/ Language: English / Genre:antique

C.S.Lewis. A vgs tkzet.pdf

Unknown


C.S.Lewis

A végsö ütközet

1. fejezet

A Katlan-tónál

Narnia végnapjaiban, messze nyugaton a Lámpáspusztán túl s a nagy vízesés közelében, élt egy majom. Olyan öreg volt, hogy senki sem emlékezett már, mikor bukkant föl azon a tájon; a legokosabb, legrútabb és legráncosabb majom volt, amilyet csak elképzelhetsz. Volt egy kis zsúpfödeles faházikója, melyet egy terebélyes fa elágazó koronájába épített, s a neve Shift volt. Már nagyon kevés beszél állat, ember, törpe, vagy egyéb teremtmény élt az erdnek azon a részén, de akadt Síliftnek egy barátja és szomszédja, a Puzzle nev szamár. Bár barátoknak hívták egymást kölcsönösen, a dolog úgy állt, hogy Puzzlet inkább Shift szolgájának, mint barátjának vélted volna.

végzett

minden munkát. Ha együtt mentek a folyóhoz, Shift töltötte meg vízzel a jókora brtömlket, de Puzzle volt az, aki visszafelé cipelte a hátán a súlyos, teli tartályokat. S a legszebb az volt, hogy a finom ennivalókat is, melyeket Puzzle hurcolt, Shift ette meg, mondván: „Nézd, Puzzle, én

nem lakhatom jól f vel meg bogánccsal, mint te, hát az a rendje, hogy egyébrl gondoskodjam." S Puzzle ilyenkor azt mondta: „Persze, Shift,

hogyne. Belátom." Puzzle sosem panaszkodott, mert tudta, hogy Shift sokkal okosabb nála, még szép is tle, hogy barátkozik vele. S ha Puzzle megpróbált ellenkezni valamiben, Shift menten leintette: „Bízd csak rám, Puzzle, ehhez én értek jobban. Hiába, ha egyszer nem vagy okos." És Puzzle mindig ráhagyta: „Nem, Shift, igazad van, okos, az nem vagyok." Nagyot sóhajtott, és tette, amit Shift mondott.

Egyik reggel, az év elején, kettesben sétáltak a Katlan-tó partján. A Katlan-tó az a nagy víz a sziklák alatt, Narnia nyugati végén. Belé zúdul örökös robajával a nagy vízesés, és a Narnia folyó a túloldalon hömpölyög tovább. A roppant vízeséstl a tó felszíne állandóan fortyog, háborog és tajtékzik köröskörül, mintha üstben forrna, ezért is lett a neve Katlan-tó. Kora tavasszal a legnyugtalanabb, mikor a vízesés megduzzad az olvadó hótól, mely a Narnián túli hegyekben gy lt föl a Nyugati Vadonban, ahonnét a folyó ered. S amint a tavat bámulták, Shift hirtelen a vízre mutatott sötéten fényl ujjával: — Nézd csak! Mi az ott?

— Mimicsoda?

— Az a sárga, ott... épp lefelé

sodorja a vízesés. Nézd! Megint ott lebeg. Ki kellene halászni.

— Muszáj?

— Persze, hogy muszáj — mondta

Shift —, hátha valamire jó. Ugorj be érte és hozd ki.

Közelrl mindjárt

meglátjuk.

C.S.Lewis: A végs ütközet

5

— Ugorjam be? — Puzzle megrángatta hosszú fülét.

— Másképp hogyan kapjuk el, ha nem mégy érte — mondta a

majom.

— De... de — szólt Puzzle —, nem volna jobb, ha te mennél? Hiszen te akarod tudni, mi az, nem én. És neked van kezed, úgy kapod el vele, mint az ember, vagy a törpe. Nekem csak patám van.

— Ne mondd, Puzzle — mondta Shift. — Ezt nem vártam tled, sosem gondoltam volna, igazán.

— Miért, mi rosszat mondtam? — szólalt meg alázatosan a szamár, látva, hogy Shift mélyen megbántódott. — Én csak azt akartam...

— Elvárnád, hogy én menjek be a vízbe — mondta a majom. — Mintha nem tudnád, milyen kényes a tüdm, azonnal megfázom!

Nagyon szép tled! Jó, bemegyek. Már ebben a komisz szélben is didergek. De nem baj. Legföljebb belehalok. Aztán bánkódhatsz. — Shift hangja olyan volt, mintha mindjárt könnyekben törne ki.

— Kérlek, ne, ne, kérlek — iázta rémülten a szamár. — Eszemben

sem volt ilyesmi, Shift, igazán nem! Tudod, milyen ostoba vagyok, egyszerre csak egy dologra jár rá az agyam.

Megfeledkeztem a gyönge

tüddrl. Persze. Majd én megyek. Isten rizz, hogy te.

Ígérd meg,

Shift.

Shift megígérte, és Puzzle négy patáján, klopp-klopp, nekieredt a tó sziklás partján, hogy gázlót keressen. Eltekintve a hidegtl, nem volt gyerekjáték a rezg habok közé ereszkedni, és Puzzle egy percig dideregve tétovázott, míg el nem szánta rá magát. De Shift a háta mögül rászólt: — Tán mégis jobb lett volna, ha én, Puzzle... — De ezt hallva, Puzzle rávágta: — Nem, nem! Megígérted. Már megyek is. — És ment.

Jókora hullám csapott az arcába, a szája is tele lett vízzel, belévakult. Néhány másodpercre alámerült, s mikor ismét fölbukkant, a tó egészen más részén találta magát. Az örvény elkapta, mind sebesebben megforgatta, egyenest a vízesés alá sodorta, s az áradat ereje mélyre nyomta, hogy attól félt, nem bírja levegvel, míg újra föltornázza magát. S mire végre sikerült, és közelébe jutott annak a valaminek, amit megpróbált kézbe kaparintani, az odább úszott elle s maga is a zuhatag alá került és a fenékre süllyedt. S

mire ismét elt nt,

messzebb volt tle, mint bármikor. De végül, mire félholtra fáradt, összevissza horzsolva és zúzódva, a hidegtl megdermedve sikerült fogaival megragadnia a zsákmányt. És kifelé jövet maga eltt tolva, beléakasztotta két mells lábát, mert jó nagy volt, akár egy sznyeg, roppant nehéz, hideg és síkos.

Shift elé hajította, s csöpögve és reszketve próbált levegt kapni. De a majom rá se nézett, a szót is sajnálta tle. Azzal volt elfoglalva, hogy körüljárja azt a holmit, megfogdosta, szagolgatta.

— Ez egy oroszlán bre.

— Ee... óó... óóó... az lenne? — nyögte Puzzle.

— Hát kíváncsi vagyok... kíváncsi, igen... — dünnyögte magában Shift, és keményen törte a fejét.

— Kíváncsi volnék, ki ölte meg ezt a szegény oroszlánt — vágta rá

Puzzle. — El kellene temetni. Kijár neki a temetés.

— Ez nem volt beszél oroszlán — mondta Shift. — Kár ezen rágódni. A vízesésen túl nincsenek beszél állatok, föl a nyugati vadonig. Közönséges, néma oroszláné lehetett csak.

C.S.Lewis: A végs ütközet

6

Mellékesen igaza volt. Valami vadász ölte meg az oroszlánt s mindjárt meg is nyúzta valahol a nyugati vadonban, jópár hónappal azeltt. De ez nem tartozik történetünkhöz.

— Mindegy, Shift — mondta Puzzle —, ha közönséges, néma oroszlán irhája volt is, nem kellene megadnunk neki az ill temetést? Az oroszlánok mind, igen, k mégis mások. Márcsak, tudod, Ki miatt is.

Nem gondolod?

— Ó, ne terheld a fejed bölcselkedéssel, Puzzle — mondta Shift. —

Az nem a te ersséged. Csinálunk neked ebbl az irhából egy jó meleg télikabátot.

— Ne hidd, hogy örülnék neki — mondta a szamár. — Úgy állna

rajtam — a többi állat még azt gondolná — vagyis én azt érezném...

— Mit fecsegsz itt összevissza? — vakarta meg a fejét Shift, a majmok rút szokása szerint.

— Nem hiszem, hogy a Nagy Oroszlánnak, magának Aslannak tetszene, ha egy magamfajta szamár oroszlánbrben pompázna — vélte Puzzle.

— No, elég az okoskodásból — mondta Shift. — Szamár létedre ne

üsd bele az orrodat ilyesmibe, Puzzle, bízd rám, ki-ki a maga mesterségét! Én sem tartom magamat mindentudónak, van, amiben te vagy ügyesebb nálam. Ezért hagytam, hogy te menj be a vízbe: abban te vagy a jobb. De mért nem engeded, hogy én is megtegyem a magamét? Mikor kire kerül sor!

— Ó, persze, ha így látod jónak.

— Mondok valamit — szólt Shift —, siess le a folyó mentén Chippingfordig és nézz utána, van-e ott egy kis narancs meg banán.

— De olyan kimerült vagyok, Shift — szabadkozott Puzzle.

— Igaz, de csak úgy reszketsz és csupa víz vagy — mondta a

majom. — Föl kell melegedned. Épp errevaló a friss mozgás. Különben ma van Chippingfordban a vásár. — S erre Puzzle már rá is állt, hogy elinduljon.

Amint Shift magára maradt, elcammogott, hol két-, hol négylábon a fájához. Aztán ágról ágra lódult vigyorogva, míg kunyhójába nem ért.

Megtalálta a t t, cérnát meg az ollót; mivel okos majom volt, megtanulta a törpéktl a varrást. Kapta a cérnát (olyan vastag volt, madzagnak is beillett), szájába vette, hogy a képe is kidagadt, mintha jódarab cukorkát szopogatna. Két ajka közé fogta a t t és bal mancsába az ollót. Aztán lemászott a fáról és odacsoszogott az oroszlánbrhöz.

Lekuporodott és

munkához látott.

Mindjárt észrevette, hogy az oroszlánirha testrésze túl hosszú Puzzle-nak, a nyaka meg rövid. Hát levágott egy darabot a törzsbl s gallért kanyarított belle, Puzzle hosszú nyakára valót.

Aztán

lenyisszantotta a fejrészt s hozzávarrta a gallérhoz, a fej és a váll közé.

A cérnát hozzáöltötte a br két oldalához, hogy összekösse a mellre meg a hasra ill részeket. Eközben egy madár ott körözött a feje fölött, és Shift megállt a munkában, aggódva pillantott föl.

Nem akarta, hogy

bárki is kilesse, min dolgozik. De mivel a madár nem tartozott a beszélk közé, hát nem tördött vele.

Kés délutánra ért vissza Puzzle. Nem ügetett, inkább vánszorgott, ahogy a szamarak szoktak.

— Nem volt ott se narancs, se banán — nyögte. — Majd összeesem.

— És eldlt a földön.

— Gyere, próbáld föl a gyönyör oroszlánbr kabátodat.

C.S.Lewis: A végs ütközet

7

— Ne gyötörj azzal az ócska irhával — mondta Puzzle.

— Ráérek

reggel fölpróbálni. Mára elegem van.

— Hálátlan vagy, Puzzle — mondta Shift. — Ha te fáradt vagy, mit szóljak én? Egész nap, míg te üdít sétát tettél a völgyben, én keményen dolgoztam, hogy kabátot varrjak neked. A két mancsom belézsibbadt, alig bírom az ollót tartani. Te meg egy köszön szóra sem vagy képes, és rá se nézel a kabátra, nem is érdekel, és, és...

— Kedves Shift — ugrott föl a szamár —, bocsáss meg.

Rémes

voltam. Persze, azonnal fölpróbálom. Egyszer en csodálatos, ragyogó.

Add rám gyorsan, kérlek!

— Állj nyugton akkor — mondta a majom.

A br oly súlyos volt, alig bírta, de végül addig húzta, vonta, nyomta, tekerte, míg belé nem préselte a szamarat. Rákötötte Puzzle testére, lábat lábhoz, farkat farokhoz. Puzzle szürke orrából és képébl jódarab az oroszlán tátott száján kandikált ki. Aki csak egyszer is látott igazi oroszlánt, el nem hitte volna, hogy az áll eltte. De aki még sosem látott, s megpillantaná Puzzlet oroszlánbrben, az talán összetévesztené, ha nem menne hozzá túlságosan közel, a világítás sem volna éles, és Puzzle nem ordított volna s nem rugdossa patájával a földet.

— Csodálatosan festesz, csodálatosan — mondta a majom. — Ha látna valaki, azt hinné, maga Aslan, a Nagy Oroszlán áll vele szemközt.

— Az rettenetes volna — mondta Puzzle.

— Ugyan dehogy — így Shift. — A parancsodat lesné mindenki.

— Csakhogy én nem akarok parancsolni senkinek.

— Pedig gondold el, milyen jól menne a dolgunk! — mondta Shift. —

Csak tlem kellene tanácsot kérned, én meg csupa értelmes tanácsot adnék. És mindenkinek engedelmeskednie kellene, még a királynak is.

Rendet teremtenénk Narniában.

— Hát nincs itt rendben minden? — kérdezte Puzzle.

— Micsoda? — kiáltott rá Shift. — Méghogy minden rendben, mikor se banán, se narancs, egy szem sincs?

— Tudod, nincs ám olyan sok ember — mondta Puzzle —, tán rajtad

kívül senki, aki úgy odavan az effélékért.

— Aztán ott van a cukor — mondta Shift.

— No igen — mondta a szamár. — Több cukor, az nem volna rossz.

— Ebben megegyeztünk — így a majom. — Mondjuk, te leszel Aslan, és én elirányítlak, mit rendelj el.

— Nem, nem, nem — tiltakozott Puzzle. — Ne is beszélj ilyen rémségeket. Rossz vége lesz, Shift. Lehet, hogy ostoba vagyok, de ennyit azért tudok. Mi lenne velünk, ha itt teremne az igazi Aslan?

— Szerintem nagyon meg lenne elégedve — mondta Shift. — Lehet, hogy küldte az oroszlánbrt, hogy helyretegyük a dolgokat. Különben, sosem jelenik meg. Legalábbis mostanában.

Ebben a pillanatban iszonyút dördült az ég, földrengés rázta meg a talajt alattuk. Mindketten egyensúlyukat vesztve arccal a földre zuhantak.

— Tessék! — nyöszörögte Puzzle, amint leveghöz jutott. — Ez volt a jel, az intés. Éreztem, hogy gyalázatos b nre vetemedtünk. Azonnal szabadíts meg ettl a nyomorult irhától!

— Ugyan már — szólt a majom. (Villámsebesen járt az agya.) — Ez épp ellenkez jelzés. Már azt akartam mondani, hogy az igazi Aslan, ahogy te nevezed, biztatni akar a mennykcsapással, földrengéssel: C.S.Lewis: A végs ütközet

8

csak rajta! Már a nyelvem hegyén volt, csak a jel megelzött, nem találtam a szavakat. Legalább most értsd meg, Puzzle.

És elég legyen a

vitákból. Te úgysem fogod föl az ilyesmit. Mit tudhat egy szamár a jelekrl?

C.S.Lewis: A végs ütközet

9

2. fejezet

A király elsietett lépése

Mintegy három héttel ezután Narnia utolsó királya az óriási tölgyfa alatt ült, mely kis vadászlakának ajtaja eltt ntt. Gyakran elidzött itt vagy tíz napra, kivált tavasszal. Alacsony, zsúpfödeles épület volt, nem messze a Lámpáspuszta keleti szélétl, valamivel a két folyó találkozása fölött. Szívesen tartózkodott itt egyszer nyugalomban, távol a fváros, Cair Paravel hivatalos fényétl. Tirian király húsz-huszonöt éves lehetett; széles vállú, ers testalkatú, izmos lábú fiatalember, szakálla még alig pelyhedzett. Szeme kék, arca nyílt és bátor.

Ezen a tavaszi reggelen

legkedvesebb barátja, Jewel, az

egyszarvú volt csak társaságában.

Testvéri szeretetben éltek, nem egy csatában mentették már meg egymást. A fúri vad szorosan a

király széke mellett állt, nyakát kissé lehajtva, kék szarva ragyogott, törzse elefántcsont-fehér.

— Ma semmi kedvem a munkához

vagy testedzéshez, Jewel — szólt a király. — Egyre az a csodálatos hír jár az eszemben. Gondolod, hogy még ma bvebbet is megtudunk róla?

— Valóban csodálatos, uram,

atyáid, st nagyatyáid korában sem

hallottak ehhez foghatót — mondta

Jewel. — Ha ugyan igaz.

— Másképp hogyan terjedne

országszerte?

Több mint egy hete szálltak erre az els madarak a hírrel, hogy Aslan itt van, Aslan újra eljött Narniába. S

aztán a mókusok. k nem látták, de bizonyosra mondták, hogy az erdben járt. Majd a szarvas. bizonygatta, hogy tulajdon szemével látta, nagymesszirl, holdfénynél, a Lámpáspusztán.

Utána a sötét,

szakállas ember, a kalmár Calormenbl. A calormeniek ugyan nem hisznek Aslanban úgy, mint mi; de ez az ember úgy beszélt a dolgokról, mint ami kétségen fölül áll. És ott van a bagoly, múlt éjjel: látta Aslant.

— Valóban, uram — felelte Jewel —, magam is elhiszem. Ha kételkedni látszom, az is csak azért, mert a túlságos öröm nem engedi hinnem. Olyan szép, hogy tán nem is lehet igaz.

— Igen — sóhajtott a király, szinte borzongva a gyönyör ségtl. — Ez túl van mindazon, amit életemben valaha is reméltem.

— Figyelj csak! — szólalt meg Jewel, fejét oldalt fordítva s fülét hegyezve.

— Mi az? — kérdezte a király.

— Patadobaj, Uram. Lódobogás. Nehéz test lóé. Csak kentaur lehet.

Nézd, már itt is van.

C.S.Lewis: A végs ütközet

10

Roppant, aranyszakállú kentaur, homlokán emberi verítékcsöppekkel és gesztenyeszín oldalán lóra valló tajtékkal, rontott a királyhoz, megállt, s mélyen meghajolt.

— Üdv, király! — kiáltotta mély bikahangon.

— Hahó! — szólt a király, s válla fölött a vadászlak ajtajára pillantott.

— Egy kupa bort a nemes kentaurnak. Isten hozott, Roonwit. Fújd ki magad, s mondd el, mi hírt hozol.

Apród lépett ki a házból, kezében öblös, nemesen faragott fakupával, s átnyújtotta a kentaurnak. Az fölemelte a kupát s így szólt: — Elször Aslanra s az igazságra iszom, uram, csak aztán Felségedre.

Kiitta a bort (hat ers embernek is elég lett volna) egyhajtásra, s az üres kupát visszaadta az apródnak.

— Nos, Roonwit — mondta a király —, hoztál-e új hírt Aslanról?

Roonwit igen ünnepélyesen s fenyegetn tekintett föl.

— Uram — szólalt meg —, te tudod, milyen régóta figyelem a csillagokat; mivel mi, kentaurok hosszabb élet ek vagyunk nálatok, embereknél s az egyszarvúaknál is. Születésem óta nem láttam ilyen rémséges jeleket az egekre írva, mint ez év kezdete óta, éjszakáról éjszakára. A csillagok semmit sem mondanak Aslan eljövetelérl, sem a békérl, sem az örömrl. Hivatásomnál fogva tudom, hogy ötszáz év óta nem mutatkozott a bolygóknak ilyen baljós együttállása az égbolton.

Nem hagyott nyugton, hogy eljöjjek Felségedhez s figyelmeztesselek, végzetes balsors nehezedik Narniára. Múlt éjjel ért a híresztelés, mely széltében terjed Aslanról. Uram, ne hidd el.

Képtelenség. A csillagok

sosem hazudnak, csak az emberek s az állatok. Ha Aslan valóban eljött volna Narniába, az égbolt elre megmondta volna. Ha valóban eljött volna, a legáldásosabb csillagok gy lnének össze az tiszteletére.

Mindez hazugság.

— Hazugság! — kiáltott föl hevesen a király. — Miféle teremtmény merne hazugságra vetemedni ilyen szent ügyben itt minálunk, de akár az egész világon? — S kezét öntudatlanul kardjának markolatára forrasztotta.

— Ezt én nem tudhatom, királyom — mondta a kentaur.

— De azt

igen, hogy vannak hazugok a földön, de egyetlen sincs a csillagok között.

— Kíváncsi volnék — szólt Jewel —, vajon Aslan csak úgy jöhetne el, ha a csillagok elre megjövendölik, különben nem?

Végül is nem

alávetettje, hanem teremtje a csillagoknak. Vagy az si történetek nem tanúsítják-e, hogy nem szelídített oroszlán?

— Jól mondod, jól mondod, Jewel — kiáltotta a király.

— Ez az igaz

szó: nem szelídített oroszlán. Hány történet hirdeti.

Roonwit épp fölemelte kezét és elrehajolt, hogy nagyon komolyan mondjon valamit a királynak, mikor mindhárman fölkapták fejüket, hogy meghallják a sebesen közelít jajgató hangot. Az erd tlük nyugatra oly s r volt, hogy még nem láthatták az új jövevényt.

De szavai elértek

hozzájuk.

— Jaj, jaj, jaj — kiáltotta a hang. — Jaj fivéreimnek és nvéreimnek!

Jaj a szent fáknak! Pusztul az erd. Vesztünkre tör a fejsze. Kiirtanak bennünket. A nagy fák rendre dlnek.

Az utolsó „dlnek" hallatán elbukkant a jajveszékel is.

Nnek

látszott, de oly magas volt, hogy feje egy szintben a kentauréval: de faformájú is egyben. Nehéz megmagyarázni annak, aki sosem látott C.S.Lewis: A végs ütközet

11

még driádot, s összetéveszthetetlen olyannak, aki találkozott már vele.

Színe, hangja és haja más, mint a miénk. Tirian király és a két állat azonnal tudta, hogy nem más, mint a Bükkfa-tündér.

— Igazságot, Felség... — kiáltotta. — Segítség! Védd meg népedet!

Halomra gyilkolnak bennünket a Lámpáspusztán.

Negyven derék szál

bükk, bátyjaim és húgaim már ledltek.

— Mit beszélsz? Irtják a Lámpáspusztát? Gyilkolják a beszél fákat?

— kiáltotta a király talpra ugorva és kardot rántva. — Hogy merészelik?

És kik a merénylk? Aslan nevére...

— Jaaj! — siránkozott kínjában reszketve a driád, mintha ismétld csapásoktól rázkódna. Majd hirtelen oldalra dlt, akár elvágták volna a lábát. Egy másodpercig bámulták, amint holtan hever a füvön, s azonmód elt nt. Tudták, mi történt. Fáját mérföldekkel arrább kivágták.

A király fájdalma és haragja úgy elhatalmasodott, hogy egy percre belenémult. Aztán így szólt:

— Gyertek, barátaim. Át kell mennünk a folyón, hogy megtaláljuk a gazembereket, akik ezt m velték. Rajta, amilyen gyorsan csak tudunk.

Egyiküket sem hagyom életben.

— Veled tartunk, Uram — mondta Jewel.

De Roonwit így szólt: — Uram, légy óvatos méltó haragodban is.

Furcsa dolgok esnek mostanában. Ha fegyveres lázadók tanyáznak odafönn, mi hárman kevesen vagyunk ellenük. Kérlek, várj egy kicsit...

— Egy pillanatig sem várok — mondta a király. — De míg mi Jewellel elremegyünk, te vágtában, ahogy bírsz, indulj Cair Paravelbe. Itt a gy r m, az igazol. Hozz egy csapat jól képzett fegyverest magaddal, egy csapat beszél kutyát és tíz törpét (csupa íjászt), a leopárdot és Klábat, az óriást. Gyertek utánunk, amilyen gyorsan csak lehet.

— Parancsodra, Uram — mondta Roonwit. Már fordult is vágtában keletnek, lefelé a völgyben.

A király sebes léptekkel nekivágott, magában morgolódva, olykor ökölbe szorítva kezét. Jewell szótlanul ment mellette.

Hang sem esett

köztük, csak az egyszarvú nyakában csüng súlyos aranylánc csörrenése és lépteik döngése verte föl az erd némaságát.

Hamarosan elérték a folyót, rákanyarodtak a gyepes ösvényre: baljukon a víz, jobbjukon az erd. Nemsokára a talaj egyenetlenebbé vált, a s r fák a partszélig vezettek. Az út most a déli földszegélyen futott, átgázoltak a folyón. A víz a király hónaljáig ért, de Jewelnek négy lába volt s így gyorsabban haladt, tartotta jobbját, s átvergdtek az áron.

Tirian átfogta nyakát, s mindketten biztonságban keresztüljutottak. A király még mindig olyan dühös volt, hogy alig érezte a víz hidegét. De persze gondosan megtörölte kardját köpenye vállába, egyedül az maradt száraz rajta, s kinn voltak a parton.

Most nyugatnak tartottak, jobbjukon a folyóval, s a Lámpáspuszta esett szembe velük. Nem haladtak többet egy mérföldnél, mikor megálltak s egyszerre szólaltak meg. A király megkérdezte: — Mi ez itt? — És Jewel ezt mondta: — Nézd!

— Tutaj — mondta Tirian király.

Úgy is volt. Féltucatnyi fatörzs úszott elttük, mind frissen kivágott, legallyazott szálfa, lenyesett ágaikkal összeróva tutajjá, sebesen siklott le a folyón. A tutaj elején egy vízipatkány póznával kormányozta.

— Hé! Vízipatkány! Mit mesterkedsz ott? — kiáltott rá a király.

C.S.Lewis: A végs ütközet

12

— Szálfákat úsztatok le, hogy eladjam a calormenieknek, Uram — felelte a vízipatkány, megérintve fülét, mintha szalutálna, ha volna sapkája.

— A calormenieknek? — mennydörögte Tirian. — Mit képzelsz? Ki rendelte el, hogy kivágják ezeket a fákat?

A folyó ebben az évszakban oly sebes volt, hogy a tutaj már elhagyta a királyt és Jewelt. De a vízipatkány visszanézett a válla fölött s odakiáltotta nekik:

— Az oroszlán parancsára, Uram. Aslan személyes parancsára. — Hozzátett még valamit, de azt már nem hallották.

A király s az egyszarvú egymásra meredt, s mindkettjüket olyan rémület fogta el, amilyet soha egyetlen csatában sem éreztek.

— Aslan — mondta végül elhaló hangon a király. — Aslan. Igaz lehet

ez? vágatná ki a megszentelt fákat és gyilkoltatná le a driádokat?

— Hacsak a driádok nem követtek el valami szörny séget... — dünnyögte Jewel.

— De eladni a szálfákat a calormenieknek? — kérdezte a király. — Hát lehetséges ez?

— Nem tudom — válaszolta összetörtén Jewel. — Hiszen nem

szelídített oroszlán.

— Akkor hát — szólt végül a király —, gyerünk tovább, lesz, ami lesz.

— Mást úgysem tehetünk, Uram — mondta az egyszarvú.

Pillanatnyilag egyikük sem kapott észbe, mekkora rültség kettesben folytatni az utat. Túlságosan ert vett rajtuk a harag, hogysem tiszta aggyal gondolkodhattak volna. De sok bajt hozott még rájuk ez a sietség.

A király hirtelen barátja nyakába borult és lehajtotta fejét.

— Jewel — sóhajtotta —, mi vár még ránk? Iszonyú sejtéseim támadtak. Jobban járunk, ha meg sem érjük ezt a mai napot.

— Igen — mondta Jewel. — Nagyon is sokáig éltünk.

És a

legkomiszabb még csak eztán jön.

Így álltak egy helyben vagy egy percig, aztán továbbmentek.

Nemsokára ütemes fejszecsapások zaja hallatszott, bár látni semmit sem láttak, mivel emelkedhöz értek. Mikor a tetejére jutottak, jobbfelé megpillantották a Lámpáspusztát. S a király belesápadt.

A vén erd

közepén — ahol valamikor arany— és ezüstfák nttek, s ahol réges-rég egy a mi világunkból való fiú elültette az Oltalom fáját — most széles,

kopár sáv tátongott. Förtelmes üresség, durva irtás, tele sáros nyommal, amerre a kivágott fákat vonszolták le a folyóhoz. Népes csoport dolgozott, ostorpattogás, erlköd lovak zihálása közben hurcolták a törzseket. Ami rögtön megütötte a király s az egyszarvú szemét, hogy a nyüzsg munkáshad fele nem beszél állatokból, hanem emberekbl állt. S aztán ezek az emberek nem szke hajú narniaiak, hanem sötét, szakállas calormeniek, abból a nagy és kegyetlen országból valók, amely Archenlanden túl, a sivatagon keresztül délre fekszik. Persze nem volt meglep, ha Narniában egy-két calormeni is fölt nt — kereskedk vagy követségi emberek —, hiszen ezekben az idkben béke volt a két állam között. De Tirian nem értette, mért vannak ennyien: nos hát, mert irtják a narniai erdt.

Szorosan

megmarkolta kardját, köpenyét bal vállára vetette, és gyors léptekkel közébük indult.

Két calormeni hajtott egy szálfa elé fogott lovat. Épp mikor a király odaért, a fatörzs megrekedt a sárban.

C.S.Lewis: A végs ütközet

13

— Gyerünk, te lajhár! Húzd, lusta dög! — kiáltoztak a calormeniek, ostorukat csattogtatva. A ló beléfeszült az igyekezetbe, szeme kivörösödött, elborította a tajték.

— Indulj már, rusnya barom! — ordította az egyik hajcsár, s vadul csépelte a lovat.

Ez idézte föl azt a borzalmat, ami bekövetkezett.

Tirian eddig bizonyosra vette, hogy a calormeniek a saját lovaikat hajtják: néma, ostoba állatok, mint más, közönséges lovak. S bár sajnálta ket a kíméletlen bánásmódért, de még jobban felbszítette a fák ellen elkövetett gyilkosság. Soha eszébe sem jutott volna, hogy valaki igába merjen fogni egyet is a szabad, beszél narniai lovak közül, még kevésbé, hogy ostort emeljen rá. De ahogy a vad csapások a lóra zuhogtak, az fölágaskodott és üvöltve megszólalt: — Te rült zsarnok! Nem látod, hogy majd belészakadok?

Amint Tirian rájött, hogy az beszél, narniai lovainak egyike, olyan düh fogta el t is meg Jewelt is, hogy már nem is tudták, mit tesznek. A király kirántotta kardját, Jewel elreszögezte szarvát.

Együtt rohantak

elre. A két calormeni a következ pillanatban holtan hevert, egyiküket Tirian kardja fejezte le, másikuk szívét Jewel szarva döfte keresztül.

C.S.Lewis: A végs ütközet

14

3. fejezet

A majom, dics sége fényében

— Ló úrfi, Ló úrfi — szólt Tirian, sietve elvágva a ló istrángját —, hogy kerültek ide ezek az idegenek, hogy téged leigázzanak?

Meghódították

Narniát? Miféle csatában?

— Nem, Uram — zihált a ló. — Aslan van itt. Mindez az parancsára történt. rendelte el...

— Vigyázz, veszély fenyeget, király — mondta Jewel.

Tirian fölnézett s látta, hogy a calormeniek (vegyest néhány beszél állattal) mindenünnen feléjük rohannak. Két leölt társuk hang nélkül múlt ki, s így beletelt egypercnyi idbe, míg a tömeg megértette, mi történt.

Legtöbbjük már kardot rántott.

— Ugorj a hátamra! Gyorsan — szólt Jewel.

A király fölpattant rá, s derék barátja már fordult is és elvágtatott vele.

Kétszer vagy háromszor is irányt váltottak, míg el nem t ntek üldözik ell, patakon ugratva át, s Jewel, anélkül, hogy lassítana, fölkiáltott: — És most merre, Uram? Cair Paravelbe?

— Állj meg — mondta a király —, hadd szálljak le. — Lecsúszott az

egyszarvú hátáról, s szembekerült vele. — Jewel, szörny ség, amit m veltünk.

— Súlyosan megsértettek — mondta Jewel.

— De váratlanul ütöttünk rajtuk... észbe sem kaphattak... fegyverük sem volt... szégyen! Gyilkosok vagyunk, Jewel.

Becstelenné váltam.

Jewel lehorgasztotta fejét. is szégyenkezett.

