/ Language: Hungary / Genre:antique

Baudolino

Umberto Eco

"Hát ez meg mi?" - bök Nikétasz úr, a bizánci birodalom legfőbb bírája és történetírója az orra elé tolt, nehezen kisilabizálható irományra - Baudolino maga alkotta nyelven írt, kamaszkori naplójára - az Úr 1204. esztendejének eleje táján. És Baudolino mesélni kezd. Bizáncot keresztes martalócok fosztogatják, a város lángokban áll, menekülniük kell, de Baudolino közben is mesél és mesél. A meséje nyomán kibontakozó kópéregénynek - a világhírű író-filozófus legújabb, immár negyedik, diadalútját járó regényének - a hőse ő maga, Baudolino, Rőtszakállú Frigyes paraszti származású fogadott fia. Méghozzá felettébb tevékeny hőse: Baudolino képzelő- és tettereje nem ismer határokat. Legfőbb ötlete egyenesen a Német-római Császárság egészének sorsát igyekszik új útra terelni... Ötlet és valóság viszonya azonban - a korábbi Eco-regényekből ismerős módon - igencsak összekuszálódik. Létező személy-e a távol-keleti "János pap", és írt-e levelet Barbarossának (a pápának, a bizánci uralkodónak)? Mi közük a bibliai háromkirályoknak a Grál-legendához, Nagy Károlyhoz és a Német-római Császársághoz? Baudolino és a cimborái mindenesetre elhatározzák: maguk mennek el a világ végére, János pap országába... Hogy a végén (de még inkább azon túl) megint mindenre fény derüljön, természetesen.

Umberto Eco

Baudolino

(Tartalom)

1

Baudolino írni kezd

Ratisbonae Anno Dommini Domini mense decembri mclv kronica Baudolini cognomento de Aulario

en az Aulariak Galiaudojanak fia Baudolino az orozlan feyu halleluia dycertessek es meg boczasson ennekem az Ur.

eletem benn illyen nagyot meg nem habeo facto loptam vala mert el vevek Otto puspek zecrene beleul sok foliumot az mellyek talam az czazari canc kancellariaba valo irasok es kis hyan le kaparam wket hog czak anyi marada azmenyit nem birek le zedni es most van jo sok Pergamenem meg yrnom mit czak akarok habar deakul nem tudok en

ha ezre vezik hog az foliumok volt nincz lez nag capharnaum ne mulass es azt hizik mait hog az federicus czazar rozz akaroinak az romai puspekeknek valamelly Spionja vala

heon meg lehet hog senkise bannya az chancellaria ban anyi mendent le irnak ha nem kell azkor es es azki meg leli [im ez foliumokat] az segget tewrli ki nem twrewdik velwk

ezen sorok mar korabban imhol volanak es at kelletek ugornom mert nem tudtam vala le kaparni ewket

ha rea lelnenek ez Foliumokra nem erti azt mit irek meg yg chancellarius sem mert az Frasketa beliek bezelik ugan emez nielvet ge irni bizon meg senki nem irt raita

heon ha nem ertik es azt biz legottan ki talalandiak hog ki vagok mert mendenki zerent nem kewrewzteneknek valo nielvet bezelunk mink ott az frasketaban tehat meges czak jol el kell ez Foliumokat rejtenem

lofag ge nehez az iras menden uiam bele saidula

Galiaudo apam uram az megmundhatoia aligha nem a Roboreto beli Bbodug Ascun odumana hog apro puja koromtul elegendew vala czak ot ewt V zot hallanom valakitwl en mar es tudam utanozni az bezediet jewtt legen bar Terdonabeleul Gavibeleul sewt akar Mediolanumbeleul kedig ott olly Ydiomat bezelnek hog biz ebul van az olly annira hog azmidewn eletem elsew alamanniaival talalkozek azokkal kik Terdonat vittak vala es czupa es faragothlon tuskok valanak es foyvast azt mondogattak hog meg en fel nap nem sok anniba se tellett es mar mundogatoam azkor es hog raus meg maingot azmiert es ewk kedig oda zolanak nekem hog te kellene minekunk yg tuzrewl pattant keressel te minekunk yget fikifuki vegett az sem bai ha nem akaria heon az holletet tudassad es mi mait lefogiuk ewtet ne felly

mi az hog tudakolam en mire ewk hog domina hog donna hog azcun zemely es jokora Mellyeket mutatanak mivel hog azcun zemely dolgaban mink most igenewst rozzul allunk Terdonat mait bevescuk es az bentieket bizzad te azkor czak mirank ge mostan kunn vogmuk es a kuntiek sehol se ninsenek hog ez meg az es karomkodanak legottan hog bele ludbewrzewttem magam es

vag ug eb odutta suabok spionnak hiztek talam meg mit nem gehog arulom en el tinektek eggen yg holletet es magatokhoz niuliatok inkabb zarhaziak

uh nekem kisin heia hog nekem nem esenek

nekem nem esenek avag meg nem gilkolanak avag necabant ni sak meg az vegen Deakul irok nem mint ha nem tudnek deakul mert olvasni es Latin librumbeleul tanultam en es ertem es ha latinul zolnak hozzam ge irni azt nem tudok

az kurva mendensegit soha es nem tudom hog equus vag equum es ewzve keverem mendeg holott az low az mifelenk mendig sak lu es azt biz ewzve nem kevernem soha mert senki sem iria maskeppen isewt sehogan sem iria mert iras thudothlon

heon az yg zer nem ese baiom yg haiam zala sem gwrbule mert katonak erkezenek azon minutumban es kialtozanak hog hai rea hai rea tamadunk ismeg es lewn legottan akkora Ribillio hog az czuda es pais hordozok es alabardosok futkozanak fel es ala es kurtok harsantanak es akkora tornok emelkedenek mint meganni zal fa es zeker forman mozoganak nilasokval es lwverekvel es laiter vivewkvel azmi kwz benn ieg veres ganant zaporoza reaiok az temerdek nil es esmeg masok holmi orias Kalan felevel igen nag kwveket is haigalanak es czak ug futiwlenek feiem fwlwtt az Terdona belieknek sok sok nilai, heu mi czuda utkwzet dult vala ottan!

es ket hora hozzara be vevem magam yg bokor ala vimadvan az bodog ahsint hog scuz anam segits vegul aztan czak elniugoda esmeg menden es Papia beliek futanak el mellettem es kialtozanak hog patakban foyt az ver anni derthona belit meg wltek vala, es zer felett wrvendezenek mundvan hog imigen probalion Terdona meg yg zer az Mediolanum beliekvel kwtni pactumot

azmikoron kedig az irant tudakozodo Alamannok es jwenek visca ambator megfogatkozvan kiczineg mivel hog az Derthona beliek es kemen fa beleul valanak faragvak en zedtem legott az sator famat es illa berek mar ott sem valek

es mentem mentem es hainal lewn mire haza erek be zamolni mendenrewl twvirewl hegire Galiaudo apam uromnak ew kedig megfedde mundvan zepen vogmuk addig iarz menden fele ostrumokba mig picat nem kapz az vologodba kedig uroknak valo az illyen mulatsag ewk fewlienek czak az saiat levwk benn vagon mi nekunk az marh tehenekvel es dolgunk elegendew es mink nem trufalunk mint Fredericus mert ew czak jwn es meg es visca jwn esmeg es lofast sem czinal

heon meg sem esett el vegul Terdona mert az varat nem vevek be czak az kunnsew varost es azval vegzem az rohlok valo chronicamat hog midewn az víz tewl es megfostatvan nem akarak ennen hugyokat inni tehat hivseget fogadanak Fridericusnak, imez elengede ewket ge elewb purig egete mait zeyiel vere az varost vag es hog az Papia beliek vegezek mend ezt mert ewk tista zwvbewl utaliak az Derthona belieket mink nem ug vogmuk am mint az alamannok ewk mend zeretik yg mast es wsve fognak yg masval bezzeg ha nalunk yg Gamondio beli yg Bergolio belit meg lat mar rugia es twkwn

heon eleg az hozza hog mikoron az frasketa beli erdewket iarom kivalt ha jo fele kwd is van hog az ember az orra hegit sem latia es varotlon wtlenek seme bele az dolgok en nekem visioim vagnak mint mikoron az lioncornist lattam vag mikoron Senct Baudolino lepett elebem es megzolita mundvan az pukul rea keruls kurafi mert az lioncornis historiaya ug esett hog mivel Lioncornist mint tudiuk olly modon foghatni hog fa twve bele scuz leant ultetunk es meg erezven az bestia az scuz lean zagot oda men hozzaia es feiet az wlebe fekteti az miert es kezen fogam az bBergolioek Nenaiat mert ippeg nalunk iart az apia val az en apam teh marhaiat meg vasarolni es azt mundoam neki uliel le zepen es tariad zeyel labadat hog oda haithassa feiet az bestia mit tariak zeyel kerde ezkor ew ezt itt ni ge iol mutatam es oda niulek ew kedig legott mekegni kezde mint yg vaiudo ketske en kedig mar nem latek es nem hallek es lewn eg zakadas fwld indulas apocalypsin es aznak utana mar nem vala tista mint lilium es mundoa is hog hat sanctseges scuz anam mikent hiviuk ig most mar ide az liocornust es hallek azkor menn beleuli zot hog en valek az liocornus qui tollit peccata mundis es neki iramodek es ugrandozek arkon bokron es kuriongatek hog hip hii frr frr mert nagobb vala wrwmem mint ha valo sagos liocornuskent tettem volna be zarvamat az scuz lean hasa bele ezert mundoa Senct Baudolino hog kurafi et coetera ge aznak utana igen es megboczata kesobben twbbzer es az semem be wtle ge czak suru kwd ben vag legalabb es fel homal ban nem kedig ug hog het ag rea sutwtt volna az nap

heon azmidwn elmundam Galiaudo apamnak hog en biz lattam vala Senct Baudolinot ew lekapott az tiz kwrmwmrewl es harmincat soza ream mundvan o uram atiam miert ippeg nekem iutott vala ollyan fiu ki visional ge yg arva marrh Tehent sem tud meg feini en bizon vag agon czapom vag oda adom valamelly vasari maimun mutogato embernek vige czak edes anam kedig ki io tet lelek azt kaialtoza te semmi rea kellew te ala valo hat mivel bantottam vala meg az urat hog illyen fiam van ki sencteket lat ge Galiaudo apam azt munda erre nem igaz gehog lat sencteket Iudasnal es nagobb hazug ez osve hord hetet havat czak ne kellien czinalnia semmit

irom kedig im ez Chronicát hog erteni lehessen mikent es twrtene yg estven mikoron es olly nag kwd vala hog kesvel lehete vagni kedig mar Aprilis vala am bator mi nalunk Augustus ban es kwd van es nem czuda ha el teved azki nem hel beli kivalt ha nem vezeti kwtew feken valamelly senct hog haza fele ballagtom ban yg zer czak azt latam hog valamelly Baro ywn felem lo haton talpig vas ban

nem az luo hanem az Baro talpaig es az kardia akar ha Aragona kiral urae

en kedig meg remulek hog heu edes io anam ez bizon Senct Baudolino most visen el az pukul rea ge ew im igen zola es azkor mar tudtam en hog nemet nag ur ez ki eltevedt vala az erdw benn es nem leli az tarsait es mait nem eizaka volt mar es ollyan Penezt mutatott az minw Penezt en meg soha sem latek mait meg wrvende hallvan hog az ew besedie zerint felelek nelven hog meg ally mert im erre moczar van es ott te neked be fellegzend

az felleget kar vala mondanom mert kesvel lehete vagni az kwdwt ge ew ig es erte az zobol

es meg azt es mundam hog tudom hog az nemet hon ban wrwkkwn tavas van es talam meg az laspona es viragzik ge mi felenk az Palèa ban kwd van es im ez kwd ben gaz arabusok unokainak unokai iarnak kelnek mert itt hadakozek nagkarol es wk zwrnu nepek leuen fwbe czapnak menden utiok ba kerwlew Zarandokot es meg az haiat es le raboliak az feie rwl ergo ha uelem iwsc Galiaudo apam hazaba y g tal meleg leues es eyt zaka rea yg zalma sack az istallum ban te neked es akad es mait reggel nap uilagnal utba igazitlak en kiualt hahog van meg nalad abbol az penezbol gratie benedicite zegin ge beczuletes emberek vogmuc

haza kalauzolam hat ge Gaiaudo Galiaudo apam azon mod leteremte hog te seg fei te hat hog iutott escedbe meg mundani nevemet akar ki iwtt mentnek ki tudia mi felek hatha Monferato wr grofianak vasallusa ozt fogia es be hait raitam meg yg desmat de fructibus et zenabol et zwldsegbewl vag lu vag iarom vag marha penezt hat twnkre akarz tenni es mar niula es az Bot utan

nem Mon Feratoi hanem nemet urasag ez mundam en mire w hog az meg rozzabb ge mikor az Penezt emlitem azon mod megniugoda mert az Marengo beli kemen feyu mint wkwr ge ezes es mint lu es ew rwgvest meg ertette hog ezbul valami yo es ki sulhet es legott zolita es ier hat te menden hog tudz bezelni mundiad neki

item, hog zegin ge beczuletes emberek vogmuc

azt en mar mondottam vala

azkor mundiad meg ygzer az bizton nem art item hog kwzwnwm az penezt ge imhol nemi nemu Zena es az lonak item a meleg leveshez saitot es adok meg yg kupa yo bort item hog ott alhat azhol te zoktal egezen az twz tewz tuz mellett te kedig az istallumban twltwd az eitzakat item mutassa czak amaz Penezt mert en yg genuai soldot zeretnek et erezze magat atiank fianak mert mink Marengo beliek az vendegert mendent meg tezunk

az urasag kedig im igen zola ravaz fitzkok vagtok ti Marengo beliek ge az alku ug all hog en ket illyen penezt adok te kedig ne tudakoliad hog vallyon meg van e yg genuai soldo mert yg genuai soldo bol meg en az egez hazatokot iozagostul heon tedd czak el es hallgass mert ig es igen iol iarz apam kedig el hallgata es el teue az ket penezt mit az urasag az astal rea dobott vala mert az Marengo beli kemen feyu ge ezes es ug evett (az urasag) mint yg farkas swg mint kettw (farkas) mait minek utana apam aniam niugovo rea terenek mert egez nap faradozanak hog az Derekuk mait le zakada mi kwzben en az frasketat iaram monda az io bor ez el iddogalok meg kisineg itt az tuz mellett te kedig mundiad czak mundiad mi dolog hog illy iol bezeled az en nielvemet

itt esnem biram lekaparni

mostan kedig follytatvan im ez chronicat el mondom mi twrtene meg az nap estvel mikoron az nemet urasag tudakola mi dolog hog bezelem az ew nielvet en kedig elmundoam hog ug adatott en nekem nielveken zolhatni mint az apostoloknak es Visiokat lathatnom mint az magdolnaknak mert az erdewt iartomban scent Baudolinot latom am iwnni lioncornis hatan es hog az lioncornisnak tei scyne es czavart zarva van ott hol az lovak azt viselik mit mi magunk Orrnak mundanank

heon baiosan mundhatni hog orra vagon az lunak mert azkor zakalla es volna mint im az urasagnak zep rez ust scynu kedig az twbbi latottam nemeteknek meg az fulukben es sarga zwr vala

ew kedig munda lioncornist latal hat io talam Monokerost akartal mundani ge honnat tudz te az lioncornisok letele rwl mire en meg mundam hog yg kwnvben olvasam mit az Frasketa beli remete mutatott vala mire ew akkora rea nyitvan zemet mint yg bagol igen el czudalkoza Mi hat te olvasni es tudz

hog az fenebe ne mundam meg van ennek es az maga Historiaia

az historia kedig ug zol hog lakik yg senct remete Bosco mellett hol tikot hol niulat viznek neki az nepek ew kedig czak olvas yg tele irott kwnvet es mikoron erkezik valaki ew Kew vel veri meg az mellyt am bator en zerentem rwg az id est scyn tizta fwld hog ne nagon fayyon yg zep napon tehat ket tikmont vittek vala neki en kedig ug gondolam mi kwzben ew tovabb olvasa hog yg nekem yg neked ahog iambor kwrwztienekhez illik czak meg ne lassa hanem hat ew nem tudom mikepen mivel hog olvasott Nyakon czipe mire en hog diviserunt vestimenta mea mire ew fel nevete es munda ei mi czuda ezes fiu vag te ha naponta el iarz hozzam meg tonohtlak olvasni

meg es tonohta hat az betw vetest suru kupan vereseknek kwzepette heon minek utana wsve melegedenk vala mundogatni kezde hog ei ge zep zal fiu vag te ei be zep orozlan feyed van hadd latom erews e az karod es az mellyed es hadd tapintom meg az labad kwzit egez seges vag e es azkor meg ertem hova akara ki likadni es legott bele tergelek az Testiculumaba vag es hog iol twkwn rugam mire ew het ret gwrbede mundvan kutia ur istenedet meg ally be ponozollak meg mundom az Marengo belieknek hog wrdwngvel zimboralz es tuzre vettetel allok elibe mundoam ge en elobb azt mundom el hog te kedig bozorkan sayaba teved, mait meg latiak ki gondoltatik wrdwngwsnek mire ew hog hat en ezt czak mulatsagul mundoam hog lassam isten felew germek vag e zot se twbbet yer vissa holnap hadd tanohtsalak meg irni es mert olvasni semmibe esnem kerul czak nezni kell es sayat mozgatni heon irashoz az kwnv be valo foliumok kellenek es Tincta es calamus mert alba pratalia arabat et nigrum semen seminabat mundoa mert mindig deakul bezele

en kedig azt mundoam ha olvasok meg tanulhatom azmit meg nem tudok ge ha irok czak ollyat irhatok azmit mar tudok ergo inkabb maradok iras thudothlon ge az seggem nem hagom

ezeket halluan kedig az nemet urasag Bolondul nevete es mundoa helesen zoltal kis lovagom az remetek mind ge mondiad mondiad meg mit latal az erdew ben en kedig amaz hyzem ben hog ew es azok kwzeul valo kik Federicus Imperator hiveikent be akarak venni Terdonat az kedve bele kevanek iarni hat ha kapok tewle meg yg Penezt es azt mundoam hog ket napia eyt zaka meg yelene nekem Senct Baudolino es azt mundoa hog az czazar nag diadalmat aratand Terdona nal mert Fridericus egez Longobardia ygetlen igaz ura a Frasketat is bele ertve

azkor kedig azt mundoa az urasag te bizon az Menny kuldotte vag el ywz e velem az czazari tabor ba el mundani mit hallottal vala Senct Baudolino tol mundoam kedig erre en hog ha kevania hat wrwmest sewt azt es hog Senct Baudolino zerent az Sanct peterpal fogia vezetni az ostrum bon mundoa kedig erre ew hog en Petervel es be ernem

ier velem es meg czinalad az scerenczedet

legott vag es quasi legott vag es mas nap reggel mundia es apamnak az urasag hog magahoz vezen es ollyan hel rea vyzen azhol olvasni es irni tanulok es meg Minister es lehet beleulem

Galiaudo apam mend ez beleul yo zerent czak annit erte hog mostantul yg mi hazna ehes zayval kevesebbet kell betwmnie es nem busitom touabb az henelesemvel ge azt gondoluan hog az urasag az fele vasari Maimun mutogato ki elewbb utobb ream es vetheti magat igen rozzalla az dolgot ge az urasag azt mundoa hog ew nag comes palatinus es hog az nemetek kwzwtt nins

hat az meg ki fele kerde Galiaudo apam es halluan valazomat hog buzzerant czak leginte munduan hog ollyanok mendenutt vannak ge mikor az urasag az erzene be niula es az elewzew esti ket Penezt meg wt Penezzel meg tolda mar se lata se halla czak azt mundoa hat menny czak fiam nag zerencze ez te neked es talam mi nekunk es heon annit iar kel mifelenk az nemet hog olly kor czak meg latogatz bennunket hat eskuzwm mundoam hat hog es ne ge bizon siras kerulgete mert kunuel latam aradni aniam scemet mikent ha halni mennek

utra keltunk tehat es azt kere az urasag vinnem oda azhol az czazariak Castruma van mi sem kwnnebb mundoam czak az napot kwvessuk vag es arra meniunk az merrewl az nap ywn

es mar scemunkbe wtle az tabor mikor es vitez lovagok ywvenek elewnkbe es mi helt meg latanak terdre vetek magokat es pikat es zaslot haitanak az kardiokat kedig egnek emelek hat ez meg mi czudalkozek azok meg nag zoval kialtak hog Chaiser ig es ug es es az urasag kezet czokolgatak en nekem meg az allam es leese az almelkodas tol mert czak most ertem meg hog a veres zakallu urasag maga Fridericus czazar az ew testi valoia ban es en egez estvel ug traktalam az hazudsagaimval mint valamelly kwzwnseges twk feiet

bizon hog most feyemet veteti gondolam am bator VII peneze be es kerulek mar kedig tegnap estvel gratis et amoredei es le niakaztat hatott volna

heon ew im igen zola ne felietek iol vagon menden nag hirt hozok yg Latomas rol noza mondiad czak el kiczi fiu mit es latal vala az erdew benn en kedig mar zuhanok es el mint kit niavala twr es ki fordul scemem es nialadzom es nag zoval kialtom hog lattam igen lattam vala es mar hordok es wzve hetet havat hog mit iwvendwlt vala scent Baudolino es legott mind mend diczerek az Urat es fennen kialtozak hog Czuda czuda

es ott valanak az Terdona beli kwvetek es kik meg nem hatarozanak hog meg adnak e magokat vag sem ge zavaim hallatan az fwld rea vetek magokat mundvan hog ha az scentek es ellenwk fordulanak iobb az megadas hizem ellen allni ug es hiaba mar

es latam az utan az Derthona belieket ferfiakat newket germekeket es veneket eleve iwnni az varos beleul sirvan es azhog az nemetek terelik ewket akar ha iuhok volnanak vag es baranok et universa pecora es hog az Papia beliek hui hui escuket veztve rohannak be Turtonaba botokval czaklakval feizekvel mert purig rombolni yg varost ew nekik mendenek felett valo gwnwruseg vala

es swtetedes kor nag fustwt latek az dombon es Terdona vag Derthona beleul alig es marada valami mert mint Galiaudo apam mundia rusnia Fereg am az haboru

heon vag ewk vag mink

es estvel igen wrvendezuen ter meg az Tabernaculumok hoz es meg czippentuen orcamat ug ahog apam soha oda inte yg urasagot vag es az derek Rahewinus canonicust es mundoa neki hog tanohtson engem iras rea es abacus rea es grammatica rea es mit azkor meg nem tudom mi fan terem ge most mar kapiskalom es Galiaudo apam almaban esnem gondolta volna

melly io dolog es tudos embernek lenni vai ha ki es mundoa ezt

gratia agamus domini dominus vag es hat diczertessek erte az Ur

heon az chronica irastol tel viz udeien es el el wnti az embert az forrosag es felek es hog el aluzik az gerta es azhog zinte mundottak vala az huvelkem es saiog

2

Baudolino találkozik Nikétasz Khoniatésszel

– Hát ez meg mi? – kérdezte Nikétasz, miután hosszan forgatta, silabizálgatta a pergament.

– Az első írásgyakorlatom – felelte Baudolino –, és tizennégy éves erdőlakó korom óta mindig magamnál tartom, mint valami amulettet. Teleírtam én később még jó sok pergament, volt úgy, hogy naponta jegyezgettem. Mintha az tartott volna életben, hogy délután leírhattam, mi történt velem délelőtt. Később már a legfontosabb havi eseményekre emlékeztető pár soros összefoglalókkal is beértem. Hasznukat veszem, gondoltam, ha majd élemedettebb, vagyis hát ilyen mostani forma koromban meg akarom írni a Gesta Baudolini-t. Magammal is vittem minden utamra az életem történetét. Csakhogy a János pap országából menekülőben...

– Ki az a János pap? Sosem hallottam róla.

– Hallhatsz még eleget éntőlem, csak el ne unjad. Szóval, meneküléskor elvesztettem azokat az irományaimat. Mintha az életemet vesztettem volna el.

– Mondd el nekem, amire csak emlékszel. Én a kezem ügyébe kerülő ténytörmelékekből, eseményfoszlányokból formálok a gondviselés tervébe illeszkedő históriát. Jótett helyébe jót várj: te megmentetted az életemet, és így visszaadtad a maradék kevéske jövőmet; hát én meg az elveszett múltadat adom neked vissza.

– Lehet, hogy értelmetlen az én históriám...

– Nincsenek értelmetlen históriák. Én pedig olyan ember vagyok, aki ott is rálel az értelemre, ahol más semmit sem lát. Akkor pedig az élők könyve lesz a história, trombitazengés, melyre századok óta porló holtak kelnek ki sírjaikból... Ehhez persze idő kell, sorra kell venni a történéseket, összefüggésbe kell őket hozni egymással, még ha kevéssé láthatóak is ezek az összefüggések. Hanem hát nincs egyéb dolgunk; a genovai barátaid szerint úgyis kénytelenek vagyunk kivárni, míg azok a veszett kutyák meg nem juhászodnak.

Nikétasz Khoniatész, a volt udvari szónok, a birodalom legfőbb bírája, számvevő-logothetész, vagyis – ahogy a latinok mondták volna – a bizánci császár kancellárja, valamint több Komnénosz és az Angeloszok történetírója, kíváncsian nézte az előtte álló férfit. Baudolino szerint egyszer találkoztak ők már Kallipoliszban, Frigyes császár idején, de hát ha ott volt is Baudolino, nyilván elvegyült a többi miniszteriális közt, nem úgy, mint ő, a császár nevében tárgyaló Nikétasz. Hazudik? Akárhogy is, de kimentette a megszállók karmai közül, biztos helyre vitte, segített ismét egybeterelni a családot, és megígérte, hogy Konstantinápolyból is kimenekíti...

Méregette a megmentőjét Nikétasz. Nem is kereszténynek, hanem már-már szaracénnak látszott. Nap cserzette arcán sápadt heg húzódott végig, még mindig vöröses-szőke hajkoronája mint az oroszlánsörény. Nikétasz alig hitte, mikor megtudta, hogy hatvan is elmúlt már ez az ember. Ha ölbe teszi a lapátkezét, szembeötlenek a bütykei. Paraszti kéz, inkább ásó, mintsem kard illenék bele.

Mégis folyékonyan beszélt görögül, nem köpködött minden szónál, mint általában a külhoniak, és nemrég a saját fülével hallhatta Nikétasz, ahogy a megszállókhoz is a bumfordi anyanyelvükön fordul gyors és pattogó, nyilvánvalóan sértegetni is tudó szavakkal. De el is büszkélkedett neki Baudolino előző este a tehetségével: hogy neki elég csak belehallgatnia két akármilyen ember beszélgetésébe, kisvártatva ő is tud beszélni a nyelvükön. Furcsa tehetség, Nikétasz úgy tudta, hogy eleddig csak az apostoloknak adatott meg ilyen.

Az udvari – és miféle udvari! – élet megtanította rá Nikétaszt, hogy józan bizalmatlansággal tekintsen mindenkire. Baudolinóban az volt a meghökkentő, hogy a mondókáját mindig lapos pillantásokkal kísérte, mintegy figyelmeztetésül, nehogy túl komolyan vegyék. Bízvást lehet ilyen szokása bárkinek, csak annak nem, akitől históriává formálandó, igaz tanúságot várnánk. Másrészt azonban Nikétasz természettől fogva kíváncsi ember volt. Szerette hallgatni, hogy mások mit mesélnek, és nem ám csak olyasmiről, amiről ő nem tud. A saját szemével látottakra is mintegy új szemszögből csodálkozott rá, ha mástól hallotta őket vissza, mintegy az ikonok hegyeinek csúcsáról, olyannak látva minden követ, amilyennek fentről az apostolok, és nem olyannak, amilyennek lentről a hívek. A latinokat pedig, akik a görögöktől már csak a más-más, vadonatúj nyelveikben is olyannyira különböztek, kivált szívesen faggatta.

Nikétasz és Baudolino egy toronyszobában ültek egymással szemben, a kétnyílású ablakokon háromfelé is elláthattak. Az egyikből az Aranyszarvra és a szemközti partra, Perára, a girbegurba utcák és viskók övezte Galatai-toronyig nyílt kilátás; a másik a Szent György-öbölbe torkolló kikötői csatornára, a harmadik pedig nyugatra nézett, abból egész Konstantinápolynak látszania kellett volna. De aznap reggel elhamvadt paloták és bazilikák füstje sötétítette el a pitymalló eget.

Kilenc hónapja harmadízben dúlta már tűzvész a várost; az első a raktárakat és az udvari készleteket semmisítette meg a blakhernai tanácsházától a Constantinus-féle falakig, a második a velencei, az amalfibeli, a pisai és a zsidó kereskedők szálláshelyeit Peramától csaknem a partig, csupán ezt a genovai negyedet kímélve meg az Akropolisz lábánál, a harmadik pedig már mindenütt pusztított.

Odalenn valóságos lángfolyam hömpölygött, boltívek omlottak, paloták roskadtak, oszlopok dőltek, hol egészen távoli épületeket lobbantottak lángra a tűzfészekből kiszakadó tűzgömbök, hol fordult egyet a szeszélyes szél, s a lángok ismét ott folytatták tovább a pusztítást, ahol az imént abbahagyták. Sűrű felhők gomolyodtak a magasba, az aljuk még tűztől vöröses, de más-más a színük, ki tudja, vajon a kelő nap sugarainak csalóka játéka vagy az elégett fűszerek, fafélék s egyéb anyagok természete szerint-e. Az innen-onnan szállongó szeleknek ráadásul hol szerecsendió-, hol fahéj-, hol bors-, sáfrány-, mustármag- vagy gyömbéraromájuk volt: égett tehát, de roppant parázstartóként pazar illatokat eregetve égett a világ legszebb városa.

Baudolino a harmadik ablaknak háttal állt, árnyalakja köré a hajnalpír és a tűzvész vont kettős fénykoszorút. Nikétasz figyelmesen hallgatta őt, s maga is felelevenítette magában az elmúlt napok történéseit.

Aznap, az Úr 1204. esztendejében, vagyis bizánci számítás szerint a világ kezdete óta eltelt hatezer-hétszáztizenkettedik évben, április hó 14-én, szerdán reggel már második napja volt, hogy a barbárok maguk alá gyűrték Konstantinápolyt. A parádékkor mindig oly csillogó páncélos-pajzsos-sisakos bizánci sereg meg a rettentő csatabárdokkal felfegyverzett angol és dán császári zsoldosgárda pénteken még bátran dacolt az ellenséggel, csak hétfőn tört meg a védelem, miután az ostromlóknak végül is sikerült áttörniük a falakon. Győzelmük oly váratlannak bizonyult, hogy a védők felocsúdásától tartva maguk a győztesek is megtorpantak alkonyattájt, és a biztonság kedvéért ismét felgyújtották a várost. De kedden arra ébredt Konstantinápoly, hogy Alexiosz Dukász Murtzuphlosz a szárazföld belseje felé elmenekült. Átkozták ám az elárvult és legyőzött polgárok az előző este még ünnepelt trónbitorlót, pedig amikor az elődjét megfojtatta, ők tanácstalanságukban (gyávák, gyávák, gyávák, szégyen és gyalázat, háborgott Nikétasz) szépen felsorakoztak, s a pátriárkával az élen mindenféle díszes öltözetű papok, könyörületről hablatyoló és magukat a régiek után az új uraknak is eladni kész szerzetesek, a jajveszékelésükkel versengve magasba emelkedő keresztek és Krisztus-képmások járultak a hódítók elé, hátha sikerül meglágyítani a szívüket.

Holott dőreség volt könyörületet remélniük. Mit bánták ezek a barbárok, hogy megadja-e magát az ellenség vagy sem, hiszen hónapok óta minden vágyuk az volt, hogy végre lerombolhassák a világ legnagyobb, legnépesebb, leggazdagabb, legnemesebb városát, és megosztozhassanak a koncon. Marcona tekintetű, vértől vöröslő kardú, toporzékoló lovú hitetlenekkel találta magát szemközt a siránkozók roppant menete. Megkezdődött a fosztogatás, akárha fel sem kerekedtek volna.

Uram-Krisztusom, micsoda rettenet, mekkora szenvedés szakadt miránk! Hogyan és miért, hogy nem adta hírül tengerzúgás, napfogyatkozás, vörös holdkorona a közelgő végromlást? Így kesergett kedd este Nikétasz, nem tudva, hová legyen az utolsó rómaiak minap még büszke fővárosában, kerülgetve a hitetlenek hordáit és mind újabb s újabb tűzfészkek előtt torpanva meg, kétségbeesetten, amiért nem tud hazamenni, és rettegve, hátha épp a családjára fenekedik már néhány gazember.

Már beesteledett, s nem mert átvágni a Hagia Szophia és a Hippodromosz közötti kerteken és nyílt tereken, így hát a nyitott főkapu láttán a templom felé sietett, fel sem tételezve, hogy a barbárok ezt a szent helyet sem átallják megbecsteleníteni.

Hőkölt is vissza elsápadva, ahogy belépett. A roppant padlózatot hullák borították, a hullák közt tökrészeg ellenséges lovagok tébláboltak. Amott az oltár arannyal befuttatott ezüst rácskerítését verte szét dorongokkal a csőcselék. Emitt a pompás pulpitusra köteleket hurkoltak, hogy egy csapatnyi öszvér segítségével kirántsák a helyéről és elvonszolják. Ittas banda nógatta káromkodva az állatokat, de a patájuk minduntalan megcsúszott a síkos kövezeten, a fegyveresek döfködték, ütötték-vágták a szerencsétlen párákat, hogy kifordult a belük, volt, amelyik a földre zuhant és lábát törte, vértől és ganéjtól volt már iszamós a szószék környéke.

Az oltárokat is megrohanták az antikrisztusi előhad martalócai, látta Nikétasz, ahogy felnyitják az egyik tabernákulumot, kiöntik és leszórják Krisztus szentséges vérét és testét, a szentségtartót díszítő drágaköveket kifeszegetik s a zsebükbe dugdossák, a serleget pedig végül egy beolvasztani szánt közös halomra dobják. De néhányan előbb harsány gúnykacajjal borosflaskát kaptak elő a nyeregtáskájukból, telitöltötték az áldoztatókelyhet, és miséző papként mórikálva magukat, nagyot vedeltek. Sőt, az immár lecsupaszított főoltáron feslett kéjnő táncolt holmi kotyvaléktól bódultan, szertartásos mozdulatokat mímelve meztélláb, miközben röhögő férfiak biztatták, hogy nosza, vetkőzzék; ő vetkőzött, és amikor az utolsó ruhadarabot is ledobta magáról, az oltár elé ugrott, ott folytatva az ősi, buja táncot, míg végül áradt böffentéssel a pátriárka trónszékébe nem rogyott.

A könnye is kibuggyant Nikétasznak, lépteit megszaporázva a templom hátulja felé igyekezett, oda, ahol a jámbor nép által Verejtékezőnek mondott oszlop magasodott, mely érintésre csakugyan valamiféle misztikus verejtéket árasztott magából mindig, de Nikétasz most bizony nem misztikus megfontolásból sietett feléje. Ám hirtelen két jól megtermett – az ő szemében óriásnak tetsző – hódító állta útját s förmedt rá parancsolólag. A nyelvüket sem kellett ismerni; Nikétasz udvari viselete láttán nyilvánvalóan biztosra vették, hogy Nikétasz vagy teli van arannyal, vagy kiszedhetik belőle, hogy hová rejtette. Nikétasz pedig érezte ám legott, hogy itt a vég, mert miként a megszállt város utcáin loholva láthatta már, bizony hiába is mutogatta az ember, hogy alig pár fillér van nála, hiába is tagadta, hogy kincset rejteget valahol; a meggyalázott tisztes emberekre, a zokogó aggastyánokra, a kifosztott gazdagokra kínvallatás várt, ha nem mondták meg, hová dugták a vagyonukat, és halál, ha nem lévén több vagyonuk, nem tudtak mit bevallani; vagy ha mégis, az elszenvedett szörnyű kínokba haltak bele sorsukra hagyatva, miközben pribékjeik emitt egy követ elmozdítva, amott egy hamis falat ledöntve vagy egy álmennyezetet áttörve drága edényekre csaptak le karvaly-körömmel, selymet és bársonyt suhogtattak, dús prémeket simogattak, drágakövek és nyakékek közé túrtak, ritka fűszerszámokkal teli edényeket és zacskókat szagolgattak.

Befellegzett, vélte tehát Nikétasz, siratta elvesztett családját, és kérte a Mindenható Istent, hogy bocsássa meg az ő vétkeit. És ebben a szent pillanatban léptetett be a Hagia Szophiába Baudolino.

Szép volt, mint Szaladin, a lován díszes takaró, a mellén nagy vörös kereszt, kivont karddal elordította magát:

– A kutyaúristeneteket, a keserves szűzmáriátokat, a hét szentségeteket, ti cudar istenkáromlók, ti szimóniás disznók, hát így kell bánni az Úr dolgaival? – s már paskolta is kifelé a szentségtörőket, noha akárcsak ők, a kereszt jelét viselte maga is, de részeg nem volt, csak átkozottul dühös. A pátriárka trónusához érve lehajolt, megragadta a rajta tehénkedő lotyót a hajánál fogva, és rettentő szitkokkal illetve a szülőanyját, jól meghúzogatta az öszvérganéjban. De a körülötte serénykedők vagy nagyon részegek voltak, vagy nagyon elmerültek a drágakő-feszegetésben, mindenesetre észre sem vették, hogy Baudolino büntetni akarja őket.

Ő pedig egyszer csak ott találta magát szemközt a két óriással, amint épp megkezdték volna Nikétasz kínvallatását, egy pillantással végigmérte a kegyelemért esdeklő szerencsétlent, és eleresztve a lotyót, hogy csak úgy nyekkent, kiváló görögséggel így szólt:

– A napkeleti bölcsekre, mind a tizenkettőre! Hiszen te Nikétasz úr, a császár minisztere vagy! Mit tehetek érted?

– Krisztusban kedves testvérem, bárki vagy is – jajdult fel Nikétasz –, ezek a barbár latinok az életemre törnek, szabadíts meg tőlük! Ha megmented a testem, a saját lelkedet mented meg!

A napkeleti párbeszédből a két latin zarándok vajmi keveset értett, provanszál nyelven kérdőre is vonták Baudolinót, mert maguk közé valónak nézték. Válaszképp Baudolino ékes provánszi nyelven azt kiáltotta, hogy ez az ember fogoly, akit neki Flandriai Balduin gróf megbízásából kellett letartóztatnia. Hogy miért, azt ő bizony nem köti két nyavalyás baka orrára, mert államtitok. Döbbenten meredt rá a két vitéz, de aztán legyintettek, hogy kár vitázni, inkább más, könnyűszerrel megkaparintható kincsek után néznek, s azzal már mentek is tovább a főoltár felé.

Nikétasz talán csak azért nem hajolt le, hogy lábat csókoljon megmentőjének, mert már a földön hevert, de túlságosan is feldúlták a történtek, hogysem a rangjához illő méltósággal viselkedjék:

– Köszönet néked, jóságos úr, hogy segítettél, lám, csak akad hát olyan latin is, aki nem dühöngő fenevad, akinek nem torzítja el arcát a gyűlölet. Mert még a szaracénok is különbek voltak, amikor Jeruzsálemet visszahódították, és Szaladin kevéske pénzért szabad elvonulást engedett a lakosoknak! Mekkora szégyene ez az egész kereszténységnek: hogy testvér fegyverrel ront a testvérére, hogy a Szent Sírt visszahódítani hivatott zarándokok megtorpannak bírvágyukban, s lerombolják a rómaiak birodalmát! Ó, Konstantinápoly, Konstantinápoly, szentegyházak anyja, hitvallásnak hercegnője, igaz vélekedések kalauza, dajkája minden tudománynak, nyughelye minden szépségnek, fenékig üríttette hát veled Isten a haragnak kelyhét, és a Pentapoliszt felperzselő tűznél is nagyobb láng lobbant terajtad! Vajh minő irigy és cudar démonok tobzódó mámora zúdult rád, mely őrült és gyűlöletes Kérők gyújtottak menyegzői fáklyát a tiszteletedre? Ó, tegnap még aranyban és császári bíborban pompázó s ma elrongyolódott és gyermekeidtől elszakított, csont-bőr édesanyánk, te, sem kiutat nem lelünk mi, kalitkába zárt megannyi madár, e városból, mely a miénk volt, sem benne maradni nincs erőnk, csak tévelygünk fel s alá, mint a bolygó csillagok!

– Hallod-e, Nikétasz uram – vágott közbe Baudolino –, mondani mondták ugyan, hogy ti, görögök sokat és össze-vissza beszéltek, de nem hittem volna, hogy ennyire. E pillanatban az itt, ugye, a kérdés, hogy miként tűnhetnénk el a balfenéken. A genovaiak negyedében én biztonságba tudlak helyezni, te viszont mondd meg, hogyan juthatni a leggyorsabban és a legbiztonságosabban a Neórionba, mert ez a kereszt itt a mellemen csak engem véd ám, téged nem; az emberek elvesztették a józan eszüket, ha meglátják, hogy görög foglyot viszek, azt fogják hinni, hogy ér valamit, és lecsapnak rá.

– Jó utat éppenséggel ismerek, de az nem a házak közt vezet – mondta Nikétasz –, meg aztán a lovadról is le kéne akkor szállnod...

– Nosza – ugrott le máris a nyeregből Baudolino. Nikétasz csodálkozott; persze nem tudta még, mily olcsón jutott Baudolino a paripájához.

Nikétasz feltápászkodott hát a segítségével, kézen fogta, és a Verejtékező Oszlophoz osont vele. Körülnézett: a messziről hangyaként nyüzsögni látszó zarándokok mind a templomot fosztogatták buzgón, és ügyet sem vetettek kettejükre. Az oszlop mögött a kőpadlóra térdelt, és benyúlt egy résbe.

– Segíts – szólt Baudolinóhoz –, együtt talán boldogulunk. – Némi feszegetés után a padlókő csakugyan engedett, és sötét nyílás vált láthatóvá. – Lépcső van itt – mondta Nikétasz –, előremegyek, én tudom, hová kell lépni. Te aztán majd visszahúzod a fejed fölött a követ.

– Miért, mit csinálunk? – kérdezte Baudolino.

– Leereszkedünk – mondta Nikétasz –, van lent egy fülke, azt kitapogatjuk, találunk benne fáklyákat meg kovakövet.

– Szép város ez a Konstantinápoly, és hogy teli van meglepetéssel! – jegyezte meg Baudolino a csigalépcsőn lefelé lépdelve. – Kár, hogy ezek a disznók porig lerombolják.

– Disznók? – kérdezte Nikétasz. – Hát te nem közülük való vagy?

– Én? – csodálkozott Baudolino. – Én ugyan nem. Ha az öltözékemre célzol, azt úgy kölcsönöztem. Mikor a várost elözönlötték, én már a falakon belül voltam. De hol maradnak már azok a fáklyák?

– Türelem, már csak néhány lépcső. Ki vagy te, mi a neved?

– Baudolino, és Alessandriában születtem, de nem az egyiptomi Alexandriában, amit most Cesareának hívnak, sőt talán már úgy sem, mert valakik felperzselték, akárcsak Konstantinápolyt. Alessandria odafönt van, az északi hegyek és a tenger közt, Mediolanum közelében. Hallottál róla?

– Mediolanumról igen. A falait egyszer leromboltatta az alemannok királya. Később a mi baszileuszunk adott nekik pénzt az újjáépítéshez.

– Nos, én épp az alemannok császárával voltam, míg meg nem halt. Te is találkoztál vele, mikor vagy tizenöt éve átkelt a Propontiszon.

– Rőtszakállú Frigyes. Nagy és nemes fejedelem, szelíd és irgalmas uralkodó volt. Ő sohasem viselkedett volna úgy, mint ezek...

– Ha meghódított egy-egy várost, ő sem bánt vele épp kesztyűs kézzel.

Végre leértek. Nikétasz megtalálta a fáklyákat, meggyújtották s a fejük fölé emelték őket, úgy mentek végig egy hosszú folyosón, egyre beljebb, Konstantinápoly méhébe, ahol is, csaknem pontosan a világ legnagyobb temploma alatt egyszer csak egy másik, láthatatlan bazilika, tóparti ligethez hasonlatosan vízből növő, sötétbe vesző oszlopok erdeje ötlött Baudolino szemébe. Csakhogy ez a bazilika vagy apátsági templom tótágast állt, mert a roppant boltívek homályában sejlő oszlopfőket is már épp csak elérő világosság sem rozettákon vagy üvegablakokon át szüremlett, hanem alulról, a látogatók fáklyáinak táncoló visszfényét tükröző vizes padozat felől érkezett.

– Keresztbe-kasul átjárják a várost a ciszternák – mondta Nikétasz. – Konstantinápoly kertjei nem a természetnek köszönhetőek, hanem emberi kéz művei. Most persze, mint látod, csak bokáig ér a víz, mert majdnem az egészet felhasználták tűzoltásra. Ha a hódítók a vízvezetékeket is elpusztítják, akkor szomjan fog pusztulni mindenki. Gyalog itt általában nem is lehet menni, csak csónakkal.

– Meddig folytatódik ez a járat? A kikötőig?

– Nem, sokkal hamarabb véget ér, de én tudom, hol vannak további ciszternákba és járatokba átvezető folyosók és lépcsők, úgyhogy ha a Neórionig egészen nem is, de a Proszphorionig mindenképp eljutunk a föld alatt. Csakhogy – tette hozzá gondterhelten, s mintha csak most jutna eszébe, hogy neki bizony más dolga is van – én, sajnos, nem tarthatok veled. Megmutatom, merre menj, de nekem aztán vissza kell fordulnom. Biztonságba kell menekítenem a családomat, egy kis házban húzták meg magukat a Hagia Eiréné-templom mögött. Tudod – szabadkozott mintegy – a palotám a második, augusztusi tűzvészben leégett...

– Bolond ember vagy te, Nikétasz úr. Egyrészt ráveszel, hogy hagyjam ott a lovamat, és jöjjek le ide, pedig nélküled az utcákon menve is elértem volna a Neóriont. Másrészt hogy képzeled, hogy eljutsz a családodig, és nem áll az utadba megint két olyan martalóc, mint az iméntiek? Vagy ha eljutsz is, mitévő leszel? Előbb-utóbb kiakolbólítanak onnan. És ha családostul továbbállnál, ugyan hová indulsz?

– Van néhány barátom Szelimbriában – mondta Nikétasz zavartan.

– Nem tudom, hol van az, de először is a városból kell kijutnod. Ide hallgass: nem ér teveled a családod semmit. Ott ellenben, ahová én viszlek, genovai barátaim a házigazdák, ők igen nagy urak ebben a városban, semmi nekik szaracénokkal, zsidókkal, szerzetesekkel, császári gárdával, perzsa kalmárokkal vagy most latin zarándokokkal egyezkedni. Talpraesett fickók; ha megmondod nekik, hol a családod, ők holnapra elhozzák őket oda, ahol mi leszünk. Nem tudom, hogyan, de megcsinálják. Az én kedvemért, mert régi cimborák vagyunk, és istenességből is mindenképp, de azért csak genovaiak ők, úgyhogy ha ajándékozol is nekik valamit, az még jobb. Náluk szépen elleszünk, amíg el nem csitul a vihar; egypár napnál tovább sosem tart egy város kifosztása, láttam már eleget, nekem elhiheted. Utána aztán mehetsz Szelimbriába vagy ahová akarsz.

Megköszönte Nikétasz, nem kellett neki kétszer mondani. Ahogy pedig továbbindultak, megkérdezte Baudolinótól, hogy mit keres a városban, ha egyszer ő maga nem keresztes zarándok.

– A latinok a túloldalon már partra szálltak, amikor megérkeztem néhány társammal együtt... akik azóta nincsenek. Nagyon messziről jöttünk.

– Miért nem hagytátok el a várost még idejében?

Baudolino csak némi habozás után válaszolt.

– Mert... mert maradnom kellett, amíg a végére nem járok valaminek.

– És a végére jártál?

– Sajnos igen, de csak ma.

– Még egy kérdés: miért töröd magad értem?

– Mi mást tegyen egy jó keresztény? De tulajdonképpen igazad van. Miután a két martalóctól megszabadítottalak, hagyhattam volna, hogy menekülj egyedül Isten hírével, aztán most mégis itt vagyok, tapadok rád, mint egy pióca. Tudom rólad ugyanis, Nikétasz úr, hogy történetíró vagy, amilyen Ottó, Freising püspöke is volt. Ismertem őt jól, de gyerekember voltam, amikor meghalt, s akkor nekem még nem volt saját történetem, csak a mások történetei érdekeltek. Mára viszont, hogy immár sajátom is lehetne, nemcsak hogy oda lett mindaz, amit a múltamról írtam, de ráadásul emlékezni is hiába igyekszem, mindig összekuszálódnak a gondolataim. Nem a tényekre nem emlékszem; értelmezni nem tudom őket. Máma aztán olyasmi történt velem, amiről muszáj beszélnem valakivel, különben megbolondulok.

– Miért, mi történt veled máma? – kérdezte Nikétasz, nehézkesen gázolva a vízben; fiatalabb volt ugyan, mint Baudolino, de elhízott, ellustult és elpetyhüdt a tudósi és udvaronci életben.

– Embert öltem. Azt, aki nem egészen tizenöt éve meggyilkolta nevelőapámat, a királyok legjobbikát, Frigyes császárt.

– De hiszen Frigyes a vízbe fúlt Kilikiában!

– Így hitte mindenki. Holott meggyilkolták. Ugye, milyen dühödten suhogtattam a kardomat ma este a Hagia Szophiában? Pedig tudnod kell, Nikétasz úr, hogy én soha életemben senkinek a vérét ki nem ontottam. Békés természetű ember vagyok. Most mégis ölnöm kellett, csak én, egyes-egyedül én tehettem igazságot.

– Majd elmeséled. Egyelőre azt áruld el, hogyan csöppentett a Gondviselés a Hagia Szophiába, hogy megmentsd az életemet.

– Mire a zarándokok fosztogatni kezdtek, én már egy jó sötét helyen voltam. Alkonyat után kerültem elő, a Hippodromosz közelében találtam magamat. Csaknem elsodort az üvöltve menekülő görög sokaság. Egy félig leégett ház kapujába húzódtam előlük, onnan láttam meg a nyomukban lihegő zarándokokat. Ekkor értettem meg, mi történik, és mindjárt be is láttam, hogy habár jómagam nem görög vagyok, hanem latin, mire a dühöngő latinok felismerhetnék a helyzetet, már semmi különbség nem lesz köztem és egy görög hulla közt. Nem, nem, hitetlenkedtem, csak nem akarhatják ezek elpusztítani a kereszténység legnagyobb városát éppen most, hogy meghódították... Aztán eszembe ötlött, hogy hát Jeruzsálem is az övék lett, mégis megöltek ott nőt, gyermeket, aprójószágot, mindenkit, amikor Bouillon Gottfried idején megostromolták, kész szerencse, hogy nem perzselték fel véletlenül a Szent Sírt is. Igaz, hogy ők egy hitetlenek lakta várost foglaltak el keresztényként, de mint tapasztalt utazó, magam vagyok a megmondhatója, hogy egy fél szó miatt micsoda öldöklésre képesek egymás között is a keresztények, márpedig jól tudjuk, milyen sok esztendeje civakodnak filioque-ügyben a mi papjaink a ti papjaitokkal. És hát már csak így van ez, persze: nincs vallás, amely féken tarthatná egy hódító sereg katonáját.

– Mihez kezdtél hát?

– Előjöttem a kapualjból, s a falak mentén a Hippodromoszig osontam. Ott pedig egyszer csak láttam ám, mi véget érhet, hogyan roskad földre maga a szépség. Tudod, amióta csak a városba érkeztem, el-eljártam én ahhoz a hajadonszoborhoz; a formás két lábát, a hókarját, a piros ajkát, a mosolyát, a kebleit, a köntöse hullámzó redőit, a szélben lobogó fürtjeit messziről csodálva nem is hitte volna az ember, hogy bronzból van, mert olyan volt, mintha élne...

– A trójai Heléna szobra az. Mi történt vele?

– Az oszlop, amelyen állt, egyik szempillantásról a másikra megdőlt, mint a tövénél elfűrészelt fa, és hatalmas porfelhőt csapva a földre zuhant. A szobor darabokra szakadt: amott a teste, tőlem néhány lépésnyire a feje, és csak most vettem észre, milyen óriási szobor is az. A fejét két kézzel sem értem volna át, oldalvást, fektéből nézett rám merően, az orra vízszintes, a függőleges ajka, már megbocsáss, de olyan ajakrésre emlékeztetett, amilyen a nők lába között van, a szembogara pedig kipattant, és ettől mintha megvakult volna hirtelen, Jézusom, akárcsak ez itt, ni! – ugrott hátra, felcsapva körös-körül a vizet, mert valami víz alatti kőfejre esett hirtelen a fáklya fénye: tíz emberfej nagyságú volt, egy oszlopot tartott, maga is fektében, a résnyire nyíló szája még vulvaszerűbb, tekergő kígyók a fején a fürtök, a színe holtsápadt, ódon elefántcsont.

Nikétasz elmosolyodott:

– Évszázadok óta itt vannak már ezek: ki tudja, honnan való Medúza-fejek, talapzatnak használták őket az építők. Kár megijedned tőlük...

– Dehogy ijedtem meg. Csak épp láttam már valahol ezt az arcot. Máshol.

– Ott tartottál – segítette ki Baudolinót a zavarából Nikétasz –, hogy ledöntötték Heléna szobrát...

– Nem ám csak azt. Hanem mindet, a Hippodromosz és a Fórum között az összeset, legalábbis a fémből valókat. Felmásztak rájuk, kötelet vagy láncot hurkoltak a nyakukra, s aztán két-három pár ökörrel lehúzták őket a földre. Láttam, amint sorra dőlnek a kocsihajtók szobrai, egy egyiptomi szfinx-, egy hippopotamus- és egy krokodilus-szobor, egy Romulust és Remust szoptató nagy nőstény farkas meg Héraklész szobra: az is óriásinak bizonyult, a hüvelykujja akkora volt, mint a normális emberek törzse... Meg az a sok-sok domborművel körbevett bronz-obeliszk, a tetején a szél iránt forgó nőalakocskával...

– A Szél Arája. Micsoda pusztítás. Némelyik szobor régi, még a rómaiaknál is régebbi pogány szobrászok műve volt. Ugyan miért, miért tették?

– Hogy beolvasszák az egészet. Aki várost fosztogat, mindig azzal kezdi, hogy beolvasztja mindazt, amit nem vihet magával. Kemencék épülnek itt is, ott is, a lángban álló pompás palotákról nem is beszélve, azok olyanok, mint megannyi természetes kohó. Meg aztán láthattad, mit műveltek a templombeliek: csak nem mutogathatják országnak-világnak, hogy lám, milyen szép ostyatartókat meg kehelytányérokat ráncigáltak ki a tabernákulumokból. Olvasztani, olvasztani kell tüstént. A fosztogatás – magyarázta Baudolino, mint aki igencsak jól ismeri ezt a mesterséget – olyan, mint a szüret, a feladatokon is osztozni kell: az egyik a szőlőt szedi, a másik erjesztőkádba hordja a mustot, a harmadik jóllakatja a szőlőszedőket, a negyedik óbort hoz nekik... A fosztogatás komoly munka, legalábbis ha azt akarja az ember, hogy a városban, mint annak idején Mediolanumban, kő kövön ne maradjon. De efféle munkához azok a paviaiak kellenének, ők tudták, hogyan kell eltüntetni egy várost. Ezeknek itt még sokat kell tanulniuk: előbb ledöntötték a szobrot, aztán rátelepedtek, és vedelni kezdtek, aztán egy lányt húzott oda valaki a hajánál fogva és azt kiáltozva, hogy szűz még a lány, mire nosza, dugta is már be az ujját mindenki, hogy vajon érdemes-e... Fosztogatáskor mindenekelőtt tessék mindent besöpörni, házról házra, és csak azután kezdődhet a mulatság, különben más teszi rá a kezét orvul a legjavára. Akárhogy is, de az volt a bökkenő, hogy ilyen népeknek dehogy tudtam volna én idejében előadni, hogy én is a monferratói határgrófságban születtem ám. Csak egy megoldás maradt tehát. A sarkon lesbe álltam, megvártam, míg befordul a sikátoromba egy lovag, aki úgy leitta magát, hogy azt sem tudta már, hova megy, csak úgy vitette magát a lovával. Elég volt megrántanom a lábát, s a földre zuhant. Lekaptam a sisakját, fejbe kólintottam egy kővel...

– Megölted?

– Dehogy, épp csak meglegyintettem, hogy egy kicsit elájuljon. Erőt vettem magamon, mert a szájából violaszín okádék buggyant elő, magamra öltöttem a páncélingét meg a köpenyét, a sisakját és a kardját, felpattantam a lova nyergébe, és nekivágtam a városnak, meg sem álltam, míg a Hagia Szophia bejáratához nem értem, ahol is azt láttam, hogy öszvéreket tuszkolnak befelé, egypár vitéz pedig karvastagságú lánccal ellátott ezüstkandelábereket szorongatva haladt el épp előttem, és mintha lombard módra beszéltek volna. Kétségbeestem ennek a pusztításnak, gyalázatnak, harácsolásnak a láttán, hiszen mégiscsak a földijeim, a római pápa jámbor gyermekei vitték végbe mindeme gazságokat...

Szó szót követett, a fáklyák épp az utolsókat lobbanták, amikor ők egyszer csak ismét a felszínre bukkantak a ciszternából, és néptelen sikátorokon át az immár koromsötét éjszakában egyenest a genovaiak tornyához siettek.

Megzörgették a kaput, valaki lejött értük, beinvitálták és egyszerű, de szíves vendéglátásban részesítették őket. Baudolino szemlátomást otthon érezte magát, és mindjárt a háziak figyelmébe ajánlotta Nikétaszt.

– Jó-jó, bízzatok mindent ránk – mondta az egyik genovai –, és most feküdjetek csak le nyugodtan.

És olyan magabiztos volt a hangja, hogy nemcsak Baudolino, hanem még Nikétasz is szépen átaludta az éjszakát.

3

Baudolino megmagyarázza Nikétasznak, mit írt gyerekkorában

Másnap reggel Baudolino összehívta a legügyesebb genovaiakat, Peverét, Boiamondót, Grillót és Taraburlót. Nikétasz elmondta nekik, hol találják meg a családját. Legyen egészen nyugodt, ismételték a genovaiak, s már ott sem voltak. Bort kért akkor Nikétasz, Baudolinónak is töltött belőle.

– Gyantaillatú, nem tudom, szereted-e. Sok latin viszolyog tőle, penészízűnek mondják.

Miután Baudolino biztosította róla, hogy őneki kedvenc itala ez a görög nektár, Nikétasz intett, hogy nosza, meséljen hát, ő csupa fül.

Baudolinóról lerítt, hogy nagyon szeretné megosztani valakivel a történetét, hogy végre könnyítene magán, mert ki tudja, mióta fúrja már az oldalát mindaz, amit elmondani készül.

– Nézd csak, Nikétasz uram – húzott elő a nyakában lógó bőrzacskóból egy pergament. – Ezzel kezdődik az én történetem.

Nikétasz jól ismerte a latin betűket, de ezt az írást hiába igyekezett kisilabizálni, nem boldogult vele.

– Hát ez meg mi? – kérdezte. – Vagyis hát milyen nyelven íródott?

– Hogy milyen nyelven, azt nem tudom. No, ide hallgass hát. Bizonyára sejted, hol van Ianua vagyis Génua, és Mediolanum avagy Majland, ahogy a teutonok, azaz germánok, vagyis a ti szavatokkal az alemannok mondják. Nos, e két város közt félúton folyik két folyó, a Tanaro meg a Bormida, a két folyó közt pedig van egy síkság, ahol vagy akkora a hőség, hogy napos kövön a tojás is keményre fő, vagy köd van, vagy ha nincs köd, akkor havazik, vagy ha nem havazik, akkor fagy, és ha nem fagy, akkor is nagyon hideg van. Ott születtem én a Frascheta Marincana nevű vidéken, mert a két folyó között csinos mocsár is található. Nem éppen olyan, mint a Propontisz-parti táj...

– Képzelem.

– Én mégis szerettem. Elkíséri az embert a hangulata egy életen át. Sok utat bejártam, Nikétasz úr, eljutottam én talán még Nagy-Indiáig is...

– Nem vagy benne biztos?

– Abban nem, hogy pontosan hol is jártam; biztosnak csak annyi biztos, hogy a fejükön szarvat meg a hasukon szájat viselő emberek élnek ott. Végenincs sivatagokban, beláthatatlan pusztaságokon bolyongtam, és mindig úgy éreztem, mintha rabul ejtene valami felfoghatatlan. Az otthoni ködös erdőket járva viszont mintha az anyja hasában volna az ember, és nem fél semmitől, szabadnak érzi magát. De köd sem kell, csak mész-mész, aztán ha megszomjazol, letörsz a fákról egy-egy jégcsapot, és azt szopogatod...

– Mit szopogatsz? Milyen csapot?...

– Megfagyott vizet, na hát. Nektek szavatok sincs rá. Felfagyhat tőle az ember keze, a felfagyás pedig viszket, és fáj, ha megvakarod.

– Úgy beszélsz róla, mint valami kellemes emlékről...

– Szeretem a hideget.

– Mindenki szereti a szülőhelyét. Folytasd.

– Elég az hozzá, hogy valaha rómaiak lakták azt a vidéket; úgy értem, igazi, latinul beszélő, Rómából való rómaiak, nem olyanok, mint ti, akik szintén rómainak mondjátok magatokat, pedig görögül beszéltek, és görögök is vagytok, már megbocsáss. Aztán azoknak a rómaiaknak a birodalma volt-nincs, semmivé lett, Rómában csak a pápa maradt, és megannyi különböző nyelven beszélő népek bukkantak fel Itália-szerte. A fraschetaiaknak is megvan a maguk nyelve, Terdonában már másképpen beszélnek. Frigyes kíséretében Itáliát járva igen bájos nyelvekkel is megismerkedtem én, a miénk hozzájuk képest nem is nyelv, hanem kutyaugatás, írásra sem használja senki, mert hisz írni még latinul szokás. Így hát ezt a pergament telefirkálva talán elsőként próbáltam meg úgy írni, ahogyan beszélünk. Később tudós ember lettem, és már latinul írtam.

– Ez a feljegyzésed miről szól?

– Mint látod, tanult emberek közé kerülvén azt is tudtam, milyen esztendőt írunk. Az Úr 1155. évének decemberében ültem neki a körmölésnek. Hogy én hány éves voltam, azt nem tudtam; az apám szerint tizenkettő, az anyám szerint tizenhárom, talán mert ő a jámborságra nevelésem fáradalmai miatt hosszabbnak érezte az eltelt időt. Annyi bizonyos, hogy tizennégy felé járhattam, amikor írni kezdtem. Áprilistól decemberig tanultam meg a betűvetést. Mindenem lett az írás, miután magával vitt a császár, a legkülönfélébb helyzetekben, táborozáskor, sátorban, lerombolt házak falának támaszkodva is buzgón neki-nekiláttam. Többnyire írótáblát használtam, pergament csak ritkán. Egészen hozzászoktam már, hogy úgy éljek, ahogyan Frigyes, aki sohasem maradt egy helyben néhány hónapnál tovább, annyit is legföljebb telente, mert amúgy egész évben úton volt, és minden éjjel másutt hajtotta nyugovóra a fejét.

– Jó-jó, de miről mesélsz?

– Annak az évnek az elején én még apámmal-anyámmal éltem, volt néhány tehenünk meg egy kertünk. Egy környékbeli remete tanított meg olvasni. Jártam az erdőt meg a lápvidéket, képzeletteli gyerekként unikornisokat is láttam, sőt állításom szerint Szent Baudolino is megjelent előttem a ködben...

– Sosem hallottam még ilyen nevű szent emberről. Csakugyan megjelent neked?

– Odavalósi szent volt, Villa del Foro püspöke. Más kérdés persze, hogy csakugyan láttam-e. Az volt velem a baj, Nikétasz úr, világéletemben, hogy amit láttam, mindig összekevertem azzal, amit csak szerettem volna látni...

– Sokakkal megesik...

– Igen, de én mindig úgy voltam vele, hogy elég volt annyit mondanom: ezt meg ezt láttam, vagy találtam ezt a levelet, és ez meg ez olvasható benne (pedig, mondjuk, én magam írtam), a többieknek több sem kellett, mintha csak erre vártak volna. Tudod, Nikétasz úr, ha mondunk valamit, amit csak úgy kitaláltunk, a többiek pedig bólogatnak, hogy bizony, akkor előbb-utóbb magunk is el fogjuk hinni a dolgot. A Fraschetát járva tehát szenteket és unikornisokat láttam az erdőben, és mikor aztán a császárba botlottam, nem sejtve, kivel van dolgom, az anyanyelvén szólítottam meg őt, és azt mondtam neki: Szent Baudolinótól tudom, hogy meg fogja hódítani Terdonát. Azért mondtam ezt, hogy örüljön, de neki kapóra jött, azt akarta, hogy mondjam el mindenkinek, legelőször is a terdonai követeknek, azok meg hallhatták, hogy lám, a szentek is ellenük fordultak, vagyis ezért vett meg engem Frigyes az apámtól, nem is annyira azt a pár fillért adva értem fizetségül, mint inkább azt, hogy ettől fogva egy éhes szájjal kevesebbről kellett már csak gondoskodnia. Így változott meg az én életem.

– Az apródja lettél?

– Nem, hanem a fia. Akkor Frigyes nem volt még apa, és alkalmasint megszeretett, mert én megmondtam neki, amit mások tiszteletteljesen elhallgattak. Úgy kezelt, mint saját leszármazottját, megdicsérte a krikszkrakszaimat, méltányolta, ha újabb számtanfeladványt sikerült két kézen megoldanom, vagy újabb ismereteket elsajátítanom az apjával vagy az apja apjával kapcsolatban... Néha a bizalmába is beavatott, talán mert azt hitte, úgysem értem.

– Jobban szeretted-e, mint nevelőapádat, az édesapádnál, vagy inkább a fensége nyűgözött le?

– Nikétasz úr, én addig sosem gondolkodtam el azon, hogy vajon szeretem-e Gagliaudo apát. Csak arra ügyeltem, nehogy rúgás- vagy botsuhintásközelben legyek, és azt hittem, minden fiúgyerek így van ezzel. A haláláig észre sem vettem, hogy szeretem. Nem hiszem, hogy korábban akár csak egyszer is megöleltem volna. Inkább az anyám ölében sírtam ki magam, de szegénynek annyi jószágot kellett ellátnia, hogy nem sok ideje maradt a vigasztalásomra. Frigyes szép szál ember volt, az arca fehér és piros, nem pedig cserzettbőr-színű, mint a földijeimé, a haja és a szakálla lángvörös, a keze hosszú, az ujjai vékonyak, a körme jól ápolt, magabiztos volt, és önbizalmat árasztott, vidám volt és határozott, és vidámságot és határozottságot sugárzott, bátor volt, és másokba is bátorságot öntött... Oroszlánkölyök voltam, és oroszlán volt ő is. Kegyetlen is tudott lenni, de nagyon kedvesen bánt azokkal, akiket szeretett. Szerettem őt. Ő volt az első, aki odafigyelt arra, amit mondok.

– Te voltál neki a nép hangja... Derék uralkodó az, aki nemcsak az udvaroncaira hallgat, hanem arra is kíváncsi, mit gondolnak az alattvalók.

– Én viszont azt sem tudtam már, ki vagyok és hol vagyok. A találkozásunktól fogva, áprilistól szeptemberig a császári sereg kétszer is végigvonult Itálián, először Lombardiától Rómáig, aztán még egyszer visszafelé, kígyóvonalban Spoletótól Anconáig, Anconától Apukáig, onnan megint Romagnába, Romagnából fel ismét Veronának, Tridentumnak és Bauzanónak, végül a hegyeken át térve meg Németföldre. Tizenkét évig ki sem mozdultam két kis folyó közéből, most meg hirtelen a világ közepén találtam magamat.

– Legalábbis így érezted.

– Tudom én, Nikétasz úr, hogy a világ közepén ti vagytok, de a világ túlnyújtózik ám a ti birodalmatokon, el egészen az Ultima Thuléig és az ivernek földjéig. Konstantinápolyhoz képest Róma persze romhalmaz, Párizs pedig apró porfészek csupán, de néha azért még ott is történik ez-az, mi több, a világ nagy-nagy részén nem görögül beszélnek, még olyan népek is vannak, akik az igent úgy mondják, hogy oc.

Oc?

– Oc.

Furcsa. De folytasd csak.

– Jó. Bejártam egész Itáliát, újabb és újabb helyekre és arcokra, sosem látott ruhákra, selymekre és hímzésekre, aranysujtásos köpönyegekre, kardokra és vértezetekre csodálkoztam rá, ami hangot pedig hallottam, azt nem győztem utánozni naphosszat. Csak homályosan emlékszem rá, miként vette át Frigyes az itáliai királyok vaskoronáját Paviában, majd hogyan vonultunk le az úgynevezett Innenső-Itáliába, Italia citerior-ba a Via francingená-n, hogyan találkozott a császár Hadrianus pápával Sutriban, hogyan koronázták meg Rómában...

– Mármost hol koronázták meg a baszileuszodat, vagy ahogy ti mondjátok: a császárodat? Paviában vagy Rómában? És miért épp Itáliában, ha egyszer az alemannok baszileusza?

– Csak sorjában, Nikétasz uram, nálunk, latinoknál nem olyan egyszerűen van az, mint nálatok. Itt, ha kivájja valaki az épp uralkodó baszileusz szemét, akkor ő lesz a baszileusz, amit mindenki helyesel, és még a konstantinápolyi pátriárka is azt teszi, amit a baszileusz mond, mert ha nem, akkor a baszileusz az ő szemét is kivájja...

– Azért ne túlozz.

– Túlzok? Mindjárt az érkezésemkor megmagyarázták, hogy III. Alexiosz úgy került a trónra, hogy a törvényes uralkodót, Iszaakioszt megvakíttatta.

– Tifelétek soha sincs úgy, hogy a király elteszi láb alól az elődjét, hogy a trónjára ülhessen?

– Dehogy nincs, de ha megöli, harcban, méreggel vagy tőrrel öli meg.

– Mert barbárok vagytok, mert kíméletesebb módját el sem tudjátok képzelni az államügyek rendezésének. Izsák egyébiránt a testvére volt Alexiosznak, és hát a testvérét mégsem öli meg az ember.

– Értem, tehát merő jóindulatból történt a dolog. Nálunk nem így van. A régi császárok, mármint nem a konstantinápolyiak, hanem a rómaiak örökébe a latinok császára lépett, aki Nagy Károly óta nem latin. De hogy biztosan üljön a trónján, meg kell őt koronáznia a pápának is, elvégre az álságosok és hazugok törvényét elsöpörte a krisztusi törvény. Ahhoz viszont, hogy a pápa megkoronázza, az kell, hogy a császárságát az itáliai városok is elismerjék, azok pedig jószerével mind külön utakat járnak, tehát meg kell hogy koronáztassa magát Itália királyának, mármint ha a teuton fejedelmek is úgy akarják. Érthető?

