/ Language: English / Genre:antique

Arthur-Conan-Doyle-Az-elveszett-vil g

Unknown


AZ ELVESZETT VILÁG

ELSŐ RÉSZ

1.

Végre egyedül maradtunk, Gladys és én. Életem sorsdöntő órája elérkezett. Most

fogom megtudni, meg kell tudnom: mi vár reám? A szívem hevesen dobogott, de szó

nem jött ki a számra. Különben sem vagyok valami kitűnő szónok. Most azonban,

amikor pedig a legnagyobb szükségem lett volna rá, teljesen cserbenhagyott az

ékesszólás művészete.

A csendet Gladys törte meg.

- Ned - mondotta -, ugye, maga most kérni akar tőlem valamit.

- Honnan tudja? - kérdeztem, ámultam.

- Ezt mi, nők, mindig kitaláljuk - felelte Gladys.

Egy pillanatra elhallgatott, azután ismét megszólalt.

- Ne kérjen tőlem semmit, Ned. Kérésével csak megzavarná a barátságunkat.

- Ha szólok, Gladys, higgye el, csak a természet parancsának engedelmeskedem.

- És mit parancsol önnek a természet?

- Hogy megmondjam... Hogy megmondjam: szeretem, és megkérem, legyen az én

kicsi feleségem.

- Én azonban nem szeretem önt, Ned.

- Nem szeret?

- Nem.

- Olyan csúf vagyok?

- Sőt! Kedves. És csinos.

- A jellemem ellen van kifogása?

- Ön gentleman.

- Akkor hát?...

- Mást szeretek, Ned.

- Gladys! Nem lehet nálam hívebb barátja senki! Gondolja csak el, kérem: mi minden

lettem magáért! Antialkoholista. Vegetáriánus. Aviatikus. Teozófus. Ha ez kevés,

megpróbálom, hogy...

- Ne fáradjon, Ned. Már az is baj, hogy ennyi minden lett. Én azt akarom, hogy az

uram ne hozzám alkalmazkodjék, hanem én alkalmazkodjam hozzá. Az uram erős,

tapasztalt férfi legyen, aki még hírből se tudja, hogy mi a félelem. Ismerje nevét és

csodálja az egész világ. És engem... irigyeljenek, mert a felesége vagyok.

Felállt, őzike tekintetét rám emelte, s búcsúra nyújtotta a kezét:

- Én csak híres emberhez megyek feleségül, Ned.

- Híres ember leszek, Gladys... Mondja, feleljen a kérdésemre, kérem: ha híres ember

leszek, a feleségem lesz?

Gladys lesütötte a szemét.

- Előbb kapja csak nevét szárnyra a hír! Azután... De ne beszéljünk a távoli jövőről,

Ned! Már fél hat. És hatra magának a szerkesztőségben kell lennie...

Elbúcsúztam, és elhatároztam; hogy Malone Ned nevét megismertetem az egész

világgal.

2.

- Malone, maga ügyes fiú. A bányarobbanás kitűnően sikerült, a southwarki tűz is

csinos volt. Ami pedig a readingi rablógyilkosságot illeti: azt a legteljesebb

mértékben helyeseltem.

Mondanom sem kell, hogy nem vagyok sem gyújtogató, sem rablógyilkos. Riporter

vagyok. A Hírlap riportere. És Ardle szerkesztő úr, a Vörös Ardle, a riportjaimat

dicsérte.

- Ezek után szívesen bíznék magára valami nagyobb és érdekesebb feladatot is,

Malone...

- Én is éppen arra akartam megkérni, szerkesztő úr! Küldjön ki valamilyen izgalmas,

kalandos, rejtélyes eset felderítésére...

- Szabadulni akar az életétől?

- Ellenkezőleg. Meg akarom szerezni magamnak a boldogságot...

- Volna egy ilyen esetem...

- Bízza, kérem, rám...

- Nem bánom... Challenger professzor rejtélyéről van szó. Ismeri Challenger

professzort?

- Aki a Déli Újság munkatársának betörte a fejét?

- Azt.

- Egy óra múlva ismerni fogom.

- Nono!

- Csak bízza rám, Mr. Ardle. Az én fejemet nem fogja betörni. Csak azt az egyet

mondja még meg, miről nevezetes ez a Mr. Challenger?

- Arról nevezetes, hogy tudományos expedíciót vezetett Dél-Amerikába, és ott

állítólag repülő sárkányokkal, majomemberekkel, négy méter magas, kenguru alakú

szörnyekkel csatázott, özönvíz előtti lényekkel... Amit persze nem akar neki elhinni

senki sem.

- Majd kiderítjük, szent-e, vagy őrült.

- Sok szerencsét, Malone!

- Köszönöm szépen, Mr. Ardle!

A lexikonban ez állott Challengerről:

"Született 1863-ban. Főiskolai tanulmányait az edinburghi egyetemen végezte. 1892-

ben őr lett a British Museumban. 1893-ban az embertani osztály élére állították.

Megnyerte az állattani aranyérmet. Tagja a... itt kétszáztizenkilenc tudományos

egyesület címe következett. Részt vett abban a tudományos vitában, amely

Weissmannról s Darwinról folyt, s állásfoglalása Európa-szerte nagy feltűnést

keltett."

- Tehát ez a vesszőparipája! - gondoltam magamban. S már meg is született

agyamban a terv, hogyan férkőzzem hozzá.

A következő levelet intéztem címére:

Uram!

Bár nem vagyok szakember az embertan tudományában, sőt inkább járatlan vagyok,

mint szakképzett, mégis sokat foglalkoztat a Darwin-Weissmann-probléma. Boldog

lennék, ha erről Önnel beszélgetést folytathatnék.

Azután egy természettudományos évkönyvet vettem elő, s megkerestem a címét.

Benne volt:

London W. Kensington. Enmore park.

A levelet sürgős és ajánlott jelzéssel küldtem a postahivatalba. És vártam.

3.

Két nap múlva megérkezett a válasz.

"Ugyanazzal a rokonszenves őszinteséggel, amellyel Ön bizonyítványt állított ki az

embertanban való járatlanságáról - írta Mr. Challenger -, vallom be, hogy

undorodom a felületes újságíróktól. Minthogy Ön nem is akarja a hozzáértő szerepét

játszani, azt hiszem, hogy nem tartozik a skriblereknek abba a fajtájába, amelyet

fentebb megjelöltem. Tehát nem bánom, eljöhet hozzám. És majd beszélgetünk.

Levelem borítékjának előmutatása ellenében szolgám majd bevezeti Önt..."

Fél óra hosszat csöngettem a kapun. Félig süket, bizonytalan korú férfi fogadott.

Eleinte nem akart beengedni, de a tanár írásának láttán megenyhült. Beléptem. A

szolga előrement, hogy bejelentsen. Mialatt várakoztam, a hall egyik mellékajtaja

kinyílt, s egy sovány asszony jelent meg a küszöbön.

- Ismeri a férjemet? - kérdezte.

- Még nem volt szerencsém.

- Akkor talán hasznát veheti egy jó tanácsomnak.

- Előre is köszönöm, asszonyom!

- Ne vitatkozzék vele.

- Nem vitatkozom vele.

- És ha dühös lesz, menjen gyorsan ki a szobából.

- Kimegyek.

- S ha nem lehet...

- Ah!

- ...csöngessen. Én rögtön feljövök. Dél-Amerikáról akar beszélni vele?

- Igen, asszonyom.

- Ez a legveszedelmesebb. De talán sikerül. Sok szerencsét!

Ezzel Mrs. Challenger eltűnt.

Egy perc múlva megjelent a süket inas, és intett, hogy kövessem.

Kék szemű, torzonborz üstökű, nagy szakállú óriás volt Challenger professzor.

Külsejéből erő, energia, lendület áradt, de volt benne valami erőszakos, heves,

türelmetlen fanatizmus s nem kevés kesernyésség.

- Ön egész úton idáig azon gondolkozott - mondta -, hogyan terelje majd óvatosan a

beszélgetést a Weissmann kontra Darwin-perről, amelyről levelében említést tett, dél-

amerikai expedíciómra, amelyre tulajdonképpen kíváncsi, és amelyről cikket akar

írni a lapjába. Én megkímélem önt a fejtörés fáradságától, és elmondom, amit tudni

akar. De egyetlen szóval se szakítson félbe, és óvakodjék attól, hogy ellentmondjon.

Akkor nem fog a Déli Újság munkatársának sorsára jutni!

Saját érdekemben megígértem, hogy nem szólok közbe, Challenger pedig belefogott

elbeszélésébe.

4.

- Dél-Amerikában két esztendővel ezelőtt jártam. Az Amazonas folyó középső

folyásának állatvilágát tanulmányoztam, anyagot gyűjtöttem egy készülő nagy

munkámhoz, s vizsgálódásaim befejeztével hazafelé vettem az utamat. Egy

alkonyaton ismerős cucama indiánok falvához értem, ahol már nagyon vártak.

Odamenet ugyanis szintén megpihentem a faluban, és néhány indiánt kigyógyítottam

különféle nyavalyájából, s most, amikor visszaérkeztem, az indiánok jelekkel azt

adták tudtomra, hogy valakinek ismét sürgős szüksége van orvosi kezelésre. A főnök

egy kunyhóba vezetett. A kunyhóban, nagy ámulatomra, nem indián beteget találtam,

hanem fehér embert, akinek nem csak a bőre volt fehér, de fehér volt a haja is. Az

albínó azonban már nem adott munkát nekem, mert még mielőtt a faluba érkeztem

volna, elköltözött az élők világából. A bennszülöttek sem ismerték. Jeleikkel azt

adták tudtomra, hogy az idegen egyedül jött falujukba, s csaknem haldoklott már

akkor is, amikor odaérkezett. Az albínó fekvőhelye mellett hátizsákja hevert a

földön, s a hátizsák tartalmából kitűnt, hogy szegény: festő volt és költő, és kiderült a

neve és a címe is. Maple White: ez volt a neve, és Michiganben lakott a Lake

Avenue-n. Maple White megörökítette az Amazonas vidékének néhány táját, s írt egy

csomó verset. Ezeken kívül a következő holmikat találtam a cókmókja között: egy

festékesdobozt tele színes krétákkal, néhány kefét, egy hajlított csontot, azt, amely

ott fekszik az íróasztalomon, egy olcsó revolvert, s néhány térképet. Már-már

elfordultam a halottól, amikor észrevettem, hogy rongyos kabátja valamitől eláll a

mellén. A vázlatkönyvét tartogatta a kabátja alatt Maple White, ezt itt, ni. Rongyos,

piszkos egy könyvecske, de nincs a könyvtáramban egyetlen olyan kötet sem,

amelynek lapjait nagyobb áhítattal forgatnám, mint ezt a vázlatkönyvet. Tekintsen

bele!

Nagy várakozással ütöttem fel a könyvet. White mester eleinte indián leányokat és

asszonyokat választott modelljéül, s csak amikor rájuk unt, kezdett el állatokat

rajzolni. Csúf, malac formájú állatokat, és majdnem csőrös állkapcsú, undorító

hüllőket.

- Ugye, ezek krokodilusok? - kérdeztem.

- Aligátorok! Krokodilus aligha akad Dél-Amerikában - felelt Challenger. - De

lapozzon csak tovább! A következő oldalon ugyanis soha nem látott állatok szörnyű

körvonalai meredtek felém, rettentő rémeké, amilyenek csak ópiumszívók álmaiban

bukkanhatnak fel. Az egyiknek madárfeje volt, de puffadt hasa s pikkelyes farka.

Púpos hátát szarutaréj éktelenítette el.

- Hát ehhez mit szól? - kérdezte kezét dörzsölve Challenger.

- Meseszerű...

- És mit gondol: mi bírhatta rá a festőt arra, hogy ezeket a szörnyeket lerajzolja?

- Talán a whisky!

- Más magyarázat nem jut az eszébe?

- Milyen magyarázat képzelhető még?

- A legegyszerűbb.

- ?

- Az, hogy Maple White találkozott ezekkel az állatokkal!

- Szemtől szembe? A valóságban?

- Szemtől szembe! A valóságban!

Hangosan felnevetettem volna, ha eszembe nem jut a Déli Újság riporterének feje,

amelyet Mr. Challenger bevert, és ha eszembe nem jut Challenger asszony intése, így

csak ezt feleltem:

- Tanár úr, ön tréfál. Ön tudós. Ön nem gondolhatja komolyan, amit mond.

Challenger arca vérvörösre vált. Riadt szemem már a csengőt kereste. De nem történt

semmi. Challenger uralkodott magán, nagyot nyelt, és a kifogástalan udvariasság

hangján így szólt:

- Mélyen tisztelt uram! Ön egy ostoba lajhár.

Azzal hátat fordított. Már azt hittem, faképnél hagy, de nem azt tette. A könyvtárához

lépett, és abból egy könyvet vett elő.

- Ide nézzen! - mondotta.

A könyvet Lancaster Ray, a híres természettudós írta. A címe ez volt: Az őskor

állatvilága. A jurakorszak.

A könyv egy színes nyomatú képnél nyílt fel. A kép őskori állatok rekonstruált

alakjait ábrázolta. A híres tudós rekonstruált őskori állatai meglepő hasonlatosságot

mutattak azokkal, amelyeket Maple White rajzolt le, Challenger szerint: közvetlen

megfigyelés után.

- Ez mindenesetre nagyon különös - mondottam.

- De azért még mindig nem ismeri el az igazamat?

- Lehet, hogy talán az amerikai is látott egy ehhez hasonló képet, és arról vetette

papírra ezt a szörnyet.

- Tegyük fel, hogy így volt - hagyta helyben türelmesen a tanár. - Kérem, most nézze

meg figyelmesen ezt a csontot.

Ezzel átnyújtotta azt a hat hüvelyk hosszú csontot, amelyet a festő hagyatékában

talált.

- Nézze meg, és mondja: mit gondol, milyen állaté volt?

- Talán valami vad óriásé. Indián óriásé.

Challenger egy kis csészéből babszem nagyságú csontocskát vett elő, és a hat

hüvelyk hosszú csont mellé tette le.

- Látja! Ez a babszem nagyságú csont ugyanaz a csont az emberi csontrendszerben,

mint az állatéban, ama bizonyos állatéban, amelyet Maple White képe ábrázol; az,

amelyet ön a kezében tart, s amely különben íróasztalomat díszíti. Az egyik hat

hüvelyk. A másik babszemnyi. A két lény méretét ez a két adat pontosan megadja.

- Talán valami elefánté volt...

- Dél-Amerikában elefántokat keres? Ember! Nem szégyelli magát?

- Vagy...

- Elég volt a találgatásból! Figyeljen! Én nem intéztem el olyan könnyen a dolgot,

mint ön. És amikor a csontot s White képeit megláttam, elhatároztam, hogy nem

térek vissza addig, amíg a rejtélynek a végére nem jártam. Felvilágosításokért

elsősorban az indiánusokhoz fordultam, és arról győződtem meg, hogy az indiánusok

legendáiban egy rejtélyes világ sejtelme él, és szörnyeké, amelyeket az őserdők

uralnak. Bizonyára hallott már Curupuriról.

- Soha.

- Curupuri az indán legendákban az erdő szelleme. Rettenetes, rosszakaratú,

félelmetes. A külsejét leríni senki sem tudja. De minden törzs egyetért abban, hogy

merre kell őt keresni. Arra, abban az irányban, ahonnan a michigani albínó jött.

Kétségtelennek látszott, hogy valami szörnyű rejlik arrafelé, s én elhatároztam, hogy

felderítem, mi!

- S hogyan fogott hozzá? - kérdeztem, s ekkor már nagyon foglalkoztatta

képzeletemet Challenger kalandja.

- Úgy, hogy kéréssel, rábeszéléssel, ígéretekkel, fenyegetéssel rávettem néhány

bennszülöttet arra, hogy elvezessen Curupuri birodalmába, arra a vidékre, ahol még

sohasem járt kutató, s szerencsétlen elődöm előtt talán ember sem járt. Kérem, nézze

csak meg ezt a lemezt!

Szürke, elmosódott fényképlemezt tartott elém, amelyen igen homályosan ugyan, de

felismerhető volt az a trópusi tájkép, amely a leggyakrabban fordult elő Maple White

vázlatai között, a háttérben félelmetes, meredek sziklafallal, jobboldalt egy óriás

pálmával ékes, piramis alakú sziklával.

- A lemez nincs kifogástalan állapotban - mondta magyarázatképpen Challenger. -

Felfedezőutamról hazajövet ugyanis csónakom felborult a folyón, számos

szerzeményem az Amazonasba veszett, és kidolgozatlan lemezeim, bár sikerült

azokat megmentenem, jórészt tönkrementek. De azért ezen, itt ni, kivehet néhány

vonalat, amelyek Maple White rajzait igazolják.

- Valóban - feleltem -, bár a kép homályos, a rajz s a lemez hasonlósága szembetűnő.

- Elhiszi tehát, hogy Maple White legalábbis járt azon a tájon, amelyről a rajzait

készítette, s a fantasztikusan meredek sziklafal, a különös, óriási fák stb. nem

képzeletének a teremtményei?

- Elhiszem.

- Ez is eredmény. Most azonban folytatni fogjuk a vizsgálatot. Nézze meg jól ezt a

sziklacsúcsot. Mit lát rajta?

- Egy óriási fát.

- És a fán?

- Valami madárfélét.

A tanár nagyítóüveget nyomott a kezembe.

- Valóban, nem tévedtem. Most már egészen tisztán látom, hogy a fán madár ül. A

csőre óriási. Olyan, mint egy pelikán.

- Nem gratulálok a jó szeméhez, uram - mondotta Challenger. - Ami ugyanis a fán

gubbaszt, az sem nem madár, sem nem pelikán, hanem egészen más állat.

- Közelről látta?

- Elejtettem!

- Ugyan! De hiszen akkor bizonyítéka is van állításai igazolására!

- Sajnos, nincs. Mert ez a zsákmány is odaveszett a folyóba. Azaz nem egészen. Mert

utánakaptam, és a szárnyának egy része a kezemben maradt. Itt van!

- Óriási denevér szárnyához hasonlatos - kockáztattam meg.

- Egyáltalán nem. Ön kissé túlságosan tájékozatlan az állattan elmeiben, uram.

Sohasem képzeltem volna, hogy egy szerkesztő még a madárszárny és a

denevérszárny között való különbséget sem ismeri. A madárszárny, uram, a mellső

végtagoknak, a karnak felel meg. A denevérszárny a kéz három ujja között feszülő

finom hártya. Ez azonban, amit ön itt lát, egyik sem a kettő közül. Aminthogy az, ami

a fán gubbaszt, sem nem madár, sem nem denevér.

- Akkor hát mi? - kérdeztem, s éreztem, hogy amúgy is kevés tudományomból

teljesen kifogytam.

Challenger egy nagy könyvet vett elő, és felnyitotta. A könyvben özönvíz előtti

állatok rekonstruált képei sorakoztak egymás mellett. A tudós rámutatott az egyikre.

- Ez az az állat! Ha összehasonlítja a két szárny szerkezetét, azét, melyet a kezében

tart, s ezét itt, a képen, erről könnyen meggyőződhet.

- És hogyan hívják ezt az állatot?

- Csak tudományos neve van, mert mielőtt még a ma használatban lévő nyelvek

valamelyike is kialakult volna, ez a fajta már kiveszett. A tudományos neve:

pterodaktyl, amelyet talán repülő sárkánynak lehetne fordítani. Fogas csőre volt és

csupasz teste.

Az előttem fekvő könyv, az elém tárt adatok mind valószínűsítették a tanárnak azt az

állítását, hogy őskori szörnyeteggel került szembe azon a vidéken, amelyről a

szerencsétlen Maple White fantasztikus vázlatait készítette.

- Nem vagyok tudós - mondottam -, de úgy érzem, uram, hogy az ön feltevései

helytállóak, és hogy az, amit most öntől hallok, újságírói pályafutásomnak

legnagyobb szenzációja. Ön valóságos Kolumbusz. Felfedezett egy letűnt világot.

Visszatalált a rendes időszámítás kezdete előtt való tizenötödik évezredbe.

Bocsásson meg, hogy egy pillanatig is kételkedtem önben. Már nem kételkedem. Sőt

hiszek!

A tanár lecsukott szemmel, a jóérzés látható jelével hallgatta beszédemet. Amikor

semmit sem válaszolt, türelmetlenül kértem:

- Kérem, folytassa nagyszerű kalandja elbeszélését!

- Sajnos, az nemigen bővelkedik új fordulatokban. Utolért az esős évszak, aminek a

trópusokon megbénító hatása van. Mozgási szabadságomban erősen korlátoztak az

esők, és készleteim is fogytán voltak. Megkíséreltem, hogy a piramis alakú szikla

tetejére feljussak, de nem sikerült megtalálnom a felvezető utat. Ellenben

megállapítottam, hogy ez a meredek, istentelenül magas sziklafal itt egy fennsík fala,

s hogy ez a fennsík megközelíthetetlen. A repülő sárkány is arrafelé szállt, amikor a

piramis alakú szikláról elrepült. Azt hiszem, hogy ezen a fennsíkon lehetne

megtalálni a rejtély kulcsát. Sajnos, a sziklafalat megmászni teljesen lehetetlen, de

még a tövéig is nehéz eljutni, mert szörnyű mocsár veszi körül, tele mérges

kígyókkal, undorító varangyokkal, lázat hozó miazmákkal.

- S a fennsík felől az élet más jeleit nem tapasztalta?

- Nem kételkedem benne, hogy a fennsíkon van élet. Néha furcsa hangok hatoltak

hozzám az éjszakában.

- És mit gondol, Maple White hol találkozott különös állatszörnyeivel?

- Nem kételkedem benne, hogy a fennsíkon. Ő alighanem szerencsésebb volt nálam,

és megtalálta a fennsíkra vezető utat.

- De hát mivel magyarázza ön azt, tanár úr, hogy ezen a fennsíkon tizenöt-húsz

évezreddel ezelőtti állatok élnek?

- A következő magyarázatot találtam: a fennsík, egészen kétségtelenül, vulkanikus

képződmény. Ezt a feltevést a bazaltsziklák is igazolják. Egy vulkanikus kitörés a

fennsíkot kiemelte környezetéből, mégpedig igen magasra emelte ki, és szinte

függőleges falakkal határolta el a világ többi részétől. A fennsíkon a kréta- és a

jurakor klímája s viszonyai változatlanul fennmaradtak, s ezekben a viszonyokban

természetesen változatlanul tovább élnek azok a növények s azok az állatok, amelyek

ezen a vidéken a kréta-, illetve jurakorszakban éltek, s amelyek máshol, a viszonyok

változása következtében, kipusztultak. Ezek az állatok általában igen hosszú életűek

voltak, s fennmaradásukat ez a körülmény is lényegesen előmozdította.

- Ön tehát azt hiszi, hogy a fennsíkon viszontláthatnánk a tizenötezer év előtti

világot?

- Azt!

- Fantasztikusan hangzik, de az ön előadása után magam sem kételkedem többé

benne. De mondja csak, uram! Miért nem hívta fel erre a hallatlanul szenzációs

esetre az illetékes körök figyelmét?

Challenger elkeseredetten, s dühösen legyintett.

- Felhívtam. Kinevettek. Nem hittek nekem. Irigyelni kezdtek. El akartak némítani,

lehetetlenné tettek, félbolondnak minősítettek, mert kissé, no, hogy is mondjam,

lobbanékony a természetem. De ma este fényes tanújelét akarom adni az

önuralmamnak, s ezennel meghívom erre a látványosságra.

Azzal egy belépőjegyet vett ki a tárcájából, s átnyújtotta.

- A Zoológiai Társulatban ugyanis ma este Waldron Perceval előadást tart a

történelem előtt való korokról, s az elnökség engem szemelt ki arra, hogy előadását

megköszönjem. Megköszönöm. De nem lesz benne köszönet.

- Ott leszek! - feleltem lelkesen.

Mire Challenger barátságosan kipenderített a szobájából.

Gladys! Valami azt súgja nekem, hogy nemsokára híres ember leszek!

5.

Amikor Challenger a terembe lépett, gúnyos megjegyzések fogadták. A hallgatóság

nevetett és pisszegett. Mellettem orvostanhallgatók ültek. Hozzájuk fordultam:

- Önök nem hisznek Challenger felfedezésében?

- Humbug az egész! - felelték.

- De a bizonyítékai...

- Nem bizonyítékok...

- Az amerikai festő...

- ...sohasem élt...

- S a vázlatkönyve?

- Challenger fabrikálta.

- A fényképek?

- Homályosak.

- S a repülő sárkány a fa tetején?

- Nem repülő sárkány. Holló.

- S a csont meg a szárny?

- Valami jóféle angol marha csontja és...

Az elnök megrázta csengőjét, s Waldron Perceval az emelvényre lépett. Karcsú,

magas, elegáns férfi volt. Sima és kellemes hangon adott elő, mindenki számára

érthető modorban s eléggé elmésen.

A világ teremtéséről beszélt, természettudományi magyarázatokat fűzött a Biblia

elbeszéléséhez, s ismertette a föld őskorának történetét. Előadásának vége felé rátért

az őskor állataira, s ekkor, többek között, szerencsétlenségére azt találta mondani,

hogy ezek az állatok, amelyek szörnyű külsejükkel megrémítik az embert, ma már

csak múzeumi rekonstrukciók formájában s képeken élnek.

Amikor Waldron Perceval idáig jutott, egy mély hang szakította félbe.

- Ez kérdés! - dörögte a hang.

Waldron Perceval azonban nem zavartatta magát, s így folytatta:

- Szerencsére az őskor rémei valamennyien letűntek a föld színéről.

- Kérdés - dörögte a közbeszóló ismét.

- ...s legfeljebb csontjaikat hozzák felszínre az ásatások.

- Kérdés!

- El sem képzelhető, hogy a föld bármely pontján is megélhetne ma bármelyikük.

- Elképzelhető!

- ...s teljesen tudománytalan...

- ...az a sok ostobaság, amit ön itt nagyképűen összevissza fecseg, Mr. Waldron!

