/ Language: English / Genre:antique

Cathrin Smith. Fajok harca.pdf

Unknown


Cathrin Smith

Fajok harca

A Szövetség

2010.

2

1.

Az ifjú megérkezett. Hosszú, fekete köpönyegben, kerek orrú fekete csizmában, fejét csuklyával takarva, hogy a nép ne láthassa fájdalomtól eltorzult arcát. Átviharzott a fogadóterem tükörsimára csiszolt padlóján, és a saját két kezével tárta ki a király tróntermébe vezető hét méter magas, dühös, faragott sárkányfejjel díszített boltíves ajtót.

A két aranyszőke hajú egyenruhás klón őr szó nélkül, alázatos, mély meghajlással lépett félre onnan, aranyhegyű

lándzsáikat maguk mellé engedve.

A tróntermet négyszer olyan széles kristályfalak zárták körbe, mint a fogadótermet, pedig az sem volt elhanyagolható méretű a maga százötven négyzetméteres belterületével. A falak színét itt is a padló kövezete határozta meg, mint a kastélyban mindenütt. A királyi tróntermet színarany felületű

padló borította, és az egyébként színtelen kristályfalak ezt híven vissza is tükrözték ragyogásukkal.

A terem csendjét csak az ifjú csizmájának tompa kopogása zavarta meg. A király egyedül óhajtott maradni, hogy tisztázni tudja magában zavaros gondolatait – mint azt mostanság oly gyakran megtette – a klón őröknek pedig meghagyta, hogy csak a fiát engedhetik be, senki mást.

Színarany trónszékében ülve merengett az egyik hologram-képet bámulva, amelyen az ősapja támaszkodott büszkén csillogó kardjára, mellét kidüllesztve, elégedett, és mindenre elszánt égő kék szemekkel tekintve a messzeségbe.

3

Lábait hanyagul szétdobva fehér, aranyhímzésekkel díszített hosszú köpönyege alatt, bal könyökével az arany karfára támaszkodva, jobb keze uj aival a drágakövekkel megrakott vékony aranykoronáját forgatva Ezophius most éles ellentétet mutatott hologram-ősapjával szemben. Ezek az öreg, aszott kezek… Mennyi csatát megvívtak már! Hányszor fordult meg benne az ősi kard, melynek soha el nem kopó pengéje ellenségei szívét vagy gyomrát döfte át kegyetlenül, mocskos vérüket elkenve rajta. És hányszor, de hányszor találkozott ugyanez a két kéz naponta szolidan össze, hogy az Úrnak nyomatékot adjon haszontalan, önző szavainak az imagömb előtt.

A király vékony, görnyedt vállaira zuhatagként omlott sűrű, hófehér hosszú haja; csak a feje búbján jelezve kivételes rangjának kör alakú nyomát. Nagy, szürke szemeit reménykedve és örömmel emelte az ifjúra, amikor az belépett. Kezében megállt a korona, teste feljebb emelkedett a székben, hófehér hosszú szakálla alatt vékony élű, színtelen szája szóra nyílt.

– Lenhar! Fiam! Isten hozott itthon! Mondd, mi hír? Mennyi a veszteség? Nem sebesültél meg? Beszélj már fiam! Sikerült visszaszorítani az embereket az északi lejárattól?

Édesanyáddal tegnap napestig imádkoztunk értetek. –

Lenhar felment az emelvényre, apja trónja elé. A király beszéd közben – lassan ugyan, de - felállt. Nehezen ment már neki a mozgás, jócskán túlhaladta az öregkort; már a vénekhez tartozott. Lenhar egy gyors mozdulattal lehajtotta fejéről a fekete csuklyát, és apja elé térdelve kezet csókolt neki. Ezophius szabad kezét Lenhar ébenfekete hajára tette –

melynek hosszúsága apjáéval vetekedett, s ezáltal majdnem a derekáig ért – és megáldotta.

4

– Száznyolcvan klónt veszítettünk, csak az elmúlt két nap során – tért Lenhar a lényegre, s tűzben égő sötétkék szemeit apjára emelte, miközben felegyenesedett. – Az északi lejáratot ugyan sikerült megvédeni, de félő, hogy most a déli oldalon próbálkoznak majd az emberek. Régóta tudják, hogy ott is van egy átjáró a világunkba, s most, hogy délen is rohamos olvadásnak indult a jégtakaró, már hozzáférhetővé válik a számukra. Az energiamezőink lassan mit sem érnek ellenük, túlságosan jó fegyvereik vannak. Az elmúlt pár évtizedben rohamosan fejlődött a technikájuk. Más erőkkel kell próbálkoznunk, ha távol akarjuk őket tartani. Nekünk nincsenek olyan fegyvereink, mint nekik. Apám, az emberek már régen túlléptek a kardok és a lándzsák korszakán.

Amikor te harcoltál velük…

– Amikor én harcoltam velük, a klónjaink is sokkal erősebbek voltak! És kitartóbbak! – Kiáltott felbőszülten Ezophius, s hogy nyomatékosítsa szavait, öklével a levegőbe csapott.

Aztán, mintha ettől egyszerre kifáradt volna, lerogyott a trónjára, és egy megszokott mozdulattal visszanyomta a koronáját a fejébe.

Lenhar türelmesen, lesütött szemekkel várta, amíg apja ismét szólni kíván. – Ez is Minator hibája – mormogta kedvetlenül.

– Amikor még én felügyeltem a klónok kiképzését, nem voltak ennyire nyámnyilák… – Lenhar nem szólt semmit, annak ellenére, hogy nagyon szerette Minatort.

Persze, a király is tisztában lehetett vele, hogy ez nem az ő

hibája. Egyszerűen csak nincs megfelelő orgon a kiképzésre.

A régi harcos mester, Renan, aki még ismerte az ősök harci taktikáit és az elme megfelelő kihasználását, néhány évtizede örökre elment, s többé nem tér vissza. Mert a halálból akárki

5

nem térhet vissza. Klónozni lehet ugyan a testet, – mint ahogy azt meg is tették Renan sejtjeivel abban a reményben, hogy az ő génjei jobban beválnak a harcok során, mint egy polgár-orgoné – de a lélek egy, s annak új ászületése nagy ajándék. Arra pedig, hogy hol és kiben születik új á a lélek, nos, eddig nem volt példa rá, hogy felfedje titkát.

Lenhar tudta, hogy mennyire megviselték apját az emberekkel vívott háborúk. A tűz még mindig ott lángolt szívében, s a vágy, hogy győzelmet arasson felettük. Azt is tudta, hogy gyűlöli az embereket, legfőképpen a nagy hadvezért, Diont.

A gyűlölet viszont nem fért össze az orgonok tanításaival, s a nép kezdett hangot is adni ennek. Lám, hiába a rejtett hatalom: a mentális képességek és az elixír. A gyűlölet mindenkiben ott szunnyad, mint sötétben megbúvó szörnyeteg, csupán elő kell csalogatni, s máris uralomra tör, hogy birtokba vegye a testet és a lelket is. Lenhar persze mindent megtett, hogy a felszólalások a király fülébe ne jussanak. Érezte már az élete végének közeledtét, s nem akarta, hogy úgy távozzon el, hogy a népe elégedetlen vele.

Különben is: Dion sem harcol már, ő is élete ösvényének utolsó pár méterét tapossa. Ő és családja ugyan még kapott az életet meghosszabbító elixírből, de háromszáz évnél ők sem bírják tovább. A testük hamarabb elöregszik, mint az orgonoké. A hadvezér az áradás óta a háttérből irányít, s a kemény küzdelmeket fia vezeti, meg a százados, Dion másik jobb keze.

Ugyanakkor Lenhar együtt is érzett apjával. Ő is szembekerült már – ha nem is magával Dionnal, de –

Corovillal, a fiával. Hamarosan ő veszi majd át a hadvezér

6

szerepét, s nem tudni, nem lesz-e még apjánál is gonoszabb és kegyetlenebb. – De nem bánom – szólalt meg ismét Ezophius, ezúttal sokkal lágyabb hangon. – Össze fogom hívni a tanácsot. Még ma. Szólni fogok, ha eredményre jutottunk. Meglátom, mit tehetünk annak érdekében, hogy az energiamezőink, melyek Orgánia bejáratait védik, erősebbek legyenek. Gyors döntést hozunk majd, ígérem, fiam –

mondta, aztán arca kissé derűsre változott. – Most menj, keresd meg édesanyádat. Biztosan türelmetlenül vár rád. –

Lenhar mélyen meghajolt, aztán sietősen távozott a trónteremből.

7

2.

Dion a koránál fogva ugyan már nem harcolt, de lelkesedése és bátorító beszédei ajzószerként hatottak a katonákra. Az áradás kezdete és hirtelen rohama alatti húsz évben nem tudott az orgonokkal újabb csatát kezdeni, és az északi lejárat csak a vízen keresztül volt elérhető ezután. Szerencséje volt, hogy a hajókat azonnal eltulajdonította, amint látta a helyzet súlyosságát, és fia is mellé került egy szerencsétlenség után.

Corovillal a haditerven dolgoztak lakóhelyükön, a Viktória nevezetű légjáró anyahajón.

- A protonágyú itt is hasznunkra válhat – mutatott a térkép aljára Corovill. – Valószínűleg ugyanazt az energiamezőt használják, mint az északi lejáratnál. Viszont, ha szerencsénk van, még gyengébbet. Évszázadokon keresztül védve voltak azon a részen, és a gyors olvadás csak mostanában indult meg.

- Mennyire van ott felolvadva a jég? – kérdezte a hadvezér, bozontos szemöldökét erősen összevonva, a térképen bejelölt útvonalakra koncentrálva. Dion magas, nagytermetű ember volt, ám az orgonokhoz így sem érhetett fel a maga százkilencven centijével. Haja szürkés, néhol fehér, kikopott már a sötét festék belőle. Arca ráncos, szemei szigorúak, zöldek, kegyetlenek. Széles, vastag szája körül rövidre nyírt ősz szakáll és bajusz takarta a fél arcát. Ezüstszínű, védelmi funkciót ellátó kezes-lábasban állt a hajó tanácskozó szobájában, ugyancsak ezüstszínű, a ruhához tartozó csizmában. Dion serege ilyen ruhákkal volt felszerelve; még az áradás kezdetekor jutott hozzá a NASA egyik kísérleti

8

bázisáról, s bármily vékonynak és sebezhetőnek tűnt is, olyannyira volt ellenálló majdnem minden energiával és hőmérséklettel szemben.

Corovill sem panaszkodhatott a termetére. Csupán tíz centivel volt alacsonyabb apjánál, de a vállai szélesebbek, karjai jóval izmosabbak voltak. Az arca inkább az édesanyjáé.

Nagy, meleg tekintetű férfi, széles, vékony ajkakkal, orra hetyke, arca mindig borotvált, haja világosbarna rövid, bal oldalt elválasztva. Ő is ugyanazt a ruhát hordta, mint az apja

–és minden férfi a hajón-de az ő fiatal testéhez jobban simult az ezüstös anyag. Vállát és derekát még egy fekete szíj is övezte, melyben az adóját és a saját fegyverét tartotta.

- Negyed annyira sem, mint északon – válaszolt a fiú. – Azt hiszem, a déli lejárathoz nehezebb lesz eljutnunk, de megoldható.

- Hogyan?

- Bemérjük a pontos helyet, aztán meggyorsítjuk az olvadás folyamatát. Így pár órán belül hozzáférhetővé válik a külső

energiamezőjük. Számításaim szerint a felolvasztott vízmennyiség még nem veszélyezteti a továbbhaladást a belső pajzs felé.

- Remek – suttogta maga elé Dion. – Orgánia… végre az enyém lesz. Ha belehalok is behódoltatom, Ezophius térdre fog borulni előttem, és az életéért könyörög majd… - Corovill rövid bólintással jelezte, hogy egyetért. Bár mindig is ezt hangoztatta, legbelül mégsem Orgániára vágyott, hanem a saját földjeire, és a családjára, akiket elveszített…

Tisztán emlékezett még arra a napra, pedig több mint húsz éve már. A természet akkor vágott vissza. Megelőző

9

figyelmeztetések is voltak persze, de az embereket ez nem érdekelte, ahogy Corovillt sem.

Nagy vihar kezdődött. A megbokrosodott szelek egész városokat romboltak le. Autók, állatok, háztetők és emberek repkedtek a levegőben, majd iszonyatos erővel csapódtak bele más épületekbe. Corovill beültette a családját a kocsiba és beletaposott a gázba. Amikor már azt hitte, megmenekülnek, a visszapillantó tükörben egy még félelmetesebb, hatalmasabb és gyorsabb erőt látott meg: a vizet.

A rettenetes hullámok előbb a tornádókat rombolták szét, aztán következett minden más a férfi autója mögött. Aztán ők kerültek sorra…

Most is hallja a sikolyokat, a sírást. A kisfiáét… Sonjáét…

Fogalma sincs róla, hogy élte túl. Semmire sem emlékezett.

Az apja mesélte el neki, hogy ő mentette meg a Viktóriával, és azóta így élnek.

Corovill megrázkódott és visszatért a valóságba.

Észrevétlenül letörölte szeme sarkából kibuggyanó könnyeit, és az apjára nézett.

- A sereg készen áll bármikor – mondta. – De azt javaslom, előbb el kellene menni, megnézni azt a fegyvert, amit Carlos ajánlgatott nekünk a legutóbbi élelemgyűjtésen.

- Azt mondod?

- Ugyanonnan való, ahonnan a ruháink, hasonló a Phobosra felszerelt fegyverekhez, csak ez egy továbbfejlesztett változat.

Talán azzal sikerülhet az áttörés.

10

- Nagyszerű! Megnézzük. Holnap hajnalban indulunk. –

Mintegy végszóra, a tanácskozó szoba ajtaja halk zümmögéssel felnyílt, és egy magas, barna szemű, barna hajú vékony lány kukkantott be rajta. Dion és fia egyszerre néztek oda. A lány lágy kellemmel libbent be ezüst kezeslábasában, amely úgy feszült arányos, nőies idomain, mintha sosem akarna megszabadulni a testtől. Dion egy pillanatra eltátotta a száját, aztán szigorúan nézett a lányra.

- Alisha! Azonnal vedd le magadról a katonai ruhát, és búj vissza a sajátodba!

- De apám…

- Semmi de! Szegény anyád mit szólna, ha így látna?

Megmondtam már ezerszer. Nők nem vehetnek részt a csatában! Legfőképpen te nem! Az asszonyok és lányok helye az anyahajón van, rendes ruhában! És most eredj! – Dion, mintegy lezárva a témát visszafordult Corovillhoz, hogy átbeszéljék az útvonalat. Alisha apró cseresznyeajkai megremegtek, és csalódottan fordult ki a szobából. Corovill fél szemmel látta ezt, de nem mert Alisha mellett felszólalni.

Ő sem akarta, hogy újabb családtag vesszen oda. Elég volt a múlt évben az anyja elvesztése. Bár tisztában volt vele, hogy Alisha titkon edzeni jár, és ezekkel a modern fegyverekkel, amelyekkel fel vannak szerelve, még egy gyerek is könnyedén elbánna, mégsem akarhatta, hogy a saját testvére az életét kockáztassa.

11

3.

Corovill még mindig a térképet szorongatva sétált a hálófülkéje felé, gondolataiba mélyedve. A családja jutott ismét az eszébe, ahogy minden egyes nap, minden egyes órájában immár húsz éve és két hónapja. Ugyanazzal a gondolattal kel és fekszik. A halál gondolatával, mert tudta, hogy attól a naptól kezdve az élete mit sem ér. Csak egy üres papírzacskó, cukorkák nélkül. Várja a halált, mi több, hívja, mert minden egyes csatában, amit az orgonokkal vívnak, félelem nélkül küzd, s olykor nem is bánná, ha valamelyik klón hátba szúrná kardjával.

- Corovill, kérlek, segíts nekem! – A férfinak még a lélegzete is elakadt egy percre a hirtelen elé ugró lány miatt, aki két kezét összekulcsolva maga előtt, könyörögve nézett bátyjára.

Az ezüstszínű védőruha még mindig rajta volt. Corovill felsóhajtott.

- Apánk megmondta. Nem jöhetsz. Túl veszélyes. Öltözz át, mielőtt ismét összefutsz vele.

- De neki nem kell tudnia – kérlelte tovább a lány. Corovill a fejét ingatta. – Kérlek! – Kiáltotta Alisha, s kétségbeesetten markolta meg bátyja vállait. Corovill szeme dühös villanással siklott a lányra.

- Nem vállalok felelősséget érted! – Süvöltötte az arcába. –

Apánk sosem bocsátaná meg, ha titokban magammal vinnélek, te pedig ott hagynád a fogad! – Alisha most elengedte bátyja vállait, és könnyes szemekkel bámult rá.

12

- Ne légy olyan, mint ő – suttogta. – Ne akarj neki mindig mindenben megfelelni. Miért van az, hogy csak az ő szava számít? Mi pedig üres bábokként mozgunk körülötte…

- Hallgass te lány!

- Nem! Tudod, hogy így van! Az apánk gonosz ember.

- Ez nem igaz! – Vitatkozott Corovill sértődötten. – Hogy mersz így beszélni róla?

- Ha nem gonosz, akkor miért nem segít az embereken?

Lenne még elég hely a Viktórián több száz család számára!

Ehelyett még ki is fosztja őket! Elveszi az élelmüket, pedig jól tudja, hogy azoknak is alig van belőle! A víz egyre csak terjed, és lassan az egész bolygót elborítja, alig van már talpalatnyi szárazföld!

- Hallgass el, kérlek! – Kiáltott rá a férfi dühösen. Alisha szemei könnyekkel teltek meg, és csalódottan ingatta a fejét.

- Sosem kértem tőled semmit. Csak most, ezt az egyet. És te…

még ezt is megtagadod tőlem. – A férfi dühe a könyörgő, fájdalmas szemek láttán hirtelen elszállt. Valahol tudta, hogy van igazság a lány szavaiban. Szíve megenyhült, és most az egyszer –maga sem tudta miért-mégis segített húgán.

- Jól van – mondta halkan. – Velem jöhetsz, de meg kell ígérned, hogy azt teszed, amit mondok.

13

4.

Lenhar türelmetlenül várta apja és a tanács döntését.

Tisztában volt vele, hogy az emberek hamarosan támadni fognak, és erre nekik alaposan fel kell készülni. Az emberek semmiképp nem juthatnak le Orgániába.

- Fiam, a Mester meditációra vár. – Lenhar a kellemes, lágy hang felé fordult. Kedves, aggódó szempár nézett vissza rá.

Az orgonok szeme kétszer akkora, mint az embereké, Lenhar számára az édesanyjáé azonban mindenkiét felülmúlta. Csak ezekben az égszínkék szemekben lehetett annyira elveszni, és olyan megnyugvást találni, mint sehol másutt. Elézia sűrű, ébenfekete haja a derekáig ért. Hosszú, aranyszínű csillogó ruhát viselt, fején még a királyénál is vékonyabb aranykoronát, apró briliánsokkal kirakva. Vékony, hosszú csupasz karja a fia felé nyúlt.

– Mi bánt? – kérdezte.

Lenhar felállt pihenőhelyéről és mosolyogva kezet csókolt anyjának.

- Ne aggódj anyám, minden rendben. – Elézia azonban nem hitt neki. Mélyen a fia szemébe nézett, hogy megláthassa a mögötte rejlő gondolatokat.

- Szomorú vagy, fiam. És gondterhelt. Nem akarsz az emberekkel harcolni. Benned… nincs gyűlölet.

14

- És az baj?

- Nem, dehogy! – nevetett fel a királyné. – Sőt, dicséretes.

Helytelen gyűlölettel a szívedben élni. De most menj, ne késs a meditációról.

- Anyám… mondd, miért vagyunk ellenségek velük? Miért nem élhetünk békében? – A királyné arcán gyors meglepetés futott át. Rövid ideig habozott, aztán mégis válaszolt.

- Hisz te is tudod, fiam.

- Amikor leköltöztünk ide, a Föld üreges rétegébe, még testvérként tekintettek ránk az emberek.

- Igen – bólintott Elézia szomorkásan. - Sőt, eleinte még isteneknek is hittek. Először velük együtt éltünk a felszínen, lassan elfogadták, hogy egy másik faj is létezik még rajtuk kívül. Tanítottuk őket, segítettünk nekik Aztán egy napon a vezetőink összeszólalkoztak. A Földön kialakult egyfajta civilizáltság, amely uralkodót emelt maga fölé. Ez pedig együtt járt a terjeszkedéssel, s a hatalommal. A mi akkori királyunk, apád ősapja felismerte a helyzetet. Akkorra már a Föld belsejét is feltérképezték az orgonok, és találtak egy réteget, amely teljesen üreges. Apád ősapja úgy döntött, leköltözteti az orgonokat a Föld felszíne alá, hogy többé ne legyen vita közte és az emberek királya közt a földek megosztásáról. Így éltek tovább békében még jó ideig. De sajnos, az emberek fölött idővel olyan királyok parancsoltak, akiknek már a felszín uralma sem volt elég. Többet akartak.

Akkor kezdődött a háború…

- Miért nem mentünk egy másik bolygóra lakni?

- Mert tudomásunk szerint a világunk pusztulása után, amit egy másik bolygó okozott, a hajónk olyan sérüléseket

15

szenvedett el, hogy azt földi körülmények között nem lehet megjavítani. Tudomásunk szerint az a kristály, amely a hajónkat működésbe hozhatná, ezen a bolygón nem létezik.

Most már ez az otthonunk, fiam. Évezredek óta. Amikor idejöttünk, az emberek még olyan elmaradottak voltak És mégis… mégis kedvesebbek, és szeretőbbek voltak, mint most.

Olvastam a Bibliájukat. Hasonló a miénkhez, ami azt bizonyítja, hogy valóban létezhet az egy, igaz Isten, aki talán majd egyszer kegyes lesz hozzánk, és békét hoz nekünk.

Az emberek… gonosszá váltak, s most félnek, mert a Földet tönkretették oktalan cselekedeteikkel. Így még nagyobb veszélybe sodorták magukat. De csak pár évtizedig kell még kitartanunk, aztán véget ér az évszázadok óta dúló harc, s nem lesz már, aki ránk támadjon… - Miközben beszélt, Elézia hatalmas szemei könnyekkel teltek meg.

16

5.

Dion hadvezér hamarosan megérkezett a Viktóriával és seregével az Egyes Gyűjtőhöz; csak így nevezték az áradás csúcspontja után a megmaradt földrészt, Dél-Amerika legdélibb részét, amely éppen útba esett Orgánia déli lejárata felé.

Corovill már a Phobos–1-en várakozott a parancsra teljes készültségben. A homokos parton tette le a hajót, Dion pedig a Viktóriával az óceán felett maradt.

- Induljatok! – Hangzott az utasítás a rádión keresztül.

Corovill nyugtázta, és feltette a fejére a sisakot, amely a ruhájához tartozott.

- Rohan százados! – Szólt bele a sisakba ágyazott apró adó-

vevőbe.

- Uram?

- Indulás. – A készenléti helyiség ajtaja felnyílt, ezzel együtt az automatikus fémlap az aljából lecsúszott a homokba, és amint talajt ért, azonnal lépcsővé alakult. Corovill csak Rohant és tíz legkeményebb katonáját vitte magával a kétszázból. Úgy gondolta, ha az élelemgyűjtéshez elég ennyi ember, egy üzlet lebonyolításához sem kell több. Ha pedig mégis, azonnal riasztani tudja a többieket is a másik sávon.

Carlos a külvárosban lakott, a legocsmányabb helyen, ahol csak lehetett. Nem sokat kellett gyalogolniuk, és szerencsére a ruhájuk védelmet nyújtott a káros napsugarak és a túlzott meleg ellen is. Itt évszakok már nemigen voltak, az ózonréteg

17

elvékonyodása miatt egyre forróbbá vált mindenütt az éghajlat.

A külváros már régen romokban hevert, az északról délre nyomuló menekülők az áradás elől minden eszközt bevetettek a területek elfoglalásáért. Pár álló épületen kívül más nem maradt, s Carlos ezek egyikében, egy valaha jól menő szállodában lakott.

Corovill az üvegajtó helyett odaszerkesztett vasajtó fölé pillantott, majd intett egyet. A kamera zoomolt egyet, majd kisvártatva néhány kattanás és egy hosszú súrlódó hang után a vasajtó résnyire kinyílt.