— Aztán meg — folytatta a király — a ló azt mondta, Aslan rendelte el. Ugyanígy a patkány. Mind azt mondják, Aslan itt van. S ha ez az igazság?

— De Uram, hogyan adhat parancsot Aslan ilyen szörny ségekre?

— nem szelídített oroszlán — felelte Tirian. — Hogyan érthetnk mi az tetteit? Mi, közönséges gyilkosok. Jewel, én vissza akarok menni.

Átadom a kardomat, és magamat is ezeknek a calormenieknek a kezére adom, megkérem ket, vigyenek Aslan elé.

ítéljen fölöttem.

— Vesztedbe rohansz, Uram.

— Azt hiszed, tördöm én azzal, ha Aslan halálra ítél? — szólt a

király. — Az már semmit sem jelent. Nem jobb meghalni, mint abban a szörny tudatban élni, hogy Aslan eljött, és nem az többé, akiben hittünk s aki után sóvárogtunk? Olyan ez, mintha nap helyett reggel vakfekete korong kelne föl.

— Igaz — mondta Jewel. — Vagy mintha a víz szárazzá válna.

Igazad van, Uram. Itt vége mindennek. Gyerünk, és adjuk föl magunkat.

— Fölösleges, hogy mindketten menjünk.

— Ha valaha is szerettük egymást, engedd, hogy veled tartsak — mondta az egyszarvú. — Ha te halott vagy és Aslan nem Aslan, akkor mit ér nekem az élet?

Megfordultak és keser könnyhullatás közben együtt visszaballagtak.

Amint odaértek a munkahelyre, a calormeniek kiáltozva rohantak feléjük, fegyverüket lóbálva. De a király kardját markolatával nyújtotta át nekik s így szólt:

C.S.Lewis: A végs ütközet

15

— Én, aki Narnia királya voltam, s most becsületemet vesztett lovag vagyok, kiszolgáltatom magamat Aslan ítéletének.

Vezessetek el.

— Én is föladom magamat — mondta Jewel.

A sötét alakok, fokhagymától b zölgn, vaskos gy r ben körébük gy ltek, szemük ijesztn villogott ki barna képükbl.

Hurokpányvát

vetettek Jewel nyaka köré. A király kardját elvették, háta mögé kötötték kezét. Egyikük, aki turbán helyett sisakot viselt s nyilván parancsnokuk lehetett, lekapta Tirian arany homlokpántját és sebten ruhájába rejtette.

A két foglyot fölvezették egy tágas tisztáshoz a dombtetre. Magaslati pontján zsúpfödeles kis kunyhó állt, ajtaja zárva. A füvön, szemben a bejárattal, egy majom ült. Tirian és Jewel arra volt elkészülve, hogy meglátja Aslant. Eddig hírét sem hallották a majomnak, most zavarba estek. A majom persze Shift volt, de tízszerte rútabb, mint mikor a Katlan-tónál élt, hiszen most ruhát öltött. Skarlátvörös zubbonyt viselt, de nemigen állt jól neki, hiszen egy törpére szabták. Két hátsó mancsán ékköves papucs, sehogysem odaillen, hiszen a majom lába is inkább kéznek hat. Fején afféle papírkorona. Mellette kupacnyi dió, szemenként az állkapcsával törte föl, a héját egyszer en kiköpte.

Idnként fölemelte a zubbonyt, s alatta szorgosan vakaródzott. Jópár beszél állat álldogált eltte, arcukon nyugtalan rosszérzés és zavar.

Mikor fölismerték a két foglyot, a meglepetés moraja hullámzott át rajtuk.

— Ó, Shift lord, Aslan küldötte — szólt a calormeni parancsnok. — Foglyokat hoztunk eléd. Hála jártasságunknak és bátorságunknak, s a nagy Tash istenség hozzájárulásának, élve fogtuk el ezt a két elvetemült gyilkost.

— Adjátok ide a kardot! — szólalt meg a majom.

Átnyújtották neki az övvel együtt. pedig nyakába akasztotta: ettl még nevetségesebbé vált.

— Majd késbb foglalkozunk velük — jelentette ki a majom, s a dióhéjat a foglyok elé köpte. — Most fontosabb dolgom van. Ezek itt ráérnek. Figyeljetek rám mindannyian. Elbbre való, amit a dióról akarok mondani. Hol az a fmókus?

— Itt vagyok, Uram — szólt egy vörös bundájú mókus, ellépve, némi ideges kis meghajlással.

— Ó, hát te vagy az? — A majom vizsla pillantást vetett rá. — Hát ide figyelj. Az a kívánságom... azazhogy Aslan kívánsága...

hogy több diót

hozzatok, mert az eddigi sz ken sem elég. Többet kell hoznotok, hallod? Kétszer ennyit. És holnap napnyugtáig itt legyen, de aprót vagy hibásat egy szemet se találjak benne.

A rémület moraja futott át a mókusokon, s a vezetjük, összeszedve bátorságát, így szólt:

— Nem beszélhetne errl maga Aslan velünk? Ha engedélyezné, hogy láthassuk...

— Arról szó sem lehet — mondta a majom. — De talán megteszi, amilyen kegyes (bár legtöbben meg sem érdemlitek), hogy ma este néhány percre megjelenik. Akkor láthatjátok. De nem azért, hogy ott tolongjatok körülötte meg kérdéseitekkel zaklassátok.

Ami

mondanivalótok van, az csak rajtam keresztül juthat el hozzá, ha úgy látom, hogy nincs terhére. Addig is jobban teszitek, ha a dió után néztek. Igyekezzetek tehát, holnap estig, máskülönben szorultok.

A szerencsétlen mókusok szétfutottak, mintha kopó üldözné ket. Az új rend semmi jót nem ígért. A télire összehordott diókészletet már C.S.Lewis: A végs ütközet

16

mostanáig csaknem fölélték; a maradékot odaadták a majomnak, többet, mint amennyit megtakaríthatnak még.

Mély hang szólalt meg a tömegbl, a bozontos, agyaras vadkané.

— De mért nem láthatjuk Aslant, hogy beszéljünk vele?

— kérdezte.

— Régen, ha eljött Narniába, bárki szemtl szemben szót válthatott vele.

— Csak nem képzelitek — felelte a majom. — S ha valaha így volt is, most más idk járnak. Aslan azt mondta, túlságosan enyhén bánt veletek eddig. Ez nem mehet így eztán. Majd megtanít benneteket, nehogy azt higgyétek, hogy szelíd oroszlán.

Morajló sóhajtás tört föl az állatokból; s utána annál is reménytelenebb csönd támadt.

— Aztán még valami, amit jól jegyezzetek meg — folytatta a majom.

— Hallom, egyesek azt sutyorogják rólam, hogy majom vagyok. Hát nem vagyok az. Ember vagyok. Csak öregségem, több száz éves korom miatt látszom olyannak, mint egy majom.

Öregségemre váltam

ilyen bölccsé. És bölcsességemért tart érdemesnek Aslan arra, hogy szóba álljon velem. Nem vesztegetheti az idejét ostoba állatokra. Majd megmondja nekem, mi a dolgotok, én pedig közlöm veletek. Hát fogadjátok meg a szavamat, és teljesítsétek fele annyi id alatt, mert Aslan nem ismeri a tréfát.

Halálos csönd támadt, csak egy kis borz sírdogált, s anyja próbálta csitítgatni.

— És még valamit — s a majom friss diót roppantott szét. — Hallom, a lovak arról beszéltek, „rázzuk le gyorsan ezt a fahordó munkát, s újra szabadok leszünk." Hát verjétek ki a fejetekbl az efféléket. Nemcsak a lovak, de a többiek is. Mindenki, aki munkaképes, a jövben dolgozni fog. Aslan így egyezett meg Calormen királyával, a Tisroc-kal, ahogy alattvalói, a mi sötét br barátaink hívják. Ti lovak, bikák, szamarak valamennyien lementek Calormenbe, hogy munkával keressétek meg a kenyereteket; kocsihúzással, teherhordással, mint más országokban az igavonók. S ti, kisállatok, mint vakondok, nyulak meg a törpék is, mind, Tisroc bányáiban dolgoztok majd. És...

— Nem, nem, nem — kiáltozták az állatok. — Ez képtelenség! Aslan sosem adna el bennünket rabszolgaságra a calormeni királynak!

— Egy szót se! Elég a lármából! — mordult rájuk a majom. — Ki beszél itt rabszolgaságról! Ti sem lesztek azok.

Megfizetnek érte,

méghozzá igen busásan. Vagyis a béreteket befizetik Aslan kincstárába, s mindannyiotok javára fordítja majd. — Azzal

rákacsintott a calormeniek vezetjére. Az meghajolt, s a maga dagályos módján így felelt:

— Aslan bölcs szócsöve, a Tisroc (örökké éljen) tökéletesen egyetért lordságoddal és megfontolt terveddel.

— Nohát, látjátok! — mondta a majom. — Minden rendben, a ti érdeketekben. És mi megmutatjuk, hogy a ti keresményetekkel Narniát boldog, virágzó országgá tesszük. Lesz itt bven narancs és banán, aztán utak, nagyvárosok, iskolák és hivatalok, meg ostor, szájkosár, nyereg, kutyaól és börtön... ó, amit csak akartok.

— De mi ezt mind nem akarjuk — mondta az öreg medve. — Mi szabadon akarunk élni. És magát Aslant szeretnénk hallani.

— Ne kezdd újra a vitát — szólt rá a majom —, már megmondtam: én ember vagyok, te pedig hájas, ostoba vén medve. Mit tudsz te a szabadságról? Azt hiszed, a szabadság abból áll, hogy azt tehetsz, amit C.S.Lewis: A végs ütközet

17

akarsz. Hát nagyon tévedsz. Nem ez az igazi szabadság.

A valódi

szabadság az, ha végrehajtod, amit én parancsolok.

— Hm, hm — dörmögte a medve és megvakarta a fejét: sehogy sem akart belemenni ez az okoskodás.

— Kérem — szólalt meg a bárány —, ezt nem értem.

Mi dolgunk

nekünk a calormeniekkel? Mi Aslan népe vagyunk. k meg Tashé. Így nevezik az istenüket. Azt mondják, négy karja van és kesely feje. És embereket ölnek le az oltárán. Én azt sem hiszem, hogy van a világon ilyen lény. De ha van, hogyan barátkozhatna vele Aslan?

Az állatok nagyot néztek, egymásra kacsintottak és fölcsillanó szemüket a majomra fordították. Rájöttek, ez volt eddig a legokosabb kérdés.

A majom fölugrott és a bárány felé köpött.

— Kölyök! — sziszegte. — Buta kis bégétl Eredj haza az anyádhoz tejet szopni! Mit értesz te ehhez? Ti pedig nyissátok ki a fületeket. Tash csak a másik neve Aslannak. Az a régi elképzelés, hogy mi jók vagyunk, a calormeniek pedig rosszak, ostobaság. Most már tudjuk. A calormeniek más szót használnak rá, de ugyanazt értik rajta, mint mi.

Tash és Aslan csupán két különböz neve ugyanannak, tudjátok, Kire gondolok. Épp ezért sosem lehet vita közöttük. Véssétek jól abba a buta fejetekbe: Tash, az Aslan és Aslan, az Tash.

Ti is tudjátok, milyen keserves képet vág néha a kutyátok.

Gondoljatok csak rá; hát ilyenné vált valamennyi beszél állat képe — mind azok a derék, engedelmes, szelíd madarak, medvék, borzok, nyulak, vakondok és macskák még szomorúbb arcot vágtak. Csak egyetlenegy nem látszott közülük egy csöppet sem boldogtalannak.

A rtes macska volt az, a szép nagy Töm, ereje teljében, aki egyenesen ült, farkát lába köré kanyarítva, az állatok legels sorában.

Egész id alatt a majomra meg a calormeniek parancsnokára bámult szemrebbenés nélkül.

— Elnézést kérek — mondta roppant udvariasan —, de engem nagyon érdekel, hogy az ön calormeni barátja is ugyanezt vallja?

— Kétségkívül — mondta a calormeni. — A felvilágosult majom...

akarom mondani embernek... igaza van. Aslan nem jelent mást, mint Tash.

— De mégis, Aslan nem jelent többet, mint Tash? — sugalmazta a

macska.

— Egyáltalán nem! — felelte a calormeni egyenesen a macska arcába meredve.

— Ez elég meggyz neked, vörös? — szólt a majom.

— Ó, hogyne — hangzott a felelet. — Nagyon köszönöm. Csupán tisztán akartam látni. Már kezdem érteni.

Egész mostanáig a király és Jewel egy szót sem ejtett: várták, hogy rájuk kerüljön a sor, mert nem akarták félbeszakítani.

De amint Tirian

körülnézett a szerencsétlen narniaiak arcán, és látta, hogy már-már elhiszik: Aslan és Tash egy és ugyanaz, nem bírta tovább.

— Majom — kiáltott teli tüdbl —, te hazudsz.

Átkozottul hazudsz.

Éppúgy, mint ez a calormeni. Te meg, akár a majom.

Folytatni akarta, megkérdezni, hogy a rettenetes isten, Tash, aki népének vérét ontja, hogyan lehet ugyanaz, mint a jóságos Oroszlán, aki a vére árán is megóvta Narniát. Ha szóhoz jutott volna, a majom törvénye még azon a délután összeomlik; az állatok fölismerik az igazságot és elsöprik a majmot. De még mieltt egy hangot is kiejthetett C.S.Lewis: A végs ütközet 18

volna, két calormeni teljes erbl betapasztotta a száját, és a harmadik hátulról kirúgta a lábát alóla. S amint elvágódott, a majom rjöng dühvel fölordított:

— Vigyétek innét! Vigyétek innét, azonnal, oda, ahol nem hall bennünket, és mi sem t. Kötözzétek az egyik fához.

Majd én...

azazhogy majd Aslan ítélkezik fölötte.

C.S.Lewis: A végs ütközet

19

4. fejezet

Mi történt azon az éjszakán?

A király olyan kábult volt az ütéstl, hogy alig tudta, hogyan oldozták le csuklójáról kötelékeit a calormeniek, majd két karját oldalához szorítva hogyan állították háttal ismét egy krisfához.

Aztán kötelet

tekerve bokája, térde, dereka és mellkasa köré, otthagyták. Fképp az bántotta — mert gyakran a csekélységeket t rjük el a legkevésbé —, hogy ajka vérzett az ütéstl, s a csiklandós szivárgást nem tudta letörölni.

Arról a helyrl, ahol állt, még látta a kis kunyhót a dombtetn s a vele szemközt ül majmot. A hangját épp hallotta még olykor, a választ is a csoportból, de a szavakat nem értette.

— Vajon mit csináltak Jewellel —

gondolta a király.

Egyszerre az állatok csoportja

megmozdult és minden irányban

szétszéledt. Némelyek Tirian

közelében surrantak el, rápillantottak, s mintha rémület és szomorúság ült volna szemükben, hogy megkötözve

látják, de szólni nem mertek.

Hamarosan valamennyien elt ntek, s

csönd támadt az erdn. Aztán óra

múlt órára, és Tirian elbb igen

megszomjazott, majd rátört az éhség; s amint a délután elvánszorgott és estébe fordult, már fázott. Megfájdult a háta. A nap lement, szürkülni kezdett.

Mikor már csaknem besötétedett,

Tirian apró lábak halk tipegését

hallotta s észrevette, hogy pöttöm

teremtmények közelednek felé. Balról három egér, középütt egy nyúl, jobbról két vakond. E két utóbbi pici zsákot vitt a hátán, s az furcsán elrajzolta alakjukat úgy, hogy Tirian elször nem tudta, miféle állatok lehetnek. S egy perc múlva mind ott állt körülötte a hátsó lábán, h vös kis els tappancsukat térdére téve és állat-csókkal illetve.

(Elérték a

térdét, mert a narniai beszél állatok nagyobbak, mint angliai néma rokonaik.)

— Király Urunk, drága Király Urunk — mondták t vékony hangjukon —, olyan szomorúak vagyunk miattad. Nem merünk eloldozni; félünk, Aslan megharagszik érte. De hoztunk neked egy kis vacsorát.

Az els egér fürgén fölkapaszkodott, és letelepedett a Tirian mellét lefogó kötélen, apró, tömpe orrocskáját épp a király arca eltt fintorgatta. Aztán a másik egér kúszott föl, s ott függött az els mögött.

A többi állatka a földön maradt, s föladta nekik, amit hoztak.

— Igyál, Uram, aztán majd enni is tudsz — mondta a föls egér, és Tirian érezte, hogy egy piciny fakupát tartanak a szájához. Csak C.S.Lewis: A végs ütközet

20

tojástartónyi volt, alig érezte a bor ízét, míg ki nem ürítette. Aztán az egér lenyújtotta, a többiek újra megtöltötték, föladták, és Tirian másodszor is kiitta, így folytatták, míg ki nem telt belle egy jó nyeletnyi, ami jobban is esett pici kortyonként, mert úgy szomjoltóbb, mint egyhajtásra.

— Itt a sajt — kínálta az els egér —, de nem sok, mert fél, hogy megszomjazol rá. — A sajt után zabkását adtak neki friss vajjal, aztán megint egy kis bort.

— És most kérem a vizet — szólt le az els egér —, hadd mossam le a király arcát a vértl. — Tirian érezte, hogy apró szivacsféle csiklandozza arcát, igen frissíten.

— Kis barátaim — szólalt meg —, hogyan köszönjem meg nektek.

— Nem kell megköszönnöd, dehogy — mondták a csipogó hangok.

— Mi más tehettünk volna? Mi nem kívánunk más királyt, kívüled, hiszen a Te néped vagyunk. Ha csak a majom meg a calormeniek jöttek volna ellened, utolsó leheletünkig harcolunk érted, de nem t rjük el, hogy megkötözzenek. De Aslannal nem szállhatunk szembe.

— Gondoljátok, hogy ez valóban Aslan? — kérdezte a király.

— Ó igen, igen — felelte a nyúl. — Múlt éjjel eljött a kunyhóból.

Láttuk mindnyájan.

— Milyen volt?

— Mint valami rettenetes, nagy oroszlán, igazán — mondta az egyik

egér.

— És valóban azt hiszitek, Aslan az, aki az erdei nimfákat megöli és titeket a calormeni király rabszolgájává tesz?

— Szörny , ugye? — mondta a másik egér. — Jobb lett volna meghalnunk, mint ezt megérni. Dehát itt nem maradt többé kétség.

Mindenki azt mondja, ez Aslan rendelkezése, és mi is láttuk t. Sosem hittük volna, hogy ez lesz belle. Hiszen mi, mi alig vártuk, hogy visszatérjen Narniába.

— Úgy látszik, ezúttal nagyon haragosan érkezett — mondta az egyik

egér. — Valami nagy-nagy gonoszságot követhettünk el, tán tudtunkon kívül. És ezért sújthat ekkora büntetéssel. De legalább megmondaná, mi volt az!

— Lehet, hogy amit most teszünk, az is b n — vélte a nyúl.

— Bánom is én, ha az — mondta egyik vakond —, ha kell, újra megteszem.

De a többiek csitították: — Ugyan már! — és: — Jobb az óvatosság — s aztán mindannyian: — Veled érzünk, drága királyunk, de most már mennünk kell, nehogy bajba kerüljünk.

— Igyekezzetek, kedves barátaim, még Narniáért sem akarnálak veszélybe sodorni benneteket.

— Jó éjt, jó éjt — búcsúztak az állatok, orrukat a király térdéhez dörzsölve. — Visszajövünk, ha tudunk. — S elfutottak.

Az erd pedig sötétebb, hidegebb és elhagyottabb lett, mint jöttük eltt.

A csillagok elbújtak, s az id lassan haladt — képzelhetitek, milyen

lassan —, míg Narnia utolsó királya megmeredve, fájdalmasan és egyenesen állt a fához kötözve. De végül történt valami.

Messze piros fény gy lt ki. Majd egy percre elt nt és ismét fölragyogott, megntt és élesebb lett. Majd sötét árnyak jöttek-mentek át a fény innens oldalán, kötegeket hordva és leszórva.

Már tudta, mi az,

amit lát: frissen meggyújtott máglya, nyalábszám dobálták rá a rozsét.

C.S.Lewis: A végs ütközet

21

Hirtelen föllobbant és Tirian fölismerte, hogy a domb legtetején van.

Tisztán kivette mögötte a kunyhót, amint rt izzásban világlik, s az emberek és állatok csoportját a t z és önmaga között.

Apró alak

kuporgott a t znél, ez csak a majom lehetett. Mondott valamit a többieknek, de nem hallotta, mit. Aztán odament a kunyhó ajtajához és háromszor földig hajolt eltte. Majd fölállt és kinyitotta az ajtót. S

valamiféle négylábú lény lépett ki a házikóból merev léptekkel és megállt szemben a csoporttal.

Roppant üvöltés csapott föl, oly hangos, hogy Tirian néhány szót is hallott.

— Aslan! Aslan! Aslan! — kiáltották az állatok. — Szólj hozzánk!

Enyhülj meg. Ne haragudj ránk többé!

Ilyen távolból Tirian nem vehette ki tisztán, csak annyit látott, hogy szrzete sárga. Sosem látta Aslant, még közönséges oroszlánt sem.

Nem lehetett bizonyos benne, hogy amit lát, nem az igazi Aslan. Nem ilyennek képzelte Aslan külsejét, mint ez a merev behemót, amint ott állt és nem szólt egy szót sem. Hogyan dönthetné el? Egy percre szörny gondolat futott át rajta: visszaemlékezett a képtelenségre, hogy Tash és Aslan egy és ugyanaz a személy, de tudta, hogy ez csak aljas csalás lehet.

A majom egészen közel hajtotta fejét a sárga teremtményhez, mintha tisztán akarná hallani, amit az súg neki. Aztán megfordult s mondott valamit a tömegnek, amire az megint jajveszékelni kezdett.

Aztán a sárga test esetlenül megfordult és elindult — inkább

mondhatnók, eldöcögött —, vissza a kunyhóba, s a majom becsukta mögötte az ajtót. Ezután a t z hirtelen kialudt, kiolthatták, mert egyszerre t nt el a fény, és Tirian megint magára maradt a hideg sötétségben.

Narnia királyaira gondolt, akik messze régidkben itt éltek, haltak, s úgy találta, egyikük sem volt soha olyan szerencsétlen, mint .

Ükapjának ükapja, Rilian király jutott eszébe, akit még ifjú herceg korában elrabolt a boszorkány, s évekig tartott rabságban valami sötét barlangban az Északi Óriások országa mellett. De a végén minden rendbe jött, két titokzatos gyermek jelent meg egy világvégi országból, megszabadították, s hazakerült Narniába és hosszú, boldog korszakot teremtett. „Én nem leszek ilyen szerencsés", mondta magában. Majd még messzebbre ment vissza, Rilian apjához, Caspianhoz, a Tengerjáróhoz, akit gonosz nagybátyja, Miraz király meg akart gyilkolni, de Caspian az erdségbe menekült, s ott élt a törpék között. De ez a történet is jó végre jutott: Caspiant is gyermekek segítették — csak azok négyen voltak azidtt —, k is valahonnan a világon túlról érkeztek, nagy csatát vívtak érte s visszahelyezték t az apai trónra.

„De mindez

réges-rég esett" t ndött magában Tirian. „Ilyesmik ma már nem történnek." Aztán emlékezett (mert történelemben már gyerekkorában ers volt), ugyanaz a négy gyerek, aki Caspianon segített, több mint ezer évvel elbb járt Narniában; s ez akkor volt, mikor legyzték a Fehér Boszorkányt, és véget ért a Százéves Tél, s aztán k uralkodtak Cair Paravelben (mind a négyen együtt), s már rég nem voltak gyerekek, hanem nagy királyok és királynk, s az uralmuk lett Narnia aranykora. És Aslan sokszor lépett be ebbe a történetbe, meg a többiekébe is, ahogyan Tirian most fölidézte. „Aslan — meg azok a

másik világból való gyerekek — gondolta — mindig akkor jelentek meg, C.S.Lewis: A végs ütközet

22

mikor a helyzet válságosra fordult. Ó, bárcsak most is megtennék," És fölkiáltott: „Aslan! Aslan! Jöjj és segíts rajtunk most!"

De a sötétség, a hideg, a mozdulatlanság éppúgy folytatódott.

— Hát öljenek meg! — kiáltotta a király. — Nem magamért könyörgök. Óvjátok meg Narniát!

És semmi sem változott az éjszakában, sem az erdben, de Tirianban mintha megindult volna valami. Anélkül, hogy tudná, miért, valami halvány reményt érzett földerengni. Mintha erre kapna. „Ó

Aslan, Aslan!" suttogta. „Ha magad nem jössz, küldd el hozzám azt a négy segítt onnan, a világon túlról!" S elszántan, hirtelen nagy fennszóval elkiáltotta:

„Gyerekek! Gyerekek! Narnia barátai! Gyorsan!

Siessetek hozzám! A

világokon keresztül hívlak benneteket; én, Tirian, Narnia királya, Cair Paravel lordja, az Elhagyott szigetek császára."

És azon nyomban álomba merült (ha ugyan álom volt), olyan eleven álomba, amilyet életében sohasem ért.

Mintha kivilágított nagy teremben állt volna, s az asztal körül heten ültek. Úgy látszott, épp most fejezték be a vacsorát.

Közülük ketten

nagyon öregek, egy fehér szakállú aggastyán, oldalán bölcs, der s, élénk szem ids dámával. Az öregúr jobbján növfélben lév ifjú, bizonyosan fiatalabb Tiriannál, de arca máris királyra és harcosra vallott. És szinte hasonmása az ids hölgy jobbján ül másik ifjú. Épp Tiriannal szemben szke hajú lány ült az asztalnál, a fiúknál fiatalabb, s két oldalán egy növendék fiú s egy kis fruska.

Valamennyien igen furcsa

ruhákba öltöztek, legalább Tirian úgy találta.

De ideje sem maradt efféle részleteken t ndni, mert hirtelen a legfiatalabb fiú és mindkét lány talpra ugrott, egyikükbl halk kis sikoly szakadt ki. Az ids hölgy megriadt, zihálva kapott levegért. Az öregúr vigyázatlan mozdulatával földre verte a jobbjánál álló borospoharat.

Tirian az üveg csilingelsét is hallotta, amint a földön széttört.

Egyszerre rájött, hogy ezek az emberek figyelik: úgy bámultak rá, mintha kísérletet látnának. De észrevette, hogy az öregúr jobbfelli szomszédja, a királyi külsej ifjú meg sem moccan (bár holtsápadtra vált), csak a keze szorul ökölbe. Majd rászól: — Beszélj, hacsak nem vagy jelenés vagy álom. A külsd narniaira vall, s mi heten Narnia barátai vagyunk.

Tiriant hajtotta a vágy, hogy megszólaljon, megpróbálta elkiáltani, hogy , Narniai Tirian, nagy bajban van, segítséget kér.

De érezte

(ahogy velem is megesik olykor álmomban), hogy hangja neszt sem ver. Aki az elbb megszólította, fölemelkedett ültébl: — Árny, szellem, vagy bármi légy — mondta, pillantását rászögezve —, ha Narniából való vagy, Aslan nevére követelem, felelj! Én Péter vagyok, a Nagy Király.

A terem lebegni kezdett Tirian szeme eltt. Hallotta az egyszerre beszél hét ember hangját, pillanatról pillanatra elhalványultak s efféléket mondtak: — Nézd, hogy fakul! — Már szétfoszlik! — Tovat nik.

A következ másodpercben ébren is volt. Még egyre a fához kötözve, jobban fagyoskodva és merevebb mint valaha.

A fa a napkelte

sivár fényében felderengett. S brig nyirkos a harmattól; reggeledett.

Ez az ébredés volt élete legiszonyúbb perce.

C.S.Lewis: A végs ütközet

23

5. fejezet

Hogyan érkezett segítség a királyhoz?

De nyomorúságos állapota nem tartott sokáig. Szinte egyik pillanatról a másikra tompa ütést érzett, majd ismét egyet, és két gyerek állt eltte.

Körötte az erd az imént még kihalt volt, a fa mögül sem jöhettek, azt hallotta volna. Valójában egyszer en a semmibl léptek el. Menten észlelte, hogy ugyanazt a furcsa öltözéket viselték, mint az álombéliek; s tüstént utána azt is, hogy k a legfiatalabb fiú és lány a hét vacsorázó közül.

— H ha! — szólalt meg a fiú. — Elállt a lélegzetem!

Már azt hittem...

— Gyerünk, oldozzuk el — mondta a lány. — Beszélni aztán is ráérünk. — Majd Tirianhoz fordulva: — Bocsánat a késésért, amint tudtunk, rögtön jöttünk.

Míg ezt mondta, a fiú elvette zsebébl a bicskáját és gyorsan elvagdosta a király kötelékeit: túl gyorsan, mert a király oly merevre zsibbadt, hogy amint az utolsó kötéldarab eleresztette, elrebukott térdre-tenyérre. Föl sem bírt állni, míg életet nem dögönyözött két lábikrájába.

— Nem te voltál az — szólalt meg a lány —, aki megjelentél elttünk, mikor együtt vacsoráztunk? Majd egy hete.

— Egy hete, kedves kisasszony? — ámult el Tirian. — Alig tíz perce

röpített oda az álom a ti világotokba.

— Megint a szokásos idzavar, Pole — mondta a fiú.

— Az ám! — mondta Tirian. — Ez is elfordul minden si mondában.

A ti különös országotokban különbözik az id a miénktl.

De ha már az

idrl van szó, ideje, hogy t njünk el innét, mert ellenségeim közel vannak. Velem jöttök?

— Hát persze — felelte a lány. — Azért jöttünk, hogy segítsünk rajtad.

Tirian lábra kapott és sebesen vezette ket lefelé a dombról, délnek, minél messzebb a kunyhótól. Jól ismerte az utat, de elször is a sziklás kaptatót választotta, hogy nyomot ne hagyjanak, majd patakot keresett, ahol átgázolhatnak, s szagukat sem szimatolhatják ki.

Vagy egy órai

bolyongásba telt, míg rábukkantak, s közben lélegzet fogytán szóhoz sem jutottak, így Tirian vetett néhány lopott pillantást társaira. Csaknem belekábult, hogy egy másik világból idecsöppent gyerekek mellett jár.

De ettl a hajdani történetek sokkal valóságosabbnak t ntek föl, mint azeltt... hát most is eshetnek csodák.

Mihelyt túlsó magaslatára értek a völgynek, mely fiatal nyírfák közt futott tovább, Tirian megszólalt: — Itt túljutottunk a veszélyen meg ezeken a gazembereken... könnyíthetjük az iramot.

Fölkelt a nap, harmatcsöppek villogtak minden ágon, megszólaltak a madarak.

— Hát egy kis falnivalóhoz mit szólnál, Uram? — kérdezte a fiú. — Mi

már túl vagyunk a reggelin.

Tirian meglepdött, mit ért a gyerek „falnivalón", de amikor az kinyitotta a magával cipelt degesz táskát és elhúzott belle egy némileg zsíros, összenyomott csomagot, mindjárt ráeszmélt.

Farkaséhes volt, csak eddig gondolni sem mert rá. Két keménytojásos C.S.Lewis: A végs ütközet

24

meg két sajtos szendvics került el és két pástétomos. Ha nem lett volna úgy kikoplalva, erre a megkent valamire rá se néz, mert a pástétom Narniában ismeretlen, így

megette mind a hatot, s addigra

leértek a völgy mélyére, s ott egy

mohos szikla tövében kis forrás

bugyogott el. Ott megálltak egy

kortyra, s lemosták kihevült arcukat.

— És most — szólt a lány,

hátrasimítva homlokáról nedves

tincseit — nem volna kedved

elmondani, ki is vagy te, mért kötöztek meg, és mi megy végbe itt?

— Szíves örömest, leányka —

felelte Tirian. — De tovább kell

menetelnünk. — Így útközben

elmondta, kicsoda, s mit élt át az

utóbbi napokban. Majd rátért: — Most pedig egy vén toronyba tartunk, egyikébe annak a háromnak, mely

nagyapám idejében épült a

Lámpáspuszta védelmére a veszélyes

zsiványok ellen, akik akkoriban itt tanyáztak. Aslannak hála, a kulcsaimat nem rabolták el. Abban a toronyban találunk majd fegyvert, vértet, élelmet, ha mást nem, kétszersültet. Ott biztonságban leszünk, kiterveljük, hogyan tovább. És most, kérlek, mondjátok el, kik vagytok ti, s hogy kerültök ide.