Erre óriási kavarodás tört ki. Az elnök rendreutasította Challengert, mert hiszen

természetesen ő volt a közbeszóló, de kilátásba helyezte neki, hogy később

személyes kérdésekben felszólalhat.

Waldron sápadtan és idegesen, néhány mondattal befejezte az előadását, s utána az

elnök valóban Challengernek adta meg a szót.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte Challenger. - Nekem jutott az a megtisztelő feladat,

hogy Waldron úrnak megköszönjem azt az előadást, amelyet tartott. Gyönyörű

előadás volt. Waldron úr tudományos felkészültsége hasonlatos amaz állatokéhoz,

amelyekről beszélt szembetűnően: őskor (nagy derültség), amit azonban nem lehet

rossz néven venni tőle. De nem lehet rossz néven venni az én közbeszólásaimat sem.

Waldron úr és csekélységem között ugyanis, ami az őslénytant illeti, egy kis, de nem

egészen lényegtelen különbség van. (Felkiáltások: Mi az a különbség? Halljuk!

Halljuk!) A különbség kettőnk között, igen tisztelt hölgyeim és uraim, az, hogy

Waldron úr soha életében nem látott ősállatokat. De én láttam. (Nagy zaj. Kavarodás.

Felkiáltások: ezt mindenki mondhatja! Bizonyítsa be! Már újra kezdi! Ez a

vesszőparipája!) Igenis láttam őslényeket, és jártam a fészkük táján, sőt lőttem is

közülük egyet! (Hazudik!) Álljon elő az, aki engem hazugnak mondott!

A diákok csoportjából egy alacsony, ijedt emberkét löktek előre. Challenger

rákiáltott:

- Be tudja bizonyítani, hogy hazudtam?

A kis ember rémülten dadogta:

- Nem is állítottam, hogy hazudni méltóztatott a tanár úrnak!

A közönség kacagott. Az elnök viharosan rázta a csengőt. Challenger túlkiabálta a

lármázókat.

- Önök csak nevetni tudnak! De ezzel a kérdés nincs eldöntve. Ha nem hisznek

nekem, cáfolják meg az állításaimat! Vagy ellenőrizzék azokat. Ez azonban, persze,

nem olyan kényelmes, mint itt ülni és kacagni. (Ohó!) Vagy akad talán önök között

olyan bátor ember, aki vállalkozik a rejtelmes fennsík felkutatására?

Egy pillanatra csend lett, s a csendben nyugodt, férfias hang csendült fel, amely azt

mondta:

- Vállalkozom rá!

Mindenki meglepetten fordult a hang irányába. A vállalkozó szellemű férfiú egy

öregúr volt: Summerlee, az összehasonlító anatómia professzora. A közönség tapsban

tört ki. Challenger pedig így szólt:

- Köszönöm kartárs úr, hogy érdeklődik kutatásaim iránt. Engedje meg azonban,

hogy figyelmeztessem valamire: az expedíció, amelyet tervez, nehéz és veszedelmes.

Ajánlom, vigyen magával fiatalabb kísérőt is. Talán az urak közül erre a szerepre is

akad vállalkozó?

Éreztem: elérkezett életem sordöntő pillanata, íme, itt az alkalom arra, hogy újságírói

pályafutásom nagyszerű lendületet vegyen. Gladys! Valahol már zöldell az a babér,

amellyel híved homlokát övezni fogják! Felugrottam a helyemről, és harsányan

mondtam:

- Szívesen elmegyek!

De velem egyidejűleg, ugyanabban a pillanatban, amelyben én, megszólalt egy másik

hang is:

- Jelentkezem kísérőnek!

A kettős jelentkezés nagy szenzációt keltett. Az elnök hozzám fordult, s

megkérdezte:

- Önt hogy hívják, uram?

- Dunn Malone Edward vagyok - feleltem -, a Hírlap riportere.

- Bravó! - kiáltott valaki a hallgatóság soraiból.

- S ön kicsoda? - fordult az elnök versenytársamhoz.

- Lord John Roxton vagyok - felelte a másik -, trópusi vadász, szenvedélyes utazó,

már megjártam az Amazonasnak azt a vidékét, amelyen a titokzatos fennsík elterül,

tehát ismerem a terepet.

- Lord Roxton jeles vadász és neves utazó - állapította meg az elnök -, és az is

nagyon kívánatos, hogy az ellenőrző expedícióban a sajtó egyik tagja is részt vegyen.

Indítványozom tehát: küldje a gyűlés mindkettőjüket Summerlee tanár úr kísérésére!

- Elfogadjuk! - zúgta a tömeg.

Mámorosan az elkövetkezendő kaland előre látható izgalmasságától s attól, hogy

ilyen hamar megközelítettem azt a célt, amelyet Gladys tűzött ki elém, aki azt

követelte tőlem, hogy híres ember legyek, mámorosan és kábultan jutottam le a

gyűlés terméből a Regent Streetre, s már előre elképzeltem azt a hatást, amelyet a

gyűlésről beszámoló riportom tesz majd a közönségre és újságírótársaimra, amikor

valaki gyöngéden megérintette a karomat. Megfordultam, Lord Roxton volt.

- Uram - mondotta a lord -, mi, úgy hiszem, bajtársakká lettünk. Engedje meg, hogy

ebből az alkalomból kezet szorítsak önnel, és meghívjam egy csésze teára. Lakásom

itt van a közelben. Azt hiszem mindkettőnk számára jó lesz, ha kissé kibeszélgetjük

magunkat. Hiszen hosszú időre közös lesz örömünk, bánatunk, életünk. Ugye, nem

kosaraz ki? Karon fogott, s befordultunk a Vigo utcába.

6.

Lord Roxton dolgozószobájának padlóját keleti szőnyegek és drága prémek fedték. A

falakat kitűnő festmények mellett balerinák és atléták képei díszítették, közöttük

pedig olyan győzelmi jelek függtek, amelyek kétségtelenné tették, hogy lord Roxton

a legnagyobb sportemberek egyike. A szoba közepén, egy XV. Lajos korabeli

gyönyörű aranyozott asztalon ezüst szivarkészlet állott. E mellé az asztal mellé

telepedtünk le, és házigazdám frissítőket töltött poharainkba.

A szivarfüst fátylán keresztül figyelmesen megnézhettem érdekes, beesett arcát. Az

orra nagyobb volt az átlagosnál, s erősen hajlott. A haja sötétvörős, nyírott bajusza

telt, dús, s az álla kihívó. Szürke szeme nyugtalanul pislogott. Volt benne valami

Napóleonból s Don Quijotéból egyaránt.

- Ebbe aztán jól belecseppentünk! - kezdte a beszélgetést Lord Roxton. - Vajon

képzelte-e ön, amikor ma este a terembe lépett, hogy ez a felolvasás az ön számára

egy dél-amerikai és fölöttébb kalandosnak ígérkező expedícióban fog végződni?

- A legkevésbé sem - feleltem.

- Én sem. És most mit szól az esethez?

- El vagyok tőle ragadtatva.

- El van ragadtatva? Hogyan?

- El. Riporter vagyok. Életelemem: a kaland.

- Akkor, úgy látszik, sok a hasonlóság a jó riporter s az igazi vadász között.

- Kétségtelenül. Az egyik rendszerint emberre vadászik. A másik vadra.

- És vajon ön tud-e bánni a fegyverrel?

- Rosszul.

- Ez elég nagy hiba. De hát mit tanulnak önök az iskolákban, fiatalember, ha még a

fegyverforgatáshoz sem értenek? A mai nevelés, régi meggyőződésem ez nekem,

módfelett hiányos. Mit csinál ön például akkor, ha egyszerre, váratlanul oroszlánnal,

óriáskígyóval, elefánttal találja magát szemben?

- Londonban az óriáskígyókkal való találkozás a ritka esetek közé tartozik.

- No de Londonban nem is élet az élet!

Nem akartam ebben a kérdésben különvéleményt bejelenteni, nem akartam kifejteni,

hogy a Galdysszel való találkozás - talán furcsa, de így van - kellemesebb számomra,

mint a legbizalmasabb édes kettes egy csörgőkígyóval, inkább azt kérdeztem

bajtársamtól:

- Hisz ön Challenger állításának a valódiságában?

Mire a lord így felelt:

- Dél-Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. Engem ott csalódás nem érhet. Ha nem

is találok özönvíz előtti szörnyeket, nagy vadakban, ezt biztosra veszem, nem lesz

hiány. S én azokkal is beérem.

Ködös, nedves tavaszi reggel indultunk útnak, Summerlee tanár, lord Roxton és én.

Ardle szerkesztő is megjelent hajóra szállásunknál, és Challenger is. Átadta zárt

levélbe foglalt utasításait, amelyek alapján kutatásainkat végeznünk kellett, és azután

így szólt:

- Jobban szeretném, ha nem indulnának el erre a nehéz útra. Én a magam részéről

minden felelősséget elhárítok magamról. Ha baj éri önöket, engem nem vádolhat

senki.

Önök ellenőrizni akarják állításaimat: tessék! Az ellenőrzés azonban, majd

meglátják, veszedelmes munka lesz ez egyszer. Ebben a levélben, itt, ni, mindent

megírtam. Megírtam, merre kell menniük és hogyan, hogy eljussanak a titokzatos

fennsíkhoz. De a levelemet csak az Amazonas partján, ott és akkor, amikor ezt a

borítékon feltüntetett időpont jelzi, szabad felbontaniuk. Előbb nem. És most Isten

önökkel, uraim! Malon úr, addig, amíg vissza nem tér, egyetlen sor tudósítást sem

küldhet a lapnak. A búcsú pillanataiban egyébként meg kell mondanom, hogy az

önnel való megismerkedés lényegesen mérsékelte bennem azt az enyhe utálatot,

melyet általában az újságírók iránt éreztem. Ön olyan benyomást tesz rám, mintha

nem is skribler lenne, de: férfi.

Challenger most a lordhoz fordult, hogy neki is mondjon valami kellemeset.

- Lord Roxton! Tudom, hogy a tudomány csukott könyv ugyan az ön számára, de

feltételezem, hogy a tudományos képzettség hiánya nem fogja önt megakadályozni

abban, hogy a jurakorszak óriási vadjai közül néhányat leterítsen. Ehhez sok

szerencsét kívánok!

A révkalauz jelzőharangja megcsendült. A hajó elhagyta az öblöt, s kisiklott velünk a

nyílt tengerre, titokzatos világ, ismeretlen kalandok felé...

7.

Parában kötöttünk ki, ahonnan egyheti ott-tartózkodás után kisebb hajón, mint

amilyen az óceánjáró gőzös volt, folytattuk utunkat a széles és lassú folyású

Amazonason. Manoas városában megállapodtunk, s a Brit Iparegylet vezetőjénél

szálltunk meg. Ott vártuk be azt az időpontot, amikor már jogunkban állott, hogy

felbontsuk Challenger tanár levelét. Mert ennek a levélnek a borítékján ez az utasítás

állott:

"Utasítások lord Roxton és társai részére. Felbontandó Manoas városában, július

15-én, pontban 12 órakor."

Lord Roxton maga elé tette az óráját:

- Még hét percünk van - mondta. - A kis öreg szereti a pontosságot.

Summerlee tanár savanyúan mosolygott, és kezébe fogta a borítékot.

- És mit történnék, ha hét perccel előbb bontanánk ki? - kérdezte.

- Tartsuk csak be az előírást!- lord Roxton. - Challenger jóvoltából vagyunk itt, tehát

helytelen volna, ha nem követnénk az ő utasításait.

- Szép história, mondhatom! - jegyezte meg Summerlee. - Már Londonban is

fonáknak tűnt nekem ez az egész, és mennél tovább vagyok benne, annál

fonákabbnak látom. Nem tudom, mi van ebben a borítékban, csak azt tudom, hogy

kedvem volna felülni a legelső hajóra, amely visszavinne Parába. Mert okosabb

dolgom is akadhat, mint egy bolond utasítására a világot járni. Nos, Roxton, de most

már csak felbonthatjuk a levelet?

- Fel! - felelte a lord.

Ezzel felvette a borítékot, zsebkésével felvágta, és kivett belőle egy összehajtott

papírlapot. Gondosan széthajtotta, és leterítette az asztal lapjára.

A papírlap tiszta fehér volt. Roxton megfordította. A másik oldal is tiszta fehér volt.

Ámulva, nagy csöndben bámultunk egymásra.

- Ez nyílt csalás! - kiáltott Summerlee. - Legjobb lesz, ha menten hazafelé indulunk

és Challenger szemébe vágjuk a szélhámosságát...

- Talán láthatatlan tintával van írva? - jegyeztem meg.

- Nem hinném - felelte lord Roxton. A világosság felé tartotta a papírlapot, aztán

hozzám fordult: - Nem, fiatal barátom, itt semmi nyoma sincs annak, hogy erre a

papírra valamit írtak volna!

Ebben a pillanatban harsány hang hallatszott a tornác felől:

- Bejöhetek-e? - kérdezte a hang.

S a küszöbön megjelent Challenger vállas, hatalmas alakja.

- Attól tartok - mondotta órájára pillantva -, hogy néhány perccel megkéstem. Amikor

önöknek ezt a borítékot átadtam, nem hittem, hogy az én jelenlétem nélkül fogják

felbontatni. Úgy terveztem ugyanis, hogy már egy órával hamarabb érkezem. De egy

hajókalauz ügyetlensége meghiúsította a tervemet. Elkéstem. És attól is tartok, hogy

ezzel kivívtam kollégám, Summerlee tanár rosszallását.

- Uram, őszintén meg kell vallanom - mondotta lord Roxton komoly hangon -, hogy

nagyon különösnek találom az ön eljárását velünk szemben!

Válasz helyett Challenger ezt kérdezte:

- Minden útra kész?

- Holnap már indulhatnánk is.

- Akkor hát el is indulhatunk! Utasításokra nincs szükség, mert hiszen a vezetést

átveszem én magam. Elejétől úgy terveztem, hogy magam fogom az expedíciót

vezetni, mert hiszen a legkitűnőbb térkép sem pótolhatná az én eszemet és

tanácsaimat. Ettől a perctől kezdve tehát én rendelkezem az expedícióval. Az idő

drága. Keljünk útra a lehető leggyorsabban, hogy mennél előbb bemutathassam azt,

amiért idejöttünk.

Utunkat az Eszmeralda nevű hajón folytattuk, amelyet hétnapi utazás után kenukkal

(csónakokkal) cseréltünk fel, minthogy a sekély vízben hajóval tovább nem

utazhattunk. Megérkeztünk az ismeretlen világ küszöbére.

A kenuk olyan könnyű anyagból készültek, hogy minden nehézség nélkül mi magunk

is kezelhettük azokat. Beraktuk minden ingóságunkat, és két indiánt szerződtettünk,

hogy az evezésnél segédkezzenek. Az indiánok ugyanazok - Ataca és Ipetu nevűek -,

akik Challenger tanárt már első utazásán is elkísérték. Kissé megrémültek, hogy még

egyszer meg kell tenniük ezt az utat, de a főnök teljhatalmú ebben az országban, és

ha jó árat kap, habozás nélkül bocsátja embereit az idegenek rendelkezésére.

Holnap eltűnünk az ismeretlen világban. Ezeket a sorokat azalatt írom, mialatt a kenu

kifelé visz a folyón, és ez talán az utolsó sor, amit Londonba juttathatok. Challenger

biztatása és Summerlee szkepticizmusa után ítélve csakugyan van némi remény arra,

hogy érdekes tapasztalatokban lesz részünk.

A kaland talán az életembe kerül. De érted kockáztatom, Gladys!

MÁSODIK RÉSZ

1.

(Dunn Malone Edward levelei szerkesztőjéhez, Ardle-hoz)

Otthon maradt barátaim velünk örülhetnek: célnál vagyunk, és azon a ponton, hogy

Challenger tanár állításait már-már igazoltnak vallhatjuk. Igaz, hogy még nem értünk

fel a fennsíkra, de már előtte állunk.

Levelemet egy kellemetlen eset elbeszélésével kell kezdenem.

Van két bennszülött szolgánk, akiket még Parában fogadtunk meg: Gomez és

Manuel. Vad, fekete fiúk, fürgék és mozgékonyak, akár a párducok. Gomez angolul

is tud, de amilyen szolgálatkész, éppoly érzékeny is, és módfelett kíváncsi. Ez a

Gomez tegnap este valószínűleg nagyon közel férkőzött ahhoz a kunyhóhoz,

amelyben mi a terveinket megbeszéltük, s ezt meglátta óriás szerecsenünk, Zambó,

aki olyan hűséges, akár a kutya. A néger elparancsolta a kunyhótól Gomezt, amiből

szóváltás lett. Tettlegességre került a sor, s a félvér, aki amúgy is gyűlölte, leszúrta

volna a négert, de Zambó szerencsére még idejekorán lefegyverezte ellenfelét. A

dolog szidással végződött, a veszekedőknek békejobbot kellett nyújtaniuk

egymásnak, és azt reméltük, hogy ezzel minden rendbejön.

Másnap továbbindultunk. Holmink könnyen belefért a két kenuba. Az expedíció

tagjait úgy osztottuk fel, hogy mindegyik kenuba hatan ültek. De tanárt minden

csónakba csak egyet helyeztünk. Én Challengerrel mentem, aki fényes jókedvében

volt.

A folyó két partját őserdő borította. Sohasem fogom elfelejteni azokat az érzéseket,

amelyeket a titkokkal és rejtelmekkel teli őserdő kiváltott belőlem.

Az óriási fák gyönyörű oszlopokban szöktek a magasba. Koronájukat már alig

láthatta szemünk. Gótikus templomok kupolájához hasonló zöld boltozatot alkottak

ezek a fakoronák. A zöld boltozaton csak néhány aranyos napsugár tört keresztül, s a

fenséges, komor félhomályba a világosság reszkető, finom vonalakat rajzolt.

Az őserdőn gyalogszerrel hatoltunk át.

Mialatt nesztelenül lépegettünk a puha, süppedő mohaszőnyegen, valami nagy

csöndesség borult a lelkünkre. Még Challenger is annyira meghatódott, hogy csak

nagy néha szólt, s akkor is mindössze egy-két szót.

A cédrusok, a nagy selyemgyapotfák és mahagónifák, valamint a növények pazar

gazdagága paradicsommá tették ezt a vidéket. Lángoló színű orchideák, gyönyörűen

színezett zuzmók izzottak a fák fekete-barna törzsein, és ahova a napnak egy-egy

elsuhanó sugara esett, felragyogott az aranyszínű allamanda, taxónia - bíborvörös

csillagerdő, mint valami tündérálom!

Az erdő félhomályában felfelé, a világosság felé törekedett minden, ami élt. Minden

növény, a legapróbb is, kúszott és hajlott a kiapadhatatlan fényforrás, a nap felé. Ez a

küzdelem megnövelte erejüket. A kúszást a homályból való menekülés közben azok

is megtanulták, amelyek eddig nem tudták, így például a közönséges csalán, jázmin,

sőt a jacitara pálma is ráfonta szárát a cédrus törzsére, és igyekezett felkúszni a fa

koronájáig.

Állatvilágnak nyomát sem láttuk körülöttünk, csak a fejünk fölött, a fák koronáinak

napfényében hallatták hangjukat a kígyók, majmok, madarak és lajhárok. Ők is csak

ott akartak élni, ahol napfény és világosság van, és bizonyosan csodálkozva néztek le

ránk, akik csendesen botorkáltunk a homályban.

- Errefelé már nincsenek indiánok - mondta Gomez. - Félnek.

- Kitől?

- Curupuritól.

- Curupuri? Ki az?

- Az erdő szelleme - magyarázta lord Roxton. - Neve az ördögével egyenlő. Az

indiánok azt tartják, hogy amerre most járunk, erre van Curupuri birodalma. A

szörnyek s a borzalmak országa ez, és a világért sem merészkednének ide.

A csónakjaink elhagyását követő kilencedik napig számításom szerint mintegy

százhúsz mérföldet tettünk meg. A nagy erdő a hátunk mögött maradt. A fák mindig

kisebbek lettek, és egyre több lett a bokor körülöttünk. Hatalmas bambuszvadonba

kerültünk, amelyen csak úgy sikerült keresztülhatolnunk, hogy fejszékkel és az

indiánok kerti késeivel ösvényt vágtunk a sűrűségbe. Eltelt egy nap, amíg ezen a

vadonon keresztülvergődtünk. Unalmasabb út ennél nem is képzelhető. A

legnagyobb távolság, amelybe elláthattunk, nem volt több tizenkét méternél, és

magam előtt sohasem láttam egyebet lord Roxton vászonkabátja hátánál, kétoldalt

pedig - alig lábnyi távolságban - a sárga bambuszfalnál. Felülről néha egy-egy

késpengényi napsugár hatolt le hozzánk, és - tizenöt lábbal a fejünk fölött - a nád

lengette koronáját a sötétkék égbolt hátterén.

Éppen, amikor az éj leszállt, értünk a bambuszerdő szélére, ahol, halálos fáradtan

ettől a végtelen hosszú naptól, felütöttük tanyánkat.

Másnap reggel már korán talpon voltunk. Mögöttünk a bambuszerdő meredezett,

mintha a folyó menetét akarná jelezni. Előttünk pedig nyílt lapály terült el, amely

lassan emelkedett, és amelyet fa alakú páfránybokrok tarkítottak. Az út nagy

kanyarulattal púpos dombban végződött.

A dombon Challenger tanár - aki a két indiánnal a csoport élén ment - hirtelen

megállt, és merően jobbra nézett. Ő is, mi is mérföldnyi távolságban hatalmas szürke

madarat láttunk, amely lassan felszállt a földről, és alacsonyan a páfrányok közé

repült.

- Látták? - kiáltotta Challenger izgatottan. - Summerlee, látta?

- Mit gondol, mi lehetett? - kérdezte az Challengertől.

- Meggyőződésem szerint pterodaktyl, repülő sárkány - felelte ez.

Summerlee hangos kacajra fakadt:

- Pteroszamárság! Gólya volt!

Challenger sokkal dühösebb volt, semhogy szólni tudott volna.

Lord Roxton odajött hozzám, kezében volt a messzelátója. Komoly arccal mondta:

- Én már akkor észrevettem, amikor még nem szállt a fák fölé. Nem tudnám

megmondani, hogy mi volt, de vadászbecsületemre állítom, hogy ilyen állatot

világéltemben nem láttam.

Elértünk volna a rejtelmes világ határára, s az most hírnökeit küldené felénk?

Challenger úgy kering körülöttünk, mint egy büszke páva. Summerlee hallgatag, de

még kételkedik. El fog jönni az a nap, amikor minden kétségünknek vége szakad.

Addig is José nevű szolgánkkal, akinek karját egy bambusz megsértette, s aki

minden áron vissza akar menni, elküldöm önnek ezt a levelet, Mr. Ardle, abban a

reményben, hogy meg is kapja. És amint tehetem, ismét írok...

2.

Rettenetes dolog történt velünk! Meglehet, hogy arra vagyunk kárhoztatva, hogy

egész életünket ezen a sajátságos, világtól elzárt helyen töltsük.

Olyan zavart vagyok, hogy sem a jelen tényeit, sem a jövő lehetőségeit nem tudom

tisztán mérlegelni. Rettenetesnek látom az egyiket, és sötétnek a másikat.

Ember még nem volt nehezebb viszonyok között. Olyan messze vagyunk minden

emberi segítségtől, hogy teljesen reménytelen vágyakozni utána. Ha van mód a

menekülésre, úgy azt csak saját ügyességünk adhatja meg. Társaim: három jeles,

bátor angol ember. Egyedül bennük bízhatom. Ha belenézek az ő nyugodt arcukba,

szemükbe, csak akkor éled fel bennem kissé a remény szikrája ebben a nagy

vigasztalanságban.

Azon igyekszem, hogy éppen olyan gondtalannak mutassam magam, mint ők, de

belül csordultig vagyok aggodalommal.

Most pedig hadd mondjam el - amennyire ez lehetséges - az eseményeknek azt a

sorozatát, amely szerencsétlenségünket előidézte.

Amikor utolsó levelemet befejeztem, hétmérföldnyire voltunk a halvány vörös

hegyeknek attól a hatalmas láncolatától, amely Challenger tanár állítása szerint a

rejtelmes fennsíkot körülzárja. A hegylánc néha ezer láb magasságba is felszökött, és

sajátságosan csíkos volt, mint a bazalt. Tetején pazar növényzet virult, de az élet más

jelét megfigyelnünk nem sikerült.

Éjjel közvetlenül a fennsík tövébe helyeztük át tanyánkat, és másnap reggel nagy

tanácskozást tartottunk arról, hogy miképpen lehetne feljutni a fennsíkra, amelynek

sziklafalai nemcsak függőlegesek, de valósággal homorúak, kivájtak voltak.

Felmászni legfeljebb arra a csúcsra lehetett volna, amely a fejünk felett emelkedett.

De azt meg mélységes szakadék választotta el a fennsíktól. A tanácskozáson

Challenger méltósággal elnökölt.

- Első itt-tartózkodásom alkalmával - mondotta -, minthogy utolért az esős időszak,

nem volt módom kideríteni azt, honnan lehetne a fennsíkot a legkönnyebben

megközelíteni. Megtettem ugyan keleti irányban hat mérföldet, de a fennsík

megmászására alkalmas pontra nem akadtam.

- Ha ön kelet felé vizsgálódott - mondotta Summerlee -, akkor mi majd nyugat felé

megyünk.

- Ez az! - mondta lord Roxton. - Nagy előnyünk, hogy a fennsík nem nagy

kiterjedésű. Ha körüljárjuk, majd megtaláljuk azt a pontot, ahonnan könnyen

feljuthatunk rá. Vagy pedig visszakerülünk arra a helyre, ahonnan kiindultunk.

