/ Language: English / Genre:antique

5733ba6bf3a84435c42a6b332d464df7

Unknown


Gemmell-könyvek

Drenai saga

David A. Gemmell

A NAPPAL ÉS ÉJJEL

KARDJAI

Elátkozott Skillgannon regénye

Delta Vision Kiadó Budapest

David A. Gemmell

A Nappal és Éjjel Kardjai

I. kiadás

© Delta Vision Kft., 2006

Fordította: Sziklai István

© Sziklai István, 2006

Korrektúra: Vértessy Tamás

Borítógrafika: John Picacio

Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David A. Gemmell:

The Swords of Night and Day

Copyright © David A. Gemmell, 2004

Minden jog fenntartva

ISBN 963 9679 03 8

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: 36 (1) 216–7053

Telefon/fax: 36 (1) 216–7054

www. deltavision.hu

Ajánlás

A Nappal és Éjjel Kardjait szeretettel ajánlom Don és Edith Grahamnek, a varázslatos Cloe Reevesnek, és a bexhilli (Egyesült Királyság) Old Mill Park minden lakójának, akik az utolsó hét évben annyi örömet okoztak nekem.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm, mint mindig, el olvasóimnak, Jan Dunlopnak, Tony Evansnek és Stella Grahamnek. Továbbá köszönöm régi barátomnak és szerkeszt mnek, Ross Lempriere-nek, valamint Lawrence és Sally Bermannek a történet formálásában nyújtott segítségüket. Egyben hálás vagyok két szerkeszt mnek, Selina Walkernek (Egyesült Királyság) és Steve Saffelnek (USA) felbecsülhetetlen közrem ködésükért, és kiadványszerkeszt mnek, Laura Jorstadnak. Végül köszönöm két új barátomnak, Alan Fishernek és Steve Huttnak, akik meghallgatták a cselekményr l és a karakterszálakról szóló elkalandozásaimat, és sosem panaszkodtak. (És igen, Steve, te rukkoltál el a katedrális kapujánál játszódó jelenettel a Ravenheartban, de még mindig nem kapsz részesedést a honoráriumomból!)

El hang

A nap melegen sütött a kék égen, és a papn , Ustarte a sírhant mellett állt, segédeit nézve, akik éppen a végs nyughelyet álcázták. Gondosan sziklákat görgettek a szigeten álló kis sírra, és növényeket cipeltek oda, hogy elfedjék a frissen megbolygatott földet. Ustarte hátralökte skarlátarany ruhájának csuklyáját, felfedve kopasz fejét és megdöbbent , kortalan szépséget sugárzó arcát.

Nagy szomorúság öntötte el. Ustarte számos halált látott már életének évszázadai alatt, de kevés érintette meg olyan er sen, mint ennek a h snek az elmúlása. Lepillantott a kiszáradt folyómederre.

Tavasszal a víz lezúdul a hegyekb l, és mindkétfel l körülfolyja majd a szigetet, hogy aztán egyetlen folyóként folytassa útját délnek. Most azonban a nyár derekán a sziget csak egy dombocska volt, poros és jellegtelen. Nem éppen jó nyughely egy nagyszer embernek.

Ekkor egy sárga köntöst visel id s pap lépett oda hozzá: a férfi háta görbe volt, szikár, torz vonásai és a hatalmas barna szempár elárulták a beavatottaknak, hogy egy Eggyéforrtról van szó, az ember és vadállat ötvözetér l. A kardok és lándzsák tudatlanságába temetkezett világban azonban szerencsére kevesen voltak, akik felismerték volna származását. A legtöbbjüknek csak egy csúf kis ember volt, barátságos szempárral.

– Jobbat érdemelt ennél, szentséges úrn m.

– Való igaz, Weldi barátom.

Ustarte hátat fordított a sírnak, és botjára támaszkodva elindult, le a domboldalon az árnyékok felé. Weldi bicegve követte.

– Miért tettük ezt? Az emberek hatalmas kriptát építettek volna neki, és szobrokat emeltek volna. Végtére is megmentette ket. És most senki sem fogja tudni, hogy hol nyugszik.

A n felsóhajtott.

– Meg fogják találni, Weldi. Láttam. Lehet, hogy ötven év múlva, és az is lehet, hogy csak száz év múlva. De megtalálják.

– És aztán mi lesz, szentséges úrn m?

– Bárcsak megmondhatnám. Emlékszel a Feltámasztók papjára, aki évekkel ezel tt látogatott el hozzánk?

– Magas ember volt. A segítségedet kérte egy szerkezettel kapcsolatban.

– Igen – nyúlt bele a papn egyik mély zsebébe, ahonnan egy csillogó, fogazott és ékkövekkel kirakott fémdarabot húzott el . Weldi rámeredt a tárgyra.

– Nagyon csinos. Mi ez?

– Ez egy nagyobb szerkezet része, amit hozzánk hasonló lények készítésére használtak, kedvesem. Eggyé forrasztásra és az anyag megváltoztatására. Az életesszencia kivonására és annak reprodukálására vagy átformálására. Emberként járó fenevadak vagy fenevadként viselked emberek teremtésére.

– Akkor hát mágikus?

– Bizonyos értelemben igen, Weldi. Mi egy vén világban élünk, mely számos születést és újjászületést látott már. Egykor léteztek olyan városok, ahol az épületek olyan magasak voltak, hogy a csúcsuk körül felh k gyülekeztek. Abban az id ben a mágia megszokott volt, bár nem mágiának hívták. A Tükörben láttam. Abban az id ben a gonoszság olyan gigantikus volt, olyan mindent elnyel , hogy az emberek többé már saját gonoszságukat sem ismerték fel. Olyan rémít fegyvereket építettek, melyek egész városokat tudtak felfalni, és egész kontinenseket tudtak hamuvá változtatni. Megmérgezték a leveg t, megmérgezték a tengereket, és kiirtották a földnek életet adó fákat.

Weldi megborzongott.

– Mi történt velük?

– Hála az egeknek, elpusztították magukat, miel tt megölték volna az egész planétát.

– És mi köze van ennek a barátunkhoz és a halálához? Ustarte szorgoskodó csapatára nézett. A dombtet ismét kopár volt. Néhány hét múlva már nyoma sem lesz a sírnak. A szél földet fúj a nyughelyre, benövi a f , pedig odalent, a földben fog feküdni, némán várakozva. A papn t kirázta a hideg.

– Ezek az si emberek számos szerkezetet hagytak hátra, Weldi. A Feltámasztok templomában vannak ehhez hasonló tárgyak, melyeket

magának az életnek a manipulálásra használtak. Más helyeken még több ilyen található, melyeket nem az életnek, hanem a halálnak és a pusztításnak szenteltek. Minél jobban beleássák magukat a papok ezeknek a szerkezeteknek a rejtélyébe, annál közelebb kerülnek ahhoz, hogy ismét megalkossák azoknak az si napoknak a rémségét.

– Megállíthatjuk ket, szentséges úrn m?

A n megrázta a fejét, és kék szemében düh csillant.

– Én nem vagyok erre képes. Nincs meg hozzá a hatalmam, az id m pedig egyre fogy. Belenéztem a Tükörbe, és számos sivár jöv t láttam, amit l meghasadt a szívem. Eggyéforrtak seregei tombolnak mindenfelé, megrontott papok misztikus hatalmat bitorolnak, és az eget elsötétíti a halálos es . Félelem, sivárság, gonoszság rjöng mindenfelé.

Láttam a világ végét, Weldi. – Megborzongott. – De az egyik jöv ben láttam a barátunkat is, aki újjászületett, hogy beteljesítse a próféciát, mely véget vethet a rettegésnek.

– A próféciát? Kinek a próféciáját?

– Az enyémet.

– A tiédet? És mi ez a prófécia? – Ustarte elmosolyodott.

– Még nem tudom, Weldi.

– Miként lehet ez, szentséges úrn m? Hiszen a te próféciád.

– Valóban az lesz. De éppen ezért bosszantó a helyéb l kiforgatott id szilánkokat látni. Most igazából csak annyit tudok, hogy barátunk újra élni fog. Tudom, hogy a Nappal és Éjjel Kardjai segíteni fognak neki. Tudom, hogy a holtak mellette állnak majd. Ennél többet azonban nem tudok mondani.

– És megmenti majd a világot? – Ustarte elindult vissza a dombtet re.

– Nem tudom, Weldi. De ha olyan embert keresnék, aki képes a lehetetlenre, akkor az Elátkozott Skilgannon lenne.

----------

1.

El ször csak a sötétség volt: teljes és abszolút. Egyetlen hang sem zavarta meg, egyetlen tudatos gondolat sem aggasztotta. Aztán jött a ráébredés a sötétségre és minden megváltozott. Érezte, hogy valami nekinyomódik a hátának és a lábának, és a mellében valami szelíden dobogott. Ekkor megérintette a félelem.

Miért vagyok sötétben? Ebben a pillanatban egy fényl , nagyon er s kép töltötte ki az elméjét.

Egy férfi acsargott rá gy lölettel telve, és vetette rá magát, felemelt lándzsával. Az arca elt nt a vérvörös sugárban, ahogy a kardpenge kettészelte a koponyáját. Még több harcos rontott rá. Nem volt menekvés.

A teste meg-megrándult, szeme felpattant. Sehol sem látott festett harcosokat, sem a halálára sóvárgó, sikoltozó ellenségeket. Ehelyett egy puha ágyban fekve találta magát, és egy díszes, magas, kupolás mennyezetre meredt. Pislogott és vett egy nagy leveg t, mire tüdejét elöntötte az éltet oxigén. Az élmény leírhatatlan volt – és valahogy természetellenes.

A férfi összezavarodva ült fel, és megdörzsölte a szemét. T le jobbra egy magas, ívelt nyíláson át napfény sz

dött be. Olyan er s és

fájdalmas volt a fény, hogy felemelt kézzel védte szemét a ragyogásától.

Ekkor meglátta bal alkarján a sötétkék tetoválást. Egy pók volt az: egyszerre rút és fenyeget . Amikor szeme megszokta a fényességet, felállt és meztelenül körbecaplatott a szobában. H vös szell simított végig a b rén, amit l kirázta a hideg. A maga módján ez is zavarba ejtette. A hideg érintése szinte idegennek t nt.

A nyílás egy félköríves teraszra vezetett, mely a magasból nézett le egy fallal körülvett kertre. A kerten túl egy város terült el, egy völgyben megbújva, ahol a fehér épületeket vörös cserepes tet k fedték. A szeme mostanra hozzáedz dött már a fényhez, tekintete a városon túl emelked hósipkás csúcsokat, és a felettük ragyogó kék eget kémlelte.

Pillantása lassan végigsiklott a dimbes-dombos vidéken. Semmi olyat nem látott, ami megrángatta volna emlékezetét. Minden új volt.

Ismét megborzongott, és visszatért a kupolás szobába. A padlót sz nyegek fedték: egyesekre virágokat hímeztek, másokra olyan szögletes jelképeket, melyeket nem ismert. Maga a szoba is ismeretlen volt. A közeli asztalon észrevett egy vizeskorsót, és egy hosszú nyakú kristálykelyhet. A korsóért nyúlt. Ekkor megpillantotta magát az asztal mögötti falra er sített domború tükörben. Fagyos, zafírkék szempár nézett vissza rá az egyszerre komor és baljós arcból. Volt valami a tükörképben látott férfiban, ami elfojthatatlan vadságról árulkodott.

Tekintete a mellén vicsorgó párducra kúszott.

Tudta, hogy a hátán van egy harmadik tetoválás is, egy kitárt szárnyú sas. De hogy ezeket az er szakos képeket miért vésték a testébe, arról fogalma sem volt.

Ekkor ráébredt a gyomrát mardosó ürességre, és felismerte benne –

mintha csak valami si emlék lenne – az éhség jeleit. Megtöltötte vízzel a kristálykelyhet, alaposan belekortyolt, majd körülnézett a szobában.

Az ajtó melletti keskeny asztalon megpillantott egy szárított gyümölcsökkel, mézt l csöpög kajszibarackokkal és fügékkel teli lapos tálat. Visszavitte a tálat az ágyba, ahol leült, és lassan nekiállt a gyümölcsök elfogyasztásának, minden pillanatban azt várva, hogy emlékei zúdulva törnek rá.

Ám azok nem jöttek.

Félelem villant benne, de vadul elfojtotta.

– Nem olyan ember vagy, aki utat enged a pániknak – mondta ki hangosan.

Honnan tudhatnád? Ez a gondolat nyugtalanította.

– rizd meg a hidegvéred, és gondolkozz!

Az acsargó arcok ismét közeledtek. Körülötte mindenfelé ellenséges harcosok vagdalkoztak és kaszaboltak. Két halálos, borotvaéles pengével küzdött ellenük. Az ellenség hátrált. Nem is próbált megszökni el lük, ehelyett rájuk vetette magát, megpróbálva eljutni... eljutni...

Az emlék elhalványult. Haragja egyre duzzadt, de hagyta, hogy átrobogjon rajta, aztán kiszálljon bel le. A jelenet emlékébe kapaszkodva eltöprengett azon, mire is emlékezik bel le. Halálosan fáradt volt, kardjait szokatlanul súlyosnak érezte. Aztán ráébredt, hogy nemcsak fáradt volt.

Öreg voltam!

Az emlék keltette döbbenet hatására ismét felpattant, és visszatért a tükörhöz. Az abban látott arc fiatal volt, b re ránctalan, a rövidre nyírt haj sötét és csillogott az egészségt l.

A kép hányingert kelt élességgel tért vissza.

Széles pengéj lándzsa döfött az oldalába. Összerándult az emlékt l, a felszakított húsból feltör vérfolyam kínjától. A lándzsa majdnem kibelezte. A seb halálos volt. Egy visszakezes vágással végzett a lándzsa forgatójával, aztán botorkált tovább. A zharnok királya parancsokat sikoltozott reinek, hogy védjék meg. Négyen rontottak rá, hatalmas férfiak, kezükben bronzfejszékkel. Bátran haltak meg. Az utolsónak sikerült fejszéjét a vállába vágnia, majdnem lemetszve a karját. A zharn király csatakiáltást hallatva vetette rá magát. Halálos sebesülten is elhajolt az uralkodó felé döf lándzsája el l, és a bal kezében tartott kard felhasította a király oldalát, egészen a gerincoszlopig.

Fájdalmában és kétségbeesésében a zharnok királya iszonytató kiáltást hallatott, és elzuhant.

A férfi lenézett a vállára. B re sértetlen volt. Akárcsak az oldala.

Egyetlen heg sem csúfította el húsát. Akkor lehet, hogy a jöv t látta?

Így fog meghalni?

A teraszról hideg szél tört be. A férfi nekiállt átkutatni a szobát, és a távolabbi falnál talált egy komódot. A fels fiókban gondosan összehajtogatott ruhákra bukkant.

Kivette az els t, és látta, hogy az finom kék pamutból sz tt derékig ér tunika. Belebújt, aztán kihúzta a második fiókot is. Itt több nadrágra akadt: egyeseket gyapjúból, másokat puha b rb l varrtak. Kiválasztott egy sötét, fényesen csillogó b rb l készültet, és felvette. Tökéletesen illett rá.

Lépteket hallott odakintr l, az ajtó el l, így ellépett a komódtól, és várt: elméje megfeszült, teste ellazult.

Egy id s ember lépett be, kezében tálcával melyre pácolt hússal és füstölt sajttal megrakott tányért tettek. A férfi idegesen nézett rá, de nem szólt egy szót sem. Az asztalhoz lépett, lerakta a tálcát és visszahátrált az ajtóhoz.

– Várj!

Az id s ember megtorpant, és lesütötte a szemét.

– Ki vagy?

Az öreg mormogott valamit, alig érthet en, és kirohant a szobából.

Csak miután elment, akkor sikerült a férfinak összeraknia a szavakat, amit hallott. A szavak ismer sek voltak, de valahogy összefolytak. Az alak azt mondta: „Csak egy szolga, uram." meg úgy hallotta:

„Tsakedzssolgaurm"

Kisvártatva egy újabb alak jelent meg az ajtóban: vasszürke hajú, halántékán kopaszodó, sudár férfi. Szikár volt és kissé hajlott hátú, mélyen ül és átható zöld szempárral. Sötét ruhákat viselt: szürke szaténból készült, tunikaszer inget és fekete pamutnadrágot. Idegesen elmosolyodott.

– Bemhtk? – tudakolta.

Bemehetek? A hálószobában álló férfi intett, hogy lépjen be. A jövevény gyorsan beszélni kezdett, de a férfi felemelte a kezét.

– Nehezemre esik megérteni a kiejtésed. Beszélj lassan!

– Hát persze. A nyelv változik, formálódik és gyarapszik. Most már értesz? – kérdezte az újonnan jött, tisztán és tagoltan ejtve a szavakat. A férfi bólintott. – Tudom, hogy számos kérdésed lesz. – Becsukta az ajtót maga mögött. – És id vel mindegyikre választ is kapsz. – Lenézett a másik meztelen lábára. – Abban a faliszekrényben több pár cip t és két pár csizmát találsz – mutatott rá a távolabbi fal egyik panelére. –

Észreveszed majd azt is, hogy minden ruha jól illik rád.

– Mit keresek itt?

– Érdekes, hogy ezt kérdezed el ször. Remélem, nem tartasz udvariatlannak, ha a sajátommal felelek: tudod már, ki vagy?

– Nem.

Az sz hajú férfi bólintott.

– Érthet . De megnyugtatlak, hogy eszedbe fog jutni. Ami pedig azt illeti, hogy mit keresel itt – ekkor elmosolyodott –, azt jobban meg fogod érteni, amint eszedbe jut a neved. Úgyhogy kezdjük inkább az én nevemmel! Én Landis kán vagyok, és ez az otthonom. A város, amit odakint látsz, Petar. Ez, ahogy te mondanád, a birtokom része. Azt szeretném, ha úgy gondolnál rám, mint barátra, aki segíteni akar neked.

– Miért nem emlékszem semmire?

– Mert... mondjuk azt... sokáig aludtál. Nagyon sokáig. Az, hogy egyáltalán itt vagy, valóságos csoda. Lassan kell nekilátnunk a dolgoknak. Kérlek, bízz bennem!

– Kaptam valami sebet?

– Mib l gondolod?

– Emlékszem... egy csatára. Festett zharn bennszülöttekre.

Megdöftek, még sincs egyetlen sebem sem.

– Kiváló! – kiáltotta Landis kán. – A zharnok! Kiváló! – Úgy t nt, mintha hihetetlenül megkönnyebbült volna.

– Mi a kiváló?

– Az, hogy emlékszel a zharnokra. Ez elárulja, hogy sikerrel jártunk.

Ez azt jelenti, hogy te... az az ember vagy, akit kerestünk.

– Hogyhogy?

– A zharnok réges-régen kivesztek a történelemb l. Csak legendák foszlányai maradtak fenn róluk. Az egyik ilyen legenda mesél arról a nagy harcosról, aki szembeszállt velük. és az emberei egy kétségbeesett rohamot indítottak a hatalmas zharn sereg centruma ellen.

Állítólag fenséges látvány volt. A halálukba rohantak, hogy megöljék a zharnok királyát.

– Hogyan emlékezhetek egy ilyen régen történt eseményre?

– Keress magadnak egy lábbelit, én pedig megmutatom neked a palotát és a parkot.

– Örülnék néhány válasznak – felelte a férfi, és él lopózott a hangjába.

– Én pedig semmit sem szeretnék jobban, mintha leülhetnék most ide, és mindenre válaszolhatnék. Ugyanakkor nem lenne bölcs dolog.

Neked kell meglelned a válaszaidat. Hidd el nekem, hogy jönni fognak.

Neked fontos, hogy körültekint en járjunk el. Megbízol bennem?

– Nem bízom meg egykönnyen senkiben. Amikor azt kérdeztem, hogy miért nem emlékszem semmire, azt mondtad, sokáig aludtam.

Pontosabban azt felelted: mondjuk azt, hogy aludtál. Válaszolj erre az egyetlen kérdésemre, és akkor fontolóra veszem, hogy megbízzak benned. Mennyi ideig aludtam?

– Ezer évig – felelte Landis kán.

A férfi el ször nevetni kezdett, de ekkor észrevette, hogy Landis kán arcán nyoma sincs der nek.

– Lehet, hogy elvesztettem az emlékeimet, de a józan eszemet nem.

Senki sem alszik ezer évig.

– Azért használtam az alvás szót, mert ez áll legközelebb ahhoz, ami ténylegesen történt. A... lelked... ha úgy tetszik, az elmúlt tíz évszázadban az ürességben kóborolt. Az els testedet megölték a zharnokkal vívott csatában. Ez az új tested, mely azokból a csontokból állt össze, melyeket rejtett sírodban találtunk. – Landis kán belenyúlt az övén függ kis erszénybe. El húzott onnan egy kis aranymedált, hosszú, vékony lánccal. – Mit jelent ez neked? – kérdezte. A férfi átvette a medált, ujjai gyengéden zárultak össze rajta.

– Ez az enyém – mondta szelíden. – Meg nem tudom mondani, honnan tudom, hogy így van.

– Mondj egy nevet... ha tudsz.

A férfi habozott és behunyta a szemét.

– Dayan – mondta végül.

– Le tudod írni ezt a férfit?

– Férfit?

– Ezt a Dayan nevezet t.

– nem férfi. Dayan n volt... – Kurta emlékfoszlány villant fel az elméjében, amit l összerezzent, mintha fájdalom marna belé. – volt a feleségem. És meghalt.

– És magaddal hordtad a hajfürtjét?

A férfi alaposan szemügyre vette Landis kánt.

– Úgy t nik, meglep dtél. Mire számítottál?

– Nem fontos. Valahol hiba történt. De biztosan igazad van. A legkorábbi történeteink, melyek... rólad szólnak... említik, hogy feleségül vettél egy Dunaya nevezet hercegn t. Azt mondják, hogy egy démon ölte meg, aki magával hurcolta a túlvilágra. Te pedig utána mentél. Évekre elt ntél az emberek világából, ahogy a föld legmélyebb bugyraiban kutattál utána, hogy visszahozd. – Landis kán kuncogott. –

Ez remek mese, és valószín leg az igazság morzsája is ott van benne valahol. De most tarts velem, barátom! Rengeteg mindent kell megmutatnom.

Landisnak nehezére esett leküzdenie izgatottságát. Az eredménytelen robotolás végtelennek t

évein át kapaszkodott abba a látomásba,

hogy egy napon megválthatja magát. Az elmúlt huszonhárom évben türelmesen várt, minden észérv ellenére remélve, hogy ez az utolsó kísérlete dönt nek bizonyul majd.

Az els három kudarc keser volt, és megingatta magabiztosságát.

Most azonban, ebben a dics séges pillanatban az önbizalma ismét helyreállt.

Két név szította fel benne ismét a remény tüzét. A zharnok és Dayan.

A ragyogó, zafírkék szem , sudár alakra nézett és kipréselt magából egy mosolyt.

– Hová megyünk? – kérdezte t le a férfi.

– A könyvtáramba, ahol a munkahelyem is van. Van ott valami, amit alig várom, hogy megmutathassak neked.

Landis végigvezette a férfit egy keskeny folyosón, majd le egy lépcs soron. Az alsó szinteken h vös volt, a kovácsoltvas tartókba helyezett lámpások dacára is. Landis megborzongott, de a mellette haladó alakot szemmel láthatóan nem zavarta a hideg.

Végül elérték a kétszárnyú ajtót. Egy hosszú terembe jutottak, ahol öt puha szék és három dívány állt, rajtuk hímzett párnák. A hosszúkás, ívelt ablakokon át a messzi hegyekre lehetett látni. A függönyöket a délutáni szell lebegtette. Balra boltíves átjáró nyílt, mely a könyvtárba vezetett, ahol polcok tucatjai hajlottak meg a rájuk pakolt könyvek súlya alatt.

Landis odasétált a terem hátuljából nyíló másik ajtóhoz, melyet az erszényéb l el szedett kulccsal nyitott ki.

A benti helyiség ablaktalan volt és sötét. Landis meggyújtott egy lámpást, mely felakasztott tartójában állt. Aranyszín fény pislákolt fel a szobában, és az árnyékok táncra keltek a sima falakon.

– Mit szedtek le onnan? – tudakolta a férfi.

Landis elmosolyodott, ahogy rápillantott a négyszögletes poros foltokra, ami elárulta, hogy honnan vették le a falakról az odaer sített tárgyakat.

– Csak néhány festményt – felelte gyorsan. – Nagyon jó megfigyel vagy. – Landis az íróasztalához lépett, ahonnan felemelt valamit, ami

el ször egy rövid és görbe, díszes botnak t nt. A tárgy mindkét vége gyönyör en faragott, fehér elefántcsontban ért véget, míg a közepe simára csiszolt ébenfa volt. Megfordult és vendége felé nyújtotta a készséget.

A férfi arca elsötétült, pedig hátralépett.

– Nem akarok hozzájuk érni.

– Hozzájuk?

– Gonoszság lapul bennük.

– De ezek a tieid. Veled együtt temették el ket a sírba. A melledre fektették ket, és rájuk kulcsolták a kezed.

– Még így sem akarom ket. – Landis vett egy nagy leveg t.

– De tudod, hogy mik ezek?

– Igen, tudom – felelte a férfi, és temérdek szomorúság csendült a hangjában. – k a Nappal és Éjjel Kardjai. Én pedig Elátkozott Skilgannon vagyok.

Landis keze az egyik markolatra kulcsolódott.

– Ne vond ki azt a pengét! – mondta Skilgannon. – Látni se akarom!

– Ezzel sarkon fordult, és visszasétált a könyvtárba. Landis a Nappal és Éjjel Kardjait visszatette íróasztalára, és a harcos után futott.

– Várj! – kiáltotta. – Kérlek, várj!

Skilgannon megállt, sóhajtott egyet, aztán megfordult.

– Miért hoztál vissza, Landis?

– Meg fogod érteni, amikor meglátod a világot a birtokomon kívül.

Hatalmas gonosz tenyészik odakint, Skilgannon. Szükségünk van rád.

A harcos megrázta a fejét.

– Még nem emlékszem sok mindenre, Landis, de tudom, hogy isten sosem voltam. Minden nemzedékben akadnak hadvezérek, h sök, bátor emberek. Az én id mben talán... de csak talán... különleges voltam. Ám ebben az id ben szintén kell lenniük hozzám hasonlóknak.

– Talán, ha elegen volnának – mondta felindultan Landis kán. – Egy nagy háborút vívtak, de jobbára nem emberek. Van néhány vitéz harcosunk, ám eddig két okból maradtunk életben. Egyrészt azért, mert a birtokom jobbára megközelíthetetlen, és nincs semmi ásványkincse.

Másrészt mert a hágókat saját jiamadjaim rzik. – Landis habozott, mert látta, hogy Skilgannon arca értetlenséget tükröz. – Ó, de látom már,

el reszaladtam a történetben. Nem tudsz a jiamadokról. Egyes vidékeken régen vérvadakként ismerték ket. Azt hiszem, a te id dben eggyéforrtaknak. hívták. Egybeolvasztott emberek és fenevadak.

Skilgannon arca megkeményedett, szeme csillogott a lámpások fényében.

– Emlékszel rájuk? – kérdezte Landis.

– Csak egy villanásnyira. De harcoltam ellenük.

– És gy ztél!

– Mindent meg tudok ölni, aminek vérét lehet ontani, Landis.

– Pont ez a lényeg! Egy maroknyinál nem találnál több embert ezen a földön, aki akár csak álmodhatna is arról, hogy ilyesmit mondjon a jiamadokról. Már csak egy hajszál választ el minket attól, hogy kihalt fajjá legyünk, Skilgannon.

– És szerinted én tudok változtatni ezen a kellemetlen helyzeten? Hol van a seregem?

– Sereg az nincs, de én még mindig hiszem, hogy te vagy az, aki meg tud menteni minket.

– Miért?

Landis vállat vont, és széttárta a kezét.

– Volt egy prófécia, mely rólad szólt, Skilgannon. Eredetileg aranytáblácskákra írták, és maga az Áldott Papn írta alá ket.

Csakhogy ezek elvesztek: a másolatokat emlékezetb l írták, de ezekben számos ellentmondás akadt. Volt azonban egy térkép, mely megmutatta azt a helyet, ahol a papn rejtette el a testedet. Ravasz térkép volt.

Irigylésre méltóan körmönfont. És mindenki, aki követte, csak egy üres szarkofágot talált egy barlangban. Mellette hevert a széttört fedél. Így aztán mindenki letörten távozott onnan.

– De te nem.

– Ó, de igen, én is. Méghozzá sokszor. Bárcsak mondhatnám, hogy a térkép talányát egyedül intellektusom felmérhetetlen hatalma révén fejtettem meg. De nem így történt. Volt egy látomásom... vagy inkább egy álom. Éppen ismét a barlangot kutattam át: azt hiszem, akkor utaztam oda tizenötödször. Fáradt voltam, és elaludtam. És az Áldott Papn

l álmodtam. Kézen fogott, és kivezetett a barlangból, le egészen a hegy lábánál elterül kopár pusztaságba, a kiszáradt folyómederhez.

Aztán így szólt: „A válasz itt rejlik, ha van hozzá szemed, hogy meglásd." Ez hasonló volt ahhoz, amit a térkép aljára írtak: A h s itt nyugszik, ha van hozzá szemed, hogy meglásd. Pirkadatkor ébredtem, kisétáltam a barlang bejáratához, és végignéztem az alant elterül vidéken. Ott volt a kiszáradt folyómeder. Egykor víz folyt benne, és a folyót egy sziget szelte ketté. Mostanra csak két kiszáradt csatorna vájt bele a k be a magas, kör alakú, sziklás földbucka két oldalán. A barlang kínálta kilátóból úgy t nt, mintha valaki egy hatalmas szemet vágott volna a földbe. El nem tudom mondani, mennyire izgatottan vezettem az ásócsapatot a buckához. A közepén kezdtünk neki az ásásnak. Aztán hét lábbal lejjebb beleütköztünk koporsód k fedelébe.

– Nagyra értékelem az örömödet – mondta Skilgannon –, de nyugtalanít ez a beszélgetés a koporsómról. Lépj tovább a próféciára!

– Hát persze, hát persze! Bocsáss meg! A prófécia azt jövendölte, hogy te leszel az az ember... aki visszaadja a szabadságunkat.

– Az el bb tétováztál. – Landis idegesen elmosolyodott.

– Nagyon jó a füled, barátom. Megpróbáltam elkerülni a felesleges magyarázkodást. Valójában a jövendölés azt mondja, hogy te vagy az az ember, aki ellopja az ezüstsas hatalmát, és visszahozza a békét és a harmóniát a világba.

– Szóval minden reményedet egy régi próféciára alapoztad?

– Igen, így van. De bátorított az is, hogy a Feltámasztók szintén hisznek benne. Mindkét oldal évszázadok óta kutatja a maradványaidat.

Hatalmas jutalmat ígértek annak, aki megtalálja a sírodat... és ez még mindig áll. Félnek t led, Skilgannon. És én a leg szintébben remélem, hogy jó okuk van rá.

A harcos egy darabig hallgatott.

– Ki volt ez az Áldott Papn ?

– Egyesek úgy hiszik, hogy egy istenn , aki feladta a halhatatlanságot az emberiség iránti szeretetéért. Mások azt mondják, hogy a Farkasisten, Phaarl emberi gyermeke volt. Ami engem illet, én úgy vélem, hogy ragyogó misztikus, filozófus és próféta lehetett.

Tehetséges asszony, és szent, akinek megadatott, hogy lássa a jöv t, s hogy részese legyen az emberiség megmentésének a Vadak Hajnalán.

– Volt neve is ennek az eszményképnek?

– Hát persze. Ustarténak hívták. Azt mondják, ismerted t.

Skilgannon arcából minden szín kifutott.

– Ismertem. Az utolsó napokban felkeresett.

----------

A domboldalon állt, az otthona el tt és nézte, ahogy a lovas vágtatva tart vissza a városba. A szívére mintha egy hatalmas k nehezedett volna. Lassan elindult felfelé a dombon, és kisétált az öbölre néz szirtre. Skilgannon egyre jobban megkedvelte ezt a helyet az elmúlt nyolc évben. A szikla kiugró peremére egy k széket faragtak. Nem tudta, hogy ki alkothatta, de a szívét elöntötte a melegség, amikor erre az emberre gondolt. A párkány veszedelmesen kiegyensúlyozatlan volt, és úgy t nt, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna, aláhullva a több száz lábbal lejjebb húzódó sziklás fövényre. Valaki mégis úgy döntött, hogy ezt a széket itt állítja fel. Mintha csak kihívta volna az isteneket: Öljetek meg, ha akartok, de én akkor is úgy döntök, hogy ideülök, ide, erre a helyre, és dacolok a hatalmatokkal.

Skilgannon kisétált a párkányra, és elhelyezkedett a székben. Meleg volt, a nap pedig fényesen sütött. A messzeségben, a Xsian-tengeren látta a halászhajókat, meg a körülöttük repked és le-lebukó sirályokat.

Fájdalom nyilallt a nyakába, mire összerezzent. Jobb kezének ujjbegyei elzsibbadtak. Megfeszítette a nyakát, majd a kezére nézett. Az ujjai remegtek. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta elnyomni a reszketést. A nyakában a fájdalom lassan tompult, elkeveredve a fáradt testéb l máshonnan áradó sajgással. A dereka éjszaka megint kínozta: a régi seb a csíp jén úgy gyötörte, mintha több mint egy órán át lovagolt volna. Bal térde sosem gyógyult ki a nyílvessz ütötte sebb l. Most már dühösen kapta ki a pergament az övéb l, és ismét széthajtotta. Bakila elutasította ajánlatunkat, bár elfogadta az ajándékokat és a sarcot. Ez állt benne.

Ajándékok és sarc.

Skilgannon éveken át próbálta meggy zni ket, hogy Bakilát nem lehet örökre megvásárolni. A zharnok királyának éhségét képtelenség sarc fizetésével csillapítani. Emellett ott volt a serege, amit csak

zsákmányolással lehetett jóllakatni. Az angostinok ifjú királya azonban nem értette meg. Most majd meg fogja érteni.

Most, hogy már kés .

– Hó, generális! – szállt felé a kiáltás, mire Skilgannon megfordult ültében. A fájdalom ismét belenyilallt a nyakába. Vakasul, az ifjú kapitány tartott felfelé a szirtre vezet ösvényen. A párkány el tt megtorpant, és megállt, majd elvigyorodott és a fejét csóválta. – Tudod, hogy le fog esni.

Skilgannon kedvesen rámosolygott a sötét szem ifjú harcosra.

– Gyere, ülj le mellém... és meglátjuk, leesik-e – felelte.

– Inkább nem.

– Tudod, hogy közelednek a zharnok?

– Hát persze.

– És velem tartasz, hogy megküzdjünk velük?

– Tudod, hogy igen. Szétszórjuk ket, generális.

Skilgannon felállt, és odasétált, ahol a tiszt várt rá. Vakasul harci öltözékét viselte: a fekete mellvértet, a keményített b rsisakot, a combig ér lovaglócsizmát, ami a térdénél bronzzal er sítettek meg. Hosszú és sötét haját az angostin divat szerint fonták be, és ezüstszálakat sz ttek közéjük, hogy jobban védjék a fejét.

– Hatalmas ellenséges sereggel harcolsz majd – mondta Skilgannon

–, mégsem mersz kisétálni a k párkányra.

– A párkány nem áll az ellen rzésem alatt – felelte Vakasul. – A csatatéren a karom és az íjam fog védelmezni.

Skilgannon belenézett az ifjú szemébe. Mindketten tudták, hogy valószín leg semmi sem védheti meg ket az elkövetkez csatában.

Bakilának húszezer gyalogosa és nyolcezer lovasa lesz. Az angostinok ereje körülbelül négyezer képzett gyalogost és kétezer lovast számlál.

Nyolc évvel korábban Skilgannon egy koalíciós sereget vezetett Bakila ellen, és Angostin déli határán verte vissza a hordát. A kydori és csiatcei er k meg a varniai nomádok ádáz csatát vívtak. Több mint harmincezer zharn veszett oda, és vagy tizenkétezer szövetséges. Bakilának az éj folyamán sikerült visszavonulnia megmaradt csapataival. Skilgannon sürgette az angostinok királyát, hogy engedje meg neki Bakila üldözését, de kérését elutasították. A királyt megrémítették a

veszteségek, és úgy vélte, hogy a zharn uralkodó tanult a kemény leckéb l.

Valóban tanult. A következ évben délnyugatnak vezette seregét és szétzúzta a varniaiakat. A következ nyáron végigsöpört Kydoron, megsarcolta a városokat és kifosztotta a f várost. Két évvel kés bb szövetséget kötött a keleti partvidéken él szecsüinek népével, és megtámadta Csiatcét, két nagy csatában szétverve seregeiket. A csiatcék kapituláltak és hatalmas éves sarcot kínáltak fel Bakilának. Az angostin király, hogy meggátolja az újabb inváziót, békéért folyamodott, és szintén felajánlotta, hogy évente sarcot fizet Bakilának. Az els évben hétszáz font súlyú arany volt a kialkudott summa. Aztán ez ezerre emelkedett. Majd kétezerre. Mostanra az angostin kincstár lényegében kiürült.

És a zharnok közeledtek.

– Mennyi id nk van még, generális? – kérdezte Vakasul.

– Talán tíz nap.

– Te pedig összeállítasz egy remek haditervet, hogy miként pusztítsuk el ket. Már alig várom, hogy halljam.

– Egyetlen reményünk van csak a sikerre, Vaki. És ezt te is olyan jól tudod, mint én.

– Már az is csoda lesz, ha kétszáz lábnál közelebb jutunk hozzá.

Vakasul halkan szitkozódott, majd elnyomakodott Skilgannon mellett, és kilépett a párkányra. Leült a székre és a tengert nézte.

– Mellesleg, generális, néhány furcsa külsej ember vár rád a házadnál – közölte.

Furcsa? Hogy érted ezt? – Vakasul elvigyorodott.

– Van ott egy szaténruhás kopasz n . Elég vonzó, már ha kedveled a kopasz n ket. A vele lev két férfi megdöbbent en groteszk. Ahogy atyám szokta mondogatni: „Úgy néznek ki, mintha leestek volna a csúfság fájáról, és az arcukra érkeztek volna."

Az emlék elhalványult.

----------

Skilgannon a szobájában volt, és munkára fogta testét: tánclépések sorozatába kezdett, szökellt és forgott. Földre érkezésnél többször megbotlott, és egyszer nagyot esett. Az agya tudta, hogyan hajtsa végre a mozdulatokat, de a teste lassúnak t nt. Az egyszer bb mozdulatokra szorítkozva folytatta a gyakorlatot, próbálva felszabadítani gondolatait.

A képek az elméjében élesek voltak, de mégis töredezettek. Igazából az emlékei nem áramlottak folyamatosan. Jelenetek bukkantak fel, hogy aztán elvágják ket más képek, vagy éppen rájuk telepedjenek. Nevek villantak a tudatába: Dayan, Jianna, Druss, Vakasul, Bakila, Greavas...

Id nként arc is társult a névhez, hogy aztán ismét elenyésszen.

Egy órán át tornázott, aztán leült a sz nyegre, takarót terítve hátára.

Fejét lehajtotta, és bels nyugalmát kereste, egyetlen szóra összpontosítva.

Ustarte.

A csillagok fényesen ragyogtak, és az es felh k nyugat felé haladtak.

Ez áldásos volt. A föld holnap száraz és kemény lesz, a roham sebessége így n ni fog. Kis szerencsével mélyen benyomulhatnak a zharnok soraiba. De milyen mélyen? – töprengett el magában. És vajon Bakila a balszárnyon helyezkedik majd el, mint öt évvel ezel tt?

Skilgannon felsétált a rézs tetejére, és lepillantott a csatatérre. Széles volt és lapos. Nyugaton a domboldalakat fák borították. Keletre húzódott a folyó. Elképzelte a valószín alakzatot, amit a zharnok felvesznek majd. Az angostin gyalogságnak nem volt más választása, mint lecövekelni a völgyt l északra a magaslatokon. A lejt k itt meredekek voltak, így az ellenség rohama le fog lassulni. A nehezebb vérteket és rövid döf kardokat visel angostinok egy darabig fel fogják tartani ket. Skilgannon szemügyre vette a völgyet. A nyolcezer zharn lovas keletre és nyugatra terül majd szét, átkaroló man vert hajtva végre. Arra számítanak, hogy a kétezer f s angostin lovasságot két csoportra osztják, és megpróbálják velük tartani a szárnyakat.

Csakhogy ez lehetetlen volt. A lovasságot vagy megtörik és szétszórják, vagy nekinyomják saját gyalogsága oldalának.

A lehet legkeser bb volt a helyzet. A zharnok minden vadságuk dacára jól képzett harcosok, akik nem félik a halált. Egyetlen váratlan roham sem töri meg szellemüket. Egyetlen okos stratégia sem zavarja

ket össze. Az angostinoknak egyetlen reménye maradt. Bakila volt a zharnok feje és szíve. Vágd le t, és az ellenség megtörik.

Skilgannon visszasétált a lovához, és nyeregbe lendült. Aztán átlovagolt a holdfényes völgyön, a liget felé tartva. A magaslatról tisztán látta a zharnok messzi tábortüzeit jó öt mérföldre délnyugatnak.

Leszállt a lováról, és kantárjánál fogva vezetve a pejt, beballagott a fák közé. A leveg friss és h vös volt. Holnap itt rejti el az Ezüstsólyom lovasság háromszáz legkiválóbb emberét. Ahogy a két arcvonal közelebb kerül egymáshoz, öngyilkos rohamra vezeti ket, le a domboldalon.

A válla és a nyaka sajgott, és érezte mind az ötvennégy évének súlyát. Hátát egy fának vetve leült, lehunyta szemét, és felidézte ifjúkorának napjait. Akkoriban ilyesmir l álmodozott, élt benne ez a fajta becsvágy és kérkedés. Olyan akart lenni, akár az apja: remek harcos, és h s, akit bálványoznak a n k és csodálnak a férfiak.

Elmosolyodott. Az ifjak már csak ilyesmir l szoktak álmodozni. Jianna arca jelent meg a gondolataiban – nem Naashan gyönyör és rettegett Boszorkánykirályn jének arca, hanem az ifjú hercegn é, akinek el ször megismerte. Azok nagyszer napok voltak. Az els szerelem napjai.

Akkor úgy hitte, hogy jöv je egy lesz Jiannáéval. Milyen földi vagy mennyei er i tudta volna meggátolni? Skilgannon fülét ebben a pillanatban halk nesz ütötte meg. Talpra szökkent, és amikor megfordult, látta, hogy Ustarte tart felé: hosszú szaténruhája csak úgy csillog a holdfényben.

– Elszomorít, hogy érzem a bánatod – szólalt meg a papn .

– A bánat az öregek állandó társa – préselt ki magából egy mosolyt a férfi. – Amikor eljöttél a házamba, azt mondtad, kérni fogsz t lem egy kegyet. Kérd hát... és ha hatalmamban áll, megadom.

Ustarte felsóhajtott, és félrenézett.

– Amit t led kérek, az lehet, hogy sokba kerül neked.

Skilgannon felnevetett.

– Hát nem azt mondtad, hogy holnap meghalok? Ennél mi kerülhetne még többe?

Ustarte elengedte füle mellett a kérdést.

– Mondd meg az angostin királynak, hogy ha holnap elesel, testedet és fegyvereidet adják át nekem, hogy eltemethesselek.

– Ez minden, amit kívánsz?

– Nem, Olek. Ahhoz, hogy gy zz, ismét forgatnod kell a kardokat.

– Tudok gy zni nélkülük is! Nem akarom a kezemben tudni a gonoszságukat.

– Nélkülük nem jutsz el Bakiláig, és akkor a zharnok fosztogatni, gyújtogatni és öldökölni fognak egészen Angostinig... és tovább. Két szívességet kérnék t led. Forgasd a kardokat a csatában, és engedd meg, hogy én gondoskodjam az eltemetésedr l!

– És ennél többet nem tudsz mondani? A n megrázta a fejét, és Skilgannon látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.

– Semmi többet.

----------

A feltámasztás ötödik napján Landis kán felkapaszkodott a csigalépcs n, és belépett a palota keleti szárnyának magas toronyszobájába. Gamal, a vak öregember a teraszon ücsörgött, meleg takarót terítve vézna vállára. Landis megborzongott, ahogy Gamalra pillantott. Mostanra már nagyon törékeny lett, b re annyira vékony, már-már áttetsz .

Gamal felnevetett, telt és dallamos hangon.

– Á, Landis, barátom, a gondolataid úgy verdesnek, akár a riadt galambok.

– Volt id , amikor még elég udvarias voltál ahhoz, hogy ne olvass a barátaid gondolataiban – mutatott rá a kán, majd odalépett az öreghez, és arcon csókolta.

– Sajnos ez nem igaz. Mindössze azzal a képességgel bírtam, hogy úgy tettem, mintha nem olvasnám ket.

Landis meglepetést színlelt.

– Ennyi éven át végig hazudtál?

– Hát persze, hogy hazudtam. Vagy szívesen töltötted volna az id det olyasvalaki társaságában, akir l azt hiszed, hogy ismeri az összes gondolatodat?

– Nem. És nem vagyok biztos benne, hogy most tudni akarom-e.

Gamal ismét felnevetett.

– Ó, Landis! Amint azt te is tudod, nem vagyok képes egy ember minden gondolatát olvasni. Sosem tudtam. Meg tudom mondani, hogy az emberek mikor hazudnak. Hogy mikor álnokok. Érzem bánatukat és örömüket. Amikor beléptél, Skilgannon foglalkoztatott. Az arca ott volt a gondolataid között. Aztán észrevettél engem, és a halál, meg a magányosság gondolatai maga alá gy rtek. Úgyhogy lazítsd el az elméd, és mondd meg, miért foglalkoztat a vendégünk.

– Mert nem az, akit vártam.

– Hogy is lehetne? – kérdezte Gamal. – Azt gondoltad, hogy olyan, akár egy isten. Arra számítottál, hogy a szeméb l t z lövell.

– Természetesen ez nem igaz. Tudtam, hogy ember.

– Egy ember, aki egykor szárnyas lovon repült?

– Már megint csinálod! – zsörtöl dött Landis. – Nem hiszem, hogy szárnyas lovon repült. De ez volt az els mese, amit emlékeim szerint róla hallottam. Gyerek voltam még, az ég szerelmére! Ezek a történetek pedig hozzátapadnak a gondolatokhoz. Ezért látom a szárnyas lovat.

– Bocsáss meg, barátom! Nincs több szárnyas ló. Folytasd hát!

– Öt nap telt el, és ideje java részét a szobájában töltötte, ahol semmit nem csinál. Amikor beszélgetünk, nem tesz fel kérdéseket.

Meghallgatja, ahogy elmondom neki a történéseket, de semmit nem tudok meg arról, mi a véleménye. Lehetséges, hogy a régi mesék tévedtek volna? Egyáltalán nem t nik harcosnak. Nem olyan vérfagyasztó, mint az Árnyemberek, és nem olyan nyíltan rémít , mint Decado.

– Látom már, miért aggódsz – felelte Gamal. – Viszont számos dolgot rosszul értelmezel. El ször is, azt mondod, hogy csak a szobájában üldögél és nem csinál semmit. Ez nem igaz.

– Igen, igen – szakította félbe Landis. – Tudom, hogy tornázik.

Tudom, hogy a szolgálólányok megrészegülnek t le. Gyanítom, hogy egyiküket már le is fektette.

– Kett t – javította ki Gamal. – És miközben mi itt beszélgetünk, egy harmadik van vele. És amit te tornának hívsz, az egy nagyon si módszer, amihez magas fokú ruganyosság, er és egyensúlyérzék

szükségeltetik. A teste egykor könnyedén végezte el ezt a rituálét. Új teste viszont se nem annyira ruganyos, se nem annyira er s, mint amire emlékszik. Miel tt igazán önmaga lehetne, új testét harmóniába kell hoznia az emlékeivel. Ami pedig azt illeti, hogy nem t nik harcosnak...

– itt az öreg széttárta a kezét – ...mit mondhatnék neked? Igen, az Árnyak vérfagyasztóak. Ilyeneknek szánták ket. Gyilkolásra tenyésztették ki ket. Azt hiszem ugyanez elmondható Decadóról, aki nem egészen épelméj . Skilgannon természetesen nem rémít meg.

Hiszen semmi olyasmit nem tettél, ami miatt ellenségének tekintene.

Reméljük, nem is teszel. – Az öreg egy pillanatra elhallgatott, majd vett egy nagy leveg t. – Skilgannon pedig egykor pap volt.

Landis kán leveg után kapkodott.

– A történelemben err l nincs semmiféle feljegyzés.

– De igen, van. Van, ha az ember tudja, hol keresse. Találtam erre valló utalásokat az Üresség Könyvében, amit Cethelin írt. Leny göz darab.

– Sokszor olvastam a könyvet – felelte Landis. – Skilgannont nem említik, még csak nem is utalnak rá.

– Dehogynem, csak azon a néven, amit papként vett fel: Lámpás testvérként. Cethelin az Elátkozottnak nevezte.

Landis kán szája tátva maradt. A karja libab rös lett, és megborzongott.

– Lámpás testvér volt Skilgannon? Magasságos egek! Az eszel s, aki mindenkit leölt Cethelin temploma el tt?

– Tudós ember létedre, Landis, túlságosan sok id t fordítasz arra, hogy a következtetésekre ugorj. Igen, Cethelin valóban eszel snek és gyilkosnak írta le. De tényleg az volt? Egyetlen tény világos: a cs cselék azzal a szándékkal érkezett, hogy leöldösse a papokat.

Lámpás állította meg ket.

– Gyilkossággal – mutatott rá a kán.

– De erre csak azután került sor, hogy Cethelin megdöfték. – Gamal váratlanul kuncogni kezdett. – Megróttál engem, amiért megemlítettem a szárnyas lovat, barátom, de gyerekkori emlékeid még mindig csapdába ejtenek. Skilgannon h s volt. Efel l nincs kétség. És egyben gyilkos is volt, Landis. Azok, akik szembeszálltak vele, meghaltak.

– Harcos volt. Ezt tudom! – fortyant fel Landis.

– Több volt harcosnál. Ellenben, ami a mostot illeti, nem kellene foglalkoznod azzal, hogy mennyire rémít , vagy mennyire t nik vérfagyasztónak. Adj neki id t, Landis! Aztán majd meglátjuk, hogy Ustarte tehetséges volt-e, vagy tébolyodott.

– Err l már beszélgettünk korábban is – mosolyodott el fanyarul a kán. – Te mindig találsz módot arra, hogy a kétely árnyékát vesd jövendölésére.

– Amennyire emlékszem, az Áldott Papn számos próféciát hagyott hátra a könyvében.

– Ó, ez nem tisztességes, Gamal! Tudod, hogy azok a szó igazi értelmében nem voltak próféciák. Azt mondta, hogy számos jöv létezik, és példákkal mutatta be, miként formálódhatnak azok a jöv k. A Skilgannont érint próféciája teljesen más volt.

– Az alapelv ugyanaz marad, Landis. A papn számos jöv t látott.

Képtelen volt különbséget tenni aközött, hogy mi lesz, és aközött, hogy mi lehet. Nincs kétségem afel l, hogy látomásaiban látta az Örökkévaló felemelkedését. Ugyancsak nincs kétségem afel l, hogy Skilgannon visszatérésében az Örökkévalóval vívott harc eszközét látta. De, Landis, nem érted meg, hogy ett l ez még csak a számos jöv egyike marad. Az életben semmi sem biztos. Landis felsóhajtott.

– Hinnem kell a próféciában, Gamal. És tudod, hogy miért. – Felállt székéb l, a terasz széléhez lépett, és a hegyekre meredt. – Amíg álom volt, addig ott izzott a szívemben és az elmémben. Egy másodpercig sem kételkedtem benne. Most, hogy valóssággá vált, valahogy úgy nik... mintha összement volna. Azt hittem, egy hatalmas h st hozok vissza, egy legy zhetetlen lelk férfit. És most kezdem úgy érezni magam, akár egy bolond.

– Hát ne tedd! Ne ítéled meg t máris, Landis! Én láttam t az ürességben. Éreztem erejét, és azt a legy zhetetlen lelket, amir l beszélsz. Ott sokkal rémít bb bestiák lakoznak, mint ami ezen a földön jár. Skilgannon bátran nézett velük szembe. Azt hiszem, rájössz majd, hogy a mítoszok nem túlozták el képességeit. És ne vedd túl komolyan a cinizmusomat! Akárcsak oly sok cinikus, a szívem mélyén én is romantikus vagyok. Én is szeretnék hinni az Áldott Papn ben és

próféciáiban. Én is szeretném látni, ahogy az Örökkévalót megalázzák, és a lázadó seregeket szétszórják. Úgyhogy koncentráljunk arra, ami épít jelleg ! Skilgannon újjászületett. Ez az els csoda. Most segítenünk kell neki megtalálni az emlékeit. Az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk, Landis. Azok a lelkünk épít kövei.

Landis ett l valamelyest megnyugodott.

– Oly sok minden függ t le, és ez megrémiszt.

– Engem többé már nem. Talán ez a halandóság adománya.

– Miért nem engeded, hogy felfrissítselek? Újabb harmincévnyi tökéletes egészséget tudnék neked adni. És ezt te is tudod. Még mindig nem értem, miért sóvárogsz a halálra.

Gamal kuncogott.

– Elégedett vagyok, Landis. Számos teljes életet éltem. Túl sokat. És most azt veszem észre, hogy elégedett vagyok egyre fokozódó törékenységemmel. Bizonyos értelemben még a vakságom is áldás. Azt hiszem, a halálom is az lesz.

– De szükségünk van rád, Gamal. Az emberiségnek szüksége van rád.

– Túlságosan építesz az adományaimra. És most mondd el, hogy halad Harad.

Landis visszaült a székébe.

– Er s... er sebb, mint bárki emberfia, akivel valaha is találkoztam.

Úgy t nik, élvezi a munkát. De hirtelen haragú és még mindig hajlamos az er szakra. Az emberek elkerülik és nincs barátja. – A vak öregemberre nézett. – Szerinted ideje Skilgannonnak találkozni vele?

– Nem. Még nem. De hamarosan eljön az ideje. – Gamal elhallgatott, és a kán azt hitte, hogy elszenderedett. Olyan halkan, ahogy csak tudott, felállt, mire az öregember felsóhajtott. – Még nem kés , Landis. Még van id , hogy meggondold magad.

– Skilgannon már itt van. Nem dughatom vissza a csontjait a koporsójába.

– Nem így értettem. Én a másik újjászületettr l beszélek. Amit teszel, az több mint ostobaság, Landis. Romlást hoz mindarra, amit felépítettél.

Landis visszasüppedt a székbe.

– Mióta tudod?

– Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy a nyáron megérkeztem ide.

Láttam a n arcát a gondolataidban. Alig akartam elhinni, hogy valaki, aki ismeri az Örökkévalót, ilyen meggondolatlan legyen. Neki ott van Memnon, akinek a képességei messze meghaladják az enyémet. Ha én felfedeztem a titkodat, is fel fogja.

– Talán igen, talán nem. – Landis felállt, és odalépett az öreg mellé.

Lehajolt, és megveregette Gamal kezét. – Te már ismerted a gyengéimet, Memnon viszont nem. És én is tudom, hogyan sz jek véd varázslatokat.

– A véd varázslatok nem állítják meg az Árnyak pengéit, Landis.

– Err l senki nem tud, csak te és én. – Gamal szívb l jöv en felsóhajtott.

– És ez maradjon is így sokáig!

----------

2.

Skilgannon meztelenül állt a széles teraszon. Egyre jobban beszívta a leveg t. Majd végül vett egy nagy leveg t, és belekezdett egy sor izomfeszít gyakorlatba. Teste most már ruganyosabb volt, a fiatal izmok könnyedén nyúltak. A bal lábán egyensúlyozva behajlította térdét és maga mögé nyújtotta jobb lábát. Felemelte mindkét kezét és összeérintette két tenyerét, majd lassan – lélegzetvételét egyenletesen tartva és hozzáigazítva mozdulataihoz – ívben hátrafeszítette a gerincét addig, míg testének íve tökéletes holdsarlóformát vett fel. Aztán jobb combjának izmai lüktetni és remegni kezdtek, bal lapockája alatt pedig enyhe fájdalom nyilallt a testébe.

Egykor könnyedén végre tudta hajtani ezeket a gyakorlatokat.

Emlékfoszlányok, töredezett, tünékeny foszlányok zúdultak rá. Lassan felegyenesedett, és kihúzta magát: rátámaszkodott a terasz korlátjára, és engedte, hogy a képek alakot öltsenek.

Gondolatai között megjelent egy holdfényben fürd magas épület.

Messze lent éles sziklák látszottak, magasan felettük pedig mellvéd húzódott. Magát látta a mellvéden állni, amint felugrik a leveg be, hogy megperdülve, egyensúlyát tökéletesen megtartva, érkezzen vissza a párkányra. Egyetlen rossz lépés, egyetlen apró tévedés, és a halálába zuhanna.

A kép kifakult. Skilgannon folytatta a tornát, de nem er ltette meg túlságosan a testét: inkább az izmai nyújtására törekedett, mintsem arra, hogy munkára fogja ket. De az még így is fárasztó volt, és egy óra múlva abbahagyta.

Belebújt krémszín vászoningébe és sötét b rnadrágjába, felhúzta puha b rb l készült bokacsizmáját, és kisétált a szobából: a könyvtár felé vette útját, melyet Landis kán mutatott neki az els napon. Útja során kék szövetruhás szolgákkal találkozott, akik mind lesütött szemmel siettek el mellette. Ez azonban nem zavarta: senkivel sem akart beszélgetni.

A könyvtárban folytatta a legrégibb feljegyzések közötti kutakodását.

A saját életér l szóló történetek nem bizonyultak olyan nagy

segítségnek a memóriáját illet en, mint ahogy azt remélte. A jelek szerint valamikor megvívott egy sárkánnyal, és volt egy szárnyas lova, mellyel a hegyek felett repült. Emellett ajándékba kapott egy köpenyt, ami láthatatlanná tette ellenségei el tt. Hihetetlen volt, de a különböz feltételezések szerint hat különböz országban született, négy apától és három anyától. Volt már aranysz ke, fekete hajú, szakállas és csupasz állú. Volt magas, és alacsony, hihetetlenül izmos, egyben karcsú és vékony.

A legendák kevés dologban egyeztek meg. Két kardot forgatott, melyeknek egyetlen tokja volt. A Nappal és Éjjel Kardjainak hívták ket. Egy csatában esett el, hogy megvédje népét. Hadvezér volt, akinek meghalt a felesége. Emellett szeretett egy titokzatos és talányos istenn t is. Ezzel mindenki egyetértett, bár a nevében senki sem tudott megegyezni. Egyes történetekben a halál istenn je volt, másokban a szerelemé, a bölcsességé, vagy éppen a háborúé.

Ma nem a saját legendájával foglalkozó történeteket választott, hanem olyanokat, melyek az si földekr l szóltak. Olyan részletek után kutatott, melyek összekapcsolnák azzal a múlttal, amit nem tudott felidézni. Skilgannon egy halom srégi tekercset cipelt az ablak melletti székhez, és lassan nekiállt olvasni ket.

Az els nem hozott friss gondolatokat. Olyan fajok közti háborúról szólt, melyekr l nem volt semmi emléke, de a második, egy sokkal régebbi, a drenai nevezet népr l szólt. Skilgannon érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Egy név jutott eszébe.

Druss.

Er

l duzzadó alakot látott, aki feketét és ezüstöt viselt. Az emlékbe kapaszkodva, lehunyta a szemét. Tudatalattijából képek zúdultak el .

Csatabárdos Druss, amint a fellegvár lépcs in törtet felfelé, keresve...

keresve... a gyermek Elanint. Egy újabb arc jelent meg el tte, eltorzult vonásokkal. Újabb név bukkant felszínre. Boranius. Vasálarc.

Skilgannon látta önmagát, amint ezzel az emberrel harcol, pengéi villognak és hárítanak, döfnek és blokkolnak. A kép remegni kezdett.

Skilgannon megpróbált belekapaszkodni, de az úgy folyt szét, akár az álom ébredés után.

Visszatérve szobájába ott egy fekete b rrel szegett, sötétbarna gyapjúköpenyt talált. A vállára terítette, és kisétált a palotából. Amióta visszatért az életbe, most el ször érezte magát nyugodtnak és szabadnak. Átsétált Petar városán, elballagott a zsúfolt piac mellett, míg végül a gyorsan robajló folyó felett ível vén k hídhoz nem ért. Ott egy fiatal kölyök lógázta a lábát a híd mellvédjén ülve, horgászbottal a kezében. A hídon túl a dombokhoz vezet vidéket kerítés zárta el. Ez meglepte Skilgannont, mert se marhát, se birkát nem látott sehol.

Odasétált a bezárt kapuhoz.

– Hé, külvilági!

Skilgannon megfordult. A sz ke hajú fiú letette maga mellé horgászbotját.

– Az a legjobb, ha nem mászkálsz a dombokon – mondta a fiú, és átlendítve lábát a mellvéd felett, leugrott a hídra, majd odasétált a harcoshoz. – Veszélyes arrafelé.

– Miért veszélyes?

– A jemek miatt. Ott képezik ki ket. Nem kedvelik az embereket.

Skilgannon elmosolyodott.

– Én sem kedvelem az embereket. – Ezzel átlendült a kapun, és nekivágott a domboknak. Kis id múlva könnyed kocogásba váltott, majd futni kezdett. Egyre feljebb és feljebb jutott, és keményen hajtotta magát. Végül kifulladva és fáradtan megállt egy patak mellett. Letérdelt és sokáig ivott. A víz hideg volt és csodásan felfrissítette. Leült a patak mellé, és észrevette, hogy a meder több száz kerekded k vel van tele. A legtöbb teljesen fehér volt, de imitt-amott látott sötétebbeket is: akadt ott zöld, de szénfekete is. Kezét a vízbe nyomta, és ujjaival végigsimított a kavicsokon, hogy aztán kimarkoljon néhányat. Egykor az élete éppen úgy tele volt emlékekkel, ahogy ez a patak teli van kövekkel. Mostanra csak néhány szétszóródott foszlány maradt bel le.

Megdöntötte a kezét, és visszapotyogtatta a kavicsokat a vízbe, majd felállt.

Az ég tiszta volt és felh tlen, a hegy lábánál h vös szél fújt.

Skilgannon tekintete végigpásztázta a vidéket, és a messze lent elterül fehér várost.

Én nem tartozom ide, gondolta, ahogy szeme beitta az idegen táj képét.

Ekkor egy hangot hallott. Majd egy másikat. Száraz reccsenések és dobbanások sorozatát. Kíváncsiságtól vezérelve a hangok felé indult: megmászta a dombgerincet, és a mögötte emelked fák felé tartott.

Messze lent egy tisztáson megpillantott egy csoportot; el ször szakállas harcosoknak t ntek, amint éppen vívóbotokkal gyakorolnak.

Mindannyian fekete b rb l készült testpáncélt, és b rb l, meg sz rméb l készült nadrágot viseltek. Skilgannon megállt, és figyelte ket. Összehúzta a szemét, és ekkor valami hidegség lopózott a szívébe.

Egyáltalán nem emberek voltak. Arcuk torz és formátlan, álluk megnyúlt.

A fiú jemeknek nevezte ket. Skilgannon eggyéforrtakként emlékezett rájuk. Egy röpke emlék villant fel el tte, n kr l és gyerekekr l, akik kört alkotva kuporogtak a földön, míg Skilgannon és egy csapat harcos felkészült a támadás visszaverésére. A fenevadak nagyok voltak, egyesek majdnem nyolc láb magasak. Ami azt illeti, sokkal nagyobbak, mint a lent gyakorló jiamadok. És megjelenésük is vadállatiasabb volt. Ezeket Skilgannon sokkal emberszer bbnek látta.

Talán azért, mert fekete b r mellvérteket és b rnadrágokat viseltek.

A szél megfordult, és elvitte szagát a tisztásra. A jiamadok szinte azonnal abbahagyták a gyakorlatozást és megfordultak, arrafelé nézve, ahol Skilgannon állt, elrejt zve a fák árnyékában. Bár nagy volt a kísértés, hogy megforduljon és elmenjen, nem tette. Ehelyett kilépett a nyílt térségre, és elindult lefelé, feléjük. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy mindegyikük kék drágakövet visel a homlokán. Oda nem ill nek nt, hogy ezek a fenevadak bármilyen ékszert is viseljenek.

A legnagyobb termet lény, aki közel hét láb magas volt, bundája szénfekete, a harcos elé lépett.

– A b rösök maradjanak távol! – közölte torokhangján. Skilgannon, aki sudár ember volt, azt látta, hogy egy aranyszín szempárba mered, mely fagyos rosszindulattal csillogott.

– És ugyan miért? – kérdezte. A többi eggyéforrt is el recammogott, és körbevették t.

– A mi helyünk. Veszély a b rösöknek. – A hosszúkás pofa szétnyílt, felfedve éles agyarait. A szájból horkantáshoz hasonlatos hang reccsent el . A többiek is követték a vezér példáját, Skilgannon pedig úgy vélte, éppen nevetnek.

– Új vagyok még ezen a vidéken – mondta a harcos. – Nem ismerem az itteni szokásokat. Miért lenne veszélyes?

– B rösök törékenyek. Könnyen törnek. – A lény szúrósan meredt Skilgannonra, és a harcos érezte a gy löletét. – Most menj el!

A többi fenevad még jobban körülfogta. Az egyikük, akinek arca laposabb volt a többinél, pofája kiszélesed bb, akár egy macskáé, szaglászni kezdte a leveg t.

– Nincs több b rös – közölte. – Egyedül van.

– Hagyd t! – mondta az els .

– Öld meg! – mondta egy másik.

Az els fenevad váratlanul vicsorított egyet, nyers és vérfagyasztó hangot hallatva. Majd ismét megszólalt.

– Nem! – Az arany szempár Skilgannonra villant. – Most menj, rös!

Skilgannon megfordult. Ekkor a macskalény vívóbotjával hirtelen a lába felé döfött. A harcos azonnal és gondolkodás nélkül megpördült a sarkán, és a magasba ugrott: lába kalapácsként zúdult a fenevad arcába, ledöntve a lábáról. Skilgannon könnyedén ért földet, majd máris közelebb lépett, felragadva a lény által elejtett vívóbotot. A jiamad haragos morgással szökkent talpra és vetette magát az emberre. A harcos megpörgette a botot, és nagy er vel halántékon vágta a lényt. A jiamad kábán rogyott a földre. A férfi hátralépett, és felemelte fegyverét, készen, hogy védjen egy újabb támadást. Egy pillanatig senki sem mozdult, aztán a vezér el relépett.

– Nem jó – közölte. – Menj!

Skilgannon fagyosan elmosolyodott – aztán a földre dobta a botot.

– Sajnálom, hogy megzavartam a gyakorlatozást. Hogy hívnak?

– Hosszú medve.

– Emlékezni fogok rá. Ezzel Skilgannon távozott.

Amikor elérte a gerincet, egy rettenetes sikoly ütötte meg a fülét, mely tele volt kétségbeeséssel és kínnal. Halálsikoly volt. De a harcos nem nézett vissza.

----------

Ahogy Skilgannon nekivágott a városba vezet hosszú lejt nek, látta, hogy egy lovas vágtat át a hídon és a kerítés kapuján. Landis kán volt az. A harcos megállt. Landis nem volt egy született lovas, teste nem lelte az egyensúlyt. Ide-oda zötyköl dött a nyeregben, képtelen volt összhangba kerülni a zömök pej ritmusával. Egy emlék ötlött Skilgannon eszébe, egy rémült arcú pufók papról. Olyan volt, mintha ablak nyílt volna a lelkére, és látta magát Cobalsin templomában, amint a földet m veli és a könyvtárban tanul Cethelin apát jóindulatú tekintete el tt.

A harcos vett egy nagy leveg t. A leveg üde volt és hideg, és hirtelen elöntötte a béke. Még több emlék zúdult rá. A pufók papot Braygannak hívták. Skilgannon Mellicane háborútól meggyötört városában hagyta, miel tt és Legendás Druss meg egy csapat harcos nekivágott volna, hogy megmentsék a gyermeket, Elanint, akit nadír harcosok tartottak fogva egy fellegvárban.

