---

[VAVYAN FABLE: Álmok Tengere] (t)

A legenda

Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségű birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq – népe örömére – igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani őket a palotájától.

Az előnyöktől ily módon elesett törtetők bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földről érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak.

Ezután a Fivérek ültek a trónra.

Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják őket.

A magát varázslónak nevező Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikről hallván a Viadorok – Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas – visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat.

A Fivérek azonban tőrbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták őket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetőistent, Sheldet.

A hajdani hős szabadítók időtlen ideje a tömlöcben sínylődtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel ő érzékeitől, de nem életétől fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott.

Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöpréséről suttogtak az yloniak.

S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg!

Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertől alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat gyűjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát.

Bárha...!

A jóslegendát terjesztők tisztességből mindannyiszor hozzátették: hacsak...

Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hősi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midőn kijut a Halál Kertjéből.

Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett.

VAVYAN FABLE

Álmok Tengere

(Tartalom)

I. KÖNYV

„A VIADOR, A MÍMES,

A HARCSZOLGA

ÉS A ZSOLDOS...”

Eldől az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni

a kéjre következő kielégültséget.

Vagy puszta elégültséget.

Esetleg valami más jót,

avagy csupán elviselhetőt.

Vár és vár, de nem érez

semmi mást, csak az ürességet.

Jassal a fogadó mellett ébredezik. Hason fekszik a fűben, feje irtózatosan fáj. Fáj a feje? Ez jó! Hiszen akkor most nem képzeleg, hanem valóságosan érez! Miként csak az élők! A kintiek! Örömében elvigyorodik.

Ágyéka is sajog. Mit: sajog? Parázslik, ég, lüktet, ám nem úgy, mint amikor kéjkoppon volt, hanem éppenséggel másképp! Mivelhogy múlt éjszaka legalább három fehérszemélyt tett boldoggá. De legalább az ágyasává. Meglehet, örömtagja el is kopott!

A férfi felül, körbepillant. Elvakul a kelő Nap fényétől. Mégsem hunyja le szemét, tűri a fájdalmas fényözönt.

Végre! Ímhol az élet, az elevenek világa!

Erről eszébe jut feladata. Azért hagyhatta el a Halál Kertjét, hogy felkutassa a királyi palota pincetömlöcébe vetett egykori viadortársait. A küldetés további részével majd azután ismertetik meg.

Ha mindezt túléli, és változatlanul hitevesztett marad, visszakerül fogolynak a holtak közé.

Igen, pontosan az ilyféle helyzetre szokták mondani: ennél még a meghalás is vonzóbb.

Végignéz magán. Nem úgy fest, mint a híres-neves, ünnepelt Viadorok egyike. A hősies idők rég véget értek. Amennyiben egyáltalán hősiesek voltak. Voltaképpen mi teszi hősiessé az időket? Az, ha hirtelen sokan véreznek el a harctéren? Ha ezrével kötik fel, küldik máglyára, húzzák karóba az embereket? Ha...

Ne gondolkodj, Jassal!

Jól van. Gondolkodás vége.

Feltápászkodik, a közeli bokrokról szedegeti össze ingét, nadrágját, csizmáját. Ezenközben férfiasan vigyorog, végtére nem akármekkora széptevésen van túl! Három fehérnépet is elbolondított, méghozzá nem is egyszer-kétszer-háromszor, hanem számolatlanul!

Valóban elbolondította őket? Akkor hát hol az erszénye? Hát a kardja?!

Az egykor híres-neves Viador arcára fagy az önelégült vigyor. Villámgyorsan felölti ruháit, lábbelijét, és döngő léptekkel a fogadó felé indul.

Haragjában hátraveti lapockáig érő, sörénydús, hullámos, kékezüst fényű, fekete haját. Ám hiába a poétikus hajviselet, a daliás járás, tudatában van gyengeségének. Hosszú időt töltött tunya tespedésben a Halál Kertjében. Izmai elolvadtak, legendás ereje elillant. Az eszét persze még használhatná. Csakhogy hajdan, midőn kiábrándult a hazug, feslett, léha világból, a ravaszságot is mélyre temette magában. Megfogadta: ezentúl egyenes szavú-szándékú férfiú lesz.

Nem nevet fel, nem derül önmagán. Berúgja az ajtót, az ivóba ront.

Barátságtalan fogadtatásban részesül. Egy bozontos arcú halandó, oldalán a tőle elorozott, hevesen visszakívánt karddal, szó nélkül fejbe veri őt egy agyagkorsóval.

Jassal meginog, és térdre roskad. Egy lengén öltözött leányasszony, kinek keblei kibuggyanni készülnek a kacér ruhakivágásból, lendületből rázúdít egy kancsó bort.

Viador felemeli zúgó fejét, és mohón kortyol a rubinszínű áradatból, közben az előtte hullámzó emlőpáron legelteti szemét. Nem hasztalan. Mindettől valamelyest erőre kap.

Feltápászkodik, kiveszi az italosedényt a női kézből, és a torkára zúdítja a bormaradékot. Jut belőle a nyakába is. Egy tűnő pillanatra eszébe jut, miként vélekedett egykor az olyan alakokról, amilyenné ő vált mostanra, majd a kardbitorlóra förmed, visszakövetelvén fegyverét.

A mocskos szakállú, hasig lógó bajszú, zömök testű, csupa izom fickó nevet rajta. Gúnyosan azt kiáltja: semmibe nézi őt! Úgyannyira, hogy a követelt kardot legott átadja a borral locsolkodó fehérszemélynek! És biztosra veszi, hogy az a nőnél is marad, ugyanis visszaszerzéséhez férfi kellene. Férfi pedig, harsogja a bozontos képű alak, rajta kívül közel s távol nincsen!

Viador arra gondol, mégsem kelhet birokra egy asszonnyal. Megszégyenüljön?

Hirtelen felkap egy lócát a hosszú asztal mellől, és villámgyorsan szétforgácsolja a gúnyolódó fickó koponyáján. Amikor a meglepett kötözködő felhagy álló helyzetével, és felakadt szemmel a padló felé rugózik, Jassal a talpával segít neki, hogy lefekhessen végre, hisz szemlátomást teljes nyugalomra vágyik.

Amint a kardtolvaj lehanyatlik, Viador visszaveszi a fegyverét. Mutatóujját végighúzza a pengén. Afölött pillant a tanácstalanul állongó leányasszonyra. Úgy emlékszik, ezt a női személyt is meghágogatta múlt éjjel. Megérdeklődi tőle, hol az erszénye.

A kérdezett rávicsorít.

– Miféle erszény, he? Nem volt neked semmiféle erszényed! Tudod, mid volt? Kiéhezettséged! Hármunkat gyűrtél magad alá, te szemérmetlen! Beszéltük is később a többiekkel, hogy biztosan tömlöcből szabadultál! Igaz ez? Azért voltál olyan mohó?

Jassal szótlanul ráhagyja. Tömlöcből? Nevetséges. A Halál Kertje még annál is rosszabb. Tűnődtében a szőke haját kontyban viselő, kék szemű, keskeny szájú, dús emlőjű, széles csípőjű hajadont nézi.

– Sok gyereked lesz majdan – mondja.

– Remélem, nem tőled!

– Nem voltál elégedett velem?

– Nem, vedd tudomásul! Csak magaddal törődtél! És meg sem fizetted a szolgálatainkat!

Viador végigtapogatja öltözékét, kifordítja zsebeit. Vállat von.

– Legyetek boldogok a bugyellárisommal.

Ezzel sarkon fordul, és az alélt kardtolvaj fölött átszökkenve, kilép a szabadba.

Nem néz hátra.

Az istállóba siet, ám lovát hiába keresi. Eltökéli, hogy ezentúl majd óvatosabban kupázik, leányasszonyozik, és vigyáz a vagyonára. Utóbbi könnyű lesz, minthogy immár semmije sincs.

Kiszemel egyet a jászol elé kötött paripák közül. Eloldja a hátast. Ügyet sem vet az istállófiú tiltakozására. Habár tudja, jobban tenné, ha rohanva tenné meg a királyi palotáig hátralévő, nem csekély utat, mert a futás megerősítené a hosszas tétlenség folytán eltunyult szervezetét. Ám győz a kényelmesség. Lóháton megy!

Kantározni, pláne nyergelni már nem képes, ugyanis a lovászlegény igencsak kiáltozik, azt óhajtván: íziben gyűljenek ide a környékbeli férfiak, és hányják kardélre az aljas lókötőt!

Jassal nem ért egyet a fiúval, s jóllehet, ezért nem haragszik rá, mégiscsak előrántja kardját, és amikor a pelyhedző állú ifjú bőszen vasvillát ragad, és a hasa felé bök vele, ő bizony kiüti kezéből a trágyahányót.

Felpattan a kárpótlásul szerzett hátasra. A sörényt megragadva a ló nyakára hasal, sarkait az oldalába vágja. A segítségért kiáltozó istállófiút félresodorva kivágtat a napsütéses égbolt alá, és tovaporzik az úton.

Még csupán kétszer élvezte végig a hajnalhasadást, mióta kiszabadult a Halál Kertjéből, ahol sem nappalok, sem éjszakák nincsenek, ahol ködös szürkeségben, fojtó légszomjban, érzékeitől megfosztva ténfergett, kedvetlenkedett és tespedt, s valahányszor megpillantotta a Halál Urát, azért könyörgött, érvelt, szájalt, üvöltött, sírt, hogy Deniq vessen véget kínjainak, és teljesen vegye el tőle az életet.

Valósággal irigyelte a körötte lebegő szellemalakokat, holott legtöbbjük hónaljban hordta a fejét, és nyakukból időnként vérgejzírek törtek elő, de még a karddal átdöfött, felnyársalt, akasztott, máglyán elégetett, vízbe ölt többiekkel is örömest cserélt volna. Még akkor is, ha a kószáló lelkek folyton arról zümmögtek, milyen s mennyi alávalóság, bántalom-sérelem, igazságtalanság esett meg velük odakinn, az életben.

Egyikükkel sem került közelebbi kapcsolatba, mivel a panaszosan locsogó alakok hamar visszakerültek az élők körébe. Midőn lelkük kilövellt ama ködszerű megjelenési formából, melyben a Holtak Birodalmában időztek, lárvazsákjuk a földre hullott és elparázslott. A viharos gyorsasággal eltávozott szellem pedig újfent helyet lelt egy ezerfélét érzékelni képes, meleg, lélegző testben.

Ezért aztán Jassal fájón irigyelte a visszatérőket. Más egyébre sem vágyott, mint testi tevékenységre: evésre, ivásra, ölelésre. Gyorsan elfeledte, mennyire megvetette hajdan a henye élvhajhászás!

Immár úgy vélekszik, még tudatlannak, sötétnek és ostobának lenni is jobb, mint a Halál Kertjében raboskodni. A lovon felegyenesedve elhatározza, hogy kiirtja emlékezetéből a gyűlöletes időszakot.

Irány a palota. Azután vagy visszanyeri hitét, vagy nem. Ha nem, akkor majd úgy intézi, hogy végül igazából meghaljon. Ez nem is fog nehezére esni, s meglehet, hamarosan bekövetkezik, előbb a vártnál. Elvégre már nem a régi harcos. Ezt bizonyítandó, megint érdeklődése előterébe kapaszkodik a vágy, miszerint a következő éjszakát is ételben, italban, asszonyölben tobzódva óhajtja tölteni, nem pedig erőgyűjtő edzésben-izzadságban.

Amint ezt eldönti, valaki rávetődik a poros utat szegélyező, pókháló-lombozatú fák egyikéről. A kis termetű támadó játszva elbír vele. Teljes súlyával zuhan a hátára, két karral és ugyanannyi lábbal a nyakát karolja-fonja át, fojtóindánál szorosabban.

Jassal javarészt megfulladva, hangos hörrenéssel fordul le a lóról.

Az uralkodó fivérek idősebb testvérük, az önmagát királlyá koronáztatott Kinson szeszélyének engedve, rendszerint álöltözetben járják a palotájukhoz közeli vidéket. Ezúttal bugrisnak álcázták magukat. Darócba bújtak, fejükre kámzsát húztak. Jellegzetes – meggyőződésük szerint kimondottan nemes – arcvonásaikat kenderkóc szemöldökkel és bajusszal másították meg. Lábukat bocskorba bújtatták, noha annak hártyavékony talpán keresztül a talaj minden egyes rögét bántón érzik, megszenvedik.

Igyekeznek jó képet vágni Kinson „csürhe közé vegyülés”-nek nevezett játékához, nehogy feldühítsék őt. Mindazonáltal tőrt markolgatnak ócska palástjuk alatt, és erősen remélik, hogy az őket távolból kísérő testőrök időben ott teremnek, ha netán mégis rájuk ismerne valaki a tömegből, s az iránt érdeklődne: uralmuk ugyan mivé fajult? A piactéren ácsolt színpadhoz igyekeznek. Kinson, a megkoronázott varázsló furakszik legelöl. Megtévesztésképpen markát előretartva jajgat alamizsnáért. Valahányszor aprópénz csörren tenyerén, az érmére köp, majd buggyos ülepű-szárú nadrágja zsebébe süllyeszti azt, s közben szeme jócskán villog a gyönyörűségtől, mivel ilyféle gondolatok járnak fejében a lesajnált népről: lám, lám, harácsszedőim segítségével mindenetekből kiforgatlak, és még ily módon is megsarcollak benneteket! Akarva-akaratlan a kedvemre tesztek. Miért is rettegek amiatt, hogy egyszer rákérdeztek: tudok-e egyáltalán varázsolni?!

Retar, a tudós fivér szörnyen szenved a piszkos, büdös álöltözettől, a körötte hemzsegő csőcseléktől. Ezt azonban nem hozza szóba, egészséges életösztönnel lévén megáldva. Királya mögött lépdelve azon töpreng, mily jólesőt fürdik, piperézkedik majd, ha végre visszatérnek a palotába. Tisztálkodás után tüstént kiválasztja s felölti a legszélesebb melldíszű inget, a legbíborabb palástot és a legaranylóbb csatú cipőt. S midőn lélekben épp kéjt kéjre halmoz a tükrös ajtajú szekrény előtt, egy senkiházi a karját meglökve elébe nyomul.

Retar néhány pillanatig habozik, testőrért rikkantson, vagy inkább kioktassa a semmirekellőt, amikor eszébe jut rangrejtett mivolta. Lehunyt szemmel mélyet sóhajt, összeborzong. Ám hiába oly bölcsen belátó, pontosan tudja, alkonyatra csupa-csupa kiütés lesz az undortól. Hiszen már akkor vakarózni kezd, ha egy ilyen szolgának se jó pimasz csupáncsak rápillant. Hát még ha hozzáér! Őhozzá!

A mellette lépdelő hadvezér, Ermo jól hallja, hogy Retar fojtottan sírdogál, ám mert fivére leplezni igyekszik elkeseredését, ő tapintatból nem vesz róla tudomást. Egyébként is meglehetősen leköti a saját fejében parázsló dühös gyűlölet titkon- és fékentartása, melyet a taszigálódó, mocskos, tudatlan lények jelenléte, közelsége szokott kiváltani belőle. Ám mert most nem uralkodókként vesznek részt a söpredék mulatságában, ő igen bölcsen teszi, ha a kezében szorongatott tőrt nem döfi senkibe, ha nem bődül Fano, a kínzó- és nyúzómester után, hogy legott igénybe vegye szolgálatait. Majd gondja lesz ezekre. Később.

E vigaszgondolat már-már mosolyt csalhatna ajkára. Ha ajka ismerné a mosoly rítusát. Ha tudná, miként kell fölfelé görbülni, a fogakat fenyegetés nélkül elővillantani. De nem tudja. Nem baj. Nem is az a dolga.

A Fivérek a színpadhoz érkeznek. Kinson hátratekint, s jelentőségteljesen végigméri véreit. Sem Retar, sem Ermo nem néz a szemébe, hiszen ez nem csak az alattvalók, hanem az őszámukra is tiltott tett, mióta Kinson a trónra ült. Ám ők időközben kidolgozták maguknak azt a nézést, amely határos a nyílt szembepillantással – és mégsem az. Ezzel viszonozzák a rájuk vetett tekintetet, majd eltüntetik arcukat a jókora kámzsa árnyékos homályában.

Tüstént kezdődik az előadás, melyről a röpnökök azt susogják, hogy kész felséggyalázás. A vásári csőcselék mégis neveti, tapsolja! Holott – ugyancsak a hírmadarak – régóta terjesztik a levegőből, a fákról, a vállakra szállva s a fejeknek koppanva, hogy: NE NEVESS! NE NEVESS! NEVETNI TILOS!

Rögvest kiderül, igaz-e.

Mindhárman nehéz szívvel várakoznak. Dúsgazdag birodalmukban jól fizetett csepűszolgák tanítják jól felfoghatóan az értékrendet és hitvallást, amelynek szabályai szerint az alattvalók élni kötelesek. Drámai előadásokon teszik közzé, mi helyes, mi helytelen, hol ér véget az erkölcs, hol kezdődik a bitangság. Aki ezen egyszerű törvényeket nem érti meg, az nem birodalomlakó többé! Azt kivetik maguk közül, mielőtt megférgesítené mások egészséges szemléletét. Sajnos mind több elferdült gondolkodású senkiháziról susognak a röpnökök, a panasznokok, az udvari és urasági szemerek, az ítélők és a fejvevők.

Állításuk szerint a lázítás, felséggyalázás mételyét hurcolja szét a söpredék között Cabar, a törpe, valamint az ő komédiásai, kik a népes piacokon űznek csúfot a királyságból!

Mindjárt meglátják.

A vásártéren átporoszkáló Jassal felfigyel a lelkesen tapsoló, fütyörésző, kiáltozó sokadalomra. Megállítja nyergesét. Nem nyomakodik előrébb. A termetes ló hátáról kitűnően látja a színpadot. Hátraveti palástja szárnyait, tenyerét a kardmarkolatra simítja, másik kezét a combjára fekteti.

Immár aligha ismernének rá mindazok, akik a szabadulása utáni napokban találkoztak vele. A pókháló koronás fáról rávetődött fikarc varázsló, Virtuo csodát művelt vele. Testét, lelkét megedzette, pocsék öltözékét finomabbra, lopott lovát táltosra cserélte, s ráadásképpen némi bűbájtehetséggel is felruházta őt.

Sajnos az ételek, italok és dús kebelű nőszemélyek iránti vágyódása csak keveset csillapult. Talán majd apránként elhagyja őt a Halál Kertjéből magával hozott kínzó falánkság. Ma éjjel megalszik ebben a városban. Addig is, mielőtt szálláshely után nézne, megtekinti a sokaság által hevülten várt műsort. Végtére is, oly régen nevetett.

A mímesek a régi – vagy máris annak érzett – hősregét keltik életre. A legendás Viadorok és az őket támogató lázadók harcát, a Fivérek uralomra kerülését mutatják be, a legkevésbé sem patetikusan, inkább groteszk nézőpontból.

Jassal óhaja teljesül: valóban nevet, noha nem felhőtlenül és felszabadultan, hanem kissé érdesen, keserűn. Nos, igen. A komédiások nem kímélik a hősies Viadorokat, sem a szörnyeteg király ellen csatázókat, de a felkelést vezető, akkor még tiszteletre méltó Fivéreket sem.

A legendás férfiú a térdét csapdossa. Vékony, fiús alak játssza figuráját, és ő felismeri benne a szívfacsaróan fiatal, harcias és szenvedélyes Jassalt, s nevettében csaknem elkönnyezi magát.

A méltán hírneves, törpe növésű Cabar alakítja Kinsont, az utóbb királlyá koronázott felkelőt. A csöppnyi mókázó minden mozdulata, arcjátéka mosolyt és tapsot fakaszt. Fel-alá lépdel a deszkákon, mint király, hízelgőket gyűjt maga köré, imádtatja önnön nagyságát. Fenségesen megtiltja alattvalóinak, hogy lándzsanyújtásnyinál közelebb lépjenek hozzá. Ajkát tenyerével árnyékolva bizalmasan lesúgja a színpadról: azért döntött így, mert büdös a szája, s attól tart, leheletével kipusztítaná a lakosságot. Amaz arcátlanok pedig, akik egyenesen a szemébe merészelnek nézni, menten hóhérkézre jutnak. E döntés megokolásától eltekint.

Azt, hogy a hatalomra segített Fivéreket megsértők miként himbálóznak a kötélen, hogyan fetrengenek a máglyalángok közt és kínoztatnak a nyúzómesterek által, az immár halálraítéltnek öltözött, légművész ügyességű, vékony, fiús alak mutatja be legmulatságosabban. Fájdalmában és perzselődtében mereven a levegőbe pattan, mint egy darab sistergő szalonna, majd sokszoros szaltót ugrik. Könnyedén eljátssza, hogy végtagjait vesztetten mászik-araszol, haldoklik a porban, és a közönség könnyesen kacagja tehetségét, mindannyiuk nyomorúságát, a vértanúságot.

Kinson király megkövülten áll a sokadalomban. Ha nem tartana attól, hogy alattvalói netán ellene fordulnak, késedelem nélkül felfedné orcáját-kilétét, és példásan szigorú büntetést követelne. Akkor a hű Retar szívhez szóló beszédet intézne a néphez, mézbe-savba mártott szavakkal meggyőzné őket Cabar és csepűrágói elvetemültségéről. Ugyanazok tépnék cafatokká a felség- és birodalomgyalázó komédiásokat, akik eddig röhögték-tapsolták őket. Hja, ilyen az élet.

A király megböki a mögötte álló hadvezér, Ermo mellkasát, és odasúgja:

– Napkelte előtt kerüljenek börtönbe! Látni akarom kínhalálukat!

Ermo lélegzet-visszafojtva igenez-bólogat. Tudja, hogy a felségsértő tréfa igaz, Kinson lehelete valóban mérgező, ha azt beszívná, rettentő görcsök közt múlna ki. Tud még egyet s mást, épp ezért megtanult hallgatni a családi titkokról. Annál többet képes beszélni, ha másokról van szó. Királyi fivére azt tartja róla, hogy a kardja nem olyan halálos, mint a nyelve. Szavai talán még az ő lélegzeténél is gyilkosabbak. E vélekedés hájjal kenegeti Ermo hiúságát.

A királytörténet véget ér. A játszók hajladoznak, élvezik a tetszést, ünneplést. Cabar, meg a nála jóval magasabb, sovány suhanc – alighanem az egyik fia – nem is sejti, hogy megtartották utolsó előadásukat. Büszkén vigyorognak, majd ráadásképpen légmutatványokkal kápráztatják a közönséget, míg társaik kalapba gyűjtik az adományokat.

Ermo elképzeli a csepűrágóknak szánt halálnemeket. Megvalósíthatatlanul sokfélét gondol ki számukra, s ez kéjes elégedettséggel tölti el. Az ilyen töprengések mindig is kielégültté tették a lelkét, de még a testét is, sokkal inkább, mint az unalmasan egyforma, szüntelenül kotkodáló nők.

A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt.

Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred.

Miközben port kavarva körbe-körbevágtázzák a kalapozás elől széledező nézősereget, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri.

A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol.

Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat.

Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost.

Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol, és sivalogva fenyegetőzik.

Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét.

A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul.

Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered.

– Hogy hívnak? – kérdezi.

– Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled!

– Ugyan, ne zsivajogj! – legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. – Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz.

– Már aztán miért?! – hördül Nashua. – Nem vagyok eléggé nő?

– Nos: nem. Gyerek vagy.

– Nem vagyok!

– De az vagy!

– De nem! – toppant a lány.

– Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van?

– Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok!

– Gyerek!

– Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben?

– Jassal vagyok.

– Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy?

– Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? – sóhajt a férfi.

A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.

– Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál.

– A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül.

– Az a Jassal vagy?! – sikolt Nashua.

Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján:

– Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!

Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni.

– Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! – tiltakozik a férfi.

Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget.

Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság. A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja.

– Hohó! – kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. – Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad!

Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát.

– Ha elengedsz, felkelek rólad – ígéri a férfi.

– Jól tennéd! Már éppen ideje! – csattan a felelet.

– Akkor hát eressz, vakarcs!

A combok szorítása fojtássá fokozódik.

– Kövess meg! Most azonnal! – parancsolja Nashua.

Viador tovább vigyorog.

– Így is jó – nyögi levegőfogyottan. – Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből!

– Hanem miért? – hörren a szűz.

– Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez.

Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra.

– Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél – suttogja. – Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Ők sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Ők megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd?

– A közelembe ne jöjj! – jajdul a férfi. – Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom.

– Hős létedre nem beszélhetsz így!

– Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HŐS!

– Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát...

– És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára!

– Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy!

– Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra.

– Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek!

– Szörnyen zajos vagy – sóhajt Jassal. – Na, repülj föl a lóra! Nashua tüstént eleget tesz óhajának.

Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé.

