/ Language: English / Genre:antique

b1fc61619fb7c75a1614461c80e57629

Unknown


R. A. Salvatore

A negyedik mágia visszhangjai

Budapest, 1999

BENEFICIUM

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: R. A. Salvatore.

ECHOES OF THE FOURTH MAGIC

Copyright © 1998 by R. A. Salvatore

Published by The Ballantine Publishing Group,

a Del Rey © Book

Fordította: Simon Nóra

Felelős szerkesztők: Győrfi András és Hauck Ferenc Borítóterv: Hawk

DTP: Szigeti Sándor

Levilágítás: TIMP Stúdió

Kiadja a Beneficium Kiadó

Ügyvezető igazgató: a kiadó ügyvezetője

ISBN 963 86003 0 6

1. fejezet:

Ardaz

– Most már megmutathatod, mit rejtegetsz – mondta Arien barátságos hangon. Kényelmesen hátradőlt székében, láthatólag meg volt győződve róla, hogy Del nem jelent rá nézve veszélyt.

– Nem tudom, mire gondolsz – hebegte Del.

– Sok évet megéltem már – mondta Arien. – Sok évszázad hajnalát láttam, és tanúja voltam alkonyulatuknak. Két tucat és még tíz király tündöklése múlt el Caer-Tuathában – Pallendarán –, de én maradtam. – Felegyenesedett, kihúzta magát, és arcvonásai megkeményedtek. – Ne tévessz meg szavaiddal, barátom – figyelmeztette –, mert olvasok a szemedben, és a tekinteted elárulja az igazságot.

Del lehajtotta fejét, be kellett látnia, hogy rajtakapták. Arien kétségkívül tudta, hogy rejteget valamit, de Bellerian azzal bízta meg, hogy tartsa titokban a papírtekercset. Egy kétségbeesett gondolat ötlött agyába, és az elf király szemébe nézett.

– Nem akartam, hogy ezt megtalálják – magyarázta, és akaratlanul is szétáradt arcán a nyugalom, mikor ingébe nyúlt, és belső zsebéből előhúzta az egylövetűt.

– Mi ez? – kérdezte Arien ámulva, és trónjáról felemelkedve meglepetten, mégis kíváncsian vizsgálta az apró tárgyat.

– Egy pisztoly – válaszolta Del abban a meggyőződésben, hogy bejött a csel. – Egy fegyver az én világomból.

Arien visszarettent. Tágra nyílt szemei híven tükrözték, hogy nagyon is jól emlékszik a technika letűnt korának borzalmas fegyvereiről szóló legendákra.

– Ó, ne aggódj! – vigasztalta Del, maga is meglepődve Arien nyugtalanságán. – Nincs megtöltve. – Lehajtotta a csövet, és megmutatta az üres tölténytárat – Látod, nincs benne… nincs… – Megakadt, kereste a megfelelő szót, amit az elf király is megértene: – Nincs benne nyílvessző.

– Akkor meg miért őrizgeted? – kérdezte Arien.

– Nem is tudom – felelte Del őszintén –, talán inkább a pisztoly őriz engem.

A tiéd lehet, ha akarod. – A király felé nyújtotta a fegyvert.

Arien eltaszította a karját, és elborzadva hátrált.

– Nem! – rivallt rá, mire Del idegesen hátrahőkölt. Arien szája mosolyra húzódott, és igyekezett némi nyugalmat erőltetni hangjába: – Nem, barátom, ezt neked kell őrizned – magyarázta, és próbált minél több együttérzést kicsikarni magából. – Súlyos teher ez a te válladon. Tartsd biztonságban és jól elrejtve, mert a te korod borzalmainak nincs helye Ynis Aielle-n.

Del még mindig nem foghatta fel Arien félelmének mélységét, de észrevette, hogy az Ősatya megkönnyebbült, mikor a pisztoly végre biztonságban visszakerült Del ingének belső zsebébe.

– Bölcs döntésedért dicséret illet – szólt Arien. – Helyesen cselekedtél, mikor titokban tartottad.

– Úgy gondoltam, nem volna okos dolog bárkinek is megmutatni – felelte Del.

– És mondd csak – kérdezte Arien – az a másik dolog is ilyen fontos titok?

Del megtorpant, majd gyorsan rávágta – túl gyorsan…

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Nagyon is jól tudod, hogy mire gondolok – győzködte Arien. – Ne játssz velem, barátom! Biztos vagyok benne, hogy alapos okod van a titkolózásra, és én a magam részéről bíznék is benned, és nem feszegetném az ügyet.

Azonban az én helyzetemet is meg kell értened – magyarázta, és közben felállt. – Én vagyok népem ősatyja, és felelősséggel tartozom alattvalóimért.

Nem kockáztathatom a biztonságukat, úgyhogy ki vele, mit rejtegetsz még!

Del határozatlanságával viaskodva félrefordult. Tiszteletben akarta tartani Belleriannak tett ígéretét, ám rá kellett ébrednie, hogy Illuma Ősatyjával való viszonya talán éppen ezen az egy pillanaton múlik. Arien átlátott a szitán, és az Ősatya hangjából ítélve Del tudta, hogy az elf király így vagy úgy, de megszerzi a papírtekercset. Gyorsan, hogy nehogy meggondolja magát, előhúzta a csonthengert, és átnyújtotta Ariennek.

– Ó! – sóhajtott Arien, miközben gondosan szemügyre vette a hengert, anélkül, hogy felnyitotta volna. – Gyanítottam, hogy Mitchell kapitány kihagyott néhány részletet a történetből. Ezt Belleriantól kaptad, nem igaz? –

Kis hatásszünetet tartott. – Szóval találkoztatok Avalon Kóborlóival!

– Honnan tudtad? – kérdezte Del meglepetten.

– Nem sokan tudnának átvergődni Blackemarán – válaszolta Arien. – Mikor Mitchell kapitány a kalandjaitokról beszélt, és kissé belebonyolódott abba, hogyan is jutottatok ki a mocsárból, mindjárt sejtettem, hogy találkoztatok a Kóborlókkal. Mellesleg pedig átvágtatok a területükön, amire az ő tudásuk nélkül szintén nem lenne képes senki.

Delből hosszú, csalódott sóhaj tört fel, amiért nem tudta megtartani a Kóborlók urának adott szavát.

– Bölcs döntésedért megint csak dicséret illet – mondta Arien. – Jól tetted, hogy bíztál bennem, és teljesítetted a kérésemet. – Azzal visszaadta a felnyitatlan csonthengert. – Nem avatkozom bele Avalon Kóborlóinak urával folytatott ügyeidbe. Az elmúlt három évtizedben többször is abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam a kiváló Belleriannal, és tiszteletreméltó férfiúnak ismertem meg. Legnagyobb bánatomra Ungden szemei azóta nyugatra vetülnek, és ez sajnos a mi barátságunk elmélyülésének is gátat szab. Manapság az életével játszik az az illumai, aki kimerészkedik a hegyek közül. Majd egyszer, talán. – Az Ősatya arcára olyan fennkölt kifejezés ült ki, mintha néma imádságba merült volna. Abban a pillanatban Delt megérintette az elf királyból áradó mélységes bánat. Ám Arien egy gyors mosollyal eloszlatta a szomorúság felhőit. – Megkérdezhetem, hogy kinek szánod azt a tekercset?

– Az Ezüst Varázslónak – felelte Del könnyedén. Már nem kételkedett az Ősatya szándékainak nemességében.

– Hát persze! – nevetett Arien. – Rá is fér!

– Megmondanád, hol találom meg? – kérdezte Del.

Arien egy nyugatra néző ablakhoz lépett, és egy hasadékra mutatott, mely magasan a sziklafalban húzódott.

– A mögött a repedés mögött áll Brisenballas, az Ezüst Varázsló tornya –

mondta. – Ott megtalálod, gondolom.

– Hogy jutok fel oda? – kérdezte Del, a megmászhatatlan hegyormot fürkészve.

– Van ott egy lépcső – felelte Arien kaján mosollyal a szája szélén –, de nem lesz könnyű megtalálni, mert Ardaz szemein kívül mindenkinek láthatatlan.

Del tekintetében félreérthetetlenül tükröződött a kétely.

– Nem áll szándékomban lóvá tenni téged – bizonygatta Arien. – A lépcső

tényleg létezik. Nem kell tartanod tőle, mert szilárd, biztonságos építmény, és nem rejt ördögi csapdákat. Most azonban siess, mert már megnyúltak az árnyak, és a Luminas ey-n'abraikenről nem maradhatsz le.

– Az meg mi?

– Ma éjjel megtudod! – felelte Arien mosolyogva. – De most menj, siess!

Del körbepillantott majd esetlenül meghajolt.

– Viszontlátásra! – mondta, mivel nem talált más megfelelő szót, de ostobának érezte magát, amint kiejtette a száján. Újból meghajolt, és sietve elindult kifelé. Az ajtónál azonban megtorpant, és visszanézett Arienre, aki még mindig az ablaknál állt. – Csak még valamit – szólította meg.

Arien felé fordult a folytatásra várva, de Delnek egy pillanatra elállt a szava.

Az elf király arcának egyik felét beragyogták az ablakon beáramló utolsó napsugarak, míg a másik felére már sötét árnyék vetült. Del úgy érezte, ez a

kép híven tükrözi az elfek kettősségét. Ugyanezt a feloldhatatlan ellentétet látta Erinel szemében is: a boldog ártatlanság könnyed szikráját és a mélységes bánat sötét árnyait.

– Miért volt Erinel olyan feldúlt, amikor elfnek neveztem? – kérdezte Del. A szürkület árnyainak mélyéről Arien szeme fenyegetően meredt rá. Del gyorsan hozzátette: – Ez nem sértés.

Úgy tűnt, Arien megelégedett azzal, hogy Del nem akart rosszat.

– Elf – mondta, nagyot sóhajtva, hangja higgadt volt, szinte szelíd. –

Nagyon régi szó; ezt a nevet még azok a Pallendarát lakó calvaiak sütötték rá fajtám elsőszülöttjeire, akik a pusztulásunkat akarták.

Del figyelmét nem kerülhette el, hogy az Ősatya állkapcsa hogy megfeszült népének tagadhatatlanul fájdalmas örökségére gondolva, és maga Del is átérezte új barátja őszinte bánatát. Halk bocsánatkérést mormolt, és távozni készült.

– Várj – szólt utána Arien. Visszafordulva Del látta, hogy Arien arcáról eltűnt a harag és a szomorúság. – Elf – ismételte Arien most már sokkal határozottabban. – A te barátságos ajkaidról nem is hangzik olyan rosszul. Te, DelGiudice, szólíthatsz engem és a népemet elfnek – jelentette ki széles mosollyal. – Ezt parancsolom, és így is legyen!

– Ez igen megtisztelő, Ezüstlevél Arien Úr, Lochsilinilume Ősatyja! –

felelte Del illő tisztelettel. Mélyen meghajolt, majd kiosont a teremből. Útnak indult, hogy megkeresse az Ezüst Varázsló titkos tornyát.

Delt a nyugati fal tövébe vezető útján az elfek kíváncsi tekintete követte.

Örömmel nyugtázta, hogy majd minden rávetülő szempár barátságos volt.

Ryell dühös kirohanása elbizonytalanította az elfek iránta és társai iránt táplált érzéseivel kapcsolatban, de mire elérte a sziklafalat, minden aggodalma szertefoszlott. Kétségek között, mégis telve várakozással, kutatta végig a kőfalat a láthatatlan ösvény után. Sípcsontja valami rendkívül kemény, ám ugyanakkor megfoghatatlan dologba ütközött.

– Csak nem…? – a lélegzete is elállt, ahogy kitapogatta a láthatatlan tárgyat.

És valóban: kezei egy lépcső formáit vették ki.

Elindult felfelé, szorosan belekapaszkodott a sziklafalba, és óvatosan megvizsgált minden egyes lépcsőfokot, mielőtt teljes testsúlyát rábízta volna.

Nem egészen hetven lábnyi magasságot kellett leküzdenie, mégis hosszú időbe telt, mire felmászott a bátorságát próbára tevő lépcsőn. Máskülönben a mélység nem ébresztett volna félelmet benne, de Del most bármennyire is szívből akart hinni a mágia erejében, mégsem hessegethette el, amit az értelem diktált. Szemei azt mondták, hogy a levegőben áll, és hamarosan elkezd zuhanni.

Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor végre feljutott Ardaz otthonának bejáratához. Odalentről csak egy sziklahasadéknak tűnt, de Del most láthatta, hogy a bal oldali fal valójában pár lábnyival beljebb volt, mint a perem, és jobb oldalon pedig összeért vele, szűk folyosót formázva. A rövid átjáró éles kanyarba torkollott, és Del egy aprócska, kerek tisztáson találta magát, amit ugyanaz a selymes fű borított, mint a völgyet. Bár az ég felé nyitott volt, a térséget övező magas sziklafalak örökös árnyas félhomályt vetettek a tisztásra.

A nyugati végében egy kis növésű telvensil állt, az északi falba vésve pedig, mint valami óriási ősi dombormű, egy csillámmal megszórt magányos torony meredezett. Két szűk ablakában, mint egy sárkány figyelő szemeiben, az odabent égő tűz fénye villódzott.

A torony hatalmas fa kapuját ezüst pántok és misztikus rúnákat ábrázoló faragások díszítették. Épp mikor Del a mesteri munkát szemlélte, kivágódott az ajtó, és egy éjkék köntöst és széles ezüst övet viselő, inas aggastyán ugrott elő. Túlméretezett, csúcsos varázslósipkája lötyögött a fején, és folyton szőrtelen arcába hullott, hogy csak hosszú orra és állandóan mozgó szája látszott ki alóla. Kezeivel szüntelenül ruhája zsebeiben kutatott. Zavartságát csak fokozta a zsebeiből előkotort mindenféle gyökér, gyógyfű, kígyó, béka, sőt még egy denevér is előkerült. „Kincseit” szanaszét dobálva, csizmás lábával idegesen toppantott. Izgalmában egyre hangosabban beszélt, és úgy tűnt, mintha szakadatlan szóáradatát az ezüstös fának címezné.

– Desdemona, Desdemona, mondd meg, hová lett? Hová lett? Hová is lehetett! Hiszen itt volt, itt volt nálam. Tudom, hogy itt volt, de hová tűnhetett?! Te tetted el? Fogadjunk, hogy te tetted el, te ostoba macska!

Élvezed, ha bosszanthatsz, mi?

– Rrrr, miau – hangzott a válasz a fa irányából. Tekintetével a hangot követve, Del fel is fedezte a somolygó macskát, amint egy ágon elnyúlva mancsait nyalogatta.

– Ne gyere nekem ezzel! – morogta az öreg kissé összefüggéstelenül. – Te istenverte szörnyeteg! Tudom, hogy te tetted el! Na, csak vigyázz, mert még a végén egérré változtatom a farkadat, ha-ha-ha, aztán majd kergetheted, amíg világ a világ. Az lesz ám a jó móka! Csak nem neked, mi, Desdemona? De nem ám, azt megmondom! Ha-ha-ha!

– Shakespeare – szólt közbe Del.

Az öregnek földbe gyökerezett a lába. Mindkét kezével megmarkolta kalapját, majd lassacskán feltolta a homlokára, és fakó kék szemével Delre meredt.

– Micsoda? – kérdezte.

– Shakespeare – ismételte Del. Az öregember arcát eltorzította a döbbenet. –

Mármint a név. Desdemona egy Shakespeare figura.

– Shakespeare? – mormogta az öreg. Az állát vakargatta, és a szemét forgatta. Úgy tűnt, mintha próbálna emlékezetébe idézni valamit. Delnek ekkor eszébe jutott, hogy Shakespeare egy másik kor, egy letűnt idő költője volt. Éppen azon törte a fejét, hogyan is tudná mindezt elmagyarázni az öregnek anélkül, hogy teljesen összezavarná, amikor az öreg lepte meg őt.

– Shakespeare! – kiáltott fel. – Hát persze! A bárd! A bárd! Mókás volt az öreg cimbora, nem igaz? Hogy is volt? Ja igen, Othello, meg az a fura pipi…

A macska felmordult.

– Bocs, Des – mondta az öreg. – Rosszul mondtam, fura cicus. Nincs igazam?

Az ámulattól Del szinte sóbálvánnyá vált.

– Na, nincs igazam? Fura egy cicus volt, nem?

– Kicsoda? – bökte ki Del végül.

– Kicsoda? Hát Desdemona! Róla beszéltünk, vagy nem? Fura egy cicus volt, fura bizony. De hát melyikük nem volt fura? Én mondom, lökött volt mind! Ha-ha. De milyen lökött! No nem számít. De hová is tettem? Hová is tehettem? Nincs nálad? Nincs, hát persze, hogy is lehetne nálad. Hisz nem is ismerlek. Akkor meg hogy… – Itt hirtelen elhallgatott majd, odaszökdécselt Delhez. Az ugrándozástól sapkája megint az orra hegyéig lecsúszott. Nem vette a fáradságot, hogy visszatolja, csak felszegte a fejét, úgy kandikált ki a karima alól az idegenre: – Te meg ki fia vagy?

– Jeff DelGiudice – felelte Del nevetve. – Te pedig Ardaz vagy, az Ezüst Varázsló?

– Az, persze, persze. De neked, fiam, nagyon különös neved van. Felettébb különös! Del-dzsu-disz. Hallottam ilyen neveket, de még régen, a másik…

Az öreg hirtelen remegni kezdett, és levegő után kapkodott:

– Te ismerted Shakespeare-t! – hörögte, és szőrtelen szemöldöke fölé tolta kalapját, hogy jobban szemügyre vehesse Delt. A fiatalember egyenruhájának szabása és szintetikus anyaga ismerősnek látszott, és homályos emlékeket idézet egy rég letűnt korból, még Aielle hajnala előttről, mikor ő is ilyet hordott. A vele szemben álló férfi a régi világ szülötte volt!

– Az ősök lépte hallik országunkban! – rikoltotta Ardaz, és kezeit a levegőbe lendítve, ugrott egy nagyot.

Majd mikor rájött, hogy titkot kürtölt szét, gyorsan Del szájára szorította a kezét, és így csitította:

– Ssss! Ssss! – Beletelt pár pillanatba, mire ráébredt, hogy ő volt az, aki kiabált, és elengedte Delt.

– No Del, állok szolgálatodra, és örvendek a szerencsémnek. Ha-ha-ha, de még mennyire! Egy két lábon járó legenda az udvaromban. Ez ám a nagy megtiszteltetés.

Del megpróbált témát váltani, hátha így sikerül lecsillapítani a fékeveszett varázslót:

– Mit keresel?

– Keresel? – visszhangozta Ardaz, miközben megint az állát vakargatta. –

Kicsoda?

– Hát te – felelte Del.

– Engem keresel? – óbégatott Ardaz, immár teljesen összezavarodva.

– Nem! – nyögte Del. – Mikor megérkeztem, épp kerestél valamit.

– Én?

– Igen, te!

– Ja, persze, kerestem. Egy tollpihét. Egy sastollat

– Minek neked az a sastoll, hogy így égen-földön kerested?

– Földön? – visszhangozta Ardaz. – Ismerem ezt a szót: Föld. – Megvakarta az állát. – Hmmm… Minek is? Ja igen, hogy elmozdítsam azt az átkozott sziklát. – A tisztás keleti végében terpeszkedő sziklatömbre mutatott. – Mi másra kéne nekem egy tollpihe.

– A tollpihével akarod elmozdítani a sziklát? – kiáltott fel Del, szinte már a haját tépve.

– Természetesen nem.

Del nyöszörögve a tenyerébe temette arcát.

– Kissé ideges természet vagy – állapította meg a varázsló szárazon, mire Del újra felnyögött. – A tollpihe természetesen a varázslathoz kell. Mi máshoz kellene? Mi máshoz? Azzal lebegtetem ki a sziklát az udvaromból.

Del szemei felcsillantak.

– Varázslat? – mondta, és vigyorgott, mint egy fakutya. – Azt én is szeretném megnézni. De szerintem hamarabb megtalálnád azt a tollat, ha levennéd a kalapodat. Túl nagy rád, alig látsz ki alóla.

– Túl nagy rám? – hápogta Ardaz. – Még hogy túl nagy rám! Ez az én saját, külön bejáratú kalapom. Már hogy lenne nagy rám! Persze, mikor még volt hajam, nem lötyögött ennyire. De egyszer csak puff, felcsapott a tűz, a hajam meg puff, nem volt sehol. Ez meg itt azzal jön, hogy nagy rám a saját kalapom. Arcátlanság!

– Nem tudtam – mentegetőzött Del. – Szörnyen restellem.

– Még jó, hogy restelled! No, de fátylat rá, végül is valóban nem tudhattad.

Honnan is tudhattad volna.

– Tényleg nagyon szeretnék látni egy varázslatot – mondta Del, igyekezvén megakadályozni, hogy a varázsló figyelme megint elterelődjék. – Nincs más megoldás?

– Más megoldás? Mire?

– Hát a szikla elmozdítására.

– Még egy gyerek is tudja, hogy tollpihe nélkül nem lehet lebegtetni –

fortyant fel Ardaz. – De várj csak! Hmmm… igen, talán van más megoldás.

Annyira meg akarok már szabadulni attól a feneette sziklától. Talán a

kaboom” működik. Azt hiszem. Te mit gondolsz, Des? – kérdezte a macskát, de az abban a pillanatban egy elborzadt nyávogást hallatva eltűnt egy odúban.

– Rád aztán lehet számítani! – morogta a varázsló. – Tudjátok mit?

Megcsinálom. Meg én! De jaj! Hol a pálcám? A pálcám nélkül meg se próbálom. Nem, nem. Kizárt dolog. Ó, egek, csak azt ne mondd, hogy a pálcámat is elhagytam. A pálcám nélkül tényleg nem tudom megcsinálni –

magyarázta Delnek, de amint kiejtette a szavakat, valószínűleg a fiatalember arcára kiülő mélységes csalódottság láttán, vonásai megenyhültek, kisimultak.

– Hát jó, legyen – mondta, és nagyot nyelt. – Menni fog így is. Csapjunk bele!

Ardaz az állát vakarta, és maga elé motyogva próbálta összerakni a varázsigét.

– Megvan – mondta végül. – Így jó lesz, én mondom, így jó lesz!

Kicsit megköszörülte a torkát, helyrebillentette a kalapját, és karjait körkörösen lengetve, misztikus nyelven kántálni kezdett. Majd amikor észrevette, hogy Del szájtátva mered rá, hirtelen megállt.

– Ne engem bámulj, te fajankó! A sziklát figyeld!

Del gyorsan elfordult, mire Ardaz folytatta a varázslást, majd pár pillanat múlva kaboom! A kezeiből kicsapódó villám milliónyi diribdarabra hasította a kőtömböt.

Del majd' összeesett az ámulattól.

– Atya világ! – kiáltotta –, ezt meg hogy a… – Megperdült maga körül, és megpillantotta Ardazt: a varázsló féllábon ugrált, és mint valami őrült madár, kezeivel eszeveszetten csapkodott. Ujjaiból aprócska füstpamacsok szálltak fel.

– Jaj nekem, jaj-jaj-jaj! – óbégatott a varázsló, de hangja az arcába hullott kalap alól csak tompán szólt. – Jaj-jaj-jaj-jaj-jaj!

– Jól vagy? – ordította Del, és odarohant hozzá.

– Jól, jól – hallatszott a kissé higgadtabb válasz. – Tudtam én, hogy a pálcám nélkül nem kéne próbálkoznom.

Del leemelte a kalapot a varázsló teljesen tar koponyájáról, és döbbenten látta, hogy Ardaz homlokának közepébe egy ékkő volt foglalva. Egy ezüstös holdkő.

– Azért egész jó kis lövés volt – mondta Ardaz kajánul nevetve, és barátságosan Delre kacsintott.

– Tökéletes – hagyta helyben Del szórakozottan. Tágra nyílt szemei az ékkőre meredtek.

– Mi ütött beléd, fiam?

– Az a kő a homlokodon… – kezdte Del.

– A jelem? – kérdezte Ardaz.

– Már láttam ilyet.

– Ez a mágia jele. Nem sok ilyen mászkál. Nem bizony. Négy ilyen létezik összesen kerek e világon. És nem is láthatja akárki. De akkor meg hol láthattál… ja persze, bizonyára jártál Pallendarán, és Istaahl fehér gyöngyét láttad.

– Nem, sose jártam Pallendarán – felelte Del. – Thalasinak is volt ilyen köve?

– Ííííjaaaaaaaaa! – visította Ardaz föl-alá ugrálva. Szemeivel az eget pásztázta, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban démonok rohanják meg őket. – Sss! Sss! – kiáltotta, és tenyerét Del szájára tapasztotta.

– Soha többet ne mondd ki ezt a nevet! Soha, soha! – Még szorosabban Del szájára nyomta a kezét, miközben tekintetével a közelgő végzet jeleit kutatta.

A varázsló szorítása hihetetlenül erős volt, Del hiába próbált volna szabadulni. Ardaz annyira elmélyült az ég kémlelésében, hogy tudomást sem vett Del vergődéséről, míg azt nem vette észre, hogy a fiatalember arca kezdett kékes árnyalatúvá válni. Akkor végre elengedte.

– Bocsáss meg, nem akartam – mentegetőzött Ardaz –, de a Fekete Boszorkánymester nevét nem szabad a szánkra vennünk. Hallatára odasereglenek a lesben álló gonosz szellemek. Egyébként igen, volt egy köve neki is. Egy zafírja, minden ékkövek leghatalmasabbika. Mély, mélységesen mély kék volt. Mármint kezdetben; de később feketévé vált, mikor az ő szíve fekete lett. Igen, igen. A legfeketébb zafír. De könyörgöm, ugye nem azt láttad?!

– Az a kő, amit én láttam, zöld volt. Egy smaragd. Még Avalonban.

– Clas Braiyelle – suttogta Ardaz, hangja lágy lett, simogató, mintha a gyönyörű boszorka nevének említésére nyugalom áradt volna szét az ereiben.

– Láttad Brielle-t. Áldott vagy fiam, bizony áldott. Kérlek, mondj el róla mindent.

– Szívesen – felelte Del –, de előbb át kell adnom neked valamit. – Előhúzta a tekercset, és a varázsló felé nyújtotta. – Belleriantól kaptam. Azt mondta, te tudni fogod, mire való.

Ardaz kikapta a csonthengert Del kezéből, lepattintotta a dugót, és kivette az ívet.

– Ez az! – kurjantotta. – Ez az! Ez az! Csodálatos! Mesés! Fenséges! A varázsige! – kiáltotta oda Delnek magyarázatképpen, a fiú döbbent arcát látva.

– A varázsige, amivel visszanöveszthetem a hajamat! De várj csak! Mi ez? –

visította, mikor észrevett valamit a tekercs szélén. – Jaj, ne! Maszat. Kíváncsi ujjak nyoma. Megérintetted. Jaj, ne!

– Nem tudtam… – magyarázkodott Del.

– Mindent elrontottál – hörögte a varázsló. – A múltkor is ez volt. Valaki összefogdosta a tekercset. A tüzet kellett volna jobban lángra lobbantania, de ehelyett puff, pont bele a képembe! És most tessék, ezt is jól elintézted. Ó

egek, még az is lehet, hogy a fülemből nő majd ki a haj.

– Rettentően sajnálom! – mondta Del, és ajkába harapva próbálta magába fojtani a nevetést.

– Szerinted ez vicces? – mordult rá Ardaz. Igyekezett haragosnak tűnni, de ahogy elképzelte magát a füléből kinövő hajjal, ő sem tudta megőrizni fagyos arckifejezését. – Ami azt illeti, szerintem is az. Ha-ha-ha. Gondold el! Vicces, tényleg nagyon vicces.

Mikor abbahagyták a nevetést, Del elmesélte kalandjait, de nem úgy mint Mitchell Arien udvarában. Őszintén és részletesen elmondott mindent, ami megesett velük. A varázsló érdeklődéssel hallgatta. Különösen az keltette fel a figyelmét, amikor Del arról számolt be, hogy álmában egy zöld szem nézte.

Háromszor is elismételtette magának az Avalonról szóló részt.

A csillagok már magasan ragyogtak, amikor Del meséje végére ért.

– Ó, Avalon! – sóhajtotta Ardaz. – Az illumaiak Clas Braiyelle-nek nevezik.

Találó becenév. – Hangjából hirtelen eltűnt minden él, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy az Ősök megjelenésének hatalmas jelentőssége van az ő

világában. – Irigyellek, hogy láthattad, de a helyedben nem dicsekednék senkinek ezzel az élménnyel.

– Miért? – kérdezte Del. – A két kóborlónak, Andovarnak és Belexusnak is elmondtam, és nem voltak haragosak.

– A kóborlók bölcsek. Nagyon bölcsek – felelte Ardaz. – Bellerian tekintete vezérli őket. Emlékeznek a múltra, és ismerik Brielle erejét és jóságát. A legtöbb ember és sok illumai is fél a boszorkától, és ezért kerülnének téged, ha tudnák, hogy láttad. A Hold Gyermekei elfeledték, hogy mi mindent tett értük a régmúlt időkben. Hah, sokan azt is elfeledték, hogy én, Ardaz, mit tettem értük az ő koruk eljövetelének hajnalán. Szomorú időket élünk.

– Vissza kell mennem – motyogta Del –, vissza hozzá, Avalonba.

– Ha mindaz, amit elmondtál igaz, akkor azt hiszem, ő is szívesen látna viszont téged. – A varázsló elmosolyodott. – De hadd gondolkozzam még ezen. Most menj, fiam, siess vissza a városba. Hamarosan felkel a hold. Jól sejtem, hogy nem akarsz lemaradni az ünnepről?

– Te is eljössz? – kérdezte Del.

– Talán – felelte Ardaz –, de most még sok mindent át kell gondolnom.

Nagyon sok mindent.

2. fejezet:

Luminas ey-n'abraieken

Del elhagyta a tisztást, és óvatosan elkezdett leereszkedni a láthatatlan lépcsőn. Kezdetben még bizonytalanul, gyanakodva lépkedett, hisz elevenen élt benne az emlék, hogy még napfénynél is mennyi nehézségébe került feljutni. Hamarosan azonban rájött, hogy a sötétség hű szövetségesként szegődött mellé. A karnyújtásnyira magasodó sziklafal így is jó fogódzót nyújtott, és az, hogy az alig derengő fényben nem látta a láthatatlan lépcsőfokokat, legalább nem mondott ellent minden logikának.

Mikor úgy félúton járhatott, a völgy északnyugati része felől felhangzó énekszó ütötte meg a fülét. Elfek százai, az egész város egyetlen ünnepi kórusban egyesült. Del nem tudta kivenni a szöveg értelmét, mert az elfek a maguk különös, igéző nyelvén, a magusin nyelven énekeltek, de a ritmus és a hangzás híven tükrözték a dalban rejlő érzelmeket. A dallam vidám volt, mégis titokzatos, szinte természetfeletti, mintha csak a menny és a csillagok foghatnák fel értelmét.

Mikor végre – neki ügy tűnt, rettentő sok idő telt el – földet ért a völgyben, és rohanvást csatlakozott az elfek gyülekezetéhez, a fülbemászó dallam még mindig ott lebegett az esti szélben. Billyt Sylvia és Erinel társaságában találta.

Mitchell és Reinheiser is ott voltak, kicsit távolabb. Épp tanácskoztak.

– Hol voltál? – kérdezte Billy, mikor Del odaért hozzájuk. – Már mindenhol kerestünk.

– Akadt egy kis elintéznivalóm – felelte Del –, ez minden. Semmi lényeges.

Billy nem feszegette az ügyet. A gondolat, hogy Delnek némi titokzatos elintéznivalója akad, teljesen helyénvalónak tűnt számára. Abban azonban biztos volt, hogy barátjának valami különös élményben volt része. A legénység összes életben maradt tagja közül egyedül Del fogadta el ezt a világot teljes szívvel és lélekkel, és minden jel arra mutatott, hogy Aielle és lakói viszonozzák érzését. Bárki, akivel eddig találkoztak, nagy megbecsülésben részesítette Delt.

Sylvia bocsánatkérő arccal fordult Delhez:

– Remélem, apám nem bánt nagyon durván veled – mondta, és Del tudta, a

lány aggodalma szívből jön. – Meg kell értened, hogy rendkívül veszélyes időket élünk.

– Sylvia – szakította félbe Del, és szája akaratlanul is mosolyra húzódott – a te apád egy csodálatos, nagyszerű elf.

– Már megint kimondtad azt a szót! – tiltakozott Sylvia.

– Arien nem bánja – magyarázta Del –, sőt, ő maga, a néped Ősatyja személyesen engedélyezte nekem, hogy használjam. Becsület szavamra.

– Nincs ebben semmi sértő – fűzte hozzá Billy.

– Nem vitatkozom – sóhajtott Sylvia megadón. Nem tudott ellenállni a vigyorgásuknak. – Azt hiszem, az határozza meg igazán egy szó értelmét, ahogyan kimondjuk.

– Mi ez az egész éneklés? – kérdezte Del.

– Luminas ey-n'abraieken – felelte Sylvia.

Del erre csak a vállát vonogatta.

– Abraieken ünnepséget, táncot jelent – magyarázta Sylvia. – A hely neve pedig, ahová elvonulunk, Shaithdun-o-Illume. – Lágyan énekelni kezdett: Luminas ey-n'abraieken

Holdfény hegyi párkánya,

Járd a szabadság táncát,

Nyughatatlan éj fia s leánya.

Tükör-szikla csilláma

Tivriasis végtelen dala

Emeld karod az ezüstös magasba

Hosszú s fényes legyen útja

Luminas ey-n'abraieken

Shaithdun-o-Illume!

Fényed csak nekem ragyog.

Sylvia észrevette, hogy dala elnyerte Billy és Del tetszését, ez pedig mosolyt csalt az ő arcára is.

– Minden hónapban megüljük ezt az ünnepet – magyarázta. – A holdtölte három éjszakáján át tart a mulatság, amikor a párkány ezüstös fényben úszik, és táncos lábak ropják a táncot Tivriasis dalára. Majd meglátjátok!

Megígérhetem, hogy élvezni fogjátok.

Az őket körülvevő tömeg elhalkult.

– Most már csendesedjetek el – szólt Erinel hármójukra. – Mindjárt kezdődik. A nagybátyám meghozta a Fénypálcát.

A gyülekezet szótlanul várakozott, a fáklyákat kioltották. Ezüstlevél Arien

állt velük szemben egy sziklatalapzaton. Csak alakja körvonalai rajzolódtak ki a csillagfényben. Egyik kezében egy göcsörtös pálcát szorongatott, másik kezével a bot gombját dörzsölgette – Illu lumin-bel! – parancsolta a botnak. A fogantyú fokozatosan izzani kezdett, egyre erősebben, míg lágy fénybe vonta Arien alakját. A király ekkor szorosan két marokra fogta a botot, és a tömeg felé mutatta. Az elfek egy hangon válaszolták: – Illu lumin-bel! – A pálca hirtelen engedelmeskedett egyesült akaratuknak, és a gombja szikrázó fényt ontott.

Arien átadta a pálcát Ryellnek. Mögöttük, a sziklafalban sötéten tátongott egy alagút bejárata.

Az Ősatya megvárta míg a felbolydult tömeg elcsitul, majd így szólította meg alattvalóit:

– Négy vendég csatlakozik hozzánk ma éjjel – jelentette be. – Távoli országokból érkezett férfiak. – Mint ahogy várni lehetett, halk moraj futott végig az összegyűlteken. – Csendet! – parancsolt rájuk Arien. – A hold hamarosan felkel; nincs már sok időnk. Shaithdun-o-Illume vár ránk.

Mindenki keresse meg a helyét!

Nevetgélés, énekszó és nagy nyüzsgés közepette az elfek szertartásos sorba rendeződtek, és ezzel kezdetét is vette az ünnepség.

– Fogd meg a kezem, DelGiudice – mondta Sylvia –, és állj be mögém. Te pedig, Billy Shank, fogd meg a másik kezem, és menj előttem. – Így tettek a többiek is, és az elfek egymás kezét fogva egyetlen hosszú, élő láncot képeztek. Arien vezette a menetet, kezében a Fénypálcával, mögötte pedig Ryell haladt. Egyetlenegy szakadás volt a láncban, mert a sorban Del után következő Mitchell nem volt hajlandó megfogni Del kezét. Del szerint ez a gyerekes viselkedés igazán nem illett egy olyan férfihez, aki a vezető tisztét követelte magának.

Kizárólag a pálca fényétől vezetve léptek be az alagútba. Már pár lépéssel Arien mögött is alig lehetett látni, azok pedig akik száz, netán kétszáz lépéssel lemaradva követték, vaksötétben tapogatóztak a kanyargó alagútban. Az elfek számára ez az egység, a kapcsolat és az egymásba vetett bizalom próbája volt.

Az hogy megtalálják az utat a szanaszét heverő kőtömbök között vagy az egyenetlenül kifaragott lépcsőfokokon, egyedül és kizárólag az előttük haladón múlt: ő volt ugyanis a kapocs a fény felé. A feketeségben megtett pár botladozó lépés után Mitchell ráébredt makacs dühének dőreségére, és megragadta Del kezét.

Bár az alagút mindössze néhány száz ölnyi mélységig hatolt a hegy gyomrába, a lassú tempó és a kanyargó út sokkal hosszabbnak tüntette fel az utazást. Különösen Del számára, aki egész úton kénytelen volt Mitchell végeláthatatlan zsörtölődését és panaszáradatát hallgatni.

– Shaithdun-o-Illume! – kiáltotta Arien, mert messze előttük felderengett egy fényfolt, és az elfek újult lelkesedéssel kezdtek énekelni és ujjongani.

Az alagút kijáratában hirtelen egy férfi alakja tűnt fel, és Arien csodálkozva megtorpant.

– Ki lehet ez? – kérdezte Ryell félelemmel a hangjában. A közelmúltban rengeteg különös dolog történt, amik közül csak egy volt az Ősök megjelenése, és Ryell sok társával együtt biztosra vette, hogy Illuma olyan válságba sodródik, ami egész népének létét veszélyezteti. – Előttünk senki sem lépett be az alagútba, és a shaithdunhoz nem vezet más út.

– Nos, ami azt illeti, jobb is lesz, ha szeditek a lábatokat. – Az ismerős hang eloszlatott minden félelmet. – Mondhatom, nem szép dolog elkésni.

– Könyörgöm, ne! – hörögte Ryell. – Mit keres itt ez a vén bohóc?

– Amennyiben csatlakozni kívánsz az ünnepséghez, be kellett volna állnod a sorba – közölte Arien a varázslóval, és az alagút kijárata felé indult. – A szokásokat nem lehet áthágni.

– Hogy csatlakozni kívánok-e az ünnepséghez? – visszhangozta a varázsló kissé zavartan. – Jaj nem, nem. Nem azért jöttem. Különben, miért akarnék csatlakozni, ha nem is lesz ünnepség?

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Arien komoran. Gyanakvása csak súlyosbodott, mikor a varázsló eléje lépett, és így elzárta előle a kijáratot.

– Kotródj el az útból, te vén bolond! – förmedt rá Ryell ingerülten.

– A Fénypálcának az alagútban kell maradnia. – Ardaz hangja hirtelen higgadttá és halálosan komorrá vált. – És ma éjjel nem lesz ünneplés.

Ryell tiltakozni próbált, de Arien kiolvasta a varázsló szeméből, hogy valami baj van, és barátja torkára fojtotta a szót. Az Ősatya ugyanis jól ismerte Ardaz kedélyváltozásait, ezért őszinte aggodalommal fordult hozzá:

– Veszély van készülőben?

– Ungden kémei a Hegykapunál vannak – hangzott a zord válasz. –

Sajnálom, de ha kimentek a párkányra ünnepelni, bizonyosan észrevesznek.

– Honnan tudod, hogy ott vannak? – morogta Ryell kétkedően. – Ha ez megint csak ugratás…

– Tudom! – vágott vissza Ardaz, és Ryell a varázsló puszta hangjának erejétől hátrahőkölt.

– Sose jöttek még ilyen közel – motyogta Arien.

– Sose volt még Ungden ilyen elszánt – felelte Ardaz komoran. További gondolatait, miszerint valami Ungdennél, a trónbitorlónál sokkal sötétebb hatalom áll Illuma hollétének felderítésére tett kísérlet mögött, nem kellett kimondania. Tisztában volt vele, hogy Lochsilinilume minden szülötte osztozik ebben a félelmében.

Bár nyilvánvalóan szomorúsággal töltötte el, hogy le kell fújnia az

ünnepséget, Arien bölcsen megfogadta a varázsló tanácsát.

– Mondd meg nekik, hogy adják tovább! – utasította Ryellt, és kezébe nyomta a Fénypálcát. – Eljött az idő, hogy népünk készülődni kezdjen. Az ünneplés várhat.

– Arien – kesergett Ryell. – Biztos vagy benne, hogy tönkre akarod tenni ezt az estét emiatt a pojáca miatt?

– Utasítsd a népet, hogy menjenek vissza a városba! – Arien higgadt volt, de megingathatatlan.

Ryell dühösen sarkon fordult, és elindult a sor mentén visszafelé, de Arien még nem fejezte be.

– Gyűjtsd össze a kilenc másodszülöttet, és kísérd őket a shaithdunhoz! Úgy hiszem, ideje tanácskoznunk.

– Kívánsz még mást is, uram? – morogta Ryell maró gúnnyal.

– Igen – felelte Arien megfontoltan. – Szólj a lányomnak és Erinelnek, hogy hozzák a látogatóinkat! Azt hiszem, ez az ügy őket is érinti.

Arien az alagút kijáratánál várakozott, hogy köszöntse az érkezőket.

– Tanácskozásunk lehet, hogy komor lesz – mondta Delnek és Billynek –, de legalább a legjobbkor jöttetek, hogy a legfényesebb pompájában pillanthassátok meg Lock-sh'Illume-ot, a Holdtavat.

A két fiatalember kilépett a párkányra, és be kellett látniuk, hogy az Ősatya a legkevésbé sem túlzott. Egy öblös szurdok lapos peremén álltak. A hegytorkot csillámeres sziklafal vette körül, amely felül tölcsérként kiszélesedett, mintha az éjszaka egét akarná magához ölelni. A perem alatt függőlegesen hullott alá a sziklafal, és sok száz lábbal lejjebb egy mély, hideg hegyi tóban ért véget. Az alagúttól pár lépésnyire balra egy patak tört fel a sziklák közül, majd alábukott, egyenesen le a szakadékba. Ez volt Tivriarsis, aki igéző dalával és a szurdok alján levő víz sötétjébe vezető útján, a sziklaszirtek közt lejtett táncával hősi kalandok és misztikus tájak képeit csalta a szívekbe.

Egyedül a hegytorok déli oldalán volt egy nyílás, ami kis törésként indult odalent a tónál, de felfelé egyre szélesedett, és így a teljes déli vidék megnyílt a néző előtt. Napfénynél tisztán látható volt a Hegykapu és Avalon, de éjjel csak a déli hegyvonulat árnyai és a mögötte elterülő calvai alföldön néha-néha felvillanó fények voltak kivehetők.

Fáklyákra legfeljebb csak a legsötétebb éjszakákon volt szükség, mert a csillámmal gazdagon erezett kövek még csillagfénynél is elegendő

világosságot vertek vissza. Ilyen teliholdas éjszakán a perem kísérteties ezüstfényben ragyogott.

Del megbabonázva szemlélte az előtte kibontakozó szépséget, mikor egy

öreg ember lépett mögé, és megveregette a vállát. Del először nem ismerte fel az öreget, mert bár ugyanolyan kalapot és köntöst viselt, mint Ardaz, de hosszú fehér szakálla, bozontos szemöldöke és jóval a nyakszirtje alá érő, hullámosan leomló ősz haja volt. Vállán jókora holló gubbasztott. Ardaz volt az, ki más – döbbent rá Del, mikor a varázsló a szakállára mutatott, és cinkosan hunyorított rá.

Az elképedt fiatalember gyengéden megrángatta a szakállat, mire a varázsló szórakozottan felvihogott, majd megperdült és elviharzott, hogy az alagútból a párkányra kilépő többieket is üdvözölje. Del magában nevetgélve követte.

Örült, hogy Ardaz is eljött, és azon töprengett, hogy az öreg vajon milyen varázslattal előzte meg őket, és ért előttük a sziklaperemre. Talán madár képében érkezett, mint az, amelyik a vállán üldögélt. Vagy seprűn utazott, mint a régi mesekönyvek vasorrú bábái.

Mikor a tanács utolsó tagja is kilépett az alagútból, Arien leült háttal a sziklafalnak, és arra szólította fel a többieket, hogy ők is foglaljanak helyet félkörben vele szemben. Az Ősatya alig vette észre, mikor a tanácstagok elrendeződtek, szeme annyira a hegyek között délre néző nyílásra szegeződött, esze pedig távoli századokban járt. Ő volt az elsőszülött az illumaiak második generációjában, az első elf szülőktől született elf, és az első

Illumában született gyermek. Emlékezetébe idézte azt a percet, mikor kilépett a shaithdunra, és először pillantotta meg Loch-sh'Illume-ot. Ugyanezen a nyíláson keresztül a fiatal Ezüstlevél Arien aznap a széles déli síkságot is meglátta, és ráébredt, hogy Illuma Vale-en és az azt körülölelő

Kristályhegységen kívül még rengeteg dolgot rejt ez a világ. Az apja akkor hozzá lépett, és a hatalmas Pallendaráról, az elfek által Caer Tuatha-nak nevezett városról, a csodálatos Avalonról, Clas Braiyelle-ről és a közöttük elterülő széles mezőkről mesélt neki.