— Én Eustace Scrubb vagyok, s Jill Pole — mondta a fiú. — Egyszer jártunk már itt, egész korszakokkal ezeltt, a mi idszámításunk szerint egy jó esztendeje. Volt itt akkor egy fiú, Rilian herceg, t valami pincebörtönben tartották, és betette a lábát valami Puddleglum...

— Ó — kiáltott föl Tirian —, akkor ti vagytok az a Eustace és Jill, akik Rilian királyt kiszabadítottátok a hosszú elátkozottságból?

— Persze, mi — felelte Jill. — És akkor , Rilian a király most is, igaz? Hogyne, hiszen az lett. Elfelejtettem...

— Nem — mondta Tirian —, én a hetedik származéka vagyok.

kétszáz éve halt meg.

Jill elképedt. — H ha! Ez döbbenetes, ha visszatér valaki ide Narniába!

De Eustace folytatta: — Most hát tudod, Uram, kik is vagyunk. Azzal kezddött, hogy a professzor és Polly néni összehívott bennünket, Narnia barátait...

— Ezek a nevek ismeretlenek elttem — mondta Tirian.

— k ketten azok, akik a legelején jártak Narniában, mikor az állatok megtanultak beszélni.

— Aslanra! — kiáltott föl Tirian. — k ketten! Lord Digory és Lady Polly! Valahonnan a világ mélyérl! És még mindig élnek? Ez maga a csoda dicssége! Mondd hát, mondd hát!

— Polly néni igazában nem a nagynénénk — folytatta Eustace. — A neve Miss Plummer, csak mi hívjuk Polly néninek. Hát k ketten hívtak C.S.Lewis: A végs ütközet

25

össze mindnyájunkat: részben csak a játék kedvéért, hogy jól kibeszéljük magunkat Narniáról (mert persze senki más eltt szóba sem hozhatjuk az itteni dolgokat), de részben azért, mert a professzornak az az érzése, hogy visszavárnak bennünket ide. És akkor te megjelentél, mint valami szellem, vagy Isten tudja, micsoda, és holtra rémítettél valamennyiünket, aztán szó nélkül elt ntél. És mi már bizonyosan tudtuk, hogy nálatok történt valami. Csak az volt a kérdés, hogyan jutunk ide. Mert az nem elég, ha akárhogy szeretnél is idejönni. Hát tanácskoztunk és vitatkoztunk, s végül a professzor azt mondta: egyetlen módja van, a varázsgy r k. Azok hozták át régtelen-rég, gyerekkorukban t meg Polly nénit, jóval azeltt, hogy mi megszülettünk. De a gy r ket elásták a londoni ház kertjében (London a mi nagy városunk, Uram), és a házat eladták, így az volt a nagy gond, hogyan jussunk hozzá a gy r khöz. Sosem találnád ki, mit csináltunk végül! Péter és Edmund — azaz a Nagy Péter király, az egyetlen, aki beszélt hozzád — átment Londonba, és hajnalban, mikor még mindenki alszik, a hátsó kapun beosont a kertbe. Edmunddal együtt.

Munkásruhát öltöttek, mintha a csatornát javítanák. Bár velük lehettem volna, diadalmas egy tréfa volt. És sikerült, mert a következ napon Péter megküldte a sürgönyt — ez egyfajta gyors üzenet, Uram, majd máskor megmagyarázom —, hogy megtalálta a gy r ket.

És a

következ napon Pole-lal együtt, Péter találkozott velünk az iskola közelében és átadta a gy r ket. Mert mi még iskolába járunk, mind a ketten ugyanabba. Csak mi jöhettünk, mert mi már voltunk itt.

Kimentünk a vonathoz, ez amolyan kocsisorból álló utazóeszköz a mi világunkban —, és a professzor, Polly néni meg Lucy velünk jött, hogy együtt maradhassunk, amíg lehet. Aztán fölszálltunk a vonatra, kinéztünk az ablakon, hogy lássuk ket, s akkor hirtelen jött egy félelmetes lökés és lárma: és már itt is voltunk Narniában, és Felségedet ott találtuk a fához kötözve.

— Hát nem is használtátok a gy r ket? — kérdezte Tirian.

— Nem — felelte Eustace. — Nem is láttuk ket. Ezt mind Aslan intézte a maga módján, gy r k nélkül.

— De azok Nagy Péter királynál vannak — vélte Tirian.

— Igen — mondta Jill. — Csak nem hiszem, hogy használná ket.

Mert a két másik Pevensy — Edmund király és Lucy királyn — volt utoljára itt, és akkor Aslan azt mondta nekik, nem térhetnek vissza többé Narniába. És ilyesmit mondott Péternek is, csak sokkal elbb.

Elhiheted, úgy jönne, mint a villám, ha megengednék neki.

— H ha! — mondta Eustace. — Kutya meleg itt a nap.

Messze

vagyunk még?

— Nézd — mutatta Tirian. Nem nagy távolságban lréses oromzat emelkedett a fák csúcsa fölé, s néhány perces gyaloglás után nyitott, füves tisztásra értek. Patak szelte át, s egyik szélén állt a tömör, négyszöglet torony igen kevés és sz k ablakával, és alig látható kapuja a falban szembenézett velük.

Tirian élesen végigfürkészte az utat, nincs-e ellenség a közelben.

Aztán egyenest a toronyhoz ment, s még egy percig elidzött, míg elhalászta vadászruhájából kulcscsomóját, mely ezüstláncon függött a nyakában. Csinos csomó kulcs volt, köztük kett aranyból, gazdag vésettel. Látszott rajtuk, hogy ünnepélyes és titkos palotatermek, vagy szekrények és illatos fából készült ékszerládikák zárait nyitják, bennük királyi kincsekkel. De az a kulcs, amelyet most illesztett a kapu zárába, C.S.Lewis: A végs ütközet

26

nagy, sima és durván megmunkált darab volt. A zár merev, s Tirian attól félt, nem bírja majd megforgatni benne. De végül is sikerült, s a kapu meglódulva, nagy nyikorgással kitárult.

— Isten hozott, barátaim — mondta

—, félek, jelenleg ez a legkülönb

palotája Narnia királyának, amelyet vendégeinek fölajánlhat.

Tiriannak jólesett, hogy a két

látogató milyen jólnevelt. Mindegyikük azt mondta, szót sem érdemel, bizonyosak benne, hogy nagyon

kellemes.

Ami azt illeti, kellemes éppen nem

volt. Inkább sötét és dohszagú.

Egyetlen szoba volt benne, az is

egyenesen a ktetzetbe torkollt. A

falépcs a sarokban fölvezetett a

csapóajtóig, azon át lehetett kijutni a lrésekhez. Durván ácsolt fekvhelyek, néhány jókora láda és

batyu szanaszét. Aztán a kandalló, de úgy festett, hosszú évek óta nem gyújtotta be senki.

— Kimehetnénk t zifáért az erdbe

— mondta Jill.

— Korai még, pajtások — mondta

Tirian. Eldöntötte, hogy nem szabad fegyvertelenül maradniuk, s kutatni kezdett a ládákban.

Áldotta

gondosságát, amiért évente ellenrizte a helyrségeket, hogy kellképp biztosítva legyen szükséges ellátásuk. Az íjhúrok olajozott selyemtokjukban, a kardok, lándzsák rozsda ellen megkenve, ragyogó hüvelyükben. De valaminek különösen megörült. — Nézzétek! —

mondta, s elhúzott egy hosszú páncélinget, megcsillogtatva furcsa mintázatát a gyerekek szeme eltt.

— Ez aztán furcsa egy vértezet, Uram — mondta Eustace.

— Hej, fiú! Ezt ám nem narniai törpék kovácsolták.

Calormeni vért,

külföldi munka. Egy párat mindig tartok az effélébl, sosem tudhatom, magam vagy híveim mikor látjuk okát, hogy észrevétlenül körülnézzünk a Tisroc országában. Aztán nézd csak ezt a kpalackot.

Olyan levet

tartok benne, amit ha szétdörzsölsz a kezeden, arcodon, megbarnítja a brödet, olyan lesz, mint amilyen a calormenieké.

— Hurrá! — örvendezett Jill. — Szeretem álcázni magamat.

Tirian megmutatta nekik, hogyan tölt néhány cseppet a tenyerébe, aztán jól szétdörzsölte arcukon, nyakukon a vállukig, kezükön a könyökükig. Végül önmagát is bekente vele.

— Ha megszáradt rajtunk — mondta —, vízzel le sem moshatjuk.

Semmi más, csak hamuval kevert olaj fehérít vissza narniaivá. És most, kedves Jill, lássuk, hogyan illik rád a vért. Egy kicsit hosszú, de nem annyira, mint gondoltam. Kétségtelenül valamelyik apródé volt a Tarkaanok csapatából.

Ezután föltették a calormeni sisakot. Ez kissé kerekre formált, a fejalkathoz sz kített, hegyes tetej . Majd Tirian jókora fehér göngyöleget vett ki az egyik ládából, s anyagából körültekerte a C.S.Lewis: A végs ütközet

27

sisakokat, turbánná alakítva, csak a hegyük állt ki belle.

és Eustace

hajlított calormeni szablyával látta el magát és kerek pajzzsal. Ez a szablya Jillnek túl nehéz lett volna, helyette hosszú, egyenes vadászkést kapott, bajban az is megteszi.

— Hát íjjal tudsz-e bánni, kislány? — kérdezte Tirian.

— Valamicskét — mondta Jill belepirulva. — Eustace már inkább.

— Ne higgy neki, Uram — szólt közbe a fiú. — Mindketten

gyakoroltuk a nyíllövést otthon, Narniából hazatérve.

Jill sem rosszabb

nálam, bár egyikünk sem mester.

Tirian íjat, nyíllal teli tegezt nyomott Jill kezébe. S

máris nekiláttak,

hogy tüzet rakjanak, mert a toronyban diderget barlangh vösség volt.

Már a gally-gy jtésben kimelegedtek — a nap deleljén járt odakinn —, s amikor a láng föllobbant a kémény huzatában, a helyiség egész barátságossá vált. Sovány ebédül nem jutott más, mint fölmorzsolt kétszersült forralt vízzel leöntve, afféle zabkása gyanánt. És jobb híján vizet ittak hozzá.

— Bár egy csomag teát is hoztunk volna — sóhajtott Jill.

— Vagy egy doboz kakaót — vágta rá Eustace.

— Egy hordó jófajta bor sem jönne rosszul az efféle rtornyokban — vélte Tirian.

C.S.Lewis: A végs ütközet

28

6. fejezet

Derék éjszakai vállalkozás

Vagy négy órával késbb Tirian leheveredett egy kis szundításra az egyik lócán. A gyerekek már aludtak: kergette ágyba ket, hiszen az éjszaka java részét ébren töltik majd, s az korukban több alvásra is van szükség. Meg is kifárasztotta ket. Elbb Jillt fogta íjászgyakorlatra, s úgy találta, ha nem is narniai fokon, de egész jól céloz.

Sikerült elejtenie egy nyulat — persze nem beszélt, csak közönségeset —, mindjárt megnyúzták, megtisztították és fölakasztották. Látta, hogy a két gyerek érti ezt a kellemetlen, rosszillatú munkát; Óriásországbeli nagy kirándulásokon tanulták, még Rilian herceg idejében. Aztán megpróbálta kioktatni Eustace-t a kard-és pajzsforgatásra. Bár a fiú korábban tanult vívni, de csak egyenes pengéj narniai karddal. Sosem volt a kezében hajlított calormeni szablya, amellyel egészen más a vágás, meg egy sor hosszú narniai karddal tanult fortélyt most el kellett felednie. De Tirian meggyzdött, hogy jószem , gyorsmozgású vívó a fiú. Meglepte, milyen jó erben van mindkét gyerek: szemlátomást izmosabbak, magasabbak, felnttebbek voltak, mint néhány órával ezeltt, mikor elször találkozott velük. Ez is egyike a narniai leveg hatásának az idegen világból érkez látogatókra.

Mindhárman megegyeztek abban, hogy els dolguk visszatérni a Kunyhódombra, hogy kiszabadítsák az egyszarvút.

Majd, ha az

sikerült, neki kell vágniuk kelet felé, hogy rábukkanjanak a kicsiny seregre, melyet a kentaur, Roonwit hoz Cair Paravelbl.

Az olyan tapasztalt harcos és vadász, mint Tirian, akkor ébred, amikor akar. Így az esti kilenc órát t zte maga elé, azzal elvetette minden gondját és azonnal elaludt. Mikor kinyitotta a szemét, úgy érezte, alig egy perc volt, de a világosságból s egyéb más apró jelbl tudta, hogy pontosan betartotta az idt. Fölkelt, fölvette turbánsisakját (páncélingben aludt), majd fölrázta a két gyereket.

Szürke, lehangolt

képpel tápászkodtak föl, nagyokat ásítva.

— Most nyílegyenest északnak megyünk — szerencsére csillagos az éjszaka —, az út sokkal rövidebb lesz a reggelinél, mert akkor kerültünk, most átvágunk. Ha föltartanának, maradjatok békén, én igyekszem úgy viselkedni, ahogy egy ggös, kegyetlen calormeni úrtól elvárják. Ha kardot rántok, te, Eustace ugyanazt teszed, míg Jill mögénk ugrik, íjára feszített nyíllal. De ha azt kiáltom: „Vissza!", akkor

mindketten a toronyba menekültök. Harcba nem bocsátkoztok — egyetlen kardcsapásra sem —, ha visszavonulásra adtam jelt: az efféle hsködés tönkretett már sok jó haditervet. Tehát, Aslan nevében, elre barátaim! — mondta Tirian.

Kiléptek a hideg éjszakába. Ragyogtak a nagy északi csillagok a fák csúcsa fölött. Az északi Sarkcsillagot ebben a világban Lándzsafnek hívják, s nagyobb a mi Sarkcsillagunknál. Egy darabig egyenest követték, majd s r bozótoshoz értek s meg kellett kerülniük. Ezután — mert már nem födték ket az ágak — óvatosabbá váltak.

Jill volt az,

akinek jó hasznát vették: Angliában remek útkeres volt.

És persze

kit nen ismerte a narniai csillagokat, hiszen sokat utazott a vad északi C.S.Lewis: A végs ütközet

29

országokban, s ha a Lándzsaf elbújt, eligazította a tájékozódásban a többi csillag. Amint Tirian rájött, hogy hármuk közül a legjobb vezet, az élre állította. Bámulta, milyen nesztelenül, csaknem láthatatlanul suhan elttük.

— Aslanra! — suttogta Eustace-nak. — Ez a lány valóságos erdei tündér. Ha driádvér folyna az ereiben, akkor sem mozoghatna otthonosabban.

— Olyan apró és ügyes, ez a szerencséje — súgta vissza a fiú.

De Jill visszasziszegte: — Csss, egy hangot se!

Körülöttük az erd néma volt. Tán túlságosan is.

Általában a narniai

éjszakának is megvoltak a maga neszei — de most semmi. Még egy sün vidám, alkalmi „Jó éjt"-je, a magasból egy bagolyhuhogás, távoli, táncra hívó faunflóta, vagy a föld alatti törpék dobogó, kopácsoló zaja sem hallatszott. Mindez lefojtva: sötétség és félelem nehezült Narniára.

Egy id múlva fölkapaszkodtak a domboldalon, s a fák különváltak egymástól. Tirian homályosan fölfedezte a jól ismert dombtett s a házikót. Jill most mind óvatosabban haladt. Kézjelekkel mutatta a többieknek, hogy kövessék. Majd halálos csöndben megállt, s Tirian látta, amint fokonként lejjebb süllyed a f be, majd nesztelenül elt nik.

Egy perc múlva újra fölemelkedett, száját Tirian füléhez közelítve szinte hangtalanul súgta: — Így jobban látod. — Kerülte a sziszeg hangokat, azokat gyakran nem hallani.

Tirian hirtelen lefeküdt, csaknem olyan zajtalanul, mint Jill, bár nem teljesen, hiszen súlyosabb és idsebb volt nála. S ebbl a lenti helyzetbl élesen látható volt a domb éle, amint elvált a csillagokkal beszórt égbolttól. Két fekete árnyék rajzolódott ki: egyik a kunyhó, s a másik, vele szemközt, a calormeni rszem. Igen hanyagul rködött: nem föl-alá járva vagy állva, hanem üldögélve, lándzsája a vállán, álla mellére hajtva.

— Rendben — mondta Tirian Jillnek. A kislány pontosan azt mutatta meg neki, amire szüksége volt.

Fölkeltek, s most Tirian vette át a vezetést. Igen lassan, lélegzetüket fojtva értek föl egy kis facsoporthoz, alig néhány lépésnyire az rtl.

— Itt várjatok, míg vissza nem jövök — suttogta Tirian.

— Ha engem

elkapnak, meneküljetek. — S azzal bátran, jól láthatóan az ellenség elé lépkedett. Az fölriadt, s amint megpillantotta, fölugrott volna: félt, hátha Tirian a calormeni tisztek közül való, s most bajba kerül, mert ülve találta. De mieltt megmozdulhatott, Tirian visszanyomta térdével és rászólt:

— Hát te a Tisroc katonája vagy? (Örökké éljen!) Repes a szívem, hogy beléd botlok itt a narniai állatok és ördögök közt.

Add a kezed,

barátom!

A calormeni r még magához sem térhetett, jobbját megmarkolta egy acélkemény kéz. A következ pillanatban valaki a két lábán térdelt, s trt szorított a nyakára.

— Egy nyikk, és véged — súgta fülébe Tirian. — Mondd meg, hol az

egyszarvú, és életben maradsz.

— A... a ház... mögött. Ó, jaj, Uram... — nyögte a szerencsétlen ember.

— Helyes. Kelj föl, és vezess oda hozzá.

Míg az r föltápászkodott, végig nyakán érezte a tr hegyét, Tirian rajta tartotta. Hideg volt az acél és csiklandósan járta körbe, majd C.S.Lewis: A végs ütközet

30

megállapodott a legmegfelelbb ponton, a füle alatt.

Reszketve így

kerülte meg a kunyhót, a ház mögé vezetve a királyt.

Bár sötét volt, Tirian azonnal észrevette Jewel fehér alakját.

— Pszt! — szólt rá. — Nehogy nyeríts! Igen, Jewel, én vagyok!

Hogyan kötöztek meg?

— Béklyót vetettek a négy lábamra és kantárral a faligy r höz bogoztak — válaszolt Jewel.

— rszem, állj háttal a falhoz! Úgy. Jewel, szegezd a szarvadat a calormeni mellének!

— Kész örömmel, Uram — mondta Jewel.

— Ha megmoccan, döfd szíven. — Aztán Tirian gyorsan széthasította a köteleket. A maradványokkal megkötözte az r kezét-lábát. Végül száját teletömte f vel, fejét tettl állig összekötötte, hogy ne lármázhasson, s leültette a magatehetetlent a fallal szemközt.

— Kicsit nyersen bántam veled, katona — mondta —, de nem volt más választásom. Ha találkozunk még az életben, jóváteszem. És most, Jewel, siessünk.

Baljával átölelte az egyszarvú nyakát, lehajolt, és megcsókolta orrát a viszontlátás örömében. A legnagyobb csöndben visszamentek oda, ahol a gyerekeket hagyták. Olyan sötét volt a fák alatt, hogy csaknem beleütköztek Eustace-ba, mert nem látták.

— Minden rendben — mondta Tirian. — Derék éjszakai munka volt.

Most pedig, haza!

Megfordultak s alig tettek pár lépést, Eustace megszólalt: — Jill, hol vagy? — De nem jött válasz. — Ott van melletted, Uram?

— kérdezte.

— Micsoda? — szólt Tirian. — Hát nem a te oldaladon van?

Rettenetes pillanat volt. Kiáltani nem mertek, hát félhangon suttogták el a nevét, de senki sem felelt.

— Elment tled, míg én odavoltam? — kérdezte a király.

— Nem láttam és nem hallottam moccanást — mondta Eustace. — De elt nhetett tudtom nélkül. Olyan nesztelenül jár, mint a macska.

Magad is láthattad.

Hirtelen távoli dobpergés hallatszott. Jewel hegyezte a fülét.

— Törpék — mondta.

— Áruló, ellenséges törpék is lehetnek — mormolta a király.

— Emitt meg patadobaj közeledik — szólt Jewel.

A két ember meg az orrszarvú halálos csöndben állt.

Egyszerre másmás

fenyeget jel közt nem tudták, mitévk legyenek. A patadobaj mind közelebb ért. S most fölsuttogott mellettük egy hang: — Hé! Mind itt vagytok? Hála az égnek, Jill volt az.

— Hol az ördögben voltál? — susogta dühösen Eustace, mert nagyon meg volt rémülve.

— A házikóban — lihegte Jill, de mintha kitörni készül kacagással küzdene.

— Azt hiszed, ez tréfa? — mordult rá Eustace. — Ha tudni akarod...

— Sikerült Jewelt kiszabadítani, Uram? — kérdezte Jill.

— Igen. Itt van. De az az állat, veled...?

— Ez — felelte Jill. — De gyerünk már haza, mieltt valaki fölébred.

— És hangjában ismét kipukkadt a nevetés.

A többiek azonnal szót fogadtak, épp elég hosszan elidztek ezen a veszélyes helyen, s a törpék dobolása egyre közeledett.

Jó néhány

percbe telt, míg eltávolodtak dél felé s Eustace megszólalt: C.S.Lewis: A végs ütközet

31

— Ki ez az , akit elhoztál?

— A hamis Aslan — mondta Jill.

— Micsoda? — Tirian elképedt. — Hol jártál? Mit csináltál?

— Hát, Uram — kezdte a kislány —, az úgy volt, hogy mikor láttam, milyen simán elkaptad az rt, gondoltam, miért ne kukkantsak be a házikóba, mi van ott? Hát odakúsztam. Csak el kellett húznom a reteszt.

Persze vaksötét volt odabenn meg ólszag. Hát meggyújtottam a lámpát, és — el sem hinnétek — ott ez az öreg szamár, a hátára kötött oroszlánbrben. El a bicskámmal, levágtam róla és mondtam neki, most velem jössz! Igazában nem is kellett a bicskával vagy egyébbel fenyegetnem, torkig volt a bezártsággal, készséggel jött, igaz-e Puzzle?

— Egek Ura! — ámult el Eustace. — Beleszédülök!

Egy perce még

iszonyú dühös voltam rád, azt hittem, a vízben hagytál bennünket: de most be kell ismernem... azaz, igen, úgy értem...

ragyogó hstett volt

tled! — s a királyhoz fordult: — Ha fiú volna, lovaggá kellene ütni, nem igaz, Uram?

— Ha fiú volna, megbotoztatnám parancsszegésért — mondta Tirian.

S a szuroksötétben egyikük sem láthatta, rosszallón vagy mosolyogva.

Abban a percben érdes fémcsengés hallatszott.

— Mit csinálsz, Uram? — kérdezte riadtan Jewel.

— Kihúztam a kardom, hogy lecsapjam a fejét ennek az átkozott szamárnak — mondta félelmes hangon a király. — Állj félre, lányom.

— Ó ne, kérlek, ne — kiáltott föl Jill. — Nem teheted!

— fogta

könyörgre. — Nem a b nös, mindennek a majom az oka. t ne hibáztasd. Már rég megbánta, és nagyon kedves szamár.

Puzzle a

neve. Úgysem eresztem el a nyakát.

— Jill — mondta Tirian —, te vagy a legbátrabb és legeszesebb alattvalóm, de a legnyakasabb és a legengedetlenebb is.

Hát jó,

megkegyelmezek neki. Mit tudsz fölhozni mentségedre, szamár?

— Én, Uram? — szólalt meg félénken a szamár. — Kérlek, bocsáss

meg, ha rosszat tettem. A majom azt mondta, Aslan kívánsága, hogy oroszlánbrbe bújjak. Gondoltam, jobban tudja, mert én nem vagyok olyan okos. Én csak szót fogadtam neki. Bizony nem volt öröm ott élni bezárva a kunyhóban. Azt sem tudtam, mi van odakinn.

A majom ki

sem eresztett, csak egy vagy két éjjel. Néha még vizet sem adtak.

— Uram — szólt Jewel. — Ezek a törpék egyre közelebb és közelebb jönnek. Jó az, ha találkozunk velük?

Tirian egy pillanatig elgondolkozott, aztán hirtelen hangosan fölnevetett; már arra sem ügyelt, hogy suttogjon: — Az oroszlánra! Úgy látszik, meglassult az észjárásom. Hogy jó-e, ha találkozunk velük? Épp azt akarom. Most már bárkivel találkozhatunk. Itt a szamár, hogy megmutassuk, hadd lássák, kitl rettegtek, ki eltt hajbókoltak. Leleplezzük vele a majom aljas tervét.

Vége a szemfényvesztésnek, fordult a kocka! Holnap a majmot Narnia legmagasabb fájára húzzuk föl. Nincs több sutyorgás meg lapulás és álöltözék. Hol vannak azok a derék törpék? Jó híreink vannak a számukra.

Ha órák hosszat suttognia kellett valakinek, utána a hangos beszéd fölpezsdítn hat rá. Mindnyájan megélénkültek, nevettek, még Puzzle is fölemelte fejét és nagy hahotában tört ki, hiszen a majom napokon át némaságra ítélte. A dobpergés irányába fordultak. A zaj egyre ersödött, a közeledk fáklyái is fölvillantak. A törpék ott vonultak a köves úton (bár persze alig emlékeztetett az angliai utakra), amely a C.S.Lewis: A végs ütközet

32

Lámpáspusztán vitt át. És ott menetelt keményen vagy harminc törpe, vállán apró ásóval és csákánnyal. Két fegyveres calormeni vezette az oszlopot és két másik jött a végén.

— Állj! — mennydörgött rájuk Tirian és kilépett elébük az útra. — Álljatok meg, katonák! Hová viszitek ezeket a narniai törpéket és kinek a parancsára?

C.S.Lewis: A végs ütközet

33

7. fejezet

A törpék lázadása

Az oszlop élén a két calormeni katona tarkaannak vagy fúri méltóságnak nézte, aki két fegyveres apródjával elébük toppant, s tisztelgésre emelte lándzsáját.

— Ó, Uram — mondta a rangosabb —, ezeket a töpörty ket Calormenbe kísérjük, hogy a Tisroc, örökké éljen, bányáiban dolgozzanak!

— A nagy Tash istenre, igen engedelmes törpék — felelte Tirian,

majd hirtelen magukhoz a törpékhez fordult.

Tán minden hatodik fáklyát vitt, s ezeknél a reszket fényeknél látta, szakállas arcuk milyen makacs elszántsággal mered rá.

— Nyílt

csatában gyzte le hazátokat a Tisroc, ti törpék, hogy ilyen jámbor megadással mentek meghalni Pugharan dögletes aknáiba? — kérdezte.

A két katona megütdve bámult rá, míg a törpék egybehangzón válaszolták: — Aslan parancsára, Aslan parancsára...

adott el

bennünket. ellene mit tehetünk?

— Igenis, a Tisroc — tette hozzá egyikük és kiköpött.

— Mintha

látnám, hogyan vette rá.

— Csönd, te kutya! — szólt rá a fölöttes calormeni.

— Ide nézzetek! — Tirian elcibálta a fénybe a szamarat.

Hazugság volt az egész! Aslan el sem jött Narniába. A majom jól becsapott benneteket. Nesztek, ezt vitte ki a kunyhóból elétek megmutatni, tessék!

Most szemtl szemben láthatták a törpék, milyen szánalmas cselfogásnak dltek be. Az oroszlánbr alaposan elkoszolódott Puzzle hosszú fogsága alatt a kunyhóban, ráadásul megtépték-gy rték az erdei úton az ágak. Mint egy halom rongy, lógott a vállán. A fejrész félrecsúszott, jócskán hátrakerült, s buta, derék szamárképe csálén bámult el belle. Szája szélén f maradványok, nyomaként egy kis békés legelészésnek menet közben.

— Nem az én hibám volt — motyogta —, ha egyszer nem vagyok okos. Sosem állítottam az ellenkezjét.

A törpék tátott szájjal bámulták Puzzlet, míg a rangosabbik katona rá nem kiáltott Tirianra:

— Elment az esze, Uram? Miket beszél ezeknek a rabszolgáknak? — S a másik megtoldotta: — Egyáltalán, ki maga? — Lándzsájukkal már

nem tisztelegtek, hanem támadásra készen nekiszegezték: — A jelszót!

— Itt a jelszó, ha az kell — kiáltotta a király kardot rántva: — Megvirradt, széttört a hazugság! Védjetek magatokat, bitangok, mert narniai Tirian eltt álltok!

S villámként csapott le a parancsnokra. Eustace, a királyt követve, kivont karddal rontott a másikra: arca falfehér, de ki róná föl neki! És hozzászegdött az újoncok szerencséje. Már elfeledte a délutáni lecke mesterfogásait, szinte hunyt szemmel és szilaj biztonsággal találta el a calormenit, s maga is meglepdött, mikor az holtan rogyott a lába elé. S

bár föllélegzett, a pillanat meg is rémítette. A király viadala alig tartott tovább, is megölte ellenfelét, s odakiáltott Eustace-nak: C.S.Lewis: A végs ütközet 34

— Rá a másik kettre!

De a törpék végeztek velük. Már

nem maradt talpon calormeni.

— Jól verekedtél, Eustace —

kiáltotta Tirian, s a vállára csapott. —

Ti meg, törpék, szabadok vagytok.

Holnap magam vezetlek benneteket

egész Narnia fölszabadítására.

Háromszoros éljent, Aslanra!

A válasz egyszer en befulladt. Tán

öt törpe ertlen kísérlete mindjárt el is halt: néhányan durcásan dörmögtek valamit. Legtöbben meg sem

mukkantak.

— Hát nem értik? — mondta

türelmetlenül Jill. Majd hozzájuk

fordulva: — Mi bajotok, törpék? Nem hallottátok, mit mondott a király? A majom hatalma megtört, vége.

Mindenki visszatérhet a rendes

hétköznapjaiba. Megint megjöhet a

jókedvetek. Hát nem örültök?

Egypercnyi szünet után rossz arcú,

koromfekete hajú és szakállú törpe

szólalt meg:

— Aztán maga kicsoda, kisasszony?

— Jill vagyok — felelte. — Ugyanaz a Jill, aki megszabadította a gonosz varázslattól Rilian királyt... ez meg itt Eustace, is részt vett benne... és most visszatértünk száz meg száz év múltán egy másik világból, Aslan küldött bennünket.

A törpék mind összenéztek vigyorogva, inkább gúnyosan, mint der sen.

— Jól van — mondta a fekete törpe, a neve Griffle volt.

— Én nem

tudom, ti hogy vagytok vele, fiúk, de én már annyit hallottam Aslanról, hogy az nekem holtig elég.

— Úgy van, ez az — morogták a többiek. — Mese az egész, ócska mese.

— Mit jelentsen ez? — szólalt meg Tirian. nem sápadt el harc közben sem a festék alatt, de most igen. Boldog, szép pillanatra készült, és rossz álom lett belle.

— Azt hiszed, gyöngeelméj ek vagyunk — mondta Griffle —, igen, nyilván azt. Egyszer jól beugrattak bennünket, és arra számítasz, hogy a következ percben megint beugrunk. De nekünk nincs szükségünk többé az Aslanról szóló mesékre, tudod. Nézz csak rá!

Ott áll, vén,

hosszú fül szamár!

— Az ég szerelmére, megrjítesz — szólt rá Tirian, — Ki mondta itt

közülünk, hogy ez Aslan? Ez a majom hamisítványa az igazi Aslanról.

Nem vagy képes fölfogni?

— Neked pedig különb utánzatod van róla, ha jól értem!

— mondta

Griffle. — Nem, köszönjük. Egyszer bolonddá tartottak bennünket, még egyszer nem kérünk belle.

— Nincs semmi ilyesmi — mondta mérgesen Tirian. — Én az igazi

Aslant szolgálom.

C.S.Lewis: A végs ütközet

35

— És az hol van? Kicsoda egyáltalán? Mutasd meg nekünk! — szólt közbe néhány törpe.