Jassalt félúton felveszi egy fogat, és elröpíti a piactérig. Ott azonban már csak üres bódék, lecsupaszított asztalok, szerteszórt szemét, valamint zöld-sárga-szürke köpettenger leledzik. A vásározók és a komédiások régen továbbálltak.

Viador kérdőre von egy porszín ruhás kisgyereket, tőle megtudja, merre táborozik Cabar. Sóhajtva körbepillant. Megint kutyagolhat. Csupán az vigasztalja, hogy a csepűrágók táborhelyének közelében fogadót talál, ahol ehet, ihat, ölelkezhet. Feltéve persze, hogy a vakarcs nem lopja el a bugyellárisát a nyereg mögé kötött málhazsákból. De hát miért is ne lopná el a kis szédelgő? Mi mást várhat az ember egy ugribugri, nyelvelő komédiástól?

Ezzel alaposan feldúlja magát. Fehérre mázolt avagy festetlen, alacsony házak mellett lépdel, az épületek előtti árkokban szemét erjed, szennylé folydogál, rovarhad rajzik. A tenyérnyi kertekben nem nyílik virág, az éledező alkonyi szél szürke port kavargat, a levegő szúrós szagú, fojtogató.

A magasban röphírnökök köröznek. Amiként a tágas, szabad mezők fölött a ragadozó madarak lesik prédájukat, az emberi településeken ezek a lomha röptű, csúf küllemű lények szálldosnak, mélyszürke rongyruhájukon csupán mutatóba látható néhány töredezett, fekete tollféleség. Szárnyaik csuhaujjakra emlékeztetőek, arc- és vonástalan fejüket kámzsa fedi. Jelenlétükről képtelenség megfeledkezni, mivel folyton kárognak, pöfögnek, dohognak, nyüszögnek és szónokolnak. E röpnökök a Fivérek alázatos híveiként azok üzeneteit hordják-viszik a birodalomban, az uralkodók hatalmának kiszolgálóit látják el az alattvalók bűnös cselekedeteiről szóló hírekkel. Épp ezért a nép gyűlöli, súgómadárnak, bajcsinálónak gúnyolja a hírköveteket, és bár húsuk áporodott, szíjas, íztelen, mégis számos család asztalán örömest tálalják fel őket étekidőben.

– Ne nevess, ne nevess! Nevetni tilos! – rikácsolja egy csuhamadár, dohos szagú szárnyaival súrolva a gyaloglástól mind dühösebb Viador vállát.

– Vaksi vagy? – mordul a férfi. – Úgy nézek ki, mint aki nevet?!

– Légy erkölcsös! – rikoltja egy másik röpnök.

Ez Jassal arca elé ereszkedik, néhány légvételnyi időre megáll a levegőben, és betekintést enged barlangosnak rémlő csuklyája mögé.

A harcos hátrahőköl kissé, undorában nagyot nyel, s arra gondol, az aljasság és rosszindulat is arctalan, mint ezek a molybarát rongyok.

A hírkövet tovább fecseg:

– Szeresd királyodat és azok fivéreit, mert ők a te javadat akarják!

– Ezzel engem jól nem lakatsz! – morran Jassal, félrelegyezve a szárnyast. – Takarodj, vagy kitekerem a nyakadat!

– Légy alázatos és engedelmes! Hallgass az okos szóra! Ne szájalj, ne gondolkozz! – A beköpőmadár elővigyázatból Viador feje fölé lebben, kardnyújtásnál magasabbra. – Kinson, Retar és Ermo a te boldogulásodon fáradozik! Éjt nappallá téve robotolnak, hogy a nép mentől boldogabb legyen! Hallgass! Ne feleselj!

Jassal megpillant egy szamarat az út mellett. A legelésző patás egy kicsattanó arcú, már-már urasan öltözött, pufók férfiúhoz látszik tartozni. Az idősödő halandó zöld héjú, zöld belű marokgyümölcsöt harapdál. Roppant elégedettnek látszik. Ily módon valósággal igazolja a rongyszárnyas butítóbeszédét.

Viador megszólítja az áhítatos képű alakot.

– Miért sétálsz a csacsi mellett? – kérdezi. – Miért nem ülsz fel rá?

– Haha! – kacag a pufók. – Mihelyst ráülök, a hitvány füles összeroskad! Amint hazaérek, lebunkózom a nyavalyást! Bőréből csizmát és zekét, húsából kolbászt készítek! Farokszőrét eladom az ékművesnek. Legyen belőle homlokdísz vagy nyakbavaló!

– Megennéd a csacsit? – sóhajt Jassal. – De hát ő nem a barátod?

– Na és? – von vállat a gömböc férfi. Állán zöld gyümölcsszaft csordogál. – Nem ő lesz az első barát a tányéron! Megettem én már Tomót is, a korcsmacimborámat, midőn éhkoppos idők jártak! S amikor az asszony apja már nem bírt szántani, őt is letaglóztam a kapanyéllel. Látod a nadrágomat? Ipabőr! Jó tartós!

Viador eltűnődik.

– Talán kissé lemaradtam tőled, az elmúlt esztendőket ugyanis elzárt helyen töltöttem. Már nem kötik föl azt, aki embert öl?

– Dehogynem! – kacag a pufók. – Csakhogy én a királyt szolgálom! A Fivérek feltétlen híve vagyok!

– Na és?

– Na és?! Esetemben másmilyen törvény érvényes! Érted-e?

Jassal bólint. Nagyon is érti. Mivel ez régebben is szakasztott ugyanígy volt. És ők ez ellen harcoltak megszakadásig! Haha!

– Habár nem vagyok királyszolga, most én is magamhoz igazítok egy törvényt – közli. – Viszont van kardom, és ennek aligha mondhatsz nemet! „Édes fiam, ne kívánd el más javát! Csak ha muszáj!”

Ezzel a gyanútlan füles hátára vetődik, és sarkát annak oldalába vágja. A rököny patás, a szájából kétfelől kilógó fűnyalábbal, száguldvást útnak indul. Minél jobban hézik és fenyegetőzik otthagyott gazdája, ő annál élénkebben nyargal.

Viador nem győzi magasra tartani a lábát, mert az bizony földig ér, és erőst súrlódik. Azon tépődik, behunyja-e szemét, ha majd a csepűrágók közé robog a szamáron. Ugyanis nem akarja látni az arcokat. Kivált a vakarcsét nem. A kis szédelgő persze szóban úgyis kifejti majd, micsoda szégyen, ha egy harcos tűri, hogy ellopják táltosát, azután meg nem átall szamárhátra ülni!

Szamárra!!!

Jassal sóhajtozik. Ülepét vadul püföli a szapora léptű hátas gerincéle. Már-már attól tart, férfiassága is kárt szenved. Még csak az kéne, hogy ma éjjel ne tehessen boldoggá egy vagy több asszonyszemélyt! Ha a vakarék elcsente a bugyellárisát, akkor majd megdolgozik a női kegyekért, miként hajdan, midőn már képtelen volt hitből verekedni, ám fizetség ellenében bárkivel megküzdött.

Igen, kihív valakit a szálláshelyen megálló fegyveresek közül. A többi utazó fogadást köthet rájuk. Bizonyos, hogy végül ő söpri be a pénzt! Abból aztán vehet asszonytestet, akár többet is!

A csacsin zötykölődtében az is eszébe jut, hogy régebben felvont szemöldökkel, sajnálkozón szemlélte azon fickókat, akik beérték ennyivel, mi több, az ilyféle kalandokat hitték szerelemnek. Nos igen, ám akkoriban ő talptól kobakig szerelmes – és persze hűséges! – volt. És azt gondolta, ez mindörökké úgy is marad.

Hát nem maradt úgy! A sudár, karcsú, sötét hajú, jégkék szemű, kardforgató Radga részt vett mellettük a Szörnyetegkirály elűzésében, majd váratlan fordulattal átszeretett viadortársába, Sirgebbe, és nőül ment hozzá. Nem sokkal később meghalt szülés közben. Sirgeb fogoly, vagy már csak emlék Kinson király vér-, könny- és penésznyálkás pincetömlöcében.

A csalárd Radga megölt valamit Jassalban. Hűtlensége után már semmi sem volt olyan, mint egykoron. Új szabályokat írt az élet. Az asszonyszemélyek nem arra valók, hogy egy férfi megbízzon bennük, teljes szívéből szeresse őket. Kedvtelésre termettek. Élvezd ölüket, majd állj odébb! Soha többé ne ragadj le egyetlen leánynál!

Viador bólint egyetértése jeléül, ám azért feltekint, bizonyosan tudni akarván, hogy az iménti tanácsot vajon ő intézte magához, vagy netán egy röpnök károgta fülébe. Közben megfeledkezik hosszú végtagjairól, és csizmatalpa megest szikrákat köp a felporzó talajon.

Senki sem neveti a csepűrágók szekértáborába szamaragoló Jassalt. Inkább áhítattal merednek rá, s még lélegzetüket is visszatartják.

Cabar széttárt karokkal siet elébe. A törpe férfi szakasztott úgy fest, mint egy teljesen normális méretű felnőtt kicsiny mása, minden végtagja arányos, sehol sem torzult. Vállig érő, sötétvörös haja lágyan hullámzik. Szemöldöke szélesen íves. Szeme palackzöld. Orra hetykén fitos. Szája dús, álla hegyes. Színes nadrágot, szalagos inget, csillogó kövekkel kivarrt zekét visel, lábán kunkori orrú csizma pompállik.

– Bocsáss meg, Viador! – kéri kedvesen csengő, középmély hangon. – Leányomat bezártam az utazókocsiba, s ki sem engedem, míg azt nem mondod, hogy látni bírod őt! Elszerzett lovadat lepucoltuk, nyergedet kifényesítettük, málhádat érintetlenül visszakapod! Kérlek, hagyd magad kiengesztelni! Nashua jó kislány! Bár igaz, néha kissé szeleburdi!

Jassal vállat von.

– Tőlem kiengedheted a vakarcsot, de a közelemben nem tűröm meg! – feleli. – Tetszett az előadásotok, Cabar. Nem aggódsz a Fivérek miatt? Úgy hallottam, mostanság a tiednél csekélyebb szókimondás is elég a kínhalálhoz.

– Nem akarom megtörni hatalmukat. Persze nem bánnám, ha nálam harcosabb természetű férfiak alaposan megtörnék azt! Az én szándékom a mulattatás. Élvezem, ha nevetni látom az embereket.

– Hallottad a beköpőmadarakat, nem? A nevetés tilos!

Cabar vigyorogva megpaskolgatja Viador combját. Fejét hátraszegve néz a férfira.

– Tudnál élni nevetés nélkül? – kérdezi.

– Nem hinném. Hajdan, amikor hirtelen felhagytam vele, szívem, lelkem haldokolni kezdett.

– Így van, Viador! – bólint a törpe. – A nevetés arkánum! Épp a fogadóba készültünk lakomázni. Velünk tartasz? Hozhatom a lányomat? Ha kedved tartja, nyugodtan elnáspángolhatod! Azt azért tudnod muszáj, hogy Nashua régóta a te figurádat alakítja a színpadon, és egyszer megsúgta: bármennyire tiltott is, ha majdan fiúgyermeke születik, Jassalnak fogja nevezni őt. Rajong érted! Vagyis azért a hősért, aki voltál, s még lehetsz. Engesztelésedre elénekelheti a Verhetetlen Viadorok, vagy a Harcolj, Nagyszerű Jassal című dalokat.

– Egy feltétellel tartok veled – közli a magas termetű férfi, ki Cabar mellett egyenesen óriásnak érzi magát. – Ha nem ünnepeltek, nem hízelegtek. A múltról szó se essék.

A komédiás eltörpeng a kérésen.

– Na de a régi dicsőség...! – nyögi kisvártatva.

– Inkább nevessünk – javallja Jassal.

– Ó, hát nevetni mindenen lehet! Még a hősiességen is! – vigyorog Cabar.

A fogadóban álló hosszú asztalok egyikéhez telepednek le. Nashua nem mutatkozik, és Jassal nem firtatja hollétét. Nem is szükséges, az atya elárulja, hogy ivadéka némi késéssel fog érkezni, ugyanis „készülődik”. Bort kérnek a fogadóstól. Viador a teremben forgolódó asszonyszemélyeket mustrálja. Szeme megakad a sajtot, kenyeret felszolgáló leányon. Az hosszan, sokat ígérően viszonozza pillantását, s ezenközben csavarint kissé a jobb vállán, miáltal ruhakivágása lejjebb siklik, és lepedőfehér, lágyasan telt, párnás keble megtekinthetővé válik.

Épp midőn Viador értelmezné a bögyös, faros, kontyos, és még arcra is mutatós fehérnép ajaknyalogatásának jelentését, a jókora magasításon ücsörgő Cabar megböki könyökét.

– Bocsáss meg nekem, hős Jassal – suttogja aggodalmas homlok-redőzés közepette. – Ezt a teremtést gyorsan told félre, mint csontot a tálon! Nézz magadnak másikat!

– Netán a lányodat ajánlod?

A komédiás megütközötten mered rá.

– Ugye, csak tréfálsz?! A gyermekemről beszélsz! Dehogyis ajánlom Nashuát a te ágyékodra! Azért óvlak Ronchától, mert tisztellek és féltelek. Nemcsak a nevetés hiánya tehet beteggé. A balul választott szerető is ártalmadra lehet!

Jassal nem felel. Úgy véli, a törpének nincs köze az ő ügyeihez. Cabar fiára, Tintóra tekint.

A mohos állú legény csupán termetében hasonlít atyjára, küllemének egyéb vonásait olyan valakitől örökölte, akinek pihés, puha, szállós, napsárga haja, sátor alakú szemöldöke, halványszürke szeme, madárcsőrszerű orra, hullámvonal alakú szája, gödröcskés álla volt.

– Tiszta anyja ez a fiú! – leheli szeretettel a mímes. – Sajnos, ő nemrégiben megboldogult. Ám valahányszor Tintóra nézek, imádott édesanyját látom! – Cabar az ingujjába törli a szemét, majd nagyot kortyol a borból. – Nashua is hasonlít rá! Igaz, csak magasságban. Ó, már itt is van!

Leánya érkeztén a csepűrágó felderül.

Jassal némileg elképed.

A lókötő vakarcs mélyen kivágott, csipkedíszes mellrészű, fodrozódó szoknyás, halványkék ruhát visel. Rengeteg sötétvörös, fényes, hullámos haja a hátára, keblére omlik-rugózik, íves vonalú szemöldöke alatt hatalmas, nyílt tekintetű szempár smaragdzölden, orra hetykén fitos, felső ajka rövid, telt, középütt kicsúcsosodó, alsó ajka csaknem szabályos félgömb, álla, miként fivéréé, gödrös. Nyakában lószőrből font ékszer függ. Bal válla és melle között félúton hosszú csőrű mézmadarat ábrázoló, káprázat-színes testfestés díszlik.

– Ez a másik lányod? – kérdezi Viador. A korábban megismert Nashua sápadt, csaknem vonástalan arcára, izgalmatlanságára emlékszik.

Cabar felnevet.

– Egyetlen leányom van. Előadás előtt Nashua vastagon keni magára a halványítót, fakítót, mellyel igazi arcát palástolja. Új, jelentéktelen szájat rajzol, és még bajuszárnyékot is fest, álszemöldököt ragaszt, továbbá fiúsan, lomposan öltözködik. Mivel többnyire férfiszerepet játszik, nem lehet nőies. Az a cél, hogy a közönség az általa játszott figurát figyelje, ne pedig őt magát.

– Még mindig nem teljesen hiszek neked – kétkedik Jassal. – A vakarék fejhasogatóan zajos. Ez a széplány pedig NÉMA.

– Nem vagyok néma! – tiltakozik Nashua. – Csak megvártam, míg alaposan megnézel! Nem akartalak megzavarni! Fennakadt a szemed, láttam! Mondod még, hogy vakarcs vagyok?

Viador unottan vállat von. Az ilyen fehérszemélyt, pláne, ha atyja és fivére is jelen van, együtthálás előtt nőül kell venni, tehát nem jön számításba. Elfordul az előtte meredező kölyöklánytól. Inkább a szűz háta mögött ténykedő, a szükségesnél megannyiszor jóval mélyebbre hajoló, ruhakivágásával csalafintán bánó, bizonyosan avatott szolgálót nézi, amúgy férfimód, kétséget sem hagyva vérmes szándékai felől.

Nashua a villogó szemű, hódító vigyorú Jassal tekintetének irányát követve megfordul, és felfedezi a bámulás tárgyát. Ledobja magát a szembeni lócára, s az asztalra könyökölve a férfi felé hajol.

– Hősöm, hagyd futni Ronchát, hacsak nem akarod eldobni hímékességedet! Mindazok, akik együtt háltak vele, azóta vizelni sem szeretnek, nemhogy prütykölni! Mivelhogy édesgyökerük szörnyen rothadozik, ha ugyan le nem rothadt e ledér „szerelmétől”!

– Nashua! – fortyan Tinto. – Kitől tanultad ezt a beszédet?

– Például tőled – von vállat a kérdezett.

Cabar előredől, és nyakon vágja fiát.

A legény feljajdul.

– Miért én kaptam ezt?

– Hányszor kértelek, hogy szépen beszélj a kishúgod előtt?

– A kishúgom még egyszer akkora, mint én! – háborog Tinto. – És igenis ő szedi fel a mocskos beszédet a kocsmákban, az útszéli kölyköktől, meg ahol csak bírja!

– Miért nem vigyázol rá? Hányszor megparancsoltam, hogy óvd meg húgodat a veszedelmektől?!

– Miért nem TE vigyázol rá? – szájal a fiú. – Talán mert te se bírsz vele? Mert úgyis mindig azt csinálja, amit ő akar?

A családi perpatvar hallatán Viador a maradék érdeklődését is elveszti a komédiások iránt. Bort kortyolgat, kenyeret és sajtot rágcsál, s miközben a nyárson sülő főétekre várakozik, kéjpecsenyéjét maga sütögeti, vagyis csábító szemvillanásokkal, élveteg mosolygással puhítja Ronchát.

Nem hasztalan. A szolgáló képtelen ellenállni Jassal vonzerejének. Nem bánja, ha a férfi közelében járván az elkapja s megropogtatja derekát, vagy a térdére ülteti, s bolondozva, közvetlen közelről a ruhakivágásába bámészkodik. A lány nevetgél, meg-megborzolja Viador haját, s egy idő múltán már akkor is folyton körülötte tesz-vesz, ha amúgy semmi dolga arrafelé. Olykor hódolója combjába csíp, máskor a kebelére húzza a férfi arcát, mintha az volna szándéka, hogy emlői közé fojtsa széptevőjét.

Nashua titkolatlanul utálkozik viselkedésükön. Fintorog, grimaszol. Csípős megjegyzéseket tesz, gúnydalt dúdolgat. Előfordul, hogy a felhevülten sürgő-forgó borleány útjában feledi lábát, és amikor az nagy ívben elvágódik, s messzire hajítja a kezében tartott edényt, italba fürösztve az ivó népét, a csitri fejcsóválva rosszalja ügyetlenségét. Máskor nemes egyszerűséggel a mellette rakosgató Roncha alkarjába harap, akárha összetévesztené azt saját kenyerével. Később játszottan suta mozdulattal feldönti a vizes kancsót, ilyképpen juttatja hideg ölborogatáshoz Jassalt. Alkalmanként térden vagy bokán rúgja a férfit az asztal alatt. Egy ízben leejti hajtűjét, s midőn alant keresgéli, a derekáról lecsatolt övet Viador bokái köré szíjazza, majd vádlin harapja s a meglelt tűvel irgalmatlanul combon szúrja bálványát.

Ám az nem s nem térül el szolgálólánydöntő szándékától. Alig-alig vesz tudomást a kellemetlenkedő vakarcsról. Bosszantásait hessegetéssel, legyezgetéssel hárítja. Falja a sültet, minden lehető módon hevíti a ledércselédet, s csupán felszínesen vesz részt az asztal fölött folyó társalgásban.

Tinto vigyorogva figyeli a hőst. A dalia termetét, dúsan gazdag szálú, hullámos, hosszú haját, keskeny arcformáját, tengerkék szemét, jókora orrát, széles, telt száját, konok állát, és úgy vélekszik, tökéletesen érti már, hogy ez a kivételes férfi sikert sikerre halmoz, mind a harctéren, mind a nők szívében.

Ám a folyamatban lévő hódítás miatt szörnyen szánja őt, hiszen Ronchától minden ismerője óvakodik, vele csupán a gyanútlan-tudatlan átutazó kalandorok merészelnek szalmazsákra bújni, nem is sejtvén, hogy pitymallatkor majd kíntól tébolyodottan, száguldvást fognak távozni, s borzalmas szenvedéseiken semmi más nem enyhíthet, csupán a fejsze, mellyel nemsokára lecsapják testükről a förtelmesen fájó tagot.

Tinto abban bizakszik, hogy a hősök nem fogékonyak a szerelmi nyavalyákra. Mert azt már látja, hogy bármit mondanak és tesznek, Jassal és Roncha nem áll ellen egymásnak. E tekintetben kellőleg megnyugodván, a fiú szóba hozza az őt éjjel-nappal foglalkoztató témát, a Fivérek zsarnokságát.

– Még nem éltem, amikor a Szörnyetegek uralkodtak Yloniában – mondja. – Pedig hát nem is olyan régen történt! Hypno, a valaha született leggonoszabb varázsló olyféle mákonyt bocsátott az alattvalók elméjére, melynek hatása alatt azok a legalantasabb körülmények között is boldognak érezték magukat. Némelyeken nem fogott a bűvölet; ők nem érezték az emelkedettséget, de azt színlelték: érzik, és ily módon elfogadták az elnyomást. Ám soknyi ylonon egyáltalán nem fogott a varázspraktika, s ők kétkedésükkel, ellenkezésükkel kikezdték a Szörnyetegek hatalmát.

– Mi ebben az újdonság? – ásít Jassal. – Miért jössz ezzel az ásatag, poros történettel?

– El kell űzni a Fivéreket! Ők is zsarnokok! Elbutították és szellemi rabszolgasorba süllyesztették Ylonia népét! De Kinson nem varázslással tartja fenn a fejekben a katyvaszos állapotot, mint egykor Hypno tette! – Tinto gyorsan körülnéz, s észlelvén a közelben üldögélő, királybarát szemerek sanda figyelmét, közelebb hajol Viadorhoz, és lehalkítja hangját. – Kinson NEM VARÁZSLÓ!

A tusázó vállat von. Közben a mellette elbillegő Roncha izgatóan riszált csípőjére suhint.

– Számodra ez friss felfedezés? – kérdezi unottan. – A rongymadarak folyton ezt huhogják, mióta a Fivérek a palotába kerültek: „Kinson nagy varázsló! Retar nagy tudós! Ermo nagy hadvezér”. Ebből lehet tudni, hogy az egész nem más, mint kiagyalt hazugság. Ha nem az volna, engednék, hogy magunktól vegyük észre a Fivérek kiválóságát. Igaz, kezdetben én is bedőltem ennek. Hamarosan azonban rájöttem valamire: Kinson csakugyan nem képes varázslásra, tehát a birodalomlakók fejében nem ő vitte véghez az elszomorító változást, hanem az emberek maguktól ostobák!

– Jassal! – nyögi Cabar. – Nem vagyunk ostobák, amikor részt veszünk a ránk kényszerített játékban! Élni akarunk! Ha elárulnánk, hogy átlátunk a Fivérek szitáján, kivégeznének!

– Na, és jó így élni? – kérdi Viador. – Ne válaszolj, ismerem a választ. Ezt a tudásomat jutalmazták az istenek azzal, hogy az Árnyvilágba zártak. Nem érdekel a zsarnokság. Tudjátok, miért nem? A Viadorok legyőzték a Szörnyetegeket. Trónra segítették a Fivéreket, akikből a hatalom rövid időn belül hazug népámítókat, embernyúzókat csinált. Ez egy örökös körforgás. És mint olyan, dögletesen unalmas. Mi lesz, ha kirobban egy felkelés, ha a Fivérek bitófán végzik? Új fenék ül a trónra. És az ylonok kisvártatva azon kapják magukat, hogy ez a fenék is csak egy SEGG!

– Viador! – hördül Nashua. – Szégyenkezz! Igenis léteznek jó királyok!

– Nevezz meg egyet!

– Castaq! Ő kiváló uralkodó volt! A többinek még utánanézek a Históriákban!

– Tedd azt! Mostanra tehát mindnyájan tudjátok, hogy Kinson nem varázsló, hanem jellemtörpe. Hogy Retar nem bölcs tudós, csupán simanyelvű, agyafúrt szóforgató...

– És nem bír a fehérszemélyekkel! – szúrja közbe Tinto. – Ezt kínosan titkolni igyekszik! Mindig újra megpróbálja, de sose sikerül. És ő az öröme kedvéért odahurcolt szüzeket okolja saját tehetetlensége miatt, és ledobatja őket a várfalról!

– Ermo pedig nem konyít a kardforgatáshoz... – folytatná Jassal.

