytűből megtudhatta, hogy a két szárazföld között délről északnak húzódik a csatorna. Azután egyszer csak egy L alakú helyiségben találta magát, abban, amelyet ma hajószalonnak neveznénk, egy másik ajtón át pedig a kapitány szobájába jutott, melynek tágas ablakából le lehetett látni a hajókormányra, s ahonnan kétfelől feljárás nyílt a galériára. Az Amarilli-n a parancsnoki szoba nem volt azonos azzal a fülkével, ahol a kapitány aludt, itt azonban mintha meg akarták volna spórolni a helyet valami másnak. A hajószalon bal oldaláról ugyanis két tiszti fülke nyílt, jobboldalt ellenben egy másik, szinte a kapitány szobájánál is tágasabb helyiséget alakítottak ki, hátul szerény hálóhellyel ugyan, de szemlátomást dolgozószobának.

Az asztalon rengeteg térkép, több, vélte Roberto, mint amennyi egy hajó navigálásához kell. Valami tudós műhelyének látszott ez: a térképeken kívül így-úgy elhelyezett látcsövek, egy csinos réz nocturlabium, mely rőtesen csillogott, mintha maga is fényforrás volna, az asztallaphoz rögzítve egy armilláris gömb, számításokkal teleírt további papírok, meg egy pergamen fekete-fehér körökkel, rájuk ismert: ezeknek (igaz, gyatrábban megrajzolt) mását látta ő már az Amarilli-n mint a holdfogyatkozások Regiomontanus-féle ábrázolását.

Visszatért a parancsnoki kabinba: a galériáról ráláthatott a Szigetre, reá szegezhette – írja ő, Roberto – párducszemét a csendjére. Elég az hozzá, hogy a Sziget ott volt, változatlanul.

Minden bizonnyal szinte csupaszon érkezett a hajóra: úgy vélem, hogy legeslegelőször is lemosta magáról a konyhában a tengersót, nem firtatva, van-e még egyáltalán víz a fedélzeten, azután pedig addig keresgélt, míg valamelyik ládában rá nem talált egy teljes, megérkezéshez tartogatott parancsnoki díszöltözékre. Talán még páváskodott is benne egy sort, csizmát húzva pedig alighanem ismét az elemében érezte magát végre. Tisztességesen öltözött úriember – s nem ám holmi csont-bőr hajótörött – csak ezek után vehet hivatalosan is birtokába egy elhagyatott hajót úgy, hogy ne erőszakos, hanem nagyon is jogos cselekedetnek vélje azt, amit Roberto csinált: megkereste, és a lúdtoll meg a kalamáris mellett meg is találta a nyitva s alkalmasint félbe is hagyott fedélzeti naplót. Első lapjáról mindjárt megtudhatta a hajó nevét, de ami a többit illeti, csupa érthetetlen szóba ütközött, mint anker, passer, sterre-kyker, roer, és hiába tudta, hogy a kapitány flamand, nem sokra ment vele. Mindazonáltal az utolsó, néhány hete keltezett sorból egypár érthetetlen szó után jó latin kifejezés ötlött a szemébe: quod dicitur pestis buboníca.

Ez igen, ezen a nyomon már el lehet indulni. Járvány tört ki a hajón. A hír nem aggasztotta Robertót: ő a maga pestisét már megkapta tizenhárom esztendeje, és mindenki tudja, hogy aki egyszer átesett a szóban forgó nyavalyán, az amolyan kegyelemfélében részesül, mintha bizony annak az ágyékába, aki egyszer már elbánt vele, tetemeiket mind a tengerbe eresztették.

Mármost hiányzott, ugye, a mentőcsónak: az utolsók, vagy épp mind, elhagyták tehát a hajót. Vajon mitől válik egy pestisesekkel teli hajó végzetesen veszedelmes hellyé? Egerektől talán? Roberto mintha ki tudta volna hámozni a kapitány kusza kézírásából azt a szót, hogy rottenest (patkányok?), s erre mécsesét fölemelve azonnal megfordult, a szemét meresztve, nem lát-e valamit másodjára nem merné befúrni magát a féreg.

Magyarázatnak azonban vajmi kevés volt ez az utalás, sőt nyugtalanító kérdéseket is fakasztott. Mindenki meghalt, ám legyen. De akkor ott kéne, hogy heverjenek szanaszét a fedélzeten az utolsó holttestek, feltéve hogy az utolsók az elsőknek megadták a végtisztességet, s az ő a fal mentén surranni, nem üti-e meg a fülét az Amarilli-ről jól ismert vérfagyasztó cincogás. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogyan súrolta az arcát elalváskor valami szőrös lény, s hogyan futott oda a rémült kiáltására Byrd doktor. Jól kinevette aztán mindenki: egy hajón pestis nélkül is annyi a patkány, mint erdőn a madár, és szokja csak meg szépen a patkányokat az, aki tengert akar járni.

Ám a tatfedélzeten legalábbis híre-hamva sem volt patkánynak. Talán a hajófenékre gyűltek, s most odalenn várják sötétben parázsló szemmel a friss húst. Roberto amondó volt, hogy most azonnal meg kell tudnia, vannak-e hát. Ha normális patkányok, és a számuk is normális, akkor el lehet viselni őket. Amúgy persze ugyan mifélék volnának? Nem akart tudni a válaszról.

Roberto talált egy puskát, egy kardot meg egy hosszú tőrt. Volt ő katona: a puska afféle caliver volt – ahogy az angolok mondták –, amellyel villa nélkül lehetett célozni; ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, nem mintha puskagolyóval akarta volna szétkergetni a patkányokat, inkább csak úgy, az önbizalom kedvéért, sőt ugyanezen okból övébe dugta a tőrt is, ami patkányok ellen keveset ér.

Elhatározta, hogy végigkutatja a hajófeneket. Visszament a konyhába, majd az orrárboc kapocsvasa mögött egy kis létrán lemászott a fedélközbe (vagyis, gondolom, a raktárba), ahová a hosszú utakra elegendő élelmet szokás felhalmozni. S mert mindvégig semmi sem állt volna el, a legénység épp nemrég töltötte fel újra vendégszerető szárazföldről származó friss készlettel.

Volt ott frissen füstölt hal vékaszám, kókuszdió nagy gúlákban, ismeretlen alakú, de ehető küllemű és szemlátomást tartós gumókkal teli sok hordó. Meg aztán gyümölcs, amilyet Roberto azután látott feltünedezni az Amarilli fedélzetén, hogy az első trópusi tájakon kikötöttek, abból az évszakok viszontagságait tűrő, tüskés és pikkelyes, de jól védett húsos zugokat, rejtett cukros nedveket ígérő, csípős illatú fajtából is. S szintúgy a szigetekről kellett hogy származzék az a több zsák tufaillatú szürke liszt, melyből alkalmasint kenyeret is sütnek, íze akár az Újvilág indiánjai által patátának nevezett ízetlen bütyköké.

Leghátul tucatnyi, csapra vert hordócskát is talált. Az elsőt megcsapolta, víz volt benne, és még csak nem is poshadt, sőt nemrég tölthették belé, s hogy tovább tartson, kénnel kezelték. Nem volt sok, de ha számításba veszi, hogy a gyümölcsök is oltják majd a szomját, bizonyára sokáig ellesz vele a hajón. Mindezen fölfedezések meg kellett volna hogy nyugtassák: nem fog éhen halni a hajón, őt azonban éppenséggel csak tovább nyugtalanították, mint afféle melankolikus lelket, kinek a szerencsehír mindig gyászos következményeket harangoz be.

Egy elhagyatott hajón hajótörést szenvedni eleve természetellenes dolog, ám ha legalább úgy hagyta volna sorsára ember és Isten ezt a hajót, mint használhatatlan roncsot, amit sem természet, sem emberi kéz műve nem tesz hívogató hajlékká, akkor ez a tény azért csak belül maradt volna a dolgok, s a hajóskrónikák rendjén; ám abból, hogy ilyennek, valami várva várt, kedves vendég számára ilyen odaadóan felkínálkozó helynek mutatkozott, már nem is annyira víz –, mint inkább kénkőíz érzett. Robertónak mindenféle mesék jutottak eszébe, olyanok is, amelyeket a nagyanyjától hallott, és mások, szebb prózában írottak is, melyeket a párizsi szalonokban olvastak fel, s amelyekben erdei útról letévedt királykisasszonyok várkastélyba keverednek, ahol is pompásan berendezett szobákra bukkannak, a szobákban baldachinos ágy és pazar ruhákkal dugig teli szekrények, sőt minden jóval megrakott asztalok... S aztán persze a legeslegutolsó szobában ott a kénköves meglepetés, a gonosz elme csapdája.

Hozzáért egy kókuszdióhoz a halom alján, megbomlott az egyensúly, és szétgurultak a tüskés gömböcök, mintha mindaddig megannyi patkányként némán a padlóra lapulva (vagy ahogy a denevérek a mennyezetgerendáról tótágast lógnak) csupán azt várták volna, hogy most hirtelen felugorjanak rá, és a verejtéktől sós arcába szaglásszanak.

Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem varázslat ez: Roberto az úton már kitanulta, mi a teendő a tengeren túli gyümölcsökkel. Fogott egy diót, s a tőrét bárdnak használva, egy csapással kettéhasította, majd a kókuszhéjat széttördelve szépen elmajszolta a burokban rejlő mannát. Mindez oly édes és finom volt, hogy még inkább ármányra kellett gyanakodnia. Ki tudja, gondolta, hátha máris illúzió foglya, dióízt érez, de patkányba harapott, maga is rágcsálóvá lényegül, tüstént elvékonyodik a keze, az ujjaira horgas karom, a testén csapzott bunda nő, a háta meggörbül, és magába zárja őt az akheróni ladik torzonborz lakóinak gyászos apoteózisa.

Ámde – s ennyit az első éjszakáról – még egy borzadályos előjel ijesztett még rá alkalmasint a felfedezőre. Mintha alvó teremtmények riadtak volna fel a kókuszrobajra, a raktárt, a fedélköz többi részétől elválasztó falon túlról, ha cincogás nem is, de valami csipogás, makogás, kaparászás ütötte meg Roberto fülét. Igenis volt tehát ármány, lappangó éjjeli lények gyűléseztek valahol.

Vesse-e magát máris – tanakodott Roberto – puskával a kezében ebbe az Armageddonba? A szíve reszketett, gyávasággal vádolta magát, vagy ma éhjel, vélte, vagy holnap, előbbutóbb így is, úgy is szembe kell szállnia Velük. Tétován viszszamászott a fedélzetre, s ekkor szerencséjére meglátta, hogy az ágyúk eladdig holdfény cirógatta vasán már a hajnal viasza dereng. Pirkad, gondolta megkönnyebbülten, márpedig a napfényt őneki kerülnie kellett.

Mint egy Magyarországi Élőhalott, rohanvást tette meg a visszautat a fedélzeten a hátsó felépítményig, benyitott immár saját kamrájába, a galériára szolgáló feljárókat eltorlaszolva bezárkózott, keze ügyébe helyezte a fegyvereket, és nyugovóra tért, hogy ne is lássa a Napot, ki hóhér gyanánt, sugarainak pallosával szegi nyakukat az árnyaknak.

Zaklatottan aludt el, s a hajótörésről álmodott, méghozzá olyan álmot, amely méltó a tehetséges emberhez, akinek még az álmaiban is, sőt azokban leginkább, mindenképp elérendő cél, hogy a propozíciók megszépítsék, a megjegyzések élénkítsék, a titokzatos összefüggések sűrítsék, az észrevételek pedig elmélyítsék, a hangsúlyok megemeljék, az utalások kendőzzék, az alakváltozatok szövevényesítsék az eszmét.

Azokban az időkben és azokon a tengereken, gondolom, több hajó veszett oda, mint amennyi visszatért; arra azonban, akinek először volt benne része, az ilyen élmény meg-megújuló lidércnyomásként hathatott, melyet a fogékony elme ráadásul végítéletté színezett ki.

Az előző este óta mintegy hurutos lett a levegő, s az ég könnytele szeme mintha nem bírta volna tovább a hullámsivatag látványát. A természet ecsetje hovatovább elmosta a láthatárt, és messzeségből sejlő, távoli tájakat vázolt a helyébe.

Roberto, kinek a zsigerei már jósként jelezték a közelgő felfordulást, végigveti magát a fekhelyén, óriást dajkáló ringatásban ama nyugtalan álomba szenderül, melyet emlegetett álmában álmodik, és kozmikus káprázatok fogannak benne. Égszakadás-földindulásra és matrózok ordítására ébred, majd víz zúdul a fekhelyére, Byrd doktor rohanvást bedugja a fejét, és rákiált, hogy másszék föl a fedélzetre, és jól fogóddzék meg bármiben, ami akár csak egy kicsit is szilárdabb, mint ő maga.

A fedélzeten zűrzavar, jajveszékelés és mintegy isteni kéz felmarkolta és tengerbe hajította testek. Roberto egy darabig (ha jól értem) a keresztderék-vitorlába kapaszkodik, mindaddig, míg a vitorlát egy villámcsapás cafattá nem tépi, s a csillagok körkörös pályáját elirigylő árbockeresztrúd Robertót a főárboc tövébe nem penderíti. Itt azután egy jólelkű tengerész, ki magát már az árbochoz hurkolván, nem tud helyet adni Robertónak, egy kötelet vet oda neki, s azt kiáltja, hogy kötözze magát egy ajtóhoz, mely a felépítményből szakadt ki és sodródott oda hozzájuk, Robertónak pedig nagy szerencséje, hogy mihelyt rátukmálta magát az ajtóra, az a mellvédnek vágódik, a főárboc ugyanis legott derékba törik, s egyik lezuhanó rúdja kétfelé hasítja iménti segítőjének a fejét.

A mellvéd egyik nyílásán Roberto azt látja, vagy legalábbis álmodja, hogy a hullámsík felett ide-oda nyargalászó villámok fénye mögött árnygomoly-küklászok sejlenek fel, amiről is én úgy vélem, hogy ennyire talán mégsem kellene a preciőz citátumok divatjának uszályába kerülni. Elég az hozzá, hogy az Amarílli a hajótörésre kész hajótörött felöli oldalra dől, és Roberto ajtóstul a mélységbe csúszik, amely fölé, zuhantában, látja ám, mint tornyosul kényére-kedvére szakadékokat színlelvén az Óceán, aléló pillái mögül omlatag Piramisok emelkedését látja, s azon kapja magát, hogy vízi üstökösként repül kavargó egek habzó nyomdoka mentén. Fénylő állhatatlansággal villódzó hullámok közepette emitt pára kunkorodik, amott örvény buggyan, kutat nyit. Őrült meteorvarázs tercel a mennydörgések szaggatta, zendülő áriának, az ég világvégi fények és árnyzuhatagok merő váltakozása, és Roberto, úgymond, sikamlós barázdák közt hab helyett gabonát tajtékzó csúcsú alpesi bérceket lát, s zafír tündöklésben virágzó Cerest, olykor pedig zörömbölő opálok záporozását, mintha ezúttal Proserpina, az alvilági leány parancsolna, s ő űzné el gyümölcshozó anyját.

És bömbölve kerengő vadak gyűrűjében, ezüst vizek viharzó fortyogásában Roberto egyszer csak nem csodálja tovább a látványt, hanem maga is érzéketlen szereplőjévé válik, és elájul, elveszti az eszméletét. Csak utóbb, álmában véli úgy, hogy a deszka, irgalmas utasításra, avagy ösztöne szerint, mint afféle úszó tárgy, átveszi eme gigue ritmusát, és ahogy elmerült, annak rendje s módja szerint, lassú sarabande-ba csillapodván, a felszínre bukkan ismét – mivelhogy az elemek háborgása a szolid táncrendek szabályait is felborítja –, s mind tágabb köröket írva messze viszi Robertót a viadal középpontjától, ahol égnek forduló orrárboccal már süllyed Aiolosz fiainak csalárd pörgettyűje, a szerencsétlen Amarilli. S vele együtt minden más teremtett lélek, aki csak a fedélzetén maradt, a zsidó, ki arra ítéltetett, hogy a Mennyei Jeruzsálem-ben lelje meg az immár soha többé el nem ért földi Jeruzsálemet, a máltai lovag, aki nem teheti már lábát az Escondida szigetre, Byrd doktor valahány famulusával együtt. S végül – hála a jótékony természetnek, megmenekülvén végre az orvoslás tudományának áldásaitól – az a végletekig kínzott szegény kutya, melyről amúgy még nem állt módomban szót ejteni, mert Roberto csak később ír majd róla.

Ami azt illeti, feltételezem, hogy álma s a vihar folytán Roberto aligha alhatott többet egy szemhunyásnyinál, s e szemhunyást bizonyára marcona ébredés követte. Végül is megnyugodván benne, hogy odakint nappal van, de a felépítmény homályos ablakain szerencsére nem sok fény szüremlik át, s számítván rá, hogy valamely belső grádicson csak lejut majd a fedélközbe, fogta magát, felkapta a fegyvereit, és vakmerőn-fogvacogva nekiindult, hogy felfedje, honnan jöttek azok az éjszakai hangok.

Azazhogy nem azonnal indult neki. Bocsánatért esedezem, de Roberto az, aki az Úrnőnek mesélvén ellentmondásba keveredik: ebből is látszik, hogy nem azt meséli ő el szép sorjában, ami történt vele, hanem úgy próbálja felépíteni a levelét, mint valami elbeszélést, jobban mondva mint olyasvalaminek a vázlatát, amiből levél is, elbeszélés is lehet, ő pedig úgy ír, hogy még nem döntötte el, melyiket fogja választani, anélkül készíti elő mintegy a sakkfiguráit, hogy eleve elhatározná, melyikkel hogyan lépjen majd.

Egyik levelében úgy mondja, nekiindult, hogy becserkéssze a fedélközt. Ámde egy másikban meg azt írja, hogy a hajnalpírra ébredvén azonnal távoli zenebona ütötte meg a fülét. Csakis a Szigetről érkezhettek azok a hangok. Roberto lelki szeme előtt hosszú kenukban nyüzsgő bennszülött hordák rémlettek fel, amint épp meg akarják csáklyázni a hajót, és legott a puskájához kapott, de aztán meggondolta magát, s úgy vélte, mégsem olyan harcias zenebona ez.

Épp csak hajnalodott, az ablakon még nem sütött be a nap: felkapaszkodott a galériára, beleszimatolt a tengerillatba, résnyire nyitotta az ablaktáblát, és félig hunyt szemmel fürkészni próbálta a partot.

Az Amarilli a nappal sohasem ment fel a fedélzetre, ott úgy hallotta a többi utastól, hogy hajnalonta a felkelő nap lángba borítja az eget – türelmetlenségében mintegy, hogy végre rálőhesse nyilait a világra –, most azonban nem facsart könnyet a szeméből a pasztellszínű látvány, a gyöngyházfény-rojtos sötét felhőket tajtékzó ég, miközben halvány árnyalatnyi rózsapír derengett fel a Sziget durva sötétkékje mögött.

Neki azonban e már-már északias tájkép is elegendő magyarázatul szolgált, az éhjel még oly egyneműnek látszó alakzat körvonalai mögül ugyanis egy erdős domb bontakozott ki, melynek meredek lejtője magas törzsű fákkal benőtt, majd pedig pálmák koszorúzta fehér fövennyel szegélyezett parti sávban végződött.

A föveny lassacskán felfénylett, s a legszélén kétoldalt valami nagy, bebalzsamozott pókféleségek tűntek fel, amint csontvázlábaikkal a vizet kaszálják. Roberto nagy messze tőlük úgy döntött, hogy bizonyára afféle „csúszómászó növények”, ám ekkor a homok fehérje már úgy elvakította, hogy kénytelen-kelletlen visszahúzódott.

Felfedezte azonban, hogy ha a szeme cserbenhagyja is, a hallása annál hűségesebb; rá is hagyatkozott hát, s az ablaktáblát majdnem egészen becsukván, fülét hegyezve figyelte a szárazföld felől érkező hangokat.

Megszokta ő a maga dombvidéki hajnalait, s most mégis tudta, hogy életében először hall igazi madárszót, vagy legalábbis hogy soha ilyen népes és tarka madárkórust nem hallott még.

Ezer és ezer madár köszöntötte a napot: a papagájrikoltozásból mintha a fülemüle, a rigó, a pacsirta énekét, tömérdek fecske csivitelését, sőt a kabóca meg a tücsök éles cirpegését is kihallotta volna, s azon tanakodott, vajon csakugyan azt hallja-e, amit hall, vagy valami világvégi rokonszerzetek dalolnak... A Sziget messze volt, mégis úgy érezte, hogy mindeme hangok narancsvirág- és bazsalikomillatot sodornak felé, mintha az egész öböl levegőjét átitatnák a szagok – ami azt illeti, d'Igby úr mesélte neki, miként hívták fel a figyelmét a szárazföld közelségére egyik útja során a szélfútta illatatomok...

De ahogy nagyokat szippantva a láthatatlan sokaság hangjait fülelte, mintha valamely vár csipkéspárkánya vagy egy bástya lőrése mögül hadsereget figyelne, mely a domb töve, a szemközti síkság és a falakat védő folyó közt rendeződött lármás félkörívbe, egyszer csak az a sejtése támadt, hogy látta már ő azt, amit fülelve képzel, s a végtelenség ostromgyűrűjében ostromolva is érezte magát, és ösztönösen már-már a vállához kapta a puskáját. Casaléban volt, s átellenben a spanyol sereg nyikorgó társzekerei, csörömpölő fegyverei, a kasztíliaiak tenorhangja, a nápolyiak kiabálása, a landsknechtek durva kaffogása, a háttérből pedig némi vattába bugyolált trombitahang meg időnként egy-egy mordály tompa dörrenése, klakk, puff táá-bumm, mint búcsúban a tűzijáték.

Az életét akárha két ostrom közt élte volna, s mintha egyik a másikat mintázná annyi különbséggel, hogy most, midőn bezárul a két bő lusztrumot átfogó kör, a folyó túl széles, és maga is körkörös – amiért is gondolni sem lehet kitörésre –, Roberto ugyanazt élte át megint, amit valaha Casaléban.

2. Arról, hogy mi történt Monferratóban

Életének az 1630. esztendő nyarát megelőző első tizenhat évéről Roberto alig beszél. Múltbeli epizódokat csupán olyankor említ, amikor ezek valamiféle összefüggésben látszanak lenni az ő Daphné-n időző jelenével, és makrancos krónikájának krónikása a sorok közt kénytelen olvasni. A modora alapján olyasféle auktorra emlékeztet, aki késleltetni óhajtván a gyilkos leleplezését, nemigen igazítja el az olvasót. Így aztán egy-egy elejtett megjegyzésére csapok le, mint holmi besúgó.

A Pozzo di San Patriziók kisnemesek voltak, a család a La Griva-i nagybirtok ura volt az alessandriai határban (ami az idő tájt a milánói hercegség részét képezte, tehát spanyol területnek számított), ám politikai-földrajzi vagy tán lelki megfontolásból a monferratói őrgróf hűbéresének tekintette magát. Roberto atyja – ki a feleségével franciául, a parasztokkal dialektusban, a külhoniakkal pedig olaszul beszélt – Robertóhoz hol így szólt, hol meg úgy, aszerint, hogy kardforgatásra oktatta, avagy a földekre kilovagoltukban a vetést pusztító madarakat átkozta-e épp. Egyébiránt barátok nélkül töltötte napjait a fiú, s ha a szőlőt járta unottan, hát messzi tájakról, ha fecskét hajkurászott, solymászatról, ha a kutyákkal játszott, sárkányviadalról, ha pedig az udvarházuk szobáit fürkészte, elejtett kincsekről fantáziált. Képzelgéseinek a déli toronyban lelt poros regények és lovagi költemények adtak tápot.

Pallérozatlan nem volt tehát, sőt házitanító is okította, igaz, csak bizonyos időközönként. Egy karmelita szerzetes, akiről úgy hírlett, hogy bejárta napkeletet, és ott – vet keresztet, s halkítja le a hangját Roberto anyja – állítólag muzulmán hitre tért át, ez a szerzetes tehát évente egyszer megjelent náluk a birtokon egy szolga meg négy, könyvekkel és más irkafirkákkal felmálházott öszvér társaságában, s attól fogva három hónapon át náluk vendégeskedett. Hogy mire tanította növendékét, azt nem tudom, de Párizsba érkezvén Roberto nem vallott szégyent, legalábbis egykettőre elsajátította az ott hallottakat.

Erről a karmelitáról csak egyvalami tudható, s erről a valamiről Roberto nem véletlenül tesz említést. Egyik nap az öreg Pozzo megvágta magát kardpucolás közben, és vagy rozsdás volt az a kard, vagy túlontúl érzékeny helyen hasított a kezébe vagy az ujjába, de fölöttébb fájt a sebe. A karmelita ekkor fogta, s beszórta a kardpengét valaminemű porral, amit egy skatulyában tartott, Pozzo úr pedig azonnal esküdni mert volna rá, hogy jobban érzi magát. Annyi bizonyos, hogy másnapra már hegesedett a seb.

A karmelita elégedetten szemlélte az általános álmélkodást, és azt mondotta, hogy ennek a szernek a titkát egy arab árulta el neki, meg hogy ez sokkalta hathatósabb orvosság, mint az, amit a keresztény szpagirikusok unguenturn annariumnak neveznek. Arra a kérdésre, hogy vajon miért a sebet okozó kardpengére kell szórni a port, miért nem a sebre, azt válaszolta, hogy ekképpen működik a természet, melynek egyik legfőbb ereje a távolba hatásokat irányító egyetemes sympathia. Bármily hihetetlennek tetszik is, tette még hozzá, kéretik csak a vasreszeléket magához rántó mágneskőre, avagy a planétánk északi részét borító roppant vashegyekre gondolni, melyekhez az iránytű igazodik. Ekként vonzza magához a fegyverkenőcs is, ha jól a kardpengére tapad, a vasnak mindazon erőit, melyeket a kard a sebben hagyott, s amelyek akadályozták a gyógyulást.

Nincs az a teremtett lélek, aki egy életre meg ne jegyezné, ha gyermekként efféle élmény éri, és látjuk is csakhamar, miként határozta meg Roberto sorsát az ő porok és kenőcsök vonzereje iránti vonzalma.

A legmélyebb nyomot azonban nem ez az epizód hagyta a zsenge Robertóban. Nem ez, hanem valami más, és voltaképpen nem is epizód, hanem amolyan visszatérő dallamféle, gyanakvással őrzött gyermeki emlék. Megesett tehát – éspedig életének épp az első öt esztendejében –, hogy az apja, kit minden bizonnyal gyengéd érzelmek fűztek hozzá, a fiához, még ha az e vidéken élő férfiakra jellemző nyerseséggel bánt is vele, egyszer csak felkapta őt a földről, és büszkén azt kiáltotta: „Te vagy az én elsőszülöttem!” Nincs ebben, persze, semmi különös, hacsak a szószaporítás bocsánatos bűnét nem tekintjük, merthogy Roberto egy szem fiú volt. Igen ám, de ahogy cseperedett, Roberto ráeszmélt (vagy legalábbis ráeszmélni vélt), hogy egy-egy ilyetén atyai örömkitöréskor nyugtalanság felhőzte el a boldog mosolyt édesanyjának arcán, mintha az anyja helyeselné ugyan azt, amit a férje mond, ám azzal, hogy újra- s újrahallja, valami egyszer már elfojtott szorongás éledne újra benne. Roberto képzeletét sokáig foglalkoztatta e kurjantás hangneme, s végül is arra a következtetésre jutott, hogy az apja ezt nem holmi magától értetődő állításnak szánta, hanem sajátos invesztitúrának, jól megnyomva a te szócskát, mintha azt akarná mondani: „te vagy az én elsőszülöttem, és nem más”.

Nem más vagy nem az a másik? Roberto levelei mindig utalnak valamiképp egy nyomasztó Másikra, s alkalmasint épp ekkor támadt benne ez a képzet, mert meggyőződésévé vált (hiszen miről is morfondírozhat egy denevér lakta tornyok, szőlőskertek, gyíkok és lovak közt csetlő-botló, hozzá nem való parasztfiú-kortársakkal szólván pironkondó gyerek, aki hol a nagyanyja, hol meg a karmelita meséit hallgatja?), hogy ugyanis kell lennie valahol egy másik gyereknek, egy el nem ismert testvérnek, aki bizonyára gonosz természetű, ha egyszer az apja kitagadta. Roberto eleinte túl kicsi volt hozzá, később túl szemérmes lett, semhogy azon tanakodjék, vajon apai vagy anyai ágról testvére-e neki ez a testvér (s hogy akármint is, de valamelyik szülőjére árnyat vet egy régi és megbocsáthatatlan vétek): mindenesetre a testvére volt, akinek valamely (talán természetfeletti) úton-módon bizonyára a saját lelkén is szárad, hogy kitagadták, s ezért bizonyára gyűlöli őt, Robertót, a kedvencet.

Míg gyerek volt, ez az ellenséges testvér (akivel mindazonáltal szívesen megismerkedett volna, hogy szerethesse, s hogy magát is megszerettesse vele), éjjeli árnyként kísértett; később, kamasszá cseperedvén, Roberto régi köteteket lapozgatott a könyvtárban, hátha rábukkan bennük, tudj' isten, egy képmásra, egy plébánosi bejegyzésre, egy mindent megmagyarázó vallomásra. A padlástereket járva dédszülők ruháival teli ódon ládákat nyitogatott, rozsdás medáliák akadtak a kezébe, vagy egy arabs tőr, és tétova ujjai közt hosszasan forgatott egy-egy gyolcspendelyt, mely bizonyos, hogy gyermeken feszült, de ki tudja, hogy esztendőkkel vagy évszázadokkal korábban-e.

Lassanként nevet is adott ennek az elveszett testvérnek, Ferranténak nevezte el, és szokása lett, hogy az ő rovására írja a csínyt, ha ok nélkül megvádolták például azzal, hogy elcsent egy szem süteményt, vagy hogy jogtalanul szélnek eresztett egy kutyát. A nem létezővé nyilváníttatás oltalmában Ferrante Roberto háta mögött buzgólkodott, Roberto pedig Ferrantéval fedezte magát. Sőt az a szokása, hogy mindazzal, amiről ő nem tehetett, a nem létező testvérét vádolja, hovatovább odáig fajult, hogy már azt is Ferrante rovására írta, amit igenis ő, Roberto követett el, és megbánt.

Nem mintha hazudott volna a többieknek; csak épp miközben némán s a könnyeit visszanyelve elszenvedte a helytelenkedéseiért reá mért büntetést, sikerült meggyőznie magát a saját ártatlanságáról, s hogy igazságtalanság áldozata.

Egy ízben például, részint hogy egy kovácstól frissiben kapott új fejszét kipróbáljon, részint pedig, hogy valamely korábbi, vélt jogtalanságért megfizessen, kivágott egy gyümölcsfa-csemetét, melyet az apja mihamarabbi nagy termések reményében nemrég ültetett. Amikor Roberto rádöbbent, mekkora bolondságot cselekedett, a képzeletében borzalmas következmények rémlettek fel – a legkevesebb, hogy eladják a töröknek, aztán mint gályarab sínylődhet mindhalálig –, és már azon volt, hogy megszökik, és betyárként végzi a hegyekben. Mentséget keresett, és talált is nyomban: a fát minden bizonnyal Ferrante vágta ki.

Igen ám, de az apja, mikor a bűnre fény derült, felsorakoztatta a birtok valamennyi gyerekét, s azt mondta, hogy álljon elő a bűnös, különben válogatás nélkül fog lesújtani a haragja. Robertón irgalmas nagylelkűség vett erőt: szegény Ferrante, ha ő most beárulja, még jobban megutáltatja magát; a szerencsétlen végtére is csak dacból rosszalkodik, amiért árván magára hagyták, amiért tűrni kénytelen, hogy a szülei másvalakit halmoznak el a szeretetükkel... Roberto előrelépett, s félelemtől és büszkeségtől reszketve kijelentette, hogy nem szeretné, ha mást vádolnának őhelyette. Kijelentése vallomásnak minősült, noha nem az volt. Az apja az anyjára nézett, s nagy bajuszpedrések és mogorva krákogások közepette arra a vélekedésre jutott, hogy a gaztett súlyosságához nem fér kétség, a büntetés pedig elengedhetetlen, mindazonáltal méltányolni kell, hogy az ifjú „della Griva úr” a család hagyományaihoz méltóan járt el, így viselkedik egy úriember, még ha csak nyolcesztendős is. Végezetül úgy határozott, hogy Roberto kimarad az augusztus közepi San Salvatore-i unokatestvér-látogatásból, ami ugyan kellemetlen büntetés volt (San Salvatoréban lakott bizonyos Quirino nevezetű vincellér, aki Robertót egy szédítően magas fügefára szokta felültetni), de a szultán gályáin azért Roberto mégiscsak rosszabbul járt volna.

Kívülről nézve egyszerűnek látszik az ügy: az apát büszkeséggel tölti el, hogy a csemetéje nem hazudós, szinte leplezetlenül elégedett pillantást vet a csemete anyjára, és csak a látszat kedvéért, tessék-lássék bünteti meg Robertót. Ám Roberto agyonmagyarázta magában ezt a históriát, s végül oda lyukadt ki, hogy a szülei nyilván megsejtették, miszerint Ferrante volt a tettes, kedvenc fiuk hősiességét hálásan nyugtázták, és nagy kő esett le a szívükről, amiért nem kell leleplezniük a családi titkot.

Meglehet persze, hogy én magyarázok agyon egy-két gyér utalást, csak hát e történetben fontos szerepe lesz még ennek a mindig jelen levő volt-nincs testvérnek. A viselkedéséből ítélve kissé mintha ugyanezt a gyerekkori játékot folytatná a felnőtt Roberto – legalábbis a Daphne fedélzetén, ebben a kutyaszorítóban, ahol az igazat megvallva bárki elbizonytalanodott volna.

No de eltértem a tárgytól; előbb még meg kell állapítanunk, hogyan keveredik Roberto Casale ostromába. E tárgyban pedig az a legcélszerűbb, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, hogyan is történhetett.

La Grivába meglehetősen lassan jutottak el a hírek, annyit azonban legalább két esztendeje tudni lehetett, hogy a mantovai hercegi trón öröklése számos baj forrása lett Monferratóban, s hogy egyszer már egy ostromfélére is sor került. Röviden arról van szó – s ezt a történetet, ha töredékesebben is, mint én, mások már elbeszélték –, hogy II. Vince, Mantova hercege 1627 decemberében haldoklásra adta a fejét, és ennek a fiakat nemzeni képtelen léha fráternek a halálos ágya körül legott négyen is ellejtették trónkövetelő táncukat az ágenseikkel s a protektoraikkal karöltve. A győztes SaintCharmont őrgrófja lett, akinek sikerült meggyőznie Vincét, hogy az örökség az egyik francia ági unokafivért, Gonzaga Károlyt, Nevers hercegét illeti. Az öreg Vince két halálhörgés közt elintézi vagy hagyja, hogy Nevers nagy sietve feleségül vegye az unokahúgát, Maria Gonzagát, s azzal ráhagyja Nevers-re a hercegséget, és kileheli a lelkét.

Nevers hercege mármost francia volt, a megörökölt hercegség pedig a Monferratói Őrgrófságot is magába foglalta a fővárossal, Casaléval, Észak-Itália legfontosabb várával együtt. A spanyolok uralta Milánó és a savoyai birtokok közt elterülő Monferrato, ahonnan ellenőrizni lehetett a Pó felső folyását, az Alpoktól délnek vezető utakat s a Milánót Genovával összekötő utat, ütközőként ékelődött Franciaország és Spanyolország közé; a másik ütközőzónában, a Savoyai Hercegségben, ahol I. Károly Emánuel enyhén szólva kettős játékot űzött, egyik nagyhatalom sem bízhatott. Ha Monferratót Nevers kapja, az olyan, mintha Richelieu kapná meg; nyilvánvaló volt tehát, hogy Spanyolország azt szeretné, ha inkább valaki másé, például Guastalla hercegéé lenne. Némi örökösödési jogcímre ráadásul Savoya hercege is hivatkozhatott. De minthogy volt végrendelet, s az Nevers-t jelölte meg örökösként, a többi trónkövetelő legfeljebb abban reménykedhetett, hogy a szent Német-római Birodalom császára, akinek a mantovai herceg formálisan a hűbérese volt, végül nem hagyja majd jóvá az örökösödést.

A spanyolok azonban türelmetlenek voltak, s miközben a császári döntésre vártak, előbb Gonzalo de Córdoba vette ostrom alá Casalét, most pedig, másodjára, Spinola vezérletével egy spanyolokból és császáriakból álló tekintélyes hadsereg. A francia helyőrség védekezésre készült, és várta a felmentő francia sereget, mely most még északon időzött, s csak a jó Isten tudta, hogy megérkezik-e idejében.

Nagyjából így álltak a dolgok, amikor is április közepén az öreg Pozzo egybegyűjtötte a kastély előtt a szolganépe legfiatalabbját meg a legéletrevalóbb parasztjait, szétosztotta köztük mind a birtokon föllelhető fegyvereket, majd magához intette Robertót, és az alább következő, vélhetőleg az előző éjjelen megírt beszédet tartotta:

– Ide hallgassatok, emberek. Ez a birtok itt, La Griva, mindig is Monferrato őrgrófjának adózott, ami egy darab ideje olyan, mintha a mantovai hercegnek adózott volna, az pedig most Nevers úr lett, és aki azzal jön nekem, hogy Nevers se nem mantovai, se nem monferratói, azt én jól seggbe rúgom, mivelhogy bunkó parasztok vagytok, és semmit sem értetek ebből az egészből, úgyhogy pofa be, és bízzatok mindent a gazdátokra, ő legalább tudja, mi a becsület. Minthogy azonban a becsület tinektek szart sem ér, tudjátok meg, hogy ha a császáriak beveszik Casalét, hát azok aztán nem kukoricáznak, a szőlőtöket szétverik, a feleségetekről pedig jobb nem is beszélni. Úgyhogy indulás, megvédjük Casalét. Én senkit sem kényszerítek. Ha van köztetek olyan semmirekellő, akinek más a véleménye, mondja meg most mindjárt, hadd kössem fel arra a tölgyfára, ni!

A jelenlévők egyike sem láthatta még Callot rézkarcain, ahogy fürtökben lóg a magukfajta mindenféle más tölgyfákról, de valaminek lennie kellett a levegőben: muskéták, kopják, sarlós végű botok emelkedtek a magasba, és felharsant a kiáltás, hogy éljen Casale, vesszenek a császáriak. Egy emberként kiáltották ezt.

– Édes fiam – mondta Pozzo úr Robertónak már a dombok közt, ők ketten lóháton, kicsiny csapatuk gyalogszerrel követte őket –, az a Nevers annyit se ér, mint a fél tököm, Vincének pedig, amikor őrá hagyta a hercegséget, már nemcsak a pöcse, hanem az agya is meglágyult, habár az korábban se volt az erőssége. De hát őrá hagyta, és nem arra a taknyos Guastallára, a Pozzók pedig emberemlékezet óta Monferrato törvényes urának a vazallusai. Úgyhogy megyünk Casaléba, és ha kell, meghalunk érte, mert a kutyamindenségit, az ember ne csak a jóban tartson ki a másik mellett, hanem a rosszban, akkor is, amikor az a másik nyakig van a pácban. Ha nem halunk meg, az persze még jobb; hát csak legyünk résen.

Hosszabb utat, mint amekkorát ezen önkéntesek az alessandriai határtól Casaléig megtettek, aligha jegyeztek fel a krónikák. Az öreg Pozzo a maga nemében példás okfejtésbe bocsátkozott:

– Ismerem a spanyolokat – mondta –, a spanyol a kényelmes megoldásokat szereti. Úgyhogy dél felől, a síkságon át fognak Casale felé nyomulni, mert ott könnyebben mozognak a társzekerek, az ágyúk és az egyéb tragacsok. Ha tehát mi közvetlenül Mirabello előtt felkanyarodunk nyugatnak, a dombok közé, akkor egy-két nappal tovább tart ugyan az utunk, viszont mindenféle kellemetlenséget kikerülünk, és még mindig hamarabb odaérünk, mint ők.

Sajna, de Spinolának csavarosabb elképzelései voltak arról, hogy miként kell egy ostromot előkészíteni, így hát Casalétól délkeletre nekilátott Valenza és Occimiano elfoglalásának, minekutána már hetekkel korábban a várostól nyugatra vezényelte Lerma hercegét, Ottavio Sforzát, valamint Gemburg grófját mintegy hétezer gyalogossal, hogy lehetőség szerint azonnal vegyék be Rosignano, Pontestura és San Giorgio várát. Útját állva így minden lehetséges francia segítségnek; észak felől pedig Alessandria kormányzója, don Geronimo Augustin fogta a várost harapófogóba, mikor további ötezer emberrel átkelt a Pón. És valamennyien ugyanannak az útnak a mentén helyezkedtek el, amelyet Pozzo oly gyümölcsözően kihaltnak vélt. Mire pedig tudomást szerzett erről, már nem változtathatott irányt a mi emberünk, mert keleten időközben több lett a császári, mint a nyugati oldalon.

Pozzo csak annyit mondott:

– Nem kanyarodunk el. Én jobban ismerem ezt a vidéket, mint ők, úgy átcsusszanunk köztük, mint a nyest.

Ami valójában rengeteg kanyart és kerülőt jelentett. Olyannyira, hogy még a pontesturai franciákba is belebotlottak, akik időközben megadták magukat, s engedélyt kaptak rá, hogy ha nem mennek vissza Casaléba, egészen Finaléig leereszkedhetnek, onnan pedig tengeren térhetnek haza francia földre. A La Griva-iak Otteglia táján találkoztak össze velük, kis híja, hogy egymásra nem lőttek, mert ki-ki ellenségnek nézte a másikat, és Pozzo megtudta a parancsnokuktól, hogy többek közt azzal a feltétellel állapodtak meg a szabad elvonulásban, hogy a pontesturaiak a gabonát a spanyoloknak adják el, ők pedig a casaleieknek fizetik ki az érte járó pénzt.

– A spanyolok úriemberek, édes fiam – mondta Pozzo –, olyanok, akik ellen élvezet harcolni. Szerencsére már nem azok az idők járják, amikor Nagy Károly harcolt a mórok ellen, aztán csak abból állt a háború, hogy ki kit gyilkolász le. Manapság keresztény háborúzik a keresztény ellen, a szentségit! Ők most Rosignanónál el vannak foglalva, szépen a hátuk mögé kerülünk, átbújunk Rosignano és Pontestura között, és három nap alatt ott vagyunk Casaléban.

Pozzo e szavakat április végén szólta, és május 24-én pillantotta meg Casalét a csapata élén. Kirándulás volt az a javából, Roberto legalábbis így emlékszik rá. Az utakról, öszvércsapásokról minduntalan letértek, s a földeken át folytatták; hogyne, mondta Pozzo, elvégre háborúban úgyis minden ebek harmincadjára jut, s ha mi nem tesszük tönkre a termést, hát majd tönkreteszik ők. Élelemre nem volt gondjuk, ellátták őket a szőlős- és gyümölcsöskertek, a baromfiudvarok minden földi jóval: hogyne, mondta Pozzo, elvégre monferratói föld ez, muszáj, hogy ellássa azokat, akik a védelmére kelnek. Egy mombellói parasztot, aki tiltakozott, harminc botütésre ítélt, mert mint mondta, kell az a kis fegyelem, különben más nyeri meg a háborút.

Roberto lassacskán úgy tekintett a háborúra, mint valami gyönyörűszép élményre; épületes történetekről értesült egy-egy arrajárótól, hogy például Lenna hercege, megtudván, hogy egy sebesült francia lovag San Giorgiónál fogságba esett, s ott felpanaszolta, hogy valamelyik katona elrabolta a kedvenc képmását, legott visszaadatta azt a képmást a lovagnak, majd meggyógyíttatta s egy lovat is adott neki, úgy engedte vissza Casaléba. Másfelől pedig, ha körkörös kerülőkkel is, hogy a végén azt se tudták már, hol vannak, az öreg Pozzónak sikerült elérnie, hogy valóságos háborút a csapata mind az ideig még nem látott.

Fellélegezve, de egyszersmind a rég várt ünnepre készülődők izgatottságával pillantották hát meg egy szép napon egy dombtetőről a lábuk alatt s a szemük előtt elterülő várost: északon, nekik bal kéz felől a Pó széles szalagja határolta, melyet éppen a vár előtt bontott ágakra a folyó két nagy szigete, s a fellegvár csillagforma tömbjével szinte csúcsban végződött délen. A belül víg templom- s harangtornyokkal ékes Casale kívülről mintha csakugyan bevehetetlen lett volna, fűrészfog-vonalú védőfala a könyvekben látható sárkányokhoz tette hasonlatossá.

Igazán nagyon szép látványt nyújtott. A város körül, kecsesen fellobogózott sátrak és felettébb tollas kalpagú lovagok csoportozatai közt tarka ruhás katonák mindenféle ostromgépeket vonszoltak. Az erdők zöldjébe vagy a földek sárgájába olykor egy-egy szemet kápráztató villanás hasított: ezüst páncélos urak cicáztak ott a nappal, ki tudja, honnan hová tartottak, hogy nem a puszta hatás kedvéért pipiskedtek-e.

Pozzo azonban korántsem volt úgy elragadtatva a látványtól, mint a többiek, s azt mondta:

– No, emberek, most aztán benne vagyunk a szarban. Hogyhogy, kérdezte Roberto, mire Pozzo úr tarkón legyintette:

– Ne mafláskodj, hisz azok ott a császáriak, csak nem képzeled, hogy a casaleiek ennyien vannak, s hogy fel-alá flangálnak a falakon kívül! A casaleiek meg a franciák odabent vannak, és majd összecsinálják magukat, mivelhogy kétezren sincsenek, ezek meg, idelent, százezren is meglehetnek, oda süss, ott szemben, a dombokon is mennyi van belőlük.

Túlzott: Spinola serege mindössze tizennyolcezer gyalogost és hatezer lovast számlált, de hát annyi is bőven elég volt. – Akkor most mit csinálunk, apámuram? – kérdezte Roberto.

– Azt – felelte az apja –, hogy kifigyeljük, hol vannak lutheránusok, és arra nem megyünk: in primis azért, mert egy kukkot sem érteni a beszédjükből, in secundis pedig, mert azok előbb megölnek, s csak aztán kérdik, hogy ki vagy. Azt lessétek, hogy a spanyolok merre vannak: hallottátok, hogy azokkal lehet tárgyalni. Az a fő, hogy jó családból való spanyolok legyenek. Ezekben a dolgokban nincs fontosabb, mint a neveltetés.

Egy legkeresztényibb császári lobogós táborhely mentén néztek ki maguknak utat, ahol több páncél csillogott, mint másutt, és Istenhez fohászkodva aláereszkedtek. A nagy kavarodásban jó darabig háborítatlanul haladtak előre a sok ellenség közepette, mivel azokban az időkben csupán néhány különleges csapattest, például a muskétások tagjai viseltek uniformist, s ami a többieket illeti, az ember sosem tudhatta, kivel is van. Ám hirtelen, épp, amikor már csak némi senki földjén kellett volna átvágniuk, egy előőrsbe ütköztek. A tiszt eléjük állt, és miközben maroknyi csapata a háta mögül szuronyt szegezve nézett velük farkasszemet, udvariasan megkérdezte, hogy kikhez van szerencséje, s hogy ugyan hova tartanak.

– Uram – szólt Pozzo –, kegyeskedjék utat engedni nekünk, ugyanis el kell foglalnunk a megfelelő helyet, hogy onnan lőhessük önt.

A tiszt leemelte a kalpagját, s mélyen meghajolva akkorát bókolt, hogy kétméternyire fölverte maga előtt a port, majd ekképpen szólott:

– Senor, no es menor gloria vencer al enemigo con la cortesía en paz que con las armas en la guerra. – Azután jó olaszsággal imigyen folytatta: – Méltóztassék elvonulni, uram, s ha a mieink negyedében csak feleannyi bátorság van, mint amennyi önben, akkor győzni fogunk. Adná az ég az örömet, hogy a csatamezőn láthassam viszont, s a dicsőséget, hogy megölhessem önt!

– Festi orb d'an festi secc – mormogta maga elé Pozzo úr, s ez az óhajtó módban fogalmazott kifejezés az ő vidékének nyelvén mindmáig körülbelül annyit tesz, hogy a beszélgetőpartner először is veszítse el a szeme világát, majd közvetlenül ennek utána jöjjön rá a csuklás, lehetőleg. Fennhangon azonban, összeszedve minden lingvisztikai tartalékát s retorikai tudását, e szavakat szólta:

– Yo también!

Azzal kalapot lendítve megsarkantyúzta a lovát, igaz, nem annyira, amennyire a pillanat színpadiassága megkívánta volna, de hát be kellett várnia, amíg az emberei gyalogszerrel a nyomába tódulnak, és ekként megindult a várfal felé.

– Mondhatsz, amit akarsz, de ezek úriemberek – fordult oda a fiához, és ez volt a szerencséje, mert az egyik bástyáról jól odapörköltek neki, s a félrehajló fejét épp csak hogy elkerülte egy puskagolyó.

– Ne terez pas, conichons, on est des amis, Nevers, Nevers! – kiáltotta feltartott kézzel, majd ismét Robertóhoz fordult: – Látod, micsoda hálátlan népség? Nem azért mondom, de a spanyolok jobbak.

Bevonultak a városba. Valaki alkalmasint azonnal megvitte érkezésük hírét a helyőrségparancsnoknak, Toiras úrnak, az öreg Pozzo régi katonacimborájának. Ölelés jobbról--balról, első séta a falakon.

– Kedves barátom – mondta Toiras –, a párizsi nyilvántartások szerint nekem öt gyalogos ezredem van egyenként tíz-tíz századdal, ami összesen annyi, mint tízezer gyalogos. De de La Grange úrnak csak ötezer, Monchat-nak pedig kettőszázötven embere van, és mindent egybevetve is csupán ezerhétszáz gyalogos katonára számíthatok. Van továbbá hat könnyűlovas-századom, összesen négyszáz, igaz, jól felszerelt ember. A bíboros tudja, hogy kevesebb az emberem, mint amennyi kéne, mégis azt állítja, hogy háromezer-nyolcszázan vannak. Ezt én egy levélben megcáfolom, de őeminenciája úgy tesz, mintha nem értené. Kénytelen voltam sebtében egy olasz századot is toborozni korzikaiakból meg monferratóiakból, de ezek, már megbocsásson, rossz katonák, képzelje, parancsba kellett adnom a tiszteknek, hogy az apródjaikat külön századba sorozzák. Az ön emberei az olasz ezredhez fognak csatlakozni, Bassiani százados lesz a parancsnokuk, aki remek katona. Az ifjú de la Grive-et is közéjük tesszük, essen csak át a tűzkeresztségen, és füleljen jól a parancsokra. Ami önt illeti, kedves barátom, ön egy remek úriemberekből álló csoport tagja lesz, saját elhatározásukból csatlakoztak hozzánk, ahogy önök is, ők az én kíséretem. Ön ismeri ezt a vidéket, bizonyára jó tanácsokkal szolgál majd.

Jean de Saint-Bonnet, Toiras ura magas, barna, kék szemű, negyvenöt éves, férfiereje teljében lévő, hirtelen haragú, de nagylelkű és békülékeny, nyers modorú, de végső soron mindenkihez, a katonáihoz is nyájas ember volt. Ré szigetének védőjeként, az angolok elleni háborúban tüntette ki magát, Richelieu és az udvar azonban mintha nemigen szívelhette volna. A barátai azt rebesgették, hogy összeszólalkozott Marillac pecsétőrrel: amaz lekicsinylőleg úgy vélekedett, hogy kétezer olyan nemesúr is van Franciaországban, aki hasonlóképpen megállta volna a helyét Ré szigetén, mire ő azzal vágott vissza, hogy olyanból viszont, aki Marillatnál jobban tudná őrizni a pecséteket, négyezer is akad. A tisztjei egy másik szellemes mondást is neki tulajdonítottak (bár ez mások szerint egy skót kapitánytól származott): egy La Rochelle-i haditanácson Joseph atya, a haditudományára büszke, későbbi híres szürke eminenciás, rábökött egy térképre, és azt mondta: „itt fogunk átvágni”, mire Toiras hűvösen azzal vágott vissza: „Sajna, tisztelendő atyám, az ön ujja nem híd.”

– Ez hát a helyzet, cher ami – folytatta Toiras, ahogy a sáncokat járták, és körbemutatott a tájra. – A szín pazar, s a színészek két birodalom és sok-sok város legjavát képviselik: még firenzei ezred is van odaát, igazi Medici a parancsnoka.

Casaléban mint városban megbízhatunk: a vár, ahonnan a folyó felőli oldalt ellenőrizzük, jó erős vár, és jól körül van árkolva, a falakra pedig földsáncot rakattunk, hogy a védőink derekas munkát végezhessenek. A citadellát hatvan ágyú védi, a falai rendben vannak. Akadnak gyenge pontjai, de azokat megerősíttettem egy-egy ütegállással. Egy frontális támadás kivédéséhez mindez bőven elegendő, de Spinola nem újonc; nézze csak azt a mozgást amott lejjebb, ni: aknafolyosó-ásáshoz készülődnek, és ha sikerül eljutniuk ide alánk, akkor az olyan lesz, mintha tárt kapukkal fogadnánk őket. Csak akkor állhatjuk útjukat, ha kitörünk, s úgy csapunk le rájuk, de odakint gyengébbek vagyunk. Meg aztán előbb-utóbb előrerukkolnak azok az ellenséges ágyúk, bombázni kezdik a várost, s attól fogva igen sok függ a casaleiek kedélyétől, márpedig abban én vajmi kevéssé bízom. Érteni persze értem őket: a városuk épsége többet ér nekik, mint Nevers úr, és egyelőre nem biztosak benne, vajon jó-e meghalniuk a francia liliomokért. Meg kell értetni velük, hogy Savoyával vagy a spanyolokkal elvesztenék a szabadságukat, Casale pedig többé nem székhely lenne, csak egy közönséges vár, olyan, mint Susa, amit Savoya kész néhány tallérért elkótyavetyélni. Egyebekben aztán rögtönözni fogunk, elvégre olasz komédia ez, vagy mi a szösz. Tegnap négyszáz emberemmel portyára mentem amarra, Frassineto felé, mert nagyon gyülekeztek a császáriak, és sikerült is visszaszorítani őket. De épp miközben velük foglalatoskodtam, ott, arra a dombra, épp az ellenkező oldalra meg nápolyiak fészkelték be magukat. Legott lövetni kezdtem a dombot, órákig ágyúztattam, és bizonyára nagy mészárlást végeztem, de nem mentek el. Annak a csatának melyikünk lett a győztese? Esküszöm az egy élő Istenre, hogy nem tudom, és Spinola sem tudja. Azt ellenben tudom, hogy mit fogunk csinálni holnap. Látják azokat a viskókat ott a síkságon? Ha bevennénk őket, sok ellenséges állást tűz alatt tarthatnánk. Egy spion azt jelentette, hogy lakatlanok, márpedig ebből jó okom van azt hinni, hogy valaki megbújik bennük. Kedves fiatal Roberto barátom, ne méltóztassék olyan felháborodott képet vágni, és tessék megtanulni, ad egy: hogy jó spionokkal az ügyes parancsnok csatát nyerhet, ad kettő: hogy a spion nemhiába áruló, szemrebbenés nélkül elárulja azt is, akitől pénzt kap az árulásért. Elég az hozzá, hogy holnap a gyalogság elfoglalja azokat a házakat. Ne poshadjon a sereg mindig csak idebent, néha ki kell zavarni a katonát a tűzbe, hadd eddze magát. Ne türelmetlenkedjék, Roberto úr, ez még nem az önök napja lesz, de holnapután a Bassiani-ezred át fog kelni a Pón. Látja odalent azokat a falakat? Egy kiserődöt kezdtünk ott építeni még azelőtt, hogy az ellenség megérkezett volna. A tisztjeim nem osztják a véleményemet, de én amondó vagyok, hogy jó volna visszafoglalnunk, mielőtt a császáriak foglalják el. Onnan már a síkságon is tűz alatt tarthatjuk őket, és folyamatos zavarással késleltethetjük az aknaásást. Egyszóval általános lesz a diadal. Hanem most induljunk vacsorázni. Az ostrom csak most kezdődött, egyelőre bőviben vagyunk a készleteknek. A patkányevés még odább van.

3. A Csodák Kertje

Megmenekülni az ostromlott Casaléból – ahol patkányt azért később sem kellett ennie – csak azért, hogy a Daphné-a végezze, ahol megeshet, hogy őt eszik meg a patkányok... Roberto addig-addig ijesztgette magát e csinos ellentmondással, míg végül is gondolt egyet, és elhatározta, hogy utána jár az előző este hallott bizonytalan zajoknak.

Ugy döntött, hogy a tatfelépítmény felől megy le, s tudta, hogy ha minden úgy van, ahogy az Amarilla-n volt, akkor kétoldalt egy tucatnyi ágyú meg a legénységi szalmazsákok vagy függőágyak látványa fogadja majd. Már egy szinttel lejjebb, a kormányosfülkében járt – a kormányrúd lassú nyikorgással imbolygott –, s voltaképpen nyithatta volna is a fedélköz ajtaját. Ám mintegy szokni akarván e mélységeket, mielőtt farkasszemet nézne ismeretlen ellenségével, egy csapóajtón át még lejjebb bocsátkozott, oda, ahol rendszerint raktár szokott lenni. Ehelyett azonban egy tucatnyi, igen takarékosan elrendezett fekhelyre bukkant. Vagyis a legénység nagyobbik része idelent aludt, mintha bizony a többi hely valami másra kellett volna. A priccsek tökéletes rendben. Ha tehát járvány pusztított, a túlélők minden újabb halott után annak rendje és módja szerint megágyaztak, azt sugallva ezzel a többieknek, hogy semmi sem történt... No de végtére is ki mondta, hogy meghaltak a matrózok, éspedig valamennyien? S ez a gondolat ezúttal sem nyugtatta meg: az, hogy egy egész legénység elpusztul pestisben, természetes, sőt, egyes teológusok szerint olykor gondviselésszerű dolog; ám sokkal aggasztóbb lehetett egy olyan esemény, amely ugyanezt a legénységet arra késztette, hogy ilyen természetellenes rendet hagyva hátra, hanyatt-homlok elmeneküljön.

Talán a fedélközben rejlik a magyarázat, csak bátorság. Roberto visszamászott, és benyitott arra az ijesztő helyre.

Most értette meg, mire valók a fedélzetet átlyuggató rácsok. E fortélynak köszönhetően a fedélköz templomhajóhoz vált hasonlatossá, melyet a rácsközökön át az immár hétágra tűző nap rézsút sugarai világítottak meg, keresztezve az ágyúlékek felől áradó, borostyán ágyúvisszfénnyel derengő pászmákat.

Eleinte Roberto nem látott mást, csak e fénypászmákat, s a fényben valami hemzsegést, végtelen sok apró testet, ez a látvány pedig óhatatlanul emlékeztette valamire (mert a puszta elbeszélés helyett játszani szeretett ő, épületes emlékeket citálni áradozva, hogy Úrnőjét elkápráztassa), eszébe juttatta, mely szavakkal biztatta Digne kanonokja, hogy figyeljen csak meg egy-egy székesegyház sötétjébe hasító fényzuhatagot, micsoda legbensőbb nyüzsgés élteti, folyton-folyvást találkozó s egymástól újra elváló monászok, magok, bonthatatlan egységek, maguktól szétrobbanó tömjéncseppek, ősatomok micsoda küzdelme, háborúja, sereges csetepatéja – nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy maga a világegyetem is miből áll: űrben bozsgó corpus primusokból, nem másból.

Ekkor pedig, mintegy annak igazolásaképpen, hogy a teremtett világ csakugyan az atomok táncának a műve, azon kapta magát, hogy valamiféle kertben van, és ráébredt, hogy amióta ide lejött, a part felől érkezőknél sokkalta erősebb illatok özöne ostromolja.

Kertet bizony, zárt kertet telepítettek hát ide a Daphne eltűnt gazdái, hogy virágokat, növényeket vigyenek haza a fölfedezendő szigetekről, mármint ha a nap, a szelek s az esők úgy akarják, hogy megmaradjanak. Hogy aztán a sok hónapos hajóút során megőrződött volna-e a vadon termett zsákmány, hogy nem tette volna-e tönkre a legelső tengeri vihar sója, azt Roberto meg nem mondhatta, ám abból, hogy ez a darab természet még elevenen él, tudni lehetett, hogy akárcsak az élelem, ez a készlet is friss szerzemény.

A gyökerestül-földestül idehordott virágokat, cserjéket, facsemetéket kosarakba és hevenyészett ládákba helyezték. Ez utóbbiak azonban itt is, ott is málladoztak, a föld pedig egyikből a másikba pergett, és nyirkos televénnyé állt össze, melyből máris újabb növények indáztak elő, mintha egyenesen a Daphne deszkáiból sarjadzanék ez az édenkert.

A nap még nem tűzött annyira erősen, hogy bántsa Roberto szemét, de ahhoz máris elegendő volt a fénye, hogy a levelek kiszínesedjenek, s hogy szirmukat bontsák az első virágok. Roberto pillantása egy fehér bimbószirmokkal teli levélpárra tévedt, mely előszörre olybá tűnt, mint a rák farka, azután egy másik, zsengezöld levélre: azon meg elefántcsontszín zsidótövisbogyó-fürtről fakadt valami virágféle. Émelyítő szag csapta meg az orrát, s egy sárga fület vett észre, amelybe mintha kalászt dugtak volna, mellette hófehér, rózsás hegyű porcelánkagyló-füzérek lógtak, egy másik fürtről pedig enyhe mohaillatot árasztó kürt-, avagy harangféleségek, tótágast. Citromsárga virágot látott, csak a következő napok során tudta meg, mily állhatatlant, mert délután kajszibarack-, napszálltakor pedig alkonyvörös színt öltött; és másféle, sáfrányvörös közepű liliomfehéreket is. Érdes gyümölcsöket fedezett fel, és nyúlni sem mert volna hozzájuk, ha az egyik túléretten le nem pottyan, s széjjelnyílva föl nem fedi gránátpíros belsejét. Más gyümölcsöket is meg mert azután kóstolni, és alkalmasint nem annyira ízlelő, mint inkább beszédes célzattal vette őket a nyelvére, hiszen az egyiket úgy definiálja, mint mézes batyut, buja tőről buggyantott mannát, parányi rubinkövecskékkel dús smaragdékszert. Amiről tüzetesebb újraolvasás után bízvást kijelenthetem, hogy valami igencsak fügeszerű gyümölcsre bukkant.

Egyet sem ismert e virágok vagy gyümölcsök közül, mintha festő agyalta volna ki őket, hogy erőszakot téve a természet törvényein, meggyőző képtelenségeket, gyönyörűségficamokat és ízes hazugságokat agyaljon ki: emitt egy violaszín tollpamacsba feslő piszkosfehér pihés pártát, amott egy parázna nyúlványt eresztő elfakult kankalint, vagy egy ősz kecskeszakállas arcra boruló maskarát. Vajon kinek ötlete ez a cserje? Leveleinek a színe vad piros-sárga rajzolatú sötétzöld, a fonákja pedig lángvörös, s a környező zsengébb, borsózöld, húsos levelek kagylót formázva még most is őrzik a legutóbbi eső vizét.

A hely úgy lenyűgözte Robertót, hogy fel sem ötlött benne, ugyan miféle eső maradékát őrizgetik e levelek, merthogy legalább három napja bizonyosan nem esett. Az illatok kábulatában bárminemű boszorkányságot magától értetődőnek érzett.

Magától értetődőnek, hogy egy petyhüdt, puha gyümölcs erjesztett sajtszagot áraszt, hogy egy alul lyukas, ibolyaszín gránátalma-féleség belsejében holmi táncoló magok csörögnek, mintha nem virág, hanem játékszer volna, és azon sem hökkent meg Roberto, hogy egy másik virágnak meg kemény, kerekded alapú kúpformája van. Még sohasem látott olyat, hogy egy pálma szomorú legyen, akár a fűz, márpedig most efféle tipródott előtte az egyetlen tőből kinövő törzs számos kis gyökérlábain, s e szomorkodásra született növény lombját másrészt épp a nagy virágzás ernyesztette oly csüggeteggé; és olyat sem látott még Roberto, mint az a másik bokor, melynek széles és húsos levelei a vasnak tetsző gerincük miatt úgy kimerevültek, hogy akár tányérnak, vagy tálnak is beillettek volna, ráadásul a tőszomszédságukban ismét más levelek hajlékony kanalakat formáztak.

Roberto úgy járta ezt az Édenkertet, hogy nemigen tudta, hol jár, mesterséges erdőben, vagy föld mélyén megbúvó földi paradicsomban-e, s illatos révület ejtette rabul.

Erről szólván utóbb az Úrnőnek, rusztikus őrületekről, kerti szeszélyekről, lombkoronás Próteuszokról, édes szenvedelmekbe tébolyult cédrusokról (cédrusokról?) beszél majd... Vagy úgy emlékszik vissza, mint aki csalóka szerkezetekkel zsúfolt úszó barlangban járt, hol szörnyűmód csűrt-csavart fonalak hálójában eszelős zsázsa, barbár vadon megannyi istentelen sarja burjánzik... Érzékcsaló áfiumot emleget, rothadó elementumokat, melyek tisztátalan páraként ádázul lecsapódtak, hogy néki legott elment, és meg sem állt az esze a világ túlfeléig.

Eleinte a sziget felől jövő madárdallal magyarázta azt az érzését, hogy tollas nép hangja kél a virágok és növények közt; ám hirtelen megborzongott, mert egy denevér csaknem súrolta az arcát, rögvest ezután pedig sólyom elől kellett félrehajolnia, mely csőrével lecsapott a prédára.

A Sziget madarait Roberto a fedélközre leszállván is hallotta még messziről, és biztos volt benne, hogy ezek a hangok a palánkokon át szüremlenek be, most azonban sokkal közelebbről hallotta őket. A partról nem jöhettek: másféle és nem is messzi madarak éneke hangzott tehát a növényeken túlról, a hajóorr felől, annak a raktárnak a tájáról, amelyből előző éjjel a zajokat hallotta.

Ahogy továbbment, egyszer csak úgy rémlett neki, hogy a kert egy fedélzetet átlyukasztó, sudár szálfa tövénél ér véget, s csak ezután fogta fel, hogy nagyjából hajóközépre ért, oda, ahol a főárboc legfenékig a hajótestbe ágyazódik. Eddigre azonban emberkéz műve és természet olyannyira összekeveredtek, hogy hősünk zavarodottságát indokoltnak kell mondanunk. Már csak azért is, mert ugyanezen pillanatban olyan illatelegy legyintette meg – földes penész és állati bűz –, mintha a kertből szép lassan karámba érne át.

S a főárboc mellett elhaladva továbblépett a hajóorr felé, és ekkor vette észre a madárházat.

Nem tudta, mi más néven illesse: nádfonatú ketreceket, a rácsközökön átdugott tömör ágakat, az ágakon pedig szárnyasnépet látott, ahogy a hajnalt neszelnék, melynek fényéből csak alamizsnát kaptak, meg ahogy torz rikkantásokkal válaszolgatnak a Szigeten élő szabad társak énekére. Emitt a padlón tornyosultak, amott a fedélzetgerendáról lógtak a ketrecek, megannyi sztalaktit és sztalagmit, álló és függő cseppkövek varázsolták csodabarlanggá ezt a hajóteret is, hol a nagy szárnyverdesésbe beleremegett a sok ketrec, s ahogy keresztezték a napsugarak útját, lett nagy színkavargás, szivárványförgeteg.

Roberto mindeme napig sohasem hallott még istenigazából madarat dalolni, látni aztán meg mégúgy se, ennyiféle fajtát legalábbis bizonyosan nem, úgyhogy fel is ötlött benne, vajon természettől ilyenek-e, avagy művészkéz pingálta ki s cicomázta fel őket, hogy pantomimot játsszanak, vagy lobogóikba burkolódzó bakák és lovagok parádézó seregét.

Most légy okos, Ádám, hiába, minderre nem voltak nevei, hacsak azok nem, amelyeket saját féltekéjének a madarai viseltek; nini, kócsag, mondta magában, daru, fürj... De mintha a hattyút mondta volna libának.

Emitt terebélyes kardinálisfarkú és lombikforma csőrű főpapok bíbor gigájukat nyújtogatva, kék begyüket düllesztve s már-már emberi hangon zsoltározva tárogatták szét fűzöld szín szárnyukat, amott különb- s különbféle csapatok virtuskodtak a terüket körülölelő alacsony kupolákat ostromolva, burukkoló villódzás, piros és sárga suhogások közepette, mint megannyi fel-feldobott s röptében újra elkapott hadilobogó. Szűk helyen szorongó hosszú, ideges lábú lovagok méltatlankodtak károgó nyerítéssel, vagy emelt fővel, bóbitarázva, fél lábon méláztak egy-egy sort... Testre szabott ketrecében égszínkék palástú, skarlátvörös ruhájú és szemű, búzavirág sisakforgós kapitány úr turbékolta el magát galamb gyanánt. Egy szomszédos kalitka alján három közkatonácska, egérpofikás sáros kis szőrgombolyag ugrabugrált szárnyatlanul, hosszú, hajlott csőrükön, melynek tövén bajusz meredezett, orrlyukak, azzal szaglásztak e szörnyecskék, miközben az útjukba akadó kukacokat csipegették... Egy csavaros fonatú ketrecben répalábú, akvamarin begyű, fekete szárnyú és violaszín csőrű kicsi gólya lépegetett tétován, mögötte libasorban a fiókái, s amikor nem volt hova tovább, mérgeset rikkantott, és nekiesett a rácsnak, amit holmi indaszövedéknek vélt, ám végül is meghátrált, és sarkon fordult, hogy a kicsinyei már azt sem tudták, előtte vagy mögötte járnak-e.

Roberto nem tudta, hova legyen: a felfedezés izgalommal töltötte el, ugyanakkor sajnálta e szegény rabokat, s szerette volna ketreceiket kinyitogatni, hadd lássa, mint özönlik el székesegyházát a légi hadsereg heroldjai, kimenekülvén az ostromgyűrűből, melybe a kinti társaiktól körülvett Daphne kényszeríti őket. Bizonyára éhesek, gondolta, és látta is valóban, hogy a ketrecekben csak itt-ott maradt egypár morzsányi eleség, s hogy a víznek való edények és tálak pedig üresek. A ketrecek mellett azonban gabonás zsákokat és szárított haldarabokat vett észre, nyilván az készítette oda, aki mindeme zsákmányt Európába óhajtotta volna szállítani, elvégre egy hajó sem járja meg a túlsó félteke tengereit anélkül, hogy az udvaroknak vagy akadémiáknak hírmondót ne vigyen az ottani világokból.

Továbbhaladva egy deszkával kerített ólt is talált, benne tucatnyi kapirgáló jószággal, amit baromfinak gondolt, habár efféle tollazatokat odahaza sose látott. Ez a jószág is éhesnek látszott, a tyúkok azonban hat tojást tojtak (s ünnepelték is az eseményt, ugyanúgy, ahogy bármely más társuk szerte a világban).

Roberto mindjárt fölkapott egyet, a tőre hegyével átlyukasztotta, s amint gyerekkorában szokta, egy hajtásra kiitta a tartalmát. A többit az ingébe dugta, a mamáknak meg a roppant termékenységű apáknak pedig, kik felettébb szigorú pillantások közepette rázták feléje a szakállukat, vizet és eleséget osztott kárpótlásul; s azután ketrecről ketrecre ugyanezt tette, és közben azon tanakodott, vajon miféle gondviselés vetette őt épp akkor a Daphné-ra, amikor az állatok az éhhálál küszöbére jutottak. Ő maga ugyanis két napja időzött a hajón, s legkésőbb a jövetele előtti napon láthatta el valaki a szárnyasokat. Úgy érezte magát, mint aki késve érkezik valami vendégségbe, épp miután az utolsó meghívott is elment, de az asztalt még nem szedték le.

Egyébiránt, gondolta, annyi bizonyos, hogy valaki itt volt, és most meg már nincs itt. Hogy egy vagy tíz nappal az érkezésem előtt volt-e itt, az a sorsomon mit sem változtat, legfeljebb csúfosabbá teszi: ha csak egy nappal hamarabb ér hajótörés, csatlakozhattam volna a Daphne tengerészeihez, akárhová is mentek. Vagy esetleg együtt halhattam volna meg velük, ha meghaltak. Nagyot sóhajtott (az is valami, hogy nem patkányokról van szó), és leszögezte magában, hogy akkor hát tyúkok is állnak a rendelkezésére. Ismét eszébe jutott iménti elhatározása, hogy ugyanis e kétlábúak nemesebbjét szabadon ereszti, s most inkább arra gondolt lett, hogy ha nagyon elhúzódnék ez a számkivetettség, végső soron ez utóbbiak is ehetőnek bizonyulhatnak. A hidalgó-k is milyen szép tarkák voltak Casalénál, gondolta, és mi mégis lőttünk rájuk, és ha tovább tart az az ostrom, bizony, hogy meg is ettük volna őket előbb-utóbb. Aki a harmincéves háborúban volt katona (a harmincévesben, mondom én, de az akkoriak még nem így nevezték, sőt talán fel sem ötlött bennük, hogy – noha aláír néha valaki egy-egy békekötést –, egyetlen, hosszú háborúnak lássák), az megtanulta, hogyan kell kőszívűnek lenni.

4. A demonstrált erőd

Miért emlegeti Roberto a hajón töltött első napok leírásakor Casalét? A hasonlat kedvéért is, persze, hogy ostromzárat ostromzárhoz hasonlítson, de ennél azért tőle, mint korának emberétől, valami jobbat várnánk. Könnyen lehet, hogy a hasonlóságban rejlő, kifejtett antitéziseket termő különbségek nyűgözték le: Casaléba önszántából vonult, nehogy mások vonuljanak be, a Daphné-ra ellenben a sors vetette, s ő csak azt leste, hogyan menekülhetne. Ám inkább úgy vélem én, hogy e félhomályos históriába csöppenve azért elevenítette fel azt a mozgalmas és verőfényes másik történetet, hogy a tűzlobogású ostromnapok emlékével vigasztalódjék a mostani sápatag bolyongásban. S talán még valamiért. Életének első részében Robertónak csupán két olyan korszaka volt, amikor megtudott valamicskét arról, hogy micsoda a világ s hogy miként kell belakni – az ostrom néhány hónapjára meg az utolsó, párizsi évekre gondolok –; most pedig fejlődésének harmadik, talán utolsó korszakába lépett, melynek befejeztével érés és bomlás végül is egy és ugyanaz, és ennek a titkos üzenetét találgatta, midőn a jelen képét látta meg a múltban.

Casale históriája kezdetben csupa kirohanás volt. Roberto úgy számol be róla az Úrnőnek, hogy átszellemíti, azt beszélve el, mintegy, hogy minekutána két napjának lángjától is kikezdett, el mégsem olvasztott szűz hó födte bércét bevenni sehogy sem képes, más nap lángoló hevében igenis képes volt szembeszállni azzal, aki az ő monferratói citadelláját vette ostromzár alá.

A La Griva-iak érkezése utáni reggelen Toiras néhány tisztet indított útnak egy szál magukban, puskával a vállukon, hogy lessék meg, miben mesterkednek a nápolyiak a tegnap meghódított dombtetőn. A tisztek túl közel merészkedtek, lövöldözés támadt, s a Pompadour ezred egyik ifjú hadnagyát halálos találat érte. Bajtársai visszacipelték a várfal mögé, Roberto pedig életében először látta megölt ember holttestét. Toiras úgy döntött, hogy elfoglaltatja az előző nap emlegetett házakat.

A falakról jól lehetett látni a tíz muskétást, ahogy mennek előre, majd egyszer csak kétfelé válnak, hogy bekerítsék az első házat. A várfalon ágyú dördült, a golyó a katonák feje fölött süvített el, és letépte a ház tetejét: mintha rovarfelhő csapott volna fel belőle, spanyolok rajzottak elő, és futottak, amerre láttak. A muskétások engedték őket, hadd fussanak, birtokukba vették a házat, elbarikádozták magukat benne, és zavarkeltő tüzet zúdítottak belőle a dombra.

Kézenfekvőnek tetszett, hogy az akciót további házakra is ki kellene terjeszteni: most már a várfalról is látni lehetett, hogy a nápolyiak rőzsekötegekkel és sánckosarakkal védett lövészárkok ásásába fogtak. Igen ám, csakhogy azok nem a dombot vették körül, hanem lefelé, a síkság felé húzódtak. Roberto megtudta, hogy aknajáratok építését szokás ilyeténképpen kezdeni. Ha egyszer a falak alá érnek, a legutolját puskaporos hordókkal rakják teli. Azt kellett megakadályozni, hogy az ellenség az ásásban a föld alá jusson, ahonnan már fedezékben dolgozhat tovább. Ezen állt vagy bukott az egész: kintről is meg bentről is elejét venni az alagútásásnak, ellenaknákat ásni mindaddig, míg meg nem jön a felmentő sereg, meg amíg az élelemből s a munícióból futja. Mást nem is lehet tenni ostromkor, csak ennyit: zavarni a másikat, és várni, várni.

Másnap reggel, Toiras elhatározásához híven, a kiserőd került sorra. Roberto egyszer csak azon kapta magát, hogy mindenféle gyülevész népség – Lú, Cuccaro vagy Odalengo dolgozni rest lakosai, hallgatag korzikaiak – nyüzsgő tömegében markolássza a puskáját, és minekutána két francia század már átért a túlpartra, maguk is csónakokba zsúfolódnak, és átkelnek a Pón. Toiras és kísérete a jobb partról nézte őket, az öreg Pozzo pedig búcsút intett a fiának: „Menj csak, menj!”, majd a mutatóujját is megrázta: „Aztán vigyázz ám!”

A három század bevette magát a kiserődbe. Az építését még be sem fejezték, de egy része máris omladozott. A legénység egész nap a falhézagok betömködésén dolgozott, de védte őket még egy futóárok is, a köré pedig őrszemeket küldtek. Aztán beesteledett, s olyan világos éjszaka köszöntött rájuk, hogy az őrszemek el-elszenderedtek, és a tisztek sem tartottak támadástól. Ám ekkor hirtelen rohamjel harsant, s csak azt látták, hogy nyakukon a spanyol könnyűlovasság.

Robertónak, akit Bassiani kapitány egypár hézagpótló szalmabála mögé vezényelt, felfogni sem volt ideje, mi történik: minden könnyűlovast egy-egy muskétás követett, s amikor az árokhoz értek, a könnyűlovasok körülfogták őket, a muskétások tüzet nyitottak, és leterítették azt az egy-két őrszemüket, majd valamennyi muskétás levetette magát lova nyergéből, s az árokba hengeredett. Miközben pedig a könnyűlovasok félkörívben a bejárat elé álltak, és össztüzet zúdítva a védőkre, fedezékbe kényszerítenék őket, a muskétások sértetlenül beözönlöttek a kapun és a kevésbé védett réseken.

Az olasz század, mely az őrséget adta, kilőtte puskáit, és fejvesztve menekült – meg is kapta aztán érte a magáét –, de a francia századok sem tudtak jobbat. A támadás kezdetétől a falak megmászásáig alig néhány perc telt el, s a védőkön úgy ütött rajta, immár falon belül, az ellenség, hogy a fegyvereiket sem tudták magukhoz venni.

A támadók a meglepetést kihasználva, halomra ölték a bentieket, és annyian voltak, hogy miközben egyesek a még talpon lévők leterítésével foglalatoskodtak, mások már vetkőztették is az elesetteket. Robertóra, miután ő is rálőtt a muskétásokra, s a visszarúgó puskatustól zsibbadt vállal épp az újratöltéssel bajlódott, valósággal rázúdult a könnyűlovasság támadása, s egy ló, ahogy a feje fölött rúgtatott át a falnyiladékon, a patájával ráomlasztotta az egész torlaszt. Ez volt Roberto szerencséje: a testére zuhanó bálák megvédték az első, halálos lövéstől, s most kazla alól elborzadva leste, mint végez az ellenség a sebesültekkel, hogyan vágják le a spanyolok egy gyűrű kedvéért az ujját vagy egy karperec megkaparintása végett a kezét is valakinek.

Bassiani kapitány, hogy embereinek megfutamodását jóvátegye, vitézül tovább verekedett, de végül is közrefogták, s meg kellett adnia magát. A folyó felől észrevették, hogy baj van, és La Grange tábornok, aki szemleúton épp az imént járt a kiserődben, s már tért volna vissza Casaléba, azonmód a védők segítségére akart sietni, tisztjei azonban visszafogták, mondván, hogy tanácsosabb erősítést kérni a városból. A jobb partról már indultak az újabb csónakok, s lóhalálában Toiras is a helyszínen termett. Egykettőre világossá vált, hogy a franciáknak végük, itt már csak az segít, ha folyamatos tűzzel fedezik a még élőket, míg el nem érik a folyópartot.

Ebben a felfordulásban tűnt fel az öreg Pozzo, izgatottan nyargalászott fel-alá a vezérkartól a csónakkikötőig és vissza, váltig keresve Robertót az élők között. Mikor nagyjából megbizonyosodott róla, hogy nem jön több csónak, sokak füle hallatára csak annyit mondott: „A kirilejzomát!” Majd a folyó kiváló ismerőjeként, bolondnak tartván mindenkit, aki eladdig evezéssel bajlódott, megfelelő helyet nézett ki magának az egyik zátonynál, és megsarkantyúzva lovát, belegázolt a vízbe. A sekélyesen átlábolva úgy ért át a túlsó partra, hogy még csak úsztatnia sem kellett, átérve pedig kardot rántott, és nekiiramodott a kiserőd felé veszettül.

Ellenséges muskétások csoportja jött vele szembe, miközben pitymallott már, és nem tudták, kicsoda ez a magányos lovas; a magányos lovas pedig holtbiztos suhintásokkal legalább ötük testén át nyitott utat magának, aztán két könnyűlovasba ütközött, lovát hátrahőköltette. Valamelyikük csapása elől félrehajolt, de visszarándultában ő maga egy csapásra egész kört írt le a kardjával: az egyik ellenséges katona csizmaszárra buggyanó belekkel roskadt tovavágtató lova nyakára, a másiknak meg elnyílt a szeme, ahogy a füléhez kapott, s nem találta, mert álláig le volt az hasítva az arcáról.

Pozzo úr a kiserőd alá ért, s a hódítók oly buzgón vetkeztették épp a hátulról leterített utolsó menekvőket, hogy fel sem fogták, honnan jön. Fiát fennhangon szólongatva belépett, kardját körbe-körbe suhogtatva a szélrózsa minden irányába, további négy személyt lekaszabolt; Roberto kikukucskált a szalmából, és messziről észrevette, de először nem is az apjára ismert rá, hanem az apja lovára, a Pagnuflira, akivel évek óta játszani szokott. Két ujját a szájába kapta, és füttyentett egyet, az állat pedig, mikor a jól ismert füttyjelet meghallotta, fülét hegyezve felágaskodott, és vonszolni kezdte Pozzo urat a nyílás felé. Pozzo úr végigmérte Robertót, és ráförmedt:

– Hol bújkálsz, te eszetlen? Lóra!

S miközben Roberto felugrott mögé, s a derekába kapaszkodott, azt mondta még:

– Az anyád keservit, sose ott vagy, ahol lenned kéne. Azzal megsarkantyúzta a Pagnuflit, s már vágtatott is vissza a folyóhoz.

Ekkor vette csak észre néhány martalóc, mennyire nem helyénvaló ezen a helyen ez az ember, és ordibálva mutogattak feléje. Egy horpadt páncélzatú tiszt, akit három katona kísért, megpróbálta elvágni az útját. Pozzo észrevette, ki akarta kerülni, de aztán megrántotta a zablát, és így kiáltott:

– Ezt nevezik végzetnek!

Roberto odanézett, s akkor látta csak, hogy ez az a spanyol, aki két napja továbbengedte őket. A spanyol is ráismert prédájára, és csillogó szemmel, kivont karddal indult meg feléje.

A magáét az öreg Pozzo erre gyorsan a bal kezébe kapta, a jobbjával pedig pisztolyt rántott, s előreszegezte, de oly villámsebesen, hogy a spanyol, kit a lendület már szinte nekisodort, észbe sem kaphatott. De Pozzo úr nem lőtt mindjárt. Előbb még azt mondta:

– Bocsássa meg a pisztolyt, de ha egyszer ön páncélt visel, akkor, ugyebár, részemről is jogos, hogy...

Meghúzta a ravaszt, és szájon lőtte a spanyolt.

Vezérük elestének láttán a katonák elszeleltek, Pozzo úr pedig visszadugta övébe pisztolyát, s így szólt:

– No, menjünk innen, mert a végén még felidegesítjük őket... Gyű, te, Pagnufli!

Nagy porfelhőt csapva átvágtattak a mezőn s vad fröcskölések közepette a folyón is, miközben a hátuk mögött valakik még mindig rájuk sütögették a puskájukat nagy messziről.

A túlparton taps fogadta őket.

– Trés bien fait, mon cher ami – mondta Toiras, azután Robertóhoz fordult: – Máma mindenki kereket oldott, La Grive uram, csak ön maradt a helyén. A vér nem válik vízzé. Jobbat érdemel ön annál a gyáva társaságnál. Beveszem a kíséretembe.

Roberto megköszönte, majd lováról leugorva kezet nyújtott az apjának, hogy neki is köszönetet mondjon. Kezet ráztak, de Pozzo úr esze máshol járt:

– Sajnálom azt a spanyol uraságot, olyan derék embernek látszott. Hja, a háború, az bizony rusnya egy fenevad. Másrészt viszont jegyezd meg egy életre, fiacskám: szép dolog a szívjóság, de ha valaki agyon akar csapni, akkor biztos, hogy nem neki van igaza. De nem ám!

Visszamentek a városba, s közben Roberto váltig az apja csöndes dohogását hallgatta:

– Nem én kerestem őt, kereste a fene...

5. A világ labirintusa

Roberto alkalmasint fiúi szeretetrohamában eleveníti föl ezt az epizódot, ábrándosan gondolva vissza ama boldog időre, amikor még volt egy oltalmazó alak, aki kiragadhatta őt az ostrom zűrzavarából; de óhatatlanul eszébe jut az is, ami a továbbiakban történt. S azt hiszem, ez nem pusztán az emlékezés véletlene. Említettem már, hogy Roberto mintha azért ütköztetné e távoli eseményeket a Daphné-n történtekkel, hogy összefüggésekre, értelemre, sorsszerű jelekre bukkanjon. Nos, úgy vélem, hogy a casalei napok emlékének segítségével azt sikerült a hajón felderítenie, miként is eszmélt rá legényfejjel apránként, hogy a világ felettébb furcsa szerkezet.

Mert arról, hogy itt lebeg ég és tenger között, azt is gondolhatta egyfelől, hogy mindez a legegyenesebb következménye az ő kert alatti válaszutakat bebolyongó tizenöt esztendejének; másfelől úgy vélem, hogy korábbi viszontagságainak felemlegetésében a maga jelenbéli állapotára keresett vigaszt, mintha a hajótörés abba a földi paradicsomba juttatta volna vissza, melyet La Grivában ismert meg, s akkor hagyott ott, mikor az ostromlott város falai közé lépett.

Roberto mostantól nem a katonák szálláshelyén számlálgatta a tetveket, hanem Toiras asztala mellett, Párizsból jött urak körében hallgatta a kalandjaikat, a hadi emlékeiket, a hetvenkedő, pazar meséiket. Ezen társalgásokból azt a vélekedést szűrte le – méghozzá mindjárt a legelső estén –, hogy Casale ostroma nem az a vállalkozás, amelyre ő hite szerint készült.

Roberto azért jött ide, hogy a La Grivában olvasott hősköltemények alapján szőtt lovagi álmait megvalósítsa: a nemesi vér, s hogy kard övezte végre az oldalát, egyet jelentett számára azzal, hogy bajnok lesz belőle, ki az életét dobja oda egy királyi szóra vagy egy hölgy védelmében. Megérkeztével aztán kiderült, hogy a dicső sereg, melyhez csatlakozott, voltaképp az első ütközetnél hátat fordítani kész, kedvetlen pórok szedett-vedett hada.

Most mint maguk közé valót fogadta be őt a vitézek gyülekezete. De tudta, hogy vitézi mivolta merő félreértés, és csak azért nem menekült el, mert ő még a menekülőknél is jobban félt. Mikor pedig Toiras úr távozása után megeredt a tovább éjszakázó asztaltársak nyelve, a tetejébe rá kellett döbbennie, hogy maga az ostrom is csupán egy értelmetlen históriának az egyik fejezete.

Vince úr tehát meghalt, és Nevers-re hagyta a mantovai hercegséget, ám ha úgy alakul, hogy valaki más látja őt utoljára, akkor az egész történet más irányt vesz. Példának okáért Monferratót illetően Károly Emánuel is hivatkozhatott némi jogcímre egy unokahúg révén (mert egymás közt házasodtak mind), s már jó ideje szerette volna bekebelezni ezt az őrgrófságot, mely a Torinót néhány tucat mérföldnyire megközelítő beékelődésnél úgy fúródott államának az oldalába, mint a tüske. Így aztán Gonzalo de Córdoba, a savoyai herceg törekvéseit támogatván a franciák számítását akarva keresztülhúzni, azt sugallta Károly Emánuelnek, hogy csatlakozzék a spanyolokhoz, foglalják el együtt Monferratót, s azután felezzenek. A császár, akinek épp elég baja volt már amúgy is Európa-szerte, nem adta beleegyezését a hódításhoz, de Nevers-t sem ítélte el. Gonzalo és Károly Emánuel véget is vetett aztán a huzavonának, és valamelyikük szépen nekilátott Alba, Trino és Moncalvo bevételének. Jónak jó ember volt a császár, de nem ostoba, így hát császári biztos fennhatósága alá rendelvén, zár alá helyeztette Mantovát.

A pihenőjel valamennyi trónkövetelőnek szólt, Richelieu azonban Franciaország elleni kihívásnak vélte. Vagy legalábbis kapóra jött annak vélnie, de nem mozdult, mert még a La Rochelle-i protestánsokat ostromolta. Spanyolországnak kedvére volt a maroknyi eretnek lemészárlása, de azért engedte, hogy Gonzalo ezt az alkalmat kihasználva nyolcezer emberrel ostromgyűrűbe fogja az alig kétszáz katonával védett Casalét. S ez volt Casale első ostroma.

Minthogy azonban a császár hajthatatlannak látszott, Károly Emánuel bajt szimatolt, és jóllehet továbbra is együttműködött a spanyolokkal, titkon Richelieu-vel is felvette a kapcsolatot. Ezenközben elesett La Rochelle, a madridi udvar gratulált Richelieu-nek, amiért ily nagyszerű győzelemre segítette az igaz hitet, Richelieu megköszönte, összeterelte a seregét, s XIII. Lajossal az élen 1629 februárjában a Monginevrón át Susa alá vitte. Károly Emánuel azon kapta magát, hogy nemcsak Monferratót, hanem Susát is elvesztheti a kettős játékban; egy francia városért cserébe – hátha sikerül eladnia azt, amit úgyis elvesznek tőle – felkínálta hát Susát.

Roberto egyik asztaltársa vidáman mesélte, hogyan is történt. Richelieu metsző gúnnyal megkérdeztette a hercegtől, vajon Orléans-t vagy inkább Poitiers-t parancsolja-e, közben pedig egy francia tiszt felkereste a susai helyőrséget, és szállást kért a francia király számára. A savoyai helyőrségparancsnok, aki szellemes férfiú volt, azt válaszolta, hogy a főméltóságú herceg úr vélhetőleg ezer örömmel látja majd vendégül őfelségét, minthogy azonban őfelsége ily népes kísérettel érkezett, legyen szabad értesítenie előbb a főméltóságú urat. A hóban pipiskedő Bassompierre marsall hasonló eleganciával kapta le kalpagját királya előtt, és tudatván vele, miszerint a hegedűsök már beléptek, az álarcosok pedig a kapuban állnak, engedélyt kért a bál megkezdéséhez. Richelieu celebrálta a tábori misét, a francia gyalogság támadásba lendült, és Susát elfoglalták.

A dolgok ilyetén állása láttán Károly Emánuel amondó volt, hogy XIII. Lajos őnéki igen kedves vendége, elébe is járult hát, hogy köszöntse, s mindössze azt kérte, hogy Casaléra ne pocsékolja az idejét, mert azzal már foglalkozik ő, inkább segítsen neki Genovát bevenni. Válaszul felszólíttatott, hogy méltóztassék tartózkodni a badar beszédtől, a kezébe pedig szép szál lúdtoll nyomatott, ugyan, írna már alá vele egy szerződést, melyben felhatalmazza a franciákat, hogy tegyenek Piemontéban azt, ami nekik tetszik; ő borravaló fejében annyit ért el, hogy meghagyták neki Torinót, valamint kötelezték Mantova hercegét, hogy Monferratóért éves bérletet fizessen neki.

– Így aztán Nevers – mondta az asztaltárs – csak úgy tarthatta meg a saját birtokát, hogy bérleti díjat fizet érte olyasvalakinek, akié az a birtok sosem volt!

– Fizetett is! – nevetett egy másik. – A barma!

– Nevers világéletében megfizetett a hóbortjaiért – mondta egy abbé, aki úgy mutatkozott be Robertónak, mint Toiras gyóntatója. – Jámbor őrült az a Nevers, Szent Bernátnak képzeli magát. Világéletében csak azon volt, hogy egyesítse a keresztény fejedelmeket egy új keresztes háborúban. De törődik is valaki a hitetlenekkel manapság, amikor egymást öli a keresztény! Casalei urak, ha marad valami ebből a szeretetre méltó városból, számítsanak rá, hogy új uruk mindnyájukat Jeruzsálembe fogja invitálni!

Az abbé vidor mosollyal végigsimított jól ápolt, szőke bajuszán, Roberto pedig azt gondolta: „Tessék, ma reggel majdnem meghaltam egy bolondért, és azért mondják bolondnak azt a bolondot, mert a régi szép időkről, Melizendáról és a Leprakirályról álmodozik, ahogy álmodoztam valaha én is.”

Robertót a későbbiek sem segítették hozzá, hogy átlásson ezen a kusza histórián. Károly Emánuel árulása után Gonzalo de Córdoba ráébredt, hogy a hadjáratot elveszítette, fejet hajtott hát a susai szerződés előtt, és visszarendelte nyolcezer emberét Milánóba. Francia helyőrség települt Casaléba, Susába úgyszintén, XIII. Lajos maradék serege pedig az Alpokon át hazament, hogy megsemmisítse az utolsó languedoci és Rhone-völgyi hugenottákat.

Ám a három uraknak eszük ágában sem volt, hogy tartsák magukat az alkuhoz, s az asztaltársaság ezt úgy mesélte, mintha teljességgel rendjén valónak találná, sőt néhányan bólogattak is, mondván: „La Raison d'Estat, ah, la Raison d'Estat”. Ami az államérdeket illeti, Olivares – Roberto kitalálta, hogy ő afféle spanyol Richelieu, csak épp kevésbé kegyeli Fortuna –, Olivares tehát rádöbbent, hogy leszerepeltek, nagy nehezen megszabadult Gonzalótól, Ambrosio Spinolát tette a helyére, és azt kezdte hajtogatni, hogy Spanyolország megszégyenítése árt az egyháznak.

– Mesebeszéd – jegyezte meg az abbé –, VII. Orbán Nevers utódlását pártolta.

Roberto pedig tanakodhatott, vajon mi köze a pápának olyan ügyekhez, amelyekben vallási kérdések fel sem merülnek.

Eközben a császárnak – kitudja, mennyit piszkálta őt Olivares – eszébe jutott, hogy Mantova még mindig biztosi irányítás alatt áll, valamint hogy Nevers-nek nem áll módjában fizetni vagy nem fizetni olyasmiért, ami egyelőre nem az övé; elvesztette hát a türelmét, és küldött húszezer embert, vegyék ostrom alá a várost. A pápa az Itáliában portyázó protestáns zsoldosok láttán rögvest Róma újabb kifosztására gondolt, és maga is csapatokat küldött a snantovai határra. Spinola, aki törekvőbb is, határozottabb is volt, mint Gonzalo, úgy döntött, hogy ismét megostromolja Casalét, de ezúttal amúgy istenigazából. Egy szó, mint száz, vonta le magában a tanulságot Roberto, aki nem akar háborút, az sohase kössön békeszerződést.

1629 decemberében a franciák megint átkeltek az Alpokon; az egyezség szerint Károly Emánuel tovább kellett hogy engedje őket, ő azonban úgy adta bizonyságát megbízhatóságának, hogy újfent bejelentette, miszerint igényt tart Monferratóra, és hatezer francia katonát kért Genova ostromához, mert ez volt a rögeszméje. Richelieu úgy tekintett rá, mint egy kígyóra, nem mondott neki se igent, se nemet. Egy kapitány, aki Casaléban is úgy öltözködött, mintha az udvarban lebzselne, így emlékezett vissza arra a februári napra:

– Micsoda ünneplés volt ott, cimborák, a harsonákat is megfújták, már csak a királyi palota muzsikusai hiányoztak! Őfelsége a serege élén lovagolt be Torinóba, a fekete ruhája csupa aranysujtás, a fövegén tollbokréta, a páncélja milyen fényesen ragyogott!

Roberto arra számított, hogy most mindjárt egy nagy rohamról hall beszámolót, de nem, ez is csak afféle parádézásnak bizonyult; a király nem támadott, ellenben váratlanul letért Pinerolónak, és elfoglalta, azazhogy visszafoglalta, mert valahányszáz esztendeje francia város volt az már. Roberto körülbelül sejtette, merre van Pinerolo, és nem értette, ugyan mi okból segíti a bevétele Casale felszabadítását. „Talán bizony Pinerolóban ostromolnak bennünket?” – tanakodott.

A pápa, akit aggasztott a dolgok ekkénti fordulata, követ útján megüzente Richelieu-nek, hogy szolgáltassa vissza a várost a savoyaiaknak. Az asztaltársaság mindennek elmondta ezt a követet, bizonyos Giulio Mazzarinit: hogy szicíliai, hogy római népfa, illetve hogy sem ez, sem az, hanem – kontrázta meg az abbé – egy Róma vidéki ember obskúrus körülmények közt született zabigyereke, tudj' isten mi módon, de kapitány lett belőle, a pápa szolgálatában áll ugyan, de mindenáron be akar férkőzni Richelieu bizalmába, aki máris odavan érte. És nem árt szemmel tartani, mivelhogy most meg Regensburgba ment vagy indult el éppen, az isten háta mögé, és bizony ott dől ám el Casale sorsa, nem holmi aknában vagy ellenaknában.

Eközben, minekutána Károly Emánuel megpróbálta elvágni egymástól a francia csapatokat, Richelieu Annecyt és Chamberyt is bevette, és Aviglianánál megütköztek egymással a savoyaiak és a franciák. Ebben a lassúdad játszmában a császáriak Lotharingiába nyomulva a franciákat fenyegették. Wallenstein a savoyaiak segítségére indult, júliusban Mantovánál a császári had egy maroknyi katonája dereglyékről a partra ugrált, és rajtaütésszerűen elfoglalt egy erődítményt, majd a sereg egésze berontott a városba, és hetven órán keresztül fosztogatta, kiürítve pincétől a padlásig a hercegi palotát is, a város templomait pedig, hogy hát a pápa se nyugtalankodjék hiába, a császári had lutheránusai csupaszították le egytől egyig. Úgy ám, a landsknechtek, azok, akik Spinolát erősíteni jöttek, s akiket Roberto is látott.

A francia sereg még mindig északon forgolódott, és senki sem tudta, vajon megérkezik-e azelőtt, hogy Casale elesne. Bízni, mondotta az abbé, már csak Istenben lehet:

– A jó politikus, uraim, tisztában van vele, hogy úgy kell törekednie az emberi megoldásra, mintha nem volna isteni, az istenire pedig úgy, mintha nem volna emberi megoldás.

– Nosza, reménykedjünk hát az isteniben! – kurjantotta az egyik úr, vajmi kevéssé búsan, s akkorát lendített a kupáján, hogy a bora ráloccsant az abbé köpenyére.

– Uram, ön lelocsolt borral! – kiáltott fel az abbé elsápadva: mert így volt szokás méregbe gurulni az idő tájt.

– Gondolja azt – vetette oda neki a másik –, hogy mise közben érte baleset. Bor, bor.

– Saint-Savin úr! – ugrott fel erre az abbé, s a kardjához kapott. – Ön nem először becsteleníti meg a saját nevét azzal, hogy a mi Urunkét káromolja! Jobban tette volna, Isten megbocsássa, ha Párizsban marad, s inkább a hölgyeket becsteleníti, ahogy a magafajta pyrrhonisták szokták!

– Ugyan! – legyintett szemlátomást részegen Saint-Savin. – A magamfajta pyrrhonisták éjjelente szerenádot adtak a hölgyeknek, s aki mert, az nyerhetett, ha velünk tartott. De ha nem jött a hölgy az ablakhoz, tudtuk jól, hogy azért nem akarja odahagyni az ágyikóját, mert a házi gyóntatója már bemelegítette neki.

A tiszt urak felpattantak, úgy kellett, hogy visszafogják az abbét, aki már-már kardot rántott. Saint-Savin úr becsípett, mondták neki, de ennyit igazán megérdemel, mert tisztességesen verekedett az elmúlt napokban, és hát némi tiszteletet a frissen elesett bajtársak emléke is érdemel tán.

– Ám legyen! – hagyta rájuk az abbé. – Saint-Savin úr, felszólítom önt, hogy mielőtt nyugovóra térne, mondjon el elhunyt barátainkért egy De Profundis-t. Ezzel én be is érem.

Az abbé ezzel sarkon fordult, és távozott, Saint-Savin pedig, aki épp Roberto mellett ült, odahajolt a fiú füléhez, és imigyen szólt:

– A kutyák meg a vízimadarak nem csapnak akkora lármát, amekkorát mi, amikor a De Profundis-t övöltjük. Minek annyit harangozni meg misézni, hogy a holtak feltámadjanak?

Egy hajtásra kiürítette a kupáját, s figyelmeztetőleg fölemelt ujjal, mint aki istenes életre inti és szent hitvallásunk végső titkaira neveli Robertót, ekként folytatta:

– Uram, ön büszke lehet magára: ma kicsi híján szép halált halt, oda se neki, csak így tovább, de ne feledje, hogy a testtel együtt a lélek is meghal. Úgy menjen hát a halálba, hogy előbb jól kiélvezi az életet. Állatok vagyunk, a matéria szülöttei mi is, akár a többi állat, csak épp védtelenebbek. De mert mi tudjuk azt, amit ők nem, vagyis hogy meg kell halnunk, készüljünk a halálunk órájára épp azzal, hogy örülünk a véletlen adta, véletlen életünknek. Lássuk be bölcsen, hogy napjaink ivászatra és úriemberekhez illő nyájas társalkodásra valók, a gyávát pediglen sújtsa megvetésünk. Adósunk nekünk az élet, bajtársak! Itt rohadunk meg Casaléban, későn születtünk. Hol van már a jó Henrik király, hol vannak a régi szép idők, amikor a Louvre-ban fattyak, majmok, őrültek és udvari bolondok, törpék és kosáremberek, muzsikusok és költők nyüzsögtek, s a királyt nagyon is mulattatta a társaságuk? Manapság vén kujon jezsuiták szórják átkaikat arra, aki Rabelais-t meg latin költőket olvas, és óhajtott erényességünk célját a hugenották legyilkolásában látják. Bizony isten, nekem tetszik a háború, de én a magam örömére akarok verekedni, nem pedig azért, mert az ellenfelem húst eszik péntekenként. A pogányok bölcsebbek voltak, mint mi. Három istenük nekik is volt, de azoknak az anyja, Kübelé legalább nem állította azt, hogy szűzen szülte őket.

– Uram! – méltatlankodott a többiek nevetésétől kísérve Roberto.

– Uram! – vágott vissza Saint-Savin. – A jóravaló ember először is arról ismerszik meg, hogy megvetésével sújtja a vallást, mely szerint rettegnünk kellene a világ legtermészetesebb dolgát, vagyis a halált, gyűlölnünk az egyetlen jó dolgot, amit a sors adott, vagyis az életet, és áhítoznunk a mennyet, ahol örök boldogságban csupán a planéták élnek, mert azokon nem fog se jutalom, se büntetés, csak a saját örök mozgásuk a semmi ölén. Legyen erős, mint a régi görög bölcsek, és nézzen farkasszemet a halállal, ne féljen tőle. Jézust túlságosan is megizzasztotta a reá való várakozás. Pedig hát mitől félt? Tudta, hogy úgyis fel fog támadni.

– Elég, Saint-Savin úr – szólt rá az egyik tiszt feddőleg, és belékarolt. – Ne botránkoztassa meg fiatal barátunkat, aki egyelőre nem értesült róla, hogy Párizsban az istentelenség ma a boyt tov legkifinomultabb formájának számít, s a végén még komolyan veszi uraságodat. És térjen nyugovóra ön is, de la Grive úr. A jó Isten oly igen irgalmas, tudja, hogy Saint-Savin úrnak is meg fog bocsátani. Ahogy a teológus mondta: erős a király, aki mindent lerombol, még erősebb az asszony, aki mindent megkap, de náluk is erősebb a bor, mert abba belefullad a józan ész.

– Tovább is van az idézet, jó uram – motyogta Saint-Savin, miközben két bajtársa már húzta-vonszolta kifelé –, ezt a mondást a Nyelvnek tulajdonítják, csakhogy ő így folytatta: a legerősebb azonban az igazság, s én, aki kimondom. Ami pedig a magam nyelvét illeti, az ha mégoly nehezen forog is, nem némul el. A bölcs ne csak a kardjával, hanem a nyelvével is vegye fel a harcot a hazugság ellen. Barátaim, hát hogyan nevezhettek irgalmasnak egy olyan istenséget, aki egyetlen pillanatnyi haragját azzal akarja csillapítani, hogy mindörökre boldogtalanná tesz bennünket? Csak mi bocsássunk meg felebarátainknak, ő nem? S egy ilyen kegyetlen lényt még szeressünk is? Az abbé pyrrhonistának nevezett. Ám legyen, de mi, pyrrhonisták legalább vigaszt szeretnénk nyújtani a szegény becsapottaknak. Három cimborám és én egyszer parázna érmecskékkel díszített rózsafüzéreket osztottunk szét a hölgyeknek. Ha tudnák, micsoda ájtatosság vett rajtuk erőt azonmód!

Távozását általános nevetés kísérte.

– Ha az Úristen nem is, legalább mi bocsássunk meg a nyelvének, mert a kardja ellenben igen remek darab – mondta az iménti tiszt, majd pedig Robertóhoz fordult: – Legyen a barátja, és ne nagyon ellenkezzék vele. Több franciát döfött ő le Párizsban teológia okán, mint ahány spanyolt az elmúlt napokban az egész századom. Szentmisén nem örülnék a társaságának, a csatatéren annál szerencsésebbnek tartanám magamat az oldalán.

Elsőül ilyetén kételyek tették hát próbára Robertót, másnap pedig újabbak következtek. Történt, hogy vissza kellett mennie a batyujáért a várnak abba a szárnyába, ahol monferratói földijeivel az első két éjszakát töltötte, de nehezen igazodott el az udvarok és a sok folyosó között. Az egyiknek nekivágva épp azon kapta magát, hogy eltévedt, mikor a végében egy elpiszkolódott tükörre, a tükörben pedig önmagára esett a pillantása. Ám ahogy közeledett hozzá, észrevette, hogy az a bizonyos önmaga a saját arcát viseli ugyan, de hozzá spanyolosan rikító öltözéket s a hajára hajhálót kötött. Mindennek tetejébe pedig egyszer csak azt látta azon a bizonyos önmagán, hogy nem jön tovább szembe vele, hanem fordul egyet, és eltűnik.

Nem tükör volt hát az ott. Most látta csak, hogy nem az, hanem poros üvegű nagy ablak, az egyik külső árokra nyílik, ahonnan lépcső vezet le az udvarba. Vagyis nem önmagát látta, hanem valaki mást, aki nagyon hasonlít rá, s akinek bottal ütheti a nyomát. Persze azonnal Ferrantéra gondolt. Ferrante követte vagy meg is előzte őt Casaléba jövet, talán ugyanazon ezredben, csak épp egy másik században, vagy esetleg valamelyik francia ezredben szolgál, és amíg ő a kiserődben az életét kockáztatta, amaz ki tudja, miféle hasznokat húzott a háborúból.

Hanem hát kinőtt Roberto a Ferrante körüli gyermeteg képzelgésekből, jobbára már csak mosolygott rajtuk, s most is hamar arra a vélekedésre jutott, hogy nyilván hasonlított rá kissé valaki, azt láthatta, nem mást.

El akarta felejteni az esetet. Korábban hosszú évekig fantáziált egy láthatatlan testvérről, ma este pedig mintha meg is pillantotta volna. Igen ám, csakhogy (okoskodott, észérvet keresvén a szíve sugallatának ellenében) ha megpillantott valakit, az a valaki nem lehet fantazmagória, minthogy pedig Ferrante fantazmagória, az a valaki, akit megpillantott, nem lehet Ferrante.

Ilyetén álokoskodásba egy logikatanár bizonyára beleköt, de Roberto egyelőre beérte ennyivel.

6. Ars Magna Lucis Et Umbrae

Első ostromélményeinek szentelt levele végeztével Roberto néhány palack spanyol borra bukkant a kapitányi fülkében. Nem találhatunk kivetnivalót abban, hogy minekutána tüzet gyújtott, és tojást sütött magának némi füstölt hallal, kidugaszolta az egyik üveget, s már-már akkurátusan megterített asztalhoz ülvén, királyi vacsorában részeltette magát. Ha sokáig tart még a hajótörött élet, muszáj lesz ragaszkodnia az úri szokásokhoz, különben olyanná válik, mint az állat. Eszébe jutott, hogy Casaléban, mikor a sok sebesülés és betegség hovatovább a tiszteket is hajótörötti viselkedésre késztette volna, Toiras úr megkövetelte, hogy legalább az asztalnál ki-ki emlékezzék vissza, mit tanult Párizsban:

– Asztalhoz tiszta ruhában ülünk, nem iszunk rá minden falatra, előbb szakállt-bajuszt törlünk, ujjat nem nyalogatunk, tányérba nem köpünk, asztalkendőbe orrot nem fújunk. Nem császáriak vagyunk mi, jó uraim!

Másnap reggel ébredt, kakasszóra, de utána még hosszan heverészett. A galériáról, az ablakot ismét résnyire nyitva vette csak észre, hogy ma később kelt fel, mint az előző napon, s már közel a hajnal: a dombok mögött pirkad az ég alja, felhők foszladoznak.

Nem sokba telik, s a nap első sugarai fénybe borítják a partot, hogy többé nem bír odanézni; Roberto ezért úgy döntött, hogy inkább arrafelé bámul, ahol még nem úr a nap, s a galérián körbekerülve a Daphne túlsó, nyugati szárazföld felőli oldalára húzódott. Csipkézett körvonalú, türkizkék tömeget pillantott meg, mely vízszintesen kétfelé vált: a fák, füvek és pálmák borzas zöld csíkja máris ragyogott, de fölötte a komor hegyvonulatot még mindig az éj fellegei uralták makacsul. Lassan azonban ez utóbbiakról is, noha közepük megmaradt koromfeketének, fehérbe játszó rózsaszín pamacsok szakadoztak le a széleken.

Úgy tetszett, hogy a nap elhatározta: nem támad nekik, hanem belőlük születik meg, emezek, a fény mardosta peremű felhők pedig párától viselősen duzzadoznak, nem akaródzván szertefolyniok az égen, hogy hű tükrévé tegyék azt a tengernek, mely csodálatosképpen világos most, sziporkázó foltoktól ámul: akárha saját lámpást ragyogtató halak rajai vonulnának benne. Ám a felhők kisvártatva engedtek a fény unszolásának, úgy szabadultak meg önmaguk terhétől, hogy a bércekre ereszkedtek, s egyfelől tejszínhab gyanánt, lentebb foszlós-puhábban, fent hópadforma-keményen a gerinchajlatok közé tapadtak, másfelől pedig, a csúcsok táján, ott, ahol a hópadból jeges láva lesz, gombaalakot öltve robbantak a légbe, mennyei lakomának Eszemiszom-ország egére.

Amit látott, azzal akár hajótörése is elégséges igazolást nyerhetett, éspedig nem annyira a magakellető természet mozgalmassága felett érzett gyönyörűség, mint inkább ama fény okán, melyet ez a fény vetett egy s másra, amit annak idején a digne-i kanonok úrtól hallott.

Mostanáig minduntalan felötlött benne ugyanis a kétely: vajon nem álmodik-e? Olyasmi, ami vele történik, nem szokott történni emberi lénnyel, legföljebb a gyermekkorában olvasott regényekre emlékeztet: úgy rémlett, álomkép a hajó is meg a hajón lelt teremtmények is. A harmadik napja köréfonódó árnyak szubsztanciája mintha ugyanaz lett volna, ami az álmoké, és józan fejel belegondolva rá kellett jönnie, hogy a kertben s a madárházban megcsodált színeket is csak ámuló szeme látta oly tündökletesnek, hisz valójában a hajó valamennyi tárgyán homályló patinán át, a gerendák és a palánkozat ódon fáin, olaj-, festék- és kátrányüledékeken keresztül érkező fényben derengtek csupán... Nem lehet-e álom tehát a horizonton most látni vélt csalóka égi színjáték is?

Nem, gondolta Roberto, a fájdalom, ahogy a szemem belesajdul ennek a fénynek a nézésébe, értésemre adja, hogy nem álmodok, hanem látok. Szenvedő szembogaramra a túlpartról, mint valami roppant hadihajóról, atomok össztüze zúdul, és nem is egyéb a látás, mint a szem találkozása a szemnek porzó matériával. Bizony, mondotta neki a kanonok, nem volt igaza Epikurosznak, amikor úgy vélte, hogy a tárgyak külső formájukról és rejtett természetükről is hírt adó, tökéletes látszatképeket röpítenek felénk magukról. Csak jelzéseket, utalásokat kapsz, hogy azok alapján találgass, és mi ezt a találgatást nevezzük látásnak. De már az is, hogy az imént különféle szóképekkel illette, amit látni vélt, szavak formájában teremtve meg azt, amit a még formátlan valami sugallt neki, megerősítette abban, hogy igenis lát. S a sok-sok oly igen hiányzó bizonyosságból ez az egy van meg nekünk csupán: hogy ugyanis mindennemű dolgok olyannak látszanak, amilyennek, s lehetetlen, hogy szent igaz ne legyen, hogy éppenséggel olyannak és nem másmilyennek.

Látván látva tehát, s bizonyos lévén benne, hogy lát, Roberto egyes-egyedül abban volt bizonyos, amire az érzékei és az értelme révén számíthatott, abban a meggyőződésében ugyanis, hogy valamit lát: s az a valami volt az egyetlen létezési forma, amelyről szólni tudott, merthogy a létezés maga nem egyéb, mint a látható dolgoknak a Tér homorulatába helyezkedő nagy teátruma – s ebből is látszik, micsoda bizarr egy évszázad volt az.

Élt, nem álmodott, és odaát, azon a szigeten, avagy kontinensen, volt valami. Nem tudta, mi: ahogy a színek egyaránt függnek attól, hogy milyen tárgy hat rájuk, milyen fényt tükröznek, és miféle szem nézi őket, ugyanúgy a távolabbi föld is a maga fényt, szeleket, felhőket s az ő izgatott és beteg szemét alkalmilag és futólag társító frigye révén rémlett valóságosnak. Talán holnap vagy akár néhány óra múlva már más lesz az a föld.

Amit látott, az nem csupán égi üzenet volt, hanem ég, föld és megfigyelőállás (időpont, évszak, látószög) összebarátkozásának eredménye is. Ha horgonyvetéskor a hajó más irányba tájolódik, akkor persze más lenne most a látvány, s más a nap, a hajnal, a tenger és a föld is: másik nap és másik hajnal, tenger és föld az ikerpárja s mégis különböző mása emezeknek. A világok végtelensége, amelyről Saint-Savin beszélt, nemcsak a csillagképeken túl, hanem annak a térbuboréknak a kellős közepében is keresendő, ahol most ő volt végtelen számú parallaxisok csupaszem kiindulópontja.

Nézzük el Robertónak, hogy annyi viszontagság közepette megtorpan mind metafizikai, mind fizikai természetű töprengéseiben; később, mint látni fogjuk, még folytatja, sőt túlzásba is viszi, másrészt pedig már most is azon kaphatjuk, hogy így okoskodik: ha lehetséges az, hogy egyetlen világon más-más szigetek mutatkozzanak (sok sziget a más-más hosszúsági fokok mentén horgonyzó sok hajóról bámuló sok Roberto szemében), akkor ezen az egyetlen világon sok Roberto és sok Ferrante tűnhet fel és botolhat egymásba. Lehet, hogy akkor, ott, a várban észrevétlenül elmozdult néhány rőfnyit a Vas-sziget legmagasabb csúcsához képest, és olyan univerzumba látott, ahol egy másik Roberto él, s az a másik vagy nem ítéltetett a falon túli kiserőd meghódítására, vagy egy olyan, másik apa mentette meg, aki nem ölte meg a spanyol nemesurat.

Az is bizonyos azonban, hogy mindeme gondolatok kapóra jöttek Robertónak, hisz különben be kell vallania, hogy az a távoli test, mely kéjes metamorfózisban alakul és bomlik, számára egy másik, vágyva vágyott test anagrammájává lett; és mosolygott is rá az a föld bágyadtan, így hát jó lett volna odamennie és eggyé válnia vele, boldog pigmeus a bájos óriáshölgy keblein.

Ekkor húzódott vissza, ám úgy vélem, nem szemérmében, hanem mert megijedt a túlerős fénytől – s talán még valamiért. Tojó tyúkok kotkodácsolása ütötte meg ugyanis a fülét, és az az ötlete támadt, hogy vacsorára talán egy nyárson sült kakaspecsenyét is megengedhet magának. De előbb a kapitány ollójával még rendbe szedte a hajótörés óta gondozatlan bajuszát, szakállát és haját. Elhatározta, hogy nem hajótöröttként fog itt élni, hanem úgy, mintha nyaralóban élvezné a hajnalok, a napfelkelték és (már előre örült) az alkonyok hosszú sorát.

Nem egészen egy órával a kotkodácsolás után ereszkedett tehát le, és mindjárt a szemébe ötlött, hogy jóllehet a tyúkoknak tojniok kellett (hisz mi másért kotkodácsoltak volna), sehol egy tojás. Ráadásul valamennyi madár előtt friss, szépen kiporciózott gabonanemű, mintha mindeddig még csak el sem kezdtek volna kapirgálni.

Gyanút fogott, visszament a kertbe, s látta ám, hogy a levelek, úgy, mint előző nap, sőt még úgyabbul, harmattól fényesek, a sziromkelyhekben tiszta víz csillog, a gyökereknél nyirkos a föld, a sár még nedvesebb, mint annak előtte: semmi kétség, az éjszaka folyamán valaki meglocsolta a növényeket.

Bármily furcsa, de először féltékenység fogta el: valaki az ő hajóját bitorolja, helyette csinálja, amit őneki kéne, elorozza előle, ami őneki járna. Elveszíteni a világot egy magára hagyott hajó meghódításáért cserébe, s azután észrevenni, hogy más is van a hajón: ugyanoly tűrhetetlen gondolat volt ez a számára, mint attól rettegni, hogy Úrnője, vágyának elérhetetlen célja, másvalaki vágyának eshet prédájául.

Mindjárt ezután már érthetőbb izgalom lett rajta úrrá. Ahogy gyermekkorának világa is teli volt azzal a Másikkal, aki mindig ott ólálkodott előtte-mögötte, ugyanúgy a Daphné-nak is nyilvánvalóan vannak még ismeretlen zegzugai, s azokban megbújik egy vendég, aki egy-egy pillanattal őelőtte vagy épp őutána végigjárja az általa végigjárt helyeket.

S már szaladt is, hogy ő búgjon be a fülkéjébe, ahogy az afrikai struccmadár dugja homokba a fejét, volt-nincs világ. A hátsó felépítmény felé egy raktérbe nyíló lépcsőlejárat mellett vitt el az útja: odalent vajon mi rejtik, ha már az első fedélközön egy egész sziget miniatúrájára bukkant? Az-e a Betolakodó birodalma? Figyeljük meg, hogy Roberto hovatovább úgy tekintett a hajóra, ahogy vágyának tárgyára tekint az ember: mihelyt felfedezi, hogy van és hogy szeretné, mindazokból, akik már korábban a magukénak mondhatták, egyszeriben bitorló válik. S ekkor vallja be Roberto, az Úrnőnek írván, hogy amikor legelőször, és épp valaki másnak a rajta nyugvó pillantását követve, megpillantotta őt, szíve Úrnőjét, megborzongott, mint aki hernyót lát mászni egy rózsaszálon.

Már-már mosolyognivaló, hogy miként is foghat el valakit ilyen féltékenységroham egy hal-, füst- és ürülékszagú hajótest miatt, ám Roberto immár ott tévelygett egy ingatag labirintusban, ahol minden válaszút végén ugyanaz a kép vár rá újra meg újra. Szenvedésre késztette a Sziget is, amiért nem az övé, s a hajó is, amiért ő a hajóé – elérhetetlen ez is, az is: az egyik a messzesége, a másik a rejtélye okán –, de mindkettő azt a szeretett nőt helyettesítette, aki a saját maga, Roberto által tett csalóka ígéretekkel játszotta ki őt. Nem is tudom, mi mással magyarázhatnám az alábbi levelet, melyben Roberto panaszos ömlengésekre fakadván, végső soron mindössze azt mondja el, hogy valaki megfosztotta őt a reggelijétől.

Úrnőm, hogyan is várhatok irgalmat attól, aki miatt gyötrődöm? S mégis vigaszt keresvén, ha nem is abban, hogy meghallgat kegyed, de legalább a magam meghallgatatlan szavában, ki másnak vallhatnám meg szenvedésem? Ha olyan gyógyír a szerelem, mely minden fájdalmat még nagyobb fájdalommal orvosol, nem lehet-e, hogy kínnak lássam, mely szerfelettisége folytán öl meg, s ekként gyógyít minden más kínt, kivéve egyet: önmagát? Hisz ami szépre valaha is vágyakozva néztem, nem volt az más, csak a kegyed szépségének álma. Ugyan, miért bánkódnék hát, hogy más is van, ami szép, és csak álom? Rosszabbul járnék, ha beérném azzal a mással, s nem gyötörném magam tovább a kegyed képzetével, mivelhogy vajmi kevéssé hathatós orvosság lenne az énnekem, a hűtlenségem miatti lelkifurdalás pedig még növelné is a bajt. Jobb hát bizodalmamat a kegyed képzetébe vetnem, kiváltképp most, hogy ismét fölsejlett előttem egy ellenség, kinek vonásait nem ismerem, s talán nem is szeretném megismerni soha. Vajha a kegyed imádott szellemképe segítene tudomásul sem vennem e gyűlölt kísértetet! Vajha érzéketlen kővé, száraz kóróvá, szorongást világá könnyező hegyi patakká változtatna a szerelem...

De bárhogy kínlódik is, Roberto nem változik át hegyi patakká, a szorongásáról pedig azon nyomban az a másik érzés jut eszébe, amely Casaléban szorongatta, s amelynek – mint látni fogjuk – jóval gyászosabb következményei lettek.

7. Pavane Lachryme

A történet világos is, meg nem is. Miközben egymást követték az apróbb csetepaték – olyasféle szerep jutott nekik, mint mikor a sakkozó nem lép, csupán a pillantásával kommentálja az ellenfél lépési szándékát, hogy a győztes húzástól eltántorítsa –, Toiras úgy döntött: itt az ideje megpróbálkozni egy nagyobb szabású kitöréssel. Az egyértelmű volt, hogy a játszma kémek és ellenkémek közt zajlik: Casaléban az a szóbeszéd járta, hogy közeleg már magának a királynak a vezetésével a felmentő sereg, Astiból Montmorency úr, Ivreából pedig de Créqui és de la Force marsall csatlakozik hozzá. Nem igaz – tudta meg Roberto, amikor egy északi futárt fogadva Toiras úr éktelen haragra gerjedt -: ő ugyanis azt üzente volt Richelieu-nek, hogy nincs több élelme, a bíboros pedig legott visszaüzent, mondván, hogy Agencourt úr annak idején szemrevételezte a raktárakat, és megállapította, hogy Casale remekül ellesz egész nyáron. A sereg csak augusztusban indul, s ami friss termés az útjába akad, abból majd vesz magának.

Roberto elámult, amikor megtudta, hogy Toiras utasítására némely korzikaiak átszöktek Spinolához, és jelentették neki: a sereg csak szeptemberre várható. De azután a saját fülével hallhatta, miként magyarázza ezt meg Toiras a vezérkarnak:

– Ha Spinola azt hiszi, hogy még ráér, akkor ráérősen építi az aknáit is, tehát mi szintén ráérünk ellenaknákat építeni. Ha viszont úgy véli, hogy rögvest itt a felmentő sereg, mi választása marad? Elébe nem mehet a francia seregnek, hisz tudja, hogy nem bírna vele; bevárni nem várhatja, mert akkor magát teszi ki ostromnak; Milánóba vissza, hogy megszervezze a védelmet, még úgyse térhet, mert a meghátrálást tiltja a büszkesége. Nem marad más hátra, mint azonnal bevenni Casalét. De mert frontális támadással semmire se menne, nyilván egy vagyont rászánna, hogy árulókat pénzeljen le. S akkor mi minden barátban egy csapásra ellenséget látnánk. Küldjünk hát Spinolához kémeket, akik majd megnyugtatják, hogy messze még az erősítés, engedjük, hadd ásson aknafolyosót ott, ahol nemigen zavar, ahol meg igen, ott omlasszuk be azt az aknát, míg szépen bele nem fárad Spinola a játékba. Pozzo úr, ön jól ismeri a terepet: hol engedjük neki, és hol parancsoljunk mindenképp megálljt?

Az öreg Pozzo, egy pillantásra se méltatván a térképeket (melyekről úgy vélte, túl cifrák, semhogy igazak lehetnének), az ablakon át mutogatta, hol van olyan hely, ahol a talaj köztudomásúlag omlékony, mert alámossa a folyóvíz: Spinola ott bátran vájkálhat, legalább belefulladnak a bányászai, hogy akadna csiga a torkukon mindegyiküknek. Más helyeken viszont, úgymond, valóságos élvezet alagutat ásni: ezeket tűz alá kell venni, és időnként le kell csapni rájuk.

– Jól van – mondta Toiras –, akkor hát holnap megmozgatjuk, pozícióvédelemre kényszerítjük őket a Szent Károly bástya alatt, majd a Szent György-bástyánál meglepetésszerűen rajtuk ütünk.

A mókát jól előkészítették, minden kompániának megvolt a maga pontos feladata. S mert Robertóról kisült, hogy szépen ír, Toiras befogta: este hattól üzeneteket diktált neki éjszaka kettőig, akkor pedig megkérte, ugyan, aludna ruhástul a szobája előtt, egy padon, hogy fogadni és ellenőrizni tudja a válaszokat, s ha valami baj van, akkor ébressze fel őt. Erre azután két órától pirkadatig nem is egyszer sor került.

Másnap reggelre a csapatok már ott sorakoztak a külső árkok fedezékében és a falak mögött. Toiras, aki az egészet a fellegvárból figyelte, intett, s az első, meglehetősen nagy létszámú egység megindult a becsapós irányba: a pikásokból és muskétásokból álló előőrs nyomában tartaléknak még ötven lövész, utánuk pedig nagy hivalkodóan egy ötszáz emberből álló gyalogos-hadtest és két lovasszázad. Valóságos díszszemle volt ez, s csak utóbb derült ki, hogy a spanyolok bizony annak is tekintették.