Shaithdun-o-Illume Arien szívéhez nőtt. Olyannyira, hogy mikor Tivriarsis, a felesége és lányának, Sylviának anyja, meghalt, itt keresett vigaszt. Azon az éjszakán a patak dala megérintette a lelkét, mert az örömteli dallamban felfedezni vélte azt a melódiát, ami a társául választott elf leány életét irányította. Ezért a patakot az ő emlékére nevezte el, és ugyanazon az éjjelen megalapította a Luminas ey-n'abraieken hagyományát.

Arien mosolyogva idézte fel azokat a régi időket, amikor ő, Tivriarsis és Ryell kiszöktek Illumából, és bejárták Avalon erdejét, vagy a calvai síkság északi szegélyét. De azok más idők voltak. Ben-rin és utódainak napjaiban biztonságban voltak. Mostanság, mióta Ungden, a trónbitorló ül a déli trónon, nincs az az illumai, aki kimerészkedne a hegyek nyújtotta menedékből.

Arien arcáról lefagyott a mosoly. Calvanok, Ungden csatlósai a küszöbük

előtt táboroznak. Még a gyönyörűséges Illuma, Lochsilinilume, Aielle elfjeinek szentélye is veszélyben forog. Szentélye – merengett Arien –, vagy börtöne? A mellette ülő Ardazhoz fordult.

– Mennyi időm van még hátra? – kérdezte lágy hangon. – Megérem még azt a napot, mikor végre elmehetek Pallendarába? Esetleg még a tengerben is úszhatom?

Ardaz szemébe könny szökött, mert mindannyiuk közül ő értette meg leginkább Arien reményvesztettségét. A kérdés szónoki volt és megválaszolhatatlan, mert Arien az elfek ősatyja volt, fajtájának elsőszülöttje, akit a varázslók a hosszú élet ajándékával áldottak meg. Ardaz ebben a pillanatban, ahogy ott ült, hátát a sziklafalnak vetve, szörnyen öregnek látta Arient. Mióta Ungden magához ragadta a hatalmat, Arienre szörnyű nyomás nehezült, és mint egy ketrecbe zárt állat, elvesztette életkedvét, és lassanként úrrá lett rajta a fásult közöny. Ardaz tudta, hogy ez a végét jelenti. Még a Luminas ey-n'abraieken is csak átmeneti vigaszt nyújtott. Más elfek is a halandóság jeleit mutatták. De mindannyiuk között talán leginkább Ryell, aki folyton dühödt elkeseredettséggel rótta az útját. Ardaz gyakran leült tornyának, Brisen Ballasnak bejáratához, a titkos völgyet kémlelte, és a Hold Gyermekeit siratta. Ez a kedves nép, amely mindenkihez igaz barátsággal közeledett, igazán jobb sorsot érdemelt volna. Annyi mindent tehetnének Aielle lakóiért, gazdagíthatnák az életüket. Ha legalább…

– Ha legalább egyetlen esélyt adnának neked – motyogta Ariennek. Az Ősatya azonban már éppen készült megszólítani az egybegyűlteket, és nem hallotta meg a varázsló szavait.

Bár Arien tiszte lett volna megnyitni a tanácskozást, a dühödt Ryell megelőzte. Remélte, hogy az ünnepségnek legalább egy részét megmentheti, nem volt türelme kivárni a többieket.

– Honnan tudsz a kémekről? – förmedt rá Ardazra. – Vagy ez is csak egy újabb tréfa?

Arien nem perelt a barátjával, mert tudta jól, Ryellnek mennyire szüksége van a Luminas ey-n'abraieken adta szabadságérzetre. Ugyanúgy, mint neki, Ryellnek is az jelentette a legnagyobb gyönyörűséget, ha táncolhatott a holdfényben. Olyankor végre megszabadult a dél felől közeledő ellenség okozta feszültségtől, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy ettől megfosszák.

– Ez nem tréfa – felelte a varázsló komoran. – Bár csak az volna! Bárcsak!

De sajnos nem az.

– Délre mutatva így folytatta: – Nem sokkal azután, hogy te elmentél, megidéztem egy jó kis forgószelet, hogy rakjon rendet. De Desdemona mint rendesen, most is feltétel nélkül megbízott bennem, úgyhogy fogta magát és elrepült. – Gúnyosan a hollóra vicsorított. Del összezavarodva bámult rájuk,

hisz ő Desdemonáról úgy tudta, hogy macska. – No, ő elhúzott, én meg megidéztem a forgószelet. Eddig minden simán ment. – Dühösen megfricskázta a holló csőrét, majd hangját letompítva, úgy, hogy csak Desdemona hallja, hozzátette: – A levelek visszanőnek ám.

– No, de hol is tartottam? Ja, igen. Épp visszavettem a ruháimat, mikor Des rémült szárnycsapkodások közepette megérkezett, és az izgalomtól alig bírta elmondani, hogy calvaiakat látott a délkeleti átjárón keresztül Hegykapuhoz közeledni.

– Egy madár! – ordította Ryell. – Egy madár károgása miatt kellett megszakítanunk az ünnepséget? – Felpattant, és dél felé nézett, a Hegykapu sötétjébe. – Te öreg, én az ég adta világon semmit sem látok odalent. Hol van a híres tábortüzük? Vagy talán élvezik a sötétet? – De abban a pillanatban, hogy elhagyták ajkait a gúnytól fröcsögő szavak, egy tábortűz lángja lobbant fel a sötét pusztán. Ryell majdhogynem a szakadékba tántorodott, mikor megpillantotta, és a többiek is a döbbenettől levegő után kapkodva álltak fel.

Egyedül Arien, aki mindig hitt a varázsló szavának, nem volt meglepve.

– Úgy látom, Ryell, bocsánattal tartozol annak a madárnak – mondta az elf király hűvösen.

– Sose merészkedtek még ilyen közel – állapította meg Ryell alázatos hangon. – Mit jelentsen ez?

Az Ősatya eltökélte, hogy megőrzi a nyugodt hangvételt, s most csöndesen így felelt:

– Ez azt jelenti, hogy Ungdennek valami sejtelme kell legyen a hollétünkről, hisz bizonyára nem hiszi, hogy Illuma csupán egy legenda. Vagy éppenséggel nem jelent semmit. Nem tudhatjuk biztosan.

– De igen, Arien, biztosan tudhatjuk – szólt közbe Ardaz. – Des kihallgatta őket. Utánunk kutatnak és azt is tudják, hogy itt vagyunk a közelben.

Del a varázslót fürkészte. Valami megváltozott rajta. Egyszer már látta a varázsló komoly arcát, mikor Brielle-ről beszéltek, de ez most – még sokkal őszintébbnek tűnt. Ardaz azelőtt rendkívül erőteljes, szinte eszeveszett volt, de minden ugrabugrálása ellenére egy törékeny, öreg embernek tűnt. Del aggódott is, hogy még a végén kárt tesz magában. Most azonban minden félelme elszállt; a varázslóból csak úgy áradt az erő, természetfeletti hatalom lengte körül. Ardaz azelőtt bolondnak tűnt, most azonban nem lehetett nem észrevenni a szemében lobogó értelmet és tudást. Ez a tudás mélyebb volt annál, amit egy halandó felfoghat. Ekkor az igazság Ardaz személyét illetőleg, és Calae különös meséjének burkolt célzásai hirtelen teljes súlyukkal Delre szakadtak. Az előtte álló férfi varázsló volt, a Négyek egyike, akiket a Colonnádok képeztek ki Aielle első napjaiban. Ez a férfi már több mint tizenkét évszázadot megélt, és ismeri a másik világot még a holokauszt előtti

időkből! A felfedezés okozta döbbenet hatására Del száján majdnem kicsúszott az igazság.

– Akkor mi el vagyunk veszve – hallatszott az egyik elf gyötrelmes sóhaja a többiek mormogása közt.

– Nem – vágta rá Arien zordan, és határozott hangjára az egész csoport elnémult. – Nem vagyunk elveszve. Még ha a calvaiak rá is lelnek az alagút bejáratára, sose találják meg a földalatti labirintusból kivezető utat.

– De ha mégis – vágott vissza Ryell zordul –, mi alig tudunk felmutatni háromszáz lándzsát, míg egyedül Caer Tuatha több ezerrel jön ellenünk.

A gyülekezet széléről Hollis Mitchell egyre növekvő kíváncsisággal figyelte az elhangzottakat. Egy lehetséges háború gondolata felébresztette érdeklődését. Úgy gondolta, hogy ha adott a lehetőség, a megfelelő időben hatalomra kerülhet efelett a primitív népség felett. A fegyverekről szerzett ismeretei önmagukban eldönthetik a győztes kilétét ebben a kardforgató világban.

– Elkerülhetetlen a háború? – kérdezte a rá jellemző türelmetlenséggel.

– Háború vagy mészárlás – motyogta Ryell.

– Ha Ungden megtalál minket – felelte Arien –, akkor elpusztít bennünket.

Dühe mélyen a múltban gyökeredzik. Szerinte, mivel mások vagyunk, meg kell halnunk.

– Ismerős – suttogta Billy, mire Del beletörődötten bólogatott.

Mitchell felállt, és peckesen a tanácskozók körének közepébe lépett.

– Nem vagytok elveszve – jelentette ki fennhangon, és karjait széttárta, mint valami megváltó, aki az illumaiak megmentésére érkezett. – Az én világomban olyan módszereink és fegyvereink voltak, amelyekkel nagy túlerőt is képesek voltunk legyőzni. – Itt szünetet tartott, azt várta, hogy majd a többiek lelkes kiáltásokkal bíztatják, hogy folytassa.

De ezt hiába várta. Míg a másodszülöttek legtöbbje döbbenten ült, Ardaz arca elfehéredett az iszonyattól, Arien pedig felpattant, és dühödten kifakadt.

– Hallgass! – parancsolta az Ősatya. Mitchell egy fejjel magasabb volt Ariennél, és kétszer annyit nyomott, mint a karcsú illumai. Az indulatos Ősatya most mégis a kapitány fölé tornyosult. – Aielle-n nincs helyük a ti fegyvereiteknek meg a ti módszereiteknek!

– Hadd beszéljen! – követelte Ryell. Arien a beszélő felé fordult, arca eltorzult a meglepetéstől és a megújult dühtől. – Talán még hasznát vehetjük a mondandójának – mondta Ryell, és nem hátrált meg.

Arien szemei kimeredtek.

– A teljes pusztulás fenyeget! – üvöltötte Ryell, mintha ez önmagában igazolná nézőpontját. – Ungden egy zsarnok! Jobban kiérdemeltük, hogy ezen a földön járjunk, mint ő és a szánalmas emberei! Mi lesz a születési

jogainkkal?

Arien körbepillantott. Tisztában volt vele, hogy ez a beszéd nem az ő

malmára hajtja a vizet. Ryell is tudta jól, hogy az elf király ebben a kérdésben megingathatatlan. Szavait ezért nem is neki címezte, hanem a többi másodszülöttnek, akik éppúgy megelégelték már a félelmet és a bujkálást.

Lochsilinilume-on nem volt parancsuralom: a tanács akarata engedményekre kényszeríthette az Ősatyát.

Több ponton folyt a vita, és rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Mitchell burkolt javaslata reménytelenül megosztotta a tanácsot. Arien tanácsot kérőn nézett Ardazra. A varázsló határozott, hajthatatlan tekintettel nézett vissza, megerősítvén Arien ösztönös megérzéseit és félelmeit.

– Nem – jelentette ki Arien kereken. – Többet hallani sem akarok erről. Nem bocsátkozom háborúba, és nem hozom vissza az e-Belvin Fehte előtti emberek módszereit. Talán elfelejtettétek a borzalmakról szóló legendákat? A puszta létünk köt minket erkölcsileg. Hiszen ez Aielle lényege! Nem követhetjük el még egyszer ugyanazokat a hibákat.

– És ha megtalálnak minket? – vetette fel az egyik másodszülött.

– Akkor megtesszük, amit meg kell tennünk – vetette oda Arien.

– Akkor már túl késő lesz – mormogta Ryell.

Mitchell visszahátrált Arien dühének láttán, és újból csatlakozott a társaihoz.

– Kapitány! – sziszegte Del összeszorított fogakkal és a dühtől remegve. –

Nem azért vagyunk itt, hogy kirobbantsunk egy újabb háborút.

– Természetesen nem – szólt közbe Reinheiser –, de fontolóra vetted már, hogy esetleg azért vezéreltek minket ide, hogy biztosítsuk a jó oldal győzelmét? Az összecsapás elkerülhetetlennek tűnik.

Bár őszintén elgondolkodtatta, hogy Reinheisernek talán igaza lehet, Del még nyugtalanabb lett azt illetően, hogy Mitchell vajon kit tart a „jó oldalnak”. Mélyen a szívében tudta, hogy a kapitány céljai önzők, és nem Ynis Aielle javát szolgálják.

Del fenntartásai ellenére is meg volt győződve arról, hogy kell lennie jobb megoldásnak is. Irtózott a háborútól és a vele járó minden iszonyattól és fájdalomtól. Abban a pillanatban, élete legmélyebb válságában megvilágosodott előtte, hogy ha ebben a vészterhes időben nem tart ki elvei és eszményei mellett, akkor ők nem mások, mint haszontalan szócséplők. Del hitt benne, miután látta az aranypajzs mögötti pusztítást, hinnie kellett benne, hogy a viszály megoldására nem az erőszak, hanem egyedül az értelem szolgálhat.

– Kell, hogy legyen más megoldás – mondta Del a tanácsnak. –

Küldhetnénk követeket Ungdenhez, hogy bebizonyítsuk, nem jelentünk rá

nézve veszélyt, és békében akarunk élni Calvával.

– Erre semmi esély – válaszolta Ardaz. – Ez biztos, hogy nem működne.

Ismertem Ungden elődjét. Ő is pont olyan hajthatatlan volt, mint ez a makacs bolond. A trónbitorló szemléletét nem lehet megváltoztatni. Jártam Caer…

huhh, Pallendarán azon az éjszakán, mikor Ungden elfoglalta a trónt. Tanúja voltam kegyetlen módszereinek és szíve gonoszságának. Hidd el nekem, esélye sincs a békének, amíg Ungden van uralmon a városban!

– Valóban. Ungden minden tettével igazolta, hogy egy sárkány szíve lakozik benne – adott neki igazat Arien is. – És attól félek, egy még gonoszabb hatalom bújik meg a trónja mögött – motyogta Ardaz az orra alatt.

Hosszú, kellemetlen csend állt be, amelyet sokáig nem tört meg senki. Arien gondosan mérlegelte gondolatait, mert tudta, Illuma minden lakója az ő bölcs vezérletére van utalva.

– Sylvia és Erinel – szólalt meg végül. – Vezessétek vissza vendégeinket a városba. Szállásoljátok el őket házamban, ahonnan – és itt már a férfiakhoz intézte szavait – ne távozzatok. Az előttünk álló vita csak a tanácstagok füleinek való. Hajnal előtt valószínűleg nem térünk haza.

Mind a hatan felálltak, hogy indulnak. Mindannyiuk fejében rengeteg kérdés és javaslat kavargott, de Arien hangjából nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a helye annak, hogy szóljanak. Együttesen fejet hajtottak, kivéve Mitchellt, és az alagút irányába vették útjukat.

– Az alagútban találtok fáklyát – szólt Ardaz, mire Sylvia bólintott.

Reinheiser döbbenten megtorpant, és a varázslóra bámult. A fizikus ismerte saját kiváló megfigyelőképességét, és tudta, hogy a Fénypálcán kívül nem volt más fáklya az alagútban, azt pedig visszavitték az elfek. Más meg a bejárat közelében sem járt, mióta ők megérkeztek a párkányra.

Mégis, mikor beléptek az alagútba, valóban egy fáklya hevert a lábaik előtt.

És mikor Erinel felemelte, a vége varázslatosan lángba borult.

Del nem volt meglepve.

Amint a kis csapat távozott, a titkos tanács sok vitával és civakodással meg is kezdte munkáját. Két, egymással szöges ellentétben álló vélemény alakult ki arról, hogy milyen lépéseket kellene tenni. Ryell és támogatói meg akarták fogadni Mitchell tervét, és lesből letámadni a calvaiak seregét, hogy így győzzék le Ungdent, mielőtt még Illuma ellen mozgósíthatna. A másik nézet szerint, amit Arien képviselt, a háborút mindenáron el kell kerülni, ameddig csak lehet, és a Calván belülről érkező megoldásban, például egy Ungden elleni felkelésben kell reménykedni. Forrongó, dühödt szóváltás pattant ki, ami végül nem vezetett eredményre. Mikor az ég alján már a hajnal fényei derengtek, Arien bezárta a tanácskozást.

– Úgy tűnik, megosztottak vagyunk – mondta. – Reménytelenül megosztottak, legalábbis jelenleg. Ezért, mint a nép Ősatyja, a következő

döntést hozom: maradunk a rejtekünkön és várunk, amíg nem tudunk meg többet a kialakult helyzetről. – Szavai nyomán morgás kezdődött Ryell csoportjában. – És senki – folytatta Arien a zúgolódás ellenére – nem hagyhatja el a várost, kivéve azokat, akiket e tanács indít küldetésbe.

– És mi lesz a vendégeinkkel? – piszkálódott Ryell. – Mégiscsak emberek!

Én nem bízom meg bennük.

Ardaz nehézkesen megmozgatta tagjait, és megcirógatta Desdemonát, aki időközben újra fekete macskává változott.

– Mégis megbíznád azt a Mitchell nevűt, hogy vezessen minket Calva ellen

– vetette oda neki Arien élesen.

– Nekem csak a Calva legyőzésére irányuló tervei kellenek – vágott vissza Ryell. – Tanulmányozni akarom, hogy okulhassunk belőle. A vezetést nem bíznám rá.

Arien lehunyta szemét, hogy csak szíve szavára hallgasson. Érezte, hogy most még várnia kell az alkalmas pillanatra, és hagynia, hogy az események irányítsák. Mert egyszerűen nem tudnak még eleget ahhoz, hogy merész lépésre szánják el magukat, és egy elhamarkodott döntés mindannyiuk vesztét okozhatja.

– Ami a vendégeinket illeti – parancsolta –, a tőlünk telhető minden kényelmet meg kell adni nekik. – Újból zúgolódás támadt. – De – tette hozzá Arien, hogy elcsitítsa a zsémbelőket – nem hagyhatják el szobáikat, és az ajtajuk elé őrt kell állítani.

Körbenézett a tanács tagjain: szemei elárulták, hogy döntésében megingathatatlan, ugyanakkor tekintetével szinte könyörgött a jóváhagyásukért, hogy oldozzák fel a vezérség kínzó nyomása alól.

– Egyetértünk – felelték a többiek.

– Bölcs döntés – fűzte hozzá Ryell.

Ardaz is így vélte, ám ő azt is tudta, hogy egy hang az erdőből Delt hívja. A varázsló félt a hangtól, mert nem értette, miért így szólítja, és azt is tudta, hogy hívása meghallgatásra talál.

– Akkor, mivel mindannyian egyetértünk, fejezzük be a tanácskozást, és térjünk vissza a városba – indítványozta Arien. – És reménykedjünk – tette hozzá komoran –, hogy a trónbitorló szemei nem akadnak meg otthonunkon.

3. fejezet:

Türelem

Delt nem nyugtalanította különösebben, mikor délelőtt felkelvén azt tapasztalta, hogy nem hagyhatja el a szobáját. Az éjjel Avalonról álmodott, és most még minden gondolatában ott kísértett a látomás, ahogy egy holdfényes mezőn táncol a tündérszép Brielle-lel. Mindaz, ami körülvette, amennyiben nem Avalon volt, teljesen elvesztette jelentősségét, így aztán egy szoba épp annyira megtette, mint az egész város.

Billyt azonban kellemetlenül érintette a hír. A kalandjaik kezdete óta egyfajta szenvedélymentes, sztoikus magatartást alakított ki. Még akkor is, mikor a tenger mélyéből kiemelkedve viszontlátták világukat, Billy egy vállrándítással és zord eltökéltséggel vette tudomásul a szemmel láthatólag teljes pusztulást. A kelletlen beletörődést, mint védőpajzsot viselte. De eközben tudta jól, hogy a fegyelem, mely feltétlenül szükséges a megingathatatlanság megőrzéséhez, kétélű fegyver lehet. Megvéd ugyan a búskomorsággal és a csüggedéssel szemben, de ehhez egy ilyen kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen helyzetben el kell kerülnie az érzelmi magaslatokat, melyek csupán szakadékokkal körülvett csalóka fennsíkok.

Mostanáig jól sáfárkodott ezzel a pengével, még Avalon varázsos csáberejével szemben is.

De Billy önfegyelme mostanra a végéhez közeledett. Az elfek között töltött délután alatt nagyon szívéhez nőtt Illuma és annak népe: az örömteli dalaik, táncaik és a gondtalan életvitelük. Most döbbenten ült, lezuhanván a fennsíkról, melyre nem állt szándékában felkapaszkodni, és csüggedten bámult ki szobája keskeny ablakán az odakint zajló bolondozásra. Mert bár Ungden árnyéka vetült az elfekre, szüntelen mókázásuknak még ez sem tudott véget vetni.

A folyosó túloldalán levő szobában Reinheiser igyekezett lecsillapítani a dühöngő kapitányt.

– Hogy merészelik – üvöltötte Mitchell, és a heves tiltakozástól a nyakán kidagadtak az erek. – Képesek bezárni azok után, hogy felajánlottam nekik a segítségemet!

– Csalárd ajánlat – horkant fel Reinheiser, mert elég jól ismerte Mitchell

vágyait és törekvéseit ahhoz, hogy tudja, a kapitány senkin nem segítene anélkül, hogy az ne vinné őt is közelebb a saját céljaihoz. Ezek a gyermeteg, gondtalan elfek nem fértek meg Mitchell végső terveiben. Talán felhasználja, vagy akár rabszolgáivá teszi őket, de – és ebben Reinheiser egy percig sem kételkedett – segíteni rajtuk biztosan nem áll a kapitány szándékában.

– Ezt meg hogy értsem? – puhatolódzott Mitchell körültekintően.

– Ugyan már, kapitány. Csak nem akarja azt mondani, hogy komolyan ki akar állítani egy sereget ezekből a szerencsétlen teremtésekből?

– Nem – vallotta be Mitchell, és gúnyosan felnevetett. – De ezt nekik nem kell tudni.

– Persze, nem is tudják – értett egyet Reinheiser. – És ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy legalább néhányat sikerült a maga oldalára állítania.

– És erre tessék, ez a hála! – Öklével a lelakatolt ajtóra csapott. – Valahogy ki kell jutnom innen.

– Gondolom, Calvába akar eljutni.

– Persze, hogy Calvába. Méghozzá Ungden udvarába.

– Ahol is átveszi a hatalmat? – tűnődött a fizikus. – Mindazonáltal nem hiszem, hogy Ungden az a fajta, aki csak úgy átadja a nehezen megszerzett trónját.

– Nem is várnám el tőle – hagyta helyben Mitchell. – De talán megjutalmaz egy más világból érkezett kiváló hadvezért, aki tálcán hozza elé legádázabb ellenségét, mondjuk valami udvari méltósággal, vagy netán egy saját kis királysággal.

– Bárhogy is legyen, ez már szilárd alap lenne önnek egy hadsereg felállítására – okoskodott Reinheiser.

– Egy puskákkal felszerelt sereg felállítására – erősítette meg a kapitány, kéjes gyönyörrel kóstolgatva a hatalom ízét.

– És hogy akarja előállítani a fegyverzetüket? – kérdezte Reinheiser. – Egy fegyver alkatrészeinek ismerete még nem elegendő a gyártáshoz. Van itt egyáltalán megfelelő keménységű érc? És mi lesz a puskaporral?

– Meglesz, ne aggódjon – erősködött Mitchell.

Reinheiser szája mosolyra húzódott:

– De még mennyire! – mondta. – Vagy ha nem is lesznek puskáik, az itt látottnál akkor is jóval fejlettebb fegyverzetünk lesz.

Mitchell bólintott, úgy tűnt, meg van elégedve a válasszal.

– Akkor majd én leszek a világ ura – jegyezte meg hűvösen, és széles mosoly terült el arcán. De mindez csak időleges enyhülést hozott elkeseredett dühében, és hamarosan újból elsötétült a tekintete. – Mi értelme ennek az egésznek? – hörögte. – Az egész csak egy álom. Ha ki is jutnánk ebből a szobából, bár úgyse jutunk ki, ebből az istenverte völgyből akkor sem

találnánk meg soha a kijáratot.

– Dehogyisnem – felelte Reinheiser, és most az ő képe ragyogott. Egy papírtekercset húzót elő a köpönyege alól és átnyújtotta Mitchellnek. A kapitány, mikor kitekerte a papírt, látta, hogy az egy térképet ábrázol, amely megmutatja a Hegykapu felé kivezető utat.

– Ezt meg honnan szerezte?

– Én magam csináltam.

– De hogyan?

– Gyerekjáték – felelte Reinheiser –, mikor az elfek bekísértek minket ide a völgybe, számoltam a lépéseket és megjegyeztem minden kanyart és folyosót, ami mellett elhaladtunk az alagútban.

– Szóval ezért adta be nekik azt a dajkamesét, hogy fél a barlangoktól –

mondta Mitchell –, hogy a fal mellett haladhasson.

Reinheiser unalmat színlelve bólogatott, hogy úgy tűnjék, mindez csupán csekélység egy ilyen ragyogó elmének, mint ő.

– A térkép nem tökéletes, de a célnak megfelel. Ezzel biztos kijutunk innen.

– Ravaszabb, mint gondoltam – vigyorgott Mitchell. – Mikor indulunk?

– Türelem, barátom, türelem – felelte Reinheiser. – Ha a közvetlen veszély elmúlik, az elfek lazítani fognak az őrségen. És akkor…

– És akkor – vágott közbe a kapitány széttárt karokkal, mintha egy tömeghez intézné szavait –, mindenki Mitchellt dicsőíti, Aielle urát! – Hangos nevetésben tört ki.

Reinheiser is nevetni kezdett, bár ő kevésbé szívből jövően. A fizikus tudta, hogy még más erőkkel is meg kell küzdeni, amiket Mitchell számításba sem vett. És igazság szerint a kapitány hatalomvágyát teljességgel nevetségesnek tartotta.

Aznap késő délután Ardaz és Ryell az emelvény szélén ücsörögtek, míg Arien gondterhelten fel-alá járkált a trónteremben.

– Arien, engedd útjára – kérlelte Ardaz. – Benne megbízhatunk.

– Még hogy megbízhatunk! – kiáltott fel Ryell. – Mégiscsak ember! Hogyan is hihetnénk, hogy bármi jó lakozik benne? Az emberek eddig csak gyűlölködést mutattak az illumaiakkal szemben. Ha megtalálnak, azon nyomban megölnek mindannyiunkat. És te még azt kéred, hogy egy ilyenre bízzuk az életünket?

– Lévén hogy ember vagyok magam is, nem veszem jó néven az efféle kirohanásokat – közölte Ardaz, bár valójában megértette Ryell fajtája iránt érzett keserűségét. Közszájon forgó történet volt Illumában, hogy Erinel szüleit, Ryell bátyját és sógornőjét, emberek mészárolták le egy hegyi úton, mikor Erinel még gyermek volt. Arien nem hitt a történet igazában, ő inkább

azt gyanította, hogy a szerencsétlenül járt párt útonálló karmok támadták meg, és bár Ardaz sem hitte, hogy emberek követték el a gaztettet, nem volt bizonyítéka, melynek segítségével szembeszállhatott volna Ryell szilárd meggyőződésével.

– Te más vagy – replikázott Ryell –, te varázsló vagy és eléggé ártalmatlan.

– Mi dolga lehet a boszorka erdejében? – kérdezte Arien, visszaterelvén a társalgást az eredeti medrébe. Ardaz és Ryell között könnyen veszekedés törhetett ki, és Arien tapasztalatból tudta, hogy ha engedi, hogy eltérjenek a tárgytól, ezek ketten képesek órákon át civakodni.

– Ezt kérdezem én is – felelte Ardaz. – De mi a csuda dolga van itt, minálunk? Tudjátok, azt hiszem, őt minálunk sokkal hatalmasabb erők vezérlik útján. Sokkal, sokkal hatalmasabb erők. Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne feltartóztatnunk. Még a végén magunkra haragítanánk őket, azt meg, belátjátok ti is, nem akarhatjuk. Nem, ha vissza kíván térni Avalonba, hát csak hadd menjen.

– A többieknek is szabad utat adjunk, hogy elhagyhassák Illumát? –

kérdezte Ryell fogait vicsorítva. – És hagyjuk, hogy ezek a sosem látott erők, amikről beszéltél, a pusztulásba sodorjanak minket?

– Nem, természetesen nem! – vágta rá a varázsló. – Én csak arról az egyről beszéltem, amelyiket DelGiudicenak hívnak. Ő pedig, merem állítani, rászolgált a bizalmunkra.

– Az már szentigaz – helyeselt Arien. – Mindezek ellenére, nem értem, hogy mit akarhat tőle a boszorka.

– Biztos mókussá akarja változtatni, hogy az ő fáin ugrándozzon – szólt közbe Ryell.

– Most már túl messzire merészkedsz! – rivallt rá Ardaz, és ahogy felugrott, szemei dühösen villámokat szórtak. Ryell egyáltalán nem volt meghatva, és a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Szilárdan ragaszkodott hitéhez, miszerint a varázslók ügyefogyott, vén bolondok, a boszorkányok meg csupán a gyermeki képzelet szüleményei.

– Elég legyen, Ardaz! – parancsolt rá Arien, de a varázsló nem hátrált meg.

Arien a veszekedők közé lépett, és hajthatatlan, metsző tekintettel viszonozta a varázsló tüzes pillantását.

– Mikor harminc évvel ezelőtt visszatértél hozzánk, megfogadtad, hogy tiszteletben tartod szavam, és engedelmeskedsz törvényeinknek – mondta neki Arien határozottan, ellenkezést nem tűrő hangon.

Ardaz zsörtölődve leült.

– Ryell évei nem olyan számosak, mint a mieink – békítgette Arien a varázslót. – Nem emlékezhet a Smaragdboszorkára, vagy a régi időkre, mikor még mágia töltötte meg a levegőt. Azok az idők neki már csak a kandallótűz

mellett hallott meséket jelentik.

– Akkor jobb lesz, ha megtanulja! – morogta Ardaz, de a méreg hamarosan helyet adott az emlékezetét elöntő letűnt idők képeinek.

– Arien – szólt nyugodtan. – Idézd fel a régmúlt napokat, Ben-rin és Umpleby meg az Igazság Sziklájának napjait. Akkoriban sokat tettem a szüleidért és az övéikért, és cserébe nem kértem mást, csak a barátságotokat és a bizalmatokat. Most bízz bennem, könyörgöm! Engedd el DelGiudice-t.

– Szerinted mi célja van vele? – kérdezte Arien.

– Fogalmam sincs, mi célja van a fiúval – felte Ardaz –, csak azt tudom, hogy a maga útját kell választania, és most úgy döntött, Avalonba megy.

Engedd útjára, Arien. Vannak barátaim, akik majd szemmel tartják.

Megígérem.

Arien mélyen a szívében tudta, hogy Del megérdemli és megszolgálta az illumaiak bizalmát, de ugyanolyan jól tudta a következményeket is. Ryellt és még sokakat felbőszítene, ha elengedné Delt, és a megosztottság ezekben az időkben nagyon nem szolgált a javukra.

Végül azonban úgy döntött, hogy a szívére hallgat, mert ha elhallgattatja a lelkiismeretét, az még Ungdennél is nagyobb vészt hoz rájuk. Az óvatosság feláldozása kisebb veszteségnek tűnt. Sziklaszilárdan, mégis együttérzőn Ryell szemébe nézett és így szólt: – DelGiudice távozhat.

Ryell elfordult.

– Csodálatos! – kiáltott Ardaz.

– De csak akkor – folytatta az Ősatya –, ha a calvaiak eltisztultak a Hegykapu körüli dombokról.

– Desdemona most is őket figyeli – jelentette a varázsló boldogan. – Majd ő

értesít engem, ha elkotródtak.

– Azon a napon a másik három is szabadon mozoghat majd a völgyben –

mondta Arien. – Ki kell tapasztalnunk, hogy ők is megérdemlik-e a bizalmunkat.

Ryell fékeveszetten és a dühtől rángatózva fordult vissza, és mélyen megvető tekintetet lövellt Arienre.

– Csillapodj, barátom – nyugtatta Arien. – Téged nevezlek ki a másik három őrzésének felügyeletére, és te magad fogod DelGiudice-t a barlangjáraton át a Hegykapuhoz kísérni. Onnan láthatod majd, ahogy belép Clas Braiyelle-be, és ha a béke és rend erdeje magába fogadja, magad is meggyőződhetsz róla, hogy nem Ungden, a trónbitorló barátja.

– És a másik háromnak is vissza kell térnie szobájába, és ott kell töltenie az éjszakát – javasolta Ryell.

Arien örömmel nyugtázta, hogy barátját ugyan nyilvánvalóan felbőszítették döntései, mégis szemmel láthatólag kész elfogadni őket.

– Úgy lesz, ahogy kívánod – hagyta rá Arien.

– Akkor én is meg vagyok elégedve.

Del szíve repesett az örömtől, mikor Ardaz meghozta neki a hírt, hogy visszatérhet Avalonba. Billy szintén örömében táncra perdült, mikor megtudta, hogy hamarosan újra szabadon járhat-kelhet az elfek között. A varázsló azt gondolta, hogy jót tesz velük, mikor értesítette őket Arien döntéséről, valójában azonban a két férfi egyre szerencsétlenebbül érezte magát, ahogy a napok csigalassúsággal teltek, és Desdemona még mindig késlekedett a jó hírrel, hogy a calvai felderítők elvonultak.

Ezalatt az idő alatt Sylvia és Erinel gyakori látogatók voltak a két fiatalember szobájában, enyhülést és vigaszt hozva nekik. Csodálatos mesékkel szórakoztatták egymást, és hamarosan meleg barátság alakult ki négyük között. Del azonban kissé csalódott volt, hogy sem Sylvia sem Erinel nem osztozott lelkesedésében, hogy visszatérhet Avalonba. Bármikor, ha szóba hozta Brielle-t, aggódva és sajnálattal a szemükben néztek egymásra, mintha csak tudnának valamit a boszorkáról, amiről neki fogalma sem volt, és az első adandó alkalommal témát változtattak. Del kezdte megérteni, miért intette Ardaz, hogy ne hangoztassa, hogy találkozott a boszorkával. Bár annyira képtelenségnek érezte, hogy alig tudta felfogni, mégis be kellett látnia, mennyire igaz volt a varázsló megfigyelése: még Illuma jólelkű népe sem tudta teljes mértékben elfogadni az erdő boszorkáját.

Ardaz az ideje döntő részét a másik szobában töltötte. Többet beszélgetett Reinheiserrel mint Mitchell. Összeillő páros voltak, mert a fizikus figyelmes hallgatóságnak bizonyult, a varázsló pedig imádott beszélni. Reinheiser folyton arra unszolta Ardazt, hogy meséljen Istaahlról, a Fehér Varázslóról, és Pallendara városáról, amelyet az elfek Caer Tuathának neveztek. Ám akárhogy is erősködött, nem tudta rávenni a mágust, hogy többet elmondjon Morgan Thalasiról, a Fekete Boszorkánymesterről, mint a Négy Híd Csatájáról és az első mutáció előtti időkről szóló jól ismert történetet.

Végül nem sokkal az után, hogy a hatodik napon elköltötték a reggelijüket, Desdemona visszatért Ardazhoz, és jelentette, hogy a Hegykapunál újból tiszta a levegő.

– Sokáig időztek itt – mondta Arien, mikor a varázsló jelentést tett neki. –

Gondolod, hogy találtak valamit?

– Ó nem – felelte a varázsló –, csak nagyon makacsok. Ennyi az egész.

– Reméljük a legjobbakat – mondta erre Arien. – Menj, tájékoztasd DelGiudice-t! Bizonyára máris útra akar kelni. És mondd meg a többieknek is, hogy elhagyhatják szobáikat!

– Ó, ez egyszerűen csodálatos! – kiáltotta Ardaz, és kiiramodott a teremből.

– Vidd magaddal Erinelt, és együtt kísérjétek ki DelGiudice-t! – utasította Arien Ryellt.

– Igenis, Ősatyám – felelte Ryell –, és jaj neki, ha az erdő kitaszítja!

– Nem fogja.

Nem sokkal később Arien és Ardaz búcsút vettek hármójuktól az alagút bejáratánál, a völgy nyugati pereménél.

– Induljunk már – türelmetlenkedett Del. – Szemkötőt kapok? – kérdezte kezét előre nyújtva.

– Nem, barátom – mondta Arien egy oldalpillantást vetve Ryellre. – Most szembekötés nélkül teheted meg az utat.

– Ez nagy megtiszteltetés számomra – hebegte Del meglepetten. – De az igazat megvallva, jobban örülnék, ha bekötnétek a szemem. Ha valami balul üt ki és foglyul ejtenek a calvaiak, mindannyiunknak jobb, ha nem tudom idevezetni őket. Még ha akarnám se.

Ardazból kitört a nevetés:

– Na tessék, Ryell! Láthatod, megállta az ostoba kis próbádat.

Arien is szélesen elmosolyodott.

– Reméltük, hogy ilyen bölcsen fogsz dönteni. – Tekintetét ismét Ryellre vetette. – Reméltük, hogy gondod lesz rá, hogy ne tedd kockára a biztonságunkat. – Azzal átnyújtott neki egy csuklyát. – Az ég legyen veled barátom! Várni fogom a visszatérésed.

– Visszajövök – biztosította őket Del. – Most azonban Isten veletek. És vigyázzatok Billyre helyettem is. – Vállára vette a csomagot, amit előre elkészítettek neki, felöltötte a csuklyát, majd Ryell és Erinel között belépett az alagútba.

– Na, ez is elment – motyogta Mitchell.

Nem messze álltak Reinheiserrel.

– Jobb is, hogy elmegy – mondta Reinheiser –, csak az útjába állna, kapitány, ha tudná, hogy mit forgat a fejében.

– Ez egy ócska kis féreg – fröcsögte Mitchell – ,de egyszer még eljön az én időm, és akkor eltaposom.

Reinheiser csak bólintott. Nem kívánt hozzáfűzni semmit.

Delnek a Hegykapuhoz vezető út nem tűnt hosszúnak. Várakozással telve haladt végig az alagúton, majd az ösvényen. A lába szinte nem is érte a földet.

Alig tudott nyugodtan megállni, mikor végre eljött az idő, hogy Erinel leoldja a szembekötőjét.

– Kiértünk a mezőre. Itt van előtted a cél – morogta Ryell, és a távolban sorakozó fákra mutatott. Szemmel láthatóan boldog volt, hogy az egész ügynek majdnem a végére értek.

– Ardaz tudni fogja, ha visszatérek? – kérdezte Del. – Nem szívesen ácsorognék itt.

– Igen, tudni fogja – biztosította Erinel –, és ne aggódj, lesz majd itt valaki, aki fogad, és visszavezet Lochsilinilume-ba. De most már rajta, indulj!

– Akkor viszontlátásra! – válaszolta Del, és elrohant Avalon és az álmai felé. Szíve majd kiugrott a helyéből.

De mikor az erdőhöz ért, nem találta a bejáratot. Elfogyott az út! Zavartan kutatott, föl-alá járkálva a fák mentén, de sehol sem lelt ösvényre. Sőt, úgy tűnt, az erdő mindig ott a legsűrűbb, ahol éppen keresgél. Mintha a fák folyton összezsúfolódnának előtte, így próbálva elzárni előle az utat. Sehol sem talált akkora nyílást, amin beléphetett volna.

– Különös – suttogta.

A kapuboltozat alatt Ryell egy nyílvesszőt helyezett az íjára.

– Bácsikám, ne! – kiáltotta Erinel.

– De igen! – torkollta le Ryell. – Ez Arien akarata, és ebben mindannyian egyetértettünk. Nézd meg saját szemeiddel Erinel, Clas Braiyelle nem fogadja be! Ez az ember Ungden kéme. Ezt biztosra veheted, és mindannyiunkat tőrbe csalt.

Megfeszítette az ideget és kúszni kezdett a mezőn át. Erinel feszülten követte.

Del az erdőnél állt és a fejét vakarta.

– Nagyon különös – motyogta, újdonsült varázsló barátja hangját utánozva:

– felettébb különös.

4. fejezet:

Clas Braiyelle

Ryell felemelte íját, és Del szívére célzott.

– Bácsikám, kérlek! – könyörgött Erinel, és megragadta a nyílvesszőt. –

Kell lennie más megoldásnak! Meg fogja adni magát.

Del nem vette észre őket, pedig egészen közel jártak hozzá. Földbe gyökeredzett lábbal bámulta az élő falat. Alig múlt egy hete, hogy itt járt, pontosan ezen a helyen, és az ösvény, amin haladtak, éppen ezek között a fák között kanyargott. De most ösvénynek se híre, se hamva. Az elfek Clas Braiyelle-nek, „Brielle otthonának” hívták ezt a helyet, és egy ilyen név mélyebb értelmet hordozott. Ahogyan a Talasdun Morgan Thalasi sötétségének meghosszabbítása volt, úgy tükrözte Clas Braiyelle névadójának szellemét. Mikor Del átutazott az erdőn, megérezte azt a mágikus sugárzást, ami Brielle nevével fémjelezte Avalon minden apró részletét, de csak az illumaiak ősatyja, Ardaz és a kóborlók voltak képesek igazán megbecsülni a boszorka és erdeje közti kapcsolatot. Olyan könnyedén tudta megváltoztatni az ösvények irányát és bezárni a határokat, mint ahogy kezét ökölbe szorította, és úgy látott a madarak szemével, mint a sajátjával. Egyek voltak, ez az asszony és a föld, amit táplált. Lelki és szellemi társak, akik tökéletes harmóniában járják az idő útjait.

– Vedd el a kezed! – parancsolta Ryell, és kitépte Erinel kezéből a nyilat, hogy újra az íjra helyezze. – Túl sokáig hallgattam a hazudozásait, és nem érdekel, hogy megadja-e magát! Ez az ember megkapja, amit ő és a fajtársai megérdemelnek. – Visszafordult, hogy újból célba vegye Delt, de Del eltűnt.

Eltűnt egy Avalonba vezető úton.

– Clas Braiyelle befogadta! – kiáltott fel Erinel. – Nem csapot be minket, és te mégis az életére törtél!

Ryell egy szót sem szólt. A megkönnyebbülés és a kérlelhetetlen dühe közt vergődött.

Del szaporán lépdelt az ösvényen, útközben fütyörészett és dudorászott. A nap idebent sokkal melegebben és barátságosabban sütött, a fák között susogó szellő pedig a tavasz ellenállhatatlan illatát és hangját hozta. Mióta

megérkeztek ebbe a különös, új világba, ez volt az első alkalom, hogy teljesen egyedül maradt, mégsem félt, sőt egészen felszabadultnak érezte magát.

Otthonosan és szívesen látottnak érezte magát ezek között a fák között, fogalma sem volt róla, hogy Avalon csak azért fogadta be, mert kockán forgott az élete.

Aznap reggel mindenben Brielle jelét látta: a frissen életre kelt, mámoros rovarrajoktól nyüzsgő, virágba borult árokpartokban és az örökzöld ligetekben, a hideg téli szelek sötét és büszke túlélőiben. A hegyi olvadástól megduzzadt patakok dalában pedig az ő szellemének áramlását vélte hallani.

A boszorka azonban mindvégig rejtve maradt szemei elől. Del sosem törte a fejét azon, hogy is fogja megtalálni. Azt gondolta, hogy egyszerűen csak ott lesz, hogy fogadja őt, mikor a területére lép. De Avalon hatalmas erdőség volt, sok-sok mérföldre nyúlt nyugat és még több mérföldre dél felé. Olyan lelkesedéssel hajszolta ezt az álomképet, hogy nem mérhette fel az előtte álló feladat nagyságát.

Aznap reggel nem találkozott a boszorkánnyal, ezért kissé csalódottan ült le elkölteni ebédjét. De kedélye gyorsan derűsebbre fordult, mert amint éppen egy kis tisztáson üldögélve egy süteményt majszolgatott, amit még az elfek csomagoltak be neki, a környező bokrokból néhány nyúl dugta ki fejecskéjét, hogy alaposabban szemügyre vegye a vándort. Pár pillanatig félénken szimatoltak, majd gyorsan odaugráltak köré.

– Szóval azt gondolják, hogy én is ide tartozom – nyugtázta Del nevetve, és örömmel megosztotta velük az ebédjét.

Étkezés után Del búcsút intett kis barátainak, és újult erővel fogott neki a kutatásnak. De a nap hátralevő részében, egészen késő éjszakáig hiába keresgélt. Leült, hogy kicsit kipihenje magát, és akkor úrrá lett rajta a kimerültség. Túlságosan fáradt volt ahhoz, semhogy kényelmével törődjék: úgy ahogy volt, mély álomba merült. Megint a holdfényes mezőről és az éj zenéjére táncoló Brielle-ről álmodott. Béke költözött a szívébe.