— Azt hiszitek, a tarisznyámban tartom, bolondok! — mondta Tirian.

— Ki vagyok én, hogy ráparancsolhassak, jelenjék meg? Aslan nem szelídített oroszlán! — Amint kifutott a száján, már tudta, hogy hibát követett el.

A törpék rákezdték ismételni: „nem szelídített oroszlán, nem szelídített oroszlán" — s gúnyosan énekelték.

— Ez az, amit már ezerszer elmondtak nekünk — hadarta egyikük.

— Ezzel azt akarjátok mondani, hogy ti nem hisztek az igazi Aslanban? — szólalt meg Jill. — De én láttam t. És küldött el ide mind a kettnket abból a másik világból.

— Aha — mondta széles mosollyal Griffle. — Ezt mondod te. Erre remekül megtanítottak. Fölmondani a leckét, mi?

— Tökfilkó — kiáltott rá Tirian —, arcába mered vágni egy hölgynek, hogy hazudik?

— Uram, ön külön magánnyelvet hord a fejében — felelte a törpe. —

Mi tudni sem akarunk többé királyokról — s ha ön Tirian, akire nem is emlékeztet —, éppoly kevéssé kívánjuk vissza, mint Aslant. Mostantól magunk vesszük kezünkbe a sorsunkat és nem kapjuk le a sapkánkat senki eltt sem. Érti?

— Ez a beszéd — mondta egy másik törpe. — A magunk urai vagyunk mostantól. Semmi Aslan, semmiféle királyok meg ostoba mesék messzi világokról. Törpék a törpékért!

Ismét rendbe álltak, készen rá, hogy visszamasírozzanak oda, ahonnét jöttek.

— Kis butusok! — szólt közbe Eustace. — Még egy köszönömöt sem mondtok, amiért megszabadultatok a bányamunkától?

— Ezt már ismerjük — vetette vissza a válla fölött Griffle. — Azért szabadítottatok meg tlük, hogy ti használjatok ki bennünket. A régi nóta, csak nektek szólna. Induljunk, fiúk.

A törpék nekivágtak, dalolva és dobütemre trappoltak bele az éjszakába. Tirian és barátai utánuk bámultak. Majd is csak annyit mondott: — Gyerünk — és folytatták útjukat, de némán.

Puzzle megint kegyvesztettnek érezte magát, ha nem is értette a történteket. Jill, fölháborodottan a törpéktl, büszkén Eustace hstettére, csaknem szégyenkezett. Eustace szíve még mindig hevesen vert. Tirian és Jewel szomorúan baktatott mögöttük. A király jobbját az egyszarvú vállán nyugtatta, az pedig bársonyos orrával idnként megmegbökte Tirian arcát. Meg sem próbálták szavakkal fölvidítani egymást. Mivel is tették volna! Tirian nem is álmodta, hogy így sül el a majom mesterkedése az ál-Aslannal, hogy népe ne higgyen többé az igaziban sem. Bizonyosra vette, hogy a törpék abban a pillanatban, mikor eléjük tárja, milyen rútul becsapták ket, az oldalára állnak. S

aztán másnap éjszaka odavezeti ket a Kunyhódombra, a többieknek is megmutatja Puzzlet, s akkor valamennyien a majom ellen fordulnak; esetleg egy kis csetepaté után a calormeniekkel, túl lesznek az egész z rzavaron. S most, lám, semmire sem számíthat. Vajon hány narniai pártol el tle úgy, mint a törpék?

— Valaki jön utánunk — mondta hirtelen Puzzle.

Megálltak, füleltek. Valóban, apró lábak dobaja hallatszott mögülük.

— Ki az ott? — kiáltotta a király.

C.S.Lewis: A végs ütközet

36

— Csak én, Uram — felelt egy hang. — Én, Poggin, a törpe. Sikerült ellógnom a többiektl. Én veled tartok, Uram, és Aslannal. És ha törpének való kardot adsz a kezembe, boldogan harcolok az igaz oldalon, elbb, mint bárki.

Körbefogták, üdvözölték, megdicsérték, megveregették a hátát.

Persze egy szál törpe alig billenthet a mérlegen, mégis valahogy földerültek tle. Megjött a kedvük. Csak Jillé és Eustace-

é nem tartott

sokáig, mert ásítoztak, lehorgadt a fejük, másra sem bírtak már gondolni, mint a pihentet ágyra.

Az éjszaka leghidegebb órájában, épp hajnal eltt értek vissza a toronyhoz. Ha bármiféle elemózsiára lelhetnek, boldogan nekiesnek, de a semmi kínja meg a távoli remény elkeserít volt. Hát ittak a patakból, meglocsolták arcukat és fekhelyükre rogytak, csak Puzzle meg Jewel érezte jobban magát odakinn. Ez tán még szerencse is volt, mert az egyszarvú meg a testes, felntt szamár még zsúfoltabbá tenné a szobát.

A narniai törpék, bár egy jó méternél alig magasabbak, de igen szívós, keménykötés fickók, így Poggin, a nehéz nap s a kurta éjszaka ellenére, mindenkit megelzve, felfrissültén ébredt.

Mindjárt fölkapta Jill

íját, kiment és ltt néhány vadgalambot. Aztán az ajtó eltt megkopasztotta ket s beszédbe elegyedett Jewellel meg Puzzle-lel.

Puzzle sokkal jobban érezte magát reggelre, látszott is rajta. Az egyszarvú, ez a nemes és finom állat olyan kedves volt hozzá, hogy csupa mindkettjüket érint dolgot hozott szóba, mint f és cukor, meg a paták rendben tartása. Mire Jill és Eustace ásítozva és szemüket dörzsölve elkerültek, a törpe megmutatta nekik, hol szedhetnek egy csomó olyan narniai növényt, amely pompás zamatot ad a sütnif znivalónak. (Egy kis só meg bors is kellene hozzá, de hát az nem akadt.) Ezzel-azzal csak összehozták azt a ragufélét, amibl a reggeli vagy ebéd — nevezzük, aminek tetszik — kitelt. Tirian kissé arrébb bement baltájával az erdbe t zrevalóért. Míg az étel megftt — s ez igen hosszú idnek t nt, kivált mert mind ínycsiklandozóbb illata szállongott —, a király teljes törpének való fölszerelést talált Poggin számára: került páncéling, sisak, pajzs, kard, öv és tr is.

Aztán

megvizsgálta Eustace kardját, s látta, hogy a fiú azonmód, vérmocskosan tette vissza hüvelyébe, ahogy a calormenit megölte.

Megszidta érte, s rábízta, hogy tisztítsa meg és fényesítse ki.

Jill eközben jött-ment, néha megkavarta a fazékban az ételt, máskor irigyen leste az elégedetten legelész szamarat s az egyszarvút.

Hányszor kívánta már ezen a reggelen, bárcsak lenne is f ev!

Hanem mikor megftt az ebéd, mindnyájan elismerték, érdemes volt kivárni, és másodszor is szedtek belle. Mikor mindenki pukkadásig jóllakott, leheveredtek a bejárat eltt, szemben a négylábúakkal, s a törpe, Jill és a király beleegyezésével, pipára gyújtott, majd Tirian Így szólt hozzá:

— És most, Poggin pajtás, teneked több és fontosabb értesülésed van az ellenségrl, mint nekünk. Mondd el hát, amit csak tudsz. Elször is, mit beszélnek az én szökésemrl?

— Ilyen fondorlatos mesét még sosem agyaltak ki, Uram — kezdte Poggin. — Gyömbér, a macska volt az, aki elmondta, és valószín leg maga találta ki. Ez a Gyömbér, Uram, agyafúrt, amilyen csak egy macska lehet, hát eladta, hogy elsétált amellett a fa mellett, amelyikhez azok a gazemberek Felségedet odakötözték.

Meg, hogy

C.S.Lewis: A végs ütközet

37

(engedelmet) Felség ordítozott, káromkodott, szidta Aslant, olyan szavakkal, amiket én meg nem ismétlek, s kihívóan és peckesen nagykép n kelletve magát macskamód. És akkor, jelentette ki Gyömbér, hirtelen, villámfényben megjelent maga Aslan, és Felségedet egy falasra lenyelte. Az állatok reszketve hallgatták a rémhistóriát, volt, amelyik elájult tle. A majom persze még lódított is rajta.

Látjátok, így

bánik azzal Aslan, aki nem tiszteli, f zte hozzá. Ebbl okulhattok. A szegény párák sz költek, jajveszékeltek: „megfogadjuk, megfogadjuk!", így aztán Felséged szökésébl nem azt vonták le, hogy vannak még barátai, akik segítségére sietnek, csak még jobban megrettentette ket, s kényre-kegyre alávetették magukat a majomnak.

— Micsoda ördögi furfang! — mondta Tirian. — Ez a Gyömbér tehát a majom bizalmas tanácsadója.

— Most már fogas kérdés az is, hátha fölébe kerekedett a majomnak — felelte a törpe. — A majom rákapott az ivásra. Úgy vélem, eztán fképp Gyömbér vagy Rishda, a calormeni kapitány markában van a cselszövés fonala. Gyömbér egy-két szava hintette el a törpék közt a vádat, amelyet aljasul Felséged ellen fordítottak.

Mindjárt megmondom,

mibl sejtem. Egyik rémséges éjszakai gy lés után hazamenet rájöttem, hogy ott felejtettem a pipámat. Remek darab volt, régi kedvencem, hát visszafordultam érte. De mieltt odaértem ahhoz a helyhez, ahol ültem — koromsötét volt —, macskanyávogás ütötte meg a fülemet, s egy calormeni hang: „itt vagyok... halkan beszélj". Én megmerevedtem, mint aki odafagyott. k voltak: Gyömbér és Rishda tarkaan, ahogy k hívják.

„Nemes tarkaan" mondta a macska azon a mézesmázos hangján „épp arra voltam kíváncsi, mit értsünk azon a mai kijelentésen, hogy Aslan nem több, mint Tash." „Kétségtelen, legokosabb macska" felelte a másik „te fölfogtad, mit akartam ezzel". Mire Gyömbér: „azt, hogy

egyikük sem létezik". „Ezt minden felvilágosult elme tudja" helyeselt a tarkaan. „Akkor egyetértünk" dorombolta a macska, hozzátéve „nem találod unalmas alaknak a majmot?" „Ostoba, kapzsi vénség" hangzott a válasz „de egyelre szükségünk van rá. Kettnknek titokban kell döntenünk, s rákényszeríteni az akaratunkat a majomra."

„Még jobb

lenne néhány felvilágosult narniait bevonni a tanácsba: egyet-egyet, akit alkalmasnak találunk. Mert azok az állatok, akik igazán hisznek Aslanban, bármelyik pillanatban elfordulhatnak tlünk; és meg is teszik, ha a majom ostobaságában elárulja a titkot. De akik sem Tash-sal, sem Aslannal nem tördnek és fél szemükkel a saját hasznukat lesik, s a Tisroctól megkapják jutalmukat, ha Narnia már calormeni tartomány lesz, azok szilárd támaszaink." „Villog az eszed, macska" ismerte el a kapitány „de légy óvatos, válogasd meg, kit fogadsz föl."

Míg a törpe beszámolt, fordulni látszott az idjárás.

Napsütésben

ültek le, s most Puzzle átdidergett, Jewel nyugtalanul mozgatta fejét. Jill fölnézett.

— Felhsödik — mondta.

— Milyen h vös lett — szólt Puzzle.

— Az ám, csíps hideg — Tirian a tenyerébe lehelt. — Hú! Mi ez az

ocsmány szag?

— Pfuj! — Eustace az orrához kapott. — Dögszag. Tán hullott madártetem? De miért nem éreztük az elbb?

Jewel nagy robajjal fölugrott s szarvával mutatta: — Nézzétek! — kiáltotta. — Nézzetek oda!

Mind a hatan odabámultak, arcukon döbbent félelem.

C.S.Lewis: A végs ütközet

38

8. fejezet

A sas híreket hoz

A tisztás távoli szélén, a fák árnyékában megmozdult valami. Igen lassan siklott észak felé. Els pillantásra füstnek vélhetted, mert szürke volt és átlátszó. De a dögletes szag nem füstre vallott.

Aztán ez a

jelenség megrizte alakját, ahelyett, hogy hullámzana, göndörödne, mint a füst. Durván emberalakot formázott, de madárfeje volt, kegyetlen, görbe csr ragadozó madáré. Négy karja volt, s messze a feje fölé tartotta ket, északnak kinyújtva, mintha egész Narniát akarná markába kaparintani, és ujjai, mind a húsz, görbék, akár a csre, hosszú kieresztett madárkarmokkal a végükön. Nem futott, inkább a f fölött lebegett, s az szálanként elfonnyadt körülötte.

Puzzle, amint megpillantotta,

elordította magát és bemenekült a

toronyba. És Jill (aki aztán igazán nem volt gyáva, tudjuk) eltakarta arcát, hogy a látványt is el zze. A többiek tán egy percig figyelték, míg csak el nem lebegett a vaskosabb fák felé, tlük jobbra, majd elt nt. Aztán a nap újra elbújt s a madarak éneke is fölhangzott. Valamennyien

föllélegeztek és megmozdultak. Míg

látóközeiben volt, szobormereven

ültek.

— Mi volt ez? — suttogta Eustace.

— Egyetlenegyszer láttam már —

mondta Tirian. — De akkor kbe

vésve, arannyal borítva, szeme

gyémántból kirakva. Olyan ids

lehettem, mint ti most, és a Tisroc vendége voltam a tasbaani udvarban.

Elvitt Tash nagy templomába. Ott láttam az oltár fölé bemetszve.

— Akkor ez... ez a valami... Tash

volt? — kérdezte Eustace.

De válasz helyett Tirian Jill vállára csúsztatta a karját: — Mi van a kis hölggyel?

— Minden rendben — mondta Jill, kezét levéve sápadt arcáról, s megpróbált mosolyogni. — Már jól vagyok. Csak egy percre majdnem rosszul lettem.

— Úgy látszik — mondta az egyszarvú —, hogy Tash mégiscsak valóság.

— Igen — bólintott a törpe. — És ez a bolond majom, aki nem hitt Tash-ban, jól megkapja tle a magáét! hívta, hát most megjött.

— Hová ment ez a... ez a... valami? — kérdezte Jill.

— Északra, Narnia szívébe — mondta Tirian. — Eljött, hogy itt lakozzék köztünk. Hívták, hát jött.

C.S.Lewis: A végs ütközet

39

— Hohoho! — kuncogott föl a törpe, összedörzsölve szrös kezét. — Szép kis meglepetés lesz a majomnak. Jobb az ördögöt nem a falra festeni, mert ott terem.

— Hová lett Puzzle? — szólalt meg Eustace.

Elkezdték a nevét kiabálni, Jill körüljárta a torony másik oldalát, hátha oda ment. Már belefáradtak a keresésbe, mire a nagy szürke fej óvatosan kibámult az ajtónyíláson s megszólalt: — Elment már? — Alig

gyzték kicsalogatni, s akkor is úgy reszketett még, mint a kutya, ha vihart érez.

— Most látom — mondta Puzzle —, milyen szamár egy szamár vagyok. Sosem lett volna szabad Shiftre hallgatnom.

Sosem hittem

volna, mi lesz belle!

— Ahelyett, hogy hajtogattad: te igazán nem vagy okos, próbáltál volna inkább megokosodni — kezdte Eustace, de Jill közbeszólt: — Hagyd szegényt! — mondta. — Tévedés volt, nem igaz, Puzzle?

— és megcsókolta az orrát.

Bár még nem heverték ki a baljós látványt teljesen, újra leültek s tovább beszélgettek.

Jewel nem sokat mondhatott. Míg fogságban tartották, jóformán egész id alatt a kunyhó végében megkötözve persze mit sem hallott az ellenség terveibl. Megrugdosták (néha is visszarúgott), megverték, halállal fenyegették, ha nem vallja, hogy azt hitte, az igazi Aslan volt, akit éjszakánként kivittek és t zfénynél mutogattak. Ki is végezték volna azon a reggelen, ha meg nem szabadítják. Nem tudta, mi történt a báránnyal.

Arról kellett dönteniük, este újra elmenjenek-e a Kunyhódombra, hogy megmutassák Puzzlet a narniaiaknak, hadd lássák, milyen rútul becsapták ket, vagy elpárologjanak kelet felé s találkozzanak a segédcsapattal, melyet a kentaur Roonwit hozott Cair Paravelbl, s haddal térjenek vissza a majom meg a calormeniek ellen. Tirian inkább az els terv felé hajlott: gy löletes volt számára a gondolat, hogy egy perccel is tovább kiszolgáltassa népét a majom erszakának, mint ahogy muszáj. Másrészt int jel volt a törpék múlt éjszakai viselkedése.

Senki sem tudhatta bizonyosan, hogyan hat a népre, ha elvezetik Puzzlet. Meg számolniuk kellett a calormeni katonákkal is. Poggin úgy vélte, tán harmincan lehetnek. Tirian bízott benne, ha a narniaiak mind mellé állnak, , Jewell meg a gyerekek és Poggin (Puzzle nem sokat számít), elverik ket. De mi lesz, ha a narniaiak fele — beleértve a

törpéket — csak ül és bámul — vagy épp ellenük harcol? A kockázat túlságosan nagy. Meg ott volt Tash sötét árnya is: semmi jót nem ígér.

Poggin kifejtette, nem árthat, ha adnak egy-két napot a majomnak, bajlódjon csak a saját gondjaival. Puzzlet már nem rángathatja el ijesztgetésül. Nem lesz könny neki, vagy Gyömbérnek kimagyarázkodnia. Ha az állatok estérl estére Aslant követelik, és nincs Aslan, még a legegyügy bbek is gyanút fognak.

Végül

megegyeztek, hogy legokosabb nekivágni és csatlakozni Roonwitékhoz.

Mihelyt emellett döntöttek, csodálatosan fölvidultak mindannyian.

Gondolom, igazán nem azért, mintha féltek volna a harctól, kivéve tán Jillt és Eustace-t. De merem állítani, szíve mélyén ki-ki boldogan kerülte a közeledést — legalábbis egyelre — ahhoz a rettenetes madárfej szörnyhöz, aki, láthatóan vagy láthatatlanul, valószín leg a Kunyhódombon tanyázik. Akárhogyan is, az ember megkönnyebbül, ha elhatározásra jutott.

C.S.Lewis: A végs ütközet

40

Tirian úgy vélte, jobb elbújni rejtekükbl, ha nem akarják, hogy calormenieknek nézzék ket s esetleg rájuk támadjanak a hazájukhoz h séges narniaiak. A törpe elkészítette a gyanús kotyvalékot kandallóhamuból meg zsiradékból, amit korsóban tartottak a kardok és lándzsák tisztítására. Aztán levetették a calormeni fegyverzetet és lementek a patakhoz. A csúf keverék habzott, mint a szappan: jóles látványt nyújtott Tirian meg a két gyerek, amint a víz mellett térdelve súrolták hátukat, nyakukat, vagy fröcskölték, fújták a habot. Fényl, kipirult arccal mentek vissza a toronyba, mint akik összejövetel eltt alaposan megtisztálkodtak.

Puzzle könyörgött, szabadítsák meg az oroszlánbrtl.

Panaszkodott, majd megftt benne az úton, a hátát feltörte, ráncot vetett, maskarát csinált belle. Hiába, megmondták neki, még egy kicsit ki kell bírnia, hogy ebben a fölszerelésben mutathassák meg az állatoknak, akkor is, ha elbb Roonwittel szeretnének találkozni.

A galamb-meg a nyúllakoma maradékát nem volt érdemes magukkal vinni, legföljebb némi kétszersültet. Tirian lakatra zárta a torony kapuját, s ezzel véget vetett ottani tartózkodásuknak.

Délután kettkor elindultak, ez volt az els meleg tavaszi nap. A friss levelek nagyot nttek tegnap óta; a hófoltok elolvadtak, de sokfelé elbújt a kankalin. A napfény rézs t átsütött a fákon, énekeltek a madarak, s mindenütt, bár láthatatlanul a rohanó folyó zúgása kísérte ket. Ki gondolt volna itt az iszonyatos Tash-ra. A gyerekek most érezték át igazán: ez Narnia! Még Tirian is vidámabb szívvel járta a vidéket, egy régi narniai menetelnóta visszatér sorait dúdolta útközben. Utána Eustace haladt Poginnal. A törpe sorolta a narniai fák, növények, madarak nevét, bár mindet sem ismerte.

Néha Eustace az

angol megfelelvel válaszolt. ket Puzzle követte, majd Jill és Jewel szorosan együtt. Jill úgyszólván beleszeretett az egyszarvúba. Úgy találta — és nem is tévedett —, Jewel a legragyogóbb, legfinomabb és legelbájolóbb állat mind közt, akit csak ismert, beszéde oly választékos és hajlékony, hogy el sem képzelhet, milyen szilaj és rettenetes a harcban.

— Ó, milyen gyönyör ez — mondta Jill —, így sétálni!

Bár tartana

tovább, minél tovább. Hát nem kár, hogy itt Narniában mindig annyi minden történik?

Jewel figyelmeztette, hogy téved. Elmondta, hogy Ádám és Éva fiai és lányai mindig olyankor jutottak el a maguk különös világából Narniába, amikor itt zavaros, nyugtalan idk jártak, de ne higgye, hogy mindig így van. Látogatásaik közben sok száz meg ezer éven át békés királyt békés király követ, nevükre is alig emlékeznek, fölsorolni sem könny ket, a történelemkönyvek alig jegyeznek föl róluk említésre méltó eseményt. És már olyan régi királynket, hsöket emlegetett, akikrl Jill sosem hallott. Hófehérke királynrl mesélt, aki jóval a Fehér Boszorkány meg a Nagy Tél eltt élt, s olyan szép volt, hogyha belenézett egy erdei tóba, arcának tükörképe egy évvel s egy nappal azután is átragyogott a vízen, mint az éjszakai csillag.

Aztán

Holderdrl, a nyúlról beszélt, akinek oly éles volt a füle, hogyha a Katlan-tónál ült a nagy vízzuhatag robajlásában, hallotta, mit suttognak az emberek Cair Paravelben. Elmondta, hogy Vihar király, aki a honalapító Frank király kilencedik nemzedékbeli sarja volt, hogyan hajózott messze túl a Keleti tengereken s megszabadította az Elhagyott C.S.Lewis: A végs ütközet

41

szigetbelieket a sárkánytól, majd visszatértében, hálából ezek a szigetek örök idkre a Narniai királysághoz csatlakoztak.

Egész

évszázadokról regélt, mikor az ország oly boldog volt, hogy nevezetes táncokon, ünnepségeken és lovagi játékokon kívül egyéb följegyeznivalóra nem is emlékeznek, s minden nap, minden hét szebb volt az elznél. S amint tovább haladt, e boldog évek, évezredek képe úgy halmozódott föl Jill agyában, mintha magas dombról tekintene le a gazdag, kies, erdségekkel, vizekkel, gabonaföldekkel teli síkságra, mely messze-messze terjed, egészen addig, míg el nem vékonyul és belevész a távol ködébe. Jill megszólalt:

— Ó, remélem, hamarosan ellátjuk a baját a majomnak, és visszatérünk azokhoz a szép, nyugalmas idkhöz. S aztán már minden így megy tovább örökkön-örökké. A mi világunk is véget ér egy napon.

De talán ez itt nem. Talán ez az egy soha. Ó Jewel, nem volna csodálatos, ha Narnia csak élne tovább és tovább, mint valaha rég, ahogyan elmondtad?

— Nem, húgocskám — felelte Jewel —, a világok mind a végük felé tartanak; egyedül Aslané nem.

— Jó, hát akkor — mondta Jill —, remélem, ennek az egynek a vége még millió és millió évnyire van... De miért álltunk meg?

A király, Eustace és a törpe fölmeredt elttük az égre. Jill átborzongott, eszébe jutott az a rémség, amit nemrég láttak a magasban. De most effélének nyoma sem volt. Kicsiny, fekete pont ütött át az ég kékjén.

— Meg mernék esküdni — mondta az egyszarvú —, a röptérl látom, hogy beszél madár.

— Magam is azt hiszem — mondta a király —, de vajon barát-e, vagy a majom kéme?

— Ha a szemem nem csal — szólalt meg a törpe —, formára Messzirelát, a sas az.

— El kellene bújnunk a fák alá! — szólt Eustace.

— Ugyan már — felelte a király —, legjobb, ha megállsz, mint a sziklák. Ha mozogsz, menten észrevesz.

— Nézd! Köröz, már meglátott — figyelmeztetett Jewel.

— Ereszkedik is le, tág körökben.

— Nyilat a húrra, hölgyem — szólt Jillre Tirian. — De ne ljj, míg nem mondom. Barát is lehet.

Ha sejtik, mi közeleg, mer élvezet lett volna elgyönyörködni benne, milyen könnyed méltósággal siklik lefelé a hatalmas madár. Egyik kszirtre szállt le, alig s egy karnyújtásnyira Tiriantól, meghajtva címeres fejét s furcsa sashangján megszólalt: — Üdv, király!

— Üdv, Messzirelát! — felelte Tirian. — S ha királynak szólítasz, bízhatom benne, hogy nem a majom meg az ál-Aslan híve vagy.

Örülök, hogy látlak.

— Uram, ha meghallod, mi hírt hozok, elborulsz jöttömön, mert soha nagyobb csapás nem ért.

Tirian szívverése elállt ezekre a szavakra, de összeharapta fogait, s ezt mondta: — Beszélj.

— Két körképet láttam — mondta Messzirelát. — Az egyik Cair Paravel volt, tele narniai halottakkal és él calormeniekkel: a Tisroc zászlaja lobog a királyi palota homlokzatán, és alattvalóid menekülnek a városból, mindenfell az erdségekbe. Cair Paravelt a tenger fell C.S.Lewis: A végs ütközet

42

vették be. Húsz nagy calormeni hajó futott be az éj sötétjében tegnapeltt a kikötbe.

Néma csend fogadta szavait.

— És a másik látvány, öt mérfölddel közelebb, mint Cair Paravel, az Roonwit, a kentaur volt. Haldoklón hevert, oldalában calormeni nyílvesszvel. Utolsó óráján mellette voltam, Felség, s ezt az üzenetet küldte neked: emlékezz rá, hogy a világok mind elmúlnak végül, és hogy a nemes halál olyan kincs, amelyet a szegények legszegényebbike is megvásárolhat.

— Úgy — mondta a király, hosszú hallgatás után. — Narnia tehát

nincs többé.

C.S.Lewis: A végs ütközet

43

9. fejezet

A nagygylés a Kunyhódombon Hosszú ideig nem bírtak megszólalni, de még könnyet ejteni sem.

Aztán az egyszarvú dobbantott egyet, megrázta sörényét és megszólalt: — Felség, itt nincs szükség tanácskozásra. Világos, hogy a majom tervei mélyebbre nyúltak, mint képzeltük. Kétségtelen, hogy már régóta titkos kapcsolatban állt a Tisroc-kal, és amint ráakadt az oroszlánbrre, megüzente neki, hogy helyezze készenlétbe hajóhadát, Cair Paravel és Narnia bevételére. Számunkra nincs más hátra, mint visszatérni a Kunyhódombra és kihirdetni az igazságot, vállalva a kockázatot, hiszen Aslan bízta ránk ezt a küldetést. És ha csodaképp legyzzük azt a harminc calormenit, a majom csatlósait, utána fölvenni a harcot, ha belehalunk is, a sokkal nagyobb sereggel, amely a nyakunkba zúdul Cair Paravelbl.

Tirian bólintott, majd rögtön a gyerekekhez fordult: — Barátaim, ideje, hogy visszatérjetek innen a ti világotokba. Hiszen ti híven teljesítettétek küldetéseteket.

— D... de mi... mi igazán semmit sem segítettünk — hebegte Jill

reszketn, nem a félelemtl, hanem mert minden olyan kétségbeejtvé vált egyszeriben.

— Ugyan — felelte a király —, hát nem ti oldoztatok el a fától? Nem te siklottal elttem kígyómód az erdben, vagy nem te hoztad el Puzzlet?

És te, Eustace, megölted azt a katonát. De ahhoz nagyon is fiatalok vagytok, hogy megosszátok velünk a véres, baljós csatát, ami ránk vár ma éjjel, vagy úgy lehet, három nap múlva. Szépen kérlek... st, megparancsolom... hogy térjetek haza! Szégyen, gyalázat lenne, ha elt rném, hogy gyerekfejjel énértem essetek el a csatában.

— Nem, nem, nem — kiáltotta Jill elsápadva, majd hirtelen kipirulva, s aztán újra kifutott arcából a vér. — Nem megyünk, bármit mondasz is, veled tartunk, lesz, ami lesz, igaz, Eustace?

— Igaz, különben is minek ekkora h hót csapni belle — mondta

Eustace, kezét zsebre vágva. Eszébe sem jutott, mennyire nem illik ez a nevetséges mozdulat a páncélinghez. — Úgy sincs más választásunk.

Kár a szóért. Visszamenni, hogyan? A varázsgy r k nélkül?

Cáfolhatatlan érv volt, Jill mégis gy lölte abban a pillanatban, hogy kimondta. Szeretett jéghideg-józan maradni, mikor másokat majd szétvetett az izgalom.

Tirian is rájött, hogy semmiképp sem térhetnek haza (hacsak Aslan hirtelen el nem röppenti ket), hát azzal állt el, hogy a déli hegyeken át induljanak Archenlandbe, ott talán biztonságban lesznek. Csakhogy a gyerekek nem ismerték az utat, a király pedig nem adhatott melléjük vezett. Poggin úgy vélte, ha egyszer a calormeniek megkaparintották Narniát, egy hét múlva már Archenlandet is lenyelik: a Tisroc rég feni a fogát a két északi országra. Végül Eustace és Jill addig könyörgött, míg Tirian be nem adta a derekát, rájuk hagyta, hogy „kivegyék részüket a

vállalkozásból, melyre Aslan szemelte ki ket".

Tirian els gondolata az volt, hogy ne menjenek vissza a Kunyhódombra — már említésétl is borsódzott a hátuk — a sötétség beállta eltt. De a törpe megjegyezte: napvilágnál bizonyára elhagyatott a C.S.Lewis: A végs ütközet

44

környék, legföljebb egy szál r lézeng ott. Az állatokat úgy megrettentette, amit a majom meg Gyömbér beszélt nekik az új, haragvó Aslanról — vagy Tashlanról —, hogy a tájára sem merészkednek, csak ha azokra a rettenetes éjféli gy lésekre hívják össze ket. A calormeniek meg amúgy sem voltak erdei emberek. S

világosban könnyebb a kunyhó mögött észrevétlenül meglelni a jó rejtekhelyet, mint éjjel, mikor a majom már odaterelte az állatokat, és valamennyi calormeni szolgálatban van. S ha a gy lés már megkezddött, ott hagyhatják Puzzlet, senki sem látja, míg a kell pillanatban el nem vezetik. Ez nyilvánvalóan okos tervnek látszott: egyetlen esélyük a hirtelen meglepetés.

Megegyeztek benne s új irányban, északnyugatnak vágtak neki a gy löletes domb felé. A sas néha fölöttük körözött, néha letelepedett Puzzle hátán. Senkinek eszébe sem jutott, hogy fölüljön az egyszarvúra, ezt maga a király is csak végszükségben tette volna meg.

Most Jill és Eustace ballagott együtt. Mikor kikönyörögték, hogy velük maradhassanak, nagyon bátraknak érezték magukat, mostanra elpárolgott a bátorságuk.

— Te Jill — suttogta a fiú —, megmondom neked úgy, ahogy van, be vagyok gyulladva.

— Ó, Eustace, neked könny , te remekül vívsz. De én...

én csak úgy

remegek, ha tudni akarod.

— A remegés, az semmi. Én már majdnem rosszul vagyok.

— Errl ne is beszélj, az ég szerelmére — mondta Jill.

Egy-két percig némán mentek tovább.

— Jill — szólalt meg hirtelen a fiú.

— Mi az?

— Mi lesz, ha megölnek bennünket?

— Halottak leszünk, azt hiszem.

— Úgy értem, mi történik nálunk, a mi világunkban?

Fölébredünk és

ott találjuk magunkat visszafelé a vonaton? Vagy csak úgy elt nünk, és sosem hallanak többé rólunk? Vagy ott leszünk halottak Angliában?