- Arról, hogy könnyen feljussunk, szó sem lehet - mondta Challenger. - Hiszen ha

könnyen fel lehetne rá jutni, akkor már rég kipusztult volna az az állatvilág, amely,

állításom szerint, éppen a fennsík elkülönítettségénél, hozzáférhetetlenségénél fogva,

még ma is él rajta. Nem tartom azonban lehetetlennek, hogy akad hely, ahol egy

könnyű ember ugyan felmászhat, nagy, súlyos állat azonban nem. Mindenekelőtt azt

kell tehát kiderítenünk, van-e ilyen hely: igen, vagy nem?

- Honnan következteti uram, hogy kell ilyen helynek lennie? - kérdezte Summerlee.

- Onnan, hogy elődöm, az amerikai Maple White megmászta a fennsíkot. Mert ha

nem mászta volna meg, hogy láthatta volna azt a szörnyet, amelyet lerajzolt?

- Egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy Maple White látta azt, amit lerajzolt -

jelentette ki Summerlee élesen. - Egyelőre csak a fennsík létezése bizonyos.

- Szép, hogy legalább ezt elismeri - felelte Challenger. - Szép, hogy nem tagadja le,

amit lát.

- A fennsíkot nem tagadom le. De hogy élet lenne rajta: kétlem.

Challenger felnézett a fennsíkra, hirtelen felugrott, nagy ámulatunkra nyakon ragadta

Summerlee-t, és megrázta.

- Nos, uram, most is azt állítja, hogy nincs élet odafönn? - kiáltotta magánkívül.

A szikla széle fölött fényes, fekete valami jelent meg. Áthajolt a szakadék fölött, s mi

egy nagyon széles csőrt láttunk, és sajátságos, lapos ásóhoz hasonló fejet, amely

vagy egy percig lekémlelt a mélybe, aztán lassan ismét visszahúzódott, és eltűnt.

Summerlee-t annyira lekötötte ez a látvány, hogy mozdulatlanul tűrte, hogy

Challenger magasra emelje a fejét.

Most azonban lerázta magáról erőszakos kollégáját, és így szólt:

- Challenger tanár, nagyon örülnék, ha anélkül közölné megfigyeléseit, hogy engem

nyakon ragad. Különben is, egy közönséges óriás hegyi kígyó megjelenése még nem

igazolja az ön fantasztikus feltevéseit.

- De élet mégis csak van odafönn, mi? - kiáltotta Challenger diadalmasan. - És mivel

ez most már bebizonyítottnak tekinthető, az a véleményem, hogy sürgősen szedjük

föl sátrainkat, és addig haladjunk nyugat felé, amíg nem találunk lehetőséget a

sziklák megmászására.

A hegy lábánál törmelékes volt a talaj, tehát csak lassan, nehezen haladhattunk előre.

Hirtelen azonban olyasvalamire akadtunk, ami megremegtette szívünket. Kétségtelen

jelei hevertek előttünk annak, hogy itt egykoron emberek táboroztak. A földet üres

konzervdobozok, pálinkáspalackok, és más ilyen utazókészletek borították. Még egy

gyűrött hírlap is akadt ott, a Chicago Democrat, amelyen olvasható volt

megjelenésének kelte.

- Ezek a holmik nem az enyémek voltak - állapította meg Challenger. - Maple White

lehetett a gazdájuk.

Lord Roxton kíváncsian nézett körül a páfrányoktól félig eltakart táborhelyen, aztán

így szólt:

- Nézzék, útmutató!

Kemény faék volt egy fára szegezve, s az ék nyugat felé mutatott.

- Természetes, hogy útmutató! - mondta Challenger. - Mi lehetne más? Amikor az

amerikai kikerült a veszélyből, nyilván itt hagyta ezt a jelet azok számára, akiket

őutána erre visz majd a sorsuk, hogy tudják, melyik úton járt ő. Talán még más,

ehhez hasonló útbaigazításokat is fogunk találni!

Csakugyan találtunk. De ezek rettenetesek voltak.

Közvetlen a szikla mellett hatalmas bambuszerdő nőtt, hasonló ahhoz, amelyen

keresztülhatoltunk. Némelyik nádszál húsz láb magas is volt, éles, erős koronával,

valóságos lándzsa. Mialatt ennek az erdőnek a szélén haladtunk, hirtelen valami

fehéret pillantottam meg a földön. Emberi koponya volt! Ott volt az egész csontváz

is, de a koponya elszakadt a többi csonttól, és vagy tízlépésnyire elgurult.

Az indiánok néhány fejszecsapása szabaddá tette a helyet, ahol szörnyű tragédia

játszódhatott le. A tragédia áldozata európai ember lehetett. Ezt bizonyította cipője,

ruhafoszlányai, aranyórája s ezüst cigarettatárcája.

- Vajon ki lehetett? - kérdezte lord Roxton. - Szegény ördög! Úgy látszik, minden

csontja összetört.

- És a bambusz keresztülnőtt összetörött bordáin - mondta Summerlee. - A nád

gyorsan nő, de az mégis hihetetlen, hogy a hulla azóta fekszik itt, amióta a bambusz

törzse húszlábnyit nőtt...

- Pedig efelől nem lehet kétség - mondotta Challenger. - Megállapítottam, hogy

Maple White egy James Cover nevű barátjával jött erre a vidékre, s lám, a

cigarettatárcán ez a felírás látható: A. E. M. - J. C-nek. Valószínű, hogy J. C.

ugyanakkor pusztult el, amikor Maple White, azaz körülbelül két éve, s ez alatt az

idő alatt a nád is megnőhetett húszlábnyira.

- Nem, efelől nem lehet kétség - mondta Lord Roxton. - De annál inkább arra nézve,

hogy miképpen halt meg. Leesett, vagy ledobták a csúcsról? S ha ledobták, ki dobta

le, s miért? Ez a kérdés. Bizonyos, hogy a magasból zuhant le ide, különben nem

nyársalta volna fel a nád, s a csontjai nem lennének összetörve.

Hallgatagon álltuk körül a csontvázat, és elismertük lord Roxton szavainak

igazságát. A szikla csúcsa a náderdő fölé hajolt. A szerencsétlen J. C.-nek okvetlen

onnan kellett leesnie. De vajon csakugyan leesett-e? Véletlenül történt-e, vagy

talán... Megborzongtunk az ismeretlen világtól.

Hallgatagon folytattuk utunkat. Vagy ötmérföldnyire ismét megpillantottunk valamit,

ami reménnyel töltött el bennünket. A szikla egyik mélyedéséből krétával odarajzolt,

durva nyíl mutatott nyugat felé.

- Ismét Maple White! - mondta Challenger. - Megérezte, hogy méltó utódok fognak a

nyomában járni.

- Honnan volt neki krétája?

- A hátizsákjában egy doboz színes krétát is találtam - jegyezte meg Challenger -, és

emlékszem, hogy a fehérnek csak a maradéka volt meg.

- Ez bizonyíték - mondta Summerlee. - Eszerint minden kétség nélkül követhetjük a

nyilat, s mehetünk nyugatnak.

Újabb öt mérföldet haladtunk, amikor ismét egy fehér nyilat láttunk a sziklán. A nyíl

nyomán keskeny hasadékba jutottunk, ahol megtaláltuk végre azt a pontot, ahonnan

Maple White és szerencsétlen társa a sziklafalat megmászta, s minden valószínűség

szerint feljutott a fennsíkra.

A hosszas keresés ugyan teljesen kimerített bennünket, mégsem gondolt egyikünk

sem pihenésre. A rejtély megoldásának közelsége utunk folytatására sarkallt. Az

indiánusokat hátrahagytuk, mi négyen pedig - a két félvérrel - nekivágtunk a

szakadék megmászásának.

A szakadékot alighanem víz vájhatta ki, amelynek folyása simára és fényesre

csiszolta a köveket. Előrejutni csak meghajolva lehetett benne, mégpedig

megfeszített erőlködés árán, de minden erőlködésünk sem hozta meg azt a

gyümölcsöt, amelyet tőle vártunk. Lord Roxton ugyanis, aki legelöl járt, egyszerre

csak kijelentette, hogy a szakadék zsákutca, a magasból egy bazaltszikla-töredék

hullt bele, s az meghiúsított minden igyekezetet, amely a csúcs elérésére irányult.

Valamennyien le voltunk sújtva.

Egyetlen úton lehetett megközelíteni a fennsíkot, Maple White útján. S ez az út

járhatatlanná lett.

Mit tehettünk egyebet? Visszafordultunk.

Lefelé botorkáltunk a sötét szakadékban, de még mielőtt elérhettük volna a kijáratot,

borzalmas dolog történt velünk.

Fentről, a magasból megindult egy szikla, és közvetlenül mellettünk gurult alá a

mélybe. Ha iránya egy fél méterrel közelebb esik hozzánk, menthetetlenül végünk

van valamennyiünknek. Szívverésünk elállt a rémülettől. Nem volt kétséges, hogy a

szikla nem véletlenül hullt a szakadékba. Bár semmi nyomát sem láttuk,

valamennyien meg voltunk győződve arról, hogy azt ellenséges kéz küldte ránk. De

kinek a keze? Miféle rejtelmes erő tanyázhat ott fenn, a síkon?

A rejtély mind borzalmasabbnak tűnt, de egyikünk sem gondolt arra, hogy

visszamehetnénk Londonba. Sőt még arra sem, hogy lepihenjünk.

Fáradhatatlanul folytattuk utunkat.

Ezen a napon mintegy huszonkét mérföldet haladtunk, anélkül, hogy valami

változásról beszámolhatnék. Meg kell említenem, hogy a magasságmérő szerint a

folytonos emelkedés közben elértük a háromezer lábnyi magasságot a tenger szintje

felett. Ennélfogva természetesen mind az éghajlat, mind a növényzet más volt, mint

lenn, a bambusznádas környéken, ahol J. C. csontjait megtaláltuk.

Éjjel nagy meglepetés ért bennünket, s örökre elnémított minden esetleg még

fennálló kétséget aziránt, hogy fenn, a síkon valóban csodák várnak reánk.

Ardle szerkesztő úr! Nem kívánom öntől, hogy azonnal közzétegye a Hírlapban azt,

amiről ez a mai riportom szól. Ezt különben Challenger sem engedélyezné, de még a

józan ész is azt parancsolja, hogy a közléssel várjunk addig, míg állításaimat tárgyi

bizonyítékokkal tudom igazolni. Közölni tehát nem kell, sőt nem is szabad azt, ami

itt következik. De riporteri becsületemnek tartozik ön azzal, hogy már most elhiggye

minden szavamat, ha azok hihetetlennek hangzanak is.

Velünk ugyanis ez történt:

Lord Roxton egy ajuntit lőtt, afféle kis galambhoz hasonló állatot, amelynek felét az

indiánusoknak adtuk, míg másik felét a magunk számára sütöttük meg a tűz fölött.

Ha leszáll az est, mindnyájan szorosan a tűz köré telepedünk. Ezen az éjszakán nem

világított a hold, csak a csillagok ragyogtak az égbolton, úgyhogy kis távolságra

elláthattunk a lapály fölött. Hirtelen a sötétben, az éjszakában megsuhant valami a

fejünk fölött, mint egy repülőgép, és a következő pillanatban egy óriás tollas terítő

borított be mindnyájunkat. Egy pillanatra egy fej is feltűnt: hosszú, kígyóhoz hasonló

nyak, vad, szürkés szem és egy éhesen kapkodó, óriás csőr, benne apró, villogó

fogak, a másik pillanatban azonban már eltűnt a látomás, és vele a mai vacsoránk is.

Óriási, húsz lábnál is nagyobb fekete árnyék lebegett fölöttünk, kis időre eltakarta

előttünk az eget, aztán eltűnt a fennsík irányában. Mi pedig megdöbbenve ültünk a

tűz körül. Elsőnek Summerlee szólalt meg:

- Challenger tanár - kiáltotta meghatott, remegő hangon -, bocsánatot kell öntől

kérnem! Belátom, tévedtem. Kérem, felejtse el a múltat!

Nagyon melegen mondta ezt.

A két ellenfél kezet szorított.

Ezt köszönhettük a legelső óriás repülő sárkány megjelenésének...

Minden kutatás haszontalannak bizonyult. Olyan helyet, ahonnan a fennsíkot

megközelíthettük volna, nem sikerült találnunk.

- Márpedig egy bizonyos... - mondottam.

- Mi bizonyos, fiatalember? - kérdezte Challenger.

- Az, hogy a sziklákban vízcsatornáknak kell lenniük. Az esővíznek ugyanis valahol

csak le kell folynia.

- No ne mondja... - évődött Challenger. - Ön ennek az alapigazságnak a feltalálásával

valamennyiünket megszégyenít.

- Talán nincsen igazam?

- Hogyan lenne igaza! Feltétlenül igaza van. Az esővíznek valóban le kell folynia. Ez

vitathatatlan alapigazság, amellyel szemben csak egy lényegtelen és elhanyagolható

tény áll.

- Mi?

- Az, hogy a sziklákon ennek ellenére sincsenek esővízcsatornák, amiből az

következik...

- Mi következik?

- Hogy az esővíz nem kifelé folyik, le a fennsíkról, hanem befelé. Nyilván a fennsík

belsejében van az a nagy víztartó...

- Tó, ugyebár?

- Valószínű, hogy az, mely a lefolyó esővizet felfogja.

- Ez a feltevés annál is valószínűbbnek látszik - vágott közbe Summerlee -, mert a

fennsík vulkanikus alakulat, minden jel erre vall, s a kialudt vulkán krátere a

legideálisabb medence egy tó számára.

A hatodik napon befejeztük a hegy körüli utunkat, és visszakerültünk legelső tanyánk

helyszínére. Nagyon lehangolt volt az egész társaság.

Mihez kezdjünk?

Egyelőre még jól álltunk készletek dolgában - ideértve lőszereinket is -, de

bekövetkezhet annak a szükségessége, hogy megújítsuk azokat. Egy-két hónap

múlva az esős időszak is beáll, és kimos bennünket tanyánkból. A szikla keményebb

volt a márványnál, és hiábavaló minden kísérlet, hogy ösvényt vágjunk bele, ösvényt,

amely felvezet a magasba. Nem csoda tehát, ha ezen az éjjelen lehangoltak voltunk

valamennyien, és hallgatagon bújtunk takaróinkba.

Mielőtt elaludtam volna, még láttam, hogy Challenger ott kuporog a tűz mellett,

hatalmas fejét a tenyerébe hajtja, és mélyen elmerül gondolataiba...

Másnapra azonban nyoma sem volt rajta a töprengés gyötrelmes erőfeszítésének.

Megelégedett volt, jókedvű, sugárzó. Szakálla diadalmasan felborzolódott, mellét

kidüllesztette, és a jobb kezét kihívóan a kabátjába dugta.

- Hurrá! - kiáltotta vidáman. - Uraim, üdvözöljük egymást, és üdvözöljenek engem!

És örüljenek! Mert a feladat megoldódott!

- Megtalálta a felvezető utat?

- Azt hiszem, lehetek olyan vakmerő, hogy ezt valószínűnek tartsam...

- És merre vezet ez az út?

Challenger a fölöttünk emelkedő csúcsra mutatott.

- Arra!

Arcunk - vagy legalábbis az enyém - elborult, amikor oda felnéztünk. Mert hogy oda

fel lehet jutni, az kétségtelennek látszott. De a csúcs és a fennsík között rettenetes,

mély szakadék tátongott.

- Sohasem fogunk keresztüljutni a szakadékon mondtam.

- De azért felmehetünk a csúcsra. És ha már fenn vagyunk, meg fogom önnek

mutatni, hogy a találékonyság nem ismer lehetetlen és megoldhatatlan feladatokat.

Reggeli után kibontottuk azt a csomagot, amelyben Challenger a hegymászáshoz

szükséges szerszámokat hozta. Elővettük a legerősebb, de amellett a legkönnyebb

fonálból sodort kötelet, amelynek valami százötven lábnyi volt a hossza. Azonfelül a

hegymászó botokat, horgokat, kapcsokat és egyéb kellékeket is.

Lord Roxton gyakorlott hegymászó volt, és Summerlee is több nagyobb túrát tett már

meg. Így a társaságban egyedül én voltam kezdő a hegymászás terén. Csakhogy erőm

és ügyességem pótolta a hiányzó tapasztalatot.

Az út felét aránylag könnyen tettük meg, de azután a szikla egyre meredekebb lett,

míg végre, az utolsó ötvenlábnyi úton, a szó szoros értelmében csak a kezünkön

lógtunk, megkapaszkodva a szikla vékony szélébe s hasadékaiba. Sem én, sem

Summerlee nem jutott volna fel a tetőre, ha nem ér fel előttünk Challenger

(bámulatos ügyesség rejlett a hatalmas, nehézkes testben), és nem köti rá a kötelet

egy fára. A kötél segítségével azután csakhamar megmásztuk az élesen csipkézett

sziklafalat, és felértünk a kis, füves lapályra, amely mintegy huszonöt láb terjedelmű

volt a hegy csúcsán.

A csúcsról gyönyörű kilátás nyílt. Az egész brazíliai síkság ott terült el alattunk. Ez a

látvány valósággal bámulatba ejtett. Ábrándozásomból Challenger hatalmas keze

ébresztett fel, amely a vállamra nehezedett.

- Ne hátra nézzen, fiatal barátom - mondotta -, hanem mindig csak előre. A cél felé!

Amikor megfordultam, azt láttam, hogy a fennsík ugyanabban a magasságban van,

mint amelyen mi álltunk. Felületes becslés szerint mintegy negyven láb széles

lehetett az a szakadék, amely elválasztott bennünket tőle. A hossza azonban megvolt

negyven mérföld is. Egyik karommal átöleltem a kötelünket tartó nagy fát, és a

mélység fölé hajoltam. Mélyen lenn megpillantottam szolgáink kis, fekete alakjait,

akik felnéztek hozzánk. A sziklafal éppoly meredek volt, mint az, amely velem

szemben magasodott.

Egyszerre csak megszólalt mellettem Challenger:

- Szép fa - mondja, miközben gyöngéden simogatja tekintetével azt a fát, amelyen

függtem. - Kedves fa. Derék fa.

- Bükkfa! - állapította meg hirtelen bordás leveleiről.

- Honfitárs! - toldotta meg Summerlee.

- Bajtárs! - fejezte be a bükkfa dicséretét Challenger. - Bajtárs és megmentőnk.

- Valóban - kiáltotta ekkor lord Roxton. - Pompás híd kerül ki belőle!

- Természetes, hogy híd lesz belőle! - mondotta Challenger. - Tegnap este nemhiába

törtem egy teljes óráig a fejemet. Akkor támadt az az ötletem, hogy függőhidat kell

csinálni, és hogy azon nyomban átjuthatunk a szakadékon!

Fényes ötlet volt. A fa jó hatvan láb magas lehetett, és ha jó helyre esik, könnyen

átmehetünk rajta a túlsó oldalra. Challenger, mielőtt a csúcsra indultunk volna, a

vállára akasztotta a fejszét. Most átadta nekem.

- Fiatal barátom, ön csupa erő és izom - mondotta. - Azt hiszem, ebben az ügyben

szívesen lesz a segítségünkre. Nagyon kérem, mondjon le tehát az önálló

gondolkodásról, és tegye pontosan azt, amit önnek mondani fogok.

Az ő utasításai szerint vágtam a fát, mégpedig úgy, hogy az elzuhantában áthidalja a

szakadékot. Minthogy a fa amúgy is, eredetileg is a fennsík felé hajlott, ez csöppet

sem volt nehéz dolog. Valamivel tovább tartott egy óránál, amikor reccsenés

hangzott: a fa megdőlt, előrebukott, s ágait a túlsó oldal bokrai közé ékelte. Az

ismeretlen világba vezető híd ott terült el előttünk.

Valamennyien szó nélkül kezet fogtunk Challengerrel, aki megemelte a

szalmakalapját, és mindegyikünk előtt mélyen meghajolt.

- Magamnak kérem azt a megtiszteltetést, hogy elsőnek lépjek az ismeretlen világ

földjére - mondta. - Ha majd a festők megfestik egyszer ezt a történelmi jelenetet,

hadd legyek legalább én rajta...

Ezzel a hídhoz lépett. Lord Roxton azonban elállta az útját:

- Édes öregem, ezt igazán nem engedhetem meg!

- Nem engedheti meg? És miért nem?

Challenger felvetette a fejét, s az állát előreszegezte.

- Amíg tudományról van szó, addig szó nélkül követem önt, mert ön a tudomány

embere. De ebben az esetben önnek kell engem követnie. Mert átmenni ezen a

fatörzsön, az az én szakmámba vág.

- Az ön szakmájába?

- Valamennyiünknek megvan a magunk hivatása. Az enyém a sport és a

fegyverforgatás. Mi jelenleg egy ismeretlen ország meghódítására indulunk, amely

talán tele van ellenséggel. Vakon nekimenni, nem az én módszerem.

Az ellenvetés sokkal alaposabb volt, semhogy neheztelni lehetett volna érte.

Challenger vállat vont.

- És mit ajánl ön?

- Gondolja el, hogy ama bokrok mögött esetleg az emberevőknek egy ebédre éhes

törzse leselkedik - mondta lord Roxton, s a hídon túlra mutatott. - Jobb először

tájékozódni, mielőtt abba a pokolba bemerészkednénk. Malone és én még egyszer le

fogunk menni, és a szolgákkal egyetemben felhozunk négy puskát. Azután egyikünk

átmegy a hídon. A felderítőt a többiek fegyvereikkel védik. És ha a felderítő látja,

hogy nincs veszedelem, akkor a többiek is átmehetnek.

Challenger leült a levágott fatörzsre és bosszúsan dörmögött, de Summerlee és én

osztottuk lord Roxton véleményét. A felmászás most - hogy a kötél ott lógott a

legnehezebb részen - nagyon egyszerű dolog volt.

Egy óra alatt felhoztuk a fegyvereket, és elemózsiát is hoztunk arra az esetre, ha első

látogatásunk a fennsíkon hosszabb tartalmú volna.

- Nos, Challenger, ha még mindig elsőnek akar átmenni, hát tessék! - mondta Lord

Roxton, amikor minden előkészületet megtettünk.

- Nagyon lekötelez, hogy megengedi - felelte dühösen a tanár, aki nem viselhette el

senki fiának a felsőbbségét. - Élek is az engedelemmel.

Ezzel, mintha nyeregbe pattant volna, két lábát a szakadék fölött lelógatva, a

fejszéjét vállára vetve, Challenger végigcsúszott a fatörzsön, és csakhamar odaát volt

a túlsó oldalon. Feltápászkodott, és mind a két karját felnyújtotta a levegőben.

- Végre! - kiáltotta. - Végre megérkeztem vágyaim világába!

Én rettegve néztem őt. Attól tartottam, hogy valami szörnyű dolog fog rárohanni a

háta mögött levő bozótok közül. Ez azonban nem következett be. Minden csöndes

maradt odaát, csak egy furcsa tarka madár röppent fel és tűnt el a fák között.

Summerlee ment át másodiknak. Két puska volt a hátára vetve, úgyhogy mikor ő a

túlsó oldalra ért, mind a két tanár fel volt fegyverkezve. Aztán én következtem, és

igyekeztem le nem tekinteni az alattam tátongó rettenetes mélységbe. Ami lord

Roxtont illeti, ő átsétált - a szó szoros értelmében "átsétált" - a fatörzsön! Acélból

lehetnek az idegei!

Így érkeztünk meg az álmok országába, az eltűnt világba, Maple White birodalmába.

Mindannyiunkat diadalmas mámor fogott el. De ez a mámor nem tartott sokáig. Alig

néhány perc múlva szörnyű dolog történt velünk.

Amikor hátat fordítva a szakadéknak vagy ötvenlépésnyire a bokrok közé hatoltunk,

egyszerre csak rémületes recsegés, roppanás hangzott fel mögöttünk. Rosszat sejtve

visszarohantunk a mélység szélére. Sejtelmünk ott valóra vált.

A híd lezuhant!

A szikla tövében összetörten hevert a mi bükkfánk! Letört a szikla széle, és így

zuhant le? Az első pillanatban erre gondoltunk. A másik pillanatban azonban már

megtudtuk, hogy nem véletlen szerencsétlenség történt. A csúcs felől egy sötét arc

tűnt fel, Gomez arca, a félvéré. De ez nem az az arc volt, amely eddig alázatosan

mosolygott. Szeme gyűlölettől lángolt, és kárörömtől félőrülten tekintett reánk.

- Lord Roxton - üvöltötte. - Lord John Roxton!

- Itt vagyok - felelte a társunk.

- Igen, ott vagy, angol kutya! És ott is fogsz maradni! Vártam, sokáig vártam, de

végre mégiscsak ütött az én órám! Nehéznek találtad a felmászást, de a lemászást

még sokkal nehezebbnek fogod találni! Átkozott kutyák, megfogtalak benneteket!

Annyira meglepődtünk, hogy szólni sem tudtunk. Csak álltunk és ámultunk. Gomez

arca eltűnt, de aztán újra megjelent, és még inkább szembe fordult velünk.

- A szakadék fenekén kikerülted a sziklát, amelyet reád zúdítottunk. De most nem

kerülöd ki többé a sorsodat! Jobb is, hogy így történt. Ott egyszerre megdögöltél

volna, kutya, a fennsíkon azonban lassan és rettentő halállal fogsz elpusztulni. Ott

fognak megaszalódni csontjaid a magasban, és senki sem fogja tudni, hogy hol

hevernek. De ha eljön az utolsó órád, gondolj Lopezra, akit a te golyód ölt meg a

Putoyama folyó mellett. Én a fivére vagyok, és betöltöttem hivatásomat:

megbosszultam rajtad, gyalázatos, az ő halálát!

Ha a félvér nem szónokol, hanem elmenekül, jól jár. Így azonban őt is elérte végzete.

Lord Roxton alkalmas helyet talált, ahonnan célba vehette, s alig fejezte be

mondókáját a mesztic, lövés dörrent, s Gomez fivére után átvándorolt a túlvilágba.

Roxton kemény, mozdulatlan arccal tért vissza hozzánk.

- Vak voltam és ostoba - mondta keserűen. - És tisztán az én őrültségem hozta önöket

ebbe a kínos helyzetbe. Tudhattam volna, hogy ezek az emberek nem felejtenek, és

jobban megnézhettem volna, kit fogadok szolgámul.