Egy szutykos arcú megtermett, borostás fazon állt előttük.

- Mi kéne? – Kérdezte mogorván.

- Carloshoz jöttem – válaszolt Corovill. – Mondd neki, hogy érdekelne a fegyver. A fapofát vágó ember most elvigyorodott, megmutatva félig elrohadt fogait, aztán kitárta előttük az ajtót.

A jókora helyiség, amely egykor a hotel hallja volt, most még csak nem is hasonlított régi mivoltára. A bordó, bizonyára méregdrága futószőnyegek lyukakkal, foltokkal voltak teli, a márványos kövezet sok helyen feltörve, s mindenütt a padlón és a bútorokon szanaszét hevertek a papírzacskók, a sörös, a pálinkás és a whiskys üvegek, nem egy darabokra törve. –

Tivornya volt? – Kérdezte Corovill az előtte lépkedő férfitól, aki csak vállrándítással válaszolt.

A szobákhoz vezető lépcső aljában aztán megállt, és Corovillra bámult.

18

- Csak te jöhetsz.

- Azt már nem – vágta rá Rohan százados a sisakja mögött.

De Corovill leintette, és megkocogtatta sisakja üveges részét, az adó-vevőre utalva. - Rendben – bólintott Rohan.

A borostás, szutykos férfi aztán elindult felfelé a lépcsőn, Corovill pedig követte. Az első emelet után jött a második, aztán a harmadik, a negyedik, s a negyedik emeleten végül a folyosó legvégén lévő jobb oldali szobánál megálltak. A sötét arcú férfi bekopogott, aztán benyitott. Pár perc múlva ismét kijött, és beküldte Corovillt.

Odabenn vastag szőrű szőnyeg volt végig leterítve, azon egy füstüveges asztal egy kétszemélyes, bevetetlen ágy előtt, kétoldalt egy-egy éjjeliszekrénnyel. A tisztaság itt sem volt nagy követelmény, por és szellőzetlen levegő itatott át mindent. Az éjjeli szekrények gyógyszerekkel és alkoholos üvegekkel voltak telepakolva, az üvegasztalon pedig egy fehér, vékony csíkot szippantott fel éppen a sötét bőrű brazil, félmeztelen férfi.

Miután az egész csík eltűnt a füstüvegről, a fekete, göndör hajú férfi felpillantott Corovillra.

- Egy pillanat – mondta, aztán leült az ágyra, és lehunyta a szemét. Felszívott az orrán pár köbméter levegőt, aztán ismét Corovillra nézve kifújta.

- Jó anyag, Carlos? – Kérdezte Corovill, miközben levette a sisakot a fejéről.

- A legjobb, barátom. Szóval, érdekelne a fegyver, ha? –

Corovill beljebb sétált és megállt az ágy mellett.

19

- Megnézném. – Carlos bólintott, aztán lesöpörte az üvegek felét az egyik éjjeli szekrényről, hogy hozzáférhessen a telefonkészülékhez.

- Hozd be a cuccot. Hogy-hogy melyiket? Hát a sugárfegyvert, te idióta! – Kiabálta bele, aztán lecsapta a kagylót. – Mindjárt itt lesz. De mit adnál cserébe?

- Inkább az a kérdés, mit szeretnél cserébe? – Kérdezett vissza Corovill. Carlos felnevetett.

- Jó, pajtás! Hát, majd megegyezünk valahogy. – Erős kopogtatás hallatszott.

- Gyere! – Kiáltott ki a brazil. Az ajtóban ismét a szutykos arcú lesett be, majd besétált egy fémdobozzal a kezében, és letette az üvegasztalra. – Kifelé – mordult rá Carlos, aztán felnyitotta a dobozt. Corovill fölé hajolt, hogy jobban lássa az árut, amely hungarocellszerű ágyazaton pihent benne.

Corovill majdhogynem felnevetett.

- Ez lenne az?

- Ne hidd, hogy nem kemény – intette le a brazil, látva a hitetlenséget a férfi arcán. – Kicsi ugyan, mint az öklöm, de hatalmas erő rejtőzködik benne. Tudományosan sajna nem tudom elmondani, mert szart se értek ehhez. De az biztos, hogy ha ezt beszereled a hajód fegyverébe, az Isten se ismeri meg, mi volt azelőtt, hogy rálőttél vele. Valami különleges kristály van benne, vagy mi. – Corovill még nézte egy darabig a tojásdad alakú fémdarabot, aztán bólintott.

- Elviszem. – Carlos elvigyorodott, aztán lecsukta a dobozt.

- Az egyik hajódat kérem cserébe. – Most Corovill nevetett fel.

20

- Te viccelsz! Annyit nem ér.

- Nem? Én másképp gondolom. Az apádnak bármennyit megérne, hogy elfoglalja az állítólagos földalatti birodalmat, nemde? Nekem pedig az egyik Phobos kell, hogy elhúzhassak innen.

- Miért akarnál elmenni innen? Hiszen te vagy ezen a földrészen a kiskirály. A bentiek is rettegnek tőled, minden a te kezedben van.

- Az igaz. De már kurvára unom. Unom, hogy mindig ugyanaz a kaja, hogy alig van ivóvíz, és minden nyavalyával engem zargatnak. Jobb életet akarok.

- És ugyan hová mennél?

- A Marsra. – Felelte a brazil olyan komolysággal, hogy Corovill nem mert ismét nevetni. Akárhogy is, ez a Carlos kemény fickó, mi több, őrült, és még Corovill is tartott tőle.

- Hogy gondoltad? Azt hiszed, mi nem elhúztunk volna már, ha a hajóink alkalmasak lennének a csillagközi utazásra?

- Szerintem nem. Az apád attól sokkal fanatikusabb. És nagyon jól tudom, hogy azok a hajók pontosan űrutazásra lettek eredetileg tervezve. De nem számít, hogy milyen állapotban adod. Én megoldom az űrutazást kérdését.

Megvannak a megfelelő embereim rá. Csak a szerkezet kell és kész. – Corovill most elkomolyodott, aztán rábólintott az üzletre.

21

6.

Az új fegyvert felszerelték a Phobos–1-re, aztán a déli lejárathoz indultak.

A maradék jég felolvasztása három órába tellett, s az emberek reménykedve készültek a harcra. A Nap vörös tűzként izzott a látóhatáron, befestve a körülötte vastagodó felhőket is. A végeláthatatlan hatalmas víz összefüggő, hullámzó aranyként csillogott a lemenő Nap fényében.

Corovill a Phobos–1 fedélzetéről irányította a Phobos 2-est.

Ezek a hajók csupán gombostűfejnyi méretűnek hatottak az anyahajó mellett, mégis kétszáz katona fért el rajtuk kényelmesen. Most viszont az egyik hajó híján még ötven-

ötven embernek kellett bepréselni magát a másik kétszáz mellé, és Corovill remélte, hogy ha sikerül bejutniuk Orgániába, már ennyi katona is elég lesz a győzelemhez.

Corovill hajóján a csapatából egy különösen kedves volt a számára. A vékony, magas lány szigorú parancsot kapott: nem mutatkozhat a katonák előtt, és a vezérlőfülkébe sem mehet. Alisha eleget is tett a parancsnak, legalábbis egy ideig.

De megértette bátyja idegességét. Nem elég, hogy a csatát egyedül kell vezetnie, még egy rámenős, kíváncsi kamaszlányra is vigyázzon.

Corovill leadta a jelzést, s a két Phobos hajó egyszerre tüzelt.

A kékes színben pulzáló külső pajzs könnyen megadta magát. Hatalmas felvillanást követően sikerült kiiktatni, és a hajók lassan, egymás után behatoltak a közel harminc mérföld nagyságú barlangszerű alagútba. Dion kívül maradt a Viktóriával, és elégedetten dörzsölte a kezeit.

- Most megvagytok.

22

Alisha mindeközben türelmetlenül sétált fel-alá a kijelölt hálófülkéjében. Neki ez így nem volt kaland.

- Ezzel az erővel a Viktórián is sétálgathatnék, a saját szobámban – morogta rosszkedvűen.

Kikukkantott a folyosóra: sehol senki. A csapat nagy része már valószínűleg a készenléti helyiségben várta a parancsot, hogy mikor induljon testközeli harcba. Corovill a három legfontosabb emberével a pilótafülkében figyelte az utat, és a rájuk leselkedő esetleges veszélyt. Az északi lejáratnál sokszor jártak már, viszont itt ez az első alkalom.

Alisha halk léptekkel elindult a folyosón, egyenesen a fegyverraktárhoz.

*

Közel jártak már a belső, egész Orgániát körülvevő pajzshoz, amikor a radaron hirtelen apró pontok jelentek meg. Corovill azonnal kiadta a parancsot.

- Alfa csapat, lefelé! – A készenléti helyiség ajtaja felnyílt, a katonák sorra leugráltak a lépcsőkön egyforma, ezüstszínű

ruháikban és sisakjaikban, fegyverrel a kezükben. A hajó mellett haladtak el libasorban, Rohan százados vezetésével, akit Corovill alig egy éve tett meg az Alfa csapat parancsnokának. Rohan McAllister skót menekültként érkezett a nagy áradás idején Dél-Amerikába, s Dion, miután tudomást szerzett képességeiről és a skót hadseregben tett szolgálatairól egy élelmiszerszerző akción, azonnal bevette a csapatába. Céltudatos, határozott, ám kegyetlen ember is volt, pont, mint Dion, s ez volt az, ami megtetszett neki benne.

23

Elég volt csak ránézni: az arcán mély vágások nyoma, bal kezén az egyik uj a hiányzik, bal lábán és vállán golyó ütötte sebek. Ezeket elbeszélései szerint mind háborúban szerezte, s hadifogságban, az azóta víz alá süllyedt Japánban.

Corovill azonban sosem hitt neki, ez alatt a néhány évtized alatt kiismerte Rohant. Valószínűnek tartotta, hogy az egyik katonája életéért is ő volt a felelős: azért a katonáért, aki épp McAllister előtt volt az Alfa csapat parancsnoka…

A kétszázötven fős „ezüst-sereg” néma csendben, teljes odafigyeléssel haladt előre. A parancsnok a kézi radarján figyelte, mikor tűnnek ismét fel az előbb még pulzáló piros pontocskák rajta. A Phobos hajókon most kialudtak a fények, s Corovill éjjellátóval figyelt tovább. A barlang maga hatalmas volt, akár egy külön, fedett világ. A belső

energiamező fénye idáig még nem jutott el: mindenkinek a sisakjába szerelt éjjellátóval kellett tájékozódnia. Sötétben úgy gondolták, az orgonoknak is kisebb az esélyük a győzelemre.

A kézi radaron most ismét megjelentek az apró pontok, de több száz méterre jelezte őket a készülék.

Rohan az első éles kanyar előtt a barlang nedves, sikamlós falához tapadt, és parancsot adott, hogy tegyenek így a többiek is. Végignézett a katonák során, aztán az utolsón megakadt a szeme.

- Te ott, a sor végén – szólt bele halkan a sisakba épített rádióba. – Mi a neved, katona? – A sor végén kissé kilógó ember megdermedt.

- A… Alvin, uram – nyögte ki végül fura, mély hangon.

- Azonnal zárkózz fel, vagy én magam lyukasztom ki azt a petyhüdt bőrödet! – Förmedt rá Rohan, mire a kilógó katona

24

engedelmeskedett. – Idióta – morogta a parancsnok, aztán tovább haladtak. A Phobos hajók hangtalanul, távolról követték őket.

- Uram, a katonák készen állnak a másik két hajón is –

jelentette az első tiszt.

- Egyelőre elég Rohan csapata is. Ők a legkeményebbek –

mondta Corovill, továbbra is a radart figyelve. – Inkább végezzen számítást, hány fő klónnal lesz majd dolgunk.

- Igenis, uram. – Az első tiszt néhány percig az előtte lévő

gombokat nyomogatta, aztán a radar képernyőjén egy új adat jelent meg. – A radar százharmincat jelez, uram.

- Helyes – bólintott Corovill. – Többre nem is számítottam.

Valószínűleg ez csak amolyan megfigyelőcsapat lehet. Nem tudhatják biztosan, itt is próbálkozunk-e.

- Jelentést kérek! – Recsegte hirtelen a műszerfalba ágyazott rádió.

- Rohan parancsnok már elindult az Alfa csapattal. Követjük őket. Eddig százharminc klónt jelez a radar – válaszolta Corovill.

- Rendben. Semmiféle problémát nem akarok – recsegte a szigorú utasítást a rádió.

- Nem lesz… uram.

25

7.

Ezophius megáldotta fiát, mielőtt elindult.

- A Mindenható kísérjen utadon. – Ez volt az utolsó mondat, amit Lenhar hallott tőle. Amikor kilépett a trónteremből, az édesanyja szorosan átölelte, ő így próbált erőt adni neki. A klón sereg már felsorakozva állt a palota kapuja előtt. A harcosok Orgániában mind sötétkék egyenruhát viseltek, tetején díszes mellvérttel, melyekbe az orgonok ősi jelképe, a dühös sárkány és az élet fája volt beleöntve arannyal, akárcsak kerek pajzsukba. Lenhar is ezt a ruhát hordta fekete köpönyege alatt, s ott pihent most arany markolatú kardja is, mely egykor az apjáé, és az ősapjáé volt.

Az ifjú megállt a szőke, hosszú hajú, egyforma arccal rendelkező katonák előtt, aztán kivonta kardját és az égnek emelte.

- Előre Orgániáért! – Kiáltotta, mire a klónsereg ugyanazokat a mozdulatokat követve visszamorajlott.

- Előre!

A belső energiamező déli része Orgánia város határától –a faltól-csupán két kilométernyire volt. Itt két magasabb hegy emelkedett az út két oldalán, Lenhar a sereg egyik felét az egyik hegy mögé rejtette el, legjobb barátjára, Geminre bízva őket.

Lehunyta szemét. Érezte az emberek közeledését. Biztos volt benne, hogy a külső energiamezőt megsemmisítették. Ezt már út közben is érezte a hirtelen jövő energiahullám miatt. De szerencsére a tanács idejében döntött, és a belső energiamezőt

26

megerősítették. Így nem sok esélyük van az embereknek áttörni azt. Ez most sokkalta erősebb, mint a külső volt, éppen ideje volt már új energiákat alkalmazni a pajzsokon, hisz nem csupán az emberektől nyújtott védelmet, és ha azt egyszer áttörik, egész Orgánia körül megszűnik az energiavédelem.

Lenhar a serege másik felét egy oldaljárathoz vezette, amit a mező szintén védett. A mező falán az orgonok képesek voltak átlépni felvéve anyagának összetételét, így elég nagy fölénnyel rendelkeztek az emberekkel szemben. Az épp egy orgon-férőhelyes kis alagút a külső energiamező felé vezetett, több kilométer hosszúságban. Lenhar és a klónok itt haladtak végig az emberek irányába, s bújtak meg a megfelelő

pillanatig…

*

Az első tiszt szavai csak súlyosbították Corovill idegességét.

- Már itt kellene lenniük, uram. A radar szerint…

- Fenébe a radarral! – Üvöltötte dühösen. – Biztos vagyok benne, hogy ez valami mocskos elmetrükk! Rohan százados!

Készüljenek! Ez csapda lesz!

- Látom a radaromon, uram – válaszolt Rohan. – Itt kell lenniük…

Rohan százados szava a vakító fénysugártól elakadt. Ekkora meglepetésre még ő sem számított. Ezernyi klón árasztotta el hirtelen a barlangot, és kardjaikat kivonva rohantak feldühödött ordítások közepette a kétszázötven ember felé.

27

Lenhar megállította a kezéből kiáradó vakító fénysugárt, ennyi elég volt az ellenség megzavarására.

- Azonnali segítséget kérek, uram! – Corovillnak nem kellett kétszer mondani. Pár pillanat alatt felmérte a helyzet súlyosságát, és a másik Phobos hajóra is parancsot adott. Az ajtók felnyíltak, és még kétszázötven katona rohant az Alfa csapat segítségére. A két faj összecsapott.

28

8.

Az imatermet félhomály borította. Ezophius némán, lehunyt szemekkel ült a hatalmas arany-imagömb előtt, amely már a kezdetek óta kapocs volt a Mindenható és az orgonok között.

Az áldás talán nem jön el, amelyre Ezophius oly régóta vár, de tudta az imái eljutnak Hozzá, s ha Ő kegyes lesz vele, a fia túléli e harcot, s az ezután következőket is.

A földre ülés már nehezen ment az öreg királynak, akárcsak a felállás. De a szenvedést tűrnie kellett, hisz mi ez ahhoz képest, amit fia és a klónjai szenvednek el…

A hosszú fohászkodás után visszasétált a trónterembe és a trónján foglalt helyet. A hologram-képeket bámulta, az egyik örökségüket a múltból. Az ősapja még rendelkezett azzal a tudással, amivel ő már sosem fog. Egy elveszett civilizáció leszármazottja lett, s ezen már az ősök különös örökségei sem változtathatnak. Bizonyos, hogy az űrkorszakot is megjárt lény könnyedén visszaeshet az őskorszak szélére, s onnan kell majd ismét felküzdenie magát…

A hologram-képeken kívül volt még pár dolog, amik az őseik fejlett korszakából maradtak rájuk. A klónozás például. Ha nem ismernék a technikát, hadsereg sem igen lenne. Az a pár ezer család itt Orgániában nem szívesen tenné kockára az életét még a saját hazájáért sem.

Az az átkozott Dion! El akarja venni a hazáját és a királyságát! Ezt semmiképpen nem hagyhatja! De tudja már mit fog tenni. Felgyorsítja a klónozást a triplájára. Ha tízszer annyian lesznek a klónok, mint Dion serege, már biztos a győzelem. Mind egy szálig kiirthatják őket.

29

- Ajtónállók! – A két egyforma arccal rendelkező őr hirtelen felkapta a fejét. Talán ők is éppen merengtek valamin.

Odasiettek királyuk elé, egyenlő iramban, és ugyanilyen egyformán térdeltek le elé fejüket lehajtva, lándzsáikat maguk mellé állítva.

- Igenis – mondták egyszerre.

- Azonnal menjetek Minatorhoz, és mondjátok meg neki, hogy azt parancsolom, gyorsítsa a klónozást a háromszorosára. Holnapra legyen készen egy ezerfős sereg.

Induljatok! – A két őr tüstént teljesítette a parancsot.

30

9.

A klónok borotvaéles kardjaikkal, a katonák a legmodernebb fegyvereikkel lendültek támadásba. Több száz klón ki sem vonhatta kardját, a lézerfegyverek azonnali halálukat okozták. Lenhar tudta, hogy ma rengeteg harcost fog veszíteni, de bízott abban, hogy végül ők győznek majd.

Igyekezett azok segítségére sietni, akik a nagyobb bajban vannak. A lézerfegyvereik ellen pedig leginkább mentális képességeit tudta használni. A klónok ugyan nem voltak képesek arra, amire ő, de egy is több a semminél…

A kezeiből előhasító fény fegyverként is szolgált, sok társát így mentette meg a haláltól. Az emberek körülötte mind a sziklafalhoz csapódtak az erejétől.

Azonban a csata hevében is feltűnt neki valami. Az egyik ember-katona furcsán viselkedett. Nem, hogy támadott volna, inkább elbújt egy földből kinyúló sziklatömb mögé.

- Hát ilyen gyávák a katonáid, Corovill?! – Kiáltotta a Phobos hajók felé dühösen nevetve, aztán elkomorodott és az útjából mindenkit félrelökve kezének erejével, a megbújt katona felé sietett. A megbújt katona pedig reszketve figyelte a sisakja mögül a villogó, hatalmas kék szempárt.

*

Corovill persze mindebből egy szót sem hallott, s leginkább arra összpontosított, hogy hány piros pötty tűnik el a képernyőről percenként. Most már a radar is láthatta, mennyi

31

klónnal is állnak szemben valójában. Fent a képernyő bal sarkában a számláló is jelezte az ellenség fogyatkozását.

Ugyanakkor a kék pöttyök is vészesen fogytak már, ami viszont egyáltalán nem tetszett Corovillnak, mivel azok a saját emberei voltak. Közben Rohan százados jelentését is várta, rég nem hallotta félelmetes hangját, s ez felettébb aggasztotta.

- Corovill! Mi van már a szentségit! Helyzetjelentést kérek! –

Recsegte hirtelen a rádió. Corovill már meg is feledkezett apjáról, és a lejárat előtt várakozó anyahajóról.

- Vészesen fogynak az embereim, az orgonok fölényben vannak. Csapdába csaltak minket!

- Nyomulj előre a nyavalyás hajóddal, és iktasd ki a belső

mezőt! Mire vársz még?!

- Igenis. – Corovill mély levegőt vett, aztán kifújta. Ha nem az apja lenne, már ezerszer is meg tudta volna ölni. De az, és ez ellen nincs mit tenni. – Rohan százados, hall engem? – De válasz bizony nem érkezett. Még háromszor próbálta a kapcsolatot felvenni vele, aztán megindult előre a belső pajzs felé.

32

10.

Lenhar a földön kuporgó katona elé állt.

- Kelj fel és harcolj! – Kiáltott rá. A sisak megrázkódott. –

Nem?! Miféle katona vagy te? – Lenhar megmarkolta a karjánál és talpra állította. Mosolyogva mérte végig.

Egyáltalán nem nézett ki keménynek. Vékony is volt, esetlen is, a hasa pedig furcsán előredomborodott. Semmiféle katonás jelleget nem mutatott még a ruhája ellenére sem. A sisakja felé nyúlt, hogy közelebbről is megnézhesse magának a nyámnyila alakot, de az hirtelen futásnak eredt, egyenesen a belső energiapajzs felé. Lenhar utána iramodott.

A katona berohant a járatba, ahol az orgonok titkos átjárója volt a belső energiapajzs mögé. Szinte semmit sem látott a sötétben, s a nagy rohanásban még a hosszú járat végét sem vette észre, pedig egyértelmű volt a kékes, pulzáló fény. Csak egy furcsa bizsergést érzett, s a következő pillanatban már egy másik, sokkal szebb világban találta magát…

Lenhar nem akart hinni a szemének. Ez az ember képes volt arra, amire csak az orgonok. Átjutott az energia pajzson. Mi van, ha a többi ember is képes erre? Nem, az nem lehet. De mi van, ha ez az egy elmondja nekik, hogy átjutott? Ezt nem engedheti. Bár négyszáz klónja a másik oldalon maradt, nem biztos, hogy észreveszik, ha az oldalsó járatból átmegy valaki.

Neki kell utána mennie, ott kell hagynia a többieket.

Lenhar végignézett a harcoló tömegen, amelyből leginkább a holttestek jelentették már csak a tömeget, aztán a katona után eredt.

33

*

A sisak mögül nem volt kényelmes a kilátás, levette a fejéről és úgy keresett menedéket. Miközben a megfelelő helyet kereste, nem bírt nem odafigyelni arra a látványra, amely elé tárult. A zöld, virágos mezők szépségére, és a távolban húzódó magas falra, amely mögött ott ragyogott Orgánia.

Fölötte két oldalon két hatalmas hegy magasodott, s ezek között futott az út a mezőkön keresztül egészen a völgyben húzódó hatalmas falig.

A kristályváros… Alisha szíve nagyot dobbant. Olvasott róla, az ükapja egyik levelében, amelyet a szerelméhez, Catharinához írt. Ez az ükapja még a tizenhetedik században élt, a lovas kocsik és fodros ruhák korszakában. Már akkor is tudták, hogy létezik Orgánia, csak épp feledésbe merült sokáig, s már-már legendává vált egészen az első ütközetig.

Biztosan csak a beavatottak tudták a létezését, csak a rend tagjai, melynek III. James Horchester, az ő ükapja is tagja volt.

Alisha lehúzta az ezüst ruhája közepén húzódó zipzárt, és megszabadult a párna-tehertől is. Visszaöltözve a ruha ismét felvette a barna lány gyönyörű idomait, s immár kellemesebben érezte magát.

Hirtelen azonban, mintha zörejt hallott volna. Még szerencse, hogy egy nagyobb szikla mögé bújt, és szerencse, hogy a várakozó klónok épp a másik hegy mögött várakoztak.