Roberto egyszer csak azt látta, hogy Columbat kapitány vezetésével harmincöt ember kitör az alakzatból, és nekirohan az egyik lövészároknak, mire a spanyol parancsnok kiemelkedik a fedezék mögül, és széles mozdulatokkal üdvözli őket. Columbat a katonáival együtt jól nevelten megtorpant, és hasonló udvariassággal legott viszonozta a köszöntést. A spanyolok vissza akartak vonulni, a franciák helybenjártak; ekkor azonban Toiras ágyúval odapörköltetett egyet a falak mögül, Columbas pedig értett a szóból, rohamot vezényelt, az árkot közrefogva a lovasság ís követte, s mire a spanyolok kelletlenül újra elfoglalták volna az állásaikat, már el is söpörték őket. A franciák eszeveszetten vagdalkoztak, volt, aki minden vágásnál egy-egy korábbi portya során megölt bajtárs nevét kiáltotta:

– Nesze, ezt Bessiéres-ért, ezt a bricchettói tanyáért!

Úgy elszabadultak a szenvedélyek, hogy Columbat hasztalanul igyekezett összeszedni az embereit, azok még az elesettekre is rávetették magukat, s mindenféle trófeákat, fülbevalókat, derékszíjakat, kopjavasra nyársalt kalpagokat lengettek a város felé.

Az ellentámadás késett, és Toiras elkövette azt a hibát, hogy ezt hibának tekintette, holott számítás volt. Abban a hiszemben, hogy a támadást feltartóztatandó, a császáriak újabb egységeket szándékoznak küldeni, további ágyútüzekkel invitálta őket, de ők beérték annyival, hogy a várost lövik, egy golyójuk telibe is találta a Szent Antal-templomot, épp a főhadiszállás tőszomszédságában.

Toiras-nak több se kellett, elindíttatta a másik csapatot a Szent György-bástya mögül. A csapat csak néhány századnyi katonát számlált, de a parancsnoka az ötvenkét esztendősen is ifjonti de la Grange úr volt. De la Grange pedig kivont karddal épp rohamot vezényelt egy elhagyott templomocska ellen, mert előrehaladott alagútásási munkálatok folytak ott, mikor egy emelkedő mögül hirtelen előbukkant az ellenséges had zöme, mely immár két órája várt erre a találkozóra.

– Árulás! – kiáltotta Toiras, miközben lerohant a kapuhoz, és azonnali hátraarcot parancsolt la Grange-nak.

A Pompadour-ezred egy csapatnyi katonája kisvártatva elébe hurcolt az összekötött csuklójánál fogva egy casalei legényt, akit azon kaptak, hogy a vár melletti egyik kis toronyból fehér kendővel jeleket ad az ostromlóknak. Toiras a földre hasaltatta, felhúzta a pisztolya kakasát, alá feszítette a legény jobb hüvelykjét, a pisztolycsövet a legény bal keze felé fordította, ő maga pedig a ravaszra helyezte az ujját.

– Et alors? – kérdezte.

Látta ám a legény, hogy baj van, s beszélni kezdett: előző este, éjféltájt, a Szent Domokos-templom előtt egy Gambero nevezetű kapitány hat pisztolyt ígért neki, s hármat mindjárt át is adott előlegbe annak fejében, hogy megteszi azt, amit azután meg is tett, amikor a francia csapatok megindultak a Szent György-bástya mögül. A tetejébe úgy festett, hogy a legény, nem sokat konyítván a hadi tudományhoz, számít ám a többi beígért pisztolyra is, mintha bizony Toiras hálával tartozna a szolgálatáért. És egyszer csak Robertóra esett a pillantása, és kiáltozni kezdett, hogy ő, ő az a hírhedett Gambero.

Robertónak az álla is leesett, az öreg Pozzo meg rávetette magát a gaz rágalmazóra, s meg is fojtja, ha a kíséretében lévő urak vissza nem tartják. Toiras azon nyomban emlékezetett rá, hogy Roberto egész éjjel vele volt, s hogy ha mégoly szép szál fickó is, kapitánynak azért bajosan tarthatja bárki. Mások ezenközben kiderítették, hogy egy Gambero kapitány csakugyan létezik a Bassiani-ezredben, nagy kardlapozások és taszigálások közepette mindjárt oda is vitték Toiras elé. Gambero kijelentette, hogy ő ártatlan, s tény, hogy a foglyul ejtett legény sem ismert rá, de Toiras a biztonság kedvéért azért csak tömlöcbe. csukatta. Hogy pediglen teljes legyen a zűrzavar, valakinek eszébe jutott, hogy miközben de la Grange úr csapatai visszavonultak, a Szent György-bástyáról egy katona kereket oldott, meg sem állva a spanyol vonalakig, ahol is nagy ovációval fogadták. Nemigen lehet róla mit mondani, hacsak azt nem, hogy fiatal, hogy spanyol divat szerint öltözik, s a haját háló borítja. Robertónak azonnal Ferrante jutott az eszébe. De leginkább az döbbentette meg, hogy a francia parancsnokok milyen gyanakvó tekintetekkel méregetik a Toiras kíséretében lévő olaszokat.

– Egy kis csirkefogó képes megállítani egy egész sereget – tette fel apja a kérdést a visszavonuló franciákra mutatva. Már megbocsásson, kedves barátom – fordult oda Pozzo úr Toiras-hoz –, de úgy látszik, a magunkfajtát egyesek csupa Gambero-félének nézik. Vagy tévednék? – Toiras erre ímmel-ámmal bizonygatni kezdte nagyrabecsülését és barátságát, ő azonban leintette: – Hagyja csak! Úgy látom, itt mindenki betojt, elegem van ebből a históriából! Torkig vagyok a szarházi spanyolokkal, és engedelmével most agyon is csapok belőlük kettőt-hármat, hadd lássák, hogy mi aztán nem kukoricázunk, úgy megtáncoltatjuk őket, hogy arról kódulnak, az istenfáját neki!

Azzal megsarkantyúzta a lovát, kardot rántott, és fúriaként rontott ki a kapun, neki az ellenséges hadaknak. Nyilván nem akarta megfutamítani őket, de úgy gondolta, nem árt, ha maga mutat példát a többieknek.

Vitézi próbának nagyszerű volt, haditettnek pocsék. Egy golyó homlokon találta, rá is borult menten a Pagnufli lova hátára. Aztán még egy sortűz dörrent a várárok túloldaláról, Roberto erős ütést érzett a halántékán, mintha kődarab repült volna neki, és megtántorodott. Súrolta a lövés, valaki a hóna alá nyúlt, de ő kitépte magát a karjaiból. Az apja nevét kiáltva kiegyenesedett, s meglátta a Pagnuflit, amint élettelen gazdája testével a hátán a senki földje felé vágtat.

Megint a szájába kapta a két ujját, és füttyentett. Meghallotta a Pagnuffi a jelet, és a vágtatást lassú, ünnepélyes ügetéssé szelidítve, hogy lovasát, akinek térde immár nem szorította délcegen az oldalát, ki ne vesse a nyeregből, visszafordult a vár felé. És utolsó pavánát nyerített a néhai uraságért, s úgy hozta meg a halottat Robertónak, aki lezárta akkor azt a még mindig tágra nyílt két szemet, s letörölte arról az arcról az alvadó vért, miközben a sajátját a saját eleven vére öntözte váltig.

Ki tudja, nem ért-e ideget a lövés: másnap, a Sant'Evasio székesegyházból kilépve – mert Toiras akaratának megfelelően ott adták meg az ünnepélyes végtisztességet Pozzo di San Patrizio della Griva úrnak –, alig tudta elviselni a napfényt. Lehet, hogy sírástól vörösödött ki a szeme, de az bizonyos, hogy attól fogva fájt neki. A pszükhé tudósai ma azt mondanák, hogy azért akart ő árnyékba vonulni, mert atyja is oda vonult el, az árnyékvilágba. Roberto nem sokat tudott a pszükhéről, de ez a fajta képes beszéd alighanem tetszett volna neki, legalábbis annak a fényében, azazhogy árnyékában, ami később történt.

Jómagam úgy vélem, hogy Pozzo urat az önérzete vitte halálba, s ez szerintem pazar dolog, Roberto azonban képtelen volt méltányolni. Mindenki hősként magasztalta az apját, s neki büszkén kellett volna viselnie a gyászát, de csak sírt és sírt. Eszébe jutott ugyan az atyai intelem, hogy aki úr, az szoktassa magát, tűrje szemrebbenés nélkül a balsors csapásait, de gyengeségét azzal mentegette (nemzője előtt, ki kérdőre többé nem vonhatta), hogy hát eddig még sosem jutott árvaságra. Azt hitte, szoknia kell ezt a gondolatot, s még nem fogta fel, hogy az apja elvesztését fölösleges megszoknia bárkinek is, hiszen nem fog vele még egyszer megtörténni, s akkor meg miért is ne hagyná inkább nyitva azt a sebet az ember.

Hogy azonban értelmezze a történteket, kénytelen-kelletlen ismét Ferrantéhoz folyamodott. Ferrante állandóan a nyomában volt, eladta az ellenségnek azokat a titkokat, amelyek neki a birtokába jutottak, s utána aljasul átszökött az ellentáborba, hogy bezsebelje a jól kiérdemelt jutalmat; az apja pedig, aki mindenre rájött, ilyeténképpen akarta lemosni a család becsületén esett foltot, hőstette fényében Robertót is megfürösztvén, hogy megtisztítsa őt attól az árnyalatnyi gyanútól, ami, habár ártatlan volt, de valahogy azért mégiscsak reá vetült. Hogy a halála ne legyen hiábavaló, Roberto tartozott neki annyival, hogy mostantól olyan viselkedést tanúsítson, amilyet Casaléban a hős fiától mindenki elvár.

Mást nem is tehetett: immáron ő volt La Griva törvényes ura, a család nevének s javainak örököse, és Toiras többé nem merte apró-cseprő szolgálatokra fogni – igazán nagyokra viszont nem rendelhette. Így azután nem elég, hogy magára maradt, ráadásul azon kapta magát, hogy az illusztris árvát formáló új szerepének csak úgy tud megfelelni, ha még magányosabb, s még a cselekvésbe sem kapaszkodhat: egy ostrom kellős közepén, felmentetvén mindennemű feladattól, azon tanakodott, hogy most aztán mitévő legyen az ostromlotti napjaival.

8. Hajdani széplelkeknek különc tanítása

Sorjázó emlékeit egy pillanatra megakasztva, Robertóban felötlött, hogy atyja halála nem a Philoktétész sebét nyitva hagyni szándékozó jámbor elhatározás okán, hanem puszta véletlenségből, annak kapcsán idéződött az eszébe, hogy a Daphné-n sejtett Betolakodó kísértete által felidézett Ferrante kísértetét felidézte. Hovatovább ikertestvére lett egyik a másiknak, úgy döntött hát, elbánik a gyengébbikkel, hogy azután az erősebbet legyőzhesse.

Végül is, gondolta, vettem-e még neszét Ferranténak azokban az ostromnapokban? Nem. Sőt, mi történt? Az, hogy a nemlétezéséről épp Saint-Savin győzött meg.

Roberto ugyanis összebarátkozott Saint-Savin úrral. A temetésen látta viszont, s nagyon nyájasnak találta. Józanul Saint-Savin igazi úriember volt. A kistermetű, csupa ideg, robbanékony férfi arcán tán az általa emlegetett párizsi léhaságok hagytak barázdát, harmincéves, ha lehetett.

Bocsánatot kért a vacsorán tanúsított zabolátlanságáért; amit mondott, azt nem bánta, de ahogy mondta, a durvaságát, azt igen. Megkérte Robertót, meséljen Pozzo úrról, és Roberto hálás volt neki, amiért, ha talán csak színleg is, ennyi érdeklődést tanúsít. Elmondta, hogyan tanulta meg az apjától mindazt, amit vívásból tud, és Saint-Savin bele-belekérdezett, egy bizonyos vágás pedig olyannyira felajzotta a képzeletét, hogy ott helyben, egy tér kellős közepén, kardot rántott, s azt akarta, hogy mutassa meg neki Roberto azt a fogást. Vagy ismerte már, vagy roppant fürge volt, mert a vágást ügyesen kivédte, de meghagyta, hogy magasiskolához méltó a fortély.

Hálából egyetlenegy fogást ő is mutatott Robertónak. En garde-ba állította, cseleztek egyet-kettőt, megvárta az első támadást, akkor hirtelen megcsúszott, mint aki elesik, Roberto zavarba jött, s megfeledkezett a védelemről, mire ő mintegy varázsütésre már fel is pattant, és egy suhintással levágott egy gombot Roberto zubbonyáról, bizonyságául annak, hogy ha nagyobbat vág, meg is sebesíthette volna.

– Tetszik, barátom? – kérdezte, miközben Roberto tisztelgett. – Ezt úgy hívják, hogy Coup de la Mouette, azaz Sirálycsel, ahogy önök mondják. Ha egyszer kimegy a tengerpartra, látni fogja, hogy azok a madarak úgy vágódnak le, olyan meredeken, mintha zuhannának, de épp csak megérintik a víztükröt, és már emelkednek is fel újra, zsákmánnyal a csőrükben. Ez a vágás sok gyakorlást kíván, és nem mindig sikerül. Nálam legalábbis nem járt vele sikerrel az a hőscincér, aki kitalálta. Így aztán az életét is meg a titkát is nekem adta. Az utóbbit alighanem jobban sajnálta, mint az előbbit.

Folytatták volna még sokáig, ha bámészkodó polgárokból nem gyűlik köréjük kisebbfajta tömeg.

– Hagyjuk abba – szólt Roberto –, nem akarom, hogy valaki is úgy lássa, megfeledkeztem a gyászról.

– Jobb szolgálatot tesz az apja emlékének most – mondta erre Saint-Savin –, amikor feleleveníti, mit tanult tőle, mint az imént a templomban, amikor azt a rossz latint hallgatta.

– Saint-Savin úr – kérdezte Roberto –, nem fél, hogy máglyán végzi?

Saint-Savin egy pillanatra elkomorult.

– Amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint most ön, felnéztem valakire, akárha a bátyám lett volna. Luciliusnak hívták, mint az antik filozófust, s ő maga is az volt, filozófus, ráadásul pedig még pap is. Máglyán végezte Toulouse-ban, de előbb még kivágták a nyelvét és megfojtották. Láthatja hát, hogy nem úgy van az, ahogy a múltkor este az az uraság mondta, nemcsak a bon ton kedvéért vág olyan jól a nyelvünk nekünk, filozófusoknak, hanem azért, hogy a magunk hasznára is vágjunk vele, mielőtt kivágnák. Vagyis, komolyra fordítva a szót, azért, hogy véget vessünk az előítéleteknek, és felfedjük a dolgok természetes értelmét.

– Csakugyan nem hiszi hát Istent?

– Nem látok rá okot a természetben. S ezzel nem vagyok egyedül. Sztrabónnál azt olvassuk, hogy a galíciaiaknak nem volt tudomásuk semmiféle felsőbbrendű lényről. Acosta azt mondja (pedig ő jezsuita volt), hogy amikor a misszionáriusok a Nyugat-Indiák bennszülötteinek Istenről akartak beszélni, a spanyol Dios szót kellett használniuk. Akár hiszi, akár nem, a bennszülöttek nyelvében nem létezett erre megfelelő szó. Ha pedig a természetben nem ismeretes Isten eszméje, akkor csakis emberi kitalálás lehet... De azért ne gondolja ám, hogy nincsenek meg a magam józan elvei, s nem vagyok az én királyom hűséges alattvalója. Az igazi filozófus korántsem óhajtja felforgatni a dolgok rendjét. Elfogadja ő azt. Csupán annyit kér, hogy hagyják békén elmélkedni, mert akiben állhatatos a lélek, azt erősítik a gondolatai. Ami a többi embert illeti, még szerencse, hogy vannak pápák és püspökök, akik visszatartják a tömegeket a lázadástól meg a bűntől. Az államrend megköveteli az egyforma viselkedést, a vallás szükséges a nép számára, s a bölcs fel kell, hogy áldozza függetlenségének egy részét a társadalmi nyugalom kedvéért. Ami engem illet, azt hiszem, derék fickó vagyok: hű barát, aki nem hazudik, hacsak nem akkor, amikor szerelmi vallomást teszik, szeretem a tudást, és úgy mondják, jól verselek. Mindezek okáért gáláns hírem van a hölgyek körében. Regényeket is szívesen írnék, mert azok most nagyon divatosak, de annyi sok regényen gondolkozom egyszerre, hogy végül is egybe sem fogok belé...

– Miféle regényeken gondolkozik?

– Néha felnézek a Holdra, és elképzelem, hogy a foltok rajta barlangok, városok, szigetek, a többi rész pedig azért olyan fényes, mert úgy süt ott rá a nap a tengerre, mint valami tükör üvegére. A királyaik, a háborúik és forradalmaik történetéről, vagy a holdbéli szerelmesek boldogtalanságáról szeretnék mesélni, akik éjszakánként a mi Földünket bámulják sóhajtozva. Szívesen mesélnék a különféle testrészek közötti háborúkról és barátságokról, arról, hogy miként csatázik kar a lábbal, hogyan enyeleg egymással véna és artéria, csont és velő. Üldöznek engem a megírni szándékozott regényeim. Amikor a szobámban vagyok, úgy érzem, mind ott nyüzsögnek körülöttem, mint megannyi krampusz, az egyik a fülemet húzgálja, a másik az orromat, s egymás szavába vágva nógatnak: „Engem tessék megcsinálni, ni, milyen gyönyörű vagyok!” Aztán az jut az eszembe, hogy ugyancsak milyen szép históriát kerekíthetnék egy eredeti módon kitalált párbajból: példának okáért, hogy verekedés közben ráveszi valaki az ellenfelét, hogy tagadja meg Istent, s utána szíven szúrja, hogy elkárhozzék. Hopp, de la Grive úr, elő még egyszer azzal a karddal, úgy, ni, felkészülni, rajta! Egy vonalban van a két sarka: nem jó, így nem eléggé szilárd a láb tartása. Az állát ne szegje annyira fel, mert úgy túlságosan nagy felületet nyújt az ellenfél vágásainak a válla és a feje közt...

– De hisz előre tartott karddal védem a fejemet.

– Téves, ha így áll, veszít az erejéből. Meg aztán én német védekező állással kezdtem, ön viszont olasz állásba helyezkedett. Rossz. Támadó álláson úgy fog ki az ember, hogy a lehető leghívebben utánozza. De ön még nem is mesélt magáról, nem mondta el, hogyan került ide ebbe a csupa por völgybe.

A sziporkázóan perverz paradoxonokkal bánni tudó felnőttnél senki sem lehet lenyűgözőbb és vonzóbb egy fiatalember számára. Roberto rögvest a bizalmába avatta Saint-Savint, s hogy érdekessé tegye magát, beszámolt neki – merthogy életének első tizenhat éve amúgy vajmi kevés támpontot kínált az ismeretlen testvérrel kapcsolatos rögeszméjéről.

– Ön túl sok regényt olvasott – mondta erre Saint-Savin –, és egyet a saját életére is megpróbál ráigazítani, hiszen a regénynek az a dolga, hogy szórakoztatva tanítson, a tanulsága pedig a világ fondorlataira nyitja rá az ember szemét.

– Annak, amit ön Ferrante-regénynek nevez, mi hát a tanulsága?

– A Regény alapjául – magyarázta Saint-Savin – mindig valamiféle személyi, cselekvés-, hely-, idő-, avagy körülménybeli félreértés kell hogy szolgáljon, s ezekből az alapvető félreértésekből azután alkalmi félreértéseknek, bonyodalmaknak, viszontagságoknak kell következniük, mígnem a végén váratlanul jóra fordul és kiderül minden. Olyan félreértésekre gondolok, mint például az egyik szereplő tetszhalála, vagy amikor valakit tévedésből másvalaki helyett ölnek meg; gondolok mennyiségi félreértésekre, mint amikor egy hölgy azt hiszi szerelmeséről, hogy meghalt, és máshoz megy feleségül; minőségiekre, mikor a tévedés oka érzéki balítélet, vagy amikor halottnak vélnek és eltemetnek valakit, pedig csak álomital kerítette a hatalmába; gondolok továbbá viszonybeli félreértésekre, mint mikor tévesen hiszik azt egy szereplőről, hogy megölt egy másikat; és instrumentálisakra, mint mikor csak színleg szúrnak le valakit, s valójában olyan tőrt használnak, amelynek a pengéje nem nyomódik az áldozat torkába, hanem visszaugrik a markolatba, és spongyából spriccel vért... Hogy a hamis üzenetekről, álhírekről, késve vagy máshová, másvalakinek kézbesített levelekről már ne is beszéljek. És mindezek közül is a legnépszerűbb, bár elcsépelt fogás az, hogy két szereplő összecserélődik, s a cserére egy Hasonmás miatt kerül sor... A Hasonmás a főszereplő tükörképe, aki mindig, minden körülmények között a nyomában van, vagy épp megelőzi. Remek machináció, aminek a révén az olvasó a főhőssel együtt retteg a Gonosz Testvértől. Csakhogy az ember is afféle masina ám, elegendő megmozgatni egy külső kereket, s már mozgásba is lendül a többi odabent: a Testvér és a gonoszság az ember önmagától való rettegését s az emberi lélek ama rejtett zugait jeleníti meg, amelyekben bevallatlan vágyak, vagy ahogy Párizsban emlegetik, tompa és kifejtetlen eszmék lappanganak. Kiderült ugyanis, hogy vannak a lélekre észrevétlenül ható, felfoghatatlan, titkos gondolatok, melyeknek bizonyság a létezésére, hogy bárkinek, ha csak egy kicsit is magába néz, kétségkívül látnia kell: szeretetet és gyűlölséget, örömet és bánatot hordoz a szívében, holott nemigen emlékszik rá, mely gondolatokból is fakadt ez, vagy az az érzés.

– Ferrante tehát... – találgatta Roberto, és Saint-Savin befejezte a gondolatát:

– Ferrante tehát az ön félelmeit és szégyeneit jeleníti meg. Az emberek, nem akarván beismerni, hogy saját sorsukról ők maguk tehetnek, gyakorta úgy tekintenek erre a sorsra, mint egy gaz szerző által kiagyalt regényre.

– S ugyan mire kellene vélnem ezt a tudtomon kívül magam gyártotta parabolát?

– Ki tudja? Talán nem szerette annyira az apját, amennyire hiszi, félt a szigorú elvárásaitól, és egy bűnt írt a számlájára, hogy azután megbüntesse érte, de nem a saját bűnei által, hanem másvalaki révén.

– No de uram, ön egy hőn szeretett atyját gyászoló fiúval beszél! Azt hiszem, az atyák iránti megvetésre buzdítani még az istentelenségnél is nagyobb bűn!

– Ugyan, ugyan, kedves la Grive! A filozófusnak legyen mersze bírálni minden hazug tanítást, amit csak belénk vertek, példának okáért azt az abszurditást is, amely szerint az öregség tiszteletre méltó, mintha bizony nem az ifjúság volna minden javak és erények legnagyobbika. Vallja meg őszintén: a fiatal ember, amikor még helyén az esze és helyén a szíve, vajon nem alkalmasabb-e a családfői feladatokra, mint egy agyalágyult hatvanéves, akinek a dér a fején a képzeletét is megdermesztette? Véneink oly igen tisztelt megfontoltsága valójában csak a cselekvéstől való páni félelem. Akkor hódolna ön be nekik, mikor a lustaságtól már meglazultak az izmaik, elfásultak az ereik, elillant minden erejük, s a csontjaikból a velő is kiszáradt? Ha ön rajong egy nőért, talán bizony nem a szépsége miatt rajong érte? Talán bizony tovább bókol előtte akkor is, amikor a vénség már a halál közelségére emlékeztető kísértetté aszalta a testét? Márpedig ha a szeretőire így tekint, miért is ne tekinthetne ugyanígy az aggastyánjainkra is? Ön persze azt feleli erre, hogy az az aggastyán az atyja önnek, s hogy az Ég hosszú életet ígér, ha tiszteli őt. Ki mondta ezt? Zsidó aggastyánok, akik megértették, hogy a sivatagban csak úgy maradhatnak meg, ha kizsákmányolják önnön sarjaikat. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy az Ég akár csak egyetlen nappal is tovább élteti önt, amiért birkaként tisztelte az apját. Úgy véli tán, hogy ha kalaplevéve földig hajol a szülője előtt, akkor tályogot gyógyíthat, szúrt sebet hegeszthet vele magán, vagy netán megszabadul az epekövétől? Ha így volna, az orvosok nem írnák fel többé a kotyvalékaikat, hanem például azt mondanák, hogy franckórság ellen boruljon uraságod vacsora előtt négyszer az édesatyja lába elé, lefekvéskor pedig leheljen csókot anyjaasszony orcájára. Ön persze azt feleli erre, hogy az atyja nélkül ön sem lenne, és nem lett volna ő sem az ő atyja nélkül, és így tovább Melkisédekig. Csak hát ő tartozik hálával, nem pedig uraságod: ön sok-sok kínkeserves évvel fizet az ő egyetlen pillanatnyi mulatságáért.

– Ön maga sem hiszi azt, amit mond.

– Nem bizony. Úgyszólván soha. De olyan a filozófus, mint a poéta. Ez utóbbi költött leveleket fabrikál az ő költött nimfájának pusztán azért, hogy a szó segítségével felderítse a szenvedély zugait. A filozófus minél hűvösebb tekintettel próbál meg vizsgálódni, hogy lássa, mekkora rést tud ütni a képmutatás falain. Ön tisztelje csak továbbra is az édesapját, hiszen azt mondja, csupa jót tanult tőle. De betege azért ne legyen az emlékezésnek. Úgy látom, sír...

– Ó, ez nem a bánattól van, hanem a fejsebem miatt. Az gyöngítette el így a szememet.

– Igyék kávét. – Kávét?

– Esküszöm, nemsokára divatba jön. Valóságos csodaszer. Majd szerzek belőle önnek. Elapasztja a hideg testnedveket, szelet hajt, erősíti a májat, a vízkór és a rüh pompás ellenszere, serkenti a szívet és enyhíti a gyomorfájást. A gőze meg szemgyulladás, továbbá fülzúgás és nátha, más néven megfázás, avagy takonykór ellen javallott. Az édesapjával együtt pedig temesse el azt a kellemetlen testvérét is, akit kitalált magának. És mindenekelőtt keressen magának szeretőt.

– Szeretőt?

– Az a kávénál is jobbat tesz. Ha elevenért szenved, csillapodni fog a halott miatti szenvedése.

– Sohasem szerettem még nőt – pirult Roberto.

– Nem mondtam én, hogy nőt szeressen. Szerethet férfit is. – Saint-Savin úr! – kiáltott rá Roberto.

– Meglátszik uraságodon, hogy vidéki.

Határtalan zavarában ekkor Roberto egyre kínzóbb szemfájására hivatkozott, és véget vetett a találkozásnak.

A hallottakat utóbb azzal magyarázta, hogy Saint-Savin gúnyt űzött belőle: azt akarta bemutatni neki, mint valami párbajban, hogy mily sok vívócselt tudnak Párizsban. Ő pedig, Roberto, provinciálisnak bizonyult. Ráadásul azzal, hogy komolyan vette Saint-Savin mondókáját, bűnbe esett, ami – ha tréfára veszi – nem fordulhatott volna elő. Bűnök egész sora rémlett fel előtte, melyeket a sok a vallás-, erkölcs, állam- és családellenes kijelentést végighallgatva elkövetett. S ahogy ott a saját mulasztásán kesergett, még valamiért összeszorult a szíve: eszébe jutott, hogy az apját épp káromkodás közben érte a halál.

9. Az Arisztotelészi messzelátó

Másnap visszament imádkozni a Sant'Evasio-székesegyházba. Hűsölni vágyott: azon a június eleji délutánon perzselő nap tűzött a félig kihalt utcákra – ahogy most, a Daphné-n is érezte, mint borul rá az öbölre a hőség, melynek az izzásig hevülő palánkozat sem állhatta útját. De gyónni is akart Roberto, úgy érezte, muszáj megvallania mind önmaga, mind pedig atyja vétkét. A templomhajóban megállított egy papot, aki először azt mondta, hogy nem ehhez a plébániához tartozik, de azután az ifjú bűnbánó pillantását látva mégiscsak kötélnek állt, s a kedvéért beült az egyik gyóntatószékbe.

Emanuele atya nem lehetett nagyon idős, negyvenesztendős, ha elmúlt, Roberto szavaival szólva „a pirospozsgás ábrázatán fenség s nyájasság ragyogott”, és Roberto úgy érezte, bátran kiöntheti neki a szívét. Az atyai káromkodás dolgával kezdte. Elegendő ok-e rá vajon, hogy édesapja most ne az Atya karjai közt nyugodjék, hanem a Pokol fenekén jajveszékeljen? A gyóntató néhány kérdése után Roberto kénytelen volt belátni, hogy bármikor hal meg az öreg Pozzo, jó esély lett volna rá, hogy az esemény bekövetkeztekor épp hiába veszi fel Isten nevét: a káromkodás a parasztoktól eltanult rossz szokás, a monferratói földbirtokosok körében pedig uras dolognak számít úgy beszélni, ahogy a parasztjaik.

– Ládd-e, fiacskám – fejezte be okfejtését a pap –, a' te édesatyád úgy halt meg, hogy ollyasféle nagyszerű és nemes Tselekedetet vitt végbe, aminőkről úgy fzól a' Fáma, hogy általuk a' Hősök Paraditsomába juthatni. Mármost én nem hif'zem ugyan, hogy léteznék effajta Paraditsom, mert úgy vélem, hogy a' Mennyek Országában szentséges harmónia társít egymással Koldust & Uralkodót, Hőst & Gyávát, mindazonáltal a' Jó Isten bizonyára nem rekesztette ki Országából a' te atyádat pufztán azért, mert megbotlott kissé a' Nyelve ama' pillanatban, amikor döntő Tettre szánta rá magát, sőt, merem állítani, hogy illy pillanatokban lehet, hogy valaki épp egy efféle Kiáltással foháfzkodik Istenhez, legyen Tanúja & Bírája az ő nagyszerű Tettének. Ha még mindig emészted magad, hát imádkozz Atyád Lelkiüdvéért, & mondass érte egy-két Mifét, nem mintha rábírhatnád az Urat, hogy máfitsa meg Ítéletét, hifzen nem Szélkakas ő, hogy ide-oda forduljon minden ájtatos fzóra, de a' te Lelkednek biztosan jól fog efni.

Roberto ekkor beszámolt róla, hogy miként hallgatta végig egyik barátjának bujtogató szavait.

– Fiatskám – tárta szét a karját csüggedten az atya –, én keveset tudok Pórisról, de annyit hallottam, abból fogalmat alkothattam, mennyi Efztelen, Törtető, Megátalkodott ember, mennyi Spion és Intricus él amaz új Sodomában. S van köztük Hamis Tanú, Czibórium-lopó, Crucifix-taposó & ollyan, a'ki pénzt ad a' Koldusnak, hogy tagadja meg Istent, & még ollyan ember is, a'ki Tréfából Kutyát keresztel... És erre mondják, hogy a' Kor Divatját követik... A' Templomokban Imádság hellyett immár sétifikálni, nevetgélni, oszlop mögé bújva Hölgyeket tsábítgatni fzokás, és még Úrfelmutatáskor is állandó a moraj. Mindig philosophálni akarnak, & álnok Miérteket vágnak a' fejedhez, miért adott Isten Törvényeket a' Világnak, miért tilos a' Bujálkodás, miért öltött Testet Istennek Fia, & a' Válaszaidat mind kiforgatják & az Ateismusra gyártanak belőlük megannyi Bizonyítékot. Imé a Kor Széplelkei: Epicureusok, Pyrrhonianusok, Diogenisták & Libertinusok! Ugyhogy te ne hallgass a' Beszédökre, mert a' Gonofznak Tsábítása az.

Roberto általában nem tobzódik úgy a nagybetűs szavakban, mint korának írói; ám az Emanuele atya szájába adott mondások és szentenciák idézésekor sokszor él velük, mintha az atya nem csupán írásban, hanem szóban is éreztetni tudta volna, mily fontos dolgokat akar kifejezésre juttatni: ebből is látszik, milyen remek és vonzó beszédű ember volt. Meg is vigasztalódott Roberto a szavaitól olyannyira, hogy a gyóntatószékből felállva úgy érezte, kedve volna még társalogni vele egy kicsit. Megtudta róla, hogy savoyai jezsuita, s bizonyára nem akárki, ha a savoyai herceg megbízásából éppenséggel mint megfigyelő tartózkodik Casaléban; ostromkor azokban az időkben bizony előfordult az ilyesmi.

Emanuele atya szívesen látta el feladatát: az ostromállapot egyhangúsága folytán végre módja nyílt elmélyülni bizonyos vizsgálódásaiban, melyektől a város, Torino mindig elvonta. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon mi az, ami úgy leköti, azt válaszolta, hogy mint az asztronómusok, ő is messzelátót készít.

– Bizonyára hallottál már ama' firenzei Astronomusról, a'ki az Universum kifürkéfzésére Szem-Hiperbolát, azazhogy Mefzelátó Tsövet hafznált, és e' Mefzelátóval ollyasmit látott, amit a fzeme tsak képzelt. Én nagyon is helyeslem, ha valaki efféle Mechanicus Instrumentumok fegítségével igyekfzik megérteni azt, amit ma Kiterjedt Substantiának mondanak. De hogy a' Gondolkodó Substantiát megértsük, vagyis azt, hogy a' világot mi magunk meny módon ismerjük meg, ahhoz kénytelenek vagyunk egy másik Mefzelátóhoz folyamodni, mégpedig ugyanahhoz, a'mellyet egykor Aristoteles hafznált, és a'melly sem nem tső, sem nem lentse, hanem Szó-Szövevény, Agyafúrt Gondolat, mivelhogy tsakis az Elmés Eloquentia képessége révén érthetjük meg ezen Universumot.

Miközben magyarázott, Emanuele atya kisétált Robertóval a templomból, és felballagott vele a várfalra. Nyugalom honolt ott ezen a délutánon, csak a város túlsó végéből hangzott fel egy-egy tompa ágyúpufanás. A császári táborra láttak, de a tábor messze volt, s előtte a mezőkön jó darabig se katona, se társzekér, a mezők és dombok üdén csillogtak a tavaszi napsütésben.

– Mit látfz, fiatskám? – kérdezte Emanuele atya.

– Réteket – válaszolta Roberto vajmi kevéssé ékesen.

– Hogyne, azt akárki láthatja, hogy odalenn Rétek vannak. De jól tudod, hogy a' Nap positiójától, az Ég színétől, az órától, a' naptól & az évszaktól függően más-más képet mutathatnak & más-más Érzéseket kelthetnek benned. A' fáradt pórnak a Rét az Rét & azzal kéfz. Ugyanez áll az egyszerü haláfzemberre, mikor megrémíti egy éji Tüzes Kép, aminőt látni olykor az égen; ám mihelyest a' Meteoristák, akik Poéták is egyúttal, az Ustökös, Szakállas & Farkos Kométa, Ketske, Gerenda, Pai's, Fáklya & Nyílvessző névvel merik illetni öket, eme fzóképek világossá tefzik a' fzámodra, hogy melly elmés Symbolumok révén óhajtotta kifejezni magát a' Természet, mert az megannyi Hieroglyphának használja eme' Képeket, részint a' Zodiacus & részint múlt avagy jövendő Eseményekre utalván velők. No és a' Rét? Próbáld tsak ki, mi mindent tudfz fzólani róla, & fzólván, mennyivel többet meglátfz & megértefz belőle: dús rétek, tiszta erek, parti lombok, és dalolva a' gallyak erdejében, a' fülemülék czikáznak, & rátsodálkozol, milly bámulatos is százféle-fajta, Tsermelyek táplálta kisded, játszi füveivel egy Rét. A' víg Rét örömtől repes, a' felkelő Nap felé fordítja orczáját, & mosoly íve rajzolódik reá, & úgy örvend, Dél édes tsókjától ittasulván, a' Tsillag viffzatértének, & tsupa fzökellő kaczagás az egéfz Föld is, melly néma vigalomra tárul, & úgy eltöltekezik a' reggeli langymeleggel, hogy örömkönny-Harmatot hullajt. Virágkoszorúsan a' maga Mulatságára czifra Szivárványíveket componál a' Rét. De Ifjúsága hamar megtudja, hogy halál felé rohan, belesápad a' kaczagásba, elfakul az ég, & a' késlekedő Sephir leheletére olly bágyadt immár a' Föld, hogy mire megharagurznak a' téli Egek, elsilányul & tsupa Zúzmara-zálka lefz a' Rét. Nos hát, fiatskám: ha tsak annyit mondafz, hogy a' Rét gyönyörű, akkor mindörfze arra hívod fel a' figyelmemet, amit immár tudok, hogy milly fzépen zöldell; ha ellenben azt mondod, hogy a' Rét kaczag, akkor a' földet Eleven Ember képében állítod elém, & másréfzt arra is rávefzel, hogy emberi orczákon fürkéffzem a' réten tapasztalt árnyalatokat... És éppen ez a' feladata minden Szóképek legnagyfzerűbbikének, a' Metaphorának. Ha igaz az, hogy az Éfz, következésképp a' Tudás távoli Ösmeretek öfzvekaptsolásában és különböző dolgok egymáshoz hasonlításában áll, akkor tsakis a' legügyesebb és legsajátosabb Szókép, a' Metaphora képes rá, hogy Ámulatot keltsen, márpedig, akártsak a' theatrumbéli (színváltozásokból, abból fakad a' Gyönyörködtetés. És ha igaz az, hogy a' Szóképekből fzármazó Gyönyörűség tanít meg bennünket vefződség nélkül mindenféle újra és kicsiben fok mindenre, akkor a' Metaphora, különnémű dolgok egyikéről a' másikára röpítvén elménket, egyetlen Szóban több Obiectumot is fölfedeztet velünk.

– De a metaforák kiagyalásához tehetség is kell, nem az olyan suttyónak való az, mint én, aki a réteken eddig még világéletében csak madarakra lődözött..

– Te Nemes Ember vagy, és nem fok híja, hogy azzá lehessél, amit Párifban Honneste Homme-nak mondanak, vagyis a'ki egyként jártas mind a fzó-, mind pediglen a kardpárbajban. Metaphorákat kitalálni, azaz öfzvehasonlíthatatlanul változatosabbnak látni a' Világot annál, amilyennek a' pallérozatlan elmék látják, nos, ez is egy Mesterség, amit meg lehet tanulni. Manapság mindenki a' nyakát töri különb- s különbféle tsudálatos Masinákért (néhányat közülők, fajnos, emez Ostromban is láthatsz), & ha tudni akarod, hát én is illyet tsinálok, Aristotelesi Masinát, amivel bárki megtanulhat látni a' Szavak által...

A következő napok során Roberto megismerte della Saletta urat, aki összekötő tiszti szolgálatot teljesített Toiras és a városi elöljárók között. Toiras, mint mondotta, panaszkodott a casaleiekre, mert-nemigen bízott a hűségükben:

– Hát nem értik – fakadt ki –, hogy Casale békeidőben sem ereszthet útnak egyetlen gyalogost, egyetlen kosárnyi élelmet sem a spanyolok passzusa nélkül? Hogy csak a francia oltalom nyújt létbiztonságot?

Most azonban della Saletta úrtól megtudta Roberto, hogy Casale már a mantovai hercegekkel sem boldogult. A Gonzagák politikája mindig is Casale ellenállásának a megtörésére irányult, s a város már hatvan esztendeje tűrte, hogy egyre-másra fosztják meg a kiváltságaitól.

– Érti, de la Grive úr? – magyarázta Saletta. – Korábban az adókat nyögtük, most meg a helyőrséget kell eltartanunk. Nem szeretjük, ha nyakunkra ül a spanyol, de a franciát vajon szeretjük-e igazán? Kiért halunk meg, magunkért-e vagy őérettük?

– Hát az apám? Ő kiért halt meg? – kérdezte Roberto. És Bella Saletta úr nem tudott neki válaszolni.

A politikától elundorodva, Roberto néhány nappal később ismét felkereste Emanuele atyát a szállásául szolgáló rendházban, ahol is cella helyett egy külön lakosztályhoz irányították a kolostor csöndes boltívei alatt. Az atya éppen két úrral beszélgetett, kik közül az egyiken pazar ruha díszlett: aranysujtásos bíborszövet, aranyos paszomántokkal ékes és kurta prémmel bélelt köpönyeg, vörös sávollyal és apró köves szalaggal szegett ujjas. Emanuele atya bemutatta, Bon Gaspar de Salazarnak hívták, és zászlós volt, de Roberto már a finomkodó hangja és a bajusz- meg hajviselete alapján kitalálta, hogy a szóban forgó úr az ellenséges seregből való. A másik férfi Bella Saletta úr volt. Roberto egy pillanatra gyanút fogott, hátha valami titkos kémbarlangba csöppent, de azután megértette, s magam is innen szereztem tudomást róla: az ostrom etiquetá-ja megengedi, hogy az ostromló had egyik képviselője kapcsolatfelvételi és tárgyalási célzattal bebocsáttatást nyerjen az ostromlott városba, ugyanúgy, amiképpen Bella Saletta úrnak is szabad bejárása volt Spinola táborába.

Emanuele atya azt mondta, hogy épp az ő Arisztotelészi Masináját készült megmutatni látogatóinak: legott be is vezette vendégeit a szomszéd szobába, ahol egy hallatlanul fura szerkezet állt – nem is biztos, hogy rekonstruálni tudom az alakját annak alapján, ahogy Roberto az Úrnőnek leírta, mivel kétségkívül soha senki nem látott effélét sem addig, sem azóta.

Elég az hozzá, hogy az alsó részét egy láda képezte, melynek oldalán sakktáblaminta szerint, kilenc vízszintes és kilenc függőleges sorban nyolcvanegy fiók nyílt, s irányonként a sorok mindegyike egy-egy bevésett betű (BCDEFGHIK) jelét viselte. A láda tetején baloldalt egy könyvállvány, azon pedig egy kézírásos, színes iniciálékkal ékes, nyitott könyv. A könyvállványtól jobbra három, csökkenő hosszúságú és növekvő tágasságú henger (a legrövidebb volt egyúttal a legtágasabb, ebbe mindkét hosszabbik henger belefért), ezeket egy oldalsó fogantyú a súlyuktól függő sebességgel meg tudta forgatni egymásban a tehetetlenség révén. Mindhárom henger bal peremén ugyanaz a kilenc betű, amely a fiókokat egymástól megkülönböztetté. A fogantyú tekerésére a hengerek egymástól függetlenül megpördültek, s amikor megálltak, a véletlen jóvoltából egy-egy betűhármas – például CBD, KFE vagy BGH – vált rajtuk olvashatóvá.

Emanuele atya ekként magyarázta, hogy mely elvek vezérlik az ő Masináját:

– Ahogy a' Philosophus tanította, az Ingemum nem egyéb, mint az objectumokat tíz Categoriába sorolni tudó képesség, a' Categoriák pediglen a következők: Substantia, Mennyiség, Minőség, Relatio, Actio, Passio, Situs, Tempus, Locus & Habitus. Mindennémű okoskodás tulajdonképpeni tárgyát a' Substantiák képezik, & róluk kell fzólaniok az érzés Hasonlatoknak. Hogy menyek is a' Substantiák, az eme' könyvben az A betű alatt Poroltatik fel, de a' teljes Lajstrom felmondásához tán az egéfz életem sem volna elegendő. Mindazonáltal öfzvegyűjtöttem már jó pár Ezernyit a' Poéták 's a tudósok könyveiből meg Alunno tsudálatos Regestájából, melly a' Világ Műhelye czímet viseli. A' Substantiákhoz Poroljuk tehát az Atya Úr Isten után az Isteni Személyeket, az Ideákat, a' Mondabéli fő-, közepes & kicsiny Isteneket, az Ég, a' Levegő, a' Tenger, a' Föld & a' Pokol Isteneit, az istenített Hősöket, az Angyalokat, a' Démonokat, a' Lidérceket, az Eget és a' Planétákat, az égi Jeleket és Consteilatiókat, a' Zodiacust, a' Köröket és Spherákat, az Elemeket, a' Párákat és Gőzöket, meg aztán, hogy tsak még néhányat említfek, a' Föld alatti Tüzeket és Szikrákat, a' Meteorokat, a' Tengereket, a' Folyókat, a' Patakokat & Tavakat et Szirteket... És így tovább a' Mesterséges Substantiákon kerefztül, mesterségenként torolván a' tsinálinányokat, úgymint Könyvet, Tollat, Téntát, Glóburzt, Iránytűt, Szögellőt, Palotát, Templomot & Kunyhót, Pai'fot, Kardot, Dobot, Föstményt, Etsetet, Szobrot, Fonalat & Fűréfzt, el egéfzen a Metaphysicai Substantiákig, mint Nem, Faj, Sajátság, Véletlen & más hasonló Fogalmak.

Az atya ezek után a fiókjaira mutatott, és kihúzogatva őket megmutatta, hogy vastag, könyvkötésre használatos pergamenből vágott négyszögletű lapok sorakoznak bennük ábécé-sorrendben:

– Tudniuk kell még, hogy a' függőleges Porok, B-től K-ig, a' további kilencz Categoria valamelyikének felelnek meg, a categoriánként kilenc-kilenc fiók pedig Membrumokból álló tsaládokat tartalmaz. Verbi gratia, a' Mennyiség alatt megtalálhatjuk a' Kiterjedésbéli Mennyiség tsaládját, melynek Membrumai a' Kitsi, a' Nagy, a' Hosszú, a' Rövid; vagy a Számbéli Mennyiségét, melynek Membrumai Nulla, Egy, Kettő & c., Sok, Kevés. A Minőség ofzlopában ímhol a' Látással kaptsolatos minőségek tsaládja, úgymint Látható, Láthatatlan, Szép, Rút, Világos, Setét; vagy emitt a' Szaglásbéli minőségeké, úgymint Édes Illat és Bűz; továbbá a' Kedélybélieké, például Oröm és Bánat. És így tovább categoriánként. És minden Membrum egy-egy külön czédula, a' czédulákra pedig ráírok minden Dolgot, a'mi oda tartozik. Világos?

Elismerően bólogattak, s az atya így folytatta:

– Üffük most fel valahol a' Substantiák nagy Könyvét, és keressünk ki benne találomra egyet... Megvan: Törpe. Még mielőtt elmésen fzólnánk róla, ugyan mit is mondhatnánk egy Törpéről?

– Que es pequeno, kicsike, petit – találgatta don Gaspar de Salazar –, y que es feo, és szerencsétlen, y ridiculo...

– Úgy van – hagyta rá Emanuele atya –, tsakhogy máris nem tudok ám válafztani, & aztán bizonyos-é, hogy vajon ha nem egy Törpéről, hanem, mondjuk, a' Corallokról kell beszélnem, akkor is mindjárt ilyen szembefzökő vonáfok jutnak efzembe? Továbbá a' Kitsiségnek a' Mennyiséghez, a' Tsúnyaságnak meg a' Minőséghez van köze. Melyikkel kezdjem? Hát nem, akkor már jobb, ha a' Hengereim képviselte Szeremséhez folyamodom. Rögvest meg is tekerem hát őket, & történetesen megkapom, ni, a' BBB betűhármast. B az első Positióban a' Mennyiséget jelöli, B a' második Positióban arra kéfztet, hogy a' Mennyiség oszlopában a' Kiterjedés fiókjában kereskedjem, & ott a' B jelű Dolgok listájának mindjárt az elején azt találom, hogy Kitsi. Kitsi alatt pedig azt olvashatom a' czédulán, hogy kitsi az Angyal, melly tűhegyen áll, & a' Pólus, melly a' Teke mozdulatlan pontja, & az elemi dolgok közül a' Szikra, a Víztsepp & a' Porfzem & az Atom, amiből Democritus szerint minden dolog öfzveáll; az Emberi Dolgok köréből az Embrió, a' Pupilla, a' Köbtsont; az Állatiakból a' Hangya & a' Bolha; a' Növényiek közül a' Tsíra, a' Mustármag & a kenyérmorzsa; a' Mathematica tudományában a Minimum Quod Sic, aztán még az I betű, a' tizenhatodrét kötött könyv vagy a' patikamérleg-súly, az Architecturában a' Sarkpont, vagy Mesében a' békák & a' hangyákból lett myomidonok ellen harczoló Psychapax egérgenerális... Hanem itt álljunk is meg, hifz a mi Törpénket máris elmondhatnám Természeti Köbtsontnak, Gyermekczuczlinak, Emberpöczöknek. És ne feledjék uraságtok, hogy ha még egyet találnánk forgatni a' Hengereken, és most meg azt kapnánk, íme, hogy CBF, akkor a' C betű a' Minőségre utalna, a' B arra kéfztetne, hogy a' Látással öfzvefüggő Dolgok fiókjában keressem a' megfelelő Tagot, & az F betű révén nem lenne az más, mint a' Láthatatlan létezők köre. A' Láthatatlan Dolgok között pedig rábukkannék, melly tsodás egybeesés, az Atomra & a' Pontra, minekokáért máris nevezhetném az én Törpémet Emberatomnak avagy Testpontnak.

Emanuele atya mind sebesebben forgatta a hengereit, húzkodta a fiókjait, akár egy bűvész, csak úgy ontotta a metaforákat, mintegy elővarázsolván őket, feledtetvén a gépi zihálást.

– Uraim! – folytatta. – Legyen az Elmés Metaphora még fokkal bonyolultabb! Minden eleddig talált Dolog maga is alá kell vetteffék a' tíz Categoria fzerinti elemzésnek, & ahogy a Könyvem magyarázza, ha egy Minőséggel kaptsolatos Dolog kerülne elénk, meg kellene néznünk, vajon látható-e, & ha igen, milly mefrziről, mi a' Rút avagy a' Szép benne, & van-e Színe; van-e Hangja, van-e Illata, van-e Íze; érinteni avagy megfogni lehet-e, híg vagy sűrű, meleg vagy hideg-e, & minő Alak, minő Kedély, Szeretet, Művéfzet, Tudás, Egéfzség, Betegség fűződik hozzá; & hogy vajon lehet-e tárgya Tudománynak. És ezen kérdéseket én Parányoknak nevezem. Első próbaképpen ugyebár a' Mennyiséghez jutottunk, annak Tagjai közt fzerepel a' Kitsiség. Most újból megforgatom a' Hengereket, és a' BKD betűhármast kapom. A' B betűről tudjuk már, hogy a' Mennyiségre vonatkozik; a' könyvem pedig azt mondja, hogy egy Kitsiny Dolog kifejezésére alkalmatos legelső Parány arra kell válafzt adjon, hogy Mitsoda az, Amivel Mérünk. Ha kikeresem, minek is felel meg a' Mérték, a' könyv ismét a' Mennyiségek ofzlopához, abban pedig az Általános Mennyiségek Tsaládjának fiókjához utal. Megkeresem benne a Mérték feliratú czédulát, & azután a K dolgot, a'mi nem más, mint a' Mértani Hüvelyk. És íme, most már felettébb elmés Definitiót tudnék componálni, például azt, hogy ama' Gyermekczuczli, amaz Emberatom méréséhez egy Mértani Hüvelyk Mértéktelen Mérték volna, a'mi Hyperbolát is társítva a' Metaphorához, fokat elárul a' Törpe Szerentsétlenségéről & Nevetségességéről.

– Bámulatos – lelkendezett della Saletta úr –, de még nem használta fel a második betűhármas utolsó betűjét, a D-t... – Uraságod fején találta a' fzöget! – mondta elégedetten Emanuele atya. – Találmányomnak épp ez a' Legtsodálatosabb Pontja! Ez a' megmaradó harmadik betű (a'mit akár el is vethetnék, ha elúnnám magam, vagy úgy vélném, hogy immár elértem czélomat), ez tefzi lehetővé, hogy megint elölről kezdjem a' munkát! Ezen D fegítségével ismét végigmehetek a' Parányok körén úgy, hogy ezúttal a' Habitus categoriájának ofzlopában kutakodom (exempli gratia, hogy minő ruha illik a' Substantiámhoz, vagy hogy fzolgálhat-e valaminek a' czégéréül), & úgy kezdem újra, ahogy az imént a' Mennyiség esetében, ismét megforgatván a' Hengereket, & tsak az első két betűt hafználván, a' harmadikat pedig egy újabb próbára viffzatartván, & így tovább a' végtelenségig, további Lehetséges Coniugatiók millióit hozva létre, mellyek egyike tán többé, másika kevésbé elmésnek tetrzik majd, & nekem a' magam Efze fzerint kell eldöntenem, mellyikükkel lehet a' legalkalmatosabban Ámulatot kelteni. De nem akarom betsapni Onöket, Uraim, nem véletlenül választottam én ki a' Törpét: tegnap éhjel roppant alapossággal épp eme' Substantiából igyekeztem kihozni, amit tsak lehet.

Meglobogtatott egy papírlapot, és olvasni kezdte róla a definíciókat, melyek maguk alá temették az ő szegény törpéjét, ezt a nevénél is kurtább emberkét, aki embrió, homunculusmorzsa, akkora, hogy a fényben táncoló porszemek is sokkal nagyobbnak tetszenek nála, hogy milliónyi hozzá hasonló társaságában klepszidra nyakán homokként peregve az időt mutathatná, hogy a lába ugyanott van, ahol a feje, eleje-vége egy testfoszlány, egyetlen ponttá zsugorodó vonal, tűhegy, olyasvalaki, akihez vigyázva kell szólni, nehogy elsodorja az ember lélegzete, olyan kicsi, hogy a színt se tűri, mustármagszilánk, annyi-amennyi, se több-se kevesebb testecske, formátlan anyag, anyagtalan forma, testetlen test, merő észlény, akit az elme oly aprónak képzel, hogy agyonüthetetlen, mert nincs hova csapni, minden lyukon kifér, s egy évig is elrágódik egyetlen árpaszemen, oly csökött, hogy sosem tudni, ül-e, áll-e vagy fekszik, megfullad egy csigaházban, rög, szemcse, szőlőmag, pont az I betűn, matematikai egyed, aritmetikai nulla...

S lett volna még miből folytatnia, ha a körülállók tapsa megállásra nem készteti.

10. Újdonatúj föld- és vízrajz

Roberto most fogta fel, hogy Emanuele atya tulajdonképpen úgy járt el, mintha Démokritosz vagy Epikurosz követője volna: fogalom-atomokat gyűjtött, és sok-sok különféle tárgyat rakott össze belőlük. És hasonlóan a Kanonokhoz, aki szerint az, hogy a világ atomokból áll, nem mond ellent az őket értelmesen elrendező istenség ideájának, eme fogalomporfelhőből Emanuele atya is csupán a valóban elmés kompozíciókat fogadta el. Meglehet, ugyanígy jár el, ha színi jelenetek írására adja a fejét. Vagy nem azt teszik-e a színműírók is, hogy valószerű, de unalmas dolgok foszlányaiból valószerűtlen és elmés eseményeket gyártanak, hogy fura mutatványokkal szórakoztassanak bennünket?

S akkor viszont nem az történt-e, hogy a körülményeknek az az egybejátszása, mely részint a hajótöréséből, részint pedig abból a helyzetből következett, amibe a Daphné-n belecsöppent – hogy valószerű minden parányi történés, a penészszag, a hajónyikorgás, a növényillat, a madárdal –, hogy mindez együtt, ez keltette benne azt az érzést, hogy van még itt valaki, pedig csak gondolatban érzékelte így, csak fantazmagória volt, mint a rétek kacagása vagy a harmat könnye? Vagyis hogy a titkos betolakodó fantomja esemény-atomok elegyéből lett, akárcsak az az elveszett testvért mutató másik, s hogy a saját arcának és vágyainak vagy gondolatainak a töredékei formálták mindkettőt.

És könnyű eső kezdett épp dobolni az ablakok üvegén, enyhítve a déli hőséget, amikor egyszer csak azt gondolta: hát persze, én vagyok ezen a hajón a betolakodó, és nem más, én vertem fel ezt a csöndet a lépéseimmel, azután meg, mint aki megijedt, amiért betört egy idegen szentélybe, nosza, csináltam még egyet magamból, járkáljon itt, ugyanezeken a fedélközökön az is. Mi bizonyítékom van rá, hogy létezik? Néhány vízcsepp a leveleken? Hisz most is esik az eső. Hátha tegnap étjel is esett! A magok? Hátha csak a már meglevőt kaparták összébb a madarak, s én csak hittem, hogy valaki frisset szórt nekik! Hogy nem találtam tojást? De hisz épp tegnap láttam, hogyan fal fel egy sólyom egy bőregeret! Látatlanul beleképzelek valakit a hajó gyomrába, talán azért, hogy nekibátorodjam, mert rettent, ha arra gondolok, hogy egy szál magamra maradtam ég és tenger között. Roberto de la Grive úr, ismételgette magában, tudd meg, hogy egyedül vagy, és lehet, hogy egyedül is maradsz halálod napjáig, ami különben egykettőre felvirradhat: a hajón sok az élelem, de csak hetekre elég, hónapokra nem. Úgyhogy rajta, tégy inkább tartályokat a fedélzetre, gyűjts beléjük annyi esővizet, amennyit csak bírsz, és tanulj meg fentről horgászni, szokd a napsütést. Előbb-utóbb pedig meg kell találnod valahogy a módját, hogy átköltözz a Szigetre, s te légy az egyetlen lakosa. Ezen törd a fejed, és ne holmi betolakodós meg Ferrantés históriákon.

Összeszedett néhány üres hordót, s a felhős ég alatti szűrt fényben hunyorogva felvitte őket a tatfedélzetre. Cipekedés közben vette észre, hogy még mindig mennyire erőtlen. Lement a fedélközbe, elhalmozta az állatokat eleséggel (talán azért, nehogy valaki másnak jusson eszébe ugyanez őhelyette), és ismét letett arról a tervéről, hogy még lejjebb ereszkedjék. Visszatért a kabinjába, lefeküdt, és órákig hallgatta a szűnni nem akaró eső kopogását. A szél is feltámadt, s neki most először jutott eszébe, hogy úszó házban van, s az úszó ház bölcsőként ringott, miközben ajtók csapkodása tette még elevenebbé ezt az anyaöl-ácsolatot.

Megtetszett neki a metafora, és felötlött benne: vajon Emanuele atya olvasatában miféle Enigmatikus Jelmondatok ihletője lenne a hajó. Azután a Szigetre gondolt, és elérhetetlen közelségnek mondta magában. A szép gondolat ezen a napon immár másodszor utalt arra, ami más és mégis egy, a Sziget s az Úrnő hasonlóságára, és azután késő éjjelig írta neki azt, aminek a lényegét ebben a fejezetben igyekszem összefoglalni.

Egész éjszaka himbálták a Daphné-t az öböl hullámai, s ringatózása csak pirkadatra hagyott alább. Az ablak üvegén túl hideg, de kristálytiszta hajnal ígérkezett. Robertónak eszébe jutott a Szem Hiperbolája, mely előző nap rémlett fel előtte, és az az ötlete támadt, hogy talán a szomszéd fülkében látott távcsővel figyelhetné a partot: maga a cső meg a látvány behatároltsága megvédi az elvakulástól.

A műszert letámasztotta hát a galéria egyik ablakának párkányára, és merészen az öböl horizontjának szegezte. A Sziget világosan kirajzolódott, csúcsán ott a bolyhos gyapjúpamacs. Az Amarilli-n hallotta először, hogy az óceáni szigetek kifogják a passzátszelekből és ködpamacsokba sűrítik a nedvességet, úgyhogy a hajósok gyakran nem is látják még egy-egy szárazföld partját, de a mintegy odahorgonyzott légnemű gomolyokból már kitalálják, hogy ott van.

A passzátszelekről Byrd doktor mesélt neki – ő TradeWinds-nek mondta ugyanazt, amit a franciák alisées-nek –, odaát a nagy szelek szabják meg, hogy hurrikán dühöng vagy sima-e a tenger, de ezekkel kedvükre cicáznak a szeszélyes passzátszelek, melyeknek vonala a térképeken táncos kanyarok és áramlatok, szédítő körforgások és kecses félrelépések formáját ölti. Elébe furakszanak a fő szeleknek, és megzavarják, keresztbe szabdalják, összevissza gubancolják az útjukat. Megannyi gyík, kiszámíthatatlanul cikáznak ide-oda, hol összefutnak, hol kerülgetik egymást, mintha bizony a Túlsó Tengeren csak a művészet regulái számítanának, a természetéi nem. Művi képzeteket keltenek, s formáik nem annyira az égi vagy földi eredetű dolgok, mint például a hó vagy a kristályok összhangjának szabályait, mint inkább azokat a csigavonalakat követik, melyeket az építészek kupolák és oszlopfők tervezésekor szoktak használni.

Hogy afféle művi tenger ez, azt Roberto már régóta gyanította, és nem csodálkozott a kozmográfusokon, akik ezeket a helyeket képzeletben mindig is fejel lefelé járó-kelő, természetellenes lényekkel népesítették be.

Az persze nem lehet, hogy az európai udvarokban lazúrkővel kirakott, titkos szivattyúmű-vízeséses barlangokat építő művészek ihletésére ötölte ki azokat a túlnani vidékeket; s nem lehet az sem, hogy a művészeket ihlette meg az Ismeretlen Póluson burjánzó természet. A dolog úgy áll – okoskodott Roberto –, hogy a Művészet is meg a Természet is szeret mesterkedni, s ezt teszik maguk az atomok is, midőn hol emígy, hol amúgy tömörülnek. Van-e csodásabb mestermű, mint a teknőc, ez a sok-sok évezreddel ezelőtt kivésett ötvös remek, ez a türelmesen cizellált Akhilleusz-pajzsba zárt lábas kígyó?

Minálunk – így Roberto – a növényi élet törékeny, mint a finom erezetű levél, mint az egyetlen délelőttön elnyíló virág, itt meg csupa bőrszerű, vastag matéria, tomboló tüzű, napsugarakkal dacolni kész pikkely. A levél ezeken a tájakon – melyeknek vad lakói bizonyára nem értik a fém- s az agyagmegmunkálás művészetét – bármikor szerszámmá, pengévé, kupává, kanállá válhatna, a virágok szirma mintha lakkból volna. Ami növényi, az itt mind erős, ellenben azokból a tarkabarka üvegmadarakból ítélve, amelyeket láttam, harmatgyönge minden, ami állati. Az állati, az minálunk erős, mint a ló, vagy komoran robusztus, mint az ökör...

Hát a gyümölcsök? Nálunk az egészséges színű alma halványpirosa jó ízre vall, s a gomba kékesszürkéje árulkodik, ha mérges az a gomba. Itt meg – hisz tapasztalhattam tegnap is meg már az Amarilli-n utazva is – mindenféle ellentmondások tréfálják meg az embert: ha holtsápadt a gyümölcs, bizonyosan mézédes, ha meg olyan piros, hogy majd kicsattan, egykönnyen halálos méreg lehet a leve.

A messzelátóval a partot fürkészte, és szemébe ötlöttek azok a kúszó gyökerek, melyek a part s a tenger közti sávon valóságos szökellésekkel nyújtózkodtak a tiszta égbolt felé, és nagy fürtökben hosszúkás gyümölcsöket is észrevett, melyeknek éretlen bogyókülseje bizonyára épp elfolyó túlérettségük jele volt. Más pálmafákon meg sárgadinnyéhez hasonlatos kókuszgömbökre ismert, róluk tudta már, hogy beérésüket földszínűvé fakulván adják majd ünnepélyesen tudtul.

Ez a földi Túlvilág tehát csak úgy lakható – jut eszébe, ha fejet akar hajtani a természet előtt –, ha az ember a saját ösztönei sugallatával ellentétesen jár el, lévén az ösztön alighanem azon ősi gigászok találmánya, akik alkalmazkodni igyekeztek a földteke túlfelének természetéhez, s mert abban a hiszemben voltak, hogy a legtermészetesebb természet az, amelyhez ők alkalmazkodnak, természetesnek vélték, hogy a természet eleve hozzájuk igazodik. Ezért hitték, hogy a nap olyan kicsi, amilyennek látják, s hogy hatalmasak némely, földre hajló tekintettel bámult fűszálak.

Az Antipódusokon élni annyit tesz tehát, hogy az ember újjáteremti magában az ösztönt, tudja, miként lesz a csodából természet és a természetből csoda, ráébred, mennyire állhatatlan a világ, melynek az egyik felén emilyen, a másikon meg amolyan, épp ellentétes törvények uralkodnak.

Újfent megütötte a fülét, hogyan ébredeznek odaát a madarak, és most – nem úgy, mint az első napon – feltűnt neki, hogy a hazájabéli csicsergéshez képest mily mesteri hangzású az énekük: csupa moraj, csupa fütty, csupa bugyborékolás, pattogás, nyelvcsettintés, nyüszítés, elfojtott puskadörrenés, egész kromatikus skálák sora, néha pedig mintha homéroszi hablatyolással falevelek közt lapuló békák brekegése hallatszott volna át.

A messzelátó segítségével orsókat és tollas gömböcskéket vett észre, fekete vagy meghatározhatatlan színű rebbenéseket, amint egy-egy magasabb fáról megannyi, vesztét siettető Ikaroszként dőrén a mélybe vetik magukat. Sőt, hirtelen úgy látta, mintha egy fa – tán kínai narancsfa – a légbe lövellné egyik gyümölcsét, valami sárgásvörös lángot, mely a következő pillanatban már el is tűnt a távcső kerek látómezejéből. Elintézte magában a dolgot azzal, hogy káprázat játszott vele, és nem gondolt rá többé, legalábbis így hitte. Később látni fogjuk, hogy ami a homályos gondolatokat illeti, Saint-Savinnek igaza volt.

Az jutott eszébe, hogy a természetellenes természetű szárnyasnép a sok-sok hónapja otthagyott párizsi társaságokat jelképezi: ebben az emberek nélküli univerzumban – amelyben meglehet, hogy van más élőlény is, nemcsak madár, de olyan, amelyik beszél, bizonyosan nincs több – megint úgy érezte magát, mint abban a szalonban, ahová legelőször benyitva valami ismeretlen nyelvű, érthetetlen csacsogás ütötte meg a fülét, csupán az ízére bátorkodott ráérezni; jóllehet végül is jól megjegyezhette ő magának azt az ízt, hiszen máskülönben nem értekezhetett volna róla úgy, ahogyan most értekezett. De mikor eszébe jutott, hogy ott találkozott a Hölggyel – s hogy tehát a legfontosabb hely a világon, ha van ilyen, az volt akkor, nem pedig emez –, arra a vélekedésre jutott, hogy nem ott utánozták a Sziget madarait, hanem itt, a Szigeten törekedtek rá az állatok, hogy azzal a mélységesen emberi Madárnyelvvel versenyezzenek.

Az Úrnőre gondolván pedig, kinek messziségét előző nap a nyugat felőli föld elérhetetlen messziségéhez hasonlította, ismét a Sziget felé fordult, melynek a távcső csupán fakó és körülhatárolt foltjait hozta elébe, de úgy, ahogyan azok a domború tükrök, melyek egy kicsiny szobának egyetlen oldalát tükrözve is valamiféle végtelen és lenyűgöző, gömbszerű kozmoszt sejtetnek.

Milyennek látná a Szigetet, ha egyszer a partjára lép? A páholyából szemlélt látvány meg a hajón talált mintapéldányok tanúsága alapján vélheti-e, hogy nem más, mint tejjel-mézzel folyó patakok öntözte, gyümölcsben és kezes állatokban bővelkedő földi Paradicsom? Ugyan mi egyebet kerestek a déli végek szigetein azok a bátrak, akik a dőrén csendesnek hitt óceán viharaival dacolva errefelé hajóztak? Vajon a Bíboros, midőn útnak indította, hogy derítse fel az Amarilli titkát, nem éppen ezt akarta-e: eljuttatni Franciaország liliomait egy bábeli vétek, özönvíz, eredendő bűn nem látta vidék várva várt ajándékaival kecsegtető Terra Incognitára, ahol az emberi lény talpig becsületes, a bőre sötét, de a lelke patyolat, s az öntudatlan őrzött aranyhegyekre és balzsamokra rá sem hederít?

Ám ha ez így van, vajon nem az ősbűnt követi-e el ismét az, aki a Sziget szüzességére tör? Meglehet, a Gondviselés, nagyon is helyesen, úgy akarja, hogy szűzi szemtanúja legyen, s háborítani sohase háborítsa mindeme szépséget. Hiszen nem épp ebben nyilvánul-e meg az, amiről Úrnőjének úgy vall, mint a legtökéletesebb szerelemről: hogy a kevély bírvágyról lemondván, távolból szeretünk? Szerelem-e az, ami hódítani akar? Ha a Szigetben szerelme tárgyát kell látnia, akkor ugyanaz a tartózkodás, amellyel ez utóbbi iránt viseltetett, a Szigetnek is kijár. Még az őrjítő féltékenység sem azért fogta el mindig, ha attól tartott, hogy idegen tekintet fenekedik a hajthatatlanság a szentélyére, mintha bizony saját jogot formált volna rá, hanem azért, mert a Grál őrzőjeként szerelmesi kötelességének tartotta ilyeténképp tagadni bárkinek bárminemű jogát. Ugyanez a szüzesség kell hát, hogy kötelezze a Szigetre nézvést is, melyet annál kevésbé akarhat érinteni, minél ígéretesebbnek tartja. Távol az Úrnőtől és távol a Szigettől, mindkettőről csupán beszélnie szabad, hogy szeplő se essék rajtuk, mert azt akarja, hogy szeplőtelenségüket megőrizhessék, s ne illesse őket semmi más, csak az elemek cirógatása. Ha akárhol is, de létezik szépség, akkor az ő célja az, hogy céltalan maradjon.

Csakugyan ilyen a Sziget? Kitől veszi a bátorságot, hogy ezt olvassa ki a Sziget hieroglifájából? Az első itteni utazások óta tudnivalóin zendülőket hagytak sorsukra ezeken a térképek szerint bizonytalan elhelyezkedésű szigeteken, a szigetek pedig börtönné lettek, ahol puszta levegő a rács, és ahol önmaguk egymást büntetni kész börtönőrei az elítéltek. A Szigetre lábát betenni, titkát felfedni nem kötelességből ódzkodik ő, hanem azért, mert joga van hozzá, hogy elkerüljön mindenféle, vég nélküli borzalmakat.

Vagy mégsem: csak az igaz, hogy a Sziget közepén ott áll, hívogatóan lágy színekben ott pompázik a Feledés Fája, s ha eszik a gyümölcséből, akkor megnyugvást találhat.

Felejteni. Így töltötte ezt a napot, mintha henyélne, holott nagyon is tevékenyen erőltette, hogy tabula rasát csináljon magából. S úgy járt, ahogy a felejteni akaró járni szokott: minél tovább erőlködött, annál elevenebb életre keltek az emlékei.

Használni próbálta mind a jó tanácsokat, amelyeket valaha hallott. Zsúfolt szobába gondolta magát, a szobában csupa olyan tárgy, amely valamire emlékeztette: hölgyének fátyla, a képét felidézni hivatott, hiányát panaszló sorokkal teleírt sok papír, a megismerésének színhelyéül szolgáló palota bútorai és faliszőttesei, s aztán elképzelte, amint mindezt kihajigálja az ablakon, míg a szoba (és a szobával együtt a feje is) ki nem ürül teljesen. Roppant erőfeszítéssel hurcolt az ablakhoz edényt és szekrényeket, karszéket és fali fegyverdíszt, ám ellentétben a hallottakkal, hiába fárasztotta magát, az Úrnő alakja megsokszorozódott, mindenünnen ő nézett rá, és gúnyos mosollyal figyelte, miként vesződik.

Így hát feleslegesen cipekedett naphosszat, semmit sem felejtett el. Sőt. Az egyedüli látvány, melyen a múltja felett töprengve nap nap után a szemét legeltette, a Daphne látványa volt, s a Daphne így afféle Emlékezet Színházává lett – dívott akkortájt ilyesmit kitalálni –, ahol megannyi részlet a saját történetének egy-egy régi vagy minapi epizódját idézte fel: az orrárboc a hajótöröttként való megérkezését, mikor is ráébredt, hogy soha többé nem látja viszont a szeretett hölgyet; a bevont vitorlák azt, hogy vége, hogy elvesztette Ot; a galéria, ahonnan a messzi Szigetet szokta fürkészni, azt, hogy Ő is messze van... És őrajta annyit merengett, hogy ha sokáig itt marad még, eme tengeri lakhely zugai apránként, percről percre eszébe juttatják mindazt, amit felejteni akar.

Akkor vette észre, mennyire így van ez, amikor kiment a fedélzetre, hogy a fejét a szélben megszellőztesse. Vadonja volt neki a fedélzet, úgy járta, ahogy erdőt jár a boldogtalan szerelmes; ez volt az ő természetpótléka: antwerpeni ácsok gyalulta farengeteg, szélnek feszülő nyersvászon folyamok, kikátrányozott barlangok, asztrolábium-csillagok. S ahogy valahová visszatérve a szerelmes minden szál virágban, minden levélrezdülésben és minden kis ösvényben a szeretett lényt látja, bizony, most ugyanúgy cirógatja ő egy ágyú torkát, míg bele nem hal a szerelembe...

A költők nem zengenek-e ódát hölgyükhöz úgy, hogy a rubint ajakát, a kőszén szemét, a márvány kebelét, a gyémántos szívét dicsérik? Nos, hát akkor – ha már ebbe a megkövült fenyőerdőbe kényszerült – mostantól őt is csak ásványi szenvedélyek hevítik: gyűrűs horgonykötélnek látja majd Hölgyének tincseit, acélveret-csillogásnak az elfeledett tekintetét, ereszcsatorna-sornak az illatos nyálat csepegtető fogait, kendernyakékes csörlőnek a nyakát, és végül megnyugszik, mert úgy képzeli, hogy holmi óraművet, bábut szeretett csupán.

De aztán már meg is bánta, hogy oly keményen keménynek képzelte Őt, hiszen hölgyének vonásait kővé változtatván – gondolta –, a tulajdon vágyát változtatta kővé, holott azt elvennek és elégedetlennek akarta; s mivel közben beesteledett, felemelte tekintetét a felismerhetetlen csillagképek mintázta égboltra. Csak mennyei alakzatokat szemlélve gondolhat ki olyan emberhez méltó gondolatokat, akit mennyei rendelés kárhoztatott rá, hogy az emberi teremtmények legmennyeibbikét szeresse.

Az erdők királynéja, ki patyolat palástban fehérré varázsolja a vadont és beezüstözi a mezőt, még nem lépett elő a gyászfátylakba vont Sziget csúcsa mögül. Amúgy tündöklő és tiszta volt az ég, és délkeletre a legalján, már-már a tenger színén Roberto észrevett egy csillaggumót – Byrd doktor hívta fel rá a figyelmét annak idején -: a Dél Keresztje volt az. S Robertónak akkor eszébe jutott egy elfeledett költő, akitől néhány részletet még karmelita tanítója vésett az eszébe, a költőnek pedig az a víziója, mely gyermekkorában egészen lenyűgözte: egy túlvilági zarándok épp itt, ezen az ismeretlen tájon bukkan ismét elő, és megpillantja ugyanezt a négy csillagot, melyet nem látott soha más, csak első (és utolsó) lakói a Földi Paradicsomnak.

11. A megfontoltság muvészete

Azért látta-e meg őket, mert a hajótörés csakugyan az Édenkert határára vetette, vagy azért, mert úgy bújt elő a hajó gyomrából, mint valami pokoli bugyorból? Talán ezért is meg azért is. A hajótörés azáltal tárta elébe egy másfajta természet spektákulumát, hogy kimentette őt a Világ Poklából, ahová ifjonti illúzióit elveszítvén, még a casalei napokban lépett.

Még odalenn történt, hogy minekutána megsejtette, mennyi szeszély s az államrezonnak mily érthetetlen kuszasága szövi át a történelmet, Saint-Savin ráébresztette, mennyire megbízhatatlan a Véletlen cudarságaitól sanyargatott világ nagy gépezete is. Néhány nap leforgása alatt befellegzett a heroikus vállalkozásokról szóló kamaszálomnak, Emanuele atya jóvoltából pedig megtudta, hogy a' Heroicus Vállalkozásokért ellenben nagyon is lelkesedni kell – no meg, hogy nem muszáj azért óriással hadakozni, hiszen törpenevek kiagyalása is lehet életre szóló feladat.

A kolostort elhagyva della Saletta úrhoz csatlakozott, aki a maga részéről Salazar urat kísérte ki a várból. A Salazar úr által Puerta de Estopának nevezett kapu felé menet egy darabig együtt mentek a bástyafalon.

A két uraság fennen dicsérte Emanuele atya gépezetét, Roberto pedig ártatlanul megkérdezte, hogy vajon mennyiben befolyásolja e roppant tudomány egy ostrom végeredményét.

Salazar úr felkacagott.

– Fiatal barátom – mondta –, mi itt más-más uralkodók képviseletében bár, de mindnyájan azon vagyunk, hogy ez a háború igazságos és becsületes véget érjen. Csakhogy ma már nem lehet ám kardéllel más utat szabni a csillagoknak. Véget értek azok az idők, amikor még az urak csináltak királyt; manapság a király teszi úrrá az urat. Valaha az udvari élet merő várakozás volt: az úr alig várta, hogy végre hadban mutatkozhassék valóban annak. Manapság valamennyi úr, azok is – és a spanyol sátrak felé mutatott –, meg ezek is, ni – s a francia szálláshelyek felé bökött –, mind csak azért háborúzik, hogy mielőbb visszatérhessen oda, ahová való, vagyis az udvarba; az udvarban pedig, kedves barátom, nem azon folyik már a versengés, hogy ki éri utol virtusban a királyt, hanem azon, hogy ki nyeri el a kegyét. Madridban ma olyan urak is vannak, akik a kardjukat soha még ki nem vonták, a városból pedig a lábukat sem teszik ki: hiszen ha ők a dicsőség mezein rúgnák a port, közben vagyonos polgárok és újgazdagok lépnének a helyükbe, márpedig őket ma már az uralkodók is nagy becsben tartják. Nincs más hátra, a katona kénytelen a vitézség helyett a megfontoltságot választani.

– A megfontoltságot? – kérdezte Roberto.

Salazar azt mondta, nézzen le. A szemben álló felek lustán oda-odacsaptak egymásnak, egy-egy ágyúgolyó kavart porfelhőt az alagútlejáratoknál. Északnyugaton a császáriak egy ostromépítményt toltak: robusztus harci szekér volt, melyet kétoldalt kaszákkal szereltek fel, elöl pedig kovácsoltvas pántokkal páncélozott tölgy-dongafalban végződött. Ezen a homlokfalon lőrések nyíltak, a lőrésekből csatakígyók, háromlábú és szakállas puskák kandikáltak elő, oldalról pedig látni lehetett, hogy a szekér landsknechtekkel van teli. Az elöl csupa cső, oldalt csupa él, csupa lánccsikorgás, tüskés gépezet olykor tüzeset köpött valamelyik szájából. Az ellenség bizonyára nem akarta most rögtön bevetni, hiszen az ilyen szerkezetet akkor szokás a falak alá tolni, amikor az aknák már elvégezték a maguk feladatát, ám az is bizonyos volt, hogy fitogtatása az ostromlottak megfélemlítését szolgálja.

– Látja? – mutatta Salazar. – A háborút a gépek fogják eldönteni: harci szekerek, aknafolyosók, miegymás. Az a néhány vitéz bajtársunk, aki ezen vagy amazon az oldalon melldüllesztve kiállt az ellenfél elé, nem azért állt ki, hogy győzzön, hanem azért, hogy ha csak meg nem hal merő tévedésből, legyen majd mivel büszkélkednie odahaza az udvarban. A legügyesebbje alighanem úgy okoskodik, hogy olyasmit tesz, aminek híre kel, de azért nem kockáztat vele többet, mint amennyit nyerhet...

– Az én apám... – kezdte az elárvult Roberto, akinek hősi atyja bezzeg sehogyan sem okoskodott. Salazar a szavába vágott:

– Az ön atyja régi vágású ember volt. A régi időket magam is visszasírom, ne higgye, hogy nem. Csak hát érdemese még bátornak lenni, ha egyszer egy szép visszavonulásnak nagyobb visszhangja támad, mint egy vitéz támadásnak? Nem éppen most látott-e olyan hadi gépezetet, amelyet arra találtak ki, hogy egy egész ostrom kimenetelét minden hajdani kardnál inkább meghatározza? És nem lépett-e már a szakállas puska is sok-sok éve a kard helyébe? Mi még páncélt viselünk, de valamelyik fickó előbb-utóbb megleli a módját, hogy lyukat üssön akár a legvastagabb páncélon is.

– Akkor hát mi marad egy igazi úrnak?

– A bölcsessége, de la Grive úr. A siker fénye nem olyan, mint a napé, a siker holdfénynél születik, és nem mondta senki, hogy erre a második fényforrásra fitymálkozva tekintene mindenek teremtője. Jézus is éjszaka mérlegelt az olajfák hegyén.

– De dönteni azután a leghősibb erény szerint, és mindenféle fontolgatás nélkül döntött...

– Mi azonban nem az Örökkévaló elsőszülött Fia vagyunk, hanem e világ gyermekei. Ha véget ér ez az ostrom, s nem szegi éltét egy masina, ugyan mitévő lesz, de la Grive úr? Talán visszamegy vidékre, ahol senki sem kínál majd önnek alkalmat, hogy atyjához méltónak mutatkozhassék? Ön alig néhány napja forgolódik párizsi úriemberek közt, de szemlátomást máris eltanult a szokásaikból egyet, s mást. Bizonyára a nagyvárosban szeretne majd szerencsét próbálni, jól tudja hát, hogy ott lesz kénytelen felélni azt a pár morzsányi vitézségét, amit a hosszas tétlenség után e falak mögül magával visz. Ha pedig ön is szerencsét próbál, ügyesnek kell lennie. Itt azt tanulta meg, hogyan kerülje el a karabélygolyót, ott pedig azt kell megtanulnia, hogy az irigység, a féltékenység, a mohóság útjából miként kell kitérnie úgy, hogy ugyanazzal a fegyverrel vág vissza, amelyet az ellenfél, vagyis mindenki használ. Úgyhogy mondok én önnek valamit. Ön egy félórája már folyton a szavamba vágva hajtogatja, amit gondol, és színlelt kérdésekkel be akarja bizonyítani, hogy tévedek. Hát ezt soha többé ne tegye, kivált nagyurakkal ne. A saját éleselméjűségébe vetett bizodalma meg a kötelező igazmondásról vallott meggyőződése esetleg arra késztetheti olykor, hogy olyasvalakinek osztogasson jó tanácsot, aki rangban felette áll önnek. Sose tegye. A győzelem mindig gyűlöletet vált ki a legyőzöttből, a saját urunkat legyőzni pedig vagy ostoba, vagy káros dolog. A fejedelmek azt szeretik, aki segíti őket, nem pedig azt, aki túltesz rajtuk. De bánjon megfontoltan az egyenrangúakkal is. Ne alázza meg őket a jó tulajdonságaival. Sohase beszéljen saját magáról: vagy öndicséret, tehát hiúság, vagy öngyalázás, tehát balgaság sülne ki belőle. Inkább mutasson valamely bocsánatos bűnt, fedezzék csak fel, hadd egye őket az irigység, de önnek azért ne nagyon ártson. Érjen sokat, de néha csak keveset mutasson. A strucc sem tör a magasba, hisz csúfosan visszazuhanna: a szép tollait ő is csak apránként mutogatja. Mindenekelőtt pedig a szenvedélyeit, ha vannak, ne tegye közszemle tárgyává, bármily fennköltnek véli is őket. Ne láthasson bele akárki a szívünkbe. A bölcsesség a megfontolt hallgatásban lakozik.

– Ön szerint tehát egy úr legfőbb kötelessége az, hogy a képmutatásban gyakorolja magát?

– Nézze, kedves Roberto – vette át a szót mosolyogva della Saletta –, Salazar úr nem azt mondja, hogy a bölcs ember képmutató legyen. Ha jól értem, ő nem a képmutatás, hanem a kendőzés tudományának gyakorlását javasolja önnek. Hamisan mutatni azt szokás, ami nincs, kendőzni azt, ami van. Ha ön olyasmivel büszkélkedik, amit nem csinált, akkor ön képmutató. Ha ellenben ügyesen gondoskodik róla, hogy ne mindenre derüljön fény abból, amit csinált, akkor a kendőzésben jeleskedik. Az erény kendőzése minden más erénynél előbbre való erény. Salazar úr arra tanítja önt, hogy miként legyen megfontolt az, aki az erény, avagy erényes az, aki a megfontoltság híve. Midőn az első ember először csodálkozott rá önnön meztelenségére, legott elfödte magát, hogy még Teremtője se lássa: a rejtezkedés buzgalma tehát úgyszólván a világ teremtésével egyidős. Aki valamit kendőz, az tisztes ködökből von fátylat, vagyis nem hamisít, legfeljebb pihenteti kissé az igazságot. A rózsa azért szép, mert kendőzi magát: nem rí le róla, mily hervatag, s habár a halandó szépségről azt szokás mondani, hogy olyan, mintha nem is e világról való volna, igazából a szépség is csak ifjúság kendőzte holttetem. Az életben nem mindig javallott a nyíltszívűség, legfontosabb igazságainkat csupán félig szabad felfödnünk. A kendőzés nem csalás, hanem a dolgok meg nem mutatásának fortélya. Nehéz ügyesen csinálni: csak annak sikerül, akin nem vevődik észre az ügyeskedés. Akiről elhíresülne, hogy olyan jól alakoskodik, akár egy színész, arról mindenki tudná, hogy nem az, akinek mutatja magát. A kendőzés mindenkori legjobbjainak azonban semmiféle hírük nem kel.

– S ne feledje – tette hozzá Salazar úr –, hogy amikor azt mondom, kendőzze, hallgassa el az igazságot, korántsem azt mondom, hogy hallgasson, mint aki megkukult. Ellenkezőleg. Tanulja meg, hogy miként érheti el csavaros beszéddel azt, amit egyenes beszéddel nem tud, hogy miként vághat rendet magának az ékesszólás cseleivel ebben a látszatokat kedvelő világban, hogy miként gyártson, szót a szóba öltvén, szép selymes mondatokat. Ahogy a nyílvessző a testet, úgy a szó a lelket járhatja át. Váljon önnek természetévé az, ami Emanuele atya masinájában a gépiesség.

– No de uram – vetette ellen Roberto –, Emanuele atya masinája képében énszerintem az Ész jelenik meg, mely nem telibe találni vagy csábítani akar, hanem az igazság újfajta instrumentumaként a dolgok összefüggéseit kutatja és vizsgálja.

– A filozófusokra ez áll is. De a balgákban keltsen csak ámulatot az Esz, az tetszik a fajankóknak. Az emberek szeretnek ámulni. Az ön sorsa nem a csatatéren, hanem az udvari szalonokban dől el, így hát egy társalgásban elért jó pont nagyobb hasznára válik, mint egy jól sikerült roham. A megfontolt ember egyetlen elegáns mondattal kivágja magát, és játszi könnyedséggel forgatja a szót. Szavakkal szinte minden megváltható.

– Salazar uram, várják a kapunál – mondta ekkor Saletta. S ily módon véget is ért a váratlan lecke, melyet Roberto életből és bölcsességből kapott. Épülésére nem szolgált ugyan, magában mégis megköszönte két tanítómesterének. Magyarázatot kapott tőlük a világ sok rejtélyére, olyasmire, amiről odahaza La Grivában egy árva szó sem esett soha.

12. A lélek szenvedélyei

Odalett hát minden illúzió, és ekkor tört ki Robertón a szerelmi téboly.

Június utolsó napjai járták, s az idő jócskán fölmelegedett; vagy tíz napja röppent fel először a hír, hogy a spanyol táborban pestisest találtak. A városban fogyni kezdett a muníció, a katonáknak fejenként csak tizennégy unciányi fekete kenyér jutott, a casaleiek pedig egyetlen pint borért már három forintot, azaz tizenkét reált is elkértek. Salazar és Saletta felváltva tárgyalt a városban meg a spanyol táborban azoknak a tiszteknek a kiváltásáról, akik egy-egy összecsapás során a másik fél fogságába estek, s a kiváltottaknak kötelezniük kellett magukat, hogy többé nem nyúlnak fegyverhez. Ismét sok szó esett a diplomácia világának emelkedő csillagáról, arról a Mazzarini nevű kapitányról, akit a pápa tárgyalni küldött.

Fel-felpislákoló remények váltották egymást apróbb kitörésekkel és az alagutak kölcsönös beomlasztásával, s így, ilyen tessék-lássék módon zajlott az egész ostrom.

A tárgyalásokra vagy épp a felmentő seregekre várakoztukban szépen lecsillapodtak a harci kedélyek. A casaleiek közül néhányan úgy döntöttek, hogy kimennek a falon túlra, és ami gabonát a szekerek meg a lovak meghagytak, azt ők learatják, mit sem törődve egy-egy spanyol puska messzi puffanásával. De azért nem voltak mind fegyvertelenek: Roberto szeme megakadt egy magas és vörös parasztlányon, aki a sarlózást olykor megszakítva lehajolt, a kalászok közül előhúzott egy puskát, öreg katona módjára gyakorlottan a vállához emelte, s a tusát a piros arcához szorítva, odapörkölt az alkalmatlankodóknak. A spanyolok méregbe gurultak, viszonozták eme harcias Ceres lövéseit, és majdnem el is találták: egyik golyójuk a csuklóját súrolta. A lánynak kicsordult a vére, hátrálni kezdett, de tovább töltött és lőtt, s közben még oda is kiáltott valamit az ellenségnek. Mikor már majdnem a fal alá ért, egy-két spanyol odavetette neki:

– Puta de los franceses!

– Az vagyok, bizony ám, francúzok lotyója, nem is a maguké! – vágott vissza a lány.

Ez a szűzi alak, termetes szépségnek és harcingernek eme kvintesszenciája, melyet az iménti sértés a paráznaság gyanújával tett még ékesebbé, legott felkorbácsolta Roberto serdülő érzékeit.

Látomásának nyomába eredve aznap Casale utcáit járta; parasztoknál tudakozódott, megtudta, hogy a lányt egyesek szerint Anna Marfia, mások szerint Francesca Novaresének hívják, az egyik kocsmában valaki azt is mondta, hogy húszéves, hogy a környékről való, és hogy egy francia katonával szűrte össze a levet.

– Jóféle lány a Francesca, ajaj, de még milyen – kacsintottak rá, s a pajzán utalás felmagasztaló fényében Roberto most még sokkal kívánatosabbnak látta szerelmét.

Egyik este egy sötét földszinti szoba előtt ment el, ott volt a lány. Az ablaknál ült, hogy a monferratói fülledtségben legalább egy kis fuvallat érje, orcájára valahonnan a párkány alól kintről nem látható lámpás fénye vetült. Első pillantásra nem ismerte meg, mert szép fürtjeit a fején kontyba tekerte, csupán egy-egy tincs lógott le kétoldalt a fülére. Csak az arca látszott jól, a hibátlanul tojásdad arca, s abban a félhomályban mintha a homlokán csillogó pár verejtékcsöpp lett volna a lámpás.

Egy alacsony kisasztal fölé hajolva valami varráson dolgozott nagy figyelmesen, észre sem vette a fiatalembert, aki visszahőkölt, és a falhoz lapulva sandított rá a szeme sarkából. Torkában dobogó szívvel nézte a lány ajkát, az ajka fölött a szőke pihéket. Aztán a lány fölemelte az egyik kezét – az még az arcánál is jobban fénylett –, és valami sötét fonalat vitt a szájához: szétnyíló piros ajakkal, fehér fogakkal, egyetlen, kecsesen vadállati mozdulattal elharapta, és derűs mosollyal nyugtázta önnön szelíd kegyetlenségét.

Roberto akár egész éjszaka ott lapult volna, sóhaja se igen rebbent, mert félt, hogy fölfedezik, s úgy lángolt belül, hogy beledermedt. A lány azonban nem sokkal később eloltotta a lámpást, s a vízió semmivé lett.

A következő napokban sokszor ment végig hiába azon az utcán, a lányt nem látta többé; azazhogy egyszer talán igen, de nem mert volna megesküdni rá, mivel a lány – ha ugyan ő volt – lehajtott fejel ült, csak a csupasz és rózsás nyaka meg az arcát elfüggönyző hajzuhatag látszott belőle. Háta mögött ott állt egy asszonyság, gerebennek is beillő nagy fésűvel szántogatta a sörényét, s ha elkapott egy-egy állatkát, a fésülést megszakítva a körmével pattintotta szét a menekülőt.

Roberto tudta már, mi fán terem a fejbenézés, de arra csak most csodálkozott rá, hogy milyen szép rítus is ez, és legott magát képzelte el, amint végigsimít azokon a selymes hullámokon, s tenyerébe fogja azt a szép nyakat, meg amint belecsókol a barázdákba, amint saját kezűleg csap le a bennük nyüzsgő tisztátalan mürmidónhadakra.

A varázslatot lármás népség utcazaja törte meg, Roberto kénytelen-kelletlen továbbállt, és több szerelmi látomást azután már nem is tartogatott számára az az ablak.

Alkonyatkor, estefelé fel-feltűnt még benne az asszonyság, meg egy lány is, de az nem az a bizonyos volt, hanem valaki más. Ebből Roberto arra következtetett, hogy itt nem a lány lakik, csak egy rokon, ahhoz jöhetett valami szívességet tenni. Teltek-múltak a napok, de hogy ő maga hol van, azt Robertónak sokáig nem sikerült megtudnia.

Minthogy pedig erős ital a szerelem, s még erősebb lesz, ha egy jó barátot is megkínálunk a titkával, sorvasztó keresésben, hasztalan róva Casale utcáit, Roberto sem állta meg, hogy színt ne valljon Saint-Savin előtt. Hiúságból tette, mert a szerelmes szeret kedvese szépségével páváskodni, s e szépség felől – kétségtelen – szemernyi kétsége sincs.

– Nosza, szeressen hát – hagyta rá Saint-Savin. – Nincs abban semmi különös. Az emberek minden jel szerint örömüket lelik benne, nem úgy, mint az állatok.

– Az állatok nem szeretnek?

– Nem, az egyszerű gépezetek nem szoktak szeretni. Mit tesz lejtőn a kocsikerék? Gurul lefelé. A gépnek súlya van, s a súlynak húzása, az pedig oda visz, ahová a vak kényszer készteti: lefelé. Ugyanígy húz az állat is a párjához, és nem nyugszik, amíg meg nem kapja.

– De hisz tegnap még ön mondta, hogy az ember is afféle gépezet!

– Igen, de az emberi gép az ásványinál meg az állatinál is bonyolultabb, és kedveli a lüktető mozgást.

– Tehát?

– Tehát ön szeret, következésképp vágyik is meg nem is. A szerelem önmagunk ellenségévé tesz. On fél, hogy kiábrándul, ha eléri célját. In limine élvezkedik, ahogy a teológusok mondják, ön a késlekedésben leli örömét.

– Nem igaz, én... nekem ő most rögtön kell!

– Ha így volna, ön még ma is csak egy paraszt volna. Csakhogy önben szellem lakozik. Ha akarná, ön azt a lányt már rég magáévá tette volna, mint afféle fenevad. De nem, ön arra törekszik, hogy a vágya, s egyúttal azé a lányé is, lángra gyúljon. Ha az övé úgy fellobogna, hogy nem bírna magával, s azonnal felkínálkoznék, ön vélhetőleg kiábrándulna belőle. A szerelem táptalaja a várakozás. A Várakozás az Idő tágas terein lépeget az Alkalom felé.

– És addig mitévő legyek? – Udvaroljon neki.

– De... de hát ő még semmiről sem tud, és az az igazság, hogy nem látom, miként férkőzhetnék a közelébe...

– Írjon levelet, vallja meg neki a szerelmét.

– Még sosem írtam szerelmes levelet! Sőt szégyellem bevallani, de még soha semmilyen levelet nem írtam.

– Ahol csődöt mond a természet, ott segít a művészet. Majd diktálok én. Egy igazi úriember általában örömest fogalmaz levelet olyan hölgynek, akit sohasem látott, én magam legalábbis így vagyok vele. Engem nem bánt a szerelem, önnek meg a szava is elakad tőle, vagyis én jobban tudok beszélni róla, mint ön.

– Csak hát énszerintem minden ember másként szerelmes... Mesterkélt megoldás lenne.

– Ha őszinte hévvel vallana neki szerelmet, akkor bolondot csinálna magából.

– De igazat mondanék...

– Az igazság szép hajadon, de szemérmes is, így hát palástolni mindenkor tanácsos.

– De én a saját szerelmemet akarom neki megvallani, nem az ön irományát!

– Nosza, színleljen hát, hogy hihető legyen. Semmi sem tökéletes, ha nem csillog rajta álság.

– Rájönne, hogy a levél nem róla szól.

– Ne féljen. Úgy fogja érezni, hogy tökéletesen ráillik minden lediktált szavam. Üljön le, írhatja. Várjon, előbb ihletet fogok.

Saint-Savin járkálni kezdett a szobában, olyan volt, mondja Roberto, mintha a kaptárba visszaszálló méh röptét utánozná. Szinte táncolt, a tekintete ide-oda rebbent, mintegy a levegőből akarván kiolvasni a még nem létező üzenetet. Aztán belevágott.

– Úrnőm... – Úrnőm?

– Miért, ön hogy szólítaná meg? Talán úgy, hogy hé, te kis casalei kurva?

– Puta de los franceses – kottyintotta el magát Roberto ijedtében, amiért a tréfás kedvű Saint-Savin így ráhibázott, ha az igazságra nem is, de a rágalomra mindenképp.

– Mit tetszett mondani?

– Semmit. Jó. Úrnőm. És?

– Úrnőm! A Mindenség csodás tervében immár a Teremtés kezdete óta írva vagyon, hogy én kegyedet meglátom s megszeretem. De érzem én e levél legelső sora óta, hogy lelkem túlbuzog, és ajkamról s pennámról is elszáll, még mielőtt mondandóm végére érnék.

...érnék. Nem tudom, meg fogja-e...

– Vonzóbb az igazság, ha sok benne a bökkenő, becsesebb a tanulság, ha meg kell érte szenvedni. Inkább még emeljük is a hangot. Mondjuk tehát így... Úrnőm!...

– Még egyszer?

– Igen. Úrnőm! Ha egy hölgy oly szépséges, mint Alcidiana, kijár neki, semmi kétség, hogy akárcsak ama Hősnő, megközelíthetetlen legyen maga is. Kegyedet alighanem bűbáj röpítette máshová, s a kegyed vidékéből afféle második Úszó Szigetet csinált, melyet sóhajaim szele annyiszor lódít hátrább és hátrább, ahányszor közelíteni próbálnék, antipódusi tájjá, jégtáblák őrizte, zord partvidékké varázsolta. Zavartnak látom, la Grive. Még ezt is középszerűnek érzi?

– Dehogy, sőt... épp ellenkezőleg.

– Ne féljen – értette félre Saint-Savin –, hát persze: ellentét, ellenpontozás is lesz. Folytassuk. Kegyed a bájai okán, meglehet, joggal választja az Istenekhez illő messzeséget. Ámde talán bizony nem tudja-é, hogy az Istenek nagy kegyesen legalább a tiszteletükre égetett tömjénünk füstjét magukhoz engedik idefentről? Ne utasítsa hát vissza imádatomat: minekutána kegyedben tökélyre jutott a szépség s a ragyogás, engem a sárba tiporna, ha útját állná, hogy a kegyed személyében két ily fontos isteni attribútumot imádjak... Így jobban hangzik?

Robertónak az jutott eszébe, hogy most már minden csak azon múlik, vajon tud-e olvasni az a Novarese lány. Ha ezt az akadályt leküzdi, akkor bármit olvas, bizonyos, hogy megrészegül tőle, mert ami őt, Robertót illeti, ő már az írásba is belebódul.

– Istenem – mondta –, ha ez meg nem bolondítja...

– Meg fogja bolondítani. Folytassuk. A szívem dehogyis veszett el, amidőn szabadságomat odaajándékoztam kegyednek, sőt attól a naptól fogva mind hatalmasabbra nő, növekszik, sokasodik, olyannyira, hogy mintha bizony egy nem is volna belőle elegendő szeretni kegyedet, a véremmel szerteárad, s dobogását immár ott érzem minden porcikámban... – Atyaisten...

– Őrizze meg a nyugalmát. A szerelemről beszélni és szeretni nem ugyanaz. Bocsássa meg, Úrnőm, egy kétségbeesett ember jajszavát, azazhogy rá se hederítsen: ugyan melyik uralkodónak dolga, hogy törődjék vele, miként pusztulnak a rabszolgái? De ah, belátom, mégiscsak irigylésre méltó sorsom van nekem, hisz minő leereszkedés a kegyed részéről már az is, hogy a vesztemet okozza: ha legalább gyűlölni méltóztatnék, abból megtudnám, hogy nem viseltetett közönnyel irányomban. Így aztán a halál, mellyel kegyed büntetni vél, az is örömömnek lesz forrása. Igen, a halál! Szeretni annyit tesz, mint ráébredni, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál. Ezt tudatja kegyeddel, mindaddig, amíg a testemben élet pislákol, kihunyóban a lelkem.

...pislákol kihunyóban...? – A lelkem.

– Hadd fújjam ki magam. Elönt a forróság.

– Uralkodjék magán. Ne keverje össze a szerelmet a művészettel.

– Szeretem őt! Szeretem, érti?

– Én meg nem. Ezért fordult ön énhozzám. Ne gondoljon rá írás közben. Gondoljon inkább, mondjuk, Toiras úrra... – De kérem!

– Ne vágjon olyan képet. Végtére ís szép ember az. No, de most írja. Úrnőm...

– Megint?

– Megint. Úrnőm! Ráadásul arra ítéltettem én, hogy vakon pusztuljak el. Avagy nem a kegyed műve-e, hogy szemem két lombikjában párlódik le cseppenként az életem? S miként égetheti szememet a könny? Úgy emészt a belőlem áradó víz, mintha bizony atyám az én testemet nem ugyanazon agyagból formálta volna, amelyikbe az első ember lelke lehelődött, hanem mészből. S miként van az, hogy bármint emésztődöm, még mindig élek, s új és új könnyem fakad, hogy tovább emésszen?

– Nem túlzás ez?

– Grandiózus alkalomhoz grandiózus gondolat dukál. Tovább nem tiltakozott Roberto. Olyan volt, mintha a Novarese lány bőrébe bújva ő érezné azt, amit amannak kell éreznie, ha majd e sorokat olvassa. Saint-Savin diktált.

– Magára hagyott szívemben egyvalami maradt kegyed után: a kegyed képe, mely komiszul avval dicsekszik, hogy élet s halál ura felettem. Kegyed pedig úgy távolodott el tőlem, ahogy uralkodó távolodik a kivégzés helyszínétől, nehogy kegyelemért zaklassák. Ha lelkem s szerelmem egy-egy tiszta sóhaj, akkor halálom percében esdve kérem majd a Véget, hadd legyen szerelmem sóhaja az, amely utoljára szakad ki belőlem, márpedig ezzel, utolsó ajándékomként, oly csodát viszek végbe, amelyre kegyed bizonnyal büszke lehet, mert ha csak egyetlen pillanat erejéig is, de imígyen nem élő ember sóhajt kegyed után, hanem olyan, aki már meghalt.

– Meghalt. Vége?

– Nem, hadd gondolkodjam csak, kell még ezután egy befejező pointe...

– Egy micsoda?

– Hát olyas fortélya az észnek, mely által két tárgy meghökkentő egyezésére akként derül váratlan fény, hogy ezen élvezetes szellemi játék során szerencsésen mind elsikkadnak a dolgok szubsztanciájára vonatkozó szempontok.

– Nem értem...

– Mindjárt megérti. Nos hát: most fordítsuk meg a kérés értelmét, hiszen még nem halt meg ön, nosza, engedjük csak, hadd siessen az a hölgy a haldokló segítségére. Írja. Talán meg tud még menteni, úrnőm. Én a szívemet odaadtam kegyednek. De hogyan élhetnék, ha hiányzik belőlem az élet mozgatója? Nem kérem vissza, hisz a szabadságok legmagasztosabbika csak a kegyed fogságában juthat osztályrészéül, hanem azt kérem kegyedtől, küldené el cserébe a maga szívét, mely nálam fogadókészebb tabernákulumra sohasem talál. Két szívre úgysincs szüksége kegyednek, az enyém pedig oly erősen dobog kegyedért, hogy lankadatlan hevére bízvást számíthat, míg világ a világ.

Egy félfordulattal meghajolt, mint a tapsot váró színész.

– Tetszik? – kérdezte.

– Hogy tetszik-e? Szerintem inkább... hogy is mondjam... inkább nevetséges. El tudja képzelni az illető hölgyet, amint Casale utcáin fel-alá rohangálva küldönc módjára szíveket kézbesít?

– Mit akar? Hogy olyan férfit szeressen, aki úgy beszél, mint egy közönséges polgár? Irja alá, és pecsétet rá.

– A hölgy még hagyján, de ha ezt megmutatná valakinek, hát én elsüllyednék a szégyentől.

– Nem fogja megmutatni. A keblébe fogja rejteni, éjszakánként gyertyát gyújt az ágya mellett, úgy olvasgatja, és csókokkal hinti tele. Aláírás, pecsét.

– És mi lesz, ha példának okáért, mondjuk, nem tud olvasni? Akkor bizony kénytelen megkérni valakit, hogy olvassa fel...

– No de kérem, de la Grive úr! Csak nem azt akarja mondani, hogy egy pórnőbe szeretett bele? Hogy az ihletemet elherdálva egy faragatlan némbert akart zavarba hozni? Ez kardért kiált!

– Csak példálóztam. Tréfáltam. De azt tanultam, hogy a megfontolt ember mérlegelje az eshetőségeket, a körülményeket, és ne csak a lehetségeseket, hanem a legképtelenebbeket is...

– Ez már beszéd. De rosszul mérlegelt, s a lehetőségek közül épp a legnevetségesebbet pécézte ki. Mindegy, nem akarom erőltetni. Felőlem húzza ki az utolsó mondatot, és helyette írja a következőket...

– Ha kihúzom, akkor újra kell írnom az egész levelet.

– Szóval még lusta is. No de az okos ember a szükségből is erényt kovácsol. Húzza csak ki... Megvan? Jó.

Saint-Savin bemártotta az ujját egy vizeskorsóba, s azután az ujjáról egy vízcseppet ráhullajtott a kihúzott bekezdésre, ahol is ily módon nedvességfolt keletkezett, melynek bizonytalan széleit a víz által visszaszorított tinta feketéje fokozatosan elsötétítette.

– Most pedig írja. Bocsássa meg, úrnőm, amiért nem vitt rá a lélek, hogy élni hagyjam itt egy gondolatomat, mely a szememből könnyet sajtolván, megdöbbentett a merészségével. Ugyanígy változtatja a vulkáni tűz édes forrásvízzé a sósat. De ah, úrnőm, olyan az én szívem, mint a tengeri kagyló, mely a hajnal szépséges verejtékét hörpölvén gyöngyöt formál, és együtt növekszik véle. Arra a gondolatra, hogy a kegyed közönye kiragadná szívemből a benne oly féltve növesztett gyöngyöt, szívem legott kibuggyan a két szememből... Hát persze, la Grive úr, most, hogy visszavettünk valamennyit a túlzásokból, csakugyan jobb. Jó, ha a befejezés egy kissé visszafogottabb: annál inkább meghatódik a címzett. Írja alá, pecsételje le, és kézbesíttesse. Azután várjon.

– Mire?

– A Megfontoltság Iránytűje számára Északot a vitorlabontás Kedvező Pillanata jelenti. Az ilyen ügyekben a várakozás sohasem árt. A közelség kisebbíti, a távolság növeli a tekintélyt. Messziről ön akár oroszlánhírét is keltheti saját magának, ám ha megjelenik, könnyen kisülhet, hogy csak afféle hegyek szülte kisegér. Semmi kétség, hogy ön dúskál a kiválóbbnál kiválóbb tulajdonságokban, de azok is veszítenek a fényükből, ha túl sokáig fogdossák őket, míg ellenben a képzelet messzebbre lát a szemnél.

Roberto megköszönte a levelet, és sietve hazaindult vele. A kebelébe rejtette, mintha lopta volna; félt, nehogy ellopja valaki az ő lopott kincsét.

Felkutatom, fogadkozott magában, meghajlok előtte, és átnyújtom neki a levelet. Az ágyában forgolódva később szinte látta már a lányt, ahogy az ajkát mozgatva olvas. Hovatovább úgy képzelte, hogy Anna Maria Francesca Novarese a SaintSavin által reáruházott erények mindegyikével ékes. Ő pedig, minekutána ha más hangján is, de szerelmet vallott, még sokkal szerelmesebbnek érezte magát. Vonakodott, ám a Fortély levette őt a lábáról. A levélbeli kifinomult erőszakkal szerette most már a lányt is.

Nyomába szegődvén pedig annak, akitől oly nagy eltökéltséggel akarta távol tartani magát, az itt-ott becsapódó ágyúgolyókra rá sem hederítve, nyakába vette hát a várost, és néhány nappal később meg is látta az illetőt, mitikus kéveköteggel a hátán egy utcasarkon készült épp befordulni. Robertót hatalmas izgalom fogta el, s meg sem igen gondolva, mit fog most mindjárt tenni vagy mondani, odasietett hozzá.

– Kis kisasszony... – torpant meg előtte reszketve.

– Hozzám szólt? – nevetett vissza rá a lány. – Mi teccik? – Csak az – vágta ki magát Roberto –, hogy nem tudja-e véletlenül, merre van a Vár?

– Hát amarra, la – csapta hátra amaz a dús haját. És azzal befordult, s ment tovább.

Roberto addig tétovázott, hogy kövesse-e vagy sem, amíg nagy fütyülve be nem csapott egy bomba épp arra a sarokra. Egy kertfal ledőlt, porfelhő kavarodott. Roberto köhögött, várta, hogy a por leülepedjék, s ráébredt, hogy amíg ő az Idő tágas terein tétovázott, elszalasztotta az Alkalmat.

Vezeklésül összetépte a levelet, szívének foszlányait a földre szórta, és megindult hazafelé.

Bizonytalan első szerelme egyszer s mindenkorra azzal a meggyőződéssel töltötte el, hogy a szerelem tárgya a messzeségben lakozik, ez pedig, azt hiszem, egyúttal meg is pecsételte az ő szerelmesi sorsát. A rákövetkező napokban újra bejárt minden zeget-zugot. (ahol megtudott róla valamit, ahol nyomra lelt, ahol valaki épp róla beszélt, és ahol meglátta), hogy emlékeiből tájkép kerekedjék. Ekként rajzolta meg Casale érzelmes mását, a sikátorokat, kutakat, tereket Vonzalom Folyójává, Közöny Tavává vagy Megvetés Tengerévé változtatva át; így avatta a sebzett várost az ő csillapítatlan Vágyának Honává, így tette (már akkor, látnokian) szigetté: magányának szigetévé.

13. A gyengédség térképe

Június 29-ének éjszakáján az ostromlottak hatalmas robajra ébredtek, s a robajt dobpergés követte: az ellenségnek most először sikerült a falak alá aknát bevinni és ott felrobbantani, minek okáért egy egész védőállás a levegőbe repült, és huszonöt katona betemetődött. Másnap este hat óra tájt valami mennydörgésféle hangzott fel nyugaton, keleten pedig egy bőségszaruforma alakzat jelent meg, mely az égnél világosabb volt, s a hegye hol megnyúlt, hol megrövidült. Az üstökös riadalmat keltett a fegyveresek körében, a polgárok a házaikba zárkóztak előle. A következő hetekben újabb és újabb falrészek robbantak fel, a hasadékokból az ostromlottak pedig vaktában lövöldöztek, mert az ellenség már a föld alatt mozgott, s az ellenaknákkal sem lehetett kihajtani őket.

Ezt a hajótörést úgy élte át Roberto, mint valami átutazó idegen. Hosszú órákon keresztül diskurált Emanuele atyával arról, hogy miként lehetne az ostrom tüzeit a legtökéletesebben leírni, de mind többször kereste fel Saint-Savint is, hogy vele meg szerelmi tüzeinek ecsetelése céljából agyaljon ki szintoly ügyes metaforákat – nem mervén bevallani, hogy bizony már kudarcot vallott ő azzal a szerelemmel. Saint Savin olyan színtérrel szolgált, ahol gáláns kalandja szerencsés fordulatot vehet; szemrebbenés nélkül gyártotta barátjával az újabb leveleket, melyeket azután csak színleg küldött el, valójában ő maga olvasgatta őket éjszakánként, mintha mindennapi epekedéséről éppenséggel a Novarese lány számolt volna be őneki.

Történeteket képzelt el, melyekben a lány a landsknechtek elől menekülőben a karjaiba hanyatlik, mire ő kardélre hányja az ellent, az ájult leányt pedig egy kertbe viszi, s ott eltöltekezik szilaj hálájával. Ilyetén ábrándokba ringatta magát az ágyán heverve, hosszas alélásaiból magához térvén pedig nekiült, és szonetteket írt az ő szerelmeséhez.

Az egyiket Saint-Savinnek is megmutatta, aki így vélekedett:

– Ez szerintem förtelmes, engedelmével, de azért ne búsuljon: azok, akik Párizsban poétának mondják magukat, legnagyobbrészt még ennél is rosszabbakat szoktak írni. Ne a saját szerelméről verselgessen, a szenvedély erejét veszi annak az isteni hűvösségnek, amely Catullus éke volt.

Roberto azon kapta magát, hogy mélabús, és ezt meg is mondta Saint-Savinnek.

– Örüljön neki – biztatta a barátja –, a mélabú nem rossznak, hanem jónak a jele, általa lesznek a hősök, mert az őrülettel lévén rokon, a legvakmerőbb tettekre készteti őket.

Roberto azonban semmire sem érezte késztetve magát, és búsult, amiért nem eléggé mélabús.

A jajkiáltás és az ágyúszó már fel sem tűnt neki, meghallotta ellenben a bizakodó hangokat (válság van a spanyol táborban, azt beszélik, hogy közeleg a francia sereg), örvendezett, amikor július közepén egy ellenaknának végre sikerült számos spanyolt elpusztítania; csakhogy mindeközben újabb és újabb védőállásokat kellett kiüríteni, és július közepére az ellenséges előőrsök már be tudtak lőni egyenest a városba. Egyik nap rémülten hallotta, hogy néhány casalei kimerészkedett a Póra halászni, erre fogta magát, és mit sem törődve azzal, hogy őt is eltalálhatják, odasietett, hogy lássa, nincs-e köztük a Novarese lány, s nem lőnek-e rá a császáriak.

Lázongó katonák közt tört utat magának; árokásásásról nem szólt a szerződésük, minthogy pedig a casaleiek nem voltak hajlandóak helyettük ásni, Toiras kénytelen-kelletlen ráígért a zsoldjukra. A többiekhez hasonlóan örömmel tudta meg, hogy Spinola pestist kapott, lelkesen nézte, mint vonul be a városba egy csoportra való nápolyi dezertőr, aki a fenyegető betegség elől, félelmében szökött meg a spanyol táborból, hallotta, amint Emanuele atya arról beszél, hogy ebből járvány lehet...

A pestis szeptember közepén ütötte fel a fejét a városban, Roberto rá sem hederített, csak a Novarese lányt féltette, aztán egy reggel arra ébredt, hogy magas láza van. Sikerült üzennie valakivel Emanuele atyának, be is csempészték őt a kolostorába, s így elkerülte a tábori szükségkórházat, ahol a betegek hamar és zaj nélkül haltak meg, hogy ne zavarják a többieket, akik másfajta, pirotechnikai természetű meghaláson munkálkodnak.

Robertónak eszébe sem jutott a halál: a lázat ő összekeverte a szerelemmel, és azt álmodta, hogy a Novarese lány testét cirógatja, holott a szalmazsák ráncait gyűrte, a saját verejtékes és sajgó tagjain siklott a tenyere.

Túlságosan is képszerű emlékei olyannyira hatottak, hogy aznap este a Daphné-n, miközben leszállt az éj, az ég lassan elfordult, s a Dél Keresztje a horizont alá bukott, Roberto nem tudta már, hogy vajon ki az, aki miatt újult erővel lobban fel benne a szerelmi láng: a casalei harcos Diana-e, vagy az ő ugyanoly távoli Úrnője.

Látni akarta, hová menekülhetett, így hát a hajózási eszközöket rejtő fülkébe sietett, mert mintha látott volna ott egy déltengereket ábrázoló térképet. Meg is találta, nagy volt, színes és befejezetlen, mert azokban az időkben számos térkép maradt kényszerűségből félig készen: a hajós egy-egy újonnan fölfedezett földnek mindig csak a partszegélyét rajzolta meg, abból is csak annyit, amennyit ő maga látott, a többit elhagyta, hisz sohasem tudta, hogy hogyan, mennyire, merre húzódik tovább az a föld; így hát egy-egy csendesóceáni térkép gyakorta csupa partvonal-arabeszk, tessék-lássék körvonal, terület-hipotézis volt, s csak egypár körülhajózott szigetecske és a megtapasztalt szélirány jelentette rajtuk a bizonyosságot. Néhányan úgy jelöltek meg egy-egy szigetet, hogy roppant pontossággal lerajzolták a hegycsúcsaik és a fölöttük tornyosuló felhők alakját, s ily módon ugyanúgy lehetett rájuk ismerni, ahogyan valakit a kalapkarimája vagy a járása alapján ismerünk fel már messziről.

Azon a térképen mármost két egymással szemközti part vonala volt látható, a kettő közt észak-dél irányú csatorna, s az egyik part különféle kanyarok után már-már szigetté kerekedett, amely akár az ő Szigete is lehetett; egy szélesebb tengerszakasz után azonban további, igencsak hasonló alakú, feltételezett szigetek következtek, azok pedig úgyszintén ábrázolhatták azt a helyet, ahol épp volt.

Tévednénk, ha azt hinnők, hogy Robertót geográfusi kíváncsiság fogta el; Emanuele atya épp elégszer magyarázta már neki, miként kell átforgatni a látványt az ő arisztotelészi messzelátójának lencséjén. Épp elégszer hallotta Saint-Savintől, hogy a vágyat miként kell szítani megfelelő szóhasználattal, mely a leánykát hattyúvá s a hattyút leánnyá, a napot rézüstté s a rézüstöt nappá varázsolja. Telik-múlik az éjszaka, s Robertót azon kapjuk, hogy ott ábrándozik a térkép fölött, mely időközben a sóvárgott asszonytestté változott át.

Az a szerelmes is téved, aki az imádott nevet a part fövenyébe írja, holott egykettőre elmossa azt onnan a hullámverés; hát még ő! Ő vajon vélhette-e bölcs dolognak, hogy az imádott testet tengeröblök íveire és homorulataira, hogy imádottja haját a szigetek útvesztőjében kanyargó áramlatok folyására, orcájának nyári harmatfényét vizek csillogására, szemének titkát egy-egy üres sík kékségére bízza, minekokáért a térkép félbemaradt öblök és hegyfokok képében többször is azt az imádott testet idézi elébe? Vágyakozva bukott a térképre, süllyedő ajakkal szívta a kéj-óceánt, emitt egy földnyelvet csiklandott, amott egy szorosba félt behatolni, arcát a papírra szorítva szítta a szelek leheletét, szeretett volna felhörpölni forrást és eret, szomjasan elheverve deltavidéket szikkasztani, napként csókolni végig a partokat, tengerárként csucsujgatni a torkolati rejtelmeket...

De kéjének forrása nem a birtoklás, hanem a nélkülözés volt: míg ő itt eme csinos mestermunkát tapogatja, aközben valaki Mások az igazi Szigeten – ahol szerelmese oly kecses pózokban nyújtózik el, amelyeket nem tudott még rögzíteni térkép –, meglehet, a gyümölcseit harapdálják, a vizeibe merítkeznek az igazi Szigetnek... Mások: bámész, vad óriások helyezik épp e pillanatban durva tenyerüket a keblére, ormótlan Vulcanusok teszik magukévá törékeny Aphroditét, illetik nyíló ajkait ugyanoly bambán, ahogy a végső láthatáron, a Kanári-szigeteken is túli Seholsincs Sziget egyszeri halásza dobja vissza mit sem sejtve a gyöngyök legritkábbikát...

Hogy más szerető teszi rá a kezét... Ez a gondolat részegítette meg Robertót, ennek mámorában vonaglott hát, nyüszítve panaszolván az ő dárdás tehetetlenségét. S ahogy így fejvesztve, vaktában kalamolt az asztalon, mint aki el szeretne kapni legalább egy szoknyaszegélyt, a békés, lágyan hullámzó test képmásáról a tekintete hirtelen egy másik térképre siklott, melynek ismeretlen alkotója tán a nyugati föld vulkánjainak tűzjáratait próbálta ábrázolni: látható volt rajta egész földtekénk, a kérgének dudorai fölött megannyi füstfelhő, a belseje meg csupa kiégett, kusza ér; és egyszer csak úgy érezte, hogy ennek a glóbusznak az eleven képe ő, és hörgött, ahogy előtört a láva minden pórusán, ahogy kielégítetlen kéjének nedve fellövellt, s ahogy végül – mint írja: vízkórja szikkadtán elalélva – ájultan borult a vágyva vágyott délszaki testre.

14. Hadtudományi Traktatus

Casaléban is nyílt terekről álmodott, s a tágas völgyteknőről, ahol először pillantotta meg a Novarese lányt. De most már nem volt beteg, így hát kijózanodva tudomásul vette, hogy soha többé nem fogja látni, mert nemsokára meghal, vagy az is lehet, hogy a lány nem él már.

Valójában nem haldoklott ő, hanem gyógyult szép lassan, csak épp nem tudott róla, és lábadozó szédüléseit félremagyarázván azt hitte, hogy az élete készül elillanni. Saint-Savin gyakran fölkereste, és ha ott volt Emanuele atya is (aki úgy méregette őt, mintha attól tartana, hogy el akarja rabolni tőle ezt a lelket), elújságolta a legfrissebb híreket, ha pedig az atyának távoznia kellett (mert a kolostorban megsűrűsödtek a tárgyalások), filozófiai értekezéseket tarlott életről-halálról.

– Drága jó barátom, odavan már a Spinola. Ha meghalt, nagy ünnepséget csapunk, ön is hivatalos rá.

– A jövő hetet már én sem érem meg...

– Nem igaz, csak felismerném egy haldokló arcát. Persze dehogy akarom én az ön fejéből a halál gondolatát kiverni. Használja csak ki, hogy beteg, eddze magát, jót tesz.

– Ön úgy beszél, Saint-Savin úr, mint egy pap.

– Ugyan, kérem. Én nem arra biztatom önt, hogy készüljön a túlvilági életre, hanem arra, hogy ezt az egyetlent, ami megadatott, ezt használja ki jól, s úgy nézzen majd farkasszemet az egyetlen, első és utolsó halálával. Fontos, hogy mielőbb és minél többször elgondolkodjunk a halál művészetén, hogy azután, egyetlenegyszer, jól csinálhassuk.

Fel akart kelni, de Emanuele atya megtiltotta neki, mivel úgy vélte, még korai lenne visszatérnie a hadi forgatagba.

Roberto az értésére adta, hogy meg kell találnia valakit, azért olyan türelmetlen. Bolond ötlet volna, ha lesoványodott testét tovább gyöngítené azzal, hogy más testére gondol, vélte Emanuele atya, és megvetendő színbe igyekezett hozni a fehérnépet:

– Ama' hívságos Afrzonyi Világ – mondotta –, menyet a' modern Atlafz-nők hordanak vállukon, a' Betstelenség körül forog, & a' Rák meg a' Bak jegyében áll. Első Mozgatója a' Tükör, meny akkor a' legsetétebb, midőn ama' parázna Szemek Tsillagait tükrözi viffza, a'mellyeket az elhülyült Szerelmesek Kigőzölgései megannyi, Ártatlanságra fenekedő Meteorrá változtattak át.

Robertónak nem volt ínyére az asztronómiai allegória, és a felidézett mondén boszorkányok képében egy cseppet sem ismert a szerelmesére. Tovább nyomta az ágyat, de rajongásának Gőzeit mostantól még jobban árasztotta magából.

Új hírek érkeztek ezenközben della Saletta úrtól. A casaleiek azon tanakodtak, vajon ne engedjék-e be a franciákat a fellegvárba: rájöttek, hogy az ellenség betörését most már csak úgy akadályozhatják meg, ha egyesítik az erőiket. Della Saletta úr azonban értésükre adta: a város ugyan már-már elesett, de ők a lelkük mélyén – a látszólagos együttműködés ellenére is – jobban berzenkednek a szövetség ellen, mint valaha.

– Az a fontos – mondta –, hogy Toiras úr olyannak lásson bennünket, mint a ma született bárány, de ha aztán a királya el akarná adni Casalét, akkor okosak legyünk, mint a kígyó. Ugy kell harcolnunk, hogy ha Casale megmenekül, akkor az a mi érdemünk is legyen; de túlzásba azért ne essünk, hogy csak a franciák lelkén száradjon, ha mégis elesik. A megfontolt ember – tette hozzá még Roberto okulására – ne csak egyvalakihez kösse a szekerét.

– Igen ám, de a francia azt mondja, hogy maguk kalmárok: harcolni senki sem látja magukat, uzsoráskodni bezzeg mindenki!

– Aki sokat akar élni, annak jó, ha keveset ér. A repedt edény sosem törik el egészen, s a végtelenségig eltart.

Egyik reggel, szeptember elején, megváltó zivatar zúdult Casaléra. Egészségesek és lábadozók mind a szabadba tódultak, hadd verje őket, hadd mossa el a ragály minden nyomát az eső. Bátorításnak megtette, ha gyógymódnak nem is, mert a zivatarnak vége lett, ám a kór tovább dühöngött. Némi vigaszt legfeljebb az ellentáborban is dúló pestisnek az ottani pusztításairól szóló hírek nyújtottak.

Attól fogva, hogy lábra állt, Roberto ki-kimerészkedett a kolostorból, s így történt, hogy egy zöld kereszttel megjelölt, vagyis ragályosnak minősíttetett háznak a küszöbén egyszer csak meglátta Anna Maria avagy Francesca Novaresét. Csontsovány volt, mint egy haláltánc-figura. A minap még rózsálló hófehérsége merő sárgasággá aszalódott, elgyötört vonásai épp csak emlékeztettek a hajdani bájakra. Robertónak Saint Savin egyik mondata jutott az eszébe: „Talán bizony tovább bókol előtte akkor is, amikor a vénség már a halál közelségére emlékeztető kísértetté aszalta a testét?”

A lány egy kapucinus barát vállára borult, mintha siratna valakit, talán a franciáját. A kapucinus még a szakállánál is szürkébb arccal vigasztalta, és csontos ujjával felmutatott az égre, mint aki azt mondja: „Majd, odafönn, meglásd...”

A szerelem csak akkor szellemül át, ha a test vággyal van teli, s a vágy semmibe vétetik. Ha a test siralmas és vágyra képtelen, akkor nyoma vész a szellemiségnek. Roberto azon kapta magát, hogy gyengeségében képtelen szeretni. Exit Anna Maria (Francesca) Novarese.

Visszament a kolostorba, ismét ágynak dőlt, és eltökélte, hogy most aztán csakugyan meghal: kibírhatatlanul szenvedet, amiért nem szenved többé. Emanuele atya nógatta, hogy menjen, szellőztesse ki a fejét. De a kintről kapott hírektől nemigen jött meg az életkedve. Most már nemcsak a pestis pusztított, hanem éhínség is, sőt valami még rosszabb: megindult a könyörtelen élelemvadászat, mindannak a rejtett tartaléknak a felkutatása, amit a casaleiek nem akartak a szövetségeseknek adni. Roberto azt mondta, hogy ha már pestisben nem tudott meghalni, hadd haljon meg éhen.