Nikétasz jó ideje tudta már, hogy a latinok barbárok ugyan, de roppant bonyolult népek; ha teológiai kérdés van terítéken, ügyetlenül csűrnek-csavarnak, de jogi ügyekben minden szőrszálhasogatásra képesek. Így hát míg a Bizáncban fészkelő rómaiak gyümölcsöző zsinatozással töltöttek el hosszú évszázadokat, hogy a Mi Urunk természetét definiálják, de a még közvetlenül Constantinustól származtatható világi hatalmat egy percig sem vitatták, addig a teológiát a nyugatiak Róma papjaira hagyták, ők pedig egymás megmérgezése és lekaszabolása útján igyekeztek tisztázni, hogy vajon van-e még császár, s ha igen, ki az, amivel sikerült elérniük, hogy tulajdonképpeni császáruk végül is nem lett.

– Frigyesnek tehát meg kellett koronáztatnia magát Rómában. Magasztos esemény lehetett...

– Módjával. Egyrészt mert a római Szent Péter-templom a Hagia Szophiához képest viskó csupán, annak is eléggé rozzant. Másrészt mert nagyon zavaros volt ott azokban a napokban a helyzet; a pápa elsáncolta magát a Szent Péter-templom környékén meg a várába, a folyó túlpartján pedig mintha átvették volna a rómaiak a város irányítását. Harmadrészt nem volt világos, hogy vajon a pápa sérti-e meg a császárt vagy a császár a pápát.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy a hercegeket és az udvari püspököket figyelve láthattam, mennyire dühíti őket az, ahogyan a pápa a császárral bánik. Szombaton kerített sort a koronázásra, pedig vasárnap kellett volna, egy mellékoltárnál kente fel Frigyest, pedig a főoltárnál kellett volna, és nem a fején, ahogy valaha dívott, hanem a karja meg a lapockája közt, valamint nem krizmával, hanem a katekumenok olajával. Talán nem érted, mi a különbség, én sem értettem annak idején, de az udvarbeliek mind mogorva képpel bámultak. Arra számítottam, hogy Frigyes is dúlni-fúlni fog, de nem: ő a pápával roppant kedvesen viselkedett, mogorván inkább a pápa nézett, mint aki rossz boltot csinált. Nekiszegeztem Frigyesnek a kérdést, miért van az, hogy a nagyurak morognak, ő meg nem morog, mire ő azt felelte, értsem meg, hogy a liturgikus jelkép nagy érték, egy semmiség mindent eldönthet. Őneki igenis fontos volt, hogy megkoronázzák, és hogy a pápa koronázza meg, de ne túl ünnepélyesen, mert az olyan látszatot keltene, mintha ő csak a pápa kegyelméből volna császár, holott a germán fejedelmek akaratából már eleve az. Ez ám a ravaszság, feleltem erre én, hisz ezzel mintha azt mondta volna: te csak jegyző vagy itt, pápa, de a szerződést én már aláírtam az Atyaúristennel. Elnevette magát, és tarkón legyintett: neked aztán jól felvágták a nyelvedet, ez igen. Aztán megkérdezte, mivel töltöttem az elmúlt napokat Rómában, mert őt annyira lekötötték a ceremóniák, hogy elvesztett szem elől. No hiszen, mondtam én, láttam, miféle ceremóniákat rendeztetek. A rómaiaknak ugyanis (mármint a rómabelieknek) nem fűlt hozzá a foguk, hogy a koronázás a Szent Péter-templomban legyen, mivel a római szenátus, fontosabbnak tartva magát, mint a pápa, inkább a Capitoliumon koronázta volna meg Frigyest. Ő meg persze nemet mondott, hiszen ha később azt meséli, hogy a nép tett a fejére koronát, nemcsak a német fejedelmek mondják azt, hanem alkalmasint a francia meg az angol király is, hogy ugyan, miféle dolog az, hogy a szentséges plebs keni fel a császárt; ha ellenben azt mondja, hogy a pápa kente föl, akkor mindenki komolyan veszi. A dolog azonban még bonyolultabb volt, és ezt csak utóbb értettem meg. A német fejedelmek egy ideje emlegetni kezdték a translatio imperii-t, vagyis azt, hogy a római császárok öröksége tulajdonképpen őrájuk szállt. Ha tehát Frigyes a pápával koronáztatja meg magát, azzal azt sugallja, hogy a jogaiban őt Krisztus földi helytartója is megerősíti, mindegy, hol lakik, hogy Edesszában vagy Regensburgban-e. Ha viszont a római szenátus koronázza meg, populusque, akkor azt mondja mintegy, hogy még mindig ott az impérium fészke, és nem történt meg a translatio. Ravasz, szokta volt mondani Gagliaudo apa. Persze hogy hallani sem akart erről a császár. A nagy koronázási lakoma közben ezért csörtettek át a dühös rómaiak a Tiberis túlpartjára, és csaptak agyon nemcsak néhány papot, ami mindennapos ügynek számított, hanem kettőt-hármat a császár emberei közül is. Frigyes éktelen haragra gerjedt, s a lakomát félbehagyva mind egy szálig végezni akart a támadókkal, minek okáért nemsokára halnál is több hulla úszkált a Tiberisben, és mire a nap leszállt, szépen felfogták a rómaiak, ki az úr a háznál, de hát ünnepségnek mindez persze nem volt valami fényes. Ekkor haragudott meg Frigyes az innenső-itáliai városokra, és ezért történt, hogy amikor július végén Spoleto alá érve a vendégjogra hivatkozott, s a spoletóiak akadékoskodtak, Frigyes még nagyobb méregbe gurult, és akkora vérfürdőt rendezett, hogy hozzá képest gyerekjáték csupán az, ami most Konstantinápolyban történik... Meg kell értened, Nikétasz uram, hogy aki császár, annak császárként is kell viselkednie, az nem érzeleghet... Sok mindent megtanultam én azokban a hónapokban; Spoleto után a bizánci követekkel való találkozás következett Anconában, majd visszakanyarodtunk Felső-Itáliának, meg sem állva az Ottó által Pireneusinak mondott Alpok lábáig, s én életemben akkor láttam először hófödte hegycsúcsokat. Mindeközben pedig Rahewin kanonok az írás művészetébe avatgatott be naponta.

– Kemény beavatás lehetett az egy gyereknek...

– Nem, nem volt az. Ha nem értettem valamit, akkor persze kaptam egy-egy taslit Rahewin kanonoktól, de hát meg se kottyant nekem az az atyai nyaklevesekhez képest, amúgy pedig mindenki az én ajkamon csüggött. Ha azt találtam mondani, hogy tengeri szirént láttam, nem volt, aki el ne hitte volna, hiszen már a császár is úgy mutatott be, hogy szenteket látok, és elismerően bólintottak: ejha...

– Ez nyilván arra indított, hogy jól megfontold, mit beszélsz...

– Ellenkezőleg: arra indított, hogy egyáltalán ne fontolgassak. Akármit mondhatok, gondoltam, mindenképp igaz, ha egyszer kimondtam... Róma felé menet egy Corrado nevű pap mindenféle csudákat regélt a dicső Urbsról: hogy a Capitoliumon hét automata jeleníti meg a hét napjait, s ezek kolompolnak, ha felkelés tör ki valamelyik provinciában; hogy maguktól mozgó bronzszobrok vannak ott, meg egy varázstükörrel teli palota... Aztán megérkeztünk Rómába, én pedig a Tiberis-parti öldöklés napján szépen eloldalogtam, és a nyakamba vettem a várost. S ahogy mentem-mentem, bizony nem láttam mást, csak antik romok közt legelésző birkanyájakat meg boltívek alatt zsidóul beszélő, halárus atyafiakat, csudát azonban semmit, hacsak egy lateráni lovas szobrot nem, bár attól sem voltam éppen elragadtatva. De amikor visszaúton mindenki kérdezgetett, hogy mit láttam, ugyan mit mondhattam volna? Hogy Rómában csak romok és birkák vannak? Senki sem hitt volna nekem. Elregéltem hát én is mindazt a csudát, amit nekem regéltek, megtoldva még egypárral, azzal például, hogy láttam ám a lateráni palotában egy gyémántokkal díszített arany ereklyetartót is a mi urunk, Jézus Krisztus köldökével és előbőrével. A többiek álmélkodva hallgattak, és sajnálkoztak: milyen kár, hogy aznap rómaiakat kellett gyilkolásznunk, és nem nézhettük sorra mi is azokat a csudákat. Azóta sok-sok év eltelt, de Németföldön, Burgundiában, sőt még itt is mindmáig visszahallom mindazt, amit Róma város csodáiról annak idején én magam kezdtem el terjeszteni.

Közben visszatértek a genovaiak, szerzetesi csuhában, kolompot rázva egy tetőtől talpig piszkosfehér leplekbe burkolódzó társaság élén. Nikétasz várandós felesége érkezett meg, csecsemővel a karján, és sorra a többi gyermek, fiúk és bájos leánykák, néhány további családtag, egypár szolga. A genovaiak úgy mentek át velük a városon, mintha leprásokat vinnének, még a zarándokok is kitértek az útjukból.

– Hogyan vehettek komolyan benneteket? – nevetett rájuk Baudolino. – A leprások hagyján, de ti bizony ebben a gúnyában sem látszotok szerzetesnek!

– A zarándokok, tisztesség ne essék szólván, tökfilkók mind – mondta Taraburlo. – Meg aztán rég itt élünk mi már, az a kis görög, ami kell, csak ránk ragadt. Mély hangon, kórusban úgy ismételgettük, hogy „kürie eleiszon, kürie eleiszon”, mint valami litániát, ők meg szépen félrehúzódtak, ki keresztet vetett, ki pedig ördögűző jeleket mutogatott.

Az egyik szolga ládikát nyújtott át Nikétasznak, Nikétasz a szoba végébe húzódott vele, ott nyitotta ki. Egypár aranypénzzel tért meg, átnyújtotta őket a házigazdáknak, akik nagy hálálkodásba kezdtek, és biztosították róla, hogy amíg csak marad, ő az úr a háznál. A népes családot a környező, meglehetősen mocskos sikátorokban szállásolták el, olyan házakba, amelyekben egy latinnak sem juthat eszébe zsákmány után kutakodni.

Ahogy így elrendeződtek a dolgok, Nikétasz magához intette Peverét, aki vendéglátói közül a legtekintélyesebbnek látszott, és közölte vele, hogy ha rejtőzködnie kell is, a megszokott örömeiről azért nem szeretne lemondani. A város ég, de továbbra is futnak be kereskedőhajók és halászbárkák, azok pedig kénytelenek megállni az Aranyszarv-öbölben, mivel a kikötői rakodóhelyekig már nem jutnak el. Akinek van pénze, az olcsón beszerezheti mindazt, ami a kényelmes élethez kell. A konyha jó kezekben lesz, mert a most kimenekített rokonokkal együtt a sógora, Theophilosz is csatlakozott hozzájuk, ő pedig remek szakács; csak meg kell kérdezni, milyen főznivalókra van szüksége. Így hát délutánra Nikétasz logothetészhez méltó ebédet – fokhagymával, hagymával és póréval töltött, pácolthal-mártásos hízott gödölyét – tálaltathatott fel vendéglátójának.

– Több mint kétszáz esztendeje – mondta Nikétasz – Ottó királyotok követeként Konstantinápolyba érkezett egy Liutprand nevű püspök, Niképhorosz baszileusz látta őt vendégül. Nem volt valami szép találkozás, utóbb megtudtuk, hogy az útleírásában Liutprand piszkos, durva, faragatlan, rongyos népségnek írt le bennünket, rómaiakat. A gyantás borral sem tudott megbékélni, és úgy vélte, az ételeink mind olajban úsznak. Egyvalamit említett csupán lelkendezve: ezt a fogást.

Baudolinónak ízlett a kecskesült, Nikétasz pedig tovább kérdezgette.

– Úgy tanultál tehát meg írni, hogy közben hadi életet éltél. De olvasni már tudtál.

– Igen, de írni nehezebb. Pláne hogy latinul. Mert ha a császár el akart zavarni egypár katonát a fenébe, akkor németül förmedt rájuk, de ha a pápának vagy az unokafivérének, Jasomirgottnak írt, akkor annak a levélnek, mint minden kancelláriai dokumentumnak is, latinul kellett íródnia. Kínkeservesen veselkedtem neki a betűknek, azt sem tudtam, mit jelent egy-egy lemásolt szó vagy mondat, de mire vége lett annak az évnek, megtanultam írni. Odáig azonban még nem jutottunk, hogy grammatikát is tanulhassak Rahewintől. Csak másolni tudtam, saját magamat kifejezni még nem. Ezért írtam hát fraschetai nyelven azt, amit írtam. Hogy persze csakugyan fraschetai nyelven-e? Volt abban jócskán más is, amit másoktól, altiaktól, paviaiaktól, milánóiaktól, genovaiaktól, olyan környékbeliektől hallottam, akik egymás beszédét néha nem is értették. Építettünk mi arrafelé később egy várost, mindenféle innen-onnan, toronyépíteni egybeszaladt népekkel, ők beszéltek pontosan ugyanígy. Vagyis ahogy én kitaláltam, azt hiszem.

– Nomothetész voltál – mondta Nikétasz.

– Nem tudom, mi az, lehet. A következő lapokon mindenesetre meglehetős latinsággal folytattam az írást. Akkor már Regensburgban volt gondja rám egy csöndes kolostorban Ottó püspöknek, és lapozgatnivalóm ott aztán bőven akadt... Okosodtam. Ha figyelsz, észreveheted, hogy a pergamen csak úgy-ahogy van lekaparva, s még áttetszik néhol a korábbi textus. Csibész fejjel megloptam a mestereimet, két éjszaka hosszat kapargattam valami réges-réginek hitt írást, hogy nekem is legyen hova írnom. A rá következő napokon Ottó kétségbeesetten konstatálta, hogy sehol sem találja Chronica sive Historia de duabus civitatibus-ának első változatát, melyen több mint tíz éve dolgozott már, és szegény Rahewint fogta gyanúba, hogy bizonyára ő hagyta el valahol útközben. Két évvel később úgy döntött, hogy újraíratja velem az egészet, az írnokaként sohasem mertem neki bevallani, hogy azt az első Chronica-változatot bizony én kapartam le annak idején. Van igazság, mint látod, hiszen én is elvesztettem utóbb a magam krónikáját, csakhogy azt énnekem már nem volt többé bátorságom újraírni. Igen ám, de Ottó meg is változtatott egyet és mást az újraíráskor...

– Hogyhogy?

– Ha elolvasod Ottó Chronicá-ját, vagyis világtörténetét, észreveheted, hogy Ottó nem volt valami jó véleménnyel a világról és rólunk, emberekről. Kezdődni, úgymond, tulajdonképpen jól kezdődött az egész, de romlásnak indult, mundus senescit, nemde, azaz vénül a világ, és közeleg a vég... De még ugyanabban az évben, hogy Ottó újrakezdte az egész Chronicá-t, megkérte őt a császár, hogy ugyan, örökítené meg az ő dicső tetteit is, minek okáért Ottó a Gesta Friderici írásába is belefogott, csak éppen nem fejezte be, mert alig egy évre rá meghalt, s a folytatás Rahewinre maradt. Dicsőíteni uralkodójának tetteit márpedig csak olyan ember tudja, akinek meggyőződése, hogy őfelsége trónra jutásával új világkorszak kezdődött, vagyis hogy igazi historia iucunda az övé...

– Megírható a császárok története szigorúan is, hogy kiderüljön, hogyan és miért mennek a vesztükbe...

– Meglehet, hogy te így írsz, Nikétasz úr, de a derék Ottó másként csinálta, és én csak elmondom, mi hogyan történt. Elég az hozzá, hogy a Chronicá-ban egyrészt azt írta meg ismét az a szent ember, hogy romlik a világ, másrészt a Gestá-ban azt, hogy nem lehet nem javulnia. Ellentmondásba keveredett, mondhatnád. Csakhogy ez még nem minden. Gyanítom, hogy a Chronica első változatában Ottó még cudarabb képet festett a világról, és újraírás közben csak azért enyhült meg kissé irántunk, szegény halandók iránt, hogy mégse legyen akkora az az ellentmondás. És mindezt én idéztem elő azzal, hogy lekapartam az első változatot. Ha mégis megmarad, Ottó talán nem meri megírni a Gestá-t, és minthogy az utánunk jövők eme Gestá-ból tudják majd meg, hogy Frigyes mit csinált, mit nem, könnyen kisülhetett volna, hogy ha az első verziót le nem vakarom, akkor Frigyes végbe sem vitte mindazt, amit szerintünk végbevitt.

– Olyan vagy – mondta Nikétasz –, mint a hazug krétai: megrögzött hazudozónak mondod magad, és azt akarod, hogy higgyek is neked. Elhitetnéd velem, hogy mindenkit hazugságokkal traktáltál, épp csak engem nem. Az itteni császárok udvarainál töltött számos esztendő megtanított rá, hogy nálad megátalkodottabb fő-fő hazugok csapdájába se essek bele... Magad vallottad be, hogy azt sem tudod már, ki vagy: talán éppen mert túl sok hazugsággal traktáltad önmagadat is. Tőlem várnád azt a történetet, amellyel te nem boldogulsz. Csakhogy én nem hazudozok ám, mint a magadfajta. Én világéletemben az igazságot szerettem volna kihámozni a mások meséiből. Te megöltél valakit, hogy Frigyesed halálát megbosszuld, és most talán arra számítasz, hogy a történetem majd feloldoz a bűn alól. Újabb és újabb részletekkel gazdagítod a hőn szeretett császárodról szóló históriát, hogy azután magától értetődőnek tessék, miért is volt kutya kötelességed megbosszulni őt. Feltéve persze, hogy megölték, és hogy az ölte meg, akit te megöltél.

Nikétasz kitekintett.

– Most éri el a tűz az Akropoliszt – mondta.

– Szerencsétlenséget hozok a városokra.

– Azt hiszed, mindenható vagy. Kevélységben vétkezel.

– Nem kevélység ez, hanem önsanyargatás. Világéletemben úgy volt, hogy minden város a porba dőlt, ha csak a közelébe értem. A szülőföldemen csak elszórt falvacskák voltak, néhány szerény várkastély is csupán itt-ott, és hiába hallottam egy-egy vándorkereskedőtől, hogy micsoda szépséges hely az az urbs Mediolani, fogalmam sem volt róla, milyen is egy város, nem jutottam én el még Terdonáig sem, pedig annak láttam én még a tornyait is messziről, Astit vagy Paviát pedig már egyenesen a földi Paradicsom kapujának hittem. A később mégiscsak megismert városokra azonban vagy pusztulás várt, vagy máris felperzselődtek, mint Terdona, Spoleto, Crema, Milánó, Lodi, Ikonion és végül Pndapetzim. Ez lesz a sorsa ennek a városnak is. A tekintetemből áradna a rontás?

– Ne bántsd magad.

– Igazad van. Egyetlenegyszer egy várost, méghozzá a sajátomat, igenis megmentettem. Egyetlen alkalom kizárja-e szerinted a rontást?

– A sorsszerűséget igen.

Baudolino eltűnődött. Majd megfordult, nézte, mi marad Konstantinápolyból.

– Akkor is vétkesnek érzem magam. Azok, akik mindezt művelik, velenceiek, flandriaiak, és még inkább Champagne-ból és Blois-ból, Troyes-ból, Orléans-ból és Soissons-ból való lovagok, a monferratói földijeimről nem is beszélve. Jobban szerettem volna, ha ezt a várost a török pusztítja el.

– A török ilyet sose tenne – mondta Nikétasz. – Velük nagyon is jóban vagyunk. Félnünk a keresztényektől kellett. De talán Isten keze sújt le ránk általatok, talán a bűneink miatt büntet ő veletek.

Gesta Dei per Francos[1]mondta Baudolino.

4

Baudolino beszél a császárral, és beleszeret a császárnéba

Délután Baudolinónak megeredt a nyelve, és Nikétasz úgy döntött, mostantól nem szakítja félbe. Egy-kettő, nőjön föl hamar, jusson végre a dolgok velejéhez. Nem értette meg, hogy a dolgok velejéhez még mostanig, hogy mesél, sem jutott el Baudolino, és épp azért mesél, hogy eljusson.

Frigyes Ottó püspökre és a titkárára, Rahewin kanonokra bízta Baudolinót. Az előkelő Babenberg családból származó Ottó anyai nagybátyja volt a császárnak, bár alig tíz évvel volt idősebb nála. A roppant tudományú ember Párizsban tanult a nagy Abélard-nál, majd belépett a ciszterciekhez. Igen fiatalon elnyerte Freising püspökének megtisztelő címét. Túl nagy erővel persze nemigen vetette be magát e tekintetes város ügyeinek intézésébe, ámde – magyarázta Baudolino – a nyugati keresztényeknél dívó szokás szerint a nemesi családok sarjai úgy lettek ennek vagy amannak a helynek a püspökeivé, hogy tulajdonképpen odamenniük sem kellett, elég volt annyi, hogy a járadékot megkapják.

Ottó még az ötvenedik évét sem töltötte be, de százesztendősnek látszott, sántikált, mert hol a csípejét, hol a lapockáját hasogatta a fájás, epekővel bajlódott, s a szeme csupa csipa, hisz nemcsak nappal, hanem gyertyaszál mellett éjjel is folyvást olvasott. Köszvénye is volt, az meg oly ingerlékennyé tette, hogy Baudolinóra valósággal rámordult, amikor először meglátta:

– Lyukat beszéltél a császár hasába, mi?

– Esküszöm, mesterem, hogy nem – tiltakozott Baudolino. Mire Ottó:

– Hát persze: a hazug úgy mond igent, hogy tagad. Gyere. Megtanítalak a tudományomra.

Ebből is látszik, hogy Ottó tulajdonképpen arany ember volt, és mikor látta, milyen fogékony, hogy megjegyez Baudolino mindent, amit hall, egykettőre a szívébe zárta őt. Arra is felfigyelt azonban, hogy Baudolino nemcsak az épp tanultakat mondja fel szépen, hanem azt is, amit hozzákölt.

– Született hazug vagy te, Baudolino – jegyezte meg.

– Hát ezt meg miért mondja mesterem?

– Mert igaz. De nehogy szemrehányásnak vedd. Ha literátus embernek, sőt egykor netán históriaírásra készülsz, hazudni, történeteket kitalálni is kénytelen leszel, nehogy egyhangú legyen a históriád. De csak csínján. Azt, aki mindig, a csip-csup dolgokban is hazudik, elítéli a világ, és a költőket díjazza, akik hazudni csak egészen nagyokat szoktak.

Tanítójának intelmeit megszívlelte Baudolino, s hogy miként hazudik Ottó is, azt a Chronica sive Historia de duabus civitatibus-nak ellentmondó Gesta Friderici példáján előbb-utóbb maga is láthatta. És mert el szerette volna sajátítani a tökéletes hazugság művészetét, elhatározta, hogy csupa fül lesz, kifigyeli, mások hogyan győzik meg egymást erről vagy amarról a dologról. Számos alkalommal jelen volt például, mikor a császár a lombardiai városokról folytatott eszmecserét Ottóval.

– Micsoda barbárság! Nem véletlenül viseltek egykor vaskoronát a királyaik! – mérgelődött Frigyes. – Hát senki sem véste még az eszükbe, hogy a császárnak tisztelet dukál? Gondold el, Baudolino: regálékat bitorolnak!

– Rigolyákat, jó atyám? Hogyhogy?

A többiek elnevették magukat.

Regalia, regalia, iura regalia, Baudolino, te tökfej! – kiáltotta Frigyes. – Nekem járó felségjogokat, amilyen a bírák kinevezésének joga, a közúti, piaci és folyamhajózási vámok szedése, a pénzverési jog, meg... meg aztán... mi is van még, Rainald?

– ...a bírságokból és büntetésekből, a törvényes utód híján gazdátlanná váló vagy bűnös cselekedetek, netán vérfertőző frigy miatt elkobzott javakból származó bevételek, továbbá a bánya-, só- és halastójövedékek, valamint a közterületen kiásott kincsek bizonyos hányada – sorolta tovább Rainald von Dassel, aki nem sokkal később kancellárrá, vagyis a birodalom második emberévé neveztetett ki.

– Úgy van. És ezek a városok magukhoz ragadtak minden engem illető jogot. Hát elvesztették a józan ítélőképességüket? Miféle démon homályosította így el az elméjüket?

– Felséges öcsémuram – szólalt meg Ottó –, te úgy gondolsz Milánóra, Paviára és Genovára, mintha Ulmról vagy Augsburgról volna szó. A német városok uralkodói akaratból születtek, és mindig is egyet akartak az uralkodóval. Nem így a lombardiaiak. Azok akkor keletkeztek, amikor a német császároknak éppen más dolguk volt, és fejedelmeik távollétét kihasználva indultak fejlődésnek. Ha te felveted, hogy helytartót ültetnél a nyakukba, a lakosaik tűrhetetlen nyűgnek érzik a potestatis insolentiá-t, és inkább saját maguk választotta konzulokkal kormányoztatják magukat.

– Hát nem jó nekik, hogy uralkodói védelmet élvezhetnek, hogy a birodalmi nagyság és dicsőség részesei lehetnek?

– Nagyon is jó, és a világ minden kincséért sem fosztanák meg magukat ettől az előnytől, hisz különben egy másik uralkodó, a bizánci császár, netán az egyiptomi szultán martalékává lennének. Csak jó messze legyen az az uralkodó. Hű nemesuraid körében te talán észre sem veszed, mennyire más viszonyok járják ezekben a városokban. Az erdőket és a mezőket a lakóik elvitatják a nagy hűbéruraktól, mert szerintük az erdők és a mezők felett is a városok rendelkeznek, kivéve talán a monferratói őrgróf és még néhány uraság földjeit. Akár hiszed, akár nem, a városaikban kétkezi mesterséget gyakorló ifjak, akik a te udvarodba be sem tehetnék a lábukat, részt vesznek a közigazgatásban, döntéseket hoznak, sőt olykor még lovagi címre is szert tesznek...

– Fordított világ! – kiáltott fel a császár.

– No de apámuram – emelte fel ekkor az ujját Baudolino –, hisz engem is úgy kezelsz, mintha a családod tagja volnék, pedig nemrég még a szalmában henteregtem. Akkor hát?

– Akkor hát ha nekem úgy tetszik, akár herceget is csinálhatok belőled, mert én a császár vagyok, és bárkit egyetlen dekrétummal nemesi rangra emelhetek. De önmagából ettől még nem csinálhat nemest bárki! Hát nem értik azok ott, hogy ha visszájára fordul a világ, akkor ők is a vesztükbe rohannak?

– Aligha, Frigyes uram – mondta ekkor Ottó. – Akárhogy kormányozzák is magukat, ma már azokból a városokból származik minden gazdagság, bennük futnak össze a kereskedők a világ minden részéből, s a falaik szebbek és szilárdabbak, mint megannyi várfal.

– Kinek a pártját fogod te, bácsikám? – förmedt rá a császár.

– A tiédet, felséges öcsémuram, de annál inkább kötelességem, hogy megértessem veled, miben rejlik az ellenséged ereje. Ha tovább követeled az ottani városoktól azt, amit azok nem akarnak megadni neked, akkor arra fecsérelheted az egész hátralevő életedet, hogy megostromold és legyőzd őket, majd azt kelljen látnod, hogy alig néhány hónap múltán hetykébben ütik fel ismét a fejüket, mint valaha, te pedig kelhetsz át ismét az Alpokon, hogy újabb győzelmet arass felettük, pedig a császári sors máshová rendel téged.

– Ugyan, hová?

– Megírtam a Chronicá-mban, mielőtt azt érthetetlen módon elnyelte volna a föld, de utol is fogja ám érni Isten büntetése Rahewin kanonokot, mert biztos, hogy ő a felelős; megírtam tehát, hogy valaha rég, III. Jenő pápasága idején, örmény küldöttség élén a pápai udvarba érkezett Gabalai Hugó szír püspök, és előadta a pápának, hogy a Távol-Keleten, a földi Paradicsomtól már nem is oly messze, van egy tejjel-mézzel folyó ország, a rex sacerdos, bizonyos János pap országa; hogy ez a János pap a nesztoriánus eretnekség híve ugyan, de bizonyosan keresztény király, és ama napkeleti bölcsektől származik, akik maguk is királyként és papként, de valamely egészen ősi tudás letéteményeseiként a Kisjézust meglátogatták.

– Isten éltesse sokáig azt a János papot ott messze a csudában, a mórjai között. De énnekem, a Német-római Birodalom császárának mi közöm hozzá?

– Lám, felséges öcsémuram, te is mórokat emlegetsz, és úgy jár az eszed, mint a többi keresztény királynak, aki Jeruzsálemet védi körömszakadtáig. Tagadhatatlan, hogy az nagyon istenes vállalkozás, de jobb Frankhon királyára hagyni, úgyis a frankok az urak már Jeruzsálemben. A kereszténységnek és minden, magát szentségesnek és rómainak mondó birodalomnak a sorsa a mórok háta mögött dől el. Egy keresztény birodalom virul Jeruzsálemen és a hitetlenek földjein túl. Ha egy uralkodó egyesíteni tudná a két birodalmat, a hitetlenek földje Bizánccal egyetemben magányos szigetté zsugorodna, és valósággal beléveszne az ő dicsőségének roppant tengerébe!

– Képzelődsz, bácsikám. Maradjunk inkább itt, ezen a földön, ha nem haragszol. És térjünk vissza az itáliai városokhoz. Azt magyarázd meg, kedves bácsikám, ha tudod, hogy ha csakugyan oly vonzóak ott az állapotok, akkor miért szövetkezik velem némelyikük a többi ellen ahelyett, hogy valamennyien együtt énellenem szövetkeznének.

– Ami késik, nem múlik – jegyezte meg Rainald.

– Ismétlem – magyarázta Ottó –, nem akarják ők tagadni, hogy alattvalói viszony fűzi őket a birodalomhoz. Ezért fordulnak hozzád segítségért, ha egy másik város fenyegeti őket, mint most Lodit Milánó.

– Ha annyira nagyszerű dolog a városi lét, akkor miért fenyegeti minden város a szomszédját, mintha a területét bekebelezve országgá szeretne alakulni?

Hanem ekkor már megszólalt Baudolino is, a jól értesült bennszülött.

– Az az igazság, apámuram, hogy odalenn, az Alpokon túl nemcsak a városok, hanem a falvak is rettentően szeretik egymást baszo... Jaj!... – (Ottó csípni is szokott nevelésül) – ...azazhogy megalázni. Már csak így van mifelénk. Gyűlölhető az idegen is, de a leggyűlöletesebb mindig a szomszéd. És ha az idegen segít borsot törni a szomszéd orra alá, hát csak törjön, az a jó.

– Ugyan miért?

– Mert ahogy az édesapám szokta volt mondani, az emberek rosszak, de az astiak még a Rőtszakállúnál is rosszabbak.

– A Rőtszakállúnál? Az meg ki? – gurult méregbe Frigyes császár.

– Te vagy az, apámuram, téged hívnak így odalenn, és őszintén szólva nem tudom, miért baj ez, hiszen csakugyan rőt és ráadásul nagyon is csinos a szakállad. És ha úgy mondanák, hogy rézszínű? A „Rézszakállú” jobban tetszene? Én ugyanígy szeretnélek és tisztelnélek akkor is, ha a szakállad fekete volna. De miért baj az, hogy Rőtszakállúnak neveznek, ha egyszer nem fekete, hanem vörös? Mindenesetre azt akartam mondani, mielőtt a szakállad miatt megdühödtél volna, hogy légy nyugodt, mert énszerintem sohasem fognak azok mind össze teellened. Tartanak tőle, hogy valamelyikük netán a többiek rovására megerősödve kerül ki a harcból, ha győznek. Akkor pedig mégiscsak jobb vagy nekik te. Feltéve, hogy nem fizettetsz velük túl sokat.

– Ne higgy el mindent Baudolinónak – mosolygott Ottó. – Született hazudozó a gyerek.

– Az itáliai dolgokkal kapcsolatban – válaszolta Frigyes – többnyire nagyon is helytálló, amit mond. Most például azt mondja, hogy az olasz városokat a lehető leginkább meg kell osztanunk, ez az egyetlen lehetőségünk. Csak persze sohasem tudhatjuk, melyik van velünk és melyik ellenünk!

– Ha igaza van a mi Baudolinónknak – mosolyodott el gúnyosan Rainald von Dassel –, akkor az, hogy melyik van veled és melyik ellened, nem tőled függ, hanem attól, hogy melyik melyiknek akar éppen ártani.

Baudolinónak megesett kissé a szíve Frigyesen, hogy olyan nagy, erős és hatalmas, és mégsem tudja magáévá tenni alattvalóinak a gondolkodásmódját. Pedig több időt tölt az itáliai félszigeten, mint a szülőföldjén. Nagyon is szeret bennünket, vélte Baudolino, és nem érti, miért hűtlenkedünk. Talán ezért gyilkolássza a magunkfajtát, mint valami féltékeny férj.

A visszatérés utáni hónapokban azonban Baudolinónak kevés alkalma nyílt rá, hogy találkozzék Frigyessel, aki előbb Regensburgban, majd Wormsban készített elő birodalmi gyűlést. Ki kellett egyeznie két igen félelmetes rokonával, Oroszlán Henrikkel, aki végül is megkapta tőle a bajor hercegséget, és Jasomirgott Henrikkel, aki éppenséggel egy frissiben kitalált új hercegséget kapott tőle, Ausztria néven. A következő év tavaszának kezdetekor Ottó közölte Baudolinóval, hogy júniusban mindahányan felkerekednek, és Herbipolisba mennek, ahol is Frigyes megházasodik. Egy felesége volt már a császárnak, de tőle néhány évvel korábban elvált; most Burgundiai Beatrixet szándékszik nőül venni, aki magát a Provánszig terjedő burgundiai grófságot kapja hozományul. E hozomány fényében Ottó és Rahewin úgy okoskodott, hogy csakis érdekházasságról lehet szó, és az örvendetes eseményhez illő új ruhába öltöztetett Baudolino is arra számított, hogy a nevelőatyja karján előlibbenő burgundiai leányzót bizonyára nem személyes bájai, hanem az ősöktől reászármazó javak teszik kívánatossá.

– Féltékeny lettem, mi tagadás – mondta Baudolino Nikétasznak. – Elvégre nemrég találtam nevelőapára, és most tessék, máris elveszi őt tőlem, részben legalábbis, egy mostohaanya.

Baudolino kissé zavartan végighúzta ujját az arcán fehérlő forradáson, majd némi szünet után kibökte a szörnyű igazságot. Az esküvő színhelyére érve azt kellett látnia, hogy Burgundiai Beatrix húszesztendős és rendkívül szép – ő legalábbis annak látta, s a láttán földbe gyökerezett a lába, és csak bámulta őt tágra nyílt szemmel. Beatrixnek fénylő aranyhaja, bájos orcája, érett cseresznyeként pirosló ajka, hibátlan, hófehér fogsora, sudár termete, szelíd pillantású búzavirág-szeme volt. Szemérmes, halk beszéde, karcsú lénye mintha megbabonázta volna a körülötte állókat. Értette a módját (és egy leendő császárnétól ez mindenképp el is várható), hogy szemlátomást alávesse magát félve tisztelt urának, de a maga asszonyi akaratát úrnőként, mégis oly kecses bájjal tudta a férjének értésül adni, hogy a legapróbb kérései is paranccsá váltak legott. További dicséretképpen pedig legyen elég csupán annyi, hogy járatos volt a literatúrában, ügyesen muzsikált és gyönyörűen énekelt. Így hát – összegezte Baudolino – nem hiába hívták Beatrixnek, vagyis boldogságosnak.

Nem volt nehéz kitalálni – Nikétasz mindenesetre kitalálta –, hogy a fiatalember első látásra beleszeretett a mostohájába, de mert életében először lett szerelmes, nem tudta, mi történik vele. Épp eléggé velőtrázó élmény az első szerelem már akkor is, ha pattanásos pórleányba szeret belé egy parasztlegény; hát még ha húszesztendős, tejfehér bőrű császárnén akad meg először a szeme!

Az mindjárt világossá lett Baudolino előtt, hogy ezzel az érzéssel bizony mintegy meglopja apjaurát, ezért hajtogatni kezdte magában, hogy mostohája olyan fiatal még, ő nyilván a testvérnénjét látja csak benne. Hanem aztán, noha nem sok morálteológiát tanult, észbe kapott, hogy hát ő a testvérnénjét sem szerethetné – legalábbis nem így, nem ezzel a borzongató, mély szenvedéllyel, amely Beatrix láttán fogja el. Pipacsvörösre gyúlva le is sütötte hát a szemét, ráadásul épp akkor, amikor Frigyes bemutatta Beatrixnek az ő kis Baudolinóját (ahogy mondta: az ő Pó-síksági, szeretni való, fura rosszcsontját), és Beatrix gyöngéd kézzel megcirógatta előbb az arcát, majd pedig a feje búbját.

Baudolino kis híján elájult, a szeme előtt minden elsötétült, a füle húsvéti harangok zúgásával lett teli. Arra eszmélt, hogy Ottó súlyosan tarkón legyinti, és azt sziszegi a foga közt:

– Térdre, a kutyafádat!

Eszébe idézve, hogy a Német-római Birodalom császárnéja és Itália királynéja áll vele szemközt, térdre rogyott, és attól a pillanattól fogva tökéletes udvari emberhez illően viselkedett, épp csak éjszaka nem tudott aludni, és ahelyett, hogy ujjongva üdvözölte volna e megmagyarázhatatlan damaszkuszi élményt, úgy szenvedett az ismeretlen szenvedély tűrhetetlenül perzselő hevétől, hogy a könnye is kicsordult.

Nézte-nézte Nikétasz az oroszlánfejűt, elismerőleg hallgatta már-már irodalmi görögséggel előadott, módjával ékes beszédét, és felötlött benne a kérdés, hogy vajon miféle szerzet ez, hogy parasztokról szólva tőrőlmetszetten pórias, uralkodókat idézve meg királyi nyelven képes szólni. Van-e lelke ennek az embernek – tanakodott –, ha különböző lelkeknek ily jól kifejezést tud adni a mondókáját alakítgatva? És ha különböző lelkei vannak, melyikkel szólva közli velem valaha is az igazságot?

5

Baudolino bölcs tanácsokat ad Frigyesnek

Másnap reggel még mindig egybefüggő füstfelleg borította a várost. Nikétasz gyümölcsöt csipegetve járkált a szobában nyugtalanul fel-alá, majd egyszer csak megkérdezte Baudolinótól, nem lehetne-e elküldeni valamelyik genovait egy bizonyos Arkhitaszért, mert meg szeretné tisztíttatni az arcát.

Nézze meg az ember, gondolta magában Baudolino, a város a végét járja, az utcákon öldösik az embereket, alig két napja a saját családja is kis híján oda lett, s most tessék, az arcát pucoltatná. Ilyenek hát az udvaroncok ebben a romlott városban; Frigyes már rég az ablakon hajíttatta volna ki.

Meg is érkezett aztán Arkhitasz, egész kosárnyi ezüstszerszámmal és a legváratlanabb illatokat árasztó edénykékkel. Arkhitasz igazi művész volt: először is megpuhította Nikétasz arcát meleg kendőkkel, aztán lágyító krémeket kenegetett rá, megszabadította minden tisztátalanságtól, végül különféle szerekkel elfödte a ráncait, a szempilláit fekete, az ajkát piros festékkel vonta be leheletfinomam a füléből pedig kitépkedte a szőrszálakat; és persze az állán s a feje búbján sem maradt Nikétasznak akár csak egy szál szőre is gondozatlanul. Lehunyt szemmel élvezte Nikétasz a hozzáértő kezek simogatását és Baudolino zsongító hangját. Éppenséggel Baudolino volt az, aki a történetét minduntalan félbeszakította, mert kíváncsi volt, mit művel szépészmester uram, amikor például gyíkot vesz elő az egyik tégelyből, levágja a fejét meg a lábát, péppé szecskázza, a pépet pedig láboskában főzögetni kezdi. Hogyhogy mit, hát olyan főzetet kotyvaszt, amitől a Nikétasz maradék pár szál haja szép fényes és illatos lesz. És azok a fiolák? Bennük mi van? Hát csak szerecsendió, meg kardamóm, meg rózsavíz-esszencia, orcaélénkítőnek ide meg ide; ez itt méhpempő, az ajkat teszi feszesebbé, emez meg ínyerősítő, de nem árulhatja el a titkát.

Úgy megszépült Nikétasz, hogy még, ahogy egy legfőbb bíróhoz és logothetészhez illik, szinte újjászületett, valósággal ragyogott azon a szomorú reggelen, a végsőket füstölgő Bizánccal a háttérben. Feszélyezte is magát Baudolino egy kissé, mert éppen odajutott a mesélésben, hogy odafönt a latinoknál, egy hideg és barátságtalan kolostorban, a beteges Ottó kényszerű asztaltársaként ő maga miként tengődött kamasz létére párolt zöldségen és híg leveseken.

Baudolinónak abban az évben nem sok dolga akadt az udvarban. (Olyankor meg csak kínlódott, mert egyszerre volt ijesztő, mégis kecsegtető tudnia, hogy bármikor összetalálkozhat Beatrixszel.) Frigyesnek előbb a lengyelekkel akadt elszámolnivalója (Polanos de Polunia, ahogy Ottó írta, gens quasi barbara ad pugnandum promptissima[2]) márciusban Wormsba hívott össze új birodalmi gyűlést, mert ismét Itáliába készült, ahol Milánó, a csatlósaival az oldalán, már megint nagyon elszemtelenedett, azután szeptemberben Herbipolis, októberben pedig Besançon következett; elég az hozzá, hogy úgy viselkedett, mint akibe belebújt az ördög. Baudolino azonban többnyire inkább a morimondi apátságban időzött Ottóval, leckéket vett Rahewintől, és írnokként állt a mind betegesebb püspök rendelkezésére.

Mikor a Chronicá-nak ahhoz a könyvéhez értek, amelyben Presbyter Johannesről, János papról esett szó, Baudolino megkérdezte, mi értendő azon, hogy keresztény, sed Nestorianus. Azt-e, hogy ezek a nesztoriánusok keresztények is voltak egy kicsit, meg nem is?

– Nestorius őszintén szólva eretnek volt, édes fiam, de nagy elismeréssel tartozunk neki. Tudnod kell, hogy Tamás apostol térítő útja után Indiában a nesztoriánusok terjesztették el a keresztény hitet egészen ama messzi országok határáig, amelyekből a selyem jön. Nestorius egyvalamiben tévedett, de abban óriásit, éspedig a mi urunk, Jézus Krisztus és a szentséges Szűzanya dolgában. Mi, ugyebár, szilárdan hisszük, hogy csak egy isteni természet létezik, s hogy e természet egységén belül a Szentháromságot mégis három külön személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek alkotja. De azt is hisszük, hogy Krisztusban csak egy, isteni személy és két természet: emberi és isteni lakozik. Nestorius ellenben azt állította, hogy Krisztusnak nemcsak az emberi és isteni természete, hanem a személye is kettős. Máriában eszerint csak az emberi személy fogant meg, és nem istenanya ő, hanem csak Krisztusnak, az embernek az anyja: nem Theotokosz, hanem legföljebb csak Khrisztotokosz.

Súlyos bűn így vélekedni?

– Súlyos, nem súlyos... – türelmetlenkedett Ottó. – Az is szeretheti a Szűzanyát, aki Nestoriushoz hasonlóan vélekedik róla, de biztos, hogy úgy kevésbé tiszteli. Meg aztán a személy mindig egy racionális létező egyéni szubsztanciája. Ha tehát két személy volt Krisztusban, akkor a két racionális létezőhöz talán bizony két egyéni szubsztancia is tartozott benne? Hová lyukadunk ki így? Hogy Jézus egyszer így gondolkodott, egyszer meg úgy? Arról persze nincs szó, hogy Presbyter Johannes gonosz eretnek volna, de nagyon is kívánatos, hogy kapcsolatba kerüljön egy keresztény uralkodóval, aki megismerteti őt majd az igaz hittel, mert akkor egész bizonyosan megtér, hiszen csakis becsületes ember lehet. De az is bizonyos, hogy ha nem tanulsz egy kis teológiát, sosem fogod megérteni az effélét. Értelmes gyerek vagy, Rahewin pedig remekül megtanít írni, olvasni, egy kis számtanra és némi grammatikára, de a triviumhoz meg a quadriviumhoz képest ez semmi, a teológiához előbb dialektikát is kéne tanulnod, és minderre sohasem nyílik lehetőséged itt, Morimondban. Valamelyik studium-ban lenne hát a helyed, a nagyvárosokban itt-ott már működő iskolák valamelyikében.

– Dehogy megyek én studiumba, hisz azt sem tudom, mi az.

– Ha megtudod, örömest mégy majd. Tudod, kedves fiam, úgy szól a vélekedés, hogy az emberi társadalom három pilléren, a katonák, a szerzetesek és a parasztok erején nyugszik; s ez talán igaz is volt egészen tegnapig. De ma már új időket élünk, lassan ugyanily fontossá válik a tudós is, aki nem szükségképp szerzetes, jogot és bölcseletet, csillagászatot és mindenféle mást tanul, és nem mindig számol be sem a püspökének, sem a királyának arról, hogy épp mit csinál. A Bolognában vagy Párizsban alakulgató studiumok mármost a tudás művelésének és közvetítésének helyei, a tudás pedig tulajdonképpen hatalom. Jómagam a nagy Abélard tanítványa voltam, Isten irgalmazzon szegénynek: sokat vétkezett, de sokat szenvedett, és alaposan megbűnhődött. Álnok bosszú folytán megfosztatott a férfiasságától, a rettentő csapás után pedig klastromba vonult, és a világtól elvonulva, apátként élte le az életét. De amikor még fennen ragyogott a dicsősége, Párizsban tanított, a diákok rajongtak érte, a nagyurak pedig roppant becsben tartották a tudása miatt.

Ő bizony sosem hagyja el Ottót, gondolta Baudolino, hisz nap mint nap továbbra is rengeteget tanul tőle. Ám mire negyedszer is virágba borultak a fák azóta, hogy megismerkedtek, Ottóba már csak hálni járt a lélek, annyira levette lábáról a váltóláz, a sok ízületi bántalom és vértolulás, meg persze az epekő. Egyre-másra látogatták az orvosok, köztük arabok és zsidók is, mert keresztény uralkodótól egy püspöknek mindenből a legjava dukált, s mind törékenyebb testét megszámlálhatatlanul sok piócával kínozták, de miért, miért nem – a roppant tudású férfiak legalábbis nem leltek rá magyarázatot –, hiába szipolyozták ki úgyszólván minden csepp vérét, a püspök még betegebb lett, mint ha meghagyták volna.

Ottó először Rahewint hívta oda az ágya mellé, hogy megbízza a Frigyes tetteit megörökítő história folytatásával, mondván, hogy nem lesz nehéz dolga: elég, ha a tényeket elmeséli, a császár szájába pedig antik textusokból vett idézeteket ad. Azután Baudolinót szólította.

Puer dilectissimus[3] kezdte –, én most elmegyek. Visszatérek, úgy is mondhatnám, és nem tudom biztosan, melyik a helyes kifejezés, ahogy abban sem vagyok biztos, vajon a két városról vagy a Frigyes tetteiről szóló históriám igazabb-e... – (Tudod, Nikétasz uram, mondta Baudolino, egy gyereknek az egész életét meghatározhatja, ha tanítója a halálos ágyán megvallja: ő bizony nem tud különbséget tenni két igazság között.) – Akár megyek, akár megtérek, nem örülök neki, de hát így akarja az Úr, s ha berzenkednék, belém csaphat a mennykő, vagyis jobb, ha kihasználom inkább a hátralévő kis időt. Ide hallgass. Tudod, hogy igyekeztem megmagyarázni a császárnak, mi mozgatja az Alpokon túli városokat. A császár nem tehet mást, mint hogy rájuk kényszeríti az uralmát, fejet hajtani azonban többféleképpen is lehet. Az ostromon és az öldöklésen kívül talán adódik más megoldás is. Terád hallgat a császár, másrészt pedig mégiscsak annak a vidéknek a szülötte vagy; szorgalmazd hát tőled telhetően, hogy urunk követelései összhangba kerüljenek a hazádbeli városok igényeivel, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg, és a végén ki-ki jól járjon. Hogy juss valamire, meg kell tanulnod annak rendje és módja szerint gondolkodni, meg is kértem a császárt, hogy küldjön el tanulni Párizsba. Ne Bolognába, mert ott csak jogtudománnyal foglalkoznak, márpedig magadfajta csirkefogó ne üsse az orrát a pandektákba, hisz törvény dolgában nem szabad füllenteni. Párizsban retorikát tanulsz és poétákat olvasol majd: a retorika megtanít, miként kell szépen mondani azt, ami vagy igaz, vagy nem, a poétának pedig az a dolga, hogy szép hazugságokat találjon ki. Nem árt, ha a teológiában is szerzel némi jártasságot, de teológus ne akarj lenni, mert a Mindenható ügyei nem tréfadolgok. Tanulj annyit, hogy azután jól megálld a helyedet az udvarban, mert bizonyos, hogy a miniszteriálisi méltóságig viszed, aminél többet egy parasztfiú aligha kívánhat magának; lovag leszel, nemes nagyurak egyenrangú társa, és hűséges szolgája nevelőatyádnak. Cselekedd pedig mindezt az én emlékezetemre, Jézus urunk bocsássa meg, hogy akaratlanul is őt idézem.

Hörgött egyet és elnémult. Abban a hiszemben, hogy a lelkét lehelte ki, Baudolino már éppen lecsukta volna a püspök szemét, amikor Ottó hirtelen ismét szóra nyitotta az ajkát, és utolsó lélegzetével azt suttogta:

– Emlékezz a János pap országára, Baudolino. Csak akkor juthatnak túl a kereszténység lobogói Bizáncon és Jeruzsálemen, ha azt a helyet valaki megtalálja. Hallottam, mennyi kitalált történetedet elhitte már a császár. Új hírek híján, nosza, találj hát ki a János pap országáról is valamit. Nem azt kérem én, hogy olyasmiről tégy tanúságot, amit hamisnak vélsz, hisz az bűn lenne, hanem azt, hogy hamisan bár, de tanúsítsd azt, amit igaznak hiszel, márpedig ez nagyon is erényes cselekedet lesz: orvosolja, hogy nincs bizonyság valamire, ami pedig bizonyosan létezik avagy megtörtént. Higgy nekem: igenis él az a János pap, túl a perzsák és az örmények földjén, Baktón, Ekbatanán, Perszepoliszon, Szuzán és Arbelán is túl, és a napkeleti bölcsektől származik... Kelet felé nógasd Frigyest, onnan jön a fény, amelyben ő minden királyok legnagyobbikaként fog tündökölni... Rángasd ki a császárt a Milánótól Rómáig terjengő mocsárból... Félő, hogy beléragad élete végéig. Tartsa távol magát attól a vidéktől, ahol pápa is parancsol. Ott mindenkor csak félig császár ő. Ne feledd, Baudolino... János pap... Kelet felé...

– De miért nekem mondod ezt, mesterem, miért nem Rahewinnek?

– Mert Rahewinnek nincs fantáziája, ő csak azt tudja elmondani, amit látott, néha pedig még azt sem, mert nem érti, mi is az, amit látott. Te viszont azt is el tudod képzelni, amit nem láttál. Jaj, mitől lett ilyen sötét?

Semmi baj, mondta neki a hazudós Baudolino, hisz csak az este szállt le. Pontosan délben rekedt sóhaj szakadt ki Ottó torkából, a szeme tágra nyílt és úgy maradt, mintha az ő János papjának a trónján akadt volna meg a tekintete. Szépen lezárta Baudolino a püspök két szemét, és őszinte könnyekre fakadt.

Mesterét gyászolva, nagy búsan tért vissza Baudolino néhány hónapra Frigyes mellé. Eleinte azzal vigasztalta magát, hogy így nemcsak a császárt, hanem a császárnét is viszontlátja majd. Viszontlátta, és még inkább nekibúsult. Ne feledjük, hogy Baudolino már a tizenhatodik életévében járt, és ami még nemrég gyerekes fellángolásszámba mehetett, amelyből maga sem sokat értett, az most tudatos vággyá és valóságos gyötrelemmé változott át.

Hogy ne az udvarban lógassa az orrát, mindig elkísérte Frigyest, ha az hadba szállt, és sok olyasmit látott, ami vajmi kevéssé volt az ínyére. A milánóiak másodszor is elpusztították Lodit; azaz először csak kifosztották, elvittek minden jószágot, takarmányt és ingóságot, majd a város apraját-nagyját kihajtották a falakon túlra, és azt mondták nekik, hogy fel is út, le is út, ha nem takarodnak, kardélre hányják mindannyiukat, asszonyokat, öregeket és gyerekeket, még a csecsszopókat is. Mit volt mit tenni, a lodiak csak a kutyáikat hagyva hátra, nekivágtak a zuhogó esőnek, a meglovatlanított uraik is gyalogszerrel, az anyák a karon ülő gyermekükkel siettek elfele, némelyek el-elbuktak vagy az árokba hengeredtek útközben. Az Adda és a Serio közt leltek menedékre, nyomorúságos viskókban, egymás hegyén-hátán húzva meg magukat úgy-ahogy.

A milánóiak azonban korántsem érték be ennyivel, ismét rajtaütöttek Lodin, foglyul ejtették azt a néhány embert, aki nem akart elmenni, kivágtak minden szőlőtövet és ami csak termett még, azután felgyújtották a házakat, s még a kutyák nagy részét is elpusztították.

Császár effélét nem tűrhet, indult is hát Frigyes megint Itáliába a burgundiaiakból, lotaringiaiakból, csehekből, magyarokból, svábokból, frankokból és ki tudja még, mi mindenféle népekből álló roppant seregének élén. Először is újjáalapította Lodit Montegezzonéban, majd Milánó előtt tábort ütött, paviaiak és cremonaiak, pisaiak, luccaiak, firenzeiek és sienaiak, vicenzaiak, trevisóiak, padovaiak, ferraraiak, ravennaiak, modenaiak és így tovább, mindazok lelkes támogatásával, akik a császáriakkal szövetkezve Milánót akarták térdre kényszeríteni.

Sikerült is. A nyár végére a város megadta magát, és hogy megmentsék, a milánóiak úgy megalázkodtak, hogy a ceremóniába még a Baudolino térde is beleroggyant, pedig őneki aztán semmi köze nem volt a milánóiakhoz. Gyászos menetben járultak uruk és parancsolójuk elé a legyőzöttek, bocsánatért esdekelve mintegy, meztélláb és zsákruhában, még a püspökük s nyakukban lógó karddal a katonák is mind. Frigyesben pedig felülkerekedett ismét a nagylelkűség, és békecsókkal illette a legyőzötteket.

„Mire volt jó – tanakodott magában Baudolino – erőszakoskodni a lodiakkal, s aztán ily csúfosan leszerepelni? Mire jó itt élni ezen a tájon, ahol mintha mindenki halálra szánta volna magát, és egymást segítené az öngyilkosságban? El innen!” Valójában Beatrixtől is menekülni szeretett volna, mert egyszer csak azt olvasta valahol, hogy a messzeség néha kigyógyíthat a szerelmi bajból. (S mert más könyveket viszont, melyek szerint épp ellenkezőleg, a messzeség csak olaj a szenvedély tüzére, még nem olvasott.) Ment tehát Frigyeshez, hogy emlékeztesse őt Ottó tanácsára, és Párizsba küldesse magát.

A császár szomorúan és ingerülten járkált fel-alá a szobájában, az egyik sarokban Rainald von Dassel várta, hogy lecsillapodjék. Frigyes hirtelen megtorpant, Baudolino szemébe nézett, s így szólt hozzá:

– Tanúm vagy rá, te fiú, hogy mennyire szeretném egyetlen törvény alá rendelni Itália városait, s hogy mégis mindig elölről kell kezdenem. Tán rossz a törvényem? Végül is ki mondja meg, hogy jó-e?

– Uram – vágta rá Baudolino egyből –, ilyen okoskodással semmire sem mégy. A császár nem attól császár, hogy jól gondolkodik. Azért gondolkodik jól, mert ő a császár, és kész.

Frigyes rámeredt, majd így szólt Rainaldhoz:

– Ez a fiú már megint fején találta a szöget, túltesz mindannyiótokon! Ha jó deáksággal mondaná, amit mond, aranyba kéne foglalni a szavait!

Quod principi plaquit legis habet vigorem, az számít törvénynek, ami a fejedelemnek tetszik – mondta Rainald von Dassel. – Igen, csakugyan bölcsen és határozottan cseng. Csodaszép mondat, ha az evangéliumból származna, bárkit meg is lehetne győzni vele.

– Láthattuk, mi történt Rómában – emlékeztetett Frigyes. – Ha felkenetem magam a pápával, ipso facto elismerem, hogy a pápai hatalom felsőbbrendű az enyémnél, ha ellenben nyakon csípem és a Tiberisbe penderítem őszentségét, akkor Isten ostora leszek, rosszabb, mint a néhai Attila... Hol az ördögben lelek én olyasvalakit, aki megszabhatja, mik a jogaim, s mégsem mondja magát énnálam feljebbvalónak? Nincs ilyen a világon.

– Hatalom talán nincs – vélte Baudolino –, de tudás talán van.

– Ezt meg hogy érted?

– A studiumokról szólva elmondta nekem Ottó püspök, hogy azok a tanító- és tanítványközösségek önállóan tevékenykednek: a tanítványok hetedhét országból, mindegy, miféle uralkodók alattvalóiként gyűlnek egybe, és ők fizetik meg a tanítókat, akik így csakis tőlük, a tanítványaiktól függnek. Így vannak ezzel a bolognai jogtudorok, és ekként alakul már a dolog Párizsban is, ahol a mesterek eleinte a főegyházi iskolában tanítottak, következésképpen a püspöktől függtek, majd egy szép napon átköltöztek a Szent Genovéva hegyére, ott folytatták a tanítást, s azóta úgy keresik az igazságot, hogy közben sem a püspökre, sem a királyra nem hallgatnak többé.

– Adnék is nekik, ha én volnék a királyuk. No és ha így volna is?

– Akkor lenne így, ha hoznál egy törvényt, amelyben elismered, hogy a bolognai magisterek csakugyan függetlenek bármely fensőbbségtől, tőled is, a pápától is és minden más uralkodótól, és csak a törvényt szolgálják. Kapják meg ezt a világon egyedülálló kitüntetést, aztán jelentsék ki, hogy a helyes gondolkodásnak, a józan észnek és a hagyománynak megfelelően nincs más törvény, csak a római jog szerint való, hogy azt nem képviseli más, csakis a német-római császár, és miként Rainald úr oly szépen mondta, quod principi plaquit legis habet vigorem.

Ugyan már miért jelentenék ezt ki?

– Azért, mert cserében te feljogosítod őket rá, hogy kijelenthessék, az pedig nem csekélység. Így te is jól jársz, ők is jól járnak, és ahogy Gagliaudo apám szokta volt mondani, ki-ki nyugton alhat.

– Sohasem egyeznének bele – dörmögte Rainald.

– Dehogyisnem! – derült fel Frigyes arca. – Bele fognak egyezni, én mondom. De előbb ők tegyék meg azt a nyilatkozatot, és én csak aztán függetlenítem őket, különben mindenki azt hiszi, hogy a szívességemet honorálták.

– Másrészt viszont ha valaki azt akarja mondani, hogy egyezséget kötöttetek, szerintem így is, úgy is azt mondja majd – legyintett Baudolino. – De kíváncsi vagyok, kijelent-e olyat bárki is fennhangon, hogy a bolognai doktorok egy hajítófát sem érnek, minekutána maga a császár kérte ki alázatosan a véleményüket. Szentírás lesz attól fogva a szavuk.

Így is lett még ugyanabban az évben Roncagliánál, ahol másodszor is nagy birodalmi gyűlésre került sor. Baudolino mindenekelőtt a roppant látványosságot élvezte. Mint Rahewin elmagyarázta – nehogy azt higgye, hogy cirkuszi játéknak van csak ott a rengeteg zászló, címerpajzs, tarka-barka sátor, vásározó és mutatványos –, Frigyes a Pó egyik partján jellegzetes római tábort építtetett, hogy emlékeztessen rá: a méltósága Rómából ered. A tábor közepén a császári sátor akár valami templom, körülötte a hűbérurak, a vazallusok s a nekik lekötelezett vazallusok sátrainak koszorúja. A Frigyes felőli oldalon a kölni érsek, a bambergi püspök, Prágai Dániel, Augsburgi Konrád és mások. A folyó túlpartján a szentszéki követ, az aquileiai pátriárka, a milánói érsek, Torino, Alba, Ivrea, Asti, Novara, Vercelli, Terdona, Pavia, Como, Lodi, Cremona, Piacenza, Reggio, Modena, Bologna és megannyi más város püspökei még. A fenséges és valóban egyetemes gyűlést Frigyes nyitotta meg.

Elég az hozzá (mondta Baudolino, nem akarván untatni Nikétaszt a birodalmi, jogi és egyházi ékesszólás remekeinek ismertetésével), hogy felkért a császár négy bolognai doktort, a leghíresebbeket, a nagy Irnerius tanítványait, hogy megfellebbezhetetlenül tudós érvekkel fejtsék ki, miként vélekednek az ő hatalmáról, s hárman közülük – Bulgarus, Dacopus és Porta Ravegnana-i Hugó – úgy is nyilatkoztak, amiként Frigyes kívánta, hogy ugyanis a császári hatalmat a római jog alapozza meg. Ettől eltérő vélekedést csupán a negyedik, Martinus nevű doktor hangoztatott.

– Bizonyára ki is kapartatta ezért Frigyes a szemét.

– Ugyan már, Nikétasz uram – felelte rá Baudolino –, ti, rómaiak hol ennek, hol meg amannak kapartatjátok ki a szemét, hogy a végén, megfeledkezve nagy császárotokról, Jusztinianoszról, azt sem tudjátok már, miféle jog szerint jártok el. Frigyes rögvest ezután kihirdette a bolognai studium függetlenségéről rendelkező Constitutio Habitá-t, márpedig ha független az a studium, Martinus mondhat, amit csak akar, nem görbülhet haja szála sem. Mert ha görbül, akkor a doktorok mégsem függetlenek, s ha mégsem függetlenek, akkor a véleményük fabatkát sem ér, Frigyesről pedig netán még az is kiderülhet, hogy trónbitorló.

Hát ez remek, gondolta Nikétasz, Baudolino úr azt sugallja, hogy ő alapította a birodalmat, s hogy akkora hatalma van, hogy egy-egy elejtett mondata is legott valósággá válik. Halljuk a többit.

Benyitottak közben a genovaiak egy kosár gyümölccsel, mivelhogy dél volt, legfőbb ideje, hogy Nikétasz csemegézzen egy kicsit. Még tart a fosztogatás, mondták, jobb ki sem mozdulni. Baudolino folytatta az elbeszélést.

Frigyes amondó volt, hogy ha egy tejfölösszájú gyerek, annak a hatökör Rahewinnek a tanítványa, máris ilyen okos ötletekkel áll elő, ki tudja, mire viheti, ha továbbtanulás végett csakugyan elküldi őt Párizsba. Meghatottan átölelte, s a lelkére kötötte, hogy tegyen szert minél több tudásra, mert neki az uralkodói teendők meg a sok háborúzás miatt bizony nem volt ideje kellőképp kipallérozódni. A császárné búcsúzóul homlokon csókolta (Baudolino persze most is majd elájult), s azt mondta (mert úrhölgy és uralkodófeleség létére írni-olvasni is tudott e csodálatos asszony):

– Aztán írjál ám, tudjam, mi van veled, hogyan megy ott a sorod. Olyan egyhangú az udvari élet. Jól fognak esni a leveleid.

– Írni fogok, megígérem – fogadkozott Baudolino, és úgy elvörösödött, hogy akár gyanút is foghattak volna a jelenlévők. De nem fogtak (ugyan, kinek szúr szemet egy Párizsba készülő gyerek izgalma?), hacsak épp Beatrix nem. Mert ő meg úgy nézett Baudolinóra, mintha először látná, és pír futotta el a hófehér arcát. Baudolino azonban már csak a padlót láthatta, mert meghajolt, és sietve távozott a teremből.

6

Baudolino Párizsba megy

Baudolino kissé megkésve jutott el Párizsba, mert az ottani iskolákba tizennégy éves kor előtt is be lehetett kerülni, ő pedig már két éve el is múlt tizennégy. De Ottótól annyi mindent megtanult, hogy nagyvonalúan el sem járt minden órára, s helyette, miként látni fogjuk, inkább mást csinált.

Vele tartott egy kölni lovag fia is, ő a katonásdinál többre tartotta a hét szabad művészetet, aminek az apja ugyan nem örült, de az anyja melléje állt, mert rajongott a korán kibontakozó költői tehetségéért. Az igazi nevét Baudolino – ha tudta egyáltalán – el is felejtette mindjárt, s Poétának nevezte el, későbbi társai is így szólították aztán valamennyien. Baudolino egykettőre kiszimatolta, hogy a Poéta soha egyetlen verset sem írt még, csak hangoztatta, hogy készül rá. Mások verseit szavalgatta unos-untalan, így aztán végül az apja is beletörődött, hogy fia a múzsák szolgálatába szegődik, s útjára bocsátotta a legényt, ám útravalót alig adott, mert – roppant tévesen – úgy gondolta, hogy az a kevés, amiből Kölnben meg lehet élni, bőven elegendő lesz Párizsban is.

Megérkezésekor Baudolino már alig várta, hogy a császárné felszólításának eleget téve, leveleket írhasson neki. Kezdetben arra számított, hogy ekként engedelmeskedve, a sóvárgása is csillapul majd, de hamar megtapasztalta, mennyire keserves dolog úgy írnia, hogy amit valóságosan érez, azt nem mondhatja el, s helyette tökéletesen megfogalmazott, udvarias sorokban inkább Párizst írja le, ezt a szép templomokban már akkor bővelkedő várost, ahol a levegőt szinte harapni lehet, az ég tiszta és áttetsző, hacsak nem esik, de eső naponta legföljebb egyszer-kétszer ha adódik; az mindenesetre, aki az örök ködök honából jön, az örök tavasznak honát látja benne. Kristálytiszta vizű, kanyargó folyó szeli ketté, a közepén két szigettel, mindjárt a falakon túl pedig balzsamos rétek, a Szent Germanus-apátság mellett például remek délutánokat lehet eltölteni labdázással.

Leírta, milyen nehéz volt olyan szobát szerezni, ahol a társa meg ő elférnek, de a háziúr azért nem fosztja ki őket egészen. Drága pénzért végül is találtak egy tágasnak mondható helyiséget asztallal, két lócával, könyvespolcokkal meg egy ládával. Volt benne egy jó magas ágy is strucc-tollas dunnával, meg egy másik, lúdtoll dunnás, kerekes lábú alacsony, melyet napközben a nagy ágy alá toltak. Arról már nem szólt a levél, hogy a szobatársak némi habozás után megbeszélték: esténként sakkjátszmával döntik el, melyiküknek jut a kényelmesebbik ágy; a sakk ugyanis vajmi kevéssé udvarképes játéknak számított akkoriban.

Egy másik levél szerint mindig korán reggel keltek, mert az órák hétkor kezdődtek, és késő délutánig tartottak. Jókora darab kenyérrel meg egy kupa borral fohászkodtak neki a leckehallgatásnak egy istállóforma hodályban, ahol némi földre szórt szalmára kuporodva jobban fáztak, mint ha kint maradtak volna. Beatrix meghatottan a lelkére kötötte Baudolinónak, hogy ne sajnálja ám magától a bort, kell az egy fiúnak, különben naphosszat kókadozik, meg hogy fogadjon szolgát, az cipelje a könyveit, mert a könyv nehéz, és előkelő ember nem engedheti meg magának, hogy egymaga vigye, meg azért is, hogy legyen, aki fát vesz, és hamar befűt a szobájukban, hogy estére jó meleg legyen. És küldött mindeme kiadásokra negyven susai soldót, amiből Baudolino egy ökröt is vehetett volna.

Szolgát nem fogadott, és fát sem vett magának, mert éjjelente a két dunna is megtette bőven: okosabb dolgokra fordította ő azt a pénzt, mert az estéket a csapszékekben töltötték, azok pedig pompásan be voltak fűtve, s az egész napi tanulás után a cselédlányok fenekét fogdosva nyerhetett bennük felüdülést az ember. A víg tivornyák színhelyein, példának okáért az Ezüstpajzshoz, a Vaskereszthez vagy a Három Kandeláberhez címzett korcsmában két kupa bor közt tápláló étkekkel, sertés- avagy csirkehúspástétommal, egy-két sült galambbal vagy egy egész libával, a szegényebbek pacallal vagy ürühússal töltekezhettek. Hanem a Poéta drága egy cimbora volt, mert annyi bort megivott, hogy a susai ökör szemlátomást mind soványabb és soványabb lett tőle.

Átugorva mindeme részleteket, Baudolino rátért a tanáraira meg hogy mi szépet tanul. Beatrix roppant kíváncsisággal falta ezeket a beszámolókat, végre kielégíthette a tudásvágyát, s az ilyen leveleket, amelyekben Baudolino grammatikáról, dialektikáról, retorikáról, valamint aritmetikáról, geometriáról, zenéről és asztronómiáról írt, többször is elolvasta. Baudolino azonban egyre hitványabbnak érezte magát, amiért arról is hallgat, ami kikívánkoznék belőle, meg olyan, más elfoglaltságairól is, aminőket sem az anyjának, sem a nővérének, sem a császárnéjának nem mond el az ember, a szíve hölgyének pedig különösen nem.

Labdázni például labdáztak, de verekedtek is vagy a Szent Germanus-apátságbeliekkel, vagy egymás közt, pikárdok a normannok ellen, és így tovább, s deákul sértegették egymást jó hangosan, hogy ki-ki értsen a szóból. A rendőrfőnök pedig felettébb rosszallotta ezt, és rájuk küldte az íjászait, vegyenek őrizetbe mindenkit, aki nem fér a bőrébe. A diákoknak persze több se kellett, különbségeiket feledve legott összefogtak, és együttes erővel estek neki az íjászoknak.

A rendőrfőnök íjászai mármost a világ legkorruptabb emberei voltak: ha tehát őrizetbe vétetett egy-egy diák, a többieknek mélyen az erszényükbe kellett nyúlniuk, hogy az íjászokat jobb belátásra bírják. Ez viszont még borsosabbá tette a párizsi örömök árát.