Vad ujjongás söpört végig Skilgannonon, megfojtva az elmúlt néhány nap csalódását. Nem emlékezett mindenre, de azt tudta, hogy nem harcolt sárkányokkal. Nem volt szárnyas lova sem. Az életér l szóló történetek kilenctizede legenda volt, a többit pedig a felismerhetetlenségig eltorzították és kifacsarták.

Landis kán megérkezett, és boldogan kászálódott le a nyeregb l.

– Aggódtunk miattad – közölte.

–Találkoztam néhány eggyéforrttal. Nem olyan félelmetesek, mint akikre én emlékszem. Landis alaposan szemügyre vette.

– Visszatérnek az emlékeid?

– Nem mind. Nagy lyukak vannak bennük, de most már sokkal többet tudok.

– Ez remek, barátom. Akkor viszont találkoznod kellene Gamallal.

– ki?

– Egy öregember, a legbölcsebb közöttünk. Én hívtam meg, hogy az otthonomban éljen, amikor múlt tavasszal végleg elvesztette a látását.

lelte meg a lelkedet az ürességben, és hozott vissza hozzánk.

Skilgannon váratlanul megborzongott. Egy éles kép tört rá: palaszürke ég és fák meg növények nélküli táj képe. Aztán már el is nt.

Együtt indultak vissza: Landis száron vezette a pejt. Asszonyok sorát pillantották meg, akik a domboldalon haladtak a fák vonala felé.

Mindnyájan elhallgattak, ahogy Landis kán és „vendége" közelébe értek. A n k lesütött szemmel sétáltak el mellettük. Skilgannon látta, hogy élelemmel teli kosarakat cipelnek. A kán is felfigyelt erre az érdekl désre.

– Ennivalót visznek az erd határon túl dolgozó favágóknak.

– Egy szekér, meg egy hajtó hatékonyabb lenne, annyi bizonyos –

jegyezte meg Skilgannon. – Vagy a n k nemcsak ennivalót visznek?

Landis elmosolyodott.

– Többen összeházasodtak a favágókkal, és talán egy id re beosonnak a bokrok közé is. A zömük viszont csak ennivalót visz.

Beszéltél a hatékonyságról. Igaz, egy szekér több ellátmányt tudna szállítani, ráadásul gyorsabban, jelent sen kevesebb er kifejtéssel.

Viszont nem mozdítaná el a közösségi szellemet, sem a kölcsönös tör dést.

– Ez rokonszenves alapelv. És miként hozod ezt össze azzal, hogy amikor az imént elhaladtak mellettünk, egyikük sem szólt egy szót sem, és egyikük sem nézett ránk?

– Jó kérdés – felelte Landis –, és biztosra veszem, hogy már tudod is választ. A közösségi szellem el mozdítása fontos. Az embereknek érezniük kell, hogy értékesek. Viszont a legnagyobb ostobaság lenne a vezet nek is belefolynia ebbe. Neki távol kell maradnia követ it l. Ha is közöttük üldögélne, csevegne velük, osztozna a dolgaikban, végül valaki feltenné a kérdést, hogy miért éppen a vezér. Milyen jogon uralkodik ? Egyetlen vezér sem kíván ilyen beszélgetésbe bonyolódni.

Nem, én olyan vagyok, akár a pásztor, Skilgannon. Én terelem egybe a nyájat és vezetem el ket a jó legel kre. Viszont nem érzem szükségét,

hogy leüljek közéjük, és füvet rágcsáljak velük. A te id dben ez másképp volt?

– Sok éven át szolgáltam egy harcos királyn t – válaszolta Skilgannon. – Nem t rte, ha valaki dacolt az akaratával. Azok, akik ellene szóltak... azok, akik csak gondoltak is arra, hogy ellene szóljanak... meghaltak. A társadalom sok tekintetben virágzott. Másfel l viszont a drenaiaknak nem volt királyuk. Minden vezérüket a nép szavazata alapján választották. Mégis számos évszázadon át prosperáltak.

– De végül mindketten elbuktak – mondta erre Landis. .

– Minden birodalom elbukik. A jók, a rosszak, a kegyetlenek és az ihletettek is. Mert minden pirkadatra jut egy alkony, Landis.

A palotába érve egy lovász elvezette a pejt, a kán és a harcos pedig felsétáltak a legfels szintre, ahol beléptek a magas, kör alakú toronyba.

– Gamal nagyon öreg – tudatta Landis Skilgannonnal. – Vak is, és szerfelett törékeny. Viszont empata, és járatos az si sámántudományban.

Landis belökte az ajtót, és a két férfi belépett a kör alakú szobába, melynek padlóját sz nyegek borították. Gamal egy vén, b r karosszékben üldögélt, takaróval vézna vállán. Felemelte a fejét, és Skilgannon látta, hogy szeme a sápadt opál színében játszik.

– Üdvözöllek, harcos, az új világban! – szólalt meg. – Húzz ide egy széket, és ülj le mellém egy kicsit!

Skilgannon letelepedett egy másik karosszékben. Landis is így akart tenni, de ekkor az öreg ismét megszólalt:

– Landis, ne! Drága barátom, egy id re magunkra kell hagynod minket. Egy óra múlva térj vissza, és akkor mindannyian beszélgetünk majd.

A kán meglepettnek t nt, és egy kicsit aggódónak is, de aztán kipréselt magából egy mosolyt. – Természetesen.

Miután Landis távozott, az öreg el red lt ültében.

– Tudod már, hogy ki vagy?

– Tudom.

– szinte leszek veled, Skilgannon. Nem vagyok olyan ember, aki túlságosan hinne a próféciákban. Landis – bármilyen kedves is a

szívemnek – rögeszmés ember. Azért hoztam vissza a lelked, mert kért meg rá. Ez azonban, akárcsak oly sok minden jelen világunkban, természetellenes tett volt. Ennél is rosszabb, hogy erkölcsileg is helytelen volt. Ellen kellett volna állnom a kísértésnek.

– Miért nem tetted?

Az öregember kesernyésen elmosolyodott.

– Ez a kérdés jobb választ érdemel, mint amit adhatok rá. Landis megkért rá, és én nem tudtam visszautasítani. – Gamal felsóhajtott. –

Meg kell értened, Skilgannon, hogy Landis megpróbálja megóvni ezt a földet és népét. Jogosan tart a jöv

l. A lázadó seregek jelenleg

egymással hadakoznak. De a háború a befejezéséhez közeledik. Amikor az Örökkévaló gy z, tekintetét ezekre a hegyekre fordítja majd. Landis bármit megtenne, hogy megóvja népét a rabszolgasorstól. Hibáztathatod t ezért?

– Nem. A betolakodókkal harcoló er s embereknek ilyen a természete. Mesélj az Örökkévalóról!

Gamal elmosolyodott.

– Elmondhatnék róla mindent, amit tudok, de annak csak egy töredékét érdemes ismerni. Elég annyit mondanom, hogy a királyn je minden vidéknek innen a déli tengerekig és a messzi nyugati hegyekig.

Seregei most két kontinensen harcolnak. Olyan világban élünk, ahol több mint ötszáz éve háború dúl. Ennek az id nek a zömében az Örökkévaló uralkodott. is, akárcsak te és én, Skilgannon, újjászületett. Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket.

Gamal elhallgatott, ahogy elmerült gondolataiban. Skilgannon várt, hogy az öreg folytassa. Kis id elteltével a vénember mélyen, reszketegen beszívta a leveg t, és megborzongott.

– Öt életen át szolgáltam t. Ebben a háromszázötven évben majdnem elvesztettem az emberségemet. Éppen úgy, ahogy elvesztette. Nem halhatatlanoknak teremtettek minket, Skilgannon. Még most sem értem teljesen, de tudom, hogy a halálra szükség van. Talán csak a kontrasztra van szükségünk. Mert az éjszaka sötétsége nélkül miként értékelhetnénk igazán a napkelte dics ségét?

Skilgannon elengedte a füle mellett a költ i kérdést.

– Ha mindvégig uralkodott, ez miért nem zavarta korábban Landis kánt?

– Mert h ségesen szolgálta a királyn t. Ezeket a földeket kapta jutalom gyanánt.

– Nem – mondta erre Skilgannon. – Azt hiszem, itt többr l van szó.

Nem ezért akartad, hogy Landis ne legyen itt, amikor beszélgetünk.

Az öregember habozott.

– Igen, így van – felelte végül. – Nagyon jó megfigyel vagy. Landis és én kifejlesztettük azt a képességet, hogy ráleljünk az si világ szerkezeteire... arra a világéra, mely sokkal-sokkal azel tt létezett, hogy te a csatáidat vívtad, Skilgannon. Az si fajok hatalma minden képzeletet felülmúlt. Minden felfedezésünk dacára még mindig csak nagyon keveset tudunk err l. Olyan ez, akár egy elrothadt levél darabkáit meglelni, és megpróbálni kikövetkeztetni, hogy milyen lehetett a fa. Annyit tudunk, hogy az sök elpusztították magunkat.

Hogy hogyan és miként, az rejtély.

– Mindez nagyon érdekes, de nem maradhatnánk a témánál?

– Hát hogyne, fiam. Bocsáss meg nekem! A gondolataim elkalandoznak. Azt akarod tudni, Landis miért élvezte a királyn kegyét. – Gamal elhallgatott, aztán vett egy nagy leveg t. – Mert a kán találta meg a csontjait. vívta ki a n nek az új életet, és amikor sikerrel járt, és én nekiláttunk, hogy finomítsunk és javítsunk a szerkezetek hatalmán, megadva a királyn nek a halhatatlanságot. Az Örökkévalót mi teremtettük.

– Most már értem, miért jutalmazott meg titeket – közölte Skilgannon. – De akkor most miért féltek t le?

– Erre az egyik válasz te lennél, fiam. Az Áldott Papn és a próféciái. Tudod, hogy kir l beszélek?

– Ustartér l – felelte Skilgannon. – Felkeresett az utolsó csatám el tt.

Elmondta, hogy meg fogok halni, és megkért, hogy teljesítsem a kívánságát.

– Magának kérte a jogot, hogy eltemethessen.

– Igen.

– Olyan bölcs volt, ahogy a legendák írják?

– Nem olvastam minden legendátokat. Azok, melyek rólam szólnak, nevetségesek és túloznak. De Ustarte valóban bölcs volt. Elmondta, hogy számos jöv t látott, és köztük több olyat, ami kétségbeejt en sivár volt.

– Elmondta, hogy miért kell neki a tested?

– Nem. És nem is kérdeztem. A zharnok elleni csata kötött le, bár megnyugtatott, hogy gy zni fogok.

– És így is történt.

– Igen.

– Több mint tíz éven át hozzá sem nyúltál a Nappal és Éjjel Kardjaihoz. Miért viselted akkor mégis ket?

– Nem volt más választásom. Ötvennégy éves voltam, jócskán túl a fénykoromon. k segítettek nekem.

– És egyben meg is átkoztak. – Tudom.

– Ezért vándoroltál annyi századon át az ürességben. Ezért nem juthattál el a zöldell mez kre.

– Nem ezért. Életem egyetlen legendája szól azokról a gonoszságokról, melyeket elkövettem.

– A perapolisi mészárlásról beszélsz. – Skilgannon meglep dött.

– Honnan tudsz róla?

– Számos olyan dolgot tudok, amit még nem osztottam meg Landisszal. Te és én beszélgettünk az Ürességben. Kezdetben haboztál visszatérni. Lelked nagy része vágyódott az Üresség kínálta büntetés után. De amikor démonok támadtak rád, harcoltál velük. Önként nem engedted, hogy kioltsák lelked lángját.

– Erre nem emlékszem.

– Lesz majd, amire fogsz. Most már ismét hús-vér lény vagy, és a hús emlékei sokkal gyorsabban térnek vissza, mint a lélek emlékezete.

– Miért vagyok itt, Gamal? Landis mit gondol, mit tudok tenni?

Az öregember vállat vont.

– Igazából nem tudja. Én sem tudom. Talán semmit nem tehetsz.

Nekem úgy t nik, hogy ha ismét kézbe fognád is a kardjaidat, akkor sem tudnád visszaverni a jiamadseregeket. Ez egy rejtély, Skilgannon.

Az élet pedig tele van rejtélyekkel. – A vénember szorosabbra vonta magán a takarót, és felállt, majd kitotyogott a teraszra. Skilgannon

követte. Odakint Gamal letelepedett egy fonott székbe, ahol derekát vastag párna óvta. – Gyönyör , nem igaz? – intett vézna kezével a messzi hegyek felé.

– Igen – bólintott a harcos.

– Még mindig látom ket gondolatban, bár ha szükség lenne rá, lelkem szabadon szárnyalhatna. Korábban már megtettem ezt, és láttam találkozásodat a jiamadokkal. Téged nem lehet egykönnyen megijeszteni.

– Kit öltek meg?

– Szerintem már tudod a választ. Hosszúmedve megölte azt, akit leterítettél. Kitépte a torkát. – Gamal felsóhajtott. – Egykor... nagyon-nagyon régen... Hosszúmedve a barátom volt. Jó ember volt.

– Mégis fenevaddá változtattátok. – Gamal er tlenül felnevetett.

– Én adtam neki a Hosszúmedve nevet. Csodálta a medvéket. Az irántuk érzett csodálat ölte meg. Gyakran figyelte ket. Magabiztosan sétált fel a hegyek közé, megtanulva mindent, amit meg lehetett tanulni a szokásaikról. Számosat le is jegyzet közülük. Egy nap éppen egy stényt figyelt, aki a bocsait vezette egy magasan fekv vízeséshez. A stény hirtelen nekitámadt. Láttál valaha is támadó medvét?

– Igen. Amilyen nagydarabok, olyan rémít en gyorsak is.

– Erre is rájött. A n stény összemarcangolta. Egy vadászcsapat bukkant rá, akik visszahozták, de semmit nem tehettünk érte. A sebei nemcsak hogy iszonyúak voltak, de el is fert dtek. Amikor már

haldoklott, felajánlotta magát az eggyé forrasztásra. Egy fiatal medvével olvasztottuk egybe.

– Emlékszik arra, hogy ki volt? – kérdezte Skilgannon.

Gamal megrázta a fejét.

– Egyes jiamadok emlékeznek. De ez nem tart sokáig, mert meg rülnek t le. Jobbára az új személyiség kerekedik felül. Bizonyos dolgok megmaradnak, bár nem értjük, hogy miért. Egy h séges emberb l h séges fenevad válik. Egy aljas ember megbízhatatlan marad. Ez újabb rejtély.

– Itt minden Eggyéforrt önkéntes?

– Nem. A többségük b nöz : törvényen kívüliek, tolvajok, er szaktev k, gyilkosok. A bírók halálra ítélték ket, és halálukkor eggyé olvasztják ket.

– Nem t nik bölcs dolognak egy gyilkost még er sebbé tenni. –

Nem, nem is az – bólintott Gamal –, és ezért vannak a drágakövek.

Láttad a koponyájukba ágyazott köveket?

– Igen.

– Azokon keresztül uraljuk a jiamadokat. Irányítjuk vágyaikat vagy fájdalmukat, életben tartjuk vagy megöljük ket. Ezt k is tudják. Ez tartja ket szolgasorban. Az Örökkévaló jiamadjainak nincsenek ilyen kövei. De a királyn mit sem tör dik azzal, ha rjöngeni kezdenek és parasztokat öldösnek.

Enyhe szell suhant át az erkély fala fölött. Gamal megborzongott és visszatért a szobába. Odabent még égett a t z. Az öreg odaballagott, és letérdelt a haldokló lángok elé. Kinyújtotta a kezét, hogy magába szívja a h t, aztán egy fahasábbal ügyetlenkedett, amit végül a lángok közé lökött.

– Vaknak lenni elég bosszantó – közölte.

– Úgy gondolom, hogy ha olyan mágia van a birtokotokban, amivel embereket és fenevadakat tudok összeforrasztani, a szemedet is meg tudnátok gyógyítani – jegyzet meg Skilgannon.

– Meg is tudnánk. De többé már nem használom az er t.

– Az öreg visszasétált a székéhez, belerogyott és felsóhajtott.

– Számos életet éltem. Öntelt voltam, és hittem a nagyobb jóban. De ez csak önámítás volt. Az újjászületettek olyan könnyen becsapják magukat. Halhatatlanok vagyunk, és így fontosak is. Micsoda badarság!

De beszéljünk inkább rólad! Mire vágysz most?

– Még nem tudom. De egy újabb háborúra semmiképpen. Ez bizonyos.

– És érthet . Ezer éven át harcoltál az ürességben. Úgy érzem, ez elég lenne minden embernek.

– Kikkel harcoltam?

– Démonokkal, és az elátkozottak lelkeivel. Az üresség rettent hely azoknak, akiket arra ítélnek, hogy ott járjanak. A legtöbben gyorsan

átjutnak rajta, míg néhányan egy darabig elkóborolnak benne. Csak keveseknek sikerül az, ami neked. De volt ott segítséged. Emlékszel rá?

– Nem.

– Amikor ott voltam, egy ragyogó alak érkezett. segített a démonok elleni harcban, amikor beszorítottak egy vízmosásba.

– Amint azt mondtam, mit sem tudok az Ürességr l. Mint ahogy azt hiszem, nem is akarok emlékezni rá. Azt kérded, mire vágyom. Mi lenne, ha azt mondanám, arra vágyom, hogy elmenjek? Hogy olyan földekre utazzak, melyekre emlékszem?

– Akkor minden jót kívánnánk neked, Skilgannon, és ellátnánk pénzzel, fegyverekkel és egy remek lóval. Viszont attól tartok, nem jutnál messzire. Ezt a háborút két kontinensen vívják. Mindenfelé halál és pusztulás jár. Renegát jiamadok bandái kószálnak mindenhol, meg olyan emberek, akik átadták magukat természetük legsötétebb bestiájának. Vannak vidékek, ahol nincs semmi élet, míg mások az éhségt l és a járványoktól szenvednek. A háború mindig rettenetes, de ez a háború különösen undorító. Ha innen egyedül távozol, az olyan lenne, mintha az ürességbe térnél vissza, azt leszámítva, hogy itt egyetlen ragyogó alak sem segítene neked.

– Még így is azt gondolom, hogy megkockáztatom. Tanulmányoztam a térképeket Landis könyvtárában. Petar nincs rajtuk. Hol vagyunk most, Naashanhoz viszonyítva?

– A te id dben ez drenai föld volt, a sathulik birodalmával határos.

Naashan a tenger túlpartján van. Eljuthatsz oda, ha hajóra szállsz Drasparthában... azt hiszem a múltban Dros Purdolnak hívták. Azonban kérhetnék még egy szívességet, miel tt elmész?

– Kérhetsz.

– Adj magadnak egy hónapot, miel tt döntesz! Újra fiatalember vagy. Egy hónap nem hosszú id .

– Gondolkodni fogok rajta – felelte Skilgannon.

– Remek! Addig is van egy rejtély, amit segíthetsz megfejtenem.

Holnap Landis felvisz a dombok közé. Van ott egy ember, akivel nagyon szeretném, ha találkoznál.

– Mi ebben a rejtély?

– Légy türelmes velem, Skilgannon! Találkozz ezzel az emberrel, aztán újra beszélünk.

– Még mindig nem mondtad meg, hogy most miért féltek az Örökkévalótól. Mint ahogy azt sem, hogy miért nem akartad, hogy Landis itt legyen a beszélgetésünk alatt.

– Bocsáss meg, fiam, de most már nagyon elfáradtam. Mindent elmondok neked, amikor legközelebb beszélünk. Megígérem.

----------

Amikor a verekedés kirobbant, Harad elsétált onnan. Nem az dolga volt. A fels völgybeli favágók önteltek voltak, és szerettek vitatkozni.

Harad általában ügyet sem vetett rájuk, akik viszont nem akartak tengelyt akasztani vele. Az igazat megvallva, senki sem akart tengelyt akasztani vele, Csonttör Haraddal. A nagydarab, fekete szakállú favágó nem kereste ezt a címet és nem is kedvelte. Viszont hatásosnak bizonyult, és az élete általában véve nyugalmasabb lett t le. Immár több mint öt hónapja senki sem provokálta ki bel le, hogy eltörje a csontjait.

Az emberek elkerülték – pedig pontosan ezt szerette.

Eltávolodva a verekedést l Harad leült egy kidöntött fatönkre, és kibontotta az elemózsiás batyut. Friss kenyér és csíp s sajt. A kenyér pont olyan volt, ahogy szerette: kicsit túlsütött, kérge sötét és ropogós, közepe puha és ízletes. Letépett bel le egy darabot, lassan megrágta, és megpróbált oda sem figyelni a testeken csattanó öklökre és a néz k kiáltozásaira. A sajt viszont csalódást okozott. Még csak nyomokban sem volt íze. A jó sajttól a nyelv egészen a szájpadlásig kettéhasad, és a szembe könny szökik.

Egy karcsú, aranysz ke, fiatal n sétált oda hozzá.

– A szakálladban kenyérmorzsák vannak – mondta a lány, mire Harad leveregette ket. Érezte, hogy növekszik benne a feszültség.

Charis nem azért sétált át a tisztáson, hogy a morzsákról beszélgessen vele. – Valakinek le kellene állítania ezt a verekedést.

– Akkor menj, és állítsd le! – fortyant fel a férfi. Charis oda se figyelt a tónusra, és leült Harad mellé a fatönkre. A férfi próbált nem nézni rá, és er lködve igyekezett nem reagálni arra, hogy a lány lába hozzáér az

övéhez. De lehetetlen feladat volt. Nagyot sóhajtva tette le a kenyeret. –

Mit akarsz t lem? – kérdezte, és igyekezett mérgesnek t nni.

– Bántani fogják t – jött a válasz. – És ez nem helyes. Harad a vereked kre nézett. Arin, a fiatal favágó, bátran verekedett, de a Fels -

völgyb l jött férfi, akivel összeakaszkodott, magasabb és súlyosabb volt nála. Arin arcát vér borította, alsó ajka felhasadt. Kettejük köré tömeg gy lt, akik kiabálva biztatták a vereked ket.

– Miért verekszenek? – tudakolta a szakállas férfi.

– A fels -völgyi fickó megjegyzést tett Kerenára. – Harad tekintete Arin fiatal hitvesére siklott, egy sötétsz ke hajú, dundi lányra, aki a vereked kt l távolabb állt, szájára szorítva kezét, tágra nyílt, rémült szemmel.

– Szóval leállítod? – kérdezte Charis.

– Miért tenném? Ez nem az én verekedésem. Mellesleg az az ember a felesége becsületét védelmezi. Ennek így kell lennie.

– Tudod, mi történik, ha Arin gy z.

Harad hallgatott. Tekintete visszatért a vereked kre. A fels völgyit Latharnak hívták. és két fivére közismert bajkever hírében állottak.

Kemény és brutális férfiak voltak, akik állandóan csetepatékba és verekedésekbe keveredtek. Harad tudta, hogy Charis mire gondol. Ha úgy t nik, hogy Arin legy zi Lathart, akkor a fivérei is bekapcsolódnak a verekedésbe. És senki nem fogja leállítani ket. Arin pedig súlyos verésben részesül.

– Ez nem az én gondom – közölte a férfi. – Miért próbálod azzá tenni?

– Miért ülsz a többiekt l külön? – kérdezett vissza a n . Harad érezte, hogy egyre mérgesebb.

– Bosszantó egy n vagy.

– Örülök, hogy észrevetted, hogy n vagyok.

– Ez meg mit jelentsen? Hát persze, hogy tudom, hogy n vagy. –

Harad egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ekkor hatalmas éljenzés harsant. Arin egy hatalmas jobbhorgot helyezett el Lathar állán. A fels -

völgyi hátratántorodott, Arin pedig máris utána vetette magát. Lathar egyik fivére, a Garik nevezet köpcös és szakállas férfi az útjába lökte

lábát. Arin megbotlott benne, és a földre zuhant. Lathar így kapott néhány pillanatot, hogy összeszedje magát.

– Nézd! – kiáltotta Charis. – Kezd dik!

Harad a lányra nézett, bele annak mélykék szemébe. Érezte, hogy elakad a lélegzete, mire sietve félrenézett.

– Miért tör dsz vele? – kérdezte a férfi. – Arin nem a te férjed.

– És te miért nem tör dsz vele?

– Képtelen vagy válaszolni egyetlen átkozott kérdésre is? Neked mindig megvan a saját kérdésed. Miért kellene tör dnöm vele? Arin nem a barátom. Egyikük sem az.

– Hát persze. Harad, a Magányos. Harad, a Csonttör . Harad, a Keser .

– Nem vagyok keser . Csak... jobban kedvelem a saját társaságomat.

– Miért is?

Harad talpra szökkent.

– Mikor hagyod már abba a kérdez sködést? – mennydörögte. Ebben a pillanatban Lathart egy ütés a földre terítette. Megpróbált feltápászkodni, mire Arin fölé magasodott. Ekkor a férfi másik fivére, a magas és himl helyes kép bugris, akit Vaskának hívtak, hátulról rárohant Arinra, és rásújtott a nyakára. A nagydarab Garik is beszállt, és többször csíp n rúgta az ifjút. A fiatal favágó, akit meglepett a támadás, a földre zuhant.

Harad átballagott a tisztáson.

– Vissza! – bömbölte.

Vaska és Garik hátat fordított a földön hever Arinnak. Lathar közben feltápászkodott. Harad odasétált hozzájuk, utat törve köztük.

Arin a földön ült, láthatóan kábán. Amikor Harad kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, mozgást hallott maga mögül. A szakállas favágó megfordult. Garik rontott rá, ütésre emelve öklét. Harad nyugodtan várt.

Kitérhetett volna az ütés el l, de inkább még jobban el relökte állát. A fels -völgyi férfi ökle nekicsattant az arcának. A férfi szúrósan meredt támadójára, aki éppen az imént ütötte meg, és némi elégedettséggel szemlélte a Garik szemében hirtelen megjelen félelmet.

– Nem ez volt a legjobb ötleted, disznókép – mondta, aztán jobb keze megvillant, és megragadta támadója tunikáját. Egyetlen

mozdulattal odarántotta magához, és belefejelt az arcába, ami szétzúzta Garik orrát. Nem engedte elesni a férfit, hanem megkínálta egy balegyenessel is. Az alak hátrazuhant a tömegbe, majd eszméletlenül rogyott a földre. Ekkor Vaska lendült rohamra. Harad egy újabb balegyenessel késztette megtorpanásra, majd jobbhorgától ellenfele megperdülve zuhant a földre. A szakállas próbálta visszafogni ütéseit, de Vaska így is mozdulatlanul hevert. Harad tekintete Latharra vándorolt. A termetes favágó már véres volt az Arinnal folytatott verekedést l. Jobb szeme bedagadt, és nem látott vele. Harad ügyet sem vetett rá, ehelyett a leterített, még mindig a földön ül Arinhoz fordult, aki továbbra is kába volt. A szakállas talpra rántotta a másikat. – Menj és igyál egy kis vizet! – tanácsolta neki. – Az majd segít kitisztítani a fejed. – Arin felesége, a sz ke Kerena rohant oda hozzájuk, belekarolt a férjébe, és eltámogatta. Amikor Harad megfordult, látta, hogy Lathar tántorog felé, felemelt öklökkel. Odalépett hozzá, hárította a gyenge ütést, és megragadta a férfi karját. – Várd meg, míg jobban leszel! –

javasolta neki. – Akkor majd örömmel összetöröm a csontjaidat.

Harad a meglepett favágót magára hagyva, elsétált onnan, visszatért a fatönkhöz és ebédjéhez. Charis újfent csatlakozott hozzá. A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, és felsóhajtott.

– És most mit akarsz?

– Nem érzed magad jobban attól, hogy segítettél Arinnak?

– Nem. Csak szeretnék nyugodtan enni.

– Eljössz a fesztiválra? – Nem.

– Miért nem? Lesz ott ennivaló, tánc és zene. Jól szórakozhatnál.

– Nem szeretem a lármát. Nem szeretem az embereket. – A n elmosolyodott.

– Mindképpen gyere el! Lehet, hogy táncolok veled.

– Nem tudok táncolni.

– Majd megtanítalak.

A férfi vett egy nagy leveg t, és újra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy a lány már lefelé tart a dombról a többi n vel, akik az ebédet hozták. A férfiak közül többen máris felragadták a fejszét és a f részt, készen arra, hogy munkához lássanak. Lathar még mindig eszméletlen fivéreit kivonszolták az irtásról. Lathar letérdelt melléjük,

és a munkafelügyel , egy magas, vézna férfi, akit Balishnak hívtak, beszédbe elegyedett vele.

Harad végzett az ebédjével. Amikor felállt, hogy felkapja a fejszéjét, látta, hogy az ifjú Arin tart felé. A fiú jobb szeme szinte teljesen bedagadt, és arcán jól látszódtak az ütések nyomai.

– Köszönöm, Harad – mondta.

A szakállas szerette volna elmondani, hogy jól harcolt. Szeretett volna valami barátságosat mondani. De nem tudta, hogy tegye. így aztán csak bólintott, és elment.

Balish lépett hozzá.

–Jobb, ha ügyelsz a hátadra, Harad. Ezek bosszúszomjas emberek.

– Semmit nem fognak tenni – jött a válasz. – És most hagyj dolgozni!

Harad felemelte a fejszét, sima mozdulattal meglendítette, és a szerszám feje mélyen belehasított a fa törzsébe.

----------

3.

Ahogy a tizenhét falusi n lefelé tartott a domboldalon, a dundi Kerena Charishoz sodródott.

– Köszönöm, hogy bevontad a verekedésbe azt a barmot – mondta. –

Különben bántották volna az én Arinomat.

Charis érezte, hogy beledöf a bosszúság. Kedvelte Kerenát, de a lány éppen olyan volt, akár a többiek: elhamarkodottan ítélt.

– Miért hívod így? – kérdezte, és sikertelenül próbálta eltüntetni a bosszúságot a hangjából.

– Hogy? Miért, mit mondtam?

– Baromnak tituláltad Haradot.

– Ó, ez csak afféle szófordulat – felelte der sen Kerena. – Mindenki így hívja t. Így, meg Csonttör nek.

– Ezt tudom. Azt nem tudom, hogy miért. – Kerena meglep dött.

– Hogyhogy nem tudod? A múlt nyáron eltörte egy férfi hátát fent a hegyekben.

– Az állkapcsát – javította ki Charis.

– Nem, én határozottan úgy hallottam, hogy valakinek a hátát törte el. Arin testvérének a férje mesélte. De mindegy, mert ha az álla volt is, akkor sem ez a lényeg. Harad mindig verekedésbe keveredik.

– Mint ma? – tudakolta Charis. – Úgy hiszem, hogy ez a mai csetepaté csak fokozza baromként kivívott hírnevét. Bárcsak ne kértem volna meg, hogy keveredjen bele!

Kerena elvörösödött, vonásai megkeményedtek.

– Ó, ma aztán igazán vitatkozós kedvedben vagy, Charis. Én csak megpróbáltam kedves lenni, és megköszönni a segítségedet. – Ezzel otthagyta, és der sen fecserészni kezdett egy másik n vel. Ahogy Charis ment tovább, látta, hogy mindketten ránéznek. Sejtette, hogy mir l beszélhetnek. Charisról és a baromról.

A lány kimondottan méltánytalannak tartotta ezt az egészet. Bárki, aki vette a fáradtságot, hogy tanulmányozza Haradot, megláthatta, hogy a férfi nem az a szörnyeteg, akit l annyira tartanak. Csakhogy nem látták. Amikor belenéztek abba a kékesszürke szempárba, azt fagyosnak

és baljósnak találták. Charis felismerte a benne rejt magányosságot.

A többiek látták a férfi irdatlan erejét, és féltek attól, hogy összetöri a csontjaikat. A lány egy olyan férfit látott, akit zavart saját ereje, és aki túl félénk volt ahhoz, hogy félelmeit elmondja másoknak.

A domb lábához érve a feleségek házaik felé vették az irányt, Charis pedig visszasétált a palotába a többi szolgával együtt. Az erd be szürkületkor térnek majd vissza, még több ennivalót szállítva a vándormunkásoknak. A favágók egészen a tíz nap múlva esedékes fesztivál napjáig dolgoznak itt, és szükségük van az élelemre. Akkor majd átveszik a fizetségüket, és sokan a városba indulnak a pénzükkel, hogy ott egy éjszaka alatt elherdálják. Aztán pénztelenül és boldogan továbbvándorolnak, más munkát keresve, hogy a közelg télen tele legyen a hasuk. Harad viszont nem költi el így a pénzét. Szépen összerakja, aztán ellátmányt vesz bel le magának, és felcipeli a hegyen álló faházába. Aztán ameddig csak lehet, távol tartja magát a településekt l.

Charis felsóhajtott.

A délután hátralev részében a palota konyhájában dolgozott négy másik n vel, az estebédet készítve. Egyszer csak kintr l szekér zörgését hallotta, és a hátsó ablakhoz lépett. Rabil, a farkasfogó érkezett.

Ketreces szekerén a rácsok mögött négy prérifarkas kuporgott. Charis tekintetével követte a szekeret, mely az alsó szintekre vezet , kapuval rzött bejárathoz hajtott. Megborzongott, és az Áldott Papn , Ustarte jelét vetette homlokára.

– Charis!

Megfordult, és ránézett az id s f szolgára, Ensinarra. A lány elmosolyodott. Ensinar jó természet öregember volt, kedves és készséges. Egyetlen dologra volt hiú, amit a többi szolga megmosolygott. Bár a feje búbja teljesen kopasz volt, szürke haját hosszúra növesztette a fülei fölött. A szálakat aztán felfelé fésülte, rá a feje tetejére. Ensinar tényleg azt hitte, hogy ett l úgy néz ki, mint akinek még csak gyérül a haja. Ezzel szemben a hatás kimondottan komikus volt. F leg akkor, ha a házon kívül járt, és egy hirtelen szélrohamtól a haja vadul lifegni kezdett. Az öreg odalépett Charishoz, és félénken elmosolyodott.

– Kiszolgáltad már nagyurunk vendégét?

– Nem, uram.

– Vigyél neki ennivalót és egy korsó friss vizet! A kamrában találsz mézben pácolt sonkát. Igen ízletes, úgyhogy vágj bel le néhány vastag szeletet! Akad ott friss kenyér is. Úgy látom, hogy a mai cipókat nem sütötték át eléggé. De még így is... megfelel nek kell lennie. – Ensinar félénken elmosolyodott, és távozott.

Charis ideges lett. Minden szolga tudott a zafírkék szem idegenr l.

Mirát és Calasiát el is csábította, Charis pedig megrótta ket, amikor k ezzel dicsekedtek.

„Illetlenség ilyen dolgokról nyilvánosan beszélni, mondta nekik, de a két lány csak kinevette. Nem fogtok nevetni, ha Ensinar rájön a dologra.

El fognak küldeni tiéteket."

„Badarság! – csattant fel erre Mira, a sötéthajú, karcsú lány. „Nekünk azt mondták, hogy tegyük t boldoggá. Engem pedig egészen biztosan boldoggá tett", fejezte be mondandóját nagyot kacagva. A többi lány köréjük gy lt, még több részletért könyörögve. Charis undorodva hagyta ott ket.

Eddig az idegent csak messzir l látta: jókép férfi volt, sötét hajjal, karján egy pók rajzolatával. Az egyik szolgálólány azt mesélte, hogy amikor egyszer bement a szobájába, ott találta a férfit meztelenül, a teraszon állva: tagjai összevissza csavarodtak, egyik lábát a másik köré fonta, mindkét karját a feje fölé emelte és szintén hasonlóan facsarta ki.

A lány elmondta, hogy a férfi hátán egy festmény van, egy kiterjesztett szárnyú nagy sas.

„Miért akarna bárki is egy festményt a hátára? – kérdezte a lány Charistól. Hiszen soha nem láthatják, nem igaz?"

Charisnak erre nem volt meggy

válasza, mindössze annyit

mondott: „A fivérem azt mondja, hogy a külvilágban számos furcsa szokás létezik. Azt is mondja, hogy vannak emberek, akik különböz szín re festik a hajukat, míg mások kék vagy piros tintafoltokkal mocskolják össze az arcukat. A külvilágiak nem olyanok, mint mi."

„Akkor remélem, nem jönnek ide", mondta erre a szolgálólány, mire Charis rábólintott. Minden, amit a fivére mesélt neki a külvilágról, nyugtalansággal töltötte el. Az emberek sáncokkal körülvett városokban

éltek, és a jiamadseregek mindenfelé egymással csatáztak. A templomháborúk immár tizennyolc éve dühöngtek. Egy évvel azel tt kezd dtek, hogy megszületett volna. A lány nem értette, mi az oka a háborúnak – mint ahogy nem is óhajtott ennek a tudásnak a birtokába kerülni.

Kiverte a fejéb l ezeket a gondolatokat, és elkészítette a tálcányi ennivalót, ahogy arra Ensinar utasította: a sonkát és a kenyeret, amihez hozzápakolt még egy tálnyi cukrozott szárított gyümölcsöt is. A tálcára rátett még egy kancsó friss vizet, aztán kivitte a konyhából és nekivágott a fels szintekre vezet két lépcs fordulónak. Remélte, hogy a titokzatos idegen a teraszon fog állni, úgy, ahogy azt a másik lány mondta. Kíváncsi volt a férfi hátán a festményre, de csalódnia kellett. A férfi ugyan valóban az erkélyen állt, de b szabású, halványkék szaténinget és bézs szín , cserzett b rnadrágot viselt. Amikor a lány belépett, megfordult, és Charis megpillantotta a ragyogó, kék szempárt.

Mélyebb árnyalatú volt, mint Haradé, és még annyira sem barátságos. A férfi arckifejezése felengedett, amikor meglátta a lányt. Ez bosszantotta Charist. A férfiak mindig ugyanúgy reagáltak. Olyan volt, mintha csak egy remek lovat vagy tehenet csodálnának. A jókép ek voltak a legrosszabbak. Úgy t nt, azt hiszik, pusztán a jókép ségük elég ahhoz, hogy megnyerjenek maguknak egy lányt. A n mindezt súlytalannak találta – f leg, ha Haraddal állította szembe.

Az idegen volt messze a legjókép bb férfi, akit valaha is látott, és ez csak még tovább tüzelte a bosszúságát. Pukedlizett, és a közeli asztalra helyezte a tálcát.

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi. Furcsa akcentussal beszélt, a szavakat gondosan ejtette.

– Csak egy szolga vagyok – felelte. Ha ez az alak megpróbálja elcsábítani, majd rájön, hogy a palotában nem minden n lenge erkölcs .

– Ez az jelenti, hogy nincs neved?

A lány rámeredt, a gúny jelei után kutatva. De nem talált ilyesmit.

– A nevem Charis, nagyuram.

– Nem vagyok nagyúr. Köszönöm, Charis. – Elmosolyodott, aztán hátat fordított neki. Ez váratlanul érte a lányt, és felpiszkálta a kíváncsiságát.

– Azt mondják, hogy egy festmény van a hátadon.

A férfi halkan felnevetett, és visszafordult, hogy ismét a lány szemébe nézzen.

– Az egy tetoválás.

– Ez valami madár?

– Nem. Ez egy... módszernek a neve, amit arra használnak, hogy állandóvá tegyék a b r megfestését.

– Miért csinálják? – A férfi vállat vont.

– Ez szokás a népem körében. Díszítés. Divat. Nem tudom, hogy kezd dött.

– Számos furcsa szokás van a külvilágban.

– Észrevettem, hogy az emberek itt semmiféle ékszert nem viselnek: sem fülbevalót, sem karperecet, sem medálokat.

– Mi az a fülbevaló?

– Egy kis arany- vagy ezüstkarika, amit a fülcimpába fúrt lyukon csúsztatnak át.

– Lyukon? Úgy érted, hogy lyukat fúrnak a fülbe ennek... ennek a karikának?

– Igen.

A lány felnevetett.

– Tréfát zöl velem? – Nem.

– Miért akarna bárki is lyukat a fülébe?

– Hogy feltegye a fülbevalóját – érkezett a válasz.

– És ez milyen célt szolgál?

– Gondolom, vonzó látványt nyújt. Ezen korábban még sosem töprengtem. És a fülbevaló egyben utal visel je gazdagságára is. Minél drágább az ékszer, annál gazdagabb a visel je. A gazdagok helyzete mindig jobb a szegényekénél, így az a n , aki zafírt visel a fülében, több tiszteletet követel magának, mint aki nem. – Hirtelen hangosan felnevetett: hangja telt volt, és már-már dallamos. – Milyen furcsának és ostobának hangzik ez most. Régóta dolgozol a palotában?

– Valamivel több, mint egy egész éve. Ezt a szolgálólányságot kínálták fel nekem, miután apám meghalt. a város egyik pékje volt, aki csodálatos kenyereket sütött. Ma már nem tudnak ilyet készíteni, mert apám nem írta le a receptjeit. Hát nem kár, hogy ami jó, egyszer en csak elmúlik?

– Az apádról beszélsz, vagy a kenyérr l?

– A kenyérr l – vallotta be a lány. – Ett l sekélyesnek látszom?

– Nem tudom. Lehet, hogy az apád kellemetlen alak volt.

– Nem, nem volt az. Kedves volt és gyengéd. De a betegsége olyan hosszúra nyúlt, hogy távozása már áldás volt. Még mindig könny szökik a szemembe, amikor elmegyek a pékség mellett és megérzem a frissen sült kenyér illatát. Rá emlékeztet.

– Nem hiszem, hogy sekélyes lennél, Charis – mondta a férfi kedvesen. A lány összehúzta a szemét, és szúrósan meredt rá. –

Mondtam valamit, amivel megsértettelek? – kérdezte a vendég. –

Bóknak szántam.

– Tudom, miért bókolsz a n knek – mondta a lány mereven. – Ezzel akarod az ágyadba vinni ket.

– Ebben a megállapításban rejlik némi igazság, de nem mindig ez a helyzet. Id nként egy bók csak bók. Viszont feltartalak a munkádban.

Ezzel visszatért a teraszra, Charis pedig egy pillanatig egy helyben állt és ostobának érezte magát. Aztán elhagyta a szobát és haragudott magára.

A férfi nem olyan volt, amint amilyennek várta. Nem bámulta szemtelenül, nem tett sokat sejtet megjegyzéseket. Nem próbálta meg elcsábítani.

Miben különbözöm Kerenától és a többiekt l? – kérdezte Charis magától. Annak alapján ítéltem meg t, amit a többiek mondtak róla, éppen úgy, ahogy Haradot is a szóbeszéd után ítélik meg.

És a férfi most már bolondnak és bugyutának tartja t. Nem számít, mit gondol – mondta magában a lány. Miért kellene tör dnöm egy festett hátú férfi véleményével?

----------

A vándor favágók zöme sátrakat hozott magával, ahol az éjszakákat töltötték. Mások a csillagos ég alatt üldögéltek, a tábortüzek mellett, míg akadtak olyanok is, akik száraz helyet kerestek maguknak a fák alatt, és a kemény földön aludtak, vékony takaróikba burkolózva. Harad mindig a többiekt l távol keresett magának hálóhelyet, és egyedül tért nyugovóra. Kedvelte az éjszakát és a fenséges csendet. Megnyugtatta.

Harad legszívesebben mindig egyedül szeretett lenni.

Hát, azért nem mindig, ismerte be magának, ahogy hátát egy hatalmas tölgy törzsének vetve üldögélt. Emlékezett rá, hogy gyerekként játszani akart a hegyi falu többi gyerekével. A gondot mindig az ereje jelentette. A játékos verekedésekben és bokszolásokban igyekezett nem bántani senkit, de mindig adtak gyerekek, akik fájdalmukban sírva futottak el. „Csak meglapogattam ket", mondta ilyenkor Harad. Egy nap, amikor megragadott egy másik fiút, az felsikoltott. Eltört a karja. Ezután egyetlen gyerek sem akart Haraddal játszani.

Anyja, Alanis, a félszeg, visszahúzódó n megpróbálta megnyugtatni fiát. Apja, Borak, a magába forduló favágó, egy szót sem szólt. De ezután Borak ritkán beszélt Haradhoz, kivéve, amikor megszidta. A fiú sosem értette meg, apja miért nem kedveli, mint ahogy azt sem, hogy Borak miért megy el mindig, amikor Landis kán látogatóba érkezik. A nagyúr leült a fiúval, és kérdezgette – f ként arról, hogy mit álmodott.

Úgy t nt, senki mást nem érdekelnek az álmai. A nagyúr mindig ugyanazt a kérdést tette fel: „Álmodtál régmúlt id kr l, Harad?"

Furcsa kérdés volt, és a fiú nem tudta, hogy mit jelent. Elmondta hát a nagyúrnak, hogy hegyekr l és erd kr l álmodott. Landis kán csalódott volt.

Borak balesetben halt meg, amikor Harad kilencéves volt. Egy kidöntött fa zuhant a földre, és amikor leért, egy halott ág elpattant. Az éles fadarab a leveg be repült és átütötte Borak szemét, belefúródva az agyába. A férfi nem halt gyors halált. Lebénultan szállították a palotába, ahol Landis kán maga küzdött az életéért. Harad még mindig emlékezett rá, amikor a nagyúr lován ülve megérkezett a faházukhoz, azzal a hírrel, hogy az apja meghalt. Furcsamód anyja nem ontott érte könnyet.

Alanis három évvel ezel tt halt meg, amikor Harad tizenhét volt.

Semmiféle dráma nem volt. Anyja jó éjt kívánt neki, és elment lefeküdni. Másnap Harad megpróbálta felébreszteni. Édes mentából készült f zetet készített neki, és az ágya mellé tette. Aztán megérintette a vállát. Amikor az arcára nézett már tudta, hogy eltávozott. Nem volt semmi mozgás, az élet legcsekélyebb jele sem.

Harad ekkor érezte magát el ször igazán egyedül.

Végigsimította anyja sötét, szül haját, és szeretett volna mondani neki valamit búcsúzóul. De nem lelte a szavakat Kapcsolatuk sosem volt igazán mély, de anyja minden este homlokon csókolta és azt mondta: „Az Áldott Papn vigyázzon rád álmodban, fiam!" Harad élvezte ezeket a pillanatokat. Anyja egyszer megsimogatta az arcát, amikor az ágyában feküdt, és teste a lázzal birkózott. Ez volt gyerekkorának legnagyszer bb pillanata.

Így aztán azon az utolsó napon megsimogatta anyja arcát, és azt mondta: „Az Áldott Papn vigyázzon rád álmodban, anya!

Majd leballagott a faluba, és beszámolt a haláláról.

Ezután egyedül élt tovább. Ereje és bámulatos állóképessége roppant értéknek számított a favágók között. Ugyanez az er azonban még mindig gondokat okozott neki. Mások késztetést éreztek arra, hogy összemérjék vele az erejüket. Mint az els ségért viaskodó fiatal bikák.

Harad az irtásokat járta, de mindenhol ugyanolyan volt. El bb-utóbb valakinek mindig sikerült tengelyt akasztani vele, bármennyire igyekezett is kerülni az összet zéseket.

Azt hitte, hogy életének ez a sivár id szaka a múlt évben véget ért, amikor eltörte Masselian állát. Masselian legendás ökölharcosnak számított a magas hegyek között. Ezután Haradot békén hagyták. Furcsa módon ezzel a többi „bika" fölé n tt, olyan magasságba emelkedve, ami elérhetetlenné tette a többiek számára.

Most viszont kivívta Lathar és fivérei ellenségességét. Azt mondta a munkafelügyel nek, hogy azok semmit nem fognak tenni. Azért mondta, hogy véget vessen a Balish-sal folytatott beszélgetésnek, mert nem kedvelte a férfit. Ahogy azonban ott ült a sötétben, tudta, hogy ez nem igaz.

Bosszúért lihegve jönnek majd.

Bárcsak Charis ne lett volna ott aznap délel tt. Elfogyaszthatta volna az ebédjét, végezhetett volna a munkájával, és most már álomtalanul alhatna.

Harad halkan elkáromkodta magát. Az elméjét a Charisról szóló gondolatok töltötték meg. Próbált másra gondolni, de semmi haszna nem volt. Ha Harad a férfiak társaságát problémásnak találta, a n két egyenesen lehetetlennek. Soha nem tudta, hogy mit mondjon. A szavak úgyis a torkán akadnának, és csak valami ostobaságot dörmögne.

Ennél is rosszabb volt, hogy a n kkel való beszélgetés java része értelmetlen volt. „Nemde szép napunk van ma? Ett l az ember úgy érzi, hogy jó élni." Mit jelentsen ez? Hiszen mindig jó volt élni. Persze kellemesebb volt, amikor a nap sütött, de hogy ett l az szép lenne?

Charis egyszer azt kérdezte t le: „Eltöprengtél már a csillagokon?" Ez a kérdés egész télen kísértette. Mert, mi gondolkodnivaló van rajtuk? A csillagok azok csillagok. Fényl pontocskák az égen. Majdnem minden éjszaka elhagyta a faházát, és kiült a verandára, hogy rosszallóan rámeredjen az égboltra. De válaszokat nem talált. Charis már csak ilyen volt. Olyan dolgokat mond, amik befészkelik magukat az agyába, és soha el nem múló kellemetlenséget okoznak neki.

Múlt héten ennivalót hozott neki, és leült mellé, majd felkapott a földr l egy makkot.

„Hát nem csodálatos arra gondolni, hogy ebb l az apróságból egy tölgyfa n ki?"

„De igen", felelte erre, egyszer en csak azért, hogy véget vessen a beszélgetésnek, még miel tt az befészkelné magát az agyába.

„A makk viszont a tölgyfától származik."

„Hát persze, hogy a tölgyfától származik", felelte erre.

„De akkor hogy n tt ki az els tölgyfa?"

„Mi?"

„Hát, ha a tölgyfa hozza létre a makkot, és a makkból lesz a tölgyfa, akkor mib l lett az els tölgyfa? Mert akkor nem lehetett még makk, nem igaz?"

És máris ott volt. Egy újabb mag, aminek növekv gyökerei kínozni fogják az agyát az el tte álló hosszú és hideg tél során.

Az éjszakai szell megzörgette a leveleket felette, mire felsóhajtott.

Talán amikor Charis férjhez megy, elveszti érdekl dését aziránt, hogy t kínozza. Ez új gondolat volt Haradnak.

Nyugtalanná vált t le, bár nem értette, miért. Elkomorodott. Most már kényelmetlenül érezte magát, így felállt és a palákhoz sétált.

Leguggolt, kupát formált a tenyeréb l és ivott. Ebben a pillanatban osonó léptek zaját hallotta a bokrok közül. Felsóhajtott. Nesztelenül felállt, odasétált az egyik közeli fához, és várakozva nekid lt.

Az els fivér, a szakállas Garik bukkant el a sötétségb l. Három láb hosszú, zömök fadarabot szorongatott a kezében, melyben Harad egy baltanyélre ismert. Mögötte jött Lathar és Vaska. Hirtelen holdfény öntötte el a környéket, ahogy a felh k szétváltak odafent. A férfiak mozdulatlanná merevedtek, aztán Garik a baltanyéllel rámutatott Harad takarójára a fa mellett. Ebben a pillanatban az ifjú favágó ráébredt, hogy ma éjjel senkinek nem akarja eltörni a csontját. El relépett.

– Nemde szép ez az éjszaka? – szólalt meg. – Ett l az ember úgy érzi, hogy jó élni. – A három másik döbbenten fordult felé. –

Eltöprengtetek már a makkokon? – folytatta Harad, és otthagyva a fát, a várakozó férfiak felé indult. – Ha a tölgy a makkból n ki, a makk pedig a tölgyb l, akkor hogy n tt ki az els tölgyfa?

Átszelte a kicsiny tisztást, míg végül már közvetlenül ott állt el ttük.

– Makkok? – kérdezte Lathar értetlenül. – Mit mondtál a makkokról?

– Látni akartatok? – tudakolta Harad, elengedve a füle mellett a kérdést.

– Mi csak... sétálgatunk – mondta Vaska, aki hirtelen megrémült.

– Aha – lépett még közelebb a szakállas ifjú, és hatalmas kezét a férfi vállára tette. – Ez az éjszaka remek a sétálgatáshoz. Rengeteg a csillag.

Elgondolkodtatok már a csillagokon?

– Az istenekre, ez meg mir l beszél? – fordult Garik Latharhoz, aki erre csak vállat vont, és hátrálni kezdett.

– Felejtsd el, Garik! Menjünk! – Garik összezavarodva állt, a baltanyelet az oldala mellé engedve.

– Azt hittem...

– Azt mondtam, felejtsd el!

A három férfi elbaktatott az éjszakába, Harad pedig kuncogva bújt vissza a takarójába.

Aztán mély álomba merült, és nem álmodott semmit.

----------

Bár emlékezetében számos hézag tátongott, Skilgannon most már kezdte magát teljesebbnek érezni. Eszébe jutott Naashanban töltött gyerekkora, apjának, T zökl Decadónak halála, a szelíd színész, Greavas és a középkorú házaspár, Sperian és Molaire, akik felnevelték.

Emlékezett arra, hogy Boranius kezét l lelték halálukat, és hogy ezután

, meg Jianna, a hercegn , elmenekültek, majd emlékezett az ezután következ csaták hosszú sorára, amelyeknek köszönhet en a lány visszanyerte trónját.

Emlékezett hitvesének, Dayannak halálára, és hogy miként kereste a Feltámasztok templomát, a rejtélyekt l és mítoszoktól övezett helyet.

Azt a küldetést vette magára, hogy visszahozza Dayant az életbe. A kereséssel töltött évek emlékei homályosak voltak, ködösek.

Egymáshoz nem kapcsolódó emlékképek villantak fel a szeme el tt, olyan gyorsan, hogy elméje értelmezni sem tudta ket. Egy vérszín köntös öregember. Egy magas terem, fehér márvány- és fémfalakkal, ahol a falakba ágyazott drágaköveken megcsillan a fény.

Sok más emlék is átsz

dött gondolatai között, megannyi szétguruló

gyöngyszemként. Számos szólt háborúkról és csatákról, vagy hosszú utazásokról szárazon és vízen. Emlékezett egy hadúrra, akinek az oldalán harcolt: hatalmas ember volt... küszködve kereste a nevet...

Ulricnak hívták. A farkasok kánja.

Skilgannon kisétált az erkélyre, vett egy nagy leveg t, és nekiállt egy nyújtó gyakorlatsornak. Teste mostanra ruganyosabbá vált, fiatal izmai könnyedén vették fel a sas pózt: bal lábát jobb bokája mögé akasztotta, jobb karját felemelte, bal karját e köré fonta, és két kézfejének hátát összenyomta. Mozdulatlanul állt, tökéletes egyensúlyban. Hosszú id vel ezel tt ez a gyakorlat elhozta volna számára a békét. Most azonban sehogy sem lelte.

Nem kellene itt lennem, gondolta magában.

Éltem és meghaltam. Az utazásom teljes.

Egy fenevad vetette rá magát egy sziklahalom mögül. Pikkelyes volt, akár egy kígyó, de az arca emberi. Egy kard vágott Skilgannon nyaka felé. Hátrad lt, el rántotta a Nappal és Éjjel Kardjait, és megölte a démont. Újabbak gy ltek köré.

Az emlék hirtelen tört rá és megrendítette.

Az utazása nem volt teljes. Gamal állítása szerint az ürességet járta ezer éven át. Megborzongott az elméjét betölt fagyos, szürke és lélektelen helyr l szóló újabb emlékek hatására. Aztán zordan elmosolyodott. Lélektelen? Éppen ellenkez leg. Tele volt lelkekkel –

olyan lelkekkel, mint az övé. Elátkozott Skilgannon az elátkozottak világban.

A nap fényesen ragyogott a tiszta kék égen. A harcos az erkély korlátjához lépett, és vett egy nagy leveg t. Szinte érezte az élet édes ízét a szélben, ahogy a tüdejét megtöltötte a hideg, csíp s leveg .

Miért vagyok itt? – gondolta magában. Ha az üresség volt a büntetés, akkor ez talán valamiféle jutalom? Ha igen, akkor miért? Semmi értelmét nem látta.

Hallotta, hogy kopogtatnak az ajtaján, és visszasétált a szobájába.

Landis kán érkezett. A férfi elmosolyodott, ahogy belépett, de Skilgannon érezte idegességét.

– Hogy vagy, barátom?

– Jól, Landis. És ne használd ilyen könnyedén a barát szót. A barátságot vagy adományozzák, vagy kiérdemlik.

– Igen, természetesen. Bocsáss meg!

– Nincs semmi, amit meg kellene bocsátanom. Gamal azt mondja, hogy van itt valaki, akivel találkoznom kellene. Mondott valamit egy rejtélyr l is.

– Így is van. Már felnyergeltettem a lovakat.

– Messze van?

– Vagy egy órára innen.

– Szeretnél inkább gyalogolni?

Landis elvigyorodott, és ett l fiatalabbnak látszott.

– Hát észrevetted az ügyetlenségemet? Igen, szívesebben gyalogolnék, de ma még számos feladat vár rám. Így aztán zötyköl dnöm kell a nyeregben, és még több hólyagot kell elviselnem.

Félórával kés bb már a dombokon lovagoltak a fels irtás felé.

– Ki ez a titokzatos ember? – kérdezte Skilgannon, amikor elérték a hosszú, egyenes sávot, és a lovak lelassítottak.

– Bocsáss meg, Skilgannon, de jobb szeretném, ha megvárnád, amíg odaérünk. Azután válaszolok minden kérdésedre. Kérhetek t led egy szívességet?

– Egy kérésben nincs semmi rossz, Landis.

– Holnap látogatókat kapunk a külvilágból. Szeretném, ha velem tartanál, amikor találkozom velük. Létfontosságú lenne viszont, hogy a nevedet ne említsük. Engedelmeddel az unokaöcsémként, Callanként mutatnálak be nekik.

– Kik ezek az emberek? – Landis felsóhajtott.

– Az Örökkévalót szolgálják. Sétálhatnánk egy kicsit? – kérdezte váratlanul. – Úgy érzem, mintha a gerincem egy lábbal lenne rövidebb, mint indulás el tt. – Megrántotta a kantárt, és ügyetlenül lekászálódott a nyeregb l. Skilgannon csatlakozott hozzá, és gyalog mentek tovább, száron vezetve a lovakat.

– Ez a világ szenved, Skilgannon, méghozzá természetellenes és romlott módon. Azt hiszem, volt esélyünk arra, hogy kertté változtassuk, a végtelen szépség hónává, ahol sem éhínség, sem, járványok nem fenyegetnek. Még a halált is meghátrálásra késztethettük volna. Ehelyett egy rettenetes háború groteszk er szaka tombol, amit természetellenes fenevadak vívnak természetellenes fenevadak ellen, és emberek emberek ellen. A külvilág szenvedése elsöpr . Betegségek, pestis, éhezés, gyilkosságok és rengeteg más rémség. Hogy miként feltételezhetik egyetlen emberr l, hogy képes véget vetni ennek, azt nem tudom. Amint mondtam, a prófécia magával ragadott. Tényleg elhittem... elhiszem – tette hozzá sietve –, hogy az Áldott Papn igenis tudta, milyen szerepet fogsz játszani.

– És ez a prófécia azt ígérte, hogy megdönt m az Örökkévalót?

– Igen.

– Pontosan mit mondott?

– Archaikus nyelven írták, és vers formájában. Több fordítás született, mind eltér apróságokban, ahogy megpróbálták a jelen nyelvére átültetni a rímeket. Az általam kedvelt így kezd dik: Újjászületett H s, kitépve a szürkeségb l, ismét egyesül a Nappal és Éjjel pengéivel. A többi szánt szándékkal homályos és allegorikus. Már-már képtelen. Az Újjászületett H s ellopja, vagy elpusztítja a hiú ezüstsas mágikus tojását, megvív az istenek aranypajzsát visel hegyeknek óriásával, és halált hoz egy Halhatatlanra, visszaállítva a világban az egyensúlyt és a harmóniát.

– Hiú sas? – tudakolta Skilgannon.

– Aki a saját tükörképébe szerelmes – felelte Landis. – Ahogy azt mondtam, az si szövegek egy része ki lett egészítve, vagy el lett túlozva. A történet teljes egészében viszont arra utal, hogy Ustarte ismerte annak a gonosznak a természetét, amivel most szembenézünk.

Egyes si szövegek beszámolnak az él holt királyn l és Eggyéforrt

seregeir l. Ustarte számítása szerint az emberek világa végpusztulás elé néz. Az Áldott Papn megjövendölte, hogy csak te, és a Nappal és Éjjel Kardjai tudják legy zni ket. Azt hiszem, tényleg látta a jöv t, Skilgannon.

– Én ismertem t, Landis. Számos jöv

l beszélt. Minden döntés,

amit hozunk, vagy minden elutasítás, amit teszünk, másféle jöv t teremt. Egyik sincs k be vésve. És tudta ezt.

– Ezt elfogadom. Gamal is hasonló dolgokat mondott. De a papn megjósolta az Örökkévalót, és a most t szolgáló szörnyetegeket. Talán igaza volt abban is, hogy téged nevezett meg szabadítóként.

Skilgannon látta, hogy a remény felszikrázik a férfi arcán, és hallgatott. Sétált tovább. Landis sietve zárkózott fel mellé.

– Milyen volt a papn ? Gyönyör volt, ahogy a legendák mondják?

– Egen, gyönyör volt. És egyben, hogy a ti kifejezéseteket használjam, jiamad is volt.

Landis hirtelen megtorpant.

– Nem! Ez miként lehetséges?

– Erre nem tudok válaszolni. Amikor felkerestük, volt velünk egy eggyéforrt, aki egykor egyik társunk barátja volt. Reméltük, hogy Ustarte el tudja választani t attól a bestiától, amivé vált. A papn

azonban megmondta, hogy ez lehetetlen. Ha az lenne, akkor saját magával is megtette volna. Ekkor megmutatta a karját, melyet sz r borított. Amennyire emlékszem, részben tigris volt, részben farkas.

Skilgannon látta, hogy Landis kán elsápad. Az id sebb férfi egy darabig néma csendben gyalogolt tovább, majd odafordult a harcoshoz.

– Ezt senkinek ne említsd, kérve kérlek! A papn t ma nagy tisztelet övezi. Az emberek hozzá fohászkodnak, és imádják t.

– És ez mit számítana? Az volt, aki volt. Semmi sem változik, csak az alakja.

– Semmi és minden – mondta szomorúan Landis. – És most ismét szálljunk lóra! Már majdnem ott vagyunk.

Skilgannon nem sok tapasztalattal bírt a favágótáborokat illet en, de úgy t nt neki, hogy ezt alaposan megszervezték: külön csoportok döntötték a fákat, míg mások az ágakat vagdosták le. Látta, hogy az egyik hosszú tönköt két bozontos póni vontatja arrafelé, ahol a szekerek várakoztak. Itt két favágó állt, kezükben f résszel. A fatönköket kisebb hasábokra vágják, miel tt csörl vei a szekerekre emelik ket. A munka gyorsan és hatékonyan folyt, és édes illat lengte be a környéket: a feny k aromája.

Landis kán a munkásoktól távolabb rántotta meg lova kantárját, és várt. Egy magas, csapott vállú ember indult meg feléjük a favágók között, és hajolt meg a kán el tt.

– Üdvözöllek, nagyúr! A munka, amint azt látod is, jól halad.

– Ebben biztos vagyok, Balish. az unokaöcsém, Callan. Egy darabig látogatóban marad nálunk.

Balish meghajolt Skilgannon felé.

– Hol találjuk Haradot? – tudakolta Landis kán. A férfi hirtelen rémültnek t nt.

– Keveset tehettem azért, hogy abbahagyják a verekedést, nagyúr.

Olyan gyorsan történt az egész és senki sem sérült meg súlyosan.

Beszéltem Haraddal, és figyelmeztettem a viselkedése miatt.

– Igen, igen, de hol van? – Balish nyugat felé mutatott.

– Hozzam ide?

– Igen. Kicsit lejjebb, a lejt n fogunk várni. Ott, ahol a patak elágazik.

Ezzel Landis kán megfordította lovát, és kilovagolt a táborból.

Skilgannon követte, és a csermelynél mindketten leszálltak.

– Balish remek szervez – mondta Landis –, de gyenge, és hitvány a lelke. Nem kedveli Haradot.

Skilgannon hallgatott. A hegyeket nézte, és észrevett két sast, mely a áramlatok hátán szárnyalt. Valamiért a madarak látványa ürességgel töltötte el, és arra vágyott, hogy elszabaduljon innen. Bármennyire tisztelte is Ustartét, a papn már rég halott volt, és nem érezte kötelezettségének, hogy megmentse azt a világot, ami nem az övé.

Hamarosan elmegy, és kideríti, vissza tud-e jutni az egykori Naashanba.

Az elmúlt pár napban a könyvtárban végzett kutatásaiból megtudta, hogy Naashan keletre, a tenger túlpartján fekszik. Hogy odajusson, ahhoz el kell utaznia a ma Drasparthának nevezett kiköt be, melyet Skilgannon idejében még Dros Purdolnak hívtak.

Landis kán még mindig beszélt, Skilgannon pedig kirázta fejéb l az utazás gondolatát.

– Meg fogom kérni Haradot, hogy mutassa meg neked a hegyek vidékét – mondta éppen vendéglátója. – Mogorva ember, és nem beszél túl sokat. Gamal úgy véli, hogy az a kis id , amit... – itt kuncogott – ...

amit a civilizációtól távol tölt, segít neki, hogy hozzászokjon új életéhez.

– Miért éppen Harad? – Landis kán félrenézett.

– Mert nála jobban senki nem ismeri a hegyek vidékét. – Skilgannon tudta, hogy ez – legalábbis részben – hazugság, de annyiban hagyta.

– Á, jön is már – mondta Landis kán.

Skilgannon megfordult, hogy szembenézzen a jövevénnyel... és a torkán akadt a szó. Érezte, hogy a szíve hevesen ver, és megpróbált lehiggadni. Landis kánra nézett, szemében harag villant.

– Egy szót se szólj! – förmedt rá vendéglátójára.

A fekete szakállú favágó odabaktatott, ahol a két férfi várt rá.

– Jó, hogy látlak, barátom – szólalt meg a kán. – az unokaöcsém, Callan. – A favágó csak bólintott, és fakó szemével Skilgannonra nézett.

Landis ismét beszélni kezdett. – Szeretném, ha a kalauza lennél a hegyek között.

– Nekem itt van munkám – érkezett a válasz.

– Ugyanazt a fizetséged kapod, fiú. Nekem tett szívességnek venném, ha beleegyeznél.

Harad szúrósan meredt Skilgannonra.

– Lovak nélkül megyünk. És úgy hosszú séta lesz. –Tudok gyalogolni – felelte Skilgannon. – Viszont, ha nem szeretnél kalauzolni, azt is megértem. Harad Landis kánhoz fordult.

– Mennyi ideig akarod, hogy kalauzoljam?

– Három... négy napig.

– Mikor indulunk?

– Holnapután.

– Napkeltekor itt találkozunk – szólt oda Harad Skilgannonnak. Majd bólintott Landis kánnak, és visszabaktatott a favágók táborába.

Miután távozott, Landis némán állt Skilgannon mellett, aki erezte a másik idegességét.

– Mérges vagy? – kérdezte végül a kán.

– Ó, igen, Landis, mérges vagyok. – A kán önkéntelenül is hátrált egy lépést, arca elárulta, hogy fél. – De nem fogok ártani neked.

– Ez megnyugtató. Mit tudsz mondani Harad... sér l? Skilgannon megrázta a fejét.

– Értem, miért akartad, hogy lássam t, de most nem mondok semmit. Ezen gondolkoznom kell. Egyedül. – Könnyedén nyeregbe szállt, és ellovagolt.

Harad nyugtalan volt, mire visszatért munkájához – nem mintha ezt bárki is észrevette volna. Fejszéjét még mindig töretlen er vel lendítette meg, és ereje szinte határtalannak t nt. Egész délel tt dolgozott, némán, mint mindig, zord arccal, rezzenetlen vonásokkal. Egyszer észrevette, hogy Balish t bámulja, de ügyet se vetett rá. Lathar és fivérei a közelben dolgoztak, és kétszer is egy csapatba került velük. Nem szóltak hozzá, de az egyik kurta pihen során Lathar odaadta Haradnak a vizeskulacsot. A szakállas ifjú elfogadta.

Lathar felsóhajtott.

– Nem tudtam aludni – szólalt meg. – Szóval honnan jött az els tölgyfa?

Harad ellazult, és hirtelen kuncogni kezdett.

– Nem tudom. Egy n kérdezte t lem, és most nem tudom kiverni a fejemb l.

– Én sem – vallotta be a másik. – N k, mi?

Harad bólintott. Több szó nem esett, de az ellenségeskedésnek ezzel vége lett.