Kikukkantott a szikla mögül. Várható volt, hogy a fekete hajú orgon követi majd…

Vissza lebukott és megpróbált észrevétlenül, a kiálló sziklák takarásában a hegy másik oldalára mászni. Úgy látszott, sikerült is, leugrott az utolsó szikladarabról is, hogy aztán a mezőn átvágva közelebbről is megcsodálhassa a legendás

34

Orgániát. Ám a tarka mező látványát hirtelen egy fekete, hosszú köpeny, és egy nyakához fúródó kard hegye eltakarta.

Alisha csalódottan hunyta le a szemét, majd felnézett az aranymarkolatot szorító kéz gazdájára.

- Hová olyan sietősen? Látom Corovill már az asszonyokat sem kíméli. Újabban őket is csatasorba állítja? Kifogyott a katonákból? – Alisha sértődötten tolta el a nyakától a pengét.

- Nem vagyok asszony. – Lenhar egy pillanatra elmosolyodott. Megragadta a fiatal lány makacssága, de főleg a szépsége…

35

11.

Corovill hamarosan megpillantotta a belső mezőt, és az új erővel bíró hajófegyvert élesítette. A vastag, zöld sugár előtört belőle, és kegyetlenül marcangolni kezdte a kékes színű pajzsot.

Gemin látta a hegy mögül, hogy valami nincs rendben a pajzzsal, és a másik hegyről Lenhar is észrevette ugyanezt.

Tudta, hogy baj van. Nem volt idő, megmarkolta a lány csuklóját és magával húzta a többiek felé.

- Gemin! – Kiáltott oda. Az egyik klón azonnal felfigyelt és odasietett hozzá.

- Lenhar! A pajzs! Át fogják törni!

- Látom! Fogd ezt a lányt, és el ne engedd, megértetted? – A szőke klón meglepetten nézett a barna hajú emberlányra, aztán vissza Lenharra.

- De… - Lenhar megfogta legjobb barátja kezét, és beletette a lány csuklóját.

- Nincs időnk erre! Katonák! Utánam! – A négyszáz klón Lenharral együtt a legalább húsz méter átmérőjű, kékeszöldes színben villogó pajzshoz futott, és ott próbáltak meg átkelni a túloldalra.

Szerencséjükre a hajó elég alacsonyan volt ahhoz, hogy az ő

két és fél méteres magasságukkal fel tudjanak mászni rá.

Ablak azonban csak elől volt rajta, az is most páncéllal borítva, hogy a pilótafülkében ülőket védje a sugár fényének erejétől.

36

Corovill eközben látta a radaron, hogy tőle egy-két méterre jelez klónokat, ráadásul rengeteget, de biztos volt benne, hogy nem juthatnak fel a hajóra, hisz az ajtó zárva, a páncélt pedig képtelenség áttörni.

- Gyerünk, kicsikém… - biztatta az új fegyvert, és remélte, hogy pár pillanat múlva már akadály nélkül kúszhat be a hajóval Orgánia felé.

Azonban a számításait keresztülhúzta az a hirtelen jövő erő, amely a székéből kirepítve a pilótafülke falához csapta.

Lenharnak sikerült a kezéből előtörő fény erejével átjutni a páncélzaton, és immár szemtől szemben állhatott Corovillal.

A sugárfegyver elhallgatott, ahogy Corovill keze lecsúszott a karról, amely a fegyvert irányította. A másik három tiszt most felpattant fegyvereikkel a kezükben és tüzet nyitottak. Lenhar félreugrott, ahogy a mögötte jövő klónok is, aztán lerohanták a tiszteket és végeztek velük.

Corovill felugrott a földről, bár a háta majd’ szétszakadt a fájdalomtól, amit a fénysugár okozott.

- Lenhar! – Kiáltott feldühödve, és nekiugrott az ifjúnak.

Lenhar már későn rántotta elő a kardját, a férfi leteperte, és a földön birkózva próbáltak egymás fölé kerülni. Végül Lenhar került fölénybe, és a kardját Corovill nyakához téve üvöltött az arcába.

- Add fel! – Corovill felnevetett, aztán kicsit megbökdöste Lenhar oldalát, aki ebből azonnal rájött, hogy mégsem ő az egyetlen, aki fegyvert tart a kezében.

- Csak egy mozdulat, és véged – mondta Corovill.

- Négyszáz katonám van idebenn és a hajód körül – vágott vissza Lenhar. – Csak lőj le, és neked is véged.

37

- Akkor most mi legyen, ifjú herceg?

- Ideadod a fegyvert, amivel áttörhető a pajzsunk, aztán elengedlek.

- Miből gondolod, hogy át lehet vele törni?

- Ne nézz bolondnak! – Kiáltotta Lenhar, és beljebb nyomta a kard élét Corovill nyakán, hogy egy hajszálra volt csak attól, hogy el is vágja. Erre Corovill is erőteljesebben bökte az orgon oldalába a fegyverét.

- Honnan tudjam, nem versz-e át? – Kérdezte. Lenhar sértődötten hajolt közelebb a férfi borotvált arcához.

- Én nem szoktam megszegni a szavam. Dion fia.

38

12.

Minatort mindenki szerette, ő volt a bölcs, s a tudással rendelkező. Korban túlhaladta Ezophiust; ősz haját hátul összefogva hordta, ő volt az egyetlen, aki így viselte, de mindenki hozzászokott már.

A szakálla is egyedi volt a vének közt: mindig rövidre nyírta, ami ugyan tilos volt az orgonoknál öreg-és vénkorban. Ez jelképezte ugyanis az érettségüket, s a bölcsességüket.

Minatort azonban nem érdekelték az előírások, s gyakran vitába is keveredett emiatt Ezophiussal, de a királyon kívül senki sem érdekelt, hogy is néz ki, az orgonoknak csak az számított, hogy bölcs és rendkívüli.

Minator egyszerű mindennapi szerelésében, kopott, foltos ingében és nadrágjában dolgozott valamin éppen, amikor a két klón-őr megérkezett hozzá.

- A király küldött, Mester – mondta az egyik.

- Azt üzeni, gyorsítsd meg a klónozást a háromszorosára –

vette át a szót a másik. Mindketten lehajtott fejjel beszéltek, jobb kezükben aranyhegyű lándzsáikkal, bal kezüket szívükre téve. – Holnapra ezerfős sereget kíván.

Minator kezében megállt a kis üvegcse.

- Hogyan? Talán Ezophiusnak elment az a csöpp esze is?

Hogyan képzeli, hogy lehetséges ez?

- Nem tudjuk, uram – mondták egyszerre. – Mi csak a parancsot adtuk át.

- Hát persze – sóhajtott Minator lemondóan. – Üzenem a királynak, hogy meglátogatom. Még ma.

39

*

- Ezophius! Beszélnünk kell. – Minator bejelentés nélkül léphetett be a palotába és a trónterembe is. Olyan tiszteletnek örvendett Orgániában, mintha csak a királyi család tagja lenne. Ezophius feljebb ült az aranyos trónján, és intett neki.

- Mondd, barátom. Talán már kész is a sereg?

- Nem lesz sereg, Ezophius. Legalábbis holnapra biztosan nem. Nem gyorsíthatom meg a klónozás folyamatát.

- Miért nem? A fiamnak szüksége van egy hatalmas, kitartó seregre. Nem engedhetjük, hogy Dion betegye a lábát Orgániába. Te is tudod. – Minator a király elé sétált, és ellentmondást nem tűrően tekintett szürke szemeibe.

- A gépeink öregek. Több száz évesek. Bármikor tönkre mehetnek, és akkor végleg búcsút mondhatunk a klónkatonáknak. Nem ismerjük a technikát, amellyel új gépeket készíthetnénk. Így is a legtöbbet hozom ki belőlük. Egy géppel maximum száz klónt lehet előállítani egy nap, és csak három géppel rendelkezünk. Egy klón teljes kifejlődéséhez és betanításához pedig legalább egy hónapra van szükség. A fiad ma minden katonát magával vitt, akit csak lehetett…

- Nem érdekel! – Csattant fel hirtelen a király. – Akkor szerezd meg a tudást, amellyel új és modernebb gépeket lehet készíteni! Szerezd meg, nem érdekel hogyan! – Minator szigorú arca most eltűnt, s helyébe döbbenet lépett.

- De az… lehetetlen. Nem tudjuk a pontos helyét őseink rejtekhelyének. Csupán néhány írás maradt fenn…

40

- Tedd, amit jónak látsz, Minator – intette le Ezophius. – De szerezd meg nekem. Bármi áron. Fogytán van az elixírünk is.

Őseink rejtekében kell keresnünk azt is. Egy hetet adok. S

reménykedek abban, hogy ma épségben és győzelemmel tér haza a fiam. Akkor elküldöm veled, és annyi katonát is adok, amennyit kívánsz. Ha ugyan visszatérnek épségben. Ötszáz év telt el az első csata óta. A Föld felszínén az áradás ugyan hozott egy kis nyugalmat, de most Dion újra harcra kész.

Ideje lenne lépnünk. Változást akarok. Olyan változást, amely egész Orgánia számára a legjobb. Amikor küldöm hozzád a fiamat, induljatok útnak. – Mintegy a témát lezárva intett Minatornak, hogy elmehet. Minator nem ellenkezett, nem szólt, csak kisétált a trónteremből.

41

13.

Corovill csapkodott dühében.

- Hogy képzelte ez az ostoba liba?! – Üvöltötte, amikor rájött, hogy Alisha eltűnt a Phobosról, s tudta, ha az apja rájön, mi történt, nagyon nagy bajba kerülhet. Elveheti tőle a parancsnokságot, és többé nem fog benne megbízni. Mi több, gyűlölni fogja érte, ha Alishának bármi baja esik odakinn. És ő is saját magát.

Abba pedig már bele sem mert gondolni, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy Lenhar elvette tőle az egyetlen fegyvert, amellyel bejuthattak volna Orgániába…

Felfegyverkezett, aztán visszaindult a csata helyszínére, és magára hagyva a hajót, lement a még mindig harcoló katonák közé.

- Rohan százados, jelentkezzen! – Süvöltött bele dühösen a sisakba épített rádióba.

- Nem bírunk velük, uram! – Jött kisvártatva egy fáradt, kétségbeesett hang. – Talán jobb lenne visszavonulót fújni…-

Corovill dühe egy percre elpárolgott. Néhány karddal nekirontó klónt kiiktatott, aztán fedezékbe vonult. Ha Rohan így beszél, akkor igen súlyos a helyzet.

- Adja meg a helyzetét százados! Idelenn vagyok!

- De uram…

- A húgom katonaruhában leszökött a hajóról! Azonnal meg kell keresni őt, még mielőtt baja esik! – Döbbent csend következett a másik oldalon.

42

- Zéró, kettő, kilenc, uram – Jött aztán a válasz. Corovill felnézett, és a megadott irányba igyekezett.

*

Az ütközet az emberek számára most sem hozott sikert: az orgonoktól végül ismét súlyos vereséget szenvedtek. Corovill kénytelen volt visszavonulót fújni, és dühöngve vette tudomásul, hogy Alisha nincs a csatatéren, a maradék katonája használhatatlan, az új csodafegyvernek pedig búcsút inthet.

Nem is akart arra gondolni, az apja mit fog szólni mindehhez.

A két Phobos hajó néma csendben, megtörve kúszott fel a Viktóriára.

- Hogy történhetett?! – Dion zihált a hatalmas csapás után, amit a vezérlőszoba kemény belső burkolatára mért. Corovill lehajtott fejjel állt az apja mellett, és azon imádkozott, hogy a dühödt vad, mely most feltörni készült apjában, hamar lecsendesedjék. – Hogy került át észrevétlenül a TE hajódra?!

Hogyan?!

- Az én hibám, apám – mondta halkan a fiú. Szinte égette a feje tetejét a haragos, vérben forgó szempár. – Én engedtem fel a hajómra. De azt nem, hogy elhagyja a számára kijelölt kabint. Lenhar négyszáz klónjával támadott rám, amikor a belső pajzsot próbáltam kiiktatni. Addig fel se tűnt, hogy nincs a hajón. Sajnálom… - Már nem tudta befejezni. A hatalmas ütéstől kibillent az egyensúlyából, és a földre esett.

Meglepetten nézett fel apjára. Már az idejét sem tudja, mikor kapott tőle pofont utoljára.

43

- Sajnálod?! A sajnálat nem elég! A csatát elveszítettük…

Elvesztetted a fegyvert is, ami az egyik hajónkba került!

Amivel bejuthattunk volna!! Már nem toborozhatunk új katonákat a régiek helyett! Ennyi emberrel pedig nem kezdhetünk új harcot! És most a lányom is! – Üvöltötte Dion, aztán, mintha őt is megütötte volna valaki, hátratántorodott.

Corovill felugrott és ijedten kapott utána, de Dion durván elhárította fia kezét. Helyette az egyik mellette álló szék támlájába kapaszkodott, és ugyanazzal a lendülettel bele is ült. Aztán az öklét a szívéhez szorította, s most fájdalmasan bámult maga elé. – Az egyetlen kislányom – motyogta. – A kislányom, akit Aphrodith szült nekem. Akit nem pótolhat senki. Annyira hasonlít rá… Ő maradt csak nekem belőle…

- Megtalálom, apám, ígérem neked.

- Ez a legkevesebb, te semmirekellő – mondta közömbös hanggal, fiára sem nézve. – Hozd vissza őt és a fegyvert is, nem érdekel, hogyan. Tűnj a szemem elől, és nélkülük vissza se gyere.

44

14.

Alishának tetszett a börtöne. Tulajdonképpen nem is börtön volt az, hanem egy gyönyörű szoba. A királyné azonnal pártfogásába vette a lányt, és – bár a király azonnal tömlöcbe akarta vetni őt-egy egész lakosztályt kínált fel a számára.

Rideg kőfalakról hallani sem akart ilyen szépség láttán.

Azokat a tömlöcöket egyébként sem használták már jó ideje.

Ez a szépség most a puha, hatalmas ágyon fekve bámult körbe a szobán, megcsodálva a szebbnél szebb, ragyogó ásványokból faragott bútorokat. A padló pirosas színben játszott, akár a falak, az ágy kovácsolt arany keretes, mely híven tükrözte az orgonok két fő jelképét: a sárkányt és az élet fáját.

Szemben a fésülködő asztal különös, rózsaszínes-narancsos csillogással csalta oda Alisha szemeit.

Fel is állt, hogy kipróbálja az előtte álldogáló kis székecskét, mely szintén ugyanabból az anyagból készült, mint az asztalka. Leült a tükör elé, és az előtte heverő néhány fésű

közül kiválasztott egyet. Sokáig nézegette, mielőtt a haján végigsimította. Az a fésű is furán nézett ki, mint minden a szobában. A színe fehér volt, mintha csontból faragták volna, az a néhány foga pedig girbe-gurba volt. Az egyetlen szépség ebben a fésűben talán a nyele volt, amelynek a végében ott csillogott egy hüvelykuj nyi nagyságú zöldes kő.

- Ez egy különleges fésű. Még az édesanyámtól kaptam. Ő

pedig az ő édesanyjától. A kislányomnak szántam, de azzal nem áldott meg az Úr. – Alisha ijedten kapta a fejét az ajtó felé. A királyné mosolyogva sétált a lány mellé. – Nagyon

45

szerettem volna egy kislányt is, ez a szoba is az övé lett volna

– magyarázta meleg hangon, miközben kivette Alisha kezéből a fésűt, és fésülni kezdte vele a lány haját. Alisha a tükrön keresztül nézte a királyné tevékenységét, barátságos, szeretetteljes arcát. – Volt ugyan egy mostohalányom, akit sajátomként szerettem... De ki tudja – sóhajtotta. – Talán az Úr másnak szánta ezt a szobát. Talán nem is az én véremből való leánynak… - Alisha zavartan köhécselni, aztán fészkelődni kezdett a kis székecskén, mintha egyszerre kényelmetlenné vált volna a csillogó bútordarab.

- Meddig akarnak itt tartani? – Kérdezte közömbösen. Nem szándékozta felfedni a királyné előtt az elmúlt pár órában beléköltöző érzelmeket. Mert ez történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte Orgánia határát, valami megváltozott benne. Már nem akart harcolni, sem ellenszegülni, és ami a legfurcsább, nem akart visszatérni sem, soha többé. A királyné kedvesen Alishára emelte égszínkék, hatalmas szemeit, amitől a lány még inkább zavarba jött. Olyan érzése volt, mintha az asszony belelátna a fejébe.

- Nekem nem áll szándékomban gyermekem. És ezt a fiammal is tudatni fogom. Az orgonoknak nem szokásuk foglyokat ejteni… legalábbis jó ideje nem. Kezeskedem felőle, hogy hamar visszatérhetsz majd az otthonodba. Amint a fiam hazatért, ez lesz a legelső. – Alisha elmosolyodott, de ez a mosoly korántsem volt vidám.

„Otthon? Jól hangzik. De nekem sajnos nincs otthonom” –

gondolta szomorúan. A királyné még nézte egy percig a lány arcát, aztán folytatta a fésülést a különleges fésűvel, amelyen a hatalmas, zöld kő fényleni kezdett.

46

15.

Corovill nehéz szívvel indult útnak a Phobos–1 –en. Tudta, nem sok esélye van arra, hogy élve megtalálja húgát. S ha meg is találja élve, nem biztos, hogy épségben kapja vissza őt.

Az is lehet, hogy az orgonok fogságába esett. Igaz, nekik nem szokásuk foglyokat ejteni, nem úgy, mint az apjának.

Egyébként is: ahhoz, hogy a foglyot átvigyék Orgániába, ki kell, hogy kapcsolják a belső energiamezőt, az pedig kockázatos a számukra.

Illetve van még egy lehetőség: talán megszökött. Talán elege lett abból, hogy folyton azt kellett tennie, amit parancsoltak neki. Corovill ezen a lehetőségen csodálkozott volna a legkevésbé. Hisz Alisha fiatal, gyönyörű, könnyen találhat magának udvarlót, és ahogy őt ismeri, biztosan nem a katonái közül. De akkor kit? Talán a szárazföldi emberek közül ismerkedett meg valakivel, az egyik élelemszerző

akción? Talán az udvarlója elszöktette egy vízi járművön észrevétlenül, amíg ők az orgonokkal harcoltak. Talán Carlos emberei közül valaki. Meglehet. Csak egyetlen dologban volt biztos: meg kell őt találnia, és a fegyvert is vissza kell szereznie, különben az apja örökre száműzi a Viktóriáról, és akkor nemigen lesz hova mennie.

Corovill végigsiklott a hatalmas víztömeg felett, hogy először azon a megmaradt szárazföldön nézzen körül, ahol élelmet szoktak gyűjteni. A Phobos-hajó ugyanolyan simán repült a szárazföld felett is, akár a víz felett, az antigravitációs meghajtásnak hála nem számított, mi van a gépezet alatt.

47

Valószínűleg nem szívesen látják majd az ottaniak, mivel általában kérdések nélkül veszik el az élelmet, de a kockázat most nem számított. Ott volt Carlos, aki történetesen a segítségére lehet.

*

48

- A húgom eltűnt.

- Na és? Talán azt hiszed, én raboltam el? – Corovill odasétált a kifelé leskelődő Carlos mellé az ablakhoz.

- Nem. De reméltem, hogy talán tudsz nekem segíteni.

- Mégis hogyan? Nincs időm ilyenekkel foglalkozni. A szállító hamarosan megérkezik az alkatrészekkel. Még két hét és elhúzok innen.

- Csak az érdekelne, nem láttad-e esetleg valamelyik embereddel behatóbban beszélgetni a lányt, mialatt mi az élelemszerzéseken jártunk. Lehetséges, hogy leszökött a Viktóriáról, és idejött? – Carlos gondolkozott egy darabig, aztán a fejét ingatta.

- Nem láttam semmi ilyesmit. De attól még, hogy ide nem jött, a belvárosba utánatok szökhetett.

- Igaz. Kösz az infót.

Miután Corovill a biztonság kedvéért körbejárta az összes még álló épületet a város szélén, úgy gondolta, itt az ideje, hogy odabenn, a központban is körülnézzen kicsit.

A hajót nem akarta vinni, ezért alaposan körülszaglászott, nincs-e valami régi kocsi, amit elköthetne egy időre.

Úgy tűnt, szerencséje van, egy elhagyatott garázsban volt egy régi furgon, amely még a huszonegyedik században élte fénykorát. Corovill értett ezekhez a régi modellekhez, hiszen ezek között nőtt fel. Átnézte abban reménykedve, hogy még beindul, de a szerencséje eddig tartott. Az autó akkumulátora le volt merülve, az alja szinte teljesen el volt rohadva, és a rozsda is megette. Dühösen belerúgott, és otthagyta. A város belsejében lakók az összes még működő járművet elvitték,

49

így kénytelen-kelletlen vette tudomásul, hogy gyalog kell mennie.

Durva számítása szerint másfél óra alatt érte el a városközpontot, ahol most sokkal nagyobb volt a nyüzsgés és az élet, mint amikor élelemgyűjtésre jöttek. Ezen nem is csodálkozott, sőt, tetszett is az emberek félelem nélküli, felszabadult viselkedése. Húsz éve nem látott ilyen embereket, s most, hogy közéjük jött, kezdte úgy érezni, mintha belé is visszatérne régi énje.

A városközpont állapota nem sokat romlott a nagy áradás után sem. A helyiek cserekereskedelmet folytattak, miután a pénz többé már nem jelentett semmit. Ez volt talán az egyetlen város, ahol még élt a tisztességes kereskedelem, ezért a béke is megmaradhatott.

A piacon nagy volt a tömeg, Corovill itt kezdte a kérdezősködést. A gyanakvó pillantásokat állta, nehogy felismerjék benne az egyik „élelemrablót”. Csak így hívták őket a városiak. Szerencsére volt annyi esze, hogy normális öltözékben hagyja el a hajóját, az ezüstszínű katonaruhában valószínűleg azonnal meglincselték volna.

Ahogy egyre beljebb haladt a rengeteg ember között, egy lányon akadt meg a szeme. Hosszú, vékony selyemből készült világoskék ruhát viselt, melyen elől elég nagy volt a kivágás ahhoz, hogy a férfiszemeket odacsalogassa. A ruhához még egy nagy, bokáig érő selyemköpeny is tartozott, mely elöl a nyakán egy vékony szállal volt összekötve, csuklyás része pedig hátravetve volt a lány haja alatt.

De nem csak a ruha volt szép a lányon, maga a lány is gyönyörű volt. Fekete, hullámzó haja lágyan esett kecses vállaira, hatalmas, szinte nem is emberi világoskék szemeit

50

pedig kíváncsian járatta körbe az üzletelő embereken. A lány nyakában egy csillogó nyakék pihent, talán akvamarin kövekkel kirakva. Corovill habozott egy percig, aztán mégis odasétált hozzá.

- Elnézést, kisasszony – szólította meg. – Nem látta véletlenül ezt a lányt? – Kérdezte, de közben egész máson járt az esze.

Rég nem látott ilyen gyönyörűséget, s idáig azt hitte, senki nem múlhatja már felül az elhunyt feleségét. A lány pár pillanatig nézte a hologram-kapszulából előtörő Alisha képét, aztán vékony, rózsaszínű száját bocsánatkérően elhúzta.

- Sajnálom, nem – csilingelte a férfinak vékony hangján, és a szemébe nézett. Corovill ettől úgy érezte, szíve hevesebben dobog, kemény jellemét teljesen átalakította a lány pillantása.

- Ő a húgom – mondta Corovill. – Elveszítettem, és fogalmam sincs, merre lehet. Meg kell őt találnom. – A lány sajnálkozva nézett a férfira, aztán tekintete kíváncsiságba csapott át.

- Te itt laksz? Még sosem láttalak errefelé. – Corovill zavartan mosolygott.

- Nem… nem itt lakok. Csupán átutazóban vagyok, amíg a húgom elő nem kerül. A hajómmal a szárazföldeket járom, hogy átfésüljek minden lakott területet. Apám szíve meghasadna, ha elveszítené az egyetlen lányát. – Az utolsó mondatra a szépséges lány fájdalmasan nézett maga elé.

- Igen, gondolom. A húgod szerencsés, hogy ilyen az édesapja – mondta, aztán vidáman nézett vissza a férfira. – A nevem Merina. – Corovill meghajolt a lány előtt.

- Corovill vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.

- Van hol aludnod, Corovill? A nevelőanyám biztosan szívesen látna a házunkban. – Corovill meglepetten nézett fel.