- És a másik félvér vajon hol van? - kérdeztük. A fa eldöntéséhez ugyanis

valószínűleg az ő segítségére is szükség volt.

- A másikat, bár lelőhettem volna, futni hagytam - felelte lord Roxton.

Most, hogy Gomez levette álarcát, visszaemlékeztünk sok mindenre: hallgatózására,

sunyi tekintetére, fel-felvillanó szemére, terveink iránt való érdeklődésére, amit

eddig nem méltattunk kellőképpen figyelemre.

Szótlan elgondolkozásunkból sajátságos esemény rázott fel bennünket.

Lenn a síkságon ugyanis feltűnt a másik mesztic, Gomez bűntársa, aki olyan

rémülten rohant, mintha a halál elől menekülne. Mögötte néhány lépésnyire Zambó

futott, s nem telt bele két perc, elkapta a menekülőt. A két alak egymásra bukott.

Pár pillanattal később Zambó felemelkedett, integetni kezdett, s futva közeledett

felénk.

A második mesztic pedig mozdulatlanul elnyúlva hevert a földön.

A két áruló ugyan megbűnhődött, de sorsunkon ez mit sem segített. Emberi számítás

szerint nem volt remény arra, hogy a sziklacsúcsra visszamehessünk. Ami azt

jelentette, hogy a fennsík foglyul ejtett bennünket. A civilizált világtól elszakadtunk,

egyetlen pillanat alatt egy talán húszezer esztendő előtt letűnt világ lakosai lettünk.

Olyan pillanat volt ez, amelyben valójában alkalmam nyílt arra, hogy társaim

jellemét megismerjem. Komolyak voltak, igaz, és gondolataikba merültek, de

amellett teljesen megőrizték nyugalmukat.

Nem tehettünk egyebet: leültünk a bokrok közé, s vártuk Zambó megérkeztét.

Becsületes, fekete arca nemsokára felbukkant a túlsó szikla széle felett.

- Mit csináljak? - kérdezte. - Mondjátok meg, s én megteszem!

A kérdést könnyebb volt feltenni, mint reá megfelelni. De egy dolog feltétlen

bizonyos volt: az, hogy Zambó a mi egyetlen, megbízható kapcsolatunk a

külvilággal.

- Én nem hagylak el benneteket! - kiáltotta -, akármi történnék, én itt leszek! Csak az

indiánusokat nem tudom tovább itt tartani. Rémeket látnak, félnek Curupuritól, és

haza akarnak menni.

Ez igaz volt. Indiánusaink mindenképpen kimutatták, mennyire unják az utazást, és

hogy mennyire szeretnének hazamenni. Megállapítottuk, hogy Zambó igazat beszél,

és hogy csakugyan nem tudná itt tartani az indiánusokat.

- Várjanak holnapig! - mondtam.

- Jól van, uram, várni fognak! - felelte Zambó. - De mit tehetek önökért most?

Dolog, az akadt bőven a számára, és a hűséges fiú mindent elvégzett. Legelőször is

eloldotta a kötelet a fatörzstől, és átvetette mihozzánk. Nem volt vastagabb egy

ruhaszárító kötélnél, de nagyon erős volt, és ezért hidat verhettünk belőle a mélység

fölött. Zambó a kötél végére mindenféle szükséges dolgot kötözött azokból,

amelyeket magunkkal felhoztunk, és így sok holmit áthozhattunk a fennsíkra. Egy

hétre mindennel elláttuk magunkat. Zambó azután még egyszer lement, és még két

csomagot hozott, töltényeket és más dolgokat, amelyeket a kötél segítségével szintén

eljuttatott hozzánk. Este lett, mire lemászhatott, azzal, hogy az indiánusokat holnap

reggelig a táborban tartja.

Így esett, hogy az első fennsíkon töltött éjszakánk legnagyobb részét írással

töltöttem, lámpásba dugott egy szál gyertya mellett írva meg tapasztalataimat.

A szikla szélén tanyáztunk, és szomjúságunkat ásványvízzel oltottuk. Létkérdéssé

vált, hogy vizet találjunk, de azt hiszem, még lord Roxton is megelégelte erre a napra

a kalandokat, és nemigen volt kedve bemerészkedni az ismeretlen világba. Arról is

lemondtunk, hogy tüzet rakjunk, valamint kerültünk mindent, ami ránk terelhette

volna a fennsík ismeretlen lakóinak a figyelmét.

Holnap elindulunk felfedezőutunkra ebben az ismeretlen világban. Ha módomban

lesz írni, meg fogom tenni, de hogy írhatok-e még egyszer, nem tudom. Egyelőre azt

látom, hogy az indiánusok a helyükön vannak, és biztosra veszem, hogy a hűséges

Zambó el fog jönni ezért a levélért, így bízom benne, hogy még legalább ez eljut az

ön kezébe, kedves szerkesztőm, mesterem.

Ui.: Mennél többet gondolkozom rajta, annál sötétebbnek találom jelen helyzetünket.

Nem látom reményét annak, hogy visszamehessünk. Ha volna a fennsík szélén egy

másik fa, lehetne ismét hidat verni belőle. Csakhogy valamennyiünk ereje sem

elegendő ahhoz, hogy messzebbről gurítsunk ide egy faóriást. A kötél pedig sokkal

gyengébb, semhogy segítségével lejuthatnánk. Lemondok minden reményről.

3.

A legcsodálatosabb dolgok történtek meg velünk és történnek szüntelen.

Minden papirosom öt régi kis jegyzőkönyvből és egy csomó hulladékból áll, és csak

egyetlen töltőtollam van. De amíg a kezem bírja, le fogom írni benyomásaimat és

tapasztalataimat. Rendkívüli fontosságú, hogy megörökítsem őket, amíg frissen

élnek emlékeimben, és amíg a balsors, amely szüntelen itt leselkedik körülöttünk, le

nem sújt ránk. Ez nagyon fontos, mert olyan dolgokat élünk át, amelyek soha nem

történtek senki ember fiával. Vagy Zambó fogja ezt a levelet levinni a folyóhoz, vagy

- ha csoda történik - én magam. Az sincs kizárva, hogy egykor talán vakmerő

felfedezők kerülnek ide repülőgépen, és ők találják meg a kéziratcsomót...

Mindenesetre megvan az a meggyőződésem, hogy amit most erről a kalandról

feljegyzek, az halhatatlan.

A Gomez árulását követő nappal új fejezet kezdődött életünkben.

Első tapasztalatom az új életben nemigen volt alkalmas arra, hogy új hazánk iránt jó

véleménnyel töltsön el.

Amikor hajnalban, rövid szendergés után felébredtem, tekintetem különös valamire

esett, ami a tulajdon lábamon volt látható. A nadrágom kissé felcsúszott, és néhány

centiméternyi bőr mezítelenül maradt közötte és fél harisnyám között. És ezen a

néhány centiméternyi helyen nagy, bíborvörös szőlőszem csüngött. Amikor

megkíséreltem a szőlőszem eltávolítását, az, nagy rémületemre, szétrepedt az ujjaim

között, és vért fecskendezett minden irányba. Undorral felkiáltottam, erre mellettem

termett a két tanár.

- Rendkívül érdekes! - mondta Summerlee a lábam fölé hajolva.

- Pompás! Nagyszerű! - lelkendezett Challenger.

- Óriás vérszívó!

- És ami fő: ismeretlen!

- No, ez a kaland jól kezdődik!

- Mit tegyünk vele?

- Elnevezzük?

- Nevezzük el például őskullancsnak, "Ixodes Malone"-nak. Azt hiszem, kedves

fiatal barátom, az a tény, hogy önt megcsípték, teljesen eltörpül amellett, hogy ennek

révén önt az a dicsőség érte, hogy beleírhatta nevét a zoológia halhatatlan könyvébe.

Csak az a szomorú, hogy ön szétnyomta ezt a gyönyörű példányt abban a pillanatban,

amikor megfogta.

- Utálatos féreg - kiáltottam.

Challenger tiltakozva ráncolta össze hatalmas szemöldökét, és vállamra tette súlyos

kezét.

- Önnek a tudományt kellene szem előtt tartani, és ebből a szempontból néznie a

dolgokat - mondta. - A természettudós elragadtatással szemléli az ilyen őskullancsot,

amely lándzsához hasonló ormányával és nagy gyomrával valóságos csodája a

természetnek éppúgy, mint akár a gejzírek, vagy például az északi fény. Fáj nekem,

ha ön laikus módjára nyilatkozik a természet mesterműveiről. Vigasztálasomra csak

az szolgál, hogy az Ixodes Malone-ból némi ügyességgel szerezhetünk talán egy

másik példányt is...

- Megvigasztalódhat - mondta Summerlee mérgesen -, mert egy példány éppen most

jelent meg az ön inggallérján...

Challenger úgy felugrott, mint egy labda, és nyomban levetette a kabátját és az inget,

hogy megszerezze a becses állatot. Summerlee és én annyira nevettünk, hogy alig

tudtunk segédkezni neki a vetkőzésnél. Challenger óriási, fekete szőrrel elborított

testén, még mielőtt kárt tehetett volna benne, elfogtuk a vérszívót. A körülöttünk

levő bokrok is tele voltak kullancsokkal, és ezért máshol kellett felütnünk tanyánkat.

De előbb még tárgyalnunk kellett hűséges négerünkkel, aki különböző kakaós- és

kétszersültes dobozokkal felfegyverkezve pontosan megjelent a csúcson.

Meghagytuk neki, hogy a készletekből tartson meg annyit, hogy két hónapig

elegendő legyen a számára, az indiánusok pedig a maradékot kapják eddig való

szolgálataik és a levelek továbbítása fejében.

Néhány órával később láttuk az indiánusokat, amint egymás után haladtak a

lapályon, mindegyikük a fején cipelve csomagját. Így mentek vissza azon az úton,

amelyen mi jöttünk!

Zambó elfoglalta kis sátrunkat a csúcs tövében, és ott maradt.

Ő a mi egyetlen kapcsolatunk a nagyvilággal.

Elindultunk a fennsík belseje felé, és csakhamar egy minden oldalról fákkal kerített

tisztásra értünk. A tisztás közepén, közel egymáshoz néhány lapos szikla állt, és

ezekre letelepedve, meglehetős kényelemben beszélhettük meg terveinket az

ismeretlen világ meghódítását illetőleg. A lombok közül különös, idegen és

ismeretlen madárhangok hallatszottak, de ezenkívül más nyomát nem észleltük az

életnek.

Legelső dolgunk volt, hogy jegyzéket készítsünk azokról a készletekről, amelyek

fölött rendelkeztünk. Az, amit mi magunknak hoztunk és az, amit Zambó juttatott

nekünk, együttvéve nem volt éppen kevés. Különösen lőszernek voltunk bővében,

amit veszélyes helyzetünk közepette nagy előnynek tekintettünk. A többi készlet is

elegendő volt néhány hétre, és volt dohányunk, néhány tudományos műszerünk,

messzelátónk és teleszkópunk is. Mindezeket a dolgokat a tisztáson összehordtuk,

azután - első védekezési munkálat gyanánt - fejszéinkkel kivagdostuk a körülöttünk

lévő tüskés bokrokat, és mintegy tizenöt méternyi körben felhalmoztuk azokat. Így

rendeztük be ideiglenes főhadiszállásunkat a hirtelen fenyegető veszély ellen és

rejtekhelyül készleteink számára, elnevezvén első táborhelyünket Challenger-

erődnek.

Dél lett, mire ezzel elkészültünk, de a meleg nem volt nyomasztó. A fennsík éghajlata

és növényzete egyaránt mérsékelt. Nyír-, tölgy-, sőt bükkfák is akadtak a sűrűben,

amely bennünket körülvett. Egy hatalmas ginkgófa, amely kimagaslott a többiek

közül, óriási ágait és árvalányhajhoz hasonló lombozatát a magunk alkotta erőd fölé

terjesztette. Ennek árnyékában folytattuk megbeszélésünket. Lord Roxton - aki

átvette a parancsnok szerepét - kifejtette nézeteit.

- Míg sem ember, sem állat nem vesz észre bennünket, addig biztonságban vagyunk -

mondta. - De amint megtudják ittlétünket, elkezdődnek a kellemetlenségek. Eddig

nem hiszem, hogy megláttak volna bennünket. Azért azt ajánlom, hogy feküdjünk le

a fűbe, és csöndben, hason csúszva kémleljük ki környezetünket. Jól meg kell

néznünk szomszédainkat, mielőtt látogatást tennénk náluk.

- Szóval hatoljunk előre? - kérdeztem.

- Mindenesetre, kedves fiacskám! De óvatosan! Olyan messzire sohasem szabad

elmennünk, hogy visszajönnünk ne lehessen! És nem szabad soha, csak ha az életünk

forog kockán, elsütnünk a puskánkat!

- De hiszen ön tegnap elsütötte - mondta Summerlee.

- Igen, mert másként nem tudtam magamon segíteni. Azonfelül erős szél járt, és

másfelé vitte a hangot. Még egyet! Hogy könnyebben tudjunk beszélni a dolgokról,

el kell valahogyan neveznünk az egyes helyeket. Mindenekelőtt meg kell

állapítanunk, hogyan nevezzük el magát a fennsíkot?

Több javaslat hangzott el, míg végre Challenger döntötte el a kérdést:

- Arról kell elneveznünk - mondta -, aki felfedezte. Maple White-ról!

A fennsík így lett Maple White földje, és ezen a néven szerepel azon a térképen is,

amelyet az én különös gondjaimra bíztak. És biztosra veszem, hogy így fog

szerepelni ezentúl a világ valamennyi térképén.

Elhatároztuk, hogy békésen behatolunk Maple White földjére. A magunk szemével

meggyőződtünk már arról, hogy ezt a helyet ismeretlen lények lakják. Az is

valószínűnek látszott, hogy emberi, mégpedig rosszakaratú emberi lények is

tanyáznak itt. (Erre vallott a bambuszok által felnyársalt emberi csontváz, amelyet

biztosan innen dobtak le.) De éreztük, hogy ha ezer veszedelem fenyeget is, akkor

sem fogunk itt maradni az ismeretlen világ küszöbén. A kíváncsiság ellenállhatatlan

erővel sarkallt előre!

Erődünk bejáratát ezért tüskés bokrokkal elreteszeltük, és táborunkat egészen

körülkerítve készleteinkkel együtt elhagytuk.

Lassan és óvatosan folytattuk utunkat az ismeretlen világ belseje felé, követve egy

kis folyó mentét, amely nem messze táborhelyünktől eredt, mintha egyenesen nekünk

akarta volna a visszavezető utat megjelölni.

Alig indultunk el, máris olyan jelekre akadtunk, amelyek világosan mutatták, hogy

csakugyan csodák várnak reánk.

Néhány száz méternyire haladtunk a sűrű erdőben, amikor a folyó egyszerre csak

kifelé kanyarodott, és mocsárrá posványosodott el. Valami sajátságos, magas növésű

nádfaj tenyészett itt, a nagy sűrűségben, páfrányokkal vegyesen.

Lord Roxton, aki elöl ment, hirtelen megállt.

- Nézzék! - mondta. - Becsületemre, ez az ősmadár lábnyoma lehet!

Óriás, háromujjas lábnyom látszott a puha talajban. Az állat, miután átkelt a

mocsáron, az erdőbe ment.

Mindannyian megálltunk, és a lábnyomot néztük. Ha igazán madár volt (és milyen

más állaté lehetett volna?), akkora a lábának sokkal nagyobbnak kellett lennie a

struccénál, és az ő saját nagyságának is ehhez mérten sokkal, de sokkal

jelentősebbnek. Lord Roxton körülnézett, és megtöltötte elefántvadászpuskáját.

- Bármibe fogadok - kiáltott -, hogy ez a nyom egészen friss! Az állat alig néhány

perccel ezelőtt ment erre! Nézzék! Amott, a mélyebb helyeken még mindig hullámzik

a víz! És lám, itt egy kisebb nyom is látszik!

Valóban, a nagy nyom mellett, vele párhuzamosan, kisebb nyomok haladtak.

- Hát erről mi a véleményük? - kiáltotta Summerlee diadalmasan rámutatva valamire,

ami nagyon hasonlított ahhoz, mintha egy ötujjas óriási emberi kéz nyomta volna oda

a maga formáját a háromujjas közé.

- Nagy ég! - kiáltott Challenger magánkívül. - Ezt én már láttam az erőd agyagos

talajában is! Az állat itt a háromujjas lábán ment, néha azonban az ötujjassal is le-

lelépett a földre! Kedves Roxton, ez nem madár nyoma!

- Hanem?

- Csúszómászóé! Gyíkóriásé, amely kétszer akkorára is megnő, mint egy elefánt. A

szörny neve: "dinosaurus", gyíksárkány! Más nem hagy ilyen nyomot. Ki remélhette,

ki sejthette volna ezt a meglepetést! Hogy ilyen látványban is részünk lesz...

A szava suttogásba fúlt, és mi valamennyien némán, a megilletődéstől mozdulatlanul

álltunk ott. A nyomokat követve elhagytuk a mocsarat, és áthatoltunk a bokrok és fák

sűrűségén, amely mögött nyitott tisztás terült el. A tisztáson öt olyan teremtményt

pillantottunk meg, amelyeknél csodálatosabbat még nem látott emberi szem. A

bokrok közé lapulva, rejtekünkből megfigyeltük őket.

Mint már mondtam: öten voltak - két öregebb és három fióka. De a fiókák is akkorák

voltak, mint az elefántok, a két öregnél nagyobb állatot pedig még soha nem láttam.

A bőrük palaszürke volt, recés, akár a gyíkoké, és ragyogott a nap reá vetődő

sugaraiban. Mind a hárman egyenesen ültek, hatalmas derekukon, óriási, háromujjas

lábaikon himbálózva, majd keskeny, ötujjas mellső lábaikkal a fák ágaiba

kapaszkodtak, lehúzták, és aztán lelegelték azokat. Aki sohasem látta ezeket a

szörnyeket, az legkönnyebben úgy alkothat fogalmat róluk, ha óriási kengurukra

gondol, amelyek másfélszer, kétszer olyan nagyok voltak, mint a legnagyobb elefánt,

húszlábnyira is megnőttek, s a bőrük olyan volt, mint a fekete krokodilusoké.

Minthogy a hüllők közé, a gyíkok családjába tartoztak ezek a szörnyek,

testalkatukról óriási kengurugyíkoknak neveztük el őket.

Nem tudom, meddig álltunk ott mozdulatlanul, bámulva ezt a rendkívüli

látványosságot.

Erős szél fújt felénk, amiből helyesen arra következtethettünk, hogy egyáltalán nem

fenyeget bennünket a felfedezés veszedelme.

Időről időre a kicsinyek játszadozva körülugrálták szüleiket, míg az öregek fel-

felvetették magukat a levegőbe, és aztán hatalmas zuhanással ismét visszabuktak a

földre. Az öreg állatok ereje szinte korlátlannak látszott, mert egyikük, amikor nem

sikerült elérnie az egyik, meglehetős magas fán zöldellő levélcsomót, két mellső

lábát egyszerűen ráfonta a fa törzsére, és aztán úgy lehajtotta azt, mintha holmi

vékony kis ág lett volna. Ez a tette nemcsak izmainak nagy erejét, hanem azt is

bizonyította, hogy észbeli tehetsége nagyon alacsony fokon áll. A fa ugyanis egész

súlyával rázuhant az állatra, melynek éles kiáltásai azt bizonyították, hogy akkora

súlyt, mint amekkora a fáé, mégsem bír el hatalmas teste. Az eset különben

nyilvánvalóan azt a gyanút ébresztette fel az állatban, hogy a hely, amelyen

megállapodott, tele van veszedelemmel, s ezért lassan elindult, befelé az erdőbe.

Párja csakhamar követte, valamint három óriás gyermeke is. Még egy ideig láttuk a

sajátságos, palaszürke ragyogást a fák törzse között, azután mind az öten eltűntek a

szemünk elől.

Társaimra néztem. Lord Roxton ujja elefántpuskája ravaszán pihent. Minden

lelkierejére szüksége volt, hogy úrrá legyen vadászszenvedélyén, amely arra

ösztönözte, hogy elejtsen egyet a ritka vadak közül, s dolgozószobájának falát olyan

vadászzsákmánnyal díszítse, amilyennel a világ egyetlen vadásza sem rendelkezik.

Az ész azonban fölébe kerekedett a szenvedélynek. Nem volt szabad elárulnunk

magunkat.

A két tanár néma elragadtatásba merült. Egymás kezét fogva úgy álltak ott, mint két

kisgyerek, akik valami csodát néznek. Challenger lángoló arcáról átszellemült

mosoly sugárzott, és Summerlee gúnyos arca valósággal megszelídült az ámulattól.

- Nunc dimittis! - kiáltotta. - Mit fognak szólni ehhez Angliában?

- Kedves Summerlee, bizalmasan megsúgom önnek, hogy mit fognak ehhez

Angliában szólni - felelte Challenger. - Azt fogják mondani, hogy ön egy szélhámos.

- És ha bemutatom a fényképfelvételeket?

- Akkor is, kedves Summerlee.

- És ha eléjük tárom bizonyítékaimat?

- Akkor is. Ők odaát elfogulatlanok. Nem hagyják magukat befolyásoltatni a

tényektől.

- Sebaj. Azért mégis gondoskodunk bizonyítékokról! És Malone meg az egész Fleet

Street hadd zengje a mi dicsőségünket. Augusztus 28-án a saját szemünkkel öt eleven

iguanodont - óriás kengurugyíkot - láttunk a Maple White földjének tisztásán. Fiatal

barátom, örökítse meg naplójában, és írja meg rongy lapjának ezt a mindennél

szenzációsabb esetet!

- És legyen elkészülve arra, hogy hazatérve elverik magán a port! - tette hozzá lord

Roxton. - Látja, kedves fiatal barátom, sok ember van, aki el sem mondja soha a

kalandjait, mert attól tart, hogy úgysem hiszik el neki azt, ami vele megtörtént! És ki

gáncsolná a hitetleneket? Talán nekünk magunknak is álomnak fog feltűnni egy-két

hónap múlva az egész látomás. Kedves professzor úr, mit mondott, mik is voltak

ezek a szörnyek?

- Iguanodonok - ismételte Summerlee. - Anglia déli részében egykor bőven

tenyésztek, amikor még sok volt a friss, zöld legelő. De a körülmények változtak, és

az állatok kihaltak. Úgy látszik, itt nem változtak meg a viszonyok, s ezért az állatok

még ma is élnek.

- Ha valaha elevenen elkerülnénk innen, egy fejet okvetlen magammal viszek -

mondta lord Roxton.

- Ha valaha elevenen elkerülnénk innen? Ön tehát nem hisz a szabadulásunkban? -

kérdezte Summerlee.

- Istenem, nem tudom, hogy önök, uram, miképpen gondolkoznak, de nekem mindig

az az érzésem, mintha vékony jégrétegen sétálnánk, amely minden pillanatban

beszakadhat alattunk... - felelte a lord.

A körülöttünk leselkedő veszélynek ugyanaz a sejtelme élt bennem is. A fák

árnyékában mintha szüntelen rémek leselkedtek volna reánk, és a lombok sötétjéből

bizonytalan félelem lopódzott a szívekbe. Mert hiszen igaz, hogy azok az állatok,

amelyeket eddig láttunk, nehézkesek és ennélfogva veszélytelenek voltak, s aligha

tudtak volna bennünket megsebesíteni, de vajon a csodáknak ebben a világában nem

élnek-e más, veszedelmesebb szörnyek? Erre a kérdésre még nem tudtunk választ

adni.

Ezen a reggelen - az elsőn, amit egyáltalán ezen a vidéken töltöttünk - az lett a

sorsunk, hogy rábukkantunk mindarra a rendkívülire, ami itt élt és körülöttünk

leselkedett. Csúf kaland volt, nem szívesen gondolok rá vissza. Ha az óriás

kengurugyíkok tisztása - lord Roxton szerint - egykor álomnak fog előttünk feltűnni,

akkor a repülő sárkányok mocsara örökké életünk lidércnyomása marad.

Lassan haladtunk az erdőn keresztül, részben, mert lord Roxton, mielőtt bennünket

előreengedett volna, előbb körülményesen átkutatta a terepet, részben, mert hol az

egyik, hol a másik tanár akart - ajkán az elragadtatás és az ámulat kiáltásával - térdre

borulni, egyszer valami virág, másszor meg egy féreg előtt, amelyek ismeretlen fajták

képviselői gyanánt jelentek meg előttünk.

Mindössze két-három mérföldet haladhattunk, mindig a folyó jobb partján, amikor

meglehetősen nagy tisztásra értünk, ahol sajátságos fecsegés, suttogás ütötte meg a

fülünket. Megtorpantunk. Lord Roxton pedig felemelte kezét annak jeléül, hogy

álljunk meg, míg ő maga előresietett a tisztás széléhez, ahol sziklafal zárta el a

kilátást. Lord Roxton felmászott a sziklára, és áthajolt a peremén. Meglepő látvány

tárulhatott eléje, mert arcán a legnagyobb csodálkozás kifejezése tükröződött. Kis

ideig még a mi jelenlétünkről is megfeledkezett. Aztán intett nekünk, hogy jöjjünk

közelebb, de egyszersmind azt is jelentette, hogy vigyáznunk kell. Egész viselkedése

arra vallott, hogy nagyon meglepő, de éppoly veszedelmes valami várakozik reánk.

Melléje kúsztunk, és mi is áthajoltunk a szikla szélén. Az a hely, amelyre lenéztünk,

medence alakú mélyedés volt, és valaha tűzhányó hegy egyik, kisebb tölcsére

lehetett. A fenekén - néhány száz méternyire attól a helytől, ahol mi álltunk - zöld

habos, állóvizű tó keletkezett, kákasávval szegélyezetten. Magában véve is mesebeli

volt ez a hely, és lakói egyenesen Dante hét körének egyikéhez tették hasonlóvá.