De az álomnak, mint ahogy az a gyönyörű álmokkal lenni szokott, túl hamar vége szakadt. Úgy tűnt, csak pár perc telt el, mikor a reggeli nap derengő

fénybe vonta a keleti égboltot, és megtörte a varázst. Az éjszaka fagyos volt, mert a nyár még egy hónap múlva kezdődik, a kemény fatörzs pedig kegyetlenül elbánt a derekával. Del minden mozdulatra felnyögött, míg nagy nehezen sikerült talpra állnia, és elgémberedett tagjait kinyújtóztatnia. Bár biztos volt benne, hogy egész délelőtt sajogni fog mindene, nem hagyta, hogy eluralkodjék rajta a csüggedés:

– Ma eljön a találkozás napja! – bíztatta magát fennhangon.

De nem jött el. Az állatok táncot lejtettek a faágakon, a nap melegen sütött odafenn a kék égen, és Avalon varázsa mindent elborított. Del aznap mégsem

látott semmiféle asszonyt, és nem hallott semmiféle dalt.

Aznap éjjel sem lelt rá, sem másnap. Mikor a negyedik nap reggelére virradt, Delt elöntötte a teljes reménytelenség, határozottsága leapadt.

Tovább vánszorgott, mert attól félt, ha egyszer megáll, szemei attól fogva örökké viszonzatlan vágyakozással csüngnek majd Avalonon. Amennyire tudott, aznap elzárkózott az erdő szépségétől, és tekintetét egyetlen célra összpontosítva gyors és határozott léptekkel rótta az ösvényeket. Az egyik csapás egy fehér törzsű nyírekből álló kusza facsoporthoz vezetett. A fák tövében ingoványos volt a talaj. Egy kiáradt közeli patak sáros foltokat hagyott, és lehullott ágak hevertek szanaszét. Delnek lehetett volna annyi esze, hogy nem megy a fák közé, de a reményvesztettség makacs merészséget szült. Bolondságáért megfizetett, mikor elvesztette maga alól a szilárd talajt, és fogódzkodót keresvén, karját megsértette egy letört ág. A seb nem volt komoly, mégis több volt, mint amit az elkínzott vándor még el tudott viselni.

– A pokolba! – kiáltott fel hangosan. – Hol vagy hát Brielle? Meddig keresselek még?

– Ezek szerint hát énutánam kutatsz – hangzott a dallamos suttogás a háta mögül.

Del kővé meredten állt. Összeszorult a torka, a gyomra görcsbe rándult, és olyan vakrémület vett erőt rajta, hogy csak úgy kapkodott a levegő után. Ő

volt az, tudta jól, és most szembe kellett néznie vele. Erre vágyott, és most mégis félt tőle. Milliónyi megválaszolatlan kérdés állt mögötte: egy valóra vált álomkép, vagy élete legkeserűbb csalódása. Minden akaraterejét összeszedve, leküzdötte a tagjait bénító feszültséget, és reszketve bár, de szembefordult az álmával. Del azt hitte, felkészült erre a pillanatra, de most, amikor újból megpillantotta a nőt, amint ott állt fehér, pókhálóvékonyságú köntösében, lazán aláomló szőke haja a vállára borult, és zöld szemei tündököltek a reggeli napfényben. A fiatalember megsemmisülten meredt rá.

– És soká' kerestél?

„Egy örökkévalóságon át” gondolta Del, de csak ennyit bírt kinyögni:

– Négy napig.

– Mindössze annyit kellett volna tenned, hogy szólsz a szélnek – mondta a boszorka.

– A szélnek?

– Úgy bizony! – felelte Brielle. – Ha az én erdőmben kimondod egy gondolatodat, én meghallom azt.

Del akkor rádöbbent, hogy az erdőben töltött négy nap alatt egyszer sem ejtette ki Brielle nevét. Idegessége ellenére, vagy talán épp amiatt, nevetni kezdett.

Brielle udvariasan visszamosolygott rá, bár nem igazán értette, hogy a

fiatalember mit talál olyan rendkívül mókásnak. Majd megpillantotta a vért Del ruhája ujján, és egy gyors, határozott mozdulattal megragadva karját magához húzta, hogy jobban szemügyre vehesse a sebet.

– Megsebesültél.

– Semmiség az egész – felelte, és elhúzta karját. Zavarban volt a sebesülése, de főképpen amiatt, hogy hagyta megtörténni. – Csak egy karcolás.

– Kicsit több, mint egy karcolás, ha a szemem nem csal – szidta meg Brielle gúnyosan, Del tudomására hozva ezzel, hogy gyerekesen viselkedett, és ő

ahhoz méltón is fogja kezelni. Del elértette a célzást, és elismerte, hogy a nőnek igaza van; a sebet legalább ki kell mosni, és be kell kötözni.

Majdhogynem felnevetett a boszorkány hirtelen anyáskodóvá vált hanghordozásán.

– Jer velem – nyújtotta a fiatalember felé a kezét, bár a kérés inkább parancsnak hangzott. – Majd én gondodat viselem.

– Igen, mama – motyogta Del a bajsza alatt.

Brielle élesen rápillantott:

– Hányszor mondjam még, hogy az én erdőmben minden szavad a fülemhez ér? – De haragvása csak színlelt volt, és Del észrevette a morcos ábrázata mögött bujkáló mosolyt. Hangosan felnevetett, és most Brielle is vele kacagott.

A boszorka egy bársonyos fűvel borított, és virágokkal pettyezett kis domboldalra vezette, amelynek tetején orgonabokrok nyíltak. Ott arra kérte, hogy itt várjon rá, majd eltűnt a fák árnyai között.

Del kényelmesen elnyúlt a lejtőn, és sütkérezett a napfényben. Közben pedig igyekezett kibogozni a lelkében dúló érzelmi zűrzavart. Valójában saját maga sem tudta, hogy mit érez. Csak azt tudta, hogy ha Brielle-re néz, egyszerre lesz úrrá rajta a nyugalom és az izgalom. Ámulatba ejtette, hogy mennyire magabiztosnak érezte magát mellette, és milyen gyorsan elmúlt az első találkozás okozta lábremegés – mindkettőjüknél, úgy tűnt. És mégis, ha a nőre nézett, tudatosan oda kellett figyelnie minden levegővételre, mert különben minden szótagnál elcsuklott volna a hangja. Minden zavarodottsága ellenére, Del egyvalamit azonban egészen biztosan tudott: boldog volt. Ha csak ránézett a Smaragdboszorkára, úgy felvillanyozódott, mint soha azelőtt.

Brielle hamarosan visszaért a dombocskához, kezében egy zavaros masszával telt kis fatálat hozott. A tálka tartalma pikánsan édeskés volt, mintha a tavasz ízeit és illatait sűrítették volna össze benne. A boszorka elmagyarázta Delnek, hogy a kenőcs megtisztítja a sebét és elősegíti a gyógyulást, és valóban, amint rákente, sokkal jobban lett a karja.

Csendben ültek a fűben, és hagyták, hogy az ébredező erdő hangjai és mozdulatai úgy ússzanak el mellettük, mint a lusta felhők a fejük felett. A

boszorka nyugodtnak és elégedettnek látszott, birodalmának derűje és természetes rendje volt az ő ereje és mágiája. Rövid idő elteltével azonban Del egyre izgatottabb lett, tekintete folyton Brielle-re tévedt. Zavarba jött a nagy csendtől, nem tudta eldönteni, hogy Brielle tőle várja-e, hogy megtörje a hallgatást. Bár nagyon akart mondani valamit, minden ami eszébe jutott, például, hogy megemlíthetné, milyen szép idő van, ócska közhelynek tűnt.

Brielle ekkor ránézett és tekintetük találkozott. Ő még mindig mosolyogva, kényelmesen elnyújtózva ült, míg Del nyugalma teljesen elpárolgott. A fiatalember hallotta saját őrültül verő szívét, és joggal gyanította, hogy Brielle is hallja. De ha nem is hallotta, a fiú kipirult arcát látva maga is kitalálhatta, hogy mi zajlik benne. Del egyszer csak megérezte, hogy homlokán végigfolyik az izzadság. Ettől még kényelmetlenebbül érezte magát.

Végül kénytelen volt elfordulni. Idegesen nézett körbe, minden egyes múló pillanattal egyre nevetségesebbnek érezte magát, és azért imádkozott, hogy jöjjön már valami, ami eltereli a figyelmet róla, és kirántja ebből a roppant kínos helyzetből.

– Mit szólnál valami harapnivalóhoz? – bökte ki egy hirtelen ötlettől vezérelve, mikor meglátta, hogy a nap épp felettük áll. Kinyúlt a zsákjáért, és nagy sokára sikerült is előkotornia egy süteményt. Megkínálta vele Brielle-t, aki kíváncsian, majdhogynem lelkesen fogadta el, majd egy kis harapás után visszaadta a fiúnak.

– Ez az éhezők étke – mondta. – Kérlek, várj itt rám, s én elhozom neked a boldogok étkét. – Haját hátravetve felkacagott, és eltűnt a fák között.

Del alig fogta fel az eltűnését, mikor már jött is vissza, kezében Avalon kincseivel roskadozó hatalmas tálcával: édesen gömbölyödő bogyókkal és egy rakás lédús gyümölccsel. Del egy pillantást vetett a közelgő lakomára, és a földre ejtette a kekszeket.

– Nyúleledel.

Akkor Del megízlelte Avalon jótékony és összehasonlíthatatlanul ínycsiklandóbb varázsát. Már evés közben érezte a benne szétáradó egészséget és újult erőt. Mikor végzett az evéssel, Brielle egy flaska vizet adott neki. Még soha nem kóstolt ilyen vizet: kristálytiszta és jéghideg, csilingelő hegyi patak vize volt.

Az ebéd után úgy érezte, teljesen felfrissült. Testéből eltűnt minden fájdalom és érzékenység. A karján a kenőcs megszáradt, és porrá alakult. Del a józan észnek ellentmondva, egyszer csak lesöpörte magáról. A seb mindenesetre begyógyult, és egy vékonyka fehér hegen kívül nyoma sem maradt.

– Hihetetlen – motyogta Del. Brielle-re nézett. – Ez az egész teljesen hihetetlen.

A boszorka ráemelte tekintetét, és válasz helyett csak mosolygott.

Jóságos ég! gondolta Del, milyen gyönyörű. A szépségről alkotott fogalmának megtestesülése. Ám ahogy arról elmélkedett, hogy milyen szerencsés, hogy rátalált, és itt lehet mellette, eszébe jutott Andovar intelme, miszerint a boszorka megigézi a férfiakat, és a félelem letörölte arcáról a mosolyt.

Mivel ráébredt, hogy meg kell tudnia az igazat, de kérdezni nem mert, óvatosan így szólt:

– Egyszer valakitől azt hallottam, hogy te az vagy minden férfi számára, amire a legjobban vágyik egy nőben. – A boszorka meglepetten bámult rá, a döbbenettől a szava is elakadt.

– Igaz ez? – unszolta Del.

Brielle védekezőn leszegte fejét és elismerte:

– Létezik ilyen varázsige.

Mint a legkínzóbb fájdalom, úgy áradt szét Delben a minden elképzelést felülmúló üresség. Remélte, hogy álmai ama tünékeny szerelmét találta meg, aminek létezésében is kételkedett, mikor jegyességre lépett Debbyvel, abban a rég letűnt világban. Most rájött, hogy csapdába esett. Kábulatba ejtette Ynis Aielle, és különösen eme erdő mágiája. Hagyta, hogy lehulljon róla minden védőpajzs, és mert álmodni.

– Akkor ez az egész… – dadogta, alig tudta kiejteni a szavakat –, ez az egész csak szemfényvesztés, és te csak játszol velem. Hogy voltál képes tőrbe csalni? Miért csaptál be…?

– Nem! – mondta Brielle határozottan, és a szemeiben felvillanó fény Del torkára fojtotta a szót.

Megint lesütötte szemét. Ő éppúgy érezte a magány gyötrelmét. A kóborló igazat szólt: férfiak gyakran figyelték őt a távolból csupán azért, hogy megtestesülni lássák szívük vágyát. De mindez csupán az erdő őszinteségének és tisztaságának volt a következménye. Talán szemfényvesztés volt, de még sokkal inkább annak a saját, legbelső vágyakozásuknak az átsejlése, hogy egy ilyen ártatlan és a természet rendje által uralt létezés részei lehessenek.

Avalonnal való szimbiózisában Brielle az erdő részévé vált, ahogyan az erdő

is az ő része volt. És ez volt az ő csapdája, létének előre nem látható kelepcéje. Ez volt az ára annak, hogy a birodalmán kívüli világban ilyen halványként tekintettek rá. És most, itt állt előtte egy férfi, aki iránt igaz érzelmeket táplált, és aki számára több akart lenni, mint csupán egy csillagfényben tovasuhanó tünemény. De hogy bízhatna meg benne ez a férfi?

Hogy hihetne a kép mögött rejtező valóságban?

– Nem csaptalak be – mondta lágyan, és hangja idegesen megremegett.

Ebből is látszott, hogy a jelen pillanat az ő számára is sorsdöntő fontosságú. –

Szavamra mondom, az vagyok, akinek látsz.

Del minden kétséget kizáróan tudta, hogy Brielle ködös tekintetében szemernyi csalárdság sincs, és előbbi vádaskodásával mélyen megbántotta.

Arcára tízszeresen is visszatért a mosoly.

– Nem érted szavam? – könyörgött a boszorka, láthatólag nem tudta Del arckifejezését értelmezni. – Egyedül te láthatsz igaz valómban. Még ha el is akarnálak bájolni, akkor sem látnál másnak. Esküszöm, nem varázsoltalak el.

De Brielle tévedett. Del igenis a bűvöletébe került, és a nő minden szavára és minden mosolyára egyre inkább erőt vett rajta a varázs. Minden alkalommal, mikor könnyedén hátravetette aranyló sörényét, vagy arcát a nap melegítő sugaraiba emelte, vagy megperdült a romlatlan erdő szabad levegőjében, az igézet egyre csak mélyült. Delt az az egyetlen mágia tartotta fogva, amely még megmaradt az Aielle előtti világból, az egyetlen mágia, amely életben maradt az egzakt tudományok és a precíz technológia mindent elfojtó leple alatt is. Del szerelmes volt, és a Brielle-l Avalonban töltött tíz nap élete legcsodálatosabb időszaka volt.

Nappal Brielle megtanította más szemmel nézni a világot. Életre keltette érzékeit, és szorosabbá fűzte közöttük a kölcsönhatást. Felerősítette benne azokat a titokzatos érzelmeket, melyeket az első reggel óta, még a tutajról látott Aielle-i napfelkelte óta táplált. Brielle segített kifinomítani és megérteni érzéseit, hogy tudatosabban élhessen át magasabb rendű örömöket. Mostanra egy szélben úszó kósza illat képes volt egy mohos, szürke sziklák fészkében magányosan megbúvó vadvirágra terelni Del tekintetét. Jól képzett látása lefordította a virág szerkezetét a tapintása számára: megmutatott neki minden mélyedést és hajlatot, a szirmok lágyságát és a tüskés szárat. És micsoda csodás zenét játszott a szél egy ilyen bonyolult felületen! Az emberi fül számára persze felfoghatatlan, de Del egyesülvén a virággal, minden rezdülését élesen érzékelte. És így, ami azelőtt kellemes erdőillat volt, az mostanra összetett élmény lett.

Együtt megfigyelték az állatokat is, és Brielle megtanította Delt, hogyan kelhet versenyre könnyed, kiegyensúlyozott mozdulataikkal. Izmai valóban összhangban dolgoztak, és képzeletét messze felülmúlóan kitágították halandó testének korlátait. Szabadnak, jónak és egészségesnek érezte magát.

Éjszaka táncoltak a csillagfényben, és Brielle a szépségről és a titkokról énekelt Delnek, gyakran ugyanazon a különös nyelven, amit az elfek is használtak. Ősi és dallamos nyelv volt ez, amit a Négyek ismertek, és amit Ardaz tanított az elfeknek. Az angyalok éneke volt, a galaxisok ritmusa. Del ahol csak tudott, csatlakozott a dalhoz, és bár korábban képtelen volt tartani a dallamot, Avalonban tisztán és erősen csengett a hangja.

Delnek eszébe sem jutott, hogy elhagyja az erdőt. Ez volt az otthona, és ez

volt az az asszony, akivel együtt akarata tölteni az örökkévalóságot. De a világ dolgai ritkán hagynak teret ilyen terveknek, és erre Delnek is hamarosan rá kellett jönnie.

Kora reggel volt, a nap első ujjai még alig nyúltak ki a vékonyodó ködfátyol és a fák közül. Del épphogy felébredt, és egy lóherével borított, harmatos folton üldögélt, ugyanazon a fenyőkkel övezett réten, ahol három héttel korábban először pillantotta meg a táncoló Brielle-t. Most is őrá várt, hogy érte jöjjön, mint minden reggel. És Avalon boszorkánya, arcán a legfényesebb hajnalt is megszégyenítő mosollyal, kecses szökkenésekkel hamarosan meg is jelent.

– Jó reggelt! – kiáltotta felé Del.

– De még milyen jó! – nevetett Brielle. – Pörögve-forogva odatáncolt Delhez, majd egy libbenéssel leült mellé.

Mélyen Del szemébe nézett. Gondolatai mostanában folyton a férfin jártak, és bensőjében rég elfeledett érzések kezdtek kavarogni.

Del megérezte sebezhetőségét; az elmúlt napok öröme minden bizonytalanságát eltörölte, és most már azt is tudta, hogy az asszony osztozik szerelmében. Közelebb húzódott hozzá; eljött az első csók ideje.

Brielle hirtelen ellökte magától, felugrott, arcán először a döbbenet, majd a düh tükröződött.

Del visszaszédült. Nem értette, mi rosszat tett, hisz ő, a boszorkánnyal ellentétben, nem hallotta meg a fa fájdalmas kiáltását.

Brielle összezárt szemekkel, mozdulatlanul összpontosított a birodalmát veszélyeztető hasadásra.

Hogyan? csodálkozott, mikor kitisztult a kép. Mikor Delre nézett, már tudta a választ. Ráébredt, hogy óvatlanná vált.

Olyasmi lépett az életébe, ami elvonta a figyelmét.

– El kell menned – dadogta Brielle, felismervén és elfogadván felelősségét.

Majd gyorsan folytatta, mielőtt még Del vitába szállhatott volna vele, mert tudta, a férfi érvei megtörhetik elhatározását. – Menj, ha mondom. Eredj vissza Lochsilinilume-ba és ne gyere vissza soha többé!

– Miket hordasz össze? – ordította Del.

– Eredj! – parancsolta Brielle olyan hangon, hogy Delnek torkán akadt a szó. Del úgy gondolta, hogy a boszorkány valami varázslattal akarja elhallgattatni, és próbált ellenállni. Ám a nő szemében lobogó tűz valóságos volt, és Del jobbnak látta nem vitatkozni. Könnyeivel küszködött, mikor az asszony átvágott a réten.

Mikor a fenyőkhöz ért, visszafordult és így suttogott:

– Bocsáss meg nekem!

Del jól hallotta, mert bár messze állt tőle, egy szellő elhozta hozzá a

boszorkány szavait.

Azután eltűnt, és Delnek nem volt mit tennie, mint hogy teljesítse kívánságát. A düh védőpajzsát öltötte magára, úgy menetelt át a réten, majd a fák között, olyan egyenes utat taposva a Hegykapu irányába, amilyen egyenest csak tudott. A védvonalat azonban nem tudta tartani, és sorai lassanként összekuszálódtak. Érzelmileg megingott, sértett volt és mindenek előtt zavarodott. Brielle tőrt döfött a szívébe. Egy pillantás alatt a legmagasabb hegycsúcsról a legmélyebb szakadékba taszította. És mégis, Del nem tudta megtagadni az iránta és ez iránt a csodálatos erdő iránt táplált valódi érzéseit. Szerelmes volt belé, és ezen semmilyen színlelt harag nem változtathatott. Lépései lelassultak, útja bizonytalanul kígyózott. Olyan volt, mint a halálraítélt, aki kétségbeesetten kapaszkodik élete utolsó perceibe, és mindvégig kegyelemért könyörög.

Az orgonák illatától vezetve rátalált arra a dombocskára, ahol Brielle-lel elköltötték első közös ebédjüket. Belefeledkezve ama derűs reggel emlékeibe, Del elindult felfelé a domboldalon. Már majdnem felért a tetőre, amikor a túloldalról érkező nyers hangok ütötték meg a fülét. Ez óvatosságra intette, úgyhogy fejét behúzva mászott el a bokrokig.

Az odalent húzódó ösvényen egy kis szekér állt mozdulatlanul. Az első

gondolata az volt, hogy kóborlók járnak a közelben, de mikor jobban megnézte a szekér elé fogott lovat, elvetette ezt az elképzelést. A szegény pára félholt volt az ütlegektől és az éhezéstől. A fejét is alig tudta felemelni. Del rögtön tudta, hogy egy kóborló nem bánna így egy állattal sem. Érezte, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudta még felmérni, hogy mennyire nincs rendjén, egészen addig, míg a közeli fák közül elő nem lépett egy csapat tülekedő, morgolódó karom!

Öten voltak, mindegyik egy-egy ölnyi frissen vágott fát hurcolt. A szekér felé tartottak. A legerősebbik egy nagy fejszét forgatott, a többiek a keze alá tolták a husángokat. Koszosak és visszataszítóak voltak. Már a puszta jelenlétükkel is beszennyezték a gyönyörű erdőt, és Del alig tudta visszatartani magát, hogy a döbbenettől fel ne kiáltson.

– Csinálj már valamit! – suttogta a szélnek. – Valaki tüntesse már el ezeket.

– Mintha csak a könyörgésére érkezett volna válasz, az út túlsó oldalán egy mosómedve mászott elő a bokrok közül. Felugrott a ló hátára és elkezdte a gyeplőszárat rágcsálni. A karmokat annyira lekötötte a veszekedés, hogy észre sem vették. Bár a ló pár pillanat alatt kiszabadult, mégis a helyén maradt, ezzel önfegyelemről és értelemről téve tanúbizonyságot. Csak akkor iramodott neki, mikor a mosómedve már visszahúzódott az aljnövényzet nyújtotta biztonságba.

A karmok felhördültek és üldözőbe vették. Ám a ló megérezte a szabadság

szelét, és esze ágában sem volt hagyni, hogy kegyetlen gazdái utolérjék. Del megelégedéssel szemlélte, amint a szánalmas szörnyetegek visszakullogtak.

Még hevesebben lökdösődtek és veszekedtek, egymást okolták és fenyegetőztek, szörnyű büntetéseket helyezve kilátásba.

Ekkor valami máson akadt meg Del szeme: Brielle-t pillantotta meg egy távoli dombon, az út túloldalán. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes, amint körbe-körbe táncolva lépésről lépésre egyre több erőt gyűjtött magába, és az ég felé nyújtózott. Del tekintetével követte kinyújtott karjait és viharfelhőket pillantott meg. A boszorka intett a közelgő viharnak. Fehér ruhájában vészjóslóan emelkedett ki az ég sűrűsödő sötétjéből.

A karmok elhallgattak, mikor a nap hirtelen eltűnt, veszekedésüket elnyomta a boszorkányos mágia dühödt moraja. Del szinte megsajnálta őket, annyira meg voltak rémülve: tudták, hogy közeleg a vég. Még egy utolsó szánalmas kísérletet tettek a menekülésre, és társaikat ide-oda taszigálva próbáltak elszabadulni egymástól és a szekértől.

Esélyük sem volt. Épp hogy elindultak, mikor a felhők közül sisteregve csapott le rájuk egy villám. Del tenyerébe temette arcát és mozdulatlanul lapított. Robbanás robbanást követett, csattogtak a villámok, dörgött az ég és remegett alatta a föld.

Mikor minden elcsendesedett, Del szörnyülködve nézett végig a szekér szilánkokra repesztett maradványain, és a betolakodók megszenesedett, füstölgő tetemein.

Ekkor a fák fölül kis forgószél érkezett, és fütyülve szállt le nem messze Deltől. Most már nem félt, mert tudta, ez a pusztítás pontosan célzott volt. A forgószél végigsöpört az úton, és magába szippantott minden szennyet, ami megfertőzte Avalont, és elhordta messze-messze a szépséges erdőtől, vissza a Barna Pusztaság sivár tájaira.

Del levegő után kapkodva, és émelyegve nézett vissza a boszorkányra. A nő

nyugodtan állt, higgadtan, mint aki nem látja a kezéhez tapadó vért. És ahogy a felhőzet küldetését teljesítvén immár felszakadozott, a nap egy sugara a boszorkára hullott, és helyeslése jeléül ezüstös fénybe vonta alakját.

Homlokán csillogott a smaragd.

– Istenem! – suttogta Del. Az erőszaktól elborzadván, Brielle-re ugyanazt az arcot festette, mint amit Mitchellen látott azon a napon, a tengerparton. De Mitchell fegyverei játékszereknek tűntek a boszorkány által megidézett hihetetlen erők mellett. Avalonban Del megismerte Brielle mágiájának teremtményeit, és általuk csak még jobban megszerette őt. Még csak nem is sejtette, hogy Brielle ezeket a csodás képességeit ilyen pusztító erővé változtathatja.

Bár fényes alakja elhomályosult könnyező szemében, Del mégis jól látta,

hogy Brielle megnyugodva, komor elégedettséggel áll. A fiatalember összezavarodva és a kétségbeeséstől elgyengülve botorkált a Hegykapuhoz vezető úton.

Nemsokkal később halálos vágtába kezdett.

5. fejezet:

Caer Tuatha

– Kész van! – jelentette be Reinheiser diadalmasan. Kezében egy apró fa szilánkot tartott, ami az egyik végén sarkosan be volt vágva.

– Csodás! – morogta Mitchell összeráncolt homlokkal, és közben fel-alá járkált a szobában. Tekintetével nyugtalanul pásztázta a környezetét, mint egy sarokba szorított kis állat. A hosszú várakozás nem tett jót neki, kikezdte az idegeit. Napközben esélyét sem látták, hogy kijuthatnak a völgyből, mert Ryell vagy valamelyik cimborája folyton a közelükben ólálkodott, és minden lépésüket figyelte. Éjszakára pedig bezárták őket a szobájukba. Mitchell aznap különösen mogorva hangulatban volt, állapította meg Reinheiser, és tudta is, miért. Aznap délelőtt a kapitány végignézhette, hogyan kísérik ki DelGiudice-t a hegyek közül, és engedik szabadon. – Na és mi az?

– Egy kulcs. Az ajtónkhoz, természetesen – felelte Reinheiser széles vigyorral.

Először úgy tűnt, a válasz nem jutott el a zaklatott férfi agyáig, ám a következő pillanatban arca elsápadt, és odaviharzott Reinheiserhez:

– Honnan a pokolból szerezte?

Reinheiser amolyan nemtörődöm nevetést hallatott:

– Csak nem képzelte, hogy egy bezárt ajtó fel tud tartóztatni engem? Ugyan már kapitány! Kicsit több megbecsülést érdemelnék.

– De hogyan?

– Mindössze annyi történt, hogy egy szellemi képet alkottam az őr kulcsáról, majd lemásoltam – felelte rendkívül tárgyilagosan, pedig valójában ő is nagyon csodálkozott, hogy jelenhetett meg az a kép ennyire tisztán az agyában.

– Úgysem megyünk vele semmire – morogta Mitchell. Makacsul ragaszkodott negatív hozzáállásához. – Őrök állnak az ajtónk előtt. Még a szobából sem jutunk ki, nemhogy a völgyből.

– Ne aggódjon, kapitány. Arra is meglesz a megfelelő terv, gondoskodom róla.

– Beszéljen érthetően. Elegem van a rébuszaiból.

– Még nem tehetem – nevetett Reinheiser. – Vegye úgy, hogy ez csak egy

hívó szó az éjszakában. – Hangja titokzatossá vált. – Türelem barátom, türelem. Még nincs itt az indulás ideje. Még meg kell tenni néhány előkészületet, és önnek még nagyon sokat kell tanulnia.

– Miről beszél itt össze-vissza? – követelte a választ Mitchell.

– Az előkészületekről, amik még nem körvonalazódtak előttem egészen világosan – magyarázta Reinheiser. – De egy valamit bizton állíthatok: mikor majd Ungden udvarában leszünk, követnie kell minden utasításomat, ha véghez akarja vinni nagyra törő terveit.

Mitchellnek ez egyáltalán nem volt ínyére, de Reinheiser még nála is csökönyösebb tudott lenni. Ardazzal folytatott beszélgetései során a fizikus rengeteg mindent megtudott Ungdenről, így aztán azzal is tisztában volt, hogy ha a kapitány egyetlen rossz szót is szól a kegyetlen uralkodó előtt, az az életükbe kerülhet.

Ezért Reinheiser megmakacsolta magát, magához ragadta az irányítást, és engedményeket követelt. Végül Mitchellnek nem maradt más választása, mint beletörődni Reinheiser feltételeibe. Azon felül, hogy nála volt a kulcs, és egyedül ő tudta értelmezni az Illumából kivezető titkos út térképét, a fizikus azt is a tudtára adta, hogy valamilyen tervet forgat a fejében, amellyel egyúttal az őrségről is gondoskodnának.

Reinheiser unszolására rögtön munkához is láttak. Az éjszaka hátralevő

részét és a teljes másnap délelőttöt azzal töltötték, hogy olyan kérdéseket és jeleneteket próbáltak el, amilyenekkel nagy valószínűséggel találkozni fognak a pallendarai udvarban. Reinheiser újra és újra visszatért ugyanazokra a kérdésékre, csökönyösen gyakoroltatva Mitchellt, hogy ne csak a megfelelő

válaszokat mondja, de a helyes, szolgai modort is elsajátítsa.

Minden egyes alkalommal, ha a kapitány valamit elvétett, akármilyen apróságot is, a fizikus elé ugrott, bökdöste, és jól lehordta.

Mitchellnek mindez cseppet sem tetszett.

Minél jobban haladtak, Mitchell annál nehezebben tűrte a várakozást. Most, hogy végre célt és irányt tudott adni kalandjaiknak, kétségbeesetten igyekezett továbblépni nagyszabású tervei megvalósítása felé.

Mikor a próbák eredménye végre Reinheisernek is megelégedésére szolgált, a fizikus azt kérte, hogy ne háborgassák, és teljes napokat töltött elmélkedéssel. Mitchell számára így még lassabban teltek az órák, de azzal nyugtatta magát, hogy Reinheiser bizonyára a szökési tervet véglegesíti, és ezért nem szabad zavarni. Ám türelme hamar elfogyott, és folyton ugyanazzal a felesleges kérdéssel bosszantotta társát:

– Mikor?

Két hosszú nap múltán, egy sötét, szeles éjszakán a kapitány megkapta a választ.

Csak pár csillag kandikált ki az égen száguldó sötét fellegek közül. Arien ősrégi háza csikorgott, nyikorgott a kavargó széllökésektől, és a szobában égő

egyetlen gyertya lángja pislákolt a huzatban. Reinheiser mozdulatlanul ült, igyekezett tudomást nem venni alvó társa horkolásáról, és az elmélkedő

révület áldásos állapotába jutni. Ez még Reinheiser rendkívül fegyelmezett elméjének sem volt könnyű feladat, hisz a fizikusnak óriási önuralomra volt szüksége, hogy izgatottságát féken tartsa.

Akkor egy hangtalan hívás szólt hozzá. Félelemmel és izgalommal telve állt fel, és ment át a szobán a kapitányhoz. A villódzó fényben árnyéka úgy táncolt a falon, mint egy szörny egy homályos rémálomban.

– Jöjjön, kapitány! – suttogta. – Ma éjjel hívást kaptunk, hogy induljunk.

A kapitány támolyogva és kissé értetlenül tápászkodott fel, és kezdett öltözködni. Eközben Reinheiser magához vett egy fáklyát és azt a két kis csomagot, amit még előzőleg rejtett az ágya alá. Az ajtó alatt beszivárgott a folyosót elborító köd. Valójában az egész völgyet elárasztotta egy furcsa, talaj menti köd, ami egészen hirtelen szállt le, pár perccel korábban.

– Siessen, kapitány! – bíztatta Reinheiser. A zárba csúsztatta a kulcsot.

Ahogy azt előre sejtette, a kulcs tökéletesen illett a zárba. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kikémlelt az előcsarnokba. Megelégedetten szélesre tárta az ajtót, és a még mindig bódult kapitányt kitolta a hallba. Mitchell abban a pillanatban felkapta a fejét. Az elf őr rászegeződő tekintete rögtön kiverte az álmot a szeméből. Váratlan támadástól tartva, karjait védekezőn maga elé emelte, de az őr nem mozdult felé. Sőt, egyáltalán nem mozdult semerre.

Szeme sem rebbent, és levegőt sem vett. Pár lépéssel arrébb egy másik őr állt ugyanilyen kábult mozdulatlanságba merevedve.

– Mi ez? – hápogta a kapitány döbbenten, és szokásához híven Reinheiserhez fordult válaszért.

Reinheiser megértette, hogy ez a kedvező állapot nem fog sokáig tartani, ezért még idejében elébe vágott Mitchell kérdésözönének.

– Ne firtasson olyan, dolgokat, amiket úgysem érthet meg – felelte hozzáértést színlelve, mintha ő is tevőleges részese lenne ezeknek a különös eseményeknek. Valójában azonban a fizikus szemernyivel sem értette jobban a történteket, mint Mitchell. Mindössze annyi volt a különbség kettőjük között, hogy Reinheiser már akkor tudott a bénulásról, mielőtt még kinyitotta az ajtót.

Mitchell bólintott, és maga elé tolta Reinheisert.

– Csak még elveszem ennek a kardját – vigyorogta.

– Ne! – förmedt rá Reinheiser, és még egyszer fontolóra vette, hogy Mitchell magával vitelének előnyei tényleg nagyobb súllyal nyomnak-e a latba, mint a kapitány végtelen ostobaságának bosszantó volta. Egy megadó

sóhajjal nyugtázta, hogy mint mindig, most is kénytelen lesz kézen fogva kivezetni a kapitányt. – Ne nyúljon semmihez, ne vegyen el semmit! Ha szerencsénk van, holnap reggelig nem veszik észre, hogy leléptünk. Most azonban szedjük a lábunkat! Csak pár percünk van, hogy kiérjünk a völgyből.

Végigrohantak a folyosókon, ki Arien házából, elhaladtak jó néhány elf mellett, míg átvágtak a ködbe borult városon. Egy pár épp éjféli sétát tett, hárman egy kis tisztáson táncoltak. De ezek felett is megállt az idő: megmerevedtek két lépés közt, vagy egy piruett közepén.

A két férfi hamarosan beért az alagút-labirintusba. A fáklya fényénél hunyorogva silabizálták Reinheiser térképét, és számolták lépteiket és az oldaljáratokat. Addigra a baljós köd amilyen halkan és fürgén érkezett, ugyanúgy fel is szállt a városról, és a mit sem sejtő elfek úgy folytatták az őrködést, a sétát és a táncot, mintha semmi sem történt volna.

A fizikus számításai pontosnak bizonyultak, így gond nélkül megtalálták az alagútból kivezető utat. Mikor feltűnt előttük az alsó kijárat, Reinheiser kioltotta a fáklyát, hogy a szabad ég alatt ne vonják magukra a figyelmet.

Vaksötétben botorkáltak le a hegyoldalon. Végül elértek az ezüstös kapuhoz.

A siker okozta élénkség jó adag adrenalint pumpált ereikbe. Olyan sebesen futottak át a Hegykapu előtt elterülő mezőn, ahogy csak a lábuk bírta. A délnyugati szorosba befordulva a szabadság mámora öntötte el őket, mikor megpillantották az előttük elterülő széles pusztaságot.

Mitchell öklével a levegőbe csapott.

– Megcsináltuk! – dörmögte kéjesen. – Vésse eszébe, Martin, mikor ezt az átkozott várost legközelebb viszontlátjuk, már egy sereg vezére leszek.

Reinheiser ügyet sem vetett Mitchell locsogására.

– Az lesz ott a calvaiak felderítő osztaga – mondta, és egy távoli tábortűzre mutatott, mely megtörte a déli látóhatár egyenletes feketeségét. – Azt hiszem, az éj leple alatt odaérhetünk.

A távolság nagyobbnak bizonyult annál, amekkorának Reinheiser ítélte, és a keleti égen már a hajnal első halvány fényei derengtek, mikor a két férfi elérte a füves halmot, amelynek lapos tetején a tábor állt. A tábor közepén lobogó tűz mostanra izzó parázzsá hamvadt, körülötte alvó férfiak takarókba csavart alakjai rajzolódtak ki. Lovaik kipányvázva, nyugodtan álldogáltak kicsit odébb, a dombocska déli oldalán.

– Ezek katonák? – kuncogott Mitchell. – Még azt sem tudják, hogy kell egy tisztességes őrséget felállítani! – De alighogy kimondta, lándzsák hegye szúródott a hátukba, és a látszólag alvó férfiak talpra ugrottak, majd rövid kardjukat előrántva máris harcra készek voltak. Magasan és szálfa egyenesen álltak előttük ezüstös páncélingeikben és fekete köpönyegükben. Kis kerek,

fekete pajzsaikat cápát formázó, ezüst berakások díszítették.

– És ismét fején találta a szöget – suttogta Reinheiser gúnyosan.

– Csönd legyen! – parancsolt rájuk az egyik calvai. – Tolvaj csak akkor beszél, ha kérdezik!

– Nem vagyunk tolvajok!– tiltakozott Mitchell.

– Csöndet! – figyelmeztette a calvai, és a Mitchell mögött álló katona lándzsájával hátba bökte a kapitányt.

– Még csak fegyverünk sincs! – protestált Mitchell, de halk dörmögését egy újabb döféssel jutalmazták. Két kardforgató gyakorlott katonához méltó gyorsasággal rántotta elő fegyverét,és termett a két betolakodó mellett.

– Bracken vagyok – folytatta a calvaiak vezére, egy szögletes, acélos arcú, őszülő fekete hajú, viharedzett férfi. – A Pallendarai Első Felderítőosztag parancsnoka. Mint Ungden Nagyúr helytartójának az északi síkságon, hatalmamban áll itt helyben bíróság elé állítani és kivégezni titeket.

– Miféle bűntettért? – üvöltötte Mitchell, és Reinheiser a hangjából érezte, hogy robbanni készül. Ám egy dühkitörés most mindkettőjük életébe kerülhet.

Bracken dicséretére legyen mondva, hogy megőrizte nyugalmát.

– Hivatalos katonai őrjárat megközelítése szabályszerű kérvény és engedély nélkül, az Ungden Rendeletei elleni főbenjáró bűn – idézte.

Makacs büszkeségében Mitchell újból tiltakozni akart, de Reinheiser határozott oldalba lökése még időben elhallgattatta. A fizikus szemét nem kerülte el Bracken gyűrűje, egy aranyba foglalt fekete gyöngy, és úgy gondolta, jobb lesz nem vitába szállni vele. Hosszú beszélgetéseik során Ardaz óva intette ettől a jelvénytől. A gyűrű viselője a Fehér Falak Őrzői nevű

lovagrend tagja volt, mely még jóval Ungden, a trónbitorló ideje előtt jött létre. A különítmény létének egyetlen célja az volt, hogy hatékony és érzelemmentes eszközként szolgálja Pallendara mindenkori uralkodójának akaratát, és a tagok teljesen elkötelezték magukat hitvallásuknak. Számuk mostanra megfogyatkozott, és öregebbek is lettek, mert Ungden uralmának harminc éve alatt kevesen léptek be a rendbe, de Ardaz szerint – és Ardaz ebben a kérdésben rendkívül biztosnak tűnt – a megmaradtak elszántsága cseppet sem apadt, még a zsarnokoskodó új Nagyúr kormányzása alatt sem. A gyűrű Bracken ujján azt jelentette, hogy viselője veszélyes ember, akivel óvatosan kell bánni. Reinheiser pedig azt is tudta, hogy ez azt jelenti, hogy jobb ha Mitchell meg sem szólal.

Az őrök meg voltak elégedve, mikor látták, hogy a betolakodók fegyvertelenek. Azonban az a katona, aki megmotozta Reinheisert, megtalálta nála a papírtekercset, és gyorsan át is nyújtotta parancsnokának. Bracken alaposan megvizsgálta, és megállapította, hogy egy térképet ábrázol, ám a fizikus jelei és feljegyzései nem voltak számára értelmezhetők.

– Mi ez? – kérdezte.

Reinheiser megvakarta az állát. Eljött az ideje hogy egy kis hazárdjátékba fogjon, de tudta jól, minden szónak nagy súlya van. Körbepillantott a többi calvaira is. Fiatalok voltak és naivak: becsvágyó sakkfigurák egy romlott király kezében, akik semmi hasznot nem hozhattak neki. Egyedül Bracken, háta mögött hosszú évek tapasztalatával és rengeteg tudással, mérhette fel a most következő állítás jelentőségét. Reinheiser sokatmondó pillantást vetett a calvaiak vezetőjére.

– Könyörgöm, bocsásd meg tudatlanságunkat a számunkra ismeretlen törvényeitekkel szemben – kezdte mondókáját. – Csak azért jöttünk, hogy átnyújtsuk ezt a térképet – magyarázta – ajándékképpen Ungdennek, az emberek városának törvényes uralkodójának, a múlt túlélőitől.

A calvai parancsnoknak arcizma sem rándult. Átható tekintettel nézett a fizikusra, miközben köpönyege belső zsebébe csúsztatta a tekercset, és tudálékosan bólintott. Reinheiser azzal az öntelt feltételezéssel mosolygott, hogy ezzel a húzással megmentette magukat, de valójában ezt az őrjáratot nem azért küldték ki északra, hogy kutassa fel Illumát, hanem hogy találja meg az Ősöket. Ungden, vagy valaki az udvartartásában, már tudta, hogy a próféciák napja felvirradt.

Bracken abban a biztos tudatban, hogy megtalálta akiket keresett, Pallendarába szállításuk következményeit fontolgatta. Válság volt kibontakozóban, és ezek a férfiak Ungden segítségére lehetnek. Bracken esküjéhez való hűsége próbára tétetett, méghozzá immár nem először, mióta Ungden elfoglalta Ben-galen trónját. Az Őrök ereje azonban hűségükben rejlett, és a szolgálat volt életük értelme. Mint minden más választása, ez a mostani is negyven évvel ezelőtt dőlt el, mikor felesküdött a Fehér Falak Őrzőinek rendjébe.

– Készítsétek elő az öt leggyorsabb csatamént! – rendelkezett. –

Pallendarába kísérjük ezt a két betolakodót, hogy Ungden Nagyúr döntsön a sorsuk felől.

Hamarosan útra is keltek, és sebesen vágtáztak át a végtelen, zöld fűtengeren. Mitchellel és Reinheiserrel nem bántak mostohán, lovaglás közben nem is kötözték meg őket, hisz a calvaiak nem voltak rossz emberek.

Ugyanakkor Bracken semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy fogolynak tekinti őket, és valahányszor megálltak rövid pihenőt tartani, bilincsbe verette őket.

Szokványos esetben kilenc teljes napnyi lovaglásba telik az út Pallendarába.

Bracken azonban érezte, hogy az ügy nem tűr halasztást, úgyhogy a végletekig meghajszolta az embereit és a foglyokat. A hajnal már a nyeregben

találta őket, és még jóval naplemente után is lovagoltak. Sok-sok, a tavaszi munkálatokat végző földművest hagytak maguk mögött a mezőkön, de még csak le sem lassítottak, hogy kérdő tekintetükre választ adjanak. Éjszakai táboraikat pedig a lakott területektől lehetőleg minél messzebb verték fel.

Bár testük egyáltalán nem volt hozzászokva az ilyenfajta igénybevételhez, Mitchell és Reinheiser mégis szó nélkül tűrték a terhelést, annyira türelmetlenül várták már, hogy Ungden udvarába érjenek. Valóságos gyönyörűséget okozott számukra, mikor az ötödik nap délutánján a tenger sós illata töltötte be a levegőt.

Ahogy az utolsó emelkedőre is felkaptattak, a calvai síkság végső határai is megnyíltak szemük előtt. A távolban, túl a Aielle déli partvidékén, az Atlanti-

óceán kékes párája ködfátyolt vont a látóhatárra. Lábaik előtt, egy hosszú, keskeny öböl végében számtalan házcsoport állt egy hatalmas fehér erődítmény körül elszórtan. Ez volt Pallendara, az elfek nyelvén Caer Tuatha, vagyis az Emberek Városa. Ennél a csodálatos kilátópontnál Bracken egy pillanatra megállította a csapatot, mert a hatalmas város lenyűgöző látványa még ilyen távolból is felkavarta.

Öt nyúlánk torony uralta a képet: kettő elől, a vaskos kapubejáró mellett magasodott, kettő az öbölre nézett a hátsó sarkokban, egy pedig a város közepén állt. A város az ember művészetének tiszteletére épült. A biztonság védbástyája volt, melynek célja, hogy minden áron megőrizze az ihletett alkotásokat, sőt mi több, magát az alkotóerő és a megbecsülés szellemét, ami kiemeli az embert a többi faj közül, és méltóvá teszi a Colonnádok áldására.

Pallendara már több mint ezer éve állt így, a szépség és a kényelem vegyülete, és az emberiség legnagyszerűbb alkotásainak eszenciájaként. Egy törvénytelen király három évtizednyi tudathasadásos uralma azonban súlyos árat követelt a várostól. Az Ungden uralkodását megelőző szép napokban a súlyos vaskapuk éjjel-nappal szélesre tárva várták mindazokat, akik részt akartak venni az ünneplésben, ami maga volt a város. A történelem folyamán mindössze egyszer, Thalasi és mutáns seregének közeledtekor fordult elő, hogy a kapukat eltorlaszolták. Most, a mindig gyanakvó trónbitorló parancsára, az összes bejáratot zárva tartották, és zord tekintetű katonák őrjáratoztak a mellvéden.