51

Ilyen meghívásra igazán nem számított. De nem utasította el.

Hogyan is utasíthatta volna vissza, egy ilyen sosem látott szépség felajánlását? Örömmel mondott igent.

52

16.

Lenhar mélyen elgondolkodott apja szavain, miközben a vendége szobája felé sétált. „- Te vagy az, drága fiam, aki megmentheti Orgániát. Nem kell majd véres verejtékkel küzdened többé, ha megtaláljátok a helyet, ahová őseink a tudást és az elixírt rejtették. Egy nap alatt több ezer fős klón sereget állíthatunk elő, és az ellen Dion maroknyi csapatának semmi esélye nem lehet. Már most is meg vannak fogyatkozva, ha igaz, amit állítasz. És miért is ne lenne igaz?

Hisz te vagy a legbecsületesebb orgon egész királyságomban, és lám, a Mindenható megadta nekem, hogy pont te, a fiam legyél az. És ki tudja… talán még többet is találtok ott. Téged bízlak meg, hogy útra kelj Minatorral, és megtaláld azt a helyet.

- De mi lesz, ha közben az emberek ismét támadni fognak?

Gemin nem tudja egyedül elvezetni a sereget.

- Nem fognak támadni, erről te magad gondoskodtál. Amíg a lány itt van, Dion nem fog az orgonokkal foglalkozni. Biztos vagyok benne, hogy azóta már keresi őt, és abban is, hogy nem itt fogja keresni. „

Lenhar feltette a fekete csuklyát a fejére, mielőtt belépett a szobába. A lány az ablaknál állt, és a kilátásban gyönyörködött éppen.

- Az egész palotából innen a legszebb Orgánia, azt hiszem. –

Alisha hátra fordult, az ismerős hang irányába, aztán visszatekintett a kristályvárosra.

- Valóban gyönyörű – értett egyet.

53

- Igen, az – suttogta Lenhar, de ő egész másra gondolt, mint a lány. Aztán zavartan megköszörülte a torkát, és közömbös hangon folytatta tovább. – Beszéltem anyámmal. Elengedlek, de csak egy feltétellel. – A lány kíváncsian nézett ismét hátra, a fekete csuklyára.

- Mi lenne az?

- Két napot kérek. Ha addig itt maradsz, és nem csinálsz bajt, elengedlek

- Két nap? Hát, – sóhajtott – azt még ki lehet bírni valahogy.

Rendben – egyezett bele. Lenhar elmosolyodott a csuklyája alatt. – De miért két nap? – Kérdezte hirtelen Alisha.

- Mert küldetésre kell mennem, és addig biztosnak kell lennem abban, hogy az apád nem kezdeményez újabb háborút. Dion és Aprodith lánya.

- Ó, szóval tudod, ki vagyok? Miből jöttél rá?

- Nem volt nehéz. Hasonlítasz a bátyádra. – Alisha most zavartan nézett vissza a városra.

- Miért ne kezdeményezne? Mert engem keres? Nem hinném, hogy miattam feladná a harcot Orgániával.

- Én pedig biztos vagyok benne. – Alisha most otthagyta az ablakot, és odasétált Lenhar elé.

- Milyen küldetésre indulsz? – Lenhar zavarba jött ettől a közelségtől. Alisha a tekintetét kereste a csuklya alatt.

- Azt… nem árulhatom el. Egy helyet keresünk, amelytől reményt várunk. Többet nem mondhatok. – Válaszolta.

Alisha gondolkodott egy darabig, aztán lassan leemelte a csuklyát a férfi fejéről, és ellentmondást nem tűrően nézett a hatalmas szemekbe.

54

- Akkor változtassunk az egyezségen, ifjú herceg. Csak azzal a feltétellel nem szököm meg, és árulom el, hogy képes voltam átjutni az energiamezőtökön, ha én is veletek mehetek.

- Lehetetlen – fordult el Lenhar. – Az út túl veszélyes, és nekem épségben kell visszaadnom téged az apádnak.

- Tudok harcolni. Nem kell engem félteni.

- Igazán? Hát a csatában nem épp ezt láttam. – A lány erre dühösen sétált vissza az ablakhoz.

- Az más volt – mondta durcásan. – Túl nagy volt a kavarodás. De ha magaddal viszel, bebizonyítom, hogy talpraesett is tudok lenni. A karddal is tudok bánni. Sokat gyakoroltam… titokban a Viktórián, az ükapám kardjával.

- Ha kalandra vágysz, ám legyen – sóhajtott Lenhar. – De ha bármi bajod esik, nem vállalok felelősséget érted.

55

17.

Minator idegesen járkált fel-alá a házában Lenhar előtt. – Az apád teljesen megbolondult. Azt hiszi, csak úgy oda sétálunk és elvesszük, ami minket illet. Azt a helyet sárkányok őrzik.

Épeszű orgon oda be nem teszi a lábát. Nem is beszélve a többi veszélyről…

- Azt mondod, tudod, hol kell keresni az orgonok hagyatékát? – Minator egy pillanatra megállt, és a meglepett ifjúra nézett.

- Mondjuk.

- És erről miért nem szóltál előbb?

- Kérlek, ne vonj felelősségre. Mint mondtam, azt a helyet sárkányok őrzik.

- A sárkányok… csak legendák. Nem léteznek…

- Dehogynem, fiam. Nagyon is léteznek, hidd el. Ne vond kétségbe őseink jelképét. Tisztelték és félték a sárkányokat, de harcoltak is velük, ha kellett. Mit gondolsz, az életet meghosszabbító elixír honnan származik? Az élet fájáról, amely sárkányok vérén nevelkedett. Csak az azon termő

gyümölcs leve képes annyi életerőt adni, hogy több száz évig eléljünk. De meséltem már neked erről nagyon sokat.

- Annak a fának is ott kell lennie, nem igaz?

- Ott van már a kezdetektől, és ott lesz, amíg véget nem ér a világ, vagy a sárkányok léte. Eleget teszek apád kérésének, mert ő a király, és a király akarata szent, bármily őrült legyen

56

is az. De ha nem térünk vissza, az ő lelkén fog száradni a halálom, s a tiéd is.

- Egyetlen kérésem lenne csak, Mester – állt fel Lenhar a támlátlan akvamarin székről.

- Mi lenne az?

- A lányt is vigyük magunkkal. – Mintegy végszóra, Alisha besétált a nyitott ajtón Minator házába, és meghajolt előtte.

- Köszöntelek, Mester – mondta alázatosan. – Remélem, nem okozok kellemetlenséget ittlétemmel. - Minator döbbenten bámult az orgon-egyenruhába öltözött lányra.

- Na de…

- Kérlek, Mester. Segítségünkre lehet. – Minator szigorú nemet intett.

- Nem sodorhatjuk még őt is veszélybe.

- Tud bánni a karddal.

- Az kevés. Ide kemény harcosok kellenek. Nem tudhatjuk, mi vár ott ránk. Utoljára három évezreddel ezelőtt járt ott orgon.

- Éppen ezért nem biztos, hogy még élnek azok a sárkányok –

vitatkozott Lenhar. - Nem bízhatunk benne, ő ember. S

ráadásul legfőbb ellenségeink közé tartozik. Ne feledd, hogy a hajó, amin most az emberek laknak, valaha a miénk volt.

- A Viktória? - kérdezte a lány meglepve.

- Pontosan. Az a hajó az orgonok tulajdona. Azzal érkeztek a Földre több ezer éve. De apád elvette tőlünk, ahogy el akarja Orgániát is.

57

- Nekem nem kell Orgánia – mondta a lány. – Nem okozok bajt, megígérem. Becsületszavamat adom. – Minator megenyhült, látva a lány elszántságát, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért végül beleegyezett a kérésbe. Érzett valamit a lányban, amit eddig még egyetlen emberben, de még orgonban sem. Azt még nem tudta megmagyarázni, hogy mit, csak azt tudta, hogy van benne valami, ami különlegessé teszi őt.

58

18.

Minator, Lenhar és a katonaruhába bújtatott Alisha ötven klónkatona kíséretében indult útnak, hogy Ezophius parancsára megszerezzék a tudást, s az orgonok hagyatékát.

Az a hely túl volt Orgánián, de a Föld üreges rétegében kellett keresni. Minator egy régi térképpel a kezében vezette a többieket, s reménykedett benne, hogy azóta a réteg mozgása nem alakította át teljesen az oda vezető utat.

Több kilométer megtétele után jutottak el ahhoz a sűrű, sötét erdőhöz, amely már nem tartozott Orgániához. Az orgonok évezredek óta tudták, hogy a Föld üreges rétegében nem ők az egyetlen élőlények. Bizony az ősállatok már régebben tudomást szereztek erről a helyről, mint az orgonok. Orgánia csupán egy kis szelete annak a rejtett világnak, amely a belső

energiamezőkön kívül létezik. Az Orgániát körülvevő

energiapajzs nem csupán az emberek ellen nyújtott biztos védelmet, hanem az itt élő misztikus lények ellen is. Nekik is volt egy saját, megszokott életritmusuk, megtanultak egymás mellett élni, de az idegeneket –mint általában mindenki-ők sem látták szívesen.

Sok ezer éve az orgonok ősei, akik először tették a lábukat e helyre, még harcoltak velük, s ők találták ki az energiapajzs Orgánia köré vonását is, hogy békében és elszigetelve élhessenek tőlük.

- Meglepő, hogy könnyűszerrel átkelsz az energián, amelyen csak az orgonok sejtjei képesek áthatolni – mondta Minator, miután észrevette, hogy a lány csatlakozott hozzá.

- Én sem tudok rá magyarázatot adni – sóhajtott Alisha. – Bár tudnék… – mondta merengve, aztán lopva hátra pillantott az

59

ötven szőke, hosszú hajú, egyforma arccal és ruhával rendelkező klónkatona mögé.

- Észrevettem, hogy az ifjú herceg igyekszik a kedvedre tenni.

– Alisha erre zavartan kapta vissza a fejét.

- Annyira azért nem barátságos velem – dadogta. – Erre az útra is csak azért hozott el, mert nem hagytam más lehetőséget neki.

- Nem kell magyarázkodni – mosolyodott el Minator. – Egy ilyen szépségnek, mint te vagy, nem lehet könnyű nemet mondani. Ne pironkodj, lányom. Én ugyan már öreg vagyok, de azért még nem nőtt hályog a szememre. – A beszélgetés azonnal kínos hallgatásba torkollott, amint Lenhar megjelent mellettük. A Mester egy kacsintással jelezte a lánynak, hogy köztük marad az előbbi. Kezdte megkedvelni Alishát, az első

benyomás, s annak ellenére, hogy ember.

- Elértük az erdőt – mondta komoran az ifjú. – Most már a klónok felét előre kellene engednünk. Így ha meglepetés ér minket, ők lesznek a védelmünk. A többi katona hátul marad, mi pedig köztük megyünk tovább.

- Helyes – bólintott Minator. Lenhar kiadta a parancsot, s az imént elhangzott felállásba rendeződtek, aztán beléptek az erdő sötétjébe.

*

A klónkatonák kardjukat kivonva figyeltek minden furcsa zajt és suhanó árnyékot a félhomályban. Ide a belső nap fénye nem nagyon tudott behatolni a hatalmas fák sűrű

60

lombkoronája miatt. Aljnövényzet szinte semmi nem volt, ezen a talajon a kisebb növények már nem juthattak fényhez, s itt, a Föld belsejében is, ugyanúgy, mint a felszínen, a növények egyik legfontosabb tápláléka ez volt.

A talaj szinte mocsárszerű volt, nehezen lehetett benne lépkedni, de Alisha nem panaszkodott. Ő akart kalandot, hát megkapta. Még mindig jobbnak találta ezt a helyzetet itt, mint a Viktórián azt tenni, amit az apja parancsol. Csak a bátyja jutott az eszébe néha, hisz tudta, Corovill szereti őt, és biztosan keresi már. És ha nem találja meg, az apja talán meghurcolja őt, és ezt nem akarta. Elhatározta hát, hogy miután visszatérnek Orgániába –bármennyire is maradni szeretne-, visszatér a régi életébe.

Hirtelen zaj szakította félbe Alisha gondolatait. Valami történt elől, az egyik klónkatonával. Szerette volna közelebbről is megnézni, de Lenhar visszatartotta.

- Maradj itt – mondta, és előre szaladt.

- De… - Minator leintette a lányt.

- Ne hívd ki magad ellen a sorsot, ha nem muszáj. – Alisha engedelmesen bólintott. Lenhar ekkor megálljt parancsolt mindenkinek, Alishát és Minatort „klóngyűrű” vette körül, Lenhar pedig a katona segítségére sietett másodmagával.

A lány kikukkantott két klón között, s ekkor látta, mi is történt. A klónkatona derékig belesüllyedt a talajba, két kezét az ég felé nyújtotta, hogy Lenhar és egy másik klón meg tudja tartani. Hiába próbálták azonban kifelé húzni a talajból, a katona egyre csak lefelé süllyedt. Még két katona sietett oda, s most már négyen húzták a szerencsétlenül járt klónt.

61

- Ez egy mocsárlyuk – állapította meg Minator. – Egy orgon széles csupán, de az ereje hatalmas. Amit egyszer elkap, kegyetlenül magába szippantja. – Alisha aggódva pillantott Lenharra, és a másik három katonára. Az ő erejük sem volt elég, hogy megmentsék a süllyedő orgont. Minden küzdelem dacára hamarosan eltűnt a szemük elől. Lenhar csalódottan vezényelte arrébb a katonáit, nehogy ők is ugyanígy járjanak.

- Még el sem indultunk, máris veszteség ért – mondta aztán Minatornak útjuk folytatása közben.

- Sajnos a veszélyekkel számolnunk kell. Néhány írás fennmaradt ezekről, de sajnos semmiben nem lehetünk biztosak.

- Éppen ez aggaszt, hogy nem tudjuk, mi várhat még ránk –

felelte Lenhar komoran.

A következő néhány óra csendben telt, mindenki azt várta, mikor jutnak ki az erdőből végre. A száz méteres fák lombjai közül lehallatszó félelmetes zajok nyugtalanná tették őket, az út kiszámíthatatlan volt, s Lenhar nem szerette a kiszámíthatatlan dolgokat. Százszor inkább elviselt volna még ezer csatát az emberekkel, mint ilyen ismeretlen körülmények között kergetni egy legendát, amely talán nem is igaz.

62

19.

Corovill kényelembe helyezte magát a neki szánt szobában.

Most érezte csak, milyen fáradt is valójában, s rendkívül jól esett neki a pihenés. Halk kopogtatás jelezte, hogy valaki be kíván lépni. Corovill felült az ágyon, és megköszörülte a torkát.

- Igen. – A régi faajtó megnyikordult, és egy ismerős arc nézett be rajta.

- Nem zavarok? – Csilingelte az ismerős arc.

- Ne bolondozz. Gyere csak be. – A lány belépett, most egy másik ruhában, amely kopott volt és foltos, kezében egy nagy ezüsttálcával. Illatos leves gőzölgött rajta egy tányérban, mellette egy másikon sült hús körettel. Corovill döbbent arccal nézte a finomságot.

- Honnan való a hús? – Kérdezte, hisz úgy tudta, régen nem esznek már sehol húst, és egy élelemszerző akción sem találtak még senkinél. Igaz, ebben a házban egyszer sem jártak, valahogy mindig elkerülték, és leginkább a kijjebb lakókat fosztogatták, amely közelebb esett a hajójukhoz.

Merina felkuncogott.

- Sikerült megmentenünk néhányat a járványoktól. De ez titok. – Corovill úgy esett neki az ételnek, mintha sosem evett volna. Merina mosolyogva nézte a férfit, aztán elvette az üres tálcát. – Most pihenj. Biztosan hosszú út áll még előtted. –

Másnap kora hajnalban Corovill elköszönt a lánytól.

- Hogyan hálálhatnám meg, amit értem tettél? – Kérdezte.

Merina habozott, mielőtt válaszolt volna.

63

- Vigyél magaddal – súgta a fülébe. – Nem szeretek itt élni.

Én… nem ide tartozom. Érzem. – Corovillt meglepte ez a válasz.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom – rázta meg dús, fekete hullámait a lány, aztán könyörgő pillantásokat vetett Corovillra gyönyörű szemeivel.

– Nem leszek terhedre, ígérem. – A férfi összezavarodott, hirtelen de ja vu érzése támadt, hisz húga is ugyanilyen szépen kérlelte, mielőtt elveszítette.

- De… a szüleid aggódni fognak érted. Hagy beszéljek legalább velük.

-Nem!! – vágta rá a lány hirtelen. – Ők… nem a szüleim. Tíz éves koromban vettek magukhoz. A mostohaanyám úgy bánik velem, mint… valami szolgálóval. Tegnap az a ruha is csak azért lehetett rajtam, mert ajándékba kaptam egy asszonytól. Titkon hordom, amikor ő nem látja, különben már biztosan elcserélte volna élelemre vagy vízre. Pedig nekünk abból van bőven, mert a mostohaapám folyton lop.

Igazából az állatokat is lopta, egy másik embertől. Azt mondja azért, hogy ha a fosztogatók őt is megtámadják, maradjon elég élelmünk a rejtekhelyen. És ő… folyton fogdos. Az utóbbi néhány hónapban komolyan elkezdtem félni tőle. – Corovill ezt hallva megértette a lány menni akarását. Nem kellett tovább kérlelni, magával vitte Merinát a hajóra.

*

64

A következő állomás a Kettes Gyűjtő volt. A Phobos–1

sebesen szelte a víz felett a levegőt. Merina Corovill mellé ült, miután ismét a szép, kék selyemruhába öltözött, s kíváncsian nézett körbe.

- Milyen sok gomb van itt. Hogyan tudsz eligazodni rajtuk?

- Nem olyan bonyolult – felelte a férfi.

- Hová megyünk?

- Afrika déli részére. Oda, ahová még nem ért el az ár –

mondta az előtte villogó képernyőt figyelve, aztán a lányra nézett. – Mi történt az igazi szüleiddel? – Merina sóhajtva vonta meg a vállát.

- Fogalmam sincs, talán elvitte őket is a víz. Sajnos nem emlékszem. A mostoha szüleim a tengerparton találtak rám a homokban, ájultan. Az egyetlen, ami velem maradt a múltamból, ez a nyakék – mondta, és a világoskék, csillogó kövekre tette hosszú, finom ujjait. Corovill követte a lány lágy mozdulatait, és egy pillanatra megpihent a tekintete a lány félig meztelenül hagyott mellein. Aztán zavartan köhintett egyet, és inkább visszafordult a képernyő felé.

Merina észrevette ezt, de nem bánta. Tetszett neki a férfi, és az is, hogy ilyen jó modorú annak ellenére, milyen gazemberekkel volt körülvéve mostanában. – Na és te, hol laksz? Itt a hajón?

- Mondjuk. Valaha Észak-Amerika volt az otthonom, de az rég volt – felelte röviden a férfi. Nem akart beszélni a múltjáról, arról pedig végképp nem, hogy ki is az apja.

Merina érezte ezt, ezért nem is feszegette tovább a témát.

65

20.

Ezophius elgondolkodva sétált fel-alá a trónterem aranyborítású padlóján. A fia és Minator távol vannak, Dion pedig majd megőrül a kíntól lánya eltűnése miatt. A lány fontos tényező lett ebben a háborúban, s talán felhasználhatná ezt a kínálkozó lehetőséget Dion ellen.

Ezophius megtorpant, és a klón őröket szólította.

- Menjetek el a falon túli lakba, s keressétek meg Renan egykori harcostársát, Nimurát. Mondjátok neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele. Veletek jöj ön vissza. Az ügy halaszthatatlan. – A két klón őr mély hajladozások közepette tüstént útnak indult.

Ezophius visszasétált az emelvényre, hogy helyet foglaljon trónszékében. Éppen csak leült, a hatalmas, sárkányfejjel díszített ajtó kinyílt, és egy asszony lépett be rajta. Ezophius elmosolyodott a díszes ruhába öltözött gyönyörűség láttán.

- Gyere, kedvesem – mondta neki. – Mondd, mi bánt? –

Kérdezte, mert észrevette Elézia bánatos tekintetét. Nem szerette őt szomorúnak látni. Ő volt az egyetlen, akiért mindent megtett volna, hogy ne lássa szomorúnak. Elézia felsétált férjéhez és megfogta a kezét.

- Túl sokat rágódsz a jövőn, Ezophius – mondta kedvesen a királyné. – Talán nem kellene ennyit foglalkoznod az emberekkel.

- Nem én vagyok az, aki rájuk támad folyton – morogta kedvetlenül Ezophius. – Te is tudod, kedvesem, hogy ők kezdték a háborút. De remélhetőleg mi fejezzük majd be.

66

- Nem mindegyik gonosz.

- Ez bizonyára így is van – bólintott. – Csupán egyetlen ember halálát kívánom - hazudta. - Azé az emberét, aki minden baj okozója. – Elézia felsóhajtott.

- Sosem gondoltál még arra, hogy tárgyalj velük? Talán azzal az emberrel is meg lehetne egyezni valahogy.

- Ilyet ne is kívánj. Te is jól tudod, hogy velejéig romlott. De amíg a lánya nálunk van, remélhetőleg nincs mitől tartanunk.

– A királyné most elengedte férje kezét.

- Tulajdonképpen ez az, amiért jöttem. A lány Minatorral és a fiunkkal együtt elment. – Ezophiuson az idegesség hulláma söpört végig.

- Hogyan?! Ki adott erre engedélyt?

- Én, Ezophius – felelte félve a királyné.

- De… miért? Miért hagytad elmenni?

- Mert tudom, hogy a fiam mellett biztonságban van. És mert Lenhar megkért rá.

- Megkért? – Lepődött meg Ezophius. Elézia arcán sajnálkozó mosoly jelent meg.

- Talán nem érted meg, de én nagyon is. Láttam mindkettőjük arcát, amikor a másik szóba került. Éreztem bennük azt, amit egykor én éreztem… - A király zavart idegességgel állt fel, és nehézkes járással sétált le az emelvényről.

- Nem értem, valóban. És nem is akarom. Kérlek, kedvesem, most távozz. Egyedül akarok maradni. – Elézia bólintott, és elhagyta a tróntermet. Amiért jött, véghezvitte. Talán ezzel megenyhül a király szíve: ebben reménykedett.

67

Tudta azonban azt is, hogy visszafelé is elsülhet a terv, ám erre nem akart gondolni. Bízott abban, hogy a szeretet képes legyőzni minden gonoszságot. Bízott a két fiatalban, de legfőképp Alishában. Érezte, hogy különleges lány, s ezt a fésűbe ágyazott zöld kő is jelezte. Az a kő csak akkor ragyog fel, ha reményt érez abban, akit fésülnek vele. Reményt a boldogságra.

68

21.

Alisha igyekezett kettesben maradni Lenharral, s ez egy idő

után sikerült is neki, hát kihasználta az alkalmat, hogy beszélgessen vele egy kicsit.

- Tudnod kell, hogy én nem úgy gondolkozom, ahogy az apám – kezdte. – Nekem nem áll szándékomban meghódítani Orgániát, csupán biztos életet szeretnék. És szabadságot.

- Ez érthető – bólintott Lenhar. – Minden épelméjű civilizált lény ezt szeretné. Ahogy mi is. A háborút az emberek kezdték, ezzel ugye tisztában vagy?

- Igen.

- Mi a békességre törekszünk, de van, hogy csak harccal juthatunk el a béke korszakáig. Bár az őseink tudása elveszett, attól még az intelligenciánk megmaradt. Apád sajnos barbár módon akarja elvenni azt, ami nem az övé.

- Mert fél. Attól fél, hogy nekünk nem lesz majd hová menni, ha a víz az egész bolygót elmossa – mondta Alisha. Bár mélyen teljesen egyetértett az ifjúval, ösztönösen védte apját annak ellenére, hogy tudta, nem igaz az állítása. Hisz Dion célja egy: Orgániát megszerezni, és uralma alá hajtani. A gyerekei csupán eszközök ebben. Legfőképp Corovill.

- Meglehet – hagyta rá Lenhar.

- Tudod, a bátyám sokat beszélt rólad egy-egy csata után.

- Igazán?

- De nem olyan értelemben, ahogy te gondolod. Nem mond rólad rosszakat. Azt hiszem, inkább tisztel téged, mint gyűlöl.