Másrészt az olyan diákot, akinek nincsenek szerelmi ügyei, kinevetik a cimborák. Nőhöz viszont mindennél nehezebben jutott a diákféle. Diákleány mutatóba sem igen akadt, arról pedig, hogy a szép Héloïse miatt miként fosztatott meg a férfiasságától a szeretője, még mindig legendák keringtek; ámbátor más az, ha valaki diák, akitől köztudomásúlag minden kitelik, és megint más, ha tanár, mint a nagy és boldogtalan Abélard. Pénzen vett szerelemben nemigen dúskálhatott az ember, mert az drága volt, muszáj volt hát kocsmai cselédek vagy környékbeli fehérnépek körül sündörögni, csakhogy a környéken meg mindig több volt a diák, mint a fehérnép.

Hacsak nem tudta valaki, miként kell a Cité szigetén sétálgatva, jómódú menyecskékre vetni pimaszul csábos pillantásokat, s levenni őket a lábukról. Bujálkodásra nagyon hajlott egy-egy Gréve téri mészárosfeleség, kinek férje sokévi tisztes iparkodás után nem taglózta tovább a jószágokat, hanem inkább mészárszéket vezetve hordta mind fönnebb az orrát. Világéletében félmarhákkal huzakodó és csak vén fejjel révbe érő uruk mellett hamar szemükbe ötlött az ilyen asszonyoknak a diákok vérmesebbje. Igen ám, de prémes, ezüstöves, felékszerezett ruhákban illegették magukat, s így első pillantásra alig lehetett megkülönböztetni őket a kéjhölgyektől, akik a törvényi tiltás ellenére hasonlóképpen öltözködtek. Ez nemkívánatos félreértésekhez vezetett, s a diákot kinevették a társai.

Ha viszont igazi úriasszonyt, ne adj’ isten szűz lányt sikerült meghódítani, előbb-utóbb férjekkel és atyákkal gyűlt meg az ember baja, verekedésre vagy fegyveres összecsapásra került sor, s ha valaki megsebesült vagy netán oda is veszett, az szinte mindig a férj vagy az atya volt, márpedig akkor a rendőrfőnök íjászaival kezdődött elölről a hajcihő. Baudolino ugyan senkit sem ölt meg, és többnyire a csetepatéktól is távol tartotta magát, de egy férjjel (mészárosmesterrel méghozzá) bizony neki is dolga akadt. S amily vakmerőnek bizonyult a szerelemben, oly óvatos volt a hadi dolgokban, így hát mikor a szóban forgó férj egy jókora marhakampót lóbálva rájuk rontott, ő mindjárt úgy döntött, hogy inkább kiugrik az ablakon. De még mielőtt bölcsen felmérhette volna, mekkorát is kell ugrania, a kampó úgy végigszántotta a képét, hogy maradandó, katonásan marcona heget hagyott.

Másrészt a közönséges fehérnép elcsábítása sem számított egyszerű feladatnak, csapdát kellett állítani, ami a tanulás rovására ment, ablakon át bámuldozni naphosszat, amit végül csak elunt az a diák. Akkor aztán csábítás helyett inkább járókelőket locsolt vízzel, borsószemeket lődözött nád fúvócsőből a női nyakakba, vagy épp az arra vetődő tanárokat tréfálta meg, s ha méregbe gurultak, a cimborákkal a nyomukba eredt, és jól meghajigálta kövekkel az ablakukat, elvégre a tanárt a diák tartja el, valami joga csak van tehát.

Baudolino voltaképpen azt mondta el Nikétasznak, amit Beatrix elől elhallgatott: hogy lassacskán bizony éppolyan lett, mint a többi klerikus, aki Párizsban szabad művészeteket, Bolognában jogot, Salernóban orvostudományt vagy Toledóban mágiát, de jó erkölcsöket sehol sem tanult. Nikétasz nem tudta, felháborodjék, álmélkodjék, vagy mulasson-e. Bizáncban csak magániskolák működtek, ahol jómódú családok fiai egészen kicsi koruktól kezdve grammatikával foglalkoztak és kegyességi irodalmat meg klasszikus remekműveket olvastak, tizenegy éves koruk után pedig poézist és retorikát, valamint antik minták szerinti írásművészetet tanultak; és minél ritkább kifejezéseket, minél bonyolultabb mondatszerkezeteket használt valaki, annál fényesebb jövőt jósoltak neki a császári adminisztrációban. Később aztán vagy kolostorba vonult, és tudós lett az illetőből, vagy jogtudománnyal, netán csillagászattal folytatta valamely magánoktatónál. De tanulni mindenki komolyan tanult, Párizsban viszont a diákok mintha mindennel foglalkoztak volna, csak épp a tanulással nem.

Baudolino helyesbített:

– Nagyon is sokat dolgoztunk mi Párizsban. Az első esztendők után például már a disputákban is részt vettünk, márpedig a disputák során remekül megtanulható, hogyan kell ellenvetéseket tenni és a determinációig, tehát egy-egy kérdés végső megoldásáig eljutni. Meg aztán se azt ne hidd, hogy egy diák számára az előadások a legfontosabbak, se azt, hogy kocsmában időzni csakis időfecsérlés. Az a szép a studiumban, hogy a mesterektől is tanulunk ott, persze, de még inkább a diáktársainktól, kivált az idősebbektől, mikor elmesélik, miket olvastak, és mi rádöbbenünk, mennyi csodálatos dolog van a világon, amit, mivel a világ minden zugát bejárni életünkben semmiképp sem tudnánk, csak úgy ismerhetünk meg, ha minden könyvet elolvasunk.

Sok könyvet elolvashatott Baudolino már Ottó mellett is, de annyi könyvet elképzelni sem tudott, amennyivel Párizsban találkozott. Hozzáférni nem mindenki tudott, de a szerencse, azaz – mint az előadások szorgalmas hallgatóját – a szorgalma összehozta őt Abdullal.

– Hogy megértsd, Nikétasz uram, mi köze Abdulnak a könyvtárakhoz, tennem kell egy kis kitérőt. Egy reggel, miközben az előadást hallgatva szokás szerint a kezemet lehelgettem, és a padlóra hintett kevéske szalmán majd befagyott a fenekem a kemény párizsi télben, figyelmes lettem az egyik közelemben ülő fiúra. Az arcszínéből ítélve szaracén is lehetett volna, de a vörös haja mégsem mórra vallott. A tekintete akár az előadást, akár a saját gondolatait követve, a semmibe révedt. Meg-megremegett, és összébb húzta magán a ruhát, majd ismét elmerengett, s csak néha jegyzett fel ezt-azt a palatáblájára. A nyakamat nyújtogatva kifigyeltem, hogy hol légypiszokforma arabus betűkkel, hol meg latinnak tetsző nyelven ír, mely mégsem latin, hanem valami más: bennem még a mi otthoni dialektusaink emlékét is felidézte. Elég az hozzá, hogy mikor az előadás véget ért, odamentem hozzá, ő pedig, mint aki már régóta várja, hogy szóba elegyedhessen valakivel, kapva kapott a közeledésemen; mindjárt össze is barátkoztunk, kimentünk a folyópartra, s ott séta közben meghallgattam a történetét.

Abdulnak hívták tehát a fiút, mint egy igazi mórt, az édesanyja azonban Hiberniából származott. Ezért volt vörös az Abdul haja; mert azon a messzi-messzi szigeten mindenki vörös hajú, és fellegjáró, fura szerzet is állítólag. Az apja provánszi volt, s a családja jó ötven esztendővel korábban, még Jeruzsálem meghódításakor, a tengeren túlra telepedett. A magukfajta, tengeren át érkezett frank nemesek, fejtegette Abdul, átvették a meghódított népek szokásait, turbánt és más effajta göncöket öltöttek, átvették ellenségeik nyelvét, és nem sok híja volt, hogy a Korán tanításait is megszívleljék. Ez magyarázta hát, hogy a vörös hajú (félig) hiberniai legény az Abdul nevet kapta, s az arcát szír szülőföldjének napja cserzette barnára. Gondolkodni arabusul gondolkodott, az anyjától hallott jeges-tengeri ódon regéket provánszi nyelven idézgette.

Kérdezte is Baudolino mindjárt, hogy vajon azért jött-e ezek szerint Párizsba, hogy ismét jó keresztény váljék belőle, és annak rendje-módja szerint, azaz jó latinsággal beszéljen. Párizsba jövetelének okáról Abdul nem sokat árult el. Rossz emlékekre célzott, még gyerekkorában érhette valami szörnyű megpróbáltatás, azután határozhatták el a szülei, hogy a ki tudja, miféle bosszú elől Párizsba menekítik. Ha erre terelődött a szó, Abdul elkomorodott, az arca kivörösödött, már amennyire egy mór arca kivörösödhet, s a keze reszketni kezdett, Baudolino pedig gyorsan másról kezdett beszélni.

Okos fiú volt Abdul, alig néhány párizsi hónap múltán a latin mellett már a helyi köznyelvet is beszélte, a nagybátyjánál lakott, aki a Szent Viktor-apátság kanonokja volt, a szóban forgó apátság pedig a város (sőt talán az egész keresztény világ) tudományának egyik szentélye, könyvtára még az alexandriain is túltett gazdagságban. Így alakult, hogy Abdul révén a következő hónapokban Baudolino és a Poéta is bebocsáttatást nyert az egyetemes tudásnak ama becses tárházába.

Baudolino megkérdezte Abdult, hogy mit irkál előadás közben, Abdul pedig felvilágosította, hogy az arabus jegyzetek olyasmire vonatkoznak, amit a mester a dialektikáról mondott, a filozófiát ugyanis nyilvánvalóan arabus nyelven lehet a legjobban művelni. A többi provánsziul van. Többet nem akart mondani róla, hosszan kérette magát, de közben látszott a szemén, hogy nem bánja, ha tovább unszolják, végül aztán csak kötélnek állt, és lefordította. Verssorok voltak, és nagyjából ekként szóltak: Messzi szerelem: miatta mennyi kín sajdult belém...

Verseket írsz? – kérdezte Baudolino.

– Dalokat éneklek. Eldalolom, amit érzek. Szerelmes vagyok egy távoli hercegnőbe.

– Igen? És ki az a hercegnő?

– Nem tudom. Akkor találkoztam vele... vagyis nem egészen, inkább csak olyan, mintha találkoztunk volna, amikor... Szóval, még nem mondtam el neked, mi volt velem akkor. Lángra lobbant a szívem, és örök szerelmet esküdtem ennek a hölgynek. Elhatároztam, hogy az egész életemet őneki szentelem. Lehet, hogy egy szép napon rátalálok, de félek is attól a naptól. Olyan jólesik szenvedni, ha nincs mód a szerelemre.

Okos tojás, förmedt rá kis híján Baudolino, ahogy az apja szokta, de aztán eszébe jutott, hogy hát ő is szenved, mert neki sincs módja szeretni (bár Beatrixszel ő nagyon is találkozott, álmodott is vele minden éjszaka), és megesett a szíve a szegény Abdulon.

Így kezdődnek az igaz barátságok. Abdul még aznap este beállított Baudolinóhoz és a Poétához a mandula formájú, sokhúrú hangszerével, amilyet Baudolino még sohasem látott, és végigfuttatva ujjait a feszes húrokon, énekelni kezdett:

Hogyha már a forrás habja

tisztán buggyan, könnyedén,

tárul a vadrózsa szirma

és a fán a csalogány

csengő hangon fog a dalba,

s egyre szebbé alakítja,

ideje, hogy én is kezdjem.

Messzi szerelem: miatta

mennyi kín sajdult belém,

s nem lelek másfajta írra,

csak mi szavai nyomán

sarjad bennem s őt mutatja:

édes szerelemre hív a

függöny alatt vagy a kertben.

Örömtől örökre tiltva

láng emészt, mert szebb leány

nincsen, Isten nem akarta,

keresztény, se szaracén,

se zsidó, ki így virítna.

Mennyi mannát hullajthatna

egy csipetnyi szerelemben!

Vágyamat nem csillapítja

most már az se, hogyha tán

lángolásom be is csapna,

s másé lenne, nem enyém.

De a tövis-karmu kínra

öröm-ír jő, gyógyítgatja:

ne sajnáljon senki engem![4]

Édesen zengett a dal, a húrok zenéje ismeretlen vagy mindeddig szunnyadó szenvedélyeket ébresztett, és Baudolino Beatrixre gondolt.

– Uram-atyám – fohászkodott a Poéta –, én miért nem tudok ilyen szépeket írni?

– Nem vágyom rá, hogy költő legyek. Csak úgy, magamnak énekelgetek. Ha tetszik a dal, neked adom – mondta meghatottan Abdul.

– Ugyan! – legyintett a Poéta. – Ha provánsziból németre fordítom, gané lesz belőle...

Abdullal most már hárman voltak, s Baudolino hiába próbált nem gondolni néha Beatrixre, az átkozott vörös hajú mórja már kapta is elő az átkozott hangszerét, és rázendített, hogy Baudolinónak összefacsarodott a szíve:

Ha csalogány száll lombos ágra,

szerelmet vall s epedve kér,

és mellé telepszik a párja,

s dalába ölti a dalát,

s csobog hozzá a forrás habja,

s az egész rét vígan dalol,

úgy repes akkor e kebel!

Egész valóm csak azt akarja,

hogy szerelem legyen a bér,

sok sóvárgásának jutalma,

ha végre hű társat talált,

beteg szívem magát kitárja,

míg az érzés beléhatol,

s édes, fájó íz tölti el.

Előbb-utóbb ő is ír majd dalokat az ő messzi császárnéjának, gondolta Baudolino, de még nem tudta, hogyan kell, hiszen sem Ottó, sem Rahewin nem beszélt neki soha költészetről, hacsak nem valamely egyházi himnusz kapcsán. Egyelőre – Abdul jóvoltából – inkább a Szent Viktor-apátság könyvtárába járogatott, ahol studiumlátogatás helyett hosszú délelőttökön át nem grammatikák, hanem mesés textusok: Plinius históriái, a Nagy Sándor-regény, Solinus földrajza és Isidorus etimológiája fölé görnyedt áhítatosan meg-megrebbenő ajakkal...

Távoli földekről olvasott, s hogy krokodilus él ott, nagy vízi kígyó, mely emberevés után sírva fakad, a fölső állkapcsát mozgatja, és nincsen nyelve; meg a félig ember-, félig lótestű hippopotamus; továbbá a bestia leucocroca, ez a szamártörzsű, szarvasfarú, oroszlánszügyű és -lábú, lópatájú, villás szarvú, tömör csontínyes, fülig nyíló szájú s csaknem emberi hangot hallató állat. S hogy olyan országok is vannak, ahol térdetlen vagy nyelvetlen emberek laknak, vagy olyanok, akik ha fáznak, az óriás fülükbe burkolóznak, vagy az egyetlen lábukkal száguldanak szélsebesen, és szkiapod a nevük.

És minthogy másvalaki dalaiból nem küldhetett Beatrixnek (saját szerzeményt pedig ha van, sem mert volna küldeni), elhatározta: ahogy valaki virágot vagy ékszert ajándékoz a kedvesének, ő a most fölfedezett csuda dolgokból köt csokrot a számára. Írt hát neki a lisztet és mézet termő fák honáról, az Ararát hegyéről, melynek tetején szép időben látszanak a Noé bárkájának romjai, s hogy valaki, aki ott járt, azt mondja, a saját ujja hegyével érintette azt a lyukat, amelyen át kimenekült az ördög, amikor Noé elimádkozta a Benedicitét. Mesélt Albaniáról, ahol az emberek fehérebbek, mint másutt, s a testükön ritkás szőrök lengedeznek, akár a macska bajsza; egy olyan országról, ahol balra vet árnyékot az, aki keletnek fordul; meg egy másikról, amelynek kegyetlen lakói meggyászolják, ha gyerek születik, és ujjonganak, ha valaki meghal; ama vidékről, ahol kutya nagyságú hangyák roppant aranyhegyeket őriznek, s hogy annak lakói a harcias amazonok, férfiak csak a határaikon kívül élhetnek, ha fiút nemzenek, az apjához zavarják vagy megölik, ha leányt, izzó vassal kimetszik a mellét, éspedig ha előkelő, akkor a balt, hogy pajzsot viselhessen, ha meg közrangú, akkor a jobbat, hogy nyilazni tudjon. Mesélt végezetül a Nílusról, mely a földi Paradicsom hegyéből eredő négy folyó egyikeként átszeli India sivatagjait, majd lemegy a föld alá, és az Atlasz hegynél bukkan elő ismét, hogy végül Egyiptomon át a tengerbe ömöljön.

Ám Indiához érve Baudolino már-már Beatrixről is megfeledkezett, s egész máson kezdett járni az esze, mert a fejébe vette, hogy ha valahol, hát csakis Indiában lehet annak a János papnak az országa, akit annak idején Ottó emlegetett. János papot amúgy sem felejtette el: rá gondolt, valahányszor egy-egy újabb ismeretlen országról olvasott, különösen ha a pergamenekre festett színes miniatúrákat nézve fura lényeken, szarvas embereken, darvakkal élethalálharcot folytató pigmeusokon akadt meg a szeme. Addig-addig gondolt rá, hogy hovatovább úgy emlegette magában, mintha atyafiságos jó barátja volna. Tudni akarta hát nagyon, hogy merre keresendő, vagy ha nincs sehol, hát hol az az India, ahol mégis lennie kell, mintha bizony fogadalom kötné, amit (bár nem szóval) az ő kedves püspökének a halálos ágya mellett tett.

A Papról két társának is beszélt, azoknak pedig megtetszett a játék, és ha kódexet lapozgatva indiai tömjénillatot szimatoltak valamely furcsa leírásban, felfedezésükről rögvest beszámoltak Baudolinónak. Abdulnak pedig egyszer csak eszébe ötlött, hogy az ő messzi hercegnője is nyilván úgy lehet csak igazán messze, ha a világ legmesszibb országában tündököl nagy titokban.

– Jó-jó – mondta erre Baudolino –, de vajon merre vezet az út abba az Indiába? India a földi Paradicsom közelében, vagyis Orienstől keletre, a szárazföld és az Ókeanosz határán lehet...

Asztronómiaórákat nem látogattak még, és a föld alakjáról csak bizonytalan elképzeléseik voltak. A Poéta biztos volt benne, hogy a föld lapos, és a szélein az Ókeanosz vize Isten tudja, hová, de lecsurog. Baudolinónak viszont úgy mondta – ha kissé kétkedve is – Rahewin, hogy nem csupán az antikvitás nagy filozófusai vagy minden csillagászok atyja, Ptolemaiosz, hanem Szent Izidor szerint is gömb formájú a föld, sőt Szent Izidor erről oly istenesen meg volt győződve, hogy még az egyenlítő hosszát is meghatározta nyolcvanezer stádiumban. Igen ám – emelte fel a mutatóujját Rahewin –, de az is igaz, hogy más egyházatyák, köztük Lactantius arra hívták fel a figyelmet, hogy a Biblia szerint a föld tabernákulum alakú, következésképpen az ég és a föld együttese olyan, mint valami frigyláda avagy templom, amelynek szép kupolája van meg padlója, egyszóval roppant dobozhoz hasonlít, nem pedig tekéhez. Rahewin a maga részéről igen óvatosan Szent Ágoston vélekedéséhez csatlakozott, miszerint abban a pogány filozófusoknak akár igazuk is lehetett, hogy a föld gömbölyű, s akkor a Biblia csak képletesen beszélt tabernákulumról, ámde az egyetlen komoly kérdés, melyet minden jó kereszténynek meg kell válaszolnia, nem az, hogy milyen alakú a föld, hanem hogy miként tehetni szert lelki üdvösségre, így hát a föld alakján félórát sem érdemes töprengeni, mert az is kidobott idő.

– Egyetértek – hagyta helyben a Poéta, mert ment volna már nagyon a kocsmába –, a földi Paradicsomot pedig kár keresni, mert azt meg Ádám lakatlanul hagyta, és attól fogva nem volt, aki a mesés függőkertjeit kerítésekkel és cölöpfalakkal erősítgesse, a vízözönkor alkalmasint bele is mosódott az egész az Ókeanoszba.

Abdul ellenben holtbiztosan tudta, hogy a föld igenis gömbölyű. Ha lapos volna – érvelt tagadhatatlan következetességgel –, akkor a szemem, pedig azt a szerelem, mint általában a szerelmesekét, igen élesen látóvá teszi, csak észrevenné valami messzi-messzi jelből, hogy ott az én szívemnek hölgye, ám a föld hajlása eltakarja őt vágyakozó pillantásom elől. Meg hogy addig kutakodott ő a Szent Viktor-apátság könyvtárában, amíg rá nem bukkant néhány térképre, hevenyészett is róla mindjárt egy vázlatot a cimborák kedvéért.

– A földet az Ókeanosz roppant gyűrűje veszi körül, és három nagy víz, a Hellészpontosz, a Földközi-tenger és a Nílus tagolja.

– Megálljunk csak: és hol van Oriens?

– Természetesen itt fent, Ázsiánál; Oriens peremén pedig, ahol a nap kel, íme a földi Paradicsom. A Paradicsomtól balra a Kaukázus hegye, amellett pedig a Kaspi-tenger. Tudnotok kell mármost, hogy Indiából három is van: egy tűzforró Nagy-India mindjárt a Paradicsom mellett, egy Északi-India túl a Kaspi-tengeren, vagyis fent balra, ahol olyan hideg van, hogy a víz megkristályosodik, s ahol Góg és Magóg népei élnek, akiket Nagy Sándor fallal zárt körül, végül itt Afrikánál pedig a Mérsékelt India található. Afrikát jobbra lent láthatjátok, ott folyik a Nílus, és onnan tárul az Arab- meg a Perzsa-öböl egyenest a Vörös-tengerre, annak a túlpartján pedig, alig valamivel az egyenlítői nap alatt a sivatag földje húzódik, ahol oly nagy a forróság, hogy senki a lábát rá nem teheti. Afrikától nyugatra, Mauritánia mellett ezek itt az Insulae Fortunatae-nak vagy Elveszettnek mondott szigetek, őket egy hazámbéli szent fedezte fel sok évszázada. Északon lentebb a mi földünk van, a Hellészpontosszal és mellette Konstantinápollyal, Görögországgal és Rómával, legföntebb pedig a germánok és Hibernia szigete.

– Hogyan vehetsz komolyan egy ilyen térképet? – vigyorgott rá gúnyosan a Poéta. – Hiszen azt mondod, hogy a föld gömbölyű, ez meg laposnak mutatja.

– Miféle okoskodás ez? – méltatlankodott Abdul. – Próbálnál csak meg úgy ábrázolni egy gömböt, hogy a teljes felülete látható legyen! A térkép arra való, hogy útbaigazítson, márpedig aki úton van, az menet közben nem gömbölyűnek, hanem laposnak látja a földet. Meg aztán ha gömbölyű is, a lenti félteke lakatlan, és csak az Ókeanosz borítja, hiszen ha lakná valaki, annak fejjel lefelé kéne járnia-kelnie. A fenti részt tehát egy koronggal is ábrázolni lehet, így, ni. Az apátság térképeit egyébként már csak azért is meg szeretném tüzetesebben vizsgálni, mert a könyvtárban megismerkedtem egy klerikussal, aki mindent tud a földi Paradicsomról.

– Persze: jelen volt, amikor Éva átnyújtotta az almát Ádámnak – jegyezte meg a Poéta.

– Az ember olyan helyről is mindent megtudhat, ahol sohasem járt – felelte Abdul. – Ha nem így volna, a tengerészek bölcsebbek volnának, mint a teológusok.

Nos, magyarázta Baudolino Nikétasznak, ekként alakult, hogy alig pelyhedző állú hőseinket már a legelső párizsi években rabul ejtette az a história, melynek nyomán sok-sok esztendővel később útra keltek, és meg sem álltak a világ végéig.

7

Baudolino Beatrix nevében szerelmes leveleket, a Poétáéban pedig verseket ír

Mire kitavaszodott, Baudolino ráébredt, hogy a szerelem – mint kikeletkor minden szerető szívben – mindegyre csak nő-nő benne, és hiába szűrte össze a levet holmi olcsó hajadonokkal, ez csak olaj volt a tűzre, mivelhogy Beatrix mellett nemcsak az szólt, hogy bájos, okos és királyi, hanem az is, hogy nincs a közelében. Abdul pedig fáradhatatlanul tovább sulykolta belé, hogy mily édes is a messzeség, mikor esténként a hangszerét megpendítve újabb és újabb dalokba kezdett; olyannyira, hogy Baudolino a nagyobb élvezet kedvéért provánsziul is egykettőre megtanult.

A nap májusban hosszú már,

madárdal bűvöl messziről,

s míg ballagok, reám talál

szerelem kínja messziről.

Tűnődöm, búsan csüng fejem -

a dal s a galagonya sem

tetszik már jobban, mint a fagy...[5]

Baudolino elábrándozott. Abdul azon kesereg – gondolta –, hogy mi lesz, ha sohasem találkozhat az ő ismeretlen hercegnőjével. Jó neki! Az én keservem cudarabb, mert a magam szerelmével nekem előbb-utóbb igenis találkoznom kell, és ahelyett, hogy nagy szerencsésen sohasem láttam volna, szerencsétlenségemre én nagyon is tudom, hogy ki ő és milyen teremtés. Igen ám, de ha Abdulnak vigaszára szolgál, ha beszámol nekünk a búbánatáról, miért ne lelnék vigaszra én is, ha a magaméról én meg Beatrixnek számolok be? Elég az hozzá, hogy Baudolino ráérzett: megzabolázhatja szívének dobogását, ha leírja, mit érez, és ha szerelmének tárgya nem részesül a szerelmetes gyöngyszemekből, hát annyi baj legyen. Késő éjjel, mikor a Poéta már az igazak álmát aludta, neki is ült Baudolino, és írni kezdett.

„Fényesíti az eget a nap, színt hoz a hold az éjbe. De engem csak egy csillag vezérel, s ha éj homályát oszlatva, felbukkan napkeleten, feledni fogom én a fájdalom homályát. Te vagy az én fényhozó és éjűző csillagom, és nélküled a fényesség is éjszaka csak, de tevéled tündöklő fény az éjszaka is.”

Meg aztán: „Ha éhezem, te lakatsz jól, ha szomjazom, te itatsz meg. De mit beszélek? Jól nem lakatsz, csak felüdítesz. Sohasem teltem még el tevéled, és nem is fogok...” Továbbá: „Oly igen kedves vagy te, oly csodásan állhatatos, oly elmondhatatlanul édes szavú, oly temérdek szépséggel és bájjal ékes, hogy bizony otrombaság volna, ha szavakba akarnám önteni mindezt. Csak emésszen, csak perzseljen minket a tűz mind jobban és jobban, az pedig, hogy titkon ég, csak növelje lángját, hogy az irigyek s az álnokok ne tudhassák, van-e, ki nálunk szerelmesebb, s hogy közben mindkettőnk bajnokként vívhassa tovább édes szócsatáját... ”

Gyönyörű levelek voltak ezek, reszketve olvasta őket újra Baudolino, és egyre szerelmesebb lett abba a teremtésbe, aki ily nagy tűzbe tudta őt hozni. Egyszer csak megelégelte, hogy nem tudja, miféle választ adna Beatrix ennyi édes erőszakra, s elhatározta, hogy feleletre készteti. Mintegy a császárné keze által, imigyen írt hát vissza magának:

„Elárad bensőmben a mindennél édesebb szerelem, a tiéd vagyok testestül-lelkestül, úgy kívánom, hogy örök boldogság frissítse ifjúságodnak szomjúhozó virágait... Én derűs reménységem, néked kínálom fel hitemet és igaz alázattal önmagamat, amíg csak élek...”

„Ah – felelte vissza Baudolino legott –, úgy vigyázz ám, hogy benned van az én üdvösségem, benned minden reményem és nyugodalmam. Még fel sem ébredek, s a lelkem már ráocsúdik, hogy benne lakozol...”

Mire Beatrix nagy merészen: „Az első pillanattól fogva téged választottalak, tehát te kellettél, tehát megkerestelek, tehát megtaláltalak, tehát megszerettelek, tehát megkívántalak, tehát a szívem legközepébe zártalak... és belekóstoltam a te mézedbe... Köszöntelek, szívem, testem, egyetlen boldogságom...”

Hónapokig folytatódott ez a levelezés, és Baudolino szenvedő lelkét eleinte vigasszal, később repeső örömmel, végül pedig valami lángoló büszkeségfélével töltötte el, mivel nem fért a Baudolino szerelmes fejébe, hogyan is szeretheti őt ennyire az, akit ő szeret. Mint minden szerelmest, Baudolinót is hívságossá tette a szenvedély, s mint minden szerelmes, ő is azt írta ugyan, hogy feltett szándéka féltve őrizni tovább az ő közös titkukat, ám egyúttal azt is akarta, hogy boldogságáról az egész világ szerezzen tudomást, és döbbenjen meg, mily ellenállhatatlanul szeretetreméltó az, aki őt szereti.

Egy szép napon megmutatta hát ezt a levelezést a barátainak. A személyes és egyéb körülményeket illetően csak hímezett-hámozott. Hazudni nem hazudott, sőt kereken megmondta, hogy éppen azért mutatja meg a leveleket, mert a képzelete szülte őket. A két cimbora azonban éppen ezt az egyetlen állítását hitte hazugságnak, és ettől még irigylésreméltóbbnak látták a helyzetét. Abdul titkon úgy érezte, mintha őneki írt volna a hercegnője, és majd elepedt. A Poéta nem volt hajlandó ennek a literátusjátéknak jelentőséget tulajdonítani (de közben nagyon is bántotta, hogy ezeket a gyönyörű válaszokra késztető gyönyörű leveleket nem ő írta), és mert nem volt kibe belészeretnie, hát magukba a levelekbe szeretett belé. Ebben – vélekedett mosolyogva Nikétasz – semmi meglepő nincs, hiszen fiatalon mindenki hajlik rá, hogy a szerelembe legyen szerelmes.

Talán a dalaihoz keresve bennük új motívumot, Abdul lelkiismeretes másolatot készített a levelekről, hogy a Szent Viktor-apátságban éjjelente olvasgathassa őket. Hanem egy nap nyomuk veszett, és Abdul tartott tőle, hogy valamely feslett kanonok, minekutána hajnalig elcsámcsogott rajtuk, már rég az apátság ezernyi más manuscriptuma közé süllyesztette az egészet. Baudolino ijedten bezárta ekkor episztoláit a ládába, és attól a naptól fogva nem is írt többé ilyen leveleket, nehogy bajba keverje az ő kedves címzettjét.

Tizenhét esztendejének szenvedelmei azonban mégiscsak kikívánkozván belőle, Baudolino ekkor költészetre adta a fejét. Levelei még a leghótisztább szerelemről szóltak, most ellenben olyasféle kocsmaversekkel próbálkozott, aminőkben a kor írástudói az ő kicsapongó, könnyelmű életüket énekelték meg, utalva bennük azért némi mélabúval arra is persze, hogy mily mihaszna élet az ilyen.

Hogy tehetségéből ízelítőt adjon, el is szavalt Nikétasznak néhány hemisztichont:

Feror ego veluti – sine nauta navis,

ut per vias aeris – vaga fertur avis...

Quidquit Venus imperat – labor est suavis,

quae nunquam in cordibus – habital ignavis.

Mivel pedig Nikétasz szemlátomást nemigen értett latinul, kapásból mindjárt lefordította: „Sodródom is, ahogy a csónak, evezőtlen, / mint madár, mely úttalan száll a levegőben... / Venus szava szent parancs, csábít, emel, épít, / Venusé, ki nem szeret soha gyáva férfit.”[6]

Mikor Baudolino más versekkel együtt ezt is megmutatta a Poétának, azt úgy elfogta a sárga irigység és a szégyen, hogy sírva fakadt, szégyenkezve panaszolta, hogy az ő képzeletét bezzeg aszály sújtja, s hogy bár inkább asszonyi lábak közt volna oly tehetetlen, amennyire képtelen kifejezni azt, amit magában érez – és ami hajszálra ugyanaz, aminek Baudolino ily gyönyörűen hangot adott, olyannyira, hogy már-már azt hihetné az ember, hogy Baudolino olvas a mások gondolataiban. S azt is hozzátette még: mennyire büszke lenne az apja, ha azt hallaná, hogy ő ilyen szép verseket szerez, mert hát előbb-utóbb csak számot kell adnia a családja s a világ előtt, hogy miért is ragadt rá a Poéta név, mely egyelőre nagyon is hízelgő még, de ő bizony már afféle érdemtelenül hetvenkedő poeta gloriosus-nak érzi magát miatta.

Annyira kétségbeesett, hogy Baudolino megsajnálta, és a kezébe nyomta a pergament, hogy ám tessék, tekintse a sajátjainak ezeket a verseket, mutogassa őket nyugodtan bárkinek. Az ajándék igen becsesnek bizonyult, mert történt, hogy Baudolino, újabb beszámolót küldvén Beatrixnek, a levelében ezeket az úgymond, barátja által írott verseket is idézte. Beatrix felolvasta őket Frigyesnek Rainald von Dassel jelenlétében, az pedig felfigyelt rájuk, s a palotabeli intrikákban nyakig is irodalomszerető ember lévén kijelentette, hogy szívesen alkalmazná ő ezt a Poétát...

Rainald épp abban az évben lett főtisztelendő kölni érsek, s a Poétának kicsit sem volt ellenére, hogy egy főtisztelendő udvari poétája, vagyis – ahogy félig tréfásan, félig önelégülten mondta – Archipoetá-ja legyen, már csak azért sem, mert a tanuláshoz vajmi kevéssé fűlt a foga, az atyai pénzből pedig nem tudott Párizsban megélni, és nem éppen alaptalanul úgy képzelte, hogy az udvari költő naphosszat csak eszik és iszik és másra nincs is gondja.

Igen ám, de az udvari költőnek verseket is kell írnia. Baudolino megígérte, hogy megír neki vagy egy tucatnyit, de nem egyszerre.

– Tudod – magyarázta –, nem minden nagy költő fossa magából a verseket, vannak, akiknek szorulásuk van, és ők a legnagyobbak. Hitesd el magadról, hogy a múzsák nem hagynak nyugodni, s hogy ezért csak nagy néha tudsz kiizzadni magadból egy-egy disztichont. Azzal, amit tőlem kapsz, jó pár hónapig kihúzhatod, de légy türelemmel, mert ha szorulásom nincs is, azért versmenésem sincsen. Halogasd hát az indulást, de küldj néha valamit Rainaldnak, hogy beetesd. Egyelőre nem árt, ha bemutatkozásképpen fejet hajtasz a jótevőd előtt.

Egy egész éjszakán át törte a fejét, és másnap a következő, Rainaldnak ajánlott sorokat nyomta a Poéta kezébe:

Presul discretissime – veniam te precor,

morte bona morior – dulci nece necor,

meum pectum sauciat – puellarum decor,

et quas tacto nequeo – saltem chorde mechor

– vagyis: „Püspök uram, megbocsáss esdeklő hívednek, / édes sebtől pusztulok, boldogan halok meg: / szívemet sok szépleány bája hasogatja, / kit nem érek, enyém lesz az is gondolatba’.”

Nikétasz megjegyezte, hogy úgy látszik, a latin püspökök nem éppen kegyes dalokban is kedvüket lelik, de Baudolino erre azt mondta, hogy egy latin püspöktől tudni valóan senki sem várja el, hogy szent életű ember legyen, különösen akkor nem, ha korábban már birodalmi kancellár is volt, márpedig Rainaldba püspökből nagyon kevés, kancellárból ellenben nagyon sok szorult, és való igaz, hogy kedveli a poézist, de arra még hajlamosabb, hogy a poétai tehetséget a maga politikai céljainak is a szolgálatába állítsa; és lőn.

– Így hát a Poéta a te verseid révén vált híressé.

– Úgy bizony. Alázatos szavaktól túlcsorduló levelek kíséretében csaknem egy egész esztendeig küldözgette Rainaldnak az egymás után írt verseimet, míg végül Rainald azt nem mondta, hogy e kivételes tehetségnek most már mindenképp őmellette a helye. Jó adag tartalék verssel indult útnak a Poéta, a szorulásos látszat ellenére legalább egy egész esztendeig meg kellett hogy éljen belőlük. Fényes sikerrel járt. Soha fel nem foghattam, miként büszkélkedhet valaki másoktól csurrantott-cseppentett dicsőséggel, de a Poéta jól elvolt vele.

– Én viszont azon csodálkozom, hogy neked miért esett jól, ha más művének hiszik azt, ami a te elméd szüleménye. Nem szörnyű, ha egy szülő szánalomból másnak veti oda a magzatát?

– A kocsmakölteménynek az a sorsa, hogy szájról szájra járjon, öröm hallani, ha dalolják, és önzés volna csupán a magunk dicsősége kedvéért hencegni vele.

– Nem hiszem, hogy ilyen alázatos volnál. Annak örülsz te, hogy megint csak a Hazugság Hercege lehettél, erre nagyon is büszke vagy, továbbá reméled, hogy egy szép napon a szerelmes leveleidre is rábukkan valaki a Szent Viktor-apátság irományai közt, és ki tudja, kinek tulajdonítja majd őket.

– Nem szeretnék alázatosnak látszani. Szeretek megtörténtté tenni ezt-azt, és szeretem, ha csak én tudom, hogy ami történik, az az én művem.

– Annál rosszabb, barátom – mondta Nikétasz. – Elnézően úgy fogalmaztam, hogy a Hazugság Hercege lennél, de most értésemre adod, hogy te bizony nem az akarsz lenni, hanem az Atyaúristen.

8

Baudolino a földi Paradicsomban

Baudolino Párizsban diákoskodva sem szűnt meg figyelemmel kísérni, mi történik Itáliában és Németföldön. Ottó utasításának eleget téve, Rahewin tovább írta a Gesta Friderici-t, ám amikor a negyedik könyvnek is a végére ért, úgy döntött, hogy abbahagyja, mivel szentségtörésnek tartotta volna, ha többet ír, mint ahány evangélium van. Mint aki jól végezte dolgát, búcsút intett az udvarnak, és most egy bajor kolostorban unatkozott. Kérte is Baudolinót, mert az megírta neki, hogy bejáratos a Szent Viktor-apátság hatalmas könyvtárába, hogy nevezzen meg néhány olyan traktátust, amellyel netán gyarapíthatná a tudását.

Baudolino egyetértőleg emlékezvén vissza Ottó véleményére, hogy ugyanis a kanonoknak csekély a fantáziája, úgy vélte, nem árt, ha serkenti egy kicsit, és minekutána megadta egypár csakugyan kézbe vett kódex címét, olyan, légből kapott címeket sorolt, mint például Beda Venerabilistól a De optimitate triparum, az Ars honeste petandi, a De modo cacandi, a De castramentandis crinibus és a De patria diabolorum.[7] E művek fel is keltették Ottó érdeklődését, és a derék kanonok sietve másolatokat rendelt az ismeretlen tudományos kincsekből. Baudolino örömest segített volna, enyhítve az Ottótól elorzott és lekapart pergamen miatti lelkifurdalásán, csak hát nem tudta, mit is másoljon, ezért aztán kénytelen volt tovább füllenteni, hogy a szóban forgó művek megvannak ugyan a Szent Viktor-apátság könyvtárában, de eretnekség gyanújában állnak, s ezért senkinek sem mutatják meg őket a kanonokok.

– Később megtudtam – mesélte Baudolino Nikétasznak –, hogy Rahewin levélben megkérte egy párizsi tudós ismerősét, hogy kerestesse meg neki a Szent Viktor-fiakkal az említett kódexet, azok meg persze semmit sem találtak, és hanyagsággal vádolták a könyvtárosukat, hiába esküdözött szegény égre-földre, hogy ő bizony soha színét sem látta a mondott kéziratoknak. Valamelyik kanonok szerintem végül azzal köszörülte ki a csorbát, hogy csakugyan megírta azokat a könyveket, remélem, meg is találja őket valaki egy szép napon.

A Poéta révén mindeközben folyamatosan értesült Frigyes tetteiről. Az olasz városok megszegték a roncagliai gyűlésen tett esküiket. Az egyezség úgy szólt, hogy az engedetlen városok falait le kell bontani, hadigépeit pedig össze kell törni, ám az ilyen városok lakói csak színleg temették be a várárkokat, az árkok még mindig megvoltak. Frigyes követeket menesztett Cremába, hogy igyekezzenek, ám a cremaiak megfenyegették a császári követeket, s ha azok kereket nem oldanak, hát meg is ölték volna őket. Ekkor maga Rainald és egy pfalzgróf ment Milánóba, hogy kinevezzék a helytartókat, mert az nem járja, hogy a milánóiak úgy tesznek, mintha elismernék a császári jogokat, s aztán mégis maguk nevezik ki a konzuljaikat. És megint csak kis híja, hogy agyon nem csapták a küldötteket, pedig ezúttal nem akárki, hanem a birodalmi kancellár és egy palotagróf volt a két követ! A milánóiak nem nyugodtak, ostrommal bevették Trezzót, és láncra verték a helyőrséget. Végül ismét megtámadták Lodit, márpedig ha valaki Lodit bántotta, a császár mindig kifogyott a béketűrésből. Hogy példát statuáljon, ostromgyűrűvel vette hát körül Cremát.

Az ostrom eleinte úgy zajlott, ahogy általában a keresztényközi háborúk zajlani szoktak. A cremaiak a milánóiak segítségével derekas kirohanásokat intéztek, és számos császári foglyot ejtettek. A cremonaiak (akik utálták a cremaiakat, és ezért a paviaiakkal meg a lodiakkal együtt a birodalom pártját fogták ekkortájt) iszonyatos erejű ostromgépezeteket építettek, melyek aztán nem leginkább az ostromlók közül szedtek áldozatot, de hát így volt ez rendjén. Pompás összecsapások voltak, újságolta élvezettel a Poéta, emlékezetes eset volt például az, amikor a császár kétszáz üres hordót rendelt a lodiaktól, a hordókat telirakatta földdel, és a várárokba guríttatta, majd több mint kétezer szekérnyi földdel és hasábfával betemettette, hogy födeles ostromgépekkel, faltörő „macskákkal” is át lehessen menni rajtuk.

Hanem amikor a legnagyobb, cremonaiak által emelt ostromtoronyra a védők akkora kőzáport zúdítottak a hajítógépeikkel, hogy a torony már-már ledőlt, a császár elvesztette a fejét. Cremai és milánói hadifoglyokat hozatott, és elöl meg kétoldalt a toronyhoz köttette őket. Úgy hitte, hogy ha a várvédők a saját fivéreikkel, unokatestvéreikkel, fiaikkal és apáikkal találják magukat szemközt, nem mernek majd tovább hajigálni. Nem számolt vele, mennyi indulat feszül a cremaiakban is, a falakon lévőkben éppúgy, mint azokban, akiket a falakon kívül megkötöztek. Ez utóbbiak éppenséggel azt kiabálták a fenti atyafiaknak, hogy ne törődjenek velük, azok pedig fogcsikorgatva és könnyes szemmel lődözték tovább a tornyot, kilencet is cudarul megölve a saját véreik közül.

Párizsba érkező milánói diákok esküvel állították Baudolinónak, hogy gyerekek is rá voltak kötözve arra az ostromtoronyra, de a Poéta kijelentette, hogy ez rémhír. Annyi bizonyos, hogy a császár is meghökkent, és eloldoztatta a maradék foglyokat. A cremaiak meg a milánóiak azonban úgy feldühödtek azon, ami a társaikkal történt, hogy összefogdostak egypárat az alemannok meg a lodiak közül, a mellvédfalakra állították és Frigyes szeme láttára hidegvérrel felkoncolták őket. Frigyes erre két cremai foglyot hozatott a várfal tövébe, és banditizmus, valamint árulás vádjával ott helyben halálra ítéltette mindkettőt. A cremaiak tudatták, hogy ha Frigyes bitóra húzatja az embereiket, akkor ők meg a Frigyestől szedett túszokat húzzák bitóra, mire Frigyes: hogy azt szeretné ő látni, és legott felakasztatta a két foglyot. Válaszképpen a cremaiak coram populo minden túszukat felakasztották. Frigyesnek elborult az agya, az összes nála maradt cremait felsorakoztatta, valóságos bitófa-erdőt ácsoltatott a vár elé, és nekikészült, hogy egytől egyig felhúzatja őket. Püspökök és apát urak termettek ott a vesztőhelyen, és kérve kérték, hogy irgalmazzon, hogy ne a gonoszságban akarjon túltenni ellenfelein. Frigyest megindították e szavak, de mert nem vonhatta vissza, amit elhatározott, úgy döntött, hogy kilencet mindenképp felakasztat a szerencsétlenek közül.

Baudolino sírva fakadt. Eredendően békés ember volt, abból pedig, hogy ráadásul ily nagy gaztettek bizonyultak hőn szeretett nevelőapjára, azt a következtetést vonta le, hogy úgy lesz a legjobb, ha ő maga szépen tovább tanul Párizsban, sőt észrevétlenül az a felettébb zavaros gondolat is a fejébe fészkelte magát, hogy nem bűn a császárnét szeretnie. Újrakezdte a levelezést, s a korábbiaknál is szenvedélyesebb soraira olyan válaszokat írt magának, hogy azok egy remetét is tűzbe hoztak volna. Csakhogy most már semmit sem mutatott meg belőlük a barátainak.

De azért maradt benne némi bűntudat is, és mégiscsak öregbíteni akarta valamivel urának dicső hírét. Ottó szent kötelességül rótta rá, hogy oszlassa el a homályt János pap körül. Baudolino elhatározta hát, hogy nyomába ered az ismeretlen, ugyanakkor – Ottó tanúsága szerint – nagyon is ismerős Papnak.

Minthogy a trivium és a quadrivium esztendeit is befejezvén, Baudolino és Abdul ránevelődött a disputára, először is azon kezdtek el tanakodni: létezik-e csakugyan ez a János pap? Ám hogy e tanakodásba milyen körülmények között kezdtek, azt Baudolino nem szívesen ecsetelte Nikétasznak.

A Poéta távoztával Abdul Baudolinóhoz költözött. Baudolino egy este arra ment haza, hogy Abdul egy szál magában üldögélve, az egyik legszebb dalát énekli, azt, amelyikben találkozni szeretne az ő messzi hercegnőjével, de amikor már-már odaér hozzá, hirtelen úgy érzi, mintha visszafelé menne. Baudolino nem tudta, a dallam vagy a szavak miatt-e, de az ő lelki szemei előtt meg Beatrix képe jelent meg, s aztán foszlott semmivé, ahogy rátekintett volna. Abdul pedig csak énekelt, és soha még ennyire csábítóan nem szólt a hangja.

Abdul kimerülten összeroskadt, amikor befejezte. Baudolino megijedt, hogy mindjárt elájul, és fölébe hajolt, de Abdul csitítólag legyintett, és fojtottan kuncogni kezdett, csak úgy, maga elé. Nevetett, és közben remegett az egész teste. Baudolino azt hitte, a hideg leli, Abdul meg csak nevetett tovább, és azt mondta, hagyja csak, mindjárt le fog csillapodni, tudja ő jól, mi ez. De Baudolino addig faggatta, míg be nem adta a derekát.

– Ide hallgass, cimbora! Egy kis zöld mézet nyaltam én, épp csak egy kicsikét. Tudom, hogy az ördög kísért meg vele, de olykor jól jön az énekléshez. Figyelj hát, és ne vess meg érte. Kisgyerek koromban hallottam a Szentföldön egy csodálatos és rettenetes történetet. Azt rebesgették, hogy Antiokheiától nem messze valami szaracénok élnek a hegyek közt, egy fellegvárban, ahová más nem jut fel, csak a sasmadár. Az urukat úgy hívják, hogy Aloadin, és rettenetesen félnek tőle mind a szaracén, mind pedig a keresztény fejedelmek. Úgy mondták, hogy Aloadin várának közepén mindenféle gyümölcsökkel és virágokkal teli kert van, hogy ezt a kertet borral, tejjel, mézzel és vízzel csörgedező csatornák szabdalják keresztbe-kasul, s hogy világszép leányok lejtenek benne dalolva táncot. A kertbe csak olyan ifjak léphettek, akiket Aloadin elraboltatott, gondoskodva róla, hogy csakis a kéjeknek éljenek ezen a gyönyörteli helyen. A kéjeknek, mondom, mert a felnőttek azt suttogták (bele is pirultam), hogy a kertbeli leányok igen készségesen jártak a vendégek kedvében, elmondhatatlan és nyilván lankasztó örömöket szerezve nekik. Természetes hát, hogy aki ebbe a kertbe betette a lábát, az nem akart távozni onnan soha többé.

– Nem is rossz fickó ez az Aladin, vagy hogy hívják – helyezett Baudolino mosolyogva egy nedves rongyot a barátja homlokára.

– Rosszul hiszed – mondta Abdul –, mert nem tudod, mi volt az igazság. Az egyik ifjú egy reggel arra ébredt, hogy valami kietlen udvaron tűz rá a nap, keze-lába láncra verve. Néhány napi szenvedés után Aloadin elé vitték, ő pedig Aloadin lába elé vetette magát, öngyilkossággal fenyegetőzött, és esdekelve kérte, hogy hadd legyen része ismét a gyönyörökben, mert már élni sem tud nélkülük. Aloadin ekkor elárulta neki, hogy elvesztette a próféta kegyeit, és csak akkor szerezheti őket vissza, ha hajlandó végrehajtani egy nagy tettet. Aranytőrt nyomott az ifjú kezébe Aloadin, és felszólította, hogy keljen útra, keressen fel egy ellenséges uraságot, és ölje meg. Ezáltal érdemelheti ki újra azt, amire vágyik, és ha odavész is, a Paradicsomba kerül, ami mindenben pontosan ugyanolyan, sőt még nagyszerűbb, mint az a hely, ahonnan kizáratott. Így tett szert Aloadin óriási hatalomra, és ezért rettegtek tőle a környező mór és keresztény uralkodók; megbízottai ugyanis bárminemű áldozatra készek voltak.

– Akkor hát – állapította meg Baudolino – jobb egy párizsi kocsma a bele való leányzókkal, akiket ingyen is megkap az ember. De neked mi közöd ehhez a históriához?

– Az, hogy tízéves koromban engem is elraboltak Aloadin emberei. És öt esztendeig náluk voltam.

– Azt állítod, hogy tízévesen sorra ölelgetted a kéjhölgyeket? Aztán pedig megbíztak, hogy gyilkolj meg valakit? Abdul, Abdul! – aggodalmaskodott Baudolino.

– Ahhoz még kicsi voltam, hogy tüstént a boldog ifjak közé kerüljek, ezért az egyik, körülöttük tüsténkedő várbeli eunuch szolgálatába állítottak. De tudod-e, milyen fölfedezést tettem? Én bizony az alatt az öt esztendő alatt színét sem láttam semmiféle kertnek, az ifjak ugyanis folyvást csak azon a napégette udvaron hevertek egy rakáson, láncra verve. Az eunuch egy szekrényből minden reggel valami mézsűrűségű, de zöldes masszával teli ezüstedényt vett elő, majd a foglyok elé járult, és adott nekik belőle. Azok pedig belenyaltak, s már lelkendeztek is maguknak meg a többieknek a mesés gyönyörökről. Érted? Tágra nyílt szemmel meredtek maguk elé naphosszat, és üdvözülten mosolyogtak. Estére elfáradtak, és kuncogva, fel-felhahotázva szépen álomba kacagták magukat. Én pedig, ahogy kinyílt a csipám, rádöbbentem, miként szedi rá őket Aloadin: láncra verve is azt hitték, hogy a Paradicsomban élnek, és készséggel váltak uruk bosszújának eszközeivé is e boldogság kedvéért. Ha azután a küldetést ép bőrrel megúszták, visszakerült rájuk a béklyó, de ők attól fogva ismét csak azt látták és azt érezték, amit a zöld méz képzeltetett velük.

– És te?

– Egyik éjjel, mikor mindenki aludt, beosontam oda, ahol az ezüstedényeket őrizték, és megkóstoltam a zöld mézet. Mi az, hogy megkóstoltam! Két egész kanállal magamba lapátoltam, és azon nyomban csodás látomásaim támadtak...

– Mintha a kertben lettél volna?

– Nem, a többiek talán azért álmodtak a kertről, mert Aloadin azzal traktálta őket, amikor megérkeztek. Azt hiszem, aki zöld mézet nyal, mindig olyasmit képzel, amit a szíve mélyén akar. Én a sivatagba, vagyis egy oázisba kerültem, ahová pompás karaván vonult be éppen, a tevék díszesen felszerszámozva, mögöttük tarka turbános, doboló és csörgőket rázó mórok serege. A mórok mögött pedig, négy óriás szállította, baldachinos hordszéken, megláttam Őt, a hercegnőt. Nem is tudom már, milyen volt; úgy... hogy is mondjam csak... úgy tündökölt, hogy csak valami káprázatra, valami vakító ragyogásra emlékszem...

– Az arca milyen volt? Szép?

– Azt nem láttam, el volt fátyolozva.

– Akkor hát ki az, akibe belészerettél?

– Ő, mivelhogy nem láttam. A szívemben, itt, ni, határtalanul édes érzés, soha többé nem szűnő sóvárgás áradt szét. A karaván továbbhaladt és eltűnt a dűnék közt, én pedig tudtam, hogy ilyet még egyszer nem fogok látni, és úgy éreztem, követnem kell ezt a teremtést, de reggel felé elnevettem magam, amit akkor az örömömnek tulajdonítottam, pedig csak a zöld méz teszi, ha gyengül a hatása. Hasamra sütött a nap, mire felébredtem, az eunuch kis híján rajta is kapott, hogy még lustálkodom. Akkor elhatároztam, hogy mindenképp megszököm, megkeresem az én messzi hercegnőmet.

– De hisz tudtad, hogy csak a zöld méz miatt képzelődtél...

– Persze, a látomást csak képzeltem, de amit magamban éreztem, azt már nem, az már igazi vágy volt. A vágy maga már nem képzelgés.

– Egy látomás keltette fel a vágyadat.

– De már nem voltam hajlandó lemondani róla. Az életem értelme lett.

Elég az hozzá, hogy Abdulnak valahogy sikerült megszöknie a várból, és hazajutnia, mikor a családja már lemondott róla. Az apja Aloadin bosszújától félve, nem akarta, hogy a Szentföldön maradjon, és Párizsba küldte Abdult. Szökése előtt Abdul eltulajdonította ugyan az egyik zöld mézzel teli edényt, csakhogy – bizonygatta Baudolinónak – hozzá sem nyúlt, mert félt, mi lesz, ha az az átkozott szer visszaröpíti az oázisba, s vég nélkül, újra meg újra révületbe ejti. Nem tudta, kibírná-e. A hercegnő most már vele volt, többé senki sem vehette el tőle. Jobb sóvárognia utána, mint hamisan áltatnia magát, hogy az övé.

Aztán ahogy telt az idő, úgy próbált erőt meríteni a dalaihoz, melyekben a hercegnő a maga messzeségében is jelen volt, hogy egyszer-egyszer mégis belekóstolt ő a mézbe, de épp csak egy kicsit, csak annyit vett belőle kanálheggyel, hogy az ízét érezze, és röpke kábulatok lettek rajta úrrá, ahogy aznap este is.

Abdul története kíváncsivá tette Baudolinót: hátha őneki is megjelenik legalább egy futó látomás erejéig a császárné. Egy csipetnyi zöld mézet nem tagadhatott meg tőle Abdul. Baudolino csak valami enyhe zsibbadást érzett, és nevethetnékje támadt. A gondolatai azonban szárnyakat kaptak. Furcsa módon nem Beatrix izgatta, hanem János pap; szöget is ütött a fejébe, hogy hátha nem is szívének hölgyéhez, hanem a felé az elérhetetlen ország felé húzza őt a vágy. S így esett, hogy miközben Abdul már csaknem kijózanodott, Baudolino pedig még enyhén mámoros volt a zöld méztől, ismét szóba hozták János papot, és feltették a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e. Mivel pedig a zöld méz hatása alkalmasint épp abban rejlett, hogy kézzel foghatóvá teszi azt, amit még sohasem látott az ember, ők bizony amondók lettek, hogy János pap igenis létezik.

Létezik, mondta Baudolino, mert nincs olyan ok, amely kétségessé tenné a létezését. Létezik, értett vele egyet Abdul, mert ő meg úgy hallotta egy klerikustól, hogy a médek és a perzsák országán túl keresztény királyságok vannak, s azoknak az uralkodói állandó harcot folytatnak a környékbeli pogányokkal.

– Ki ez a tudós ember? – kérdezte Baudolino izgatottan.

– Boron – felelte Abdul. És már másnap elindultak, hogy megkeressék Boront.

Boron Montbéliard-ból jött, és mint a magafajta klerikusok általában, most éppen Párizsban volt (s a Szent Viktor-apátság könyvtárát bújta), de akár már másnap továbbállhatott, mint akinek valami titkolt terve van. Busa, göndör feje volt, a szeme piros a sok mécsvilág melletti olvasástól, de lerítt róla, hogy majd szétveti a tudomány. Természetesen egy kocsmában találkoztak, és mindjárt bámulatosan agyafúrt kérdésekkel hökkentette meg őket, aminők felett a tanáraik napokig is elvitatkoztak volna: megfagyhat-e a sperma, teherbe eshet-e egy prostituált, büdösebb-e az izzadság a fejünkön, mint másutt, elpirul-e a fülünk is, ha zavarba jövünk; az keseríti-e el jobban a férfiembert, ha meghal a kedvese, vagy az, ha férjhez megy, lógjon-e a nemesember fülcimpája, ront-e az őrültek állapotán a telihold. Mindennél jobban izgatta azonban az üresség kérdése, abban ő minden más filozófusnál jártasabbnak tartotta magát.

– Üresség – mondta Boron mind nehezebben forgó nyelvvel –, üresség nincs, mert a természet irtózik tőle. Hogy nincs, az bölcseletileg nyilvánvaló, hiszen ha volna, akkor vagy szubsztancia, vagy akcidens volna. Materiális szubsztancia nem lehet, mert akkor test volna, és teret töltene be, de testetlen szubsztancia sem lehet, mert akkor meg, akárcsak az angyaloknak, értelemmel kellene bírnia. Akcidens sem lehet, mert akcidensek csupán mint szubsztanciák attribútumai létezhetnek. Üresség másrészt fizikai okokból sem létezhet: végy egy hengeres edényt...

– Mondd csak – szakította félbe Baudolino –, miért akarod mindenáron bebizonyítani, hogy nincs üresség? Miért olyan fontos neked az üresség?

– Fontos és punktum. Mert vagy köztes, azaz e szublunáris világban található testek közötti, vagy kiterjedt, a látható univerzumon túli s az égitestek nagy szférájáig tátongó ürességről kellene beszélnünk. Ez utóbbi űrben további világok is létezhetnének. De ha bebizonyítjuk, hogy köztes üresség nem létezik, akkor kiterjedt üresség pláne nem létezhet.

– Miért olyan fontos, hogy léteznek-e további világok?

– Fontos és punktum. Mert ha léteznének, akkor az Úr Jézusnak mindegyikben külön-külön fel kellett volna áldoznia magát, és mindegyikben meg kellett volna szentelnie a kenyeret és a bort. Vagyis akkor a legfőbb tárgy, bizonysága és emléke annak a csodának, nem csupán egyetlenegy példányban, hanem sok-sok másolatban létezne. Márpedig mit érne az életem, ha nem tudnám, hogy van valahol egy legfőbb tárgy, amelyet meg kell találni?

– És mi az a legfőbb tárgy?

– Hagyjuk – tért ki a válasz elől Boron. – Beavatatlanoknak erről nem beszélek. Beszéljünk inkább másról: ha sok-sok világ volna, akkor sok-sok első emberpár élt volna, sok-sok Ádám és sok-sok Éva esett volna megszámlálhatatlanul sokszor az eredendő bűnbe, és sok-sok földi Paradicsomból űzettek volna ki. El tudjátok képzelni, hogy olyan fölséges dologból, amilyen a földi Paradicsom, ugyanúgy több lehessen, mint városból, amelyet folyó szel ketté, és ahol a Szent Genovéváéhoz hasonló hegy magasodik? Földi Paradicsom csak egy van, messzi földön, a médek és perzsák országán is túl.

Több se kellett; elmondták ekkor Boronnak, hogy mire is jutottak a János pap dolgában. Hogyne, Boron is hallotta egy szerzetestől, hogy Napkeleten keresztény királyok vannak. És olvasott egy beszámolót, mely arról szólt, hogy miként tett látogatást II. Callixtus pápánál egy indiai pátriárka. A beszámoló szerint alig értettek szót egymással a roppant nyelvi különbségek miatt. A pátriárka leírta neki Hulna városát, mely a földi Paradicsomból eredő folyók egyike, a Physon vagy más elnevezés szerint a Gangesz partjára épült, s mellette található egy hegyen az a síremlék, mely Tamás apostol testét őrzi. Megközelíthetetlen hegy az, mert egy tó veszi körül, de a tó vize évente nyolc napra visszahúzódik, és az ottani jámbor keresztények olyankor átkelnek imádkozni, leborulnak az apostol teste előtt, mely olyan ép, mintha nem is egy halott teste volna, sőt az orcája ragyog, úgymond, akár egy csillag, s a vállig érő haja, meg a szakálla, meg frissen szabottnak látszó ruhája is vörös.

– De arra semmi sem vall, hogy a szóban forgó pátriárka János pap volna – állapította meg végül óvatosan Boron.

– Arra nem – vágott vissza Baudolino –, arra viszont nagyon is, hogy réges-rég óta járja a szóbeszéd egy boldog és ismeretlen, messzi országról. Historia de duabus civitatibus című művében az én hőn szeretett püspököm, Ottó például leírja, hogy egy bizonyos Gabalai Hugó szerint János a perzsák felett aratott győzelme után segítséget próbált nyújtani a szentföldi keresztényeknek, de a Tigris folyó partjához érve elakadt, mert nem voltak hajói, hogy átvigye velük az embereit. János pap tehát a Tigris folyón túl él. Igaz? Csakhogy ezt már Hugó beszámolója előtt is tudnia kellett mindenkinek. Vegyük hát még egyszer jól szemügyre, mit is ír Ottó, aki sohasem véletlenül írta, amit írt. Miért is kellett ennek a Hugónak a pápa előtt mintegy mentegetnie Jánost, amiért az nem tudott a jeruzsálemi keresztényeknek segíteni? Nyilván azért, mert Rómában valaki számított erre a segítségre. Amikor pedig Ottó azt mondja, hogy Hugó Jánost említi, azt a megjegyzést teszi, hogy sic enim eum nominare solent: ahogy nevezni szokták. Mit jelent ez a többes? Nyilván azt, hogy nemcsak Hugó, hanem a többiek is ezen a néven solent, vagyis szokták őt már azokban az időkben is nevezni. Ottó azt is írja, hogy Hugó szerint János, akárcsak ősei, a napkeleti bölcsek, Jeruzsálembe akart menni, de utána nem úgy fejezi ki magát, hogy Hugó szerint nem járt sikerrel, hanem úgy, hogy fertur, azt beszélik, meg hogy egyesek, mások, többes számban asserunt, azt állítják, hogy nem járt sikerrel. Mestereink arra tanítanak, hogy nincs jobb próbája az igazságnak – vonta le a következtetést Baudolino –, mint a hagyomány folytonossága.

Abdul Baudolino fülébe súgta, hogy talán Ottó püspök is nyalt néha egy kis zöld mézet, de Baudolino oldalba bökte.

– Egyelőre nem igazán értem, miért olyan fontos nektek ez a János pap – mondta Boron –, de annyit mondhatok, hogy nem a földi Paradicsomból eredő folyó mentén, hanem magában a földi Paradicsomban tanácsos keresni őt. Arról meg bizony sokat mesélhetnék...

Baudolino és Abdul nógatta volna Boront, hogy meséljen csak a földi Paradicsomról bátran, de hiába, mert Boronnak addigra úgy a fejébe szállt a Három Kandeláber hordóinak a leve, hogy kijelentette, semmire sem emlékszik már. A cimborák ekkor, mintha csak összebeszéltek volna, a hóna alá nyúltak, fölkapták, és meg sem álltak vele a szobájukig. Ott aztán Abdul nagy óvatosan beadott neki épp csak egy icipici, kanálhegynyi zöld mézet, egy másik csipetnyin pedig ők ketten osztoztak meg. Boron döbbenten kapta fel a fejét, és egy pillanatig némán bámult, mint aki nem tudja, hol van, majd egyszer csak földerengett előtte a Paradicsom.

Megeredt a nyelve, valami Tundalust emlegetett, aki a Poklot és a Paradicsomot is megjárta. Hogy a Pokol milyen, az szóra sem érdemes, ám a Paradicsomról tudni kell, hogy az csupa szeretet, öröm, vidámság, tisztesség, szépség, egészség, egyetértés, egység és örökkévalóság; hogy aranyfal keríti, az aranyfalon túl pedig drágakövekkel ékes székek sokaságán ifjú és öreg férfiak és nők ülnek, az öltözékük selyemstóla, az arcuk ragyog, akár a nap, a hajuk színtiszta arany, és arany betűs, festett kódexet olvasva egy emberként zengik, hogy halleluja.

Nos hát – okoskodott Boron –, a Pokolba bárki eljuthat, csak akarnia kell, és incubus, succubus vagy egyéb ártó látomás képében olykor vissza is látogathat, hogy meséljen róla ezt-azt. De vajon elképzelhető-e, hogy aki a mondottakat látta, csakugyan bebocsáttatik a mennyországba? Ha így volna is, élő ember sohasem vetemedne olyan szemérmetlenségre, hogy beszámoljon róla, elvégre vannak titkok, amelyeket a szerény és becsületes ember igenis megtart magának.

– Adja Isten, hogy soha színét se láthassuk olyan, velejéig hiú embernek – hagyta helyben Baudolino –, aki méltatlannak bizonyulna az Úr bizalmára.

– Nomármost – folytatta Boron –, bizonyára ismeritek azt a történetet, amely szerint Nagy Sándorék a Gangeszhez érve egy falba ütköztek, mely a folyó mentén húzódott, és sehol sem volt kapuja, de háromnapi hajózás után megpillantottak rajta egy kicsi kis ablakot, s az ablakban egy öregembert, aki a jövevények felszólítására, hogy fizessen a város adót Nagy Sándornak, a királyok királyának, azt válaszolta, hogy ez a város a boldogok városa. Nagy Sándor nagy király volt, de pogány, tehát a mennyországba nem juthatott, következésképpen Tundalushoz hasonlóan ő csakis a földi Paradicsomot láthatta. Látni én pedig most azt látom...

– Hol?

– Ott – mutatott Boron a szoba egyik sarkába. – Virágokkal és fűszerszámokkal ékes, zöldellő réteket látok, s a körös-körül lengedező édes illatokat beszippantva nem vágyom már sem ételre, sem italra. Gyönyörű szép pázsiton négy, tiszteletre méltó küllemű férfiú áll, a fejükön aranykorona, a kezükben pálmaág... A fülemben édes dallam, az orromban balzsamos illat, a számban pedig, Istenem, de mézédes ízt érzek... Kristálytemplomot látok, a közepén oltár, az oltárból tejfehér víz bugyog. Észak felől a templom akár a drágakő, dél felől vérszínű, a napnyugati oldala fehér, mint a hó, fölötte pedig megszámlálhatatlan csillag, fényesebbek, mint a mi egünkön láthatók. Hófehér hajú embert is látok, madártolla van, a szemét alig látni az ősz szemöldökbozonttól. Egy fára mutat, hogy az sohasem öregszik, és minden bajából kigyógyítja azt, aki az árnyékába ül, meg egy másikra: annak a levelei a szivárvány minden színében pompáznak. De miért látom én mindezt ma este?

– Talán olvastál róla valahol, és a bor miatt most ez jelent meg a lelki szemeid előtt – mondta ekkor Abdul. – Valahai földim, a nagyszerű Szent Brandanus egykor a föld legvégső határáig elhajózott, és ott fölfedezett egy érett szőlőt termő, kék, violaszínű és fehér szigetet, s a szigeten hét csodálatos kutat és hét templomot: az első hegyikristályból, a második gránátból, a harmadik zafirból, a negyedik topázból, az ötödik rubinból, a hatodik smaragdból, a hetedik korallból, hét-hét oltár és hét-hét lámpás mindegyikben. A templom előtt egy tér közepén kalcedonkő oszlop magasodott, annak a tetején pedig csengettyűkkel teliaggatott kerék forgott.

– Nem, nem, az én országom nem sziget – rázta a fejét izgatottan Boron –, az a vidék India mellett van, a lakóinak nagyobb a fülük, mint minekünk, és kétágú a nyelvük, úgyhogy egyszerre kétfelé is tudnak beszélgetni. Micsoda bőség, mintha csak úgy, magától teremne minden...

– Hát persze – jegyezte meg Baudolino –, ne feledjük, hogy az Exodus szerint Isten népének tejjel-mézzel folyó ország ígértetett.

– Csak csínján – mondta Abdul. – Az Exodus az ígéret földjéről beszél, az ígéretet pedig a bűnbeesés után kapta Isten népe, a földi Paradicsomban viszont ősszüleink még a bűnbeesés előtt laktak.

– Most nem disputatió-n vagyunk, Abdul. Nem az a dolgunk, hogy megnevezzünk egy helyet, ahová készülünk, hanem az, hogy megértsük, milyen kellene hogy legyen az az eszményi hely, ahová bárki szívesen elmenne. Nyilvánvaló, hogy ha efféle csodák léteztek, és léteznek mindmáig, méghozzá nem is csak a földi Paradicsomban, hanem ilyen-olyan szigeteken is, ahol Ádám és Éva soha meg nem fordult, akkor a János pap országának igencsak hasonlítania kell ezekhez a helyekhez. Arra vagyunk mi kíváncsiak, hogy milyen lehet a bőség és az erény hona, egy olyan ország, ahol ismeretlen a hazugság, a mohóság, a paráznaság. Mi másért sejtene benne keresztény mintaországot és törekedne oda bárki is?

– Azért túlzásba se essünk – figyelmeztetett bölcsen Abdul –, különben senki sem fog hinni benne; úgy értem, senki se hiszi majd el, hogy el lehet jutni olyan messzire.

Így mondta: „messzire”. Az imént még azt hitte Baudolino, hogy a földi Paradicsomról képzelegve legalább egyetlen estére megfeledkezik majd Abdul az ő képtelen szenvedélyéről. De nem. Most is azon járt az esze. A Paradicsomot látta, de a hercegnőjét kutatta benne. Ezt mormogta ugyanis, miközben a méz hatása lassacskán elenyészett:

– Talán elmegyünk oda egy szép napon, langan li jorn son long en mai, ha a nap májusban hosszú már...

Boron halkan kuncogott.

– Bizony, Nikétasz uram – bólogatott Baudolino –, ha nem váltam éppen e világi kísértések martalékává, hát más világokon járt az eszem éjszakák hosszat. A képzelgésben hol a bor, hol a zöld méz segített. Más világokról képzelegni pedig azért jó – folytatta – hogy elfelejthessük, mennyire keserves ez a világ, amelyikben élünk. Akkor legalábbis így gondoltam. Még nem jöttem rá, hogy aki más világokat képzel el, az előbb-utóbb emezt is megváltoztatja.