Miközben a csapat végighaladt a várfalhoz vezető utolsó útszakaszon, Reinheiser ezt a látványos erődítést szemlélte. Magában nevetett a hatásvadász erőfitogtatáson, amely szerinte egyáltalán nem azt a benyomást keltette, amit Ungden lelki szemeivel minden kétség kívül megálmodott. Épp ellenkezőleg, leleplezte bizonytalanságát, és ezzel trónjának gyengeségét. A fizikus figyelmét szintén nem kerülte el, hogy Bracken mekkorát sóhajtott, mikor magasan a város felett meglátta Ungden zászlóját lobogni: szürke cápa

fekete háttérben. Arckifejezéséből és Ardaz elbeszéléseiből Reinheiser megállapíthatta, hogy Bracken sok társával egyetemben jobban kedvelte calva régi címerét, mely négy hidat és négy gyöngyöt ábrázolt tengerkék mezőben.

Azonban a Fehér Falak Őrzőinek nem állt jogában megkérdőjelezni Nagyuruk rendeleteit.

Bracken odakiáltotta a jelszót a kapu fölött posztoló katonának, mire az egyik kapu résnyire kinyílt, úgy, hogy a lovasok libasorban épp befértek rajta.

Az erőd nyitott udvarára egy rövid alagút vezetett, melynek falait íjazó rések csíkozták, mennyezetét gyilkos nyílások szaggatták. Reinheiser és Mitchell zavartan tűrte az álcázott őrök kíváncsi és vészjósló pillantásait, míg végigléptettek a folyosón. Közeledtükre az utolsó kapurostély is csikorogva felemelkedett, és a kapitány hallhatóan felsóhajtott, mikor a borzalmak alagútját elhagyva, végre ismét kiléptek a napfénybe.

Reinheiser körülnézett, és csak most mérte fel igazán, hogy egykoron milyen dicsőség övezhette Pallendarát. A városra egy megfoghatatlan lepel terült. A fásultság szürke köde, mely alatt az ott lakók nem szeretetből, hanem kényszerből és félelemből végezték dolgukat. Mindenki, aki mellett elhaladtak, fejét behúzta, szemét lesütötte, és csak saját kimért lépteit figyelte.

Mindenfelé a háború gépezetei uralták a képet: súlyos hajítógép, mely mellett eltörpült a hárommedencés szökőkút, és ostromgépek azokon az alapzatokon, melyeken egykor büszke szobrok álltak. Még a szenvedélymentes fizikusba is belenyilallt a fájdalom a város elveszett csodáinak láttán.

Bracken egyre csak sürgette őket, és ezzel elárulta, hogy ő is hasonlóképpen érez, sőt talán még szégyenkezik is.

Ennek ellenére a pusztulás képeinek áradata üldözte őket, ahogy útjuk a lőréses oromzatok között kígyózott, és a védvonalakat sorra maguk mögött hagyták. Minden sarkon ugyanaz a komor homlokzat nézett vissza rájuk. Úgy tűnt, mintha körbe-körbe járnának.

Végül leszálltak a nyeregből, és miután megmásztak egy száz fokot számláló márványlépcsőt, Pallendara Tróntermének arany kapujában találták magukat. Nagy valószínűséggel már várták a különítmény érkezését, mert az őrök szó nélkül kitárták a kaput, és bekísérték őket. Vörös szőnyeg mutatta az utat végig a termeken és csarnokokon keresztül egy hosszúkás, szobrokkal és faragványokkal túlzsúfolt helyiségbe, melynek falait díszes kárpitok és festmények borították. Calva legnagyszerűbb műremekei egyetlen kusza halomba összeharácsolva.

Ungden, a trónbitorló udvara.

A terem legtávolabbi végében ült a Nagyúr, túlméretezett, arannyal és ékkövekkel gazdagon díszített trónusán. Balján egy fehér ruhás férfi állt görbe háttal, botjára támaszkodva. Arca a mélyen szemébe húzott csuklya alatt

rejtve maradt. A trónszék mögött egy sor, a város ezüst-fekete egyenruháját viselő katona várta ura parancsát. A látvány mindenben megegyezett azzal, ahogyan Reinheiser az udvart elképzelte. Mindenben, magát a Nagyurat kivéve.

Reinheiser Mitchell kapitány egy idősebb kiadására számított. Egy állatias harcosra, aki kegyetlenkedések révén jut hatalomhoz. De Ungdenre cseppet sem illet ez a leírás. Termetre karcsú volt és törékeny, színes selymekből készített, buggyos ujjú ruhát és fodros gallért viselt, és tele volt aggatva ékszerekkel. Minden ujjára gyűrűt húzott, néhányra kettőt, sőt az egyikre hármat is, csuklóján pedig a számtalan karkötő minden mozdulatára hangosan csilingelt. Leginkább egy felnőtt ruhákba bújtatott gyerekre emlékeztetett.

Olyannyira, hogy ilyen távolságból Reinheisernek nehezére esett elhinni, hogy ennek a figurának a kora megegyezik azzal a számmal, ami egy egyszerű számtani művelettel hatalomra kerülésének évéből kiszámítható. Ám amikor közelebb léptek, a fizikus rádöbbent, hogy mindez csupán hiú szemfényvesztés. Púder fedte el Ungden arcának mélyülő ráncait, és fekete paróka takarta őszbe forduló tincseit.

Reinheiser igyekezett leplezni a látvány okozta meglepetését, ám döbbenten kellett megállapítania, hogy ez az ember, aki képes volt e hatalmas és büszke nép trónjára törni, akárhogy is nézi, egy piperkőc bájgúnár.

Mikor a csapat felsorakozott előtte, Ungden, mint egy türelmetlen, unatkozó gyerek, egyik lábát átvetette a trónszék karfáján, a másikat pedig kínos pontossággal kimanikűrözött ujjaival szüntelenül babrálta.

– Nagyuram! – kezdte Bracken, mélyen meghajolva. – A Kristályhegység lábainál találtam ezeket a férfiakat. Elhoztam őket színed elé, hogy magad ítéld meg, valóban ők-e az Ősök, akinek felkutatására elküldted felderítőidet.

Átnyújtotta Reinheiser térképét, és azzal félrehúzódott.

Ungden sietve átfutotta a tekercset, majd az érdeklődés legkisebb jele nélkül a mellette álló palástos férfinek adta, aki egy mély zsebbe csúsztatta anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Miután pár percig suttogva tanácskoztak, Ungden Mitchellre függesztette a tekintetét.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Mitchell. Hollis T. Mitchell.

– No akkor, Hollis T. Mitchell, mesélj csak nekem erről a térképről.

– A barátom, Martin Reinheiser többet tudna mondani róla, Ungden Nagyúr, hisz ő maga vetette papírra.

– Na igen, bizonyára tudna – felelte Ungden hűvösen –, de én téged kérdeztelek. – További magyarázatra nem méltatta, mintha ez az egyszerű

felszólítás önmagában vitathatatlan érv volna arra nézve, hogy itt alkudozásnak helye nincs. És itt, az ő tróntermében, az állig felfegyverzett

katonáitól körülvéve, az is volt. A Nagyúr nem volt bolond, a tanácsnoka pedig meglehetősen jól tájékozott. Már a fellépésükből nyilvánvalóvá vált, hogy a szóbeli érintkezésben Mitchell jóval könnyebb préda, mint Reinheiser, és ha ez a két idegen titkot rejteget, Mitchellnek sokkal több esélye van, hogy kikotyogja.

A kapitány azonban méltóbb ellenfélnek bizonyult, mint ahogy kinézett, és mivel Reinheiser alaposan kioktatta, tudta is, hogy mit mondjon.

– Ez a térkép, Nagyuram, elvezet a legádázabb ellenségeidhez, a második mutáció elfjeihez.

Ungden szemei felvillantak, és érdeklődve előrehajolt trónusán. De szinte azon nyomban össze is szedte magát, és tettetett hidegvérrel hátradőlt. A mellette álló köpönyeges férfi meg sem moccant, mintha Mitchell kijelentése őt nem érte volna a meglepetés erejével.

– És miért adtok át nekem egy ilyen térképet önszántatokból? – kérdezte Ungden gyanakodva. – Bizonyára tisztában vagytok egy ilyen ismeret értékével. Miért adjátok ingyen, mikor egy király minden kincse üthetné érte a markotokat?

– Két okból – magyarázta Mitchell. – Először is, az a helyénvaló, hogy tudd, hol keresd ezeket a mutánsokat, és intézkedhess felőlük. – Itt egy pillanatra megtorpant, próbálta eszébe idézni, hogy Reinheiser hogy is fogalmazta meg ezt az előre begyakorolt beszédet. – Az elfek tisztátalanok. Puszta létezésükkel szégyenfoltot ejtettek az emberi fajon, és én éppen úgy, mint te, Nagyuram, e faj megtisztításáért küzdök. Hiszem, hogy ez volt velünk a sors akarata, mikor idehozott minket, Ősöket Aielle-re.

Csuklyás köpönyegének rejtekében a trón mellett álló varázsló jót mulatott a hallottakon.

– Másodszor – folytatta a kapitány –, igenis kérek valamit cserébe.

– Akkor bolond vagy – mondta Ungden kajánul nevetve –, mert ezzel semmi újat nem mondtál. Nincs semmid, amivel kereskedhetnél.

– De igen! – szállt szembe vele Mitchell. – Itt vagyok én magam.

Ungden sanda pillantást vetett Mitchellre, és Reinheiser egy elégedett bólintással nyugtázta, hogy jól kiokosította a kapitányt.

– Akkor mondd el, miben áll a te értéked – szólította fel Ungden.

– Cserébe azt kérem, hogy adj valami tisztséget a hadseregedben – felelte erre Mitchell. –Valami magas rangot, hogy segédkezhessem az emberi faj megtisztításában. Ez az én küldetésem.

A javaslat hallatán Ungden felvonta a szemöldökét.

– És mit mondjak a tisztjeimnek, mikor kinevezek közéjük egy próbára nem tett idegent?

– Mondd nekik, hogy egy úr érkezett egy távoli helyről és távoli időből –

válaszolta Mitchell habozás nélkül. – Egy nagyszerű harcos, aki sok csatát megjárt már, és aki majd győzelemre vezeti a calvai sereget gyűlölt ellenségei felett.

A varázsló előrehajolt, és Ungden fülébe súgott valamit, aki erre egyetértőleg bólintott.

– Mi a neve a helynek, ahonnan jöttök, és a nemzetnek, mely urának nevezett téged? – kérdezte.

– Az Amerikai Egyesült Államok – felelte Mitchell büszkén. – A legerősebb nemzet, akit valaha is látott ez a világ.

– Valóban? – mondta Ungden, akit nyilvánvalóan hidegen hagyott ez a szemében, Aielle leghatalmasabb nemzetének Nagyura szemében, nevetséges túlzásnak tűnő állítás. – És ott voltál te a király?

– Nem, nem király voltam, de én irányítottam a király seregét, hogy ő, a király szabadon törődhessen a többi államüggyel. Milliók követték a parancsaimat, Ungden Nagyúr, olyan fegyverekkel, melyek minden képzeletet felülmúlnak.

– Milliók! – gúnyolódott Ungden a kapitány izgatott hangját utánozva, de palástos tanácsadója ismét odasúgott neki valamit, mire lehervadt arcáról a csúfos mosoly. Egy pillanatra csendben ült, és hiábavalón igyekezett összeszedni magát afeletti döbbenetéből, hogy amint azt tanácsosa is megerősítette, valóban létezett ilyen birodalom.

– Hadseregem Persomy, a Fehér Falak Őrzői vezérének értő irányítása alatt áll – magyarázta Ugden. – Hűségeskü köti hozzám, melyhez semmilyen kétség nem fér, és parancsaimat kérdés nélkül teljesíti. És meg kell mondjam, ezt jól is teszi. Ezért aztán gondolom megérted, hogy nincs szükségem új parancsnokra.

Mitchell arca eltorzult a váratlan visszautasítás hallatán.

– Mindazonáltal – folytatta Ungden –, jó barátom, Istaahl, azt sugallta, hogy talán mégis seregem hasznára válhatnál. Ezért Hollis T. Mitchell, ezennel ideiglenesen kinevezlek Pallendara seregének és Calva népének helyettes parancsnokává. Egyedül nekem és Persomynak tartozol beszámolóval.

Megbízatásod véglegessége azon múlik, hogy boldogulunk az éjszakai táncosokkal, mert még ezen a szent napon összeülsz Persomyval, hogy kidolgozzátok a támadási tervet.

– Köszönöm, Ungden Nagyúr! – dadogta Mitchell szélesen vigyorogva. –

Nem fogsz csalódni!

Ungden szemei összeszűkültek: nyilvánvalóan nem állhatta, ha alattvalói pimaszul fennhéjáztak. Előrehajolt trónusán, mélyen a kapitány szemébe nézett, és szája tébolyult mosolyra húzódott.

– Légy erős, parancsnokhelyettes – magyarázta halálos bizonyossággal –

egyedül téged teszlek felelőssé, ha elbukunk!

Mitchell arcára fagyott a vigyor. További magyarázatra nem volt szüksége Ungden ígéretének következményeit illetően.

6. fejezet:

A trón árnyai

A trónbitorló Reinheiserre vetette gyanakvó tekintetét.

– Hát te mit kívánsz? – kérdezte, és a hangja ugyanazzal a maró gúnnyal volt tele, mint ami egész életét jellemezte.

– Kívánok? – kérdezett vissza Reinheiser tettetett csodálkozással.

– Ne kertelj! – figyelmeztette a Nagyúr, a fizikus azonban annak átható tekintete ellenére sem tágított a bárgyú vigyorgástól. – Mit kérsz? – ismételte Ungden – cserébe azért, hogy részed volt a térkép ide hozatalában?

– Hogy én? Semmit uram! – felelte Reinheiser. – Én csak azt cselekedtem, amit helyesnek véltem.

Ungden elismerően bólintott, bár arckifejezése továbbra is kételyt tükrözött.

Annyira megrontotta saját elferdült szemléletmódja, hogy a nyereségvágyat tekintette minden emberi cselekvés mozgatórugójának, és mindenkit, aki mást állított, felségárulással gyanúsított. Tudta, hogy Reinheiser hazudik. A trónus mellett álló varázsló megint elmosolyodott csuklyája alatt. Ő is tudta; sőt, ő

azt is tudta, hogy Martin Reinheiser mit akar elérni.

– Habár – folytatta Reinheiser, mintha mégiscsak eszébe jutott volna valami aprócska szívesség –, igazán nagyon nagy örömömre szolgálna, ha megtekinthetném ezt a pompás palotát, és esetleg a várost is.

– Ahogy kívánod – mondta Ungden. – Sőt, mi több, mivel alaposan rászolgáltál, itt fogsz megszállni a palotámban, a legnagyobb kényelemben és megbecsülésben, ahogy az egy királyi vendéghez illik.

– Hálásan köszönöm, kegyelmes uram! – felelte Reinheiser mélyen meghajolva. Úgy tett, mintha megtisztelve érezné magát, pedig tudta jól, hogy ez a meghívás csupán arra való, hogy Ungden rajta tarthassa a szemét.

A trónbitorló unott legyintéssel nyugtázta a meghajlást, amely egyben azt is jelentette, hogy végzett a két idegennel, és a megbeszélést ezennel befejezettnek tekinti.

Reinheiser aznap sok pompázatos dolgot látott, a saját világának műremekeihez hasonlatos, csodálatos munkákat. Sajnos azonban az a mód, ahogy ezek a kincsek össze voltak dobálva, és minden szobába bezsúfolva,

sértette a művészeket, akik hónapokat, sőt éveket áldoztak az életükből ezek megalkotására. Reinheiser érzékeit pedig szinte megbénította a rá zúduló képek áradata. A trónbitorlónak viszont maga a birtoklás volt a legfőbb érték, és a szépérzéket sértő összevisszaság volt a tanú rá, hogy a kapzsisága messze felülmúlta a művészetek iránti szeretetét.

Reinheiser azonban szintén nem sokat törődött a művészetekkel. A palota megtekintésére irányuló óhajának semmi köze nem volt a műremekekhez, és meglehetős erőfeszítésébe is került, hogy megőrizze a látszatot, és meggyőzze a gyanakvó őröket arról, hogy érdekli az idegenvezetés. Alaposan eltelt az idő, már délután volt, mire megtalálta azt, amit valójában keresett. Miközben őrei a szobájába vezették, elhaladtak egy elsötétített, dísztelen folyosó mellett.

Reinheiser azon nyomban valami fontosat szimatolt, hisz az egész palotában ez volt az egyetlen olyan hely, melyet nem borított el Ungden összeharácsolt gyűjteménye.

– Menjünk arra! – követelte.

– Nem, nem lehet – felelte az őr.

– A Fehér Falak Őrzőinek gyűrűjét viseled – emlékeztette Reinheiser azon nyomban –, a te urad és parancsolód ígéretet tett nekem, hogy megnézhetem a palotáját, neked pedig kötelességed teljesíteni az ő akaratát. Most pedig vezess oda.

Az őr vészjósló pillantással viszonozta Reinheiser fenyegető tekintetét.

– Nem tehetem – ismételte. – Ez az átjáró Istaahl tornyához vezet, azt pedig, hogy kit fogad vendégül, egyedül ő dönti el.

– Még Ungden sem szólhat bele? – tette fel Reinheiser a költői kérdést, ezzel akarván kihozni az őrt a sodrából, és emlékeztetni a hűségesküjére. Az őr azonban határozottan kitartott az elutasító válasz mellett.

– Ungden Nagyúr teljes jogú önrendelkezést és a tornya feletti korlátlan uralmat biztosított Istaahlnak – magyarázta. – Kizárólag a varázsló meghívására közelíthetünk.

Reinheiser kifogyott az érvekből, bár ez nem sokban befolyásolta a helyzetet. Megtalálta, amit keresett, és biztos volt benne, hogy előbb utóbb úgyis találkozik a varázslóval; ez így volt elrendelve. Egy kis idő kérdése az egész.

Csak egy kis idő. Reinheiser szobája kényelmes távolságban volt. Belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra még megállt, hogy meghallgassa az őr távolodó lépteinek zaját. Azonban semmiféle zaj nem hallatszott. Amint számított rá, szobája elé őrt állítottak. Csüggedten dőlt hátra ágyán, és magában a varázslónak előadandó beszédét kezdte gyakorolni.

Közben tervet kovácsolt arra, hogyan is fog kicsusszanni az őrök gyűrűjéből.

A hosszú lovaglás azonban kimerítette, és mély álomba zuhant.

Mikor a nap utolsó sugarai a szűk ablakon át rávetültek, hirtelen felriadt, és az első pillanatban úgy érezte, mintha valaki megrázta volna. Odakúszott az ajtóhoz, és ismét hallgatózott. Az előcsarnok azonban még mindig teljes csöndbe borult.

– Ideje indulni – bíztatta magát Reinheiser, bár még semmilyen kidolgozott terve nem volt. Önteltsége és türelmetlensége arra ösztökélte, hogy csak vélt szellemi fürgeségére támaszkodva, rögtönözve törjön magának utat. Mikor azonban kinyitotta az ajtót, azt tapasztalta, hogy nincs szükség semmiféle csalárdságra, mert az őr mély szendergésbe merült. Összekucorodva feküdt a folyosó túloldalán.

Azokból a lenyűgöző mesékből ítélve, amiket Ardaz mondott neki a Fehér Falak Őrzőiről, Reinheiser rögtön tudta, hogy a kötelesség ilyetén elhanyagolása több, mint nem jellemző. Esze ágában sem volt megállni és megkérdőjelezni jó szerencséjét, inkább csendesen elosont az őr mellett, és a varázsló tornya felé vette útját. A vasalt toronykapu árnyékában még megállt egy pillanatra, hogy megbizonyosodjék róla, hogy nem követik. Miután megelégedetten nyugtázta, hogy egyedül van, könnyedén koppintott a kemény fán.

Semmi válasz. Olyan hangosan dörömbölt, ahogy csak mert, válasz mégsem érkezett. Reinheiser nehéz és veszélyes döntés előtt állt. Tudta, hogy nagy bajba kerülhet, sőt az élete lehet a tét. Másrészről azonban rá kellett eszmélnie, hogy már az is nagy szerencse volt, hogy idáig eljutott, és nem valószínű, hogy hamarosan adódik még egy ilyen alkalom. Merészen kinyitotta a nehéz ajtót, és belépett a varázsló szobájába.

Egy kör alakú teremben találta magát, melyben bal kéz felől a fal mellett egy íves kőlépcső vezetett egy második emeleti nyíláshoz. Egyetlen keskeny, egy lőrésnél alig nagyobb ablakon jött át a fény. Csekélyke ellenállás a sötétség árnyaival szemben, mely úgy uralta a szoba minden zugát, mint éjféli rettegést a rémek. Reinheiser mozdulatlanná dermedt; megmagyarázhatatlan balsejtelem fogta el, hogy ha megtöri ezt a halálos csendet, azzal valami rejtőzve lebegő démont sarkall gyilkos cselekedetre.

Óvatosan odaosont a fal mellett a nyitott ajtó mögött álló székhez, és halkan benyomta az ajtót. Be kellett ismernie saját magának, hogy megfélemlíti ennek a világnak a titokzatos varázsa. Ám ennek ellenére a tudásszomja győzedelmeskedett minden félelmén. Reinheiser ugyanis vágyakozott –

epekedett – erre a tudásra, ami óriási személyes hatalommal kecsegtetett.

Ahogy tekintete a szobát pásztázta, és lakójának kilétét kutatta, szeme megakadt egy nagy tölgyfa asztalon, amely a vele szemközti falnál állt.

Tetejét elborították a pennák, tintatartók és misztikus szerszámok: egy ékkőberakásos kés, egy koponya és valami szerencsétlen pára szemei. Azt

azonban, hogy mindezek valóban a varázslás kellékei voltak-e, vagy csak a kíváncsiskodó betolakodók elriasztására szolgáltak, a fizikus nem tudta eldönteni. Az asztal két szélén egy-egy magas, sokkaros gyertyatartó egyensúlyozott, száraik össze-vissza tekeredtek, csavarodtak. A két kandeláber között egy hosszúkás, magas ládikó állt, rengeteg fiókja legnagyobb részt papírtekercseket rejtett.

Micsoda sötét titkokat jegyezhettek le rájuk! gondolta Reinheiser. Még ekkora kísértés ellenére sem mert közelíteni. Félt, hogy magára vonja a rontást, amivel a varázsló a munkáit őrzi.

Hamarosan leszállt a nap és a szoba sötétségbe borult. Reinheiser csendben, mozdulatlanul ült. Kicsinek és sebezhetőnek érezte magát a képzeletében gyülekező, rejtőző démonok közt. Minden múló pillanat páni félelemben telt, és Reinheiser már-már azt gondolta, hogy ezek a rohamok is a varázsló mesterkedései voltak, finom célzások a rá váró borzalmakra, egyfajta szellemi védőpajzs tolvajok ellen.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az ajtó nyikorogva kitárult, és a fehér köpönyeges varázsló kezében gyertyával belépett. Az árnyékban ücsörgő

fizikusra ügyet sem vetett, nehézkesen támaszkodva rövid botján bicegett át a szobán. Gyorsan elhadart egy varázsigét, mire az ajtó bezárult, majd egy másikat, erre meggyulladtak az asztalon álló gyertyák. Reinheiser csak ámult-bámult a varázslás eme apró mesterfogásain, és egyre feszültebb érdeklődéssel figyelt. Hunyorogva próbált követni minden mozdulatot, ahogy a reszkető fényben a varázsló csontos kezei lassan hátratolták az arcát rejtő

kámzsát.

– Lefogadom, hogy fekete – mondta Reinheiser végül, elégedetten vigyorogva, hogy egy ilyen bölcs férfit meglephetett. A varázsló kezei meg sem rezzentek; nem tudta megzavarni a hang, aminek váratlanul kellett volna érnie. Ehelyett a fizikus lelki nyugalma rendült meg.

– Mármint a jeled – folytatta immár sokkal bizonytalanabb, szinte védekező

hangon. – Feketének kell lennie, hiszen Morgan Thalasi jele fekete, és ha sejtésem nem csal, te vagy Morgan Thalasi.

A varázsló lassan Reinheiserhez fordult, és elnevette magát. Nevetése leginkább sziszegéshez volt hasonlatos.

– Veszélyes játékot játszik, Dr. Martin Reinheiser – mondta higgadtan, és felemelte csuklyáját, hogy a betolakodó lássa, amit látni akart.

Reinheiser elborzadt a látványtól, mert az előtte álló férfi valóban a Fekete Boszorkánymester volt, Morgan Thalasi. Teljesen kopasz volt, betegesen sápadt bőre hártyaként feszült az arcára. Mélyen szemgödrébe süllyedt szemei sötét lyukként feketéllettek. Beesett, sorvadt arcával egy éhező benyomását keltette, akinek már rég meg kellett volna halnia. Thalasi valóban nagy árat

fizetett a romlottság századaiért. Az erkölcstelenség szétette a testét, de gonosz szellemének nem árthatott, mert az elpusztíthatatlan volt. A sokfazettás fekete zafír, ami varázslói jele volt, úgy csillogott a homlokán levő foglalatban, mintha frissen csiszolták volna.

– Tudtam, hogy te vagy az – mondta Reinheiser alázatosan, és próbált felszabadultnak látszani. Igyekezete ellenére azonban reszkető hangja rémületről árulkodott. – Kikövetkeztettem, hogy csak a hatalmas Thalasi lehet képes olyan jeles teljesítményekre, amelyeket Ardaz, a varázsló, Istaahlnak tulajdonított.

– És milyen igazad volt – gúnyolta a Fekete Boszorkánymester, és hangja idegtépően higgadt és magabiztos volt. – Szerény vigasz a rád váró iszonyú halál árnyékában.

Reinheiser végigsimította kecskeszakállát, és nagyon igyekezett megőrizni a hidegvérét és a józan eszét, amire szüksége volt, ha ki akart jutni ebből a csávából. Valami nagyon félre siklott. Sose gondolta, hogy Thalasival való találkozása így alakul, és a Fekete Boszorkánymesterről alkotott elképzelése messze elmaradt attól a borzalomtól, amit előtte állván átélt. Ezt a testileg oly törékenynek látszó férfit a mindent megsemmisítő gonoszság és a határtalan erő lehelete lengte körül. Olyan volt, mint a megtestesült sátán, az erkölcstelenség mocsara, mely – ezzel Reinheiser is tisztában volt – egy szeszélyes mozdulattal a pokol örök tüzére vetheti.

– Megölni, engem? – kérdezte hitetlenkedve, az elképzelhetetlenség fényében akarván feltüntetni az ötletet. – Minek akarnál megölni?

– Mert rájöttél a kilétemre, és mert megzavartál magányomban. Vagy mert szóba álltál azzal a kutya Glendowerrel, akit Ardaznak nevezel – vágta rá Thalasi. – Ez épp elég ok, de ízekre szedhetlek csupán a kínzás gyönyöréért. –

Megint azt a sziszegő nevetését hallatta, mintha ez az utóbbi ötlet különösen megnyerte volna tetszését.

Reinheiser egy percig sem kételkedett abban, hogy ez a szívtelen szörnyeteg valóban képes volna csak így, vaktában ölni.

– De hisz te magad hívtál ide! – ordította. – Azt a ködöt, ami lehetővé tette, hogy megszökjünk, azt csak te küldhetted. Ebből jöttem rá végül, hogy ki vagy valójában. Istaahl varázsereje csak a tengerpartra korlátozódik, ő nem érhetett volna el a szárazföld belsejében.

– A ködöt tényleg én idéztem meg.

– És az alvó Őrző?

– Gyerekjáték.

– Akkor valami oka csak volt, hogy idehoztál – okoskodott Reinheiser.

– A térkép miatt, nem másért – mondta Thalasi. – Birtokba akartam venni az elmédet; erre te azt hitted, hogy valamiféle tudás bontakozódik ki előtted és

bebocsátottál. Arra nem volt időm, hogy hatalmamba kerítselek, de a te szemeiddel láttam, és azt érzékeltem, hogy az éjszaka táncosai között vagy.

Azt azonban nem tudtam pontosan kivenni, hogy ez hol is van. Ezért aztán ide hívattalak a térkép miatt. Ez minden.

– De Mitchell – kezdte Reinheiser. Kétségbeesetten kapaszkodott bele mindenbe, ami megmenthetné.

– Mitchell egy ostoba fajankó – vágott közbe Thalasi. – Azt állította, hogy milliók követték a parancsait. Ha! Én is az Egyesült Államokban éltem a holokauszt előtt, és nem emlékszem semmiféle Hollis Mitchell tábornokra.

Biztosíthatlak, az én emlékezetem nem csal.

– Rád viszont emlékszem – folytatta Thalasi. – Legalábbis a munkádra. Meg arra, mikor az Unikornis vízre szállt Woods Hole-ban.

Reinheisert meglepetésként érték annak a másik világnak az emlékei, de egy esélyt látott meg bennük, ezért merészen összeszedte magát.

– Akkor bizonyára azt is tudod, hogy én is egy tudomány mestere voltam –

állította olyan büszkén, ahogy csak merte. – A fizika és a technika mestere.

Azt hittem, ezért küldtél értem, hogy ha egyesítenénk tudásunkat…

Thalasi hangos nevetésével Reinheiserbe fojtotta a szót. A fizikus szánalmas kísérletén gúnyolódott, amivel az irháját próbálta menteni.

– Te nevetsz? – üvöltötte Reinheiser és dühödten felpattant. Rájött, hogy Thalasi akár ott helyben megölheti, amiért vitába mert szállni vele, de téves számítása úgy elkeserítette, és a Fekete Boszorkánymester válaszai és viselkedése úgy összezavarták, hogy abban a pillanatban mindez aligha izgatta. – Te, aki ismerted a holokauszt előtti világ csodáit, kételkedsz a tudomány hatalmában?

– Hatalma? – visszhangozta Thalasi, és hangjának ereje visszalökte Reinheisert a székébe. – Pusztító, igen – folytatta. – Az bebizonyosodott.

Méghozzá nem is akárhogy. De ne vonj egyenlőségjelet a pusztítás képessége és a hatalom közé. Összekevered a kettőt. Egy bomba bugyborékoló kátrányhalmazzá változtat egy várost, és te ezt hatalomnak nevezed? Na és mire mentél vele?

Reinheiser elképedten bámult rá.

– A megsemmisítés még nem hatalom – folytatta Thalasi –, sőt a valódi hatalom ellentéte. – Kezét ökölbe szorította, és tekintetét a mennyezetre emelte. Reinheiser visszahőkölt az izzó szemgolyóiban parázsló meztelen gonoszság láttán.

– Irányítás! – sziszegte. – Mikor más akaratát a magad érdeke szerint hajlítod. Mikor minden mozdulatát uralod. Ez a hatalom, te tyúkeszű!

Reinheiser még mindig meg volt rettenve, de most felébredt a kíváncsisága is. Kényszeríttette magát, hogy egyenesebben üljön. Itt áll előtte a mester, aki

a vágyott titkainak kulcsát őrzi, és bár életveszélyesen megfenyegette, végre ráirányítja hőn áhított figyelmét is.

– Na és a tudás? – sürgette – a tudás nem számít?

– De igen, még mennyire! – felelte Thalasi, és most hirtelen inkább izgatottnak tűnt, mint haragosnak. Ritkán fordult elő, hogy a Fekete Boszorkánymester olyan emberre akadjon, akivel ilyen szinten beszélgethet, méghozzá a kedvenc témájáról. – A világmindenség és a benne létező

abszolút hatalmak titkainak ismerete elsődleges fontosságú, úgy is mondhatnám, azé a főszerep. A második szerep – folytatta a Fekete Boszorkánymester ökölbe szorított kézzel és gonoszul összehúzott szemmel, ezzel is hangsúlyozván mondandója fontosságát – a vágyé. A birtoklási vágyé, hogy mindent birtokoljunk. A bátorságé, hogy istenek merjünk lenni! –

kiáltotta –, és a lankadatlan eltökéltségé, hogy mindezt végig is vigyük.

– Most a hatalomról beszélünk, vagy a gonoszról? – kérdezte Reinheiser.

– A kettő egy és ugyanaz – torkollta le Thalasi. – Ó, a világmindenség hatalmai végtelenek, és azoknak állnak rendelkezésére, akik jók, vagy se nem jók, se nem rosszak. De az ő erejüket korlátozza egyrészt a lelkiismeret, másrészt a cél hiánya. Egyedül a gonoszság ereje tör előre rendíthetetlenül.

– Az erő, mint olyan, semleges – szállt vitába Reinheiser. – A jó és a rossz itt nem lehet szempont.

– Bah! Látod, ez a te nagy tévedésed – magyarázta Thalasi. – A mágiának négy iskolája létezik, és mind a négy ugyanazokból az abszolút és univerzális igazságokból építkezik. Ezek az igazságok, ezek az erők Brielle-ben nyilvánulnak meg a legtisztábban. A Smaragdboszorkányban, az első mágia úrnőjében. De ő csak korlátozva tud az erejéhez folyamodni, mert nincs célja.

Gúzsba köti az erdeje és a természeti rend megőrzésére tett kötelességvállalása. Ezért csupán a természet házőrzője lehet, aki éberen őrködik a romlás térnyerése ellen. Birodalmán kívül a mágiája használhatatlan, így pedig ő maga sem több, mint szolgáló.

– Te is beszéltél Ardazzal – folytatta a Fekete Boszorkánymester. – Ő a második iskolát gyakorolja, azt, amit a Colonnádok nekem is szántak.

– Hogy a világmindenség igazságait felhasználva, az emberi faj fejlődését szolgáljátok – mondta Reinheiser. – Az emberiség javára, ahogyan azt a Colonnádok által felállított erkölcsi törvények meghatározzák.

– Kiváló! – kiáltott rá Thalasi, fellelkesülvén a fizikus meglepő

hozzáértésén. – Akkor felismered a csapdát is? A korlátozásokat?

– Természetesen – felelte Reinheiser magabiztosan. – Bár könnyebben hozzáférhető, mint az első, a második iskola hatókörét és hathatósságát tekintve korlátozottabb, mivel a ráerőltetett erkölcsiség megköti a kezét.

– Pontosan – mondta a varázsló. – De van egy harmadik iskola is, az a

gyakorlat, amit a Colonnádok fenntartottak saját maguknak, illetve azoknak, akiket ők szolgálnak. Elzárták előlünk, mert féltek tőlünk. Féltek attól, hogy fölébük emelkedünk, és többé nem szolgáljuk őket. Én, Thalasi, azonban megtaláltam ezt a titkot, és hatalmam napról napra növekszik.

– Irányítás? – kérdezte Reinheiser.

– Irányítás! – visszhangozta Thalasi. – Nem vállalok kötelezettségeket, és nem szolgálok törvényeket. Az erők nem tudnak ellenállni nekem. Úgy folyamodom hozzájuk, ahogy kedvem tartja, és kényszerítem őket, hogy minden kívánságom teljesítsék. Ez minden mágiák legnehezebbje, a lankadatlan figyelemösszpontosítás tudománya. Minden gondolatomban és minden mozdulatommal a világmindenség örök rendjével küzdök meg. –

Szemeiben büszkeség és kéjvágy izzott. – Képes vagy felfogni mindannak jelentősségét, amit itt elmondtam neked? – kérdezte Reinheisert.

A fizikus hitetlenkedve bámult rá, annyira megdöbbentette annak a csírájában levő hatalomnak a nagysága, amire a mágus célzott.

– Engesztelhetetlen ellenségek, de az vagyok magam is. És ha én nyerek –

olyankor, mikor én vagyok az erősebb –, egyetlen szavammal felboríthatom még a természet rendjét is, és a halál karjaiból kiragadhatom a halottat, hogy az én irányításom alatt tovább éljen. Vagy a varázsló szájáról ellophatom a varázsigét, hogy aztán ellene fordítsam, ahogy azt Istaahllal is tettem, harminc évvel ezelőtt.

– Akkor tényleg te álltál Ungden felemelkedése mögött – mondta Reinheiser széles vigyorral, mert pontosan így képzelte el a Thalasival való találkozást. –

Sakkban tartottad az Őrzőket, míg az államcsíny be nem fejeződött, mert tudtad, hogy esküjük azután majd Ungdenhez köti őket, és ezzel megerősítik helyzetét.

Thalasi egy bólintással hagyta jóvá Reinheiser megállapítását és ismerte el a fizikus folyamatosan megnyilvánuló szellemi képességeit.

– De miért éppen Ungden? – kérdezte Reinheiser. – Aligha tűnik született vezéregyéniségnek.

– Nem is ő a vezér – magyarázta Thalasi. – Ő csupán a vezér gyalogja.

Könnyű a kedvében járni, és ezért könnyű irányítani. És nem jelent rám nézve fenyegetést. A Ben-rin leszármazottaival való viszálykodása mélyen a múltban gyökeredzik. Egész Calvában alig akadt olyan ember, aki szembe fordult volna a Ben-rin családjából született szeretett uralkodókkal, de ez a hitvány Ungden mohón leste, hogy mikor döfhet tőrt Ben-galen szívébe. Ezért aztán Ungden a füst, ami elfedi az én tüzemet. Az Őrzők nem szolgálnának egy varázslónak, ha pedig a trónt követelném, azonnal kiderülne, hogy ki is vagyok valójában. Arra a napra pedig még nem készültem fel, bár az idő

egyre közeleg. Ezért van szükségem a térképedre. A védtelen mutánsok

legyilkolása majd megtöri a legigazabb Calvaiak becsületét is, ezáltal pedig gyengül az ellenállásuk.

– Na és az én technikai tudásom? – sürgette Reinheiser. – Az is a segítségedre lehet.

– Soha többet ne ejtsd ki ezt a szót! – parancsolt rá Thalasi hirtelen fellobbant haraggal. – Technika! – fröcsögte legmélyebb megvetéssel.

– A mágia negyedik iskolája, átok a bölcseken és romlás mindenkin. A technika csupán egy iga, amibe bárki befoghatja a mindenség erőit, tekintet nélkül saját belső erőire. A kardforgatónak évekig kell fegyelmezetten edzenie elméjét, mire helyesen használni tudja fegyverét, de még egy gyerek is puskát ragadhat és ölhet. Nem, a technika elfogadhatatlan veszély, irányíthatatlan, és semmi mást nem ígér, mint végső és teljes pusztulást az ostobák keze által.

Állításának igazát nem kellett tovább bizonygatnia, hisz Reinheiser látta az Ynis Aielle buborékján túli világot.

– A mélyebb erő – folytatta Thalasi suttogóra fogott hangon – a világmindenség erőivel egyesült elme ereje, és ezen erők irányítása vágyak és a hit által. Még ha az univerzális igazságok titkai rendelkezésedre is állnak, csupán pisztollyal játszadozó Faustus maradsz. De én… – Felállt, dühében ijesztően hatalmasnak tűnt, és Reinheiser félve kapta el róla tekintetét.

– Nézz rám! – üvöltött rá Thalasi, és Reinheiser érezte, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni. – Vesd tekinteted Morgan Thalasira, és tudd, a halál fia vagy!

Reinheiser nem tudta fékezni remegését. Kezébe temette arcát és összekuporodott. Kétségbeesetten próbált menedéket találni ott, ahol nem volt menekvés. Korábban sose félt igazán; még a halálra is úgy tekintett, mint az élet elkerülhetetlen velejárójára.

Most azonban rettegett. Szívében feketeséget érzett, a reménytelenség és csüggedés érzetét, mely legbensőbb lényét érintette meg. Várt és közben imádkozott, hogy a halálos csapás gyorsan sújtson le.

Ám a halál nem jött, és lassanként a remény is visszatért belé, bár félt, hogy mindez csupán a játék része, amit Thalasi űz vele: még utoljára felvillantja előtte a menekülés esélyét, mielőtt végleg a pokolra küldené. Végül mégis összeszedett elég bátorságot és kikandikált.

A boszorkánymester láthatólag gondolataiba mélyedten ült. Reinheiser lassanként felegyenesedett és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

– Talán mégis van számodra remény – mondta Thalasi pár perc elteltével. –

Észbeli képességeidnek ékes bizonyítékát adtad, és talán a vezérletem alatt, még hasznomra is válhatsz.

A Reinheiser arcán elterülő reményteli mosoly Thalasi rosszallását váltotta ki. A varázsló válaszul olyan metszőn nézett rá, hogy a fizikus újból

visszasüppedt a csüggedésbe. Thalasi fenyegetőn felemelte ujját és ráförmedt:

– De sose ellenkezz velem! – Reinheiser hideg, csontos ujjak szorítását érezte a torkán, egy láthatatlan nyakörvet, ami Thalasi akarata volt.

Thalasi hangosan felnevetett, teljes biztonsággal, hisz a fizikus többé nem jelenthetett rá nézve veszélyt. A hatalmába vetett hite megint bizonyítást nyert, mert pusztítás és gyilkolás nélkül, Martin Reinheiser a tulajdonává vált.

7. fejezet:

Fény derül az árulásra

Mitchell és Reinheiser szökésének reggelén Sylvia korán indult a férfiak ébresztésére. A hajnali párát gyorsan szétfoszlatta a felkelő nap, és a levegő

tiszta és meleg volt. Sylvia azt akarta, hogy a három vendég lehetőleg minél többet élvezhessen ebből a szép napból a szabadban. Nem az aggodalom vezérelte, hanem csak az, hogy kellemesebbé tegye a férfiak ott tartózkodását, ezért az elf leány álmában sem gondolta volna, hogy Mitchell és Reinheiser a calvai felderítő osztag foglyaként épp abban a pillanatban kezdett vad vágtába a síkságon át.

Akkor csapta meg először a veszély szele, mikor a zárba illesztve kulcsát a két férfi szobájának ajtaját nyitva találta. Biztosan tudta, hogy ez több, mint egyszerű vigyázatlanság, hisz előző nap este ő maga személyesen zárta be az ajtót. A mellette álló két őr éppoly döbbenten állt a dolog előtt mint ő, és biztosították róla, hogy egész éjjel éberen őrködtek, és hogy ő volt az utolsó, aki átlépte a küszöböt.

A szoba azonban üres volt. Sylvia még mindig nem fogta fel a szökés jelentőségét, átvágott az előcsarnokon, hogy felkeltse Billyt. A puszta tény, hogy a fiatalember ott volt, és felelt a kopogására, némi vigasszal töltötte el, és megerősítette abban a hitében, hogy kell legyen valami egyszerű

magyarázat a másik kettő távollétére.

Ám az enyhülés rövid életűnek bizonyult, mert a kérdése, hogy tud-e valamit társai eltűnéséről, úgy verte ki az álmot Billy szeméből, mintha egy vödör jeges vízzel öntötte volna nyakon.

Mert minden emlékkép, amit Billy Shank e világba érkezésük óta Mitchellről őrzött, menthetetlenül vezetett egyetlen ijesztő következtetésre.

Komoran nézett Sylviára. A lány ártatlan és reménykedő mosolya csak fokozta gyanúját és dühét.

– Menj, gyorsan keresd meg Arient! – utasította.

Sylvia habozott, további magyarázatra várt, de Billy nem tudta rászánni magát, hogy elmondja neki, hogy Mitchell és Reinheiser, a társai, talán éppen útban vannak, hogy elárulják a népét.

Sylviának volt egy jó ötlete, hogy apja hol lehet egy ilyen csodaszép reggelen. Kérte Billyt, hogy kísérje el, és Billy rá is állt, bár rettegett tőle, hogy ilyen zord hírekkel szembesítse az elf királyt. Nem sokkal később meg is

találták Arient házának egy hátsó, a fenséges hegyszorosra néző erkélyén. Ő

és Ryell csendesen üldögéltek, és élvezték a Kristályhegység mögül felderengő hajnali fények csodás látványának derűjét.

Mikor lánya kipirult és fájdalomtól eltorzult arcára nézett, Arien rögtön érezte, hogy valami nagyon nagy baj van. Megragadta Sylvia kezét, hogy a lány össze ne essen.

– Mi történt?

– Eltűntek! – sírta Sylvia. – Mitchell kapitány és Martin Reinheiser nincsenek a szobájukban.

– Árulás! – sikoltotta Ryell. – Tudtam, hogy semmi jó nem várható ezektől az emberektől! – Fenyegető mozdulatot tett Billy felé, de Arien kinyújtott karja feltartóztatta.

– Keresd meg Erinelt – szólt a lányához Arien nagyon higgadtan és összeszedetten. – Sürgősen gyűjtsétek egybe a barátaitokat, és kutassátok át a Hegykapu felé vezető alagutat. Amíg nem tudunk többet, mindkettőjüket vendégnek és nem ellenségnek kell tekintenünk. De azt akarom, hogy kerítsétek elő, és hozzátok ide őket.

– Lehet, hogy még a városban vannak – vélte Sylvia.

– Kétlem – felete Arien –, de azért hagyjatok hátra egy csapatot. Utasítsd őket, hogy fésüljék át az egész völgyet, sőt még Shaithdun-o-Illume-ot is. De most menj, siess! Itt várjuk majd a híreidet.

Sylvia bólintott és elsietett. A két őr Billy mellett maradt. Nem igazán tudták, hogy most mi is a fiatalember helyzete, és kissé feszélyezte őket, hogy ilyen közel van az Ősatyjukhoz. Arien azonban egy kézmozdulattal elhessegette őket, ezzel határozottan elutasította, hogy Mitchell és Reinheiser cselekedete rossz fényt vessen erre az emberre, aki semmit nem ártott nekik.