— Nahát! Ez eddig eszembe sem jutott.

— Szép kis meglepetés lesz majd Péternek meg a többieknek, hogy az elbb még láttak bennünket integetni az ablakból, és mire a vonat befut, egyszerre h lt helyünk sincs! Vagy ha rábukkannak két... úgy értem, ha halottak vagyunk odaát Angliában.

— Brr! — Jill összerázkódott. — Ronda egy ötlet.

— Nekünk nem lesz ronda — felelte Eustace. — Mi már nem tudunk semmirl.

— Bárcsak... á, mégsem...

— Mit akartál mondani?

— Azt, hogy bárcsak sose jöttünk volna ide. De nem, nem, dehogyis.

Még ha megölnek, akkor sem. És jobb elesni Narniáért, mint otthon megöregedve, elbutultan, esetleg tolókocsiban...

ugyanúgy meghalni a

végén.

— Vagy összezúzva egy vasúti kocsiban!

— Ezt mért mondod?

— Csak, mert amikor jött az a rettenetes zökkenés, amelyik ideröpített bennünket Narniába... azt hittem, összeütköztünk. Ehelyett mennyei boldogság volt, hogy itt találtuk magunkat Narniában.

Míg Jill és Eustace így tanakodott, a többiek haditerveiket vitatták meg, s már nem is érezték magukat olyan nyomorultul.

A rájuk váró

C.S.Lewis: A végs ütközet

45

föladat kötötte le ket, és háttérbe szorította agyukban a Narniában történteket, s hogy az si dicsség, a der s korszak szertefoszlott. Egy percnyi némaság, s máris rájuk telepszik mindez, hát kitartottak a szócséplésnél. Poggint egészen fölpezsdítette az éjszakai vállalkozás, amelyben helyt kell állniuk. Ersen remélte, hogy a borz, a medve s valószín leg a kutyák mind azonnal hozzájuk pártolnak.

És abban sem

hitt, hogy a törpék valamennyien Griffle-hez húznának.

Meg a

t zfénynél vívott harc hullámzása a fák között, az is inkább a gyöngébbik félnek kedvez. Aztán meg, ha ma éjjel sikerül gyzniük, nem érnek rá kockára vetni az életüket a calormeni fsereg ellen, néhány nappal késbb?

Miért ne rejtznének el az erdben vagy a Nyugati pusztán fönn, túl a nagy vízesésen, akár a bujdosók? És lassanként mind többen lennének, hiszen a beszél állatok meg az archenlandiek napról napra csatlakoznának hozzájuk. S végül kitörve rejtekükbl kisöpörnék az elbizakodott calormenieket az országból, és Narnia föléledne. Hiszen mindez megtörtént már egyszer, Miraz király korában.

Tirian mindezt végighallgatta, s arra gondolt „de mi lesz Tash-sal?", és csontjaiban érezte; álom, amibl semmi sem válik valóra. De nem mondta ki.

Ahogy közelebb értek a Kunyhódombhoz, mind csöndesebben haladtak. Az erdben meg már

lopódzkodva. Attól a perctl, hogy

megpillantották, jó két órába telt, míg a kunyhó hátához kerültek.

Leírhatatlan út volt ez. Minden

csöppnyi rejtektl a következig

kúszva megannyi kaland, közben

végtelen várakozások és téves

riadalmak. Próbált földerítk és jártas vezetk ismerik igazán. Napszállta körül mindannyian biztonságban

voltak egy magyalfacsoportban, jó tíz méternyire a kunyhó mögött. Egy kis kétszersültet rágcsálva leheveredtek.

Most jött a legkomiszabb, a

várakozás. A gyerekeket szerencsére elnyomta az álom egy-két órára, de persze, amint h vösödött,

fölébredtek, és sajnos a szomjúságuk is föltámadt, de sehol egy csöppnyi víz. Puzzle szótlanul állt, beleborzongott az idegességbe. De

Tirian, fejét jewel oldalán nyugtatva mélyen aludt, akár Cair Paravelben, királyi ágyában, míg gongütés nem verte föl, s ahogy körülnézett, a házikó távoli szélén t zfény villant a szemébe, és már tudta, elérkezett az órájuk.

— Öleljük meg egymást, Jewel — mondta. —

Alighanem utoljára. Ha

valaha is megbántottalak, bocsásd meg nékem.

— Kedves királyom — felelte az egyszarvú —, bár volna mit megbocsássak! Isten veled. Felejthetetlen idket értünk együtt. Ha C.S.Lewis: A végs ütközet

46

Aslan megadná, sem választanék más életet, mint amit kaptam, sem más halált, mint aminek most elébe nézünk.

Majd fölkeltették Messzilátot, aki szárnya alá dugott fejjel aludt — úgy festett, mintha nem is lett volna feje —, s közelebb kúsztak a kunyhóhoz. Otthagyták Puzzlet, megnyugtatva, hogy senki sem haragszik rá, s lelkére kötötték, el ne mozduljon, míg érte nem megy valaki. Aztán elfoglalták helyüket a kunyhó végében.

A máglyát nemrég gyújthatták meg, most kezdett lángra kapni. Csak néhány méternyire volt tlük, és a narniai állatok nagy tömege a túlsó oldalán szorongott, úgyhogy Tirian els pillantásra nem valami jól látta ket, bár persze szempárok sokasága villogott a t z fényében, de csak úgy, ahogy macskáké, nyulaké szokott a sötétben föllobbanó sugárnál.

Alig lapult le a f ben Tirian, a gong elhallgatott, és valahonnét bal fell három alak t nt föl. Az egyik Rishda tarkaan, a calormeni kapitány.

Másik a majom volt. A tarkaan kezét fogta mancsával, s egyre nyöszörgött-nyafogott:

— Ne olyan gyorsan, ne siess úgy, nem vagyok jól. Jaj, szegény fejem... Ezek az éjszakai gy lések egészen kifacsarnak.

Nem

majomnak való az éjszakázás: nem vagyunk mi patkányok vagy denevérek... Jaj, szegény fejem!

A majom túloldalán kényes, méltóságos léptekkel, farkát fölcsapva Gyömbér, a macska haladt. A máglyához tartottak, s oly közel voltak Tirianhoz, hogy ha jobb felé néztek volna, meglátják.

Szerencsére nem

fordultak arra. De Tirian hallotta, hogy Rishda halkan odaszól Gyömbérnek:

— No, macska, rajtad a sor. Mutasd meg, mit tudsz!

— Miau, miau! Bízhatsz bennem — felelte Gyömbér.

— Aztán

ellépkedett a máglyán túlra, és az összegy ltek sorával szemben ült le, mintha kihallgatást tartana.

És valóban, a dolog inkább színházi eladás módjára zajlott. A narniai tömeg volt a néztér, a kis, gyepes négyszög a kunyhóval szemközt, ahol a máglya égett, s a majom és a kapitány állt, hogy szóljon a néphez, akár a színpad, a kunyhó a díszlet: s Tirian és barátai, akár a színfalak mögött bámészkodó nép.

Ragyogó helyet

találtak maguknak. Ha bármelyikük elrelépett volna a világító t zfénybe, egyszerre minden szem rászegezdik: másrészt, míg mozdulatlanul álltak a kunyhófal végének árnyékában, száz az egyhez az esélye annak, hogy észrevegyék ket.

Rishda tarkaan odatuszkolta a majmot a t z közelébe.

Arccal a

tömeggel szembenézve háttal fordultak Tirianék felé.

— Gyerünk, majom — szólt halkan Rishda tarkaan. — Mondd föl a

leckét, amit náladnál bölcsebbek adtak a szádba. Húzd ki magad, föl a fejjel! — Míg beszélt, egy kis lökéssel vagy rúgással hátulról megcélozta a majom lábát.

— Hagyj békén — mormolta Shift. De fölkapta fejét és rákezdte hangosabban:

— Mindenki figyeljen rám. Rettenetes dolog történt.

Szörny b n. A

legiszonyúbb, Narnia fönnállása óta. És Aslan...

— Tashlan, te bolond! — súgta Rishda tarkaan.

— Tashlant akartam mondani, persze... — mondta a majom. — Egyszóval Tashlan szörny haragra gerjedt.

C.S.Lewis: A végs ütközet

47

Félelmetes csönd támadt, az állatok várták, milyen új csapás zúdul rájuk. A kis csapat a házfal sarkán ugyancsak visszafojtotta a lélegzetét.

Mi sül ki ebbl?

— Igen — folytatta a majom. — Ebben a percben, amikor az Iszonyatos Úr maga is közöttünk van... itt a kunyhóban, mögöttem... egy elvetemült bestia olyan b ntettre szánta el magát, amilyet senki sem merészelne elkövetni, még ha Tashlan ezer mérföldnyire volna is innét.

Oroszlánbrt húzott magára és abban kószál ezekben az erdségekben, mintha csak maga Aslan lenne.

Jill egyszeriben azt hitte, a majom megrült. A tiszta igazságot készül elmondani? A rémület és borzadály hulláma csapott föl az állatok torkából. „Ki az? Hol van? — üvöltöttek. — Hadd eresztem belé a fogaimat!"

— A múlt éjszaka látták — rikoltotta a majom —, de elt nt. Egy szamár az! Közönséges, nyomorult szamár! Ha valamelyitek meglátja azt a szamarat...

Az állatok ordítottak: — Elkerítjük! A föld alól is! Jobb, ha kifut a világból!

Jill a királyra nézett. Tirian szája nyitva volt, arcán vak borzadály.

Most értette meg az ellenség tervének ördögi ravaszságát. A belekevert csöppnyi igazságtól hazugságuk megtízszerezdött. Mit érne most már, ha elmondaná az állatoknak, hogy a szamárra ráhúzták az oroszlánbrt és ket csapták be vele? A majom azt felelné: „Hát nem ugyanezt mondtam én is?" Mi haszna lenne, ha megmutatnák Puzzlet oroszlánbrben? Darabokra szaggatnák.

— Kifogták a szelet a vitorlánkból — suttogta Eustace.

— Kirántották lábunk alól a talajt — mondta Tirian.

— Átkozott, istenverte agyafúrtság — fújta ki dühét Poggin. — Ez az új hazugság csak a macska m ve lehet.

C.S.Lewis: A végs ütközet

48

10. fejezet

Ki megy be a kunyhóba?

Jill érezte, valami csiklandozza a fülét. Jewel, az egyszarvú volt az, aki belesúgott. Amint meghallotta szavait, rábólintott, s lábujjhegyen hátraosont Puzzle-hoz. Gyorsan és nesztelenül elvágta az utolsó köteleket, melyekkel az oroszlánbrt ráersítették. Nem lett volna jó tovább viselnie azok után, amit a majom elmondott! A kislány szerette volna minél messzebb elrejteni az irhát, de az túlságosan nehéznek bizonyult. Csak annyit tehetett, hogy berugdosta a bokors r mögé.

Aztán intett a szamárnak, és mindketten csatlakoztak a többiekhez.

Újra a majom szónokolt.

— És ezután a rémtett után Aslan... azazhogy Tashlan még haragosabb, mint valaha. Azt mondta, eddig nagyon is jóságos volt hozzátok, mikor minden éjjel eljött, hogy lássátok! Hát többé nem teszi.

Vonítás, nyávogás, visítás és röfögés volt erre az állatok válasza, majd hirtelen egészen más hang tört ki hangos nevetésben.

— Halljátok, miket beszél a majom? — kiáltotta. — Nagyon jól tudjuk,

miért nem hozza ki azt a drágalátos Aslanját! Majd én megmondom: mert nincs is itt! Soha nem is volt itt más, csak egy szamár, oroszlánbrrel a hátán. És most elt nt, a majom pedig azt sem tudja, mit csináljon!

Tirian nem láthatta tisztán a t z másik oldalán állók arcát, de sejtette, hogy Griffle, a ftörpe volt a közbeszóló. S egy pillanat múlva, mikor a törpék valamennyien rázendítettek, már egészen bizonyos volt benne, hogy nem téved. Kórusban harsogták:

— Azt sem tudja, mit csináljon! Azt sem tudja, mit csináljon! Mit csináljo-hon!

— Csöndet! — dörgött rájuk Rishda tarkaan. — Csöndet, piszok

népség! S ti többi narniaiak, jól figyeljetek, mieltt kiadom a parancsot a katonáimnak, hogy a kardjuk élével tanítsanak benneteket mórésre!

Shift lord már elmondta nektek azt a bitang szamarat.

Most már azt

hiszitek, a valódi Tashlan nincs a kunyhóban, mi?

Vigyázzatok,

vigyázzatok!

— Nem, dehogy hisszük! — üvöltöttek sokan a tömegbl.

De a törpék nem ijedtek meg. Összevissza kiabáltak: — Jól van, feketekép ! Rendben!... Gyerünk csak, majom!... Mutasd meg, mi van odabenn a kunyhóban?... Hiszem, ha látom!

Amint egy percnyi csönd lett, a majom megszólalt: — Ti törpék, azt hiszitek, csuda okosak vagytok, mi?

De ne olyan

hevesen! Én egy szóval sem mondtam, hogy nem láthatjátok Tashlant.

Aki szeretné látni, tessék!

Az egész sokaság elhallgatott. Majd egy perc múlva a medve lassú, rejtélyes módján belefogott:

— Nem egészen értem az egészet — dörmögte. — Azt gondoltam...

— Te gondoltad — ismételte a majom. — Mintha betévedne a fejedbe egy árva gondolat is! Hát idefigyeljetek, ti többiek.

Bárki láthatja

Tashlant. Csak nem jön ki. Menjen be hozzá, aki látni akarja.

C.S.Lewis: A végs ütközet

49

— Ó, köszönjük szépen, köszönjük, köszönjük —, csaptak föl tucatjával a hangok. — Ez a vágyunk! Bemehetünk, hogy szemtl szemben lássuk... meg csuda kedves lesz, és minden rendbe jön.

És a madarak csicseregtek, a kutyák izgatottan ugattak.

Hirtelen

kavarodás, lárma tört ki, az állatok fölugrottak, s egy szempillantás alatt az egész tömeg nekilódult és a kunyhó bejáratánál tolongott. De a majom rájuk kiáltott:

— Vissza! Csöndet! A helyetekre!

Az állatok megtorpantak, némelyiknek egyik mancsa a levegbe meredt, sokan izegtek-mozogtak, s mind felé fordult.

— Hát nem azt mondtad...? — kezdte a medve, de Shift félbeszakította: — Bemehettek, de csak egyenként. Ki lesz az els? Azt nem mondta, hogy nagyon jól érzi magát. S r n nyalogatja a száját, mióta lenyelte azt a komisz királyt a múlt éjjel. Sokat morgolódott ma reggel. Magam sem szívesen mennék be a kunyhóba most. De ahogy kívánjátok. Ki lesz az els? Aztán engem ne okoljon, akit egészben lenyel, vagy hamuvá válik a puszta pillantásától. Az már a ti dolgotok. Hát akkor! Ki lesz az els? Talán a törpék közül valaki?

— Gyere, gyere, pusztulj bele! — Griffle gúnyosan mosolygott. — Honnét tudjuk, miben sántikálsz?

— Hohó! — kiáltotta a majom. — Hát csak most jut eszetekbe, hogy odabenn lehet valami? Egy perce még akkora lármát csaptatok! Mi ütött belétek, hogy egyszerre mind megnémultatok? No, ki megy be elsnek?

Az állatok szótlanul egymásra tekingettek, s kezdtek hátrálni az ajtó ell. Már nem csóválták a farkukat. A majom ide-oda totyogott köztük, gúnyosan heherészett:

— Hohoho! Azt hittem, égtek a vágytól, hogy szemtl szembe lássátok Tashlant! Meggondoltátok magatokat? Mi?

Tirian lehajtotta fejét, hogy meghallja, amit Jill a fülébe akar súgni.

— Mit gondolsz, igazán van valaki odabenn? — kérdezte Jill.

— Ki tudja? Két kivont kardú calormeni, jobbról-balról az ajtó mögött, vagy igen, vagy sem.

— Csak nem? — kérdezte a kislány. — Lehet, hogy...

az a rémes

valami... amit láttunk, tudod...

— Maga Tash? — suttogta a király. — Itt nem tudni semmit. De ne félj, bátorság. Mindnyájunkon rajta van Aslan szeme.

És most meglep dolog történt. Gyömbér, a macska szólalt meg h vös, tiszta hangon, mint aki egy csöppet sem izgatott: — Én bemegyek, ha akarjátok.

Mindenki feléje fordult, a macskára meresztve tekintetét.

— Figyeld, milyen körmönfontak — mondta a királynak Poggin. — Ez az átkozott macska benne van a cselszövésben, a kells közepén.

Akármi van a kunyhóban, neki nem esik bántódása tle, lefogadom. S

amikor kijön majd, azt mondja: csodát láttam.

De Tiriannak nem jutott ideje a válaszra. A majom odaszólította a macskát:

— Hohó! Hát te szemtelen kandúr, szembe akarsz nézni Vele? Csak rajta! Kitárom eltted az ajtót. Aztán ne engem okolj, ha halálra rémit.

Az már a te bajod.

És a macska fölkelt, kijött a helyérl a sorok közül begyes, ringó léptekkel, farkát fölkunkorítva, egy szál szre nem borzolódott föl.

Elhaladt a t z mellett, oly közel Tirianhoz, aki a kunyhó falának C.S.Lewis: A végs ütközet

50

támaszkodott vállával, hogy az egyenesen az arcába nézhetett. A macska nagy, zöld szeme meg sem rebbent. Eustace megjegyezte: — Hideg, mint a jegelt uborka, tudja, hogy nincs félnivalója. — A majom kuncogva és pofákat vágva csoszogott át eltte, a reteszre tette mancsát és kinyitotta az ajtót. Tirian még a macska dorombolását is hallani vélte, amint belépett a sötét kunyhóba.

— Aii-au-aüiúú! — Fülhasogató, irtózatos nyivákolással ugrott ki valaki. Ha ébresztett már éjféltájt macskaharc, vagy -szerelem

vernyákolása a háztetn, ismered ezt a hangot.

Rettenetes volt. A majmot fején érte az ütés Gyömbér ugrásától, amint az szélvészként röpült vissza a kunyhóból. Ha nem tudják, hogy a macska az, azt hihették volna, rtszín villám süvít el mellettük.

Keresztülszökkent a füvön, belé a tömegbe. Nem volt tanácsos útjába kerülni, az állatok jobbra-balra ugráltak elle. Föllódult az egyik fára, körbesurrant, s fejjel lefelé csüngött, a farka fölborzolódott, majd oly vaskosra, mint a törzse: zöld szeme csészealjnyira tágult, hátán minden szál szre fölmeredt.

— Csak azt tudnám — suttogta Poggin —, komédiázik ez a bestia, vagy valóban volt odabenn valami, amitl így megrémült.

— Csönd, pajtás — szólt rá Tirian, mert a kapitány meg a majom is sutyorgott, szerette volna hallani a szavukat. De csak annyit csípett el belle, hogy a majom megint óbégatott „jaj, a fejem, jaj a fejem", s az volt az érzése, azok ketten éppúgy nem igazodnak el a macskán, akár maga.

— Ugyan, Gyömbér — mondta a kapitány —, elég legyen a nyávogásból. Mondd el nekik, mit láttál odabenn.

— Aii, aü, aiua, aué — sivítozott a macska.

— Hát nem vagy beszél állat? — szólt rá a kapitány. — Hagyd már

abba ezt a pokoli lármát, beszélj értelmesen.

Ami ezután történt, még iszonyúbb volt. Tirian határozottan érezte, s vele a többiek is, hogy a macska mondani akar valamit, de csak közönséges, csúf macska-nyávogást hallottak, ahogyan valami megriadt, vagy földühödött vén kandúr rikoltozik az egyik angol hátsóudvarban. S minél tovább üvöltözött, annál kevésbé látszott már beszél állatnak. Kétségbeesett nyöszörgés tört ki az állatok között.

— Nézzétek, nézzétek! — szólalt meg a vadkan. — Nem tud

beszélni! Elfelejtette a szavakat! Visszazüllött néma állattá. Nézzétek az arcát!

Mindnyájan látták, hogy igaza van. És tompa rémület szakadt a narniaiakra. Hiszen kölyökkorában megtanították rá valamennyit — még ha csirke, kiskutya vagy növendékfarkas volt is —, hogyan változtatta Aslan a narniai teremtményeket beszél állatokká, s figyelmeztette ket, ha méltatlanná válnak rá, újra közönséges, oktalan állattá lesznek, amilyenek ezrével élnek más országokban. „Hát most bekövetkezett!"

— siránkoztak.

— Kegyelem! Kegyelem! — jajgattak. — Ments meg bennünket, Shift lord, légy közbenjárónk Aslannál, menj be hozzá, mint annyiszor, szólj az érdekünkben. Mi nem merünk.

Gyömbér közben elt nt a fa koronájában. Soha többé senki sem látta.

Tirian mozdulatlanul állt, keze kardjának markolatára forrott, komoran bólintott. Belekábult az éjszaka borzalmaiba. Átfutott rajta, legjobb volna kardot rántva nekirohanni a calormenieknek, de a következ pillanatban C.S.Lewis: A végs ütközet

51

belátta, okosabb bevárni, milyen fordulatot vesznek az események. És már itt is volt az új fordulat.

— Atyám — hallatszott egy tiszta, cseng hang a tömeg bal felérl.

Tiriannak egyszerre eszébe jutott, hogy a calormeni hadseregben a közkatonák tisztjeiket „uram"-nak szólítják, azok pedig idsebb fölötteseiket „atyám"-nak. Jill és Eustace nem ismerték a szolgálati nyelvet, de jobbra-balra tekingetve fölfedezték az imént szólót, mert a széltl állókat könnyebb volt megkülönböztetni a t z fényénél, mint a sötét sokaságba veszket. Fiatal, magas, karcsú férfi volt, szépnek mondható a maga barna br , calormeni módján.

— Atyám — szólt a kapitányhoz —, én is szeretnék bemenni.

— Ne bomolj, Emeth — mondta a kapitány. — Ki hívott ide? Fiatal vagy még, nem jut rád annyi.

— Atyám — mondta Emeth. — Igaz, fiatalabb vagyok nálad, de bennem is a tarkaanok vére folyik, akár benned, és én is Tasht szolgálom, így hát...

— Elég — vágta el Rishda tarkaan. — A kapitányod vagyok. És semmi keresnivalód ebben a kunyhóban. Ez narniai ügy.

— Nem, Atyám — felelte Emeth. — Te mondtad, hogy az Aslanjuk s a mi Tashunk egy és ugyanaz. És ha ez igaz, akkor maga Tash van ott. Akkor pedig mért ne lehetne nékem vele semmi dolgom? Boldogan halnék érte ezerszeres halált, csak egyszer láthatnám t.

— Bolond vagy és semmit sem értesz — mondta Rishda tarkaan. — Ezek magasabb rend dolgok.

Emeth arca megkeményedett. — Akkor hát mégsem igaz, hogy Tash és Aslan ugyanaz? — kérdezte. — A majom hazudott nekünk?

— Persze, hogy a kett ugyanaz — mondta a majom.

— Esküdj meg rá, majom — szólt Emeth.

— Jaj, fiam — nyöszörgött a majom —, ne nyaggass már te is. Nem elég nekem a fejfájásom? Jó, rendben van, esküszöm.

— Akkor pedig, Atyám, föltett szándékom, hogy bemegyek.

— Bolond — kezdte Rishda tarkaan, de az egyik törpe közbekiáltott: — Rajta, feketekép fiú! Mért nem eresztitek be? Mért külditek a narniaiakat, a tieiteket meg visszatartjátok? Mit rejtegettek odabenn, hogy a calormenieket nem engeditek be?

Tirian és barátai csak a hátát láthatták Rishda tarkaannak, így sosem tudták meg, milyen volt az arckifejezése, amikor vállát megvonva így szólt:

— Medve, te vagy a tanúm, hogy nem az én lelkemen szárad ennek a fiatal bolondnak a vére. Menj hát, eszeveszett fiú, siess, el ne késs!

S erre, akár az imént Gyömbér, Emeth nyílegyenest átvágott a füves tisztáson a máglya és a kunyhó között. Szeme fénylett, arca ünnepélyes, keze kardjának markolatán, fejét bátran fölvetette. Jillt a sírás fojtogatta, mikor arcába nézett. S Jewel a király fülébe súgta: — Az Oroszlánra mondom, még ha calormeni is, tetszik nekem ez a fiatal katona. Különb istent érdemelne Tashnál.

— Hej, ha tudnánk, mi van odabent — mondta Eustace.

Emeth kinyitotta az ajtót és belépett a kunyhó fekete torkába. Aztán becsukta maga mögött az ajtót. Alig néhány pillanat telt el, de hosszabbnak érezték, míg az ajtó újra ki nem tárult. A kitántorgó alak calormeni fegyverzetet viselt: hanyatt zuhant, s úgy is maradt: az ajtó bezárult mögötte. A kapitány odaugrott hozzá, föléhajolt és az arcába C.S.Lewis: A végs ütközet

52

bámult. Vonásain döbbent meglepetés. Aztán összeszedte magát s a tömeghez fordulva elkiáltotta:

— A hebehurgya fickó megkapta, amit akart. Tashra nézett és belehalt. Hát így vigyázzatok magatokra.

— Vigyázunk, vigyázunk — rebegték az állatok.

De Tirian és társai els pillantásra fölismerték, hogy a halott egy másik calormeni. Oly közel álltak, hogy láthatták, amit a t zön túl szorongó tömeg nem: ez az ember nem Emeth volt.

Egészen

másvalaki: vaskosabb, alacsonyabb, idsebb, nagyszakállú férfi.

— Hohoho — kuncogott a majom. — Még valaki?

Óhajt még valaki

besétálni? Ha ilyen szégyenlsek vagytok, majd én választom ki a következt. Mondjuk te, vaddisznó. Te vagy soron.

Hajtsátok csak föl,

calormeniek. Hadd nézzen szembe Tashlannal!

— Hö... hö... — röffent a vaddisznó, nehézkesen fölkecmeregve ültébl. — Csak gyertek. Próbáljátok ki az agyaramat!

Amikor Tirian látta, hogy a bátor vaddisznó kész megküzdeni az életéért — a calormeni katonák meg kivont szablyáikkal kezdenek közelíteni hozzá, s nem akad senki, hogy segítségére sietne —, hirtelen forróság öntötte el. S mit sem tördve vele, ez-e a legjobb alkalom a közbeavatkozásra, odasúgta híveinek:

— Kardot ránts! Nyilat el! Utánam!

A következ szempillantásra a kvé meredt narniaiak hét alakot láttak elugrani a kunyhó melll, négyen közülük fényl páncélinget viseltek. A király kardja megvillant a lobogó t zlángnál, amint feje fölé emelte, s nagy fennhangon elkiáltotta:

— Aslan nevében, én, narniai Tirian állok elttetek, hogy eleven testemmel bizonyítsam: Tash alávaló ördög, a majom sokszoros áruló, és ezek a calormeniek méltók a halálra. Ide mind, h narniaiak! Vagy megvárnátok, hogy új uraitok egyenként lemészároljanak valamennyieteket?

C.S.Lewis: A végs ütközet

53

11. fejezet

Gyorsul az iram

Rishda tarkaan villámsebesen szökkent hátra a király kardja ell.

Nem volt gyáva ember, egyszál egyedül is állta volna a harcot Tiriannal és a törpével, ha kell. De a sas meg az egyszarvú már sok lett volna.

Tudta, hogy a sasok egyenest az ellenfél arcába röpülnek, kivájják szemét, szárnyukkal megvakítják. S még apjától hallotta, aki nem egy csatát vívott a narniaakkal, hogy az egyszarvútól csak a nyílvessz vagy a lándzsa véd meg, mert akinek elrugaszkodva nekiront, az egyszerre találja szemben magát patáival, szarvával és fogaival, így Rishda a tömeg s r jébe vetette magát, s harsányan kiáltotta: — Ide hozzám, hozzám, Tisroc katonái! Ide mind, hozzánk h narniaiak, különben Tash haragja csap le rátok!

Eközben két másik esemény is végbement. A majom nem fogta föl olyan gyorsan a veszélyt, mint a tarkaan. Egy jó másodpercig ott maradt guggoltában a t z mellett, s az újonnan jöttékre bámult.

Tirian nekiesett

a nyomorult alaknak, elkapta tarkóját, s visszarohant vele a kunyhóhoz, fölkiáltva: — Az ajtót!

Poggin kinyitotta.

— És most edd meg, amit fztél! — s azzal a király a nyíláson át a vaksötétbe taszította a majmot.

De amint a törpe döngve rácsapta az ajtót, vakító zöldeskék fény villant föl a kunyhó belsejébl, a föld megremegett, és furcsa, rekedt, kotyogó rikoltás hallatszott, akár valami óriásmadár hangja. Az állatok nyögtek és üvöltöttek: „Tashlan! Ments meg tle!".

Sokan a földre

vetették magukat, mások arcukat szárnyuk alá, vagy patájuk közé rejtették. Csak Messzilát, a sas, a legélesebb szem éllény figyelte meg Rishda tarkaan arcát ebben a pillanatban. S amit látott rajta, abból megértette, hogy a kapitány éppúgy megdöbbent és csaknem úgy megriadt, mint a többiek. „Tessék" gondolta a sas, „ hívta az istenüket,

de maga sem hisz benne. Mi lesz vele, ha igazán itt terem?"

S a harmadik dolog, ami ugyanebben a pillanatban történt, az volt az egyetlen örvendetes jelenet ezen az éjszakán. Mind a tizenöt beszél kutya boldogan ugatva rohant a királyhoz. Jól megtermett, széles mellkasú és félelmetes állkapcsú valamennyi. Úgy száguldottak, ahogy a hullámverés zúdul a partnak: elsöpörve mindent maguk eltt. Mert beszél kutya létükre is megrizték eredeti tulajdonságaikat: fölágaskodva az emberek vállára tették mancsukat, arcukat nyalogatták s mind azt kiáltotta:

— Isten hozott, csakhogy itt vagytok! Persze, hogy segítünk! Csak mondjátok meg, mi a dolgunk! Vau vau-vau!

Oly szívhez szóló volt h ségük, hogy könnyet csalt Tirianék szemébe. Végül is ebben a fogadtatásban reménykedtek.

S egy perc

múlva az apró állatkák, egerek, vakondok és mókusok csacsogva, ujjongón kiáltották: — Mi is itt vagyunk! Veletek vagyunk! — S amikor utánuk a medve és a vaddisznó is jött, Eustace-ban föltámadt a bizakodás, hogy végül talán mégis jóra fordul minden.

De Tirian

körültekintve látta, milyen kevés állat mozdul.

C.S.Lewis: A végs ütközet

54

— Hozzám! Hozzám! — kiáltotta. — Hát így elgyávultatok, mióta én uralkodom itt?

— Nem merjük — siránkozott vagy tucatnyi hang. — Magunkra

haragítjuk Tashlant. Védj meg Tashlantól!

— Hol vannak a beszél lovak? — kérdezte Tirian.

— Láttuk ket! Láttuk ket! — sivították az egerek. — A majom munkára küldte mindet. Most kikötve odalenn vannak a domb tövében.

— Akkor ti, kicsik mind, rágcsálók, diótörk, fussatok szét, szedjétek a lábatokat, tudjátok meg, velünk tartanak-e. És ha igen, rágjátok el a pányvájukat, s amint megszabadultak, hozzátok föl ide ket.

— Szívesen, Uram — cincogta, makogta a sok vékony hangocska, s az éles szem és hegyes fogú aprónép szétszéledt. Tirian megindult mosollyal nézett utánuk.

De épp ideje volt egyébbel is tördnie. Rishda tarkaan már javában osztogatta parancsait.

— Elre! Élve fogjátok el valamennyit és lökjétek vagy kergessétek be ket a kunyhóba. Ha mind benn van, gyújtsátok rájuk, áldozatul a nagy Tash istenségnek!

„Aha!" mondta magában Messzilát, „így remél irgalmat Tashtól hitehagyásáért."

Az ellenség arcvonala — mintegy a fele Rishda erinek —, már

fölfejldött. Tiriannak alig jutott ideje, hogy elrendezze övéit.