– Mi egyelőre ebben a világban igyekezzünk jól érezni magunkat, ahol az isteni akarat folytán élnünk adatott – mondta Nikétasz. – Lám, micsoda fölséges itteni ínyencségekkel kedveskedtek nekünk a mi drága genovai barátaink. Ízleld csak meg ezt a mindenféle tengeri és folyami halakból főzött hallevest. Jó hal talán tifelétek is van, de az ottani hidegek aligha engedik, hogy olyan szép kövérre nőjenek, mint ezek itt a Propontiszban. Mi a levest olívaolajban pirított hagymával, édesköménnyel és fűszerekkel meg kétpohárnyi száraz borral ízesítjük. Csurgass belőle ezekre a kenyérszeletekre, tehetsz rá az avgolemonból, vagyis ebből a tojásfehérjéből meg citromléből készült és kevéske húslevessel hígított mártásból is, ni. Ádám és Éva ehetett ilyet a földi Paradicsomban. Mármint a bűnbeesés előtt. Utána alkalmasint a pacalra is ráfanyalodtak, mint a párizsiak.

9

Baudolino összeszidja a császárt, és elcsábítja a császárnét

Tessék-lássék tanulmányok és édenkerti képzelgések közepette Baudolino immár negyedik éve időzött Párizsban. Hiányzott neki Frigyes, nem is beszélve Beatrixről, aki a gondolataiban már minden földi vonását elveszítette, és paradicsomlakóvá lett maga is, akárcsak Abdul messzi hercegnője.

Történt, hogy Rainald egy császárt dicsőítő ódát rendelt a Poétától. Hogy időt nyerjen, a Poéta azt hazudta urának, hogy ihletre vár, s kétségbeesett segélykérő levelet küldött Baudolino címére. Salve mundi domine címmel Baudolino legott írt is egy remek költeményt, mely arról szól, hogy Frigyes minden más királynál hatalmasabb, és hogy az ő igájában lenni csoda jó. De nem akarta futárra bízni, így hát személyesen vitte el Itáliába, ahol időközben annyi minden történt, hogy most összefoglalni is alig győzte Nikétasznak.

– Rainald világéletében olyan képet akart festeni a császárról, amely szerint a császár a világ ura, a béke fejedelme, minden törvény tőle ered, de rá nem vonatkozik egy sem, rex et sacerdos egy személyben, mint Melkhisédek, tehát óhatatlanul összeütközésbe kerül a pápával. Crema ostromakor mármost meghalt Hadrián pápa, az, aki Frigyest Rómában megkoronázta, s az új pápa a bíborosok többségének akaratából III. Sándor néven Bandinelli bíboros lett. Rainald ennek nagyon nem örült, mert a pápai primátus kérdésében hajthatatlan Bandinellit ő vajmi kevéssé szívelhette. Addig-addig mesterkedett, míg néhány bíboros és szenátor meg nem választott egy másik pápát, IV. Viktort, akit Frigyessel ők úgy irányíthattak, ahogy csak akartak. III. Sándor persze rögvest kiátkozta Frigyest is, meg Viktort is, válaszul pedig azért nem volt elég kijelenteni, hogy nem Sándor az igazi pápa, tehát hiába átkoz ki bárkit is, mert a francia és az angol király hajlott rá, hogy Sándort ismerje el, másrészt azért sem, mert az itáliai városoknak kapóra jött, hogy akad egy pápa, aki szerint Frigyes szakadár, tehát ezentúl nem kell neki engedelmeskedni. A tetejébe annak is híre kelt, hogy Sándor a ti baszileuszotokkal, Manuéllal szűri össze a levet, hogy egy Frigyes császárságánál nagyobb birodalomra támaszkodhassék Frigyes ellenében. Ha Rainald azt akarta, hogy Frigyes legyen a római birodalom egyedüli örököse, akkor e leszármazás látható bizonyságát is meg kellett találnia. Ezért állította munkába a Poétát is.

Nikétasz nehezen látta át, hogyan követik egymást az esztendők a Baudolino-féle históriában. Mintha elmondójuk sem mindig tudta volna biztosan, hogy mi történt előbb, és mi utóbb, ráadásul olyan érzése is támadt Nikétasznak, hogy Frigyessel mindig ugyanazok a dolgok esnek meg, és már nem tudta, mikor kelt ismét hadra Milánó, mikor fenyegette megint Lodit, mikor vonult le megint a császár Itáliába. „Ha ez valami krónika volna – gondolta –, bárhol fellapozhatná az ember, mindig ugyanazokkal az eseményekkel találkozna. Mint amikor örökösen ismétlődő álmot látunk, és alig várjuk, hogy végre felébredjünk.”

Annyit mindenesetre érteni vélt Nikétasz, hogy a milánóiak már megint két álló esztendeje törtek borsot Frigyes orra alá, s addig-addig piszkálták, míg a császár a harmadik évben Novara, Asti, Vercelli, a monferratói őrgróf, Malaspina őrgróf, Biandrate grófja, Como, Lodi, Bergamo, Cremona, Pavia és mások segítségével ismét ostrom alá vette Milánót. E város falai alá érkezett hát meg egy szép tavaszi reggelen az immár húszesztendős Baudolino, tarsolyában a Poéta számára írt Salve mundi dominé-vel meg a Beatrix-levelekkel, mert azokat nem akarta rablók martalékául Párizsban hagyni.

– Remélem, Milánóban szebben viselkedett Frigyes, nem úgy, mint Cremában – jegyezte meg Nikétasz.

– De bizony még úgyabbul, ha igaz, amit a megérkezésemkor hallottam. Hat melzói és roncatei fogolynak kikapartatta mindkét szemét, egy milánóinak pedig csak az egyiket, hogy legyen, aki a többieket visszakalauzolja Milánóba, viszont neki az orrát is levágatta. Az olyanoknak meg, akiket azon kaptak, hogy becsempésznének valamit, a kezét csapatta le.

– Tehát ő is vakíttatott!

– Persze, de ő csak közrendűeket, nem pedig urakat, mint ti. És csak ellenséget, a rokonait soha!

– Mentegeted?

– Csak most, akkor nem. Akkor felháborodtam. Találkozni sem akartam vele. Aztán mégis tiszteletemet kellett tennem nála, nem volt kibúvó.

Örvendezett a császár, hogy annyi év után végre viszontlátja Baudolinót, és már tárta is szét a karját, hogy a keblére ölelje, de Baudolino nem tudott erőt venni magán. Visszalépett, a könnye is eleredt, és gonosz embernek nevezte Frigyest. Hogyan akarhat az igazság kútfeje lenni, ha azután igazságtalanul jár el? Ő bizony szégyelli, hogy a fia.

Ha bárki más effélét mond neki, Frigyes az illetőnek nemcsak a szemét szúratja ki és az orrát vágatja le, hanem a fülét sem kíméli. Baudolino haragja azonban olyannyira meghökkentette, hogy ő, a császár próbált meg szabadkozni.

– Ezek fellázadtak, a törvény ellen lázadtak fel, Baudolino, márpedig te mondtad legelőször, hogy a törvény én vagyok. Nem bocsáthatok meg, nem lehetek jó. A kötelességem, hogy könyörtelen legyek. Azt hiszed, élvezem?

– Élvezed hát, apámuram! Mi másért ölted meg két éve Cremában azt a rengeteg embert, vagy csonkíttattad meg most ezeket itt Milánóban, és nem is csatában, hanem csak úgy, hidegvérrel, bosszúból, a sértett büszkeséged miatt?

– Ó, tehát figyelemmel kíséred a tetteimet, mintha Rahewin volnál! Tudd meg, hogy nem a sértett büszkeségem vezérelt, hanem példát akartam statuálni. Csak így kényszeríthetem térdre ezeket a komisz kölyköket. Mit gondolsz, Caesar és Augustus könyörületesebb volt talán? Mit sejtesz te, Baudolino, a háborúról? Tömd csak a fejedbe a tudományt Párizsban, de tudod-e, hogy ha visszatérsz az udvaromba, a miniszteriálisok közt lesz a helyed, és talán még lovaggá is ütlek? Azt hiszed, tiszta maradhat a kezed, ha a német-római császár oldalán lovagolsz majd? Vagy viszolyogsz talán a vértől? Csak szólj, és szerzetest csinálok belőled. De akkor szűzi életet élj ám, ne olyat, amilyet a rossz nyelvek szerint Párizsban élsz, mert az szerzeteshez aligha illik. Ezt a heget meg hol szerezted? Csoda, hogy az arcodon van, és nem a seggeden!

– Bizonyára jó kis történeteket hallottál rólam a párizsi kémeidtől, de nekem kémekre sem volt szükségem, mert a te pompás drinápolyi históriádat széltében-hosszában mesélik. Az enyémek jobbak, mert azok párizsi férjekről szólnak, a tied viszont bizánci szerzetesekről.

Frigyes megmerevedett, az arca elsápadt. Nagyon jól tudta, miről beszél Baudolino, aki nyilván Ottótól hallotta, amit hallott. Az történt, hogy ő annak idején, még sváb herceg korában magára vette a keresztet, és elindult, hogy részt vegyen a jeruzsálemi keresztény királyságot megsegíteni hivatott második tengeren túli hadjáratban. A keresztény sereg Drinápolynál küzdötte magát nagy nehezen előre, mikor egyik főemberét, aki eltávolodott a többiektől, valakik – talán helyi haramiák – megtámadták és megölték. Amúgy is nagyon feszült volt már a viszony latinok és bizánciak között, és Frigyes most személyében érezte magát megsértve. A haragja, akárcsak Cremában, fékezhetetlennek bizonyult: rárontott egy közeli kolostorra, s a benne lakó szerzeteseket mind egy szálig felkoncoltatta.

Az eset maradandó foltot hagyott Frigyes nevén; mindenki úgy tett, mintha elfelejtette volna, még Ottó is elhallgatta a Gesta Friderici-ben, annál inkább megemlítve viszont, hogy Konstantinápoly közelében hatalmas árvizet vészelt át szerencsésen az ifjú herceg; amiből is látható, hogy az ég nem vonta meg tőle az oltalmát. Csak Frigyes nem felejtett, és hogy gaztette eleven sebként lüktetett benne azóta is, azt a mostani válasza is bizonyította. A sápadt arca hirtelen vérbe borult, felkapott egy bronz gyertyatartót, és Baudolinónak ugrott gyilkos dühvel. Megragadta a ruháját, már-már le is sújtott rá, mikor végre nagy nehezen erőt vett magán, és csak azt sziszegte oda neki a foga közt:

– Ördög és pokol, ilyet ne mondj soha többé. – Azzal sarkon fordult, és távozott. A sátor ajtajából egy pillanatra visszafordult: – Tedd tiszteletedet a császárnénál, aztán takarodj vissza Párizsba a magadfajta kisasszony-diákok közé.

Majd én megmutatom neked, hogy kisasszony vagyok-e, majd meglátod, ki vagyok én – mondogatta magában Baudolino a táborból kifelé menet, és nem tudta, mitévő legyen, csak abban volt biztos, hogy gyűlöli a nevelőapját, és bántani akarja.

Még akkor is dühöngött, amikor Beatrix szálláshelyéhez ért. Illendően megcsókolta a császárné köntöse szegélyét, majd a kezét is, Beatrix pedig ijedten vette észre a sebhelyét, és aggódva kérdezte, mi történt. Egy kis csetepaté, útonállókba botlott, megesik azzal, aki a világot járja, vetette oda Baudolino, Beatrix pedig csak bámulta, s meg kell adni, hogy a húszéves ifjúból, akinek oroszlánképét a heg még férfiasabbá tette, igazi nyalka lovag lett. Foglaljon helyet, intett neki a császárné, és mesélje el szépen, mi minden történt vele mostanában. Hímzést vett elő, és mosolyogva egy bájos baldachin alá ült, Baudolino pedig a lábához kupororodott, és már beszélt-beszélt, maga sem igen tudta, miről, csak hogy nyugtassa magát. Ám ahogy fel-felnézett rá közben, és rácsodálkozott a gyönyörű arcára, ismét fellángolt benne – csak épp most egyszerre, százszorosan – mindaz a szenvedély, mely az elmúlt években hevítette, Beatrix pedig hirtelen megejtő mosolyt vetett rá, és így szólt:

– Megígértettem veled, mégsem írtál annyit, amennyi jólesett volna.

Lehet, hogy ezt csak afféle testvéries szemrehányásnak szánta, lehet, hogy a beszélgetésnek akart vele lendületet adni, de mondhatott ő bármit, Baudolino úgy érezte, hogy gyógyír is és méreg is minden szava. Remegő kézzel húzta elő az ingmelléből a kettejük leveleit, és átnyújtotta őket.

– Dehogynem – súgta –, nagyon is sokat írtam, te pedig, úrnőm, válaszoltál.

Beatrix értetlenül vette kézbe a leveleket, és a kétféle kézírást félhangosan silabizálni kezdte. Baudolino tőle kétlépésnyire verejtékezve tördelte a kezét, hogy megőrült, hogy Beatrix mindjárt kidobatja őt az őreivel, hogy legjobb volna most azonnal szíven szúrnia magát. Beatrix meg csak olvasott, az arca mind pirosabbra gyúlt, remegő hangon betűzte tovább a lángoló szavakat, mintha valami szentségtörő misét celebrálna; majd felállt, kétszer is megingott, kétszer is elhárította Baudolino segítségét, és annyit mondott csak elhalóan:

– Te fiú, jaj, mit műveltél, te fiú?

Baudolino harmadszor is hozzáhajolt, remegve nyúlt a levelekért, remegve nyújtotta ki a kezét Beatrix is, hogy tarkón legyintse, Baudolino nem bírt a szemébe nézni, félrefordult, Beatrix ujjai így a sebhelyén siklottak végig. Baudolino riadtan rántotta ismét félre a fejét, de most már oly közel kerültek egymáshoz, hogy az orruk hegye összeütődött. Hátrakapta Baudolino a kezét, nehogy ölelésre tárja, de addigra már az ajkuk is egymásra simult, s már nemcsak simult, hanem ki is nyílt egy kicsikét, épp csak annyira, hogy e leheletnyi csók során az ajkuk résében egyetlen töredék pillanatig a nyelvük is összeért.

A villanásnyi öröklét múltán pedig halottsápadtra váló arccal visszahőkölt Beatrix, mélyen Baudolino szemébe nézett, és azt mondta neki szárazon:

– A mennybéli szentekre! Ne tégy ilyet soha többé.

Harag, sőt majdhogynem érzelem nélkül mondta ezt, mintha ájulás környékezné. Aztán könnybe lábadt a szeme, és szelíden hozzátette:

– Kérlek!

Baudolino térdet hajtott, hogy a homloka szinte a földet súrolta, majd sarkon fordult, és elment, maga sem tudta, hová. Csak később ötlött föl benne, hogy egyetlen szempillantás alatt négyszeresen is gazemberré vált: felségsértést követett el a császárnéval szemben, házasságtörő lett, eljátszotta atyja bizalmát, és engedett a bosszú alantas kísértésének. „A bosszúénak – gondolta –, mert ha nincs az a drinápolyi vérengzés, ha Frigyes nem sért meg, engem pedig nem fog el a gyűlölet, vajon akkor is megtettem volna ugyanezt?” Legszívesebben megválaszolatlanul hagyta volna ezt a kérdést, de tartott tőle, hogy tudja, mi a válasz, s hogy akkor az ötödik, mind közül a legborzalmasabb bűnt is elkövette: akkor csupán haragjában ejtett kitörölhetetlen foltot imádottjának az erényén, akkor az élete értelmét hitvány eszközzé silányította most.

– Bizony, Nikétasz uram, ez a gyanú ettől fogva sok-sok esztendeig nem hagyott nyugodni, bár annak a pillanatnak a szívet tépő szépségét sem feledhettem. Mindinkább elhatalmasodott rajtam a szerelem, de most már álmomban sem remélhettem semmit. Mert bármiféle bocsánatra csak úgy számíthattam, ha Beatrix képe az álmaimból is kitörlődik. Végtére is, bizonygattam magamnak sok-sok hosszú, álmatlan éjjelen, mindent megkaptál, ne kívánj többet.

Konstantinápolyra leszállt az este. Ellobbantak az ég alkonyi tüzei, már csak a város körüli dombok némelyike mögött parázslottak kihunyóban. Két kupa mézes bort hozatott Nikétasz. Baudolino a messzeségbe révedt, úgy szürcsölgetett.

– Thaszoszi bor – mondta Nikétasz. – Mézzel összegyúrt tönkölypépet tesznek a hordóba. Aztán egy erős és illatos meg valami könnyebb bort öntenek rá, és összekeverik. Ugye, milyen finom édes?

– Édes bizony – felelte Baudolino, de mintha máson járt volna az esze. Letette a kupát. – Még ugyanazon az estén – mondta végül – elhatároztam, hogy soha többé nem bírálom magamban Frigyest, hiszen bűnösebb vagyok, mint ő. Mi a rosszabb: levágni az ellenségünk orrát, vagy szájon csókolni a jótevőnk feleségét?

Másnap a nevelőapjához járult, hogy bocsánatot kérjen tőle a durva szavaiért, de elvörösödve vette észre, hogy éppenséggel Frigyesnek van lelkifurdalása. Átölelte őt a császár, szabadkozott, amiért nem vett erőt a mérgén, és azt mondta, hogy száz talpnyalónál többet ér, hogy van egy ilyen fia, aki a szemébe bírja mondani, ha téved.

– Még a gyóntatómnak sincs rá mersze – mosolygott Baudolinóra. – Csak tebenned bízom.

Mardosó szégyennel kezdte meg Baudolino a vezeklést.

10

Baudolino megtalálja a háromkirályokat, és szentté avatja Nagy Károlyt

Mire Baudolino Milánó alá ért, a milánóiak ellenállását a belviszályok is megtörték. Végül – követek útján – már csak a megadás feltételeinek tisztázása volt hátra, a feltételek pedig megfeleltek mindannak, amit a roncagliai birodalmi gyűlés leszögezett; vagyis négy év múltán, sok-sok halottal és rombolással a hátuk mögött, ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Azazhogy ez még az előzőnél is szégyenletesebb megadás volt. Frigyes ezúttal is kegyesen megbocsájtott volna, de Rainald nem ismert könyörületet. Meg kellett leckéztetni őket, úgymond, hogy mindenki megemlegesse, és elégtételt kellett szolgáltatni mindama városoknak, amelyek együtt harcoltak ugyan a császárral, de korántsem az ő két szép szeméért, hanem mert gyűlölték Milánót.

– Baudolino fiam – mondta a császár –, ez egyszer meg ne haragudj rám. Van, amikor egy császár is kénytelen azt tenni, amit a tanácsadói akarnak. Ami azt illeti – tette hozzá halkan –, én ettől a Rainaldtól jobban félek, mint a milánóiaktól.

Megparancsolta hát, hogy Milánót töröljék el a föld színéről, a lakosait pedig, férfiakat és nőket, mind egy szálig kitereltette a városból.

A város körüli táborok most telis-teli voltak céltalanul csellengő milánóiakkal, némelyek a közeli városokba menekültek, mások Milánó falai tövében ütöttek tanyát, hátha megbocsát nekik a császár, és visszaengedi őket. Esett az eső, a menekültek éjszakánként reszkettek a hidegtől, a gyerekek megbetegedtek, az asszonyok sírtak, a férfiak útfélen őgyelegtek csüggedten, öklüket az ég felé rázva, mert úgy vélték, jobb, ha nem a császárt, hanem a Mindenhatót átkozzák, a császár emberei ugyanis közöttük jártak-keltek, és aki túlzásba vitte a jajveszékelést, azt kérdőre vonták.

Frigyes először úgy próbálta elpusztítani a rebellis várost, hogy felgyújtotta, majd arra gondolt, inkább hagyja, hogy az olaszok cselekedjenek, hiszen azok Milánót őnála is jobban gyűlölik. A lodiak a Renzói-kapunak mondott keleti falrész lerombolását kapták feladatul, a cremonaiaknak a Római-kapu ledöntése jutott, a paviaiaknak arról kellett gondoskodniuk, hogy a Ticinói-kapunál kő kövön ne maradjon, a novaraiaknak arról, hogy a Vercelli-kaput tegyék a földdel egyenlővé, a comóiaknak a Comói-kaput kellett eltüntetniük, a seprióiak és a Martesana-mellékiek az Új-kaput kellett hogy romhalmazzá tegyék. Ilyetén feladataikban pedig a mondott városbeliek olyannyira örömüket lelték, hogy még fizettek is a császárnak jó sokat, csak részük legyen ama kiváltságban, hogy saját kezűleg számolhatnak le a vesztes Milánóval.

A rombolás megkezdésének másnapján Baudolino elindult, hogy megnézze, mi maradt a falakon belül. Néhol semmit sem látott, csak egy nagy porfelhőt. E porfelhőkbe lépve pedig azt láthatta, hogy emitt egyesek nagy köteleket hurkolnak egy-egy homlokzatra, és hórukkra meghúzzák, amott gyakorlott pallérok csákányozzák egy templom tetejét, míg a tetőből semmi sem marad, hogy azután jókora pörölyökkel a falakat rombolják le tövig, vagy az oszlopokat döntögessék ékek segítségével.

Baudolino napokig járta a romos utcákat, látta, amint a főtemplom harangtornya, melynél szebb és hatalmasabb egész Itáliában nem akadt, a porba dől. A legszorgosabbak a lodiak voltak, őket semmi más nem érdekelte, csak a bosszú; a maguk falrészét elsőként rombolták le, s aztán már siettek is a Római-kapuhoz, hogy segítsenek a cremonaiaknak. A paviaiak ellenben gyakorlottabbnak bizonyultak: nem vagdalkoztak, uralkodtak az indulataikon, csak a habarcsot kaparták ki az egymáshoz illeszkedő kövek közül, vagy a falak alapozását ásták alá, és a többi magától összeomlott.

Szemléletesebben azt is lehetne mondani, hogy úgy festett Milánó, mint valami vidám műhely, ahol az Úr dicséretével ajakán, ki-ki serényen teszi a dolgát. Csak épp mintha megfordult volna az idő: bár új város látszott épülni a semmiből, valójában egy régi város lett ismét porrá és puszta földdé. Mindenesetre e gondolatokkal vágott neki Baudolino húsvét vasárnapján sietve – míg Paviában császári parancsra nagy ünnepség kezdődött –, hogy Milánó pusztulása előtt még egyszer megszemlélje, milyenek is voltak az itteni csuda dolgok, mirabilia urbis Mediolani. S így történt, hogy egy még érintetlen, pompás bazilika elé vetődött, és ott paviaiakat pillantott meg, akik épp valami kisebbfajta palotát döntöttek romba ezen a parancsolt ünnepen is roppant buzgalommal. Tőlük tudta meg, hogy a bazilika Szent Eustorgius nevét viseli, s hogy másnap rá is sort kerítenek. – Túl szép ahhoz, hogy meghagyjuk, nem igaz? – kacsintott rá az egyik rombolómester.

Baudolino belépett a hűvös, csöndes és üres főhajóba. Az oltárokat meg az oldalkápolnákat valaki már kifosztotta, kóbor kutyák vetődtek a meghitt zugokba, befészkelték magukat, az oszlopok tövébe hugyoztak. A főoltárt egy tehén kerülgette búsan. Szép állat volt, lám, gondolta Baudolino, mekkora gyűlölet fűtheti a városrombolókat, ha sietségükben még az ilyen vonzó préda sem kell nekik.

Az egyik oldalkápolnában, egy kőszarkofág mellett kétségbeesetten nyögdécselő vagy inkább sebzett állatként nyüszítő vén papra lett figyelmes; az aggastyán arca a szeme fehérjénél is sápadtabb volt, vézna testét meg-megrázta a jajgatás. Baudolino segítőkészen odament hozzá, és a kulacsát feléje nyújtva, vízzel kínálta.

– Köszönöm, jótét lélek – hárította el az öreg –, de nekem már így is, úgy is végem.

– Nem fognak megölni – mondta Baudolino –, az ostrom véget ért, a békét aláírták, a kintiek csak a templomodat akarják lerombolni, nem az életed kell nekik.

– Mit ér az én életem e nélkül a templom nélkül? De jogosan sújt le az ég haragja. Valaha azt akartam, hogy az enyém legyen a világ legszebb és leghíresebb temploma, és ezért bűnt követtem el.

Ugyan, miféle bűnt követhetett el szegény öreg? Meg is kérdezte Baudolino.

– Sok-sok éve azt ajánlotta egy keletjáró ember, hogy vegyem meg tőle a kereszténység legkáprázatosabb ereklyéit: a háromkirályok épen maradt testét.

– A napkeleti bölcseket? Mind a hármat? Épségben?

– Azokat, mindhármat, épségben. Olyanok, mintha élnének, vagyis mintha csak most haltak volna meg. Tudtam, hogy ez nem lehet igaz, hiszen napkeleti bölcsekről csak az egyik, a Máté-féle evangélium beszél, de az sem sokat. Nem mondja meg, hányan voltak, honnan jöttek, királyok vagy bölcsek voltak-e... Csak annyit mond, hogy egy csillag vezette el őket Jeruzsálembe. Nincs keresztény, aki tudná, honnan származtak és hová tértek vissza. Ugyan, ki találhatott rá a sírjukra? Nem is mertem hát elárulni a milánóiaknak, hogy miféle kincset őrzök. Féltem, hogy ha megtudják, kapzsin idecsalogatják Itália apraját-nagyját, és pénzt csinálnak egy hamis ereklyéből...

– Akkor hát nem követtél el bűnt.

– De igen, mert elrejtettem és őrizgettem őket ezen a szent helyen. Valami égi jelet vártam, de az sohasem jött. Most nem akarom, hogy azok a kinti vandálok rájuk bukkanjanak. Még a végén megosztoznának e földi maradványokon, hogy a minket épp javában pusztító városok némelyikét ruházzák fel általuk rendkívüli méltósággal. Kérlek, tüntesd el hajdani gyengeségem jelét. Hozz magaddal segítséget, még alkonyat előtt vidd el innen ezt a kétes ereklyét, nyoma se maradjon. Kis fáradság árán meglesz a helyed a mennyországban, az pedig nem csekélység.

– És tudod, Nikétasz uram, ekkor jutott eszembe, hogy a napkeleti bölcseket Ottó a János pap országával kapcsolatban emlegette. Persze hogy senki sem hitt volna szegény öregnek, ha csak úgy, a semmiből veszi elő és kezdi mutogatni őket. De hát csakugyan egy bizonyos szenttől vagy eseményből kell-e származnia egy ereklyének ahhoz, hogy igaz legyen?

– Ugyan. Sok nagyon is kétes származású ereklyét őrzünk itt Konstantinápolyban, a hívő lélek mégis úgy érzi, hogy természetfeletti aromák áradnak belőlük, mikor csókot lehel rájuk. A hit teszi igazivá az ereklyét, nem az ereklye a hitet.

– Bizony. Én is úgy véltem, hogy egy ereklye akkor ér valamit, ha a helyére kerül valami igaz történetben. A János pap története nélkül akár egy csalfa szőnyegárus is kitalálhatta azokat a háromkirályokat, a Pap igaz történetében viszont szilárd bizonysággá lettek. A kapu attól kapu, hogy ház van körülötte, különben csak egy lyuk volna, vagyis hát még az sem, hiszen az üresség sem üresség, ha nem környezi valamiféle teljesség. Megvan, derengett fel, ez hát az a történet, amelyben a háromkirályok jelentéssel bírhatnak. Ha úgyis mondanom kell valamit János papról, hogy megnyíljon a császár előtt az út Napkelet felé, akkor a bizonyosan napkeleti háromkirályok tanúsága engem igazol majd. Csak aludtak-aludtak a szarkofágjukban, mit bánták ők, hogy a paviaiak meg a lodiak szétverik a várost, amely nem is tud róla, hogy nála vendégeskednek. Semmivel sem tartoztak neki, csak átutazóban pihentek meg itt, mint valami fogadóban, mielőtt továbbállnának, a vérükben volt a világjárás, elvégre ki tudja, honnan, csak azért indultak el, hogy egy csillag nyomába szegődjenek. S most nekem kellett eljuttatnom hármójuk testét az új Betlehembe.

Baudolino tudta, hogy a jó ereklye sorsdöntő lehet, egy plébániatemplomból búcsújáró helyet csinálhat, zarándokok seregeit vonzhatja egy egész városba. Vajon kit érdekelhetnek a háromkirályok? Rainald jutott eszébe: megkapta a kölni érsekséget, de hivatalosan még nem szentelték fel. A háromkirályok élén bevonulni a székesegyházába, az bizony nagy dolog lenne. Hatalmi szimbólumokra van szüksége Rainald szerint a császárságnak? Tessék, nesze három is, három papkirály.

Megkérdezte az öregtől, hogy láthatná-e a holttesteket. Hogyne, intett a vén pap, csak segítsen elfordítani a vitrint rejtő szarkofág fedelét.

Majd megszakadtak, de megérte a fáradságot. Láss csodát: a háromkirályok olyanok voltak, mintha még élnének, csak a bőrük fonnyadt meg és vált pergamenszerűvé. A színük azonban nem barnult meg, ahogy pedig a mumifikált testeké szokott. Közülük kettőnek még szinte tejszínű volt az arca, egyikükét dús és még ép, bár cukrosan összetapadó, mellig érő fehér szakáll keretezte, a másiknak nem nőtt szakálla. A harmadiknak feketéllett az arca, mint az ében, de nem a kora miatt, hanem szemlátomást azért, mert már életében is ilyen volt: faszoborhoz hasonlított, még valami repedésféle is húzódott a bal arcfelén. Rövid szakálla volt duzzadt ajka réséből két ragadozó-metszőfog villant elő hófehéren. Mindhármuk szeme döbbent-tágra nyitva, a szembogaruk fénylett, akár az üveg. Az egyiket fehér, a másikat zöld, a harmadikat bíborszín palást borította, a palást alatt pedig barbár szabású, de gyöngysorokkal hímzett, színtiszta damasztból készült bugyogó.

Baudolino szélsebesen futott vissza a császári táborba, egyenesen Rainaldhoz. A kancellár mindjárt megértette, mekkora felfedezést tett Baudolino, és azt mondta:

– Titokban kell cselekednünk, és nem késlekedhetünk. Vitrinestül nem vihetjük el az ereklyét, az túlságosan feltűnő volna. Ha az itteniek közül bárki megtudná, mit találtál, habozás nélkül elorozná tőlünk, hogy a saját városába vigye. Készíttetek három nyersfa koporsót, azokban hozatjuk ki a testeket még ma éjjel a városból, majd azt mondjuk, hogy három hősi halottunk van bennük. Hárman csináljátok: te, a Poéta meg az egyik szolgám. Aztán egy ideig szépen ott marad mindhárom koporsó, ahová viszitek. Kölnbe addig nem mehetsz velük, amíg az ereklye eredetét meg a háromkirályokat illetően is hitelt érdemlő tanúbizonyságokat nem produkálunk. Holnap visszamégy Párizsba, ott sok tudós embert ismersz, és felkutatsz a háromkirályok történetével kapcsolatban mindent, amit csak lehet.

El is szállították a három koporsót még aznap éjjel a falon kívül épült Szent György-templom kriptájába. Rainald látni akarta őket, ám ahogy rájuk esett a pillantása, érsek létére éktelen káromkodás szaladt ki a száján.

– Hogy viselhetnek bugyogót? És mi rajtuk ez a csepűrágósapka?

– Nyilvánvalóan így öltöztek a napkeleti bölcsek, Rainald uram; egypár éve Ravennában jártam, és láttam ott egy mozaikot, az ábrázolja nagyjából ilyennek a háromkirályokat a Theodora császárné köntösén.

– Persze: hogy az ebadta bizánci görögjei bevegyék. De csak nem képzeled, hogy Kölnben csepűrágóruhás háromkirályokkal állok elő? Gyerünk, öltöztessük át őket.

– Mibe? – kérdezte a Poéta.

– Mibe?! Etetlek-itatlak, mint valami nagyurat, évi két-három strófáért cserébe, te pedig még annyit sem tudsz, mibe öltöztesd azt, aki először borult imádattal a mi Urunk, Jézus Krisztus elé?! Öltöztesd olyannak, amilyennek a népek képzelik: püspöknek, pápának, arkimandritának, tudom is én!

– A nagytemplomot és a püspökséget kifosztották. Talán egyházi öltözék is akad a zsákmányban. Utánanézek – mondta a Poéta.

Rettenetes éjszaka volt. Sikerült találni miseruhát, meg három tiaraféleséget is, de most következett csak a neheze: le kellett vetkőztetniük a három múmiát. A még mindig elevennek látszó arcukhoz képest a háromkirályok teste – a csontszárazra szikkadt kezüket kivéve – korhadt vessző- és szalmaköteghez vált hasonlatossá, és a legcsekélyebb érintésre azonnal elporladt.

– Nem baj – mondta Rainald –, Kölnben már úgysem nyitja ki többé senki a vitrint. Merevítsétek ki őket valami karóval, ahogy a madárijesztőket szokás. De finoman ám!

– Jézusom – sopánkodott a Poéta –, én bizony tökrészegen sem képzeltem volna soha, hogy egyszer még karóba húzom a háromkirályokat!

– Ne beszélj, csak öltöztesd – szólt rá Baudolino –, a birodalom dicsőségéért dolgozunk.

A Poéta szörnyűt káromkodott, a háromkirályok pedig egykettőre úgy festettek, mintha a római anyaszentegyház bíborosai lettek volna világéletükben.

Másnap Baudolino felkerekedett. Mihelyt Párizsba ért, Abdul – bár sokat tudott a Napkeletről – bemutatta egy Szent Viktor-i kanonoknak, aki napkeleti dolgokban még nála is járatosabb volt.

– A bölcsek – mondta a kanonok –, hát igen! A hagyomány folyton utalgat rájuk, és sok egyházatya is emlegette őket, de a négy evangéliumból három hallgat róluk, Izajás és más próféták pedig csak homályos célzásokat tesznek: némelyek szerint a bölcsekről beszélnek, de az is lehet, hogy nem. Kik voltak ők, milyen nevet viseltek valójában? Van, aki a szeleukiai Hormidzot, Perzsia királyát, Jazdegardot, Sába, és Perozt, Séba királyát nevezi meg; mások Horról, Basanderről és Karundasról szólnak. Megint más, szavahihető auktorok szerint viszont Melkon, Gáspár és Baltazár, avagy Melco, Caspar és Fadizzard volt a nevük. Esetleg Malagath, Galgalath és Sarccin. Vagy Appelius, Amerus és Damascus...

– Appelius és Damascus? Szép, messzi földeket idéző nevek – nézett el Abdul ki tudja, hová.

– Karundas talán nem jó? – vágott vissza Baudolino. – Mindegy, hogy neked tetszenek-e vagy sem, az a fő, hogy három igazi név legyen.

– Jómagam – folytatta a kanonok – a Bithisarea, Melichior és Gataspha névnél maradnék. Az első Godóliának és Sábának, a második Núbiának és Arábiának, a harmadik Tharsisnak és Egriseula szigetének volt a királya. Vajon ismerték-e egymást, mielőtt útra keltek volna? Nem, Jeruzsálemben találkoztak először, ott azonban csodálatos módon egymásra ismertek. Mások szerint égi jeleket fürkésző tudósok voltak, a Mons Victorialisnak vagy Vausnak mondott hegy tetején éltek, és oda tértek vissza a Jézusnál tett látogatás után, később pedig csatlakoztak Tamás apostolhoz, hogy együtt hirdessék az evangéliumot az Indiákban, de nem hárman, hanem tizenketten voltak.

– Tizenketten? A napkeleti bölcsek? Nem sok az?

– Aranyszájú Szent János is tizenkettőről beszél. Van, aki szerint úgy hívták őket, hogy Zhrwndd, Hwrmzd, Awstsp, Arsk, Zrwnd, Aryhw, Arthsyst, Astnbwzn, Mhrwq, Ahsrs, Nsrdyh és Mrwdk. De vigyázzunk, mert Órigenész meg azt mondja, hogy hárman voltak, mint Noé fiai és mint az Indiák, ahonnan származtak.

Akár tizenketten voltak, akár nem, jegyezte meg Baudolino, Milánóban csak hármójuk került elő, így hát hármójukat kell egy elfogadható történetbe foglalni.

– Legyenek Gáspár, Menyhért és Boldizsár, azt mégiscsak könnyebb kimondani, mint a mi tiszteletre méltó mesterünk iménti fura tüsszentéseit. Biztos vagyok benne, hogy a sírjukra Heléna, Constantinus anyja talált rá a Mons Victorialison. Az az asszony, aki az Igazi Keresztet meg tudta találni, bizonyára az igazi háromkirályok megtalálására is képes volt. És ő, Heléna, Konstantinápolyba, a Hagia Szophiába szállíttatta a földi maradványaikat.

– Hogyisne – ellenkezett Abdul –, akkor a keleti császár majd firtatni fogja, miként kerültek hozzánk.

– Ne félj – mondta a kanonok. – A Szent Eustorgius-bazilikába nyilván annak a Szent Eustorgiusnak a jóvoltából kerültek, aki Maurikiosz császár idején, vagyis jóval a mi Nagy Károlyunk kora előtt kelt útra Bizáncból, hogy Milánó püspöki székét elfoglalja. Eustorgius nem lophatott, így hát csakis ajándékul kaphatta a háromkirályokat a keletrómai császártól.

Szépen kikerekített történettel tért hát vissza Baudolino az év végén Rainaldhoz, és emlékeztette rá a kancellárt, hogy Ottó szerint János pap bizonyosan a napkeleti bölcsek utódja, a méltósága és a hivatala őtőlük származik. Ezért van hatalma János papnak az Indiákon, vagy legalábbis az egyiken.

Rainald már egészen elfelejtette, hogy ezt mondta Ottó, de a birodalmat igazgató papról, a királyi és főpapi, pápai és uralkodói hivatalt szintén egyszerre viselő János papról hallva máris biztosra vette, hogy most aztán nehéz helyzetbe hozhatja III. Sándort: a bölcsek és János pap királyi és egyházfejedelmi mivolta mily nagyszerű jelképe, allegóriája, megjövendölése, próféciája, előképe az általa előbb-utóbb Frigyesre szabni óhajtott császári méltóságnak!

– Baudolino – mondta gyorsan –, a háromkirályokat mostantól bízd rám, te János pappal foglalkozz. Ha jól értem, egyelőre csak szóbeszédre hivatkozhatunk, az pedig kevés. Kell egy dokumentum, amely tanúsítja, hogy János pap létezik, amelyből kiderül, hogy kicsoda ő, hol van, hogyan él.

– Honnan vegyek ilyen dokumentumot?

– Ha nem találsz, csinálj. Mostanáig taníttatott a császár, mutasd meg végre, mit tudsz. Érdemeld ki, hogy lovaggá üssenek, mihelyt befejezted a tanulást. Annak pedig énszerintem már legfőbb ideje.

– Érted, Nikétasz uram? – mondta Baudolino. – Ettől fogva már nem játékból, hanem muszájból foglalkoztam János pappal. Már nem Ottó emléke, hanem Rainald utasítása késztetett rá, hogy felkutassam. Csak hát ahogy Gagliaudo apám is megmondta, csökönyös vagyok, mint az öszvér. Ami muszáj, attól mindjárt elmegy a kedvem. Rainald utasításának eleget téve, már mentem is vissza Párizsba, de csak hogy ne kelljen találkoznom a császárnéval. Abdul időközben újabb dalokat szerzett, és láttam ám, hogy a zöld méznek már a fele hiányzik. Mondani kezdtem volna a magamét a háromkirályokról, de ő a húrok közé csapott:

Mért szeretem, ne kérdje senki sem,

azt, aki engem soha meg se lát,

s kit én se láttam, soha senki mást,

miért csak őt, csak őt szerethetem,

örömet más miért nem hoz nekem,

bár megnyugvást e szerelem sem ád,

ah, ah

Ah, ah... Lemondtam róla, hogy a terveimről beszéljek vele, és majdnem egy évig rá sem hederítettem János papra.

– És mi lett a háromkirályokkal?

– Rainald két évvel később Kölnbe szállíttatta az ereklyét, de mert valaha a hildesheimi székesegyház prépostja volt, a kölni ereklyetartó lezárása előtt mindegyik királynak levágta egy-egy ujját, és nagylelkűen odaadományozta a régi templomának. Csakhogy mindeközben egyéb, igencsak fontos teendők is a nyakába szakadtak. Alig két hónappal a kölni diadal előtt meghalt Viktor, az ellenpápa. Szinte mindenkinek nagy kő esett le a szívéről: lám, magától megoldódik hát minden, és talán Frigyes is kibékül Sándorral. Csakhogy Rainaldnak, Nikétasz uram, lételeme volt ez a szakadás, hiszen két pápa mellett ő fontosabb ember lehetett, mint ha csak egy van. Kitalált hát egy újabb ellenpápát, III. Paszkált, holmi nevetséges konklávé-félét is rögtönzött négy, szinte az utcáról szalajtott főpappal. Frigyesnek fenntartásai voltak. Azt mondta...

– Visszamentél hozzá?

– Vissza – sóhajtott fel Baudolino –, de csak néhány napra. A császárné még abban az évben gyermeket szült Frigyesnek.

– Mit éreztél?

– Tudomásul vettem, hogy végleg el kell őt felejtenem. Hét napig böjtöltem, csak vizet ittam, mert olvastam valahol, hogy ettől megtisztul a lélek, s a végén látomásokat okoz.

– És? Okoz?

– Okoz bizony, de a látomásokban Beatrix szerepelt. Akkor elhatároztam, hogy inkább megnézem én azt a gyermeket, hadd lássam, mi a különbség álom és látomás között. Visszatértem hát az udvarba. Több mint két esztendő eltelt az óta a nagyszerű és rettenetes nap óta úgy, hogy nem találkoztunk. Beatrix csak a gyermekre figyelt, nem látszott, hogy zavarba jönne a láttomra. Ha Beatrixet nem akaródzik is úgy szeretnem, mintha az anyám volna, a gyermekét mégiscsak testvérként fogom szeretni, gondoltam ekkor. De ahogy a bölcső fölé hajoltam, óhatatlanul az jutott eszembe, hogy ha csak egy szemernyit is másként alakulnak a dolgok, akkor az én fiam volna most ez a kicsi. A vérfertőzés képzetétől mindenesetre sehogy sem szabadulhattam.

Frigyest eközben más gondok foglalkoztatták. Egy fél-pápa, mondta Rainaldnak, vajmi kevéssé szavatolja az ő jogait, a háromkirályoknak pedig szívből örül ugyan, de nem érheti be velük, hiszen abból, hogy előkerültek, nem következik szükségképpen, hogy az ő felmenői. A pápának könnyű, ő Szent Pétertől eredeztetheti a hatalmát, Szent Pétert pedig maga Jézus nevezte ki. De kitől eredeztesse magát a német-római császár? Caesartól, aki mégiscsak pogány volt?

Baudolino ekkor hirtelen ötlettel azt mondta, hogy származtassa a hivatalát Nagy Károlytól.

– Nagy Károlyt a pápa kente fel, vele is csak oda jutnánk, ahol a part szakad – vágott vissza Frigyes.

– Hacsak szentté nem avatod – mondta erre Baudolino, de Frigyes leintette, hogy gondolkozzék, mielőtt butaságokat beszélne.

– Ez nem butaság – tiltakozott Baudolino, s nemcsak gondolkozott, hanem szinte már látta is a lelki szemével az ötletéből következő jelenetet. – Ide hallgass: elmégy Aachenbe, ahol Nagy Károly holtteste nyugszik, exhumáltatod, egy szép ereklyetartóban a Palotakápolna közepére rakatod, és a jelenlétedben, felvonultatva hű püspökeidet, köztük Rainald urat úgy is, mint Köln püspökeként ama tartomány metropolitáját, a téged támogató Paszkál pápa bullája alapján szentté nyilváníttatod Nagy Károlyt. Érted? Szentté nyilváníttatod a Német-római Birodalom alapítóját, márpedig ha Nagy Károly szent, akkor előbbre való a pápánál, te pedig az ő törvényes utódaként egy szent nemzetségének leszel a tagja, aki felett senkinek nem lehet többé hatalma, annak sem, aki kiátkozna.

– Nagy Károly szakállára! – rikkantotta Frigyes, és az izgalomtól az övé valósággal felborzolódott. – Hallottad ezt, Rainald? Ez a fiú most is a fején találta a szöget!

És így is történt minden, de csak a következő év végén, mert némely dolgok előkészítéséhez bizony idő kell.

Bolond egy ötlet, jegyezte meg Nikétasz, lehet, mondta Baudolino, de beválni bevált. És büszkén nézett Nikétaszra. Hát persze, gondolta Nikétasz, a mérhetetlen elbizakodottságodban arról is te gondoskodtál, hogy Nagy Károlyt szentté avassák. Baudolinótól minden kitelik.

– És aztán? – kérdezte.

– Míg Frigyes és Rainald a szentté avatást intézték, előttem lassacskán felderengett, hogy Nagy Károllyal és a háromkirályokkal sem érhetjük be. Ők mind a négyen ott ülnek a mennyországban, a háromkirályok legalábbis bizonyosan, és remélhetőleg Nagy Károly is, mert ha nem, akkor mi ott Aachenben jól becsaptunk mindenkit, de kellett még valami, ami itt maradt ezen a világon, egy hely, amire hivatkozva azt mondhatja a császár: itt vagyok én, innen származtatom a jogaimat. Ezen a világon pedig már nem találhatott a császár semmi mást, csak a János pap országát.

11

Baudolino palotát épít János papnak

Péntek reggel három genovai, Pevere, Boiamondo és Grillo, beszámolt arról, ami messziről is jól látszott. A tűzvész elcsitult, szinte maguktól hunytak ki a lángok, mert a megfékezésükkel amúgy nemigen bajlódott senki. A városba visszamerészkedni mindazonáltal korai lett volna. Sőt a nagyobb mozgásszabadságtól a zarándokok vérszemet kaptak, újult erővel folytatták a tehetős polgárok elleni hajtóvadászatot, s ahogy maradék préda után kutatva a füstölgő romok közé gázoltak, azt a keveset is lerombolták, ami addig valahogy még épen maradt. Nikétasz csüggedten sóhajtott, és szamoszi bort kért. A borhoz egy kevéske olajban pirított, rágcsálni való szezámmagot, valamint némi diót és pisztáciát is rendelt figyelemserkentőnek, Baudolinót pedig arra kérte, hogy folytassa az elbeszélést.

Egy szép napon Rainald valami megbízással Párizsba menesztette a Poétát, az pedig, kapva az alkalmon, ismét belevetette magát Baudolino és Abdul oldalán a kocsmai örömökbe. Boronnal is megismerkedett, de az ő földi Paradicsomról szóló képzelményei szemlátomást nemigen érdekelték. Baudolinónak feltűnt, mennyire megváltoztatták a Poétát az udvari évek. Megkeményedett, váltig emelgette nagy vígan a poharát, de látni valóan ügyelt, nehogy túlzásba essék, résen volt, mint aki folyvást valami zsákmányra les ugrásra készen.

– Hallod-e, Baudolino – fordult hozzá egyszer –, ti itt csak az időtöket vesztegetitek. Ami megtanulnivalónk volt, azt mi itt Párizsban már mind megtanultuk. De össze is szarná magát a sok tudós doktor, ha holnap miniszteriálisi díszben, karddal az oldalamon jelennék meg egy dispután! Négy dolgot megtanultam az udvarban: hogy ha nagy emberek mellé állsz, magad is nagy leszel, hogy a nagy emberek valójában igen kicsinyek, hogy a hatalom minden, és hogy valamelyes hatalomra bizony bárki bármikor szert tehet. Türelem kell hozzá, persze, de az alkalmat nem szabad elszalasztani.

Mégis hegyezni kezdte mindjárt a fülét, mihelyt megint János papot kezdték emlegetni a cimborái. Mikor utoljára együtt voltak Párizsban, még csak afféle könyvmolyképzelgésnek vélte, de Milánóban már hallhatta, amint Baudolino azt magyarázza Rainaldnak, hogy ez a história ugyanúgy a császári hatalmat teszi kézzelfoghatóvá, mint a háromkirályok megtalálása. Így már őt is érdekelte az ügy; belé is vetette magát, mintha valamiféle hadigépezet építéséről volna szó. S ha ő maga szóba hozta, mindinkább úgy rémlett, hogy a János pap országa, mint valami földi Jeruzsálem, misztikus zarándokhelyből meghódítandó vidékké válik a szemében.

Fel is hívta rá a társak figyelmét, hogy a háromkirályok előkerülése óta a Pap sokkal fontosabbá vált, hogy most már csakugyan rex et sacerdos színében kell feltűnnie. Királyként olyan palotát kell hogy a magáénak mondhasson, amelyhez képest a keresztény uralkodóknak, köztük a konstantinápolyi szakadárok baszileuszának is, kunyhó a lakhelye, egyházfejedelemként pedig olyan templomot, amelyhez képest a pápának is csak vityillói vannak. Jár tehát neki ez a hozzá méltó palota.

– A minta megvan hozzá – mondta Boron –, a Mennyei Jeruzsálem, amilyennek János apostol látja az Apokalipszisben. Magas falak kerítsék, a falakon tizenkét kapu, annyi, ahány törzse van Izraelnek, délen három, nyugaton három, keleten három, északon is három...

– Hogyne – tréfálkozott a Poéta –, János pap pedig ki-be járkál rajtuk, és ha vihar van, egyszerre csapkodja mindet a huzat; kell a fenének ilyen palota...

– Hadd folytassam. A falak alapozása jáspis, zafír, kalcedon, smaragd, szardonix, karneol, krizolit, berill, krizoprász, topáz, jácint és ametiszt, a tizenkét kapu tizenkétféle igazgyöngy, a palota előtti tér üvegként áttetsző színarany.

– Nem rossz – mondta Abdul –, de szerintem inkább a jeruzsálemi Templom legyen a minta, Ezekiel próféta leírásában. Gyertek el velem holnap az apátságba. Az egyik kanonok, a nagy tudományú Szent Viktor-i Richárd épp a Templom rajzát próbálja rekonstruálni, mert a próféta itt-ott homályosan beszél.

– Nem tudom, Nikétasz uram – mondta Baudolino –, foglalkoztál-e már valaha a Templom méreteivel.

– Eddig még nem.

– No, akkor ne is foglalkozz vele, mert belezavarodnál. A Királyok könyve azt mondja, hogy a Templom hatvan könyök hosszú, húsz könyök magas és huszonöt könyök széles, a szentély előtti csarnok pedig húsz könyök hosszú és tíz könyök széles. A Krónikák könyve szerint ellenben százhúsz könyök a csarnok magassága. Mármost ha csakugyan húsz könyök hosszú, százhúsz könyök magas és tíz könyök széles, akkor ez a csarnok az egész Templomnál négyszerte magasabb, ráadásul olyan karcsú volna, hogy egyetlen fuvallatra összetörne. De akkor kerülsz csak igazán bajba, amikor Ezekiel látomását olvasod. Abban olyannyira nincs a helyén egyetlen méret sem, hogy sok jámbor ember nem is bíbelődött vele, elvégre a látomás tulajdonképpen azt jelenti, úgymond, hogy Ezekiel felöntött kissé a garatra, és emiatt duplán látott. Persze sebaj, némi szórakozás Ezekielnek is kijárt, csakhogy ez a Szent Viktor-i Richárd a következőképpen okoskodott: ha a Bibliában mindennek, minden számnak, a legcsekélyebb apróságnak is spirituális jelentése van, akkor alaposan a végére kell járni minden szavának, hiszen a spirituális jelentés szempontjából nem mindegy, hogy valaminek három vagy épp kilenc valami-e a hosszúsága, mivel a két szám misztikus jelentése más és más. Elképesztő, micsoda előadást tartott nekünk Richárd a Templomról. Maga elé tette Ezekiel könyvét, és egy zsinórral mindent kimért. Felvázolta, majd a tanítványai segítségével nekiállt, hogy puhafa lécekből és pálcikákból összeenyvezze-összeszögezze az Ezekiel által leírtakat... Arányosan csökkentett méretekben próbálta meg rekonstruálni a Templomot, vagyis amire Ezekiel egy könyököt mondott, abból ő egyujjnyit vágatott le... Kétpercenként összedőlt az egész, Richárd a segítőit hibáztatta dühösen, hogy miért nem tartották ügyesebben, vagy hogy nem gondoskodtak elég ragasztóról, azok pedig azzal védekeztek, hogy Richárd tehet róla, rosszul adta meg a méreteket. Később helyesbített a mester, azt mondta, talán az a baj, hogy a szöveg portá-t, kapu-t ír ugyan, de alighanem porticus-ra, vagyis előcsarnok-ra kell gondolni, mert különben az sül ki, hogy a kapu majdnem akkora, mint az egész Templom; máskor meg visszakozott, mondván, hogy azért nem vág egybe egyik méret a másikkal, mert Ezekiel először az egész épület, aztán viszont már csak valamelyik részlet nagyságára utalt. Meg hogy néha könyökről esik ugyan szó, de geometriai könyököt kell rajta érteni, ami hat rendes könyökkel egyenlő. Élvezettel figyeltük hát egypár délelőttön át, hogyan töri magát az a szent ember, és pukkadoztunk a nevetéstől, valahányszor ismét összedőlt a Templom. Mi ilyenkor tapintatosan lehajolgattunk, mintha elpottyantottunk volna valamit, de az egyik kanonoknak végül is szemet szúrt a nagy potyogtatás, és szétzavart bennünket.

A következő napok során Abdul felvetette, hogy mivel Ezekiel mégiscsak Izrael népéhez tartozott, esetleg valamelyik hitsorsosához fordulhatnának ötletért. Hogyisne, tiltakoztak felháborodottan a cimborák, még csak az kéne, hogy zsidótól kérjenek bibliamagyarázatot, hiszen a gonosz zsidók köztudomásúlag eltorzították a szent szövegeket, hogy nyoma se maradjon a Krisztus eljövetelét hirdető utalásoknak; mire Abdul felfedte előttük, hogy titkon bár, de néha még a legnagyobb párizsi mesterek is kikérik egy-egy rabbinus tanácsát, persze csak olyan passzusokra nézvést, amelyekben nincs szó a Messiás eljöveteléről. Kapóra jött tehát, hogy a Szent Viktor-beliek meghívására épp ezekben a napokban érkezett Párizsba egy ifjú, de máris nagy hírű rabbinus, Geronai Salamon.

Salamon persze nem az apátságban szállt meg: a kanonokok Párizs egyik legelhanyagoltabb utcájában szereztek neki egy büdös és sötét odút. Csakugyan ifjú ember volt, bár az arcán látszott, mennyire megviselte a sok meditáció és stúdium. Jól beszélt latinul, de nehezen lehetett érteni, mert fura sajátosság jellemezte: baloldalt a középső metszőfogától kezdve alul-fölül épen sorakoztak a fogai, jobboldalt viszont egy foga sem volt. A szobájában délelőtt is olyan sötétség honolt, hogy mécsvilágnál kellett olvasnia; amikor rányitottak, egy tekercset takart el gyorsan két kézzel, a kíváncsi látogatói tekintetek elől mintegy – fölöslegesen persze, hiszen héber betűkkel íródott az a tekercs. A rabbi szabadkozott, mondván, hogy ez bizony a keresztények által joggal megvetett Toledó Jésúa című könyv, arról van benne szó, hogy Jézus egy kurtizán és egy Pantera nevű zsoldos gyermekeként született. De éppen a Szent Viktor-i kanonokok kérték, hogy fordítson le belőle néhány oldalt, mert tudni akarták, mégis, mennyi gonoszság telik ki a zsidóktól. Ő szívesen elvégzi ezt a munkát, tette hozzá, mivel a könyvet maga is túlságosan szigorúnak tartja, tudniillik Jézus igenis remek ember volt, noha nem tudta megállni, hogy oktalanul a Messiásnak ne tartsa magát, talán mert megtévesztette őt a Sötétség Fejedelme, elvégre az az evangéliumok szerint is megkísértette.

Az Ezekiel-féle Templom alakját firtató kérdés hallatán elmosolyodott:

– Hogy pontosan milyen volt a Templom, azt a szent szöveg legfigyelmesebb kommentátorai sem tudták megállapítani. Szolomon ben Iszak, a nagy tanító is elismerte, hogy ha szó szerint vesszük, ami írva van, akkor nem érthető, hol találhatók a külső északi kamrák, hol kezdődnek a nyugatiak, hol végződnek a keletiek, és így tovább. Ti, keresztények, nem értitek, hogy a szent szöveg egy Hangból születik. Amikor az Úr, ha-kádos bárúkh hú, legyen mindenkor áldott a Szent, a prófétáihoz szól, csak hangokat hallat, de képeket nem mutat, mint ti a miniatúráitokkal. Bizonyos, hogy a hang képeket bontakoztat ki a próféta szívében, de ezek nem mozdulatlan képek, hanem elfolynak és alakulnak a hang dallama szerint; ti viszont, képekké akarván egyszerűsíteni az Úr szavait, legyen a Szent mindenkor áldott, megfagyasztjátok ezt a hangot, mintha friss vizet változtatnátok jéggé, a jég pedig már nem szomjat olt, hanem dermeszt, mint a halál. Richárd kanonok úgy akarja megérteni, miféle spirituális jelentést hordoznak a Templom egyes részei, hogy pallér módjára felépítené, de nem járhat sikerrel. A látomás az álmokhoz hasonlít, amelyekben át- meg átjárják egymást a dolgok, és nem a templomaitokban látható képekhez, amelyeken a dolgok mindig azonosak maradnak önmagukkal.

Salamon rabbi ekkor megkérdezte tőlük, hogy miért akarják annyira tudni, milyen volt a Templom, mire a vendégek elmondták, hogy ők tulajdonképpen a János pap országára kíváncsiak. Felkapta a fejét a rabbi.

– Talán nem tudjátok – mondta –, de a mi írásainkban is szó esik egy titokzatos távol-keleti országról meg arról, hogy Izrael tíz elveszett törzse mind a mai napig ott él.

– Hallottam valamit ezekről a törzsekről – jutott eszébe Baudolinónak –, de nagyon keveset tudok róluk.

– Minden meg vagyon írva. Salamon halála után viszály tört Izrael tizenkét akkori törzse között. Csak két törzs, Júda és Benjámin törzse maradt hű Dávid nemzetségéhez, a többi tíz pedig északra vonult, ahol később legyőzték és szolgaságba vetették őket az asszírok. Róluk attól fogva semmit sem tudni. Ezdrás szerint egy eladdig ember nem lakta, Arsareth nevű földre mentek, más próféták pedig megjövendölték, hogy egyszer majd előkerülnek még, és győzedelmesen bevonulnak Jeruzsálembe. Mármost egy testvérünk, a Dán nemzetségéből való Eldád több mint száz éve eljutott az afrikai Qayrawanba, ahol él egy közösségre való a választott népből, és azt mondta, hogy a tíz elveszett törzs tejjel-mézzel folyó országából jön, ahol mennyei az áldás, és a békés életet soha semmi bűn nem zavarja. Ezt az országot védelmezőleg választja el minden más vidéktől a Szambatüon nevű folyam, melynek szélessége annyi, amennyi a legerősebb íjból kilőtt nyílvessző röpte, de vize nincs egy csöpp sem, csak homok és kő örvénylik benne vadul, akkora szörnyű lármát csapva, hogy félnapi járóföldre is elhallatszik, és oly sebesen, hogy aki át akarna kelni rajta, tüstént magával sodorná a holt matéria. A kőáradat csak a szombat kezdetekor marad abba, átkelni tehát csak szombaton lehetne, de Izrael fiai nem szeghetik meg a pihenőnapi tilalmat.

– Keresztények átkelhetnének? – kérdezte Abdul.

– Ők sem, mert szombaton tűzkerítés teszi megközelíthetetlenné a folyó két partját.

– Akkor hogyan jutott el Afrikába ez az Eldád? – kérdezte a Poéta.

– Azt nem tudom. De hát ki vagyok én, áldott legyen a Szent mindenkor, hogy firtassam az Úr akaratát? Kicsiny hitűek! Lehet, hogy egy angyal vitte magával Eldádot. A tanítóink, akik Babilontól Hispániáig rögvest nekiálltak, hogy ízekre szedjék ezt a történetet, máson akadtak fenn, azon, hogy ha a tíz elveszett törzs az isteni törvény szerint élt, akkor a törvényeiknek meg kellett volna egyezniük Izrael törvényével, márpedig Eldád elbeszélése szerint nem egyeztek meg.

– Ha Eldád netán a János pap országáról beszélt – mondta ekkor Baudolino –, akkor persze hogy nem a tieitekhez hasonlítanak az ottani törvények, hanem a mieinkhez, csak éppen jobbak!

– Ez különböztet meg bennünket tőletek, gójoktól – mondta Salamon rabbi. – Ti szabadon alkalmazhatjátok a törvényeteket, de eltorzítottátok, így hát olyan hely után néztek, ahol még tiszteletben tartják. A mi törvényünk érintetlen maradt, de nem követhetjük szabadon. Mindenesetre tudd meg, hogy azt az országot én is szívesen megtalálnám, mert könnyen lehet, hogy ott a mi tíz elveszett törzsünk békében és egyetértésben él a gójokkal, szabadon ki-ki a saját törvénye szerint, és így a puszta létével is példát mutatna az a csodálatos ország a Magasságos valamennyi gyermekének, legyen a Szent áldott mindenkor. Tudd meg továbbá, hogy még valamiért meg szeretném találni azt az országot. Eldád beszámolója szerint ott mindmáig a Szent Nyelvet beszélik, az eredetit, azt, amelyet a Magasságos, mindenkor legyen áldott a Szent, Ádámnak adott, és amely a bábeli torony építésekor ment veszendőbe.

– Mesebeszéd – legyintett Abdul –, édesanyámtól mindig azt hallottam, hogy Ádám nyelvét az ő szigetén rekonstruálták, és a gael nyelvvel azonos, amelyben a szófajok száma kilenc, vagyis annyi, ahányféle matériából: agyagból és vízből, gyapjúból és vérből, fából és mészből, szurokból, lenvászonból és bitumenből a Bábel tornya épült... Fenius iskolájának hetvenkét bölcse alkotta meg a gael nyelvet a nyelvzavar után keletkezett hetvenkétféle beszédből, így hát a gaelben valamennyi nyelv legjava megvan, és mint Ádám nyelve, a teremtett világ ölt benne alakot, minek okáért valamennyi neve a megnevezett dolog leglényegét fejezi ki.

Salamon rabbi elnézően mosolygott:

– Sok nép gyermekei hiszik, hogy Ádám az ő nyelvüket beszélte, és elfelejtik, hogy csalárd és hazug istenekről regélő könyvek nyelvén nem szólhatott Ádám, csakis a Tóráén. A nyelvzavar után született nyelvekből fontos betűk hiányoznak; a gójok például nem ismerik a hét-et, az araboknak pedig a péh-ről nincs tudomásuk, amiért is a szóban forgó nyelvek disznóröfögéshez, békakuruttyoláshoz vagy varjúkárogáshoz hasonlítanak, hiszen olyanok beszélik őket, akik letértek az igaz útról. Mindazonáltal az eredeti Tóra a teremtés pillanatában úgy világlott a Magasságos előtt, a Szent mindenkor legyen áldott, mintha fehér tűzre íródott volna fekete tűzként, de nem olyan sorrendben, amilyenben ma olvassuk, mert ilyenné csak a bűnbeesés után változott. Én ezért minden éjjel hosszú órákon keresztül silabizálom igen-igen elmélyülten az írott Tóra betűit, és összevissza kevergetem és forgatom őket, mint a malomkereket, hátha egyszer csak visszaáll az eredeti rend, azé az örök Tóráé, amely a teremtés előtt is létezett már, és amelyet az angyalokra bízott a Magasságos, mindenkor áldott legyen a Szent. Ha tudnám, hogy létezik valahol egy messzi ország, ahol megvan még az eredeti rend és az a nyelv, amelyen Ádám a bűnbeesés előtt szólt az ő teremtőjével, megkeresném én, ha addig élek is.

Valósággal felragyogott az arca, mire befejezte, elannyira, hogy a cimborákban azonmód felötlött, mi lenne, ha mostantól Salamont is bevennék a megbeszéléseikbe. A Poéta találta fején a szöget: ha a saját nyelvét meg a saját tíz törzsét keresné ez a zsidó a János pap országában, hát csak hadd keresse; János pap van annyira hatalmas, hogy még a zsidók elveszett tíz törzse fölött is uralkodjék. Ádám nyelvét pedig miért is ne beszélhetné? A legfontosabb feladat először is az országépítés volt, abban pedig egy zsidó éppúgy a segítségükre lehetett, mint egy keresztény.

Egyelőre persze még azt sem sikerült eldönteni, hogy milyen is lehet a János pap palotája. A kérdésben csak több éjszakával később sikerült dűlőre jutnia ötöknek a Baudolino szobájában. A hely szellemétől megihletve Abdul gondolt egyet, és felfedte új barátai előtt a zöld méz titkát, mondván: az a Pap palotáját nemhogy elgondolniuk, hanem akár közvetlenül meglátniuk is segíthet.

Salamon rabbi erre rávágta, hogy ő sokkal misztikusabb módokon is szert tud tenni látomásokra; hogy neki elég, ha éjszaka mormolni kezdi az Úr titkos nevének sokféle kombinációját, és megállás nélkül forgatja őket a nyelvén, mint valami könyvtekercset, előbb-utóbb akkora örvény kavarodik gondolatokból is meg képekből is, hogy ő boldogan beléjük alél.

A Poéta némi vonakodás után a próba mellett döntött, ám a méz hatását boréval mérsékelte volna, ennek pedig az lett a vége, hogy ő vetette el leginkább a sulykot.

Mikor kellőképpen berúgott, borba mártott ujjal bizonytalan vonalakat húzkodva az asztallapra, azt indítványozta, hogy a palota olyan legyen, amilyet Tamás apostol építtetett Gondophorusnak, az indiaiak királyának: a mennyezetek és a gerendák ciprusi fából legyenek, a teteje ébenből, és a kupoláján két aranygömbön egy-egy karbunkulus ragyogjon, hogy az arany reggeltől estig a nap, a rubinkövek pedig éjjel a hold fényét tükrözzék vissza. Azután már nem kellett az emlékezetére és Tamás tekintélyére hagyatkoznia, a saját szemével kezdte látni a szarvas kígyó szarvával díszített szardonixból készült kapukat, amelyeken át lehetetlen mérget bevinni, a kristályablakokat, az elefántcsontoszlop-lábú aranyasztalokat, a balzsammal égő mécseseket és a János pap ágyát, mely zafírból készült, mivelhogy – fejezte be a Poéta – királynak ugyan király ez a János, de azért csak pap is, úgyhogy nőkről szó sem lehet.

– Jó-jó – mondta Baudolino –, de egy ilyen hatalmas ország uralkodójának valamelyik termébe én bizony azokból az automatákból is elhelyeznék egypárat, amelyek Rómában állítólag kolompolással jelezték, ha fellázadt egyik vagy másik provincia.

– Nem hiszem – jegyezte meg Abdul –, hogy felkelések törhetnének ki a János pap országában, hiszen ott béke és egyetértés honol.

Az automaták ötletét mindazonáltal nem vetette el, elvégre mindenki tudta, hogy egy nagy uralkodó, ha mór, ha keresztény, nem engedheti meg magának, hogy ne legyenek effajta udvari automatái. Legott meg is jelentek hát a szeme előtt, s ő bámulatos szemléletességgel azonmód a többiek szemét is rájuk nyitotta:

– A palota hegyre épült, holdként ragyogó simaságú ónixhegy tetején áll. A temploma kerek, arany a kupolája, a fala is mind aranyból, és csupa-csupa ékkő, hogy csak úgy árad belőlük a télen heves, nyáron frissítő ragyogás. A mennyezetén karbunkuluscsillagokkal kirakott zafír égbolt. És íme az automaták: aranynap és ezüsthold járja be ezt az égboltot, és mechanikus madarak énekelnek rajta naphosszat, az éneküket pedig négyfelől négy bronzangyal kíséri a harsonáján. A rejtett alagsorban párba fogott lovak egy kőkorongon az egész épületet elforgatják az évszakok változása szerint, s a palota így a kozmosz képévé lesz. A kristálypadlója alatt halak és csodás tengeri lények cikáznak. De mindent látó tükrökről is hallottam én. Egy ilyen tükör nagyon is hasznos lehet, ha János pap szemmel akarja tartani, mi történik a távoli végeken...

A Poéta készséges tervezőként már rajzolta is a tükröt. – Nyilván nagyon magasra tették, százhuszonöt lépcsőfok vezet fel hozzá, a lépcső pedig porból van...

– Meg alabástromból – vélelmezte Boron, aki eladdig csöndben kérődzött a zöld mézen.

– Jó, legyen alabástromból is. A legfölső fokok pedig borostyánból és pantherából.

– Mi a csoda az a panthera? – csodálkozott Baudolino. – Jézus apja?

– Ne butáskodj, Plinius emlegeti, egy színpompás kőféle. De valójában egyetlen oszlopon nyugszik az a tükör. Azaz mégsem, mert az oszlop egy talapzatot tart, és a talapzat is két oszlopot, azokon újabb talapzat, az újabb talapzaton pedig négy újabb oszlop, és így tovább a középső talapzatig, amelyen hatvannégy oszlop nyugszik. Ez a hatvannégy oszlop egy harminckét oszlopos talapzatot tart, és megint csak így tovább, a tükröt tartó utolsó, egyetlen oszlopig.

– Hallod-e, te – mondta Salamon rabbi –, oszlopból is megárt a sok. Ha nekitámaszkodsz a legalsónak, összedől az egész.

– Te csak hallgass, te hamis Júdás, te. Az ellen bezzeg semmi kifogásod sincs, hogy senki se tudja, miféle templomot láthatott a ti drágalátos Ezekieletek! Ha egy keresztény pallér a szemedre veti, hogy a leírás szerint sehogy sem állhatott meg az a templom, te azzal vágsz vissza, hogy Ezekiel a részletekkel nem foglalkozott, mert ő hangokat hallott. Én meg csak állítgassam a tükröket, és kész? Vedd tudomásul, hogy tizenkétezer fegyveres őrt is állíttatok a legalsó oszlop köré, ők majd vigyáznak, nehogy ledőljön. Nos, így megfelel?

– Meg, meg, jól van, tiéd a tükör – hagyta rá Salamon rabbi.

Abdul réveteg szemmel mosolyogva hallgatta őket, és Baudolino tudta, mit remél: hátha megláthatja abban a tükörben legalább az árnyát az ő messzi hercegnőjének.

– Sietnünk kellett, mert a Poétának néhány nap múlva vissza kellett indulnia, és nem akarta elmulasztani a történet végét – mondta Baudolino Nikétasznak. – De most már jó úton voltunk.

– Jó úton? Hisz ez a János pap szerintem még a bíborosnak öltöztetett háromkirályoknál meg a mennyei seregek ünnepelte Nagy Károlynál is hiteltelenebb...

– Nagyon is hitelessé válhatott, ha életjelt ad magáról. Ha levelet ír Frigyesnek.