69

– Lenhar meglepetten nézett a lányra. Szeretett volna mondani erre valamit, de már nem tehette meg. A fák lombjai közül jövő zajok miatt, amelyek egyre hangosabbak és zavaróbbak lettek. Órák óta járták az erdőt, és hozzászoktak már a fura zajokhoz, de ez mindent felülmúlt. Erre nem lehetett nem odafigyelni. Az ifjú megállította a katonákat, és felfelé mutatott jelezve, hogy valami nincs rendben odafönt.

- Mi lehet ez? – Kérdezte Minator szintén felfelé bámulva.

- Azt hittem, erre is tudni fogod a választ, Mester. Ha te sem tudod, én honnan tudjam?

- Talán, ha látnám… – Még ki sem mondta, máris teljesült Minator kívánsága. Hirtelen, a lombok közül apró, fekete pontok kezdtek lefelé esni, s zuhanásukkal a méretük is egyre nőtt. Csak az utolsó pillanatban lehetett kivenni, mik is azok.

Minator azonnal rájött, milyen lények vették másodpercek alatt körül őket. – Lélekrablók! – kiáltotta, aztán meg sem várva Lenhar reakcióját, előrántotta kardját, és azonnal szabdalni kezdte őket. A többiek habozás nélkül ugyanezt tették, ahogy Alisha is. A körülbelül harminc centi nagyságú, macskaszemű, vámpírfogú fekete, szőrös kis lények aránytalanul nagy golyóformájú feje sorban hullott a mocsaras talajra. Ám hirtelen olyan sokan jelentek meg a semmiből, hogy hamarosan többszörösét tették ki az ellenük harcoló klónoknak.

- Nem bírunk el velük! – Ordította az egyik klón. Lenhar nem várt tovább, a kezéből előtört a fénysugár, és körbe forogva lökte távol őket magától.

- Mindenki mellém! – Adta ki az utasítást, de a helyzet kezelhetetlenné vált. Hiába akart mindenkin segíteni, néhány katonán nem tudott. A lélekrablók kegyetlenül rájuk

70

ugrottak, egyszerre többen is egy orgonra, és lila fényt árasztva macskaszemükből elvették az életerőt tőlük.

Az áldozatul esett klónokat aztán megragadták hegyes karmaikkal, és szempillantás alatt eltűntek velük hatalmasat ugorva a fák lombjai közé. – Nem!! – Kiáltotta Lenhar idegesen, és egyre hevesebben lökdöste a fénysugárral a még lent maradó lényeket.

Alisha olyan veszélyben érezte magát, mint még soha. A félelem és a düh, amit a lélekrablók miatt érzett átjárta teste egészét, és egy ismeretlen erővel töltötte fel. A kardját egyre lassabban mozgatta, úgy érezte, mintha belül történne vele valami, mintha átváltozna egészen.

A következő percben néhány lélekrabló kihasználta Alisha lassúságát, és azonnal nekirontottak. A lány hanyatt vágódott a mocsaras talajon, és szinte önkívületi állapotba esett. Már azt sem érezte, hogy a lények a lelkét szipolyozzák, és azt sem hallotta, hogy Lenhar a nevét kiáltja, s igyekszik megszabadítani őt a hívatlan vendégektől.

Az erő a gyomrában összpontosult, s kúszott felfelé a torkán keresztül egészen a szájáig, majd előtört.

A lélekrabló lények füstölögve potyogtak le a lányról, szó szerint szénné égve. Alisha szemei kipattantak, felugrott a mocsaras talajról, és egészen előrehajolva hagyta, hogy az erő

a többi lényt is megsüsse. A lélekrablók hangos visítása jelezte, hogy félnek a lánytól, s jobbnak látták, ha inkább visszamenekülnek a száz méteres fák lombjai közé.

*

71

Alisha csak néhány pillanatig látta Lenhar döbbent arcát, aztán sötétség vette körül. A földre zuhant, és elájult. Lenhar azonnal odarohant hozzá, és a karját rázogatta.

- Alisha! – Minator öregsége ellenére futva ért melléjük.

- Elh… képesztő… – lihegte, aztán ő is térdre borult Lenhar mellé és a lány kormos arcát nézte. – Hát ezt éreztem én –

mondta aztán. – Ezt éreztem a lányban.

- Micsodát? Mi volt ez az egész? – Kérdezte Lenhar értetlenül.

Minator most egészen megkönnyebbülve, derült arccal nézett az ifjúra.

- Fogalmad sincs, igaz? Hát elárulom, fiam. Ez a lány egy kincs. A legnagyobb kincs, amivel életemben találkoztam. Ő

egy sárkányvérű lány. Isteni adomány.

72

22.

Corovill letette a hajót, és meghagyta a lánynak, hogy maradjon ott, amíg visszaér. Merina eleget tett a kérésnek, és türelmesen várt. Néhány óra múlva Corovill ismét megjelent, ám csalódottan.

- Sajnálom – mondta a lány. – Talán a következő helyen megtalálod őt.

- Azt nem hiszem – ingatta a fejét a férfi.

- Miért?

- Mert nincs több hely – mondta, és újra felszállt a hajóval.

- Akkor hol lehet, ha egyik szárazföldön sincs? – Kérdezte a lány óvatosan. Tudta, hogy a férfi titkol valamit előle, de nem volt joga számon kérni tőle, hisz alig ismerték egymást.

- Van egy tippem, csak azt nem tudom még, hogyan történhetett.

- Ha nem akarod, nem kérdezősködöm. Befogom a szám, és nem ütöm az orrom a dolgodba. – Corovill most érezte először, hogy igazságtalan a lánnyal. Legszívesebben mindent elmondott volna neki, de attól félt, ezzel elijesztené.

Ám néhány dolgot el kellett árulnia neki, hisz úgyis megtudja majd, ha odaérnek.

- Az orgonok fogságába eshetett – mondta aztán. Merina értetlenül bámult rá.

- Orgonok? Azok kicsodák?

- Ők a Föld üreges rétegében lakó civilizáció.

73

- Sosem hallottam még róluk – mondta a lány.

- Valószínűleg megfeledkeztek már róluk a felszínen lakó emberek. Én viszont közelről ismerem őket. Lejárataikat energiapajzsok védik, éppen ezért fogalmam sincs, hogyan fogok bejutni oda. – A lány hatalmas, világoskék szemeit kérlelőn emelte a férfira.

- Szeretnék veled lemenni oda. Nem akarok megint egyedül maradni a hajón. – Corovill zavartan elmosolyodott.

- Persze, hogy velem jöhetsz.

*

Corovill a legközelebbi lejárathoz irányította a Phobos–1 –et, a déli lejárathoz. Láthatóan az orgonok a csata óta átalakították a lejáratot. A hatalmas barlang előtt, amely a belső energiamezőhöz vezetett egy óriási vízfüggöny takarta el a bejáratot. A további olvadás veszélyét így hárították el, és még meg is téveszthette az erre járókat, hiszen nem tudhatták, mi van mögötte.

Corovill viszont nagyon is tudta, és örömmel nyugtázta, hogy a külső pajzsot nem generálták újra ittlétük óta, így a vízfüggöny mögé zavartalanul be lehetett siklani a Phobossal.

Nagyobb sebességre kapcsolt, hogy a több kilométeres távolságot hamarabb megtegyék, s hamarosan meg is pillanthatták a belső energiapajzsot, amely kékes ragyogással pulzált előttük.

Corovill megpróbálkozott a sugárfegyverrel, de hiába.

Sejtette, hogy a kristályt tartalmazó betét nélkül a fegyver

74

erejével nem fog sokra menni, sőt, valószínűleg még a három Phobos hajó együttes ereje is kevés lett volna ide.

Felfegyverkezett, aztán kiléptek mindketten a hajóból.

Merina ámuldozva állt meg a hatalmas, kék ragyogás előtt.

- Hihetetlenül szép – mondta, aztán kinyújtotta a kezét, hogy megérintse.

- Ne érj hozzá! – Szólt rá a férfi. – Nem tudhatjuk, mire képes.

– De Merina nem hallgatott rá. Egy belső kényszer arra ösztönözte, hogy megérintse, és még mielőtt a férfi elránthatta volna onnan, hozzáért.

Corovill meglepetten bámulta a lány félig eltűnő kézfejét.

- Bizsergető – suttogta a lány elbűvölve, aztán még mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, átlépett a mezőn. Odaát egész más világ várta, minden szépséges volt és meseszerű.

Két nagy hegy magasodott előtte, a messzeségben pedig gyönyörű zöld mezők, és valami falszerű a távolban.

Csak a kiáltásra nézett vissza az energiamezőre. Visszalépett Corovillhoz a másik oldalra.

- Ezt hogy csináltad? – Kérdezte a férfi elképedve. – Utánad akartam menni, de nekem nem sikerült. Megrázott.

- Nem tudom – vonta meg a vállát a lány. – De ha te nem tudsz átjönni, hogyan akarod megkeresni a húgodat?

- Valamit ki kell találnunk. Muszáj átjutnom valahogy –

morogta Corovill. – Lehetséges, hogy Alisha is így került át?

- Meglehet. Talán a nőknek át lehet menni. Ki tudja. –

Corovill elgondolkozva bólogatott, aztán az eszébe ötlött valami.

75

- És mi lenne, ha becsapnánk a mezőt? – Merina először nem értette, mire céloz ezzel Corovill, aki hirtelen átölelte a lányt és szorosan hozzásimult. Merina szíve hevesebben kezdett dobogni, női hiúsága megkívánta volna, hogy felháborodva ellökje magától a férfit, de nem tette meg. Corovill szintén elgyengült a közelségtől, de megpróbálta tartani magát. –

Takarj be a köpenyeddel – súgta a lány arcába, mely most alig egy centire volt az övétől -, aztán lépj át ismét. – Csak egy pillanaton múlt, hogy a férfi nem tapasztotta rá a lány ajkaira az övét, de minden erejével önmegtartóztatást gyakorolt.

Merina hirtelen eltakarta őt kék köpenyével, és együtt léptek oldalra egy nagyot.

*

Sosem hitte volna, hogy erre valaha is sor kerülhet még.

Sikerült átjutnia arra a helyre, ahová az apja mindennél jobban vágyott: Orgániába. Megkönnyebbülten nevetett fel, és nézett körbe.

- Sikerült! Ezt nem hiszem el! És ilyen könnyen!

- Most már megkereshetjük a húgodat – mondta büszkén a lány. Örült, hogy segíthetett a férfin, és vonzotta is ez a különös, ismeretlen világ. Corovill jó kedve azonban hamar elapadt.

- Csak az a baj, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Nem hiszem, hogy szívélyes lenne a fogadtatás, ha megtudnák, hogy itt vagyunk.

76

- Miért? Talán az orgonok gonoszak? – Corovill szégyenében elfordult a kristályváros felé.

- Nem. Csupán félnek az emberektől.

77

23.

Alisha sokára tért magához. Fájt a feje, és kapart a torka.

Minator ősz szakálla volt az első, amit megpillantott, aztán sorban minden mást is.

- Ez igazán… tüzes élmény volt – ült fel mosolyogva. Lenhar felsegítette a földről.

- Tudsz járni?

- Persze – bólintott a lány, és tett is egy próbát, több-kevesebb sikerrel.

- Egy kis ideig még biztosan szédülni fogsz – mondta Minator. – Tovább kell mennünk, mielőtt ismét visszajönnek.

- Miért csináltam ezt? – Kérdezte Alisha zavartan. Minator gondolkozott egy percig, hogyan is magyarázza el a legegyszerűbb módon a lány jelentőségét.

- Te különleges ember vagy – mondta aztán. – Egy sárkányvérű lány.

- Sárkányvérű? – Visszhangozta Alisha.

- Képes vagy átalakítani a sejtjeidet, ahogy az orgonok, és átjutni az energiapajzson. A düh és a félelem tüzet szít benned. Ez mind annak a jele, hogy ősi szent állataink, a sárkányok véréből táplálkoztál egykor.

- Az lehetetlen – ingatta a fejét a lány. – Arról biztosan tudnék. A sárkányok egyébként is csak legendák.

- Ne légy kishitű, lányom. Sok minden van még, amelyről azt hiszed, csak legenda, s mégis létezik.

78

- Dion és a családja kapott régen az életet meghosszabbító elixírből – mondta Lenhar. – Talán attól van ez a képessége.

- Nem, nem attól – intette le a Mester. – Ez egész más. De most menjünk, hosszú még az út.

*

- Hány katona maradt?

- Harminc. Azok az aljas lények rengeteg orgon életét vették el – mondta Lenhar dühösen.

- És még félúton sem vagyunk. Hamarosan kiérünk ebből az erdőből, de aztán jön csak a neheze.

- Még mindig nem értem, miért jó az nekünk, hogy a lány…

olyan – mondta halkan az ifjú, és oldalra pillantott. Alisha két klónkatona között nevetgélt, láthatóan jól érezte magát velük.

- Mert a sárkányvérűek még többre is képesek, mint amit láttunk. Ráadásul rendkívül fontosak az emberek és az orgonok kapcsolatát illetően.

- Egyáltalán honnan tudsz ennyi mindent erről? – Minator felnevetett.

- Ne feledd, kitől kérdezed mindezt. De elmondok neked valamit. Élt már egyszer, nagyon régen egy lány, aki szintén sárkányvérű volt. Egészen addig az orgonok és az emberek között béke volt, amíg a lány élt. De megölték. Ezzel kezdődött a háborúskodás.

- Ki tette?

79

- Azt senki nem tudja. Az emberek az orgonokat vádolták, az orgonok pedig az embereket. Aztán a dolog feledésbe merült, s már senki sem tudta, miért is folyik a harc köztünk. Talán még a te szüleid sem.

- Vagyis azt mondod, ez a lány véget vethet ennek? Véget vethet a harcoknak, és ismét béke lehet köztünk és az emberek között? – Minator a lányra pillantott, és reménykedve sóhajtott fel.

- Ezt remélem.

*

Az erdőből kijutva egy tisztásra értek, s a belső nap fényében fürödve haladtak tovább a cél felé. A tisztás mellett egy folyó folyt sebesen a messzeségbe, rajta egy híd segítette az átkelést a túlsó oldalra.

- Át kell mennünk a hídon – szólt Minator a térképet nézve. –

Azon a tisztáson túl lesz egy sziklás út felfelé.

A híd rozoga volt, és nem tűnt biztonságosnak, viszont a folyó csupán háromméternyire volt alattuk. Lenhar ment előre, hogy ellenőrizze, valóban nem szakad-e le.

- Jöhettek! – Kiáltotta már a túlsó oldalról. – De csak egyesével! Ne többen! – Alisha nagyon erőlködött, hogy megértse, mit mond az ifjú, de a túloldal rettentő messze volt.

- Azt mondta, mehetünk többen is? – Kérdezte Minatorra pillantva. Minator megvonta a vállát, és a klónkatonákra nézett.

80

- Ti értettétek, mit mondott? – A szőke hajú, mellvértes klónok közül néhány bólogatott.

- Azt mondta, mehetünk többen is – mondta az egyik.

Minator elégedetten fordult vissza a lányhoz.

- Ennyien csak nem tévedünk – mondta, aztán elindult a hídon a nyomában Alishával és még három klónnal. Lenhar közben a sziklás utat kereste a tekintetével, s már csak akkor vette észre, hogy hányan is mentek fel egyszerre a hídra, amikor már az út felét megtették.

- Ne! – Kiáltotta. – Le fog szakadni a híd! Ennyi súlyt nem fog elbírni!!

- Azt mondja, nem szakad le, elbír minket – szólt hátra nyugtatólag Minator. Ám a híd cseppet sem úgy viselkedett, mint egy megbízható szerkezet. Hirtelen hangos recsegésbe kezdtek a deszkák a talpuk alatt. Minator megtorpant, s hátratartotta a kezét jelezvén: a többiek is álljanak meg. Ekkor látta csak, Lenhar milyen kétségbeesetten kapálózik a túloldalon feléjük. – Egy pillanat… - motyogta. – Válaszolj, ifjú herceg! Én vagyok az apád? – Lenhar arcán meglepettség futott át, aztán válaszolt.

- Persze, hogy nem. De ezt te is tudod – mondta, ám Minator és a többiek egész mást hallottak. – Persze, hogy te. De ezt te nem

tudod!

Minator

most

igazán

megijedt.

Belekapaszkodott a híd korlátjába, a lábait pedig a deszkák szélére tette.

- Tegyetek úgy, ahogy én! – Szólt hátra idegesen.

- Miért? – Kérdezte Alisha, de közben eleget tett az utasításnak, ahogy a három klónkatona is.

81

- Különben leesünk – mondta Minator – Lassan gyertek, és kapaszkodjatok, amennyire csak tudtok!

– Na és ha leesünk? Nem fogjuk nagyon megütni magunkat?

– akadékoskodott Alisha.

- Nem, de a húsevő halak azonnal felfalnak. Tulajdonképpen mindent felfalnak, ami a vízbe kerül. - A lány halk sikolyt hallatott, aztán mereven előre nézve haladt az ősz orgon után.

Így haladtak tovább előre, s már majdnem elérték a híd végét, amikor hatalmas reccsenés hallatszott hátulról. Minator és Alisha egyszerre kapták hátra a fejüket. Az utolsó klónkatona lába lecsúszott a deszka széléről, és áttörve a híd alját a keletkező lyukba esett. Az utolsó pillanatban még sikerült megkapaszkodnia a kötelek aljába, amelyek korlátként szolgáltak. Az előtte álló két katona megragadta a két karját, és felfelé húzták. Pár perces küzdelem után sikerült is visszahúzniuk, s visszarendeződniük az előbbi felállásba, ám addigra a kötelek vékonyodtak el.

Épphogy átértek a másik oldalra, a régi, elérett kötelek megadták magukat és elszakadtak. Lenhar, Alisha, Minator és a három klónkatona az egyik oldalról, a másik huszonhét katona pedig a másik oldalról figyelte, ahogy a korhadt fahíd kettéválik, és a hirtelen súlytól megterhelve leszakad, majd a folyóba zuhan.

A víz azonnal forrni kezdett, s Minator biztos volt benne, hogy a hídból már semmi nem maradt.

82

24.

- Hamarosan elérjük a kristályvárost. Álruhát kellene szereznünk valahonnan – mondta Corovill.

Azonban ahogy közeledtek, a fal –amely körülvette a várost-

és a vaskapu –amelyen át be lehetett lépni oda-egyre nagyobb méreteket öltött előttük. Corovill nem kis bosszúsággal az arcán nézte a legalább tizenöt méteres dühös sárkányfejet a kapun. – Nagyszerű. Át kell másznunk.

- Az lehetetlen – mondta ijedten Merina. – Ide képtelenség felmászni. Túl magas, és kötelünk sincs.

- Ez igaz – értett egyet a férfi. – Erre én sem számítottam. De talán körbejárhatnánk a falat, hátha van egy eldugott rész, amelyen átjuthatunk.

- Bölcs gondolat – sóhajtott megkönnyebbülten a lány.

Szégyellte volna bevallani Corovillnak, hogy tériszonya van, s egyszerűen képtelen az egyensúlyát megtartani nagyobb magasságokban.

Ám alighogy elindultak, hirtelen megnyikordult a vaskapu.

Corovill még idejében elkapta a meglepett lányt, és behúzta a legközelebb álló bokorba.

- Csss – tette a szájára a kezét. Merina fél órán belül már másodszor került a férfival ilyen közelségbe. Egyre jobban tetszett neki ez az utazás.

A kapu mögül két klón őr tűnt fel sötétkék egyenruhában, lándzsákkal a kezükben. Fejüket kék köpenyük csuklyája takarta, s szó nélkül, egyszerre lépve közeledtek a bokor felé, amelyben Corovill és Merina lapult. Corovill óvatosan elővette fegyverét, és várt a megfelelő pillanatig. Akkor

83

előugrott és a két klón katonára szegezte fegyverét. Azok meglepetésükben nem tudtak mást tenni, csak tétlenül nézni, ahogy a férfi kikapja a kezükből a dárdájukat, és az időközben előbújó lány kezébe nyomja őket.

- Hogy jutottatok be? – Kérdezte aztán az egyik.

- Vetkőzzetek. Mindketten – utasította őket Corovill meg sem hallva a kérdést. A klónok először összenéztek, de aztán engedelmeskedtek. Corovill a ruhákat is Merina kezébe nyomta, de a klónokról közben le sem vette a tekintetét és a fegyverét.

- Mit akarsz tenni velük? – Kérdezte Merina aggódva. – Csak nem akarod megölni őket?

- Mégis mit tehetnék? Nem akarok idő előtt lebukni, kötelünk meg nincs, amivel féken tarthatnánk őket.

- Akkor sem ölheted meg őket. Ez… igazságtalan lenne.

- Ezek csak klónok – morogta a férfi kelletlenül. Utálta, hogy igazat kell adnia a lánynak. Ő se kedvtelésből szokott gyilkolni. Merina odalépett mellé és a fegyvert tartó karjára tette lágyan a kezét.

- Kérlek, Corovill – suttogta a fülébe. – Ne bántsd őket. –

Corovill tarkóján felállt a szőr ettől a finom, illatos szellőtől, amely a fülébe fújdogált, és kérlelte őt.

- Akkor mégis mit csináljak? Van ötleted? – Kérdezte, s megpróbálta leplezni gyengeségét, amelyet a lány közelsége okozott. Merina megvonta a vállát.

- Egyszerűen hagyjuk itt őket. Szerintem, ha szépen kéred, meg fogják ígérni, hogy nem sodornak bajba minket. Igaz,

84

fiúk? – Fordult a majdnem mezítelen szőke orgonok felé, akik a fegyver láttán nem mertek nemet mondani.

*

Mindketten az álruhába bújva osontak be a kapun, amely mögött két kövezett út vezetett a palota és a város irányába.

- Azért az vicces, hogy minden más lehetőség az eszünkbe jutott a kapu kinyitásán kívül – kuncogott a csuklyája alatt Merina. – Hová megyünk most?

- Egyenesen a palotába – felelte Corovill. A város szépségének azonban egyikük sem tudott ellenállni.

Mindketten hosszan bámulták a belső Nap fényében ragyogó, aquamarinból és –talán-zafírból faragott épületeket, a köztük futó mesés, kövezett utakat, s az orgonokat, akik bensőséges hangulatban kísérték gyermekeiket vagy egymást az utcákon, és vidám mosollyal köszöntötték a mellettük elhaladókat.

Merina szíve nagyot dobbant a látottakon. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, ez az a hely, ahol le tudná élni az életét.

És nem csak a város szépsége miatt, hanem a szeretet miatt is, amely ezeknek a lényeknek az egészéből áramlik felé.

A palota még szebb látvány volt a téglalap alakú kristályházak kicsiny, kerek ablakaikkal. Az egyik kövezett út, - amelyen haladtak-egyenesen a palota bejáratához vezetett. Ahhoz a hatalmas aranyszínű kapuhoz, amelyen a sokat látott sárkányfej dühös szemeivel, s vérszomjas, tátott szájával, hegyes fogaival meredt rájuk. Merina ezt az egyet nem tartotta igazán szépnek az egészben. Miért ez a jelképe egy olyan civilizációnak, akik a szeretet megtestesítői?

85

A kristálypalotán megszámlálhatatlan boltíves ablak volt, és megannyi torony szegte csúcsát a vibráló, kékes ég felé, amely tulajdonképp maga az energiamező volt.

Corovill megállt a kapu előtt, és maga mellé állította aranyhegyű dárdáját.

- Hogyan tovább? – Hangzott a kérdés a lánytól, amely bizony a férfi fejében is megfordult. – Kopogjunk be, vagy mi? – Kérdezte, de valahogy nem volt nagy kedve megérinteni a kopogtatót, hisz azon is ott volt a vérengző

sárkány.

- Szerintem egyszerűen csak menjünk be – javasolta Corovill, és nekifeszült a hatalmas kapunak, amely engedelmes nyikorgással ki is nyílt résnyire.

Halk léptekkel mentek végig az aquamarin kövezetű padlón az elképesztő nagyságú teremben. – Furcsa, hogy senki nincs itt – suttogta bele a némaságba a férfi.

- Már megint ez a sárkány – suttogta vissza borzongva a lány, az előtte magasodó aranyszínű ajtóra mutatva.