Emanuele atya végül is jobb belátásra térítette, és kizavarta a szabadba. A sarkon befordulva spanyol tisztek csoportjába ütközött. Már-már futásnak eredt, ám azok szertartásosan üdvözölték őt. Rádöbbent, hogy a berobbantott falakon át itt is, ott is beözönlött, s mindenfelé tanyát vert a városban az ellenség, vagyis azt lehetett mondani, hogy nem az ellentábor ostromolja Casalét, hanem Casale a saját várát.

Az utca végén Saint-Savinnel akadt össze.

– Kedves la Grive-em! – szólította meg amaz. – Ön franciaként esett ágynak, de mire felgyógyult, spanyollá lett. Ez a városrész már az ellenség kezén van.

– És mi? Minket futni hagynak?

– Hát nem tudja, hogy fegyverszünetet kötöttek? Meg aztán a spanyoloknak nem mi kellünk, hanem a vár. A francia részen borhiány van, a casaleiek olyan fukarul mérik, mintha a Krisztus urunk vére volna. Nem tilthatja meg a derék franciáknak, hogy átruccanjanak némely itteni kocsmákba, ahová a csaplárosok most már remek falusi borokat hozatnak. A spanyolok pedig nagyúri fogadtatásban részesítenek bennünket. Az illemszabályokat persze tiszteletben kell tartani: amelyikünk verekedni akar, az odahaza, honfitárssal kénytelen, mert ideát udvariasnak kell lenni, hisz ellenséggel van dolgunk. Úgyhogy bevallom, a spanyol rész kevésbé szórakoztató, mint a francia, legalábbis minekünk. Hanem hát csatlakozzék hozzánk! Ma este szerenádot szeretnénk adni egy hölgynek, aki sokáig rejtegette előlünk a bájait, de a minap végre megláttam, ahogy kipillant az ablakon.

Így történt, hogy aznap este Roberto öt ismerősét is viszontlátta Toiras udvarában. Az abbé sem hiányzott közülük, alkalmi fidrekben-fodrokban és szatén vállhevederben pompázott.

– A Jóisten megbocsássa – forgatta a szemét –, de hát kell az a kis vigalom annak, aki még derűs lélekkel akarja tenni a dolgát.

A szóban forgó ház egy téren, az immár spanyollá lett városrészben volt található, de a spanyolok ilyenkorra már alighanem mind elvonultak a borkiérésekbe. Az alacsony háztetők s a teret szegélyező fák lombjai határolta négyszög felett tisztán, szinte szeplőtelenül ragyogott, s alant, egy középen csobogó szökőkút vizének tükrén is ott remegett a hold.

– Ah, tündökletes Diana! – sóhajtott fel Saint-Savin. Mely nyugodtak és békések is lehetnek most a te városaid és falvaid, melyek háborút sose láttak, elvégre a holdlakók a maguk természetes boldogságában, bűnről mit sem sejtve élnek...

– Ne káromolja az Istent, Saint-Savin úr – szólt rá az abbé –, hisz még ha volnának is lakói a holdnak, ahogy Moulinet úr képzeli a legújabb regényében, holott a Szentírás ilyet nem tanít, bizony, igencsak boldogtalanok lennének azok a holdlakók, hisz az Ige testté válásának ők nem válhattak tanúivá.

– Az Atyaúristen lett volna igencsak kegyetlen, ha megfosztja őket e roppant revelációtól – vágott vissza Saint-Savin. – Ne próbálja kifürkészni az isteni titkokat. Isten az ámerikai bennszülötteket sem részeltette az ő egyszülött Fiának prédikációiban, s most jóságosan mégis fényt vitet közéjük a misszionáriusaival.

– Miért nem küld akkor a pápa úr misszionáriusokat a holdra is? A szeleniták tán nem Isten gyermekei?

– Ne bolondozzék!

– Szóval, bolondnak nevez, abbé úr? No, hagyjuk. De tudja meg, hogy e mögött a bolondság mögött olyan titok lappang, amit a pápa úr persze nem óhajt felfedni. Ha a misszionáriusok holdlakókra bukkannának, és fölfedeznék, hogy ők további, számunkra láthatatlan, de az ő számukra nagyon is látható világokat szemlélnek, akkor azt is látniuk kellene, hogy a holdlakók meg azon tanakodnak, vajon azokat a világokat nem lakják-e más, hozzánk hasonló lények. S akkor szöget ütne a fejükbe, hogy hátha az állócsillag is mind megannyi nap, amely körül ott forog mindnek a saját holdja és a saját többi planétája, s hogy hátha azoknak a planétáknak a lakói is ellátnak a mi számunkra láthatatlan csillagokig, amelyek mindegyike viszont megint csak megannyi bolygóval körülvett megannyi nap lehet, és így tovább a végtelenségig...

– Isten úgy akarta, hogy a végtelent ne érjük fel ésszel, ne várd, hogy a quiá-n túl tudj kerülni, halandó!

– Gyerünk azzal a szerenáddal! – suttogták a többiek. – Az az ablak az ott, ni.

Rózsaszín fény szüremlett ki rajta: bentről derengett, onnan, ahol a hálószoba sejlett. Ám a két küzdőfél most már izgalomba jött.

– Ráadásul – folytatta gúnyosan Saint-Savin – ha úgy volna, hogy a világ véges, és a Semmi övezi, akkor azzal Istennek is vége; hiszen, ön szerint legalábbis, neki az a dolga, hogy égen és földön és mindenütt jelen legyen, márpedig ahol semmi sincs, ott bizonyára nem lehet jelen. A Semmi nem helye semminek. Vagy ahhoz, hogy netán gyarapítsa a világot, az kellene, hogy önmagát gyarapítsa, azaz hogy még csak eztán jöjjön a világra ott, ahol korábban nem volt: ez viszont ellentmond az ő állítólagos örökkévalóságának.

– Elég! Nem hagyom, hogy tagadja az Örökkévaló örökkévalóságát. Ütött az órája: ideje ledöfnöm, nem gyengít tovább bennünket az ön úgynevezett erős szelleme! – mondta, s azzal kardot rántott.

– Ahogy parancsolja – szalutált neki Saint-Savin, és vívóállásba helyezkedett. – De én nem döföm le: nem óhajtom a királyomat katonáktól megfosztani. Épp csak elcsúfítom, hogy élete végéig álorcát legyen kénytelen viselni, mint az olasz komédiások, az való magának. Szemtől szájig végighasítom az arcát, csak nyisszantok egyet, mint a miskároló, de előbb szépen, vágásról vágásra végighallgat, leckét kap tőlem uraságod természetfilozófiából.

Az abbé nem tudta tovább türtőztetni magát, roppant kardsuhogtatással nekirontott, s közben ordítva alattomos féregnek, eltaposni való bolhának meg tetűnek nevezte. Saint Savin védett, utána pedig ő lendült támadásba, s egy fához szorította, ám a bölcselkedést egyetlen mozdulat erejéig sem hagyta abba.

– Hohó! Így, ilyen közönségesen az hadonász, az kaszabol, akit elvakított a harag! Ön híján van a Vívás Ideájának. De a könyörületnek is, ha semmibe veszi a bolhákat és tetveket.

Túl kicsiny állatka ön ahhoz, hogysem egyetlen hatalmas állatnak tudja gondolni a világot, olyannak, amilyennek már az isteni Platón is ábrázolta. Próbálja azt képzelni, hogy a csillagok is kisebb állatokkal teli külön világok, és hogy azok a kisebb állatok úgyszintén világul szolgálnak valamiféle népeknek: ha pedig elképzelte, akkor már azon a gondolaton sem fog fennakadni, amely szerint mi magunk meg az elefántok vagy a lovak is egy-egy világot képezünk a rajtunk lakozó bolhák és tetvek számára. Minket ők azért nem vesznek észre, mert nagyok vagyunk, s mi másrészt azért nem vesszük észre a még nagyobb világokat, mert kicsik vagyunk. Tenyészhet például egy tetűnép, mely uraságod testét véli a világnak, s ha egyikük eljut uraságod homlokától uraságod tarkójáig, arról a társai azt mondják alkalmasint, hogy az ismert világ határáig merészkedett. Ennek a kicsiny népnek az ön szőrzete hatalmas erdőség, s ha majd megvágom önt, tavakká, tengerekké lesznek szemükben az ön sebei. Ha ön fésűt futtat a hajában, azt hiszik, az óceán árad-apad, s csupa hányattatás az életük, szegényeknek, hisz uraságod folyvást fésülködik, mint a nők. Most pedig lenyesem azt a fityegőt, hadd higgyék uraságod ordítására azt, hogy a menny dörög. Hopp!

Suhintott egyet, kis híján végighasítva az abbé hímzett ujjasát, s egy bojt a földre hullott.

Az abbé tajtékzott a dühtől, s a visszavágáshoz helyet keresve a tér közepéig hátrált, hogy a szökőkúttal fedezze magát. Saint-Savin mintha csak táncolna körülötte, nem támadott. – Fel a fejel, abbé uram, nézzen a holdra, és gondolja meg: ha az ön Istene halhatatlan lelket tud teremteni, akkor ugyanavval az erővel végtelen világot is tud. De ha végtelen a világ, akkor nyilván térben is meg időben is az, tehát örökkévaló, márpedig ha nem szorul teremtésre, mert öröktől fogva van, akkor Istent is fölösleges kiagyalni. Csuda mókás, abbé uram! Ha Isten végtelen, akkor nem lehet korlátozni a hatalmát: ő akkor nem tud ab opere cessare, vagyis nem cselekedni, következésképp a világ végtelen; ám ha végtelen, akkor nyilván nem marad hely Istennek, ahogy mindjárt fityegő sem marad a zubbonyán!

A szót tett követte, Saint-Savin további példányokat kaszabolt le az abbé kedvenc bojtjaiból, azután kissé följebb emelve kardjának hegyét, rövidebbre fogta az állást; s mikor az abbé rámozdult volna, ő jókorát csapott ellenfele fegyverének az élére. Az abbé csuklója belesajdult, kis híján elejtette a kardját, ahogy baljával odakapott.

Felüvöltött: – Most aztán agyonvágom, maga istentelen gazember, agyon én, a hétszentségit, a keserves Krisztusát magának!

Kinyílott a hölgy ablaka, valaki lekiáltott rájuk. Ám a jelenlévők már nem is emlékeztek rá, hogy tulajdonképp miért jöttek, és mind ott nyüzsögtek a szökőkutat ordítva kerülgető párbajozók, az ellenfelét körkörös védelemmel és állandó szurkálásokkal bosszantó Saint-Savin körül.

– Ne fohászkodjék a szent misztériumokhoz, abbé uram – intette gúnyosan. – Ön azt tanulta a római anyaszentegyházától, hogy ez a sárteke itt a mindenség centruma, hogy körülötte forog, és neki húzza a talpalávalót, a szférák zenéjét az egész mindenség. Hopp, vigyázzon, ne tovább, nekimegy a szökőkútnak, vizes lesz hátul a kabátja, mint egy vén vesebajosnak... A nagy űrben mármost, meglehet, végtelen sok világ kering, ahogy egy nagy filozófus mondta, akit Rómában a magukfajták megégettek, és számos világ olyan teremtményekkel van teli, amilyenek mi vagyunk. Ha mindet az ön Istene teremtette, akkor mihez kezdünk a Megváltással?

– Veled mihez kezd az Isten, te átkozott! – kiáltotta az abbé, s épp csak hogy ki tudott védeni egy visszkezes vágást.

– Lehet, hogy Krisztus csak egyszer öltött testet? Az eredendő bűn tehát csak egyetlenegyszer fordult elő ezen a glóbuszon? Minő igazságtalanság! Vagy a többiekre nézvést, akik így kimaradtak az Inkarnációból, vagy miránk nézvést, hisz ez esetben az összes többi világon ugyanoly tökéletesek az emberek, amilyenek ősszüleink a bűnbeesés előtt voltak, és a Kereszt terhe nélkül élvezik a természetes boldogságot. De az is lehet, hogy végtelen sok Ádám, akit végtelen sok Éva végtelen sok almával megkísértett, végtelen sokszor elkövette az ősbűnt, s akkor Krisztus végtelen sokszor lett kénytelen testet ölteni, igét hirdetni, és kínhalált szenvedni, akár még most, e pillanatban is, elvégre ha a világok száma végtelen, akkor az ő feladatának sincs soha vége. Ha pedig nincs, akkor szenvedni is végtelen sokféleképp szenved: például ha egy Tejúton túli földön hatkarú emberek élnének, mint minálunk a Terra Incognitán, akkor ott Isten fiát nyilván nem keresztre, hanem valami csillagforma fára szögezték volna fel: no de hát ez kész komédia.

– Elég – üvöltötte magánkívül az abbé, és nekiugrott Saint-Savinnek, hogy végső csapást mérjen rá.

Saint-Savin néhány ügyes mozdulattal hárított, s akkor egy nagy pillanat következett. Az abbé kardja a legutolsó hárítás nyomán még a levegőben volt, mikor ő egy visszkezes oldalvágás ürügyén úgy tett, mintha megbotlana. Az abbé félreugrott, hogy majd estében megszúrja. Saint-Savin azonban korántsem veszítette el az egyensúlyát, és bal kézzel visszalökte magát a földről, jobbjával pedig, mint a villám, suhintott egyet fölfelé: s ez volt a Sirály-csel. A kard hegye orrtőtől szájszélig sebet vágott az abbé arcán, s a bal bajuszát szépen lenyisszantotta.

Káromkodott az abbé, nincs az az epikureus, aki utánamondta volna, Saint-Savin meg közben üdvözlőállásba helyezkedett, s a körülállók megtapsolták a mesteri találatot.

Igen ám, de a tér túlsó végében épp ekkor bukkant fel, talán a zaj nyomába érkezve, egy spanyol járőr. A franciák ösztönösen a kardjukhoz kaptak, a spanyolok meg csak azt látták, hogy itt van hat ellenséges katona fegyverben, s árulást kiáltottak. Egyikük puskát ragadott, célzott és lőtt. Saint-Savin a mellén találva összeesett. A tisztnek szemet szúrt, hogy a franciák közül négyen – ahelyett, hogy felvennék a harcot fegyverüket elhajítva az elesetthez szaladnak, észrevette, hogy az abbé arca csupa vér, felfogta, hogy párbajba csöppent, hátraarcot vezényelt, s a járőr már ott sem volt.

Roberto az ő szegény barátja fölé hajolt.

– Látta? – préselte ki magából a szót Saint-Savin. – Látta a találatomat, la Grive? Jegyezze meg jól, és gyakorolja. Nem akarom sírba vinni a titkát...

– Saint-Savin, édes barátom – zokogott fel Roberto –, nem halhat meg ilyen ostobán!

– Ostobán? Legyőztem egy ostobát, és csatában, ellenséges golyó által esem el. Bölcs mértéktartásra törekedtem világéletemben... Aki csak komolykodik, az visszatetszést gerjeszt. Aki csak tréfál, az megvetést. Aki csak filozofál, az szomorúságot. Aki csak gúnyolódik, az feszengést. Én minden szerepet eljátszottam, mikor hogy, néha még udvari bolond is voltam. De a mai este, ha jól meséli el a történetét, nem komédia lesz, hanem egy szép tragédia. És ne keseregjen, amiért meghalok, Roberto – s most először nevezte őt a keresztnevén –, ha meghaltunk, egy óra, s a lelkünk szertefoszlott, azzá, mi egy órával az életünk előtt volt... Ugye, szép?

Meghalt. Kegyes hazugság mellett döntöttek, az abbé is áldását adta rá, azt híresztelték el, hogy Saint-Savin a várhoz közelítő landsknechtekkel csatázva halt meg. Toiras és az egész tiszti kar hősnek kijáró gyásszal övezték. Az abbé úgy mesélte, hogy az összecsapásban sebesült meg, és úgy számított, hogy Párizsba visszatérvén egyházi javadalmazásban fog részesülni.

Roberto rövid idő leforgása alatt elveszítette az apját, a szerelmét, az egészségét, a barátját és talán a háborút is.

Emanuele atya nagyon is el volt foglalva a titkos találkáival, nála nem sikerült vigaszra lelnie. Visszaszegődött Toiras úrhoz, aki utolsóként keltett benne még családias képzeteket, s az ő parancsait közvetítve vált Roberto a végső események tanújává.

Szeptember 13-án Mazzarini kapitány társaságában követek érkeztek a várba a francia király és a savoyai herceg üzenetével. A felmentő sereg is tárgyalt a spanyolokkal. Az ostrom újabb furcsaságaként a franciák fegyverszünetet kértek, hogy még legyen érkezésük megmenteni a várost; a spanyolok pedig helyt adtak a kérésnek, mert ők is válságos helyzetben voltak: a táborukban pestis pusztított, sokasodtak a szökések, és Spinolába már csak hálni járt a lélek. Toiras-t az újonnan érkezettek arra utasították, hogy védje tovább Casalét, holott Casale már elesett: a megállapodás úgy szólt, hogy a franciák a várost, sőt a várat is kiürítve a Fellegvárba húzódnak vissza, és október 15-éig mindenképp ott maradnak. Ha addig nem érkezik meg a felmentő sereg, a franciák onnan is távoznak, s a vereségük végleges. Ellenkező esetben a spanyolok visszaadják mind Casalét, mind pedig a várat. Az ostromlók addig is gondoskodnak az ostromlottak élelmezéséről. Mi persze nem ilyennek képzelünk el egy akkori ostromot, de az akkoriak elfogadták, hogy az ostrom ilyen. Nem háborúskodáshoz hasonlított, inkább olyan volt, mint a kockajáték, amit félbehagyunk, ha az ellenfelünknek vizelnie kell. Vagy mint amikor fogadást köt az ember a győztes paripára. A paripa pedig nem volt más, mint az a sereg, melyet a reménység mind hatalmasabbra növesztett, holott látni még senki sem látta. Olyan élet volt az ott a casalei Fellegvárban, mint a Daphné-n: betolakodókkal a nyakukon egy messzi Szigetről képzelegtek ők.

A spanyol előőrsök még csak istenesen viselkedtek, most azonban a derékhad özönlötte el a várost, s a casaleieknek csupa megszállottal gyűlt meg a bajuk, olyanokkal, akik mindent elraboltak, a nőket megerőszakolták, a férfiakat megbotozták, és sokhavi erdőn-réten tanyázás után elmerültek a városi élet élvezeteiben. S nem tett különbséget hódító, meghódított és fellegvár-védő közt a pestis.

Szeptember 25-én kitudódott, hogy Spinola meghalt. Ujjongás a Fellegvárban, felfordulás a hódítók körében: árván maradtak ők is, akárcsak Roberto. Egyhangúbban teltek a napok, mint a Daphné-n, egészen október 22-éig, amikor is megérkezett a hír, hogy a felmentő sereg immár Astiban van. A spanyolok nekifogtak a vár erődítésének, s a Pó partján ágyúkat sorakoztattak fel, semmibe véve (szentségelt Toiras) az egyezséget, melynek értelmében a sereg érkezésekor ki kellett volna üríteniük Casalét. A spanyolok Salazar úr révén emlékeztettek rá, hogy a végső határidőt az egyezség október 15-ében jelölte meg, s hogy ilyesformán épp a franciák azok, akiknek már egy hete ki kellett volna vonulniuk a Fellegvárból.

Október 24-én a Fellegvár sáncai mögül kikémlelve nagy ellenséges mozgásokra lettek figyelmesek, Toiras nekikészült, hogy ágyúival támogassa a közeledő franciákat; a rákövetkező napok során a spanyolok poggyásszal teli csónakokat indítottak el a folyón Alessandria felé, és ezt a Fellegvárban jó jelnek vélték. Csakhogy az ellenség pontonhidakat is szeretett volna építeni a visszavonuláshoz. Ez már Toiras szerint oly kevéssé volt elegáns dolog, hogy a készülő hidakat ágyútűz alá helyezte. Válaszképpen a spanyolok letartóztattak minden franciát, aki még a városban tartózkodott. Hogy miként is lehettek ott még mindig franciák, arról énnekem, bevallom, sejtelmem sincs, de hát így számol be róla Roberto, én pedig avval az ostrommal kapcsolatban már semmin sem csodálkozom.

A franciák egészen közel jártak, és tudni lehetett, hogy Mazzarini a pápa megbízásából mindent elkövet, hogy az összecsapást megakadályozza. Jött-ment a két hadsereg között, tárgyalásokat folytatott Emanuele atya kolostorában, nyargalt ide-oda a javaslatokkal és az ellenjavaslatokkal. Roberto mindig csak messziről látta, amint tetőtől talpig porosan nagyokat köszön mindenkinek. Közben egyik fél sem mozdult, mert tudták: aki előbb lép, az sakk-mattot kap. Roberto már-már azon tanakodott, vajon nem lehet-e, hogy a felmentő sereget ez a fiatal kapitány csak kitalálta, s hogy az ő műve, ha ostromló és ostromlott ugyanazt álmodja.

Tény, hogy Regensburgban már június óta ülésezett a választófejedelmi tanács, Franciaország pedig elküldte rá a követeit, köztük Joseph atyát. S a városok és tartományok feletti osztozkodás során Casaléről már október 13-án megegyeztek. A megegyezésről – ahogy Emanuele atya Robertónak elmondta – Mazzarini egykettőre értesült, és már csak a közelgők, illetve az őket várók meggyőzése volt hátra. A spanyolok kaptak ugyan híreket, de azok ellentmondtak egymásnak; a franciák is tudtak valamit, de féltek, hátha Richelieu nem ért majd egyet. Nem is értett, de a leendő bíboros, Mazzarin, már akkor azon mesterkedett, hogy ő szabjon irányt a dolgok menetének, későbbi pártfogója pedig mit se sejtsen.

Ekként álltak a dolgok, amikor a két sereg október 26-án farkasszemet nézett egymással. Keleten, a Frassineto felőli dombok vonalában a francia hadállások; szemközt, balra a folyó, a falak és a dombok közötti síkon pedig a spanyol sereg, melyet Toiras hátulról ágyúzott.

Ellenséges szekérsor vonult kifelé a városból, Toiras összeszedte a maradék lovasságát, és utánuk küldte, állják útjukat. Roberto könyörgött, hadd vehessen részt az akcióban, de nem kapott rá engedélyt. Hajófedélzeten érezte most magát, ahonnan nem tud partra szállni, s csak nézi a sok tengert meg egy tiltott Sziget dimbjeit-dombjait.

Egyszer csak lövés dörrent, talán a két előőrs találkozott össze: Toiras a kitörés mellett döntött, hogy két fronton is lekösse Ő Katolikus Felségének az embereit. A csapatok már-már kiözönlöttek, amikor Roberto pillantása a falak mögül egy fekete lovasra esett, aki az első golyókra rá sem hederítve, a két sereg közé ugratott, egyenest a tűzvonalba, s egy papírlapot lobogtatva a szemtanúk későbbi állítása szerint azt kiáltozta:

– Béke, béke!

Mazzarini kapitány volt az. Legutóbbi közvetítő zarándoklatai során sikerült rávennie a spanyolokat, hogy fogadják el a regensburgi egyezséget. A háború véget ért. Casale Nevers hercegéé maradt, mind a franciák, mind a spanyolok beleegyeztek, hogy kivonulnak a városból. A hadak oszlásnak indultak, Roberto pedig felpattant az ő hű Pagnuflija hátára, s az elmaradt ütközet színhelyére vágtatott. Aranyszín páncélos urakat pillantott meg, amint cirkalmasakat köszöngetve, hajbókolva és táncos léptekkel pipiskedve tábori asztalokat állítanak fel, hogy azokon pecsételjék meg az alkut.

Másnaptól szedték a sátorfájukat, szépen hazaindultak előbb a spanyolok, majd a franciák, bár akadt még némi fennakadás: emitt egy véletlen egymásra találás, amott némi ajándékcsere és baráti hűségeskü, miközben a nap városszerte pestises hullákat bűzölögtetett, özvegyek zokogtak, egyik-másik polgár csengő aranyakkal is és franckórsággal is gazdagabb lett, pedig nem hált mással, csak a saját feleségével.

Roberto megpróbálta megkeresni a parasztjait. De a grivai ármádiának híre-hamva sem volt. Néhányukat bizonyára a pestis vitte el, de a többiek szétszéledtek. Robertónak eszébe villant, hogy tán hazamentek, s az anyja már hallotta tőlük az ura halálhírét. Felötlött benne, hogy alkalmasint vele kéne most lennie, de maga sem tudta már igazán, hogy mi is a dolga.

Nehéz megmondani, mi rendítette meg leginkább a hitét: azok az Isten és regula nélküli űrben lebegő, végtelenül kicsiny és végtelenül nagy világok, amelyeket Saint-Savin szavai nyomán sejtett meg, Saletta és Salazar megfontoltságról szóló leckéi, vagy a' Heroicus Vállalkozások művészete-e, melyet Emanuele atya mint egyedüli tudományt hagyományozott rá.

Annak alapján, ahogy a Daphné-n visszaeszmél, arra hajlok, hogy Casaléban, míg atyját s önmagát is elveszítette abban a túl sok mindent, s így semmit sem jelentő háborúban, Roberto hozzászokott, hogy úgy tekintsen a világmindenségre, mint talányok bizonytalan szövevényére, mely mögött nincs többé Auktor; vagy ha van, alkalmasint beléveszett önmaga túl sokféle távlat szerinti újrateremtésébe.

Centrumát vesztett, csupa körvonal-világot gyanított már ott is, itt pedig aztán csakugyan úgy érezte, hogy a lehető legkijjebb, minden perifériák legfélreesőbbikén van; hiszen ha van centrum, akkor az ott van előtte, s annak a mozdulatlan bolygója ő.

15. Horologia Oscillatoria

Azt hiszem, ezért van az, hogy a legutóbbi jó száz oldalon csupa olyasmiről beszélek, ami azelőtt esett meg, hogy Roberto hajótöröttként a Daphné-ra vetődött volna, viszont a Daphné-n semmi sem történik. Arról, hogy egy lakatlan hajón üresen telnek a napok, igazán nem én tehetek – elvégre az sem biztos még, hogy egyáltalán érdemes-e megírnom ezt a történetet –, és nem tehet róla Roberto sem. Neki legföljebb azt hányhatjuk a szemére, hogy egy álló napon át (mellesleg szólva alig harminc órája vette csak észre, hogy elorozták előle a tojásokat) azzal foglalatoskodott, hogy megfeledkezzék róla, mi lenne az az egyetlen eshetőség, mely némi izgalmat hozhatna az itteni életébe. Nem sokkal később belátta, hogy nincs miért oly nagyon ártatlannak vélnie a Daphné-t. Ott bujkál vagy lesben áll rajta valaki vagy valami, aki vagy ami nem ő. Színtiszta ostromot ezen a hajón sem lehetett elképzelni. Az ellenség beférkőzött.

Már azon a térképölelgetős éjszakán gyanút foghatott volna. Szomjasan tért magához, a korsó üres volt, elindult vizeshordót keresni. Azok, amelyeket esővízet gyűjteni állított a fedélzetre, túlságosan súlyosak voltak, de a raktárban kisebbek is akadtak. Ment a raktárba, fogta, s már vitte is az elsőt, amely a keze ügyébe – ahogy később belegondolt, túlságosan is a keze ügyébe – került, a kabinjába érve pedig mindjárt az asztalra tette, és legott a csap alá hajolt.

Prüszkölve vette észre, hogy a hordócskában nem víz van, hanem pálinka. Hogy miféle, azt nem tudta volna megmondani, csak azt érezte biztosan, mint afféle jó paraszt, hogy nem törköly. Egész kellemesnek találta az itókát, és váratlanul nekividulva jól felöntött a garatra. Fel sem ötlött benne, hogy ha a raktárbeli hordók mind ilyenek, akkor bizony aggódhat az édesvíz-készleteiért. Az sem ütött szöget a fejébe, hogy mikor a második estén az előző hordócskát verte csapra, akkor az igenis édesvízzel volt teli. Csupán később jutott arra a meggyőződésre, hogy egy bizonyos Valaki utóbb, szántszándékkal tette oda azt az álnok ajándékot, éspedig így, hogy az essen neki először kézre. Valaki, akinek kapóra jön, ha lerészegíti, s így a hatalmába kerítheti. Márpedig ha ez volt a terv, hát bizonyos, hogy Roberto túlbuzgónak bizonyult a teljesítésében. Nem mintha valami nagyon sokat ihatott volna, de a magafajta zöldfülűnek már néhány pohár is sok volt.

A továbbiak elbeszéléséből kiviláglik: Roberto az eztán történteket úgy élte át, hogy nem volt egészen magánál sem ekkor, sem az elkövetkező napok során.

Ahogy a részegek szokták, elaludt, de a szomjúság tovább gyötörte. Mély álmában felötlött egy utolsó casalei kép. Indulás előtt felkereste Emanuele atyát, hogy elbúcsúzzék tőle, s amikor rányitott, a Torinóba visszakészülköző Emanuele atya épp a poétikai masináját szerelte szét és csomagolta. Az atyától távozóban viszont azokba a szekerekbe ütközött, melyekre a spanyolok meg a császáriak az ostromgépeiket rakták fel részenként.

Ezekkel a fogaskerekekkel lett azután teli az álma: tolózárak súrlódtak, sarokvasak nyiszogtak benne, és ezeknek a zajoknak ezúttal nem lehetett okuk a szél, hiszen a tenger tükörsima volt. Roberto, mint mikor az alvó csak álmodja, hogy fölébred, nagy nehezen kinyitotta a szemét, de a zajt – mely vagy a fedélközből vagy a hajófenékről szűrődött fel – még mindig hallotta.

Ahogy felkászálódott, rettentő fejfájást érzett. Az orvoslására jobb ötlet híján azt a megoldást választotta, hogy ismét a hordócska csapja alá hajolt, ám amikor fölegyenesedett, még kutyábbul érezte magát, mint addig. Fegyvert fogott hát, többszöri sikertelen próbálkozás után a tőrt a derékszíjába dugta, számos kereszteket hányt magára, és dülöngélve megindult lefelé.

Azt már tudta, hogy alatta a kormányrúd van. Még lejjebb ereszkedett, egészen a lépcső aljáig: ha a hajóorr irányába továbbmegy, akkor a konyhakertbe jut. A tat felőli oldalon egy zárt ajtót talált, ez ideig még nem hatolt be rajta. Mögüle hallatszott a zaj egészen élesen: sokféle, egyenetlen ketyegés, mintha számtalan ritmus torlódnék egymásra, emitt egy tiktik, amott egy tak-tak, de az egész együtt valahogy mégis úgy szólt, hogy tiki-tiki-tak-takataka-tik. Mintha darazsak és dongók egész légiója cikáznék a legkülönfélébb pályákon vadul ide-oda, hol a falnak, hol meg egymásnak repülve. Már-már attól félt, hogy ha belép, a roppant kaptár minden egyes őrült atomja nekizúdul.

Hosszas tétovázás után nekidurálta magát. Puskatussal leverte a lakatot, és benyitott.

A kamra külön nyíláson át kapta a fényt, és órák voltak benne.

Órák. Vízórák, homokórák, falnak tárriasztott napórák, de – különféle polcokon és szekrényeken – mindenekelőtt mechanikus órák, melyeket súlyok és ellensúlyok lassú süllyedése mozgat, egymásba harapó kerekek, melyek további kerekekbe harapnak, mígnem az utolsó egy függőleges pálca kétféle lapátkáiba akaszkodva két-két ellentétes irányú félfordulatra készteti ez utóbbiakat, a pálca pedig eme kacér riszálás folytán egy vízszintes rudacskát billegtet; rugós órák, melyekben parányi dob kapaszkodik szemenként egy rovátkolt kúp körül pergő láncocskába.

Némelyik óra rozsdás díszítmények, ütött-kopott ötvösmunkák látszata mögé rejtette gépezetét, és csak mutatóinak lassú mozgását mutogatta; legnagyobb részük azonban közszemlére tette vicsorgó vasait, s azokat a haláltánc jeleneteket idézte fel, melyekben csupán az Idő kaszáját vigyorogva suhogtató csontvázak elevenek.

A gépezetek mind működtek, a nagyobbfajta klepszidrák javában nyeldekelték még a homokot, a kisebbek alsó fele már csaknem megtelt, ami pedig a többit illeti: csupa fogaknak csikorgatása, csupa asztmás zihálás.

Aki először lépett be ide, az úgy vélhette, hogy az órák rengetegének nincs vége-hossza: a fülke hátulját festmény borította, s a festmény egymásból nyíló, órákkal és csakis órákkal teli szobákat ábrázolt. De már ettől a hókuszpókusztól függetlenül, pusztán a voltaképpeni, hogy úgy mondjuk, húsvér órák is épp elég álmélkodásra adtak okot.

Bármily hihetetlenül hangozzék is – önöknek, higgadt olvasóknak –, de egy hajótörött, ha pálinkától gőzös fejel, egy lakatlan hajón száz órára bukkan, mely szinte egybehangzóan ugyanazt a történetet: az ő véghetetlen idejének a történetét meséli, akkor ő először nem a történet szerzőjére, hanem magára a történetre gondol. Így tett Roberto is, amikor egyenként szépen szemügyre vette mindeme léhaságokat, lassúdad halálra ítélt koravén kamaszlétének játékait.

A mennykő – mint Roberto írja – csak később csapott be, amikor is e lázálomból felocsúdván egyszer csak belátta, hogy muszáj valami magyarázatot lelnie: az órák nyilván azért működnek, mert valaki elindította őket. Bármily sokáig járnak is, ha még az érkezése előtt húzták volna fel őket, az ajtó előtt elhaladtában bizonyos, hogy meg kellett volna hallania a ketyegésüket.

Ha csak egy óraműről van szó, azt is gondolhatta volna, hogy az az egy eleve fel volt húzva, s csak egy lökés kellett, hogy elinduljon; az a lökés pedig származhatott egy hajóbillenésből, de egy tengeri madártól is, amely az ablakon beröppent, és valami karnak vagy emeltyűnek ütközve működésbe hozta a gépezetet. Hiszen a harangot is megkondíthatja egy-egy szélroham, hiszen a lakat is kipattanhat, ha nem csukták be jól.

De többtucatnyi órát nem indíthat el egyszerre egyetlen madár. Ferrante vagy létezik, vagy nem, de a hajón van valaki. A Betolakodó húzta fel ebben a kamrában a szerkezeteket.

Hogy miért, az az első, ám kevésbé fontos kérdés. A második kérdés az, hogy utána hová bújt.

Nincs más hátra – hajtogatta magában Roberto –, le kell most már ereszkedni a raktérbe. De csak nem tudta rászánni magát. Belátta, hogy nincs egészen magánál, felment hát a fedélzetre, esővízzel benedvesítette a fejét, s azután, már kissé józanabbul, töprengeni kezdett, hogy vajon ki is ez a Betolakodó.

Nem lehet sem a Szigetről származó vadember, sem pedig valamely itt ragadt matróz, mert az ilyentől bármi kitelnék (hogy fényes nappal rátámad, hogy éhjel meg akarja gyilkolni, hogy az irgalmáért esdekel), de a baromfietetés meg az órásmesterség bizonyosan nem. Békés és tudós ember bujkál tehát a Daphné-n, talán nem más, mint a térképszoba lakója. Akkor viszont – amennyiben itt van, és mivel régebb óta van itt, mint ő, Roberto –, nos, akkor neki egy Törvényes Betolakodóval van dolga. Ám a csinos antitézis nem csökkentette szörnyű izgalmát.

Ha törvényes ez a Betolakodó, akkor miért bujkál? Azért, mert fél a törvénytelen Robertótól? Ha viszont bujkál, miért leplezte le magát az órakoncerttel? Talán tőle való félelmében, s mert szembeszállni képtelen vele, gonoszul úgy akarja elveszejteni, hogy az őrületbe kergeti? Ugyan, mi végre? Hisz ugyanennek a mesterséges szigetnek a hajótöröttjeként csak hasznára válhat, ha egy sorstárssal szövetségre lép! Talán egyéb titkokat rejt a Daphne – jutott akkor eszébe Robertónak –, olyasmit, amit Ő, a Betolakodó, senkinek sem akar elárulni.

Vagyis aranyat, gyémántot, kincseket a Terra Incognitáról vagy a Colbert által emlegetett Salamon-szigetekről... Ahogy a Salamon-szigetek az eszébe ötlöttek, egyszeriben mintha minden megvilágosodott volna. Hát persze, az órák! Mi mást keres ez a sok óra egy hajón, melynek tengerjáró útján a Nap állása szabja meg, mikor van reggel és mikor este, s ahol fölösleges is bánni mást tudni? A Betolakodó ugyanazért jutott el eme távoli szélességi körig, amiért Byrd doktor: hogy a Punto Fijó-t, a szilárd pontot megtalálja!

Bizonyos, hogy így történt. Valami elképesztő véletlen úgy hozta, hogy Roberto, aki azért szállt tengerre Hollandiában, hogy a Bíboros spionjaként egy holland hajón rangrejtve utazó angolnak a punto fijó-t firtató titkos üzelmeit kikémlelje, épp ide került, egy másik (holland) hajóra, egy ki tudja, mely országból származó és egyazon titkot kutató Másik hajójára.

16. Értekezés a Sympathia-porról

Hogyan keveredhetett ilyen zűrzavaros helyzetbe?

Roberto meglehetősen keveset árul el a Grivába való visszatérte s a párizsi társasági életbe való bebocsáttatása közt eltelt évekről. Néhány elejtett megjegyzésből annyi azért kihüvelyezhető, hogy csaknem húszesztendős koráig az anyja mellett maradt, és vetésről meg aratásról egyezkedett a gazdatisztekkel nagy kelletlenül. Mikor azután az anyját is eltemette, hirtelen úgy érezte, hogy immár semmi köze ehhez a világhoz. A birtokot alkalmasint egy rokonra bízta, s a maga számára biztos járadékról gondoskodván, elindult világot látni.

Egy casalei ismerőse, akivel nem szűnt meg levelezni, régóta biztatta, hogy tegyen szert új kapcsolatokra. Aix-en-Provence-ba nem tudom, miként került, de bizonyos, hogy ott járt, mert elismerőleg emlékszik meg arról a két évről, amelyet egy helybeli uraságnál, egy mindenféle tudományokban járatos, és nem csupán könyvekben, hanem műalkotásokban, antik emlékekben és kitömött állatokban is gazdag könyvtárral rendelkező embernél töltött. Minden bizonnyal aix-i vendéglátójánál ismerte meg azt a tanítómesterét, akit alázatos tisztelettel általában mint Digne kanonokját emleget, néha pedig úgy, hogy doux prétre. Egy szép napon azután az ő ajánlóleveleivel a zsebében vágott neki Párizsnak.

Itt mindjárt felkereste a Kanonok barátait, és a segítségükkel bejáratos lett a város egyik legkiválóbb házába. Sokat beszél bizonyos Dupuy fivérek szalonjáról, ahol is, mint mondja, nagy tudományú személyiségek körében nyiladozott délutánonként az elméje. De más, akkortájt látogatott szalonokról is találok említést: mindenféle gyűjteményekről, ahol érmek és török szablyák láthatók, továbbá achátkövek, matematikai ritkaságok és az Indiákról származó kagylók...

Hogy miféle válaszutakhoz érkezett éltének eme boldog áprilisán (vagy talán már májusán), arról gyakori és kissé ellentmondásosnak látszó idézeteiből szerezhetünk tudomást. Nappalait a Kanonoknál azzal töltötte, hogy megtanulja, miként is kell elképzelni Epikurosz tanítása szerint, egyúttal az isteni gondviselés szándékainak és irányításának is megfelelően azt, hogy a világ atomokból áll; de esténként ugyanazon Epikurosz iránti vonzalmától vezéreltetvén olyan barátok körében időzött, akik szintén epikureusnak mondották magukat, ám a világ örökkévalóságáról szóló csevegés helyett vajmi kevéssé erényes szépasszonyokat látogattak.

Sokszor említ egy társaságot, csupa vidám cimbora, mindazonáltal húszesztendősen is konyítottak egyhez-máshoz, amire mások ötvenévesen is büszkék lettek volna: Liniéres, Chapelle, Dassoucy, a tudós poéta, aki nyakába vetett lanttal járt-kelt, Poquelin, aki Lucretiust fordított, de arról álmodott, hogy komédiaszerző lesz. Hercule Savinien, aki vitézül küzdött Arras ostrománál: ő elképzelt szeretőkhöz intézett szerelmi vallomásokat szerzett, és azzal hivalkodott, hogy meghitt érzelmek fűzik némely nemesifjakhoz, akiktől, úgymond, volt szerencséje digó kórságot kapni, másrészt viszont előszeretettel élcelődött egyik tivornyatársán, aki „se plasoit á l'amour des masles”, vagyis a fiúkat szereti; gúnyosan mentegette, hogy nem tehet róla, hisz a félénksége miatt bújik szegény mindig a barátai háta mögé.

Szabad szellemek közé vetődött, s ettől, ha tudóssá nem is, de olyan emberré vált, aki megveti a tudatlanságot, az udvari emberekét is és azokét a megtollasodott polgárokét is, akiknek a polcain napkeleti szattyánbőrbe kötött üres dobozok hivalkodnak, gerincükön a legkiválóbb auktorok nevének arany betűivel.

Elég az hozzá, hogy Roberto bekerült azoknak az honnétes genc-nak mondött úriembereknek a köreibe, akik – noha nem a vér, csupán a vagyon szerinti nemesség, a noblesse de robe soraiból származtak – a savát-borsát adták meg annak a világnak. De ifjú volt, vágyott az új élményekre, és tudós-ismeretségei, no meg libertinus portyái ellenére azért jócskán vonzotta őt az előkelő társaság.

Sokszor sétált el esténként a Saint-Thomas-du-Louvre utcán a Rambouillet-palota előtt, hogy megcsodálja párkányok, frízek, architrávok és pilaszterek tagolta, téglavörösbe, terméskő-fehérbe és palaszürkébe játszó szép homlokzatát.

Felbámult a fényes ablakokra, nézte, hogy mennek be a vendégek, megpróbálta elképzelni a híresen szép belső kertjét, a termeit, ezt az egész, Párizs-szerte ünnepelt intézményt, ahol egy jó ízlésű asszony kicsiben létrehozta a maga udvartartását, mert a másikról úgy tartotta, hogy az vajmi kevéssé rafinált, s csak a lelki finomságok iránt érzéketlen király szeszélye irányítja.

Roberto végül megsejtette, hogy mint Alpokon túli jövevény, számíthat némi hitelre a ház asszonyánál, ki római anyától s egy Rómánál is régebbi, még Alba Longából származó családnak a sarjaként született. Korántsem véletlen, hogy vagy tizenöt esztendővel korábban Marino lovag a ház díszvendége volt, amikor is megmutatta a franciáknak, merre vezetnek a régiek művészetének fényét elhomályosító új költészet útjai.

Sikerült is bebocsáttatást nyernie az elegancia és az ész, a nemes és (ahogy akkoriban mondták) précieux, tudós, de azért nem vaskalapos, víg, de azért nem alantas, purista, de azért nem nevetséges emberek eme templomába. Roberto elemében volt: úgy érezte, itt városi és udvari levegőt szívhat, s mégsem kell fejet hajtania a Salazar-féle megfontoltság Casaléban rátukmált diktátuma előtt. Nem azt várták el tőle, hogy valamely hatalmasság akaratához igazodjék, hanem azt, hogy igenis fitogtassa, mennyire más. Nem azt, hogy alakoskodjék, hanem azt, hogy – persze a jóízlés bizonyos szabályait szem előtt tartva – mérje össze az erejét olyanokkal, akik jobbak nála. Nem udvaroncmodorra biztatták, hanem merészségre, arra, hogy mutassa be, ügyes és pallérozott társalgó-e, tud-e mély gondolatokat könnyedén előadni... Nem szolgának érezte magát, hanem párbajhősnek, aki a szellemét hivatott hetykén villogtatni.

Azon volt, hogy kerülje a csináltságot, hogy minden cselekedetében ügyesen leplezze az erőlködést, s így bármit tesz vagy mond is, az magától értetődőnek tessék, mert mesterévé akart válni annak, amit Itáliában hanyag fesztelenségnek, Spanyolhonban pedig despejó-nak neveztek.

La Grivában Roberto levendulaillatú szobákhoz szokott, s most, Arthénice palotájának számtalan virág-corbeille-től illatos termeit járva úgy érezte, mintha mindig tavasz volna. Az eleddig látott néhány nemesi lakban központi lépcsőház uralta a belőle nyíló helyiségeket; Arthénice-nél a lépcsőt hátra, az udvar sarkába helyezték, hogy a magas ajtajú-ablakú szobák és termek mind egymásból s egymásba nyíljanak; a színük pedig nem egyforma undok vörös vagy cserzettbőrbarna volt, hanem a lehető legváltozatosabb, a Vendégszoba, a Chambre Bleue falait például a nevéhez illően arannyal és ezüsttel díszített kék kárpit borította.

Arthénice fekve fogadta a barátait, szobájában paravánok és vastag szőnyegek óvták a vendégeket a hidegtől: ő maga nem bírta sem a fényt, sem a parázstartók melegét. A tűztől meg a nappali fénytől felfűlt a vér az ereiben, s ez nála eszméletvesztéshez vezetett. Egy ízben az ágya alatt felejtődött egy parázstartó, legott orbáncot is kapott. Azokhoz a virágokhoz hasonlított, amelyek csak úgy maradnak üdék, ha sem állandó világosságnak, sem állandó sötétségnek nincsenek kitéve, s a kertész mindig egyforma hőmérsékletet teremt a számukra. Arthénice szobájában félhomály honolt, ő maga ágyban, a lába medveszőr zsákba bújtatva, a fején pedig mindenféle hálósipkák: élcelődött is, mondván, hogy minden Márton-napkor megsüketül miattuk, s csak Húsvétra nyeri vissza a hallását.

Fiatal se volt már, s mégis, e nagy és arányos termetű, csodálatra méltó vonásokkal ékes arcú Gazdasszony maga volt a megtestesült kellem. Leírhatatlan fényű tekintete nem parázna gondolatokra, hanem félénk szerelemre buzdított, megtisztulást hozván a szíveknek, melyek általa lobbantak lángra.

Termeiben a Gazdasszony diszkréten irányította a barátságról vagy a szerelemről szóló beszélgetéseket, de egyazon könnyedséggel érintődtek ott erkölcsi, politikai vagy bölcseleti kérdések is. Roberto előtt a lehető legszelídebb módokon tárulkoztak fel a másik nem erényei, s ő messziről imádta őket, az elérhetetlen hercegnőket, a merész hajviselete miatt la lionne-nak, nőstény oroszlánnak is nevezett Mademoiselle Paulet-t és mind a hölgyeket, akiknek a kelleméhez oly szellem párosult, aminő az ósdi Akadémiák szerint csak férfiaknak dukál.

Egypár esztendeig járta ezt az iskolát, míg végül készen nem állott rá, hogy találkozzék Úrnőjével.

Azon az estén, amikor először meglátta, az Úrnő sötét ruhát viselt, fátylai úgy leplezték, mint fellegek a szemérmes Holdat. A pletyka, a bruit révén, mely Párizs társasági életében egyedül képviselte az igazságot, Roberto ellentmondásos dolgokat tudott meg róla: hogy özvegy szegény, de nem a férjét, hanem a szeretőjét gyászolja keservesen, s hogy bánatával pedig avégett hivalkodik, hogy ily módon hangsúlyozza, mennyire az övé volt az, amit elveszített. Valaki más szerint azért fátyolozta el magát, mert mórföldi, szépséges egyiptomi asszony.

Bármi lett légyen is az igazság, már ruhájának egyetlen libbenése, a lépte könnyű csosszanása, elrejtett orcájának a titka rabul ejtette Roberto szívét. Sütkérezett a tündöklő homályában, elképzelte hajnalhozó éhjeli madárnak, lenyűgözte ez a fényességet homállyá s a sötétet villámfénnyé, a tintát tejjé, az ébent elefántcsonttá bűvölő csoda. Hajában ónix csillant, az arcáról és testéről kendőzve árulkodó könnyű fátyol csillag-ezüstösen sziporkázott.

Ám hirtelen, s méghozzá mindjárt az első találkozás estéjén, lehullott a fátyol a homlokáról, és ama holdsarló alatt Roberto előtt egy pillanatra felsejlett az Úrnő szemének fényességes szakadéka. Két szerető szív, ha egymásra néz, mindjárt többet elmond, mint amennyit e földkerekség valamennyi nyelve egy álló napon át mondhatna – kecsegtette magát Roberto, bizonyos lévén benne, hogy hölgye is reá nézett, s hogy reá nézve meg is látta őt. És mihelyt hazaért, levelet írt neki.

Úrnőm!

A tűznek, amellyel megégetett kegyed, oly kevés a füstje, hogy kegyed sem tagadhatja, aligfta el nem vakult a lángjától. Kegyed a puszta pillantásával rábírt, hogy vessem el a gőg fegyverét, és könyörögve esedezzem: követ elje az életemet! Abból pedig, hogy a kegyed diadalához magam is segítséget nyújtottam – hiszen úgy álltam én neki a küzdelemnek, mint aki veszíteni akar, amikor is a kegyed rohamával a testem legvédtelenebb részeit, a szívemet szegeztem szembe, a szívemet, mely már akkor vérkönnyeket sírt –, mindebből tehát nyilvánvaló: kegyed_jó előre elvette tőlem a vizet, hogy azután porig égesse házamat az a tűz, melyet a kegyed mégoly rövid villanásnyi figyelmének taplója lobbantott lángra!

Roberto ezt a levelet oly nagyszerűnek érezte, az Emanuele atya arisztotelészi masinájából tanultakkal oly csodálatosan egybevágónak, oly alkalmasnak rá, hogy lefesse Úrnőjének, milyen az az ember, az egyetlen, aki ekkora érzelemre képes, hogy úgy vélte, nem is kell feltétlenül aláírnia. Nem tudta még, hogy a précieuse úgy gyűjti a szerelmes leveleket, mint megannyi csecsebecsét, jobban érdekli az, hogy miként fűzik a szót, mint az, hogy a szerzőjük kicsoda.

Válasznak az elkövetkező hetekben és hónapokban semmiféle jelét nem tapasztalta. Az Úrnő időközben előbb a fekete ruhát, azután pedig a fátylat hagyta el, s ő megláthatta végre a csöppet sem egyiptomias, hófehér bőrét, a szőke fürtjeit, az immár leplezetlenül diadalmas szemét, Auróra kettős ablakát.

Mostantól azonban, hogy szabadon keresztezhette a tekintetét, tudhatta, hogy mások felé röppen az; és oly szavak muzsikája andalította, amelyek nem őneki szóltak. Csak az Úrnő fényében élhetett, vesztére mégis az árnyékba, más testek mögé szorult, melyek elnyelték e fény sugarait.

Egyik este megütötte a fülét, amint hölgyét valaki Liliának szólítja; nyilván a précieuse-neve volt ez, s ő jól tudta, hogy az efféle neveket játékból osztogatják: a márkinő neve is az igazi, a Cathérine név anagrammája volt, de hírlett, hogy Racan és Malherbe, akik mesterei voltak ennek az ars combínatoríának, az Éracinthe és a Carinthée változatot is kiagyalták. Roberto mégis amondó volt, hogy másnak, mint Liliának, nem is lehetne hívni az ő illatos fehérségében csakugyan oly igen liliomszerű Úrnőjét.

Attól a pillanattól fogva az Úrnő Lilia lett a számára, és Liliaként lett szerelmes verseinek is a címzettje, melyeket ő mindjárt megsemmisített, mert félt, hogy nem méltók ahhoz, akinek hódolnak: Ó, édes Liliám, te! / Egy szál virágot szedtem, s tovatűntél! / Nem engedsz már magadhoz? / Követlek, ám te elfutsz, / szólítlak, és te hallgatsz... Ám dehogyis szólította, legföljebb ha a pillantásával nem, a harcias szerelemmel teli tekintetével, mert minél szerelmesebb valaki, annál hajlamosabb a haragra, hiszen hideg tűz borzongatja, testi kórság abajgatja, fene nagy öröm igazítja ólomkönnyűvé a léptét, meganynyi édes jelével veszi eszét a szeretetlen szerelem; és írta tovább az Úrnőnek a névtelen leveleit, no meg a Lilin-verseit, ám azokat féltékenyen megtartotta, s csak úgy magában olvasgatta őket minden áldott nap.

Azt írta (de nem küldte el neki): Hol vagy, mondd, Liliám, hol rejtezel most? / Liliám, ó, te villám, / úgy sújtottál le énrám, / s úgy tűntél semmibe; és így megsokszorozta őt. Követte a szobalányával éjjel hazatérő hölgyet (búskomor erdőmélyen, / komor sikátorokban / futok hiába s mégis lelkesülten / könnyű lépted nyomában...), és így megtudta, hol lakik. Délutáni sétái idején megvárta a háza előtt, s a nyomába szegődött. Néhány hónap múltán fejből tudta, mely napon és hány órakor változtatott hölgye a hajviseletén (meg is énekelte a lelkének hurkot vető drága fürtöket, melyek megannyi pajzán kígyócskaként kunkorodnak Lilin patyolat homlokán), és eszébe véste azt a varázsos áprilist, midőn az Úrnő egy bizonyos köpenyét felavatta, pompás madárként lépegetve benne kecsesen a tavasz első fuvallatára.

Olykor hosszas követés után egyszer csak sarkon fordult, nekiiramodott, szélsebesen megkerült egy egész háztömböt, és csak akkor lassította le lépteit, amikor a sarokhoz ért, hogy onnan, mintegy véletlenül, szembetalálkozzék vele, s torkában dobogó szívvel üdvözölhesse. A hölgy diszkréten csodálkozó mosollyal nyugtázta e furcsa véletleneket, és könnyedén odaintett Robertónak, ahogy a szokás megkívánta. Neki meg földbe gyökerezett a lába, és szerelem sújtottan, sóbálvánnyá meredve tűrte, hogy az utca kellős közepén sárral fröcsköljék be a jövő-menő fogatok.

Hosszú hónapok során végül is öt egész alkalommal sikerült Robertónak effajta diadalt produkálnia: mindegyik úgy megviselte, mintha az első és utolsó volna, s ő bebeszélte magának, hogy ily gyakoriság nem lehet a véletlen műve, és hogy talán nem is ő, Roberto, hanem az Úrnő rendezte meg ezeket a jeleneteket.

Eliramló szentföld zarándoka volt, tétova szerető, a szerelmesének hajával játszó szél, a víz szeretett volna lenni, mely reggelente csókdossa, a pendely, mely éjjelente dédelgeti a testét, a könyv, melyet hölgye dédelget napközben, a kesztyű, mely a kezét melengeti, a tükör, mely mindenféle pózokban csodálhatja... Egyszer megtudta, hogy hölgyének valaki egy mókust ajándékozott, s azonmód a fura kis állat helyébe képzelte magát, amint Lilin cirógatásai közepette befúrja az ártatlan pofácskáját Lilia szűzi emlői közé, a farkával pedig az orcáját csiklandja.

Zavarba is jött, amiért rajongásában ily vakmerőségre ragadtatta magát, szemtelenségét és a rátörő lelkifurdalást zaklatott verssorokba öntötte, majd belátta, hogy úriember lehet ugyan a szerelem bolondja, de a fajankója semmiképp sem lehet. Az ő szerelme azon áll vagy bukik, hogy eléggé szellemesnek bizonyul-e a Chambre Bleue-ben. Ama nyájas rítusok újoncaként is megértette, hogy a précieuse-t csakis a szó veheti le a lábáról. Hegyezte hát a fülét, figyelte az urak lovagi szalon-szópárbajait, de még nem érezte úgy, hogy készen állna.

A Dupuy-féle szalon tudósainak körében támadt az az ötlete, hogy az ország-világ előtt még ismeretlen, újfajta tudomány elveit talán szívbéli megnyilvánulásokra is alkalmazni lehet. S a d'Igby úrral való találkozásából merített ihletet ahhoz az eszmefuttatáshoz, amely végül is a vesztét okozta.

D'Igby úr – Párizsban legalábbis így hívták – angol ember volt, Dupuy-éknél ismerte meg, majd egy másik szalonban ismét összetalálkozott vele valamelyik este.

Három lusztruma sem volt még annak, hogy Bouquinquant hercege bebizonyította: egy angolnak is lehetnek regényes hajlamai, egy angoltól is kitelhetnek úri szeszélyek. A hercegnek elég volt meghallania, hogy szép és büszke királynéja van Franciaországnak, egész életét legott a róla szőtt álomnak szentelte, míg belé nem halt; hosszú ideig egy hajón lakott, ahol oltárt is emelt a szerelmesének. Mikor kitudódott, hogy d'Igby vagy tizenkét esztendeje, ráadásul épp Bouquinquant oldalán, részt vett a spanyolok elleni tengeri hadjáratban, a précieux-világ mindjárt szemet vetett rá.

Dupuy-ék köreiben amúgy az angolok vajmi kevéssé voltak népszerűek: olyasféle alakokkal azonosították őket, mint az a Robertus a Fluctibus, aki Medicinae Doctor, Eques Auratus és Amníger Oxonieucíc néven is szerepelt, különféle pamfleteket is írtak ellenük, s ezekben az említetteknek a természet okkult erőibe vetett szertelen bizalmát kárhoztatták. Ám ugyanezen körök igenis befogadtak egy olyan megszállott papot, mint Gaffarel úr, aki a lehetetlen furcsaságokba vetett hit dolgában bármely ángliussal felvehette a versenyt, ami pedig másrészt d'Igbyt illeti, őróla – s épp egy űriszonyban szenvedőktől iszonyodó természetfilozófus-társaságban – kiderült, hogy roppant felkészülten tud értekezni az Úr szükségszerűségéről.

Hitele legföljebb azon úrhölgyek szemében szenvedett csorbát, akiknek ő valamiféle saját recept szerint készített szépségkenőcsöt ajánlott, mert a kenőcstől az egyik hölgynek felhólyagosodott a bőre; és azt is rebesgették, hogy néhány évvel korábban egy viperaméreg-főzete meg is ölte szeretett hitvesét, Venetiát. Ezt a gonosz pletykát azonban csak az irigyek terjesztették, azok, akik fennakadtak egy másik, vesekő ellen javallott gyógyírjának, a tehénszarból és kutya fogta nyúlból főzött kotyvaléknak a hírén is. Az efféle hír aligha lehetett népszerű ott, ahol hölgytársalgási célokra gondosan megválogattak minden egyes szót, nehogy akár csak távolról is obszcén csengésű szótagokat tartalmazzon.

D'Igby valamelyik este az alábbi sorokat idézte egy hazájabéli poétától:

Két lelkünk csakis úgy lehet,

ahogy körzőn kettős a szár,

tiéd a pontba-rögzített,

mégis mozog, ha párja jár.

S ámbár e szár középen ül,

mégis ha párja útra kél,

hajlik felé, utána dűl,

feláll, mikor az visszatér.

– E szár legyél, ki arra tör,

hogy rézsút rohanjon velem;

szilárd-voltodtól ép a kör,

így végzem én a kezdeten.

A verset hallgatva Roberto le nem vette a szemét Liliáról, aki háttal ült neki, és eltökélte magában, hogy az idők végezetéig ő lesz most már a Lilia-körző másik szára, s hogy meg kell tanulnia angolul, mert mást is akar még olvasni attól a költőtől, aki ily pompás szavakba tudta önteni az őt feszítő érzést. Az idő tájt Párizsban senkinek sem jutott volna eszébe ily barbár nyelvet tanulni, ám a fogadójába visszatérőben d'Igby úr értésére adta Robertónak, aki hozzá szegődött, hogy neki meg a helyes olasz beszéd okoz gondot, pedig bejárta már Itáliát, és szégyelli magát, amiért nem tud eléggé jól olaszul, holott egyetlen művelt ember sem mondhat le erről a nyelvről. Elhatározták hát, hogy összejárnak, és kölcsönösen szóra bírják egymást, ki-ki a saját anyanyelvén.

Roberto s az orvosi és természettudományi ismeretekben gazdag férfiú között szoros barátság szövődött.

D'Igby úrnak borzalmas gyerekkora volt. Az apja belékeveredett a Lőpor-Összeesküvésbe, és ezért kivégezték. Hogy párját ritkító véletlen, avagy kifürkészhetetlen lelki okok folytán-e, ki tudja, de tény, hogy d'Igby az egész életét egy másik porféleség feletti töprengésnek szentelte. Sokat utazott, nyolc évet Spanyolországban töltött, majd hármat Itáliában, ahol – szintén merő véletlenségből – ismeretségbe került Roberto karmelita preceptorával.

D'Igby úr, már csak a rovott kalózmúltja miatt is, jeles kardforgató volt, s Robertóval alig egy-két nap után elhatározták, hogy összemérik az erejüket. Velük tartott aznap egy muskétás is, aki viszont egy hadapród zászlóssal csapott össze; csak játékból vívtak, és nagyon vigyáztak, ám a muskétás egyik kitörése túl hevesre sikeredett, ellenfele kényszerűségből kardéllel vágott vissza, és sebet ejtett a karján, méghozzá eléggé csúnyát.

D'Igby az egyik térdszalagjával azonnal elkötötte az ereit, ám a seb nem gyógyult, néhány nap múltán már üszkösödéstől kellett tartani, s a felcser azt mondta, hogy le kell vágni a muskétás karját.

Ekkor ajánlotta fel d'Igby a szolgálatait, de előbb mindenkit figyelmeztetett, hogy bízzanak benne, és ne tartsák méregkeverőnek. A muskétás, aki már azt sem tudta, melyik szenthez fohászkodjék, egy spanyol közmondással válaszolt:

– Hágase el milagro, y hágalo Mahoma – vagyis ha Mohamed műveli, az se baj, csak hasson a csoda.

Kért tőle ekkor d'Igby valami rongyot, melyre vér jutott a sebből, kapott is a muskétástól az előző napi kötésből egy darabot. D'Igby egy tál vizet hozatott, a vízbe gálickőport hintett, és hamar feloldotta benne, majd a rongyot is a tálba merítette. Ekkor a muskétás, aki közben elbámészkodott, hirtelen összerezzent, és a sebesült karjához kapott; a fájdalmát, mondta, mintha elfújták volna, sőt mintha még hűsítené is valami a sebét.

– Jól van – mondta erre d'Igby –, mostantól elegendő, ha tisztán tartja, és naponta sós vízzel megmossa a sebét, hogy megfelelő hatás érhesse. Én pedig ezt a tálat nap közben az ablakba, éjszakára meg a kandalló párkányára teszem, hogy mindig egyforma hőmérséklet érje.

Minthogy Roberto a hirtelen javulást valamely más okkal magyarázta, d'Igby mosolyogva bólintott, fogta a tépést, és megszárította a tűznél, mire a muskétás azonnal ismét jajgatni kezdett, muszáj volt visszadobni azt a rongyot az oldatba.

A muskétás sebe néhány hét alatt behegedt.

Úgy vélem, hogy akkoriban, mikor még csak amolyan tessék-lássék fertőtlenítés járta, a gyógyuláshoz már az is elégséges magyarázatul szolgált, hogy a sebet naponta kimosták, de nem kárhoztathatjuk Robertót, amiért barátját az elkövetkező napok során folyvást erről a gyógymódról faggatta, már csak azért is, mert eszébe jutott róla az, amit gyermekkorában a karmelitától látott. Csak épp a karmelita a sebet ejtő kard élére szórta azt a port.

– Hát igen – mondotta d'Igby –, az unguentum armarium-ról már nagyon régóta folyik a vita, legelőször még a nagy Paracelsus beszélt róla. Sokan zsíros kenőcsöt használnak, és úgy tartják, hogy jobban hat, ha a fegyverre kenik. De ön is beláthatja, hogy a sebet ejtő kard vagy a sebre kötözött rongy egy és ugyanaz, hiszen a preparátumot ott kell alkalmazni, ahol a sebesült vére nyomot hagyott. Látván, hogy egy-egy vágott sebet úgy orvoslok, hogy a sebet vágó kardot kezelem, sokan bűbájosságra gyanakodtak, pedig az én Sympathia-Porom hatása természeti elveken alapszik.

– Miért nevezik Sympathia-Pornak?

– A név ezúttal is félrevezető lehet. Sokan beszéltek már a dolgokat egymáshoz kötő hasonlóságról vagy sympathiáról. Agrippa azt mondja, hogy egy csillag hatását azzal lehet előidézni, ha a hozzá hasonló, tehát a befolyása alatt álló dolgokhoz folyamodunk. És a dolgok ezen kölcsönös vonzalmát sympathiának nevezi. Ahogy a fát szurokkal, kénnel és olajjal preparálják, hogy tüzet fogjon, ugyanúgy a megfelelőképpen előkészített matériára is hatni fog a világlélek valamely sajátos jótéteménye, ha a tervezett műveletnek és a csillagnak megfelelő dolgokat alkalmazunk. A Napot tehát azzal befolyásolhatjuk, hogy a természeténél fogva ragyogó aranyra meg azokra a növényekre hatunk, amelyek a Nap felé fordulnak avagy napnyugtakor összezárják, behajtják, napkeltekor pedig ismét kinyitják a szirmaikat, amilyen a lótusz, a bazsarózsa vagy a vérehulló fecskefű. Ez persze mesebeszéd, effajta analógiák nem magyarázhatják meg a természet működését.

D'Igby beavatta Robertót a titkába. A világ, pontosabban a levegő szférája, fénnyel van teli, a fény pedig anyagszerű, testi szubsztancia; ez a gondolat ismerősen hangzott, Roberto már Dupuy-ék szalonjában is azt hallotta, hogy a fény nem egyéb, mint atomok leheletfinom pora.

– Nyilvánvaló – mondotta d'Igby –, hogy ha a Napból szüntelenül áradó és mindenfelől egyenes vonalakban, nagy sebességgel zuhogó fénynek bárminemű szilárd és átlátszatlan test az útját állja, akkor a fény ad angulos aequales, ugyanakkora szögben megtörik, és más irányban halad tovább, míg valahol másutt egy másik szilárd testtel nem találkozik, s aztán megy megint tovább ugyanígy, míg végül ki nem alszik. Mint a labdajátékban, mikor a labda az egyik falról a másik, szemközti falnak vágódik, és sokszor ugyanoda pattan vissza, ahonnan elindult. Mi történik mármost, ha egy tárgyra fény esik? Visszapattannak róla a sugarak, és közben atomok, parányi részecskék ragadnak rájuk, ahogy a labda is magával sodorhat egypár friss vakolatszemcsét. Az atomok meg persze mindig a négy elemből állnak, így hát a fény a melege révén a tapadós részecskéket sodorja magával és hordja el messzire. Bizonyítékul próbáljon csak nedves ruhát tűz mellett szárítani, meglátja, hogy a ruháról visszaverődő fénysugarakhoz nyirkos ködszerűség csapódik. Olyanok ezek a kóbor atomok, mint megannyi szárnyas paripán vágtató lovag: fel s alá nyargalásznak a térben mindaddig, míg a lenyugvó Nap haza nem rendeli a sok Pegazust, s így megfosztja őket lovaiktól. Ekkor azután visszasereglenek oda, ahonnan jöttek, a Földre. De nemcsak a fénnyel van ez így, hanem példának okáért a széllel is, amely nem egyéb, mint egymáshoz hasonló atomoknak szilárd földi testek vonzásában özönlő roppant folyama...

– A füst is ilyen – vetette fel Roberto.

– Hogyne. Londonban a tüzet Skóciából származó kőszénnel csinálják, mely nagy mennyiségben tartalmaz igen savanyú repülősót; ez a só pedig a füst szárnyán szétszóródik a levegőben, és tönkreteszi a falat, az ágyat, a világos színű bútort. Ha egy szoba sokáig zárva marad, néhány hónap múltán mindent úgy belep a fekete por, ahogy a fehérség egy-egy malom vagy péküzlet belsejét. Tavasszal meg zsíros mocsok csúfítja el a virágokat.

– Hogyhogy annyi részecske szóródik szét a levegőben, s az őket kibocsátó test mégsem kisebbedik egy szemernyit sem?

– Meglehet, hogy kisebbedik, észre is veheti, ha vizet párologtat, de a szilárd testek esetében már nem, ugyanúgy, ahogy a pézsmán vagy más illatos anyagokon sem vesszük észre. Bármely test, ha mégoly picinyke is, mindig továbbosztható újabb és újabb részekre, s az oszthatóságnak soha sincs vége. Mily parányiak például azok az eleven testről leváló részecskék, amelyek révén a mi angol kopóink a szimatukat követve egy-egy vad nyomába tudnak szegődni! Talán bizony kisebbnek látszik a róka, mire utolérik? Mármost épp eme részecskék okozzák a vonzás jelenségét, amelyet egyesek mint Távolba Hatást ünnepelnek, holott a vonzás nem távolba hat, következésképp semmi köze a mágiához, hanem az atomok állandó ide-oda áramlásából adódik. Akárcsak az a vonzás, amely szívóhatásnak, például a víz vagy a bor csövön át való megszívásának a következménye, akárcsak az, amely a mágnest a vashoz rántja, vagy a filtrációs vonzalom, mint amikor pamutcsíkot teszünk egy vízzel teli tálba, de úgy, hogy a csík java része kilógjon a tálból, s azt tapasztaljuk, hogy a víz túlemelkedik a tál peremén, és a földre csöpög. Végezetül pedig vonzóerő az is, amelyet a tűz fejt ki, mikor a benne kavargó részecskék sokasága révén magához húzza a környező levegőt: a tűz a maga természetéből következőleg úgy sodorja magával a levegőt, ahogy folyamágyban víz a hordalékát. A levegő nedves, a tűz viszont száraz: így hát persze hogy kikezdik egymást. A tűz hordalékává lett levegő pótlásához meg további szomszéd levegők érkezése szükséges, hisz különben űr keletkeznék.

– Ön tehát tagadja az űrt?

– Dehogy tagadom. Azt állítom, hogy a természet, ha űrt talál, rögvest meg akarja hódítani, be akarja tömni atomokkal minden zugát. Ha nem így volna, akkor az én Sympathia Porom nem lehetne hatásos, márpedig ön megtapasztalhatta, hogy igenis az. A tűz égése állandó levegőáramlást idéz elő, az isteni Hippokratész egy egész tartományt megtisztított a pestistől úgy, hogy mindenütt hatalmas máglyákat gyújtatott. Ugyancsak pestis idején macskát, galambot és más, mindenféle fluidumokat párálló meleg állatokat szoktak leöldösni, hogy a kigőzölgések helyébe levegő toluljon, és így ezen állatoknak a tollazata meg a bőre ugyanúgy rántsa magához a pestises atomokat, ahogy a habot vonzza és zavarossá teszi a bort a frissen sült kenyér, ha hordófedélre teszik. Ilyesmi történik egyébiránt akkor is, amikor egy font alaposan felhevített és megszellőztetett borkősavból tíz font jóféle borkőolajat kapunk. VIII. Orbán pápa orvosától hallottam, mi történt egy római apácával, akinek a sok böjttől és imádkozástól annyira fölmelegedett a teste, hogy a csontja mind kiszáradt. Az a belső hév ugyanis, akárcsak a borkőből, magához rántotta a csontokba sűrűsödött levegőt, mely végül ott távozott, ahol a nedvek ürülnek, vagyis a hólyagon át, úgyhogy a szent életű nővér, szegényke, huszonnégy óra leforgása alatt több, mint kétszáz fontnyi vizeletet ürített, és ebben a csodában mindenki szentéletűségének a bizonyítékát látta.

– Ha ezek szerint minden mindenre vonzerővel hat, akkor mi tartja mégis külön az elemeket és a testeket, miért nem szalad egymásba bármely két erő?

– Okos kérdés. Nos, abból, hogy az egyenlő súlyú testek könnyebben egyesülnek, és például az olaj is könnyebben egyesül az olajjal, mintsem a vízzel, arra kell következtetnünk, hogy az azonos természetű atomokat a sűrűségük vagy a hígságuk tartja egyben. Kérdezze csak meg a filozófus barátait.

– Hallottam tőlük erről, különféle sófajtákkal bizonyították: merthogy bármint őröljük vagy oldjuk is, a só végül felölti a természetes alakját. A konyhasó mindig kockákba, a salétrom hatoldalú hasábokba, az ammóniáksó pedig hópehelyforma hatszögekbe rendeződik.

– A vizelet sója meg ötszögekbe, és ezzel magyarázza Davidson úr a Pelletier úr hólyagjában talált kövek alakját, mind a nyolcvanét. Mármost ha egyszer az azonos alakú testek könnyebben elegyülnek, nyilvánvaló, hogy vonzani is jobban vonzzák egymást, mintsem más testeket. Ezért van az, hogy ha megégetjük a kezünket, elegendő egy kissé odatartanunk a tűzhöz, és máris enyhül a fájdalom.

– Egyszer a házitanítóm, amikor vipera mart meg egy parasztot, a vipera fejét a sebre szorította...

– Persze. A szív felé szivárgó méreg ettől visszafordult a forrásához, oda, ahol nagyobb mennyiségben találtatott. Ha ön pestiskor egy dobozban varangyosbéka-port, vagy akár csak egyetlen élő varangyot meg egy pókot, ne adjisten arzént tesz ki, akkor a méreg magához húzza a fertőzött levegőt. A szárított hagyma pedig akkor kezd rothadni a csűrben, amikor a konyhakertbeli tövek kihajtanak.

– Ez magyarázza hát a gyermeki vágyakat is: az anyja erősen kíván valamit, mire a gyermek...

– Csak csínján. Hasonló jelenségeknek olykor más-más az okuk, tudós ember ne üljön fel bármi babonának. No de térjünk vissza a poromhoz. Mi is történt akkor, amikor néhány napon át a Por hatásának vetettem alá a barátunk vérétől szennyes rongyot? Először is az, hogy a nap meg a hold, a környező melegnek hála, nagy messziről magukhoz vonzották a rongyba ivódott vér fluidumait, és a vérben lévő gálickő-fluidumok is kénytelen-kelletlen velük tartottak. Másrészt a seb továbbra is nagy bőségben árasztotta magából a meleg és tüzes fluidumokat, magához terelvén ily módon a környező levegőt. Ez a levegő meg persze további levegőket vonzott, azok még továbbiakat, és így a nagy messze lebegő véres gálickő-fluidumok végül összevegyültek az ugyanazon vér egyéb atomjait magával sodró levegővel. Mihelyst pedig a vératomok, a rongyból származók és a sebből származók is, összetalálkoztak, ellökvén maguktól, mint valami haszontalan útitársat, a levegőt, és magába vonzotta őket főfő-lelőhelyük, vagyis a seb, velük együtt a gálickő-fluidumok is a testbe hatoltak.

– Nem juttathatta volna azt a gálickő-port közvetlenül is a sebbe?

– De igen, ha a sebesült ott van előttem. No és ha messzi van? Ráadásul ha közvetlen kezelést alkalmazok, akkor a gálickő sokkal jobban ingerli a sebet, a levegő viszont csak a gyengéd, balzsamos, vérzéscsillapító hatású részét közvetíti, azt, amit szemcsöppek készítéséhez is használnak.

Roberto csupa fül volt, később azután hasznosította is ezeket a tanácsokat, ami kétségtelenül megmagyarázza, miért súlyosbodott a nyavalyája.

– Ezenkívül – tette hozzá d'Igby – semmiképp sem szabad közönséges gálickövet alkalmazni, mint régen, mert az többet árt, mint amennyit használ. Én ciprusi gálickövet szoktam beszerezni, és először is kiteszem a napra, hadd szikkadjon: a szikkasztás kihajtja belőle a fölös nedvességet, akárha sűrű levest főznék belőle; továbbá alkalmassá teszi rá ennek a szubsztanciának a fluidumait, hogy a levegő magával ragadja őket. Végül tragantgumit is teszek hozzá, mert attól hamarabb heged a seb.

Azért idéztem ily hosszasan, hogy mit hallott Roberto d'Igbytől, mert a sorsát pecsételte meg ez a fölfedezés.

Meg kell mondani, hogy barátunkat mindez szégyenszemre – mint leveleiben maga is beismeri – korántsem természettudományos okokból ragadta magával, hanem csakis és továbbra is azért, mert szerelmes volt. A rokonvonzalmaik szerint egyesülő fluidumokkal teli univerzumban ő a szerelem allegóriáját látta, és könyvesszalonokban eredt a nyomába mindannak, amit a fegyverkenőcsről olvasni lehetett, márpedig lehetett is az idő tájt már sokat, s még annál is sokkalta többet néhány esztendővel később. Tisztelendő Gaffarel uram látta el tanácsokkal (de csak halkan, hogy ne hallja meg a Dupuy-szalon többi látogatója, aki vajmi kevéssé hitt az effélében), így olvasta el Kirchertől az Ars Magnesiá-t, Gocleniustól a Tractatus de magnetica vulnerum curatíoné-t, továbbá Fracastorót, a Fludd-féle Discursus de unguento armarió-t és Foster Hopolodarisma spongus-át. Tudós emberré képezte ki magát, hogy a tudományából költészetet csináljon, és egy szép napon majd az egyetemes sympathia ékes szavú hírhozójaként tündökölhessen ugyanott, ahol egyelőre naponta megalázta a mások ékesszólása.

Roberto hosszú hónapokon keresztül – mert ennyi ideig kellett, hogy tartson a makacs kutakodása anélkül, hogy akár csak egy lépéssel is előbbre jutott volna a hódítás útján –, ha úgy tetszik, a két-, sőt sokrétű igazság elvét gyakorolta, amely elvet Párizsban sokan tartották egyszerre vakmerőnek is meg bölcsnek is. Napközben a matéria lehetséges örökkévalóságát taglalta, éjnek évadján pedig olyan irományok olvasásával gyötörte a szemét, amelyek ha természetfilozófiai terminusokat használva is, de okkult csodákkal kecsegtették.

Aki nagy tettekre vágyik, ne mindig arra törekedjék, hogy alkalmat teremtsen, hanem inkább arra, hogy az éppen adódó alkalmakat kihasználja. Arthénice-nél egyik este, minekutána élénk társalgást folytattak az Astrée című pásztorregényről, a Gazdasszony felszólította a jelenlevőket, hogy mondják el a véleményüket, mi a közös a barátságban és a szerelemben. Roberto ekkor szót kért, s megegyezte, hogy sem a szeretet, sem pedig a szerelem princípiuma nem különbözik attól, amely a Sympathia-por hatását magyarázza. Látván pedig, hogy szavai érdeklődést keltenek, rögvest felidézte, az apácahúgy történetének kivételével, a d'Igbytől hallottakat, majd pedig rátért a tárgyra, de úgy, hogy a barátságról megfeledkezve, már csak a szerelemről beszélt.

– A szerelem ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik, mint aminőknek a szél, a szeleken pedig mindig érződik, hogy honnan fújnak, s ha épp kertek felől, hát jázmin-, szagosmenta- vagy rozmaringillatuk is lehet, mely vágyat ébreszt a hajósban, bárcsak kiköthetne eredetük sokat ígérő földjén. A szerelmi fluidumok is így veszik hát le a lábukról a szerelmes szíveket – jelentette ki Roberto, a képzavart bocsássuk meg neki. – A szeretett lény szíve olyan, mint a lant, melytől egy másik lant húrjai is megzendülnek, vagy mint a harangszó, mely megfodrozza a vizek felszínét, kiváltképp éjnek idején, mikor egyéb zaj nem hallatszik, s ugyanúgy mozgatja meg a vizet, ahogy a levegőt is megmozgatta. A szerelmes szívvel ugyanaz történik, amitől olykor a borkő is rózsavízillatú lesz, ha rózsanyílás idején oldódik a pince mélyén, s a rózsaatomokkal teli levegő, ahogy a borkő vonzására vízzé változik, megszagosítja a borkövet. És mindegy, ha kegyetlen is az, akit szeretünk. Szőlővirágzáskor a hordóban érlelődő bor maga is fehér virágot forral és dob a felszínére, s az addig marad ott, amíg odakünn a szőlő el nem virágzik. A szerető szív azonban a bornál is makacsabb, s ha egyszer virágba borul szeretettje szívének virágzásakor, hát el nem hullajtja a szirmát akkor sem, ha éltető forrása már elapadt.

Úgy rémlett neki, sikerült elkapnia Lilia meghatott pillantását.

– Aki szeret – folytatta –, az olyan, mintha holdfürdőt venne. A Hold a Nap sugarait veri vissza. Ha a napsugarakat tükörrel összegyűjtjük, nő a hevítő erejük. Ha a Hold sugarait gyűjtjük össze egy ezüsttálkával, a tálka homorú aljában tükröződnek a harmattól friss sugarak. Azt hihetnők, üres tálban értelmetlenség kezet mosni, s mégis, ha megpróbáljuk, benedvesíti a kezünket a holdsugár, amely egyébként szemölcs ellen kiváló.

– No de kérem, de la Grive úr! – szólt közbe valaki. – A szerelem azért mégsem szemölcs elleni szer!

– Persze hogy nem – folytatta Roberto, immár megállíthatatlanul –, én csak azért példálóztam a lehető legközönségesebb dolgokkal, hogy utalhassak rá: a szerelmet is egy és ugyanazon részecske-porfelhő határozza meg. Vagyis, más szóval, ugyanazon törvényeknek engedelmeskedik, amelyek a földi és égi testeket irányítják, csakhogy e törvényeknek nincs nála nemesebb megnyilatkozási formája. A szerelem a látásból születik, és első látásra lobban lángra: látván pedig, mi mást tennénk, mint hogy megnyílunk a szemlélt testről visszaverődő fénynek? A szeretett testet látva, testembe áramlik amannak legjobb, leglégiesebb része, s az a szemem nyílásán keresztül egyenest a szívemig hatol. Amikor tehát első látásra megszeretünk valakit, a megszeretett lény szívének fluidumait isszuk. Mikor a természet nagy Építőmestere a testünket megalkotta, belső fluidumokat, afféle hírvivőket helyezett el benne, hogy felfedezéseiket jelentsék parancsnokuknak, azaz a képzeletnek, mely olyan a test részei számára, mint a gazda. Ha a képzelet azután bármi tárgyon fennakad, ugyanaz történik, mint amikor hegedűszó üti meg a fülünket, és nem tudjuk kiverni a fejünkből a dallamát, még álmunkban is azt halljuk. A képzeletünk képet alkot erről a tárgyról, s a kép a szerelmest gyönyörködteti, hacsak magára nem lázítja, amiért csupán kép és nem más. Ebből következik, hogy aki váratlanul megpillantja a szeretett személyt, annak elváltozik a színe, pirul vagy sápad, aszerint, hogy követei, vagyis a belső fluidumok, gyorsan vagy lassan térülnek-fordulnak-e a tárgy és a képzelet között. Ezek a fluidumok azonban nemcsak az agyba jutnak be, hanem onnan egyenest a szívbe szaladnak azon a nagy csatornán keresztül, melyen át az éltető fluidumok az agyba áramolván, animális fluidumokká változnak ott át; a képzelet pedig ugyanezen csatornán keresztül a szívbe juttatja egy részét azoknak az atomoknak, amelyek valamely külső tárgyról jutottak el hozzá, és ezek az atomok hozzák azután pezsgésbe az éltető fluidumokat, amitől is hol kitágul, hol pedig kihagy a szív.

– Ön tehát azt állítja, uram, hogy a szerelem működését a fizika magyarázza, akárcsak azt, hogy mitől borul virágba a szőlőtő. De hogy lehet, hogy a szerelem, más materiális jelenségektől eltérően, szelektív erő, mely választani tud? Azaz mely okból tesz bennünket a szerelem éppen egy bizonyos teremtmény rabjává, és nem egy másikévá?

– Pontosan ezért vezettem vissza a szerelem erőit egyenesen a Sympathia-Por elvére, vagyis arra, hogy egyenlő és egyforma atomok egyenlő atomokat vonzanak! Ha azt a kardot szórnám meg azzal a porral, amely Püladészt sebesítette meg, nem gyógyulna meg tőle Oresztész sebe. Vagyis a szerelem csak olyan két emberi lényt egyesít, akiknek valamiképpen már egyazon természetük volt, nemes szelleműt az ugyanoly nemessel, közönségeset a közönségessel: mert előfordul, hogy a pórok is szeretnek, például a pásztorleánykák, mint d'Urfé úr csodálatos történetéből tudjuk. A szerelem két emberi lénynek elejétől fogva kitervelt összhangját fedi fel, amiképpen eleve a Végzet döntése volt az is, hogy Püramosz és Thiszbé egyazon szederfában egyesüljenek.

– No és a boldogtalan szerelem?

– Nem hiszem, hogy valójában léteznék boldogtalan szerelem. Legfeljebb olyan szerelem van, amely még nem érett meg egészen, feltéve hogy a szeretett lényt valamiért nem érte el a szerelmese szeméből sugárzó üzenet. A szerelmesnek azonban elég tudnia, micsoda természeti hasonlóság nyilatkozott meg előtte, hitéből erőt merítve ő akár egy életen át is tud várni. Tudja, hogy a kölcsönös megnyilatkozás és az egymásra találás akár a halál után is megvalósulhat, akkor, amikor mindkét, földben bomló test atomjai elpárologtak már, s ők valamiféle mennyben egyesülnek. És mint a sebesült, aki nem is sejti, hogy valaki épp meghinti a sebét okozó kardot a Porral, de azt érzi, hogy gyógyul, ki tudja, hány és hány szerető szív érez egyszerre csak megkönnyebbülést, nem sejtve, hogy hirtelen jött boldogsága a szeretett szívnek köszönhető, mely maga is szeretni kezdett, s ezzel elindította a testvéri atomok egyesülését.

Nem vitatom, hogy ez a bonyolult allegória bizony sántított kissé, s lehet, hogy Emanuele atya Arisztotelészi Masinája azt is megmutatta volna, hogy mennyire. Ám azon az estén mindenkit meggyőzött a bajokat gyógyító Por meg a több bajt, mint gyógyulást hozó szerelem közt vont párhuzam.

Így esett, hogy a Sympathia-Porról meg a Szerelmi Sympathiáról szóló értekezést hosszú hónapokig Párizs-szerte emlegették, aminek – mint látni fogjuk – meg is lett az eredménye.

És így esett, hogy Lilia a szónoklat végén még egyszer rámosolygott Robertóra. Elismerő, vagy talán bámulattal is teli mosoly volt ez, de hát mi sem természetesebb, mint azt hinnünk valakiről, hogy szeret. Roberto a mosolyba összes eddigi leveleinek az elfogadását látta belé. Olyannyira hozzászokott már a nélkülözés kínjaihoz, hogy most diadalittasan hagyta ott a társaságot. Rosszul tette, hamarosan megtudjuk azt is, hogy miért. Ettől fogva persze már meg merte szólítani Liliát, de mindig más és más, ellentmondó viselkedés volt a válasz. Lilia néha azt súgta: „Ahogy a minap megbeszéltük.” Néha azt mormogta: „Márpedig ön a múltkor egészen mást mondott.” Néha pedig csak annyit ígért: „Majd később visszatérünk rá, legyen türelemmel”, s már futott is el.

Roberto nem tudta megállapítani: vajon arról van-e szó, hogy Lilia figyelmetlenségből olykor őneki tulajdonítja azt, amit valaki más mondott és csinált, vagy arról-e, hogy kacéran ingerkedik vele.

Olyasmi várt rá, aminek fényében e néhány epizód nemsokára egy sokkalta nyugtalanítóbb történet része lett.

17. A délkörök áhított tudománya

Végre egy dátum, amibe kapaszkodni lehet: 1642. december 2-án este történt. Színházból jöttek ki, ahol a közönség soraiban Roberto némán játszotta el a maga szerelmesi szerepét. A kijáratnál Lilia lopva megszorította a kezét, s ezt súgta a fülébe:

– Ejnye, de félénk lett, de la Grive úr! Bezzeg nem ilyen volt a múltkor este. Akkor hát holnap ismét a szokott helyszínen.

Szinte eszét vette az izgalom: találkára hivatalos, de nem tudhatja hová, ismételjen meg valamit, amit egyszer sem mert soha. És mégsem lehet, hogy Lilia összetéveszti őt valakivel, hiszen a nevén szólította.

Ah, idézi önmagát, máma visszafelé folynak a folyók, fehér paripák kaptatnak föl a párizsi Miasszonyunk tornyainak hegyébe, kacagó lángot hány a jég, mert találkozni, úgy bizony, találkozni akar velem O. Azaz dehogy: vére fakad a kősziklának, medvével párzik a kígyó, elfeketült a nap, mert olyan pohárral kínál az én szerelmem, amelyből nem ihatok, hisz nem tudom, hol nyújtja felém...

Egylépésnyire a boldogságtól kétségbeesve rohant haza, az egyetlen olyan helyre, ahol Lilia bizonyosan nem tartózkodhatott.

Lehet Lilia szavait sokkal kevésbé titokzatosan is magyarázni: Lilia mindössze a Sympathia-Porról szóló, sok nappal azelőtti értekezésére emlékeztette, nógatta őt, hogy folytassa csak, ugyanott, Arthénice szalonjában, ahol egyszer már megnyilatkozott. Azóta néma imádattal csügg rajta, Lilián, s ez nem felel meg a csábítás igen-igen szigorú szabályainak. Lilia csupán – ahogy ma mondanánk – mondén kötelességére figyelmeztette őt. Ejnye, mondotta neki mintegy, azon az estén bezzeg nem volt félénk, lépjen hát ismét a színre, nem hagyok kibúvót. Précieuse-höz méltó üzenet.

Roberto azonban így értette: „Milyen félénk ön, nem úgy, mint múltkor este, akkor bezzeg mit csinált velem...” (Hogy mit, annak elképzelésében, úgy vélem, egyszerre akadályozta és ösztökélte is Robertót a féltékenység.) „Akkor hát holnap ismét a szokott helyszínen, a szokott rejtekhelyen.”

Roberto fantáziája persze a kanyargósabb ösvényt választotta, s mindjárt a személycserére gondolt, arra, hogy valaki az ő tollaival ékeskedett, és Libától mint Roberto csikarta ki azt, amiért ő akár az életét is odaadta volna cserébe. Megint itt van hát Ferrante, újra kísért a múlt. A gonosz hasonmás, Ferrante ebbe a történetbe is befurakodott, kihasználva, mikor nincs épp jelen, mikor késik, mikor távozik időnek előtte, s a megfelelő pillanatban azután learatta a Roberto Sympathia-Porról tartott szónoklatáért járó babérokat.

Ahogy így tipródott, egyszer csak kopogtattak. Reménység, éberek álma! Hanyatt-homlok rohant ajtót nyitni, mert azt hitte, Lilia áll a küszöbön. De nem ő állt ott, hanem a bíboros egyik testőrtisztje és a testőrtiszt két embere.

– Gondolom, de la Grive úrhoz van szerencsém – állapította meg a tiszt. Bemutatkozott: de Bar kapitánynak hívták. – Sajnálom – mondta azután –, de le kell tartóztatnom önt, uram. Kérem, hogy adja át a kardját. Fogat vár ránk odakint; ha szépszerével utánam jön, akkor jó barátokként szállunk fel rá, s önnek nem lesz miért szégyenkeznie.

Értésére adta Robertónak, hogy a letartóztatás okát nem ismeri, és őszintén bízik benne, hogy az egész csak félreértés. Roberto ugyanezt remélvén, némán követte a kapitányt, útjuk végén sűrű bocsánatkérések közepette átvette őt egy álmos foglár, és máris a Bastille egyik cellájának a foglya volt.

Két jéghideg éjszakát didergett végig benne úgy, hogy közben csak egypár patkány volt a társasága (bölcsen edzvén őt az Amarilli-a teendő útra), valamint egy pribék, aki minden kérdésére azt válaszolta: ezen a helyen annyi illusztris vendég megfordult már, hogy ő bizony régóta nem firtatja, ki hogyan került ide; Bassompierre például eléggé nagy úr, s ő a hetedik évét tölti, úgyhogy alig néhány óra után Roberto csak ne panaszkodjék.

Két napig hagyták, hadd kóstoljon belé a legrosszabba, a harmadik estén azután ismét megjelent de Bar, engedélyezte, hogy megmosakodjék, és közölte vele, hogy most pedig a bíboros színe elé kell mennie. Roberto így legalább annyit megtudott, hogy az államhatalom foglya.

Mire a palotához értek, késő este lett, és ahogy már a bejáratnál tapasztalható sürgés-forgásból érződött, nem is akármilyen este. A lépcsőházban a legkülönfélébb rendű és rangú népek jöttek és mentek nagy sietve; az egyik előszobába krákogó nemesurak és egyházi férfiak futottak be, jól nevelten a freskókkal díszített falra köptek, majd búbánatos arcot öltöttek, s beléptek a következő terembe, ahonnan meg seholsincs cselédek nevét kiabáló és pisszegő altisztek szaladgáltak elő mindegyre.

Robertót is ebbe a terembe vitték. A bentiek egytől egyig háttal álltak neki, lábujjhegyen ágaskodva a harmadik szoba ajtaján kukucskáltak be mind, lélegzet-visszafojtva, mint akik valamely gyászos jelenetet figyelnek. De Bar kutató tekintettel körülnézett, majd az egyik sarokba mutatva intett Robertónak, hogy húzódjék félre, ő pedig sarkon fordult, és távozott.

Egy másik testőrnek, aki a jelenlévők java részét – rangjuktól függően több vagy kevesebb kímélettel – ki szerette volna tessékelni, megakadt a szeme a borostás és börtönviselt ruhás Robertón, s durván kérdőre vonta, hogy mit keres itt. Roberto válaszára, hogy a bíboros várja, a testőr azzal vágott vissza, hogy mindannyiuk szerencsétlenségére a bíboros az, akit egy sokkalta fontosabb Valaki vár.

Mindazonáltal békén hagyta Robertót, ő pedig, minthogy de Bar (immár az egyetlen baráti arc) nem jött vissza, szép lassan a csoportosulás mögé került, és addig araszolt-nyomakodott, míg az utolsó szoba küszöbére nem ért.

Ágyban fekvő, párnákkal felpolcolt árnyalakra esett a pillantása, felismerte benne azt, akit egész Franciaország rettegett és csak alig néhányan szerettek. A nagy bíboros körül sötét ruhás orvosok vitatkoztak, s a vita mintha jobban is érdekelte volna őket, mint a beteg; egy szerzetes pap az erőtlen köhögésrohamok nyomán felbugyborékoló pirosas habot törölgette az ajkáról, súlyosan lélegző elhasznált testén emelkedett-süllyedt a takaró, köntösujjból kicsüngő keze feszületet markolt. A papból zokogás tört fel. Richelieu nagy nehezen feléje fordult, és mosolyogni próbált.

– Azt hitték hát, hogy halhatatlan vagyok? – kérdezte. Roberto javában tanakodott, hogy ugyan ki rendelhette őt egy haldokló ágyához, amikor hírtelen nagy kavarodás támadt a háta mögött. Egyesek a Saint-Eustache plébánosának nevét suttogták, a sokadalom kettévált, s egy pap lépett be a kíséretével, kezében az utolsó kenet.

Valaki megütögette Roberto vállát, de Bar volt az. – Menjünk – mondta –, a bíboros úr várja önt.

Roberto értetlenül szegődött a nyomába. De Bar egy folyosón vezette végig, onnan pedig egy terembe kalauzolta. Intett neki, hogy csak várjon, s azzal elment.

Tágas terem volt, a közepén jókora földgömb, az egyik sarokban, vörös drapéria előtt szekrény, rajta óra. A drapériától balra egész alakos, nagy Richelieu-kép, alatta pedig Robertónak háttal – most vette csak észre – valaki, aki kardinálisi öltözékben, írópultra könyökölt, és írt. A bíborba öltözött egy negyedfordulattal magához intette, de alig lépett hozzá közelebb, az ismét az írópult fölé görnyedt, és bal kezével óvólap útját állta Roberto tekintetének, pedig abból a tiszteletteli távolságból, ahol megállt, Roberto amúgy sem tudott volna elolvasni semmit sem.

Akkor végtére nagy bíborhullámzások közepette megfordult az illető, és néhány pillanat erejéig, mintegy a háta mögötti nagy képmás pózában, jobbját az írópulton hagyva, balját mesterkélten felfelé fordított tenyérrel mellmagasságba emelve, mozdulatlanná dermedt. Azután az óra mellett álló karosszékbe ereszkedett, kacéran simított egyet a bajuszán és a kecskeszakállán, s azt kérdezte:

– De la Grive úr?

De la Grive úr egészen addig meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanazt a bíborost álmodja maga elé, aki vagy tíz méterrel arrább haldoklik, de most azt látta, hogy a bíboros megfiatalodott, a vonásai kikerekedtek, mintha azt a sápadtan arisztokratikus festményarcot valaki kiszínezte, s az ajkát határozottabb, íveltebb vonalakkal újrarajzolta volna; az idegenes lejtésű beszéde pedig eszébe juttatta végül Robertónak azt a régi kapitányt, aki Casaléban tizenkét esztendővel azelőtt ide-oda nyargalászott az ellenséges seregek között.

Mazarin bíboros előtt állt, most értette meg, hogy miközben protektora a végét járja, ez az ember lassanként a helyébe lép, lám, már a testőrtiszt is úgy mondta rá: „a bíboros”, mintha a másik már nem is léteznék.

Válaszolni akart az első kérdésre, de egyhamar rá kellett jönnie, hogy a bíboros csak színleg faggatja, valójában állításokat halmoz egymásra, mintha neki más dolga nem is lehetne, csak az, hogy bólogasson.

– Roberto de la Grive – válaszolta meg tehát saját kérdését a bíboros –, a nemes Pozzo di San Patrizio családból. Ismerjük azt a birtokot, amiképpen Monferratót is jól ismerjük. Jó vidék, olyan dús, hogy akár Franciaországban is lehetne. Az édesatyja vitézül küzdött Casale ostromakor, és becsülettel kiállt mellettünk, nem úgy, mint az ön többi honfitársa.

Úgy mondta azt a mellettünk-öt, mintha már annak idején is a francia király embere lett volna.

– Hallottuk, hogy ön is kitett akkor magáért. Nem gondolja-e hát, hogy annál több okunk van sajnálkozni, atyailag méghozzá, amiért most ezen ország vendégeként fittyet hányt vendégkötelmeire? Nem tudta tán, hogy ebben az országban alattvalóra és vendégre egyaránt érvényes a törvény? A nemesember persze nemesember, persze hogy az, bármi gaztettet követett légyen is el: tudjuk, s ön épp ezért ugyanazon kedvezményekben fog részesülni, amelyekben az a Cinq-Mars részesült, akinek emlékét mintha nem sújtaná kellőképpen az ön megvetése. Őnnel is hóhérbárd végez majd, nem kötél.

A történet híre egész Franciaországot bejárta, hogyne tudott volna hát róla Roberto is. Cinq-Mars márki arra akarta rávenni a királyt, hogy bocsássa el Richelieu-t, Richelieu viszont arról győzte meg, hogy Cinq-Mars összeesküvést sző ellene. Lyonban az elítélt hetyke önérzettel próbált hóhéra elé állni, az azonban oly csúfosan bánt el a nyakával, hogy a feldühödött tömeg rárontott, és szintúgy elbánt ővele.

Roberto rémülten mondani akart valamit, ám a bíboros egy legyintéssel beléfojtotta a szót:

– Ugyan már, San Patrizio! – mondta, és Roberto kitalálta, hogy azért szólítja így, mert emlékeztetni akarja rá, hogy külföldi; franciául is azért beszél hozzá, holott beszélhetne olaszul is.

– Önre rossz hatással volt ez a város, ez az ország. Ahogy őeminenciája, a bíboros úr mondogatja, könnyelműségükben a franciák minduntalan változást szeretnének, mivelhogy unják azt, ami van. Néhány ilyen könnyelmű uraság, aki a király jóvoltából nyaktól fölfelé még tovább könnyebbedett, csábítótag rátukmálta önre a felforgató szándékait. Az ön ügye egyetlen törvényszéknek sem okozhat fejfájást. Az államvédelem minekünk szívügyünk, márpedig nincs az az állam, amely egykettőre romba ne dőlne, ha a felforgatásukra törő bűntettek ügyében ugyanoly egyértelmű bizonyítékok szükségeltetnének, mint aminők a köztörvényes ügyekben. Tegnapelőtt este Cinq-Mars barátaival látták önt, s azok ismét felségárulási szándékokat hangoztattak. Olyasvalaki látta önt a társaságukban, aki megbízható ember, mert a mi megbízásunkból férkőzött be közéjük. S ennyi elég is. Ugyan már – intette le unottan –, nem azért hívattuk önt ide, hogy végighallgassuk, miként bizonygatja az ártatlanságát. Nyugodjék meg szépen, és nyissa ki a fülét.

De Roberto nem lett nyugodtabb, viszont levont egy-két következtetést: ugyanabban a pillanatban, amikor Lilia a kezéhez ért, valahol másutt államellenes összeesküvésen kapták. Mazarin erről olyannyira meg volt győződve, hogy az idea ténnyé vált. Széltében-hosszában rebesgették, hogy Richelieu haragja még nem csillapult le, és sokan féltek, hátha megakad rajtuk a bíboros szeme, s velük akarnak újabb példát statuálni. Robertónak, bármiképpen szemelték is ki, bizony befellegzett.

Okoskodhatott volna úgy, hogy nemcsak két nappal korábban, hanem máskor is gyakran elegyedett ő ilyen-olyan társalgásokba a Rambouillet-szalonból távozóban; hogy valamelyik társalkodófele akár Cinq-Mars embere is lehetett; hogy Mazarinnek, ha bármely okból a vesztére tör, csak annyi kell, hogy egy besúgótól hallott tetszőleges mondatát rosszindulatúan értelmezze... De Roberto persze nem így okoskodott, hanem úgy, hogy okkal aggódott: lám, valaki felforgató összejövetelen vett részt, s ott az ő képében és az ő nevében lépett fel.

Annál hasztalanabb védekeznie. Már csak az nem fért a fejébe, hogy ha neki úgyis vége, akkor a bíboros vajon mely okból vesződik azzal, hogy a sorsára figyelmeztesse. Neki aztán senki semmit nem üzen, hiszen ő maga az üzenet, a megfejtésre váró rébusz, másoknak, a király eltökéltségében kételkedőknek az okulására. Szótlanul várta a magyarázatot.

– Tudja, San Patrizio, ha nem viselnénk azt az egyházi méltóságot, mely a pápa s a királyi óhaj jóvoltából egy esztendeje kitüntetőleg ránk ruháztatott, azt mondhatnánk, hogy az ön megfontolatlanságát a Gondviselés vezérelte. Jó ideje figyeltük már, s azon tanakodtunk, hogy vajon miként bízhatnánk meg önt egy olyan feladattal, amelynek teljesítésére amúgy egyáltalán nem köteles. Tegnapelőtt esti ballépését az Ég különös ajándékának tekintettük. Most aztán lehet, hogy mégiscsak kötni fogja hozzánk valami, és megváltozik a pozíciónk, kivált az öné.

– S mi lesz az a valami?

– Az élete. Megbocsátani persze nincs hatalmunkban, de közbenjárni, azt tudunk. Ön, mondjuk, kivonhatná magát a törvény szigora alól azzal, hogy megszökik. Eltelik egy év, vagy akár több is, a tanú emlékei bizonyára elhomályosulnak, s az illető végül emelt fővel megesküdhet rá, hogy a tegnap előtt este látott férfiú nem is ön volt; sőt, kiderülhet, hogy ön a mondott időben épp de Bar kapitánnyal dámázott valahol másutt. Akkor pedig, s részünkről ez persze nem döntés, csupán feltételezés, hisz történhet akár az ellenkezője is, ámbátor bízunk benne, hogy helyesen vélekedünk, nos, akkor azután ön feltétel nélkül visszakapja a becsületét és a szabadságát. Üljön le, kérem – mondta. – Küldetést ajánlok fel önnek. Roberto leült:

– Küldetést?

– Azt, méghozzá kényeset. A végrehajtása során pedig, s ezt nem rejtjük véka alá, az élete is veszélyben forog majd egypárszor. No de valamit valamiért: a hóhérbárd bizonyosságától mentjük meg önt, és számos lehetőséget hagyunk rá, hogy ha észnél lesz, akkor épségben vissza is térjen. Egyetlen viszontagságos esztendőért, mondhatni, ott az egész élete.

– Eminenciás uram – kockáztatta meg Roberto most, hogy legalább a hóhér képe szertefoszlott –, ha jól értem, hiába is esküdnék meg a becsületemre vagy a szent Keresztre, hogy...

– Híján volnánk a keresztényi könyörületnek, ha teljességgel kizárnánk, hogy ön ártatlan, mi pedig félreértésnek estünk áldozatul. A félreértés azonban olyannyira egybecsengene a terveinkkel, hogy az eloszlatásának nem látnánk értelmét. Másrészt nyilván nem gyanúsít bennünket azzal, hogy becstelen alkut kínálunk, valahogy így: vagy hóhérbárd alá hajtja a fejét, holott ártatlan, vagy csalárdul bűnösnek vallja magát, és a szolgálatunkba áll...

– Távol álljon tőlem az ilyen tiszteletlenség, eminenciás uram.

– No ugye. Az ajánlatunkban, meglehet, kockázat is rejlik, a dicsőség azonban bizonyos. És eláruljuk, miért vetettünk szemet éppen önre, holott korábban azt sem tudtuk, hogy Párizsban van. A város, tudja, sokat beszél mindarról, ami a szalonokban történik, és egy ideje egész Párizst bejárta annak az estének a híre, amelynek során ön számos hölgy szerint fényesen szerepelt. Egész Párizst, igen, ne pironkodjék. Azon az estén, amelyre célzok, ön egy úgynevezett Sympathia-Por tulajdonságait ecsetelte nagy hévvel és oly módon, hogy (mint azokban a körökben mondanák, nemde?) tárgyát az ironikus kifejezések ízessé, a játékos szófűzések kellemessé, a szentenciák fennköltté, a hiperbolák gazdaggá, a hasonlatok áttekinthetővé tették...

– Ó, eminenciás uram, én csupán azt mondtam el, amit... – Becsülöm a szerénységet, de ön állítólag igen jártasnak bizonyult némely természeti titkok ismeretében. Nos hát, nekem épp egy efféle tudású ember kell, aki nem francia, s így nem veszélyezteti a korona jó hírét, ha feljut egy Amszterdamból induló hajóra azzal a céllal, hogy fényt derítsen egy új titokra, mely valamiképp ama por használatával függ össze.

Roberto ellenvetését meg se várta:

– Ne aggódjék, fontos nekünk, hogy tudja, mit keresünk, hisz csak így tudja majd értelmezni a mégoly halvány jeleket is. Azt akarjuk, hogy alaposan felkészüljön, mert a hajlandósága, mint látom, máris megvan. Remek tanítómestere lesz, az ifjúsága ne ejtse zavarba.

Egy zsinór után nyúlt, és megrántotta. Semmit sem lehetett hallani, ám ez a mozdulat alighanem csengőt vagy effélét szólaltatott meg valahol másutt; Roberto legalábbis erre következtetett. Akkortájt még a legnagyobb urak is kurjongatva szólították elő a szolgáikat.

Kisvártatva nagy alázatosan be is nyitott egy húszesztendősnek ha látszó ifjú.

– Isten hozta, Colbert, ez az a személy, akit ma emlegettünk önnek – mondta neki Mazarin, majd Robertóhoz fordult: – Colbert, aki ígéretes igyekezettel most kezdi felderíteni az államigazgatás rejtelmeit, már régebb óta foglalkozik egy Richelieu bíboros úrnak, következésképp nekem is igen fontos problémával. Talán ön is tudja, San Patrizio, hogy mielőtt a bíboros átvette volna a kormányzást ezen a nagy hajón, melynek XIII. Lajos a kapitánya, a francia hajóhad háborúban is és békében is eltörpült az ellenséges tengerészethez képest. Ma már büszkék lehetünk a hajógyárainkra, a keleti és nyugati flottánkra, és bizonyára emlékszik rá, hogy Brézé őrgróf alig hat hónappal ezelőtt milyen sikerrel tudott felvonultatni Barcelona előtt negyvennégy hadi vitorlást, tizennégy gályát s már nem is tudom, hány egyéb hajót. Megvetettük a lábunkat Új-Franciaországban, a miénk lett Martinique és Guadeloupe, meg ahogy a bíboros emlegetni szereti, a Perui Szigetek számos más tagja. Kereskedelmi társaságok létrehozásába is belefogtunk, bár egyelőre még messze vagyunk a teljes sikertől. Az Egyesült Tartományokban, Angliában, Portugáliában és Hispániában nincs olyan nemesi család, amelyből legalább egyvalaki ne a tengeren próbálna szerencsét; Franciaországban ez sajnos nem így van. Az Újvilágról épp ezért ha eleget tudunk is tán, a legújabbról annál kevesebb a fogalmunk. Colbert, mutassa csak meg a mi barátunknak, mennyire kevés még a szárazföld annak a glóbusznak a túloldalán!

Az ifjú felfordította a földgömböt.

– Sajnos – húzta Mazarin fájdalmas mosolyra a száját –, ezek a vizek itt nem azért ilyen üresek, mert a természet mostoha, hanem azért, mert túlontúl keveset tudunk a bőkezűségéről. Nos hát, a Molukka-szigeteknél nyíló nyugati átjáró felfedezése óta épp ennek, az amerikai kontinens nyugati partjaitól Ázsia legkeletibb nyúlványaiig húzódó hatalmas, felderítetlen területnek a sorsa forog kockán. A portugálok nyomán csendesnek elnevezett óceánról beszélek, azon keresendő a Terra Incognita Australis, amelyből egyelőre csak néhány sziget és egypár bizonytalan partszakasz ismeretes, de ennyi máris épp elég, hogy tudni lehessen, micsoda mesés kincseket terem. És ezeken a vizeken jó ideje rengeteg olyan kalandor járkál, aki nem a mi nyelvünket beszéli. Colbert barátunk, s részéről ez szerintem korántsem csak afféle ifjonti hóbort, ott szeretné látni Franciaországot azokon a tengereken. Annál is inkább, mert úgy tudjuk, hogy a déli féltekén elsőként egy francia ember, de Gonneville úr lépett, méghozzá tizenhat évvel Magellőn vállalkozása előtt, szárazföldre. Igen ám, de őkegyelme vagy épp őatyasága, ez a derék ember, nem jelölte meg a térképen azt a helyet, ahol partra szállt. Elképzelhető-e, hogy egy jó francia ilyen feledékeny legyen? Dehogy. Ama régi idők embereként nyilván nem tudott még egészen megoldani valami problémát. Mindjárt elcsodálkozik, ha elárulom, hogy mit, mert ennek a problémának a megoldása mindmáig rejtély.

Szünetet tartott, és Roberto felfogta, hogy mivel a rejtély mibenlétét – ha a megoldását nem is – mind a bíboros, mind pedig Colbert ismeri, a szünet csak neki szólhat. Úgy vélte, nem árt, ha mutatja, hogy csupa fül.

– És mi volna az a rejtély, engedelmükkel? – kérdezte tehát. Mazarin összenézett Colbert-rel, és így felelt:

– A délkörök rejtélye. Colbert súlyosan bólintott.

– Annak, aki ezt a problémát, a Szilárd Pont, a Punto Fijo kérdését megoldja – folytatta a bíboros –, a spanyol II. Fülöp már hetven esztendeje egész vagyont ajánlott fel, később III. Fülöp hatezer dukátnyi örök- és kétezerre rúgó életjáradékot, a holland rendi gyűlés pedig harmincezer forintot ígért. Mi sem fukarkodtunk, ha jeles csillagászokat kellett támogatni... Erről jut eszembe, Colbert, az a Morin doktor: már nyolc éve, hogy nem foglalkoztatjuk...

– De eminenciás uram, hiszen a hold-parallaxis ön szerint is agyrém...

– Igen, de ennek a roppant kétséges hipotézisnek az alátámasztására Morin kimerítően tanulmányozta és kritizálta a többit. Avassuk be ebbe az új tervünkbe, hátha ad valami ötletet San Patrizio úrnak. Kínáljon fel neki valami kegydíjat, semmi sem serkenti úgy a jó hajlamokat, mint a pénz. Így legalább módunk lesz ellenőrizni, nincs-e mégis egy szikrányi igazság az elméletében, s mert nem fogja tovább úgy érezni, hogy a hazája cserbenhagyta, egyúttal elejét vesszük, hogy engedjen a hollandok csábításának. Azt hiszem, a spanyolok tétovasága láttán ők, a hollandok kezdtek el tárgyalni azzal a bizonyos Galileivel, és jó lenne, ha mi sem maradnánk ki az ügyből...

– Eminenciás uram – kockáztatta meg Colbert –, bátorkodom az emlékezetébe idézni, hogy Galilei ez év elején elhalálozott...

– Csakugyan? Imádkozzunk Istenhez, hogy legyen boldog, boldogabb, mint amilyen életében volt.

– Persze bármily sokáig hitték véglegesnek, az általa kínált megoldás sem az...

– A számból vette ki a szót, Colbert. De hát a Morin megoldásáról is bízvást elmondható, hogy egy lyukas garast sem ér. Mindegy, mi azért csak támogassuk, szítson csak ismét vitát az elmélete, piszkáljuk csak fel a hollandok kíváncsiságát: érjük el, hogy megkörnyékezzék, vezessük kissé félre az ellenfeleinket. Nekünk biztos, hogy megéri. No de erről kár többet beszélni. Folytassa, kérem, okosítsa fel San Patriziót, hadd okuljak közben én is.

– Engem minden tudományomra eminenciás uram okított – mondta Colbert, és elpirult –, de az ön kedvéért szívesen belevágok.

E szavakat szólván végre biztos talajt érezhetett a lába alatt: mindeddig lehajtott fejét felszegte, és könnyedén a földgömbhöz lépett.

– Uraim! Az óceánon, ahol sosem tudni, épp milyen sziget kerül elénk, ha pedig valamely ismerős szárazföld felé hajózunk, sok-sok napon át kell hasítanunk a vizeket, az óceánon tehát a hajós csak a csillagokhoz igazodhat. Hála a régi csillagászoknak, vannak olyan műszereink, amelyekkel egy-egy csillagról megállapítjuk, milyen magasan áll a horizont felett, ebből azután kikövetkeztetjük a zenittől való távolságát, a deklinációja ismeretében pedig, mivel szélesség egyenlő zenittől mért távolság plusz vagy mínusz deklináció, már tudjuk is, hogy mely szélességi körön, azaz valamely ismert ponttól mennyivel északabbra vagy délebbre vagyunk. Azt hiszem, ez világos.

– Pofonegyszerű – mondta Mazarin.

– Azt gondolhatnánk – folytatta Colbert –, ugyanígy meghatározhatjuk észak-déli irányban is, hogy mekkora távolság választ el ugyanattól a ponttól, vagyis hogy melyik hosszúsági, azaz délkörön vagyunk. Ahogy a nagy Johannes de Sacrobosco mondja, a délkör olyan kör, amely világunk pólusain és a fejünk fölötti zeniten halad át. Délkörnek pedig azért hívják, mert bármely helyen álljon is valaki, számára az év bármely szakában akkor van dél, amikor a nap járása az ő délkörét metszi. A természet rejtélye, hogy miért, de a hosszúság meghatározására, sajnos, még sohasem sikerült megfelelő módot kieszelni. No és, mondhatná a kívülálló. Baj ez? Baj bizony.

Nekibátorodván, megforgatta a földgömböt, és Európára mutatott:

– Párizst Prágától körülbelül tizenöt szélességi fok választja el, Párizst a Kanári-szigetektől valamivel több, mint húsz. Ugyan, mit szólna uraságod, ha egy szárazföldi hadvezér abban a hiszemben, hogy a Fehér-hegynél csatázik, protestánsok helyett a Sorbonne doktorait kaszabolná a Montagne Sainte-Geneviéve-en?

Mazarin mosolyogva emelte fel a kezét: Isten őrizz. Ilyesmire csak a megfelelő délkörön kerülhet sor.

– Nos – folytatta Colbert –, a földrajzi hosszúság meghatározásához mindmáig használatos eszközök éppily drámai tévedéseket okoznak. Ezért járhatott úgy, ahogy járt csaknem egy évszázada a spanyol Mendana is, az az ember, aki a Salamon-szigeteket, ezeket a gyümölcsöt bőven termő és aranyat rejtegető, isten áldotta szárazföldeket felfedezte. Ez a Mendana megállapította, hogy hol van az általa felfedezett föld, hazament, hogy tudassa a hírt, nem egészen húsz esztendő leforgása alatt négy hajót is kapott, hogy visszatérjen, s végleg megalapozza ott a legkeresztényibbnek mondott királyok felséges uralmát, és erre mi történt? Az, hogy Mendana soha többé nem talált vissza. A hollandok sem tétlenkedtek, e század elején létrehozták a maguk Kelet-indiai Társaságát, az újonnan alapított Batavia városából számos expedíciót indítottak keletnek, s érintettek egy bizonyos Uj-Hollandiát, egyéb, a Salamon-szigeteknél alighanem keletibb földeket pedig angol kalózok fedeztek fel, akik ezért mindjárt nemesi címeket is kaptak. De a Salamon-szigeteket senki sem találta, nem csoda, ha van, aki hajlamos úgy vélni, hogy az egész csak mese. Akár mese, akár nem, Mendana mindenesetre ott járt, s a szélességet helyesen, a hosszúságot viszont helytelenül állapította meg. Vagy ha az ég segedelmével mégsem, hát a helyes hosszúságot is hiába kereste akár ő (másodjára), akár a többi hajós, ha egyszer nem tudta soha pontosan, hogy ő maga épp hol van. Ha tudnánk, hogy hol van Párizs, azt viszont nem, hogy mi magunk Hispániában vagy a perzsák földjén vagyunk-e, bízvást el lehetne mondani rólunk, ugyebár, hogy vak vezet világtalant.

– Megvallom – szólt közbe félénken Roberto –, mindannak alapján, amit arról hallottam, hogy mekkorát fejlődött századunkban a tudomány, bizony, alig hihetem, hogy még mindig ily keveset tudunk.

– Nem sorolom uraságodnak, hány és hány módszerrel próbálkoztak már, attól kezdve, amely a holdfogyatkozást veszi alapul, el egészen a mi Le Tellier-nkig, aki a mágnestű kilengéseivel bajlódott még nemrégiben is, hogy a Champlain által oly ígéretesnek vélt loch-módszert már ne is említsem... De semmire sem jutottak, és nem is jutnak, amíg Franciaországnak nem lesz obszervatóriuma, ahol a sokféle elképzelést kipróbálhatja. Az persze biztos megoldást jelentene, ha valaki magával vinne egy órát, mely mindig Párizs délkörének az idejét mutatja, s a tengeren a helyi időt meghatározván a kettő különbségéből következtetne a hosszúsági eltérésre. Ilyen a mi földtekénk: amint uraságod is láthatja, a régiek bölcsen háromszázhatvan délkörrel tagolták, mégpedig oly módon, hogy a számolást többnyire azzal a meridiánnal kezdték, mely a Kanári-szigetek Vas-szigetét metszi. Égi útján a Nap (s hogy maga jár-e, vagy ahogy manapság tartják, a Föld, az mondandónk szempontjából édes mindegy) egy óra alatt tizenöt hosszúsági fokot tesz meg, és mikor Párizsban, ahogy most is épp, éjfél van, akkor van Párizstól száznyolcvan hosszúsági fokkal arrább dél. Ha tehát ön bizonyossággal tudja, hogy Párizsban az órák, teszem azt, delet mutatnak, ott pedig, ahol ön leledzik, reggel hat óra az idő, akkor az időkülönbséget kiszámolva és minden órát tizenöt foknak megfeleltetve máris tudja, hogy Párizstól kilencvenfoknyira van, vagyis körülbelül itt, ni – fordított egyet a földgömbön, és az amerikai kontinens egy pontjára bökött. – Az idő megállapítása egy-egy kérdéses helyen igazán nem nehéz, annál nehezebb viszont olyan órát tartani a fedélzeten, amely rendületlenül mutatja a pontos időt egy hosszú hajóúton, sokhavi hánykolódás után is, hisz az a legelmésebb modern műszereket is megbolondítja, nem is beszélve a homok- és vízórákról, melyek csak mozdulatlan felületre állítva működnek jól.

A bíboros ekkor félbeszakította:

– Úgy hisszük, San Patrizio úrnak egyelőre nem kell többet tudnia, Colbert. Gondoskodjék róla, hogy Amszterdamba menet, út közben szerezzen további ismereteket. Utána pedig már remélhetőleg nem mi tanítjuk őt, hanem ő minket. Ugyanis, kedves San Patrizio úr, a bíboros, ki tekintetét messzebbre vetette és veti ma is, reméljük, még sokáig, mint mi, bizalmi emberekkel, hírszerzőkkel hálózta be rég a világot, hogy járják a külföldet, látogassák a kikötőket, és faggassák az induló vagy érkező hajók kapitányait, tudják meg, mi olyat csinálnak vagy tudnak más kormányok, amit mi nem, mert az az állam, amely felfedi a délkörök titkát, és vigyáz, nehogy e felfedezésnek híre keljen, az nyilvánvalóan nagy előnyre tesz szert mindenki mással szemben. No mármost – mondta Mazarin, és újabb szünetet tartva, ismét megsimogatta a bajuszát, majd töprengő, egyúttal mintegy égi segedelemért fohászkodó mozdulattal összekulcsolta a kezét – megtudtuk tehát, hogy a hosszúsági fokok meghatározására egy angol orvos, bizonyos Byrd doktor, új csodamódszert eszelt ki, s hogy e módszer a Sympathia-por használatán alapszik. Hogy miként, azt, kedves San Patrizio úr, ne kérdezze, mert nekem bizony sejtelmem sincs, mi az ördögöt takar ez a név. Azt bizonyosan tudjuk, hogy az említett porról van szó, azt azonban nem, hogy Byrd miféle módszerre gondol, informátorunk pedig nem járatos a természetmágiában. Az angol admiralitás mindenesetre felhatalmazta rá Byrdöt, hogy szereljen fel egy csendes-óceáni útra készülő hajót. A dolog annyira fontos, hogy az angolok óvatosságból úgy tüntetik fel, mintha nem is az övék volna az a hajó. Holland a tulajdonosa, az illető afféle különcnek adja ki magát, és azt állítja, hogy annak a két honfitársának az útját akarja megismételni, akik vagy huszonöt esztendeje új átjárót fedeztek fel az Atlanti- és a Csendes-óceán között, túl a Magellőn-szoroson.

De mert a kaland költségei gyanút kelthetnének, a hollandus látványosan mindenféle portékát rakat a hajóra, és utasokat keres, mintha aggódnék, vajon meglesz-e az útipénz. Mit tesz Isten, az utasok közt Byrd doktor és három asszisztense is ott lesz, ők, úgymond, egzotikus növények gyűjtésével foglalkoznak. Valójában az egész vállalkozást ők fogják irányítani. És amszterdami ágensünk majd gondoskodik róla, hogy ugyanezen hajó utasa legyen ön is, San Patrizio úr. Üldözött savoyai nemesúr lesz, aki úgy véli, jobb, ha egy időre nyoma vész a tengeren. Még csak hazudnia sem kell, ugyebár. Beteges embernek kell lennie: tervünket tehát tovább tökéletesíti, hogy mint értesültünk róla, valódi szembántalmak gyötrik. Olyan utas lesz, aki csaknem minden idejét valamiféle flastrommal az arcán, bezárkózva tölti, s egyébként sem lát tovább az orra hegyénél. Szórakozottan téblábol majd, de közben nagyon is nyitva tartja a szemét, és hegyezi a fülét. Tudjuk, hogy ért angolul, de tegyen úgy, mintha nem értene, hogy az ellenség az ön jelenlétében is nyugodtan társalogjon. Ha lesznek olyanok a hajón, akik tudnak olaszul vagy franciául, kérdezzen tőlük mindenfélét, és jegyezze meg, mit válaszolnak. Tucatemberekkel se átalljon szót érteni, olyanokkal, akik némi pénzért bármit elmondanak. De keveset adjon, ne fizetségnek véljék, hanem ajándéknak, máskülönben még gyanút fognak. Sohase tegyen fel közvetlen kérdéseket, és ha megkérdez valamit máma, holnap még egyszer kérdezze meg ugyanazt más szavakkal, hadd keveredjék ellentmondásba az illető, ha előszörre hazudott: az alja ember elfelejti, mit füllentett, s másnap épp ellenkező mesével áll elő. Egyébiránt arról ismerheti fel a hazugot, hogy nevetéskor kétoldalt gödröcskék jelennek meg az arcán, és nagyon rövid a körme; óvakodjék továbbá a kicsi emberektől is, mert azok hivalkodásból mondanak valótlant. Mindenesetre fogja rövidre a társalgásait, és ne mutassa, ha kedvére vannak: önnek istenigazából Byrd doktorral kell társalognia, az pedig csak természetes, hogy keresi majd a társaságát, hisz ő lesz ott az egyetlen önhöz fogható neveltetésű ember. Tudós férfiú, beszél franciául, talán olaszul is, latinul bizonyosan. Ön beteg, tehát hozzá fordul tanácsért és gyámolításért. Ne azokat utánozza, akik szedret vagy vörös agyagot esznek, hogy vörös legyen a nyáluk, mintha vért köpnének, inkább nézesse meg a pulzusát vacsora után, mert akkor mindig olyan, mintha lázas volna az ember, s mondja azt, hogy éjszakánként sohasem jön álom a szemére; ezzel jó előre magyarázattal szolgál, ha netalán rajtakapják valahol, s azt látják, hogy nagyon is éber: erre akkor kerülhet sor, ha a méréseikhez a csillagok is kellenek. Ez a Byrd nyilvánvalóan megszállott, mint egyébként a tudomány emberei általában: eszeljen hát ki valamit, s mintha titkot osztana meg vele, hordjon össze neki tücskötbogarat, hogy ezzel az ő bogarát, az ő titkát is előcsalogassa. Mutasson iránta érdeklődést, de tegyen úgy, mintha szinte semmit sem értene belőle, így aztán még egyszer, még alaposabban be fog számolni róla. Majd mintha már értené, mondja fel, amit hallott, de hibásan, hadd javítsa csak ki önérzetesen, magyarázza csak el töviről hegyire mindazt, amiről pedig hallgatnia kéne. Sohase állítson, mindig csak célozgasson: a célzások arra valók, hogy megérintsék a lelket, és kifürkésszék a szív titkait. Gerjesszen benne bizalmat: ha nevetős, nevessen ön is vele, ha epés, hát legyen epés ön is, de a tudásának mindenkor csodálattal adózzék. Ha ingerlékeny, és megsérti önt, nyelje csak le ön azt a sértést, hisz már azelőtt törleszteni kezdett érte, hogy amaz egyáltalán megsértette volna. Tengeren hosszúak a nappalok, még hosszabbak az éjszakák, és unalom ellen egy angol számára nincs jobb orvosság, mint számos kupa serital, amit a hollandok mindig tartanak a raktáron. Adja ki magát lelkes serivónak, és hasson bátorítólag, hogy új barátja önnél többet nyakaljon. Meglehet, hogy egy szép napon gyanút fog, és kikutatja az ön kabinját: éppen ezért a megfigyeléseit ne írja le, olyan naplót ellenben írhat, amelyben balsorsán kesereg, netán a Szűzanyáról meg a szentekről, esetleg a szerelmeséről ír, akit ki tudja, viszontlát-e valaha, s ugyanebben a naplóban ejtsen el itt-ott egy-egy megjegyzést a doktor kiválóságáról is, dicsérje őt, mondván, hogy az egész hajón ő az egyetlen ember, akiben jó barátra lelt. Idézzen tőle, de ne olyasmit, ami tárgyunkhoz tartozik, hanem csakis szentenciákat, mindegy, hogy miféléket: ő nyilván a legízetlenebb szentenciáját sem tartja majd ízetlennek, és hálás lesz önnek, amiért megjegyezte. No de hát nem a mi dolgunk, hogy afféle jó titkosügynököknek szóló breviáriumot nyomjunk az ön kezébe: egyházi ember nem járatos az ilyesmiben. Bízza magát a szimatára, legyen résen, a szemét meg nyissa ki, cáfoljon rá a rossz hírére, és inkább azt igazolja vele, hogy ön milyen talpraesett.