12

Baudolino megírja a János pap levelét

A János pap levelének megírására végül is egy történet ihlette őket, melyet hispániai arabok meséltek egyszer Salamon rabbinak. Harun ar-Rasíd kalifa idején egy Szindbád nevű utazó hajótörést szenvedett egy szigeten, valahol lenn délen, ahol pontosan tizenkét óra a nappalnak is meg az éjszakának is a hossza. Szindbád, úgymond, sok indust látott, a sziget tehát India közelében kellett hogy legyen. Az indusok Szarandib fejedelme elé vitték. Ez a fejedelem elefántháton, nyolc könyök magas trónszéken járt, jobbján és balján kettős seregben a hűbéresei és a miniszterei vonultak. Mögötte aranygerelyes gyaloghírnök, a mögött pedig, smaragdfejű aranybuzogánnyal a kezében, egy másik. Ha a fejedelem a trónusáról leszállva, lovon folytatta útját, ezer selyembe-bársonyba öltözött lovag követte, előtte pedig egy harmadik hírnök hirdette, hogy itt jön a király, kinek koronájával a Salamoné sem vetekedhet. Az uralkodó fogadta Szindbádot, és töviről hegyire kifaggatta, miféle ország is a hazája. Végezetül megkérte, hogy vigyen el Harun ar-Rasídnak egy báránybőr pergamenre ultramarin tintával írt levelet, mely így szólt: „Fogadd béke-üdvözletemet, köszönt Szarandib fejedelme, aki ezer elefánton legelteti a szemét, kinek a palotáját drágakő csipkézi. Úgy gondolunk rád, mint testvérünkre, és kérünk, hogy küldj választ. Kérünk továbbá, hogy fogadd el eme szerény ajándékot is.” A szerény ajándék egy gyöngyökkel kirakott öblű, hatalmas rubinserleg volt. Ez az ajándék a levéllel együtt tovább öregbítette a szaracén világban a nagy Harun ar-Rasíd nevének dicsőségét.

– Biztos, hogy ez a hajós a János pap országában járt – állapította meg Baudolino. – Csak épp arabul máshogyan mondják. Ellenben hazudott, mikor azt állította, hogy János pap a kalifának küldött levelet és ajándékot, hiszen János pap nesztoriánus ugyan, de keresztény, és ha valakinek, hát csakis Frigyes császárnak írna levelet.

– Nosza, írjuk meg mi! – indítványozta a Poéta.

A nyomába eredtek minden részletnek, amire az országépítéshez szükségük lehetett. Így akadtak össze Kyottal, egy champagne-i születésű ifjúval, aki nemrég tért vissza Bretonföldről, és csordultig teli volt még a szíve azokkal a kóbor lovagokról, varázslókról, tündérekről és boszorkányokról szóló történetekkel, melyeket az ottaniak a tűz körül mesélnek estelente. Mikor Baudolino említést tett neki a János pap palotájának csodáiról, Kyot felkiáltott:

– Ilyen várról, vagy majdnem ilyenről, hallottam én már Britanniában is! Ilyenben őrzik a Gradalist!

– Mit tudsz te a Gradalisról? – vonta kérdőre Boron gyanakvóan, mint aki attól tart, hogy Kyot el akarja venni azt, ami az övé.

– Miért, te mit tudsz? – kérdezett vissza Kyot, maga is gyanakvóan.

– Nocsak! – jegyezte meg Baudolino. – Úgy látom, a Gradalis mindkettőtöknek szívügye. Miről beszéltek? Ha jól tudom, az valami bögreféle.

– Bögreféle, hogyne – mosolygott elnézően Boron. – Vagy inkább kehely. – Majd, mint aki mégis inkább felfedi a titkát: – Csodálom, hogy még nem hallottatok róla. Az egész keresztény világ legbecsesebb ereklyéjéről van szó, benne szentelte meg Jézus a bort az utolsó vacsorán, és benne fogta fel azután arimateai József a Megfeszített oldalából kicsorgó vért. Van, aki szerint Szent Grál a neve, mások Sangrealnak, királyi vérnek mondják, mert aki megszerzi, az kiválasztott lovaggá, Dávid és Jézus urunk nemzetségének leszármazottjává válik.

– Gradalis vagy Grál? – kapta fel a fejét a Poéta, mint mindig, ha olyasmiről volt szó, amiből hite szerint hatalom származhatott.

– Nem tudni – mondta Kyot. – Olyan is van, aki Grasalnak vagy épp Graalznak mondja. Az sem biztos, hogy kehely. Aki látta, nem emlékszik az alakjára, csak arra, hogy rendkívüli ereje van.

– Ki látta? – kérdezte a Poéta.

– Azok a lovagok, akik Broceliande-ban őrizték, bizonyosan. De nekik is nyomuk veszett, akiktől én hallottam róla, már szintén csak hallomásból ismerik.

– Jobb volna minél kevesebbet mesélni és minél többet tudni arról a valamiről – mondta Boron. – Ez a legény most járta meg Bretonföldet, épp csak hallott róla valamit, és máris úgy néz rám, mintha el akarnék lopni tőle valamit, ami nem is az övé. Mindenki így van ezzel. Hall valamit a Gradalisról, és azt hiszi, csak ő fogja megtalálni. Én bezzeg nem meséléssel töltöttem el öt egész esztendőt a bretonok földjén meg a tengeren túli szigeteken, hanem azzal, hogy megkeressem...

– És megtaláltad? – kérdezte Kyot.

– Nem a Gradalist kell megtalálni, hanem azokat a lovagokat, akik tudják, hol van. Kóboroltam, kérdezősködtem, nem leltem a nyomukra. Talán mert nem tartozom a kiválasztottak közé. Most aztán itt túrom a pergameneket, hátha előbukkan valami, amire az ottani erdőket járva nem figyeltem fel...

– Minek vesztegetjük a szót erre a Gradalisra? – értetlenkedett Baudolino. – Ha Bretonföldön van, vagy a szigeteken, akkor nem érdekel bennünket, hiszen akkor semmi köze János paphoz.

De van, mondta Kyot, mert az ugyan mindig homályban maradt, hogy hol, miféle várba került az a kincs, de hallott ő olyan történetet is, amely szerint egy Feirefiz nevű lovag megtalálta és odaajándékozta a fiának, egy papnak, akiből később India királya lett.

– Ejha – csodálkozott Boron –, lehet, hogy évekig rossz helyen kutakodtam? No és ki mesélt neked arról a bizonyos Feirefizről?

– Bármelyik történet kapóra jöhet – mondta a Poéta –, az is lehet, hogy Kyot meséje vezet a Gradalisod nyomára. De egyelőre nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy megállapítsuk: érdemes-e összefüggésbe hoznunk a Gradalist János pappal. Derék Boronom, mi nem egy tárgyat keresünk, hanem valakit, aki emlegeti. – Baudolinóhoz fordult: – Mit szólsz hozzá? A Gradalis János papé, János pap tőle kapta a roppant tekintélyét, és ezt a tekintélyt most Frigyesre is átruházhatná, ha neki ajándékozza a Gradalist!

– Mondjuk, ugyanazt a rubinserleget, amellyel Szarandib fejedelme ajándékozta meg Harun ar-Rasídot – vetette fel Salamon, és izgalmában most a fogatlan szájfelén át szűrte sziszegve a szót. – A szaracénok nagy prófétát tisztelnek Jézusban, mondjuk, felfedezték a serleget, Harun pedig tovább ajándékozta János papnak...

– Remek! – lelkendezett a Poéta. – A serleg mint előkép: visszahódítjuk azt, amire a mórok jogtalanul tették rá a kezüket. Jobb, mint Jeruzsálem!

Úgy döntöttek, hogy megpróbálják. Abdulnak sikerült éjnek évadján eloroznia a Szent Viktor-apátság scriptoriumából egy még érintetlen, nagy értékű pergament. Már csak a királyi pecsét hiányzott róla. A kétágyas, ám most hat embert egyetlen rozoga asztal körül vendégül látó szobában Baudolino lehunyt szemmel, átszellemülten diktált. Abdulnak mondta tollba a levelet, mert az ő tengeren túli keresztény országokban tanult írásmódja kelthetett leginkább olyan látszatot, hogy napkeleti ember ír latin betűkkel. Még mielőtt nekifogtak volna, Abdul azt indítványozta, hogy hágjanak a maradék zöld méz nyakára, hadd szárnyaljon mindenkinek a képzelete, de Baudolino lebeszélte róla, mondván, hogy ma este észnél kell lenniük.

Fel is ötlött bennük mindjárt, hogy vajon nem inkább a maga ádámi nyelvén vagy legalább görögül kéne-e írnia János papnak, de végül arra jutottak, hogy egy magafajta király feltehetőleg tart olyan titkárokat, akik minden nyelven értenek, s a Frigyes iránti tisztelet nyilván megköveteli, hogy János pap latinul írjon. Már csak azért is, tette hozzá Baudolino, mert a levélnek el kell kápráztatnia, meg kell győznie a pápát és a többi keresztény uralkodót, s ezért elsősorban nekik szól. Belefogtak hát.

Presbyter Johannes, Istennek és a Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből minden uralkodóknak ura, üdvözli Fridericus német-római császárt, és Isten áldását kéri rá mindörökkön-örökké...

Felséges tudomásunk van nagyrabecsülésedről, s hogy hírét vetted, mily nagy a hatalmunk. Emisszáriusaink jelentették, hogy küldeni óhajtasz valami kedves és kellemes apróságot a mi kegyelmes mulatságunkra. Az ajándékot köszönettel elfogadjuk, s követünk útján jelét is adjuk hálánknak, egyúttal tudni szeretnénk, hogy velünk együtt vajon az igaz hitet követed-e, s teljességgel hiszel-e a Mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Magasztos nagylelkűségünkben kérünk, hogy ha bármivel a kedvedben járhatunk, tudasd velünk akár követünk útján, akár úgy, hogy baráti érzeményedről tanúbizonyságot teszel. Viszonzásul fogadd el...

Megállj! – mondta Abdul. – Most adományozhatná János pap Frigyesnek a Gradalist.

– Az ám – bólintott Baudolino –, csakhogy ez a két bolond, Boron és Kyot, még mindig nem volt képes megmondani, hogy mi is az tulajdonképpen!

– Túl sokat hallottak, túl sokat láttak, talán már nem emlékeznek mindenre. Ezért javasoltam a mézet, ötletoldónak.

Ami igaz, az igaz: Baudolino csak diktált, Abdul pedig írt, ők borral is beérhették, de a tanúkat, vagyis azokat, akiktől a reveláció származott, zöld mézzel kellett ösztökélni. Így is lett, és kisvártatva megkövült, bamba mosollyal a padlón ült Boron is, Kyot is (őt valósággal letaglózta a vadonatúj élmény) meg a Poéta is, aki egészen rákapott már a mézre, és derekasan félrebeszéltek, mintha Aloadin rabjai volnának mind a hárman.

– Ó, ó – áradozott Kyot –, nagy termet látok, fáklyák fénye világítja meg, de akkora, hogy képzelni se lehetne hozzá foghatót. Egy apród lép elő, a kezében dárda villan meg hófehéren. A dárda hegyéről vércsepp buggyan az apród kezére... Aztán még két apród jön be két díszes kandeláberrel, legalább tíz-tíz ragyogó gyertyával mindkettőn. Gyönyörű szépek az apródok... Most pedig egy udvarhölgy jelenik meg, ő hozza a Gradalist, és hatalmas fény árad szét a teremben... Úgy halványulnak el a gyertyák, akár a hold és a csillagok, amikor felkel a nap. A Gradalis színtiszta aranyból van, s a világ legritkább és legbecsesebb drágakövei díszítik... És most még egy udvarhölgy érkezik, ezüsttállal...

– Hogy fest az az átkozott Gradalis? – ripakodott rá a Poéta.

– Nem tudom, csak nagy fényességet látok...

– Te csak fényességet – vette át a szót Boron –, én viszont sokkal többet. Igaz, hogy fáklyák világítják meg a termet, de most valami megdördül, borzalmasan megremeg, mintha mindjárt összedőlne a palota. Minden elsötétül... Nem, egy napsugár most az iméntinél is hétszerte nagyobb fényt hoz. Ó, fehér bársonnyal letakarva a szent Gradalis jelenik meg, és ahogy megjelenik, a palotát a világ valamennyi fűszerszámának illata árasztja el. És ahogy körbejárja a Gradalis az asztalt, látják ám a lovagok, hogy meg telik a tányérjuk minden földi jóval, amit csak kívánni lehet...

– A fene essen a Gradalisba, mondd már, hogy mi fán terem! – vágott a szavába a Poéta.

– Ne káromkodj. A Gradalis egy serleg.

– Honnan tudod, ha bársonytakaró borítja?

– Tudom és kész – makacsolta meg magát Boron. – Mondták.

– Ezer ördög szánkázzon veled a pokol kénköves fenekére! Látomás helyett azt mondod, amit csak hallottál, de nem látsz? Hülyébb vagy, mint az a tökkelütött Ezekiel, aki nem tudta, mit lát, merthogy a zsidrák nem néz miniatúrát, csak hangokra fülel!

– Fékezd magad, te istenkáromló – háborodott fel Salamon –, légy tekintettel legalább a Bibliára, az szent könyvetek nektek, aljas gójoknak is!

– Nyugalom, csillapodjatok – szólt rájuk Baudolino. – Inkább mondj meg nekem valamit, Boron. Ám legyen a Gradalis az a kehely, amelyben Jézus urunk a bort megáldotta. De hogyan foghatta fel benne arimateai József a Megfeszített vérét? Hiszen amikor ő leveszi Jézust a keresztről, már halott a mi Megváltónk, a halottak pedig, mint tudod, nem véreznek!

– Jézus holtan is tehetett csodákat.

– Nem kehely az – vágott közbe Kyot –, mert akitől én a Feirefiz történetét hallottam, azt is elárulta, hogy eredetileg égből pottyant kő, lapis ex coelis volt a Gradalis, kelyhet csak később faragtak belőle.

– És miért ne lehetne a mi Urunk oldalát átdöfő dárda hegye? – kérdezte a Poéta. – Nem te láttad úgy az imént, hogy vérző dárdával lép be a terembe egy apród? No, hát én meg nem egy, hanem három apródot látok vért patakzó dárdával... Meg egy püspökruhás embert, a kezében kereszt, hordszéken hozza négy angyal, és leteszik az elé az ezüstasztal elé, amelyiken most ott a dárda... Meg két leányzót, ők egy tálat hoznak, a tálon vértől lucskos, levágott emberi fej. Meg hogy a püspök misét celebrál a dárda fölött, és magasba emeli az ostyát, és az ostyában gyermekarc jelenik meg! A dárda a titokzatos tárgy, és erőre, tehát hatalomra utal!

– Nem, a dárdából vér csöpög, de a csöppek egy kehelybe hullanak, annak a csodának a bizonyságául, amelyikről én beszéltem – mondta Boron. – Egyszerű... – És mosoly terült szét az arcán.

– Ebből elég – legyintett Baudolino csüggedten. – Hagyjuk a Gradalist, lépjünk tovább.

– Barátaim – vette ekkor magához a szót Salamon rabbi tárgyilagosan, mint akire, zsidó lévén, nincs különösebb hatással a szóban forgó szentséges ereklye –, szerintem túlzás volna, ha János pap mindjárt ekkora ajándékot adna. Ráadásul kérhetné is Frigyest a levél olvasója, hogy mutassa, mi ez a csoda. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy a Kyot és Boron által hallott történetek már sokfelé elterjedtek, így hát valami célzás is elegendő volna, aztán értse, aki érteni akarja. Ne írjatok se Gradalist, se kelyhet, valami bizonytalanabb kifejezést használjatok. A magasztos dolgokat a Tóra sohasem nevezi néven, mindig valami titkos értelem szerint utal rájuk, hogy apránként fedezze fel a jámbor olvasó azt, amit a Magasságos, áldott legyen mindenkor a Szent, meg akar értetni velünk az idők végezetén.

– Mondjuk akkor úgy – javasolta Baudolino –, hogy János pap egy szekrényt, egy dobozt, egy ládát küld: accipe istam veram arcam, fogadd el tőlünk ezt az igaz ládát...

– Nem rossz – mondta Salamon rabbi. – Árulkodó is, meg nem is. Vég nélkül értelmezhető.

Folytatták a levelet.

Ha felkeresed birtokainkat, udvarunk legnagyobb és legdicsőbb méltóságává teszünk, és kedvedre dúskálhatsz a kincseinkben. A kincseknek minálunk se szeri, se száma, és ha végül visszatérnél a magad birodalmába, bőven elhalmozunk majd velük. Emlékezz a végső megméretésre, és bűntelen lesz az életed.

E jámbor intelem után János pap azzal folytatta, hogy leírja, mekkora nagy az ő hatalma.

– Csak semmi alázat – figyelmeztetett Abdul –, János pap olyan hatalmas, hogy egy kis gőgöt nyugodtan megengedhet magának.

No hiszen. Baudolino nekidurálta magát, és tovább diktált. Az uralkodók ura, dominus dominantium, hatalmasabb a világ minden királyánál, a gazdagsága mérhetetlen, hetvenkét király fizet neki adót, neki engedelmeskedik hetvenkét tartomány, köztük néhány nem keresztény hitű s itt Salamon rabbi kedvéért Izrael elveszett törzsei is felvétettek a birodalmába. Uralma kiterjed mindhárom Indiára, országának határai magukban foglalják a legtávolibb sivatagokat is, el egészen a bábeli toronyig. A János pap asztalánál havonta hét király, hatvankét herceg és háromszázhatvanöt gróf szolgál fel, és naponta tizenkét érsek, tíz püspök, a Szent Tamás pátriárkája, a szamarkandi metropolita és a szuszai esperes veszi körül.

– Nem túlzás ez? – aggodalmaskodott Salamon.

– Nem, nem – mondta a Poéta –, hadd pukkadjon meg mérgében a pápa is, meg a bizánci császár is. Sőt tedd hozzá: János pap fogadalmat tett, hogy hatalmas sereg élén a Szent Sírhoz vonul, és legyőzi Krisztus ellenségeit. Ezzel megerősítjük azt, amit Ottó mondott, és befogjuk a pápa száját, ha netán felhozná, hogy János nem tudott átkelni a Tigris folyón. János pap újra fog próbálkozni, ezért pedig érdemes megkeresni és szövetséget kötni vele.

– És most rajta, népesítsük be azt az országot – mondta Baudolino. – Éljenek benne elefántok, dromedárok, tevék, hippopotamusok, párducok, vadszamarak, fehér és vörös oroszlánok, néma kabócák, griffek, tigrisek, vérszopók, hiénák, nálunk nem látható s az oda vadászni menők számára annál kívánatosabban értékes bőrű állatok. Meg aztán furcsánál furcsább emberek, aminőkről a dolgok és a világegyetem természetét leíró könyvekben olvashatni...

– Nyilasok, szarvasemberek, faunok, szatírok, pigmeusok, künokephaloszok, negyvenkönyöknyi magas gigászok, egyszeműek – sorolta Kyot.

– Remek, remek, írd, Abdul, írjad csak – helyeselt Baudolino.

A többit illetően már csak át kellett ismételni, itt-ott kissé megszépítve, az elmúlt néhány évben gondoltakat és mondottakat. A János pap országa tejjel és mézzel folyik – Salamon rabbi itt kéjjel idézett az Exodusból, a Levitákból meg a Deuteronomiumból –, sem kígyók, sem skorpiók nincsenek benne, földjét az Üdónosz folyója szeli át, mely közvetlenül a földi Paradicsomból ered, és mivel van teli...? Kővel és homokkal, vélekedett Kyot. Nem, válaszolta Salamon rabbi, az a Szambatüon. Ne ott folyjék-e a Szambatüon is? Jó, mindjárt, de az Üdónosz a földi Paradicsomból ered, és ezért teli van... Smaragddal, topázzal, rubinnal, zafírral, krizolittal, ónixszal, berillel, ametiszttel, buzgólkodott Kyot, aki újoncként nem értette, miért fintorognak a barátai (még egy topáz, és hamm, bekapom, kikakálom az ablakon, tajtékzott Baudolino), de hát hiába, a nagy keresésben addigra már annyi boldog szigetet és paradicsomot bejártak, hogy torkig lettek a drágakövekkel.

Abdul most azt javasolta, hogy mivel a János pap országa Napkeleten van, valami ritka fűszert is nevezzenek meg, s ők a borsra szavaztak. Arról azt mondta Boron, hogy kígyókkal teli fákon terem, ha megérik, kigyullad tőle a fa, mire a kígyók elmenekülnek és az odújukba bújnak, az ember pedig odamegy, szépen lerázza a borsot a fa ágairól, és titkos recept szerint elkészíti.

– Most már írhatjuk a Szambatüont? – kérdezte Salamon.

– Nosza, írjuk – mondta a Poéta –, így világos lesz, hogy a tíz elveszett törzs ott van a folyón túl, sőt nevezzük is néven őket, hadd növelje még tovább a Frigyes dicsőségét, hogy az elveszett törzseket is megtalálhatja.

Abdul megjegyezte, hogy kell a Szambatüon, mert az nem más, mint a szándékot meghiúsító és a vágyat, vagyis a Féltékenységet ajzó, leküzdhetetlen akadály. Valaki javasolta, hogy tegyenek említést egy drágakövekkel teli búvópatakról is, Baudolino erre azt mondta, hogy felőle ugyan beírhatja Abdul, de topázokról ő a maga részéről hallani sem akar többé. Úgy döntöttek, hogy beírják viszont a szalamandrát, mely Plinius és Isidorus szerint négylábú kígyóféle, és csak a tűzben él meg.

– Ha igaz, akkor beírjuk – mondta Baudolino. – Mesék nem kellenek.

A következőkben a levél tovább részletezte, mily nagyszerű állapotok uralkodnak ama messzi vidéken: hogy a vándort ott mindig szívesen látják, hogy nincsenek szegények, nincsenek tolvajok, rablók, fösvények és talpnyalók. Ehhez János pap mindjárt hozzátette, hogy vélekedése szerint nincs a világon még egy uralkodó, aki annyira gazdag volna és annyi sok alattvalónak parancsolna, mint ő. Gazdagságát egy olyan jelenettel érzékeltette, amilyet már Szindbád is látott Szarandibban; leírta, hogy miként vonul fel, ha hadba száll, hogy mögötte tizenhárom szekéren egy-egy drágakövekkel kirakott kereszt, a szekerek nyomában tíz-tízezer lovag és száz-százezer gyalogos. Ha viszont békeidőben lovagol ki, akkor csupán egy fakereszt követi, hogy Krisztus urunk szenvedésére emlékeztessen, egy földdel teli aranyedény pedig arra figyelmeztet mindenkit, így őt is, hogy porból vagyunk és porrá leszünk. Mindazonáltal senki ne feledje, hogy azért mégiscsak a királyok királya ő, ezért aztán egy arannyal teli ezüstedényt is visznek mögötte.

– Nehogy topázt is rakj bele nekem, mert a fejeden töröm szét ezt a poharat – fenyegette Baudolino. Abdul ez egyszer el is tekintett tőle. – Viszont írd bele még, hogy ott házasságtörés sincs, hogy senki sem hazudhat, hogy aki hazudik, az menten szörnyethal, vagyis olyan, mintha szörnyethalna, mert kiátkozzák, és attól fogva nincs, aki feléje nézzen.

– De hisz leírtam már, hogy nincs bűnözés, hogy nincsenek tolvajok...

– Nem baj, azért csak írd le még egyszer, szemléltesse csak a János pap országa az isteni parancsolatokat, mert a pápa bezzeg semmire sem ment a saját gyermekeivel, sőt ő maga még másoknál is többet hazudik. Meg aztán ha hangsúlyozzuk, hogy ott senki sem hazudik, akkor napnál világosabb lesz, hogy János papnak minden szava színigaz.

János pedig azzal folytatta, hogy nagy sereg élén ő évente meg szokta látogatni a Dániel próféta sírját a rommá lett Babilonban; hogy a bíbort náluk egy bizonyos hal véréből csinálják, meg hogy az amazonok és a brahmanok is az ő alattvalói. A brahmanokhoz ragaszkodott Boron, mert őket Nagy Sándor is látta, mikor a távoli Kelet legtávolibb végébe eljutott. A brahmanok ottléte azt bizonyítja, hogy a János pap országa a nagy Alexandrosz birodalmát is magába foglalja.

Már csak a palotáját meg a varázstükrét kellett leírni, felelevenítve a több estével korábban már elmondottakat. A Poéta most Abdul füléhez hajolt, és suttogóra fogta a hangját, nehogy megint topázról és berillről kelljen hallania Baudolinónak, de ezúttal persze nagyon is szükség volt a drágakövekre.

– Azt hiszem – jegyezte meg Salamon rabbi –, a levél olvasójának szöget fog ütni a fejébe, hogy egy ilyen hatalmas király miért nevezteti magát mindössze papnak.

– Bizony, és ez kapóra is jön, hogy befejezhessük – mondta Baudolino. – Írd csak, Abdul...

Ha azt firtatod, kedves Frigyesem, hogy fenségünkhöz nem illenék-e a presbyternél méltóbb megnevezés, azt felelem, hogy bölcsességedet dicséri e kérdés. Való igaz, hogy ministerialisainknak is jóval magasabb, mindenekelőtt egyházi hivataluk és rangjuk van... A kulcsárunk prímás és király, király és érsek a pohárnokunk, püspök és király a kamarásunk, király és arkimandrita az udvarmesterünk, király és apát a főszakácsunk. Nem tűrhetvén, hogy ugyanezen neveken szólíttassunk, vagy hogy mi is olyan címeket viseljünk, aminők csak úgy hemzsegnek udvarunkban, egyszerűbb nevet és alacsonyabb rangot méltóztattunk hát alázatosan választani. Egyelőre érd be annyival, hogy országunk vége egyfelől négyhavi tevejárásnyira, másfelől senki sem tudja, milyen messzire van. Hogy mekkora a vagyonunk s a hatalmunk, csak akkor mérhetnéd fel, ha meg tudnád számlálni, mennyi csillag van az égen, és hány homokszem a tenger fövenyében.

Hajnalfelé járt, mire a cimborák a levél végére értek. Aki nyalt a mézből, még mindig mosolyogva bámult maga elé, aki csak bort nyakalt, az jól berúgott, a Poéta, aki mindkét szerrel élt, a lábán is alig állt már. Énekelve vonultak végig utcákon és tereken, s oly megilletődötten tapogatták azt a pergament, mintha máris meggyőződésük volna, hogy az csak az imént érkezett a János pap országából.

– Rögtön elküldted Rainaldnak? – kérdezte Nikétasz.

– Nem. Miután a Poéta visszautazott, mi még hosszú hónapokig olvasgattuk át meg át újra és újra, hol itt, hol ott kaparva le, írva hozzá ezt-azt. Minduntalan előállt valaki egy-egy újabb kiegészítéssel.

– De Rainald, gondolom, várta azt a levelet...

– Az történt, hogy Frigyes időközben felmentette Rainaldot a birodalmi kancellárság alól, és Christian von Buchot bízta meg vele. Köln érsekeként Rainald persze Itália főkancellárja is volt, s így roppant hatalom maradt a kezében, Nagy Károly szentté avatását például továbbra is ő intézte, ám a felmentése – az én szememben legalábbis – arra vallott, hogy Frigyest zavarni kezdte a Rainald minden lében kanálsága. Én viszont hogyan prezentáljak a császárnak egy olyan levelet, amely végső soron Rainaldnak kellett? Hogy el ne felejtsem, Beatrix még a szentté avatás évében megszülte második gyermekét, így hát a császárnak máson járt az esze már csak azért is, mert az első gyermek a hírek szerint folyton betegeskedett. Elég az hozzá, hogy időközben egy egész év is eltelt.

– Rainald nem sürgetett?

– Eleinte mástól főtt neki a feje. Aztán pedig meghalt. Miközben Frigyes Rómában azzal foglalatoskodott, hogy elzavarja III. Sándort, és saját ellenpápát ültessen helyette a trónra, kitört a pestis, az pedig nem nézi, ki gazdag, ki szegény, hanem lecsap mindenkire. Elvitte Rainaldot is. Megrázott a halála, bár sohasem szerettem igazán. Pökhendi és csupa méreg, de bátor ember volt, ura mellett a végsőkig kiállt. Nyugodjék békében. No de őnélküle volt-e még értelme a levélnek? Csak neki volt annyi esze, hogy a keresztény világ kancelláriáinak körbeküldözgesse, és ebből hasznot húzzon.

Baudolino elgondolkodott.

– Aztán pedig – mondta kisvártatva – ott volt még a városom is.

– Miféle városod? Azt mondtad, lápvidéken születtél.

– Igaz: nagyon előreszaladtam. Előbb még meg kell építenünk.

– Végre nem rombolásról beszélsz!

– Bizony – mondta Baudolino –, életemben most először és utoljára fordult velem elő, hogy nem pusztulni, hanem születni láttam egy várost.

13

Baudolino új város születésének lesz tanúja

Tíz éve időzött Baudolino Párizsban, amit olvasni lehetett, mind elolvasta, egy bizánci örömlánytól görögül is megtanult, megírt egy csomó szerelmes verset és levelet, amit később másoknak tulajdonítottak, valósággal felépített egy egész országot, melyet immár senki sem ismerhetett jobban, mint ő és a cimborái, de még mindig nem fejezte be a tanulmányait. Azzal vigasztalta magát, hogy Párizsban tanulni már önmagában is szép dolog, ha meggondolja, hogy tehenek közt született, de aztán eszébe jutott, hogy a magafajta szegénylegény mégiscsak könnyebben adja a fejét tanulásra, mint az úrfiak, akik nem írást-olvasást, hanem kardforgatást kell hogy tanuljanak... Elég az hozzá, hogy nem volt igazán megelégedve magával.

Egy szép napon Baudolino azon kapta magát, hogy idestova a huszonhatodik esztendejét is betölti: tizenhárom évesen ment el hazulról, és pontosan tizenhárom éve van távol. Honvágya támadt, mondhatnánk, csakhogy ő effélét még sohasem érzett, s így nem is tudta, mi az. Úgy vélte hát, hogy a nevelőapját vágyik viszontlátni, s el is döntötte, hogy utána megy Bázelba, ahol Frigyes, megint csak Itáliából visszatérőben, megállt.

Az első gyerek születése óta nem látta Frigyest. Amíg ő a János pap levelével pepecselt, a császár nem nyughatott, fel-le cikázott észak és dél közt, lóháton evett és aludt, akár a barbár ősei, és mindig ott volt a palotája, ahol éppen letanyázott. Az elmúlt esztendőkben két másik alkalommal is járt már Itáliában. Másodjára hazaúton súlyos sérelem érte Susában, mert az ottaniak fellázadtak ellene, őneki úgy kellett elmenekülnie, lopva, álruhásan, Beatrixet pedig túszul ejtették. Bántani ugyan nem bántották, sőt egykettőre elengedték, de leszerepelt, bosszút is forralt Susa ellen. Csakhogy az Alpokon túl sem volt nyugovása, mert ott meg a német fejedelmeket kellett jobb belátásra bírnia.

Búskomor ábrázattal fogadta Frigyes Baudolinót. Nyilvánvaló volt, hogy részint a betegeskedő – szintén Frigyes nevű – nagyobbik fia, részint a lombardiai helyzet miatt olyan gondterhelt.

– Jó-jó – ismerte el –, a helytartóim és a követeim, a vámszedőim és az intézőim köztünk szólva nemcsak azt hajtották be, ami nekem járt, hanem hétszer annyit, családonként évente három régi verésű soldót, hajózható vízen járó malmonként huszonnégy régi dénárt fizettettek, a halászoktól elvették a hal harmadát, az utód nélkül elhalálozóknak elkobozták a vagyonát. Meg kellett volna hallgatnom a panaszokat, jól tudom, de hát más bajom volt énnekem... Most aztán mi történt? Úgy hírlik, hogy a lombardiai városok néhány hónapja szövetségbe, valamiféle császárellenes ligába tömörültek. És mit határoztak el mindenekelőtt? Azt, hogy újjáépítik Milánót!

Hagyján, hogy az olasz városok makrancosak és hűtlenek, de aki ligát szervez, az valójában egy új res publica építésén munkálkodik. Hogy ez a liga tartós lehet, az az olasz városok egymás iránti gyűlöletét ismerve persze fel sem merült, de azért mégiscsak nagy sebet ejtettek ezzel a császárság becsületén.

Kik csatlakoztak a ligához? Némely hírek szerint egy Milánó közeli apátságban Cremona, Mantova, Bergamo és talán, bár nem bizonyosan még Piacenza, valamint Parma képviselői gyűltek egybe. De hallani lehetett cifrábbakat is, szóba került még Velence, Verona, Padova, Vicenza, Treviso, Ferrara és Bologna.

– Bologna! – tajtékzott Frigyes, fel-alá járkálva Baudolino előtt. – Ugye, emlékszel? Nekem köszönhetik az átkozott magisterei, hogy annyit keresnek az istenverte diákjaikon, amennyit csak akarnak, nem tartozva érte felelősséggel se nekem, se a pápának, és erre tessék: ők is szövetkeznek azzal a ligával! Micsoda pimaszság! Már csak Pavia hiányzik!

– Vagy Lodi – tódította Baudolino.

– Lodi?! Lodi?! – ordította a császár, és most már nemcsak a szakálla volt vörös, hanem az arca is, mintha menten megütné a guta. – Hiszen ha hitelt adok annak, amit hallottam, akkor Lodi már részt is vett a találkozóikon! Vért izzadtam, hogy megvédjem azokat a pipogya frátereket, ha én nem vagyok, a milánóiak azóta többször is a földdel tették volna őket egyenlővé, most pedig mégis velük, a gyilkosaikkal szűrik össze a levet, és a megmentőjük ellen fenekednek!

– Apámuram, mi ez a sok mintha és alighanem? – kérdezte Baudolino. – Már nem biztosak az értesüléseid?

– A nagy párizsi tanulásban, úgy látszik, elfelejtettétek, hogyan is szokott ez lenni. A szövetségkötés konspirációval jár, a konspiráció pedig azzal, hogy a korábbi hívek árulóvá válnak, és éppen az ellenkezője lesz igaz annak, amit mondanak, így hát a valóságos cselekedeteikről a császár mindenkinél később értesül, mint mikor egyedül a felszarvazott férj nem sejti, amit amúgy széltében-hosszában beszélnek.

Rosszabb példát nem is választhatott volna; ebben a szent pillanatban belépett Beatrix, mert megtudta, hogy itt van Baudolino. Baudolino letérdelt és kezet csókolt neki, de kerülte a tekintetét. Beatrix elbizonytalanodott. Talán úgy érezte, hogy ha nem adja jelét meghitt szeretetének, akkor csak a zavarát teszi nyilvánvalóvá; baljával tehát anyásan végigsimított Baudolino fején, még a hajába is beletúrt, megfeledkezve róla, hogy harmincéves asszonyként nem viselkedhet már így egy nála alig valamivel fiatalabb, kész férfival. Frigyes semmi kivetnivalót nem látott a dologban: ő az apja, Beatrix pedig az anyja Baudolinónak, ha a mostohája is. Csak Baudolino nem tudta, hová legyen. Szinte érinthette Beatrixet, a ruhája illatát úgy szívta be, mintha a testét szagolná, a hangja is gyönyörűséggel töltötte el – még szerencse, hogy térdeltéből nem nézhetett a szemébe, mert attól menten el is ájult volna –, ám a kétszeres érintkezés kibírhatatlan örömébe ürömként vegyült az az érzés, hogy már e Beatrixet köszöntő puszta bókkal is a tulajdon apját csalja meg ismét.

Nem tudta volna, miként köszönjön el, ha a császár meg nem kéri, azaz – ha úgy tetszik – parancsot nem ad neki valamire. Frigyes szerette volna tisztábban látni, mi történik Itáliában, s mert sem a hivatalos hírhozókban, sem a hírhozó hivatalnokokban nem bízott, elhatározta, hogy leküldi egypár kipróbált hívét, akinek jó a helyismerete, de nem rí le róla, hogy a császár embere, szaglászna körül, és gyűjtene áruló torzítások nélküli értesüléseket.

Baudolino megörült, hogy nem kell tovább az udvarnál feszengenie, de mindjárt ezután egy másik érzés hatalmasodott el rajta: nemsokára viszontlátja a szülőföldjét, és rádöbbent, hogy hisz ezért kerekedett ő fel, nem másért.

Sok várost megjárt Baudolino, csak ment-ment, poroszkált – nem ló-, hanem öszvérháton, merthogy békés vándorkereskedőnek adta ki magát –, míg egy szép napon egy bizonyos magaslathoz nem ért, amelyről leereszkedve már csak némi síkságon kellett átvágnia, hogy a Tanarón átgázolva, megérkezzék az ő köves-mocsaras szülőföldjére, a Fraschetába.

Abban az időben még úgy volt, hogy aki egyszer elment, az elment, nem is gondolva rá, hogy valaha még egyszer hazatérhet, Baudolinónak ekkor hirtelen mégis majd kiugrott a szíve a helyéről. Vajon az ő jó öreg szülei élnek-e még?

Meg környékbeli gyerekarcok is felrémlettek előtte abban a minutumban: a Panizzáék Masuluja, akivel annak idején mezeinyúl-csapdákat állítottak, Porcelli, akit Ghinónak, azaz Disznónak hívtak (vagy Ghini volt, és Porcellónak, azaz Malacnak hívták?), s akivel mindig jól meghajigálták egymást, meg hogy a Scaccabarozziék Aleramójával, akinek Mamlasz volt a ragadványneve, és a quargnentói Cutticával horgászni jártak a Bormidára.

„Édes jó Istenem – gondolta –, csak nem fogok most mindjárt meghalni? Mert hisz úgy mondják, csak halálunk percében emlékszünk ilyen élesen vissza a gyerekkorunkra...”

Karácsonyeste volt, de Baudolino nem tudott róla, mert útközben felhagyott a napok számolásával. Vacogott a foga a hidegtől, az öszvér is fázósan rakosgatta a lábát, de az alkonyi ég áttetszően, tisztán, havat ígérően fénylett. Ismerős hely volt ez, mintha csak tegnap kínlódott volna erre az apjával, három makacs eladó öszvért tuszkolva fel az amúgy is épp eléggé nyaktörő meredeken. Annál jobb volt aztán visszaúton a kilátásban gyönyörködve, szabadon szökdécselni lefelé. Emlékezett rá Baudolino, hogy a folyótól nem messze kisebbfajta domb emelkedik, hogy annak a dombnak a tetejéről ő azon a szép napon néhány falu, Bergoglio és Roboreto, majd távolabb Gamondio és Marengo tejszerű ködből kiemelkedő tornyát pillantotta meg, s hogy ott kezdődik az a Palea nevű lápos, hordalékos, erdős terület is, melynek a szélén tán ma is áll még a derék Gagliaudo házacskája.

Ám a dombtetőn most más látvány fogadta: mintha minden hegyen-völgyön tiszta volna a levegő, épp csak az alatta elterülő síkságot járnák át meg át szürkés párák, ködgomolyok, amilyenek néha telibe kapják és az orra hegyéig bebugyolálják az utast, hogy semmit sem lát, aztán ahogy jöttek, ugyanúgy továbbgomolyognak. Mondta is magában Baudolino: nézze meg az ember, körös-körül akár augusztus is lehet, de a Fraschetában mindig a köd az úr, akár az Alpok csúcsán a hó; bánni mindazonáltal nem bánta ő ezt, hiszen aki ködben született, az mindig otthon is érzi magát a ködben. De ahogy mind közelebb ért a folyóhoz, egyszer csak látta ám, hogy nem ködök gomolyognak odalenn, hanem füstfellegek, és hogy e füstöket pirosló tüzek eregetik. A füstöket és tüzeket jobban szemügyre véve pedig azt vette észre Baudolino, hogy a túlparti síkon kiáradt a mezőre a falu, s a hajdani Roboreto körül mindenütt új kő- és faházak nőttek ki gombamód a földből, sokuk még csak most épül, de nyugaton már egy errefelé sosem látott városfal kezdeményei is fölsejlenek. A tüzeken megannyi bogrács, talán vizet melegíteni, ne fagyjon meg, amíg odább mésszel vagy habarccsal teli gödrökbe nem öntik. Elég az hozzá, hogy Baudolino egyszer már szemtanúja volt, miként születik új székesegyház Párizsban a Szajna szigetén, emlékezett rá, miféle gépezetekkel és állványokkal dolgoznak az építőmesterek; és mindannak alapján, amit ő a városokról tudott, amazok odalenn bizony várost építettek a semmiből, márpedig ilyesmit – szerencsés esetben is – egyetlenegyszer látni csak az életben.

„Nahát – zsörtölődött magában –, egy pillanatra félrenézek, és máris mit ki nem eszelnek!” Azzal megsarkantyúzta az öszvérét, hogy mihamarabb leérjen. Egy mindenféle fajtájú és nagyságú követ szállító tutajon kelt át, és épp ahol partot ért, néhány munkás, ingatag állványon egyensúlyozva, egy fal rakásán buzgólkodott, miközben a társaik kőzúzalékkal teli kosarakat húztak fel hozzájuk csörlővel. De micsoda csörlő volt az! Kezdetlegesebbet elképzelni sem lehetett, erős oszlopok helyett inkább csak amolyan karófélék tartották, hol ide, hol oda dőlt, s a lenti két tekerő ember mintha nem is annyira a kötél fel-le húzásával foglalatoskodott volna, mint inkább azzal, hogy az imbolygást valamiképpen megfékezzék. Gondolta is Baudolino mindjárt: „Lám, milyen gyalázatos munkát végez az itteni népség! Hát így kell dolgozni? No hiszen, ha én volnék itt a főnök, már rég a folyóba hajigáltam volna őket egytől egyig!”

Hanem aztán kicsit arrább egy másik csoportra figyelt fel, azok meg valami csarnokfélét építettek volna, de csupa rosszul vágott kőből és félregyalult gerendából, az oszlopfőknél otrombábbat elképzelni sem lehetett. Az építőanyag felhúzásához ők is eszkábáltak valami csigafélét, de olyat, hogy Baudolinónak be kellett látnia: ezekhez képest valóságos nagymesterek az iménti falépítők. Az összehasonlítgatást akkor hagyta abba, mikor még egy kissé odább újabb atyafiakba ütközött, akik meg úgy építkeztek, ahogy gyerekek dagasztják a sarat, s ha szabad ilyet mondani, már csak az utolsó rúgások hiányzottak, hogy elkészüljenek művükkel, egy három másik mellette lévőhöz mindenben hasonló, agyagból és ormótlan kövekből rakott, jól-rosszul préselt szalmával fedett építménnyel, valóságos kis utcává hosszítván ekként a kidőlt-bedőlt viskók sorát, mintha bizony a mesterség szabályaira fittyet hányva, versenyt kapkodtak volna a legények, ki fejezi be hamarabb még az ünnepek előtt.

De ahogy beljebb hatolt bizonytalan kezek munkájának e félig kész zegeibe és zugaiba, itt-ott szép sarkos falak, tisztességesen bevakolt homlokzatok, befejezetlenségükben is már szilárd, biztonságos érzetet keltő bástyák ötlöttek a szemébe. Mindebből arra következtetett, hogy egy és ugyanazon város építésén különféle eredetű és tudású népek munkálkodnak együtt; s hogy bár sokan – parasztok, akik házat is úgy eszkábáltak, ahogy disznóólt szoktak – szemlátomást járatlanok még ebben a mesterségben, mások nagyon is értenek hozzá.

Az is feltűnt Baudolinónak, hogy az építők tudásának sokféleségével csak a beszédjük sokfélesége vetekszik. Ha fülelt, kitalálhatta, hogy az iménti vityillókat Bolerói pórok rakták, az a csálé torony ott meg monferratóiaknak a műve, hogy emitt paviaiak habarnak ily badarul habarcsot, amott ellenben olyan fickók fűrészelik a deszkát, akik nemrég még a paleai fákat döntögették. De ha vezényszó hallatszott, vagy úgy tette a dolgát egy-egy társaság, ahogy kell, mindig genovai módra csengtek a szavak.

„No mi az, tán a bábeli építkezésbe csöppentem? – tanakodott Baudolino. – Vagy Abdul Hiberniájába, ahol az a hetvenkét bölcs úgy rakta össze Ádám nyelvét a világ minden beszédéből, ahogy agyag, szurok és bitumen gyúródik össze vízzel? Csakhogy itt egyelőre nem az Ádám nyelvén, hanem mindösszesen épp hetvenkét különféle nyelven beszélnek, és ez az oly sokféle-fajta ember, aki egyébként egymás haját tépné, most békés egyetértésben, együtt gyaszatol mégis!”

Odament egy csoporthoz, fapárkányzattal láttak el éppen egy alighanem apátsági templomnak készülő építményt, s e művelethez jókora emelőszerkezetet használtak, melyet nem kézi erővel, hanem lóval működtettek, a ló pedig nem a néhol még mindig használatos, fullasztó nyakhámot viselte, hanem kényelmes szügyhámnak feszült neki nagy erővel. Ezek a legények is genovaias hangokat hallattak, Baudolino tehát genovaiul szólította meg őket – bár tökéletes azért persze nem volt a kiejtése, hallani lehetett, hogy nem közéjük való.

– Mi jót csináltok? – kérdezte, csak hogy szóba elegyedjenek. Az egyik legény erre szúrósan végigmérte, és azt felelte, hogy ők bizony tökvakaró masinát csinálnak. Minthogy mármost a többiek erre nagy nevetésbe fogtak, és nyilvánvalóan őrajta nevettek, Baudolino (alig bírván tovább játszani az öszvérháton kocogó fegyvertelen kalmárt, mikor pedig a málhájában ott volt nála, gondosan bebugyolálva, az udvari vitézhez illő kardja) azzal vágott vissza neki most már fraschetai dialektusban, mert annyi idő után hirtelen így jött a nyelvére, hogy machiná-ra semmi szüksége, mert a tökét őneki a tisztelt legény urak jó kurva édesanyja szokta vakargatni. A genovaiak nem értették pontosan, mit mond, de azt igen, hogy miféle szándékkal mondja. Menten abbahagyták a munkát, ki követ, ki pedig csákányt ragadott, és félig körülállták az öszvért. Ekkor szerencsére mások is hozzájuk léptek, köztük egy lovagküllemű uraság, aki félig latin, félig provánszi, félig ki tudja, miféle nyelven odaszólt a genovaiaknak, hogy a jövevény itteni módra beszél, ne bánjanak hát úgy vele, mintha nem volna joga erre járni. Szabadkoztak a genovaiak, mondván, hogy gyanúsan kérdezősködött, mintha kémkedni akarna, mire a lovag azzal vágott vissza, hogy nem is baj, ha kémeket küld a császár, legfőbb ideje megtudnia: itt bizony új város épül, éspedig azért, hogy ő megpukkadjon mérgében. Majd Baudolinóhoz fordult:

– Még sosem láttalak, de idevalósinak nézlek. Azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk?

– Jó uram – felelte tisztelettudóan Baudolino –, a Fraschetában születtem én, de réges-rég elmentem már, és sejtelmem sem volt róla, mik történnek mostanság idelenn. Baudolino vagyok, Gagliaudo Aularinak a fia...

Be sem fejezhette, mert az újonnan jöttek egyike, egy fehér hajú és szakállú öregember, fölemelte a botját, és kiabálni kezdett:

– A ménkű csapjon beléd, te szívtelen hazug ember, hát hogy mered a szádra venni az én szegény Baudolino fiam nevét, mert Baudolino az én fiam ám, engem hívnak Gagliaudónak, sőt Aularinak is, márpedig az én Baudolinóm sok-sok éve elment egy német urasággal, olyan képe volt annak, mint a Kacor királynak, tán még majmot is táncoltatott, mert szegény fiú felől én bizony soha többé nem hallottam semmit, biztos, hogy meg is halt már szegény ennyi sok idő alatt, harminc esztendeje, hogy csak sírunk az én drága feleségemmel, amiért ekkora csapás ért, mert keserves volt a mi életünk amúgy is, de aki a fiát veszíti el, annak a szenvedését elképzelni sem tudja senki más!

Erre már felkiáltott Baudolino is:

– Édesapám, hát te vagy az! – És mintha megbicsaklott volna a hangja, és könny is szökött a szemébe, de látni való volt, hogy örömkönny az. – Ami azt illeti – tette hozzá –, nem harminc évig szenvedtetek, mert tizenhárom esztendeje mentem csak el, ezt az időt pedig hasznosan töltöttem, örülj inkább, hogy lett is belőlem valaki.

Odalépett az öreg az öszvér elé, jól megnézte magának Baudolinót, és azt mondta:

– Te is te vagy az, szent igaz! A csibész pillantásod harminc év alatt se változna semmit. No, akkor pedig tudd meg, hogy akár lett belőled valaki, akár nem, az apáddal nem feleselhetsz: ha én harminc évet mondok, akkor az annyi, mert én annyinak éreztem, és harminc hosszú év alatt csak adhattál volna valami hírt magadról, te csirkefogó, te család szégyene, te, biztosan úgy loptad ezt a szegény párát is, szállj csak le róla üstöllést, hadd verjem szét a botot a fejeden! – S a lábánál fogva megragadta Baudolinót, és bizony le is rántja őt az öszvér hátáról, ha az iménti, elöljáróféle ember közibük nem áll.

– Ejnye, Gagliaudo! Itt a fiad, nem találkoztatok harminc éve...

– Tizenhárom – mondta Baudolino.

– Ácsi, teveled külön van beszédem... Szóval, harminc év után tessék szépen megölelni egymást, és hálát adni Istennek, a mindenségteket!

Baudolino közben lekászálódott az öszvérről, és már ugrott volna a nyakába Gagliaudónak, aki ellenben sírva fakadt, mikor az elöljáróféle uraság ismét közéjük állt, és lecsapott Baudolinóra:

– Tudod-e, kinek van itt számolnivalója veled? Hát énnekem! – mondta az uraság.

– Miért, ki vagy te? – csodálkozott Baudolino.

– Oberto del Foro. Persze, nem ismersz, talán nem is emlékszel semmire. Tízéves ha lehettem, s az apám valami eladó borjak dolgában látogatóba méltóztatott menni a te apádhoz. Én lovag fiához illő öltözéket viseltem, az apám pedig félt, hogy bepiszkolom magam, és nem engedte, hogy velük tartsak az istállóba. Őgyelegni kezdtem hát, s ahogy a ház mögé kerültem, egyszer csak megláttalak: olyan csúf és mocskos voltál, mint aki a trágyadombból bújt elő. Odajöttél hozzám, végigmértél, megkérdezted, akarok-e játszani, én meg hülye fejemmel rábólintottam, mire te akkorát taszítottál rajtam, hogy a disznóvályúban találtam magam. Az apám bikacsökkel tángált el, amiért tönkretettem az új ruhát.

– Jó-jó – mondta erre Baudolino –, csak hát ennek harminc éve már...

– Tizenhárom, de mindegy, azóta sem felejtettem el, mert soha senki úgy meg nem alázott még, és úgy nőttem fel, hogy naponta fogadkoztam: én a Gagliaudo fiát megölöm, ha egyszer elém kerül.

– És most meg akarsz ölni?

– Most nem, vagyis most már nem, mert mi itt várost építünk ám, legyen végre hol útját állni a császárnak, ha majd megint fel talál mifelénk bukkanni, nekem dolgom van, nem érek rá azzal vesződni, hogy agyoncsapjalak. Harminc évig...

– Tizenháromig.

– Tizenhárom évig forrt bennem a méreg, és nézze meg az ember: most hirtelen huss, elpárolgott.

– Ha te mondod...

– Ne okoskodj. Menj, és öleld meg az apádat. Aztán ha bocsánatot kértél tőlem az annak idején történtekért, házavatót tartunk a szomszédban, egy hordó jó borocskát most is csapra verünk, és akkorát iszunk, hogy még!

Hatalmas pincében találta magát Baudolino. Kocsmája a városnak így befejezetlenül is volt már, szép zöld kerti lugasos, de ilyen napokon jobb volt behúzódni a hordószerű alagsorba, ahol a hosszú asztalok hasas korsóktól és szamárhurkától roskadoztak, arról pedig (mármint a szamárhurkáról, magyarázta Baudolino a fintorgó Nikétasznak) tudni való, hogy ránézésre olyan, mint a felfújt duda, de aki éles késsel felszeli, és olajban-fokhagymában ropogósra süti, az a tíz ujját is megnyalja utána. Borvirágos jó kedvében ezért jó büdös is volt az ünneplő társaság. Mikor Oberto del Foro közhírré tette, hogy hazajött a Gagliaudo Aulari fia, nyomban csapkodni kezdték Baudolino hátát jobbról is, balról is, ő meg eleinte csak pislogott, aztán jött az egymásra csodálkozás, ámuldozás.

– Uram-atyám, hiszen te Scaccabarozzi vagy, te pedig a quargnentói Cuttica... Hát te? Ne, várj csak, majd én kitalálom, hát persze: Squarciafichi! És te ki vagy: Ghini vagy Porcelli?

– Porcelli nem én vagyok, hanem ő, vele hajigáltátok egymást mindig! Én Ghino Ghini voltam, és igazság szerint vagyok azóta is. Együtt csúszkáltunk telente a jégen.

– Atyavilág, csakugyan, Ghini! Ugye, te voltál az, aki bárkire bármit rásózott, még a kecskeszart is? Egy zarándokkal egyszer elhitetted, hogy a Szent Baudolino földi maradványait veszi meg...

– Bizony ám, és mit tesz a sors: azóta kereskedő lettem. No, és ő kicsoda teszerinted?...

– Hogy ő? Ki más, mint Merlo! Merlo, mivel is ugrattalak mindig?

– Azzal, hogy kétbalkezes vagyok... Hát ide süss: már csak egy bal kezem van – húzta fel a csonka jobb karján az inget –; a másik oda lett tíz éve, Milánó ostrománál.

– Igaz is, úgy tudom, Gamondio, Bergoglio és Marengo mindig is császárpárti volt. Akárcsak ti magatok, aztán most mégis ellene építkeztek. Hogyhogy?

Lett erre akkora hangzavar, hogy Baudolino csak egyvalamit tudott kiszűrni belőle: a régi vár meg a roboretói Szűz Mária-templom körül városépítésbe fogtak a közeli települések, azaz Gamondio, Bergoglio és Marengo lakói, de egész családok vonultak ide Rivalta Bormidából, Bassignanából vagy Pioverából is, hogy új otthont építsenek maguknak. Májusban három emberük, Rodolfo Nebia, a marengói Aleramo és Oberto del Foro hírül vitték Lodiba a már szövetkezett városoknak, hogy az új város is csatlakozik hozzájuk, noha akkor még több volt meg belőle szándék szerint, mint a Tanaro partján. De mindenki inaszakadtáig dolgozott egész nyáron, és őszre az új város csaknem készen állt, hogy útját állhassa a császárnak, ha megint lehozná őt a fene Itáliába.

Hogyhogy útját állhassa, tamáskodott Baudolino, megkerüli, és kész... Ugyan, felelték a többiek, nem ismered te a császárt (no hiszen), a beleegyezése nélkül várost építeni neki olyan sértés, amit csak vérrel lehet lemosni, ez pedig valósággal rákényszeríti őt a várostromra (ebben igazuk is volt, jól látták, miféle ember Frigyes), ezért kellenek hát jó erős falak és haditerv szerint megépített utcák, és ezért volt szükségünk a genovaiakra, akik tengerészek ugyan, de messzi földeken sok új várost építettek már, és értik a módját.

Csakhogy a genovaiak semmit sem csinálnak ám ingyen, mondta Baudolino. Ki fizette ki őket? Fizetni ők fizettek, ezer genovai solidum kölcsönt már folyósítottak, és a következő évre még ezret ígértek. No és az meg mi, hogy haditerv szerint építitek az utcákat? Majd Emmanuele Trotti elmagyarázza, az ő ötlete volt, halljuk, Trotti, te nagy Poliorkétész, te!

– Polimicsoda?

– Ne okvetetlenkedj, Boidi, hagyd beszélni Trottit.

Mire Trotti (aki maga is miles-nek, azaz lovagnak, előkelőbb vazallusnak látszott, akárcsak Oberto):

– Várost építeni úgy kell, hogy az ostromlók ne juthassanak át a falain, de tovább dacolhasson és kifoghasson rajtuk, ha ne adj’ isten, mégis át találnának jutni. Ha a falon belülre jutva az ellenség mindjárt holmi zegzugos sikátorokat talál, egykettőre szétszalad, s a védők kisvártatva azon kapják magukat, hogy csapdába kerültek. A falon túl tágas térség kezdődjék, és az ostromlók addig ne is találjanak fedezéket, míg legalább felerészt áldozatul nem esnek az utcasarkok mögül és az ablakokból rájuk zúduló nyilaknak és köveknek.

(Lám-lám, jegyezte meg erre szomorúan Nikétasz, itt is így kellett volna csinálni, de hát a legzegzugosabb sikátorok Konstantinápolyban bizony épp a falak tövében találhatók... Baudolinónak már a nyelve hegyén volt, hogy persze, de az is kell ám, hogy a védők ne olyan elpuhult, beszari alakok legyenek, mint a ti császári gárdistáitok, hanem magunkfajta tökös falusi legények; de mert nem akarta Nikétaszt megbántani, csak annyit mondott: csitt, ne szakítsd félbe Trottit, hadd mondjam tovább.)

Trotti pedig így folytatta:

– Ha azután az ellenség mégis átjut a tágas térségen, fontos, hogy ne holmi léniával húzott, nyílegyenes utcákba fusson, ebben ne a régi rómaiak városterveit vegyük mintának. Nyílegyenes utcába jutva az ellenség mindig látja, mire számíthat. Sarkokkal legyenek teli, kanyarogjanak az utcák! A védő a sarkok mögött, a földön is meg a tetőkön is ott lapul, és mindig tudja, mit csinál az ellenség, mert a szomszéd tetőn egy másik védő meglátta, és jelez a többieknek, akik még nem látják. Így pedig az ellenség sosem tudja, mi vár rá, és ettől lelassul. A jóféle város csupa ócska ház, mint a vénasszony fogsora, és csúf is, de épp ez a jó benne. No és végezetül a csalialagútról se feledkezzünk meg!

– Arról még nem beszéltél – jegyezte meg az iménti Boidi.

– Nem, mert csak nemrég hívta fel rá a figyelmemet egy genovai, akinek viszont egy görög emlegette azzal, hogy Jusztinianosz császár hadvezérétől, Belizártól származik az ötlet. Mit szeretne az ostromló? Föld alatti járatot ásni, és azon át a város szívébe jutni. És mi a vágyálma? Hogy talál egy kész alagutat, amelyről még az ostromlottak sem tudnak. Nosza, ássunk hát nekik egyet most mindjárt, és álcázzuk ugyan a kinti bejáratát kövekkel meg bozóttal, de csak annyira, hogy előbb-utóbb mindenképp rábukkanjon az ellenség. A városhoz közeledve annyira szűküljön össze ez az alagút, hogy egymás mellett két embernél több már el se férjen benne, és a végéből rácsos ajtó nyíljon, hogy az elsőként odaérkező felderítő a rácson kipillantva jelenthesse, hogy térre, meg tudom is én, egy kápolna csücskére lát, ami bizonyossá teszi, hogy a föld alatti járat igenis a városba vezet. Csakhogy a rács mellett állandó őrség áll, az ellenség egyenként kénytelen előbújni, s ahogy egy előbújt, már agyon is van csapva, jöhet a következő...

– Az pedig olyan hülye, hogy csak jön jön, és nem veszi észre, hogy elöl úgy hullanak a társai, mint a legyek! – nevetett gúnyosan Boidi.

– És ha hülye? Nyugalom. Ezt az ötletet talán át kell még gondolni, de elvetni semmiképp sem vetném el.

Baudolino félrevonta Ghinit, akiből kereskedő, tehát nyilván értelmes és talpraesett ember lett, nem olyan, mint a hűbéresek hűbéreseiként tengődő lovagok, akik vitézi hír reményében a veszett ügyektől sem riadtak vissza.

– Tölts még egy kicsit abból a borból, Ghini komám, és magyarázzál meg nekem valamit. Azt felfogtam, hogy ha megépül itt ez a város, akkor a Rőtszakállú már csak becsületbeli kötelességből is meg kell hogy ostromolja, s hogy így viszont a liga seregei időt nyernek, és épp mire jól kifárad a nagy ostromlásban, szépen hátba támadják. De ráfizetni minderre istenigazából a városbeliek fognak. Velem ugyan el nem hiteted, hogy egy genovai, aki a saját anyját nem váltaná ki egy lyukas garasért a szaracén kalózok fogságából, pénzt és fáradságot nem kímélve olyan város építését szorgalmazza, amely legföljebb Milánót erősíti!

– Nem ilyen egyszerű ám a dolog, kedves Baudolino – mondta erre Ghini. – Nézd csak – bökött borba mártott ujjal az asztalra –, mi itt vagyunk, ni. Ez meg Genova, látod? Aztán itt van Terdona, Pavia és Milánó. Gazdag város mind, Genova pedig kikötő. Hogy kereskedni tudjon a lombard városokkal, neki, ugye, járható utakra van szüksége. A hegyeken a Lemme, az Orba, a Bormida és a Scrivia völgye nyit átjárót. Ez négy folyó, ugyebár, és mind a négy nagyjából itt találkozik a Tanaróval. Már csak híd kell a Tanaróra, és tessék, szabad a vásár a monferratói őrgrófságig, sőt tovább, akármeddig. Érted? Nomármost, amíg Genova és Pavia elvoltak egymással, addig gazdátlanul is maradhattak ezek a völgyek, vagy lehetett egy-egy alkalmi szövetséget kötni, mondjuk, Gavival vagy Marengóval, és ment minden, mint a karikacsapás... Aztán egyszer csak jön ez a császár, Pavia és Monferrato lepaktál a birodalommal, és Genova előtt jobbról is, balról is lezárul az út, ha viszont ő is Frigyes mellé áll, kész, vége, nem üzletelhet többé Milánóval. Akkor hát nincs más hátra, Terdonát és Novit kell lekenyereznie, hogy a Scrivia, illetve a Bormida völgyét ellenőrizhesse. Erre mit tesz Isten, a császár földig lerombolta Terdonát, Pavia pedig Terdona birtokait vonta ellenőrzése alá egészen az Appenninekig, és így az egész vidék császárpárti lett, mert hát kicsik voltunk, a fene se akart itt hősködni. Mármost mit kellett kapnunk a genovaiaktól, hogy jobb belátásra térjünk? Olyasvalamit, amiről soha még csak álmodni sem mertünk volna: egy várost, konzulokkal, püspökkel, falakkal, egy személy- és áruforgalmi vámszedésre jogosult, igazi várost. Dől már a hídpénz is, ül az ember a Tanaro-parton, és kitől pénzt, kitől két kakast vagy akár egy egész ökröt kér, a népek meg fizetnek, dől a pénz, mint a köles: kincsesbánya a város, a terdonaiak is milyen gazdagok voltak mindig hozzánk, paleaiakhoz képest, igaz-e, Baudolino! És nemcsak nekünk jött ám kapóra mindez, hanem a ligának is, és ahogy mondtam, Genovának is, mert akármilyen gyönge, Genova a puszta elhelyezkedése folytán halomra dönti mindenki másnak a számításait, és gondoskodik róla, hogy arrafelé ne parancsolhasson se Pavia, se a császár, se a monferratói őrgróf...

– Jó-jó, és aztán jön a Rőtszakállú, pöccint egyet, és végetek.

– Ugyan! Mire ideér, már meglesz a város. Aztán meg, hisz jól tudod: az ostrom drága és hosszas mulatság, mi viszont behódolunk, ő ezen kapva kap (mert a magafajta felettébb önérzetes ám), és szépen elvonul.

– Hülyét csináltok a szövetségesekből meg a genovaiakból? Hiába ölték városépítésbe a pénzüket?

– Attól függ, hogy a Rőtszakállú mikor ér ide. Ne feledd, hogy ezek a városok három hónap leforgása alatt minden további nélkül szövetségest váltanak. Mi nyugodtan várunk. Lehet, hogy a liga addigra már a császárral szövetkezik.

(Akár hiszed, Nikétasz uram, akár nem, jegyezte meg Baudolino, amikor Frigyes a várost ostromolta, a genovai parittyások, bizony, genovaiak is, együtt rombolták Frigyessel azt, amit valaha építeni segítettek!)

– Ha pedig mégsem – folytatta Ghini –, akkor Isten neki, fakereszt, állunk elibe annak az ostromnak! De beszéd helyett most gyere inkább, és nyisd ki jól a szemedet!

Belékarolt Baudolinóba, és elhagyta vele a pincét. Kint időközben besötétedett, és hidegebb is lett. Egy terecskére jutottak, ahonnan vélhetőleg legalább három utca indult, de még csak kétsaroknyi: néhány alacsony, egyemeletes, zsúpfödeles ház készült el belőlük. A teret a környező ablakok és itt-ott egypár parázstartó fénye világította meg, kései árusok fúvogatták a parazsat, kiáltoztak, hogy jóasszonyok, megálljatok, nyakatokon a szenteste, éhen ne maradjon ám az uratok. A harmadik utcasarok-kezdeménynél köszörűs nyiszogtatta a késeit, locsolgatta a korongját. Odább csicseriborsó-lepényt, aszalt fügét és szentjánoskenyeret árult egy kofa, egy irhabundás pásztor pedig a kosarát kínálgatta: finom túrót tessék, asszonyságok. Egy foghíjtelken disznóra alkudott két ember. Messzebb két leányzó támasztotta egy ház kapuját, sokat sejtető nagykendőben feszítettek vacogva, az egyikük megszólította Baudolinót:

– Szépfiú, ha velem karácsonyozol, megtanítalak rá, hogyan csinál a nyolclábú!

A sarkon túl gyapjúfésülő hirdette fennhangon, hogy itt az utolsó alkalom, vánkost, derékaljat vegyen, aki nem akar fázni, mint a Kisjézus; mellette vízárus óbégatott; a tessék-lássék körvonalazódó utcákon továbbhaladva emitt gyalupadnál tüsténkedő asztalost, amott üllőjét váltig pazarul szikráztató kovácsot vagy pokolian villódzó kemenceszájból frissen sült kenyereket lapátoló pékmestert pillantottak meg egy-egy kapubejáróban; új üzletek reményében messziről jött kalmárok s a közeli erdők lakói, szén- és hamuégetők, mézkeresők, háncs- és cserzőkéreg-gyűjtők, nyúlprémárusok, csurranó-cseppenő szerencsét szimatoló zsiványpofák, néptelen vidéki utakról busásabbnak ígérkező alamizsnáért az ünneplő új városba sereglő csonkák és vakok, sánták és görvélyesek nyüzsögtek.

Lehullottak az első hópelyhek, felfehérlettek a kipróbálatlan házfödelek, senki sem tudta még, bírják-e majd a terhet. Baudolinónak eszébe juthatott, mit is talált ő ki Milánó bevételekor, mert ahogy három kereskedőre tévedt a pillantása – most poroszkáltak be szamárháton egy boltíven át a városba –, hirtelen úgy rémlett neki, mintha a háromkirályokat látná, nyomukban drága edények és kelmék alatt roskadozó szolgahaddal. Őmögöttük, a Tanaro túlpartján pedig mintha nyájak és síppal-dudával nyájat terelő pásztorok és tarka csíkos, nagy turbánt viselő mórok hajtotta, keleties tevekaravánok ereszkedtek volna lefelé a már ezüstösen derengő domboldalon. Odafönn itt is, ott is most lobbant utolsót egy-egy tábortűz a mind sűrűbben pilinkéző hóban, de az egyik hópelyhet Baudolino bizony csillagnak nézte, égi üstökös közelített az újszülött városhoz.

– Látod-e, mi az, hogy város? – szólalt meg Ghini. – Hát még, ha elkészül: más itt az élet. Naponta új és új arcokat látsz; a kereskedőknek ez maga a mennyei Jeruzsálem, ami pedig a lovagokat illeti, ők császári tilalom miatt nem adhatják el a földjeiket, nehogy elaprózódjék a hűbér, majd meghaltak hát az unalomtól, most viszont íjászkompániákat irányítanak, lóháton parádéznak, fűnek-fának parancsolgatnak. De nemcsak az uraknak és a kereskedőknek, hanem az olyanoknak is jó itt, mint az apád, akinek sok földje aligha lehet, de némi jószága csak van, azért pedig pénzt fizetnek a városba jövők; pengő fém jár mostantól a portékáért, nem pedig csereportéka, mert, ugyebár, ha három nyúlért két jércét kapsz, azt előbb-utóbb meg kell enned, különben kivénhed, de ha két pénzérmét, az a fekhelyed alá dugva még tíz év múltán is jó, és némi szerencsével úgy is elvan ott, ha ellenség tör rád. És ahogy Milánóban is meg Lodiban is vagy Paviában is volt, ugyanúgy lesz minálunk is: nem ám úgy, hogy Ghiniéknek vagy Aulariéknak hallgass a nevük, mert csak Guascóék vagy Trottiék parancsolnak, hanem úgy, hogy együtt hozunk döntéseket; akkor is fontossá válhatsz itt, ha nem vagy nemesember, és ez a jó a városban, kivált annak, aki nem nemesember, és az életét is kész odaadni, ha muszáj (bár jobb, ha nem muszáj), hogy a fiai ország-világ előtt elmondhassák: énnekem Ghini a becsületes nevem, téged pedig hiába hívnak Trottinak, akkor is le vagy szarva.

Nikétasz ekkor természetesen megkérdezte, minek is nevezik ezt az istenáldotta várost. Hogy minek? Nagy elbeszélői tehetségre vall, hogy Baudolino csak most rukkolt elő vele: egyelőre semminek, legföljebb, individuális név híján generikus néven, Civitas Novának. A névválasztás egy másik, igencsak fontos kérdéstől, a legitimációtól függött. Mitől lesz joga létezni történet és nemesség híján egy új városnak? Esetleg császári invesztitúra útján, ahogy lovagi vagy bárói címet is kaphat valaki a császártól; ám itt egy császári akarat ellenére épülő városról volt szó. Akkor hát? Mire Baudolino visszaért Ghinivel a pincébe, a többiek éppen erről vitatkoztak.

– Ha császári törvény nem szentesíti a város születését, akkor csakis egy másik, hasonlóképpen erős és régi törvény szentesítheti.

– És honnan vegyük azt a törvényt?

– Hát a Constitutum Costantini-ból, Constantinus császár adományleveléből, amely területkormányzási jogokkal ruházta fel az egyházat. Ajánljuk fel a várost a pápának, mégpedig, mivel pápából kettő is van mostanság, hát a ligapártinak, azaz III. Sándornak. Lodiban már több hónapja kijelentettük, hogy a várost Alessandriának fogják hívni, és pápai feudum lesz.