- A sárkány az orgonok ősi jelképe. Ahogy az élet fája is. Ne félj, mellettem nem eshet bajod. A sárkányok egyébként is csak legendák. – Corovill lelassította lépteit és gondolkodóba esett. Menjen be azon az ajtón, vagy inkább jobbra térjen ki a ragyogó falban tátongó folyosó felé? Hamar eldöntötte, hogy jobbra kitér. Nem szeretett volna az ajtón túl olyasvalakivel találkozni, akivel nem tanácsos. A megérzéseire kell hallgatnia, az eddig mindig bevált.

A folyosó tágas volt, és magas: rendszerint igazodott az orgonok méreteihez. Egy széles kristálylépcső vezetett felfelé benne néhány méter után, s egy idő után csiga alakban

86

folytatta tovább útját. Mire felértek, kissé elfáradtak, de nem volt idő a pihenésre. A lépcső egy átvezető terembe torkollott, amelyből három irányban is a már megszokott aranyszínű, sárkánnyal díszített ajtó rejtett újabb ismeretlen helyeket.

Corovill a jobbra eső, legközelebbi ajtóhoz ment oda, és nyitotta ki óvatosan.

Odabenn egy gyönyörű lakosztály tárult eléjük: kristályokból faragott bútorok, aranykeretes ágy, rajta selyemtakaróval.

Ám a szoba nem volt üres. Az aranykeretes tükör előtt egy hosszú, királyi ruhába öltözött, fekete haját kontyba tűzött nő

állt.

A két csuklyás felé fordult, és szomorkásan elmosolyodott.

- Éreztem, hogy hamarosan megjelensz majd, de azt nem gondoltam, hogy ennyire gyors leszel – mondta nyugodt, szeretetteljes hangján.

- Ugyan honnan tudta?

- Az orgonoknak, kedvesem, vannak olyan mentális képességeik, amelyek az emberekben nincsenek. Legalábbis még nem fejlődött ki bennük. De persze csak nekünk, a királyi családból származóknak. Nekem a gondolatok látása mások fejében, s a jövőbe tekintés néha-néha. Lennak az energiája, amelyet fegyverként is képes használni, ha úgy akarja. És Ezophiusnak… nos, azt jobb, ha el sem árulom.

Szóval, mi a szándékod, most, hogy sikerült átjutnod az energiamezőn? – Corovill lehajtotta a fejéről a csuklyát.

- Csak a húgomért jöttem.

- Igen, tudom – bólintott Elézia, és megigazította vékonyka koronáját a hajában. – A húgod igazán gyönyörű lány, és makacs jellem. De nem kegyetlen, ahogy te sem vagy az –

87

mondta, miközben a férfi elé sétált. Corovill zavarba jött ettől a kedvességtől.

- Hol van ő?

- A húgod kalandvágyó lány, és bebizonyította, hogy nem lehet nemet mondani neki. De a fiam mellett biztonságban van, nem kell aggódnod.

- Hol van?! – kérdezte újból, most már dühösen a férfi. Nem tetszett neki, amit a királyné sugalmazott.

- Corovill, kérlek – suttogta Merina a csuklya alól. A királyné érdeklődve nézett be a csuklya alá.

- És benned kit tisztelhetek? – A lány lehajtotta a kék csuklyát a fejéről.

- Merina vagyok – mondta mosolyogva. A királyné arcán most döbbenet futott végig. Odalépett a lányhoz, és a két kezével megfogta az arcát, hogy a szemébe nézhessen.

- Te… honnan jöttél?

- A felszínről – válaszolta Merina, s érdeklődve figyelte a királyné reakcióját, akin mintha most fájdalom suhant volna át, ahogy a lányt nézte.

- Nem… az nem lehet… Te orgon vagy… - Most viszont Corovill döbbent meg.

- Az nem lehet – mondta. – Az orgonok mind egyformák.

- A klónok igen – mondta a királyné a férfira sem nézve. – De a városban lakók nem. Én ismerem mindegyiket… De téged nem. A szemeid… az arcod… Annyira hasonlítasz rá…

- Kire?

88

- Ebből elég! – Dühödött fel Corovill. – Mondja meg, merre van a húgom és már itt sem vagyunk. – A királyné most elengedte a lányt és visszasétált a tükör elé.

- Az orgonok hagyatékát keresi a fiammal és a katonákkal –

válaszolta közömbös hanggal. Egyszerre, mintha jeges fuvallat járta volna át a szobát. – Orgánián túl vannak, a másik világban. Menjetek vissza a kapun, és térjetek le az útról a fal mellett. Ott lesz egy ösvény, az egyenesen oda visz.

Most távozz, mielőtt az őrségért kiáltok. - Merina kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, aki kifelé húzta őt az ajtón.

- De…

Gyerünk – utasította Corovill. – Jobb, ha eltűnünk innen.

89

25.

Lenhar elmondhatatlan dühöt érzett.

- Nagyszerű. És most mi lesz? A többiek így nem tudnak átjönni.

- Sajnálom – szabadkozott Minator. – Megfeledkeztem róla, hogy ez a híd a hazugságok hídja volt. Amit te ezen az oldalon mondtál, annak mi az ellenkezőjét hallottuk. Én…

- Már mindegy - intette le az ifjú. – Ennyien kell, hogy tovább menjünk.

- Nem is ez a legnagyobb gond – mondta Alisha a tátongó ürességet bámulva köztük és a huszonhét klónkatona között.

– Hanem az, hogy hogyan jutunk majd vissza.

- Ezen azt hiszem, még ráérünk gondolkodni – morogta Lenhar, és elindult a sziklás terepen a távolban magasodó hegyek irányába. Alisha, Minator és a három klónkatona csendben követte, egészen addig, amíg el nem értek a három hegy közül az elsőhöz. A hegy aljában egy méretes, sötét lyuk tátongott.

- A három hegy közül az egyikben találjuk majd az útmutatást – szólt Minator, miközben a térképet nézte. –

Sajnos azt nem tudni, melyikben.

- Az útmutatást? – Visszhangozta Alisha.

- Az orgonok hagyatékához, gondolom – mondta Lenhar.

- Úgy van – bólintott Minator. – Odabenn halkan kell közlekednünk, mert valószínűleg koboldok lakják.

90

- Koboldok?! Na ne… - Nevetett fel Alisha – Azok csak az őseink meséiben léteznek. - Ahogy a lélekrabló lények is –

nézett rá szúrósan Minator.

Odabenn rideg sziklafalak között haladtak. Alishának nehezebb volt a közlekedés, mivel ember lévén nem látott olyan jól a sötétben, mint az orgonok. A barlang fala mellett tapogatózva próbált lépést tartani a többiekkel, de nem ment túl jól. Ezt Lenhar is észrevette, és odalépve a lány mellé, gyengéden megfogta a kezét.

Alisha most először örült annak, hogy sötét van, bár ezt még magának is nehéz volt bevallani. Egyetlen szót sem szólt, csak elmosolyodott és hagyta, hogy Lenhar vezesse tovább.

Hamarosan egy üregbe értek, ahol a sziklafalban kisebb lyukak tátongtak. Minator intett a többieknek, hogy csendben legyenek, ám arra nem gondolt, hogy ezt Alisha nem láthatja.

Amikor megálltak, a lány nem tudta, mire vélje a várakozást.

- Most mi van? – Suttogta Lenhar felé.

- Csss.

A Mester letérdelt az üreg közepén, és mintha imába kezdett volna, úgy tette össze a két kezét az orra előtt. Alisha akárhogy erőlködött, továbbra sem látott semmit.

- Miért álltunk meg? – Susogta türelmetlenül.

- A Mester meditál – suttogta vissza Lenhar. – Talán azt ellenőrzi, jó helyen járunk-e. – Ebben a pillanatban kékes fény támadt, s most már a lány is láthatta a térdelő Minatort. A fény belőle jött, a testéből, s mintegy pajzsként vette körül az ősz hajú és szakállú orgont. Aztán a fényesség elhalványult, majd megszűnt teljesen. Minator felállt és intett egy nemet

91

Lenhar és a katonák felé. Az ifjú bólintott, és csendben kifelé vezette a lányt.

Éppen hogy elindultak, a lány felsikoltott, és kikapta Lenhar kezéből az övét.

- Mi történt?

- Valami megharapta a lábam… - nyüszítette a lány nem törődve az intéssel, amely még bejövetelük előtt elhangzott.

A valami ugyan elengedte a lábát, de ugyanebben a pillanatban a lyukakból apró, gonosz arcú, hegyes fülű

kalapos emberke-szerűségek ugrottak elő.

- Kifelé! – Kiáltotta Minator. Lenhar kihúzta a lányt egészen a bejárathoz.

- Jól vagy? – Kérdezte a lány vérző vádliját vizsgálva. A harapásnyom apró volt, de a vér elég nagy foltban terjedt szét a nadrágon.

- Semmi bajom.

- Maradj itt – mondta Lenhar, és visszaindult a többiekhez, útközben azonban összetalálkozott a katonákkal és Minatorral.

- Gyorsan! – Lihegte Minator. – A fényre nem mernek kijönni!

– A koboldok szorosan a nyomukban voltak. Nagyságukat meghazudtolva szökdécseltek utánuk gyors iramban. A katonák hátra maradtak, és kardjukkal vagdalkozva védték magukat a nekik ugró, vérre áhítozó, gunyoros arcú lényekkel szemben.

Még épp kiértek a fényre; az utolsó klónkatona élete egy hajszálon múlt. A zöld sapkás kobold akkorát ugrott, hogy egyenest a torkát harapta volna meg az orgonnak, azonban ez

92

már nem történhetett meg: ahogy fénnyel érintkezett, apró teste hamuvá égett azonnal.

Alisha ledermedve figyelte, ahogy a megsemmisülő kobold hamvait elviszi a szellő.

A következő hegy bejáratánál Minator megállt.

- Ide csak az jöhet be, aki hajlandó csendben maradni –

mondta a szégyenkező lányra pillantva. Alisha lenézett a frissen bekötözött lábára, aztán leült.

- Jobb lesz, ha én itt maradok.

- Nem hagyhatunk kint egyedül – ellenkezett Minator. –

Idekinn maradni sem teljesen veszélytelen. Bár napközben nem sűrűn mutatkoznak a ragadozók, azért sosem lehet tudni.

- Akkor itt maradok vele – vágta rá Lenhar. – Már, ha nincs különösebb szükséged rám. A katonákkal biztonságban leszel odabenn. – Minator bólintott.

- Rendben.

- Nem fáj nagyon? – Ült le a lány mellé az ifjú, miután a többiek eltűntek az üregben.

- Nem vészes – vonta meg a vállát zavartan Alisha.

- Tudod, gondolkodtam azon, amit mondtál. De azt nem értem, miért hagyod, hogy az apád azt tegye, amit.

- Te nem ismered őt. Neki senki sem parancsolhat – mondta Lenharra nézve. Hirtelen melegség öntötte el a szívét, ahogy ezekbe a hatalmas, égszínkék, földöntúli szemekbe pillantott.

Lenhar is valami hasonlót érzett: nem tudta levenni a

93

tekintetét a gyönyörű arcról, a cseresznye-ajkakról, a meleg, barna szemekről.

Késztetést érzett valamire, amire eddig még sosem. Volt ugyan sok orgon-lány, aki szívesen hullott volna egy szavára a karjaiba, de egyik iránt sem vonzódott igazán. Most azonban megdobbant a szíve, bár tudta, hogy helytelen, az apja sosem fogadná el, hogy egy embert szeret. De ez most nem érdekelte. Odahajolt a lányhoz, és megcsókolta.

Alisha nem ellenkezett, mi több: erről áhítozott, mióta csak találkoztak. Ő nem rágódott azon, mit szól majd az apja, úgy gondolta, egyszerűen nem fogja elmondani neki. Szemeit lehunyva, Lenhar nyakára fonta karjait, és hagyta, hogy a szerelem hullámai sodorják magukkal a végtelen boldogság felé.

94

26.

Csak a kiáltásra figyeltek fel és bontakoztak ki zavartan egymás karjaiból. Lenhar felugrott és a távolba pillantott.

- Alishaaa! – Kiáltotta a még messze járó idegen. Ketten voltak, és mindketten orgon-katonaruhát viseltek. Alisha is talpra ugrott az ismerős hangra.

Ahogy egyre közelebb értek hozzájuk, már biztosan ki lehetett venni az arcukat. Alisha nagyot kiáltott örömében, ahogy felismerte az orgonruhába bújt bátyját.

- Corovill! – Odarohant bátyjához, és boldogan megölelte.

Corovill szemében nem várt könnyek jelentek meg.

- Jól vagy? – Kérdezte a lányt, amikor észrevette a kötést a lábán. Aztán elnézett Alisha mellett. – Te tetted ezt vele?! –

Ordított Lenharra felbőszülten, és megindult felé. Lenhar kivonta kardját és a fegyverét előrántó férfi felé tartotta.

- Hogy jutottál át az energiamezőn?!

- Nem is gondolnád, milyen egyszerű volt, Ezophius fia!

- Corovill, ne! – Kiáltott utána Alisha kétségbeesetten, de a férfi meg sem hallotta dühében.

- Most véged! – Corovill megállt az ifjú előtt néhány méterre és célzott. Alisha sírva rohant bátyja után, és torka szakadtából kiabált neki.

- Ne! Ne bántsd!

- Corovill! – Kiáltotta Merina is futásnak eredve. Látva az Alisha arcára kiülő érzéseket, megértette, miről van szó. –

Kérlek! – Lihegte, és odaérve eltolta a férfi kezét Lenhar felől, még épp idejében. A sugárfegyver elsült, de csak a hatalmas

95

hegy sziklafalát találta el. Alisha Lenhar elé állt, aki közben leengedte a kardját maga mellé.

- Ha őt bántani akarod, ahhoz előbb engem kell megölnöd! -

Üvöltötte Alisha dühösen. Azonban többet nem tudott mondani, a gyomrában ismét érezte a felkúszó erőt, amit a düh és a félelem táplált. Szerette volna elhessegetni, de már késő volt. Tűzben lángoló szemeit kétségbeesetten emelte Lenharra. - Feküdj! – Lenhar csak ennyit mondott a meglepett Corovillnak és Merinának, mielőtt szorosan megfogta a lány karjait és elfordította maguktól. A lány tüzes torkából felcsaptak a lángok, és a levegőt perzselték.

Alisha elájult, Lenhar fogta, és finoman a földre fektette.

Corovill ledöbbenve nézte húga kormos arcát, egy pillanatig még füstölgő orrlyukait.

- Mi a fene volt ez? Mit… mit csináltál vele, te…

- Nem én voltam! – Kiáltott rá dühösen Lenhar. – Lehet, hogy azt hitted, ismered a húgodat, de ezek szerint mégsem!

- Ő egy sárkányvérű lány – hangzott a magyarázat Lenhar háta mögül. Minator és a három klónkatona álltak a sötét bejárat előtt. – Különleges teremtmény, amely békét hozhat nekünk, s véget vethet a háborúnak közöttünk. – Corovill hátrálva szegezte rájuk a fegyverét.

- Megőrültek… – suttogta összezavarodva. – Mindannyian.

- Nem – ingatta a fejét Minator. – Ez a lány valaha sárkányok véréből táplálkozott. S nekem tudnom kell miért, mikor és hogyan.

- Tévedés! Alisha sosem… - itt elhallgatott. Ugyan honnan is tudhatná, hogy mindvégig szülei mellett volt-e a lány? És honnan is tudhatná, hogy mi volt, mielőtt a családját elvitte a

96

víz és majdnem őt is? Hisz alig tartották a kapcsolatot az apjával azelőtt.

Zavartan leengedte a fegyvert és Alishára pillantott, aki közben ébredezni kezdett.

- Tudom, hogy sok csatában ellenségek voltunk – szólt Lenhar. – De most kérlek, hogy ne kezdj harcot velünk. Segíts nekünk, és mi megháláljuk majd a segítséged. – Corovill idegesen felnevetett.

- Méghogy hála?! Elvetted a fegyvert, amit egy hajómért cserébe adtak! Elraboltad a húgomat, és miattad az apám most gyűlöl engem! Nekem csak a fegyver kell és a húgom, ti pedig úgy keresgéltek tovább magatoknak, ahogy akartok!

- Nem megyek vissza! – Corovill döbbenten nézett Alishára, aki közben felébredt. Még egy kissé szédelgett, de Lenhar segítségével felállt, és az ifjú karjába kapaszkodva, elszántan nézett bátyjára.

- Mi?

- Jól hallottad. Én segítek nekik. Ha te menni akarsz, menj. De nélkülem.

- Nem mehetek vissza nélküled.

- Akkor gyere velünk – mondta a lány. Corovill lopva Merinára pillantott, aki kérlelő tekintettel meredt a férfira, s szinte észrevétlen bólintással jelezte, hogy egyezzen bele. A férfi gondolkodóba esett, most először életében, amikor az orgonokról volt szó.

- Na és, miért jó az nekem, ha segítek? Ugyan hogyan tudnád azt meghálálni? – Kérdezte aztán Lenharra tekintve.

97

- Te és a családod helyet kaptok Orgániában. – válaszolta az ifjú. - Nem kell többé az élelemért harcolni. Sem egymás ellen.

- Ezt így nagyon egyszerű elmondani, de mi lesz, ha majd oda kerül a sor? Mindkettőnknek van egy apja, aki történetesen szívből gyűlöli a másikat.

- Megbékélnek majd – mondta Minator. – Talán az orgonok hagyatéka is békét hoz majd közéjük. - Corovill sóhajtott egyet, aztán beleegyezően bólintott. Akárhogy is lesz, a húga nélkül nem mehet vissza az apjához.

- Hát jó. Legyen. De mi ez a hagyaték, amelyről beszéltek?

- Azt pontosan mi sem tudjuk – mondta Minator. –

Valószínűleg az a tudás, amely egykor az orgonok birtokában volt. S az élet fájának gyümölcse, melyből az életet meghosszabbító elixírt nyertük. Remélem, nem kell emlékeztetnelek rá, hogy ősapánk egykor a te családodnak is adott belőle. Abban az időben, amikor még barátként tekintettek egymásra III. James Horchester és Eusebius.

- III. James Horchester? Hiszen ő az én ükapám – kapta fel a fejét Alisha. – Nekem… van pár levelem tőle, amit még a szerelméhez, Catharinához írt.

- Valóban? – Csillant fel Minator szürke szeme. – És mi áll bennük?

- Az egyik arról szól, milyen Orgánia. Leírja a szépségét, a varázsát. A másikban csupa érdektelen dolgokról ír. Arról, hogy sajnálja, hogy még nem térhet haza, meg, hogy mennyire hiányzik neki, ilyesmi. A harmadikat pedig nem igazán értettem. Elolvasni is alig tudtam, valószínűleg sietve írhatta.

98

- Mégis mit ír?

- Azt, hogy valaki ádázul be fogja csapni őt, de nem tudja ki, és hogyan. Látomása volt, amely a jövőről szólt. Egy férfiról írt benne. Azt írta, az a férfi fogja szégyenbe hozni majd a vérvonalat, s rombolja le a társaság jó hírét, de mennie kell, mert halaszthatatlan megbeszélése van leghűbb barátjával, az orgonok királyával.

- Vagyis Eusebiussal – bólintott elgondolkodva Minator. –

Szerintem nem kérdés, ki volt ez a férfi, aki szégyenbe hozta ősapátok vérvonalát és elárulta őt.

- Az apám – suttogta maga elé Corovill. – Miatta robbant ki a háború.

- Ezt valójában nem tudhatjuk, de valószínűleg nagyon sok köze volt hozzá. – Minator most elnézett Corovill fölött, s érdeklődéssel figyelte Merinát. – És az útitársadban kit tisztelhetünk?

- Merina vagyok – felelte a lány. Minator odasétált hozzá, és hatalmas égszínkék szemeit fürkészte. – Honnan jöttél? A városból?

- Nem. Fentről. A mostohaszüleim elől szöktem el… -

Minator meglepődött.

- Mit keresett egy orgon odafenn?

- Már maga is kezdi? – Bosszankodott Corovill. – Honnan veszi, hogy orgon?

- Tisztán látom rajta – felelte. Merina zavartan tűrte, ahogy az ősz Mester tovább fürkészi.

99

- Engem… tíz éves koromban találtak a mostohaszüleim, egy nagy víz partján – mondta, és benyúlt a mellvértje alá. – Ez a nyakék volt a nyakamban akkor. Sajnos semmilyen emlékem nincs tíz éves korom előttről. – Minator szemei most még nagyobbak lettek.

- Nem az nem lehet… Te nem lehetsz ő…

- Ki? – Kérdezte Merina, s már igazán tudni szerette volna, mit akart neki mondani a királyné is a palotában. – Ismer engem?

- Nem, az kizárt – hessegette el a feltörő gondolatot Minator.

– Te nem lehetsz Liliana hercegnő. Őt elveszítettük már…

nagyon régen. Az ő nyakában volt egy ilyen nyakék, amikor nyoma veszett. Még kislány korában.

- Liliana hercegnő?

- Ezophius első asszonyától való lánya. Az édesanyja…

meghalt nem sokkal azután, hogy Liliana megszületett.

Lilianát gondozónők nevelték hét éves koráig. Aztán jött Elézia, és ő nevelte tovább, amíg egyszer nyoma veszett. De ennek már legalább százhúsz éve.

- Én miért nem emlékszem akkor rá? – Kérdezte Lenhar.

- Mert te csak ezután jöttél a világra.

- Sosem beszéltek nekem róla… - mondta Lenhar csalódottan.

- Talán túl fájdalmas az emlék számukra – sóhajtott Minator szomorúan. – Gyönyörű kislány volt – merengett el egy percre, aztán ismét Merinára nézett. – És te… nagyon hasonlítasz rá.

- De ha ő Liliana, és még mindig ilyen fiatal, neki is kapnia kellett az elixírből.

100

- Engem… Merinának hívnak… És csak… huszonhárom vagyok - motyogta zavartan a lány.

- Akkor nem lehet ő Liliana – mondta Corovill.

- Na, igen – bólintott Minator, és egy furcsa mosolyt küldött Merina felé. – Ha te vagy Liliana, meg fogjuk tudni. Ebben bizonyos vagyok. Most folytassuk utunkat – fordult aztán Lenhar felé. – Sok még a teendőnk. Ez a barlang sem az volt, amit keresünk. Így a harmadikban kell lennie az útmutatásnak.

101

27.

A két klón orgon szégyenkezve ment vissza a palotába, hogy új egyenruhát szerezzen magának. Ezophius azonban észrevette őket a trónteremből kifelé jövet.

- Mi történt veletek? – Kérdezte meglepve. – Miért vagytok mezítelenek? Hol van Nimura, akiért küldtelek titeket? – A két klón őr szégyenkezve mesélte el, mi is történt velük.

Ezophius egyre dühösebb lett, ahogy őket hallgatta. Végül hatalmasat csapott öklével a dühös sárkány fejére az aranyszínű ajtón.

- Hogyan juthatott be az az átkozott?! Azonnal öltözzetek fel, és sebtiben hozzátok elém Nimurát! – Kiáltott rájuk dühösen, s a két klón mély hajolgatások közepette sietősen távozott. –

Megváltozott a terv – suttogta aztán maga elé elszántan. –

Nem Dion lesz a célpont. Hanem azok, akiket a legjobban szeret. De ki lehet az az orgon lány, aki segít neki? Ki lehet az az áruló… – Nemsokára aztán megjelent ismét a két klón immár a trónteremben. Mögöttük az ajtón egy sötét, csuklyás alak lépkedett. Ezophius reménykedve ült fel trónján. A férfi letolta fejéről a csuklyát, és az emelvény elé térdelt.

- Fenség…

- Köszöntelek, Nimura, Renan hű tanítványa. – Nimura felnézett a királyra, aki a férfi arcának látványától is elborzadt. Kiugró arccsontjain mély vágások nyoma, sötét tekintete kegyetlenséget sugallt.

- Miben lehetek szolgálatodra, uram? – Kérdezte alázatosan.

102

- Egy küldetéssel szeretnélek megbízni, hű szolgám. Egy olyan feladattal, amely véget vethet a háborúnak örökre.

Tudom, te már nem harcolsz, amióta Renant elveszítettük. De azt is tudom, hogy még nem hunyt ki benned a gyilkolás vágya, ha emberről van szó.

- Jól gondolod, uram.