Ez a tó ugyanis a pterodaktylok, a repülő sárkányok fészkelő helye volt, amelyek

százával éltek és mozogtak itt a szemünk előtt. A víz széle valósággal

megelevenedett a fiataloktól, míg a hatalmas anyaállatok "kicsinyeik" mellett

költötték sárgás tojásaikat. Ezektől az undok csúszómászóktól eredt a levegőt betöltő

suttogásszerű nesz, valamint az a rettenetes penészszag is, amely émelygést okozott

valamennyiünknek.

Körös-körül pedig - mindegyik külön egy-egy sziklán, inkább holt, mint eleven

állatokhoz hasonlóan - a hatalmas, szürke és aszott rettenetes hímek gubbasztottak

teljesen mozdulatlanul. Csak vérben forgó szemük és óriási, patkányfogóhoz hasonló

szájuk, mellyel az arra tévedő szitakötők után kapkodtak, árulta el, hogy van bennük

élet. Óriás, hártyás szárnyukat, illetve alsó karjukat a mellükön összehajtották, s

olyanok voltak, mint egy sor hihetetlenül csúf, nagykendőbe burkolt vénasszony,

akinek csak vadállatias feje látszik ki a kendőből. Nagyobb és kisebb kiadásban

legalább ezer állat nyüzsgött az előttünk lévő mélyedésben.

A mi két tanárunk talán naphosszat is elálldogált volna itt, annyira elmélyedt az

őskori állatok tanulmányozásában. A sziklák között szanaszét heverő hal- és

madárhullákból megállapították, hogy a csodálatos állatok miből élnek, azután

vitatkozni kezdtek. Végül szerencsésen összevesztek valamin, és Challenger mélyen

áthajolt a sziklán, hogy társát a maga állításának igazáról meggyőzze, s ez a

könnyelmű mozdulata csaknem a vesztünket okozta. Mert a hozzánk legközelebb

lévő hím hirtelen éles kiáltást hallatott, és kiterjesztve talán húsz lábnál is hosszabb

szárnyait, felemelkedett a levegőbe. A nőstények és a fiatalok a vízbe menekültek,

míg a sziklákról egymás után emelkedtek az ég felé az óriás szárnyak. Feledhetetlen

látvány volt, amint az a néhány száz, hihetetlen nagyságú hím ott keringett a fejünk

fölött.

De csakhamar meg kellett győződnünk arról, hogy ebben a látványban bántatlanul

gyönyörködnünk nem lehet. Az óriás állatok először nagy körben röpködtek

körülöttünk, mintha pontosan meg akarnák állapítani az őket fenyegető veszély

nagyságát. Aztán egyre lejjebb ereszkedtek és egyre szűkebb kört vontak körénk,

sziszegve és suhogó szárnycsattogással töltve meg a levegőt óriási, palaszínű

szárnyaikkal. Olyan volt ez, mint amikor otthon, Hendonban, nagy versenyek napján

egyszerre egész csomó nagy repülőgépet szabadítanak el.

- Meneküljünk az erdőbe, és tartsunk össze! - kiáltotta lord Roxton marokra fogva a

puskáját.

Abban a pillanatban, mikor visszavonulásunkat megkíséreltük, a kör egészen

bezárult a fejünk fölött, s a szárnyak már-már megérintették arcunkat. Puskatussal

csapkodtunk magunk körül, de ez a védekezés nagyon elégtelennek bizonyult.

Egyszerre a vijjogó, palaszürke tömegből kivált egy hosszú nyak, s lecsapott ránk a

vérszomjas csőr. Ezt több más követte. Summerlee felkiáltott, és kezével takarta az

arcát, amelyből csak úgy patakzott a vér. Én úgy éreztem, mintha valami tüskés

buzogánnyal sújtottak volna le rám, s az ütéstől kissé elkábultam. Challenger elesett.

Amikor megálltam, hogy felemeljem, hátulról ismét rám csaptak, s én a tanárra

zuhantam.

Ugyanabban a pillanatban eldördült lord Roxton elefántpuskája. Amikor

felpillantottam, az állatok egyike tört szárnyakkal vergődött a földön, tátott szájával

felénk kotkodácsolt, és vérben forgó szemét, mint valami pokolbeli ördög, reánk

meresztette. Társai a szokatlan dörrenés hallatára feljebb repültek, és magasabban

keringtek a fejünk fölött.

- Most aztán meneküljön, akinek kedves az élete! - kiáltott lord Roxton.

Keresztültámolyogtunk a bokrok sűrűségén, és éppen elértük az erdőt, amikor a

bennünket üldöző hárpiák közül három újabb támadásba kezdett ellenünk.

Summerlee elbukott, de felemeltük, és a fák közé löktük. Az erdőben biztonságban

voltunk a repülő sárkányoktól. Óriási szárnyaik nem fértek el az ágak között.

Mialatt hazafelé sántikáltunk gyászosan összeverve, még sokáig láttuk a rémes

szörnyeket a levegőben, mindig körben és mindig a fejünk fölött keringeni. Egyre

jobban eltávolodtak a földtől. Végre alig látszottak nagyobbaknak egy közönséges

vadgalambnál. De biztosra vettük, hogy még ekkor is a mi menetünket figyelték.

Végre felhagytak az üldözéssel, és eltűntek a szemünk elől.

- Mondhatom, hogy ilyen érdekes és meggyőző tanulmányi kirándulásban alig volt

részem - állapította meg Challenger, miközben dagadt térdét áztatgatta a patakban. -

Azt hiszem, Summerlee, teljesen kiismertük a dühös repülő sárkányok harcmodorát.

Mi?

Summerlee letörölte a homlokáról ömlő vért, míg én a nyakamon lévő csúnya vágást

tapogattam. Lord Roxtonnak a válláról leszaggatták a kabátját, de támadójának foga

éppen csak horzsolta a bőrét.

- Az, hogy fiatal barátunkat a nyakán érte egy vágás, és hogy lord Roxtonnak a

kabátja elszakadt, valóban csekélység - folytatta Challenger. - Ami engem illet,

engem fejbe vertek, mégpedig szárnnyal. Így legalább megismertük támadási

módszerük minden sajátosságát...

- Az életünk forgott kockán - mondta lord Roxton komolyan -, és el sem képzelhetek

csúnyább halált, mint ha ezek a bestiák öltek volna meg! Nagyon sajnálom, hogy

elsütöttem a puskámat, de szavamra, kénytelen voltam!

- Ha ön nem teszi, most nem volnánk itt! - mondtam meggyőződéssel.

- Talán nem is lesz baj belőle - vélte Roxton. - Az erdőben bizonyára meg-

megroppant néha egy-egy faóriás, s az erdő lakóit a puska dörrenésének s a fák

megroppanásának hangja közötti hasonlóság, reméljük, ez alkalommal félrevezeti, s

nem fognak gyanút. De azt hiszem, önök is osztani fogják azt a véleményemet, hogy

mára elég volt a rémületből, és hogy legokosabban tesszük, ha visszamegyünk a

táborba karbolos kötőszerekért... Ki tudja, miféle méreg rejlik az utálatos

szörnyetegek torkában, szájában?...

Amikor a patak mentén haladva elértük a tisztást, újabb meglepetés várt ránk.

Táborunk sánca teljesen érintetlen volt ugyan, falai bontatlanok, de ennek ellenére

kétségtelen volt, hogy valamilyen nagyon erős állat járt ott távollétünkben.

Lábnyomokat nem találtunk, de a hatalmas ginkgófa letört ágai megjelölték az utat,

amelyen jönnie és mennie kellett. Nagy erejéről az a körülmény tanúskodott, hogy

készleteink a földön szerteszórva hevertek. Egy hússal teli pléhfazekat tartalmától

megfosztott, és darabokra tört. A töltényesládát összezúzta, és a rézpántokat

meghajlította.

Riadt tekintettel meredtünk a körülöttünk sötétlő homályba, amelyben a rettenetes

lény elrejtőzött.

A fennsík szélére mentünk. A derék Zambó vigyorogva ült a szemben lévő, piramis

alakú csúcs tetején.

- Minden rendben, Massa Challenger! - kiáltotta - Minden rendben! Ne féljenek!

Mindig itt fognak engem találni!

Becsületes fekete arca és az előttünk elterülő szinte végtelen síkság eszünkbe juttatta,

hogy a földön és a huszadik században élünk, hogy nem vagyunk - amint azt a mai

nap kalandjai után bízvást hihettük volna - holmi gonosz varázslat révén egy lakatlan

égitest legvadabb és legborzalmasabb részére száműzve. Lám, amott a távoli

látóhatáron lila színben égő vonat közel van már a nagy folyamhoz, amelyen óriás

hajók közelednek, és amelynek partjain az emberek az élet ezernyi apró-cseprő

bajáról fecsegnek. De mi, akik ide tévedtünk egy rég elmúlt világ teremtményei közé,

csak vágyó tekintetünket repíthetjük arrafelé, ahol őket tudjuk. Ó, mennyire

vágytunk vissza közéjük!

4.

Lord Roxton valóban nem tévedett: a repülő sárkányok harapása mérges volt.

Reggelre mind a két tudós, mind én lázzal ébredtünk, s Challenger térde úgy

megdagadt, hogy sántikálni is alig tudott. Egész napon át nem hagytuk el a tábort.

Lord Roxton - azzal a kis segítséggel, amit betegen mi nyújthattunk neki - azon

fáradozott, hogy még magasabbra és sűrűbbre építse a tábort körülkerítő tüskés falat,

amely egyetlen védőnk volt.

Egész nap az az érzés gyötört, hogy megfigyelnek bennünket, de hogy merről és

hogy kicsoda, azt még csak nem is sejtettem.

Olyan erős volt ez az érzés bennem, hogy Challengernek is elmondtam, aki viszont

láz okozta képzelődésnek minősítette. Bár a tábor kerítésén és a fejünk fölött

összeboruló fák koronáin kívül egyebet nem láttam, mégis mindig erősebben és

határozottabban éreztem, hogy valami nagyon rosszakaratú megfigyelő jár a

sarkunkban.

Curupuri jutott eszembe, az indiánok gonosz szelleme, aki talán itt ólálkodik a

közelünkben s lesi az alkalmas pillanatot, amelyben bosszút állhat azért, hogy

felvertük szent és néptelen birodalma csendjét.

Ezen az éjszakán - a harmadikon, amelyet Maple White földjén töltöttünk - a kialvó

tűz köré heveredve aludtunk. Álmunkból a táborunk közvetlen közelében felhangzó

rettenetes sikoltások riasztottak fel.

A sikoltások fülhasogatóbbak voltak a vasút füttyénél is. A mozdonyok sípjának

hangja tiszta és gépies. Ezek a sikoltások azonban olyan fájdalmasak voltak, mintha

halálos rémület és végső vonaglások sajtolták volna ki abból, akitől vagy amitől

eredtek. Kezünket fülünkre tapasztottuk, hogy meg ne süketüljünk az idegrázó

hangtól. Egész testemet hideg verejték lepte el, és a szívemet megremegtette az

ismeretlen lény iránti szánalom. Egy zaklatott élet minden panasza, kínja, Istenhez

intézett forró könyörgése és siráma sírt ki az elhaló kiáltásból. Később egy másik

hang: a torok mélyéből feltörő kacaj, az örvendezések morgó, hörgéssel párosult

megnyilatkozása vegyült a sikoltásokba. Három-négy percig folyt ez a rettenetes

duett, mialatt a lombok megzörrentek az ébredező és megriadt madarak rebbenésétől.

Végül minden elcsendesedett.

Soká ültünk mozdulatlanul a beállott, borzasztó csendben. Lord Roxton egy csomó

rőzsét dobott a tűzre; a vöröses láng megvilágította társaim feszült arckifejezését, és

fénye végigsuhant a fejünk fölött himbálózó hatalmas ágakon.

- Mi volt ez? - kérdeztem suttogva.

- Azt majd csak reggel fogjuk megtudni - felelte lord Roxton. - Nagyon közel történt,

nem lehetett messzebb a tisztásnál...

- Azt hiszem, egy őskori tragédiának voltunk fültanúi - mondta Challenger, és

hangjából meghatottság csendült ki -, olyan drámának, amelyben a nagyobbik

sárkány belefojtja a gyöngébbe az életet. Az embernek kétségtelen szerencséje volt,

hogy amikor megjelent a földön, ezek a szörnyek már nem léteztek. Mert mi hasznát

vehette volna a parittyának vagy a nyílnak velük szemben? Még a modern puska is

csak játékszer volna az ilyen szörny ellen.

- Úgy érzem, hogy védelmére kell kelnem kedves kis barátomnak! - mondta lord

Roxton a fegyverét simogatva. - Ő bizonyára győzelmesen állná meg a helyét

mindenféle szörnnyel szemben.

- Csitt! - mondta ekkor Summerlee. - Valamit hallok!

A csöndet hirtelen erős, határozott léptek nesze törte meg, állat lépteié, amely

óvatosan körüljárta táborunkat, azután pedig megállott a bejárat közelében.

Csak egy vékony tüskefal választott el a rémtől. Mindegyikünk megragadta

fegyverét.

Lord Roxton kihúzott a falból egy kis tüskebokrot, és kinézett.

- Szavamra mondom, azt hiszem, hogy látom! - kiáltotta.

A vállán áthajolva kinéztem én is a nyíláson. És megláttam. Megláttam én is!

A fa sötét árnyékában guggolt feketén és bizonytalanul egy vad erővel teljes,

fenyegető alak. Talán nem volt magasabb egy lónál, de testének sötét tömege nagy

erőről tett tanúságot. Sziszegő hörgése hatalmas szervezetre vallott. Amikor

megmozdult, két rettenetes, zöldes szem villant fel a sötétben. Nyughatatlan kaparás

hallatszott: mintha a szörny lassan előremásznék.

- Azt hiszem, ugrani készül! - kiáltottam elhúzva a puskám ravaszát.

- El ne süsse! A világért, el ne süsse! - súgta nekem lord Roxton. - A fegyver

durranása mérföldekre elhallatszana az éjszakának ebben a nagy csöndességében!

Lőni csak a legvégső esetben szabad!

- Ha átugorja a tüskefalat, veszve vagyunk - mondta Summerlee, és hangja

megremegett.

- Átugorni azonban nem fogja! - jelentette ki lord Roxton. - Ezért jótállok!

És most olyan bátor cselekedetnek lettünk tanúi, amilyenhez hasonlíthatót sem

azelőtt, sem azóta nem láttam.

Lord Roxton a tűzhöz osont, felkapott egy lánggal égő faágat, és azzal ahhoz a

támadóréshez csúszott vissza, amelyet az előbb a tüskefalba vágott. Az égő faággal

kivilágított az éjszakába. Az állat rettenetes horkanással előrebukott. Lord Roxton

pillanatnyi habozás nélkül, könnyed, sebes léptekkel feléje sietett, és a lángoló ágat

az állat arcába vágta. Egy szempillanatra megláttam az arcát. Óriás varangyos

békáéhoz volt hasonlatos. Varos, bélpoklos bőr borította, és nagy szája friss vértől

habzott. Azután a cserjék ágai megroppantak, és szörnyű látogatónk eltűnt a

sűrűségben.

- Azt hiszem, ez sem akar többet szembekerülni a tűzzel - mondta lord Roxton

nevetve, mialatt visszajött és helyére dugta az előbb kihúzott tüskebokrot.

- Amit ön tett, nem mertem volna megtenni!

- Én sem! - kiáltottunk valamennyien.

- Nem volt más mód az elkergetésére! Ha közénk kerül, egymást puffantottuk volna

le, miközben őt akartuk volna eltalálni. Másrészt, ha keresztüllövünk a tüskefalon és

megsebesítjük, esetleg a fejünkre ugrik, s akkor menthetetlenül elvesztünk. Így, azt

hiszem, aránylag elég könnyűszerrel szabadultunk meg tőle.

A két tudós habozva nézett egymásra.

- Ami engem illet, egyáltalán nem tudom, melyik fajtához soroljam ezt az állatot -

mondta Summerlee, pipára gyújtva a tűz parazsa mellett.

- Amidőn óvakodik attól, hogy nyilatkozzék, az önt jellemző tartózkodás fényes jelét

adja - jegyezte meg Challenger gúnyos leereszkedéssel. - Én is csak általánosságban

vagyok hajlandó véleményt nyilvánítani, amidőn kijelentem, hogy vendégünk

alighanem a húsevő sárkányok fajtájához tartozik, a húsevő dinosaurusok közé.

- Ez a feltevés valószínűnek látszik - felelte Summerlee.

- Ha ön is ezen a nézeten van, akkor semmi akadálya sincs annak, hogy folytassuk

megzavart álmunkat - vélte Challenger.

- De nem őrszem nélkül! - jelentette ki lord Roxton határozottan. - Ilyen

környezetben nem szabad a véletlenben bíznunk. Ezentúl kétóránként felváltjuk

egymást az őrködésben.

- Akkor hát én leszek az első őrszem. Mire strázsálásom ideje letelik, éppen kiég a

pipám - mondta Summerlee.

Másnap reggel csakhamar megtaláltuk az éjjeli tragédia színhelyét. Az óriási

kengurugyíkok tisztásán történt a rettenetes öldöklés. A zöld pázsiton éktelenkedő

vértócsák és húscafatok az első percben azt a benyomást keltették, hogy itt egy egész

állatfalka pusztult el. De amikor jobban megvizsgáltuk a maradványokat,

megállapítottuk, hogy ez a rengeteg hús mind egyetlenegy állattól származik. Ama

nehézkes szörnyek egyikétől, amelyet a szó szoros értelmében darabokra szaggatott

egy nála talán nem is erősebb, de vérengzőbb fenevad.

A két tudós egészen belemélyedt a vizsgálódásba. Nagy gonddal nézegették az egyes

húsdarabokat és a rajtuk található óriási fogak és karmok nyomait.

- Egyelőre függőben kell tartanunk ítéletünket - mondta Challenger. - Nem lehetetlen

ugyanis, hogy a kardfogú tigris garázdálkodott itt, amelynek nyomai az angliai

barlangokban is feltalálhatók. De az is lehetséges, hogy a vérszomjas bestia

allosaurus volt.

- Vagy megalosaurus - tett hozzá Summerlee.

- Meglehet. A nagyobb, húsevő gyíksárkányok akármelyik válfaja megközelíti a

valóságot. Ebből az állatfajtából kerülnek ki a föld legszörnyűbb és legfélelmetesebb

állatóriásai s az egyetemek s a múzeumok legfőbb büszkeségei! - mondotta

Challenger, és hangosan felnevetett.

Mulattatta az az "elmésség", amelyet utolsó szavaiba rejtett.

- Uraim, minél kevesebb zajt csapunk, annál jobb reánk nézve - jegyezte meg

rendreutasító hangon lord Roxton. - Nem tudhatjuk, hogy ki és mi van a

közelünkben. És ha ezek a fickók vissza találnának jönni, hogy megkeressék a

reggelijüket, mondhatom, ugyancsak elmenne a kedvünk a nevetéstől. Mellesleg

mondva, mi az a jel ott az óriási kengurugyík bőrén?

A felkoncolt állat pikkelyes, sötét palaszínű bőrén furcsa, fekete kör látszott, valami

aszfalthoz hasonló anyagból. Egyikünk sem sejtette, hogy mi lehet, bár Summerlee

azt állította, hogy ő már két nappal ezelőtt látott ilyet az egyik fiatal állat bőrén.

Challenger egy szót sem szólt, de olyan fensőségesen és felfuvalkodottan állt ott,

mint aki könnyűszerrel meg tudná magyarázni a szóban forgó jelenséget, ha akarná.

Végre lord Roxton egyenesen hozzá fordult kérdésével.

- Ha lordságodnak nagy kegyesen meg méltóztatnék engedni, hogy a számat

kinyissam, boldogan fejteném ki nézeteimet - felelte Challenger gúnyosan.

- Miért használja ezt a hangot, professzor úr? - kérdezte a lord.

- Mert attól tartok, hogy ha más hangot használnék, ezzel ismét magamra vonnám

lordságod neheztelését, mint az imént, amikor nevetni merészeltem.

És amíg a lord bocsánatot nem kért tőle, addig nem nyilatkozott ingerlékeny

barátunk.

Azután azonban valóságos előadást tartott nekünk arról a kérdésről, hogy hogyan

kerülhettek aszfaltfoltok az óriási kengurugyíkok bőrére, s miként lehetséges az,

hogy a húsevő ragadozók az évezredek megszámlálhatatlan sora alatt sem

szaporodtak el annyira, hogy minden más élőlényt kipusztíthattak volna a fennsíkon,

amelyen a legvérengzőbb állatfajok éppúgy fennmaradtak, mint a legszelídebbek.

Ezen a reggelen térképet készítettünk a fennsík egy kis részéről, kikerülve a repülő

sárkányok mocsarát és nyugat helyett inkább kelet elé haladva utunkon. A sűrű

erdőségek nagyon megnehezítették előrehaladásunkat.

Eddig Maple White földjének csak rettenetességeit ecseteltem, pedig szépségei is

vannak ennek a világnak. Ezen a reggelen például csupa gyönyörű virág között

jártunk. A virágoknak többnyire fehér és sárga volt a színük. Két tanárunk

megmagyarázta nekem, hogy eredetileg ez volt minden virág színe. Sok helyütt a

talajt teljesen elborították, úgyhogy bokáig gázoltunk a süppedő virágszőnyegen.

Illatuk erejével és édességével valósággal elkábítottak bennünket.

Mindenütt a távoli otthon, Anglia emléke kísértett körülöttünk. A fák ágai szinte

roskadoztak a rajtuk lévő gyümölcsök terhe alatt.

Megfigyeltük, mely gyümölcsökből csipegettek a madarak, és ezekből, amelyekről

ekként minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy nem tartalmaznak mérgező

anyagokat, nagyobb készleteket gyűjtöttünk éléskamránk számára.

Amióta távollétünkben olyan kellemetlen látogató járt a táborunkban, mindig rossz

érzés fogott el hazamenet. Ez alkalommal azonban mindent rendben találtunk!

Este nagy viták folytak helyzetünkről s jövőnkről.

Summerlee kezdte a vitatkozást, aki már egész nap ingerlékeny kedvében volt, és

lord Roxtonnak arra a kérdésére, hogy vajon mihez kezdjünk holnap reggel, keserűen

így fakadt ki:

- Az egyetlen okos dolog, amivel itt foglalkozhatunk, az, ha szabadulni igyekszünk a

csapdából, amelybe kerültünk! Önök valamennyien csak arra gondolnak, hogy minél

beljebb hatoljanak a fennsík mélyébe, holott egyetlen törekvésünknek oda kellene

irányulni, hogy elkerüljünk innen. Mégpedig minél előbb!

- Uram, nagy fájdalommal tölt el, hogy éppen a tudomány emberének ajkáról kell

ezeket a kevéssé fennkölt szavakat hallanom! - mondta Challenger, megcsóválva

hatalmas fejét. - Önt a véletlen a földnek olyan pontjára vetette, amely tömegesen

szolgáltatja a tudós ambícióját kielégítő alkalmakat! Mert hiszen a tudományos

kutatásoknak erre a fajtájára sehol másutt széles e világon nem kínálkozik lehetőség.

S Ön nem talál más kívánnivalót, mint hogy minél hamarabb elhagyhassa a

csodáknak ezt a világát? Még mielőtt megfejtette volna ezeket a csodákat?

Summerlee tanár uram, mást vártam öntől!

- Jusson eszébe - válaszolta Summerlee -, hogy rám Londonban nagy hallgatóság

vár! Ebben különbözik az én helyzetem az önétől, uram! Mert amennyire én

emlékszem, ön sohasem volt pótolhatatlan tényezője a komoly nevelés nagy

munkájának...

- Ebben valóban igaza van - mondta Challenger. - Sohasem vállaltam katedrát.

Engem nagy problémák foglalkoztattak szüntelen, s megértettem a rómaiakat, akik

rabszolgákra bízták a gyereknevelés mesterségét.

Lord Roxton, hogy másra terelje a társalgást, közbevágott:

- Meg kell vallanom, hogy nagyon megszégyenítő dolognak tekinteném, ha még

azelőtt kellene visszatérnem Londonba, mielőtt megismerem azt a helyet, ahol

jelenleg tartózkodom.

- Én pedig sohasem merészkednék vissza lapom szerkesztőségébe és a jó öreg Ardle

szeme elé - szerkesztő úr, bocsásson meg merészségemért, de igazán így mondtam! -,

ha nem fejezném be riportomat s nem számolhatnék be a fennsík minden

szenzációjáról. A visszatérésről azonban, amennyire én látom a helyzetet, azt hiszem,

hogy nem érdemes vitatkoznunk, mert egyelőre még akkor sem mehetnénk el innen,

ha akarnánk!

- Ifjú barátunknak tökéletesen igaza van - állapította meg Challenger. - Épp ezért ne

beszéljünk erről többet, mert az üres szalmacséplés fölösleges erőpazarlást jelent.

- Minden egyéb: fölösleges erőpazarlás! - dörmögte Summerlee a pipája mögül. -

Hadd juttassam eszébe önöknek, hogy mi, a londoni Zoológiai Intézet gyűlésének

kiküldöttei, határozott céllal jöttünk ide. A cél az volt, hogy megvizsgáljuk

Challenger tanár állításainak igazát. Ezzel megoldottuk feladatunkat. Ami a

részleteket illeti, ez a fennsík olyan óriási kiterjedésű, hogy csakis egy nagy

expedíció és kellő felszerelés mellett volna remény a részletkérdések teljes

tisztázására. Ha ellenben ragaszkodunk ahhoz, hogy az összes részletkérdést most

derítsük fel, nagyon valószínű, hogy sohasem térhetünk vissza a civilizált világba, és

hogy még az a fontos tudományos felfedezés is, amelyet már megtettünk, elvész az

emberiségre nézve. Challenger tanárnak pompás ötletei voltak, amikor arról volt szó,

hogy erre a fennsíkra feljussunk. Zsenialitását most bizonyítsa be azzal, hogy

visszavezet bennünket oda, ahonnan elindultunk.