– Lodiban jobb lett volna, ha hallgatsz, mert akkor még semmit sem döntöttünk el – mondta Boidi –, de mindegy, jó név lesz ez is, vagy mindenesetre nem rosszabb annyi sok más névnél. Viszont rühellek ész nélkül építkezni csak azért, hogy a végén az egészet a pápának ajándékozzuk, mikor van őneki városa épp elég. Így azután pápai adót kell fizetnünk, ha pedig úgyis fizetünk, akkor akár a császárnak is adózhatnánk.

– Ne kezdd megint, Boidi! – intette le Cuttica. – Először is: ez a város a császárnak ajándékba sem kéne, vagy ha mégis, akkor nem volt érdemes felépíteni. Másodszor: nem fizetni adót a császárnak, aki bosszúból azonmód lecsap és ízekre szed, ahogy Milánóval tette, nem ugyanaz, mint a pápának nem fizetni, aki hetedhét határon túl lakik, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy két fitying miatt hadsereget küldjön ránk.

– Harmadszor – szólt közbe most Baudolino –, merthogy Párizsban tanultam, és szereztem némi tapasztalatot a levél- és okmányszerkesztésben: ajándékozni tudni kell. Írjatok például olyan dokumentumot, amely kimondja, hogy Alessandria Sándor pápa tiszteletére alapíttatott, és Szent Péternek szenteltetett. Bizonyságul építsetek allodiális, azaz hűbéradómentes telekre egy Szent Péter-katedrálist. Az építéshez szükséges pénzt a város lakói adják össze. A katedrálist aztán adományozzátok szépen a pápának a jegyzőitek szerint legmegfelelőbb és leghatározottabb szövegezés kíséretében. Mindezt öntsétek nyakon gyermeki odaadással, szeretettel és más effélékkel, s már küldhetitek is a pergament, a pápa áldását fogja adni. Alaposabb olvasás után persze hamar kiderítheti bárki, hogy a pápának ti végső soron nem magát a várost, hanem csak a katedrálist ajándékoztátok oda, az meg hiába lesz az övé, a pápa aligha jön majd ide, hogy fogja, és hazavigye Rómába.

– Nagyszerű – dicsérte Oberto, és a többiek is egyetértettek vele. – Csináljuk úgy, ahogy Baudolino mondja, mert esze, az aztán van neki, remélem is, hogy velünk marad, és további jó tanácsokat kaphatunk tőle, ha már ilyen nagy tudós lett Párizsban.

Következtek eme szép nap legkényesebb pillanatai: Baudolinónak színt kellett vallania – emelt fővel, hiszen nemrég még a többiek is császárpártiak voltak –, hogy ő bizony udvari embere, sőt fiúi odaadással szerető híve Frigyesnek; s már mesélte is töviről hegyire tizenhárom csuda esztendő történetét, hogy Gagliaudo csak ámult, és azt motyogta, nahát, ha mástól hallom, el se hiszem, meg hogy no né, miből lesz a cserebogár, vacak kis semmirekellő volt, aztán itt van, la, még a végén nagy ember lesz belőle csakugyan!

– Minden rosszban van valami jó – mondta akkor Boidi. – Még fel sem épült Alessandria, és máris van valakink a császári udvarban. Kedves Baudolino, nem kell elárulnod a császárodat, ha valóban úgy szeretitek egymást. Legyél csak vele, és fogd pártunkat, valahányszor szükség lesz rá. Itt születtél, senki sem kifogásolhatja, ha a szülőfölded védelmére kelsz, mármint a hűség határát át nem lépve, persze.

– Ma este mindenesetre látogass haza édesanyádhoz, ahhoz a szent asszonyhoz, és aludj a Fraschetában – mondta szelíden Oberto –, de holnap indulj vissza szépen, inkább ne is lásd, hová vezetnek az utcák, milyen erősek a falak. Ha egyszer megtudnád, hogy valami nagy veszély les ránk, az édesapád miatt biztosan értesítenél bennünket. De ha ilyen jó vagy, ki tudja, nem óvnád-e meg ugyanígy a mostohaapádat is mitőlünk. Jobb hát minél kevesebbet tudnod.

– Bizony, édes fiam – bólintott Gagliaudo –, eleget szomorítottál, ennyi jót igazán megtehetsz. Nekem itt kell maradnom, mert komoly ügyekről tárgyalunk, láthatod, de épp ezért ne hagyd magára ma éjjel az anyádat, vegye eszét az öröm a jöttödre, úgy legalább észre sem veszi, hogy én nem mentem haza. Menj már, meg is áldalak, no, tessék, hisz ki tudja, mikor találkozunk legközelebb.

– Hát jó – mondta Baudolino. – Találtam egy várost, és még ugyanaznap el is veszítettem. A kénköves ménkű csapjon bele, ki látott már ilyet?! Eztán, ha viszont akarom látni az apámat, kénytelen leszek megostromolni őt.

Nagyjából így is lett, magyarázta Baudolino Nikétasznak. Csak hát más megoldás nem adódott, ebből is látszik, mely igen nehéz idők is voltak azok.

– És aztán? – kérdezte Nikétasz.

– Keresni kezdtem a házunkat. A földön már térdig ért a hó, az égből úgy szakadt, hogy a szemem majd szétpattant, az arcomat meg mintha pengék hasogatták volna, Újváros tüzei eltűntek, s én ott a nagy lenti meg fenti fehérség közt egyszer csak elbizonytalanodtam. Azt hittem, emlékszem még a régi ösvényekre, de ösvénynek nyomát sem leltem, azt sem tudtam, hová léphetek, s hol kezdődik a mocsár. Egész ligeteket kivághattak az építkezéshez, nem csoda, hogy a valaha oly ismerős fák körvonalait sem láttam sehol. Bizony, eltévedtem, akárcsak Frigyes aznap éjjel, hogy belém botlott, csak énrajtam a hó fogott ki, mert a köddel még megbirkóztam volna. No, Baudolino, szépen vagyunk, korholtam magamat, eltévedsz a saját szülőhelyeden, bizony, igaza volt édesanyámnak, ő megmondta, hogy aki írni-olvasni tud, az ostobább mindenki másnál, mert hát most mitévő legyek, tanyázzak le, faljam fel az öszvért, úgy ássanak ki holnap reggel a hó alól, mint valami fagyni kirakott nyúlbőrt?

Nyilván azért számolhatott be minderről Baudolino, mert megmenekült, de úgyszólván csoda volt az, ami megmentette. Mert immár céltalanul kóválygott ide-oda, mikor felnézett az égre, és a szemébe tűnt megint egy alig-alig pislákoló, de mégiscsak fénylő csillag, ő pedig a nyomába eredt, és észrevette, hogy azért pislákol az fentről, mert ő időközben völgybe keveredett, s ahogy ismét felfelé kaptat, mind nagyobb a fény, míg egyszer csak látta ám, hogy a világosság valami félszerből jön, amilyenben a jószágot tartják, ha nincs elég hely a házban. A félszertető alatt egy tehén, egy ijedten ordító szamár, egy juh lába közt matató asszony s a juh, amint kisbárányt ellik éppen, és béget éktelenül.

A küszöbön Baudolino megtorpant, megvárta, míg kicsusszan a bari egészen, majd félrerúgta a szamarat, az asszonyhoz ugrott, és a fejét „Édesanyám, lelkem!” kiáltással az ölébe fúrta, az asszony meg először semmit sem értett, felrántotta s a tűz felé fordította a Baudolino fejét, aztán egyszerre csak elsírta magát, és a hajába túrt.

– Uramisten – motyogta a könnyei közt –, uramisten, két kölyök egyetlen éjszaka! Az egyik világra jön, a másikat hazaeszi a fene, mintha karácsony is meg húsvét is volna egyszerre, jaj, nem bírom, mindjárt kiugrik a szívem a helyéről, elájulok; no, elég volt, hagyd abba, Baudolino, most melegítettem vizet az üstben, hogy megmossam szegény párát, ejnye, hisz csupa vér leszel te is; hát ezt a nagyuras ruhát meg honnét szedted, hallod-e, csak nem loptad valakitől, te átokfajzat, te?!

És mintha angyalok énekét hallotta volna Baudolino.

14

Baudolino megmenti Alessandriát az apja tehenével

– Hogy tehát viszontláthasd az apádat, meg kellett ostromolnod őt – mondta alkonyattájt Nikétasz, és kelt tésztából sütött, virágszirmot, növényeket és mindenféle tárgyakat formázó süteményekkel kínálta vendégét.

– Nem egészen, mert az ostromra csak hat évvel később került sor. Miután tanúja lehettem az új város születésének, visszatértem Frigyeshez, és beszámoltam neki a látottakról. Még be sem fejeztem, ő már tombolt. Azt üvöltötte, hogy város csak császári jóváhagyással épülhet, és ha nem úgy épül, ízzé-porrá kell zúzni, még mielőtt elkészülne, máskülönben senki sem nézné eztán, mit akar a császár, csak a saját feje után menne, márpedig itt a nomen imperii, a birodalom becsülete forog kockán. Végül lecsillapodott, de jól ismertem őt, tudtam, hogy nem bocsát meg. Körülbelül hat esztendeig szerencsére más dolgom akadt. Frigyes különféle feladatokat adott, többek között azt is, hogy puhatoljam ki, engednének-e valamit a földijeim. Engedni ők mármost engedtek volna sokat is, Frigyes azonban igazság szerint csak egyvalamit akart: hogy nyelje el azt a várost a föld, volt-nincs, mintha sohasem lett volna. Az alessandriaiak meg, képzelheted, el sem merem ismételni, miket üzengettek neki vissza... Az útjaim persze csak ürügyül szolgáltak, hogy minél kevesebbet kelljen az udvarnál lennem, mert szenvedtem tőle, mint a kutya, hogy ott mindig összetalálkozom a császárnéval, és tartanom kell magam ahhoz, amit megfogadtam...

– Tartottad is – kérdezte vagy inkább állapította meg Nikétasz.

– Tartottam is, egyszer s mindenkorra. Lehet, Nikétasz uram, hogy pergamenhamisító vagyok, de tudom, mi a becsület. Beatrix segített. Az anyaság megváltoztatta. Legalábbis így mutatta, én pedig soha többé nem tudhattam meg, hogy mit érez irántam. Szenvedtem, mégis hálás voltam neki, amiért segít méltósággal viselkednem.

Baudolino idestova harminc is elmúlt, és hajlott rá, hogy a János pap levelét már csak afféle ifjúkori hóbortnak, levélretorikai gyakorlatnak, jocus-nak, ludibrium-nak, játéknak tekintse. Megint összeakadt azonban a Poétával, aki Rainald halálával protektor nélkül maradt, márpedig tudjuk, hogyan jár ilyenkor az udvari ember: átnéznek rajta, s előbb-utóbb a verseire is rámondják, hogy bizony azok sem voltak valami fényesek. Szégyenében és dühében Paviába költözött, s ott eltöltött egypár könnyelmű évet, visszatérve az egyetlen tevékenységhez, amelyhez igazán értett, vagyis az ivászathoz meg a Baudolino költeményeinek szavalásához. (A kedvence egy profetikus vers volt, mely azt kérdezte: „quis Papie demorans castus habeatur?”, azaz hogy vajh ki maradhatna erényes Paviában.) Baudolino visszavitte őt magával az udvarba, s az ő társaságában a Poéta már Frigyes emberének látszott. Időközben meghalt az apja, a vagyona rámaradt, és attól fogva a néhai Rainald ellenségei sem parazitát, csupán egyszerű miles-t láttak benne, aki éppolyan s még csak nem is korhelyebb, mint a többi lovag.

Felidézték a régi szép időket, remek ötletüket, a közös levelet. Ha játék volt is, játszani azért még lehetett. Baudolino még mindig sóváran gondolt a sosem látott, messzi országra, és ha senki sem hallotta, fel-felmondta magának, tovább gyönyörítette, csiszolgatta azt a levelet.

– A levelet olyannyira nem tudtam kiverni a fejemből, hogy rávettem Frigyest, hívassa meg az udvarba a párizsi barátaimat, mindet egyszerre, mert jó, ha vannak egy császári kancellárián olyanok, akik külországokat, idegen nyelveket és szokásokat ismernek. Mivel különféle ügyekben mind gyakrabban kellett eljárnom Frigyes bizalmas megbízottjaként, valójában afféle kis magánudvart akartam magam köré a Poéta, Abdul, Boron, Kyot és Salamon rabbi személyében.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a császár bevett egy zsidót az udvarába?

– Miért ne vett volna? Salamonnak nem parádéznia kellett vagy misére járnia Frigyessel meg az érsek urakkal. Ha az európai uralkodókat, sőt még a pápát is zsidó orvosok gyógyítják, akkor miért ne lehetne kéznél olyan zsidó is, aki járatos a hispániai mórok életében s a napkeleti országok mindenféle más dolgaiban? A germán uralkodók egyébként is mindig nagy irgalommal viseltettek a zsidók iránt, nagyobbal, mint az összes többi keresztény király. Ottótól hallottam, hogy mikor Edesszát visszafoglaltuk a hitetlenektől, és Clairvaux-i Bernát hívó szavára számos keresztény fejedelem (köztük ez egyszer maga Frigyes is) ismét magára vette a keresztet, egy Radolf nevű szerzetes felbiztatta a zarándokokat, hogy koncoljanak fel minden városi zsidót, amerre csak járnak. Ebből bizony nagy öldöklés lett. Ekkor azonban sok zsidó a császártól kért és kapott is védelmet, s Frigyes azt is megengedte, hogy Nürnberg városába költözzenek.

Ismét együtt volt hát a Baudolino-féle társaság. Túl sok udvari teendőjük persze nemigen akadt. Frigyest követve Salamon mindenütt megkereste és meg is találta a hitsorsosait (annyian vagytok, mint a nyű, bosszantotta a Poéta), Abdul fölfedezte, hogy a provánszi dalait inkább megértik Itáliában, mintsem Párizsban, Boron és Kyot dialektikai csatákat vívtak: Boron azt bizonygatta Kyotnak, hogy a Gradalis egyszerisége szempontjából kulcskérdés, hogy üresség ne létezzék, Kyot viszont a fejébe vette, hogy a Gradalis égből pottyant kő, lapis ex coelis, és ami azt illeti, akár kietlen űrökön át, egy másik univerzumból is érkezhetett.

E gyarlóságoktól eltekintve, gyakran került szóba köztük a János pap levele, meg hogy Baudolino miért nem veszi rá Frigyest: vágjon már neki, hisz oly jól előkészítették ők azt az utat. Egyik nap megint épp azt magyarázgatta Baudolino, hogy Frigyesre az elkövetkező évek során Lombardiában is meg Németföldön is túl sok megoldandó feladat vár még, mikor egyszer csak fölvetette a Poéta, hogy mi lenne, ha nem várva tovább a császárra, ők maguk indulnának el, hogy a János pap országát megkeressék:

– A császár ezzel kétszeresen is jól járna. Mert tegyük fel, hogy megérkezik, és nem jut egyezségre János pappal. Vesztesként térne vissza, s mi csak ártottunk neki. De ha mi magunk vágunk neki az útnak, akkor bármiként alakuljanak is a dolgok, valami különleges haszna csak lesz, hogy megjártunk egy ilyen gazdag és mesés földet.

– Szent igaz – mondta Abdul –, ne is habozzunk, induljunk, útra fel, el innen, messzire...

– Látva, mennyire hatalmukba keríti őket a Poéta ötlete, én bizony nagyon elkámpicsorodtam, Nikétasz uram, és mindjárt azt is tudtam, hogy miért. Boron is meg Kyot is azt remélte a János pap országától, hogy ott majd megszerezhetik maguknak a Gradalist, és az majd tudom is én, miféle dicsőséget és hatalmat ad nekik odafönn északon, ahol annyian keresték-kutatták változatlanul. Salamon rabbi azt, hogy megtalálja a tíz elveszett törzset, s ez nemcsak a hispániai rabbinusok szemében, hanem Izrael minden fia előtt óriási megbecsülést szerez neki. Abdul esete nyilvánvaló volt: Abdul a János pap országát már réges-rég azonosította azzal a földdel, ahol a hercegnője él, ám ahogy gyarapodott korban és tudásban, mind kevésbé elégítette ki a messzeség, s a hercegnőt, a szerelmesek istenének engedelmével, ő bizony inkább mégiscsak kézzel tapintotta volna most már. A Poéta meg ki tudja, miféle terveket szőtt Paviában. Most, hogy némi saját vagyona lett, mintha szintén nem a császár, hanem maga miatt kellett volna már neki a János pap országa. Mindebből megértheted, hogy miért csalódtam, hogy néhány évig miért nem beszéltem Frigyesnek a János pap országáról. Ha így vagyunk, gondoltam, akkor inkább maradjon az az ország szépen ott, ahol van, hagyják csak békén az olyanok, akik a misztikus jelentőségét nem érik fel ésszel. A levél így afféle saját álmommá vált, ahová másokat beengedni én már nem akartam. Kisegített a szerelmi bánatból. Egy szép napon, gondoltam, elfelejtem én ezt az egészet, és elindulok a János pap országába... No de térjünk most vissza a Lombardiában történtekhez.

Alessandria építésekor azt mondta Frigyes: már csak az hiányozna, hogy Pavia is átálljon az ellenséghez. Két évvel később Pavia is csatlakozott a császárellenes ligához. Nagy csapás volt ez a császárnak. Nem válaszolt rögtön, de a következő évek során úgy összezavarodott a helyzet Itáliában, hogy újabb hadjáratra szánta rá magát, s az mindenki számára világos volt, hogy most éppen Alessandriát szemelte ki.

– Bocsáss meg – szakította félbe Nikétasz –, tehát harmadszor ment vissza Itáliába?

– Nem, negyedszer. Azaz hadd számoljak... Nem, inkább ötödször, azt hiszem. Volt, hogy négy évig is ott ragadt, mint annak idején Cremánál és Milánó elpusztításakor. Vagy közben hazament volna? Nem is tudom: többet volt ugyan Itáliában, mint otthon, de hát hol volt az ő otthona? Megszokta, hogy mindig úton van, és azt vettem észre, hogy csak folyóparton érzi jól magát: remek úszó volt, nem félt a hidegtől, a mély víztől, az örvényektől. Fejest ugrott, úszni kezdett, elemében volt. Most tehát nagyon mérgesen, kemény háborúra készülve kerekedett fel ismét. Vele tartott Monferrato, Alba, Acqui, Pavia és Como őrgrófja...

– Az imént mondtad, hogy Pavia átállt a ligához...

– Tényleg? Ja, persze, de aztán megint császárpárti lett.

– A mi császáraink, jó uram, ki-kivájják ugyan egymás szemét, de amíg látunk, mi legalább tudjuk, kivel tartsunk...

– Nincs fantáziátok. Annak az évnek a szeptemberében Frigyes tehát a Moncenisión át megérkezett Susa fölé. Nem felejtette el, micsoda sérelem érte őt ott hét esztendeje, s most kíméletlenül lerombolta. Asti azonnal megadta magát, utat engedett neki, és Frigyes nemsokára már a Bormida partján, a Fraschetában vert tábort, de az embereit a környéken mindenütt, a Tanarón túl is felvonultatta. Most aztán leszámol Alessandriával. A Poéta részt vett a hadjáratban, időnként írogatott, tőle tudom, hogy Frigyes tüzet okádott, Isten ostorának érezte magát.

– Te miért nem tartottál vele?

– Mert Frigyes igazán jó ember volt. Átérezte, mennyire nyomasztana, ha a szemem láttára sújtana le szigorúan a földijeimre, és engedte, hogy valami ürüggyel távol tartsam magam, míg porrá és hamuvá nem ég Roboreto. Érted? Nem mondta sem Civitas Novának, sem Alessandriának, mert új város az ő engedélye nélkül nem létezhetett. Még mindig a régi falut, Roboretót emlegette, mintha csak az nagyobbodott volna meg valamelyest.

Ez volt november közepén. De a síkságot novemberben ott mindig elönti az ár. Esett, esett, s még a szántóföld is mind elmocsarasodott. A monferratói őrgróf azt bizonygatta Frigyesnek, hogy a városfal vályogból van, mögötte pedig csupa ágrólszakadt, aki már a császár neve hallatán összevissza tojja magát, ám a szóban forgó ágrólszakadtak nagyon is derék védőknek bizonyultak, a falak pedig olyan szilárdnak, hogy a császári faltörő kosok szarva mind kicsorbult. A lovak és a katonák sárban csúszkáltak, míg az ostromlottak egyszer csak el nem terelték a Bormidát, amikor is aztán nyakig elmerült az alemann lovasság színe-java.

Az alessandriaiak végül bevetettek egy már Cremából ismerős szerkezetet: fagerendái a falkoronára illeszkedtek, és jó hosszú palló, amolyan enyhén meghajló hídféle nyúlt ki belőle, melyről a falakon túl is csapást lehetett mérni az ellenségre. És olajos-zsíros-szurkos rőzsével telitömött és meggyújtott hordókat kezdtek gurigatni ezekről a pallókról. A szélsebesen leguruló, égő hordók pedig a császári ostromtornyokra potyogtak egymás után, vagy a földön gurultak tovább megannyi tüzes labdaként, míg lángra nem lobbantottak egy újabb ostromgépet.

Az ostromlókat ettől fogva egészen lekötötte az, hogy vizeshordókat cipeltek a tűzoltáshoz. Vízzel ugyan ellátta őket a két folyó, a mocsár meg a mennyei áldás, csak hát ha mindenki vizet szállít, akkor ki kaszabolja le az ellenséget?

A császár úgy döntött, hogy a telet a sereg rendbe szedésére szánja, már csak azért is, mert jégen csúszkálva vagy hóba süppedve bajos várfalat ostromolni. Szerencsétlenségére kemény volt a február is, elcsüggedt a sereg, a császár nemkülönben. Frigyes olyan régi és harcedzett városokat, mint Terdona, Crema, sőt Milánó is, térdre kényszerített, s most tessék, kifogott rajta egy városnak alig nevezhető porfészek meg a lakói, akiket a jó Isten tudja, honnét szalajtottak, és miért ragaszkodtak úgy ezekhez a falakhoz, amelyeket korábban még csak nem is mondhattak a magukéinak.

Az atyafiai lemészárlását Baudolino nem akarta látni, de ekkor megijedt, hogy az atyafiak találják bántani a császárt, és úgy érezte, neki is ott a helye.

S most ott terült el előtte a síkság, a síkságon pedig ott az a város, amelyet születni látott. A város fellobogózva, a lobogók közepén fehér mezőben nagy piros kereszt, mintha újszülött létére ősrégi nemességgel áltatná magát a lakosság, hogy ne féljen. A falak előtt faltörők, kőhajítók, katapultok sokasága közt három, elöl lovak vontatta, hátul emberkéz tolta ostromtorony, a tetejükön lármázó, nyüzsgő sokaság. „No, megálljatok csak!” – rázták az öklüket a falon túliak felé.

Egyszer csak látja ám, hogy az ostromtornyok mellett ott parádézik a Poéta is nagy peckesen, mintha rajta múlnék, hogy rendben legyen minden.

– Kik handabandáznak ilyen eszeveszettül a tornyok tetején? – kérdezte meg tőle Baudolino.

– Genovai íjászok – válaszolta a Poéta –, rendes ostromkor az övék a legfélelmetesebb rohamcsapat.

– Genovaiak? – csodálkozott Baudolino. – De hisz azok részt vettek a város építésében!

A Poéta felkacagott, és azt mondta, hogy még csak négy-öt hónapja érkezett, de azóta már több város is szövetségest cserélt. Terdona októberben még a többiekkel tartott, de aztán látva, miként dacol Alessandria a császárral, aggódni kezdtek a terdonaiak, mi lesz, ha túlságosan megerősödik; azóta a nagyobbik részük már inkább átállna Frigyes mellé. Milánó vereségekor Cremona még császárpárti volt, az elmúlt években pedig ligapárti lett, most viszont valamely titokzatos megfontolásból ismét a császáriakkal tárgyal.

– És hogyan halad az ostrom?

– Rosszul. Vagy a bentiek értik nagyon a módját a védekezésnek, vagy mi nem tudunk támadni. Szerintem ez egyszer silány zsoldoshadat hozott magával Frigyes. Megbízhatatlan népség, megfutamodik az első nehézség elől, sokan csak azért szöktek meg ezen a télen, mert fáztak, pedig flamandok voltak, nem ám onnan jöttek, ahol hic sunt leones. Ráadásul úgy hullanak az emberek a táborban, mint a legyek, és nem hiszem, hogy odaát, a falakon túl jobb volna a helyzet, mert azoknak meg alighanem elfogyott az élelmük.

Odaállt végül Baudolino a császár elé.

– Azért jöttem, apámuram – mondta neki –, mert ismerem a vidéket, és hasznodra lehetek.

– Hogyne – felelte a Rőtszakállú –, de az embereket is ismered, és nekik biztosan nem akarsz ártani.

– Te viszont engem ismersz, és tudod, hogy ha a szívemben kételkedsz is, a szavamban megbízhatsz. Az atyámfiainak nem fogok ártani, de neked nem hazudok.

– Hazudni éppen fogsz, de ártani nekem sem ártasz. Hazudni fogsz, és én majd úgy teszek, mintha elhinném, amit mondasz, hiszen a hazugságaiddal te mindig jót akarsz.

Nyers ember volt, magyarázta Baudolino Nikétasznak, de nagy okosságokat tudott mondani.

– Fel tudod fogni, mit éreztem én akkor? Nem akartam, hogy elpusztítsa azt a várost, de szerettem őt, és dicsőséget kívántam neki.

– Akkor csak arról kellett meggyőznöd őt – vélekedett Nikétasz –, hogy ha békén hagyná a várost, épp a dicsősége ragyogna még fényesebben.

– Az Isten megáldjon téged, Nikétasz uram, mintha csak kitaláltad volna az akkori gondolatomat. Ez járt a fejemben, miközben ide-oda járkáltam az ostromlók táborai és a falak közt. Frigyessel tisztáztuk: mint afféle követ, természetesen kapcsolatot tarthatok a bentiekkel, de nyilván nem mindenki számára volt világos, hogy meg lehet bízni bennem. Néhány udvari ember irigyen nézte, hogy meghitt viszonyban vagyok a császárral: Speyer püspöke például, meg egy Ditpold nevű gróf, akit mindenki Püspöknének nevezett, de talán csak azért, mert szőke volt, s az arca lányosan rózsás. Lehet, hogy nem adta össze magát a püspökkel, sőt minduntalan valami Teklát emlegetett, akit ott kellett hagynia fönn, északon. Tudom is én... Szép ember volt, de hál’ istennek ostoba. Ők ketten tehát a táborban is kémeket eresztettek utánam, s aztán mentek a császárhoz árulkodni, hogy így meg úgy, láttak engem, amint az éj leple alatt a városfalhoz lovagolok, s ott súgok-búgok a bentiekkel. A császár szerencsére elküldte őket a fenébe, hiszen tudta, hogy a falakhoz én nem az éj leple alatt, hanem fényes nappal szoktam menni.

És ment Baudolino a falakon belülre is. Először nem volt könnyű, mert a kapu felé ügetve egyszer csak hallja ám, hogy elsüvít a füle mellett egy kő – odabent nyilván fogytán volt már a nyílvessző, így hát inkább a parittyához folyamodtak, ami Dávid óta mindig hatásos és nem túl költséges eszköznek bizonyult. Ízes fraschetai nyelven kénytelen-kelletlen elkurjantotta hát magát, s hozzá szélesen hadonászott a fegyvertelen két kezével, még jó, hogy Trotti felismerte.

– Hé, Baudolino! – kiáltott le neki Trotti a fal tetejéről. – Azért jössz, hogy csatlakozz hozzánk?

– Ne játszd a lükét, Trotti, tudod te, hogy én az itteniekkel vagyok. De azért nem akarok ám rosszat. Engedj be, hadd látogassam meg az apámat. Esküszöm a Szűz Máriára, hogy akármit látok, nem szólok róla egy szót sem senkinek.

– Hiszek neked. Nyissátok ki a kaput, hé! Süketek vagytok? Ez az ember itt jóbarát. Azaz majdnem. Vagyis ellenség, de velünk van, vagyis velünk van, de ellenség, vagy mit tudom én, csak nyissátok már ki, mert lerúgom a pofáját valamelyikteknek!

– Jó-jó – rémüldöztek a katonák –, a fene se érti itt már, hogy ki van mivelünk és ki ővelük, tegnap is kiment valaki, úgy volt öltözve, mint a paviaiak...

– Elhallgass, tökfej! – förmedt rá Trotti.

– No, nézd csak – kuncogott Baudolino, ahogy a kapun bement –, szóval kémeket küldtetek közénk... Ne félj, hiszen mondtam, hogy se látok, se hallok...

És aztán bent látni már Baudolinót, amint a nyakába borul Gagliaudónak – szíjas, erős vénember, a koplalás szinte jót tett neki – a falon túli terecske kútja mellett; Baudolinót, amint a kocsmában kérdi, hogy hol van Squarciafichi, a többiek meg sírva felelik, hogy genovai hajítógerely fúrta át a nyakát épp a legutóbbi támadáskor, és Baudolino is sír, mert ennyire még sosem utálta a háborút, és félti az ő öreg édesapját; Baudolinót, amint a szép nagy, márciusi napfénytől ragyogó főtéren bámulja, hogy még a gyerekek is kővel teli szakajtókat hordanak, erősítésnek a falakhoz, meg korsó vizeket az őrségnek, és örül, hogy ilyen rettenthetetlen bátorság tölti el a város apraját-nagyját; Baudolinót, amint azon tanakodik, ki is az a sok-sok ember, aki úgy hömpölyög Alessandria utcáin, mintha lakodalom készülne, mire a barátai azt mondják, hogy hisz épp ez a baj, mert a császári hadak elől ide menekült a környező falvakból mindenki, és megsokasodott így nemcsak a segítő kéz, hanem az éhes száj is; Baudolinót, amint az új székesegyházat csodálja, ami nagynak nem nagy, de jól meg van csinálva, mondja is Baudolino, hogy ihaj, még trónoló törpés timpanonja is van, mire a többiek, hogy ühüm, vagyis hát hogy ugye, milyen ügyesek vagyunk, de az ott a trónuson nem törpe ám, te tökfej, te, hanem az Úrjézus, talán nem a legjobban sikerült, ellenben ha Frigyes csak egy hónappal később érkezik, rákerült volna arra a timpanonra az egész utolsó ítélet is az Apokalipszis aggastyánjaival egyetemben; Baudolinót, amint épp csak egy pohárka jóféle bort kérne, mire mindenki úgy néz rá, mintha bizony a császáriak táborából jött volna, hiszen ki ne tudná, hogy borból – jó- vagy rosszféléből – egy csepp nem sok, annyi sem maradt, megitták a sebesültek, erősítőnek, meg az elesettek rokonai, búfelejtőnek; Baudolinót, amint elcsigázott arcú emberektől kérdi, vajon meddig bírják még, mire ők a vállukat vonogatják, és felnéznek az égre, hogy az Úristen kezében vannak; s Baudolinót, amint végül összetalálkozik Anselmo Medicóval, aki százötven piacenzai gyalogos élén a Civitas Nova segítségére sietett, és tetszik Baudolinónak az igaz bajtársiassága, a barátaitól, Guascóéktól, Trottiéktól, Boidiéktól és Oberto del Foróéktól pedig azt hallja, hogy ez az Anselmo aztán ért ám a háborúzáshoz, de csak ők, a piacenzaiak jöttek el, nagyon akart minket a liga, most bezzeg tojik ránk, tiszteltetjük az olasz városokat, csak keveredjünk ki élve ebből az ostromból, nem vagyunk többé adósai senkinek, a császárral pedig boldoguljanak, ahogy tudnak, ámen.

– A genovaiak hogyhogy ellenetek fordultak? Hisz annak idején egy rakás pénzzel segítettek az építkezésben!

– Értenek ők az üzlethez, ne félj: most éppen abból van hasznuk, hogy császárpártiak, tudják, hogy egy város, ha egyszer felépül, többé nem tűnik el, akkor sem, ha mint Lodit vagy Milánót, a földig lerombolják. Alig várják, hogy vége legyen az ostromnak, arra a megmaradt romok is jók lesznek, hogy az átmenő utakat ellenőrizzék, aztán esetleg még fizetnek is megint, hogy újjáépüljön mindaz, amit segítettek porba dönteni, hadd forogjon a pénz, az a fontos, hogy ők forgassák.

– Csak nemrég érkeztél, Baudolino – mondta Ghini –, nem láthattad, hogy micsoda rohamok voltak itt októberben meg az elmúlt hetekben. Hogy az ellenség milyen ádázul verekszik, és nem ám csak a genovai íjászok, hanem azok a tejfehér bajuszú csehek is, ember legyen a talpán, aki visszalöki őket, ha már megtámasztották a létrájukat... Igaz, hogy énszerintem így is több halottjuk van, mint nekünk, mert hiába jönnek fedeles faltörőkkel, mi fentről úgy megszórjuk őket kőkolonccal, hogy arról koldulnak. De azért csak cudar a helyzetünk, szorul a kapca.

– Azt a hírt kaptuk – mondta Trotti –, hogy mozgolódnak a liga seregei, hátba akarják támadni a császárt. Mit szólsz hozzá?

– Mi is hallottunk róla, ezért akar Frigyes mielőbb térdre kényszeríteni benneteket. Ti meg persze... – nézett a szemébe Baudolino – hallani sem akartok a megadásról, igaz?

– Még csak az kéne. Kemény tökű legények vagyunk, de a fejünk még keményebb.

Így hát Baudolino néhány hétig minden összecsapás után hazalátogatott, leginkább azért, hogy az elesetteket számba vegye (Panizza is? Bizony, ő is, derék fiú volt), s aztán ment megint vissza Frigyeshez, hogy jelentse: megadni ezek bizony nem fogják magukat. Frigyes meg már a káromkodásról is leszokott. „Akkor nem tudom, mit csináljak velük” – hajtogatta. Nyilvánvalóan megbánta már, hogy belemászott ebbe a slamasztikába: a serege szétesőben, a gabonát és a jószágot a parasztok a bozótosba, sőt a mocsárba rejtették, se északra, se keletre nem mozdulhatott anélkül, hogy a liga előőrseibe ne botlott volna; elég az hozzá, hogy bár a cremaiaknál az itteni faragatlan népség semmivel sem vitézkedett jobban, őneki nem volt szerencséje, nem bizony. El mégsem vonulhatott, mert akkor egyszer s mindenkorra szégyenben marad.

Ami ezt a szégyent illeti, utalt is egyszer a gyerekkori Baudolino-próféciára, mely a terdonaiakat megadásra bírta, s Baudolino ebből mindjárt kitalálta, hogy ha egy akármiféle égi jelre hivatkozva urbi et orbi kijelenthetné, hogy égi sugallat készteti visszavonulásra, bizony, kapva kapna az alkalmon...

Egyszer is az ostromlottakkal tárgyalt éppen Baudolino, mikor Gagliaudo azt mondta neki:

– Eszed is van, mindentudó könyveket is forgattál, jó lenne, ha kitalálnál valamit, amitől eltakarodnak, mert mi a teheneket is mind levágtuk, már csak egy maradt, az anyád pedig nem bírja a várost, megfullad benne.

És remek ötlete támadt ekkor Baudolinónak, s mindjárt meg is kérdezte, megcsinálták-e végül azt a néhány esztendeje, Trotti által emlegetett huncut alagutat, amelyikről azt hiszi az ellenség, hogy a város kellős közepébe vezet, pedig kelepce.

– Meg hát – mondta Trotti –, nézd csak! A bejárata a faltól kétszáz lépésnyire, abban a rekettyésben nyílik, ni, egy oszlopkőféleség alatt, amiről azt hinné az ember, hogy már ezer éve ott van, pedig mi vittük oda Villa del Foróból. Aki bemászik, addig a rácsig jut, a mögül pedig csak ezt a kocsmát látja, mást semmit.

– És ha kibújik, ti szépen agyoncsapjátok?

– Szűk ám az ilyen alagút, napokba telne, míg minden ostromló átjönne rajta, ahhoz viszont elég egy csapatnyi ember is, hogy kinyittassák velük belülről a kapukat. Nem tudjuk ugyan, hogyan hívjuk fel az alagútra az ellenség figyelmét, de ha tudnánk, sem biztos, hogy érdemes volt annyit fáradoznunk csak azért, hogy a végén húsz-harminc szegény párát megöljünk. Minek? Színtiszta gonoszság volna.

– Agyoncsapni igen. De hallgasd csak, mit találtam ki, szinte látom is már ezzel a két szememmel: alighogy beveszik magukat az alagútba, trombitaszó harsan, és onnan a sarok mögül tíz fáklyás kíséretében előbukkan egy öregember, nagy, fehér szakálla és fehér palástja van, fehér lovon ül, és hatalmas, fehér keresztet emelve a magasba, azt kiabálja: ébredjetek, polgárok, ébredjetek, nyakatokon az ellenség; s akkor az ablakokban meg a tetőkön, még mielőtt az ellenség észbe kaphatna, megjelennek a mieink, ahogy te akartad. Miután pedig elfogták a betolakodókat, egy emberként térdre rogynak, kiáltozzák, hogy Szent Péter járt itt, a város védőszentje, és aztán visszazavarják a császáriakat az alagútba, mondván: adjatok hálát Istennek, hogy ez egyszer megkíméltük az életeteket, menjetek, és mondjátok el a ti Rőtszakállútok táborában mindenkinek, hogy Sándor pápa Újvárosát maga Szent Péter vette az oltalmába...

– Elhisz a Rőtszakállú ekkora marhaságot?

– Nem, mert van esze, de éppen ezért úgy tesz majd, mintha elhinné, mert ő tinálatok is jobban szeretne már véget vetni ennek az egésznek.

– Reméljük. És ki gondoskodik róla, hogy az alagutat felfedezzék?

– Én.

– És hol találsz olyan hülyét, akit rászedhetsz?

– Már találtam is; van olyan hülye, hogy rászedhessem, és van akkora szarházi, hogy meg is érdemelje, annál is inkább, mert megállapodtunk, hogy senkit nem fogtok megölni.

Baudolino az önhitt Ditpold grófra gondolt, Ditpold ugyanis bármire kapható volt, ha árthat vele Baudolinónak. Ditpold tehát most már csak tudomást kellett hogy szerezzen róla: van egy ilyen alagút, de Baudolino nem akarja, hogy megtalálják. Mitévő legyen? Pofonegyszerű dolga volt, Ditpold ugyanis besúgókkal figyeltette Baudolinót.

Sötétedés után indult vissza Baudolino a táborba. Egy tisztáson vágott át, aztán pedig az erdő felé vette az irányt, ám ahogy a fák közé ért, hirtelen hátrafordult, s még éppen sikerült meglátnia, hogy a holdsütötte réten egy árnyalak surran át szinte négykézláb. A Ditpold kéme volt.

Baudolino gyorsan egy fa mögé húzódott, megvárta, míg csaknem belészalad, akkor aztán előugrott, s a kardját a rémülettől hápogó spion mellének szegezve, flamandul rárivallt:

– Ismerlek, brabanti jómadár! Mit kerestél a táboron kívül? Felelj, mert császári miniszteriális vagyok, úgy vigyázz!

Amaz valami nőügyre hivatkozott, egész hihetően hangzott a dolog.

– No, jó – mondta Baudolino –, végül is szerencse, hogy itt talállak. Gyere utánam, van egy kis dolgom, légy te a hátvédem.

Mennyei manna volt ez a spion füleinek: nemhogy nem lepleződött le, de még tovább is spionkodhat a megfigyelttel karöltve. Baudolino előrement a Trotti által megjelölt helyre. Egy darabig színlelnie sem kellett, csakugyan tűvé tette a rekettyést, és közben valami vadonatúj értesülésről dünnyögött, amit, úgymond, az egyik informátorától kapott. Végre megtalálta a követ – mintha csakugyan ott nőtt volna ki a földből a bokrokkal együtt –, aztán addig tett-vett, kaparászott körülötte, míg az avar alól elő nem bukkant egy vasrács. Megkérte a brabantit, hogy segítsen fölemelni: három lépcsőfokot pillantottak meg.

– Ide hallgass – mondta akkor a brabantinak. – Idelenn egy alagútnak kell lennie; te ereszkedj le, és addig menj, amíg a végére nem érsz. Az is lehet, hogy ott fényeket fogsz megpillantani. Nyisd ki jól a szemed, és jegyezz meg mindent. Aztán gyere vissza, és mondd el, mit láttál. Én addig itt maradok hátvédnek.

A spion természetesnek tartotta, bár fájlalta, hogy előbb hátvédnek akarja őt az uraság, aztán mégis maga lesz hátvéd, őt pedig előreküldi a veszedelembe. Még a kardját is kirántja: hogy megvédje, nyilván, de azért az uraknál sosem tudhatja igazán az ember. Keresztet vetett a spion, és nekivágott. Mikor jó fertályóra múltán visszaérkezett, lihegve újságolta azt, amit Baudolino már tudott: hogy az alagút végén rács van, de alkalmasint könnyen szétfeszíthető, hogy azon át néptelen terecskére látni, és hogy az alagút ilyeténképp nyilvánvalóan a város szívébe vezet.

Baudolino ekkor azt kérdezte:

– Kellett-e kanyarodnod, vagy egyenesen mentél?

– Egyenesen – felelte a kém.

Mire Baudolino, mint aki csak úgy, magának mondja:

– Vagyis a kijárat pár tucat lépésnyire van a kaputól. Igaza volt tehát az árulónak... – Majd a brabantihoz fordult: – Ugye, érted, mit fedeztünk fel? A legközelebbi támadáskor egy csapatnyi bátor ember így bejuthat a városba, és elverekedheti magát a kapuhoz, hogy kinyissa, és beengedje a kint várakozó társait. Megcsináltam a szerencsémet! De el ne áruld, mit láttál ma éjjel! Nem akarom, hogy más húzzon hasznot a felfedezésemből.

Azzal nagylelkűen a spion markába nyomott egyetlen pénzdarabot, oly nevetséges árat fizetve így a hallgatásáért, hogy a spion már csak bosszúból is azonnal szaladt volna Ditpoldhoz, hogy mindent elmondjon neki.

Hogy eztán mi következett, azt nem nehéz elképzelni. Abban a hiszemben, hogy Baudolino – ostromlott barátait megvédendő – el akarja hallgatni a hírt, Ditpold már szaladt is a császárhoz, és jelentette, hogy a drágalátos fiacskája titkos alagútra bukkant, de ezt esze ágában sincs elárulni. Felvonta ám erre a szemöldökét a császár, hogy nohát, mit nem csinál az a fiú is, az Isten megáldja, aztán azt mondta Ditpoldnak, jól van, legyen tiéd a dicsőség, csinos ostromló osztagot vonultatok fel közvetlenül a kapu elé, és a cserjés mellett készenlétbe helyeztetek egypár kőhajítót is alkonyattájt, hogy a szürkületben ne tűnjön föl, hogy te az embereid élén bebújsz az alagútba; aztán fogod magad, szépen kinyitod nekünk bentről a kapukat, és hipp-hopp, már hős is lettél.

Speyer püspöke azonmód kérte, hogy ő lehessen a kapu előtti csapat parancsnoka, mivelhogy, úgymond, olyan őneki Ditpold, mintha a fia volna, no persze.

Így hát mikor nagypéntek délutánján azt látta Trotti, hogy a császáriak nagy sürgés-forgásba kezdenek a kapu előtt, pedig már esteledik, mindjárt kitalálta, hogy ez csak afféle figyelemelterelő szemfényvesztés, és hogy nyilván a Baudolino keze van a dologban. Össze is dugták mindjárt a fejüket Guascóval, Boidival meg Oberto del Foróval, hogy megbeszéljék, kiből csináljanak Szent Pétert, és egykettőre kisütötték, hogy a legalkalmasabb már csak a külleme miatt is az egyik alapító konzul, Rodolfo Nebia lesz. Mindössze azon vitatkoztak csekély félórányit, hogy vajon keresztet szorongasson-e a jelenés, vagy inkább a híres-nevezetes kulcsokat rázza, de végül is sikerült eldönteniük, hogy kereszt kell, mert azt jobban látni szürkületkor.

Baudolino abban a biztos tudatban ácsorgott a kaputól nem messze, hogy roham itt márpedig nem lesz, mert mire megindulna, valaki bízvást meghozza az alagúton át a mennyei segítség hírét. Három-három miatyánkba, üdvözlégybe sem tellett gloriástul, és a fal túlfelén csakugyan nagy zaj támadt, emberfölöttinek tetsző hang harsant: – Riadó, hű népem, Alessandria népe, riadó! – s e világi hangzavar felelt rá: – Szent Péter! Csoda történt! Csoda történt!

Ekkor azonban hiba csúszott a számításba. Mint Baudolino később megtudta, Ditpoldot és a társait azonnal elkapták, és jobbról-balról nekik estek, mondván, hogy akár hiszik, akár nem, maga Szent Péter jelent meg az imént. Alighanem rá is szedték volna mindőjüket, de Ditpolddal nem boldogultak, ő ugyanis pontosan tudta, kinek köszönhető az alagút felfedezése, és bár ostobának ostoba volt, de annyira mégsem, hogy föl ne derengjen előtte: bizony, rászedte őt Baudolino. Kitépte hát magát az ellenség gyűrűjéből, egy sikátorban futásnak eredt, akkora üvöltözést csapva közben, hogy nem lehetett érteni, miféle nyelven óbégat, s a szürkületben mindenki azt hitte, hogy a védőkhöz tartozik. Ám a fal tetejére érve jól láthatóan az ostromlókhoz fordult, óva intvén őket valamiféle kelepcétől: hogy pontosabban mifélétől, azt nemigen lehetett érteni, hiszen tudni való volt, hogy ha nem nyílik ki a kapu, a kintiek nem nyomulnak be, következésképp nem sokat kockáztatnak. Mindegy, Ditpoldba nem sok ész, de annál több bátorság szorult, s most ott suhogtatta kardját a fal legtetején, nagy bosszúságára az alessandriaiaknak. Ők pedig az ostromszabályok szerint nem tűrhették, hogy az ellenség embere, ha belülről is, de a falakra hágjon; meg hát nem sokan tudtak a cselről, s a többiek csak azt látták, hogy se szó, se beszéd, beszemtelenkedik hozzájuk ez az alemann. S az lett a vége, hogy valaki kopjával hátba döfte és letaszította Ditpoldot a bástyáról.

Látván pedig, hogy hőn szeretett híve élettelenül hullik alá a fal tövébe, éktelen haragra gerjedt és legott rohamot vezényelt Speyer püspöke. Normális esetben az alessandriaiak szokás szerint ezúttal is az erődítmény tetejéről vették volna célba az ostromlókat, de ahogy az ellenség a kapuhoz közeledett, futótűzként terjedt el a hír, hogy megjelent Szent Péter, személyesen mentette meg a várost a cselszövéstől, és most diadalmas kirohanást készül vezényelni. Trotti elhatározta hát, hogy e tévhitet kihasználja, és előreküldte a hamis Szent Pétert, hogy késztesse követésre a többieket.

Elég az hozzá, hogy Baudolino meséje, melynek az ostromlók elméjét kellett volna elhomályosítania, az ostromlottakét homályosította el: az alessandriaiak szent dühvel és ádáz harcingerrel, oroszlánként vetették magukat a császáriakra, s olyannyira semmibe vettek minden hadi regulát, hogy a lovagjai élén értetlenül hőkölt vissza Speyer püspöke, és hőköltek vissza azok az emberek is, akik a genovai íjászok tornyait tolták, sorsukra hagyva e tornyokat ott a rekettyés szélén. Több se kellett az alessandriaiaknak: Anselmo Medico meg a piacenzai vitézei már futottak is be az alagútba, mely most nagyon is kapóra jött, és a genovaiak háta mögött bújtak elő a földből, köztük egy csapatnyi, botokkal s a botok végén égő szuroklabdákkal ellátott, bátor ember. A genovai tornyok úgy lobbantak lángra, akár a tűzifa. Egymás után vetették volna le magukat az íjászok, de amint földet értek, ott termett egy-egy alessandriai, és fejbe csapta őket, az egyik torony előbb csak megdőlt, aztán végig is zuhant, s most már a püspöki lovasok körül is lángolt a tűz, a megbokrosodó lovak még széjjelebb zilálták a császáriak sorait, azok pedig, akik nem lovon, hanem gyalogszerrel voltak, a lovasok közt ide-oda cikázva, azzal bomlasztottak tovább, hogy jajveszékeltek: Szent Péter közeleg személyesen, talán Szent Pál is itt van, sőt egyesek még Szent Sebestyént meg Szent Tarcisiust is látni vélték – egyszóval, az egész keresztény Olümposz ennek az utálatos városnak a pártját fogta.

Éjszaka Speyer menekülés közben, hátulról eltalált püspökének a holtteste is megérkezett a gyászoló császári táborba. Frigyes magához hívatta Baudolinót, és nekiszegezte a kérdést, hogy mi köze őneki ehhez a históriához, és mit tud róla, s Baudolino majd a föld alá süllyedt szégyenében, mert azon az estén rengeteg derék harcos, köztük a piacenzai Anselmo Medico is, számos katona, sok szegény baka meghalt az ő remek terve miatt, pedig annak úgy kellett volna megoldania mindent, hogy a haja szála se görbüljön senkinek. Leborult Frigyes lába elé, és bevallotta, mi az igazság: hogy ő úgy tervezte, ürügyet kínál neki az ostrom abbahagyására, de lám, a dolgok másként alakultak, és lett, ami lett.

– Nyomorult féreg vagyok, apámuram – mondta Baudolino –, iszonyodom én a vértől, azt hittem, tiszta marad a kezem, és sokak halálát sikerül megakadályoznom, aztán lám, micsoda mészárlást okoztam: ez a sok halál most mind az én lelkemen szárad!

– A mennykő üssön beléd vagy abba, aki a tervedet meghiúsította – felelte Frigyes inkább keserűen, mintsem mérgesen –, mert el ne áruld senkinek, de ez az ürügy énnekem nagyon is kapóra jött volna. Friss hírek szerint a liga megindult, lehet, hogy már holnaptól kétfelé kell hadakoznunk. A te Szent Pétered meggyőzte volna a katonákat, de ma túl sokan haltak meg, és most már a báróim akarnak bosszút állni. Azt hajtogatják, hogy jobbkor nem taníthatnánk meg móresre a bentieket: csak rájuk kellett nézni, amikor előjöttek, soványabbak voltak, mint mi, és alig vonszolták magukat.

Már virradt nagyszombat reggele. A levegő langyos volt, a mezők virággal ékesek, vígan susogott a lomb. Az emberek gyászos képpel bámultak maguk elé; a császáriak azért, mert hiába mondogatta mindenki, hogy ideje támadni, senkinek sem fűlt hozzá a foga, az alessandriaiak meg azért, mert – különösen az esti kirohanás óta – dagadt a keblük a büszkeségtől, de a szemük bizony éhségtől kopogott. Baudolino szorgos elméje pedig azonmód megint munkához látott.

Nyargalt vissza a falakon túlra. Trotti, Guasco meg a többi vezér fölöttébb gondterhelten fogadta. Ők is tudtak a liga jöveteléről, de biztos forrásból azt is hallották, hogy a teendők kérdésében a városok nemigen értettek egyet, abban pedig végképp nem, hogy csakugyan megtámadják-e Frigyest.

– Mert tudd meg, Nikétasz uram, s jól figyelj, mert ez igen kényes kérdés, és nektek, bizánciaknak talán nem eléggé kényes ahhoz a gondolkodásotok, hogy megértsétek, tudd meg tehát, hogy más volt a császár támadása ellen védekezni, és más saját elhatározásból megtámadni őt. Akit az apja derékszíjjal ver, az akár le is foghatja az atyai kezet, hogy kitépje belőle a derékszíjat, mert ez csak jogos önvédelem, de aki maga emel kezet az apjára, az apagyilkos. Aki egyszer is egészen megtagadja a tiszteletet a német-római császártól, az mit remél, mi köti még egymáshoz az itáliai városokat? Érted, Nikétasz uram? Az imént kaszabolták miszlikbe Frigyes seregeit, de azért továbbra is az egyetlen urukat látták benne, vagyis hát nem akarták, hogy köztük lábatlankodjon, de úgy érezték, jaj volna nekik, ha ő nem lenne többé: attól fogva úgy gyilkolásznák tovább egymást, hogy azt sem tudnák, jól teszik-e vagy rosszul, hiszen hogy mi jó és mi rossz, azt végső soron a császár dönti el.

– Az volna tehát a legjobb – mondta Guasco –, ha Frigyes most rögtön felhagyna Alessandria ostromával, és hidd csak el, a városok szabad átvonulást engednének neki egészen Paviáig.

De hogyan őrizze meg Frigyes a látszatot? Égi jellel már próbálkoztak, az alessandriaiak büszkék is lehettek magukra, most viszont megint ott voltak, ahol a part szakad. Szent Péterhez folyamodni talán túlzás volt, jegyezte meg akkor Baudolino; meg hát egy látomás vagy jelenés, az olyasmi, ami van is, meg nincs is, másnap könnyűszerrel letagadhatja bárki. Amúgy pedig kár a szentekért! A zsoldos katona olyan, hogy még az Atyaúristenben sem hisz az, csak a teli bendőben meg a virgonc fütykösben...

– Tegyük fel – szólalt meg ekkor Gagliaudo bölcsen, amilyen bölcs, mint tudjuk, csak a nép tud lenni Isten kegyelméből –, tegyük fel, hogy a császáriak elfogják az egyik tehenünket, és látják ám, hogy a hasa majd kipukkad, úgy teli van gabonával. A Rőtszakállúék erre azt hiszik, annyi ennivalónk van még, hogy ítéletnapig is kibírjuk vele, s a végén ők maguk mondják, hogy no, menjünk innen, ha nem akarunk még jövő húsvétkor is itt lenni...

– Ilyen ostoba ötletet sem hallottam még – legyintett Guasco, és Trotti is a homlokát kopogtatta, mutatva, hogy az öregnek alighanem elment az esze.

– Ha csak egy maradék tehenünk is volna, felfalnánk szőröstül-bőröstül – tette hozzá Boidi.

– Nem azért, mert az apám ötlete, de én bizony nem vetném el – szólt közbe Baudolino. – Talán elfelejtettétek, de egy tehén, éspedig éppen a Gagliaudo Rosinája, igenis megmaradt. Inkább csak az a kérdés, sikerül-e a város minden zugát végigjárva annyi gabonát összekaparnotok, hogy pukkadásig zabálhassa magát szegény pára.

– Majd adok én neked, te csibész! – csattant fel erre Gagliaudo. – Hisz az, hogy teli van gabonával, csak úgy derülhet ki, ha a császáriak nemcsak rátalálnak, hanem le is vágják, márpedig mi a Rosinát sohasem vágtuk le, mert anyáddal mi mindig úgy tekintettük, mintha a soha meg nem született lányunk volna, ne is merészeljen hát hozzányúlni senki, inkább téged vágatlak le, te átokfajzat, amiért harminc éve csavarogsz, bezzeg a Rosina maradt, ahol volt, neki nem voltak ilyen hóbortjai.

Gagliaudo ellenkezése láttán Guascóék azt, amit az imént még nagy bolondságnak tartottak, most egyszeriben a lehető legnagyszerűbb ötletnek kezdték látni, és máris egymás szavába vágva bizonygatták az öregnek, hogy ha a város érdeke forog kockán, akkor igenis áldozza fel az ember akár a saját tehenét is, Baudolinót viszont ne, mert az ő hasát hiába vágják föl, a tehénét meg nem hiába: hátha csakugyan odábbáll akkor a Rőtszakállú. Ami pedig a gabonát illeti, annak bőviben ugyan nincsenek, de innen-onnan csak összekotornak annyit, amennyiből felhizlalhatják a Rosinát, finnyáskodni meg fölösleges, mert arról, ami a gyomrába kerül, már aligha állapítható meg, hogy búza-e vagy korpa, a svábbogarakat kiszedegetni pedig mégúgyse kell, hisz azokat háborús időkben a kenyérbe is belésütik.

– Ejnye, Baudolino – csóválta a fejét Nikétasz –, komolyan vettetek volna egy ilyen bolondságot?

– Komolyan ám, de nemcsak mi, hanem, mint mindjárt hallani fogod, a császár is.

Hogyan is történt? Hát csak úgy, hogy a szóban forgó nagyszombat harmadik órája táján Alessandria minden konzulja és tekintélyesebb embere egy udvarba sereglett, ahol egy sovány tehén hevert. Soványabbat elképzelni sem lehetett, alig élt szegény, a bőre megkopott, a lába mint a pálcika, a tőgye úgy lógott, mint a füle, a füle meg mint a tőgye, a nézése bágyatag, a szarva is petyhüdt, csontváz-szerű kísértetjószág, haláltáncfigura; és gyöngéden hajolt föléje Baudolino anyja, megcirógatta a fejét, s azt mondta, jól van, legalább nem szenvedsz tovább, de előbb még egyszer utoljára jóllaksz, nem úgy, mint a gazdáid.

Melléje pedig egymás után érkeztek az így-úgy összekapart búzával és más gabonaneművel teli zsákok, és Gagliaudo sorra nyitogatta s a szegény pára pofája alá nyomkodta őket, hogy egyék már, rajta. Ám a tehén fájdalmas közönnyel tekintett a világra, azt sem tudta már, mi az a kérődzés. Az lett a vége, hogy lefogta egypár jótét lélek a lábát meg a fejét, mások pedig a száját feszítették ki, és hiába nyöszörgött, hogy nem kell, szépen lenyomták a gabonát a torkán úgy, ahogy a libát tömik. Eladdig, míg az életösztön vagy épp a szebb idők emléke jobb belátásra nem térítette, a nyelvével egyszer csak forgatni, végül – részint a saját akaratából, részint a körülállók segítségével – nyeldekelni kezdte szegény állat a sok földi jót.

Víg lakmározás nemigen volt ez, többször is úgy látszott, hogy most mindjárt kileheli a Rosina az ő állati lelkét, úgy evett, el-elbőgve magát minduntalan, mintha ellene. Hanem aztán győzött benne az életerő, felkászálódott, s a négy lábára állva, magától evett tovább, önként mártva be immár az eléje tolt zsákokba a pofafát. Fura egy tehén lett belőle: csontsovány és szomorú jószág, a feszes csigolyái szinte kilyukasztották a rájuk feszülő bőrt, a hasa ellenben oly hatalmasan, vízkórosan, telten dagadozott, mintha tíz kisborjúval volna vemhes.

– Nem jó, nem jó – rázta a fejét Boidi a szánalmas csodabogár láttán –, a hülye is észreveszi, hogy ez nem egy kövér jószág, csak üres tehénbőr, amit jól megtömtek valamivel...

– És ha kövérnek hinnék is – csatlakozott hozzá Guasco –, azt mire véljék, hogy a gazdája az életét, a tulajdonát sem féltve, csak azért is kint legelteti még mindig?

– Barátaim – nyugtatta őket Baudolino –, ne feledjétek, hogy bárkik bukkanjanak is rá, olyan éhesek lesznek, hogy nem fogják nézni, hol kövér meg hol sovány tehén ez.

Neki lett igaza. A kilencedik óra körül Gagliaudo kilépett a kapun, és félmérföldnyire sem ért, mikor egy mezőn csehekkel találta magát szemközt, az erdőből toppantak elé, madarászni lehettek, bár eleven madár nemigen akadt már a környéken. A tehenet megpillantva alig hittek a szemüknek, mohón rávetették magukat Gagliaudóra, ő mindjárt felemelte a két kezét, a csehek a tehenével együtt megfogták, elindultak vele a tábor felé. Egykettőre nagy csődület támadt, beesett arcú, lázasan csillogó szemű katonák vették körül őket, és a szegény Rosina nyakát ott helyben elvágta az egyik comói, aki igencsak érthette a módját, mert elég volt egyetlen nyisszantás, és befellegzett, vége lett máris a Rosinának. És őszinte könnyek buggyantak elő a Gagliaudo szeméből, bizonyítva, hogy mindez nem csalás és nem ámítás.

Mikor pedig felvágták az állat hasát, megtörtént, aminek történnie kellett: a sok eleség oly hamar került a tehén bendőjébe, hogy most szinte emésztetlenül zúdult ki belőle, és mindenki biztos volt benne, hogy színtiszta búza az, amit lát. Az álmélkodásuk még az éhségükön is túltett, vagy legalábbis annyira semmiképp sem vehette el az eszüket az éhség, hogy be ne lássák: ahol még a tehenek is ilyen jól vannak tartva ostromidőben, ott érvényét veszti minden emberi és isteni szabály. A farkaséhes katonák egyike úrrá is lett az ösztönein, és elhatározta, hogy jelentést tesz parancsnokainak a csodáról. Hamarosan eljutott a hír a császár fülébe, aki mellett Baudolino látszólag szenvtelenül, de valójában izgalomtól remegve várta, mi fog történni.

Odavitték akkor a Rosina tetemét, egy ponyvát, rajta a bendőből kiömlött búzaszemekkel, meg a bilincsbe vert Gagliaudót Frigyes császár színe elé. Kettőbe vágva nem látszott a tehén immár sem kövérnek, sem soványnak, csak a bendőjében az a rengeteg gabona volt igencsak feltűnő. Nem is kerülte el a császár figyelmét.

– Ki vagy, honnan jössz, kié ez a tehén? – vonta kérdőre Frigyes a parasztot.

Gagliaudo egy szót sem értett ugyan, de azért ízes paleai nyelvjárásban szépen megfelelt, hogy nem tudom, ott se voltam, semmi közöm hozzá, véletlenül jártam arra, soha életemben nem láttam még ezt a tehenet, sőt, ha nem te mondod, én biza ki nem találom, hogy tehén egyáltalán.

Ezt meg persze Frigyes nem értette, odafordult hát Baudolinóhoz:

– Te értesz ezen a vadállati nyelven, magyarázd el, mit mondott.

– Azt mondja – csinált úgy Baudolino némi kérdezz-felelek játék után, mintha fordítana –, hogy nem tud semmit a tehénről, csak annyit, hogy egy városbeli gazdag paraszté, az bízta meg, hogy vigye legelni.

– Jó-jó, de hogy az ördögbe lehet teli gabonával? Ezt kérdezd meg tőle.

– Azt mondja, zabálás után, amíg emészteni nem kezd, minden tehén teli van azzal, amit felzabált.

– Mondd meg neki, hogy ne játssza a hülyét, mert felköttetem arra a fára ott, ni! A sárfészkükben, azon a zsiványtanyán talán bizony mindig búzával szokás etetni a teheneket?

Mire Gagliaudo:

Per mancansa d’fen e per mancansa d’paja, a mantunuma er bestii con dra granaja... E d’iarbion.

Mire Baudolino:

– Azt mondja, nem, csak most, mert az ostrom miatt kifogytak a szénából. Meg hogy nemcsak búzával, hanem sárgaborsóval is...

– Sárgaborsóval?

– Azzal hát.

– Ördög és pokol, széttépetem a sólymaimmal, felfalatom a kutyáimmal! Hogyhogy kifogytak a szénából, de a búzából meg a borsóból nem fogytak ki?

– Azt mondja, a városban az őrgrófság minden tehenét összegyűjtötték, és most annyi húsuk van, hogy a fülük is kétfelé áll, de a tehenek az összes szénát megették, viszont aki húst ehet, az nem eszik kenyeret, sárgaborsót meg mégúgy sem, így hát a sok gabonaneműt, amit felhalmoztak, mind a teheneknek adják, mert azt mondja, ők nem dúskálnak ám minden jóban, mint mi, nekik, szegény ostromlottaknak odaát bizony azzal kell elboldogulniuk, amijük van. Meg azt mondja, épp ezért vitették ki vele ezt a tehenet, hadd legeljen már egy kis füvet is, mert a sok gabona megárt, férges lesz tőle.

– Baudolino, te elhiszed, amit ez a tökkelütött mond?

– Csak fordítom. A gyerekkori emlékeim alapján nem mernék megesküdni rá, hogy a tehén szereti a búzát, habár ez itt, ugye, búzával volt teli, márpedig a szemének csak hisz az ember.

Frigyes végigsimított a szakállán, összehúzta a szemét, és tetőtől talpig végigmérte Gagliaudót.

– Te, Baudolino – mondta azután –, mintha láttam volna már ezt az embert valaha nagyon régen. Neked nem ismerős?

– Apámuram, az itteniek énnekem mind ismerősek így vagy úgy. Csak hát nem az most a kérdés, hogy ki ez az ember, hanem hogy tényleg annyi tehén meg búza van-e a városban. Mert őszintén szólva nem tudom, nem akarnak-e becsapni, nem az utolsó tehenüket tömték-e degeszre a búzájuk utolsó maradékával.

– Okos gondolat. Ez bizony eszembe sem jutott.

– Felséges uram – szólamlott fel Monferrato őrgrófja –, nincs ezeknek a póroknak olyan sok eszük. Én úgy vélem, annak látjuk itt napnál világosabb jelét, hogy a városban több az élelem, mint hittük.

– Úgy van, úgy van – bizonygatták a többi urak egy emberként, és Baudolino megállapította magában, hogy ennyi hamis embert, aki ilyen jól látja, mennyire hamisak a többiek, még sohasem látott egy rakáson. De hát ez is csak azt mutatta, hogy most már mindenkinek elege volt az ostromból.

– Én is úgy vélem, hogy így kell vélnem – mondta Frigyes diplomatikusan. – Hátunkban az ellenség. Hiába vesszük be ezt a Roboretót, a másik sereggel akkor is meg kell ütköznünk. Arról meg szó sem lehet, hogy itt sáncoljuk el magunkat e méltatlanul hitvány falak mögött. Ezért tehát, jó urak, a következőképpen határoztunk: engedjük át ezt a nyomorult sárfészket az ebadta nyomorult tehenészeinek, s készüljünk inkább az igazi ütközetre. Tessék kiadni a szükséges parancsokat.

Aztán az uralkodói sátorból távozóban odaszólt még Baudolinónak:

– Küldd haza az öreget. Hazugnak hazug, de ha minden hazugot felakasztatnék, te már rég a másvilágon volnál.

– Szerencséd volt, édesapám, eridj gyorsan haza – sziszegte oda Baudolino Gagliaudónak, miközben levette róla a bilincset –, és mondd meg Trottinak, hogy várom ma este a szokott helyen.

Frigyes sietett. Az ostromlók tábora úgy lezüllött, hogy felszedni való sátorfa sem maradt benne. A sereget menetoszlopba sorakoztatta, és megparancsolta, hogy égessenek el mindent. Éjfélre az előőrs már Marengo vidékén járt. Távolabb, a tortonai dombok tövében tüzek villództak: a liga seregének tüzei.

A császár engedélyével Baudolino lóra pattant, a salei úton egy kereszteződésnél, két cremonai konzul társaságában már várta őt Trotti. Együtt lovagoltak tovább vagy egy mérföldnyit, míg a liga egyik előőrséhez nem értek. Ott Trotti bemutatta Baudolinót a helyi sereg két parancsnokának, Ezzelino da Romanónak és Anselmo da Dovarának. Rövid tanácskozás után kezet szorítottak. Trottival megölelték egymást (remek voltál, köszönöm, ugyan, én köszönöm teneked), s már nyargalt is vissza Baudolino lóhalálában Frigyeshez, aki egy tisztás szélén várakozott.

– Megállapodtunk, apámuram. Nem fognak támadni. Se kedvük, se merszük hozzá. Átvonulunk, s te urukként fogadhatod az üdvözlésüket.

– A következő ütközetig – dünnyögte Frigyes. – No, de hát fáradt a sereg, szállásolódjunk el Paviában minél hamarabb. Induljunk.

Húsvét napjára virradt. Ha visszafordul Frigyes, látta volna még, hogy nagy messze tüzek visszfénye vöröslik Alessandria falain. Baudolino visszafordult, ő látta. Tudta, hogy többnyire a felgyújtott császári hadigépek és szálláshelyek lángjai azok, de inkább Alessandria népét vélte látni, amint a győzelmet, a békét ünnepli tánccal és énekszóval.

Egy mérfölddel odább a liga egyik elővédjével találkoztak. A csapat kettévált, a lovasok kétfelől nézték, hogyan halad el közöttük a császári had. Nem volt világos, vajon üdvözlésre készülnek-e, vagy csak úgy, óvatosságból álltak félre. Egyikük fölemelte a kardját, ezt akár tisztelgésnek is lehetett érteni. Vagy a tehetetlenség jelének, vagy fenyegetésnek. A császár komor arccal úgy tett, mintha nem látná őket.

– Nem értem – mondta –, azt hittem, megfutamodtam, ezek meg itt tisztelegnek. Helyes-e, amit teszek, Baudolino?

– Helyes, apámuram. Te is csak annyira adod meg magad, amennyire ők saját magukat. Nyílt terepen nem támadnak rád, mert tisztelnek. Légy hálás nekik ezért a tiszteletért.

– Jár nekem – mondta konokul a Rőtszakállú.

– Ha jár, hát örülj, hogy megadják. Mi kell még?

– Semmi, semmi: neked van igazad, mint mindig.

Hajnaltájt a tágas síkon és a kezdődő dombokon megpillantották az ellenséges sereg nagyját. Lengén gomolygott, mint a köd, s már megint bizonytalan volt, hogy vajon elővigyázatosan távolodik-e, körülveszi vagy netán fenyegetően közrefogja-e a császáriakat. A városi seregek kisebb csoportokra bomolva hol melléjük szegődtek és kísérték őket egy darabon, hol egy-egy magaslaton felsorakozva figyelték a vonulásukat, hol meg mintha menekülésre fogták volna a dolgot. A mélységes csöndet csak a lódobogás és a gyalogosok léptének zaja törte meg. A lassan világosodó sápadt szürkületben vékony füstcsíkok szálltak fel a dombok közül, mintha velük jelezne egyik csapat a másiknak egy-egy lombok közt rejtező torony tetejéről.

Frigyes ezúttal úgy döntött, hogy kedvezően értelmezi a gyanús jeleket: a lobogókat s az uralkodói zászlókat a magasba emelve, úgy vonult át, mint Augustus Caesar, miután legyőzte a barbárokat. Akárhogy is, de átvonult, jó atyjaként a viszálykodó városoknak, melyek azon az éjjelen akár meg is semmisíthették volna.

Már Pavia felé jártak, mikor magához intette Baudolinót.

– Nagy csibész vagy, nem változtál – mondta. – De hát végül is kellett egy ürügy, hogy kikeveredjek a pácból. Megbocsájtom neked.

– Micsodát, apámuram?

– Hagyjuk. De ne hidd, hogy a névtelen városnak is megbocsájtok.

– Van annak neve.

– Nincs, mert nem én kereszteltem. Előbb-utóbb le kell hogy romboljam.

– Ne még.

– Még nem. Időközben te persze nyilván megint kifundálsz valamit. Tudnom kellett volna már azon a régi éjszakán, micsoda gazfickót veszek magamhoz. Igaz is: eszembe jutott, honnan volt olyan ismerős az a tehenes ember!

De mintha megbokrosodott volna a Baudolino lova, Baudolino pedig nagyot rántott a zablán, és lemaradt. Frigyes így nem tudta megmondani neki, hogy mi jutott az eszébe.