- Akkor indulj útnak Orgánián túlra. Minator és a fiam nyomában meg fogod találni a két embert, akikkel végezned kell. Dion, a gyűlölt hadvezér fiáról és leányáról van szó.

Bármi áron öld meg őket, ez a parancsom. – Nimura szemei lázban égtek, ahogy Ezophiusra tekintett.

- Nem fogsz bennem csalódni, királyom.

103

28.

A harmadik hegy barlangjában végül megtalálták, amit kerestek. Minator kékes fénnyel ragyogott az újabb hatalmas üreg közepén. Sokáig ott térdelt, aztán elégedetten felállt, és odakint várakozó társaihoz sietett.

- Az orgonok hagyatéka a Halál völgyében lesz.

- Nem hangzik túl jól – morogta Corovill.

- Merinát és Alishát ennek a veszélynek nem tehetjük ki –

mondta Lenhar, aztán felcsillant a szeme. – Egy pillanat… Ti hogyan jutottatok át a szakadékon, ha egyszer leszakadt a híd? – Fordult Corovill felé.

- Híd? – Csodálkozott a férfi. – Nem volt ott semmilyen híd, ahol mi jöttünk. Legalábbis nem mesterséges. Előttünk a két nagy hasadékot egy szikla kötötte össze. Azon keltünk át.

- Vissza kell mennünk a katonákért. Azon ők is átjöhetnek.

- Nem, már nem kell – ingatta a fejét Minator a távolba nézve.

– Megtalálták maguktól is. – És valóban. A távolban a huszonhét klónkatona lépkedett feléjük sietve.

*

A férfiak útnak indultak a Halál völgyébe, a két lány pedig aggódva tekintett utánuk a három klónkatona mellett, ahogy eltűnnek a jókora domb mögött.

104

Corovill már a völgy neve hallatán sem kívánkozott lemenni oda, de a látványa még a nevétől is borzongatóbb volt.

Hatalmas területet foglalt el a rettegett hely, mely sötét volt és átláthatatlan.

Óriási kiszáradt tüskés bokrok és fehér, néhol egész csontvázak között lépkedtek a mocsaras talajon. A klónok legelöl menve vágták az utat a szúrós gazok között, s lökdösték arrébb lábukkal az útjukba akadó koponyákat és csontokat. A levegőben iszonytató szagok terjengtek, leginkább a friss állati tetemek miatt. Néha az itt élő állatok is letévedtek ide, s aki egyszer lekerül, az többé fel nem megy.

De ezt egyedül Minator tudta, s jobbnak látta, ha nem is köti a többiek orrára, hisz azzal csak azt érné el, hogy a félelem megzavarja az elméjüket, s ha harcra kerül a sor, kudarcot vallhatnak.

Fél óra gyalogolás után elértek egy barlang bejáratához, amely sokkal sötétebbnek és ijesztőbbnek tűnt a hegyek odúinál. Minator megállt, és lehunyta a szemét.

Corovill a magasban nyújtózkodó ágakat figyelte, melyek úgy ingadoztak a szélben, mint rémséges szörnyek aszott uj ai. Az „uj ak” fölött vijjogó keselyűszerűségek jelentek meg, s kör alakot formálva keringtek felettük.

- Belőlem biztos nem esztek – morogta a férfi.

- Érzem, hogy van odabenn valami – szólalt meg most Minator. – Készüljetek. – A klónkatonák kivonták kardjukat és előrementek a sötétbe.

- Corovillal gond lesz – súgta oda Lenhar a Mesternek. – Nem lát a sötétben, ahogy mi.

105

- Akkor majd idekinn őrködik – Corovill hallotta ezt, és nem óhajtott beleegyezni. – Akkor mégis hogyan akarsz odabenn közlekedni?

- Talán világíthatnánk valamivel. Ha jól tudom, az ifjú herceg keze arra is alkalmas - jegyezte meg nem kis éllel a hangjában. Lenhar értette a célzást, de nem szólt, csak megvonta a vállát.

- Legyen – mondta, és maga elé tartotta az egyik kezét, amelyből kisvártatva kékes fény ragyogott fel. –

Indulhatunk? Corovill bólintott, de ahogy be akart lépni utánuk a barlangba, hirtelen hatalmas, szőrös teremtmény zárta el az útját. Egy macska kecsességével ugrott elé a torz szörnyeteg, mocskos, csíkos bundáját felborzolva, hegyes szemfogait megvillantva félelmetes hörgést hallatva nézett világító tűzpiros szemeivel a férfira.

Corovill megdermedt, nem mert mozdulni, amíg az állat is mozdulatlan maradt. A bundás, tigrisre hasonlító, mégis attól sokkal ijesztőbb és rondább lény aztán karmait élesítve lépdelt előre. Corovill hátrált, s közben le sem vette a tekintetét a tűzpiros szempárról.

Az állat előrecsúsztatta mellső mancsát, hátsó lábait behajlította, és nekifeszült. A férfi már tudta, hogy ugrásra készül. Másodperc töredéke alatt rugaszkodott el és ugrott hatalmasat a teremtmény, Corovill pedig ugyanebben a pillanatban kapta elő a fegyverét és tüzelt.

Az oldalát találta el a sugárlövedék, de csak megperzselve szőrét. Az állat felüvöltött, és a közben a letepert férfira vicsorította borotvaéles szemfogait. Csak egy pillanaton múlt, hogy nem harapta el a férfi nyakát.

106

Lenhar kilépve a barlangból előrelökte kezeit, és a belőle jövő

kék fény erejét egyenesen az állat tarkójára irányította.

Corovill az egyik percben még a lény bűzös pofájából szedte a levegőt, a következőben pedig az is eltűnt a lény egész fejével együtt. Csak a füstölgő nyaka maradt és hatalmas élettelen teste Corovillra nehezedve.

A férfi felordított, és egy lökéssel ledobta magáról a szörnyet.

Merina odaszaladt hozzá, és felsegítette.

- Jól vagy? – kérdezte könnyes szemekkel. A férfi rámosolygott.

- Jól – mondta, aztán a kezét nyújtotta Lenhar felé. –

Köszönöm, Ezophius fia. Megmentetted az életem. – Lenhar megfogta Corovil kezét, tudta, hogy az embereknél még ma is fontos jele a barátságnak a kézrázás.

- Nincs mit.

*

Odabenn a kékes fény ellenére sem lehetett sokat látni. Rideg, hallgatag falak között lépkedtek csendben, minden apró zajra figyelve, amelyből volt bőven ezen a szinte kísérteties helyen.

Corovill még odakinn elővette fegyverét, de remélte, hogy nem kell majd használnia.

Az alagút végén hirtelen kellett megtorpanniuk, nehogy belezuhanjanak abba a hatalmas szakadékba, amely előttük tátongott. Szembe velük már világítás is akadt, két fáklya egy

107

újabb járat két oldalán. Egy kinyúló párkány szélesedett a járat előtt, azonban híd nem vezetett odáig, csak a hatalmas mélység feketéllett alattuk.

- Fura, hogy égnek a fáklyák a túloldalon

–- Én mást kérdeznék – váltott témát Corovill. – Hogyan fogunk átjutni oda?

- Jó kérdés – bólogatott Lenhar. Ő is tudni szerette volna. –

Talán itt is leszakadt a híd, amely valaha összekötötte a két járatot.

- Meglehet – bólintott Minator mosollyal az arcán. – De az is lehet, hogy ez egy rejtvény, amit nekünk kell megoldanunk.

Elvégre nem várhatjátok el, hogy őseink csak úgy az ölünkbe hullajtsák a tudást és az élet fáját. Azt ki kell érdemelni.

- Nagyszerű – morogta Corovill. – Akkor most mit tegyünk?

– Mintegy végszóra, az egész barlang megremegett, és rázkódni kezdett. Három klónkatona hullott a mélybe a hirtelen mozgás miatt. A lentről jövő állati morgások felerősödtek. A többiek azonnal hátrálni kezdtek, s a következő pillanatban egy hatalmas, zöldes színű, pikkellyel borított test és egy mennydörgő, füstölgő orrú fej jelent meg előttük a hasadék fölött, eltakarva előlük mindent a túloldalon.

- Sárkány! – Kiáltotta Minator. A teremtmény hangos csattogással csapkodott a levegőben hártyás, kiterjedt denevérszárnyaival, aztán kitátotta száját, hogy a lángoknak utat adhasson hegyes fogai között. – Feküdj! – Mindenki egyszerre hasalt le, hogy a hirtelen felcsapó tűz a fejük felett kússzon el, mint valami lángoló anakonda.

108

Corovill a földön fekve célzott fegyverével egyenesen az összecsukódó száj belsejébe. Elkésett, és a lövést is elvétette.

A sugárfegyver csupán a sárkány kemény bőrét találta el. Az állat felbőgött, és megrázta a fejét, mintha valami csiklandozná az orrát. Dühös, sárga szemeit Corovillra szegezte, mintha tudná ki ez az ember, s mi a szándéka.

Aztán a torka újra izzani kezdett, hogy ismét lecsaphasson rájuk, de ezúttal a fejét betolta az alagútba, hogy közelebb férkőzhessen az időközben hátramenetben egyre kijjebb csúszó betolakodókhoz.

Éppen hogy befért a dühös állat feje, s ameddig a nyaka hosszúsága engedte, tolta előre magát rendületlenül, nem törődve a hely szűkös szélességével.

Ismét kitátotta a száját, amennyire tudta, s a lángok ismét felcsaptak. Ezúttal nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy a tűz ne érje el. A sárkányhoz legközelebb hasaló katonák felfogták a már lentebb kúszó lángokat. Ruhájuk és hajuk azonnal

felgyulladt,

s

ordítva

és

kétségbeesetten

hemperegtek a földön a fájdalomtól.

Corovill ismét célzott, s ezúttal nem vétette el. Fegyverének sugara egyenesen a teremtmény szájpadlásán landolt, s átlyukasztva lágyabb szöveteit egész az agyáig hatolt. Egy pillanat alatt érte utol a halál, s tehetetlenül csúszott le a feje a járatban a földre. Sárga, dühös szemei lecsukódtak, és nem mozdult többé.

A többiek azonnal felpattantak, hogy segítséget nyújtsanak a négy égő klónkatonának, de már késő volt.

*

109

Corovill a négy szénné égett testet hátrahagyva taposott az elpusztult sárkány orrára, s füstölgő orrlyukaiba kapaszkodva egészen a feje tetejéig mászott.

Ahogy sejtette: az állat nem csak azért nem zuhant a mélybe, mert a feje beszorult, hanem mert olyan hosszúságú testtel rendelkezett, hogy a hátsó két lábának alsó fele és nyílhegy alakban végződő egyre vékonyodó farka a túloldalon lévő

párkányon pihent meg. Az állat két vége így megtartotta annak közepét is.

- Íme, a híd! – mutatott a sárkány majdnem egészen levegőben lógó tehetetlen testére. Hártyás, karmokban végződő szárnyai úgy lógtak a két oldalán, mint két lankadt legyező.

- Nem hinném, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás – szólt Minator mérgesen. – Elpusztítottad az egyik legnemesebb teremtményt a Földön.

- Talán inkább hálásnak kellene lennie, amiért nem hagytam, hogy magukat is megsüsse.

- Ezt te nem érted! Ha kipusztítjuk a sárkányokat, az élet fája is elpusztul! S nem lesz többé az adomány, amelyet Istentől kaptunk!

- Hagyd, Mester – intette le Lenhar. – Bizonyára nem ez volt az egyetlen példány – mondta, és ő is felkapaszkodott az állat fejére. Minator bosszúsan követte.

Nehézkesen ugyan, de átjutottak a túloldalra, s ha valamelyikük volt olyan bátor, hogy lepillantson az alattuk lévő mélységbe, tisztán láthatta az óriási hasadék alján a Föld tüzes magját, illetve abból egy vékony csíkot. A sárkányok

110

odalenn éltek, s nyerték erejüket a legenda szerint a tűzokádáshoz. Lenhar eddig nem hitt ezekben a legendákban, annak ellenére, hogy ő is magán hordta a mellvértet, mint minden harcos orgon.

De most elgondolkozott: talán mégis igaz lehet, amit gyerekkorában mesélt neki Minator róluk? Például az, hogy valaha nem csak az emberek és az orgonok éltek békességben egymással, hanem az orgonok és a sárkányok is.

De ez már nagyon, nagyon régen volt. Még abban az időben, amikor az orgonok megérkeztek a Földre bolygójuk pusztulása után. Az orgonok akkori vezetője a legenda szerint megmentette egy sárkány életét az emberek elől, s a sárkány akkor mutatta meg neki a helyet, ahol az élet fáját táplálta a vérével. Akkor először és idáig utoljára juthattak hozzá az orgonok a gyümölcshöz, amelyből aztán tudósaik kivonhatták az életadó elixírt.

Odalenn, mintha valóban sárkányok repkedtek volna, s a messzeségtől csak denevér-méretűnek tűntek. Minator is észrevette őket, s ezzel haragja el is szállt, tudván, hogy lesz még, ami táplálja majd az élet fáját.

Corovill első dolga az volt, hogy lekapja az egyik fáklyát a helyéről, aztán Minator felé fordult. – Remélem, megtalálta a magyarázatot az égő fáklyákra… Mester – vetette oda gúnyosan. Minator szégyenkezve pillantott vissza a sárkányra, aztán megköszörülte a torkát, és büszkén kihúzta magát.

- Tudtam, csak nem akartam szólni. Féltem, hogy megrémülnétek. – ezzel le is zárta a témát, majd besétált a többiek után a járatba. Corovill kuncogva követte az öreget.

111

Jókedve azonban hamar csodálkozásba csapott át. A többiek is meghökkenve nézték az eléjük tárulkozó látványt. A járat egy hatalmas üregbe vezetett, amelynek nagysága körülbelül az orgániai palota tróntermével vetekedett.

De nem is az üreg nagysága volt az, ami elképesztette őket, hanem a közepén terjeszkedő hét méteres, vastag törzsű fa.

Terjedelmes lombkoronája között rengeteg tojásdad gyümölcs sárgállott, s különös ragyogása volt mindegyiknek.

- Az élet fája – suttogta Lenhar révetegen.

- Az bizony, uraim. Megtaláltuk – mondta elégedetten Minator. Corovill felnevetett.

- Ezért tényleg érdemes volt!

Minator a fa alá pillantott, ahol volt még valami. Egy aranykönyv volt a fa törzsének támasztva. Az ősz orgon odasietett és végigsimított az aranykönyv elején. Vésett írás volt rajta.

- „Eusebius és III. James Horchester könyve” – olvasta rajta.

Minator elvette a nehéz könyvet a helyéről, és maga elé tette.

Félujjnyi vastag aranylapokból állt, melyeket aranykarikák fűztek össze. Az oldalak apró írásokkal voltak teli, mintha valamiféle lézerrel égették volna bele. – Itt van minden –

motyogta magán kívül a Mester. – A klónozás folyamata, s a klónozógépek leírása. Valaha használt űrhajóink készítésének módja, a mentális energiák, s agyunk száz százalékának teljes kihasználásának leírása. Az élet fájának gyümölcseiből az életet meghosszabbító elixír kivonása… Akár egy receptkönyv… – nézett fel a többiekre, s még a könnye is kicsordult. – Megtaláltuk, fiam! – Kiáltott Lenharnak, akinek

112

a figyelmét azonban egész más terelte el. A könyv helyére mutatott.

- És az ott micsoda? – Minator most lenézett, s nem akart hinni a szemének. Egy jókora, vastag kristály hevert ott. Zöld, akár a smaragd, s hosszúkás alakú.

- A kristály… Ez a kristály működtette a hajóinkat régen. Az őseink ezt is itt hagyták, hogy elmehessünk erről a bolygóról.…

113

29.

Alisha és Merina már kezdett aggódni.

- Szerinted épségben visszaérnek? – Kérdezte Alisha, s egyre a távolban magasodó dombot figyelte, mikor jelennek már meg ismét rajta.

- Bízzunk benne – válaszolt Merina nyugodt hangon, belül azonban ő is féltette őket, s legfőképp Corovillt…

- Ezek a klónkatonák olyanok, mintha nem is lennének –

súgta oda Alisha a lánynak, aki felkuncogott, s lopva hátra pillantott az egyhelyben, szinte szoborként álló klónokra.

- Igen! Egyszer elcsentem az egyik kardját, amikor nem figyelt, és… – Itt elakadt a szava. Alisha is döbbenten bámult rá. Merina zavart tekintettel folytatta. – Emlékszem… -

motyogta. – Beosontam a kiképzőhelyre, és hadonásztam vele… kicsi voltam… Körülbelül öt, vagy hat éves…

- Mégis te vagy. Te vagy Liliana hercegnő! – Merina a szája elé kapta a kezét.

- Ez nem igaz… Visszatérnek az emlékeim… De, hogyan?

Miért?

- De hisz ez csodálatos! – Kiáltott fel örömében Alisha.

Nagyon szimpatikus volt neki a lány, és örült, hogy végre kezd rájönni, ki is ő valójában. – Mondd, mire emlékszel még? – Merina most elgondolkozott, aztán ijedten nézett Alishára.

- Az apám… Ő volt!

114

- Az apád?

- Elkergetett a palotából… A szobám…emlékszem rá.

Gyönyörű kristálybútorok, egy ovális tükör és egy fésű… A mostohaanyám azzal bontotta ki minden este a hajam. Nem hagyta a dadákra, annyira szeretett vele fésülni… - Merina szemeiben könnyek jelentek meg, majd végigfolytak az arcán.

– Az igazi anyám meghalt, még csecsemőkoromban. Elézia mesélte nekem…

- Elézia? Palota? – Alisha agyában világosság gyúlt. – Szóval, a te szobádban voltam, és a királyné a te mostohaanyád? –

Merina fájdalmasan bólintott. – Azt mondta, volt egy mostohalánya, akit a sajátjaként szeretett. Ezek szerint...

Ezophius az apád?

- Csak volt. Egészen addig a napig, amíg nem száműzött Orgániából…

- De… miért?! Miért tette?

- Mert nem akart engem – szipogta Merina. – Mindig is fiú örököst akart. Nem egy lányt, aki semmire nem való.

Istenem! Emlékszem, mindenre…

- Akkor, ezek szerint te… Lenhar testvére vagy?

- Őt nem ismerem, de igen, ezek szerint ő az én féltestvérem.

– Hirtelen felpattant, és elszántan nézett Alishára. – Muszáj utánuk mennem!

Minatornak mindent tudnia kell! El kell mondanom neki, hogy emlékszem!

- De…

115

- Kérlek, Alisha! Mi van, ha történik velem valami, mire visszaérnek?

- Nem bánom – egyezett bele végül Alisha. - Menjünk.

*

- Egyáltalán tudod, merre van a Halál völgye?

- Szerintem nem lesz nehéz ráakadnunk – mondta Merina a dombra felfelé menet. A három klónkatonát nehéz volt átverni, de sikerült. Ők semmi esetre sem akarták engedni a lányokat ilyen veszélyes helyre, ezért kénytelenek voltak egyedül elindulni, a tudtuk nélkül. Ahogy felértek a dombtetőre, már keresgélniük sem kellett. A völgy odalenn annyira ijesztő volt, hogy találóbb nevet ők sem adhattak volna neki.

– Íme, a Halál völgye – mutatott elégedetten lefelé Merina. –

Csak ez lehet az.

- Ha jól látom, ott messze van egy barlangszerűség is. Talán odabenn lehetnek a többiek.

Sietve haladtak végig a száraz bokrok és szerteszét heverő

csontok között. Megtalálták az ösvényt, amelyet előttük vágtak a klónkatonák, így nem kellett Alishának a kardját használnia. Hamarosan akadálytalanul elérték a barlang bejáratát, amely meglepő módon inkább lefelé vezetett, mint egyenesen.

Hamarosan egész az elpusztult sárkányig jutottak. Az állat hatalmas feje szinte mindent eltakart a szemük elől, ezért Alisha felmászott a feje tetejére, hogy onnan nézhessen körül.

116

- Látsz valamit? – Kérdezte lentről Merina, de közben egyfolytában a jókora élettelen fejet figyelte. Még így, becsukott szemmel és szájjal is borzongató volt a lány számára.

- A túloldalon van egy másik járat. Ha jól látom, két fáklya lehetett a falra akasztva, de az egyik most hiányzik.

Szerintem odabenn vannak – mondta, aztán leguggolt a sárkány fején, és bekukkantott Merinához. – Szerintem a sárkányt használhatták hídnak. Gyere, csak így mehetünk tovább. – Merina felsóhajtott, aztán legyőzte magában az undort, amelyet a hártyás szárnyú, kénes szagú állat keltett benne, és Alisha után mászott.

117

30.

A klónkatonák szorgalmasan szedték a gyümölcsöket egymás nyakában állva, s levetett köpönyegüket használták zsákként. Minator is levette a sajátját, és beletekerte a jókora aranykönyvet, a kristályt pedig a tarisznyájába csúsztatta, amelyben a térkép is volt.

Lenhar és Corovill körülnézett még, hátha másra is ráakad, de úgy látszott ez volt minden, amit az orgonok hagyatékaként emlegettek idáig.

- Tudod, észrevettem, hogy Alisha szívéhez igen közel állsz –

jegyezte meg Corovill séta közben.

- Igazán?

- Lehet, hogy azt hiszitek, nem látok az orromnál tovább, de tudnod kell, hogy nem azért kíméltem meg az életed, mert annyira kedvellek.

- Hanem miért? – Torpant meg Lenhar, és a meleg tekintetű, kissé már borostás férfira nézett.

- Mert látom rajta, hogy szeret téged. Ismerem a húgomat.

Soha nem védett még így senkit sem, mint téged. Márpedig, ha azt mondja, őt kell megölnöm előbb ahhoz, hogy végezzek veled, annak bizony nyomós oka van.

- Nem akarok mellé beszélni, Corovill. Mindketten tudjuk, hogy sok ütközetben harcoltunk egymás ellen, amikor alkalom adódott rá. Mindkettőnket hajtott egyfajta… vágy, hogy legyőzzük a másikat. Nem igaz? De bennem ez most megváltozott. Én már nem akarok többé harcolni. Nem akarlak legyőzni, se téged, se az embereket. És Diont se.

118

Csupán békét szeretnék. Ahogy a húgod is, vagy az orgániai lakosok. Ha elfogadod, ha nem, szeretem Alishát, attól a pillanattól, ahogy megláttam

- Azt hiszem, már elfogadtam.

- Ti hogy kerültök ide? – Corovill és Lenhar egyszerre fordultak meg. Minator szigorúan nézett a két lányra. – Nem megmondtuk, hogy maradjatok ott? S ráadásul a katonák nélkül! Mi lett volna, ha útközben rátok támadnak a ragadozók?

- Minatornak igaza van – mondta Corovill. – Miért nem maradtatok a domb mögött?

- Mert rájöttem az igazságra – válaszolt Merina, aztán világoskék, ragyogó szemeit Minatorra szegezte. Alisha eközben Lenharhoz szaladt, és megölelték egymást. – Én vagyok Liliana hercegnő. Visszatértek az emlékeim. –

Minator haragját most elhessegette az öröm.

- Szinte biztos voltam benne, hogy te vagy az – bólogatott.

- Az apám elkergetett a palotából, mert gyűlölt.

- Nem… - mondta megütközve az ősz orgon. – Az nem lehet.

Mindenki úgy tudta, még én is, hogy felmerészkedtél a felszínre meggondolatlanságodban, ahogy egykor az édesanyád. Ugyan, miért tett volna ilyet az apád?

- Mert jobban szeretett volna egy fiút. Gondolom. Sokszor a fejemhez vágta, miért is nem születtem annak.

- Az igaz, hogy nekem is gyakran panaszkodott, miért nem tud fia születni – gondolkozott el Minator. – De azt nem hittem, hogy haragjában téged majd elküld.

119

- Átoknak tartotta a jelenlétemet – mondta keserűen a lány. –

Azt mondta, azért nem tud a mostohaanyám ismét teherbe esni, mert folyton velem foglalkozik, és mert rossz energiákat küldök rá.

- Ezophius… - sóhajtott fel Minator, s mintha maga szégyenkezne a király helyett, gyengéden átölelte a lányt. –

Sajnálom, Liliana. Nagyon sajnálom. – Liliana talán mondott volna még valamit, de már nem tehette. Az üreg megrázkódott, aztán mintha valami elsuhant volna a bejárat előtt. Mindannyian kifelé igyekeztek, s látták meg az ismét tátongó ürességet alattuk.