Meleg nap volt aznap, a munka pedig fárasztó. Mire eljött a déli ebédszünet, Harad már hat órát dolgozott. Azt vette észre, alig várja már, hogy láthassa Charist, és hogy csendben üldögéljen mellette a fatönkön. Amikor a n k megérkeztek, félrevonult a többiekt l, és várta a lányt. Charis krémszín ujjast, és zöld szoknyát viselt, és mezítláb jött.

Hosszú, aranyszín haját zöld szalaggal fogta hátra. Harad érezte, hogy felgyorsul a szívverése. A lány egy kosár ennivalóval érkezett. A férfiak között sétálgatott, szétosztva a kenyeret. Az ifjú várt, de egyre türelmetlenebbül. Végül a lány elindult felé, és rámosolygott. A fiú elvörösödött.

– Szép napot, Harad! – köszöntötte Charis.

– Neked is – felelte, és igyekezett valami értelmeset mondani. A lány átnyújtott neki egy kis cipót, meg egy vaskos sajttömböt. Aztán már fordult is meg. Harad döbbenten nézett. A lány eddig mindig leállt vele beszélgetni. Bizarr volt az egész. Valahányszor egyedül akart lenni, Charis mindig odasodródott mellé. Most, hogy tényleg szeretett volna beszélgetni vele, elmegy.

– Várj! – kiáltotta, miel tt meggondolhatta volna magát. Charis körülnézett, láthatóan meglep dött. – Én... én beszélni akartam veled.

A lány visszasétált oda, ahol az ifjú ült.

– Mir l? – tudakolta, bár állva maradt.

– Néhány napig távol leszek.

– Miért kellene ezt megosztanod velem?

– Nem, nem ez lényeg. A nagyúr unokaöccsér l akartam tudakozódni. Nekem kell t elvinnem a hegyek közé.

– A festett embert?

– Festett?

– Tetoválások vannak a mellén és a hátán. Egy nagymacska, meg egy sólyom vagy sas. Valami ragadozó madár. Ó, igen, meg egy pók az alkarján.

– Láttad is ezeket?

– Nem. Egy másik lány mondta. Akkor látta, amikor férfi meztelenül állt a szobájában.

– Meztelenül? N k el tt?

– a külvilágból való. Feltételezem, ott másként viselkednek az emberek. Nagyon jókép , nem gondolod?

Harad érezte, hogy elönti a harag.

– Úgy gondolod?

– Hát persze. Én is beszélgettem vele, és nagyon udvarias volt. Még bókolt is. Miért akar elmenni a hegyek közé?

– Nem kérdeztem – morogta a favágó, és azon töprengett, hogy vajon mi lehetett az a bók.

– Hát, akkor majd megkérdezheted, amíg együtt utaztok. – Ezzel a lány távozott. Haradnak elmúlt a jókedve, és az étvágya is elment. Maga elé képzelte a sudár, sötét hajú ifjút. A szeme hihetetlenül kék volt.

Talán erre gondolt a lány.

– Egy szívdobbanás alatt felemelhetném és kettéroppanthatnám, –

gondolta magában a favágó, de aztán megint eszébe jutott az a szempár.

A verekedésekben edz dött Harad ösztönösen is tisztában volt mások er sségeivel és gyengéivel. Nem kételkedett benne, hogy össze tudná roppantani a férfit... de nem egy szívdobbanás alatt.

Ételét érintetlenül hagyta, és visszaindult, hogy a többieknél hamarabb lásson munkához. Csalódottsága hosszú nyel fejszéje minden egyes suhintásával enyhült valamit.

Már szürkült, amikor Balish sétált oda hozzá. Harad nem kedvelte.

Volt benne valami sunyi és alattomos. Mégis Balish ellen rizte a munkacsoportokat, és osztotta ki a bért. Az ifjú felsóhajtott, és megpróbálta nem kimutatni undorát.

– Mit akart a nagyúr? – kérdezte a munkafelügyel . Harad beszámolt neki a hegyekbe vezet útról, ahol az idegent, a nagyúr unokaöccsét kalauzolja majd.

– Kemény vidék az odafent – mondta Balish. – Állítólag a fels hágókban renegát jiamadok kóborolnak.

– Egyet-kett t magam is láttam – felelte Harad. – Olyanok akár a medvék, vagy a nagymacskák. A többségük kitér az emberek el l.

– Mit akar az idegen látni?

– Talán a romokat.

– Még sosem hallottam err l az unokaöcsr l. Szerinted miért van itt?

Harad vállat vont. Honnan tudhatná? Balish egy darabig még maradt, amit l az egész beszélgetés sutának hatott, majd elballagott. Harad leült, és most már bosszankodott, hogy miért nem ette meg az ebédjét. Éhesen visszasétált oda, ahol a cipót és a sajtot hagyta. Az persze elt nt. A reggeliig pedig még hosszú az id .

A romokra gondolt. Harad minden sszel felkereste ket, megmászva a vén köveket. Volt valami abban a helyben, ami megnyugtatta a lelkét. Ott békét lelt, méghozzá úgy, ahogy sehol máshol nem. Talán a magány tette. Harad nem tudta, mi az oka, azt viszont igen, hogy nem tölti el örömmel a gondolat, hogy egy idegent visz oda.

----------

4.

Harminc mérfölddel délebbre egy kis csapat lovas és gyalogos haladt a meredek lejt kön a Cithesis-hágó felé. Két felderít a f csapat el tt lovagolt. Egyikük egy hosszú kopját fogott, melyen dísztelen sárga zászlót lengetett a szél. A lovas azonban így is idegesen nézel dött jobbra-balra. Ahhoz túl sok olyan társát ölték már meg, aki a fegyverszüneti lobogót hordozta, hogy nyugodt legyen.

Nem sokkal mögötte lovagolt Unwallis, a követ. Mellette Decado, a kardforgató haladt, és az Örökkévaló Gárda tizenöt lovasa, fekete-ezüst vértjükben. A hátvédet húsz jiamad alkotta.

Unwallis nem volt már fiatal ember, és utálta ezeket a küldetéseket, melyek távol es földekre és településekre szólították. Mostanában egyre szívesebben tartózkodott diranani palotájában. Volt id , amikor élvezte az intrikát és a politikát, de akkor még fiatalabb volt. A legutolsó háború kiszipolyozta becsvágyát és energiáját. A mellette fehér heréltjén lovagoló sötét hajú ifjúra pillantott. Megvolt benne mindaz, ami egykor Unwallisban is: becsvágy, könyörtelenség, és hajtotta a kit nni vágyás. A követ utálta t ifjúsága és ereje miatt.

Viszont ezt a gy löletet gondosan elrejtette. Decado nem t rte az ellenségeket, s t volt az Örökkévaló legfrissebb kegyeltje. Az ifjú azonban többnyire érdekes útitársnak bizonyult. Gyors esz volt, és bírt egyfajta csíp s, száraz humorérzékkel. Már persze csak akkor, amikor nem gyötr dött, mint most. Unwallis ismét az ifjúra nézett. Arca természetellenesen sápadt volt, szemét összehúzta fájdalmában. A követet hosszú élete során gyötörte már er s fejfájás – de az semmi volt, összevetve azzal, amit a fiatalembernek kellett elviselnie. A múlt hónapban összeesett a palotában, és füléb l csorgott a vér. Unwallis megborzongott. Memnon er s narkotikumot rendelt neki, de még ez sem csillapította a kínt, Decado pedig három napot töltött egy elsötétített szobában, sikoltozva a fájdalomtól.

– Még mennyire vagyunk? – kérdezte most az ifjú kardforgató.

– Egy órán belül kapcsolatba kellene lépnünk a felderít ikkel –

felelte Unwallis. – Landis kán szívesen lát majd minket.

– Nem értem, miért nem hozunk egy ezredet és vesszük be ezt az átkozott helyet.

– Landis kán számos életen át jól szolgálta az Örökkévalót, aki lehet séget kíván adni neki, hogy megújítsa h ségét.

– A kán jiamadokat alkot. És ez árulás. Unwallis felsóhajtott.

– Az volt a feladata, hogy jiamadokat alkosson. A jiamadok teremtésében szakért . És ezt az Örökkévaló is tudja. Valószín tlennek nt, hogy visszavonul ide, és zöldségek termesztésével fogja tölteni a napjait.

– Szóval arra fogod kérni, hogy újítsa meg h ségesküjét?

– Ez az egyik feladatunk.

– Ó, igen, meg a rég halott h sre való vadászat – nevetett fel Decado.

– Az Egyetlenre való vadászat. Ami nagy badarság.

Unwallis az ifjú gyilkosra nézett.

Milyen furcsa, gondolta magában. Féltékeny vagy egy olyan emberre, aki ezer éve halott.

– Érdekes alak volt – mondta a követ ártatlanul, tudva, hogy a Skilgannonról szóló beszélgetés felbosszantja majd a kardforgatót. –

Azt mondják, hogy senki nem állhatott meg ellenében, pengét akasztva vele. Még középkorúan is halálos volt.

– Minden legenda ezt mondja a h sökr l! – csattant fel Decado, és megdörgölte a szemét.

– Ez igaz. Viszont maga az Örökkévaló mondja azt, hogy nincs hozzá fogható ember.

– Ami engem illett, én csak annyit tudok, hogy megölt néhány primitív jiamadot, és megnyert néhány csatát. Ett l még nem lesz isten, Unwallis. Nem kétlem, hogy jó kardforgató volt. De én elkaptam volna.

Láttál valaha is olyan képzett vívót, mint én?

– Nem – ismerte el Unwallis. – Te kivételes vagy, Decado. Akárcsak a pengék, melyeket viselsz – tette hozzá, és a férfi hátán függ egyetlen tokra pillantott, melybe az ikerkardokat csúsztatták. – Úgy hiszem, ma nincs a világon senki, aki megállna ellened.

– És nem is lesz senki, aki megállna ellenem.

– Ami azt illeti, reméljük, hogy igazad van – felelte a követ, aztán azt gondolta: Az ifjak már csak ilyen önteltek, feltételezik, hogy ket a kor

sosem fogja meggyötörni. Decadóra pillantott. Vajon húsz év múlva is így fogsz vélekedni? – töprengett magában. Vagy harminc múlva, amikor izmaid megnyúlnak, és ízületeidet a csúz gyötri majd? De az is elképzelhet , gondolta tovább, hogy az Örökkévaló lehet, hogy nem un még rád, és meghosszabbítja az életed. Unwallisszal is ezt tette néhány évtizeden át. A meghosszabbított fiatalság csodálatos ajándék volt.

Sajnos igazából csak így visszatekintve élvezte. Csak amikor fiatalsága kezdett megkopni, akkor kezdte igazán értékelni csodáját.

Addigra viszont az Örökkévaló belefáradt szeret jébe, bel le pedig...

mi lett bel le? Barát? Nem. Az Örökkévalónak nincsenek barátai.

Akkor hát? Sajnos be kellett vallania, hogy bel le is csak egy újabb követ lett, egy szolga, a n szeszélyeinek rabja. Az igazat megvallva viszont nem volt oka panaszra. A háborútól, pestist l és betegségekt l sújtott világban Unwallisnak volt palotája, voltak szolgái, és akkora vagyona, ami több életen át elenged lenne bárkinek. Kilencvenéves férfi volt egy ötvenéves ember testében. Ismét Decadóra nézett. Mihez kezdesz majd, ha eldob magától a királyn ?

Lovagoltak tovább. Aztán az els lovas felkiáltott.

Két jiamad lépett el a fák árnyékából, és várakozva megálltak.

Unwallis odalovagolt hozzájuk. Mindkett kifejezetten primitív ötvözés volt, láthatóan farkasokból. Egyértelm en látszott, hogy Landis kánnak nem állt rendelkezésre elég szerkezete ahhoz, hogy finomítson az eljáráson.

– Unwallis vagyok – közölte a kett vel. – Uratok, Landis kán már vár engem.

– Katonák nélkül – felelte az els jiamad, akinek torz pofájából a szavak surrogva törtek el . – Te továbbmehetsz. k maradnak.

Unwallis számított erre, de az ifjú Decado dühbe gurult.

El reösztökélte lovát, és a két válla között függ egyik kardjáért nyúlt.

Ebben a pillanatban újabb jiamadok léptek el a fák közül, akik több mint kétszeres túler ben voltak Unwallis er ivel szemben. A helyzet kezdett feszültté válni. A követ el rébb léptetett.

– A katonák itt várnak ránk – közölte. – Én és a társam továbblovagolunk, hogy találkozzunk uratokkal, Landis kánnal.

– Ez t rhetetlen – jelentette ki Decado.

– Nem, barátom, ez csupán apró kellemetlenség – felelte a követ.

Hátrafordult a nyeregben, és visszakiáltott az Örökkévaló Gárda kapitányának. – Holnap térünk vissza. Küldetek nektek ennivalót.

Ezzel elléptetett a jiamadok mellett. Decado némán lovagolt mellette.

A követ tudta, hogy az ifjú gondolkodik. Seregeik, bár túler vel néztek szembe, legy zhették volna ezeket a primitív eggyéforrtakat. Az Örökkévaló jiamadjai nagyobbak voltak, er sebbek és finomabban hangoltak, mint Landis kánéi. Decado harcos volt, aki több tucat csatában küzdött már. Unwallis úgy vélte, hogy is bír a harcosok leegyszer sít gondolkodásával. Az ellenségeket ott kell megölni, ahol rájuk találunk. Keveset konyítottak az intrikához, vagy ahhoz, hogy szükség van az ellenség békítgetésére, vagy azért, hogy így tegyük ket barátokká, vagy azért, hogy így ringassuk ket önteltségbe, és kés bb megsemmisíthessük ket. Ami Decadót illeti, az szemében Landis kán csekély fenyegetést jelentett, akit könnyen szét lehet zúzni. Ezzel persze figyelmen kívül hagyta a lényeget. A háborúban kényes egyensúly állt fenn. Az Örökkévaló az óceánnak ezen a felén el nyben volt, és hacsak el re nem látott katasztrófák nem zúdulnak rá, még valamikor ebben az évben kivívja a végs gy zelmet is. Ami lehet séget teremtene jöv re a tengerentúli, keleti invázióra, és talán a végs diadalra is a rákövetkez évben. A keleti invázió miatt viszont az óceánnak ezen a felén hagyott er k meggyengülnének. És ezért vált Landis kán fontos tényez vé. Ha az Örökkévalónak arra kell használnia ezredeit, hogy elpusztítsa Landist és jiamadjait, az meger sítené a gyors gy zelem esélyét az óceánnak ezen a felén, de késleltetné a keleti támadást. Egy ilyen késlekedés pedig lehet séget adhatna az ellenségnek az átcsoportosításra. És ekkor a hatalmi egyensúly elmozdulhat.

Landis kánt semlegesíteni kell, méghozzá költséges támadás nélkül.

Unwallis lovagolt tovább, míg el nem ért a két magas bérc között nyújtózó nyílt sávot. Itt új falat emeltek, jó tizenkét láb magasat, közepén bronzzal meger sített kapuval.

Ahogy a lovasok közelebb értek, a kapu feltárult, és egy lovas ügetett ki rajta, hogy üdvözölje ket.

– Unwallis, drága öreg barátom – szólalt meg Landis kán. – Látásod a legnagyobb öröm számomra!

----------

Skilgannon a teraszablakból nézte, ahogy Landis kán kilovagol a palotából, délnek tartva, hogy találkozzon a követekkel. Ekkor zord arccal elhagyta szobáját, és elsétált a hosszúkás könyvtárig. Nem állt meg a könyvespolcoknál, mert most nem fóliánsokért jött. A boltíves átjárón keresztül a könyvtár hátuljába jutott, és a Landis kán dolgozószobájába vezet zárt ajtóhoz sétált. Az ajtót tömör tölgyb l faragták. Skilgannon megállt el tte, lehunyta a szemét, összeszedte erejét és összpontosított. Aztán elhajolt balra, és jobb lábával belerúgott a zárba. Még háromszor ismételte meg a mozdulatot. Ekkor megpihent, és hogy lecsillapodjon, többször nagy leveg t vett. Csizmája még kétszer csattant az ajtókereten – és az ajtó feltárult.

Besétált, és nekiállt átkutatni a szobát. Az íróasztalon papírok hevertek szerteszét. Skilgannon átfutotta ket, saját történetér l szóló utalásokat keresve. Átkutatta az asztal fiókjait is, de nem talált semmi fontosat. A szoba végében egy újabb ajtóra bukkant. Ez is zárva volt, de a fája gyengébb volt, és Skilgannon a zár körüli részt egyetlen rúgással zúzta szét.

Odabent sötét volt, a kis ablak zsaluja becsukva. Skilgannon kitárta, és megfordult. Az els dologtól, amit meglátott, megfagyott ereiben a vér. Egy nagy képkeret volt az, bár nem festmény volt benne, hanem egy darab emberi b rt feszítettek a keretre. A b rre pedig egy kiterjesztett szárnyú sas tetováltak. Mellette egy másik keret hevert, ez képpel lefordítva. Skilgannon megfordította. Ahogy azt várta, ezen is tetovált emberi b r volt. Ugyanaz a vicsorgó párduc, mely most a mellét díszítette. Az asztalkán meglátott egy szalaggal átkötött papírpaksamétát. Leült, kibontotta a szalagot, és szétterítette a papírokat. Aztán olvasni kezdett, és egyre sötétebb hangulat lett rajta úrrá minden mondatnál.

Landis kán körültekint en feljegyzett mindent. Sok dolog, amit leírt, nem volt világos Skilgannonnak, de még több volt könnyen emészthet .

Ahogy a világosság gyérülni kezdett, összeszedte a papírokat, és felállt.

Megígérte Gamalnak, hogy marad egy darabig. Megtartja ezt az

ígéretét. Aztán elmegy, és nekivág a hosszú útnak, ami egykori otthonához vezet. Skilgannont nem érdekelték sem az ezüstsasok, sem az Örökkévaló, sem az itt vívott háború.

Egykor hadvezér volt, aki parancsokat adott ki, és stratégiákat tervezett. Egy birodalomért küzdött. Most pedig úgy használják, mint a legutolsó talpast. Ezt sérelmezte.

A sz ke hajú szolgálólány, Charis hozott neki ennivalót, amikor már a teraszon ült, és Landis kán feljegyzéseit olvasta. A n még akkor is ott lézengett, amikor köszönetet mondott neki. A férfi komor arccal pillantott fel.

– Akarsz valamit, gyermek? – kérdezte.

– Holnap a hegyekbe indulsz. – Skilgannon felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Ez kérdés volt vagy kijelentés?

– Kijelentés.

– És miért tetted? Én tudom, hogy hova megyek holnap.

– Mindig ilyen vitatkozós kedvedben vagy?

A férfi hangosan felnevetett, és érezte, hogy valamennyire enyhül a feszültsége.

– Miféle képzést kaptál te szolgaként? – kérdezett vissza.

A lány elmosolyodott, és ellépett mellette, hogy kiálljon a napfényben fürd terasz szélére.

– Mennyi képzés kell ahhoz, hogy az ember behozzon egy tálcát a vendég szobájába? Csodás innen a kilátás. Még apám pékségét is látom.

– Visszatérnénk az utazgatásom iránti érdekl désedhez?

– Ó, engem nem érdekel, hogy hova mész. Csak arról van szó, hogy Haraddal fogsz menni. pedig nem olyan ádáz, mint amilyennek látszik. Az a legjobb, ha ezt nem felejted el. S t, az igazat megvallva, Harad szégyenl s ember.

– Nekem nem éppen ez a melléknév ugrik be róla. Talán a mogorva.

Az udvariatlan. Vagy a h vös. De igaz, a szégyenl s is megteszi. Miért foglalkozol ezzel?

– Harad... a barátom. Nem akarom, hogy gondja legyen a nagyúrral.

Igaz, hogy az unokaöccse vagy?

– Ez annyira meglep ?

– Nem – tért vissza a szobába a lány. – Csak számos pletyka kering rólad. Egyesek azt mondják, hogy egy új formájú jiamad vagy.

– És mit mondanak, milyen állattal forrasztottak össze? – Talán párduccal – vetette fel Charis. – Határozottan van benned valami macskaszer kecsesség.

– Most már menned kellene. Sok a dolgom, és bármennyire érdekfeszít is ez a beszélgetés, nem úgy t nik, mintha bárhova is vezetne.

– Légy egy kicsit kedves Haraddal! Remek ember.

– Észben fogom tartani. És jobban ismerem Haradot, mint ahogy azt gondolod. Nyugodj meg, Charis! Járunk egyet a hegyekben, aztán visszajövünk.

Ahogy a lány távozott, Skilgannon felkapta a papírokat, és visszatért az olvasáshoz. Alkonyodott már, amikor Landis kán lépett be a szobájába. Nem kopogott, arca vörös volt a haragtól.

– Hát ez a hála? – mennydörögte. – Betörsz a dolgozószobámba, és ellopod az irataimat?

Skilgannon könnyedén talpra állt.

– Ne h börögj! – intette a másikat szelíden. – És nincs semmi, amiért hálásnak kellene lennem. Kértem én, hogy vadássz a csontjaimra, és szedd össze a b röm? Kértelek arra, hogy másold le a tetoválásaimat?

És most elölr l fogjuk kezdeni az egészet, Landis kán. Nincs több kitér . Nincs több játszadozás. Miért vetted ki a csontokat a medálomból?

Landis kán válla megroggyant.

– Nem bánod, ha leülök? – kérdezte.

– Csak nyugodtan.

A nagyúr belerogyott az egyik székbe.

– Dirananban az sök rengeteg szerkezetéhez hozzáfértem.

Megtanultam használni ket, kivételes jiamadokat teremteni, és... és biztosítani az újjászületések sikerét. Itt azonban kevés szerkezet van.

Túl fontos voltál ahhoz, hogy kockáztassak. Így miel tt megpróbáltalak visszahozni téged, kivettem a csontokat a medálodból, és Harad lett a végeredmény. a fivéred volt, az apád... vagy valaki más?

– A barátom volt, Landis. És egyben remek ember. Landis kán felderült.

– Egy másik h s a múltból? Kicsoda? Ki volt ?

– Hogy a te szavaiddal éljek, Landis, körültekint en járjunk el ebben a dologban. Bízz bennem! Amikor itt az ideje, talán elmondom. Miért nem tértek soha vissza az emlékei?

– Mert semmilyen módon nem hozhattuk vissza a lelkét az ürességb l. Nem tudtuk, hogy ki . Ha elmondod, talán visszaalakíthatjuk azzá, akit ismertél.

– Nem. A barátom nem bolyong az ürességben. Túlhaladt már rajta.

A tettei helyet biztosítottak neki a H sök Csarnokában, a paradicsomban... vagy bármi is létezzék a kapun túl. – Kesernyésen elmosolyodott. – És még ha meg is találnád a lelkét, akkor sem térne vissza. Azt kérdezné: És mi lesz Haraddal? Nem, Landis, nem fog visszatérni, bár mérhetetlenül megkönnyebbülnék, ha így történne.

Jobban kedveltem t bárkinél, akivel valaha is találkoztam.

– Biztos vagy benne? Gamal megkereshetné.

– Biztos vagyok. Miért akarod, hogy a hegyekbe menjek a fiúval?

– Gamal ötlete volt. Úgy érezte, hogy kell neked egy kis id , távol innen, hogy eltöprengj a lépéseiden. Azt is gondolta... akárcsak én...

hogy egy ismer snek a társasága segítene er sebb kapcsot létrehozni korábbi létezésed emlékeivel.

– Egy dologban igaza volt – mondta Skilgannon fagyosan. – Jó lesz innen egy ideig távol lenni. Megérkeztek a vendégeid?

– Bezony, és ma este a vacsoránál találkozol is velük. Ketten vannak: Unwallis és Decado. Az el bbi az Örökkévaló tanácsadója. Jó megfigyel és éles elméj , ravasz és kifinomult. Nem lehet könnyen olvasni benne, és nehéz bolonddá tenni. Amúgy tényleg volt egy Callan nevezet unokaöcsém. Usa mellett, az általad Ventriaként ismert országban igazgatott egy gazdaságot. A múlt évben halt meg, amikor hajója elt nt a viharban. Ha Unwallis err l kérdezne, mondhatod, hogy egy darab uszadékfába kapaszkodva maradtál életben. De azt mondasz, mit akarsz. A legjobb az lesz, ha keveset beszélsz.

– És Decado?

Landis vett egy nagy leveg t.

– Azt mondtad, nincs több kitér . Decado egy sikertelen újjászületett, akárcsak Harad. Az Örökkévaló a csontjait egy si csatatéren álló kriptából hozta. Az eredeti Decado a Harmincak Temploma néven ismert harcos papok csoportjának a vezére volt. Az idejében Jéggyilkosnak ismerték: félelmetes és halálos gyilkos volt...

feltehet en korának legkiválóbbja.

– Úgy érzem, van itt még más is.

– Való igaz. – Újabb sóhaj. – Ma délel tt hosszasan beszélgettem Gamallal. Csak általa ismert okokból ezt a tudását egészen mostanáig velem sem osztotta meg. – A kán Skilgannonra nézett. – Gamal szerint az eredeti Decado a te közvetlen leszármazottad volt.

– Még több mítosz, Landis. Nem voltak gyerekeim.

– Gamal azt mondta, hogy egy Garianne nevezet n fiút szült neked. A gyermek az Áldott Papn templomában jött világra, nyolc hónappal azután, hogy megvívtál azzal a gonosztev vel. Nem emlékszem a nevére.

– Boraniusnak hívták.

– Igen, már emlékszem. Mindenesetre a vérvonalad er s és valós: harcosok vérvonala. A papn útmutatásai alapján Garianne folytatta házad hagyományait, Skilgannon. Az els fiúgyermeket Decadónak nevezték, az els fiát Oleknek, aztán megint Decadónak, és így tovább. Gamal csak a történet vázát ismerte. A történelem semmit nem árul el sem Garianne-ról, sem az életér l, sem arról, hogy mit gondolt, vagy mir l álmodott. No de vissza a jelenbe! Az újjászületett Decado szintén kardforgató, méghozzá hírneves kardforgató. Két pengét visel egyetlen tokban, olyanok akár a Nappal és Éjjel Kardjai. Húsz embert ölt meg szemt l szemben vagy párviadalban. Akárcsak névadója, is halálos. És Gamal szerint, is az rület határán létezik.

A megdöbbenés nagy volt, de Skilgannon elrejtette, és másra összpontosított.

– Miért van itt?

– Úgy képzelem a védelmünket tanulmányozni. Mert ügyes stratéga is.

– És Unwallis?

– Igyekszik majd meggy zni engem, hogy újítsam meg az Örökkévalónak tett h ségeskümet. Ezt a kérést nehéz lesz megoldani.

lünk északra a lázadók két seregének egyike áll, míg délen az Örökkévaló er i. Ha h séget esküszöm a királyn nek, akkor a lázadók megpróbálnak megölni, vagy meghódítani a földjeimet. Ha elutasítom az ajánlatot, az Örökkévaló fog sereget küldeni, hogy ismét elfoglalja Petart.

– Az el tted álló lehet ségek nem éppen irigylésre méltóak. Mit fogsz tenni?

– Úgy teszek majd, mint az a hajadon, akinek udvarolnak. Kitérek a válasz el l, köntörfalazok, és megteszem, ami t lem telik, hogy kartávolságra tartsam mindkét kér met. És most ideje el készülni a vacsorához. Az eszel s vagy a politikus mellé akarsz ülni?

– Az eszel s mellé. Nem kedvelem a politikusokat.

----------

Az Unwallisnak kijelölt szobák a palota déli szárnyában voltak, de az erkélyes terasz a nyugati hegyekre nézett. Egy órával a vacsora el tt itt állt, és nézte a hósipkás csúcsok mögött lenyugvó napot. Ez volt a kedvenc napszakja, és ezt szerette egyedül tölteni.

Azon kapta magát, hogy hiányzik diranani kertje. Az elmúlt néhány évben Unwallis nagy örömét lelte virágágyainak gondozásában.

Leny gözte az élet, halál és újjászületés ciklusa, mely a kertjében zajlott. Odalent, a palota kertjének nyugati falán megpillantott egy kúszónövényt, hatalmas lila és aranyszín szirmokkal, mely lécezetébe kapaszkodott. Ustarte Csillagának hívták, és Unwallisnak sosem sikerült meghonosítania a saját kertjében. Pedig jó földbe ültetette. A növény fél évszakon át nagy lendülettel növekedett, hogy aztán megmagyarázhatatlan módon elhervadjon. A legfels levelek megfeketedtek, és ezután már semmi sem menthette meg. Unwallist bántotta a dolog, és úgy döntött, hogy Landis kán tanácsát fogja kérni a vacsora alatt.

A férfi felsóhajtott.

Milyen furcsa világban élünk, gondolta. Egy olyan emberrel fogok együtt enni, akinek... minden valószín ség szerint... a meggyilkolására kell majd parancsot adnom. El tte viszont még a segítséget kérem kertészeti kérdésekben.

Ez a gondolat súlyosan nehezedett rá. Minden er feszítése dacára mindig is kedvelte Landis kánt. A férfi már akkor legendának számított Dirananban, amikor Unwallis még diák volt: a jelenkori történelem szívós része volt. Évszázadok óta szolgálta már az Örökkévalót.

Valójában senki sem tudta, hogy mennyi id s, mint ahogy azt sem, hogy az Örökkévaló hány életet adott neki. Hatalma elképeszt volt, és mindennek dacára mégis komótosan és szívélyesen viselkedett az ifjakkal, akik azért jöttek hozzá, hogy szolgálják. Azokban az els években nagyon sokat segített Unwallisnak. Most sz hajjal és ráncos arccal látni t szinte természetellenesnek t nt. A férfi felsóhajtott, és azon kapta magát, reméli, hogy Landis beleegyezik az Örökkévaló követeléseibe.

Számít, hogy így tesz-e?

A gondolattól azonnal megdermedt, és Unwallis megpróbálta kiverni a fejéb l. Az Örökkévaló azt mondta neki, hogy tolmácsolja a kánnak, mit kíván t le, de aztán azt is tudatta vele, hogy Decado is vele tart. Ez meglepte. Miért küldenek egy zavarodott gyilkost egy diplomáciai misszióra?

Lement a nap. Unwallis hallotta, hogy lakosztályának ajtaja kinyílik, és amikor megfordult, egy fiatal n t pillantott meg, kezében lámpással és hosszú viaszgyertyával. A lány pukedlizett, aztán körbejárt a lakosztályban, meggyújtva a lámpásokat.

A követ öntött magának egy kupa bort, amihez vizet töltött. Nem akarta, hogy az érzékei eltompuljanak a közelg vacsorán. Csak négyen lesznek jelen: és Decado, meg Landis kán és unokaöccse, Callan.

Eltöprengett rajta, hogy vajon Gamal miért nem tart velük. Tudomása szerint az öreg most Landis védelmét élvezte.

A lány ismét pukedlizett, és távozott.

Kellemetlen vacsora lesz. Amikor Decadónak fájdalmai vannak, akkor nem éppen könny ember. Viselkedése nyerssé és összeütközésre hajlamossá válik, és csak fegyverekr l, meg a hadviselésr l hajlandó

beszélgetni. Unwallis azon kapta magát, hogy azon mereng, vajon az Örökkévaló vajon mit láthat benne szeret ként. Felidézte a n vel töltött id t, és ismét azt vette észre, hogy megint csak elönti a bánat sajgó érzete. Nemcsak az egymásba olvadó testek, a szenvedély és a széls séges vágyak kísértették. Inkább az azt követ csendes id szakok, amikor csak feküdtek a szaténleped n és beszélgettek. Azok az emlékek rejtett kincsekként lapultak emlékezetében. Szerelmes volt. Teljesen, elsöpr en, visszavonhatatlanul szerelmes. Aztán a n eldobta. Úgy érezte magát, mint az ételt l és italtól megfosztott ember, akinek a lelke is éhezik. A királyn átküldte a tengeren, hogy a keleti birodalomban szolgálja, ahol sokáig és szorgalmasan munkálkodott, remélve, hogy a egy napon majd visszahívja szaténleped s ágyába. Soha nem tette.

Unwallis elképzelte az Örökkévalót, ahogy ott fekszik a holdfényben és Decadóval beszélget, és összenevetnek. Amikor a kardforgatót nem gyötörte fájdalom, szellemes ember volt, amellett pedig ifjú és jókép .

Az Örökkévaló szeret i mindig fiatalok és jóvágásúak voltak. Unwallis mindig meglep dött, amikor felidézte a n nevetését. A hang telt volt, már-már dallamos. Örömteli hang, ami mindenkit jobb kedvre hangolt, aki csak hallotta. Nehezére esett összeegyeztetni ezt a csodálatos asszonyt azzal a könyörtelen királyn vel, aki közönyösen rendelte el ezrek halálát. Unwallisnak be kellett vallania, hogy egyáltalán nem érti az Örökkévalót. Az értelmetlenségig durva, és mérhetetlenül irgalmatlan tudott lenni. De egyben nagyfokú rokonszenvet és h séget is ki tudott mutatni.

Búskomorság telepedett a férfira, ami olyan er s volt, hogy már attól is jobb kedve támadt, amikor Decado t nt fel az ajtóban. A fiatal kardforgató sötét haját lófarokba fogta össze, és sz k fekete inget, meg fekete b rb l készült, combig ér lovaglócsizmát viselt, amibe nadrágját gy rte. Egyetlen dísze ezüsttel szegett, széles öve volt.

– Essünk túl rajta! – mondta a kardforgató.

– Hogy van a fejfájásod?

– Kibírható.

Unwallis belenézett a szemébe. A másik szembogara kitágult, és az államférfi tudta, hogy még többet ivott Memnon bódítószeréb l, hogy

csillapítsa kínjait. A követ felöltötte ezüsttel szegett, krémszín gyapjúköpenyét és kisétált a szobából.

A folyosó túlsó végén egy szolgálólány várt rájuk. A lány felvezette ket egy lépcs soron, be egy hosszú terembe, melyet fényl lámpások világítottak meg. Az asztalt a hegyekre néz hatalmas ablak mellé állították. Landis kán az ablaknál ült, és egy sudár férfival beszélgetett.

Amikor a vendégek megérkeztek, mindketten megfordultak.

– Üdvözöllek ismét, kedves Unwallis! És téged is, Decado. Jó, hogy vendégek jöttek a Külvilágból. Attól tartok, itt annyira el vagyunk vágva mindent l, hogy már sóvárgok a városból érkez hírekre. – Az államférfi a Landis mellett álló ifjúra nézett, a megdöbbent en kék szempár tulajdonosára. – Az unokaöcsém, Callan – mutatta be a kán. –

Usából látogatott el hozzánk.

– Z rzavaros vidék az – rázta meg a férfi kezét Unwallis. – Katona vagy?

– Földm ves – jelentette ki gyorsan Landis.

– Úgy nézel ki, akár egy katona – jegyezte meg Unwallis.

– A látszat csalhat – szólt közbe Decado. – Nekem földm vesnek nik.

Callan hangosan felnevetett: a hang jó kedélyr l árulkodott, ami megnyugtatta az államférfit, de úgy t nt, csak még jobban felbosszantotta Decadót.

– Mi olyan mulatságos? – tudakolta az ifjú kardforgató.

– Szavaid megválasztása. Mert ha a látszat csalhat, és én mégis földm vesnek t nök, ez nem azt sugallhatja, hogy én mégsem földm ves vagyok... vagy igen? – Miel tt Decado kigondolhatott volna bármilyen választ, a férfi rámutatott a kardforgató hátára csatolt fekete hüvelyre. – Itt az a szokás, hogy felfegyverkezve megy az ember vacsorázni?

– k mindig velem vannak – meredt szúrósan Decado a másikra.

– Hát, nyugodtan levetk zheted a félelmeidet. Itt nincsenek ellenségek.

– Félelmek? Nincsenek félelmeim.

– Megnézhetném az egyik kardot? – érdekl dött a férfi. Unwallis látta, hogy Decado habozik. Az arca izzadt, és az államférfi gyanította,

hogy az eszmecsere csak fokozta a fejébe hasító kín er sségét. Unwallis úgy vélte, hogy vissza fogja utasítani a kérést, de ehelyett megnyomta az alsó kard markolatán az ékköves bütyköt, és el húzta a fegyvert, majd átnyújtotta Callannak. Landis kán unokaöccse rnegragadta a pengét, aztán szakért mozdulattal megsuhogtatta párszor. Aztán tett egy csuklómozdulatot, és elengedte a markolatot. Ahogy a fegyver felfelé röppent, rácsapott a nyelére. Ett l a kard veszettül pörögni kezdett, borotvaéles pengéje csak úgy hasította a leveg t. Unwallis összerezzent. Callan bal keze ekkor meglendült, és könnyedén megragadta az elefántcsont nyelet. Az államférfi szinte alig hitte, amit látott. Egyetlen apró hiba, és a penge lemetszette volna a férfi ujjait vagy a csuklóját, esetleg elrepülhetett volna az ütést l, hogy felnyársalja bármelyik jelenlev t. – Remek az egyensúlya – fordította meg a pengét Callan, és átnyújtotta Decadónak.

– Ezt meg hol tanultad? – kérdezte Unwallis. – Elképeszt volt.

– Mi, földm vesek, rengeteg mindenhez értünk – pillantott Callan Decadóra. – Nem nézel ki túl jól, fiú.

A kardforgató megmerevedett.

– Hívj még egyszer fiúnak, te kurafi, és megmutatom, hogyan kell forgatni a kardot.

– Ezzel túl messzire mentél – próbált meg Unwallis komor hangot megütni. – Vendégek vagyunk itt, Decado. Neked pedig, uram – fordult Callanhoz –, nem kellene ingerelned az Örökkévaló egyik katonáját.

– Elfogadom a dorgálást, uram – mosolyodott el fesztelenül Callan. –

Én is a ház vendége vagyok, és okosabb is lehettem volna. – Kecsesen meghajolt, majd Landis kánhoz fordult. – Talán neki kellene látnunk az evésnek, bácsikám.

A vacsora szinte teljes csöndben zajlott. Unwallis megkönnyebbült, amint véget ért, Decado pedig felállt, kurtán köszönetet mondott Landisnak, majd elhagyta a termet.

– Hidd el, uram, hogy ez nagy meggondolatlanság volt a részedr l –

fordult az államférfi Callanhoz. – Decado halálos kardforgató, és nem olyan ember, aki megbocsátja a sértéseket. Azt javasolom, hogy minél hamarabb térj vissza a tenger túlpartjára, amint arra alkalmad nyílik.

– Szándékomban áll így tenni. Remélem, hogy felkutathatom Naashan si királyságát.

– Történész vagy? – Afféle.

– Naashan, ha? Az egyik kedvenc ásatási helyszíned volt, igaz, Landis?

– Valóban – felelte a kán. – Rengeteg szerkezetet találtunk ott. És most azt hiszem, itt az ideje, hogy te és én leüljünk és beszélgessünk. –

Callanhoz fordult: – Attól tartok, hogy a beszélgetésünk csak untatna, unokaöcsém.

– Akkor hát távozom – emelkedett fel Callan. Meghajolt Unwallis felé, és elhagyta a termet.

– Az Áldottra! – suttogta az államférfi. – Ez az ember meg akar halni? Vagy Decado hírneve nem jutott még el keletre?

– Tisztában van a hírnevével, barátom, de Callant nem könny megrémiszteni.

– Furcsa a kiejtése. Jártam Naashanban, és soha nem hallottam senkit így beszélni.

– A keleti partról való – mosolygott Landis. – Nekem is hihetetlenül nehéz volt megértenem ket.

Az államférfi felsóhajtott.

– Megpróbálom Decadót visszatartani attól, hogy megölje, de nem adhatok erre biztosítékot. Amikor beteg, már nem is ember. Ha a fejfájása enyhül, talán megbocsátóbb kedvében lesz.

– Miért jött veled? – tudakolta Landis, és borral töltött tele két kupát.

– Magamtól is ezt kérdeztem. Talán az Örökkévaló kezd belefáradni, és távol akarta t tudni Diranantól. Tényleg nem tudom. De beszéljünk rólad, Landis. Tudod, hogy milyen veszélyben vagy.

– Igen. A régi beidegz dések nehezen vesznek ki, barátom. Találtam néhány szerkezetet, és nem tudtam megállni, hogy ne kísérletezzek velük. Amint azt látod is, a jiamadjaim nem éppen a legjobb min ség ek.

– Azt mondtad az Örökkévalónak, hogy csendes életre vágysz, távol a birodalom zajától. Ezért adományozta neked ezeket a földeket.

– És most visszaköveteli ket?

– Természetesen nem. Az Örökkévaló csak az áthaladás jogát akarja, hogy megtisztíthassa északot az árulóktól.

– Ugyan már! Te magad is tudod, hogy északra a leggyorsabban a síkságon és a romokon át vezet az út. És máris egy sereged állomásozik a déli hágó alatt. Egy hónappal több id be telik, ha erre külditek az er iteket, és ugyan miért tennétek? Beszélj nyíltan, Unwallis! Mit akar valójában t lem az Örökkévaló?

– Nincs szükséged arra, hogy ezt agyagtáblába véssem. Te voltál a legid sebb tanácsadója, és te szolgáltad a legrégebben. Még én sem tudom, milyen régen álltál a szolgálatában. Azt azonban igen, hogy régebben, mint Agrias. És most kivel harcolunk? Ugyanazzal az Agriasszal, aki felesküdött arra, hogy egy életen át szolgálja t.

Agriasszal, aki elmondhatatlan károkat okozott nekünk. Több mint százezren haltak meg a csatákban, és ötször ennyien hullottak el az éhezést l vagy a járványoktól.

– Azt mondod, hogy a királyn attól fél, bel lem is egy másik Agrias lesz? – Landis felnevetett. – Ennél semmi sem állhatna messzebb az igazságtól. Nem akarok hatalmat, leszámítva azt, amivel itt bírok.

– Még mindig szereted t, Landis?

– Ha van valaki, akkor éppen te vagy az, akinek nem kellene ezt kérdezned. Persze, hogy szeretem t. volt az életem, az álmom.

jelentett nekem mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy el ször megláttam a szobrát. – Landis felsóhajtott. – Hosszú éveken át osztotta meg velem az ágyát. – Megvonta a vállát. – Egen, és arra kényszerültem, hogy osztozzak rajta azokkal a szeret kkel, akiket csak megkívánt. Nem mintha számított volna, mert száz évet adtam volna az életemb l azért, hogy még egy éjszakára megossza velem az ágyát.

– Akárcsak én... bár nekem nincs odaadható száz évem. Te figyelmeztetted Agriasra. Erre emlékszem.

– Emlékszel arra is, hogy még mit mondtam neki?

– Emlékszem. De még mindig nem gy ztél meg. Ám ez a múlt és nem lényeges. Az Örökkévaló biztosat óhajt tudni a h ségedr l. Egy kisebb hader t akar tudni a földeden, hogy védjék a határokat. Olyan rettenetes lenne ez, Landis? Néhány katona, néhány jiamad?

A kán ismét megtöltötte kupáját borral, és belekortyolt, miel tt felelt volna.

– Igen, az lenne. Agriasnak több serege van északon. Ha az Örökkévaló er i idejönnének, Agrias is értesülne róla. Akkor pedig a háború átterjedne az én földemre is, ami jelenleg, irgalmas módon, mentes minden rettenett l.

Unwallis vett egy nagy leveg t.

– Akkor lépjünk tovább egy másik pontra, ami nagyon kényes.

Skilgannon sírjáról van szó.

– Mi van vele? Üres volt.

– Nem a barlang, Landis, hanem a fél mérfölddel odébb, a kiszáradt szigeten fekv hely.

– Az nem az övé volt. Ástam ott, és találtam is néhány vén csontot, de a sírban lev ereklyék nem a megfelel korból származtak.

– Az egyik embered azt jelentette, hogy találtál két kardot, mely egyetlen hüvelyben pihent.

– Nem egészen. Találtunk egy hatalmas, kétfej csatabárdot, mely nem volt rozsdás, és néhány edényt, tele aranypénzzel. Az érmék a kés drenai id szakból valók, és Skanda király képét verték rájuk. Még van bel le néhány, ha meg akarnád nézni ket.

– Miért óvják a földedet véd varázslatok, Landis? – A kérdést Unwallis szelíden tette fel, és közben er sen figyelte a barátját. A kán nem nézett a szemébe.

– Nem szeretem, ha figyelnek. Magánykedvel ember vagyok, és bosszantott, hogy Memnon kémkedik utánam. Soha nem kedveltem t.

Abban a hitben élek, hogy az Örökkévaló egyszer ráébred majd, hogy az egy kígyó, és karóra t zeti a fejét.

– Igen-igen. Senki sem kedveli Memnont, de most vegyük át a tényeket. Akárcsak Agrias, te is jiamadokat kreálsz. Elutasítod, hogy az Örökkévalónak jogában állna áthaladni a földeden. Véd varázslatokat sz sz, hogy meggátold az Örökkévalót abban, hogy megtudja, mit velsz itt. Ez pontosan foglalja össze azt, amir l beszélgettünk?

– Nem hangzik valami jól, nem igaz? – préselt ki magából egy mosolyt Landis.

– Nem bizony, Landis. Egyáltalán nem hangzik jól. Én a barátod vagyok, és szeretnék segíteni. Ha viszont elmegyek, és nincs megegyezés, akkor félteni foglak.

– tudja, hogy soha... nem ártanék neki. – Landis most már megrémült. És ezt Unwallis is kihallotta a hangjából.

– Nem tudom megmondani, hogy az Örökkévaló mit tud, Landis.

Csak azt tudom, hogy mit tesz azokkal, akiket fenyegetésnek vél.

Szerinted a vele folytatott hosszú kapcsolatod életben tart majd téged?

Csak áltatod magad. Memnon árnyakat küldött ahhoz a déli hágóhoz, amir l beszéltél. Lehet, hogy északnak indulnak majd, hogy elpusztítsanak néhány lázadó hadvezért. De ugyanígy lehet az is, hogy átkelnek a hegyeken és megkeresnek téged.

– A királyn nem öl meg, barátom. Én adtam neki életet. Azon töprengtél, hogy mennyi id n át szolgáltam t. Én már az Örökkévaló el tt is itt voltam, Unwallis. volt az els újjászületett. Én hoztam t vissza, úgyhogy nem fog megölni. Térj vissza, és mondd el neki, hogy nem vagyok az ellensége! Mondd el neki, hogy meg vagy gy dve

err l. Hinni fog neked. Mondd meg neki, hogy kicsit több id re van szükségem az ajánlata átgondolására.

Unwallis érezte, hogy er t vesz rajta a csüggedés.

– Hát egyáltalán nem ismered t, Landis? Nem láttad, hány embert ölt meg? És köztük sok olyat, aki a maga módján szerette t. Én mondom, hogy az életed veszélyben forog.

– Még egy kis id t, Unwallis. Csak ennyit kérj a nevemben. Majd meglátod, hogy meg fogja adni. És most szeretnéd megnézni azokat a skandás érméket? Tényleg figyelemre méltóak.

----------

Kés re járt, de Skilgannon nem aludt. A teraszon állt, és mélyen beszívta az illatos éjszaka leveg jét, és a holdfényben fürd távoli hegyeket nézte. Garianne teherbe esett, és sosem tudta meg. Ezt nehéz volt megemészteni. Soha nem szerette ugyan a gyötr harcosn t, de

egyre inkább tör dött vele. Miért nem mondta el neki? Miért nem

mondta el Ustarte sem? Nincs joga egy férfinak arra, hogy tudja, született egy fia?

A fiam ezer évvel ezel tt meghalt.

A gondolat fájdalommal töltötte el.

Decado arca villant be gondolatai közé.

Vajon a fiam úgy nézett ki, mint ? – mélázott el. Remélte, hogy megkedveli Decadót, hogy talál benne valamit, ami önmagára emlékezteti. De semmi ilyesmire nem bukkant, és azt vette észre, hogy utálja az öntelt ifjút. És jól láthatóan a kardforgató is viszonozta ezt az utálatot. Hát, mosolyodott el magában, talán akkor nem is különbözünk annyira egymástól.

Hallotta, hogy szállásának ajtaja kinyílik, és megfordult. Az id s szolga, Ensinar lépett be a szobába. Amint megpillantotta Skilgannont, meghajolt. Eközben feje búbjára fésült haja meglebbent.

– A nagyúr megkért, hogy nézzem meg, ébren vagy-e még, Uram –

szólalt meg a szolga. – Reméli, hogy csatlakozol hozzá a könyvtárban.

Skilgannon bólintott, és követte a férfit az éjszaka kihalt palotán át Landis kán dolgozószobájába. A lámpás fényében vendéglátója sápadtnak és nyúzottnak t nt. Amikor Ensinar távozott, a kán megkérte Skilgannont, hogy foglaljon helyet.

– Nem ment túl jól – sóhajtott fel a férfi.

– Sajnálom, hogy megsértettem a vendégedet – felelte Skilgannon. –

Udvariatlanság volt.

Landis kán legyintett.

– Nem erre értettem. Nagyon ostoba voltam. Unwallis éles esz és intelligens ember. Önteltségemben azt hittem, megtéveszthetem: t is, meg az Örökkévalót is. Nem jártam sikerrel, de azt hiszem, van még id . Igen-igen, biztosra veszem, hogy van még.

– Látni akartál – terelte vissza a tárgyhoz Skilgannon.

– Igen. Bocsáss meg! Túl sok gondolat zümmög a fejemben éhes méhként. – Landis felállt, és a távolabbi falhoz sétált, félrecsúsztatva egy lemezt a falban. Mögüle el húzott egy fekete nyel , kétfej csatabárdot. Súlyos volt, és a férfi csak nehezen tudta felemelni. –

Ismered ezt a fegyvert?

– Igen – felelte a harcos, aki felállt, és kivette a csatabárdot Landis kezéb l. – Ez Snaga, Legendás Druss csatabárdja.

– A soha vissza nem térés ikerpengéje – mondta most a kán. – Ezt mondják a rúnák, melyek a markolatba vannak vésve. Hatalmas embernek kellett lennie, aki ezt csatában forgatta.

– Hatalmas ember volt. A csatabárdot magammal vittem a síromba.

– Igen. Hogy jutottál hozzá?

– Egy nagy hadúr adta ajándékba. Az emberei ölték meg Drusst a Dros Delnoch-i csatában. Én felkerestem, és elkértem t le a csatabárdot.

– Meg néhány csontot, melyet a nyakadban hordott medálba tettél.

– így igaz. Harad tudja, hogy is egy újjászületett?

– Nem. De most, hogy tudjuk, ki , megkérhetem Gamalt, hogy keresse meg Druss lelkét az ürességben.

– Ahogy azt már mondtam, nem találjátok meg t ott. Druss remek ember volt. H s. Nem bolyong azon az elátkozott helyen. Már túljutott rajta. Éppen elég dologba ártottad magad, Landis. Legyen ennyi elég!

A kán leroskadt a székébe.

– Ebben több az igazság, mint ahogy azt gondolod. Amikor holnap találkozol Haraddal, elviszed neki a csatabárdot, mint t lem kapott ajándékot?

Skilgannon elmosolyodott.

– Mivel ez az én síromban volt, mondhatnám azt, hogy ez az ajándék lem van. De igen, oda fogom adni Haradnak. Szerintem Drussnak is tetszene. Bejárom a hegyeket Haraddal, aztán elhagyom ezt a vidéket.

Nem érdekem, hogy tengelyt akasszak az Örökkévalóval.

– Megértem. De tényleg. Minden bölcsességem és leélt évem dacára mekkora bolond voltam, Skilgannon! Ustarte nem volt istenn , még csak a Forrás áldása sem volt rajta. Egy tehetséges jiamad volt, akit valószín leg egy hozzám hasonló alak alkotott. – Zordan felkacagott, és megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy a visszahozataloddal az egyensúly az én javamra billen a mérlegen. Azt hittem, hogy ha beteljesítem Ustarte próféciáját, akkor a Forrás megbocsát nekem.

– Mit bocsásson meg? – kérdezte Skilgannon.

– A világ gyötr dik, fiú – sóhajtott fel Landis kán. – Én keltettem életre az Örökkévalót. Én fedeztem fel, miként lehet átalakítani a

jiamadokat létrehozó gépezeteket. Mindannak a természetellenes borzalomnak a súlya, mellyel ma a világnak szembe kell néznie, rám nehezedik.

– A világban már a te születésed el tt is léteztek Eggyéforrtak, Landis. A nadír sámánok is tudtak ilyeneket teremteni. Túl sokat veszel magadra.

– Talán valóban akadt néhány. Elég ahhoz, hogy megteremtse a szörnyek legendáját. De nem seregestül voltak, Skilgannon. Gamal mesélt nekem Perapolisról, és arról a néhány ezer emberr l, akinek lelke súlyosan nehezedik rád. Az enyémre százezrek nehezednek. Te a neidért egy évezredig jártad az ürességet. Mi lesz velem? Soha nem jutok át azon a kapun, amir l beszéltél. És én nem tudok megküzdeni az ottani démonokkal.

– Valószín leg nem – bólintott a harcos. – És most mihez kezdesz?

Landis ismét felsóhajtott.

– Elfutok. Keresek egy olyan helyet, ahol leélhetem azt, ami még hátravan. Teljesíted még egy kérésemet?

– Nem tudom. Kérd, és majd kiderül.

– Vidd magaddal a Nappal és Éjjel Kardjait! Ha akarod, ásd el ket.

Vesd ket a tengerbe! Nem érdekel. De azt nem akarhatom, hogy rossz kezekbe kerüljön, ha... ha a dolgok balul sülnek el. Megteszed még ezt az egy szívességet nekem?

Skilgannon egy pillanatig némán ült.

– Bugyoláld be ket, és vitesd a szobámba, még miel tt holnap elmegyek.

----------

Több mint négy órája mentek már. Nem sokat beszélgettek, ami kedvére volt Haradnak. A Callan nevezet férfi er s volt, és nem panaszkodott. A délután közepén eleredt az es . Kezdetben Haradot nem izgatta a dolog, de ahogy egyre er södött a zivatar, lába alatt úgy lett egyre csúszósabb és nehezebben járható a talaj. Viharfelh k gyülekeztek odafent, és nyugaton becsapott egy villám. Így aztán Harad a közeli sziklafal felé indult. Az tele volt szórva sekély barlangokkal, a

nagydarab favágó pedig kiválasztott egyet, és besétált, málháját a földre dobva. Callan szintén levette csomagját, és kibújt bokáig ér , sötét rb l készült kabátjából. Egy darabig csak állt egy helyben, felemelve mindkét karját, és megtornásztatva vállizmait. A kabát alatt ujjatlan zb r zekét viselt. Bár vékony volt, karja és válla mégis er l duzzadt.

Harad megpillantotta az egyik alkarjára tetovált sötét pókot. A favágó a férfi málhájára nézett. Két tárgyat csatoltak fel rá, melyeket kelmébe bugyoláltak. Az egyik öt láb hosszú volt, és enyhe ívben hajlott. A másik még jobban felcsigázta kíváncsiságát. Az egyik végén széles volt, a másikon keskeny, alakja pedig azokra a húros hangszerekre emlékeztette Haradot, melyeken a zenészek játszottak a mulatságokon.

De ahhoz túl lapos volt.

Egy darabig némán üldögéltek, aztán Callan visszavette kabátját, és ismét kisétált az es be, hogy egy halom r zsével térjen vissza. Ezt többször megismételte, míg végül legalább annyi t zifa összegy lt, hogy éjszakára kitartson. Majd a férfi levetette kabátját, ráterítette egy sziklatömbre, és némán nekiállt tüzet rakni. Beletelt egy kis id be, mire a nedves fa meggyulladt, de Callant ez láthatóan nem bosszantotta.

Végül, amikor a lángok belekaptak a fába, leült és hátát nekivetve a barlang falának. Harad kinyitotta saját málháját, és el vett bel le egy darab szárított húst, melyet átnyújtott útitársának. Még mindig nem esett egyetlen szó sem.

Villám lobbant, amit azonnal követett a dörgés hömpölyg moraja.

Odakint az es felh szakadássá er södött, és vadul ostorozta a sziklafalat. Harad, aki eddig reménykedett benne, hogy a másik nem egy fecseg alkat, most már kényelmetlenül érezte magát az elnyúló csend miatt.

– Akár ki is várhatnánk a vihar végét – szólalt meg, és úgy érezte, mintha valami megreccsenne a fejében. Hát persze, hogy kivárhatnák a vihar végét. Különben miért ülnének egy barlangban, ahol t z ég?

– Jó ötlet. Fáradtabb vagyok, mint amire számítottam.

– Egen, ez meredek és hosszú kaptató azoknak, akik nem szoktak hozzá – bólintott Harad. Callan könnyedén talpra állt, és kioldotta a furcsa alakú tárgyat összetartó csomókat. Aztán leguggolt és kibugyolálta. Harad leplezetlen érdekl déssel figyelte. Amikor lekerült

a kelmedarab, a t z fénye egy kétfej csatabárdon csillant meg, melynek fekete, ezüsttel futtatott nyele volt. A favágó még soha nem látott ilyen gyönyör fegyvert. A pengéket a pillangószárnyak mintájára formázták meg. Az ifjú hirtelen megborzongott, és érezte, hogy a karja libab rös lesz.

Callan megragadta a fegyvert, és átnyújtotta Haradnak. A bárd nehéz volt, egyensúlya mégis tökéletes. A favágó h sin kifújta a leveg t, ahogy kézbe vette a csatabárdot.

– Ez Landis kán ajándéka – közölte Callan.

– Nagyra tarthat, ha ilyen ajándékot ad neked. – Callan elmosolyodott.

– Az ajándék a tiéd, Harad.

A külvilági visszatért a t zhöz, két vaskos fahasábot dobva a t zre.

– Miért adna nekem ilyen ajándékot? – Callan vállat vont.

– Kérdezd meg t, miután visszatértünk! A csatabárdnak neve is van: Snagának hívják. A rajta lev rúnák azt mondják: a soha vissza nem térés ikerpengéi. Ez egy si fegyver, és egykor egy nagy h sé volt.

Harad felállt és beljebb sétált a barlangba. Két kézre fogta a csatabárdot, és néhányszor könnyedén meglendítette.

– Hatalmas ember lehetett, aki ezt csatában forgatta – mondta. – Nem éppen könny .

Callan nem felelt. Csak ült a t z fényénél és rágcsálta a szárított húst.

Odakint az es vadul zuhogott. Megdördült az ég és villám lobbant.

A barlang bejáratánál egy alak tornyosult fel. Egy fekete medve volt az.

Az állat egy darabig állt ott, aztán megnézte a füstszagot, és elcammogott.

– Rengeteg itt a medve – közölte Harad. – És van néhány nagymacska is. Honnan jöttél? – váltott aztán témát. – Még soha nem hallottam ilyen kiejtést. – Visszasétált a t zhöz, és leült, a csatabárdot maga mellé fektetve, de nem tudta megállni, hogy ne érjen újra meg újra hozzá.

– Messzir l jöttem – felelte Callan. Harad keser séget vélt kihallani a válaszból, így nem er ltette a dolgot. Kis id t elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy a vihar a barlangba zárja ket aznap éjszakára. Mindketten kigöngyölték takarójukat. Callan szinte azonnal elaludt, de Harad végül

felült, megfogta a csatabárdot, és saját tükörképét nézegette a pillangó formájú bárdfejekben. Egyetlen pillanatra úgy érezte, mintha valaki mást nézne, mire megborzongott, és lerakta a fegyvert. Nyugtalanság kerítette hatalmába. Az alvó külvilágira pillantott. Be kellett vallania, hogy a férfi kellemes útitárs volt. Callan nem kérdezgette t és nem próbálta meg leny gözni. Talán a hegyekben eltöltend pár nap nem is lesz olyan fárasztó.

Harad a csatabárddal a kezében felállt, és a barlang szájához sétált.

Snaga.

Jó név volt. A soha vissza nem térés ikerpengéi. Azon kapta magát, hogy a h sön töpreng, aki egykor forgatta. Honnan jött vajon? Hol harcolt?

Ebben a pillanatban tért vissza a medve, cammogva vágva át az es n.

Harad néma csendben, mozdulatlanul állt. A medve közelebb ért, és rábámult a barlang szájában álló er s alakra. Hirtelen felágaskodott két hátsó lábára, és az ember fölé tornyosult.

– Ne csináld ezt! – szólt oda neki Harad szelíden. – Te és én nem vagyunk ellenségek.

A medve egy pillanatig még fölé magasodott, aztán ismét visszahuppant négy lábra, és elindult a fák közé.

– Tudsz bánni a medvékkel – szólalt meg Callan. Harad hátranézett.

A magas, kék szem külvilági mögötte állt, vadászkéssel a kezében. A favágó nem hallotta a lépteit.

– Már láttam korábban. Egyszer bejutott a faházamba és megette háromhavi készletemet. Az én hibám volt, amiért nyitva hagytam az ajtót. – Harad a késre pillantott, és elvigyorodott. – Remek penge, de rengeteg szerencsére lenne szükséged ahhoz, hogy ezzel megöld.

– Szerencsés ember vagyok – lökte a tokjába a kést Callan, és visszaballagott a takarójához.

A vihar az éj java részében kitartott, de a pirkadat tiszta volt es üde, az ég felh tlen.

A délel tt nagy részében szótlanul gyalogoltak, bár ezúttal Harad kellemesnek és bajtársiasnak találta a csendet. A messzeségben a favágó észrevett több szürke farkast, meg egy kis csapat zet. Az zek a sík területen, egy rom közelében legelésztek.

– Ki élt itt annak idején? – tudakolta Callan. – A régmúlt id kben.

Harad vállat vont.

– Nem sokat tudok a történelemr l. Sathularnak, vagy valami ilyesminek hívták ket. Régen, nagyon régen elsöpörték ket.

– Sathulik voltak – mondta Callan. – Hallottam róluk. Törzsekben él vad harcosok. Állandóan háborúskodtak a drenaiakkal.

– Akárhogy is, ez itt jó vidék – dörmögte Harad, aki szégyenkezett, amiért ezt nem tudta. – Kevés az ember. Északon van egy kis település.

De semmi más. Az ember hetekig gyalogolhat itt úgy, hogy senki mást nem lát. Kedvemre való.

Továbbmentek, átkelve egy kis völgyön, miel tt, ismét felfelé kezdtek volna kapaszkodni.

– Még fáradt vagy? – érdekl dött Harad, ahogy közeledett az alkonyat.

Callan elmosolyodott.

– Azóta már kevésbé, hogy átadtam neked a csatabárdot. Súlyos egy darab.

Harad megmarkolta.

– Gyönyör szép. Úgy érzem, mintha egész életemben hordoztam volna.

Aznap éjjel egy sekély horpadásban vertek tábort. Feltámadt a szél, és hideget hozott a hegyi hágók havából. Callan egy sziklatömb tövében tüzet rakott, próbálva valamivel több meleget kicsalni a kövön visszaver

h

l. De a szél ostorként vágott végig a horpadáson, szétszórva a szikrákat. Végül a t z kialudt, és mindketten köpenyükbe burkolózva üldögéltek.

– Tudsz bármit is a h sr l, aki Snagát forgatta? – kérdezte végül Harad.

– Igen. Drussnak hívták. Legendás Drussnak is nevezték. A drenaiak se volt.

– Hogy nézett ki?

Callan fényl kék szeme hirtelen összekapcsolódott a favágó fakó tekintetével. Harad megérezte a pillanatnyi feszültséget, de az máris elmúlt.

– Hatalmas volt. És a becsületkódexe szerint élt.

– Ez mit jelent?

Callan vállat vont.

– Egyfajta mércék sora ez. Ha úgy tetszik szabályoké. Akarod hallani?

– Igen.

A külvilági vett egy nagy leveg t.

Sose tégy er szakot n n, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellem emberek ismertet jelei.

Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz! Ez volt Legendás Druss vaselve.

– Tetszik – közölte Harad. – Mondd el újra! – Callan megtette. A favágó némán ült, és átgondolta, majd magától elmondta az egészet. –

Jól mondtam?

– Igen, jól. Szándékodban áll követni? – Harad bólintott.

– Ha viselni fogom a csatabárdot, akkor szerintem tartanom kell magam az elvhez is, ami velejár.

– Ez tetszene Drussnak. Holnap merre megyünk tovább?

– A romokhoz. Id nként felkeresem ket. Arra gondoltam, talán szeretnéd látni ket.

----------

5.

Nem sokkal pirkadat után indultak tovább, és egy sor meredek, sziklákkal teleszórt emelked t másztak meg, több mint két óra alatt.

Elérve az utolsó rézs t, Harad megállt. Skilgannon odalépett mellé. És torkán akadt a leveg . Innen a magasból látta, hogy a vidék észak felé nyújtózik, a sztyeppék felé, délre pedig széles síkság terül el. Messze alatta hatalmas és elhagyatott er d állt, hat falával, és egykor hatalmas lakótornyával, mely mostanra széthullott és részben összeomlott. A falak az egész szorost lezárták, eltorlaszolva az utat észak felé.

Skilgannon megborzongott, mert els alkalommal azóta, hogy felébredt ebben az új testben, pontosan tudta, hogy hol van. Ezer év súlya zuhant rá. Amikor utoljára látta ezt az er döt, még fenséges volt, bevehetetlen, és meghódíthatatlanul magasodott az égre. Most pedig megtörten hevert, ahogy rommá rölte az id és a természet ereje. Éles emlékeztet je volt ez annak, hogy a világ mennyire megváltozott, és ett l a harcos csak még inkább id

l kizökkentnek érezte magát.

Haradra nézett. A férfi Druss fiatalabb kiadása volt, mégsem tudott semmit arról, hogy egykor milyen küzdelem folyt itt a túlélésért azokon a mára szétzúzódott mellvédeken.

– Mesés, nemde? – kérdezte Harad. – Szellemer dnek hívják.

– Egykor más neve volt – felelte szelíden Skilgannon. Levetette a málháját, leült a földre és szemügyre vette a romokat. Valamikor az elmúlt évszázadokban egy földrengés rázhatta meg a helyet. Az els fal széttöredezett, és félig maga alá temette egy k omlás. A lakótorony meghasadt és beomlott.

– Mi volt a neve? – telepedett le mellé Harad.

– Dros Delnoch. Azt mondták róla, addig soha nem esik el, míg bátor emberek állnak a falain.

– Mégis elesett – mondta Harad. – Nem sokat tudok a történelemr l, de azt igen, hogy egy Tenka kán nevezet harci f nök hódította meg. A nadírok lerohanták. És leigázták az si földeket.

– Sosem hallottam err l. Az utolsó csatát, amir l tudok, Legendás Druss és a Bronzgróf vívta. Druss itt halt meg. De az er d kitartott.

Tízezren álltak szemben ötvenszer annyival

Skilgannon vett egy nagy leveg t, amikor eszébe jutott a nap, mikor belovagolt a nadírok táborába.

Kétszázezer harcos ostromolta Dros Delnochot, de ezen az éjszakán nem volt támadás. Hatalmas áldozati máglyát raktak, és a rajta hever test Legendás Drussé volt. Aznap esett el, lehetetlen esélyek ellen küzdve. A nadírok, akik Haláljáróként ismerték, egyszerre félték és tisztelték. Elvitték holttestét a csatatérr l, és éppen arra készültek, hogy leróják el tte tiszteletüket.

Skilgannon Ulricnak, a farkasok nagyurának a sátra közelében szállt le a nyeregb l. A királyi gárdisták felismerték t, és a kán színe elé vezették.

Miért jöttél, barátom? – szólalt meg a lila szem férfi. – Tudom, hogy nem harcolsz az ügyemért.

– A megígért jutalmamért jöttem, nagykán.

– Ez egy csatatér, Skilgannon. A kincseim nincsenek itt.

– Nincs szükségem kincsekre.

– Adósod vagyok az életemmel. Kérj bármit, amim csak van, és a tied.

– Druss kedves volt a szívemnek, Ulric. Barátok voltunk. Csak egy emléket akarok t le: egy tincset a hajából és egy csontdarabkát.

Valamint a csatabárdját.

A nagykán egy pillanatig némán állt.

– Druss az én szívemnek is kedves volt. Mihez kezdesz a csonttal és a hajfürt tel?

– Egy medálba teszem ket, és a nyakamban fogom hordani.

– Legyen hát így!

– Elmerültél a gondolataidban – szólalt meg Harad –, és szomorúnak nsz.

– Szomorú egy látvány – felelte Skilgannon.