Tinto izgatottan visszaveszi a szót:

– Hadvezér létére! Ezen felül ő még azt is próbálja titokban tartani, hogy beteg a feje! És erre a társaid mind rájöttek! Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas is fölkerekedett, hogy elzavarja a Fivéreket! Bebörtönözték, megkínozták őket! Úgy hírlik, lélegeznek még, de régóta élőhalottak! Tudom, miért jöttél ki a Halál Kertjéből! Kiszabadítod a hős Viadorokat, és végeztek a zsarnokokkal!

– Nem jól tudod, Tinto. Engem ez nem érdekel, mondtam már. Ha valaki azt kívánja, harcoljak, fizesse meg szolgálataimat.

– Ki fizethetne? – hörren Cabar. – Akinek vagyona van, az a Fivérektől szerezte kincseit, épp ezért az ő hatalmukat támogatja!

– Na persze. Ha a Fivéreket felkötik, és a vagyonosokat kiforgatják harácsolt javaikból, újrakezdődik az egész ostoba história. Nem érzitek, milyen egyhangú?!

– Nem csupán erről van szó! – hajol előre Nashua. – Nem vagyunk szabadok!

– Ó, és szabad akarsz lenni? – vigyorog gúnyosan Jassal. – Igen? Kit érdekelne az előadásotok, ha szabadok volnátok?

– Mást is játszhatunk, nem csak zsarnokcsúfolót! – bizonykodik a lány. – Szerelmes, tréfás, bölcselgő vagy ríkató darabokat is előadhatunk! Bármit!

– Igaza van – bólint Cabar. – Ha a műsor nem arról szól, hogy Kinson ölni tud a leheletével, akkor is marad közönségünk! Az emberek szeretnek kacagni, könnyezni, és hálásak azért, ha felemeljük a szívüket, legalább egy estére!

Viador vállat von. Kortyint a borból, szabad kezével a mellette ringatózó Roncha szoknyája alá kíváncsiskodik, ám ezért nyomban kap egy fájdalmas térdrúgást a szemközt ülő vakarcstól. Ettől néhány pillanatig csillagokat, tüzeket lát. Haragos szemvillanással fizeti ki a megmentésén fáradozó csitrit, majd visszafordul az atyához.

– Tetszett az előadásotok, és elhiszem, hogy más témákat is ily tehetséggel adtok elő. Hanem az én szívemet nem sikerült felemelni! Pedig rajtam csakis ez segíthetne. Épp ezért ne is próbáljatok lépmadzagra csalni. Nekem hiába szónokolnak a beköpőmadarak, a Fivérek összes ámítószolgája, de a másik oldalon állók sem tudnak megetetni a rabság, elnyomás, szabadság szépen csengő szavaival.

– Hogyan fog innen elragadni Deniq? – kérdezi Nashua. Felpillant a mennyezetre, onnan az asztalra tekint, majd átnéz Jassalon, mintha az már ott sem volna. – Mert elvisz rögvest! Visszacsuk a holtak szellemei közé! Meg is érdemled!

A lány felpattan, a söntéspulthoz lódul. Útközben összebotlik Ronchával, s természetesen nem hagyja kihasználatlanul az alkalmat. Meglöki a szolgálót, majd szembefordul vele, s mutatja, tüstént kiüti kezéből a megrakott tálcát. Végül eltekint ettől, de ennek megsúgja az árát. Azt óhajtja, a ledér tegyen le Viadorról. Ragadós bajára pedig mihamarabb kérjen arkánumot Virtuótól, a fikarc varázslópaptól.

A férfiöröm nőszemély fölényesen pillant a kölyöklányra, s továbbsiet a tálcával. Ezúttal nem bánja meg. Nashua megkegyelmez neki. A pult mögé villan, felkapja a lantot, és visszafelé indul.

Amikor a fogadó közönsége észleli, mit tart kezében, ütemes tapsolás veszi kezdetét, s több tucatnyi torokból zeng a buzdítás: dalolj, Nashua!

A kölyök mímes nem kéreti magát. Helyből felszökken a legközelebbi asztal tetejére, hogy mindenki jól lássa alakját, és a húrokat pengetve elénekli a Verhetetlen Viadorokat Simogató, borzongató, különleges színezetű, mély hangja elbűvöli hallgatóságát. Miként Cabar fogalmazta: felemeli a szíveket.

Jassal is azon kapja magát, hogy már-már lelkesül. Lenyeli borát, újabb korsóért pattint az ujjával. Ölébe ülteti az odasiető Ronchát, és a lepedőfehér, tésztapuha mellek közé temeti arcát.

Ezt látván Nashua elnémul a Harcolj, Nagyszerű Jassal előadása közben.

Mivel azonban képtelen tartósabban csendben maradni, legott új dalba fog. Ez a hősének arról szól, minő szörnyűség történhet egy férfival, ha balul választja meg, kivel hál.

A jelenlévők – még a súgonc hajlamú szemerek is – vele dúdolnak, részegülten tapsolnak, és amikor a dal véget ér, kiáltozva követelnek ismétlést.

Az átutazó vendégek közül kettő is rosszallón figyeli, hogy Jassal kisajátítja a csecses, faros, kacsingatós Ronchát. Az egyik fickó szögletes arcát szemaljtól állig ezüstös színű, puhán lengedező, tollszerű szőrzet ékesíti, írisze sárszürke, szemét résnyire szűkíti a harag, midőn a szolgálólánnyal ingerkedő Jassalt nézi.

Idegen lévén, számára semmit sem jelent az áhítattal ejtett-énekelt név. Ő Ronchát akarja, s legfőképpen nagy nyilvánosság előtt kívánja megmutatni, hogy erővel is képes megszerezni választottját, hiszen ezáltal mások szemében ugyanakkorát nőhetne, mint a sajátjában, véli.

A másik neheztelő sziklatermetű, bazaltfejű, merev arcvonású férfi. Homloka, szemrése, szája keskeny, orra s álla horgas. Szintén úgy gondolja, hogy őt illeti a pusztulatos fogadó legékesebb virágszála, mégpedig elsőként. Ha ő már végzett, bárki viheti a leányzót.

Észlelvén, hogy a törpe komédiások között ücsörgő, bort nyakaló, önelégült fickó tüstént leszakítja előle az ékes virágszálat, ingerülten hátrarúgja a vége-hossza nincs lócát, amelyen eddig terpeszkedett, és nem törődve a körötte szanaszét repkedő népekkel, kupákkal s tálakkal, sebesen Jassalhoz dübörög.

– Hé, te bugris! – rikkantja. – Leverlek, mint jég a szőlőt! Ne a leány szoknyája alatt légy férfi, hanem test test elleni küzdelemben!

– Veled? – fanyalog Viador.

– Velem!

– Kizárt – rázza fejét a zaklatott. – Nincs dolgom veled.

A bazaltfejű ököllel megdöngeti széles mellkasát, majd körbefordul, és ekként bődül:

– Ezt a gyávát! Születésekor kellett volna vízbe ölni, hogy ne hozzon szégyent a cafat anyjára! Nem mer kiállni ellenem! Micsoda ganéj alak! Nevessétek ki!

– Tilos a nevetés! – rikkantja egy zsarnokhű szemer.

– Rajta röhöghettek! Megengedem! – kegyeskedik a fickó.

– Hallgassatok ide, mielőtt még bárki is elröhintené magát – szól Jassal. – Miként vélekedtek, melyikünk győzhetne? Hajlandóak vagytok fogadást kötni?

– Kedvtelésből nem verekszel? – mordul a sziklatestű.

Viador szájbiggyesztve felsóhajt.

– Benned nem telik kedvem. Ily pocsék az élet.

Nashua gunyoros dalolgatása több tucatnyi gerjedt férfiember önfeledt ordibálásába fullad.

A bizonyos tekintetben igencsak fejlett alkalmazkodókészségű leány leteszi a lantot. Lecseni a kalapot egy kopasz fejről, s a lelkes Tinto segítségével nekiáll összegyűjteni a fogadásra felajánlott, csengő-bongó pénzérméket.

A tollszakállú fickó hunyorogva figyeli a nem várt fejleményt. Itt már megint nem vele lesz törődve! Ezt nem tűrheti! Így hát megköszörüli a torkát, majd hegyomlásszerű hangon felüvölt:

– Kihívom a győztest! A padlóba püfölöm, bármelyikük lesz is az! Fogaimmal tépdesem ki kezét, lábát! Kihörpölöm fejéből a kocsonyát! Bekanalazom a szemét! Ki fogad rám?

Ellegyezik. Majd akkor jelentkezzen, ha az előző viadal lezajlott.

VIADAL!

Mámorodott, hergelt férfiak tolják a falhoz az asztalokat, hogy helyet csináljanak a küzdelemhez. Amint ez megtörténik, kitör a könyökharc a jobb helyekért.

Miután mindenki elhelyezkedik az asztalok, székek tetején, a lépcsősoron vagy mások nyakában, az összecsapás levezetésére felkért fogadós eldörrenti pultmaszatoló rongyát.

E jelre a bazaltfejű kalandor felüvölt. Két ököllel megdöngeti mellkasát. Bömbölve beszimatol a felkarja alá, előbb a jobb, majd a bal hónalja serkentő szagaromáját hörpöli magába. Végül az egykedvűen álldogáló Jassalnak ront.

Miután Viador kifigyelte, mennyi érme folyik a kalapba, úgy vélekedik, szép haszonnal zárhatja estéjét. Márpedig ezért hálával, vagyis élvezetes műsorral tartozik a nézőseregnek. Nem mutatja ki, mennyire unja a tusázást.

Támadóállásba helyezkedik, és beengedi az első ütést. Csupán kissé fordul oldalt előle, így az ökölcsapás az álla helyett a vállát éri. A becsapódáskor látványosan elrugaszkodik a padlótól, megpördül, és térdre roskad, mintha rettentő kínjai volnának. Fizetett verekedőként számtalan hasonló előadással szórakoztatta már a csontmorzsolás iránt érdeklődőket.

Térden csúszkálva, hemperegve vagy lomha békaugratással menekül a sikerén felbuzduló sziklatestű elől. Mozdulatain mindinkább átüt a csúfolódás. Lassú felfogású kihívója még semmit sem vesz észre, midőn a jelenlévők már óvatosan fel-felröhögnek, összeütögetik tenyerüket.

Egyszerre csak kitör belőlük a szenvedély. A Jassal nevet harsogva tapsolják a magát erősebbnek vélő bazaltfejűvel játszogató, hajdani hőst.

Az őrjöngés élénkítően hat Viadorra. Megfeledkezik unottságáról. Felegyenesedik, egy rúgással megtorlasztja a felé zúduló kolosszust. A láblendítésből kihoz még egyet, ez halántékon találja s megrogyasztja a sziklatestűt.

Jassal hátrébb lép. Még nem fekteti padlóra az ellenfelet, nehogy valaki visszakövetelje pénzét a műsor kurta volta miatt. Megvárja, míg a merev vonású halandó, kinek arca az elszenvedett rúgások fájdalmától jóval fagyottabbá dermed, végez a kilengésszerű imbolygással, kihúzza magát, ösztönzésképpen újfent beszagol saját hónaljába, s üvöltve előrelendül.

A felé robajló izomhegyet figyelve azt is észleli, amint a nézők sorában egy sárga fogsorú, vicsorgató alak felragad egy kancsót, és megpróbálja hozzávágni, nyilván a fogadásra feltett pénzét féltvén. Ám ez a szerzet a mozdulat félútján ártalmatlanná válik, s kifordult szemmel a mögötte szorongók közé dől. Hála a közelében álló, ugri-bugri vakarék fürge felfogásának, és annál is gyorsabban lesújtó kezének, kivált az ujjai közt szorongatott kristálygömbnek. Amelyből – néhány légvétellel korábban – bizonyára azt olvasta ki, hogy a Jassalt kancsóval leverni szándékozó fickó ezt az éjszakát édesded álomban, szépen végigalussza majd.

Nincs idő hálát nyilvánítani. A bazaltfejű kissé hamarabb jut célba a vártnál. A fogadására siető lórúgás csökkenti magasságát, így koponyája nem Jassal arcában, hanem annak megfeszített izmú mellkasán durran, és kevés híján szét is loccsan.

Viador elkapja a keblére boruló fickó bal füle mellett lebegő egyetlen, vaskos hajfonatot, és annál fogva térdre rántja ellenfelét. Megint hátrébb lép, megvárja, míg kihívója felocsúdik számtalan döbbenetéből, bújából-bajából. Félreismerhetetlen jelekből kiolvassa, hogy ez a harc már nem tarthat sokáig, ő hiába is húzza az időt, a bazaltfejű rögvest felmorzsolja magát.

Sebaj, talán a következő jelölt tovább bírja majd.

Az anyakáromló figura felkecmereg a köpetmintás padlóról, és két kezét előrenyújtva, ujjait fojtogatáshoz görbítgetve, éktelen ordítással lódul feléje.

Jassal megvárja a közeledőt, s még azt is eltűri, hogy az a nyakára indázza jegesen nyirkos ujjait. Hallgatja falomlasztó bömbölését. Amikor mindezt nem bírja tovább elviselni, hirtelen előrekólintja fejét. Hatalmas durranás hallszik.

A kihívó eszmélete kilobban. Viador torkáról lemállanak a szorítgató ujjak. A sziklatest szörnyű robajjal leomlik.

Négyen nyalábolják fel az ájultat. Eszméletvesztése helyén homokkal szórják fel a padlón esett foltokat.

Roncha és a többi szolgáló alig győzi csillapítani az italra vágyakozók heves szomját. A fogadós elégedetten vigyorog, látván busássá dagadni azon esti hasznát.

Nashua és Tinto újfent fogadásokat gyűjt. A kalap színültig telik csillogó, csilingelő pénzérmékkel.

A tollszakállú fickó fölényesen vigyorog. Ezek itt nem tudják, hogy ő tömérdek hadban álló birodalomban katonáskodott, s úgy verekszik, mint a hétpatvar! Na, majd rögvest meglátják!

A trágyagörgető bogár formájú fogadós kettéhajtja, majd eldörrenti maszatoló rongyát.

A küzdők támadóállásba merevednek, tekintetüket összeakasztják, izmaikat megfeszítik.

Jassal a hajdanvolt időkre gondol. Szíve elszorul. Ettől meglepődik, mert igen régóta nem érzett effélét.

Mielőtt meglepettségéből kilábalna, ellenfele előidézi a következőt, mégpedig egy lenyűgöző ütéssorral, amelyet egyidejűleg alkalmaz lengő bal öklével, fölfelé szúró jobbjának pengekarmokban végződő, felmeresztett ujjaival és a térdével, melyen a tágas nadrág alatt kemény vértvasat visel.

Viador hörren, csuklik, meggörbed, s végül összeesik. A földre zuhanva odébb hengeredik, ezáltal kikerül az utána lendülő láb útjából. Álomsebesen észbe idézi dicsőséges múltját, valamint a fikarc varázslónál újonnan felszedett tudását. Ennek köszönhetően talpra szökken, és elvigyorodik. Hüvelykujjával letörli szájáról a vért. A ragacsot a nadrágja oldalára keni.

– Hogy hívnak? – kérdezi ellenfelét. Nála ez elismerést jelent.

– Nyakszegőnek – hangzik a pökhendi válasz.

– Azért, mert tüstént nyakadat szeged?

– Inkább a tiedét!

– Meglátjuk – sóhajt Viador.

Előrelöki bal alsó végtagját. Sarka a fickó térdére erősített vért közepébe talál. Roppanás hallatszik. Ha az a páncélzat nem volna, Nyaktörő aligha maradna talpon. Így a vasalás lábon tartja a feljajduló s könnyekre fakadó egykori katonát.

– Szólj, ha feladod – mondja Jassal.

– Mit képzelsz, pőcsik?! Feltépem a hasadat, és a kiráncigált beleiddel fogom felszalagozni ma éji bödönkém haját! Kikanyarintom a szemedet, és azt szopogatom majd asszonygyürmölés közben!

– Pfuj, de guftuftalan vagy! – nyafogja Nashua, kék húsú gyümölccsel teli szájjal. – Fájalni máf if tud! Verekedjetek!

Nyaktörő újabb ütéssorral kívánja megörvendeztetni Jassalt, ám az már éberen figyeli moccanásait, szeme rebbenését, és éppúgy, miként hajdan, előre gyanítja, mire készül a másik.

Így hát elébe siet, megakasztja az ellenfél lesújtó öklét, kitámasztja lóduló lábát, és hátratöri pengekarmú kezét. Ezután elengedi a csodálkozni látszó halandót. Ismét megáll előtte, s várja támadását.

Egy darabig ezt műveli, tudván, ettől káprázik ám a nagyérdemű! Fürgén, táncos szökkenésekkel védi, hárítja, tereli a tollszakállú alak ostromát. Eközben egyetlen ütést sem visz be, s alig okoz fájdalmat. Bemutat néhány ugrást, hempergést, gurulást. Enyhén unatkozik.

A nézősereg mind hevültebben tombol, tapsol, ordítja nevét. Igen, így még tud harcolni. Pénzért, tenyércsattogásért. Hitből soha többé.

Midőn ezt gondolja, Nyaktörő orvul az arcába lopja az öklét, majd karmaival végigvág halántékán.

Viador már-már megvakul a szemébe tóduló vérfolyamtól.

Hallja Nashua borzadó sikolyát. A bíbor függönyön keresztül érzékeli, amint a szédült csitri előpattan a tömegből, marokra ragadja a fickó lengeteg tollszakállát, és lábait felrántva hintázni kezd rajta.

Nyaktörő felüvölt dühében-kínjában. Lecsapja, félrerúgja a törékeny pimaszt.

Ezután a markába köp, ökölbe zárja ujjait. Kihívóan Jassalra mered.

Ekkor azt látja, már nem kell heccelnie a férfit, mivel az kellőleg – vagy annál is jobban – beindult.

A szárnyaló Viador kétfelől csap le az ellenfél halántékára. Térdével fogadja az öklei közül előrebukó fickót.

Végül lábával félregörgeti az útból a lagymadt testet.

Éppen lehajol, hogy kéretlen hívét felszedje a padlóról, midőn az ujjongó Roncha vetődik a nyakába, s tüzes csókokkal borítja véres arcát.

Minek hatására Nashua feltápászkodik magától. Kecmergés közben a szolgáló szoknyájába kapaszkodik és sajnálatosan megszaggatja azt, majd átgyalogol a borleány mindkét lábfején, ráadásul kába fejével véletlenül ágyékon ökleli a lángoló csókból kifelé menekvő Jassalt.

– Hősöm! Ó, én hősöm! – lihegi Roncha.

– Hősöd ám! – morog a kölyöklány. – A bőrszipoly szopogassa ki a velőt a csontjaidból! Tudnom kell, miféle dolog az, amivel elbolondítod a háromlábúakat! És tudni is fogom!

– Nashua! Hogy beszélsz? – sziszegi Cabar.

– Hogy beszélek, apám? – csodálkozik szendén a szűz. – Tán amiatt aggódsz, hogy nem visznek a palotába udvarhölgynek, mert a férfi szócska helyett ezt találtam mondani: háromlábú?

– Gyermekem!!!

– Atyám?

Nashua apró termetű atyját nézi, ám közben kissé előrébb pöccinti lábfejét. Miáltal az iménti csetepatéban elpottyantott kristálygömb – hogy, hogy nem?! – az elsomfordálni készülő Roncha útjába gurul, s a kevély mosolyú szolgáló váratlan hevességű magasba emelkedését, majd robajos lezuhanását váltja ki.

– Jaj, a jóslabdám! – sikkant a mímes leány. – El ne törjön! Különben miként jövendölöm meg, hogy melyik lábad mállott szét?

– Nyughass már! – förmed rá Jassal. Ha már úgyis nekikészült, hogy felszedjen valakit, talpra segíti a zúgó fejű Ronchát.

Nashua felkapja a gömböt, belemered, majd rémülten elhajítja – s valahogy pont halántékon találja az aléldozó szolgálót. Az megest meglankad Viador karjaiban.

– Jaj, úgy megijedtem! – nyögi a színjátékos. – Azt olvastam ki a jövőmondóból, hogy kivájom Roncha szemét, ha ártani mer neked! Még ilyet! Amikor én oly szelíd és kezes vagyok, mint egy cica!

Viador fejcsóválva felnyalábolja s a vállára hajítja a konyult fehérszemélyt. Mielőtt a szobája felé indulna vele, Tintóra pillant:

– A viadalért járó részemet tedd a málhazsákomba! Reggel érte megyek! Jó éjszakát, s hozzá kevés bolhát!

– Hős Jassal, kérve kérlek, hagyd félre Ronchát! – könyörög Cabar. – Szemelj ki másik leányt! Nézd, milyen helyesek a többiek! Amilyen elsöprő voltál az imént, még fizetség nélkül is veled mennének!

– Mit tudhat ez a fehérszemély, hogy ennyire féltitek tőlem? Ne izguljatok, nektek is hagyok belőle!

– Jaj, dicső Jassal, nekünk egyáltalán nem kell! – jajdul a törpe komédiás.

Tinto bólogat.

– Ha asszonyra vágyol, bárki mást inkább válassz, mint őt, mert...

Nashua élesen a fivére szavába vág:

– Mert reggelre szörnyen fogsz üvölteni! És még fetrengőzöl is!

– Féltékeny vagy – legyint az óvott. – Már megmondtam, hogy te nem kellesz!

– Ezt még százszor meggondolod, ígérem! – vágja rá a nyelvelő. Atyjára pillant. – Menjetek, nemsokára követlek benneteket.

– Minek maradnál? – gyanakszik Cabar.

– Megakadályozom, hogy bekövetkezzék a baj!

– Ugyan már! – legyint Tinto. – Nézz rá, roppant erős kangörcse van!

– Micsoda beszéd ez?! – mordul a csöppnyi atya, nyakon legyintve nála egy fejjel sudárabb magzatát. Vitatkozva sietnek ki a fogadóból.

Jassal a vállán átvetett nőszemélyt cipelve fölfelé indul a rozogásan nyikorgó lépcsősoron.

Nashua lohol a nyomában.

– Higgy nekem, Viador! – lihegi kétségbeesetten. – Bajba kerülsz, ha a karódba húzod! Talán még Virtuo sem segíthet rajtad!

– Ismered Virtuót? – csodálkozik rá a férfi.

– Ki ne ismerné Virtuót? Hiszen Yloniában ő a varázsló, nem pedig Kinson! Na persze, ne terjeszd, mert még elcsípik és fogságba hurcolják, márpedig az szörnyű lenne! Nélküle nincs eső, elférgesedik a termés, nem tapsol a közönség, de még a láb- és fogtörés is lassabban gyógyul! Tedd le Ronchát! Ne vidd az ágyadba!

Jassal megtorpan a lépcső tetején. Úgy fordul, hogy a vállán lógó szolgáló lengedező végtagjai elsodorják a kolonc fruskát. Ám a szemérmetlen szűz elhajol, csaknem hídba ível, és a lábak elsuhannak fölötte.

– Tűnj el! – morog a férfi. – Tovább ne kövess! Csökkentené az élvezetet, ha kilesnéd, milyen csodát teszek e szépséggel!

– Te leszel meglepve! – csattan a leány. Kitartóan követi a szobája felé igyekvő Jassalt.

– Még ilyet! Téged mézpapírral kell megfogni! Hasadj le rólam, vakarcs! Ha vársz még pár esztendőt, tán-tán te is sorra kerülhetsz!

– Tudod, kinek kellesz te?! A folyós kórságnak! A csattanó kelevénynek! Az ezeréves, sehányfogú öreganyámnak! Kislány koromtól azért fohászkodom, hogy sose kerüljön az utamba ilyen fickó! Ha neked most bajod esik azért, mert nem bírsz az édesgyökereddel, akkor ki űzi el a Fivéreket?!

– Rám te ne számíts semmilyen űzőcskében!

Jassal a sarkával rúgja be az ajtót maga mögött. Eléje tol egy ládát, ráhalmozza az ernyedt szolgálót.

Körbejárja a három lépés hosszú, négy tipegés szélességű kamrát. A padlón heverő szalmazsákhoz lép, fölé hajol, öklével, térdével próbálgatja, eléggé ruganyos-e. Nem az. A matrac csupa süppedés, horpadás, gödör, alagút. A szürkére mosott takarón férfifejnyi lyukak éktelenkednek, a párnába mindösszesen két szál tollat tömtek, azok szarunyele is kifelé kandikál a cihából.

Viador sóhajtva felülteti a ládán a férfiöröm fehérnépet.

Roncha elkókad balra. Némi igazgatás után megmarad középen, ám amint ő hozzáér, s a szoknya felhajtogatásához lát, a rongybáb jobbra lagymad. Közben ajkait berregteti, s szaporán verdes pilláival. E jelek azt sejtetik, hogy nincs teljesen magánál. Ez pedig baj.