Mazarin felállt, hogy vendége megértse: a beszélgetés véget ért, s hogy egy pillanatig még Roberto fölébe magasodjék, mielőtt ő is felállna.

– Kövesse Colbert-t. Ő majd ellátja önt további utasításokkal, és átadja azoknak, akik Amszterdamban a hajóra segítik. Sok szerencsét.

Már az ajtóban voltak, amikor a bíboros utánuk szólt:

– Ah, majd elfelejtettem. Bizonyára felfogta, San Patrizio uram, hogy mostantól egészen addig, amíg hajóra nem száll, minden lépését figyelni fogjuk, de nem érti, miért nem tartunk tőle, hogy az első kikötéskor kereket talál oldani. Nos, azért nem, mert az önnek nem lenne jó. Vissza nem térhetne, hiszen itt örökre törvényen kívül maradna, tengerentúl elbujdosnia nem érdemes, hiszen sohasem tudhatná, mikor csípi nyakon valamely ágensünk. A nevéről és a rangjáról mindenesetre itt is, ott is le kellene mondania. Az pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy egy olyan kiváló ember, mint ön, eladja magát az angoloknak. Mert hát ugyan mit is adna el? A spionsága titkát aligha, hisz akkor fel kellene fednie, ha pedig felfedi, többé semmit sem ér az, hacsak egy tőrdöfést nem. Ha ellenben hírekkel tér vissza, bármily szerényekkel is, akkor joggal számíthat a hálánkra. Rosszul tennénk, ha szélnek akarnánk ereszteni azt, aki bizonyságot tett róla, hogy ily nehéz küldetésnek is eleget tud tenni. A többi öntől függ. Aki a hatalmasságok kegyét egyszer elnyeri, az féltő gonddal vigyázzon rá, nehogy elveszítse, és táplálja további szolgálatokkal is, hogy megmaradjon: majd elválik, ráviszi-e önt a Franciaország iránti hűség, hogy jövőjét a francia király kezébe ajánlja. Mondják, másokkal is megesett már, hogy külhoni létükre Párizsban csinálták meg a szerencséjüket.

A bíboros önmagát állította a méltányolt hűség példaképéül. Ám Robertót nem holmi jutalmak izgatták, annyi szent. A bíboros kalanddal, új távlatokkal kecsegtette, és életbölcsességet csepegtetett belé: ha mindezt korábban is tudja, talán nagyobb volna a tekintélye. Talán jól teszi, ha hallgat a sors hívó szavára, mely messze viszi őt a szenvedéstől. A másik, tegnapelőtt esti meghívást illetően akkor világosodott meg előtte minden, amikor a bíboros beszélni kezdett. Ha van egy Másik, aki összeesküvést sző, s akiről mindenki azt hiszi, hogy ő az, akkor nyilvánvaló, hogy egy Másik cselszövése ihlette hölgyének azt a mondatát is, amely őt repeső kínokkal és féltékeny szerelemmel töltötte el. Túl sok a Másik közte és a valóság közt. Jobb lesz hát tengerre szállnia, tengernyi magányban mondhatni végre magáénak az ő kedvesét, úgy, ahogy lehet, ha már másképp nem adatott meg. Végtére is nem azé a tökéletes szerelem, akit szeretnek, hanem azé, aki szeret. Térdet hajtott, és így szólt:

– Az öné vagyok, eminenciás uram.

Legalábbis így remélem, mert nem tartom illendőnek, hogy elképzeljem, amint menlevelet kap, s a menlevélen ez áll: „Ezen menlevél tulajdonosa mindenben személyes utasításomnak és az államérdeknek megfelelően jár el.”

18. Hallatlan furcsaságok

Ha a Daphne küldetése, főként az Amarilli-é, a punto fijo megtalálása volt, akkor a Betolakodó veszélyes ember. Roberto tehát már tudta, hogy Európa országai között afféle néma háború dúl a titok megszerzéséért. Az illető alighanem igen jól felkészült, és agyafúrt játékot folytat. Nyilván az éjszaka elején tesz-vesz, s mihelyt Roberto felébred, még ha egész napra a kabinjában marad is, ő fedezékbe vonul. Forgassa talán fel a terveit, tegyen úgy, mintha nappal aludnék, és éjszaka virrasztana? Minek, hisz akkor a Betolakodó is így tenne. Nem, inkább keresztülhúzza minden számítását, elbizonytalanítja minden tervét, elhiteti vele, hogy alszik, holott ébren van, és akkor alszik, amikor amaz azt hiszi, hogy virraszt...

El kellene képzelnie, hogy mit gondol szerinte ő, vagyis hogy a másik szerint róla, a másikról mit gondol ő, Roberto... Mindeddig árnyékként kísérte a Betolakodó, de most ő kell, hogy a Betolakodó árnyékává váljék, meg kell tanulnia, miként lépjen a nyomába annak, aki eleddig őt követte. Örökké persze nem tarthat az ide-oda leselkedés: hogy az egyik akkor hág fel a lépcsőn, mikor átellenben a másik lemegy, akkor húzódik le a fedélközbe, mikor a másik a fedélzetet őrzi, s ha netán kívül, a mellvéden felmászna, akkor a másik rohan le hanyatt-homlok.

Bárki, aki észnél van, egykettőre úgy döntött volna, hogy folytatja a hajó felderítését; de ne feledjük, hogy Roberto már nem volt észnél. Ismét engedett a pálinka csábításának, ráadásul elhitette magával, hogy csupán szíverősítőnek kell. Akit a szerelem mindig várakozásra késztetett, azt bizony az itóka sem sarkallhatja döntésre. Így hát csak lépegetett, bár azt hitte, villámként cikáz. Azt hitte, ugrik, pedig négykézláb kúszott. Már csak azért is, mert nap közben továbbra sem merészkedett a szabadba, és éjszaka érezte erősnek magát. Éjszaka azonban ivott, az ivástól pedig eltunyult. Reggelre ötlött fel benne, hogy hát épp ezt akarja az ellenfél. S akkor bátorságért megint csak a csaphoz kapott.

Akárhogy is, de ötödik nap estefelé végül is elhatározta, hogy lemászik az élelmiszerraktár alatti részbe, ahol még nem járt. Felfigyelt rá, hogy a Daphné-n a legparányibb helyet is kihasználták, az alfedélzet és a hajófenék közé deszkafalakat, álmennyezeteket ácsolva ingatag lépcsőkkel összekötött rekeszeket alakítottak ki; még tengervíztől nedves, mindenféle-fajta kötéltekercsekbe botolva a kötélaknára is rábukkant. Aztán még lejjebb ereszkedett, és a secunda caríná-ban találta mayát, körülötte ládák és göngyölegek.

Újabb élelmiszer- és ivóvízkészleteket is felfedezett. Ez örvendetes dolog volt, ám ő csak azért örült, mert így a végtelenségig elnyomozgathatott, húzhatta még az időt, ahogy neki tetszik. S hát hogyne tetszett volna, hiszen félt.

Az édesvíz mögött további négy pálinkáshordót talált. Felkapaszkodott a raktárba, és ellenőrizte a fenti hordókat. Mindegyik vízzel volt teli, vagyis az előző nap talált pálinkáshordót lentről vitték fel, hogy megkísértsék vele, nyilván.

A csel azonban nem aggasztotta, inkább térült-fordult, felvitt magának még egy hordócskát, és azt is jól meghúzta. Majd megint lebotorkált, képzelhetjük, milyen állapotban,vés csak akkor torpant meg, mikor megcsapta orrát a hajófenéken szivárgó rothadás szaga. Lejjebb már nem is ereszkedhetett volna.

Vissza kellett tehát fordulnia, a tat irányába, de a lámpása utolsókat pislákolt, ő pedig megbotlott valamiben, s ebből megértette, hogy a holt teherben gázol, ugyanott, ahová az Amarillia Byrd doktor a kutyát bevackoltatta.

tan épp itt, a hajófenéken, tócsák és élelempotyadékok közt ötlött egyszer csak a szemébe egy lábnyom.

Most már egészen biztosra vette, hogy a Betolakodó a hajón van, így hát nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy végre bebizonyosodott az, amit egyébként mindig minden részeg bizonyítani szeretne: hogy ő igenis nem részeg. A tény mindenesetre napnál világosabb volt, ha ugyan lehet ilyet mondani erről a lámpavisszfényes sötétben tapogatózásról. Minthogy pedig bizonyos volt már a Betolakodó létezése felől, eszébe sem jutott, hogy a nagy jövés-menésben akár ő maga is otthagyhatta azt a lábnyomot. Marcona elszánással kaptatott fel újra.

Alkonyodott. Öt napja nem látott már alkonyatot, csak éjszakát, pirkadatot és hajnalt. A messzebbié sziget csúcsa fölött fekete felhőcsíkok torlódtak egymásra, s ott szétszálazódván, mint megannyi nyílvessző tűntek tova délnek. Sötéten rajzolódott rá a part a híg tintaszínt öltő tengerre, az ég nagy része azonban kamillaszínben bágyadozott, mintha nem áldozatot celebrálna amott túlnan a leáldozó nap, hanem csak úgy lassan nyugovóra térne, s azt kérné égtől és tengertől, hogy csöndesdeden vigyázzák, míg elszenderedik.

Robertóban meg felbuzgott a harci kedv. Elhatározta, hogy összezavarja az ellenfelet. Az óraszobába sietett, és annyi órát cipelt fel a fedélzetre, amennyit csak bírt, elrendezte őket szépen, mint a biliárd bábuit, egyet a főárbochoz rakott, hármat a tatfelépítményre, egyet a csörlő mellé, néhányat az előárboc köré s minden ajtó- és lejárónyílásba is egyet-egyet, hogy aki sötétben arra járna, okvetlen beléjük botoljon.

Azután sorra felhúzta a járószerkezetűeket (mit sem törődvén vele, hogy ezáltal éppenséggel felhívja rájuk a meglepni szánt ellenfél figyelmét), a klepszidrákon pedig fordított egyet. Elégedetten nézett végig az időgépekkel telirakott fedélzeten, büszkén hallgatta a ketyegésüket, és biztos volt benne, hogy visszahőköl majd tőlük az ellenfél.

Miután pedig kirakta ártatlan csapdáit, ő esett nekik először áldozatul. Éjszaka borult a tükörsima tengerre, s ő egyik fémszúnyogtól a másikhoz járulva hallgatta, hogyan zümmög a holt lényeg, bámulta, hogyan szivárog el bennük az örökkévalóság cseppről cseppre, reszketve félte e szájatlanul is falánk mohó molyokat (ezt írja, bizony), ezeket a napjait percfoszlányokká rágó s az életét halálos muzsikával emésztő fogaskerekeket.

Eszébe jutott Emanuele atya egyik mondása: „Meny fzórakoztató Spectaculum lenne is az, ha Ablak nyílván a' Keblünkön, úgy fsodálhatnánk meg azon át a' Szív mozgását, miként az Óramívekben!” Csillagfénynél figyelte, hogyan morzsolja lassú homokszem-rózsafüzérét a klepszidra, bölcselkedve bámulta, hogy bomlik pillanatszálakra, hogy boncolódik folytonosan az idő, hogyan peregnek el azokon a réseken át egymás után az órák.

De az időmúlás üteme jövendölésnek hallatszott, a haláláról szólt, melyhez minden moccanás közelebb vitte, odahajolt, vaksin hunyorogva próbálta megfejteni ezt a szivárgások írta rejtvényt, szorongó szóképpel vízre rótt ravatalt csinált egy vízi szerkezetből, s a végén kifakadt a kontár asztrológusok ellen, amiért csak a már lepergett óráit képesek megjósolni.

És ki tudja, mi mindent írt volna még, ha valami abba nem hagyatja vele a poétikai csudákat, ahogy elfordult korábban a kronometriai csudáktól is – no, nem épp saját jószántából, hisz már az ereiben is pálinka folyt vér helyett, s a nagy ketyegés szép lassan, köhögősen álomba csucsujgatta.

A hatodik nap reggelén néhány utolsókat ziháló szerkezet jóvoltából arra ébredt, hogy az összevissza tologatott órák közt két kis darumadár (ha ugyan darumadár) kaparász, s az izgága csipegetésben felborították és összetörték az egyik legszebb homokórát.

A Betolakodó egy cseppet sem ijedt meg (miért is ijedt volna, hisz ő aztán igazán tudta, ki van a hajón), s az abszurd élcre abszurd élccel felelve, kiszabadította a fedélközből a két állatot. Hogy felfordulást csináljon az én hajómon, siránkozott Roberto: hogy megmutassa, ki az erősebb...

De miért épp ezt a két darut, tanakodott, mert megszokta, hogy minden eseményben jelet és minden jelben szándékot lásson. Vajon mit jelentenek? Roberto felidézte magában Picinellit vagy Valerianót, hátha eszébe jut, mi a darumadarak szimbolikus jelentése, de hiába erőlködött. Mi persze tudjuk már, hogy sem célja, sem értelme nem volt a Csodák Kertjének, hogy a Betolakodó ugyanúgy kezdte elveszíteni a józan eszét, akárcsak ő, de Roberto ezt még nem tudhatta, és olvasni próbált valamiből, ami pedig mérges ákombákom volt csupán.

Elkaplak, elkaplak, te átkozott, kiáltotta. S még kábán, kardoh rántott, és már rohant is vissza a fedélközbe hanyatthomlok lefelé a sok lépcsőn, egyenest egy eladdig felderítetlen részre, rőzsekötegek és frissen hasított fatuskók közé. Nekik esett, a tuskók szétgurultak, gurult ő is velük, míg végül el nem nyúlt, arccal valami vesszőfonadéknak, megcsapta megint a hajófenékbűz. És skorpiók másztak az orra előtt.

A tűzifával együtt nyilván férgek kerültek a hajóra, nem is tudom, skorpiók voltak-e csakugyan, de Roberto biztosra vette, hogy azok, és persze a Betolakodó csempészte oda őket, hogy halálra marják. Menekülni akart, ugrott volna vissza a feljáróhoz, de a guruló rönkökön hiába szedte a lábát, tapodtat sem jutott előbbre, sőt egyensúlyát veszítve a lépcsőbe kellett kapaszkodnia. Végül csak felkeveredett, s akkor vette észre, hogy seb van a karján.

Alighanem a saját kardjával vágta meg magát. És mit tesz erre Roberto? Nem a sebbel törődik, hanem visszaereszkedik a tűzifaraktárba, izgatottan megkeresi és előkotorja véres fegyverét valamelyik gerendaközből, felviszi a tatfedélzetre, és pálinkával locsolja meg a vasát. De nem használ, így hát felrúgva a saját bölcs tanait, végül a karjára is locsol a nedűből. Fohászt intéz egynémely szentekhez, igencsak bizalmasat, kiront a felhőszakadásba, mert épp zuhogni kezd, fel is röppennek és tovatűnnek a darvak. A pompás zivatar észhez téríti: eszébe jutnak az órák, fut egyiktől a másikig, hogy biztonságba helyezze őket, most meg a lába sérül meg, rács közé szorult, darumadár gyanánt, fél lábon ugrál vissza a kabinjába, ott levetkőzik, és mintegy válaszképpen mind e sok merő értelmetlenségre, nekiül, és ír-ír, miközben az eső még jobban rázendít, majd elcsendesedik, néhány órára a nap is kisüt, aztán bealkonyul, és leszáll az éj.

Mi csak hálásak lehetünk neki, hogy ír: így tudjuk meg, hogy mi történt vele, s hogy mit fedezett fel, mikor az Amarilli-n utazott.

19. Utazás a világ körül

Az Amarilli Hollandiából indult, és rövid időre kikötött Londonban. Itt éjszaka titkon felraktak rá valamit, Robertónak nem sikerült megtudnia, hogy mit, mert tengerészek sorfala zárta el a fedélközt. Azután felszedték a horgonyt, és indultak tovább délnyugatnak.

Roberto kedvtelve írja le, miféle társaság utazott a hajón. A kapitány mintha szántszándékkal válogatott volna össze holmi bogaras különcöket, hogy ürügyként használhassa őket az induláskor, cseppet sem bánva, hogy később azután majd sorra elmaradnak. Három csoportra oszlottak: azokéra, akik felfogták, hogy a hajó nyugatnak fog menni (például egy fiukhoz Brazíliába igyekvő galiciai házaspár meg egy öreg zsidó, aki fogadalmat tett, hogy a lehető leghosszabb úton zarándokol el Jeruzsálembe), azokéra, akik még nem mérték fel ésszel, mekkora is a földgolyó (például az a néhány hebehurgya, aki a Molukka-szigeteken akart szerencsét próbálni, és nem tudta, hogy keleti irányban hamarabb odaérne), végül pedig azokéra, akiket egész egyszerűen becsaptak, mint például azt a piemonti eretnekcsoportot, mely az angol puritánokhoz szeretett volna csatlakozni az Ujvilág északi partjainál, nem is sejtvén, hogy az Amarilli viszont egyenesen délnek tart, meg sem áll Reciféig. Mire rájöttek a csalásra, épp meg is érkeztek az akkortájt holland kézen levő gyarmatra, s akkor már inkább ezt a protestáns kikötőt választották, mert féltek, hogy portugál területen csak nagyobb bajok leshetnek rájuk. Recifében új utas, egy kalandorképű máltai lovag szállt fel a hajóra, ő egy szigetet szeretett volna megtalálni, amelyet Escondidának neveztek el, de nem tudta, merre van, az Amarilli-n pedig senki még csak a nevét sem hallotta soha. Ebből is látszott, hogy a kapitány, ahogy mondani szokás, lámpával keresgélte össze az utasait.

Kényeztetni aztán nem kényeztették a fedélközben összezsúfolódó kisebbfajta sereget: amíg az Atlanti-óceánon át hajóztak, nem volt hiány élelemben, az amerikai partokon pedig néhányszor még fel is töltötték a készleteket. De amikor hosszú-hosszú habos fellegek és acélkék ég alatti útjukban már a Fretum Magellanicumot is elhagyták, az előkelő vendégek kivételével két álló hónapig jószerével mind féreggel fertőzött poshadt vizet ittak, patkányhúgytól büdös kétszersültet ettek. Néhány matróz és sok utas skorbutban pusztult el.

Újabb készletekért aztán nyugaton Chily partjai mellé kanyarodtak, s egy elhagyatott szigetnél kötöttek ki, melyet a fedélzeti térképek Más Afuera néven tüntettek fel. Három napot időztek itt. Az egészséges éghajlat és a dús növényzet láttán a máltai lovag úgy vélekedett, hogy itt lenne csak nagy szerencse hajótörést szenvedni, és haza többé sohasem vágyva, boldogan élni – hitegette is magát, hogy hátha ez az ő Escondidája. Akár az volt, akár nem, ha ott maradok – elmélkedett Roberto a Daphné-n –, akkor most nem félnék itt holmi Betolakodótól, csak mert felfedeztem a lábnyomát a hajófenéken.

Később ellenszél támadt, legalábbis a kapitány szerint, s így minden józan megfontolás ellenére északnak fordultak. Ellenszélből Roberto mit sem tapasztalt, sőt az irányváltáskor a hajó épp dagadó vitorlákkal siklott, s egészen oldalra kellett dőlnie a kanyarhoz. Byrd doktor és az emberei nyilván csak úgy tudták folytatni a kísérleteiket, ha egyazon délkörön haladnak tovább. Elég az hozzá, hogy eljutottak a Galapagos szigetekig, ahol azután nagy vígan egyik óriás teknőst a másik után fordították fel és főzték meg saját héjában. A máltai hosszan tanulmányozta a térképeit, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a sziget sem az Escondida.

Utána megint délnyugatnak kanyarodtak, s a déli szélesség huszonötödik fokán túljutva, ismét felfrissítették vízkészletüket egy szigeten, mely a térképeken nem szerepelt. Egyedüli vonzereje a magány volt, ám a lovag – aki nem tudta elviselni a hajókosztot, és erős ellenszenvvel viseltetett a kapitány iránt – azt mondta Robertónak, hogy bizony jó lenne, ha volna egy maroknyi ügyes, bátor és könnyelmű embere: birtokukba kerítenék a hajót, aztán a kapitányt és aki még vele akar tartani, egy csónakba ültetnék, az Amarilli-t felgyújtanák, és letelepednének ezen a szigeten, távol mindenféle ismert világtól, hogy egy új társadalmat alkossanak rajta. Roberto kérdésére, hogy vajon ez a sziget-e hát az Escondida, a máltai csak a fejét rázta szomorúan.

A passzátszelek szárnyán északnyugatnak folytatván útjukat, egy szigetcsoporthoz értek, melynek borostyánszín bőrű vad bennszülötteivel ajándékokat cseréltek, és nagy mulatságok közepette, együtt gyönyörködtek velük a parti füvek hajladozását idéző leánykák táncában. A lovagnak, aki nyilván nem tett szüzességi fogadalmat, képmáskészítés örvén (mert meglehetős ügyességgel rajzolt) minden bizonnyal alkalma nyílt magáévá tenni e teremtések egyikét-másikát. A legénység követni akarta a példáját, a kapitány azonban időnek előtte kiadta a parancsot az indulásra. A lovag már-már maradt volna: gyönyörű lenne, vélekedett, ha mostantól halála napjáig csak rajzolna és rajzolna. De azután belátta, hogy bizony ez sem az Escondida.

Tovább hajóztak északnyugatnak, és egy igen szelíd bennszülöttek lakta szigetre bukkantak. Két napot és két éjszakát töltöttek náluk, s a máltai lovag mesékkel traktálta őket. Furcsa nyelvjárásban mesélt, amit Roberto sem értett, hát még a bennszülöttek; úgy segítette magát, hogy a homokba firkált, és gesztikulált, mint egy színész, minek folytán a bennszülöttek pedig lelkes „Tuszitala, Tuszitala!” dicshimnuszokkal övezték. A lovag eltöprengett, s azt mondta Robertónak, hogy ezek között az emberek között volna jó maradni mindhalálig, és sorra mesélni nekik a világ valamennyi mítoszát.

– Ez volna hát Escondida? – kérdezte Roberto. A lovag a fejét rázta.

Odaveszett a hajótöréskor, gondolta Roberto a Daphné-n, én pedig még ha az ő Escondidáját találtam volna is meg, hiába, hisz nem mondhatom el neki, és másnak sem mondhatom el. Úrnőjének is tán ezért írogatott Roberto. Csak az marad meg, aki mesél.

Utolsó légvárát a lovag egyik este emelte, alig néhány napi úttal a hajótörés ideje és helye előtt. Egy szigetcsoport mellett haladtak el, a kapitány úgy döntött, nem kötnek ki, mivel Byrd doktor szemlátomást alig várta, hogy ismét az Egyenlítő felé forduljanak. Az út során világossá vált Roberto számára, hogy a kapitány nem úgy viselkedik, mint azok a hajósok, akikről azt hallotta, hogy részletes feljegyzéseket készítenek minden új szárazföldről, folyvást a térképeiket tökéletesítgetik, beléjük rajzolják a felhők formáját, a partok vonalát, bennszülött-tárgyakat gyűjtenek... Az Amarilli úgy haladt előre, mint valami mozgó alkimistabarlang, amelynek mesterét csak a saját Fekete Műve érdekli, s az előtte feltárulkozó nagyvilág hidegen hagyja.

Alkonyodott, emerre felhők játszottak az égen, megannyi smaragdzöld halként úszva el az egyik sziget-árny csúcsa fölött. Amarról dühös tűzgömbök. Feljebb szürke fellegek. A következő percben izzó nap hanyatlott a sziget mögé, de a felhők széles rózsaszínbe vonódtak, s bevérzett az aljuk. Aztán még néhány pillanat, s a sziget mögül előcsapott, már-már a hajót fenyegette a láng. Csupa parázs lett, s alig pár halványkék vonás az ég. És megint vér és vér mindenütt, mintha megátalkodott bűnösöket tépne szét egy cáparaj.

– Talán most lenne jó meghalni – mondta a máltai lovag. – Önt nem fogja el a vágy, hogy egy ágyúcső peremébe kapaszkodva a tenger fölé lógassa, s aztán elengedje magát? Gyorsan menne, és abban a pillanatban mindent megtudnánk...

– Igen, de amint megtudnánk, már meg is szűnnénk tudni – mondta Roberto.

A hajó pedig folytatta útját a tintasötét tengereken.

Egyhangúan teltek-múltak a napok. Ahogy Mazarin megjósolta, Roberto csak az urakkal barátkozhatott. A matróznép csupa akasztófavirág, halálra rémült az ember, ha csak beléjük botlott éjjel a fedélzeten. Az utasok folyvást éheztek, betegeskedtek és imádkoztak. Byrd három segédje közül egy sem mert volna az asztalához ülni, némán osonva tették, amit a gazdájuk parancsolt. A kapitány mintha nem is léteznék: estére mindig berúgott, egyébiránt pedig csak flamandul beszélt.

Byrd sovány, inas, nagyfejű brit volt, lángvörös haja beillett volna hajólámpásnak is. Roberto, aki minden lehetséges alkalommal megmosdott, és ruhái öblítéséhez esővizet gyűjtött, az utazás hosszú hónapjai alatt egyszer sem látta őt inget váltani. A hajóbűz szerencsére olyan, hogy amellett még egy Párizs szalonjaihoz szokott ifjú sem érzi meg az emberszagot.

Byrd nagy serivó volt, Roberto pedig megtanulta, miként tartson vele úgy, hogy csak színleg dönti magába az italt, valójában szinte érintetlenül hagyja a poharában. Byrdöt szemlátomást arra tanították, hogy csak az üres poharat töltse újra. S minthogy az üres pohár mindig az övé volt, hát azt töltötte megint teli, s emelgette koccintásra. A lovag nem ivott, ő csak fülelt, és néha kérdezett valamit.

Byrd elég jól beszélte a franciát, mint minden angol, aki akkoriban utazni vágyott, és egészen lenyíígözte mindaz, amit Roberto a monferratói szőlőmívelésről mesélt neki. Roberto jól nevelten hallgatta végig, hogyan főzik a sert Londonban. Azután a tengerre terelődött a szó. Robertónak ez volt az első tengeri útja, Byrdnek pedig erről mintha nem akaródzott volna bővebben beszélnie. A lovag csak olyan kérdéseket tett fel, amelyek arra vonatkoztak, hogy vajon hol lehet Escondida szigete, de nem szolgált semmiféle támponttal, így hát választ sem kapott.

Byrd doktor állítólag azért kelt útra, hogy virágokat tanulmányozzon, Roberto próbára is tette egypár idevágó kérdéssel. Annyi bizonyos, hogy Byrd nem volt járatlan a füvészetben, s így módja nyílott hosszas magyarázatokba bocsátkozni, melyeket Roberto színleg nagy érdeklődéssel hallgatott. Byrd és az emberei csakugyan gyűjtöttek ezt-azt minden kikötéskor, s még ha nem is jártak el azzal az alapossággal, mely olyan tudósokhoz illik, akik ezért és nem másért keltek útra, számos estét töltöttek el szerzeményeik hosszas vizsgálatával.

Az első napokban Byrd megpróbálta kifürkészni Roberto és a lovag múltját, mintha gyanakodnék rájuk. Roberto a Párizsban megbeszélt változatot adta elő: mint savoyai nemesúr, Casaléban a császáriak oldalán harcolt, előbb Torinóban, majd Párizsban párbajbotrányokba keveredett, aztán balszerencséjére megsebesítette a bíboros egyik kegyeltjét, s akkor meg sem állt a Csendes-óceánig, hogy minél nagyobb vizek válasszák el üldözőitől. A lovag rengeteg történetet mesélt, az egyik Velencében játszódott, a másik Írországban, a harmadik Dél-Amerikában, de sosem volt világos, melyik történet a sajátja, és melyik másoké.

Roberto végül felfedezte, hogy Byrd szeret a nőkről beszélni. Féktelen szerelmeket agyalt hát ki csupa féktelen kurtizánnal, a doktornak csak úgy csillogott a szeme, és fogadkozott, hogy előbb-utóbb felkeresi ő azt a Párizst. Azután összeszedte magát, és megjegyezte, hogy a pápisták mind romlottak. Roberto felhívta rá a figyelmét, hogy a savoyaiak közül sokan majdhogynem hugenották. A lovag keresztet vetett, és ismét a nőkre terelte a szót.

A Más Afuera-i partraszállásig a doktor élete szemlátomást szabályos ritmust követett, és legfeljebb akkor végezhetett a hajón megfigyeléseket, amikor a többiek a szárazföldön voltak. Útközben nappal a fedélzeten tartózkodott, este sokáig fennmaradt az asztaltársakkal, az éjszakát pedig bizonyosan alvással töltötte. Szobája szomszédos volt a Robertóéval, a két szűkös fülkét csak egy deszkafal választotta el egymástól, és Roberto éberen fülelt.

Hanem a Csendes-óceánt elérve megváltoztak a Byrd doktor szokásai. Más Afuera után Roberto azt tapasztalta, hogy hét és nyolc között minden reggel nyoma vész, holott eladdig ebben az időben együtt szoktak volt reggelizni. Mikor északnak fordultak, egészen a teknősök szigetéig, Byrd már hatkor eltűnt. Mihelyt ismét nyugat felé fordult a hajó orra, öt órára tevődött át a felkelés, Roberto hallotta, hogyan ébreszti Byrdöt az egyik segédje. Aztán idővel már négyre, háromra, kettőre esett az ébresztő.

Roberto ezt könnyűszerrel ellenőrizhette, mert hozott magával egy kis homokórát. Alkonyatkor, mint aki csak úgy unalmában arra jár, benézett a kormányosfülkébe, ahol a bálnaolajon lebegő iránytű mellett táblácska lógott, arra írta fel a kormányos a legutolsó mérések alapján a hajó helyzetét és nagyjából a pontos időt. Ezt Roberto is feljegyezte, majd a homokórájához sietett, megfordította, s amikor úgy ítélte meg, hogy végére jár az egy óra, visszament, és megfordította megint. Így aztán, még ha vacsora után némi késéssel is, többkevesebb bizonyossággal mindig meg tudta becsülni, hány óra. Ekként jutott arra a meggyőződésre, hogy Byrd minden reggel valamivel korábban hagyja el a fülkéjét, s hogy ha ez így folytatódik, egy szép napon éjfélkor fog felkelni.

Mindannak alapján, amit Roberto Mazarintől, Colbert-től és Colbert embereitől megtanult, nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy Byrd reggeli távozásai az egymás utáni délkörökön való áthaladással függnek össze. Vagyis úgy festett, mintha valaki Európából a Kanári-szigeteki idő szerint délben vagy egyéb meghatározott helyi időpontban jelet küldene, amit azután Byrd a hajó valamely részén felfog. És ha ezt az időt egybeveti a fedélzeti idővel, máris meg tudja határozni, hogy az Amarílli éppen mely hosszúsági fokon jár!

Épp csak utána kéne menni egyszer. Ez azonban nem volt olyan könnyű. Mindaddig, amíg Byrd hajnalban tűnt el, nem tudta volna észrevétlenül követni. Attól fogva, hogy a felkelései már az éjszakai órákra estek, Roberto hiába hallotta nagyon is jól, mikor megy el, nem eredhetett azonnal utána. Várt tehát egy keveset, s csak azután igyekezett a nyomába szegődni. Ám hasztalannak bizonyult minden igyekezete. Az még csak hagyján, hogy több ízben addig tapogatózott a sötétben, míg egyszer csak a legénységi függőágyak közt találta magát, vagy a zarándokokba botlott; de ráadásul mind többször akadt össze olyasvalakikkel, akiknek aludniok kellett volna: valaki mindig éberen őrködött hát.

Ha effajta kémmel találkozott, Roberto a szokásos álmatlanságát emlegetve fölment a fedélzetre, s így végül is nem keltett gyanút. Jó ideje már, hogy különc hírében állott, aki éjjelente éberen álmodik, a nappalait pedig szemlehunyva tölti. Csakhogy mire a fedélzeten összeakadt az ügyeletes matrózzal, akivel – ha netán sikerült megérteniök egymás beszédét – egypár szót is váltania kellett, már az az éjszaka sem volt jó semmire.

Ez magyarázza, hogy bár teltek-múltak a hónapok, és Roberto közel járt az Amarilli titkához, a megfejtés továbbra is váratott magára.

Egyébiránt kezdettől fogva azon volt, hogy valamit mégiscsak kihúzzon Byrdből. Olyan módszert agyalt ki ehhez, ami Mazarinnek nem juthatott volna eszébe. Nagy kíváncsian a lovagot faggatta naphosszat, aki egyetlen kérdésére sem tudott válaszolni. Márpedig, hangsúlyozta ilyenkor, nagyon fontos kérdések ám ezek annak, aki csakugyan meg akarja találni Escondida szigetét. Így aztán esténként a lovag tette fel ugyanezen kérdéseket a doktornak.

Egyszer késő este a csillagokat nézték a fedélzeten, és a doktor megjegyezte, hogy éjfélre járhat. A lovag, akinek Roberto alig néhány órája beszélte teli a fejét, így sóhajtott erre:

– Vajon Máltán most hány óra lehet?...

– Egyszerű a válasz – kottyintotta el magát a doktor. Aztán mindjárt helyesbített: – Azazhogy nagyon is bonyolult, barátom.

A lovag elcsodálkozott, miért nem lehet az időt a délkörök alapján kiszámolni:

– A Napnak egy órára van szüksége hozzá, hogy tizenöt hosszúsági fokot bejárjon. Nemde? Nos, akkor hát csak azt kell tudnunk, hány hosszúsági foknyira vagyunk a Földközi tengertől, ezt a számot el kell osztanunk tizenöttel, továbbá tudnunk kell, mi pedig, ugyebár, tudjuk, a helyi időt, és azzal már ki is számoltuk, hány óra van amott.

– Ön azokra a csillagászokra emlékeztet, akik egy életen át böngészték a térképeiket, de tengert sohase láttak. Ha nem olyan volna, mint ők, tudnia kéne, hogy a hosszúsági fok meghatározása lehetetlen.

Byrd eddig nagyjából ugyanazt ismételte el, amit Roberto már tudott, csak a lovag nem. Most azonban megeredt Byrd nyelve:

– A régiek azt hitték, hogy a holdfogyatkozások alapján számolva tévedhetetlen módszert lehet kidolgozni. Tudják, ugyebár, mi a holdfogyatkozás: az a pillanat, amikor a Nap, a Föld és a Hold egy vonalba kerülnek, és a Föld árnyéka a Hold korongjára vetül. Az elkövetkezendő holdfogyatkozások idejét napra és órára pontosan meg lehet mondani előre, s csak annyi kell, hogy a Regiomontanus-féle táblázatok kéznél legyenek. Mármost tételezzük fel, hogy ön tudja: egy bizonyos holdfogyatkozásnak Jeruzsálemben éjfélkor kell sorra kerülnie, s hogy ön ugyanezt a holdfogyatkozást tíz órakor figyeli meg. Ebből arra következtethet, hogy Jeruzsálemtől önt két óra választja el, s hogy következésképp az ön megfigyelőhelye harminc hosszúsági foknyira esik Jeruzsálemtől.

– Tökéletes – mondta Roberto –, le a kalappal a régiek előtt!

– Igen ám, de azért mégsem olyan tökéletesen megbízható számítás ez. Második útja során a nagy Columbus is egy holdfogyatkozás segítségével próbált helyzetmeghatározást végezni Hispaniola előtt a nyílt vízen, és huszonhárom fokkal, azaz másfél órával elszámította magát! A negyedik útján pedig ugyanezzel a módszerrel már két és fél órányit tévedett.

– Kicsoda? Ő vagy Regiomontanus? – kérdezte a lovag.

– Ki tudja? Hajón nehéz tökéletes méréseket végezni, hisz a hajó mindig mozog, még ha épp horgonyoz is. Meg aztán önök is tudják talán: Columbus mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy Ázsiát érte el, így hát már csak azért is hajlott a tévedésre, mert sokkal nyugatabbra szerette volna látni magát, mint ahol valójában volt... Vagy vegyük a Hold-distanciákat? Nagy divatjuk járta az elmúlt száz évben. Elmés ötlet, meg kell adni. A Hold havonta egy-egy teljes nyugatkeleti irányú pályát ír le a csillagok járásával szemben, vagyis olyan, mintha egy égi óra mutatója forogna el a Zodiákus számlapján. A csillagok óránként körülbelül tizenöt foknyi utat tesznek meg az égen keletről nyugatnak, a Hold pedig ugyanezen idő alatt tizennégy és fél fokot jár be. A Hold a csillagokhoz képest ily módon óránként fél fokot elmozdul. A régiek mármost úgy okoskodtak, hogy a Hold és egy fixed sterre, akarom mondani, állócsillag közötti távolság egyazon pillanatban a Föld bármely pontján, bármely megfigyelő számára egy és ugyanaz. Csak ezt a távolságot kell tehát kiókumulálni a szokásos táblázatok avagy ephemeride-ek segítségével és úgy, hogy jól megfigyeljük az eget az actromontres staffe, vagyis the Crosse segítségével...

– Dioptrával?

– Azzal, igen, szóval, kiszámítjuk, mekkora távolságra van a Hold ettől a bizonyos csillagtól ekkor és ekkor azon a délkörön, amelyikről elindultunk, és megállapítjuk, hogy tengeri megfigyelésünk idején ebben és ebben a városban ennyi és ennyi óra van. Az időkülönbségből pedig már adódik a saját földrajzi hosszúságunk. Csakhogy, csakhogy... – mondta Byrd, és hatásszünetet tartott, hogy hallgatóságát még jobban lenyűgözze –, csakhogy ott van ám a Parallaxes. Az valami nagyon bonyolult dolog, inkább bele se fogok a magyarázatába, a horizont felett különböző magasságban látható égitestek különböző mértékű fénytörésével függ össze. Elég az hozzá, hogy a parallaxis folytán itt nem ugyanazt a distanciát tapasztalnánk, mint amelyet odaát Európában mérnének a csillagászaink.

Roberto emlékezett rá, hogy Mazarintől és Colbert-től hallott már valamit a parallaxisokról meg egy bizonyos Morin úrról, aki azt hitte, rájött, hogyan lehet számolni velük. Hogy kipuhatolja, mennyit tud Byrd, megkérdezte tőle, vajon nem tudják-e a csillagászok ezeket a parallaxisokat kiszámítani. Byrd azt felelte, hogy tudni tudják, de csak roppant nehezen, s a tévedés kockázata óriási.

– No de hát – tette hozzá – laikus ember vagyok én, nemigen értek az ilyesmihez.

– Vagyis nincs más hátra, biztosabb módszert kell keresni – vélekedett ekkor Roberto.

– Tudja, mit mondott az önök Vespuccija? Azt mondta: a földrajzi hosszúság pedig felettébb nehéz ügy, nemigen érti senki, kivéve azokat, akik tudnak virrasztani, hogy a Hold és a planéták együttállását figyeljék. És még azt is mondta: sok álmatlan éjszakát okoztak nekem, tíz esztendővel rövidítették meg az életemet ezek a megfigyelések... Én viszont azt mondom, hogy csak az idejét pocsékolta. But now behold the skie is over cast with cloudes; wherefore let us haste to our lodging, and ende our talke.

Jó pár nappal később azt kérte a doktortól egyik este, hogy mutassa meg neki a Sarkcsillagot. Byrd elmosolyodott: erről a féltekéről a Sarkcsillag nem látható, más állócsillagokhoz kell igazodni.

– A délkörvadászok újabb bánatára – jegyezte meg. – Így tudniillik a mágnestű eltéréseivel sem tudnak számolni.

S akkor, barátai unszolására, ismét megtörte tudásának kenyerét.

– Az iránytűnek mindig észak, vagyis a Sarkcsillag felé kellene mutatnia. A Vas-sziget délkörén kívül mégis mindenhol eltér a tulajdonképpeni Észak-pólustól, és a klímától meg a földrajzi hosszúságtól függően hol napkelet, hol napnyugat felé hajlik. Minden matróz tudja például, hogy a Kanári-szigetektől Gibraltárig a tű északnyugatnak fordul el több mint hatvonásnyit, vagy Máltától a berberföldi Tripoliszig kétharmadot bal felé; egy vonás pedig, ugyebár, egynegyed fokot jelent. Ezekről az eltérésekről mármost megállapították, hogy a földrajzi hosszúságoktól függő szabályszerűséggel változnak. Egy jó táblázatból tehát az ember megállapíthatná, hogy épp hol tartózkodik. Igen ám, de...

– Már megint „de”?

– Sajnos. Nincsenek jó táblázatok a mágnestű elhajlásairól, senkinek sem sikerült még ilyet készítenie, és jó okkal feltételezhetjük, hogy a különbségek nem egyformán változnak hosszúsági fokonként. Ráadásul igen lassú ez a változás, és nehéz követni őket a tengeren, hát még, mikor annyira hánykolódik a hajó, hogy a tű az egyensúlyából is kibillen! Aki az iránytűben bízik, az bolond.

Másik este a lovag, Roberto valamely elejtett félmondatán rágódva, arra a vélekedésre jutott, hogy Escondida talán a Salamon-szigetek egyike, és megkérdezte, közel járnak-e hozzá.

– A Salamon-szigetek! – legyintett Byrd. – Ca n'existe pas!

– Miért, Draco kapitány nem jutott el oda? – kérdezte a lovag.

– Ugyan! Drake New Albiont fedezte fel, az egészen máshol van.

– Casaléban a spanyolok úgy emlegették azt a szigetcsoportot, mint valami ismert helyet, és azt állították, hogy ők fedezték fel – mondta Roberto.

– Azt egy bizonyos Mendana állította hetvenvalahány évvel ezelőtt. De ő úgy mondta, hogy a Salamon-szigetek a déli szélesség hetedik és tizenegyedik foka között keresendők. Mintha azt mondta volna: Párizs és London között. No de melyik hosszúságon? Queiros szerint a szigetek ezerötszáz tengeri mérföldnyire vannak Limától. Egy köpésnyire a perui partoktól? Nevetséges. Egy másik spanyol viszont azt mondta nemrég, hogy a Salamon-szigetek Perutól hétezer-ötszáz mérföldnyire találhatók. Talán túloz. De kegyeskedjenek csak szemügyre venni ezeket a térképeket: van, amelyiket nemrég másolták régebbi térképekről, és van, amelyik az állítólagos legújabb felfedezést ábrázolja. Nézzék: egyesek a kétszáztizedik, mások a készázhuszadik, megint mások pedig a kétszázharmincadik hosszúsági fokon tüntetik fel a szigeteket, arról már nem is beszélve, hogy van, aki a száznyolcvanadikra képzeli őket. Lehet, hogy valamelyiküknek igaza van, de akkor a többi akár ötven egész fokkal is tévedhet, az pedig nagyjából a London és Sába királynőjének a birodalma közötti távolságnak felel meg!

– Meg kell adni, doktor uram, hogy bámulatra méltó, mennyi mindent tud – mondta a lovag, Roberto szájából véve ki a szót –, mintha világéletében csak a hosszúsági fokokat kutatta volna.

Byrd doktor sápadt szeplőkkel teli arca egyszeriben elvörösödött. Újratöltötte a söröskorsóját, és egy hajtásra kiitta.

– Ó, ez csak afféle természetbúvár-kíváncsiság. Igazából azt sem tudnám, honnan kezdjem, ha meg kellene állapítanom, hol vagyunk.

– Csakhogy – kockáztatta most meg Roberto – én láttam ám a kormányrúd mellett egy táblát, amire...

– Persze, persze – szedte össze magát mindjárt a doktor –, egy hajó nyilván nem vág csak úgy neki a vakvilágnak. They pricke the Carde. Feljegyzik, milyen nap van, merre mutat az iránytű, és mennyi az elhajlása, honnan fúj a szél, hány órát mutat a fedélzeti óra, hány mérföldet tett meg a hajó, milyen a Nap és a csillagok állása, vagyis mekkora a földrajzi szélesség, és mindebből becslés útján a hosszúságra is következtetnek. Bizonyára látta már, ahogy a tatról valamelyik tengerész egy zsineg végére erősített deszkalapot dob a vízbe. Ez az úgynevezett loch, vagy ahogy egyesek mondják, a sebességmérő tutaj. A zsineget kieresztik, csomók vannak rajta egyenlő távolságokban, s így egy óra segítségével meg lehet tudni, mennyi idő alatt tesz meg a hajó egy bizonyos távolságot. Ilyeténképpen, ha minden szabályszerűen alakulna, mindig számon lehetne tartani, hány mérföldnyire jutott az ember a legutolsó ismert hosszúsági foktól, és megfelelő számítások segítségével azt is meg lehetne mondani, milyen hosszúságon halad át éppen.

– Lám, hát mégiscsak van módszer! – lelkendezett Roberto, de közben tudta már, mivel fog visszavágni a doktor. Hogy a loch-ot csupán jobb híján szokás használni, hiszen a megtett út mennyiségét illetően valójában csak akkor igazítana el, ha a hajó egyenesen haladna előre. A hajó azonban úgy halad, ahogy a szeleknek tetszik, így hát ha a szelek nem kedveznek, kénytelen hol jobbra, hol balra oldalazni.

– Sir Humphrey Gilbert – mondta a doktor –, aki nagyjából Mendana idején Új-Fundland partjai előtt hajózva a negyvenhetedik szélességi fokon szeretett volna maradni, encountered winde alwayes so scant, olyan, úgymond, lusta és fukar szeleket kapott, hogy tíz egész foknyi cikcakkot volt kénytelen hosszasan leírni a negyvenegyedik és az ötvenegyedik szélességi fok között, ami, kérem szépen, olyan, mintha egy óriási kígyó Nápolyból Portugáliába menet akkorákat tekerőzne, hogy a feje előbb Le Havre-t érinti, a farka pedig Rómát, aztán meg a farka egyszerre csak már Párizsban, a feje viszont Madridban van! Gondolni kell tehát a kitérőkre, folyton-folyvást számolni és figyelni kell; márpedig azt egy tengerész sosem teszi, külön csillagász pedig mégsem állhat ott mellette naphosszat. Becslésekbe bocsátkozni persze lehet, kivált annak, aki ismert úton jár, és használni tudja mások felfedezéseit. Ezért aztán az európai és az amerikai partok közötti délkör-távolságokat a térképek meglehetős pontossággal ábrázolják. Továbbá szárazföldről nézvést a csillagászati mérések is hozhatnak némi használható eredményt, például tudjuk, hogy melyik hosszúsági fokon található Lima. Csakhogy még így is mi történik? – kérdezte vidoran a doktor. Az történik, uraim – vetett ravasz pillantást két beszélgetőtársára –, hogy e szerint az úriember szerint – bökött rá az egyik térképre – Róma a Kanári-szigetektől keletre a harmincadik délkörön fekszik, ez a másik azonban – s ujját rázván, mintegy atyailag megdorgálta a másik térkép készítőjét –, ez a másik úr meg a negyvenedik fokra teszi Rómát! Ebben a kéziratban pedig olvasható többek között egy dörzsölt flamandnak a jelentése: felhívja a spanyol király figyelmét, hogy sosem volt egyezség a Róma és Toledo közti távolság megítélése tekintetében, por los errores tan enormes, como se conoce por esta línea, que muestra la diferencia de las díctancias et cetera et cetera, vagyis azok miatt az óriási tévedések miatt, amelyeket ez a távolságbeli különbségeket szemléltető vonal mutat. Itt van, ni, a vonal: ha az első délkört Toledónál húzzuk meg (a spanyolok mindig azt hiszik, hogy ők a világ közepe), akkor Róma Mercator szerint húsz fokkal, Tycho Brahe szerint viszont huszonkettővel, Regiomontanus szerint csaknem huszonöttel, Clavius szerint huszonhéttel, a derék Ptolemaiosz szerint huszonnyolccal, Origanus szerint pedig harminccal lenne keletebbre. Mennyi mérési hiba már a Róma-Toledo távolságon is! Képzelhetik hát, mi történik egy effajta úton, melynek során ezt vagy azt a szigetet talán elsőként érintettünk, s melyekről a korábbi utazók jelentései meglehetősen bizonytalanok. Ráadásul tegyék hozzá mindehhez, hogy egy holland, ha helyes méréseket sikerül végeznie, nem fog beszámolni róla az angoloknak, s azok sem a spanyoloknak. Ezeken a tengereken csak az számít, milyen a szimata a kapitánynak, aki a szánalmas kis sebességmérőjével arra következtetésre jut, mondjuk, hogy a kétszázhuszadik délkörön van, holott esetleg akár harminc fokkal is arrább vagy emerrébb jár.

– Akkor hát – kapott észbe a lovag – aki kitalálná, hogyan lehet a délköröket biztosan meghatározni, az az óceánok urává válhatna!

Byrd megint elvörösödött, átható pillantást vetett a lovagra, mintegy tanakodván, hogy az vajon tudja-e, mit beszél, majd harapósan elmosolyodott:

– Tessék, csak próbálkozzanak.

– Ó, nem, én lemondok róla – emelte megadóan égnek a két karját Roberto. S azon az estén nagy kacagásokba fúlt a társalgás.

Roberto jobbnak látta, ha a délköröket most jó pár napig nem hozza szóba. Témát váltott, s hogy megtehesse, bátor lépésre szánta el magát. Késsel megvágta a tenyerét. Azután tépést csinált egy víz és szél rongyolta ingéből, s azzal kötözte be a sebet.

– Nézze, milyen ostoba voltam – mutatta meg este a doktornak –, zsebre vágtam a csupasz késemet, s aztán ahogy kotorásztam, megvágtam magam vele. Nagyon fáj.

Byrd doktor hozzáértő pillantást vetett a sebre, Roberto pedig azért fohászkodott közben, bárcsak eszébe jutna a doktornak, hogy egy tálkában gálicos oldatot készít. Byrd azonban csak annyit mondott, hogy szerinte nem komoly a seb, s azt tanácsolta, hogy reggel majd mossa ki jól. De szerencséje volt, mert a lovag akaratlanul is a segítségére sietett:

– Egy kis unguentum anarium, az kéne ide most!

– Hát az meg mi az ördög? – csodálkozott Roberto. A lovag pedig, mint akinek a kisujjában van mindaz, amit Roberto időközben összeolvasott, magasztalni kezdte a szóbanforgó szert. Byrd hallgatott. A lovag remek dobása után Roberto következett:

– Dajkamese! Az egyszeri terhes asszony jut róla eszembe, aki a lenyakazott szerelme láttán fejetlen gyermeket szül. Meg a parasztasszonyok, akik a kutyának, ha a konyhába kakál, büntetésből zsarátnokot nyomnak az ürülékébe, merthogy így állítólag a farát érzi megperzselve! épeszű ember nem hisz az efféle históriákban, lovag úr!

Ez telitalálat volt, Byrd nem is tudta tovább türtőztetni magát.

– No nem, kérném szépen, a kutyaszaros história olyanynyira igaz, hogy ugyanezt valaki egyszer egy urasággal is megcsinálta, aki bosszantásul az ő háza elé kakált, és csak annyit mondhatok, hogy az illető azóta is kerüli azt a helyet! Az eljárás persze többszöri ismétlésre szorul, így olyan barát, avagy ellenség kell hozzá, aki újra meg újra a házunk elé kakál!

Roberto csak kuncogott, mint aki tréfára veszi a dolgot, mire a doktor ingerült magyarázkodásba kezdett. Magyarázatai pedig nagyjából ugyanazok voltak, mint a d'Igby-félék. De aztán mind jobban belelovalta magát:

– Úgy ám, jó uram, ha mégúgy megveti is a nagy filozófusi eszével a felcserek tudományát. Sőt, ha már a szarnál tartunk, tudja meg, hogy akinek rossz szagú a lehelete, ha pöcegödör fölé hajlik, és jól kitátja a száját, előbb-utóbb meggyógyul: a ganajbűz ugyanis sokkalta erősebb annál, amelyik a szájából árad, márpedig az erősebb magához vonzza és elviszi a gyengébbet!

– Rendkívül érdekes, amit hallok, lenyűgöz, hogy mi mindent tud, Byrd doktor!

– És ez még mind semmi. Ha Angliában kutya harap meg valakit, akkor is meg szokás ölni az állatot, ha az nem veszett. Még megveszhet, s akkor a megmart személy testében maradó veszettségcsíra magához vonzaná a hidrofóbia fluidumát. Látta ön már, mit tesz a pórnő, ha tűzre loccsantja a tejet? Rögvest utána hint egy marék sót. Nagy népi bölcsesség! A parázsra ömlő tej gőzzé válik, s a fény és a levegő hatására ez a gőz tűzatomok társaságában eljut arra a helyre is, ahol a tejet adó tehén tartózkodik. A tehén tőgye mármost csupa mirigy, roppant kényes orgánum, a tűz hatására pedig felhevül, megkeményszik és elfekélyesedik, ráadásul közel van a hólyaghoz, így hát azt is felingerli, minek okáért egymásba szakadnak a benne összefutó erek, s a tehén végül vért pisál. Azt mondta erre Roberto:

– A lovag úr úgy beszélt erről az unguentum armarium-ról, mint az orvoslás hasznos eszközéről, az ön előadásából azonban kiderül, hogy akár ártani is lehetne vele.

– Bizony, s némely titkokhoz ezért nem férhet hozzá a többség, hisz még rosszra használná őket. A kenőcs, avagy por, avagy angolosan, ahogy mi mondjuk, Weapon Salve körül nagy ám a vita. A lovag úr elmondta, miképpen enyhít az általa ejtett seb fájdalmán a kard, ha megfelelően kezelik. De tegye csak tűz mellé ugyanazt a kardot, s a sebesült, akár mérföldekre is onnét, ordítani fog a fájdalomtól. Ha viszont, még amúgy véresen, jeges vízbe meríti ön azt a pengét, akkor meg vacogni fog az istenadta.

Roberto tulajdonképpen semmi olyat nem hallott, amit már ne tudott volna, beleértve azt is, hogy Byrd doktornak a Sympathia-Por körüli ismeretek a kisujjában vannak. A doktor mindazonáltal túlságosan is sokat foglalkozott a por által okozható ártalmakkal, s ez nem lehetett véletlen. Ám hogy mi köze mindennek a délkörívhez, az továbbra is homályban maradt.

Mindaddig, míg egyik reggel, kihasználva, hogy valamelyik matróz egy árbockeresztrúdról leesett, és betörte a fejét, amiért is nagy csődület támadt a fedélzeten, a doktort pedig a szerencsétlenül járt emberhez hívták, Roberto le nem surrant a raktérbe.

Vaktában ráhibázott a helyes útra. Talán szerencséje volt, talán aznap reggel a szokásosnál hangosabban nyüszített szegény pára: nagyjából ugyanott, ahol a Daphné-a a pálinkás hordókra bukkant, Roberto borzalmas látvánnyal találta magát szemközt.

Kandi szemektől jól elzárva, testére szabott, ronggyal bélelt ládában egy kutya feküdt.

Fajtiszta is lehetett akár, de a szenvedéstől és a kimerültségtől már csak csont és bőr volt. Kínzói szemlátomást mégis életben akarták tartani: bőségesen ellátták eleséggel és vízzel, sőt még emberi táplálékkal is, amit bizonyára az utasok elől oroztak el.

Az eb oldalvást feküdt, a feje lehanyatlott, a nyelve kilógott. A hasán förtelmes seb tátongott. Egyszerre látszott frissnek is és üszkösnek is, szembe ötlött a vastag, rózsaszín szélek közt a vágás egész hosszán a gennyes mélye, mely mintha túrót habzott volna. S észrevette Roberto, hogy a seb azért ilyen, mert ahelyett, hogy összevarrták volna a széleit, egy seborvosi kéz a kutya bőréhez varrva inkább még jobban széthúzta őket.

Elfajzott műremek volt ez a seb, nemcsak megvágták, hanem aztán gonoszul úgy kezelték, hogy be ne hegedjen, a kutya pedig tovább s tovább szenvedjen tőle, ki tudja, mióta már. Sőt mi több, Roberto a vágás környékén és belsejében valamely kristályos anyag nyomait is felfedezte, mintha egy orvos (és mily kegyetlen műgonddal!) naponta valamiféle ingerlő sóval szórná be.

Tehetetlenül simított végig Roberto a csöndesen nyüszítő szerencsétlen párán. Szívesen segített volna rajta, de a tapogatásával is csak a szenvedését fokozta. Szánakozásán egyébiránt lassan diadalérzés kerekedett felül. Semmi kétség, ez tehát Byrd doktor titka, ez hát a rejtélyes londoni rakomány.

Abból, amit Roberto látott, az általa tudottak alapján bárki kitalálhatta, hogy a kutyát Angliában sebezték meg, és Byrd azóta egyvégtében gondoskodott róla, hogy a sebe nyitva maradjon. Londonban pedig valaki naponta mindig ugyanakkor csinál valamit a sebet vágó pengével vagy az állat vérével átitatott ronggyal, amitől a szerencsétlen vagy megkönnyebbül, vagy épp még jobban szenved – elvégre Byrd doktor maga mondta, hogy a Weapon Salve ártani is tud.

Ekként lehet az Amarilli-n ekkor vagy akkor megtudni, hányat mutat az óra Európában. A helyi idő ismeretében pedig már ki lehet számolni a hosszúságot!

Már csak a tárgyi bizonyítás volt hátra. Byrd ezekben a napokban mindig este tizenegy körül tűnt el: nyilván közel jártak az antipódus-meridiánhoz. Elbújik hát ekkortájt a kutya közelében, és megvárja Byrdöt.

Szerencséje volt, ha ugyan lehet szó szerencséről ama kezdődő vihar kapcsán, mely utóbb a hajót és mind, akik rajta voltak, a végső szerencsétlenségbe sodorta. Már aznap délután is meglehetősen nagy hullámokat vetett a tenger, s ez kapóra jött Robertónak, hogy szédülésre és hányingerre hivatkozva, vacsora nélkül az ágyába bújjék. Mindjárt sötétedéskor, mikor még senki sem gondolt rá, hogy elfoglalja az őrhelyét, leosont Roberto a raktérbe, csak tűzszerszámot véve magához meg egy kátrányos zsineget, hogy legyen mivel maga elé világítania. A kutya vackához érve észrevette, hogy a fölötte lévő szint az elhasználódott szalmazsákok újratömésére szolgáló szalmabálákkal van teli. Oda mászott fel, s befészkelte magát a szalma közé úgy, hogy a kutyát ugyan nem láthatta, de azt igen, ha csak a szeme sarkából is, hogy ki áll elébe, hallani pedig bizonyosan meghallhatott minden szót.

Órákig tartott a várakozás, mely a szerencsétlen állat vinnyogásától még hosszabbnak rémlett, de azután végre másfajta zajok ütötték meg a fülét, és közeledő fényeket pillantott meg.

Kisvártatva tanúja lett annak a kísérletnek, melyet tőle alig néhány lépésnyire végzett a doktor és három segédje.

– Írod, Cavendish?

– Aye aye, doktor uram.

– Várjunk tehát. Nagyon nyűgös ma este. – Érzi a tengert.

– Jól van, Hakluyt, jól van – simogatta meg a doktor a kutyát álságosan. – Kár, hogy nem rögzítettük a cselekvéssort. A nyugtatással kellene kezdeni mindig.

– Nem biztos, doktor úr: van úgy is, hogy alszik, amikor itt az idő, s olyankor épp ingerelni kell, hogy felébredjen.

– Figyelem, mintha kezdené... Jól van, Hakluyt... Igen, igen, kezdi! – A kutya torkából természetellenes hangok törtek fel. – Most tartják tűzbe a pengét, írd fel, Withrington, hány az óra!

– Körülbelül fél tizenkettő.

– Ellenőrizd az órákat. Nagyjából tíz perc fog eltelni.

A kutya szűkölésének vége-hossza nem volt. Aztán egyszer csak hangot váltott, az új hang pedig valami „arff-arff”-szerű elhaló hörgésbe s végül csendbe fúlt.

– Helyes – mondta Byrd doktor. – Mennyi az idő, Withrington?

– Amennyinek lennie kell, úgy hiszem. Egy fertályóra múlva éjfél.

– Várjunk az ujjongással. Hátravan még a kontroll.

Újabb végeérhetetlen várakozás következett, majd a kutya, mely az imént nyilván megkönnyebbült és elszenderedett, hirtelen ismét felvonított, akárha a farkára léptek volna. – Idő, Withrington?

– Letelt az óra, már csak néhány homokszem hibádzik. – Az óra éjfelet mutat – szólalt meg egy harmadik hang. – Azt hiszem, uraim, ennyi elég – mondta Byrd doktor. – Remélem, máris abbahagyják az ingerlést, szegény Hakluyt nem bírja tovább. Vizet és sót, Hawlse, meg a kötést. Jól van, Hakluyt, okos kutya, máris jobban vagy... Aludj csak, aludj, hallgass szépen a gazdira, nincs már semmi baj... Hawlse, a vízbe azzal az altatóval...

– Aye aye, doktor uram.

– Nesze, Hakluyt, igyál... Jól van, igyál szépen, idd meg a finom vizecskét...

Egy utolsó, bátortalan vakkantás, és aztán újra csönd.

– Nagyszerű, uraim – mondta Byrd doktor. – Ha nem hánykolódnék ilyen illetlenül ez az átkozott hajó, igazán elmondhatnánk, hogy jó esténk volt. Holnap reggel, Hawlse, a szokásos sót a sebre. Összegezzünk, uraim. A döntő pillanatban nálunk itt éjfél felé járt az idő, Londonból pedig azt jelezték nekünk, hogy dél van. London antipódus-délkörén, tehát a Kanári-szigetektől számított százkilencvennyolcadik hosszúsági fokon járunk. Ha a Salamon-szigetek a hagyománynak megfelelően a Vas-sziget antipódus-délkörén vannak, s mi a megfelelő szélességen hajózunk, akkor jó hátszéllel nyugatnak továbbhaladva nemsokára partot kell érnünk San Christovalban, vagy hol, aszerint, hogy milyen új nevet adunk annak az átkozott szigetnek. Akkor aztán elmondhatjuk majd, hogy megtaláltuk, amit a spanyolok évtizedek óta kezesnek, s egyúttal azt is, hogy miénk a Punto Fijo titka. Sört, Cavendish, emeljük poharunkat Őfelségére, Isten óvja őt!

– Isten óvja a királyt! – zengte egy emberként a másik három; és bizonyos, hogy mind a négyen csupa szív férfiúként, változatlan hűséggel viseltettek uralkodójuk iránt, holott az épp ezekben a napokban veszítette el, ha a fejét még nem is, de a birodalmát már majdnem.

Roberto agya lázasan dolgozott. Amikor reggel a kutyára talált, feltűnt neki, hogy a simogatás megnyugtaga, ha viszont határozottabban nyúl hozzá valahol, akkor fájdalmasan felnyüszít. Egy hullámok és szelek hátán bukdácsoló hajón nem sok kell hozzá, hogy hol ilyen, hol meg olyan érzéseket keltsen egy beteg testben. Lehet, hogy miközben azt hitték ezek az elvetemültek, hogy távolból jött üzeneteket kapnak, az eb csupán aszerint érzett újabb kínt vagy megkönnyebbülést, hogy zaklatják, avagy ringatják-e éppen a hullámok. Vagy az is lehet, hogy ha igaza volt Saint-Savinnek, és léteznek süket és kifejtetlen eszmék, akkor Byrd a keze simításával késztette rá a kutyát, hogy a saját bevallatlan óhajainak megfelelően reagáljon. Nem ő maga mondta, hogy Columbus azért tévedett, mert messzebb akarta látni magát, mint ameddig valójában eljutott? Azon áll vagy bukik tehát a világ sorsa, hogy miként értelmezik ezek a bolondok egy kutya beszédét? Egy nyikkanásával eldöntheti szerencsétlen pára, hogy közelebb vagy távolabb kerül-e ez a pár szánalmas alak ahhoz a helyhez képest, ahová hozzájuk hasonlóan szánalmas spanyolok, franciák, hollandok és portugálok igyekszenek tűzön-vízen át? És ő, Roberto miért került ebbe a históriába? Hogy egy szép napon Mazarin vagy az ifjonc Colbert elé tárja, miként kell Franciaország hajóit agyonkínzott kutyákkal telerakni?

Byrd és társai közben elmentek. Roberto előbújt rejtekhelyéről, és a kátrányos zsineg lángjánál szemügyre vette az alvó ebet. Végigsimított a fején. Úgy rémlett neki, hogy szegény állat valósággal megtestesíti az őrülten hablatyoló világ minden szenvedését. A casalei napoktól mindmostanáig tartó lassú fejlődése erre az igazságra nyitotta hát rá a szemét. Ő, ha ott marad hajótöröttként a lakatlan szigeten, ahogy a lovag szerette volna, ha hallgat a lovagra, és felgyújtja az Amarilli-t, ha bevégzi útját a harmadik szigeten, a borostyánszín bőrű bennszülött lányok közt, vagy a negyediken, mesét mondani mindhalálig az ottaniaknak! Ha megleli Escondidát, hogy elrejtőzzék a kegyetlen világ valamennyi bérgyilkosa elől!

Még nem tudta, hogy tartogat számára a sors egy ötödik szigetet is, mely talán az Utolsó.

Veszettül hánykolódott az Amarilli, Roberto hanyatt-homlok bukdácsolt vissza a fülkéjébe, és a világ bajaira attól fogva ügyet sem vetett, úgy ledöntötte lábáról a tengeri betegség. S aztán a hajótörés, amelyről már szólottunk. Küldetését sikerrel teljesítette: mint egyedüli túlélő, vitte magával a Byrd doktor titkát. De nem tudta elmondani senkinek. És talán fabatkát sem ért az a titok.

Nem kellett volna hálásnak lennie, amiért az üdvösség nélkül való világból kikerülvén, itt valódi üdvére lelt? A hajótöréstől a legtöbbet kapta, amit kaphatott: menedéket és Úrnőt, akit immár senki sem vehet el tőle...

Ám a Sziget nem volt az övé, és csak messziről nézhette. A Daphne sem volt az övé, és valaki más is igényt tartott rá. Talán kísérleteket folytat rajta, méghozzá ugyanoly brutálisakat, mint Byrd doktor.

20. Ész és mesteri fortély

Roberto továbbra is jobbnak látta, ha kivár, ha hagyja a másikat, hadd játssza csak tovább a játékait, míg le nem lepleződik. Az órákat visszahordta a fedélzetre, naponta felhúzta őket, majd lerohant, hogy még mielőtt a másik megetethetné, ő etesse meg a madarakat, azután pedig átrendezett minden helyiséget és fedélzeti tárgyat, hogy a másik okvetlenül nyomot hagyjon, ha valahol megfordul. Nappalait a fülkéjében töltötte, de az ajtót félig nyitva hagyta, hogy meghalljon minden zajt, ami kívülről vagy lentről érkezik, éjszakánként őrködött, pálinkát ivott, és újra meg újra leereszkedett a Daphne fenekére.

Egy szép napon két újabb kamrát fedezett fel a kötélrekeszen túl, a hajó elején: az egyik üres volt, a másik nagyon is teli, minden fala csupa polc, a polcok szélén perem, nehogy lepotyogjanak a tárgyak hullámzáskor. Látott ő ott napon szikkasztott gyíkbőröket, ismeretlen eredetű gyümölcsmagvakat, mindenféle színű köveket, tenger csiszolta kavicsokat, koralldarabokat, gombostűvel deszkalapra szurkált bogarakat, legyet meg pókot egy borostyánkőben, szárított kaméleont, folyadékkal teli üvegeket, melyekben aprócska kígyók vagy angolnák lebegtek, bálnacsontnak vélhető óriási halszálkákat, kardot, mely alkalmasint egy kardhal orrát díszíthette, meg egy hosszú szarvat, mely Roberto szerint unikornisé volt, én azonban úgy vélem, hogy narvalé lehetett. Nyilvánvaló szenvedéllyel egybehordott tudós gyűjteményt pillantott meg tehát; az efféle csodatárak akkortájt mindig megtalálhatók voltak a felfedezők és természetbúvárok hajóin.

A helyiség közepén szalmával bélelt, nyitott láda állt üresen. Hogy azelőtt mit is tartalmazhatott, azt Roberto visszatérőben tudta meg, mikor a kabinjába benyitva egy iszonytató állattal találta magát szemközt, iszonytatóbbal, mintha maga a hús-vér Betolakodó várt volna rá.

Patkány, óriáspatkány, azaz dehogy: több mint fél embernagyságú, padlóra lógó farkú, merev tekintetű mumus ágaskodott ott a hátsó lábain, a két mellső láb pedig mint két karocska nyújtózott Roberto felé. A rövid szőrű lény hasán rés nyílt, amolyan természetes tasak, s ebből az erszényféléből egy kicsiny hasonmás-szörnyeteg kandikált elő. Tudjuk, menynyit fantáziált Roberto az első két napon a patkányokról, s az elképzelhető legnagyobb és legvadabb hajópatkányokra számított. Ám ez itt a legrémisztőbb várakozásait is felülmúlta. És úgy vélte, hogy ilyen patkányt emberi szem még soha nem látott – amiben megállapításom szerint nem is tévedett, mert a szóban forgó állat, mint látni fogjuk, nem patkány volt, hanem erszényes.

Első ijedtsége múltán feltűnt neki, hogy hívatlan vendége milyen mozdulatlan; ekkor vette észre, hogy a szörnyeteg ki van tömve, méghozzá rosszul, vagy legalábbis úgy, hogy nem bírta a fedélköz levegőjét: irhája rothadó belsőség-bűzt árasztott, a hátából pedig már fűcsomók sarjadzottak.

Nem sokkal azelőtt, hogy a csodatárba benyitott volna, a Betolakodó kiemelte onnan a gyűjtemény leghatásosabb darabját, és amíg ő, Roberto a múzeumban ámuldozott, a szörnyet a kabinjába rakta, talán azt remélvén, hogy áldozata az eszét veszti tőle, és a korláton át a tengerbe veti magát. Meg akar ölni, meg akar őrjíteni, mormogta Roberto, de majd én megetetem vele a patkányát, falatonként tömöm a torkába, kitömöm az átkozottat, úgy rakom be a saját gyűjteményébe, hol bujkálsz, te gazember, hol vagy, biztosan most is bámulsz, várod, mikor bolondulok meg, de nem fog sikerülni, megállj, én bolondítalak meg téged.

Puskatussal kilökte az állatot a fedélzetre, majd undorát legyőzve, két kézzel felkapta, s a tengerbe dobta.

Eltökélte, hogy most aztán kideríti, hol bujkál a Betolakodó. Ismét leereszkedett hát a tűzifaraktárba nagy óvatosan, nehogy megint belébotoljon a szétgurult rönkökbe. A tűzifaraktár mögött bejutott abba a helyiségbe, melyet az Amarilli-n kétszersült-tárnak (soute-nak vagy sotá-nak) hívtak, s itt először is, vászonlepel alatt, egy jól bebugyolált, igen nagy távcsövet talált, erősebbet a kabinjában lévőnél, eget vizsgálni való Szem-Hyperbola lehetett talán. Ez a teleszkóp azonban egy nagy, könnyű fémből készült teknőben volt benne, a teknő mellett pedig, további kendőkbe csomagolva szépen, más, ismeretlen rendeltetésű instrumentumok: fémkarok, egy gyűrűkkel ellátott szélű körponyva, egy sisakféle s végezetül három hasas edény, melyek, úgy szaglott, valami sűrű, avas olajjal voltak teli. Hogy mindez mire való, Robertót nem érdekelte: egy eleven embert akart ő most megtalálni.

Ezért hát inkább azt vizsgálta meg, vezet-e innen lejáró még egy helyiségbe. Vezetett, ám az olyan alacsony volt, hogy csak négykézláb lehetett elférni benne. Roberto bemászott, a lámpáját lefelé tartotta, a skorpiók miatt, s mert félt, hogy meggyullad a feje fölött a deszka. Rövid kúszás után már neki is ütközött a kemény vörösfenyőnek, ez volt a Daphné-n az Ultima Thule, utána már ott a tenger, hallani lehetett, mint csapódik a hajó oldalának. Ezen a vakjáraton túl tehát semmi sincs már.

S akkor abbahagyta a keresést, mintha több titkot már nem tartogathatna számára a Daphne.

Ha valaki furcsállja, hogy Robertónak bő egyheti dologtalanság után sem sikerült mindent felderítenie, gondolja csak meg, mi történik azzal a gyermekkel, aki egy szabálytalan alaprajzú, nagy és ódon ház padlására vagy pincéjébe kerül. Minduntalan régi könyvekkel, levetett ruhákkal, üres palackokkal teli ládákba meg rőzsekötegekbe, bútorroncsokba, poros, billegő szekrényekbe botlik. Lépeget, meg-megáll, elidőz egy-egy újonnan felfedezett kincsnél, egy-egy újabb zugot, sötét folyosót vesz észre, valami ijesztő lényt képzel belé, s akkor abbahagyja a kutakodást, hogy majd legközelebb folytatja, és legközelebb is csak lépésenként halad, mert fél túlságosan előrehatolni. De a legfrissebb felfedezések élményétől hajtva egyúttal alig várja már az újabbakat, s így sohasem ér véget az a padlás vagy pince, és mindig új meglepetésekkel szolgál, amíg csak tart a gyermekkor, s még azon is túl.

Hát, még ha minden egyes alkalommal ráijesztenének erre a gyermekre valami neszek, vagy ha nap mint nap rémtörténetekkel traktálnák, hogy elriasszák azoktól a sötét folyosóktól – sőt ha ráadásul még részeg is lenne –, mindjárt érthetőbbé válna, hogyan tágulhat tovább a felfedezendő terület kalandról kalandra. Nos, Robertóra sem hatott másként a saját, még mindig ellenséges környezete.

Hajnal volt, s ő álmodott megint. Hollandiáról álmodott. Akkor történt, mikor a bíboros emberei Amszterdamba vitték, hogy feltegyék az Amarilli-re. Az út során megálltak egy városban, s ő bement a székesegyházba. Meghökkentette, milyen világos a templombelső, mennyire más, mint az olasz vagy francia templomokban. A falak dísztelenek, a csupasz oszlopokon is csak néhány zászló, a színtelen és figurátlan ablakokon beáradó napfény tejfehérbe vont mindent, csupán a hívek alakja feketéllett itt-ott. Ebben a békességben egyetlen hang hallatszott, valami szomorú dallam, mely úgy lebegett ott az elefántcsontszín térben, mintha az oszlopfőkből vagy a zárókövekből fakadt volna. Később észrevette, hogy a szentély mögött az egyik oldalkápolna sarkában is áll magányosan egy fekete ruhás alak, és tág szemét a semmibe meresztve, blockflötén játszik.

Mikor befejezte a muzsikálást, Roberto odament hozzá, és megkérdezte, adhat-e obulust. A fuvolás mozdulatlan tekintettel mondott köszönetet az elismerésért, s Roberto ekkor vette csak észre, hogy vak. Ő a harangjáték-mester (der Musicyn en Directeur von de Kloh-werken, le carillonveur, der Glokkenspieler) magyarázta, de az is a munkájához tartozik, hogy esténként fuvolazenével szórakoztassa a templom körüli térre és a temetőbe érkező híveket. Sok melódiát ismer, és mindegyikre készített két vagy három, sőt néha öt variációt is, egyre bonyolultabbakat, kottaolvasásra pedig nincs szüksége: vakon született, és úgy jár-kel az ő szép fényes (így mondta: fényes) templomában, hogy a napot a bőrével látja. Elmagyarázta Robertónak, hogy a hangszere él, hogy nem mindegy ám annak, milyen évszak, hogy reggel vagy este, meleg vagy hideg van-e, de a templomban állandóan finom langymeleg veszi körül, az tesz a legjobbat a fájának, s így mindig tökéletesen szól – Roberto pedig elmerengett, vajon miféle fogalma lehet egy ilyen északi embernek a langymelegről, hisz ő majd megfagy ebben a nagy fényességben.

A muzsikus még kétszer eljátszotta ugyanazt a dallamot: a címe Doen Daphne d'over schoone Maeght, mondta. Az adományt elhárította, megérintette Roberto arcát, és azt mondta, Roberto legalábbis úgy értette, hogy ez a Daphne valami édességes dolog, ami egész életén át el fogja kísérni.

Most pedig, a Daphné-n, kinyitotta a szemét Roberto, és azon kapta magát, hogy semmi kétség, a Daphné-t hallja, lentről, a padlóréseken szüremlik át a melódia, de mintha valami fémesebb instrumentum játszaná, változatokba nem merészkedve, szabályos időközönként, makacs refrén gyanánt mindig ugyanazt az első dallamfrázist.

Mily szellemes jelkép, gondolta mindjárt: a Daphne nevű fluyt fedélzetén egy flöte-darabot hallgatni, melynek a címe Daphne. Fölösleges az önáltatás. Nem álom ez, hanem a Betolakodó újabb üzenete.

Ismét fölfegyverkezett hát, ismét erőt merített a hordócskából, s aztán megindult lefelé, a hang irányába. Mintha az órás kamrából jött volna. Igen ám, de az a helyiség kiürült, mikor ő minden szerkezetet felhordott belőle a fedélzetre. Ellenőrizte. A helyiség most is üres volt, a zene azonban a hátsó fala mögül hallatszott.

Elsőre az órák lepték volt meg, másodjára a kihordásukkal küszködött, fel sem ötlött hát benne, hogy vajon a tatfalig ér-e az a kamra. Ha igen, akkor a hátsó fala homorú. De az-e? A messzeségbe vesző órákat ábrázoló nagy festmény becsapós volt, ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy egyenes, vagy homorú-e ott a fal.

Roberto már épp le akarta tépni a vásznat, amikor észrevette, hogy függöny az, s hogy félre lehet húzni. A függöny mögött pedig még egy ajtó, retesszel bezárva.

Bacchus-fias elszántsággal, végső leszámolásra készen felrántotta flintáján a kakast, nagy hangon elkiáltotta magát (tudj' isten, miért), hogy „Nevers et Saint-Denis!”, aztán berúgta az ajtót, és halált megvető bátorsággal előrelódult.

Az új helyiséget egy orgona foglalta el, annak a tán húsz sípjából áradt a melódia. Az orgona a falhoz volt erősítve, fából készült doboza vékony fémoszlopokon állt. A doboz tetején középütt a sípok, de a sípoktól jobbra és balra kicsiny automaták mozogtak. Baloldalt kerek talpazatfélén jól hallhatóan, harang módjára üreges belsejű üllő, a talpazat körül, karját ritmikusan emelgetve, négy kis fémkalapácsos alak kopácsolt rajta. A különböző súlyú kalapácsocskák ezüstös hangokat hallattak, pengésük nemhogy zavarta volna, inkább akkordkísérettel látta el a sípok szólamát. Robertónak azok a párizsi beszélgetések jutottak eszébe, melyeknek során egy paulánus atya az egyetemes harmóniára irányuló kutatásaiba avatta be őt, és nem is annyira a vonásaik, mint inkább a zenei feladatuk alapján ráismert e figurákban Vulcanusra és a három Küklópszra, akikre a legenda szerint Püthagorasz utalt, mikor azt állította, hogy a zenei intervallumok különbsége a számtól, a súlytól és a mértéktől függ.

A sípoktól jobbra kicsiny Amor verte pálcával egy fakönyvön a Daphne dallamának is alapul szolgáló háromnegyedeket.

A sípok tövéhez képest kevéssel lejjebb húzódtak az orgona billentyűi, s azok úgy emelkedtek és süllyedtek a sípokból áradó hangok szerint, mintha egy láthatatlan kéz futkároznék rajtuk. A billentyűzet alatt, ott, ahol az orgonista általában a fújtató pedálját nyomkodja, henger forgott, a hengeren pedig fogak, tüskék meredeztek valamiféle kiszámíthatatlan szabálynak, avagy szabályszerű váratlanságnak megfelelő rendben, úgy, amiként kottafejek emelkednek és süllyednek meg-megszakadva, majd újfent összesűrűsödve a kottapapíron.

A henger alatt egy vízszintes rúd, s a rúdon karocskák: a forgó henger fogaiba egymás után beléakadva, félig rejtett emeltyűk játéka révén ezek a billentyűket, amazok pedig a sípokat működtették.

Ám a legcsodálatosabb az volt, hogy mitől forog a henger, s hogyan jut levegő a sípokba. Az orgona mellé üvegszifont erősítettek, melynek formája selyemhernyógubóra emlékeztetett, s belül három rekeszre osztotta két, egymás fölé helyezett szűrő. A szifon alsó részébe egy cső, mely a helyiséget megvilágító nyitott lékből érkezett, vízsugarat lövellt, ezt a vizet pedig valamely rejtett pumpa nyilván közvetlenül a tengerből szívta fel úgy, hogy mire az üveggubóba jut, jól elkeveredjék levegővel.

A víz fortyogva zúdult a szifon aljába, mintha forma, örvénylően folyta körbe az üvegfalat, s alkalmasint felnyomta a levegőt a két szűrőn keresztül. Aztán a levegő egy másik csövön az üveggubó tetejéből a sípszekrénybe áramlott, s a gépi zihálás ott alakult át muzsikává. Az alul összegyűlt víz meg egy nyíláson át kis vízimalomkerék lapátkáira, majd egy fémteknőbe folyt, s onnan még egy csövön végighaladva, a léken át vissza a tengerbe.

A kerék egy rudat forgatott, a rúd pedig, fogaskerék-áttétel útján, a hengert.

A részeg Roberto mindezt természetesnek látta, olyannyira, hogy úgy érezte, becsapták, mikor a henger lelassult, és a sípoknak fokozatosan mintegy a torkukra forrt a hang, s a küklópszok meg a kis Amor kopácsolása is abbamaradt. Nyilvánvalóan az történt, hogy – noha sok szó esett az idő tájt a perpetuum mobiléről – a víz körforgását szabályozó rejtett szivattyú egyszerre mindig csak egy bizonyos ideig bírta a munkát, s aztán kifulladt.

Roberto nem tudta, min csodálkozzék inkább: ezen az elmés szerkezeten-e – hiszen hallott ő már hasonlókról, olyanokról is, amelyeken apró csontvázfigurák meg szárnyas puttók táncolnak –, vagy azon, hogy a Betolakodó – mert hisz ki más lehetett volna – a szerkezetet éppen most, éppen ezen a reggelen hozta működésbe.

Vajon mit üzen vele? Talán azt, hogy ő, Roberto, eleve csak vesztes lehet? Hogy a Daphné-n se vége, se hossza a lappangó meglepetéseknek, hogy hiába próbálja ő a Daphné-t akár egy életen át is a hatalmába keríteni, hogy nincs rá remény?

Egy filozófustól hallotta egyszer, hogy Isten azért ismeri jobban a világot, mint mi, mert ő teremtette. S hogy aki legalább egy kicsivel közelebb akar férkőzni az isteni ismeretekhez, az a világot úgy képzelje el, mint valami roppant épületet, és próbálja meg felépíteni. Ez a teendője. Ha meg akarja ismerni a Daphné-t, fel kell magában építenie.

Asztalhoz ült tehát, és lerajzolta a hajót oldalról, úgy, hogy részint az Amarilli felépítését vette hozzá alapul, részint pedig azt, amit a Daphné-ból látott eladdig. Nos hát – okoskodott –, ezek itt a tatfelépítmény kabinjai, alattuk a kormányosi fülke; szintén alattuk, de még a fedélzet szintjén, az őrszoba, eggyel lejjebb pedig a kormányrúd helye. A kormányrúdnak a tatfalon át távoznia kell, és mögötte már semmi sem lehet. A másik oldalon ott az orrfelépítmény a konyhával. Még előbb az orrárboc egy további felépítményre támaszkodik, abban pedig – írja körül zavartan Roberto, ha jól értem azok az állások, melyekből akkoriban fenékkilógatva szükséget volt szokás végezni. Az orrfelépítményből lemenve a raktárba jutott az ember. Roberto annak már tűvé tette minden zugát egészen az orrsudár tövéig, ott sem lehet semmi más. Azalatt a kötélkamra meg a csodatár, Roberto azokat is felderítette már. Onnan sem volt tovább.

Vissza tehát, madárházon és konyhakerten át végig az egész fedélközön. Hacsak nem tud tetszés szerint állattá vagy növénnyé változni, a Betolakodó ott sem rejtőzhet. A kormányrúd alatt az orgona van meg az órák. És ott is a hajófal zárja el az utat.

Még lejjebb ott a hajóbelső legtágasabb része a készletekkel, a ballaszttal meg a tűzifával; Roberto már az oldalfalat is végigkopogtatta, nem kong-e valahol üregesen. A hajófenéken, ha normális hajó ez, nem lehet egyéb búvóhely. Hacsak nem tapad rá a bordákra a Betolakodó kívül, a víz alatt, mint a pióca, hogy csak éjszakánként másszék be; ám valamennyi magyarázat közül – márpedig volt magyarázata Robertónak épp elég – ez látszott a legkevésbé tudományosnak.

A tat felőli oldalon nagyjából az orgona alatt volt az a kamra a teknőbe rakott teleszkóppal s a többi műszerrel. Amikor ott körülnézett – töprengett Roberto –, nem ellenőrizte, vajon csakugyan épp a kormányrúd tövénél ér-e véget az a helyiség; a saját vázlata szerint azonban már nem fért oda más, feltéve hogy olyan a tat hajlata, amilyennek rajzolta. Alatta már csak a vakfolyosó maradt, s biztos volt benne, hogy amögött semmi sincs.

Szétszedte, majd ismét összerakta hát a hajót, s úgy látta, hogy egyetlen további zug számára sincs benne hely. Mi következik mindebből? Az, hogy a Betolakodónak nincs állandó tartózkodási helye. Mozgásában őt, Robertót követi, olyan, mint a Hold túlfele: tudjuk, hogy létezik, de látni sohasem látjuk.

Ki láthatja meg a Hold túlfelét? Egy állócsillag-lakó. Csak várnia kell mozdulatlanul, s akkor előbb vagy utóbb feléje fordul az a rejtőzködő orca. Mindaddig, amíg együtt mozog a Betolakodóval, vagy amíg hagyja, hogy a Betolakodó hozzá, Robertóhoz igazítsa a mozgását, nem láthatja meg.

Állócsillaggá válik, a Betolakodót pedig mozgásra kényszeríti. Nyilvánvaló, hogy ha ő a fedélközben van, a Betolakodó a fedélzeten időz, és fordítva; ahhoz tehát, hogy a fedélzeten csaphasson le rá, azt kell elhitetnie magáról, hogy a fedélközben tartózkodik.

A Betolakodó megtévesztésére égve hagyott egy lámpást a kapitány szobájában, hadd higgye róla a Másik, hogy ír. Azután elbújt az előfedélzeten, közvetlenül a harang mögé, oly módon, hogy ha megfordul, az orrárboc alatti területet ellenőrizhesse, ha pedig előrenéz, belássa az egész fedélzetet meg a tatfelépítményt, el egészen a hátsó hajólámpáig. Maga mellé helyezte a puskát és – tartok tőle – a pálinkáshordócskát is.

Egész éjszaka a fülét hegyezte, a legparányibb neszre is felfigyelt, mintha még mindig Byrd doktor után kémkednék, csipkedte magát, nehogy elbóbiskoljon. Mindhiába.

Pirkadatkor tért meg a fülkéjébe, ahol időközben kialudt a lámpás. S a papírjai szanaszéjjel. Itt töltötte hát az éjszakát a Betolakodó, az is lehet, hogy az Úrnőjének írt leveleit olvasgatta, miközben ő odafent fagyoskodott!

Befurakodott a Betolakodó az emlékeibe... Eszébe jutottak Salazar intelmei: kimutatta a szenvedélyét, és most lám, bárki beleláthat a szívébe.

Kirohant a fedélzetre, és vaktában elsütötte a puskáját, a lövés az egyik árbocot súrolta, aztán még néhányat lőtt, s csak akkor vette észre, hogy senkit sem sikerült leterítenie. S bizony annyi időbe tellett akkoriban egy karabély újratöltése, hogy két lövés között az ellenfél akár sétálhatott is egyet, nevetve a nagy durrogtatáson, mely amúgy csak a madarakat ijesztette meg, nagy ricsajozásra késztetvén őket odalent.

Kineveti tehát. De hol? Roberto visszaült a rajza mellé, és be kellett látnia, hogy fogalma sincs a hajóépítésről. A rajz csupán fentről le és jobbról balra mutatta a hajót, de széltében nem. Oldalról (ma úgy mondanánk, a hosszmetszeten) lehetetlennek látszott, hogy a hajón további búvóhelyek legyenek, de az nagyon is lehet, hogy széltében nézvést a már felfedezett helyiségek között újabbakra derülne fény.

Csak most jutott ez Roberto eszébe, de egyébként is túl sok minden hiányzott még erről a hajóról. Például nem talált több fegyvert. Az persze lehet, hogy a fegyvert a tengerészek vitték el magukkal – mármint ha önszántukból hagyták el a hajót. Igen ám, de az Amarilli rakterében rengeteg fa építőanyagot is felhalmoztak arra az esetre, ha viharkárok következtében javítani kellene az árbocokat, a kormányrudat vagy a palánkozatot, itt viszont Roberto csak nemrég szárított s a konyhában eltüzelni szánt aprófát talált nagy bőségben, tölgy, vagy jól kiérlelt fenyőfélét semmit. És az ácsmunkához nemcsak a fa hiányzott, hanem a szerszámok is: fűrészek, különféle fejszék, kalapácsok, szögek...

Van-e több helyiség? Roberto új rajzot készített, és most úgy próbálta ábrázolni a hajót, mintha nem oldalról, hanem fentről, az árbockosár magasából nézné. S arra következtetésre jutott, hogy az orgonás kamra alatt lehet még egy zug, ahonnan közvetlen lejárás nyílik a vakfolyosóba. Nem fér ugyan belé mindaz, ami hiányzik, de mégiscsak egy lyukkal több. Ha nyílik a vakfolyosó alacsony mennyezetéből valami csapóajtó erre az újdonatúj helyre, akkor innen már alighanem az órákhoz is eljuthatni, s onnan tovább, a hajón bárhová.

Roberto most már biztos volt benne, hogy az Ellenfél csakis itt lehet. Rohant le, s már mászott is be a vakfolyosóra, ám ezúttal a mennyezetet világította meg. És ott volt a csapóajtó. Legszívesebben azonnal fellökte volna, de ellenállt. A Betolakodó, ha odafönt van, nyilván azonnal lecsapna rá, amint kidugná a fejét. Onnan kell hát meglepni, ahonnan nem vár támadást, úgy, ahogy Casaléban.

Ha van ott egy helyiség, akkor az a teleszkópos kamrával szomszédos, így hát azon át kell bejutnia. Feljebb ment, a kétszersült-tárban keresztüllépdelt az instrumentumokon, s meg sem állt a fülke faláig, mely – most vette csak észre – nem a kemény palánkfal, csupán deszka volt.

S meglehetősen vékony: mint amikor az orgonamuzsika forrására tört rá Roberto, most is elegendő volt egyetlen rúgás, és a fal beszakadt.

Homályos zugban találta magát, a domború hátsó falon nyíló kicsinyke ablakon át szüremlett be némi fény. Alatta pedig, egy szalmazsákon, csaknem állig húzott térddel, előrenyújtott kezében pisztolyt szorongatva, a Másik.

Öregember volt, tág szembogarú, ritkás szürke szakállal keretezett ráncos arcú vénség, a pár szál ősz haja égnek állt, szederjes ínye úgyszólván fogatlan, a teste egykor tán fekete, folt hátán folt, bő köntösben.

Előreszegezett pisztolyába remegő karral, két kézzel kapaszkodott szinte, s közben elhaló hangon kiáltott valamit. Először németül vagy hollandusul, másodjára pedig, minden bizonnyal ugyanazt ismételve el, tört olaszsággal, ami arra vallott, hogy mikor az irományaiba beletúrt, kikövetkeztette, honnan való a megszólított.

– Állj, vagy lelövök!

Robertót úgy meglepte a jelenés, hogy először nem is reagált. S ezt jól tette, mert így módja volt felfigyelni rá, hogy a pisztoly kakasa fel sincs húzva, következésképp, hogy az Ellenfél nemigen lehet járatos a harci tudományokban.

Óvatosan odalépett hát, elkapta a pisztolyt, és a csövénél fogva megpróbálta kicsavarni a vénség kezéből, de az dühös teutón kiáltásokat hallatva, tíz körömmel kapaszkodott belé.

Robertónak nagy nehezen végül is sikerült magához rántania a fegyvert, ellenfele hanyatt dőlt. Roberto odatérdelt melléje, és feltámasztotta a fejét.

– Hallja-e uraságod – mondta akkor –, hát nem akarok én rosszat magának. Jó barát vagyok. Világos? Amicus!

Az meg tátogott, de szólni egy szót sem szólt; a szemének csak a fehére, azazhogy a vöröse látszott, és Roberto attól félt, hogy mindjárt meghal. A karjaiba kapta, bár maga is dülöngélt, felvitte a saját kabinjába. Vízzel kínálta, belédiktált egy kis pálinkát is, mire a másik azt mondta: – Gratias ago, domine –, és felemelte a kezét, mint aki áldást akar osztani, Roberto pedig a ruháját jobban szemügyre véve, ekkor vette csak észre, hogy szerzetes az öreg.

21. Telluris Theoria Sacra

Két napig tartó dialógus következett, szavaikat meg sem próbáljuk rekonstruálni. Már csak azért sem, mert ettől fogva Roberto feljegyzései is lakonikusabbak. Minekutána – meglehet – illetéktelen tekintet vetődött az Úrnőnek szánt bizalmas közléseire (bár hogy így volt-e, sosem merte megkérdezni újdonsült társától), számos napig az írást is abbahagyja, és csak szűkszavú utalások formájában rögzíti, mit hall és mi történik.

Elég az hozzá, hogy Roberto Caspar Wanderdrossel atyával találta magát szemközt, megtudta róla, hogy a Societas Iesu rendjének tagja, olim in Herbipolitano Franconiac Gymnacio, postea in Collegio Romano Matheceoc Professor, sőt a csillagászat és sok más diszciplína tudós művelője is a Társaság Rendfőnöki Hivatalánál. A Daphne, melynek parancsnoka egy holland kapitány volt, aki ezt az útvonalat a Vereenigde Oostindische Compagnie megbízásából egyszer már kipróbálta, a földközi-tengeri partokról Afrikát megkerülve indult neki számos hónapja, s úti célját a Salamon-szigetek képezték. Szakasztott, akár Byrd doktornak az Amarilli fedélzetén, habár az Amarilli úgy kereste a Salamon-szigeteket, hogy keletet kutatván nyugatnak tartott, a Daphne pedig ugyanezt fordítva csinálta, de ez végül is mindegy: a Föld túlfelére mindkét irányból eljuthatni. A Szigeten pedig (s Caspar atya a part menti fák mögé bökött) az volt a céljuk, hogy felállítsák a Specula Melitensist. Hogy ez a Specula mi a csoda, az nem derült ki, Caspar atya fojtott hangon úgy emlegette, mint valami híres-nevezetes titkot, amiről az egész világ beszél.

Rengeteg ideig volt úton a Daphne. Tudjuk, miként járták akkoriban azokat a vizeket. A Molukka-szigeteket elhagyva ők épp délnyugatnak fordultak volna, hogy az új-guineai Szent Tamás-kikötő felé vitorlázzanak – érinteniük kellett ugyanis mindazon helyeket, ahol a Jézus Társaságnak missziói voltak –, amikor a Daphne viharba került, ismeretlen vizekre tévedt, és egy furcsa szigeten kötött ki, melyet hatalmas farkú, erszényes hasú, gyermeknagyságú patkányok népesítettek be: ezeknek egy kitömött példányával ismerkedett meg azután Roberto. (Tett is neki szemrehányást Caspar atya, amiért a tengerbe dobta, holott „igazi Wunder megvolt, akkora kincs, mint egész Peru”)

Barátságos jószágok voltak, mesélte Caspar atya, körbesereglették a jövevényeket, és kezecskéjüket nyújtogatva kunyeráltak tőlük elemózsiát, még a ruhájukat is meg-megcibálták, utóbb azonban kiderült, hogy hétpróbás tolvajok, az egyik matróznak a zsebéből lopták ki a kétszersültet.

Legyen szabad Caspar atya szavait teljességgel igazolva megjegyeznem: csakugyan létezik ilyen sziget, és az nem téveszthető össze egyetlen más szigettel sem. A szóban forgó pszeudo-kengurut úgy hívják, hogy quokka, és csak ott él, a Rottnest Island-en, melyet néhány évvel korábban a hollandok fedeztek fel, s melynek a rottenest, „patkányfészek” nevet adták. Mivel pedig ez a sziget Perth városával átellenben van, nyilvánvaló, hogy a Daphne Ausztrália nyugati partjaihoz sodródott. Ha meggondoljuk, hogy ezek szerint a déli szélesség harmincadik fokáig és a Molukka-szigetekhez képest nyugatra jutott, pedig az Egyenlítőn alig túlhaladva, keletnek kellett volna tartania, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy a Daphne bizony eltévedt.

S ha csak eltévedt volna! A Daphne emberei vélhetőleg láttak ugyan valami partot nem messzire ettől a szigettől, ám alighanem azt gondolták, hogy az is csak egy efféle, rágcsálók lakta szigetecske. Mást kerestek ők, és ki tudja, mit olvasott le a fedélzeti műszerekről Caspar atya. Annyi bizonyos, hogy ama Terra Incognita Australistól voltak ők alig néhány evezőcsapásnyira, amelyről az emberiség immár évszázadok óta álmodott. Csupán az nem világos, hogy – hiszen a Daphne (miként látni fogjuk) végül is a déli szélesség tizenhetedik fokára jutott – mi módon sikerült Ausztráliának legalább két negyedét anélkül körülhajózniok, hogy akár csak egyszer is észrevették volna: vagy úgy, hogy visszakanyarodtak északnak, s akkor Ausztrália és Új-Guinea között haladtak át, pillanatonként azt kockáztatva, hogy zátonyra futnak az egyik vagy a másik parton; vagy pedig akként, hogy dél felé fordultak, s akkor Ausztrália és Új-Zéland közt vitorláztak el úgy, hogy mindvégig csak nyílt tengert láttak.

Valaki azt hihetné, hogy afféle regény ez, amit én találok ki, csakhogy a mi történetünkkel nagyjából egy időben a Bataviából útra kelő Abel Tasman is egy szigetre vetődött, melyet ő Van Diemen-földnek nevezett el, s amelyet ma úgy ismerünk, mint Tasmaniát; minthogy azonban ő is a Salamon-szigeteket kereste, szépen elhagyta azt a balján húzódó déli partvonalat, álmában sem gondolva, hogy a szigeten túl egy százszor akkora kontinens terül el, majd Új-Zéland délkeleti partjainál bukkant elő, a mentükön felhajózott északkeletnek, s Új-Zélandot elhagyva, a Tonga-szigeteket érintette; végül is aztán többé-kevésbé ugyanoda jutott, azt hiszem, ahová a Daphne, de ő átügyeskedte magát a korallzátonyokon, és folytatta az útját Új-Guinea felé. Vagyis ide-oda verődött, mint a biliárdgolyó, de hát úgy látszik, a hajósok sorsa még sok-sok évig az maradt, hogy Ausztráliát, bár karnyújtásnyira megközelítik, ne vegyék észre.

Fogadjuk el tehát hitelesnek Caspar atya elbeszélését. A passzátszelek kénye-kedve újabb viharba sodorta és jól helybenhagyta a Daphné-t, olyannyira, hogy ki kellett kötniük egy isten háta mögötti kopár szigetnél, melyen egyetlen szál fa sem nőtt, csupán egy kis tavat s a tó körül homokot találtak rajta. Itt javították meg a hajót, ezért nem maradt hát a rakterében fa építőanyag. Azután felszedték a horgonyt, és meg sem álltak, míg végül ebbe az öbölbe nem értek. A kapitány felderítőket küldött a partra, az általuk tapasztaltakból arra a következtetésre jutott, hogy a sziget lakatlan, de azt az egy-két ágyúját azért mindenesetre megtöltette és beállíttatta, mikor pedig mindezzel megvoltak, nekiláttak három fontos feladatnak.

Egyrészt – mivel tartalékaik immár a végüket járták – vizet és élelmet, másrészt madarakat és növényeket kellett beszerezniük a Társaság természetkutatóinak otthoni örömére; a harmadik feladat a favágás volt, hogy legyen újra elegendő gerendájuk, deszkájuk és egyebük az eljövendő viharkárok után; végezetül pedig fel kellett állítani a Sziget egyik magaslatán a Specula Melitensist, és ez a munka volt a legnehezebb. A raktérből fel kellett hordani és partra kellett szállítani minden ácsszerszámot, valamint a Specula alkatrészeit, s mindez nagyon sok időbe tellett már csak azért is, mert az öbölben nem lehetett közvetlenül partra szállni: a hajó s a part közt szinte közvetlenül a vízfelszín alatt s alig néhány, túlontúl szűk átjáróval valóságos védőfal, töltés, korallból rakott sánc húzódott – manapság korallzátonynak mondanánk. Számos sikertelen kísérlet után végre felfedezték, hogy az öböl déli fokát kell megkerülniük, amögött van egy beszögellés, ahol kiköthetnek.

– Ezér nem látjuk hic et nunc ama gazdátlan csónak, pedig ott van az még mindig, heu me miserum!

Abból, ahogyan Roberto a szavait leírja, arra következtethetünk, hogy a derék teutón, ki Rómában nyilván latinul társalgott a hetedhét országból származó rendtársakkal, kissé sajátosan fejezte ki magát.

Minekutána a Speculát felállították, Caspar atya munkához látott, s csaknem két hónapig sikerrel végezte a megfigyeléseit. És mit csinált mindeközben a legénység? Lustálkodott, a fegyelem pedig meglazult. Induláskor a kapitány jó néhány hordócska pálinkát is a hajóra rakatott, módjával adagolandó szíverősítőnek, vihar esetére, illetve csereportékának, ha bennszülöttekkel találkoznak; a matrózok azonban, mindennemű parancsnak fittyet hányva, rákaptak az italra, s a végén azt vedelték mind, még a kapitány is. Míg Caspar atya dolgozott, ők naphosszat csak dorbézoltak, szemérmetlen gajdolásuk egészen a Speculáig elhallatszott.

Egy forró napon Caspar atya úgy kimelegedett a magányos munkálkodásban, hogy levetette a csuháját (s ezzel, mondotta szégyenkezve a derék jezsuita, bizony megszegte az egyszerűség parancsát, meg is büntette miatta rögvest a jó Isten, ergo most már megbocsáthat!), és megcsípte a mellén valami bogár. Először csak szúrást érzett, de estére, mikor visszavitték, magasra szökött a láza. A balesetről senkinek sem szólt, éjszaka fülzúgás és heves főfájás tört rá, a kapitány bement hozzá, szétnyitotta a mellén a csuhát, és mit látott? Egy csípést, darázsé vagy – mit mondjak – nagyobbacska szúnyogé is lehetett akár. Ám ebből az apró duzzanatból a kapitány szemében azon mód karbunkulus, gennyes kelés, pokolvar lett, egyszóval – ahogy' a hajónaplóba is azonnal bejegyezte – a pestis, quae dicitur bubonica biztos jele.

A fedélzeten kitört a pánik. Mondhatott már Caspar atya a bogárról, amit akart: a pestises mindig hazudik, nehogy elkülönítsék, ezt mindenki tudja. Hiába bizonygatta, hogy a pestist ő jól ismeri, s hogy ez számos ok miatt sem lehet az. A legénység kis híján a tengerbe dobta, hogy elejét vegye a fertőzésnek.

Caspar atya magyarázkodott: hogy a Milánót és Észak-Itáliát sújtó nagy pestisjárvány idején több más rendtársával együtt a helyszínen járt, hogy segítsen az ispotályokban, és közelről tanulmányozza a jelenséget. Következésképp nagyon is sokat tud ő ama ragályos kórról. Vannak betegségek, amelyek egyes egyéneket sújtanak különböző helyeken és időkben – ilyen a Sudor Anglicus –, vannak azután olyanok, amelyek csak egy bizonyos vidéken ütik fel a fejüket – ilyen a Dysenteria Melitensis vagy az Elephantiasis Aegyptia –, s vannak végül olyanok, mint a pestis, amelyek hosszú ideig, számos vidék valamennyi lakóját sújtják. A pestisnek továbbá mindenféle előjelei vannak – napfoltok, napfogyatkozások, üstökösök, odúikból előmászó föld alatti állatok, a dögvész leheletétől elfonnyadó növények –, és hát sem a hajón, sem a szárazföldön, sem az égen, sem a tengeren nem mutatkozott effajta előjel.

Másrészt a pestist kétségtelenül bűzös mocsári legyek, bomló háborús hullák vagy esetleg tengerbe fúló s aztán a partra sodródó sáskahadak okozzák. A fertőzést épp az okozza, hogy ezek a kigőzölgések az ember száján keresztül a tüdejébe jutnak, onnan pedig a gyűjtőéren át elérik a szívet. A hajóút során azonban – leszámítva az ivóvíz és az ennivaló bűzét, amelytől viszont skorbutot lehet kapni, nem pestist – a személyzet nem szenvedett semmiféle ártalmas kigőzölgéstől, sőt kristálytiszta levegővel, gyógyhatású szelekkel szívhatta teli magát.

A kapitány erre azt mondta, hogy a kigőzölgések nyomot hagynak a ruhán és más tárgyakon, s hogy könnyen lehet a hajón olyasmi, amin sokáig lappangott a ragály, s aztán egyszer csak továbbterjedt. És eszébe jutottak a könyvek.

Vitt magával Caspar atya néhány remek hajózási könyvet, mint például Medina L'arte del Navegar-ját, Snelliustól a Typhis Batavus-t, vagy Pietro d'Anghierától a De rebus oceanicic et orbe novo decadec tres-t, és egyik nap elkottyintotta a kapitánynak, hogy bagóért vette őket, éspedig Milánóban: a pestis után egy időnek előtte elhalálozott uraság egész könyvtára a csatornaparti könyvárusok pultjára került. S ő ezekből állította össze a kis magángyűjteményét, melytől tengeri útjai során sem vált meg.

A kapitány azonnal biztosra vette, hogy a járvány elindítói csakis a pestises ember könyvei lehetnek. A pestist, hisz mindenki tudja, mérges kenetek terjesztik, s ő olvasott olyan emberekről, akik azért haltak meg, mert méreggel átitatott könyvlapokat forgattak az ujjukat nyálazva.

Caspar atya bizonygatta, hogy nem, hogy Milánóban tüzetesen megvizsgálta ő a pestisesek vérét egy újdonatúj találmánnyal, egy Microccopium-nak is nevezett nagyítóüveggel, és látta, hogy valaminő vermiculi-féleségek lebegnek abban a vérben, s hogy azokból áll az a bizonyos eleven ragály, a contagium animatum, ilyen kukackákat hoz létre vic naturalis útján mindennemű bomlás, s ezek azután propagatores exigui gyanánt a verejtékpórusokon, a szájon, sőt olykor a fülön át terjednek tovább. Csakhogy az a nyüzsgés eleven dolog ám, és ha nem kap vért, elpusztul, nem bír ki tizenkét esztendőt vagy még annál is többet a holt papírrostok közt.

A kapitánynak azonban beszélhetett, és Caspar atya szép kis könyvtára a tengeráramok martalékává lett. S ez még hagyján: mert Caspar atya azt is hiába mondta, hogy kutyák és legyek terjeszthetik ugyan a pestist, de rágcsálók – legjobb tudomása szerint – semmiképp sem, az egész legénység azon mód hatalmas egérvadászatba fogott, s akkora összevissza lövöldözésbe kezdett, hogy már-már léket kapott a hajó. Végezetül aztán, minthogy Caspar atya láza másnap sem hagyott alább, és a kelése sem látszott lohadni, a kapitány döntött: mindannyian átvonulnak a Szigetre, és ott várják ki, amíg az atya vagy meghal vagy meggyógyul, a hajó pedig megtisztul mindennemű gonosz folyástól és befolyástól.

A szót tett követte, a fedélzetről mindenki, aki élt és mozgott, fegyverekkel és szerszámokkal megrakodva csónakba szállt. Mivel pedig úgy számoltak, hogy Caspar atya halála és a hajó megtisztulása között két-három hónap is el fog telni, elhatározták, hogy a parton kunyhókat építenek, s ezért tutajon maguk után vontattak mindent, amivel a Daphné-a dolgozni lehetett.

A pálinkáshordók nagy részét is, persze.

– Rosszul megcsinálták – tette hozzá Caspar atya keserűen, és sajnálattal szögezte le, hogy meg is büntette őket az ég, amiért őt veszni hagyták, mint valami elkárhozott lelket.

Történt ugyanis, hogy a legénység tagjai a partra érve meg sem álltak az erdőig, lőttek egypár vadat, este pedig hatalmas tüzeket gyújtottak a parton, s aztán három nap, három éjjel dáridóztak.

A bennszülöttek alighanem a tüzekre figyeltek fel. A Sziget lakatlan volt ugyan, ám a szomszédos szigeteken éltek emberek: feketék voltak, mint az afrikaiak, és bizonyára jól értettek a hajózáshoz. Egyik reggel Caspar atya egy tucatnyi „piragvára” lett figyelmes: valahonnan a nagy nyugati szigeten túlról érkeztek, és az öböl felé tartottak. Fatörzsbe vájt csónakok voltak ezek, amilyeneket az Újvilág indiánjai is használnak, de párosával összekötötték őket: az egyik csónaktestet az emberek foglalták el, a másik szánként siklott a vízen.

Caspar atya először megijedt, hátha a Daphne felé igyekeznek, de azok, mintha a hajót szántszándékkal kerülni akarnák, egyenesen a felé a beszögellés felé vették az irányt, amely mögött a legénység partra szállt. Megpróbált átkiabálni a Szigetre, de a matrózok részegen aludtak. S elég az hozzá, hogy egyszer csak azon kapták magukat, hogy a környező fák mögül mindenünnen bennszülöttek lépnek elébük.

A Daphne emberei talpra ugrottak, a bennszülöttek mindjárt harcias pózba vágták magukat, de senki sem tudta, mitévő legyen, a fegyvereik hollétéről pedig végképp nem tudtak volna számot adni. Egyedül a kapitány találta fel magát: előrelépett, és egy pisztolylövéssel leterítette az egyik támadót. A lövés hallatára, s mert látták, hogy társuk mint esik össze holtan anélkül, hogy bármi is hozzáért volna, a bennszülöttek megadó gesztusokat tettek, egyikük pedig a kapitányhoz lépett, hogy átnyújtsa neki ajándékul a nyakában függő gyöngysort. A kapitány előrehajolt, s azután, nyilván csereajándékot keresőben, visszaszólt az embereinek, hogy kérjen tőlük valamit.

Vagyis hátat fordított a bennszülötteknek.

Wanderdrossel atya vélekedése szerint a bennszülötteket már a lövés előtt a kapitány megjelenése nyűgözte le, hiszen ez a szőke szakállú, kék szemű batáviai óriás úgy festhetett, ahogyan ők az isteneket képzelték el. Ám mihelyt megpillantották a hátát (mert hát ezek a vadak nyilván nem gondolták, hogy az isteneknek hátuk is lehet), a vezérük felemelte a kezében szorongatott bunkót, s akkorát sújtott vele, hogy a kapitány szétloccsant koponyával zuhant előre, és többet nem mozdult. A feketék pedig rávetették magukat a védekezni képtelen matrózokra, és egytől egyig megölték őket.

Háromnapos, szörnyű lakoma kezdődött. Caspar atya betegen és tehetetlenül szemlélte végig távcsöve segítségével az egészet. A Daphne legénységét valósággal lemészárolták: Caspar szeme láttára előbb (a holmijaikon és ruhadarabjaikon megosztozó vadak üdvrivalgása közepette) levetkőztették, majd feldarabolták és megfőzték, végezetül pedig elfogyasztották őket szép nyugodtan, két falat közt nagyokat kortyolva valami gőzölgő italból, s rá-rázendítve olykor egy-egy énekre, mely bárki fülében békésen csenghetett volna, ha korábban nem kerül sor arra az iszonyú népünnepélyre.

Amikor a bennszülöttek végre jóllaktak, a hajóra kezdtek mutogatni. Vélhetőleg nem hozták összefüggésbe a tengerészekkel: a csupa árboc és vitorla, fenséges látványról, mely mérhetetlenül más volt, mint az ő kenuik, fel sem tételezték, hogy emberkéz műve lehet. Azt mondta Caspar atya (mert úgy vélte, igen jól tudja, miként jár az esze a bálványimádóknak, akikről a Rómába visszatérő, világot járt jezsuitáktól hallott), hogy állatnak hitték, s e hitükben csak megerősítette őket, hogy látták, mily szenvtelen marad, midőn ők a maguk emberevő szokásainak hódolnak. Egyébiránt már Magellán is azt mesélte – mondta Caspar atya –, hogy némely bennszülöttek hite szerint a hajó az égből száll alá, és szülőanyja a csónakoknak: engedi, hadd szopjanak, ha az oldalára akaszkodnak, s a végén úgy választja el, hogy a vízbe löki őket.

Igen ám, de ekkor felvethette valaki, hogy ha kezes az a jószág, a húsa pedig ugyanoly zaftos, mint a matrózoké, hát érdemes lenne a hatalmukba keríteni. Meg is indultak a Daphne felé. A jámbor jezsuita erre, hogy elijessze őket (hisz a rendje csak azt követelte meg tőle, hogy ad maiorern Dei gloriam éljen, nem pedig azt, hogy haljon meg, hadd örvendjenek a pogányok, cuius Deus venter est), meggyújtotta az egyik már csőre töltött s a Szigetnek irányzott ágyú kanócát, és kilőtt egy golyót. Az meg nagy dörrenéssel, mely a Daphne oldalát, mintha mérgében tajtékzana az állat, bodor füstbe vonta, egyenest a bennszülöttek csónakjai közé csapódott, fel is borított közülük kettőt.

A csoda megtette a hatását. A vademberek hanyatt-homlok menekültek vissza a Szigetre, egyenest be a fák közé, ahonnan kisvártatva virág- és lombfüzérekkel bukkantak ismét elő, a füzéreket alázatos mozdulatokkal a vízbe dobták, majd csónakjaik orrát délnyugatnak fordították, és egykettőre eltűntek a nyugati sziget mögött. Megadták a mérges nagy állatnak azt, amit elegendő járandóságnak véltek, és biztosra lehetett venni: soha többé nem jönnek vissza, mivelhogy túlérzékeny és bosszúvágyó teremtmény rontása ül a környéken.

Ez hát a Caspar Wanderdrossel atya története. Roberto érkezése előtt az atya még egy egész hétig betegeskedett, de hála egynémely saját készítésű preparátumoknak („Spiritus, Olea, Flores und andere dergleichen Vegetabilische/ Animalische/ und Mineralische Medicamenten”), már lábadozott, amikor egyik éjjel arra fülelt fel, hogy valaki járkál a fedélzeten.

Legott beteg lett újra, ezúttal a rettegés betege, a fülkéjéből kiköltözött, és bevette magát abba a zugba, magához véve a gyógyszereit meg egy pisztolyt, észre sem vette, hogy töltetlen. S a zugból azután csak enni- és innivalót keresőben bújt elő. Eleinte a tojásokat kaparintotta meg, hogy erőre kapjon, később már beérte gyümölccsel is. Meggyőződött róla, hogy a Betolakodó (mert Caspar atya elbeszélésében a betolakodó természetesen Roberto volt) csakis a hajó s a hajó rakománya iránt érdeklődő, tanult ember lehet, és hovatovább arra a vélekedésre jutott, hogy az illető nem is hajótörött, hanem egy eretnek ország ügynöke, akinek a Specula Melitensis titkára fáj a foga. Ezért kezdett hát oly gyermeteg módon viselkedni a derék atya: el akarta ijeszteni Robertót erről a kísértetek járta hajóról.

Ennek utána Robertón volt a sor, hogy ő is elmesélje a saját történetét, ő meg, mivel nem tudhatta, mennyit olvasott el Caspar atya a leveleiből, mindenekelőtt a megbízatását és az Amarilli-n megtett útját részletezte. A mesére pedig ugyanezen nap estéjén, zsenge kakaspecsenye és a kapitány utolsó palack bora mellett került sor. Kellett Caspar atyának a test és lélekerősítő, meg aztán ünnepeltek: azt ugyanis, ami immár mindkettejük számára az emberi társadalomba való visszatérést jelentette.

– Ridikulózus! – kommentálta Caspar atya a Byrd doktorféle hihetetlen históriát. – Effajta bestialitás én még soha életembe nem hallottam. Miért bántották ők azt a szegény kutyát? Én hittem, mindent hallottam már a longitudines mysteriumáról, de olyat még soha, hogy unguentum armarium segít! Lenne ez posszibilis, találta volna fel jezsuita. Ennek longitudineshez semmi köze, majd neked elmondom, milyen jól csinálom dolgom én, és te fogod látni, mennyire más...

– Tulajdonképpen mit kutattak kegyelmetek – kérdezte ekkor Roberto –, a Salamon-szigeteket vagy a délkörök titkát?

– Ej, hát ezt is meg azt is! Találod te meg az Insulae Salomonis, tudod, hol van a száznyolcvanadik meridián, találod te meg a száznyolcvanadik meridián, tudod, hol vannak az Insulae Salomonis!

– De miért volnának azok a szigetek épp a szóban forgó délkörön?

– Oh mein Gott, az Úristen bocsássa meg, hogy hiába vettem az Ő Szentséges Neve. In primis, minekutána Salamon felépítette a Templomt, csinált ő eine grosse Flotte, ahogy Királyok Könyve mondja, és diese Flotte eljut Ophir szigetére, onnan pedig hoz neki vissza (hogy is mondod te?)... quadringenti und viginti...

– Négyszázhúsz...

– ...négyszázhúsz arany tálentumt, ein sehr grosser vagyon: a Biblia úgy mond sokat, hogy mond nagyon keveset, pars pro toto. És Izráel szomszédságába sehol se nem volt ilyen gazdag vidék, quod significat, hogy ama Flotte eljutott világnak a legvégső határáig. Ide.

– Miért épp ide?

– Mert itt van a száz és nyolcvanadik meridianum, ami a Földet genau kettő darabba vágja, és másik oldalon van a legelső meridianum: számolhatok hogy egy, kettő, három, et cetera, egészen a háromszázhatvanadik meridian-fokig, és amikor száznyolcvanhoz érsz, akkor itt éjfél van, és ott, a legelső meridianon meg dél van. Verstanden? Kitalálod te most már, miért kapták maguknak nevet az Insulae Salomonis? Salomo dixit, vágjad kettőbe gyerek, Salomo dixit, vágjad kettőbe Föld.

– Értem: ha tehát a száznyolcvanadik délkörön vagyunk, akkor ezek a Salamon-szigetek. De ki mondta, hogy a száznyolcvanadik délkörön vagyunk?

– Hát a Specula Melitensis! Volna talán nem elég bizonyíték az, amit te eddig hallottál, azt, hogy a száznyolcvanadik meridianum genau ott megy át, demonstrálta nekem a Specula.

Kicibálta magával Robertót a fedélzetre, és az öböl felé mutatott:

– Látod te azt a promontorium ott északon, ahol vízen járó lábas fák állanak? Na, und látod azt a másik promontorium ott délen? Húzol te meg egy vonalt kettő promontorium között, kapod, hogy a vonal köztünk és a part között megy, ein bisschen közelebb a parthoz, mint a hajóhoz... Látod te ezt a vonal: persze geistige vonal, línea spiritualis? Gut, az van a meridianum vonalja!

Másnap Caspar atya, aki sosem hagyott fel a napok számon tartásával, közölte vele, hogy vasárnap van. A kabinjában tartott misét, a maradék kevéske ostyájából szentelve meg egy morzsányit. Azután folytatta az oktatást, előbb a kabinjában tárolt tengeri és világtérképek között, majd pedig kint a fedélzeten. Roberto ellenvetésére, hogy ő nem bírja a napvilágot, Caspar atya belenyúlt az egyik fiókjába, és kormozott lencséjű szemüveget húzott elő, mondván, hogy azt használta, méghozzá sikerrel, amikor egy tűzhányó kráterét tanulmányozta. Roberto ettől fogva tompább és tulajdonképpen roppant kellemes színben kezdte látni a világot, és szép lassan megbékélt a nappalok szigorával.

A továbbiak megértése végett kénytelen vagyok egy kitérőt tenni, már csak azért is, mert különben magam sem tudnám, hányadán állok. Caspar atya meg volt győződve róla, hogy a Daphne a déli szélesség tizenhatodik és tizenhetedik foka közt és a száznyolcvanadik hosszúsági fokon horgonyuk. Ami a szélességet illeti, teljességgel hitelt adhatunk neki. De tegyük csak fel, hogy a hosszúságra is ráhibázott. Roberto zűrzavaros feljegyzéseiből arra következtethetünk, hogy Caspar atya háromszázhatvan fokos beosztása a Greenwichtől tizennyolc fokkal nyugatabbra fekvő Vas-szigetnél kezdődik, ahogy a hagyomány Ptolemaiosz kora óta mindig is számolta. Ha tehát ő a maga száznyolcvanadik délkörén tudta magát, akkor valójában (Greenwichhez képest) a százhatvankettedik hosszúsági fokon leledzett. Mármost a Salamon-szigetek csakugyan a keleti hosszúság százhatvanadik foka körül, ámde a déli szélesség ötödik és tizenkettedik foka közt találhatók. A Daphne ez esetben jóval délebbre, valahová az Új-Hebridáktól nyugatra került volna, oda, ahol csak olyan korallzátonyok vannak, aminők utóbb a Récifs d'Entrecasteaux nevet kapták.

Használhatott-e Caspar atya másik délkört kiindulópontul? Hogyne. Ahogy az évszázad végén Coronelli írja az ő Glóbuszok könyve című művében, a legelső délkört „Eratoszthenész a Herkules Oszlopainál húzta meg, Türoszi Marinosz a Szerencsés-szigeteknél, Geógraphiasz-ában Ptolemaiosz is így járt el, ám asztronómiai könyveiben már az egyiptomi Alexandriát jelölte meg. A modernek közül Ismael Abulfeda ugyanezen vonalat Cadizon, Alfonso pedig Toledón futtatja át, akárcsak Pigafetta és Herrera. Kopernikusz Fruemburgóból, Reinhold Monte Realéból, azaz Königsbergből, Lansbergius Goából, Riccioli pedig Bolognából indul ki. Iansonius és Blaeu Monte Picóból. Folytatván a magam földrajzi sorát, eme Glóbuszon én az Első Délkört a Vas-sziget legnyugatibb szélére helyezem már csak azért is, hogy eleget tegyek XIII. Lajos királynak, aki az 1634. évi Geológus-Tanács nyomán kibocsátott dekrétumában ugyanezen helyet jelölte meg.”

Ha Caspar atya úgy dönt, hogy nem veszi figyelembe XIII. Lajos dekrétumát, és az első hosszúsági fokot, tegyük fel, Bolognán át húzza meg, akkor a Daphné nagyjából Szamoa és Tahiti között horgonyzott volna. Ott azonban a bennszülöttek nem olyan sötét bőrűek, mint azok, akiket állítása szerint látott.

Mi indokolja, hogy elfogadjuk a Vas-szigethez kapcsolódó hagyományt? Abból kell kiindulnunk, hogy Caspar atya úgy beszél az Első Délkörről, mint valamely isteni rendelés alapján már a teremtés napjaiban rögzült vonalról. Vajon mely pontot kellett e vonalnak Isten szerint természetes módon metszenie? A bizonytalan helyű, de bizonyára napkeleti Édenkertet? Az Ultima Thulét? Jeruzsálemet? Teológiai döntést még soha senki nem mert hozni, s ez így helyes, hiszen Isten nem úgy okoskodik, ahogy az emberek. Adám, hogy mást ne mondjunk, akkor jelent meg a földön, amikor már megvolt a Nap, a Hold, a nappal és az éjszaka, s ekként a délkörök is megvoltak.

A megoldás tehát nem a Históriában rejlett, hanem a Szent Asztronómiában. Egybe kellett vetni a Biblia által mondottakat mindazzal, amit az égi törvényekről tudunk. Nos, a Teremtés könyve szerint Isten mindenekelőtt az eget és a földet teremti meg. Ekkor még sötétség borította a mélységeket, és spiritus Dei fovebat aquas, ezek a vizek azonban még nem lehettek azonosak azokkal, amelyeket mi is ismerünk, hiszen Isten csupán a második napon választja el egymástól a boltozat fölötti (s mindmáig az esőket adó) vizeket a boltozat alattiaktól, vagyis a folyóktól és a tengerektől.

Mindez azt jelenti, hogy a teremtés első eredménye afféle formátlan és kiterjedés, minőség, tulajdonság, irányultság nélküli, mozgás és nyugvás híján való Materia Prima, merő őskáosz, hülé lett, mely sem világosság, sem sötétség nem volt még. Félig megemésztett massza volt, melyben még összekeveredett a négy elem éppúgy, mint a hideg és a meleg, a száraz és a nedves, izzó cseppekre robbanó magma volt, fortyogó babfőzelék, háborgó has, eldugult cső, mocsár, melyre fel-le bukó, vak lárvák vetnek szertegyűrűző, majd ismét elenyésző köröket. Le is vonták az eretnekek azt a következtetést, hogy ez a tompa, ez a mindenféle teremtő fuvallat iránt érzéketlen matéria maga is legalább annyira örök, mint Isten.

Akárhogy is, de kellett egy isteni fiat, egy legyen, hogy kibontakozzék belőle, benne és rajta a világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka váltakozása. Az a világosság (és az a nappal), amelyről a teremtés második stádiumában szó van, még nem azonos azzal, amelyet mi ismerünk, a csillagok és a két nagy égitest fényével, hisz azok csak a negyedik napon teremtődnek. Teremtő világosság, isteni energia volt ez színtiszta állapotban, mint amikor puskaporos hordó robban, s az átlátszatlan tömegbe préselt, fekete szemcsékből a következő pillanatban szétfutó lángözön, tömény ragyogás lesz, mely önnön legpereméig tágul, s e peremen túl viszont, másfelől, létrejön a sötétség (még ha minálunk nappal kerülne is sor a robbanásra). És mintha egy visszafojtott lélegzetből, belső fuvalom izzította szénből, az Univerzum ama güldene Quelléjéből fénylett volna elő a legnagyobb tökély s aztán fokról fokra végül a legjavíthatatlanabb tökéletlenség is; mintha a teremtő lehelet az istenség végtelen és összegzett fényerejéből fakadt volna, melynek heve oly hatalmas, hogy sötét éjszakának véljük, s onnan hatott volna át a Kerubok és a Szeráfok relatív tökéletességétől kezdve a Trónokon és a Dominációkon keresztül a sárga földig, ahol giliszta mászik és érzéketlenül hever a kő, el egészen a Semmi határáig, mindent.

– És ez volt die Offenbarung göttlicher Mayestat!

A harmadik napon pedig azért teremhetnek máris füvek, fák és mezők, mert a Biblia még nem a szemünket gyönyörködtető tájról, hanem sötét növényi feszülésről, magvaknak párosodásáról beszél, szenvedő és görcs facsarta gyökerek rángásáról, melyek a Napot keresik, csak hát a harmadik napon még nem jelent meg a Nap.

Az élet a negyedik napon jön, akkor, amikor a Hold is, a Nap is és a csillagok is megteremtődnek, hogy megvilágítsák a Földet, és elválasszák a nappalt az éjszakától abban az értelemben, amit mi értünk nappalon és éjszakán, midőn az idők múlását mérjük. Ezen a napon állnak rendbe az égkörök, az Első Mozgótól s az Állócsillagoktól a Holdig, középen a Föld, mely kemény kő, épp csak hogy reá esett a világító testek sugara, és körös-körül drágakő-koszorú.