A földrengés, és az ezt követ sziklaomlás miatt ma már sokkal inkább a hegyek fel l lehetett bejutni az er dbe, mint a délre néz , a Sentrai-síkság fölé emelked magas lakótornyon át. A leereszkedés még

így veszélyes volt, de Harad és Skilgannon lassan haladva végül elérték az els fal mellvédjét. Az ötvenlépésenként emelked tornyok közül kett t maga alá gy rt a k omlás. A többiek még mindig álltak. A harcos odasétált a l réses mellvédhez, és lenézett. A hatvan láb magas, négyszáz lépés széles fal volt az els védelmi vonal. Harad elindult rajta, csatabárddal a kezében. Skilgannon tekintete követte. Druss hatvanéves lehetett, amikor utoljára állt ezen a falon. Most – bizonyos értelemben – ismét itt volt. Skilgannon újra megborzongott.

– Akarsz beljebb menni? – kérdezte a favágó, mire a harcos bólintott.

Lesétáltak a mellvédre vezet lépcs n, és átszelték az els két fal közti nyílt terepet. A második fal megrepedt a földrengés során, és k a hasadékon másztak át rajta.

A második falon túl a kapuk alagútjait megtisztították, így Harad és Skilgannon eljuthatott az összeomlott lakótoronyig. A favágó itt tüzet rakott egy vén kút mellett, és a két férfi némán leült. Harad el húzott egy fazekat a málnájából, és a kúthoz sétált. Leengedte a vödröt a vízbe, majd visszahúzta, és alaposan belekortyolt, aztán félig megtöltötte az edényt.

– A múlt évben hoztam ide a vödröt és a kötelet – mondta. – A víz hideg és kellemes az íze. Ragunak remek.

Skilgannonra nézett.

– Azt hittem, örülni fogsz, hogy láthatod ezt, de azt hiszem, tévedtem.

– Nem tévedtél. Örülök, hogy eljöttünk. Milyen gyakran jársz ide?

– Amilyen gyakran csak tudok. Úgy érzem... – Szégyenkezve elmosolyodott. – Úgy érzem, itt békét lelek.

– Ez talán a valahova tartozás érzése.

– Igen. Pontosan az.

– Van kedvenc helyed? – Van.

– A negyedik fal kapuja?

Harad megriadt, és azonnal az Óvó Szarv jelét vetette magára.

– Varázsló vagy, vagy valami ilyesmi?

– Nem – felelte Skilgannon. – Csak láttam a régi tábortüzek hamvait a kapunál, amikor átjöttünk ott.

– Á! – Haradot kielégítette és megnyugtatta a válasz.

– El tudod olvasni a kapuk fölé rótt jeleket? – kérdezte a harcos.

– Nem. Gyakran gondolkodtam azon, hogy mit jelenthetnek.

Feltételezem, csak valami nevek.

– Ennél azért többek, Harad. Az els fal neve Eldibar volt. Egy si nyelven azt jelenti, hogy „ujjongás" . Az ellenséggel itt csapnak össze el ször, és itt verik vissza ket. A véd k ujjonganak. Azt hiszik, gy zhetnek. A második fal neve Musif volt. Ez annyit tesz, mint

„csüggedés" . Mert a második fal véd i látták Eldibar elestét, márpedig az a legszélesebb, leger sebb fal. Ha az eleshet, akkor talán az sorsuk is megpecsétel dött. A harmadik fal a Kanta. A „megújult remény" . Két fal elesett, de a harmadikon állók még mindig élnek, és még mindig vannak falak, ahova visszavonulhatnak. A negyedik fal a Sumitos. A

„kétségbeesés" . A három leger sebb fal elbukott, és most már kétségbeesett küzdelem folyik a túlélésért. Az ötödik fal a „nyugalom" .

A véd k keményen és jól harcoltak. Most már csak a legjobbak vannak életben. Tudják, hogy közeleg a halál, de bátrak és elszántak. Nem fognak elfutni. H siesen néznek szembe a véggel. – Skilgannon elhallgatott.

– És a hatodik fal? – kérdezte Harad.

– Geddon. A hatodik fal a Geddon. A „halál" .

– Hol esett el Legendás Druss? – A negyedik fal kapujánál.

– Honnan tudod mindezt, amikor arról nem is tudsz, hogy az er d elesett?

– Az emlékezetem már nem olyan, mint volt.

Erre csend támadt, Harad pedig elkészítette árpából és szárított húsból f zött húslevesét. Miután megették, a favágó sétára indult a romok között, Skilgannon pedig egyedül maradt, elveszve gondolataiban és a múlt emlékeiben.

----------

A csillagok fényesen ragyogtak az si er d felett, az éj csendes volt és szell se rebbent. Harad a lakótorony falánál felhalmozott fahasábokból rakott tüzet, mely mostanra már kialudt, és a lángok lassan elenyésztek. Skilgannon felállt, és körbejárta a környéket, gyújtósnak

valót keresve. De nem talált mást, csak sziklás földet, szétszórt köveket és néhány bokrocskát. Valami nyugtalanította, bár semmi okát nem látta.

Eltávolodott a tábortól, és felsétált a hatodik fal mellvédjére. Innen ki tudott venni egy pislákoló tábortüzet. Harad a negyedik falnál is felhalmozott fát, de a jelek szerint egyedül akart lenni. Skilgannon úgy döntött, visszatér saját takaróihoz. Ekkor váratlanul szélroham söpört végig rajta és azt suttogta:

Merre vagy, cimbora?

Skilgannon megdermedt – aztán megperdült. Senki sem állt mögötte.

A szíve vadul dübörögni kezdett a mellében.

– Druss, te vagy az?

Gyere ide a tüzemhez! – suttogta egy hang a fejében.

A harcos ismerte a hangot, és az olyan volt, mintha h s, kellemes szell támadt volna egy forró nyári napon. Gyorsan nekivágott a sötétbe boruló alagútnak, és a negyedik fal kapuja felé tartott. Amint kilépett a kapu el tti nyílt terepre, megállt. A tábort z lángja fényesen ragyogott, nem messze t le pedig Harad lengette a csatabárdot, fej fölötti vágásokat és oldalirányú suhintásokat mímelve. De nem Harad volt az.

Skilgannon korábban már látta az ifjú favágót gyakorlás közben.

Mozdulatai esetlenek és gyakorlatlanok voltak. Ez az ember viszont egy mester volt.

Skilgannon nem moccant. A holdfény megcsillant a csatabárd villogó fején. Emlékek árasztották el a kardforgató elméjét: a fellegvár elleni támadás, Elanin, a gyermek megmentése, és a végs búcsú a mellvéden.

Az óriási alakot nézte háborgó érzelmekkel.

A csatabárdos belevágta Snagát a földbe, és a harcos felé fordult.

– Jó újra látni, cimbora! – szólalt meg Legendás Druss. Skilgannon reszel sen szívta be a leveg t.

– Magasságos egek, a jónál is jobb téged látni, Druss!

A csatabárdos odasétált hozzá, és vállon veregette a másikat.

– Ne szokj nagyon hozzá! Nem leszek itt sokáig. – Körülnézett, és fakó szeme végigfutott az si mellvédeken. – Egel Bolondsága: régebben így hívták. De megérte az árát. – Druss visszasétált a t zhöz, és leült. Skilgannon is így tett.

– Miért nem maradhatsz?

– Tudod miért. Ez nem az én életem, fiú, hanem Haradé. Ó, de jó ismét beszívni a hegyek leveg jét és látni a csillagokat. De most beszéljünk rólad! Hogy boldogulsz?

Skilgannon nem felelt rögtön. A döbbenetet, hogy Druss ismét van, felváltotta a hatalmas megkönnyebbülés. Nem volt többé egyedül egy idegen világban. És ezt a megkönnyebbülést most szétzúzták. A magány ott leselkedett az árnyékokban.

– Nem kellene itt lennem, Druss. Ilyen egyszer . Leéltem az életem.

– Nem, tényleg nem kellene itt lenned, cimbora. Mit tervezel?

– Visszamegyek Naashanba. Ezt leszámítva, semmi mást. – Druss egy pillanatig hallgatott.

– Talán ez a sorsod – mondta kétkedve. – De én nem hiszem.

Visszatértél: és ennek meglesz a maga oka... a célja. Ezt tudom.

– Azért hoztak vissza, mert egy öntelt ember hitt egy si próféciában.

Azt hitte, hogy tüzes szárnyú lovon vágtatok majd. Azt hitte, tudok fordítani ennek az új világnak a rémségein.

– Talán tudsz is.

Skilgannon felnevetett.

– Én egyetlen ember vagyok, sereg nélkül.

– Ó, cimbora! Ha seregre lesz szükséged, találsz majd.

A csatabárdos körülnézett a romba d lt er dön. – Ezért születtem meg évszázadokkal ezel tt. Hogy idejöjjek és segítsek megmenteni egy nemzetet. Egyetlen öregember egy csatabárddal. Ez volt a végzetem. És ez most a tiéd. Itt és most.

– Inkább büntetés ez, mint végzet – felelte Skilgannon mindenféle neheztelés nélkül. – Ezer év az ürességben. És most ez. Azt legalább tudtam, hogy miért vagyok az ürességben.

– Nem, nem tudtad – felelte a csatabárdos halkan. Még miel tt a másik felelhetett volna, Druss felpillantott a magas csúcsokra. – A gonosz jár ezekben a hegyekben. Érzem. Ártatlan vért fognak ontani.

– Milyen gonosz?

– Megvannak még a kardjaid?

– Nem fogom forgatni ket, Druss. Nem tudom.

– Bízz bennem! Er sebb vagy a bennük rejl gonoszságnál.

Szükséged lesz rájuk, fiú. Haradnak pedig szüksége lesz rád.

A Csatabárdos felsóhajtott. – Ideje mennem.

– Ne! Maradj még egy kicsit. – Skilgannon kihallotta a kétségbeesést saját hangjából, és próbált lehiggadni.

– Csak gyaníthatom, hogy milyen magányosnak érezheted magad, cimbora. De nem maradhatok. Van valaki, akit meg kell védenem. Az ürességben nem sokáig lehetsz egyedül.

– Ezt nem értem. Te csapdába estél az ürességben? Ennek semmi értelme.

– Nem estem csapdába. Én döntöttem úgy, hogy ott vagyok. Akkor hagyom el, amikor csak akarom. Nem emlékszel bel le sokra, igaz?

– Nem.

– És ez feltehet en így is van jól. – Felsóhajtott. – Vigyázz magadra!

Skilgannon érezte, hogy er t vesz rajta a levertség, de azért kipréselt egy mosolyt.

– Te is, Druss. Nem emlékszem sokra, de az ürességben vannak olyan fenevadak is, melyek még téged is megölhetnek.

Druss felnevetett: a hang telt volt és csak úgy lüktetett az élett l.

– Álmodozz csak, cimbora!

A csatabárdos visszatért a t zhöz, és beburkolózott takarójába.

Hatalmas teste ellazult – aztán hirtelen megrándult.

Harad felpattant: tágra nyílt szemmel, ökölbe szorított kézzel.

Megpillantotta Skilgannont, és látszott rajta, hogy hirtelen elszégyelli magát.

– Rémálmom volt – szólalt meg, és nehezen vette a leveg t. Felállt, odasétált a csatabárdhoz és megmarkolta. Most már egyenletesen vette a leveg t. – Általában nem sok mindenr l álmodom. Amikor mégis, akkor az itt történik.

– Mit álmodtál? – tudakolta Skilgannon nehéz szívvel.

– Mostanra már halványul. Szürke egekr l, démonokról. – Harad megborzongott. – Ezúttal nálam volt a csatabárd. Ez minden, amire emlékszem. Te mit keresel itt?

– Azért jöttem, hogy vigyek egy kis fát. Kialudt a tüzem. Egy darabig némán üldögéltek, aztán Harad szólalt meg.

– Rengeteget tudsz err l a Drussról. Tudod, mit viselt?

– Fekete zekét, ezüstlapokkal a vállán. És sisakot.

– Voltak rajta koponyák? Ezüstb l?

– Igen, egy csatabárd fejének két oldalán. Harad megdörgölte az arcát.

– Ó, olyan ostoba vagyok! Nyilván valaki mesélte ezt a történetet.

Talán az anyám. Igen, ez lesz az.

– Drussról álmodtál?

– Most már nem emlékszem. – Harad felnézett az égre.

– Közeleg a hajnal. Indulnunk kellene vissza.

----------

Landis kán elbúcsúzott a vendégeit l, és nézte, amint azok lóra szállnak. Megremegett a pillantástól, amit Decado vetett rá. Mert a férfi szemében a gy lölet csillant meg, és még valami más is. A várakozó tekintet idegesítette Landist. Megfordult és visszatért a palotába: nehéz szívvel sétált fel könyvtára dolgozószobájába.

Hogyan lehettél ennyire öntelt? – kérdezte magától. – Hogy hihetted, hogy becsaphatod az Örökkévalót? Hogy gondoltad, hogy újrateremtheted életed egyik nagy pillanatát?

Letelepedett az ablaknál álló öblös b rfotelba és kezébe temette az arcát.

Az élete megváltozott azon a napon, oly sok évszázaddal ezel tt, amikor Naashan romba d lt palotájában ásatott. Az egyik munkása kiáltott oda neki. A férfi egy újonnan feltárt gödör alján térdelt a sárban.

Mellette a földb l egy fehér márványból faragott arc meredt el .

Amikor Landis megpillantotta az arcot, úgy t nt, mintha maga az univerzum rendült volna meg, és minden, ami addig töredékes és harmónia nélküli volt, hirtelen tökéletessé állt volna össze. Az arc egy arca volt – egy olyan n é, aki szebb volt mindenkinél, akivel valaha is találkozott életben. Lekecmergett a sáros gödörbe, térdre rogyott és letörölte a nedves földet a k arcról. A mellette térdepl férfi elismer en füttyentett egyet.

„Nyilván egy istenn lehetett."

Landis kán újabb embereket hívatott, és azok lassan kiásták az egész szobrot. Egy trónon ül n t ábrázolt, aki mindkét kezét az égre emelte.

A karját kígyó fonta körül. Az elkövetkez néhány napon át Landis munkásai éjt-nappá téve dolgoztak a föld eltakarításán. Rábukkantak egy köríves márványfal szélére is. Landis úgy becsülte, hogy ha teljesen kiássák, átmér je olyan kétszáz lépés lesz. Ahogy egyre többet tártak fel a falból, a kán felismerte, hogy egykor egy emberkéz alkotta tó körül húzódhatott. De t nem érdekelte sem a tó, sem a romváros. Teljesen a szoborra összpontosított. Napokat töltött el a vizsgálatával, vázlatokat készítve róla és csodálva. Landis kán, a feltámasztók fiatal papja elfeledett minden tanítást, és azt vette észre, hogy arról a n l

ábrándozik, aki ezt a pompás szobrot ihlette. A szobor talapzatán vésetek sorakoztak. Landis a naashani hieroglifa-írás egyik szakért jéért küldetett. Az öregember megérkezett. Landis jól emlékezett rá. Púpos volt, torz nyakkal. A holdfénynél guggolt le a szobor talapzatához, és egy nedves agyagtáblára rótta fel, amit talált. Aztán esetlenül kikászálódott a gödörb l.

„Azt írja, hogy volt Jianna, Naashan királyn je. A diadalairól és uralma dics ségér l szól, mely harmincegy éven át tartott. A csontjait valószín leg a szobor talapzatába temették. Akkoriban ez volt a szokás."

„A csontjai

itt vannak?" Landis szinte alig tudta fékezni izgatottságát. A keze reszketni kezdett.

A púposnak igaza volt. A talapzaton rábukkantak egy titkos rekeszre, pontosan a faragott trón alatt. Ott találtak egy elrothadt ládikát, két rozsdás zsanérral. Az ott lelt, tönkrement maradványokból Landis úgy sejtette, hogy a dobozban pergamentekercsek lehettek. De valamikor a víz beszivárgott és szétáztatta ket. Az ifjú pap elpakolta a csontokat, és visszatért a sivatagban rejt

hegyi templomba. Az utazás három

hónapig tartott, át a Carptos-hegységen, majd onnan északnyugatnak Pastabal kiköt városáig, melyet egykor Virinisnek hívtak. Innen nyugatnak vitorláztak, azután északnak, át Pelucid szorosain, míg végül el nem érték a nyugati partot a Rostrias folyó torkolatánál. T le eltér en a papok közül csak keveseket érdekelt a világ újabb kelet történelme.

Naashani felfedezéseit gyér érdekl dés övezte, mivel társai életüket az

si, rég elfeledett népek nagyobb titkai újrafelfedezésének szentelték, azoknak a népekének, akik állítólag mesterei voltak az univerzum mágiájának, hogy azután elpusztítsák magukat.

Landist tartósan sosem érdekelte a szerkezetek eredete, csak az, hogy miként használhatják ket el nyösen. Köztudott volt, hogy a papok természetfelettien hosszú életnek örvendenek. Ez vonzotta Landist. Úgy vélték – és Landis ma már tudta, hogy ez igaz –, lehetséges visszatérni még a halálból is. Ezeket a titkokat azonban csak nagyon kevesen ismerték. Landis összebarátkozott egyikükkel, és szorgalmas tanítványa lett. Mentora, egy Vestava nevezet újjászületett, nagyon szeretett mesélni azokról a réges-régi napokról, amikor a templomot alapították.

Ez több mint tizenöt évszázaddal ezel tt történt, Goralian apát régészeti ásatásait követ en, ami végül az els sök templomának

felépítéséhez vezetett a sivatagban, ott, ahol az ma is áll. Az itt álló magányos hegy gyomrában fedezte fel Goralian azoknak az eltemetett barlangoknak a sorát, melyek a nem rozsdállódó és nem málló fémekb l és soha el nem rothadó fehér fából készített misztikus gépezeteket rejtették. Goralian élete java rézét a gépezetek tanulmányozásával töltötte, de csak halála után lehelte ket életre a második apát, Absyll, a misztikus. Landis kán szeretett volna jelen lenni ezen az eseményen.

Vestava szerint az apát álomszer transzba esett, és áthatolva az id ködén, korokat szállt vissza. Megfigyelte a gépezeteken munkálkodó söket. Amikor felébredt, papjait elvezette a hegy oldalában magasan fekv , titkos barlangba. Itt megnyomkodott és meghúzkodott egy sor kapcsolót és fogantyút. Kis id elteltével nyögés hallatszott, és a hegyi barlang remegni kezdett. Néhány pap elmenekült, attól félve, hogy a föld reng. Mások lába a földbe gyökerezett. Absyll a még mindig rémült papokat egy lépcs höz vezette, és lassan elindultak felfelé a hegyben, míg végül kijutottak egy fémemelvényre, több száz lábbal a sivatag felett. Amint kiértek, az apát felmutatott a hegyre. Fölöttük a magas csúcson valami mozgott. El ször egy vaskos aranyoszlopnak t nt, ami a hegyb l emelkedik ki. Aztán az oszlop csúcsa duzzadni kezdett, és mint egy óriási virág, szétnyílt. Vestava azt mondta, hogy eredetileg huszonegy sziromból állt, de aztán a szirmok csillogva összeolvadtak,

és egy tökéletesen kerek fémtükörré álltak össze, mely a hegytet n terült szét. Absyll Mennyei Tükörnek nevezte el.

Ha az emelvényen álló papokat elkápráztatta az aranypajzs látványa, akkor a hegyben lev ket szintén leny gözték az odabent zajló történések. A barlangok falain és az si építményeken fények villantak fel. A gépek zümmögni kezdtek. Az emberek kifutottak az épületekb l a nyílt terepre.

Számos pap írta meg emlékiratát arról a napról, és Landis mindet áttanulmányozta. Óriási izgatottság lett úrrá mindenkin, és mindnyájukat megérintette a végzet szele. Az ezt követ években számos újabb felfedezést tettek, de csak egy mérk zhetett az aranypajzs kinyílásával. Hewla apátn t, még miel tt belehullt volna a gonoszságba, leny gözte az egyik magasan fekv el csarnokban álló csillogó tükör.

Furcsa jelek villantak fel a felületén, váltakozva és elfolyva. Hewla számos jelet lemásolt, és meggy

désévé vált, hogy ezek az si fajok

elfeledett írásjegyei. Tizennyolc évnyi türelmes kutatás után Hewla végül megfejtette ket. És ez megadta a gépezetek használatának tudását. Landis olvasta és tanulmányozta Hewla írásait. Az apátn munkája a templom átnevezéséhez vezetett, és az ott dolgozó papok munkája új irányba fordult, így jött létre a Feltámasztás temploma, és a gépezetek használata kezdetben a papok életét és energiáját hosszabbította meg. S t, végül a papok arra is képessé váltak, hogy magát a halált is leigázzák: hogy újjászülessenek.

Mire Landis megkezdte szolgálatát a templomban, Hewla már régen nem volt ott, bár a róla, meg élete sötét tetteir l szóló történetek legendává váltak. Landis elvitte a rég halott királyn csontjait Vestavának és alázatosan így szólt: „Ha t visszahoznánk az életbe, az növelné tudásunkat a múltról."

Vestava elmosolyodott: „Kevés el nye lenne ennek, Landis. A n lelke már réges-régen elhagyhatta az ürességet. Egy napon majd te is meg fogod érteni. Amikor készen állsz rá, magam tanítom meg neked."

Az az egy nap akkor még huszonhat évre, négy hónapra és hat napra volt. Ezalatt Landis visszatért Naashanba, és miután eltávolította a szoborról a fejet, visszavitte templomi szobájába. Éjszakánként csak ült ott és nézte, id nként még beszélt is hozzá. A rég halott királyn iránt

érzett szenvedélye nem csitult. S t, egyre er södött. Már álmodott is róla.

Amikor Vestava végül úgy döntött, hogy megosztja a misztériumokat tanítványával, Landis megismerte a sikeres feltámasztás kulcsát, mely az az si rituálé volt, melyet Hewla a lelkek vándorlásának nevezett. Az átruházást általában a halált követ néhány napon belül kellett végrehajtani. Ritka esetekben erre kés bb is sor kerülhetett, ha volt olyan misztikus, aki rendelkezett az er vel, amivel beléphetett az ürességbe, és visszavezethette a lelket az új test menedékébe. De a leghosszabb feljegyzett id nyolc nap volt, Naashan királyn je pedig ötszáz éve volt halott.

Landis kán csalódottsága elsöpr volt. Az els éjszakán zokogva hevert kamrájában.

Három év telt el, aztán eljött addigi élete legdics bb pillanata.

Megmutatta a szoborf t egy fiatal papnak, aki jártas volt a misztikus vészetekben. A férfi képessége abban rejlett, hogy megérintett tárgyakat, és látomásai támadtak azok múltjáról. Landis kinevette a férfi adottságát.

„Mesélj hát a szoborról!" kérte végül. Az ifjú rátette kezét a fagyos, hideg k re, majd vett egy nagy leveg t. „Egy félszem ember faragta.

Öt évébe került." A fiatal pap elmosolyodott. „A fia segítette, aki talán tehetségesebb volt az apjánál is. A királyn eljött a m helyükbe, és ott üldögélt náluk. Azok vázlatokat készítettek róla, lerajzolták, és együtt nevettek, meg viccel dtek vele. Jiannának hívták."

„Ezt a feljegyzéseimb l is tudhatod" próbált meg szkeptikus hangot megütni Landis.

„Megnyugtathatlak, nem olvastam ket, fivérem. A szobrot egy tó közepére helyezték." Hirtelen megrándult a teste. „A vérét ontották ott azoknak az orgyilkosoknak, akik megpróbálták megölni a királyn t.

Kudarcot vallottak. A n nem próbált meg elmenekülni el lük.

Megküzdött velük. Volt vele egy férfi, aki borotválta a fejét, de nem a feje búbján. Furcsa. Olyan a haja, akár egy ló sörénye." Az ifjú hirtelen felsikoltott, és hátravetette magát, amit l rázuhant az egyik kerevetre.

„Mi a baj?" Landis megdöbbent.

Az ifjú megborzongott.

„Nem tudom. Éreztem... Ó, Landis, rosszul érzem magam." „Mit éreztél?"

„Megérintett. A királyn megérintett. Ott kísért a szoborban."

„A lelke még mindig ehhez a világhoz kapcsolódik?"

„Azt hiszem igen. Nem érintem meg újra ezt a valamit."

Landis elmondta a hírt Vestavának.

„Visszahozhatjuk t – tette még hozzá. – Nem igaz?"

„Ez nem ilyen egyszer , tanítvány. Mert ha még mindig ezen a világon kísért, az éppen elég ok arra, hogy soha meg se próbáljuk. Hát nem érted? Nem jutott túl az ürességen. Miféle gonoszságokat kellett elkövetnie, hogy oly régóta bolyong elátkozottként azon a pokoli helyen?"

„De választ adhatna egy rég let nt kor számos rejtélyére. Nekünk csak töredékeink vannak. Vagy nem azért vagyunk itt, hogy a tudás útját keressük, mester? Te tanítottál erre az évek során. Tudhat azoknak a birodalmaknak a gyarapodásáról, melyek elvesztek számunkra, és tudhat civilizációk bukásáról. Akár még az sökr l is tudhat valamit."

„Gondolkodni fogok rajta, Landis. Adj id t!"

Landis okosabb volt annál, semhogy er ltesse a dolgot az öregnél, aki rögtön megmakacsolta magát, amikor úgy érezte, rá akarják kényszeríteni valamire. Landis leghosszabb éve következett. Már a következ tél közelgett, amikor Vestava hívatta t a fels tanácsterembe. Az ötök, a feltámasztok legmagasabb rangú papjai már összegy ltek. Vestava így szólt:

„Úgy döntöttünk, ez a lehet ség túl ígéretes ahhoz, hogy elszalasszuk. Megkezdjük az újjászületés eljárását. Holnap hozd a csontokat az alsó tanácsterembe!"

Ahogy Landis szótlanul ült, elmerülve a múlt emlékeiben, az egyik lámpásban a gyertya leégett és elaludt. A férfi megborzongott, és gondolatai visszatértek a jelenbe.

Elhagyta a könyvtárat, és a nyugati szárnyba, a szállására ment.

Kezdett sötétedni, a folyosókon a szolgák már a lámpásokat gyújtogatták. Gamal a nappaliban várt rá.

– Nem tévesztetted meg Unwallist, Landis – mondta szomorúan az öreg. – A fekete kocsi jönni fog. El kellene menned innen, át a tengeren.

Találj egy új életet valahol ott, ahol már sem ér el.

– Tévedsz – felelte erre a kán, aki nem meggy zni akarta a barátját, sokkal inkább saját kihagyó önbizalmát akarta meger síteni.

Gamal felsóhajtott.

– Tudod, hogy nem. Skilgannon visszahozása veszélyes volt... de a lányé? Egyenesen rültség. Ó, Landis, hogy lehettél ennyire ostoba?

A férfi leroskadt az egyik székbe.

– Szeretem t. Mindig rá gondolok. Azóta, hogy megtaláltam a szobrot. Csak vele akartam lenni, hogy megérintsem a b rét, hogy halljam a hangját. Arra gondoltam... arra gondoltam, hogy ezúttal helyrehozhatom.

– Tudja, mit tettél, Landis. És sosem bocsát meg neked.

– Holnap elmegyek. Északra utazom. Talán Kydorba.

– Ne vidd magaddal az újjászületettet! A lány mindkett tök halála lesz. Máris vadásznak rá, és meg fogják találni.

Landis bólintott.

– Tudod, Jianna nem mindig volt gonosz. És nem magamat bolondítom ezzel. Ismertem t, Gamal. Gyengéd és szeret volt, szellemes és... és...

– És gyönyör . Tudom. De nem hiszem, hogy minket az örökkévalóságra szántak volna, Landis. Egykor ismertem egy embert, aki selyemb l készített mesterséges virágokat. Szemet gyönyörködtet látvány volt, de a virágoknak nem volt illatuk. Hiányzott bel lük az igazi szirmok röpke szépsége. Jianna is ilyen. Nem maradt benne semmi emberség. Ne várj holnapig, Landis! Most indulj! Szedd össze, amire szükséged van, és lovagolj északnak!

Gamal lassan megindult az ajtó felé, kezét maga elé nyújtva, hogy kitapogassa a bútorokat.

– Visszakísérlek a szállásodra! – lépett oda Landis a vakhoz, hogy segítsen neki.

– Ne! Tégy úgy, ahogy tanácsoltam. Csomagolj és indulj! Én kitalálok egyedül is.

– Gamal! – Mi az, barátom?

– Mindig is kedves voltál nekem. Köszönet a barátságodért. Sosem felejtem el.

– Én sem.

A vak ember kilépett a folyosóra. Landis követte, és még sokáig nézte, ahogy lassan a távoli lépcs felé tart. Aztán visszatért a szállására és becsukta az ajtót.

----------

Landis kán sóhajtott egyet, és kisétált az erkélyre. A nap mostanra már leszállt a hegyek mögött, de még mindig aranyként izzott a csúcsok felett az égen. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Gamal nógatta, hogy még ma éjjel keljen útra, de Landis meggy zte magát, barátja csak pánikba esett. Decado és Unwallis elmentek, pedig nem óhajtott kilovagolni a sötétbe, sem tábort verni valami sivár barlangban, ahol magára maradna csüggeszt gondolataival.

A pirkadat megfelel lesz. A napsütést l majd jobb kedvre derül.

Landis besétált az erkélyr l, és töltött magának egy kupa vörösbort.

Az íze savanykás volt.

A lámpások pislákolni kezdtek, mintha csak szél söpört volna végig a szobán. Csakhogy a szél nem fújt. A lámpások egymás után aludtak ki.

Landis néma csendben állt, a szája kiszáradt.

– Sosem gondoltam volna, hogy elárulsz – suttogta ekkor egy hang.

Landis megpördült. A szoba legsötétebb sarkában fény csillant, ami egyre n tt és dagadt, emberi alakot öltve. A kép élesebbé vált, és Landis ismét annak a n nek a vonásait látta maga el tt, aki ötszáz éve kísértette álmait. Hosszú, sötét haját a homlokát díszít ezüst fejpánt fogta hátra, karcsú alakja fehérbe öltözött. Landis szeme beitta a látványt, tekintete, mint mindig, most is a n szájától jobbra sötétl fekete anyajegyre tapadt. Valahogy ez a foltocska csak még jobban kiemelte szépségét.

– Szeretlek. Mindig is szerettelek.

– Milyen édes! És milyen ostoba! Egy szoborba szerettél bele, Landis. Mit mond ez magadról?

– Én adtam neked életet. Én hoztalak vissza.

A csillogó kép közelebb rebbent, megmoccant és megváltozott. A fehér öltözék elt nt, és felváltotta egy testre szabott ezüst mellvért, és rnadrág, melyet a combján ezüstpántokkal er sítettek meg. A n derekát kardszíj övezte.

– Nem szerettél, Landis. Csak a képmásomat imádtad. Birtokolni vágytál ezt a képet, hogy a tiéd lehessen. Ez nem szerelem. És most újraalkottad ezt a képmást. Az engedélyem nélkül. Ez nem szerelem.

– Azért jöttél ide, hogy megölj?

– Nem foglak megölni, Landis. Mondd meg az igazat! Múltbeli testeim csontjai közül van még nálad?

– Ne bántsd a lányt, Jianna! Könyörögve kérlek.

– Vannak még csontok, Landis?

– Nincsenek. De a lány ártatlan. Semmir l sem tud, és sosem árthat neked. – Az Örökkévaló felnevetett.

– Jól fog szolgálni engem, Landis. Éppen a megfelel korban van.

A férfi szívét elöntötte a csüggedés.

– Mindig gonosz voltál? – hallotta meg saját hangját.

– Az id aligha alkalmas filozófiai vitákra, kedvesem. Egyvalamit azért elmondok: még kisgyerek voltam, amikor az apámat meggyilkolták, az anyámat megölték. Emberek, akiket h ségesnek hittem, a halálomat akarták. Amikor hatalomra kerültem, végeztem velük. Az önfenntartás a legels vágy mindnyájunkban. A jó és a gonosz felcserélhet . Amikor a farkasok leterítenek egy zsutát, nem kétlem, hogy az z ezt gonosztettnek értékeli. A farkasoknál pedig ez csak egy szükség, és a friss hús érkezését jó dolognak tekintik. Szóval ne töltsük ezeket a pillanatokat értelmetlen vitákkal. Van még egy kérdésem hozzád, Landis, és aztán búcsút inthetünk egymásnak. Mit találtál Skilgannon sírjában?

– Sosem találtam meg a sírját – hazudta a férfi. – Csak Legendás Druss csatabárdját és csontjait leltem meg.

– Emlékszem rá – felelte az Örökkévaló. – Egyszer találkoztam vele.

Írd le, hogy néz ki a csatabárd! – Landis megtette, az Örökkévaló pedig figyelmesen hallgatta. – És megkísérelted visszahozni?

– Meg, de nem találtuk meg a lelkét. Mindössze egy er s fiatalembert nyertünk, aki most favágóként dolgozik.

– Druss amúgy is meghaladta volna az er töket – felelte erre az Örökkévaló. – nem kóborolt az ürességben. Remek! Landis, hiszek neked.

Az ajtó kinyílt. Amikor a kán megfordult, látta, hogy az ifjú kardforgató, Decado lép be. A sötét hajú harcos rámosolygott, aztán el húzta egyik kardját. Félelem öntötte el Landist, aki hátrálni kezdett.

Az Örökkévaló csillogó képére nézett.

– Azt mondtad, nem ölsz meg.

– Én nem is. Majd . – A n Decadóhoz lebegett. – Egyetlen darabka csont vagy b r se maradjon bel le. Égesd hamuvá! Nem akarom, hogy újjászülessen.

– Ahogy parancsolod, úgy lesz! – felelte erre Decado.

– Ne hagyd, hogy szenvedjen! Gyorsan öld meg, mert egykor kedves volt a szívemnek. Aztán keresd meg a vakot, és öld meg t is!

– Az unokaöccsét, szeretett úrn m. Megsértett. Öt is akarom.

– Öld hát meg, drágám, de senki mást. A csapataink reggelre itt lesznek. Próbálj meg emlékezni arra, hogy szükségünk lesz emberekre a földek megm velésére, és szeretném, ha maradnának szolgák a palotában, az érkezésemre várva. Nem akarom, hogy a vakrémület káoszba torkolljon.

A látomás örvényleni kezdett, hogy aztán ismét megjelenjen a rémült Landis kán el tt.

– Egyszer azt mondtad, hogy boldogan halnál meg, ha az én arcom lenne az utolsó dolog, amit láthatnál. Töltsön hát el a boldogság, Landis kán!

----------

6.

Harad még a szokottnál is szótlanabb volt, ahogy nekivágtak a hazavezet útnak. Fáradhatatlanul lépkedett elöl, málhája és a kétfej csatabárd súlya dacára. Skilgannon sem volt beszélget s kedvében. A Drusszal való rövid találkozás csak még inkább fokozta magányosságát ebben az új világban. A két utazó nekivágott a hegyekbe vezet hosszú emelked nek. Amikor elérték a tetejét, Skilgannon megfordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a vén er döt. Aztán hátat fordított neki, és követte Haradot.

Újabb emlékek törtek rá. Eszébe jutott a Namib-sivatagban tett utazása, amikor az elveszett Feltámasztás templomát kereste. Három évet töltött el azon a sivár vidéken. Hogy életben maradjon, beállt egy zsoldoscsapatba, és több harcban is részt vett a régi gothir f város, Gulgothir közelében. A tanyákat kóbor nadír törvényen kívüliek bandái zargatták. Skilgannont és harminc másik embert azért béreltek fel, hogy keressék és öljék meg ket. Végül a dolog éppen fordítva sült el. A zsoldosok kapitánya – egy idióta, akinek nevére Skilgannon szerencsére nem emlékezett –, csapdába vezette ket. A csata heves és rövid volt.

Három zsoldos a hegyek felé menekült. Az egyik belehalt a sebeibe. A többiek dél felé futottak. Skilgannon leírt egy kört, éjszaka behatolt a nadírok táborába, és megölte a vezért, meg hat emberét. Másnap a többi törvényen kívülire is sor került.

Ínséges id k jöttek, amikor alamizsnáért katonáskodott Új-Gulgothirban, elég pénzt kuporgatva össze, hogy újra meg újra elutazzon a Namibba. Az álma miatt vágott neki újra és újra. Ifjú felesége, Dayan, akit valójában sosem szeretett, a karjaiban halt meg.

Csontjának szilánkjait és hajfürtjét a nyakában hordott diadémban rizte. Ezek a csontok a legendák szerint elegend ek lesznek ahhoz, hogy ismét élve lássa hitvesét.

Aztán egy napon rábukkant a templomra. Azon a környéken volt, ahol már számtalanszor átutazott. Ezúttal azonban vele tartott egy fiatal pap is, akit banditáktól mentett meg.

Milyen különösek is a sors útjai, gondolta. A papot öt nadír lovas üldözte. Skilgannon egy közeli rézs

l nézte, ahogy beérik és elkapják.

Aztán nekiláttak, hogy tüzet rakjanak, hogy úgy öljék meg. Barbár és szörny séges rituáléra készül dtek. A papot a földre hajították, és letépték róla halványkék köntösét. Majd meztelenül karókhoz kötötték a sztyeppén, és nekiálltak fahasábokat és r zsét felhalmozni szétfeszített lábai között. A pap sikoltozva halna meg a rettenetes fájdalomtól, ahogy a nemi szervei megsülnek.

A nadír vadak iszonyatos kedvtelései mit sem érdekelték Skilgannont. Már majdnem ellovagolt, amikor Legendás Druss és vaselve jutott az eszébe. A vén Druss nem hagyta volna sorsára az idegent. Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! Skilgannon hirtelen kuncogni kezdett.

– Ó, Druss, attól tartok, megrontottál egyszer bölcsességeddel –

mondta hangosan, és megsarkantyúzva lovát, leügetett a lejt n.

A nadírok, amikor észrevették, hogy közeledik, felálltak a megkötözött fogoly mell l, és vártak. Skilgannon odalovagolt hozzájuk, átlendítette lábát a nyeregkápa felett, és könnyedén a földre ugrott. A harcosok végigmérték.

– Mit akarsz? – kérdezte egyikük a nyugatiak nyelvén. Aztán odafordult a többiekhez, és így szólt nadírul: – Ez a ló még több ezüstöt hoz nekünk.

– A ló semmit nem hoz nektek – közölte Skilgannon a meghökkent férfival. – Mindössze a halál vár itt rátok. Két végkimenetel lehetséges, nadír. Vagy ellovagoltok innen, és még több kecskekép gyereket nemzetek, vagy itt haltok meg, és a varjak csipegetik ki a szemeteket.

A nadírok félkört alkottak körülötte. A bal szélen álló harcos hirtelen rt rántott, és megrohanta Skilgannont. A Nappal Kardja megvillant a napfényben, és a férfi elzuhant: vér lövellt a nyakára kapott rettenetes sebb l. A többi nadír azonnal támadott. Skilgannon feléjük lendült, hogy fogadja ket. Hárman pillanatok alatt meghaltak, a vezér pedig hátratántorodott, amikor a kard a könyök alatt lemetszette jobbját: a feltépett üt érb l vér fröcsögött szanaszét. A férfi lába megroggyant és a nadír térdre rogyott, ostobán meredve vérz végtagjára.

Kétségbeesetten ragadta meg a csonkot baljával, próbálva elállítani a

vérzést. Skilgannon nem tör dött vele, ehelyett odasétált az ifjú paphoz, és elvágta a kötelékeit. Talpra rántotta és megkérdezte:

– Megsérültél? – A férfi megrázta a fejét, és az elesett nadírhoz lépett.

A nadír er tlenül megütötte.

– Hagyj békén, gadzsin. A lelked rohadjon el a hét pokolban!

– Csak segíteni akarok rajtad – mondta erre a pap. – Akkor miért átkozol meg?

A nadír rosszindulatúan meredt Skilgannonra.

– Emiatt a féreg miatt pusztítottál el? Ennek semmi értelme. Ölj hát meg! És szabadítsd ki a lelkemet!

A harcos ügyet se vetett a haldoklóra, ehelyett a pap kezébe nyomta megszaggatott köntösét, aztán karon ragadta és odatámogatta a lovához.

Nyeregbe szállt, felhúzta maga mögé a papot, és ellovagolt.

Aznap éjjel a nyílt vidéken vertek tábort. Skilgannon nem rakott tüzet. A tépett, kék köntöst visel pap reszketve ült, és a csillagokat bámulta.

– Nem akarom, hogy azok az emberek az én lelkiismeretemet terheljék.

– Már miért terhelnék a lelkiismeretedet, fiú?

– Miattam haltak meg. Ha nem jöttél volna, még mindig élnének.

Skilgannon felnevetett.

– A te szereped ebben lényegtelen. Ezen a vidéken mindenhol emberek halnak meg: egyesek azért, mert öregek és elhasználtak, mások a betegségek miatt, megint mások azért, mert rossz helyen vannak rossz id ben. Ne foglalkozz velük! Ne tör dj többet a kínzóiddal! A Forrás papja vagy, igaz?

– Igen, az vagyok.

– Akkor azt kell megkérdened magadtól, hogy miért voltam én itt, és miért pont ekkor. Lehet, hogy a Forrás küldött, mert élve akar téged tudni. Lehet, hogy csak véletlenül történt. De te életben vagy, pap, és a gonoszok halottak. Merre tartasz?

A fiatalember félrenézett.

– Nem mondhatom el neked. Tilos.

– Ahogy akarod.

– Mit csinálsz itt, ebben a rémes sivatagban? – tudakolta a pap.

– Megpróbálok betartani egy fogadalmat.

– Ez jó dolog. A fogadalmak szent dolgok.

– Szeretem ezt hinni. – Skilgannon kigöngyölte takaróit, és az egyiket odadobta az ifjúnak. A pap hálásan terítette rá vézna vállára.

– Mi a fogadalmad?

Skilgannon eltöprengett, és már majdnem azt mondta az ifjúnak, hogy semmi köze hozzá. Ehelyett azon kapta magát, hogy beszámol naashani napjairól, és Dayan haláláról. Végül megütögette a medált, és így szólt:

– Egyszóval kutatok. Ez minden, ami megmaradt nekem.

Az ifjú akkor nem mondott semmit, csak elnyúlt a földön, és álomba szenderült. De nem sokkal pirkadat után, amikor Skilgannon már épp a heréltjét nyergelte fel, a pap odalépett hozzá.

– Sokat gondolkodtam azon, amit a Forrásról mondtál. És azt hiszem, igazad van abban, hogy küldött téged hozzám. És nemcsak a testi épségem miatt. Én a Feltámasztás templomában vagyok tanítvány. Most is oda tartok. És magammal viszlek.

A sors titokzatos teremtmény. Már-már képessé teszi az embert arra, hogy higgyen a Forrásban.

Már-már.

A templomot hatalmas véd varázslat rejtette el, és csak amikor a fiatal pap elvezette Skilgannont a titkos kapuhoz, akkor halványult el. A férfi felnézett arra, ami korábban egy masszív hegy kopár sziklatömbje volt, és megpillantotta a k be vájt számos ablakot. S t, a nagy aranypajzsot is, mely a magas csúcson csillogott.

A harcos lelkesedése az egekbe szárnyalt. Végül valóra válik az álma, és Dayan újra élni fog, hogy élvezze az életet, amit meg kellett volna ismernie.

Amikor Skilgannon most erre gondolt, kesernyésen elmosolyodott.

A feltámasztok papjai szívélyesen fogadták, mégis majdnem egy hónapig rl dött a templomban, mire a f apát magához hívatta volna. A férfit Vestavának hívták. A görnyedt tartású és karcsú alaknak kedves szeme volt.

– Nem tudjuk megtenni, amit kívánsz – mondta. – Viszont foghatjuk a nálad lev csontokat, és ha akarod, feltámaszthatunk egy lánygyermeket, aki id vel pontosan úgy fog kinézni, akár a hitvesed.

t, szinte minden tekintetben azonos lesz a n vel, akit ismertél. De nem Dayan lesz, Skilgannon. Nem lehet .

A döbbenet hatalmas volt, a csalódottság maró. – Találok másik templomot – felelte erre. – Ott majd akad valaki, aki megteszi.

– Nem lesz. Átkutattuk az ürességet, és a feleséged lelke már átjutott az Arany-völgybe. Ott békében él, és örömben. Higgy nekem!

– Ez számomra elfogadhatatlan – lobbant fel Skilgannon haragja.

– Most azt kell megkérdezned magadtól, hogy mik az indítékaid, fiam – felelte erre az id sebb férfi.

– Hogy érted ezt?

– Értelmes ember vagy. És egyben nagyon bátor. Viszont ez a küldetés nem Dayan feltámasztásáról szól, hanem a lelkiismereted megnyugtatásáról. Röviden, nem a hitvesedért van, hanem magadért.

Ismerlek, Skilgannon, és ismerem a tetteidet is. Rettent terhet hordozol a lelkeden. Ezen nem enyhíthetek. De hadd kérdezzem meg: teljes szívedb l szeretted Dayant?

– Ehhez semmi közöd, te pap!

– Nem szeretted. Vagyis mit tennél, ha visszahoznám t neked?

Kötelességtudatból hozzáláncolnád magad? Szerinted egy n nem ismerné fel, hogy a szíved nem az övé? Arra vennél rá, hogy hozzam vissza t a tökéletesség honából, csak hogy boldogtalan évek várjanak rá egy boldogtalan férfival egy boldogtalan világban?

Skilgannon elfojtotta haragját és felsóhajtott.

– Akkor most mit tegyek?

– Segítettél egyik testvérünkön, és ezért hálásak vagyunk. Ha kívánod, életed adunk a nálad lev csontoknak. Így Dayan testben ismét járni fog ezen a földön. Feln het, hogy meglelje a szerelmet és saját gyerekei legyenek. A legtöbb ember ezt a fajta halhatatlanságot megérti.

Ez az ajándékuk a jöv nek. És a gyermekeik révén tovább élnek.

Skilgannon felállt, az ablakhoz sétált, és kibámult a kopár sivatagra.

– Id re van szükségem, hogy ezt átgondoljam. Maradhatok még egy darabig?

– Hát persze, fiam.

Skilgannon több napot töltött el a templomban, a papokat figyelve, a termekben és a folyosókon mászkálva. Hihetetlen nyugalom honolt itt.

Gyönyör termeket látott, és könyvtárakat, ahol emberek tanultak lázas sietséggel. Minden egyes bútordarabot, minden egyes festményt úgy választottak ki, hogy fokozza ezt a gigantikus harmóniát. A külvilág minden nyersessége és er szaka messzinek t nt. Mindenféle nemzet fiai tanultak itt, gy lölködés nélkül. A templom békéje révén Skilgannon megnyithatta elméjét a mélyben rejl igazságokra.

Vestava szavai kísértették, és többé nem tagadhatta igazságukat.

Végül ismét felkereste az apátot.

– Az életemet ennek a küldetésnek szenteltem – mondta neki. – Azt mondtam magamnak, hogy Dayanért teszem. De igazad van, pap.

Magamért tettem. Hogy gyógyírt leljek lelkem sebére.

– Mit kívánsz hát, mit tegyünk?

– Adjatok életet a csontoknak! Asszonyom terhes volt, amikor meghalt. Így legalább egy része ismét érezni fogja arcán a nap melegét.

– Bölcs döntés, fiam. Csalódott vagy, és megértelek. De úgy lesz, ahogy kívánod. Felügyelem a gyermeket, és gondoskodom róla, hogy er ssé legyen, ha ez a Forrás akarata. Olyan lesz, akár a többi gyermek, kitéve a sors, a betegségek vagy a háború szeszélyének. Viszont megteszek minden t lem telhet t, hogy boldognak lássam. Néhány év múlva térj vissza, és nézd egy darabig, miként növekszik! Az könnyíteni fog a szíveden.

– Így teszek – felelte Skilgannon, aki aznap kilovagolt a templomból, és nem nézett vissza.

Az el tte haladó Harad levette málháját, és a földre dobta. Aztán odaballagott egy csörgedez patakhoz, és hosszan ivott. Skilgannon is így tett, és egy darabig csendben üldögéltek. Harad élénken figyelte a másikat, majd megborzongott.

– Mi baj, Harad?

– Nem tudom kiverni az álmot a fejemb l – felelte az ifjú favágó. –

Szürke egek, holt fák, nincs víz, sem élet. Démonok mindenfelé.

Annyira valóságos volt. Soha nem álmodtam ehhez foghatót.

– Az ürességben jártál. Az pedig sötét és veszedelmes hely.

– Honnan tudod?

– Sok dolgot tudok, Harad. Tudom, hogy jó és er s ember vagy, és hogy büszkén forgatod majd Druss csatabárdját, tisztelettel adózva emléke el tt. Tudom, hogy hirtelen haragú vagy, de jó a szíved és becsületes a lelked. Tudom, hogy elképzelhetetlenül bátor vagy, és igaz barátnak, míg ellenségnek rettent . Ó, igen – mosolyodott el – azt is tudom, hogy jobban szereted a vörösbort a sörnél.

– Egen, ez igaz. Szóval ismét megkérdezem, hogy honnan tudod mindezt? Az igazat mondd!

– Te újjászületett vagy, Harad.

– Hallottam már ezt a szót. Mit jelent?

– Jó kérdés, és erre nincs éppen a legjobb válaszom. A feltámasztok papjai hatalmas mágiával bírnak. Vehetik a holt h sök csontjait, és valahogy ismét életre kelthetik ket. Ne kérdezd miként! Nem értek a mágiához, és nem is óhajtok érteni hozzá. Azt viszont tudom, hogy téged egy csontszilánkból teremtettek.

– Ugyan! Én anyától születtem. Ezt tudom.

– Régen... – Skilgannon felsóhajtott. – Nagyon-nagyon régen volt egy feleségem, aki pestisben halt meg. Éveken át kutattam a Feltámasztás templomát, remélve, hogy valami csoda folytán visszaadhatják neki az életét egy darabka csont és hajfürt révén. Amikor végül rájuk bukkantam, az apát azt mondta, hogy amit vállaltam, azt lehetetlen teljesíteni. Amit meg tudnak tenni értem, az annyi, hogy gondoskodnak az újjászületésér l. Mágikus folyamatoknak vethetik alá a csontokat, meg egy önként vállalkozó n t, és ennek eredménye lesz a születés... feltételezem az újjászületés. De azt is mondták, hogy Dayan nem úgy tér vissza, ahogy én ismertem. Mert a lelke már áthaladt az ürességen. Mindössze egy gyermeket kapok, aki minden ízében úgy néz majd ki, mint a hitvesem, akit elvesztettem.

– És nem lesz lelke? – kérdezte Harad.

– A lelkekhez még kevesebbet értek, mint a mágiához. Mindössze annyit tudok, beleegyeztem abba, hogy így használják fel Dayan csontjait. Néhány évvel kés bb visszatértem, és egy aranysz ke kislányt

találtam ott. Boldog gyermek volt, tele der vel. Amikor utoljára láttam, tizenhat volt, és éppen szerelmes.

Harad alaposan végigmérte a másiakt. – Te nem vagy öregebb nálam. Tizenhat év, azt mondod? Ez badarság!

– Végtelenül öregebb vagyok nálad, barátom. Ezer évvel ezel tt haltam meg, és én is újjászületett vagyok. Csakhogy az én esetemben sikerült megtalálniuk a lelkemet. Én nem jutottam túl az ürességen.

Nem juthattam túl. Életem gonosztettei meggátolták, hogy megleljem az édenkertet. Amit mondok, az az igazság. Még mindig nem érted, hogy Landis kán miért adta neked ezt a csatabárdot? – Harad elsápadt.

– Azt mondod, hogy én vagyok Legendás Druss? Ezt nem hiszem el.

– Nem. Te saját magad vagy, Harad. Minden ízedben saját magad.

Amiért múlt éjjel az ürességben jártál, annak az az oka, hogy Druss lelke visszatért, hogy beszéljen velem. Egykor barátok voltunk. Jó barátok. Apámként szerettem az öreget.

– És most vissza akarja kapni a testét – mondta Harad, kemény éllel a hangjában.

– Nem, nem akarja. Ez nem az teste. Hanem a tiéd. Azt akarja, hogy teljes életet élj. Drussnak sosem voltak fiai. Te vagy az a fiú, aki neki sosem adatott meg. Azt hiszem, büszkén tekinthet rád.

Harad felsóhajtott.

– Miért hozott vissza minket Landis? Mi volt ezzel a célja?

– Kérdezd meg t, amikor legközelebb találkoztok! Mellesleg Skilgannonnak hívnak. Ha akarod, hívhatsz Oleknek.

– Druss is így hívott?

A harcos ellazult, és elmosolyodott.

– Nem. Cimborának hívott. De minden embert cimborának hívott.

Az igazat megvallva, azt hiszem, nem igazán tudta megjegyezni a neveket. – Skilgannon a csomagjához lépett, és kioldotta a Nappal és Éjjel Kardjait bebugyoláló kelme csomóit, majd el húzta a hüvelyt.

Elkomorodott, amikor keze megérintette a fekete tokot. Megnyomta a drágaköveket az elefántcsont markolaton, és el húzta a fegyvereket: a két ívelt pengét. Azt egyik aranyszínben ragyogott, a másik ezüstszürkén, akár a téli hold.

– Gyönyör ek – mondta Harad. – Landis kán adta ket neked?

– Igen. De mindig is az enyémek voltak.

– Bánatos a hangod.

– Ó, a bánat még csak a közelében sem jár a valóságnak. De Druss azt mondta, hogy szükségem lesz rájuk, és én bízom benne.

----------

Kalmár Stavut elérte a település el tti utolsó emelked tetejét, és megállította szekerét, némi pihen t engedve két lovának. A felfelé tartó út hosszú volt és kemény. Lenyomta a féket, és egy b rhurokkal rögzítette, majd leszállt a bakról, és odasétált az els lóhoz, végigsimítva csatakos gesztenyebarna nyakán. Az istráng b rszíját fehér tajték lepte el, a lovak vadul fujtattak

– Lassan itt az ideje, hogy lecseréljelek, Hosszúcsüd – szólalt meg az ifjú keresked . – Azt hiszem, kezdesz túl vén csont lenni ehhez. – A pej, mintha csak értené, megrázta a lejét, és felnyerített. Stavut felnevetett, és a másik oldalra, a szürke herélthez sétált. – Ami viszont téged illett, Fényl Csillag, neked nincs mentséged. Öt évvel vagy fiatalabb, és gabonával etetlek. Egy ilyen kis meredélynek semmiségnek kellene lennie. – A szürke vészjóslóan meredt rá, mire Stavut megveregette a nyakát, majd közelebb sétált... de azért nem túl közel... a sziklaszirt pereméhez, és ott megállt, lebámulva a völgybe. Innen a település aprócskának t nt, és a mellette futó folyó sem t nt többnek csillogó selyemcérnánál. Stavut felsóhajtott. Imádott idejönni, még akkor is, ha az út csak csekély hasznot hozott. Volt valami ezekben a hegyekben, amit l lelke szárnyra kapott. A háborúról szóló gondolatokat úgy sodorta el, ahogy a szél a fa füstjét. A szeme beitta a látványt, a hósapkás csúcsoktól kezdve a titokzatos, mélyzöld erd kön át a marhákkal, juhokkal és kecskékkel pettyezett, szemet gyönyörködtet en nyugalmas mez kig. Stavut érezte, hogy teste ellazul, és minden feszültség kiáramlik fáradt alakjából.

Az elmúlt hét különösen kimerít volt. Figyelmeztették, hogy vigyázzon a lázadó seregt l szökött renegátokkal. Néhány jiamad félrees tanyákat támadott meg. Megcsonkított és meggyilkolt emberekr l, és felfalt tetemekr l beszéltek. Ezekkel a dolgokkal Stavut

nem szívesen foglalkozott. A délre vezet út megrakott szekerével hosszú volt, és minden egyes ébren töltött pillanattal még hosszabbnak nt, ahogy Stavut a tájat pásztázta, minden percben azt várva, hogy megpillantja a felé tartó vérszomjas jiamadokat. Az idegei már foszlányokban lógtak, amikor végül tényleg megérkeztek.

A szekér éppen egy kanyart vett be a magas szirtek között, amikor a sziklák mögül több fenevad bukkant el . Stavut, ahogy felidézte a dolgot, furcsának találta, hogy akkor hirtelen minden félelme elenyészett. Mindaz a rettegés, amit érzett, a veszélyre való várakozásból fakadt. Most, hogy a veszély valósággá vált, megrántotta a gyepl t, vett egy nagy leveg t, és várt. Nem viselt kardot, de oldalán görbe t r lógott, mely olyan éles volt, hogy akár borotválkozhatott is vele. Nem tudta viszont, elég er s, vagy elég fürge-e ahhoz, hogy a pengét belemártsa egy jiamad sz rrel borított húsába.

Négyen voltak, és még mindig hordták a gyalogság kardövét és rkiltjét. Csak hármuknál volt kard, a negyedik egy husángot markolt.

A szaguktól a lovak felágaskodtak. Stavut lenyomta a féket, és csitítóan beszélni kezdett hozzájuk.

„Nyugalom, Hosszúcsüd! Hidegvér, Fényl Csillag! Minden rendben." Tekintete a jiamadokra vándorolt, és vidámságot er ltetve a hangjába, odaszólt nekik: „Messze kerültetek a táborotoktól."

Azok nem feleltek, ehelyett elsétáltak mellette, felemelték a szekér hátulját borító ponyvát, és bekukucskáltak. „Nem szállítok ennivalót."

A legközelebbi jiamad hirtelen odaugrott hozzá, megragadta vérszín zekéjét, és lerántotta a szekérr l. A férfi hatalmasat esett.

„Ó, de itt vagy te, b rös – mondta a Jiamad. – Bár vézna vagy és kicsi, de a véred még zamatos. És a húsod is zsenge."

Stavut talpra szökkent, és kirántotta t rét.

„Nézzétek! – A jiamad felhorkantott. – Harcolni akar az életéért."

„Tépd ki a karját!" Ezt egy másik mondta.

Akkor végtelen nyugalom szállta meg Stavutot. És csak egyetlen dolgot sajnált: hogy nem látja újra Askarit. Ígért a lánynak egy új íjat, és sokáig keresgélt, míg végül rálelt a tökéletes fegyverre, egy gyönyör visszahajló íjra, mely szaruból és tiszafából készült, és a legfinomabb rb l készítették a markolatát.

És akkor megtörtént a csoda. Amikor a halál már csak pár szívdobbanásnyira volt, vágtató lovak patáinak zaja ütötte meg a fülét.

A jiamadok megfordultak, és a dombok felé rohantak. Lovasok viharzottak el Stavut mellett.

„Azt hiszem most már a tokjába csúsztathatod a t rödet" – szólalt meg egy ismer s hang. Stavut felpillantott az ifjú zsoldoskapitányra, Alahirra. A férfi rávigyorgott. „Figyelmeztettelek a jiamadokra, üstfoltozó." Levette bronzsisakját és beletúrt hosszú, sz ke hajába.

„Kalmár vagyok, amint azt te is jól tudod" – felelte erre Stavut.

„Badarság! Üstöket foltozol, ezért vagy üstfoltozó."

"Egyetlen üstt l még nem leszek üstfoltozó."

Alahir felnevetett. Visszatette fejére a sisakját, és megsarkantyúzta lovát.

„Még beszélünk, amint itt végeztem."

Ezzel ellovagolt. Stavut a szekere felé indult, de ekkor a lába remegni kezdett, és meg kellett markolnia a hátsó saroglyát, hogy talpon maradjon. Megpróbálta eltenni a t rét, de a remegés mostanra elérte a kezét is, és képtelen volt a hüvelybe csúsztatni a pengét. Lerakta hát a szekér ponyvájára, és vett néhány nagy leveg t. Hirtelen hányinger tört rá, és lerogyott a földre, hátát az egyik szekérkeréknek vetve.

„Nem lesz több északi út – fogadkozott hangosan. – Még ez a település, azután lemegyek és Landis kánnál telelek ki, majd délnek indulok Dirananba."

Csendben üldögélt, várva, hogy a hányingere elmúljon. Végül a lovasok visszatértek, és Alahir leszállt a nyeregb l.

„Megsebesültél?"

„Nem – felelte Stavut. – Csak élvezem a délutáni napsütést." Talpra lökte magát, és megkönnyebbülten látta, hogy a remegés elmúlt.

„Elkaptátok ket?"

„Igen."

„Mondd azt, hogy mindnyájan meghaltak." „Mindnyájan meghaltak."

Stavut Alahirra nézett. A férfi karja véres volt. Ahogy végigpillantott a lovasokon, észrevette, hogy három ló nyerge üres. „Embereket vesztettetek. Sajnálom."

„Ezért fizetnek minket. Nem harcolhatsz jiamadokkal veszteségek nélkül."

„Vannak még többen is a hegyekben?" Alahir vállat vont.

„Nem tudok mindent, Stavut barátom. Nekünk azt mondták, hogy a környéken négyen vannak. Visszajössz tavasszal?" „Lehet."

„Hozz egy hordónyi déli vöröset! A bor ezen a vidéken olyan, akár az ecet."

Alahir megfordította hátasát, és felemelte a kezét.

„Hala!" Ezt kiáltotta, mire a csapat ellovagolt.

A sziklaszirt szélén álló Stavut mély rokonszenvet érzett most az ifjú lovastiszt iránt. Ha valaha is északra utazik, gondoskodik róla, hogy és emberei megkapják azt a hordónyi Lentriai Vöröset.

A kalmár felsóhajtott. A szirt pereme felé araszolt, és lebámult a leny göz szakadékba. Azonnal rátört az ismer s szédülés, és az egyre er söd vágy, hogy leugorjon. Annyira csábító volt. Aztán belémárt a félelem, mire hátratántorodott a szirt peremér l.

–Te egy idióta vagy! – mondta magának. – Miért csinálod Ezt mindig?

Látta, hogy Hosszúcsüd t nézi. Megveregette a pej nyakát.

– Nem fogok leugrani – mondta neki, mire a ló felhorkantott. Stavut úgy gondolta, lenéz en. – Nem vagy annyira okos, mint ahogy azt képzeled – tudatta Hosszúcsüddel. – Engem pedig nem fog bírálgatni egy ló.

Felkapaszkodott a bakra, leült és kezébe fogta a kantárt. Kiengedte a féket, pattintott egyet a gyepl vel, és nekivágott a völgybe vezet hosszú lejt nek.

----------

Stavut mindig is élvezte a kis településen tett látogatásait – és nemcsak a lehet ség miatt, hogy keresheti Askari társaságát. Bár a sötét hajú vadászn kábítóan vonzó volt, és úgy feltüzelte a vérét, ahogy soha egyetlen másik n sem, szelleme olyan örömöt és nyugalmat sugárzott, mely jellemz volt az egész hegyi falura is. Az emberek barátságosak voltak, szívélyes vendéglátók, Kinyon konyhájában pedig különlegesen

finom ételek készültek. A férfi akinek a háza egyben a falu fogadójaként is szolgált, köpcös volt, és er s. Amikor Stavut el ször látogatott a településre – két évvel ezel tt –, enyhén komikusnak találta az elrendezést. Olyan helyet keresett, ahol haraphat valamit, és a pékségnél egy asszony igazította útba, mire szekerével Kinyon kis házához gördült. Ódon épület volt, aprócska ablakokkal és zsúptet vel. Stavut elmélázott, hogy vajon félreértette-e az útmutatást, bár ez egy ilyen kis faluban nem t nt valószín nek. Lekászálódott szekerér l, és odasétált a bejárati ajtóhoz. Már közeledett a szürkület, a nyitott ajtón túl egy férfit látott, aki lámpásokat gyújtott meg és a falakra aggatta ket.

– Jó napot! – köszönt Stavut.

– Neked is, idegen! Éhes vagy? Akkor gyere be és ülj le!

A kalmár besétált a szobába, mely nem volt több hosszában húsz lábnál, széltében tizenötnél. A k kandallóban t z égett, és csak két karosszéket látott, a t zt l jobbra és balra. Átlagos nappali volt, azt leszámítva, hogy három durván megmunkált asztalt is beraktak, hozzá való lócákkal.

– Van szarvashúsos pitém, friss hagymával, és mazsolás kalácsom, ha édesszájú lennél – mondta a homokszín hajú, magas férfi.

Stavut körülnézett.

Nem értette, miként lehet egy falatozó fenntartásából haszonra szert tenni egy ilyen kis faluban.

– Remekül hangzik. Hova ülhetek?

– Ahova csak tetszik. Kinyon vagyok – nyújtotta felé a kezét a férfi.

Stavut megrázta, majd a legtávolabbi asztalhoz sétált, és letelepedett a veteményesre néz keskeny ablak mellé.

– És van söröm is. Sötét sör, de ízletes, ha elég er s a gyomrod hozzá.

A sör kiváló volt, már-már fekete, de a habja olyan fehér, akár a bárány gyapja, az étel pedig a legjobb volt, amit Stavut hosszú id óta evett. Az este folyamán több falusi is felbukkant, és letelepedtek Kinyon házában, csevegve, nevetgélve és iszogatva.

Askari kés este lépett be a kis terembe. Hosszúíját a falnak támasztotta az ajtónál, és letette mellé nyilakkal teli tegezét. Stavut szinte átdöfte a tekintetével. A n magas volt és karcsú, ujjatlan

szarvasb r zekét, b rnadrágot és bokáig ér mokaszint viselt. Hosszú, sötét haját fekete b r pánttal fogta hátra. A kalmár néma csendben ült.

Huszonhat éve alatt látott már szép n ket – s t, még abban a végtelen örömben is részesült, hogy megoszthatta velük az ágyát –, de még soha nem látott ilyen gyönyör lányt. Askari együtt nevetett és tréfálkozott Kinyonnal, aztán leült az egyik közeli asztalhoz. A férfi megvárta, míg a lány ránéz, aztán felvillantotta legszebb mosolyát. Minden n , akit ismert, bóknak vette ezt a mosolyt. Már-már azt gondolta, hogy ez csáberejének leger sebb fegyvere. A lány bólintott felé, aztán elfordult: a jelek szerint nem sikerült leny göznie.

A kalmárt ez nem riasztotta vissza, és közelebb hajolt.

– Stavut vagyok – mondta.

– Persze, hogy az vagy – jött a válasz, aztán a lány már nem is foglalkozott vele. Megette a vacsoráját, és távozott.

Még aznap este, kés bb, amikor már a falusiak is elmentek, a kalmár kifizette Kinyonnak az ennivalót, és indulni akart.

– A szekereden szándékozol aludni? – kérdezte Kinyon.

– Ezt terveztem.

– Van még egy ágyam. Használd nyugodtan! Azt hiszem, ma éjjel esni fog.

Stavut hálásan fogadta az ajánlatot, és miután ellátta lovait, leült Kinyon mellé a t zhöz, és beszélgettek az életr l, meg az utazásairól, a tímárt pedig elszórakoztatta a külvilágról szóló történetekkel.

– Ki volt az a lány, aki az íjával jött? – kérdezte végül. Kinyon felnevetett.

– Láttam, hogy nézel rá. A nyelved majdnem az asztal lapján csattant.

– Ennyire látszott? – Kinyon bólintott.

– Askari. Különleges lány. Látnod kellene l ni. A szaladó fürjet is képes leteríteni egy fejlövéssel. El tudod ezt képzelni? Én már láttam, ahogy megteszi. Inkább mágia ez, mint ügyesség. Azt hinnéd, hogy egy hozzá hasonló vékony lány még csak megfeszíteni sem tudja a húrt.

– Rokonod? – kérdezte Stavut, és szorongott, nehogy olyasmit mondjon, amivel megsértheti a férfit.

– Nem. Gyerekként jött ide az anyjával. Szép n volt, de egyáltalán nem hasonlított Askarira. Édesen bátortalan volt, de a tüdeje gyenge.

Mindig köhögött, és meghalt, amikor Askari olyan tízéves lehetett. Attól kezdve Shannal és a feleségével élt... a pékkel, aki korábban itt járt. –

Stavut felidézte magában a férfit: alacsony és görnyedt alak, hatalmas alkarral és nagy tenyérrel. Amikor a lány indult, odalépett a férfihez, és homlokon csókolta.

– Eljegyezték?

– Nem. És valószín tlen, hogy innen bárki eljegyezné.

– Miért?

Kinyon hirtelen aggodalmas arcot vágott.

– Landis nagyúr id nként ellátogat ide, és gyakran lovagol ki, hogy szót váltson Askarival. Azt hiszem, bizonyos mértékig vonzódik hozzá.

De az a legjobb, ha nem beszélünk a hatalmasok dolgairól, igaz?

Megmutatom a szobádat.

Stavutnak a településre tett három látogatásába került, mire sikerült felkeltenie Askari érdekl dését. A kalmár rengeteget gondolt rá utazásai során. A lányt nyilvánvalóan nem érdekelte a mosolya, így aztán hadjáratát gondosan kellett kitervelnie. Semmi értelme nem lett volna ékszereket hoznia. Az emberek Landis kán földjén nem viseltek ékszert.