Megvallom, hogy Summerlee nézeteit magam is helyeseltem.

Még Challengert is megzavarta annak a lehetősége, hogy ellenségei esetleg sohasem

fogják megtudni: igazat beszélt.

- A fennsíkról való lejutás első pillantásra szinte lehetetlennek látszik - mondotta -,

mégsem kétlem, hogy sikerülni fog, ha okosan fogunk hozzá! Magam is belátom,

hogy nem ajánlatos most hosszabb ideig tartózkodnunk Maple White földjén, s hogy

hamarosan foglalkoznunk kell a visszatérés gondolatával. Mindazonáltal egyáltalán

nem vagyok hajlandó addig visszatérni, amíg legalább felületesen meg nem ismertük

ezt a földet és magunkkal nem vihetjük a térképét.

Summerlee türelmetlenül felfortyant.

- Két hosszú napot töltöttünk el a kutatással - mondta -, és mégsem tudunk többet a

vidékről, mint akármelyik földrajzkönyv. Az azonban bizonyos, hogy az egészet sűrű

erdőség borítja, és hogy hónapokba telhet, amíg sikerül ezen keresztülhatolnunk és

az egész fennsíkot megismernünk. Az áttekintés szempontjából még egy súlyos baj

van. A fennsík belseje mélyebben fekszik a szélénél. Nem lehetünk bizonyosak

abban sem, hogy olyan csúcsra akadunk vándorlásaink közben, amelyről

áttekinthetnénk az egészet. Ez szerfelett megnehezíti a térképkészítés munkáját.

Ebben a pillanatban egy ötletem támadt.

Pillantásom véletlenül egy óriás ginkgófa bütykös, hatalmas törzsére tévedt. A

ginkgófa bizonyára magasabb a többi fánál, mert a törzse is vastagabb a többiekénél.

És ha a fennsík széle egyszersmind a legmagasabb pont is a fennsíkon, miért ne

lehetne ezt a hatalmas fát, amelyet az egész vidék ural, kilátótoronynak felhasználni?

Gyermekkoromban Írországban minden fát megmásztam. Társaim lehetnek

művészek a hegymászás terén, de tudom, hogy a famászásban túlteszek rajtuk. Ha

sikerül karomat ráfonni a fa legalsó ágaira, nagyon csodálkoznék, ha nem jutnék föl

a legtetejére.

Társaim el voltak ragadtatva leleményességemtől.

- Istenemre mondom, fiatalember, ez szerencsés gondolat! - jelentette ki lord Roxton.

- Hogy már előbb nem jutott az eszünkbe! Idelenn ugyan már egy órája sötét van, de

a fa tetejéről még megrajzolhatja a vidék vázlatos térképét. Ha ezt a három

lőszeresládát egymás tetejére állítjuk a legalacsonyabb ágig, könnyen felsegítem!

Felállott a ládákra, míg én átöleltem a fa törzsét, és elkezdtem rajta lassan felfelé

kúszni. Challenger akkorát lódított rajtam óriási kezével, hogy valósággal

felrepültem a fára. Kezemmel megkapaszkodtam a legalsó ágban, és lábaimmal is

erősen dolgoztam. Három pompás faágra találtam, amelyek olyanok voltak, mint

valami óriási létra óriási fokai, kissé följebb pedig egész sora akadt a támaszkodásra

alkalmas ágnak, úgyhogy csaknem minden nehézség nélkül kúsztam egyre feljebb.

Már olyan magasan voltam, hogy a földre le sem láttam, és Challenger dörgő hangja

mind nagyobb távolságból hangzott felém, amikor valami vastag, gömbölyű,

bokorhoz hasonló tömeget vettem észre egy faágon. Élősdi bokornak gondoltam, de

amikor jobban szemügyre vettem, csaknem lebuktam az ágról rémületemben.

A bokor megmozdult, s kétlábnyi távolságból egy arc meredt az enyémbe!

Emberi arc volt, vagy legalábbis a legemberibb minden majompofa közül, amit eddig

láttam.

Hosszú, fehéres arc volt, hólyagokkal tele, orra lapos, álla hosszú, pofaszakálla

sörtés. A bozontos vastag szemöldök alól gonosz, vad szem meredt elő, és amikor

morgásra tátotta a száját, megláttam, hogy az hajlott fogakkal van tele.

Gyűlöletet és fenyegetést olvastam ki ördögi szeméből. Egy pillanatig egymásra

bámultunk, aztán a majmon hirtelen erőt vett a rettegés. A fa ágai ropogva-recsegve

töredeztek alatta, amikor rémülten lebukott a zöld lombok tengerébe.

- Mi a baj?- kérdezte lentről lord Roxton. - Történt önnel valami?

- Látták? - kiáltottam vissza. Görcsösen megkapaszkodtam a fa ágaiban, és minden

ízemben remegtem.

- Hallottunk valami zajt. Azt hittük, hogy ön megcsúszott. Leszakadt talán egy ág?

A majom váratlan megjelenése annyira megrémített, hogy már-már azon

gondolkoztam, ne menjek-e le társaimhoz, és ne mondjam-e el nekik felfedezésemet.

De mivel már messzire haladtam a fa megmászásában, szégyennek tartottam volna,

hogy visszatérjek misszióm elvégezte nélkül.

Hosszabb szünet után tehát ismét nekiindultam, és visszanyerve önuralmamat és

bátorságomat, haladtam felfelé. A körülöttem hullámzó levéltömeg fokozatosan

ritkulni kezdett, és éreztem, hogy szellő legyezi arcomat.

Elértem a fa legtetejét, megtelepedtem egy villához hasonló ágon, és szétnéztem.

Maple White földje ott terült el a lábam alatt.

A nap éppen leszállóban volt a nyugati látóhatáron, és az este szokatlanul derűs és

tiszta. Beláthattam az egész fennsíkot.

Hosszúkás földterület volt, valami negyven mérföld széles és húsz mérföld hosszú.

Alakja sekély tölcsérhez hasonlított, amelynek mélyén s körülbelül a közepén is nagy

tó terült el. A tónak mintegy tíz mérföld lehetett a területe. Széleit sűrű sás

szegélyezte, míg smaragdzöld tükrét sárgás homokzátonyok törték meg, amelyek úgy

ragyogtak a lemenő nap sugarában, mint a színarany. A part homokján hosszú, fekete

alakok hevertek. Vajon mik lehettek? Aligátoroknak nagyon is szélesek, kenuknak

nagyon is hosszúak voltak. Messzelátómmal csak azt vehettem ki, hogy eleven

állatok, de hogy micsoda fajtához tartoznak, azt még csak elképzelni sem tudtam.

A fennsíknak attól az oldalától, amelyen mi voltunk, körülbelül hatmérföldnyire

terült el ez a középső tó. Közvetlen a lábam alatt az óriási kengurugyíkok tisztását

láttam, kissé távolabb pedig egy kerek - a fák közül kivilágló - nyíl azt a helyet

jelölte, ahol a repülő sárkányok tanyáztak. A nagy tónak azt a partját, amely velem

átellenes volt, meredek, vagy kétszáz láb magas bazaltsziklák szegélyezték. A

bazaltsziklákon egész sor fekete nyílást különböztettem meg messzelátóm

segítségével. Ezeket barlangbejáratoknak minősítettem. Az egyik nyíláson valami

fehéret láttam megcsillanni. Hogy mi lehet? Nem tudtam elképzelni.

Amikor a nap leszállt és olyan sötét lett, hogy a tárgyak körvonalait sem lehetett már

megkülönböztetni, lemásztam társaimhoz, akik türelmetlenül vártak vissza.

Egy csapásra én lettem az expedíció hőse. Mert hiszen ezt a dolgot én gondoltam ki

egyedül, és én valósítottam is meg. És kezemben volt a térkép, amely arra volt

hivatva, hogy a veszedelemnek eme labirintusában Ariadne fonala legyen.

Társaim mindegyike kezet szorított velem. De mielőtt belefogtam volna a térkép

elmagyarázásába, elmondtam nekik találkozásomat a majommal.

Elbeszélésemet azzal fejeztem be, hogy amióta a fennsíkon vagyunk, a majom

szüntelen figyelemmel kísért bennünket!

- Ezt honnan tudja? - kérdezte lord Roxton.

- Mert mindig az volt az érzésem, hogy egy rosszakaratú, veszedelmes lény figyel

bennünket - feleltem. - Ezt különben Challenger tanár úrnak is említettem már.

Challenger igazolta a szavaimat.

- Csakugyan. Beszélt ilyesvalamiről. Olyan érzékeny a természete, hogy megsejti azt

is, ha nézik... De hagyjuk ezt. Mondja el inkább, hogy milyen volt a majom?

Remélem, megfigyelte...

- Egyáltalában nem...

- Nem volt farka?

- Nem volt.

- Hát a lába markolásra alkalmas volt-e?

- Nem hiszem, hogy olyan sebesen eltűnhetett volna az ágak között, ha nem

kapaszkodhatott volna meg bennük a lábával is...

- Dél-Amerikában, ha jól emlékszem, harminchat majomfajta él, de ismeretlen az

ember alakú majom. Pedig szerfelett valószínű, hogy Malone ilyennel találkozott. Ez

a szakállas és színtelen fajta csak a kelet-indiai szigeteken található.

(És egy kensingtoni villa dolgozószobájában, ahol Challenger névre hallgat -

gondoltam magamban, mert mialatt a tudóst néztem, külsejének majomszerűsége

még jobban szemembe öltött.)

- Színtelenségének az a magyarázata - folytatta a tanár -, hogy túlnyomórészt a fákon,

árnyékban tartózkodik. Nekünk most azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy kihez

hasonlít jobban: a majomhoz, vagy az emberhez? Nem lehetetlen, hogy afféle

félember-félmajom volt. Ezt sürgősen el kéne dönteni...

- Legkevésbé sem! - vetette közbe Summerlee. - Most, hogy Malone ügyessége és

ötletessége folytán kezünkben van a vidék pontos térképe, egyetlen és sürgős

feladatunk csak az lehet, hogy minél hamarább és ép bőrrel elmeneküljünk erről a

szörnyű helyről!

- A civilizáció húsosfazekaihoz! - dörmögte Challenger.

- A civilizáció tintásüvegeihez, uram! A mi feladatunk az, hogy feljegyezzük, amit

láttunk. A kutatás folytatását másokra bízhatjuk. Ebben megállapodtunk, még mielőtt

Malone a térképet elkészítette volna...

- Megvallom, hogy az én lelkem is megkönnyebbül, ha expedíciónk eredményét

nyilvánosságra hozhatom - jelentette ki Challenger. - Hogy miképpen fogunk innen

lejutni? Azt ebben a pillanatban még csak nem is sejtem. De életemben még nem

találtam olyan problémát, amit megoldani ne tudtam volna. Ennélfogva megígérem

önöknek, hogy holnaputántól kezdve figyelmemet a fennsíkról való szabadulás

kérdésének megoldására összpontosítom.

Ezzel napirendre tértünk a dolog felett.

De este a tűz, valamint egy árva gyertyaszál fényénél kidolgoztuk az eltűnt világ

legelső térképét.

Challenger irónja habozva pihent a nagy fehér folt fölött, amely a tavat jelölte.

- Minek nevezzük el? - kérdezte.

- Ragadja meg az alkalmat arra, hogy halhatatlanná tegye a nevét! - ajánlotta

Summerlee fanyar mosollyal.

- Az én nevemet, uram, különb érdemek fogják megörökíteni - felelte Challenger

komolyan. - Minden hülye megörökítheti a nevét azzal, hogy ráköti valamely hegyre

vagy folyóra. Nekem ilyesmire nincs szükségem.

Lord Roxton közbevágott:

- Fiatalember, ezt a tavat az ön nevéről kell elkeresztelnünk! - mondotta. - Ön látta

meg elsőnek, így tehát indokolt, hogy Malone-tó néven ismerje meg a világ.

- Ha megengedik, hogy én válasszam meg a nevét - mondtam pirulva -, akkor azt

ajánlom, kereszteljük el a tavat Gladys-tónak!

- Nem gondolják, hogy a "Középponti" jobban megfelelne? - kérdezte Summerlee.

- Én jobban szeretem a Gladys-tó elnevezést.

Challenger rosszallóan rázta meg a fejét.

- A gyerek mindig gyerek marad! - mondta. - De legyen, amint kívánja.

S a fehér foltra ráírta Gladys nevét.

5.

Lángoltam a büszkeségtől, amikor három olyan ember, mint társaim, megköszönte

nekem, hogy kisegítettem őket a bajból. Mint az expedíció legfiatalabb tagját -

nemcsak korra, hanem tapasztalatokra, tudásra és jellemre nézve is legfiatalabbat -,

eddig mind a hárman védencüknek tekintettek.

Most a magam erejéből érvényesültem!

Egész melegem lett ettől a gondolattól.

De nem szabad büszkéknek lennünk, mert az elbizakodottsághoz vezet, s az

elbizakodottság kárhozatba dönt. Ezt nemsokára saját magamon tapasztalhattam,

mert önmagamhoz való túlságos bizalmam és a megbecsülés utáni vágyam még ezen

az éjszakán végzetes kalandba döntött.

Így történt:

A majommal való találkozás úgy felizgatott, hogy alvásra gondolni sem tudtam. Az

őrség Summerleere esett, akit a tűz mellett elnyomott az álom. Lord Roxton

ponchójába csavarva csöndesen feküdt, míg Challenger úgy hortyogott és fújt, hogy

szinte visszhangzott tőle az erdő.

A telihold barátságosan világított, és a levegő dermesztően hideg volt. Az ilyen

éjszakát az Úristen is sétálásra teremtette.

Hirtelen eszembe ötlött: Miért ne járnék egyet? Tegyük fel, hogy csendesen

ellopózom, tegyük fel, hogy lemegyek a Gladys-tóhoz, tegyük fel, hogy reggelre

ismét visszajöhetek a tó pontos tervrajzával: nem tekintenének-e akkor társaim még

inkább hozzájuk méltónak?

Ha Challenger kieszeli a menekülés módját és vissza fogunk térni Londonba: a

Gladys-tó titkát valamennyiünk közül egyedül csak én fogom ismerni! Mert én

leszek az egyetlen, aki megfordultam ott.

Gladysre és Ardle úrra gondoltam.

Micsoda háromhasábos cikk telnék ebből a lap számára! Micsoda karriernek vetné ez

meg az alapját! A legközelebbi nagy háborúban szinte magától kínálkoznék

számomra a haditudósítói kiküldetés!

A puskámra kacsintottam - a zsebem tele volt töltényekkel -, és széttolva a tüskés

falat, amely táborunkat védően körülzárta, kisiklottam a nyíláson. Utolsó tekintetem

a lelkiismeretlen, bóbiskoló Summerlee-t érte, aki úgy festett ott a kialvó tűz mellett,

akár valami furcsa, fából faragott játékszer.

Alig mentem azonban néhány száz méternyire, máris keservesen megbántam, hogy

ennyire elhamarkodtam a dolgot. Azt hiszem, más alkalommal említettem már ebben

a naplóban, hogy sokkal élénkebb a fantáziám, semhogy bátor lehetnék. De emellett

félek attól a gondolattól, hogy esetleg gyávának tartanak. Most is az hajtott előre,

hogy gyávának tartanának, ha visszafordulnék, s ha nem végzeném el, amit - bár

önként - magamra vállaltam. Pedig borzadtam attól a helyzettől, amelybe magamat

sodortam, és mindenemet odaadtam volna azért, hogy tisztességgel megszabaduljak

belőle.

Az erdő rémes volt. A fák olyan sűrűn nőttek egymás mellett, hogy a holdvilág csak

itt-ott szűrődött át lombjaik között. A fatörzsek között koromfekete foltok sötétlettek.

Mintha barlangok üregei tátongtak volna felém. Megremegtem. Eszembe jutott az

iguanodon kétségbeesett ordítása, az a rettenetes segélykiáltás, amelytől tegnap éjjel

visszhangos lett az egész erdő, és szembe jutott annak a fáklyának a lángolása is,

amelyet lord Roxton vágott a varos, duzzadt, vértől csöpögő pofába.

Én pedig éppen most a szörny vadászterületén jártam. Minden pillanatban elém

ugorhat az árnyékból a névtelen, rettenetes ragadozó.

Megálltam, és egy töltényt kivéve a zsebemből, kinyitottam fegyverem závárját. De

amint a hideg vasat megérintettem, csaknem elállott a szívverésem: nem a golyóra

járó fegyveremet, hanem a söréteset hoztam magammal!

Első gondolatom ismét csak az volt, hogy visszatérek. Most már attól sem kellett

tartanom, hogy gyávának nevezhetnek. Visszatérésem nagyon is indokolt lett volna.

De a józan észen felülkerekedett az ostoba büszkeség. Pillanatnyi habozás után

folytattam utamat, hasznavehetetlen fegyveremmel a hónom alatt.

Az erdő sötétje izgató volt, de nem kevésbé volt izgató az óriási kengurugyíkok

tisztásának fehér holdfénye. A bokrok közül kinéztem a tisztásra. Az óriási állatok

közül egyet sem láttam ott. Talán a tegnap éjszakai tragédia űzte el őket

legelőhelyükről. A misztikus, ezüstös világításban egyetlen élőlény sem tűnt

szemembe.

Keresztülsuhantam a tisztáson, és a túlsó oldal vadonjában nyomban a kis patak

mellé szegődtem, amely vezetőmmé lett. Nagyon vidám kísérő volt, amint itt-ott

csörgedezett mellettem, hasonlatosan ahhoz a kedves kis folyóhoz, amelyben olyan

sokat halásztam a boldog gyermekkorban. Ha mindig ennek a pataknak a mentén

haladok, okvetlen el kell jutnom a Gladys-tóhoz, és éppúgy vissza is kell jutnom a

táborunkba.

Amint lefelé siettem a lejtőn, az erdő mindinkább ritkult, és a fák helyét bokrok

foglalták el. Pompásan haladhattam előre. Láttam anélkül, hogy engem láthattak

volna.

Utam a repülő sárkányok mocsara mellett vezetett el. A hatalmas állatok egyike -

egyik végétől a másikig hosszabb lehetett húsz lábnál is - közvetlen közelemből

felemelkedett a levegőbe.

Meglapultam a bokrok között, mert a közelmúlt tapasztalataiból tudtam, hogy az állat

egyetlen kiáltása utálatos társainak százait szabadíthatja a nyakamra. És addig nem

mertem utamat folytatni, amíg a repülő sárkány ismét le nem szállt a földre.

Az éjszaka rendkívül csöndes volt, de amint előrehaladtam, halk, zümmögő nesz

ütötte meg a fülemet. Olyan volt ez a nesz, mint amikor egy nagy üstben vagy

fazékban valami rotyogva, prüszkölve forr.

Csakhamar ráakadtam a nesz forrására.

Aszfaltpocsolya volt, amelynek felszíne a föld mélyéről előtörő gáz lökésének hatása

alatt hol emelkedett, hol süllyedt. A levegő izzóan forró volt körülötte, s a föld is

olyan tüzes, hogy alig tudtam megérinteni. Nyilvánvaló volt, hogy azok a hatalmas

vulkanikus erők még most sem pihentek el teljesen, s a tűzhányó, amelynek lejtőjén

jelenleg tartózkodunk, még mindig működésben van. Nem volt időm arra, hogy

vizsgálódásaimat tovább folytassam, mert hiszen reggelre vissza kellett sietnem a

táborunkba.

Félelmes út volt ez, és aki egyszer megtette, soha el nem felejti többé, amíg csak él.

A sűrű bozót árnyában kúszva igyekeztem előre. Szívem mindig megdobbant, s én

megálltam, valahányszor nesz ütötte meg a fülemet. Néha a faágak valamely

közeledő vadállat lépteinek súlya alatt való ropogását véltem hallani. Olykor-olykor

óriás árnyak emelkedtek itt is, ott is, néma árnyak, amelyek mintha párnázott

talpakon suhantak volna odébb. Gyakran megtorpantam, és elhatároztam, hogy

visszafordulok. De büszkeségem minden egyes alkalommal legyőzte félelmemet, és

továbbhajtott a cél felé, amelyet magam elé tűztem.

Végre - a zsebórám hajnali egy órát mutatott - a bozót nyílásán keresztül megcsillant

a nagy tó vize, és tíz perccel később már a tó széleit szegélyező nádasban voltam.

Rettenetesen megszomjaztam, tehát lehasaltam, és nagyot húztam a tó vizéből, amely

friss volt és tiszta. A tóhoz széles ösvény vezetett. Az ösvényen sok és sokféle

lábnyom látszott, amiből arra következtettem, hogy itt lehet az állatok itatóhelye.

Közvetlen a víz szélén óriás, magában álló lávatömb hevert. Felmásztam rá, és

körülnéztem minden irányba.

Már az első dolog, ami a szemembe ötlött, meglepett.

Említettem, hogy a ginkgófa tetejéről magára vonta figyelmemet egy sor fekete folt,

amely a bazaltszikla falát tarkította. Már akkor az volt a benyomásom, hogy ezek a

foltok tulajdonképpen barlangnyílások. Most ez a sejtelmem valóra vált. A foltok

tényleg barlangnyílásoknak bizonyultak, és mögülük fény villant elő. Halványvörös

fénysávok vetültek a tóra, s útjelző gyanánt világítottak az éjszakába.

A fényről eleinte azt gondoltam, hogy vulkanikus eredetű. Csakhamar rájöttem

azonban, hogy ez a magyarázat elfogadhatatlan. Ha a tölcsér mélye csendes, a magas

sziklafalak mögött aligha működik a tűzhányó. Egy másik feltevés ötlött ekkor

eszembe, amely valósággal elkábított. A barlangokban tűz lobog, a tüzet emberkezek

gyújtották!

Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, és figyeltem a fellángoló és elsápadó vörös

fényfoltok játékát a tó vizén. A barlangnyílások öt-hat mérföldnyire lehetettek tőlem.

Ó, mit adtam volna érte, ha felkapaszkodhattam volna a sziklafalra, és szót

válthattam volna azokkal az embertársaimmal, akik - elképzelésem szerint - ebben a

különös világban élnek, olyan állatok között, amelyekkel, a tudomány állítása

szerint, ember eddig sohasem találkozott! Most boldog lettem volna, ha

megismerkedhetem velük, érzelmeikkel, gondolataikkal, jellemükkel, szokásaikkal,

természetükkel! Erre azonban ezen az éjszakán még csak gondolnom sem lehetett.

De feltettem magamban, hogy addig a fennsíkot el nem hagyom, amíg meg nem

győződöm róla, hogy valóban emberek élnek-e a barlangokban, s ha igen, fel nem

derítem eredetüket s életmódjuk sajátosságait. Addig nem térek vissza társaimhoz.

Gladys-tava - az én tavam - ragyogó higanylaphoz hasonlóan terült el alattam, s ez a

ragyogó higanylap visszatükrözte a telihold képét. A tó sekély lehetett, mert sok

alacsony homokzátony emelkedett ki a vízből. A vízben eleven élet folyt. Valami

forgott, siklott benne, felfodrozta. Olykor egy-egy nagy, ezüstpikkelyes hal vetette

fel magát színéről a levegőbe. Máskor meg valami szörny palaszínű, gömbölyű háta

bukkant ki belőle. Az egyik sárga homokzátonyon óriási hattyúhoz hasonló

teremtmény jelent meg. Esetlen testtel, hosszú, hajlékony nyakkal döcögött tova a víz

szélén, majd hirtelen a vízbe ugrott, amelyből csak hosszú nyaka és hegyes feje tűnt

néha elő.

Figyelmemet csakhamar azok a jelenetek vonták magukra, amelyek annak a

sziklának a lábánál játszódtak el, amelyen feküdtem. Két nagy, páncélos állat jött le

az itatóhoz, leguggolt a tó szélén, hosszú, hajlékony nyelvét - vörös szalaghoz

hasonlóan - belemártogatta a vízbe, és nagyokat nyelt belőle. Gyönyörű gímvad

csatlakozott hozzájuk a párjával és két kölykével. A tartása királyi volt. Hozzá

hasonló sehol széles e világon több nem akad, mert az őzek és rénszarvasok,

amelyeket eddig láttam, alig értek volna a válláig. A pompás állat egyszerre csak

vészt jelző horkanást hallatott, és a következő pillanatban ő is, családja is eltűnt a

fatörzsek mögött. A páncélosok is döcögve menekültek. Új jövevény közeledett

lefelé az ösvényen.

Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy vajon hol láttam én már ehhez hasonló szörnyet,

hol láttam ezt a púpos hátat égnek meredező szőrrojtjaival, valamint azt a

varangyhoz hasonló fejet, amit a földre horgasztott? De amikor a közelembe ért,

tüstént felismertem. A pikkelyes tarajú sárkány volt, a stegosaurus, ugyanaz, amelyet

a szerencsétlen Maple White örökített meg a vázlatkönyvében, talán ugyanaz a

példány, amelyet az amerikai lerajzolt, és mely legelsőnek hívta fel Challenger

figyelmét erre a csodás világra! A föld rengett rettenetes súlya alatt, és amint a vizet

itta, annak bugyborékolása szinte visszhangot keltett az éjszaka csendjében. Mintegy

öt percig olyan közel volt hozzám, hogy ha a kezemet kinyújtom, megérinthettem

volna a hátán lobogó szőrcsomókat, azután odébb loholt, és eltűnt a kőgörgetegek

között.

Megnéztem az órámat. Fél kettő már elmúlt. Legfőbb ideje volt hazafelé indulnom.

Ismét a kis patak kalauzolására bíztam magam, s nagyon emelkedett hangulatban

indultam vissza társaimhoz. Jártam a Gladys-tó partján! Tanúságot tehettem arról,

hogy a tavat magát és egész környékét a legcsodálatosabb lények népesítik be! És az

ősállatok életének olyan momentumait figyelhettem meg, amelyekről eddig

sejtelmem sem volt! Mindez megfordult az agyamban, valamint az is, hogy csak

nagyon kevés embernek volt egyetlen éjszakán annyi tudományos szenzációban

része, mint nekem.