Nappalunkat és éjszakánkat meghatározván pedig a Nap és a Hold a legelső és felülmúlhatatlan modelljévé lett valamennyi későbbi óraszerkezetnek, mely a mennyboltot majmolva, az állatövben jelzi az emberi időt; ennek az időnek azonban a kozmikus időhöz semmi köze, hiszen iránya van, és nem az Öröklét lélegzik általa szép nyugodtan, hanem tegnapot, mát és holnapot zihál.

Álljunk meg tehát ennél a negyedik napnál, mondta Caspar atya. Isten megteremti a Napot, a Nap pedig, mihelyt megteremtődött – persze hogy csak akkor, s nem előbb mozgásba lendül. Nos, ebben a legeslegelső pillanatban, mikor is megkezdi pályáját, hogy soha többé meg ne álljon, eme Blitz-ben, eme legelső lépés előtti egyetlen villanásban a Nap egy olyan hajszálpontos vonal fölött áll, mely függőlegesen két részre osztja a Földet.

– És az az Első Délkör, mert hirtelen afölött lesz dél! – lelkendezett Roberto, aki azt hitte, mindent megértett.

– Nein! – torkolta le tanítómestere. – Te azt hiszed, Isten olyan buta van, mint te? Hogyan elkezdődhet legelső napja a Creatiónak délbe?! Kezdenéd te talán die Schöpfung egy ilyen tökéletlen, egy koraszülött nappal, egy embrióval, aminek van csak tizenkettő hora?

Hát persze, hogy nem. Az Első Délkörön a Napnak csillagfénynél kellett elindulnia pályáján, éjfél után a legelső töredékpillanatban, múltával az Időtlenségnek. Azon a délkörön kezdődött el – s éjnek idején – a teremtés első napja.

Roberto azt vetette fel ezzel szemben, hogy ha a szóban forgó délkörön éjszaka volt, akkor is elvetélt egy nappal, csak épp a túlfélem ott, ahol hirtelen megjelent a Nap, noha eladdig sem éjszaka nem volt ott, sem más egyéb, csupán a sötét és időtlen káosz. A Szentírás nem állítja – mondta erre Caspar atya –, hogy a Nap mintegy varázsütésre jelent volna meg, s ő maga is hajlamos úgy képzelni (ahogy egyébként mindennemű természeti és isteni logika megkívánja), hogy a megteremtése utáni első néhány órában a Nap afféle fénytelen csillagként haladt előre az égen, s az első délkörtől az antipódusokig eljutván, lassacskán tüzesedett át, mint tűzszerszám első szikrájától a friss fa, mely először épp csak hogy füstöl, majd ha fújják, pattogni kezd, s végül megadja magát a fellobogó lángoknak. Remek képzet: a Mennyei Atya, amint addig-addig fúja a zsenge zöld tekét, míg az tizenkét órával az Idő születése után s pontosan ott, ahol ők vannak most, az Antipódus-Délkörön, diadallángra nem gyúl, nemde?

Most már csak azt kellett meghatározni, hogy akkor melyik is hát az Első Délkör. És Caspar atya elismerte, hogy az a Vas-szigeti még mindig a legesélyesebb jelölt, mivelhogy – s ezt Roberto már hallotta Byrd doktortól – ott nem leng ki az iránytű, és mert az a vonal azon az Északi-sark tőszomszédságában lévő ponton is áthalad, ahol a vashegyek a legmagasabbak. Ez pedig kétségtelen stabilitásra utal.

Elég az hozzá: ahhoz a feltételezéshez, hogy Caspar atya csakugyan attól a délkörtől indult el, s hogy a megfelelő hosszúságra is rálelt, csupán azt kellene még hozzágondolnunk, hogy bármily jól határozta is meg az útját mint navigátor, geográfusként bizony kudarcot vallott, a Daphne nem a mi Salamon-szigeteink előtt, hanem valahol az Új-Hebridáktól nyugatra vetett horgonyt, és kész. Nekem azonban nem fűlik hozzá a fogam, hogy noha olyan történetet beszélek el, melynek, mint látni fogjuk, a száznyolcvanadik szélességi fokon kell játszódnia – hisz máskülönben savát-borsát elveszítené –, belenyugodjam, hogy nem ott, hanem ki tudja, hány fokkal errébb vagy arrább játszódik.

Megkockáztatok hát egy feltevést, cáfolja meg az olvasó, ha tudja. Caspar atya akkorát tévedett, hogy tudtán kívül a mi száznyolcvanadik délkörünkre keveredett, vagyis arra, amelyet mi Greenwichtől számítunk, s amelyre ő viszont álmában sem gondolt volna, hiszen antipápista szakadárok földjén halad át.

Ez esetben a Daphne a Fidzsi-szigetek előtt horgonyoz (ahol a bennszülöttek csakugyan nagyon sötét bőrűek), éspedig pontosan ott, ahol manapság a mi száznyolcvanadik szélességi körünk áthalad, vagyis Taveuni szigeténél.

Ez nagyjából meg is felelne a leírtaknak. Taveuni sziluettje is vulkáni hegyláncot mutat, mint a nagyobbik sziget, melyet Roberto nyugaton látott. Csak az a bökkenő, hogy Caspar atya állítása szerint a fatális délkör közvetlenül a Sziget öble előtt halad át. Mert ha a délkör keletre van tőlünk, akkor a Taveunit mi nem nyugaton, hanem keleten látjuk; vagy ha látni is nyugaton olyan szigetet, amely megfelelhet Roberto leírásainak, végső soron kisebbik sziget is adódik keleten (én Qameát választanám), de akkor a meridiánnak háttal találná magát az, aki a történetünkben szereplő Szigetet szemléli.

Az az igazság, hogy Roberto közlései alapján nem deríthető ki, hová is jutott el a Daphne. No meg olyan az a sok szigetecske, mint japán az európainak és viszont: egyforma mind. Csak próbálkoztam. Egyszer azért szívesen bejárnám Roberto útját, felkutatnám a nyomait. De hát más az én földrajztudásom, és megint más a Roberto története.

Annyi vigaszunk lehet, hogy ez a sok agytorna a mi bizonytalan regényünk szemszögéből nézvést mind teljesen lényegtelen. Wanderdrossel atya azt mondja Robertónak, hogy a száznyolcvanadik délkörön, tehát az antipódusok antipódusán vannak, ezen a száznyolcvanadik délkörön pedig nem a mi Salamon-szigeteink találhatók, hanem az ő Salamon-szigete. Az aztán mit számít, hogy van-e ilyen sziget vagy nincs? Ha valamiről, hát két olyan emberről fog szólni ez a történet, aki ott hiszi magát, és nem olyan kettőről, aki ott is van, aki pedig történeteket akar hallgatni, az – van-e liberálisabb dogma? –, akassza szépen szögre a hitetlenkedését.

Egy szó, mint száz: a Daphne a száznyolcvanadik szélességi foknál, igenis a Salamon-szigetek előtt horgonyzott, a mi Szigetünk pedig minden Salamon-szigetek legsalamonabbika volt, amily salamoni a döntésem is, így legyen és kész, egyszer s mindenkorra.

– No és? – kérdezte Roberto, mikor Caspar atya a magyarázat végére ért. – Valóban úgy véli atyám, hogy megtalálja odaát mindazt a kincset, amiről az a Mendana beszélt?

– Ach, azok csupa Lügen der spanischen Monarchy! Minekünk dolgunk van itten legeslegnagyobb csodájával egész humana et sacra historiának, amit te még nem megérteni tudsz! Parisba te dámákat bámuldoztál, és epikureusoknak ratio studiorum követtél ahelyett, hogy die grossen Miraculi unseres Universums járt volna neked fejbe, Szentséges Neve Mindenség Teremtőjének fiat semper laudatum!

Caspar atya úti elhatározásának tehát vajmi kevés köze volt a más országbeli hajósok rabló szándékaihoz. Az egész azzal kezdődött, hogy Caspar atya ércnél maradandóbbnak szánt, monumentális művet készült írni a Vízözönről.

Mint egyházi ember, be kívánta bizonyítani, hogy a Biblia nem hazudott, de mint tudós férfiú, összhangba akarta hozni a Szentírást saját korának kutatási eredményeivel. Ennek okából pedig kövületeket gyűjtött, bejárta Napkeletet, hátha talál valamit az Ararát hegyének tetején, és a legapróbb részletig kiszámolta, mekkorának kellett lennie a Bárkának ahhoz, hogy azt a sok állatot (s ne feledjük: a tiszta állatokból hetet-hetet) mind befogadja, valamint hogy a hajótest víz feletti és víz alatti része is megfelelő arányban legyen egymással, nehogy elsüllyessze a roppant súly, s ne borítsák fel a vízözönkor nyilván nem kevéssé háborgó viharos hullámok sem.

Vázlatosan elkészítette Caspar atya Robertónak a Bárka metszetét: hatalmas ládára emlékeztető, hatemeletes épületet rajzolt, legfelülre a madarakat, hogy érje őket a napfény, az emlősöket akkora ketrecekbe, amelyekbe nemcsak a kismacska, hanem az elefánt is elfért, a hüllőket pedig a hajófenékre, ahol a pocsolyák közt a kétéltűek is helyet találtak. Az Óriásoknak nem jutott hely, ezért is halt ki a fajtájuk. A halakra végezetül nem volt gondja Noénak, hisz azokat a Vízözön nem fenyegette.

A Vízözönt tanulmányozván beleütközött azonban Caspar atya egy megoldhatatlannak látszó physicus-hydrodynamicus problémába. Isten, mondja a Biblia, úgy intézte, hogy negyven nap s negyven éjszaka hosszat ömlött az eső a földre, a víz mind magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított, tizenöt könyöknyivel múlta felül még a legmagasabbakat is, és a víz százötven napig áradt ekként a földön. Jó.

– De próbáltál te már esővíz összegyűjteni? Esik reggeltől estéig, és mégis alig gyűl valami dézsának aljára! És esne eső egy hétig, töltenéd te meg éppen csak az a dézsa! És képzeljél csak egy ungeheuer eső el, akkora, hogy ki se nem bírod alatta, hogy ráömlik neked szegény fejre magasságos ég is, nagyobb zivatar, mint amekkorába törtél neked hajó... Negyven nap alatt ist das unmöglich, nem bírod elárasztni egész földet legmagasabb hegyekkel!

– Vagyis hazudott a Biblia?

– Nein! Dehogy! De én kell demonstrálni, honnan Isten ez a sok vízt vette, mert az nem lehet, unmöglich, hogy az égből esett! Az nem elég!

– Akkor?

– Akkor hát dumm bin ich nicht, nem estem lágyára fejnek! Caspar atya valamire rájött, amire soha senki még mai napig nem rájött. In primis, alaposan elolvasta a Biblia, ami azt írja, hogy Isten megnyitotta az ég csatornái, die Katarakte des Himmels, na ja, de azt is, hogy megnyíltak die Quellen, Fontes Abyssi Magnae, a nagy mélységek forrásai, Genezis egy, hét, tizenegy. Amikor pedig vége lett Diluviumnak, becsukta mélységek forrásai, Genezis egy, nyolc, kettő! Micsoda dolgok ezek a mélységek fonásai?

– Micsoda dolgok?

– Azok a vizek, amik vannak a legeslegmélyén tengernek! Isten nemcsak az eső vette, hanem vizeket a legeslegmélyén tengernek is vette, és földre ráöntötte! És innen vette, ni, mert emelkedik magukat legmagasabb hegyek az első meridianumon Jerusalem és Vas-sziget között, úgy találják magukat legeslegmélyebb abyssi tengernek itt, az antimeridianumon, a symmetria miatt.

– Jó jó, csak hát ahhoz a földkerekség minden tengere sem elegendő, hogy a hegyeket elborítsa, hisz különben mindig is elborítaná őket. És ha Isten a tenger vizét zúdítja a földre, akkor a földet elárasztja ugyan, de a tengert kiüríti, nagy üres gödör lesz a tengerből, és Noé bárkástul belepottyan...

– Nagyon van igazad. Sőt: vette volna Isten minden vizét Terra Incognitának, hogy öntse Terra Cognitára, változott volna víz nélkül ezen féltekén földnek egész Zentrum Gravitatisa meg, és borult volna egészen fel, és gurult volna az égen el, mint labda, ha belerúgol.

– Akkor hát?

– Akkor hát megpróbáld elképzelni, mit csinálnál, ha lennél te Isten.

Robertónak megtetszett a játék:

– Ha lennék én Isten – mondta, mert úgy vélem, most már neki is nehezére esett a helyes beszéd –, teremtenék újabb vizeket.

– Te igen, de Isten nem. Isten tud vízt semmiből, ex nihilo creare, de hova teszi a vízt Diluvium után?

– Akkor meg Isten az idők kezdetén óriási víztartalékot rejtett a mélységek alá, a föld közepébe, és most egyetlenegyszer, csak erre a negyven napra, kieresztette, mintha a tűzhányókból buggyanna elő. Biztos, hogy erre céloz a Biblia, mikor azt olvassuk, hogy megnyíltak a nagy mélységek forrásai.

– Aszhiszed? De a vulcanokból tűz jön. Egész Zentruma földnek, szíve a Mundus Subterraneusnak egy nagy tűzmaszsza van! Ha a Zentrumban tűz benne van, nem benne lehet víz! – érvelt Caspar atya. – Volna benne víz, lennének vulcanok szökőkutak.

Roberto nem tágított:

– Akkor, ha Isten volnék, én a vizet egy másik világból venném, elvégre végtelen sok világ van, és azt a vizet zúdítanám a földre.

– Biztos hallgattad Parisban azokat az atheisták, akik végtelen világokról beszélnek. De Isten csak egyet világ csinálta, és az az egy elég neki dicsőséghez. Nein, jobban gondolkodjál: ha nincsenek neked végtelen világok, és nincsen neked idő pont a Diluviumra megcsinálni, és aztán Nihilbe megint visszadobni őket, akkor micsinálsz?

– Akkor bizony nem tudom. – Mert kicsi ész van neked. – Jó, kicsi az eszem.

– Nagyon kicsi, jawohl. Na, gondolkodjál. Tudná Isten az a vízt venni, ami tegnap volt az egész földön, és máma ráönteni, és holnap az egész vízt venni, ami máma volt, vagyis das Doppelte, és azt is ráönteni holnapután, und so weiter ad infinitum, sikerülne-e Neki egyszer csak a mi egész spheránkat borítani hegyestül-mindenestül el?

– Nem vagyok jó a számtanban, de úgy vélem, hogy előbb-utóbb sikerülne.

– Ja! Negyven nap alatt elborítja az Úr a földet negyvenszer annyi vízzel, mint mennyi a tengerekben találja magát, és veszed te negyvenszer a mélységét tengereknek, borítod te bizonyosan a hegyeket el: a mélységek sokkal mélyebb vagy legalább olyan mély vannak, mint magasak a hegyek.

– Honnan vette Isten a tegnapi vizet, amikor a tegnap már elmúlt?

– Hát innen! Pass auf. Képzeld magadnak el, hogy lennél az Első Meridianumon. El bírod te képzelni?

– El én.

– Most azt elképzeld, hogy ottan dél van, és sagen wir, nagycsütörtök. Hány hora van Jerusalembe?

– Mindannak alapján, amit a Nap pályájáról és a délkörökről megtanultam, Jeruzsálemben a Nap addigra már jócskán túljutott a delelőjén, vagyis délutánra jár. Értem, hová akar atyám kilyukadni. Jó: az Első Délkörön dél van, a Száznyolcvanadikon pedig éjfél, mert ott már tizenkét órája, hogy a Nap továbbállt.

– Gut. Also itt meg van éjfél, also nagycsütörtöknek a vége. Rögtön utána pedig mi történik itten?

– Az, hogy elkezdődik nagypéntek. – Az Első Meridianumon nem?

– Nem, ott még csak nagycsütörtök délutánja van.

– Wunderbar. Also itt már van péntek, és ott még csak van csütörtök, ugye? Amikor meg ott lesz nagypéntek, itt már van szombat, ergo az Ur Jesus itt már támad fel, mikor ott még meghalva van, nicht wahr?

– Jó, de azt nem értem...

– Mingyár megérted. Amikor itt egy minutummal, egyetlen kicsike részével minutumnak múlt éjfél el, akkor neked szerint már péntek van?

– Hát persze.

– De elképzeld azt, hogy ugyanabban momentben lennél te nem itt a hajón, hanem azon a szigeten ott, ni, vonalától meridianumnak keletre. Mondod te talán, hogy ott is van már péntek?

– Nem, ott még mindig csütörtök van. Egyetlen perc, pillanat híján éjfél, de még csütörtök.

– Gut! Ugyanabban momentben itt van péntek, ott van csütörtök!

– Hogyne, és... – Robertóba hirtelen beléhasított egy gondolat. – Sőt! Atyám azt akarja mondani, hogy ha ugyanezen pillanatban a délkör vonalán állnék, akkor pontosan éjfél volna, de nyugatra nézve a pénteki nap, keletre nézve viszont a csütörtöki nap éjfelét látnám. Atyaúristen!

– Ne mongyad te Atyaúristen, bitte.

– Bocsásson meg, atyám, de hát ez csodálatos!

– Ha csodálatos, akkor pláne Istennek nevét hiába ne vegyed! Mongyad inkább istókuccse. De a nagy csoda az van, hogy nincsen csoda! Minden így lett rendezve ab initio! Kerüli meg a Nap huszonnégy hora alatt a Földet, kezdődik el nyugatra a száznyolcvanadik meridianumnak egy új nap, és keletre neki tart még az előző nap. Ami itt a hajón péntek éjfél van, az a Szigeten csütörtök éjfél van. Nem tudod te, mi történt Magellőn tengerészeivel, mikor befejezték maguknak az utat világ körül? Petrus Martyrus mond, hogy megérkeztek, és gondolták, hogy volna egy nappal korábban, mikor pedig egy nappal későbben volt, és ők hitték, hogy Isten nekik büntetésből elvette egy napot, mert nem megtartottak nagypénteki böjtöt. Pedig volt nagyon natürlich: nyugat felé utaztak. Utazol te Americából Asiába, veszítesz te egy napot, utazol te megfordítva, nyersz te egy napot: ezért az van, hogy a Daphne Asia felé került, ti viszont voltatok stupid, és America felé. Te vagy most egy nappal öregebb, mint vagyok én. Jó witz, nicht wahr?

– De ha átmennék a Szigetre, visszafiatalodnám! – mondta Roberto.

– Ez volt nekem kicsi jocus. De nekem egal, hogy te vagy fiatalabb vagy öregebb. Fontos nekem az, hogy ezen a helyén a földnek egy línea van, amitől emerre másnap van, és amarra tegnap van. És nemcsak éjfélkor, de hét horakor, tíz horakor, minden horakor! Ergo vette Isten ebből az abyssusból a tegnapi vízt (amit ott látol), és öntötte őt a mai világra rá, és másnap megint, und so weiter! Sine miraculo, naturaliter! Isten úgy előkészítette die Natur, mint ein grosses Horologium! Mint mikor volna nekem egy horologium, ami mutat nem tizenkettő, hanem huszonnégy horákat. Ezen a horologiumon a huszonnégy felé a mutató menne, és jobbra a huszonnégytől volna tegnap, és balra volna mai nap!

– De hogyan maradt meg a tegnapi föld az égen, ha egyszer nem maradt vize ezen a féltekén? Hát nem vesztette el a Centrum Gravitatisát?

– Te fogod az időt humana conceptio szerint fel. Nekünk, embereknek a tegnap már nem existál, a holnap még nem existál. Tempus Dei, quod dicitur Aevum, az van egy egészen másféle idő.

Ha Isten – okoskodott Roberto – elvette a tegnapi vizet, és hozzáadta a maihoz, meglehet, hogy a miatt az átkozott gravitációs centrum miatt megbillent a föld, de az embereknek ez bizonyosan mindegy volt: az ő tegnapjukban erre a billenésre nem került sor, a billenés egy isteni tegnapon történt, Isten pedig nyilván ugyanúgy tud a különféle időkkel és történetekkel bánni, mint a különféle regényeket író Elbeszélő, akinek a szereplői mindig ugyanazok, de történetről történetre más és más kalandokon esnek át. Mintha olyan Roland-ének is volna, amelyben Roland egy fenyőfa alatt meghal, meg olyan is, amelyikben Nagy Károly halála után ő lesz Frankhon királya, és Ganelon bőrét szőnyegnek használja. Szó lesz róla, mily sokáig törte aztán még ezen Roberto a fejét, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy nem csupán a térben képzelhetők el végtelen számú világok, hanem egymással párhuzamosan az időben is. Ezt azonban nem akarta szóba hozni Caspar atya előtt, aki szerint már az egyazon térben együtt jelen lévő világok gondolata is roppant eretnek idea volt, s ugyan ki tudja, mit szólt volna ő ehhez a vélekedéshez. Így hát Roberto csak annyit kérdezett tőle, hogy vajon mi úton-módon eresztette át Isten azt a sok vizet a tegnapból a mába.

– Hát útján-módján tenger alatti vulcanok eruptiójának, natürlich! Elgondoljad csak! A vulcanok tüzes szeleket fújnak. Na, und mi történik, mikor lábosban tejet felforralunk? A tej dagadoz, emelked, fut a lábosból ki, ömlik a tűzhelyre rá! Csak akkor nem tej volt, hanem volt forró víz! Eine grosse Katastrophe!

– És aztán hogyan tüntette el Isten azt a rengeteg vizet, mikor letelt a negyven nap?

– Mikor az eső abbahagyta esni, akkor kisütött a nap, és akkor párolgott a víz lassan-lassan el. A Biblia aszmongya, hogy százötven nap hozzá kellett. Ruhát neked kimosol és megszárítol egy nap alatt, de a földet százötven nap alatt megszárítol. És aztán még sok víz hatalmas föld alatti tavakba visszafolyt, és azóta is ott van közötte a superficiesnek meg a tüzes zentrumnak.

– Szinte meg is győzött, atyám – mondta Roberto, akit nem annyira az érdekelt, hogy mi lett a vízzel, mint inkább az, hogy kétlépésnyire ott a tegnap. – Csak hát mi olyat bizonyított be atyám ezzel az utazással, amire rá ne világíthatott volna már korábban puszta ésszel is?

Az ész világosságát haggyad te a régi theologiának meg. Mámanapság akarja a scientia az experientia próbáját. És az experientia próbája az van, hogy én itt vagyok. És mielőtt jöttem lenne ide, csináltam sok méréseket, ergo tudom, milyen mély a tenger odaát van.

Caspar atya ekkor csillagföldrajzi fejtegetéseit félbehagyva, a vízözön részletes leírásába fogott. Az ő tudós latinjára fordította most a szót, és öles léptekkel róva a fedélzetet, nagy taglejtésekkel mintha fel akarta volna idézni a mennyei és földmélyi jelenségeket. Épp ezenközben pedig beborult az öböl felett az ég, és vihar készülődött, hirtelen támadó, jellegzetes trópusi zivatar. Mindez azonban semmi sem volt ama horrendum et formidandum spectaculumhoz képest, mely a mélység forrásainak s az ég csatornáinak megnyíltán Noé és családja szeme elé tárulhatott!

Az emberek eleinte a tetőkre menekültek, de házaikat elmosták az antipódusokról rájuk zúduló, isteni szél korbácsolta és hajtotta vizek; felkapaszkodtak a fákra, de a fák gyökerestül fordultak ki a földből; másztak volna még feljebb, kapaszkodtak a legvénebb tölgyek ágaiba, de a dühöngő szél erősebb volt náluk, és lerázta őket. A hegyeket-völgyeket elborító tengeren most már mindenütt püffedt hullák lebegtek, megannyi borzalmas fészekül szolgálván az utolsó, rémült madaraknak, de végül ezek is hasztalan igyekeztek megülni rajtuk, s elnehezült tollal, ernyedt szárnyakkal ők is megadták magukat a tomboló viharnak. „Oh, horrenda justitiae divinae spectacula!” – ujjongott Caspar atya, de hozzátette azért, hogy még ez is semmiség volt ahhoz képest, amit ama napon adatik meg látnunk, melyen Krisztus eljövendő lészen, ítélni eleveneket és holtakat...

S ráfeleltek a Bárka állatai a természet roppant lármájára, a szél üvöltésére farkasvisszhang, a mennydörgésre oroszlán-ellenpont, a villámsistergésre elefánt trombitálása volt a válasz, ugatott a kutya a halálvonításba, bégetett a bárány a gyermeksikolyba, vijjogott a vércse a Bárka tetejét verő zivatar vijjogásába, bőgött a marha a hullámok bőgésébe, és szánalmas pityogásával vagy lankatag nyöszörgésével a föld s a levegőég valamennyi teremtménye részt vett a planéta gyászában.

Ám ugyanekkor történt az is – állította Caspar atya –, hogy Noé és családja visszaeszmélt arra a nyelvre, amelyet Ádám beszélt a Paradicsomban, de fiai a kiűzetés után elfelejtettek, és amelyet Noénak is szinte minden leszármazottja elfelejtett a bábeli nagy zűrzavar napján, csak Gomer utódjai nem, mert ők magukkal vitték az északi erdőségekbe, s a német nép ott híven megőrizte. Csakis a német nyelv – kiabálta átszellemülten Caspar atya immár az anyanyelvén –, csak az „redet mit der Zunge, donnert mit dem Himmel, blitzet mit den schnellen Wolken”, vagyis – folytatta, leleményesen eresztve egymásba különféle idiómák csikorgó hangjait – csak a német nyelv szól a természet nyelvén, csak az „blitzcel a Fellegekkel, bőg, wie ein Szarvasbika, röfög, wie das Schwein, sziszeg, mint Anguiculus, nyávog, mint Katz, kwakog, mint Anserculus, hápog, mint Kácsa, kotkodíroz, mint Tyúk, kelepl, mint Gólya, krakkol, mint Varjú, schwirrol, mint Fecske!” S rekedtre ordította magát, és Roberto most már bizonyos volt benne, hogy Ádám igazi nyelve, mely a Vízözönkor került ismét elő, csakis a Német-római Szent Birodalom Császárának országaiban tenyész.

Patakzott a verejték a derék szerzetesről, mire szózatát befejezte. Az ég pedig, akárha elrettenvén mindennemű vízözönök következményeitől, visszanyelte a vihart, mint mikor már-már kirobban valakiből a tüsszentés, aztán egy csuklással mégis elfojtja végül.

22. A lángszinű galamb

A következő napok során kiderült, hogy a Specula Melitensis elérhetetlen, mert Wanderdrossel atya sem tud úszni. A csónak ott maradt az öböl kanyarulatán túli beszögellésben, vagyis olyan, mintha nem is léteznék.

Az életérős ifjú segítségével Caspar atya most már ugyan meg tudott volna építtetni egy tutajt jókora evezővel, csakhogy – magyarázta – minden anyag és szerszám a Szigeten maradt. Fejsze nélkül nincs mivel árbocot kidönteni vagy keresztrudat vágni, kalapács híján lehetetlen sarkukból kiemelt ajtókat egymáshoz szögezni.

Másfelől Caspar atyát szemlátomást nem aggasztotta az elhúzódó hajótörés, sőt mintha inkább örült volna, hogy tanulmányaihoz és megfigyeléseihez újra használhatja a fülkéjét, a fedélzetet, a műszereit.

Roberto még mindig nem tudta, kiféle is igazából Caspar Wanderdrossel atya. Bölcs ember? Az, de legalábbis tanult férfiú, s rajongója-mind a természeti, mind pedig az isteni tudományoknak. Szertelen? Minden bizonnyal. Egy ízben elkottyantotta, hogy ezt a hajót nem is a Társaság szereltette fel drága pénzért, hanem ő maga, pontosabban egyik fivére, aki gazdag kereskedő és ugyanolyan bolond, mint ő; máskor meg dohogva panaszolta fel, hogy bizonyos rendtársai hány és hány „módfelett termékeny Ideáját” tulajdonították el, pedig korábban leszólták őt, mondván, hogy csak képzeleg. Mindebből arra lehetett gondolni, hogy a nagytiszteletű római atyák egy cseppet sem tartóztatták az ő bogaras társukat, s minthogy saját pénzből szállt hajóra, ráadásul pedig jó eséllyel lehetett számítani rá, hogy nyoma vész azokon a messzi tengereken, alkalmasint még biztathatták is, csak menjen már.

A Provence-ban és Párizsban elsajátítottak arra késztették Robertót, hogy fenntartásokkal fogadja az öreg fizikai és természetfilozófiai tárgyú kijelentéseit. De láthattuk, hogy Roberto spongyaként szívott magába minden feléje áramló tudást, és vajmi kevéssé törekedett rá, hogy egymásnak ellentmondó igazságoknak ne higgyen. Talán nem is azért, mintha hiányzott volna belőle a rendszerező igény, hanem csak épp mert így akarta.

Párizsban olyannak látta a világot, mint valami színpadot, ahol csalóka látszatok jelenései váltják egymást, ahol esténként minden néző mindig valami mást szeretne látni és csodálni, mintha az, ami megszokott, már senkit sem világosítana meg, ha mégoly csodás is, és már csak a szokatlanul bizonytalan vagy bizonytalanul szokatlan dolgok tudnák felajzani a publikumot. A régiek úgy tartották, hogy egy kérdésre csak egy válasz létezik, a nagy párizsi színház előadásai során viszont egy-egy kérdésre a legkülönfélébb válaszok születtek. Roberto el is határozta akkor, hogy csupán félszívvel vallja magáévá azt, amiben úgy tudja (vagy hiszi), hogy hisz, félszívvel pedig felkészül rá, hogy hátha mégis épp fordítva van.

Érthető hát, hogy ilyetén lelkülettel Caspar atyának a többé-kevésbé hitelt érdemlő megnyilatkozásait sem igen igyekezett vitatni. Annyi bizonyos, hogy soha életében nem hallott még olyan szokatlan történetet, mint az, amit a jezsuita mesélt neki. Miért is tekintse hamisnak?

Képzelje magát a helyébe bárki: egyedül egy elnéptelenedett hajón, ég és víz között, az isten háta mögött, hogyne álmodta volna szívesen, hogy nagy bajban van ugyan, de legalább az idő kellős közepére került?

Következésképp ha tett is az atya történeteivel szemben mindenféle érdekes ellenvetéseket, azért gyakorta úgy viselkedett, mint Szókratész tanítványai, akik szinte kikönyörögték maguknak a vereséget.

Meg aztán hogyan is utasította volna el magától annak a tudományát, aki immár atyja helyett atyja volt, s aki szerencsétlen hajótöröttből ismét utast csinált belőle, olyan hajó utasát, amelyet ismer és irányít valaki? Hogy Caspar atya tiszteletet parancsoló öltözéke tette-e vagy mert az úszó várkastély uraként jelent meg, ki tudja, mindenesetre Roberto szemében az atya maga volt a Hatalom, és Roberto épp eleget tanult már kora eszméiből ahhoz, hogy leszűrje a következtetést: az erő láttán fejet kell hajtani, legalábbis látszólag.

Ha pedig mégis kételkedni kezdett volna, házigazdája további felfedező utakra vitte őt a hajó belsejében, s a figyelmét eladdig elkerülő instrumentumokat mutogatva, annyi minden újat tanított neki, hogy egy csapással visszaszerezte vele a bizalmát.

Felfedte például, hol vannak a hálók és a horgok. Halban bővelkedő vizeken horgonyzott a Daphne, és kár lett volna felélni a tartalékot, ha egyszer friss halat is foghatnak. Roberto, aki nappal most már mindig az orrán hordta a kormozott lencséjű szemüvegét, egykettőre megtanulta a háló- és horogvetés fortélyait, és minden különösebb nehézség nélkül fogta ki egyik óriási halat a másik után, akkorákat, hogy kapáskor több ízben is kis híján a tengerbe repült.

Kiterítgette őket a fedélzetre, és Caspar atya szemlátomást mindnek ismerte nemcsak a természetét, hanem még a nevét is. Azt persze, hogy netán a természetük alapján nevezte-e el őket, vagy csak úgy, találomra, Roberto meg nem mondhatta.

A saját féltekéjén Roberto szürke vagy legfeljebb ezüstös színű halakhoz szokott, ezek azonban kéken csillogtak, és meggypiros uszonyuk, sáfránysárga szakálluk vagy skarlátvörös szájuk volt. Olyan angolnát is fogott Roberto, amelyiknek egy-egy feje s még szeme is volt a teste mindkét végén, de Caspar atya megmutatta neki, hogy a második fej valójában csak farka a halnak, s azért mintázta így a természet, hogy ellenfeleit a jószág hátulról is meg tudja vele ijeszteni. Fogott Roberto egy pöttyös hasú, témaszín csíkos hátú, szeme körül a szivárvány színeiben pompázó, kecskepofájú halat is, ám Caspar atya azonmód visszadobatta vele a tengerbe, mivel tudta (hogy rendtársak elbeszélése, saját úti tapasztalat, tengerészlegendák alapján-e, ki tudja), hogy mérgesebb az még a susulykánál is.

Egy másik, sárga szemű, duzzadt szájú és fűrészfogú halról meg egyenesen azt mondta Caspar atya, hogy Belzebúb teremtménye. Hagyni kell a fedélzeten, míg meg nem fulladja magát, s akkor aztán a vízbe vele, marsch vissza oda, ahonnan jött. Tapasztalásból beszélt, vagy a hal külsejéből gondolta-e, amit mondott? Annyi bizonyos, hogy mindazon halak, amelyeket fogyaszthatónak minősített, roppant ízletesnek bizonyultak; az egyikről ráadásul még azt is meg tudta mondani, hogy jobb főzve, mint sütve.

Ekként avatván pedig be Robertót a salamoni tenger rejtelmeibe, a jezsuita elmondott egypár közelebbi tudnivalót a Szigetről is, melyet a Daphne még érkezésekor egészen megkerült. Keleten akadt néhány kisebb, homokos, de túlságosan szeles partszakasz. Közvetlenül a déli hegyfok után, ahol a csónakkal később partra szálltak, volt ugyan egy szélcsendes öböl, ám ott meg a víz bizonyult túl sekélynek ahhoz, hogy a Daphne kiköthessen. A hajó most épp a legmegfelelőbb helyen horgonyzott: ha közelednék a Szigethez, zátonyra futna, kijjebb menve meg egy meglehetősen erős áramtat kapná telibe, mely délnyugat-északkeleti irányban halad át a két sziget közt, s ezt könnyűszerrel be is lehetett bizonyítani. Caspar atya felszólította Robertót, hogy akkora erővel, amekkorával csak tudja, hajítsa el a belzebúbhal-dögöt nyugat felé a tengerbe, s lám, a szörnyeteg hulláját nagy erővel ragadta magával, és vitte, míg el nem tűnt szem elől, az a láthatatlan áramlás.

Caspar atya is és a tengerészek is felderítették a Szigetet, vagy legalábbis a Sziget nagy részét; azt mindenesetre meg tudták állapítani, hogy melyik hegycsúcsra érdemes a Speculát felállítaniuk, honnan esik a legjobb kilátás az egész, Róma városához fogható nagyságú szárazfölddarabra.

A Sziget belsejében egy vízesést és buja növényzetet találtak: nem csupán kókusz- és banánpálmákat, hanem valami csillagforma törzsű, pengeként elkeskenyedő csúcsú fákat is.

Az állatok közül néhányat már a fedélközben látott Roberto: a Sziget valóságos madárparadicsomnak mutatkozott, még repülő rókák is éltek rajta. A bozótosban disznót is észrevettek, de fogniuk nem sikerült. Találtak továbbá kígyót, de egy sem látszott mérgesnek vagy veszedelmesnek, gyíkféle viszont végtelen sokaságban kúszott-mászott.

Hanem a leggazdagabb a korallzátony faunája volt. A mindenféle formájú teknőcök, rákok és osztrigák alig hasonlítottak azokhoz, amelyek a mi vizeinkben élnek, akkorák voltak, mint egy-egy kosár, fazék vagy levesestál, gyakran alig lehetett felfeszíteni a páncéljukat, de megérte, mert a húsuk kiadós, lágy és zsíros volt, igazi ínyenceknek való. A hajóra sajnos nem lehetett felvinni őket: a vízből kikerülve a napon egykettőre megrohadtak.

A nagy ragadozók közül, melyekkel Ázsia más vidékei teli vannak, egyet sem láttak, sem elefánttal, sem tigrissel, sem krokodilussal nem találkoztak. De olyan állattal sem, amelyik ökörre, bikára, lóra vagy kutyára emlékeztetett volna. Mintha nem valamiféle pallér, avagy képfaragó, hanem aranymíves munkája volna ezen a szigeten mindenféle-fajta élet: a madarak színes kristályból valónak tetszettek, az erdei állatok kicsinyek, a halak laposak és szinte átlátszóak voltak.

Caspar atya a kapitánnyal és a tengerészekkel együtt biztosra vette, hogy a környéken nincsenek cápák, mert ha volnának, úgymond, már messziről észre lehetne venni őket a kiálló, pengeéles uszonyukról. Pedig azok a vizek amúgy mindenütt telis-tele vannak cápával. Ezzel – mármint hogy a Sziget előtt és körülötte nincsenek cápák – véleményem szerint csak áltatta magát a bogaras felfedező, bár az is lehet, hogy mégis helytállt az az okoskodása, mely szerint a szóban forgó állatok kissé nyugatabbra húzódtak, oda, ahol az a nagy áramlat folyik, merthogy ott bizonyosan bővebb zsákmányra lelhetnek. De akárhogy is volt, történetünk folytatása szempontjából kapóra jön, hogy sem Caspar atya, sem pedig Roberto nem számolt cápák jelenlétével, hisz különben egyikük sem mert volna a vízbe ereszkedni, s akkor nekem sem lenne miről mesélnem.

Roberto lelkesen hallgatta ezeket a beszámolókat, mindinkább beleszeretett a túlnani Szigetbe, és megpróbálta elképzelni a Caspar atya által leírt teremtmények alakját, színét, mozgását. Hát a korall, milyen a korall, amit ő csak mint ékszert ismer, melynek színét költőien szépasszony-ajak pirosához szokták hasonlítani?

A korallok ecsetelésekor Caspar atya nem talált szavakat, csak felnézett az égre, és átszellemült mosoly ömlött el az arcán. Az a korall, amelyikről Roberto beszél, halott korall, halott, mint a kurtizánok erénye, akikre a libertinusok az elcsépelt hasonlatot ráaggatták. Halott korall is van a sziklaparton, az sebzi meg az embert, ha a kőhöz nyúl. De a halott korall semmi az elevenhez képest, mert az megannyi – micsoda is? – tengermélyi virág, szellőrózsa, jácint, fagyal, boglárka, fürtös viola; illetve dehogy, sokkal több: buborékok, fürtök, bogyók, ágak és bogok, indák és kacsok tobzódása; vagyis az sem, hanem inkább tarka hullámzás, mint Armida kertje, és utánozza a rét, az erdő és a kert minden gyümölcsét az uborkától a császárgombáig és a fejeskáposztáig...

Látott ő már ilyet másutt, hála annak az eszköznek, melyet egy rendtársa készített (s térült-fordult, és némi kotorászás után már húzta is elő kabinjának az egyik ládájából): bőrmaszkféleség volt, nagy nézőüveggel, körbeszegett, erős peremmel és kétoldalt pánttal, azt kellett tarkónál megkötni, hogy az álarc homloktól állig jól megtapadjon. Csak ráhajol vele az ember a víz színére egy lapos aljú csónakból, mely a part menti sekélyesben sem feneklik meg, és látja, mi van odalenn. Ha a csupasz fejét dugná a tengerbe, csípné a szemét a sós víz, és ráadásul látni sem látna semmit.

Caspar úgy vélte, hogy a készüléket – melyet ő Perispicillumnak, Nézőüvegnek, illetve Persona Vitreának nevezett (üvegmaszknak, mely nem takar, hanem felfed) – olyasvalaki is magára vehetné, aki úszni tudna a sziklák közt. Nem mintha nem folynék belé előbb-utóbb a víz, de lélegzét visszafojtva egy-egy kis ideig azért úgy is lehet vele még nézni. Aztán feljön az ember, kiönti a vizet, és kezdi elölről.

– Megtanulnál te úszni, tudnád te ezeket dolgok odalenn látni – mondta Caspar atya Robertónak.

– Tudnék én úszni – utánozta őt válaszul Roberto –, volna nekem mellkas egy tömlő!

De azért sajnálta, hogy nem tud alámerülni.

Na és aztán, tette hozzá Caspar atya, aztán van még a Szigeten a Tűzgalamb is.

– Tűzgalamb? Az meg mi? – kérdezte Roberto olyannyira izgatottan, hogy azt akár túlzásnak is vélhetnénk. Mintha jó ideje kecsegtetné már a Sziget valami homályos jelképpel, mely most íme, feltündöklik.

Nehéz annak a madárnak a szépségéről beszámolni, magyarázta Caspar atya, látnia kell az embernek, hogy szólni tudjon róla. Neki már az érkezésük napján sikerült befognia a messzelátójával. Messziről nézvést olyan volt, mintha tüzes aranygömböt vagy aranyló tűzgömböt látna, amint a legmagasabb fák csúcsáról az égbe nyilall. Mihelyst a partra lépett, meghagyta a tengerészeknek, hogy keressék, mert minél többet meg szeretett volna tudni róla.

Jó darab ideig eltartott, míg végül rájöttek, melyik fán fészkel. Egészen furcsa, „tak-tak”-szerű, csettegő hangot hallatott. Caspar atya kitapasztalta, hogy ha hasonlóképpen csettintget ő is a nyelvével vagy az útjával, a galamb válaszol, s néha meg is pillantotta, ahogy ágról ágra röppen.

Az atya többször is visszatért galambot lesni, de akkor már messzelátót is vitt magával, és legalább egy ízben rajtakapta, amikor szinte mozdulatlanul ült: láthatta, hogy a feje sötét olíva-, azazhogy nem is, talán inkább aszparágusz-zöld, mint a lába, halvány lucernaszínű csőrének folytatása pedig álarcként veszi körül a tengerimagforma, feketén csillogó bogarú szemét. Némi gallérja is van, aranysárga, mint a két szárnya hegye, ám a teste, a begyétől a farkáig, melynek minden tolla selymes, akár az asszonyhaj, a teste – no, milyen is? –, nem, az nem megfelelő szó rá, hogy piros...

Vörös, veres, rőt, vörhenyeges, bíborló, pirkadó, rózsálló, rubintos, segített Roberto. Nein, nein, mérgelődött Caspar atya. Mire Roberto: piros, mint az eper, a muskátli, a málna, a meggy, a retek; mint a magyal bogyója, az énekes rigó vagy a gyurgyalag hasa, a rozsdafark farka, a vörösbegy begye... Az se nem, az se nem, makacskodott Caspar atya, és váltig birkózott a nyelvvel, a saját anyanyelvével s a másokéval, hátha sikerül kicsikarnia a megfelelő szavakat: merthogy – Roberto legalábbis így összegzi, és nem tudni már, ki mond nagyot, az értesítő-e vagy az értesített –, lángoló narancsszíne van annak a madárnak, szárnyas napkorong az, olyan a fehér égen, mint gránátalma, melyet hóra hajít a pirkadat. Ha meg a Napba lövell, keruboknál ragyogóbb!

Ez a lángszínű madár, mondta Caspar atya, természetesen csakis a Salamon-szigeten élhet, mert ama nagy Király Canticumában esik szó galambról, mely úgy ragyog, mint a hajnal pírja, világos, mint a nap, terríbilis ut castrorum aciec ordíriata, oly félelmetes, mint a zászlós hadak. Vagy ahogy egy másik zsoltár mondja, ezüsttel bevonva a szárnya, s a tolla csupa arany csillogás.

Látott Roberto ennek a madárnak a társaságában egy másikat is, majdnem ugyanolyat, csak épp annak a tolla nem lángvörös volt, hanem zöldeskék, abból pedig, ahogy a két madár egymás mellett üldögél az ágon, nyilvánvalónak tetszett, hogy az egyik hím, a másik meg nőstény. Galambvoltukról az alakjuk s a gyakori burukkolásuk tanúskodott. Hogy melyik a hím és melyik a nőstény, azt nehéz lett volna megmondani, s megölni sem lehetett őket, mert Caspar atya megtiltotta a tengerészeknek.

Roberto megkérdezte, hány ilyen galamb élhet a Szigeten. Caspar atya, aki minden alkalommal azt látta, hogy egyetlen lángszínű gömb repül az égbe, és mindig csak egy madárpór ül a fatetőn, azt felelte, hogy talán csak kettő, s csupán egyetlenegy a lángszínű. E feltételezésre Robertót máris elfogta a sóvárgás ama páratlan szépség iránt – mely mindig tegnaptól várja, ha rá vár.

Ami azt illeti, mondta Caspar, a hajóról is meglesheti Roberto azt a galambot, ha hajlandó akár órákat a távcső mögött tölteni. Csak vegye le a kormozott okuláréját. Roberto válaszára, hogy nem bírná a szeme, Caspar csípősen megjegyezte, hogy ez csak afféle kisasszonybaj, és Roberto figyelmébe ajánlotta azt a tinktúrát, amellyel ő a kelését kezelte (Spiritus, Olea, Flores).

Nem derül ki, hogy a tinktúrát végül használta-e Roberto, hogy szoktatta-e magát, előbb csak hajnalban és alkonyatkor, később már napközben is, a szemüvegnélküliséghez, s hogy visel-e még szemüveget, amikor – mint látni fogjuk – úszni tanul, ám annyi bizonyos, hogy ettől fogva nem foga szemére holmi megfutamodást vagy bujkálást. Joggal gondolhatjuk hát, hogy Roberto – talán a balzsamos legek vagy a tengervíz jótékony hatásának köszönhetően – lassanként kigyógyult abból a valóságos vagy vélt bajából, mely őt már több mint tíz esztendeje farkasemberré tette. (Hacsak azt nem hiszi az olvasó, hogy mostantól egész napos fedélzeti munkára szánom őt, s mivel a feljegyzései közt nem lelek cáfolatra, szerzői pimaszsággal én szabadítom meg minden kórságtól.)

Ám lehet, hogy Roberto törekedett is a gyógyulásra, mert mindenáron látni akarta azt a galambot. S már dőlt volna is neki a mellvédnek, messzelátóval a fákat fürkészni naphosszat, ha le nem köti a figyelmét egy másik, megoldatlan kérdés.

A Sziget s a Sziget kincseinek leírását Caspar atya azzal a megjegyzéssel zárta, hogy ennyi pompázatos dolog sehol másutt nem képzelhető el, csakis az antipódus-délkörön.

– No de tisztelendő atyám – értetlenkedett Roberto –, a kegyelmed elbeszélése szerint a Specula Mefitensis erősítette meg kegyelmedet abban, hogy az antipódus délkörére jutott, s én ezt készséggel el is hiszem. Igen ám, de atyám nem állította fel a Speculát minden útjába eső szigeten, csak ezen az egyen itt, ni. Következésképp atyám valami módon nyilván már a Specula tanúsága előtt biztosra vette, hogy itt a keresett hosszúság!

– Neked van nagyon igazad. Jöttem volna ide úgy, hogy nem tudom, hogy itt van, nem megtudtam volna, hogy itt vagyok... Na, gut, akkor ide hallgass. Én tudtam, hogy a Specula az egyetlen megfelelő instrumentum van, így hát csak akkor eljuthattam oda, ahol a Speculát kipróbálhatom, ha használok hamis methodust. És lett is úgy.

23. Mindennémű míves masinák

Roberto hitetlenkedett, és tudni akarta, melyek és mennyire haszontalanok a földrajzi hosszúság mérésére szolgáló különféle módszerek. Caspar atya azt válaszolta neki, hogy egyenként ugyan mindegyik módszer téves, ám együtt alkalmazván őket, az eredmények mérlegelhetők és a hiányosságok áthidalhatók.

– És ez van mathematica!

Természetes, hogy egy óra ezer és ezer mérföld megtétele után már nem mutatja megbízhatóan az elindulás helyén érvényes időt. No de sok-sok óra, köztük mindenféle különleges szerkezetűek is, amilyeneket Roberto a Daphné-n felfedezett? Egybeveted a pontatlan idejüket, naponta ellenőrzöd, melyik milyen választ ad a mások végzéseire, és máris van mibe kapaszkodnod.

Hát a loch, más néven sebességmérő tutaj vagy mi? A szokásos fajták nem használhatók, de ni, milyet szerkesztett Caspar atya: egy dobozt, két függőleges rúddal és egy bizonyos számú mérföldnek megfelelő hosszúságú zsinórral, mely az egyikre fel-, a másikról meg lecsavarodik; a felcsavaró rúd tetején kicsiny lapátok koszorúja, mely malomkerék gyanánt forog a vitorlákat is dagasztó szél hatására gyorsabban vagy lassabban – vagyis több vagy kevesebb zsinórt felcsavarva –, aszerint, hogy a szél erősebben vagy gyengébben, merőlegesen vagy ferdén fúj-e, s így a széllel szemben oldalgás miatti kitérőket is mérni lehetett. Nem a legbiztosabb módszer, de remekül megteszi, ha az általa kapott eredményeket valaki egybeveti más mérésekéivel.

A holdfogyatkozások? Úti megfigyeléskor persze rengeteg a hibalehetőség. De ugyan, mi más mondható el a szárazföldi megfigyelésekről?

– Sok emberünk és sok helyén világnak végezzen observatiót, és akarjon collaboratiót Isten nagyobb dicsőségére, ne pedig sértegetést és bántást és megharagítást. Ide figyeljél: anno ezerhatszáztizenkettő, nyolcadik novemberben Macaón a tisztelendő pater Iulius de Alessis eclipsist regisztrál este nyolc hora harminctól tizenegy bora harmincig. Értesíti a tisztelendő pater Carolus Spinolát, aki a Iaponia-beli Nangasakiban ugyanazt az eclipsis ugyanazon este kilenc horakor observálta. Pater Christophorus Schneider pedig Ingolstadtban délután öt horakor. Egy hora differentia annyimint tizenöt meridianum-fok, ergo ekkora distantia van Macao és Nangasaki között, nem pediglen tizenhat fok és húsz, ahogyan Blaeu mond. Verstanden? Az ilyen observatióknál persze kerülni kelletik a ködöket és füstöket, jó horologiumoknak muszáj lenni, figyelni muszáj, mikortól van initium totalis immersionis, venni kell helyes közepet initium meg finis eclipsis között, észrevenni azokat a momentes intermedies, amikor elsötétednek a fleckek et coetera. Fekszenek a helyek messzire egymástól, egy itzi-pitzi hiba nem csinál nagy differentia, de fekszenek a helyek egészen közel, ein paar minutum tévedés is csinál eine ganz grosse differentia.

Bár Makaót és Nagaszakit illetően alighanem inkább Blaeunak volt igaza, mintsem Caspar atyának (s ebből is látszik, hogy csakugyan milyen bonyolult ügy volt akkortájt a földrajzi hosszúság), a misszionárius-rendtársaik által végzett megfigyeléseket összegyűjtvén és egybevetvén, a jezsuiták ilyeténképp mégiscsak megcsinálták a maguk Horologium Catholicumát, ami persze nem pápista, hanem egyetemes órát jelentett. Afféle világtérkép volt ez, melyen Rómától az ismert világ határáig a Társaság valamennyi központja, és minden központ mellett a helyi idő is fel volt tüntetve. Így aztán, magyarázta Caspar atya, neki nem kellett már mindjárt az indulástól fogva mérnie az időt, elég volt, ha csupán a keresztény világ ama legszélső őrhelyénél kezdi, melynek földrajzi hosszúsága vitathatatlan. A hibalehetőségek következésképp jócskán megfogyatkoznak, és két állomás között olyan, önmagukban felettébb megbízhatatlan módszereket is alkalmazni lehet, mint például az iránytű-ingadozás vagy a holdfogyatkozásokon alapuló számítás. Rendtársak szerencsére szinte mindenhol akadtak Pernambucótól Goáig, Mindanaótól Portus Sancti Thomae-ig, és ha valamelyik kikötőben nem hagyták a szelek, hogy kikössenek, sebaj, egykettőre akadt másik. Például Makaó, ah, Makaó, az ottani kalandnak már a gondolatára is elsötétült Caspar atya arca. Portugál birtok volt az akkor már; a kínaiak épp azért nevezték hosszú orrúnak az európai embert, mert a partjaikon felbukkanó első jövevények a portugálok voltak, akiknek a velük érkező jezsuitákkal egyetemben csakugyan igen hosszú az orruk. A város tehát egyetlen, kék-fehér erődökből álló gyűrűként övezte a dombot, s a Társaság szerzetesei tartották ellenőrzésük alatt, méghozzá katonai megfontolásokból is, mivelhogy Makaót holland eretnekek fenyegették.

Caspar atya Makaó felé vette az irányt, mert ismert ott egy csillagászatban igen jártas szerzetestestvért, de megfeledkezett róla, hogy a hajója holland fluyt.

Mit csináltak erre a derék makaói atyák? Ők csak azt látták, hogy a hajó holland, s azon mód ágyú- és csatakígyó-tüzet zúdítottak rá. Caspar atya hiába állt ki a hajó orrába integetni, hiába húzatta fel azonnal a Társaság zászlaját, azok az átkozott portugál hosszúorrú-rendtársai észre se vették, úgy elhomályosította tekintetüket a szent öldöklés harcingerének köde, és valósággal körbebombázták a Daphné-t. Isteni szerencse, hogy a hajó az utolsó pillanatban vitorlát tudott bontani, megfordult, és nagy üggyel-bajjal kimenekült a nyílt vízre, miközben a kapitány a maga lutheránus nyelvén mindenféle cifra szitkokat röpített a megfontolatlan atyák felé. S ezúttal őneki volt igaza: a hollandoknak csakugyan a tenger mélyén a helyük, de nem akkor, amikor jezsuita van a fedélzeten.

Szerencsére nem volt nehéz másik missziót találni a közelben, indultak is tovább a barátságosabb Mindanao felé. S így tartották rajta szemüket állomásról állomásra a délkörökön.

(Megjegyzem persze, hogy csak a Jóisten tudja, miként, hiszen kis híján Ausztráliába keveredtek, vagyis nyilvánvalóan elveszítették minden támpontjukat.)

– Most pedig muszáj nekünk Novissima Experimenta csinálni, hogy clarissime et evidenter demonstráljuk, miszerint igenis a száznyolcvanadik meridianumon vagyunk. Különben még azt hiszik rólam testvéreim nekem a Collegium Romanumban, hogy tökfej vagyok.

– Új kísérleteket? – csodálkozott Roberto. – Hiszen épp most mondta atyám, hogy a Specula segítségével végre meggyőződhetett róla: csakugyan a száznyolcvanadik hosszúsági fokon és a Salamon-sziget előtt vagyunk!

Hát persze, válaszolta a jezsuita, ő ebben bizonyos: a mások legkülönfélébb tökéletlen módszereit összevetette, és a sok-sok gyenge módszer egybehangzó eredményéből szükségképpen egy nagyon is erős bizonyosságnak kellett kisülnie, amiként a consensus gentium általi istenbizonyíték esetében is történik, tudniillik igaz ugyan, hogy tévedésre hajlamos emberek sokasága hisz Istenben, de az lehetetlen, hogy az afrikai őserdőktől a kínai sivatagokig mindenütt mindenki tévedjen. Ugyanígy hiszünk a Nap és a Hold meg a többi planéta mozgásában vagy a vérehulló fecskefű titkos erejében vagy abban, hogy a Föld centruma csupa tűz; így hitték mindezt évezredek óta az emberek, és ebben a hiszemben élni tudtak ezen a világon, és mindenféle módokon hasznukra vált a természet nagy könyvének általuk való olvasata. Ám egy ehhez fogható nagy felfedezést sok más bizonyítéknak is meg kell még erősítenie, hogy a szkeptikusok is fejet hajtsanak előtte.

Meg aztán a tudományt nemcsak merő tudásvágyból kell művelni, hanem azért is, hogy részeltessük benne embertársainkat. Így hát őneki, minekutána nagy nehezen sikerült rátalálnia a megfelelő földrajzi hosszúságra, most az a dolga, hogy az eredményt más, egyszerűbb módszerekkel is igyekezzék igazolni, s lehetővé tegye, hogy ezt a tudást magáénak mondhassa minden embertársunk, „vagy legalábbis keresztény, vagy még inkább catholicus embertársunk, mert az eretnek hollandus vagy anglius, vagy pláne morva bárcsak inkább sohase megtudja ezeket a secretumok”.

A hosszúság meghatározására szolgáló eszközök közül mármost kettőt, úgymond, megbízhatónak lehet tekinteni. Az egyik szárazföldre való, és nem más, mint minden eszközök gyöngye, maga a Specula Melitensis; a másik, tengeri megfigyelésekkor használandó eszköz az Instrumentum Arcetricum, mely a fedélközben található, és egyelőre még nem használtatott, mert a megfigyelő előbb a Specula segítségével szerezzen bizonyosságot arról, hogy hol van, s csak azután ellenőrizze, vajon megerősíti-e az eredményt amaz Instrumentum, mert ha igen, akkor már semmi kétség sem férhet hozzá.

Ezt a kísérletet Caspar atya jó ideje elvégezte volna, ha nem történik mindaz, ami történt. Ámde most, épp ezen az étjelen, itt az alkalmas pillanat: a csillagok állásából és az efemeridákból is tudni lehet, hogy ez az éjszaka az.

Hogy mi is az az Instrumentum Arcetricum? Sok-sok éve Galilei eszelte ki – de csak kieszelte, leírta, eltervezte, az elkészítése azonban Caspar atyára várt. Roberto kérdésére, hogy ugyanis ez ugyanaz a Galilei-e, aki ama leghatározottabb elítéléssel sújtott elméletet gyártotta a Föld mozgásáról, Caspar atya azt felelte, hogy igen, s hogy amikor ez a bizonyos Galilei metafizikába és Szentírás-magyarázatba ártotta magát, akkor borzasztó dolgokat mondott, de mint mechanikus, lángeszű, hatalmas nagy ember volt. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon szabad-e olyan ember ideáit felhasználni, akit az egyház elítélt, a jezsuita azt válaszolta, hogy Isten dicsőségének öregbítésére egy eretnek ember ideái is alkalmasak, ha az ideák maguk nem eretnekek. Caspar atya esküdni egyik módszerre sem esküdött, de mérges zsinatolásukból mindig hasznot húzott, s ezért minden létező módszert befogadott; hogyne húzott volna hát hasznot a Galilei-féléből is?

Sőt mind a tudományra, mind pedig a hitre nézvést rendkívül hasznos a lehető leghamarabb felhasználni Galilei ideáját, annál is inkább, mivel ő azt már a hollandusoknak is megpróbálta eladni, tiszta szerencse, hogy a hollandusok – akárcsak néhány évvel korábban a spanyolok – nem bíztak benne.

Galilei egy önmagában véve nagyon is helyes alapgondolatból vont le túlzó következtetéseket, abból ugyanis, hogy ellopja a távcső ötletét a flamandoktól (akik a távcsövet csak a kikötőben horgonyzó hajók megfigyelésére használták), és az instrumentumot az ég felé fordítja. Az eget vizsgálván pedig sok egyéb dolog mellett, amit Caspar atya álinában sem merészelt volna kétségbe vonni, felfedezte, hogy a Jupiternek, azaz a Jovisnak, ahogy Galilei nevezte, négy szatellitája, vagyis tulajdonképp négy holdja van, melyeket eladdig, amióta világ a világ, még soha senki nem látott. Négy kicsiny csillag kering körülötte, miközben ő maga, úgymond, a Nap körül kering – s azt, hogy a Jupiter a Nap körül kering, mint látni fogjuk, nem kifogásolta Caspar atya, csak a Földet ne bántsa senki.

Ismeretes mármost, hogy a mi holdunk néha – valahányszor a Föld árnyékába kerül – megfogyatkozik, s azt is tudja minden csillagász, az efemeridákban is benne van, hogy mikor következnek be az ilyen holdfogyatkozások. Nincs hát mit csodálni rajta, hogy a Jupiter holdjai is megfogyatkoznak olykor. Sőt a mi szemünkkel nézvést kétféleképpen is: egyszer annak rendje s módja szerinti eklipszisre, másszor pedig okkupációra kerül sor.

A mi Holdunkat ugyanis olyankor veszítjük szem elől, amikor a Föld közéje és a Nap közé kerül, a Jupiter szatellitáit viszont hol azért nem látjuk, mert mögötte, hol pedig azért, mert előtte vonulnak el, és elvesznek a fényében; egy jó távcsővel azonban remekül követhető, hogyan bukkannak fel vagy tűnnek el ismét. Felbecsülhetetlen előnyük pedig a mi hébe-hóba megeső és hosszadalmas holdfogyatkozásainkhoz képest az, hogy gyakoriak és igen hamar lezajlanak.

No most, tegyük fel, hogy a más-más körpályán keringő Jupiter-holdak mindegyikéről feljegyzik valamely ismert délkörön, hogy pontosan hány órakor és hány perckor tapasztalható az eklipszisük, s hogy e feljegyzések bekerülnek az efemeridákba; ha ez megtörtént, akkor már csak az kell, hogy a megfigyelő a saját (ismeretlen) délkörén is megállapítsa, hány órakor és hány perckor figyelte meg az eklipszist, s a többi már gyerekjáték, a különbségből egykettőre kiszámolható a megfigyelési pont földrajzi hosszúsága.

Apróbb, szóra sem érdemes nehézségek persze adódnak, ám bizonyosan végre tudja hajtani a tervet valaki, aki jól tud számolni, s van jó időmérő eszköze, nevezetesen perpendiculuma, penduluma, Horologium Oscillatoriuma, más néven ingaórája, mely abszolút pontossággal mérni tud akár egy másodpercnyi különbséget is; item, akinek két közönséges órája is van, mely híven mutatja, mettől meddig tart a jelenség a megfigyelőhely, illetve a Vas-sziget délkörén; item, aki a sinustáblázat segítségével meg tudja állapítani, mekkora szögből látszanak a megfigyelt testek – tudván, hogy ha ennek a szögnek a szárai óramutatók volnának, akkor a mutatók percben és másodpercben fejeznék ki két test távolságát s e távolság fokonkénti változását.

Feltéve – még egyszer – hogy vannak megbízható efemeridák. Galileinek már öregen és betegen nem sikerült a végükre jutni, de Caspar atya rendtársai, akik már a holdfogyatkozások kiszámításában is jeleskedtek, időközben befejezték ezt a munkát.

S melyek a nagyobbfajta nehézségek, azok, amelyeken a Galilei ellenfelei a nyelvüket köszörülték? Hogy a szóban forgó megfigyelések nem végezhetők el szabad szemmel, s egy jó távcső, vagy ahogy azóta mondják, teleszkóp kell hozzá? Caspar atyának olyan remekbe szabott messzelátója volt, amilyenről még maga Galilei sem mert volna álmodni. Hogy a mértan meg a számtan nem kenyere a tengerésznek? De hisz a hosszúságok kiszámítására használatos többi módszerhez meg, talán a sebességmérő tutaj kivételével, egyenesen csillagász kell! Ha meg tudták tanulni a kapitányok az asztrolábium használatát, pedig az sem olyan nagyon könnyű, akkor csak megtanulják a távcsőét is.

Jó jó, mondták az akadékoskodók, az effajta nagy pontosságot igénylő aprólékos megfigyelések végül talán elvégezhetők a szárazföldön, de egy ingatag hajón nincs, aki szilárdan rá tudná szegezni távcsövét egy szabad szemmel láthatatlan égitestre... Nos, Caspar atya be fogja bizonyítani, hogy némi találékonysággal egy ingatag hajón is elvégezhetők azok a megfigyelések.

Némely spanyolok végső ellenvetése meg úgy szólt, hogy a jupiterhold-eklipsziseket nem lehet látni sem nappal, sem pedig viharos éjjeleken.

– Miért, assziszik talán, hogy elég összetapsolni kezeket, klatsch, és itt vagyom, ragyogom, illico et immediate már állja is elő magát a hold-eclipsis? – mérgelődött Caspar atya. S hogy ki mondta, hogy percenként elvégzendő az a megfigyelés? Aki járta már a tengereket Indiától az Indiákig, az tudja, hogy hosszúságot mérni nyilván nem kellhet gyakrabban, mint szélességet, márpedig viharos tengeren az asztrolábium vagy a dioptra is bajosan használható. Bőségesen elegendő volna a hosszúságot, hogy az Isten megáldja, akár csak két-három naponta egyszer megmérni, s két mérés között csupán az eltelt időt és a megtett utat számontartani, úgy, ahogy a sebességmérő tutajjal számon is tartották. Igen ám, de mást mind az ideig nem is csináltak hosszú hónapokon keresztül.

– Úgy jönnek nekem elő – heveskedett tovább a derék szerzetes –, mintha valakit, aki haldoklik majdnem éhen, kínálnál te egy kosár kenyérrel, és az a valaki dankeschön helyett háborodna fel, hogy miért nem leraksz te neki az asztalra egy megsült malatzot vagy nyúlpecsenyét is hozzá. Oh, Sacrobosco! Hajigálnád te talán tengerbe ágyúfait ennek a hajónak, csak arcér tudnád te meg, hogy száz lövésből kilencven, platsch, a vízbe belepotyog?

Készüljön hát Roberto, a kísérletet el kell végezni, s a beköszöntő éjszaka, a csillagok állása, a derűs ég és a mérsékelten hullámzó tenger a lehető legalkalmasabb lesz rá. Szélcsendes éjszakán, magyarázta Caspar atya, akárha a szárazföldön kísérleteznének, s ott persze hogy sikerülne. A kísérletnek azonban épp az a lényege, hogy a megfigyelő akkor is szélcsendet érezzen, ha a hajó bukdácsol és imbolyog.

Mindenekelőtt találni kell az elmúlt napok során oly mostoha sorsra jutott órák közt egy olyat, amelyik még megfelelőképpen működik. Csak egyet, ha szerencséjük van, nem pedig kettőt; elegendő ugyanis ügyesen bemérni a Nap helyi állását (megtörtént), s ezt az egyet hozzáigazítani, hiszen bizonyos, hogy az antipódus-délkörön vannak, tehát nincs szükség másik órára, amelyik a Vas-szigeti időt mutatja. Csupán azt kell tudni, hogy a különbség pontosan tizenkét óra. Emitt éjfél, amott dél.

Ha meggondoljuk, alighanem körben forgó okoskodáson alapult ez a döntés. A kísérletező nem tekinthette volna magától értetődőnek, hogy az antipódus-délkörön vannak, hisz épp az volt a dolga, hogy ezt bebizonyítsa. Caspar atya azonban olyannyira biztos volt a korábbi megfigyeléseiben, hogy már csak a megerősítésükre vágyott; a sok huzakodás után pedig ráadásul egyetlen ép óra sem akadt már a hajón, amelyik továbbra is híven mutatta volna, mennyi az idő a földteke túlfelén, s valahogy át kellett hidalnia ezt az akadályt. Másrészt Roberto sem volt olyan szemfüles, hogy észrevegye a turpisságot.

– Amikor mondom teneked: los, nézel te rá a horologiumra, és írod. És rögtön taszajtod a perpendiculumot meg.

A perpendiculum kicsiny fémpalotájában korongos végű rézinga függött. Az inga alatt vízszintes fogaskerék, melynek fogai egyik oldalt derékszöget alkottak a kerék síkjával, másik oldaluk rézsútos volt. Lengéskor az inga végéből kiálló hegy egy tüskébe ütközött, az pedig odaúton a kerék egyik fogának derékszögű oldalát meglökve, fordított egyet a keréken, visszaúton azonban épp csak súrolta a rézsútos oldalt, s olyankor a kerék nem mozdult. A fogak számozva voltak, így hát az inga megállítása után az elmozdított fogak számából következtetni lehetett rá, hogy hány egységnyi idő telt el.

– Ergo te nem muszáj vagy számolni mindig, hogy ein, zwei, drei, et coetera, hanem a végén, amikor azt mondom teneked, elég, állítod te a perpendiculumot meg, és számolod a fogak, verstanden? És írod, hogy mennyi fog. És aztán nézed a horologiumot meg, és írod, hogy ennyi meg annyi hora. És mikor mondom neked én megint, hogy los, akkor egy jó nagyot taszajtol te megint, és kezd az inga egy újabb oscillatióba bele. Simplicissimus, egy gyerek is érti.

Azt persze Caspar atya ís tudta, hogy ingaórának ez nem valami fényes, de hát új ínég az ötlet, most vitatkoznak róla; majd készül egy szép napon tökéletesebb is.

– Egy nagyon-nagyon bonyolult dolog, és sokat muszáj nekünk tanulni még, de ha nem megtiltaná Isten die Wette, a fogadkozást...

– A fogadást.

– Jawohl. Szóval, ha nem megtiltaná Isten, hát fogadnék én, hogy mámaholnap mindenki fog menni keresni longitudines és minden más földi phenomena cum perpendiculo. De egy hajón nagyon difficilis, és neked nagyon vigyázni muszáj.

Caspar atya meghagyta Robertónak, hogy vigye mindkét szerkezetet írószerszámmal együtt a tatfedélzetre, mert az volt a legmagasabb hely az egész Daphné-n, ott fogják felállítani az Instrumentum Arcetricumot. Azután a tűzifaraktár mögül felhordták azokat az eszközöket is, amelyeket Roberto a Betolakodóra vadásztában egyszer már megpillantott. Könnyű volt szállítani őket, a fémtállal azonban meggyűlt a bajuk: sűrű fohászkodások és csúfos kudarcok után csak sokadszorra vergődtek fel vele a keskeny lépcsőfokokon a fedélzetre. Szerencsére Caspar atya, ez a szikár öregember most, hogy a terve megvalósításáról volt szó, tanúbizonyságot tett róla, hogy nemcsak eltökéltség, hanem testi erő is lakozik benne.

Úgyszólván egyedül cipelte fel valami csavarozószerszám-félével együtt az egészet: egy vas félkörökből és rudakból álló vázat, mely az összeszereléskor kerekded alakot öltött, s amelyre gyűrűk segítségével ráfeszült aztán a körponyva, minek következtében vagy két méter átmérőjű, félgömbforma nagy medenceféleség keletkezett. Az egészet be kellett kenniük kátránnyal, nehogy áteressze azt a fertelmes szagú olajat, melyet Roberto a hasas edényekből végül nagy fintorogva belétöltött. Nem is hagymapirításhoz kell ám, jegyezte meg Caspar atya angyalian, akár egy kapucinus.

– Hanem mire?

– Megpróbáljunk ez a kicsi tengerbe bele egy még kicsibb hajót tenni – felelte Caspar, és Roberto segédletével beléhelyezte a nagy ponyvateknőbe a másik, fémből készült, csaknem lapos, de átmérőjére nézvést a másiknál alig valamivel kisebb tálat. – Nem hallottad te sohase valakitől mondani, hogy a tenger olyan sima, mint az olaj? Na bitte, mingyár látod is te, a hajó dűl balra, a nagy teknőnek olaja pedig dűl jobbra, et vice versa, vagyisháthogy ezt látod te csak így, mert igazába az olaj sohase dűl se erre, se arra, megmarad mindig parallel a horizonttal. Volna helyette víz, történne ugyanez, de az olajon a kicsibb teknő úgy úsz, mint sima tengeren. És én megcsináltam már egy kicsi experimentumot Rómában kettő kicsi teknővel, az egyikbe vízzel, a másikba homokkal, és szúrtam a homokba egy kicsi botot bele, és aztán a vízre tettem a kicsibbet, bele a nagyobba, és jól mozgattam a nagyobbat meg, és te tudtad a botocskát mégis egyenesnek látni, és nem ferdének, mint a tornyait Bononiának!

– Wunderbar – ismerte el Roberto külhoniul. – És most? – Most kivegyük a kicsibb teknőt, mert muszáj vagyunk egy egész masinát építeni belsejébe rá.

A fémteknő aljából kis fémrugók álltak ki, hogy a jóvoltukból – magyarázta Caspar atya – a teknő megterhelt állapotában is legalább egyujjnyival a nagyobbik teknő alja fölött lebegjen; ha pedig izegne-mozogna, s ezzel túlságosan lenyomná a benne ülő (miféle benne ülő, kérdezte Roberto; mingyár meglátod, felelte az atya), akkor a rugók szép puhán visszalökik. A homorú belsejébe pedig egy ferde támlájú széket kell erősíteni, amelyben az ember csaknem hanyatt dőlve s a talpát, hogy egyensúlyban maradjon, egy vaslemeznek feszítve az égre lát.

A lapos teknőt letették a fedélzet deszkáira és körbeékelték, Caspar atya pedig helyet foglalt az ülésben, és elmagyarázta Robertónak, hogy most pedig miként tegyen a vállára s miként kössön meg a derekán mindenféle bőrszíjakat és hevedereket, melyekhez azután még egy páncélsisak-féleséget is csatolni kellett. A sisakon elöl fél szem számára való nyílás, az orrvédő helyén pedig egy gyűrűvel ellátott fémrúd. Ebbe a gyűrűbe illeszkedett a távcső, melyből egy horogban végződő fémpálca lógott le. A Szem-Hiperbolát mindaddig szabadon lehetett mozgatni, amíg az ember meg nem találta a kiválasztott égitestet; ha azonban megtalálta, és ráirányította a lencséjét, a fémpálcát a mellszíjra akasztva gondoskodhatott róla, hogy ha elmozdul is a küklopsz, a látvány ugyanaz maradjon.

– Perfectus! – ujjongott a jezsuita. Mihelyt pedig a sima olajon fog lebegni a teknő, a legillékonyabb égitesteket is szemügyre lehet venni, a háborgó tenger hullámai már nem téríthetik el a megfigyelő tekintetét a kiválasztott csillagtól! – Herr Galilei leírta, és én megcsináltam!

– Nagyon szép – mondta Roberto. – És ki teszi belé most ezt az egészet az olajos medencébe?

– Én veszem ezt magamról mingyár le, és szállok ki, utána tesszük üresen a teknő az olajba bele, és utána szállok én vissza megin.

– Nem lesz könnyű dolog.

– Sokkal könnyebb, mint énvelem benne.

Ha némi üggyel-bajjal is, de a teknőt, benne az üléssel, végül sikerült ráhelyezniük az olajra. Caspar atya ekkor felszíjazva, sisakostul és távcsövestül megpróbált beszállni, miközben Roberto egyik kezével a karját fogta, a másikkal az ülepét tolta. Több kísérletet is tettek, de nem sokra jutottak.

Nem mintha nem bírt volna el egy embert a nagyobbik medencét tartó fémszerkezet, csak hát nem nyújtott semmi használható támpontot. Ha pedig azzal próbálkozott Caspar atya, s próbálkozott is valóban, hogy csak az egyik lábát veti meg a fémkereten, és a másikkal mindjárt a kisebbik teknőbe lép, ez utóbbi a beszállás lendületétől a medence túloldala felé lódult az olajon, s az atya körzőként széjjelszaladó lábakkal kiáltozott segítségért mindaddig, amíg Roberto a derekánál fogva vissza nem rántotta magához, partra mintegy, a Daphne szárazföldjére – a pokolba kívánván azt a Galileit, és fennen magasztalván az ellene eljáró pribékeket. Caspar atya ezt nem hagyhatta annyiban, és megmentője karjaiba omolva elhaló hangon nyugtatta meg Robertót, hogy azok, akik Galilei ellen eljártak, nem pribékek voltak, hanem tiszteletre méltó egyházférfiak, csak az volt nekik a fontos, hogy kiálljanak az igazság mellett, s atyailag és irgalmasan bántak Galileivel. Annak utána-amúgy körbeszíjazva, sisakosan, magatehetetlenül égnek forduló, távcső-orros Pulcinella-arccal – közölte, hogy eme találmányát illetően viszont biztos, hogy nem tévedett Galilei, csak éppen próbálkozni kell, újra meg újra.

– Ergo, mein lieber Robertus – mondta végezetül –, elfelejtettél te engem talán, és azhiszed, hogy megvagyok én egy teknőcbéka, akit úgy megfoghatok hogy fordítod őt hasával neki a levegőbe meg? Los, felemeljél, jawohl, hadd rálépjek megint ez a keretre rá, így, ni, azért ember egy ember, hogy húzza ő magát ki.

Az olaj persze korántsem őrizte meg olajsimaságát mindeme balsikerű műveletek során, úgyhogy nemsokára a kísérlet mindkét résztvevője merő cuppogós nyálka, sőt, mi több, oleabundus lett, ha szabad a krónikásnak efféle kontextusban ily – igaz, nem éppen saját – szóleleménnyel élnie.

Caspar atya már-már lemondott róla, hogy a székbe üljön, mikor Roberto megjegyezte, hogy talán helyesebb lenne, ha kimernék az olajat, és úgy helyeznék be a Fémteknőt, Caspar atya ezután foglalná el rajta a helyét, s az olajat csak legvégül töltenék vissza megint, hogy az olajszint emelkedésével a fémteknő is felemelkedjék távolba látó utasával együtt, míg úszni nem kezd ismét.

A szót tett követte, a mester nem győzte dicsérni tanítványának a nagy eszét, s közben már éjfélre járt. Az összkép nem vallott túlzott stabilitásra, de ha Caspar atya vigyáz, hogy ne tegyen megfontolatlan mozdulatokat, lehet reménykedni.

– Megvannak, látok őket! – kiáltott fel egyszer csak diadalmasan az atya, s közben önkéntelenül hátrarántotta a fejét. A mozdulattól a távcső, mely meglehetősen nehéz volt, megcsusszant, és már-már kiesett a tartójából, Caspar azonban utána kapott, nehogy elszalassza a zsákmányt, ám a lendülettől megbillent, s félő volt, hogy mindjárt felborul teknőstül. Roberto írószerszámot, órát, mindent otthagyva már ugrott is, elkapta a derék asztronómust, helyre billentette, és azt tanácsolta neki, hogy maradjon veszteg, a távcsövét csak nagyon óvatosan mozgassa, s az érzelemnyilvánításokat különösképpen mellőzze.

A következő hírt így aztán suttogás adta tudtul, ám a sisakból a suttogás már úgy tört elő, mint valami síri trombitahang.

– Én látok őket megin – recsegte az atya, és a távcsövet kimért mozdulattal a mellszíjához kapcsolta. – Oh, wunderbar! Három csillagocska Jupitertől balra neki, egyetlenegy nyugatra... A legközelibb úgy látszik nekem, mint legkicsibb, és... warte... ja, nulla minutum és harminc secundum Jupitertől van. Írjad! Most hozzája ér Jupiterhez, mingyár eltűnik, Achtung, írjad, hogy mennyi hora mennyi minutumkor...

Roberto, aki az imént felugrott a helyéről, hogy mesterének segítségére siessen, már visszavette kezébe azt a táblát, amelyre az időket kellett feljegyeznie, de utána az óráknak háttal ült le. Most hátranyúlt, de fordultában ledöntötte az ingát. Az inga rézrúdja kiugrott a helyéből. Roberto megragadta, és vissza akarta akasztani, de hiába. Caspar atya már kiabált, sürgette, hogy írja fel, mennyi az idő, Roberto pedig, ahogy az óra felé fordult, a tollával meglökte a kalamárist. Elkapta, nehogy az egész tinta kifolyjék, csakhogy ekkor meg az órát borította fel.

– Felírtad a horaidőt már? Los, mehet a perpendiculum! kiáltotta Caspar.

– Nem megy, nem megy – mondta Roberto.

– Wieso nem megy, te tökjankó?! – csattant fel az atya. Wieso nem megy, te fafilkó?! – kiabált tovább, mert válasz nem érkezett. – Jegyeztél, írtál, taszajtottál? Tűnik már el, los, csináljad!

– Elvesztettem, vagyis elejtettem, vagyis tönkretettem hebegte Roberto.

Caspar atya félretolta a távcsövét, kisandított a sisakjából, meglátta, hogy az inga szétesett, az óra felborult, Roberto keze csupa tinta, s akkor magából kikelve akkorát ordított – Himmelpotzblitzherrgottsakrament! –, hogy az egész teste belerándult. Az önkéntelen mozdulattól megbillent a teknő, ő pedig az olajba zuhant; a távcső kipenderült a kezéből, s a tartójából is kiszakadva cikcakkban ide-oda gurult az imbolygó tatfedélzeten, végigverődött a lépcsőfokokon, a fedélzetre koppant, s végül nekirepült egy ágyú farának.

Roberto nem tudta, hova kapjon előbb: az ember vagy az instrumentum után-e. Előbb a távcsövet, harsant az avas lében csápoló ember önzetlen szózata, és Roberto legott a szökevény Hiperbola után vetette magát, de már csak egy törött lencséjű, horpadt jószágot sikerült megkaparintania.

Caspar atya pedig úgy festett, mire Roberto végül kiráncigálta őt az olajból, mint valami pecsenyének való sertéscupák, de hősi nyakassággal csak annyit mondott, hogy semmi sincs veszve. Van még egy ugyanilyen erős teleszkóp a Specula Melitensisen. Csak el kell hozni a Szigetről.

– De hogyan? – kérdezte Roberto. – Vízbe úszással.

– De hisz maga mondta atyám, hogy nem tud, és öreg fejjel már nem is tanul meg úszni...

– Én nem. Te igen.

– Nem, én sem tudok, nekem sem megy az az átkozott vízbe úszás!

– Megtanulj.

24. Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről

Bizonytalan, hogy mi is következik most: nem tudom, vajon Roberto és Caspar atya párbeszédeiről számolnak-e be az alábbiak, vagy inkább jegyzetekre gondoljak, melyeket éjjelente azért készített az előbbi, hogy nappal legyen mivel visszavágnia az utóbbinak. Annyi bizonyos, hogy amíg az öreggel együtt volt, addig egyetlen levelet sem írt Roberto az úrnőnek. S hogy ugyanekkor tért át lassanként az éjszakairól a nappali életre.

Például mindaddig vagy hajnalonta nézegette a Szigetet, s akkor is csak percekig, vagy alkonyatkor, midőn egybemosódnak már a körvonalak és a távolságok. Csak most fedezte fel, hogy az árapály váltakozó mozgása következtében a vizek a nap egyik részében egészen a tenger és az erdő közt húzódó fövenysávig dagadnak, utána pedig visszahúzódnak, s a nyomukban sziklás rész kerül a napvilágra, mely Caspar atya magyarázata szerint a korallzátonynak a legszéle.

Az ár és az apály között – fejtegette az öreg – körülbelül hat óra telik el, ebben a ritmusban lélegzik a tenger a Hold hatására. Szó sincs arról, amit hajdanán gondoltak egyesek, hogy ugyanis a vizek mozgását voltaképpen egy föld alatti szörnyeteg fújtatása okozza, arról meg pláne nem, amit egy francia úr állított, aki szerint a Föld ugyan nem nyugatról keletre forog, de billegni billeg egy kicsit, úgymond, északdéli irányban, egyszer föl, egyszer le, és az csak természetes, hogy a tenger eme periodikus mozgás során hol megemelkedik, hol pedig lesüllyed, mint mikor a vállát vonogatja valaki, s közben le-föl csúszkál az inge a nyakán.

Titokzatos dolog az árapály, hiszen földenként és tengerenként, továbbá a part és a délkörök viszonya szerint is más és más. Az alapszabály úgy szól, hogy holdtöltekor délben és éjfélkor tetőzik a dagály, de ez a jelenség azután naponta négy ötödórányival később következik be, aki pedig ezt nem tudja, s csak mert egy bizonyos átjáró ezen és ezen a napon ennyi és ennyi órakor hajózható volt, másnap ugyanannyi órakor megint odamerészkedik, annak a hajója zátonyra fut. Az apály és dagály okozta áramlásokról pedig beszélni is fölösleges: némelyikük olyan erős, hogy apálykor meg sem tudja közelíteni a hajó a partot.

Meg aztán – folytatta az öreg – a helytől függően a számítás is változik, s a Csillagászati Táblázatok kellenek hozzá. Még magyarázni is próbálta Robertónak, miként megy a dolog: hogy az ember megfigyeli a Hold késését, majd a holdnapok számát néggyel megszorozza s utána öttel elosztja, vagy netán fordítva. Való igaz, hogy Roberto egy kukkot sem értett az egészből, ebbéli könnyelműsége pedig később, mint látni fogjuk, súlyos bajok forrásává lett. Beérte annyival, hogy minduntalan elcsodálkozott, miként futhat a délkör vonala, melynek a Sziget felső és alsó fokát kellene metszenie, hol a tengeren, hol pedig a sziklákon át, és sohasem tudta előre, mikor melyik eset forog fenn. Már csak azért sem, mert apály ide, dagály oda, az árapály nagy titkánál sokkal jobban érdekelte őt a másik nagy titok, a vonalé, amely mögött visszafelé múlik az Idő.

Említettük, hogy Robertóban nem volt semmi olyasféle hajlam, hogy ne higgye, amit a jezsuita mesél neki. Provokálni viszont szerette, hogy még többet meséltesse, s így sokszor merített társasági emlékeiből, mindazon úriemberek érveinek tárházából, akiket a jezsuita, ha a Sátán követeinek nem is, de kocsmában kitanult, korhely csirkefogóknak tartott. Mindenesetre bajosan utasíthatta volna vissza tanítómesterének fizikaleckéit most, hogy mestere, épp e fizika elvei alapján, úszástanulásra fogta.

Az ötlet hallatán, mivel még élénken emlékezett a hajótörésére, először kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem hajlandó még egyszer a vízbe merülni. Caspar atya megjegyezte, hogy hisz a víz éppenséggel megtartotta őt a hajótöréskor: ebből is látszik, hogy milyen barátságos, hogy nem mostoha elem. Roberto válaszára, hogy a víz nem őt tartotta meg, hanem azt a deszkát, amelyhez hozzákötözte magát, Caspar atya könnyűszerrel vágott vissza, mondván, hogy ha megtartott egy deszkát, egy lelketlen tárgyat, melyről mindenki, aki valaha is ejtett már le fadarabot a magasból, tudhatja, hogy a mélybe törekszik, akkor hogyne tarthatná meg a természetes folyadékáramláshoz készséggel alkalmazkodó eleven lényt. Robertónak, ha dobott már kutyát a vízbe, tudnia kellene, hogy a négy lábát mozgatva az nemcsak a felszínen marad, hanem még a partra is kievickél sebesen. Sőt, tette hozzá Caspar, az már talán nem ismeretes Roberto előtt, hogy még a pár hónapos gyermek is tud úszni, ha a vízbe teszik, mert a természet, mint minden más állatéról, a mi úszni tudásunkról is gondoskodott. Sajnos mi hajlamosabbak vagyunk az előítéletességre és a tévedésre, mint az állatok, s így mire felnövünk, hamis fogalmaink támadnak a folyadékok tulajdonságairól, következésképp a félelem meg a bizalmatlanság folytán kivész belőlünk ez a velünk született tudás.

Roberto megkérdezte, hogy ugyan tanult-e úszni ő, a tisztelendő páter, mire a tisztelendő páter azt válaszolta: ő bizony nem állítja, hogy a jóra való restségében valaha is különb lett volna akárki másnál. A tengertől nagyon messze született, és mikor életében először hajóra szállt, már öreg ember volt, csupa testi romlás, úgymond, porló csigolya, könnyedző szem, csepegő orr, duguló fül, sárguló fog, merevedő nyakszirt, ereszkedő toka, köszvényesedő sarok, ráncosodó bőr, fakuló hajzat, zörgő csontozat, remegő ujj, botladozó láb, a melle pedig merő zihálás, szörcsögés, harákolás és nyáladzás.

Minthogy azonban – tette hozzá rögvest – a szelleme sokkal elevenebb, mint a porhüvelye, tudja jól, amit már a régi görög bölcsek felfedeztek: azt ugyanis, hogy bármely folyadékba merített testre a folyadék az általa kiszorított víznek megfelelő megtartó és felhajtó erővel hat, mivel a víz vissza szeretné foglalni azt a helyet, amelyből kiszorult. S nem igaz, hogy a test aszerint süllyed vagy nem süllyed el, hogy milyen az alakja, tévedés volt a régiek részéről azt állítani, hogy a lapos tárgy fennmarad, a hegyes meg elsüllyed; ha Roberto megpróbálna víz alá nyomni, mondjuk, egy palackot (amely nem lapos, ugyebár), akkor ugyanolyan ellenállásba ütközne, mintha egy tállal próbálkoznék.

Csak meg kell tehát barátkozni ezzel az elemmel, a többi már magától megy. S azt indítványozta Caspar atya Robertónak, hogy elöl, a horgonylánc mellett csüngő, Jákob lajtorjájának is mondott hágcsón ereszkedjék le úgy, hogy a biztonság kedvéért egy jó hosszú és erős kenderkötelet is a derekára kötnek, s a kötél másik végét az oldalvédhez erősítik. Ha megijed, hogy elsüllyed, csak meg kell rántania azt a kötelet.

Mondani is felesleges, hogy tanítója – mivel maga sem volt járatos abban, amit okítani készült – számtalan olyan mellékkörülményt figyelmen kívül hagyott, amelyet már a régi görögök is elhanyagoltak. Példának okáért, hogy szabadon mozoghasson, tekintélyes hosszúságú kötéllel látta el Robertót, aki persze, mint afféle kezdő, egyhamar víz alá került, s akkor aztán volt ám mit rángatnia; mire végül felhúzta őt az a kötél, már annyi sós vizet lenyelt, hogy aznapra egészen elment a kedve minden további próbálkozástól.

Pedig a kezdet egészen bátorító volt. Mikor a hágcsón leereszkedett, s a lábát a vízbe dugta, Roberto először is megállapította, hogy a víz kellemes. A hajótörésről jeges és vad emlékeket őrzött, most azonban a tenger meglepő langymelege további merítkezésre ösztökélte, és a hágcsót erősen fogva, végül is állig bemerült. Azt hitte, ez az úszás; lebegett, s közben a párizsi örömökről ábrándozott.

A hajóra érkezése óta, mint láthattuk, mosakodott ugyan, de afféle cicamosdás volt az, csak az arcára s a szemérmére volt gondja. Másra nem, s minél dühödtebben hajkurászta a Betolakodót, annál kevésbé: a lába fekete lett a hajófenék salakjától, ruháját rátapasztotta testére a verejték. A testét és ruháját is tisztára lögybölő langymelegről eszébe jutott, hogy a Rambouillet-palotában egyszer két kádat is felfedezett, mindkettő a márkinőé volt, aki különös gondot fordított a testére, s ez bizony szóbeszéd tárgya volt, hisz mosakodni nemigen szoktak azokban a körökben. A hölgy legkifinomultabb vendégei is úgy tartották, hogy a tisztaság titka nem a vízhasználat, hanem a friss fehérnemű, melyet gyakorta cserélni elegáns dolognak számított. A sok illatos eszenciával korántsem fényűzés végett bódította őket a márkinő, hanem szükségből: hogy megvédje érzékeny orrát az ő vastag bűzeiktől.

Annyira úrnak Párizsban sem érezte magát Roberto, mint most, hogy fél kézzel a hágcsót fogva, a másik kezével a szutykos testéhez tapadó ingét-gatyáját dörgölte, s közben az egyik nagylábujjával a másik lába sarkát kaparászta.

Caspar atya kíváncsian nézte, de nem szólt egy szót sem, barátkozzék csak Roberto a tengerrel. Ám nehogy Roberto elragadtassa magát a nagy önkényeztetésben, igyekezett elvonni a figyelmét. Az árapályról és a Hold vonzerejéről kezdett hát beszélni neki.

Megpróbálta ráirányítani az érdeklődését egy már-már hihetetlen jelenségre: ha ugyanis az árapályt a Hold okozza, akkor árapály tulajdonképpen csak holdas ég alatt volna lehetséges, olyankor semmiképp, amikor a Hold a mi bolygónk túlfele fölött időz. Dagály és apály mégis a földgolyó mindkét oldalán szakadatlanul, szinte versengve váltja egymást. hatóránként. Robertónak az árapályról szóló értekezés a Holdat juttatta az eszébe – mert ő arra az elmúlt sok éjjelen bizony többet gondolt, mint az árapályra.

Hogy lehet az, kérdezte, hogy a Holdnak mi mindig csak ugyanazt az oldalát látjuk, mire Caspar atya elmagyarázta, hogry a Hold úgy kering a Föld körül, mint az a golyó, amelyet egy atléta kötél végén forgat maga körül: ő is csak a vele szemközti oldalt láthatja.

– Igen ám – ingerkedett vele Roberto –, de ezt az oldalt az indiánok is látják, meg a spanyolok is; a holdlakók azonban nem így vannak az ő holdjukkal, melyet egyesek Volvónak, vagyis Forgónak neveznek, s amely nem más, mint a mi földünk. A Szubvolvánusok, akik a felénk forduló holdfélen élnek, mindig látják ezt a Volvót, a Privolvánusok viszont nem ismerik. Képzelje csak atyám, mi történik, ha egyszer átjönnek emerre az oldalra: vajon milyen érzés lehet megpillantani a mi holdunknál tizenötszörte nagyobb fénykorongot az égen? Bizonyára azt várják, mikor zuhan rájuk, ahogy a régi görögök is mindig attól féltek, hogy a fejükre esik az ég! Azokról meg aztán ne is beszéljünk, akik a két félteke határán élnek, s ezért a Volva tőlük nézvést mindig épp felkelőben van!

A jezsuita gúnyosan legyintett a holdlakó-mesére, mondván, hogy az égitestek természete más, mint a Földé, s ezért nem alkalmasak rá, hogy élő teremtmények éljenek rajtuk; hagyjuk hát meg őket a mennyei seregeknek, merthogy azok szellemileg járják át meg át a mennyeknek kristályát.

– Ugyan, hogyan lehetnének kristályból az egek? Ha így volna, akkor átrepültükben összetörnék őket az üstökösök. – Ki neked mondta, hogy die Korceten keresztül az aetheri regfiókon repülnek? A korcéták repülnek keresztül a szublunáris regióban, és itt levegő van, mint te saját Lnagad is látni tudod.

– Semmi sem mozog, ami nem test. Az egek elfordulnak. Tehát az ég is test.

– Azért, hogy te mesebeszédeket mondani tudjál, leszel te mingyár aristotelicus. De én tudom, hogy miért te ezt mondod. Te akarod, hogy az egekbe is levegő legyen, és akkor ne legyen diierentia, hogy fenn vagy lenn, és minden forogja magát, és a Föld rázza magának a segget úgy, mint egy fürdőskurva.

– De hisz minden éjjel más és más helyzetben látjuk a csillagokat...

– Richtig. De facto mozogják ők magukat.

– Várjon atyám, még nem fejeztem be. Atyám szerint a Nap és a csillagok, pedig azok hatalmas nagy testek, huszonnégy óránként mind megfordulnak a Föld körül, s a sok-sok állócsillag, vagyis az őket magába foglaló nagy gyűrű több mint huszonhétszer kétszázmillió mérföldet tesz meg újra és újra? Mert ennek kellene történnie, ha nem a Föld fordulna meg önmaga körül huszonnégy óránként. Hogyan bírják ezt az iramot az állócsillagok? Beleszédülnének a lakóik!

– Ha vannak nekik lakók. Aber das ist eine Petitio Prinkipü.

És felhívta rá Roberto figyelmét, hogy a Nap mozgása mellett könnyű egyetlen érvvel is kiállni, a Föld mozgása ellen viszont számtalan érv szól.

– Tudom én – válaszolta Roberto –, mit mond a Prédikátor: terra autem in aeternurn stat, col oritur, vagyis hogy a Föld mindörökké áll, s hogy a Nap viszont fölkel, továbbá hogy Józsué nem a Földet állította meg, hanem a Napot. De épp atyámtól tudom, hogy ha szó szerint értelmeznénk a Bibliát, akkor azt kéne hinnünk, hogy a világosság már a Nap teremtése előtt is megvolt. A Szentírást tehát cum Arano salic kell olvasni, és már Szent Ágoston is tudta, hogy a Biblia gyakran more allegorico szól hozzánk...

Caspar atya csak mosolygott, és emlékeztette rá Robertót, hogy a jezsuiták már jó ideje nem Szentírás-idézetekkel, hanem cáfolhatatlan csillagászati, bölcseleti, matematikai és fizikai érvekkel szokták legyőzni ellenfeleiket.

– Példának okáért miféle érvekkel? – kérdezte Roberto a hasát vakarászva.

Példának okáért, válaszolta kissé élesen Caspar atya, a diadalmas kerék-argumentummal:

– Idehallgassál te nekem. Elgondoljál te egy kereket magadnak, ja?

– Elgondoltam.

– Gut, akkor végre gondolsz valamit te is egyszer, nemcsak szajkózol, amit te Parisba elfüleltél. Also, most azt gondoljál, hogy ez a kerék egy tengelyre rájahúzva van, mintha fazekasnak volna egy korongja, és te akarod csinálni, hogy ez a kerék forogjon. Mícsinálsz te akkor?

– Fogom a kereket, megperdítem a szélénél egy ujjal, és már forog is.

– Nem gondolod te, hogy jobb lenne neked megfogni a tengelyt a közepén keréknek, és csinálni, hogy a tengely forogjon?

– Nem, az lehetetlen volna...

– Ugye! És mégis a te galileianus és copernicanicus barátaid akarják a Napot a Zentrumába az universumnak beléje állítani és mondani, hogy forgatja a planétáknak a nagy körét köröskörül, és nem eszükbe jut, hogy fordítva van, mert a mozogás a nagy Himmelskreisból jön, a Föld pediglen tud maradni mozdulatlanul a Zentrumban benne. Hogyan akarta volna az Atya Úr Isten a Napot legalulra rakni, az ócska és sötét Földet ugyanakkor viszont az örökké fényességeskedő csillagoknak közéje? Megértetted most a te tévedésed?

– Muszáj, hogy a Nap az univerzum közepén legyen! A természetben létező testeknek szükségük van a Nap eredendő tüzére és arra is, hogy ez a tűz a mindenség közepén lakozzék, mert csak így jut belőle elegendő mindenüvé. A nemzés talán bizony nem mindennek a legközepéről kell hogy' fakadjon? Az emberi magot talán nem a fej és a talp közé félútra, a genitáliákba helyezte a természet? Az alma magja tán nem az alma, a baracké tán nem a barack közepében rejlik? Nos hát, minthogy kell neki annak a tűznek a fénye és a heve, igenis körötte kering a Föld, hogy minden ízében érje a Nap jótékony ereje. Nevetséges feltételezés azt hinni, hogy a Nap kering egy semmi kis pont körül; ezért a pénzért a sült galamb láttán is azt mondhatnánk, hogy bizonyára a tűzhely keringett körülötte, amíg meg nem sült...

– Ach ja? És akkormikor a püspök körbe a templomot jár, hogy a turibulummal megáldja, akkor is teszerinted a templom jár a püspök körül körbe? A Nap azért körbejárni tud, mert tűzből vagyon. És azt tudod te jól, hogy a tűz repül és mozog és sohase nyugodik. Láttál te valamikor is, hogy a hegyek magukat mozogják? Ergo hogyan magát mozogná akkor a Föld?

– A Nap sugarai forgatják, ahogy reá esnek, ugyanúgy, ahogy labdát pörgetünk mea kézzel, sőt, ha kicsi az a labda, akár fúvással is... Atyám egyébiránt el tudja képzelni, hogy Isten a Napot, noha az négyszázharmincnégyszer nagyobb a Földnél, körbe-körbe hajkurássza csak azért, hogy minekünk a káposztánk kihajtson?

Hogy e legutóbbi érvét még hangsúlyosabbá tegye, Roberto színpadias hévvel Caspar atyára szegezte volna az útját, amiért is lendített egyet a karján, s a lábával, helyet akarván csinálni magának, kissé elrugaszkodott a hajó oldalától. Igen ám, de közben a másik kezével meg eleresztette a kötélhágcsót, hanyatt a vízbe esett és elmerült, a kötelet pedig hiába rángatta, az – mint mondottuk – oly laza volt, hogy nem sikerült rajta visszahúzódzkodnia. Erre aztán, mint a fuldoklók általában, összevissza kapálózásba kezett, és alaposan beivott, míg Caspar atya a nagy nehezen megfeszített kötéllel végül is vissza nem húzta a hágcsóhoz. Ő bizony le nem mászik még egyszer, fogadkozott Roberto kapaszkodás közben.

– Holnap fogol te megin próbálni. A sós víz olyan, mint egy medikament, nem szabad gondolni teneked, hogy rosszat csinál – vigasztalta Caspar atya, amikor végre felérkezett. És Roberto kisvártatva már horgászás útján békülgetett a tengerrel, miközben Caspar atya lelkesen ecsetelte, mely nagyon jó lesz az mindkettejüknek, ha ő, Roberto, átúszik a Szigetre. A csónakot már, ugye, említeni sem kell: azzal végre szabadon közlekedhetnek majd a hajó és a part közt, s a Specula Melitensist is könnyűszerrel elérhetik.

Roberto beszámolója alapján gyanítható, hogy az atya találmánya meghaladta a felfogóképességét; bár az is lehet, hogy Caspar atya előadása – mint annyiszor máskor is – felettébb szaggatottan csapongott, és hol a Specula alakjáról, hol a rendeltetéséről, hol pedig Speculát meghatározó Ideáról beszélt.

S az Idea, úgymond, még csak nem is az övé volt. A Speculáról egy elhalálozott rendtársa iratait lapozgatván szerzett tudomást, az illető rendtárs pedig szintén mástól tudta, amit tudott: egy további testvértől, aki Málta vagy más néven Melita nemes szigetére utaztakor hallotta dicsérni ezt a nagyméltóságú Johannes Paulus Lascaris hercegnek, az ottani híres-nevezetes lovagrend Nagymesterének utasítására készített instrumentumot.

Ám hogy miként is fest a Specula, azt senki sem tudta: attól a bizonyos első rendtárstól csupán egy vázlat- és jegyzetfüzet maradt, ráadásul az is elkallódott már. Amúgy pedig panaszolta Caspar atya a nyúlfarknyi opusculumról – „brevissime volt conscriptum, és visualiter semmi schemát nem mutatott, nem volt benne se tabula, se rotula, se sennninemű instructio apposita”.

Annak a kevésnek az alapján, amit így megtudott, a hosszú hajóúton Caspar atya részenként jól-rosszul újratervezte, a Daphne ácsaival elkészíttette, s végül a Szigeten rakatta össze a szerkezetet, ott, a helyszínen mérvén csak föl számolhatatlan erényeit; a Specula pedig csakugyan maga lehetett a hús-vér, akarom mondani, fa-, vas, vászon- és másnemű testet öltő Ars Magna, Mega-Horologium, a Mindenség valamennyi titkát felfedni képes Liber Animatum.

A Specula Melitensis – magyarázta Caspar atya karbunkulusként csillogó szemekkel – a Legújabb Physicai és Mathematicai Instrumentumokat mutatja fel Egyetlen Syntagmában „remekbe disponált kerekek és körök segedelmével”. Azután az ujjával mindenféle ábrákat rajzolt hol a fedélzet padlójára, hol a levegőbe, és felszólította Robertót, hogy először is egy kör alakú részt, mondjuk, bázist vagy alapot képzeljen el, mely a Mozdulatlan Horizontot mutatja, rajta a harminckét Szélirány Rombuszát és a Hajózás Művészetét vihar-prognózisostul, mindenestül.

– A Középső Részet – folytatta azután –, amelyik ezen a basison építve van, úgy képzeljed, mint egy Cubust öt oldallal el (elképzeled te?), nein, nem hattal, a hatodik a basison rajta van, ergo azt te nem tudod látni. A első oldalán neki, id est a Chronoscopium Universalis, tudsz te nyolc kereket örök cyclusba akkomodirozva látni, amik a Julianus- meg a Gregorianus-Calendariumot mutatják, és hogy mikor a vasárnapok vannak, és az Epactát és a Circulum Solarist és a Csúszó és Húsvéti Unnepeket és noviluniumokat és pleniluniumokat, quadraturáját Napnak és Holdnak. A második oldalára neki, id est a Cosmigraphicum Speculum, in primo loco kerül egy Horoscopium, amelyikkel a Mehtába mért currens időből ki tudod te, hogy mennyi hora van másutt a földglobuson számítni. És találsz még egy Kereket kettő Planisphaeriummal, az egyik mutatja és tanítja az egész tudományát a Yrimum Mobilének, a másik a doctrináját és a mozgását a Nyolcadik Sphaerának és az Apócsillagoknak. És még a fluxust és refluxust, vagyis hogy mimódon áraszt és apaszt a mozgása a Holdnak az egész Universumba a tengereket...

Ez a hasáb legérdekesebb oldala. Altala meg lehet ismerni a már említett Horologium Catholicumot, mely a más és más délkörökön működő jezsuita missziók helyi idejét mind megadja; sőt, ez az oldal mintha egy jó asztrolábium feladatát is ellátná, hiszen feltünteti a nappalok és éjszakák számát, a Nap magasságát az Egyenes Árnyak arányával meg az egyenes és rézsút napfelkeltéket, az állócsillagok egy-egy évben, hónapban és napon esedékes kulminációját. S Caspar atya épp ezzel az oldallal mérte-méricskélte ki, hogy végre bizonyosan az antipódus-délkörre jutott.

Van azután egy harmadik oldala is a hasábnak, amely hét keréken az egész Asztrológiát tartalmazza, az összes eljövendő nap- és holdfogyatkozásokat, a földművelés, az orvoslás, a hajózás valamennyi asztrológiai figuráját az égi házak tizenkét jelével és az egyes jelektől függő természeti tárgyak fiziognómiájával, valamint a megfelelő másik Házzal.

Nem visz rá a lélek, hogy a Roberto összefoglalóját mindenestül összefoglaljam én is, inkább áttérek a negyedik oldalra, mely a botanikai, szpagirikai, kémiai és hermetikus orvoslás összes csodáit volt hivatva bemutatni az ásványi, avagy állati szubsztanciákból nyert egyszerű és összetett orvosságok, valamint az „Alexipharmaca attractiva, lenitiva, purgativa, mollificativa, digestiva, corrosiva, conglutinativa, aperitiva, calefactiva, infrigidativa, mundificativa, attenuativa, incisiva, soporativa, diuretica, narcotica, caustica et confortativa” társaságában.

Azt nem egészen értem, inkább csak úgy találgatom, hogy hányadán is állt a dolog az ötödik, vízszintes oldallal, vagyis a hasábnak mintegy a tetejével, mely alkalmasint boltozatosnak volt megcsinálva, mint az ég. Habár gúláról is esik említés, de annak az alapja sem eshetett egybe a hasábéval, hisz akkor eltakarta volna az ötödik oldalt; vélhetőbb, hogy úgy borult az egész hasáb fölé, mint valami sátor, ám ez esetben átlátszó matériából kellett hogy készüljön. Annyi bizonyos, hogy négy lapja a négy világtájat szándékozta ábrázolni, világtájanként pedig a különféle népek írásait és nyelveit, beleértve a lingua adamicát, az egyiptomi hieroglifákat s a kínaiak meg a mexikóiak írásjeleit, és Caspar atya elmondása szerint valóságos „Sphynx Mystagoga, egy Oedipus Aegyptiacus, egy Monax Hieroglyphica, egy Clavis Convegentia Linguarum, egy Theatrum Cosmographicum Historicum, egy Sylva Sylvarurna minden naturalis és artificialis alphabetának, egy Architectura Curiosa Nova, egy Lampas Combinatoria, egy Mensa Isiaca, egy Metametricon, egy Synopsis Anthropoglottogonica, egy Basilica Cryptographica, egy Amphiteatrum Sapientiae, egy Cryptomenesis Patefacta, egy Catoptron Polygraphicum, egy Gazophylacium Verborum, egy Mysterium Artis Steganographicae, egy Arca Arithmologica, egy Archetypon Polyglotta, egy Eisagoge Horapollinea, egy Congestorium Artificiosae Memoriae, egy Pantometron de Furtivis Literarum Notis, egy Mercurius Redivivus, egy Etymologicon Lustgártlein”!

Hogy mindez a sok tudás csak az övék marad, mert számukra többé nincs visszaút, a jezsuitát nem aggasztotta: hogy a Gondviselés iránti bizalma vagy öncélú megismerésvágy okán-e, azt nem tudom. De meglep, hogy most már Roberto is felhagy minden valószerű gondolattal, s hogy a szigeti partraszállásban ő lassanként azt az eseményt látja, mely az életének egyszer s mindenkorra értelmet fog adni.

Először is a Speculától várt valamit: azt, hogy ez az orákulum azt is megmutatja majd, hol van és mit csinál épp az ő Úrnője. Ebből is látszik, hogy a szerelmest, ha mégúgy igénybe veszi is mindenféle hasznos testgyakorlás, hiába traktálod a csillagos éggel, őt bizony csak a maga édes gyötrelme és drágalátos búbánata érdekli.

Továbbá mondhatott az úszómestere, amit akart, az ő álombeli Szigete nem a saját jelenében, hanem isteni rendelés folytán a tegnap valótlanságában vagy nemlétében tárult a szeme elé.

A habokkal birkózván abban reménykedett ő, hogy egy tegnapi Szigetre ér majd át: annak a szimbóluma a Lángszínű Galamb, mely oly megfoghatatlan, mintha a múltba menekült volna.

Robertónak homályos elképzelései voltak, sejtette, hogy nem ugyanazt akarja, amit Caspar atya, de még nem tudta pontosan, hogy mit. S a bizonytalankodása végül is érthető, elvégre a legeslegelső ember volt ő fajtájának történetében, akinek lehetősége nyílt rá, hogy visszaússzék az előző napba.

Azt mindenesetre belátta, hogy csakugyan meg kell tanulnia úszni, márpedig aki nagyon akar valamit, az legyőzi a félelmét. Ezért találjuk hát ott a vízben másnap is, kezdődhet az újabb kísérlet.

Ezúttal azt magyarázta neki Caspar atya, hogy ha elengedi a hágcsót, s a kezével úgy csapkod, mintha valami zenekarnak verné a taktust, a lábával pedig lazán rugdalózik, akkor a tenger meg fogja őt tartani. Rá is vette Robertót, hogy próbálkozzék; eleinte feszesen fogta őt a kötéllel, később eresztett rajta, de nem szólt, illetve csak akkor közölte növendékével az eresztés tényét, amikor az már szert tett némi biztonságra. Igaz ugyan, hogy e közlés hallatán Roberto tüstént úgy érezte, hogy süllyed, és segítségért kiabált, ám kiabálás közben ösztönösen rúgott egy nagyot, s a rúgás visszalökte a felszínre.

Jó félóráig eltartottak ezek a próbálkozások, és Roberto lassacskán rájött, hogy fenn tud maradni. De amint egy kissé lendületbe jött, hátracsapta a fejét. Nosza, Caspar atya legott biztatni kezdte, hogy ez az, csak így tovább, hajtsa csak hátra a fejét, amennyire bírja, a testét merevítse meg és homorítson kissé, a karját s a lábát csapja szét, mintha folyvást valami karikát ölelgetne: úgy fogja akkor érezni, mintha háló tartaná, órákig ellehet, akár szundíthat is egyet a hullámok és az alkonyi napsugarak cirógatásában. Hogy honnan veszi mindezt Caspar atya, ha egyszer úszni sohasem tudott? Hát a Physico-Hydrostaticus Theoria alapján, felelte az öreg.

Nem volt könnyű rálelni a megfelelő testtartásra, Roberto nagy öklendezések és prüszkölések közepette kis híján megfojtotta magát a kötéllel, de végül is mintha sikerült volna egyensúlyba kerülnie.

Most először érezte barátjának a tengert. Caspar atya instrukcióit követve kézzel-lábbal is mozogni kezdett: felemelte kissé, majd visszahajtotta a fejét, megszokta, hogy víz van a fülében, s a víznek nyomása van. Még beszélni is tudott közben, jó hangosan, hogy feljusson a hangja a fedélzetig.

– Hogyha te akarok tudsz te most már megfordulni szólt le hozzá kisvártatva Caspar atya. – Te ereszted magadnak a jobb kart le, mintha lógna a tested alatt, emeled egy kicsi a bal vállad fel, és bitte, már te hasalsz is!

Arra az atya nem tért ki, hogy a lélegzet eme művelet során visszatartandó, mivel az arc víz alá kerül, annak a víznek pedig minden vágya, hogy a hívatlan vendég orrlikait becserkéssze. A Hydraulico-Pneumaticus Mechanica könyveiben erről nem esett említés. Így aztán Caspar atya tájékozatlansága folytán Roberto még egy icce sós vizet nyelt.

Viszont megtanult végre tanulni. Kétszer-háromszor megfordult önmaga tengelye körül, és ráébredt arra, amit minden úszónak tudnia szükséges: hogy ugyanis a víz alatt nemhogy lélegeznie nem szabad, még orron át sem, hanem még fújtatnia is kell, mintha azt a kevéske létfontosságú levegőt is ki akarná préselni magából, amije van. Azt hinné az ember, hogy ez afféle ösztönös felismerés, pedig – mint e történetből kitetszik – korántsem az.

Ugyanakkor azt is felfedezte, hogy könnyebb, ha nem hasmánt fekszik a vízre, hanem hanyatt fordul és levegőzik. Én ezzel fordítva vagyok, Roberto azonban így kezdte a tanulást, és egy-két napig még így is folytatta. S közben a legnagyobb világrendszerekről diskurált.

Megint a Föld mozgására terelődött a szó, és Caspar atya most a Holdfogyatkozás-Argumentummal hozakodott elő. Ha kivesszük a világ közepéből a Földet, és a Napot tesszük a helyére, akkor a Föld szükségképpen vagy alája, vagy föléje kerül a Holdnak. Ha alája kerül, nincs többé napfogyatkozás, hiszen akkor a Hold – a Nap vagy a Föld felett járván sohasem juthat a Föld és a Nap közé. Ha föléje kerül, akkor a holdfogyatkozásoknak van végük, hiszen fölüle a Föld nem kerülhet többé közéje és a Nap közé. Ráadásul a csillagászok sem tudnák többé a jól bevált módon előre jelezni a nap- és a holdfogyatkozásokat, hiszen a számításaikat ők a Nap mozgására alapozzák, s ha a Nap nem mozog, akkor az ő fáradozásuk is hiábavaló.

Nézzük csak továbbá a Nyilas-Argumentumot. Ha a Föld csakugyan megfordulna huszonnégy óránként önnön tengelye körül, akkor az egyenesen felfelé lőtt nyíl a nyilastól jó pár mérfölddel nyugatabbra esnék vissza. Hasonlóan okoskodik a Torony-Argumentum. Ha egy torony nyugati oldalán valami súlyt leejtünk, a súly nem a torony tövébe, hanem sokkal odább kellene, hogy essen, s így nem függőlegesen, hanem ferdén esnék, hiszen a torony (a Földdel együtt) időközben elmozdulna keletnek. Minthogy azonban mindenki tapasztalatból tudja, hogy a súly függőlegesen esik, világos, hogy a Föld mozgása mesebeszéd.

A Madaras Argumentumot már felhozni is kár: aszerint, ha a Föld egyetlen nap alatt fordulna egyet, a legkitartóbb madarak sem tudnának versenyezni a forgásával. Ezzel szemben nagyon jól tudjuk, hogy ha lovon vágtatunk is a Nap felé, bármelyik madár utolér, sőt el is hagy bennünket.

– Hát jó. Nem tudom, mit mondjak atyám ellenvetésére. De úgy hallottam, hogy ha a Föld és a bolygók keringenek, a Nap pedig áll, akkor számos jelenség megmagyarázható, Ptolemaiosz viszont kénytelen volt epiciklusokat és deferenseket kitalálni, eget és földet összezagyválni, hogy úgy mondjam.

– Én engedek neked pardont, ha ez egy Witz lenni akart. De ha te komolyan beszélsz, akkor én azt mondom neked, hogy én nem egy pogány vagyok, mint az a Ptolemaeus, és én tudom nagyon jól, hogy ő nagyon sok hibát megcsinált. És ezért azt hiszek én, hogy a nagy Uranienborgi Tychónak egy nagyon jó ideája volt: ő azt gondolta, hogy minden planéta, amit mi ismerünk, úgymint Jupiter, Mars, Venus, Mercuríus et Saturnus magukat a Nap körül forogják, de a Nap viszont forogja magát ővelük együtt a Föld körül, és a Föld körül forogja magát a Hold, és a Föld viszont mozdulatlanul áll a Zentrumába a fix csillagok körének. Így megmagyarázod te a tévedéseit Ptolemaeusnak, és nem mondol eretnekségek, Ptolemaeus viszont tévedéseket csinálta, és Galilei eretnekségeket mondta. És nem muszáj neked megmagyarázkodni, hogy ez a nehéz Föld körberöpködni tud az égben.

– Hát a Nap meg az állócsillagok?

– Te mondod, hogy azok nehezek vannak. Én nem. Azok égi testek, nem földi testek! A Föld, na ja, az nehéz.

– Hát egy hajó száz ágyúval hogyan járhatja a tengert? – Viszi őtet a víz, fúja őtet a szél.

– Akkor mondjunk újat úgy, hogy ne bosszantsuk velük a római bíborosokat: hallottam egy párizsi filozófusról, aki szerint az egek olyasféle folyékony matériából vannak, mint a tenger, az forog a Föld körül, és amolyan tölcsérfélék képződnek rajta... tourbillons vagy minek mondják...

– Was ist das? – Örvény.

– Ach so, Wirbel, ja. Na de micsinálnak azok a wirblik?

– Nos, hát ezek az örvények magukkal rántják a planétákat, az egyik örvény például a Földet a Nap köré kanyarítja, de nem a Föld mozog, hanem az örvény. A Föld mozdulatlanul hagyja, hogy az örvény magával rántsa.

– Bravo, Herr Roberto! Te nem akartál, hogy az ég krystallból legyen, mert te féltél, hogy a korcéták összetörjék, de azt viszont szereted te, hogy folyékony, és megfulladják magukat benne a madarak! Továbbá ez a Wirbel-Idea megmagyaráz, hogy a Föld magát a Nap körül forogja, de nem megmagyaráz, hogy forogja magát saját maga körül is, mint Kinderkreysel-csigabiga!

– Igen, de a szerint a filozófus szerint ebben az esetben is csak a tengerek víztükre és a földteke felszíni kérge forog, a Föld belseje nem, az nyugton marad. Ha jól tudom.

– Még nagyobb Blödsinn. Hol leírta ezt az az úr?

– Nem tudom, azt hiszem, le sem írta, vagy legalábbis nem publikálta. Nem akarta felbosszantani a jezsuitákat, mert nagyon szereti őket.

– Akkor szeretek én viszont inkább azt a Herr Galilei, akinek voltak hereticus gondolatok, de confessálta őket nagyon-nagyon kedves cardinalis uraknak, és senki nem elégette őtet. Én nem szeretem azt a másik úrt, akinek vannak még hereticusabb gondolatok, és még a Jesuit barátainak se nem bevallja. Talán fog Isten egyszer megbocsájtani Galileinek, de neki fog nem megbocsájtani.

– No jó, de később, azt hiszem, helyesbítette azt az első elképzelését az illető. A Naptól az állócsillagokig terjedő egész matériatömeget, úgymond, óriás keringésre készteti ez a szél...

– Nem úgy mondtál te, hogy az ég folyik?

– Talán nem, talán egyetlen nagy szél az egész... – Látod te? Te se nem tudol...

– Szóval ez a szél készteti keringésre a planétákat a Nap, s a Napot önmaga tengelye körül. Így támad egy kisebb örvény, az meg a Holdat forgatja a Föld, a Földet pedig önmaga körül. Mégsem lehet azt mondani, hogy a Föld forog, hiszen nem a Föld, hanem a szél az, ami mozog. – Ha például én a Daphné-n aludnék, s a Daphne közben átsiklana arra a nyugati szigetre – ott, ni, magam is eljutnék innen oda, mégsem mondhatná senki, hogy a testem megmozdult. A mindennapi forgás meg olyan, mintha egy nagy, forgó fazekaskorongon ülnék, s persze hol az arcom, hol meg a hátam mutatnám, de azért megint csak nem én mozognék, ugye, hanem a korong.

– Ez hypothesise egy malitiosus embernek, aki hereticus lenni akar, de nem akar látszani. De megmondjad nekem te most, hogy hol a csillagok vannak. Az egész Ursa Major et Perseus is forognak ebbe a wirblibe?

– A látható csillagok valójában mind napok, mindegyik nap egy-egy saját örvény középpontja, és az egész univerzum ilyen örvények roppant kavargása végtelen sok nappal és végtelen sok planétával odáig, s még azon is túl, ameddig a szem ellát, és minden planétának lakosai vannak!

– Ach! Mingyár gondoltam rólad meg a csúnya hereticus barátaidról neked! Ez költ tinektek, végtelen világok!

– Egynél azért alighanem atyám szerint is több van. Különben hová tette volna Isten a poklot? Az biztos, hogy nem a föld alá.

– Mér nem a föld alá?

– Azért – felelte Roberto, nagyjából elismételve egy hajdan Párizsban hallott érvet, melynek adataira én ugyan nem mernék mérget venni –, mert a Föld átmérője kétszáz olasz mérföld, és ha ebből köböt számítunk, akkor nyolcmillió köbmérföldet kapunk. Tekintve, hogy egy olasz mérföld kétszáznegyvenezer angol lábat foglal magába, s mivel az Úristen egy-egy elkárhozottra legalább hat köblábat kellett hogy szánjon, a pokolba nem férhetne több, mint negyvenmillió elkárhozott, amit én igencsak kevésnek vélek, ha arra a rengeteg gonosz emberre gondolok, aki Ádámtól máig ezen a világon élt.

– Ez lenne akkor – vágott vissza Caspar atya arra sem méltatván Robertót, hogy ellenőrizze a számítását –, ha az elkárhozottak az ő testükkel ülnének a pokolba benne. Na ja, de ez lesz csak később, a Testnek Resurrectiója és az Utolsó Ítélet után! És akkor viszont már nem lesz se nem föld, se nem planéták, hanem új ég és új föld!

– Jó jó, ha csak az elkárhozott lelkekről van szó, azokból egy tűhegyen is elfér akár ezermilliónyi. Csakhogy sok csillagot szabad szemmel nem látunk, atyám távcsövével viszont látunk. Akkor hát nem tud elképzelni atyám egy százszor erősebb távcsövet, hogy még több csillagot meglássunk vele, s aztán egy még erősebbet, hogy annál is messzebbre lássunk, és így tovább ad infinitum? Csak nem szabna atyám határt a teremtésnek?

– A Bibliába nincsen erről szó.

– A Bibliában a Jupiterről sincs szó, tegnapelőtt este mégis azt bámulta atyám az átkozott távcsövével.

De Roberto már tudta, mi lesz a jezsuita igazi ellenvetése. Ugyanaz, ami annak idején párbajba vitte az abbét Saint-Savin ellen: ha végtelen sok a világ, akkor bajosan értelmezhető a Megváltás, mert vagy végtelenszer ismétlődő Keresztutakat kell feltételeznünk, vagy azt, hogy a mi földünk valamiféle kivételezett kertecskéje a kozmosznak, ahová Isten nagy kegyesen leküldte egyszülött Fiát, hogy megszabadítson bennünket a bűneinktől, holott más világoktól ugyanezt a kegyet megtagadta – ami viszont ellentmondana az ő végtelen jóságának. S csakugyan így is szólt Caspar atya válasza, Roberto pedig erre ismét támadásba lendült.

– Mikor történt Ádám bűnbeesése?

– Énnekem a frater-társaim perfect mathematicai calculusokat csinálták a Szentírás szerint: Ádám háromezer-kilencszáznyolcvannégy évvel a Mi Urunk megszületésének előtte esett a bűnbe bele.

– Nos, tisztelendőségtele talán nem tudja, hogy Kínát járt utazók, köztük atyám rendtársai is, rábukkantak ott olyan, a császárokat s a dinasztiákat felsoroló listákra, amelyekből kitűnik, hogy a kínai birodalom több mint hatezer éve, tehát már Ádám bűnbe esése előtt létezett; márpedig ha igaz ez Kínára, ugyanúgy igaz lehet ki tudja még, hány másik népre nézvést. Vagyis a bűnbeesés is, a zsidók megváltása is meg mindaz, ami belőle következett, a mi Római Anyaszentegyházunk valamennyi pompás igazsága, mind az emberiségnek csak egy részére vonatkozik. Mert az emberi nemnek egy másik részét viszont meg sem érintette az eredeti bűn. Ez mit sem vesz el Isten mérhetetlen jóságából. Az adamitákkal Isten ugyanúgy bánt, ahogy a példabeszédbeli atya a tékozló fiúval: a saját Fiát csak az ő számukra áldozta fel. De amiképpen az az atya is a bűnös fia számára vágatta le a hízott tulkot, noha a többi, derék és erényes gyermekét nem kevésbé szerette, ugyanúgy a mi Teremtőnk is a lehető leggyöngédebben szereti mind a kínaiakat, mind a többi, Ádám előtt született népeket, és örvend, amiért ők nem követték el az eredeti bűnt. Ha így esett a földön, miért ne eshetett volna ugyanígy a csillagokban is?

– Kitől te ezt a szörnyű nagy hülyeséget hallottad? – dörrent rá dühösen Caspar atya.

– Sokan beszélik. Sőt, egy arab tudós szerint még a Korán egyik mondatából is következtetni lehet rá.

– És akarod te azt mondani nekem, hogy a Korán bebizonyítja valamit is? Ach, mein Gott, agyonsújtsad te a te villámoddal ezt a borzasztó beképzelt, felfújt hólyag, szedtevette szemtelen rebellis, bestialis ördögfattya schweinehund kutyaembert, hogy soha többet a lábát se ne rátegye erre a hajóra!

S azzal Caspar atya felrántotta a kötelet, és mint valami ostorral, pofon legyintette vele Robertót, azután pedig elengedte. Roberto utána nyúlt a kötélnek, de hiába kapkodott a hasára fordulva, prüszkölve és rúgkapálva, nem tudta feszesre húzni, és sós víztől gurgulázó segélykiáltásokat hallatott, Caspar atya azonban azt kiabálta neki vissza válaszul, hogy csak kapálózzék, fulladozzék szépen, úgyis az utolsókat rúgja már, és süllyedjen el, le vele, a pokolba, oda való az olyan szörnyeteg, mint ő.

Azután persze csak megszállta a keresztényi könyörület, és mikor úgy érezte, hogy most már eleget bűnhődött Roberto, fogta, s felhúzta. És aznapra ezzel az úszásoktatásnak is meg a csillagászati leckének is vége lett, s lefekvéskor szótlanul vonult el ki-ki a maga vackára.

Csak másnap békültek ki. Roberto bevallotta, hogy ő ebben az örvény-hipotézisben egyáltalán nem hisz, úgy véli, hogy a világok végtelensége inkább az űrben kavargó atomokból következik, ez azonban egy cseppet sem zárja ki egy olyan, gondoskodó Istenségnek a létezését, aki ezeket az atomokat önnön rendelése szerint utasítja és szervezi: így tanulta ezt ő, Roberto Digne kanonokjától. Caspar atya azonban ez elől az idea elől is elzárkózott, hisz űrben mozgó atomok szerepeltek benne, Roberto pedig inkább nem vitatkozott tovább ezzel a nagylelkű Párkával, aki nemhogy elvágta volna, inkább túlságosan is hosszúra eresztette az élete fonalát.

Megígértetvén, hogy nem kap több halálos fenyegetést, folytatta az úszógyakorlatokat. Caspar atya szerette volna rávenni, hogy próbáljon mozogni a vízben, hisz az úszás művészete a mozgáson áll vagy bukik, és lassít kéz- meg lábtempókat javasolt, de Roberto csak lebegni akart.

Caspar atya hagyta, hadd lebegjen, s ha már úgyis lebegett, ő szépen előadta a Föld mozgása ellen szóló további érveit. Pro primo, a Nap-Argumentumot. Ha a Nap mozdulatlan volna, s mi délben egy szoba közepéről az ablakon át néznénk, a Föld pedig csakugyan oly gyorsan forogna, ahogy mondják – márpedig jó nagy gyorsaság kell ahhoz, hogy huszonnégy óra alatt egy teljes kört megtegyen –, akkor a Nap egyetlen szempillantás alatt eltűnne a szemünk elől.