Ennél is bajosabb, ami az ajtóval történik. Azt ugyanis kívülről Nashua rázza, nyomja, zörgeti, mindegyre azt kiáltozva, hogy: Ne tedd, Jassal! Ne tedd, Jassal!

Nahát, így a legperzselőbb vágy közepette sem lehet kéjtevékenységet folytatni!

Viador megpaskolgatja Roncha arcát. Mivel ez nem segít, felfokozza a pofozgatást. Bort tölt a leányasszony szájába. Sőt, még vizet is. Semmi sem használ.

Roncha válla rázkódik, feje hol jobbra, hol pedig balra billen. Javarészt annak következtében, hogy túlnan az ugribugri pimasz püföli a hátát támasztó ajtót. Ám a süvölvény leányzó beronthatna, ha ők odább mennének innen. Ugyanis a berontásban csakis a láda és kettőjük súlya képes meggátolni Nashuát, nem lévén kulcs az ajtó nem létező zárjában.

Viador hallott már oly szerencsétlenekről, akiket férfiasságuk gyakorlása közben szörnyű megrázkódtatás ért, minek következtében soha – SOHA! – többé nem voltak képesek kéjgerendájuk feltámasztására! Még rágondolni is borzalom!

Nos. Aki bújt, aki nem, ő most elvégzi a teendőt! Ugyanis a fehérnép hágva jó!

Mindazonáltal nem ártana, ha a másik fél is részt venne az örömteli cselekedetben. Jassal ismét a vízzel próbálkozik.

Az ötlet ezúttal beválik, Roncha feleszmél undorában. Kiköpi a szájába juttatott pocsékságot, és a vállát rázogató férfira mered.

– Hősöm! Ó, én hősöm! – nyöszörgi.

A férfi ágyékához nyúl. Mintha még az is derengene tisztuló fejében, hogy mit keres ott. Sőt, meg is találja.

– Még hogy a te hősöd! – kiabál, zörög az ajtódeszka. – Hagyd békén! Neki küldetése van! Ne tégy kárt benne! Hess onnan kifelé! Most azonnal!

– Csitulj el! – sóhajt Jassal, mindkét kezében egy-egy puha, meleg női mellet tartván.

Roncha egyetlen rántással lefejti róla a nadrágot, majd megfordul, és feltérdel a ládán.

A férfi lehunyja szemét, azt remélvén, ilyképpen kinn is lehet, benn is lehet. Szeretné, ha gyomra nem kavarogna. Önfeledtségre vágyik.

Sebtében a szolgálóba hatol, és üstöllést dologhoz lát.

Roncha koponyája minden ütemre az ajtóhoz koppan.

– Azonnal hagyjátok abba! – sikoltoz Nashua, jobb szemével egy deszkarésre tapadtan. – Azonnal... pfuj! Jaj, milyen nyomorult, síró féreg leszel hamarosan!

Öklével megdöngeti az ajtót, azután zajosan elszáguld.

A felhördülő Jassal feje a leányasszony hátára lankad.

Kisvártatva kitessékeli a szobából a használt fehérnépet.

Eldől az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni a kéjre következő kielégültséget. Vagy puszta elégültséget. Esetleg valami más jót, avagy csupán elviselhetőt. Vár és vár, de nem érez semmi mást, csak az ürességet.

Ledönt a torkán fél kancsó bort. Kilép önmagából, a bal orrlikán keresztül a tulajdon fejébe dübörög, és az ott heveskedő kis fickó képébe bámul. A törpe ezt kiáltozza: Undorodom! Viszolygok! Mire volt ez jó!?

Viador keményen állon vágja a lármázót, szájába rongyot töm. Végezetül a parány testet félrehajítja agya hátsó szegletébe. Ezzel végezvén sarkon fordul, kimasírozik az orrjáraton át. Visszanyeri eredeti nagyságát, egybeolvad tulajdon testével, és bénult álomba zuhan.

Ebből hajnaltájt ébred.

Üvöltve, miként a kristálygömbös szűz előre megjósolta volt.

Alteste iszonyúan lángol.

Odakap, a fájdalom fokozódik.

Odales, nem hisz a szemének. Ama testrésze, mely nemrég oly formás, hetyke s büszke volt, varacskossá vált és megbíborodott! És hogy fáj!

E kínnal vallatni-büntetni lehetne!

Ennek éreztén máris bánja múltbéli bűneit, és az eljövendőkért is jó előre megszenved.

Emlékezteti magát harcossá avatására. Megtanulta, miként viselje el a gyötrelmeket, hogy körömtépkedés közben, karóba húzva, kerékbe törve se jajgasson. Na de most jajgat!

Felkapja az egyik csizmáját, és a szájába harapja. Így nem képes kiabálni. Szenvedése észrevétlen maradhat. Igen ám, csakhogy fetrengeni, hánykolódni sem lehet halkan!

A legbecsesebb tagját égető tüzet el kell oltani!

Letérdel, a ládára fekteti a végzet sújtotta szervet, s lassan ráönti a vizet a bokályból.

Olaj a tűzre! Nyomorúságában még erősebben megharapja a csizmaszárat, hogy lefojtsa sikolyait.

Mintha az ablakpárkányon látott volna egy bolhacsípés elleni kenőcsöt tartalmazó tégelyt! Térden odacsúszkál, letépi a fedelet, és a zsírsárga pempőbe gyömöszöli lángoló testrészét. Meglévő kínjai mellé újabbak szegődnek.

Hörögve hajítja félre a tégelyt. Térdkalácson csattog vissza a ládához. Reszkető kézzel, gyengéden helyezi el rajta a gyötrelemforrást. Hüppögve törölgeti kíntagjáról a maró anyagot.

Egy percig tűnődve szemez a kardjával.

Levágni vagy nem levágni?

Vágni kell. Mi mást tehetne? Megmondták: nincs orvosság. Miért nem hitt nekik?!

Ledöfi Ronchát! Nem!!! Egyszer már ledöfte! Míg él – már ha ez élet! – bánni fogja!

Mit tegyen?

A bor! Az csodás arkánum! Azt beszélik, beválik gyomorbaj, búskomorság, lábbűz, fogrothadás, sérv és hasba szúrás ellen. Miért ne?

Lassan, ésszel! Kár volna ellocsolni a drága nedűt! Kínlalt szervét finoman a köcsögbe süllyeszti.

Ázakodik a borban. Várja az enyhülést. Vár és vár, könnyei potyognak, görbült lábujjai a padlót kaparják.

Léptek döngenek a folyosón. Valaki ököllel megpüföli az ajtót.

– Hős Jassal! Gyere gyorsan! Nagy baj van! – kiáltja egy vékony fiúhang. – A katonák megtámadták a komédiásokat! Leölik vagy tömlöcbe hurcolják őket! Segítened kell!

– Nem érdekel! – hörgi Viador a szájába tömött csizmaszárnak. Pedig hát igenis érdekli. Bár csak tompultan, mert fájdalmánál mi sem erősebb.

Feltápászkodik, letenné a magára vont csuprot. Letenné, ám nem sikerül. A vendégszerető agyagedény nem ereszti látogatóját.

Jassal végképp kétségbeesik. Most mit tegyen? Ha így kap kardra, s köcsögöstül rohan ki a hajnallatba, az biztosan megárt hősi hírnevének!

A másik csizmaszárat is a fogai közé harapja sikolyfogónak. Azután a falhoz csapja az edényt.

Napnyugtát, napkeltét, holdfogyatkozást, csillaghullást és üstököshadakat lát egyszerre. Ám a csupor nem törik.

Még egyszer odavágja. Hasztalan.

Fájdalmában megest térdre hull.

Újfent a kardra gondol.

Nem! Még egy próbát tesz! Nem maradhat köcsögfogoly az idők végezetéig!

Talpra mászik, tántorogva megpördül tengelye körül, és lendületből vágódik a falhoz.

A rabtartó agyagedény szétroppan.

Jassal egykor legbecsültebb tagja varacskosabb és bíborabb, mint a gyötretés kezdetén. A fájdalom mindegyre fokozódik, még a koponyájában is ez lüktet.

Nadrágba bújik, annak befűzése közben hatszor kiszenved, ám ugyanazon kíntól mindannyiszor fel is támad.

Felhúzza csizmáját. Nyögéstompítónak az inget tömi a szájába.

Feltépi az ajtót, és kardlengetve a folyosóra száguld.

Mire a komédiások táborhelyére ér, a katonák elvágtáznak, magukkal hurcolván Cabart, Tintót és Nashuát.

A közeli erdőbe menekült társaik Jassal érkezésekor szivárognak elő.

Viador eldobja a kardot. Támolyogva a közeli tó felé indul.

Vízbe öli magát. Az talán segít.

Ruhástul ül a sekély vízben, és azon töpreng, miért nem elég erős ahhoz, hogy a tóba fojtsa magát, amikor kiáltozást hall a táborhely felől. Visszajöttek volna a pribékek? Nem. A hangokban nem félelem szűköl. Mi történt?

Képtelen kimászni a vízből. Nem mintha az ázakodás csillapítaná fájdalmát. A mozgástól retteg.

Végignéz magán. Ennyi elég is volt. Több se kellett ahhoz, hogy kőszikla férfiból nyüszítő féreggé váljon. Ahogy az ugribugri vakarék beígérte.

Íme, Jassal, a hírneves-hős Viador. Amint lángoló bajtagját hűti-áztatja. Ez jó. Mióta kikerült a Halál Kertjéből, megfeledkezett a fejéről, minden egyebéről. Csakis a bánatszervével képes foglalkozni. Hol így, hol úgy.

Elég legyen!

– Virtuo! – sóhajtja. – Hol vagy most? Megsegíthetnél!

Körülnéz, elszámol tízig, százig, nem történik semmi. A fikarc varázsló nem mutatkozik. Kétezer-hatszázharmincnál tart, midőn megpillantja a felé közelgő Nashuát.

Kicsit megörül, hisz legalább a lány nem hulla vagy fogoly, ám a következő pillanatban mélységesen elkeseredik.

– Ne gyere közelebb! – rikkantja. Na persze hasztalan.

A színjátékos tépett ruhában, mezítláb torpan meg előtte. Haja csimbókos, arca véres, lekarmolt. Smaragdzöld szeme résnyire szűkül. Édesgyümölcs formájú szája lebiggyed.

– Szépen vagy, látom! – szól dühösen. – Megérdemled! Most hogyan szabadítjuk ki atyámékat?

– Elengedtek?

– Te azt feltételezed a Fivérek katonáiról, hogy csak úgy szívjóságból, maguktól elengedtek, mert esetleg kedvesen kértem ezt? Nem engedtek el! Megszöktem! Ez fel sem ér az eszedig, ugye?! Tudsz egyáltalán másra is gondolni a dereseden kívül?!

– Próbálok – feleli Jassal szerényen.

– Sikerül?

– Nemigen.

– Ó, hát akkor halj meg! – nyögi a lány, s leguggol elé. – Mi hasznod így? Mióta az eszemet tudom, arról ábrándozom, hogy egyszer a Jassal nevű, hős Viador visszatér az ylonok közé, és segít szebbé változtatni az életet! Erre idetoppan egy ILYEN! Gyűlöllek!

– Mert én szeretlek?!

– Undorodom tőled!

– Ne rikácsolj velem! Menj a patvarba!

– Nem is rikácsolok!

– Fenét nem rikácsolsz!

– Fáj? – sóhajt Nashua.

A férfi feje lehorgad.

– Szörnyen – leheli.

– Nem tudok segíteni rajtad, Jassal. Vágd le!

– Foglalkozz mással!

– Képtelenség. Hittem, bíztam benned!

– Ostoba vagy.

– Te pedig az vagy, amit fájlalsz! Kimondjam?

– Pimasz vakarék! Kitépem a nyelvedet!

– Ahhoz utol is kéne érned. Tudsz egyáltalán mozogni?

– Tudok, de nem szeretek.

– Ha a kedvesed volnék, elhagynálak.

– Képzeld azt!

– Nem tágítok! Most pedig kimászol onnan! Összeszeded magad, és velem jössz! Kiszabadítjuk a foglyokat!

– Ébredj fel!

– Ébren vagyok! Ilyet, ami vagy, rémálmodni sem lehet!

– Kitekerem a nyakadat! Ugribugri szédelgő! Látni se bírlak!

– Óvtalak? Rimánkodtam?

– Igen, Nashua, igen! És én nem hallgattam rád.

– Szoktam hazudni?

– Igen! Épp ezért nem hittem szavadat sem. Jaj nekem! Hol van Fano, a legderekabb pribék? Kivégeztetem magam. Most azonnal!

A guggoló lány lelkesen talpra szökken.

– Rendben, mehetünk! Adj okot a négyelésre. Szabadítsd ki Tintót és atyámat!

Jassal kíntól torzult arccal mered rá. Róla a fejük fölött baltaként lebegő, hírtolvaj szárnyasra néz, hessentő mozdulatot tesz, majd így szól:

– Nem érdekel mások sorsa. Még a súgómadár sem izgat fel.

– Esetleg Roncha? – szúrja be kajánul a kölyöklány.

A férfi rávicsorít. Majd felnyög:

– Virtuo! Csak te segíthetsz!

Óriási dördülés hallatszik.

Megrendül alattuk a homokos part, felbolydul a tótükör. Hatalmas hullámok tornyosulnak föléjük, és szemvillanás alatt befalják a nehézkesen lebegő kémmadarat. Fenyegetően ágaskodnak, akárha a rájuk meredő Viador és a rémült lány elmosására készülnének.

Midőn a vízhegy csúcsa rettentő robajjal alátörik, s tajtékosan feléjük lódul, Jassal arra gondol, rögvest véget érnek roppant kínjai.

A lány dühödten a vállába csimpaszkodik, és megkísérli őt talpra rángatni, félrevonszolni a bizonyos halál elől.

Ekkor, mintegy varázsütésre, a rájuk omladó hullámtorony megfagy a magasban. A partszegély homoktalaja berepedezik. A vészsebes hasadozás szétterjed a sekély vízben is.

Fülrepesztő dördüléssel különös képződmény robban elő a föld mélyéből.

Nashua felnevet megkönnyebbülésében.

– Virtuo! – sóhajtja.

Jassal elkínzott képpel gubbaszt a tóban. A feje fölé ágaskodó, dermedt hullámfal ártalmatlan cseppekké porlad, szétpermeteződik.

A homokból előtört toronyféleség odvas törzsű, göcsörtös ágrendszerű fának tetszik. Lágyan fodrozódó, szürke-zöld foltos kérgéből szívdobbanásonként más és más rajzolat tűnik elő.

– A varázsfa – leheli Nashua áhítattal. – Virtuo mindig így jön el.

Várnak. A törzsön váltakozó, ismerős és sosem látott teremtmények, tájak, épületek képét szemlélik.

– Már teljesen elkápráztattál, tehát előbújhatsz! – mordul Jassal. – Hozz valami kenőcsöt vagy bármilyen gyógyírt a kíntagomra! Hamar! Menten megtébolyodom!

A fakérgen rozsdállódó szögekkel telikalapált, ám előkelően íves tetejű, zöldre pingált deszkaajtó tűnik fel, azon át lép eléjük az invitált.

Az Yloniát benépesítő kistermetűek fikarcokra, szemerekre és törpékre felosztott rendjei közül Virtuo a rangosabb fikarcok közé tartozik. Ezek soraiból kerülnek ki a gyógyítók, mesélők, a zsarnokság ellen lázítók. A fikarc származású varázslók és imádságosok felkapaszkodottan is ritkán tévelyednek gonoszságba, kapzsiságba, merészebben állnak ellen a hatalom jellemrontó erejének.

A hitvány természetű szemerek kifejezett élvezettel űzik az árulást, besúgást, orvságot, hátba szúrást.

A törpék vidám kedélyű bohémok, legtöbbjük ivót, fogadót vezet, mások mímesnek, bábosnak, dalosnak szegődnek.

A magas növésű yloniakat szálasoknak nevezik, ezen belül elkülönítik az alacsony sorú, cselédkedő, földművelő gojlákat. A katonákat és viadorokat a büszke hósipkás becézettel tüntetik ki. A daliás termetű yloniak megkülönböztetésére gyakorta használatos még a fellegjáró, pózna, létora, látófa nevezet is.

Valamennyi rend tagjai kötelesek magukon viselni származásuk jelét, az alantasok égetett bélyeg vagy bőrvéset, a rangosak medál vagy pecsétgyűrű formájában.

Virtuo sárgásősz tincsei vékony hajfarkokba fonva omlanak a vállára. Homloka magas, dúsan redőzött, e barázdák közül tűnik elő a fikarcokat jelképező, csúcsával lefordított háromszögbe foglalt, két lábra magasodó sárkányt ábrázoló bélyeg. Szemrése szűk, kajlán metszett, írisze ezüstkék. Törtvonalú, keskeny élű, hosszú orra kardpengére emlékeztet. Orrhegyén borsószem méretű, fémes ragyogású, színét váltogató bibircsók billeg. Telt, kicsiny száját szalmasárga bajusz övezi, fakult szakálla hétfonatú, s mint ilyen, némi varázserővel bír.

A keskeny vállára boruló, földig terülő paláston gyöngyházas tündöklettel ragyognak fel a Világ tájai, képei; év- és napszakok, színek, fények-árnyak váltakoznak. Éjkék csizmájának hegyes orra hol felhajlik, hol lekunkorodik, olykor pedig türelmetlenséget sugallóan tekergőzik, avagy kígyó-szerűen előrevág.

– Mi kell már megint? – sóhajt Virtuo, Jassal gyászos kinézete láttán. – Csak nemrégiben viseltem gondodat. Plöttyedt voltál, mint az iszap. Újra harcost, sőt: dicső viadort csináltam belőled! És most elröstellem magam, ha rád nézek.

– Ne zsémbelj, kérlek! Adj gyógyírt bajomra! – könyörög a férfi.

– Mentsd meg testi nyomorától, mert fontosabb dolga is van a nyavalygásnál! – csatlakozik Nashua. – Atyám és testvérem a Gyilokvár foglya! Fondorlatos kínzásokkal végzik ki őket, ha sürgősen meg nem gyógyítod Jassalt! Csinálj vele egyéb csodát is, amitől visszatér az esze, már ha egyáltalán volt ilyenje valaha is! Azt akarom, hogy képes legyen nem törődni az ócska nőkkel! Felejtse el nadrágja tartalmát!

– Ilyet nem akarhatsz! – ellenkezik Jassal.

– Viador vagy, nemde? – nyelvel a lány.

– Na és? Minden gyönyörömet a harcban leljem? Nem lelem!

– Törődj a küldetéseddel!

– Nem érdekel! Rajtam már nem fog semmi magasztos! Az a dolgom, hogy éljek! – szögezi le emelt hangon a férfi.

– Ez neked élet? – biggyeszt Nashua.

Virtuo zavarodott arccal figyeli őket. Hol egyik, hol másik fülét fordítja feléjük. Apró drágakövekkel ékesített fülkagylója szemlátomást nyúlik-nagyobbodik, ám a varázsló csak tovább fintorog. Hosszú körmével a hallószervébe váj, majd a fejét rázogatja.

– Mit akartok? – kérdezi. – Egybekelnétek? Áldásomra vágytok?

– Mikor mostál fület? – sikolt a lány. – Gyógyítsd meg Jassalt! Csapd le a szúvas kéjgerendáját a varázspálcáddal, hogy többé ne legyen rá gondja!

– Vízbe öllek! – morran Viador. – Tűnj el innen, látni sem akarlak! Te kis bajcsináló! Te semmire se való! Haszontalan nyelvelő! Takarodj!

Virtuo a másik arcélét fordítja feléjük. Két körmét összecsippentve a tenyérnyivé nyúlt fülkagyló mélyébe meríti.

– Egybekeltek? He? – firtatja reszketeg hangon.

– Keljen egybe vele Deniq, a Halál Ura!

– Veled meg a lánchordta, kóboréletű, beste Démonkirály keljen egybe, és sikongattasson, míg csak élsz! Ki eresztett ki a tyúkudvarból? Ott a helyed, ott kodácsolj! – hörgi Jassal.

Mindeközben tíz körömmel kaparja maga körül a nedves homokot, bár szívesebben kapargatná parázsló ágyékát, vagy a cudar csitri szemét.

– Legyen! – sóhajt Virtuo. – Legyetek egymáséi! Áldásom kísérjen a sírig! Jóban-rosszban, vígságban, dögvészben tartsatok ki egymás mellett! Népesítsétek be sarjaitokkal Ylonia vérrel öntözött, bőtermő földjét! De sajnos, szörnyen zümmög valami a fejemben. Tehát most nem tartok nagy beszédet. Örüljetek, hatódjatok meg magatoktól!

– Hozzám ne add! – bömböl a harcos.

– Nehogy összeköss minket! Vond vissza! – jajdul Nashua. – Inkább holtomig sötét pincében tengődnék, penészen és nyirkon, semmint ilyen férfi mellett!

Lehajol a fikarc varázslóhoz, s a hallójáratába pillant. Szélsebesen hajtűt ránt, s azzal döf Virtuo útvesztős kiképzésű fülkagylójába. A következő pillanatban diadalmasan felmutatja a tűre szúrt fejfúró férget. Sietve átkerül a mágiás másik oldalára. Ott megismétli gyors mozdulatát. A földre pöcköli a kedvrontottnak látszó, halálos rágószervű furkaférgeket. Addig tapos rajtuk a sarkával, mígnem azok dúlt vonaglás közepette szétroppannak.

Az agg varázsló felörvend:

– Hallok! Végre!

– Akkor gyógyíts meg! – követeli a tóban ázlalódó, nyűtt Viador.

– Beteg vagy netán? – érdeklődik kedvesen Virtuo.

– Netán megdöglöm! – Lássuk, mi a baj!?

– Az a baja, hogy nem férfi! – kiabál Nashua. – Nem is hős! Hazugság a hírneve! Becsaptak a regélők! Falánk, italos, ostoba! Bugyogópecér! Talptól fejig édesgyökér! Még hogy édes?! Keserű! Gyűlölöm!

– Hisz csak az imént keltetek egybe! – csodálkozik Virtuo. – Ráérsz még a szájalással! Csönd legyen, különben rózsalugassá varázsollak!

– Még hogy rózsalugas! – hördül Jassal. – Változtasd vissza dögkóróvá! De előbb fossz meg a kíntól, mert tovább már nem bírom!

– Mondd hát, mid fáj!? – érdeklődik jóindulatúan Virtuo.

– A szerelemtagom.

Nashua élesen felkacag.

– Szerelem?! Tudja is ő, mi a szerelem!

– Mert te jobban tudod?! – nyögi a szenvedő. – Te még gyereknek is éretlen vagy!

– Ha te olyan érett, sőt bölcs vagy, akkor mit kerestél Ronchán?

– Még egyszer ki ne ejtsd a nevét!

Virtuo hátat fordít nekik. Az elgyötörten girbegurba ágrendszerű, vénséges fa felé indul, hogy visszatérjen magánya csendes világába.

Jassal négykézláb robog utána a sekély vízben. Elkapja palástja szegélyét. Megtorpanásra kényszeríti a fikarc aggastyánt.

– Rimánkodva kérlek, gyógyíts meg! Virtuo megfordul.

– Tanultál valamit a bajodból?

A kérdezett elgondolkodik.

– Úgy vélem, igazam volt hajdan, amikor lenéztem az ócska, léha kéjeket – feleli. – Csakhogy sorsom nem hálálta meg jámbor felfogásomat. Az egyetlen szeretett nő megcsalt, elhagyott. Megölte hitemet.

A mágiás meglepődik.

– Azért élünk tisztességben, hogy sorsunk hálás legyen érte? Jutalomért? Nevetséges vagy!

– Egyetértek! – csap le Nashua. – Nevetséges! Némely anyák titokban a tiltott Jassal néven szólítják fiaikat, mert ez a név az áhított szabadságot jelenti! Hősiességet, bátorságot, férfias mivoltot jelent!

– Van okod kétkedni férfias mivoltomban?! – morran Viador, kékesfeketére színeződött orcáján kíngrimaszokkal, szemében könnyekkel.

A kölyöklány végignéz rajta.

– Nyomorult! – sziszegi. Megvetően megismétli talpával az iménti, furkaféreg-taposó mozdulatot.

Virtuo kiszabadítja palástja csücskét Jassal markából, és a fa törzsébe siet. Kisvártatva áttetsző falú ametiszt tégellyel tér vissza, s azt Viadornak nyújtja.

– Nesze, kend be magad – szól jóságosan.

Ezután hüvelyk- és mutatóujjával nagyobbra tágítja saját szemrését, előbb az egyiket, majd a másikat, és még a szemlencséit is dörzsölgeti. Időnként pislogva elbámul a távolba. Az eredménnyel elégedetlenül többször is palástja ujjába törli a szemét, vagy felcsippenti valamelyik szakáll-fonatát, s azzal – akárha ecsettel – megtisztogatja szivárványhártyáját.