— Jill a balszárnyra, igyekezz

lenyilazni mindenkit, mieltt elér

bennünket. Medve és vadkan,

egyenest mellé. Poggin a bal

oldalamra, Eustace jobbra. Jewel

tartsd a jobbszárnyat, állj Puzzle mellé, és használd a patáidat. Messzilát, te körözz és csapj le. Ti, kutyák, szorosan mögénk. Ha megkezddik a közelharc, rohanjátok meg ket. Aslan velünk van!

Eustace vadul dobogó szívvel

igyekezett bátorságot önteni magába.

Még sosem h lt meg így ereiben a vér, mint most, a sötét kép , villogó szem harcosok láttán, pedig volt már dolga sárkánnyal és tengeri kígyóval.

Tizenöten voltak a calormeniek, velük egy narniai beszél bika, Slinkey, a róka és a szatír Wraggle. Hirtelen pendül hangot hallott a balján, s egy calormeni elesett, majd ismét a kemény pang-zipp, és a szatír a földön volt.

— Jól van, kislány! — kiáltotta Tirian, és már rájuk is tört az ellenség.

Eustace-nak sosem sikerült többé fölidézni emlékezetében, ami a következ két percben történt. Mintha csak álmodta volna (negyven fokos lázban látunk effélét), amint távolból Rishda tarkaan hangja megszólal:

— Visszavonulás. Hátra innét és újra rendezdni!

C.S.Lewis: A végs ütközet

55

Eustace magához tért, s látta, hogy a calormeniek rohanvást hátrálnak. De nem mind. Kett Jewel szarvától, egy Tirian kardjától átdöfve hever. A róka a fiú lábánál holtan, s maga csodálkozott legjobban, hogy volt az, aki megölte. A bika is lenn a földön, egyik szemét Jill nyílvesszeje fúrta át, oldalát a vadkan agyara. De Tirianéknak is voltak veszteségei. Három kutya esett el, és a negyedik három lábon sántikált nyöszörögve a vonal mögé. A medve a földön alig mozdult. Megzavarodva, mély torokhangon dörmögte: „É-én... nem is...

é-ér-tem...". Nagy feje a f be hanyatlott, mint egy elalvó gyereké, s nem rezdült többé.

Voltaképp az els calormeni roham összeomlott. Eustace mégsem érzett diadalmámort: olyan rettenetesen szomjas volt, és a karja annyira sajgott.

A megvert calormeniek hátul, parancsnokuk körül gyülekeztek, s a törpék gúnyolódtak rajtuk.

— Elegetek volt, feketekép ek? — kiabálták. — Nem ízlett? Mért nem a nagy tarkaanotok megy rohamra, ahelyett, hogy titeket hajt a mészárszékre? Szerencsétlen fickók.

— Törpék! — szólt oda nekik Tirian. — Gyertek ide és nyelvetek helyett a kardotokat forgassátok. Még nem késtetek el, Narnia törpéi!

Tudtok ti verekedni, láttam! Ez nálatok a hazaszeretet?

— Ugyan, ugyan! — szóltak vissza csúfondárosan a törpék. — Ti is éppolyan szédelgk vagytok, mint amazok! Nekünk nem kell semmiféle király. Törpék a törpékért! Az ám!

S akkor feldöngött a dob: most nem a törpéké, hanem valami elrejtett, böhöm nagy calormeni dob. A gyerekek els hallásra meggy lölték dübörg zaját: bumm, bumm, ba-ba-bumm.

De még

sokkal jobban gy lölték volna, ha tudják, mit jelent.

Tirian tudta. Azt,

hogy a közelben más calormeni csapatok állomásoznak, és Rishda tarkaan segítségül hívja ket. Tirian és Jewel baljósán összenézett. Épp az imént csillant föl elttük a gyzelem reménye, s már szerte is foszlik, amint új ellenség avatkozik a harcba.

Tirian reményvesztetten tekintett körül. Egyre több narniai tolongott a calormeniek körül, akár h tlenségbl, akár Tashlantól való bevallott félelembl. Mások el sem mozdultak a helyükrl, csak bámultak, nem akartak csatlakozni se ide, se oda. De az állatok megfogyatkoztak: a tömeg jócskán összezsugorodott. Többen csöndben elpárologtak még a csata közben.

Bumm, bumm, ba-ba-bumm, dongott a rettenetes dob.

Aztán egy

másik dübörgése válaszolt rá.

— Halljátok? — szólalt meg Jewel, s rá Messzilát: — Nézzétek! —

Egy perc múlva már nem maradt kétség, mi volt az.

Robajló paták

csattogása, táguló orrlikak és hullámzó sörények, vagy húsz narniai beszél ló száguldott fölfelé a domboldalon. A rágcsálók fürge népe teljesítette küldetését.

Poggin, a törpe meg a két gyerek örömkiáltásra nyitotta száját, de a hang bennük rekedt. Hirtelen záporozó nyilak zúgása, íjhúrok pendülése, vesszk suhogó szisszenése töltötte be a levegt. A törpék ltték ki ket — Jill egy pillanatig alig hitt a szemének —, a törpék voltak azok, akik célbavették a lovakat. És a törpék félelmetes íjászok. A lovak egymás után buktak föl. A nemes paripák közül egyetlenegy sem érte el a királyt.

C.S.Lewis: A végs ütközet

56

— Átkozott kis disznók — sikoltott föl Eustace, dühében toporzékolva.

— Mocskos, aljas árulók!

Még Jewel is felhördült:

— Én nekikmegyek, Uram, és vagy tízet fölnyársalok a szarvamra!

De Tirian hideg karccal felelte:

— Nyugalom, Jewel. — Majd Jillhez fordult: — Ha sírni szeretnél, kedves, hajtsd félre a fejed, úgy csak az arcod lesz nedves, nem az íjad húrja. Te meg, Eustace, ne szitkozódj, mint egy konyhalány. A harcos nem szitkozódik. Szíves szó és kemény ütés a beszéde.

A törpék gúnyosan odavetették Eustace-nak:

— Meglepdtél egy kicsit, fíatalúr, mi? Azt hitted, veletek tartunk, igaz? Nem félünk mi senkitl. A beszél lovak sem kellenek nekünk.

Többé ne gyzzetek se ti, se a másik banda. Bennünket nem ránttok be! Törpének törpe a barátja!

Rishda tarkaan még mindig a katonáival beszélt, nyilván utasításokat adott nekik a következ támadásra, valószín leg egész erejét készült bevetni. A dob egyre dongott. Majd Tirianék riadtan meghallották nagymesszirl, amint a másik felel rá. Fegyvertársaikat elérte Rashda jelzése, s megizenik, hogy segítségükre sietnek. Tirian arcáról senki sem olvashatta le, hogy most hagyott föl minden reménnyel.

— Ide figyeljetek — szólalt meg halk, száraz hangon —, most kell

megrohamoznunk ket, mieltt még azok a gazemberek is ideérnek.

— Gondold meg, Uram — szólalt meg Poggin —, itt a kunyhó fala még fedezi a hátunkat. De ha kirohanunk, és bekerítenek, akkor köröskörül kardot szögeznek ránk.

— Én is azt mondanám, amit te — felelte Tirian —, ha nem tudnám, mi a tervük. Be akarnak kergetni a kunyhóba. Minél messzebb vagyunk ettl a végzetes ajtótól, annál jobb.

— Igaza van a királynak — mondta Messzilát —, csak el ettl az átkozott kunyhótól mindenáron! Ki tudja, milyen gonosz szellem fészkel benne.

— Ez az, gyerünk — szólt Eustace. — Rosszul leszek, ha csak ránézek!

— Jól van — mondta Tirian. — Nézzetek csak amoda, balra. Látjátok azt a hatalmas fehér sziklát, ragyog, mint a márvány a t zfényben.

Legelször is rácsapunk a calormeniekre. Te, kislány, balkézt mégy és amilyen gyorsan csak bírod, az íjaddal megritkítod a sorukat. Te meg, sas, jobbról esel a képükbe. Ezalatt mi, többiek, megrohamozzuk ket.

Ha már olyan közel vagyunk hozzájuk, hogy nem nyilazhatsz tovább, Jill, mert fél, hogy bennünket találsz el, siess a sziklához, és ott várj. Ti többiek, harc közben is tartsátok nyitva a fületeket.

Nekünk percek alatt

szét kell szórnunk ket, máskülönben fölmorzsol a túler.

Amint azt

kiáltom: „vissza!", rohanjatok ti is a fehér sziklához, az védi a hátunkat, és lélegzethez jutunk. Akkor hát, gyerünk, Jill.

Jill irtózatosan egyedül érezte magát, elrefutott vagy húsz méternyit, majd jobb lábát hátra, bal lábát elrehelyezve nyilat illesztett a húrra.

Bár ne reszketne annyira a keze! — Pocsékul elhibáztam! — kiáltott föl, mikor az els vessz átszállt az ellenség feje fölött.

Sebesen másikat

tett az íj idegére, s már érezte, most jól célzott. Majd valami nagy, fekete gomolyag zúdult a calormeniek arcába. Messzilát volt az. Elször egyik, majd a másik harcos ejtette el a kardját, s mindkét kezével a szemét védte. Aztán egyik nyílvessz sebzett meg egy embert, utána a másik egy narniai farkast, amelyik az ellenséghez pártolt. De csupán C.S.Lewis: A végs ütközet

57

néhány másodpercig nyilazhatott, aztán abba kellett hagynia. Kardok villantak föl, s a vadkan agyara és Jewel szarva, majd a kutyák csaholásától kísérve Tirian és társai úgy rohantak az ellenségre, akár a százméteres futók. Jill elámult, milyen készületlenül érte a calormenieket a támadás. Meg sem fordult a fejében, hogy ezt a zavart a sas meg idézte el. Igen kevés csapat képes folyamatos készenlétben elre figyelni, mikor egyik oldalról nyilak záporoznak az arcába, másikról sascsr vág belé.

— Sikerült! Sikerült! — ujjongott Jill. A király maroknyi hívével utat vágott az ellenség soraiban. Az orrszarvú úgy hányta szarvhegyre az embereket, mintha szénát villázna. Még Eustace is, aki igazában nem sokat értett a kardvíváshoz, Jill ámulatára, remekül harcolt.

A kutyák a calormeniek torkának estek. Minden pompásan ment!

Karnyújtásnyira a gyzelem...

Jillt mintha villámcsapás érné, úgy kapott észbe. Bár sorra hullottak a calormeniek a narniai kardcsapások alatt, mégsem fogyatkozott a számuk. Egyre szaporodtak, már többen voltak, mint a roham elején.

Percrl percre többen. Már minden oldalról támadtak.

Ezek új

calormeniek, lándzsájuk is van. Úgy megntt a tömegük, hogy barátait alig látta a kavargásban. S egyszerre meghallotta Tirian kiáltó hangját: — Vissza! A sziklához!

Az ellenséget megersítették. A dob megtette a magáét.

C.S.Lewis: A végs ütközet

58

12. fejezet

Benn a kunyhóban

Jillnek már a fehér szikla mögött kellett volna lennie, de izgatottságában, míg a harcot figyelte, megfeledkezett utasításának errl a részérl. Most jutott eszébe. Megfordult, és rohanvást alig egy pillanattal elbb ért oda, mint a többiek. Akkor, amikor társai háttal voltak már az ellenségnek. Mind a földön kúszva-gurulva érkeztek.

Iszonyú látvány tárult elébük.

Egy calormeni futott a kunyhó felé, cipelve valamit, ami rugdalódzott és kapálódzott. Mikor a máglya s a szemlélk közé jutott, azok már tisztán megkülönböztethették a katona és áldozatának alakját. Eustace volt az.

A király és az orrszarvú kiugrott, hogy megmentse. De a calormeni sokkal közelebb járt az ajtóhoz, mint k. Mieltt az út felét megtették, belódította Eustace-t és rácsapta az ajtót. Hat calormeni száguldott a nyomában. Fölsorakoztak a tisztáson a kunyhó eltt. Itt már nem volt mit tenni.

Jill félrefordította arcát, nehogy könnyei eláztassák az íj idegét. — Még ha nem is bírom visszatartani a sírást, errl nem szabad megfeledkeznem — mondta.

— Vigyázzatok, nyilak! — kiáltotta hirtelen Poggin.

Mind lebuktak és orrukig húzták sisakjukat. A kutyák mögöttük lapultak. De, bár néhány vessz arra tévedt, hamarosan rájöttek, hogy nem rájuk céloznak. Griffle és a törpék újra íjra kaptak, s most hidegvérrel ldözték a calormenieket.

— Rajta, fiúk! — süvített Griffle hangja. — Mind egyszerre!

Sorozatban. Ki innét a feketekép ekkel meg a majmokkal, oroszlánokkal és királyokkal. Törpék a törpékért!

Mondhatsz a törpékrl, amit akarsz, csak azt nem, hogy gyávák.

Könnyen megbújhattak volna biztonságos helyen. De nekik valóbb volt ott maradni és a harcoló felek közül megsemmisíteni ahányat csak bírnak, hacsak azok meg nem teszik a szívességet, hogy kiirtsák egymást. k maguknak akarták megszerezni Narniát.

Épp csak azt hagyták számításon kívül, hogy a calormeniek páncélt viselnek, csak a lovak voltak védtelenek. A calormeni parancsnok, Rishda tarkaan harsányan vezényelt:

— Harminc ember tartsa sakkban azokat a bolondokat a fehér sziklánál! A többi utánam, majd megtanítjuk keszty be dudálni ezeket a pöttömjancsikat!

Tirian és hívei, még mindig lihegve a kézitusától s kihasználva a néhány percnyi pihent, végignézték, amint a tarkaan embereit a törpék ellen vezeti. A színtér furcsán megváltozott mostanra. A t z már beroskadt: alig világított a sötétl parázs. Amennyire kivehettek, a gy lés helyén már csak törpék és calormeniek voltak.

Ennél a fénynél

nemigen volt követhet, mi történik. A harci zaj arra vallott, hogy a törpék derekasan verekednek. Tirian s r n hallotta Griffle rettenetes szitkait és csak itt-ott ért fülébe a tarkaan kiáltása: — Élve kapjátok el,

akit csak bírtok!

C.S.Lewis: A végs ütközet

59

Akárhogy zajlott is a küzdelem, nem tartott sokáig.

Lármája elcsitult.

Aztán Jill látta, amint a tarkaan visszamegy a kunyhóhoz; tizenegy embere követte, vonszolva a megkötözött törpéket. (A többieket vajon megölték mind, vagy néhánynak sikerült elmenekülnie, sosem derült ki.) — Dobjátok be ket Tash szentélyébe — mondta Rishda tarkaan.

S amikor a tizenegy törpét egymás után behajították vagy berugdalták a sötét ajtónyíláson s végül rájuk csapták az ajtót, Rishda mélyen meghajolt a kunyhó falánál, s ezt mondta:

— Ezek is a te ég áldozataid lesznek, hatalmas Tash. A calormeniek kardjuk lapjával csattogtatták pajzsukat, kiáltozva: — Tash! Tash! Nagy isten, Tash! Kifürkészhetetlen Tash! (Ki beszélt itt már Tashlanról!)

A kis csapat a sziklánál mindezt végignézte és suttogva beszélgetett.

Rábukkantak egy szivárgó erecskére, mindnyájan mohón ittak belle.

Jill, Poggin meg a király a markukból, a négylábúak csak úgy lefetyelve a sekély öbölbl, melyet a víz a sziklából kivájt. Éget szomjukban úgy érezték, ez volt a legfinomabb ital, amelyet valaha is kóstoltak. S

megelégülten tökéletesen boldogok voltak, minden egyébrl megfeledkeztek.

— A csontjaimban érzem — szólalt meg Poggin —, hogy még hajnalhasadás eltt valamennyien, egytl egyig keresztülmegyünk azon a sötét ajtón. Százféle halált is szívesebben képzelnék el, mint ezt.

— Valóban félelmetes egy ajtó — mondta Tirian. — Vagy inkább

kilátott száj.

— Nem tehetnénk valamit, hogy elkerüljük? —

kérdezte remeg

hangon Jill.

— Semmit, kis barátnm — szólt Jewel, orrával gyöngéden megérintve. — Számunkra talán Aslan országába nyílik, és már az asztalánál vacsorázunk.

Rishda tarkaan hátat fordított a kunyhónak és lassan a fehér sziklához ment, majd túlfelén megállt.

— Idefigyeljetek! — szólalt meg. — Ha a vadkan, a kutyák meg az egyszarvú idejön elém és kegyelmemre bízza magát, megkímélem az életüket. A vadkan ketrecbe kerül a Tisroc kertjében, a kutyák az tenyészetébe, és az egyszarvú, ha lef részeltem a szarvát, kordét húzhat. De a sast, a gyerekeket, meg azt, aki király volt itt, még az éjjel Tashnak áldozzuk.

Megvet morgás volt a válasz.

— Gyerünk, katonák! — mondta a tarkaan. — Vágjátok le az állatokat, de a kétlábúakat élve hozzátok ki.

És ezzel elkezddött az utolsó narniai király utolsó csatája.

Ami reménytelenné tette, az ellenség számbeli fölényén túl, az a lándzsájuk volt. Azoknak a calormenieknek, akik az elején a majom alatt szolgáltak, nem volt lándzsájuk, mivel egyesével, kettesével szivárogtak Narniába, békés kereskedknek álcázva magukat, s persze nem hoztak magukkal lándzsát. Ezt a jókora fegyvert el sem lehet rejteni. Az új csapatoknak késbb kellett jönniük, mikorra a majom már annyira megersödött, hogy nyíltan menetelhettek. Igen, a lándzsákkal kerültek fölénybe. Ezzel a hosszú nyel harci eszközzel a rátermett, gyorskez ember leterítheti a vadkant, mieltt az agyarával elérné, vagy az egyszarvút, mieltt az szarvára t zhetné t.

És most ezek a rájuk mered lándzsák fogták körül Tiriant és társait.

A következ percekben már valamennyien puszta életükért harcoltak.

C.S.Lewis: A végs ütközet

60

S mégsem volt olyan kilátástalan ez a küzdelem, mint vélnénk. Aki minden izmát a végskig megfeszíti — itt elhajolva egy lándzsahegy ell, amott félreszökkenve útjából, szembelódulva, majd hátrahúzódva és körbeforogva —, annak ideje sem jut rá, hogy megrettenjen vagy elcsüggedjen. Tirian tudta, most mit sem tehet a többiekért; ugyanaz a sors vár mindannyiukra. Tehetetlenül nézte, hogyan hullik el egyik oldalán a vadkan, s a másikon milyen dühödten viaskodik Jewel. Szeme sarkából leste, de csupán leste, hogyan ragadja meg Jillt a hajánál fogva egy óriási calormeni. De mindezt végig sem gondolhatta.

Egyetlen gondolata maradt csupán, hogy olyan drágán adja az életét, ahogyan csak telik tle. Az volt a legkomiszabb, hogy nem tarthatta meg kezdeti védett helyét a sziklatömb alatt. Aki tucatnyi ellenféllel vív egyszerre, annak oda kell vágnia, ahová tud; oda ugrania, ahol egy védtelen mellet, nyakat lát. Néhány kardcsapás, és egészen másutt találja magát, mint ahol elkezdte. Tirian észrevette, hogy mindinkább jobb felé sodródik, egyre közelebb a kunyhóhoz. Az a kósza ötlet férkzött agyába, hogy minden oka megvan minél messzebb maradni onnét. De már azt sem volt képes fölidézni, miért. Már változtatni sem tudott rajta.

És most egyszerre minden

megvilágosodott. Rájött, hogy már

egyedül a tarkaannal küzd. A

máglyával, amely elbb még balra volt, most épp szembekerült. Voltaképp már közvetlenül a kunyhó ajtajában

folyt a harc, s az nyitva állt, mert két calormeni kitárva tartotta, hogy abban a pillanatban, amikor bent van, rácsapja. Már mindenre emlékezett,

fölfogta: ellenfelének a harc kezdetétl fogva az a törekvése, hogy t a kunyhóhoz kényszerítse. Míg ezt

végiggondolta, szakadatlanul ellenállt, ahogy csak bírta.

Hirtelen új ötlete támadt. Elhajította kardját, elreugrott, s a tarkaan felé csapó szablyája alatt két kézzel megragadta annak övét és

hátraszökkent a kunyhóban, nagyot

kiáltva:

— Hát gyere, találkozzál Tash-sal

magad is!

Siketít robaj támadt, mint amikor a majmot belódították, a föld megrendült, és vakító fény lobbant föl.

A calormeni katonák odakinn Tash nevét kiáltották és rájuk csapták az ajtót. Ha Tash kapitányukat kívánja, meg kell kapnia.

k semmiképp

sem óhajtottak találkozni Tash-sal.

Az els pillanatokban Tirian nem tudta, hol van, és egyáltalán kicsoda is . Majd összeszedte magát, és hunyorogva körülnézett.

A kunyhó

belsejében nem volt sötét, ahogyan várta. Ers fényben állt, ezért kellett hunyorognia.

Megfordult, hogy Rishda tarkaanra nézzen, de az nem nézett vissza rá, hanem iszonyú jaj kiáltás szakadt ki belle, egy pontra meredt, majd C.S.Lewis: A végs ütközet

61

két kezébe borítva arcát elrebukott, és elnyúlt a földön.

Tirian abba az

irányba nézett, ahová a tarkaan az imént. S akkor megértette.

Riasztó szörnyeteg tartott feléjük. Jóval kisebb volt annál az alaknál, akit a torony eltt láttak, mégis embernél nagyobb.

Ráismert.

Kesely feje volt és négy karja. Csre tátva, szeme lángolt.

Károgó hang

tört föl belle.

— Te hívtál Narniába, Rishda tarkaan. Hát itt vagyok.

Mit akartál

mondani?

De a tarkaan sem az arcát nem emelte föl, sem meg nem szólalt.

Rángatózott, mint akinek csuklásrohama van. A csatában bátran viselkedett: de fele bátorsága cserbenhagyta, mióta megsejtette, hogy valóban szembetalálhatja magát Tash-sal. S most a maradék mersze is elfogyott.

Hirtelen mozdulattal — akár a tyúk a kukacra — a szörny lecsapott a nyomorult Rishdára és két bal karjába gy rte. Aztán fejét oldalt fordítva egyik rettenetes szemét Tirianra szögezte; madárfej lévén nem nézhetett rá egyenesen.

De hirtelen, Tash háta mögül, ers, tengermorajlású, nyugodt hang szólalt meg:

— Távozz, szörnyeteg, és vidd jogos zsákmányodat saját fészkedbe: Aslan nevében, és az hatalmas Atyja, a tengerek fölötti Úr nevében!

A förtelmes lény elt nt a megkaparintott tarkaannal együtt. És Tirian megfordult, hogy lássa, ki szólt. S ami elé tárult, attól szíve hevesebben dobbant meg, mint bármelyik csatában.

Hét király és királyn állt eltte, fejükön korona, rajtuk ragyogó öltözék, de a királyokon míves páncéling, kezükben kivont kard. Tirian illn meghajolt, s már azon volt, hogy megszólaljon, amikor a legfiatalabb királyn elnevette magát. pedig hosszan arcába bámult, s a meghökkenéstl elállt a szava, mert ráismert. Jill volt: de nem az a Jill, akit utoljára könnyektl elmaszatolódott arccal s válláról félig lecsúszott, avítt zsávolyruhában látott. Most h s és friss volt, mint aki épp a fürdbl jött. Mintha idsebb volna, suhant át Tirianon, vagy mégsem?

De késbb sem zhette ki fejébl ezt a gondolatot. S aztán a legifjabb királyban Eustace-ra ismert: de is megváltozott, akárcsak Jill.

Tiriant hirtelen kínos érzés fogta el, hogy így toppant be közéjük, brén viselve még mindig a csata vérét, verítékét, porát.

De egy

szempillantás múlva rájött, hogy maga is friss, gondozott és tiszta, s olyan ruhában van, amilyet Cair Paravelben, nagy ünnepeken szokott viselni. (De Narniában a jó ruhák sosem kényelmetlenek. Értik a módját, hogyan készítsenek otthonos érzéssel hordható, mutatós darabokat.) — Uram — mondta Jill ellépve, majd finom térdhajtással —, engedd meg, hogy bemutassalak Péternek, Narnia uralkodójának, minden narniai király fejének.

Tiriannak nem kellett megkérdeznie, melyik a f-király, hiszen emlékezett arcára (bár itt még sokkal nemesebb volt, mint álmában).

Elrelépett, fél térdre ereszkedett és megcsókolta Péter kezét.

— Legfbb király, légy üdvözölve — mondta.

Az uralkodó pedig fölemelte és királyok módján kétfell arcon csókolta. Aztán odavezette a királynk legidsebbikéhez — de sem

volt öreg, haja sem sz, arca ránctalan — és így szólt: — Uram, ez itt Lady Polly, aki az els napon érkezett Narniába, amikor Aslan a fákat növesztette és megtanította beszélni az állatokat.

— Ezután Tiriannal javakorbeli férfihoz lépett, akinek arányló szakálla C.S.Lewis: A végs ütközet

62

mellére folyt és arca csupa bölcsesség. — És ez fivérem, Edmund király. És húga nvérem, Lucy királyn.

— Uram — mondta Tirian, miután mindezeket üdvözölte. — Ha helyesen olvastam a krónikákban, kell itt lennie még valakinek.

Felségednek nemde két nvére volt? Hol van Susan királyn?

— Susan nvérem — felelte Péter röviden és súlyosan —, többé már

nem barátja Narniának.

— Valóban — folytatta Eustace —, ha csak megpróbáljuk eltte szóba hozni Narniát, azt feleli: „Micsoda emlékeztehetségetek van!

Még mindig él a képzeletetekben az a furcsa gyerekkori játékunk."

— Ó, Susan — mondta Jill —, t nem érdekli más manapság, csak a nylon holmik, pirosítók, meghívások. Már kiskorában alig várta, hogy felntt lehessen.

— Felntt, de igazán — mondta Lady Polly. — Bárcsak az volna.

Iskolás éveit elherdálta a vágyódással, mikor éri el mostani korát, s a maradék élete rámegy arra, hogy megállítsa az idt. Csak lerázni a gyerekkort, amilyen gyorsan lehet, aztán visszafogni az éveket ernek erejével.

— Hagyjuk, kár is szót vesztegetni rá — mondta Péter.

— De

nézzétek ezeket a pompás gyümölcsfákat! Kóstoljuk meg a friss termést!

Tirian csak most nézett körül, s egyszeriben ráébredt, milyen furcsa kalandba csöppent.

C.S.Lewis: A végs ütközet

63

13. fejezet

Hogyan utasították vissza befogadásukat a törpék?

Tirian azt gondolta, azaz gondolta volna, ha jut ideje egyáltalán gondolkodni, hogy egy kicsi, alig hat méter hosszú, három méter széles, zsúpfödeles kunyhóban vannak. Valójában gyepes mezn álltak, fölöttük a mélykék égbolt, s enyhe, kora nyári leveg lengte körül arcukat. Tlük nem messze dús lombú liget, s minden egyes levél alól arányló, halványsárga, bíbor vagy t zpiros gyümölcsök kandikáltak ki, de olyanfajták, amilyenek ismeretlenek a mi világunkban. A gyümölcsrl az sz jutott eszébe, de a levegben volt valami, amirl úgy érezte, legföljebb júniusban járhatnak. Mindannyian a fák felé indultak.

Amint kinyújtották kezüket, hogy ki-ki letépje a legmosolygósabb gyümölcsöt, egyszerre lefékezdött mozdulatuk. Olyan gyönyör volt, hogy mindegyikük azt érezte: „Nem nekem termett...

tán nem is szabad

leszedni."

— Csak nyugodtan — mondta Péter. — Tudom, mi tart vissza, de arra semmi ok. Úgy érzem, olyan országba jöttünk, ahol minden szabad.

— Akkor gyerünk! — kiáltotta Eustance. Hát nekiestek a fáknak.

Miféle gyümölcs is volt az? Sajnos, az ízek leírhatatlanok. Annyit mondhatok csupán, hogy hozzá képest a legfrissebb grapefruit is seíz , a leglevesebb narancs szikkadt, a legomlósabb körte kemény és fás, a legédesebb eper savanyú. És nem volt magja, darazsak sem dézsmálták. Aki csak egyszer is megkóstolta ezt a gyümölcsöt, annak a világ legfinomabb csemegéje is orvossággá keseredik az ínyén. Ha nem jártál abban az országban és nem próbáltad ki azt a csodagyümölcsöt, úgysem találod ki az ízét.

Mikor már kedvükre belaktak vele, Eustace Péter királyhoz fordult: — Még nem mondtad el, ti hogyan kerültetek ide.

— Nem sokat mondhatok — felelte. — Edmunddal ott álltunk a peronon és láttuk közeledni a ti vonatotokat.

Emlékszem, arra

gondoltam, hogy túl gyorsan vág bele a kanyarba. Meg arra is, hogy valószín leg a mi családunk is ezen a vonaton van, bár Lucy nem tud róla...

— A te családod, Felség? — kérdezte Tirian.

— Úgy értem, apám és anyám, tehát egyben Edmund és Lucy szülei.

— Hogyhogy? — kérdezte Jill. — Csak nem akarod azt mondani, hogy k is tudnak Narniáról?

— Á, dehogy, ennek semmi köze Narniához. k Bristolba utaztak. Én csak reggel hallottam Edmundtól, hogy azzal a vonattal indulnak.

(Edmund különben azok közé az emberek közé tartozott, akiknek fejében van a menetrend.)

— És akkor mi történt? — kérdezte Jill.

— Hát nem is olyan könny beszámolni róla, igaz, Edmund? — mondta a legfbb király.

— Nem bizony — vette át a szót Edmund. — Ez egészen más volt, mint régidben, amikor varázser röpített át bennünket a mi világunkból. Most ijeszt robajlást hallottam, valami csattanó ütés ért, de fájni nem fájt. Inkább izgalom fogott el, mint rémület. És még valami C.S.Lewis: A végs ütközet

64

különös dolog. A térdem érzékeny, egy hajdani rögbi-sérülés óta. És ez a görcsösség hirtelen elmúlt: olyan könny lettem. És aztán... egyszerre csak itt voltunk.

— Hasonlót éltünk át mi a vasúti kocsiban — szólalt meg Lord Digory, az utolsó gyümölcsnyomokat törölgetve aranyszín szakálláról. — Mi, Pollyval azt éreztük, hogy kioldódik tagjainkból a merevség. Ti, fiatalok ezt nem érthetitek. De egyszer en lefoszlott rólunk az öregség érzése.

— Fiatalok is vagytok! — kiáltott föl Jill. — Nem is hiszem, hogy ti ketten sokkal idsebbek volnátok nálunk.

— Ha most nem is, de azok lettünk — mondta Lady Polly.

— És mi volt azóta, hogy ide kerültetek? — kérdezte Eustace.

— Nos — mondta Péter —, hosszú ideig, legalábbis én annak éreztem, semmi. Aztán kinyílt az ajtó...

— Az ajtó? — Tirian meglepdött.

— Igen — mondta Péter. — Az ajtó, amelyiken bejöttél... vagy kimentél. Már elfelejtetted?

— De hol van?

— Nézz oda! — mutatta Péter.

Tirian odanézett, és megpillantotta a legfurcsább dolgot, amit csak el tudsz képzelni. Néhány méterrel odább, a napfényben ott állt a durván ácsolt faajtó, körötte a vaskos keret, és semmi más, se falak, se tet.

Elindult felé megzavarodva, a többiek követték, várva, most mit csinál majd. Megkerülte az ajtót, átment a túloldalára. De onnét is ugyanolyannak találta; még mindig a szabadban volt, nyári reggelen. Az ajtó ott állt magában, mintha a földbl ntt volna ki.

— Uram — fordult Tirian a legfbb királyhoz —, ez valódi csoda!

— Ezen az ajtón jöttél be azzal a calormenivel öt perce — mosolygott

Péter.

— Dehát nem odakintrl, a fák közül jöttem be a kunyhóba? Ez az ajtó viszont a sehonnanból a sehovába vezet.

— Ha körüljárod, valóban úgy látszik — felelte Péter.

— De hajolj

csak ahhoz a repedéshez, ott a két deszka között, és kukucskálj be azon keresztül.

Tirian szót fogadott. Elször nem látott mást, mint sötétséget. Aztán, amikor már a szeme hozzászokott, megpillantotta a máglya tompa izzását már kihunyóban, s fölötte a fekete mennybolton a csillagokat.