Következett a Jégeső-Argumentum. A jégeső néha egy egész órán át is záporoz, de akár kelet, akár nyugat, akár észak, akár dél felé vonulnak a felhők, huszonnégy-harminc mérföldnyinél nagyobb sávot sohasem borít be jéggel. Ha azonban forogna a Föld, akkor a forgásával történetesen ellentétes irányban vonuló felhők legalább három-négyszáz mérföldnyi sávban beborítanák jégesővel a tájat.

Azután ott volt a Bárányfelhő-Argumentum. A bárányfelhők nyugodt időben láthatók az égen, és szemlátomást mindig egyforma lassúsággal úsznak; ha viszont forogna a Föld, akkor a nyugatnak tartó bárányfelhők hatalmas sebességgel kellene hogy száguldjanak.

Utoljára maradt a Szárazföldi Apatok Argumentuma: az állatoknak ösztönösen mindig kelet felé kellene tartamok, hogy alkalmazkodjanak az életüket meghatározó Föld mozgásához; a nyugati irányú mozgást viszont természetellenesnek éreznék, és irtóznának tőle.

Roberto egy darabig megadóan hallgatta az érveket, de aztán egyszer csak megelégelte őket, s a Caspar atya tudományával szemben ő is előhozakodott a magáéval, a Vágyakozás-Argumentummal.

– Ejnye, no'- mondta –, ugyan, ne fosszon már meg atyám attól az örömteli gondolattól, hogy ha akarnám, felröppenhetnék, és föntről végignézhetném, hogyan fordul meg huszonnégy óra alatt a Föld, megbámulhatnám azt a sok különféle fehér, fekete, sárga, barna arcot, kalapos és turbános kobakot, az emitt csúcsos, amott meg gömbölyded tetejű, emitt keresztes, amott félholdas templomokkal teli városokat, a porcelántornyokat és a sárkunyhókat, a hadifoglyukat elevenen felfalni készülő irokézeket és az ajkukat világcsúfja embereik kedvéért kékre pingáló Tesso országabéli asszonyokat, meg a kamuk nőket, akiket férjük az első jöttmentnek odaad ajándékba, ahogy a Milione úr könyvében olvasható...

– Látod te? Ahogy én mondom: amikor gondoltok ti a ti korcsmai philosophiátokra, jár tinektek az ész mindig csak a libidón! És viszont nem járt volna teneked ilyenekerí az ész, tudtál volna te mégis megcsinálni ezt az utat, ha Isten kegyelmesen megenged, hogy te magad kerülgess a Föld körül, ami nem kisebb kegyelem volna, mint csinálni, hogy az égben lebegjél.

Roberto ezt vajmi csekély meggyőződéssel bár, de ráhagyta, hisz ugyan mit válaszolhatott volna. Aztán csak nekifohászkodott, és némi kitérővel, olyan, hallomásból ismert újabb érvek alapján vitázván tovább, melyekről szintén úgy vélte, hogy egy cseppet sem mondanak ellent a gondviselő Isten eszméjének, megkérdezte Caspar atyától, hogy hajlandó-e a természetet vele egyetértésben egy roppant teátrumhoz hasonlítani, ahol mi csak azt látjuk, amit színre vitt a szerző. Onnan, ahol mi vagyunk, nem látszik, hogy milyen is a színház valójában: a díszletek s a masinériák úgy vannak megcsinálva, hogy messziről jó hatást keltsenek, a mozgásokat előidéző kerekeket és ellensúlyokat azonban elrejtették előlünk. Ám ha ül a nézők sorában színházi ember, az bizonyára ki tudja találni, hogy egy mechanikus madár mitől röppen fel hirtelen. Csakúgy a jó filozófus a mindenség spektákuluma láttán. A filozófus dolga persze nehezebb, mert a természetben a masinéria zsinórjai oly igen rejtve vannak, hogy az is kérdéses volt sokáig, vajon ki mozgatja őket. De ebben a mi színházunkban is csak azért emelkedhet Phaetón a Nap felé, mert zsinórok húzzák, s valahol egy ellensúly alászáll.

Ergo – vágta ki végül Roberto diadalmasan, visszajutván oda, ahonnan elindult – a színen az látható ugyan, hogy a Nap forog, de a masinéria nem így működik, habár első pillantásra mi ezt nem vesszük észre. A színjátékot látjuk, a Phaetónt emelő csigát azonban nem, sőt tulajdonképpen rajta élünk mi ezen a csigán... s itt belezavarodott Roberto a mondókájába, hiszen ha jó az emelőcsiga-metaforája, akkor a színház-metaforának viszont vége, s ezzel – ahogy SaintSavin mondotta volna – oly pointu lesz az érvelése, hogy végül is kicsorbul, s értelmét veszti.

Caspar atya erre azt felelte, hogy ha az ember éneklő masinát akar csinálni, akkor fog valami fémet vagy fát, és lyukakkal látja el, vagy húrokat feszít ki rajta, s a húrokat vonóval dörzsöli, sőt, netán – ahogy ő a Daphné-n – vízi meghajtású szerkezetet talál ki; ha azonban egy csalogány torkába nézünk, ott semmi effajta masinériát nem látunk, s ebből is nyilvánvaló, hogy Isten útjai különböznek a mieinktől.

Majd megkérdezte Robertótól, hogy ha ennyire szeretne végtelen sok körbe-körbe keringő naprendszert látni az égen, akkor miért ne tételezné fel azt is, hogy mindeme rendszerek egy olyan, még nagyobb rendszer részei, mely maga megint csak egy nálánál is nagyobb rendszer belsejében kering, és így tovább – hiszen ha ilyen premisszákból indul ki, úgy jár, mint a szűz lány, aki először csak icipicit enged a csábítójának, de hamarosan egy kicsivel többet, majd még és még többet kénytelen engedni, s ki tudja, végül is hová vezet mindez.

Hogyne, válaszolta Roberto, bánni elképzelhető. Planéták nélküli örvények, egymásnak ütköző örvények, nem kör, hanem hatszög alakú örvények, melyeknek mindegyik oldalához a méhkaptár sejtjei módjára egy-egy újabb örvény illeszkedik, vagy sokszög alakúak, melyek hézagosan illeszkednek, ezeket a hézagokat azután a természet további, kisebb örvényekkel tölti ki, valamennyi úgy nyomul egymáshoz, mint az óra fogaskerekei; és hogy mindösszesen olyképp mozognak a mindenség egén, mint valami nagy, forgó kerék, melynek belsejében kisebb kerekek forognak, s azokban még kisebbek, ez a nagy kerék pedig hatalmas, évezredes kört ír le, s talán megint csak egy másik örvény, az örvények örvényének az örvénye körül forog... Roberto egészen beleszédült, kis híja volt, hogy el nem süllyedt.

Caspar atyának ellenben nyert ügye volt. Nos, jelentette ki, ha a Föld a Nap körül forog, de a Nap is forog valami körül (hogy az a valami úgyszintén, az most nem számít), akkor előáll a roulette problémája, melyről Roberto bizonyára hallott már Párizsban, mert ugyebár, onnan érkezett Itáliába a galileiánusok közé, akiknek mindegy, mit agyalnak ki, az a fő, hogy felforgassák vele a világot.

– Mi az a roulette? – kérdezte Roberto.

– Te mondhatol úgy is, hogy trochoides vagy cycloides, nem számít. Elképzeljél te egy kereket.

– Olyat, amilyen az előző volt?

– Nem, mostan te egy kocsikereket elképzeljél. És elképzeljed te, hogy ezen a keréken egy szög rajta van. Most azt elképzeljed, hogy a kerék áll, és a szög van pont a földnél. Most azt elképzeljed, hogy a kocsi megy, és a kerék megforog egyszer. Mit gondolsz te, hogy ezzel a szöggel történni fog?

– Hát, először fölülre kerül, aztán a fordulat végén vissza, a földhöz.

– Also, te azt gondolod, hogy ez a szög egy kör formában egy mozgást csinált?

– Persze. Nem is négyszög alakban.

– Akkor most idehallgassál, te butafej. Teszerinted ez a szög ugyanott van a földnél, ahol ő az előbb volt?

– Egy pillanat... Nem, hiszen haladt a kocsi: a szög tehát sokkal előrébb kerül vissza a földhöz.

– Also, ő nem egy kör formában egy mozgást csinált. – Nem, azt a hétszentségit! – csattant fel Roberto.

– Ne mongyad te Asztahéccencségit, bitte.

– Bocsánat. De hát akkor miféle mozgást végzett?

– Egy trochoides formát megcsinált, és azért, hogy te kapiskáld, hogy micsoda az, megtudd, hogy olyan, mint amikor dobsz te egy lapfát magad elé: a lapfa ráes a földre, aztán felcsinál megin egy körívet, aztán megin egyet; csak éppen a lapfa mindig kicsibb köríveket felcsinál, a szög viszont mindig egyforma köríveket, hogyha a kerék is mindig egyforma gyorsan utaz.

– És mi következik ebből? – kérdezte Roberto a vesztét érezve.

– Az, hogy te sok-sok wirblit és végtelen világokat demonstrálni akarsz, meg hogy a Föld forogja magát, pedig dehogyis forogja magát, hanem pattogja magát teneked a Földed a végtelen égen úgy, mint egy lapta, tumpf-tumpf-tumpf ach, micsoda szépen magát ez a tiszteletre méltó planéta mozogja! És hogyha jó a wirbh-theoriád teneked, akkor az öszszes égitestek ugyanazt csinálják, hogy tumpf-tumpf-tumpf muszáj nevetni nekem, hahaha, ez van meg a legjobb Witz, amit életemben hallottam!

Nemigen volt mit válaszolni erre a körmönfont és geometriailag is tökéletes érvelésre, mely ráadásul tökéletesen rosszhiszemű érvelés is volt, hiszen Caspar atyának tudnia illett, hogy valami hasonló történnék akkor is, ha a planéták úgy mozognak, ahogy Tycho Brahe mondja. Roberto fülétfarkát behúzva, ázott kutyaként somfordált a fülkéjébe. Éjszaka azon töprengett, vajon nem az volna-e a legjobb, ha felhagyna a Föld forgását illető eretnek gondolataival. Lássuk csak, tanakodott, az, hogy netán Caspar atyának van igaza, és a Föld nem mozog (mert különben túlmozogná magát, és megállíthatatlan lenne), vajon veszélybe sodorja-e az antipódus-délkör felfedezését, az atya Vízözön-elméletét s egyúttal azt, hogy a Sziget egy nappal az eminenni nap előttről tűnik a szemükbe? Semmiképp.

Így hát – gondolta – talán az lesz a legjobb, ha nem vitatom tovább új tanítómesterem csillagászati vélekedéseit, és inkább úszni tanulok, hogy minél előbb elérjem azt, amit igazán akarok, hiszen engem valójában nem az érdekel, hogy Kopernikusznak, Galileinek vagy netán annak a nyavalyás Tycho Brahénak van-e igaza, hanem az, hogy megpillantsam a Lángszínű Galambot, és átlépjek a tegnapba, amiről Galilei, Kopernikusz, Tycho vagy az én párizsi tanítóim és barátaim még csak nem is álmodtak soha.

Másnap tehát mind az úszás, mind pedig a csillagászat tárgyában engedelmes tanítványként járult Caspar atya elébe.

Ő azonban a nagy hullámzásra hivatkozva meg arra, hogy mindenféle számításokat kell végeznie, kijelentette, hogy az úszólecke aznap elmarad. Estefelé azután közölte, hogy az úszni tanuláshoz az embernek, úgymond, összpontosításra és csendre van szüksége, és kerülendők a hóbortos gondolatok. Roberto mindennek épp az ellenkezőjére hajlamos, így hát neki az úszás nem való.

Roberto fejébe szöget ütött, hogy tanítója, aki pedig oly büszke a tudományára, most hirtelen csak úgy lemond a tervéről. Magyarázatot keresett, s azt hiszem, sikerült ráhibáznia. Caspar atya a fejébe vette, hogy a vízben lögybölődés meg a nap heve felizgatja Roberto agyát, s ettől Robertónak veszedelmes gondolatai támadnak. Addig-addig lebeg a folyékony matériában, amíg lassan el nem állatiasuk s ezért lesznek olyan embertelenek és eszeveszettek azok a gondolatok.

Valami mást kellett tehát kitalálnia Caspar Wanderdrossel atyának: miként érhetnének át a Szigetre anélkül, hogy kockáztassák Roberto lelki üdvét?

25. Technica Curiosa

Megint vasárnap van, mondta Caspar atya, s Roberto csak ekkor fogta fel: több mint egy hete már, hogy először találkoztak. Caspar atya misét celebrált, majd szúrósan Roberto szemébe nézett.

– Én nem tudok kivárni, hogy te úszni megtanuljad mondta.

Roberto azt felelte, hogy a dolog igazán nem rajta múlik. Lehet, hogy nem rajta múlik, ismerte el a jezsuita, csakhogy az időjárás viszontagságai meg a vadállatok tönkreteszik a Speculáját, pedig azt mindennap gondozni kellene. Ezért aztán, mint ultima ratio, csak egy megoldás marad: ő maga megy át a Szigetre. Roberto kérdésére pedig, hogy ezt miként fogja csinálni, Caspar atya azt válaszolta, hogy a Vízi Haranggal próbálkozik.

Már régóta fürkészi, magyarázta, hogyan lehetne a víz alatt közlekedni. Eszközt is tervezett hozzá fából és vasból, egy fedeles dobozként záródó, dupla testű hajót. Úgy volt, hogy a hajó hetvenkét láb hosszú, harmincként láb magas, nyolc láb széles, és a súlya húzza le a felszín alá. Lapátkerék mozgatja, melyet két ember hajt belülről úgy, ahogy a szamarak malomkövet hajtanak. S hogy lássa az ember, merre jár, úgynevezett tubocpicillum-ot dug ki fent, vagyis egy olyan távcsőfélét, melynek sajátosan elhelyezett belső tükrei révén lehet kilátni bentről a szabadba.

Hogy miért nem készítette el? Hát csak mert ilyen a természet – mondta –, ilyen megalázóan túltesz rajtunk: némely ideák papíron tökéletesnek látszanak, aztán amikor megvalósítanánk őket, kiderül, hogy nagyon is tökéletlenek, és senki sem érti, miért.

A Vízi Harangot viszont elkészítette Caspar atya:

– A buta plebs, hallanák ők, hogy valaki a Rajna fenekére lemenni tud úgy, hogy minden ruhája neki száraz marad, és még égő garázst is visz magával, mondanák ők, hogy ez egy bolondság. Pedig bizonyítva lett per experimentum, méghozzája ezelőtt majdnem egy saeculummal a toletói oppidumba. Ergo megyek én mármost a szigetre az én Vízi Harangommal át, und zwar gyalogosan, ahogy mostan is gyalogolni látol.

S már indult is le a tűzifaraktár mögötti kamrába, mely szemlátomást kimeríthetetlen volt: rejtegetett az még mást is, nemcsak csillagászati eszközöket. Robertónak további fémrudakat és félkarikákat, valamint egy frissen illatozó bőrgöngyöleget kellett a fedélzetre cipelnie. Hiába emlékeztetett rá, hogy ha csakugyan vasárnap, az Úr napja van, nem volna szabad dolgozniok. Caspar atya azzal vágott vissza, hogy nem munka, főleg pedig nem alantas munka lesz ez, hanem a lehető legfennköltebb műremeklés, s hogy fáradozásuk a természet nagy könyvének még nagyobb megismeréséhez fog hozzájárulni. Olyasmi lesz tehát, mint a természet könyvével nagyon is egybevágó szent szövegek feletti elmélkedés.

Roberto így aztán kénytelen-kelletlen munkához látott, Caspar atya buzgón noszogatta, ő csak a legkényesebb pillanatokban, a fémalkatrészek egymásba illesztésekor avatkozott közbe. Az egész délelőtti munka eredménye végül is egy embernagyságúnál valamivel magasabb, csonkakúp alakú ketrec lett, melyben három, fentről lefelé növekvő átmérőjű vízszintes karikát rögzített egymással párhuzamosan négy összetartó rúd.

A felső karikához vászonhurokféle csatlakozott, melybe bele tudott bújni egy ember, méghozzá úgy, hogy a csípején s a hóna alatt körbefutó, illetve vállon átvetett hevederek meg is tartották, és egyúttal arról is gondoskodtak, hogy a feje ne érjen hozzá a felső karikához.

Roberto még javában tanakodott, hogy ugyan mi célt szolgálhat mindez, mikor Caspar atya széthajtogatta azt a nagy bőrt, s kiderült róla, hogy pontosan a fémketrecre illik, könynyűszerrel rá lehet húzni, mint valami tokot, s utána kapcsokkal rögzíthető is belülről, hogy az egész jó feszes legyen. És amikor elkészült ez a bizonyos egész, csakugyan úgy festett, mint egy felül csukott, alul nyitott csonka kúp – vagy ha úgy tetszik, mint egy harang. Az oldalán, a felső és a középső karika között üvegablakocska nyílt. A harang tetején jókora vasgyűrű.

Ekkor a harangot a csörlőhöz vitték, s az egyik horog végére akasztották, mellyel azután egy ügyes csigarendszer működtetésével tetszés szerint lehetett fel-le mozgatni, a hajókorláton átemelni, leengedni és visszahúzni, úgy, mint bármi más terhet, bálát vagy ládafélét, amivel csak egy hajónak dolga lehet.

A csörlőt a hosszas tétlenség miatt már kikezdte a rozsda, de Robertónak végül sikerült megindítania, s felhúzta vele a harangot annyira, hogy alulról beléje lehessen látni.

Most már csak utasra várt ez a harang, valakire, aki bebújik, és csüngő harangnyelvnek szépen bekötözi magát. Mindegy volt, hogy mekkora az illető: csatok és hurkok segítségével csak húznia vagy eresztenie kellett egyet a kantárzaton. Minekutána pedig jól bekötözte magát, tetszése szerint sétálhatott is akár a házikójával, a hevederek gondoskodtak róla, hogy a feje mindig a kisablak magasságában maradjon, a harang alsó széle meg nagyjából a lábikrájáig érjen.

És ugyebár mi történik – szegezte neki diadalmasan a kérdést Robertónak Caspar atya –, mikor a csörlővel a tengerbe engedik majd a harangot?

– Az, hogy az utasa megfullad – vélte Roberto, amit vélt volna más is a helyében. No, persze, látszik, hogy nem sokat tud arról, mi fán terem az „aequilibrium liquorum”.

– Te bírod talán azt gondolni, hogy valahol egy vacuum van, úgy, ahogy azok a drágalátos sátánfajzatok aszmongyák, akikkel te Parisba trafikáltál. De te talán belátol azt, hogy a harangba nem vacuum van, hanem levegő van. És akkor mikor te egy harangot levegővel teli a vízbe leeresztet, nem megy víz beléje. Vagy víz, vagy levegő.

Igaz, ismerte el Roberto. Nos, akármi mély is tehát a tenger, a haranggal sétálni lehet a fenekén, és nem megy bele víz, csak a levegő fogy el egy idő után, mert a viselője a lélegzésével elhasználja, és párává változtatja (ezt látjuk akkor is, ha tükörre lehelünk), mivel pedig a pára kevésbé sűrű, mint a víz, előbb-utóbb helyet adna neki; ami viszont fényeseu bizonyítja – emelte fel a hangját győzedelmesen Caspar atya –, hogy a természet iszonyodik az űrtől. Ám ekkora nagy harangba a becslése szerint legalább harmincpercnyi lélegzésre alkatinas levegő fér. A part nagyon is messze van annak, aki úszva akar odajutni, gyalogosan viszont csak egy kis séta az egész, hiszen a hajó és a part közt szinte félúton már kezdődik a korallzátony: amiatt volt kénytelen a csónak nagyot kerülve, a déli fok mögé venni az irányt. S itt-ott egészen a víz felszínéig ér a korall. Ha apálykor kezdenék az expedíciót, a víz alatt megteendő út még kurtábbra zsugorodnék. Az utasnak csak azt a sekély részt kell elérnie, és elég egyetlen pillanatra térdig kiemelkednie, a harang máris megint megtelik friss levegővel.

No de hogyan lehet majd járni a tengerfenéken – hisz az nyilván csupa veszedelem –, és miként hág fel az ember a tűhegyes kövekből s kőnél is élesebb korallokból álló zátonyra? Továbbá mi módon ereszthető le a harang a víz alá úgy, hogy közben fel ne boruljon, vagy vissza ne lökődjék ugyanazon okokból, melyek következtében a lebukó embert is felszínre löki a víz?

Caspar atya ravaszkás mosollyal figyelmeztette Robertót, hogy a legfőbb ellenvetés eszébe sem jut: hiszen csak a levegővel teli harangot a tengerbe merítvén annyi vizet szorítanak ki, amennyi a harang tömege, az a tömeg pedig sokkalta súlyosabb, mint a beléhatolni szándékozó test, következésképp hatalmas ellenállást fejt ki vele szemben. Csakhogy a harangban benne lesz ám sok-sok font súlyú embertest is, meg aztán a Vas Cothurnusokról sem szabad megfeledkezni. És elégedett orcával, mint aki mindenre gondolt, térült-fordult, s már hozott is a kimeríthetetlen raktárából egy pár bocskort, melynek több mint ötujjnyi vastag vastalpa volt, és térdnél kellett megkötözni. A vastalp a nehezék, s egyúttal védi is viselőjének a lábát. A járása lassabb lesz ugyan, viszont cserébe nem kell félnie a lépteket elbizonytalanító rögös talajtól.

– Csakhogy alattunk még nyilván mély a víz, vagyis atyámnak innen egészen a partig meredeken fölfelé kell kaptatnia! – Te nem voltál itten akkormikor a vasmacska kidobva lett! Én előtte csináltam scandaculumot ónnal. Nix mélység! Menne még ein bissel tovább a Daphne, feneklene ő meg!

– No és hogy bírja majd megtartani atyám ezt a súlyos harangot? – kérdezte Roberto. Caspar atya emlékeztette rá, hogy a vízben a súly nem érződik, és ezt Roberto is tudhatná, ha próbált volna valaha is csónakot tolni, vagy például vasgolyót kádból kiemelni: csak akkor kell hozzá erő, amikor már kinn van a vízből.

Látván, mily makacsul igyekszik az öreg a vesztébe, Robertó azon volt, hogy legalább késleltesse.

– A harangot, ugye, a csörlővel eresztjük le – mondta. De hogyan akasztjuk ki aztán a horgot? Ha nem akasztjuk ki, atyámat visszafogja a kötél, és nem tud eltávolodni a hajótól.

Caspar azt felelte, hogy mikor ő talajt ér – Roberto ezt abból fogja észrevenni, hogy a kötél ellazul –, a kötél elvágandó. Miért kéne neki ugyanígy jönnie a visszaúton is? A Szigeten majd szépen megkeresi a csónakot, s azzal tér vissza, ha Isten is úgy akarja.

Igen ám, de a parton meg, mihelyt kibontakozik a hevederekből, a harang – hacsak föl nem emeli valamely másik csörlő – a földre fog csúszni, és foglyul ejti őt!

– Atyám talán egy szigetre rakott harangba zártan akarja leélni a hátralevő életét?

Mire az öreg azt felelte, hogy csak kimászik a rögzítő gatyából, felhasítja a bőre a késével, s már kinn is van, ahogy Minerva lépett ki a Jupiter combjából.

És ha a víz alatt valami nagy, emberevő hallal találkozik? Caspar atya csak nevetett, hogy hisz nincs ember sem, aki egy önjáró harangtól meg ne ijedne, hát még hal, ha mégoly vérszomjas is: az úgy megrémül, hogy egykettőre elmenekül.

– Akárhogy is – tökélte el magát Roberto, mert őszintén aggódott barátjáért –, atyám öreg és törékeny; ha csakugyan mennie kell valakinek, majd megyek én!

Caspar atya köszönte szépen, de kifejtette, hogy Roberto már számos ízben kétbalkezesnek bizonyult, s ki tudja, ezúttal mit művelne; továbbá hogy ő, Caspar valamennyire már ismeri itt a tengert és a korallzátonyt, ráadásul lapos csónakból másutt is fürkészett hasonlókat; hogy a harangot ő készíttette, így hát ő ismeri minden előnyét és hátrányát; meg hogy jártas a hidrosztatikus-fizikában, következésképp váratlan helyzetekben tudná, miként másszon ki a bajból; ezenkívül pedig, tette hozzá, mintha ez volna a mellette szóló érvek közül a legutolsó: „ezenkívül nekem megvan a hit, és neked nincsen”.

S Roberto megértette, hogy nem ám a legutolsó, hanem éppenséggel a legelső és minden bizonnyal a legszebbik érv ez. Caspar Wanderdrossel atya ugyanúgy hitt a harangjában, ahogy a Speculájában hitt, hitt benne, hogy ha a Epeculájához akar jutni, akkor kénytelen a Harangot használni, és hitt benne, hogy mindazt, amit tesz, Isten nagyobb dicsőségére teszi. S amiképpen hegyeket mozgat, akként bizonyára a vizekkel is elbír a hit.

Így hát nem maradt más hátra, mint hogy visszaengedjék a harangot a fedélzetre, és előkészítsék. A művelet estig is eltartott. Hogy a bőr vízhatlan is legyen, és a levegőt se eressze ki, egy pépet kellett készíteniök lassú tűzön, három font viaszból, egy font velencei terpentinből meg négyunciányi bútorkencéből. Ezzel a péppel dörzsölték be a bőrt alaposan, hogy másnapig jól megszívja magát. Végezetül, minekutána a kisablakot kátrányos ragasztómézgával a helyére illesztették, egy másik, szurokból és viaszból készített keverékkel még egyszer körültömködték.

Mikor pedig minden rést gondosan betapasztván – vagy ahogy ő mondta: Omnibuc rimic diligenter repletis –, ezzel is megvolt, Caspar atya imára kulcsolta a kezét, és hajnalig úgy maradt. Akkor azután még egyszer ellenőrizték a harangot a legutolsó madzagig és kampóig. Caspar atya kivárta a megfelelő pillanatot, hogy az apályt is a lehető legjobban kihasználhassa, de azért már a nap is eléggé fenn járjon ahhoz, hogy megvilágítsa előtte a tengert, s az árnyak mind a háta mögé essenek. S akkor megölelték egymást.

Caspar atya elismételte, hogy élvezetes kalandnak néz elébe, hogy csodálatos dolgokat fog látni, olyasmit, amit még Adám vagy Noé sem ismerhetett, s félt, nehogy büszkeségében, amiért az emberek közül elsőként száll alá a tenger világába, a kevélység bűnébe essék.

– Na persze – tette hozzá –, ez lesz egy mortificatiós próbája is az alázatnak: addig míg a Mi Urunk rajta a vízen járt, addig én alatta a víznek, ahogy egy bűnösnek kell.

Nem volt más hátra, mint ismét megemelni a harangot, visszaereszteni Caspar atyára, és ellenőrizni, tud-e megfelelőképpen mozogni benne.

A következő néhány percben Robertónak furcsa látványban volt része: egy óriáscsiga, vagy mit is mondok, egy pöfeteggomba, egy vándor galóca lassan, esetlenül elindul, és meg-megállva, féljobb- és félbal-fordulatokat téve aszerint, hogy épp merre tekint az atya, ide-oda lépeget. A kóbor kapucni mintha nem is annyira sétálni szeretett volna, mint inkább táncolni, valamiféle így, muzsikátlanul még idétlenebb bourrée-t vagy gavotte-ot járni.

Caspar atya végül is kielégítőnek találhatta a próbát, mert amolyan alulról, vasbocskor-szárból jövő hangon kijelentette, hogy kész az indulásra.

Odalépegetett a csörlő alá, Roberto pedig visszaakasztotta a horgot a harang gyűrűjébe, tekerni kezdett, és mikor a harang felemelkedett, még egyszer meggyőzödön róla, hogy szabadon lóg-e az öreg lába, ő maga nem csúszik-e ki alul, nem húzódik-e túlságosan föl rajta a harang. Caspar atya fészkelődött, és azt dörögte bentről, hogy minden a lehető legnagyszerűbben alakul, de siessen már:

– Ezek a cothurnusok húzzák nekem a lábakat, és mingyár kiszakítják őket a hasból! Rasch, rasch, eresszed engem a vízbe!

Roberto odakiáltott neki még egypár biztató szót, aztán lassan engedni kezdte az embermeghajtású szerkezetet lefelé. Nem volt könnyű dolga, hiszen több matróz munkáját végezte egyedül. Így hát mintha örökké tartott volna az az ereszkedés, mintha hiába küszködnék ő egyre keservesebben, a tenger szintje mind mélyebbre és mélyebbre süllyedne. De egyszer csak csobbanást hallott, érezte, ahogy megkönnyebbedik a súly, és néhány pillanat múlva (melyek mintha évek lettek volna) azon kapta magát, hogy már nincs mit tekernie, a csörlő üresen forog. Feneket ért a harang. Elvágta a kötelet, s a mellvédhez ugrott, hogy lenézzen. És nem látott semmit.

Caspar atya és a harang nyomtalanul eltűnt.

„Azt a furfangos jezsuitáját!” – gondolta magában Roberto elismerőleg. – „Sikerült neki! Nézze meg az ember: egy jezsuita lépeget odalent, és még csak nem is sejti senki. A világ összes óceánvölgyeiben akár nyüzsöghetnének is a jezsuiták, senki meg nem tudná!”

Később óvatosabb gondolatai támadtak. Hogy Caspar atya odalent van, az láthatatlanul is nyilvánvaló. De hogy feljön, az egyelőre korántsem biztos.

Mintha nyugtalanabbá vált volna a tenger. Pedig épp a szélcsend miatt választották ezt a napot; csakhogy az utolsó simítások közben szellő támadt, mely kint, ahol ők voltak, csupán megborzolta a vizet, ám a szigetnél már komolyabb hullámokat is vetett, s azok a felszínre bukkanó sziklák közt megzavarhatják a partra szállást.

A sziget északi csücskénél csaknem sima, függőleges fal meredezett, fel-felhabzó tajték csapdosta, s foszlott szerte hófehéren. Csakis a távolból láthatatlan szirtszegletek sorát végigpaskoló hullámok játéka lehetett, de a hajóról olybá tűnt, mintha valami tengermélyi kígyó okádná ama kristálytüzet.

A fövenypart azonban nyugodtabbnak látszott, a vízfelszín csupán félúton fodrozódott meg kissé, s Roberto számára ez jót jelentett: ott emelkedik ki a korallzátony, azon túl már nem fenyegeti veszély Caspar atyát.

Hol lehet most az öreg? Ha talajt érvén, azonnal elindult, akkor minden bizonnyal megtett már vagy... Mennyi idő is telt el azóta? Roberto elveszítette az időérzékét, minden pillanat egy-egy örökkévalóságnak tetszett, ezért inkább lefaragott a vélt eredményből, s végül úgy vélte, hogy az öreg épp csak az imént ereszkedett le, az is lehet, hogy még ott van a hajó alatt, és most próbál tájékozódni. Ám ekkor beléhasított a gyanú: ha a leeresztéskor történetesen megtekeredett a kötél, akkor az is lehet, hogy mire a harang a tengerfenékre ért, a kisablaka már észrevétlenül nyugat felé fordult, és Caspar atya a nyílt tengernek vágott neki.

De már el is hessentette ezt a gondolatát azzal, hogy a nyílt tenger felé menet bárki észrevenné, hogy nem emelkedik, hanem lejt az út, és rögvest meg is fordulna. És ha kivételesen mégis emelkednék egy darabon, s abban a hiszemben lépeget rajta nyugat felé, aki lépeget, hogy keletnek tart? Nem, hisz a Nap visszfénye híven utal az égitest járására... De vajon látni-e odalentről a Napot? Vajon úgy fut-e át a vízen a napsugár, vastag nyalábokban, mint templomablak üvegén, vagy széttöredezvén, cseppekké porzik, és csak tompa derengéssé lesz a lentiek szemében?

Nem, gondolta aztán: tudja jól az öreg, hogy merre kell mennie, lehet, hogy már félúton van a hajó és a zátony között, sőt talán már meg is érkezett, ott van, ni, talán már kaptat is fel a nagy vastalpain, mindjárt látom is már...

Újabb gondolat: az az igazság, hogy még soha senki nem járt a tenger fenekén. Ki mondja meg, hogy alig néhány rőfnyi mélységben nem hullik-e belé az ember máris az abszolút feketeségbe, ahol csak lidércfény-szemű lények lakoznak?... S ki mondja meg, hogy lehet-e ott tájékozódni? Talán körbe-körbe jár szegény, egy helyben topog, míg el nem zihál minden levegőt, s bezúdulásra nem bírja a párájával barát kinti víz özönét...

Vádolta magát, amiért nem vitt fel legalább egy homokórát a fedélzetre. Mennyi idő telhetett el? Félóra, talán annál is több, túlontúl sok, és már ő maga fulladozott. Akkor teleszívta a tüdejét, nagyokat lélegzett, úgy érezte, hogy újjászületett, s hogy lám, igenis alig egypár pillanat telt még csak el, és Caspar atya egyelőre kristálytiszta levegőnek örvendhet.

De lehet, hogy rézsút halad az öreg, s akkor meg ő, ugye, minek mereszti folyvást nyílegyenesen előre a szemét. A korallzátony felé minél jobb átjárókat keresve Caspar atya sok-sok kitérőt is tehetett. Nem mondta-e harangépítés közben, micsoda szerencse, hogy a csörlő épp itt fogja a vízbe ereszteni? Tízlépésnyivel északabbra a talaj hirtelen elinélyül, és meredek partoldalt képez, neki is ütközött egy ízben a csónak, a csörlővel szemközt azonban átjáró nyílt, a csónak is azon haladt át, hogy azután a lassan előtünedező sziklák közt fusson fövenyre.

Az is lehet persze, hogy Caspar egyszer csak irányt tévesztett, egy fal előtt találta magát, s annak a mentén, átjárót keresve délnek fordult. Vagy északnak. Az egész partot figyelni kell hát végestelen-végig, talán amott, az alvégen bukkan fel mindjárt, hínárkoszorúsan... Roberto ide-oda forgatta a fejét, úgy pásztázta tekintetével az öblöt, folyvást attól félve, hogy szem elől téveszti Caspar atyát, ha az jobboldalt bukik fel, amikor ő épp balra néz. Pedig bármilyen messze volt, azonnal észrevett volna egy embert is, nemhogy egy frissen pucolt rézüstként csillogó fényes bőrharangot...

A hal! Talán csakugyan ólálkodik a környéken valami emberevő hal, s az egy csöppet sem ijedt meg a harangtól, és már rég felfalta szegény jezsuitát. Nem, egy ilyen halnak legalábbis az árnyékát észre kellett volna vennie: ha van belőle az öbölben, akkor itt kell lennie a hajó és a korallszirtek közt, semmiképp sem azokon túl. De talán elérte már az öreg azokat a szirteket, csak épp valami állati vagy ásványi tüskék átfúrták a harang oldalát, s a lyukon elillant a kevéske megmaradt levegő...

Újabb gondolat: ki mondta, hogy a harangbeli levegő valóban olyan sok ideig kitart? Caspar atya; de hát ő akkor is tévedett, amikor biztosra vette, hogy az olajos teknője működni fog. Végtére is fantasztának bizonyult a derék Caspar, lehet, hogy az egész vízözönös, délkörös, Salamon-szigetes história is mesebeszéd. Avagy ha a Szigetet illetően igaza volna is, megeshet, hogy rosszul számolta ki, mennyi levegő kell egy embernek. Azt pedig ki mondta, hogy az a sokféle olaj meg kenőcs csakugyan minden rést betömött? Időközben olyanná is válhatott annak a harangnak a belseje, mint valami csöpögő, szivárgó falú barlang, talán spongyaként ázik már a bőre, hisz ki ne tudná, hogy a mi bőrünk is csupa láthatatlan lyuk, máskülönben miként izzadhatnánk? És ha egyszer ilyen az ember bőre, az ököré miért ne lehetne ilyen? Vagy az ökör tán nem izzad? És ha igen, mi lesz vele esőben? Beázik?

Roberto a kezét tördelve átkozta magát a kapkodásáért. Világos: azt hitte, már órák teltek el, pedig még csak alig néhány szívdobbanásnyi ideje, hogy magára maradt. Reszket, mint a nyárfalevél, bezzeg a bátor öreg nem reszket, pedig neki aztán volna miért. Ő, Roberto, talán jobban tenné, ha imádkozással segítené az útját, vagy legalábbis azzal, hogy reménykedik és biztatja magában.

Egyébként is, gondolta, gyanús, hogy egymás után agyalom ki a lehetséges tragédiákat: mélakóros szokás a valóságtól elrugaszkodva képzelegni, rémeket látni. Caspar atya járatos a hidrosztatikai törvényekben, ezeket a tengereket is kutatta, a Vízözönt pedig a valamennyi tengerben megtalálható fossziliákon keresztül is tanulmányozta már. Nyugalom, mindössze fel kell érnem ésszel, hogy még csak nagyon kevés idő telt el, türelem kérdése az egész.

Most ébredt rá, mennyire megszerette azt, akit nemrég még Betolakodónak nevezett, s már a puszta gondolatra, hogy valami baja eshetett, könnyek szöktek a szemébe. Rajta, öreg, motyogta, gyere vissza, szüless újra, támadj fel, az istenért, tekerjük ki a legkövérebb tyúk nyakát, hisz csak nem hagyod magára a te Specula Melitensisedet!

És hirtelen azt vette észre, hogy már nem látja a part menti sziklákat, vagyis megjött a dagály; a Nap pedig, mely az imént még szemből sütött rá, most épp a feje fölött járt. A harang elsüllyedése óta tehát nem percek, hanem bizony, hogy órák teltek el.

Alig tudta elhinni ezt a tényt, hangosan is el kellett, hogy ismételje magának. Másodperceket számolt csak percek helyett, szentül hitte, hogy megbolondult, hogy túl gyorsan ketyeg a belső órája, pedig az éppen hogy lassított a járásán. Abban a hiszemben, hogy Caspar atya épp csak az imént ereszkedett le, olyasvalakire vár ő, akinek rég elfogyott a levegője. Egy tengerfenéken elnyúló, élettelen testre, ki tudja, mióta már.

Mi történhetett? Minden, bánni abból, amit elképzelt – és amit a baljós rettegésével talán maga is elősegített. Caspar atya hidrosztatikai elvei csalóka elvek is lehettek, egy harangba talán éppen hogy alulról áramlik be a víz, kivált, ha az, aki bent van, a lábával tapossa kifelé a levegőt: hisz végtére is mit tudhat Roberto a folyadékok egyensúlyáról? Vagy túl nagyot huppant, és felborult a harang. Vagy megbotlott Caspar atya. Vagy eltévedt. Vagy a hetvenvalahány éves szíve nem bírta tovább, és felmondta a szolgálatot. Meg aztán ki tudja, hogy odalenn a mélyben a tengervíz súlya nem roppantja-e ugyanúgy össze azt a bőrharangot, ahogyan citromot facsar, vagy paszulyt fejt az ember.

Ha viszont meghalt, miért nem dobta fel a víz a hulláját? No persze, hiszen lehúzzák a vastalpai, s azok el nem eresztik már szegénynek a lábát mindaddig, míg a sós víz meg sok falánk halacska együttes munkálkodása nyomán csonttá nem csupaszodik...

S akkor egyszerre mintha világosság gyúlt volna az agyában. Ugyan, mit tépelődik itt? Hát persze, hiszen megmondta Caspar atya: az a Sziget, amelyet most lát, nem a mai Sziget, hanem a tegnapi. Amott, a délkörön túl még tegnap van! Hogy is pillanthatna meg azon a tegnapi parton olyasvalakit, aki ma vágott neki a víznek? Sehogy. Az öreg ennek a hétfői napnak a kora reggelén merült alá, de ha a hajón hétfő van, akkor a Szigeten még csak vasárnap, tehát csak az ő másnapjának reggelén láthatja majd, hogy partot ér az öreg, akkor, amikor már a Szigetre is rávirradt a hétfői nap...

Várnom kell holnapig, gondolta. Aztán: Caspar viszont nem tud egy napig várni, elfogy a levegője! Aztán: nem neki kell várnia, hanem nekem, ő csak átsétált szépen a vasárnapba, mikor a délkör vonalán átlépett. Ó, istenem, de hát ha én a vasárnapi Szigetet látom, és ő vasárnap érkezett át oda, akkor őt is látnom kellene már! Nem, belezavarodtam. Én a mai Szigetet látom, lehetetlen, hogy a múltat lássam, mint holmi varázsgömbben. Csak odaát, a Szigeten van tegnap. Ha viszont a mai Szigetet látom, akkor látnom kéne őt is, hiszen ő ott van már, a Sziget tegnapjában, és másodszori vasárnapját tölti... Egyébként akár tegnap, akár ma ért át, a parton kellett volna hagynia a felhasított harangját, de sehol sem látom. Persze bevihette magával az erdőbe is. Mikor? Tegnap. Nos tehát: vegyük úgy, hogy a vasárnapi Szigetet látom. Ki kell várnom a holnapot, hogy lássam, amint hétfőn megérkezik...

Roberto végleg elvesztette az eszét, mondhatnánk, és joggal: az okfejtése mindenképp sántított volna, akárhogy csűri csavarja. Az idő-paradoxonok nekünk is eszünket veszik. Természetes hát, hogy már nem tudta, mitévő legyen; és végül beérte azzal a választással, amellyel – ha másnak nem, hát önnön reménységének áldozataként – bárki beérte volna a helyében. Úgy döntött, hogy mielőtt átadná magát a kétségbeesésnek, még megvárja a másnapot.

Hogy miként is csinálta ezt, nehéz rekonstruálni. Alkalmasint fel-alá járkált a fedélzeten, ételhez nem nyúlt, magában beszélt, Caspar atyát és a csillagokat szólongatta, talán a pálinkát is elővette megint. Annyi bizonyos, hogy másnap, ahogy hajnalodik, pirkad az ég alja, felkel a nap, és múlnak az órák, ő még mindig ugyanott van, egyre izgatottabb, tizenegy és dél között már tombol, déltől napnyugtáig majd eszét veszti, míg végül fejet nem hajt a valóság előtt – mert ezúttal már semmi kétség. Tegnap, igenis tegnap bukott le Caspar atya a déltengeri vizek mélyébe, és nem jött fel onnan sem tegnap, sem ma. És mivel az egész antipódus-délköri csoda a tegnap s a holnap közt játszódik le, nem pedig a tegnap és a holnapután, vagy a holnap és a tegnapelőtt közt, bizonyos immár, hogy nem jön vissza abból a tengerből Caspar atya soha többé.

Matematikai, sőt kozmográfiai és asztronómiai bizonyosságot nyert hát, hogy vége van szegény barátjának. Pedig még azt sem lehetett tudni, hogy hol a holtteste. Valahol lenn. Talán kisodorták már a nyílt tengerre valamiféle víz alatti áramlatok. Vagy az is lehet, hogy árok, szakadék tátong a Daphne alatt, oda süllyedt be a harang, az öreg hasztalan próbált kikapaszkodni belőle, és az egyre vizesebb kevés levegőjét segélykiáltásokra pocsékolta.

Talán úgy próbált menekülni Caspar atya, hogy kiszabadította magát a szalagjai közül, a harang pedig, még levegővel telten, lódult egyet felfelé, vasrészei azonban visszahúzták ez után az első lendület után, és most ott lebeg se fönt, se lent, ki tudja, hol. Caspar atya szabadulni próbált a bocskorától, de hiába. S most valami sziklarésbe szorultan, algaként lengedez.

És míg ez járt Roberto eszében, háta mögé került a keddi napkorong, s Caspar Wanderdrossel atya halálának pillanata mind messzebb és messzebb tolódott az időben.

A sziget sötétzöldje mögött sárgakórt hozott az alkony az égre, és Styx vizévé vált a tenger. Roberto megértette ebből, hogy a természet együtt gyászol vele, és – megesik azzal, aki szerettét veszíti el – hovatovább már nem a szerette, hanem a saját balsorsán és az ismét rátörő magányán kesergett.

Azt alig néhány napja csak, hogy lerázta magáról, Caspar atya lett a barátja, az apja, a bátyja, a családja, a hazája. Most megint egyes-egyedül van. Most végleg.

Hanem e csüggedés közepette újabb illúzió öltött alakot. Már bizonyosra vette, hogy fogságából a leküzdhetetlen Téren át nem, csakis az Időn át szabadulhat.

Most kell csak igazán megtanulnia úszni, hogy elérhesse a Szigetet. Nem azért, hogy Caspar atya földi maradványait kutassa a múlt redőiben, hanem inkább hogy a saját holnapjának komor előrenyomulását feltartóztassa.

26. Kincses embléma-tár

Roberto három napig le sem vette szemét a fedélzeti távcsőről (most bánta csak igazán, hogy a másik, az erősebbik hasznavehetetlenné vált), s a parti fák tetejét figyelte. Leste, mikor tűnik fel a Lángszínű Galamb.

A harmadik napon megrázkódott. Elvesztette a legjobb barátját, egymaga vesztegel itt ezen a világvégi délkörön, s vigasztalná, ha megpillantana egy madarat, amely talán csak Caspar atya képzeletén suhant át!

Elhatározta, hogy újból átnézi menhelyét, hadd lássa, menynyi ideig élhet el még ezen a hajón. A tyúkok továbbra is tojtak, és egy fészekalja csibe is kikelt. A szigeten szedett gyümölcsféléből nem sok maradt, az is elfonnyadt, már csak madáreleség lehetett belőle. Az édesvíz-készlet már csak egypár hordónyira rúgott, de ha gyűjti az esővizet, akár nem is fog hiányozni. No és halban persze nem volt hiány.

Aztán eszébe jutott, hogy aki nem eszik friss zöldséget, azt elviszi a skorbut. Ott volt ugyan a fedélközi kert, de természetes vizet az csak esőkor kaphat: hosszabb szárazság esetén ő kénytelen lenne ivóvízzel locsolni a növényeket. Ha meg zivatar tombolna napokig, akkor vize lenne, viszont nem horgászhatna.

Hogy egy kissé megnyugodjék, lement a víziorgonás helyiségbe, és Caspar atya útmutatása alapján elindította a szerkezetet: mindig ugyanaz a melódia, a Daphne szólt, mert Roberto nem tudta, miként kell hengert cserélni; de nem bánta, ezt a dallamot akár órákig is elhallgatta. A Daphne hajót ő egy ízben a szeretett nő testéhez hasonlította. Mármost Daphné, a nimfa, talán bizony nem babérrá, vagyis fafélévé, olyasmivé változott-e, amiből a hajó is készült? A dallam tehát Liliáról muzsikál. Amint látható, felettébb szertelenül ugráltak Roberto gondolatai – de hát így gondolkodott ő.

Bánta már, amiért hagyta, hogy Caspar atya érkezése elterelje a figyelmét Úrnőjéről, amiért megfeledkezett szerelmi fogadalmáról a gépi hóbortok miatt. Az az egy szem dal, melynek a szövegét sem tudta – ha ugyan volt szövege valaha is –, lassanként imádsággá vált, s Roberto elhatározta, hogy ezt az imádságot, ezt az isteni Daphné hajdanvolt átváltozására emlékeztető Daphné-nek rejtekén vízzel és széllel szóló Daphné-t ő naponta elmondatja a masinával. Úgy dúdolta maga elé minden este, felnézve az égre, mint valami litániát.

Azután visszatért a hálófülkéjébe, és tovább írta a leveleit Libának.

Közben jutott csak eszébe, hogy az utóbbi napjai során mindig nappal volt fenn, s a szabadban időzött, most viszont ismét abba a félhomályba húzódott vissza, amely nem csupán a Daphné-a lett természetes környezetévé mindaddig, amíg Caspar atyával nem találkozott, hanem már több mint tíz éve, casalei sebesülése óta az volt.

Igazából nem hiszem én, bármennyire erősítgeti Roberto, hogy olyan hosszú ideig valóban csakis éjszakai életet élt ő. A tűző napot vélhetőleg csakugyan kerülte, de Libának nappal szegődött a nyomába. Ugy vélem, a nyavalyája inkább búskomorságból, mintsem valódi szembajból eredt: Roberto is észrevette, hogy mindig csak olyankor bántja a fény, amikor komor a kedve, ám amikor vidámabb gondolatok foglalják el az elméjét, észre sem veszi.

Akárhogy is, de akkor este jutott eszébe életében először az árnyék vonzerőiről elmélkedni. Miközben írt vagy felemelte tollát, hogy a kalamárisba mártsa, hol a papíron aranyló holdudvar, hol meg a keze sötét ujjainak viaszosan áttetsző pereme volt a fény. Mintha bent fészkelne a markában, és csak a széleken mutatkoznék. S amúgy mindenfelől valami gyengéd kapucinuscsuha, valami mogyoróbarna derengés bugyolálta be őt, mely az árnyékkal összeérvén, elenyészett.

Belebámult a mécses lángába, és két tüzet látott életre támadni benne: egy vöröset, mely a romlandó matériából táplálkozik, és egy vakító fehéren ágaskodó, de végül nefelejcsszínbe csúcsosodó másikat. Ugyanígy támad fel – gondolta az ő halandó testéből is szerelmesének égi szellemképe.

Meg akarta ünnepelni, hogy a néhány napi hűtlenség után megtért az árnyakhoz, és mire ismét felment a fedélzetre, azok lassan homályba vontak mindent, hajót, tengert s a Szigetet, melynek már csak a rohamosan sötétedő dombjai látszottak. Eszébe jutott a szülőföldje, és leste a partot, hátha felvillan egy-két szentjánosbogár fák sötétjében szárnyasan repdeső, eleven szikrája. De semmi, s akkor az antipódusokról mélázott egy sort: hogy itt paradox módon hátha csak délben világítanak a szentjánosbogarak.

Majd hanyatt feküdt a tatfedélzeten, a hajóval együtt ringatózva nézte a Holdat, és hallgatta a Sziget partjára verődő hullámok moraját, melybe tücskök vagy e féltekére valósi rokonaik ciripelése vegyült.

Az járt az eszében, hogy a nappal úgy szép, ahogy a szőke szépasszony, az éjszaka meg úgy, ahogy a barna szépasszony. Tetszett az ellentét, hogy szőke istennőt szeret az éj barna sötétjében. Azokra az Arthénice szalonjában minden más fényt túlragyogó, érettkalász-szín fürtökre gondolván biztosra vette, hogy azért szép a Hold, mert sápadásában a rejtezkedő Nap sugarai halaványulnak. Fogadkozott: a visszahódított nappalait is arra használja majd, hogy a hullámok napfényes csillogásából az ő fürtjei aranyának, az ő szeme kékjének dicséretét olvassa ki.

De tetszett a szép éjszaka is, mikor mintha minden pihenne, mintha a csillagok a Napnál csendesebben járnának – mármár azt hiszi az ember, hogy egyedül van az egész álmodó természetben.

Aznap éjjel csaknem eldöntötte, hogy élete hátralevő napjait már a hajón tölti. De ahogy felnézett az égre, a szemébe szökött egy csillagcsoport, mely hirtelen kitárt szárnyú, olajágat vivő galambnak rémlett. Mármost a déli égbolton, nem messze a Nagy Kutyától csakugyan felfedeztek akkor már legalább negyven éve egy Galamb nevű csillagképet. Ám korántsem vagyok biztos benne, hogy Roberto onnan, abban az időpontban és abban az évszakban észrevehette-e azokat a csillagokat. De minthogy azok, akik galambnak látták őket (mint Johannes Bayer az Uranometria Nová-ban, majd jóval később, A Glóbuszok Könyve című művében Coronelli), még a Robertóénál is élénkebb fantáziáról tettek tanúbizonyságot, azt hiszem, azon az éjjelen Robertónak bárminő csillagegyüttesről galamb, gerle-, tubi- és gilicefélék ötlöttek volna az eszébe: noha reggel még a létezését is kétségbe vonta, a Lángszínű Galamb szöget, méghozzá – mint látni fogjuk aranyszöget ütött a fejébe.

Fel is kell tennünk a kérdést, hogy a Sziget ígéretes csodái közül vajon miért éppen a Galamb izgatta úgy Robertót attól fogva, hogy Caspar atya először utalt rá.

Ahogy lépésről lépésre tovább követjük ezt a történetet, azt is látni fokuk, hogy Roberto képzeletében (melyet az elhagyatottság immár naponta tovább s tovább tüzelt) az a hallomásból is alig ismerős galamb csak elevenebbé vált attól, hogy neki nem sikerült meglátnia, és láthatatlanul is benne összegződött szerelmes lelkének minden szenvedélye: odaadás és tisztelet, hódolat és remény, féltékenység és irigység, bámulat és vigalom. Nem tudta biztosan (s így mi sem tudhatjuk), hogy minek vált a képévé: a Szigetnek, Libának, mindkettőnek vagy épp a tegnapnak-e, ahová mindhármuk e végtelen mába űzött ember által vettetett, kinek jövője már csak annyi, hogy valamelyik holnapján megérkezik végül a tegnapi napba.

Azt is mondhatnánk, hogy Caspar az Énekek éneké-t juttatta az eszébe, karmelita házitanítója azt történetesen oly sokszor olvasta fel neki annak idején, hogy ő szinte kívülről megtanulta; és kamaszkora óta édes epekedéssel gondolt egy galambszemű lényre, egy sziklarések közt kémlelni való arcú és hangú galambra... Ez az értelmezés azonban csak részben elégít ki. Azt hiszem, némi „Galamb-Magyarázat” kell ide, néhány vázlatpont egy csinos értekezéshez, amelynek, mondjuk, Columba patefacta lehetne a címe, s melynek a tervét én bizony egy cseppet sem vélem haszontalannak, hiszen olyan is van, aki a Bálna Jelentéséről elmélkedik egy egész fejezeten keresztül, holott a bálna csak afféle vagy fekete, vagy szürke hústömeg (legfeljebb fehér, de olyan is csak egyetlenegy van), nekünk viszont ritka madárral, egy ritkánál is ritkább színű Tara avis-szal van dolgunk, melyről az emberiség sokkal többet töprengett, mintsem a bálnákról.

Ez itt a fő. Mindegy, hogy azért-e, mert egykor a karmelitájával beszélgetett, mert Emanuele atyával vitatkozott róla, mert számos, akkortájt nagy becsben tartott könyvet elolvasott, vagy mert Párizsban sok előadást hallgatott arról, amit ott Devise-nek, azaz Jelmondatos Enigmának neveztek, de valamit tudnia kellett Robertónak a galambokról.

Ne feledjük: abban az időben a legkülönfélébb képeket találták ki vagy vették elő, hogy burkolt és magyarázó jelentéseket hámozzanak ki belőlük. Nemhogy egy szép virágnak vagy egy krokodilusnak, de egy kosárnak, létrának, szitának vagy oszlopnak a puszta látványa is arra indíthatta az embert, hogy egész sor olyasmit próbáljon meg köréje látni, amit első pillantásra senki senki sem látott volna. Nem óhajtok most belebocsátkozni annak fejtegetésébe, hogy mi is a különbség Emprise, illetve Embléma között, s hogy miképpen lehetett ezekhez a képekhez ilyen-olyan verssorokat vagy mondásokat illeszteni (talán csak arra utalnék, hogy míg az Embléma egy-egy, nem feltétlenül képileg megjelenített, különleges tényállás leírásából egyetemes gondolatra jutott, addig az Emprise egy-egy különleges tárgy konkrét képéből indult ki, és egy-egy személy valamely tulajdonságára vagy szándékára következtetett, például ilyesformán: „hónál makulátlanabb leszek”, avagy „kígyónál ravaszabb”, netán „inkább meghalok, de áruló nem leszek”, el egészen a híres „Frangar non flectar” és a „Spiritus durissimsa coquit” jelmondatokig), ám az akkori emberek igen fontosnak tartották, hogy az egész világot bebújtassák a Szimbólumok, Jelek, Lovasjátékok, Maskarádék, Piktúrák, Vitézi Fegyverek, Trófeák, Kitüntetések, Ironikus Képek, érem hátuljába mart Vésetek, Fabulák, Allegóriák, Apológiák, Epigrammák, Szentenciák, Szójátékok, Közmondások, Névjegykártyák, Lakonikus Episztolák, Epitáfiumok, Parergonok, Kőbe vésett Feliratok, Címerek, Pajzsok s egyebek rengetegébe – engedelmükkel itt abbahagynám, de ők nem hagyták abba. És fontos volt, hogy a jó Emprise metaforikus és poétikus, s az is, hogy felfedezni való lelke, de mindenekelőtt az, hogy a világ valamely tárgyára utaló érzékeny teste legyen, továbbá nemesnek, csodálatosnak, újnak, de felismerhetőnek, szemrevalónak, de hatásosnak, sajátságosnak, a környezetébe illőnek, rövidnek és velősnek, többértelműnek és egyenesnek, közérthetően talányosnak, találónak, szellemesnek, eredetinek és hősiesnek kellett lennie.

Egy szó mint száz, az Emprise misztikus megfontolás volt, valamilyen megfelelés kifejeződése, költemény, mely nem dalol, hanem egy néma képből s egy általa a szemnek szóló jelmondatból áll; csak észrevétlenül lehetett becses, ragyogása a csak néha elővillanó gyöngy- és gyémántszemekben rejtezett. Minél kevesebb neszt ütött, annál nagyobbat szólt, és míg az Epikus Poémához mesék és epizódok, vagy a Históriához nagy elszánások és szónoklatok kellettek, addig az Emprise két vonással és egyetlen szótaggal is beérte: az illata felfoghatatlan permetként szóródhatott csupán, s csak akkor tűntek elő a tárgyak a meghökkentő lepel alól, ahogy Idegenek és Maskarák esetében is lenni szokott. Többet takart, mint amennyit felfedett. Nem matériával terhelte, hanem esszenciával táplálta a szellemet. Különlegesnek kellett lennie, ám ami különleges, az külön van, vagyis idegen, ami pedig idegen, az idegenszerű.

Van-e külhonibb, mint egy Lángszínű Galamb? Vagy egyáltalán: van-e különlegesebb, mint egy galamb? Bizony, a galamb felettébb sokatmondó jelkép volt, s a sok jelentése csak még markánsabbá vált azáltal, hogy mind ellentmondott egymásnak.

Elsőként természetesen az egyiptomiak beszélnek a galambról, már a Horus Apollo-féle ősrégi Hieroglyphicá-tól kezdve emlegetik, éspedig sok minden egyéb mellett úgy, hogy a galamb a legtisztább állat, amiért is azokat, akik csak galambhúst esznek, még a pestisjárvány is elkerüli. Nem csoda, hiszen az állatok közül ez az egyetlen, amelynek nincs epéje (azaz méreg sem tapad a májára, mint a többi állatnak), és azt már Plinius is feljegyzi, hogy a galamb, ha megbetegszik, csak letép egy babérlevelet, és rögvest meggyógyul tőle. Ha pedig az a babér ugyanolyan babér, amilyenné Daphné változott, akkor helyben vagyunk.

Mindazonáltal ravasz egy szimbólum a galamb, mert tisztának tiszta, de egyúttal nagy kéjenc is: a galambok naphosszat csókolóznak (megduplázván a csókok számát azzal, hogy csókkal hallgattatnák el egymást), s közben a nyelvüket is összedugják; ezért mondják a szeretőkre, hogy csókolóznak, mint a galambok. „Turbékolnak”, mondta egyik-másik költő, és arra gondolt, hogy úgy és annyit szerelmeskednek, mint a galambok. Ne feledjük, hogy Robertónak ismernie kellett ezeket a sorokat: „Midőn pedig ledőltek ők az ágyra, / s feltört a lázas sóvárgás belőlük, / fogtak enyelgő, víg turbékolásba, / csók csókra hullt, s egymásé lett a szívük.” Tudni való, hogy bár minden más állatnak megvan a maga párzási ideje, a hím galamb az év bármely szakában képes megbúbolni a nőstényét.

Először is a galambok Ciprusról, Venus szent szigetéről származnak. Apuleius – mások nyomán – úgy meséli, hogy Venus kocsiját hófehér galambok húzzák, s hogy épp a mértéktelen bujasága miatt mondják a galambot Venus madarának. Mások emlékeztetnek rá, hogy a görögök azért nevezték periszterá-nak, mert Venus hőn szeretett nimfáját, Periszterát az irigy Erósz galambbá változtatta, amiért az segített Venusnak legyőzni őt virágszedő-versenyben. No de mit jelent az, hogy Venus „szerette” Periszterát?

Aelianus azt mondja, hogy a galambokat azért szentelték Venusnak, mert a szicíliai Erice hegyen ünnepséget volt szokás tartani, áraikor az istennő Líbiába vonult; azon a napon egyetlen galamb sem maradt Szicíliában, mert az istennőt elkísérve valamennyi elszállt a tengeren túlra. Ám kilenc nappal később feltűnt a sziget egén egy galamb, Líbia felől érkezett, és Anakreón szerint tűzvörösben pompázott (figyeljünk erre a színre); maga a Bíborszínűnek is mondott Venus volt ő, és nyomában ott sereglett mind a többi galamb. Ugyancsak Aelianustól tudunk egy Phytia nevű leányról, akit Jupiter szeretett, és galambbá változtatott.

Az asszírok Szemirámiszt galamb alakban ábrázolták, mert Szemirámiszt a galambok nevelték fel, s utóbb maga is galambbá változott át. Mindnyájan tudjuk, hogy nem számított épp feddhetetlen erkölcsű nőnek, ellenben oly szép volt, hogy Szkaurobatész, India királya reménytelen szerelemre gyulladt iránta, Asszíria királyának ágyasa iránt, pedig nem múlt el nap, hogy Szemirámisz ne hűtlenkedett volna, s egy történetíró, Iuba szerint az is megesett, hogy csődörbe szeretett belé.

Egy szerelmi jelképnek azonban sok minden elnézhető, a költők rendületlenül vonzódnak hozzá továbbra is, példának okáért (s Robertónak persze ismernie kellett ezt a példát) Petrarca, aki ekként tépelődött: „Mily szeretet, mily irgalom, mi végzet / ad tollat, hogy miként erdők galambja / majd megpihenve én is fölrepüljek?”, avagy Bandello: „Szegény galamb, a szerelemnek lángja / emészti, mint engem, kínozza Ámor, / s csak szólongatja, legyen bár akárhol, / galamb-párját, és belehal a vágyba.”

Ám a galamb túltesz Szemirámiszon, a galambot egy másik, egészen megkapó tulajdonsága miatt is szeretni muszáj, azért tudniillik, hogy nem énekel, hanem sír, búg vagy nyögdécsel, mintha semmi sem volna neki elég, hiába elégül ki oly sokszor a vágya. Idem cantus gemítusque, az ének s a nyögés ugyanaz, mondja egy Camerarius jelmondat; Gemitibtus Gaudet, nyögve vigad, mondja egy másik, még ravaszabbul erotikus embléma. Megáll az ész.

És mégis, az, hogy csókolózik ez a madár, s hogy oly buja, egyúttal – mint csak a galambra jellemző, csinos ellentmondás azt is bizonyítja, hogy igen-igen hűséges, ezért pedig, a házastársi hűség tekintetében mindenesetre, a galamb az önmegtartóztató tisztaság szimbóluma is egyszersmind. Már Plinius megmondta: noha rendkívül szerelmes természetűek, nagy bennük a szeméremérzet, és hírből sem ismerik a házasságtörést. Párjukhoz való hűségüket tanúsítja mind a pogány Propertius, mind pedig Tertullianus. Beszélik ugyan, hogy ha nagy ritkán hűtlenséget gyanít, a hím erőszakossá válik, panaszosan burukkol, és cudar vágásokat osztogat a csőrével. De kisvártatva már békítgeti is nőstényét, és engesztelő köröket ró körülötte. Ez pedig, mármint hogy a tomboló féltékenység a szerelmet, az viszont megint a hűséget szítja fel, és így tovább végtelen csókolózásban, télen-nyáron, a végtelenségig, énszerintem – s mint látni fogjuk, Roberto szerint is nagyon szép gondolat.

Hogyisne szeretne az ember egy olyan jelképet, amely hűséget ígér? Halálon túli hűséget is, mert ez a madár, ha egyszer elvesztette a párját, többé nem áll össze mással. Így hát a szűzi özvegység szimbóluma is a galamb lett, habár Ferro felidézi annak az özvegynek a történetét, aki a férje halála miatti mély gyászában fehér galambot nevelt, s ezért szemrehányással illették, amire is azt válaszolta: Dolor non color, vagyis hogy nem szín a fontos, hanem a fájdalom.

De ha buja a galambok szerelme, ha nem, a nagy odaadásuk mondatta Origenésszel, hogy a galamb az irgalmasság szimbóluma. Ezért van az, mondja szent Ciprián, hogy a Szentlélek galamb formájában száll le miközénk, annál is inkább, mivel ennek az állatnak nemcsak epéje nincs, de karmolni vagy harapni sem szokott, csak egy lakóhelyet ismer, táplálja a kicsinyeit, és egész életét meghitt társalkodásban, párjával igaz egyetértésben – mely ezúttal csakugyan concordia probatissima –, édes csókolózásban tölti. Ebből viszont látható, hogy a csók néha az erős felebaráti szeretetnek a jele: a békecsók rítusa az egyházban is honos. Már a régi rómaiak csókkal üdvözölték egymást, akkor is, ha férfi nőt köszöntött. Egyes kaján kommentátorok szerint csak azért, mert a nőnek tilos volt bort innia, s csók közben a férfi a leheletét ellenőrizte, tény azonban, hogy a numídiaiakat faragatlan népeknek tartották, amiért csupán a gyermekeikkel váltottak csókot.

Minthogy a levegőeget minden nép felettébb tiszteli, a galamb nagy megbecsülésnek örvendett azért is, mert magasabbra repül, mint a többi madár, mégis mindig hűségesen visszaszáll a saját fészkébe. Ez persze a fecskéről is elmondható, de a fecskét soha senkinek nem sikerült az emberi nem barátjává tenni és megszelídíteni, a galambot annál inkább. Szent Vazul például beszámol róla, hogyan hintenek meg a galambászok illatos balzsammal egy galambot, s hogyan sereglik utána a vonzó illat nyomában a többi. Odore trahit. Hogy van-e köze ennek a fentebb mondottakhoz, azt nem tudom, de megejt a jó szagúan nyájas, illatosan tiszta, csábítóan szűzi példa.

A galamb azonban nemcsak szűzies és hű, hanem egyszerű is (columbina simplicitas) legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok, mondja a Biblia), ezért pedig olykor a szerzetesi és remeteéletnek is a szimbóluma; ám hogy mi köze ennek a csóközönhöz, azt végképp ne tőlem kérdezze az olvasó.

Vonzereje még a galambnak a trepiditac, vagyis a félénkség: a görög neve, trérón minden bizonnyal a treo, „reszketve menekülök” igéből ered. Beszél róla Homérosz, Ovidius és Vergilius („Félnek, mint a galamb a sötét zivatarban”), és ne feledjük, hogy a galamb egész életében retteg a sastól vagy a még annál is félelmetesebb keselyűtől. Valerianónál olvasható, hogy védekezésül éppen ezért rakja hozzáférhetetlen helyekre a fészkét (innen a biztonságos fészkelésre utaló jelmondat: Secura nidificat); erről ráadásul már Jeremiás is megemlékezett, az 55. zsoltár pedig ekként fohászkodik: „Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám.”

A zsidók úgy tartották, hogy a galamb, a gerle a legüldözöttebb madár, s ezért méltó rá, hogy az oltárra emeltessék, mivel jobb üldözöttnek lenni, mintsem üldözőnek. Aretino már nem olyan szelíd, mint a zsidók, ő azt vallja, hogy aki galamb, azt megeszi a sólyom. Ellenben Epiphaniosz szerint a galamb sohasem védi magát a veszélytől, Szent Ágoston pedig ugyanezt erősíti meg, mondván, hogy nemcsak a túlerővel, a nála sokkal hatalmasabb állatokkal, hanem még a verébbel szemben sem védekezik.

Legenda szól róla, hogy van Indiában egy dúsan zöldellő lombú fa, melynek neve görögül Paradiszion. A jobb oldalán élnek a galambok, és sohasem mozdulnak ki a fa árnyékából; ha a fától eltávolodnának, áldozatul esnének egy rájuk fenekedő sárkánynak. A sárkányra viszont a fa árnyéka fenekedik, s ezért ha jobbra esik az árnyék, a sárkány baloldalt áll lesben, és viszont.

Hanem akármily félénk, azért okos is ám a galamb, akár a kígyó, és ha van a Szigeten sárkány, a Lángszínű Galamb bizonyára tudja, mitévő legyen; van is, aki szerint azért repül mindig víz fölött, hogy ha karvaly fenyegetné, idejében észrevegye a tükörképét. Nos hát, védekezik-e akkor vagy sem?

Mindeme számos és nagyon is sokféle tulajdonság mellett a galamb óhatatlanul misztikus szimbólummá is vált; olvasómat nyilván feleslegesen untatnám annak előadásával, hogy miféle szerep jutott ennek a madárnak a Vízözön történetében, amikor is ő lett a békének, a vizek elapadásának, a föld felszáradásának a hírnöke. Sok egyházi auktor szerint azonban a galamb a Fájdalmas Szűzanyának s az ő panaszos jajgatásának is a jelképe. Intus et extra, mondják róla, mert kívül-belül patyolattiszta. Néha úgy jelenik meg, hogy épp elszakítja a lábát béklyózó zsineget – Effracto libera vinculo –, és ilyenkor a feltámadó Krisztus képévé lesz. Továbbá, s ez bizonyosra vehető, alkonyatkor mindig megtér, nehogy meglepje az éj, azaz nehogy útját állja a halál, még mielőtt a bűn foltjait letörölhette volna. Végül tán említenem is kár, amire már utaltam, s amit Jánostól tudhatunk: „Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot.”

Ami az egyéb gyönyörű Galambos Jelmondatokat illeti, ki tudja, hányat ismert Roberto az olyanok közül, mint Mollius ut cubant, „Hogy puhábbra feküdjenek” – mert a galamb tollakat tépked ki magából, hogy puhábbá tegye fiókáinak a fészket –, Luce lucidior, „Fénynél fényesebben” – mert ragyog, ha felszáll a Nap felé –, Quiescit in motu, „Mozgásban pihen” – mert mindig kimérten mozgatja a szárnyát, nehogy elfáradjon. Még olyasvalaki is akadt, egy katona, aki azzal igyekezett mentegetni a szerelmi zabolátlanságát, hogy a jelvényére páncélsisakban fészkelő galambpárt tétetett, s hozzá ezt a jelmondatot: Amica Unuc.

Olvasóm bizonyára úgy véli, hogy ennyi jelentés sok is a galambnak. Igen ám, de ha valaki már mindenképp életre szóló szimbólumot vagy jelet választ, akkor bizony legyen annak jó sok jelentése, hisz máskülönben akár maradhat a kenyér kenyér, a bor bor, az atom atom és a semmi semmi. Ami a Dupuy-féle szalonban megismert természetfilozófusoknak persze tetszett volna talán, de nem úgy Emanuele atyának – tudjuk viszont, hogy a mi derék hajótöröttünk hol az egyik, hol meg a másik irányzathoz húzott. Végül is az volt a Galambban a nagyszerű, legalábbis (gondolom) Roberto számára, hogy a Galamb nem csupán Üzenet volt, mint a jelmondatos Címerek és Emblémák általában, hanem olyan üzenet, amely azt üzeni, hogy az elmés üzenet mind kifürkészhetetlen.

Mikor Aeneasnak le kell szállnia az alvilágba – hogy ott atyjának árnyát, azaz valamiképp szintén a tegnapot vagy a tegnapokat felkutassa –, mit tesz a Sibylla? Biztatja ugyan, hogy temesse csak el Misenust, áldozzon bikát és más állatokat is, de ha valóban véghez akarja vinni azt, amit még soha senkinek nem volt bátorsága vagy hivatása megkísérelni, akkor találjon meg egy árnyas, dús lombú fát, melynek egyik ága arany. Úttalan erdő rejtegeti, sötét hegyoldal védi, és mégis, az aranyán, a ramus aurícomus nélkül nem fürkészheti ki a föld titkait. És ki segít Aeneasnak, hogy az aranyágra rábukkanjon? Két galamb, két – s ezt most már tudnunk illenék – anyai madár. A többit ki ne ismerné? Elég az hozzá, hogy Vergilius mit sem tudott Noéról, de a galamb ezúttal is, mint mindig, hírt hoz és nyomra vezet.

Egyébiránt úgy szól a fáma, hogy a galambok Jupiter templomában orákulumként szolgáltak, általuk adott választ a kérdésekre Jupiter. Azután egyikük Amon templomába, másikuk pedig Delphoiba repült, s ezzel magyarázható, hogy az egyiptomiak és a görögök is ugyanazokat a sötét ködökbe burkolt, de közös igazságokat hirdették. Galamb nélkül nincs reveláció.

Mi persze máig tanakodunk, hogy mit is jelent az Aranyág. Mert üzenetet hoz ugyan a galamb, de az üzenet rejtjelezve van.

Nem tudom, mennyire ismerte Roberto a zsidó Kabbalát, melynek akkortájt nagy divatja volt, de Gaiarel úr társaságában hallania kellett egyet s mást: annyi bizonyos, hogy a galambra a zsidók egész várakat építettek. Utaltunk már rá, vagyis utalt rá Caspar atya, hogy a 68. zsoltár galambnak szárnyairól beszél, amelyeket ezüst borít, és galambtollakról, amelyek színarany fényűek. Miért? És a Példabeszédek-ben miért bukkan elő ez a hasonló kép: „Mint az aranyalma ezüsttálon”, s hozzá a kommentár: „olyan a helyén mondott ige”? És az Énekek énekében a menyasszonynak, akinek szemei „mint galambok”, miért mondja a vőlegény: „Aranyból csináltatunk neked láncocskát, s rá ezüstből gyöngyöket”?

A zsidók magyarázata szerint az arany az írást, az ezüst pedig a betűket vagy szavakat elválasztó fehér közöket jelenti. Egyikük pedig, akit Roberto talán nem ismert, de aki még sok más rabbit megihletett, azt mondotta, hogy a finom mívű ezüsttányérba rakott aranyalma arra utal, hogy az Írás minden mondata (de bizonyos, hogy a világ minden dolga vagy eseménye is) két arcát mutatja, egy nyilvánvaló meg egy rejtett oldalát, s ami nyilvánvaló, az ezüst; de ezüstnél értékesebb, hiszen aranyból való az, ami rejtve van. S aki messziről nézi azt az ezüstösen csillogó tálat, azt hiszi, hogy a benne lévő alma is mind ezüst, ám ha jobban odafigyel, szemébe ötlik az arany csillogása.

Mindaz, amit a Szentírás tartalmaz, príma facíe ezüstként csillog, a rejtett tartalma azonban úgy ragyog, mint az arany. Az avatatlanok számára nem látható isteni ige érinthetetlen szüzességére mintegy leplet von a szemérem, árnyékot borít a misztérium. Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, szól az ige. Akinek mint a galambé a szeme, az nem torpan meg a szó szerinti értelem előtt, mert tudja, miképp férkőzhet hozzá a misztikus értelemhez.

A titok azonban, akár a galamb, tovaillan, és sohasem tudni, hol van épp. A galamb azt jelenti, hogy a világ hieroglifák által szól hozzánk, s ezért ő maga a hieroglifákat jelentő hieroglifa. A hieroglifa pedig se ki nem mond, se el nem hallgat, a hieroglifa csak mutat.

Más zsidók meg azt mondták, hogy orákulum a galamb, és nem véletlen, hogy a neve héberül tor, ami a Tórára, vagyis az ő Bibliájukra, szent könyvükre, minden kinyilatkoztatás forrására emlékeztet.

A Napba repülő galamb ezüstös fénye csak csillogás, de akinek van türelme várni, míg elő nem tűnik a rejtett arca, az egyszer csak az arany lényeget, azt a vérnarancs színű lángolást is megpillanthatja.

A tiszteletre méltó Isidorus óta a keresztények is megemlékeztek róla, hogy a repülő galambot hol ilyen, hol olyan színben tüntetik fel a testén megcsillanó napsugarak. Rá van utalva a Napra, innen az afféle jelmondatok, mint például Fényedtől Pompázom, vagy Általad ékeskedem és ragyogok. Bár más és más színeket von a nyaka köré a fény, de azért csak ugyanaz marad. Arra figyelmeztet tehát, hogy ne higgyünk a látszatokban, de arra is, hogy lássunk a hamis látszatok mögé, és találjuk meg az igazit.

Hány színe van a galambnak? Egy régi bestiárium szerint

Olvasható még itt alant,

hogy milyen madár a galamb:

lehet sötét, lehet fakó,

lehet fehér, akár a hó,

ismerni kéket, vöröset,

de püspöklila is lehet,

egyik ilyen, másik olyan,

száznak százféle színe van.

Miféle szerzet akkor hát a Lángszínű Galamb?

Végezetül – bár ki tudja, hallott-e erről Roberto – hadd idézzem a Talmudból a következőket: Edom urai azt határozták Izrael ellen, hogy aki imaszíjat visel, annak kitépik az agyvelejét. Mármost Elizeus egyszer imaszíjasan az utcára ment. Egy őr észrevette, és üldözőbe vette. Utol is érte Elizaeust, ám az addigra letekerte magáról, s a tenyerébe rejtette az imaszíjat.

– Mi van a kezedben? – förmedt rá az ellenség.

– Galamb szárnya – felelte Elizeus. A másik erre szétfeszítette a kezét. Galambszárny volt benne.

Nem tudom, mit jelent ez a história, de nagyon tetszik. Bizonyára Robertónak is tetszett, ha ismerte.

Amabilis colomba,

unde, unde ades volando?

Quid est rei, quod altum

coelum cito secando

tam copia benigna

spires liquentem odorem?

Tam copia benigna

unguenta grata stilles?

Elmondhatjuk tehát: fontos jel a galamb, és érthető, miért dönt úgy a világ végére sodródván valaki, hogy pontosan felméri, mit jelent az ő számára.

A Sziget elérhetetlen, Liliája oda, minden reménye veszve van – miért is ne válnék hát a láthatatlan Lángszínű Galambból medulla aurea, bölcsek köve, célok célja, mely tovaröppen, mint minden, amit szenvedélyesen akarunk? Olyasmire pályázni, ami sosem lesz meg: van-e fennköltebb vágy?

A dolog szerintem annyira világos (luce lucidior), hogy Galamb-Magyarázatomat ezennel berekesztem.

Vissza hát történetünkhöz.

27. A tengeráram titkai

Másnap alighogy megvirradt, Roberto egészen levetkőzött. Amíg Caspar atyával volt, nagy szemérmesen ruhástul ereszkedett a vízbe, de akkor is érezte, hogy a ruha elnehezíti és akadályozza. Most meztelen volt. A kötelet a derekára kötötte, s lemászott a hágcsón, a tengerbe megint.

Már nem merült el. Most azt kellett megtanulnia, hogy kezét-lábát mozgassa, úgy, ahogy a kutya kapálózik. Percekig próbálkozott hát, de hiába, látnia kellett, hogy alig néhány rőfnyire jut csak a hágcsótól. Ráadásul máris kimerült.

Tudta, hogyan pihenjen: hanyatt fordult, és ringatózva élvezte egy darabig a víz és a nap cirógatását.

Lassan ismét erőre kapott. Tehát így kell ezt: a kimerülésig kapálózni, pihenésül egypár percig vízihullát játszani, aztán kezdeni elölről az egészet. Egyszerre mindig csak nagyon keveset és csak nagyon lassan fog haladni, de nincs más megoldás.

Némi kísérletezés után bátor elhatározásra jutott. A hágcsó a Szigettel szemközt, a hajó jobb oldalán lógott. Most megpróbál átúszni a hajó nyugati oldalára. Ott pihen egyet, és aztán visszaúszik. Sikerült is hamar átjutnia az orrárboc alatt, és a hajótest túlsó oldalát megpillantva valóságos diadalérzés töltötte el. Ismét hanyatt fordult, karját-lábát széjjeltárta, s úgy lebegett a hullámokon, melyek emitt mintha jobban hintáztatták volna, mint a túloldalon.

Egyszer csak nagyot rándult a dereka. A kötél feszült meg rajta. Visszafordult a hasára, újrakezdte a kutyaúszást, és csak akkor értette meg: a hajó bal oldalára érve felsodródott északnak, sok-sok rőfnyivel túl az orrárbocon. Vagyis az a délnyugatról északkeleti irányba tartó áramlat, amely a Daphné-tól kissé nyugatabbra vált igazán erőteljessé, már itt az öbölben is érezteti a hatását. A túloldali úszóleckék során elállta az útját a hajótest, de emezen az oldalon elkapta, és sodorta volna tovább is, ha nincs a derekán a kötél. Azt hitte, egy helyben áll, pedig mozgott, ahogy a föld is mozog a maga örvényében. Ezért kerülte meg olyan könnyen a hajó orrát: nem ő lett ügyesebb, a tenger segített.

Kíváncsi lett, vajon vissza tud-e úszni önerejéből a Daphné-hoz, és ijedten tapasztalta, hogy hiába evickél, egy-két arasznál tovább nem jut, mert elég csak levegőt vennie, s már feszül is megint a kötél.

Megragadta hát, és visszahúzódzkodott rajta úgy, hogy közben forgott, s a kötél a dereka köré tekeredett. Egykettőre megint ott volt a hágcsó tövében. A fedélzetre kapaszkodva végül is úgy ítélte, hogy veszélyes lenne, ha úszva próbálna átjutni. Tutajt kell építenie. Szemügyre vette roppant faanyagraktárát, a Daphné-t, és belátta, hogy a legcingárabb rönköt sincs mivel kicsikarnia belőle, hacsak bicskával el nem nyiszál évekig valamelyik árbocon.

No de nem egy ajtótáblához kötözve került-e a Daphnéra? Megvan hát, mi a teendője: kiemel egy ajtót, azt használja tutajnak, s ha kell, két kézzel evez. Kardjának a markolatát használva kalapácsnak, a vasát pedig emelőnek, végül is sikerült kifeszítenie a sarkából a tiszti étkezde egyik ajtaját. A kardpenge nem bírta, beletört a műveletbe. Sebaj, emberi lényekkel neki nincs többé vívnivalója, csak a tengerrel.

De vajon merre sodorja az áramlás, ha majd a vízre száll? Az ajtótáblát a hajó jobb oldali korlátján át nagy üggyel-bajjal a tengerbe dobta.

Az ajtó lustán lebegett, de alig egy perc múltán már eltávolodott a Daphne oldalától, és az orrárboc alatt, nagyjából ugyanarra, amerre ő úszott, előbb a hajó bal oldalához sodródott, majd tovább északkeletnek. Minél messzebbre került a hajóorrtól, annál gyorsabb lett a mozgása, aztán egyszer csak – az öböl északi fokának magasságában – egy heves fordulattal északnak kanyarodott.

Most már olyan sebesen úszott, ahogyan a Daphne úszott volna, ha horgonyt szed. Amíg túl nem jutott a szigetfokon, Roberto szabad szemmel is követni tudta az útját, onnantól már a távcsövén át nézhette csak, s azzal még jó darabon át látta, amint szélsebesen tovasiklik. Úgy siklott az az ajtótábla, mintha folyóban siklanék, amelynek medre szélesen ágyazódik a nyugodt tenger vizébe.

Mármost – tanakodott Roberto – ha a száznyolcvanadik délkör azzal a képzeletbeli vonallal esik egybe, amely a két szigetcsúcsot az öblön át húzódva összeköti, és ha az a folyóféle az öböl végét elérve csakugyan északnak vesz irányt, akkor az áramlás onnantól fogva hajszálpontosan az antipódusdélkört kell hogy kövesse!

Ha ő is ott volna azon az ajtótáblán, akkor a mát a tegnaptól – avagy a tegnapot a tegnap holnapjától – elválasztó vonalon tutajozhatna végig...

Egyelőre azonban mástól főtt Roberto feje. Az ajtótábláról ő bizony csak a kezével tudná valahogy útját állni az áramlásnak. A saját testét is milyen nehéz irányítania; milyen lehet akkor egy ajtótáblát, amelynek se orra, se tatja, se kormányrúdja!

Aznap éjjel, amikor a hajóhoz érkezett, az a másik ajtólap csak valami szélfuvallatnak vagy mellékáramlatnak köszönhetően sodródott vele az orrárboc alá. Hogy megint effélére számíthasson, arra kényszerülne, hogy figyelmesen tanulmányozza a tengerjárást hosszú-hosszú heteken, sőt talán hónapokon át, hogy tucatszám hajigálja a tengerbe az ajtódeszkákat – s ki tudja, mi mindent még...

Képtelenség, az ő hidrosztatikai vagy hidrodinamikai vagy miféle ismereteinek az állását tekintve mindenképpen az. Akkor már marad mégiscsak az úszás. Az a kutya, amelyik kapálózik, hamarabb partra jut a folyó közepéről, mint az, amelyik kosárban kuksol.

Tovább kell hát edzenie magát. S hogy a Daphné-tól a partra ki tudjon úszni, az a legkevesebb. Napszakonként, az árapály-mozgásnak megfelelően az öbölben is keletkeznek kisebb áramlatok; elképzelhető hát, hogy hiába evickél ő nagy buzgón kelet felé, egyszer csak elkapja az egyik, s előbb nyugatnak, majd egyenest az északi szigetcsúcs irányába penderíti. Következésképp az árral szembeni úszást is gyakorolnia kell. A kötél segítségével kénytelen lesz a hajó bal oldalán is a vízbe merészkedni.

Néhány nappal később, egyelőre még a hágcsó felőli oldalon, eszébe jutott, hogy La Grivában nemcsak kutyát, hanem békát is látott ő úszni. És minthogy a vízben terpeszkedő emberi test – vélte – inkább emlékeztet békára, semmint kutyára, gondolt egyet, s most kísérletképpen a békaúszással próbálkozott. Még hanggal is rásegített. „Kvakk-kvakk!” – harsogta, és széjjelcsapta a karját meg a lábát. De hamar felhagyott a kuruttyolással, mert túl nagyokat rúgott hozzá, s a szája is elnyílt. A következményeket bármely gyakorlott úszó megjósolhatta volna.

Öreg és higgadt, méltóságteljesen hallgatag békává változott át. Ha már nem bírta a kifordított tenyérrel való folytonos evezést, visszatért a kutyaúszáshoz. Az iparkodását vijjogva figyelő és egy-egy halért tőle néha alig egypár rőfnyire (igen: Sirálycsel-formán) lecsapó nagy fehér madarakat elnézve egyszer úgy, olyan szárnylebbentően széles karmozdulatokkal is megpróbált úszni, ahogyan ők repülnek; kiderült azonban, hogy a szája és az orra nehezebben marad csukva, mint a madárcsőr, így hát ezzel a kísérlettel is felhagyott. Azt sem tudta már, miféle állat: kutya, béka vagy valami szőrös varangy, négylábas kétéltű, tengeri kentaur, hím szirén, habfiú-e tán.

Ám mindeme próbálkozások közben egyszer csak azon kapta magát, hogy valamicskét azért halad is: lám, elölről indult, most pedig már a hajóoldal közepénél tart. Igen ám, de mire úgy döntött, hogy megfordul, és visszaúszik a hágcsóhoz, már semmi ereje sem maradt, s a kötélen volt kénytelen visszahúzódzkodni.

Hamar kifulladt, az volt a baja. Eljutni eljutott valameddig, de visszafelé már nem bírta... Úszni végül is megtanult, de csak úgy volt vele, mint az egyszeri uraság, aki a Rómától Jeruzsálemig vivő zarándokutat naponta félmérföldenként, a kertjében fel-alá járkálva tette meg. Atléta sohasem volt, de az Amarilli kajütjében eltöltött hosszú hónapok, a hajótörés viszontagságai, a Daphné-on – a Caspar atyától kapott néhány feladatot leszámítva – rászakadó tétlenség még inkább elpuhította.

Roberto alkalmasint nem tudja, hogy az úszástól erőre kapna, és inkább azt hiszi, hogy csak akkor tud majd úszni, ha előbb megerősödik. Azt látjuk hát, hogy egyszerre két-három, sőt négy nyers tojást is felhörpint, s egy egész tyúkot is bekebelez, mielőtt ismét a tengerbe merészkednék. Még szerencse, hogy kéznél az a kötél. A vízbe merülve olyan görcsöt kap, hogy alig tud visszamászni a hajóra.

Este már ezen az új ellentmondáson töpreng. Korábban, amikor még csak nem is remélte, hogy valaha átjut, mintha karnyújtásnyira lett volna a Sziget. Most, hogy előbb-utóbb megtanulja már azt a művészetet, amely átsegíti, a Sziget mind távolabb kerül.

Minthogy ráadásul nemcsak a térben látja távolinak, hanem (éspedig visszafelé) az időben is, mostantól fogva valahányszor említést tesz erről a távolságról, Roberto mintha összekeverné a teret az idővel, és efféléket ír: „az öböl, sajna, túlságosan is tegnapi”, „mily nehéz átjutni ama korai partra”, vagy épp „mily sok tenger választ el az iménti naptól”, sőt: „zord fellegek közelgenek a Sziget felől, miközben itt immár derült az ég...”

Ám ha mind távolabb kerül a Sziget, érdemes-e még az átjutást tanulgatni? A most következő napok során Roberto nem végez úszóleckéket, hanem inkább tovább keresi távcsövével a Lángszínű Galambot.

Lát a fákon papagájt, felismer gyümölcsöt, napestig lesi, mint lobban fel és el sok-sok szín a lombok zöldjében, de a Galambot nem látja. Hátha hazudott neki Caspar atya – jut megint az eszébe –, hátha a bolondját járatta vele? Néha már biztosra veszi, hogy maga Caspar atya sem létezett soha – és nem leli többé nyomát a hajón. Többé nem hisz a Galambban, de azt sem hiszi már, hogy a Szigeten ott a Specula. Annyi baj legyen – vigasztalja magát –, úgyis nagy tiszteletlenség lett volna masinával beszennyezni annak a helynek a tisztaságát. És gondolataiban lassan ismét olyan az a Sziget, hogy éppen őrá, azazhogy az ő álmaira szabták.

Ha a Sziget a múltban található, akkor a Szigetre kell mindenáron eljutnia. Abban a kizökkent időben az első ember állapotát kell neki nem is meglelnie, hanem újragondolnia. A Sziget – nem mint az örök fiatalság forráshelye, hanem mint a forrás maga –, meglehet, az a hely, ahol minden emberi lény, feledvén a saját elsilányult tudását, vadonba kivetett gyermekként valamiféle új, a dolgokkal való újfajta kapcsolatból születni tudó nyelvet talál. Egyúttal pedig létrejön az egyetlen igazi és új tudomány, létrehozza a természet közvetlen megtapasztalása anélkül, hogy bárminemű bölcselet meghamisíthatná (mintha a Sziget nem atya volna, aki továbbadja fiának a törvény szavait, hanem anya, akitől az az első neveket tanulja meg elgügyögni).

Csak így – hogy nem holmi almagesztekből és kvadripartitumokból, hanem közvetlenül a napfogyatkozások egymásra következéséből, az ezüstös csóvájú üstökösök pályájából s a csillagok állásából olvassa ki –, csakis ekként ébredhet rá újjászületve a hajótörött az égitesteket mozgató szabályokra s az általuk égre írt akrosztikonok értelmére. Csak akkor fogja fel egy csapásra a nehézkedés törvényeit is meg azokat, de motu cordis et sanguinis in anibalibus, amelyek a szív és vér mozgását szabályozzák az élőlényekben, ha egy rápottyanó gyümölcstől elered az orra vére. Csak úgy érti meg – mindennemű dioptriai és szkiaterikai számítgatások nélkül – fény és árnyék örök viaskodását az új Narcissus, ha tó vizébe ágat, nádszálat, hosszú, merev, fémes sást dug, és közben a felszínt figyeli. És akkor azt is megérti talán, miért van az, hogy vak tükör a föld, mely foltot ejt azon is, amit tükröz, hogy a víz falán átlátszóvá lesz a reá vetődő árnyék, s hogy a levegőben viszont nincs honnan visszaverődjenek, ezért aztán keresztülsuhannak rajta a képek, és meg sem állnak az éter legvégső határáig, hacsak vissza nem térnek mint délibáb vagy más csalóka tünemény.

Ha övé lesz a Sziget, Lilia lesz az övé. Vagy nem? És ha igen? Roberto nem azoknak az iskolacsarnokba tolakodó, nyársat nyelt filozófusoknak a fejével gondolkodott, akik mindig csak azt hajtogatják, hogy ha valami így és így van, nem lehet egyúttal ellenkezőképpen is. Az a szerelmesekre oly jellemző tév-, azaz távképzete támadt, hogy már most tudja: ha Lilia az övé lesz, vele együtt mindennemű revelációk forrását is megkapja. Aki távcsövön át deríti fel a mindenség törvényeit, az kerülő úton végül is ugyanahhoz az igazsághoz jut el, amely a felvillanó kéj vakító robajában őneki egyszerre nyilatkozna meg, ha a fejét szerelmese ölébe hajthatná ama Kertben, ahol minden bokor a Tudásnak fája.

Minthogy azonban – s ezt tudnunk illenék – ha messze van, amire vágyunk, mindig felsejlik egy jussunkra törő rémalak, Roberto is joggal tartott tőle, hogy Kígyó fészkelte be magát azok közé az édeni gyönyörök közé. S úrrá lett rajta a gondolat, hogy megelőzte, és már a Szigeten várja őt bitorló lesben Ferrante.

28. A regények eredetéről

Jobban szeret a szerelmes búsulni, mint örülni. Roberto el sem tudta képzelni, hogy ne legyen örökre elválasztva attól, akit szeret, de minél kevésbé érezte magát vele, annál gyötrelmesebb lett arra gondolnia, hogy hátha létezik viszont más, aki igenis vele van.

Láttuk: minekutána Mazarin megvádolta, hogy ott volt valahol, ahol pedig nem volt, Roberto azt vette a fejébe, hogy Ferrante Párizsban van, és már többször is helyette lépett fel. Ha ez igaz volt, akkor Robertót a bíboros letartóztatta és az Amarilli-n világgá küldte ugyan, de Ferrante Párizsban maradt, méghozzá mindenki szemében (az Övében is!) úgy, mint Roberto. EI kellett hát, hogy képzelje őt Ferrante oldalán, és tengeri tisztítótüze ettől pokollá változott.

Tudta Roberto, hogy a féltékenységnek mindegy, van-e oka vagy nincs vagy lesz-e egyáltalán; hogy a féltékenység képzelt bajból kohol valódi szenvedést; hogy a féltékeny olyan, mint a hipochonder, aki abba betegszik bele, hogy fél a betegségtől. Ne hagyd hát, buzdította magát, hogy úrrá legyen rajtad ez a Másikat valaki Másikkal elképzeltető kínos kényszer, hisz nincs jobb táptalaja a kételynek, mint a magány, és nincs, ami hamarabb változtatná a kételyt bizonyossággá, mint a képzelgés.

Mert a félelmek közül is a féltékenység a leghálátlanabb: aki a haláltól fél, megkönnyebbülhet, ha arra gondol, hogy éppenséggel nagyon is sokáig fog élni, vagy hogy a világot jártában előbb-utóbb rábukkan az örök ifjúság vizére; aki szegény, megvigasztalhatja az a gondolat, hogy hátha valami kincsre bukkan; minden rettegett dologgal szemben létezik valami, ami reményre sarkall. Csak a kedvesétől távol epekedő szerelmes számára nincs remény. A távollét olyan a szerelemnek, mint szél a tűznek: a kicsit eloltja, a nagyot még nagyobbra lobbantja.

Ha a féltékenység a mélységes szerelemből fakad, akkor nem is szeret, vagy csak félszívvel szeret az, aki nem féltékeny a szerelmesére. Lehet is hallani olyan szeretőről, aki – mert fél a közönytől – úgy ajzza fel magában a szerelmet, hogy lépten-nyomon féltékenykedik.

A féltékeny ember tehát (noha szerelmesétől ugyanakkor erényt és hűséget vár vagy remél) csakis úgy tudja vagy úgy akarja képzelni, hogy a szerelmese igenis rászolgált a féltékenységre, következésképp el is követte a hűtlenség bűnét: így idézi fel a féltékeny a jelenvaló szenvedésben a jelen nem való szerelem gyönyörét. Már csak azért is, mert ha az ember – bár tudván tudja, hogy nem igaz – a saját karjaiba képzeli a távoli kedvest, sohasem idéződhet fel benne oly elevenül a képe, a testmelege, a pirulása, az illata, mint mikor azt képzeli, hogy mindeme jók élvezője valaki Más: mert hisz ahhoz nem fér kétség, hogy ő maga nincs vele, az viszont, hogy az ellenség vele van, nem biztos bár, de azért nem szükségképp bizonytalan. A féltékeny csak azt a másikkal való szerelmi összeborulást tudja valószerűen elképzelni, mert ahhoz férhet ugyan kétség, de legalább lehetséges, neki viszont ővele ugyanaz lehetetlen.

A féltékeny éppen ezért nem tudja és nem is akarja az ellenkezőjét képzelni annak, amitől fél, sőt az okoz neki élvezetet, hogy még nagyobbítja is a fájdalmát, s aztán szenved, amiért őneki nem lehet része abban a még nagyobb élvezetben. A szerelmi gyönyör kívánatos szenvedés, melyben kellem és kín egyesül, a szerelem pedig önkéntes téboly, pokoli éden és mennyei pokol – vagyis vágyva vágyott ellentétek egyezsége, keserű kacaj és porló gyémánt.

Ekként kesergett hát Roberto, de mert emlékezett még a világok végtelenségéről folytatott minapi vitára, egyszer csak nagy ötlete, sőt: Ötlete, óriási, körmönfont Ideája támadt.

Kitalálhatna egy történetet – gondolta –, olyat, amelynek persze nem ő a hőse, hiszen az a történet nem ezen a világon, hanem a Regények Országában játszódnék, éspedig párhuzamosan az őt körülvevő világ eseményeivel, úgy, hogy a két eseménysor nem találkozhat és nem is fedheti egymást soha.

Mi haszna lehet belőle? Nagyon is sok. Ha úgy dönt, hogy kiagyalja azt a másik, csupán a gondolatában létező világba tartozó történetet, akkor annak a világnak ő lesz az ura, és gondoskodhat róla, hogy az ott történendők ne haladják meg a tűrőképességét. Másrészt mint az általa szerzőként jegyzett regény olvasója, részese lehet a szereplők szívfájdalmainak: elvégre a regényolvasó féltékenység nélkül szeretheti Thisbét úgy; hogy Pyramusszal képviselteti magát, és nyugodtan epekedhet Altreáért is Celadon által.

A Regények Országában a szerelem korántsem jelent féltékenységet: odaát az is a miénk valamiképpen, ami nem a miénk, az pedig, ami a világi életben a miénk volt, és elvették tőlünk, odaát nem létezik – még ha az, ami odaát létezik, hasonlít is mindahhoz, amit mint létezőt, nem mondhatunk a magunkénak, vagy elvesztettünk...

Robertónak tehát meg kell írnia (vagy ki kell gondolnia) a Ferrantéról s a Ferrante Libához fűződő szerelméről szóló regényt, és csak akkor, csak azt a regényvilágot alakítgatva feledkezik majd meg a való világbeli féltékenység mardosásáról.

Továbbá – okoskodott Roberto –, hogy megértsem, mi történt velem, és miként estem belé Mazarin csapdájába, fel kéne elevenítenem azoknak az eseményeknek a Históriáját, kiderítvén, mely okok és titkos motívumok rejlenek mögöttük. Igen ám, de van-e bizonytalanabb, mint a Históriák, melyeket olvasva, ha ugyanarról a csatáról két szerző is beszámol, annyi ellentmondás ötlik mindjárt a szemünkbe, hogy már-már azt hisszük, két különböző csatáról van szó? S másrészt van-e bizonyosabb, mint a Regény, amelynek végén minden Rejtelem megleli magyarázatát a Valószerűség törvényei szerint? A Regény olyan dolgokról szól, amelyek talán nem történtek meg igazán, de nagyon is megtörténhettek volna. Azáltal, hogy a balsorsom fordulatait Regény formájában értelmezem, biztosan marad legalább egy lehetőségem, hogy kibogozzam a kusza szálakat, következésképp biztos, hogy nem valami rémálom áldozata vagyok. Ez az Idea persze fondorlatosan ellentmond az előzőnek, hiszen ily módon éppen hogy fölébe kerekednék ez a regényes cselekmény a maga valóságos történetének.

Végezetül pedig – morfondírozott tovább Roberto – az én történetem egy asszony iránti szerelemről szól; márpedig a Szerelem kérdéseivel nem a História foglalkozik, hanem csakis a Regény, és csak a Regény igyekszik megmagyarázni (a História soha), hogy mit gondolnak és mit éreznek Éva leányai, akik pedig a Földi Paradicsom óta az Udvari Pokol mostani koráig felettébb nagy hatással voltak emberi nemünk sorsára.

Helytálló érvek, de csak külön-külön. Más a regényíróként cselekvő, és megint más a féltékenyen szenvedő ember. A féltékeny ember élvezettel színezi ki magában mindazt, aminek fél a megtörténtétől – s aminek a valóságos megtörténtében ugyanakkor nem hajlandó hinni –, a regényíró ellenben mindenféle fortélyokkal azon mesterkedik, hogy az olvasó ne csupán elképzelje azt, ami meg sem történt, hanem előbb-utóbb még felejtse is el, hogy olvas, és higgye azt, hogy valóságos történettel van dolga. Épp elég gyötrelem a féltékeny embernek már az is, ha másvalaki regényét olvassa, hisz írjon bárki bármiről, ő mindig úgy fogja érezni, hogy az olvasottak a saját történetére utalnak. Hát még az olyan féltékeny, aki úgy tesz, mintha a szóban forgó történetet, a sajátját, ő találná ki! Nem mondják-e a féltékeny emberről, hogy árnyaknak ad testet? Ha mégoly árnyszerűek is hát egy-egy regény alakjai, a féltékeny – elvégre tejtestvére a regény a Történelemnek – mindenképp túlságosan testesnek fogja látni őket, kivált, ha nem máséi, hanem a saját árnyai.

Azt egyébként, hogy jótéteményeik ellenére hibáik is vannak a Regényeknek, tudhatta volna Roberto. Amiképpen a medicina egyúttal a mérgek tana is, a metafizika helytelen okoskodásokkal vallási dogmákat feszeget, az etika nagyságra buzdít (holott az nem mindenkinek használ), az asztrológia a babonának kedvez, az optika csal, a zene buja vágyakat gerjeszt, a geometria jogtalan birtoklásra, a matematika meg fukarságra bátorít – ugyanúgy, bár figyelmeztet, hogy kitalálás csak, amit kínál, a Regény Művészete is ajtót nyit nekünk a Képtelenség Palotáján, az pedig olyan ajtó, hogy ha könnyelműen átlépjük a küszöbét, becsukódik a hátunk mögött.

Robertót azonban nincs hatalmunk visszatartani ettől a lépéstől: biztosan tudjuk ugyanis, hogy megtette.

29. Ferrante lelke

Honnan folytassa a Ferrante történetét? Roberto úgy vélte, az lesz a legjobb, ha onnan, hogy Ferrante – minekutána elárulta a franciákat, akikkel Gambero kapitánynak adván ki magát, színleg együtt harcolt – átszökött a spanyol táborba.

Talán valami nagyúr fogadta ott lelkesen, és megígérte neki, hogy ha majd véget ér a háború, magával viszi őt Madridba. S ott kezdődött aztán a Ferrante felemelkedése, a spanyol udvar környékén, ahol is megtanulhatta, hogy az uralkodók erénye az önkény, a Hatalom telhetetlen szörnyeteg, és alázatos rabszolgája legyen, aki neki hódol, hogy az asztaláról le-lehulló morzsákat sorra besöpörhesse, és megindulhasson velük felfelé a maga lassú és rögös útján – eleinte mint pribék, bérgyilkos és besúgó, utóbb azután már mint állítólagos úriember.

Ferrante minden bizonnyal jó eszű ember volt, ha az eszét rosszra használta is, és abban a környezetben egykettőre megtanulta, miként viselkedjék: elsajátította (vagy magától kitalálta) ugyanis mindazokat az udvari bölcsességeket, amelyekkel annak idején Salazar úr traktálta Robertót.

Gonddal ápolta önnön középszerűségét (azt, hogy közönséges fattyú csupán), nem átallott középszerű ügyekben kiválni, nehogy egyszer kiváló ügyekben bizonyuljon középszerűnek.

Aki nem bújhat oroszlánbőrbe – ismerte fel –, az öltsön rókabundát, hisz több róka úszta meg a Vízözönt, mint ahány oroszlán. Minden teremtménynek megvan a maga tudása, s a rókától ő azt tanulta meg, hogy nyílt lapokkal játszani nem hasznos, és nem is kellemes.

Ha cselédek körében valami rágalmat kellett elterjesztenie, hogy az előbb-utóbb az uraság fülébe is eljusson, és ő biztos lehetett az egyik szobalány kegyeiben, akkor rávágta, hogy majd a kocsissal próbál szerencsét a kocsmában; vagy ha ivócimborája volt neki a kocsis, kacsintott egyet, és azt mondta, hogy tudja ám, miként keltse fel maga iránt ennek és ennek a szobalánynak a figyelmét. A megbízója, nem sejtvén, hogyan szokott és most hogyan fog Ferrante eljárni, akárhogy is, de hátrányba került vele szemben, ő pedig tudta, hogy aki nem teríti ki mindjárt a lapjait, az elbizonytalanítja a többieket, és önmagát ily módon rejtélyessé teszi, a titokzatosság viszont tiszteletet vált ki az emberekből.

Ellenségeit, akik kezdetben apródok és kengyelfutók, később őbenne is urat vélő nemesek voltak, úgy távolította el az útjából, hogy elvből mindig csak oldalpillantásokat vetett, sohasem nézett előre: a talpraesett ember fortélyosan küzd, és mindig kiszámíthatatlan. Minden mozdulata becsapós volt, csupa kackiás nekiveselkedés és aztán valami váratlan tett, a mutatott szándék látványos cáfolata. Sohasem akkor támadott, amikor erejének teljében volt az ellenfél (ilyenkor inkább barátságot és tiszteletet színlelt), hanem mindig kivárta, amíg az védtelennek mutatkozik, s akkor úgy döntötte a porba, mint aki éppenhogy segíteni akar.

Gyakorta hazudott, de korántsem megfontolatlanul. Tudta, hogy csak akkor hisznek neki, ha ország-világ láthatja: van, mikor kimondja az igazságot, pedig árt vele magának, és van, mikor elhallgatja, pedig a dicséretére vált volna. Másrészt igyekezett olyan ember hírére szert tenni, aki őszinte a közrangúakkal, számítván rá, hogy a hír a hatalmasok fülébe is eljut. Meggyőződése volt, hogy egyenrangúak előtt színlelni hiba, de nem színlelni a nagyobb urak előtt: vakmerőség.

Ám azért túlságosan sok és persze túl gyakori sem volt az őszinteség a cselekedeteiben, hisz tartott tőle, hogy különben még feltűnne valakinek a következetessége, s előbb-utóbb kiszámíthatóvá válna. Ugyanakkor a kétszínűséget sem vitte túlzásba, nehogy kilógjon a lóláb.

Az okosodást úgy gyakorolta, hogy eltűrte a maga köré gyűjtött ostobákat. Olyan meggondolatlan nem volt, hogy minden saját tévedését rájuk fogja, de valahányszor magas volt a tét, gondja volt rá, hogy legyen kéznél egy-egy balek, aki magától, hiúságból tolakszik előre, míg ő szerényen hátul marad, s akit azután nem ő tesz majd felelőssé a kudarcért, hanem a többiek.

Elég az hozzá, hogy látványosan ő csinált mindent, ami a javára válhatott, de másokkal végeztette azt, amiből kára lehetett.

Erényeit (vagy helyesebben szólva: kárhozatos képességeit) nem tárta fel egészen, mivel tudta, hogy többre megy, ha csak félig hivalkodik, s félig inkább sejteni enged. Sokszor maga a hivalkodása is afféle beszédes hallgatás formáját öltötte, mintegy mellesleg téve közszemlére a nagyszerűségét, és sohasem egyszerre.

Minél feljebb került, minél nagyobb urak közt forgolódott, annál ügyesebben majmolta ezeknek az uraknak a modorát és beszédét, de csakis olyankor, ha nála alacsonyabb rangúakat akart valamely elvetemült célnak megnyerni; a fölötte állók előtt tudatlanságot mímelt, és úgy tett, mintha lelkesen bámulná bennük mindazt, amit már rég tudott.

Elvégzett minden piszkos munkát, amit a megbízóitól kapott, hacsak nem akkora gonoszságról volt szó, hogy ők is elborzadtak volna tőle; ha ilyesmire kérték, Ferrante nemet mondott, nehogy eszükbe jusson azt gondolni, hogy egy szép napon netán ellenük tervezné megtenni ugyanazt, és – ha a galádság bosszúért kiáltott Isten és ember előtt –, nehogy kellemetlen tanújává váljék a lelkifurdalásuknak.

Mások előtt jámborságot fitogtatott, de valójában csak a hitszegést, az erény sárba tiprását, az önzést, a hálátlanságot, a szentségtörést tartotta valamire; a szíve mélyén káromolta Istent, és abban hitt, hogy a világ véletlenségből keletkezett, mégis meg volt róla győződve, hogy van végzet, s hogy az kész kedvezni annak, aki érti a módját, hogy maga felé fordítsa.

Ha nagy ritkán megpihent, üdülésül csakis férjezett ribancokkal, víg özvegyekkel, feslett leányokkal adta össze magát. De csak csínján: mesterkedéseinek közepette Ferrante le-lemondott a közvetlen örömökről, hisz már ragadta is magával az újabb és újabb feladat, mintha nem hagyná nyugodni egy pillanatra sem a gonoszsága.

Úgy élt hát, mint a gyilkos, aki függöny mögött, tőrpenge csillogást elnyelő homályban lapul naphosszat. Tudta: a siker első számú szabálya úgy szól, hogy ki kell várni az alkalmat, de szenvedett, mert úgy látta, hogy messze még az az alkalom.

E komor és makacs becsvágy nem hagyta békén a lelkét. Mivel meggyőződése volt, hogy Roberto az ő jogos helyét bitorolja, hiába jutott bármire, nem érte be vele, és el sem tudott képzelni jónak és boldogítónak mást, mint a fivére bukását, mint azt a nagy napot, mikor végre a vesztébe döntheti. A fejében pedig ködgigászok csatáztak, és se vízen, se földön, se égen nem lelt menedéket, nem lelt nyugalmat. Ami megvolt, sértette, ami kellett volna, gyötrelmeket szerzett.

Sohasem nevetett, hacsak kocsmában nem, hogy leitassa egy-egy mit sem sejtő informátorát. De szobájának rejtekén naponta vizsgálgatta magát a tükörben, vajon nem árulkodik-e izgatottságról a mozgása, nem túl hetyke-e a pillantása, nem hat-e tétovának a túlságosan lehajtott feje, nem láttatja e mérgesnek a túl mélyen barázdált homloka.

Mikor szünetet tartott az alakoskodásban, és levetvén magáról késő esténként az álarcait, előtűnt az igazi arca, nos, olyankor – s Roberto, ó, jaj, nem tudta megállni, hogy egy néhány éve olvasott versből ne idézzen –,

A szeme búval és halállal telve,

s vöröslik benne tűznek lobogása,

oly sandán néz, a tekintete ferde,

ahogy kométa húz, s pillája fáklya,

ha nyög, keservesen s büszkén-dühödten

az ég zeng, s ha fúj, villám csap le menten.

Minthogy senki sem tökéletes, még a rosszban sem, és mert képtelen volt megálljt parancsolni önnön túláradó gonoszságának, Ferrante óhatatlanul elkövetett egy ballépést. Megbízta a gazdája, hogy készítse elő a számára egy derék nemesúrnak már elígért, előkelő szűz leány elrablását, s ő megbízója nevében egy darabig szerelmes levelekkel zaklatta azt a leányt. Aztán egy napon rátört a hálószobájában, és erőszakkal töltvén be rajta vágyát, meggyalázta szegényt. Egyszerre árulta el a menyasszonyt, a vőlegényt s a leányrablás megrendelőjét.

A gaztettre fény derült, a megbízóját vádolták vele, s az a megcsalt vőlegénnyel vívott párbajban elesett, de Ferrante addigra már úton volt Franciaország felé.

Jókedvében gondolt egyet Roberto, s elképzelte őt, amint a januári éjszakában öszvérháton kel át a Pireneusok hegyei közt, méghozzá olyan öszvérnek a hátán, amely szakasztott, akár egy harmadrendi nővér, még ha szerzetesi tonzúrát visel is a kopott feje búbján, és oly jámbor, mértéktartó, önmegtartóztató és kegyes, hogy nem csupán az önsanyargatásnak mutatják nyilvánvaló jegyeit a kiálló bordái, hanem még térdre is rogy, s a földet is megcsókolja lépésenként.

Mintha aludttej ömlött volna el a hegyeken, mintha óriás meszelő vonta volna fehérbe a bérceket. Az a néhány fa, amelyet nem temetett be egészen a hó, oly halaványan árválkodott, mintha levetvén pendelyét, nem is annyira a széltől, hanem inkább a hidegtől reszketne. A nap bezárkózott a palotájába, s nem merészkedett ki annak még az erkélyére sem. Épp csak a képét dugta ki nagy néha, de még azt is körbebugyolálta az orra hegyéig fellegekkel.

A néhány szembejövő: akárha éneklő barátocskák vonulnának Monteolivetóban, lavabis me et super nivem dealbabor... S már Ferrante is oly fehérnek érezte magát, mint a ma született bárány.

Egyik éjjel akkora sűrű vattapelyhekben hullott rá a hó, hogy már-már azt hitte, valamiféle szoborrá: ha nem só-, hát hóbálvánnyá vált. Kuvik, bőregér, tücsök és bogár, éjjeli pillangó táncolta körül, mintha madárnak nézné. S a végén még egy akasztott ember – szürkén szürke arabeszk – lábának is nekiszaladt.

A Regény attól regény, hogy élvezetes leírásokkal ékes, Ferrante azonban nem lehetett komikus figura. Célratörően úgy kellett elképzelnie Párizst, melyhez már közeledett, mintha egyenest neki találták volna ki.

Imigyen fohászkodott hát:

– Ah, Párizs, roppant öböl, melyben delfinné törpül a cethal, szirének hazája, fényűzés hona, kéjeknek kertje, ármányútvesztő, udvaronc-Nílus és képmutatás-óceán!

És Roberto ekkor, igyekezetében, hogy olyasmit írjon, ami soha regényszerzőnek még nem jutott eszébe, s elképzelvén, mit érezhet ama telhetetlen ember, miközben megy, hogy meghódítsa a várost, ahol együtt van a civilizált Európa, a bővelkedő Azsia, a szertelen Afrika és a gazdag Amerika, ahol az újdonság irányt mutat, a csalás rendez, a fényűzésé a közép, a bátorságé a porond, a szépségé a lugas, a divaté a bölcső s az erényé a sír, ezt a hetyke mondást adja a Ferrante szájába:

– Párizs, most kettünkön a sor!

Gascogne-tól Poitou-ig, onnan pedig az Ile-de-France-ig Ferranténak alkalma nyílt egy-két arcátlan cselszövésre, ezeknek nyomán kisebbfajta vagyont áramoltatott át némely fajankók zsebéből a sajátjába, és a főváros határát már mint egy Del Pozzo nevű, szolid és szeretetre méltó ifjú uraság lépte át. A madridi gazemberségeiről Párizsban még senki semmit nem hallott, így hát közel férkőzött bizonyos spanyol urakhoz, akik bejáratosak voltak a királynéhoz, s akik mindjárt felfigyeltek rá, milyen remekül érti a módját, hogy diszkrét szolgálatokat tegyen neki, tudván, hogy az uralkodónő hűséges ugyan a férjéhez, és mintha a bíborost is tisztelné, de azért az ellenséges udvarral is vannak kapcsolatai.

Ferrante rendkívüli megbízhatóságának a híre eljutott Richelieu fülébe is, Richelieu pedig az emberi lélek alapos ismerőjeként arra a vélekedésre jutott, hogy aki ily gátlástalanul szolgálja a köztudomásúlag folytonos pénzhiánnyal küszködő királynét, azt a busásabb bér fejében ő is a szolgálatába állíthatja; és így is tett, de oly nagy titokban tette, hogy még a legközvetlenebb munkatársai sem tudtak az ifjú ágens létezéséről.

Ferranténak a hosszú madridi tapasztalaton kívül megvolt az a ritka adottsága is, hogy egykettőre megtanulta, és megtévesztően helyes kiejtéssel beszélte az idegen nyelveket. Tehetségét nemigen fitogtatta, de mikor Richelieu egyszer a jelenlétében fogadott egy angol kémet, bizonyságát adta, milyen remekül el tud csevegni az árulóval. Richelieu ezért a Franciaország és Anglia közötti kapcsolatok egyik legnehezebb pillanatában elküldte őt Londonba azzal, hogy máltai kereskedőnek adva ki magát, gyűjtsön kikötői információkat a hajók mozgásáról.

Félig teljesült hát Ferrante álma: spion lett, méghozzá nem akármilyen uraságnak, hanem valóságos bibliai Leviatánnak, mindenhová elnyúló karú szörnyetegnek a megbízásából.

Spion – háborgott Roberto –, mindennél ragályosabb udvari dögvész, festett orcával, körmös-karmosan, denevérszárnyon és roppant füleit hegyezve királyi asztalokra szálló Harpia, bagoly, mely csak sötétben lát, rózsák közt vipera, virág kelyhében a legédesebb nedvet is méreggé szürcsölő csótány, körmönfont szófonálból szőtt hálójában minden legyet foglyul ejtő előszoba-pók, igazat hazugsággá és hazugságot igazzá fecsegő, görbe csőrű papagáj, mindenféle színekben alakoskodó, csak a sajátját nem mutató kaméleon! Csupa szégyenletes tulajdonság, csak az nem szégyelli magát miattuk, aki isteni (vagy ördögi) rendelésből arra született, hogy a gonoszt szolgálja. Ferrante azonban nem érte be azzal, hogy spion, s hogy hatalma van mindazok felett, akiknek besúgja a gondolatait, hanem feltett szándéka volt, hogy – mint annak idején mondták – kettős spionná váljék, aki a mesebeli monstrumhoz hasonlatosan egyszerre két irányba is tud menni. Ha a Nagyhatalmak megmérkőzésének helyszíne ármány-útvesztő is lehet, ugyan miféle Minótauroszban ölt egyetlen testet két eltérő természet? A kettős spionéban. Ha az Udvarok összecsapásának tere Pokol, ahol a Háládatlanság medrében a feledés Phlegetonja áramlik sebesen, s ahol a szenvedélyek zavaros vize bugyborékol, ugyan ki lehet a háromfejű Kerberosz, mely felvonít, amint észreveszi és megorrontja azt, aki oda belép, hogy szétmarcangoltassék? A kettős spion...

Angliába érve mindjárt elhatározta Ferrante, hogy miközben Richelieu-nek kémkedik, egyúttal jól megszedi magát azon, hogy az angoloknak is tesz némi szívességet. Nagy söröskorsók mellett, faggyúbűzös kocsmákban cselédekből és kistisztviselőkből szedte ki, amit tudni akart, majd egyszer csak azzal állított be egyházi körökbe, hogy spanyol pap ő, aki úgy döntött, elhagyja a Római Anyaszentegyházat, mert nem bírja tovább a disznóságait.

Azoknak az antipápistáknak persze több se kellett, hiszen ők folyvást azt keresték, mi mindennel dokumentálhatnák még és még a katolikus klérus gaztetteit. És Ferranténak még csak nem is kellett olyasmiről vallania, amiről mit sem tudott. Az angoloknak már birtokukban volt egy másik pap állítólagos vagy valódi, névtelen vallomása. Ferrante ezt a dokumentumot erősítette meg, s nyilatkozata alá a madridi püspök egyik asszisztensének a nevét kanyarította, mert a püspök egyszer kevélyen bánt vele, és ő akkor elhatározta, hogy ezért bosszút fog állni.

Az angolok meghagyták, hogy térjen vissza Spanyolországba, s ott gyűjtsön további nyilatkozatokat olyan papoktól, akik hajlandók megrágalmazni a Szentszéket, de ő ehelyett valami kikötői kocsmában megismerkedett egy genovai utazóval, összemelegedtek, és hamarosan megtudta, hogy az illető valójában egy Mahmut nevű hitehagyott, aki Napkeleten mohamedán hitre tért, ám portugál kereskedőnek álcázva magát most az angol flottáról gyűjt értesüléseket, miközben más kémek Franciaországban teszik ugyanezt a Fényes Porta zsoldján.

Ferrante ekkor elárulta neki, hogy ő meg Itáliában dolgozott török ágenseknek, s hogy a Dgennet Oglou nevet felvéve ő is a Mahmut hitére tért. Most legott eladta Mahmutnak az angol kikötői mozgásokról szóló értesüléseit, és jó pénzért azt is vállalta, hogy elvisz egy üzenetet Mahmut franciaországi hittestvéreinek. Miközben az angol egyháziak azt hitték, már rég úton van Spanyolország felé, ő semmi haszonról nem akart lemondani, ha már egyszer Angliában van, így hát beférkőzött az Admiralitás néhány emberének bizalmába, azt állítván magáról, hogy velencei, és Granceolának hívják (ezt a nevet a valamikori Gambero kapitány nevéből gyártotta), s hogy a Velencei Köztársaság megbízásából végzett titkos felderítő munkát, kiváltképp a francia kereskedelmi flotta terveivel kapcsolatban. Csakhogy párbaj miatt körözést adta ki ellene, s ezért arra kényszerült, hogy valamelyik baráti országban menedéket keressen. Jóakarata bizonyságául módjában áll új gazdáinak tudomására hozni, hogy Franciaország információkat gyűjt az angol kikötőkben bizonyos Mahmut, egy török spion révén, aki portugálnak adva ki magát, Londonban él.

Mahmutot azonnal letartóztatták, meg is találták nála az angol kikötőkről szóló jegyzeteket, Ferrante, azaz Granceola pedig ettől fogva megbízható személynek számított. Minekutána megígérték neki, hogy végleges befogadásra számíthat Angliában, és kiadós summányi előleget nyomtak a markába, Franciaországba küldték, ahol további angol ügynököket kellett megkeresnie.

Mihelyt Párizsba ért, átadta Richelieu-nek mindazokat az információkat, amelyeket az angolok Mahmutnál megtaláltak. Azután a genovai hitehagyottnak a barátait kereste fel a kapott címek alapján, és úgy mutatkozott be nekik, mint Charles de la Bresche, valahai szerzetes, aki az Iszlámhoz pártolt, és épp most szervezett Londonban összeesküvést, hogy az egész szedett-vedett kereszténységet lejárassa. Az ügynökök hittek neki, mert csakugyan hallottak valami könyvecskéről, melyben az anglikán egyház egy spanyol pap gazemberségeit teszi közhírré – Madridban, mihelyt a dologról tudomást szereztek, le is tartóztatták azt a prelátust, akinek Ferrante az árulást felrótta, s a szerencsétlen azóta már az Inkvizíció börtönében várta a halált.

Ferrante kicsalta a török ügynököktől a Franciaországról gyűjtött értesüléseiket, és futár útján elküldte az egészet az angol Admiralitásnak, amiért is újabb fizetség ütötte a markát. Majd visszatért Richelieu-höz, és leleplezte a párizsi török cselszövőket. Richelieu ismét csodálattal adózott Ferrante ügyességének és hűségének. Meg is bízta egy még nehezebb feladattal.

Jó ideje aggasztotta már a bíborost mindaz, ami a de Rambouillet márkinő szalonjában történik, és élt a gyanúperrel, hogy abban a szabad szellemű társaságban őellene sutyorognak. Elkövette azt a baklövést, hogy odaküldte egyik megbízható udvaroncát, aki nagy ostobán nekiszegezte a márkinőnek a kérdést, hogy vannak-e ilyen sutyorgások. Arthénice erre azt felelte: a vendégei oly jól ismerik az ő Eminenciás Úr iránti nagyrabecsülését, hogy a jelenlétében még akkor is csak a lehető legjobbakat merészelnék mondani róla, ha amúgy rosszakat gondolnának.

Richelieu mostani terve úgy szólt, hogy egy külföldi jelenik meg Párizsban, olyan, akit ezek a körök várhatólag befogadnak. Robertónak nem volt kedve kiagyalni, miféle kerülő utakon-módokon juthatott be Ferrante végül is a szalonba, elegendőnek találta, ha néhány ajánlással a tarsolyában és álöltözetben – fehér parókásan, álszakállasan, kenőcsök és tinktúrák öregítette arccal s a bal szemén fekete kendővel – egyszer csak beállít, mint de Morfi abbé.

Azt nem gondolhatta Roberto, hogy Ferrante az ő tökéletes hasonmásaként lett volna ott vele azokon a messze tűnt estéken, de emlékezett egy fekete kendővel átkötött félszemű, idős abbéra, és úgy döntött, hogy csakis az lehetett Ferrante.

Aki tehát éppen itt és most – több mint tíz év után – talált rá ismét Robertóra! Le sem lehet írni, mily szívet melengető irigység töltötte el gyűlölt fivére láttán a becstelen Ferrantét. Ha nem ölt maskarát, látni lehetett volna, mily gonosz ábrázattal nyugtázza: végre itt az alkalom, hogy Robertót megsemmisítse, hogy nevét és minden vagyonát elorozza..

Először is megfigyelés alá vette, estéről estére az arcát vizslatta hosszú hetekig, igyekezett leolvasni róla minden gondolatát. Az effélében ugyanúgy jeleskedett, mint a leplezésben. A szerelmet eltitkolni amúgy sem lehet: mint a tüzet, elárulja azt is a füstje. Roberto tekintetét követve Ferrante egykettőre kifigyelte, hogy fivére szerelmes az Úrnőbe. Feltette hát magában, hogy mindenekelőtt azt kaparintja meg Roberto elől, ami Robertónak a legdrágább.

Ferrante észrevette, hogy Roberto nem mer közelíteni az Úrnőhöz, holott az előadásával már felkeltette maga iránt a figyelmét. Roberto félszegsége a kezére játszott: az Úrnő érdektelenségnek vélheti, márpedig nincs is jobb útja-módja a hódításnak, mint a lekicsinylés. Roberto megnyitotta az utat Ferrante előtt. Ferrante egy darabig hagyta, hadd puhuljon az Úrnő a kétes várakozásban, majd – kiszámítván a legmegfelelőbb pillanatot – egyszer csak nekifogott, hogy behálózza.

No de hagyhatta-e Roberto, hogy Ferrante úgy szeressen, ahogyan ő szeret? Azt már nem. Ferrante szerint a nő ingatagság képe, álnokság mestere, csapongó beszédű, tenni rest, szeszélyre kész. Komor aszkéták neveltjeként, kik minduntalan emlékeztették: El hombre es fuego, la mujer la estopa, viene el díablo y sopla, tűz a férfi, szösz az asszony, ördög fúja, hogy lobogjon, hozzászokott, hogy úgy tartsa: az asszonyi állat tökéletlen, természet tévedése, látni is kín, ha csúnya, szívfájdalom, ha gyönyörű, zsarnok, ha szereted, ellenség, ha megveted, a szándéka kusza, a haragja kérlelhetetlen, a szája megbabonáz, a szeme bilincsbe ver.

Ám épp ez a megvetés késztette csábításra: az ajka hízelgő szavakat formált, de a szíve repesett, amiért megalázhatja áldozatát.