Míg ő ezzel foglalatoskodik, a szenvedő Jassal hátat fordít az ugribugri nyelvelőnek, és haladéktalanul használatba veszi a gyógykenőcsöt.

S legott összegörnyed térdeltében. Ököllel püföli a földet, és ekként szűköl:

– Vén fikarc! Te már nem csak süket vagy, de nem is látsz! Mit adtál nekem? Sorvasztót? Rothasztót? Kínlasztót? Döglesztőt?

– Nem vált be? – érdeklődik a mágiás. Tűnődve ráncigálja hétfonatú szakállát. Elmélyültségében összesűrűsödnek homlokán a ráncok, s eltüntetik a bőrébe bélyegzett rendjelzést. – Csak nem cseréltem el a kenőcsöket? – sajnálkozik. – Hajjaj, már a látásom sem a régi! Nem is csoda, hiszen már századok óta keverek-kavarok. Ilyesmi előfordul olykor. Várj, másik arkánumot hozok. Ez már biztosan rendbe tesz.

Jassal hasra veti magát a sekély vízben. Épp csak az ágyékát emeli fel kissé a homoktalajról. Szétvetett karokkal, szinte némán gyötrődik.

– Megmondtam előre? – firtatja Nashua.

– Hozzám beszélsz? – nyöszörög a szenvedő.

– Óvtalak Ronchától. Legalább megérte?

– Sosem fogod megtudni, mi a gyönyör! Sose találsz férfit, aki hanyatt döntene! Egész életedben furdalhat a kíváncsiság! Vén korodban, keserű szűzként fogsz meghalni!

– Ne átkozódj, hősszerelmes! Tényleg az okozza minden bajodat, hogy egykor Radga elhagyott? Miatta választottad a Halál Kertjét? Miatta kergeted a kéjt ocsmány módokon?

– Miért nem téged zártak tömlöcbe? Végigtapsolnám a kivégzésedet!

Mielőtt a beszélgetés tettlegességbe hajlana, Virtuo visszatér egy újabb tégellyel.

Jassal feltérdel, mutatóujját a kenőcsbe mártja, majd a nadrágjába süllyeszti. Szaporán fintorog, szeméből könny pereg.

– Segítsek? – kérdezi Nashua.

A férfi bólint.

– Szúrd át magad a kardommal.

– Nem korai ez még? – aggódik a mágiás. – Ti most még burukkoljatok! Az új párok nem veszekszenek. Ráérnek megölni egymást az édes idők múltával.

– Mi nem vagyunk új pár! – ellenkezik a lány. – Sosem lesznek édes időink.

– Dehogynem. Összekötöttem sorsotokat.

– Vond vissza! Tévedésből tetted, mivel éppen süket voltál.

Virtuo vállat von.

– A házassági kötés nem játék. Viselkedjetek bölcsebben.

Jassal elcsippenti magától a nadrág elejét, és annak mélyébe kukkant. Bele is fúj néhányszor. Arcszíne immár kevésbé kékes, feketés. A járomcsontja körüli izmok lazábbnak tetszenek.

– Jobban vagy? – tudakolja az aggastyán. Csizmaorra le-föl kunkorodik. A kérdezett az ajka elé simítja mutatóujját, mert nem meri elkiabálni megkönnyebbülését, s félszegen bólint.

– Helyes – szól elégedetten a varázsló. – Holnapig nem lesz újabb panaszod. Feltéve persze, hogy nem keresed fel ismét a bajforrás fehérnépet.

Jassal válaszképpen a szíven szúrt sárkány hangját hallatja.

– Akkor beszéljünk fontosabb dolgokról – sóhajt Virtuo. – Sorsunk egy időre összefonódik. Be kell jutnunk a királyi palotába. Viadortársaid nagyon régen várnak rád.

– Nem tudom kihozni őket! Úgy hírlik, lábra állni sem képesek.

– Nyugodj meg, maradj higgadt! Ne tiltakozz sorsod ellen, mert újra a Halál Kertjében leled magad!

Jassal nyeglén megrántja vállát.

– Na és? Ott legalább nem voltak érzékeim.

– De egész idő alatt az érzékeid után sóvárogtál!

– Hát most érzékeltem. Elég is volt. Köszönöm, már meghalhatok.

– Mintha olyan könnyű lenne meghalni – legyint Virtuo.

Holott mi sem könnyebb, mint a meghalás. Ám jelenleg erre egyáltalán nincs idejük.

Élve kell a palotába jutniuk. Ez nem lesz egyszerűen kivitelezhető, hiszen felajzott katonák keresik a felséggyalázó Cabar szökevény leányát. Minthogy az utolsó szabad Viador felbukkanásának híre a Fivérek fülébe jutott, Jassal fejére is vérdíjat tűztek ki. Őt elevenen akarják társai közé csukatni a tömlöcbe; hullájáért nem fizetik ki a zacskó aranyat. Nashuáért azonban „akár élő, akár dög” állapotában átadják a beígért két disznót.

Ez persze a lány tudomására jut. Arca ellilul, ajka lebiggyed. Nyomban átkozódásba fog. Mint kifejti, jelentősen többre tartja magát két moslékzabálónál. Ha legalább harmincat kínálnának érte!

Mivel ezenközben a királyi pincébe, kamrába szánt étkeket, italokat pakolják a négy megtermett ló által vont fogatra, a hatalmas zsákok és hordók emelgetésével lekötött gojla legények pironkodva hallgatják kifakadását, majd egyszercsak összenéznek. Rosszalló tekintetük azt mondja, máris tömérdeket kockáztattak azon vállalásukkal, miszerint a pukkancsot, a harcost és a mágust az árgus figyelmű katonasággal-testőrséggel őriztetett palotába juttatják, a Fivérek estéli mulatságához rendelt vadak, borok és más finomságok között.

Miután kisütik, hogy Nashua a király fürdőjébe szánt bivalytejes hordóban észrevétlen maradhat, szalmaszálat dugnak a szüntelenül gyalázkodó lány szájába, s ily módon végre elhallgattatják őt. Vállon és derékon ragadják, magasba emelik, s a sűrű, zsíros tejbe süllyesztik. Amikor már csak a pukkancs légcseréjéről gondoskodó gabonaszál hegye látszik ki a fürdetőfolyadékból, undorhangjaival fikarcnyit sem törődve, rázárják a fedelet. Nashua azon élménytől dühödten gubbaszt a csecsváladékban, hogy Jassal kárörvendő vigyora volt az utolsó kép, amit tejbe alázása előtt látott.

Viador sem élvezheti sokáig a nashuátlanná csendesült világ békességét. Még végignézi, amint az erősen fintorgó Virtuót mélyen beássák a kalácssütéshez szánt lisztőrleménybe, ezután rá kerül a sor. Bár ő foggal-körömmel ragaszkodna az édesgyümölcsből érlelt borral töltött hordók valamelyikéhez, erről le kell tennie, ugyanis az italokat később a bivalytejes lajttól távol rakják le a palotában, márpedig nekik – őszinte sajnálatára – együtt kell maradniuk Nashuával. Így hát kénytelen a gojla legények alig leplezett vihogása közepette a tudós Retar testáztató dézsájába szánt, férfierőt fokozó matériába süllyedni a fogai közé szorított szalmaszállal.

Bár egyáltalán nem akarja tudni, miből tevődik össze a testét körbefolyó ragacsos, opálos massza, mégis értesül annak származásáról, mivel a tartályt cipelő ifjak alaposan meghányják-vetik a kérdést, mely szerint a fogságban tartott hímsárkány lefejt magjában történő, órákig tartó heverés-tespedés meghozhatja-e a kívánt eredményt.

Vagyis: vajon a csodanyák képes lesz-e az ájtatos szavú, piperkőc Retar hervadt pössentőjéből félelmetes, szűztipró bájpóznát varázsolni? Úgy vélik, szerencsés volna, ha így történne, ugyanis a sorozatos férfiúi kudarcoktól bolydult társuralkodó az ágyába hurcolt szüzeket hibáztatja a felsülés miatt, s dühében végez velük. Ezután a palota szennycsatornájába dobatja a tetemeket, melyek végül a várdomb alatt rohanó folyóba ürülnek.

Jassal úgy dönt, nem veszti eszméletét az undortól. Mindazonáltal egyébre sem bír gondolni, csak Lekidre, a két fejét alattomos támadás során elveszített, immár egyfejű sárkányra, akit leláncolva tartanak egy barlangban, mert a Fivérek hisznek abban, hogy vére, könnye s magva csodatévő erejű. Megfogadja, hogy ha túléli a palotalátogatást, nem lesz rest: lóra pattan, kardot ragad, és kiszabadítja kínos rabságából a seregnyi katonával őriztetett lángokádót.

Addig is ücsörög a visszataszító váladékban, szalmaszálon keresztül veszi a levegőt a massza és a hordófedél közötti, alig ujjnyi légrésből. Végigszenvedi a kocsira emelés minden kínját s ürömét. Amint a lovak nekilódulnak a kátyús úton, a vad rázkódás következtében az éltető levegőn kívül másféle matéria is gyakorta a légzőcsőbe – s onnan a szájába – kerül. Ha a férfiasságot meghozó panácea csakugyan hatásos, az esetben lesz baja bőven. Rákényszerülhet, hogy megszegje fájdalmas kínjában tett önmegtartóztatási esküjét! Ezáltal viszont kiteszi magát a visszaesésnek. Kivált, ha mesmeg kifog egy Roncha-féle fehérszemélyt. Ajjaj!

A szekér az imbolygó felvonóhídon át a várkapuhoz gördül. Ezen a ponton az őrök még kevésbé zordonásak. Megszemlélik a kocsit hajtó gojla s az őt kísérő legény ábrázatát, és mert régi, ártalmatlan ismerősnek találják őket, félreállnak az útjukból.

A bakon gubbasztó férfiak mégsem lélegeznek föl. Feszülten hajtanak keresztül a nyüzsgő városon, tudván, a királyi palota bejáratánál majd jóval figyelmesebben vizsgálják át szállítmányukat. Ha pedig meglelik fogatukon a becsempészni kívánt Viadort, a bőszen kerestetett csepűrágó leányt, vagy a Fivérek által ugyancsak rettegett Virtuót, mindnyájuknak vége.

Hiszen számtalanszor hallották a jóslegendát. Immár biztosra veszik, a suttogok nem hazudtak, elkezdődött a várva várt: Jassal, a Viador visszatért. Bár éppenséggel nem hasonlít a hősre, akiről a regék szólnak. Nehéz elképzelni, hogy majd éppen ő fogja halomba kaszabolni a Fivérek katonáit. Az se biztos, hogy él még. Meglehet, rég megfúlt a hordónyi sárkánytejben, sóhajt a kocsit hajtó yloni. Társa kiigazítja: apatej az, hé!

Egyszercsak azon veszik észre magukat, hogy röhögnek. E vígság közepette toppannak a palotakapuban meredező őrök színe elé.

Ezek viszont azt figyelik, kit látnak izgatottnak, szorongónak, s azt a személyt legott átkutatják, az általa szállított zsákokat keresztülszúrják, a tartályok tartalmát áttöltetik.

A silbakok ezúttal úgy vélik, a bakon nevetgélő gojlák nem rejtegetnek aljas szándékot, nem csempésznek orgyilkost, méregkeverőt, fogolyszabadítót vagy más kergültet a királyi hajlékba. Hiába is tennék, az ilyetén hívatlanok úgyis mindig pallos alatt, bitón, négy darabban vagy máglyán végzik.

Mindazonáltal az őrök nem hanyagolják el kötelességüket. Kardheggyel lepattintják néhány hordó fedelét; áttapogatják a kezük ügyére eső zsákokat.

Egyikük felfigyel a kocsit hajtó legény váratlan elkomorulására. Az ostort szorongató fickó a szájába gyűri s zaklatottan rágcsálja bajuszát.

Mielőtt az őr hangot adna hirtelen támadt gyanakvásának, a másik silbak a zárótetőtől éppen megfosztott hordó fölé hajol, ám tüstént vissza is hőköl.

– Bi ez? – hörgi undorral, orrát befogva.

A bajuszrágó gojla felvihog félelmében. Azután elmagyarázza az apatej dolgát.

A gyanakvó silbak olyannyira eltűnődik a csodatévő szeren, hogy rögtön el is feledi iménti kételyét, de még a kötelességét is. Gyorsan körbenéz, s látván, hogy tettének őrtársán és a két szolgasorú ifjún kívül nincs más szemtanúja, lekapott sisakját a masszába meríti. Mutatóujját a szájához illesztve titoktartást parancsol, s nagyvonalúan útjukra bocsátja az alantas rendűeket.

A sápszedő strázsák nem sejtik, de már nem is érdekelné őket, hogy a tovazötykölődő hordóban egy fuldokló – ha nem máris haldokló – kuporog.

Amikor a mind horpadtabb mellkasú, kétségbeesett Viador megérzi a továbbinduló szekér rázkódását, felszínre löki a szalmaszálat, és telehörpöli tüdejét az éltető levegővel. Ez nem megy nesztelenül, ám a hátramaradt őrállókat immár frissen szerzett kincsük foglalkoztatja.

A silbakok megesketik egymást, hogy az eltulajdonításról mindörökké hallgatni fognak, mert ha az egy hírmadár, egy szemer vagy a meglopott Retar fülébe jut, ők kínok kínjai közepette végzik be életüket. Sebtében megvágják tenyerüket s amint vérük kifakad, egymásra szorítják sebüket, így kötik véglegesre fogadalmukat.

Ezután megfelezik a dézsmát, és mert nem tudakolták meg a masszahasználat módját, szorosan lehunyt szemmel, viszolyogva kiszürcsölik sisakjukból a pocsék ízű sárkánytejet.

Előbb a varázsló kecmereg elő a korpás lisztből. Elsöprő tüsszentéssel ünnepli visszanyert mozgásszabadságát. E már-már őserejű robbanás szélvihara a falra röpíti az arcára és hajára tapadt gabonaőrleményt, s szabálytalan formájú, borzas körvonalú domborművet képez abból. A zsákokkal, lajtokkal, szakajtókkal zsúfolt kamra unalmasan szürke faIán létrejött műalkotás látványa elégedettséggel tölti el Virtuót. Lám, ő már nem múlik el nyomtalanul a Világból, és a helyiség sem egyhangú többé.

Lekapdossa a társait rejtő hordók fedelét. Nem győz eléggé undorodni, midőn a sárkánynedvvel borított Viador előkecmereg rejtekéből. A hírneves harcos lapockáig érő, sörénydús, hullámos, kékezüst fényű fekete hajának minden szépsége tovatűnt. A dicséretét zengő hősénekekben oly sokszor magasztalt tincsek a koponyájára tapadnak, opálos színű ragadék csordogál rajtuk. Akárcsak szempilláin, jelentékeny méretű orrán, viszolyogva biggyesztett ajkain, valamint öltözetén, de még a kardján is nyúlós-mászós keszőce éktelenkedik.

A süvölvény hajadon is ázottan mászik elő a tejből, s úgy fest, mint aki mindenestül megőszült. Nincs idő hosszas utálkozásra, a szolgák bármikor rájuk nyithatnak.

Virtuo máris feltárja a palota titkos folyosóira vezető rejtekajtót, és mindhárman átsurrannak a dohos, levegőtlen, keskeny zugösvényre.

Amint a fal visszazáródik mögöttük, Jassal kirobban:

– Fürödni akarok!

– Gondolj arra, hogy viadortársaid sem fürödtek, mióta itt sínylődnek, vagyis időtlen ideje! – próbálkozik Virtuo.

– Gondolok rá, de mielőbb fürödni akarok! – szögezi le a férfi.

– Szörnyen büdös vagy – leheli Nashua.

– Megpofozlak, cinka! Miért mindig velem törődsz?!

A fikarc mágus felsóhajt, unván civakodásukat, majd feltűri palástja ujját, és mutatóujja körmét a durva kőfalhoz csiszolja. E mozdulattól körme hosszúra nyúlik s megvastagodik, hegyén lilás szikra szisszen, abból aranyló lángnyelv lobban fel, s bevilágítja körülöttük a szűk folyosót.

– Rég jártam itt – sóhajt Virtuo, magasba tartva szarulámpását. Elindul a járatban.

Jassal türelmetlenül csoszog mögötte. Sietni, rohanni szeretne, hátha így elhagyhatná a mozdulatait kísérő cuppogást, csámmogást, a testére ragadt nyák csikorgó, recsegő hangját, rémszagát. Csizmatalpa meg-megcsúszik a padlón.

A varázsló elmereng:

– Lássuk csak, mekkora az emlékezetem!? Kell itt lennie valahol egy fürdőnek. Hajdan bővizű forrás fakadt a hegyen, e fölé emelték a szentélyt. A környéklakók itt fohászkodtak isteneikhez, békét, esőt, bő termést, gyermekáldást könyörögve tőlük, s végezetül kortyoltak a szent vízből. Később e helyt épült fel a királyi palota. A forrást fürdővé alakították át, itt végezték a szertartásokat, beavatást, esketést, koronázást. A Szörnyetegek gyűlölték, mellőzték a vizet úgy általában, mert az ártott az egészségüknek, ezt pedig különösen széles ívben kerülték. A Fivérek is rettegnek az ősi forrástól, úgy tudják ugyanis, hogy ha hamis, ármányos, aljas személy érintkezik a mágikus vízzel, tüstént meghal, enyhébb esetben égési sebek keletkeznek testén, bőre kifekélyesedik, elrothad.

– Ez igaz? – torpan meg Jassal. – Akkor hol fürödjek?

– Nem vagy te olyan! – tiltakozik Nashua.

– Dehogynem! Ki nem olyan? Mindnyájunkban van hamisság, ármányosság, aljasság!

– Nem, mert te hős vagy! Tiszta szívű, egyenes lelkű, igaz férfi! – áradozik a lány.

– Jaj, cinka! Ha már eddig gyaláztál, nehogy hirtelen belém szeress!

– Szeressen beléd a kóbor villám! A hullaféreg! A nedvedző bőrüszök! Az agyevő dobbancs! Csak annyit mondtam, hogy nyugodtan megfürödhetsz a Szent Forrásban! Neked nem eshet bajod. Mivel szerintem te nem mindenestül vagy aljas, álnok, gaz, hanem csak ötletszerűen! Különben pedig ne szólíts cinkának!

Jassal nem felel. Virtuót figyeli.

A fikarc mágiás szembefordul a fallal, kisujja körmével ajtót rajzol rá, majd átlép a nyíláson. Bevárja jócskán elhűlt társait, végül eltünteti az átjárót.

– A fürdő – szól játszott szerényen, varázslósan.

A sós párától illatozó, kör alakú helyiség padlóját és falát szilajul ágaskodó-aláomló-újramagasodó hullámok ékítik. A tajtékos habok közt tengeri lények lebegnek-úszkálnak: különféle kígyók, halak, csonthátúak, emberi felsőtestű uszonyosok. A hullámverés ritmikus hangjai a szívdobbanásokat idézik fel.

A Nashua és Viador által bámult mozgás, nyüzsgés, úszkálás valóság, nem képzelgés. Úgy érzik, mintha ők maguk is a tenger mélyében volnának. A terem közepén gyémántos ragyogású vízoszlop magasodik, körötte jókora medence hever.

Jassal az aggastyánra pillant. Annak megengedő bólintása láttán a zöldeskék vízbe lábal, majd belemerül.

Amikor már aggódni kezdenének miatta, víg prüszköléssel bukkan fel a mélyből. Külseje újfent a régi. Hosszú, sötét haja szétterül a vállán, néhány fürt az arcába tapad. Szempilláin tündöklő vízcseppek villódznak, a rút ragadéknak immár nyoma sincs.

Nashua megállapítja, hogy Jassalt nem borítják égési sebek, fekélyek. Ebből bátorságot merítve ő is a medencébe gázol.

Utóbb visszatérnek a titkos folyosóra, s folytatják útjukat. Ruháik nedvesen tapadnak testükre. A lány meg-megborzong, fogai gyakorta összekoccannak.

A vacogás hallatán Virtuo sértett hangon megjegyzi:

– Ettől féltem, mióta megtudtam, hogy egykor majd segítenem kell Hitehagyottnak. Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok! De hát miként is élhetnék ily hosszú ideje, ha nem kerülném a fajtátokat?

– Téged nem tölt el lelkesedéssel, hogy eljött az idő? – leheli a lány. – Te nem repesel a boldogságtól? Nem ugrándozol ujjongva? Nem szeretnél madarat, pillangót, kígyót, békát fogni örömödben? Végre tehetsz valamit Yloniáért! Te is olyan kiábrándult vagy, mint Jassal?

A varázsló ráhagyja:

– A fajtátokból rég kiábrándultam.

A nyomaték kedvéért szembefordul Nashuával, s felemeli körömlámpását, hogy egymás szemébe nézhessenek. Jégkék tekintete fagyosan villan keskeny, csapott metszésű szemrésében.

A mímes leány a fejét ingatja.

– Te oly kedves, oly szeretetrevaló, sőt: jóságos vagy! Hiszen eddig majd' minden bajunkkal hozzád fordultunk, és te nyomban adtál nekünk kenőcsöt, port, gyógy- vagy bájitalt. Téged rajongva szeretünk! Ezért nem kerültél a Fivérek kezére! Sem a szemerek, sem a katonák, de még a kémmadarak sem bírták kideríteni hollétedet.

– Hát persze, mert nincs is hollétem! Mert alig időzöm a valóságos világban! Őszinte leszek: nem szeretlek titeket. Rossz véleménnyel vagyok rólatok. Próbálj e nézetemen változtatni!

– Hogyan? – vacogja Nashua.

Virtuo elfordul. Kisujja körmével kémlelőnyílást hasít a falba.

– Itt száraz ruhát ölthettek – közli.

S ezzel ajtót nyit egy néptelennek tetsző terembe. Az illatszerektől és füstölőtől terhes levegő néhány szippantás után elbódítja őket. A falak mentén elfüggönyözhető, puha matracú, széles ágyak sorakoznak, középütt illatos szirmokkal telehintett, kicsiny vízmedence áll. A madár- és virágmotívumokkal színesre festett-faragott ajtajú szekrényben lenge köntösök, vállasok és szoknyák, mélyen kivágott ruhák, áttetsző fátylak kelletik magukat.

A nyelves csitri halkan sikongat gyönyörűségében, s nyomban válogatni kezd.

Jassal szemöldökfelvonva, már-már rosszindulatúan méregeti a varázslót.

– Ez női szoba, méghozzá a ledérebbje hál itt. Férfihoz illő ruházatnak nyoma sincs – szól.

Virtuo bólint, elmosolyodik:

– Asszonyöltözetben nagyobb biztonságban leszel – feleli. – Bármikor ránk nyithatnak, s eltűnni csak én tudok, egyelőre. Fátyolozd el arcodat. Kardodra boríts köntöst. Igyekezzetek, mert nem cicomázkodni jöttünk!

– Minek nézel engem? – hörren Viador. – Soha nem válnék meg a nadrágomtól!

Nashua kaján vigyorral a férfi mellkasához próbál egy lágyasan lengeteg, tenyérnyi kebelfedőt.

– Nagyon bozontos a hasad? – kérdezi. – Ha igen, nézek neked valami jókorább darabot.

Jassal épp tiltakozni készül, midőn az ajtó durván feltárul. Míg Virtuo egy szempillantás alatt semmivé foszlik, ők a szekrényajtó takarásába rebbennek. Nashua máris tőrt szorongat, a férfi a kardot markolja.

– Hé! Mi lesz már, cemendék!? – ordít egy érdes hang, páncélzat és fegyverek csörgése közepette. – Meddig váratjátok a felséges Retart?

– Rögtön! – hebegi a lány. – Tüstént elkészülünk.

– Most megyek, és ledöntök egy kupa bort! Mire visszajövök, csinosítsátok ki magatokat, különben anyaszült csurdén rugdoslak benneteket a felséges úr színe elé! – bömböli a goromba fickó, öklével az ajtótokot püfölve.

– Igyekszünk, jó uram! – ígéri Nashua kedves hangon, gyűlölködő arccal. A szekrény takarásában felemeli a kezében szorongatott tőrt, és nyakra sújtó mozdulatot tesz vele.

A szolga csörömpölve távozik, ők kapkodva öltöznek.

– Megölöd Retart? – kérdezi súgva a lány az ingerlően suhogó ruhába, csillogó köntösbe burkolódzott, számtalan fátyol mögé rejtett arcú férfit.

– Nem öli meg – felel Virtuo, előlépve a színes falikárpitból. – Még nem.

– Miért kéne várni vele? – rökönyödik meg Jassal.

– Mert te nem orgyilkos vagy.

– Nem is orvul akarok végezni vele. Kardot adnék a kezébe. Megmérkőznénk, és ő akár le is győzhetne.

– Legyőzni? Téged? – kacag a varázsló. – Retar nem harcos, te is jól tudod. Ő a szavakat használja fegyverül. Mézszirupos, álságos szónoklataival, tetszetős szófüzéreivel cserkészi be a lelkeket.