Majd földerengtek a sötét, mozgó alakok, közte és a t z között; beszélni is hallotta ket, hangjuk, akár a calormenieké. Már tudta, hogy a kunyhó ajtajából néz ki a Lámpáspuszta sötétjébe, ahol utolsó csatáját vívta meg. Az emberek arról vitáztak, menjenek-e be Rishda tarkaanért (de egyiküknek sem akaródzott), vagy gyújtsák föl a kunyhót.

Ismét körülnézett, és alig hitt a szemének. Fölötte a kékl ég, körülötte a zöld mez, minden irányban messzenyúlón, amíg csak a szeme ellát, s mögötte nevetgél, új barátai.

— Úgy látszik — szólalt meg maga is mosolyogva —, a kunyhó belülrl és kívülrl nézve két egészen más hely.

— Úgy van — mondta Lord Digory. — A belseje nagyobb, mint a külseje.

— Igen — mondta Lucy királyn. — A mi világunkban is elfordult már egyszer, hogy egy kunyhónak a belseje nagyobb volt, mint körülötte az egész világ. — Most szólalt meg elször, és hangjának izgatottságából Tirian megértette, mire céloz. Mindent mélyebben ivott C.S.Lewis: A végs ütközet

65

magába, mint mások. Szinte átszellemült, ahogy beszélt.

Tirian szerette

volna tovább hallgatni, hát kérte:

— Felséges Asszonyom, szólj még. Mondd el egész kalandotokat.

— A rázkódás és robaj után itt találtuk magunkat.

Rácsodálkoztunk

az ajtóra, mint te. Aztán, ahogy elször kinyílt — mögötte sötétség —,

megtermett férfi lépett be, meztelen karddal.

Fegyverzetérl

ráismertünk, hogy calormeni. Megállt az ajtóban, kardja a vállán pihent, készen, hogy levágja aki belép. Odamentünk és szóltunk hozzá, de szemlátomást nem látott és nem hallott bennünket. Nem nézett körül, se föl az égre, se a mezkre; gondolom, azokat sem látta, így vártunk jó ideig. Aztán jött a csattanás az ajtó túlfelérl. De a katona nem emelte föl kardját, míg nem látta, ki lép be. Nyilván parancsa volt rá, kire csapjon le, kit kíméljen. De abban a pillanatban, amint az ajtó kitárult, hirtelen Tash jelent meg az innens oldalán; egyikünk sem látta, honnét termett ott. És akkor egy jókora macska lépett be az ajtón, megpillantotta Tasht és hanyatt-homlok elrohant. Még idejében, mert az lecsapott rá, és az ajtó meg is ütötte a csrét, amint bevágódott eltte.

A katona látta Tasht. Holtsápadtra vált és térdre esett a szörnyeteg eltt, de az elt nt.

— Akkor megint hosszú ideig vártunk. Végre az ajtó harmadízben is kinyílt, s belépett rajta egy fiatal calormeni.

Rokonszenvesnek találtam.

Az r megmozdult az ajtónál s roppantul meglepdött.

Gondolom

egészen másvalakire számított...

— Most már mindent értek! — szólalt meg Eustace.

(Rossz szokása

volt a közbeszólás.) — Elször a macska ment be, s az rnek az volt az utasítása, hogy ne bántsa. A macska terve az volt, hogy kijövet elmondja, látta a rettenetes Tash-t és eljátssza mennyire megrémült, hogy megriassza vele az állatokat. De Shift, a majom nem sejtette, hogy Tash valóban elbukkan; és Gyömbér igazán holtra vált tle. És utána Shift beküld valakit, akitl meg akar szabadulni, és az r megöli. És...

— Pajtás — szólalt meg szelíden Tirian —, ne szakítsd meg a Lady elbeszélését.

— Tehát — folytatta Lucy —, az r meg volt lepve. Ez idt adott a másiknak, hogy kardra kapjon. Összecsaptak, a fiatal férfi megölte az rt, és holttestét kihajította az ajtón. Aztán lassan odalépkedett hozzánk. már látott minket, mi pedig megpróbáltunk szóba elegyedni vele, de úgy látszott, tökéletesen elrévült állapotban van.

Egyre csak azt

hajtogatta: „Tash, Tash, hol van Tash? Tash-hoz akarok menni." így aztán föladtuk, meg elindult valamerre. Szegény fiú. És ezután... jaj!

— Lucy elhúzta a száját.

— Ezután — vette át a szót Edmund —, valaki belódított az ajtón egy majmot. És Tash megint ott volt. A húgom olyan érzékeny, gondolni sem szeret rá, hogy Tash csak egyet vágott a csrével, és a majom már oda volt.

— Kijárt neki! — mondta Eustace. — Mindegy, remélem, Tashnak is csak galibát okoz.

— És még ezután — mondta Edmund — elbb vagy egy tucat törpe, majd Jill és Eustace, utoljára meg te magad, Tirian.

— Remélem, Tash a törpéket is fölfalta — vágta ki Eustace. — Kis disznók!

— Nem, dehogy falta! — mondta Lucy. — És ne légy már utálatos.

Még mindig itt vannak. Innét láthatod is ket. Többször is próbáltam barátkozni velük, de hasztalan.

C.S.Lewis: A végs ütközet

66

— Barátkozni, ezekkel? — kiáltott Eustace. — Csak láttad volna, mit m veltek!

— Hagyd abba, Eustace! — szólt rá Lucy. — Inkább gyere, és nézd meg ket. Tirian király, talán te boldogulsz velük.

— Hát mostanában nem rajongok a törpékért — felelte Tirian. — De a te kedvedért, nemes Lady, ennél nagyobb dologra is vállalkoznék.

Lucy elvezette ket a törpékhez. Furcsa látvány tárult léjük. Nem kószáltak el, szórakozást sem kerestek (mindenesetre a kötelek, amelyekkel megbéklyózták ket, elt ntek róluk), még le sem heveredtek pihenben. Ott ültek körben, igen közel egymáshoz, szembefordulva.

Körül se néztek, tudomást sem vettek az emberekrl, míg Lucy és Tirian olyan közel nem értek, hogy akár megérinthették volna ket.

Akkor a törpék leszegték a fejüket, mintha nem is akarnák látni ket, csak a fülüket hegyezték s a hangokból próbálták kitalálni, mi történik.

— Vigyázzatok! — szólalt meg egyikük roppant barátságtalan hangon. — Nézzetek a lábatok elé, nehogy a képünkbe gyalogoljatok.

— Jól van — felelte méltatlankodva Eustace. — Nem vagyunk vakok.

Még van szemünk.

— Ezek is jól el lehetnek eresztve, ha ide jutottak — mondta társainak

ugyanaz a törpe, név szerint Diggle.

— Ugyan hová? — kérdezte Edmund.

— Hová, te kfej , hát ide, épp ide — feleselt Diggle. — Ebbe a

koromfekete, dohos, vacak kalyibába.

— Vak vagy te? — szólt rá Tirian.

— Sötétben mindenki vak — mondta Diggle.

— De itt nincs sötét, ti szerencsétlen, ostoba törpék — cáfolta meg

Lucy. — Nem látjátok? Nézzetek föl! Nézzetek körül!

Nem látjátok az

eget, a fákat, a virágokat? Nem láttok engem?

— Honnét a világcsaló éjszakából látnám, amit nem látok? És hogy láthatná jobban egyik a másikat ebben a szuroksötétben?

— De én látlak téged — felelte Lucy. — Látom a pipát is a szádban!

— A dohány szagáról megmondhatja bárki — mondta Diggle.

— Ó, ti boldogtalanok! Hát ez rettenetes — sóhajtott Lucy. Hirtelen ötlete támadt. Lehajolt és tépett két szál ibolyát. — Ide figyelj, te törpe!

Ha a szemed rossz is, az orrod tán nem süket, ezt az illatot csak érzed!

— Áthajolt fölötte és Diggle csúf orra alá tartotta a friss, nedves virágokat. De tüstént vissza is kellett ugrania, hogy elkerülje a csöppnyi, kemény ököl ütését.

— Elég legyen ebbl! — förmedt rá a törpe. — Hogy merészelsz egy csomó istállószagú kórót az arcomba nyomni? Még bogáncs is volt benne! Micsoda dolog ez? És ki vagy te egyáltalán?

— Te odú-kurkász! — kiáltotta Tirian. — Tudd meg: a hölgy Lucy királyn, és Aslan küldte ide a messzi múltból. Én pedig, Tirian, a ti törvényes királyotok, csak az kedvéért nem nyakaztatlak le benneteket, megrögzött árulók, akik vagytok!

— Hát ez vérlázító! — feleselt Diggle. — Hogy hordhatsz össze ennyi képtelenséget? Hol volt a te csodálatos Aslanod, amikor segítenie kellett volna, mondd! Esze ágában sem volt. És te most, épp most, amikor megvertek és belöktek ebbe a sötét lyukba, ugyanúgy, mint a mieink maradékát, még mindig a régi nótát fújod az új hazugsághoz!

Megpróbálod elhitetni, hogy egyikünk se volt bezárva, nem is volt sötét, meg a jó ég tudja, még mit!

C.S.Lewis: A végs ütközet

67

— Nincs itt többé sötétség, csak a ti sz k, képzelg agyatokban, bolond — hallgattatta el Tirian. — Ideje, hogy kilépjetek belle.

Azzal elrehajolva megragadta Diggle-t, övénél és csuklyájánál fogva, és kiemelte társai közül. De abban a pillanatban, amint ismét lerakta a földre, a törpe vissza-ugrott a többiek mellé, s orrát dörzsölve üvölteni kezdett:

— Jaj! Jaj! Ezt tetted velem, és miért? Falba verted a fejemet!

Majdnem betört az orrom!

— Ó — sóhajtotta Lucy. — Hát mitévk legyünk velük?

— Hagyjuk ket a csudába — mondta Eustace.

De amint kimondta, a föld

megremegett alattuk. A leveg illata egyszeriben még töményebbé vált.

Ragyogó fényesség lobbant föl

mögöttük. Mindnyájan megfordultak.

Tirian utoljára, mert félelem fogta el.

Ott állt vágyainak vágya, a hatalmas, aranyszín , igazi Oroszlán, Aslan maga, és a többiek már térdeltek két elüls lába körül, arcukat, kezüket belétemették sörényébe, míg

elrehajtotta roppant fejét, hogy

nyelvével megérintse ket. Aztán

szemét Tirianra fordította, és Tirian remegve közelebb lépett és leomlott az Oroszlán lába elé, az pedig megcsókolta a királyt és így szólt:

— Helytálltál, Narnia utolsó királya, szilárd maradtál a legsötétebb órában.

— Aslan — szólalt meg könnyezn

Lucy —, nem tudnál... nem lehetne,

hogy... tégy valamit ezekért a

szegény törpékért?

— Kedvesem — mondta Aslan —, megmutatom neked azt is, amit tehetek, és azt is, amit én sem tehetek meg. — Közelebb ment a törpékhez és hosszan morajló hangszakadt ki belle, mély, de a levegt is átható.

De a törpék csak összesúgtak: — Halljátok? Ez a calormeni banda a kunyhó túloldaláról. Meg akarnak félemlíteni bennünket. Tán megint a dobokkal vagy más eszközzel. Föl se vegyétek. Még egyszer nem kapnak el!

Aslan fölemelte fejét és megrázta sörényét. Hirtelen ünnepi lakoma termett a törpék eltt. Térdükre halmozva a pástétomok, galamb-és egyéb pecsenyék, szeletelt nyelvek, aprósütemények, fagylaltok, és minden törpe jobb kezébe nemes borral töltött serleg került. De nemigen volt foganatja. Mohón nekiláttak az evés-ivásnak, de látszott rajtuk, hogy nem élvezik igazán. Azt gondolták, csupa olyasmivel traktálják ket, ami épp a kunyhóban akadt. Egyik azt mondta, mintha szénát rágna, a másik, hogy neki csak egy kis fehérrépa jutott, a harmadik a nyers káposztalevelet panaszolta. S míg ajkukhoz emelték a s r vörösborral teli serleget, volt, aki így fitymálta: — Pfuj, mintha

C.S.Lewis: A végs ütközet

68

mocskos vizet innék a vályúból, amibe egy szamár öblítette meg a pofáját. Sosem hittem, hogy erre fanyalodom!

De hamarosan mindegyik törpe gyanakodni kezdett, hogy a társa elhalászta elle a jobb falatokat, s máris keresztbe nyúltak, elkapták, ami a másiknak jutott, megindult a veszekedés, ami közelharccá fajult, s a finomságok szétmaszatolódtak képükön, ruhájukon, végül tapostak az ennivalón. Végül letottyantak a helyükre, hogy feketekarikás szemüket, vérz orrukat pátyolgassák s efféléket mondogattak: — Akárhogy is, itt legalább nem volt szédítés. Úgysem hagyjuk beugratni magunkat. Törpék a törpékért!

— Látjátok — mondta Aslan. — Nem kell nekik a segítségünk. A hamisságot választották a bizalom helyett. Saját gondolkodásukban van a börtönük, annak a rabjai; s mert félnek, hogy bezárják ket, képtelenek kitörni belle. Jöjjetek, gyermekeim. Más munka is vár rám.

Az ajtóhoz ment, s a többiek követték. Fölemelte fejét és hangja fölzúgott: — Eljött az id! — majd még messzebb kiáltón: — Eljött az id! — aztán oly hatalmas ervel, hogy a csillagok is beléremegtek: — ID!

Az ajtó föltárult.

C.S.Lewis: A végs ütközet

69

14. fejezet

Narnia éjbe borul

Ott álltak mindannyian Aslan mellett a jobb oldalán, s kibámultak a nyitott ajtón.

A máglya már kihamvadt. A földet elborította a sötétség: valójában azt sem észlelhették volna, hogy erd van elttük, ha a fák sötét körvonala el nem végzdik a csillagraj határán. De amint Aslan újra fölmordult, bal oldalán észrevettek egy másik fekete alakzatot. Ez a folt ott támadt, ahol nem voltak csillagok, mind följebb és följebb szállt s kibontakozott belle egy emberi árny, a leghatalmasabb óriás alakja. Jól ismerték Narniát ahhoz, hogy betájolják, hol helyezkedik el. A magas mocsárvidéknél kellett lennie, amely messze elnyúlik északon, túl a Shribble folyón. Jill és Eustace emlékezett rá, hogy egyszer régen arrafelé egy mély barlangban bukkantak rá az alvó óriásra. Késbb hallották, hogy a neve Id apó, s csak akkor ébred föl, ha eljön a világ vége napja.

— Igen — mondta Aslan, anélkül, hogy beszéltek volna errl. — Amíg aludt, Id volt a neve. Most, hogy fölébredt, új nevet kap majd.

Ekkor az óriás kürtöt emelt a szájához. Jól láthatták, mert fekete árnyéka a csillagok felé fordult. S ezután — kicsit késbb, mert a hang lassan terjed — meghallották a kürtszót. Éles volt és rémületes, mégis különös, halálosan szép.

Az égbolt azonnal megtelt hulló csillagokkal. Egyetlen hulló csillag is nagyszer látvány; de most tucatszám, majd csoportosan, aztán százszám, mint valami ezüst zápor, zúdultak egyvégtében, szünet nélkül.

S míg ez így tartott tovább, egyik-másik ámuldozó már úgy vélte, újabb alak t nik föl az égen, éppúgy, mint az óriásé. Ez másutt volt, egyenest fölöttük, az égbolt tetején, ahogy mondanók.

„Tán felh"

gondolta Eustace. Mindenesetre ott egyetlen csillag sem volt, csak koromsötétség. De körülötte mindenütt csillagok felhszakadása. Aztán a csillagtalan folt elkezdett növekedni, tovább és továbbterjedt a boltozat közepébl. És egyszerre a teljes ég negyede, majd fele elfeketült, s végül a hulló csillagok zuhogása alászállt, közel a látóhatár karimájához.

A csoda borzongásával, amelybe rémület is vegyült, hirtelen megsejtették, mi történt. A terjeszked sötétség dehogyis felh; maga az r. Az ég fekete fele az a rész, amelyben már nem maradt csillag.

Valamennyi lehullott. Aslan hazaszólította ket.

A végs néhány másodperc, mieltt a csillagok zápora befejezdött, roppant izgalmas volt. Körülöttük kezdtek hullani a csillagok. De abban a világban a csillagok nem fényl gömbök, mint nálunk, hanem éllények. (Edmund és Lucy egykor találkozott is eggyel.) Fényl emberkék özönét látták, mindnek hosszú a haja, mint az ég ezüst, és lándzsájuk fehér izzású fém, amint zúdultak lefelé a fekete levegn át, sebesebben, akár a hulló k. Sisterg zaj hallatszott, ahogy földet értek és kiégették a füvet maguk körül. Ezek a csillagok mind elsuhantak mellettük, s valamivel hátrább, kissé jobbra megálltak.

C.S.Lewis: A végs ütközet

70

Még hasznuk is származott belle, hiszen különben, a csillagtalan ég alatt, a vaksötétben egyáltalán nem láttak volna, így azonban, hátuk mögül a csillagok raja éles, fehér fényt dobott a tájra.

Beláthatták a

mérföldeken át nyúló narniai erdket maguk eltt, mintha csak ki lettek volna világítva. Minden bokor, jóformán minden egyes f szál fekete árnyékot vetett. A levelek oly tisztán és mereven álltak, hogy úgy érezték, elvágnák ujjukat, ha hozzájuk nyúlnának.

A füvön elfeküdt elttük saját árnyékuk. A legmegrendítbb Aslané volt. Szinte elömlött bal felé hatalmasan és félelmetesen ez alatt az égbolt alatt, amely most már örökre csillagtalan lesz.

A mögülük — és kissé jobbról — érkez fény olyan ers volt, hogy megvilágította még az északi mocsárvidék lejtit is. Ott mintha mozgott volna valami. Óriás test csúszómászók áradata tartott befelé Narniába; roppant sárkányok és skígyók, tollatlan madarak, denevérszer szárnyakkal. Rövid idre elnyelte ket az erd némasága.

Aztán —

elször nagymesszirl, mindenfell — jajgatás hangjai, majd suhogó szárnyak csattogása hallatszott. Mind közelebb és közelebb.

Hamarosan jól megkülönböztethet lett az apró lábak szökdelése a súlyos talpak dobogásától, és a könny kis paták klikk-klakkja a nehézlépt ek dübörgésétl. Aztán már ezer meg ezer szempár csillant föl elttük. S végül a fák árnyékából, dombnak föl, az életüket mentve, rohanvást megszámlálhatatlanul, a teremtmények mindenféle fajtája — beszél állatok, törpék, szatírok, faunok, óriások, calormeniek, archenlandi emberek, földöntúliak, távoli szigetek lakói az ismeretlen nyugati országbeliek. Mind, mind lélekszakadva törtettek az ajtónyíláshoz, ahol Aslan állt.

A kalandnak ez a része volt az egyetlen, amely inkább álomnak hatott, míg átélték, s késbb alig tudták pontosan fölidézni. És azt sem tudták volna megmondani, meddig tartott. Olykor úgy látszott, tán csak pár percig, de mások érzése szerint akár évekbe telhetett. Hiszen, hacsak az ajtó nem n sokkalta nagyobbra, vagy a teremtmények nem zsugorodnak oly kicsire, mint egy szúnyog, ekkora tömeg meg sem kísérelhette, hogy keresztüljusson rajta. De ilyesmi akkor senkinek sem jutott eszébe.

A menekülk száguldva érkeztek, szemük egyre ragyogóbb és ragyogóbb lett, ahogy közeledtek az álló csillagokhoz.

De amint

közvetlenül Aslan elé jutottak, egy-két különös dolog történt mindegyikükkel. Valamennyien egyenesen az arcába néztek; nem is volt más választásuk. És amíg bámulták, arckifejezésük iszonyatosan megváltozott — rettegvé és gy lölködvé vált; legföljebb a beszél állatok arcán a rémület s a gy lölség mindössze egy-egy másodperc töredékig tartott. S látszott, hogy hirtelen megsz ntek beszél állatok lenni. Közönséges állatokká váltak. S mind, akik ránéztek Aslanra, elkanyarodtak jobbfelé — ami Aslannak balra esett —, és elt ntek az oroszlán hatalmas, fekete árnyékában, amely a kaputól balra terjedt. A gyerekek sosem látták viszont ket. Nem tudom, mi lett velük. De mások is szembenéztek Aslannal, nagy szeretettel, bár némelyikük ugyancsak félt. Ezek mind beléphettek az ajtón és Aslan jobbjára kerültek. Furcsa személyek voltak közöttük. Eustace fölismert egyet azok közül a törpék közül, akik a lovakra nyilaztak. De ideje sem jutott, hogy elcsodálkozzék rajta — különben sem tartozott rá —, amikor a

váratlan öröm minden egyebet ki zött a fejébl. Ott volt Roonwit, a C.S.Lewis: A végs ütközet

71

kentaur, Jewel, az egyszarvú és a derék vadkan meg a h medve és Messzilát, a sas, meg a kedves kutyák és lovak, és Poggin, a törpe.

— Tovább, elre, és föl magasabbra! — kiáltotta Roonwit és dübörg vágtában száguldott el nyugatnak. Bár nem értették, mit akar ezzel, szavai felpezsdítették ket. A vadkan vígan röfögött rájuk. A medve épp dörmögni készült, hogy még mindig nem érti, amikor megpillantott mögöttük egy gyümölcsfát. Odacammogott, olyan gyorsan, ahogy csak telt tle, kétségtelenül talált valamit, amit aztán igazán jól értett. De a kutyák farkukat csóválva ott maradtak, és ott maradt Poggin, kezet rázva mindenkivel, s becsületes képén a régi vigyorgás s ült. És Jewel odahajtotta hófehér fejét a király vállára, az pedig a fülébe súgott. Majd ismét a nyitott ajtóra fordult figyelmük, mi történik ott.

A sárkányok és óriásgyíkok már maguk birtokolták Narniát. Föl-alá csörtettek, tövestül kicsavarva a fákat, elropogtatva ket, akár egy-egy szál rebarbarát. Percrl percre semmisült meg az erd. Az egész ország pusztasággá vált, apró halmok és üregek t ntek el, amiket addig észre sem vettek. A f kihalt. Tirian a csupasz sziklákra és sívó homokra meredt. Alig hitte el, hogy itt valaha eleven táj virult. Az sszörnyek maguk is elöregedtek, kinyúltak és meghaltak. Húsuk megzsugorodott és csontjaik látszottak csak; hamarosan óriási csontvázként hevertek itt-ott a halott sziklákon, mintha évezredek óta múltak volna ki. Hosszú ideig mozdulatlan maradt minden.

Végül valami hosszú, vízszintes, fehér sáv indult meg feléjük a világ keleti végérl; sugárzott a földön álló csillagemberkék fényétl. Messze terjed zaj törte meg a csöndet: elször morajló, majd dörg, aztán robajló lárma. És most már láthatták is, mi közeledik és milyen sebesen közelít. Tajtékzó vízfal volt az. Ebben a fátlan világban nagyon is jól látszott. Mind a folyók szemlátomást kiszélesedtek és a tavak megnttek, egyesültek, és a völgyekbl új tavak öblösödtek. A dombok szigetekké váltak, s ezek a szigetek elt ntek. És bal fell a magas mocsarak, jobbra a fölnyúló hegységek szétmorzsolódtak és zuborgó loccsanással csúsztak belé a föltoronyló vízáradatba: az örvényl víz pedig a kunyhó kapujának küszöbéig emelkedett, de nem lépte át, úgyhogy a habok Aslan elüls lábaira loccsantak. Ahol most álltak, az volt a víz szintje, innen a víz s az ég találkozásáig.

És odakünn derengeni kezdett. Sivár és baljóslatú hajnal csíkja húzódott végig a horizonton, mind szélesedn és világosabban, s nemsokára már alig észlelték a mögöttük álló csillaglények fényét.

Végül fölkelt a nap. Lord Digory és Lady Polly összenézett és egyszerre bólintott; k ketten, egy másik világban egyszer már látták a haldokló napot s most menten megértették, hogy ez a nap is a végét járja.

Háromszor, hússzor akkora volt, mint kellett volna, és nagyon sötétvörös. S amint sugarai az Idóriásra vetdtek, az is rtvörösre vált, és ennek a napnak a fénytörésében az egész sík, parttalan vízáradat olyan lett, mint a vér.

Akkor fölkelt a hold is, épp szerencsétlen állásban, igen közel a naphoz, s is vörösbe játszott. Láttára a nap rálövellte vad lángjait, a karmazsinszín t z kígyóiként. Olyasformán, ahogyan a polip ragadja meg karjaival áldozatát. Szinte húzta magához. S a hold nem ellenkezett, elbb lassan, majd mind gyorsabban tartott felé, végül már körülnyaldosták a mohó lángok, a két égitest egybelobbant, egyetlen izzó gömbként parázslott, mint a szén.

S most Aslan megszólalt: — Legyen hát vége!

C.S.Lewis: A végs ütközet

72

Az Idóriás kürtjét a tengerbe hajította. Majd kinyújtotta egyik karját — iszonyú feketének látszott, ezernyi mérföld messzeségben az ég boltozatán át, mígnem elérte a napot. Megfogta, tenyerébe szorította, ahogyan mi egy narancsot kifacsarunk. Hirtelen mindent elborított a sötétség.

Aslan kivételével mindahányan visszahköltek a jéghideg levegtl, amely bezúdult a nyitott ajtón. Annak már jégcsapok lepték el a szélét.

— Péter, Narnia legfbb királya — szólalt meg Aslan —, zárd be az ajtót!

Péter, a hidegtl reszketve, kihajolt a vaksötétbe és behúzta.

Recsegett az ajtó alatt a jég, amint megrántotta. Majd ügyetlenkedve, mert ebben a pillanatban dermedt keze már kékre vált, elvette az aranykulcsot és megforgatta a zárban.

Egész sor rendkívüli eseményt éltek át a nyitott ajtóban.

De az még

megdöbbentbb volt, hogy amint körülnéztek, melenget napsütésben találták magukat, fölöttük a kék ég, lábuknál virágok, és — igen —,

Aslan szemében csupa der .

Sebesen megfordult, kissé leereszkedett, s aztán nekirugaszkodva elsuhant, mint a kiltt, arany nyílvessz.

— Tovább, elre! Föl magasabbra! — kiáltotta vissza a válla fölött. De ki bírta volna az iramát? Elindultak hát lépésben nyugat felé, hogy kövessék.

— Így hát — szólalt meg Péter —, Narnia éjbe borul.

Mi az, Lucy? Te

nem sírsz? Aslan sehol, mi meg itt maradtunk. És most?

— Ne próbálj elriasztani, Péter — mondta Lucy. — Biztosan érzem,

Aslan velünk van. És azt is, hogy nem b n fájón emlékezni Narniára.

Gondolj mindarra, ami megfagyva ottveszett a mögött az ajtó mögött.

— Igen, én bíztam benne, hogy minden így mehet tovább örökké — mondta Jill. — De tudtam, hogy a mi világunk nem.

Narnia talán igen.

— Én láttam a teremtését — mondta Lord Digory. — Nem azért

éltem, hogy lássam az elmúlását.

— Urak! — szólalt meg Tirian. — Van mit siratniuk a hölgyeknek.

Siratom én is. Láttam édesanyám halálát. Melyik világ volt az enyém, ha nem Narnia? Nem erény, hanem részvétlenség, ha nem gyászoljuk meg.

Eltávolodtak az ajtótól és a törpéktl, akik még mindig együtt maradtak a maguk képzeletbeli kunyhójában. S a távozók fölemlegették egymás közt a régi háborúkat, békéket, az si királyokat és Narnia minden dicsségét.

A kutyák velük tartottak. k is bekapcsolódtak a beszélgetésbe, de inkább csak hébe-hóba, úgy elfoglalta ket a föl-alá szaladgálás, amint a mez illatait szimatolták kíváncsian, olykor el is tüsszentették magukat. Hirtelen szagot fogtak, s ettl fölizgultak.

Vitába keveredtek:

— Igen, ez az! — Nem, dehogyis! — Ez épp az, amit mondtam! — Kinek mi az igazi! — Vidd innét azt a nagy orrodat, más is szeretne ideszagolni!

— Mi az, pajtások? — szólt rájuk Péter.

— Egy calormeni, Uram — felelték többen is.

— Vezessetek oda — mondta Péter. — Akár békében, akár háborúban akadt ránk, fogadjuk barátsággal.

A kutyák elremeg visszafutkostak, mintha az életük függne tle, és hangosan ugatva bizonygatták, hogy valóban calormeni.

(A beszél

C.S.Lewis: A végs ütközet

73

kutyák, akár a közönségesek, úgy viselkednek, mintha iszonyú fontosnak tartanák, amire épp rákaptak.) A többiek követték ket, s rábukkantak a fiatal calormenire, amint egy gesztenyefa alatt üldögélt egy csobogó, tiszta patak mellett. Emeth volt az. Fölállt és illenden meghajolt.

— Uram — fordult Péterhez —, nem tudom, baráttal vagy ellenséggel állok-e szemben, de ha így, ha úgy, tisztességgel köszöntöm. Egyik költnk szerint a nemes barát a legkülönb ajándék, s a második legkülönb a nemes ellenség.

— Uram — felelte Péter —, nem tudom, mi szükség rá, hogy háborúskodjunk egymással.

— Mondd meg, ki vagy és mi történt veled — szólt az idegenhez Jill.

— Ha már egész történetbe akartok belefogni, akkor igyunk egy kortyot és üljünk le — ugatták a kutyák. — Mert kutyafáradtak vagyunk.

— Persze, hogy kilóg a nyelvetek, hisz végigrohangásztátok az utat — mondta Eustace.

Az emberek letelepedtek a f be. A kutyák zajosan lefetyelve hörpöltek a patakból és leültek fölegyenesedve, még egyre lihegve s fejüket kissé félrehajtották, hogy meghallgassák a történetet. De Jewel állva maradt, hogy oldalán kifényesítse szarvát.

C.S.Lewis: A végs ütközet

74

15. fejezet

Föl magasabbra és tovább el re!

— Tudjátok meg, ó harcedzett királyok — mondta Emeth —, és ti, hölgyek, akiknek szépsége megvilágítja a mindenséget, hogy én, Emeth, Harpa tarkaan hetedik fia vagyok, Tahishbaan városából, nyugatról, túl a sivatagon. Nemrég érkeztem Narniába, huszonkilenc bajtársammal, Rishda tarkaan parancsnoksága alatt.

Amikor

meghallottam, hogy Narnia meghódítására vonulunk, fölujjongtam, mert annyi mindent hallottam a ti országotokról és alig vártam, hogy harcban találkozzam veletek. De amikor kiderült, hogy álruhában, kalmárokként lopakodva jövünk — ami katonához, egy tarkaan fiához méltatlan öltözék, és hazugsághoz, csaláshoz folyamodunk, ez a lelkesedés elpárolgott bellem. S mindennek tetejébe, amikor láttam, hogy egy majom alatt kell szolgálnom, s azt kezdték mondogatni, hogy Tash és Aslan egy és ugyanaz, akkor elsötétült elttem a világ.

Hiszen már

gyerekkoromtól Tash tiszteletében nttem föl, és nem volt nagyobb vágyam, mint hogy minél többet megtudjak róla, s ha lehetséges, meglássam arcát. De Aslan neve gy löletes volt számomra.

— És, mint láttátok, éjszakáról éjszakára egy zsúpfödeles viskó köré rendeltek bennünket, meggyújtották a tüzet, és a majom elhozott a viskóból valami négylábút, amit nem is láthattam jól. A nép meg az állatok leborulva fogadták és tisztelték. Én pedig azt gondoltam, hogy a majom becsapja a tarkaant, mert ami elkullog a kunyhóból, az nem lehet sem Tash, sem bármiféle isten. De amikor megfigyeltem a tarkaan arcát, meg a majomhoz intézett szavait, megváltozott a véleményem: már láttam, hogy maga sem hisz az egész hókuszpókuszban. S

egyszerre megértettem, hogy Tash-ban sem hisz, mert különben nem t rné, hogy kigúnyolják.