– Hová mentek? – buggyant ki Ryellből a gyanakvás, és azt mutatta, hogy biztos benne, Billy is valamilyen módon az összeesküvés részese.

Billy megvonta vállát, és elfordította a fejét. Bölcsen megtartotta magának az elméletét arra az időre, míg több ismeretet nem szereznek és a hangulat nem csillapodik le.

Ryell amúgy sem várt a válaszra. Szelepet keresett, amin leereszthetné dühének gőzét. Az őrökhöz fordult.

– És ti, jómadarak – szidta őket –, miért nem őriztétek őket?

– Egész éjjel az ajtajuk előtt őrködtünk – felelte az egyik szerencsétlen erőltetett meggyőződéssel.

– Ha! – gúnyolódott Ryell –, ha megtudom, hogy elaludtatok, én…

– Jaj, hallgass! Hallgass már el! – szólt egy hang az őrök háta mögül, és Ardaz lépett ki a teraszra. Desdemona, a macska, mint egy élettelen szőrmegallér, békésen szendergett a nyaka köré tekeredve. – Én is őrt

állítottam az Ősök vigyázására: Desdemonát, itt ni. – Levette válláról a petyhüdt macskát és az arca elé tartotta. – És ő sose hagyna engem cserben.

Nem bizony! A házad előtt őrködött, és nem látott távozni senkit. Senkit. Egy teremtett lelket sem – győzködte Arient teljes biztonsággal. – Sosem alszik el.

Mármint hogy éjjel. Nappal aludni, éjjel zaklatni a többieket. Ez a macskák házirendje, hisz tudod. – Szórakozottan horkantott, majd ismét a macskára terelődött a figyelme. Utolsó megjegyzéséért engesztelésképpen odaadóan dédelgetni kezdte.

– Mégis megszöktek – csökönyösködött Ryell, és az egyszerű tény megkérdőjelezte a varázsló érvelését.

– Tudom, tudom, persze – felelte Ardaz zavartan. – Sylvia mondta már az előbb odakint a folyosón.

Ryellt majd szétvetette a düh.

– Ha nincsenek itt – kérdezte szándékosan csípős éllel –, és ez a macska biztosít róla, hogy nem is mentek el, akkor hol vannak? Lehetséges, hogy egyszerűen eltűntek?

– Igen értem, hogy mit akarsz mondani – felelte Ardaz egyszerre megvilágosodottan és összezavarodottan. – Jó gondolat! Remek gondolat! –

Megint levette nyakából a macskát és rázogatni kezdte. – Des, elaludtál?

Elaludtál, te kis haszontalan? – Újból megrázta és gyanakvóan pislogott rá, majd mintha saját nyelvén beszélne vele, egy sor különböző „miau”-t mondott a macskának. Desdemona erre egy együttérző „miau”-val felelt.

A varázsló megint hanyagul a vállára vetette és úgy tűnt, a válasz teljesen megnyugtatta.

– Azt mondja, nem aludt el – magyarázta a megdöbbent nézőseregnek. –

Magam sem gondoltam, hogy úgy lett volna. – Tekintete szórakozottan a szurdokra siklott. – Nem tűnhettek el, nem, nem – folytatta, inkább saját magához intézve szavait, mint a hallgatósághoz. – Persze nem lenne lehetetlen, de ők mégis csak egyszerű halandók. És persze nem varázslók. –

Kis szüntet tartott, és szakállát vakargatta. – Hacsak…

Arien és Ryell vártak, hogy avassa be őket a szemmel látható felfedezésébe, de ahogy a percek egyre-másra múltak, és az aggodalom sötét felhője borult a varázsló homlokára, Arien türelme is elapadt.

– Mire gondolsz? – követelte a választ.

– Még nem vagyok biztos benne – felelte Ardaz hirtelen kijózanodott hangon. Elmélkedéséből kizökkenvén, viszonozta az Ősatya nézését. – Nem biztos. De kiderítem! – jelentette ki, és az ajtó irányába tartott.

– Várj! – kiáltott utána Arien. – Most nem mehetsz csak így el!

De Ardaz még csak nem is lassított.

– Dolgom van! – vetette oda –, dolgom van. – És azzal elviharzott.

– Miért engeded, hogy itt lakjon Illumában? – morogta Ryell. – Semmi hasznát nem vesszük.

Arien többet tudott Ryellnél. Ismerte Ardaz másik oldalát: a bölcs és kedves Glendowert, az elfek megmentőjét, aki pártjukat fogta fajuk születésének hajnalán, mikor Ben-rin uralkodott Pallendarán, és Umpleby a vesztüket kereste. Arien tudta, hogy a varázsló egykori könyörületessége és ereje ma is ott rejtőzik a bumfordi külső mögött, és készen áll arra, hogy a legsötétebb pillanatokban a remény lángjaként fényeskedjen nekik.

– Bajainkért ne Ardazt okold! – figyelmeztette Ryellt.

– De akkor mit tegyünk? – kérdezte Ryell halkan. Haragjának metsző élét eltompította a rájuk leselkedő veszély felismerése.

– Várunk – felelte Arien komoran –, és remélünk.

Az Ősatya elküldte az őröket, hogy csatlakozzanak a szökevények után kutatókhoz. Ő maga Ryellel és Billyvel az erkélyen maradt, és elmerült az előttük emelkedő hegyek szemlélésében. Földi gondjaik elől a fenséges táj ihlette magasröptű gondolatok közt kerestek menedéket. Keveset beszéltek, mindhárman a magányos elmélkedésben leltek vigaszt, és ahogy a szökés okozta első megrázkódtatás elsimult, a remény látszata is kisarjadt közöttük.

Bár nem mérték az időt, úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire Sylvia és Erinel végre visszatértek.

– A városban nincsenek – mondta Sylvia.

– És az alagútban sem – tette hozzá Erinel. – Lementem egészen a Hegykapuhoz vezető alsó ösvényig. – Billyre nézett, és együttérzőn megveregette a vállát, mert tudta, amit most fog mondani, az rossz fényt vethet új barátjára. – Két pár lábnyomot láttam számos helyen. Nincsenek egy naposak.

– És felismerted ezeket a lábnyomokat? – zsémbelt Ryell. Igyekezett szóra bírni a húzódozó Erinelt, hogy erősítse meg ő, hogy az emberekkel szembeni bizalmatlansága jogos volt.

– Megegyeztek látogatóink különös csizmáival – felelte Erinel.

Ryell biztos volt benne, hogy az Ősatya ezek után nem utasíthatja rendre, és egy önelégült pillantást vetett Arienre, majd dühét Billyre zúdította.

– Na erre mit tudsz válaszolni? – förmedt rá.

– Calvába mentek – jelentette ki Billy határozottan, bár a szégyentől kissé remegő hangon.

– Honnan tudod mindezt? – vádaskodott Ryell, mielőtt még a jó szándékú Arien közbeavatkozhatott volna. – És eddig miért titkoltad előlünk?

– Nem titkoltam semmit – felelte Billy. – Én is csak most jöttem rá abból, amit Erinel mondott. – Nyomatékosan visszafordult az Ősatya felé, hátat fordítva ezzel Ryellnek. – Bevallom, féltem, hogy így lesz. Féltem

Mitchelltől. A hatalom és a dicsőség élteti, és ezért bármit megtesz. Aznap éjjel, mikor a sziklapárkányon tanácskoztunk, megpróbált meggyőzni, hogy adj neki katonákat. Visszautasítottad, hát most máshol keres magának sereget.

Véleményem szerint valószínűleg Ungden udvarában.

– Bah! – fakadt ki Ryell – az én véleményem szerint pedig sokkal közelebb áll a valósághoz, hogy te is részt vettél az árulásban.

– Tévedsz – válaszolta Billy.

– Igazam van – makacskodott Ryell. – És DelGiudice-szal mi van? Ő a titkos ügynök, aki előkészíti a terepet a kapitány számára? Téged meg hátrahagytak, hogy fedezd a szökésüket? Hogy eltereld a gyanút a legrosszabbról, míg már úgyis késő, és már nem akadályozhatjuk meg?

– Nem – felelte Billy, de érezte, hogy érvei egyre veszítenek meggyőző

erejükből. Hogy is őrizhetné meg Arien és a többiek bizalmát, mikor Mitchell szörnyű árulásának árnyéka vetül rá? Átérezte Ryell és az elfek kétségbeejtő

helyzetét, és ezáltal védekező állásba kényszerült. Tudta, hogy Ryell dühe abban az egyáltalán nem alaptalan félelemben gyökeredzik, hogy IIluma halálos veszélyben forog. – Delnek és nekem semmi közünk ehhez.

– Hazudsz! – visította Ryell.

– Elég legyen – torkollta le Arien, mire Ryell elfordult, és fogvicsorgatva sziszegte szitkait és vádaskodásait. Billy szívébe azonban az Arien szemében ülő kétely és gyanú láttán hasított a fájdalom. – Kérlek, mondj el mindent, amit tudsz – kérte az Ősatya. – Nagyon fontos.

– Túl sokat nem tudok mondani – felelte Billy. – Mitchell képes mindenre, ami közelebb viszi a céljához, ezért joggal aggódtok. De bármit megteszek, amivel a segítségetekre lehetek, és kezeskedem érte, hogy Delnek semmi köze az egészhez. Ő még nálam is jobban gyűlöli Mitchellt. Ezek ketten az ismeretségük első pillanatától kezdve esküdt ellenségek voltak, és mióta kikötöttünk Ynis Aielle partjainál, ha lehet csak még jobban elmélyült köztük a viszály.

– És mit tudsz arról a másikról, Martin Reinheiserről? – faggatta Arien.

Billy a vállát vonogatta és a fejét ingatta.

– Nem is tudom. Ő és a kapitány sülve-főve együtt voltak, de hogy miért?

Sejtelmem sincs. Még csak nem is hasonlítanak. Talán, mert nincs más, akihez közeledhetnének, vagy mert mindketten a másikban keresik azt, ami belőlük hiányzik. Akárhogy is van, én személy szerint Reinheiserben egy cseppet sem bíznék jobban, mint Mitchellben. Talán külsőre nem tűnik olyan veszélyesnek, mint a kapitány, de sunyi és elég ravasz ahhoz, hogy a háttérből a saját kedve szerint irányítsa a dolgokat. – Billy itt szünetet tartott, és mindannyian csöndben próbálták megemészteni a hallottakat.

– Hiszek neked – biztosította Arien, de a megújult bizalom kinyilvánítása

nem simította el az Ősatya elkínzott arcvonásait.

A kétségbeesés újból felszította Ryell haragját:

– Akkor elvesztünk – állapította meg reményvesztetten.

– Még nem – jelentette ki Arien, de határozottsága ellenére hangja erőltetettnek tűnt, és a mélységes aggodalomtól kidudorodtak halántékán az erek. – Caer Tuatha sok-sok mérföldnyire délre fekszik innen, és az árulóknak nincsenek lovaik. Még azt sem tudjuk, hogy eljutnak-e a városba, vagy hogy Ungden hogy fogadja őket, ha egyáltalán odaérnek.

– De ha elérnek oda – szólt Ryell komoran –, az emberek tízezer lándzsával jöhetnek ellenünk.

– Az akár hetekbe, sőt hónapokba telhet – felelte Arien.

– Meg kell tudnunk biztosan – vetette közbe Erinel. – Ősatya, kérlek engedd, hogy lemenjek a calvai síkságra. A parasztok közé vegyülve talán ki tudnám puhatolni, hogy a két férfi merre tart, vagy hogy mi a szándékuk.

Ostobaság volna ölbe tett kézzel és becsukott szemmel várni, hogy mit hoz a sors.

Arien kérdőn nézett Ryellra. Megadta neki a lehetőséget, hogy mint Erinel gyámja, ő mondja ki a végső szót, és támogassa vagy elutasítsa unokaöccse javaslatát. Mindketten tudták, hogy mekkora veszélyt jelent Erinelre nézve, ha kimerészkedik a calvaiak közé, hisz mindketten ugyanezt tették sok-sok évvel ezelőtt. De annak idején Ben-rin utódai ültek a déli trónon, és a calvaiak ugyan nyíltan sohasem ismerték el az elfek létezését, de cinkosan kacsintva megtűrték őket, és csak túlzó kocsmai történeteikben beszéltek róluk. De így, hogy az ádáz Ungden uralkodik és egész Calva résen áll és a hegyekben rejtőző mutánsokat üldözi, Erinel útja lényegesen veszélyesebb vállalkozás.

Ryell tanácstalanul sóhajtott:

– Nincs választásunk.

Arien vigasztalón barátja vállára tette a kezét.

– Légy nagyon óvatos – intette Erinelt. – Vésd emlékezetedbe, hogy az éjszaka árnyai mindig jó barátai voltak népünknek. Bízom benne, és várom, hogy épségben visszatérsz.

Erinel helyeslően bólintott, és Sylviával együtt elhagyta az erkélyt.

– Őrt szeretnék állítani a Hegykapu feletti fákhoz – mondta Ryell, és Arinel egyetértett vele.

Magasan Illuma Vale felett, Brisen-balas nevű otthonában, Ardaz tornya legmagasabb ablakában üldögélt, és kifelé bámult.

– Őrködj itt, amíg vissza nem jövök – mondta Desdemonának, aki kényelmesen összegömbölyödve ült az ölében. – Nem mintha annyira el akarnék menni. Akar a fene. – Akaratlanul is végigfutott a hátán a hideg,

mikor arra gondolt, hogy mi vár rá; Talasdun, Morgan Thalasi fekete szívéből kovácsolt erődje. Magusin nyelven Castel Anfagdtnak hívták, vagyis a legteljesebb sötétség kastélyának.

Ardaz tudta jól, hogy a vár rá is szolgált a nevére.

A varázsló felemelkedett, lerázta magáról a hideglelést, és szilárd elszántsággal nézett a kötelessége elé.

– Meg kell tudnunk biztosan! – magyarázta Desnek, és felemelte öléből a macska látszólag csonttalan testét, és ugyanabban az összegömbölyödött helyzetben óvatosan lehelyezte maga mellé a földre. – Jövök vissza amilyen hamar csak tudok! – Egy újabb hidegrázás furcsa fintort csalt az arcára, majd kábult egyhangúsággal kántálni kezdett, tett néhány ütemes táncmozdulatot, libegő köpönyegében perdült-fordult, majd sassá változott és elrepült.

Kirepült a toronyból, meglovagolta a nap melegítette levegő áramlatait, felemelkedett a sziklaperem fölé, és hamarosan már a Kristályhegység déli vonulatai felett szárnyalt. Ardaz rettentően élvezte a könnyed vitorlázás szabadságát, de tudta, hogy szorít az idő, ezért egy billentéssel eltávolodott a szikláktól, és a felfelé emelő áramlatok mögött merész zuhanórepüléssel Blackemara felé vette útját. Alacsonyan szárnyalt el a mocsár felett, és kihasználva a hatalmas lendületet, messze berepült a kihalt Barna Pusztaság fölé.

A varázsló megingathatatlanul száguldott a Kored-dul hegylánc és Talasdun várakozó feketeségének távoli árnyai felé. Remélte, hogy ott majd választ kap a kérdéseire.

A következő napok, míg Erinel visszatértét várták, szörnyű lelki gyötrelmet okoztak Billynek és az elfeknek. Arien számára még kínzóbbá vált a várakozás, mikor rájött, hogy Ardaz is elment.

8. fejezet:

A kocka el van vetve

Mikor kilépett Avalonból, Del háta mögött összezárultak a fák, mintha Brielle csapta volna be ajtóit. Del hiába győzködte magát, hogy nem számít, és most az a fő, hogy minél nagyobb távolságot nyerjen önmaga és Avalon között, az őt kizáró erdő hangja még mélyebb csüggedésbe taszította. Hiú ábránd volt, hogy kiírthatja szívéből és agyából a boszorka képét. Olyan dolognak lett tanúja, amire sohasem számított: Brielle kegyetlenségének. Ez kiszakította az álomvilágból, és összetörte a szívét. Lehorgasztott fejjel és lassú, lomha léptekkel haladt át a Hegykapun.

Pillantást sem vetve környezetére tette meg a mező túloldalán magasló ezüst telvensilekhez vezető utat, és haladt át a fák alatt. Gondolatai a méltóságteljesen hajladozó fenyőligetekben, a holdvilágos tisztásokon és annál az asszonynál időztek, aki mindezeknek értelmet adott. Megadó sóhajjal vette tudomásul, hogy egykönnyen nem szabadulhat a Smaragdboszorka emlékétől.

Még ha résen is lett volna, ha éberen figyel, Del akkor sem vette volna észre a három elfet, aki a háta mögött olyan csendesen kúszott le az összehajló fák rejtekadó ágai közül, mint a halál.

Még megtett pár lépést a hegyi ösvényen, mikor rádöbbent, hogy kíséret nélkül nem juthat tovább.

– A pokolba! – köpött ki. Még ha Ardaz meg is látja az Avalonból kivezető

úton, és rögtön Arienhez siet, hogy megvigye a hírt, akkor is órákba telik, mire az elfek ideérnek, hogy visszavezessék Illumába. Dühében a levegőbe csapott, majd visszafordult a kapuboltozat felé, hogy egy árnyékos helyet keressen, ahol letelepedhet.

Az elfek látásán érzett megkönnyebbülése rövid életű volt. Mindössze addig az egy szempillantásig tartott, míg felfogta, hogy a két íjász, aki fegyverét felemeli és megfeszítve tartja, épp az ő szívét vette célba. A harmadik elf pedig, aki zord arccal állt kettőjük között, harcra készen markolászta keskeny pengéjű kardját, holott nyilvánvalóan felismerte őt.

– Mi folyik itt? – kérdezte Del óvatosan, bár még mindig nem hitte, hogy az elfek valóban ártani akarnak neki.

– Csendet! – parancsolt rá a kezében kardot tartó katona. – Dobd a fegyveredet magad elé a földre!

– Nem játszottuk már el egyszer ugyanezt a jelenetet egy pár héttel ezelőtt?

– próbálkozott Del erőltetett mosollyal rávenni az elfeket, hogy fejezzék be a játékot, és ismerjék el, hogy az egész csak vicc volt.

A vezetőjük egy fejbólintására az egyik elf kilőtt egy nyílvesszőt. Del elfehéredett a rémülettől, mikor az ideg pendülését meghallotta, és akaratlanul is összerándult, mert azt hitte, hogy a nyíl őt fogja eltalálni. A nyíl azonban lábai közt mélyen a földbe fúródott.

– Még egyszer, utoljára felszólítalak, dobd el fegyveredet! – mondta a kardforgató határozott, higgadt hangon, de a komor arckifejezéséből Del minden kétséget kizáróan megértette, hogy a következő nyíl nem fog célt téveszteni.

Elöntötte a düh, de érzelmei szédítő örvényében haragja nem talált célt vagy értelmet. Tettei felett a zavarodottság vette át az irányítást, és Delnek nem volt ereje vitatkozni, hát még megküzdeni az elfekkel. Előhúzta kardját és ledobta a földre. Tekintetét is a földre szegezte, mert semmi kedve nem volt az elfeket ilyen gyilkos hangulatban látni. A Hold Gyermekei lennének, ugyanaz a vidám társaság, akiknek lételeme a tánc és a dal, a közösség és a barátság?

Vagy az utópia utáni vágyakozásában ő ismerte volna félre ezt az országot és lakóit? Úgy érezte, az egész Aielle-ről alkotott képe hirtelen bezárul körülötte, és fojtogatón törnek rá a valóság komor látomásai, amikről már azt hitte, hogy messze maga mögött hagyta őket egy távoli világ partjainál.

Semmi ellenállást nem tanúsított, mikor az egyik elf hozzá lépett és megkötözte kezeit.

Erinel gyors léptekkel haladt át a Hegykapun, közben igyekezett végig a keleti sziklafal takarásában maradni. Nem szívesen járt nyílt terepen fényes nappal, de most a sürgős hírek miatt vállalnia kellett a kockázatot. Azonban mikor a telvensilekhez ért, és meghallotta a hangokat, lassított és lekuporodott.

– Kösd be a szemét! – mondta az egyik íjász.

– Felesleges – felelte a másik, aki Delt tartotta fogva –, csak akadályozna, és Ryell már így is nagyon türelmetlenül várja, hogy beszélhessen vele. Te itt maradsz őrködni! – utasította az egyik íjászt. – Mi visszakísérjük a foglyot a városba.

– A Colonnádokra! – kiáltotta Erinel, átlépvén a kapuboltozaton. –

Engedjétek szabadon, de gyorsan!

– Erinel! – kiáltottak fel az elfek egyszerre, és a kardforgató odasietett hozzá, hogy barátságosan vállon veregesse.

– De jó, hogy épségben visszatértél, barátom – mondta az elf őszintén. –

Nagyon lassan teltek a napok, míg visszatértedet vártuk, és itt őrködtünk. Az

egész város lélegzetvisszafojtva várja a híreidet.

– Oldjátok el a köteleit! – követelte Erinel, és felrohant az ösvényen Delhez.

– De a nagybátyád azt parancsolta, hogy kötözzük meg – emelt szót a kardot viselő. Láthatólag két malom közt őrlődött: nem akart veszekedést, de az Ősatya parancsát sem akarta megszegni, ezért Erinel után vetette magát.

– Akkor a nagybátyám egy fajankó! – förmedt rá Erinel, azzal félrelökte az elfet, és hanyatt-homlok rohant Delhez.

A három elf tanácstalanul összenézett, majd fegyvereiket még mindig készenlétbe tartva, lassan megközelítették Erinelt és Delt.

– Semmi vész, Erinel – mondta Del. Igyekezett elsimítani barátja felindulását, és megakadályozni a másik hárommal való további összetűzést. –

Engem tényleg nem zavar. Csak érjünk vissza mihamarabb a városba. És kérlek, kösd be a szemem, mindegy mit mondanak a többiek.

Mindannyiunknak jobb, ha továbbra sem ismerem a Lochsilinilume-ba vezető

utat.

Erinel egy pillanatig habozott. Del hiába győzködte, őt mégis nagyon bántotta, hogy barátját megkötözve kell látnia. Azt azonban ő is belátta, hogy a vitatkozásnak semmi haszna. A kardot viselő elf övéből előhúzott egy csuklyát és Del fejére borította. Még egy utolsó mosollyal a fiatalember értésére adta, hogy nem kell félnie, ő mindvégig vele lesz.

– Nos akkor – mondta elf társainak –, induljunk is szaporán. Be kell számolnom Ariennek a délen tapasztalt mozgolódásról.

A két íjászt hátrahagyva, Erinel fürge léptekkel vezette fel Delt és a kardforgatót a hegyre. Delt még mindig Brielle sötét oldalának látása gyötörte, ezért nem kérdezett, és ügyet sem vetett a titkos ösvényekre. Csak mikor beléptek az alagútba, és Avalont messze maguk mögött hagyva az erdő

már nem volt látható, csak akkor volt képes figyelmét újra a jelen eseményeire összpontosítani. Ekkor jött rá, hogy valami rettentő fontos és komoly dolog történik. Minden jel egyetlen szörnyű gyanúra utalt: az egyik társának valami nagyon nagy szörnyűséget kellett elkövetnie, hogy az elfek így kikeltek magukból. És Delnek volt is egy jó ötlete, hogy mit.

Nem sokkal később Del Arien házában, a Trónteremben ült a tanácskozásra összegyűlt elfek társaságában. Figyelmét nem kerülhette el az elfek komor ábrázata, mellyel kétségbeesésüket próbálták leplezni, és Billy Shank nagyon nyugodt, szinte meghunyászkodó tekintete. Aggodalomra és fokozódó gyanúra adott okot Mitchell és Reinheiser távolléte.

– Bekövetkezett, amitől tartottunk – mondta Erinel sötéten –, eljutottak Caer Tuathába.

– Mitchell – nyögte Del, felismervén a gyűlölt kapitány cselszövését és tettének indítékait. Önmagára haragudott, amiért nem jött rá korábban, hogy

mire készül, mikor még meg lehetett volna akadályozni. – Az az idióta.

– És hogy fogadták őket? – kérdezte Arien higgadtan, tudomást sem véve Del kitöréséről.

– Mialatt mi itt tanácskozunk, Ungden épp egy ezer lándzsát számláló sereg élén menetel észak felé – felelte Erinel, majd az asztal minden szegletéből hallatszó rémült suttogás és zihálás morajában hozzátette: – És számuk napról-napra gyarapszik, mert egyre több ember csatlakozik az ő dicsőséges Nagyurukhoz, hogy része lehessen az átkozott pokolfajzat mutánsok feletti győzelmében.

– Barbárság! – ordította Ryell, és minden szótagra öklével az asztalra sújtott egyet. – Megint tanúi lehetünk az emberi faj árulásának.

– Csendet! – parancsolta Arien. A végsőkig küzdött, hogy megőrizze a józan hangulatot, pedig legszívesebben ő maga is ordított volna dühében és elkeseredettségében. De nem tehette, hisz ő volt az Ősatya, népének vezére, akinek kötelessége példát mutatni és erősnek lenni. Egész Illuma tőle várt tanácsot. Összeszedte magát, majd higgadtan feltette a következő kérdést: –

Mennyi időnk van még hátra?

– Legfeljebb néhány nap, több semmiképp – felelte Erinel.

Ennek hallatán megszűnt minden sutyorgás, és a rettegés néma fátyla borult a szobára. Az elfek arca elszürkült, szemükben kihunyt a fény.

– Könyörgök, Ősatya, mondd meg nekünk – vicsorgott Ryell, kétségbeesetten ragaszkodva dühéhez, és így adván a jelenlevők tudomására, hogy egyedül Arient teszi felelőssé az őket ért csapásért –, mihez kezdjünk most? A farkas elől félve menekülő nyulak szerepét szánod nekünk? Esetleg kereshetnénk egy még eldugottabb helyet itt a hegyek között, ami alkalmas arra, hogy az elkövetkezendő néhány száz évben börtönünk legyen.

A nyulak említésére Del gondolatban ismét Avalonban járt, és felidézte a békés ebédet, amit az állatok társaságában költött el visszatértének első

napján. Ryell torz fintora gyorsan szétfoszlatta az emlékképet, és szívbemarkoló pontossággal mutatott rá, hogy az Aielle-ről alkotott utópisztikus elképzelése csupán egy torz kép, amit saját tudatlanságának köszönhet.

Milyen igazad van, Ryell gondolta magában. A nyulak elmenekülnek. Ők nem keverik össze a büszkeséget az ostobasággal.

Ryell maró gúnyolódása mélyen megbántotta Arient, hisz ő a kockázat ellenére is megbízott az emberekben, s most könnyelműségéért viselheti a felelősséget. Arien kitartott a bizalomról és barátságról kialakult meggyőződése mellett, de a közeledő sereg, mely népének lemészárlását és birodalmának elpusztítását tűzte ki célul, súlyos következményként nehezedett fáradt vállaira. Most itt ültek vele szemben, és várták, hogy mit

válaszol az elhangzott vádakra. Arien magán érezte bíráskodó tekintetüket.

Az Ősatya vádlójára szegezte tekintetét.

– Nem, Ryell – mondta határozottan –, nem fogok megfutamodni.

– Ezek ellen nem győzhetsz! – fakadt ki Del kétségbeesetten. A hirtelen és váratlanul jött öngyilkos fogadkozás szíven ütötte.

– Meglehet – felelte Arien –, de ha az egész város elmegy, a hajsza gyors lesz és könyörtelen. A népünk nem pusztulhat ki, ezért egy nagy csapat fiatal leány és az ifjak meneküljenek a hegyekbe. Bárki, aki óhajt, velük tarthat.

Nem elég, hogy egy jelképes sereg maradjon hátra és szálljon szembe Ungden gyilkos fenyegetésével, ezért én magam is a számukat fogom gyarapítani.

Hosszú, hosszú éveken át volt ez a völgy az otthonom, és nem vagyok hajlandó lemondani róla egy törvénytelen király kedvéért. Egyébként meglehet, hogy még egyezkedésre kerül a sor, akkor pedig ki más beszéljen Illuma érdekében, ha nem én.

– Meg fognak ölni – jelentette ki Del szárazon.

– Akkor töltse ki rajtam a mérgét – felelte erre Arien. – A mi népünk nem harcos nép, de igen jól bánik a karddal és az íjjal. A calvaiak nagy árat fognak fizetni ezért a rablóhadjáratért. Bukásunk majd csillapítja a vérszomjukat, de ugyanúgy meglehet, hogy saját halottaik száma veszi majd el a kedvüket a további háborúskodástól. Véleményem szerint ez az egyetlen módja, hogy népünk legalább egy része békében élhessen tovább.

Arien talpra ugrott, székét hátralökte és büszkén, egyenes háttal magasodott a tanácskozók fölé. Komor eltökéltségét senki sem merte megkérdőjelezni. Az Ősatya most a gyengeség legapróbb jelét sem mutatta, semmi határozatlanság, semmi vállain nyugvó teher. Az asztal körül ülők ámulattal vegyes tisztelettel néztek fel rá.

Mindenki, kivéve Delt.

Szemeit elfordította és így motyogott:

– Et tu, Arien – és a csalódottság kínja újból tőrként hasított szívébe.

Arien ügyet sem vetett rá.

– Ez az én javaslatom – jelentette ki. – Azonban úgy vélem, ebben a kérdésben mindenkinek magának kell döntenie, a hegyekbe menekül-e, vagy szembeszáll Ungden dühével.

Erinel fogcsikorgatva kiáltotta:

– Önként senki sem hagy el!

– Nem bizony! – helyeselt Sylvia ugyanazzal a hévvel. – A nép melletted áll, apám!

– Akkor ne tétlenkedjünk! – parancsolta Ryell, – rengeteg a tennivaló.

Delt szédítő émelygés fogta el, alig tudta legyűrni a torkán feltörő epe ízét.

Kábultan botorkált ki a folyosóra.

Pár órával később Del visszatért a trónterembe. A szoba időközben felbolydult méhkaptárrá változott, elfek jöttek-mentek és hol itt, hol ott kisebb csoportokba verődve különböző terveket vitattak meg. Ryell pár lépésre állt onnan, hátát Del felé fordítva, és úgy tűnt, ő az egész nyüzsgés központja.

Izgatottan, sőt szinte eszeveszetten kiáltozott, parancsokat osztott, és utasításokat adott ki a fiatalabb elfeknek.

– Látom téged nagyon lázba hoz ez az ügy – állapította meg vádaskodva a belépő Del. – Ennyire vérszomjas vagy?

Ryell dühödten fordult felé:

– Én a szabadságra szomjazom. Túl sokáig rejtőzködtem félelemből az emberek elől. Túl sokáig néztem ugyanazokat a hegyfalakat, börtönöm falait.

–A terem egy másik pontjára nézett, és Del tekintete követte az övét. Billy és még sokan mások egy falra akasztott, hatalmas térképet böngésztek.

Ryell visszafordult Delhez, és sunyi pillantásokat lövellt felé:

– A barátod felajánlotta feltétel nélküli segítségét – mondta jó hangosan, hogy a közelben állók is meghallják. – Hát te?

Del tisztában volt vele, hogy Ryell sarokba szorította, pellengérre állította, hogy tanúk előtt kicsikarhassa belőle a kívánt választ. Észrevette, hogy az eleinte várakozó pillantások egyre inkább türelmetlenné válnak. Leszegte fejét, hogy ne lássa arcukon a csalódást és továbbra is hallgatott.

Mert Del nem adhatta segítségét vagy jóváhagyását ehhez a csatához, amit az elfek meg akartak vívni. Többet remélt ettől az új országtól, mint a szokásos, közhelyes háborúskodásokat, az erőszakos álmegoldásokat, saját világának romlott örökségét. Hát nem intette Calae, a Colonnádok hercege is a földi Jerikótól, és az oda vezető véres úton megtett első lépésektől? És miután tanúja volt ugyanannak a sötét haragvásnak abban az asszonyban, akit a béke és a szépség foglalataként tisztelt és szeretett, Delt annyira taszította az erőszak minden megnyilvánulása, hogy nem tudott engedményt tenni, és képtelen volt elfogadni bármiféle kifogást.

– Időre van szükségem – hangzott a kitérő válasz. – Beszélnem kell Ardazzal.

– Az a vén bolond elment – vetette oda Ryell.

– Ahogy kiszimatolta, hogy baj van, ment, mentette az irháját.

– Akkor szeretnék visszamenni a szobámba – mondta Del halkan.

– Őrség! – kiáltott Ryell, és Del hálás volt, hogy ilyen könnyen távozhatott az ajtóban megjelenő elf oldalán.

A hadi tanácskozás késő éjszakába nyúlt, mert az elfek ugyan össze-össze csaptak néhány zsivány karom-bandával, a nagyszabású ütközetekben vagy

védelmi előkészületekben teljesen járatlanok voltak. Arien és Ryell figyelmesen meghallgatták a terveket, amiket népük tagjai terjesztettek elő, és együttesen igyekeztek elkészíteni a magukét. Hamarosan rá kellett jönniük, hogy egyetlen reményük Billy és Del másvilági tudása. Ryell irtózott az ötlettől, hogy megint emberekre bízzák magukat, de kénytelen volt belátni, hogy az elfek zöldfülű kezdők a jól képzett calvai sereggel szemben.

Billy kínosan érezte magát a vezér szerepében, de mindenáron segíteni akart. Gyorsan elvetette a javaslatot, amit az elfek az egyetlen kivitelezhető

megoldásnak tartottak, vagyis, hogy vonuljanak vissza Shaithdun-o-Illume-ra, mert annak egyetlen bejárata remekül védhető. Arien még sosem vett részt háborúban, tehát még ő sem mérhette fel egy esetleges ostromzár borzalmas következményeit.

Mikor a lenyugvó hold egy nyugati ablakon át utolsó ezüstös sugarait küldte a trónteremre, a tanács meghozta a végső döntést, miszerint az elfek Hegykapu mezején állnak csatasorba. Billy két lehetőséget vázolt fel előttük: egy egyszeri összecsapást a mezőn, vagy rajtaütésekből és visszavonulásokból álló háborút, amikor is meglepetésszerű támadásokkal gyengítenék Ungden hadát és közben egyre feljebb, jobban védhető állásokba húzódnának a hegyekben. Billy kitartóan érvelt a második mellett, mert úgy vélte, az elfeknek szabályos ütközetben nincs sok esélyük ilyen túlerővel szemben. De az elfek, különösképpen Arien, máshogy gondolkodtak.

Az ő felfogásuk szerint a sors csukott könyv, a csata végkimenetele eleve elrendeltetett, és az egész megpróbáltatás becsületük próbatétele. Arien sok ügyet nem vetett a rövidtávú győzelem vagy vereség kérdésére, az ő

szemében azok sorsa, akik vele tartanak majd Ungden ellenében, lényegtelen volt. Ő az ütközet utóhatásaira összpontosított, azok biztonságára, akik a Kristályhegységben keresnek majd menedéket. Azzal a feltett szándékkal szállt szembe a calvaiakkal, hogy kivívja az egyszerű katonák tiszteletét, hogy megmutathassák vitézségüket és ezáltal szétoszlassák Ungden vádjait, miszerint az elfek veszélyes, vérengző mutánsok. Arien attól félt, hogy egy gerillaháború csak megerősíti az elfekről kialakult kedvezőtlen képet. Ezen felül időpocsékolás lenne, hisz Ungden seregébe napról napra újoncok tömegei álltak be. Végül Arien csapatai holtan vagy reménytelenül szétziláltan hevernének, a hadsereg pedig, amely a Kristályhegység déli lejtőin örömünnepet ülne, tízszerese volna a most ide tartó hadaknak. A bosszantó gerilla taktika csak megerősítené a calvaiakat abban a szent meggyőződésükben, hogy akkor cselekszenek helyesen, ha lankadatlanul folytatják a harcot a renegát mutánsok ellen.

Így aztán a következő nap hajnalán Billy és egy csapat elf Arien és Ryell vezetésével levonult a Hegykapuhoz, hogy részletesebben kidolgozzák a

csatatervet. Miközben a terepet tanulmányozták és a legelőnyösebb helyeket keresték, Billy észrevett egy hosszúkás szegélyt, mely a mezőt keletről határoló szikla sima falán futott végig, úgy húsz lábnyira a fű felett. A perem alulról szinte láthatatlan volt a színe és a sziklák rávetülő árnyéka miatt. Egy csatára készülő sereg egész biztos nem szentelne neki figyelmet.

– Fel lehet jutni oda valahogy? – kérdezte Billy Ryellt a kiszögelésre mutatva.

Ryell bólintott:

– Volt ott azelőtt egy alacsony átjáró, a sziklafal mögött – felelte. – Egy repedésen át lehetett kijutni a peremre. Ebből a szögből nem látható. De már évek óta nem jártam ott, lehet, hogy már nincs is meg.

– De igen! – vetette közbe Sylvia. – Erinel és én gyakran végigmentünk azon az ösvényen. Ki szoktunk ülni a peremre, és onnan nézzük a Clas Braiyelle felett lehanyatló napot.

– Ragyogó! – örvendezett Billy. – Egy pár tucat íjász alaposan megritkíthatja odaföntről a calvaiak sorait.

– Elfeledkezel a létszámról – figyelmeztette Ryell. – Egy katonát sem nélkülözhetünk.

– És attól tartok, nem is érné őket akkora meglepetésként, mint gondolnád –

szólt Arien. – Idefelé jövet én is ugyanezt fontolgattam, de elvetettem a tervet, mert Mitchell kapitány nem csak az Illuma Vale-be vezető utat ismeri, hanem azt is tudja, hányan vagyunk. Azt a pár katonát kivéve, akiket a távozó csapat kíséretére szemeltem ki, minden harcosnak a csatamezőn a helye. Ha túl sokan hiányoznának sorainkból, az ellenség úgyis rajtaütést szimatolna. Ha pedig rájönnek, mire készülünk, a calvaiak egyszerűen a mező másik oldaláról támadnának, és pajzsaik védelmében íjászaink nem sok kárt tehetnének bennük. A többiek pedig számbelileg erősen megfogyatkozva lennének kénytelenek szembeszállni a támadókkal.

– Ennek ellenére úgy vélem, mégiscsak el kellene helyeznünk itt néhány íjászt – érvelt Billy. – Le kell gyengítenünk őket, még mielőtt elérik csapatainkat. És épp te magad mondtad, hogy harcosaid kiváló nyilasok.

– Kételkedsz a bátorságunkban? – nevetett Sylvia – Az első dolog, amit Illumából láttál, az én nyilam volt, amint Mitchell feje fölött a fa törzsébe fúródott. Bárcsak lejjebb céloztam volna!

– Az te voltál? – vigyorgott Billy, és agyában gyorsan bontakozott ki egy terv.

Sylvia úgy nézett rá, mint aki nem érti, min csodálkozik.

Billy tovább faggatózott:

– És mondd csak, IIlumában minden lány ilyen jó célzó?

– Nőknek semmi keresnivalójuk a csatamezőn! – kiáltott rá Ryell. Kitalálta

Billy gondolatát, és egyáltalán nem helyeselte.

– Szokványos helyzetben egyetértenék – vágott vissza Billy, és Arienhez fordult. – Az összes nőt el akarod küldeni a hegyekbe?

Arien arca elsötétült.

– Nem tehetem – ismerte be komoran. – Rögtön kiderülne, hogy ellenállásunk csak megtévesztés.

– És tényleg azt gondolod, hogy ha vereséget szenvedünk, Ungden megkegyelmez a városban maradt asszonyoknak? – tette fel Billy a kényszerű

kérdést. – Biztosan nem. Az egyetlen esélyük az, hogy győzünk, úgyhogy nyugodtan segíthetnek, ahol tudnak. Épp az előbb mondtad, hogy Mitchell tudja harcosaink létszámát. Mennyi is az?

– Háromszáz, talán egy félszázzal több.

– Ezrek ellen – érvelt Billy. – Minden segítségre szükségünk van. Adj néhány asszonynak íjat, és állítsd őket a párkányra. Ha elveszítjük a csatát, még mindig visszavonulhatnak a városba, vagy elmenekülhetnek a hegyi utakon.

– Veszíteni nem veszítünk semmit, csak talán nyerünk egy esélyt – értett egyet Ryell.

Később Sylvia legnagyobb megelégedésére Arien is beadta a derekát. A lány határozottan elutasította, hogy a hegyekbe meneküljön, viszont irtózott a gondolattól, hogy tehetetlenül nézze végig, ahogy Ungden lemészárolja testvéreit.

Arien visszafelé menet kicsit peckesebben lépdelt, mert Billy haditerve legalább egy kis reményt öntött bele, hogy hiábavaló ellenállásuk talán mégis eléri célját. Bár nem látott más kiutat, a hadba lépés gondolata még mindig nagyon aggasztotta. Minden előkészület és elszántság ellenére az Ősatya meg volt győződve, hogy népe javát a biztos halálba vezeti egy megnyerhetetlen csatában.

A következő pár napban Del alig hagyta el a szobáját. A helyiségnek egyetlen ablaka volt, arra is takarót akasztott, így mint egy sötét szentélyben, elbújhatott a durvaság oly ismerős képei elől, melyek gombamód szaporodtak el, ahová csak nézett. Látogatója nem volt Sylvián kívül, aki az élelmet hordta neki, és aki képtelen volt megérteni szenvedését, és viselkedését népe elárulásának fogta fel, ezért nem bírta rávenni magát, hogy szóba elegyedjen vele.

Del szenvtelenül tűrte a lány ridegségét, bár a lelke mélyéig megsebezte. Az elfek nem ismerték a holokauszt előtti világot, ezért nem is láthatták meg, hogy a közelgő csata következményeiben egy pusztító ördögi kör újul meg, ami csak egy eredményre vezethet. A tánc, a dal és a játék gyermekei voltak,

és ártatlanságukban rejlett a világ reménye. De Del nem várta tőlük, hogy osszák meg vele a terhet, melynek súlyát nem mérhették fel.

Billytől azonban igenis többet várt. Ha Mitchell és Reinheiser lennének a démonok, akik Aielle vesztét hozzák, akkor Billy Shank akaratlanul is a cinkosukká vált, mikor hiú reményekkel kecsegtetve őket, támogatta az elfeket elhatározásukban, hogy élesszék újjá a háborúság tüzét.

És a halálraítéltek látványa, amint kiélezett pengéikkel és a jól ismert kegyetlen fintorral arcukon, közelgő lemészároltatásuk jeleneteit próbálják, undorral töltötte el Delt. Visszatántorgott szobájába, elillanó reményeinek utolsó mentsvárába, de még ez a kőből emelt anyaméh sem védhette meg az őrjítő valóság támadásai ellen, mert a hangokat nem tudta kizárni. Az egymásnak csapódó pengék hangja időről időre Del fülébe és szívébe hasított.

Az Illumába visszatérte óta eltelt harmadik nap délutánján Del csendben elnyúlt ágyán, és arról álmodozott, hogy Brielle-lel táncol Luminas ey-n'abraieken megígért ragyogásában. Egy lágy koppintás az ajtaján azonban elűzte az álmot.

– Mi az? – szólt ki bizalmatlanul.

Billy nem törődött a Del hangjában bujkáló kihívással, csak belépett.

– Hogy vagy? – kérdezte erőltetett mosollyal.

– Jól vagyok – felelte Del hűvösen, és elfordította tekintetét Billyről, hogy ezzel is kimutassa ellenérzését.

– Mire készülsz, mit fogsz csinálni? – kérdezte Billy nyugodtan, és átvágva a szobán, merészen leült barátja mellé az ágy szélére.

– Honnan a pokolból tudjam? – felelte Del élesen, és megint másfelé nézett.

– Hajlandó lennél végre rám nézni? – szidta Billy. – Idehallgass komám, jobb lesz, ha sürgősen eldöntöd. A calvaiak tábort ütöttek nem egészen három mérföldre délre a Hegykaputól, és ez az egész átkozott balhé ki fog robbanni holnap reggel.

Del felült az ágy másik oldalán. Még mindig nem nézett Billyre, és a rémítő

hírek hallatán ajkába harapott.

– A legtöbb elf már levonult a mezőre – folytatta Billy, és az idáig nyers hangja hirtelen együtt érzővé vált. – A többiekkel hamarosan indulunk.

– Őrültség – motyogta Del.

– Persze, hogy őrültség – helyeselt Billy vihogva. – Hallottál már olyan háborúról, ami nem volt őrültség?

Del erre nekiugrott:

– Akkor meg minek? – ordította. – Meg tudnád mondani? Odamész meghalni, Billy. Meghalni! Ez a csodálatos nép mind eldobja az életét. És miért?

Billy csak a fejét rázta és így sóhajtott:

– Elvekért, a fenébe is! – mondta felemelkedve az ágyról. – Elvek szerint élünk, és azt tesszük, ami helyes. És ha meghalunk az elveink miatt és az elveinkért, akkor a halálunk őrültség?!

A két férfi egymást bámulta. Barátságuk kezdete óta először esett meg velük, hogy nem értettek egyet.

– Akkor felejtsd el az illumaiakat – érvelt Del –, gondolj csak a calvaiakra.

Kardoddal embereket fogsz ledöfni, valóságos embereket, akiknek feleségeik és gyerekeik vannak. Nem gonosz szörnyeket, csupán közönséges, félretájékoztatott embereket, akik azt csinálják, amit mondanak nekik. Ehhez mit szólsz?

– Mit szóljak? Ez szörnyű – felelte Billy –, borzalmas. De nincs más választásom.

– Ó, igazán? – gúnyolódott Del.