Az illatszer ugyanennyire haszontalan lett volna. Nem: a lány íjász volt.

Így aztán Stavut íjászokat keresett fel más városokban, és a hivatásukról kérdezgette ket. Megtudta, hogy sok különféle nyílhegy létezik: egyesek szakállasok és súlyosak, mások simák, némelyiket vasból, esetleg bronzból öntenek. Kinyon elárulta, hogy Askari a sajátjait kovak

l készíti. Vásárolt hát húsz nyílhegyet, melyekr l azt mondták, hogy tökéletesen alkalmasak zvadászatra. Askari érdekl déssel nézte ket, de lelkesedés nélkül. Stavut végül a problémát Alahir, a legendások íjásza elé tárta.

– A legnagyobb gondja valószín leg a vessz k tollazása – mondta erre a férfi. – A tollakat összeköt fonal egyben szét is választja ket.

Ez pedig kihat a pontosságra. A fonalnak er snek kell lennie, de nagyon vékonynak. Ha a helyedben lennék, jó min ség tollazó fonalat vinnék magammal.

– Meg fogom próbálni. – Alahir erre elvigyorodott. – Akarsz még egy jó tanácsot?

– Ameddig ingyen van...

– Ne add neki a fonalat!

– Akkor mi értelme lenne odavinnem?

Add el neki! Egy ajándék csak felidegesítené, és valószín leg visszautasítaná. Ha eladod neki a fonalat, lehet séged lesz beszélgetni vele arról, hogy mennyire hatékony a fonál.

– És aztán bevethetem a b ver met, hogy elnyerjem t.

– Van b ver d? Eddig ügyesen titkoltad.

– Ha! Mondja ezt az ember, aki fizet a n k társaságáért? – Alahir felnevetett.

– Én döntök úgy, hogy fizetek, mert az az átkom, hogy a botomat egy cs dör is megirigyelné. És tapasztalt n kell ahhoz, hogy befogadja.

Még a szajhák közt is akadnak olyanok, akik elrejt znek, amikor látják, hogy közeledek.

– Igen, mindig azt mondogatod magadban, hogy ezért rejt znek el.

De miért fogadnám meg egy olyan ember tanácsát, aki az el játékról azt gondolja, hogy elég, ha pénzt dob az asztalra, és azt üvölti: „Ki akarja meglovagolni a nagy pacit?"

Alahir közelebb hajolt és kuncogott.

– Azért, mert ez az ember tudja, mi a legjobb, üstfoltozó.

Bosszantó módon, a kapitány tényleg tudta, mi a legjobb.

Amikor Stavut a tollazó fonalat elvitte Askarihoz, a lány ránézett a cérnára, majd a férfira, és azt mondta:

– Legyen hát, elfogadom az ajándékod.

– Miféle ajándékot? Félreértesz, vadászn . Kalmár vagyok, és ezt eladásra kínálom.

Ez volt az els és egyetlen alkalom, amikor a lányon látta, hogy zavarba jött. Még el is vörösödött.

– Hát persze. Mennyibe kerül?

– Száz arany raqba – mosolygott rá, – vagy egy csókba. A lány ekkor felnevetett.

– Jelenleg nincsenek felesleges csókjaim.

– Akkor hitelezek neked. A következ látogatásomkor viszont igényt tartok rá.

Askari ett l ellazult, és együtt sétáltak el a magasan fekv dombokra.

A lány itt vert tábort, egy ágakkal letakart hevenyészett féltet t húzva fel. Póznákra zb röket feszített ki, hogy megszárítsa és megtisztítsa ket, és az egyik fels ágról egy málhazsák lógott le.

– Hogyan tanultál meg íjazni? – kérdezte a kalmár, amikor leültek a napsütésben, mazsolás kalácsot majszolva.

– Hogyan tanul meg egy ember íjazni? – kérdezett vissza a lány.

– Nem, nem! Úgy értettem, hogy téged egy pék nevelt fel. De egyben íjász is?

– Nem. Viszont régebben járt hozzá egy vén vadász, aki ezeket a hegyeket járta. tanított meg. készítette az els íjamat is. Nagyon szerettem ezt az embert.

– Felteszem, meghalt.

– Nem. Elvett egy nomád n t, és most a sztyeppéken élnek. Tényleg engeded, hogy a fonál egy csókért az enyém legyen?

– Igen.

– Nem csoda, hogy nem vagy gazdag keresked .

– Egyetlen csók t led, és gazdagabb leszek az Örökkévalónál is. – A alaposan megnézte.

– Kinyon azt mondja, boldoggá tennél az ágyban, és boldogtalanná az életben.

Stavut felsóhajtott.

– Kinyon nagyon bölcs. A barátom, aki a tollazó fonalat adta, azt mondta, hogy a hosszúíj nem olyan pontos, mint azok a visszahajló íjak, melyek neki és az embereinek vannak. Azt állítja, hogy a visszahajló íj rövidebb, és nagyobb az ereje.

– Ezt már hallottam. Barátod a legendások lovasainál van? – Stavut elmosolyodott.

– Igen. Furcsa népek... de a maguk módján nemesek. A Drenaiak Maradékának hívják magukat. A földjükön nincs mágia, és nincsenek jiamadok. Ragaszkodnak a régi módszerekhez... vagy ragaszkodtak.

Most sarcot fizetnek Agriasnak, és az er inek oldalán harcolnak Ez az ára annak, hogy a jiamadok távol maradjanak a földjeikt l.

– Ki a barátod?

– Alahirnak hívják. Remek ember, és a nevetségességig bátor.

– Szeretnék találkozni vele.

– És nagyon csúf– f zte hozzá Stavut. – Egyáltalán nem tud viselkedni. És hangokat hall a fejében. Ezt már mondtam?

– Hangokat?

– Egyszer elmondta nekem... amikor részeg volt... hogy suttogó hangokat hall a fejében.

– Úgy érted, szellemeket?

– Nem tudom. Muszáj Alahirról beszélgetnünk? Tudod, nagyon unalmas egy alak.

– De ért az íjászathoz.

– Talán túlértékeltem a képességét.

– Mókás fickó vagy, Stavut. Kedvellek.

Így kezd dött a barátságuk. A kalmár sosem kérte azt a csókot.

Kinyonnak igaza volt. Askari jobb embert érdemelt, mint , bár a szíve fog megszakadni, amikor megtalálja.

----------

Askari, a vadászn soha nem érezte magát kellemesen, ha sokáig volt emberek közelében. Jobban kedvelte a magas dombok és a magányos hegyek közti egyedüllétet. Nem mintha lett volna bárki is a településen, akit ne kedvelt volna, vagy nem élvezte volna, amikor id nként Kinyon konyhájában ehetett, beszélgethetett a falusiakkal az aznapi történésekr l, vagy a szeszélyes évszakokról. Id nként, amikor több hetet töltött a vadonban, azon kapta magát, hogy vágyódik a nevetés és a falu bajtársiassága után. De ezek a vágyak rövid élet ek voltak. A békét és a harmóniát többnyire önmaga társaságában lelte meg, az erdei ösvényeket járva, vagy felmászva a magaslatokra, ahol elüldögélt, a fenséges ég alatt elterül északi sztyeppét bámulva.

Id nként futásnak eredt a dombokon, nem más okból, csak hogy érezze a tüdejébe áramló h s hegyi leveg t, és örömét lelje fiatalsága erejében és állóképességében. Még gyerekkorában is magányos volt –

akkoriban lelkesen várta a nagyúr, Landis kán látogatásait. A férfi apró

ajándékokkal lepte meg, és leült vele beszélgetni. volt az a kedves bácsi, akinek érkezésekor a gyerek tapsikol örömében. De amióta Askari fiatal n vé serdült, a Landisszal folytatott beszélgetések tónusa megváltozott. A férfi olyan érdekl déssel nézett rá, ami nyugtalanította.

Nemrégiben megsimogatta a lány hosszú és sötét haját. Askari nem szerette, ha hozzáértek, így elhúzódott.

– Nem akartalak megbántani – mondta ekkor Landis lágyan, és sértett kifejezés ült ki az arcára. Beletúrt rövidre vágott, vasszürke hajába. – Egykor az én hajam színe is olyan volt, akár a tiéd – próbálta felvidítani a lányt. Askari kipréselt egy mosolyt, és igyekezett ellazulni.

– Elégedett vagy itt?

– Igen.

– De nem szeretnél utazni? Kicsit többet látni a világból? Az jár a fejemben, hogy áthajózom az óceánon. Csodálatos helyek vannak ott, melyeket érdemes látni.

– Itt is szép.

– De veszélyes is. A háború egy napon elér ide. Nagy örömömre szolgálna, ha velem tartanál.

És ismét ott volt az a tekintet, a karcsú testén végigfutó pillantás.

Askari elnyomta magában a borzongást. Még ha fiatal és jókép lett volna is, akkor sem szívesen tudta volna ezt a férfit a közelében. Nem mintha nem kedvelte volna. Végtére is a nagyúr mindig kedves volt hozzá, pedig er sen vonzódott hozzá. De a gondolat, hogy meztelenül feküdjön mellette, taszította. Askari fiatal volt és tapasztalatlan, mégis ösztönösen tudta, hogy a férfi kívánja.

Alig tíz nappal ezel tt még egyszer felkereste, de Askari már messzir l észrevette, és elt nt az erd ben, hogy az egyik feljebb felvert táborához induljon.

Landisról szóló gondolatai elt ntek a fejéb l, amikor megpillantotta Stavut szekerét a gerincen vezet úton. Elmosolyodott és csak némán állt ott, hosszúíjával a kezében. A kalmár leszállt a szekerér l, és a szakadék pereme felé araszolt, hogy aztán lekukucskáljon. Mindig ezt csinálta. A lány eltöprengett rajta, hogy vajon mit nézhet. Amikor a vörös gúnyás kalmárra gondolt, jobb kedvre derült. Jó cimbora volt, szellemes, éles esz , és a lány imádta történetmondói adottságát.

Amikor a férfi utazásának meséivel traktálta, akkor színészkedve adta el beszélgetéseit, utánozva azoknak a hangját, akikkel szóba elegyedett. Barátja, Alahir hangja mély volt, lassú és vontatott.

Természetesen mostanában kevesebbet beszélt Alahirról. Askari elmosolyodott. „Csodásan beszél", mondta egyszer róla a lány, és Stavut arcát nézte, amint az elsötétül, ahogy felvillan rajta a féltékenység. A lány tudta, hogy a kalmár kívánja t. Landistól eltér en azonban ez a vágy nyílt és szinte volt. Stavutban nem volt semmi szégyenl sség. És csodaszép volt a mosolya: huncut és ragadós.

A férfi egy új íjat ígért neki, bár a lány nem vágyott rá. Saját hosszúíja er s volt és pontos, és jól szolgálta. Viszont már alig várta, hogy láthassa a szóban forgó visszahajló íjat. Vadász Koras mesélt neki err l a fegyverr l, azt állítva, hogy tökéletesek a lovas harcmodorhoz. A legendások népe teljes vágtában is húrra tudott illeszteni egy vessz t, hogy aztán tévedhetetlenül célba találjon vele.

Még egy darabig figyelte Stavutot, ahogy a férfi lefelé haladt szekerével a meredek lejt n, majd visszatért f táborába, melyet nem sokkal az erd szélét l vert fel. A kalmár el ször Kinyon házánál áll meg, ahol enni fog. Majd ellátja lovait. Kés délután lesz, mire felballag a táborba. A lány gondolt arra is, hogy lemegy a faluba üdvözölni t, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart olyannak t nni, mint aki alig várja már, hogy láthassa t. Stavut hozzászokott ahhoz, hogy a n k körüldongják, Askari pedig nem akarta még jobban hizlalni a máját. De még így is nehezére esett csak ülni és várni.

A hosszú délután azért csak eltelt. Askari megfürdött a patakban, megette kemény kenyérb l és húslevesb l álló ebédjét, majd fát gy jtött az esti t zhöz. Újra meg újra a településhez vezet lejt felé nézett. Még egy óra volt hátra szürkületig, amikor megpillantotta a dombon felfelé kaptató férfit. Vászonhátizsák volt nála, és a lány látta, hogy egy íj mered ki bel le. Mostanra azonban már bosszús volt. A kalmár túl sokáig késlekedett a településen, túl sokáig váratta t.

Miel tt a férfi észrevehette volna, a lány visszahúzódott a fák közé, és leült egy bokor fedezékébe.

A kalmár besétált a táborhelyre, körülnézett, majd a nevét kiabálta. A lány a füle botját sem mozdította. Stavut ledobta málháját és letelepedett

egy fatönkre. Askari rejtekhelyér l figyelte t. A férfi arcának jobb oldalán egy duzzanatot vett észre, homlokára pedig vérfolt maszatolódott. Csak nem verekedett? A lány némán ült tovább. Stavut egy vidám dallamot kezdett fütyörészni, de ahogy közeledett a sötétség, a lány megérezte, hogy ideges. Nem olyan ember volt, aki élvezi a vadonbeli éjszakázását. Askari még jobban a földhöz lapult, majd kezét a szájára téve megeresztett egy mély hangú farkasüvöltést. Stavut erre talpra szökkent, szeme rémülten pásztázta a fákat. A lány látta, hogy a kalmár kirántja az íjat a málnából, majd nyílvessz ket keresett, de egyetlenegyet sem talált. Ekkor ledobta az íjat, és el rántotta kis kését, ránézett, káromkodott egyet és visszalökte tokjába. Végül odarohant a farakáshoz, melyet Askari halmozott fel az esti t zhöz, felkapott egy méretes hasábot, és két kézre fogta, akár egy bunkósbotot. A lány visszafojtotta nevetését, és kúszni kezdett a bozótoson át, majd újabb félelmetes üvöltést hallatott – ezúttal közelebbr l.

Stavut elhátrált a fáktól, majd mozdulatlanul állt, várva a támadásra.

Askari ekkor felállt rejtekhelyér l, és besétált a táborba.

– Mégis mit m velsz te itt? – kérdezte.

– Farkasok. Nyilván te is hallottad ket.

– Nem támadnak emberre, amíg maradt más élelemforrásuk. Ezt te is tudhatnád.

– Ezt tudom – ballagott vissza a táborba a kalmár, és ledobta a husángot. – De a farkasok is tudják?

– Mi történt az arcoddal? – Stavut felsóhajtott.

– Az északi úton jiamadok támadtak rám.

– És mindössze ezt a horzsolást szerezted az arcodra?

– Nem – felelte a férfi bosszús éllel a hangjában. – Meg akartak ölni.

Szerencsémre egy csapat harcos már vadászott rájuk, és még azel tt megérkeztek, hogy megettek volna.

– A legendások lovasai?

– Igen.

– A barátod, Alahir volt az?

– Öö... nem. Néhány másik lovas. Mindegy... amint láthatod, elhoztam az íjat.

– Kipróbáltad a jiamadokon?

– Nem. A szekéren volt, a ponyva alatt. – A lány ekkor felnevetett.

– Sosem lesz bel led harcos, Stavut. Mindig annyira rosszul készülsz fel. No, hadd lám az íjat! – Odasétált a férfihoz, felvette a földr l a fegyvert, és er sen megfogta. A markolatot a legfinomabb b rrel borították. Askari végigfuttatta ujját a fegyver kecses vonalain, egészen visszahajló végéig. – Tapintásra jó érzés. – Kinyújtotta a karját, és könnyedén megfeszítette a húrt, addig húzva hátra, míg hozzá nem ért az ajkához. – Lássuk, mit tud! – mondta és el vett egy vessz t a tegezb l. – Kapd fel újra a husángodat és sétálj le vele a lejt n! Majd szólok, hol állj meg.

Stavut felszedte a földr l a bunkót, és elindult. Harminc lépés megtétele után a lány kiáltása állította meg,

– Mit akarsz, hol állítsam fel? – kiabált vissza.

– Tartsd fel a leveg be!

– És aztán?

– Rálövök.

– Szerintem meg nem! – A kalmár úgy dobta le a husángot, mintha meggyulladt volna. Majd visszasétált oda, ahol a lány állt. – Azt hiszed, hogy anyám ostoba gyerekeket nevelt fel?

– Nem bízol a képességeimben? – kérdezte Askari negédesen, de a szemét összehúzta.

– Ó, már ismerem ezt a jelenetet. A férfi azt hiszi, szilárd talajon áll, hogy aztán váratlanul futóhomok kerüljön a talpa alá.

– Mit jelentsen ez?

– Természetesen bízom a képességeidben. A nyílvessz idben nem bízom. Eltalálod a husángot, de a nyílvesz lepattanhat róla és megölhet.

– Lefogadnám, hogy Alahir nem félne feltartani azt a husángot.

A férfi az ujjával fenyegette meg.

– Ez igaz, de Alahir, bármennyire csodálatos barát is, attól még idióta. És nem veszel rá arra, hogy valami ostobaságot tegyek, csak mert Alahirt emlegeted.

– Mindig azt hittem, hogy bátor vagy – csóválta a fejét a lány, mintha csalódott lenne.

– Nem, ez sem fog menni – felelte der sen a kalmár. – Szeretnéd, ha azt a fadarabot belenyomnám a földbe, hogy l hess valamire?

– Rendben, legyen! – A lány vessz t illesztett a húrra. Stavut visszasétált a husánghoz, és felkapta a földr l.

Amikor megfordult, hogy belenyomja a talajba, egy nyíl csapódott bele a fába. A kalmár hátraszökkent, megbotlott és hatalmasat esett.

– Jó íj – kiáltott oda neki Askari. A férfi talpra kászálódott, és dühös arckifejezéssel megindult felé. A lány tudta, hogyan szerelje le. – És hazudtál nekem. A barátok nem hazudnak egymásnak.

– Mi? – kérdezte a kalmár összezavarodva. Askari magában jót nevetett. Olyan könny volt. Mint lel ni egy kipányvázott kecskét. A felszínen viszont komor arccal nézte a másikat.

– Azt mondtad, nem Alahir mentett meg. Úgyhogy most megmondom, hogy hazudtál.

A lány elsétált a kalmár mellett, és kihúzta a vessz t a fából, majd visszatette a tegezbe, hogy aztán ismét visszatérjen a táborba.

– Mesélj az utazásaidról! – kérte végül Stavutot.

– Nem vagyok benne biztos, hogy beszélni akarok veled. – A lány erre rámosolygott, mire a férfi nevetésben tört ki. – Igen, Alahir mentett meg. Ebben jó. Lények leölésében.

– Házas?

– Nem. Nem kedveli a n ket.

– Újabb hazugság!

– A hegyek között boszorkányságra is okítanak?

– Ismerlek, Stavut. Azt hiszed, jól hazudsz, de valójában nem. Az arckifejezésed mindig elárul.

– Nem vágtam semmiféle arcot.

– Hát pontosan ez az. Amikor hazudsz, az arcodon nem látszik semmi érzelem.

– Badarság!

– És az orrnyerged fölött megjelenik egy kis ránc. Bebizonyítsam?

– Igen.

– Hány n vel aludtál együtt azóta, hogy utoljára itt jártál?

– Eggyel sem.

– Hazudsz!

A férfi idegesen felnevetett.

– Na jó. Hárommal.

– Hazudsz!

– Héttel.

Askari jókedve egy csapásra elmúlt.

– Csak két hónapot voltál távol! Kinyon igazat mondott rólad!

– Kezdhetnénk elölr l? Próbáljuk meg az „eggyel sem"-mel!

– Nem akarok tovább beszélgetni veled. Menj vissza a településre!

És hagyj engem békén!

A kalmár felsóhajtott, és felállt.

– Ma furcsa hangulatban vagy. De igazad van. Azt hiszem, visszamegyek. – A málhája felé lépett, de megtorpant.

Sötét füstfelh gomolygott az égre.

– Valami kigyulladt odalent.

----------

7.

Harad egész délel tt gyalogolt, némi távolságot tartva maga és a szikár kardforgató között. Az igazat megvallva, egy darabig nem akart beszélgetni senkivel. Id re volt szüksége, hogy átgondolja mindazt, amir l, szó esett. Harad sosem kedvelte az azonnali döntéseket – kivéve a verekedéseknél. Amikor az er szak szaga lengte be a leveg t, kevés id jutott merengésre és gondolkodásra. Most viszont meg kellett emésztenie mindazt, amit Skilgannon mondott neki.

Akárcsak a vidék összes lakója, is hallott már az újjászületettekr l.

Soha nem érdekelték annyira, hogy többet is megtudjon róluk. Még abban sem volt biztos, hogy most többet akar tudni róluk. Nem aggasztotta, hogy nem a hatalmaskodó Borak volt az apja. Bizonyos értelemben megkönnyebbült t le. Ami viszont aggasztotta, az a lelke kérdése volt. Gyerekként abba a kis iskolába járt, melyet a Forrás két papja vezetett. Itt tanult a lelkek útjáról, és az ürességen át az Aranyvölgybe vezet folyosóról. Haradnak mindig is tetszett a halál utáni utazás gondolata. Viszont ehhez az utazáshoz lélek kellett. A teste nem volt igazából az övé, hiszen Legendás Druss lelke nélkül teremtették –

így aztán mi lesz Haraddal?

Egyre komorabb hangulatban lépdelt tovább. Harag lobbant benne, küszködve próbálta elfojtani.

Már szürkült, amikor Skilgannon odakiáltott neki. Odafordult. A kardforgató észak felé mutatott, ahol füstfelh szállt felfelé.

– Erd

z? – kérdezte. Harad megrázta a fejét.

– Ahhoz túl sok es esett. – A füstöt kémlelte, majd körülnézett a tájon, felmérve a távolságot. – Úgy néz ki, mintha az egyik településr l jönne. Talán az egyik ház kapott lángra.

– Jó nagy ház lehet – dörmögte Skilgannon. Harad szúrós tekintettel meredt a füstre. Úgy látta, mintha több füstgomoly olvadna össze eggyé.

– Hány ember él a településen? – kérdezte Skilgannon.

– Ötven... talán kicsivel több.

– Elégnek kellene lennie, hogy eloltsák a tüzet.

– Azt hiszem, nem csak egy t z van. Legalább három füstfelh t látok. Furcsa, mert a házak nem állnak közel egymáshoz, és csak az egyik zsúptet s. Nem lenne ok arra, hogy a t z szétterjedjen.

– Élnek ott barátaid?

– Sehol nincsenek barátaim! – fortyant fel Harad, aztán felsóhajtott.

– De azt hiszem, oda kellene mennem, és megnézni, kell-e a segítségem. Visszatalálsz a barlangokhoz?

– Hát persze, de inkább veled tartok. Nem sürg s, hogy ismét lássam Landis kánt. Mennyi id alatt érjük el a települést?

– Majd négy órába telik. Sötét lesz, mire odaérünk. – Minden további szó nélkül vágtak neki az útnak. Skilgannon megel zte Haradot, és menet közben a talajt kezdte vizslatni.

– Mit keresel? – tudakolta a favágó.

– Valamit, amit remélem nem találok meg – érkezett a talányos felelet.

Már egy órája haladtak, el ször leereszkedve egy fákkal gyéren borított völgybe, majd felkapaszkodva a s

bb erd ség felé.

Skilgannon megállt az erd szélénél, levetette a málháját, és megkérte Haradot, hogy várja meg itt. Aztán elindult a fák sora mentén, a talajt fürkészve. A favágó leült, és nézte a másikat, ahogy az elt nik a gerinc mögött.

Az ifjú felemelte Snagát és a fejek lapjában látható tükörképére meredt.

– Kit látok? – kérdezte hangosan. – Te Harad vagy? Vagy Druss? –

Megpörgette a csatabárdot, és belevágta a földbe.

A nap már majdnem lement. Harad kinyitotta a málháját, és kivette bel le utolsó fekete cipóját. Kettétörte, és falatozni kezdett. Eközben eszébe jutottak Landis kánnak a szülei faházában tett látogatásai, ahogy a férfi leguggol, hogy szót váltson a kis Haraddal. „Emlékszel az si napokra?" Ezt kérdezte t le.

Apja, Borak, azonnal elment, amint Landis kán megérkezett. És miután a nagyúr távozott, Borak hangulata megkeseredett. Ráüvöltött Harad anyjára, id nként pedig még Haradot is megpofozta.

Most legalább a fia már valamennyire értette, hogy Borak min mehetett keresztül. A gyerek nem az övé volt. Vajon Borak tudott a holt

csontokkal történ misztikus rituáléról? Vagy azt gondolta, hogy a feleségét elcsábította Landis kán? Bárhogy is, mindenképpen nehéz lehetett neki, lévén büszke ember. Emellett Alanis nem volt fiatal, amikor életet adott Haradnak. Már tizenhat éve volt férjnél, és nem született másik gyereke, ami annyit jelentett, hogy Borak képtelen volt saját maga fiakat nemzeni. Újabb csapás a büszkeségére.

Nem csoda, hogy olyan gyakran volt mérges, gondolta magában Harad.

Skilgannon könnyed futásban tért vissza a várakozó ifjúhoz.

– Egy csapat jiamad... olyan húszan lehettek, talán egy-kett vel többen... haladt el erre tegnap. Két ember volt velük. Lehet, hogy csak véletlen, de lehetséges, hogy azon a településen nem véletlenül gyulladtak ki a házak. Nem tudom, hogy ebben a korban az emberek hogyan viselkednek, de az én id mben azt mondanám, ez egy portyázó csapat.

– A településen nincs semmi értékes. Az ide vonuló jiamadoknak délr l, a régi er dön túlról kellett volna jönniük. Mi célt szolgálna egy ilyen portya?

– Ahogy azt mondtam, nem ismerem a mostani emberek szokásait, Harad. Viszont nem ártana óvatosabban haladnunk. Ha ez egy portya volt, akkor már véget ért, és azt kell feltételezzük, hogy a fenevadak erre jönnek majd vissza.

A favágó felállt.

– Ha megtámadták a népemet, akkor megb nh dnek érte – emelte a magasba a csatabárdját.

– Nagyra tartom a véleményed – közölte Skilgannon fanyarul –, de egyszerre csak egyet lépjünk. Életem java részében csatákban és háborúkban vettem részt, és harcoltam Eggyéforrtak ellen is. Azt mondom, hogy húsz túl sok nekünk. Érjük el el bb a települést, aztán nézzük meg, mit találunk ott.

– Húsz túl sok lett volna Drussnak is? – kérdezte az ifjú favágó.

Skilgannon belenézett a másik fakó szemébe.

– A te korodban, tapasztalatlanul, igen. És húsz még fénykorában is felülkerekedett volna rajta. Druss elképeszt en bátor ember volt. És egyben ravasz harcos is. Tudta, miként válassza meg a terepet, és f leg

volt az, aki kiválasztotta, hol küzdjön. A legnagyobb el nye azonban a csatabárddal vívott harc jellegéb l fakadt. Annak a kardforgatónak, aki meg akarta ölni t, be kellett lépnie a félelmetes fegyver hatósugarán belülre. És amikor kitört a harc, Druss sosem hátrált. Csak tört el re, megállíthatatlanul. – Skilgannon vállon veregette az ifjút. – Adj magadnak id t, Harad! Te is eljutsz majd odáig.

– Nekem nincs lelkem – suttogta a fiú. – Talán az tette t naggyá.

A harcos felsóhajtott.

– Az ürességben töltött id

l egyetlen rettenetes dologra

emlékszem. A b röm pikkelyes volt, akár egy gyíké. Méghozzá azért, mert lelkemet megrontották életem tettei. Neked van lelked, Harad. És az a tiéd. És most induljunk, de vigyázva!

----------

A szél fordult, lángoló zsarátnokot fújva a szikár gyalogostiszt felé.

Corvin káromkodott, és odébb lépett, lesöpörve a parazsat új, skarlátszín köpenyér l. Már eddig is nagyon bosszús volt, de most érezte, hogy elönti a düh. Az épületek veszettül égtek – amit megszokott körülmények között élvezet volna. De nem most. Pedig minden olyan jól alakult, küldetése hétköznapi jellege dacára. Indulj a hegyekbe, és fogd el az Askari nevezet lányt! Aztán vidd Decado kapitány színe elé!

Mi lehetett ennél egyszer bb? Nincsenek sem jiamadok, sem katonák, akikkel harcolni kell, mint ahogy nem is vártak semmiféle ellenállást.

Ez csak egy újabb gyilkos portya volt, és Corvin szakért nek számított benne.

Még több füst gomolygott felé. A férfi átszelte a nyílt térséget, és az alacsony falhoz tartott, ahol leült, és levetette fehér tollas rézsisakját, lerakva a k re. A közelben egy test hevert, egy feltépett torkú, nagydarab férfié. A jobb karját letépték. Corvin körülnézett, hogy látja-e valahol. A bosszúság újabb tüskéje döfött belé. Nyilvánvaló, hogy az egyik jiamad vitte el, hogy befalja a tilalmas étket. Az istenekre, mit számít mindez? A holt hús csak holt hús.

Rápillantott a másik tetemre, egy halott jiamadéra. A lény a hátán feküdt, és homlokából egy fekete tollú vessz állt ki.

Decado figyelmeztethette volna t, hogy a lány vadász. A fenébe is, remek lövés volt! Corvin éppen végzett a termetes, homokszín hajú paraszttal, aki nem volt hajlandó elárulni a lány hollétét, amikor az megjelent az út túlsó végén. A jiamadok érezték meg el ször a szagát, egyikük pedig odakiáltott Corvinnak, és rámutatott. A férfi ekkor pillantotta meg a sudár és karcsú lányt, kezében a fából és szaruból készült íjjal. A vadászn kihúzott egy nyilat a tegezb l, egyetlen sima mozdulattal a húrra illesztette, és l tt. A vessz belefúródott a legközelebbi jiamad fejébe – pedig az több mint kétszáz lábra volt a lánytól. Ekkor a vadászn megfordult, és elrohant.

– Utána! – rikoltotta Corvin. Tizenöt jiamad vette üldöz be a zsákmányt, ket viszont er snek, és nem gyorsnak tenyésztették. De azért megérzik majd a lány szagát, és visszahozzák neki, még miel tt felkel a nap. Ami azt jelenti, hogy az éjszakát ebben a nyomorúságos romhalmazban töltheti.

A nagydarab paraszt háza nem égett, Corvin pedig besétált. Furcsa kis ház volt, a nagyszoba teli asztalokkal, mintha csak egy picike fogadó lenne. A tiszt átkutatta a rendezetlen konyhát, és talált is egy frissen sütött gyümölcslepényt. Letört bel le egy darabot, és megkóstolta.

Meglep en jóíz volt. A tészta könny , a töltelék édes, de nem ragacsos. Valamiféle bogyót használhattak hozzá.

Fiatal segédtisztje, Parnus lépett be a szobába, és feszesen tisztelgett.

A fiú hasznavehetetlen volt, és sosem válik bel le katona. Amint kezdetét vette az öldöklés, szinte azonnal elrohant, öklendezve. Az arca még most is sárgás volt, és enyhén verítékezett.

– Ez a lepény kiváló, Parnus. Bátran ajánlhatom.

– Köszönöm, nem kérek, uram. – Az ifjú hangja, bár alázatos volt, vösebbre váltott, mint korábban.

– Mi ütött beléd?

– Beszélhetek nyíltan?

– Miért is ne? Ki hallgatna meg téged, engem kivéve? Az ifjú szeme felparázslott, de fékezte magát.

– Ez egy gaztett. A lányt jöttünk elfogni. Egy szó sem esett a falusiak legyilkolásáról.

– Mi mindig gyilkolunk falusiakat az ellenséges területen. Azt hiszem túl gyenge vagy arra a hivatásra, amit választottál. Miután visszatértünk javasolni fogom, hogy mentsenek fel a szolgálat alól.

Akkor visszatérhetsz apád birtokára, és megtanulhatod, miként tenyéssz birkákat.

– Tenyészteni még mindig jobb, mint öldökölni! – csattant tel az ifjú.

– Ez nem harcosok m ve volt. Ez gyávaság volt.

– Gyávának nevezel engem, fiú?

– Nem, Corvin. Amit ma tettél, az a legnagyobb h siesség. Azt hiszem, hogy a jövend ben dalokat fognak zengeni rólad. Mellesleg több jiamad bevette magát az erd be, és magukkal vonszolták két n tetemét. Úgy számítom, táplálkozni fognak – ami ellentétes a bevetésekr l szóló szabályokkal. Azt a tisztet, aki tudatosan engedi a kannibalizmust, halálra ítélik, és megfojtják. Azt hiszem, ez a száznégyes pont.

Corvin felnevetett.

– Bizony, igazad van, Parnus! Akkor viszont jobb, ha megkeresed ket és megmondod nekik, hogy álljanak el ett l, f leg azért, mivel te vagy az ügyeletes tiszt, így a felel sség is a tiéd. Fájdalmat okozna, ha jelentenem kellene a szabályoknak ezt az égbekiáltó áthágását.

A fiatal tiszt erre még inkább elsápadt, majd sarkon pördült, és kisétált a szobából.

– Taknyos kölyök! – motyogta Corvin, és el húzta hosszú kését, újabb szeletet vágva a lepényb l.

A tiszt az elmúlt tíz évet az Örökkévaló nyugati seregében töltötte. A katonáskodás jobban illett hozzá, mint a diranani kincstárban az írnokoskodás. Mekkora pazarlás volt az az élet! A n k, akikre vágyott, visszautasították, a férfiak enyhe megvetéssel kezelték. De nem úgy most. Az Örökkévaló tisztjeinek elég volt csettintenie egyet, és a n k minden szeszélyüknek engedelmeskedtek. Ez így sokkal jobb volt.

Szerette látni a félelmet a szemükben, és élvezte, hogy undorodnak az érintését l. Mindez csupán fokozta hatalomérzetét. A férfiak többé nem bántak tiszteletlenül Corvinnal. Hajlongtak, mosolyogtak, bókokkal árasztották el. A gazdagabbak pénzt vagy árukat kínáltak neki. És nem csupán katonai rangja miatt. Corvin katonaként olyan képességét

fedezte fel, amir l addig nem is tudta, hogy a birtokában van.

Különlegesen gyors volt a keze, és természetadta tehetsége volt a pengéhez. Az emberek kardfogatóként egy szinten emelgették Decadóval, és Corvin mostanáig tizenegy párbajt vívott. Mindegyiket nagyon élvezte. Volt valami pompás abban, ahogy látta, amint ellenfeleinek arckifejezése megváltozik. Amikor a párbajozók el ször összeérintették kardjaikat, mindegyikük ugyanúgy nézett ki: telve önteltséggel, és azzal a hittel, hogy legy zhetetlenek. Ez az arckifejezés az els néhány csapásváltás idején is így maradt. Aztán a kétely apró szikrája lassan kezdett életre kelni. A tekintetek óvatosabbra váltottak, és látszott rajtuk, hogy gazdájuk jobban összpontosít. Végül megérkezett a félelem, csupaszon, mindenki el tt jól láthatóan.

Mozdulataik hevesebbek lettek, amint a félelem beljebb fúrta magát a lelkükbe. Legvégül pedig ott volt a teljes meglep dés, amikor Corvin pengéje belefúródott a szívükbe. Akkor a tiszt odalépett hozzájuk, arcát a haldokló áldozat képébe nyomva. Belebámult a szemükbe, és addig meredt rájuk, míg az élet ki nem szállt bel lük.

Corvin megremegett az élvezett l, ahogy erre gondolt.

Úgy érezte, a Forrás valóban megáldotta.

Hangosan böffentett egyet, majd talpra lökte magát, felkapta a sisakját, és kisétált az éjszakába. Keletr l éles hangú üvöltés szállt felé.

Közel lehetnek a lányhoz. Hirtelen elkáromkodta magát. Mondta nekik, hogy élve kell elfogniuk? Káromkodott még egyet. Nem, nem mondta.

Decado nem lesz elégedett, és ezt Corvinnak el kellett kerülnie. Azok az emberek, akikkel Decado nem elégedett, nem élnek sokáig.

Balról mély hangú nyögést hallott. Amikor lepillantott a földre, látta, hogy a nagydarab, homokszín hajú férfi, akit korábban ledöfött, a hátára gördül. Corvin jókedve gyorsan visszatért, és odasétált hozzá.

– Remek a lepényed – szólt oda a férfinak. Kivonta szablyáját és vállon veregette vele. – Dirananban gazdag ember lehettél volna.

A férfi ismét felnyögött, megpróbált felállni, de visszaesett a földre.

Vér szivárgott át a kötényén.

– Megesküdtem volna, hogy átszúrtam a szíved. De most feküdj mozdulatlanul! Véget vetek a kínlódásodnak.

A férfi felnézett rá. Nem szólt semmit, meg sem próbálta védeni magát.

– Hadd gondolkozzam! – mondta Corvin. – Ha átvágom a torkod, még gyorsabban elvérzel. És kevésbé lesz fájdalmas. Vagy talán még jobb lenne a nagy ágyéki üt ér. Akkor legalább nem fulladnál bele a saját véredbe. Melyiket szeretnéd? Nagylelk séget tanúsítok irányodban.

Corvin ekkor lépteket hallott, mire megfordult. Ifjú segédlisztje rohant felé. Parnus megtántorodott és majdnem elesett. Corvin hunyorgott a füstt l. A fiú mellvértjét vér mocskolta be.

Parnus odaért hozzá, és elterült a földön. A másik tiszt lepillantott rá.

Bronz mellvértjének oldala beszakadt, és Corvin tátongó sebet látott az oldalán. Parnus megpróbált beszélni, de vér buggyant ki a száján, és a feje hátranyaklott. A tiszt szúrósan meredt a felszakított mellvértre. Az égre, mi tudta ezt ennyire tönkrezúzni? Egyetlen kard sem lenne képes így meg rongálni a fémet.

A haldokló fiúval mit sem tör dve, kisétált a nyílt terepre.

– Jiamadok, hozzám! – bömbölte. – Azonnal! – Bárhol zabáljanak is, meg fogják hallani.

Visszatért Parnushoz és letérdelt mellé.

– Mi történt? Mondd el!

– Két... ember. Csatabárd... haldoklom?

– Igen, haldokolsz. Azt mondod, két ember. Hol vannak a jiamadok?

– Hárman... halottak. A kardos... kett t ölt meg. – Még több vér spriccelt el a fiú szájából, ráfröccsenve Corvin sápadt képére. Jobbról hangot hallott. Amikor felnézett, látta, hogy egy ormótlan jiamad cammog felé a füstön át. Hátrahagyva haldokló fiút, odakiáltott neki.

– Erre!

A fenevad dülöngélve indult meg felé. – Te melyik vagy? – dörrent rá Corvin, aki ritkán tör dött a jiamadok nevének megjegyzésével.

– Kraygan – felelte a lény. El reugró pofáját vér borította: láthatóan éppen evett.

– Két ember van odakint. Ki tudod szagolni ket? – Túl nagy a füst.

– Aztán felhorkant. – Nem kell szagolni. Itt vannak. – És karmos mancsával dél felé mutatott.

Úgy volt, ahogy Parnus mondta. Ketten voltak. Az egyikük magas és karcsú, bokáig ér , sötét b rkabátban, a másik tagba szakadt, fekete szakállú, nyers külsej alak. Egy csillogó, kétfej csatabárd volt nála.

– Öld meg a csatabárdost! – mondta a tiszt Kraygannak. – Én elbánok a kardossal.

A jiamad el húzta súlyos hosszúkardját, és cammogva meg indult a férfiak felé.

Aztán a fenevad megrohanta a csatabárdost. Corvin nézte, ahogy ráveti magát a parasztra. Az, ahelyett, hogy menekülni próbált volna, a lény elé ugrott. A kard lesújtott. A csatabárd reccsenve csattant neki, szétzúzva a pengét, hogy szinte azonnal visszafordítva csapásának ívét, belemélyedjen Kraygan nyakába. A jiamad rohamának sebessége el relökte a haldokló bestiát, teste nekivágódott a csatabárdosnak, és ledöntötte a lábáról. Kraygan támolyogva megtett még néhány lépést, aztán a földre zuhant. A csatabárdos felállt, és Corvin felé fordult.

– t hagyd rám, Harad! – kiáltott oda neki a kardos alak. A fekete szakállú paraszt habozott.

A tiszt gúnyos tisztelgésre emelte szablyáját.

– Á, párbajozni akarsz velem? – kérdezte a karcsú férfit l.

– Nem. Egyszer en csak megöllek.

Corvin elmosolyodott. Ismét itt volt az ismer s önteltség. Az ívelt kardra nézett, amit a férfi fogott. Hasonló alakja volt, mint Decado imádott fegyvereinek. A férfi még a tokot is a hátán átvetve viselte.

Corvin még innen is látta a benne nyugvó másik kard elefántcsont markolatát.

Az egész ezred irigykedni fog rám, amikor ezekkel térek vissza, gondolta magában.

El relépett, és jobbra-balra a leveg be suhintott, ellazítva vállizmát.

Ellenfele közeledett. Corvin tudta, hogy gyorsan kellene véget vetnie a párviadalnak, aztán megölni az esetlen csatabárdost, de az efféle pillantok túl kellemesek voltak ahhoz, hogy siettesse ket. Belenézett ellenfele zafírszín szemébe, és elmerengett rajta, vajon miként néz majd ki ez a szempár, ahogy az élet kihuny benne.

Összeérintették kardjukat. Corvin hátralépett.

– Mutasd, mit tudsz! – szólt oda neki a kardos.

A tiszt óvatos támadást indított, próbára téve ellenfele képességeit. A férfi fürgén mozdult és jó volt az egyensúlya. Könnyedén hárított és blokkolt, és nem lendült ellentámadásba, ami rést hagyott volna egy riposztra. Corvin növelte a tempót, pengéje szédületes sebességgel vágott, döfött és hasított. De újfent kivédték minden kísérletét. Még kétszer támadott, azokat a technikákat vetve be, melyekkel a múltban gy zött. A férfi hárította ket, vagy könnyedén ellépett el lük oldalra.

A tiszt hátraugrott, és a t réért nyúlt. Aztán megtorpant. Ha el húzza, ellenfele is kiránthatja második kardját.

A férfi elmosolyodott.

– Vond csak ki a pengéd! Szeretném látni, mennyire jól forgatod.

Corvin el húzta t rét. Ahelyett, hogy növelte volna önbizalmát, az új fegyver inkább kilúgozta bel le. A kardos alak nyugodtan várakozott.

– Nincs rá szükségem! – hajította félre a t rt a tiszt.

– Az biztos, hogy többre van szükséged, mint amid van – felelte erre a kardos.

Corvin nagyot nyelt. A valótlanság érzése kerítette hatalmába. Ez nem történhet meg. Corvin, a nagy párbajh s. Ismét támadott, egyre több és több kockázatot vállalva, egyre közelebb és közelebb kerülve a halálos csapáshoz. Az egyik szúrás egy hajszállal hibázta el a férfi torkát. Még néhány pillanat, és övé a gy zelem. Pengéik összecsattantak. Éles fájdalom hasított az ágyékába. Corvin hátraugrott.

És megtántorodott.

Nem is érezte, hogy ennyire fáradt lenne. Úgy t nt, mintha minden ereje elhagyná. Jobb lábán valami meleget és nedvese érzett. Lenézett.

Sötét nadrágja lucskosra ázott. A lába megrogyott, és térdre hullt. Az ágyéka felett a szövetbe mély vágás hasított. Elejtette a kardját, és félrehúzta a kelmét. Az ujjai között vér pumpált ki a sebb l. Combi üt erét vágták át.

Tenyerét a sebre nyomta, hiábavalóan próbálva elállítani a vérzést.

– Segíts! – könyörgött gyilkosának. – Kérlek, segíts! A férfi végignézett a lángoló településen.

– A hozzánk hasonlóknak nincs segítség. Mi vagyunk az elátkozottak. Attól tartok, nem fogod élvezni az Ürességben töltött id t.

----------

A futás nem számított olyan tevékenységnek, amit Stavut örömmel csinált, de az öröm járt most a legkevésbé az eszében, ahogy a hosszú lábú vadászn után szaladt. Követte t a település széléig, ahol megpillantották a jiamadokat, a tetemeket és a tüzet. Ez elég is volt Stavutnak.

– T njünk el innen! – ragadta meg a lány karját.

Askari lerázta magáról, kilépett a fák takarásából, és egy vessz t illesztett a húrra. Arca a holdfényben olyan keményre zordult, akár egy szikla. Stavut rettegve nézte, ahogy a jiamadok észreveszik a lányt.

Tekintetével követte a nyíl röptét, és látta, amint az belevágódik a jiamad koponyájába.

Ekkor Askari megfordult, és elrohant mellette. Stavut egyetlen pillanatig még ott állt, ahol volt, aztán is futni kezdett az életéért. A kalmár karcsú volt és fiatal, de a szekéren való üldögéléssel és a fizikai munka elkerülésével töltött évek vámot szedtek állóképességén. De még így is új er re kapott, amikor hátra-hátrapillantva meglátta az ket szívósan üldöz bestiális lényeket, eltátott farkaspofájukat, és a gy lölett l vadállatiasan csillogó aranyszemüket.

Visszaérve az erd be majdnem elvesztette szeme el l Askarit, ahogy a lány farönkökön ugrált át és a bozótos nyiladékain suhant keresztül.

Stavut most már nem mert hátranézni. Fogalma sem volt, hogy a lények vajon lemaradtak-e mögötte, vagy olyan közel vannak, hogy szinte megérinthetik. A tüdeje égett, vádlija lángolt. Jobb lábának ujjait már nem is érezte.

Maga el tt megpillantott egy tömör sziklafalat. Askari éppen akkor ért oda, és azonnal mászni kezdet rajta felfelé. Stavut semmiképpen nem követhette. Ekkor valahonnan a háta mögül, közelr l vérfagyasztó bömbölés harsant – és Stavut meglelte az utat. Odaszáguldott a szirtfalhoz, és kapaszkodó után kapkodott, felhúzva magát. Csak mászott, mászott, és nem nézett le. Szíve csak úgy dörömbölt a mellében. Fölötte Askari fellendült az egyik párkányra.

– Gyorsabban! – kiáltotta a lány, és megperdülve lenézett férfi alá.

Stavut önkéntelenül is lepillantott. Pontosan alatta egy jiamad mászott – olyan közel, hogy karmos mancsával már majdnem elérhette és leránthatta a kalmárt a sziklafalról. De az ifjú nem a jiamad látványától markolta szorosabban a követ, hanem az eddig megtett magasság miatt: jó kilencvenlábnyira járt már a földt l. Szédülés tört rá, és úgy t nt, mintha maga a szikla kezdene dülöngélni. A valószer tlenség érzése tört rá, és gondolatai kavarogni kezdtek.

Egy nyílvessz suhant el mellette, alulról pedig mordulást hallott.

Lenézve látta, hogy a jiamad nyakából egy fekete tollú vessz áll ki.

Egy második nyíl csapódott a lény fejébe, mire a fenevad aláhullt: teste pörögve csapódott a lenti szikláknak.

– Mit csinálsz, te idióta?! – kérdezte Askari.

A kalmárt elöntötte a harag, mely elnyomta benne a szédelgést.

Stavut felfelé lendült, és addig tornászta fel magát a kapaszkodókon, míg végül fellendült a párkányra a vadászn mellé.

– Hogy én mit csinálok? Nem én voltam az, aki lel tte az egyiküket.

Nem én voltam az, aki ránk szabadította ezeket a lényeket. Egyszer en el is osonhattunk volna. De nem, neked a harcosn t kellett játszanod.

Askari kihajolt a meredély fölé. Újabb jiamad nem mászott felfelé.

– Nem osonhattunk volna el – mondta. – Megfordult a szél.

Kiszagoltak volna minket.

– Hát, nem kellett kiszagolniuk minket, igaz? Azután már nem, hogy te megmutattad magad nekik.

Askari felsóhajtott és hátrad lt.

– Megölték a barátaimat és felgyújtották az otthonomat. Szerinted hagytam volna inkább, hogy sértetlenül megússzák? Vadászni fogok rájuk, és mindet megölöm.

Stavut hirtelen felnyögött fájdalmában, ahogy görcsbe rándult a jobb vádlija. Hangosan káromkodott egyet, és megpróbálta kimasszírozni a megcsomósodott izmokat.

Feküdj hanyatt! – szólt rá Askari, és letéve íját, letérdelt mellé. Ujjai mélyen belevájtak a férfi vádlijába. Egy pillanatra iszonytató volt a kín, aztán a görcs enyhült.

– Nem vagy túlontúl edzett – jegyezte meg a lány. – Az izmaid puhák.

Miközben a vadászn tovább dörgölte lábát, a férfi hirtelen szégyenkezve vette észre, hogy legalább testének egy része többe már nem puha.

– Már jó! Már jó! – húzódott vissza a lánytól, remélve, hogy váratlan izgalma észrevétlen maradt.

A lány felnevetett.

– Az öreg vadász azt mondta, hogy a veszély és a gerjedelem mindig együtt jár.

– Ennek semmi köze a veszélyhez! – csattant fel a kalmár. –

Általában izgalomba jövök, amikor egy n masszírozza a lábamat.

Mindenesetre mihez kezdünk most, hogy elmentek?

– Ó, nem mentek el – derült fel Askari arca. – Úgy képzelem, hogy a szirttet re vezet hosszabb úton indultak el. Egy órán belül itt lesznek alattunk és felettünk.

– És mi az oka annak, hogy ezt ilyen vidáman fogadod?

– Nem akarom, hogy elmenjenek. Ha megteszik, nehezebb lesz ket megölnöm.

– Meg rültél? Ezek jiamadok. Gyilkolásra tenyésztették ki ket.

Húszan vannak, de lehet, hogy harmincan.

– Tizennégyen vannak még a nyomunkban. Még elég nyílvessz m maradt... és a közelben akad még több is. Életben fogunk maradni.

– Te eszel s vagy.

– Már megöltem kett t – mutatott rá a lány.

– Ez igaz. Egyet akkor l ttél le, miel tt még tudták volna, hogy ott vagy. A második meg egy sziklafalon kapaszkodott. Ezek a lények pusztán a szagod alapján meg tudják mondani, hogy merre vagy.

Hogyan fogsz vadászni rájuk? Hogyan kerülsz elég közel ahhoz, hogy leszedd ket? Elég egy hiba, és máris rajtad vannak.

– Én nem hibázom.

– Szóval most az eszel sséget felváltja az önteltség. Mindenki hibázik. Ez az élet része. Láttam Alahirt és az embereit, amint néhány jiamad után eredtek. A legendások népe nagyszer és félelmet nem ismer harcosokból áll. Mégis hárman haltak meg. Ahhoz, hogy meghalj, elegend egyetlen rosszul ki l tt vessz .

– Én nem tévesztem el a célt.

– Már megint kezded! Két vessz be került megölnöd azt a bestiát, amelyik alattam mászott. Ha a talajon lett volna, és rád ront, akkor az els mellélövés után azt láttad volna, hogy odaér hozzád és kitépi a karodat.

– Azért vétettem el, mert melletted kellett ell nöm. – A lány sóhajtott. – De van igazság abban, amit mondasz. Szóval mondd el, mi a terved!

– A tervem? Milyen tervr l lenne szó?

Askari vett egy nagy leveg t, és szúrósan meredt a másikra.

– Nem akarod, hogy harcoljak velük. De akkor mégis mit gondolsz, mit kellene tennünk? Jelen pillanatban éppen megpróbálnak bekeríteni minket. Tudok egy utat a sziklafalon át, de úgy megint csak nyílt terepre jutunk. Ott pedig csapatostul törhetnek ránk. Szóval mit javasolsz?

Stavut is sóhajtott.

– Imádkoznék, de nem hiszem, hogy a Forrás kedvel. Talán csak itt kellene üldögélnünk és remélni, hogy elmennek.

A lány ekkor felnevetett. Hangja telt volt, kacaja ragadós.

– Ó, Stavut, volt harcos a családodban?

– Volt egy bácsikám, aki szeretett vitatkozni a kocsmában. számít?

Askari kihajolt a párkányon, és szemügyre vette a lenti terepet. Majd felnézett. Felh k gyülekeztek, de egyel re a hold fényesen világított az égen.

– Amikor a felh k eltakarják a napot, azt akarom, hogy kövess! –

mondta

– És hova fogunk menni?

– Fel a szirtre. Kicsit odébb a párkányon nyílik egy bejárat.

Barlangok és alagutak sorához vezet. Id nként ott táborozom.

– Biztonságos lesz?

– Fentr l nyílnak más bejáratok is, viszont az alagutak keskenyek, és ott egyszerre csak egyesével tudnak ránk rontani. Meg tudom ölni ket, miközben minket keresnek.

– Remek! Még több gyilkolászás. Még több rettegés. – A lány újra felnevetett.

– Ne legyél ennyire levert, Stavi! Szerencse, hogy elhoztad ezt az íjat. Kurtább, és könnyebb használni, mint a hosszúíjamat. F ként az alagutak zárt terében.

– Egyáltalán nem vagy megrémülve?

– Mit számít az? Ha er södne a félelmem, közelebb kerülnénk a biztonsághoz? Én Askari vagyok. Ezek a lények nem rémítenek meg engem. Semmi, ami él és lélegzik, nem menekülhet el a halál el l, Stavi.

– Már másodszor hívsz Stavinak. Jobban szeretem a Stavutot.

– Miért? A Stavi sokkal... barátságosabb.

– Anyám hívott Stavinak. Én pedig nem anyaként tekintek rád.

– Azt tudom. Hogy hív a barátod, Alahir?

– Rászokott arra, hogy Üstfoltozónak nevezzen. Azt sem szeretem.

– Én pedig Stavinak hívlak majd – mert tetszik a hangzása. Azt hiszem, remekül illik hozzád.

A szirtfal hirtelen sötétbe borult. Askari felállt, kézen fogta Stavutot, és elindult a párkányon, mely elkeskenyedett. Nem sokkal odább már alig egy láb széles sziklaperemen araszoltak el re. A kalmár izzadni kezdett, és a veríték belecsöpögött a szemébe. Askari megszorította a kezét.

– Már nincs sok hátra – mondta a lány. A kalmár lába remegni kezdett, de a lány érintése bátorította. Látta, hogy Askari felnéz a felh kre. A hold már majdnem tisztán látszott. Ekkor egy kevesebb mint két láb széles repedéshez értek a sziklafalban. Askari beszuszakolta magát, Stavut pedig követte. Odabent szuroksötét honolt.

– Ne engedd el a kezem! – szólalt meg a vadászn . – Lassan kell haladnunk. – A férfi nem is látta társát. Semmit sem látott. Mégis annyira megkönnyebbült, hogy lejutottak a magas párkányról, hogy teljesen ellazult, amint lassan haladtak el re a sötétségben. Askari gyakran megállt, és finoman módosította haladásuk irányát. Stavut nem kérdezte meg, miért. Egyszer en csak követte t a szirt fagyos, rideg mélyébe. Egy id után ismét megálltak. – Megvárjuk a holdfényt –

suttogta a lány.

– A holdfényt?

– Igen. Újra másznunk kell. Légy türelemmel! El fog jönni. Stavut nem tudta, mennyi ideig álltak ott egymás mellett, de végül halvány

fény kezdett derengeni felettük. Látta, hogy a sziklában van egy repedés, és a holdfény azon sz

dik át. Éppen csak ki tudta venni

Askari arcát. A lány egy újabb tömör szirtfal mellett állt.

– Odafent van egy másik barlang – suttogta. – Vannak ott szerszámaim és néhány tárgy, aminek hasznát vehetjük. Könny felmászni. Te mész el ször. Én követlek, és megmondom hova lépj mászás közben.

– Az istenekre! – suttogta Stavut. – Megint másznunk kell?

– Ha élni akarsz.

A kalmár mászott. A sziklafal rücskös volt, és ahogy a lány ígérte, nem volt nehéz megmászni. A teteje táján azonban a kapaszkodók kisebbek lettek. Askari alatta csimpaszkodott, megtámasztva a lábát.

Végül Stavut felvonszolta magát egy újabb széles párkányra. Askari megérkezett mellé, és bekúszott a keskeny alagúton egy szélesebb barlangba. Itt újabb cakkos hasadék nyílt a falban, jó tizenkét láb magasban – a természetes ablakon sütött be a holdfény. A most már fáradt Stavut bebotorkált a barlangba. Odabent t znek való fát, az egyik sziklakiszögellésen pedig egy lámpást látott. A közelben nyilakkal teli tegez hevert, és egy hosszú lándzsa, levél alakú vasfejjel. Akadt három takaró és egy agyagedény is.

– Nagyon otthonos – szólalt meg a kalmár. Askari intett, hogy maradjon csendben. Odalépett hozzá és belesuttogott a fülébe.

– A hang messze száll ezekben a barlangokban. Ne beszélj!

– Hány út vezet befelé? – tolta oda száját a másik füléhez.

– Csak az, amelyiken bejöttünk. A jiamadok túl nagyok ahhoz, hogy bekússzanak rajta. Itt biztonságban leszel, úgyhogy pihenj. Addig én körülnézek. – Rábökött a sziklafalba vájt ablaknál valamivel lejjebb és attól balra húzódó keskeny sziklapárkányra. – Fogj egy takarót, és mássz fel oda! Kétlem, hogy a szagod innen eljuthatna hozzájuk.

Ez értelmes tanácsnak t nt Stavutnak. Askari fogta az íját, hasra feküdt, és visszakúszott az alacsony alagútba. Stavut odasétált, ahol a takarók hevertek. Majd a lándzsára nézett. Megragadta, és döfött vele néhányat. Valószín leg semmi hasznát nem venné egy jiamad ellen, de kellemesebben érezte magát lándzsával a kezében. Fogta az egyik takarót és a fegyvert, és visszatért a távolabbi falhoz. Ekkor döbbent rá,

hogy a lándzsával nem tud felmászni a rejtekhelyére. A takarót így szorosan a derekára kötötte, majd a lándzsát nyéllel el re átvetette a hátán, becsúsztatva a takaró alá. A fegyver hat láb hosszú volt, vagyis a vashegy túlért Stavut feje búbján. Elégedetten, hogy a takaró megtartja a lándzsát, mászni kezdett.

Minden jól ment addig, míg meg nem próbálta magát áttornászni a párkány szélén. A felfelé bök lándzsahegy végigkaristolta a sziklát.

Stavutnak el re kellett hajolnia és ki kellet csavarnia a testét, hogy felhengeredjen a párkányra. Itt nagyjából annyi hely volt, mint egy nagyobbforma ágyban. A mennyezet közel volt, és egyáltalán nem volt elég hely lándzsaforgatáshoz. Egy eónba telt, mire sikerült átfordulnia és kioldania a takarót, kiszabadítva a lándzsát.

A kalmár ekkor azt mormolta:

– Az istenekre, mekkora egy idióta vagy!

----------

Skilgannon átlépett a halott tiszt fölött, és letérdelt a sebesült falusi mellé. Harad is megérkezett.

– Kinyon – mondta. Villám világította meg az eget, amit morajló mennydörgések sora követett. Az ég megnyílt és es kezdett hullani az ég falura.

– Segíts bevinnem! – kérte Skilgannon. – Csak óvatosan... a seb még jobban szétnyílhat.

Nagyon gondosan emelték fel a nagydarab falusit, aki felnyögött.

Feje Skilgannon vállára bukott, és megpróbált beszélni.

– Maradj csendben, ember! Tartogasd az er det!

Becipelték a házába, ahol lefektették az étkezde egyik asztalára.

Skilgannon kioldotta a férfi kötényét, és levette róla. Valamivel a szíve alá kapta a szúrást, és a sebb l rengeteg vér ömlött ki. Skilgannon levett egy lámpást a falról, és megkérte Haradot, hogy tartsa a seb fölé. A rön hosszú hasadás látszott, arra utalva, hogy a t r pengéje elcsúszott a bordákon. Semmiképpen nem lehetett megmondani, milyen mély a seb, de nem érte el a szívet, egyébként a falusi már halott lett volna. A szája nem volt véres, és a seb körül sem látszott komolyabb duzzanat.

Némi szerencsével a penge a tüd t is elhibázhatta, vagy éppen csak megkarcolhatta.

– Nézz körül, találsz-e bort és mézet! – fordult Skilgannon Haradhoz.

A favágó lerakta a lámpást az asztalra, majd kiment a konyhába. –

Tudsz mélyeket lélegezni? – tudakolta a harcos Kinyontól. A férfi éppen csak biccentett. – Azt hiszem, lehet, hogy szerencséd volt, de valószín leg ebben a pillanatban te nem így érzed. Van t d és cérnád?

– Hátsó szoba – suttogta a férfi. Skilgannon besétált a kis hálószobába a ház hátsó részén, és átkutatta a fiókos és a faliszekrényeket. Végül talált egy gombolyag fehér cérnát, meg több t t.

Rábukkant egy ollóra is. Lehúzta a leped t az ágyról, csíkokra hasogatta kötésnek, és visszatért az étkezdébe. Mire megjött, Harad már ott állt Kinyon mellett. Skilgannon gondosan összevarrta a hosszú sebet, majd mézzel bekente. A csatabárdos segítségével felültette a férfit, és átkötötte a mellét. Végül bort öntött a seb környékére, és nézte, mint itatja át a kötést. Kinyon arca elszürkült. Skilgannon fogott egy kupát, és teletöltötte vízzel.

– Igyál! – mondta neki. A falusi belekortyolt, aztán a hátára hanyatlott.

Skilgannon ujjával megérintette a férfi torkát, és érezte, hogy van pulzusa. A szíve vadul vert, de ez valószín leg inkább a sokknak és a rémületnek volt betudható, mint a sebnek. Harad segítségével ágyba fektették Kinyont. Odakint az es zivatarrá er södve csapkodott, és a mennydörgés állandósult robajjá lett.

Amint a falusi elaludt, Skilgannon visszasétált az étkezdébe. Harad már az ablaknál állt, a sötétségbe meredve. Számos ég háznál a t z kezdett lohadni, de még mindig elég lángolt ahhoz, hogy megvilágítsa az odakint hever tetemeket.

– Miért ölték meg ket? – kérdezte a favágó. – Mi célt szolgált mindez?

Skilgannon vállat vont.

– Róka a tyúkólban.

– Hogy?

– A róka beszabadul a tyúkólba. Nem csak azért öl, hogy egyen.

Mindent megöl. Ez a halál orgiája. Nem tudom, miért van. Egyesek

egyszer en szeretnek ölni. Az a tiszt is ilyen volt. De nem kellene sokáig itt maradnunk, mert még jóval több Eggyéforrt van – vagyis jiamad, ahogy ti hívjátok ket.

– Nem hagyhatjuk itt nekik Kinyont.

– Nem tartozom érte felel sséggel.

– Akkor menj! – csattant fel Harad. – Majd én megvédem.

Skilgannon felnevetett.

– Nem, Harad, nem hagylak itt. Lehet, hogy Kinyonért nem tartozom felel sséggel, de érted igen.

A favágó megfordult, és a kardforgatóra meredt. Fakókék szeme csak úgy csillogott.

– Értem senki sem tartozik felel sséggel.

– Próbád meg fékezni a haragod! – tanácsolta Skilgannon. – Úgy értettem, hogy a barátom vagy, és én nem hagyom magukra a barátaimat.

Harad teste ellazult.

– Mit gondolsz, életben marad?

– Nem tudom. Er s ember.

– Rengeteg volt ott a vér.

– Nem igazán. Egy kevés vér is sokáig folyik. Ennél rosszabb vérzésben is volt már részem, és néhány nap alatt felépültem. Attól függ, hogy a t r ért-e bármilyen létfontosságú szervet. Egy darabig nem is fogjuk megtudni.

Harad felállt az ablak mell l és besétált a konyhába, hogy a lepény maradékával térjen vissza. Egy darabig csendben ült, amíg evett. A vihar egész éjszaka dühöngött, és végül minden t z kialudt. Skilgannon rábukkant egy cipó maradványaira, meg egy fél sajtkerékre. is leült enni. Jó darabig nem beszélgettek, de a csend nem volt kényelmetlen. A kardforgató többször bement a hálószobába és ellen rizte az alvó Kinyont.

Az es csak nem sokkal pirkadat el tt csendesedett. Harad egy székben szunyókált a kandalló mellett. Skilgannon elhagyta a házat, és kisétált a nyílt terepre. A füstszag még mindig megülte a környéket. Az er söd fényben végigsétált a f úton, nyomokat keresve a földön.

Rábukkant egy jiamad tetemére, melynek koponyájából fekete tollú

vessz meredt ki. Vagyis valaki felvette a harcot. Továbbmenve emelked sebb részre ért. Itt újabb nyomokat talált, melyeket gondosan megvizsgált. Valaki lejött fentr l, megállt, majd megfordult és visszafutott a dombok közé. Egy csapat jiamad vette üldöz be. A jiamadok nyomai nagyok voltak. Akit üldöztek, annak kis lába volt, akár egy gyereké, de a rohanó léptek távolsága elárulta, hogy nem gyerek. Valószín leg egy n lehetett. Egy darabig követte a nyomokat, de nem volt könny dolga. Az üldöz jiamadok is átrohantak ugyanazokon a helyeken, többnyire eltüntetve prédájuk csapáját. Imitt–

amott viszont Skilgannon rábukkant az

Emberi lábnyomokra is. Két lábnyomra. Egyikük csizmát hordott, míg a másik – a kislábú – mokaszint viselt.

Nem akart túl messzire elkalandozni, így visszatért Kinyon házába.

Amikor megérkezett, többeket talált ott: egy rémült tekintet kis embert, és két tör dött n t. Harad mellett üldögéltek. k és még néhány más falusi a keletre fekv erd be menekültek. Skilgannon elhaladt mellettük, és belépett Kinyon hálószobájába. A homokszín hajú férfi ébren volt és jobban is nézett ki.

– Köszönet a segítségedért – szólalt meg. – A fenevadak elmentek?

– Egyel re. Tudod, hogy miért jöttek?

– Askarit keresték.

– Ki ez a férfi?

– N – javította ki Kinyon. – Egy ifjú vadász, aki itt él.

– Á! Ez megmagyarázza a jiamadot, akit nyíllal öltek meg. Miért akarták t?

– Nem tudom.

– Ki volt vele?

– Egy Stavut nevezet kalmár. Kedves fiatalember. Nagyon imádja a lányt, bár azt hiszem, a reményeit szétzúzzák majd. Urunk, Landis kán ugyanis személyesen és komolyan érdekl dik Askari iránt. Azt hiszem, magának akarja.

– Felteszem, a lány szép.

– Tapasztalatom szerint minden n az – mosolyodott el Kinyon. –

Elmenekült?

– Eljutott a fenti erd be. Hogy aztán mi történt, nem tudom. A fenevadak követték.

– Egy csomóval végezni fog. Vagy egy évvel ezel tt a hegyek között kószált egy medve. Három utazót mészárolt le. Askari vadászott rá és megölte. A lány nem ismeri a félelmet, és nagyon, nagyon jól bánik az íjjal.

– Tetszik, amit mondasz róla. Remélem, sikerül neki.

– Egyedül lerázná ket. Viszont nem tudom, mi lesz így, hogy Stavut is vele van. Rendes kölyök, de nem erd járó. Annyi szent, hogy le fogja lassítani a lányt. Ehhez vedd hozzá, hogy mindig vöröset visel, így nem fognak tudni túl könnyen elrejt zni.

– Nem hiszed, hogy Askari hátrahagyja?

– Nem. Nem az a fajta, aki sorára hagyná a barátját, ha érted, mire gondolok.

– Értem, mire gondolsz – felelte Skilgannon. Otthagyta Kinyont, és visszatért a nagyszobába. Mostanra még több falusi érkezett, és a szoba zsúfolásig megtelt. Tüzet gyújtottak a kandallóban, majd leültek a többiek mellé. Harad odakint ácsorgott. Skilgannon csatlakozott hozzá.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte az ifjú favágó.

– Vagy elmegyünk és elfelejtjük a fenevadakat, vagy követjük ket, és megölünk annyit, amennyit csak tudunk.

– Azt mondom, kövessük ket.

– Gondoltam, hogy ezt mondod. És ezúttal egyetértek veled.

– Tényleg? – lep dött meg Harad. – Miért gondoltad meg magad?

– Azért jöttek, hogy elfogjanak egy n t, aki kedves Landis szívének.

Tudni akarom, hogy a lány miért fontos annyira, hogy kiküldjenek érte egy portyázó csapatot.

----------

8.

Stavut a takarójába burkolózva feküdt, de nem tudott elaludni.