– Az enyémet ugyan nem! – tiltakozik a süldő lány. – Mindhárom fivér hazug és aljas, és ezt az egész nép tudja! Még az ülepnyaló szemerek is! Csak őket nem zavarja, mert éppenséggel pont ezt szeretik!

Jassal felsóhajt.

– Oly nagyon fiatal vagy, gyerkőce! Nem csak a szemerek romlottak. Mindnyájan azok vagyunk. Egymástól elkülönült jó és rossz nem létezik. Mindenféleség van. Hajdan még én is hittem abban, hogy a Fivérek majd igaz uralkodók lesznek, pedig addigra rég megfigyelhettem volna, hogy a hatalom veszedelmesen árt a jellemnek. Engem ez az egész nem érdekel többé. Rühellem őket, mert kelepcébe csalták, betömlöcözték viadortársaimat. Amikor összeálltunk, hogy felvegyük a harcot a Szörnyetegek ellen, fogadalmat tettünk egymásnak. Ez utóbb csúfosan megszegetett. Ráadásul Sirgeb elhódította tőlem Radgát, pedig hűségeskünk arról is szólt, hogy nem teszünk ilyet a másikkal.

– Úgy utálom Radgát! – csattan a lány. – Még Ronchát sem utálom ennyire! Kárt tett a fejedben! Felejtsd el!

– Hallgass ide, kotlóalja! Sejtelmed sem lehet a szerelemről, épp ezért ne szólj bele az érettebbek dolgába!

– Kotlóalja?! Eladósorú vagyok! Kérőm is volt már!

– Remélem, nem szalasztottad el, mert nem lesz több, fityfiritty!

– Szerzek egy kardot, és kihívlak! Azután a falra tűzöm a fejedet! Palástot szabok az irhádból!

– Még szerencse, hogy mezítláb vagyok, mert most ijedtemben lecsináltam a sarkamat! És nagyon utálok csizmát pucolni!

– Ha nem hagyjátok abba, inkább visszasüketülök! – mordul a mágiás. Elfújja a körmén pisláló lángot. Felkap a padlóról egy szivárványszínű fátylat, majd annak egyik csücskét a jobb, a másikat a bal fülébe tuszkolja. Hallójáratait ilyképpen eltömeszelvén, egyszersmind sajátosan feldíszítkezve, a kívánatosnál jóval hangosabban kérdezi:

– Vajon hol lehetnek a nőszemélyek, akikért tüstént visszajön a szolga?

Viador a fejéhez kap. Térdre vetődik, bepillant a nyoszolyák alá. Nem talál senkit. Felegyenesedik, töprengő arccal végigpillant a termen, mígnem észreveszi, hogy több fekvőhely is baldachin és takaró nélkül maradt.

A keskeny, csúcsíves ablakhoz siet. A párkányra hasalva kihajol. A külső peremet szegélyező vasrácson irdatlan csomókat észlel. A leszaggatott ágyfüggönyökből rögtönzött köteleken két elszánt hajadon csimpaszkodik lefelé, bogtól bogig.

Jassal fejcsóválva gondol ezt-azt a női észjárásról, ugyanis a kötélvég meg sem közelíti a földet, ráadásul alant nincs is föld, a várárok komoran szennyes vize hömpölyög a mélyben. Mielőtt még bármit is tehetne a fejvesztetten menekülő szüzek érdekében, a visszatérő fegyverszolga berúgja az ajtót, és beüvölt:

– Gyerünk már! Mozgás, cemendék! Ne akarjátok, hogy bemenjek értetek, mert akkor...! – E ponton felvihog, módfelett mulatságosnak ítélvén, amit elhallgatott. S mivel gondolata szerinte felettébb tréfás, azt nem is hallgatja el, csupán suttogásra vált: – Majd én beavatlak benneteket a szerelmeskedés titkaiba! Mesteretek leszek! A tíz ujjatokat megnyaljátok utánam, de még az enyémeket is! Szegény, felséges Retar úgysem boldogul veletek! Még soha, senkivel sem boldogult. A helyében nem bennetek keresném a hibát, hanem a lőcsömben, hihihi!

– Ha nem hallgatsz el, beárullak a királyi fenségnek! – förmed rá Nashua. – Nem szakad le a képed? Különben indulhatunk! Megengedem, hogy vigyed a fátylamat! De finoman nyúlj hozzá! Ne rángasd! Le ne tépd fejemről! Tudd meg, Retar menten belém fog szeretni! Nőül vesz, gyerekeink születnek. Egy egész seregnyi!

Jassal ugyan finoman bokán rúgja a színjátékos leányt, ám az képtelen megfékezni a nyelvét.

– Mivel Ermo nem nősül, és Kinson sem talál olyan kitűnő párt, amilyen én leszek uramnak, nemsokára én fogok parancsolni Yloniában, mint királynő! És akkor megkorbácsoltatlak, szájaló! Levágatom a tíz ujjadat, és a szádba rakatom, hogy legyen mit nyalogatnod!

Jassal újra rúg, immár nem finoman. A sokat sejtetően lenge ruhába, földig omló fátyolba öltözött lány a fennhéjázó modorától szerfelett hökkent szolga elé lódul a folyosóra.

Viador még egyszer megigazítja mindent takaró, szűzies ruházatát. Úgy véli az arcát rejtő, sok réteg kendőzet pompásan leplez. Végtére, ha ő emerről úgyszólván jottányit sem lát keresztül rajta, akkor az ellenirányból őt sem láthatják, nemde!? Okosságára büszkén indul a színpadias riszálással tipegő, s a kétszeri bokán rúgástól is mindössze enyhén sántikáló Nashua nyomába.

A csörömpölő mell- és térdvértet viselő, hetykén felpödört bajszú fegyveres lassan magához tér a cserfelő hajadon által rámért lelki megrázkódtatásból. Úgy dönt, megpróbálkozik a másik szoknyással. Az sudárabb, alakosabb társnőjénél, s ami legfőbb erénye: hallgat, jólesően.

A huncut kedvű palotaszolga Jassalhoz dörgölődik, végigsimít annak hátsóján, majd alaposan bele is markol, azután mohó ujjakkal a rokolya alá hatol, kezdetnek térdmagasságban.

Haladna följebb is, már épp megmarkolná a rejtegetett kardot, midőn váratlanul a levegőbe emelkedik. Végtagjaival szertelenül kalimpálva átrepül a lépcsőkorlát fölött, s zuhan egy emeletnyit. Ezután nem folytatja hanyatlását, mivel inkább gurulni kezd. Csimbókos hajfonatokkal ékes feje, puha gerince, törékeny térde a kőfokokhoz kocódik. Mire a lépcsősor aljára ér, hercig bajusza lekonyul, tudata hosszabb időre pihenni tér.

Nashua a háta mögött lépdelő, verekedős férfira mered, bár mit sem lát belőle az arcát borító tömérdek, sűrű fátyoltól.

– Teljesen meghibbantál? – sziszegi. – Miért dobtad le? Most hogyan találunk el Retarhoz? Támaszd fel a pimaszt!

– Elfelejted, hogy megfordultam itt néhányszor – legyint Viador, kényes mozdulattal felcsippentve arcburkolóját, hogy lásson valamicskét. – Ismerem a járást. De miért mennénk Retarhoz, amikor a pincebörtön miatt jöttünk?

– Mert muszáj leköpnöm a mocskos nőgyalázót! – suttogja a lány teli torokból.

Jassal nem felelhet, ugyanis két fegyveres közeledik szemből. Az őket méregető, zord testőrök láttán Nashua a korlát felé fordul, és éktelen jajgátasba kezd.

– Jaj nekem! – sopánkodik. – Ugyebár, az a deli-szép férfiú nem végzet magával!? Jaj, jaj, ugye nem?! Jaj, de nagy kár lenne érte! Olyan kedves, aranyos lénye volt! De hát miért ugrott a mélybe? Mi bántotta szegényt? Szerelmi bú érte? Imádott édesanyja vagy nővére halt meg csipkekórban?

Jassal rúg, Nashua elhallgat. A bokától homlokig felfegyverzett testőrök az alázuhant szolgára tekintenek, majd gyanakodva végigmérik a két női személyt. A mímes csitri fátyolát hátralebbentve igazít a homlokába gyűrűző, kacér tincsek egyikén, tenyérrel feljebb paskolja zsenge kebleit a ruhakivágásban, s tovább szörnyülködik:

– Annyira sajnálom szegényt! Egészen megszerettem, pedig még csak rövid ideje ismertem! Erre fellép a korlátra, imbolyogva egyensúlyoz, majd széttárt karokkal levetődik, akár egy madárka...! Miért tette? Miért?!

Viador megest rúg, ám ez már felbőszíti a szerepébe hevült vakarcsot.

A leány viszonozza gesztusát. Mivel ő nem figyelmeztetésnek szánja, hanem annak, ami, a teljes erőből sípcsonton rúgott Jassal megroskad kínjában. Görbültében leple fellebben, arca egy vonalba kerül a pukkancséval. Sóhajtásnyi ideig töpreng, lefejelje-e a vérbő szüzet, midőn tekintete megakad a süvölvény melle fölé festett, káprázatszép madárábrázolaton. Azután a nagyon telt és roppant piros ajkakon.

Nem fejel.

A testőrök nem törődnek a civakodó némberekkel. A lépcsősor aljában heverő társuk felé lódulnak. Futva távolodó lépteik döngését kihasználva, Jassal elősziszeg fátylai mögül:

– Fogd vissza magad, csimasz, ha nem vágyol Fano kínkamrájába!

– Nem kamra az! – súg vissza jólértesülten a bimbó. – Még csak nem is terem, hanem inkább hodály!

– Fogd már be! – könyörög Viador, mert persze nem a gyötretőszoba méretein kíván vitázni. – Ha nem némulsz el, kivágom a nyelvedet! Azután agyonütöm! Feldarabolom! Patvarmélyen elásom, végül jókora sziklát gördítek rá! Most pedig igyekezzünk! Kövess!

Rohantában megfeledkezik arról, hogy ő egy érintetlen, gyönge hajadon. Férfias keménységgel csörtet végig a folyosón, csillogó köntöse, virágmotívumokkal teleszőtt, légies orcaburkolói lobognak s fodrozódnak körötte.

Nashua bicegve lohol a sarkában.

– Kikérem magamnak, hogy csimasznak, cinkának, kotlóaljának gúnyolj! Mindörökre jegyezd meg a nevemet! – lihegi.

Viador visszapördül siettében, és csendre inti a szövegmalom leányt. Ám az zavartalanul folytatja:

– Akár hiszed, akár nem, én még nagyon sokra viszem! Nemrég találkoztam egy öreg tündérrel, aki igazából csak félig volt tündér, lénye másik felét tekintve banya volt. Hát a bűbájoskodó szipirtyó kiolvasta a tenyeremből, hogy ragyogó életem lesz! Álmaimat majdnem mind egy szálig valóra váltom!

Ezzel elhallgat, bár nem azért, mintha kifogyott volna mondandójából. A folyosó falát pompásító, mitikus jelenetekkel színesre festett kárpit egyik részlete bűvöli el.

– Nézd csak! Ez Lekid, a sárkány! Itt még három feje van! Hú, hogy harcolt a Szörnyetegek ellen! A regélők szerint vadságban különb volt nálatok, Viadoroknál is. A győzelem után nem hurcolkodott az udvarba hízelgőnek, mert az ellentétes lett volna birodalomszerte híresen házsártos és morózus természetével, hanem inkább a magányt választotta egy messzi birtokon. Tovább is van, mondjam még?

– Tagadd meg magad! – vicsorít Jassal. – Ne mondjad!

Bár hallani sem akar róla, mégis a mogorva tűzböffentőre gondol. Úgy hírlik, a hatalomtól megzavarodott Fivérek fogadták fel a kalandorokat, akik aztán bódító párlattal itatták meg a magának való, zsémbes szörnyet. Amint a sárkány kellőleg elzsibbadt, nyiszatolni kezdték a fejeit. Már éppen a harmadikat farigcsálták volna lefelé a vaskos pikkelyeken minduntalan kicsorbuló, nyiszogva szikrázó pengékkel, midőn Lekid magához tért fájdalmában, s nekibőszült. Lehelete méregzöld tüzén perzselte el az orv fegyvereseket. Hanem fejszámának csökkentével tűzfúvó képessége is alábbhagyott. Így arra már nem tellett erejéből, hogy a testét lebéklyózó köteleket is elégetve, megszabaduljon a fogságból.

Mire Jassal végigemlékezi a múltat, a nyelves csitri is elmondja ugyanezt, élőszóban. Majd ekként ölti tovább a mesefonalat:

– Ám ezzel még nincs vége az undok, borús, morc Lekidnek! Ugyanis egy jóslegenda szerint egy varázsos napon, ha a csillagállások is kedvezően alakulnak valahára, Hitehagyott Jassal, a Legyőzhetetlen, Hős, Hírneves Viador megmenti őt!

– Kicsoda?! – morran a nevezett, feledvén, hogy csak nemrég határozta el az említésbe hozott nemes cselekedetet. Épp, midőn a nyomorú sárkány hímmasszájában ücsörgött. – Én?! Lekidet? Megmentem? Kitől hallottad ezt a képtelenséget? Lekidet nem lehet elviselni! Ha nem is rosszabb nálad a nyavalyás pikkelyes, sőt, talán egy árnyalattal még kibírhatóbb is, társasága akkor is gyötrelem! Annakidején nem is harcoltunk együtt. Külön-külön küzdöttünk a Szörnyetegek ellen, mert ki nem állhattuk egymást. Az a szüntelen pöfögés! Valamelyik feje mindig füstölt, gőzölgött. Soha nem volt elégedett, vele folyton kibabrált az élet. Végül aztán tényleg. Maradjon úgy, béklyóban!

– Nem marad – válaszol a lány derűsen. – Úgy rendeltetett, hogy nem marad.

– Ostoba locsogást hallottál, nem „rendeltetést”!

A törpe férfi és szálas nő szerelméből fogant, középmagas süldőleány visszafordul. Alulról pillant Jassalra, furfangosan kihasználván öltözete lengeségét, s mindazt, amit viselete sugall.

A harcos figyel is rá, hunyorgón, erősen.

– Még azt is locsogták – közli a fruska –, hogy végezetül Jassal elveszti a Hitehagyott nevezetet, és újra megtalálja szerelmét.

Viador két kézzel ragadja galléron Nashuát, heves felindulásában attól sem zavartatva, hogy annak nincs is gallérja.

– Radga föltámad? Ezt fecsegték? – firtatja vallató hangszínnel.

– Hát nem így név szerint állították, miszerint pont éppen Radga... – hebegi a szorongatott. – Hanem csak azt jövendölték, hogy újra megtalálod a szerelmedet.

– Ez azt jelenti, hogy Radga feltámad! Mivelhogy ő a szerelmem! – erősködik a férfi.

– Utálom őt! – köp a csitri. – Annyira utálom! Most megfojtasz miatta?

Viador elengedi Nashua nyak- és tarkóbőrét. Egy pillanatra felhajtja tömérdek fátyolát, mélyet lélegzik, majd visszabocsátja leplét, és előrependeríti a lányt.

– Nyomás, megyünk tovább! A jóslat azt jelenti, mivel mást nem jelenthet, hogy Radga feltámad, vagy azóta régen újraszületett! Egymásra bukkanunk! Ha ez csakugyan így történik, ennek fejében bárhová elmegyek, bármit megteszek! Hol van Virtuo? Miért nem beszélt erről?

Hirtelen a mind kevésbé táncos járású, viszont feltűnően sántikáló szűz után nyúl, és a vállánál fogva visszarántja őt egy éppen elhagyott ajtó elé.

– Itt vagyunk, ez Retar szobája – súgja mély hangján. – Ha szükséges lesz szólani, akkor te beszélj.

– Minek megyünk be hozzá? – nyögi Nashua megrettenten. – Mindkettőnket megölet!

– Engem ugyan nem! Mostantól kényesen kerülöm a halált. Ugyanis életbevágó találkára készülök! Magad mondtad az előbb: találkozom Radgával.

A lány páros lábbal toppant hirtelen sárkánymérgében:

– Megállj, te...! Eszehagyott Jassal!

E pillanatban feltárulnak az állatfigura faragásokkal ékített ajtó csúcsos szárnyai, s valóságos szolgasereg hömpölyög elő mögüle. Alacsony sorú, kérges kezű, bőrkötényes gojlák, a legszennyesebb munkákban járatos, egykedvű férfiak igyekeznek az élen. Szigorú fejfedős, pilleszürke ruhás, elfakult szolganők követik őket. Végül csillogó vértezetbe burkolt, sisakos, kardos testőrök tódulnak a folyosóra.

A hat gojla két formátlan, vérrel s más nedvekkel átitatódott, súlyosnak rémlő zsákot cipel. A molyszerű nők uruk szennyesét, s az asztaláról leszedett tálakat, kelyheket menekítik kifelé. A marcona testőrök Nashua és Jassal köré csoportosulnak.

– Hová, hová tubicáim? – kérdezi egyikük.

Nashua felcsillantja legcsábosabb mosolyát, újfent magasra paskolja kebleit, és ringatózni kezd álló helyzetében.

– A fenséges, tudós, bölcs Retarhoz jöttünk, hogy jobb kedvre derítsük őt. Ami engem illet, először is, sugárzóan szép vagyok, akárcsak a Nap! Továbbá gyönyörűen énekelek, táncolok, és simogatásom gyógyír a kimerült testnek! Sudár társnőm néma, s ezt a legtöbb férfiú módfelett nagyra értékeli. Csodás küllemétől olvadnak a szívek! Mi ketten hamar felderítjük az yloniak felemelésén, boldogításán fáradozó, kiváló Retart! Volt egy aranyosan helyes, nagy bajuszú kísérőnk is, de ő útközben látomást kapott, mely arra sarkallta szegényt, hogy átvesse magát a lépcsőkorláton. Nem lett túl komoly baja, de azért nem tudott tovább vezetni bennünket. Beléphetünk a királyi felséghez?

Nashua mosolyogva, kacéran adja elő sziréndalát, ám a szeme sarkából a bizonyosan szűztetemekkel tömött zsákokat cipelő, hajlott hátú gojlák után sandít.

A testőrök hümmögnek, egymásra néznek. Az iménti tubicázó így szól:

– Próbáljátok felvidítani urunkat. Meglehet, ti lesztek az elsők, akiknek ez sikerülni fog. A nagy tudású Retar épp a legújabb gyógymóddal kísérletezik. Kansárkány tejében áztatja ernyedt tagjait. Táncoljátok körbe fürdőteknőjét! Mulattassátok őt! Vetkőzzetek, daloljatok. Hátha túlélitek!

A fegyveres feltartóztathatatlanul elröhinti magát. Három társa sem érez másként, ám ők fürgén a szájukra borzolják lófarokszerűen dús bajszukat, s ekként némiképp elleplezik vigyorgásukat.

Nashua végigméri a négy testőrt. Leereszkedően biccent, és – nyomában Jassallal – belép az ajtón.

Odabenn a falhoz tántorodik, s fejét hátravetve, hápogásra fajzó hangok kíséretében cserélgeti mellkasában a levegőt. Végtére jócskán félt, míg a fegyveresekkel évődött.

Viador körülnéz a teremben.

A legokosabb fivér művelt, mesteri, tudor és királyi mivoltát magasztaló portrékkal zsúfolt falakat bíborszínű, mesétlen kárpit borítja, az epezöld padlót csillagábrázolatok szépítik. Félig tárt ajtajú, tömött ruhásszekrények tornyosulnak körös-körül. A középpontban terebélyes, puhaságot sugalló ágy terpeszkedik. A fürdőbe nyíló keskeny ajtó mellett magas támlájú, trónusszerű karosszék és sárkánykörmös lábakon álló íróasztal büszkélkedik. A tekintélyt parancsoló bútordarab lapján fóliánsok kallódnak rendetlen halmokban. Az ajtó másik oldalán férfiváll szélességű, embermagas polcállvány hivalkodik. Ezen különféle lények koponyái, csillag- és parányvizsgáló eszközök, drágakőből készült tégelyek, üvegedények, méretes csipeszek, fogók és kések sorakoznak.

Retar, a felséges, a fürdőben kornyikál. Nem sok hangot vesz igénybe a gazdag választékból, legfeljebb egyet. Színtelen dúdolgatása arról szól, hogy ő egy férfi. Hatalmas, félelmes. Nők hevernek lábainál, és ő egytől egyig boldoggá teszi őket. Vagy legalább önnönmagát, végre-valahára.

Ezt eldanolja néhányszor, közben a férfiasító tejet paskolgatja teste körül, s az sűrű, ragacsos halmazállapotánál fogva nem vidáman csobog, hanem recsegve csörög-zörög.

Jassal leválasztja a falról a továbbra is pihegő leányt. Saját fátyolát egy szempillantásra fölemelve csúfondárosan, egyszersmind bátorítóan rákacsint. Retar fellelhetőségi helye felé lódítja, majd lassú léptekkel követi Nashuát.

Menetközben a bimbó összeszedi magát. Felveti fejét, kidülleszti mellét, s máris öntudatosan ront a tudor színe elé.

– Szép napod legyen, királyi felség! Jöttünk, hogy felvidítsunk! Ám úgy látom, nincs ránk szükséged, hiszen úgy dalolsz, mint a trillamadár, vagy még gyönyörködtetőbben! Énekmestered boldog és büszke lehet, amiért segíthetett neked, hogy ez az értékes kincs kiteljesedjék a torkodban!

Jassal rúg, bokamagasan. Hiába, a mímes leány zavartalanul tovább hízeleg.

– Ó, bölcs és igaz lelkű Retar! Sokat hallottam rólad, de megvallom, még nem láttalak! Most azonban, midőn szemtől szemben állhatok veled, kezem-lábam remeg, szívem folyton félredobban, oly vonzó férfi vagy! Társnőm egyetért velem. Felséges uram, engedd meg, hogy helyette is én beszéljek, ő ugyanis néma, szerető szülei nagy örömére, ezt különben magam sem bánom!

E szavaknál odébb lép, miáltal kikerül Viador lábának hatósugarából. Letelepszik a fürdetőteknő szélére. Gyengéd mozdulattal végigsimít Retar dúsan barázdált homlokán.

A felséges fivér kábán mered rá. Ő rettegő, könyörgő, sírdogáló szüzekhez szokott. Ahhoz, hogy kisírt szemmel csúszkáljanak lábainál, bokáját ölelgessék, irgalmáért esdekeljenek. Ez mindig simogatóan hatott lelkére, habár ahhoz kevés volt, hogy lankadt kéjtagját életre keltse. Talán majd most. Ha Kinson szemer származású varázslóinasa nem tévedett, akkor ő tüstént diadalmasan fog kiemelkedni a kétharmad részben lefejeztetett Lekid hímnedvéből, és visszanyert képességét legott próbára is teszi e takaros szüzekkel.

Retar homokszőke, halovány arcú, gyűrött bőrű férfi. Gyűröttségét a töméntelen gondolkodás, a fejébe gyűjtött tömérdek ismeret eredményezi. Szemöldöke a hajával azonos színű, írisze fakókék, orra nagy és lapos, szája széles. Rejtőszínekben és jellegtelen vonásokban tobzódó külsejével hajdan teljesen a környezetébe olvadt, észre sem vették jelenlétét. Ez megváltozott, mióta fivére uralkodótársa lett, mivel ez valahogy láthatóvá tette alakját. Mindenki a kegyét keresi, felvidítására törekszik, kegyelméért esdekel. Helyesen.

Férfiúi gondjainak híre persze kiszivárgott, ám ha a szemerek, szolgák, röphírnökök és más alattvalók rajtacsípnek valakit, amint az ő baján csúfolkodik, pláne, ha az alávaló mindehhez még nevet is, hát az nyomban Fano, a hóhér és kínzómester szakértő kezére kerül.

Jassal fellebbent néhány fátyolréteget a szeme elől, hogy alaposabban szemügyre vehesse az egykori népszabadítót. Nem lát rajta jelentős külső változást, leszámítva persze, hogy a szőke hajzat fakóra vénült, a puhány arcot redők szántják keresztül-kasul, a tunya tekintetből kihunyt az értelem. Mindent összevetve, Retar úgy fest, mintha nem lakna együtt a saját testével. A porhüvely elterül a förtelmes sárkánynedvben, s várja a gyógyulást.

Viador lélekben a tulajdon – néma szűzzé történő átvedlésekor elhagyott – nadrágjába kukucskál. Elvégre, ha a szer valóban hatásos, az eredménynek rajta már mutatkoznia kell, hiszen ő több órán keresztül ázakodott a bűzös matériában.

Hökkenten rémül vissza a vizsgálódásból.

Sejtette, sőt tudta, hogy ebből még óriási nagy baja lesz!

Míg ő levegőt sem kap ijedtében, Nashua gondtalanul negédeskedik a sárkánymasszás dézsában tespedő zsarnokkal, annak énekhangbéli, tudósi, uralkodói tökéletességét magasztalgatva.