– Igazán – utánozta Billy. Elöntötte a düh, és felemelt hangon folytatta: –

Tudod Del, mióta csak betettük a lábunkat ide, te valami éber álomvilágban élsz. Utálatos dolog, hogy pont nekem kell közölnöm, de be kéne látnod, hogy a dolgok nem így működnek.

– De így kellene hogy működjenek! – vágott vissza Del, és szemeiben megint gyűlölet villant.

De ez nem tarthatott sokáig. Köztük nem. Mintha kiordították volna dühüket, mintha egyetlen szenvedélyes rohamban tisztáztak volna minden különbözőséget, hamarosan újra visszataláltak a megszokott baráti mosolyhoz.

– Mi a baj velünk? – kezdte Del higgadtan. – Mi az a belénk kódolt jellemvonás, ami arra késztet minket, embereket, és most már az elfeket is, hogy egyik ostoba háborút vívjuk a másik után?

– Nem tudom – felelte Billy egy vállrándítással. – Én sem akarom jobban ezt a háborút, mint te, de úgy tűnik hamarosan kitör, és kénytelenek vagyunk részt venni benne. Mi mást tehetnénk?

– Megszökhetnénk – felelte Del a legkisebb habozás nélkül. –

Csodálkozom, hogy Arien nem ezt tette rögtön. Millió hely van ezek között a hegyek között, ahol el lehetne rejtőzni. Ezt a csatát, ezt a tragédiát, nem kell megvívni holnap.

Billy egy pillanatig némán tanulmányozta Delt:

– Egy pár héttel ezelőtt, odafönn a sziklapárkányon Reinheiser azt mondta, hogy talán nem is azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk ezt a küzdelmet, hanem hogy biztosítsuk a jók győzelmét. Gondolkozz el ezen, sok igazság van benne. Igazad van, ezt az egész balhét el lehet halasztani. De nem lehet elkerülni. Ungden most már biztosan tudja, hogy az elfek itt rejtőznek, és addig nem fog nyugodni, míg el nem kapja őket. Arien felfogta mindezt. Mit

gondolsz, különben minek rostokolna itt?

Del megint ajkába harapott és összekulcsolta a karját a mellén. Tekintetéből megvetés és csalódottság sugárzott, de Billy nem hunyászkodott meg.

– Szembe kell nézned a valósággal – unszolta. – Felejtsd el az elfeket meg a calvaiakat, és csak erre figyelj: nem vagyunk abban a fényűző helyzetben, hogy lenne időnk elmenekülni. Ha Mitchellt és Reinheisert nem állítjuk meg itt és most, be fogják vezetni Aielle-en is a mi világunk csodás fegyvereit.

Ebben egy percig se kételkedj. Akkor hová lesz a te álomvilágod?

Del döbbenten rogyott le. Annyira nyomasztotta a pillanatnyi veszély, hogy nem is gondolt rá, milyen következményei lehetnek a jövőben Mitchell és Reinheiser ármánykodásának.

Billy az ajtóhoz lépett, de még egyszer visszanézett a válla fölött.

– Gondold meg, Del. Fél óra múlva indulunk.

Mikor az ajtó döngve becsapódott, Del még mélyebbre süllyedt a biztonságot adó lágy takarók közé. Úgy érezte, a kín és szenvedés kísértetei gyűlnek köré, saját világa háborúinak és szegénységének képei, és kigúnyolják az igaz békéről és testvériségről szőtt reménytelen álmait. Billy óva intette Mitchelltől és Reinheisertől, s ő semmilyen ellenérvet nem tudott felhozni. Csapdába ejtette ez az ellentét, és körülötte is, mint ősei körül, bezárult a háború ördögi köre.

Különös érzés kerítette hatalmába, hosszú pillanatokig bénultan feküdt ágyán abban a tudat alatti reményben, hogy az utolsó csapat is nélküle indul a Hegykapuhoz, ezzel feloldozva őt nem kívánt felelőssége alól.

Kábulatából egy eleven emlékkép zökkentette ki. Mitchell kapitányt látta a tengerparton, amint egy automata puskával a meghunyászkodott karmok százait tartja sakkban, és istenné kiáltja ki magát.

Del kifogyott az érvekből.

Vajon elment már az utolsó csapat is? tűnődött. Felugrott ágyáról és kiviharzott az ajtón.

Fejében ott volt a kész terv.

9. fejezet:

Csillagos ég alatt

Del még épp időben Illuma Vale távolabbi végében, az alagút bejáratánál érte utol az utolsó csapatot. Billy vegyes érzelmekkel fogadta barátja érkezését. Zord megelégedéssel nyugtázta, hogy Del láthatólag felismerte, és elfogadta felelősségét. Mégis valahogy hiányzott neki, ahogy Del ártatlanul, ámbár valószerűtlenül, belevetette magát ebbe az új világba. Billy remélte, hogy Del bebizonyítja igazát, és képes meggyőzni őt és a többieket, hogy az utópia elérhető távolságra van, csak ki kell nyújtaniuk érte a kezüket.

Del Billyhez lépett, és egy határozott kézszorítással üdvözölte. A két férfi hosszan és mélyen egymás szemébe nézett, némán, de félreérthetetlenül a másik értésére adva az iránta érzett tiszteletet és igaz barátságot. Ezzel egy szétszakíthatatlan kapocs pecsételődött meg kettejük között, mely akkor is tovább él majd, ha ők mindketten holtan fekszenek a csatamezőn.

– Ezek szerint társunk leszel a megpróbáltatások idején? – kérdezte Arien reménykedve, és arcán mélységes megnyugvás tükröződött. Mindaddig, míg Del húzódozott elismerni, hogy a küszöbön álló ütközet a helyes megoldás, Arien eltökéltsége is többször megingott, és attól félt, hogy ez az ember, aki egy másik korban keserű tapasztalatok árán szerezte bölcsességét, jobb szemszögből látja helyzetüket.

– Veletek vagyok – nyugtatta Del –, de legelőször is el kell még intéznem valamit. Megengeded, hogy visszatérjek Avalonba?

– Miféle újabb fondorlat ez? – vágott közbe Ryell. – Nem fog mellettünk küzdeni. Megszökik és elrejtőzik, és vissza sem tér addig, míg lemészárolt népünk csontjain a keselyűk nem lakmároznak.

– Mellettetek leszek a csatában! – ígérte Del. – Ott a helyem. – Billyre nézett, és szilárd tekintete eloszlatott minden kételyt. Se Billy se a többiek nem kérdőjelezték meg immár elhatározásának valódiságát, hogy végigviszi újonnan felvállalt kötelességét. – Most már tudom.

– Igazat szól – mondta Billy Ariennek habozás nélkül.

– De először el kell mennem Avalonba – mondta Del vigyorogva. – Van egy tervem.

Arien nem viszonozta mosolyát, pedig hitt Delnek, még mielőtt Billy szót emelt volna érdekében.

– A mi gondunk nem tartozik Avalonra – mondta az elf király higgadt

biztonsággal, miután könnyedén kitalálta, hogy Del mit forgat a fejében.

Arien tudta, hogy Brielle erői nem segíthetnek rajtuk a Calvával szembeni küzdelemben, de belátta, hogy szavai nem hatottak elég meggyőző erővel Delre. Arien tisztában volt vele, hogy a fiatalembernek jogában áll személyesen megtapasztalni a boszorkány valódi jellemét, mégis ő, az Ősatya fizeti majd meg ennek a leckének az árát. Ryell rászegeződő tekintetéből Arien máris a fortyogó dühöt olvashatta ki. Többre tartasz engem, Ryell, mint amire valaha is rászolgálhatok. Gondolta keserűen, mégis Ryellnek az ő

bátorságába vetett bizalmából merítette az erőt, mely segített kitartani elvei mellett. A dolog iróniájára gondolva majdnem kibuggyant belőle a nevetés, mikor megfellebbezhetetlen véglegességgel így szólt Delhez: – Elmehetsz.

– De Ősatyám! – tiltakozott Ryell, ám Arien belefojtotta a szót, mielőtt még folytathatta volna.

– DelGiudice nem adott okot rá, hogy kételkedjünk szavaiban!

– Sokan vannak, akik ezzel nem értenének egyet – vitázott Ryell.

– Akkor azokat félrevezették – felelte Arien szándékosan nyugodt és visszafogott hangon, mely megerősítette saját tekintélyébe vetett hitét. – Egy szót se többet erről, Ryell! Nincs időnk összehívni a tanácsot, ennek hiányában pedig az én szavam, mint Ősatyáé, parancs.

Ryellt láthatólag majd' szétvetette a düh:

– Illuma népe feletti uralmad talán nem is áll olyan szilárd lábakon, mint gondolod, Ezüstlevél Arien – mondta, és görcsösen megfeszült állkapcsán alig tudta kipréselni a szavakat. – Sokan vannak, akik megkérdőjelezik az Ősökkel kapcsolatos döntéseidet. És a szándékaidat is.

Arien lányához intézte szavait, és ügyet sem vetett Ryell szónoklatára, mert ilyen vészterhes időben az elfek nem engedhették meg maguknak, hogy leszámolásra kerüljön sor az Ősatya és legbensőbb bizalmasa között:

– Menj DelGiudice-szal – utasította. – Győződj meg róla, hogy bebocsátást nyer-e Clas Braiyelle-be.

Del ámulva látta, hogy a fák nem hátráltatták belépését Avalonba. Makacs haragja megakadályozta abban, hogy tudatosan is beismerje, megvigasztalódott azáltal, hogy Brielle nem zárta ki. Fütyörészve lépkedett az ösvényen, érzékei megteltek a virágzó erdő számtalan csodájával, és egy pillanatra el tudta feledni a szerencsétlenség Hegykapu felett gyülekező

felhőit, és a mord célt, amiért a boszorkány keresésére indult.

Hamarosan azonban, mikor a nap lebukott a nyugati láthatár alá, és az erdő

színei szürke félhomályba tompultak, Del ráébredt, hogy fogytán az ideje.

– Brielle! – kiáltotta, de válasz csak egy vöcsöktől érkezett, mely gyászos dallal adta hírül egy titokzatos világ, az erdei éjszaka beálltát.

Del csökönyösen vonszolta magát tovább, és egyre a boszorkát szólongatta.

Megint csak a vöcsök felelt, de jajveszékelése, mint egy tévelygő kísértet, mely saját nyomorúságához volt hasonló, most magával hívta Delt. Del hűségesen követte hívását, és az ösvényről letérvén botorkálva indult el a sötét bozóton át, hogy az utolsó, még ott időző dallamfoszlányok vezessék.

Mikor ezek is elhaltak, Del újra kiáltott, és kiáltása válaszra talált.

Hamarosan egy fenyőkkel sűrűn benőtt ligetben találta magát. A fák egymásba gabalyodó ágai áthatolhatatlan falat képeztek, de Del nem csüggedt, hasra vetette magát, és tántoríthatatlanul kúszott előre a legalsó ágak alatt. Mikor végre kiért a fenyvesből, felemelte fejét, és elállt a lélegzete.

Előtte, egy sűrű fűvel benőtt rézsű tövében, egy fehér szirmú lóherével pettyezett, bársonyos kis tisztás terült el. A rét mögött egy félreeső kis tavacska verte vissza az est első csillagainak fényét. Sima tükrét csak itt-ott törte meg egy-egy sás vagy gyékénycsomó. Oly csendes és nyugodt volt a víz, mint egy elmélkedésbe merült remete. Del azonban szinte észre sem vette az őt körülvevő varázsos környezetet, mert a tisztás zöld fűtengeréből kiemelkedő halmocska tetején a szelíd Brielle pihent, és az egyre mélyülő

homály a titkok árnyait vetette rá.

Del szíve megsajdult a gyönyörűséges asszony láttán, pedig mindvégig őutána kutatott. Most azonban egyetlen vágya volt, hogy elmeneküljön innen, messze ettől az erdőtől, és a Smaragdboszorkának még a gondolatától is. De tudta, hogy ez lehetetlen: Avalon már jelezte érkezését királynőjének.

A sosem látott vöcsök még egy utolsót kiáltott.

Del azon nyomban felállt, és elindult lefelé a lejtőn. Brielle kétségkívül tudta már, hogy itt van. Delnek esze ágában sem volt megadni neki azt az elégtételt, hogy rajtakapja, amint előle bujkál a magas fűben. Maga elé idézte a kiégett szekér romjait, melyek Brielle haragjának nyomaként füstölögtek az úton, és újra meg újra emlékeztette önmagát, hogy mi is volt jövetelének kizárólagos célja. Szándékosan sáncolta el érzelmeit a düh erődítményébe, így akart védekezni a csábító szenvedélyek ellen, melyek bármikor magukkal ragadhatták. Minél jobban közeledett a nőhöz, léptei annál görcsösebbé váltak a benne feszülő dühtől.

Mikor azonban odaért, a jég elolvadt.

– Légy üdvözölve! – mondta halkan.

Egy mosoly volt a válasz.

Del tudatosan visszabújt fagyos védbástyája mögé.

– Nem akarok zavarni – mondta maró gúnnyal.

Sötét felhő szállt Brielle homlokára, mert már sejtette, hogy Del mi járatban van, és tudta, hogy újból csalódást kell okoznia neki.

– Szükségem van a segítségedre! – mondta, ragaszkodva az előbbi goromba

hangvételhez. – Háború van készülőben.

Brielle félrenézett.

– Tudomásom van róla – felelte szomorúan. – És szívem szakad a holnap hajnalért – itt megállt, éppúgy mint Delnek, neki magának is meg kellett vívnia belső csatáját érzéseivel és elveivel. Helyzetének szabályai világosak és megmásíthatatlanok voltak: évszázadok óta élt szerintük, és értük. Mikor visszafordult Delhez, arca közönyös volt és rezzenéstelen. Hűvös megingathatatlansággal így szólt: – Ez nem az én ügyem.

– Hogy mondhatsz ilyet? – korholta Del. – Ártatlanok százai fognak elhullani azon a mezőn, és te még azt mondod, hogy ez téged nem érint?

– Az én szívem legalább úgy fáj érte, mint a tied – felelte Brielle szinte bocsánatkérően –, de nincs hatalmam az emberek háborúi felett.

Del kétségbeesése a düh határát súrolta, legszívesebben egyszerre üvöltött és sírt volna.

– Francokat! – ordította. – Láttalak, Brielle! Láttam, mit műveltél azokkal a karmokkal!

Brielle most értette meg, hogy Del indulatai az őt ért visszautasításnál jóval mélyebben fakadnak.

– Azt kívánom, bárcsak sose láttad volna – mondta csöndesen, és lehorgasztotta fejét, hogy elrejtse ömlő könnyeit a fiú elől. – Ez egy olyan része életemnek és kötelességemnek, mit magam sem kedvelek. – Mély lélegzetet vett, és emlékeztette önmagát, hogy csak azt tette, amit tennie kellett. – De Avalon az én birodalmam és az én szolgálatom. Én vagyok őrző

szeme! – állította. – Nem én keltem a vihart, én csak rámutatok az országomat ért romlásra. A karmok velejükig romlottak, a pusztítás az életelemük. Nem kegyelmeznek, és nem érdemelnek kegyelmet. Inkább volna kedvedre, ha lerombolnák erdőmet?

Ezt az érvelést Del nem tudta megcáfolni.

– A holnapi ütközet azonban – folytatta Brielle halkan – az emberek és az elfek ügye, nem az én feladatom, így nem esik hatalmam alá.

Del megadón lerogyott a fűre, és nagyot sóhajtott. Szükségének ily ártatlan megvallásával Brielle leckét adott neki alázatosságból. Abban a pillanatban Del fejében sok minden más megvilágításba került. Eszébe jutott Billy aznapi kiselőadása.

Kötelesség.

Az utópiát ki kell érdemelni.

Mikor zavarából végre magához tért, Del felnevetett saját öntelt képmutatásán. Aztán a boszorkára nézett, és hirtelen elhallgatott, mert félt, hogy az asszony esetleg azt hiszi, rajta nevet.

Brielle csendesen ült, térdeit átkulcsolva, és tekintete a mélabús tóba révedt.

Ki vagyok én, hogy feletted ítélkezzem? kérdezte Del önmagától. Bocsánattal és magyarázattal tartozott neki. Oly sok mindent akart elmondani neki, de egyvalami folyton, újból és újból eszébe ötlött. Keresztezte a boszorkány tűnődő pillantásának ösvényét, tekintetük találkozott, és összekapcsolódott.

Ekkor megragadta a lehetőséget, amit addigi életében soha nem tudott kihasználni:

– Szeretlek!

Brielle elpirult, de nem fordította el szemeit.

– Az én szívem is ugyanezt súgja nekem.

– De neked ott az erdőd és a kötelességed, nekem pedig itt ez a csata, és az én kötelességem. Édes Brielle! – nyögte Del, és lágyan megsimogatta arcát. –

Nekünk már sosem lesz időnk egymásra? – Mikor már majdnem elfordult, Brielle megragadta a vállát, és visszaültette a bársonyos szőnyegre.

Ahogy Del elé állt, nyugtalan volt, szinte rettegett saját döntésétől, de szívében nem volt semmi kétely Del iránt érzett szerelmét illetően.

– Hegykapu mezeje csupán egy órányi járásra van innen, és a te csatád pirkadat előtt nem kezdődik – hallotta saját hangját. – Miénk az egész éjszaka.

Del egy szót sem szólt. Mélyen Brielle szemébe nézett. Hinni se merte, hogy ilyen csodás dolog történhet velük. Aztán Brielle feje fölött az égre bámult, ahol már felfénylettek a csillagok az éjszaka egyre sötétülő sátrán.

– Valóban gyönyörűek – helyeselt Brielle Del elbűvölt tekintetének. – Nézd meg jól a nyár első csillagait, mert ez az éj jelzi a napfordulót. Véget ért egy újabb tavasz. Különös éjszaka a mai.

– Bizony különös – suttogta Del.

Brielle idegesen bontotta ki ruhamellén a csipkét. Egy lágy vállrándítással lerázta magáról a pókháló finomságú szövetet, és meztelenül állt Del előtt.

Úgy tűnt, mintha a csillagfény, mely kiemelte rugalmas idomait, őbelőle áradna, mintha ő lenne forrása. Mintha végszóra érkezne, a lágy nyári fuvallat egy könnyű kis hullámot küldött, mely fodrozódva futott ki a partra.

Brielle megremegett, de ismerte érzéseit, és nem habozott. Delhez hajolt, és megcsókolta. A réges-rég lakat alatt tartott szenvedélyek újra felizzottak benne.

És ott, a fű lágyan hullámzó zöld tengerén, számtalan helyeslőn pislákoló csillag alatt, szerelemük beteljesedett.

Brielle sírt azon az éjjelen. Siratta újjáéledt érzéseit, melyek századokon át aludtak, és melyeket újra el kell altatnia majd, ha eljön a józanító hajnal. Del gyengéden átölelte, és fejét mellkasára húzva ringatta. És bár a boszorka nem láthatta, ő is könnyezett.

10. fejezet:

A fátyol lehull

Röviddel a hajnal hasadta előtt Del elhagyta a pázsiton alvó Brielle-t, és elindult a Hegykapuhoz vezető hosszú, csüggesztő úton. Éjjel langy eső

érkezett, és még mindig ott kopogott ütemesen a lomb sátorán, és sziszegve szaggatta a tavacskáról felszálló ködöt. Del felért a dombtetőre, és még mielőtt bevetette volna magát a sűrű fenyvesbe, még egyszer visszanézett a halmon pihenő szépséges boszorkányra. Elfogta a kétségbeesés, bármennyire is örült szerelmüknek. Brielle emlékét magával viszi majd a csatamezőre is, és azon túl is, örökkön-örökké. Szíve azt súgta, hogy sosem látja többé. Mégis önszántából hagyta magára, mert hívta a kötelesség, mit nem maga választott, de ami alól nem bújhatott ki.

Nem sokkal később Brielle gyötrő rémálomból ébredt. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, mikor rémisztő tisztasággal megjelent előtte Del képe, amint vérbe fagyva fekszik a felperzselt csatamezőn, a gyilkos lándzsával szívében.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta tehetetlen kétségbeesésében az isteneknek.

És mint egy válaszként, egy látomás jelent meg előtte: egy kis fekete, két végén megvasalt pálca pörgött-forgott a levegőben. Brielle minden érzékét bántotta a merőben ártalmas jelenség természet ellen irányuló rontó szándéka.

Megrémítette és fájdalmat okozott neki, de dühös elszántsággal erőt vett magán, és tudta, kapcsolatot talált a nap eseményeivel.

A hajnal tompa rózsaszín köd képében érkezett a barátságtalan szürke felhőfátyol mögül. Pont ilyen időjárás illett a nap hangulatához, állapította meg Del. Az eső ugyan elállt, de a nedves levegő nyomasztóan nehéz volt.

Del már az egész északon fekvő elf tábort talpon találta, bár a délről érkező

calvai seregnek még nyomát sem lehetett látni. Lassan, leszegett fejjel vágott át a mezőn, még egyszer utoljára elmerült egy álomképben, és élvezettel idézte fel, hogy milyen is volna, ha minden úgy volna, ahogy ő szeretné.

Az őrség kürtjének tiszta, átható hangja zökkentette vissza a való világba, mely érkezését adta hírül.

A nyüzsgő tábor zűrzavarából két lovas ügetett felé. Billy Shank ült az első

ménen, láncszemes páncélinget és fényes pajzsot viselt, oldalán kard lógott, de Del tekintetét az ámulatra méltó másik lovas ragadta meg. Ezüstlevél Arien, egész Illuma összetéveszthetetlen ura, könnyeden léptetett lován. A vállán hátravetett fenyő zöld köpönyeg alatt vékony szálú, világoszöld tunikát viselt. Ujjatlan inge pántjai alól sűrű csomózású páncéling villant ki, Del rögtön látta, hogy sokkal finomabb munka, mint Billy durva szemű páncélja.

Arien fején nem sisak volt, hanem egy ékköves ezüstkorona, melyet Lochsilinilume jelképe, egy félholdat ábrázoló aranyberakás díszített.

Ugyanez a jelvény díszelgett bal karjára szíjazott, fénylő pajzsán is. A csípőjére csatolt és drágakövekkel gazdagon kirakott kardhüvelyben egy pallos lógott, mely messze felülmúlta Del Calaetől kapott szép kidolgozású fegyverét. Markolata ezüst fényben ragyogott, a markolat gombját sárkányfejet ábrázoló, tekervényes metszet díszítette, a nyakon pedig, egészen le a hárítóvasig egy aranyberakás volt látható.

– Nem is tudtam, hogy néped ilyen fegyverekkel rendelkezik – jegyezte meg Del.

– A legtöbbje Ardaz ajándéka – magyarázta Arien, miközben tüzes ménjét csitította. A hatalmas, erős csődör minden izma megfeszült az izgalomtól, és szénfekete szőre csillogott a hajnali harmattól és saját verejtékétől. – A kisebb része pedig saját munka. – Mosolygott Del makacs csipkelődésén. – Vad és veszélyes hely ez a hegység, különösen mostanság, DelGiudice barátom.

Magam is szívesebben venném, ha a kandallópárkányra akaszthatnánk ezeket az eszközöket, hogy csak képzelet szülte meséinket gazdagítsák.

Az Ősatya arca megint elkomorult, keze kardja markolatát szorította.

– Ez itt Fahwayn – mondta Delnek –, az Ezüsthalál. – Lassan, tiszteletteljesen kivonta kardját a hüvelyből, és feje fölé emelte. A tompa fény ellenére is a fegyver fényesen, élesen csillogott. – Nagy műgonddal kovácsolták sok-sok évvel ezelőtt, Aielle fiatalságának idején – mondta, majd leengedte a kardot, és végigsimította a csiszolt pengét. Magába szívta az utolérhetetlen mesterségbeli tudás és a varázslat érzetét, hogy ezzel felidézze a múlt képeit, és visszatérhessen Illuma első napjainak biztonságot adó emlékei közé.

Arien egyszer csak rémítő sebességgel meglengette feje fölött a kardot. A fegyver hatalmasan és erősen suhogott, és ennek az erőnek a középpontja Ezüstlevél Arien volt. A nagy testű csődört magával ragadta az elf király felindultsága és felágaskodott, Arien pedig hangosan felkiáltott: – Bayr imine eyberg ai'l anais I Sylv Fate-aval! – A döbbent férfiakra nézett, majd ugyanolyan hévvel folytatta: – Saját romlottságukkal vonják fejükre az Ezüsthalált.

Úgy látszott, a kijelentés csillapította az Arienben tomboló erőket, mert

hűvös mosolyt villantott Billy és Del kővé dermedt, bamba képébe, majd egy lassú, íves mozdulattal maga mellé ejtette Fahwaynt. – Annak idején, mikor széltében-hosszában karmok járták az erdőt, sima és biztos volt a vágása –

jegyezte meg –, de most esetlenül áll a kezemben. Nem szomjazom a vérre, amit ma reggel fog ontani. – Sóhajtva hüvelyébe dugta kardját, és lovát visszafordította a tábor irányába.

– Örülök, hogy visszajöttél – mondta Billy Delnek. – Csak azt kívánom, bárcsak Ardaz is itt lenne. Az ő cselfogásaival még esélyünk is lenne.

– Ardaz még nem tért vissza? – kérdezte Del csodálkozva.

– Nem – felelte Billy –, de Arien biztos benne, hogy itt lesz, mikor szükségünk lesz rá.

Arien visszafordította lovát, és szembenézett velük.

– Még ha a varázsló nem is jön vissza – morogta szigorúan és ellentmondást nem tűrően –, akkor is megtanítjuk az embereket népünk tiszteletére. Az igazság ereje csörgedezik ereinkben.

– Vigasztaló gondolat – mondta Del szomorkásán –, de szívesebben táncolnék a shaifhdunon.

Az Ősatya védtelen volt Del szemrehányásainak könyörtelen rohamával szemben, arcáról mégsem olvadt le a zord vonásait meglágyító mosoly.

– Jer – mondta –, keresnünk kell neked egy lovat.

Arien a mező nyugati peremén magasodó sziklák tövébe vezette őket, ahol Erinel csípőre tett kézzel állt, és gyanakvóan szemlélt egy fehér mént. A közeledők felé fordult, és szélesen elvigyorodott.

– DelGiudice! – kiáltotta boldogan –, visszatérted felvidítja ezt az átokvert reggelt.

– Van egy lovad a barátunk számára? – kérdezte Arien.

Erinel arcáról eltűnt a mosoly.

– Szörnyen sajnálom, de elfelejtettem félretenni neki egyet. Miután felszerszámoztuk a katonákat, a maradék lovakat felkergettük az előhegységbe. De talán van még időnk egy másikat találni neki.

– Ezzel mi a helyzet? – kérdezte Del bambán, teljes figyelmét lekötötte a kis termetű kanca szépsége.

– Vele? – nevetett Erinel. – Nem tűr ez meg a hátán senkit. Többen próbálkoztak vele, de mindenkit levetett magáról. – A karján éktelenkedő

sebre mutatott és újból felnevetett. – Így jutalmazta hiábavaló kísérleteimet, mikor megpróbáltam felkantározni.

– De mégis kié? – kérdezte Del.

– Nem tudom – felelte Erinel –, ma reggel láttam először. Valószínűleg a calvai táborból kóborolhatott el, mert ahhoz túl szépen ki van kefélve, hogy vadló legyen.

– Nekem hagyni fogja, hogy megüljem – jelentette ki Del a kanca felé közeledve.

– Légy óvatos! – szólt utána Erinel, de alighogy kimondta, a ló Del nyakához dörgölte orrát. A fiatalember hasonló gyengédséggel simította végig az állat hófehér szőrét.

– Ezt meg hogy csinálta? – csodálkozott Erinel. A körülöttük álló elfek, akik tanúi voltak a kis kanca rúgkapálásának, most mind hitetlenkedve bámultak.

– Nem tűri a nyerget – intette Delt Erinel.

– Nem is kell nyereg – válaszolta Del, és a kanca hátára pattant. – Nem hagyod, hogy leessek, igaz, kislány? – kérdezte halkan, és megpaskolta az állat izmos nyakát.

Egyik-másik elfből kitört a kacagás, és Erinelnek arcába szökött a vér.

– És a kantárt sem – bizonygatta makacsul.

Válaszul Del a kanca hószín szőrébe kapaszkodott.

– Te ezt megengeded? – kérdezte Erinel Arient. – Tapasztalatlan lovas, ez a ló pedig nyilvánvalóan kiszámíthatatlan.

Arien azt figyelte, hogy a kanca hogyan felel Del cirógatására.

– Meglovagolható – felelte – nekünk pedig nem tisztünk beleavatkozni kettejük szerelmébe. – Az Ősatya a beavatottak nevetésével sarkantyúzta meg ménjét, és elvágtatott, hogy a többi ügynek is utánanézzen.

Alig pár perc telt el, és felharsant az őrség kürtje. Az összes illumai és két szövetségesük dél felé fordította tekintetét.

A calvai sereg mint egy végeláthatatlan rovarraj özönlötte el teljes szélességében Hegykapu mezejét. A hegyszoroson átlépő újabb és újabb katonák sorokba rendeződtek.

– Itt fogunk elpusztulni – állapította meg Del levegő után kapkodva.

– Nyugi, haver! – vigasztalta Billy, pedig rajta is majdnem kitört a pánik. A velük szembe tartó állig felfegyverzett, fekete-ezüst egyenruhás hadsereg kimérten és fegyelmezetten menetelt, és létszáma már most az elf csapat tízszeresére rúgott.

A menet végül szerencsére megállt, és a calvaiak türelmes csendben tartották állásukat. Lándzsahegyek ezrei meredtek mozdulatlanul az égre.

Ryell odalovagolt Arienhez.

– Ötezer? – suttogta.

– Talán – felelte az Ősatya. Körbenézett elbátortalanodott csapatán. Elejétől fogva tudták, hogy sorsuk megpecsételődött, mégis bíztak benne, hogy valamiféle csoda történik majd. Az ellenük felsorakozott hatalmas túlerő

látványa azonban kíméletlenül rádöbbentette őket helyzetük kilátástalanságára. De küldetésük volt, kötelességük a hegyekbe menekült

testvéreikkel szemben, mely értelmet ad majd haláluknak. Arien bátran kiadta a parancsot: – Csatasorba! – kiáltotta.

Az alig háromszáz főt számláló elf sereg követte Ősatyja parancsszavát.

Mikor alakzatba tömörültek, Arien kivonta Fahwaynt hüvelyéből, és lovával végigléptetett soraik előtt. Külön-külön megszólított mindenkit, és egyenként emlékeztette harcosait, hogy ittlétük célja az igazság kivívása. Del reménykedve nyugtázta, hogy királyuk szavaira az elfek arca felderül.

Del azonban még mindig kétkedett, hogy mindez bármit is számíthat ekkora túlerővel szemben. Elfoglalta helyét Arien és Ryell mellett az illumai vonal közepén, és gyászos sejtelmeit megtartotta magának.

Ryell motyogása azonban nem kerülte el a fülét:

– Húsz az egy ellen. – De Arien gondolataiba merülve készült az elkerülhetetlenre, és nem felelt.

Akkor trombitaszó harsant a calvaiak soraiból, és Ungden, Pallendara Hűbérura, a Calvai Birodalom Fővezére bevonult a mezőre. Páncél vértezete aranyosan csillogott a felhős nap tompa fényében, és ékkövekkel borított, hatalmas sisakján tollforgó díszelgett. Lova, egy szép fehér herélt, kecsesen táncolt lovasáéhoz hasonló, csillogó páncéljában. A Fehér Falak Őrzőinek húsz fős csapata védelmezőn vette körül Ungdent. Erős izomzatú, fehér harci méneken lovagoltak, melyeket külön a Nagyúr testőrsége számára képeztek ki. Az Őrzők hagyományos fehér egyenruhájukat viselték az égkék köpönyeggel, fehér tolldíszes sisakkal és Pallendara ősi címerével ékesített pajzsot, melyen egy páncélkesztyűs ököl egy kardot markol négy híd és négy gyöngy felett.

Volt néhány hagyomány, amelyet még az öntelt Ungden sem mert áthágni.

Del arca dühödt fintorba torzult, mikor az Ungdent védők körében megpillantotta a két ismerős lovast. Mitchell mohó büszkeségtől dagadó mellel lovagolt a trónbitorló jobbján. Őt követte Reinheiser, fejét jobbra-balra forgatván, mintha keresne valakit.

Mikor Ungden testőreivel a calvai katonák első sora előtt a tér közepére léptetett, a mező fölé kinyúló sziklaperemen Sylvia beillesztette íja idegét a nyílvessző rovátkájába. A trónbitorló lőtávolon belül volt, ám míves páncélzata ilyen távolságból valószínűleg megvédi bármilyen nyílvesszőtől.

Lövésének tökéletesen célt kellett találnia, ha pedig téveszt, az egész rajtaütés terve romba dől.

– Tartsd vissza kezed! – szólt egy hang a lány mögül. – Ungdent túl éberen őrzik az ilyen merényletek ellen.

Sylvia rémülten perdült meg, de a beszélőt megpillantva engedelmesen leeresztette íját, és visszahúzódott a sziklafal nyújtotta biztonságba.

Ungden szórakozottan intett kesztyűs kezével, mire egy zászlóvivő

előlovagolt a calvai sorokból, és az elfek vonala felé indult. Átügetett a szűk mezőn, és megpillantván Arien díszes ruházatát, megállította lovát pár lépésre az Ősatyától. A halálosan komoly helyzettel össze nem egyeztethető módon, szájtátva bámult a legendás éjszakai táncosokra.

A calvai egy percig némán méregette az elf hadsereget, számba vette erejüket, majd gőgös nagyképűséggel így szólította meg Arient:

– Mint néped vezére szólsz?

A komor arcú Arien nem méltatta válaszra.

A katona nem rettent meg Arien tiszteletet parancsoló tekintetétől, hanem mondandóját immár mindannyiuknak címezve folytatta:

– Éjszaka táncosai, figyeljetek szavamra! – mondta – Bár Pallendara seregének gyerekjáték volna kardélre hányni mindnyájatokat – hisz magatok sem gondolhatjátok komolyan, hogy győzhettek ellenünk –, Nagyurunk nem kívánja veszteteket. Tegyétek le fegyvereiteket, és ismerjétek el Ungdent Ynis Aielle egyetlen és törvényes uralkodójának, és megmentitek életeteket.

Arien büszkén figyelte, hogy egyetlen elf sem mozdult, egyetlen egy arc sem lágyult el, és a megalkuvásnak jelét sem mutatta senki. Szabad nép voltak, mely hajlandó életét áldozni a szabadságért. Ungden és hetyke udvaroncai láthatólag nem becsülték rendíthetetlen bátorságukat.

Arien hitt benne, hogy megmutathatják a calvaiaknak, hogy mit érnek, bár ez a lecke bizonyára az életükbe kerül.

– Mit mondasz? – faggatta a hírnök. – Fejet hajtotok az igaz király előtt?

Arien szomszédja, Ryell, leugrott a földre a calvai elé. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy ő és Arien tökéletesen egyetértettek.

Arien lovával kilépett az elfek sorfalából, mire a külsőleg dölyfös calvai óvatos tisztelettel ugyanannyit visszahátrált.

– Minek jöttél ide, te kígyó? – kérdezte Arien. – Nincs velünk semmilyen vitás ügyed, és nem lehet velünk szemben követelésed. Szabadok vagyunk, földünk a sajátunk, és nem ismerünk el semmiféle önhatalmú uralkodót. Most pedig hordd el magad, vagy te leszel az első, aki megízleli pengém hideg élét!

– Egy villanás és Fahwayn harcra készen csillogott ura kezében. Varázsereje belülről izzította a pengét.

A hírvivőt megrémítette az elf király nyugodt magabiztossága, mellyel halálát ígérte, és lovát megfordítva menekült át a mezőn.

Ungden csak nevetett, mikor meghallotta az elfek ellenszegülésének hírét.

Egy kézmozdulattal visszaküldte a hírnököt a helyére, és mozgásba hozta csatagépezetét.

Kürt harsant. Mint egy végszóra, az elit alakulat őrmestere előrántotta, és feje fölé emelte kardját. Emberek és elfek egyaránt megfeszültek.

Másodszor is harsant a kürt. A calvai seregek parancsnokai csatarendbe sorakoztatták csapataikat Ungden testőrsége előtt és mellett.

Del izzadt, és nehezen lélegzett.

Harmadszor is harsant a kürt. Ungden várt még pár tantaluszi kínokat okozó másodpercet, majd intett a tisztnek. A penge lehullt, és húszezer pata dobbanása rázta meg a Hegykaput. A rohamozó calvaiak csatakiáltásokat üvöltve és fegyvereiket pajzsukhoz csapkodva szították magukban a gyilkos tüzet.

Sylvia vezetésével az íjászok türelmesen várták a megfelelő pillanatot a rajtaütésre. Mikor a calvaiak a mező középpontját keresztezték, és a legközelebb kerültek a peremhez, az elfek kiugrottak rejtekükből, és főként az első sorban lovagolókra összpontosítva, nyílzáport küldtek rájuk. Lovak és lovasok a földre zuhantak, és a közvetlenül mögöttük haladók eltaposták őket, vagy maguk is orra buktak. A calvaiak sorai megrendültek, és a nagy zűrzavarban majdnem teljesen felbomlottak. A halálos rajtaütés összekuszálta alakzataikat.

Arien minden bizonnyal észlelte a kiváló alkalmat, hogy megindítsa csapatait, mégis mintha erőt venne rajta valami idegen akarat, képtelen volt kiadni a parancsot a támadásra.

A calvaiak szakértő hadvezérei egy hurkot leírva gyors visszavonulást vezényeltek, hogy újrarendezzék soraikat, és visszanyerjék lélekjelenlétüket.

Sok calvai elesett a nyílzáporban, de közel sem elég ahhoz, hogy az illumaiknak akár csak egy szikrányi reménységük legyen a győzelemre.

– Támadnunk kellett volna! – bizonygatta Ryell.

Ariennek semmi kifogása nem lehetett a szemrehányás miatt. Még mindig nem értette, mi tartotta vissza attól, hogy kiadja a parancsot. Nem tudta elhinni, hogy a rá nehezedő nyomás bénította meg.

– Egyáltalán nem ritkultak meg a soraik. Ha egy csepp esélyünk is volt valaha, most az is elszállt – zsémbelt Ryell.

A calvaiak a támadás újraindítására készültek. Tudván a sziklák közül rájuk leselkedő veszélyről, ezúttal a mező nyugati oldala felé mozogtak, és pajzsaikkal védték az oldalszárnyat. A nyilak így már nem állhatták útjukat.

– Ardaz! – kiáltott fel Del, mikor megpillantotta a varázslót. – Odanézz, Arien, ott van a sziklaperemen!

Úgy is volt, Lochsilinilume Ezüst Varázslója eljött. Karjait széttárta, egyik kezében tölgyfa pálcáját szorongatta, másik kezével a mennyek hatalmaiért nyúlt, és közben magusin nyelven kántálta a tűzidézés varázsigéjét.

– Eljött a küzdelem ideje! – ordította Ryell a társainak.

– Állj meg, barátom! – parancsolta Arien bennfentes mosollyal. Most jött rá, hogy milyen erő fékezte meg. – Megjött Ardaz. Bizonyára van egy-két meglepetés a tarsolyában Ungden számára.

– Arien, már megint a bolondot játszod – torkollta le Ryell. – Annak a vén pojácának az ugrabugrálása nem állíthatja meg a calvaiakat.

A calvai sereg gyorsan közeledett, de Arien teljes bizalmát a varázslóba vetette, és nem engedte csapatát mozdulni.

Ardaz könyörgése elérte lázas tetőfokát. Pálcája végéből lobogó piros láng tört fel, mely azonban nem hamvasztotta el a fát. Botjával a mezőre mutatott, és elmondta az utolsó ráolvasást is. Abban a pillanatban a támadó lovasság lábai előtt a mezőt egész szélességében átszelő tűzfal gyulladt fel. Azok, akik már nem tudták megfékezni ménjeiket, fejjel előre a tűzbe zuhantak. Testük fehér lánggal felizzott, és a következő pillanatban már mint elszenesedett tetem hullott le pár lépésnyire a tűzfal másik oldalán.

Ezúttal a calvai hadvezérek szakértelme és tapasztalata sem akadályozhatta meg, hogy a seregen úrrá legyen a páni félelem. Megriadván a varázsló puszta erejétől, a túlélők visszafordultak, és fejvesztett menekülésbe fogtak.

De Ardaz még nem végzett.

– Ezt az ügyet le kell zárni, mégpedig itt és most – magyarázta Sylviának szinte bocsánatkérésképpen következő tettéért. Újból felemelte karjait, és erejében az istenekéhez hasonló hangon szólalt meg: – Trónbitorló Ungden!

Törvénytelen uralmaddal túl sokáig zártad börtönbe e föld népét. A felettünk álló nap erejével a mai napon megtisztítom Aielle-t a te szennyedtől. – Halált hozó pálcájával újból célzott, mire egy második tűzsorompó is felcsapott, ezúttal közvetlenül Ungden és testőrei mögött. Ezzel az egész calvai sereg körül volt véve.

Ardaz szemében a bánat könnye fénylett, mikor parancsára a két tűzfal egyesülni kezdett.

A csapdába esett calvai lovasok vadul forogtak, és egymásnak ütköztek.

Néhányan a nyeregből lezuhanva a lovak patái alatt lelték halálukat. A megbokrosodott lovak ügyet sem vetve gazdáik nógatására az egyetlen kiút irányába, a nyugati sziklafal felé rohantak, és a sok száz lábnyi mélységben bűzlő Blackemara mocsarába zuhantak.

A tűzfalak könyörtelenül, kérlelhetetlenül összezárultak.

Sylvia és a többi íjász elborzadva nézték végig a rettenetes színjátékot. Úgy éreztek, az ő felelősségük, hogy e nagy jelentőségű nap tragédiájának tanúi legyenek. Közben észrevették, hogy Ardaz teljesen összeroppant a saját maga által megidézett pusztítás láttán, és hamarosan az ő segítségükre szorul.

Az elf lovasság soraiban, a tűzfalon kívül, Del és a többiek nem láthatták,

hogy mi történik a calvaiakkal, de haldokló ellenfeleik sikolya és hörgése mindent elárult.

– A vén pojáca ugrabugrálása – visszhangozta Del mogorván Ryellnek.

– Bocsánatot kérek – felelte Ryell, és hangjából kiérződött a varázsló iránti ámulat éppúgy, mint a tűzben szenvedő calvaiak iránti szánalom. – Talán mégiscsak többet tud ez az Ardaz, mint hittem.

– Ne nevezd Ardaznak – mondta Arien. – Szólítsd igazi nevén! –

Kinyújtotta karját a hajlott hátú, nehézkesen a botjára támaszkodó alak felé. –

Vessétek szemeiteket Glendowerre! Jaj annak, aki magára vonja az Ezüstvarázsló haragját!

A calvai seregben kitört pánikban tucatjával haltak meg a katonák. Volt, aki a varázsló tüzében égett, volt, akit halálra tapostak, de a legtöbben mégis a mocsárba vesztek. Aztán jött egy alig hallható zümmögő zaj, és amilyen hirtelen keletkezett, olyan hirtelen meg is szűnt a zsivaj. A calvai had maradéka minden érzelmétől megfosztva, mint egy sereg élőhalott vonult vissza alakulatához.

A falak még mindig közelítettek.

De egy sikoly sem hallatszott.

És egyetlen ló sem horkantott vagy ágaskodott félelmében.

Csak a füvet és a húst elemésztő tűzgörgeteg pattogása törte meg a baljós csendet.

Ardaz megértette, és félt.

Vörösen örvénylő füstfelhő szállt fel a calvai sorok közül, és lett egyre megfoghatatlanabb. Hamarosan egy nyeregben ülő lovas képét vette fel, majd azzá is vált: vörös köpenyes férfivá, mélyen arcába húzott kámzsával egy ösztövér, sárga szemű, fekete mén hátán, mely füstös lángnyelveket fújt öblös orrlyukain, és úgy kapálta a földet, mintha az élő füvet is gyűlölné.

– Istaahl? – kérdezte Sylvia Ardaztól, de a zaklatott varázsló nem felelt.

A vörös köpönyeges lovas nyugat felé nyújtotta csontos karját, és hol ökölbe szorította, hol kitárta kezét, mintha a levegőt gyűjtené egybe a távoli síkságokról. Azután meglendítette karját a szikla irányába, mintha dobna valamit, és egy hatalmas széllökés a földre sújtotta Ardazt, és kioltotta a tölgyfa botja végén lobogó tüzet. És a tűzfalak eltűntek.

– Caer Tuatha varázslója? – ordította Ryell, mikor megpillantotta a vörös köpenyes mágust.

– Az nem lehet – felelte Arien meglepetten. – Istaahl a tengerből nyeri erejét. Ez a mágus túlságosan benn van a szárazföld szívében.

– A mester eljött – sziszegte egy gonosz hang a vörös kámzsa alól.

Ardaz arcából kiszökött a vér.

A vörös ruhás varázsló feltolta csuklyáját, és felfedte sápadt, tar fejét, és

jelét, a sokfazettás fekete zafírt.

Ardaz hallhatóan felnyögött, bár már korábban sejtette, hogy Thalasi jött el.

– A Colonnádok legyenek velünk! – zihálta Arien, mert ő is felismerte a Fekete Boszorkánymester jelét. – Angfagdul, a legmélyebb sötétség, újra eljött!

11. fejezet:

Jerikó

Az állítólag irracionális, gyermeki félelmek helyén, tudatalattijának egy apró zugába rejtve, Del egy képet őrzött, mely erősen hasonlított Morgan Thalasira: a megtestesült gonoszság, egy emberi alakot öltött démon képét.