Nyáladzó pofájú jiamadok képei töltötték meg a gondolatait. Keményen küzdött, hogy összeszedettnek t njön, míg Askarival volt. Egyetlen férfi sem szeret gyengének t nni a n el tt, akit kíván. Alahir ezt

„hattyúalakításnak" nevezte – nyugodtság a felszínen, veszettül topogó lábacskák legbelül. Ám az éjszaka átélt rémségei most már kezdtek kiütközni Stavuton. A keze reszketett, és termékeny képzelete a halál és a csonkítás újabb és újabb képeit vetítette elé.

– A képzel dés a harcosok átka – mondta neki egyszer Alahir.

Enyhén ittas volt, és keményen munkálkodott azon, hogy teljesen kiüsse magát. – Egykor volt egy barátom, akinek eltört a gerince. Lovagolni mentünk... pontosabban versenyezni... a lova megbotlott, és ledobta t.

Amikor odaértem hozzá, azt hittem, egyszer en csak elkábult. De magánál volt, mégsem mozdult. Egy hónapba telt, mire meghalt. –

Alahir megborzongott. – Ez jó darabig kísértett.

– Hogyan jutottál túl rajta? – kérdezte Stavut.

– Ismered a Sárkányszarvakat?

A kalmár bólintott. Ez egy sziklaszál volt, közel a kapitány szül városához, Siccushoz. Vagy kétszáz láb magas, a teteje behasadt, amit l a szikla úgy nézett ki, mintha szarvai n ttek volna.

– Szóval találkoztam egy szent emberrel, és elmondtam neki, hogy nem tudom kiverni a fejemb l Egar balesetét. mondta, hogy ugorjam át a Sárkányszarvakat, aztán említsem meg a félelmeimet a Forrásnak.

Stavut megrökönyödött.

– De nem tetted meg?

– Dehogynem! A szent emberek tudják, mit beszélnek.

– Átugrottad a szakadékot.

– Az nem szakadék, te idióta! A legkeskenyebb pontján nem szélesebb tíz lábnál. Aztán leültem, és beszéltem a Forráshoz. És végül elmúlt a félelmem.

– Válaszolt a Forrás? – Természetes, hogy válaszolt. Nem épp most mondtam, hogy elmúlt a félelmem?

– Úgy értettem, hogy hallottad az hangját? –Többé már nem hallok hangokat – keményedett meg Alahir arca. – Bárcsak soha ne is említettem volna neked! Mindegy, mert nem ez a történet lényege.

– Akkor mi?

– Nem tudom – tért vissza Alahir a kilencedik söréhez, és felhajtotta.

– Nem is emlékszem már, miért említettem meg. Ó, igen! – ragyogott fel az arca. – A félelem, meg hasonlók miatt.

– Ennek semmi köze a Forráshoz – makacskodott Stavut. – Amikor a barátod meghalt, ráébredtél a halandóságodra, aztán tettél valami agyatlan, ostoba és veszélyes dolgot, hogy meggy zd magad, tényleg halhatatlan vagy, és semmi sem árthat neked.

– Ez jól hangzik – mondta Alahir barátságosan, és szavai kezdtek összefolyni. – Nem nagyon érdekel, hogy mi volt az oka. A félelem elmúlt. Talán neked is ki kellene próbálnod.

– Meg fogom tenni. Jó el re kerül majd az elvégzend dolgok listáján. Pontosan az éhes oroszlán golyóinak megütögetése után.

Alahir elmosolyodott.

– Furcsa ember vagy, Üstfoltozó. Mindig lebecsülöd magad. De én ismerlek... jobban, mint te saját magad. Er sebb vagy, mint gondolod.

És tudod, ez veled a gond. Túl sokat gondolkodsz. – Hangosan böfögött egyet. – Szerinted is gyenge ez a sör? Nem úgy t nik, mintha megütné a mércét.

Stavut éppen felelni akart, de Alahir újabb korsóért kiáltott. A lába ekkor megbicsaklott, és a férfi lassan lerogyott a földre.

– Mégis, mit m velsz? – tudakolta a kalmár.

– Azt hiszem, tábort verek éjszakára – hevert el a földön a kapitány.

Amikor a barátjára gondolt, az enyhítette Stavut félelmeit, ahogy ott feküdt beékel dve a keskeny sziklapárkányon.

A lentr l felhangzó nesz rángatta vissza a jelenbe. A félelem szirmot bontott. Ül helyzetbe tornászta magát, és lenézett. Holdfény sütött be a barlang mennyezetén tátongó hosszúkás nyíláson, így látta, hogy Askari tért vissza. A lány arca véres volt. Ekkor a holdfény elt nt. Stavut felfelé fordította fejét. Egy irdatlan jiamad küszködte be magát az ablakszer nyíláson. Askari felemelte íját, és kil tt egy vessz t. Az

nekicsattant a lény b r mellvértjén az egyik széles bronzszegecsnek, és lepattant róla. A bestia vérfagyasztó ordítással ugrott be a barlangba.

Stavut megragadta a lándzsát, és átlendülve a peremen, leugrott, torkaszakadtából üvöltve. A jiamad megpördült, és felnézett. A férfi nekicsapódott a fenevadnak, a lándzsa belefúródott a nyakába, majd egészen a melléig hatolt. A kalmár hatalmasat esett, aztán a térdére gördült, Askari pedig ismét l tt. Egy újabb bestia zuhant a barlang padlatára, nyíllal a szemében, haláltusájában rángatózva. Stavut arra a fenevadra nézett, amelyikre ráugrott. Halott volt. A lándzsa a nyaka tövénél hatolt be, és beljebb fúródva felnyársalta a szívét.

– Bajban vagyunk – szólalt meg a lány. – És nincs kiút.

----------

Harad a tömör sziklafalra néz , nem túl mély barlang bejáratánál üldögélt. A holdfény csak id

l id re világította meg a szirtet, ahogy a

gyülekez es felh k ellepték az eget. Eddig követték a nyomokat, de a fény elt ntével Skilgannon hajnalra halasztotta a vadászat folytatását.

A kardforgató éberen aludt a barlang végében, két kardja tokjából kivonva hevert mellette.

Haradot elöntötte a béke. Tudta, hogy ez furcsa. Egész életben küzdött indulatos természetével, és megbúvó haragjával, mely zavarta t. Most viszont, egy ellenséges erd közepén, rémít bestiákat üldözve, zavartalan nyugalmat érzett. Megragadta a csatabárdot, és rámeredt a fekete nyélbe vésett ezüstrúnákra. A fegyver gyönyör volt. Egyetlen csorbulás sem látszott a fején, egyetlen rozsdafolt sem. Snagával a kezében Harad szinte halhatatlannak érezte magát.

– Pihenned kellene – lépett mellé nesztelenül Skilgannon. A favágó összerezzent.

– Az égre, muszáj mindig a frászt hoznod az emberre?! – Skilgannon elmosolyodott.

– Bocsáss meg, Csatabárdos! – Harad megborzongott.

– Ne hívj így! Valahogy... rossznak hangzik. Nem tudom megmagyarázni.

– Nem is kell. – A hold megint felbukkant, megvilágítva a szirtfal aljában hever jiamad tetemét, jó harminc lábbal alattuk. – Ezen a sziklán másztak fel. A jiamadok nem követték ket, hanem nyugatnak kerültek. A lány és a kalmár vagy fent, vagy bent találtak egy utat.

Reméljük, hogy inkább az utóbbi történt.

– Utat találtak, de bent hol?

Skilgannon rábökött a sziklafalra, melyet barlangnyílások pöttyöztek.

– Azt mondanám, hogy a szirtben alagutak és hasadékok vannak.

Szerintem a lány tudta, hogy hova tart. Máskülönben lehet, hogy megpróbálta volna lefutni ket, ami viszont nem lett volna bölcs dolog.

Az Eggyéforrtak hihetetlenül kitartóak.

– Még meddig várunk?

– Hajnalig. Nem akarunk a sötétben botorkálni. – Addigra megölhetik ket.

– Igen, meg. De amint bent leszünk a sötétben, kétféle veszéllyel nézünk majd szembe. A lány vadász. Amennyire tudja, csak ellenségek járnak a közelében. Inkább nem lövetném le magam azzal, akinek segíteni próbálok.

– Jó érvelés – bólintott Harad. Egy darabig üldögéltek, élvezve a csendet, majd ismét a favágó szólalt meg. – Mennyire volt képzett a tiszt, akit megöltél? –Tehetséges volt, és gyors kez .

– Mégis könnyedén gy zted le.

– Nem volt szíve, Harad.

– Úgy érted, hiányzott a bátorsága?

– Nem egészen. Az a harcos, akinek van szíve, meríthet magából, és a lehetetlent is megkísérli. Druss ilyen volt. Már id sebb volt, amikor találkoztunk... olyan ötven körüli. Beteg is volt. Mégis, amikor ránk támadtak, valahol lelt magában er t, és belegázolt a ránk tör nadírok jébe. Ezt nem lehet tanítani. Fejlesztheted az ügyességed, a gyorsaságod és az er d. De a szív olyasvalami, amivel az ember születik. Vagy nem születik... mint az a tiszt. Neked van, Harad. Neki nem volt.

– Egen, de az nem az enyém, igaz?

– Hogy érted ezt?

– Újjászületett vagyok. Mindenem, amim van, Legendás Drusstól származik. Mi van akkor Haraddal?

– Nem vagyok filozófus, barátom. És nem ismerem a mágiát, mely megszült téged. És igaz, sok van benned Drussból. De te az vagy, aki.

t, az vagy, aki lenni akarsz. Úgy t nik, hogy ezt az aggodalmat hangoztatja minden n vagy férfi, aki születik. Mennyi van bennem apámból? Mennyi anyámból? Mennyi gyengeséggel átkoztak meg? Az erejükb l mennyit mondhatok a magaménak? Landis kán megpróbálta elmagyarázni az újjászületés folyamatát, de bevallom, az nyílként süvített át rajtam. Amit viszont sikerült felfognom, az az, hogy az eredeti személy fizikai lényegét, ha úgy tetszik, a magját lehet kinyerni a csontokból. Az egyetlen különbség közted és bármely más ember között az, hogy neked csak egy szül d van, és nem kett .

– Akkor hát semmi nincs bennem anyámból? – kérdezte Harad. – Ez hogy lehet?

Skilgannon széttárta a kezét.

– Landis kán spermákról, petékr l és misztikus gépezetekr l beszélt.

Egyiknek sem volt semmi értelme számomra. Ami viszont megértettem, az az, hogy az újjászületés az eredeti ember fizikai másolatát hozza létre. És ez itt a lényeg. A fizikai. Mi tesz igazából egy embert emberré?

Karjának ereje vagy lelkének bátorsága? Neked van saját lelked, Harad.

Te nem Druss vagy. Éld hát a saját életed!

A favágó hosszan kifújta a leveg t.

– Egen, ez jó tanács, tudom. És mégis... – A nagydarab ifjú felsóhajtott. – Azt hiszem, most alszom egyet.

– Én majd rködöm.

Esni kezdett az es : el ször csak néhány csepp kopogott a barlangbejárat körüli sziklákon, aztán a felh k hasa megnyílt.

Skilgannon hátrahúzódott a bejárattól. Vízerek kezdtek lecsorogni a barlang falán, ahogy a hirtelen támadt vihar réseket talált a fenti szirtfalban. A harcos tokjába csúsztatta kardjait, és leült egy k tömbre.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, és az ég kitisztult. A szemközti szirt fürdött a holdfényben. Harad horkolni kezdett, a kardforgató pedig visszatért a bejárathoz.

A leveg friss volt, és érezte a közeli feny fák tömény illatát.

Magasan fent a csillagok fényesen ragyogtak az éjszakai égen.

Ugyanazok a csillagok, melyekre gyerekkorából emlékezett.

Hirtelen elnehezült a szíve. Ugyanezek a csillagok ragyogtak rá, amikor el ször találkozott Jiannával, ugyanezek sziporkáztak felette, ahogy férfivá érett, és az övé lett az elátkozott Nappal és Éjjel kardjai.

És az fényük látta minden férfi, n és gyermek lemészárlását Perapolis városában.

Egy másik életben.

Hirtelen kirázta a hideg, ahogy a régi emlékek rázúdultak. Mint a barlang falán a vízerek, ezek is úgy törtek el elméje rejtett zugaiból.

, és a fiatal angostin harcos, Vakasul, éppen a hegyek között tett felderít útról tértek vissza. Skilgannon fáradt volt, de mégis ujjongott.

Hírt kaptak, hogy délen nagy csatát vívtak. A naashaniak megütköztek a zharnokkal az si város, Sherak falai el tt. Jianna, a Boszorkánykirályn , szétzúzta a zharn sereget, mely észak felé menekült. Ez a gy zelem minden bizonnyal lélegzethez juttatja az angostinokat, és Skilgannon, aki akkor tért haza a tengerre néz szirten álló otthonába, el ször érzett magabiztosságot hónapok óta. Az égen sirályok keringtek, és a nap ragyogott a felh tlen égen. A hadvezér nyavalyái szinte mind elmúltak, és megbékélt önmagával. Vakasul visszavitte a lovakat az istállóba. Skilgannon besétált háza keleti szárnyába, majd azon át a hátsó kertbe. Ott egy csapat kertész munkálkodott: a virágzó bokrokat nyesték vissza, és készítették fel a talajt a növények elültetésére. A leveg t s

n megülte a lonc és a

rózsák illata. Az egyik szolga h sít t hozott neki, egy másik pedig az udvartól érkezett leveleket adta át. Ezeket felbontatlanul hagyta, és inkább a kert látványát élvezte. A széles földszinti teraszt maga mögött hagyva odasétált a kertészekhez, hogy szót váltson velük. Az egyikük éppen vérvörössel szegett, aranyszirmú palántákat ültetett az ösvény szélére. A férfi felpillantott, amikor Skilgannon odaért hozzá és elvigyorodott.

„Tudom, generális. Túlságosan szétterülnek, és elzárják az ösvényt.

De olyan bájosak, hogy megéri."

A hadvezér leguggolt.

„Gyönyör ek. Mi a nevük?"

„Általában csak menyasszonykoszorúnak nevezik ket, generális.

Sajnos nincs illatuk." Skilgannon csevegett még egy darabig a férfival, majd meglátta a közeled Vakasult. Visszasétált a fiatal harcossal a földszinti terasz árnyékába, ahol leültek, miközben Skilgannon kibontotta a leveleit. Kevés fontos érkezett. Az utolsót félretette, és társára nézett. A harcos idegesnek t nt.

„Mi a baj, barátom?"

„Hírt kaptunk délr l, generális. Nem tudom, miként hat majd ránk. A sheraki csata után a Boszorkánykirályn megbetegedett, és meghalt.

Szerinted ez kihat majd arra, hogy a naashaniak miként bánnak a zharnokkal?"

Akkor – akárcsak most – a szavak döbbenetes er vel vágtak bele. A világ egy szemvillanás alatt megváltozott. A kert felett az ég elviselhetetlenül kéklett, és azt vette észre, hogy az égboltot bámulja.

„Rosszul vagy, generális?" Vakasul szintén aggódott, de Skilgannon felemelte a kezét.

„Most hagyj magamra!"

Nem emlékezett az ifjú távozására, sem arra, hogy mi történt még azon a korábban oly szép délutánon.

Jianna meghalt. A valóság annyira megdöbbent volt, hogy sehogyan sem tudta kezelni. Harminc éve nem látta a n t, de életéb l ritkán telt el úgy egy óra, hogy ne gondolt volna rá, tudván, hogy ugyanaz a nap süt rá is, és hogy ugyanazt a leveg t szívja be. De többé már nem, és Skilgannon most jobban egyedül érezte magát, mint bármikor életében.

Túl nagy volt a döbbenete, hogy sírjon. Némán üldögélt, visszagondolva azokra a dics kezdeti napokra, amikor a lány közönséges szajhának álcázta magát, és sötét haját sárgára festette, vörös csíkokkal. Bátorsága, mely dacolt minden veszéllyel és árulással, határtalan volt, szelleme leigázhatatlan. És a férfi olyan szenvedéllyel szerette, hogy életében senki másnak nem jutott hely.

Viszont csak a n halálhíre döbbentette rá arra, hogy a köztük lev fizikai távolság dacára, az a tudat, hogy a n valahol él, tartotta életben t magát is. Ráébredt, hogy titokban abban reménykedett, egy napon módot találnak arra, hogy ismét együtt lehessenek.

A barlangban üldögélve a gyötrelem megújult er vel tört rá. Azon kapta magát, hogy elmélázik, vajon élhette volna-e másként az életét.

Ha a n vel marad, talán tompíthatta volna a hatalom és a birodalom utáni éhségét. A szeme elfelh södött, mire fellobbant benne a harag.

– Remek alkalom lenne a jiamadoknak, hogy most törjenek rád, te pityerg bolond! – suttogta.

– Mondtál valamit? – pattant fel Harad, kezében csatabárdjával.

– Magamban beszéltem.

– Túl hosszú ideig voltál egyedül.

– Ezer év valóban túl hosszú – bólintott Skilgannon. – Van az életedben n ?

– Nincs.

– És mi a helyzet Charisszal?

– Mi van vele? – fortyant fel az elvörösöd Harad.

– Azt mondta, hogy a barátja vagy.

– Egen, azt hiszem az vagyok – dörmögte az ifjú favágó védekez en.

– Voltál n s?

– Egyszer. Réges-régen.

– Voltak gyerekeitek?

– A feleségemt l nem. Fiatalon meghalt pestisben.

– Soha nem n sültél meg újra?

– Soha.

– Akkor nyilván nagyon szerethetted.

– Nem szerettem eléggé, Harad. – Skilgannon kinézett a barlangból.

– Közeleg a hajnal. Azt hiszem ideje nekigyürk znünk a sziklafalnak.

----------

Stavut a távolabbi falnál állt és olyan er sen markolta a lándzsát, hogy kezén a bütykök csontfehérre sápadtak. Minden erejére és Askari hathatós segítségére volt szükség ahhoz, hogy kitépje a fegyvert a jiamad teteméb l. Mindkét keze ragacsos lett a hosszú nyelet borító alvadt vért l. Tekintetét le nem vette a barlang falán a magasban tátongó nyílásról, melyen át már eddig is több fenevad próbált befurakodni. Az els t a lándzsával ölte meg, a másodikat Askari l tte

szemen. A harmadik kapott egy vessz t karmos kezébe, és visszatántorodott. Stavut er sen remélte, hogy véres halált halt, amikor lezuhant a lenti sziklákra.

A férfi szája kiszáradt. Askarira nézett, aki fél térden kuporgott, vessz t illesztve összetett íjának húrjára. Majd tekintete a halott Jiamadokra tévedt. Halálukban is éppen olyan rémít ek voltak, mint éltükben. Hosszú agyarak, csúf karmok, sötét sz rme. A kalmárt kirázta a hideg. Askari azt mondta, tizennégyen vannak: A lány egyet már megölt a sziklafalnál, két másik pedig itt halt meg.

Hát ez remek! – gondolta. Már csak tizenkett maradt.

A holdfény gyérülni kezdett. Askari letette az íját, és meggyújtotta a vén lámpást. Tompa aranyfény töltötte meg a barlangot. A lány egy sziklapárkányra tette a lámpát, mindkét karját kinyújtotta a feje fölé és vett egy nagy leveg t.

– Hamarosan itt a hajnal – szólalt meg.

– Talán elmennek.

A vadászn ránézett, aztán szélesen elvigyorodott.

–Te mindig tréfálsz, Stavi. Ezt kedvelem benned.

A férfi nem tréfált, de úgy döntött, elfogadja a bókot.

Ekkor kaparászás hallatszott a barlang hátulja fel l. A kalmár megperdült, és rámeredt a sziklák és k tömbök halmára. Egy kis kavics meglazult, és legörgött a barlang padlatára.

– Mi folyik itt? – kérdezte Stavut.

– Azt mondanám, hogy rábukkantak egy beomlott alagútra, és megpróbálják megtisztítani.

– De nem sikerül nekik, igaz? – Askari vállat vont.

– Honnan tudhatnám? – íjával a kezében odafutott a barlang hátuljához, és fülét a sziklára tapasztotta, majd visszasétált Stavuthoz. –

Hallom, amint a sziklákat görgetik. Nem hiszem, hogy messze lennének.

– Ez egyre jobb és jobb. –Tudsz íjazni? – kérdezte a lány.

– Miért? Hány íjunk van?

Askari odalépett hozzá, és lehalkította a hangját.

– Csak egy. De egyedül csak odafent szökhetünk ki, a nyíláson át, majd tovább a sziklafalon. Viszont tudnom kell, hogy vannak-e még odakint. És nem tudok egyszerre mászni és felajzva tartani az íjat is.

– Mindig is utáltam csalódást okozni n knek, de legalább olyan jó eséllyel l nélek te téged, mint bárki mást. A célzás nem volt az er sségem.

– Akkor mi az? – csattant fel a n , és hátat fordított neki.

– Az üstfoltozás – felelte a férfi szelíden. Újabb kövecske gurult le a szikla hátuljában felhalmozott k tömbök közül, és pattogott le a padlóra. Stavut vett egy nagy leveg t, majd a távolabbi falhoz sétált, a jó tizenöt lábbal feljebb húzódó nyílás alá. A fal f részes volt, kiugró bütykökkel, melyek megkönnyítették a mászást. Valami hidegség terjedt szét Stavutban belülr l. A gondolatai kitisztultak. Tizenkét fenevad maradt. A többségre a barlang hátulját eltorlaszoló k tömbök elhordásához lesz szükség. Hányan várakozhatnak a másik két kijáratnál, a keskeny alagútnál és a fenti, hosszúkás ablaknál?

Valószín leg mindegyiknél csak egy-egy. Mindössze csak ki kell másznia, megragadnia a fenevadat, és levetnie magát a sziklafalról, a halálba rántva a jiamadot. Ezzel megnyílna az út Askari menekülése el tt. És ha nincs a lányon az megvédésének terhe, valószín leg életben is marad. A férfi mászni kezdett. Askari odafutott hozzá, megragadta a karját, és visszahúzta.

– Mit m velsz? – kérdezte a lány, és sötét szeme elárulta aggodalmát. A kalmár elmondta neki a tervét, a n pedig csak állt ott, és belenézett a szemébe. Aztán lágyan elmosolyodott és megsimogatta az arcát.

– Nem, Stavi. Amíg tudunk, küzdünk az életünkért. – A kalmár sóhajtott, aztán vett egy nagy leveg t.

– Legyen hát. Amikor elérem a nyílás alatt a keskeny párkányt, dobd fel nekem a lándzsát!

– Odafent nem tudsz harcolni a lándzsával.

– Nem áll szándékomban harcolni vele. És most tedd, amire kértelek!

– Visszatért a falhoz, felkapta a lándzsát, és inge szélével megtisztogatta a hegyét. Aztán átnyújtotta az értetlenül néz Askarinak, majd gyorsan felmászott a sziklapárkányig. A nyíláson át h s leveg tört be. A kalmár

leguggolt és félig megfordult. A lány feldobta a leveg be a lándzsát.

Stavut elkapta a nyelét, majd feljebb tornászta magát. A nyílás kifelé szélesedett, jó hat láb öt hüvelyk hosszúra nyúlva. Nem lett volna értelme egy jiamadnak a nyílás alatt vagy fölött elrejt znie. Fentr l nem tudna lenyúlni, és megragadni azt, aki elég gyors ahhoz, hogy kimásszon a résen és gyorsan lefelé vegye az útját. Az alul lev t pedig a felette megjelen tudná letaszítani. Nem, a fenevad... vagy a fenevadak... a nyílástól balra vagy jobbra lesznek. Vagy mindkét oldalon – emlékeztette magát a kalmár komoran.

Nekitapadt a sziklafalnak, és a lándzsanyelet átcsúsztatta ujjai között, míg a görbe vashegy nem került kicsivel a tenyere alá. Ekkor, amilyen csendben csak tudta, kitolta a lándzsát a nyíláson, és éles szeme a csillogó hegyre szegez dött, tükörként használva azt. Apránként tolt egyet a lándzsán, és látta a pengében a csillagok tükörképét. Kicsit megdöntötte a fegyvert, így még éppen ki tudta venni a nyílástól balra a tömör sziklafalat. Ott egyetlen fenevad sem volt. Vissza kellett húznia a fegyvert, hogy átmászva jobbra, megismételje a m veletet. Lassan kicsúsztatta a lándzsát a nyíláson.

Egy masszív, karmos kéz lendült meg, és ragadta a lándzsát. Stavut megingott, és majdnem elengedte a sziklát. A jiamad hihetetlen sebességgel lendült be a nyíláson. A kalmár látta hosszú sárga agyarait, és az arca felé kapó eltátott pofát. Megdermedt.

Egy nyíl csapódott bele a bestia tátott szájába, átütve a puha szájpadlást. A lény döbbenten h költ vissza, fejét nekicsapva a sziklamennyezetnek. Egy újabb vessz átfúrta a torkát, mire a lény megrogyott, és feje alig néhány araszra került Stavutétól. A férfi hirtelen azt vette észre, hogy az aranyszín szempárba bámul. A teremtmény vadul pislogott, szájából vér fröcskölt el . Aztán lehunyta a szemét. A teste szinte teljesen eltorlaszolta a nyílást. Stavut megpróbálta berángatni, de ahhoz túl súlyos volt. Askari a hátára vetette az íját, odamászott a kalmár mellé, és együtt rángatták be a tetemet, mely puffanva hullt le a padlóra.

– Már majdnem átjutottak – tornászta át magát Askari a nyíláson, átsegítve a férfit is. – Gyerünk!

A lány megindult a nyílás szája felé. Stavut követte és lepillantott. A tömör sziklafal jó kétszáz láb mélységbe hullt alá. A kalmár visszah költ, a hányinger kis híján legy rte. Nekivetette hátát a k nek, és csukott szemmel leült.

– Gyerünk, Stavi!

– Nem tudom megcsinálni – suttogta.

– Ha nem megy, itt halunk meg!

– Sajnálom. De te menj! Menj tovább!

– Meg tudod csinálni!

A férfi kinyitotta a szemét és felsóhajtott.

– Nem, Askari, nem tudom. A lábam reszket, és nem tudom megmozdítani. Menj! Kérlek, menj már!

– Ha minden más kudarcot vall, pontosan ezt fogom tenni –

nyomakodott el mellette a vadászn , ismét visszamászva a barlangba.

Kecsesen és könnyedén mászott át arra a sziklapárkányra, ahol Stavut pihent korábban. Itt levetette nyilakkal teli tegezét, és lefeküdt mellé.

Majd leemelte hátáról íját, és vessz t illesztett a húrra.

– Minddel nem tudsz elbánni – szólalt meg a férfi.

– Ugyan miért nem?

– Kérlek, ne halj meg miattam! – könyörgött a másik.

A barlang hátsó fala hirtelen megrogyott és bed lt. Por terjengett a leveg ben. Két jiamad rontott be a helyiségbe. Askari az els nek átl tte a koponyáját. A második nyíllal a vállában tántorodott hátra. Újabb nyolc bestia zúdult be. Stavut, felismerve, hogy Askari addig nem megy el, amíg él, megragadta a lándzsát, rántott rajta egyet, aztán levetette magát a barlang padlójára.

Két hatalmas jiamad rohant rá. A lándzsával az els felé döfött, de az félresöpörte. Aztán nekirepült a barlang falának, beverve a fejét.

Jótékony sötétség borult rá.

----------

9.

Skilgannon érte el el ször a szirtfal aljában hever jiamad tetemét. A nyilak becsapódásának szögéb l ítélve azokat közvetlenül fentr l l tték ki. A harcos felpillantott, és a hajnal el tti fényben éppen csak ki tudta venni a párkány keskeny vonalát.

– Oda kell mennünk – szólt oda Haradnak. A fekete szakállú favágó felfelé bámult, arcán kétkedés ült.

– Félsz a magasságtól? – kérdezte Skilgannon.

– Természetesen nem – morogta Harad. – Csak azon töprengtem, hogyan tudok oda felmászni úgy, hogy nálam van Snaga. – A csatabárd feje túl széles volt, és túlságosan alattomosan éles ahhoz, hogy a nyelét az övébe dugja. Elég egy rossz mozdulat, vagy megcsúszás, és a fej hegyes alsó vagy fels tüskéje belemar a húsába.

– Majd ide-oda adogatjuk – felelte erre a kardforgató. Megragadta az els kapaszkodót, majd megvetette lábát egy kiugró szikladarabon, és feltornászta magát. – Add ide a csatabárdot! És most mássz!

Kínosan lassan haladtak, de épségben érték el a párkányt, majd követték addig, míg egy sziklakürt höz nem értek. Itt könnyebb volt mászni, és a tetején egy sötét alagútba jutottak. Skilgannon leguggolt a bejáratnál és bekukucskált. Lehunyta a szemét és az orrlyukán át lassan, mélyen beszívta a leveg t.

– A fenevadak erre mentek – mondta halkan, majd Haradra nézett. –

Mostantól minden lépésünket gondosan meg kell fontoljuk.

– Megtaláljuk és megöljük ket – közölte a favágó az ifjak magabiztosságával.

Skilgannon belenézett a szürkéskék szempárba.

Ez az ember Druss, mondta magában. Fiatal, éretlen, és túlságosan magabiztos.

Hallgass rám, Harad! – szólalt meg végül. – Megöltél egy jiamadot a faluban. De az levert a lábadról, és te elengedted a csatabárdod nyelét.

Ha lett volna a közelben egy másik, az kitéphette volna a torkod. Most éppen arra készülünk, szembeszálljunk tizennégy ilyen lénnyel. Az esélye annak, hogy ezt élve megússzuk, csekély. Úgyhogy éberen járj!

Ne rohamozz, csak akkor, ha nincs más mód! Kövess, és maradj mögöttem! – Lopakodva indultak el, követve az alagutat, de az hamarosan egy sor mély, beláthatatlan barlanggá ágazott szét. Harad kétszer botlott meg a sötétben. Majd balról lehulló sziklák zaját hallották. Skilgannon el húzta a Nappal és Éjjel Kardjait, és a zaj felé osont. Egy magas, kupolás barlang mennyezetén rés tátongott, és azon át fénypászma sz

dött be kintr l. Skilgannon egy darabig csak állt, szemügyre véve a környéket. Harad odalépett mellé.

– Onnan, elölr l jött a zaj. Mit gondolsz, földcsuszamlás? Nem szeretnék itt rekedni.

– Ne beszélj! – sziszegte Skilgannon. – A hang messzire száll ezekben a barlangokban.

Harad egy szót sem szólt, de otthagyta a kardforgatót, és elindult az egyik szélesebb alagútban.

Hirtelen valami nagy és sötét magasodott fölé. Harad megperdült, megsuhintotta csatabárdját, de a jiamad már rajta is volt, így mindössze Snaga nyele csattant a fenevadon. A lény súlya hátralökte a favágót, aki elvesztette a talajt a lába alól, és elesett, magával rántva ellenfelét.

Harad balja nekicsattant a teremtmény torkának, és ujjaival próbálta távol tartani az arca felé kapkodó hosszú, gonosz agyarakat. De a fenevad elképeszt er vel bírt. Harad ide-oda verg dött alatta, próbálva meglendíteni Snagát. De sehogy sem boldogult. Jobbja beszorult a jiamad alá, bal karjának ereje pedig fogyatkozott. Az agyarak egyre közelebb araszoltak a torkához. A jiamad felett ekkor ezüstösen csillant valami, és a bestia teste megremegett.

Újabb villanás. A lény feje Harad kezében maradt. És az átmetszett nyaki érb l vér fröcskölte össze az ifjú zekéjének mellét, és spriccelt az arcába. A favágó nyögött egyet és félrelökte a fejet, majd kimászott a lefejezett hulla alól.

– Megismétlem – szólt Skilgannon szelíden. – Maradj mögöttem!

Ezekben az alagutakban nincs elég hely, hogy meglendítsd a csatabárdodat.

Skilgannon lopakodva indult el re, karddal mindkét kezében. Az alagút kiszélesedett, majd elágazott balra. A leomló sziklák zaja itt hangosabbá vált és por terjengett a leveg ben. Egy másik, magasabb

alagút hívogatta ket. Skilgannon megállt a bejáratánál és oldalról belesett. Vagy harminc lábbal odébb látta, hogy fény sz dik el ,

ahogy egy hatalmas sziklát odébb gördítenek egy eltorlaszolt nyílásból.

A fényben megpillantotta a tízf s jiamadcsapatot. Közülük hárman újabb hatalmas k tömbnek veselkedtek neki, mely biztosan nyomott néhány tonnát. A k fel l csikorgó hang hallatszott. Aztán a szikla lebillent. Morgások kórusa üdvözölte a történést, és a jiamadok berontottak a mögötte feltáruló tágas barlangba, ahova már besütött a hajnal fénye.

Skilgannon nagy leveg t vett. Tudta, hogy egy értelmes ember itt vonulna vissza. Haradra nézett.

– Mire várunk? – suttogta a favágó.

– Nem tudjuk megölni mindet, Harad. Ha odamegyünk, meghalunk.

Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! – citálta az ifjú. –

Egy szót sem szól arról, hogy csak akkor tedd, ha azt hiszed, gy zhetsz.

Skilgannon megeresztett egy feszes mosolyt.

– Igaz!

Ezzel megperdült, és rohanni kezdett az alagútban, nyomában Haraddal. Alig lépték át a barlang bejáratát, Skilgannon megpillantott egy vörös tunikát és nadrágot visel ifjút, aki éppen rávette magát a bestiák tömegére. A fiatal n , akinek arcát elrejtette az árnyék, nyilakat tt ki a beözönl jiamadokra.

Harad hatalmasat ordított, és rohamra lendült. Több jiamad a sziklafalhoz rohant, megpróbálva eljutni a n höz. Egyikük átl tt koponyával zuhant el. Mások kihívóan felbömböltek, és Haradra vetették magukat. A nagy csatabárd egyiküket ledöntötte a lábáról, feltépve a torkát, egy másik a bordáit beszakító visszakezes vágástól hullott el.

Amint a harmadik is rávetette magát az ifjú csatabárdosra, Skilgannon ráugrott, és egy vágással felhasította az arcát. A lény hátratántorodott, elesett, majd máris talpra szökkent.

Néhány szívdobbanásig senki sem moccant. A jiamadok, akiket meglepett az újonnan érkezettek hirtelen felbukkanása, visszahúzódtak, hogy átrendez djenek. Harad ismét arra készült, hogy rájuk rontson.

Skilgannon viszont ezt a pillanatot ragadta meg.

– Harad, állj! – Majd felkiáltott a n nek. – Ne l j ki több vessz t! –

Hangja tekintélyt parancsolóan zengett, de tudta, hogy a helyzet er sen ingatag. Vért ontottak, és a barlangban tapintható volt a feszültség. Elég egy rossz szó. Elég egy rossz mozdulat, él az öldöklés ismét kitör. – Ki itt a parancsnok? – lépett a hét megmaradt fenevad felé.

– Shakul vezet – mordult fel egy nagydarab jiamad, akinek bundája sötétebb volt a többiekénél, és a pofája kerekebb.

Inkább medve, mint farkas, gondolta Skilgannon. A lény teste megfeszült, karmos keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt.

– Mik a parancsaid, Shakul? – A fenevad lépett egyet felé, de Skilgannon nem hátrált meg. Belenézett a teremtény hatalmas szemébe.

– A parancsaid? – ismételte.

Shakul habozott. A fenevad rl dött: ott volt a vágy, hogy belemarjon a húsba és öljön, és ott volt a kiképzése, ami megkövetelte, hogy engedelmeskedjen az emberek kívánságainak.

– Vidd a n t! – mondta végül.

– Hová?

– Corvin. Kapitány.

– Corvin halott. Mindkét tisztetek halott. A barlangon kívüli bajtársaitok halottak. Senkihez nem vihetitek a n t. És most döntened kell.

Skilgannon látta, hogy a fenevad szeme megvillan. A lény lehorgasztotta a fejét, és mély hangon felmordult. A kardforgató leküzdötte magában a késztetést, hogy megszólaljon. Az volt a legjobb, ha leegyszer síti a dolgokat, és vár. Ez volt a dönt pillanat. Shakul elfordította a fejét, hogy a megmaradt társaira nézzen, akik most nyugodtan álltak a helyükön, várva a parancsát. Majd a nagy fenevad a barlang padlatán hever k tetemére nézett. Megrázta a fejét, mintha csak rovarok donganának a szeme körül.

– Te katona? – kérdezte.

– Skilgannon vagyok.

Shakul himbálni kezdte testét, aranyszeme a Skilgannon kezében tartott kardokra szegez dött. Karmos mancsa szétnyílt, majd összezárult. A harcos érezte, hogy a lény támadni készül.

– Megölhetjük egymást – szólt Skilgannon. – Vagy nem. Tiéd a döntés. – Shakul tépel dött. A halálos íjú n re nézett, majd az ugrásra kész csatabárdosra. Skilgannon várt. És ekkor a feszültség felengedett.

– Corvin meghalni?

– Igen.

– Te ölni Corvint?

– Igen.

– Nincs több harc – közölte Shakul. – Elmegyünk.

– Ne bántsátok a falusiakat, Shakul! – mondta Skilgannon. – Vagy térjetek vissza az ezredetekhez, vagy induljatok északra! Itt nincs több gyilkolás. A szavadat adod?

– Szavat? – bizonytalanodott el a fenevad.

– Megígéred? Nem ártotok a b rösöknek.

– Nem ártani – mondta végül a fenevad. Felemelte hatalmas karját, és intett a várakozó jiamadoknak, azok pedig elcammogtak mellette, a bejárat felé. Shakul távozott utolsónak, de el tte még Skilgannon felé fordult, és belenézett a szemébe. Ám nem mondott semmit, és aztán is elhagyta a barlangot.

Akkor a távolabbi falnál a vörös ruhás ifjú felnyögött, és felüli.

– Nem haltam meg – jelentette be.

A n lemászott a sziklapárkányról, elhagyva az árnyékokat, és Skilgannonhoz lépett.

A férfi úgy érezte, mintha megállna a szíve, és azt suttogta:

– Jianna!

----------

Épp miel tt a hátsó fal bed lt, és a jiamadok berontottak volna, Askari kiürítette tegezét, a megmaradt vessz ket a sziklapárkányra szórva. Aztán az egyiket a húrra illesztette, és felkészült, hogy megküzdjön az életéért. Nem érzett sem félelmet, sem bánatot, csak vad elszántságot, hogy túléli, és hogy megöli minden ellenségét, aki rátámadt.

Amikor a jiamadok berontottak, már tudta, hogy nincs menekvés.

Túl sokan voltak és túl gyorsak. Legjobb esetben hármat tud megölni, aztán a többiek lerohanják a sziklapárkányt, és lerántják onnan.

Nézte, ahogy Stavut öngyilkos módjára leveti magát fentr l, és látta, ahogy nekicsapódik a sziklafalnak. Még most sem érzett bánatot, és a félelem is messze járt t le. Higgadtan kil tt három vessz t, és a negyedikért nyúlt.

És ekkor bekövetkezett a csoda. Két harcos vetette bele magát az összecsapásba: egyikük szakállas és er s, kezében csillogó kétfej csatabárddal, a másik magas és szikár, és két ragyogó kardot forgatott.

Az egyik sápadtarany, a másik holdvilágezüst.

Az ezt követ kurta pengeváltásban két Jiamad halt meg, és a harmadik kapott egy mély vágást az arcára. Askari újabb vessz t illesztett a húrra, ám ekkor a sudár harcos felkiáltott:

– Harad, állj! – Majd felnézett rá, és a n t megdöbbentette az a zafír szempár. – Ne l j ki több vessz t! – parancsolta neki. Ezután rákiáltott a jiamadokra, hogy lépjen el a vezérük. Ami ezután történt, az olyan volt Askarinak, akár egy álom. A fenevad engedelmeskedett, és k ketten beszélgetni kezdtek. Majd a jiamadok csodálatos módon kisorjáztak a barlangból. A lány még néhány szívdobbanásig odafent maradt, az árnyékból nézve a kardforgatót. Egyetlen nagyurat ismert csak, és az Landis kán volt. Hatalma volt és tekintélye. De nem úgy, mint ennek a férfinak. A szavára mindenki abbahagyta, amit csinált: személyiségének ereje még az er szakon és a vérontáson is felülkerekedett. Furcsa kiejtése volt, minden egyes szót gondosan formált. Már-már költészet volt, ahogy beszélt. A lány hallotta, ahogy Stavut felnyög, és látta, hogy az ifjú felül.

– Nem haltam meg – mondta a kalmár, és szavai visszhangot vetettek a csendben.

Bízhatsz abban, hogy Stavut kimondja a nyilvánvalót, gondolta magában Askari. Visszatette a vessz ket a tegezbe, amit aztán a vállára vetett, és lemászott a sziklapárkányról. Megment ihez lépett, és éppen köszönetet akart mondani nekik, amikor látta, hogy a kardforgató arcából minden szín kifut. A férfi döbbenten meredt rá. Jókép arcán egyszerre t nt fel a kín és a vágyódás.

– Jianna? – suttogta.

Parázsló tekintete kellemetlen volt, és Askari úgy döntött, továbblép.

– Askari vagyok, a vadászn – közölte. – a barátom, Stavut.

Köszönjük a segítségeteket.

A kardforgató láthatóan a szavakat keresgélte, aztán elkomorodott az arca. A lány úgy vélte, a düh ütközik ki rajta.

– Jobb, ha megnézed a barátodat! – mondta a férfi fagyosan, majd megfordult, és a barlang végébe sétált, ahol elt nt a sötétben. A csatabárdos lépett oda hozzá.

– Harad vagyok. ... Skilgannon... volt.

– Úgy látom, könnyebben ért szót a fenevadakkal, mint a n kkel.

– Ki nem? – dörmögte Harad megért en. Volt valami a férfi nyers szinteségében, ami mosolygásra késztette a lányt. Askari odalépett Stavuthoz, letérdelt mellé és megvizsgálta a fejét. A halántékán, már a haj vonalán túl egy nagy púp éktelenkedett. A b re felszakadt, és vér szivárgott bel le.

– Kemény a koponyád, Stavut.

– Hányingerem van, és mintha hullámzana a barlang.

– Feküdj le! – parancsolt rá a lány. Fogott két takarót, az egyiket párnának göngyölte össze, a másikkal pedig betakarta a kalmárt. Most el ször érezte meg a barlang hidegét, és megborzongott. A kis lámpás nem adott túl sok h t, így aztán tüzet rakott. Amint a fa lángra kapott, leült a t z mellé, és a lángok felé nyújtotta kezét. Harad is csatlakozott hozzá. Nem volt beszédes ember, de a lány megtudta, hogy és Skilgannon a faluból jöttek. Askari jobb kedvre derült, amikor kiderült, hogy Kinyon életben maradt. De igazából a zafírszem férfiról akart többet tudni.

– Vissza fog jönni? – kérdezte Haradot, mire a nagydarab ifjú csak a vállát vonogatta. – Régóta vagytok barátok?

– Nem. Csak néhány napja. Landis kán kért meg, hogy mutassam meg neki a hegyek vidékét. Van itt valami ennivaló?

– A málhámban találsz sózott marhahúst. Egyél bel le bátran! Én nem vagyok éhes.

Harad elfogadta az ajándékot, és némán üldögélve rágcsálni kezdte a húst. A csend idegesít vé vált, így Askari felállt, felkapta íját és

elhagyta a barlangot. Besétált a sötét alagútba, míg végül kiért a szirtfal egyik sziklapárkányára. Skilgannon is itt volt, és némán ücsörgött a reggeli napsütésben.

– A barátod, Harad nem beszédes alkat – kezdte a lány.

– Ez az egyik jó tulajdonsága, amit kedvelek benne. – Tettem valamit, amivel felmérgesítettelek?

– Egyáltalán nem – mosolyodott el a férfi bocsánatkér en. – Kérlek, ülj ide mellém! Szép innen a kilátás. – Askari letelepedett a kardforgató mellé, és a fák csúcsát, azon túl pedig a hullámzó dombokat nézte. Az ég tiszta volt és felh tlen, a leveg friss és üde.

– Leny göz volt, amit a barlangban tettél.

– Szerencsés voltam. Mindnyájan szerencsések voltunk – f zte még hozzá. A kardforgató mostanra barátságosabbnak t nt, de a lány észrevette, hogy nem néz rá.

– A legendások népéb l jöttél?

– Nem tudom, mit értesz ez alatt.

– Északról jöttél, azok közül, akik ragaszkodnak a drenaiak si módszereihez?

– Nem. Naashani vagyok, a tengeren túlról.

– Nem hallottam még róla. De a kiejtésedb l azt gyanítom hogy a külvilágból érkeztél.

– Valami azt súgja, hogy tetszene neked Naashan. – A kardforgató vett egy nagy leveg t. – Ezekben a hegyekben n ttél fel? – Askari bólintott. – És Landis kán gyakran felkeres?

– Úgy t nik, egyre jobban kedvel, ami viszont zavar engem.

– Tudod, hogy miért vadásztak rád ezek a fenevadak?

– Mert az egyiket megöltem a faluban. A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Kinyon azt mondta, azért jöttek a faluba, mert téged kerestek.

– Ez badarság! Nincsenek ellenségeim. Sem itt, sem a külvilágban.

– Landis kánnál vannak a válaszok, és én kicsikarom bel le –

mondta Skilgannon, és hangja ismét dühösre váltott. A lány azon kapta magát, hogy az arcélét bámulja, és hirtelen megborzongott.

– Találkoztunk már korábban?

– Ebben az életben nem.

----------

A csend hosszúra nyúlt. Végül Askari talpra lökte magát.

– Úgy t nik, kényelmetlenül érzed magad a társaságomban, Skilgannon – szólalt meg és szomorúság érz dött a hangjában.

– Nem a te hibád – sóhajtott a másik. Vett egy nagy leveg t és felnézett az ismer s arcba, amit l elakadt a lélegzete, de azért hebegve tovább beszélt. – Réges-régen teljes szívemb l szerettem egy n t. Te...

nagyon hasonlítasz rá. És ez a... hasonlóság... beledöf a lelkembe.

– Jianna – ült vissza ismét a lány. A férfi látta, hogy Askariból kienged a feszültség. Majd a vadászn hátravetette haját, és a nap felé emelte arcát. Egyszer mozdulat volt, de a kardforgatóba mégis tüzes késként döfött. Ezer évvel ezel tt látta el ször, abban a házban, ahol a kertésszel, Speriannal és feleségével, Molaire-rel lakott. A harag ismét feltámadt benne, és elkapta a tekintetét, próbálva meg rizni higgadtságát. Nyugtalanította mindaz, amit Landis kán tett, hogy visszahozza a halálból. Majd találkozott Haraddal, és ez a nyugtalanság dühvé alakult át. Most viszont úgy érezte, mintha er szakot tettek volna az életén és az emlékein. Legendás Druss és Jianna, a Boszorkánykirályn hús-vér alakja ismét itt volt vele, él az élmény, ahelyett, hogy felderítette volna, éget bánattal töltötte el.

– Landis kán barátja vagy? – tudakolta a lány.

– A barátja? Nem. S t, egyre jobban utálom.

– Régebben kedveltem t. Gyakran eljött anyám házába, és leült beszélgetni velem. Gyerekként alig vártam a látogatásait.

– Mi változott? – kérdezte a férfi, bár már tudta a választ.

– Megsz ntem gyereknek lenni. Hogy voltál képes parancsolni annak a fenevadnak?

– Nem parancsoltam. Csak választást kínáltam neki. És bölcsen választott.

– Még meggondolhatja magát.

– Bezony, meg. De az nem lenne bölcs. Hogy van Stavut barátod?

– Van egy hatalmas púp a fején, és most alszik. – Askari felnevetett, telt és ismer s hangon. – Nem harcos ugyan, de nagyon-nagyon bátor.

– És szerelmes beléd... Kinyon szerint.

A lány mosolya elt nt.

– Nem tudom, hogy mit jelent ez. Azt tudom, hogy szép vagyok, és hogy a férfiak birtokolni akarják ezt a szépséget. Miért kell akkor ezt szerelemnek hívni?

– Ez miért dühít? – kérdezett vissza a másik.

– Mert becstelenség. A bika talán szereti a gulyában a tehenet? Nem.

Csak arra vágyik, hogy duzzadt hímvessz jét egy meleg és hívogató helyre dugja. És amikor végzett, odébb megy, és nekiáll füvet rágcsálni.

Ez a szerelem?

– Talán az. Nem tudom. Még sosem rágcsáltam füvet. –

Felgyöngyözött a lány kacaja.

– Jókép férfi vagy, és szellemes. Akkor hogy lehet, hogy elvesztetted ezt a n t, akit teljes szívedb l szerettél?

– Ezen a kérdésen töprengek már... hosszú-hosszú ideje. És nincs rá válaszom. Id nként nincsenek válaszok.

– Az lehetetlen. Mindig vannak válaszok.

– Miért kel fel és nyugszik le a nap? – A lány rámosolygott.

– Nem tudom... de ez csak azt jelenti, hogy én nem ismerem a választ. Nem azt jelenti, hogy nem is létezik válasz.

– Igaz.

– Szeretett téged?

– Beszéljünk másról! – préselt ki magából egy mosolyt a férfi. –

Amikor Landis kán meglátogatott, kérdezett az álmaidról?

– Igen – lep dött meg a lány. – Ezt meg honnan tudod?

– Ismerem Landis kánt – tért ki a válasz el l a kardforgató.

– És mik voltak azok az álmok?

– A kisgyerekek szokásos álmai. Várakról és palotákról álmodtam, meg nagy h sökr l, akik magukkal visznek engem... – Itt elakadt a szava, és megváltozott az arca. – Álmodtam egy zafírszem férfiról.

Most már emlékszem. Olyan szeme volt, akár neked. És két kardot forgatott. – Hirtelen megborzongott. – Ó, ez az egész annyira butaság! –

Ismét talpra szökkent.

– Visszamegyek, hogy... megnézzem Stavutot.

Skilgannon hallgatott, mire a lány távozott.

A kardforgatónak, miután egyedül maradt, ismét rendbe kellett szednie gondolatait. De nem volt könny . Jianna mindig felkavarta a vérét – lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy el ször találkoztak.

És minden nehézség, kegyetlenség, a n könyörtelen hataloméhsége ellenére még mindig sóvárgott utána azon az utolsó napon, ott a mellvéden.

Askari nem Jianna, gondolta. Csak egy iker. De mégis...

Hát nem lenne fenséges ismét magához ölelni és csókolni az ajkát?

Érezni, ahogy meleg teste az övéhez nyomódik?

Miért szeretkeznél vele? – kérdezte magától. Askarit ölelnéd, és Jinnára gondolnál. Létezik-e ennél nagyobb sértés egy n re nézve?

Lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett, a nyugalmat keresve.

Most nincs id az érzelg sségre, gondolta. Összpontosíts a fontos kérdésekre!

Landis azt állította, azért támasztotta fel t, hogy beteljesítse az si próféciát. Skilgannon úgy vélte, ez igaz is. Azt is megértette, hogy a kán miért kísérletezett Druss csontjaival. Na de Jianna? Amikor meghalt, a testét nyilván visszavitték Naashanba, és ott temették el, több ezer mérföldre az óceán túlpartján. Miért kutatott utána Landis? Jianna is része a próféciának? Ekkor újabb gondolat hasított belé. Landis miért vallott kudarcot a Boszorkánykirályn visszahozásában? Mert ha Skilgannon a b nei miatt esett csapdába az ürességben, akkor Jiannára nem ugyanez a sors várt? Hacsak a lelke el nem pusztult azon az ocsmány helyen. Skilgannon megborzongott. Bizony, az lehetett. A n jó kardforgató volt és bátor, de a túléléshez az ürességben ennél több kellett.

Felállt, és tornagyakorlatokba fogott, megnyújtva fáradt izmait, egyben próbálva kiüríteni elméjét. A mozgástól a teste ellazult, de gondolatai nyughatatlan hevességgel kavarogtak a lejében.

Miért vadásztak az Örökkévaló katonái Askarira? Ha a lány a prófécia része, miért nem beszélt róla Landis? Skilgannon órákon át gondolkodott, a válaszokat keresve. Végül elfogadta, hogy vereséget szenvedett. Ezt a problémát nem lehetett logikai úton megoldani. Túl kevés volt a tény. Csak Landis ismerte a válaszokat. Skilgannon ekkor végre ellazult.

Holnap visszamennek Petarba. És akkor minden kitisztul.

----------

Unwallist baljós el érzet kerítette hatalmába, amikor a Landis kán földjére vezet hosszúkás dombokon lovagolt. Halott jiamadok hevertek mindenfelé, tetemek rohadtak a domboldalakban. Felpuffadt hasú, kövér, fekete dögmadarak csipkedték a hullákat, mások pedig a fák ágain ültek és fagyos, éhes tekintettel meredtek a lovasokra.

A testeket el kellett volna hordani és elégetni.

Az sz hajú követ visszapillantott a mögötte haladó lovasok oszlopára. A lovak riadoztak a bomlás b zét l.

Unwallis lovagolt tovább, és a baljós gondolatokból harag lett, amint meglátta magát a sivár Petart. A kiégett épületekb l még mindig gomolygott a füst, és csak kevés embert lehetett látni. Az Örökkévaló jiamadjai az utcákon kószáltak, és itt még több tetem hevert, köztük számos emberé.

A palotánál nem várták szolgák, hogy lecsutakolják a lovakat.

Unwallis a lovasság kapitányát utasította, hogy keressék meg az istállókat és lássák el a hátasokat. Egyetlen lámpást sem gyújtottak meg, és lépteit az üres termek verték vissza. Ruházata poros volt az úttól, kámzsás, szürke köpenye még nedves egy friss záportól. Remélte, hogy vehet egy forró fürd t, és nyugodtan haraphat valamit, miel tt megkezdené a vizsgálódást. Erre most már nem maradt remény. A hely úgy visszhangzott, akár egy hatalmas kripta.

Fellépdelt a lépcs kön, és elsétált az egyik szolga kis híján lefejezett teteme mellett, majd kiballagott az emeleti hátsó teraszra, ahonnan lepillantott a kertre. Egy máglyát emeltek ott, és a hamu beterítette a virágágyásokat. Landis kán maradványai.

Nincs reményed a feltámasztásra, Landis, öreg barátom, gondolta magában. Unwallis megdörgölte fáradt szemét. Lassan nekiállt átkutatni az épületet: Decadót kereste. Talált még öt tetemet, három férfiét és két ét, akik az egyik emeleti folyóiban hevertek. Mindnek egyforma vágott sebei voltak: kett nek a torkát hasították fel, a többieket pedig szétszabdalta a jelek szerint rjöng támadó. Ez történik, amikor a

dolgokat a Decadóhoz hasonló pszichopatákra bízzák. A város szinte romokban hevert, az emberek elmenekültek, vagy legyilkollak ket, a palota olyan, akár egy üres héj. A követ úgy okoskodott, hogy az Örökkévaló ezt bizonyosan nem fogja megbocsátani. Decadónak vége.

Unwallis mégsem érzett kitör örömet, amikor erre gondolt. A palotában látott els test egy pufók, id s férfié volt, aki szégyellte, hogy kopaszodik. A halai hosszúra növesztette a jobb füle felett, aztán felfelé fésülte, át a feje búbján. Egy közönséges palotaszolga, aki minden kétséget kizáróan csak a takarításhoz vagy a f zéshez értett. Unwallis megállt mellette, és belenézett az arcába. Retteg és döbbent kifejezés honolt a vonásain. Semmi oka sem volt azt hinni, hogy egy rjöng harcos veti majd rá magát és szabdalja darabokra.

Igen, az jó, hogy az Örökkévaló végre látni fogja, milyen szörnyeteget eresztett szabadon. De ezért még egyetlen öregember élete is túl nagy ár.

Decadóra Landis kán szállásán bukkant rá, ahol a férfi a díványon aludt. Borostás volt, sötét ruháját vér mocskolta be. Amint Unwallis belépett, azonnal felébredt. Decado beesett szeme vörös volt, a kardforgató fáradtnak t nt.

– Mi történt itt? – kérdezte Unwallis.

Decado nyújtózott egyet és ásított. Majd felállt, odasétált a közelben álló asztalhoz, és bort töltött az egyik ezüstkupába.

– Szomjas vagy?

– Nem. – Unwallis várt. Nem volt hatalma Decado felett, mint ahogy joga sem volt válaszokat követelni t le.

– A vak elmenekült. Az emberek rejtegették.

– És te kiküldted a jiamadokat, hogy kutassák át a városi – Hát persze. Az Örökkévaló megparancsolta, hogy öljem meg.

– Az emberek pedig pánikba estek, és elmenekültek?

– Igen.

– Így a jiamadok üldözték és megölték ket?

– A jiamadok már csak ilyenek – itta ki kupáját Decado, majd újratöltötte.

– És megtaláltad Gamalt?

– Még nem, de meg fogom. Milyen messze juthat egy vak?

– Nem tudom – felelte Unwallis. – És most hadd próbáljam meg felfogni a helyzetet! Megölted Landis kánt, majd Gamal után eredtél, de nem találtad meg. Mit mondtak neked a szolgák? És ami azt illeti, hol vannak?

– Meg kellett ölnöm egypárat. A többiek elrohantak.

– Értem. Vagyis nincs senki, aki ellátna minket ennivalóval, a vak ember szabadon kóborol, és egy virágzó, prosperáló település a végpusztulás szélére került. Az Örökkévaló nem fog örülni, Decado.

Van még más rossz hír is, amit meg szeretnél osztani velem? Hol a lány, az az Askari?

– Nincs kapcsolatunk Corvinnal.

– Corvinnal? – érdekl dött Unwallis.

– A tiszttel, akit kiküldtem, hogy fogja el a n t.

– Akkor hát a lány sincs meg, igaz?

– Dehogy nincs! – csattant fel erre Decado. – Corvin egy csapat jiamadot vitt magával. Csak az van, hogy még nem küldött jelentést.

– Megkockáztatva, hogy ezzel sót hintek a sebre, Decado, mi lett Landis kán unokaöccsével?

– Nem volt itt, amikor visszajöttem Landisért. is elt nt.

Unwallis már majdnem tett egy újabb száraz megjegyzést, de mostanra Decado szeme állatias fényben csillogott. A palotában lezajlott öldöklésb l ítélve legalább egy gyilkos rjöngésen már átesett, így a követ úgy határozott, finomabb megközelítéssel próbálkozik.

– Úgy vélem, menet közben majd el kerül – mondta szelíden. – És most, engedelmeddel, utasítom a katonákat, hogy kezdjék meg a település kipucolását. Túl sok tetem hever szanaszét.

– Ahogy óhajtod – mosolyodott el fagyosan Decado. – Ez az egész a te hibád, Unwallis, ugye, tudod?

– Nem, nem tudtam. Miféle logikai csoda révén sikerült erre a következtetésre jutnod?

– Ha mindkett t megöltem volna, ahogy akartam, amikor Callan megsértett, most nem lenne ennyi gondunk.

– Ez szerfelett logikusnak t nik – bólintott kurtán a követ. Felteszem, te fogod vezetni a vadászcsapatot, mely Gamal és az általad Callannak hívott férfi után indul.

– Hogy érted azt, hogy általam hívott?

– Az igazi Callan halott. Ez egy ügyes húzás volt. Még nem tudom, miért akart Landis kán becsapni, de szándékomban áll áttanulmányozni a jegyzeteit. Az az ember megszállott jegyzetel volt. A válasz itt lesz valahol.

– Nem érdekel, ki az az ember. Darabokra fogom vágni.

– Hát persze, Decado. – Unwallis képtelen volt megállni, hogy egy csipetnyi gúny ne vegyüljön a hangjába.

Decado elsápadt, és közelebb lépett a másikhoz.

– Sértegetsz, vénség?

– Távol álljon t lem! Mások darabokra vagdalása az a mesterség, melyben kit nsz. Minden embernek maradnia kellene annál, amiben jó.

És most, ha megbocsátasz...

Unwallis ismét meghajolt, majd megfordult és elhagyta a szobát. A szíve vadul vert, és amint kijutott a szállásról, a félelem a felszínre tört benne: mindkét keze reszketni kezdett.

Ne légy ekkora bolond! – intette magát. Az az ember eszel s.

Ingereld fel még egyszer, és akkor megöl.

Unwallis nem el ször kapta magát azon, hogy eltöpreng, mit láthatott az Örökkévaló ebben az emberben. Miként tudta kezelni, mint a szeret jét? Hiszen Decado éppen olyan könnyedén megölhette volna a t vak dühében, mint bárki mást. Unwallis hirtelen elmosolyodott, amikor felötlött benne saját ostobasága. Hányszor halt már meg a királyn ? Az Örökkéval nem félt már a haláltól. Landis kán briliáns elméje és az alattomos Memnon elkötelezettsége révén az Örökkévaló lelkét mindig friss befogadók várták.

Unwallis megkereste a lovasság parancsnokát, és utasította a tetemek elszállítására.

– Majd küldd ki az embereidet a dombok közé, hogy keressék meg a falusiakat! Gondoskodj róla, hogy az emberek barátságosak és fesztelenek legyenek! Mondd meg nekik, hogy tudassák mindenkivel, akit csak találnak, hogy most már biztonságban visszatérhetnek! És intézd el, hogy ez így is legyen! Tartsd távol t lük a jiamadokat! Az ideális persze az lenne, ha kerítenél pár palotaszolgát, akik tudják, hogyan kell elkészíteni egy fürd t.

A kapitány elmosolyodott.

– Két emberem már begyújtott a palota kemencéjébe! Egykét óra, és készen lesz a fürd d.

– Herceg vagy te az emberek között, kapitány. A könyvtárban leszek a földszinten. Amikor a fürd kész, tudasd velem!

A gondolattól, hogy elnyúlik a forró fürd ben, elméje elcsitult, és higgadtabbnak érezte magát, ahogy lefelé, Landis kán dolgozószobája felé indult.

De nem maradt sokáig nyugodt. A hátsó szobában, a távolabbi falnak támasztva három képkeretet talált, melyre szárított és tetovált képeket feszítettek. Az els kicsi volt, és egy fekete pókot ábrázolt. A másodikon egy kitárt szárnyú sas volt. A harmadikon pedig egy vicsorgó párduc. Kezében az utolsóval, Unwallis lerogyott az egyik székbe, gondolatai kavarogtak. A rég halott b rre nézett, és kirázta a hideg. Szóval igaz volt. Landis valóban rábukkant az Elátkozott sírjára.

– Mire gondoltál, Landis? – mondta ki hangosan.

A követ hátrad lt székében, és sorra vette Landis kán árulásának indítékait. Az, hogy Skilgannon csontjaiból teremtett egy újjászületettet, önmagában nem jelentett komoly gondot. Hacsak persze az ember nem annyira ostoba, hogy higgyen az si próféciában. Landis kán azonban bizonyosan túl intelligens volt ehhez a sületlenséghez, nem? Unwallis rámeredt a keretbe zárt tetovált b rdarabra.

Elég baj volt az is, hogy Landis kán elrejtette az Örökkévaló csontjaiból született gyermeket. Ennek okát nem volt nehéz kitalálni. A szegény flótás reménytelenül szerelmes volt a királyn be, és aztán félredobták, akárcsak a n eddigi összes szeret jét és kegyencét. A kán megpróbált olyan n t alkotni, aki képes szeretni t. Árulása érthet volt.

Viszont a Skilgannon-kérdés nem hagyta nyugodni. Lehetséges, hogy egy ember egyszerre legyen okos és ostoba? Landis igenis hitt a régi próféciában. Unwallis is emlékezett rá még gyerekkorából. Az újjászületett h s kifosztja az ezüstsas fészkét. Mindezt azután, hogy legy zi a hegyeknek óriását, aki hatalmas aranypajzsot visel.

Leny göz badarság. Hegyi óriások és ezüstsasok nem léteznek az ismert világban. Akkor meg miért hitte azt Landis kán, hogy igaz?

Unwallis összeszedte az összes iratot, amit csak talált, és nekiállt olvasni ket.

Eltelt egy óra. Majd még egy. Kezdett besötétedni, és a követ meggyújtott egy lámpást. Egy fiatal katona érkezett, és jelentette, hogy elkészült a forró fürd . Unwallis felállt, nyújtózkodott, majd fogta a papírhalmot, és követte a férfit az egyik üres földszinti lakosztályba. Itt egy süllyesztett márványkád állt. Beletelt egy kis id be, mire a katonák feltöltötték vízzel, így az mostanra már csak langyos volt. Az államférfi köszönetet mondott az embereknek, kibújt a ruhájából, és boldogban bemászott a kádba. Két másik katona érkezett, g zölg vízzel teli vödrökkel, amit l a víz h foka rövid id re felmelegedett. Unwallis hátrad lt, és a következ ív papír után nyúlt.

Gamal ma nagyon fáradt. Az ürességbe tett lélekútjai nagyon kiszívták az erejét. Az is tagadhatatlan, hogy transzállapota szintén gyötrelmeket okoz neki, miközben keze a kardmarkolatokat fogja.

Gamal azt mondja, hogy gonoszság lakozik a pengékben: si gonoszság, valami lélek rl , sötét varázslat. Ez viszont engem reménnyel tölt el, mert a legendák szerint Skilgannon kardjai átkozottak voltak. Már szemre is szépséges fegyverek. Mindkett nek bonyolult kidolgozású elefántcsont markolata van, drágakövekkel ki rakva, de a fémpengék ellenállnak az elemzésnek. A Nappal és Éjjel Kardjai elnevezés találó.

Az egyik sápadtarany szín , mégis er sebb a leger sebb acélnál is. A másik olyan, akár a holdfényezüst. Egyik pengén sincs egyetlen karcolás, vagy folt sem. Egy kardkovács mester m helyéb l kerülhettek ki. Nehéz elhinni, hogy ezek a kardok akár egyetlen összecsapásban is részt vettek.

Unwallis olvasott tovább, átpörgetve néhány lapot.

Ma mindketten telve vagyunk lelkesedéssel. A kardok révén Gamal elérte Skilgannont. Egész id alatt az üresség csapdájában volt. Gamal el ször fel sem ismerte, mert az ürességben a b re pikkelyes lett, akár egy gyíké. Szüntelen harcol, mivel más démoni formák vadásznak rá.

Gamal azt mondja, hogy egy csillogó alak volt vele, aki azonban elt nt,

amint megjelent. Azt hiszem Gamal felismerte, de semmit nem árul el róla. Ennél azonban nagyobb fontossággal bír, hogy Gamal rábeszélte Skilgannont, térjen vissza a világba. Képtelenség leírni azt az örömöt, amit ennek hallatán éreztem.

A követ elejtette a lapot, kikászálódott a kádból, törülköz t csavart a derekára, és kisietett a szobából. Alig lépett ki a folyosóra, megpillantott két másik katonát, akik szintén forró vízzel teli vödröket cipeltek.

– Jól vagy, uram?

– Hol van Decado nagyúr?

– Kilovagolt egy vadászcsapattal, uram. Azt hiszem, valami vak embert keres. Le kellene ülnöd, uram. Az arcod teljesen szürke.

----------

Hosszúmedve összezavarodott. Az éhség belehasított, a leveg ben terjeng vér szagától összerándult a gyomra. A gyilkolás és az evés vágya er södött, amit l kicsordult a nyála, és karmos ujjai rángatózni kezdtek. A n vérzett az oldalára kapott sebecskékb l, melyeket Hosszúmedve okozott neki, ahogy kicipelte t, meg az öreg és vak röst a harcból. Ahogy átrohant a fás dombokon, karmai felszakították a n ruháját, megkarmolva az alatta lev húst. A lány most Gamal mellett üldögélt, és rettegve meredt az ösvényre, melyen jöttek.

Hosszúmedve érezte a sót a vérében, és tudta, hogy a húsa ízletes és tápláló lenne. Üres hasa megkordult.

Gamal elfordította a fejét, tekintete Hosszúmedve felé villant.

– Hogy vagy, barátom? – kérdezte t le. – Kaptál sebet?

Hosszúmedve felmordult. A hang állandóan megpendített egy húrt az elméje mélyén, amit nem tudott hova tenni.

– Nincsenek sebek. N vérzik.

– Megsebesültél, Charis?

– Jól vagyok, uram. De miért teszik ezt?

Hosszúmedve kihallotta a rettegést a hangjából. Aranyszeme a lány mögé nézett, és látta, hogy a messzeségben füst gomolyog felfelé a házakból, ahol a b rösök éltek. Az ellenség gyorsan tört rájuk: több

tucatnyi jiamad, egyesek négy lábon, mások husángokkal vagy éles pengékkel. Hosszúmedve húszf s csapata rájuk rontott, szaggatta és ölte ket, és meghaltak. Maga Hosszúmedve hárommal végzett.