Jassal hátat fordít nekik, s a fényes paláston, alsó-felső szoknyákon keresztül megtapogatja ágyékát, ezúttal valóságosan is. Ötször-hatszor újra ellenőrizve is hasonló eredményre jut, mint a képzeletbeli vizsgálódással.

A szer hatására bájtagja átváltozott! S méghozzá...!

Jaj neki!

Mi történik, ha ez, sőt: EZ izgalomba jut?! Vagy ha ekkora felület kivaracskosodik, fájni-parázslani kezd, miként nemrég?

Hol van Virtuo? Adjon ellenvarázst! Íziben!

E pillanatban Retar leinti a lénye becukrosításán fáradozó hajadont, és megszólal:

– Téged egészen értelmes leánynak nézlek. Mi is a neved? Hagyd csak, majd én elnevezlek valaminek! Most hallgasd meg töprengésemet! Ma éjjel hatalmas mulatságot tartunk uralkodótársaimmal, s én beszédet intézek a jelenlévőkhöz. Szeretnék imponálni fivéreimnek, legelsősorban Kinsonnak. Arra akarom rávenni őt, hogy szereztesse meg számomra a Szörnybarlangban őrzött Új Szent Könyvet Ebből bizonyosan kinyerem az örök élet, a szakadatlan uralkodás és a kincstár kiapaszthatatlanságának titkát. Meg amit még csak óhajtok. Ám valahogy úgy kéne ezt intéznem, hogy Kinson ne akarja rátenni kezét a könyvre, hogy az teljesen és csakis az enyém legyen! Ami persze egyelőre vágyálomnak tűnik, hiszen ő a király és a varázsló, vagyis hát annak tartja magát, és biztosan egyedül akarja majd birtokolni a mindentudás eme csodás tárhelyét. Mármost, azt gondoltam ki, hogy az utolsó Viador, Jassal elfogása után ráveszem Kinsont, küldjük el Hitehagyottat a kötetért. S azért őt, mert a többi Viador nem ér semmit, mivel már időtlen régen rothadnak a pincebörtönben. Pusztán csak azért hagyjuk élni őket, mert haláluk nagy bajt zúdítana ránk. Az Új Szent Könyv biztosan tartalmaz fogást ez ellen is!

– Új Szent Könyv? – ismétli Nashua tágra nyílt szemmel. – Most hallok róla először.

Retar legyint.

– Hát persze! Ugyebár gojla vagy?! Neked ugyan mi közöd lehetne hozzá? Senki nem tudja biztosan, mit rejtenek a fóliáns lapjai. Még én, a Kivételezett is csak rövid ideje tudok létezéséről! Még én is csak sejteni-találgatni merem titkos kincseit! Te meg úgysem hordod szét a varázskönyv hírét, mert nemsokára meghalsz. Nos, hogy a lényeggel folytassam...

A süvölvény közbeszúr egy kérdést:

– Miért nem jó már neked a régi Szent Könyv, felséges uram?

– Ej, hát mégsem vagy olyan eszes, mint amilyennek véltelek! Az egy ócskaság! Először is azért, mert nyilvános, tehát ismert. Aztán azért, mert nem is tartalmaz semmilyen okosságot, bölcsességet! Mint például: miként készítsünk lóganajból aranyat, könnyből gyémántot? Hogyan s mint fiatalodjunk vissza? Mi módon szabaduljunk meg kínos szokásainktól, betegségeinktől? Meg hasonlókat. Nem írja, hogyan tartsuk meg a hatalmat a nép zúgolódása dacára; miként védekezzünk hatásosan az ellen, hogy csúfolódjanak, röhögjenek rajtunk, gúnydalt énekeljenek rólunk! Nem vált be ez ellen Fano és a hóhérszolgák mesterségbeli tudása! Nem válnak be utolérhetetlen rafinériával megfogalmazott szónoklataim! Ermo hadainak kérlelhetetlen szigora sem éri el a kívánatos eredményt! Az ostoba nép hőbörög, lázong, engedetlenkedik! Kifosztják, elzavarják, kútba dobálják a királyi harácsszedőket! Hitetlenségükkel megtébolyítják hitragozóinkat! Örökös jajgatásukkal az őrületbe kergetik áldozatos munkát végző panasznokainkat! Már-már nem győzzük vasra veretni, deresre húzatni, kötélre lógatni mindazokat, akik a sirámhallgatókhoz fordulnak csip-csup gondjaikkal, és ráadásul ott tartunk, hogy a nép besúgással vádolja őket! Ami különben igaz, de az együgyű parasztoknak ezt nem volna szabad észrevenniük! Nos! Például e gondok orvoslására kell nekem az Új Szent Könyv.

– Mindezekkel kapcsolatban azt írja a régi fóliáns, hogy a jó király nem ad okot népének a háborgásra, lázongásra, kaszaegyenesítésre, ugyanis nem nyomja el, nem fosztja ki az alattvalókat – mondja Nashua. Retar elboruló, lilára színesedő ábrázatáról leböngészheti, hogy rosszul beszélt. Ezt látván, a ravasz leány jól folytatja: – Ehhez képest mit tanácsolhat az új kötet? Másféle, hathatósabb kínzásnemeket közöl? Ez szörnyen izgalmas, felséges uram! Megengedsz még egy kérdést? Hisz tudod, én egy ostoba, félgojla hajadon vagyok: ha elfogatnád Jassalt, miként vennéd rá, hogy elhozza neked a vágyott kötetet?

Retar elvigyorodik.

– A következővel: a palota alatt lévő csontpincében őriznek egy számára fontos tetemet. Az ottani légáramlásnak és a balzsamozó ügyességének köszönhetően a hulla kitűnő állapotban van, arcvonásai jól kivehetőek, miáltal kétség sem merül fel azt illetően, hogy az Radga döge! Hogy Radga mit jelentett számára, az majd kiderül, amikor felkínálom neki a cserét: miután megszerezte nekem a könyvet, eltemetheti halott szerelmét.

– Várj csak, felséges uram! Neked talán érdekedben áll, hogy Jassal tovább éljen az Új Szent Könyv megszerzése után? Temetni hagyod őt?

– Nocsak! Talán mégsem vagy liba? Nos, Hitehagyott jólléte egyáltalán nem áll érdekemben! Amint elhozta a könyvet, azonmód bezáratom őt a társai közé. Sőt, egyenesen Sirgeb mellé csukatom, hadd kínozzák egymást bősz féltékenységgel! Ha nem tudnád, és miért is tudnád, hiszen a történet nagy része titkos: a bájdús, csalfa, hamis, vagyonéhes, vagyis szinte tökéletes Radga a Szörnyetegek kiirtása után faképnél hagyta Jassalt. A biztosabbnak ígérkező jólét reményében nőül ment a szép holmikat kedvelő Sirgebhez, ám hamarosan tőle is megszökött. Eljött hozzánk az udvarba, és pár maréknyi arany fejében felkínálta nekünk születendő gyermekét! Azt állította, hogy egy varázsló szerint fiút vár, aki majd megfoszt minket a hatalomtól, ha felcseperedik. Ha viszont feláldoznánk az újszülöttet a haragvó isteneknek, nem csupán leendő gyilkosunktól szabadulhatnánk meg, de még az éhínséget okozó szárazság is enyhülne! Így aztán körülvétettük Radgát az olyannyira vágyott pompával, míg el nem jött a szülés ideje. Hanem az a némber alaposan rászedett bennünket! Bizony, a királybecsapás halálos bűn, még a régi Szent Könyv szerint is! Ugyanis a hazug Radga leánygyermeknek adott életet! Hahaha, ártalmatlan leánynak! Ezt követően – néminemű segédlettel – elhunyt a szülőágyon. Bebalzsamozott testét elhelyezték az alanti hullafülkék egyikében. Sajnos, az anyával történő foglalatosság közben a gyermekről elsiklott a figyelem. Az pedig szőrén-szálán eltűnt, és azóta sem került elő. Túlsággal nem is kerestettük. Mit árthatna nekünk? Na persze, ha él egyáltalán!? Hiszen csak egy leány! Úgy vélem, ez a történet érdekelni fogja Jassalt. Cserébe elhozza nekem a könyvet!

– Nemhiába tartanak téged a legbölcsebb fivérnek, felséges uram! – hajbókol Nashua. – Boldogság számomra, hogy szolgálhatlak!

Az orcafüggönyei mögött rejtőző Jassal habozik, melyiküket fojtsa meg előbb.

Még hogy Radga felkínálta gyermekét a Fivéreknek!? Ez csak mese!

Való igaz, a lány kedvelte a pompát, fényűzést, továbbá erény és tisztesség dolgában gyakorta tett magának engedményeket. Sirgebet azért választotta, mert az elfogadta a hőstetteiért felkínált birtokot, annak jószágait s kincseit, ellentétben vele, Jassallal, aki nem akart még letelepedni, potrohot ereszteni. Ő még utazni, kalandozni vágyott. Radga lesújtó ajakbiggyesztésével nem törődve kijelentette: megél a kardjából, ökle erejéből; ő nem harácsol, nem gyűjt javakat. Aztán mire észbe kapott, az imént oly találóan bájdúsként jellemzett kedvese elhagyta őt.

Ám hogy Radga Sirgebet is elhagyta volna?! Állapotosan? Hogy a Fivérek által körüldongottan hordta volna ki terhét? Azt remélvén, az majd fiúnak születik, és áldozati halálával vagyonhoz segíti őt? Ez a mese, ha nem is hihetetlen, de nehezen befogadható. Vajon kié volt az áldozatul kínált gyermek? Akkoriban Jassal – önkínzási gyakorlatként – rengetegszer utánaszámolt, s mindannyiszor úgy találta, hogy a Radga szíve alatt növekvő magzat akár tőle is foganhatott! S ha a gyermek valóban létezik és él, azóta felcseperedett és eladósorba ért.

Retar szavaira eszmél fel. A tudós fivér épp önmagát méltatja, dicsérvén saját eszét, értelmét, csinosarcúságát; folyvást jóra, üdvözítőre törekvő jellemét, majd felhánytorgatja, mily igaztalan vele az élet, hiszen csupa tehetetlen teremtést vet az útjába, akik nem képesek felkelteni az ő vágyát, parlagon hevertetik férfiasságát. De tán most, sóhajt, enyhébben kiemelkedve a sűrű masszából. Végigtekint magán, és csalódottan visszasüpped.

– Segíthetek? – ajánlkozik a hajadon.

Viador immár komolyan kétkedik Nashua állítólagos érintetlenségében! A szüzesség büszke képe lassan messzi ködbe vész, ugyanis mint megerőltetőbb hinni benne.

– Simogass! – parancsolja Retar. – És figyelj, mert közben elmondani Kinsonnak szánt beszédemet! Azt akarom hallani tőled, hogy csavaros, agyafúrt, behálózó szöveget eszeltem ki, hogy fivérem bedől neki, s megteszi, amit várok tőle!

– Ha nem így látom, akkor is ezt mondjam? – kérdezi a lány. – Nem akarod különválasztani a két dolgot? Előbb meghallgatom a beszédet, utána simogatlak. A kettő együtt nem jó. Kioltják egymást.

– Te csak ne okoskodj! Tedd, amit mondtam! – morran a tudós.

– Milyen férfiasan határozott vagy! – leheli elbűvölten Nashua. – Megcsókolhatlak?

A meredt Jassal szeme láttára hajol a kese arc fölé. Duzzadt, édesgyümölcs formájú ajkaival célba veszi Retar széles, színtelen száját.

Viador azon bezzeg nem csodálkozik, hogy a királyi fivér tiltakozás nélkül várakozik csókjára!

Azonban mindkét férfi meglepődik, mikor a lány hirtelen leszegi a homlokát. Immár kos gyanánt, vészsebesen közeleg Retarhoz.

Végül csattanósan lefejeli őt.

A fivér elsüllyed a masszában. Midőn bugyborékolni kezd, Jassal szitkokat dünnyögve kihúzza testét a teknőből, s kiteríti a padlón.

Ekkor meggyőződhetnek arról, hogy bár a bölcs tudós ájult, a sárkányszer éppen hatni kezd.

Hatni kezd, és ezt sokáig abba sem hagyja!

A meztelenség láttán Nashua nem botránkozik meg. Legalább ezerszer látta pucéran bátyját, Tintót. Pucéran igen. De így?

Ezért aztán mégiscsak kikerekedik a szeme. Retar viharos tempóban változó-gyógyuló kéjtagjáról Jassalra mered. Szeme tovább tányérosodik.

– Veled is...? Neked is...? Téged is...? – nyökögi zavarosan.

A kérdezett nem felel. A szoknyája alatt zajló drámai eseménytől alig képes egyenesen állni. Váratlanul elvértelenedett feje mindjobban szédül. Rémületében a hasítéknyi fürdőablakra bámul, s duplán megmerevedik.

Ugyanis az ablak előtt az ágyfüggöny-hágcsón menekülni próbáló hajadonok lengedeznek.

A szüzek valamennyi végtagjukat szorosan a kötél köré fonják. Elővigyázatból hangtalanul, ám annál hisztérikusabban sikoltoznak.

Viador nem könnyen tér magához a testét sújtó történés fölötti megrendülésből. Kóvályogva, hosszas küzdelem árán, egyenként menekíti a nőket a biztos halálból. A kiterített Retar ágyéki átváltozásától elszörnyedt Nashua is segít a lehetetlennek rémlő feladat megoldásában. Elszántságuk jutalmaképpen élve s egy darabban rángatják be a résnyi ablakon a dús húsú hajadonokat.

– És most? – sóhajtják, csaknem egyszerre, körbeállván a döbbenetes férfiassága teljében, lehunyt szemmel heverő királyi tudóst és bölcset.

– Virtuo! – dörren Jassal.

A fikarc varázsló a csillagmintás padlóból emelkedik elő. A tudatától különvált, ám szembetűnően megférfiasodott Retar láttán nyomban rossz kedvre borul. Midőn Jassal kézzel-lábbal-fejjel finoman integetve felhívja figyelmét a saját, hasonlatos gondjára, mely tartását percről percre görnyedtebbé, fejét mind szédülőbbé teszi, az aggastyán felcsattan:

– Neked nem is altested van! Hanem baltested! Mit akarsz már megint? Kenőírt? Ilyesmi ellen még soha, senki sem kért tőlem orvosszert! Eddig még mindenkinek az ellenkező állapot jelentett terhet! Nincs kenőcs!

– Már nem is kell. Immár nőt akarok! – hördül a férfi vérmesen villogó szemmel.

– Most?! – sikolt a varázsló.

A színen tartózkodó fehérszemélyek egyike önfeláldozóan előrébb lép.

Nashua visszalöki a jelentkezőt a háttérbe, s Virtuo elé pattan.

– Azonnal váltsd meg bajától Jassalt! Azután menjünk el végre raboskodó atyámékért! Sőt, induljunk máris! Csak előbb még leköpöm Retart, ahogy beígértem!

Miközben szája minden szegletéből nyálat gyűjt nyelvére, merőn nézi Viadort, s – a férfi benyomása szerint – az egyik hátsó fogából mérget is présel a köpedékbe. A kötélhágcsóról lementett szüzek lelkes „gyúrd keményre!”, valamint „kőgolyót a disznónak!” kiáltásokkal biztatják.

Miután Nashua beteljesíti elhatározását, királynői mozdulattal engedélyezi a bosszúra éhes hajadonoknak, hogy ők is leköphessék a tudós fivért. Jassal is odasercint dühében, majd mindannyian távoznak a szobából a varázsló által nyitott átjárón keresztül.

Virtuo körömlámpásának aranyló fényénél haladnak előre a titkos folyosón. A durva kidolgozású, egyenetlen falak nyirkot izzadnak. Az alacsony mennyezeten különféle férgek, bőrszárnyú szipolyok hemzsegnek, a padlón hüllők cikáznak.

A mentett szüzek halkan sikongatnak. A Viador előtt lépdelő, telt alakú, sötét hajú leányt sűrűn előveszi az ájulhatnék. A merő kebel és csupa hátsó hajadon háromlépésenként hanyatlik a továbbra is görnyedtes, mind zsibbadtabb elméjű férfi karjaiba.

A sárkányhevülettel s -képességgel sújtott Jassal hősiesen küzd a testét eluraló újabb sorscsapás ellen. Mindannyiszor lesegíti magáról, és előretámogatja az aléldozó leányt, ám gyanítja, hogy a gerjedelem végül mégis erősebbnek bizonyul nála. Összeszorított foggal, ökölbe zárt kézzel harcol önmagával, majd hirtelen előrecsörtet, és Virtuo vállába markol.

– Tüstént tégy valamit, különben végem! – követeli.

– Ejnye, most már szörnyen elegem van belőled! Mondtam, hogy nem tudok segíteni! Ilyen baj eddig nem létezett! Nem vagyok rá felkészülve!

– Jaj, kérlek! – nyögi a férfi. – Hát felakadt szemmel hadonássz egy keveset, mormolj mindenféle sületlen hókuszpókuszt! Én meg majd hiszek benned! Ilyen módon hamar összehozzuk a gyógyító varázslatot. Nem bírom tovább!

– És mi lesz, ha nem bírod? – firtatja Nashua. – Meghalsz végre?

– S mi volna, ha inkább te halnál meg? – morran a kérdezett. – Nem élnéd túl, ha elkapnálak, mint egy sárkány!

– Igaz lehet – bólogat az alélósabb hajadon. – Hajdanában a dédanyám húgát nőül vette egy sárkány, és ő sem bírta ki a nászéjt! Pirkadatkor már cipelték is temetni.

– Nem sárkány volt az, hanem démonfajzat! – helyesbít a másik gömbölyded leány. – Ráadásul nem is vette nőül a rokonodat, hanem elrabolta. És nem is nászéj volt, hanem dúvad erőszak! Szerencsére később a Viadorok az utolsó szálig kiirtották a Szörnyetegeket.

– Én viszont úgy tudom, hogy nincs is mind kiirtva! – csattan fel az előbbi eladósorú.

– Nem érdekel! – bömböli Viador. – Gyógyíts meg, varázsló!

– Nem beteg vagy – jelzi Nashua. – Hanem életképtelen.

– Életképtelen? – kacag a sötét hajú, ájulgatós szűz. – Mindig elkapott, valahányszor megijedtem egy-egy féregtől. Mi az, hogy elkapott?! Már-már a nyársára vont! Mondhatom, nem képtelen!

– Te szegény! – sajnálkozik Nashua. – Csak vigyázva omolj a nyársára! Olyasmit kapnál tőle, amit sose felednél! Még nagyanyó korodban is vakarnád!

Jassal felbőszül. Forróságot érez a torkában. Elbömböli magát. Szájából gőz csap ki. Fogain néhány szikra lobban. Nyelvén apró lángnyelv ágaskodik, majd lelohad. Csípős, keserű ízt hagy hátra. S meredt döbbenetet.

Virtuo hümmög. Összehúzott szemmel töpreng, hétfonatú szakállát vakargatja. Végül felsóhajt, Viadorra szegezi tekintetét, és varázsszavakat mormol. Befejezésképpen többször elhúzza teste előtt aranyló lánggal világító körmét, majd félrehajtott fejjel kérdezi:

– Nos?

Jassal belefigyel a szervezetébe. Vállat von, felsóhajt.

– Enyhült valamelyest – morogja.

– Akkor megyünk tovább – biccent a mágiás. Mielőtt indulna, hogy tovább vezesse társait, megjegyzi: – Rövidesen elhaladunk Ermo lakosztálya mellett. Bepillantsunk hozzá?

Bár kérdésére egyhangú, hideglelős nyögdelést kap válaszul, néhány kanyarulattal később mégis megáll. Szembefordul a fallal, kisujja körmével kémlelőnyílásokat rajzol rá, szempáronként egyet-egyet. Odahajolnak.

Ermo a faburkolatos, sötét tónusú szoba középterében felállított íróasztalnál gubbaszt, s meghurkolt kötéldarabot babrál. Kisebb golyócskákat kötöz a vezetőszálra, majd a csúszóhurokkal játszogat, arra kíváncsian, hogy a beiktatott akadályok révén eléggé döcögős lett-e a siklópálya.

Egyszercsak fejcsóválva megkongatja az előtte gömbölyödő rézkancsó oldalát. A hívó hang hallatán két szolga is a szobába rohan, rendelkezésére állani.

Az egyiket nyomban térdre parancsolja karosszéke mellett, hogy ne kelljen hajolgatnia. Átveti a hurkot a reszkető gojla fején, és fölfelé rántja a kötelet. A siklóhurok akadozik. Megszalad, majd ismét megszorul.

Az akasztott szolga csuklik, hörög. Elfehérülő ujjakkal az asztal szélébe kapaszkodik, később annak lapját kaparja.

Ermo hirtelen hátradől, elengedi a kötélvéget.

A fuldokló hanyatt vágódik a szőnyegen. Rettentő hörgéssel felhemperedik, azután térdre kecmereg. Lefejti nyakáról a hurkot. Torkot köszörül, köhécsel. Amikor hangja visszatér, alázatosan megkérdi:

– Elégedett felséged?

– Nem, még nem teljesen. Ugyebár, magad is érezted, hogy még mindig túl kíméletes a fojtás?

– Igen, felséges uram, még többet is szenvedhettem volna – bólint a szálkasovány férfi.

Ermo felsóhajt, az asztal közepére hajítja a kötéldarabot.

– Fano roppant leleményes hóhér, nem ismerek nála jobbat – mereng fennhangon. – De nem eléggé agyafúrt! Muszáj helyette törnöm a fejem! Hiszen a fejvevő pallos kicsorbítása is az én ötletem volt. A lassan égető máglyát is nekem kellett kigondolnom, a vontatottan fojtó hurokról nem is beszélve. Bár ez utóbbit még tökéletesítenem kell. Jól van, mára elég ennyi! A sok töprengés árthat az egészségemnek! Végtére hadúr vagyok, nem tudós! Hozd a kardomat, gyakorolni akarok!

– Egyedül? – kérdezi a másik szolga, mivel társa nehezen lélegzik.

– Nem, küldess fel egy honárulót! – parancsolja Ermo.

A gojlák hajladozva kihátrálnak az ajtón. A hadvezér hátradől a trónusszerű karosszékben, két lábát az asztalra löki, s keresztbe veti egymáson. Felkap egy művészien megformált dísztőrt, annak hegyét a mutatóujjához illeszti. Aztán az arca elé tartja a tündöklő pengét, s az abban látható tükörképére mered.

– Ermo király – bókol arcmásának. – Ha netán szegény fivéreimet baj érné valahogy, én lennék az egyetlen uralkodó. Ermo király. Jól hangzik. Sokkal jobban, mint a Kinson király. Vagy mint a Retar király. Na persze, legott sokan mernék azt hinni, hogy meggyöngült a birodalom, mert csupán egyetlen fivér kormányoz. Így hát fokozottan szükség lenne a hadseregemre. Fanóra és segédeire. Meg természetesen a panasznokok, harácsszedők, hírmadarak, szemerek, hitragozók, csepűszolgák odaadására. Ki tudja? Meglehet, hamarosan bekövetkezik a kettős gyászeset. Nem érhet készületlenül. Mindent kitervelek, nehogy kifogjon rajtam az esemény. Minden lázongást vérbe fojtok. Minden háborgót felköttetek. Vér, könny és füst! Nincs kacaj! Ez a jelszavam! Előre a birodalom üdvéért! Éljen Ylonia! Aki ellenszegül akaratomnak, nem yloni többé! Mehet a vérpadra!

Nashua halk öklendéssel utálkozik a kukucskanyílásnál.

Jassal hallgat. Meghatalmasodott, sárkánytűzzel lüktető altestét a hideg falhoz simítva hűsöl, s azon idők járnak a fejében, amikor Ermo még a trónszék közelében sem járt. Midőn a kockafejű, eszelősen lázas tekintetű, gondozott bajszú ifjú naphosszat a nép üdvéről, a szabadságról és az igazságról szavalt, s még nem csürhézte az yloniakat. Arra is ügyelt, kire emel kardot a harctéren. Szívesen küzdött az ellenfél vakarcsabbjával, és simán legyőzte a fegyverteleneket. Utóbbi szokását megtartotta. Eszerint mégsem fordult ki teljesen önmagából.

A két szolga visszatér. Kitárják az ajtót, s szoborrá dermednek annak két oldalán.

Hegyomlasztó felsőtestű kínzósegéd vezeti a szobába a kardozó kedvű hadúr által rendelt honárulót. A kis termetű, kórosan megfogyott, idősödő gojla botorka léptekkel bukdácsol előre.

– A büdös mindenségit! A szőnyeget! – rivall Ermo. Körültekintően ápolt, nemrég nyesett bajuszának őszes szálai szanaszét meredeznek a dühtől. Miért kell folyton szóvá tennie, hogy utálja bemocskolni a szőnyeget?!