— Iszonyú dühbe gurultam, csak azt csodáltam, hogy Tash nem vágja agyon tüzes mennykövével a majmot a Tarkaannal együtt.

Mindamellett magamba fojtottam mérgemet és befogtam a számat, vártam, mi lesz ennek a vége. De a múlt éjjel, mint néhányan tudjátok, a majom nem cipelte el azt a sárga rogyadozót, hanem kihirdette: akik látni akarják Tashlant (a két nevet összekeverte, ráfogva, hogy egy és ugyanaz), azoknak egyenként be kell menniük a viskóba. No, mondtam magamban, most már semmi kétség, csalás ez is. De amikor a macska bement és a rémülettl félrülten rontott ki, akkor azt mondtam, most aztán az igazi Tashnak, akit k folyton hívnak, de maguk sem hisznek benne, meg kell jelennie köztünk, hogy bosszút álljon.

És bár a

szívverésem is elállt, ha a hatalmas és rettenetes Tash-ra gondoltam, de vágyódásom ersebb volt félelmemnél, ert vettem térdem reszketésén és fogaim vacogásán, s eltökéltem, hogy szembenézek vele, ha megöl is. Hát fölajánlottam magamat, hogy bemegyek a viskóba; és a tarkaan, bár sehogysem akarta, mégis megengedte.

— S amint beléptem az ajtón, els meglepetésemre teljes napfényben találtam magamat, bár kintrl úgy átsztt, odabenn vaksötét van. De nem sok idm maradt a csodálkozásra, máris élet-halál párviadalra kényszerültem egyik emberünkkel. Amint megpillantottam, már tudtam, hogy a majom meg a tarkaan állította oda, ráparancsolva: C.S.Lewis: A végs ütközet

75

kaszabolja le, aki belép, hacsak nincs beavatva titkaikba, így hát ez az ember is hazug csaló volt, nem h séges szolgája Tashnak. Megöltem a gazembert, s kihajítottam az ajtón.

— Aztán körülnéztem, láttam a kék eget, a tágas mezt, édes illata volt a levegnek. Úristen, milyen gyönyör táj: lehet, hogy Tash országába kerültem. Hát nekivágtam, hogy bekalandozzam és megkeressem t magát.

— Így vándoroltam dús, virágzó réteken át, más és másfajta pompás, telt lombú fák alatt, s íme! Az egyik sz k hajlatban, két szikla között, hatalmas oroszlán termett ott elttem, már ki sem kerülhettem. Sebesen száguldott, mint a szél, termete akár az elefánté. A sörénye aranyszín , és szeme is színarany, mint amikor a kemencében olvad.

Félelmetesebb volt a lagouri Lángoló hegységnél, szépsége pedig minden képzeletet megszégyenít, mintha a sivatagban nyíló rózsára lelnék. Lába elé hulltam, arra gondoltam, ez halálom órája bizonyosan, hiszen ez a leny göz oroszlán tudja, hogy mind a mai napig Tash-t szolgáltam és nem t. És mégis jobb szemtl szemben látni az Oroszlánt és meghalni, mint a világ Tisrocjaként élni, anélkül, hogy láthattam volna t. Ám a Csodálatos Oroszlán meghajtotta aranyszín fejét, nyelvével érintette homlokomat és így szólt: — Üdvözöllek, fiam.

— Én pedig: — Sajnos, nem vagyok a Te fiad, Uram, én Tash-t szolgálom. — ezt felelte rá: — Gyermekem, minden néki tett szolgálatodat a magaménak tekintettem.

— Ekkor bölcsesség és megértés iránti rajongásom fölébe kerekedett félelmemnek, s megkérdeztem a Dicsségestl: — Uram, úgy hát igaz, amit a majom mondott, hogy Te és Tash egyazon személy vagytok? — Az Oroszlán akkorát mordult, hogy belérendült a föld (bár haragja nem ellenem irányult), így felelt: — Ez hazugság. meg én nemhogy egyek, de egymás ellentétei vagyunk. Természetünk olyannyira különböz, hogy én tetszéssel fogadom néki ajánlott igaz szolgálataidat, mert elvetek magamtól minden gonoszságot, ahogyan gy löli mindazt, ami nem gonoszságból fakadt. Épp azért, ha valaki Tash-ra esküszik föl és megtartja fogadalmát, az elttem esküjéhez híven cselekedett anélkül, hogy tudta volna, s én megjutalmazom érte. Míg ha valaki Aslan nevében kegyetlenkedik, az hiába hivatkozik rám, Tashnak szolgált, és Tash helyesli tettét.

— Megértettél, gyermekem? — Azt feleltem: — Uram, te tudod, mennyit értettem meg belle — de azt is hozzátettem, mert az igazság kényszerített rá —, igen, a mai napig Tash-t kerestem.

— Kedves fiam

— mondta a Dicsséges —, vágyaid ellenére és tudtodon kívül, te engem kerestél ilyen sokáig és ilyen híven. Mert mindenki megleli, amit h ségesen keres.

— Aztán rám lehelt, s ezzel elfújta tagjaimból a félelmet, s éreztem, hogy szilárdan állok a lábamon. Végül annyit mondott csupán, hogy találkozunk még, s menjek utamon tovább elre és még magasabbra.

Azzal megfordult, arany szélroham forgatagában, és hirtelen elt nt.

— S azóta, kegyes királyok és hölgyek, egyre vándorlok, hogy megtaláljam t, és boldogságom oly hatalmas, hogy szinte már elgyöngít, akárha megsebesültem volna. Megértem a csodák csodáját, hogy kedves fiának nevezett engem, aki alábbvaló vagyok a kutyánál.

— Mi? Micsoda? — szólalt meg egyik kutya.

— Uram — felelte Emeth —, az csak amolyan calormeni szólásmondás.

C.S.Lewis: A végs ütközet

76

— Hát nekem nem nagyon tetszik — felelte a kutya.

— Nem volt benne sért szándék — mondta egy öregebb kutya. — Egyébként a kölykeinket mi is fiúknak hívjuk, ha rossz fát tesznek a t zre.

— Úgy is van — mondta az els kutya —, a szukákat meg lányoknak.

— Ugyan, ez akkor sem valami finom kiszólás — mondta az öreg

kutya. — Pláne ilyen társaságban.

— Nézzétek csak! — kiáltotta Jill hirtelen.

Egy négylábú közeledett feléjük félénken, egész csinos, ezüstszürke jószág. És jó darabig meglepetten bámultak rá, aztán egyszerre öt-hat hang fedezte föl: — Nohát, az öreg Puzzle! — Napvilágnál sosem

látták, csak oroszlánbrben, s most hihetetlenül megváltozott. Végre önmaga lett: szép szamár, elegáns, szürke kabátban, s azzal a derék, becsületes képével, ha láttátok volna, ti is ugyanazt teszitek, mint Jill és Lucy, odafutottak hozzá, átölelték a nyakát, megveregették és csókot nyomtak az orrára.

Mikor megkérdezték, hol volt eddig, bevallotta az igazat, hogy a többi állattal együtt is elvonult az ajtó eltt, velük tartott, amíg bírt, aztán kitért Aslan ell. Csak nem mutatkozhatott szégyenszemre az igazi Aslan eltt oroszlánbrben, ebben a lehetetlen maskarában, nem is mert volna a szemébe nézni. Hanem amikor látta, hogy az barátai mind nyugat felé tartanak, gyorsan bekapott egypár harapás füvet (— Soha életemben olyan jóíz t nem kóstoltam! — mondta), aztán

összeszedte a bátorságát és utánuk eredt.

— De magam sem tudom, mit csinálok majd, ha találkozom Aslannal — tette hozzá.

— Meglátod, minden rendben lesz — biztatta Lucy királyn.

S most már együtt mentek tovább valamennyien nyugatnak, mert ez látszott a helyes iránynak, amikor Aslan visszakiáltotta: — Tovább

elre, és mindig magasabbra! — Egész seregnyi más állat haladt lassan ugyanazon az úton, de a zöld mez olyan tágas volt, hogy sehol sem támadt torlódás.

Még mindig korán volt, és a reggel frissessége érzdött a levegben.

Olykor megálltak, hogy körülnézzenek vagy hátrafelé, részben mert minden oly szép volt, részben mert megérintette ket valami megmagyarázhatatlan.

— Péter — szólalt meg Lucy —, mit gondolsz, hol járunk most?

— Nem is tudom — felelte a legfbb király. —

Emlékeztet valamire,

de a nevét nem tudom fölidézni. Talán egész kicsi korunkban, nyári vakációban voltunk valahol...

— Az igazán mesebeli vakáció lehetett — jegyezte meg Eustace. — Mert ilyen vidéket egyetlen országban sem találni a mi világunkban.

Látjátok ezeket a színeket? Hol láttok ilyen kékséget nálunk, mint azoké a hegyeké?

— Nem Aslan országa ez? — kockáztatta meg Tirian.

— Nem olyan, mint Aslan országa, ott a hegyek legtetején, túl a világ keleti végén — mondta Jill. — Én jártam ott.

— Ha engem kérdeztek — szólt bele Edmund —, olyasmi, mint a narniai világ. Nézzétek azokat a hegyeket elttünk... és a roppant jégcsúcsokat mögöttünk. Engem inkább azokra a hegyekre emlékeztetnek, amelyeket jól látni Narniából, nyugat felé, túl a vízesésen.

— Igen, olyasfélék — mondta Péter. — Csak ezek jóval nagyobbak.

C.S.Lewis: A végs ütközet

77

— Nem hinném, hogy ezek annyira hasonlítanak valamire Narniából — mondta Lucy. — De nézzetek oda. — Dél felé mutatott, tlük balra, és mind megálltak s arra pillantottak. — Azok a dombok — mondta Lucy —, ahol zöldellnek az erdk, és a kék csúcsok mögöttük... nem egészen olyanok, mint amelyek Narnia déli határán voltak?

— Igaz! — kiáltotta egy percnyi némaság után Edmund.

— Pontosan

olyanok. Nézzétek, ott a Pire-hegy, a villás fejével, s ott az Archenlandbe vezet hágó, és az egész...

— És mégsem az — vélte Lucy. — Ezek mások. Több a szín rajtuk, és messzebbre néznek, mint ahogy én emlékeztem...

ezek valahogy

inkább... inkább... nem is tudom...

— Mások, mint a valóság — mondta halkan Lord Digory.

Hirtelen szárnyra kapott Messzllát, a sas, jó tíz-tizenkét méter magasba röppent, körözött, majd leereszkedett a földre.

— Királyok és királynk — kiáltotta —, mindannyian vakok voltunk.

Még csak most kezdjük látni, hol is vagyunk. Odaföntrl láttam Ettinsmuirt, Beaversdamot, a Nagy Folyót és Cair Paravelt, ott fénylik, ragyog mind a Keleti-tenger szélén. Narnia nem halott.

Ez itt Narnia.

— Hogyan lehetséges ez? — szólalt meg Péter. — Hiszen Aslan

megmondta nekünk, idsebbeknek, hogy soha többé nem térhetünk vissza Narniába, és mégis itt vagyunk.

— Igen — mondta Eustace. — Láttuk földig rombolva, és a nap is kilobbant.

— A sasnak van igaza — mondta Lord Digory. — Hallgass ide, Péter.

Mikor Aslan azt mondta, hogy nem térhetsz vissza többé Narniába, arra a Narniára gondolt, amelyik tebenned élt. De az nem az igazi Narnia volt. Annak volt kezdete és vége. De csak az árnyéka, vagy mása volt a valódi Narniának, mert az mindig itt volt és mindig is itt lesz, csakúgy, mint a mi világunk, Anglia, és mind az egész együtt csupán árnyéka vagy mása valaminek Aslan igazi világában.

Nem kell

gyászolnod Narniát, Lucy. Mindaz, ami a régi Narniából fontos, a kedves éllények átvonultak az ajtón keresztül az igazi Narniába. És az persze más, különbözik; elkülönbözik, mint a valóságos tárgy az árnyéktól, vagy a valóságos élet az álomtól.

Amit Digory elmondott, úgy föllelkesítette ket, akár a harsonaszó, majd egy lélegzetre hozzátette még:

— Ez mind benne van Platonban. Úristen, mi mindent tanítottak azok az iskolák!

E szavakra az idsebbek nevetésre fakadtak. Hiszen hányszor hallották tle ugyanezt jóval ezeltt abban a másik világban, ahol szürke volt még Digory szakálla a mostani aranyszín helyett.

maga is

értette, min mulatnak, s velük nevetett. De igen gyorsan elkomolyodtak megint valamennyien: mert, mint tudjátok, van egy foka a boldog csodálkozásnak, amelytl elkomolyodunk. S ez többet ér, hogysem tréfákra pazaroljuk.

Éppoly nehéz elmagyarázni, miben különbözött ez a napsütötte föld a régi Narniától, mint az itt termett gyümölcsök ízét.

Talán megsejtitek,

ha elgondoljátok a következt: olyan szobában vagytok, amelynek egyik ablaka bájos tengeröbölre a vagy hegyek közötti völgyre néz. S az ablakkal szemközti falon tükör van. S ha elfordultok az ablaktól, hirtelen ismét megpillantjátok a képét annak az öbölnek vagy annak a völgynek a tükörben. S a tenger vagy a völgy a tükörben els látásra pontosan olyan, mint az igazi: mégis, ugyanakkor valahogy más — mélyebb,

C.S.Lewis: A végs ütközet

78

csodálatosabb, tetszetsebb, mint a tájak a mesében; a mesében, melyet sosem hallottatok, de nagyon szeretnétek ismerni. A különbség a régi Narnia meg az új Narnia között ilyesféle volt. Az új mintha mélyebb ország volna; minden sziklája, virága, f szálainak éle mintha többet jelentene. Nem írhatom le hívebben: ha egyszer majd eljuttok oda, megtudjátok, mire gondolok.

Az egyszarvú volt az, aki valamennyiük érzését összefoglalta. Jobb els patáját a földre dobbantotta, s nyerítve fölkiáltott: — Hazaértem végre! Ez az én igazi hazám, ide tartozom! Ezt az országot kerestem egész életemben, de mostanáig nem ismertem.

Ezért szerettük a régi Narniát, mert néha egy kicsit ilyen volt, mint ez.

Brí-hí-hí! Gyerünk tovább, elre, és mindig magasabbra!

Megrázta sörényét és elreszökkent, hatalmas vágtában, egyszarvúvágtában, amely a mi világunkban villámsebesen túlröpítené látókörünkön. De most valami iszonyú furcsa dolog történt. Valahányan nekilódultak és ámultan érezték, hogy bírják szédít iramát: nemcsak a kutyák meg az emberek, de még a kissé dundi Puzzle és a kurta lábú Poggin, a törpe is. A szél az arcukba fújt, mintha sebesen hajtanák szélvédtlen kocsijukat, vagy expresszvonat ablakából bámulnák a tájat. Gyorsabban és gyorsabban futottak versenyt, de egyikük sem melegedett ki, nem fáradt belé és lélegzete sem akadt el.

C.S.Lewis: A végs ütközet

79

16. fejezet

Isten veled, árnyékvilág.

Ha valaki elernyedés nélkül tud futni, az legszívesebben mást se tenne. De ilyen-olyan okból mégiscsak meg kell állnia.

Hát így esett,

mikor Eustace hirtelen fölkiáltott:

— Nézzétek csak, hová értünk!

És lefékezett. Mert elébük tárult a Katlan-tó, s mögötte a megmászhatatlan szirtek, és másodpercenként ezer meg ezer tonnányi víz zúdult át rajtuk; egyes helyeken gyémántként villogva, másokon üveges sötétzölden; a Nagy Vízesés szüntelen robajlása megtöltötte fülüket.

— Ne álljatok meg! Tovább, elre, még magasabbra! — rikoltotta

Messzilát, röptében fölfelé húzva.

— Könny neki! — mondta Eustace, de Jewel is fölkiáltott: — Meg ne álljatok! Tovább, elre, még magasabbra!

Azértis föl!

Hangját alig hallhatták a zuhatag dörgésétl, de a következ pillanatban azt látták, hogy nagy loccsanással beleveti magát a tóba, és a többiek mind utána. A víz nem volt harapósán hideg, ahogy várták — kivált Puzzle —, csupán habosán, finoman h vös. S már azon kapták magukat, hogy egyenest a vízesés felé úsznak.

— De hisz ez rültség — szólt Eustace Edmundhoz.

— Tudom, de mégis — felelte az.

— Hát nem csodálatos? — mondta Lucy. — Egy csöpp félelmet sem érzek, pedig szinte kívánnám. Megfigyeltétek?

— A kutyafáját, így is van — mondta Eustace.

Jewel érte el elsnek a vízoszlop alját, Tirian szorosan mögötte. Jill volt az utolsó, így jobban látta a teljes képet a többieknél. Észrevett valami fehérséget, amint folyamatosan közelít a zuhataghoz. Ez a fehérség az egyszarvú volt. El nem dönthette, úszik-e vagy kapálózik de mozgott egyre fölfelé. Szarvával kettészelte a vizet maga eltt, s az két szivárványszín sugárban csobogott válla körül.

Nyomában Tirian

király, karját, lábát úszómozdulatokkal emelve, de egyenesen fölfelé haladt, mintha csak a falon úszna.

Legmulatságosabbak a kutyák voltak. Rohantukban nem fogyott ki a lélegzetük, de most nyüzsögve tekergztek elre, versengve fröcsköltek és tüsszentettek, s mert egyre ugattak közben, orruk, szájuk teli lett vízzel. De míg Jill mindezt megfigyelhette, maga is följutott a vízesésen.

Ilyesmi is képtelenség lett volna a mi világunkban. Még ha nem fulladtál volna meg addig, akkor is darabokra tép a víztömeg iszonyú súlya a számtalan éles fogú sziklán. De itt a hajad szála sem görbült meg. Csak haladtál följebb és följebb, míg a vízbl ezerfelé villogó fény tükrözött rajtad, és színes kavicsok lobbantak el alattad, hogy úgy látszott már, magad is fényként kúszol mind magasabbra, s a mélységiszony is csak akkor rémítene meg, ha egyáltalán képes volnál még félni, de itt mindebbl csak a diadalmas izgalom mámora maradt meg. S végül elértél a nyájas, enyhe, zöld kanyarulathoz, ahol a víz túlcsordult tetpontján, s a zuhatagot elhagyva kinn találtad magad a folyó szintjén.

A rohanó áram mögötted volt, s te pompás úszóként haladhattál vele szemben. Hamarosan mind a parton voltak, csöpögve, de boldogan.

C.S.Lewis: A végs ütközet

80

Hosszú völgy tárult elébük s roppant, havas hegyek, most sokkal közelebb, az égbe meredve.

— Tovább, elre, még magasabbra! — kiáltotta Jewel, és menten fölkerekedtek.

Most kívül jártak Narnián, fönt a nyugati vadonban, melyet sem Tirian, sem Péter, de még a sas sem látott soha ezeltt.

De Lord Digory

és Lady Polly igen. — Emlékszel? Emlékszel? — kérdezték egyre

egymástól, nyomatékkal és el sem fulladva, bár az egész társaság nyílsebesen futott elre.

— Igaz-e, Lordom, amit a régi krónikák mondanak, hogy ti ketten erre utaztatok azon a híres napon, amikor ez a világ teremtdött? — kérdezte Tirian.

— Igaz — felelte Digory —, s nekem úgy t nik, mintha csak tegnap lett volna.

— És szárnyas lovon? — firtatta Tirian. — Ez a részlet is igaz?

— Szentigaz — ersítette meg a Lord.

De a kutyák türelmetlenül ugatták: — Gyorsabban!

Gyorsabban!

Így rohantak eszeveszett iramban, már inkább röpülés volt, mint rohanás, még a sas sem szállt fölöttük sebesebben. És kanyargó völgy jött kanyargó völgy után, föl a dombok meredélyén, és még sebesebben lefelé a túloldalon, hol követve, hol keresztezve a folyót, átvágva hegyi tavakon eleven versenycsónakként, míg végül egy hosszú tó messzi végén, mely türkizkéken csillogott, szelíd, zöld dombot pillantottak meg.

Oldalai piramis módján rézsútosak, tetején zöld fal futott körbe, de afölött fák ágai, levelük akár az ezüst, gyümölcsük aranyszín .

— Tovább, elre, és egyre följebb! — harsogta az egyszarvú, és senki sem maradt el tle. Egyenest a völgy lábától vágtak neki és úgy zúdultak végig a lejtn, ahogy a megtört hullám csap át a parti sziklákon. Bár az emelked majdnem oly meredek volt, mint valami háztet, és a f sima, akár a tekepálya, egyikük sem csúszott el. Csak a tetre érve lassítottak le, ezt is azért, mert szembe találták magukat az aranykapuval. És ebben a percben egyikük sem volt olyan merész, hogy kipróbálja, nyitva van-e. Ugyanazt érezték, akár korábban a gyümölcsfáknál. — Megkockáztathatjuk? Szabad-e?

Nekünk szánták-e

vajon?

De míg k így tébláboltak, valahonnan a fallal kerített kert belsejébl ers, csodálatosan zeng és édesszavú kürtszó hallatszott, s a kapuszárnyak kitárultak.

Tirian lélegzetfojtva várta, ki jön eléjük. S akire legkevésbé számítottak, csinos, ragyogó szem egérke jelent meg, fején körbefogott, piros toll, és bal mancsa hosszú kard markolatán pihent.

Elkeln meghajolt, s cincogó hangján megszólalt: — Köszöntlek benneteket Aslan nevében. Gyertek bátran elre.

Tirian meglepve látta, hogy Péter király, Edmund király és Lucy királyn elrefut s letérdelve üdvözli az egérkét, nevét kiáltva: — Rípicsíp! — És Tirian sebesebben lélegzett a valódi csodától, hogy Narnia híres hseinek egyikét, Rípicsípet, az egeret látja, aki a nagy berunai csatában küzdött, s azután a világ végére hajózott el Caspian királlyal, a tengerjáróval. De nem sokáig t ndhetett mindezen, mert elbb két ers kar szorítását érezte vállán, majd szúrós szakállú csókot az arcán, s meghallotta az emlékezetes hangot: — Mi van veled, legény? Jól megnttél és kiteltél, mióta nem láttalak!

C.S.Lewis: A végs ütközet

81

Tulajdon édesapja volt az, a jóságos Erlian király, de nem ahogy Tirian látta, mikor falfehéren, sebesülten hozták haza az óriással vívott harcból, még úgy sem, ahogyan Tirian emlékezett rá a késbbi évekbl, mikor már feje megszült. Ez az fiatal és vidám apja volt, ahogyan az egészen korai idbl alig sikerült fölidéznie, hiszen maga kisfiú volt még, s a Cair Paravelbeli kastély kertjében játszott apjával nyári estéken, mieltt ágyba küldték. A friss kenyér és tej illatát érezte újra, a gyerekkori vacsorákét.

Jewel úgy gondolta, „Egyelre nem zavarom ket, hadd beszélgessenek, majd aztán megyek oda, hogy üdvözöljem a jóságos Erlian királyt. Mennyi remek almát adott nekem csikókoromban." De a következ percben más jutott eszébe, mert a kapu fell olyan daliás és nemes ló közeledett, hogy még az egyszarvút is zavarba ejtette megjelenése: hatalmas szárnyas paripa. Egy pillanatra Lord Digoryra és Lady Pollyra bámult és fölnyerített: — Hahó, pajtások!

— s azok

mindketten visszakiáltották: — Sólyom! Jó öreg Sólyom! — és futottak, hogy megcsókolják.

De addigra az egér már sürgette ket, hogy menjenek beljebb, így valamennyien beléptek az aranykapun át a gyönyör séges illatú kertbe.

A leveg h s keveréke volt a napfénynek s a fák alatti árnyéknak, végigsétáltak a fehér virágokkal szegett ruganyos pázsiton. Alig akartak hinni a szemüknek: a kert sokkal tágasabbnak bizonyult, mint amilyennek kívülrl látszott. De idejük sem volt ezen töprengeni, mindenfell annyian siettek el, hogy találkozzanak az új jövevényekkel.

Akirl csak hallottatok — ha ismeritek ezeknek az országoknak történetét —, ott tolongott körülöttük. Glimfeather, a bagoly és Puddleglum, a mocsárjáró, Rilian király és édesanyja, a Csillag lánya, és híres atyja, maga Caspian. S közvetlenül mellettük Lord Berné és Trumpkin, a törpe, meg Trufflehunter, a derék Borz Glenstormmal, a kentaurral, s száz más hse a nagy szabadságharcnak.

Aztán másfell

eljött Cor, Archenland királya atyjával, Lune királlyal és feleségével, Aravis királyn és a bátor herceg, Corin, a villámökl és bátyja, meg Bree, a mén és Hwin, a kanca. S aztán — ami csoda volt a csodák közt is Tiriannak —, eljött a távoli múltból a két jó Beaver és Tumnus, a faun.

Egymást érték az üdvözlések és csókváltások, a fölújított hajdani tréfák (fogalmatok sincs, milyen jól hangzanak néhány évszázad múltán). Az egész társaság a gyümölcsös közepe felé hullámzott, ahol a Phoenix ült az egyik fa koronájában s lenézett rájuk, és a fa lábánál volt a két trónszék, s ott ült Frank király és Helen királyn, a narniai és archenlandi királyi család megalapítói. És Tirian úgy érezte magát kései utódként, ahogyan mi Ádám és Éva eltt állnánk, dicsségüktl megrendülten.

És fél óra múlva — vagy lehet, hogy fél évszázaddal késbb, mivel az id ott más, mint itt nálunk —, Lucy ott állt kedves barátjával, legrégibb narniai barátjával, Tumnusszal, a faunnal, s lenézett a kert falán túl az alattuk elterül Narniára. De úgy találta, lefelé tekintve a domb jóval magasabb, mint gondolta; mélybe süllyedt ragyogó szirtjeivel tán ezer méterrel alattuk, s a fák abban a lenti világban nem nagyobbak zöld sószemcséknél. Megint visszafordult, hátával a falnak támaszkodva és a kertre nézett.

— Látom — mondta végül elt ndön —, most látom. A kert olyan, mint a kunyhó volt. Sokkal nagyobb belül, mint kívülrl.

C.S.Lewis: A végs ütközet

82

— Persze, Éva lánya — mondta a faun. — Ha tovább elre és egyre följebb mégy, minden nagyobbra n. A bels tágasabb a külsnél.

Lucy élesen nézte a kertet és látta, hogy az már nem is kert, hanem maga a teljes világ, saját folyóival és erdeivel, a tengerrel és a hegységekkel. Ismerte ket mind.

— Értem — mondta. — Ez még mindig Narnia, és valóságosabb és szebb, mint a lenti Narnia, éppúgy, ahogyan az valóságosabb és szebb volt, mint Narnia a kunyhó ajtaján túl! Értem... a világ a világon belül, Narnia Narnián belül...

— Úgy van — mondta Tumnus. — Mint a hagyma: ha mind mélyebben hatolsz belé, valahány leszelt karika nagyobb, mint a legutóbbi.

És Lucy ilyenformán elmélyedve csakhamar ráébredt, hogy új és gyönyör változás megy végbe benne. Amit csak átvizsgált, bármily távol esett is, mihelyt ráirányította szemét, sokkal tisztábbá és közelibbé vált, mintha távcsövön nézné, így látta most az egész déli sivatagot s mögötte a nagyvárost, Tashbaant; s tle keletre Cair Paravelt a tengerparton, annak a szobának ablakából, amelyik valaha az övé volt.

És messze, künn a tengeren fölfedezte a szigeteket, egyiket a másik után, a világ végéig, és azon túl, az égbe nyúló hegységet, amelyet Aslan országának neveztek. De most észlelte, hogy az is része volt csupán a roppant hegyláncnak, mely körbefogja a világot. És szembl egyre közeledni látszott. Majd balfelé tekintve látta, hogy amit sokszínben ragyogó felhnek nézett, azt hasadék szakítja meg. De élesebben szemügyre véve meggyzdött, hogy az egyáltalán nem felh, hanem szilárd szárazföld. S amint tekintetét ráirányította egyik sajátságos foltjára, hirtelen fölkiáltott:

— Péter! Edmund! Gyertek, nézzétek! Gyertek gyorsan!

S k odamentek és lenéztek, mert a szemük olyanná vált, mint húguké. Péter fölkiáltott:

— Nohát! Hisz ez Anglia! És az ott maga a ház... Kirke professzor régi otthona, a vidéki ház, ahonnét a mi kalandjaink elindultak!

— Azt hittem, azt a házat már lebontották — mondta Edmund.

— Le bizony — mondta a faun. — De ti most az Anglián belüli Angliát látjátok, az igazit, ahogy ez az igazi Narnia. És a bennetek él Angliában egyetlen valódi értéket sem rombolhatnak le.

Hirtelen más helyszín felé fordították szemüket, s Péter, Edmund és Lucy lélegzete elállt az ámulattól, majd fölkiáltottak és integetni kezdtek.

Szüleiket pillantották meg, amint visszaintegettek a széles, mély völgybl. Ahogyan az emberek a hatalmas hajó fedélzetérl integetnek, s a parton várakozók már a találkozásra készülnek velük.

— Hogyan érhetjük el ket? — kérdezte Lucy.

— Mi sem könnyebb — felelte Tumnus. — Az a táj meg ez a táj — és mind a valódi tájak — csupán vágyat kelt kiszögellései Aslan hatalmas hegységeinek. Csak végig kell mennünk a gerincen fölfelé és lefelé, míg egymásba nem érnek. De halljátok? Ez Frank király kürtje: mennünk kell!

És máris azon kapták magukat, hogy együtt tartanak a hömpölyg, népes fölvonulással, fölfelé, olyan magas hegyekben, amilyeneket ezen a világon még sosem láttak, csakis innét. De ezeket a hegyeket nem borította hó: csak erdségek és zöld lankák, szikrázó vízesések és édes illatú gyümölcsök, egyik a másik fölött, a végtelenig emelkedve. És amerre haladtak, egyre sz kült az út, mindkét oldalán mély völgy, s C.S.Lewis: A végs ütközet

83

keresztüljutva rajta, a táj már a valódi Angliává vált s egyre közelebb volt.

Szemben a fény folyton ersödött. Lucy látta, hogy a színtjátszó sziklák hosszú sora fölfelé viszi ket, akár valami óriáslépcs. S akkor minden másról megfeledkezett, mert maga Aslan jött le rajta, szikláról sziklára szökellve, a hatalom és szépség eleven zuhatagaként.

És az els, akit Aslan maga elé szólított, Puzzle volt, a szamár.

Sosem láttatok még gyámoltalanabb és ostobább szamarat, mint amilyen Puzzle volt, ahogy Aslan elé ment; és rá sem mert nézni, sunyított, akár egy kiscica a bernáthegyi eltt. Az Oroszlán lehajtotta fejét és súgott valamit Puzzle-nak, amitl annak hosszú füle lekonyult; de Aslan ismét mondott valamit, s attól menten hegyezni kezdte. Az emberek nem hallhatták, mikor mit mondott. De aztán feléjük fordult és így szólt:

— Most nem látszotok olyan boldognak, amilyennek én szeretnélek tudni benneteket.

Lucy megszólalt: — Úgy félünk, hogy elküldesz minket, Aslan.

Hiszen már nemegyszer visszaküldtél a mi világunkba.

— Ettl ne féljetek — mondta Aslan. — Hát nem találtátok még ki?

Repesett a szívük, és magasba szökkent bennük a remény.

— Akkor az valódi vasúti szerencsétlenség volt — mondta lágyan

Aslan. — Szüleitek és ti valamennyien — ahogy az árnyékvilágban mondani szokás —, halottak vagytok. Szolgálatotok lejárt, és megkezddött a szabadság. Az álomnak vége: ez a reggel.

S míg beszélt, nem volt többé oroszlán a szemükben.

De mindaz, ami ezután következett, oly nagyszer és gyönyör séges volt, hogy nem is vagyok képes megírni. A mi számunkra ez a vége történetünknek, s teljes h séggel annyit mondhatunk csupán, hogy örökké boldogan éltek. De az számukra csupán kezdete az igazi történetnek. Egész evilági életük, valamennyi narniai kalandjuk csak a borító és a címlap volt: most végül elkezddik a Nagy Történet els fejezete, amit e földön még senki sem olvasott, amely örökké folytatódik, s abban minden egyes fejezet szebb az elznél.