Csapatának hat megmaradt tagját visszaverték, és k elmenekültek a város sikátorain át a környez vidékre. Hosszúmedve a domboldalban látta meg a vak öreget, Gamalt, és a vele lev aranyhajú fiatal lányt. A kézen fogva vezette az öreget. A fák csalóka biztonságában Hosszúmedve és a többiek kettejük köré gy ltek. A n rémült volt. Nem úgy a vak.

– Ki vezet? – kérdezte határozott, és furcsamód ismer s hangon.

Hosszúmedve egyetlen pillanatra átélt egy régi emléket. Különös volt, mert egy magas emelvényen feküdt, takarókkal a testén, és a vak öreg ült mellette. Hosszúmedve még sosem járt házban, nemhogy takarókkal a testén feküdjön benne. Ekkor a kép elhalványult.

– Hosszúmedve vagyok.

– Remek! Vezess minket tovább, Hosszúmedve!

– Hová?

– Fel a dombok közé. Északra.

– Északra?

– Ahol a medvék élnek.

Újabb bizarr kép kelt életre egy röpke pillanatra. Hosszúmedvének felrémlett, ahogy feljebb a dombokat járja. A vállán egy fiatal b rös ült.

A gyermek nevetett. Az emlékhez érzés is társult: a mélységes elégedettség és öröm. Hosszúmedve megborzongott. Az efféle érzések általában akkor jöttek, amikor koponyájában a fényl k felmelegedett.

Így hát elindultak a medvék földje felé. A b rös n fogta az öregember kezét, és rettenetesen lassan haladtak. Szerencsére senki sem szeg dött azonnal a nyomukba, és amikor az els napon eljött az alkony, már elérték a hegyek vidékét.

Ekkor került sor az els torzsalkodásra. Általában napnyugtakor Hosszúmedve koponyájában a k lüktetni kezdett, pedig mély, frissít álomba zuhant. Már szürkült, de a k

l nem áradt melegség. Hat

bajtársa is kezdett nyugtalankodni. A b rösökt l távol gy ltek össze.

– Hamarosan sötét. Ki hoz ételt? – kérdezte Balla, aki mindig is legendás étvággyal büszkélkedhetett.

– A b rösök helye ég – mutatott egy másik délre, ahol az ég vörhenyesen izzott.

Egyre er södött bennük a nyugtalanság. Hosszúmedve letottyant a tomporára. Nem tudott választ adni. Úgy t nt, mintha az egész világ megváltozott volna. Az étel nem jött. A kövek hidegek voltak. És az öreg hangja olyan töredékes emlékeket kavart fel benne, melyekt l kényelmetlenül érezte magát.

A szél megfordult. Minden jiamad megfeszült. Az ellenség szaga megütötte az orrukat. Balla, akinek a legélesebb volt a szeme, az erd szélére futott.

– Csak három! – kiáltotta. – Ölünk! Most! A jiamadok felpattantak, és lerohantak a domboldalon. Ne! – kiáltotta az öreg, és hangja belehasított a vörös ködbe, mely kezdett leszállni Hosszúmedvére. –

Hosszúmedve! Hozzám!

A többiek lezúdultak a lejt n. Hosszúmedve habozott. Az ismét kiáltott. Csak három ellenség jött. Nem lesz hát szükség az erejére.

Visszacaplatott oda, hol az öreg várt rá.

– Mi történik? – kérdezte Gamal.

Hosszúmedve visszanézett. Csapatai tépni kezdték a jiamadokat.

Kett t már leterítettek, a harmadik menekült. Ekkor a közeli fák közül nyilak kezdtek záporozni. Három katonája elzuhant. A fák közül egy lovas vágtatott ki, és pattant le | nyeregb l: karcsú, sötét hajú b rös volt, csak feketét viselt, meg két hosszú, fényes kardot. Hosszúmedve három megmaradt jiamadja megrohanta a kis embert. Balla ért oda els nek. A kardforgató lebukott támadója lesújtó karja el l, és egy vágással kibelezte ellenfelét. Aztán, még miel tt a jiamad elesett volna, a többiek felé ugrott. Hosszúmedve látta, ahogy a ragyogó kardok megvillannak, felemelkednek és lesújtanak. Majd a kardforgató már egyedül állt ott.

Egyetlen b rös alig néhány szívdobbanás alatt végzett három fajtársával.

– Beszélj! – suttogta oda neki Gamal.

Hosszúmedve el ször nem is találta a szavakat. Döbbenete hatalmas volt.

– Egy b rös. Két kard. Mind halott.

– Decado! El kell t nnünk innen. Gyorsan! Tudsz vinni minket?

Hosszúmedve ledobta vívóbotját, és a hóna alá kapta az öreget. Majd megragadta a lányt, és futni kezdett. A lába er s volt, kitartása mesés.

Felfelé rohant az erd s domboldalon, jobbra és balra vágva át a fák között. A nyílt terepre érve egy ideig száguldott tovább, át a sziklás buckákon, míg végül az hatalmas ereje is lankadni kezdett.

Elengedte az öreget és lányt, és most el ször hátranézett.

A sötétség már leszállt és nem sokat látott. Lehunyta szemét, és beleszimatolt a szélbe. Az orrlyuka megremegett, kiválogatva az erd számos illatát. Nyugatabbra egy z járt, meg szikláktól takarva egy vadjuh. De nem érezte sem más embere sem jiamadok szagát.

Visszafordult az emberekhez, és ismét érezte a n vérének illatát.

Feltámadt benne az éhség. Hosszú nyelve kibukott a szájából, ahogy csorogni kezdett a nála. A n levette válláról kicsinyke málháját, és el szedett bel le egy cipót. Ahogy keze mélyebbre túrt, a jiamad megérezte a szárított és pácolt hús illatát. Hosszúmedve nézte, amint a lány el húz a csomagból egy jókora szelet rózsaszín húst.

– Van nálam sonka és kenyér, nagyuram – mondta a n Gamalnak.

– A húst add oda Hosszúmedvének! – felelte az öreg nyugodtan. – És mondd meg neki a neved!

Hosszúmedve néma csendben állt. Az aranyhajú lány ránézett. A jiamad érezte félelmét az arcából és hónaljából áradó izzadtság édes illatában.

– Szeretnél sonkát? – lépett a lány idegesen felé, és kinyújtotta a kezét. – A nevem Charis.

Hosszúmedve nem felelt. Kitépte markából a húst, és otthagyta a másik kett t. Leült, beleharapott a húsba, majd rágcsálni kezdte a csontot. A sonka csak részben csillapította éhségét.

Az öreg sétált oda hozzá.

– Ideje, hogy megpihenj, öreg barátom. – Ezzel kezét gyengéden a Hosszúmedve koponyájába ágyazott k re tette. Kezdetét vette az ismer s, nyugtató, melenget vibrálás. Hosszúmedve ásított egyet és lefeküdt. – Aludj, Hosszúmedve! És ne álmodj!

A jiamadot átjárta a béke, és belehullt a sötétségbe.

----------

Charis néma csendben ült, hátát egy sziklának vetve, és az alvó jiamadra meredt. Égették az oldalát a mély horzsolások, és krémszín szoknyája bal oldala véres volt. Leh lt az éjszaka, rozsdaszín , kámzsás köpenyét a vállára terítette. Ekkor vacogni kezdett, de nem a hidegt l.

Rettenetes volt ez a hosszú nap.

Valahogy felfoghatatlannak t nt, hogy tegnap reggel még a palota konyhájában énekelt, ahol négy másik szolgával együtt készítették el az erd ben dolgozó favágók elemózsiás csomagját. Der s és tiszta nap volt, a hegyek fel l enyhe szell fújt. Charis boldog volt. Jó volt élni.

Aztán Landis kán lakosztályába küldték egy tálca étellel, meg egy boroskancsóval. Amikor odaért, akkor vette észre, hogy a tálcán nincs kupa. Magára haragudott, és megfordult, hogy visszatérjen a konyhába.

Ekkor eszébe öltött, hogy a közeli vendégszobában több kristálykehely áll. Az üres helyiséghez sétált, kinyitotta az ajtót és belépett, a fal mellé téve a tálcát. Lépteket hallott kintr l, a folyosóból, és kikukucskált a léiig nyitott ajtón. Landis kán egyik vendége tért vissza: a fagyos szem , fekete hajú férfi.

Valószín leg két kupára lesz szükség, gondolta magában.

Decado belépett Landis kán lakosztályába. Majd Charis hangokat hallott. Sosem fogja elfelejteni azokat a szavakat.

– Azt mondtad, nem ölsz meg – hallotta Landis kán félelemt l remeg hangját.

– Én nem is – szólt egy n i hang – Majd . Egyetlen darabka csont vagy b r se maradjon bel le. Égesd hamuvá! Nem akarom, hogy újjászülessen.

– Ahogy parancsolod, úgy lesz! – érkezett erre Decado válasza .

– Ne hagyd, hogy szenvedjen! Gyorsan öld meg, mert egykor kedves volt a szívemnek. Aztán keresd meg a vakot, és t is öld meg!

– Az unokaöccse, szeretett úrn m. Megsértett. t is akarom.

– Öld hát meg, drágám, de senki mást – mondta erre a n . – A csapataink reggelre itt lesznek. Próbálj meg emlékezni arra, hogy még szükségünk lesz emberekre a földek megm velésére, és szeretném, ha

maradnának szolgák a palotában, az érkezésemre várva. Nem akarom, hogy a vakrémület káoszba torkolljon.

Majd ismét a n i hang szólalt meg.

– Egyszer azt mondtad, hogy boldogan halnál meg, ha az én ar com lenne az utolsó dolog, amit láthatnál. Töltsön hát el a boldogság, Landis kán!

Charis álltó helyében dermedt mozdulatlanná. Hallotta Landis kán szobájából el tör gurgulázó sikolyt. Kimenekült az ajtón, és végigrohant a folyosón a Gamal szállására vezet lépcs höz. A kopogtatást mell zve berontott a szobába, ahol a vak embert a teraszon üldögélve találta. Gyorsan elmesélte neki, mi történt: a szavak szinte összefüggéstelenül buktak ki a száján

– Tartottam t le, hogy ez lesz – sóhajtott fel a vak. – Hozd a köpenyem, Charis, és egy er s cip t! Magadnak is vegyél köpenyt!

Elvezetsz engem a dombok közé. Van ott valaki, akit meg kell találnom.

És most, egynapnyi halált és vérontást követ en, Charis a sötétben üldögélt, egy rettenetes fenevad közelében. A vacogása er södött.

Gamal lépett oda mellé, és a vállára tette a kezét.

– Kedvesem, sajnálom mindazt, amit el kellett szenvedned. De nélküled nem sikerült volna idáig jutnom.

Charis úgy érezte, mindjárt elsírja magát. De ezúttal nem a félelemt l. Az öreg hangjából kicsendül kedvesség és részvét döbbenetes ellentétben állt az átélt szörny ségekkel.

– Most már biztonságban vagyunk? – suttogta.

Látta, hogy az öreg az alvó bestia felé billenti a fejét, és észrevette a fáradt arcon felt

aggodalom jeleit. Vett egy nagy leveg t.

– Nem, kedvesem, nem vagyunk biztonságban. Hosszúmedve egykor a barátom volt, de ebben a lényben kevés maradt abból az emberb l.

Vigyáznunk kell vele! Próbálj meg nem félve reagálni arra, ami tesz, és ne nézz a szemébe! Ezt minden állat kihívásnak vagy fenyegetésnek veszi. Ha találunk ennivalót, akkor azt hiszem kevesebb okunk lesz az aggodalomra.

– Hová megyünk, nagyuram? Itt nincs semmi, csak a vén er d, meg néhány kis település.

– Meg kell találnom azt az ifjút, aki nemrégiben a palota vendége volt.

– Akinek a festmények vannak a b rén?

– Igen.

– Haraddal van. – Ahogy Haradra gondolt, megnyugodott. Bárcsak itt lenne most! A fenevad, akivel utaztak, kevésbé lenne ijeszt , ha a favágó a közelben lenne. – Hogy találjuk meg ket?

– Holnap megkérem Hosszúmedvét, hogy keresse meg a vendég szagát. Néhány nappal ezel tt találkoztak. És most bocsáss meg, gyermekem, de holtfáradt vagyok, és pihennem kell. Neked is hasonlóan kellene tenned. Hosszúmedve legalább hajnalig alszik majd.

Gamal lefeküdt, és fejét a karjára hajtotta. Légzése egyre mélyebb lett.

Amikor az öreg elaludt, Charisban felvet dött, hogy egyszer en felállhatna, és csendben elsétálhatna az éjszakában. A n , aki elrendelte a nagyúr halálát, világossá tette, hogy senkit nem kell feleslegesen megölni. Mondott valami olyasmit is, hogy gondoskodni kell arról, hogy a palotaszolgák folytassák munkájukat. De bizonyos, hogy ha Charis visszamenne, minden veszélynek vége szakadna? A gondolat legalábbis csábító volt. Lepillantott az alvó emberre.

Öreg és vak, gondolta. Mihez kezdene segítség nélkül? Hogyan találná meg Haradot és a tetovált férfit? A fenevad megtalálná neki, er sködött egy másik hang az elméjében. Azt mondta, hogy egykor barátok voltak. Hagyd öt itt! Mentsd magad!

A gondolat több mint csábító volt. Maga volt az igazság!

Lassan felállt, hogy ne zavarja meg az öreget. A hold kibukkant egy felh mögül, és az ezüstös izzás beragyogta az alvó embert. Ebben a nyers fényben a lány tisztán látta, hogy a másik mennyire törékeny. A szeme beesett, az arcát pedig olyan mély ráncok szabdalták, hogy azok sebhelyeknek t ntek.

Nélkülem meg fog halni idekint, döbbent rá fagyos bizonyosággal.

A közelb l vízcsobogást hallott. Ekkor újabb gondolata támadt, mire nesztelenül kisurrant a táborhelyr l. A patak a közelben folyt, sziklákon és apró zugokon bugyborékolva át. Lassan követte folyását, míg el nem ért egy szélesebb tavacskához, mely vagy harminc láb széles volt. Itt

üldögélt egy kicsit a parton, majd felállt és kibújt minden ruhájából.

Vacogva lépdelt be a vízbe, él óvatosán beljebb gázolt a mélyebb rész felé, melyet sziklák öveztek. Itt megállt, szobormereven, mindkét kezét a vízbe lógatva. Kisvártatva megpillantotta egy tovaúszó hal karcsú alakját. Majd egy másikét. Charis nem moccant. Mintha egy eón telt volna el, és egyetlen hal sem úszott a közelébe. És ekkor hosszú, kövér hal siklott át a keze felett. Charis villámgyorsan felfelé kapott, kirepítve az állatot a partra, ahol verg dni és csapkodni kezdett. Majd ismét megdermedt, és türelmesen várt. Több kudarc következett, majd ismét siker, és egy újabb nagy hal ért partot. Órákkal kés bb, vacogó fogakkal gázolt ki a partra. Megtörülközött az ingébe, majd belebújt hosszú, zöld szoknyájába, és köpenyét a vállára terítette. Hat kövér hal hevert a parton. Charis elmosolyodott. Az apja – aki gyerekként tanította meg t erre a fogásra – büszke lett volna ügyes lányára. Ingéb l hevenyészett tarisznyát eszkábált, és így vitte vissza a halakat a táborhelyre. Gamal és a fenevad még mindig aludtak, mire Charis leheveredett az öreg mellé, és elaludt. Nem álmodott semmit.

Pirkadatkor ébredt. Gamal még mindig aludt. A lány a fenevadra nézett, mely ekkor kezdett mocorogni. A lény talpra szökkent, és szimatolni kezdett. Charis vett egy nagy leveg t, hogy megnyugodjon és felállt.

– Hoztam neked ennivalót, Hosszúmedve – mondta határozottan. –

Megeszed a halat?

– Hal jó – felelte a lény, és orrlyukai kitágultak.

A lány félrerakott két halat, a többit pedig odavitte a bestiának, és lerakta ket a földre. Hosszúmedve rámeredt Charisra, de a lány nem nézett a szemébe.

– Hogy tudsz halat fogni? – kérdezte a fenevad.

– A kezemmel. Az apám tanított meg rá.

Hosszúmedve nem szólt többet, ehelyett lekuporodott a földre, felkapott egy halat és kitépett bel le egy hatalmas darabot.

–Vigyázz a szálkákkal! – mondta a lány, majd visszasétált oda, ahol Gamal feküdt. Charis saját málnájából el szedett egy kis t zszerszámot, majd nekiállt tüzet rakni.

----------

10.

Skilgannon megállt a falu feletti dombtet n, és lepillantott odalent munkálkodó emberekre. Haradot egy háztet n pillantotta meg, amint éppen a megégett faanyagot takarítja el. A településen mindenfelé nagy volt a nyüzsgés, ahogy a túlél k igyekeztek kijavítani a portya okozta károkat. Hiábavaló volt – és oly emberi – küzdeni az elkerülhetetlen ellen. Mert még több portyázó jön majd. Skilgannon megpróbálta ezt elmagyaráz Kinyonnak. Az ellenség még több katonát küld majd, hogy elfogják Askarit. És még több halál következik.

– Mi mást tehetnénk, minthogy újjáépítjük a házakat? – kérdezte Kinyon. – Ez itt az otthonunk.

Huszonkét falusi élte túl a portyát. Eltemették a szomszédaikat, és most arra törekedtek, hogy legalább a megszokott kép halvány mását helyreállítsák a közösségben. Skilgannon csodálta az embereket ezért.

Hagyta ket dolgozni, és felderítésre indult dél felé, az újabb támadás jelei után kutatva. De nem lelte semmi nyomát. Id be telik, mire az, aki kiküldte a portyázókat, ráeszmél, hogy valami balul sült el.

De vajon mennyi id be? Egy napba? Kett be? Azután ismét jönnek majd, még nagyobb er vel.

A falusiak minden er feszítése kudarca volt ítélve. A településüket felgyújtják, életüket kioltják. Ez egyszerre töltötte el haraggal és szomorúsággal Skilgannont.

Landis kán azt mondta neki, hogy a világ jobban megváltozott, mint ahogy azt Skilgannon képzelhetné. Micsoda badarság! Semmi sem változott. Igaz, mára több lett az Eggyéforrt, de az emberek világa éppen olyan, mint volt. Er szakos és kegyetlen. A kapzsiság és hatalomvágy uralta minden tettüket. Gondolatai Askarira terel dtek.

Higgadtan és bátran küzdött, hogy megvédje az ifjú Stavutot a fenevadaktól. Az korában Jianna ugyanígy tett volna. Skilgannon elmerengett, hogy ez magától értet

h siesség miként torzulhatott el

annyira? Jiannából a Boszorkánykirályn lett, egy rettent , fagyos és rosszindulatú asszony, aki közönyösen rendelte el ezrek halálát. A domboldalon ülve a férfi elmélázott a kérdésen. Jianna, hogy megtartsa

trónját, harcra kényszerült, és arra, hogy seregeket toborozzon és legy zze ellenségeit. Kezdetben nagyvonalú volt gy zelmeit követ en, és a legy zöttnek esélyt kínált, hogy csatlakozzon hozzá. Skilgannonnak eszébe jutott az a fiatal herceg, aki elfogadta az ajánlatot, de kés bb elárulta a n t, visszavonta embereit a csatatérr l, és csatlakozott Boranius er ihez. Néhány hónappal kés bb elfogták, családjával együtt, amint éppen Tantriába próbált menekülni.

Skilgannon nem volt jelen a kivégzésen, mert éppen keleten harcolt.

De miután visszatért, megtudta, mi történt. Jianna összehívta seregét és beszédet intézett hozzájuk. Majd el vonszolták az árulót és családját.

El ször öt gyermekét ölték meg, majd két feleségét. Végül a n odasétált a bánattól lesújtott herceghez.

„Ez az árulás ára – mondta neki. És most csatlakozz a családodhoz!"

Ezzel átvágta a torkát.

Amikor Skilgannon ismét visszatért a f sereghez, felkereste a n t, mert képtelen volt elhinni, hogy gyerekeket gyilkoltatott meg.

„Ennek a tettnek a terhe súlyosan nehezedik rám, Olek. Mégis szükség volt rá. Hét ártatlan ember halt meg. Haláluk biztosítja, hogy soha többé ne kerüljön sor ilyen árulásra. Ebben a háborúban mindenkinek rá kell ébrednie, hogy mi a következménye annak, ha elárulnak."

Igen, gondolta Skilgannon, ez volt a kezdet. Ezután újabb kivégzések következtek, míg végül egy egész város lakosságát irtották ki. Azon a napon lett bel le Elátkozott, mert az emberei, az parancsára hajtották végre az öldöklést.

Emlékezett a látnokn vel, Ustartéval folytatott beszélgetésére.

„Mindannyian magunkban hordozzuk a gonoszság magvait a szívünkben és a lelkünkben – mondta neki a papn . Még a legtisztábbak, a legszentebbek is. Része az emberi létnek, velünk születik. Nem tudjuk gyökerestül kiirtani. A legtöbb, amit tehetünk, hogy meggátoljuk a kicsírázását."

„És ezt hogyan tehetjük?"

„Nem tápláljuk. A mag kisarjad, ha gy lölettel vagy rosszindulattal tápláljuk. Rákként terjed szét a lélek sötét zugaiban."

„És mi van akkor, ha már tápláltuk? Akkor már túl kés nekünk?"

„Soha nem túl kés , Olek. Te már megkezdted visszanyírását, a hervasztását. Attól félek, Jianna sosem fogja megtenni."

A férfi érezte, hogy elnehezül a szíve.

„Oly sok jó van benne, tudod? Tud kedves, h séges és bátor is lenni."

„Meg kegyetlen, szörny séges és vérfagylaló – f zte hozzá a papn .

„Ez az abszolút hatalom átka, Olek. Nincs senki, aki megszidjon, nincsenek más törvények, csak azok, melyeket te alkotsz. Szeretjük azt hinni, hogy van valami különleges, valami idegen a gonoszságban.

Szeretjük azt hinni, hogy a zsarnokok különböznek t lünk. Hogy valamiképpen nem emberiek. Pedig azok. Mindössze nem béklyózza és veri láncra ket semmi, és kényük-kedvük szerint cselekszenek. A hétköznapi emberek milyen gyakran haragszanak meg a szomszédaikra, és töprengenek el azon, mindössze egyetlen pillanatra, hogy ártsanak nekik? Örökösen megtörténik ilyesmi. Mi gátolja meg ket abban, hogy a másikra támadjanak? Általában a következményekt l, a büntetést l vagy a bebörtönzést l való félelem. Milyen következményekkel néz szembe Jianna gonosztetteiért? Semmilyennel. Minél rémít bbé válik, annál hatalmasabbnak t nik. Szánom t, Olek.

„Én szeretem."

„És ezért szánlak téged is."

Skilgannon elindult lefelé a dombtet

l a falu irányába. Látta, hogy

Stavut kipakolja szekerét, áruit és takaróit odaadja azoknak, akiknek az otthona elpusztult. Askari is ott volt. Harad a kút mellett ücsörgött. Két ember volt vele: egy karcsú ifjú, zúzódásokkal teli arccal, és egy pufók, sz ke n . Amikor Harad észrevette Skilgannont, intett neki és odahívta.

– Arin, és a felesége, Kerena – mondta a favágó. – Petarból jöttek.

Jiamadok törtek a városra.

– Mi van Landis kánnal? – kérdezte Skilgannon az ifjút.

– Nem tudom, nagyuram – felelte Arin. – Nem láttam t. Én az erd ben voltam a többi favágóval. Láttuk, hogy égnek az épületek, és rohanni kezdtünk vissza a város felé. Ekkor találkoztunk a dombon felfelé szaladó Kerenával. mondta, hogy az embereket jemek öldösik.

Így aztán útra keltünk ide, ahol Kerena rokonai élnek. Azt hittük, itt biztonságban leszünk.

Körülnézett a romba d lt épületeken. – De nem úgy t nik – f zte hozzá.

– Igazad van – válaszolta Skilgannon. – Most már sehol sem biztonságos.

– Hát, én visszamegyek – állt fel Harad, és megragadta a csatabárdját.

– Veled tartok – közölte Skilgannon. – De el bb szedjünk össze valami elemózsiát! Beszélnem kell Askarival és Kinyonnal.

Odasétált a vadászn höz, aki Stavuttal, Kinyonnal és több falusival üldögélt. Intett Askarinak, és kissé eltávolodtak a csoporttól, éppen csak hallótávolságon kívülre kerülve.

– Harad és én visszaindulunk Petarba – tudatta vele.

– Miért? A várost lerohanták.

– Van ott egy n , akit Harad szeret.

– Ez megmagyarázza, miért kellene mennie neki. Vagy van ott olyan is, akit te szeretsz?

– Neked is el kell menned – engedte el a füle mellett a kérdést a férfi.

– Ez az otthonom.

– Tudom. És éppen ezért támadták meg. Téged keresnek. És visszajönnek. Ha nem leszel itt, akkor van rá esély... bár csekély... hogy nem ölik meg a barátaidat. Ha számít neked az életük, akkor t nj el innen! Még jobb, ha meggy

d Kinyont és a többieket, hogy menjenek

el.

– Nincs hova menniük. Délen Petar lángokban áll. Északon a lázadó feltámasztók seregei vannak. Meg a renegát jiamadok. Te mihez kezdenél a helyükben?

– Stavut beszélt a legendások népér l. Talán ha elérik az földjüket, ott újjáépíthetik a falujukat. Nem tudom. Nincsenek válaszaim. Az igazság az, hogy ha itt maradnak, akkor még több jiamad érkezik majd, még több vérszomjas tiszttel. És akkor megkínozzák és megölik a falusiakat, hogy megtaláljanak téged.

– Nem értem ezt az egészet. Miért keresnek? – A férfi belenézett az oly jól ismert arcba.

– Ha Landis kán még él, megtudom.

Harad kiáltott oda neki. Amikor odafordult, látta, hogy a csatabárdos két málhát vet a vállára.

– Indulunk. Minden jót neked... Askari.

– Úgy mondod, mintha búcsúznál. Szerintem még találkozunk.

Skilgannon otthagyta, elvette az egyik málhát Haradtól, és a vállára lendítette. Nem tudott ellenállni, és hátranézett, hogy még egy pillantást vethessen a sudár vadászn re.

----------

A délután java részében Skilgannon és Harad gyorsan haladtak délnyugat felé, ám alkonyatra a nagydarab csatabárdos elfáradt. De nem volt hajlandó megállni, Skilgannon pedig nem panaszkodott. Egészen addig magában tartotta tanácsát, míg sötétedni nem kezdett. Ekkor Harad mellé zárkózott, és karon ragadta.

– Várj egy pillanatot!

A favágó lerázta magáról a kezét és törtetett tovább.

– Akkor mondd meg – szólt Skilgannon szelíden –, hogyan fogsz segíteni Charison, amikor túl fáradt vagy ahhoz is, hogy felemeld a csatabárdod?

Harad megtorpant.

– Majd er t merítek magamból – dörmögte.

– Az er véges, csatabárdos. Charis vagy él, vagy halott. Ha él, megtaláljuk t. Ha halott, bosszút állunk érte. De pihenés, evés és alvás nélkül betámolyogni egy sereg jiamad közé, rültség. Csak akkor segíthetsz, ha er s vagy.

A kardforgató a gyérül fényben látta, hogy Harad válla megroggyan.

– Pihenek egy órát – mondta végül tétovázva. Lerogyott a földre, hátát egy fának vetette, és lehajtott fejjel ücsörgött. Skilgannon a földre dobta málháját, el szedte ennivalóját, és csendben falatozni kezdett.

Harad, akárcsak Druss, az azonnali cselekvés embere volt. Hiányzott bel le a kifinomultság. A n , akit szeretett, veszélyben forgott, és nem volt elég közel ahhoz, hogy segítsen neki. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a lehet leggyorsabban megtegye az ket elválasztó

távolságot. És utána? Besétál egy megszállt városba, Charist keresve.

Nem számít neki, hogy húsz jiamad lesz ott, vagy ezer. Skilgannon végzett az evéssel. is fáradt volt, de a pihenést l visszanyerte erejét.

Odalépett Haradhoz.

– Ideje beszélnünk és tervet kovácsolnunk.

– Hallgatlak – dörmögte a másik.

– Nem hiszem.

– Hogy érted ezt?

– Túl sok benned a harag. És az elhomályosítja az ítél képességedet.

– Skilgannon elhallgatott. H vös szél kezdett fújni a hóval fedett hegyek fel l, és a fényl hold el tt fátyolfelh k úsztak el.

– Nem tudom, hogyan tervezzük meg ezt az egészet – vallotta be végül Harad. A hangja nyugodtabb volt már, és fejével nekid lt a fa törzsének. Egy id re behunyta a szemét is. – Én fákat döntök ki.

Szálfákat rakodok. Új házak alapjainak ások árkokat. És tudok még verekedni. Amíg veled nem találkoztam, senkit nem öltem meg. Sosem volt rá szükség. És most minden megváltozott.

– Te is meg fogsz változni, Harad. Adj id t magadnak!

– Neked könny . Nincsenek erre barátaid. k nem a te néped.

– Ez igaz – bólintott Skilgannon. – Semmim nincs ebben az új világban. Mindenki, akit valaha is szerettem, rég halott. De az sem számítana, ha Petarban mindenki kedves lenne a szívemnek. Attól még ugyanúgy itt ülnék veled er t gy jtve, és a lehet ségeken töprengve.

– És eközben lehet, hogy Charis veszélyben van.

– Igen. Lehet. De Petar nagy település. Valószín tlen, hogy lerombolták volna. Így az embereket arra bátorítják majd, hogy térjenek vissza a munkájukhoz. A favágók valószín leg visszamennek fát vágni.

A palotaszolgák kiszolgálják új gazdáikat. Ha ez igaz, akkor Charis valószín leg azt teszi, amit mindig is tett: a palota vendégeinek óhajait lesi. Röviden, nem lesz szükség arra, hogy megmentsék. Ostobaság lenne berontani Petarba, és lekaszabolni néhány Eggyéforrtat, miel tt megölnek minket.

– Szerinted ez valószín ? – kérdezte Harad, és hangja megtelt újjáéled reménnyel.

– Nem tudom. Két másik lehet ség van még. Az egyik, hogy is éppen úgy elrohant, mint Arin és felesége. Ha így tett, akkor most valahol itt van a vadonban. Ekkor megint hiábavaló lenne berontani Petarba. A másik lehet ség, hogy megölték. – Skilgannon látta a Harad arcára kiül döbbenetet. – Ha ez bizonyulna igaznak, akkor sincs szükség elhamarkodott er szakra. A lány tudja, hogy szereted?

– Ki mondta, hogy szeretem? – fortyant fel Harad, és elvörösödött.

– Nem szereted?

– Akkor sem számítana, ha így lenne. Tudod, hogy hívnak?

Csonttör Haradnak. Baromnak. Igen, er s vagyok, de nem jókép .

Nem vagyok gazdag. Sem okos, vagy szellemes. Charis ennél jobbat érdemel.

Skilgannon elmosolyodott.

– Tapasztalatom szerint minden n jobbat érdemelne. Ez a feleségemre minden bizonnyal igaz volt. Harad ellazult, és nagyot sóhajtott.

– Meg fogom találni t.

– Mi fogjuk megtalálni t, Harad. És most miért nem mész aludni?

Néhány órát rködöm, aztán felébresztelek.

– Egen, most egy kicsit le tudom hunyni a szemem. – Ezzel Harad minden további szó nélkül elnyúlt a földön, féld a málhájára hajtva.

Kisvártatva már hangosan hortyogott. Skilgannon csendesen felállt, és magára hagyta az alvó férfit. Gondolkodnia kellett. Valami rágta, ott mocorogva elméje sarkában. Bosszantó volt. Bár korábbi életének számos emléke visszatért, sok más kötés nélküli és töredezett maradt.

Nem tudott úgy összpontosítani, mint régen, és azt vette észre, hogy állandóan küzdenie kell érzelmei kordában tartásával. A harag sokkal gyorsabban elöntötte, mint ahogy arra emlékezett. Másrészt er sebb és edzettebb volt, mint életének utolsó éveiben. A háborúk, a sebek, a törések és a rándulások pusztítása vámot szedett ötvenéves testén. Talán ez volt a válasz. Ahogy öregedett, körültekint bbé vált, takarékosabban bánt az erejével. Kezdte elveszíteni... mit is? A szenvedélyt? A vágyat?

A vakmer séget? Felismerte, hogy igen, ez így van. Az ifjak szenvedélyes természetét felváltotta az érett kor h vös – látszólagos –

bölcsessége. Többet töprengett a lépésein, és minden stratégiát gondosan megtervezett.

Semmi baja a fejednek, mondta magában. – Csak az ifjúság zabolátlan energiája ostromolja. Hogy megtisztítsa gondolatait, úgy határozott, kienged valamennyit ebb l az energiából.

Keresett egy lapos és szilárd felületet, ahol belefogott egy sor kimerít tornagyakorlatba: id nként mozdulatlanná dermedt, meg rizve egyensúlyát, máskor meg szökellt és pörgött. Végül verítékpatakos arccal el húzta a Nappal és Éjjel Kardjait, és egy sor sima mozdulatot hajtott végre, vágva és szúrva, mintha láthatatlan ellenséggel küzdene.

Malanek, a kardmester több tucatnyi harci man verre tanította meg, és hosszú élete során másokat is elsajátított. A pengék csak úgy villogtak a holdfényben. Végül a leveg be lökte mindkét kardját. Ahogy azok pörögve szálltak felette, el revet dött, átgördült a vállán, és térdre érkezett,, magasba lökve mindkét kezét, kinyújtva az ujjait. A Nappal Kardjának elefántcsont markolata bal kezébe hullott. Az Éjjel Kardjának nyele súrolta jobbjának ujjhegyét, és a penge a torka felé zuhant. Meglendítette a kezét, és második kísérletre már sikerült elkapnia a markolatot. Az éles penge még így is belemetszett hosszú kabátjának gallérjába.

– Még van egy kis teend d – mondta magának hangosan. Majd tokjukba lökte a pengéket, és felsétált az erd s domb gerincére. A feje tisztább volt, de a gyötr kétely megmaradt.

Mi hibádzik? – kérdezte magától.

A jelek szerint sokan keresték a sírját évszázadokon át. Landis kán titokban hozta t vissza. Talán valahogy az Örökkévaló rájött erre, és a Petar elleni támadással ezt torolta meg. De ez még nem magyarázta meg az Askari faluja elleni portyát. Az Örökkévaló miért tör dne azzal, hogy egy rég halott királyn csontjai új életre kelnek?

Mozdulatlanul ült, és a tél hidege telepedett rá a lelkére. Mit is mondott Gamal?

is, akárcsak te és én, Skilgannon, újjászületett. Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket... Landis találta meg a legnagyobb szerkezetet, és , meg én együtt jöttünk rá, miként hozzuk

ismét m ködésbe. Ennek a hatalma révén adtuk meg neki a halhatatlanságot. Az Örökkévalót mi teremtettük."

És ekkor már tudta. Landis kán rábukkant Jianna, a Boszorkánykirályn csontjaira. Tényleg visszahozta a n t. Aki szintén az ürességben bolyongott. Jianna, élete nagy szerelme volt a rettegett Örökkévaló. A döbbenet, mely rátört, elsöpr volt. Kirázta a hideg, és érezte, hogy gyomra mélyén felfelé tör a hányinger.

Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket.

Valahogy sikerült meg riznie halhatatlanságát, uralma alá hajtva önmaga új változatait, éppen úgy, ahogy Druss vette át rövid id re Harad felett az uralmat azon az éjszakán, Dros Delnoch romjainál.

Druss viszont, lévén az, aki, nem lopná el az ifjú életét. A Boszorkánykirályn viszont egyetlen pillanatig sem habozna. És ezért vadásztak Askarira. Az Örökkévalónak szánt új, fiatal testre.

Skilgannon úgy érezte, mintha összemarcangolnák, érzelmeit darabokra szaggatnák. Jianna életben volt! Megtalálhatja, vele lehet, megváltoztathatja a sorsot, mely eltépte ket egymástól.

– Meg rültél? – kérdezte aztán hangosan. A n , akit szeretett, vad volt és bátor, tele idealizmussal. Az Örökkévaló pedig olyan vámpír, aki a világot káoszba és rettegésbe taszította.

Felnézett az éjszakai égre.

– Miért kínzol még mindig? – dörögte. – Cethelin azt mondta, hogy te a megbocsátás és a szeretet istene vagy. De ehelyett a rosszindulatban és a bosszúban lelsz élvezetet.

Harag száguldott át rajta: vak és oktalan harag. Hát nem próbálta meg vezekléssel jóvátenni b neit? Hát nem lépett be egy kolostorba, és törekedett a Forrás útjainak meglelésére? De akkor ki küldte azokat a csaholó gyilkosokat a kapuhoz, és fenyegette halállal az odabent él jótét lelkeket? Ki más, ha nem a Forrás?

– Egész életemben kísértettél, halált és er szakot zúdítva azokra, akiket szerettem. – Greavast, a szelíd színészt, Speriant, a kertészt és szeret hitvesét, Molaire-t Boranius kínozta halálra. Gyilkosok eredtek Jianna nyomába. Egész elmúlt életét az er szak és a háború mételyezte meg. Most pedig egy újabb összecsapásba rángatják bele, ahol ártatlanok szenvednek.

Els életében azért küzdött, hogy megmentsen egy hercegn t az elpusztítására tör sötét hatalomtól. Most pedig ugyanez a hercegn volt a sötét hatalom, áldozata pedig annak a hercegn nek a fizikai megtestesülése, akit egykor szeretett.

A helyzet veszett iróniája émelyítette. Rosszindulatúan bámulta a csillagokat, és felordított:

– Lényem minden sejtjével megátkozlak! – Aztán szétoszlott a dühe.

Úgy érezte, kiszívták minden erejét, és rettent fáradtság tört rá.

Már éppen indult volna vissza oda, ahol Harad aludt, amikor jobbról, az erd fel l neszt hallott. A Nappal és Éjjel Kardjai azonnal a kezében termettek. Skilgannon várt. A bokrok szétváltak, és a vadászn , Askari lépett el az árnyékból. Visszahajló íja volt nála, és puha b rnadrágot viselt. Rojtos z b r zekéje alá kámzsás, zöld inget vett. Sötét haját vékony ezüst fejpánttal fogta hátra.

– Most már lehiggadtál – kérdezte a lány –, vagy szándékodban áll lefejezni?

– Mit keresel te itt?

– Veled tartok, hogy felkeressem Landis kánt. Vagy megyek nélküled. Nekem mindegy.

– Stavut veled van?

– Nem. északra indul a szekerével. A falusiak vele mennek.

Remélem, hogy ott biztonságosabb, mint itt.

– Sehol sem biztonságos.

– Kinyon gyakran mondogatja: Az élet olyan utazás, melynek egy végállomása van – vonta meg a vállát. – Minden meghal.

– Nem minden – felelte erre a férfi szomorúan.

----------

Stavut felajánlotta, hogy Askarival tart, és egyszerre volt csalódott és hálás, amikor a lány visszautasította. Furcsa érzés volt. Egy része veszteségnek könyvelte el, de azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy saját túlélési esélyei hihetetlen mértékben megnövekedtek.

Ó, Stavut, mondta magában, mennyire sekélyes vagy!

A nap sütött, amikor és a huszonkét falusi elindult a hegyi hágó felé. Stavut egyszerre csodálkozott és könnyebbült meg, mikor felfedezte, hogy a jiamadok nem ölték meg a lovait, és nem tépték szét mindazt, amit a szekerén vitt. Hosszúcsüd, a pej, és Fényl Csillag, a szürke, a Kinyon konyhája mögötti karámban álldogált. Stavut átmászott a kerítésen és odakiáltott nekik. Hosszúcsüd odaügetett hozzá, míg a szürke úgy tett, mintha észre sem venné. Egészen addig, míg a kalmár simogatni nem kezdte Hosszúcsüd nyakát, és öklével meg nem dögönyözte a pej hosszú orrát. Ekkor Fényl Csillag is odaügetett, leszegte a fejét és megbökdöste Stavut mellét.

– Igen, igen, örülök, hogy mindkett töket látlak. Ne csapjunk nagy hót! Nem lenne illend .

Ahogy a szekerén ült a délel tti napsütésben, úgy t nt, a világban minden jobbra fordult. A Petarban eladásra szánt áruk ugyan kevesebbet érnek Siccusban, abban a városban, ahol vette ket, de megengedhetett magának – bár éppen csak –, egy kis veszteséget. A legfontosabb az, hogy megmenekült a haláltól és a csonkítástól, és még mindig be tudta szívni az üde hegyi leveg t. Énekelni támadt kedve, és meg is tette volna, ha a falusiak oszlopa nem kígyózik a szekere mögött. Az egyetlen hallgatóság, mely valaha is értékelte Stavut hangját, Hosszúcsüd és Fényl Csillag volt – bár az értékel talán túl er s kifejezés. Fényl Csillagnak szokása volt hangosan szellenteni, amikor a kalmár énekelt, de ez lehetett akár a harmónia megteremtésére való törekvés is. Stavut kuncogott, amikor erre gondolt.

– Jó kedved van – jegyezte meg a szekér saroglyájában ül Kinyon.

A nagydarab férfi szépen gyógyult, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy gyalogoljon a meger ltet hegyi úton.

– Való igaz. Próbálj meg nem túl sokat mocorogni! Ott hátul akad néhány törékeny holmi.

A menet többször megállt, hogy az emberek pihenjenek. Számos falusi vitte magával legértékesebb dolgait a hátára vetett zsákban.

Mások kézikordékat toltak. A lovak is elfáradtak, mivel a szekérre a tíznapos út élelmiszerkészletét is felpakolták. Kinyon egyszer leszállásra kényszerült, Stavutnak pedig le kellett rakodnia több nehéz rekeszt, zsákot és hordót. Még Hosszúcsüd és Fényl Csillag is

megszenvedett ezen az utolsó kapaszkodón. A kalmár és a falusiak aztán ismét megpakolták a szekeret, és miután ismét megálltak a gerincen, folytatták útjukat.

Mire szürkülni kezdett az els napon, már elérték a hegyi út legmagasabb pontját, és megkezdték a leereszkedést az erd s völgybe.

Stavut itt már többször táborozott a múltban. Akadt víz és jó legel , meg egy sziklás horpadás, ahol tábortüzet lehetett rakni anélkül, hogy az messzire látszott volna.

Három f

tüzet raktak, és a falusiak hálatelten rogytak le az éjszakai pihen re. Amikor a hold feljött, a leveg t megtöltötte a sült szalonna illata, a serpeny kben pedig tojás és pirítós sistergett. Az ifjú Arin odalépett Stavuthoz. Magas, jóvágású fiatalember volt, egyik szemén duzzadt monoklival, és felhasadt szájjal. Leguggolt a földön ücsörg kalmár mellé.

– Még mennyit utazunk?

– Úgy becsülöm, hogy tíz napot, talán egy kicsivel többet. Számos magashegyi út van el ttünk. Fárasztó lesz.

– És biztonságos? – Stavut megvonta a vállát.

– Biztonságosabb, mint a településen. De azt mesélik, hogy szökevény jiamadok bandái kószálnak errefelé. Néhánnyal magam is találkoztam idefelé jövet. Amint azonban elérjük a parti utat, össze kellene futnunk a legendások lovasaival. Némi szerencsével elkísérnek minket Siccusba.

– Még sosem jártunk a külvilágban – felelte Arin, és aggodalom telepedett az arcára.

– Nem különbözik annyira. Az emberek ott is gazdálkodnak, és kereskednek. Siccus a legendások népének városa, így ott nincsenek jiamadok, és hála a Forrásnak, nem háborúskodnak.

– És megengedik, hogy maradjunk?

– Biztosra veszem, hogy igen. – Alig mondta ezt ki, máris feltámadt benne a kétely. Alahir népe nem kedvelte az idegeneket.

Kinyon sétált oda hozzájuk, és nagyot nyögve leült Stavut mellé.

– Sajog a sebem. De gyógyul.

– Remek! – mondta Stavut, akit még mindig aggasztott Arinnak tett ígérete.

– Mi a terved, hogyan keressünk ennivalót? – érdekl dött Kinyon.

– A tervem?

– Hát, te vagy az, aki vezetsz minket – mutatott rá a nagydarab férfi.

– Nem, nem, nem – felelte a kalmár sietve. – Én csak az utat mutatom Siccusig. Én nem vezetek senkit.

Kinyon közelebb hajolt.

– Hallgass rám, kölyök! Ezek az emberek rémültek. Egyesek sebesültek, mások elvesztették szeretteiket. És most éppen elhagyják otthonukat, hogy a külvilágba utazzanak, oda, ahol háború és félelem uralkodik. A bizalmukat valami szilárdba és er sbe kell vetniük.

Ismernek téged, Stavut. És kedvelnek, ebben a pillanatban pedig szükségük van valami megnyugtatóra. Az egyetlen ember, aki ismeri a külvilágba vezet utat, te vagy. Azt gondolják, hogy a biztonságba vezeted ket.

– Én nem tudom, hogy hol biztonságos – felelte a kalmár, lehalkítva hangját, ahogy a tábortüzeket körülül falusiak arcát nézte.

– Akkor is beléd vetették a hitüket. Én is beléd vetettem a hitemet.

Stavut átgondolta a dolgot. Mindig kerülte, hogy felel sséget vállaljon másokért. Tengerészként kétszer adta vissza az el léptetését, és Siccusban rtisztként mindig kitért a magasabb posztok elfogadása el l. De most úgy vélte, más a helyzet. Alig tíznapi út vár rá a városig.

Amint odaérnek, Alahirral való barátságára építve letelepíti a falusiakat.

Aztán szabad lesz. Mi lehet abban olyan nehéz, ha elfogadja a vezér névleges szerepét?

Alig gondolta ezt végig, a kétely apró férge már befúrta magát az elméjébe. Ha volt az életben olyasmi, amit megtanult, az az volt, hogy a sorsnak kifacsart humorérzéke van. Látta, hogy Kinyon várakozósan néz rá, mire felsóhajtott. – Jól van, Kinyon. Én leszek a vezér.

– Rendes kölyök – mondta erre a sebesült férfi, és összerezzent, ahogy talpra kászálódott. – Nem fogod megbánni.

A szavak láthatatlan es felh ként lebegtek Stavut felett.

Máris megbántam, gondolta magában.

A kalmár rövid élete során sokszor el fordult, hogy döntései balul sültek el, de a következmények még sosem csaptak le ilyen gyorsan.

Kinyon éppen csak visszatért a falusiakhoz, hogy megnyugtassa ket,

Stavut a f nök, az új vezér pedig ekkor átszelte a tábort, hogy lecsutakolja a lovakat. Amikor a közelükbe ért, látta rajtuk, hogy idegesek. Hosszúcsüd a koponyájához lapította a fülét, és kerekre tágult szemmel a földet kapálta. A szürke, Fényl Csillag, szintén be volt sózva. Még mindig hámba voltak fogva, a szekér fékje is be volt húzva.

– Hé, hé! – csitította ket nyugodt hangon. – Ne ijedezzetek, cimborák! Hoztam nektek takarmányt.

Ebben a pillanatban az egyik falusi n felsikoltott. Hosszúcsüd megpróbált felágaskodni, mire a szekér megrándult. Stavut megperdült.

Három jiamad sétált be a táborba észak fel l. Mások délr l közeledtek.

A falusiak összetömörültek, de egyiküknél sem volt fegyver.

A holdfényben Stavut úgy vélte, felismeri az élen haladó jiamadot, a tagbaszakadt behemótot, mely a jelek szerint részben medve volt. volt az, akivel Skilgannon beszélgetett a barlangban. A hét pokolra, mi is volt a neve?

A fenevad becammogott a táborba, és a legfényesebben lobogó tábort z fölé magasodott.

– Vezér! – mordult fel. – Merre?

Egy pillanatra senki sem moccant. Aztán több falusi Stavutra mutatott. Az ifjú felpillantott az éjszakai égre.

– Te aztán tényleg nem kedvelsz, mi? – dünnyögte, majd vett egy nagy leveg t, és elindult a hatalmas jiamad felé. Stavut mindig is rendelkezett az utánzás adományával. Mindössze hallania kellett egy hangot, hogy le tudja másolni a beszéd tónusát és ritmusát. Matróztársai jót mulattak, amikor bizonyos tiszteket utánzott. Most úgy határozott, Skilgannont fogja másolni, és egyre er söd félelme dacára hangja tekintélyt parancsolóan csengett.

– Mit kerestek itt, Shakul?

– Ételt – felelte a hatalmas fenevad, és aranyszeme szúrósan meredt Stavutra.

– Miért nem vadásztok? Számos z él az erd ben. – Túl gyorsak.

Elfutnak. Enni lovakat.

– Az nem jó.

– Nem jó? – ismételte a bestia értetlenül. – Érzem a hús szagát. Hús jó.

– És aztán? Amikor megettétek a lovakat? Mit fogtok azután enni?

– Most éhes! – bömbölte Shakul, és vadállati pofáját odalökte a kalmáréhoz.

Stavut nem hátrált meg.

– Várni fogtok. Ma éjjelre adok nektek ennivalót. Holnap pedig megmutatom, hogyan vadásszatok zre. És akkor annyi ételetek lesz, amennyit csak akartok.

Shakul el re-hátra kezdte ingatni busa fejét. Karmos mancsát ökölbe szorította, majd szétnyitotta. Rámeredt a remeg falusiakra. Aztán a feje visszalendült Stavut felé.

– Vadászni zre?

– Igen. Finom hús. És sok van bel le.

– Nincs z, enni lovakat?

– Lesz z – felelte Stavut olyan magabiztossággal, amit nem érzett. –

Mondd meg... a katonáidnak... hogy menjenek a tábor másik felére.

Odaviszem az ételt. – Shakul egy pillanatig még nem moccant, majd megfordult, és intett a másik hat jiamadnak. Azok elcammogtak, hogy letelepedjenek a tisztástól keletre. Stavut remeg lábakkal sétált oda a szekeréhez.

Kinyon lépett hozzá.

– Mi folyik itt? – tudakolta.

Stavut felemelte szekerén a vászonponyvát, és többoldalnyi sonkát szedett el , amib l kett t Kinyon kezébe nyomott. Akadt ott egy jókora szelet marhahús is.

– Ez az összes hús, amink csak van – mondta a sebesült férfi.

– Nem, nem az. Itt vagy te, én, meg a falusiak.

– Mit fogsz most tenni?

– Megtanítom ket vadászni.

– Vadász is vagy?

– Ebbe ne menjünk bele. A magabiztosságom már így is törékeny.

Stavut a vállára kapta a húst, és odasétált, ahol a jiamadok ültek, majd a földre dobta. Kinyon is lehajította a két sonkát, aztán gyorsan elhátrált. Stavut visszaballagott a lovaihoz, és megsimogatta ket. A még mindig ideges Fényl Csillag megpróbálta megharapni, mire a kalmár hátraugrott.

– Még egy ilyen trükk, és hagyom, hogy megegyenek – mondta a remeg szürkének. Odanézett, ahol a jiamadok szaggatták a marhaszeletet, széttörve a csontokat, és marcangolva a húst.

Az evés nem tartott sokáig. Stavut a falusiakhoz ment, és azt tanácsolta nekik, hogy pihenjenek. Majd dobogó szívvel visszatért a jiamadokhoz, és odakiáltott Shakulnak. A falkavezér felállt, és követte Stavutot, aki egy kidöntött fához baktatott, és leült rá.

– Miért nem tértetek vissza az ezredetekhez?

– Nincs tiszt. Halott tiszt, meghalni mi is. Megölni minket. Két kard hol?

– Vissza fog jönni. Mondd el, hogyan próbáltatok meg zre vadászni!

Shakul leguggolt.

– Szaglász, üldöz. Túl gyors. Te elkapni zet?

– Holnap elkapjuk ket.

----------

Askari a s

erd ben haladt, éberen, vigyázva. A bárdok

megénekelték az erd k csendjét, és ez mindig megnevettette. A fák között sosem honolt csönd. A szell megrezegtette a leveleket, a h ség vagy a fagy szétfeszítette vagy összenyomta a fák törzsét, amit l azok kérge recsegett, nyögött. Állatok motoztak, madarak szálltak, rovarok zümmögtek. A lány gyorsan futott egy régi szarvascsapán. Látott nyomokat, de egyik sem volt friss. Hangyák meneteltek át egy z nyomain, az egykor éles körvonalak mostanra elmorzsolódtak. El tte hirtelen felrebbent egy csapat veréb. Askari lekuporodott.

Megriadhattak egy vadmacskától, vagy egy elroppanó ágtól. Másrészt ez annak a jele is lehetett, hogy emberek – vagy vadállatok – vannak a közelben. A sudár vadászn még inkább a földhöz lapult és behunyta a szemét. Csizma alatt elroppanó száraz fa zaja ütötte meg a fülét, mire visszaosont a fák menedékébe. A szell az arcába csapott, és a hang irányából jött. Ha jiamadok járnak erre, akkor nem fogják egyhamar kiszagolni. De azért így is vessz t illesztett visszahajló íjának húrjára.

Ha kell, végez eggyel, majd keletnek indul, elcsalva a többieket

Skilgannontól és Haradtól, akik az nyomait követik. Fakó rnadrágjában és – zekéjében, meg sötétzöld, csuklyás ingében Askari szinte láthatatlan volt a s

aljnövényzetben. Türelmesen várakozott.

Húsz jiamad alkotta a csapatot, mely vagy harminc lépésre t le keletre kimasírozott a fák közül. Két oszlopban haladtak. Mindannyian b r mellvértet viseltek, melyre az ezüstsas fejét verték. Többen b rsisakot is hordtak. Mindnyájan vasszögekkel kivert husángokat markoltak. Két tiszt volt velük, mindkett az oszlop végén haladt. Askari megvárta, míg a katonák ismét elt nnek a fák között, majd felállt, és gyorsan átfutott a csapás másik oldalára. Itt felkapaszkodott egy magas fára, könnyedén jutva felfelé az ágakon. Err l a kilátóhelyr l megpillantotta a délre nyújtózó völgyet, és Petar piros háztet it, jó húsz mérfölddel arrébb.

Lovasok rótták a völgyet, és a jiamadok kis csapatokban fésülték át a vidéket. Egyértelm volt, hogy keresnek valamit.

Fakószürke lován egy lovas ült moccanatlanul, hosszú, s t haját a délutáni szell borzolta.

Lentr l mozgás támadt. Valaki felfelé mászott a fán. Askari íja a hátán átvetve pihent, így a lány el húzott egy kétél nyúzókést az oldalán viselt szarvasb r tokból. Skilgannon félrehajtott egy levelekkel n ben tt ágat, és feltornászta magát a vadászn mellé. is a völgyet nézte.

– Nappal nem lehet átjutni rajta – suttogta. A férfi nagyon közel volt hozzá, és a lány a másik ingén fafüst és izzadtság szagát érezte. Ett l kényelmetlenül érezte magát. De nem azért, mert kellemetlen volt.

Távolról sem. Megpróbált valamennyire odébb csusszanni. Látta, hogy egy kis levél beleragadt a férfi sötét hajába, pont a füle fölött. Nehezen állta meg, hogy ne söpörje le.

– Túl sok jiamad kutat – mondta Askari. – Nyilván valami fontos embert keresnek. Talán magát Landist.

– És meg fogják találni. A szél jelenleg északról fúj. Bárhol rejt zik is, megérzik a szagát. S t, ha itt maradunk, akkor nemsokára minket is kiszagolnak. – Skilgannon tekintete visszatért a lenti völgyre. Askari azon kapta magát, hogy a másik arcát nézi oldalról, és nem kerülte el figyelmét a kardforgató hajának csillogása, és járomcsontjának íve sem.

Lehunyta a szemét, és beszívta a másik ruhájának illatát. Amikor kinyitotta, a zafír szempár az övébe mélyedt.

– Minden rendben?

– Hát persze. Miért kérded?

– Kipirultál.

– Túl meleg ez az ing. És most lemászom. – Vetett még egy pillantást a férfira. – Levél van a hajadban.

Leereszkedett a fáról, majd leugrott a földre Harad mellé.

– A hosszabb úton kell Petarba mennünk – mondta a lány. – A völgyet elözönlötték a jiamadok.

Harad bólintott.

– Azt hiszem, hallottam valamit északról. Olyan volt, akár egy sikoly. Nagyon halk, nagyon távoli.

Askari nem hallott semmit.

– Már most jiamadok vannak mögöttünk. Viszont keresnek valakit, és valószín tlen, hogy mi lennénk azok. El tudjuk kerülni ket, ha keletnek tartunk.

Skilgannon ért földet mellettük könnyedén.

– Hallottam egy ordítást vagy sikolyt. Az irányát nem tudtam betájolni.

– Észak – közölte Harad.

– Nem vagyok benne biztos, hogy emberi volt. Ahhoz túl gyorsan elvágták. Te is hallottad? – kérdezte Askaritól. A lányt bosszantotta, hogy nem. Túl gyorsan mászott le a fáról, és nyilván az ágak suhogása elnyomta a hangot. Megrázta a fejét.

– Meg akarjátok nézni? – tudakolta a vadászn . – Mert ez a terv ostobaságnak t nne el ttem.

– Egyetértek – felelte Skilgannon –, de van egy kis gondunk. Harad a barátját keresi. A lány talán a városban van... de akár itt is lehet. Ha ez emberi sikoly volt, akkor arra utal, hogy emberek vannak fent az erd ben. És köztük lehet olyan, aki tudja, mi történt akár Charisszal, akár Landis kánnal. Te vezetsz minket, Askari. Mi mögötted megyünk, de ne távolodj el t lünk túl messzire! – Askari kézbe vette íját, és ügetve elindult észak felé, lebukva az alacsony ágak el l, cikcakkban kerülgetve a bokrokat. Skilgannon és Harad követték. Közel fél

mérföldet futottak, amikor újabb sikoly harsant. Éles, reszket kiáltás volt, teli gyötrelemmel. Askari lelassította futását, és kelet felé, egy facsoport irányába kanyarodott. Skilgannon és Harad felzárkóztak mögé, amikor a lány felkapaszkodott egy kis rézs n, majd leguggolt a tetején növ bokrokban. A túloldalon öblös, sziklákkal teliszórt horpadás terült el. Három test hevert a földön, és öt jiamad, meg ember tisztjük egy negyedik ember mellett térdelt. A férfi karját a könyöke felett csonkolták: a végtag jó tíz lábbal odébb hevert, a véráztatta f ben.

A tiszt hevenyészett érszorítót ügyeskedett a férfira, de nem azért, hogy megmentse az életét. Pusztán életben akarta tartani a kihallgatás idejére.

– Hová mentek? – kérdezte a tiszt. A haldokló erre káromkodott egyet, és vért köpött a másik arcába. Az egyik jiamad ekkor kést mártott a férfi lábába, megcsavarva a pengét. A férfi éles hangon felsikoltott, mely gurgulázó hörgésben halt el.

– Ebb l elég! – szökkent talpra Harad.

– Egyetértek – mondta Skilgannon fagyosan. Együtt sétáltak ki a nyílt terepre. Skilgannon kinyújtotta jobb kezét, és el húzta a Nappal Kardját. Baljával megfogta a kiálló alsó markolatot és kivonta az Éjjel Kardját is.

Két jiamad megperdült, meghallva közeledésüket. A fenevadak elképeszt sebességgel pattantak talpra, és lendültek rohamra, felemelve vassal kivert husángjukat. Skilgannon balra cikázott, a Nappal Kardja lefelé és kifelé vágott, felhasítva az els bestia torkán a bundát, belemetszve a b rbe és átszelve a nyaki üt eret. Ugyanezzel a mozdulattal megperdült a sarkán, és az Éjjel Kardját átdöfte a másik szörnyeteg b r mellvértjén, felnyársalva a szívét. Harad rávetette magát a megmaradt háromra. Snaga bezúzta egyikük koponyáját: a csillogó pengék széthasították a csontot, és a halott bestia száján távoztak.

Elesett egy újabb Jiamad, amikor szemgödrébe fekete tollú vessz vágódott. Az utolsó lény Haradra vetette magát. Az óriási termet favágó szintén ugrott, hogy fogadja rohamát, lebukott a meglendül husáng el l, és Snaga fejének két hegyét beledöfte a gyomrába. A jiamad aranyszeme kidülledt, ahogy a hideg acél felszakított mellvértjét.

Rettegve felordított, aztán hátratántorodott. Harad kitépte bel le Snagát.

A fenevad ismét el relendült. A favágó, mivel már nem tudta meglendíteni csatabárdját, egy balegyenest mért támadója pofájára. Az ütést l a teremtmény elvesztette két agyarát. A megszédült bestia félretántorodott. Snaga belehasított a nyakába.

Az Örökkévaló tisztje immár egyedül maradt. Fiatal volt, sz ke hajjal, csinos vonásokkal. De kezét a megkínzott férfi vére szennyezte.

– Kit kerestek? – kérdezte Skilgannon, ahogy a férfi el húzta szablyáját.

– Semmit nem mondok neked, te renegát!

– Hiszek neked. Így viszont semmi hasznom bel led.

A kardforgató odaugrott a másikhoz, hárított egy ügyetlen szúrást, majd szinte lefejezte az ifjút. Még miel tt teste a földre zuhant volna, Skilgannon már a haldokló mellett térdelt.

– Ezt... nagyon... élveztem – mondta a férfi, akinek véres volt az ajka.

Harad lépett a sebesült másik oldalára.

– Ne mocorogj, Lathar! Megpróbáljuk elállítani a vérzést. – Ne!

Tönkretették a lábam... és leharapták a... karom. Nem... akarnék így élni... még ha tudnék is. A fivéreimet is megölték.

– Kit kerestek? – tudakolta Skilgannon.

– Az öreg és vak nagyurat, meg... a lányt, aki... neked hozott enni, Harad. Tegnap láttam ket. Egy jemmel voltak. A mieink közül való volt. Velük kellett volna menni. – Lathar lehunyta a szemét, és elhallgatott. Askari, aki már majdnem odaért hozzájuk, azt hitte, meghalt. De ekkor a férfi ismét kinyitotta a szemét. – Ez ám a csatabárd! Szeretném azt mondani, hogy megérte... látni azt, ahogy levágjátok azokat a fattyakat! De átkozottul nem érte meg.

Skilgannon leoldotta a favágó bal karjának csonkjáról az érszorítót.

A vér azonnal ömleni kezdett.

– Merre mentek?

– Északnak. Átkozott makkok és tölgyfák! – mondta Lathar elhaló hangon. – Nem tudom... kiverni a... fejemb l.

– Én sem – felelte Harad, és kisimított egy hajfürtöt a másik homlokából. A favágó torkából reszel sen tört el a leveg . Aztán csend lett.

– A barátod volt? – kérdezte Askari.

– Nem. De lehetett volna – felelte az óriás keser en.

– Mennünk kell – jelentette ki Skilgannon. – A vér szaga messzire száll. Pillanatok alatt fenevadak özönlik el ezt a horpadást.

Alig mondta ki ezt, délr l és keletr l üvöltéseket hozott feléjük a szél.

----------

Stavut nem aludta át a hosszú éjszakát. A falusiaktól távolabb, némán üldögélt, igyekezve a felszínre hozni mindazt amit a vadászatról tudott. Nem tartott sokáig. Stavut még soha életében nem vadászott, és semmit nem tudott az zek, a jávorszarvasok vagy bármely más vadon él állat mozgásáról. Pirkadatkor mégis egy csapat húsev jiamadot vezet majd a vadonba. Ett l összeszorult a gyomra, és egy ideig magát korholta.

Igyekezett nem nézni az alvó fenevadakra. Még álmukban is rémít ek és irdatlan nagyok voltak. Ha k nem tudnak vadászni, akkor a hét pokolra, hogyan tudna segíteni nekik ?

„Tudod, Üstfoltozó – mondta neki egyszer Alahir –, ha a pajzsomat a szádba nyomnám, az még akkor is folytatná a fecsegést."

A rettenetes éjszaka sötétjében Stavut kénytelen-kelletlen elfogadta a megjegyzésben rejl igazságot. Gyors esz volt, és mégis túl gyakran mondta ki, hogy mit gondol, anélkül hogy eltöprengett volna a következményeken. Tagadhatatlan, hogy a rögtönzött terv, mely meggátolta, hogy a jiamadok leöljék a lovait, briliáns volt. Rövid távon megmentette a napot. Hosszabb távon viszont valószín leg drága árat fog fizetni érte. Túlságosan jól el tudta képzelni, milyen következményekkel jár majd, ha odakint jár a vadonban egy csapat éhes jiamaddal és nem lesz hús, amit nekik adhatna.

Stavut szerette volna, ha itt van Askari. A lány tudta, hogy kell vadászni. Tanácsot adhatott volna neki. A vadászn beszélt az zekr l, de az igazat megvallva, igazából oda se hallgatott. A lány csodás arcát és alakját bámulta, és a lehet legaprólékosabban megpróbálta elképzelni ruha nélkül.

Mint ahogy most is erre terel dtek gondolatai.

– Hát te tökéletesen meg vagy bolondulva? – kérdezte magától. –

Ennek nem most van itt az ideje.

Mindössze arra emlékezett, hogy Askari talált egy leshelyet, és várt.

Elmondta, hogy miként terítette le egyetlen gyilkos lövéssel az zet, így a félelem nem rontotta el hús zsengeségét. Stavut arra már nem emlékezett, hogy a retteg

z húsa miért nem olyan zsenge.

Viszont sokkal többre emlékezett abból, amit a lány a farkasokról mondott. Mindenki tudja, hogy falkában vadásznak, de Stavut mit sem tudott arról, hogy ezt mennyire bonyolultan tervezik meg. Mivel a farkasok nem bírnak a szarvasok gyorsaságával és kitartásával, csapatokra válnak szét egy több mérföld széles körben. Az els csapat nekiront a szarvasnak Az rohanni kezd, k meg üldözik, a második csoport felé zve. Mire az els csapat kifáradna, a második veszi át lük az üldözést, fáradhatatlanul terelve a szarvast a harmadik felé.

Eközben az els csapat vadászai egy el re kijelölt helyre ügetnek, ahol pihennek és visszanyerik erejüket. Végül a csapatmunka eredményeként a kimerült szarvas olyan magaslatot keres, ahol még utoljára megvetheti a lábát. Mire odaér, már az összes farkas összegy lik, hogy gyilkoljon.

Stavut ezt leny göz nek találta.

De természetesen most nem segített rajta. Csak hét jiamad volt.

Aligha bonthatja ket csapatokra, köröket formálva bel lük a dombokon.

Stavut máskor érdekesnek találta volna a problémát, amivel a Jiamadok néztek szembe. Itt voltak ezek a hatalmas és er s lények, mégsem értettek a vadászathoz. Pedig a többségük részben farkas. Az ember azt gondolná, elég emléküket meg rzik ahhoz, hogy tudják, miként vadásszanak. A pokolba is, Stavutot és Askarit egészen ügyesen cserkészték be. De az ifjú ekkor rájött, hogy nem volt nehéz dolguk. A zsákmányuk lassan mozgott és egy barlangrendszerbe húzódott. A nyílt terepen az zek nagy el nyt kovácsolnak fürgeségükb l.

Teltek-múltak az órák. Végül Stavut odasétált, ahol a falusiak aludtak, és addig bökdöste Kinyont, míg az fel nem ébredt. A nagydarab férfi felült, és vaskos ujjaival beletúrt homokszín hajába.

– Valami szépet álmodtam – zsörtöl dött, – jó neked. Mit tudsz a vadászatról?

– Sosem voltam jó benne. – Kinyon fogott egy kulacsot és alaposan meghúzta. – Túl türelmetlen voltam. Ezért csaptam fel szakácsnak.

– Remek! Akkor talán megtaníthatjuk pitét sütni a jiamadokat.

Kinyon ledobta magáról a takaróit.

– Nézzük a dolgok jó oldalát, Stavi! A jiamadok gyorsak er sek, és ki tudják szagolni az zeket.

– De nem tudják elkapni ket.

– Elismerem, ez hátrány. – Egy darabig még beszélgettek, majd a nagydarab férfi ásítozni kezdett, Stavut pedig hagyta, hadd feküdjön vissza. A kalmár maga mögött hagyta a táborhelyet, és felsétált a domboldalon, hogy leüljön egy kiálló sziklára.

Bármilyen tervvel rukkoljon is el , annak egyszer nek kell lennie, és a szaglásra, meg az er re kell támaszkodjon. És a szerencsére.

----------

11.

Már közeledett a hajnal, mire visszatért a tábort zhöz. Shakul várt rá, míg társai a közelben kuporogtak.

– Vadászni most zre? – tudakolta a vezér.

– Pontosan. Persze ez id be telik majd, úgyhogy türelmesnek kell lennetek.