Thalasi fonnyadt teste megtörtebb és betegebb volt annál, mint amit élő ember kibír, de a Fekete Boszorkánymesterben lobogó tűz mégis a rettentő, bénító gonoszság leheletét árasztotta, és elég erős volt ahhoz, hogy két sereget sakkban tartson.

Odafent a peremen Ardaz pörgött-forgott, és vadul lóbálta karjait, így próbálta összeszedni minden hatalmát. Ahogy ereje egyre növekedett, szikrázott körülötte a levegő. A mellette álló Sylvia haját felvillanyozta, és a varázslóhoz vonzotta a felhalmozódó töltés. Mikor érezte, hogy elérte saját határát, és már több erőt nem tud magába szívni, a varázsló elmondott egy varázsigét, majd botjával a sziklára sújtott, mire kékes villám csapott ki a pálcából. Fénye hosszú másodpercekre elvakította a körülötte állókat, és a villámlást követő mennydörgés hangja még sokáig ott morajlott a hegyek között.

Thalasi azonban fel volt készülve az efféle átlátszó támadásokra. Az őt körülvevő védelmező energiaburok ezer színű szikraesővé szórta szét a villámcsapást, mielőtt még elérhette volna jelét.

Thalasi vékony ajkai mögül előtűntek rohadó fogai, és mosolya is inkább torz fintorhoz hasonlított, mikor elővett egy vékony, vasalt pálcát. A bottal a sziklaperemre mutatott, és ízelítőt adott mesteri tudásából, mellyel kénye-kedve szerint irányította az elemi erőket, amiket Ardaz legfeljebb csak segítségül hívhatott. Mindössze két egyszerű rúna hagyta el ajkait, és egy fehéren villanó mennykőcsapás tízszeresen fizetett meg Ardaz támadásáért.

Mikor meglátta Thalasi kezében a pálcát, az Ezüstvarázsló kétségbeesetten igyekezet felhúzni saját védőpajzsát, de alulmaradt. A fehér villám ereje az egész hegységet megrázta, a párkány sziklatalapzata egészen le, a mező

szintjéig behasadt, és az íjászok közül senki sem maradt talpon. Ártó szándéka Ardazra összpontosult, szét is zúzta a varázsló védelmét, és szilánkokra hasította tölgyfa botját, őt magát pedig nekivágta a perem távolabbi végében magasodó sziklaoromnak. Ardaz összetörten hevert a szikla tövében, megfeketedett ruhája foszlányai még mindig füstölögtek, nemrégiben kinőtt

haja megpörkölődött, és a pálcát szorító kezének ujjai megperzselődtek, és felhólyagosodtak.

Sylvia feltápászkodott, és a varázslóhoz sietett. Ardaz száján vér szivárgott, mikor kiejtette a Fekete Boszorkánymester nevét. Azután mély hallgatásba süllyedt.

Az íjászok félig dühükben, félig kétségbeesett félelmükben tüzet nyitottak Thalasira. Ő azonban elfordult, és másra irányította figyelmét, tudomást sem véve róluk, hisz igyekezetük szánalmasan hatástalannak bizonyult, és a nyílvesszők szélfútta pernyeként hullottak le a boszorkánymester védőpajzsáról.

Arien a csapatait szólította, hogy bátorságot öntsön beléjük, és hogy felkészítse őket a támadásra, mert egyvalamiben egészen biztos volt: halálukban sem adják meg magukat a zsarnokságnak.

De ez is hiábavalónak bizonyult.

Thalasi széles vigyorral képén az elfek sorai felé fordult, s közben úgy pörgette varázsvesszejét, mint holmi sétapálcát. Mindent uraló hatalmának az illumai lovak is engedelmeskedtek, és lovasaik parancsaira fittyet hányva, maguk is elkezdtek körbe-körbe forogni. Ungden – és őt követve az egész sereg – gúnyos hahotában tört ki a tehetetlen elfek meddő küszködésén, amivel ménjeiket próbálták ráncba szedni. És a lovak csak táncoltak tovább.

Mind, egyetlenegyet kivéve.

A fehér kanca dühödten fújtatott, és acélos tekintettel nézte Thalasi gonosz üzelmeit. Minden akaraterejét összegyűjtve kiirtotta elméjéből Thalasi oda is beférkőzött mocskát, majd lassú léptekkel megindult a rontást hozó felé, hátán a zavarodott és megrettent Dellel.

Egyre csak ment, ment előre, át a megfeketedett füvön, amit Ardaz tüze égetett ki, és ahogy egyre biztosabban érezte, hogy képes ellenállni a Fekete Boszorkánymesternek, lépései is egyre biztosabbá váltak. Mint tehetetlen gyalog a nála sokkal nagyobb hatalmak sakkjátszmájában, Del mindkét kezével szorosan belekapaszkodott a kanca sörényébe, és azért imádkozott, hogy Arien, vagy valaki a segítségére siessen.

Thalasit rászedték. Azt hitte, a kancát lovasa megtörhetetlen akarata kormányozza, ezért következő támadását Del ellen intézte. Kinyújtotta egyik csontos kezét, átkot mondott, majd hevesen ökölbe szorította ujjait.

Del egy jeges kéz szorítását érezte szívén, és gyötrő kínjában felsikoltott.

Elborzadva engedte el a kancát, és kapott a melléhez.

Valamin megakadt a keze.

Csak a túlélő ösztön vezérelte, mikor feltépte ingét, és előhúzta a kis egylövetűt. Szemei kidülledtek a belső nyomástól, elakadt a lélegzete, és kezdte elveszíteni az eszméletét. Valahogy mégis sikerült beügyetlenkednie

az ezüst golyót a töltényűrbe, és Thalasira fogni a pisztolyt.

A fegyver látványa elámította Thalasit, és meglepetésében egy pillanatra enyhített a halálos szorításon. Del tüdeje azon nyomban kitágult, és megtelt életadó levegővel, de ő nem vesztegette idejét azzal, hogy élvezze ezt az érzést. A durranásra és a visszarúgásra számítva előre behunyta szemeit, és ujját a ravaszra helyezte. Képtelen volt megtenni.

Thalasi háta mögött immár nem nevetgéltek a calvaiak. Ehelyett kíváncsian bámultak Delre, aki ellenállt varázslójuknak, és most valami furcsa formájú fémtárgyat tartott a kezében. Mitchell dühödten morgott a fegyver láttán.

Felháborította a gondolat, hogy legádázabb ellensége esetleg keresztülhúzza nagyra törő számításait. Mivel azonban úgy vélte, hogy amennyiben felfedné magát, ő válna Del elsődleges célpontjává, inkább nem tett egy mozdulatot sem Thalasi védelmében.

Reinheiser azonban felismerte a mesterét fenyegető veszélyt, és gyorsan, saját testi épségét nem kímélve közbelépett. Utat tört magának az Őrzők sorfalán át, és bár nem volt valami jó lovas, és majd' lebukott a nyeregből, elvágtatott a mező közepe felé.

Del tanácstalanul bámulta az egylövetűt, úgy érezte, saját lelkiismerete tette lóvá, és gyűlölte magát, amiért érzelmei felmondták a szolgálatot a megpróbáltatások idején. Ekkor újból erőt vett rajta a bénító kín, mert Thalasi most értette meg a Del fenyegetésében rejlő valós veszélyt, és még elszántabb támadásba lendült. Del karja megremegett, és elernyedt, látóterének szélei elfeketedtek, és minden valószínűséggel leejtette volna a fegyvert, ha egy tisztán csengő hang nem üti meg a fülét.

– Lőj már! – üvöltötte Billy Shank.

Del azonban mozdulni sem tudott. Lenézett a kezére, próbált úrrá lenni a saját érzelmeiben beállt hirtelen fordulaton, és Thalasi ármánykodásán. Karja csüggesztő látványt nyújtott: az iszonyú nyomástól erei kidagadtak, sőt alkarján a megpattanó hajszálerektől már véraláfutások éktelenkedtek.

Belátta, hogy vereséget szenvedett, ekkora hatalommal nem kelhetett birokra.

Iszonyodva ismerte fel, hogy hamarosan szét fog robbanni.

Reinheiser szívéről nagy kő esett le, mikor Thalasi mellé érve látta, hogy mestere tökéletesen ura a helyzetnek.

Odafönn, magasan a sziklaperemen Sylvia is látta mindezt. Morgan Thalasi fekete köde hamarosan elnyeli Delt, és ezzel népének sorsa is megpecsételődik. Kétségbeesetten kapaszkodott bele az utolsó halvány reménysugárba, és a földön fekvő varázslóhoz sietett.

– Kérlek, Ardaz! – könyörgött, és ölébe fektette a varázsló fejét. – Segítened kell, különben Angfagdul mindannyiunkat elpusztít!

Ardaz felnyitotta egyik szemét.

– Csúnya egy lövés volt, hallod-e! – köhögte. Vért köhögött. – Sokkal jobb nálam. – Kezdett megint elalélni, de Sylvia durván felrázta. – Persze, persze… – nyögte válaszképp. – Tennünk kell valamit. Esetleg… – némán formálta a szavakat, egy varázsigét próbált emlékezetébe idézni. – Hozz egy nyílvesszőt! – utasította a lányt.

Sylvia fürgén átadta neki a tegezében maradt legjobb nyilat. Végigsimította a szárat, és egy kereső ráolvasót kántált. Az erőfeszítés a maradék erejét is felemésztette, elnémult, és még egyszer lehunyta szemét.

Sylvia kicsúsztatta a nyílvesszőt a varázsló laza szorításából, és visszafelé futtában az íjra helyezte. Imádkozott, hogy a varázslat beteljesüljön, és a nyíl elérje Thalasit. Mély lélegzetet vett, hogy karjai ne remegjenek, majd célba vette a Fekete Boszorkánymestert, és tüzelt.

Delnek már rég holtan kellett volna összeesni, ha Thalasi nem élvezte volna annyira annak a férfinak a kínlódását, aki szembe mert szegülni vele.

Szikrák pattogtak, mikor a nyíl kő hegye áttörte a mágikus védőburkot.

Kissé irányt tévesztett ugyan, de nem ment tönkre, és bár célját nem érte el, ahhoz azért mégis elég közel jött, hogy Thalasit meglepje.

Del másodszorra is kiszabadult.

A tajtékzó Thalasi a sziklaperem felé pördült, és megeresztett egy újabb pusztító, fehér mennykövet.

Sylvia ahelyett, hogy megvárja, nyílvesszője vajon célt ér-e, nagy bölcsen rögtön futásnak eredt. Épp akkor ugrott be a biztonságot adó sziklafal alá, mikor a villámcsapás ezernyi szanaszét repülő szilánkká zúzta a párkány szélét.

A mestere mellett ülő Reinheiser nem mozdult ilyen fürgén. A villám pont az arca előtt keresztezte a levegőt, és a villanás ereje kővé dermesztette és elvakította.

– Sylvia! – üvöltötte Del őrjöngve, és a Fekete Boszorkánymesterre szegezte a pisztolyt, aki vízszintesen maga előtt tartott pálcáját mindkét kezével a vasalásnál szorongatva szembeszállt vele. Mint kiélezett kardpengék hasították az erőhullámok Del körül a levegőt, leszaggatták ingét, és vércsíkot rajzoltak mellkasára.

De Delt most már nem lehetett megfékezni. Ardazra és Sylviára gondolt, akiket – azt hitte – megölt Thalasi gyilkos mennyköve; újból felötlött benne a tengerparton álló Mitchell kapitány képe, amint istennek kiáltja ki magát.

Iszonyú dühében Del végre elég erős volt, hogy legyőzze a fájdalmat, és ellenálljon ellensége akaratának.

Mikor Reinheiser visszanyerte látását, és megpillantotta Del arcán a tántoríthatatlan elszántságot, rögtön tudta, hogy mestere halálos veszélyben forog.

– Ne! – kiáltotta, és Thalasi elé ugrott.

Elkésett. Del tüzelt, és a negyedik mágia, a technika golyója egy ragyogó zöld villanással a közepén kettétörte Thalasi fekete pálcáját, és olyan tomboló dühvel fúródott a Fekete Boszorkánymester testébe, mint amilyet Ynis Aielle ez idáig sohasem látott. Reinheiser átesett a pokolfajzat csődör hátán, és egyenesen a földre zuhant. Kezében egy üres köpönyeget szorongatott, mert Thalasi nyom nélkül eltűnt, mintha ott sem lett volna, csak egy törött pálca meg egy golyó szaggatta vörös köpeny maradt utána.

Reinheiser csak egy pillanatig mérlegelte az események eme fordulatát, míg meg nem érezte a szemöldökei között, majd az orrnyergén végigfolyó vér melegét.

– Úgy látszik, ráestem valami kőre – motyogta, és ájultan esett össze.

A fehér kanca megugrott a lövés okozta meglepetéstől, mire elgyengült lovasa a földre zuhant. A mellében érzett fájdalom alábbhagyott, de számtalan sebből vérzett. Del azonban ebből mit sem észlelt, annyira elmélyülten bámult a kis pisztolyra.

És a kezét szennyező vérre.

Mikor a fehér kanca és Thalasi ösztövér csődöre összecsapni készültek, Reinheiser lova hátraszegett fülekkel eliszkolt. A pusztításra idomított fekete ló felágaskodott, és tüzet fújt. Aztán mintha hirtelen felfogta volna ellenfelének valódi kilétét és erejét, megadóan lehajtotta fejét, köddé vált, és eltűnt a szemük elől.

A mező északi végében az elfek lovai abbahagyták a táncolást. A sziklaperemen az íjászok megmaradt nyilaikért nyúltak.

A mágiák csatája véget ért.

A kardok csatája volt készülőben.

Magányos lovas tört ki a calvaiak soraiból, vak dühében mindenkit félrelökve. Mitchell vágtatott át a mezőn, pajzsát magasra emelve védte magát a peremről érkező támadások ellen, lándzsáját szorongatva tévedhetetlenül támadt áldozatára. Nyílzápor kopogott a pajzsán, és süvöltött a feje körül, de nem lehetett eltéríteni. Szemei csak az ellenséget látták. Engesztelhetetlen dühe mint egy szűk alagúton át vezette a férfi felé, aki minden tervét romba döntötte.

Mikorra Arien felismerte a lovast és szándékát, már tudta, hogy Del menthetetlen. Bosszankodva saját lassúságán, megsarkantyúzta ménjét, és ezzel megindult az elfek támadása.

A calvai sereg kizárólag Ungden és parancsnokai fenyegetésére, vonakodva és bizonytalanul válaszolt az elfek rohamára.

Mitchell védtelen ellenfeléhez érve felemelkedett a nyeregből, és meglengette lándzsáját Del feje felett.

– Most meghalsz! – jelentette ki higgadtan és könyörtelenül. Arcán diadalittas mosoly terült el. Halálos döfésre emelte fegyverét.

Del szemei a lándzsa gyilkos hegyére szegeződtek. A fegyver képe természetellenes tisztasággal rajzolódott ki elhomályosult tekintete előtt, mint tudatának egyensúlyi pontja. Már alig volt eszméleténél, és szédülő fejével már nem foghatta fel, hogy valóban meg fog halni.

Mégis, még ájultában is megérezte valahol agyának egy rejtett tekervényében a megkönnyebbülést, mikor meglátott egy homályos foltot, mely nem volt más, mint a fehér kanca hátsó lába, amivel Mitchellt oldalba rúgta.

Sylvia az egész jelenetet szemmel kísérte a sziklaperemről, és mivel nem ismerte a fehér kanca való énjét, alig akarta elhinni, hogy az állat megmentette Delt.

Ekkor azonban sor került az összecsapásra, és Sylvia minden öröme elszállt, mert akármi is történt, a calvaiak még mindig lényeges túlerőben voltak az elfekkel szemben. A boszorkányságokat kijátszották, eljött a kard-kard elleni küzdelem ideje. Így, hogy nem volt több cselfogás a tarsolyukban, az elfek ügye kilátástalannak tűnt.

– Pontosan kell céloznunk! – mondta társainak. – Nincs egyetlen elvesztegetni való nyílvesszőnk sem.

Hozzá lépett az egyik íjász, egy tiszta szemű fiatal leány, kinek nem volt még való az efféle vérontás.

– Lady Sylvia! – szólította meg. – Arien engem nevezett ki, hogy legyek a várost elhagyók hírvivője. Várom parancsodat, hogy mit tegyek.

Sylvia visszafordult a csatamező felé. Már a calvaiak puszta létszáma is fölényt jelentett. Ungden hadának egy szárnya oldalba támadta az elfeket, és Arien harcosai három irányból is tűz alá kerültek, és egyre inkább visszaszorultak a szakadék szélére, melynek alján Blackemara ásítozott.

– Akkor most menj – utasította Sylvia a lányt –, siess testvéreink keresésére a hegyekbe, és mondd meg nekik, hogy sose feledjenek minket és a nemes célt, amit az ő szabadságukért vállaltunk.

A lány elsírta magát.

– Ne búsulj! – buzdította Sylvia. – Vigasztaljon a tudat, hogy mindazok, akik ma reggel itt meghaltak, önként vállalták sorsukat. Aki akar, most

elmehet – mondta Sylvia a körülöttük állóknak. – Azok, akik itt maradnak, nem ítélkeznek felettetek. Mindössze annyit kérünk tőletek, őrizzetek meg minket emlékezetetekben.

Ám az elfek hittek ügyük igazságában, és a leány, akit Arien hírvivőnek nevezett ki, egyedül távozott.

A sarokba szorított elfek hihetetlen elszántsággal küzdöttek, és sok calvait levágtak. Fahwayn újból és újból lecsapott, és a calvai hadsereg hamarosan meghátrált, amint Arien, akit elneveztek Halálosztónak, feléjük közeledett.

A zűrzavar kellős közepén a fehér kanca hátsó lábaira ágaskodott Del teste felett, és olyan földöntúli sikolyt hallatott, ami még a legádázabb harcosnak is a velejéig hatolt. Attól a perctől kezdve se ember, se elf nem merte megközelíteni sem a lovat, sem a férfit, akit védett.

Bár hullottak a calvai katonák, ahogy teltek az elszánt küzdelem percei, a kimerültség és a számbeli fölény mégis egyre inkább az emberek javára billentette a mérleget. Friss calvaiak törtek elcsigázott ellenfeleikre, és elf vér áztatta Hegykapu felsebzett mezejét, míg az elfek halálhörgése hamarosan elnyomta a calvaiakét.

A peremen álló íjászok most már nem sokat tehettek odalent küzdő

testvéreikért, és Arien rájött, hogy a csata hirtelen a végéhez közeledik. A calvaiak továbbra is igyekeztek amennyire lehetett, elkerülni Arient, és ezzel valóságos szabad utat adtak neki a harcmezőn. A manőverezés eme lehetősége a remény egy elkeseredett szikráját villantotta fel Arien előtt.

Hátul, a mező túlsó végében ült Ungden, őreinek két, látszólag áthághatatlan gyűrűjétől körülvéve. Miután Thalasi eltűnt, és Mitchell és Reinheiser kiestek a küzdelemből, a legtöbb calvaiban csak a Nagyúr haragjától való félelem tartotta a harci szellemet.

Arien az indulattól szinte elvakultan tört rá a trónbitorlóra, ám a külső

védelmi körből ketten azonnal útját állták. És kettejük mögött rögtön ott állt harcra készen két másik, a belső körből, hátha Arien, az erőfölény ellenére, megpróbálja átverekedni magát. Az elit gárda további tagjai éberen őrködtek posztjaikon hasonló merényletek ellen.

A bősz harag kiűzte Arien izmaiból a fáradtságot, és az Ősatya ékes bizonyítékát adta kardforgató tudományának. Ám akikkel most szembe került, a Fehér Falak Őrzői voltak, Calva legrátermettebb harcosai, és bár egyenként nem állíthatták volna meg előretörését, ketten könnyen elbántak vele.

Valahányszor felemelte Fahwaynt, hogy gyilkos csapást mérjen az egyikre, a másik egy jól irányzott vágással mindannyiszor hárításra és visszalépésre kényszerítette. Onnantól kezdve, hogy kiismerték az Ősatya cselfogásait és furfangjait, az Őrzőknek nem okozott nehézséget, hogy elejét vegyék minden

támadásnak.

Küszködésének hiábavalósága mérsékelte haragjának tüzét. Kezdett kifáradni, és egyre több olyan hibát vétett, ami az életébe kerülhetett.

Kétségbeesetten kapkodott levegő után, mozdulatai lelassultak és a célba vett harcos hárította Fahwayn vágását, miközben a másik keresztüldöfte kardját Arien védelmének gyenge pontjain. Az Ősatya érezte, hogy a hideg penge mellébe mar, és ösztönösen hátrahőkölt, bár tudta jól, hogy elkésett.

Legalább életben volt.

A melle alatti sebből szivárgott a vér, de a kard nem hatolt mélyre, mintha valami megfékezte volna az Őrző kezét. Arien védekezőn maga elé emelte Fahwaynt, és mélyen ellenfelei szemébe nézett. Tekintetük tiszteletet tükrözött és nem vérszomjat.

– Végezhettél volna velem – mondta az Őrzőnek.

– Nem, te voltál a gyorsabb – hangzott a válasz.

– Ha akartad volna, most halott lehetnék – makacskodott Arien –, de nem akartad. Nem vett rá a szíved.

Cáfolatképpen a harcos látványosan meglengette kardját, de Arien könnyedén kivédte a vágást.

– Megszerzem a Trónbitorló hitvány fejét! – jelentette ki az elf király.

– Ezt nem engedhetjük – mondta az Őrző, de hangja egyáltalán nem csengett meggyőzően, és Arien most már egészen biztos volt benne, hogy ezek a katonák megvetik Ungdent.

A felharsanó kürt hangja olyan tisztán és élesen szólt, hogy egy pillanatra megállt a küzdelem, és minden szem Avalon felé fordult. Ott keringett, a mező szélén, a varázsos erdő határán Calamus, a lovak szárnyas ura.

Nyergében pedig Belexus feszített csillogó páncélingben. Egy elefántcsont kürtöt szorított ajkaihoz, és kardját győzelemittasan emelte a magasba.

Alattuk az erdőből büszkén, kihúzott derékkal bukkantak ki hatalmas csataménjeiken Avalon Kóborlói: csupasz kardok és zord tekintetek.

Alig voltak kéttucatnyian, de mivel megelőzték őket a vadságukról suttogott híresztelések, melyek Aielle borpincéiben a hősi mondák velejét képezték, a rettegés húrját pendítették meg a calvai és az illumai szívekben egyaránt.

Mert egyik fél sem tudhatta, hogy mi cél hozta ennek a legendás rendnek harcosait a csatamezőre ezen a reggelen, és hogy melyikük ügyét fogják győzelemre vinni.

– Miféle bűnöket követtél el a Hold Gyermekei ellen? – kérdezte Belexus, és rögtön felelt is a kérdésre. – Óvakodj kardomtól, Ungden! Gyilkos trónbitorló, most megkapod a jussodat! – És a Kóborlók előre törtek.

A hatalmas szárnyain lebegő Calamus fürgén lehagyta a többi lovat.

Belexus a magasból megpillantotta Arient, és egy pillantás alatt felmérte az

elkeseredett elf király szándékát.

Sok közös vonása volt ennek a két harcosnak, akik különben sosem találkoztak azelőtt. Vitézségükben hasonlatosak és utolérhetetlenek voltak, ugyanazokhoz az erkölcsi törvényekhez és igazságokhoz ragaszkodtak, és nem tűrhették az Ungden-féle trónbitorlók zsarnokságát. A Kóborlók hercege és az elf király nyomban megérezték a kettejüket összekapcsoló érzelmi szálat.

Az Ungdenhez legközelebb álló Őrzők előhúzták pallosaikat, hogy védelmezzék urukat a levegőből érkező támadás ellen, és Arien minden kétséget kizáróan tudta, hogy a nagy erejű kóborló mire készül.

Minden az időzítésen múlt.

Mikor rárontott Pallendara kényurára, Belexusban ugyanaz a dühödt tűz lobogott, mint Arienben, és ereiben forrt a vér.

Arien most szándékosan lomhán mozgott, mérsékelte a küzdelem hevét, így akarta ellenfelei figyelmének élét tompítani. Ez volt az utolsó esély, itt nem lehetett hibázni.

Elreppent egy suhanó árny, és Calamus lecsapott. Ahogy Arien remélte, egy pillanatra magára vonta ellenfelei tekintetét.

Az Ősatya kardja ekkor ismét villanásnyi sebességgel sújtott le. Fahwayn az egyik Őrző mellébe hasított, és Arien egy finom csuklófordítással tovább vitte a mozdulatot, és pengéjével a másik mellvértje alá szúrt. Egyik döfést sem fejezte be azonban, mert sem ideje, sem szándéka nem volt megölni e nemes ellenfeleket. Támadása mégis sikeres volt, mert mindkét Őrző hátrahőkölt, hogy elkerülje Fahwayn gyilkos vágását, és botladozva megnyitották Arien előtt az Ungdenhez vezető utat.

Ekkor jött el Belexus szerepe a merényletben. Mint ahogy előre meg lehetett jósolni, Ungden felé indult meg, szemben az égnek meredő szálfegyverek falával, de félrerántotta Calamust, és míg Arien áttört az első vonalon, és a második sorban állók figyelmét magára vonta, Belexus rájuk vetette magát.

Mint valami hús-vér faltörő kos csapódott a Kóborló és szárnyas paripája az első lovasnak, és sodorta el a mögötte állóval együtt. Belexus remekül játszotta szerepét, és a vérét forraló démon csak akkor engesztelődött meg, mikor a háta mögött nyílt résben megérezte Arien rohamának szelét.

A trónbitorlóhoz legközelebb álló Őrzők kétségbeesetten igyekeztek meglendíteni ormótlan, nehézkes fegyvereiket. De rémületükre Arien máris mögöttük termett, és abban a pillanatban az Ősatyának és a trónbitorlónak is egyaránt úgy tetszett, mintha egyedül ők volnának a csatamezőn. Egyetlen, mindent felemésztő érzés tompította jelentéktelen, homályos folttá a valóság többi részét: Arienben a harag, Ungdenben a rettegés.

Ungden előhúzta díszes kardját, de a nehéz penge szánalmasan remegett

gyenge kezében. Fahwayn még egyszer leírt egy gyors fordulatot Arien feje felett, majd lesújtott Ungden kardjára, és kiverte gazdája kezéből. Nem volt irgalom, ami megfékezhette volna Arien dühét; még azt sem fogta fel, hogy szűkölő ellenfele fegyvertelenné vált, mikor egy újabb csavarral feje fölé emelte Fahwaynt. A legkisebb habozás nélkül szabadjára engedte indulatait, és egyetlen acélos vágással lenyeste a trónbitorló fejét.

Mintha hitetlenségében dermedt volna kővé, Ungden teste még egy pillanatig felegyenesedve ült a nyeregben, majd lova hátára rogyott. Arien mord megelégedéssel nézte a sárban hengergőző fejet. Arra számított, hogy az Őrzők most majd rávetik magukat, és megölik. Ehelyett egyedül Belexus lépett hozzá, mélyen lehajolt, és felkapta a fejet.

A Kóborló hamarosan már a levegőt szántotta a mező felett, körbemutogatta a hátborzongató trófeát, és vadul fújta kürtjét.

Arien ámulatára a Fehér Falak Őrzői tisztelegtek győzelme előtt, majd szégyenkezve, lehajtott fejjel vonultak le a harctérről. Az Ősatya most szánakozva nézte ezeket a tiszteletreméltó, megtört férfiakat, akiket esküjük súlya egy zsarnok szolgálatára kényszerített. Csak a csatában, Arien és Belexus által elszenvedett vereség árán szabadulhattak fel kötelezettségeik alól.

Mikor meglátták elvonuló bajnokaikat, és az uruk levágott fejét tartó gigászi Kóborlót, a háta mögött támadásra felsorakozott két tucat vérengző társával, a calvaiak harci kedve egy pillanat alatt elillant. Néhányan még tovább küzdöttek inkább félelemből, mint haragból, de a legtöbbjük fejvesztve menekült a Hegykapun át Avalon irányába. Sokan pedig egyszerűen eldobták fegyvereiket, és kegyelemért könyörögtek.

A Hegykapui Ütközet véget ért.

12. fejezet:

A győzőhöz

– Táncolj velem! – csalogatta a lány, és ahogy pörgött-forgott a holdfényes réten, és rövid, ujjatlan ruhája körül libegte meztelen testét, a fiatalemberben fellobbant a vágy. Nem tudott ellenállni neki, védtelen volt ártatlan mosolyával, igéző tekintetével és egyszerű tisztaságával szemben. A nő

egyetlen szavával összetörhette volna.

És mégis csak mellette érezte magát biztonságban.

Ruhája fellebbent, mikor gondtalan nevetéssel megperdült, és combján bársonyosan csábító fényben ragyogott fel a halk holdsugár. A fiatalember nem tudta levenni róla epekedő tekintetét.

Elszállt egy hosszú pillanat, és az a fényfolt még mindig fogva tartotta a fiatalember szemét. Lassanként a fény átalakult, megerősödött, és önálló életre kelt.

El kellett volna tűnnie… a ruhának vissza kellett volna omlania… bizonyára megint megmozdult a lány.

Ám a fényfolt maradt.

Eltűnt viszont a lány és a rét. Próbálta újraéleszteni a pillanatot, az érzést, de az már nem volt sehol. Csak a fény maradt.

A fény.

Hűvös nedvességet érzett az arcán. Lassacskán ráébredt, hogy arccal a földön fekszik. Szívós küzdelem árán sikerült egyik szemét felnyitnia. A fénylő folt lassan kiélesedett: egy harmatcsepp volt az, amiben kristályos szikrát gyújtott a hajnal fénye. Mögötte magasodtak a hegyekbe vezető

ösvény fölé kapuként ívelő ezüstös telvensilek.

Ráismert Hegykapu mezejére, és ez a név újabb emlékeket idézett. Óvatosan átfordult, és könyökére támaszkodva kémlelte a mezőt. A kegyetlen valóság képe tárult elé.

Hegykapu, a magasztos Kristályhegység egykor büszke és méltó bejárata, romokban hevert. A seregek őrült rohama letaposta a szélben hullámzó füvet, és az elesettek kiontott vére áztatta a feltört gyepet. Elfek és emberek összecsuklott, megtört tetemei borították a mezőt, lovasukat vesztett lovak gyászosan keringtek céltalan zavarukban. A varázsló tüze által, megpörkölt és megfeketedett területekről még mindig szürke füstpamacsok szálltak, és Del

látását álomszerű ködbe vonták.

De Del megértette a valóságot. A mészárlást bámulva indulat és düh keserű

keveréke öntötte el a torkát. E föld varázsos szépségére gondolt, mit az istenek ajándékaként kapott az emberiség. Szétáradt szájában az epe íze, és egyetlen szó hagyta el ajkát.

– Szentségtörés!

Elfordult, mert képtelen volt a közeledő Billy és Sylvia szemébe nézni, de ekkor újabb szörnyűség tárult elé.

Hegykapu nyugati oldalán, a Blackemara felett tátongó szakadék szélén egy csapat nyomorult calvai hadifogoly kuporgott. Az őket őrző kegyetlen elfek közönyösek voltak szerencsétlenségük iránt. Az elkínzott embereknek tilos volt megmozdulni vagy megszólalni, és minden engedetlenséget gyorsan és keményen büntettek: egy lándzsa tompa végével, vagy egy jól irányzott rúgással.

– Mélyen gyökeredzik a gyűlöletük – mondta Billy, amikor észrevette, hogy a jelenet felkeltette Del érdeklődését.

Del tehetetlenül rázta a fejét, és reménytelenül kívánta, bárcsak kizárhatná tudatából ezeket a hátborzongató képeket.

– Ardaz? – kérdezte hirtelen, amikor eszébe jutott Thalasi kirohanása a sziklaperem ellen.

– Jól van – felelte Sylvia. – Angfagdul támadása megsebesítette. – Vidáman utánozta Ardaz hangját: – De mi varázslók kemény legények vagyunk ám.

Keményebbek, mint a kövek. Én mondom, biz'a! Bár egy kicsit talán repedezettebbek is. – De még Sylvia sem tudott mosolyt erőltetni magára. –

Ryellel, Ariennel, és a többi vénekkel tanácskozik éppen – magyarázta.

– És Erinel?

Billy és Sylvia támogatást kérőn néztek egymásra.

– Elment, Del – mondta Billy sötéten. Csüggedten nézett szét a letarolt mezőn. – Mint oly sokan mások is.

Delnek a következő néhány percben komoly erőfeszítésébe tellett egyenletesen lélegezni.

– Jól ment a tanácskozás, apám? – tette fel Sylvia a bátortalan kérdést Ariennek, amikor kicsit később összetalálkoztak vele.

– Gyűlölség! – felelte Arien szomorúan. – Meggyőződésem, hogy Ungden és Morgan Thalasi pusztulása véget vetett ennek a háborúnak, és talán egy új és jobb kor veszi kezdetét. Caer Tuatha nem fogja folytatni a háborúskodást többé.

– És a tanács miért folytatná? – érvelt Billy.

– Én magam is ezt mondtam – mondta Arien. – De a testvérek és barátok

vére bosszúért kiált.

– Ó átkozott! – nyögte Del. Megint a balsorsú calvai foglyokat és az elf őrök változatlan arckifejezését nézte. – És velük mi lesz? – kérdezte komoran, mert már előre félt a választól.

Arien habozott, majd egy vállrándítással így felelt:

– A calvaiak tetemei a csatamezőn maradnak a dögevő madarak martalékául, a foglyok pedig bíróság elé állnak az Illuma ellen elkövetett vétkeikért. Néhányat szabadon eresztenek majd az igazság látszatának fenntartása végett, de a legtöbbjük, attól tartok, a bitón végzi.

Del remegett, és alig tudott úrrá lenni indulatain.

– És akik megszöktek?

– Összevadásszák, és megbüntetik őket.

– Ezt meg kell akadályoznod!

– Tehetetlen vagyok! – üvöltött vissza rá Arien, majd hirtelen lehiggadt, és igaz bánat tükröződött szemeiben. – Sosem éreztem még magam ennyire magányosnak népem körében. Ardazon kívül senki nem állt mellém a tanácsból.

Abban a pillanatban, akárcsak végszóra, Ardaz haladt el mellettük, de úgy tűnt észre sem veszi barátait.

– Iszonyú! – motyogta maga elé, és tovább ment a sziklafal felé. –

Egyszerűen iszonyú.

A varázsló levette válláról a fekete macskát, és hogy felébressze, gyengéden a képébe fújt.

– Des! – szólongatta. – Szükségem van rád, kiscicám. Siess Avalonba, hozz segítséget! – És kívánságára Desdemona hollóvá változott, és felröppent a délutáni égre.

Később a nap folyamán megjelentek azok az elfek, akiket Arien a mező

átkutatására jelölt ki. A hegyekbe menekült csapat is csatlakozott hozzájuk, szívükben túláradó örömmel a váratlan jó hírre, miszerint visszatérhetnek hazájukba. Itt azonban zord feladat hárult rájuk, úgyhogy a győzelmi ünnep még váratott magára.

A szívszaggató bánat elől a felelősség és a halottaik iránti tisztelet védőpajzsa mögé menekülve jóval naplemente utánig dolgoztak fáradhatatlanul az óriási halotti máglya elkészítésén. Amikor a sokemeletes, szépen megépített fa torony, ami majd illő emlékműve lesz a hősi halottaknak, végre elkészült, egész Illuma népe ünnepélyes csendben nézte végig, hogyan helyezték gyengéden a rönkökre a hold majd' nyolcvan gyermekét, barátaikat, kiknek az eljövendő századoknak kellett volna élniük.

Mikor eljött az éjfél, az eget nyaldosó narancsszín lángok elemésztették az elesettek porhüvelyét, és lelkeiket a forró szelek szárnyán a mennyekbe

röpítették.

És a szelek messze vitték az életben maradottak sírását és jajveszékelését is.

A kortalan elfek földjén ritkán látott vendég volt a halál, és ilyen eget verő

bánat sosem szakadt még rájuk.

A temetés megpróbáltatásain, mint egy különös kísértet derengett át Ryell alakja. Zabolátlan energiáival úgy tűnt, mintha egyszerre mindenhol ott lenne, támaszt nyújtott a gyászolóknak, és osztozott az elesettekért érzett bánatukban. Bár szomorúsága őszinte volt, cselekedetei mégis kiszámítottak, melyekkel észrevétlenül táplálta népében saját bosszúvágyának csíráit. A halottakról csak dicsőítő szavakban beszélt, és minden társalgást azzal zárt le, hogy a calvaik hozták rájuk ezt a rontást.

Ahogy haragos szemek egyre gyakrabban szórtak rájuk villámokat, a calvai foglyok biztonságukat féltve egyre jobban összehúzódtak.

– Hanyatt-homlok fogják követni – jegyezte meg Del Ariennek.

Arien megértette a szavaiban rejlő szörnyű igazságot. Az egyik elf ki is húzott egy rövid ágat a rakásból, és a foglyokra dobta. A fadarab ártalmatlanul messze esett a céljától, Arien népéből mégis sokan megéljenezték.

Ryell fáradhatatlanul ütötte a vasat, föl-alá szaladgált a tűz körül, mindenhol lelkes és dühödt híveket toborozván ügyének. Hamarosan az egész csapatot maga köré gyűjtötte. Ekkor felemelt karjával csendet intett.

– Nem jó ez így, nagyon nem jó – motyogta Ardaz. – Arien, állítsd meg, amíg még lehet. Különben ki fogja lemosni a vért a kezünkről?

Arien tehetetlenül vonogatta a vállát, és lesütötte a szemét.

– Úgy tűnik, megkezdődött a per – jegyezte meg Del.

Sylvia merőn nézett rá, egyáltalán nem helyeselte, hogy Del ilyen gúnyos hangot ütött meg apjával szemben.

– Barátaim! Testvéreim! – szólt Ryell hangosan. – Ez a szomorúság és a bánat éjszakája, amikor búcsút veszünk bátor társainktól. De ne vesztegessétek az időt szomorkodásra, mert ők mind abban a tudatban haltak meg, hogy halálukkal megszabadítják népünket a rabság igájából. Csak remélhetem, hogy én is ilyen dicsőséges és szent célért halhatok majd.

– Hány igazságtalanságot kellett elszenvednünk az emberek kezei által? Van közöttünk bárki is, aki nem vesztette el rokonát vagy barátját ebben a csatában? És nem éreztétek ti is, éppúgy mint én, a megaláztatást, mikor kitekintettetek a széles déli síkságra, és tudtátok, hogy még ha akarnátok se járhatnátok be, mert nem jó helyre születtetek?

– Népünk lebecsmérlésének ezzel vége! – jelentette ki Ryell. – Caer Tuatha seregét szétzúztuk, és egész Caer Tuatha nyitva áll előttünk!

Arien megrándult, és még jobban magába süllyedt, mikor Ryell támogatói kórusban biztatták szónokukat.

Lánya eléje perdült, és kényszeríttette, hogy nézzen a szemébe.

– Mikor Ungden serege fenyegetett minket, mint az oroszlán küzdöttél, pedig a győzelemnek reménye sem volt – mondta Sylvia élesen. – Ügyünk igazából és ellenségeink igazságtalanságából merítettél erőt. Nézz Ryellre! A gyűlölet vezérli. Mondd meg nekem, jobb ő akár egy jottányival is, mint Ungden?

– A Hegykapui Ütközet megnyerésével eljött Illuma ideje! – szónokolta Ryell a hisztériás éljenzést túlharsogva. – Tanítsuk móresre egész Calvát!

Álljunk neki még ma éjjel! – Kardjával vészjóslóan a szerencsétlen foglyokra mutatott, mire az őt körülálló elfek is botokat kapkodtak fel, vagy maguk is kardot rántottak.

– Ők hozták ránk ezt a kínt – üvöltötte Ryell –, ízleljék csak meg saját ostobaságuk keserű gyümölcsét. – Marcona ábrázattal indult el a csőcselék élén a foglyok felé.

Arienben újra szikrát vetett a harag, állkapcsa görcsösen megfeszült, és rohanvást ment közbeavatkozni.

– El az útból! – horkant fel Ryell, és kardjával fenyegetően odabökött.

Arien megragadta Fahwayn markolatát és nem futamodott meg.

– Ez nem helyes! – jelentette ki egyszerűen. – Ez nem illik népünkhöz!

– A te napod leáldozott, Ezüstlevél Arien! – bizonygatta Ryell, de kardját leeresztette, és egy lépést hátrált. – A nép nem hallgat rád!

– Ugyanaz a démon őrjítette meg őket, ami téged is megszállt – vágott vissza Arien. – Hallgassatok rám! – kiáltotta, de az eszét vesztett csőcselék lehurrogta.

– Állj el az útból, Arien! – ismételte Ryell. – Nem nyerhetsz!

Hirtelen hatalmas villanás ragyogott fel az Ősatya háta mögött, majd az azt követő füstfelhőből Ardaz, a varázsló lépett elő köhécselve. Desdemona holló képében visszatért vállára.

– Várjatok! – kiáltotta. – Egy lovas közeledik délről! Délről!

A nép elhallgatott és egy emberként kémlelt dél felé.

– Semmiféle lovast sem látok! – vakkantotta Ryell.

– Sss! – intette Ardaz. – Jól vigyázz, Ryell! Türelmetlenségedtől igencsak fogytán a türelmem.

Ryell metsző tekintetet vetett rá, de mivel tanúja volt már a varázsló hatalmának, inkább nem kötekedett vele tovább.

Amúgy is felesleges lett volna, mert már hallatszott is a vágtázó ló patáinak dobogása. Egy perccel később már egy Kóborló nyúlánk árnyéka keresztezte a tűz fényét. Megállt, hogy egy rövid időre szemügyre vegye az összegyűlteket, majd ménje hátán Arienhez léptetett.

– Ezüstlevél uram! – köszöntötte tisztelettel, miközben leszállt a nyeregből

és mélyen meghajolt.

Arien biccentett.

– Andovar vagyok, Avalon követe – mondta a Kóborló. – Bellerian, a Kóborlók Ura üdvözletét küldi.

– Mi is üdvözöljük őt! – viszonozta Arien a köszöntést. – Nevetek szívesen hallott Illumában. Népünk sokkal tartozik nektek.

Andovar tekintete a csőcselékre és a kuporgó foglyokra siklott.

– Bosszú? – kérdezte.

– Igazságszolgáltatás! – vetette oda neki Ryell.

– Ahogy kívánod – adott helyt állításának a Kóborló hűvösen. – Akkor úgy látom, épp jókor érkeztem, hogy átadjam uram üzenetét. Azt parancsolja, hogy holnap reggelig semmilyen lépést ne tégy.

– Aztán miért ne? – érdeklődött Ryell.

– Azt nem hagyta meg. Elégedj meg ennyivel, s a hajnal új híreket hoz majd.

Ryell megpróbált vitába szállni vele, de Arien belé fojtotta a szót, és véget vetett a tömeg zsörtölődésének is.

– Csendet! – parancsolta. – Hát gyűlölségteknek nincsen határa? Ha Avalon Kóborlói nem lennének, a ti tetemeitek is, az enyémmel egyetemben, a holtak számát növelnék. A legkevesebb tiszteletadás, amivel tartozunk nekik, hogy kérdés nélkül eleget teszünk kívánságuknak.

Mivel erre semmilyen ellenérvet nem tudott felhozni, Ryell fejét ingatva elvonult. A tömeg is kénytelen-kelletlen lecsillapodott, mire Arien és Andovar megkönnyebbülten fellélegzett.

– Szeretnék beszélni a foglyokkal – mondta Andovar.

A Kóborló közeledtére a legtöbb calvai felállt, sőt néhányan tisztelegtek is.

Andovar szemei azonban azokon akadtak meg, akik se nem tisztelegtek, se nem álltak fel. A távolból Billy és Del is felismerték őket.

– Mitchell! – kiáltotta Del.

– Az meg Reinheiser, ott mögötte – fűzte hozzá Billy.

A kapitány és a Kóborló végigmérték egymást.

– Figyelmeztettelek! – morogta Andovar.

Mitchell kiköpött felé.

– Arien úr – szólt Andovar –, egy szívességet kérek a magam részére.

Teljesíted kívánságom?

– Ha tehetem – felelte Arien óvatosan.

– Egy kardot kérek ennek az embernek – mondta Andovar. – Van még egy rendezetlen adósságom.

Mitchell támadó állásba helyezkedett a Kóborló előtt.

– A te világod fegyvere, nem az enyém – morogta. – Te hívtál ki, én

választok fegyvernemet.

Andovar habozás nélkül átnyújtotta kardját egy mellette álló elfnek.

– Ököl – mondta Mitchell gonoszul –, és semmi más. Puszta kezemmel akarlak kinyírni.

– Biztos lehetsz benne, hogy lassabban fogsz meghalni – felelte Andovar ugyanolyan közömbös hangon –, de biztos lehetsz abban is, hogy attól még éppoly halott leszel.

– Várjatok! – kiáltotta Del, és odarohant hozzájuk.

– Sokkal jobban nézel ki, mint mikor tegnap magadra hagytalak – üdvözölte a Kóborló, de Delnek most nem volt hangulata holmi udvariaskodáshoz, így hát egyszerűen elhessegette a gondolatot.

– Ez az én csatám, Andovar – mondta, miközben ő és a kapitány farkasszemet néztek egymással. – Az én csatám már hosszú, hosszú ideje.