Rászánta hát magát Ferrante, hogy a kezébe kaparintsa azt a testet, amelyet ő, Roberto, még a gondolatával sem merészelt illetni. Lehetséges, hogy ez az alak, ki gyűlöli mindazt, ami Robertónak szent, hogy ez a Ferrante most elorozza tőle és unott szeretőjévé tegye a saját komédiájában? Mily gyötrelem! És mily kínos is ez: követni a Regények beteg logikáját, mely a legutálatosabb szenvedélyekben is osztozni kényszerít, ha az ember képzelete a legutálatosabb főszereplőt szüli.

De mit volt mit tenni? Lilia Ferrantéé lesz – hisz mi másra kell a fikció, ha nem arra, hogy belehaljon az ember?

Hogy mi is történt és miként, azt Robertónak nem sikerült elképzelnie (mivelhogy még csak próbálkoznia sem sikerült vele). Talán behatolt Ferrante éjnek idején a Lilia szobájába, alkalmasint a szerelmes szíveket éjente biztos fogással kecsegtető borostyánon mászott fel, mely az Úrnő alkóvjáig kapaszkodott.

Emitt Lilia: erénye tiltakozik, lerí róla a felháborodás, nincs, ki kétlené, hacsak Ferrante nem, aki szerint az emberek egytől egyig mind csalók. Amott Ferrante: térdre rogy Lilia előtt, és beszélni kezd. Miről beszél? Hamisan csengő hangon mindarról, amiről Roberto szeretett volna beszélni, sőt beszélt is Libának, csak épp az nem tudta, ki beszél.

Vajon honnét ismeri a gazember – tanakodott Roberto a Liliának írt leveleimet? Méghozzá azokat is, amelyeket Saint-Savin diktált nekem Casaléban: hisz azokat megsemmisítettem! Sőt, mi több, azokat is, amelyeket épp most írok, itt, ezen a hajón! Márpedig nincs kétség, Ferrante most Roberto számára nagyon is jól ismert mondatokat szaval csuda őszintén: Úrnőm, a Mindenség csodás tervében immár a Teremtés kezdete óta írva vagyon, hogy én kegyedet meglátom s megszeretem... Bocsássa meg Úrnőm egy kétségbeesett ember jajszavát, azazhogy rá se hederítsen: ugyan melyik uralkodónak dolga, hogy törődjék vele, miként pusztulnak a rabszolgái?... Avagy nem a kegyed műve-e, hogy szemem két lombikjában párlódik le cseppenként az életem? Ne fordítsa el kegyed azt a szép fejét: megfosztatván a pillantásától, vak vagyok, mert nem lát, néma, mert nem beszél, figyelmetlen, mert nem figyel rám kegyed... Vajha érzéketlen kővé, száraz kóróvá, szorongást világgá könnyező hegyi patakká változtatna a szerelem!

Bizonyára reszketett most az Úrnő, a szemében fellobogott az imént még eltitkolt szerelem, s oly erő feszítette, mint a rabot, kinek a Tartózkodás rácsait széttörvén, az Alkalom kötéllétráját kínálja oda valaki. Már csak sarkallni kellett, és Ferrante nem érte be a Roberto által írottakkal, tudott ő más szavakat is, azokat csepegtette a Lilia megbűvölt fülébe, megbűvölvén velük Robertót is, aki nem emlékezett rá, hogy efféléket is leírt volna már.

– Ah, sápadt napom, a kegyed bájos sápadása láttán tüzét veszti a hajnal bíbora is! Ah, minő bájos szempár, bárcsak a betegük lehetnék! S hasztalan járok, feledni vágyva, erdőt és mezőt. Nem sűrűsödik a világnak erdeje, nem magasodik erdőnek fája, nem nő fának ága, nem susog lombja ágnak, nem kacag virág lomb közt, nem érlel gyümölcsöt virág, amelyben ne a kegyed mosolyát látnám...

S amikor először futja el arcát a pír:

– Ó, Lilia, ha tudná! Még sem az orcáját, sem a nevét nem ismertem, de már szerettem kegyedet. Kerestem, s nem tudtam, hol van. Ám egy szép napon megláttam, s megrendültem, akárha angyalnak láttán... Ó, tudom én, most azt kérdi kegyed, hogyhogy nem őrzi tovább makulátlan némaságát, szűzi távolságát a szerelmem... De hisz meghalok, szívem, hisz látja immár kegyed is, már száll is ki belőlem a lélek, ne hagyja, hogy szertefoszoljék, fogadja be a szájába szegényt!

Ferrante hangja oly őszintén csengett, hogy most maga Ferrante is azt kívánta, menjen lépre Lilia. Csak így szerezhet bizonyosságot a szerelme felől.

Lehajolt hát Lilia, hogy megcsókolja, majd visszahőkölt, akarta is meg nem is, háromszor közelítette ajkát a vágyott lehelethez, és háromszor rántotta vissza, végül így kiáltott:

– Ám, legyen: kössön gúzsba, hogy szabaduljak, erőszakoljon meg, hogy szűzzé váljak!

Azzal kezébe vette a kezét, s előbb megcsókolta, majd a keblére vonta; azután pedig magához húzta Ferrantét, és gyengéden lelopta ajkáról a leheletet. Ferrante reá hajolt, örömöknek edényére (kire Roberto a saját szívének hamvait bízta), s a két test egy lélekké, a két lélek egy testté olvadt. Roberto azt sem tudta már, kit ölelnek a Lilia karjai, hisz Lilia azt hitte, ő öleli, és a Ferrante száját csücsörítvén, elhúzta a magáét, hogy a másiké se lehessen az a csók.

Csókolta hát Ferrante Liliát, s Lilia viszonozta a csókját, ám semmivé foszlott így az a csók, és Roberto végtére is csak abban lehetett bizonyos, hogy mindenéből kiforgattatott. Mégsem állta meg, hogy ne gondoljon arra, amit elképzelni nem akart: tudta, hogy a szerelem természetének része a szertelenség.

A szertelenségtől pedig vérig sértve, elfeledvén, hogy Lilia épp arról biztosította Ferrantét – hisz Robertónak hitte –, amire ő oly igen áhítozott, Roberto meggyűlölte Liliát, ideoda futkosott a hajón, és ekként jajveszékelt:

– Ah, te nyomorult, kit asszonynak neveznem az egész női nemet sértené! Nem nőre, hanem fúriára vall, amit tettél, pokolbéli bestia, te, kinek még a fenevad is túlságosan megtisztelő titulus! Rosszabb vagy, mint az áspiskígyó, mely halálra marta CIeopátrát, rosszabb, mint a vipera, mely előbb csellel csalogatja, majd éhének áldozatává teszi a madarat, rosszabb, mint a kétfejű amphisbena, mely ha megragadta, annyi mérget fecskendez áldozatába, hogy egy szempillantás alatt megöli, rosszabb, mint a leps, mely a négy mérges fogával megrohasztja a húsát prédájának, rosszabb, mint a boa, mely a fákról alázuhanva megfojtja az arra járót, rosszabb, mint a mérgét kutakba okádó coluber, rosszabb, mint a basiliscus, mely a nézésével öl! Isten- s embertelen, nemtelen s hitetlen, pokoli megéra, kőszikla, hegyszirt, tölgyfa szülte szörnyeteg, te!

Aztán meg észbe kapott megint, hogy hát hiszen Lilia úgy adja magát oda Ferranténak, hogy Robertónak véli, s hogy ilyeténképp nem kárhozatára, hanem üdvére válik a csel:

– Vigyázz, én édes szerelmem, az az ember csak azért mutatkozik előtted az én képemben, mert tudja, hogy senki mást nem tudnál szeretni, csakis engem! Nincs más hátra: magamat kell meggyűlölnöm, hogy őt gyűlölhessem! Hisz engedhetem-e, hogy az enyémnek véljed az ő ölelését, és így megcsalattassál? En, ki hovatovább beletörődtem, hogy éjjel-nappal csak terád gondolván, itt maradjak e tömlöcben, hagyhatom-e most, hogy azt hidd: megbabonázol, holott téged vesz le a lábadról az ő ördöngös ereje? Ah, Ámor, Amor, Ámor, hát nem büntettél még eléggé, hát mi leszek így: élő halott?

30. Szerelembaj vagyis erotikus mélakórság

Két napig ismét kerülte Roberto a fényt. Halottakkal álmodott. Ínye és szája lobot vetett. Belső fájdalmai a mellére, majd a hátára húzódtak, és savat hányt, pedig nem vett magához ételt. Sárgaság harapódzott el az egész testén, s olyasféle hólyagokat buggyantott rajta, mint a víz, ha forralják.

Semmi kétség (s hihetetlen, hogy csak most döbbent rá): a mindenki által Erotikus Mélakórnak nevezett baj teperte le. Hát nem éppen ő magyarázta el azon a bizonyos estén Arthénice szalonjában, hogy a szeretett lény látványa oly módon ébreszt szerelmet, hogy lelkünk őrének és hívszerzőjének, szemünknek a nyílásán át mint képmás belénk hatol? Onnan viszont lassacskán az erekbe jut ez a szerelmi impresszió, eljut a májig, ahol is érzéki vágyat kelt, mely az egész testet izgalomba hozza, s meg sem áll, míg be nem veszi a szív fellegvárát is, hogy onnan aztán az agy legnemesebb erőit támadja, míg le nem győzi őket.

Elég az hozzá, hogy áldozatait úgyszólván megőrjíti, érzékeik összezavarodnak, szellemük eltompul, képzelőerejük alábbhagy, s csonttá soványodik, egészen elgyöngül a szegény szerelmes, karikás szemekkel sóhajtozik, és emészti a féltékenység.

Mit tegyen ellene? Roberto tudni vélte, mi lenne a legesleghatásosabb ellenszer, noha neki magának semmiképp sem lehet része benne: magáévá tenni a szeretett lényt. Nem tudta, hogy ez nem elegendő, hiszen a mélakóros nem szerelmében lesz azzá, hanem azért lesz szerelmes, hogy a mélakórját kifejezze – előszeretettel húzódik félre mindenféle kietlen helyekre, hogy legyen hol lélekben egyesülnie az ő távoli kedvesével, s máson sem töprenkednie, csak azon, hogy miként tehetne szert a jelenvalóságára; ám hiába éri el célját, csak még jobban elkeseredik, és azonmód újabb célt keres.

Roberto igyekezett felidézni magában, mit hallott némely tudós emberektől, akik tanulmányozták az Erotikus Mélakórt. Henyélés, hanyatt alvás és a magnak mértéktelen visszatartása okozhatja, úgymond, a bajt. Márpedig ő nagyon is régóta kényszerült henyélésre, magjának a visszatartására meg inkább nem keresett sem okot, sem ellenszert.

Úgy hallotta, a vadászat jó a felejtésre, ő is elhatározta hát, hogy ezentúl erőteljesebb úszógyakorlatokat tart, és nem henyél háton lebegve; igen ám, de az érzékeket ajzó szerek egyike a só, sóból pedig úszáskor igencsak nyel az ember... Eszébe jutott továbbá az is, amit az Afrikánusokról hallott, hogy ugyanis a sok naptól ők paráznábbak, mint az északi népek.

Talán valamiféle étel csalogatta elő szaturnuszi hajlamait? Az orvosok tiltják a vadhúst, a libamájat, a pisztáciát, a szarvasgombát és a gyömbért, de hogy mely halak kerülendők, arról nem szólnak. Óva intenek a túl kényelmes öltözékektől, mint a cobolybunda vagy a bársony, továbbá a mósusztól, az ámbrától meg a rizsportól, de a fedélközi kertből áradó és a Sziget felől szelek szárnyán érkező százféle illatról ugyan mit tudhat Roberto?

A káros hatások közül sokat közömbösíthetett volna kámforral, nadálytővel, madársóskával, klistéllyel is, erőlevesbe oldott gálickőporos hánytatószerekkel, úgy, hogy eret vág karon-homlokon, vagy esetleg úgy, hogy csak cikóriát, katángot, fejes salátát, valamint dinnyét, szőlőt, cseresznyét, szilvát, körtét és főleg friss mentát eszik... Mindebből azonban semmi sem állt rendelkezésére a Daphné-n.

Folytatta tehát vízi erőfeszítéseit, közben pedig igyekezett minél kevesebb sót nyelni és minél ritkábban pihenni.

Közben persze nem feledkezett meg a saját maga által felidézett történetről sem, de a Ferrante iránti haragja most dühkitörésekbe fordult, és úgy mérte össze erejét a tengerrel, mintha akaratát rákényszerítve voltaképp az ellenségét győzné le.

Néhány nap múlva, egyik délután vette először észre, hogy a mellén és – mint cikornyásan többször is körülirja – az ágyékán is ámbraszínt öltött a szőrzete, és hogy ez azért olyan szembeötlő, mert a teste viszont lebarnult; ráadásul meg is erősödött, hisz a karján, lám, sosem látott izmok dagadoznak. Herkulesnek képzelte magát máris, és elbizakodott. Másnap kötél nélkül ereszkedett a vízbe.

Elengedi a hágcsót, hátraúszik a kormánylapátig, ott a hajófar mögött átkerül a másik oldalra, és végül az orrárboc alatt visszakanyarodik a hágcsóhoz. S már tempózott is.

Tükörsima éppen nem volt a tenger, apródad hullámok hintáztatták a testét kétfelől, kettős erőfeszítésébe került hát, hogy se túl közel, se túl távol ne kerüljön a hajótesthez képest. Zihált, de kitartóan folytatta. Eladdig, míg a fele utat megtéve, a tathoz nem ért.

Itt ébredt rá, hogy teljesen kimerült. Sem a teljes másik oldal végigúszásához nem maradt ereje, sem pedig ahhoz, hogy visszaforduljon. Megpróbált a kormánylapátba kapaszkodni, ám azt ide-oda pofozták a hullámok, hogy halkan nyöszörgött belé, s oly síkos is volt, hogy alig esett rajta fogás.

Felnézett, és épp a galériára látott, ablakai mögött ott sejlett, biztos menedék, a fülkéje. Ha netán leoldódott volna a kötélhágcsó, gondolta, akkor ő most órákig sóvárogva sandíthatna fel, míg meg nem hal, oda, ahonnan annyira, de annyira menekülni akart.

Felhők takarták el a napot, s ő már egészen meggémberedett. Hanyatt fordult, mintha aludni akarna, lehunyta és ismét kinyitotta a szemét, megfordult, de addigra bekövetkezett már, amitől félt: a hullámok elfelé sodorták.

Összeszedte magát, visszaúszott a hajóhoz, és megérintette, mintha erőt akarna meríteni belőle. Épp a feje fölött ágyúcső meredezett az egyik ágyúlékből. Ha nála volna a kötele, jutott eszébe, hurkot vethetne, megpróbálhatná a nyakába dobni annak a tűzokádónak, aztán két kézzel jól megragadná a kötelet, s a lábát a palánknak feszítve szépen felhúzódzkodnék... Csak hát nemhogy kötele nincs, bizonyosan nem futná az erejéből sem, hogy olyan magasra feljusson... Micsoda értelmetlen dolog így, a cél előtt meghalni.

Határoznia kellett. A tathoz már elért, mindegy, hogy a jobb vagy a bal oldalon tér-e vissza, a kötélhágcsótól így is, úgy is egyforma távolságra van. Találomra úgy döntött, hogy a hajó bal oldalán fog úszni, vigyázva, nehogy az áramlat elsodorja a Daphné-tól.

Fogcsikorgatva, izmait megfeszítve úszott, egy pillanatra sem mert lankadni, ádázul eltökélte, hogy életben marad, ha addig él is.

Diadalkiáltással érte el az orrárbocot, elkapta a hajó orrát, s már ott is volt a Jákob lajtorjája tövében – hogy a Seregek Ura-Istene áldja meg a jó Jákobot a Szentírás valamennyi szent pátriárkájával együtt!

Nem maradt semmi ereje. Jó félóra hosszat csüngött a hágcsón. Végül csak felkapaszkodott, s a fedélzeten aztán számot vetett.

Elsősorban tud úszni, legalábbis annyira, hogy a hajó egyik végétől a másikig tartó távolságot oda-vissza megtegye; másodsorban egy effajta vállalkozás az utolsó cseppig felemészti minden erejét; harmadsorban, minthogy a hajó s a part közti távolság apálykor is sokkalta, de sokkalta nagyobb, mint a Daphne kerülete, nincs rá reménye, hogy addig elúszik, amíg le nem ér a lába; negyedsorban az apály közelebb hozza ugyan a partot, de a visszaáramlás egyúttal nehezíti is a dolgát; ötödsorban pedig ha netán feleúton érezné úgy, hogy nem bírja tovább, akkor már visszafordulni sem maradna ereje.

Megint kötéllel folytatja hát, csak épp sokkal hosszabbal. Keletnek úszik, ameddig csak bírja, majd visszahúzódzkodik. Sok napon át így gyakorol, s csak azután próbálkozhat kötél nélkül is.

Egy csöndes délutánon szánta rá magát, a nap már a háta mögül sütött. Hosszú-hosszú kötelet kerített, a végét jól rácsomózta a főárbocra, a többi a fedélzeten föltekerve várta, hogy apránként magával húzza. Szép nyugodtan úszott, nem erőltette túl magát, pihengetett. Nézte a partot meg a két hegyfokot. Csak így, lentről tűnt fel igazán, mily messze is az a képzelt, észak-déli vonal, mely a sziget két végét összeköti, és amelyen áthaladva a tegnapba jut.

Caspar atyát félreértve, biztos volt benne, hogy a korallzátony csak ott kezdődik, ahol sok kicsi fehér hullám tanúsága szerint az első sziklák magasodnak. Pedig a zátony apálykor is hamarabb elkezdődik már. Ha nem így volna, a parthoz közelebb vetett volna horgonyt a Daphne.

Így esett, hogy a meztelen lábszárával egyszer csak beleütközött valamibe, már ott volt fölötte, mikor észrevette. Szinte ugyanebben a pillanatban színes alakzat villant a víz alatt, és elviselhetetlenül égő fájdalom hasított a combjába meg a sípcsontjába. Mintha megharapta, megkarmolta volna valami. Gyorsan elrúgta magát, s ekkor meg a sarkát sértette fel.

Hanyatt-homlok húzta magához a kötelet, hogy. csupa horzsolás lett a tenyere, mire visszaért, de nem a keze izgatta őt most, hanem a lába. Fájdalmas kiütésekkel volt teli. Lemosta édesvízzel, némileg enyhült tőle az égető érzés. Estig s az éjszaka folyamán azonban heves viszketés társult ehhez az érzéshez, álmában pedig vélhetőleg vakaródzott is, minekokáért a kiütések másnap reggelre már vért és fehér váladékot nedvedzettek.

A Caspar atya preparátumaihoz folyamodott (Spiritus, Olea, Flores), azok valamelyest enyhítették is a gyulladást, de még egy álló napig alig tudta megállni, hogy minduntalan fel ne kaparja körmével a keléseit.

Ismét számot vetett, és a történtekből négy következtetést vont le: a korallzátony közelebb van, mintsem apály idején gondolni lehetne, ez pedig újabb próbálkozásra bátoríthatja; némely ott tenyésző lényektől, rákoktól, halaktól, talán maguktól a koralloktól vagy holmi éles kövektől, valami pestisfélét kaphat; ha vissza akar menni, kénytelen lesz lábbelit és ruhát venni, ami viszont nehezíti majd a mozgását; minthogy pedig az egész testét mégsem óvhatja meg, valahogy a víz alá kell látnia.

Ez utóbbi konklúzió eszébe juttatta a Persona Vitreát, azaz víz alatti nézőüveg-maszkot, melyet Caspar atya mutatott neki. A fejére illesztette, a tarkóján összecsatolta, és tapasztalta, hogy az egész arcát elfödi, úgy lehet kinézni rajta, mint egy ablakon át. Lélegezni próbált, kiderült, hogy szelel kissé. Ha szelel, akkor a víz is beszivárog. Úgy kell tehát használnia, hogy visszafojtja a lélegzetét – elvégre minél több levegő marad a maszkban, annál kevesebb víz szivárog belé –, s akkor bukkan fel ismét, mikor a maszk megtelik.

Aligha lehetett könnyű dolga, három napig gyakorolta Roberto a vízben, de szorosan a Daphne mellett a művelet minden egyes szakaszát. Valamelyik matrózfekhelynél talált egy pár vászon lábbelit, mely védte, s mégsem nehezítette el túlságosan a lábát, meg egy lábszáron megkötni való hosszú gatyát. Fél napjába került, míg újra elsajátította mindazokat a mozdulatokat, melyeket csupaszon már oly jól tudott végezni.

Akkor aztán a maszkot is felvette az úszáshoz. A mély vízben nem sokat látott, de egy csapat aranyhalat azért sikerült megpillantania, úgy úsztak el sok rőfnyivel alatta, mint valami kerti medencében.

Három napig készült tehát. Először is lélegzet-visszafojtva lenézni, aztán nézni és mozogni, végül úszás közben maszkot levetni tanult meg. Ez utóbbi művelet során újfajta testtartást sajátított el ösztönösen, mely abból állt, hogy kidülleszti a mellét, közben pedig szaporán tapossa a vizet, s a fejét hátraszegi. Bajosabb dolog volt tartania az egyensúlyt, míg a maszkot visszailleszti arcára és a tarkóján újra megköti. Be kellett látnia azt is, hogy a zátonyhoz érve ugyanez a testtartás egykettőre azt eredményezné, hogy sziklába rúg, s amíg az arcát a vízből kiemeli, még csak nem is láthatná, hogy épp mifélébe. Úgy döntött tehát, hogy jobb, ha nem köti meg hátul, hanem csak rányomja a maszkot az arcára két kézzel.

Ez esetben persze csak a lábával hajthatja magát, méghozzá vízszintes terpeszekkel, nehogy nekimenjen valaminek; márpedig efféle tempóval eladdig sohasem próbálkozott, így hát hosszasan kellett gyakorolnia, míg megnyugtató biztonságra nem tett szert.

Dühödten gyakorolt, dührohamait pedig a Ferrante-regény fejezeteivé változtatta át.

És cudarabb irányba terelte történetét, hogy Ferrante méltón meglakoljon.

31. Politikus-breviárium

Egyébként is éppen ideje volt, hogy folytassa a történetét. Mert igaz ugyan, hogy a Poéták, minekutána szóba hoztak valamely emlékezetes eseményt, egy darabig nem beszélnek róla, hogy kíváncsivá tegyék az olvasót – s ezen a fogáson ismerszik meg a jól kitalált regény –, de túlságosan hosszú ideig mégsem szabad eltérni a tárgytól, nehogy belezavarodjék az olvasó a sok párhuzamos szálba. Muszáj volt tehát visszatérni Ferrantéhoz.

Az, hogy elvegye Liliát Robertótól, csupán az egyik célja volt Ferranténak. A másik szerint kegyvesztetté kellett tennie Robertót a bíborosnál. Nem volt könnyű dolga: a bíboros azt sem tudta, hogy Roberto a világon van.

Ferrante azonban értette a módját, miként éljen a kínálkozó alkalmakkal. Egy szép napon Richelieu levelet olvasott a jelenlétében, s egyszer csak azt mondta:

– Mazarin bíboros úr az angolokat emlegeti holmi Sympathia-por kapcsán. Hallotta hírét Londonban?

– Miről van szó, eminenciás uram?

– Pozzo úr, vagy mi a neve, tanulja meg, hogy kérdésre sohasem válaszolunk kérdéssel, kivált nem, ha a kérdező rangban felettünk áll. Ha tudnám, miről van szó, nem tudakolnám öntől. Nos, jó, a porról nem hallott. De rebesgetnek-e valamit egy új, titkos módszerről, amelynek segítségével a hosszúsági fokokat meg lehet határozni?

– Bevallom, semmit sem tudok erről a dologról. Ha eminenciád netán szíveskednék felvilágosítani, esetleg, ugye... – Mulattatna, Pozzo úr, ha nem volna olyan szemtelen.

Szép kis ura lennék én ennek az országnak, ha egyeseket általuk nem ismert titkokról világosítanék fel; hacsak ezek az egyesek nem Franciaország Királyát jelentik, ez azonban aligha áll önre. Úgyhogy tegye csak továbbra is a dolgát: füleljen, és fedezzen fel maga olyan titkokat, amelyekről semmit sem tud. Aztán jöjjön vissza, számoljon be róluk, végül pedig igyekezzék egykettőre mindent elfelejteni.

– Azon voltam mindig is, eminenciás uram. Legalábbis azt hiszem, merthogy elfelejtettem.

– Ez már beszéd. No, menjen.

Egy szép napon, azon az emlékezetes estén azután Ferrante fültanúja lett a Roberto pár-beszédének. Alig merte elhinni, hogy máris tudathatja Richelieu-vel: egy olasz úr, aki azzal a d'Igby nevű (egy időben köztudomásúlag Bouqinquant hercegével trafikáló) ángliussal barátkozik, a jelek szerint igen sokat tud a szóban forgó porról.

Robertónak azonban gondolnia kellett rá, hogy miközben befeketíti Ferrantét, egyúttal a helyébe is férkőzzék. Ezért aztán a bíboros tudomására hozta, hogy ő, Ferrante csak azért adja ki magát Del Pozzo úrnak, mert hírszerzői munkája megköveteli az inkognitót, de valójában ő az igazi Roberto de la Grive, Casale ostromakor ő küzdött hősiesen a franciák oldalán. Az a másik, aki arról az angol porról értekezett ármányosan, közönséges szélhámos, a kettejük hasonlóságával él vissza, és már Arab Mahmut néven is spionkodott Londonban a törökök megbízásából.

Ferrante ezzel azt a pillanatot készítette elő, amikor majd a fivérét tönkretéve, a helyébe lép, és attól fogva nemcsak a La Grivában maradt rokonok, hanem egész Párizs szemében ő lesz az egyetlen és igazi Roberto, mintha a másik soha nem is létezett volna.

A Roberto képét öltötte fel tehát, hogy Liliát meghódítsa, mikor – hisz az egész város beszélte – a fülébe jutott Cinq-Mars bukása, és persze hatalmas kockázatot vállalva, de a bosszú kedvéért az életét sem sajnálva, továbbra is Robertóként, tüntetőleg az összeesküvő barátainak a társaságában mutatkozott.

Utána beadta a bíborosnak, hogy az ál-Roberto de la Grive, aki felettébb sokat tud arról az angoloknak oly fontos titokról, nyilvánvalóan összeesküvésben vesz részt, és tanúkat is produkált, hogy tanúsítsák: igenis látták Robertót ezzel meg azzal.

Hazugság hazugság, álság álság hátán: ez volt hát a Robertónak ásott csapda hátterében. Ám hogy végül is mely okok folytán és miképpen esett belé Roberto a csapdába, azt maga Ferrante sem sejtette, Richelieu halála ugyanis romba döntötte a terveit.

Mi is történt? Richelieu nagy óvatosan senkinek sem beszélt a Ferrante szolgálatairól, még a beteg teste fölött immár dögkeselyűként köröző, s így nyilvánvalóan megbízhatatlan Mazarinnek sem. Betegsége előrehaladtával, a hírforrást homályban hagyva, azonban elárult neki néha ezt-azt:

– Erről jut eszembe, kedves Jules-öm!

– Tessék, eminenciás uram és hőn szeretett atyám...

– Figyeltessen egy bizonyos Roberto de la Grive-et. Esténként a de Rambouillet márkinő szalonját látogatja. Alighanem sokat tud az ön Sympathia-poráról... Egyik informátorom szerint amúgy valami összeesküvők közé is eljár a fiatalember...

– Ne is fárassza magát eminenciád. Bízza csak rám.

S Mazarin legott vizsgálatot indíttat Roberto ellen, míg meg nem tudja róla azt a keveset, amit a letartóztatás estéjén rá is olvasott Roberto fejére. Ám Ferrantéról mindvégig semmit sem tud.

Igen ám, de közben meghal Richelieu. Mi legyen most Ferrantéval?

Meghalt Richelieu, nincs többé támasza. Mazarinhez kellene közel férkőznie, hisz gyalázatos szélkakas a gazember, a hatalom felé fordul ő mindig. Ám csak úgy mehet oda az új miniszterhez, ha bebizonyítja magáról, milyen nélkülözhetetlen. Robertónak nyoma veszett. Beteg talán, vagy elutazott? Ferrante mindenre gondol, csak arra nem, hogy a rágalmai célba találtak, és Robertót letartóztatták.

Nem mer tovább Robertóként mutatkozni, nehogy gyanút keltsen olyanokban, akik tudják, hol van Roberto. Közte és Lilia között akármi történt is, hideg számítással, tudván, hogy a diadalok sokáig érlelődnek, vele is megszakít minden kapcsolatot. Tudja, hogy a távollétnek megvan a maga haszna; a legjobb tulajdonságok is veszítenek csillogásukból, ha túl sokáig szem előtt vannak, s a tekintetnél messzebbre lát a képzelet; a főnix is úgy élteti önnön legendáját, hogy félreeső helyekre vonul.

Az idő azonban sürget. Fontos, hogy mire visszatér Roberto, Mazarin már gyanakodjék rá, és halálra szánja. Ferrante tanácsot kér az udvaronc cimboráitól, megtudja tőlük, hogy Mazarin az ifjú Colbert révén közelíthető meg, levelet ír hát Colbert-nek, és a levélben valamiféle angol fenyegetésre meg a földrajzi hosszúságok problémájára utal (noha azt sem tudja, miről van szó, csupán Richelieu tett neki róla említést egyetlenegyszer). Közléseiért tekintélyes summát kér, s helyette találkozót kap, melyen mint a fekete szemkendős öreg abbé jelenik meg.

Colbert-t nem ejtették a feje lágyára. Az abbé hangja ismerősen cseng, a kevéske mondandója pedig gyanús, őrségért kiált, a látogató elé ugrik, letépi a szemkendőjét meg az álszakállát, és hát, kit lát maga előtt? Azt a Roberto de la Grive-et, akit ő maga tétetett fel az embereivel a Byrd doktor hajójára.

Ujjongott Roberto, mikor ezt a históriát kiagyalta. Ferrante a saját csapdájába esett.

– San Patrizio! Ön, itt?! – szakadt fel Colbert-ből a kiáltás. Ferrante csak ámult és bámult, Colbert pedig azonmód fogdába vitette.

Élvezettel képzelte el Roberto, miként folyhatott a társalgás Mazarin és az őt rögvest értesítő Colbert között.

– Alighanem őrült az az ember, eminenciás uram. Azt még csak-csak megértem, hogy ki akart bújni a feladata alól, de hogy még el is akarja adni nekünk azt, amit mitőlünk kapott, igazi őrületre vall.

– Olyan őrült senki sem lehet, Colbert, hogy engem ostobának nézzen. Vagyis játszik inkább az emberünk, azt hiszi, nyerő lapot tart a kezében.

– Hogyhogy?

– Teszem azt, alighogy felszállt arra a hajóra, tüstént kiderítette a kiderítendőket, s így már nem is volt szükséges ott maradnia.

– Ha el akar árulni bennünket, a spanyolokhoz vagy a hollandokhoz megy, és nem mivelünk kötözködik. Mert végtére is mit remélt? Pénzt? Tudhatta, hogy ha lojálisan viselkedik, még udvari állást is kap.

– Nyilván biztos benne, hogy olyan titoknak lelt a nyitjára, amely többet ér, mint egy udvari állás. Higgye el, ismerem én az embereket. Nincs más hátra, bele kell mennünk a játszmába. Találkozni akarok vele még ma este.

Mikor Ferrante megérkezett, Mazarin saját kezűleg végezte épp az utolsó simításokat egy vendégváró asztal ál-dolgokban tobzódó terítékén. Jegespohár-lámpák kanócán égő lángok és a várthoz képest más-más színű borokat rejtő palackok ragyogtak a művirág füzérekkel és műillatot árasztó műgyümölcsökkel teli kosarak között.

Mazarin azt hitte, hogy Roberto, vagyis Ferrante, a birtokában van valami titoknak, s ki akart szedni belőle, amennyit csak lehet, így hát elhatározta, hogy úgy tesz, mintha ő maga mindent tudna (mindazt, amit valójában persze nem tudott), hátha el-elszólja magát a másik.

Ferrante a bíboros elé érve már sejtette, hogy Roberto a birtokában van valami titoknak, amiből meg kell tudni, amennyit csak lehet, így hát elhatározta, hogy úgy tesz, mintha ő maga mindent tudna (mindazt, amit valójában persze nem tudott), hátha el-elszólja magát a másik.

Vagyis két olyan ember áll előttünk, aki azt hiszi, hogy a másik tudja, amit ő maga nem tud, s mindenféle megtévesztő célzásokat tesznek, ki-ki a másiktól remélve, hasztalanul, a megoldás kulcsát. Gyönyörű história, szálazgatta szét Roberto lelkesen a saját bonyolítású gubancát.

– San Patrizio úr! – mondta Mazarin, miközben egy tál főttnek látszó, ámde eleven homárt közelebb tolt egy másik, elevennek látszó, ámde főtt homárokkal teli tálhoz. – Egy hete, hogy Amszterdamban feltétettük önt az Amarilli-ra. Nem futamodhatott meg a feladat elől: jól tudta, hogy akkor az életével fizet. Nyilván máris felderítette hát, amit fel kellett derítenie.

Ha már választania kell, gondolta Ferrante, aligha tanácsos a beismerés mellett döntenie, hogy ugyanis megfutamodott. Marad tehát a másik megoldás:

– Nos, ha úgy tetszik eminenciádnak – mondta –, bizonyos értelemben tudom is, amit eminenciád óhaja szerint meg kellett tudnom. – Magában pedig hozzátette: „Annyit mindenesetre csakugyan tudok már, hogy a titok egy Amarilli nevű hajó fedélzetén lappang, s hogy a hajó egy hete indult útnak Amszterdamból...”

– Ejnye, ne szerénykedjék. Tudom én, hogy sokkal többet sikerült kiderítenie, mint amennyire számítottam. Kaptam híreket az elutazása óta, hisz nem ön az egyetlen ügynököm, elhiheti. Tisztában vagyok vele tehát, hogy nagyon is értékes felfedezést tett, és eszem ágában sincs alkudozni önnel. Nem értem viszont, miért ilyen görbe úton próbált visszaszökni hozzám – mondta, miközben intett az inasoknak, hová tegyék a halforma fateknőkbe rendezett húsokat, és húslé helyett szirupot öntetett rájuk.

Ferrante mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a szóban forgó titoknak felbecsülhetetlen az értéke, de amondó volt, hogy könnyebb eltalálni a madarat, ha nem cikázik folyvást ide-oda, hanem egyenesen száll. Óvatosan próbálkozott hát tovább:

– Eminenciád tudja, hogy csak görbe utakon juthattam célba.

„Ohó, te betyár! – gondolta Mazarin. – Nem tudod biztosan, mennyit ér a felfedezésed, és tőlem várod, hogy árat mondjak. De csak azért is te fogod először kibökni.”

Fennhangon pedig, miközben hamvas őszibarackot formázó fagyasztott gyümölcsdesszerteket tolt az asztal közepére, így szólt:

– Tudom én, mi van uraságod tarsolyában. Uraságod meg tudja, hogy úgysem kínálhatja fel másnak, csak nekem. Mi értelme hát az alakoskodásnak?

„Átkozott ravaszdija – vágta rá gondolatban Ferrante –, dehogyis tudod te, mit kéne tudnom! Csak az a baj, hogy nem tudom én sem.”

Fennhangon pedig ezt mondta:

– Eminenciád jól tudja, hogy az igazság olykor tömény keserűség.

– A tudás sohasem árt.

– De van úgy, hogy elkeserít.

– Keserítsen hát. Keserűbb biztosan nem leszek tőle, mint mikor megtudtam, hogy ön felségárulással mocskolta be magát, amiért tulajdonképpen hóhérkézre kellett volna, hogy adj am.

Ferrante most kapott észbe: ha tovább játssza Roberto szerepét, könnyen a vérpadon végezheti. Akkor már az is jobb, ha színt vall, annyi baj legyen, legfeljebb jól elverik a lakájok.

– Eminenciás uram – mondta –, rosszul tettem, hogy nem mondtam meg mindjárt az igazat. Colbert úr összetévesztett Roberto de la Grive-vel, s a tévedése alkalmasint még eminenciád éleslátását is megzavarta. Csakhogy én nem Roberto vagyok, hanem a törvénytelen fivére, Ferrante. Azért jöttem ide, hogy információkat kínáljak fel önnek, úgy véltem, érdekelhetik eminenciádat, hiszen épp eminenciád említette először a néhai felejthetetlen bíboros úrnak azt az angol ármányt, hisz tudja, eminenciád... a Sympathia-por meg a földrajzi hosszúságok problémáját...

Mérgében akkorát rándult Mazarin e szavakra, hogy kis híján elejtett egy üveg drágakő utánzatokkal gazdagon díszített hamisarany levesestálat. Legorombított miatta egy inast, majd odasziszegte Colbert-nek:

– Vigyék vissza ezt az embert oda, ahonnan jött.

Bizony, szent igaz, hogy akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb vakká teszik. Ferrante azt hitte, érdeklődést fog kelteni, ha céloz rá, hogy ő a néhai bíboros legrejtettebb titkait is ismeri, s mint minden besúgó, aki hivalkodó jól értesültségben még a gazdáján is túl akar tenni, elszámította magát. Senki sem mondta még Mazarinnek (és bizonyítani is bajos lett volna), hogy Ferrante kapcsolatban állt Richelieuvel. S Mazarin most mégis olyasvalakibe botlott – Robertóba vagy nem Robertóba –, aki nemcsak azt tudja, amit ő Robertonak mondott, hanem azt is, amit Richelieu-nek írt. Ugyan kitől tudhatta meg?

Mikor Ferrantét elvitték, azt kérdezte Colbert:

– Eminenciád elhiszi, amit ez az ember mondott? Ha ikrek volnának, az mindent megmagyarázna. Roberto azóta is a tengert járná, és...

– Nem: hogyha Roberto a testvére, akkor még kevésbé lehet megmagyarázni a dolgot. Honnan tud olyasmiről, amit nem tudott más, csak én, ön meg az angol informátorunk, és aztán Roberto de la Grive?

– Nyilván elmondta neki a testvére.

– Nem, a testvére az egészről csak azon az éjjelen szerzett tudomást, és attól fogva végig szemmel tartottuk, míg el nem indult a hajója. Nem, nem: túlságosan sokat tud ez az ember, csupa olyasmit, amit nem kellene tudnia.

– Mit csináljunk vele?

– Erdekes kérdés ez, Colbert. Ha azonos Robertóval, akkor tudja, mit látott azon a hajón, és kénytelen lesz beszélni. Ha viszont nem, akkor azt kell feltétlenül megtudnunk, hogy honnan vette az információit. Akár így, akár úgy, bíróság elé, ahol túl sokak füle hallatára túl sok mindenről beszélne, semmiképp sem vonszolhatjuk, és azt sem lehet, hogy késsel a hátában csak úgy eltüntessük: sok mondanivalója van még a számunkra. Mármost ha mégsem Roberto ő, hanem ahogy állítja, Ferrand vagy Fernand vagy mi...

– Ferrante, azt hiszem.

– Mindegy. Ha nem Roberto, akkor ki áll mögötte? A Bastille sem eléggé biztos hely neki. Tudunk olyanokról, akik leveleztek is onnan. Várjunk csak, míg meg nem oldódik a nyelve, igyekezzünk valahogy szóra bírni, de addig is tüntessük el szem elől, és ne tudja meg senki, hogy kicsoda.

Komoran fényes ötlete támadt ekkor Colbert-nek.

Egy francia hadihajó néhány nappal korábban a breton partoknál kalózvitorlást tartóztatott fel. Ez utóbbi, mit tesz Isten, holland fluyt volt, s a persze kiejthetetlen Tweeede Daphne, azaz Második Daphne nevet viselte, következésképp – állapította meg Mazarin –, egy Első Daphné-nak is lennie kell valahol, amiből viszont látszik, hogy a protestánsoknak nem csupán a hitük gyér, hanem a fantáziájuk is gyenge. A legénység mindenféle fajta, szedett-vedett népség. Fel kellene lógatni mindet, de előbb jó lenne kiszedni belőlük, hogy vajon Anglia zsoldjában állnak-e, s hogy kitől orozták el a hajójukat, hátha előnyös csereüzletet lehet kötni a jogos tulajdonosokkal.

Így történt, hogy a kalózhajót a Szajna torkolatától nem messze horgonyozták le egy szinte rejtett kis öbölben, melyet még a Szent Jakab útjának zarándokai sem ismertek, pedig arra vonultak el Flandriából jövet. Keskeny földnyelv zárta el az öblöt, a földnyelven valaha börtönnek használt, de jó ideje lakatlannak mondható régi kiserőd árválkodott. Annak a celláiba vetették a kalózokat, s a felügyeletükre mindössze három embert rendeltek.

– Nos, jó – mondta Mazarin. – Adok tíz embert és legyen a parancsnokuk valami derék százados, akinek az esze is a helyén van...

– Biscarat. Vitézül verekedett már a testőrökkel is a bíboros úr becsületéért...

– Nagyszerű. Vitesse a foglyot abba a kiserődbe, s az őrök szállásán helyeztesse el. Biscarat étkezzék együtt vele a szobájában, és a sétáira is ő kísérje el. Állítson őrt az ajtajába éjszakára is. Akármilyen önfejű is az emberünk, a cellafogság majd lelohasztja a gőgjét, beszélgetőtársa nem lesz más, csak Biscarat, és könnyen lehet, hogy kiszalad majd a száján ez-az. Csak nehogy felismerje valaki útközben vagy ott, az erődben...

– És sétakor?...

– Ejnye, Colbert, hát találjon ki valamit. Takarják el az arcát.

– Mi lenne, ha, mondjuk... vasálarcot lakatolnának rá, és a kulcsát a tengerbe dobnák?...

– Nono, Colbert, hol vagyunk, talán a Regények Országában? Talján komédiásokon láttuk tegnap este azokat a szájat szabadon hagyó, nagy orros bőrmaskarákat. Olyat szerezzen, húzzák rá úgy, hogy ne tudja levenni, és tétessen tükröt is a szobájába, hadd haljon belé naponta a szégyenbe. Azt akarta, hogy a fivérének nézzék? Nézzék paprikajancsinak! S aztán ügyeljenek ám rá: zárt kocsi vigye mindvégig, pihenő csak éjjelente és nyílt mezőn, az állomásokon meg ne lássa senki. Ha valaki kérdezősködnék, mondják csak azt, hogy előkelő hölgyet visznek a határra, összeesküvést szőtt a bíboros ellen.

Nevetséges álcájában feszengve Ferrante napok óta bámulta (rácsos cellaablakán át, mely fényt alig-alig eresztett be) a porló dűnék övezte szürke karéjt meg az öbölben horgonyzó Tweede Daphné-t.

Biscarat társaságában mindig résen volt, és hol Robertónak, hol pedig Ferranténak adta ki magát, hogy Mazarinnek küldött jelentéseiben a százados sohase tudhassa, hányadán áll. Az őrök egy-egy elejtett megjegyzéséből sikerült megtudnia, hogy az erőd alagsorában kalózok raboskodnak láncra verve.

Mintha valami megtorolnivalója lenne Robertóval szemben, bosszúszomjasan törte a fejét, hogy zendülésre bírván azokat a gazembereket, miképp keríthetné hatalmába a hajót, s vehetné űzőbe Robertót. Tudta, hogy hol kezdje, hogy Amszterdamban bizonyos kémekből ki lehet szedni, merre tart az Amarilli. Utoléri hát, felfedi Roberto titkát, a kellemetlen hasonmást a tengerbe veszejti, s lesz mit felkínálnia jó pénzért a bíborosnak.

Persze ki tudja: ha a titkot felfedte, úgy is dönthet, hogy másnak adja el. Vagy miért is adná el? Ha jól sejti, a Roberto titka valamely kincses sziget térképére, vagy az alombrádok meg a rózsakeresztesek már húsz éve emlegetett kincsére vonatkozhat. A felfedezést majd a maga hasznára fordítja, nem szorul többé rá, hogy másnak kémkedjék, neki fognak kémkedni mások. Ha pedig gazdagságra és hatalomra tett szert, nemcsak az ősi családnév, hanem az Úrnő is az övé lesz.

Igaz szerelemre a velejéig gyűlölettől áthatott Ferrante persze nem képes, gondolta Roberto, de vannak emberek, akik azért esnek szerelembe, mert másoktól hallanak róla. Lehet, hogy talál Ferrante a cellájában valami regényt, elolvassa, és elvágyódásból bebeszéli magának, hogy szerelmes.

Lehet, hogy első találkozásukkor odaajándékozta Lilia Ferranténak szerelmi zálogképpen a fésűjét. Azt csókolgatja most Ferrante, és miközben csókolgatja, ájultan a nemrég még ugyanezen elefántcsont hajó szántotta hullámokba alél.

Lehet, ki tudja, hátha még egy olyan csirkefogót is levesz a lábáról a szép orca emléke, amilyen Ferrante... Roberto maga előtt látta Ferrantét, amint sötétben ül a tükörrel szemben, mely oldalról nézvést csak az előtte égő gyertya lángját tükrözi. Aki egymást utánzó lángok kettősét bámulja hoszszan, annak belekáprázik a szeme, elborul az elméje, látomásai támadnak. Kissé arrább hajolva Liliát pillantja meg Ferrante, a minden más sugarat elnyelő fényben fürdő nyersviasz arcát, melyhez-képest sötét zuhatagként omlik le hátul a szőke haja, s a középen kivágott könnyű köntöse alatt épp csak hogy felsejlő keblét...

Ferrante most (no, végre, kuncog Roberto), elszámítván magát a csalfa álomkép igézetében, telhetetlenül szembe ül a tükörrel, s csak ekkor, a tükröződő gyertyaláng mögött fedezi fel a saját elcsúfított pofáját.

Vad ingerültség fogja el, amiért oda az érdemtelenül kapott ajándék, és mohón ismét a fésű után nyúl, ám a csonkig égett gyertya füstjében a fésű (melyet Roberto a legimádatraméltóbb ereklyeként tisztelt volna) csupafog szájjá változik, s keservesen rávicsorít.

32. A Gyönyörök Kertje

Elképzelte Roberto, ahogy Ferrante annak a szigetnek a foglyaként a Tweede Daphné-t bámulja, de el sohasem érheti, amiként már az Úrnővel sem lehet, és kifogásolhatónak éppen kifogásolható, ámde – lássuk be – nagyon is érthető elégedettség töltötte el, melyhez némi elbeszélői elégedettség is járult, amiért remek inverzió révén az ellenfelét is sikerült szorongatott, ám az övétől épp tükörképszerűen eltérő helyzetbe hoznia.

Onnan, a szigetedről a bőrmaszkoddal te sohasem éred el azt a hajót. Én viszont erről a hajóról, az üvegmaszkommal a magam Szigetét nemsokára igenis elérem. Így beszélt magában (hozzá), s közben már készült is, hogy újabb kísérletet tegyen a vízi átkelésre.

Még emlékezett rá, hogy a hajótól milyen távolságban sérült meg, így hát eleinte nyugodtan tempózott, a maszk az övén lógott. Mikor aztán úgy érezte, hogy már közel jár a zátonyhoz, feltette, és hozzáfogott a tengerfenék felfedezéséhez.

Egy darabig csak foltokat látott, aztán, mint parti szirtfalat egy ködös éjszakán, egyszer csak megpillantotta az alatta tátongó szakadék szélét.

Lekapta a maszkot, kiöntötte belőle a vizet, két kézzel visszanyomta az arcára, és lassú rúgásokkal közelített a szeme elé táruló látványhoz.

Ilyen hát a korall! Feljegyzéseiből kiderül, hogy zavar és döbbenet fogta el először. Ugy érezte magát, mintha valami kelmeárus boltjába keveredett volna, az teregetne ki előtte selyemfátyolt és tafotát, brokátot, szatént, damasztot, bársonyt, fidreket és fodrokat, stólát, palástot, piviálét és dalmatikát. Csakhogy eleven kelmék voltak azok, maguktól mozogtak, érzékien, mint megannyi napkeleti táncosnő.

Ebbe a tájba, melyet Roberto nem tud leírni, mert először látja, s az emlékezetében nincsenek olyan képek, hogy szavakra fordíthassa, hirtelen lények serege tört be, e lényeket pedig mégiscsak felismerte, vagy legalábbis volt mihez hasonlítania. Halak voltak, úgy keresztezték cikázva egymás útját, mint hullócsillagok az augusztusi égen, de pikkelyes testük árnyalatainak és ábráinak megkomponálásakor mintha mutogatni akarta volna a természet, hogy hány- és hányféle szín létezik a világon, s hogy milyen sok megfér belőlük egymással egyetlen felületen is.

Volt köztük hosszában, keresztben, ferdén és hullámosan tarkabarka csíkos. Volt aprólékos szeszéllyel berakott pikkelyű, pöttyös és foltos, iromba és szeplős meg márványformán erezett.

Volt olyan, amelyet kígyózva tekergő vagy többszörösen egymásba fonódó rajzolat díszített. Volt, amelyik pajzs- és rózsadíszekkel telehintve, lakkosan fénylett. Az egyiket, a legszebbet mind közül, szőlő- és tejszínű zsinórokból mintázott kettős spirál fonta be; csoda, hogy mintegy művészkéz remekléseképpen, egyik szál sem tűnt el soha, mindig mindkettő előbújt megint.

A halak mögül csak most ötlött szemébe az első látásra még bizonytalanul derengő háttér: banáncserjék, kenyereskosarak, kanári és zöldgyík és kolibri járta bronzszín naspolyatálak.

Kert, illetve nem, már megkövült gomba-romerdő, azazhogy tévedett, mégsem az, most inkább dombok, redők, martok, árkok és üregek fölött lebegett, eleven rögök inogtak alatta, rajtuk mindenféle formákba rendeződő földöntúli vegetáció: lapos, kerekded vagy gránitpáncéling-pikkelyes, csomós és töppeteg alakzatok. Más és más, mégis egyként kecses és vonzó volt mindegyik, hogy még a színleg hevenyészett formájúak is méltósággal viselték önnön nyerseségüket, szörnyek voltak, igen: szörnyen szépek.

Vagy inkább (Roberto töröl, helyesbít, nem talál szavakat, mintha négyszögű kört, lapos meredélyt, zajos csöndet, éjjeli szivárványt kellene leírnia) talán cinóberbokrok piroslottak ott alant.

Lehet, hogy a szeme káprázott a lélegzet-visszafojtástól, hogy a maszkba szivárgó víz miatt mosódtak el a fonnák és az árnyalatok. Kidugta hát a fejét, hogy nagy lélegzetet vegyen, majd tovább lebegett a zátony szélei, szurdokai és törésvonalai mentén, emitt tarkabarka folyosónyílásokba pityókosan tóduló bohóchadra, amott vajszín taréjos rákra csodálkozott rá, amint ollóját lassan lengetve gubbaszt egy meredélyen, alatta (a már megismertekhez hasonló, de végtelen alakzatokba rendeződő) korallszövevény.

Olyasmit is látott, ami nem hal, nem is levél: elevennek mindenképp eleven, két kárminpiros szélű vastag, piszkosfehér lebeny, rajta toll-legyező, a szeme helyén izgékony pecsétviasz-szarvak.

Cirmos polipok csúszósan tekergőző csápjai, melyek mögül vastag száj piroslott elő, amaránt makkos sápadt falloszültetvényeken, olajzöld foltos rózsaszín halacskák skarlátvörös pettyes hamuszürke karfiolfejeken és fekete sávos sárga gumókon simítottak végig... S nagy állat porózus mája ötlött fel kikericslilán, meg tűzijáték cseppentett higanyból, és véres tűhegyekkel teli tüskebokrok s végül valami kehelyféle is halavány gyöngyházból...

Aztán egyszer csak már urnának látta azt a kelyhet, és eszébe jutott, hogy alighanem itt, ezek között a sziklák között nyugszik Caspar atya holtteste. Látni nem lehet, ha egyszer a tengervíz koralliszapot hordott rá, a korall azonban, magába szíva a holttest földi nedveit, mindenféle virág- és gyümölcsalakokat öltött. Lehet, hogy Roberto valami odalent eladdig ismeretlen kreatúrában nemsokára ráismer szegény öregre: a feje szőrös kókuszdió, az orcája ráncos alma, a szeme s a szemhéja éretlen barack, az orra uborka, darabos, akár az állati ürülék; alatta ajaknak aszaltfüge-páros, áll gyanánt szakállas cékla, nyaknak ráncos articsóka; a halántékán kétoldalt egy-egy gesztenyeburok-hajtincs, a füle egy-egy fél dióhéj, az ujja megannyi sárgarépa, a hasa dinnye, a térde birs.

Hogyan is társíthat Roberto a gyászos gondolataihoz ily groteszk formát. Bizony, hogy más formában hirdetik szegény barátjának a földi maradványai: „Et in Arcadia ego”...

Tán annak a kavicsos korallnak a koponya-formájában... Mintha kiszakadt volna már az a kőszerűség. Részint kegyeletből, néhai tanítójára emlékezve, részint pedig azért, hogy a tengernek legalább ezt az egy kincsét elvegye, megfogta hát Roberto, és mert aznap már épp eleget látott, a melléhez szorítva zsákmányát, visszaúszott a hajóhoz.

33. Föld alatti világok

Izgatták Robertót a korallok. A Természet ily roppant találékonysága láttán versenghetnékje támadt. Nem hagyhatja, hogy Ferrante a tömlöcben, a saját története pedig felibe maradjon: a vetélytárs iránti gyűlölete jól járna vele, a mesélői büszkesége nem. Mi történjék Ferrantéval?

Egyik reggel jutott eszébe, mikor szokása szerint már pirkadat óta lesben állt, hátha megpillantja a Szigeten a Lángszínű Galambot. Napfelkeltekor mindig a szemébe tűztek a sugarak, a fedélzeti napló egyik lapjából meg is próbált valami ellenzőfélét eszkábálni, de sokszor így is csak a káprázat játszott vele. Mikor pedig a horizont fölé emelkedett a nap, a tender tükrében még meg is kettőződtek a sugarai.

Ám aznap a fejébe vette Roberto, hogy igenis látta, amint a fák tetejéről felröppen s száll valami a nap felé, míg bele nem olvad a fénykörébe. Nyilván képzelődött. Nincs az a madár, amely ne ragyogna abban a nagy fényességben... Biztos is volt benne, hogy a galambot látta, meg csalódott is, amiért tévedett. S meghasonlottságában ismét csak úgy érezte, hogy kisemmizték.

Egy Roberto-féle, aki odáig jutott, hogy féltékenyen már csak azt élvezi, amitől ő maga meg van fosztva, egykettőre el tudja képzelni, hogy Ferrante megkapja azt, amit ő nem. De mert a szerzője volt annak a történetnek, és azt sem akarta, hogy Ferrante túl sokat kapjon, Roberto úgy döntött, hogy riválisának csakis a másik, a zöldeskék galambhoz lehet köze. Mégpedig azért, mert amúgy vaktában azt is eldöntötte, hogy a galambpórból a nőstény a lángszínű, hogy ő az Úrnő.

És a Ferrante-történetben a galamb a közvetítője lehetett csak, nem pedig a célja valamiféle birtokba vételnek, így tehát Ferrante most a hímet kapta.

Leszállhatott-e egy zöldeskék galamb, mely csak a déli tengereken honos, annak az ablaknak a párkányára, amely mögött Ferrante szabadulásért sóvárgott? A Regények Országában le. Meg aztán miért ne érkezhetett volna épp a déltengerekről az a testvérénél szerencsésebb Tweede Daphne, s vele együtt a madár is, hogy most szabaduljon ki a fedélközből?

Ferrante persze mit sem tudott az Antipódusokról, s őt így az efféle kérdések sem foglalkoztathatták. Meglátta a galambot, és odavetett neki néhány kenyérmorzsát, eleinte csak úgy, unalmában, de később eszébe jutott, hogy hátha hasznát veheti. Tudta, hogy a galambok olykor üzeneteket hoznak-visznek. Biztos persze nem lehet benne, hogy az ő üzenetét, ha rábízná, oda vinné ez a madár, ahová voltaképp szeretné, de próbálkozni akkor is megéri ebben a nagy egyhangúságban.

Kitől kérhetne segítséget ő, aki mindenkivel, még önmagával is összeütközésbe kerülvén, világéletében csak ellenségeket szerzett, s azon kevesekre, akik mégis valami szolgálatot tettek neki, csak a jóban számíthatott, a rosszban bizonyosan nem? Az Úrnőhöz fordulok – gondolta –, hiszen szeret. („Mitől ilyen biztos benne?” – keltette fel Roberto irigységét a kitalált önhittsége.)

Biscarat ellátta íróalkalmatossággal arra az esetre, ha valamelyik éjjel megjönne az esze, és rászánná magát, hogy vallomást küldjön a bíborosnak. A papír egyik oldalára ráírta hát az Úrnő címét, hozzátéve, hogy az üzenet átadója jutalomban részesül. A másik oldalon pedig megírta, hogy a bíboros aljas ármánya révén hová került (a hely nevét a börtönőröktől hallotta), és segítségért esedezett. Azután a papírlapot összecsavarva a galamb lábához kötözte, és elhessentette a madarat.

Igazság szerint egészen vagy majdnem el is felejtette az egészet. Hogyan is gondolhatta, hogy a kék galamb éppen Libához száll majd? Ilyesmi csak mesében fordul elő, és Ferrante nem volt a mesék embere. Vadász puskájától találva talán rázuhant az a galamb egy fa tetejére, s ott elveszett az üzenet...

Nem tudta Ferrante, hogy a galamb egy pór lépvesszejére ragadt, a pór pedig úgy vélte, haszna lehet abból, amit a galambon talált: alighanem jelzés valakinek, talán éppenséggel egy hadsereg parancsnokának.

A pór falujában mármost az egyetlen ember, aki olvasni tudott, a plébános volt; ahhoz vitte el a pór az üzenetet, hogy nézze meg, a plébános pedig szépen a végére járt mindennek. Megtudván, kicsoda is az Úrnő, elküldte hozzá egy barátját, alkudna meg vele az üzenet átadásáról úgy, hogy az eklézsia bőkezű adományban, a pór pedig borravalóban részesüljön. Lilia elolvasta a levelet, könnyekre fakadt, és közeli barátaihoz fordult tanácsért. Lágyítsa meg a bíboros szívét? Gyerekjáték egy szép udvari dámának, ez a dáma azonban az Arthénice-szalont látogatta, Arthénice-ben pedig Mazarin nem bízott. Már most is közkézen forgott egy-két szatirikus vers az új miniszterről, és volt, aki szerint a versek abból a szalonból származtak. Az a précíeuse, aki barátjának kegyelmet kérni a bíboroshoz megy, még súlyosbítja is a barátja büntetését.

Nem, inkább egy csapat bátor ember kell ide, majd azok megpróbálják kiszabadítani. De kihez forduljon?

Most nem tudta Roberto, hogyan folytassa. Ha ő a király testőre vagy gascogne-i kadét volna, Lilia bízvást fordulhatna azokhoz az összetartásukról híres vitéz legényekhez. De ugyan ki kockáztatná, hogy magára haragít egy minisztert, netán a királyt is egy könyvtárosokkal és csillagászokkal trafikáló jött-ment idegen kedvéért? Ami magukat a könyvtárosokat és csillagászokat illeti, róluk jobb nem is beszélni: Digne kanonokját vagy Gaffarel urat Roberto a legregényesebb elszántsággal sem tudta elképzelni, amint lóhalálában nyargalnak a tömlöc felé, hogy kiszabadítsák őt – mármint Ferrantét, akit most már mindenki Robertónak vélt.

Néhány nappal később támadt egy ötlete. A Ferrante-történetet félretéve, most ismét a korallzátonyt fürkészte. Sárga sisakos pofájú halak raját követte, olyanok voltak, mint megannyi kackiás dalia. Egy hasadékban tűntek el két torony közt, a hasadékban a korallépítmények akár valami elsüllyedt város rompalotái.

Roberto elképzelte, hogy Ys városának a romjait kerülgetik, azét a városét, melyről a fáma úgy tartotta, hogy még mindig ott van, ahol a hullámok elnyelték, alig néhány mérföldnyire a breton partoktól. A legnagyobb hal, ni, az volt régen a város királya, nyomában ott sereglenek a méltóságok, keresik-kutatják az elmerült kincsüket...

Csakhogy minek a régi mese? Miért ne látná a halakban inkább egy olyan világ lakóit, amelynek megvannak a maga erdei, hegyei, fái, völgyei, s amely mit sem tud a felszíni világról? Ugyanígy nem tudjuk mi sem, hogy az üres ég más világokat rejt, ahol az emberek nem járnak és nem úsznak, hanem repülnek vagy a levegőben vitorláznak; amiképpen az általunk bolygóknak nevezett valamik alkalmasint a hajóiknak felelnek meg, melyeknek mi csak a fénylő fenekét látjuk, azonképpen néznek fel eme Neptun-fiak is a mi gályáinknak az árnyára, s a maguk vízi firmamentumán keringő éteri testeknek nézik őket.

Ha pedig létezhetnek víz alatti lények, akkor hátha léteznek föld alattiak is: szalamandranép, mely az alagútjain át a planétát éltető központi tűzhöz is el tud jutni.

Robertónak, ahogy így töprenkedett, hirtelen eszébe jutott, mit mondott egyszer Saint-Savin: úgy véljük, nehéz lehet a Holdon élni, mivel szerintünk nincs rajta víz, csakhogy lehet ám, hogy a víz odafenn felszín alatti üregekben található, s hogy a természet kutakat is ásott a Holdon, azokat látjuk megannyi foltnak. És ha épp oda húzódnak a holdlakók a Nap elviselhetetlen közelsége elől? Avagy nem éltek-e az első keresztények is föld alatti életet? Nos hát, a holdlakók is katakombákban élnek, azokban érzik jól magukat.

És ki mondta, hogy mindig sötétben vannak? Lehet, hogy a Hold kérgén rengeteg lyuk van, és ezernyi szellőzőnyíláson át árad be a világosság, fénynyalábok hasítják át meg át a benti éjszakát, valahogy úgy, ahogy a templomokban vagy a Daphne fedélközén. Vagy inkább foszforkövek vannak a felszínen, napközben megszívják magukat fénnyel, éjszaka pedig kiadják magukból, amiért is a holdlakók minden alkonyatkor temérdek ilyen követ gyűjtenek össze, hogy azután a barlangjaik mindig fényesebben ragyogjanak, mint egy királyi palota.

Párizs, gondolta Roberto. De hisz az a város is, akárcsak Róma, keresztbe-kasul van lyuggatva katakombákkal, azokban húzzák meg magukat éjnek idején a gonosztevők és a koldusok!

A Koldusok! Megvan az idea, megvan, kik mentik meg Ferrantét! A Koldusok: úgy beszélik, saját királyuk van, aki saját törvények szerint, vasszigorral uralkodik felettük, a Koldusok, ezek a színleg a keresztényi könyörületen élősködő, valójában gazságból, latorkodásból és gyalázatból, gyilkolászásból és kicsapongásból, ocsmánykodásból, gazemberkedésből és cudarkodásból élő aljanépek, ez a sanda gyülekezet!

Szerelmes asszonyra valló idea a javából! Lilia – mesélte magának Roberto – nem udvari emberekhez vagy hivatali előkelőségekhez fordult tanácsért, hanem a legutolsó szobalányához, tudván, hogy az valami kocsissal szűrte össze a levet, az pedig jól ismerte a Notre-Dame környéki kocsmákat, amelyekben alkonyatkor mindig felbukkannak a koldusok, akik viszont naphosszat a templomkapuk előtt kérincséltek... Ez hát a megoldás.

Vezetője éjnek évadján a Saint-Martin-des-Champs templomba viszi, felemeli a szentély padlójának egyik kövét, aláereszkedik vele Párizs katakombáiba, és fáklyafénynél elindulnak a Kolduskirályhoz.

S megy most a nemesúrnak öltözött Lilia, fiúsan és ruganyosan, alagutakban tapogatózik, lépcsőkön hág le-fel, szűk átjárókon furakszik át, s a sötétből mindeközben foszlott rongyokba roskadt, kifacsart testek, bibircsókos, szemölcsös, orbáncos, rühös, ótvaros, gennyes és poklos arcok rémlenek elébe innen is, onnan is, megannyi kifeszített, rázkódó tenyér, ki tudja, hogy alamizsnát kérően-e vagy mintegy úri lakájkéz módjára, biztatólap: „Menjen csak, menjen, az urunk már várja önt”.

És ott ült az uruk mélyen a város felszíne alatt, egy terem közepén, hordó tetején, zsebmetszőknek, csalóknak, hamiskártyásoknak és csepűrágóknak, mindennemű gazságban és csúfságban jártas csőcseléknek a körében.

Milyen is lehetett a Kolduskirály? A vállán elnyűtt palást, a homloka csupa dudor, az orra gyulladt-vörös, a szeme mint a márvány, felemásan zöld és fekete, a pillantása sunyi, a kiálló, hegyes farkasfogain nyúlajak feszül, a haja gubancos, a bőre hamuszín, a keze karmosan tömpe...

Végighallgatta az Úrnőt, majd kijelentette: olyan serege van őneki, hogy vidéki kis garnizon ahhoz képest a francia királyé. Költeni meg sokkalta kevesebbet kell rá: az emberei elfogadható bérezés fejében, mondjuk, a duplájáért annak, amennyit ugyanannyi idő alatt összekoldulhatnának, akár az életüket is odaadnák a nagylelkű megbízónak.

Lilia erre (már ahogy ilyenkor szokás) rubintos gyűrűt húzott le az ujjáról.

– Ez elég lesz? – kérdezte fenségesen.

– Elég – cirógatta végig a Kolduskirály rókatekintettel az ékkövet. – Hová kell menni? – S amikor megtudta, annyit mondott még: – Lovon, kocsin nem járnak az embereim, de oda lehet csorogni csónakkal a Szajnán.

Úgy képzelte Roberto, hogy épp alkonyat van, s Ferrante az erőd tornyában diskurál Biscarat-val, mikor az egyszer csak észreveszi őket. A dűnék tetején tűntek fel, úgy ereszkedtek aztán alá mindenhonnan.

– Szent Jakab-zarándokok – jegyezte meg lenézően Biscarat –, méghozzá a legrosszabb vagy legszerencsétlenebb fajtából: akkor keresik az üdvösséget, amikor fél lábbal már a sírban vannak.

És nyomultak is már a zarándokok mind közelebb, seregeltek hosszú sorokban az előrenyújtott kezű vakok, a mankójukra támaszkodó nyomorékok, a bélpoklosok, csipás szemű, csupa seb, görvélyes népség, bénák és sánták rongyokban csámpázó gyülevész hada.

– Nem örülnék, ha a nyakunkra jönnének, és szállást kérnének éjszakára – mondta Biscarat. – Csak a mocskot hordják be. – S muskétásaival legott a levegőbe lövetett egypárszor, ne számítson vendégszeretetre a zarándoknép.

Azt azonban mintha éppenséggel hívogatták volna azok a lövések. Miközben hátul egyre újabbak jöttek, az elsők hovatovább az erőd falai alá értek, már az állati hablatyolásukat is hallani lehetett.

– Tartsátok őket távol, az istenit! – kiáltotta Biscarat, és kenyeret szóratott a falak tövébe, mintegy azt üzenvén ezzel, hogy ennyi telik a háziúr irgalmasságából, többre ne számítsanak. A szemlátomást nőttön-növő tisztátalan tömeg előőrsei azonban lábbal tiporták a kegyes adományt, és valami jobbat remélve inkább felfelé tekingettek.

Most már egyenként is ki lehetett venni az arcukat, s bizony, korántsem úgy festettek, mint egyszerű zarándokok vagy ótvaros sebeikre írt remélő nyomorultak. Semmi kétség – állapította meg Biscarat gondterhelten –, ágrólszakadt horda, szedett-vedett martalóchad ez. Vagy legalábbis annak látszott, igaz, nem sokáig, mert lassan leszállt az este, és hovatovább az egész partot s a dűnéket is elborító patkányhemzsegés szürkéllett már csak a szemükbe.

– Fegyverbe, fegyverbe! – kiáltotta Biscarat, mert végre rájött, hogy nem zarándok- és nem is koldusmenet ez, hanem támadás. Mikor a legelsők elérték a falat, tüzet vezényelt. De mintha csakugyan patkányokra lövetett volna, az elhullottak helyébe újabbak és újabbak nyomultak, társaik testére taposva hágtak feljebb, és már a fal réseit tapogatták, ujjaikat a hasadékokba mélyesztették, lábukat megvetetették egy-egy kiszögellésen, már a legalsó ablakrácsokat is elkapták, kifacsart kezükkel már a lőrésekbe nyúlkáltak. Lent pedig tovább hullámzott az emberáradat, a kaput döntögették.

Hiába torlaszoltatta azt el belülről Biscarat, recsegett-ropogott a két erős kapuszárny a csőcselék nyomása alatt.

Az őrség tovább tüzelt, de az elesett néhányak testére nyomban egész seregek tapostak, s az egynemű nyüzsgésből egyszer csak kötélkígyók cikáztak fel a magasba: rögvest kiderült róluk, hogy vashorogban végződnek, némelyik mindjárt meg is akadt a párkányzat csipkéiben. Amint pedig előrehajolt kissé valamelyik őr, hogy egy-egy ilyen szakállas kampót lefeszítsen, nyársakkal és husángokkal estek neki az első felkapaszkodók, vagy épp hurkot vetettek rá, s a mélybe rántották, ahol a szerencsétlent azon nyomban elnyelte a fertelmesen tomboló ár, halálhörgése beleveszett az általános bömbölésbe.

Elég az hozzá, hogy ha valaki netán a dűnékről nézheti, mi történik, az meg sem látja az erődöt, csak állattetemet elborító döglegyeket, lépviaszon hemzsegő méheket, roppant rajokban nyüzsgő lódarazsakat lát.

Lent eközben nagy robajjal bedőlt a kapu, az udvarban zűrzavar támadt. Biscarat az őreivel a torony másik felébe húzódott, mit sem törődve Ferrantéval, aki a lépcsőajtó nyílásában húzta meg magát, nem mintha különösebben félt volna, hisz sejtette már, hogy a jövevények valamiképpen jó barátok.

A jó barátok pedig időközben túljutottak a csipkés párkányzaton, halálmegvető nyugalommal mentek neki az utolsó puskalövéseknek, testüket nem kímélve törtek át a mellüknek szegezett kardok kerítésén, ocsmány tekintetüktől, torz ábrázatuktól megfagyott a vér. A bíboros testőrei, csupa acélos dalia, el is dobták a fegyvert, s égi irgalomért fohászkodtak e látni valóan pokolbéli erők láttán, azok meg előbb sorra lebunkózták őket, majd rájuk vetvén magukat, ütötték-vágták, pofozták és öklözték, foggal és körömmel marcangolták a még eleveneket, s őrült tombolásukban a halottakat sem kímélték: Ferrante a saját szemével látta, miként hasítanak ki egy-egy szívet, s falják fel a társak üdvrivalgásának közepette.

Utolsónak az oroszlánként küzdő Biscarat maradt. Látván, hogy nincs tovább, hátát a mellvédnek vetette, véres kardjával vonalat húzott maga elé a porba, és így kiáltott:

– Itt fog meghalni Biscarat, utolsóként a társai közül!

Ám ugyanebben a pillanatban egy falábú vak fejszés bukkant fel a lépcsőn, egy intéssel véget vetett a mészárlásnak, és parancsot adott, hogy kötözzék meg Biscarat-t. Ekkor vette észre Ferrantét – épp a felismerését megakadályozni hivatott álarcáról ismerte fel –, széles gesztussal üdvözölte, mintha nem fegyvert lengetne a kezében, hanem a levetett kalpagja tollával söpörné végig a földet, s azt mondta:

– Uram, ön szabad.

A zubbonyából üzenetet húzott elő – a pecsétjére Ferrante azonmód ráismert –, és átnyújtotta.

Lilia levele volt, arra biztatta benne Ferrantét, hogy rendelkezzék bátran a rémes, ámde megbízható sereggel, s várjon rá, mert hajnalra ő is ott lesz.

Ferrante, minekutána álarcától megszabadult, először is kiengedte a kalózokat, és megállapodást kötött velük. A megállapodás úgy szólt, hogy visszafoglalják a hajót, felszedik a horgonyt, és mindennemű kérdezősködés nélkül az ő parancsnoklására bízzák magukat. Jutalmul hatalmas kincs részesei lesznek. Szokásához híven persze esze ágában sem volt Ferranténak, hogy megtartsa a szavát. Az a fő, hogy megtalálja Robertót, akkor aztán a legközelebbi kikötőben szépen feljelenti a legénységét, és már lógnak is mind, a hajó pedig egészen az övé lesz.

A koldusokra nem volt tovább szüksége, s a vezetőjük őszintén megmondta, hogy szolgálatukért már megkapták, ami járt nekik érte. Most aztán mihamarabb el akarta velük hagyni a környéket. Szét is széledtek, és faluról falura kéregetve visszaszállingóztak Párizsba.

Elkötni egy csónakot az erőd kikötőjéből, a hajóhoz evezni, s ott tengerbe hajítani az őrzésével megbízott két szál embert gyerekjáték volt. Biscarat-t megbilincselve a hajófenékre vetették, kellhet majd még túsznak. Ferrante. rövid pihenőt engedélyezett magának, de már pirkadat előtt ismét a parton volt, épp jókor, hogy fogadhassa a kocsit és a kocsiból kilépő Libát, aki férfiruhájában szebb volt, mint valaha.

Roberto úgy vélte, nagyobb kínszenvedés lesz olyképpen képzelnie, hogy visszafogottan üdvözölték egymást, nehogy elárulják magukat a kalózok előtt, akiknek azt kellett hinniök, hogy ifjú nemesurat vesznek fel a hajójukra.

A fedélzetre érve Ferrante ellenőrizte, minden útra készen áll-e, majd megvárta, amíg elindulnak, s akkor lement a vendégének előkészített kamrába.

Lilia pedig már várta őt ott szerelemnél egyebet nem is kérő szemmel, szabadon habvállára hulló hajzatának omlatag ujjongásában, a legörömtelibb áldozatra készen. Ah, ti tévelygő, ti imádni valóan aranyló fürtök, kik repdestek és incselkedtek, s incselkedve tévelyegtek – szakadt ki Robertóból a Ferrante sóhaja...

Összehajolt az arcuk, hogy sóhajok rég elvetett magvából sarjadt csókokat arassanak, és gondolatban megérintette akkor Roberto azt a hússzínű rózsaajkat. Ferrante megcsókolta Libát, Roberto pedig magát képzelte el borzongva, amint beléharap abba az eleven korallba. Lilia azonban semmivé enyészett, mint egy fuvallat, elillant az imént egy pillanatra még érezni vélt langymelege, és már csak a jéghideg tükörképét látta Roberto másvalaki karjában, messzi-messzi nászágyon, egy másik hajón.

Hogy védje őket, fukarul átderengő függönyt bocsátott le a szeretők elé, és egy-egy napmágia-könyv lett a lecsupaszodó testük, e könyvek szent hangjai pedig egyes-egyedül két kiválasztottnak nyilatkozhattak meg, szótagolódhattak szájból szájba.

Sebesen távolodott a hajó, Ferrante győzött. Lilia Robertót szerette benne, Roberto szívébe pedig úgy hullottak mindezek a képek, mint tűzcsóva a rőzsekötegre.

34. Magánbeszéd a világok sokaságáról

Bizonyára emlékszünk rá – remélem legalábbis, merthogy Roberto a korabeli regényíró-szokást átvéve annyi történetet mesél egyszerre, hogy a végén már alig lehet szétszálazni őket –, arra tehát, hogy a korallok világában tett első kirándulásáról hősünk egy bizonyos „kőszerűséggel” tért vissza, melyet ő koponyának, talán a Caspar atya koponyájának látott.

Most, hogy a szerelmeskedő Liliáról és Ferrantéról megfeledkezzék, ott ült az alkonyi fedélzeten, és ezt a tárgyat tanulmányozta figyelmesen.

Mégsem koponyához hasonlított. Inkább olyan volt, mint egy szabálytalan sokszögek alkotta ásványi lép, ám az alapelemek nem maguk a sokszögek voltak: minden sokszög közepéből leheletfinom szálak ágaztak szét sugarasan, a szálak között pedig, ha jobban megnézte, közöcskék tűntek fel, melyek talán további sokszögeket képeztek, és ha még ennél is mélyebbre tudott volna hatolni a pillantása, kiderült volna talán, hogy ama kicsiny sokszögek oldalai megannyi még kisebb sokszögecskéből állnak, eladdig, amíg mind tovább és tovább osztva a részek részeit, végül meg nem torpan az ember, mert elérte azokat az oszthatatlan részecskéket, melyeket atomoknak hívnak. Roberto azonban nem tudta, meddig is osztható a matéria, így hát az sem volt előtte világos, hogy a tekintete – s az sajnos nem hiúztekintet, hiszen őneki nincs olyan lencséje, amilyennek a segítségével Caspar még a pestist okozó kukackákat is felfedezte – milyen mélységig hatolhat úgy, hogy még újabb és újabb alakzatokra bukkanjon a felsejlő alakzatokon belül.

Ahogy azon az emlékezetes estén a párbajozó Saint-Savin rikkantotta, az abbé fejét is egész világnak nézhették a tetvei – s, ó, persze hogy Roberto meg mindjárt arra a másik világra gondolt akkor, amelyben az Anna Maria (vagy Francesca) Novarese boldogságos tetvei élnek! Ám mert a tetű sem atom, hanem az őt alkotó atomok véghetetlen univerzuma, lehet, hogy a tetű testében, mint valami tágas világban, szintén további, nálánál kisebb állatkák élnek. És lehet – gondolta Roberto –, hogy a magam teste és vére sem egyéb, mint parányi állatkák sokasága, s hogy a mozgásom az ő mozgásukból ered, őket viszont az akaratom irányítja, mintha afféle kocsisuk volna. S bizonyára tanakodnak is az állatkáim, hogy hová teszem-veszem őket tengerhabok hűvösét és nap perzselő hevét váltogatva, s ugyanúgy elbizonytalanítja őket is a sorsuk felől ez a hideg-meleg állhatatlanság, amiként engem.

És hátha hasonlóképpen határtalan térbe vetve érzik magukat még parányibb, az előbbiek univerzumában élő állatkák is?

Miért ne gondolhatnám én ezt? Csak mert soha semmit nem hallottam róla? Ahogy a párizsi barátaim mondták: akinek a Notre-Dame tornyának tetejéről a messzi Saint-Denisre esik a tekintete, az el sem tudja képzelni, hogy azt a pöttyöt hozzánk hasonló emberi lények lakják. Mi látjuk a Jupitert, mert nagy, de minket a Jupiterről nem látnak, és el sem tudják képzelni, hogy a világon vagyunk. És sejtettem volna akárcsak tegnapig valaha is, hogy a tenger színe alatt – nem valamely messzi planétán vagy egy vízcsepp hátán, hanem a mi saját világunk részében – egy Másik Világ is létezik?

Meg aztán mit tudtam én alig néhány hónapja a Terra Australisról? Úgy vélhettem volna, hogy csak holmi eretnek geográfusok agyszüleménye, pedig lehet, hogy valaha ezeken a déltengeri szigeteken is máglyára küldték a bennszülöttek valamely filozófusukat, aki torokhangon azt bizonygatta, hogy igenis létezik Monferrato és Franciaország. Most viszont, hogy itt vagyok, már muszáj hinni az Antipódusok létezésében – meg abban is, hogy szemben valaha igen-igen bölcsnek számító emberek vélekedésével, korántsem fejjel lefelé sétafikálok. Pusztán arról van szó, hogy ennek a világnak a lakói a tatját, a mieink pedig az orrát foglalják el egyazon hajónak, amelyre egymásról mit sem tudva, együtt szálltunk fel.

Ugyanígy a repülés tudománya is ismeretlen ma még, mindazonáltal – ha igaz az, amit egy bizonyos Godwin úr állít, akiről d'Igby doktor mesélt – előbb-utóbb a Holdra is feljut az ember, ahogy Amerikába eljutott, pedig annak a kontinensnek Kolumbusz előtt sem a létezését, sem a majdani nevét nem gyanította senki.

Az alkony estébe, majd éjszakába hajlott. Telihold ragyogott az égen, jól láthatta most Roberto a foltjait is, melyeket pufók arc szemének és szájának néznek a gyermekek és a tudatlanok.

Hogy Caspar atyát provokálja (vajon milyen világ, az igazak mely bolygójának lakója most a jó öreg?), Roberto holdlakókról beszélt neki. De lehet-e valóban élet a Holdon? Miért ne, hisz azzal is csak úgy van, mint Saint-Denis-vel: ugyan, mit tudhat az ember az odaáti világról?

Így okoskodott Roberto: ha a Holdon állva feldobnék egy követ, az a kő vajon hová esne? A Földre? Nem, hanem vissza, a Holdra. A Hold tehát, akár a többi bolygó vagy csillag, külön univerzum, amelynek saját centruma és perifériája van, az a saját centrum pedig vonzza mindazon testeket, melyek beletartoznak a külön világ hatókörébe. Ahogy a Földön. Miért ne lehetne hát a Holdon minden egyéb is ugyanúgy, ahogy a Földön?

Atmoszférája van a Holdnak. Igaz-e vagy sem, amit hallottam, hogy negyven esztendeje virágvasárnapkor felhőket látott valaki a Holdon? S hogy holdfogyatkozások előtt nagy remegések futnak át rajta? Mi mást bizonyíthat ez, ha nem azt, hogy a Holdon levegő van? Gőzölögnek a planéták, amiként a csillagok is – mi egyébre utalnának azok az állítólagos napfoltok, amelyekből a hullócsillagok keletkeznek?

És bizonyos, hogy víz is van a Holdon. Mert hisz minek nézze az ember a foltjait, ha nem tavaknak? (Sőt akadt, aki egyenesen azt sugallta, hogy a szabályos rajzolatukból és az arányos elrendezésükből ítélve mesterséges tavak, mintegy emberkéz művei azok.) Másrészt ha a Teremtő csak egy nagy tükörnek szánta volna a Holdat, mely arra való, hogy a Nap fényét a Földre vetítse, ugyan miért akarta volna foltokkal elcsúfítani azt a tükröt? Következésképpen a foltok nem tökéletlenségnek, hanem tökélynek a jelei, vagyis állóvizek, tavak vagy tengerek. Ha pedig víz és levegő van odafönt, akkor élet is van.

Talán nem olyan, mint a mi földi életünk. Talán – tudom is én – édesgyökér-, kardarcom-, netán borsíze van annak a víznek. Ha mérhetetlenül sok világ van, az csak a mi univerzumunk Mérnökének mérhetetlen lángeszét bizonyítja, ám akkor határt sem szabhat semmi ennek a Poétának. Teremthetett lakott világokat mindenütt, de úgy, hogy a lakóik mások és mások legyenek. Lehet, hogy a naplakó napfényesebb, ragyogóbb és felvilágosultabb, mint a földhözragadt földlakó, s hogy a holdlakó meg valahol a kettő között van. A naplakó merő forma, vagy, ha úgy tetszik, Aktus, a földlakó csupa gomolygó Potencia, a holdlakó pedig in medio fluctuaris, azaz meglehetősen holdkóros...

Megélnénk-e a Hold levegőjén? Talán nem, talán szédelegnénk tőle; és hát a halak sem élnek meg a mi levegőnkön, s a madarak sem ott, ahol a halak. Annak a levegőnek tisztábbnak kell lennie, mint a miénk, és mivel a miénk a sűrűsége miatt afféle természetes lencse gyanánt megszűri a napsugarakat, a holdlakók bizonyára sokkal tisztábban látják a Napot. A hajnali s az esti szürkületet, mely olyankor dereng, mikor még vagy már nincs fenn a Nap, a mi földi levegőnknek köszönhetjük, a sokrétű tisztátalanságai okán az ejti csapdába és közvetíti a Nap fényét; olyan fény az, amely tulajdonképpen nem jár nekünk, mégis bőven kapunk belőle. Ám ilyeténképp apródonként készítenek fel bennünket azok a sugarak a Nap megjelenésére és eltűnésére. Lehet, hogy a Holdon, ahol áttetszőbb a levegő, hirtelen váltja egymást a nappal meg az éjszaka. A Nap úgy bukik fel a horizont alól, mintha függöny csapódnék szét. Aztán meg a legragyogóbb verőfényre egyszer csak a legsötétebb fekete éjszaka zuhan rá. Szivárvány sem lehet akkor a Holdon, hiszen a levegővel elegy párák okozzák azt is. De lehet, hogy ugyanezért eső, mennydörgés és villámlás sincs odafenn.

S vajon a napközeli planéták lakói milyenek lehetnek? Tüzesek, mint a mórok, de nálunk jóval átszellemültebbek. Mekkorának láthatják a Napot? Hogyan tűrik a fényét? Talán bizony maguktól megolvadnak és patakokban csorognak ott a fémek?

Hanem hát csakugyan végtelenül sok világ van-e? Egy effajta kérdés Párizsban egyszer párbajhoz vezetett. Digne kanonokja azt mondta, nem tudja. Vagyishát fizikai tanulmányai s a nagy Epikurosz nyomán arra hajlik, hogy igennel válaszoljon. A világ csakis végtelen lehet. Urben nyüzsgő atomok sokasága. A testek létezését az érzékeink tanúsítják. Az űr létezését az értelmünk. Miként és hol mozognának különben az atomok? Ha nem volna űr, nem volna mozgás sem, hacsak úgy nem, hogy a testek egymásba hatolnak. Kész nevetség lenne feltételezni, hogy ha megrebbenti a szárnyát egy légy, akkor az arrább lökődő levegőrészecske szintén arrább lök egyet, s az aztán megint egy részecskét, és így tovább: moccan egyet egy bolhaláb, s a világ túlfelén púp nő miatta!

Ha mármost az űr végtelen, az atomok száma pedig véges volna, akkor ez utóbbiak szűnhetetlenül mozognának mindenfelé, és sohasem ütköznének össze (amiként két ember sem találkoznék soha, hacsak színtiszta véletlenségből nem, ha egy végtelen sivatagban bolyonganának), sohasem elegyülnének egymással. Ha ellenben az űr volna véges, és a testek sokasága végtelen, akkor nem maradna benne hely a számukra.

Be lehetne érni persze azzal is, hogy véges űrt s benne véges számú atomot képzelünk el. A kanonok szerint ez a legmegfontoltabb vélekedés. Miért is lenne köteles Isten, mint valami színigazgató, végtelen számú előadást produkálni? Isten egyetlenegy világ teremtése és működtetése révén nyilvánítja ki mindörökkön a szabadságát. Nem szólnak érvek a világok sokasága ellen, de mellette sem. Isten, aki előbbre való a világnál, elegendő számú atomot teremtett egy elegendően tágas térbe, hogy nagy művét létrehozza. Végtelen tökéletességéhez hozzátartozik a Mértéktartás Szelleme is.

Ellenőrzendő, hogy van-e s hány másik világ van egy-egy élettelen tárgyban, Roberto kihozott a Daphne kis múzeumából, s kirakott szépen maga elé a fedélzetre mindenféle élettelen tárgyat, amit csak talált: kövületet, cseréptálat és halszálkát, s egyikről a másikra csapongó tekintettel szőtte tovább esetleges gondolatait a Vakesetről és az eshetőségekről.

Ki mondta viszont (mondta ő), hogy Isten mértéket tart? Hisz a tapasztalás folyvást új és még újabb világokat fed fel előttem fent is és lent is! Az is lehet tehát, hogy nem Isten örök és végtelen, hanem a világ volt és lesz az mindig is, a végtelen űrben vég nélkül, nekem egyelőre ismeretlen törvények szerint és korántsem eszeveszett, hanem nagyon is szabályos, noha előreláthatatlan cikkanások révén újrarendeződő végtelen sok atom világa. Vagyis akkor a világ az Isten. Isten akkor az örökkévalóságból születik mint parttalan univerzum, s bár nem ismerem a törvényét, annak vagyok én is alávetve.

Ostoba, mondják erre egyesek: Isten örökkévalóságáról azért tudsz beszélni, mert azt nem kell felérned ésszel, csak hinned kell benne, ahogy misztériumokban hisz az ember. Ha viszont természetfilozófiáról akarsz beszélni, akkor bizony el is kell gondolnod a végtelen világot, az pedig nem megy.

Lehet. De tegyük fel akkor azt, hogy a világ tömör és véges. Próbáljuk meg elgondolni azt a semmit, ami a világ végén túl kezdődik. Vajon képzelhetjük-e szellőnek? Nem, hisz a semmi nem szellő, hanem csakugyan semmi. Elgondolható-e a természetfilozófia (s nem a hit) fogalmaival a vég nélküli semmi? Sokkalta könnyebb a világot képzelnünk el beláthatatlannak, ugyanúgy, ahogy a poéták már ismert részek alapján szarvas fejű embereket vagy kétfarkú halakat képzelnek: elegendő, ha oda, ahol azt hisszük, hogy vége a világnak, további részeket (újfent és mindig csak vízből és földből, csillagokból és egekből álló kiterjedést) rakunk, hasonlókat a már ismert részekhez. És így tovább, határtalanul.

És mi van, ha a világ véges, a semmi azonban nem az, hiszen semmi? Mi marad akkor a világ határán túl? Az űr. Vagyis akkor a végtelennel szemben, hogy tagadhassuk, az űrt állítanánk, amely nem lehet más, mint végtelen, máskülönben azt kellene gondolnunk, hogy ott, ahol véget ér, ismét csak valamiféle elképzelhetetlen semmi kezdődik. Márpedig akkor már jobb, ha mindjárt és önként az űrt gondoljuk el, és az űrt atomokkal népesítjük be, hacsak nem gondoljuk egészen üres űrnek.

Egy nagy kiváltság, lám, mégiscsak osztályrészéül jutott, és értelmet adott a szerencsétlenségének. Hogyisne, hisz nyilvánvaló bizonyítéka van más egek létezéséről, egyúttal pedig sok-sok világra csodálkozhat rá egyetlen korallban anélkül, hogy túl kéne emelkednie az égi szférákon. Ugyan mi haszna volt számolgatni, hogy vajon hányféle alakzatba rendeződhetnek a mindenség atomjai – és máglyán megégetni mindenkit, aki szerint végtelen a számuk –, ha egy ilyen tengeri tárgy felett való sokévi puszta merengés nyomán is megvilágosodott volna, hogy egyetlen atom útjának akár Isten akaratából való, akár a Vakvéletlennek köszönhető megváltozása egész Tejutakat hozhat váratlanul létre?

Hát a Megváltás? Hamis érv, vagyis – berzenkedett Roberto, aki az eztán útjába kerülő jezsuitákkal nem szeretett volna összezördülni – az érvel így, aki nem tud az Ur mindenhatóságába belegondolni. Ki tudhatja, hátha úgy van, hogy a teremtés terve szerint a bűnbeesés egyszerre minden világegyetemben, habár más-más és meghökkentő módokon, de nagyjából ugyanakkor megtörtént, s hogy Krisztus nemcsak értünk halt kereszthalált, hanem mindenkiért, a Hold- és a Szíriusz-lakókért meg a korallok lakóiért, azokért is, akik akkor éltek ennek a lyukacsos kőnek a molekuláin, mikor a kő még eleven volt?

Robertót valójában nem győzték meg a saját érvei; túl sok mindent kotyvasztott egybe, a legkülönfélébb értesüléseit zsúfolta egyetlen gondolatmenetbe – nem volt ő olyan naiv, hogy ezt ne tudja. Most hát, hogy diadalmaskodott valamely elképzelhető ellenfelén, visszaadta neki a szót, s magáévá tette az ellenvetéseit.

Egyszer, amikor az űrről beszéltek, Caspar atya egy szillogizmussal fojtotta belé a szót: az űr nemlét, a nemlét viszont nincs, tehát űr sincs. Jó érvelés volt, mert tagadta, egyúttal mégis elgondolhatónak nyilvánította az űrt. Tény, hogy nagyon is jól el lehet gondolni olyasmit, ami nem létezik. Ehet-e egy űrben zümmögő lidérc hátsó szándékokat? Nem, mert lidérc nincs, az űrben nem hallani zümmögést, a hátsó szándékok szellemiek, elképzelt körtét pedig nem lehet megenni. Mégis gondolhatok lidércre, noha lidérces, vagyis nincs. Ugyanígy van ez az űrrel is.

Eszébe jutott Robertónak, mit válaszolt egy tizenkilenc éves fiatalember, akit Párizsban meghívtak egyszer a körükbe a filozófus barátai, mert úgy hírlett, valamiféle számológép tervezésén töri a fejét. Roberto nem egészen értette, hogyan is kellene működnie annak a gépnek, a fiút pedig (talán mert viszolygott tőle) a korához képest túlságosan sótlannak, búval béleltnek és tudálékosnak tartotta, a libertinus barátaitól viszont azt tanulta, hogy vidáman is lehet bölcs az ember. Annál visszatetszőbbnek találta, hogy mikor az űrre terelődött a beszélgetés, a fiatalember kissé szemtelenül egyszer csak azt mondta:

– Túl sok szó esett az űrről. Inkább be kéne most már bizonyítani kísérletileg a létezését.

S úgy mondta ezt, mintha őrá hárulna egy szép napon ez a kötelesség.

Roberto megkérdezte, milyen kísérletre gondol, a fiú pedig azt válaszolta, hogy azt ő még nem tudja. A bosszantására Roberto erre felsorolt neki minden filozófiai ellenvetést, amit csak ismert: az űr, ha léteznék, sem anyag nem volna, hiszen az tömör, sem szellem, hiszen üres szellemet elgondolni képtelenség, sem Isten, hiszen önmagának is híján lenne, sem szubsztancia, sem akcidens nem volna, közvetítené a fényt, holott nem is üvegszerű... Micsoda volna hát?

A fiú lesütött szemmel, szerényen, de határozottan így felelt:

– Talán olyasmi volna, ami félúton van az anyag meg a semmi közt, és sem az egyikhez, sem a másikhoz nem tartoznék. A semmitől a kiterjedése, az anyagtól a mozdulatlansága különböztetné meg. Afféle kvázi-nemlét volna. Volna. Hogy is mondjam csak: faktum volna. Puszta tény.

– Puszta tény, amit semmi sem befolyásol? Az meg mi? csattant fel tudálékosan Roberto, pedig nem is voltak előítéletei e tárgyban, épp csak okoskodni szeretett volna egy kicsit ő is.

– Nem tudom definiálni, mi az, hogy puszta tény – felelte a fiatalember. – On viszont, uram, hogyan definiálná a létet? Hogy definiálja, azt kellene mondania, hogy a lét valami. Valami, ami van, vagyis kénytelen-kelletlen már a definícióban használná magát a definiálandó fogalmat. Azt hiszem, vannak definiálhatatlan fogalmak, és talán az űr is ilyen. De lehet, hogy tévedek.

– Nem téved. Az űr olyan, mint az idő – szólt közbe Roberto egyik libertinus barátja. – Az idő nem a mozgások összessége, hiszen nem az idő függ a mozgástól, hanem fordítva; az idő végtelen, teremtetlen és folytonos, az idő nem a tér valamely akcidense... Az idő van és kész. A tér van és kész. Az űr is van és kész.

Valaki protestált, mondván, hogy ami van és kész, mindennemű definiálható lényeg nélkül, az olyan, mintha nem is volna.

– Uraim! – vette át a szót ekkor Digne kanonokja. – Való igaz, hogy a tér meg az idő nem test és nem is szellem, vagyis anyagtalan, ha úgy tetszik, de ettől még nagyon is valóságos. Nem akcidens és nem is szubsztancia, mindazonáltal mindkettő megvolt már a teremtés előtt, és létezni fog azután is, hogy minden szubsztancia megsemmisült. Mindegy, mit tesznek belé, a tér és az idő változatlan és megmásíthatatlan.

– Igen ám – vetette ellen Roberto –, de kiterjedése azért csak van a térnek, márpedig a kiterjedés a testek tulajdonsága...

– Nem – vágott vissza szabadgondolkodó barátja –, az, hogy minden testnek kiterjedése van, még nem jelenti, hogy aminek kiterjedése van, az mind test, ahogy az a bizonyos úr szeretné, aki engem egyébként szóra sem méltatna, mert úgy látszik, esze ágában sincs visszatérni Hollandiából. Minden, ami van, kiterjed. A tér abszolút, örök, végtelen, teremtetlen, megfoghatatlan, leírhatatlan kiterjedés. Akárcsak az idő, múlhatatlan, fogyhatatlan és eloszlathatatlan, főnixmadár, farkába harapó kígyó...

– Uram – szólt közbe a kanonok –, azért nehogy Istent helyettesítsük be a térrel...

– Uram – feleselt a libertinus –, hogy képzeli, hogy olyan eszméket sugall, amelyeket mindannyian igazként fogadunk el, s aztán meg nem hagyja, hogy levonjuk belőlük a végkövetkeztetéseket? Gyanítom, hogy nincs szükségünk többé sem Istenre, sem a végtelenségére, hiszen van már abból épp elegünk, elsuhanó és soha vissza nem térő árnyakká zsugorít bennünket a sok végtelen. Félre hát minden szorongással, és irány a kocsma!

A kanonok fejcsóválva búcsút vett tőlük. A fiatalember, aki szemlátomást egészen megdöbbent a hallottaktól, szem lesütve szabadkozott, s a jelenlévők engedelmével szintén távozott.

– Szegény fiú – mondta a libertinus –, olyasmit szeretett volna kiszámítani a masináival, ami véges, mi meg halálra rémítettük a temérdek végteleneink örök csendjével. Voilá, így ér véget egy szép hivatás.

– Nem fogja túltenni magát ezen a csapáson – mondta egy másik pyrrhonista –, addig-addig keresi majd, miként békülhetne meg a világgal, míg a végén a jezsuiták közt nem találja magát!

Ez a beszélgetés járt most Roberto eszében. Az űr meg a tér olyan, mint az idő, vagy épp az idő olyan, mint az űr meg a tér; vajon nem képzelhető-e hát el, hogy amiképpen léteznek csillagközi terek is, melyekben olyan a mi földünk; mint egy hangya, és ugyanakkor, egyik a másikában, akkora terek is, amekkorák a korall-világok (hangyái a magunk univerzumának), azonképpen különböző idők által meghatározott univerzumok is vannak? A Jupiteren, nemde, egyetlen nap egy egész esztendeig tart? Kell hát létezniök olyan univerzumoknak is, amelyeknek az élete s a halála egyetlen pillanat, meg amelyek oly sokáig fennmaradnak, hogy azt mi még csak felbecsülni sem tudjuk, mint a kínai dinasztiák vagy a Vízözön korát. Olyanoknak, ahol a hatások és az ellenhatások ideje nem órákban és percekben, hanem évezredekben számolandó, meg olyanoknak is, ahol egyetlen szempillantás alatt bolygók születnek és pusztulnak el.

Hisz létezik, nemde, ráadásul itt a közelben, egy olyan hely is, ahol tegnapi az idő?

Talán be is lépett ő már egy ilyen univerzumba, ahol attól a pillanattól fogva, hogy egy vízatom egy halott korall héját kikezdte, addig, hogy repedezni kezdett az a héj, ugyanannyi év telt el, mint Adám teremtésétől a Megváltásig. Hisz e szerint az idő szerint epesztette őt, nemde, a szerelem, eszerint történt, hogy Lilia is meg a Lángszínű Galamb is olyasvalamivé vált, aminek a megszerzéséhez neki immár évszázadok ásító unalma állt, ugyebár, a rendelkezésére? Hisz készült már rá, nemde, hogy valami végtelen jövőben éljen?

Ennyi minden megfordul hát egy ifjú nemesúr fejében, minekutána nemrég felfedezte a korallokat... S ki tudja, hová el nem jut, ha a szelleme vérbeli filozófusé. Roberto viszont nem filozófus volt, hanem boldogtalan szerelmes, aki épp csak az imént tért meg útjáról, melyet siker egyelőre még nem koronázott, s amelynek során egy Szigetet szeretett volna elérni, ám az a tegnap rideg ködei mögé húzódott előle.

Csakhogy olyan szerelmes volt ő, aki hiába nevelkedett Párizsban, a falusi gyermekkorát azért nem felejtette el. Ezért aztán arra a vélekedésre jutott, hogy az általa elképzelt idő így is, úgy is, ezerféleképp nyújtható, amiként La Grivában a tojásos tésztát nyújtották az assszonyok. Nem tudom, miért épp ez a hasonlat jutott Roberto eszébe – talán megéhezett a sok gondolkodástól, vagy talán a végtelenek örök csendjétől rémülvén meg maga is, édesanyja konyhájába vágyott vissza hirtelen. Hanem ettől egykettőre eszébe jutottak mindenféle más ínyencségek.

Voltak ott például zsenge madár-, nyúl- meg fácánhússal töltött bélesek, szemléltetvén mintegy, hány- és hányféle világ létezhet egymás mellett vagy egymásban. Készített azonban az édesanyja egy német tortának nevezett, több gyümölcsrétegből meg vajjal, cukorral és fahéjjal kevert köztes rétegből álló finomságot is. A német torta mintájára pedig egy sós tortát is kitalált utóbb, annak a tésztaközeit hol sonkával, hol karikára vágott keménytojóssal, hol zöldséggel töltötte meg. Erről viszont az jutott Roberto eszébe, hogy hátha tepsi a mindenség, s egyszerre sül benne mindenféle ilyen-olyan, a saját külön ideje szerint, netán egyazon szereplőkkel zajló történet. És ugyanúgy, ahogy a tortában sem tudja a tojáskarika, mi történik a fölötte lévő tésztarétegben a tojástestvéreivel vagy a sonkával, a mindenség egyik rétegében élő egyik Roberto sem tudja, mit csinál a másik.

Jó-jó, nem valami elegáns dolog ez a gyomorból jövő okoskodás. De nyilvánvalóan kigondolta ő már, hogy hová akar kilyukadni: hogy ugyanebben a pillanatban sok-sok Roberto sok-sok mindent csinálhat, akár sok-sok más néven is.

Ferrante néven is akár? S vajon lehet-e, hogy akkor az, amit ő az ellenséges testvéréről saját maga által kitalált történetnek hisz, valójában annak a világnak a homályos megsejtése, amelyben vele, Robertóval nem az történik, amit a maga idejében s a maga világában átél, hanem valami más?

Ugyan már, mondta magában, hisz hogyne szeretted volna te magad átélni azt, amit Ferrante élt át, miután a Tweede Daphne vitorlát bontott! De hát ez, mint tudjuk, csak azért van, mert léteznek olyan gondolatok, amelyekre, ahogy Saint-Savin mondta, nem gondol az ember, amelyek úgy hatnak az ember szívére, hogy a szív (és persze az ész) meg sem érzi; és egy-egy ilyen gondolat – mely néha nem más, mint obskurus vagy nem is olyan obskurus vágy –, elkerülhetetlenül beférkőzik olykor a Regény világába, pedig te azt hitted, épp azért találsz ki Regényt, hogy mások gondolatait megjeleníthesd... Csakhogy én én vagyok, Ferrante meg Ferrante, s ezt azzal bizonyítom be magamnak, hogy olyan kalandokba hajszolom, amelyeknek én semmiképp sem lehetek a hőse – az a világ pedig, amelyikben e kalandok zajlanak, legfeljebb ha a Fantázia világa, mely semelyik másik világgal nem párhuzamos.

És Roberto akkor egész éjszaka, a korallokról megfeledkezve, egy ilyen kalandon törte a fejét nagy élvezettel, noha ő maga megint csak a legesleggyötrelmesebb gyönyörhöz s a legeslegfölségesebb gyötrelemhez juthat általa.

35. Hajósok vigasza

Liba csüggött szerelmese ajkán, s immár akármit készséggel elhitt volna neki, Ferrante meséje pedig úgyszólván igaz is volt, épp csak Ferrante játszotta benne a Roberto és Roberto a Ferrante szerepét. Ferrante rávette Liliát: a magával hozott ékszereit szánja mind arra, hogy a bitorlót megtalálják, és elvegyenek tőle egy Franciaország szempontjából sorsdöntő jelentőségű dokumentumot, melyet Roberto viszont tőle, Ferrantétól orzott el, s melynek a visszaszerzése révén Ferrante bízvást számíthat majd a bíboros bocsánatára.

A franciaországi szökés után legelőször Amszterdamban kötött ki a Tweede Daphne. Ott aztán Ferrante – nemhiába volt kettős kém – egykettőre megtudott valamit egy Amarilli nevű hajóról. Bármi lett légyen is az a valami, tény, hogy egypár nap múlva már Londonban volt, hogy felkutasson egy bizonyos illetőt. Az pedig csak úgy lehetett méltó a bizalmára, hogy szintén amolyan Ferrante-féle álnok alak volt, aki bármikor kész elárulni azokat is, akikért áruló lett.

S már látjuk is Ferrantét, amint egy Liliától kapott pompázatos gyémánttal valami kunyhóba lép, s ott egy bizonytalan nemű lény fogadja, talán törökök egykori eunuchja, csupasz képű alak, a szája pedig oly piciny, hogy egyetlen orr-rezdüléstől is mosolyra húzódik.

Rémisztő odújában lassan parázsló csontrakás kormos füstje szállongott. Az egyik sarokban lábtól felakasztva meztelen hulla lógott, a szájából zöldes váladék csorgott egy sárgaréz tálba.

Az eunuch mindjárt látta Ferrantén, hogy hasonszőrűvel van dolga. A kérdést végighallgatni, a gyémántot megpillantani és a megbízóit elárulni egyetlen pillanat műve volt. Bevezette Robertót egy másik szobába, ahol akár egy patikában, cserép-, üveg, ón- és réztégelyek sorakoztak. A tégelyekben pedig mindenféle szerek, csupa olyasmi, amitől más színben tűnhet fel a használója, legyen az bár széplánynak látszani óhajtó vén boszorka, avagy csibész, aki el akarja változtatni a külsejét: arckenőcs, bőrlágyító, genyőtegyökér, tárkonykéreg és más őzbak-velővel és loncvízzel kevert készítmények. Volt az eunuchnak magyalból, rozsból, pemetefűből, salétromból, timsóból és cickafarkból készült hajszőkítője, volt tehén-, medve-, kanca-, teve-, kígyó-, nyúl-, bálna-, bölömbika-, dámvad-, vadmacska- meg vidrakivonatból kotyvasztott bőrszínező kenőcse. Voltak arcolajai storaxból, citromból, fenyőmandulából, szilből, csillagfürtből, bükkönyből és csicseriborsóból, meg egy egész polcra való hólyag, szűrnek tüntetni fel a megesett lányokat. Volt szerelmi bájitalba valója: viperanyelv, pitypalatty-fej, szamáragyvelő, szerecsenbab, borzláb, sasfészek-kő, törött tűkkel teleszurkált faggyúszív és egyéb viszolyogtató agyag- meg ólomtárgyak.

A szoba közepén asztal, az asztalon véres kendővel letakart tál. Az eunuch cinkosan kacsintott. Ferrante nem tudta, mire vélje a kacsintást, mire az eunuch közölte vele, hogy a lehető legjobb helyre jött. Ő volt ugyanis az a személy, aki a Byrd doktor kutyáját megsebezte, s aki mindennap ugyanakkor kénsavas vízbe mártva vagy a tűzhöz tartva a véres rongyot, közvetítette a Byrd doktor által várt jeleket az Amarilli-re.

Az eunuch töviről hegyire leírta Byrd útját, felsorolta, mely kikötőket fogja érinteni. Ferrante, aki igazán keveset értett a hosszúsági fokokhoz, egy percig sem hitte, hogy Mazarin pusztán azért rakta volna fel Robertót arra a hajóra, hogy olyasmit fedezzen fel, ami őneki, íme, máris világos, mint a nap, és arra a következtetésre jutott, hogy Robertónak valójában a Salamon-szigetek fekvését kell felderítenie.

A Tweede Daphné-t az Amarilli-nél gyorsabbnak tartotta, bízott a szerencséjében, és úgy gondolta, hogy könnyűszerrel utoléri majd a Byrd hajóját, s rajtaüt, mikor az a Szigetek előtt horgonyt vet, a legénységet könnyűszerrel meglepi majd a parton, felkoncolja (Robertóval együtt), s azután már, mint egyedüli felfedezőjük, ő maga rendelkezik a Szigetek felett kényére-kedvére.

Az eunuch magyarázta el neki, miként maradhat biztos benne, hogy nem téveszti el az útirányt: sebesítsenek meg egy másik kutyát, vegyenek mintát a véréből, amivel ő mindennap megcsinálja ugyanazt, amit az Amarilli-a utazó kutya vérével, s akkor majd Ferrante is megkapja mindazokat a napi üzeneteket, amelyeket Byrd doktor megkap.

Már indul is, mondta Ferrante, de a másik figyelmeztette, hogy előbb keressen egy kutyát.

– Van már énnekem azon a hajón másféle kutyám! – kiáltotta ekkor Ferrante. Magával vitte az eunuchot a hajóra, s ott feltette a kérdést a legénységnek, van-e köztük borbély, aki konyít az érvágáshoz és más effélékhez.

– Kapitány uram – lépett előre egy akasztófavirág –, mikor kalózkodtunk, én olyan sok társamnak amputáltam a karját meg a lábát, hogy annyi vágást az ellenség karján-lábán sem ejtettem!

Lementek ekkor a hajófenékre, ahol Ferrante két keresztbe rakott gerendához láncoltatta Biscarat-t, és saját kezűleg kést vágott az oldalába. Biscarat felüvöltött, a kibuggyanó vérét az eunuch kendővel felitatta, majd eltette a kendőt egy zacskóba. Azután elmagyarázta a borbélynak, mi módon tartsa nyitva egész úton azt a sebet úgy, hogy se meg ne ölje, se meg ne gyógyítsá vele a megsebzettet.

Az újabb gaztett után pedig kiadta Ferrante a parancsot, hogy bontsanak vitorlát: irány a Salamon-szigetek.

Ennek a regényfejezetnek viszolyogva ért Roberto a végére, a sok fárasztó gonoszságba végül ő maga fáradt, ő csömörlött belé.

A folytatást már nem akarta elképzelni, inkább fohászkodott egyet a Természethez, azt kérvén tőle, hogy mint a gyermekét altató édesanya, aki a bölcsőt kendővel letakarván, egy darabka kis éjszakát borít magzata fölé, borítsa rá az is a maga nagy éjszakáját az egész planétára. Az éjszaka – így az imádság – azzal késztesse őt a szemét lehunyni, hogy eltüntet mindent a szeme elől; a sötétséggel együtt köszöntsön be a csend is; és ahogyan napfelkeltekor oroszlánok, medvék, farkasok bújnak vissza a menedéket és szabadságot nyújtó odújukba (hisz azok a vadak gyűlölik a világosságot, mint a rablók és gyilkosok), ugyanúgy húzódjék vissza, csak most épp fordítva, a naplemente nyomán, a gondolatok lármás nyüzsgése is. Ha pedig kihunyt a fény, aléljanak el benne is mindazok a fluidumok, melyeket a világosság éltetett, és legyen nyugalom és csend.

Mikor a lámpást elfújta, már csak egy beszüremkedő holdsugár világította meg a kezét. Köd szállt a gyomrából a fejébe, majd a két szemhéjára telepedett, és lezárta, semmire se kíváncsiskodhassék rá most már a szelleme. És elaludt nemcsak a szeme és a füle, hanem a keze és a lába is – csak a szíve nem, mert az nem nyugszik sohasem.

Alszik-e a lélek is? Az bizony nem alszik, csak függöny mögé bújik, és teátrumot rendez: színre is lépnek mindenféle bohókás kísértetek, és belefognak a játékba, de úgy ám, mintha csakis részegekből vagy bolondokból állna a kompánia: csupa eltorzult alak, fura öltözék, illetlen viselkedés, alkalmatlan helyzet és féktelen beszéd.

Mint mikor több darabba vág valaki egy százlábút, s a külön-külön darabok szerteszét szaladnak, de csak úgy, vaktában, hiszen látni csupán az lát, amelyiken a fej maradt, a többi nem; és mászik mindegyik darab a megmaradt négy-öt lábán, mintha egész féreg volna, és viszi magával azt a darabka lelket, ami neki jutott. Ugyanígy látni álomban is olyat, hogy virágszárból darumadár nyaka és pávián feje, a páviánfejből pedig négy tűzköpő csigaszarv nő; hogy szakáll helyett pávafarok ékesíti egy öregnek az állát; egy másiknak tekergő kacsokba kuszálódik a karja, a szeme meg kagylóhéj belsejéből parázslik, és fűzfasíp az orra...

Roberto aludt, s ő a Ferrante útját álmodta tovább, de álmában álommá vált most az az út is.

Sokatmondó álommá, méghozzá. A végtelen világokról való sok elmélkedés után Roberto mintha azt akarta volna, hogy az elképzelt története ne a Regények Országában játszódjék tovább, hanem igaz történet legyen egy igazi országban, amelynek ő is a lakója, sőt még jobb, ha miként a Sziget a közelmúltban található, akként az ő története meg egy közeli jövőbe kerülhet, ahol végre teljesül a vágya, és megnőnek a hajótörés által rákényszerített szűk távlatok.

A történet elején színre léptetett Ferrante maníros alak, afféle Jago, egy soha el nem szenvedett sértés miatti harag szülötte volt, most azonban, nem tűrhetvén tovább, hogy az ő Libája mellett mindig a Másikat látja, Roberto a helyére lépett, és – merészen tudomásul véve a saját obskurus gondolatait – kertelés nélkül elismerte, hogy Ferrante nem más, mint ő maga.

Meggyőződéssel vallva immár, hogy a világ végtelen sokféle szögből nézvést élhető át, Roberto mostantól fogva nem az lett, akinek mindaddig szánta magát: tapintatlan szem, amely lesi, mit csinál Ferrante a Regények Országában vagy abban a múltban, amely az ő múltja is volt (csak épp úgy suhintotta meg, úgy határozta meg a jelenét, hogy ő észre sem vette); Roberto mostantól Ferranténak lett a szeme. Együtt akarta élvezni ellenfelével azt az élményt, amit neki kellett volna hogy tartogasson a sors.

Suhant tehát a hajó, hasította a hullámbarázdákat, s a kalóznép kezes volt. A szeretők útját éberen vigyázván, csak a tengeri szörnyeket lesték, az amerikai partok előtt például egy Tritónra lettek figyelmesek. Annak, amennyi a vízből kilátszott, emberformája volt, csak a karja volt rövid a testéhez képest; a keze jókora, a haja szürke és sűrű, hosszú szakálla a hasát verdeste. Nagy szeme és rücskös bőre volt. Ahogy közelebb eveztek hozzá, szelídnek látszott, magától ment a hálóba. Mikor azonban megérezte, hogy be akarják rántani a csónakba, egyetlen csapással elszakította a hálót, és mielőtt még megpillanthatták volna, hogy alul vajon szirénfarka van-e, nyoma veszett. Később látták még ugyan napozni egy parti sziklán, de az alsótestét akkor sem mutatta. A hajó felé tekingetve úgy lengette a két karját, mintha tapsolna.

A Csendes-óceánra érve először egy olyan szigeten kötöttek ki, ahol fekete oroszlánok, gyapjas baromfiak, éjszaka virágzó fák, szárnyas halak és pikkelyes madarak élnek, a kő lebeg és a fa elsüllyed, a pillangók világítanak éjjelente, a víz pedig részegít, akár a bor.

A következő szigeten korhadt fából eszkábált, ocsmány színekkel kifestett palotát láttak. Beléptek, és egy varjútollal tapétázott teremben találták magukat. A falakból mindenfelé fülkék nyíltak, s a fülkékben kő mellszobrok helyett sovány arcú emberkék, akik valamely természeti baleset folytán láb nélkül születtek.

Mocskos széken trónolt a Király, intett, és kalapácskoncert harsant, kőlapba hatoló fúrók visítottak fel, kések csikordultak porcelántányéron, s hat förtelmesen kancsal, csontbőr ember ugrott elő a zenebonára.

Asszonyok léptek elébük, olyan kövérek, hogy kövérebbek már nem is lehettek volna: társaik előtt meghajoltak, s torzságukat és idomtalanságukat fitogtató táncba kezdtek. Utánuk hat gazfickó – szemlátomást hat testvér – rontott be, orruk-szájuk akkora, a púpos hátuk oly ormótlan, mintha nem is szüleményei, hanem hazugságai volnának a természetnek.

A tánc után utasaink kérdéseket szerettek volna feltenni, s mivel szavak eladdig nem hangzottak el, ők pedig úgy vélték, hogy a szigetlakók bizonyára más nyelven beszélnek, mint ők, kézzel-lábbal próbálkoztak, hisz a mutogatás egyetemes nyelvét a Vademberek is megértik. A Király azonban olyan nyelven válaszolt nekik, amely leginkább az elfeledett Madárnyelvre emlékeztetett, csupa trillából és füttyögésből állt, s ők mégis mindent értettek, akárha a saját nyelvükön szólt volna. Így tudták meg, hogy noha máshol mindenütt a szépséget szokták becsben tartani, ebben a palotában csak a furcsaságokat értékelik. S hogy egyébre ne is számítsanak, ha olyan tájak felé utaznak tovább, ahol minden a feje tetején áll.

Folytatván útjukat, egy harmadik szigethez értek, mely lakatlannak látszott, és Ferrante megindult Lillával kettesben a belseje felé. Egyszer csak azt hallották, hogy valaki figyelmezteti őket: meneküljenek, ez a Láthatatlan Emberek Szigete. Máris ott nyüzsögtek körülöttük, és ujjal mutogattak a két látogatóra, aki ily szégyentelenül kitárulkozik előttük. Az ő népük ugyanis azt tartja, hogy akit meglátnak, az áldozatául esik a másik pillantásának, elveszti a saját természetét, és átváltozik önmaga ellentétévé.

Egy negyedik szigeten beesett szemű, elhaló hangú, csupa ránc, de piros arcú emberre bukkantak. A szakálla s a haja vékony, mint a kóc, a teste oly töpörödött, hogy ha hátra akart nézni, meg kellett fordulnia egészen. És elmondta magáról, hogy háromszáznegyven esztendős, s hogy ez alatt az idő alatt ő háromszor fiatalodott meg, mert háromszor ivott az Élet Vizéből, mely ott fakad ezen a szigeten, és meghosszabbítja az életet, de csak épp háromszáznegyven esztendeig, amiért is ő nemsokára meg fog halni. Ne is keressék azt a forrást, tanácsolta az aggastyán az utazóknak: aki háromszor él és előbb megduplázza, majd megháromszorozza önmagát, annak csupa keserűség lesz az élete, s végül azt sem tudja már magáról, hogy kicsoda. Sőt nemcsak a fájdalmakat, hanem az örömöket újraélni is nagy gyötrelem. Az életöröm abból az érzésből fakad, hogy a vigalom is meg a búbánat is csak rövid ideig tart, és jaj nekünk, ha megtudjuk, hogy örök boldogság vár reánk.

Az Antipódusok Világát azonban épp a változatossága tette széppé. Újabb ezer mérfölddel tovább egy ötödik szigethez értek, s azon meg se szeri, se száma a tavaknak; a sziget lakói pedig egész életüket e tavak partján térdelve és önmagukat szemlélgetve töltötték, mert úgy vélték, hogy akit nem látnak, az olyan, mintha nem is volna, s ha felnéznének a vízbeli tükörképükről, akkor meghalnának.

Egy hatodik, még nyugatabbra lévő szigeten meg mindenki beszélt és beszélt, ki-ki azt mesélte a másiknak, hogy szerinte milyennek kéne lennie, és mit kéne csinálnia, és viszont. Ezeknek a szigetlakóknak a számára ugyanis létszükséglet volt az, hogy elmeséljék őket; arról pedig, aki kellemetlen történeteket mesélt és kényszerített álnokul másokra, többé semmit sem meséltek, s az illető ebbe bele is halt.

Volt azonban egy bökkenő: mindenkinek más és más történetet kellett kitalálni, ha ugyanis azonos volna a történetük, akkor többé nem lehetne különbséget tenni köztük, hiszen ki-ki az, amivé a történetei teremtik. Készítettek hát egy Cynosura Lucensisnek mondott nagy kereket, és felállították a falu főterén. A Cynosura hat, külön-külön forgatható koncentrikus körből állt. Az első huszonnégy, a második harminchat, a harmadik negyvennyolc, a negyedik hatvan, az ötödik hetvenkettő, a hatodik pedig nyolcvannégy szakaszra volt osztva. Az egyes szakaszokban – hogy milyen rendszer szerint, azt ennyire rövid idő alatt nem tudta felmérni Lilia és Ferrante – olyan szavakat lehetett olvasni, amelyek cselekvést jelentettek (megy, jön, meghal), érzést (gyűlöl, szeret, fázik), továbbá módokat, például jól, rosszul, szomorúan vagy vidáman, valamint helyet és időt, például otthon vagy egy hónap múlva.

A kerekeket megforgatva olyasféle történetek álltak össze, hogy például „tegnap hazament, ott találta az ellenségét, aki szenvedett, és segített rajta”, vagy „meglátott egy hétfejű állatot, és megölte”. A szigetlakók azt állították, hogy ezzel a masinával hétszázhuszonkétmillió-millió különféle történetet lehet írni vagy elgondolni, vagyis épp eleget ahhoz, hogy az eljövendő évszázadok során értelmet kapjon valamennyiüknek az élete. Őrült Roberto, hogy hisz akkor ő is készít egy ilyen kereket, és nem fogy ki az elgondolható történetekből akkor sem, ha ott reked a Daphné-a még tízezer évre.

Szívesen felfedezett volna Roberto még számos furcsa vidéket. Ám a nagy álmodozásban egyszer csak úgy határozott, hogy most valami néptelenebb helyre juttatja a két szerelmest, hadd élvezzék a szerelmüket.

Így kötöttek ki a jóvoltából egy hetedik szigeten, melynek bájos fövenyét part menti liget ékesítette. A fák közé lépve fölséges parkban találták magukat. A parkot virágoskertek közt átszelő fasor két oldalán szökőkutak csobogtak.

Ám mintha a szerelmespár meghittebb zugot, ő pedig újabb szenvedéseket keresne, Roberto azt akarta, hogy egy virágfürtös kapun át kies völgybe jussanak, melynek mélyén édes illatokat permetező lenge szellőben nádas susogott, s egy apródad tóból kristálytiszta vizű erecske buzgott elő fényes gyöngyfüzér gyanánt.

Úgy rendezte – s a rendezése, azt hiszem, minden regulának megfelel –, hogy egy hatalmas tölgy sűrű lombjának árnya késztesse egymás karjába a szeretőket, és mosolygós platánt, alázatos eperfát, szúrós borókát, törékeny tamariszkuszt meg hajlós hársat is tett köréjük, koszorúnak a napkeleti kárpithoz hasonlatos rét széleire. S ugyan mivel mintázta azt a rétet e világnak piktora, a természet? Ibolyával és nárcisszal.

Hagyta, hogy elheveredjenek, csak egy szál fonnyadt pipacs kapta fel súlyosan bóbiskoló fejét, hogy teleszívja magát az ő harmatos sóhajaikkal. Hanem aztán mégis inkább úgy döntött, hogy jobb, ha legyűretvén e temérdek szépségtől, szégyenében inkább elpirul az a pipacs. Ahogy egyébként ő, Roberto is – és azt kell mondanunk, hogy úgy kell neki.

Hogy ne lássa tovább azt, amiben ő oly szívesen megmutatkozott volna, Roberto álombeli mindentudással magát a szigetet tekintette át, megnézte, miként kommentálják most a szökőkutak a szerelmi csodát, melyekhez násznagyul szegődtek.

Akadt e kutak közt oszlop, korsó meg fiola formájú, melyekből egyetlen – vagy sok kicsiny fúvókából számos – vízsugár tört fel, más kutak tetejéről meg valami bárkafélének az ablakain át folyt körbe, duplán síró szomorúfűz lombjaként zuhogva alá, a víz. Egy másiknak a hengerszerű törzse végén mindenféle irányokba forduló sok-sok kicsi henger, olybá tűnt, mintha valami őrtorony vagy hadihajó ágyúi tüzelnének – csak épp nem tűz, hanem víz lövellt azokból az ágyúkból.

Voltak tollas, hajas és szakállas kutak, annyiféle, ahány lángos csillag a betlehemi jászolok egén, s a csillag üstökét is a vízsugaraik utánozták. Egyiknek a csúcsán szoborfiú, a fiú bal kezében ernyő, annak a bordái fecskendezték a vizet; a jobb kezével viszont a fütyülőjét tartotta, abból pedig vizeletként csurrant elő a víz, s keveredett aztán el egy szenteltvíztartóban azzal, ami az ernyő kupolájáról folyt alá.

Megint egy másiknak a tetején nagy farkú hal, mintha épp most nyelte volna el Jónást, s a szájából meg a szeme fölött nyíló két lyukból is vizet fújt. A hátán háromágú szigonyt szorongató amorett ült. Egy virág alakú szökőkút vízsugarán labda táncolt; ismét csak egy másik virágzó fát formázott, s a virágok mindegyike egy-egy gömböt forgatott, mintha megannyi bolygó forgolódnék egymás körül a vízgömbben. Volt olyan is, hogy a virág szirmai is vízből voltak, mely egy korong peremének a nyílásain át zubogott.

Levegő helyett vízzel működtek némely orgonasíp alakú kutak, melyekből nem hangok, hanem folyékony fuvallatok törtek elő, víz helyett tűzzel pedig azok a kandeláber formájúak, melyeknek a középső oszlopa végén lángocskák lobogtak, s fényüket a mindenünnen felszökő habokra vetették.

Pávához hasonló is volt, a páva fején bóbita, a szélesre tárt farkát az ég színezte szivárványosra. Egyik-másik meg éppenséggel úgy festett, mint holmi parókaállvány, csak úgy sisteregtek rajtuk a szebbnél szebb frizurák. Volt, amelyiken napraforgó tárult szét ragyogva. A másik magát a napkorongot formázta meg szépen, sok kicsi fúvókával, melyek perzselő fény helyett hűs permetet sugároztak.

Emennek henger forgott a tetején, s egy sor spirálforma vájatból lövellte a vizet. Amazoknak oroszlán- meg tigrisszájuk, griffcsőrük, kígyónyelvük volt, sőt síró némbert mintázó is akadt, a könnyek a némber szeméből és emlőjéből bugyogtak elő. És ömlött a víz, faunok öklendezték, szárnyas lények okádták, hattyúk köpték, elefántormányok permetezték, túlcsorduló amforák buggyantották, bőségszaruk ontották mindenünnen.

Ami a látványt illeti, Roberto – meg kell adni – cseberből vederbe került.

A szeretők ezalatt elteltek egymással odalent a völgyben, s már csak a kezüket kellett kinyújtaniok, hogy elfogadják a kincset, amit egy dúslevelű szőlőtő ajándékba kínál; s mint egy a meglesett nász feletti meghatottságában, mézkönnyet cseppentett egy fügefa, egy virágtól ékes mandulafa ágán pedig felnyögött a Lángszínű Galamb...

Verejtéktől lucskosan ébredt fel Roberto.

„Lám csak” – hökkent meg –, „engedtem a csábításnak, hogy közvetve, Ferrante által éljek, de most azt kell látnom, hogy Ferrante élt énáltalam, s mialatt én képzelegtem, ő csakugyan átélte azt, amit átélnie engedtem”

Hogy pedig a mérgét lehűtse, s hogy olyan látványokban legyen része, amelyek – legalább azok nem – Ferranténak nem adattak meg, másnap kora hajnalban ismét elrugaszkodott, és kötéllel a derekán, üvegmaszkkal az arcán indult megint a maga korallvilága felé.

36. A meghalás művészete

A korallzátony széléhez érve Roberto lebukott, és úgy forgolódott az időtlen tornácok hosszán, de most nem tudta nyugodtan szemlélni az eleven köveket, mert őt magát valamely Medúza élettelen sziklakolonccá változtatta. Hisz álmában látta, milyen pillantásokat vetett Lilia a bitorlóra: hát ha álmában lángra gyújtották, most, hogy emlékké lettek, éppen hogy jéggé dermesztették őt azok a pillantások.