- A sárkány! Hová tűnt? – Kérdezte Corovill.

- Leeshetett – válaszolt Minator. – De mi mozdította el a helyéről?

- Egy másik sárkány… - suttogta Lenhar, ahogy megpillantotta a dühös állatot jobb oldalról közeledni.

Egyszerre húzódtak vissza a tűz elől, amely a lény torkából feléjük csapott. Corovill ismét elővette a fegyverét, de Minator most szigorúan leintette.

- Még jobban magadra akarod haragítani őket? Nem volt elég azt az egyet elpusztítani?

- Honnan tudjam, hogy nem az támadt-e fel? – kérdezett vissza idegesen a férfi.

- Tisztán látszik, mivel ez más színű. Nem vetted észre? Az zöldes volt, ez meg vöröses.

- Felettébb örülök, hogy ilyen rövid idő alatt kiismerte magát a sárkányok között. De ha nem tud jobbat, ezt is lelövöm.

Már ha nem csinál közben belőlem is nyárson sültet.

120

A sárkány most megállt a bejárat előtt, és vadul csapkodta szárnyait. Így szemtől szembe kerültek egymással a legelöl álló Corovillal, Lenharral, és Minatorral. A lény macskaszerű

pupillája körül sárgásbarna színű szeme néha el-eltűnt a két oldalról

előugró

hártya

miatt,

amely

szemének

nedvességtartalmát igyekezett megóvni. A torka felizzott, Corovill célzott, s csak egy pillanaton múlt, hogy ismét meghaljon valaki. A sárkány torkában hirtelen abbamaradt az izzás, ahogy megpillantotta Alishát Lenhar mögött, s úgy bámult rá, mintha ismerné, s tudná, hogy barát. Alisha észrevette ezt, és kijjebb lépett. A sárkány ekkor odatette az orrát a lány mellvértjéhez, aztán a keze felé haladt, egyre lejjebb, mintha szaglászna.

- Most mit csinál? – Kérdezte Alisha Minatorra pillantva, de csak suttogva, nehogy megzavarja az állatot, s hirtelen feldühödve lecsapjon rájuk. Minator is suttogva válaszolt, talán ugyanettől tartva.

- Szagolgat. Talán érzi benned a saját vérüket. – Most az állat felemelte a fejét, aztán óriási szárnyait suhogtatva fordult egyet, s kissé lejjebb ereszkedett, hogy a háta pont a bejárat előtti párkánnyal egy vonalban legyen. Minator már tudta mit akar. – Szálljatok fel – súgta a többieknek.

- Én aztán nem – mondta halkan Corovill.

- Kérlek, Corovill – szólt rá Alisha. – Talán jobb lenne azt tenni, amit a Mester mond. Ez a sárkány vár valamire. Hát ne várassuk sokáig – mondta, és elsőként kapaszkodott fel az állatra. A sárkány háta közepén húzódó pikkelyek stabilnak tűntek, s reménykedett benne, hogy nem fáj neki, ha azon húzza fel magát. Amikor már biztonsággal ült rajta, büszkén mosolygott a többiekre. - Lám, mit tesz, ha valakiben

121

sárkányok vére folyik. – A többiek is felültek, és a pikkelyekbe kapaszkodtak, aztán a sárkány megindult lefelé a mélybe, a vörösen izzó csík felé. Minator csak remélni merte, hogy az állat nem a biztos halálba viszi őket, de nem kellett ettől tartani. A vöröses sárkány némi „zuhanás” után hirtelen egyenes irányba folytatta útját, egy jókora alagútban, ahol még legalább nyolc ilyen sárkány elfért volna bőven.

Az alagút végén fény várta őket, s a külvilág. A sárkány kiérve felfelé ívelve repült, majd egy megfelelő magasságot elérve egyenesen repült tovább, elhaladva a Halál völgye felett.

Egészen Orgánia határáig, az energiapajzsig vitte őket a legendának hitt lény, ott leszállt és lekuporordott, hogy minél könnyebb legyen a leszállás a rajta ülőknek. Alisha még megsimította az orrát a pikkelyes állatnak, mielőtt a többiek után ment, s maga sem tudta miért, de meghajolt előtte.

A sárkány mintha bólintott volna, aztán felrepült, és eltűnt a szemük elől.

122

31.

Minator nevetve ingatta a fejét.

- Egy emberlány és egy fiú orgon, egy orgon lány és egy ember fiú. Ez ám a párosítás! – Jó kedve volt, és megkönnyebbülést is érzett. Volt is rá oka, hiszen épségben tértek vissza Orgánia bejáratához. A klónok levett köpenyeikben cipelték a temérdek gyümölcsöt, Minator pedig az aranykönyvet és a kristályt.

- Csodálkozom, hogy titeket nem támadtak meg a lélekrablók

– jegyezte meg Minator Corovill felé. – Bár valószínűleg szerencsések voltatok, és épp a pihenőidejükben jöttetek át az erdőn. A lélekrablók csupán két órát pihennek… hetente.

- Nem is szándékoztam megismerni őket – felelte Corovill szárazon.

- Nem is tanácsos megismerkedni velük, hisz… Arrrh!

- Lenhar ijedten kapta oldalra a fejét. Minator arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy eltalálta a nyíl, s elveszítette egyensúlyát.

Corovill még el tudta kapni, s lefektette a földre. A nyíl félig fúródott bele Minator mellkasába, átlyukasztva mellvértjét.

Újabb nyíl suhant el, de ezúttal mellettük. Corovill most előkapta fegyverét és tüzelt, Lenhar letérdelt Minator mellé, és kisöpörte előre hulló ősz hajtincsét szürke szemeiből.

– Tedd, amit a szíved diktál, fiam… - Minator csak ennyit tudott mondani, mielőtt végleg eltávozott közülük. Szürke, derűs szemei lecsukódtak, és nem nyíltak ki többé. Aztán elősétált a támadó egy száz méterre álló magasabb bokor mögül, íját megfeszítve, újra lövésre készen.

123

Lenhar felordított fájdalmában, s dühében, és a közeledő

csuklyás felé pördült. Az íjat feszítő arca most láthatóvá vált.

Sötét, ijesztő szemei szinte világítottak a csuklya alatt.

- Nimura!! – Üvöltötte Lenhar, s kivonta kardját. Felbőszülten lépkedett a támadó felé. – Harcolj orgonhoz méltóan, te senki!

– Lenhar sosem szerette ezt az orgont, ki kegyetlenségéről volt híres egész Orgániában. Renan hű tanítványaként egykor sokszor visszaélt az erejével, s a tudásával. Nem egyszer előfordult, hogy saját katonáival is végzett, ha egy-egy harc nem alakult elég kedvezően a számára.

Nimura ismét felkacagott, majd leeresztette íját.

- Sajnálom az öreget, nem ő volt a célpont. Úgy látszik, öregszem, s a kezem nem a régi már… Nekem csak a fiú és a lány kell. Dion gyermekei. –- mondta aztán komolyan.

Lenhar megtorpant, Alisha ijedten nézett bátyjára, aki még mindig célban tartotta Nimurát.

- Mit akarsz tőlünk? – Kérdezte Corovill. Nimura leeresztette fejéről a csuklyát, és gúnyos vigyorral válaszolt.

- Az életeteket. – Lenhar és a klónkatonák most újból megindultak a sebhelyes arcú orgon felé.

- Ahhoz előbb velünk kell végezned! – Nimura újra felfeszítette íját és lőtt. Aztán újra és újra, amíg volt rá ideje.

Tíz klónkatona szívét döfte át a nyilaival, amíg Lenhar le nem csapott a kardjával. A maradék tizenhárom katona szintén nekirontott. Nimurának egy pillanat alatt kellett előkapnia a kardját, hogy védekezni tudjon. Lenhar tudta, hogy ez a sötét lelkű orgon még Renan katonája volt, s a lehető legjobb kiképzést kapta.

124

Nimura kardforgatásban valaha a legjobb volt, és ezt most ismét megmutathatta. Újabb három orgon katonával végzett, mire Lenhar meg tudta sebesíteni.

Az oldalát találta el, s láthatóan elég mély lett a seb. Nimura erősen vérezni kezdett, és az egyik kezét az oldalára téve hátrált. A katonák nem támadtak tovább, a sebhelyes orgon összerogyott, a kardja kiesett a kezéből. Lenhar kardja hegyét az előtte térdelő Nimura torkának szegezte.

- Ki küldött, hitvány?! – A sebhelyes lehajtotta fejét, s gunyoros kacagásba kezdett.

- Ha te azt tudnád! – Lenhar még mélyebbre nyomta kardja hegyét, hogy szóra bírja.

- Beszélj!

- Az apád küldött – válaszolt Nimura. Lenhar elmondhatatlan dühöt és csalódást érzett. Üvöltve emelte fel kardját, s csapott le a sebhelyes nyakára. A levágott fej elrepült, s gurult még egy ideig, mielőtt megállt. A fejetlen test pedig élettelen bábként dőlt el.

- Ezt Minatorért… – sziszegte a testnek az ifjú.

125

32.

A megmaradt tíz klónkatona közül ketten vitték Minator holttestét egészen a palotáig. Lenhar a dühtől forrva lépett be a királyi trónterembe, s gyűlölködve nézett trónon ülő apjára.

Ledobta elé a becsomagolt aranykönyvet, mely hangos csattanással landolt az aranyszínű kövezeten.

- Íme, a tudás, amiért küldtél! De nézd, milyen áron kérted mindezt! – kiáltotta felé, s arrébb állt, hogy apja láthassa, ahogy a két klón előlép Minator holttestével. Ezophius szörnyülködve fogadta a látottakat.

- Hogy történt? – Kérdezte, de a nyílból az ősz orgon mellkasában már tudta a választ.

- Te tetted! Megölted a legbölcsebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő orgont! De végeztem a vadászoddal, apám! És nem hagyom, hogy bántsd Dion gyermekeit! – A király most meglepetten figyelte, ahogy előlépnek a többiek is. Alisha, és Merina Corovill oldalán. – Békét ígértem nekik! Segítettek nekünk, hogy megtaláljuk az orgonok hagyatékát! De tévedésben éltél, ha azt hitted, hogy a tudás csak a miénk! –

Lenhar dühösen göngyölte ki az aranykönyvet a selyem köpenyből, és emelte apja elé. – Ez a tudás közös! – Ezophius elolvasta a könyv elején szereplő neveket. „Eusebius és III.

James Horchester könyve”. Most szomorú sóhajjal lépkedett le az emelvényről, s végignézett a fáradt, koszos arcokon.

Aztán elismerően bólogatott.

- Mindenre számítottam, de erre nem – mondta aztán. –

Őszintén sajnálom Minatort, öreg barátomat. Nimura nagyot vétkezett, s megérdemelte a halált. Ezzel a könyvvel

126

megmenekül Orgánia, s látom, gyümölcsökből is hoztatok bőven – nézett mögéjük a zsákoknak használt köpenyekre, amelyeket a katonák tartottak. – De azt ne kívánd, hogy az emberekkel szövetséget kössek – nézett vissza szigorúan a fiára. – Te is tudod, mit kellett elszenvednünk miattuk.

- Nem – ingatta a fejét Lenhar. – Tudod, nem gondoltam volna, hogy épp te fogsz majd rádöbbenteni arra, hogy valójában te és Dion vagytok az egyetlenek, akik még akarják ezt a háborút.

- Ez nem igaz! – Csattant fel Ezophius. – Talán az emberek telebeszélték a fejedet? Talán belehabarodtál ebbe a lányba? –

Mutatott Alishára, aki szégyenkezve hajtotta le a fejét, aztán bátyjára sandított. De Corovill nem volt rá dühös. Épp elég bizonyítékot kapott útközben, és az ifjúval való beszélgetés közben, ezért nem volt túlságosan meglepve. Na és persze ott volt Merina is. Szerette őt, és ezen úgy érezte, semmi nem változtathat már. Még az sem, ha valóban orgon.

- Ez a lány sárkányvérű, apám! És Minator hitt abban, hogy ő

békét hoz majd közénk. De benned nincs szeretet! – vágott vissza dühösen Lenhar. – Csak gyűlölet, amely felemésztette a lényedet! Miért gyűlölöd ennyire az embereket, mondd?!

Magyarázd meg! Miért?!

- Magyarázatot vársz? – nézett rá a király. – Ám legyen.

Négyszáz évvel ezelőtt, amikor még Eusebius, vagyis az én apám volt a király, történt valami, ami miatt örök gyűlölet fogant bennem az emberek iránt. Dion vette el tőlem, azt akit a legjobban szerettem… A kislányom anyját, s gyermekemet, Lilianát. – Alisha és Merina összenéztek. Merina most dühösen kiáltott fel.

127

- Ez nem igaz! Te küldtél el engem a palotából! Igen, emlékszem! Visszatértek az emlékeim, miután a palotában jártam Corovillal! – Alisha bőszen bólogatott.

- Ő Liliana hercegnő – mondta. Ezophius gyanakvón, és félve méregette Merinát.

- Mivel bizonyítod? – A lány elővette a mellvértje alól az aquvamarin kövekkel kirakott nyakéket, és Ezophius felé mutatta.

- Ez maradt csak velem, miután száműztél innen, mert szégyelltél! Fiú örököst akartál, s egész gyermekkoromban azon ármánykodtál, hogyan szabadulhatnál meg tőlem!

- Liliana… - nyögte egy elcsukló hang a trónterem oldalsó ajtajából. Elézia állt ott, ki tudja mióta, s most, hogy megpillantotta a nyakéket, már egészen biztos volt abban, amin azóta rágódott, hogy meglátta a lányt. – Liliana! –

Odasietett a lányhoz, és szorosan átölelte. – Kislányom…

Tudtam, hogy te vagy… Ezt a nyakéket, az édesanyád hagyta rád. - Suttogta neki.

- Tudom – bólintott Merina. – Emlékszem rá…

Elézia most sírva fordult férje felé.

– Hogy tehetted ezt, Ezophius? Hogy űzhetted el a saját lányodat?

A király sakkban érezte magát, s tudta, hogy –bár ő a király-, ha ez kitudódik, örökre száműzhetik Orgániából. Ám a saját ostobasága és dühe felülemelkedett királyi mivoltán, és gyermeki magatartással próbált védekezni.

- Azért száműztem, mert nem volt méltó a trónra! Igen!

Elhitettem mindenkivel, hogy Liliana eltűnt! Hogy az

128

emberek rabolták el, mert kimerészkedett az energiamezőn túlra!

- Szánalmas vagy, Ezophius – mondta csalódottan a királyné.

– Csak remélni merem, hogy az anyjával nem te végeztél.

- Ugyan! – Kiáltott rá sértődötten a király. – Liliana anyját Dion ölte meg! Egyszer felmerészkedett az ostoba, és mi lett a vége! De cserébe én is elvettem Diontól valakit, aki kedves volt neki! Elvettem a kislányát, amikor még csecsemő volt, s elvitettem a sárkányokhoz, hogy azok végezzenek vele! –

Alisha döbbenten hallgatta a király szavait. – De a sárkányok visszavitték az apjához! Akkor megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg ki nem irtom őt és a családját! S nem csak őt, de az egész emberiséget! Ha tudtam volna, hogy sárkányvérű lett belőle, inkább én magam öltem volna meg!

- És mi van azzal a sárkányvérű lánnyal, akit évszázadokkal ezelőtt öltek meg? – Kérdezte Lenhar. – Azt is te tetted? –

Minator zavartan felnevetett.

- Az is csak egy ember volt…

- Ezophius!!! – Mindannyian odafordultak a mennydörgő

hangra.

- Apám…

- Látod, Corovill, fiam. Sikerült végre áttörnünk az energiamezőt, amíg te a húgodat kerested! – Mondta büszkén Dion, aztán Alisha felé sietett. – Jól vagy, kislányom? –

Kérdezte, aggódva, s átölelte lányát. Alisha könyörgő

tekintettel nézett apja szemeibe.

- Kérlek, apám. Ne harcolj tovább. Legyen vége a háborúnak.

129

- Ne aggódj. Véget vetek neki – mosolygott Alishára, aztán Ezophiusra nézett. – Itt és most. Bosszút állok azon, aki elvette az ükapám szerelmét, Catharinát, és elrabolta tőlem százhúsz éve a lányomat!

- Az ükapádra te hoztál szégyent, apám – suttogta neki Alisha. – Tudom. Olvastam a leveleit. Rólad írt az egyikben.

Te kezdeményezted a háborút az orgonokkal.

-Nem! Ez nem igaz! – ordított fel idegesen. – Az ő katonája végzett Catharinával, Renan! Miatta halt meg a sárkányvérű

lány, s bomlott fel a békesség köztünk!

- Igen! – Csattant fel most Ezophius is. – Megölettem, mert meg kellett, hogy haljon! Mert nem bírtam elviselni, hogy ti, emberek parancsoltok nekünk!

- Mit tudhattál te erről? Hisz ifjú orgon voltál még! Lám, kiderül az igazság! S mindenki megtudhatja, hogy nem az emberek kezdték a harcot, hanem te magad! Az ükapám nem rólam írt abban a levélben, s nem az ő vérvonaláról, hanem Eusebiuséról!

- Apám… – Lenhar csak ennyit tudott mondani. Most még mélyebb csalódást érzett apja iránt, mint eddig.

- De engem már nem érdekel, ki kezdte el, s miért! Engem már csak egy dolog érdekel! Az, hogy végezzek vele! –

kiáltotta, s előkapta fegyverét. Corovill félrelökte ugyan apját, de már késő volt. Ezophiust eltalálta a sugárfegyver, halálos sebet okozva neki. Alisha és Merina ijedten sikoltottak fel.

- Ne! – Lenhar előrántotta a kardját, és Dion felé szegezte, akinek a kezéből a lökéstől kicsúszott a fegyver, és az aranyszínű padlóra esett. Most Corovill rántott fegyvert, és Lenharra szegezte.

130

- Ne tedd! – figyelmeztette. Zavaros érzések kavarogtak benne. Tudta, hogy Alisa és Lenhar szeretik egymást, s ő sem akarta bántani; valahogy megkedvelte az ifjú herceget.

Lenhar azonban fenyegetőn tartotta kardját Dion felé, de ő is megváltozott érzelmeivel küzdött. Gyűlölte Diont, de a fiát nem akarta bántani.

- Nekem már mindegy – sziszegte Dion. – Orgániát bevették a katonáim. Rohan tudja a dolgát akkor is, ha végzel velem. –

Lenhar nem tudta, mit tegyen, és Corovill sem.

Legszívesebben apja ellen fordult volna, s egy hirtelen gondolattól vezérelve meg is tette végül. Fordított a fegyver állásán, s Lenhar helyett Dionra szegezte azt.

- Adj parancsot Rohannak, hogy vonuljon ki a katonákkal együtt – utasította apját. Dion megbotránkozva nézett vissza rá.

- Szégyent hozol rám! Hogy állhatsz azok mellé, akikkel te magad is harcoltál?

- Többé már nem akarok. Gondold meg, apám. Az orgonok hajlandók békét kötni velünk.

- És ezt el is hiszed nekik? Azt hittem, ettől okosabb vagy. De ha így akarod, ám legyen. Pusztulj te is velük! – ordította, és a fegyvere után kapott, de már nem érhette el. Lenhar lecsapott kardjával, Corovill hatalmas fájdalommal a szívében lőtt, s Dion hadvezér holtan esett az aranyszínű padlóra.

Corovill térdre rogyott apja mellett, és zokogni kezdett.

Alisha Lenhar vállán keresett menedéket. Képtelen volt elhinni és megérteni, hogyan lehetett apja ennyire más, mint ő és bátyja.

131

33.

A két hatalmas vezér, kik szívből gyűlölték egymást, holtan hevertek a trónteremben. Corovill és Lenhar, a két megtört fiú nehezen vette tudomásul halálukat. Rohan is megkapta méltó büntetését, Corovill szemrebbenés nélkül végzett vele.

Néhány orgániai lakos is életét vesztette az őket ért támadás során, de végül sikerült meggyőzni az embereket, s békét kötöttek az orgonokkal. Corovill segített visszaállítani a rendet Orgániában, s az energiamezőket is újra generálták.

Az elhunytak méltó temetést kaptak, még a két gyűlölködő, Ezophius és Dion is.

A trónra új király és királyné került: Lenhar és Alisha. Alisha lehetett az első ember, akit királynővé fogadtak Orgániában.

Corovill és Merina is a palotába költöztek, és a visszavonult Elézia is nyugalomra talált.

Corovill és Merina összebújva feküdtek a lány régi szobájában, az aranykeretes ágyban.

- Ne haragudj, hogy nem mondtam el mindent magamról –

kezdte a férfi. – De attól féltem, ha rájössz, ki vagyok, és mennyi idős, nem úgy tekintesz majd rám, ahogy szeretném.

– Merina felnézett meztelen válla felett a férfira, s kuncogott egyet.

- Akkor… te most hány éves vagy?

- Százharminc. Húsz éves voltam, amikor ittam az elixírből, amit még az ükapámnak ajándékozott Eusebius.

- Öregember! – kiáltotta Merina nevetve, s ez a jóízű kacaj Corovillt is nevetésre késztette.

132

- Ne mondd ezt! De te sem lehetsz sokkal fiatalabb nálam, hisz az öcséd is elmúlt már száz éves. – Merina most gondolkodóba esett.

- Ez igaz – bólintott. – Valóban, én is kaptam az elixírből gyermekkoromban. Ezek szerint… mindketten öregek vagyunk. És, tudod… egy vallomással én is tartozom neked.

- Mi lenne az?

- Igazából jócskán túléltem a nevelő szüleimet, és jó ideje egyedül éltem már abban a házban. De nem tudtam, miért van az, hogy ők egyre csak öregszenek, én pedig nem. De már tudom…

– Szóval, ezért nem találkozhattam velük. De nem számít –

mondta Corovill mosolyogva, aztán komoly tekintettel nézett a lány gyönyörű, kék szemeibe. – Már első látásra is feltűnhetett volna, hogy te orgon vagy. Ezek a szempár bizony emberé nem is lehetne. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy épp egy orgon lány lesz az, akibe majd szerelmes leszek… annyi idő után.

- Annyi idő után? – Kérdezett vissza a lány. – Hogy érted? –

Corovill felült az ágyban, és elfordult Merinától.

- Nekem… egyszer már volt családom. Egy feleségem, és egy kisfiam. De elvesztettem őket az áradáskor. Az apám volt az, aki megmentett engem akkor. Addig nem is foglalkoztam az orgonokkal én sem. Nem is értem, hogyan éltem túl. És most… itt vagy te. Egész idáig azt hittem, hogy sosem lehetek már boldog. A harcokba temettem a bánatom, abban éltem ki minden fájdalmam… – Merina felült, és hozzásimult Corovill csupasz, izmos hátához.

133

- Semmi baj, kedvesem. Már semmi baj nem lesz. Nagyon sajnálom a családodat. Hidd el. De tovább kell lépned.

- Megöltem a saját apám… – suttogta maga elé a férfi, és megrázkódott. Merina tudta, azért, mert sír.

- Ő megmentett téged, mert ez volt a dolga. S te megmentetted a húgod szerelmét, s az én öcsémet, mert jó ember vagy, s mert tudtad, hogy Lenhar is jó. – Corovill most odafordult Merinához. Már nem szégyellte előtte a könnyeit.

– Én boldoggá teszlek téged – súgta neki Merina. – Mert szeretlek.

- Tudom – bólintott Corovill, és elmosolyodott. – Tudom, szépséges hercegnőm…

*

Az orgonok és az emberek között létrejött tehát a szövetség, s békében éltek tovább egymás mellett. Az aranykönyv és a kristály segítségével átalakították a Viktória űrhajót, s bár lehetőségük lett volna elhagyni a vízáradat alá kerülő Földet, még nem tették meg. Odalenn biztonságban voltak jó ideig ők is, és az emberek is.

Nemsokára egy új faj is megszületett, az emberek és az orgonok közös gyermekei, kik a reményt adták Orgánia számára.

A reményt arra, hogy létrehoztak egy olyan fajt, amely az orgonok tudásával és az emberek erejével együttesen képes bánni, és felülemelkedni a sötét korszakon, mely még ezután rájuk várt.

VÉGE

134