15

Baudolino a legnanói ütközetben

Az ostrom végeztével Frigyes megkönnyebbülten, de elégedetlenül vonult vissza Paviába. Rossz idők köszöntöttek rá. Az unokafivére, Oroszlán Henrik Németföldön tört borsot az orra alá, az itáliai városok tovább makrancoskodtak, és a fülük botját sem mozdították, ha ő Alessandria elpusztítását követelte tőlük. Az emberei megfogyatkoztak, erősítést pedig csak nagy nehezen kapott, de akkor sem elegendőt.

Baudolinót némi bűntudattal töltötte el a tehenes ötlet emléke. Becsapásról persze szó sem volt, a császár benne volt a játékban, de most valahányszor összetévedt a tekintetük, mindketten zavarba jöttek, mint két gyerek, aki közös csínyt követett el, és most szégyenkezik miatta. Baudolinót meghatotta, hogy Frigyes is ilyen kamaszosan feszeng, pedig igencsak őszül már, mindenekelőtt éppen a szép rőt szakálla veszítette el a rezes csillogását.

Baudolino növekvő meghatottsággal nézte, miként igyekszik az ő váltig birodalmi álmát szövő apjaura az Alpokon túli birtokokat is kockára téve, ellenőrzése alatt tartani a kezéből itt is, ott is kicsúszni látszó Itáliát. Már arra is gondolt Baudolino, hogy ilyen helyzetben Frigyesnek kapóra jöhetne a János pap levele: a segítségével emelt fővel lábolhatna ki a lombardiai mocsárból. Hogy az a levél lehetne a Gagliaudo tehene. Szóba is hozta, de a császár rosszkedvűen annyit mondott csak: kisebb gondja is nagyobb őneki most annál, hogysem Ottó bácsinak a bogaraival foglalkozzék, Isten nyugosztalja a jó öreget. Azzal rásózott hamar valami más megbízatást, hogy Baudolino arról kódult, lóthatott-futhatott át meg át az Alpokon majd tizenkét egész hónapig.

Az Úr 1176. esztendejének májusában, annak is a végén megtudta Baudolino, hogy Frigyes Combban állomásozik, és elhatározta, hogy utána megy. Útközben értesült róla, hogy a császári had időközben Pavia felé indult, így hát ő is délnek kanyarodott, hogy félúton elérje.

Az Olona partján érte el, a legnanói vártól nem messze, ahol a császáriak meg a liga seregei alig néhány órával korábban véletlenül összetalálkoztak, és bár verekedni egyik félnek sem volt semmi kedve, becsületből kénytelen-kelletlen mégiscsak megütköztek.

Alighogy a tábor széléhez ért Baudolino, látja ám, hogy egy gyalogos rohan feléje hosszú kopjával. Megsarkantyúzta a lovát, mintha le akarná gázolni a fickót. Sikerült is ráijesztenie, de úgy, hogy hanyatt esett a gyalogos, a kopjáját is elejtette. Baudolino leugrott a lováról, és fölkapta a kopját, miközben a katona ordibálni kezdett, hogy megöli, talpra is pattant, s tőrt rántott elő az övéből. Igen ám, de lodi nyelvjárásban ordibált. Baudolino megszokta, hogy a lodiak a császárral vannak, így hát a kopjával távol tartva magától a váltig megszállottan üvöltöző embert, legott ráförmedt:

– Mit csinálsz, tökkelütött? Én is császárpárti vagyok!

– Épp azért foglak megölni! – vágott vissza a katona, és csak ekkor jutott eszébe Baudolinónak, hogy hiszen időközben Lodi is ligapárti lett. „Mitévő legyek? – tanakodott. – Öljem meg, csak mert ez a pika hosszabb, mint a tőr a kezében? Csakhogy én még sohasem öltem meg senkit!”

A kopját a lába közibe vágva hasra bucskáztatta hát, s a nyakának szegezte a fegyvert.

– Ne ölj meg, dominus, hét gyermekem van, nélkülem egykettőre éhen halnak! – kiáltott fel erre a lodi ember. – Hagyj futni, úgysem igen árthatok én a tieidnek, hisz lám, milyen pipogya vagyok!

– Hogy pipogya vagy, az bizony egynapi járóföldről is meglátszik, de ha bármit a kezed ügyében hagyok, még a végén valami bajt csinálsz jártodban-keltedben. Le a gatyáddal!

– A gatyámmal?

– Úgy ám. Az életedet meghagyom, iszkolj, amerre látsz, de lógjon ki a tököd. Aztán majd kiderül, van-e pofád visszamenni a csatába ahelyett, hogy szegény éhező gyermekeidhez sietnél lélekszakadva!

Letolta hát gatyáját az ellen, s már futott is árkon-bokron át, nem is annyira szégyenében, mint inkább azért, mert félt, hogy ha meglátják az ellenséges lovagok a csupasz ülepét, még azt találják hinni, hogy csúfolódik velük, és amúgy török módra menten karóba húzatják.

Baudolino már éppen megörült, hogy lám, most sem kellett megölnie senkit, mikor azt látja hirtelen, hogy most meg egy lovas vágtázik feléje, ráadásul nyilvánvaló volt, hogy nem lombard az illető, mivelhogy francia öltözéket viselt. Kardot rántott, és elhatározta, hogy nem adja olcsón a bőrét. Ám a lovas kikerülte, s csak foghegyről kiáltott le neki, ahogy elsuhant mellette:

– Mit szerencsétlenkedsz itt, te bolond császári, hát nem kaptatok még ki épp eléggé máma? Sipirc haza! – s azzal már ott sem volt.

Baudolino ismét nyeregbe szállt, de tanácstalan volt, nem tudta, merre induljon, mire vélje ezt az egész ütközetet, hiszen ő eladdig még csak ostromtapasztalatokat szerzett, márpedig ostromkor mindig jól látszik, ki melyik oldalon áll.

Ahogy egy facsoportot megkerült, hirtelen olyasmit pillantott meg, amit még soha életében nem látott: a mező közepén vörösre és fehérre mázolt, nagy, nyitott szekér állt, a közepén jókora rúd meg egy oltár, az oltár körül katonák, mindnek a kezében trombita, hosszú, akár az angyaloké, talán harcikedv-csinálónak. „Azt a fűzfánfütyülőjét!” – szaladt ki Baudolino száján amúgy otthoniasan. Egy szemvillanásig azt hitte, a János pap országába került, de legalábbis Szarandibba, ahol elefánt húzta szekéren szokás hadba menni, ám a most látott szekeret ökrök húzták, ha urasan felcicomázva is, és a szekér körül itt nem hadakozott senki. A trombitás emberek időnként fújtak egyet-egyet, majd tétován abbahagyták. Egyikük a folyópart felé mutatott, ahol a szemben álló felek még mindig verekedtek, s akkora üvöltésekkel veselkedtek egymásnak, hogy a holtak is fölkapták rá a fejüket, nógatta is mindjárt az egyik vitéz az ökröket, hogy induljanak, ám a csetepaté láttán a rest jószágok pláne megmakacsolták magukat.

„Mitévő legyek? – töprengett Baudolino. – Vessem belé magam én is abba a bolond kavarodásba, hogy a beszédjüket hallva legalább megtudjam, melyikük az ellenség? S hogy miközben a beszédjükre fülelek, ők netán agyoncsapjanak?”

Ahogy így tanakodott magában, egyszer csak újabb lovas jött vele szembe, egy miniszteriális, akit ő jól ismert. Amaz is felismerte őt, és odakiáltott neki:

– Elvesztettük a császárt, Baudolino!

– Hogyhogy elvesztettétek, a Krisztusát?

– Valaki látta még, ahogy oroszlánként küzd egy csapatnyi gyalogossal, a felé a liget felé szorították őt lovastul, aztán eltűntek mind a fák között. Utánuk mentünk, de addigra már mindenkinek nyoma veszett. Valamerre alighanem menekülni próbált a császár, de hogy a lovasság zöméhez nem tért vissza, az bizonyos...

– Miért, hol a lovasság zöme?

– Hát épp ez az: nemcsak ő nem csatlakozott hozzá, mert a zöm odaveszett. Hullottunk, mint a legyek, szörnyű nap volt. Azzal kezdődött, hogy Frigyes a lovasaival nekik rontott, a katafalkjuk köré tömörültek, s mintha gyalogos katonák lettek volna mind. De keményen ellenálltak, és egyszer csak a lombard lovasság is megjelent, úgyhogy a mieinknek most már kétfelé is hadakozniuk kellett.

– Szóval elveszítettétek a német-római császárt! És ezt csak így mondod, a kutyaúristenit?!

– Látszik, hogy csak az imént érkeztél, nem tudhatod, min mentünk keresztül! Olyan is van, aki azt állítja, hogy látta, amint a császár leesik a nyeregből, de a lába beleakad a kengyelbe, és a ló magával vonszolja!

– És hol vannak most a mieink?

– Menekülnek, nézd csak, amott beveszik magukat a fák közé, a folyóba ugrálnak, híre kelt, hogy a császár elesett, hanyatt-homlok igyekszik vissza mindenki Paviába.

– Hitvány népség! Urunkat már senki sem keresi?

– Alkonyodik, lassan azok is feladják, akik mostanáig még küzdöttek. Hogyan találj itt meg bárkit is, ha azt sem tudod, hol keresd?

– Hitvány népség – ismételte Baudolino, aki katona nem volt ugyan, de érző szív dobogott a keblében. Megeresztette a kantárszárat, s nagy hangon szólongatva hőn szeretett nevelőatyját, kivont karddal már vágtatott is arra, amerre a legtöbb hulla hevert. A csatatér rengeteg halottja közt egy bizonyosat megkeresni, és életjelet kérve kurjongatni neki, reménytelen vállalkozás volt: a még szembejövő lombard csapatok utat is engedtek Baudolinónak, mert valami mennyekből szalajtott szentnek nézték, aki őket jött megsegíteni, s még nagy vígan integettek is neki.

Mikor a legkeményebb harc színhelyére ért, Baudolino leszállt lováról, nekilátott, hogy az arccal a földnek heverő holtakat hanyatt borogassa, és reménykedve, mégis rettegve meresztette szemét az egyre gyérülő alkonyi fénybe, hogy nem uralkodójának drága vonásait fedezi-e fel valamelyikükön. Folytak a könnyei, és olyannyira vaktában keresgélt, hogy egy ligetből kikeveredve egyenest a csatateret lassan elhagyó, roppant ökrös szekérnek ütközött.

– Nem láttátok a császárt? – szakadt ki belőle az értelmetlen kérdés. A szekéren lévők nagyot nevettek:

– Dehogyisnem, ott van a bokrok közt, a húgodat bassza! – S azzal az egyik, ronda recsegést hallatva, fújt egyet a trombitáján.

Csak úgy, a levegőbe beszéltek ők, de Baudolino bizony benézett azok közé a bokrok közé is. Hevert ott egy rakásnyi hulla, egy hanyatt fekvőn még három, arccal lefelé. Baudolino lehengerítette őket, és meglátta Frigyest. Rőt volt a szakálla, de vértől veres; észrevette mindjárt Baudolino, hogy él, mert a félig nyílt szája leheletnyi hörgésfélét hallatott. A felső ajkán most is vérző seb, a homlokán a bal szeméig húzódó, széles hasadás, a még mindig görcsösen feszülő két kezében egy-egy tőr, mint akinek az utolsó pillanatban még sikerült ledöfnie a három nyomorultat, s csak azután vesztette el az eszméletét.

Baudolino fölemelte Frigyes fejét, megtörölte az arcát, és szólongatni kezdte, Frigyes szeme pedig egyszer csak kinyílt, felnézett a császár, s azt kérdezte, hol van. Baudolino végigtapogatta, hogy lássa, megsebesült-e még valahol. Mikor az egyik lábfejéhez ért, Frigyes feljajdult: talán csakugyan elragadta őt a ló, s attól ficamodott ki a bokája. Hol vagyok, kérdezte a császár újra meg újra, miközben Baudolino fölsegítette. Akkor aztán csak ráismert Frigyes, és magához ölelte.

– Apámuram – mondta most Baudolino –, szállj fel a lovamra szép óvatosan. Vigyázva menjünk, ha leszállt is már az este, mert a liga csapatai vesznek körül, és csak abban reménykedhetünk, hogy valamennyien a legközelebbi faluban tivornyáznak, mert megbocsáss, de azt hiszem, ők győztek. Egy-két dögkeselyű közülük mindenesetre biztos, hogy itt bóklászik a közelben. Úttalan utakon, árkon-berken át kell eljutnunk valahogy Paviába, a többiek biztos, hogy ott vannak már. A lóháton elalhatsz, én majd vigyázok, nehogy leess.

– És rád ki vigyáz, hogy el ne aludj gyaloglás közben? – nevette el magát szélesen Frigyes. Majd hozzátette: – Fáj, ha nevetek.

– Látom, jól vagy már – mondta Baudolino.

Egész éjszaka mentek, botladoztak a sötétben, a ló is minduntalan gyökerekbe és bokrokba gabalyodott, s csak egyszer tűntek a szemükbe valami messzi tüzek, tettek is miattuk egy jókora kerülőt. Menet közben Baudolino, hogy ébren maradjon, beszélt és beszélt, Frigyes pedig azért ügyelt éberen, hogy őt ébren tartsa.

– Befellegzett – mondta Frigyes –, kibírhatatlanul szégyellem, hogy vereséget szenvedtem.

– Ugyan, apámuram, csak egy kis csetepaté volt. Meg aztán mindenki azt hiszi, meghaltál, s ha most úgy térsz vissza, mint Lázár a sírból, akkor abból, ami vereségnek látszott, egy csapásra isteni csoda lesz.

Baudolino valójában persze csak vigasztalni próbált egy megsebzett és megalázott öregembert. A birodalom, a rex et sacerdos becsületén esett ma csorba. Hacsak új dicsfénnyel övezve nem tér vissza a színre Frigyes. Óhatatlanul eszébe jutott ekkor Baudolinónak Ottó jövendölése és a János pap levele.

– Az az igazság, apámuram – mondta –, hogy egy tanulságot végre igazán levonhatnál már a történtekből.

– Csakugyan? Vezess hát rá, te nagy bölcs.

– Ne én vezesselek rá, Isten őrizz, hanem az ég. Emlékezz, mit mondott Ottó püspök. Itt, Itáliában előbb-utóbb mindenképp elakadsz, nem lehetsz császár ott, ahol pápa is van, ezekkel a városokkal sosem jutsz dűlőre, mert rendre utasítanád őket, s a rend mesterkélt dolog, ők ellenben a rendetlenséget választják, ami természet szerint való, vagy ahogy a párizsi filozófusok mondanák, a hülé-ével, az őskáoszéval azonos állapot. Vesd a szemed inkább napkelet felé, Bizáncnál is messzebbre, a hitetlenek országain túl kezdődő keresztény tartományokban tűzd ki birodalmad zászlait, csatlakozz a napkeleti bölcsek óta ott uralkodó egyetlen és igazi rex et sacerdos-hoz. Szövetkezz vele, vagy vedd rá, hogy esküvel kötelezze el magát neked, s ha akkor, de csakis akkor, visszatérsz Rómába, úgy kezelheted végre a pápát, mintha a legutolsó kuktád volna, a francia meg az angol királyt pedig úgy, mint az inasaidat. Akkor és csakis akkor fognak ismét félni tőled azok, akik ma legyőztek.

Frigyes szinte el is felejtette már, miről beszélt annak idején Ottó, de Baudolino felfrissítette az emlékezetét.

– Már megint azzal a pappal traktálsz? – kapott észbe Frigyes. – Létezik egyáltalán? Hol él? És hogyan indíthatnék útnak egy egész sereget a felkutatására? Bolondot csinálnék magamból, évszázadok múlva is úgy emlegetnének, hogy Bolond Frigyes.

– Ha mindegyik keresztény udvart, a bizáncit is megjárná egy levél, melyet ez a János pap neked, csak neked írt, amelyben méltó társának ismer el és azt indítványozza, hogy egyesítsétek országaitokat, akkor nem.

S azzal Baudolino, aki a levelet szinte kívülről tudta, fennhangon recitálni kezdte János pap szavait az éjszakában, s elmagyarázta Frigyesnek, mi is az a világ minden kincsénél becsesebb ereklye, melyet János pap egy ládában küld neki.

– Hol ez a levél? Megvan a másolata? Csak nem te írtad?

– Helyes latinsággal újrafogalmaztam, kallódó töredékekből helyreállítottam ezt-azt, amit a bölcsek már tudtak és mondtak is, csak épp nem hallgatta meg őket senki. De a levél szavai egytől egyig olyan igazak, mint a Szentírás. Saját kezűleg tulajdonképpen csak a címzéssel egészítettem ki, mintha neked íródott volna.

– És csakugyan megkaphatnám attól a paptól azt a Gradalist vagy micsodát, amibe Jézus urunk vére csorgott? Az bizony tökéletes elismerés volna... – dünnyögte Frigyes.

Aznap éjjel ily módon Baudolinóéval együtt császárának a sorsa is eldőlt, bár egyelőre egyikük sem sejtette még, hogy mi vár rájuk.

Javában képzelegtek ama messzi országról, mikor hajnaltájban valami árok mellett egy hátaslóra bukkantak: a csatatérről menekült, s most nem tudta, merre menjen. Két lovon már, ha ezernyi mellékösvényen is, de csak gyorsabban eljutottak Paviába. Útközben visszavonuló császári szakaszokkal találkoztak, a katonák felismerték urukat, és örömkiáltásokban törtek ki. Felüdítették őket némi frissen zsákmányolt étellel-itallal, sietve értesítették az előttük járókat, és mire Frigyes két nappal később Pavia falai elé érkezett, már megelőzte őt az örömhír, a város vezetői és a saját emberei ünnepi díszbe öltözve várták őt a város kapujában, alig akarva hinni a szemüknek.

Beatrix is ott állt köztük, gyászruhásan, hiszen azt mondták neki, hogy meghalt az ura. Fogta a kezét a két fiának, Frigyesnek, aki már tizenkét esztendős is elmúlt, de születésétől fogva gyönge legény lévén, feleannyinak sem látszott, és Henrik, aki viszont nagyon is örökölte apja testi erejét, ma azonban keservesen sírt-rítt, és nem győzte kérdezgetni, hogy mi történt. Beatrix messziről meglátta Frigyest, zokogva eléje szaladt, és szenvedélyesen a karjába borult. Frigyes megjegyezte, hogy az életét ő bizony Baudolinónak köszönheti, és Beatrix csak ekkor vette észre, hogy Baudolino is ott van; fülig pirult, majd elsápadt, aztán sírt megint egy sort, végül a kezét nyújtotta ki, épp csak annyira, hogy megérintse Baudolino mellét a szíve fölött, fohászkodva, hogy Isten fizesse meg, amit tett, és édes fiának, barátjának, testvéröccsének nevezve őt.

– Én pedig, Nikétasz uram – mondta Baudolino –, abban a szent pillanatban értettem meg, hogy uram életét megmentve, törlesztettem az adósságomat. De ettől fogva éppen ezért nem szerethettem többé Beatrixet. Azon kaptam hát magam, hogy nem is szeretem. Behegedt a seb; ha ránéztem, jó emlékeim támadtak, de izgalom nem fogott el, éreztem, hogy már nem szenvedés, ha vele vagyok, már nem fáj, ha mennem kell. Talán most lett csak igazán felnőtt belőlem, most hunyt ki bennem az ifjúi tűz. Bánni nem bántam, épp csak elszomorodtam kissé. Mint a galamb, ha felhagy a turbékolással, mert vége a szerelmes nyárnak. Mert indulni kell, repülni a tengeren túlra.

– Galamb voltál, fecske lett belőled.

– Vagy darumadár.

16

Baudolino bedől Zószimosznak

Szombaton reggel Pevere és Grillo azzal a hírrel állított be, hogy Konstantinápolyban megindult valamiféle rendcsinálás. A zarándokok harácsolhatnékja ugyan nemigen csillapodott, de a vezetőik észrevették, hogy sok igen becses ereklye is a birtokukba került. Egy-egy serleg vagy damasztköntös alku tárgya lehetett, de az ereklyék nem kerülhettek ebek harmincadjára. Dandolo dózse elrendelte hát, hogy az eladdig zsákmányolt értékes tárgyak az igazságos elosztás végett maradéktalanul vitessenek a Hagia Szophiába. Az osztozkodók mindenekelőtt a zarándokok voltak, és a velenceiek, akik a hajóikon szállították őket, s még nem kapták meg érte a jussukat. Úgy tervezték, hogy megbecsülik, melyik darab hány ezüstöt ér, s aztán a lovagok négy-négy, a lovas őrmesterek két-két, a gyalogos őrmesterek pedig egy-egy résznyit kapnak. Képzelhetni, mit szólt ehhez a közönséges hadinép, amelynek semmi sem jutott a prédából.

Dandolo emberei a szóbeszéd szerint már el is mozdították s Velencébe készültek vitetni a Hippodromosz négy aranyozott bronzlovát, és nagy volt az elkeseredés. Dandolo mintegy válaszképpen megmotoztatott minden rendű-rangú fegyverest, és perci szálláshelyüket is átfésültette. Saint-Pol grófjának egyik lovagjánál találtak egy tégelyt. A lovag azt állította, hogy valami orvosság száradt belé, de mikor kézbe vették és megmelengették, folyadék piroslott fel benne, s az csakis a Jézus urunk kiontott vére lehetett. Hiába kiabálta a lovag, hogy ő ezt az ereklyét még a fosztogatás előtt egy szerzetestől vásárolta annak rendje s módja szerint, a pajzsát s a címerét a nyakába vetve, elrettentésül ott helyben felakasztották.

– A kirelejzomát – mondta Grillo –, úgy lógott, mint egy döglött hal.

Nikétasz homlokráncolva hallgatta ezeket a híreket, de Baudolino – mintha bizony ő tehetne róluk – zavarba jött, és hogy másra terelje a szót, gyorsan megkérdezte, nem volna-e itt az ideje, hogy elhagyják a várost.

– Még nagy a zűrzavar – figyelmeztette Pevere –, vigyázni kell. Hová akartál menni, Nikétasz úr?

– Szelimbriába, van ott néhány jó barátunk, akiknél ellehetünk.

– Nem könnyű úti cél – aggályoskodott Pevere. – Nyugaton van, a Hosszú Fal közvetlen közelében. Öszvérrel is háromnapi járóföld, sőt ha viselős asszony is van a társaságban, talán még annál is több. Meg aztán eszedbe ne jusson egy egész öszvércsapattal végigvonulni a városon, hisz ha meglátják rajtad, hogy tehetős vagy, úgy ellepnek a zarándokok, mint a legyek.

Az öszvéreket tehát a falakon kívül málházzák fel, és gyalogszerrel vágjanak neki a városnak. Constantinus falain átjutva ne a tengerpart felé forduljanak, mert ott nyilván nagyobb a jövés-menés, hanem a Mukhliotissza-templomot megkerülve, a theodoszioszi városfal Pigi-kapuján keresztül távozzanak.

– Aligha lesz olyan szerencsétek, hogy addig senki se állja utatokat – mondta Pevere.

– Ajaj – tódította Grillo –, egy szempillantás alatt agyoncsapnak ám, ráadásul ennyi sok fehérnép láttán a nyála is elcsöpög minden zarándoknak.

Szükségük volt még egy teljes napra, mert a fiatal nőkről mindenképp gondoskodni kellett. Leprást játszaniuk még egyszer nem lehetett, mert most már a zarándokok is tudták, hogy egy fia leprás nem sok, annyi sincs a városban. El kellett csúftani az arcukat mindenféle varas foltokkal, mintha rühesek volnának, hogy senkinek se támadjon rájuk gusztusa. És hát ennie is kellett három nap alatt a népes társaságnak, mert üres hassal nem jutni messzire. A genovaiak több szakajtóra való sciriplitá-t, csicseriborsó-lisztből laposra és ropogósra sütött lepényfélét ígértek, amit majd szeletekre vagdosnak és nagy levelekbe göngyölnek, s ami némi borssal meghintve fölséges és a véres bélszínnél is táplálóbb eledel, még egy oroszlán is erőre kapna tőle; meg jókora olajos, zsályás, sajtos pogácsákat hagymával.

Nikétasznak nemigen fűlött a foga ilyen barbár étkekhez, elhatározta hát, hogy a várakozással töltendő utolsó napot kihasználva, még egyszer utoljára jóllakik Theophilosz ínyencfalataival, és közben Baudolino maradék kalandjait is meghallgatja, elvégre rossz lenne épp a legérdekesebb résznél felkerekedni, nem tudva, mi a történet vége.

– Nagyon is hosszú még az én történetem – mondta Baudolino. – Mindenesetre veletek tartok. Itt, Konstantinápolyban semmi dolgom sincs már, és minden utcasarok láttán csúf emlékeim támadnak. A pergamenem lettél te, Nikétasz úr, sok elfeledett dolgot is úgy írok rád, mintha magától vetné a betűt a kezem. Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni. Emlékszel, hogy a császárnénak írogattam, de ő nem olvashatta el a leveleimet? Bolond fejjel csak azért olvastattam el őket a barátaimmal, mert máskülönben semmi értelmük sem lett volna. Hanem amikor aztán csókot váltottuk a császárnéval, azt a röpke csókot már senkinek sem mesélhettem el, csak az emlékén kérődztem hosszú-hosszú éveken keresztül, hol mézes bornak, hol keserű méregnek érezve a számban az ízét. Csak akkor könnyebbültem meg, mikor teneked végre mégis elmesélhettem.

– És nekem miért mesélhetted el?

– Mert a történetem szereplői mind oda lettek. Csak én maradtam. Nélküled megfulladnék. Veled megyek Szelimbriába.

Mihelyt kiheverte a Legnanóban szerzett sebeket, Frigyes magához rendelte Baudolinót a birodalmi kancellárral, Christian von Buchhal egyetemben. Ha komolyan veendő a János pap levele, akkor tanácsos azonnal munkához látni. Christian végigolvasta a Baudolino által elébe tett pergament, és bölcs kancellárként mindjárt tett néhány ellenvetést. Az írás először is, úgymond, nem méltó egy kancelláriához. A levélnek el kell jutnia a pápai udvarba, a francia meg az angol királyhoz és a bizánci baszileuszhoz, ezért hát olyan legyen, amilyenek a fontos dokumentumok a keresztény világban általában lenni szoktak. Meg aztán egy pecsétszerű pecsét elkészítéséhez idő kell. Aki komoly munkára törekszik, az ne kapkodjon.

Hogyan juttassák el a levelet a többi kancelláriába? Ha a birodalmi kancellária küldi, nincs hitele a dolognak. János pap bizalmasan megírja neked, hogy felkeresheted őt a mindenki más előtt ismeretlen hazájában, és te ezt lippis et tonsoribus, országnak-világnak kikürtölöd, hogy a végén valaki megelőzzön? Még mit nem! Pusmogni persze csak pusmogjanak a levélről, és nem is csak a később útnak indítandó expedíció előkészítése végett, hanem elsősorban azért, hogy még a lélegzete is elálljon az egész keresztény világnak – ám a dolognak apránként kell kibontakoznia, mintha valami nagy-nagy titok derülne ki.

Baudolino felajánlotta a barátai szolgálatát. Az ő ügyködésük senkiben sem fog gyanút kelteni, hiszen ők nem Frigyes emberei, hanem a párizsi studium tudósai. Abdul a Szentföldre, Boron Angliába, Kyot Franciaországba csempészi be ügyesen, Salamon rabbi pedig a bizánci császárság területén élő zsidókhoz juttathatja el a levelet.

Ezeknek a teendőknek a végzésével teltek hát a következő hónapok, és Baudolino azon kapta magát, hogy valóságos scriptorium-ban dolgoztatja a régi cimboráit. Frigyes időnként megsürgette. Közölte, hogy a Gradalist őszerinte egyértelműbben kellene fölajánlani. Baudolino elmagyarázta, miért célszerű ezt egyelőre még homályban hagyni, de feltűnt neki, mennyire lenyűgözi a császárt a királyi és papi hatalomnak ez a szimbóluma.

Effélékről diskuráltak javában, mikor egyszerre újabb akadályok állták útjukat. Frigyesnek kénytelen-kelletlen ki kellett egyeznie III. Sándor pápával. A császári ellenpápákat a világ amúgy sem vette komolyan, a terv tehát úgy szólt, hogy a császár hajlandó fejet hajtani Sándor előtt, és kijelenteni, hogy ő az egyetlen és igazi római pápa, ami nem csekélység, a pápa ellenben megvon mindennemű támogatást a lombardiai városoktól, ami egyenesen óriási dolog. Vajon érdemes-e az óvatosnál óvatosabb puhatolózások kellős közepén azzal bosszantani a pápát – tette föl magában a kérdést Frigyes is és Christian is –, hogy ismét előhozakodnak a sacerdotium és az imperium egységének kérdésével? Baudolinót kétségbe ejtette a késlekedés, de tiltakozni nem tiltakozhatott.

Mi több, a terveit már csak azért is félre kellett tennie, mert Frigyes 1177 áprilisában, szigorúan bizalmas feladattal Velencébe küldte. A pápa és a császár júliusban esedékes találkozójának részleteit kellett körültekintően megszerveznie. A békülési ceremóniát minden ízében el kellett tervezni, és nem zavarhatta meg semmiféle véletlen.

– Christiant különösen az aggasztotta, hogy mi lesz, ha a baszileuszotok viszályt provokálva igyekszik meghiúsítani a találkozót. Nyilván tudod, hogy Manuél Komnénosz már jó ideje forgolódott a pápa körül, márpedig Sándor és Frigyes egyezsége kétségtelenül ártott a terveinek.

– Egyszer s mindenkorra meghiúsította őket. Manuél már tíz éve ajánlgatta a pápának, hogy egyesítsék a két egyházat: ő elismeri a pápa egyházi primátusát, a pápa meg elismeri, hogy a bizánci baszileusz az egyedüli és tulajdonképpeni kelet- és nyugatrómai császár. Csakhogy egy efféle megállapodás révén Sándor vajmi kevés hatalomhoz jut Konstantinápolyban, Itáliában pedig nem szabadul meg Frigyestől, sőt talán még Európa többi uralkodóját is maga ellen fordítja. Ezért aztán a számára kedvezőbb szövetséget választotta.

– Csakhogy a te baszileuszod kémeket küldött Velencébe. Szerzetesnek adták ki magukat...

– Valószínűleg azok is voltak. A mi birodalmunkban az egyházi emberek a császáruk érdekében dolgoznak, nem ellene. De ha jól tudom (ne feledd: akkoriban még nem voltam az udvarnál), viszály szítására nem kaptak megbízatást. Manuél beletörődött az elkerülhetetlenbe. Talán csak tudni akarta, mire számítson.

– Bizonyára ismeretes előtted, Nikétasz uram, hisz megannyi titok logothetésze voltál, hogy ha két szemben álló fél kémei egyazon felderítendő területen egymásba botlanak, akkor mintha mi sem volna természetesebb, kebelbarátként viselkednek, és kölcsönösen feltárják egymásnak a titkaikat. Így kockázat nélkül tudhatják meg, amit akarnak, s a megbízóik is meg lehetnek elégedve velük. Ez történt köztünk és a szerzetesek között is: azon nyomban elárultuk egymásnak, hogy mi járatban vagyunk, hogy mi őket figyeljük, ők meg minket, s aztán vígan elvoltunk sok-sok napon át.

– Bölcs államférfi számít az ilyesmire, de hát mi egyebet tehetne? Ha maga próbálná meg kifaggatni az idegen kémeket, akiket nem is ismer, akkor semmit sem tudna meg tőlük. A kémeit küldi hát rájuk, s a rájuk bízott csekély fontosságú titkokért cserébe tudja meg azt, amit egyébként tudnia kéne, s amit általában tud is mindenki, csak ő nem – mondta Nikétasz.

– A szóban forgó szerzetesek egyikét Khalkédóni Zószimosznak hívták. Feltűnt nekem a csontsovány arca, a minduntalan fel-felszikrázó karbunkulus szeme, a bozontos fekete szakálla, a hosszú-hosszú haja. Ha beszélt, akárha a megfeszített Krisztushoz szólt volna, aki közvetlenül az orra előtt hullajtja vérét.

– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat...

– Ő ugyan nem. Hozzá foghatóan mohó embert még sohasem láttam. Egyik este két velencei kurtizánhoz is elvittem, márpedig talán tudod, hogy azok messze földön híres művelői a világ legősibb mesterségének. Éjjel háromra úgy lerészegedtem, hogy haza kellett mennem, de ő ott maradt, s az egyik lánytól később azt hallottam, hogy ilyen sátánfajzattal még soha életükben nem volt dolguk.

– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat...

Baudolino és Zószimosz között, ha barátság nem is, de korhelycimboraság szövődött. Meghitt viszonyuk úgy kezdődött, hogy az első kiadós közös tivornya után Zószimosz egy borzalmas káromkodást megeresztve azt mondta, az összes lemészárolt aprószentekért nem adná, ha még az éjjel az övé lehetne egy engedékeny erkölcsű leányzó. A kérdésre, hogy vajon ezt tanítják-e a bizánci monostorokban, Zószimosz így válaszolt:

– Szent Vazul szerint kétféle démon zavarhatja meg az ember intellektusát, a paráznaság meg a káromlás ördöge. Az utóbbi azonban csak rövid ideig hat, az előbbi pedig, hacsak szenvedéllyel nem zaklatja a gondolatokat, nem akadályoz meg senkit Isten szemlélésében.

S azzal fogták magukat, s már mentek is, hogy engedelmeskedjenek – szenvedélymentesen, persze – a paráznaság ördögének; és Baudolino a későbbiek során is tapasztalhatta, hogy Zószimosz a világon mindenre tud egy-egy teológustól vagy szent életű remetétől származó szentenciát, ami őt megnyugtatja.

Egyszer megint együtt poharazgattak, és Zószimosz dicshimnuszokat zengett Konstantinápoly csodáiról. Baudolino röstellte magát, mert ő nem tudott másról mesélni, csak Párizs sikátorairól, ahol ablakból kilöttyintett bűzös levekben gázolhatni bokáig, vagy a Tanaro haragos vizéről, mely a Propontisz aranyfényű hullámaival aligha versenyezhet. Mediolanum városának mirabiliá-iról pedig azért nem lelkendezhetett, mert azokat Frigyes mind elpusztíttatta. Jobb híján azzal fojtotta hát belé Zószimoszba a szót, hogy elébe rakta a János pap levelét, hadd tátsa el a száját, hadd lássa, hogy valahol van ám azért olyan ország, amelyhez képest kopár pusztaság csak a Zószimosz hazája.

Zószimosz már a levél legelső sorának olvastán bizalmatlanul felkapta a tekintetét:

– Presbyter Johannes? Az meg ki?

– Hát nem tudod?

– Boldog, aki eljut a tudatlanság határáig, ahonnan már nincs tovább.

– De van. Olvasd csak.

Tovább olvasta hát Zószimosz a levelet, s ahogy olvasott, felfénylett az a nagy szeme, de mikor visszatette az asztalra a pergament, közömbös hangon csak annyit mondott:

– Á, a János pap. Persze, a monostorunkban sok úti leírást olvastam már az országáról.

– Az imént még azt sem tudtad, ki ő.

– A darumadár is betűket vet röptében, pedig írástudatlan. Ez a levél János papról szólva hazudik, mégis igazat szól, mert valóságos országot ír le, amit az útleírásokból nagyon is ismerek: az Indiák Urának birodalmát.

Baudolino fogadni mert volna, hogy a levegőbe beszél a csirkefogó, de Zószimosz nem hagyott neki elég időt a kételkedésre.

– Három dolgot vár el az Úristen mindenkitől, akit keresztvíz ért: a lelkén az igaz hitet, a beszédén az őszinteséget, a testén pedig a mértékletességet kéri számon. A becses leveledet nem írhatta az Indiák Ura, mert túl sok benne a pontatlanság. Példának okáért megnevez sok ottani furcsa lényt, de nem említi... várj csak... igen: nem említi, mondjuk, a methagallinariusokat, a thinsiretákat és a cametheternusokat.

– Miért, azok micsodák?

– Hogy micsodák?! Aki a János pap országának a tájára vetődik, egykettőre szembetalálhatja magát egy thinsiretával, és ha nem készült fel a találkozásra... hamm, már be is kapta őt a rusnya bestiája. Oda, bizony, nem mehet úgy az ember, mint Jeruzsálembe, ahol jó, ha lát néhány tevét, egy krokodilust, két elefántot meg efféléket. Ez a levél itt továbbá azért is gyanús, mert a címzettje felettébb különös módon nem a mi baszileuszunk, hanem a császárod, pedig ennek a bizonyos János papnak az országa közelebb van Bizánchoz, mint a latinok birodalmához.

– Úgy beszélsz, mintha tudnád, hol van.

– Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de odatalálnék, mert aki tudja, mi a cél, az a hozzá vezető utat is ismeri.

– Akkor hát miért nem járt még ott senki közületek, rómaiak közül?

– Honnan veszed, hogy még senki sem próbálkozott vele? Akár úgy is mondhatnám: Manuél baszileusz azért nyomult előre Ikonion szultánjának földjére, hogy megnyissa maga előtt az utat az Indiák Urának országa felé.

– Mondhatnád, de nem mondod.

– Mert két esztendeje éppen ott, Miriokephalonnál sem misült meg a mi dicsőséges hadseregünk. Az újabb expedícióval tehát most egy darabig várnia kell baszileuszunknak. De ha volna sok pénzem meg egy csapatnyi jól fegyverzett és ezer veszéllyel szembeszállni kész emberem, máris indulnék, és sejtem is, hogy merre. Útközben aztán persze kérdezősködnék, kifaggatnám a bennszülötteket... Nyomok bőven adódnának, mert aki jó úton jár, az előbb-utóbb olyan fákat vesz észre, amelyek csakis azon a vidéken nőnek, olyan állatokkal találkozik, amelyek csakis ott élnek: ilyen állat a methagallinarius is.

– Éljenek a methagallinariusok! – emelte poharát Baudolino. Zószimosz azt indítványozta, hogy koccintsanak mindjárt a János pap országára is. Azután felszólította Baudolinót, hogy most pedig Manuél egészségére igyanak, mire Baudolino azt felelte, hogy jó, de csak ha ő, Zószimosz is iszik a Frigyes egészségére. Később aztán koccintottak még a pápa, Velence meg a néhány estével korábban megismert két kurtizán egészségére is, míg Baudolino fel nem adta a versenyt, s rá nem borult az asztalra, félálmában hallva már csak, miként birkózik Zószimosz a szavakkal:

– A szerzetes olyképpen éljen, hogy ne engedjen a kíváncsiságnak, ne csatlakozzék az igaztalanokhoz, ne vezérelje kapzsiság...

Másnap reggel Baudolino, még mindig nehezen forgó nyelvvel, azt mondta:

– Nagy kópé vagy te, Zószimosz. Sejtelmed sincs, hol keresendő az a híres Indiák Ura. Vaktában akarsz te elindulni, hátha látott valaki itt meg itt egy methagallinariust, te pedig fogod magad, és már mégy is ide meg ide, hipp-hopp, már ott is állsz egy drágakövekből rakott palota előtt, már jön is veled szembe egy atyafi, s te ráköszönsz, hogy adj’ isten, János pap, hogy ityeg a fityeg? A baszileuszodat traktáld ezzel, ne engem.

– Csakhogy énnekem egy jó térképem is volna ám – nyitogatta Zószimosz a szemét.

Baudolino azzal vágott vissza, hogy hiába a jó térkép, eligazodni az sem igazán segít, elvégre tudjuk, hogy a legjobb térkép is pontatlan, hát még ha olyan helyet ábrázol, ahol legföljebb ha Nagy Sándor járt, és azóta senki. S azzal hevenyészve felvázolta neki az Abdul-féle térképet.

Zószimosz felkacagott. No hiszen: ha Baudolino azt a megátalkodottan eretnek és elfajzott ideát vallja, amely szerint a föld gömb alakú, akkor akár el se induljon.

– Vagy megbízol a Szentírásban, vagy pogány módra még mindig úgy gondolkodsz, ahogyan annak a Nagy Sándornak az elődei, aki a maga részéről egyébiránt semmiféle térképet nem volt képes ránk hagyni. A Szentírás azt mondja, hogy nemcsak a földnek, hanem az egész világmindenségnek tabernákulum alakja van, azaz hogy Mózes a maga tabernákulumát a mindenség, az eget és földet magában foglaló univerzum hű másának szánta.

– De hát a régi filozófusok...

– A régi filozófusok, akiket még nem világosított meg az Úr igéje, antipódusokról képzelegtek, pedig az Apostolok cselekedeteiben az olvasható: Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, a színén tehát, nem valami más, nem létező helyen. Lukács evangéliuma pedig azt mondja: az Úr hatalmat adott az apostoloknak, hogy kígyókon és skorpiókon járjanak, márpedig aki valamin jár, az valaminek a tetején, és nem az alján jár. Másrészt ha a föld gömb alakú volna és az űrben lebegne, akkor sem teteje, sem alja nem volna, következésképpen a rajta való járásnak sem volna iránya, sőt járni sem lehetne rajta semmilyen irányba. És az eget ki vélte gömbnek? A bűnös káldeusok a felibe hagyott bábeli tornyuk tetejéről, ijedtükben, hogy mindjárt rájuk szakad a menny! A holtak föltámadását talán bizony meg tudta jósolni Püthagorasz vagy Arisztotelész? Ugye, hogy nem! Tudhatták is ők, hogy milyen alakú a föld! Még hogy a gömbalakból következzék, mikor kel és mikor nyugszik a nap, vagy mikorra esik húsvét! Hiszen azt az egyszerű emberek is pontosan tudják, nem kell hozzá filozófiát és csillagászatot tanulniuk, hogy évszakonként mikor van napkelte és napnyugta, s minden országban csalhatatlan biztonsággal egyazon módon számítják ki húsvét napját! Geometriából kell-e több, mint amennyit bármelyik jó ács is tud, a csillagászathoz minek többet konyítani, mint a paraszt, ha vet vagy arat? Meg aztán ugyan mely régi filozófusokról beszélsz te? Ismerik-e a magadfajta latinok Kolophóni Xenophanészt, aki a földet végtelennek vélte ugyan, de tagadta, hogy gömbölyű volna? A tudatlanok persze azt mondhatják, hogy ha tabernákulumnak tartjuk a mindenséget, akkor nem lelünk magyarázatot a napfogyatkozásra vagy a napéjegyenlőségre. No, de élt a mi Római Birodalmunkban évszázadokkal ezelőtt egy Koszmasz Indikopleusztész nevű nagy bölcs, aki utazásai során a világ legvégső határaiig eljutott; Keresztény topográfiájában ő kétségbevonhatatlanul bebizonyította, hogy a föld csakugyan tabernákulum alakú, s hogy a legbonyolultabb jelenségek éppenséggel csakis így magyarázhatók. Csak nem azt akarod mondani, hogy a legeslegkeresztényibb király, mármint János pap, nem a legeslegkeresztényibb topográfiát, mármint Koszmasz, sőt a Szentírás térképét használja?

– Márpedig az én János papom mit sem tud a te híres Koszmaszod topográfiájáról.

– Magad állítottad János papról, hogy nesztoriánus. A nesztoriánusok viszont súlyos vitába keveredtek egy másik eretnek társasággal, a monofizitákkal. A monofiziták azt hangoztatták, hogy a föld gömb alakú, a nesztoriánusok meg azt, hogy tabernákulumhoz hasonlít. Tudvalevően Koszmasz is nesztoriánus volt, vagy legalábbis Nesztoriosz mesterének, Mopszuesztiai Theodorosznak a követője, és egész életében küzdött az Arisztotelészhez hasonló pogány filozófusokat követő alexandriai Ióannész Philoponosz monofizita eretneksége ellen. Mivel Koszmasz is meg János pap is nesztoriánus, nyilvánvaló, hogy mindketten tabernákulum alakúnak hiszik a földet.

– Megállj. Hogy nesztoriánus a te Koszmaszod is meg az én János papom is, azt nem vitatom. De ha a nesztoriánusok, ugyebár, tévednek Jézust és a Szűzanyát illetően, miért ne tévedhetnének a mindenség alakját illetően is?

– Hogy miért? Hát ide süss! Bebizonyítom, miért fontos, hogy ha meg akarod találni János papot, akkor ne a pogány topográfusokra hallgass, hanem Koszmaszra. Tételezzük fel egy pillanatig, hogy semmi sem igaz abból, amit Koszmasz írt. Ha így volna is, tény, hogy a napkeleti népek, amelyeket Koszmasz felkeresett, ezeket gondolták és hitték, hisz máskülönben hogyan is hallhatott volna effélét Koszmasz ama messzi tájakat járva, melyek már a János pap országával határosak, továbbá hogy a János pap országának lakói is bizonyosan úgy gondolják, hogy a mindenség tabernákulum alakú, s a távolságokat, a határokat, a folyók irányát, a tengerek nagyságát, a partok és az öblök vonalát, hogy a hegyekről már ne is beszéljünk, a csodálatos tabernákulumminta szerint számítják.

– Ez az érv sem igazán tetszik – mondta Baudolino. – Attól, hogy ők frigyládába képzelik magukat, még nem biztos, hogy csakugyan frigyládában élnek.

– Hadd fejezzem be a bizonyítást. Ha megkérdeznéd, hogyan kell eljutni Khalkédónba, ahol születtem, egykettőre eligazítanálak. Lehet, hogy nem úgy számolom a menetidőt, mint te, vagy hogy jobbnak mondom azt, ami teszerinted bal; hallottam is, hogy a szaracén térképeken fönt van dél és lent van észak, a nap pedig az ilyen térképek szerinti földektől balra kel föl. De ha elfogadod, hogy a nap pályáját és a föld alakját én ilyennek és ilyennek ábrázolom, akkor az útmutatásomat követve biztosan eljutsz oda, ahová irányítalak, míg a saját térképeidet nézve semmire sem mégy az útmutatásommal. Vagyis – fejezte be diadalmasan Zószimosz – ha el akarsz jutni a János pap országába, akkor azt a világtérképet használd, amelyet János pap használna, ne pedig a sajátodat, még ha a sajátod netán pontosabb lenne is, mint az övé.

Baudolinót egészen lefegyverezte ez az elmés érvelés, és megkérte Zószimoszt, ugyan magyarázná el, milyennek látja hát Koszmasz és következésképpen János pap is a mindenséget.

– Ácsi – mondta Zószimosz. – Tudni tudom, hol az a térkép, de azt már nem, hogy miért kellene odaadnom neked meg a császárodnak.

– Hacsak nem kapsz tőle egy rakás aranyat, hogy egy csapatnyi jól fegyverzett emberrel fölkerekedhess.

– No persze.

Több említést Zószimosz ettől fogva nem tett a Koszmasz-féle térképről, azazhogy utalni utalt rá néha, ha nagyon berúgott, egypár titokzatos krikszkrakszot rajzolt a levegőbe, de félúton mindig elakadt az ujja, mintha már ennyivel is elszólta volna magát. Baudolino ilyenkor töltött még egy kis bort a Zószimosz poharába, és szertelennek látszó kérdésekkel tovább faggatta őt.

– Ha India felé járva kidőlnek alólunk a lovaink, elefánthátra kell-e majd ülnünk?

– Meglehet – mondta Zószimosz –, Indiában ugyanis a leveledben felsorolt állatok egytől egyig honosak, sőt még egyebek is, csak a ló nem. Van azért persze abból is, Cinisztából hozatják.

– Az miféle ország?

– Selyemférget keresni mennek oda az utazók.

– Selyemférget? Hát az meg mi?

– Aprócska tojásokat tesznek Cinisztában a nők melle közé, s ott a jó melegben azokból a tojásokból pici féreg kel ki. Mikor kikelt, eperfalevélre rakják, azt eszi. Aztán a férgecske megnő, selyemszálat ereszt ki magából, és belé gubózik, mint valami halotti lepelbe. Aztán gyönyörű tarka pillangó lesz belőle, és kibújik a gubóból. Mielőtt tovaröppenne, a hím hátulról meghágja a nőstényt, s attól fogva étlen-szomjan csak az egyesülés élteti őket, míg a nőstény le nem petézik, s együtt el nem pusztulnak.

– Aki azzal traktál, hogy a selyem férgekből készül, az nem valami megbízható ember – mondta Baudolino Nikétasznak. – A baszileuszának kémkedett, de Frigyes zsoldjába is kész volt elszegődni, csak eljuthasson valahogy az Indiák Urához. Hogy aztán, ha sikerült, a színét se lássuk többé. A Koszmasz-féle térképre tett utalása mégis felajzott. Betlehemi csillagommá lett nekem az a térkép, csak épp az ellenkező irányba fordította a tekintetemet. Visszafelé, arra, amerről jöttek a háromkirályok. Ezért aztán, ravaszabbnak gondolván magam Zószimosznál, egyre csak itattam, legyen minél részegebb, hogy kiszedhessem belőle, amit akarok.

– És ő?

– Ő volt a ravaszabb. Másnapra eltűnt, a rendtársai azt mondták, visszaindult Konstantinápolyba. Hagyott nekem egy búcsúüzenetet, azt írta benne: „Ahogy a hal is elpusztul, ha szárazra vetik, úgy erőtlenedik el celláján kívül, mert nem tud egyesülni Istennel, a szerzetes. Nem száradhatok tovább a bűnben, hadd leljem hát meg újra a tiszta forrást.”

– Talán igazat írt.

– Ugyan. A pénzforrást lelte ő meg: kitalálta, hogyan szedhet ki még több aranyat a baszileuszából. A rovásomra.

17

Baudolino fölfedezi, hogy János pap túl sokaknak ír levelet

Júliusban Frigyes megérkezett Velencébe – Ravennától a dózse fia szegődött mellé a tengeren, Chioggiától pedig a Lidón épült San Niccoló-templomhoz vezetett az útja –, és 24-én, vasárnap leborult Sándor pápa lába elé a Szent Márk téren. A pápa fölemelte, tüntető szeretettel magához ölelte, s a körülállók rázendítettek a Te Deum-ra. Szó, ami szó, nagy diadal volt ez, bár hogy melyiküké is, az nem látszott világosan. Mindenesetre vége szakadt egy tizennyolc éve tartó háborúnak, s néhány napra rá hatesztendőnyi fegyvernyugvásról is szerződést írt alá a császár a lombard liga városaival. Frigyes annyira elégedett volt, hogy elhatározta: még egy hónapot ott tölt Velencében.

Augusztus volt már, mikor egy reggel Christian von Buch magához kérette Baudolinót és társait, majd intett nekik, hogy kövessék a császárhoz, Frigyes elé érve pedig széles taglejtéssel egy pecsétekkel teli pergament húzott elő.

– Íme, a János pap levele – mondta –, most jutott el hozzám bizalmas úton a bizánci udvarból.

– A János pap levele? – kiáltott fel Frigyes. – De hiszen még el sem küldtük!

– Nem is a mi levelünk ez, hanem egy másik. Nem neked címezték, hanem Manuél baszileusznak. Amúgy mindenben azonos a miénkkel.

– Micsoda? Előbb nekem ajánl szövetséget ez a János pap, aztán meg a rómaiaknak? – gurult méregbe Frigyes.

Baudolino egészen elképedt, hiszen pontosan tudta, hogy János pap-féle levél csak egy van, s hogy azt ő írta. Levelet persze János pap is írhatott, ha ugyan létezik, de másikat, nem ezt. Megkérte, hadd vegye szemügyre a dokumentumot.

– Nem egészen azonos – mondta, miután végigfutott rajta –, apró különbségeket látok. Ha megengeded, apámuram, tüzetesebben megvizsgálnám.

Visszavonult a cimboráival, nekiültek, s újra meg újra végigolvasták a levelet. Mindenekelőtt ez is latinul íródott. Furcsa, jegyezte meg Salamon rabbi, elvégre a görög baszileusz a címzettje.

Presbyter Johannes, Istennek és a Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből minden uralkodóknak ura, üdvözli Manuélt, a rómaiak kormányzóját, és Isten áldását kéri rá mindörökkön örökké.

Ez a második furcsaság – állapította meg Baudolino –: hogy Manuélt a rómaiak kormányzójának nevezi, nem pedig baszileusznak. Tehát bizonyos, hogy nem a császár környezetében élő görög írta, hanem olyasvalaki, aki nincs tisztában Manuél jogaival.

– Azaz – vonta le a következtetést a Poéta – nem más, mint az igazi János pap, hiszen ő saját magát tekinti dominus dominantium-nak, az uralkodók urának.

– Lássuk csak tovább – mondta Baudolino –, hadd mutassak rá még egypár olyan szóra és mondatra, amit a mi levelünk nem tartalmazott.

Felséges tudomásunk van nagyrabecsülésedről, s hogy hírét vetted, mily nagy a hatalmunk. Apocrisiariusunk jelentette, hogy küldeni óhajtasz valami kedves és kellemes apróságot a mi kegyelmes mulatságunkra. Ember lévén, az ajándékot köszönettel elfogadom, s apocrisiariusom útján jelét is adom hálámnak, egyúttal tudni szeretném, hogy velünk együtt vajon az igaz hitet követed-e, s tejességgel hiszel-e a Mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Magamról én tudván tudom, hogy ember vagyok, téged ellenben a görögjeid istennek hisznek, noha mi jól tudjuk, hogy halandó vagy, s hogy téged sem kímél az emberi esendőség. Magasztos nagylelkűségünkben kérünk, hogy ha bármivel a kedvedben járhatunk, tudasd velünk apocrisiariusunk úján is, meg úgy is, hogy baráti érzeményedről tanúbizonyságot teszel.

Furcsaságból is megárt a sok – csóválta a fejét Salamon rabbi. – Egyrészt gőgös és lekicsinylő, már-már sértő hangon beszél a baszileuszról meg a görögjeiről, másrészt olyan kifejezéseket használ, mint apocrisiarius, amit görög szónak vélek.

– Követet jelent – mondta Baudolino. – De hallgassátok tovább: mi azt mondtuk, hogy János pap asztalánál a szamarkandi metropolita és a szuszai esperes ül, itt viszont a protopapaten Sarmagantinum-ról és az archiprotopapaten de Susis-ról van szó. Az ország csodáiról szólva itt továbbá egy assidios-nak mondott, ártó szellemeket elűző fűről is szó esik. Ez a három terminus is görögül említtetik.

– Akkor hát – állapította meg a Poéta – ezt a levelet görög ember írta, de olyan, aki nagyon rossz véleménnyel van a görögökről. Nem értem.

Közben Abdul vette kézbe a pergament:

– Más is van itt ám. A mi borsszüret-leírásunk egyéb részletekkel bővült. Ebben a levélben arról is szó esik, hogy János pap országában kevés a ló. Ez a mondat pedig, amelyben mi a szalamandrákról épp csak említést tettünk, most kiegészül azzal, hogy a szalamandra egy féregfajta, mely úgy bugyolálja körül magát valamiféle hártyával, ahogy selyemszállal a másik féreg, s hogy ezt a hártyát aztán a palotabéli asszonyok lehántják, és csak lobogó tűzzel tisztítható királyi köntösöket és kelméket készítenek belőle.

– Micsoda, hogyan? – kapta fel a fejét Baudolino.

– Végül pedig – folytatta Abdul –, a János pap országát benépesítő lények sorában a szarvasemberek, faunok, szatírok, pigmeusok és kutyafejűek mellett most methagallinariusokról, cametheternusokról és thinsiretákról, olyan teremtményekről is olvashatni, amelyekre mi nem utaltunk.

– Jézus-Mária! – kiáltott fel Baudolino. – De hisz a férges történetet Zószimosz adta elő! És Zószimosztól hallottam azt is, hogy Koszmasz Indikopleusztész szerint Indiában nincsenek lovak! És Zószimosz emlegette a methagallinariusokat meg a többi bestiát is! Az a kurafi, az a szarzsák, az a hazug, tolvaj, színlelő, áruló, házasságtörő, mértéktelen, kishitű, kéjelgő, erőszakos, eretnek, gyilkos, káromló, szodomita, uzsorás, szimóniás, ördöngös, viszálykeltő, csaló gazember!

– Miért, mit csinált veled?

– Még mindig nem értitek? Aznap este, hogy megmutattam neki a levelet, leitatott, és készített belőle hamar egy másolatot! Aztán sietett vissza a mocsok baszileuszához, értesítette, hogy Frigyes a János pap barátjának és örökösének készül mutatkozni, írtak egy másik, Manuélhez címzett levelet, és bennünket megelőzve, sikeresen az útjára bocsátották! Ezért tesz úgy, mintha leszólná a baszileuszt, ne sejtse senki, hogy a levél épp az ő kancelláriáján készült! Ezért van úgy tele görög szavakkal, azt bizonyítandó, hogy a János-féle görög eredetiből fordították latinra. De latinra, persze, hiszen nem Manuélt, hanem a latin királyok kancelláriáit meg a pápát kell meggyőznie!

– Van még valami, amit nem vettünk észre – mondta Kyot. – Emlékeztek annak a Gradalisnak a históriájára, amit János pap, úgymond, a császárnak küld? Ezt homályban akartuk hagyni, és csak egy bizonyos veram arcam-ot említettünk... Mondtál erről valamit Zószimosznak?

– Nem – felelte Baudolino –, erről nem beszéltem.

– Nos hát, a te Zószimosz barátod itt azt írta, hogy yeracam. János pap egy yeracam-ot küld a baszileusznak.

– Az meg mi? – csodálkozott a Poéta.

– Nem tudja Zószimosz sem – mondta Baudolino. – Nézzétek csak az eredeti levelünket: Abdul írása ennél a résznél nem jól olvasható. Zószimosz nem értette, miről van szó, valami különös és titokzatos ajándékra gondolt, amiről csak mi tudunk, és már meg is magyaráztuk a szót. Nyomorult féreg! Én tehetek róla, mert megbíztam benne: micsoda szégyen! Hogyan mondjam el én ezt most a császárnak?

Nem először füllentettek. Előadták Christiannak és Frigyesnek, mely okokból vélik úgy, hogy a levelet nyilvánvalóan Manuél kancelláriáján írta valaki épp azért, hogy Frigyes a sajátját ne köröztethesse, de azt is hozzátették, hogy a Német-római Birodalom kancelláriájába alighanem áruló férkőzött, az juttathatta el levelüknek egy másolatát Konstantinápolyba. Frigyes megesküdött rá, hogy ha elkapja, ő bizony letépi mindenét, amije csak kiáll.

Azután Frigyes megkérdezte, vajon attól nem kell-e tartaniuk, hogy készül valamire Manuél. Hátha azért szánta magát az írásra, hogy a levéllel indokot szolgáltasson egy indiai hadjáratra? Christian bölcsen megjegyezte, hogy Manuél éppen két esztendeje támadta meg az ikonioni szeldzsukida szultánt Phrügiában, és Miriokephalonnál súlyos vereséget szenvedett. Ez aztán egy életre elég volt neki ahhoz, hogy többé ne akarjon az Indiákba menni. Sőt könnyen lehet, hogy a levél, úgymond, tulajdonképpen a nagyon is megtépázott becsületét lenne hivatva – meglehetősen gyerekes módon – helyrepofozni kissé.

Mindazonáltal van-e még értelme szétküldeni a Frigyesnek címzett levelet? Nem kellene-e inkább átírni, nehogy bárki azt hihesse, hogy másolata csak a Manuélhez szóló levélnek?

– Tudtál te erről a históriáról, Nikétasz uram? – kérdezte Baudolino.

Nikétasz elmosolyodott:

– Akkortájt harmincesztendős sem voltam még, adót szedtem Paphlagoniában. Ha a baszileusz tanácsadója vagyok, bizonyára azt mondom neki, ne folyamodjék ilyen kicsinyes mesterkedésekhez. De hát Manuél túlságosan is hallgatott az udvaroncaira, a komornyikjaira és házi eunuchjaira, sőt a szolgáira, s gyakorta hatott rá egy-egy látnok-szerzetes is.

– Majd szétvetett a düh, ha arra a féregre gondoltam. De hamarosan kiderült, hogy Sándor pápa még Zószimosznál is alantasabb féreg; szeptemberben ugyanis érkezett a császári kancelláriára egy dokumentum, melyet vélhetőleg már a többi keresztény király és a görög császár is megkapott. Annak a levélnek a másolatát tartalmazta, melyet III. Sándor írt János papnak!

Sándor pápához nyilván eljutott a Manuélnek címzett levél másolata, talán hallott Gabalai Hugó egykori beszámolójáról, talán félt, hogy Frigyes lépni fog, ha hírét veszi a János pap létezésének; elég az hozzá, hogy ő lépett elsőként, méghozzá nem is címzett, hanem egyenesen feladó gyanánt, megírva a levelében mindjárt azt is, hogy ő bizony követet menesztett János paphoz, mert tárgyalni akar vele.

Így kezdődött a levél:

Sándor püspök, Isten szolgáinak szolgája, üdvözli az ő kedves Johannesét, Krisztusban szeretett fiát, az Indiák nagy hatalmú és felséges urát, és apostoli áldását küldi neki.

A pápa ennek utána emlékeztetett rá, hogy csupán egy apostoli szék (azaz Róma) kapott olyan megbízást Szent Pétertől, hogy valamennyi hívő számára caput et magistra legyen. Sok szépet mesélt neki az orvosa, Magister Philippus az ő Johannesének hitéről és jámborságáról, és arról is beszámolt neki, úgymond, ez a józan, megfontolt és bölcs férfiú, amit más, szavahihető emberektől hallott: hogy ugyanis Johannes végre rászánta magát, hogy áttérjen az igaz római katolikus hitre. A továbbiakban a pápa sajnálkozását fejezte ki, amiért egyelőre nem küldhet magasabb méltóságú követet, már csak azért sem, mert a nagyurak híján vannak a linguas barbaras et ignotas, a barbár és ismeretlen nyelvek tudásának, s így Johannesnek most be kell érnie Philippussal, aki szerény és roppant körültekintő ember, s szépen meg fogja őt tanítani az igaz hitre. Mihelyt Philippus megérkezik, Johannes adjon fel a pápának szándéklevelet, s abban – figyelmeztette János papot a pápa – igyekezzék minél kevesebbet kérkedni a hatalmával és a gazdagságával, ha alázatos gyermekként óhajt a római keresztény anyaszentegyház kebelére megtérni.

Baudolinónak nem fért a fejébe, hogyan hordhat ily elvetemült csalót a hátán a föld. Frigyes magából kikelve üvöltött:

– Ördögi fattya! A fene se írt neki, s ő mégis elsőként válaszol! És nem hívja Presbyter-nek az ő Johannesét, de nem ám, mert minden papi tisztséget elvitat tőle...

– Tudja, hogy János pap nesztoriánus – tette hozzá Baudolino –, és kerek perec felszólítja: hagyjon fel az eretnekséggel, és vesse alá magát őszentatyaságának...

– Elképesztően szemtelen levél – állapította meg Christian, a kancellár –: fiamnak szólítja, s még csak nem is egy közönséges püspököt, hanem az orvosát küldi hozzá. Mintha valami jobb belátásra térítendő, rakoncátlan gyermek volna.

– Útját kell állni ennek a Philippusnak – jelentette ki ekkor Frigyes. – Christian, küldj utána egypár embert, bérgyilkosokat vagy akit akarsz, csapjanak le rá, fojtsák meg, tépjék ki a nyelvét, vessék folyóvízbe! Nem érhet célhoz! János pap az enyém!

– Csillapodj, apámuram – mondta Baudolino –, szerintem nem indult útnak ez a Philippus, sőt az sem biztos, hogy létezik egyáltalán. Először is Sándor énszerintem nagyon jól tudja, hogy a Manuélnek címzett levél hamisítvány. Másodszor fogalma sincs, hol él az ő Johannese. Harmadszor: épp azért írta meg ezt a levelét, hogy előtted mondhassa ki, hogy János pap az övé; amúgy pedig arra int téged is és Manuélt is, hogy a rex et sacerdos-ról szóló históriát felejtsétek el szépen. Negyedszer: ha létezne is Philippus, ha elindulna is János paphoz, s ha megtalálná is csakugyan, gondold el, mi történne, ha mindezek után dolgavégezetlenül térne vissza, mert János papnak eszébe sincs áttérni. Olyan lenne ez Sándornak, mintha szarba vernék az orrát. Nem vállalhat ekkora kockázatot.

Azzal mindenesetre elkéstek, hogy a Frigyesnek szóló levelet közzétegyék, és Baudolino úgy érezte magát, mint akit kifosztottak. Ottó halálakor kezdett el álmodozni a János pap országáról, és csaknem húsz év telt el azóta... Húsz elvesztegetett év...

Aztán mégiscsak fellélegzett: nem, a János pap levele semmivé foszlik, azaz nyoma vész ugyan más levelek rengetegében, és most már bárki akár szerelmes sorokat is válthat Johannesszel, hisz cégéres hazugokkal teli a világ, de az országát attól még lehet keresni. Elvégre ott a Koszmasz térképe, csak meg kell találni Zószimoszt, és el kell venni tőle, aztán már lehet is indulni, vár az ismeretlen.

De hová lett Zószimosz? És ha kiderülne-is, hogy a baszileusza mellett dúskál a jólétben, ugyan miként játssza ki az egész bizánci hadsereg éberségét, hogy lefülelhesse? Utazóknál, hírnököknél, kalmároknál kezdett el tudakozódni Baudolino, hátha megtud valamit az ebadta szerzetesről. S közben váltig emlékeztette Frigyest a tervre:

– Apámuram – állt elébe –, most még ígéretesebb a dolog, mint volt, hisz korábban tarthattál tőle, hogy csak a képzeletem szülte a János pap országát, most ellenben megtudhattad, hogy a görög baszileusz és a római pápa is hisz benne; márpedig Párizsban én azt tanultam, hogy ha az eszünk fogalmat tud alkotni olyasvalamiről, aminél nincs nagyobb, akkor bizonyos, hogy az a valami létezik is. A nyomára bukkantam valakinek, akiből kiszedhetem, merre kell menni; hadd szánjak hát némi pénzmagot a dologra!

Sikerült is szert tennie annyi aranyra, amennyiből megvesztegethetett minden görögöt, aki csak Velencében megfordult, Konstantinápolyba való bizalmi emberekkel került kapcsolatba, és várta a híreket. Ha megérkeznek, már csak rá kell vennie Frigyest, hogy határozza el magát.

– További sokéves várakozás következett, Nikétasz uram, és időközben a ti Manuéletek is meghalt. Eladdig nem jártam még ugyan a hazátokban, de annyit azért már tudtam róla, hogy ha új baszileusz lép a trónra, a régi baszileusz híveit eltakarítják az útból. Buzgón imádkoztam hát a Szűzanyához és valamennyi szenthez, hogy Zószimoszt ne hagyják megölni; ha szeme vétetik, üsse kő, csak adja át a térképét, majd én kisilabizálom. Közben pedig szivárgott évre év, mintha a vérem folyna el.

Nikétasz úgy vélte, hogy ezen most már igazán kár volna búslakodnia Baudolinónak. Magához intette szakács-inasát, s meghagyta neki: olyan búcsúvacsorát készítsen, hogy az még egyszer utoljára felidézze mindama földi és tengeri jókat, amiket csak Konstantinápoly megterem. Langusztát, bernátrákot, párolt és sült garnélát, osztrigás és kagylós lencsét és datolyakagylót rendelt halikrakoszorú övezte paszulypürével meg mézes rizzsel, és hozzá krétai bort. De ez csak az első fogás volt. Utána fölséges illatú pecsenye következett, a lábosban pedig négy ropogós és hófehér káposztafej, egy ponty és vagy húsz aprócska makra, megannyi sós halfilé, tizennégy tojás és némi vlah juhsajt, meglocsolva bőven egylibrányi olajjal, megszórva borssal, és megízesítve tizenkét fej fokhagymával. Hanem ehhez a második fogáshoz bizony már ganoszi bor dukált.

18

Baudolino és Colandrina

A genovaiak udvaráról felhallatszott Nikétasz leányainak a méltatlankodása: nem akaródzott bepiszkítaniuk a szép piros szerekhez szokott orcájukat.

– Ácsi – intette le őket Grillo –, a szépség nem minden. – S azzal elmagyarázta: meglehet, hogy még az a kis arcukra festett ótvar meg himlő sem riasztja majd el eléggé a kangörcs rángatta zarándokokat; mert azok olyanok ám, hogy akárki jó nekik, legyen bár fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg, görög, szaracén vagy zsidó, hisz a vallás ilyenkor vajmi kevéssé számít. Hogy elborzadjanak, mondta, olyan varacskosak legyetek, mint a sajtreszelő. Nikétasz felesége segített neki a lányok elcsúfításában, az egyiknek még egy ráncot rajzolt a homlokára gyöngéd kézzel, a másiknak tyúkbőrkével vonta be az orrát, mintha hámlana.

Baudolino búsan legeltette a szemét a szép családon, és egyszer csak így szólt:

– Addig-addig őrlődtem, nem tudva, mitévő legyek, míg végül meg nem házasodtam én is.

Derűsnek éppen nem mondható képpel fogott bele a házassága történetébe, mint aki fájdalmas emléket elevenít fel.

– Abban az időben ide-oda jártam az udvar és Alessandria között. Frigyes továbbra sem tudott megbékélni annak a városnak a létezésével, én pedig megpróbáltam összebékíteni a földijeimet a császárral. Javult a helyzet. III. Sándor meghalt, Alessandria elveszítette a védnökét. A császár mindinkább szót értett az olasz városokkal, és Alessandria már nem tetszeleghetett a liga védőbástyájának szerepében. Genova időközben átállt a császáriak oldalára, minden amellett szólt, hogy Alessandria kövesse Genovát, és ne dacoljon tovább egymagában a császárral. Muszáj volt találni egy mindenkinek megfelelő megoldást. És ahogy így hol a földijeim szándékait firtattam, hol visszatértem az udvarba, hogy ott puhatolózzam a császár hangulata felől, egy szép napon megakadt a szemem Colandrinán. A Guasco lánya volt, ott cseperedett fel a szemem előtt, észre sem vettem, ahogy nő lett belőle. Szelíd teremtés volt, a viselkedése bájos és kissé esetlen. Az óta az ostromhistória óta az apám meg én a város megmentőinek hírében álltunk, és Colandrina úgy nézett fel rám, mintha maga Szent György lovag volnék. Ha Guascóval diskuráltunk, ő a lábamhoz kuporodott, fénylett a szeme, és valósággal itta a szavaimat. Az apja lehettem volna, hiszen épp csak hogy betöltötte a tizenötödik esztendejét, én pedig már harmincnyolc éves is elmúltam. Hogy belészerettem-e, azt meg nem mondhatom, de annyira jó érzés volt, ha ott van, hogy sokszor csak azért meséltem mindenféle hihetetlen kalandokat a többieknek, hogy Colandrina tetszését elnyerjem. Szemet is szúrt a dolog Guascónak, és habár ő maga miles volt, nagyobb ember tehát egy magamfajta miniszteriálisnál (aki a tetejébe még parasztok ivadéka is), mint mondtam, mégiscsak a város benjáminja voltam, kardot viseltem, udvari életet éltem... Nem is látszott rossz partinak, s a végén éppenséggel Guasco indítványozta: ugyan, vedd már feleségül ezt a Colandrinát, csak csetlik-botlik itt nekem, potyogtatja a tányérokat, és ha nem vagy itt, naphosszat az ablakban lesi, jössz-e már. Szép esküvő volt, Szent Péter templomában, abban a székesegyházban tartottuk, amelyet még az elhunyt pápának ajánlottunk fel, és amelynek az új pápa még a létezéséről sem tudott. És fura egy házasság lett, mert énnekem már a nászéjszaka után indulnom kellett Frigyeshez, és ez így ment egy évig is: csak hébe-hóba találkoztunk, de annál szívet melengetőbb volt látni, mennyire örül mindig a jöttömnek.