Mintegy félúton lehettem hazafelé, amikor sajátságos nesz hallatszott a hátam

mögött. Olyasvalami volt, ami egyaránt hasonlított a hortyogáshoz és a morgáshoz.

Halk, mély, és amellett a legnagyobb mértékben fenyegető. Nyilvánvalóvá vált

előttem, hogy az őskori szörnyek valamelyike van a közelemben. Minthogy az erdő

félhomályában látni keveset láttam, meggyorsítottam lépteimet, és úgy igyekeztem

hazafelé. Mintegy félmérföldnyit haladhattam így, amikor a nesz megismétlődött a

hátam mögött, de sokkal hangosabban és sokkal fenyegetőbben, mint az előbb.

Szinte elakadt a szívverésem, amikor keresztülszaladt az agyamon az a gondolat,

hogy az állat üldöz engem. Kivert a hideg verejték, és a hajam is az égnek meredt.

Eszembe jutott az a vértől csepegő, rettenetes pofa, amelybe lord Roxton belevágta

az égő faágat, és remegő térdekkel megálltam, hogy visszanézzek a hold

megvilágította ösvényre, amelyen idáig jöttem. Minden csendes volt, s én semmit

sem láttam. De azután a nagy csendességből ismét felhangzott hirtelen, nagyon

közelről és nagyon fenyegetően az a halk, a torok mélyéből feltörő hang, amely az

imént úgy megrémített. Minden kétségem eloszlott. Szörny üldöz engem, és

pillanatról pillanatra közeledik hozzám.

Úgy álltam ott, mintha egész testem megbénult volna. A tisztás túlsó felén

megmozdultak a bokrok. Óriási árny szökött ki közülük, és nagy ugrásokkal

közeledett felém. Úgy mozgott, mint egy kenguru. Egyenes testtartással nagyokat

ugrott kiterjesztett hatalmas hátulsó lábaival, míg az elsőket, elöl, kenguruszerűen

tartotta. Akkora volt, mint egy álló elefánt, és az ereje sem volt csekélyebb. Nehézkes

és hatalmas testének mozdulatai ügyesek voltak és fürgék. Egy szempillantás alatt

megállapítottam, hogy üldözőm nem az óriási kengurugyíkok közül való, nem azok

közül a szörnyek közül, amelyek az emberre nézve veszélytelenek. A nagy levélevők

háromfogú feje szelíd volt és merengő. Ezé a szörnyé rövid és széles, a békáéhoz

hasonlított és ahhoz a rémhez, amely táborunkat megtámadta. Vérszomjas ordítása és

rettenetes ereje, amelyet üldözésem közben kifejtett, csakhamar meggyőzött arról,

hogy csakugyan egy húsevő sárkány, a legrettenetesebb állatok egyike, amely valaha

ezen a földön járt, követi vérszomjasan szimatolva a nyomomat.

Még most is, ahányszor ez a szörnyű kaland az eszembe jut, hideg verejték lepi el

homlokomat. Mit tegyek? Haszontalan fegyveremet ugyan még mindig a kezemben

szorongattam, de tudtam, hogy úgysem vehetem hasznát. Kétségbeesetten néztem

körül, hogy nem akad-e fa a közelemben, amelyre felmenekülhetnék. De a

sűrűségben csak fiatal hajtások lombosodtak. A szörny egyebekben a rendes fákat is

olyan könnyűszerrel döntötte ki, mint amilyennel mi egy fűszálat tépünk le. A

menekülés egyetlen módja ennélfogva a futásban rejlett. A göröngyös talajon csak

mérsékelt gyorsasággal haladhattam előre, de azután csakhamar ráakadtam egy olyan

ösvényre, amelyet az itatóhoz igyekvő vadak keményre tapostak, s ekkor ismét

felcsillant előttem a menekvés reménye, hiszen futni jól és kitartóan tudtam. Amúgy

is hasznavehetetlen fegyveremet eldobtam, és megállás nélkül mindegy

félmérföldnyit szaladtam. Lábam reszketett, mellem zihált, tüdőm mintha meg akart

volna szakadni, de azért - hátam mögött tudva a rémet - csak futottam, egyre csak

futottam...

Végre azonban mégis megálltam, mert már mozdulni is alig bírtam, és azt hittem,

hogy megmenekültem. Tévedtem. Üldözőm ugyan egy percre elmaradt mögöttem, de

azután ismét recsegett, ropogott a hátam mögött, óriási láb dobbant s óriás tüdő

fújtatott vadul: a fenevad a sarkamban volt, és én elvesztem... Reménytelen volt

részemről minden menekülési kísérlet. A szörny ugyan nagyon lassan mozgott, de

győzte kitartással. Amint közeledett, a holdfény megvilágította óriási, vérszomjas

szemét, nyitott szájában megcsillantotta rettenetes fogsorát, valamint az éles, rövid

karmokat is izmos ujjain. Rémületemben nagyot kiáltottam, és fejvesztve vonszoltam

magam tovább az ösvényen. Mögöttem mindig erősebb, mindig hangosabb lett az

állat hörgése, minden pillanatban vártam, hogy megragad... Ez azonban nem

következett be. Hirtelen valami nagyot reccsent alattam, s én valahová, nagyon

mélyre, lezuhantam... Aztán csönd és nyugalom lett körülöttem...

Ájulásomból, amely néhány percnél nem tarthatott tovább, rettenetes bűzre ébredtem,

és amikor kezemet tapogatózva kinyújtottam, hatalmas hústömeget és csontokat

érintettem meg. Fölöttem csak kis csücske látszott a csillagos égnek, mi arról győzött

meg, hogy mély gödörbe zuhantam. Lassan talpra álltam. Bár mindenem fájt, egyik

tagomat sem törtem el vagy ficamítottam ki. Amikor eszméletemet visszanyertem,

rémülten néztem fel a gödör nyílására, hogy megállapítsam: nem kémlel-e be rajta

üldözőm. De semmi nesz sem hallatszott, és más jel sem árulta el a rém közellétét.

Körülsántikáltam a gödröt, hogy megtudjam, miféle helyre zuhantam le olyan

váratlanul.

A gödör mintegy húszlábnyi kiterjedésű volt, lejtős oldalfalakkal és egyenes

fenékkel, amelyet valósággal elborítottak az állati tetemek. A hús legtöbbjükön már

erősen oszlásnak indult, és a levegőt valósággal megfertőzte a belőlük kiáradó

rettenetes bűz. Miközben a hullahalmok között ide-oda botorkáltam, hirtelen valami

keménybe ütköztem. A gödör közepéről szálfa magasodott az ég felé. Olyan magas

volt, hogy a kezemmel el sem érhettem a tetejét, amely mintha zsírral lett volna

bekenve.

Hirtelen eszembe jutott, hogy van egy viaszgyújtó a zsebemben. Meggyújtva egy

szálat, tiszta képet alkothattam magamnak arról a helyről, ahova kerültem. Csapda

volt, emberkéz alkotta csapda. A mintegy kilenc láb magas szálfa csúcsa a felső

végén erősen hegyesedett, és valósággal fekete volt a felnyársalt állatok megalvadt

vérétől. A hegyes szálfa körül heverő hullák úgy voltak elrendezve, hogy ne legyenek

útjában az utánuk jövőnek. Eszembe jutott Challengernek az a mondása, hogy

emberek nem élhetnek a fennsíkon, mert gyönge fegyvereikkel nem védekezhetnek

az özönvíz előtt való kor óriási hüllői ellen, íme, most megismertem a védekezés egy

módját. A szűk bejáratú sziklabarlangok a bennszülötteket megvédték a szörnyek

elől, mert az óriási állatok a nyílásokon nem fértek be. A fennsík lakói azonban

ezenfelül ágakkal eltakart, mély csapdákat is ástak az állatok útjába, s nagyon sok

ragadozó, még mielőtt megközelítette volna az emberlakta vidéket, már elpusztult

ezekben a csapdákban.

A gödör lejtős oldalfalát egy ügyes embernek nem volt nehéz megmászni, de mégis

sokáig haboztam, mielőtt hozzáfogtam volna. Nem tudhattam, nem les-e rám az első

bokor mögül a sárkány. Később azután mégis nekivágtam. Eszembe idéztem

Challengernek azt a mondását, amely szerint ezek a nagy állatok rendszerint olyan

ostobák, hogy tervszerű cselekvésre képtelenek, és hogy a kipusztulásukat főleg a

saját ostobaságuk idézte elő, az, hogy nem tudnak a megváltozott viszonyokhoz

alkalmazkodni.

Az én sárkányom is, látva eltűnésemet, eltávozott, mert amikor a gödör szélére

felkapaszkodtam és körülnéztem, üldözőmnek nyomát sem láttam. Egy ideig a gödör

szájánál

a

földön

üldögéltem,

minden

pillanatban

készen

arra,

hogy

menedékhelyemre visszaugorjak, de aztán megnyugodtam, és visszalopóztam azon

az ösvényen, amelyiken jöttem. Némi távolságban megtaláltam eldobott

fegyveremet, s csakhamar ráakadtam a patakra is, amely vezetőm volt. És, riadt

pillantásokat vetve olykor hátrafelé, hazaindultam.

Alig tettem azonban néhány lépést, üzenet jött társaimtól. A tiszta, csöndes hajnalban

ugyanis puskalövés dördült. Megálltam, hallgatóztam, de egyebet nem hallottam.

Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy micsoda veszély is fenyegetheti társaimat, de

azután eszembe jutott, hogy alkalmasint észrevették távollétemet, azt hiszik, hogy

eltévedtem, és azért sütötték el fegyverüket, hogy a hang segítségével könnyebben

találjak vissza hozzájuk.

Felgyorsítottam lépteimet, és végre a táborunkat körülzáró fasorhoz értem. Hangos

szóval kívántam jő reggelt, de válasz nem érkezett köszöntésemre. A nagy némaság

megrémített. A tüskefalhoz értem. A bejáratot nyitva találtam, és bent rettenetes

látvány tárult elém. Készleteink vad rendetlenségben hevertek a földön, és a kialvó

tűz mellett, a füvön, hatalmas vérfolt piroslott. Szentséges Úristen! Mi történt itt?

Talán sohasem látom viszont társaimat, és örökre ide, erre a rettenetes helyre

száműzött a sorsom!?... A hajam szála is égnek állt erre a gondolatra! Hívtam,

szólítgattam társaimat, de válasz semerről sem érkezett.

6.

Kimerülten, apatikusan ültem feldúlt táborunk romjain. A nap lenyugodott, esteledni

kezdett. Azon kellett gondolkoznom, hogyan fogom az éjszakát eltölteni. Elzártam a

tüskefal bejáratát, és a tábor három sarkában három tüzet gyújtottam. Csakhamar

mély álomba merültem, amelyből hajnalban, nagyon különös módon ébredtem fel.

Egy kéz nehezedett a vállamra, az keltett fel. Lord Roxton keze. A lord mellettem

térdelt. De csakugyan ő volt-e? Eddig mindig kifogástalan öltözetű és viselkedésű

gentlemannek ismertem. Most sápadt volt, szeme vadul forgott, a melle zihált. A

ruhája rongyokra szakadt, kalapját elvesztette. Szememben rémült kérdéssel néztem

rá, de ő, miközben készleteink között kutatott, sietésre buzdított.

- Jöjjön gyorsan! - mondta. - Minden perc drága! Fogja a fegyvereket! Itt van az

összes, megmaradt töltényünk, dugja zsebre őket, és itt van egy kis ennivaló. Így.

Most pedig ne kérdezzen semmit, csak jöjjön, siessen, mert különben elvesztünk!

Még álomittasan mindegyik karom alá egy-egy fegyvert kaptam, kezembe pedig

egész csomó konzervdobozt, s követtem őt. Nem törődve a tüskékkel s az ágakkal,

amelyek megsebezték, lord Roxton a sűrűség közepébe igyekezett.

- Itt biztonságban vagyunk! - mondta, amikor végre megállapodott. - Ha a tábort újra

felkeresik, majd elcsodálkoznak...

- Kik? - kérdeztem riadtan.

- A majmok! - felelte ő. - Az összes szörnyeteg közül a legveszedelmesebbek! Ne

beszéljünk hangosan! Nagyon éles a hallásuk és a látásuk! Csak szimatjuk nincs.

Ezért remélem, hogy itt nem találnak ránk.

Néhány szóval, suttogva, elmondtam neki, hogy hol, merre jártam.

- Önt csak egy sárkány üldözte - felelte lord Roxton -, bennünket azonban a

megtestesült ördögök táncoltattak meg. Egyszer volt már dolgom emberevő

majmokkal, de azok udvaroncok voltak ezekhez a bestiákhoz képest...

- De hát, az Istenért, mi történt?

- Hajnalban hirtelen majomeső hullott le ránk. Azt hiszem, a sötétben gyülekeztek,

mert a fejünk fölött levő fa szinte feketéllett tőlük. Majomnak mondom őket, de

botokat, köveket ragadtak a kezükbe, beszéltek, fecsegtek egymással, és végre

kúszónövények indáival megkötözték a kezünket. Soha életemben nem láttam ilyen

állatokat. Az egyiket meglőttem. A többiek erre felkapták vérző társukat, és

elrohantak vele. Aztán úgy körénk telepedtek, és úgy bámultak bennünket mord

arccal, mintha gyilkosok lettünk volna. Félemberek azok. Challenger nem mai csirke,

de még ő is elszontyolodott a láttukra.

- Hol van Challenger? Mi történt vele?

- Neki, azt hiszem, nincs rossz dolga, mert a majmok királlyá választották...

- Kérem, ne tréfáljon ilyen súlyos órákban.

- Eszem ágában sincs. Úgy van, ahogy mondom. Az öreg majomkirállyá lett. A

majmok azonnal nagy rokonszenvvel tekintettek reá. Ami nem is csoda. Hiszen

szakasztott olyan a külseje, mint nekik. A dereka rövid, a melle gömbölyű, nyaka alig

van, a szakálla göndör, vörhenyes, a szemöldöke bozontos, a teste szőrös. Amikor a

vezénylő vén majom mellett állott, olyan volt tudós barátunk, mintha ikertestvére

lenne a vén bestiának. Csak jóval nagyobb volt nála. A majmok körüljárták,

körültapogatták Challengert, végül pedig felkapták a vállukra, és úgy vitték,

diadalmenetben, mint valami római császárt.

A távolból zavaros lárma hallatszott. A lord kikémlelt a sűrűből, azután felkiáltott:

- Nézze! Ott mennek! Töltsük meg a fegyvereinket! Úgy! Hadd emlegessék meg,

hogy megkínoztak bennünket, ha a közelünkbe jönnek.

- Hát meg is kínozták?

- Szörnyen. Elhurcoltak négymérföldnyire levő városukba, amely talán ezer lombból

tákolt kunyhóból áll, közvetlenül a szikla szélén. Végigtapogattak piszkos kezükkel

(úgy érzem, hogy mocskos mancsaik nyomát sohasem tudom lemosni magamról).

Aztán megkötözték kezünket, lábunkat. Tehetetlenül feküdtünk a fák között. Egy

óriási fickó őrködött fölöttünk, hatalmas bunkóval a kezében. Nem mi voltunk

azonban a majomváros egyetlen foglyai. Más emberek is voltak ott rajtunk kívül.

- Emberek?

- Igen. A fennsík bennszülöttei. Láttuk őket. Szegény, nyomorult, gyáva férgek. Úgy

látszik, hogy a fennsík másik oldalát lakják - azt, amelyben ön azokat a barlangokat

látta -, ez az oldal pedig a majmoké. Tegnap a majmok fél tucat embert ejtettek

foglyul közülük, így a rézbőrűek főnökének fiát is. Istenem, hogy jajveszékeltek és

siránkoztak a szegény páriák. A kis, vörös emberkéket a majmok úgy

összeharapdálták és karmolták, hogy menni is alig tudtak már! Kettőt a

jelenlétünkben agyonvertek, az egyiknek valósággal kicsavarták a karját. Rémséges

látvány volt! Ön, mondhatom, jól járt, fiatal barátom! Ép bőrrel megmenekült! Ha a

majmokat nem foglalta volna le az indiánvadászat, bizonyos, hogy ön után eredtek

volna, mert, amint azt ön nagyon helyesen megállapította, ők már az elejétől fogva

figyeltek bennünket, és jól tudták, hogy ma hajnalban eggyel kevesebben voltunk,

mint rendesen. Borzasztó dolgokon kellett átesnünk! Emlékszik annak a szegény

amerikainak a tetemére, akit felnyársalva találtunk a sás között? Azt is ők ölték meg!

A bambuszerdő ugyanis éppen a majomváros alatt terül el. Úgy látszik, a bestiák oda

szokták letaszítani a szikláról áldozataikat. Azt hiszem, hogy a bambuszerdőben még

nagyon sok csontváznak kell lennie.

- Talán a bennszülöttekkel is ilyen módon végeztek?

- Igen. Szörnyű jelenet volt, nem fogom feledni, amíg élek. Kivégeztetésük

valóságos szertartás keretében ment végbe. A majmok ünnepélyesen körülülték a

sziklát. A vezérek és a vének a díszhelyre jutottak. A bennszülöttek közül pedig

négyet négy majomhóhér a szikla szélére kergetett. Kényszerítették őket, hogy a

szikla széléről vessék le magukat a mélybe. Lezuhanásukat az egész gyülekezet

látható gyönyörűséggel figyelte. A hegyes bambusznádszálak úgy szaladtak beléjük,

mint kés a vajba. Most már értem, hogyan nőhetett át a nád annak a szegény

amerikainak a bordái között...

- Ön azt mondja, hogy tizenkét bennszülöttet ejtettek foglyul a majmok, s a tizenkét

fogoly közül kettőt agyonvertek, négyet pedig a szikláról való leugrásra

kényszerítettek. Mi történt a többi hattal?

- Azok még ott sínylődnek, fogságban. Rájuk és Summerlee-re alkalmasint holnap

kerül a sor. Challengernek, könnyen lehet, megkegyelmeznek. Magukfajtájabelinek

nézik.

- Ezt ön ilyen könnyedén mondja?

- Azért mondom ilyen könnyedén, mert ebbe a dologba még mi is beleszólunk.

- És a két tanár... ők nagyon odavannak?

- Már egészen berekedtek.

- Berekedtek? Mitől?

- A sok beszédtől.

- Kivel beszélgetnek? A majmokkal?

- Azt nem. Egymással. Vitatkoznak. Arról vitatkoznak, hogy a majmok, amelyek

holnap le fogják őket taszítani a sziklákról, dryopithecusok-e vagy pedig

pithecanthropusok?

- És ön? Ön hogyan szabadult tőlük?

- Mellbe vágtam az őrömet. Úgy. A majmok gyenge futók. A lábuk ugyanis rövid és

görbe. És még egy előnyünk van velük szemben.

- És mi az?

- A fegyvereink!

- Most mihez kezdünk?

- Megyünk a két professzorért!

Az a lárma, melyet az előbb hallottunk, egyre erősödött. Lord Roxton megragadta a

karomat, úgy mondta:

- Nézze. Itt jön az egész banda.

A majmok menete csakugyan rejtekhelyünk előtt vonult el. Egymás nyomában

haladtak görbe lábakkal és görnyedt háttal, kezükkel olykor a földet érintették, és

fejüket menés közben ide-oda forgatták. Átlag öt láb magasra becsültem őket.

Némelyiknek bot volt a kezében. Messziről szőrös embereknek látszottak.

- Ezek bennünket keresnek - mondotta halkan lord Roxton. - Éppen ezért, mielőtt

rajtuk ütnénk, megvárjuk, amíg visszatérnek városukba. Vigyáznunk kell, nehogy két

tűz közé kerüljünk.

Így hát előbb megreggeliztünk, és csak azután indultunk - zsebeinket megtömve

golyókkal - szabadító utunkra. Nesz nélkül bújtunk keresztül a bokrok között. A lord

egyszerre csak előreugrott, és felindulástól remegő hangon suttogta:

- Jöjjön hamar! Remélem, még időben érkeztünk!

Magam is megrendültem attól a látványtól, amely a szemem elé tárult.

Egy tisztás terült el előttünk. A tisztást ágakból és lombokból összetákolt kunyhók

szegélyezték, a kunyhók tetejét és a faágakat kis és nagy majmok tömege népesítette

be. A szikla szélén néhány száz szőrös szörny gyülekezett. Előttük az elfogott

indiánusok kis csapata állott, mellettük pedig egy magas fehér ember: Summerlee.

A menekülés teljesen lehetetlen volt.

Az áldozatoktól jobbra két másik alak vonta magára figyelmünket. Az egyik

Challenger volt, a másik a majmok királya.

Challengernek rongyokban csüngött le a kabátja, az inge is el volt szakítva hatalmas

mellén, és haját - amely igen megnőtt kóborlásaink alatt - összekuszálta a szél.

Néhány óra alatt a civilizált tudós - külsejére nézve - Dél-Amerika vadonjának

legvadabb lakója lett. És mellette a majomkirály mintha csak a karikatúrája lett

volna.

A következő percben két majom megragadta az egyik indiánt, és előrelökte a szikla

széle felé. A király felemelte a kezét, mire a majomhóhérok megfogták a szegény

indián kezét, lábát, két-háromszor rettenetes erővel meglóbálták áldozatukat, aztán

ledobták a mélységbe. Az egész gyülekezet a szikla szélére rohant, és lenézett. A

nagy csöndben szívet tépő kiáltás jajdult, a majmok pedig ujjongva ugráltak, szőrös

karjukat lóbálták a levegőben. Aztán ismét a szikla széle köré sorakoztak, és várták a

következő kivégzést.

Most Summerlee-n volt a sor.

Két őr durván megragadta, és a szikla felé taszította. Challenger a kezével

hadonászott, látszott, hogy kegyelmet kér társa számára. De a majomvezér megrázta

a fejét, és ellökte maga mellől Challengert. Ez volt utolsó mozdulata, mert lord

Roxton elsütötte a puskáját, és a majomkirály a földre bukott.

- Lőjön közibük oda, ahol a legtöbben vannak! - kiáltotta felém a lord.

Én pedig, aki eddig még egy nyulat sem tudtam lelőni, vadul tüzeltem és töltöttem

újra meg újra. Négy puskánkkal mi ketten rettenetes öldöklést vittünk végbe. A

majmok vadul összevissza szaladgáltak, halomra buktak, és foglyaik csakhamar

egyedül, őrizetlenül álltak a szikla szélén.

Challenger értette meg elsőnek a helyzetet. Karon ragadta Summerlee-t, és mind a

ketten felénk rohantak. Mi pedig, kezeinkben töltött fegyvereinkkel, siettünk eléjük.

Summerlee ereje elfogyott. Ekkor Challenger és én felemeltük a szegény öreget, és

úgy vittük, lord Roxton pedig hátrafelé lépegetve, folytonos tüzeléssel védett meg

bennünket

a

bokrok

közül

mindenfelől

előbukkanó

majmoktól.

Talán

egymérföldnyire üldöztek, de aztán elmaradtak, látva, hogy biztosan ölő

fegyvereinkkel szemben tehetetlenek. Amikor táborunkhoz értünk, körülnéztünk. Azt

hittük, hogy egyedül vagyunk.

Pedig nem maradtunk magunkra. Mert alig zártuk be a tüskefal bejáratát, kintről

lépteket és panaszos siránkozást hallottunk. Lord Roxton töltött fegyverrel a kezében

az ajtóhoz ment, és kinézett rajta.

Az ajtó előtt a négy megmenekült indián állott, és védelemért könyörgött. Kezükkel

az erdő felé mutattak, annak jeléül, hogy az tele van veszedelemmel.

Lord Roxton beeresztette őket, és ekkor az egyik odaborult a lábához, s mindkét

kezével szorosan átölelte.

- Mit csináljunk ezekkel a szegényekkel? - kérdezte a lord. - Kelj föl, kis öreg, vidd

el az arcodat a cipőmről...

Summerlee, aki éppen a pipáját tömte meg, megszólalt:

- Ön a halál torkából mentett meg mindnyájunkat, uram! Férfias cselekedet volt!

- Vitézi tett! - kiáltotta Challenger. - Nemcsak egyénileg, de az európai tudomány

nevében is mély hálával tartozunk önnek. Mert bátorkodom kijelenteni, hogy

Summerlee és az én pusztulásom pótolhatatlan veszteség lett volna a tudomány

számára. Ön és fiatal barátunk derekasan viselkedett.

- Most az a kérdés - vetette közbe a lord -, hogy mit kezdjünk ezekkel az

indiánusokkal.

- Haza kellene kísérnünk őket - véleményezte Summerlee -, de nem tudjuk, hogy

merre van az otthonuk.

- A Gladys-tó túlsó oldalán, barlangokban élnek - feleltem.

- Malone már járt arra! - tette hozzá lord Roxton.

Az erdő felől ismét felcsendült a majmok éles sivítása.

- Siessünk el innen! - kiáltotta lord Roxton. - Ön, fiatal barátom, vezesse Summerlee-

t, az indiánok pedig vigyék a holmikat... Hamar, még mielőtt a majmok

megláthatnának bennünket.

- Mennyire vannak ide az indiánok barlangjai? - kérdezte Summerlee.

- Vagy húszmérföldnyire - feleltem.

Félóra alatt elértük azt a rejtekhelyet a sűrűségben, amelyet mi fedeztünk fel lord

Roxtonnal.

Az erdőt betöltötte a majmok izgatott kiáltozása. De egyikük sem merészkedett

rejtekhelyünkig. És mind a fehér, mind a vörös embereket csakhamar elnyomta az

enyhülést adó álom.

6.

Az képzeltük, hogy üldözőink nem ismerik rejtekhelyünket, de csakhamar az

ellenkezőjéről kellett meggyőződnünk. Nesz nem hallatszott, levél nem mozdult a

fákon, de üldözőink lestek ránk, s türelmesen várták a kellő pillanatot. A halálhoz

sohasem voltam közelebb, mint ezen a reggelen.

A tegnapi izgalmaktól még mindig halálos fáradtan ébredtünk. Summerlee olyan

gyönge volt, hogy állni is alig tudott, de azért csodálatos bátorságról tett

tanúbizonyságot.