Vissza akarta szerezni az ő Liliáját, úgy befúrta az arcát a vízbe, mintha azt remélné, hogy a tengerrel ölelkezvén mégiscsak az övé lesz az álmában Ferranténak tulajdonított diadal. Eszmék alkotásán pallérozott szellemének nem esett nehezére, hogy a víz alatti park minden hullámos gyűrődésébe Liliát képzelje, minden virágában a Lilia száját lássa, s torkos méh gyanánt belé akarjon veszni egészen. Áttetsző kertekben meg-meglibbent a fátyol, mely Lilia arcát födte el annak idején, az első esteken, s ő már nyúlt is, hogy felkapja azt a fátylat.

Mámoros ésszel csak azt sajnálta, miért is nem lát el mindenüvé, ahová a szíve húzza, s a korallok közt buzgón kutatta a szeretett nő karkötőjét, a hajhálóját, a bájos fülönfüggőit, a hattyúnyakát ékesítő pompás gyöngysorát.

Annyira belefeledkezett ebbe a vadászatba, hogy amikor egyszer csak úgy látta, épp egy efféle nyakék villan feléje az egyik hasadékból, a maszkját is lekapta, homorított, s egy erőteljes mozdulattal a mélybe rúgta magát. A rúgás túlontúl erősre sikeredett, a lejtő falához kapott hát, hogy megtámaszkodjék, s már zárultak az ujjai egy rücskös kő köré, mikor hirtelen észrevette, hogy valami kövér, álmos szem nyílik ki rajta. Ugyanebben a pillanatban hasított belé az emlék: Byrd doktor beszélt neki egy bizonyos Kőhalról, mely korallbarlangokban lappangva fenekedik a mérges pikkelyeivel mindenre, ami él és mozog.

Késő: már megmarkolta azt a Valamit, éles fájdalom hasított egészen vállig a bal karjába. Csodával határos módon sikerült elkerülnie, hogy az arcával és a felsőtestével is rácsússzék a Szörnyre, de csak úgy tudta lefékezni magát, hogy a maszkjával odacsapott. Az ütéstől a maszk eltörött, de amúgy is el kellett engednie. Ahogy egy kiálló szikladarabról visszarugaszkodott a felszínre, épp látta még egypár másodpercig a Persona Vitreát, amint a mélybe leng, és eltűnik valahol.

A jobb keze s az egész alkarja megdagadt, a válla elzsibbadt; attól félt, mindjárt elájul, de végül megtalálta a kötelet, és nagy üggyel-bajjal fél kézzel is sikerült visszahúzódzkodnia. Hogy a hágcsón miképp kapaszkodott fel, akárcsak a megérkezése éhjelén, azt maga sem tudta, s aztán, mint azon az éhjelen is, végigzuhant a fedélzeten.

Csakhogy most magasan fenn járt már a nap. Fogvacogva idézte fel magában Byrd doktor szavait, melyek szerint a Kőhallal való találkozást a legtöbben nem élik túl, ellenmérget pedig senki sem ismer. Elhomályosuló szemmel is igyekezett szemügyre venni a sebet: csak egy karcolás volt, de alighanem annyi is elegendő rá, hogy a halálos szer a vérbe jusson. Elvesztette az eszméletét.

Arra ébredt, hogy magas láza van, és heves szomjúság kínozza. Rájött, hogy ha ott marad, ahol van, kitéve az elemek kényének-kedvének, ételtől-italtól messze, akkor nem sokáig húzza. Lekúszott hát a fedélközbe, az élelmiszerraktár és a madárház határáig jutott. Mohón meghúzott egy vizescsöbröt, de érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Arccal a saját hányásába zuhanva ismét elájult.

Éjjel álmok zaklatták, s ezekben a komor álmokban a szenvedéseit ő Ferranténak rótta fel, akit most összekevert a Kőhallal. Miért akarta elvágni őt a Szigettől és a Galambtól? Ezért vette űzőbe?

Önmagát látta, amint fekszik, s bámul egy másik önmagára, aki vele szemben, egy kályha mellett, háziköntösben ül, és azon tanakodik, hogy vajon a tapogató keze meg a teste, amelyet tapint, a sajátja-e vagy sem. Ő maga, ahogy így nézte a másikat, úgy érezte, hogy tűz martaléka lesz ruhástul, holott ruhát a másik viselt, ő meztelen volt – és nem tudta már, kettejük közül melyikük van ébren, és melyikük álmodik, és arra gondolt, hogy mindkettejüket bizonyára a képzelete szülte. Őt nem, mert gondolkodik, tehát van.

A másik (melyik?) egyszer csak felállt, de alighanem a Gonosz Szellem változtatta át Roberto egész világát álommá, mert most már nem ő volt az a másik, hanem Caspar atya.

– Hát visszajött! – motyogta Roberto, és kitárta feléje a karját. Amaz azonban nem felelt, meg sem mozdult. Nézte. Caspar atya volt, az igaz, de mintha megtisztítva, megfiatalítva adta volna vissza őt a tenger. A szakálla ápolt, a pirospozsgás arca Emanuele atyára emlékeztetett, a csuháján se szakadás, se folt. Aztán még mindig mozdulatlanul, sötéten elmosolyodott, és színpadias hanghordozással, kifogástalan nyelven rádörrent:

– Kár védekezned. Egyetlen célja van már csak az egész világnak, és az a cél a pokol!

S harsogó hangon, mintha templomi szószékről beszélne, így folytatta:

– Igen, a pokol, amelyről oly keveset tudsz te is és mindenki, aki fürge lábbal és bolond fejjel oda igyekszik! Azt hittétek, hogy a pokolban kardok, tőrök, kerekek, beretvák, kénpatakok, forró ólmok és jeges vizek, üstök és rostélyok, fűrészek és fustélyok, szemvájó vasak, fogtépő fogók, fogas csípőmarcangolók, csonttörő láncok, rágcsáló bestiák, szúró nyársak, fullasztó hurkok, kínpadok, keresztek, kampók és pallosok várnak rátok? Nem! Ez persze mind szörnyű kínt okoz, de olyat, amit az emberi elme még ki tud találni, hiszen kitaláltunk mi bronzbikát, vastrónt meg hegyes cső általi körömátfúrást is... Azt reméltétek, hogy Kőhalakból rakott fal a pokol. Nem, a pokol kínjai nem ilyenek, azok nem a mi véges elménkből fakadnak, hanem ama haragvó és bosszúálló Isten végtelen elméjéből, aki kénytelen felfedni az ő haragját, s nyilvánvalóvá tenni, hogy nemcsak a megbocsájtó irgalma volt nagy, hanem büntető igazságossága is hatalmas lesz! Olyan kínok lesznek azok, hogy bizony, megtudjuk majd belőlük, mily mérhetetlen különbség van a mi tehetetlenségünk s az ő mindenhatósága között!

– E világon – prédikálta tovább az öreg – megszoktátok, hogy alkalmasint minden bajra van megoldás, hogy minden sebre akad gyógyír, minden méregre ellenméreg. De ne gondoljátok ám, hogy ez a pokolban is így van. Megégni ott felettébb kellemetlen, úgy bizony, de arra az égésre nincs balzsam, ami elviselhetővé tenné; szomjazni gyötrelmes, de nincs víz, enyhíteni a szomjúságot; mardosó az éhség, de nincs étel, hogy csillapítsa; kibírhatatlan a szégyen, de nincs lepel, hogy elkendőzze. Akkor legalább meghalni lehetne, hogy véget vessen mind a sok rossznak a halál, a halál, a halál... De épp ez a legszörnyűbb, hogy ott még a pusztulás oly igen gyászos vigaszára sem számíthattok! Keresni fogjátok ti a halált mindenféle formájában, csak keresitek és keresitek, de hiába, nem lesz olyan szerencsétek, hogy megtaláljátok. Halál, Halál, hol vagy hát (kiáltoztok akkor majd), hol az a könyörületes démon, aki megadja nekünk végre a halált? S csak akkor fogjátok fel végre, hogy odalent örökké tart a szenvedés!

Az öreg ekkor szünetet tartott, széttárt karjait az ég felé emelte, és a hangját suttogóra fogva, mintha valami rettenetes titkot fedne fel, amelynek nem volna szabad elhagynia a hajót, így folytatta:

– Örökké tart a szenvedés? Vagyis addig, amíg a tengelice, mely évente egyetlen cseppecskét iszik, a világ összes tengereit ki nem issza? Tovább. In saecula. Addig szenvedünk, míg a levéltetű, mely évente csak egyet csíp, a világ összes erdeit fel nem falja? Tovább. In saecula. Vagy addig, amíg a hangya, mely egyetlen lépést tesz évente, az egész Földet meg nem kerüli? Tovább. In saecula. Hát ha sivatag volna a mindenség, és évszázadonként egyetlen homokszemnyivel kevesbednék, véget érne-e vajon a szenvedésünk, mire a mindenség kiürül? Nem. In saecula. Képzeljük el, hogy egy kárhozott millió és millió évszázad múltán két cseppecske könnyet hullat: vége lesz-e vajon a szenvedésének, mire a könnyei annál is nagyobb vízözönné áradnak, mint amelyikbe hajdan az egész emberi nem belefúlt? Ugyan, ne gyerekeskedjünk már! Megmondom, meg én: in saecula, in saecula kell szenvedniök a kárhozottaknak, vagyis örökkön-örökké, nincs mértéke és nincs határa, hogy meddig.

Caspar atya arca most a La Griva-i karmelitáéra emlékeztetett. Felnézett az égre, mintha valami utolsó reménysugarat fürkészne ott.

– Hát Isten – kiáltotta szánalomra méltó kárhozott lélek gyanánt –, Istennek vajon nem szenvedés látni a szenvedéseinket? Hátha egyszer csak megsajnál bennnünket, hátha előbb-utóbb megjelenik nekünk, hogy legalább a sírásával vigasztalódhassunk? Ah, mily együgyűek vagytok! Isten sajnos csakugyan meg fog jelenni, de hogy miként, azt most még nem is sejtitek! Mikor felnézünk, azt látjuk majd, hogy az Úr, aki (mondjam-e?) nem igazságtalanságában, hanem szigorában, Néróként tekint le ránk, nemhogy vigasszal, segítséggel, sajnálattal szolgálna, hanem felfoghatatlan gyönyörűséggel még ki is nevet bennünket! Képzelhetitek hát, hogy akkor micsoda jajveszékelésbe törünk mi akkor ott ki! Minket tűz emészt, mondjuk majd, Isten pedig nevet? Égünk, és Isten nevet? Ó, te kegyetlen Isten! Miért a nevetéseddel bántasz, miért nem a villámaiddal csapkodsz inkább? Inkább égess kétszeres tűzben, de ne kacagd ki, hogy égünk! Ah, keservesebb minekünk ez a kacagás a saját könnyeinknél! Ah, jobban fáj nekünk ez az öröm a magunk bánatánál! Miért is nincsenek szakadékai e pokolnak, hogy legyen hová elmenekülnünk a nevető Isten színe elől? Csúfosan becsapott bennünket, aki azt állította, hogy büntetésül a haragvó Isten orcáját kell majd néznünk. Inkább nevető Istenről kellett volna beszélnie, Isten nevetéséről... Hogy ne lássuk és ne halljuk azt a nevetést, bárcsak a fejünkre omlanának a hegyek, bár kicsúsznék a föld a lábunk alól! De nem, sajnos látni fogjuk gyötrelmünk okát, és vakok és süketek leszünk mindenre, csak arra az egyre nem, amire szívesen lennénk vakok és süketek!

Roberto orrát a palánk hasadékain át dohos baromfieleség bűz csapta meg. Odakint tengeri madarak vijjogtak, a hangjukat Isten nevetésénék vélte.

– De miért jutok a pokolra én – kérdezte –, és miért jut mindenki? Hát nem azért váltott meg bennünket Krisztus, hogy a pokol csak kevesek osztályrésze legyen?

Caspar atya felnevetett, akár a kárhozottak Istene:

– Ugyan, mikor váltott ő meg benneteket? Mégis, mit képzelsz, melyik planétán, melyik világban vagy te most? Kézen ragadta Robertót, felrántotta őt a fekhelyéről, és bevette vele magát a Daphne útvesztőjébe, vonszolta szegény beteget, miközben az úgy érezte, hogy a bele szakad ki menten, s hogy a fejében órák sokasága ketyeg. Az órák, gondolta ő, az idő, a halál...

Caspar egy kamrába hurcolta, melyet ő mindaddig még nem fedezett fel, a kamra fehérre meszelt falai közt zárt szekrény, a szekrény oldalában kerek kémlelőablak. A kémlelőablak előtt hornyolt perembe állított faléc, teli ugyanakkora kerek nyílásokkal, és minden nyílásban egy-egy, szemre átlátszatlan üvegkorong. A lécet tologatni lehetett úgy, hogy a nyílások fedjék egymást. Eszébe jutott Robertónak, hogy látta ő már Provence-ban emennek a masinának egy kisebb példányát, mely mint mondották róla, életre tudta kelteni a fényt a sötétség segítségével.

Caspar kinyitotta oldalt a szekrényt, s háromlábú állványra szerelt nagy lámpás vált benne láthatóvá, melynek a csőrével ellentétes oldalán nem a fogantyúja volt, hanem egy különlegesen hajlított görbe tükör. Mikor Caspar meggyújtotta a kanócot, a fénysugarakat a tükör egy csőbe továbbította, amolyan kurta messzelátó-félébe, annak az utolsó lencséje volt a szekrény külső kémlelőablaka. Onnan aztán – mihelyt visszacsukta Caspar a szekrényt – a sugarak a lécbe illesztett üvegkorongokon áthaladva, kúposan szétterültek, a falon pedig színes képeket jelenítettek meg, oly éleseket és pontosakat, hogy Roberto már-már azt hitte, élnek.

Az első képen démoni arcú emberalak volt látható tengeri sziklához bilincselve, hullámok ostromában. Nem tudta levenni a szemét Roberto erről a jelenésről, belelátta a következő képekbe is (mert a lécet lassan elhúzva Caspar sorra mutogatta mindet), s végül úgy állt össze benne az egész – álom az álomban –, hogy már a hallottak s a látottak közt sem tett különbséget.

Hajó közeledett a sziklaszirthez – ő felismerte a Tweede Daphné-t –, és Ferrante szállt ki belőle, hogy eloldozza a foglyot. Minden világos. Útja során Ferrante Júdásra bukkant, akinek – mint a legenda állítja – az lett árulásáért a büntetése, hogy az óceán közepére vettetett.

– Köszönöm – mondta Júdás Ferranténak, de Roberto bizonyára Caspar hangját hallotta. – Azóta, hogy a mai nap kilencedik órájában idehoztak, váltig reméltem, hogy még jóvá tehetem a bűnömet... Köszönöm, testvér...

– Még csak egy napot töltöttél itt, vagy annyit sem? – csodálkozott Ferrante. – De hisz a bűnödet a mi Urunk születése utáni harmincharmadik esztendőben, vagyis ezerhatszáztíz esztendővel ezelőtt követted el...

– Oktondi ember, te – felelte Júdás –, persze hogy a ti esztendeitekből ezerhatszáztíz év is eltelt már, mióta erre a szirtre vettettem, de az én napjaimból még nem telt el, és nem is fog eltelni egy sem. Nem tudod, hogy mikor a szirtemet körülvevő vizekre értél, egy másik univerzumba kerültél át, mely a tiétek mellett és benne létezik, s itt a Nap úgy kering a Föld körül, mint egy lépésenként lassuló teknősbéka. Így hát az én napom ebben a világban eleinte kettővel ért fel a tieitek közül, aztán hárommal, és így tovább mindmostanáig, amikor is tinektek már ezerhatszáztíz esztendőtök is eltelt, én pedig még mindig a kilencedik óránál tartok. És hamarosan megint lassul az idő, s aztán megint, és én továbbra is ama betlehemi éjszaka utáni harmincharmadik esztendő kilencedik órájában fogok élni...

– Miért? – kérdezte Ferrante.

– Mert Isten akaratából az a büntetésem, hogy egyetlen örök nagypénteken teljen az életem, hogy annak az embernek a passióját celebráljam szünet nélkül, akit elárultam. A büntetésem legelső napján, miközben a többiekre ráesteledett, majd leszállt, s aztán szombatra virradt az éjszaka, nekem csak egyetlen percem atomjának az atomja telt el annak a nagypénteknek a kilencedik órájától számítva. És mert rögvest még tovább lassult a Nap járása, tinálatok már feltámadt Krisztus, mikor én még mindig csak egy lépésnyire jutottam attól az órától. Sőt nektek sok-sok évszázadotok is eltelt már az óta a pillanat óta, de nekem váltig csak egy morzsányi időcske az...

– Azért csak mozog a te napod is, előbb-utóbb, tízezer vagy annál is több esztendő múlva csak felvirrad neked is a szombat.

– Igen, és az még rosszabb lesz. Akkor a tisztítótüzemből a pokolba kerülök. Az általam okozott halál keserve megmarad, viszont elvész az utolsó lehetőségem is, hogy a történteket meg nem történtté tegyem.

– Hát az meg miféle lehetőség?

– Tudd meg, hogy innen nem messze húzódik az antipódus-délkör. Azon a vonalon túl, a te mindenségedben is meg az enyémben is, tegnap van. Ha most, hogy megszabadultam, átjuthatnék rajta, akkor ott, ahol én vagyok, ismét nagycsütörtök lenne, mert ehhez a vállamon látható skapuláréhoz a nap van hozzákötözve, hogy mint a saját árnyékom, úgy kövessen, s így bárhová megyek is, mindenféle idő úgy teljék, ahogyan az enyém. Akkor aztán visszautazhatnék és megérkezhetnék Jeruzsálembe egy hosszú-hosszú nagycsütörtökön, még mielőtt a gaztettemet végbevittem volna. És megmenteném Mesteredet a végzetétől.

– Ha a Passiót megakadályozod – vetette ellen Ferrante –, akkor a Megváltásnak is elejét vetted, és még ma is az eredeti bűn foglya a világ.

– Ó, jaj! – zokogott fel Júdás. – Mindig csak magamra gondolok! Mitévő legyek hát? Ha nem teszem meg nem történtté, amit tettem, akkor kárhozott maradok. Ha jóváteszem, akkor útját állom az isteni tervnek, és azért sújt le rám a kárhozat. Elejétől fogva arra kárhoztattam hát, hogy elkárhozzam?

Itt ért véget a képek vonulása, a Júdás könnyeivel, mivelhogy a lámpásból kifogyott az olaj. Megint Caspar atya beszélt, ám a hangjára ezúttal nem ismert rá Roberto. Most egy falrésen át szüremlett be némi világosság, s az csak félig világította meg az arcát, az öregnek az orra is mintha másképp hajlott volna, a szakálla pedig bizonytalan színűvé vált, emitt hófehérnek, amott meg sötétnek látszott. A szeme két fekete lyuk, mert arra mintha a megvilágított oldalon is árnyék vetült volna. S Roberto csak ekkor vette észre, hogy fekete kendővel van bekötve a fél szeme.

– És ekkor – mondta a félszemű, aki most kétségkívül de Morfi abbé volt –, ekkor pattant ki fivéred Elméjéből a legzseniálisabb ötlet. Ha ő teszi meg azt az utat, amelyre Júdás készült, akkor igenis megakadályozhatja a Passiót s következésképp a Megváltást is. Ha pedig nincs Megváltás, akkor mindenkit egyazon eredeti bűn terhel, s a fivéred bűnös ugyan, de csak úgy, mint mindenki más, vagyis megvan a mentsége.

– De hát hogy tehette volna, hogy tehetné, hogy tehette? – dadogta Roberto.

– Ó – húzta száját borzalmas mosolyra az abbé –, nem volt nehéz. Epp csak be kellett csapni a Magasságost is, elvégre ő sem láthat át minden álcán, ami az igazságot elkendőzi. Csak annyi kellett, hogy megöljem Júdást, és meg is öltem mindjárt, még ott, a sziklaszirten, aztán csak magamra vettem a skapuláréját, csak előreküldtem a hajómat annak a Szigetnek a túloldalára, ni, csak idejöttem álalakban, és megakadályoztam, hogy te annak rendje-módja szerint megtanulj úszni, s a végén még megelőzz, végül pedig csak kényszerítettelek, hogy állítsd össze velem a búvárharangot, amivel átjuthatok a Szigetre.

S miközben beszélt, a skapulárét felfedve lassan kibújt a csuhájából, és akkor látszott, hogy alatta kalózruhát visel; majd ugyanoly lassan az álszakállát is lehúzta, a fejét pedig a parókától szabadította meg, és egyszer csak mintha már magát látta volna Roberto valami tükörben.

– Ferrante! – kiáltotta.

– Az vagyok, öcsém, személyesen. Miközben te itt kutya meg békaúszással kísérletezgettél, én a sziget túlpartján visszaszálltam a hajómra, nagycsütörtök-hosszat szépen elvitorláztam Jeruzsálembe, ott elkaptam a másik Júdást, amint épp nekikészül az árulásnak, s felakasztottam őt egy fügefára, nehogy átadhassa az Ember Fiát a Sötétség Fiainak, majd bizalmasaimmal az Olajfák Hegyére vonultam, elraboltam a mi Urunkat, s így megóvtam őt a Kálváriától! Így aztán most megváltatlan világban élsz te is, én is, mindenki!

– És Krisztus? Krisztus hol van most?

– Hát nem tudod, hogy már a régi szövegek szerint is azért vannak tűzvörös Galambok, mert megfeszítése előtt az Ur skarlátvörös köntöst viselt? Még mindig nem érted? Ezerhatszáztíz esztendeje már, hogy Krisztus ott raboskodik a Szigeten, és hiába próbál elmenekülni róla Lángszínű Galamb képében, nem tudja elhagyni, mert én odatettem a Júdás skapuláréját a Specula Melitensis alá, s ezért ott mindig ugyanaz a nap van. Most már csak az kell, hogy téged is megöljelek, és aztán élhetek szabadon, olyan világban, ahol nincs helye lelkifurdalásnak; a pokol pedig bizton vár mindenkit, s én úgy vonulok majd le oda egy szép napon, mint az új Lucifer!

S azzal tőrt rántott, és megindult Roberto felé, hogy utolsó gazságát is elkövesse.

– Nem! – kiáltotta Roberto. – Azt már nem! Én öllek meg téged, és kiszabadítom Krisztust. Tudok én még bánni a karddal, téged viszont nem tanított meg az apám a titkos cseleire!

– Az én apám-anyám csak a te beteg agyad volt – mondta Ferrante keserű mosollyal. – Engem te csak gyűlölni tanítottál meg. Azt hiszed, olyan nagy ajándék volt életre hívnod engem csak azért, hogy a Regényországodban én testesítsem meg a Rosszat? Amíg csak élsz, és kiagyalod, hogy én magam mit gondoljak magamról, élni fog bennem is az önmagam iránti megvetés. Így hát végül mindegy, hogy te ölsz-e meg engem, vagy én téged. Rajta!

– Bocsáss meg, testvérem! – kiáltotta sírva Roberto. – Rajta hát, igen, úgy helyes, ha egyikünk csakugyan meghal!

Vajon mit akart Roberto? Meghalni? Ferrantét megszabadítani azzal, hogy megöli? Megakadályozni, hogy Ferrante megakadályozza a Megváltást? Sohasem tudjuk már meg, mert nem tudta ő sem. De hát az álmok már csak ilyenek.

Felmentek a fedélzetre, Roberto előkereste a kardját, amelynek (mint bizonyára emlékszünk) már csak a csonkja volt meg; Isten azonban, kiáltotta, majd erőt ad neki, az ügyes kardforgató törött pengével is boldogul.

Farkasszemet nézett egymással most először, utolsó összecsapásra készen a két testvér.

Az ég úgy döntött, hogy maga is kiveszi a részét a testvérgyilkosságból. Egy rőt felhő hirtelen vérvörös árnyat vont a hajó s az ég közé, mintha a Nap lovait taglózta volna le valaki odafenn. Megdördült a menny, villámok cikáztak, aztán megeredt a zápor, ég és tenger versengve süketítette, vakította, jeges vízzel csapkodta a párbajozókat.

Ők azonban csak forgolódtak tovább egymás körül a villámok sűrűjében, ki-kitörve egy szúrás vagy vágás erejéig, majd visszaugorva megint, el-elkapva a köteleket is, és szinte repülve térve ki egy-egy csapás elől, szitkokat repítettek egymás felé, és üvöltés szakadt fel belőlük s vegyült a szél üvöltésébe minden támadáskor.

Roberto azért küzdött a síkos deszkákon, hogy Krisztus keresztre kerülhessen, és isteni segítségért fohászkodott; Ferrante meg azért, hogy Krisztus ne szenvedhessen, s ehhez az ördögöket szólongatta név szerint.

Épp Astarót neve volt soron, mikor egyszer csak úgy adódott, hogy a Betolakodó (aki immár a Gondviselés terveibe is betolakodott) véletlenül lehetőséget adott Robertónak a Sirály-cselre. Bár meglehet, szándékosan tette, hogy a se füle, se farka álomnak véget vessen.

Roberto úgy csinált, mintha elesnék, a másik rárontott, hogy végezzen vele, ő pedig a baljával hirtelen megtámaszkodva, Ferrante mellének szegezte a csonka kardot. Nem volt olyan fürge, mint annak idején Saint-Savin, de Ferrante akkora lendületet vett, hogy már nem tudta azt a csonkot elkerülni, és magától nyársalódott fel rá. Fulladozott Roberto a haldokló ellenség szájából zubogó vérben.

A szájában érezte a vér ízét, alighanem ráharapott delíriumában a nyelvére. Ebben a hajótól a Szigetig elömlő vérben úszott ő most; továbbúszni nem mert, mivelhogy félt a Kőhaltól, e küldetésének még csak az első részét teljesítette, Krisztus a Szigeten várta, hogy a Saját Vérét onthassa, és már csak Roberto válthatta meg.

Hosszú csíkokra hasogatott egy vitorlát a Ferrante tőrével, a csíkokat kötelek segítségével egymáshoz csomózta; aztán a fedélközben hurokkal befogdosta a legerősebb gém- vagy hattyúféleségeket, és a lábuknál fogva a repülő szőnyege elé kötötte őket, igavonónak.

Légi hajójával felszállt, s az immár elérhető Szigetre repült. A Specula Melitensis tövében rátalált a skapuláréra, és szétszaggatta. Alighogy ismét teret adott az időnek, már látta is ám, hogy ereszkedik le föléje teljes dicsőségében a Galamb, elragadtatottan csodálkozott rá Roberto végre-valahára. De természetes – sőt természetfeletti – volt, hogy most nem lángvörösnek, hanem hófehérnek látja. Galamb sem lehetett, hiszen nem az szokta megjeleníteni a Második Személyt, Jámbor Pelikán volt talán, az kell, hogy legyen a Fiú. Végül is nem jól látta, miféle madár ajánlkozik nyájas sudárvitorlául a repülő hajójához.

Csak azt tudta, hogy felfelé száll, bolondosan sorjáztak az álomi képek. A végtelen számú világok felé, bolygóról bolygóra, csillagról csillagra szálltak, hogy egyetlen szempillantás alatt mindegyiken végbemenjen a Megváltás.

A planéták közül elsőnek a patyolatszín Holdat érintették földvilágos éjszakán. És lebegett a Föld a láthatár felett, hatalmasan tornyosuló, határtalan halomnyi puliszkaként főtt és lázasan rotyogva forrt az égen, már-már kilöttyent a forrongva forró fortyogásban, s borzongva buzgó böhönc buborékokat buggyantva bugyogott, blugy-blugy-blugy. Mert ha lázad van, te magad leszel puliszkává, s ha fényeket látsz, a forró fejed sziporkái azok.

A Holdon pedig, a Galambbal...

Abban, amiről fentebb beszámoltam, nyilván kár volna összefüggést vagy valószerűséget keresni, hiszen mindez végtére is csak lázálma egy szerencsétlen szenvedőnek, akit megmérgezett a Kőhal. Ám az, amiről most kell szólnom, minden várakozásunkon túltesz. Roberto agya vagy szíve, de legalábbis a vis imaginativá-ja, szentségtörő metamorfózisra készült: a Holdra érkezvén már nem az Urral, hanem az Úrnővel látta viszont magát, Liliával, akit végre sikerült visszaszereznie Ferrantétól. Szeléné vizeinek partján kapta vissza Roberto azt, amit fivére a szökőkutas sziget tavai között vett el tőle. Csókolta az arcát a két szemével, bámulta őt a szájával, szívta, marta, harapdálta, és összecsapott a nyelvük mókás viadalban.

Csak ekkor tért magához Roberto, talán mert alábbhagyott a láza, de mint általában az olyan álmok, amelyek nemcsak a lelkünket, hanem a testünket is megzavarják, az iménti élmények továbbra sem hagyták nyugodni.

Nem tudta, az örömtől sírjon-e, amiért rálelt a szerelmére, vagy a lelkifurdalástól, amiért – engedvén a láz csábításának, mely nem ismer Műfaji Törvényeket – Libertinus Komédiát csinált a maga Isteni Eposzából.

Az a pillanat, gondolta, csakugyan a pokolra fog engem juttatni, mert bizony nem vagyok jobb sem Júdásnál, sem Ferranténál; sőt, én magam vagyok Ferrante, és mindmostanáig mást sem tettem, csak visszaéltem a rosszaságával, hogy álmomban megtehessem mindazt, amitől a gyávaság mindig visszarettentett.

Lehet, hogy mégsem kell majd felelnem a vétkemért, hiszen nem én vétkeztem, hanem a Kőhal, miatta álmodtam azt, amit álmodtam. De ez a nagy kuszaság biztosan annak a jele, hogy igenis meghalok. És meg kellett várnom a Kőhalat, s csak miatta szántam rá magam, hogy a halálra gondoljak, pedig ez a gondolat a legelső kötelessége kellene, hogy legyen minden jó kereszténynek.

Miért nem gondoltam soha a halálra és a nevető Isten haragjára? Azért, mert a filozófusaim tanításait követtem, s azok szerint a halál természeti szükségszerűség, Isten pedig a Törvényt vitte be a zűrzavarba, azt, amely az atomokat a Kozmosz harmóniájába illeszti. Okozhatta-e egy ilyen Isten, egy ilyen mesteri mérnök a pokol zűrzavarát, ha mégoly igazságos büntetésül is, és nevetheti-e, hogy így felforgatott hát minden felforgatást?

Nem, Isten nem nevet; gondolta Roberto. Isten enged a Törvénynek, amely az akarata szerint való, s amely szerint a testünk rendje szét kell, hogy bomoljék, miként az enyém is bizonyára bomlik már a nagy bomlásban. És férgeket vett észre a szája mellett, de nem álmodta őket: tyúkok piszkából életre kelt, ürülékükből sarjadzott eleven lények voltak.

Üdvözölte hát őket, az enyészet hírnökeit, mert megértette: abban, hogy magába fogadja a nyúlós matéria, a szenvedések végét kell látnia, összhangban a Természet s az azt irányító Eg akaratával.

Már csak egy kicsit kell várnom, mormolta, mintha imádkoznék. Egypár nap múlva a testem, mely most még egyben van, lassan megváltoztatja a színét, előbb viaszfakó lesz, aztán meg tetőtől talpig elfeketül, és sötét forróság árad szét benne. Majd püffedni kezd, s a püffedéseket bűzlő penész borítja el. Nem sok idővel rá pukkadozni és szakadozni kezd a hasam, a szakadásokból gennyes lé folyik, és mindenféle belévegyül: fél szem, ajakfoszlány, ez-az. Később apró legyek és más állatkák képződnek ebben a pépben, a vérembe furakszanak, és porcikánként felzabálnak. Részint a mellemből bújnak ki, részint az orromból szivárogtatja elő őket valami nyákféle, részint a számon ki-be mászkálva nyalakszanak a rothadásból, míg jóllakottan le nem csusszannak a gigámon... A Daphne pedig ezalatt szép lassan a madaraké lesz, a szigetről magvakat sodor át a fedélzetre a szél, a magvakból állatszerű növények szökkennek rajta szárba, s a nedveimet szíva mélyesztik gyökereiket a hajófenékbe. Legvégül aztán, mire testem egész építménye csontvázzá csupaszodik, a hónapok s az évek – vagy talán ezredévek – múltán lassanként az a váz is az atomjaira porlad, és úgy gázolnak majd az élők abban az atomporban, hogy nem értik: kerek e világ, minden tengerével, sivatagával, erdőjével és völgyével, nem más, mint egy eleven temető.

Mi sem segíti jobban a gyógyulást, mint a Meghalás Művészetének gyakorlása, mely beletörődésre készteti, tehát felderíti az embert. Ezt hallotta egyszer a karmelitától, és így is volt bizonyára, mert Roberto éhséget és szomjúságot érzett. Most ugyan kevesebb erő volt benne, mint az álombeli párbajkor, de annál már több, mint mikor a tyúkpiszokban elterült, így hát feltört valahogy egy tojást, és megitta. Jó volt érezni, ahogy lecsurog a torkán. És még jobb annak a kókuszdiónak a leve, melyet a raktárban felnyitott. A saját holttestéről szőtt gondolatok után most, hogy felépüljön, ép testeket halasztott meg, amilyeneket a természet naponta éltet.

A karmelita néhány intelmét leszámítva, ezért nem tanította rá La Grivában senki, hogy a halálra gondoljon. A családi együttlétekkor, legtöbbnyire ebéd és vacsora közben (minekutána Roberto megtért legújabb felderítő útjáról, a régi ház valamelyik nagy, félhomályos szobájából, ahol talán a padlóra kiborított, érlelendő almákat szagolgatta), mindig csak a sárgadinnye ízéről, az aratásról és a szüreti kilátásokról folyt a beszélgetés.

Robertónak most az anyja szavai jártak az eszében, hogy milyen boldog és nyugodt élete lesz, úgymond, ha felhasználja mindazt a földi jót, amit La Griva nyújthat:

– És jól teszed, ha nem felejtesz el gondoskodni sózott marha-, juh- vagy ürü-, meg borjú- és disznóhúsról; mert az sokáig eláll, és nagyon kiadós. Szeleteld fel a húst, de ne túl apróra, tedd tálba, nyolc napig hagyd bőven besózva, majd lógasd fel a konyhagerendákra a tűzhely mellé a füstbe, szikkadni, és ha jó száraz, Szent Márton-nap utáni hideg, szeles idő járja, úgy eláll aztán, ahogy csak akarod. Szeptembertől az apró szárnyas meg a bárány van soron és marad is egész télen, s persze a kappan, a tyúk, a kacsa s a többi. Ne vesd meg a szamarat se, ha lábát töri, mert abból meg olyan fölséges sütni való kolbászt lehet készíteni, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Nagyböjtre legyen mindig gomba, leveszöldje, dió, szőlő, alma és minden más, amit a Jóisten megad. Szintén böjti időre kell a murok és sokféle zöldség, lisztbe forgatva és olajban kisütve jobb, mint a legfinomabb hal; és csinálhatsz még böjti derelyét vagy barátfülét is úgy, hogy összegyúrsz olajat, lisztet, rózsavizet, sáfrányt és cukrot meg egy kis malváziát, korongokra szaggatod, és megtöltöd kenyérmorzsával, almával, szegfűszeggel és darált dióval, aztán csipetnyi sót rá, és be a sütőbe, fejedelmi étek az. Húsvét után jöhet a gödölye, a spárga, a galambhús... Még később a friss túró- és sajtfélék következnek. De borsót vagy párolt babot is süss ki lisztben-olajban, dísze lesz a terítéknek... Így élj, fiacskám, ahogy az öregeink is éltek, és boldog és gondtalan életed lesz akkor...

Hát nem, La Grivában nem esett szó halálról, büntetésről, pokolról vagy mennyországról. A halállal Roberto Casaléban találkozott először, s töprengeni csak Provence-ban és Párizsban kezdett el rajta elmés és féktelen társalgások nyomán.

Biztos, hogy meghalok, állapította meg magában, ha nem most, a Kőhal miatt, akkor később, hiszen nyilvánvaló, hogy többé nem hagyom el ezt a hajót, elvégre az üvegmaszk elvesztése óta most már a korallzátonyig sem juthatok el biztonságosan. De hát mit is képzeltem én? Akkor is meg kellene halnom, legfeljebb később, ha nem kerültem volna rá erre a roncsra. Az életbe lépve tudtam: a törvény úgy szól, hogy távoznom kell majd belőle. Ahogyan Saint-Savin mondta: az ember eljátssza valameddig, hosszabban vagy rövidebben, a szerepét, s aztán távozik a színről. Sokakat láttam magam előtt levonulni, mások engem fognak látni, az ő utódaik pedig majd őket.

Amúgy mily sokáig nem léteztem, és mily sokáig nem leszek többé! Kicsinyke helyet foglalok én el az évek rengetegében. Ez a kicsinyke hézag nem tud kitüntetni ahhoz a semmihez képest, ahová mennem kell. Csak azért jöttem a világra, hogy kilegyen a létszám. A szerepem nyúlfarknyi, maradhattam volna akár a kulisszák mögött, akkor is ugyanoly tökéletesnek látta volna mindenki az előadást. Mint viharban: egyesek azonnal megfulladnak, mások sziklához csapódnak, megint mások pedig egy úszó deszkán találják magukat, de ők sem sokáig maradnak ott. Az élet magától lobban el, mint a gyertya, ha elfogy. És nem csodálkozhatunk rajta, hiszen akár a gyertya, mi is szerteszét szórjuk a magunk atomjait a legelső pillanattól, attól fogva, hogy lángra gyúltunk.

Nem nagy dolog tudni ezt, ismerte be Roberto, hát nem. Tudnunk kéne, amióta megszülettünk. Általában mégis mindig és csakis a mások halálán gondolkodunk. Persze, hiszen a mások baját mindig van erőnk elviselni. Aztán egyszer mégiscsak eszünkbe jut, mert velünk van baj, s akkor vesszük észre, hogy sem a napba, sem a halálba nézni nem lehet. Hacsak nem voltak az embernek jó tanítói.

Nekem voltak. Valakitől azt hallottam, hogy valójában csak kevesen tudják, mi az a halál. A halált az emberek rendszerint nem elhatározásból, hanem ostobaságból vagy szokásból viselik el. Azért halnak meg, mert mást úgysem tehetnek. Csak a filozófus tud úgy gondolni a halálra, mint kötelességre, melynek szívesen és félelem nélkül kell eleget tenni: amíg vagyunk, addig még nincs a halál, és mire eljön, mi már nem leszünk. Minek társalogtam én annyit filozófiáról, ha most nem tudnám a halálomból megalkotni életem főművét?

Lassan ismét erőre kapott. Megköszönte az anyjának, az ő emléke terelte el gondolatait a végről. Mi mást is tehetett volna az, akitől a kezdetet kapta?

A születésén kezdett hát el gondolkodni, arról még a halálánál is kevesebbet tudott. A kezdetekre gondolni: az igen, gondolta, az való a filozófusnak. A halált könnyű megmagyaráznia: világos, mint a nap, hogy előbb-utóbb a sötétségbe hullunk. Nem a vég természetessége, hanem a kezdet misztériuma izgatja a filozófust. Megtehetjük, hogy nem érdekel bennünket, miféle örökkévalóság lesz utánunk, de nem térhetünk ki az elől a szorongató kérdés elől, hogy előttünk minek a végtelensége volt: az anyagé-e, vagy az Istené?

Hát ezért vetődtem én a Daphné-ra, gondolta Roberto. Mert csak ebben a nyugodalmas remetelakban nyílhatott módja elgondolkodni az egyetlen olyan kérdésen, mely megszabadít a nemlét félelmétől, és rácsodálkoztat a létre.

37. Paradox Exercitatiók arról, hogy miként gondolkodnak a kövek

Mennyi ideig tarthatott a betegsége? Napokig, hetekig? Vagy vihar tépázta meg közben a hajót? Talán annyira lekötötte figyelmét a tenger vagy a Regénye, hogy már a Kőhallal való találkozás előtt sem vette észre, mi történik körülötte? Mióta veszítette így el a dolgok iránti érzékét?

A Daphne egészen megváltozott. A fedélzete elpiszkolódott, a hordók szivárogtak és megroggyantak; a vitorlák itt ott kibomlottak, és lyukasan vigyorgó maskarákként fityegtek az árbocokon.

A madarak lármáztak, és Roberto lesietett, hogy ellássa őket. Egyik-másik megdöglött. A növényeknek szerencsére jutott elég esővíz meg levegő, s itt-ott még a ketrecekbe is átburjánoztak, eleségül szolgálván a madarak nagyobbik részének, a többinek meg ott volt a sok rovar, mert azok is megsokasodtak. A megmaradt szárnyasok még szaporodtak is, így hát azt a néhányat, amelyik elhullott, számos eleven jövevény helyettesítette.

A Sziget nem változott, csak Robertótól sodorták mintegy távolabb az áramlatok, amióta az üvegálarc odalett. Most, hogy megtudta: a korallzátonyt a Kőhal védi, áthatolhatatlan fallá változott az a zátony. Úszni ugyan úszhatott volna még Roberto, de csak az úszkálás kedvéért s vigyázva, nehogy a sziklák közelébe kerüljön.

– Ó, emberi mesterkedések, mily csalókák vagytok ti mind! – dünnyögte. – Ha árny az ember, füst vagytok. Ha álom, akkor kísértetek. Ha nulla, akkor pontok. Ha pont, akkor nullák.

Mennyi hajcihő, gondolta Roberto, s csak azért, hogy rácsodálkozzam: nulla vagyok. Sőt, nullább, mint mikor magamra hagyatva ide vetődtem. A hajótörés felrázott, és harcolni késztetett, hogy megmaradjak, most viszont már nincs miért és ki ellen harcolnom. Hosszú pihenésre ítéltettem. Az űrbe merengek én itt, de nem a terekébe, hanem a magam ürességébe: abból pedig csak unalom születik, szomorúság és kétségbeesés.

Hamarosan nemcsak én nem leszek már, hanem a Daphne sem. Kövületté leszünk mindketten, akár ez a korall itt, ni. Mert a korallkoponya azóta is ott hevert a fedélzeten, sértetlenül az egyetemes enyészet közepette, és így, megmenekülvén a haláltól, egyedüli eleven dologként.

A furcsa alakzat ismét gondolkodóba ejtette hajótöröttünket, aki ahhoz szokott, hogy új földeket csak a szó távcsövén keresztül fedezzen fel. Ha a korall eleven dolog – gondolta –, akkor az egyetlen valóban gondolkodó lény is a korall kell hogy legyen valamennyi más gondolatnak ebben a nagy rendetlenségében. Gondolni csak a saját rendezett komplexitását gondolhatja, de arról aztán mindent tud, nincs szüksége hozzá váratlan szerkezeti megrendülésekre.

Élnek és gondolkodnak-e a dolgok? A kanonok egyszer azt mondta, hogy az élet s az élet fejlődése csak úgy magyarázható, hogy minden dologban afféle virágai, spórái, magjai vannak a matériának. Egy-egy molekula bizonyos atomok bizonyos alakzatokká kötődő készsége, s ha Isten törvényeket parancsolt az atomok káoszára, akkor az elegyeik mindenképp arra hajlanak, hogy azonos elegyeket hozzanak létre. Lehet-e, hogy az általunk ismert kövek ugyanazok, amelyek a Vízözönt átvészelték, s hogy sem nem lettek, sem nem hoztak létre újabbakat?

Ha a mindenség nem más, mint olyan, egyszerű atomok összessége, melyek egymásnak ütközvén, létrehozzák a maguk elegyen, akkor lehetetlen, hogy ugyanezek az atomok, miután eleggyé elegyültek, abbahagyják a mozgást. Minden dologban kell hogy maradjon valami állandó mozgás: a szelekben ez kavargó, az állati testekben folyamatos és szabályos, a növényekben lassú, de makacs, az ásványokban pedig természetesen még sokkalta lassabb, de azért bennük is létező. Ennek a korallként már nem élő korallnak is van valami rejtett, kövekre jellemző, belső mocorgása.

Roberto eltöprengett. Induljunk ki abból, hogy minden test, az olyan is, amelyről a mértantudósok úgy mondják, hogy csak kiterjedése van, atomokból tevődik össze, s hogy ezek az atomok oszthatatlanok. Nem vitás, hogy minden egyenes két egyenlő részre osztható, bármekkora legyen is a hosszúsága. Ám ha mindegy, hogy milyen hosszú, akkor az is lehet, hogy egy olyan egyenest kell kettéosztanunk, amely páratlan számú oszthatatlanból áll. Ebből viszont, hacsak nem akarjuk, hogy a két fél egyenlőtlen legyen, az következik, hogy a középső oszthatatlant kettéosztjuk. Csakhogy akkor az meg, minthogy maga is bír kiterjedéssel, tehát maga is képez valamekkora, bár mérhetetlenül rövid egyenest, szintén kettéosztható kell hogy legyen. És így tovább a végtelenségig.

A kanonok azt mondta, hogy az atom is részekből áll, csak épp oly tömör, hogy mi sohasem leszünk képesek tovább darabolni. Mi nem. És mások?

Az aranynál tömörebb szilárd test nem létezik, s mégis, ha csak egyetlen unciányit veszünk is belőle, abból az unciából egy aranyműves ezer réteg aranylemezt csinál, annyit, amennyinek a felével is bőven be lehet aranyozni egy egész ezüsttuskót. És ugyanabból az egyetlen unciából az arany- meg ezüstszálakat húzó paszománykészítők olyan vékony szálat tudnak húzni, mint a hajunk szála, negyedmérföldnyi hosszút vagy talán még annál is hosszabbat. A paszományos egyszer csak nem húzza tovább, mert nincs hozzá megfelelő szerszáma, meg aztán látni sem látná már azt a még vékonyabb szálat. De valamiféle bogarak – oly aprók, hogy mi észre sem vesszük őket, és oly szorgosak és ügyesek, hogy nincs magunkfajta iparos, aki túltehetne rajtuk – igenis továbbhúzhatnák, hogy Torinótól Párizsig is elérjen akár. És ha nekik, ezeknek a bogaraknak is volnának bogaraik? Azok meddig vékonyíthatnák még tovább ugyanazt a szálat?

Ha árgus szemekkel be tudnék látni ennek a korallnak a sokszögeibe, a sokszögek szertesugárzó fonadékába és a fonadék fonadékába, vég nélkül kereshetném az atomot. Ám ha az atom vég nélkül osztható volna mind kisebb és még tovább osztható részekre, akkor előbb-utóbb azon kaphatnám magam, hogy a matéria már csak végtelen oszthatóság, s hogy végső soron akkor a szilárdsága és a tömörsége is csupán az űröknek ezen az egyszerű egyensúlyán alapszik. Akkor a matéria nemhogy iszonyodnék az űrtől, éppenséggel vele volna eltelve, belőle tevődnék össze, maga volna a vákuum, az abszolút üresség. Az abszolút üresség akkor az elképzelhetetlen mértani pont legeslegközepe volna, az a pont pedig nem más, mint Utópia, az óceán közepi sziget, melyet az álmainkban mindig és csakis vizek vesznek körül.

Ha tehát abból indulunk ki, hogy az anyagi kiterjedés atomokból áll, oda lyukadunk ki, hogy elfogynak az atomjaink. Mi maradna helyettük? Örvénylés. Csak épp nem napokat és planétákat, szelével dacoló, tömör anyagot kavarogtatna az az örvénylés, hiszen a napok és a planéták kisebb örvényeket kavarogtató örvények maguk is. Vagyis akkor a galaktikákat forgató fő-örvény centrumában további örvények kavarognának, s azoknak a forgása is örvények örvénylése, kavarulatokat kavaró kavargás volna, a kavargást kavaró mérhetetlen óriáskavarulat pedig végül is a Semmiből eredvén a végtelenbe öblösülne.

Mi meg, a kozmosz nagy koralljának lakói tömör matériának vélnénk az atomot (melyet nem is látunk), holott mint minden egyéb, az is csak űrökből szövődött az űrbe, és létnek neveznénk, sűrű, sőt örök létezésnek azt a nyüzsgő megfoghatatlanságot, azt a végtelen kiterjedést, mely az abszolút semmivel egyenlő, s mely a saját nemlétéből a mindenség illúzióját kelti.

Egy illúzió illúziójával áltatom hát magamat önmagam illúziójaként? Hát mindenemet el kellett előbb veszítenem, hát ezen az isten háta mögötti bárkán kellett megértenem, hogy nincs mit elveszítsek? Ha viszont megértem, nem kapok-e meg cserébe mindent? Elvégre az egyetlen gondolkodó pont leszek, melyben az univerzum önnön illúzió-mivoltára ébred!

Az viszont, hogy gondolkodom, nem azt jelenti-e, hogy lelkem van? Ah, de bonyolult. A mindenség semmiből van, de ennek a megértéséhez lélek kell, az viszont bármily kevés, semminek azért mégsem semmi.

Mi vagyok én? Ha azt mondom, hogy én, és Roberto de la Grive-et értem rajta, akkor valamennyi elmúlt pillanatom emlékezete, az emlékeim összessége vagyok. Ha én-en azt a valamit értem, ami ebben a pillanatban itt van, és nem a főárboc vagy ez a koralldarab, akkor annak vagyok az összessége, amit most érzek. De mit érzek most? Azon állítólagos oszthatatlanok egymással való összefüggéseinek összességét, melyek egy sajátos összefüggésszerkezetté, rendszerré: a testemmé kötődtek.

S akkor viszont nem az a lelkem, aminek Epikurosz gondolta, nem különlegesen finom részecskékből álló matéria, és nem is hővel elegy fuvallat, hanem az a mód, amely szerint mindezek az összefüggések összefüggésnek érzékelik magukat.

Minő könnyűded sűrítés, minő sűrített megfoghatatlanság! Nem vagyok egyéb, mint az egymáshoz kapcsolódó s közben magukat érzékelő részeim egymással való összefüggése. Csakhogy mindezek a részek maguk is további kapcsolódásokká oszthatók (és így tovább), s így aztán, minthogy öntudata van, sőt egyenlő a saját öntudatával, minden összefüggésrendszer egy-egy gondolkodó mag lenne. Én magamat, a véremet, az idegeimet gondolom; a vérem minden cseppje viszont önmagát gondolja.

Úgy, ahogy én önmagamat? Dehogy, a természetben az ember roppant összetett módon gondolja önmagát, az állat már valamivel kevésbé (éhséget például tud érezni, lelkifurdalást azonban nem), a növény pedig érzi ugyan, hogy növekszik, bizonyára azt is érzi, ha lesarlózzák, s talán még azt is mondja, hogy én, de sokkalta homályosabb értelemben, mint mikor én mondom ugyanazt. Minden dolog gondolkodik, de hogy mennyire, az az összetettségétől függ.

Ha pedig így van, akkor a kövek is gondolkodnak. Ez a darab is itt, ni, amely ráadásul nem is kő, hiszen valaha növény (vagy állat?) volt. Vajon hogyan gondolkodik? Kő módjára. Ha Isten, az univerzum minden összefüggésének nagy összefüggése, gondolkodó önmagát gondolja, ahogy a Filozófus tartja, akkor ez a kő itt csupán kövedző önmagát gondolja. Isten a teljes valóságot, az általa teremtődő s a gondolata által működtetett végtelen világokat gondolja, én a boldogtalan szerelmemre gondolok, az itteni magányomra, a néhai szüleimre, a bűneimre és az eljövendő halálomra, ez a kő pedig talán csak azt gondolja, hogy én kő, én kő, én kő. Sőt, talán annyit sem tud mondani, hogy én. Azt gondolja: kő, kő, kő.

Unalmas lehet. Vagyis csak nekem unalmas, nekem, aki többre is tudok gondolni, ez a kő viszont teljesen elégedett a saját kő-mivoltával, olyan boldog, mint az Isten – hiszen Isten a maga Mindenségének örvend, a kő meg annak, hogy szinte semmi, de mert más létezési módot nem ismer, a sajátjával egyszer s mindenkorra tökéletesen meg van elégedve...

Hanem biztos-e, hogy a kő csak a maga kőségét érzi, és semmi mást? A kanonok úgy mondta, hogy a kövek is olyan testek, amelyek alkalmanként égnek és átváltoznak. Csakugyan: vulkánba esik egy kődarab, a régiek által magmának nevezett tüzes pép hatalmas heve mindenféle más kövekkel együtt izzó masszává olvasztja, és nemsokára (vagy sokára) már nem az, ami volt, hanem egy nagyobb kő része. Vajon abban a pillanatban, mikor a régi kő-mivoltából egy másik kővé változik, nem érzi-e, hogy felizzik, s hogy mindjárt meghal tehát?

Tüzelt a nap a fedélzetre, könnyű szellő enyhítette a melegét, szárogatta a verejtéket Roberto bőrén. Addig-addig képzelte magát kőnek, mely az ő édes Meduzájának lebilincselő pillantásától kövült azzá, hogy elhatározta, most megpróbálja elképzelni, miként is gondolkodnak a kövek: talán arra készült, hogy egy napon már csak puszta fehér csonthalom lesz ő ugyanebben a nagy fényben, ugyanebben a szélben.

Meztelenre vetkőzött és elnyúlt, a szemét lehunyta, a fülét két kézzel befogta, ne zavarja semmi zaj, ahogy nyilván a követ sem zavarja, hisz a kőnek nincsenek érzékszervei. Minden emlékét, emberi testének minden szükségletét ki akarta oltani magában. Ha tehette volna, még a bőrét is kioltja, de nem tehette, így hát azon volt, hogy a lehető legérzéketlenebbé tegye.

Kő vagyok, kő vagyok, mondogatta magának. S aztán, hogy még csak ne is magának beszéljen: kő, kő, kő.

Mit éreznék, ha csakugyan kő volnék? Először is az engem alkotó atomok mozgását, vagyis a porcikáim porcikáinak a porcikái közt létező összefüggések állandó rezgését. A köveskedésem zümmögését érezném. De nem mondhatnám azt, hogy én, mert ahhoz, hogy én-t mondhassak, az kell, hogy mások is legyenek, valami, ami más, mint én. A kő elvileg nem tudhatja, hogy rajta kívül más is van. Zümmög az önmagát kövedző kő, és nem tud semmi másról. Egész világ. Magától világzó.

Mindazonáltal ha megérintem ezt a korallt, érzem, hogy fent a külseje megőrizte a nap melegét, a fedélzeten nyugvó alsó része viszont hűvösebb; s ha kettévágnám, talán tapasztalnám is, miként csökken a meleg fentről lefelé. Egy meleg testben mármost sebesebben mozognak az atomok, ha tehát mozgásnak érzi magát ez a kő, akkor azt is éreznie kell, hogy a belsejében különböző mozgások vannak. Ha változatlan helyzetben, örökre kint maradna a napon, előbb-utóbb talán megkülönböztetne egymástól valami lentet és fentet, ha talán csak úgy is, mint két mozgásféleséget. Nem tudván pedig, hogy ez a különbség külső hatásból ered, ilyennek gondolná magát: mintha a saját természete volna ez a mozgás. Ám ha valami görgeteg másféle helyzetbe sodorná, egyszeriben azt érezné, hogy most más, korábban lassú részei váltak mozgékonnyá, azok a részei pedig, amelyek addig gyorsan rezegtek, most lelassulnak. S ahogy csuszamlik tovább (talán csak egészen lassan) a föld, érezné az a kő, hogyan húzódik át a melegség, azaz a belőle következő mozgás, az egyik részéből a másikba.

Miközben mindezeket gondolta Roberto, lassan ide-oda hengergőzve a fedélzeten, hol erről, hol meg amarról süttette a testét a nappal, míg végül árnyékba nem került, s ott aztán, amúgy kő módjára, meggémberedett kissé.

Ki tudja, tanakodott, hátha támad a kőnek mindeme mozgások során némi fogalma a helyről, vagy ha arról nem is, hát legalább az oldalakról, a változásról pedig mindenképp. Szenvedélyről aligha, hiszen a szenvedély ellentétét, a cselekvést nem ismeri. Azaz talán mégis. Mert hogy kő, olyan, amilyen, azt mindig érzi, azt azonban, hogy most itt meleg, most ott hideg, azt hol érzi, hol nem. Így vagy úgy, de különbséget tud hát tenni önmaga mint szubsztancia s a saját járulékos tulajdonságai között. Azazhogy nem: hiszen ha összefüggésnek érzi önmagát, akkor különféle járulékos tulajdonságok összefüggése lenne az az összefüggés. Alakuló szubsztanciának érzékelné akkor magát. Vagyis? Én talán másként érzékelem magamat? Ki tudja, vajon úgy gondolkodnak-e a kövek, mint Arisztotelész, vagy úgy, mint a kanonok? Minderre évezredei is rámehetnek, persze, de nem ez számít, hanem az, hogy megjegyzi-e valahogy az egymást követő ön-érzékeléseit. Mert ha fent melegnek és alul hidegnek érzi magát, aztán pedig fordítva, de az előző állapotára sohasem emlékszik, akkor abban a hiszemben marad, hogy a belső mozgása mindig egyforma.

No de ha észleli magát a kő, miért ne emlékezhetne egyúttal? Az emlékezés lelki képesség, és a parányi lelkének bizonyára van egy parányi emlékezete is.

Emlékezni nem más, mint fogalmat alkotni róla, mi az, hogy előbb és utóbb. Ha nem így volna, magam is mindig azt hinném, hogy az emlékezetembeli bánat vagy öröm mindig épp akkor búsít vagy vidít, amikor az eszembe jut. Én azonban tudom róla, hogy múltbeli észlelet, hiszen gyengébb a jelenbelieknél. Az számít tehát, hogy működik-e időérzék. Meglehet, hogy még nálam sem működnék, ha olyasvalami volna az idő, amit tanulni kell. No de nem azt gondoltam-e épp egypár napja vagy hónapja, még mielőtt megbetegedtem volna, hogy az idő nem eredménye, hanem feltétele a mozgásnak? Ha mozognak a kő porcikái, akkor annak a mozgásnak nyilván ritmusa is van, az pedig, noha nem hallható, nyilván olyan, mint az óra tiktakolása. Vagyis akkor a kő önmaga órája. Mozgást érezni annyi, mint érezni, hogy múlik az időnk. A nagy égi kődarab, a Föld is érzi önnön mozgásának, árapályainak az idejét, s az égboltra íródik, látom, hogy mit: ugyanazt az időt érzi, amit az égen látok.

A kő tehát ismeri az időt, sőt ehhez még csak nem is kell észrevennie, hogy a hőmérsékletváltozásai térbeli mozgásnak felelnek meg. Tudom is én, talán azt sem fogja fel, hogy a kőváltozás a térben elfoglalt helyzetétől függ: talán időbeli változásnak értelmezi, mint azt, amikor az álomból ébrenlét vagy a tetterőből ernyedtség lesz, ahogy magam is most veszem észre, hogy a bal lábam belezsibbadt a tétlenségbe. Azaz mégsem, éreznie kell a teret is, ha egyszer mozgást vesz észre ott, ahol korábban nyugalom, és nyugalmat ott, ahol korábban mozgás volt. Tudja hát azt gondolni, hogy itt meg ott.

Most azonban képzeljük el, hogy valaki felszedi, és beépíti ezt a követ egy fal kövei közé. Mármost mindeddig azáltal vett ez a kő tudomást önnön belső viszonyairól, hogy érezte, miként feszülnek megannyi méhsejt gyanánt egymásnak és egymás közé az atomjai, olyasformán, ahogy egy templomi boltozat kövei érezhetik magukat, miközben egymást is nyomják, s együttesen is nyomulnak a zárókő felé, a zárókőhöz közeli kövek pedig egyúttal fentről le és kifelé szorítják a többit.

Csakhogy hozzászokván hatások és ellenhatások játékához, egymást szoritó kövei láthatatlan mozgásának közepette előbb-utóbb az egész boltív boltívnek kell hogy érezze magát; amiképp úgyszintén észlelnie kell, ha valaki le akarja rombolni, s nemkülönben felfogja nyilván, hogy attól a pillanattól fogva, melyben az őt tartó fal, gyámpillérestül, leomlik, az ő boltív mivoltának is vége.

A szorosan más kövek közé ékelődő s e szorításban már-már meghasadó kő tehát (mely meg is hasadna, ha a szorítás még nagyobb volna) nyilván megérzi ezt, ezt a korábban még sohasem észlelt kényszert, ezt a belső mozgására így vagy úgy, de mindenképp ható szorítást. Hátha ez az a pillanat, melyben a kő felfogja valami önmagán kívül állóznak a létezését? Mert akkor tudatára ébred a világnak. Vagy talán arra gondol, hogy olyasvalaminek a szorításában van, van nála hatalmasabb, és azonosítaná a Világot Istennel.

Ám ha leomlana az a fal, a kényszer megszűntével áthatná-e vajon a követ a Szabadság érzése – ahogy engem bizonnyal áthatna, amennyiben úgy döntenék, hogy kilépek a saját magamra mért kényszer kötelékéből? Én persze akarhatom, hogy megszűnjék ez az állapotom, a kő nem. A szabadság tehát szenvedély, a szabadság akarása viszont cselekvés, és ez a különbség köztem és a kő között. Én akarhatok. A kő legfeljebb (miért is ne?) arra törekedhet, hogy megint olyan legyen, amilyen a falba kerülése előtt volt, és örülhet, amikor felszabadul, de nem dönthet úgy, hogy cselekvéssel valósít meg valamit, ami a kedvére való.

De vajon akarhatok-e csakugyan? E pillanatban élvezem, hogy kő vagyok, a nap melegít, a szél hűsítőleg cirógat, eszemben sincs véget vetni a kő-mivoltomnak. Miért? Mert tetszik. Tehát szenvedély rabja vagyok én is, mely nem hagyja, hogy szabadon ellenkezzem vele. Ha akarnám, akarhatnék. Mégsem teszem. Mennyivel vagyok szabadabb a kőnél?

Semmi sem rettenetesebb, különösen filozófusok számára, mint a szabad akarat gondolata. Filozófiai kishitűségében Roberto el is hessentette mint túl nehezet – márpedig ha neki nehéz volt, hogyne lett volna az egy kődarabnak, melyet a szenvedélyekkel ő felruházott ugyan, de a cselekvés mindennemű lehetőségétől megfosztott. Azon a kő bizony nem volt képes tanakodni, hogy elkárhozhat-e valaki önként vagy sem, mindazonáltal mégiscsak szert tett számos igen finom képességre, jóval többre, mint amennyit kőnek ember valaha is tulajdonított.

Roberto most inkább azt a kérdést tette fel magában, hogy mikor a vulkánba esik, vajon van-e tudomása a kőnek arról, hogy meghal. Nyilván nincs, hiszen sohasem tudta, mi az, hogy halál. És amikor egészen eltűnik a magmában, tudhat-e róla, hogy túl van a halálán? Nem, mert addigra már nem létezik az a sajátos elegy, ami a kő volt. Olyan emberről is ki hallott már, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy meghalt? Ha valami, hát a magma az, ami most önmagát gondolja: én magma, magma magam, magmálkodom, puccs-placcs, olvadok, szétfolyok, elfolyok, gluggy-gluggy, buggyanok, bugyogok, bugyborékolok, sercegek, fortyogok, rotyogok, pöfögök. Pffll És úgy beleélte magát Roberto a maga magmaságába, hogy fröcsögve nyáladzott már, mint a veszett kutya, s még a haskorgatással is megpróbálkozott. Kis híja, hogy be nem csinált. Nem való ő magmának, jobb, ha mégiscsak kőként gondolkodik tovább.

Ámde mit érdekli az a néhai követ, hogy a magma magmálkodó önmagát magmálkodja? Nincs kövek számára élet a halál után. Senki számára nincs, aki ígéretet és lehetőséget kapott, hogy a halála után növény vagy állat legyen. Mi lenne, ha miután meghaltam, s a testem szépen eloszlott a földben, és felszivárgott a gyökereken, az atomjaim csinos pálmafaként állnának ismét össze? Mondanám-e: én pálma? A pálma mondaná, hisz annyi gondolata annak is van, mint egy kőnek. De mit értene a pálma azon az én-en: azt-e, hogy én Roberto? Nem volna szép elvitatni azt a jogát, hogy azt mondja: én pálma. Ugyan, miféle pálma volna, ha azt mondaná: érv, Roberto, pálma vagyok? Az az elegy, amelyik mondhatta, hogy én Roberto, mert annak az elegynek érzékelte magát, nincs többé. S ha nincs többé, hát az érzékeléssel együtt nyilván önmaga emlékét is elveszítette. Azt sem mondhatnám, hogy én, pálma, Roberto voltam. Ha ez lehetséges volna, akkor most azt is tudnom kéne, hogy én, Roberto, valaha... mi is voltam? Valami. Csakhogy nem emlékszem semmire. Hogy mi voltam korábban, azt ugyanúgy nem tudom már, ahogyan arra a magzatra sem vagyok képes emlékezni, aki az anyám hasában voltam. Tudom, hogy valaha magzat voltam, mert mások megmondták, de felőlem akár úgy is lehetne, hogy mégsem voltam az soha.

Ó, istenem, ahelyett, hogy örvendeznék, amiért lelkem van, hisz annak még a kövek is örvendezhetnek, épp a kövek lelkéből tudom meg, hogy a lelkem nem fogja túlélni a testemet. Ugyan, minek töprengek, minek játszom itt a követ, ha végül semmit sem fogok tudni magamról?

Hanem hát végtére is kicsoda az az én, akiről azt hiszem, hogy elgondol engem? Azt mondtam, ugye, hogy az én nem egyéb, mint a kiterjedéssel azonos űrnek ebben a sajátos elegyben önmagáról alkotott tudata? Vagyis nem én gondolkodom, hanem az űr, azazhogy a kiterjedés gondol engem. S akkor véletlen csupán ez az elegy, szempillantásnyi megtorpanása az űrnek és a kiterjedésnek, mielőtt tovább gondolnák magukat valami más módon. Az űr nagy ürességében nincs is más igazán, csak a számtalan ideiglenes eleggyé válásnak ez az alakulása... És micsodának az elegyei azok az elegyek? Az egyetlen nagy semminek, mely a mindenség Szubsztanciája.

Az pedig fennkölt szükségszerűséghez igazodva hoz létre és pusztít el egész világokat, hatja át a mi fakó életeinket. Ha elfogadom, ha sikerül megszeretnem ezt a Szükségszerűséget, ha sikerül megtérnem hozzá, meghajolnom az akarata előtt, akkor osztályrészemül juthat a Boldogság. Csak úgy lelhetek rá a szabadságomra, ha elfogadom a törvényét. Visszaáramolni Őbelé: az lesz az Üdvösség, a szenvedélyek előli menekvés az egyetlen szenvedélybe, az Értelmi Istenszeretetbe.

Ha sikerülne igazán megértenem ezt, akkor igazán én lennék az egyetlen ember, aki rátalált az Igaz Bölcseletre, és mindent tudnék a rejtőzködő Istenről. De ki merne ilyen bölcseletet fennen hirdetve nekivágni a világnak? Ezt a titkot viszem én magammal az Antipódusokon a sírba.

Említettem már, hogy Roberto nem volt vérbeli filozófus. Alighogy felragyogott előtte ez az Epifánia – szorgosan dolgozott rajta pedig, ahogy optikus a lencséjét csiszolja –, már vissza is tántorította ismét a szerelem. A kövek nem szeretnek, így hát felült, s most szerelmes ember lett ismét.

Ha viszont úgy van – okoskodott –, hogy a nagy és egyetlen szubsztancia nagy tengerébe kell mindannyiunknak visszatérnie, akkor odalenn vagy odafenn vagy hol mi ketten ismét tökéletesen egyek leszünk az Úrnővel! Mindkettőnk ugyanannak a makrokozmosznak lesz része és egésze. Én ő leszek, ő én. Nem ez-e vajon a Hennaphroditosz mítoszának mélyebb értelme? Lilia és én, egy test, egy gondolat...

De hisz elébe vágtam én már ennek az eseménynek! Napok (hetek, hónapok?) óta olyan világban éltetem én őt, amely csak az enyém, ha Ferrante által is. Az én gondolatom gondolata már ő.

Talán így kell Regényt írni: éljünk a szereplőink által, engedjük, hogy ők viszont a mi világunkban éljenek, és bízzuk magunkat s a teremtményeinket azoknak a gondolataira, akik utánunk jönnek, mikor mi már nem mondhatjuk többé azt, hogy én...

Igen ám, de akkor csak rajtam áll, hogy kiiktassam Ferrantét egyszer s mindenkorra a világomból, hogy az eltüntetését az isteni igazságszolgáltatásra bízzam, s hogy megteremtsem azokat a feltételeket, melyeknek a révén én és Lilia ismét egyek lehetünk.

Új lelkesedéssel telten elhatározta Roberto, hogy kigondolja a történet utolsó fejezetét.

Nem tudta, hogy a Regények – kivált, ha a szerzőjük immár halálra szánta magát – gyakorta maguktól íródnak tovább, és oda lyukadnak ki, ahová nekik tetszik.

38. A pokol természetéről és helyéről

Ferrante csak sodródott szigetről szigetre – mesélte magának Roberto –, inkább az örömöket kereste, mintsem a helyes útirányt, s mivel az eunuch által Biscarat sebének küldött jelzéseken képtelen volt eligazodni, egyszer csak fogalma sem volt már, hogy hol van.

Közben pedig ment-ment a hajó, a kevés élelem megromlott, a víz megposhadt. Ferrante úgy rendelkezett, hogy az emberek csak egyszer mehetnek le naponta a raktárba, és – hogy ne is lássák – sötétben vegyék magukhoz azt a keveset, amennyire az életben maradáshoz szükségük van.

Egyedül Lilia nem vett észre semmit, ő szelíden tűrt minden szenvedést, mintha egy-egy csepp vízzel, egyetlen morzsányi kétszersülttel is beérte volna, és aggódva bízott szerelmese sikerében. Ami Ferrantét illeti – róla bezzeg lepergett a szerelem, csupán a kéj kellett neki belőle –, ő tovább biztatta, mesés kincsek képét villantotta matrózainak sóvár lelki szemei elé. Ekként vezette e gyűlölettől elvakult vak a bírvágytól elvakult világtalanokat vak szépasszonnyal a rabláncán.

Csakhogy a nagy szomjúságtól időközben sok emberének megduzzadt és fogára burjánzott az ínye, a lábuk kelésekkel lett teli, és üszkösödni kezdett.

Mikor a déli szélesség huszonötödik fokán áthaladtak, ki is tört a matrózlázadás. A lázadást úgy sikerült levernie Ferranténak, hogy a hűségesebb kalózok közül ötöt maga mellé állított (Andrapodót, Boridét, Ordognót, Safart és Asprandót), a lázadókat pedig kevéske élelemmel a csónakba rakta, s a sorsukra hagyta. Ekként azonban a Tweede Daphne megfosztotta magát egy mentőeszköztől. Nem baj, mondta Ferrante, nemsokára úgyis megérkezünk oda, ahová a rút kincsvágy hajt bennünket. Csakhogy ily kevés ember már nem boldogult a hajó irányításával.

Hajlandóságuk sem volt már rá: kihúzni kihúzták vezérüket a csávából, de most aztán az övével egyenlő rangot követeltek maguknak. Egyikük utánanézett annak a titokzatos úriembernek, aki oly ritkán mutatkozik a fedélzeten, és kifigyelte, hogy valójában asszonyszemély az. Odaálltak ekkor az alávaló haramiák Ferrante elé, és követelték, hogy adja ki nekik a női utast. Az Adónisz küllemű, de Vulcanus lelkű Ferrante inkább Plutóhoz, mintsem Venushoz húzott, s nagy szerencse, hogy Lilia nem hallotta, miként jut sutyorgó egyezségre a lázadókkal.

Roberto nem hagyhatta, hogy Ferrante még ezt a gazságot is elkövesse. Azt akarta hát, hogy Neptunus most aztán megdühödjék, amiért valaki csak úgy belegázol a birtokába, és nem féli haragját. Avagy kevésbé pogány, de ugyanily magvas képzetekkel élve: úgy képzelte, lehetetlen (már ha kell egy regénynek erkölcsi tanulsággal is szolgálnia), hogy az Ég büntetése le ne sújtson a gonoszok hajójára. S kedvtelve gondolta el, hogy Notus, Aquilo és Auster minden tengerek nyugalmára fenekedő szeleinek, melyek mindaddig hagyták, egyengessék csak a szelíd Zephyrusok a Tweede Daphne útját, miként fogy el most már földalatti termeikben a türelmük.

Hirtelen engedte ki őket, mindet egyszerre. A palánkok nyögésére a hajósok jajveszékelése válaszolt, okádta rájuk vizét a tenger, és ők is okádtak belé, s úgy elborította őket egy-egy hullám, hogy nagy messziről valaki jégkoporsónak nézhette volna a fedélzetet, mely köré villámok lobbantanak gyertyát.

A vihar eleinte felhőt felhővel, vizet vízzel, szelet széllel ütköztetett. A tenger azonban egykettőre túlcsapott megszabott határain s az égre tornyosult, eső szakadt, víz és levegő összekavarodott, a madár úszni, a hal repülni tanult. Már nem a természet és a hajósok küzdelme, hanem az elemek egymás közötti csatája volt ez. Nem maradt egyetlen atomja sem a levegőnek, mely ne dermedt volna jégeső-szemmé, és Neptunus fel-felágaskodván igyekezett eloltogatni a Jupiter kezéből cikázó villámokat, hogy az örömét elrontsa, mert ő nem tűz-, hanem vízhalálra szánta ezeket az emberi lényeket. Hogy a földet megfossza tőlük, a tenger a saját ölében árkolt sírt nekik, s mikor azt látta, hogy már-már szirtnek ütődik a zabolátlan hajó, hirtelen odacsapott, és fordított rajta egyet.

A hajónak hol a tatja, hol meg az orra bukott a vízbe, s ha tattal zuhant alá, akárha torony magasából, kis híján a galéria is elmerült, ha meg orral, a tenger mintha el akarta volna nyelni az orrárbocot.

Andrapodo valami vitorlát akart megkötözni, de lesodródott a keresztrúdról, s a tengerbe zuhantában úgy nekivágódott Boridének, aki épp egy kötelet feszített volna meg, hogy a szerencsétlennek leszakadt a feje.

Ordogno már hiába forgatta a kormányt, egy újabb hullámcsapás ronggyá tépte a farvitorlát is. Ferrante átkozódó sürgetésére Safar nekilátott, hogy a vitorlákat feltekerje, de még a derékvitorlát sem helyezte biztonságba, mikor a hajót hirtelen három akkora hullám kapta oldalba, hogy Safar valósággal átrepült a mellvéden. Aztán egyszer csak letört s a tengerbe zuhant a nagyárboc, de előbb azért még végighasította a fedélzetet, szétloccsantva egyúttal Asprando koponyáját. Végül darabokra tört a kormányrúd is, kioltván egy eszeveszett csapásával Ordogno életét. Ezzel a deszkaroncs legénység nélkül maradt, a korláton át már az utolsó patkányok is a vízbe vetették magukat, holott előle menekültek volna épp.

Aligha hihető, hogy az égszakadás-földindulás közepette Ferranténak egyáltalán eszébe jusson Lilia, hiszen tőle azt várnánk, hogy csak a saját testi épsége foglalkoztatja. Nem tudom, felötlött-e Robertóban, hogy ezzel megsérti a valószerűség törvényeit, de mert nem hagyhatta a pusztulását annak, akinek ő a szívét adta, kénytelen volt szívet tulajdonítani Ferranténak, még ha csak egyetlen pillanatra is.

Ferrante tehát felvonszolja Liliát a fedélzetre, s ott mit csinál vele? Tapasztalatból tudta már Roberto, hogy mi a dolga: hozzákötözni jó szorosan egy deszkához, a tengerbe csúsztatni, és bízni benne, hogy még a Mélység fenevadjai sem tagadhatják meg a könyörületet ennyi szépség láttán.

Akkor aztán Ferrante maga is deszkát kerít, és nekilát, hogy rákötözködjék. Csakhogy ebben a szempillantásban – a nagy felfordulás közepette isten tudja, miként, de kiszabadulva vesztőhelyéről, a két kezét még mindig lánc köti össze, inkább látszik halottnak, semmint elevennek, ám a szemében fennen lobog a gyűlölet – felbukkan a fedélzeten Biscarat.

Biscarat, aki az egész út során ugyanúgy szenvedett bilincsbe verve a hajófenéken, mint a kutya az Amarilli-n, Biscarat, akinek naponta feltépték s aztán épp csak hogy ellátták úgy ahogy a sebét, akinek hónapok óta egyetlen gondolata volt csak: bosszút állni Ferrantén.

Deus ex machína: Biscarat Ferrante háta mögé ugrik, mikor az fél lábbal már épp a mellvédre hágna, páros kézzel Ferrante arca elé vág, s láncával hurokba szorítja a nyakát.

– A pokolba hát, együtt a pokolba! – kiáltja, s már csak azt látni, hallani is szinte, ahogy hatalmasat ránt a Ferrante nyakán, Ferrante nyaka megroppan, s egy utolsó szitokkal együtt a nyelve is kibuggyan az istenkáromlónak. Az elítélt teste már élettelen, mikor estében magával rántja, mint valami eleven palástot, a hóhérát, aki diadalmasan s végre megbékélt szívvel zuhan vele együtt a háborgó elemekbe.

Robertónak nem sikerült elképzelnie, mit érezhetett Lilia mindezek láttán, és azt remélte, hogy nem is látott semmit. Ahogy arra nem emlékezett, hogy vele magával mi történt, miután elkapta az örvény, ugyanúgy azt sem tudta elképzelni, hogy vajon Libával mi történhetett.

Valójában oly fontosnak tartotta, hogy Ferrante megkapja méltó büntetését, hogy úgy döntött, először is az ő túlvilági sorsát követi figyelemmel. És ott hagyta Liliát a nagy örvénylésben.

Puszta fövenyre sodródott Ferrante élettelen teste. A tenger sima volt, mint víz a pohárban, egyetlen fodor nem sok, annyit sem vetett. Könnyű pára borult mindenre, mint mikor aláhanyatlott már a nap, de az éjszaka még nem vette birtokába az eget.

Túl a fövenyen, melynek szélét sem fák, sem bokrok nem jelezték, csupa-kő síkság kezdődött, még a messziről látszó ciprusfélék is megannyi ólomobeliszk-félének bizonyultak. A nyugati láthatáron hegytömb emelkedett sötéten, csak egy-egy lángocska világított az oldalán itt is, ott is, temetőszerű látszatot keltve. A hegytömb felett azonban zsarátnokként pislákoló belsejű, hosszú, fekete felhők lebegtek sűrűn és tömören, mint azok a festményeken látható szépiacsontok, melyek oldalról nézvést halálfej-formává ugranak össze. A felhők s a hegy között néhol halványsárgába játszott még az ég – a tűnő alkonyfény utolsó rése volt az, vélhette volna a szemlélő, de úgy rémlett, mintha ama végső alkonyi erőfeszítés soha el sem kezdődött volna, és véget érni sem akarna soha.

Ott, ahol a síkság lankába hajlott, Ferrante kicsiny embercsapatot vett észre, s megindult feléjük.

Embernek, legalábbis emberszerű lényeknek látszottak messziről csakugyan, ám amikor odaért hozzájuk, azt látta Ferrante, hogy ha valaha emberek voltak is, mostanra félig vagy egészen amolyan anatómiai előadóterembe való szemléltető eszközökké váltak. Így akarta látni őket Roberto, mert eszébe jutott, hogy járt ő hajdan valami afféle helyen, ott egy csoportnyi sötét ruhás, pirospozsgás arcú és rezes orrú orvos mint megannyi hóhér vett körül egy hullát, hogy kiszedjék belőle mindazt, ami benne van, s a halottban bukkanjanak rá az elevenek titkaira. Nyúzták, nyiszálták, csontig csupaszították, ideg-összeköttetéseket nyestek át, izomcsomókat bogoztak, érzékszerveket nyitogattak, hártyákat teregettek, porcokat roppantottak, belsőségeket hasogattak. S amikor már minden rostot szétszálaztak, minden eret kihúzkodtak, minden velőt kihámoztak, sorra mutogatták közönségüknek az élet műhelyeit: íme, mondták, itt emésztődik az étel, itt tisztul a vér, itt oszlanak el a tápanyagok, innen erednek a testnedvek, itt képződnek a fluidumok... S megjegyezte akkor valaki Roberto mellett halkan, hogy e világi halálunk után ugyanezt fogja művelni velünk a természet is.

Valamely isteni anatómus mégis másképpen bánt el ezekkel a szigetlakókkal, akiket Ferrante most egyre közelebbről vehetett szemügyre.

Az elsőnek nem volt bőr a testén, izomkötegei megfeszültek, a két karját megadóan lógatta, csupa koponya és pofacsont, szenvedő arcával az ég felé fordult. A másodiknak úgy csüngött le a bőr az ujjbegyeiről, mint a kesztyű, a lábára pedig puha csizmaként omlott vissza térd alatt.

Egy harmadiknak tárva-nyitva a bőre és az izmai, hogy nyitott könyv lett az egész teste s különösen az arca. Mintha a bőrét, a húsát és a csontjait egyszerre akarná megmutatni háromszorosan emberi és háromszorosan halandó test gyanánt, csakhogy úgy festett, mint valami bogár, akár szárnyai is lehettek volna azok a bőrrongyok, ha van szél a szigeten, hogy megmozdítsa őket. Ám ezeket a szárnyakat nem a levegő mozgatta, mert az meg sem rezdült az álló alkonyatban: egy-egy könnyű lebbenésük az ő ernyedt testének a műve volt.

Nem messze emettől lapátra támaszkodó csontváz, talán a sírját készült megásni, szemgödrei az égre meredtek, lefelé görbülő fogsorának íve fura fintort húzott, bal keze mintegy irgalmat és figyelmet kért. Egy másik csontváz az előrehajló gerincű hátát mutatva, koponyáját csontkezébe temetve csosszant egyet-egyet.

Megint egy másiknak, akit Ferrante csak hátulról látott, még megvolt húsavesztett fején az üstöke, mintha úgy csapta volna, utólag, süvegnek a fejébe. A süveg prém alatti hajtókája azonban (sápadt rózsaszín, mint a tengeri kagyló) nem posztó volt, hanem a tarkón megmetszett és felgöngyölített bőr.

Némelyekből csak idegfonal-figurák maradtak; fejetlen nyakukból szabadon lengedeztek a valaha agyukhoz tapadó szálak. A lábuk vesszőfonadék.

Voltak, akik a nyitott alhasukban lüktető, kikerics-szín belsőségeiket mutogatták emésztetlen pacallal csömörig telt, bús ínyencekként. A picurka csonkká nyúzott péniszük helyén már csak a ráncosra töppedt heréik csüngtek.

S akadt olyan is, aki csak verő- és visszerek sűrűje, voltnincs nap fényébe fakuló szentjánosbogárságának vértelen vérét lepárló örökmozgó kanülők és csövecskék mozgó alkimistaműhelye volt.

Fájdalmas, nagy csöndben hallgattak. Egyeseken látni lehetett, hogy lassan-lassan mint sorvadnak tovább hússzoborból rostszoborrá.

Az utolsó, Szent Bertalanként megnyúzott alak jobb kézzel magasra emelte véres, levetett köpönyegként összelappadó bőrét. Úgy festett az, mint valami hirtelen megolvadt viaszálarc, de azért még épp fel lehetett ismerni rajta egy arcot, a szem és az orr páros lyukait és egy száj üregét.

Ez az ember pedig (vagyishogy a lenyúzott bőrén tátogó fogatlan, eltorzult szája) beszédet intézett Ferrantéhoz.

– Istentelenség hozott – mondta – a Halottak Földjén, melyet mi magunk Vesalia szigetének nevezünk. Nemsokára te is osztozni fogsz a sorsunkban, de azt ne hidd ám, hogy oly hamar megy nálunk az elmúlás, mint a sírban. A rámért ítélet szerint kinek-kinek saját külön oszlási állapot jut osztályrészéül, hogy így mintegy jól kiélvezzük az elmúlást, pedig a lehető legnagyobb örömmel mennénk mi annak elébe. Ó, mily gyönyörűséges is volna, ha az agyvelőnk az első érintésre elbuggyanna, a tüdőnk egyetlen végső fuvallatra kihasadna, a bőrünk elmállana, minden lágyunk meglágyulna, minden zsírunk elcseppenne! Abba az állapotba, amelyben most bennünket látsz, ki-ki észrevétlenül, felfoghatatlanul lassú változások nyomán jutott, ezer és ezer esztendeig foszladozott minden parányi porcikánk. És egyikünk sem tudja, meddig enyészhet, így hát még azok a csontvázak is ott, ni, váltig remélik, hogy egy kicsivel jobban meghalhatnak, s talán évezredek óta tart már a meddő várakozásuk; mások, köztük én, meg emilyen látványt nyújtanak tudom is én, mióta, merthogy ebben az örökös alkonyatban réges-rég nem érzékeljük mi már az idő múlását; de azért még mindig reménykedem, hátha meg szabad semmisülnöm nagyon-nagyon lassan. Ekként sóvárogja mindegyikünk a megsemmisülést, amely, tudjuk jól, sohasem lesz teljes, mindétig reménykedve, hátha nem kezdődött még el számunkra az Örökkévalóság, s közben mégis rettegve tőle, hogy benne vagyunk mi már abban azóta, hogy időtlen időkkel ezelőtt erre a szigetre kerültünk. Eletünkben azt hittük, hogy a pokol az örök reménytelenség helye, hisz így tanították nekünk. Sajnos, nem: csillapíthatatlan reménységnek helye a pokol, és rosszabb és rosszabb ettől a reménységtől minden egyes napunk, hisz múlhatatlan szomjúságunk sohasem enyhülhet. Minthogy pedig mindegyre marad egy árnyalatnyi testünk, s mert minden test vagy növekedni vagy meghalni törekszik, nem és nem szűnik bennünk a reménység; és csakis így érthető Bíránk ítélete, hogy in saecula szenvedjünk.

– Miben reménykedtek hát? – kérdezte Ferrante.

– Kérdezd inkább úgy, hogy miben fogsz te is reménykedni... Abban, hogy egy semmi kis szélfuvallat, egy tengervíz-loccsanás, egyetlen szál éhes pióca csak visszaad bennünket atomonként a mindenség nagy ürességének, hogy ott részt vehessünk még valami módon az élet körforgásában. De itt a levegő meg sem rebben, a tenger mozdulatlan, soha sincs melegünk és sohasem fázunk, nem ismerünk sem pirkadatot, sem naplementét, és ez a még nálunk is halottabb föld semminemű eleven életet nem terem. Ó, a férgek, melyekkel a halál valaha kecsegtetett! Ó, drága kukactrák, bárcsak szülői lehetnétek egyszer még újjászülető szellemünknek! Az epénket szíva ártatlanság tejével permeteznétek be minket kegyesen! Marásaitok a bűneink mardosását gyógyítanák, halálos ringatásotoktól új életre kapnánk, mert olyan lenne nekünk a sír, mint az anyaöl... De nem így lesz. Tudjuk jól, mégis megfeledkezik róla minduntalan a testünk.

– És Isten? – kérdezte Ferrante. – Isten, Isten mit csinál? Nevet?

– Sajnos nem – felelte a megnyúzott ember –, hiszen minket még a megaláztatás is felemelne. De jó is volna, ha legalább egy nevető Istent látnánk, aki mirajtunk kacag! Ó, de nagy mulatság is lenne az nekünk: látni az Atyaúristent, amint a trónusán ülve, szentjeinek körében gúnyt űz belőlünk! Látnánk, hogy örül valaki, s az ugyanoly jó, mint azt látni, hogy haragszik. Nem, itt senki sem haragszik, senki sem nevet, senki sem mutatkozik. Itt nincs Isten. Csak a céltalan remény.

– A kutyaúristenit az összes átkozott szenteknek – gurult volna méregbe Ferrante –, ha már úgyis elkárhoztam, csak kiönthetem magam előtt a mérgemet! – De azon kapta magát, hogy alig jön ki valami vékonyka hang a torkán, a teste elernyed, és már harag sincs benne.

– No, ugye – mondta a megnyúzott, mosolyra képtelen szájal –, a büntetésed máris elkezdődött. Már gyűlölnöd sem lehet. Ez a sziget az egyetlen hely a világon, ahol nem szabad szenvedni, ahol az erőtlen reménység és a mélységes unalom közt nincs semmi különbség.

Míg ki nem gondolta, hogy milyen véget ér Ferrante, Roberto el sem mozdult, meztelenül hevert a fedélzeten, mint mikor kő próbált lenni, és közben folyvást csak perzselte a nap az arcát, a mellét meg a lábát, úgyhogy hovatovább ugyanoly lázban égett, mint nemrég. Most már nemcsak a regényt a valósággal, hanem lelki tüzét a teste lángolásával is összetéveszteni készen egyszer csak érezte, hogy fellobban benne ismét a szerelem. És Lilia? Mi történt Libával, miközben Ferrante hullája a holtak szigete felé sodródott?

Nem ritka, hogy a Regények szerzői, ha már nem tudják féken tartani a türelmetlenségüket, hirtelen fittyet hánynak az idő és tér egységének. Roberto is több napot átugrott, s a deszkába kapaszkodó Liliát immár napfényben csillogó, nyugodt tengeren látta viszont, ahogy mind közelebb és közelebb sodródik (s ezt, nyájas olvasóm, te még csak sejteni sem merted volna) ugyanannak a Salamon-szigetnek a keleti partjához, amelynek túloldalán a Daphne horgonyzott.

Caspar atyától tudta Roberto, hogy amott korántsem olyan barátságos a part, mint a nyugati oldalon. Egy sziklának ütközve össze is tört a viharvert deszka. Lilia ekkor tért magához, s belekapaszkodott a sziklába, miközben tutajának maradványait magukkal sodorták a habok.

Ott gubbasztott hát egy tenyérnyi kövön, keskeny tengerszoros – neki egész óceán – választotta el a parttól. Vihartól gyötörten, koplalástól lankadtan, a szomjazástól végsőkig elkínzottan nem bírta tovább vonszolni magát a homokpadig, melyen túlról fakó növényi alakzatok ködlöttek elhomályosuló szemébe.

A szikla azonban forrón perzselte gyönge csípejét, fáradt zihálása pedig nemhogy enyhítette volna a bensejében perzselő forróságot, hanem még tetézte is a levegő hevével.

Azt remélte, hogy tőle nem messze árnyas szirtekből fürge patakok buggyannak elő, ám ezek az álmok nem csillapították, inkább tovább szították a szomját. Égi segedelemért fohászkodott volna, de száraz nyelve a szájpadlásához tapadt, s a feltörő hangok elcsukló sóhajokba fúltak.

Ahogy telt-múlt az idő, a szél korbácsa keselyűkarmokkal hasogatta végig, s ő attól félt (jobban, mint a haláltól), hogy az elemek még éltében elcsúfítják, és szerelem helyett végül megvetés tárgyává teszik.

Ha elérne is egy tócsát, egy csermelyt, az ajkát belemártva meglátná, hogy a szeme – nemrég még életet ígérő eleven páros csillag – most két szörnyű, fekete barlang; s hogy az arca, melyen pajkos puttók tanyáztak, most iszonyatnak lett komor tanyája. Ha eljutna is valami tóhoz, több víz ömölne abba az állapota felett szánakozó két szeméből, mint amennyit a szájával kortyolna belőle.

Roberto legalábbis ilyen gondolatokat szövetett Libával önmagáról. De aztán elfogta a bosszúság. Lilia miatt, amiért a Regények gyakori elképzelése szerint a halál küszöbén is csak a szépségét félti; és önmaga miatt is, amiért nem tud nagyotmondás nélkül a szemébe nézni haldokló szerelmének.

Milyen lehet most Lilia valójában? Hogyan fest, ha lefoszlik róla a szavakból szőtt halotti lepel?

A hosszú út és a hajótörés hányattatásaitól talán kóchaja lett, benne fehér szálakkal is akár; mellének liliomai bizonyára elfonnyadtak, orcájára barázdákat rótt az idő, nyakán a bőr redőket vet.

No, nem: ha így zengi a hervadó kedves dicséretét, az még mindig csak olyan, mintha Emanuele atya poétikai masinájához folyamodnék... Roberto a valóságos Liliát akarta látni. Az oldalra biccent fejét, a kihegyesedő orra tövétől mintegy eltávolodott, fájdalom szűkítette, táskás és szarkalábas, zavaros szemét. A picit táguló, enyhén felemás orrcimpáit. Az elkékülő, kétoldalt mély ráncba futó cserepes száját, a kissé kiálló felső ajka alól előbukkanó, rég nem elefántcsontfehér első két fogát. A lágyan megereszkedő arcbőrét, az álla alá gyűrődő, nyakának ívét elcsúfító dupla redőt...

És mégis, ezt a fonnyadt gyümölcsöt el nem cserélte volna ő a világ minden angyaláért. Szerette Liliát így is, hisz annak idején sem tudhatta, hogy milyen, mikor belészeretett úgy, ahogy volt, fekete fátyollal elkendőzötten, azon a réges-régi estén.

Hajótöröttként tengődvén elragadtatta magát, harmonikusnak kívánta Liliát, mint a szférák rendszerét, pedig megtudta ő addigra (csak ezt már igazán nem merte bevallani Caspar atyának), hogy maguk a bolygók, meglehet, tökéletes körvonal helyett valamiféle ferde pályákat járnak be a Nap körül.

A szépség világos, de a szerelem titokzatos: Roberto felfedezte, hogy szerelmesének nemcsak a tavaszát, hanem minden évszakát szereti, s hogy őszi hanyatlásában még jobban is kívánja őt. Mindig is azért szerette, ami éppen volt, és amivé válhatott, és csakis így értendő az, hogy aki szeret, az nem vár a saját odaadásáért ellenszolgáltatást.

Számkivetettségének hullámzajába bódultan eladdig hol ezt, hol azt az önmagát kereste: a gonoszat Ferrantéban, a jóságosat Libában, akinek a dicsőségéből magának is dicsőséget akart. Pedig Liliát csupán olyannak lehetett szeretni, amilyen az idő álnok múlásában ő maga is volt. Mostanáig arra volt jó neki Lilia szépsége, hogy ihletést merítsen belőle a mind tisztátalanabb gondolataihoz. Kénye-kedve szerint beszéltette, de még a szájába adott szavakkal sem volt megelégedve. Most azt szerette volna, ha ott van mellette az ő szenvedőn szépséges, érzékien csenevész, szederjes bájú, lankadó kellemű, sovány csupaszságokkal ékes szerelme, hogy odaadóan megsimogassa, s hogy füleljen a szavára, Lilia szavaira, nem a sajátjaira, melyeket ő mondat Libával.

Akkor lehet csak az övé, ha ő maga lemond önmagáról. De nem, késő volt kellő hódolattal adóznia az ő beteg bálványának.

A Sziget túloldalán Libának már ott csörgedezett az ereiben a Halál.

39. Itinerarium Extaticum Coeleste

Hát így kell Regényt befejezni? A Regények nemcsak gyűlöletet szítanak, hogy azután örvendjünk a gyűlölt szereplők bukásának, hanem szánalomra is indítanak, hogy végül megkönnyebbüléssel nyugtázzuk: elmúlt a veszély kedvenceink feje fölül. Ennyire gyászos végű regényt Roberto még sohasem olvasott.

Hacsak úgy nem áll a dolog, hogy nincs még vége a Regénynek, s tartogat egy titkos Hőst, aki olyan tettre kész, amely csakis a Regények Országában képzelhető el.

Szerelmesen úgy döntött Roberto, hogy ő fogja véghez vinni azt a tettet: belép a saját elbeszélésébe.

Ha átértem volna már a Szigetre, tanakodott, akkor most megmenthetném. Csak a lustaságom marasztalt. Most a tenger foglyaiként ugyanarra a földdarabra kívánkozunk kétfelől, egyikünk az egyik, másikunk a másik oldalára.

Még sincs minden elveszve. Látom ugyan, hogy most, ebben a pillanatban hal meg épp, de ha ugyanebben a szent pillanatban elérném a Szigetet, akkor már egy nappal az érkezése előtt ott lennék, várnék rá, és megmenteném.

Az sem számít, ha alig van benne élet, mire odasodorja hozzám a tenger. Tudjuk jól, hogy a heves izgalom új erőt önthet a leggyöngébb testbe is; előfordult, hogy balsorsuk okának elhárultával haldoklók virultak fel ismét.

És érheti-e nagyobb izgalom az odaát haldoklót, mint az, amelyet a szeretett személy viszontlátása kelt? Hisz még csak azt sem kellene felfednem, hogy nem az vagyok, akit ő szeretett, elvégre nekem adta oda magát, nem annak a másiknak; egyszerűen csak elfoglalnám azt a helyet, amely kezdettől énnekem járt. Sőt a pillantásomban Lilia öntudatlanul egy másfajta, paráznaságtól mentes, odaadástól reszkető, tiszta szerelmet venne észre.

Joggal kérdezheti bárki: hogyhogy nem ütött szöget Roberto fejébe, hogy csak akkor lehet Lilia megmentője, ha valóban még aznap, de legkésőbb másnap pirkadatig átér a Szigetre? Legfrissebb kudarcai ezt nemigen valószínűsítették. Hogyhogy nem vette észre: ő valóságosan akar átjutni, hogy Liliával találkozzék, de Lilia csupán a meséjében került oda?

Csakhogy Roberto, mint tapasztalhattuk, addig törte a fejét valamiféle Regények Országán, melynek semmi köze a saját világához, míg végül könnyedén egymásba nem folyatta a két világot, és össze nem keverte a külön-külön törvényeiket. Azt gondolta, igenis átjuthat a Szigetre, mert így képzeli, s igenis képzelheti, hogy Lilia akkor érkezik oda, mikor ő már ott van, mert így akarja. Másrészt azt, hogy eseményeket akarhat, s hogy láthatja, mi lesz belőlük, ezt a szabadságot, mely a Regényeket oly kiszámíthatatlanná teszi, Roberto a maga világának is sajátjává tette: egész egyszerűen azért fog ő átjutni végre, mert ha nem jutna át, nem tudná, mit meséljen még magának.

Bárki, ha netán nem követett volna bennünket idáig, bolondos vagy épp eszelős ideának tartaná ezt, ahogy tetszik (vagy tetszett), ő azonban most matematikai mérlegelés tárgyává tette, nem kerülve meg egyetlen eshetőséget sem, amire ép ésszel és előrelátással csak gondolni tudott.

Mint ütközet előestéjén a másnapi csapatmozdulatait tervező tábornok, aki nemcsak a haditervét esetleg megzavaró nehézségeket és véletleneket képzeli el, hanem az ellenfél tábornokának fejével is megpróbál gondolkodni, hogy az ő mozdulatait és viszontválaszait is előre láthassa, és úgy tervezze a jövőt, hogy számításba vegye mindazt, amit a másik az ő számításai következtében számításba vehet, ugyanúgy mérlegelt Roberto eszközt és célt, okot és okozatot, pro és kontra érvet.

Azt az ötletet, hogy átúszik a korallzátonyon, el kellett vetnie. A víz alatti átjárókat most már nincs mivel megfigyelni, így hát biztos halállal fenyegető, láthatatlan veszedelmekkel kell szembenéznie, ha el akarja érni a sekélyedő részt. Ráadásul hiába érné el – akár víz felett, akár víz alatt –, egyáltalán nem biztos, hogy a gyenge lábbelijében járni is tudna rajta, s hogy nincsenek ott rejtett hasadékok, melyek örökre elnyelik.

Csak úgy érheti hát el a Szigetet, ha arra megy, amerre a csónak ment, vagyis ha nagyjából a Daphne magasságában messziről követve a part vonalát, dél felé úszik, hogy azután a déli szigetfoknál keletnek forduljon, míg el nem éri azt a kikötőhelyet, amelyről Caspar atya beszélt.

Ez a terv mármost két okból sem volt ésszerű. Egyrészt azért, mert próbálkozásai során még a korallzátony határáig is alig tudott elúszni, s ott végleg kifulladt, így hát most értelmetlenség volt azt hinnie, hogy képes lesz egy legalább négyszer-ötször akkora távolságot megtenni, méghozzá kötél nélkül, merthogy nincs akkora kötele, s főleg mert most aztán azért úszik, hogy átússzék, ha meg mégsem ér át, visszafordulni ugyan, minek. Másrészt ha délnek úszik, az áramlattal szembe kell úsznia, arról pedig tudja már, hogy legfeljebb ha egy-két karcsapás erejéig bír dacolni vele, aztán menthetetlenül magával sodorná az az ár, fel északnak, az északi szigetfok felé és tovább, mind messzebbre és messzebbre a Szigettől.

Miután józanul sorra vette mindezen eshetőségeket (belátván, hogy az élet rövid, a művészet hosszú, az alkalom elszalad, s a próba bizonytalan), arra a belátásra jutott, hogy úriemberhez nem méltó ily alantas számítgatásokba bocsátkozni, ahogy holmi polgár latolgat, mielőtt kockára tenné a nyomorúságos pénzét.

Azaz mégis, gondolta, egyvalamit mégiscsak számításba kell vennem, de valami magasztosat, hiszen a tét is magasztos.

Mit kockáztat ő? Az életét. Csakhogy az élete, ha nem sikerül többé elhagynia a hajót, nem sokat ér, kivált mostantól, hogy már nemcsak a magányát kellene tudomásul vennie, hanem azt is, hogy örökre elveszítette Liliát. Ha viszont állja a próbát, mit nyer? Mindent, a viszontlátás örömét, hogy megmentheti, hogy legalább, ha Lilia már meghalt, Libára roskadva halhat meg, csókokból borítva rá halotti leplet.

Igaz, ami igaz, a fogadás esélyei nem voltak egyenlőek. Hogy úszás közben odavész, valószínűbb volt, mint az, hogy sikerül átérnie. De megérni még így is megérte: mintha azt mondta volna valaki, hogy ezerszeres esélye van rá, hogy elveszít egy nyomorúságos kis summát, és csak egy, hogy valami hatalmas kincset nyer. Van-e, aki ne állta volna a fogadást?

Végül mégis más ötlete támadt, mely rendkívüli mértékben csökkentette a kockázatot, sőt lehetővé tette, hogy így is, úgy is ő nyerjen. Sodorja csak az ellenkező irányba az az áramlat. Ám legyen: ha túljut az északi szigetfokon (tudta, hisz kipróbálta az ajtódeszkával), az áramlat onnantól fogva a délkörön viszi tovább...

Ha hanyatt fekszik a vízre, és az égre néz, azt fogja látni, hogy a nap már nem mozdul: a mát a tegnaptól elválasztó határvonalon fog ő lebegni, kívül az időn, örök délidőben. Ha megáll az ideje, akkor a Szigeten is megáll, és a végtelenségig késlelteti Lilia halálát, mert hogy Libával mi történik, az most már csak az ő elbeszélői akaratától függ.

Elmés egy chiasmus, szó, ami szó. Lilia ugyanabba a helyzetbe kerül, amelyben ő idéázott immár nem tudhatni, meddig, alig egypár rőfnyire a Szigettől, azzal pedig, hogy az óceán messzeségeibe vész, a saját korábbi reménységével ajándékozná meg, véget nem érő vágy határán lebegtetné Liliát – és sem neki, sem Liliának nem lenne jövendője, tehát a haláluk sem jönne el.

Aztán hosszan elképzelte, milyen lesz az útja, s mert ténynek tekintette már a világoly egybefolyását, úgy érezte, hogy az az út a Lilia útja is lesz.. Az ő rendkívüli viszontagságai gondoskodnak arról, amire a hosszúsági fokok históriájából nem futotta volna: hogy Lilia is halhatatlan legyen.

Mérsékelt, egyenletes sebességgel viszi majd a víz északnak; tőle jobbra és balra egymást követik az éjszakák és a nappalok, az évszakok és a tengerjárások, újdonatúj csillagok jelennek meg az égen, a nyomukban dögvész pusztít, és birodalmak omlanak össze, uralkodók és pápák vénülnek meg és enyésznek szálló porrá, bevégzik viharos fordulatukat a mindenség összes örvényei, s a régiek égőáldozatából új csillagok támadnak... Nekivadul és megjuhászodik körülötte a tenger, ide-oda járnak a passzátszelek, csak ő siklik tovább békésen, az ő számára semmi sem változik.

Megáll-e egyszer? A térképei alapján úgy emlékezett, hogy az a délkör, mindaddig legalábbis, míg az Északi-sarkon össze nem fut a többivel, nem halad át más földön, csak a Salamon-szigeten. Ám ha egy hajónak jó hátszéllel, regimentnyi vitorlával is sok-sok hónapra van szüksége, hogy egy olyasfajta utat megtegyen, amilyenre ő készül, akkor neki ugyan meddig tart majd az útja? Talán évekbe is beletelik, míg végül meg nem érkezik oda, ahol nem tudja, mivé lesz nappal és éjszaka s az évszázadok múlása.

Addig azonban oly finom szerelemben nyugszik, hogy az sem baj, ha odalesz az ajka, a keze, a szembogara. A testéből kiürülnek a nedvek, a vér, az epe, a nyálka; tengervíz folyik be minden pórusán, a fülén át is, és sókérget von az agyára, az üvegtest helyébe ömlik, elárasztja az orrlyukát, és kimos belőle minden földi nyomot. A napsugarak mindeközben tűzrészecskéket küldenek, a tűzrészecskék a folyadékot merő lég- és tűzharmattá hígítják, a sympathia vonzereje pedig egyszer csak magához emeli azt a harmatot. És ő súlytalanul és lengén száll-száll a magasba, hogy egyesüljön előbb a lég s aztán a Nap fluidumaival.

És ugyanez történik Libával is ott, azon a sziklán, a mozdulatlan fényben. Kitágul, ellégiesül, mint a legfinomabbra nyújtott vertarany.

Így, ilyen egyetértésben válnak ők eggyé sok-sok nap alatt. Valóban úgy, ahogy kettős körző szilárd szára mozog, ha a párja jár, ahogy utána hajlik, ha útra kel, és feláll, amikor visszatér a másik.

S folytatják akkor a jelenbeli útjukat tovább, egyenest az őket váró csillag felé, atomporfelhőként a kozmosz többi részecskéi, örvényként az örvényei közt, már örök létezőkként, mint a világ, mert űrrel ékesek ők. Megbékélve a sorsukkal, mert a föld rengése bajt és félelmet hoz, de az égi szféra-reszketés ártalmatlan.

Mindenképp győz hát, ha belevág. Nem tétovázhat. De a diadalmas önfeláldozást illő szertartásokkal is elő kell készítenie. Roberto papírra veti még, mely utolsó cselekedetekre készül, a többit ránk bízza, találjuk ki magunk, hogy mit, mikor, hogyan.

Felszabadító nagytakarításba fogott: először is csaknem egy órájába tellett, míg sikerült lefeszítenie a fedélzetet a fedélköztől elválasztó rács egy darabját. Majd lement, és sorra nyitogatta a ketreceket. Ahogy tépte a háncsfonatot, úgy hatalmasodott el körülötte a szárnysurrogás, végül már két kézzel kellett védenie az arcát, de azért közben is kiáltozta: „Huss, huss!”, és űzte-hajtotta a rab madarakat, még a kijáratot hasztalan kereső, rémülten kotkodácsoló tyúkokat sem kímélte.

Mikor ezzel megvolt, visszament a fedélzetre, megnézte, mint száll fel az árbocok közt a népes madársereg, néhány pillanatra mintha a napot is eltakarta volna a szivárványlásuk, ujjongva odakíváncsiskodó tengeri madarak szürkéje vegyült a tarkaságukba.

Azután a tengerbe hajigált minden órát, s eszébe sem jutott, hogy ezzel értékes időt veszít: hisz megszüntette az időt, hogy kedvet csináljon magának az idő elleni utazáshoz.

Végezetül, nehogy meghátrálhasson, tuskóból, deszkából, üres hordóból máglyát rakott a főárboc alá, rálocsolt minden lámpaolajat, és meggyújtotta.

Felcsapott a láng, és már bele is kapott a vitorlákba s a kötélzetbe. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a tűz magától ég, nekifohászkodott a búcsúnak.

Azóta meztelen volt, hogy kővé változván elkezdte a meghalást. Meztelen derekát nem övezte, nem foghatta vissza most már a kötél sem, nélküle ereszkedett a tengerbe.

Talpát a palánknak feszítette, és nagyot rúgott; a tat vonaláig még a Daphne mellett úszott, aztán eltávolodott tőle egyszer s mindenkorra, az egyik vagy a másik boldogság felé, mely bizonyosan várt reá.

Remélem, hogy még mielőtt döntött volna felőle a sors és a tenger, ő meg-megpihent, hogy nagy levegőt vegyen, s hogy közben a Daphné-tól búcsúzóban végigsiklatta tekintetét a hajótól a Szigetig.

A fák csúcsának vonala felett, sasszemmel immár, alighanem látnia kellett, hogy felröppen, napra célzó dárdaként, a Lángszínű Galamb.

40. Colophon

Hát így. Hogy pedig utána mi történt Robertóval, azt nem tudom, és azt hiszem, nem is derülhet ki soha.

Hogyan lehet regény egy mégoly regényes történetből is, ha nem tudjuk, mi a vége, azaz a valódi kezdete?

Az persze más, ha nem Robertónak, hanem Roberto feljegyzéseinek a történetét akarjuk elbeszélni, habár akkor is csak feltételezésekre alapozhatunk.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy feljegyzések (vagyis feljegyzéstöredékek, melyeknek alapján a magam elbeszélését, azaz egymást keresztező és át- meg átjáró elbeszélés-sorozatát készítettem) csak úgy maradhattak fenn mindmáig, hogy a Daphne nem égett el egészen. Ki tudja, talán épp csak belekapott az a tűz az árbocokba, de a nagy szélcsendben még aznap ki is hunyt. Vagy az is könnyen lehet, hogy néhány órával később trópusi felhőszakadás tört ki, s az eső oltotta el a tüzet...

Mennyi idő telhetett el, míg rábukkant valaki a Daphné-ra, és felfedezte rajta Roberto feljegyzéseit? Két feltételezést kockáztatok meg, egyik szeszélyesebb, mint a másik.

Ahogy már említettem, néhány hónappal az elbeszélt események előtt, pontosabban 1643 februárjában Abel Tasman, aki 1642-ben indult útnak Bataviából, azok után, hogy érintette a később Tasmania néven ismeretessé váló Van Diemen-földet, majd Új-Zélandot csak messziről figyelve meg, a Tonga-szigetek felé vette az irányt (melyeket van Shouten és le Maire már 1615-ben felfedezett, és Kókusz-, avagy Árulószigeteknek nevezett el), utóbbiakat elhagyva északnyugat felé kanyarodott, s ott egy csoportnyi fövenyparttal szegélyezett, apró szigetet talált, számításai szerint a 17,19. déli szélességi és a 201,35. hosszúsági fokon. A hosszúságot talán hagyjuk, de ha helytállóak a feltételezéseim, akkor az általa Prins Willelms Eijlandennek elnevezett szigetek nem lehettek messzire a történetünkben szereplő Szigettől.

Tasman, mint mondja, júniusban fejezi be az útját, tehát még azelőtt, hogy a Daphne a környékre érkeznék. Nem biztos azonban, hogy Tasman fedélzeti naplói az igazat mondják (az eredetijük ráadásul már nincs is meg)[1]

Tegyük fel tehát, hogy az útját oly gyakran megszakító véletlen fordulatok egyikének során Tasman, mondjuk, még ugyanannak az évnek a szeptemberében, megint ezekre a vizekre vetődött, és rábukkant a Daphné-ra. Rendbe hozni árbocok és vitorlák híján nyilván nem lehetett. Hogy kiderítse, honnan jött, átkutatta a hajót, és megtalálta Roberto feljegyzéseit.

Olaszul nemigen tudott, de annyit megértett, hogy a hosszúsági fokok problémájáról esik bennük szó, így hát a papírok legott a Kelet-indiai Társaságnak átadandó, szigorúan titkos dokumentumokká váltak. Ezért hallgatja el naplójában az egészet, talán még a dátumokat is meghamisítja, hogy eltüntesse kalandjának minden nyomát, Roberto feljegyzései pedig egy titkos levéltárba kerülnek. Tasman a következő évben amúgy ismét útra kelt, és isten tudja, hogy csakugyan oda ment-e, ahová mondta.[2]

Képzeljük magunk elé a holland geográfusokat, amint a feljegyzéseket lapozgatják. Mi tudjuk, hogy nem volt bennük semmi érdekes, kivéve talán a Byrd doktor kutyás módszerét, de fogadni mernék, hogy arról több kém is tudomást szerzett már más úton-módon. Említés esik még a Specula Melitensisről, ám hadd emlékeztessek rá, hogy Tasman után százharminc évbe telik, míg Cook ismét felfedezi ugyanazokat a szigeteket, és Tasman útmutatásait követve nem is lehetett volna őket megtalálni.

Végül aztán, ismét csak egy egész évszázaddal történetünk után, Harrison feltalálja a tengeri kronométert, s ezzel véget vet a punto fijo izgatott keresésének. A hosszúsági fokok problémája többé nem probléma, és a Társaság valamelyik levéltárosa, aki ki szeretné üríteni a szekrényeket, egy szép napon kidobja, elajándékozza, vagy – tudom is én – eladja Roberto feljegyzéseit, melyek mostantól már csak valami megszállott kéziratgyűjtőt érdekelhetnek.

Regényes szempontból vonzóbb a második feltételezés. 1789-ben lenyűgöző személyiség jelenik meg azon a tájon. Bligh kapitány ő, akit a Bounty lázadó legénysége tizennyolc hű emberével együtt csónakba tett, s a hullámok jóindulatára bízott.

Ennek a jellemhibái ellenére is rendkívüli embernek sikerül megtennie több mint hatezer kilométert, míg Timornál végül partot nem ér. Útja során elhalad a Fidzsi-szigetek mellett, majdnem érinti Vanua Levut, és átvág a Yasawa-szigetcsoporton is. Egy egészen csekély keleti kitérővel tehát minden további nélkül elvetődhetett Taveuni tájékára, ahová gondolatban szívesen helyezem a mi Szigetünket; ha pedig számítanak valamit a bizonyítékok olyasmire nézvést, amit hisz vagy hinni akar az ember, nos, akkor elárulom, hogy egy bizonyos Láng- avagy Narancsszínű Galamb, más néven Orange Dove, Flame Dove, azaz Ptilinopus Victor, állítólag egyes-egyedül ott létezik; igaz – s ezzel persze az egész történetet romba dönthetném – annak a hímje a lángszínű.

Bligh mármost olyan ember volt, hogy ha a Daphne csak egy kicsit is elfogadható állapotban van, ő minden tőle telhetőt megtett volna – hisz egyszerű csónakon jutott el odáig –, hogy rendbe hozza. Addigra azonban eltelt már csaknem másfél évszázad. Viharok rázták azt a hajót, míg horgonyát kitépve rá nem futott a korallzátonyra; sőt elkapta az áramlat, magával sodorta északnak, a roncs végül egy másik közeli sziget fövenyén vagy parti szikláin feneklett meg, és azóta pusztította a múló idő.

Bligh vélhetőleg afféle kísértethajóra mászott fel: az oldala kagylóktól rücskös és algazöld, a poshadó vízzel teli lyukas hajófenék puhatestűeknek és mérges halaknak tanyája.

Ha ingatagon is, de talán állt még a tatfelépítmény, s a kapitány kabinjában Bligh megtalálta Roberto zörgő és poros, azazhogy nem, inkább nedves és málladozó, de azért még olvasható feljegyzéseit.

Akkorra már elcsitultak a földrajzi hosszúság körüli nagy izgalmak, de őt talán vonzották a Salamon-szigetekre vonatkozó, ismeretlen nyelvű feljegyzések. Csaknem tíz évvel korábban egy bizonyos Buache nevű úr, a francia király és a Francia Flotta geográfusa jelentést tett a Tudományos Akadémiának a Salamon-szigetek Létezéséről és Fekvéséről, azt állítva, hogy a szóban forgó szigetek azonosak azzal a Baie de Choiseul-lel, melyet Bougainville 1768-ban érintett (s melynek a leírása megfelelt az egykor Mendana által leírtaknak), valamint az 1769-ben Surville által felfedezett Terres des Arsacides-del. Meg is jelentetett még Bligh bolyongása közben egy névtelen szerző, valószínűleg nem más, mint de Flerieu úr, egy könyvet Decouvertes des Franfois en 1768 ς 1769 dans les Sud-Est de la Nouvelle Guinée címmel.

Nem tudom, olvasta-e Bligh, hogy miféle területekre tart igényt Buache úr, de annyi bizonyos, hogy az angol tengerészek bosszúsan emlegették, milyen arrogánsan hencegnek a francia sógorok azzal, hogy megtalálták a megtalálhatatlant. A franciáknak igazuk volt, de Bligh ezt talán nem tudta, vagy nem akarta tudni. Meglehet hát, hogy felébredt benne a remény, hátha olyan dokumentum került a kezébe, mely meghazudtolja a franciákat, ráadásul őt, Bligh kapitányt avatja a Salamon-szigetek felfedezőjévé.

Hajlok rá, hogy úgy képzeljem: gondolatban először köszönetet mondott Fletcher Christiannak és a többi lázadónak, amiért kíméletlenül rálökték a dicsőség útjára, majd pedig jó hazafiként úgy döntött, hogy rövid keleti kiruccanásáról és felfedezéséről mélyen hallgat, s a feljegyzéseket a legteljesebb titokban átadja a brit Admiralitásnak.

De valaki ez esetben is úgy ítélhette meg, hogy az anyag érdekessége csekély, bizonyító ereje pedig egyáltalán nincs, így hát az egész megint csak a literátusoknak való tudós irománykötegek közé került. Bligh lemond a Salamon-szigetekről, beéri annyival, hogy egyéb tagadhatatlan tengerészi erényei jutalmaképpen tengernaggyá nevezik ki, és közben nem is sejti, hogy Hollywood úgy állítja majd be őt az utókornak, mint valami undok alakot.

Elbeszélésem tehát, még ha két hipotézisem közül az egyik alkalmas volna is rá, hogy folytassam, sem így, sem úgy nem zárulna elbeszélésre méltó befejezéssel, és kielégítetlenül hagyna minden olvasót. Roberto története alapján így sem kínálkoznék erkölcsi tanulság, mi tovább tanakodhatnánk, hogy miért is történt vele az, ami történt, és arra a konklúzióra jutnánk, hogy az életben azért történnek meg a dolgok, mert megtörténnek, s hogy csak a Regények Országában látszik úgy, hogy valamiféle cél vagy Gondviselés irányítja a megtörténtüket.

Így hát, ha összegzést akarnék, elő kellene keresnem Roberto egyik bejegyzését, melyet minden bizonnyal akkortájt vetett egyik éjjel papírra, amikor még csak fontolgatta, vajon lehet-e, hogy Betolakodó járja a hajót. Azon az éhjelen Roberto megint az eget nézte. Eszébe jutott, hogy amikor La Grivában összedőlt az elöregedett családi kápolna, az a karmelita házitanítója, aki megjárta Napkeletet, azt javasolta, hogy bizánci módra, kerekre, központi kupolásra, vagyis a Monferratóban megszokotthoz képest egészen más stílusban építsék újjá a kis imaházat. Az öreg Pozzo nem kívánta beleütni az orrát sem a művészet, sem a vallás ügyeibe, így hát hallgatott a szent ember tanácsára.

A déli félteke égboltját figyelve Roberto most értette csak meg, hogy a körös-körül dombokkal övezett La Grivában ugyanolyannak látta ő az égboltot, mint az imaház kupoláját, ugyanoly élesen körülhatárolta azt is a horizont szűk köre. Csillagképet csak egyet-kettőt ismert fel rajta, és korán fekvő lévén fogalma sem lehetett róla, hogy a spektákulum nem csupán hétről hétre, hanem egyetlen éjszaka során is megváltozik. Mindig szilárdnak és gömbölydednek látta hát azt a boltozatot, s következésképp ugyanoly szilárdnak és gömbölydednek képzelte el a világmindenséget is.

Casaléban, a síkság közepén aztán megértette, hogy az ég tágasabb, mint hitte volna, de Emanuele atya hatására inkább csillagvázlatokat igyekezett elképzelni, semhogy felnézzen a feje fölé, s a valóságos csillagokat nézze.

Most a végtelen óceáni messzeségből, világ túlfeléről érkezett szemlélőnek határtalan horizontra nyílt rá a szeme. És azt látta, hogy fenn, a feje fölött addig még sosem látott csillagképek ragyognak. A saját féltekéje fölöttieket a mások által már rég meghatározott képek szerint értelmezte: ez itt a sokszögű szimmetriájú Göncöl, az ott az alfabetikus pontosságú Kassziopeia. A Daphné-a azonban nem voltak kész alakzatai, ott akármelyik pontot akármelyik másikkal összeköthette, és képzelhetett közéjük kígyót, óriást, üstököt vagy mérges fullánkot, hogy azután mindent kitöröljön és újabb képekkel próbálkozzék.

Franciaországban és Itáliában az égen is olyan táj tárult elébe, melyet uralkodói kéz rendezett, melyre az erdőségek foltjai közé valami fensőbbség rárajzolta az utak és a postai összeköttetések vonalát. Itt viszont ismeretlen földek úttörője volt, neki kellett eldöntenie, hogy egy hegycsúcsot egy tóval milyen út köt össze, és a választáshoz még csak szempontjai sem adódtak, mert itt még nem voltak városok és falvak a hegy tövében vagy a tó partján. Roberto nem csillagképeket nézett: a csillagképeket neki kellett kitalálnia. Rémülten tapasztalta, hogy az egész leginkább valami spirál-, csigaház-, örvényféleség alakját ölti.

Ekkor jut eszébe egy viszonylag új, Rómában látott templom – ez egyébként az egyetlen pillanat, melynek kapcsán kitalálhatjuk, hogy járt abban a városban, talán még a provence-i út előtt. Nagyon különbözött az a La Griva-i kupolától meg a Casaléban látott templomhajók csúcsívek és keresztboltozatok tagolta geometriájától. Most értette meg, miért: mert annak a templomnak a boltozata, akárcsak a délvidéki égbolt, nem hagyta valamiféle központi helyen megpihenni, váltig újabb és újabb kalandozásokra késztette a szemet. Aki arra kupolára felnézett, az akárhova állt, mindig a szélen érezte magát.

Most tudatosodott benne, hogy bizonytalanabbul, kevésbé látványosan, mindennapos kis meglepetések formájában, de ismerte már ugyanezt az érzést – hogy nincs hol megpihennie – Provence-ból, és aztán Párizsból is, ahol így vagy úgy, de mindenki romba döntötte egy-egy biztos meggyőződését, és megmondta, hogy őszerinte miként rajzolandó meg a világtérkép, a más- és másfelől érkező sugallatokból azonban nem rajzolódott ki végleges összkép.

Hallott ő mindenféle masinákról, melyek úgy meg tudták változtatni a természeti jelenségek rendjét, hogy a súlyos dolgok törekedjenek felfelé és a könnyűek zuhanjanak a mélybe, hogy a tűz áztasson és a víz égessen, mintha a mindenség teremtője képes volna önmagát kijavítani, a növényeket és virágokat rávenni, hogy dacoljanak az évszakokkal, az évszakokat az idő ellen ajzani.

Ha a teremtő hajlandó nézetet változtatni, létezik-e még rend, amelyet Ő parancsolt rá a mindenségre? Lehet, hogy sok rendet parancsolt rá már kezdettől fogva, lehet, hogy akár naponta is hajlandó rajtuk változtatni, lehet, hogy valami titkos rendhez igazodik a rendek és a perspektívák váltakozása, de úgy rendeltetett, hogy azt mi sohasem fedezhetjük fel, s helyette csak a minden új tapasztalás nyomán újrarendeződő látszatrendek színjátékát kísérjük figyelemmel.

Akkor pedig a Roberto de la Grive története csak egy végletes ég alá űzetett boldogtalan szerelmesről szól, aki nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a Föld olyan ellipszispályán mozog, amelynek csak egyik gyújtópontja a Nap.

Sokan nyilván egyetértenek velem, hogy ennyiből bizony nemigen sül ki olyan történet, aminek eleje és vége van.

Végezetül pedig, ha regényt akarnék kihozni ebből a történetből, még egyszer bebizonyítanám: írni csak úgy lehet, hogy az ember palimpszesztet csinál egy megtalált kéziratból, hasztalan kapálózván a Hatásiszony ellen. Utolérne az olvasó gyermeteg kíváncsisága is, hiszen ő tudni szeretné, hogy csakugyan megírta-e Roberto mindazokat a feljegyzéseket, amelyekkel én olyan sokáig bíbelődtem. Őszintén meg kellene mondanom neki: nem lehetetlen, hogy azokat a feljegyzéseket valaki más írta, aki csupán színlelni akarta, hogy igazat beszél. Így viszont odalenne a regényes hatás: mert a regényíró színlelje ugyan, hogy igazat beszél, de ne mondja meg komolyan, hogy színlel.

Azt sem tudnám kiagyalni, hogy vajon miféle végső úton módon kerültek Roberto levelei ahhoz, aki aztán egy kötegnyi elfakult és összevissza karistolt kézirat közül előhúzván, a kezembe nyomta volna őket.

– Ismeretlen a szerző – mondta volna szerintem mindenesetre –, csinos az írása, csak hát, látja, elhalványult már, a lapok pedig teljesen összeragadtak. Ami a tartalmat illeti, bár épp csak beleolvastam, modoros stílusgyakorlatok gyűjteményének nézem. Tudja, hogyan írtak abban a korban... Lelketlen népek voltak.

Jegyzetek:

1. Állításom igazát bárki könnyűszerrel ellenőrizheti az alábbiakban: P. A. Leupe, „De handschriften der ontdekkingreis van A. J. Tasman en Franchoys Jacobsen Vissche 1642-3”, in Bijdrngen voor vaderlandsche geschiedenis en oudheidkunde, N. R. 7, 1872, pp. 254-93. A Generale Missiven cím alatt összegyűjtött dokumentumok hitelességéhez persze nem férhet kétség, márpedig ezek között olvasható a „Daghregister van het Casteel Bataviá”-nak egy 1643. június 10-ével dátumozott részlete, melyben szó esik Tasman viszszatéréséről. Ha azonban helytálló az, amit feltételezek, minden további nélkül elképzelhető, hogy a hosszúsági fokok titkának megőrzése érdekében még egy ilyen okiratba is belenyúltak. A Bataviából Hollandiába küldött, és ki tudja, mikor megérkező közleményekben nem tűnhetett fel egy két hónapos eltérés. Egyébként nem is olyan biztos, hogy Roberto csak augusztusban érkezett a környékre.

2. Erről a második útról egyáltalán nem maradt fedélzeti napló. Ugyan miért?

Tartalom

1. Daphne

2. Arról, hogy mi történt

3. A Csodák Kertje

4. A demonstrált erőd

5. A világ labirintusa

6. Ars Magna Lucis

7. Pavane Lachryme

8. Hajdani széplelkeknek

9. Az Arisztotelészi messzelátó

10. Újdonatúj föld- és vízrajz

11. A megfontoltság muvészete

12. A lélek szenvedélyei

13. A gyengédség térképe

14. Hadtudományi Traktatus

15. Horologia Oscillatoria

16. Értekezés a Sympathia-porról

17. A délkörök áhított tudománya

18. Hallatlan furcsaságok

19. Utazás a világ körül

20. Ész és mesteri fortély

21. Telluris Theoria Sacra

22. A lángszinű galamb

23. Mindennémű míves masinák

24. Párbeszédek

25. Technica Curiosa

26. Kincses embléma-tár

27. A tengeráram titkai

28. A regények eredetéről

29. Ferrante lelke

30. Szerelembaj

31. Politikus-breviárium

32. A Gyönyörök Kertje

33. Föld alatti világok

34. Magánbeszéd a világok sokaságáról

35. Hajósok vigasza

36. A meghalás művészete

37. Paradox Exercitatiók

38. A pokol természetéről

39. Itinerarium Extaticum Coeleste

40. Colophon

Jegyzetek