– Szeretted?

– Azt hiszem, igen, csak hát addig még sosem voltam házas, és nemigen tudtam, mihez kezd a férj a feleségével, eltekintve attól, amit éjszakánként dolga csinálni, de nappal bizony sejtelmem sem volt, vajon simogassam-e, akár egy kislányt, vagy bánjak-e vele úgy, mint egy hölggyel, szidjam-e meg a mamlaszságaiért, hiszen még szüksége van apára, vagy az-e a jobb, ha inkább mindent megbocsájtok, s akkor meg netán elkanászodik. Az első év végén aztán egyszer csak elárulta, hogy gyermeket vár, s én attól fogva úgy tekintettem rá, mint a Szűz Máriára; a visszatérteimkor először is mindig a bocsánatát kértem, amiért távol voltam, majd elvittem a vasárnapi misére, mindenki lássa, hogy gyermekkel fogja megajándékozni Baudolinót az ő derék felesége, s az együtt töltött néhány estén váltig azt tervezgettük, milyen sorsot szánunk a pocakjában kuporgó ici-pici Baudolino-Colandrinócskának: Colandrina például a fejébe vette, hogy bizonyára kap majd valami jó kis hercegséget Frigyestől, s ezt a végén már-már magam is hinni kezdtem. Mikor a János pap országáról meséltem neki, azt mondta Colandrina, hogy oda ő engem a világ minden kincséért el nem enged egyedül, ki tudja, miféle szépasszonyok élnek ott, és különben sem hiszi, hogy volna olyan ország, amelyik szebb és nagyobb volna, mint Alessandria és Solero együttvéve. Mikor pedig a Gradalisról is említést tettem, kerekre nyílt szemmel azt mondta: nahát, én édes Baudolinóm, ha csakugyan sikerül elhoznod onnan azt a kupát, amelyikből a mi urunk, Jézus Krisztus ivott, akkor az egész keresztény világ leghíresebb lovagjává leszel, csináltatsz ennek a Gradalisnak Montecastellóban egy szép kis szentélyt, és a hírére messze földről, még Quargnentóból is seregelni fognak a kíváncsi népek... Képzelegtünk, mint két gyerek, s én azt gondoltam magamban: szegény Abdul, te valami távoli hercegkisasszonynak hiszed a szerelmet, pedig az én szerelmem olyan közel van, hogy bármikor megcirógathatom a füle tövét, s ő akkor fölkacag, és azt mondja, hű, de csiklandós... De nem sokáig tartott.

– Miért?

– Mert Alessandria épp Colandrina terhessége idején összeszövetkezett Genovával a Silvano d’Orba-iak ellen. Amazok csak maroknyian voltak, de folyvást ott ólálkodtak a város körül, fosztogatták a parasztokat. Azon a bizonyos napon Colandrina a falakon kívül bóklászott, virágot szedett, mert hírét vette, hogy jövök. Egy birkanyájjal találkozva megállt, hogy néhány évődő szót váltson a pásztorral, aki az apja embere volt, amikor a jószág láttán zsákmányszerző dühvel lecsaptak rájuk a gazemberek. Őt talán nem is akarták bántani, de fellökték, s a menekülő birkák összevissza taposták... A pásztor kereket oldott, s késő este lett, mire a család észrevette, hogy Colandrina nem tért vissza, a keresésére indult, és megtalálta, Colandrinát már a hideg rázta. Guasco elébem küldött valakit a hírrel, én meg lóhalálában siettem vissza a feleségemhez, de két napba így is beletelt, míg megérkeztem. Colandrina a halálos ágyán fekve is azt kérte, bocsássak meg neki, amiért időnek előtte és már holtan jött a világra a kicsi, lám-lám – kesergett –, még gyermeket sem tudott szülni nekem. Olyan volt, mint valami kis viasz-Madonna, a szájára kellett tapasztanom a fülemet, hogy halljam, mit mond. Ne nézz, Baudolino, mondta, kicserepesedett a szám a sok sírástól, nemcsak rossz anya, hanem rút feleség is vagyok... Úgy halt meg, hogy a bocsánatomat kérte, én meg az övét, amiért nem voltam vele a bajban. Aztán látni szerettem volna a kis halottat is, de nem akarták megmutatni. Mert, mert...

Baudolino hangja elakadt. A szemét a magasba emelte, kerülve Nikétasz tekintetét.

– Mert szörnyszülött volt – mondta kisvártatva –, olyasféle kis torz lény, amilyenekkel mi a János pap országát népesítettük be a képzeletünkben. A szemecskéje két ferde rés, a kehes kis mellkasából polipcsápként kunkorodott elő a két karja. A hasától a lába fejéig pedig fehér szőr borította, mint valami báránykát. Hamar elkaptam róla a szemem, majd meghagytam, hogy temessék el, s még abban sem voltam biztos, vajon lehet-e papot hívni. Elkóboroltam a városból, egész éjjel a Fraschetát jártam, és azon morfondíroztam, hogy lám, egész addigi életemben messzi világok furcsa lényeiről képzelegtem, és csudásnál csudásabbnak képzeltem őket, meg lévén győződve róla, hogy furcsaságukban ezek a lények az Úr végtelen nagy hatalmáról tesznek bizonyságot, de amikor aztán azt kérte tőlem az Úr, hogy tegyem, amit minden férfi tenni szokott, én bizony nem csudalényt, hanem förtelmet nemzettem. A fiam a természet hazugsága lett, Ottó nem is tudta, mennyire igaza van, akkora hazug vagyok, s oly hazugul éltem, hogy még a magomból is hazugság sarjadzott. Holt hazugság. És akkor megértettem...

– Nyilván – találgatta Nikétasz –: nyilván elhatároztad, hogy új életet kezdesz...

– Nem én, Nikétasz uram. Azt határoztam el, hogy ha egyszer ez a sorsom, akkor többé nem igyekszem olyanná válni, mint a többiek, mert fölösleges. Az én életem immár a hazugságnak szenteltetett. Nehéz elmagyaráznom, mi járt akkor a fejemben. Így okoskodtam: amíg csak lódítottál, csupa olyasmit eszeltél ki, ami nem volt igaz, de igazzá vált. Jelenésre bírtad Szent Baudolinót, könyvtárat hoztál létre a Szent Viktor-apátságban, világjáró útra küldted a napkeleti bölcseket, egy sovány tehenet felhizlalva megmentetted a városodat, neked is köszönhető, hogy Bolognában doktorok vannak, Rómát olyan mirabiliá-val ékesítetted, aminőkről a rómaiak még csak nem is álmodtak, tovább gabalyítva Gabalai Hugó tréfájának fonalát, olyan országot teremtettél, hogy nincs nála szebb az egész világon. Amíg egy szellemképbe voltál szerelmes, és olyan leveleket írattál vele, amilyet ő sohasem írt, minden olvasód elalélt a gyönyörűségtől, még az is, aki e leveleket sohasem írta, pedig ő császárné volt. De mikor egyetlenegyszer valami igaz dolgot akartál csinálni egy olyan asszonnyal, akinél őszintébb teremtést nem hordott még hátán a föld, kudarcot vallottál: amit létrehoztál, annak a létezését sem hinni, sem óhajtani nem akarhatja senki. Jobban teszed hát, ha visszavonulsz a csodáid világába, ott legalább magad döntheted el, hogy e csodák mennyire legyenek csodálatosak.

19

Baudolino új nevet ad a városának

– Szegény Baudolino – mondta Nikétasz, miközben tovább folyt az úti készülődés –: feleségtől és gyermektől fosztattál meg élted virágában. Holnap pedig az én vérem szülöttére, az én hitestársamra is lesújthat e barbárok valamelyikének a keze. Ó, Konstantinápoly, városok királynője, Istennek frigyszekrénye, tisztviselőid büszkesége, külhoniak kedvence, császári városok császárnéja, énekek éneke, csodák csodája, különleges ritkaságok különleges látványossága, mi lesz velünk most, hogy elhagyunk, csupaszon, ahogy anyánk méhéből a világra jöttünk? Látunk-e még valaha másnak, mint amilyen most vagy, siralom völgyeként, hadak lábától tiporva?

– Csitt, Nikétasz uram – intette Baudolino –, ne feledd, hogy talán most utoljára ízlelheted ezeket az Apicius tollára méltó finomságokat. Miféle húslabdacsok ezek, hogy úgy illatoznak, mint piacaitokon a fűszerszám?

– Keftedesznek mondjuk őket, az illatuk pedig fahéjból és némi mentából adódik – felelte Nikétasz, némileg máris megvigasztalódva. – S az utolsó napra sikerült egy kis ánizst is szereznem, ami felhőként oldódik szét a vízben, aközben kell inni.

– Jó is az, nem kábít, csak mintha álmodna tőle az ember – mondta Baudolino. – Ha Colandrina halála után ilyet ihatok, talán sikerül elfelejtenem, ahogy te is felejted már a városodra zúduló temérdek bajt, és nem félsz a holnaptól. Csak hát borral itattam magam, a mi borunk pedig olyan, hogy elaltatni egy perc alatt elaltat, de mikor felébredsz, még kutyábbul vagy, mint annak előtte voltál.

Baudolinónak egy egész esztendejébe tellett, hogy a rátörő mélakórt leküzdje, s ebből az esztendőből csak annyi emléke maradt, hogy erdőn-mezőn nyargal céltalanul, majd valahol megáll, és addig vedel, míg hosszas és nyugtalan álomba nem zuhan. Álmodni sokszor azt álmodta: megtalálja végre Zószimoszt, és erővel elragadja tőle (Zószimosz szakállával együtt) a térképét, hogy eljuthasson egy olyan országba, ahol a csecsemők mind thinsiretának és methagallinariusnak születnek. Alessandriába nem tért vissza, mert félt, mi lesz, ha az apja, az anyja vagy Guascóéktól valaki szóba hozza Colandrinát és a meg nem született gyermekét. Gyakorta keresett menedéket Frigyesnél, aki atyai megértéssel viseltetett iránta, és figyelemelterelésül váltig mondogatta, mennyi szépet és jót tehet Baudolino majd még a birodalom javára. Egy szép napon azután felszólította, hogy eszelje ki, miként lehetne végre rendezni Alessandria dolgát, mert a haragja immár elpárolgott, és Baudolino kedvéért hajlandó elfogadni, hogy a sérelem orvoslása ne járjon szükségképpen együtt a város elpusztításával.

Ez a megbízás valósággal feltámasztotta Baudolinót. Frigyes már a lombardiai városokkal kötendő végleges békeszerződés aláírására készült, és Baudolino úgy vélte, hogy végtére is csak a sérelem munkál apjaurában. Frigyes nem tudott belenyugodni, hogy van egy város, amely nemcsak hogy az engedélye nélkül épült, hanem ráadásul még a nevét is az ő ellenségétől kapta. Nos, ha Frigyes újraalapíthatná ezt a várost ott, ahol van, csak éppen új nevet adva neki, amiképpen Lodit egy másik helyen alapította újra változatlan néven, akkor emelt fővel zárhatná le ezt a históriát. Az alessandriaiaknak meg ugyan mi kell? Város és megélhetés. Az, hogy ezt a várost épp III. Sándorról nevezték el, csak merő véletlen, és III. Sándor különben is meghalt, úgyhogy már nem sértődhet meg, ha Alessandriát mostantól másképp fogják hívni. A következőt eszelte hát ki Baudolino: Frigyes egy szép reggelen felsorakozik a lovasságával Alessandria falai előtt, a lakosság mind egy szálig elhagyja a várost, egy csapatra való püspök bevonul, és újraszenteli, ha ugyan állítható, hogy felszenteltetett valaha is, azaz újrakereszteli Cesarea, vagyis Caesar városa néven, az alessandriaiak egyenként a császár elé járulnak, hogy fejet hajtsanak előtte, majd a kapun át visszavonulva vadonatúj várost vesznek birtokukba, mintha ez már egy másik, császári alapítású város volna, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Látható tehát, hogy Baudolino a gyógyulás útjára lépett: ragyogó képzeletének legújabb műve volt rá a bizonyság.

Frigyes nem tartotta rossznak az ötletet, de ő maga ez idő tájt nem tudott Itáliába menni, mert fontos elintéznivalói támadtak az alemann hűbéreseivel. Baudolino vállalta a tárgyalások lefolytatását. A városkapu előtt megtorpant, de elébe jöttek, már várták őt a szülei, s megkönnyebbült könnyeket hullatva borultak egymás nyakába. A régi cimborák úgy tettek, mintha nem tudnának róla, hogy Baudolino valaha is házasember volt, ő pedig még bele sem foghatott, hogy elmondja, mi járatban van, már vonszolták is magukkal a jól ismert kocsmába, és addig itatták, míg jól be nem csípett, de nem ám afféle elaltatós borral, hanem Gaviban termett gondolatébresztő, finom savanykás fehérrel. Akkor aztán szépen előadta Baudolino az ötletét.

Szóra szót elsőként Gagliaudo mondott:

– A végén egészen hozzáhülyülsz nekem ahhoz a félnótáshoz. Nézze meg az ember: az ilyen kivonulós-bevonulós, nosza, komám, csak utánad, nem, komám, csak teutánad, ki-be ugrálós hopszasszához már csak az hiányzik, hogy a dudáját is megfúja valaki, s aztán nosza, járhatjuk a Szent Baudolino-napi csűrdöngölőst...

– Nem, az ötlettel szerintem nincs baj – mondta erre Boidi –, csak aztán így ettől fogva már nem alessandriaiak, hanem cesareaiak leszünk: szégyen-gyalázat, az altiaknak én ezt el sem merem mondani!

– Ostobaság, hisz mi attól még ugyanazok maradunk – vágott vissza Oberto del Foro –, a várost nyugodtan átkeresztelhetik, én inkább azt nem tudom elfogadni, hogy elébe járuljunk, és behódoljunk neki: végtére is mi babráltunk ki ővele, nem pedig ő mivelünk! Mire fel pöffeszkedik hát úgy?

A quargnentói Cuttica azt mondta, hogy az átkeresztelés hagyján, legyen csak a város neve Cesaretta vagy Cesarona vagy mi, neki tökmindegy, felőle akár Cesira, Olivia, Sofronia vagy Eutropia is lehet; inkább az a kérdés, hogy Frigyes vajon saját kormányzót szándékszik-e a nyakukra ültetni, vagy beéri-e annyival, hogy áldását adja az általuk választott konzulokra.

– Eridj vissza, kérdezd meg, mi a szándéka – mondta Guasco. Mire Baudolino:

– Addig járkáljak át meg át az Alpokon, míg meg nem egyeztek? Még mit nem! Adjatok inkább teljhatalmat két társatoknak, aki velem jön a császárhoz, és ott majd együtt kisütünk valamit, ami mindenkinek megfelel. Meg fogjátok látni: két újabb alessandriai láttán úgy rájön majd Frigyesre a viszketés, hogy egykettőre bármibe beleegyezik, csak megszabaduljon tőlük.

A visszaútra el is kísérte hát Baudolinót két városi megbízott, Anselmo Conzani és egy Guasco-atyafi, a Teobaldo. Nürnbergben járultak a császár elé, és az egyezség megköttetett. A konzulkérdést is mindjárt megoldották, elegendő volt a látszatot megőrizni: válasszák csak a konzuljaikat az alessandriaiak, az a fő, hogy a végén a császár nevezze ki őket. Ami a behódolást illeti, Baudolino félrevonta Frigyest, és azt mondta neki:

– Apámuram, te nem jöhetsz, kénytelen vagy személyes követet küldeni. Az pedig én leszek. Végtére is miniszteriális volnék, ebbéli minőségemben pedig lovaggá is kegyeskedtél ütni engem, következésképpen Ritter is vagyok, ahogy errefelé mondják.

– Hogyne, de te azért mégis csupán a hivatali nemességhez tartozol: hűbéres lehetsz, de hűbérúr nem, és vazallusaid sem lehetnek, és...

– Azt hiszed, érdekli mindez a földijeimet? Nekik csak az számít, hogy valaki lóhátról dirigál. Ők a képviselődnek, vagyis neked fejezik ki a hódolatukat, a képviselőd viszont én vagyok, én pedig közibük való vagyok, ők tehát nem érzik úgy, hogy teelőtted hódolnak. Aztán meg, ha akarod, az esketést meg a többit egy császári kamarásoddal is végeztetheted, aki majd ott áll mellettem, és ők észre sem veszik, melyikünk a fontosabb ember. A néplelket is meg kell értened. Hát nem lesz jó mindenkinek, ha így egyszer s mindenkorra rendezzük ezt az egészet?

1183 márciusának végén le is zajlott a ceremónia. Baudolino puccba vágta magát, úgy festett, mintha nagyobb úr volna ő még a monferratói őrgrófnál is, a szülei nem győzték csodálni, ahogy kardot markol a keze, ahogy ficánkol alatta a nyughatatlan, fehér paripa.

– Nyalka, akár az urak kutyája – állapította meg elragadtatottan az anyja. Arra, hogy két, császári lobogós zászlóvivő, Rudolf császári kamarás és számos más birodalmi nemesúr, valamint megszámlálhatatlanul sok püspök is ott sorakozik mellette, ezek után senki már ügyet sem vetett. Pedig jelen voltak a többi lombard város képviselői is, mint például a comói Lanfranco, a paviai Siro Salimbene, a casalei Filippo, a novarai Gerardo, az ossonai Pattinerio vagy a bresciai Malavisca.

Baudolino pontosan a városkapuval szemközt helyezkedett el, s már sereglettek is elő az alessandriaiak libasorban, karon ülő gyerekestül gyámolítandó öregestül, a betegeket egy szekérre rakták, még a bolondokat meg a nyomorékokat, a fél lábukra, fél kezükre csonka vagy épp kerekes deszkán pucér fenékkel guruló, lábatlan hadirokkantjaikat sem hagyták otthon. Mivel nem tudták, mennyi időt kell majd kint tölteniük, sokan elemózsiával is fölszerelkeztek, ki kenyeret-kolbászt, ki sült jércét, ki pedig gyümölccsel teli kosarakat hozott, végül úgy festett az egész, mint egy vidám kirándulás.

Pedig hideg volt még, a mezőt dér lepte, s igencsak kellemetlen ülés esett rajta. Inkább ácsorogtak, toporogtak hát a frissen kiakolbólított városlakók, és a kezüket fúvogatták.

– No, mi lesz, meddig tart még ez a kirakodóvásár? – mondta valaki. – Otthon égve hagytuk a tüzet a fazék alatt!

Közben a császár emberei meg bevonultak a városba, de hogy mit csinálnak odabenn, azt senki sem láthatta, még Baudolino sem, aki a városkapu előtt maradva várta, hogy a menet visszatérjen. Aztán egyszer csak előbukkant egy püspök, és jelentette, hogy a német-római császár kegyelméből ez itt mostantól, íme, Cesarea városa. A Baudolino mögött álló császáriak erre magasba emelt kardokkal és zászlókkal éljenezték meg a hatalmas Frigyest. Baudolino megsarkantyúzta lovát, s a kirekesztettek élcsapata elé rúgtatva, rendes császári nunciusként kikiáltotta a hírt, hogy a Gamondio, Marengo, Bergoglio, Roboreto, Solero, Foro és Oviglio nevű hét helységet Frigyes várossá nyilvánította Cesarea néven, és felhatalmazza az említett negyedek egybegyűlt lakóit, hogy ezennel vegyék birtokukba tornyokkal ékes ajándékát, e nemes várost.

A császári kamarás ekkor a megállapodás cikkelyeinek részletezésébe fogott, de mindenki fázott: figyeltek is meg nem is a regáliákra, az útvámra meg a többire, ami egy ilyen szerződést érvényessé tesz.

– Siess már, Rudolf – szólt oda Baudolino a császári kamarásnak –, elég a bohóckodásból.

Megindultak hát a száműzöttek visszafelé, mind ott voltak, csak Oberto del Foro utasította el, hogy ő, aki egyszer már legyőzte Frigyest, most szégyenszemre fejet hajtson, és nuncii civitatis gyanánt Anselmo Conzanit és Teobaldo Guascót bízta meg önnön képviseletével.

Az újdonatúj Cesarea nunciusai szépen le is tették Baudolinónak az esküt, ahogy elvonultak előtte, de oly rettenetes latinsággal, hogy később akár vissza is szívhatták volna nyugodtan, hisz senki sem tudhatta, nem épp az ellenkezőjét mondták-e annak, amit kellett. Nyomukban a többiek pedig már épp csak ráköszöntek lustán. „Adj’ isten, Baudolino!” „Mi újság, Baudolino?” „Kit látnak szemeim, Baudolino, no nézd csak, ezer éve nem láttalak!” Gagliaudo dohogott ugyan, mikor rá került a sor, hogy micsoda komolytalan dolog ez, de roppant úri módon azért csak megsüvegelte őt, márpedig az, hogy a nyavalyás fiát süvegeli meg, nagyobb megalázkodásra vallott, mint ha Frigyesnek a talpát nyalja.

A ceremónia végeztével úgy kotródtak el onnan a lombardok is meg a teutonok is, mintha szégyellnék magukat. Baudolino azonban csatlakozott a befelé igyekvőkhöz.

– Hű, de szép város! – álmélkodtak a földijei.

– Hát nem szakasztott olyan, amilyen a másik volt, na, hogy is hítták azt a régebbit?

– Nézze meg az ember, milyen ügyesek ezek a németek, kettőt pislant az ember, és ripsz-ropsz, már kész is egy egész város!

– Oda süss, az ott elöl mintha csak az én házam volna, ugyanolyanra csinálták, amilyen volt!

– Hé, fiúk! – rikkantotta Baudolino. – Nekem köszönhetitek ám, hogy ilyen olcsón megúsztátok!

– Addig hencegsz, míg a végén magad is elhiszed.

Jó nap volt. Baudolino ledobta magáról a hatalmi jelvényeket, és ment vigadni. A székesegyház terén a lányok körtáncot lejtettek, Boidi egyenest a kocsmába vezette Baudolinót, s a fokhagymaillatú hodályban ki-ki magának csapolta már a bort a hordókból, mert aznap nem lehetett többé köztük sem úr, sem szolga, különösen ami a csapláros menyecskéket illeti, őket ugyanis már felvitte magával valaki: hiába, kell a zsákmány a férfiembernek.

– Krisztus urunk vére – csöppentett Gagliaudo egy kis bort az inge ujjára, mutatva, hogy nem szívódik fel, egyben marad a csöpp, s ebből is látszik, milyen nemes bor ez.

– Mostantól néhány évig Cesareát mondunk, vagy legalábbis írunk a pecsétes pergamenekre – súgta oda Baudolinónak Boidi –, de aztán szép észrevétlenül visszatérünk az eddigi városnévhez.

– Helyes – mondta Baudolino –, térjetek csak vissza hozzá, hisz azon a néven ismerte az én angyalkám, Colandrina is, és most, hogy a mennyországba került, még a végén rossz helyre küldi az áldást.

– Tudod, Nikétasz uram, szinte megbékéltem a balsorsommal, mert a fiamnak, aki nem lett, és a feleségemnek, aki lett, de épp csak egy kicsi kis időre, olyan várost adtam, amelyet többé senki sem kényszeríthetett térdre. Ki tudja – tette hozzá Baudolino az ánizs sugallatára –, mi lehet még egy szép napon Alessandriából: új Konstantinápoly, harmadik Róma, tirnyes-tornyos, bazilikás világcsodája.

– Adja Isten – emelte fel a poharát Nikétasz.

20

Baudolino rálel Zószimoszra

Április lett, mire Konstanzban a császár és a lombard városok ligája közötti végleges szerződés megpecsételtetett. Júniusra zavaros hírek érkeztek Bizáncból.

Manuél már három éve meghalt, örökébe Alexiosz, a fia lépett, aki szinte még gyermek volt. Annak is neveletlen, tette hozzá Nikétasz: a napjait szeleburdiságokkal töltötte, örömről-bánatról még mit sem tapasztalván, a vadászat s a lovaglás volt mindene, és miközben ő a pajtásaival játszadozott, az udvar az anyja kérőivel volt teli, illatszerekben pácolódva, nőies gyöngysorokkal ékesen ácsingóztak a baszilissza kezére, herdálódott a közpénz, dúlt az élvhajhászás és a belharc – mintha tartóoszlop dőlt volna ki, s most minden összeomlással fenyegetne.

– Beigazolódott a Manuél halálakor tapasztalt csodálatos jelenés – mondta Nikétasz. – Egy asszony kacskán kurta kezű-lábú és ormótlan fejű fiúgyermeket szült, s ez poliarchiát jövendölt, az pedig az anarchia szülőanyja.

– Annyit egykettőre megtudtam a kémeinktől, hogy a háttérben Manuél egyik unokatestvére, Andronikosz szőtte a szálakat – jegyezte meg Baudolino.

– Manuél apjának az egyik fivére nemzette, a kis Alexiosznak tehát mintha a nagybátyja lett volna. Eladdig száműzetésben élt, mert Manuél gaz árulónak tartotta. Most alattomosan megkörnyékezte az ifjú Alexioszt, mint aki megbánta, amit vétett, s most oltalmat kínál neki, és apránként mind több és több hatalomra tett szert. Irigységtől és gyűlölségtől dúlva-fúlva addig ármánykodott és keverte a mérget, míg vénségére el nem érte, amit akart: fellázította Konstantinápoly polgárait, és baszileusszá kiáltatta ki magát. Megáldozván, fennen esküdött, hogy a hatalmat csupán zsenge unokaöccse védelme érdekében veszi át; ám rossz szelleme, Hagiokhrisztophoritész egy íj idegével közvetlenül ezután megfojtotta a kis Alexioszt. Mikor pedig a nyomorult gyermek hulláját odavitték elébe, Andronikosz megparancsolta, hogy vessék a tengerbe, de előbb vágják le a fejét, amit azután egy Katabatész nevű helyen elrejtettek. Nem tudom, miért, hisz az egy régi monostorrom, túl a Constantinus-féle városfalon.

– Én tudom. Kémeim jelentették, hogy Hagiokhrisztophoritésznek volt egy társa, egy megszállott szerzetes, akit Andronikosz még Manuél halála után, mint boszorkányságban jártas embert vett magához. Mit tesz Isten, Zószimosznak hívták, és az a hír járta, hogy halottakat tud idézni azok között a monostorromok között, valami föld alatti palotafélét is kialakított ott magának... Megtaláltam hát Zószimoszt, de legalábbis tudtam, hol keressem. Ez 1184 novemberében történt, mikor váratlanul meghalt Burgundiai Beatrix.

Megint nagy csönd lett. Baudolino hosszan kortyolgatott.

– Büntetésként ért engem az a halálhír. Helyénvaló volt, hogy életem második asszonya után az első is eltávozzék. Negyvenéves elmúltam. Hallottam, hogy van vagy volt állítólag egy templom Terdonában: akit ott keresztelnek, állítólag negyven évig húzza. Máris többet éltem, mint az ottani szerencse fiai. Meghalhattam volna békével. Rá sem tudtam nézni Frigyesre: Beatrix halála megroppantotta, törődni szeretett volna az elsőszülött fiával, aki már a huszadik évét is betöltötte, de egyre törékenyebb lett, és közben lassacskán a másodszülöttjét, Henriket készítette fel az utódlásra: Itália királyává mindenesetre már őt koronáztatta. Öregedett az én szegény apámuram, a szakálla is fehérré színtelenedett... De vissza-visszatértem Alessandriába is, és látnom kellett, hogy a vér szerinti szüleim még nála is öregebbek. Fakón, szálkásan és törékenyen, mint azok a fehér gombolyagok, amelyeket tavasszal kerget a mezőkön a szél, úgy hajladoztak a tűzhely körül, mint csenevész fák a viharban, és hol egy elkutyult bögre, hol egy földre pottyantott tojás miatt civakodtak naphosszat. Ha pedig meglátogattam őket, mindig nekem estek, hogy miért nem jövök soha. Ekkor határoztam el, hogy vásárra viszem a bőröm, hogy én bizony elmegyek Bizáncba, és megkeresem Zószimoszt, ha addig élek is, ha vakon, valami sötét tömlöc mélyén végzem is be még hátralévő esztendeimet.

Konstantinápolyba menni veszélyes is lehetett, mert a város lakói alig néhány éve – s épp Andronikosz bujtogatása nyomán – rátámadtak az ott élő latinokra, jó néhányat közülük meg is öltek, házaikat egytől egyig kifosztották, és nagyon sokukat arra kényszerítették, hogy a környező szigeteken keressenek menedéket. Úgy hírlett, hogy velenceiek, genovaiak vagy pisaiak időközben ismét bemerészkedhettek már a városba, mivelhogy őket nem tudta nélkülözni a birodalom, Szicília királya, II. Vilmos azonban megindult Bizánc ellen, a görögök szemében pedig ha provánszi, ha alemann, ha szicíliai, ha római volt valaki, latinnak számított, és kész. Baudolinóék úgy döntöttek hát, hogy Velencében szednek horgonyt, és a tenger felől érkeznek majd, mintha kereskedők volnának, és (Abdul ötlete alapján) Taprobanéból jönnének. Hogy hol van Taprobané, azt kevés ember, sőt talán senki sem tudta, arról pedig végképp sejtelmük sem lehetett a bizánciaknak, hogy beszélni vajon miféle nyelvet beszélnek ott.

Baudolino perzsa előkelőségnek öltözött hát, Salamon rabbi – akiről Jeruzsálemben is lerítt volna, hogy zsidó – a társaság orvosaként zodiákusjelekkel díszített, szép hosszú palástot öltött, a Poétából égszínkék kaftánt viselő török kalmár lett, Kyot szakasztott úgy festett, mint egy rosszul öltözött, de aranypénzektől duzzadó zsebű libanoni, Abdul a vörös haját eltitkolandó, kopaszra beretválta a fejét, minek okáért magas rangú eunuchnak látszott, akinek Boron a szolgája.

Ami a beszédjüket illeti, úgy döntöttek, hogy a Párizsban elsajátított és mindannyiuk által tökéletesen használt tolvajnyelven szólnak majd egymáshoz – ebből is kitetszik, mekkora hévvel feszültek neki a tanulásnak azokban a régi szép időkben. Ezt a nyelvet még a párizsiak sem értették, hogyne hihették volna hát róla Bizáncban, hogy így beszélnek Taprobanéban.

Nyár elején vágtak neki a tengernek Velencében, egy augusztusi kikötéskor értesültek róla, hogy a szicíliaiak meghódították Thesszalonikét, és lehet, hogy már a Propontisz északi partja mentén nyomulnak előre; minthogy pedig egy sötét éjszakán érték el a tengerszorost, a kapitány jobbnak látta, ha hosszú kerülőt tesznek a túloldalon, és úgy futnak be végül Konstantinápolyba, mintha Khalkédónból érkeznének. A kerülőért kárpótlásul császárian pompázatos érkezést ígért, mert – mint mondotta – Konstantinápolyt így a legszebb, ha napkeltekor, szemből pillantja meg először az ember.

Mikor Baudolino hajnaltájban felment társaival a fedélzetre, csalódottan tapasztalta, hogy a partot sűrű köd üli meg, de a kapitány megnyugtatta őket: igenis így kell közeledni a városhoz lassacskán, s a pára, melyen némi hajnalpír amúgy máris átdereng, apránként majd eloszlik.

Újabb egyórányi navigálás után fehér pontra mutatott a kapitány: egy kupola csúcsa bökte át a ködöt... A fehérségből a parton rövidesen kibontakozott néhány palotaoszlop, majd itt-ott a házak körvonala, színe is átderengett, harangtornyokra, majd kisvártatva lejjebb, a soktornyú városfalra vetült a rózsafény. Aztán valami nagy sötét tömb következett, s mikor felfoszladoztak és szertelibbentek róla a még ráboruló ködök, egyszer csak ott magasodott előttük roppant derűvel és a kelő nap sugaraitól tündöklően a Hagia Szophia kupolája, mintha a semmiből tűnt volna elő varázsütésre.

Ettől fogva sorra következtek a meglepetések, a lassanként tisztuló égre s a természet harsogó zöldjére vetülő újabb és újabb kupolák, aranyoszlopok, fehér perisztíliumok, rózsaszín márványfalak, a tarka függőkert-labirintussal körülvett, ciprusokkal ékes császári palota, a Bukoleion tökéletes szépsége. S feltárult az Aranyszarv-öböl roppant lánccal lezárt bejárata, és felfehérlett jobbra a Galata-torony.

Meghatottan sorolta emlékeit Baudolino, Nikétasz pedig búsan ismételgette, milyen szép is volt Konstantinápoly, amikor még szép volt.

– Izgalmas város volt – mondta Baudolino. – Alighogy megérkeztünk, máris megsejtettük, mi folyik itt. Tanúi lettünk, hogyan végzik ki a Hippodromoszon a baszileusz egyik ellenségét...

– Andronikosz megbolondult. A szicíliai latinjaitok fölperzselték egész Thesszalonikét, de Andronikosz csak úgy tessék-lássék erősíttette meg itt-ott a várost, aztán mintha nem is törődött volna tovább a veszéllyel. Hajszolta az élvezeteket, azt hajtogatta, hogy nincs miért félni az ellenségtől, azokat, akik a segítségére lehettek volna, kivégeztette, kéjnők és ágyasok kíséretében elhagyta a várost, völgyek és erdők mélyére vette be magát, akár a vadak, a szeretői úgy követték, mint kakast a tyúkok, mint Dionüszoszt a bakkhánsnők, már csak az hiányzott, hogy szarvasbőrbe és sáfránysárga köpenybe bújjék. Muzsikusokkal és hetérákkal viháncolt, féktelen volt, mint Szardanapal, buja, mint a polip, nem győzvén a sok kicsapongást, valami krokodilushoz hasonló, tisztátalan nílusi állatot evett, mert úgy hírlett, hogy az kedvez az ejakulációnak... De azért ne hidd ám, hogy rossz uralkodó volt. Sok jó dolgot is csinált: korlátozta a harácsot, rendeletben tiltotta meg, hogy a kikötőkben fosztogatás céljából siettessék a bajba jutott hajók elsüllyedését, rendbe hozatta a föld alatt húzódó régi vízvezetéket, kijavíttatta a Negyven Szent Mártír templomát...

– Egyszóval, derék ember volt...

– Azt nem mondanám. Csak azt, hogy a baszileusz jóra is használhatja a hatalmát, de ahhoz, hogy megtartsa, rosszat kell tennie. Te is éltél uralkodó mellett, te is elismerted, hogy az uralkodód nemes lelkű és haragos, kegyetlen és a közjó bajnoka is tudott lenni. Csak az nem vétkezik, aki felkapaszkodik egymagában egy oszlop tetejére, ahogy a hajdani szent egyházatyák, de az ilyen oszlopok mára mind ledőltek.

– Nem vitatkozom veled, hogy így vagy úgy kell-e kormányozni a birodalmat. A ti birodalmatok ez, vagy legalábbis a tiétek volt. Hadd folytassam inkább a magam történetét. Itt szálltunk meg, ezeknél a genovaiaknál, mert bizonyára kitaláltad már, hogy ők voltak az én titkos kémeim. És éppen Boiamondo derítette ki egyik nap, hogy a baszileusz még ugyanazon az estén a régi katabatész-kriptában jós- és varázsszertartáson készül részt venni. Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy Zószimoszt nyakon csípjük.

Alkonyat után Constantinus fala felé indultak, volt ott a Szent Apostolok templomától nem messze egy kis pavilonféle. Boiamondo azt mondta, onnan a monostor templomát kikerülve egyenest a kriptába jutni. Egy ajtón benyitva, néhány síkos lépcsőfokkal lejjebb nyirkos dohszagot árasztó folyosón találták magukat.

– Tessék – mutatta Boiamondo –, ha még egy kicsit továbbmentek, már meg is érkeztetek a kriptába.

– Te nem jössz?

– Olyan helyre nem, ahol holtakkal izélnek. Izélni én inkább élő és főképp asszonyi személyekkel szeretek.

Magukra hagyva mentek hát tovább, s egy alacsony boltozatú terembe jutottak, a teremben asztalkák, vetetlen ágyak, földre dőlt kelyhek, mosatlan tányérok, ételmaradék. A kéjenc Zószimosz láthatólag nemcsak az elhunytakkal foglalatoskodott odalenn, hanem olyasmivel is, amit éppen Boiamondo sem vetett volna meg. De mindezen orgiakellékek most amúgy sebtében a legsötétebb zugokba hajigáltattak; ezen az estén ugyanis Zószimosz nem ringyókkal, hanem halottakkal készült összehozni a baszileuszt, az emberek tudniillik – mondta Baudolino – bármit elhisznek, csak holtakról essék szó.

Elöl valami világosság derengett, a szomszédos, kör alakú kriptába lépve két meggyújtott tripódus tűnt a szemükbe. A kriptát oszlopsor koszorúzta, az oszlopok mögül ki tudja, hová vezető folyosók vagy járatok nyíltak.

A kripta közepén vízzel teli medence, a peremén körbefutó vájat olajféleséggel teli. A medence mellett oszlopocska, s azon vörös kendővel letakarva valami furcsaság. A szóbeszédből tudhatta már Baudolino, hogy Andronikosz először hasbeszélőkre és asztrológusokra hagyatkozott, majd – miután hiába keresett már Bizáncban olyan embert, aki a régi görögök mintájára a madarak röptéből tudta megjósolni a jövendőt, az álomfejtési tudományával hencegő néhány nyavalyásban pedig nem bízott – átpártolt a vízjósokhoz, akik Zószimoszhoz hasonlóan oly módon jövendöltek, hogy halottak testrészeit mártogatták vízbe.

Baudolinóék az oltár mögött léptek be a kriptába, s ahogy hátrafordultak, egy ikonfalról tágra nyílt szemű Khrisztosz Pantokratór nézett le rájuk szigorúan.

Baudolino megjegyezte, hogy ha Boiamondo igazat beszélt, valaki mindjárt jönni fog, így hát tanácsos elbújniuk. Kinéztek maguknak hamar egy helyet, ahová a tripódusok fénye nem hatolt el, és az oszlopok mögé rejtőztek, épp jókor, mert már hallatszottak is a léptei valakinek.

Az ikonfaltól balra Zószimosz bukkant fel olyasféle köpönyegben, mint amilyet Salamon rabbi viselt. Baudolinót elfutotta a méreg, kis híja volt, hogy elő nem pattant, és le nem csapott a gaz árulóra. A szerzetes két kísérővel érkező, pompázatos kelmékbe öltözött férfiúnak mutatta az utat ünnepélyes léptekkel. A kísérők tisztelettudó magatartásából látszott, hogy a férfiú nem más, mint a baszileusz, vagyis Andronikosz.

Az elébe táruló látvány megtorpanásra késztette az uralkodót. Az ikonfal előtt buzgón keresztet vetett, majd azt kérdezte Zószimosztól:

– Miért kellett idejönnöm?

– Azért, felséges uram – felelte Zószimosz –, mert a holtak birodalmával kapcsolatba lépve, igazi vízjóslást csak felszentelt helyeken lehet végezni.

– Nem vagyok éppen gyáva ember – mondta a baszileusz, és ismét keresztet vetett –, de te nem félsz, amikor halottat idézel?

Zószimosz hetykén felnevetett:

– Csak intenem kéne, felség, és Konstantinápoly tízezernyi sírjának lakója sietne engedelmesen, hogy a lábam elé boruljon. De nem kell, hogy felélesszem a holtak testét. Van énnekem egy bűvös eszközöm, azzal gyorsabban hozzáférek a sötétség birodalmához.

Az egyik tripódus lángjánál meggyújtott egy fadarabot, s a medence pereméhez tartotta. Az olaj meggyulladt, tűzkoszorú szaladt körbe s kezdte táncoltatni tarka visszfényeit a vízen.

– Egyelőre semmit sem látok – hajolt a baszileusz a medence fölé. – Kérdezd meg a vizedtől, ki tör a trónomra. Forrongás jeleit látom a városban, és tudni akarom, kit kell megsemmisítenem ahhoz, hogy ne kelljen félnem.

Zószimosz odalépett az oszlopocska tetején vörös kendővel leborított tárgyhoz, látványos mozdulattal lekapta róla kendőt, s valami gömbölydedet nyújtott a baszileusz felé. Barátaink nem láthatták, mi az, de feltűnt nekik, hogy a baszileusz megremeg és hátrahőköl, mintha elborzasztaná, amit mutatnak neki.

– Ne, ne – tiltakozott –, ezt ne! A szertartásaidhoz kérted, de arra nem számítottam, hogy az orrom alá dugod!

Zószimosz a magasba emelte a trófeát, s mint valami szentségtartót, körbemutogatta a barlangszerű terembe képzelt közönségének. Halott gyermek feje volt a kezében: az arcvonásai még épek, mintha csak az imént választották volna el a törzstől, a szeme lehunyva, az orrocskája keskeny, az orrlyukai tágak, a finoman elnyíló két kis ajka közül elővillant a fehér fogsora. Merevségét és fura életszerűségét még fennköltebbé tette, hogy egyenletes aranyszínben fénylett, s valósággal felsziporkázott, mikor Zószimosz a lángkoszorúhoz közelítette.

– Kellett Alexiosz unokaöcséd feje – mondta Zószimosz a baszileusznak –, csak így sikerülhet a szertartás. Alexioszt vérségi kötelék fűzte hozzád, az ő közvetítésével bebocsáttatást nyerhetsz azoknak a birodalmába, akik nincsenek többé.

Azzal lassan a vízbe engedte s ott eleresztette a borzalmas kis fejet, Andronikosz pedig a medence fölé hajolt, már amennyire a lángkoszorú ezt megengedte.

– Zavaros lett a víz – lehelte Zószimosz. – Alexiosz az a földi elem, amire várt, most kikérdezi – suttogta. – Várjunk, míg eloszlik ez a felhő.

Baudolinóék nem láthatták, mi történik a vízben, de kitalálták, hogy egyszer csak kitisztul, és a medence alján ismét láthatóvá válik a kis baszileusz gyermekarca.

– Ördög és pokol: visszanyerte a régi színét – dadogta Andronikosz –, a homlokán pedig írásjelek rajzolódnak ki... Ó, csodák csodája... Ióta, szigma...

Nem kellett vízjósnak lenni ahhoz, hogy az ember megértse, mi történt. Zószimosz fogta a gyermekcsászár fejét, két betűt karcolt a homlokára, majd valami vízben oldódó aranyfestékkel bevonta. Miután pedig lemállott róla a mesterséges patina, a szerencsétlen áldozat maga közvetítette gyilkosa megbízójának Zószimosz vagy az őt irányítók üzenetét.

Andronikosz betűzni kezdte:

– Ióta, szigma, ISZ... ISZ...

Kiegyenesedett, többször is a szakállába túrt, a szeme szikrát hányt, a fejét töprengőn lehajtotta, majd türelmetlenül toporzékoló csatamén gyanánt kapta fel hirtelen:

– Iszaakiosz! – ordította. – Ő az ellenség: Iszaakiosz Komnénosz! Mit forral odalenn Cipruson? Flottát küldök rá, és megsemmisítem, még mielőtt megmoccanhatna a nyomorult!

Előlépett ekkor a sötétből az egyik kísérő, és Baudolino látta rajta, hogy olyan, aki a tulajdon anyját is megsütné pecsenyének, ha nem kapna húst az ebédjéhez.

– Felség – mondta a kísérő –, Ciprus nagyon messze van, a flottádnak pedig ki kéne jutnia a Propontiszból, és ott kéne elhaladnia, ahol most a szicíliai király hada állja el az utat. De ahogy te nem mehetsz Iszaakioszhoz, ugyanúgy ő sem jöhet ide tehozzád. Nem Komnénoszra gondolnék én, hanem Iszaakiosz Angeloszra, aki itt van helyben, és tudod, mennyire nem szívelhet téged.

– Ugyan, Sztephanosz! – kacagott fel gúnyosan Andronikosz. – Még hogy Iszaakiosz Angelosz miatt fájjon a fejem! Hogyan képzelheted, hogy az a kehes, gyönge, tehetetlen semmirekellő akár csak gondolatban is megfenyegethet? Zószimosz, hé, Zószimosz! – förmedt rá a boszorkánymesterre. – Vagy túl messze van, vagy túl ostoba az, akiről ez a víz meg ez az emberfej beszél! Minek van szemed, ha még olvasni sem tudsz ebből a húggyal teli bilikomból?

Zószimosz értett a szóból, s már-már búcsút intett a szemének, mikor szerencséjére közbelépett az iménti Sztephanosz. Ez utóbbi oly nyilvánvaló élvezettel célzott újabb gaztettek lehetőségére, hogy Baudolino mindjárt tudta: csakis Sztephanosz Hagiokrisztophoritész lehet, Andronikosz rossz szelleme, aki a kis Alexioszt megfojtotta és lefejezte.

– Ne becsüld le a csodákat, felség. Hisz láthattad, hogy olyan jelek tűntek fel a gyermek homlokán, amelyek éltében még nem voltak ott. Meglehet, hogy Iszaakiosz Angelosz gyáva kis féreg, de gyűlöl téged. Törtek már nála kisebbek és gyávábbak is a hozzád hasonlóan nagy és bátor emberek életére, már persze ha léteztek ilyenek egyáltalán... Egyezz bele, s én még ma éjjel foglyul ejtem Angeloszt, saját kezűleg vájom ki a szemét, és felakasztom a palotája egyik oszlopára. A népnek majd azt mondjuk, hogy égi üzenetet kaptál. Jobb azonnal eltenni láb alól valakit, aki még nem fenyeget, mintsem életben hagyni, s engedni, hogy előbb-utóbb fenyegethessen. Mi sújtsunk le hamarabb.

– Személyes bosszúd eszközéül akarsz te engem felhasználni – mondta a baszileusz –, de meglehet, hogy a gonosz cselekedettel egyúttal a jót is szolgálod. Tedd hát el láb alól Iszaakioszt. Csak azt sajnálom... – vetett olyan pillantást Zószimoszra, hogy az tetőtől talpig megremegett – hogy ha Iszaakiosz meghal, már sohasem tudhatjuk meg, valóban bántani akart-e, és hogy tehát igazat mondott-e nekem ez a barát itt, ni. Végtére is persze jogos gyanút ébresztett bennem, márpedig aki rosszat gondol, annak majdnem mindig igaza van. Elismeréssel tartozunk neki, Sztephanosz. Gondoskodj róla, hogy megkapja, amit kér.

Azzal intett két kísérőjének, és otthagyta Zószimoszt, aki csak lassacskán ocsúdott a medencéje mellett reá törő jeges rémületből.

– Hagiokrisztophoritész valójában gyűlölte Iszaakiosz Angeloszt, és nyilván összebeszélt Zószimosszal, hogy kegyvesztetté tegye – mondta Nikétasz. – De rosszindulata foglyaként mit sem használt a gazdájának, hisz alighanem tudod már, hogy így csak a vesztét siettette.

– Tudom – mondta Baudolino –, de hát aznap este nemigen izgatott engem, mi fog történni. Az volt a legfontosabb, hogy megvan végre Zószimosz.

Alighogy elhalt a királyi látogatók léptének zaja, Zószimosz megkönnyebbülten felsóhajtott. Végül is jó véget ért a kísérlet. A kezét dörzsölve elégedetten elvigyorodott, a gyerekfejet kihalászta a medencéből, és visszahelyezte oda, ahonnan korábban leemelte. Majd körbehordozta tekintetét a kriptán, s két karját az égnek lökve, hisztérikusan felnevetett.

– A markomban van a baszileusz! – kiáltotta. – Most már a holtaktól sem ijednék meg!

Még ki sem mondta ezt, mikor Baudolinóék lassan előléptek a fénybe. A mágiával foglalatoskodó sokszor elhiteti magával, hogy ha ő maga nem hisz is az ördögben, az ördög bizonyosan hisz őbenne. Akármekkora tökfilkó volt is Zószimosz, az ítéletnapi kísértetcsapat láttán példamutató természetességgel viselkedett. Alakoskodni ezúttal eszébe sem jutott, hanem fogta magát, és elájult.

Arra tért magához, hogy a Poéta jóslóvízzel locsolgatja. Ahogy pedig kinyitotta a szemét, Baudolinót pillantotta meg, ott volt az orra előtt, és rémületesebb látványt nyújtott, mint ha csakugyan a túlvilágról szalajtották volna. Zószimosz egy csapásra megértette, hogy nem a pokol bizonytalan tüze, hanem hajdani áldozatának holtbiztos bosszúja vár reá kérlelhetetlenül.

– Az uram szolgálatában tettem – közölte sietve –, meg neked is szolgálatot tettem vele, te magad nem tudtad volna annyifelé szétküldeni a leveledet, mint én...

– Zószimosz – szólalt meg Baudolino –, meg ne sértődj, de ha én most az Úr sugallatára hallgatnék, szét kellene rúgnom a valagadat. Mint látod, mégis visszafogom magam, így legalább megtakarítom a fáradságot.

S azzal akkora visszakezes pofont kevert le Zószimosznak, hogy Zószimosz feje kétszer is megpördült a nyaka körül.

– A baszileusz embere vagyok, és hozzám ne nyúljatok, mert ha csak egyetlen szál szakállszőrömnek is bántódása esik, esküszöm, hogy...

A Poéta üstökön ragadta, az arcát a medence körül még mindig égő lángocskák fölé nyomta, és Zószimosz szakálla füstölni kezdett.

– Elment az eszetek – mondta Zószimosz, és szabadulni igyekezett Abdul és Kyot szorításából, akik közben hátracsavarták a két karját. Baudolino pedig a tarkóját megmarkolva úgy vette elejét a szakálltűznek, hogy a medencébe fejeltette Zószimoszt, de aztán sem hagyta, hogy fölegyenesedjék, úgyhogy a nyomorult a végén már nem a tűz, hanem a víz miatt aggódott, és minél tovább aggódott miatta, annál többet nyelt belőle.

– A buborékaidból – húzta fel Baudolino mosolyogva a hajánál fogva – azt jövendölöm, hogy ma éjjel nem szakálltűz lesz a veszted, hanem a lábad sül pecsenyévé.

– Baudolino – zihálta Zószimosz, vizet öklendezve –, hallod-e, Baudolino, megegyezhetnénk ám... Engedj köhögnöm, kérve kérlek, megszökni úgysem tudok, mit akartok velem, ennyien egy ellen, hát nincs bennetek könyörület? Ide hallgass, Baudolino, tudom ám, hogy téged nem is a bosszú vezérel, amiért akkor egyszer hibáztam, hanem a János papod országába akarsz eljutni, márpedig én megmondtam, hogy megvan hozzá a térképem. Aki port hint a tűzre, az nem főz rajta vacsorát.

– Ezzel meg mit akarsz mondani, te haramia? Elég a szentenciákból!

– Ha megölsz, bottal ütheted a térképem nyomát. A víz fölé ugorva a játékos hal is el-elhagyja természetes lakhelyének határát. Én messzire vezérelhetlek. Kössünk egyezséget, mint két becsületes ember. Te elengedsz, én pedig megmutatom, hol a Koszmasz Indikopleusztész-féle térkép. Életemet a János pap országáért. Nem jó üzlet?

– Inkább megölnélek – mondta Baudolino –, de élve kellesz, hogy a térkép meglegyen.

– És aztán?

– Aztán gúzsba kötünk és szőnyegbe csavarva őrzünk, míg egy megbízható hajón, ami elvisz innen jó messzire, vízre nem szállunk, és csak akkor csavarunk ki a szőnyegből, mert ha rögtön eleresztenénk, te azon nyomban ránk szabadítanád a város valamennyi orgyilkosát.

– A szőnyegből meg persze a tengerbe dobtok...

– Ugyan már, mi nem vagyunk gyilkosok. Ha azt tervezném, hogy később megöllek, most nem pofoználak fel. De úgy esik jól, hogy most felpofozzalak, s azzal kész, több nem is kell.

S azzal szép nyugodtan pofozni kezdte, egyet jobbról, egyet balról, hol az egyik, hol a másik kezével, a jobbjával balra, a baljával jobbra csapta Zószimosz fejét, kettőt teli tenyérrel, kettőt kifeszített ujjakkal, kettőt fonákkal, kettőt éllel, kettőt pedig ököllel vágott oda neki, elkékült a Zószimosz arca, neki meg már-már kificamodott a csuklója. Akkor azt mondta:

– Ez már nekem is fáj, elég volt. Lássuk a térképet.

Kyot és Abdul kétfelől Zószimosz hóna alá nyúlt, mert magától már összerogyott volna, és csak annyi ereje maradt, hogy remegő ujjakkal mutassa, merre kell menni.

– A szerzetes – motyogta –, aki tűri, hogy megvessék, olyan, mint a naponta meglocsolt növény.

Baudolino így szólt a Poétához:

– Zószimosztól hallottam egyszer, hogy a harag minden más szenvedélynél erősebben felkavarja és zaklatja a lelket, de néha segít is neki. Ha ugyanis megfontoltan alkalmazzuk az istentelenek és bűnösök ellen, hogy megmentsük vagy zavarba ejtsük őket, akkor megbékéltetjük általa a lelket, mert hisz közvetlenül az igazságot szolgáljuk vele.

Salamon rabbi kommentárja pedig így hangzott:

– A Talmud szerint is van olyan büntetés, ami minden gaztettet lemos.

21

Baudolino és a bizánci örömök

A Katabatész monostor romokban hevert, és mindenki úgy vélte, hogy már nem laknak benne, de a földszintjén volt még néhány cella, a régi könyvtárból pedig könyvek híján amolyan refektóriumféle lett. Itt élt Zószimosz két-három kispappal tudj’ Isten, miféle szerzetesi életet. Mikor Baudolinóék foglyukkal a felszínre bukkantak, a kispapok még aludtak, de reggelre kiderült: a folytonos tivornyázásban úgy elbutultak, hogy veszélyt egyikük sem jelentett. Baudolino és barátai elhatározták, hogy a könyvtárban térnek nyugovóra. Zószimosz igencsak nyugtalan álmot aludt a földön két újdonsült őrangyala, Kyot és Abdul között.

Másnap reggel körülültek egy asztalt, és felszólították Zószimoszt, hogy térjen a tárgyra.

– Nos – mondta Zószimosz –, Koszmasz térképe a Bukoleion-palotában, egy olyan helyen van elrejtve, amelyről csak én tudok, s ahová csak nekem van bejárásom. Ma éjjel odamegyünk.

– Húzod az időt, Zószimosz! – állapította meg Baudolino. – Addig is magyarázd el szépen, mit ábrázol a térkép.

– Pofonegyszerű – mondta Zószimosz, és pergament meg íróvesszőt vett elő. – Mint mondottam, minden igaz hitű keresztény tudomásul kell vegye, hogy a világmindenség olyan, mint az a tabernákulum, amelyről az Írás beszél. Mármost jól figyeljetek. A tabernákulum alján asztal állt az év egy-egy hónapját jelentő tizenkét darab kenyérrel és tizenkét szem gyümölccsel, az asztal körül talapzat, amely az Ókeanoszt, a talapzat körül pedig tenyérnyi perem volt, amely a túlvilág földjét s az azon keletre található földi Paradicsomot jelenítette meg. Az ég képeként a tabernákulum boltozata teljességgel a föld végeire támaszkodott, de a boltozat és az alap közt a firmamentum sátra feszült, azon túl van a mennyei világ, melyet mi csak egy bizonyos napon pillanthatunk meg a saját szemünkkel. Mert mint Izajás mondta: Isten az, aki a földkerekség fölött trónol, amelynek lakói csak olyanok előtte, mint a sáskák. Ő terítette ki, mint valami leplet, az eget, s kifeszítette, mint a lakósátrat. S a zsoltárszerző is dicséri az Urat, ki az eget kifeszíti, mint a sátort. Mózes azután az egész földet bevilágító mécstartót és hozzá a hét napjait meg az ég csillagait jelképezendő, hét mécsest helyezett a sátor alá.

– De hiszen – vetette ellen Baudolino – te a tabernákulum berendezését magyarázod, nem a világegyetemét.

– A világegyetem berendezése ugyanolyan, mint a tabernákulumé, ezért ha a tabernákulumról magyarázok, akkor tulajdonképpen a világegyetem berendezését magyarázom. Nem érted? Pedig egyszerű. Nézd csak... – mondta Zószimosz, és rajzolni kezdett.

Rajzán az univerzum pontosan olyannak mutatkozott, mint egy boltozatos fedelű templom, ennek a boltozatnak a tetejét takarja el szemünk elől a firmamentum sátra. Alatta az oikumené, vagyis a föld, amelyet belakunk, ám amely nem lapos, hanem a körülötte hullámzó Ókeanoszon nyugszik, s észrevehetetlenül mindegyre emelkedik távol észak, illetve napnyugat felé, ahol akkora hegy tornyosul, hogy fel sem látunk reá, és a csúcsa összemosódik a fellegekkel. A napot és a holdat angyalok mozgatják – nekik köszönhető az eső, a földrengés és minden más atmoszferikus jelenség is – keletről délnek, hogy a hegy előtt elhaladva fényt árasszanak a világra, este pedig vissza fel nyugatnak, s aztán a hegy mögé, mintha lenyugodnának. Mikor tehát nálunk leszáll az éj, a hegy túlfelén nappal van, de ezt a nappalt senki sem látja, mert túloldalt az a hegy lakatlan pusztaság, ahol még soha senki nem járt.

– Ennek a térképnek a segítségével kellene megtalálnunk a János pap országát? – csodálkozott Baudolino. – Vigyázz, Zószimosz, mert az alku úgy szól, hogy egy jó térképért életben maradhatsz, de ha rossz a térkép, akkor nem áll az alku.

– Nyugalom. Nyugalom. Minthogy a tabernákulumot valósághűen ábrázolva sehogy sem láttatható mindaz, ami a tabernákulum falai és a hegy mögött van, Koszmasz egy másik térképet is rajzolt, mely olyannak mutatja a földet, mintha a magasból, az égen repülve néznénk, vagy amilyennek talán az angyalok látják. Ez a térkép, melyet a Bukoleionban őriznek, azt mutatja meg, hogyan helyezkednek el az általunk ismert földek az Ókeanosz karéjában, meg az Ókeanoszon túl azok a földek, amelyeken az emberek a vízözön előtt éltek, s amelyekre Noé után többé senki sem tért vissza.

– Még egyszer figyelmeztetlek, Zószimosz – vonta össze Baudolino fenyegetően a szemöldökét –, ha azt hiszed, elég, ha csak fecsegsz bizonyos dolgokról, de megmutatni semmit sem szándékozol...

– Ezeket a bizonyos dolgokat én most is szinte látom, és nemsokára ti is látni fogjátok őket.

A szánalmas kék-zöld foltokkal és véraláfutásokkal telien még elgyötörtebb arcú, rejtelmes látnivalóktól csillogó tekintetű Zószimosz azt is meggyőzte, aki nem bízott benne. Ebben rejlett az ereje, magyarázta Baudolino Nikétasznak, ilyeténképpen vezette őt egyszer már, vezette ismét és vezette eztán is még jó néhány elkövetkezendő esztendeig az orránál fogva. Annyira meggyőző volt, hogy fel kívánta tárni, miként magyarázhatóak meg Koszmasz tabernákulumával a napfogyatkozások is, de Baudolinót a napfogyatkozások hidegen hagyták. Neki csak az számított, hogy az igazi térképpel talán csakugyan neki lehet vágni János pap felkutatásának.

– Jól van – mondta –, várjuk hát meg az estét.

Zószimosz zöldséget és gyümölcsöt szolgáltatott fel az egyik kispapjával, és a Poéta kérdésére, hogy nem volna-e valami más is, azt felelte:

– Szerény és egyhangú étkezés juttatja a szerzetest egyenesen az állhatatosság révébe.

Menjen a pokolba, förmedt rá a Poéta, de mert feltűnt neki, mégis milyen jóízűen eszik, belekotort a főzelékébe, és látta ám, hogy a cimborái csak neki, Zószimosznak, titkon jóféle kövér gödölyecupákokkal kedveskedtek. Szó nélkül tányért cserélt vele.

Épp belenyugodtak hát, hogy várakozással fogják tölteni a napot, amikor egyszer csak berontott az egyik kispap, és feldúlt arccal újságolta, mi történik a városban. Sztephanosz Hagiokhrisztophoritész még az éjjel, közvetlenül a szertartás után Iszaakiosz Angelosznak a Peribleptosz-kolostor környékén lévő házához vonult, s ott felkiáltott Iszaakiosznak, hogy jöjjön le, majd máris ráripakodott a vele lévőkre, hogy törjék be a kaput, kapják el Iszaakioszt a szakállánál fogva, és taszítsák le fejel előre. Ekkor Iszaakiosz, akit pedig tétovának és gyávának tartott a szóbeszéd, elhatározta, hogy harcolni fog: úgy, ahogy volt – testét mindössze egy lágyékig érő, kétszínű tunika fedte –, az udvaron lóra pattant, és meglepett ellenségének rontott kivont karddal. Hagiokhrisztophoritésznek annyi ideje sem maradt, hogy fegyvert rántson, Iszaakiosz egyetlen csapással kettéhasította a fejét. Majd immár kétfejű áldozatának kísérői ellen fordult, az egyiknek levágta a fülét, a többit pedig megfutamította.

A császár bizalmi emberének megölése nagy és nehezen orvosolható baj volt. Iszaakiosz szemlátomást jól tudta, miként kell bánni a néppel, mert a Hagia Szophiába sietett, számítva a hagyomány szerint a gyilkosoknak ott járó menedékre, és fennhangon kért bűnbocsánatot azért, amit elkövetett. Megszaggatta az egy szál tunikáját s a szakállát, felmutatta még mindig véres kardját, irgalomért könyörögve magyarázta, hogy önvédelemből cselekedett, s mindenkit emlékeztetett a megölt ember sok-sok gaztettére.

– Nem tetszik nekem ez a história – mondta Zószimosz, akit már sötét lelkű pártfogójának hirtelen halála is kétségbe ejtett. Hát még a csak eztán érkező, újabb és újabb hírek! Iszaakiosz mellé a Hagia Szophiában olyan előkelőségek is csatlakoztak, mint Ióannész Dukász, Iszaakiosz pedig tovább beszélt a mindegyre gyarapodó tömeghez; estére hatalmas sokaság gyűlt köréje védelmezőleg a templomban, és volt, aki már azt hajtogatta, hogy le kell számolni a zsarnokkal.

Vagy igazat sugallt a Zószimosz-féle varázslás, és Iszaakiosz jó ideje készült már minderre, vagy csak ellenségeinek hibáját használta ki ügyesen, de nyilvánvaló volt, hogy Andronikosz alatt inog a trón. És ugyancsak nyilvánvalónak látszott, hogy ilyen körülmények között őrültség lenne, ha Baudolinóék megpróbálnának bejutni a királyi palotába, mely egyik pillanatról a másikra mészárszékké változhat. Közös elhatározással úgy döntöttek, hogy a Katabatészban várják ki a fejleményeket.

Másnap reggel a fél város az utcákra vonult, fennhangon követelve Andronikosz letartóztatását és Iszaakiosz császárrá koronázását. A nép megrohamozta a börtönöket, és kiszabadította a zsarnok sok ártatlan áldozatát, előkelő családok tagjait is, akik legott elvegyültek a lázongók között. De nem is lázongás, inkább felkelés, forradalom, hatalomátvétel volt ez már. A polgárok fegyvert fogtak, ki karddal és pajzzsal, ki buzogánnyal és botokkal felszerelkezve járta az utcákat. Néhányan, köztük birodalmi tisztviselők, akik elérkezettnek látták a pillanatot, hogy másik autokrata után nézzenek, leeresztették Nagy Constantinusnak a templom főoltára fölött függő koronáját, és Iszaakiosz fejére tették.

A tömeg ezután harciasan kitódult a templomból, és ostrom alá vette a császári palotát, Andronikosz pedig kétségbeesett védekezésre szánva rá magát, a legnagyobb, Kenénarionnak nevezett bástya lőrésein át saját kezűleg lődözte nyilait, de alattvalóinak immár eszelős dühe végül megadásra kényszerítette. Menekülés közben állítólag letépte nyakából a keresztet, megszabadult bíborfestésű sarujától, fejébe sebbel-lobbal egy csúcsos hegyű, barbár kalapot csapott, s a nagy palota útvesztőin egérutat nyerve, felszállt a királyi gályára feleségével és egy Maraptiké nevű hetairával, akibe őrülten szerelmes volt. Iszaakiosz diadalmenetben vonult be a palotába, a tömeg elözönlötte a várost, megrohamozta a pénzverdét, vagy ahogy nevezték, az Aranymosót, behatolt a fegyverraktárakba, és a szentképek díszeit leszaggatva, fosztogatni kezdte a palota templomait.

Zószimosz egyre jobban rettegett, máris híre kelt, hogy lefülelték s azonmód felkoncolták Andronikosz egyik cinkosát. Másrészt Baudolinóék sem látták volna célszerűnek, hogy éppen most merészkedjenek be a Bukoleion folyosóira. Így hát jobb híján még néhány napig a Katabatészban tétlenkedtek, ettek és ittak tovább.

Eladdig, míg híre nem kelt, hogy Iszaakiosz a nagy palotából átköltözött a blakhemai tanácsházára, a város északi végébe. Ettől pedig a Bukoleion hihetően védtelenebb lett és (mivel rabolnivaló már nem maradt benne) viszonylag elnéptelenedett. Ugyanaznap történt, hogy Andronikoszt a Pontosz Euxeinosz partjánál elfogták, és Iszaakiosz elé hurcolták. Az őrök pofozták és rúgták, a szakállát kitépdesték, a fogait kiverték, kopaszra beretválták, végül lecsapták bárddal a jobbját, és tömlöcbe vetették.

Hallván, hogy a városiak örömükben mindenütt táncra perdülnek és ünnepelnek, Baudolino úgy döntött, hogy a felfordulást kihasználva végre elindulhatnak a Bukoleiónba. Zószimosz megjegyezte, hogy felismerhetik, mire barátaink azt mondták neki, ne aggódjék. A kezük ügyébe kerülő szerszámokkal leszőrtelenítették a fejét s az arcát, hiába sírt Zószimosz, hogy szégyenszemre megfosztják szerzetesi méltóságának eme jelvényeitől. Való igaz, hogy így, tojásnál is csupaszabban, Zószimosznak mintha eltűnt volna az álla, s az előrebiggyedő felső ajkával meg a hegyes kutyafülével Baudolino szerint jobban emlékeztetett Cichinisióra, aki Alessandriában a falu bolondjaként a lányokat a malackodásaival riogatta, mintsem az elátkozott aszkétára, akinek mindaddig kiadta magát. A siralmas látványon úgy javítottak, hogy szépen kifestették, míg végül amolyan bakasszonyféle nem lett, akit Lombardiában kicsúfolnak és rohadt gyümölccsel meghajigálnak a gyerekek, de Konstantinápolyban mindennapos látvány volt az ilyesmi, és csak annyit számított, mintha valaki Alessandriában túróárusnak öltözve jár-kel.

A városon végigmenve szembetalálkoztak Andronikosszal, rühes tevén ült láncra verve, a vedlett jószágnál is kopaszabban, félmeztelenül, a csonka jobb csuklóján átvérzett, mocskos rongydarab, és vérben ázott az arca is, mert nem sokkal korábban a fél szemét is kivájták. A város legnyomorultabbjai, akiknek hosszú ideig volt uruk és zsarnokuk – hurkaárusok, cserzővargák és mindenféle kocsmatöltelékek –, úgy rajzották körül, mint tavasz jöttével lópotyadékot a legyek, furkósbottal verték a fejét, ganéjjal dörzsölték be az orrát, szivacsból ökörhugyot fröcsköltek a képébe, sütőnyársakkal döfködték a lábát, s még a legszelídebbek is kőzáport zúdítottak rá, veszett kutyának és szukafinak nevezték. Egy bordélyablakból valamelyik parázna nő jó korsónyi forró vizet öntött rá, mikor pedig a csőcselék dühe a tetőfokára hágott, lerángatták a teve hátáról, s a lábánál fogva felakasztották arra a két oszlopra, mely a Romulust és Remust szoptató anyafarkas szobrától nem messze áll.

Andronikosz szebben viselkedett, mint gyilkosai, és egyetlen jajszó nem hagyta el az ajkát. Csak azt motyogta, hogy „kürie eleiszon, kürie eleiszon”, és megkérdezte, minek tovább törni a foszló nádat. Fejjel lefelé lógó testéről a tömeg a megmaradt néhány rongyot is leszaggatta, valaki levágta a hímvesszejét, másvalaki lándzsát dugott a torkán át egészen a beleiig, megint másvalaki pedig a végbelén taszította fel a kardját. Latinok is voltak ott, körültáncolták, rövid szablyáikkal farigcsálták a testét, s talán egyedül nekik volt joguk a bosszúra azok után, amit Andronikosz a magukfajtájával néhány esztendeje művelt. A boldogtalan végül még egyszer utoljára összeszedte az erejét, és jobb karcsonkját a szájához emelte, mintha vérveszteségét a belőle bugyogó, meleg vért kiszopva akarná valahogy pótolni. Azután meghalt.

A szörnyű látványtól elszakadva Baudolinóék folytatták útjukat a Bukoleion felé, de még oda sem értek, már látták, hogy lehetetlen bejutni. Iszaakiosznak elege lett a fosztogatásból, körülvétette hát a palotát a testőrségével, s aki át próbált törni a védelmen, azt ott helyben felkoncolták.

– Te azért osonj csak át, Zószimosz – mondta Baudolino. – Pofonegyszerű: bemégy, fogod a térképet, és kihozod nekünk.

– És ha elvágják a torkomat?

– Ha nem mégy, akkor mi vágjuk el.

– Akkor volna érdemes kockáztatnom, ha csakugyan ott volna az a térkép a palotában. De őszintén szólva, nincs ott.

Baudolino döbbenten nézett rá, ekkora szemtelenségre igazán nem számított.

– Vagy úgy! – förmedt rá. – Hát előrukkolsz az igazsággal? És eddig miért hazudtál?

– Időt próbáltam nyerni. Időt nyerni nem bűn. A tökéletes szerzetes szerint csak elvesztegetni az.

– Öljük meg most azonnal – indítványozta a Poéta. – Soha jobbkor: ebben az öldöklésben fel sem fog tűnni. Döntsük el, ki fojtsa meg, azután rajta.

– Egy pillanat – mondta Zószimosz. – Istentől tudhatjuk, miként tartózkodjunk attól, ami nem helyes. Hazudni hazudtam, de jót akartam vele.

– Kinek?! – bődült rá Baudolino.

– Magamnak – fele