Elhatároztuk, hogy egy-két óráig még várakozunk, megreggelizünk, aztán elindulunk

a Gladys-tó irányába, az indiánusok lakóhelye felé. Számítottunk rá, hogy a

bennszülöttek szívesen fogadnak bennünket, hiszen azok lesznek szószólóink, akiket

megmentettünk, és azok közé, mint megtudtam, tartozott a törzsfőnök fia is. Úgy

terveztük,

hogy

ha

a

bennszülöttek

életmódjával

is

megismerkedtünk,

foglalkozhatunk a visszatérés problémájával. Erre, az utolsó napok rémes

tapasztalatai után, Challenger is hajlandónak mutatkozott.

Egyszerre csak észrevettem, hogy az indiánok egyike eltűnt.

- A patakhoz ment vízért - felelte kérdezősködésemre lord Roxton. - Amoda, a három

fa közé...

- Elmegyek, és utánanézek - mondottam. Fogtam a puskámat, és elindultam a patak

felé.

Bár több mérföldnyire voltunk a majomvárostól, fegyvertelenül többé egy lépést sem

tettem.

A pataktól bokrok választottak el. Nekivágtam a bokroknak, de megbotlottam. A

földön az indián élettelen teteme feküdt, kitekert tagokkal. Hangosan felkiáltottam,

és - nyilván őrangyalom sugallatára felnéztem a fára. A fejem fölött lévő sűrű

lombozatból éppen két hosszú, vörös, szőrös kar nyúlt le, és a következő pillanatban

már nyakon ragadott volna egy óriás kéz, ha hátra nem ugrom. De így sem

menekültem meg tőle. Félreugrásom csak annyiban használt, hogy a két kéz nem a

torkomat, hanem az egyik hátulról a nyakamat, a másik elölről az arcomat markolta

meg. Védekezően a torkomra szorítottam a kezemet, de a következő pillanatban az

óriási kéz már föléje fonódott. Felemelt a földről, és éreztem, hogy valami rettenetes

erő hátra, mindig hátrább szorítja a fejemet. Kezdtem eszméletemet veszteni. Tágra

nyílt szemem egy kérlelhetetlen arcba tekintett, s ebből az arcból hideg, kegyetlen

szempár meredt felém, amely valósággal hipnotizált. Amikor az állat megérezte

gyengülésemet, erősebben fordította fejemet hátrafelé. Finom köd borult a szememre,

és fülemben mintha apró ezüstharangok csengtek volna. Kábultságomban még egy

puska ropogását hallottam, azután éreztem, hogy a földre hullok.

Amikor ájulásomból magamhoz tértem, hanyatt feküdtem a füvön, rejtekhelyünkön.

Lord Roxton hideg vízzel dörzsölte a halántékomat, Challenger és Summerlee pedig

rémült arccal guggolt mellettem. Sebesülésem nem volt veszélyes. Félóra múlva

sajgó fejjel és merev nyakkal, de mégis felülhettem, új tettekre készen.

- Fiatal barátom, ez egyszer igazán csak hajszálon függött az élete - mondta lord

Roxton. - Amikor a kiáltását meghallottam, és a hang után rohantam, már azt hittem,

hogy eggyel kevesebben vagyunk. Lába a levegőben kalimpált, s a nyakát a majom

már félig kitekerte. Nagy ijedségemben nem találtam el a bestiát, de a lövéstől

megijedt, önt eleresztette, és nyomban eltűnt. Szeretném, ha ötven fegyveres

emberem volna, hogy közéjük lövethetnék, és megtisztíthatnám ezt a vidéket a

majmoktól!

Kora délután indultunk el.

A majmok követtek bennünket, és minden oldalról lestek ránk. Nappal nem kellett

félnünk tőlük, de annál inkább éjjel.

Ugyanazon az úton haladtunk, amelyen felfedezőutam alkalmával én haladtam.

Elöl a fiatal főnök ment vezetőnek, utána pedig másik két társa megmentett kevés

holminkkal megrakottan. Mi, a négy fehér ember, a nyomukban lépdeltünk,

kezünkben élesre megtöltött, lövésre kész fegyverrel.

Késő délután pillantottuk meg a tó vizét. Bennszülött barátaink hangos kiabálással

adtak kifejezést örömüknek. Gyönyörű látvány tárult elénk. A víz ragyogó tükrén

egész sor kenu közeledett egyenesen a felé a pont felé, ahol mi álltunk. A

bennszülöttek, amikor megláttak bennünket, harsogó ujjongással ugráltak fel

ültükből, és evezőiket, lándzsáikat megforgatták a levegőben. Azután odaeveztek

hozzánk, és mély alázattal térdre borultak a fiatal főnök előtt. Egy kacagányos,

üveggyöngy füzéres idősebb férfi odalépett hozzá, és gyöngéden szájon csókolta.

Aztán ránk mutattak, kérdezősködtek, végül pedig szertartásosan megöleltek

bennünket is. Az egész törzs leborult előttünk, így adva meg nekünk a legnagyobb

tiszteletet.

Látszott, hogy a bennszülöttek hadjáratra készültek, mert mindegyikük oldalán

bunkó lógott vagy kőfejsze, kezükben pedig csontvégű bambuszlándzsát tartottak.

Gyűlölettel teli pillantásokat vetettek az erdő felé, és sűrűn ismételték a "Doda" szót.

Nyilvánvaló volt, hogy az öreg főnök fiának kiszabadításáért vagy esetleg

megöletésénék megbosszulásáért indultak harcba. A helyzet megváltoztával nagy

tanácskozásba kezdtek, mialatt mi a közelben egy kősziklára telepedtünk le. Két-

három harcos szónokolt, végül pedig a fiatal főnök tartott beszédet, olyan lelkes és

kifejező mozdulatok kíséretében, hogy ezekből megértettük minden szavát.

- Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tenni - ezt mondhatta -, miért halogassuk tehát a

leszámolást? Társainkat meggyilkolták. Véletlen, hogy jómagam ép bőrrel

menekültem. Közülünk senki sincs tőlük biztonságban. Most itt vagyunk

egybegyűlve, fogjunk hozzá! - Ujjával felénk mutatott. - Ezek az idegenek:

barátaink. Parancsolnak a villámnak és a mennydörgésnek. Mikor lesz ilyen

segítségünk? Cselekedjünk! A jövő biztonsága érdekében!

A kis, vörös harcosok áhítattal hallgatták, és amikor beszédét befejezte, viharosan

nyilvánították tetszésüket. Az öreg főnök aztán közelebb lépett hozzánk, és kérdezett

valamit.

- Most nekünk kell döntenünk - mondta lord Roxton. - Ami engem illet, magam is

nagyon szeretnék ezzel a majomhaddal leszámolni, és szeretném őket kipusztítani a

föld színéről. Én okvetlenül rézbőrű barátainkkal tartok. És ön, Malone?

- Természetesen én is.

- Hát ön, Challenger?

- Azt hiszem, embertársi kötelességünk, hogy segítsünk nekik...

- És mi az ön véleménye, Summerlee?

- Nekem az a véleményem, hogy nagyon is eltérünk eredeti célunktól. Én nem azért

hagytam el londoni katedrámat, hogy egy csapat vadembert támogassak a majmok

elleni harcban. De ha önök mind elmennek, én sem maradhatok le...

- Akkor hát a kocka el van vetve - mondta lord Roxton. A főnökhöz fordult, intett a

fejével, és a puskájára csapott...

Az öreg főnök kezet fogott velünk, és harcosai hangosan ujjongtak.

Minthogy már alkonyodott s így késő volt a hadjárat megindítására, az indiánok

tábort ütöttek. Mindenfelé tüzek gyúltak ki. A rézbőrűek közül néhányan a sűrűbe

mentek, s egy-egy óriás kengurugyíkot hajtva maguk előtt tértek vissza. Mint a többi

óriás hüllőnek, ezeknek is aszfaltos volt a válluk.

Az aszfaltfoltok rejtélye megoldódott. Kiderült, hogy az óriás kengurugyíkokat a

bennszülöttek magántulajdonukba vették. Miként otthon, Angliában, a teheneknek

például, úgy itt, az inguanodonok mindegyikének megvolt a maga gazdája, s az

aszfaltfoltok a tulajdonosok jelei voltak az állatok hátán. Ezek a növényevő szörnyek

olyan tehetetlenek és lusták voltak, hogy egy gyerek is elbírhatott velük.

A hatalmas állatokat néhány perc alatt feldarabolták, és húsuk csakhamar egy tucat

tűz fölött pörkölődött egy nagy, pikkelyes hallal együtt, amelyet a rézbőrűek a tóból

fogtak ki lándzsájukkal.

Másnap már kora hajnalban tábort bontottunk, és egy órával később megkezdtük azt

az emlékezetes hadjáratot, amelyről első haditudósításomat írtam.

Csapatunk csaknem ötszáz főnyire növekedett azokkal a bennszülöttekkel, akik

csatlakoztak hozzánk.

A csapat előtt őrszemek haladtak, s az elővéd után rendezett sorokban menetelt a had

zöme egészen az erdő széléig, ahol felfejlődtünk. Roxton és Summerlee a

jobbszárnyra került, Challenger velem a balra. A kőkorszak vitézei egy sorba

kerültek velünk, a huszadik század modern fegyverekkel ellátott fiaival.

Az ellenségre nem kellett soká várakoznunk.

Az erdő széle felől vad, éles kiáltás hallatszott, és a sűrűből hirtelen egy majom tört

elő, kövekkel és bunkóval felfegyverkezve, s nekirontott az indiánok vonalának. A

hatalmas erejű, rövid lábú állat habzó szájával, vérszomjasan villogó szemével és

macskaszerű, fürge mozdulataival félelmetes jelenség volt.

Szörnyű harc kezdődött. A tisztáson aránylag könnyű dolgunk volt. Ellenségeinket

kényelmesen célba vehettük és leterítettük. Hogy a terep nem alkalmas a számukra,

ezt csakhamar a majmok is észrevették. Visszavonultak a fák közé. Itt az ágak közül

és a bokrok mögül vetették magukat a bennszülöttekre, és súlyos bunkóikkal

hamarabb zúzták össze áldozataik fejét, mintsem azok védekezhettek volna vagy

lándzsáikkal felnyársalhatták volna támadóikat.

Az egyik majom Summerlee puskáját is összezúzta, és talán meg is öli következő

mozdulatával a tanárt, ha egy bennszülött nem siet a fenyegetett tudós segítségére, és

szíven nem szúrja a majmot.

A fákról kőeső zúdult ránk, de semmi sem tudta a rézbőrűek előnyomulásának

lendületét feltartóztatni. Fegyvereik nagy pusztítást vittek végbe a majmok között,

sebesült állatok üvöltésétől visszhangzott az erdő, s a majmok megritkult sorainak

visszavonulását ujjongó diadalordítással igyekezett meghiúsítani a bennszülöttek

csapata.

Végre a majomsereg maradványát sikerült beszorítani utolsó mentsvárukba, a

falujukba, s a falu tisztásán most rettentő jelenetek következtek. A bennszülöttek

félkör alakban körülzárták a majomsereg roncsait, és lépésről lépésre harcolva a

kivégzések sziklájára terelték. A majmok vagy harc közben hullottak el a rézbőrűek

lándzsáitól, vagy ugyanolyan módon taszították őket a mélységbe, mint azt a szegény

amerikait, akinek a teteme a bambuszerdőben porlad.

A hímek elpusztultak, a nőstényeket s a kicsinyeket a bennszülöttek foglyul ejtették,

a majomvárost pedig feldúlták.

- Maple White fennsíkján - mondta Challenger az ember uralma ezzel biztosítottnak

tekinthető.

A rézbőrűek győzelmének számunkra is voltak kellemes következményei, így

visszamehettünk táborunkba holmijainkért, és újra érintkezésbe léphettünk hűséges

Zambónkkal, aki rémülten szemlélte a majom-ember harc fejleményeit s a majmok

tömeges letaszítását a kivégzések sziklájáról.

- Jöjjenek már onnan vissza, jöjjenek! - kiáltotta -, mert ha még sokáig maradnak,

bizonyosan elviszi magukat az ördög.

- Igaza van - mondotta Summerlee mély meggyőződéssel. - Éppen elég kalandban

volt részünk. Ideje, hogy most már visszavezessen bennünket Challenger a huszadik

századba ebből az özönvíz előtti világból.

7.

A győzelem óta mi voltunk a fennsík urai. A bennszülöttek nagy tisztelettel

tekintettek ránk, hiszen "tudtunk parancsolni a villámnak s a mennydörgésnek is". A

nagy tisztelet azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy tiszta szívükből

óhajtsák a fennsíkról való eltávozásunkat. Féltek tőlünk.

S minthogy, talán a saját biztonságuk érdekében, igen kívánatosnak tartották, hogy

minél hamarabb eltávozzunk, jelek segítségével megértették velünk, hogy van egy

alagút, amelyen át a fennsíkról le lehet ereszkedni a völgybe. Szerencsétlenségünkre

nem tudakoltuk meg azonnal azt, hogy ez az alagút hol van, mert másnapra a

bennszülöttek hangulata és irántunk való magatartása megváltozott.

Tiszteletük rendületlen maradt ugyan, de úgy látszik, rájöttek arra, hogy a fennsíkon

való maradásunk mégiscsak kívánatosabb eltávozásunknál, s hogy, mint

szövetségeseiknek, nagy hasznunkat vehetik.

Amikor az alagút iránt érdeklődtünk, vállat vontak, tréfás szóval ütötték el a kérdést,

hunyorgattak a szemükkel, végül pedig kijelentették, hogy az alagút már nem is

létezik, nincs is, csak volt, mert időközben, egy földrengés alkalmával beomlott, s a

szabadulásnak ez idő szerint ők egyetlen útját sem ismerik.

Amikor pedig azt kértük tőlük, hogy segítsenek áthidalni a fennsík és a piramis alakú

szikla között tátongó mélységet, amelyen átjöttünk, tagadón rázták meg a fejüket.

Egyebekben rendkívül szívélyesek, előzékenyek és figyelmesek voltak velünk.

Meghívtak barlangjukba, lakást ajánlottak fel nekünk, sőt azt is felajánlották, hogy

válasszunk magunknak feleséget rézbőrű Vénuszaik közül, mi azonban semmit sem

fogadtunk el tőlük.

Lord Roxton gondosan ügyelt arra, hogy fennhatóságuk alá ne kerüljünk, s

tökéletesen megőrizzük velük szemben függetlenségünket.

Barlangjaikban azonban meglátogattuk őket.

Ezeket a szűk nyílású, belül egyre inkább szélesedő, tágas, száraz, meleg, szürke falú

barlangokat nem emberkéz alkotta, de falaikat érdekes rajzokkal, festményekkel

emberkéz díszítette fel. A szikla nem volt túlságosan kemény, könnyű volt vésni bele.

S a rézbőrűek tele is vésték azoknak az állatoknak az alakjaival, melyek között élnek.

Repülő sárkányok, óriási kengurugyíkok, gímvadak, embermajmok tekintettek le

ránk a barlangok faláról, s ezek a rajzok minden idők számára megdönthetetlen

bizonyítékai lesznek annak, hogy a fennsíkon együtt élt az ember az őskor rettentő

sárkányaival.

Szabadulásunkat a fiatal főnöknek köszönhettük. Ámbár, látva a bennszülöttek

magatartásának megváltozását, gondosan titkoltuk előttük, hogy mindenképpen el

szeretnénk már hagyni Gladys tavának rejtelmekkel teljes vidékét, ez a fiatalember,

akinek mi mentettük meg az életét, észrevette rajtunk, hogy gyötör bennünket a

honvágy, s ezért egy este hozzánk osont, s ujjával hallgatásra intve egy darab

fakérget nyújtott át nekünk.

A fakérget a tűzhöz vittük, és figyelmesen szemügyre vettük.

Fehér alapján faszénnel rajzolt ákombákom ékeskedett.

- Vajon mi lehet? - kérdezte Summerlee.

- Hogy mi, még csak nem is sejtem - feleltem -, de az a fiatal főnök viselkedéséből

nyilvánvaló, hogy számunkra igen fontos közlést tartalmaz.

- Azt hiszem, megtaláltam a nyitját - szólalt meg most lord Roxton -, ez a fakéreg egy

tervrajz.

- És minek a tervrajza?

- A barlanglakásoké. A kérgen tizennyolc négyszög van, s a barlangok száma is

éppannyi. Itt, a leghosszabb barlang vége mellett kereszt látható...

- Ami nem jelent mást - szóltam közbe -, mint azt, hogy ez a barlang keresztülmegy a

hegyen.

- Ez a feltevés szerfelett valószínű - mondotta Challenger. - Én is így magyarázom.

Ha pedig ez a barlang alagút is egyszersmind, a túlsó felén nem lehet száz lábnál

magasabban a völgy szintjénél.

- Akkor pedig könnyen leereszkedhetünk onnan a völgybe. Hiszen a kötelünk jóval

hosszabb száz lábnál.

- Most csak az a kérdés, hogyan hatolunk át a barlangon? Mit csinálunk az

indiánusokkal, akik benne tartózkodnak, s akik aligha fogják tétlenül nézni

szökésünket?

- Ez nem kérdés. Nem a barlangon fogunk keresztülmenni, hanem azon a padlásszerű

üregen, amely a barlang fölött húzódik, s amelyet a rézbőrűek csűrül használnak.

Mégpedig azonnal!

A barlangban a denevérek raja röppent fel megjelenésünkkor. Sötétben

tapogatóztunk egészen a barlang végéig, ahol azonban nagy csalódás ért bennünket.

A barlang nem kijáratban, alagútszerűen végződött, hanem egy nagy sziklában.

Kétségbeesve álltunk ott, s néhány percig nem tudtuk, mitévők legyünk. De azután

fáklyát gyújtottunk, és újra elővettük a térképet. Az arcunk felderült. A barlangnyílás

egy helyütt elágazott. Mi a zsákutcaszerűen végződő ágába kerültünk, a szabadba

azonban a másik ág vezetett.

Megkerestük az elágazást, s a másik ágban folytattuk felderítőutunkat. Több száz

lépést tehettünk meg már benne, amikor a mélyről egyszerre csak egyenletesen

sugárzó, vörös reflektor világított az arcunkba. Feléje rohantunk. A reflektor nem

mozdult, melegét nem éreztük, mozdulatlanul, s mágikus fényben tündökölve

sugárzott felénk.

A hold volt.

A telihold, amely egy magasságban állott a barlang nyílásával.

- Íme, a szabadulás kapuja! - kiáltotta boldogan lord Roxton.

A barlangnyílás akkora volt csak, mint egy ablak, de céljainknak azért teljesen

megfelelt. Alulról a nyílást nem lehetett észrevenni, mert kiugró sziklák takarták el.

Megbizonyosodtunk felőle, hogy nem lesz nehéz leereszkednünk, és boldogan

tértünk vissza a táborba, hogy a másnap esti szökés előkészületeit megtegyük.

Csak fegyvereinket és töltényeinket vittük magunkkal, valamint Challenger elég

súlyos csomagját, egyéb holmink ott maradt Maple White földjén, ahol annyi

nagyszerű élményben, csodálatos kalandban, szenvedésben és örömben volt részünk,

s amelytől csak egy hosszú, szeretetteljes pillantással búcsúztunk el, mielőtt

befordultunk volna az alagútba.

Két órával később minden holminkkal egyetemben szerencsésen lejutottunk a szikla

tövébe.

Először Zambó táborát kerestük fel.

Nagy csodálkozásunkra a táborban vagy nyolc-tíz pásztortűz lobogott. Zambó

ugyanis indiánokat hívott a környékről kiszabadításunkra, és sikerült is egy húsz

tagból álló mentőexpedíciót megszerveznie. Éppen másnap akartak hozzáfogni

annak a szakadéknak az áthidalásához, amelyen keresztül sikerült behatolnunk

Curupuri birodalmába.

Az indiánok segítségével minden holminkat kényelmesen elszállíthattuk. Valószínű,

hogy nemsokára elérjük az Amazonast, s most már magam is kezdem hinni, hogy

még ebben az életben kezet szoríthatok önnel, kedves Ardle mester, s hogy

feljegyzéseimnek hasznát veheti a Hírlap.

HARMADIK RÉSZ

Megérkezésünk Angliába diadalmenet volt.

Már a hajón egyre-másra kaptuk az üdvözlő táviratokat, és a világ legnagyobb lapjai

milliókat kínáltak fel azért, hogy expedíciónkról cikksorozatban számoljunk be

közönségüknek.

Hajónkat, az "Iverniá"-t beláthatatlan tömeg fogadta a kikötőben, és

Southamptonban a riporterek valósággal rohamot intéztek ellenünk, de

haszontalanul. Megfogadtuk ugyanis, hogy tapasztalatainkról csak a Zoológiai

Társaság gyűlésén számolunk be, amelyet november 8-án tartottak a Queen's

Hallban.

Lapom, a Hírlap ennek a gyűlésnek a lefolyásáról a következő tudósítást közölte:

"Challenger tanár és társai tegnap este számoltak be a Zoológiai Társaság gyűlésén

arról a tanulmányútról, amelyre egy esztendővel ezelőtt azért indultak, hogy

hitelesen megállapítsák: élnek-e még valóban - amint azt Challenger tanár állította -

Dél-Amerika egy rejtélyes fennsíkján őskori állatok? Jegyeket csak a Társaság tagjai

s a külföldi tudományos intézetek rendkívül nagy számban megjelent képviselői

kaptak erre az ülésre, a Queen's Hall azonban így is zsúfolásig megtelt, a

megjelentek számát körülbelül ötezerre tehetjük.

Amikor az expedíció négy hőse a terembe lépett, az egész közönség felállott

helyéről, és percekig tartó tapsorkánnal üdvözölte őket. Ez a viharos ünneplés

megismétlődött, amikor Challenger tanár szólásra emelkedett és a hallgatóság elé

tárta a bizonyítékoknak azt a tudományos szempontból a legnagyobb mértékben

szenzációs halmazát, amelyet a múlt esztendőben tett állításai igazolására sikerült

összegyűjtenie tanulmányútja folyamán.

A szinte izgalmasan érdekes előadást gyakran szakította félbe az elragadtatott

közönség lelkes tapsa. Beszámolójának végén - a beszámolót a Hírlap mellékletként

közli - Challenger tanár intésére egy hatalmas méretű, Zambó nevű néger jelent meg

a dobogón, s egy nagy ládát vitt fel oda. A ládából félelmetes szörny került elő. Véres

szemű, meztelen nyakú, hosszú, fogas csőrű repülő sárkányfiók, tudományos nevén:

pterodaktylus, amelyet Challenger tanárnak sikerült elevenen áthoznia Európába. A

néger elővigyázatlansága következtében a sárkányfiók kisiklott őrzői kezéből, s még

mielőtt megakadályozhatták volna, kirepült az üvegtetőnek egy szellőzés céljából

nyitva hagyott részén.

Az előadás után a tömeg vállán vitte haza, és egész úton a legmelegebb ünneplésben

részesítette Challenger tanárt és társait: Summerlee-t, az anatómia professzorát, lord

Roxtont, a világhírű utazót és vadászt, valamint a Hírlap szerkesztőjét, Edward

Malone-t, aki cikksorozatban fog beszámolni a Hírlap olvasóinak csodálatos

élményeiről..."

Az ülést követő reggelen rohantam Gladyshez a kis streathami villába.

Szívem majd kiugrott a helyéből, úgy vert.

Egy álló éve nem kaptam hírt felőle, de ő bizonyosan értesült róla, hogy mire

vállalkoztam: érte, egyedül csak érte.

Amire vállalkoztam, azt becsülettel teljesítettem is. Az lettem, akinek akart: híres

ember.

Már a kertből meghallottam a hangját, s félrelökve az ámuló cselédet, berohantam a

nappali szobába.

Gladys a zongora mellett ült.

Mellette termettem.

- Gladys! - kiáltottam. - Édes Gladysem, itt vagyok, megjöttem! Most végre az

enyém lesz!

Gladys tágra nyílt szemmel tekintett rám.

- Hogy érti ezt? - kérdezte.

- Hogy hogyan értem? Hiszen megígérte, hogy feleségül jön hozzám, ha híres ember

leszek! Már nem állja a szavát? Vagy talán nem Gladys Hungerford az, akivel

beszélek?

- Nem! - felelte Gladys. - Én William Pottsné vagyok, és ez az úr itt a férjem.

Egy sáfrányhajú kis mitugrász vigyorgott fel rám, és nyújtotta a kezét.

- Nem kapta meg a levelemet? - kérdezte Gladys.

- Nem kaptam meg. Milyen levélről beszél?

- Parába küldtem ön után egy levelet, s abban mindent megírtam. Ugye, William?

- Uhum! - felelte William.

- Mit írt meg?

- Azt írtam, hogy nem leszek olyan ember felesége, aki őskori kengurugyíkok után

mászkál, engem pedig itt hagy. Nem leszek olyan emberé, akinek fontosabb a hírnév,

a dicsőség, mint én.

- De hiszen ön...

- Ne vesztegessük rá a szót! Úgyis mindegy. Én csak az olyan embert szeretem, aki

itt marad. Aki itt van.

Elkeseredésemben szerencsés vetélytársamhoz fordultam:

- S ön? Ön mivel érdemelte ki Gladyst? - kérdeztem tőle elkeseredetten. - Milyen

hőstettet vitt véghez érte? Eljutott az Északi-sarkig? Átrepülte az óceánt? Megtalálta

Dárius kincsét?

Mr. William Potts értetlenül bámult rám.

- Legalább azt mondja meg: micsoda maga? Egyetemi tanár? Püspök? Király?

Tengernagy? Miniszter?

- Dehogy kérem - felelte szerényen -, napidíjas vagyok egy ügyvédi irodában, a

Johnson és Merivalnál, a Chancery Lane 41. szám alatt.

- De a kellő pillanatban itt volt, s nem a repülő sárkányok birodalmában - mondotta

Gladys nem minden él nélkül, s én összetört szívvel támolyogtam ki a villa kapuján...