A vörösgúnyás kalmár ezzel elindult, maga mögött hagyva a tábort, és a kis csapat jiamad ott sorjázott mögötte. A szél északról fújt, így Stavut arrafelé vette az irányt, a magasabb vidék felé tartva. Alig fél mérföldre jártak a tábortól, amikor megállt és magához hívta Shakult.

– Érzed zek szagát?

Shakul megbillentette nagy, sötét fejét, orrlyukai kitágultak.

– Igen. – Északra mutatott, egy csomó erd s domb felé.

– Remek! Most találnunk kell egy szarvascsapát, méghozzá úgy, hogy az zek a hátukba kapják a szelet.

A jiamadok mozdulatlanul álltak körülötte. Shakul egyenesen fölé tornyosult.

– Most vadászunk.

– Hány zet kaptatok el eddig? – kérdezte a kalmár.

– Nincs z. Most vadászunk!

Stavutnak a lényekt l való félelme pillanatnyilag elillant, és helyét a bosszúság váltotta fel.

– Azt teszitek, amit mondok... vagy nem lesznek zek. Én vagyok a vadász. Nagy vadász vagyok. Több zet öltem meg, mint... mint amennyi csillag van az égen. – Erre több fenevad felnézett a tiszta kék égboltra. – Nem, nem most. Éjszaka. Az égen éjszaka vannak csillagok.

El ször is találnunk kell egy szarvascsapát. Méghozzá nekünk szembeszélben, hogy ne szagoljanak ki titeket. Aztán kezd dik a vadászat.

Shakul oldalra rántotta a fejét, és megfeszítette a nyakát. Végül hosszú csönd után így szólt:

– Szembeszél, igen.

– Remek! Gyerünk! – A következ órában körüljárták annak a magas dombnak az alját, melyen az a facsoport emelkedett, ahol Shakul szerint az zek voltak. Három csapát találtak. A harmadiknál Stavut magához hívta a jiamadvezért. – És most ki fogjuk választani a legjobb jiamadjaidat, akiknek az lesz a feladata, hogy üldözzék az zeket.

– zek túl gyorsak.

– Pontosan. De magunk felé fogjuk kergetni ket. Az egyik jiamadnak el kell indulnia ezen a csapáson, és az zek mögé kerülnie, hogy azok megérezzék a szagát. Egy másiknak a távolabbi csapáson kell mennie. Az szagát is meg kell érezniük. Aztán az zeknek a harmadik csapáson kell lerohanniuk oda, ahol mi, többiek várakozunk.

Mivel a szél az arcunkba fúj, az zek nem érzik meg a szagunkat.

Amikor kiérnek a fák közül, rájuk rontunk és leterítünk egyet.

– Mi? – értetlenkedett Shakul.

– Rendben, vegyük át lassabban – telepedett le Stavut egy lapos sziklára. – A katonáid közül kell kett : az egyik az els ösvényen megy fel, a másik a második ösvényen. Az zek mögé kell kerülniük, hogy azok megérezzék a szagukat, és futni kezdjenek. Te, én és a többiek a harmadik csapa alján fogunk várakozni. Az zek felénk rohannak majd.

Amikor közel érnek, rájuk rontunk, és megölünk egyet.

– Újra!

Stavut még kétszer magyarázta el az egyszer tervet. Shakul leguggolt, lehunyta a szemét, és fejét jobbra-balra csavargatta. Majd mély hangon felmordult.

– Nem ott – mondta végül.

– Mi az, hogy nem ott?

– Falka. Harmadik csapa. Nem ott.

– Miért ne lennénk ott? – kérdezte Stavut türelmesen.

– Hosszú séta. Minden z el fog szaladni.

Stavutnak egy pillanatig fogalma sem volt arról, hogy mir l beszél a fenevad. Aztán megértette. Shakulnak igaza volt. Ha egy jiamad felrohan a dombon, és megriasztja az zeket, azok azonnal futásnak erednek. Jó félórába telne átkelni a dombon, és elfoglalni az állásokat.

És még tovább tartana a második csapáson felszaladó jiamadnak elhelyezkednie.

– Remek! – mondta a kalmár. – Már azon gondolkodtam, mennyi id be telik, mire rájössz a terv hibájára. Ügyes voltál. Úgyhogy most jön a második rész. Az els jiamad a csapás alján várakozik, míg a másodikat körbeküldjük a másik csapáshoz. Aztán visszatérünk a leshelyhez. Amint elfoglaljuk állásainkat... Vonyítani fogunk. Igen, ez az! Ti tudtok vonyítani. Egyszerre. Az els csapáson váró jiamad erre...

ööö... visszavonyít. Akárcsak a másik. Akkor tudni fogjuk, hogy mindenki elfoglalta a helyét, és akkor... kezd dhet a vadászat.

– Újra!

– Újra? Az a szikla, amin ülök, már az is eleget hallott ahhoz, hogy zekre vadásszon.

– Szikla?

– Ne is tör dj vele! Újra átvesszük. Aztán fogjuk a két legokosabb jiamadot, akik követik a tervet. Most, hogy ezt kimondtam, úgy vélem, talán nem a legokosabb a legjobb szó. Van köztetek ravasz, éles és gyors esz ?

– Nincs.

– Meglepetésem határtalan. Rendben, vegyük át újra! – Stavutnak úgy t nt, mintha már napok óta üldögélne Shakullal, de végül a hatalmas jiamad bólintott.

– Remek! – felelte erre a kalmár.

Még tovább tartott elmagyarázni a tervet a többieknek. Stavut hallgatta ket, ahogy egymás között beszélgettek, és er lködve próbálta követni a beszélgetést átszöv torokhangú mordulásokat és morranásokat. Az egyik jiamad néma csendben üldögélt. Szikárabb és alacsonyabb volt a többieknél, feje hosszúkásabb, szemei távol ültek egymástól. Pettyezett, szürkésbarna bundája volt. Végül megszólalt.

Hosszú nyelve kilógott szájából, szavai összefolytak, és Stavut nem egészen értette, hogy mire próbál célozni mondandójával. Shakul fordított neki.

– Grava azt mondja, hogy a vonyítás megrémiszti az zeket.

– Remek! – mondta erre a keresked . – Kiváló meglátás. Ügyes voltál! De nem számít, hogy a mi két... felderít nk meg riasztja az zeket. Mert pont ezt akarjuk. Viszont majd én füttyentek, amikor elfoglaljuk a helyünket, és aztán a két felderít vonyíthat.

– Füttyent? – tudakolta Shakul.

Stavut két ujját a szájába dugta, és élesen füttyentett egyet.

– Így.

– Á, jó – mondta erre Shakul.

– Azt hiszem, hogy Gravának kellene lennie az egyik felderít nek.

– Igen, Grava. fut felénk zekkel. Én leszek a másik felderít .

Stavut megfeszült. Akkor egyedül marad öt olyan jiamaddal, akit nem ismer.

– Szerintem meg a gyilkoló csapattal kellene lenned.

– Nem, én megyek.

Stavut érezte, hogy nincs értelme vitába szállni a lénnyel.

– Pazar! Csak ne felejtsd el, hogy kerülj az zek mögé, és aztán ronts rájuk! Tereld ket a harmadik csapásra! Néhányan elmenekülnek majd, de valószín leg elkapunk egyet. Mondjuk... lehet, hogy nem els re.

Majd kiderül.

Shakul szó nélkül ügetett el az erd s domb távolabbi oldala felé.

Grava kicsivel arrébb felkaptatott a szarvascsapán, majd lekuporodott.

Stavut sóhajtott egyet, és elindult a harmadik ösvény felé, mögötte a nesztelenül mozgó öt másik jiamaddal. Séta közben végiggondolta mindazt, ami balul sülhet el. Az zeknek lehet másik csapájuk is. Lehet, hogy nem maradnak a csapáson, hanem szétszóródnak a fák között.

Végtére is mi az ördögöt tudott az zekr l? Hangulata minden lépéssel egyre rosszabb lett, ahogy a leshely felé tartottak. A domb aljában s n

ttek a bokrok, így ráparancsolt a jiamadokra, hogy ott rejt zzenek el.

– Készüljetek! Gyorsnak kell lennetek!

A jiamadok szétszóródtak, majd leguggoltak a bokrok mögött. Stavut odasétált az egyik kid lt fához, és hátát nekivetve leült mellé.

– Ez egy ostoba terv, te meg tökfilkó vagy – mondta magának. Ekkor döbbent rá, hogy elfelejtett jelezni Shakulnak és Gravának. Felállt és éleset füttyentet. Északról vonyítás felelt rá, majd egy másik. –

Készüljetek! – ordította, aztán lekuporodott a kid lt fa mögé.

A dombról vérfagyasztó vonyítások egész sora csapott fel. Stavut várt. Hirtelen felt nt egy z, a csapáson szökellve, de még a legtávolabbi jiamadtól is messze balra kanyarodott el. Egy másik átugrotta az alacsony bozótost, és tovairamodott. A kalmár

káromkodott. De ekkor hét z, egy sudár szarvassal az élen, bukkant el a dombon, pont a rejt zköd jiamadok felett. A fenevadak el rontottak rejtekükb l. Két z kitört oldalra, de a szarvast leterítették: torkát éles karmok tépték fel. Két másik zet is elkaptak. A negyedik megperdült, és megpróbált felfelé szaladni a domboldalon. Ekkor felt nt a rettent sebességgel mozgó Shakul, és ráugrott az z hátára, a földre taszítva az állatot. Állkapcsa összezárult a védtelen jószág nyakán, elroppantva a gerincét. Stavut döbbenten állt. Az elmúlt néhány órában a hatalmas fenevadaktól való félelme alábbhagyott. De most tanúja volt rettenetes erejüknek, látta, ahogy arcukat eltorzítja a vérszomj, és szembesült azokkal az iszonyatos fogakkal és karmokkal, melyek kitépték az életet az zekb l.

Érezte, hogy a lába megroggyan alatta, és gyomra egyre er sebben háborgott. Stavut nagyot nyelt, és úgy döntött, itt az ideje, hogy visszatérjen a táborba. Ekkor vette csak észre, hogy egyetlen jiamad sem táplálkozik. Mind rá meredtek. Egyik sem moccant. A kalmár rájött, hogy valamit akarnak t le, de fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Ekkor Shakul az egyik halott z fölé hajolt. Megvillant karmos keze, félretaszítva a bordákat, feltárva a mellüreget. Benyúlt, és a tüd

l kitépett egy darabot, majd odabaktatott Stavuthoz, kezében a vért l csöpög húscafattal.

– Véresing eszik el ször – mondta a jiamad. Stavut tudatni akarta vele, hogy az evés az utolsó dolog, ami most a fejében jár, de érezte, hogy milyen fontos ez a gesztus. Kivette a meleg húst Stavut karmos mancsából, a szájához emelte, és megpróbált beleharapni a síkos húsba.

A vér összemocskolta a száját, és öklendezni kezdett. A jiamadok felbömböltek, majd nekiláttak szétszaggatni a két halott zet.

– Te nagy vadász – közölte Shakul. Stavut azon kapta magát, hogy rámered a halott szarvasra. Ahogy ádáz pofák martak a testbe, az állat feje el re-hátra bólogatott, és a távol ül barna szemek vádlón meredtek a kalmárra.

Shakul visszatért az els döghöz, félrelökte az egyik jiamadot, majd leguggolt, hogy egyen.

Stavut remeg lábakkal tért vissza a kid lt fatönkhöz, és lerogyott rá.

Amikor észrevette, hogy még mindig a kezében tartja a rémséges

húscafatot, amit Shakul adott neki, messzire hajította. Úgy érezte, mintha kiszipolyozták volna, de ekkor egy viszonylag kellemes gondolat ötlött fel benne. Az ötlete nemcsak hogy sikeresnek bizonyult, de látványos eredményt is hozott. Megmentette a lovait és a falusiakat, és megtanította vadászni a jiamadokat. Nem rossz egy keresked l, aki

semmit sem tud a vadászatról. Ez a nap egyike lesz a keveseknek, amikor minden tökéletesen m ködött. Ellazult, és azt kezdte tervezgetni, hogyan tálalja majd ezt a kalandját Alahirnak, amikor legközelebb találkoznak. „Véresingnek neveztek. A Nagy Vadásznak."

Er sen próbálkozott, hogy elképzelje az Alahir arcán felt bámulatot,

de sehogy sem akart összejönni. Ám ez mit sem számított. Semmi sem tudja bemocskolni h stettének ezt a dics pillanatát.

Mivel jobban érezte magát, felállt.

Ekkor bal kéz fel l kilenc jiamad bukkant ki a fák közül. Egyenruhát még csak nyomokban sem viseltek, de vastüskékkel kivert hosszú husángot markoltak.

Shakul és hatf s csapata is észrevette ket, és abbahagyták a táplálkozást. A fogukat vicsorgatták, és szétszóródtak. Shakul jiamadjai közül csak egynél volt husáng: a többiek a jelek szerint eldobálták fegyvereiket a barlangi csata után. Ha ádáz tusa venné kezdetét, lehetséges, hogy az új jiamadok gy znének, és akkor Stavut, meg a falusiak új fenyegetéssel néznének szembe.

– Mindenki rizze meg hidegvérét! – hallotta meg a kalmár saját hangját. – Az id gyönyör és a nap süt. – Lassan elindult a két csapat felé. A jövevények élén álló jiamad magasabb volt társainál, több mint hét láb magasra tornyosult. Arcán és fején bundája fekete volt, de a vállán, mellén, karján pettyezett szürkére fakult. Szája er sen el reugrott, alsó ajka fölé két hosszú metsz fog hajolt. – Ki vagy? –

kérdezte t le Stavut. A lény szúrósan meredt az emberkére. Zöld szemében gy lölet csillant.

– B rösöket ölök – emelte meg husángját.

– Mi meg zeket ölünk – felelte gyorsan Stavut. – Vadászunk.

Lakmározunk. Mióta nem ízleltetek zhúst? – A többi jiamadra nézett.

Azok girhesnek t ntek, nyelvüket kidugták szájukból, orrlyukaik kitágultak a friss hús illatára.

– Elvesszük a húsotokat! – vicsorogta a vezér.

– És aztán mi lesz? – kérdezte a kalmár. – Aztán újra éhezni fogtok.

Megmutathatom, hogyan vadásszatok.

– Meghalsz! – A husáng meglendült. Stavut hátradobta magát. Ebben a pillanatban Shakul rávetette magát a vezére, és mindketten a földre zuhantak. Pofájuk a másik felé kapkodott, karmos mancsuk sz rmébe és húsba vájt. A vezér elejtette husángját, így fogakkal és karmokkal küzdöttek, vicsorogva és morogva. A harc rövid volt, véres és ádáz. És vége lett, amikor Shakul hatalmas szája összezárult a vezér torkán. A jiamad felfelé rántotta a fejét. Bunda és hús szakadt, és a vezér nyaki üt er

l vér fröccsent az égre. Shakul a haldokló fenevad fölé magasodott, és mindkét karmos keze lesújtott a mellére, szétzúzva a bordákat, és hatalmas sebet hasítva. A seben át tépte ki a másik szívét, és magasra tartotta, a feje fölé.

Aztán a földhöz vágta, és Shakul megfeszítette izmait, készen arra, hogy megrohanja a másik nyolcat.

– Várj, Shakul! – kiáltotta Stavut. – Mindenki várjon! – A jiamad ellazította testét, busa fejét a kalmár felé fordította. – Ha nagyobb a falka, jobban tudunk zre vadászni. Tizenhat... ööö... tizenöt – javította magát, amikor a Shakul szájából csöpög vérre tévedt a tekintete –, szóval tizenöt jó szám a falkának. Hadd csatlakozzanak k is! Elég hús van itt mindenkinek. Megtaníthatod ket, hogyan vadásszanak veletek.

– Véresing azt akarja, hogy ezek a lények éljenek? k az ellenség.

– Nem, Shakul. k csak voltak az ellenség. Az az igazság, hogy k is éppen olyan szökevény jiamadok, mint ti. Vadászni fognak rájuk...

akárcsak rátok. Szükségetek van egymásra. Tizenöten jobban fogtok vadászni, mint heten. Hagyd ket élni! Hagyd ket enni! Gondold át, amit mondtam!

Shakul megbillentette busa medvefejét, és többször kurtán felmordult. Majd odasétált az egyik jiamadhoz.

– Harcolsz? – morogta. A fenevad erre négykézlábra állt, és hátat fordított Shakulnak. A többiek egymás után ugyanígy tettek. Shakul morogva sétálgatott közöttük. Majd visszaballagott Stavuthoz. –

Megtörtént – mondta. – Ehetnek. Mondd nekik!

– Menjetek és egyetek! – szólt a kalmár. A nyolc kiéhezett jiamad felállt, és az ztetemekhez rohant.

– A falkánk most nagyobb – közölte Shakul.

– A te falkád – javította ki Stavut nyugtalanul.

– Véresing falkája.

----------

Ezer katona, hármas sorokban masírozva lépte át Petar kapuját délben, nyomukban ötezer-ötszáz jiamaddal. ket ötven társzekér követte, és újabb százat hagytak hátra az úton. Háromszáz lovas, fehér tollú sisakban és fényesre csiszolt vaspáncélban kísérte fel az Örökkévalót a Landis kán palotájához vezet emelked n. Jianna, Naashan egykori Boszorkánykirályn je, különös lovat ült meg: az állat tiszta fehér volt, tizennyolc marok magas, fejét két szarvval ékítették, mely a füléhez hajolt vissza, akár a hegyi kecskéké. Az Örökkévaló sisakját, melyet csillogó ezüstb l kovácsoltak, hasonló szarvak ékítették, és a napfény megcsillant a finom, láncszemes vállvéd kön, melyeket a királyn vékony, fekete b rb l készült ujjatlan inge felett viselt. A szarvas lovon ül karcsú és gyönyör asszony megrántotta a kantárt, és végignézett a településen: sötét szemébe harag költözött, ahogy szemügyre vette a kiégett épületeket és a temetési máglyák maradványait. Imitt-amott emberek mozogtak, de kevés jele volt a néhány napja itt még virágzó városnak.

Sarkával megbökdöste hátasa horpaszát, és folytatta útját a palota felé.

Unwallis a bejáratnál várta. A férfi mélyen meghajolt. A napsütésben öregnek t nt, arcára a ráncokat mintha vés vel mélyítették volna, szeme fáradt. Jianna egy pillanatra felidézte az ifjút, akit fél évszázaddal ezel tt az ágyába cipelt. Szellemes és jó társalgó volt, bár szeret ként nem hagyott benne emlékezetes nyomot. Unwallis csupán egyike volt annak a több száz futó viszonynak, mellyel unalmát akarta el zni. A többség csalódást keltett, de akadtak, akik illékony örömet okoztak neki, néhányan pedig még meg is maradtak emlékezetében. Landis kán megszállottsága kezdetben vonzó volt, de hamarosan fojtogatóvá vált.

A szarvas ló patái a bejárat el tti kockaköveken kopogtak végig. Az Örökkévaló Unwallis elé lovagolt, aki ismét meghajolt. A férfi bokáig ér , szürke tunikát viselt, vállára az ezüst sas fejét hímezték.

Az Örökkévalót egy pillanatra elöntötte a bánat. Utoljára ezt az öltözéket Landis kánon látta tíz évvel ezel tt a diranani palotában.

Akkor kellett volna megölnöm, gondolta.

Jianna leszállt a nyeregb l. Az egyik lovas mellé léptetett, megfogta a szarvas ló zabláját, és elvezette.

– Úgy nézel ki, akár a halál – mondta a n Unwallisnak.

– Te viszont királyn m, mint mindig, most is ragyogsz. Jianna nem érezte ezt a ragyogást. Jelenlegi teste közeledett a negyvenedik évéhez, és bár kevés látható nyoma volt korának, érezte azokat. A hosszú lovaglás kifárasztotta, és a dereka sajgott. Belenézett Unwallis szemébe. A férfi még a vártnál is idegesebb volt.

– Hol van Decado?

– Valahol a vadonban, fenség. Még mindig Gamalt keresi.

– Mi történt itt?

– Nem voltam jelen, amikor... amikor a gondok adódtak, fenség.

Decado azt mondja, hogy az emberek megpróbálták rejtegetni Gamalt.

Szükségesnek találta, hogy megöljön közülük néhányat. A többi pánikba esett, és elmenekült. A jiamadok elszabadultak. Házakat égettek fel, amint azt te is láthatod. Néhány városlakót már sikerült rávenni, hogy térjenek vissza. Még többen jönnek majd, feltéve, ha nem lesz több er szak. El készítettem a szobáidat, fenség. Szolgák még nincsenek, de a dolgok kezdenek visszatérni megszokott medrükbe.

Bár megpróbált semlegesen beszélni, Jianna felfigyelt a burkolt bírálatra. Decado ezt az egyszer feladatot is elfuserálta, pontosan azt az eredményt produkálva, aminek elkerülésére jó el re figyelmeztette.

Közelgett az ideje, hogy félreállítsa az útból. Amikor erre gondolt, már tudta is, hogy Decado nem olyan lesz, mint a többi szeret je. Nem fogja elt rni, hogy elbocsássak.

Hát jó, gondolta magában a n , akkor a halálnak kell adni. – Amint megérkezik Memnon, beszélni fog vele.

– El készítetted a fürd met? – tudakolta Unwallistól.

– Igen, fenség, miközben beszélgetünk, a vizet már készítik is, Viszont...

– Mi az?

– Van valami, amit látnod kellene. Azt hiszem, sürg s az ügy.

– Mutasd! – parancsolt rá a n . Unwallis ismét meghajolt, majd bevezette Jiannát a palotába, ott is a hosszú könyvtárba. Áthaladtak rajta, és így jutottak el a kis dolgozószobáig, melyet Landis kán használt.

Az ablaktalan szobában egy lámpás égett, és fojtogató volt a h ség.

Az asztalon képkeret hevert. Jianna évszázadok óta el ször érzett olyan döbbenetet, hogy a lába remegni kezdett. Megtámaszkodott az íróasztalon, és rámeredt a keretre feszített tetovált b rre.

– Megtalálta Skilgannont, fenség. Azt hiszem, vissza is hozta. A n finoman végigsimított a sastetováláson.

– Egy újjászületett?

– Több ennél. Landis a feljegyzéseiben arról ír, hogy Gamal megtalálta Skilgannon lelkét.

Jianna nehezen tudta kordában tartani érzéseit. Fejében képek úszkáltak, érzelmei zubogva törtek el . Amennyire csak tudott, nyugodt hangon szólalt meg, Unwallishoz fordulva.

– Mindez leny göz . Majd kés bb beszélünk róla, de el bb megfürdök. Küldj ki egy lovast a fekete kocsi elé! Memnon legyen itt alkonyatra.

Jianna ólomlábakon vánszorogva követte Unwallist a földszinti fürd be. Katonák jártak ki-be, forró vizet öntve a kék erezetes márványkádba. A férfi odasétált az egyik polchoz, melyen illatos olajokkal teli korsók sorakoztak. Felemelte mindegyik üvegfedelét, és alaposan beléjük szagolt, miel tt a levendula mellett döntött volna.

Odasétált a korsóval a kádhoz, és az sz hajú követ egy kevés olajat öntött a g zölg vízbe. Maga a kád csak félig volt tele, a víz a négy lépcs közül a másodikat nyaldosta. Beledugta kezét a vízbe, majd gyorsan vissza is húzta.

– Hozzatok még több vödör hideg vizet! – parancsolta a katonáknak.

Jianna kisétált a hegyekre néz széles teraszra. Levette fejér l szarvas sisakját, és letette egy fonott asztalkára. Hosszú sötét haja

kibomlott. Számos kérdést akart feltenni, de azok csak arról árulkodtak volna, hogy mennyire fontosnak tekint Skilgannon újjászületését.

Márpedig ilyen gyengeséget senki el tt nem mutathat – még olyan séges embere el tt sem mint amilyen Unwallis.

Arra gondolt, amikor utoljára látta Olek Skilgannont. A férfi éppen túl volt az áruló Boraniusszal vívott ádáz párbajon, és a vár mellvédjén állt, magasan a lenti sziklák felett. Egy eszel s n is volt ott, kezében díszes, fekete számszeríjjal. A lány megpróbált leugrani, de Skilgannon levetette magát a magas falról, elkapta, majd vadul megmarkolt egy kiálló k darabot. Jianna a mellvéd széléhez futott, és lenézett. A férfi zord arccal kapaszkodott, de képtelen volt megtartani a lányt. A súlya mindkettejüket a haláluk felé húzta.

– Engedd el a lányt! Én majd felhúzlak!

– Nem tehetem.

– A fenébe veled, Olek! Mindketten meghaltok!

– ... Perapolis... utolsó túlél je. Vérz ujjai lassan csúszni kezdtek, mire felmordult, és megpróbált fogást találni.

Jianna felugrott a bástyafokra, és lelépett a keskeny peremre.

Belekapaszkodott a k be, kezével pedig ráfogott a férfi csuklójára.

– Most majd mindannyian lezuhanunk, te rült! kiabált le. Hirtelen a lány mintha súlytalanná vált volna. Amikor Jianna lepillantott, észrevette Drusst, aki kimászott a tet téri csarnok ablakán, és most a párkányon állva, megtartotta az eszméletlen n t.

– Elengedheted, cimbora! Fogom! A súlytól megszabadult Skilgannon bal kezével is megragadta a k peremet, és amikor Jianna visszamászott, is felkapaszkodott a bástyafokra.

A királyn megfogta a kezét, és letörölgette róla a vért. Az Elátkozott ujjai mélyen felhasadtak, és a sebekb l vér csorgott.

– Majdnem meghaltunk. Megérte volna a lányért meghalni? –

kérdezte halkan az uralkodó.

– Többet ér-e, mint a Boszorkánykirályn és az Elátkozott? Azt mondanám, igen.

– Akkor még mindig bolond vagy, Olek! –fortyant fel Jianna. És nekem nincs id m bolondokra – mondta, de mégsem távozott.

– El kell búcsúznunk – suttogta a férfi.

– Nem akarok elbúcsúzni – felelte az uralkodó, mire Skilgannon odahajolt hozzá, és szájon csókolta. Malanek és több katona lépett ki a mellvédre, majd tisztelettudóan visszahúzódtak, amikor Jianna karját az egykori hadvezér nyaka köré fonta.

– Mindketten bolondok vagyunk – suttogta a n .

Ezzel otthagyta. Csak egyszer nézett vissza, amikor kilovagollak a fellegvárból. Skilgannon ott állt fenn a mellvéden Drussal.

Soha többé nem látta t, bár nyomon követte kalandjait.

Végül, amikor arról értesült, hogy Skilgannon a zharnok hatalmával készül szembeszállni, naashani sereget vezetett a zharnok ellen, összezúzva két seregüket is. Úgy vélte, hogy ezzel esélyt adhat a férfinak a túlélésre.

Abban az életben sosem tudta meg, hogy sikerrel járt-e. A csata utáni éjszakán nem érezte jól magát. Fájt a melle, és a kín végigzúdult bal karján. Elhagyta az ereje, és ágyba kellett fektetni. Már nem emlékezett rá, hogy mikor, de élete lángja megremegett és ellobbant.

A teraszon állva kirázta a hideg, amikor felidézte az üresség pusztaságában töltött rettenetes id t. Démonok próbálták megölni, és egy ideig úgy hitte, sikerülni is fog nekik. Aztán bizarr helyr l kapott segítséget. Fekete szem és karmos ujjú, pikkelyes fenevadak vették körbe, amikor er s fény villant. T z söpört végig a démonokon, számosat megölve, a többieket pedig szétszórva. Jianna mozdulatlanul állt, felemelt kezében t rével. A füstb l az Öregasszony lépett el .

– A szeretet vakká tesz minket a veszélyre – kacagott fel durván a banya.

– Ezt mondtad, amikor megöltelek – felelte Jianna. – Akkor nem tudtam, hogy mit jelent, mint ahogy most sem tudom.

– Gyere, és ülj le a barlangomban, gyermek! Majd ott beszélünk.

– Ha bosszút akarsz állni, tedd meg most! Nincs kedvem beszélgetni.

– Bosszút? Ó, Jianna, galambom! Sosem ártottam volna neked életemben, és most a lelkednek sem fogok ártani. Hogy mit jelentett az, amit akkor mondtam, amikor hátamba döfted a T z Kardját? Azt jelentette, hogy egész életedben szerettelek téged. Mint ahogy szerettem anyádat is. Vér vagy a véremb l. A leszármazottam vagy, gyermek.

Hewla vérvonalának utolsó tagja. És most jöjj velem! Nálam biztonságban leszel.

– Megpróbáltad megölni Öleket. volt életem nagy szerelme.

– Nem, nem volt, Jianna. Légy szinte magadhoz! A hatalmat jobban szeretted. Egyébként feladtál volna érte mindent, csakhogy vele lehess. A benned lev n szerette t, de a benned lakozó királyn tudta, hogy veszélyes. És ez be is bizonyosodott. Már a palotában is rosszul voltál, miel tt a zharnok ellen vezetted volna a sereget. Az orvosaid figyelmeztettek, hogy maradj otthon és pihenj. Nem hallgattál rájuk, inkább megpróbáltad megmenteni, persze hiábavalóan. Ám végül is meghalt, gyermekem.

– De gy zött?

– Persze, hogy gy zött. Hiszen volt Skilgannon.

– Akkor itt van? Valamerre?

Az Öregasszony ujjaiból t z csapott ki. Egy démon felvisított, aztán ismét lehullt a sötétség.

– Beszélgessünk ott, ahol biztonságosabb.

Jianna követte t a meredek domboldalon, be egy mély barlangba.

Az Öregasszony a bejárat felé intett, mire lángok zárták el az utat.

Annak fényénél letelepedett egy sziklapárkányra, és Jiannára meredt.

– Jó, hogy nincsenek itt tükrök. Attól tartok, nem tetszene, ha látnád magadat.

– Hogy érted ezt?

– Nézd meg a karod!

Jianna a t z fényénél látta, hogy akárcsak a rátámadó fenevadaknak, az b re is szürke és pikkelyes.

– Miért nézek ki így? – kérdezte, és tokjába lökte t rét, majd megérintette red zött arcát.

– Elkövetett gonosztetteink követnek minket. Itt a lelkünk valódi énünket tükrözi.

– Te mégsem vagy pikkelyes, pedig rémségesen gonosz életet éltél.

– A mágia még m ködik itt, gyermek, bár nem olyan er sen, mint a hús világában. Én is pikkelyes és groteszk vagyok. Csak azért álcáztam magam, hogy ne rémülj meg t lem, és ne menekülj el el lem. Vagy ami még rosszabb, nehogy lesújts azzal a t rrel, amit neked adtam.

– És most mi lesz? Mennünk kell valahova, hogy megmeneküljünk ett l a rettenett l?

Az Öregasszony megrázta a fejét.

– A hozzánk hasonló lelkeknek nincs hova menniük, rokon. Ez az a hely, ahol most élünk. Mégis látok reményt számodra. A csontjaidat a palotád kertjében felállított szobor alatti kriptába helyezték. Azok a csontok adják a kulcsot ahhoz, hogy visszatérhess hús-vér alakodba.

Majd meglátjuk. És életben fogunk maradni.

– A fürd je készen áll, fenség – szólalt meg Unwallis. Jianna visszatért a fürd be, és levetk zött. Majd bemászott az illatosított vízbe.

– És mi lett az újjászületett Skilgannonnal? Decado megölte?

– Már elment, fenség, mire Decado visszajött Landisért. Valahol az erd ben kószál egy másik újjászületettel.

– Másikkal?

– A jelek szerint Landis kísérletezett a Skilgannon sírjában talált medálban rejl csontokkal.

– A felesége, Dayan csontjaival. Skilgannon arról álmodozott, hogy visszahozza az életbe.

– Nem, fenség. Ez egy férfi. Landis úgy jellemezte, mint egy komor óriást, aki elképeszt en er s és hirtelen haragú. Az utolsó feljegyzésében Landis arról a kétfej ezüst csatabárdról ír, melyet Skilgannon útján küldött ennek a férfinak. Ezt is a sírban találta.

– A csatabárdot Snagának hívják. A férfi, aki életében forgatta, Legendás Druss néven volt ismert. – A n hátrad lt a fürd ben, és váratlanul felnevetett. – Ó, Landis, te aztán ravasz, nagyon ravasz voltál.

Jianna egy darabig lazított, aztán kiszállt a vízb l. Unwallis egy hosszú, puha törülköz vel várta, melyet átnyújtott neki. A királyn átvette, a vállára terítette, és ismét kisétált a teraszra. Nedves b rén végigsimított a h s szél.

– Kívánsz még, Unwallis? – kiáltott vissza.

– Kívánlak, fenség, de attól tartok, egy kicsit már túl öreg vagyok ahhoz, hogy úgy teljesítsek, mint egykor.

– Akkor majd gyengéden csináljuk, mert most szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmem.

– Biztosra veszem, hogy Decado hamarosan visszatér.

– Félsz t le, Unwallis? – kérdezte a n , és közelebb lépett az államférfihoz, vállára téve a kezét.

– Igen, fenség.

– És ez meggátol abban, hogy szeretkezz velem? – A n keze a férfi tunikájának öve alá siklott.

– A jelek szerint nem.

----------

Az éjszaka leszállt, de Askari, Harad és Skilgannon még mindig nem találták meg sem a vak embert, sem Charist. A vadászn ellenben nyomokra lelt. El ször azt hitte, hogy a párost üldöz jiamad nyomai azok, de hamarosan rájött, hogy a fenevad velük utazik. Nyomai helyenként elfedték a két emberéit, máskor meg az nyomaik rejtették el az övét. Északnyugatnak tartottak, és nem mozogtak gyorsan. Az éj leszálltával azonban még így is ostobaság lett volna továbbhaladni, hiszen bármikor elveszthették a csapást. Így aztán Askari keresett egy elzárt zugot, ahol éjszakára tábort verhettek, és tüzet nem rakva leheveredhettek, hogy megvárják a hajnalt. Harad egyetlen szó nélkül nyúlt el a földön, és már aludt is. Skilgannon távolabb ült le, és üres arccal a messzeségbe révedt. Úgy tetszett, megváltoztatta az a pillanat, ott a domboldalban, amikor a lány kifigyelte és kihallgatta t, amint éppen az eget káromolta. Hatalmas düh munkált benne, hatalmas er .

El tte a lány némán nézte, amint táncol, amint kivételes kecsességgel szökell és pörög. Éles volt a kontraszt. És még élesebb azóta, hogy látta t harcolni. A jiamadokat fagyos precizitással ölte meg, a tisztet pedig úgy gyilkolta le, mintha csak valami mellékes dolgot m velne.

Mindenféle tekintetben veszélyes ember volt, és Askarit nyomasztotta a búskomor csend.

– Mit l lesz valakib l jó kardforgató? – kérdezte a lány a férfit l, beszélgetést kezdeményezve. A harcos arckifejezése megváltozott, ahogy félbeszakították töprengését. A vadászn el ször azt hitte,

mindjárt azt mondja neki, hagyja t békén, de aztán úgy t nt, ellazul a teste.

– Különféle er sségek ötvözéséb l. Egyesek tanulják, másokat a természet áld meg vele. Fürge kéz és jó szem, meg egyensúly kell hozzá. A félelem kizárásának és az elme felszabadításának képessége.

– Vannak megtanulható trükkök? – Trükkök?

– Igen. Mint amikor íjazol. Annak az a titka, hogy két légvétel között j, így a melled fels része nem mozog. Ha visszatartod a lélegzeted, akkor túl feszült lesz a tested. Ha be- vagy kilégzést végzel, akkor a mozgás kihat arra, hogy mennyire tartod szilárdan a karod. Tehát lassan kifújod a leveg t, majd aztán üres tüd vel l sz.

– Igen, értem. A pengénél, amikor egy másik mesterrel állsz szemben, az embernek a máshol illúzióját kell keresnie. Az elme kiürít magából minden figyelemelterel dolgot, mint amilyen a h ség, a hideg, a fájdalom, az éhség és a félelem. A test ekkor szabadon teszi azt, amire edzették. A kardforgató tucatnyi mozdulatot, a támadás, ellentámadás és védekezés különféle variációit tanulja meg. Táncosként hömpölyög a harcban.

Askari lepillantott az alvó Haradra, akinek hatalmas marka ráfonódott az ezüst csatabárd nyelére.

– Hogy boldogulna egy kardforgató egy ilyen csatabárdot forgató ellenféllel szemben?

– Ez attól függ, hogy ki forgatja. Az ilyen harcban egyetlen dolog biztos. Nem tartana sokáig. A csatabárdos megöléséhez a bárd csapástávolságán belülre kell lépni. Ha a forgatója fürge és képzett, akkor a fegyver feje már azel tt beléd mélyed, hogy lecsaphatnál és visszaugorhatnál. A jó kardforgató megölheti a csatabárdost, mivel a csatabárd kimondottan támadófegyver, és védekezésre nem igazán alkalmas. De ezt a csatabárdot egykor a Legendás forgatta. Nem ismerek olyan kardforgatót, aki jobb lett volna nála, és életben maradt volna vele szemben. Legalábbis soha senkinek nem sikerült.

– Mi történt vele?

– Csatában esett el, nem messze innen. Hatvanéves volt, és még mindig úgy harcolt, akár egy óriás.

– Úgy beszélsz, mintha ismerted volna. Harad felmordult, és felült.

– Hogy várhatja bárki is, hogy ilyen zsivajban aludni lehet? –

zsörtöl dött. Megvakarta s

fekete szakállát. – Maradt még ennivaló?

– Nem – felelte Askari. – Csak annyit hoztunk magunkkal, hogy kitartson Petarig. Holnap majd hozok húst, de lehet, hogy nyersen kell megennünk. A sült hús illata messze száll a szelek szárnyán.

Patadobogás ütötte meg a fülüket, mire elhallgattak. Skilgannon intett Haradnak, hogy maradjon, ahol van, majd és Askari könnyedén talpra szökkentek, és a horpadástól délre húzódó bozótos felé araszoltak. A talaj itt emelkedett, és óvatosan elosontak a dombocska széléig. Alattuk egy széles csapáson hat lovast pillantottak meg, akik egy szikár jiamadot követtek. A szél a két figyel felé fújt, így a fenevad nem kaphatott szagot. A lény négykézlábra ereszkedett, és megszaglászta a csapást. Majd északnyugatra intett, és a kis csapat továbbindult.

Skilgannon és Askari visszatértek a horpadásba. Harad csatabárddal a kezében várt rájuk.

– Lovasok – tudatta Skilgannon. – Már továbbmentek, követnünk kell ket.

– Miért? – kérdezte Harad.

– A vezérük egy Decado nevezet gyilkos. Azt hiszem, hogy Gamalra vadásznak.

– Landis kán beszélt nekem Decadóról – szólalt meg Askari. – Azt mondta, hogy félelmetes. Két kardot forgat, akárcsak te. Sokakat megölt, és Landis szerint nincs él , aki jobb lenne nála pengével.

– Jelenleg nem ez a gond – felelte Skilgannon. – El ször követnünk kell ket. Arra nem számíthatnak, hogy mögöttük is van ellenség. A szél most minket segít, de felesleges zajt így sem szabad ütnünk. Askari, te mész el re! Hagyj jeleket az ösvényen, hogy követhessünk a sötétben.

Kis szerencsével elvesztik a nyomot, vagy megállnak éjszakára. Ha a kett közül az egyik beigazolódik, akkor elmegyünk mellettük, és még el ttük találjuk meg Gamalt.

– És ha nem?

– Akkor megöljük mindet. Te és Askari elbántok a jiamad nyomolvasóval, meg a lovasokkal. Én elintézem Decadót.

A lány bizonytalannak t nt.

– Tudnod kell, hogy Decado nem ember. Egyike azoknak a lélek nélküli újjászületetteknek, akiket a pokolból hoztak vissza. Ezt Landis mondta nekem. – Homlokát és mellét az Áldott Papn jelével illette, majd folytatta. – Ezek elátkozott lények, akik csak külsejükben emberek. Démoni er knek parancsolnak és legy zhetetlenek.

Harad arca elsötétült, Skilgannon pedig fagyosan felelt:

– Reméljük, hogy igazad van.

– Nem értem.

– Majd megérted, de most nincs id nk ezt megbeszélni. Indulj, mi meg követünk!

Askari a hátára lendítette íját, megfordult és elügetett északnyugat felé.

Skilgannon Haradra nézett, akinek arcát mintha viharok dúlták volna.

– Csak egy babonaságot szajkózott. Semmit sem jelent, amit mondott.

– És mi van, ha igaz?

– De nem az. Szerinted egy lélek nélküli ember meg akarna menteni egy veszélybe került n t?

– Nem tudom, mit gondoljak. – Harad felsóhajtott, de Skilgannon látta, hogy megnyugodott. – Egy héttel ezel tt még favágó voltam. A legnagyobb gondomat az jelentette, hogy teljesítsem a rám kirótt mennyiséget, és eleget keressek ahhoz, hogy megvehessem téli készleteimet. És most? Most az enyém egy halott h s csatabárdja, és már harcoltam, s t öltem is vele.

Skilgannon hallgatott egy pillanatig, és belenézett az ismer s jégkék szempárba.

– Az igazi aggodalmad az, hogy élvezed. Nem így van?

– De igen – vallotta be Harad. – És ezért félek attól, hogy a lánynak igaza van.

– Akkor állunk legközelebb az élethez, amikor a halállal versengünk.

Vérünk forrón pezseg, a leveg édesen illatozik, az ég elviselhetetlenül szép és kék. A harc mámorító. Ezért voltak mindig a rémesen ocsmány háborúk annyira népszer ek. De most kövessük Askarit!

----------

Közeledett már az éjfél, és a halánték mögött örökösen doboló fájdalomból a szemek mögötti éles, émelygést kiváltó kín lett. Decado megrántotta a kantárt a domboldal egyik magas és lapos párkányán, és inkább kiesett, mintsem leszállt a nyeregb l. Tántorgott még néhány lépést, majd a földre rogyott.

A gyomra felfordult, és a fájdalom új er vel hasított belé. Az oldalán viselt kis erszényb l el húzott egy üvegcsét. Remeg ujjakkal törte fel a pecsétet, és felhajtotta. Rég megtanulta elviselni az undorító, fémes ízt.

Anélkül, hogy egy szót is szólt volna lovasaihoz, levette hátáról a Vér és z Kardjait, és maga mellé fektette ket. Majd elnyúlt a földön.

Lehunyt szemhéja mögött élénk színek cikáztak. Érzékei kiélesedtek.

A lovak szaga er sebb lett, hallotta, ahogy a leveg t veszik, amibe id nként besz

dött a b rnyergek nyikorgása, ahogy a lovasok fészkel dtek. A kín egyre er södött, mint mindig, amikor a méreg elárasztotta testét. Görcsök hasítottak a hasába, és bizseregni kezdett a karja, meg az ujjai Mozdulatlanul feküdt és várt. Id nként nyers és rémiszt látomások ostromolták, amint a kín újult er vel tört rá. Máskor megnyugtató és békés képeket látott, és jobb napokról álmodott szelíd álmokat.

Rég feladta már, hogy reménykedjen bennük. Vagy jöttek, vagy sem.

Semmit sem tehetett azért, hogy felidézze ket.

A f szaga er sebb lett, és úgy t nt, mintha a szél illatszerek aromáját sodorná felé.

Memnon sápadt, aranyszín vonásai jelentek meg a gondolatai között: keskeny arcából hátrafogott szénfekete haja, nagy, sötét, már-már mandulavágású szeme, amint meredten nézi. A férfi Decado ágya szélén ült. Az ablakok elé vastag fekete függönyöket húztak, az egyetlen fényt két pislákoló lámpás adta.

– Jobban érzed magad, gyermekem? – kérdezte Memnon.

Decado emlékezett arra a réges-régi éjszakára. Tizenegy éves volt, és a szörny fejfájás már napok óta tartott. Megpróbált az

eszméletlenségbe hanyatlani, és a k falba verte a fejét, de csak a homlokát horzsolta fel, amit l a kín csak er södött.

Most pedig egy széles ágyon hevert, és h s szél susogott a függönyök közti keskeny résen. A feje szaténpárnán nyugodott. A kíntól való megszabadulása felett érzett örömében sírni szeretett volna.

– Elmúlt a fájdalom, uram – mondta. Memnon erre megveregette a karját. Decado összerezzent. A férfinak furcsa, úszóhártyás keze volt, hosszú ujjakkal, sötét körmökkel, mintha festené ket. És csonkák is voltak. Mindkét kezén levágták a kisujját.

Memnon felfigyelt a fiú nyugtalanságára, és visszahúzta kezét.

– Emlékszel, mi történt, amikor a fájdalom kezd dött? – Decadónak küszködnie kellett, hogy felidézze a történteket.

Tobinnal és barátaival játszott az almafák mögötti nyílt mez n. A nap nagyon er sen sütött, és Decado azt vette észre, hogy könnyezik.

Ekkor vitatkozni kezdtek, de már nem emlékezett, mir l. Tobin megdobta egy almával, mely az arcán csattant. Ekkor a többi fiú is beszállt, és gyümölcsöket vagdostak hozzá. Nem volt ebben semmi különös. Decado sovány volt és kicsi, és gyakran gyötörték a többiek.

– Emlékszel? – tudakolta Memnon.

– Megdobtak egy almával.

– És utána?

– Elájultam.

– Emlékszel a késre?

– Tobin késére?

Mestere bólintott.

– Igen, uram. Kis kés, görbe pengével. Tobin az apjától kapta.

– Milyen szín volt a pengéje?

– Vörös volt, mester. Vörös és nedves. – Alig mondta ezt ki, egy kép tört rá, egy éles és élénk kép. Saját öklét látta, amint vér mocskolja be.

A t r pengéjér l is az csöpögött alá. – Nem értem. És hogy kerültem ide?

– Nem fontos, fiú. Egy darabig velem maradsz majd. Aztán elutazunk Dirananba.

Még egy nap sem telt el, és az ismer s fejfájás visszatért, de ezúttal Memnon adott neki a fekete löttyb l. Fuldoklott t le, és nagyon rosszul

volt, de amint a mérgez anyag lejutott a gyomrába, a kín elenyészett.

Decado órákig aludt utána.

Napokon át a palotában maradt. Memnon adott neki könyveket, hogy olvasgasson, de azok unalmasak voltak, tele kardos-pajzsos emberekr l, harcról meg gyilkolásról szóló történetekkel. Decadót nem érdekelték az ilyesmik. Az árvaházban leny gözte a fazekasság, ahogy a nedves agyagból hasznos és gyönyör tárgyak lettek. A legbüszkébb arra a korsóra volt, melyet korongozott, és a füle olyan volt, akár egy gyík.

A zománcozás során összetört ugyan, de tanítómestere, az id s Caridas nagyon megdicsérte, hogy mennyire ügyes.

„M vész vagy, Decado." Ezt mondta neki.

Caridas volt az, akit Decado mindig felkeresett, amikor a többiek a leginkább gyötörték.

„Miért sanyargatnak?" – kérdezte az öregt l.

„Sajnos a gyerek természete már csak ilyen. Gondoltál valaha is arra, hogy visszavágj?"

„Nem akarok bántani senkit."

„Ezért érzik magukat biztonságban, amikor rád támadnak, Decado.

Nincs bennük félelem, mert nem fogsz ártani nekik. Farkasnak látják magukat, téged pedig az znek. Talán másképpen cselekednének, ha találnál magadban egy kicsit a farkasból."

„Nem akarok farkas lenni."

„Akkor jobban tennéd, ha kerülnéd a társaságukat, Decado."

Ez jó tanácsnak hangzott, de a falu kicsi volt és egy fiatal fiú csak kevés olyan helyre mehetett, ahol nem találkozott a többi gyerekkel.

Decado ideje java részét Gerencsér Caridasszal töltötte, és azt vette észre, hogy alig várja, mikor viszik legközelebb Lord Memnon palotájába, mely a falutól távolabb, a dombokon állt. Memnon legalább évente kétszer nyugatra utazott Dirananból. Decado nem tudta, hogy az udvaronc miért érdekl dik iránta, de nem is érdekelte. A Memnonnál tett, egy hétig tartó látogatások félelem és gyötörtetés nélkül teltek. A nagyúr arról beszélgetett vele, hogy mit álmodik, és mit remél, és mindig alávetette egy-egy szórakoztató fizikai er próbának.

A többségük egyszer volt, és Decado nem értette, miért ny gözik le annyira Memnont. Megkérte például a fiút, hogy nyújtsa ki a kezét, tenyérrel lefelé. Aztán fogott egy pálcikát, és a fiú keze alá tartotta.

„Azt akarom, hogy amikor elejtem, kapd el!"

Decado így is tett. Nem volt nehéz. Memnon két mutatóujja közé fogta a pálcikát, és elengedte. A fiú keze lefelé lendült és elkapta a pálcát, még miel tt a nehézségi er kifejtette volna hatását.

„Pazar!" – lelkendezett Memnon.

Érthetetlen volt. Mi a pazar abban, hogy elkap egy pálcát? Decado ezt szóvá is tette. Memnon ekkor arra kérte, hogy várjon, majd behívott több szolgát. Azoknak ugyanezt a feladatot adta, de egyikük sem kapta el a pálcikát. Amikor az kihullt a nagyúr ujjai közül, a szolgák kapkodtak utána, de csak az üres leveg t markolták.

„Reakcióid – mondta Memnon, miután a szolgák távoztak. – Látod, ahogy a pálca aláhull, üzenet küldesz a karodnak és a kezednek, és csak akkor utasítod a kezedet, hogy kapja el a pálcát. Eddigre pedig az már messze jár az ujjaidtól. De nem a te esetedben, Decado. Te villámgyorsan reagálsz. És ez jó."

Decado egészen mostanáig nem értette, hogy ennek az eddig fel nem ismert képességének milyen hasznát veheti. Az embernek nem kell elkapnia az agyagot ahhoz, hogy fazekat csináljon bel le. A próbák azonban felkeltették Memnon érdekl dését, és amíg érdekl dik a fiú iránt, addig továbbra is meghívja majd Decadót, hogy vele legyen.

Tisztes alku volt. Decado megszabadult a sanyargatástól, és ezért nem kellett mást tennie, csak pálcákat elkapnia, késekkel zsongl rködnie, vagy rovarokat lekapni a leveg

l. Memnon esténként az álmairól

kérdezgette, vagy az Örökkévalóról, meg az érte vívott háborúkról mesélt neki. A fiút nyugtalanította, ha háborúkról volt szó. A faluban élt egy ember, Caridas barátja, aki csatában vesztette el fél karját. Mostanra keser és befelé forduló nyomorék lett bel le.

Dirananba való utazásuk reggelén Decado megkérdezte Memnont, hogy felkeresheti-e Caridast, és elbúcsúzhat-e t le. A nagyúr megrázta a fejét.

– Az lesz a legjobb, ha nem teszed.

– De a barátom.

– Majd talál új barátokat.

Az úton újra kezd dött a fejfájása. Memnon adott neki még a fekete kotyvalékból, Decado pedig álomba zuhant.

Amikor felébredt, már emlékezett a gyümölcsösben történtekre. A fiúk kinevették, és kemény gyümölcsökkel dobálták. Fejében feler södött a rettenetes fájdalom, és megrohanta Tobint. Valahogy kirántotta Tobin kését a tokjából, és végighúzta a pengét a másik torkán.

A sebb l a vér spriccelve és fröcskölve t rt el . Decado állatként üvöltött, és rávetette magát egy másik fiúra, a földre teperte, és a kis késsel újra meg újra lesújtott a lapockái közé. A fiú kezdetben még rúgkapált és sikoltozott, de aztán elhallgatott.

Ekkor valaki megragadta Decadót, és lerángatta a fiúról. erre megperdült, a penge megvillant, és beledöfött Caridas jobb szemébe. Az öreg felkiáltott, és hátrazuhant. Rángatózott és verg dött, aztán is elcsendesedett, akárcsak Tobin, és a másik fiú.

A hosszú hintó végében Decado felsikoltott. Memnon, aki éppen egy pergament olvasgatott, letette azt, és a fiú fölé hajolt.

– Mi az, gyermekem?

– Megöltem Caridast! És még másokat is!

– Tudom – csitította Memnon. – És nagyon büszke vagyok rád.

----------

12.

Askari lefelé indult a lejt n, ügyelve arra, hogy a lovasokká tartó jiamad ne fogjon szagot fel le. De tudta azt is, hogy a lény hallása is éles lehet, ezért valahányszor megindult, megvárta, míg feltámad a szél, megzörgetve a leveleket a feje feletti ágakon és a környez bokrokon.

Persze így lassan haladt. Egyszer már azt hitte, hogy szem el l vesztette a lovasokat, de most a lejt felénél megálltak, alig ötven lépésre a rejtekhelyét l. Az egyik férfi leszállt a nyeregb l, megingott, aztán a földre rogyott. Úgy t nt, hogy beteg. A többiek egy darabig a lovukon ültek, majd egy szó nélkül k is leszálltak és néma csendben álltak. A kis jiamad leguggolt, és várta a parancsokat.

A földön hever férfi fájdalmában felkiáltott, ami megriasztotta a lovakat. Lovasaik csitítani kezdték ket. Ekkor egy magas katona odalépett a kínoktól gyötörthöz, leguggolt mellé, és halkan mondott neki valamit. Ezt követ en a lovasok visszahúzódtak, ismét lóra szálltak, és északnak indultak a jiamad vezetésével. Askari várt. A sebesült lovát kikötötték egy bokorhoz, és a férfit hátrahagyták. Az ember újra felnyögött, majd felkiáltott.

Mi baja lehet?

Askari felállt a rejtekhelyén, kivonta vadászkését, és nesztelenül közelebb osont.

A férfi fiatal volt, sötét hajú, és bár vonásait eltorzította a kín, jókép . Mellette egy kardhüvely hevert, melyb l két kard elefántcsont markolata ugrott el . volt hát a démoni Decado. A holdfény megcsillant az Askari kezében tartott pengén. Egyetlen pillanatba telne a kést belemártani ennek az undorító alaknak a torkába. A lány letérdelt, készen arra, hogy felhasítsa a nyaki üt eret.

A férfi szeme felpattant.

– Sajnálom, szerelmem. Pedig megpróbáltam. De aztán leszállt a vörös köd, és nem tudtam visszatartani. Landis viszont halott, hamvai szétszórattak. A vak a közelben van. Meg fogom találni.

Askari kése végigsiklott a férfi torkának sápadt b rén, hegye megpihent a lüktet éren.

– Ne haragudj rám, Jianna! – mondta még Decado, majd lehunyta a szemét.

Jianna!

Skilgannon is ezt a nevet mondta, amikor el ször látta meg t. Askari ismét felkészült a halálos szúrásra.

De nem tudta megtenni. Mint vadász, ölt már húsért és b iért. Mint zött vad, ölt már azért, hogy megvédje magát és Stavutot. Ez viszont gyilkosság lenne. A tokjába lökte a pengét, és lepillantott a sápadt, kíntól gyötört arcra. A férfi ismét kinyitotta a szemét. Felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított a lány arcán. Askari ösztönösen is félresöpörte a kezét. A másik sért dötten, szinte gyerekként nézett rá.

– Mit kell tennem? – Térj vissza Petarba!

– És mi lesz a vak emberrel? Holtan akartad látni.

– Többé már nem. Hagyd békén és térj vissza!

A férfi küszködött, hogy felálljon, de felnyögött a fájdalomtól, és ismét visszaesett a földre. Askari megragadta a karját, és talpra ráncigálta. Decado nekid lt, és a lány érezte, hogy finoman megcsókolja az arcát.

– Menj már! – kiáltott rá. Decado vett egy mély leveg t, aztán felkapta a kardhüvelyt és a hátára lendítette. Askari felsegítette a lóra, félig-meddig emelte. – Menj! – kiáltotta a vadászn , és rácsapott a szürke tomporára. A herélt nekilódult a lejt nek. Askari azt hitte, Decado leesik a nyeregb l, de sikerült a nyeregben maradnia.

Aztán már el is t nt. A lány sóhajtott egyet.

Meg kellett volna ölnöm, gondolta. Megborzongott. Most már túl kés ezen sajnálkozni. Körülnézett, és talált is száraz, r zsének való gallyakat. Elrendezte ket, hogy északnak mutató nyilat formázzanak, aztán az üldöz csapat után eredt. Ahogy feljebb jutott a lejt n, úgy lett egyre s

bb az erd . A lovasok a keskeny szarvascsapán maradtak, és Askari jó fél mérföldön át követte ket. A nyom ekkor nyugatra fordult.

Ez gondot jelentett, mert megfordult a szél, és most már keletr l fújt. Ha ez így marad, nem tud úgy továbbhaladni, hogy a jiamad szemb l kapja a szelet. És akkor a lény szagot fog. S ha a teremtmény az árnyakat vet fák között visszalopakodik, észre sem fogja venni közeledését.

Levette íját a hátáról, és egy vessz t illesztett a húrra. Askari vagy, a vadász, mondta magának. Ha jön, megölöd.

És ismét útnak indult.

A csapás, mely eddig emelkedett, most egy fákkal s n ben tt

völgybe ereszkedett. A lány észrevette, hogy a lovasok letértek az ösvényr l, úgy haladtak lefelé a lejt n, és az utolsó két lovast meg is pillantotta messze lent, amint azok belovagolnak az erd be. Alig negyed mérföldre járhattak.

Askari leguggolt, hogy kigondolja az útvonalat. Ha egyenesen el re megy, akkor nyílt terepre jut, de ha körbe akar menni a kopár domboldalon, az túl sokáig tart. Miközben ezen a kérdésen rágódott, a mögötte lev bokrokból mozgást hallott. Megperdült, és megfeszítette az íjhúrt. Skilgannon jelent meg, mögötte Haraddal. Askari lassan elernyesztette a húrt. Sietve közölte a kardforgatóval, hogy merre mentek a lovasok. A férfi némán hallgatta végig, majd zafír tekintete belemélyedt a n ébe.

– Láttunk egy délnek tartó lovast.

– Decado volt.

A férfi bólintott.

– Követtem a nyomaidat a domboldalon. A férfival találkoztál ott.

– Igen.

– A lábnyomok azt mutatták, hogy nagyon közel voltál hozzá.

– Jól olvasol a nyomokból. Felsegítettem a lovára.

– Miért tennél ilyet, Askari?

A lány kihallotta hangjából a gyanakvó élt, és azon kapta magát, hogy egyre jobban bosszankodik.

– Nem válaszolok neked! – csattant fel.

– Ismered t? – faggatta tovább a kardforgató h vösen.

– Nem. A földön feküdt: kínok gyötörték, és delíriuma volt. Képtelen voltam megölni.

– Miért nem próbált megölni ?

– Azt hitte, hogy valaki más vagyok. Akárcsak te, is Jiannának hívott. Aztán arcon csókolt, és megkérdezte, hogy mit tegyen.

Megmondtam neki, hogy térjen vissza Petarba. – Látta a másik arcára kiül döbbenetet, és ahogy megrebben a tekintete.

– Err l még kés bb beszélünk – mondta a férfi. – És most találjuk meg azokat a lovasokat!

Skilgannon felállt, és nekivágott a lejt nek. Harad követte, anélkül, hogy egy szót szólt volna Askarihoz. A vadászn követte ket.

A hold fényesen ragyogott, ahogy közeledtek a fákhoz. Aztán éles hangú fájdalomkiáltás harsant, majd a távolból fenevadak vicsorgása és rémült lovak nyerítése ért el hozzájuk.

----------

Hosszúmedve a nap java részében a vak öregembert cipelte, míg Charis mögötte botorkált. A szoknyáját útközben tüskebokrok tépázták meg, ahogy megpróbáltak lépést tartani az ket üldöz lovasokkal, lábát pedig az éles tüskék okozták karcolások csúfították. Charis fáradtabb volt, mint valaha. Ólomsúlyúnak érezte a lábát, a combja sajgott, a vádlija égett. Minél feljebb kapaszkodtak, annál inkább érezte, hogy nem képes elég gyorsan lélegezni ahhoz, hogy leveg vel töltse meg tüdejét. Senki sem beszélt. Gamal öreg volt és törékeny, ereje rég elfogyott, és ajka beteges kék színben játszott. Hosszúmedve el éjszaka elmondta nekik, hogy egy jiamad vezeti az üldöz iket, és hogy üldöz ik lovasok. Kevés esélyük maradt a menekvésre.

A nyíl terepen csíp s szél fújt a hósapkás hegyek fel l, és Charist még a fák menedékében is kirázta a hideg. Hosszúmedve a földre fektette Gamalt, majd megfordult, és a maguk mögött hagyott terepet kémlelte. Charis látta, hogy messze alattuk lovasok hagyják el az erd fedezékét. Több lovas hosszú kopját markolt, és a holdsugár megcsillant ezüst mellvértjükön és tollas sisakjukon.

Gamal felébredt és megfogta Hosszúmedve bundás karját.

– Mentsd magad! Menj! Rád nem vadásznak.

– Hamarosan meghalsz – dörmögte a fenevad.

– Tudom.

Hosszúmedve felmordult, majd kihúzta magát.

– Megyek. – Majd minden további szó nélkül elt nt a fák között.

Charis leült Gamal mellé. Az öreg vacogott, így átölelte, megdörzsölte a hátát és magához szorította.

A hold fénye egyre gyengült, a h mérséklet zuhant. Charis nekid lt egy fának. Alattuk a hat lovas már a nyílt terepen járt, és látta a csapat el tt üget jiamad sötét alakját, aki tévedhetetlenül haladt azon a csapáson, melyen alig egy órával korábban jöttek.

– Menj te is! – suttogta oda neki Gamal. – Hosszúmedvének igaza volt. Haldoklom. Rákbeteg vagyok. Ha nincs Decado, akkor is csak néhány napot éltem volna már. Mentsd magad, Charis!

– Túl fáradt vagyok, hogy fussak. Te csak pihenj!

Észrevette, hogy három rohanó alak t nik fel a lovasok mögött, aztán balra vágnak, be a fák közé. Olyan messze jártak, hogy nem látta, vajon katonák vagy jiamadok-e.

Mit számít? – gondolta. Többé semmi sem számít.

Még mindig magához szorítva az öreget, felnézett. A sötétség gyorsan eljött, ahogy lement a hold, és az égen máris Fényl csillagok ragyogtak. Apja azt mondta, hogy a csillagok csupán lyukak az égbolton, ahol a Forrás sugárzó, dics fénye leragyoghat az emberiségre. Kerena szerint ez badarság volt. Az apja azt mesélte neki, hogy azok a holt h sök szellemei. A Forrás megáldotta ket, és helyet adott nekik az égben, míg vissza nem térhetnek a földre.

Id nként, ha valaki szerencsés volt, láthatta, amint egy h s süvít át az égen, hogy visszatérjen. Charis két ilyen csodát látott. Egyik éjjel, amikor a pékség lapos tetején ült, látta, hogy egy csillag süvít át az égen. Olyan fényes volt, hogy csakis egy nagy h s lehetett. Ma éjjel nem voltak hullócsillagok.

Gamal feje nyomta a vállát, így megigazgatta kissé. Az öreg mostanra elszunnyadt.

A lány azon kapta magát, hogy Haradra gondol, és reméli, túlélte a Petar elleni támadást. Úgy sejtette, hogy valószín leg sikerült neki. Még egy jiamad is kétszer meggondolja, miel tt nekimenne Haradnak, Egy görnyedt jiamad jelent meg el tte. Nem ment közelebb, ehelyett harminc lépésre t le lekuporodott. Majd megérkeztek a lovasok.

Megrántották a kantárt, és rámeredtek a lányra meg az alvó vakra. Egy pillanatig senki sem moccant.

– No? – kiáltott oda nekik Charis. – Közületek ki lesz az a h s, aki leszáll és megöl egy vak öregembert? – Látta, hogy a lovasok egymásra néznek. Végül egyikük el reösztökélte lovát.

– Egyikünk sem akarná megölni t. De halálát maga az Örökkévaló rendelte el. Lépj el t le! A parancsaim nem vonatkoznak rád.

– A ragya verje ki a parancsaidat! – vicsorgott rá a lány. – Sehova sem megyek.

– Legyen hát! – lendítette át a férfi lábát a nyeregkápa felett, készen, hogy leszálljon.

Ekkor Hosszúmedve rontott ki a fák közül, és hatalmas üvöltést hallatott. Erre több ló is felágaskodott. A leszálláshoz készül katona

a földre zuhant, pánikba esett lova elvágtatott Charis mellett.

Hosszúmedve megrohanta a lovakat, és karmai belehasítottak a legközelebbi nyakába. Ver spriccelt a leveg be, mire az állat felágaskodott, és felbukott, lovasát a földre hajítva. Az egyik katona kinyújtott kopjával rúgtatott el re. Megrohamozta Hosszúmedvét, éppen akkor, amikor az az ellenséges jiamadra rontott. A kopja vállon találta a fenevadat, és mélyen belefúródott, miel tt elroppant volna.

Hosszúmedve a fájdalom és harag szülte ordítással pördült meg és vetette rá magát a lovasra. Ekkor az ellenséges jiamad a hátára ugrott, és agyarait mélyen belevájta Hosszúmedve nyakába. Egy másik kopjás is rohamozott. Fegyvere saját jiamadjának hátát nyársalta fel, szétzúzva a fenevad gerincét. A bestia leesett Hosszúmedvér l, aki ismét megpördült, és rárontott a lovasra. A kopjás próbálta megfordítani hátasát, de a jiamad karmai felszakították az oldalát, és lerántották a nyeregb l. A lovas fejér l legurult a sisakja és a földre hullt.

Hosszúmedve pofája összezárult a férfi fején, összezúzva a koponyáját.

Ekkor újabb kopja csapódott belé. Ez is eltört. A hatalmas fenevad megtántorodott, vér ömlött a hátára kapott sebb l, és feltépett nyakából.

Charis rettegve figyelte, ahogy az öt megmaradt katona közrefogja a haldokló fenevadat. Közülük hárman leszálltak lovukról, és hagyták, hogy hátasaik elfussanak. Két másik – köztük egyikük lovon –, Hosszúmedvét ingerelte, kopjáikkal döfködve felé. A bestia ismét felbömbölt, de a hangban már nem volt er . A lény megpróbálta megrohanni a lóról szállt katonákat, de lába alól kicsúszott a talaj.

Ahogy Hosszúmedve elesett, ellenfelei rárontottak, mélyre döfve kopjáikkal. A fenevad még egyszer felkiáltott: magas, fülhasogató és groteszkül emberi hangon. Aztán meghalt.

A még mindig lovon ül k közül az egyik hátasát arrafelé kormányozta, ahol Charis ült. Meglep , de Gamal nem ébredt fel a csatazajra.

Talán már meg is halt, gondolta magában a lány. És így megmenekül a testébe hasító kardpengék okozta kíntól.

A lovas közelebb léptetett Charishoz. Arca sápadt volt és haragos.

– Tudtad, hogy a közelben van a fenevad. Most te is meghalsz, ringyó! – kiáltotta.

Ekkor feje jobbra rándult, ahogy egy fekete vessz csapódott a halántékába. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, arca elárulta döbbenetét.

Majd elejtette kopjáját, és felemelte kezét. Aztán rábukott lova nyakára.

A négy megmaradt katona hátat fordított a leterített fenevadnak, és szablyát húztak, feszülten lesve, hogy honnan jött a nyílvessz .

Nem kellett sokáig várniuk.

Balról a fák közül hárman léptek el . Charis látta, hogy egyikük Harad, amit l megkönnyebbült. A második Callan volt, a tetovált férfi a palotából. Most másként nézett ki: keményebb volt, szeme fagyos.

Mindkét kezében egy-egy csillogó kardot tartott. Mögötte egy sötét hajú közeledett, rojtos szarvasb r ingben és sötét nadrágban. Kezében görbe íjat lógott, a felajzott húron vessz pihent.

Harad megindult a katonák felé, kezében a hatalmas csatabárddal, de a tetovált férfi rákiáltott. Callan el relépett.

– Semmi szükség rá, hogy mások is meghaljanak – mondta a kardos férfiaknak. – Tereljétek össze a lovaitokat, és menjetek utatokra!

– Parancsunk van – felelte erre az az ifjú, aki korábban Charisszal beszélt. – A vak embert árulásban találták b nösnek. És halálra ítélték.

– A parancsotok most már lényegtelen. Nem teljesíthetitek ket.

– Nagy szavak ezek. Lássuk, tettekkel is alá tudod-e támasztani ket!

– A férfi rárohant Callanra, aki meg se próbált kitérni a kardforgató el l.

Ehelyett hárította a döfést, és csavart egyet a csuklóján. A katona kezéb l