Andovar végigmérte a két férfit. Féltette barátját, mert Mitchellt gondolta erősebbnek, ám azt is tudta, hogy nincs joga elvenni Deltől ezt a küzdelmet, így hát vonakodva bár, de félrehúzódott.

Del tudta, hogy mit kell tennie.

– Az erőszak nem megoldás – emlékeztette magát csendben, majd mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa háborgó idegeit.

Úgy érezte, összeszedte magát, de Mitchell első, rosszindulatú támadására nem volt felkészülve. A kapitány úgy rontott neki, mint egy felbőszült bika.

Hátulról támadt rá, majd teljes erőből nekiesett, hogy csak úgy záporoztak az ütések meglepett ellenfelére.

Martin Reinheiser észrevétlenül meghúzódott a háttérben, kezében egy egyszerű fűszálat szorongatott, lágyan cirógatta, és közben ismeretlen szavakat suttogott.

Delnek valahogy sikerült arrébb tántorognia Mitchelltől és újból ráncba szednie magát. Szédült a bestiális ütlegektől, száját elöntötte a vér émelyítően édes íze, és majdnem otthagyta a fogát.

– Nem fogok verekedni önnel, Mitchell – mondta mégis. – Nem fogok ennyire lealacsonyodni.

Mitchell nem értette Del indokait, de mindenesetre megint elbődült, mire Del azon tűnődött, hogy vajon sikerült-e bármit is bizonyítania, vagy csak bolondot csinál saját magából.

Aztán valahonnan a tudata mélyéről egyszer csak előcsengtek Belexus szavai. Emlékezetébe idézte a jó tanácsot, amit pár hete a nagy harcostól kapott: „A valódi harcos legnagyobb kincse nem az erő, nem is a gyorsaság, hanem a bátorság!” Ezek voltak Belexus szavai.

Del fogcsikorgatva úrrá lett fájdalmán, és egyenes derékkal állta a büntetést.

Igaza volt, ennek működnie kell!

Reinheiser meglepődött, hogy az átalakító varázslatot milyen könnyű volt véghezvinni. Hitetlenkedve vizsgálgatta saját keze munkáját, csínján tapogatta végig a kis kés borotvaéles pengéjét.

Mitchell elkapta, és jól megszorongatta Del torkát. A kapitány gyilkos jókedvében szélesen mosolyogva térdre kényszerítette Delt. Ám Andovar ekkor úgy döntött, hogy eleget nézte már ezt az ostoba színjátékot, odarohant, megragadta Mitchellt, és lerántotta Delről. Rémítő erejével ellökte a tehetetlen kapitányt, hogy az a földön elterülve érkezett meg a calvai foglyok közé.

Az elfek némán, zavartan és megrendülten álltak. Mintha Del tükröt tartott volna eléjük, melyben megpillanthatták saját sötét árnyaikat.

Reinheiser odalépett Mitchellhez, és durván talpra rángatta.

– Ölje meg DelGiudice-t! – utasította, miközben tenyerébe csúsztatta a tőrt.

– Vagy az életével fizet!

Mitchell megborzongott a fizikus hirtelen fagyossá vált tekintetétől, és kibotorkált a tömegből.

Andovar védelmezőn elállta a kapitány útját, de Del közben feltápászkodott, és félretolta a Kóborlót. Andovar hitetlenkedve nézte.

– Meg kell tennem – mondta neki Del –, különben sosem tanulják meg.

– Te aztán valóban bátor vagy, Jeffrey DelGiudice – mondta Andovar megveregetvén Del vállát, majd félreállt.

– Vége! – mondta Del Mitchellnek.

Mitchell a fejét rázta, és nekirontott. A tényerébe rejtett tőr hegye kiállt az ujjai között. Del hárította az ütést, ám egy pillanat múlva égető fájdalmat érzett, és döbbenten nézte a kezén éktelenkedő mély vágásból ömlő vért.

Mitchell egy ördögi kacajjal újra szúrt, Del most már felmérte a veszélyt, és még idejében kitért előle.

Miközben egyre hátrált az őt becserkészni igyekvő kapitány elől, hogy nehogy pánikba essen, ismét felidézte Belexus tanácsát.

– Nincs hová menekülnöd! – gúnyolódott Mitchell, ahogy egyre közelebb értek a Blackemara fölé nyúló sziklaszirt széléhez.

Amint kimondta ezeket a szavakat, Del sarka megcsúszott a peremen.

Remélte, hogy halála bebizonyítja majd igazát.

Mitchell most felfedte a tőrt. Nem érdekelte semmi, csak Del vérére szomjazott. Felemelte karját a gyilkos döfésre.

Ám csuklójába egy nyílvessző fúródott.

Ő is és Del is kővé meredten néztek oldalra. Ryell állt ott, zord arccal és íjjal a kezében.

A kés leesett, és Mitchell sajgó csuklóját szorongatva összerogyott.

Del ösztönösen felmarkolta a fegyvert, két vállra fektette a kapitányt, és torkának szegezte a pengét. A körülötte állókból kitörő tomboló üdvrivalgás annyira magával ragadta, hogy majdnem le is szúrta. Elöntötte a hányinger, mikor rájött, hogy mit akart tenni, és mikor az őt szorosan körülfogó, és vad ujjongás közepette Mitchell halálát követelő elfekre nézett.

– Hallgassatok! – kiáltott rájuk Del, és elugrott. A tőrt jó messze elhajította a szikla felett, bele az éjszakába, és átvágott a zavarodott tömegen. Egyetlen cél hajtotta, hogy minél távolabb kerüljön ettől a ragályos őrülettől.

Billy és Sylvia utána szaladtak, hogy lecsillapítsák, de ők sem tudtak válaszolni neki, mikor nyíltan a szemükbe nézve megkérdezte:

– Biztosak vagytok benne, hogy a jó oldal győzött? – Majd mint akit íjból lőttek ki, átvágott a mezőn, majd az ezüstös kapuboltozat alatt, és a hegyi ösvények védelmébe menekült.

Míg az elfek figyelmét Del kötötte le, Reinheiser szép csendesen odalopódzott Mitchellhez.

– Ne aggódjon – mondta –, az egérút kézenfekvő. – A szirtre mutatott.

Mitchell még mindig csuklóját szorongatva a homályos sötétségbe bámult, és próbálta megfejteni, hogy Reinheiser miről is beszél.

Úgy érezte, egy jéghideg, hihetetlenül erős kéz löki meg hátulról, és a következő pillanatban már zuhant is.

Néhány elf észrevette, hogy mi történt Mitchellel. Kétkedő tekintetükre Reinheiser egy vállrándítással válaszolt, majd maga is leugrott a peremről.

Andovar odarohant, de a két férfi addigra eltűnt az éj sötétjében.

– Jobb is, hogy meghaltak – mondta a Kóborló –, csak romlást hoztak szeretett Aielle-nkre.

A hirtelen beállt nyugalom lángra lobbantotta Ryell indulatait. Visszaszaladt a máglya fényétől megvilágított térségre.

– Ne feledjük nagyszerű győzelmünk! – kiáltotta, mert attól félt, hogy a tömeg zavarodottsága gyengítheti befolyását. – Ma éjjel ünnepet ülünk! – Az elfek újult lelkesedéssel válaszoltak, és a kitörő érzelmek maguk alá temették a Del által felhozott vádakat.

Arien bocsánatkérésképpen fejét tanácstalanul ingatva nézett Andovarra.

Reinheiser nem halt meg.

Esés közben elhadart egy egyszerű varázsigét, mely úgy befolyásolta a légörvényeket, hogy lassítsák zuhanását, és tompítsák földet érését. Lágyan érkezett meg Blackemara földjére, épp egy pár lépésnyire Mitchell kapitány nyakaszegett, összetört testétől.

Szinte csodával határos módon, a kapitánynak valahogy sikerült felnyitnia egyik szemét.

– Hamarosan meghal – biztosította Reinheiser.

Mitchell nem kételkedett a fizikus szavainak igazában, mert tüdeje beszakadt, és képtelen volt levegőt venni.

– Azelőtt csupán kényelmetlen volt – magyarázta Reinheiser –, de most, fegyverismeretével és megrögzött hatalomvágyával, veszélyessé vált. –

Egészen idegen, erővel telt hangon még hozzátette: – Szánalmas Faustus maradsz mindörökké!

Mitchell szemei a rémülettől tágra meredtek, mikor hirtelen megérintette a gonoszság lehelete. Tekintete megbabonázottan követte a Reinheiser arcát átszelő alvadt vércsíkot egészen fel a homlokáig, ahol egy fényes, fekete zafír vágott hegye épp kezdett átsejleni a bőrön.

– Enyém a lelked! – jelentette ki Reinheiser.

Vér és epe szökött Mitchell torkába, mikor megvilágosodott előtte örök kárhozata. Remény nélkül halt meg.

Del futva haladt a sötéten kanyargó ösvényeken, kétségbeesetten igyekezett eltávolodni az alant elterülő mezőn újjáéledt vigasság hangjaitól. Végül elcsigázottan lerogyott egy simára kopott kőtömbre. Az északi csúcsokról érkező, a hegyszorosokon áthasító vad szelek hatalmasan és sötéten vágtázó felhőpamacsokat űztek felette az égen.

Még mindig rálátott a mezőre. A tüzet újraélesztették, vad lángjai magasra törtek az éjszakában, és világosan kirajzolták az eszeveszett mámorban táncoló elfek alakjait. Del nem tudta könnyek nélkül nézni utópisztikus álmainak leromboltatását. Merészen azt hitte, hogy ő meghatározhatja Aielle jövőjét, hiszékenyen éltette magában a reményt, hogy az emberi társadalom más lehet itt, mint saját háború dúlta korában.

Hosszú ideig elkínzottan bámulta a kegyetlen jelenést, míg érte nem jött az irgalmas álom.

Hegykapun ördögi jókedv tombolt.

13. fejezet:

A kihívás

Del azt hitte, a nap űzte el felkavaró álmát, de tévedett. Calae állt előtte fényesen és dicsőségesen, mint a hajnal.

– Túl sokat vártok tőlünk – mondta Del a Colonnádok hercegének.

– Nem várunk semmit, és nem kérünk semmit – felelte Calae.

– És nem adtok semmit – jegyezte meg Del csípősen, de amint meghallotta saját hangját, legszívesebben azon nyomban vissza is szívta volna a sértést, hisz a Colonnádok, akik az emberi faj legsötétebb órájában a megváltást hozták el, igazán nem szolgáltak rá szavaira.

Még inkább nevetségesnek érezte magát, amikor a jólelkű Calae halk nevetéssel fogadta a gúnyos megjegyzést, megértvén a mögötte rejlő

reménytelen dühöt.

– Tudnál segíteni? – könyörgött Del. – Meg tudnád állítani őket, hogy megmutasd nekik, mit művelnek?

– Mire mennénk vele? – felelte Calae. – Az emberiség sorsa az emberek kezében van. Ha máshogy volna, semmi értelme nem lenne az egésznek. A te fajod szabad, Jeffrey DelGiudice, és nem is lehet más. Az emberiségnek viselnie kell a rá kiszabott terheket, és el kell fogadnia az önállósággal járó felelősséget.

Del lesütötte szemét, mikor a megváltás súlya visszavonhatatlanul a vállára hullott.

– Rá fogsz jönni, hogy elegendő erő van benned, hogy győztesen kerülj ki ebből a küzdelemből – vigasztalta Calae. – Avalonban reményt keltő

mozgolódások vannak – váltott hirtelen más tárgyra.

Del visszanézett rá, de kénytelen volt szemei elé kapni kezét, mert az egyre erősödő fény elmosta a Colonnádok hercegének alakját. A hajnal első sugarai utat találtak a Kristályhegység ormai között, és mire Del szeme hozzászokott a fényárhoz, és meg tudta különböztetni a formákat, Calae már eltűnt.

Del jól megfontolta a hallottakat, és lenézett a mélyen alant elterülő mezőre.

A keleti felén emelkedő sziklafal beárnyékolta Hegykaput, a hajnal fényei még nem érték el. A tüzek alig pislákoltak már, és az elfek nagy többsége mélyen aludt. Az ünnepségnek a teljes testi-lelki kimerültség vetett véget.

Del futva tette meg a hegyi utat, Calae megfigyeléseinek tagadhatatlan

igazsága űzte, hajtotta, hogy bátran szembenézzen felelősségével, és makacsul kihúzott háttal vegye magára feladatának súlyát.

– Szánalmas látványt nyújtasz, Ezüstlevél Arien – gúnyolódott Ryell egy kicsivel később, háta mögött a söpredékkel. Szinte egész Illuma csatlakozott hozzá, és helyeselt minden szavára. – Néped szolgálatára esküdtél fel, s most mégis szembeszállsz velük. Ez neked a következetesség?

– Ígéretet tettünk a Kóborlónak, hogy addig várunk, míg hírt nem kapunk Belleriantól – emlékeztette Arien.

– Abban egyeztünk meg, hogy reggelig várunk – vágott vissza Ryell. –

Eljött a hajnal, és semmi hírt nem hallottam abból az átkozott erdőből.

– Kiállok az igaz ügy mellett! – jelentette ki Arien.

– Egyedül vagy az ostobaságoddal.

– Ez nem igaz. Egyedül vagyok veled szemben, mert a többiek, akik képesek felfogni, hogy miféle gonosz szállta meg népünket, nem mernek szembeszállni veled. Testvéreink fájdalmából táplálkozol, Ryell. Azért követnek, mert azt hiszik, a düh és a gyűlölet védőpajzsa mögé rejtőzhetnek bánatuk elől. Ezeket a sötét gondolatokat pedig jól csillapítja a bosszú. Így vagy ezzel te is, nem igaz? Így hessegeted el magadtól Erinel elvesztésének fájdalmát.

– Túl hamar jöttél – mondta Billy komoran, mikor meglátta Del közeledő

alakját a telvensilek árnyéka alatt. – Ryell épp most hirdette ki a tanács határozatát.

– Még ártatlanságuk sem mentheti meg a foglyokat kegyetlen pengéjétől –

hebegte Sylvia, és elfordult. Láthatóan most még azt is szégyellte, hogy Lochsilinilume népének tagja. – Mindet meg fogja ölni.

– A pokolba vele! – morogta Del, és megindult felé.

Billy megragadta a karját.

– Nem teheted! – mondta.

– Eressz! – parancsolta Del. Szemrebbenés nélkül nézett farkasszemet barátjával. – Egy pár napja épp te győztél meg róla, hogy azért kerültünk ide, hogy győzelemre segítsük a jó oldalt. Ennek a csatának pedig nincs még vége.

– Állj el az útból, Arien – fenyegetőzött Ryell, amikor Arien Erinelre tett fájdalmas megjegyzéséből felocsúdott –, vagy kardélre hányunk, mint árulót!

Arien elborzadva látta, hogy az egykori barátját megszálló démon mint veszi át a hatalmat felette. Keze a kardja markolatát kereste. De Del elébe lépett, szemben Ryellel.

– Neked ehhez semmi közöd, te emberfajzat! – Ryell kiköpött rá.

– De még mennyire, hogy van! – vágott vissza Del. – Nem fogom ölbe tett

kézzel végignézni, hogy mint gyilkoltok le ártatlan embereket.

– Ártatlan? – szállt szembe Ryell. – Az otthonaink ellen támadtak. Csak nem képzeled, hogy ha ők győznek, megkegyelmeztek volna nekünk?

– Nem tudhatom – felelte Del őszintén –, de az sem jogosít fel erre. Hát nem veszed észre, hogy ezek az emberek épp úgy hittek ügyük igazában, mikor idejöttek, mint ti? Gonosz erő vezette őket félre, és csak találgathatunk, hogy miféle mágikus meggyőző erőt gyakorolt rájuk Thalasi.

– A Fekete Boszorkánymester meghalt, Ryell – folytatta Del. – Ungden elpusztult, ő már nem árthat a népednek soha többé. Tényleg azt hiszed, hogy ezek az itt maradtak bármi veszélyt is jelentenek rátok nézve? Vagy egyszerűen csak bosszút akarsz állni?

Ryell egyszerre intézte szavait a tömeghez és Delhez:

– Meg akarom leckéztetni Calvát, méghozzá úgy, hogy ezt a leckét sose feledjék el.

– Ez csak gyűlöletet szülhet! – kiabált vissza rá Del. – Te nem ismerheted az Aielle előtti világ borzalmait. – Kilépett a szélre, hogy az egész tömeg jól láthassa: – Figyeljetek rám jól! – kiáltotta. – Most eleget kell tennem küldetésemnek, amiért visszatértem egy rég letűnt korból. – Mélyen Ryell szemébe nézett. – A háború háborút szül, az öldöklés öldöklést. Ha egyszer beindítod a gépezetet, az csak egyféleképpen végződhet. Mikor az én világom égett, Ryell – mondta halkan –, öt milliárd ember égett benne. Öt milliárd! Fel tudod egyáltalán fogni ezt a számot? Öt milliárd remény, öt milliárd szív. –

Del szívből gyűlölte magát, amiért ki kellett mondania ezeket a szavakat, de rájött, hogy a megrázkódtatás lehet egyetlen hatásos fegyvere: – Öt milliárd, Ryell. Sose jönne enyhülés erre az iszonyatra, amit ma el akarsz kezdeni.

Ryell szemei villámokat szórtak, és előrántotta kardját hüvelyéből.

– El az útból, emberfajzat! – hörögte. – Vagy pengém járja át szíved!

Del mosolyában az igazság derűje fénylett. Karját széttárva a teljes kiszolgáltatottság testhelyzetét vette fel.

– Csak rajta! – mondta szenvtelenül. – Népedbe vetett hitem megingathatatlan, és úgy tűnik, erősebb, mint a tiéd. Ha majd a méreg, amit te fecskendeztél szívükbe, elpárolog, iszonyodva néznek vérrel szennyes kezeikre. Emlékezni fognak erre a percre, Ryell. Mi lesz majd veled, ha egyszer rájönnek, micsoda útra vezetted őket?

Ryell kardjának hegye lehullott. Del múlt éjszakai verekedésére gondolt Mitchell-lel. Hogy volt képes ez az ember önként vállalni a halált?

Mielőtt még választ találhatott volna, valaki riadót kiáltott.

– Nézzetek dél felé! – ordította az egyik elf, és a többiek is hamarosan megértették riadalmát.

Lándzsahegyeken és sisakokon csillant meg a korai napfény, és csak úgy

áradt Avalonból. A Hegykapun át észak felé a calvai sereg maradéka újraegyesült, mely még így megfogyatkozva is több, mint ezer főt számlált.

Az elfek egyként döbbentek rá, hogy készületlenül éri őket a támadás, hisz sose gondolták volna, hogy a szétszórt, vezérét vesztett sereg képes ilyen gyorsan újra ellenük fordulni.

– Csaló! – kiáltott Ryell reménytelen dühében Delre. Megperdült, és egy halálos lendítéssel a fiatalember torkának szegezte kardját.

Ardaz azonban megelőzte, és egy kézmozdulattal varázslatot bocsátott rá, mely megállította a pengét, és mozdulatlanná dermesztette Ryellt.

– Őrizzétek meg nyugalmatokat! – parancsolta Arien népének, mikor a calvaiak, még mindig lóháton, és rohamnak jelét sem adva, áthaladtak a mező

középpontján. – Avalon Kóborlói is a soraik között vannak.

Nem messze a kővé vált elfektől a sereg megállt, és három lovas léptetett ki soraik közül. Középütt hatalmas deres ménjén egy szőke fiatalember lovagolt, királyhoz illő aranysújtásos, lobogó fehér ruhában. Jobbján Belexus haladt Calamus nevű pegazusán, balján pedig Belerian, a Kóborlók Ura. Belerian egy pirosas-fehérben játszó, fénylő igazgyöngyök tucatjaival kirakott, korall koronát tartott kezében.

Szorosan mögöttük jött egy tizenegy fős csapat. Tízen a Fehér Falak Őrzői közül, középen pedig Andovar, kezében egy felgöngyölt lobogóval.

Arien szívéről nagy kő esett le, mikor a szőke fiatalember derűsen fénylő, élénk, sötét szemébe nézett. Nemes vér folyt az ereiben, az őt körülvevő jól megtermett Kóborlók sem tudták háttérbe szorítani.

Tekintetét egy hosszú pillanatig Arien szemébe mélyesztette, majd feje fölé emelte ökölbe szorított kezét.

A calvaiak ilyen közelségből már nem tudtak volna rohamra indulni, Arien mégis védekező pózba állt, mikor a fiatalember ökle egy hirtelen mozdulattal lehullott.

Az elfek legmélyebb megdöbbenésére az egész calvai sereg, a Kóborlókkal együtt, a földre dobta fegyverét, és néma vigyázzállásban maradt. Ugyanekkor Andovar kitekerte a lobogót: négy fehér híd és négy gyöngy kék háttérben.

Pallendara zászlaja az Ungden uralmát megelőző időkből.

– Benador vagyok – adta hírül a fiatalember, megjelenéséhez illő, tisztán csengő hangon. – Ben-rin ágának leszármazottja, Pallendara jogos ura. Apró csecsemő voltam még, mikor Ungden, a trónbitorló megölte apámat, Ben-galent és anyámat, Darwiniát. Életemet a tiszteletreméltó Belleriannak, és az általatok Ardaznak nevezett varázslónak köszönhetem.

Ardaz elpirult, és lesütött szemmel állta a rengeteg rászegeződő szempárt.

– Ők rejtettek el Ungden kése elől – folytatta Benador –, és az elmúlt harminc évben mint egy földműves család gyermeke éltem. Pár hónapja útra

keltem észak felé, Avalon gyönyörű erdejébe, hogy Bellerian felkészítsen a napra, amikor majd átveszem az engem jogosan megillető trónt. Ma elérkezett ez a nap! – jelentette ki határozottan, kitárt karokkal, és égre emelt tekintettel.

– Tudjátok meg itt és most, és adjátok hírül egész Aielle-n, hogy Ben-rin leszármazottai visszafoglalják Pallendara trónját.

Mikor megint Arienre nézett, visszatért barátságos, mesterkéletlen mosolya.

– És hűen nagy elődöm, Ben-rin szelleméhez – mondta lágy hangon az Ősatyának – az első intézkedésem, hogy seregemmel megadom magam az éjszaka táncosainak.

Az elképedt elfek azt sem tudták, mit csináljanak.

– Népem rengeteg bűnt követett el ellened, és tieid ellen, Ezüstlevél Arien Úr, Illuma Ősatyja. Mindezek közül is a legádázabb gonosztett a tegnapi csata volt – folytatta Benador. – Ezeket a vétkeket nem tehetem meg nem történtté, de teljes szívemből kívánom, hogy a Calva és Illuma közötti viszálykodás egyszer s mindenkorra szűnjön meg. – Leengedte karjait, és alázatosan lesütötte szemét. – Irgalmatokba ajánljuk magunkat.

Egyszerre minden szem Ryellre tapadt.

– Ereszd el, Ardaz – erősködött Del.

Mikor megszűnt a varázslat, Ryell zavarában habozott.

– Most eljött a te világod esélye – mondta neki Del csendesen. – A béke a tiétek, csak ki kell nyújtanod érte a kezed.

Ryell vállára tette a kezét:

– Erinel meghalt. Nagy árat fizettünk, túl nagy árat. De ha most nem vetünk véget az öldöklésnek, akkor Erinel halála teljesen értelmetlen volt. Akkor mindez újra és újra meg fog történni.

Ryell Benadorra és a calvai seregre nézett. Mindenki türelmesen várta döntését.

Fegyvertelenül.

– Semmi átverés – biztosította Del. – Becsület szóra!

– Mit felelsz, Ryell? – kérdezte Arien. – Én tudom, mit válaszolok Pallendara törvényes urának. Önként és teljes szívemből adom ezt a választ.

Azonban népünkből sokan többre becsülik a te szavadat az enyémnél, és nagyon fontos, hogy ebben a kérdésben nem lehet közöttünk megosztottság.

Tehát, mit felelsz?

– Aielle egész jövője a te döntéseden múlik – fűzte hozzá Del. – A ti világotok is elindul ugyanazon a véres ösvényen, ami az enyém pusztulásához vezetett? Vagy felülemelkedsz ezen az ostoba erőszakon?

Ryell lesütött szemmel próbált úrrá lenni a mai nap keltette zavarodottságán.

Hogy is várhatják el tőle, hogy békét kössön a calvaiakkal, mikor küszöbön áll Illuma győzelme.

Szeme elesett társai halotti máglyájára révedt, Erinelre, élete örömére.

Azután a calvaiak tetemeire pillantott: szétszórva hevertek a csatamezőn, némelyiket ellepték a keselyűk. Ekkor eszébe jutottak a calvai gyerekek, amint sírva állnak házaik kapujában, és apjuk után sírnak, aki azonban sosem tér vissza hozzájuk.

Ezek voltak a háború borzalmai.

Ryell megalázottan és megszégyenülten Arien felé fordult. Szeméből patakokban ömlöttek a könnyek.

– Túl sok vért ontottunk már eddig is – mondta halkan.

Földre dobta kardját.

– Nem fogadjuk el a megadásotokat, Caer Tuatha ura – mondta Arien Benadornak. –Csak a barátságotokat.

Benador leszállt nyergéből, és az Ősatyának nyújtotta kezét. Arien viszonozta a kézszorítást, de még előbb kioldotta a pallosát tartó kapcsot, és Fahwayn a földre hullott, Benador kardja mellé. Abban a pillanatban, mikor Lochsilinilume Ősatyja és Pallendara ura között barátság szövődött, az elfek és az emberek megértették, és magukévá tették azt a reményt, amit Del táplált Ynis Aielle jövője iránt.

– Most már szabad vagy – mondta Del lágyan Ryellnek. – Megszabadultál a gyűlölettől, ami oly sokáig sötétségbe borította életedet.

Ryell képtelen volt mosolyt erőltetni könnyáztatta arcára.

Viszont jobbját odanyújtotta Delnek.

A halotti máglyák Hegykapun még egyszer bevilágították az éjszaka egét.

Ezen az éjszakán azonban a túlélők fájdalmát nem álcázták a gyűlölet és a hamis dicsőség jelszavai. Emberek és elfek egyaránt tragikus leckeként fogadták el veszteségeiket, és megesküdtek, hogy soha többé nem esnek ebbe a súlyos hibába.

Legmélyebb hite és bizalma jeléül, népe egyöntetű beleegyezésével, Arien megnyitotta a valaha titkos ösvényt, és ember vendégeit az Ezüst Városba vezette. Ott pedig hetedhét országra szóló ünnepet ültek. Sok szövetség köttetett, és sok fogadalom tétetett. Az ünnepélyes lakoma egy teljes hétig tartott, legfényesebb pillanata pedig az volt, mikor Benador átnyújtotta az elfeknek és a Kóborlóknak a következő tavaszon tartandó koronázási szertartásra szóló meghívót.

A calvaiak hazatérésének reggelén Del Billy szobájába ment, hogy felébressze barátját.

– Megcsináltuk! – mondta Del boldog, büszke lelkesedéssel. – Az volt a küldetésünk, hogy elsimítsuk az ügyeket, és a szentségit, meg is csináltuk!

– Én azért nem mennék ilyen messzire – mondta Billy, miközben feltápászkodott, és nagyot nyújtózott. – Gondolj a saját világodra. Emlékezz

csak vissza, sok száz évnyi előítélet és gyűlölet nem múlik el egyik napról a másikra.

Fekete barátjára nézve Del kénytelen volt belátni tévedését. Az ablakhoz lépett, és széthúzta a függönyt.

Megigézve nézett szét a varázsos völgyön, és az egymástól szeretetteljes öleléssel és őszinte kézszorítással búcsúzkodó elfeken és embereken. Delt elöntötte a derű. Úgy tűnt, mintha minden gondja és bánata egy szempillantás alatt szertefoszlott volna, mert tudta, Aielle jövője sejlett fel előtte.

– Időbe telik – mondta reményteli mosollyal, és Billy felé fordult –, de jó úton haladnak.

Billy kíváncsian felkapta a fejét barátja hirtelen jött, nyomasztó nyugalmára.

Megint őszbe fordult egy nyár, de ő minderről mit sem tudott. Rég felhagyott minden reménnyel, hisz a bizakodás csak újabb gyötrelmet hozott volna időtlen bajában, melyre nem volt gyógyír.

Csak az elmélkedés adott enyhülést, ezért az egyetlen használható varázslathoz folyamodott: gondolatain kívül mindent kirekesztve befelé fordult. Hány év múlt el? És hánynak kell még eltelnie?

Nem tudta, és nem is törődött vele. Testi folyamatainak leállítása kiküszöbölte szükségleteit, és megőrizte porhüvelyét. A mélyebb, egyetemes igazságok szemlélete pedig megóvta elméjét.

De mi törhette meg a varázst? Miféle fizikai változás állt be az állandókban, ami megzavarhatta varázsos álmát?

Újból megzörrent a zár, és az aprócska cella ajtaja kitárult. A görnyedt háttal belépő alak szinte teljesen elfogta a folyosóról érkező fényt. Annak azonban, aki három évtizeden keresztül csak a legmélyebb tömlöc sötétjét ismerte, még így is fájdalmasan a szemébe hasított.

– A Colonnádok örök áldása szálljon Ardaz fejére! – kiáltotta Benador, mikor meglátta a foglyot. – Igaza volt, és Istaahl, a Fehér Mágus visszatér Pallendara trónja mellé!

Epilógus

Tivriarsis táncának hangjai ébresztették rá Delt, hogy hol is van valójában.

Elzarándokolt a Shaithdun-o-Illume-ra, a kristályos fények sziklaszirtjére. A hely szívfájdító szépsége egy szempillantás alatt magával ragadta, és hirtelen megértette, hogy Arien miért védte birodalmát oly oroszlánhoz méltó bátorsággal, és mekkora kincs forgott kockán.

Az igazság eme megnyilatkozásának pillanatában most már azt is megértette, hogy Brielle miért űzte el magától.

Del visszanézett az alagútra, amin az imént kelt át. Személyes szükségletei jelentéktelennek és önzőnek tűntek, és most, hogy megszabadult tőlük, szemében új fények villantak, ahogy a csillámereken visszaverődő egyre ragyogóbb holdsugarakat figyelte.

A tavasz első, a tél utolsó holdja.

Mikor a hold lebukik a nyugati láthatár alá, és a csillagok még fényesebben csillognak a sötét égen, az este utolsó hangjai is elcsitulnak gondolataiban, és mikor a hajnal zenéje még nem csendül, az ember akkor hallhatja meg igazán lelke halk moraját. Így történt Dellel is a Shaithdun-o-Illume-on töltött éjszakán. Időt talált a jelennek, melyben legbensőbb eszmélései a világ zajától szabadon áramolhattak.

Elmerengett hihetetlen utazásán, mely téren és időn át erre a helyre vezette, ahol a szíve volt, de nem az otthona. Olyannyira elmélyedt, hogy észre sem vette, mikor kis idő múltán természetellenes ködfátyol szállt fel a tóról, és lebegett nem messze a szirt szélétől. Ahogy a felhős kigőzölgések közt megjelenő szellemalakról sem volt tudomása.

– DelGiudice! – szólította meg a jelenés, és angyali hangja örömmel töltötte el Del szívét.

– Calae! – mondta levegő után kapkodva.

– Bánat ül szíveden, barátom.

– Egy asszony – magyarázta Del. – És egy világ. Két viszonzatlan szerelem.

A hegyek lábainál, Avalon csendes varázsában egy asszony támaszkodott nehézkesen egy fának.

– Ó Rudy! – sírta – Megtörtem fogadalmam!

– Ez meglehetősen nyilvánvaló, drága húgocskám – felelte Ardaz kuncogva.

– Igen, igen. Meglehetősen nyilvánvaló. – Brielle őszinte csüggedését látva komolyabb hangra váltott. – Aggodalomra semmi ok – mondta. – A Colonnádok örvendezve fogadták a hírt. Ők maguk küldtek hozzád.

– Segíts rajtam! – könyörgött az asszony. Vigasztalást lelt testvére szavaiban, bár nyilalló fájdalmait semmi sem enyhítette. – Kérlek, segítened kell. Szívem sosem érzett ily rémületet.

– És félek is, Calae – folytatta Del. – Félek magamtól, és félek azoktól a dolgoktól, amiket esetleg megteszek.

– Tudod ennek okát? – kérdezte Calae.

– A Hegykapui Ütközet után úgy gondoltam, papírra vethetném a világ történetét – magyarázta Del. – A holokauszt előtti világét.

– Nagyra törő vállalkozás – mondta Calae.

– És ostoba – tette hozzá Del. – Mert az az iromány olyan ismereteket hordozna, amiket ezeknek az embereknek nem kell tudniuk. Olyan ismereteket, melyek végzetesek lehetnek.

Calae nem felelt, de arckifejezése elárulta, hogy tökéletesen érti Delt. A holokauszt előtti világról szóló bármilyen történelemkönyv beszámolna a technika negyedik mágiájának módszereiről és fegyvereiről. Ez túlságosan felgyorsíthatná Aielle fejlődését, és a hódítás tüzeit gyújthatná fel egyesek szemében.

– Pont ilyen világra vágytam mindig – magyarázta Del. – Erről szövögettem álmokat, és most mégsem maradhatok, mert túl sokat tudok arról a világról, amit megvetek. A tudásom, a gondolkodásmódom romlást hozhat Aielle-re.

Azt pedig nem tudnám elviselni.

– Nem tudod magadban tartani ezt a veszélyes tudást?

– Talán – felelte Del –, de azt hiszem, nem akarom megkockáztatni. Én nem vagyok Billy. Ő képes egy vállrándítással és egy mosollyal mindent elfogadni úgy ahogy van, de én mindig mindent jobbá akarok tenni.

– Jobbá tenni – visszhangozta Calae – veszélyes elgondolás.

– És Aielle-nek nincs is szüksége rá – mondta Del őszintén, és mélyen belenézett Calae mindentudó szemeinek kékes lángjába. – Túlélték a saját Jerikójukat, megnyerték a csatát. Most már csak én vagyok az egyetlen veszély.

– Félelmed jogos, barátom – válaszolta Calae. – Szükséges volt, hogy saját magad, egyedül juss el erre a következtetésre. Látom fájdalmadat, és szívből kívánom, bárcsak ellentmondhatnék neked.

– Ez nem igazság! – mondta Del csendesen. – Mikor végre megtaláltam a magam mennyországát, kirántják alólam.

– Teljes lelkemből együtt érzek veled.

Del a könnyeivel küszködött.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte tettetett szenvtelenséggel. –

Visszaküldesz a saját világomba, hogy ott éljem le az életem hátralevő részét?

– Nem tehetem – felelte Calae. – Az idő kerekei különböző sebességgel ugyan, de mindig egy irányba forognak. Létezésed pillanata az általad régről ismert világban elmúlt. De ha nem így lenne, a te világodban szerzett élmények teljesen elhalványulnának Ynis Aielle szépsége mellett. Soha többé nem lennél ott boldog.

A Colonnádok hercege kinyújtotta karját Del felé.

– Jöjj velem, Jeffrey DelGiudice! – mondta. – Jöjj, járjuk együtt a csillagok útját.

Del az elfek városába vezető alagút bejáratára nézett, majd egy nála hatalmasabb erő a sziklafal hasadásán keresztül dél felé vonzotta tekintetét, az Avalont borító áthatolhatatlan fekete szemfedőre.

– Hogy mehetnék el? – kérdezte. – És hogy hagyhatnám el azt az asszonyt?

– visszanézett Calae-ra, nedves arcán megcsillant a csillagok fénye. –

Mindennek vége? – motyogta. Billyre gondolt, és hogy mennyire irigyli barátja derűjét. Bátorságot merített abból, hogy Billy helyette is megnézi majd a koronázást, és helyette is őrködik majd elvégzett munkájuk és efelett a világ felett.

Del ismét az angyali lényre emelte szemét. Calae ugyanúgy állt még mindig, széttárt karokkal és hívogató tekintettel.

Del fejét ingatta, és mosolygott. Calae kezéből bizakodva fogadta sorsát.

Egy utolsó, álmodozó pillantást vetett az odalent elterülő elvarázsolt erdőre.

Azután lelépett a szirtről.

Meglehet, csupán a szelek voltak az éj csendjében, de inkább valószínű, hogy Calae varázslata, vagy Ardazé, vagy Brielle-é volt, mely vigaszként egy újszülött gyermek első sírását vitte Del fülébe. A tegnap embere, ki oly mélyen érintette mindannyiuk életét, ezzel a hanggal búcsúzott Ynis Aielle-től. Mert ugyanabban a percben Brielle gyermeket hozott a világra, egy csodaszép kislányt.

A Rhiannon nevet kapta, annak az asszonynak a nevét, aki a titkok és igézet fuvallatával ékesítette azt a rég letűnt világot.

Ugyanebben a percben hó hullott egész Aielle-re. A tengeri szelek űzték, és viharos dühvel rontott Talasdun fekete falainak, hol Reinheiser, az új Fekete Boszorkánymester ült trónusán, és várta a napot, amikor újból felkerekedhet.

Közönyösen hullott Pallendarára, alig láthatóan a frissen festett falak fehérségében. Belepte az alvó Illumát, és gyengéden betakarta Avalont, hol egy újdonsült kismama szoptatta gyermekét. Ez volt az utolsó hóesés azon a télen, mert a hajnallal tisztán és fényesen már a tavasz első napja érkezett.

Nyelvi jegyzetek

Az Aielle-en élő fajok mindegyike ismeri az angol nyelvet, még a keleti pusztákban élő vad Karmok is ezt, vagyis ennek egyik eltorzult, elkorcsosult változatát használják. Ennek oka egyszerű: azokon a hajókon, amelyeket a holokauszt során a Colonnádok megmentettek és Aielle partjaihoz vezéreltek, főként angol anyanyelvű gyermekek voltak.

A kóborlók nyelve Jennifer Glendowernek (Brielle-nek) köszönhetően hasonlít a gaelre. Jennifer Glendower, miközben évszázadokon át egyedül volt, gyakorta végrehajtott sejtemlékeztető varázslatokat – genetikus örökségének felidézésével próbált kapcsolatot teremteni az őseivel. Ezen találkozások során megismerte skót felföldi elődeinek színes kifejezéseit, magáévá tette beszédük ritmusát. A tanultakat átadta Bellariannak, aki később mindent megtanított azoknak a gyermekeknek, akik az „Avalon Kóborlói”

néven váltak ismertté.

A magusin a varázslók nyelve. A hosszú szavak a varázslások szerves részei. Aielle-en, az Ardazzal való kapcsolatuknak köszönhetően, főként az elfek használják. (Megjegyzés: az magusin nyelvben felfedezhetjük a gael felhangokat is, mert az ősi kelták a nyelvükben is kifejezték a természet erőivel – azon erőkkel, amelyektől a varázslók nyerik hatalmukat – való szimbiózisukat.)

Glosszárium

Aielle – az újjászületés földje

Andovar – Belexus barátja, kóborló

Angfagdul – magusin szó, jelentése: „teljes sötétség”. Morgan Thalaisra utal

Ardaz – Illuma Ezüst Varázslója, egyike annak a négy varázslónak, akiket Aielle hajnalán a Colonnádok tanítottak

Avalon – mágikus erdő, a Kristályhegységtől délre, a Hegykapu-mező

határán

Avalon Kóborlói – a Ben-galen udvartartásához tartozó nemesek gyermekei, akiket Ungden puccsát követően Bellerian kicsempészett a városból, hogy harcosokat neveljen belőlük

Backavar – magusin szó, jelentése: „vaskar”. Belexusra utal Belexus – kóborló, Bellerian fia, elismerten Aielle legnagyobb harcosa Bellerian – Avalon Kóborlóinak ura.

Ben-rin – az ember második mutációjának idején Pallendara szeretett uralkodója

Benador – Ben-rin leszármazottja és örököse, Pallendara jog szerinti uralkodója

Blackemara – magusin szó, jelentése: „fekete posvány”; az Avalontól északra lévő bűzhödt mocsár neve

Boszorkapróféciák – Brielle jóslatai, amelyben megemlítette az Ősök eljövetelét

Brady, Dr. – az Unikornis hajóorvosa Brielle – az Első Mágia úrnője, Avalon Smaragdboszorkája, a Négyek egyike

Brisen-Ballas – a torony, Ardaznak az Illuma Vale-re néző sziklán álló otthona

Brogg – a Barna Pusztaság, az a vidék, amelyet Thalasi pusztított el és tett kopárra annak érdekében, hogy megakadályozza erődítményének fellelését Caer-Tuatha – Magusin szó, jelentés: „emberváros”, Pallendarára utal Calae – a Colonnádok angyalszerű hercege

Calamus – egy pegazus, amit Belexus mentett ki az egyik sárkány karmai közül. Belexus az ő segítségével tért vissza

Calva – az Aielle déli és középső részén elterülő füves vidék

Castel Angfagdt – magusin szó, jelentése: „a sötétség kastélya”; Talasdunra utal

Clas Braiyelle – magusin szó, jelentése: „Brielle otthona”, Avalonra utal Colonnádok – angyalszerű lények, akik a holokausztot követően a második emberi faj védelmezői és segítői voltak

Corbin, Ray – az Unikornis elsőtisztje Darwinia – Ben-galen felesége, akit a trónbitorló Ungden ölt meg DelGiudice, Jeffrey – Del, az Unikornis ifjú tisztje Desdemona – Ardaz alakváltó famulusa, általában fekete macska alakjában jelenik meg

e-Belvin Fehte – magusin szó, jelentése: „a gyilkos tüzek”, az emberiséget megsemmisítő holokausztra utal

Elfek – az emberi faj második mutációja, akiket a calvanok száműzetésbe kényszerítettek

Erinel – az egyik elf, Ryell unokaöccse

Ezüstlevél, Arien – Illuma elfjeinek ősatyja, az első olyan elf, aki elf szülőktől származott

Ezüstváros – Illuma, az elfek városa

Fahwayn – Arien Ezüstlevél mágikus kardja

Fehér Falak Őrzői – az egyik lovagrend, melynek tagjai hűséget esküdtek Pallendara urának

Glendower, Jennifer – Brielle neve a holokauszt előtt Glendower, Rudy – Ardaz holokauszt előtti neve Igazság Sziklája – Ardaz ennél a sziklánál csapta be Umplebyt (a varázsló színleg megölte az elfeket, de valójában átcsempészte őket Illumába) Illuma – titkos hegyi település, ahol a száműzött elfek menedéket találtak Illuma Vale – a mágikus völgy, amelyben Illuma áll Istaahl – Pallendara Fehér Varázslója, a Négyek egyike Karmok – az első embermutáció, gonosz faj, a hatalomra éhező Morgan Thalasi pribékjei

Kored-Dul – magusin szó, jelentése: „árnyékhegy”, Aielle északnyugati részén található, itt áll Talasdun

Kristályhegység – két nagy, csillámerekkel borított hegyvonulat a calvai alföld északi határán

Loch-sh'Illume – magusin szó, jelentése: „holdtó”; hegyi tó Shaithdun-o-Illume tövében

Lochsilinilume – magusin szó, jelentése: „a varázslatos holdfény földje”, Illumára utal.

Luminas ey-n'abraieken – magusin szó, jelentése: „a legfényesebb holdak tánca”; egy ünnepség, amelyet először Arien Ezüstlevél rendezett meg, hogy

tisztelegjen a Shaithdun-o-Illuma fölött csodálatos fénnyel ragyogó teliholdnak

Mitchell, Hollis – az Unikornis kapitánya Morgan, Thomas – Morgan Thalasi neve a holokauszt előtt Négy Híd – az Aielle déli részén hömpölygő nagy folyó, a Végtelenbe Nyúló fölött átívelő négy híd; a calvanok ezeknél vívták meg legendás csatájukat a Karmok ellen

Négyek – az a négy felnőtt, akiket a holokauszt során a Colonnádok megmentettek, akiket varázslókká képeztek

NUSET – a National Undersea Exploration Team, Nemzeti Tengermélyi Felfedező Csapat, a NASA testvérszervezete

Ősök – az Unikornis túlélői, akik eljutottak Aielle jövőbeli földjére, hogy megismertessék az új emberiséget a múlttal

Pallendara – Aielle legnagyobb városa, a déli partvidéken áll Perrault – Istaahl neve a holokauszt előtt Reinheiser, Martin – az Unikornis civil fizikusa Ryell – az egyik elf, Arien Ezüstlevél barátja Shaithdun-o-Illume – magusin szó, jelentése „a holdfény hegyi párkánya”, egy különleges hely, ahol Illuma elfjei az ünnepségeiket rendezik Shank, Billy – az Unikornis navigátora Sylvia – az egyik elf, Arien Ezüstlevél leánya Talas-Dun – (vagy: Talasdun) Morgan Thalasi fekete erődítménye Telvensil – egy ezüstös, fehér levelű fa, gyakori a nagy Kristályhegység déli lejtőin

Thalasi, Morgan – a Fekete Varázsló, a Négyek egyike, a Harmadik Mágia (uralkodás) gonosz gyakorlója

Thompson, Michael – az Unikornis gépésze Tivriasis – Shaithdun-o-Illume daloló patakja (Arien Ezüstlevél nevezte el néhai felesége emlékére

Umpleby – Ungden őse, könyörtelen báró, aki szembeszállt Ben-rinnel, Pallendara urával

Ungden – a „trónbitorló”, aki Ben-galen és Darwinia megölése után, egy véres puccs során királynak kiáltotta ki magát

Unikornis – az a tengeralattjáró, amelyen az Ősök lejutottak az Atlanti-

óceán mélyére, majd át az új világba

Ynis Aielle – magusin szó, jelentése: „az újjászületés szigete”