A szolgák máris pattannak. A buzgóságtól nyögdécselve villámgyorsan felcsavarják a Fivérek legnagyobb hőstetteit ábrázoló, kézzel csomózott padlódíszt, és a terem túlsó végébe gurítják.

Ezzel végezvén kisurrannak az ajtón, hogy szóljanak a teherhordó gojláknak: álljanak készenlétben, mert nemsokára vihetik a tetemet.

A hústorony hóhérsegéd átadja urának a drágaköves markolatú, súlyos, félelmes kardot.

A birodalom szégyenének titulált honáruló sem marad védtelen: ő kerek pajzsot kap. Ez alig nagyobb egy szarugombnál.

Kezdődhet a harc.

Ermo szertartásosan megcsókolja fegyvere markolatát. A levegőbe suhint a pengével, majd így szól a szélfújta nádként reszkető halálraítélthez:

– Szerencsés vagy! Érezd magad kiválasztottnak, amiért nem a tömlöcben rohadsz el, és nem is Fano gyilkos kezében végzed! Aljas honáruló létedre kitüntetésben részesülsz: megküzdhetsz velem!

– Kegyelmezz, felséges uram! Nem vagyok én áruló! Családommal együtt imádunk téged! Mindennap fohászt mondunk érted és fivéreidért! Irigységből juttattak ide! Szomszédom, a...

– Kivágjam a nyelvedet?! – bömböli Ermo. – Akkor szólj, ha kérdezlek! Most pedig harcolj! Ha legyőzöl, szabadon távozhatsz!

– Adj kardot nekem is, uram! – mondatja félsze a férfival.

A kínzósegéd előpattan. Könyékkel üti meg a foglyot.

Az törött arccsonttal nagyot zuhan. Estében elhullatja a pajzsot.

– Vedd fel! – förmed rá Ermo. – Nem küzdök fegyvertelennel!

Jassal, zúgó fejében sárkánydühvel, szélsebesen elkapja Virtuo kisujját, és annak horgas végű körmével ajtót rajzol a falba.

A szobába ront. Futtában tépdesi magáról a rokolyát, hogy előrántsa alóla kardját. Sűrű arcfátylai ingerlően lobognak, fel-felvillantva dúlt ábrázatát.

A fúriaszerű jövevény láttán Ermo vékony hangon segítségért kiált.

A fal mellett tornyosuló kínzósegéd újfent előrepattan. Kardot ragad, támadó pózba szökken.

– Mi van, te se fiú, se lány? – sziszegi vicsorítva. – Meguntad az életedet?

– Inkább a tiédet! – vágja rá Jassal.

Közben ráébred, mekkora ostobaságot művel. Még az is eszébe jut, hogy nem evégett jár itt. Épp ezért nem is mórikálja magát tovább.

Lesújt a pengével. A hegyomlás alkatú halandó kivédi a csapást, és nekifutásból felé szúr.

Viador félreszökken. Félfordulatot tesz, átdöf a válla fölött. A kínzósegéd hárít, ám azzal nem számol, hogy a küzdőfél szélvészgyors.

Kap egyet a halántékára a markolattal. Meglepett arccal, kábultan hadonászva leroskad. Összeomoltában a saját pengéjébe dől, és bravúrosan kizsigereli magát.

Végezetül kinyúlik a fájdalmától hánykolt, összetört arcú fogoly mellett.

Jassal az ajtó felé hátráló Ermo után lendül. Hanyag mozdulattal, kézzel üti félre a bágyadtan felé csapó kardot.

Galléron ragadja a konyult bajszú hadvezért, felemeli kissé, de még le is hajol hozzá. Ráfúj a fátylaira, hogy azok ellebbenjenek az arca elől, mivel azt szeretné, ha a fivér felismerné őt a ledér ruházatban.

– Mióta csak ismerlek, gyáva féreg vagy – közli megvetően. Hangja hallatán a seregek parancsnokában kétség sem maradhat kilétét illetően. – Most véged, te kóros fejű hatalombeteg! Fogd meg a kardodat, és harcolj, mint férfi!

– Nem harcol, mint férfi! Azonnal engedd el! Mindent összezavarsz! – kiabál Virtuo a háta mögül.

Jassal hökkenten megfordul.

– Miért? – nyögi. – Miért? Sokszorosan rászolgált a halálra!

– Ezt nem is vitatom! De most még nem végezhetsz vele!

Viador megmered. Hátravetett fejjel, vádlón a mennyezetre bámul. Ezzel esélyt ad Ermónak némi alattomosságra, s az legott ki is használja az alkalmat. Előkapja görbe pengéjű tőrét, és megkísérli hasba szúrni Jassalt.

A lengén öltözött tusázó pontosan erre vár. Megragadja a hadúr csuklóját, és teljesen körbefordítja azt. A gyilokfegyver a padlóra pottyan.

A fityegő kézfejű Ermo sikoltva utánaroskad. Ezenközben homlokával erősen megüti Jassal hirtelen felrántott térdét. Ettől hátrahanyatlik.

Ezúttal koponyája hátsó része koppan jókorát. Eszmélete tüstént odébbáll.

– Tűnjünk inneni – szűköli Virtuo. – Mindent elrontasz!

Jassal gyors mozdulattal talpra segíti az összezúzott arcú, vérző foglyot.

– Szedd rendbe magad! – tanácsolja. A hosszabb ájulásba visszavonult királyi fivér felé int: – Cserélj vele ruhát, vagy találj ki jobbat, és próbálj eltűnni valahogy! Rövidesen nagy kavarodás lesz itt!

Választ nem várva átsiet a sértetten távozó Virtuo mögött éppen bezáródni készülő falon. Homlokát, térdét lehorzsolva toppan a titkos folyosóra. Azután unott arccal várja a szidalmakat.

Nem szidalmazzák.

A hajadonok – még a folyvást szájaló Nashua is – körbeállják őt, s olvatag tekintettel simogatják. Sóhajtoznak is, valami effélét: hűha, nahát, és úgy néznek rá, akár egy istenségre.

Következőleg Jassal zavarba jön, ráadásul visszakerül a korábbi, kínos állapotba is. Azzal próbálja hűteni férfias reakcióit, hogy eme leányok akár az ő gyermekei is lehetnének, ha az imént hallott história igaz.

Micsoda?! Radga szülötte már ekkora volna? Ilyen kebles, faros, cserfes, élettől duzzadó, mint ezek a szüzek, akiknek szemlátomást csakis a test gyönyörein, a hancúrozáson szánt az eszük?!

S mi van akkor, ha Nashua az ő sarja? Miként is hihette el, hogy a törpe csepűrágó nemzette a hozzá képest óriás termetű lányt?

Na nem! Ha egyáltalán igaz a mese, a szülemény akkor is Sirgebé és Radgáé, neki köze sincs hozzá. Ettől persze Cabar, a vásári komédiás még nyugodtan felnevelhette az anyja legyilkolása közepette elkallódott csecsemőt. Na de hogyan került volna a ded Cabarhoz? Merő spekuláció!

– Min töprengsz? – kérdezi Virtuo, titokzatos félmosollyal. Pedig neki aztán nem szokása a somolygás!

Jassal vállat von, immár azon töprengvén, mitévő legyen ezután.

Sürgős tisztázásra szorul, hogy mármost neki valóban lehet-e ekkora lánya, végtére ágyastársait is ebből a korosztályból szokta választani, és hát ugye...!? Nem mintha oly nagy ritkaság volna, hogy apák a leányaikkal hálnak, ám az ő ízlése ettől jócskán eltér.

Legjobb volna, ha a feledés homálykamrájába söpörné az egészet. Retar hazudott, félrebeszélt, vagy csak rosszul tudja. Ő, Gyermektelen Jassal, továbbra is vígan kerülgetheti a zsenge hajadonokat. Hosszú-hosszú időn át erről álmodozott a Halál Kertjében. Közben egyetlen ránca tokája, hasredője, hófehér hajtincse sem keletkezett, bájtagja nem fonnyadt el, ülepe nem lógósodott meg. Éppoly fiatal most is, mint amikor Deniq odazárta őt. S ezt nyilvánvalóan ki kell élvezni!

Mindazonáltal a hímsárkány tejében történt ázakodás következményei vészes iramban fogyatkoznak. Amit Virtuo hókuszpókusza nem ért el, azt megvalósítja az „és ha az én leányom?” jellegű tépelődés. Elmúlik az alhasi parázslás, a görbedtség. Keringtében vére immár ismét bebarangolja fejét, a szédülés szűnőben...

Na tessék! A végén még úgy jár, mint Ermo: férfiúi képessége végképp alábbhagy!

Míg ezen vívódik, követi az élen imbolygó Virtuót. A fikarc varázsló körömhegyén vonagló lángocska inkább árnyakat, mint fényeket éleszt. S alakú óriássá nyújtja, a girbegurba falakon táncoltatja az apró mágiás alakját.

A mentett hajadonok kitüntetett figyelemmel szerencséltetik a hős hadozót.

Nashua nem időzik tovább a férfi ünneplésével, ő már csak atyja és fivére kiszabadítására képes gondolni. Ez persze növeli feszültségét. Izgatottságának csillapításához viszont ki mást vehetne elő, ha nem Jassalt?

– Most miattad riadóztatják az egész palota testőrségét, katonaságát! – dohogja. – Megerősítik az őrséget, felhergelik a poroszlókat! Mert neked muszáj volt lekardoznod, lerúgnod a királyi hadvezért! Hogyan jutunk a börtönbe?

– Egyszerűen – von vállat a férfi. – Elfogatjuk magunkat.

– De onnan ki is kéne jönni! – vicsorog a pukkancs.

Viador megest vállat von.

– Az persze más – szól egykedvűen.

Ezúttal a lányra kerül a bokarugdalás sora.

A lesántult Jassal felháborodik.

– Tisztelhetnél! – morran. – Atyád lehetnék.

– Az atyák nem szoktak így viselkedni! Nem folyton csak az ágyékukkal törődnek! Neked még szoknyásan, fátylasan is gatyagondjaid vannak!

– Fogd be a szád, pendülő! Semmi közöd a testemhez! Tehát ne foglalkozz az ágyékommal, és ne rugdosd a lábamat! – Viador lehajol, megérinti Virtuo vállát. – Mit szólsz Retar meséjéhez?

– Radga szülöttére célzol? – kérdezi a varázsló.

A férfi bólint.

Aztán a fikarc nem felel. Mosolyog.

Kisvártatva megint szembefordul a rücskös felszínű fallal. Kémlelőlyukat szab rajta a körmével. A hasítékhoz tapasztja jégkék szemét.

– Nocsak – sóhajtja. – Kinson gondtalan. Eszerint Retar és Ermo megtámadása még nem tudódott ki.

Nem moccan el a kukucskálóréstől. Eltartott kisujjal felemeli jobb kezét, mintegy felajánlván, hogy aki leskelődni kíván, az bátran vegye igénybe a körmét. Hamarosan mindenki mellette-fölötte térdepel, a kisujja hatókörében vágott lyukacskához préselve szemét.

A királyt bámulják.

Kinson, a varázslókirály fel-alá sétálgat tágas, pompadíszes szobájában. Léptei neszét elnyelik a kedvére való jelenetekkel teleszőtt, pazar színű, vastag szőnyegek. Ezen ábrázolatokon a porszőke, kerek arcú, nagy orrú és húsos szájú, középmagas, köpcös férfi aranyhajúbb, jóképűbb és nyúlánkabb a valóságosnál, többnyire tekintélyt parancsoló, drágakövekkel ékített kardot és szivárványos szikraesőt fröccsentő varázspálcát tart a kezében, mindeközben lobogó sörényű, hatalmas paripa hátán ül, lábánál legyőzöttek hevernek. Másutt áhítatos alattvalókhoz beszél, csodáltukban fürdőzik, átveszi értékes ajándékaikat, vagy éppen elvegyül az istenek között.

A járkáló Kinson prémmel szegett, vakítóan fényes, bíborszínű palástot visel, amely hosszan, uszályosan omlik el mögötte, s a terem végében történő éles fordulatok alkalmával megannyiszor a lábai köré tekeredik. Ő pedig éppenséggel azt a mozdulatot próbálgatja-gyakorolja, melynek segítségével fenségesen szabadíthatja ki magát a gabalyból.

A sétálgatásra ráunván zsámolyt ráncigál az egyik falat betöltő, aranyozott rámába foglalt tükör elé. Felkapaszkodik a támlátlan székre, s úgy rendezi el palástját, hogy az eltakarja a bútordarab lábait, ilyképpen jóval magasabbnak mutatva őt. Nyelve hegyével benedvesíti egyik ujjbegyét, és kipödri pilláit. Két ujjal tágítgatja szemrését, majd egy keveset emel a szemhéján. Közel hajol arcmásához, seszínű íriszét vizsgálgatja. A látvánnyal elégedetlenül megfintorgatja nagyszabású orrát. Befelé nyomkodja húsos ajkait, hátha így elvékonyíthatja azokat. Szögletes álla már-már elnyeri tetszését, ám a következő pillanatban rövidnek találja, s két kézzel is húzogatva megkísérli megnyújtani azt. Fejcsóválva mered a tükörre.

Lemászik a zsámolyról. Az állatbőrökkel és hímzett vánkosokkal borított, csaknem szobaszéles nyoszolyához vonul, s gyengéden felveszi a koronát az egyik díszpárnáról. Körbelehelgeti a ragyogó rubinokkal, smaragdokkal és gyémántokkal ékített fejdíszt. Palástja ujjával finoman megtörölgeti a leheletétől elhomályosult köveket. Lecsippent néhány porszemet az aranyabroncsról. Végül a fejére illeszti a koronát. Visszakászálódik a székre, eligazgatja köpenyét, és végre elmosolyodik.

Igen, ez az! Hatalmasan magas, királyi férfi! Jóindulatúan int odaképzelt alattvalóinak, hogy most ünnepelhetik őt. Széttárt karjait lebegtetve meg is áldja a lábainál csúszó-mászó imádókat. Majd, hirtelen rájuk unván, ajakbiggyesztve széthessenti őket. Enervált arccal önnön képmására néz, összekacsint vele. Jobb vállát felemelve hangosan így szól:

– Hja..., a rajongottság! Roppant fárasztó. Ki vagyok én? Kinson király. Ez így nulla. Kinson, a varázslókirály. Hümm, ez határozottan szebben cseng. Ám még távol jár az igazán jól hangzótól. Kinson, az istenkirály. Na, ez már valami! Úgy érzem, alaposan kinőttem Yloniát. Itt az ideje, hogy újabb országokat hajtsak igámba! Az esti lakomán közlöm fivéreimmel a terveimet, s kiosztom feladataikat. Retar körbeutazza a birodalmat, beszédet intéz a néphez. Fellelkesíti őket, felcsigázza vérszomjukat, harci szellemüket. Meg persze behízeleg, hamiskodik, ígérget. Vagyis elringatja a hiszékeny barmokat. Ermo követi őt katonáival, és betakarítja utána a kétkedőket, hitetleneket. Látványos népmulatság keretében kivégezteti a bűnösöket. Nem kötöm ki, milyen halálnemeket alkalmazhat. Akasztás, négyelés, nyársalás vagy máglyázás? Gladiátorküzdelem? Oly mindegy! Nekem lelkem van, én nem lelek gyönyörűséget mások kinyuvasztásában.

A Legfőbb Fivér még közelebb hajol a tükörhöz. Az üvegen sétálgató bogárra lehel, s az máris felmereszti lábait. Teteme koppan a padlón. A vadász elégedetten folytatja fennhangú merengését.

– Egész jól nézek ki! Igen, határozottan szép férfi vagyok! Kinson, az Istenkirály. Felküzdöttem magam a csúcsra. Ész kell ide, semmi több. Ez a titok, ettől vagyok varázsló! Izzadjanak, harcoljanak, vérezzenek a barmok! Ideje, hogy Ermo megírja az új törvénykönyvet, amelyben még pontosabban megszabjuk, miként éljenek az alattvalók! Mily boldogok lesznek, ha meghallják, hogy hódítani indulunk, idegen földre! Kincseket szerzünk! Aki mégsem lesz boldog a háborús kilátástól, az honárulóként lógni fog! Habár ez ilyen egyszerű, mégis rettentően, szörnyen vesződséges! Úgy untat az a sok beszéd! Hogy folyton győzködni kell a tömérdek bugrist, különben még nekiállnak gondolkodni, kérdezgetni! De az a legbőszítőbb, amikor nevetgélnek! Hát ez irtózatosan fárasztó! Ha egyszer már bedőltek, miért nem maradnak úgy? Miért nem hisznek halálukig? Jaj, borzasztóan kimerítő a rengeteg szédítés, ámítás! Elég volt, legyen vége! Jöjjék a teljes elnyomás, erőszak! Elvégre muszáj pihentetnem a nyelvemet! Én is csak ember vagyok!

Kinson sóhajtozva eligazítja a korona alól kikandikáló, kajla hajfürtöt. Kissé ferdére, csibészesre állítja tündökletszikrás fejdíszét, és folytatja tűnődését. Zárt szájjal elmosolyodik.

– Különben káprázatosan csinálom. Fivéreim mindent elrendeznek, kedvem szerint. Retar képviseli a puhakezűséget: szelíd hangon butítja a sok ökröt, megmondja nekik, mit gondoljanak. Ermo fellógatja, elsöpri a másképp vélekedőket. A tömeg pedig engem imád. Ha néhanap elmegyek közéjük, megszólítom őket, bölcselkedem, és bármit mondok is, ordítanak, tapsolnak, önkívületben fetrengenek. Mindenben egyetértenek velem, urukkal s királyukkal. És ha netán mégis fellázadnának, akkor majd a fivéreimet söprik félre! Engem továbbra is bálványozni fognak. Kinson vagyok, az Istenkirály!

– Furcsa, hogy élvezed a néphülyítést, mert régebben épp ez dühíteti fel – jegyzi meg Jassal a fal innenső oldalán.

Nashua nyomban ráförmed:

– Ha rárontasz, és lerúgod, többé szóba sem állok veled!

– Igen? És Retart ki öklelte fel? – morran Viador. – Különben tényleg mindjárt rárontok, elkapom a tarkóbőrénél fogva, s kirázom belőle a poshadt lelkét! Megkérdezem, mitől lett annak az ifjúnak a kifordította, aki valaha volt!? Hajdanában nagyon tudta, milyen jogok illetik meg a népet! Mára már csak hármuknak maradtak jogaik!

– Mégsem vagy Hitevesztett? – ámul rá Nashua. – Tűz és szenvedély lobog benned! – Ugyan már, kis pelyhes! Ez gyűlölet, megvetés, csalódottság!

– Pszt! – így Virtuo.

Jassal tovább dohog.

– Ezek a kifordultak nem Fivérek, hanem Fonákok.

Kinson gőgösen illegeti magát a zsámoly tetején.

– Háborút indítok. Meghódítom az Yloniát környező birodalmakat. Kezdetnek. Ki állhat utamba?

Virtuo előrelátóan rokolyán ragadja a kérdés hallatán megfeszülő Viadort.

– Hagyd békén! – suttogja. – Menjünk társaidhoz!

Az istenkirály megpördül zsámolyán. Elkeskenyült szemmel, gyanakodva pillant a sutyorogni rémlő fal felé. Mivel ott egy remekbe sikerült portrét lát önmagáról, megnyugodva fordul vissza a tükörhöz. Átkarol egy képzelt hölgyet, és dúdolva ringatózni kezd vele. Szeme lehunyódik, ajka vérrel telítődik. Lábai csosszannak és csosszannak.

Épp midőn Kinson falrengető robajjal letáncol a székről, Virtuo eltünteti a kémlelőréseket, és továbbindul a fullasztóan légritka folyosón.

Az amúgy is szűk titokösvény mindjobban keskenyül, nyirkosodik, a levegő fogyton-fogy. Ahol a fikarc Virtuo még kényelmesen elfér, Jassal már görnyedten vonszolja magát. Lengeteg ruhája lépten-nyomon a falkiszögellésekbe akad, szakadozik. Miután a mennyezet horzsolni kezdi a fejét, csakhamar elveszíti utolsó arcfátyolát is.

A hajadonokat a többi élőlény aggasztja. Öklömnyi pókok, csupasz bőrű, riasztó szívószervű falfutkosók hemzsegnek köröttük. Hajukon, érzékeny nyakbőrükön szaladgálnak, ruhakivágásukba potyognak, majd nyugtalanul nyüzsögnek odabenn. Emiatt aztán a zaklatott szüzek szünet nélkül ugrándoznak, rángatóznak, s közben éktelen zajt csapnak.

Megharagítják Virtuót. A négykézláb csúszkáló Viadort is.

Rontott kedvük tovább zápul.

A pince falai zöld penészt verítékeznek, s az vízesés-szerűen árad a lejtős padlóra, majd elszivárog egy üregbe. A nyirkos, már-már nedvedző levegő fullasztó bűzökkel terhes.

Az alacsony mennyezetű, sötét tömlöcodúban kuporgó Jassal térdénél csonttá-bőrré aszott, piszkosősz hajú, hosszú szakállú vénség hever. Póklábakra emlékeztető ujjaival Viador csuklóját szorítja.

– Haragszom rád, mert nem jöttél hamarabb. Sokat szenvedtem – nyikorogja berozsdált, régen használt hangján. – Jóval többet öregedtem, mint amennyi idő eltelt.

– Ne haragudj – sóhajt Jassal. – Te ki vagy?

A rab ütemesen rázkódó fejjel, kattogva nevetgél.

– Nem ismersz rám? Nézz a szemembe! Na, ki vagyok?

Virtuo körömlángot tart föléjük.

Viador hosszan nézi a magas homlokú, keskeny arcot, a járomcsontra és az állkapocsra fonnyadt, barnára rothadt bőrt. A bal szemüreg szúrágottnak rémlő, lyukacsos csontján rezgő kocsonyás masszát, a másik szemen féloldalasan lógó, leszakadt, kiszáradt szemhéjat, a barna eres kötőhártya által karéjozott, színtelenre fakult íriszt kettéosztó, függőleges állású, tövisforma pupillát, a görbén ívelt orrot, a feketére cserepesedett, hústalan ajkakat. A bűzt párolgó rongycafatokba burkolt, töpörödött, szikkadt, időtlen ideje mosdatlan testet.

– Te volnál Santo? – kérdezi.

– Hát persze! – kuncog károgón a hajdani tusázó. – Ugye, azért nem volt nehéz dolgod? Ismersz másik félszemű fickót ilyen hosszúkás arccal? Na jó, valamikor ápoltabb és rövidebb volt a szakállam. De te aztán remekül nézel ki, Jassal! Nemde, előfordul, hogy eszel is némelykor?! Szép kövér vagy! Itt van a kardod? Add a kezembe!

Miután óhaja teljesül, mellkasára fekteti a fegyvert. Hosszú körmű pókujjaival tapogatja, karcolgatja a markolatot. Lehunyhatatlan, egyetlen szemét kifordítva, üdvözült-boldogan mosolyog.

– Fölemelő érzés, maga a kéj! – sóhajtja. – Hallgass ide. Oly régen várlak, hogy magamban már minden gondolatomat elmondtam neked, nem is tudom, hányszor. Most már csak untatna, ha újra belefognék. El kell menned a Szörnybarlangba! Hozd ki onnan az Új Szent Könyvet! Megöregedtem, elfogytam, én már nem tarthatok veled. Azért persze nem engedlek el üres kézzel.

– Minek, kinek kell az a könyv? – morran Jassal.

Santo furcsán száraz hangon kuncog. Mintha kavicsok csörögnének a torkában.

– Nem tudom, de elárulom neked: nem is érdekel. Megvártalak, ez volt feladatom s egyben a büntetésem. Annakidején ötünknek, együtt kellett volna idejönnünk, hogy elkergessük a Fivéreket. Csakhogy mi csip-csupságokon összekülönböztünk, te Sirgebbel, Pronsas velem, és így tovább. Külön-külön érkeztünk, gőggel telten, azon hitben, hogy egyedül is elbírunk Kinsonékkal. Sejteni sem merem, mióta gubbasztok idelenn. Kigyógyultam a gőgösségből. Átadtam neked az üzenetet, és most elmegyek Deniqhez: meghalok végre. Siess, hogy beszélhess a többiekkel, mielőtt a porkolábok felfedeznének. Mindnyájunkkal találkoznod kell, érted!? Mind a négyünkkel! Különben kár volt idejönnöd!

– Hagyj már szóhoz jutni engem is! – kéri Jassal. – Annyi mindent kérdeznék.

– Ne tőlem. Az Új Szent Könyvben megleled a választ.

Santo fél kézzel elengedi az eddig simogatott kardot. Ép szeméhez nyúl, s letépi fityegő szemhéját. Mutatóujjával a csontgödörbe váj, és íves mozdulattal kikanyarítja szemgömbjét.

Jassal meghőköl.

Virtuo hátulról megfogja a koponyáját. Nem engedi, hogy Viador kitérjen, amikor a csikorgósan kuncogó rab az ő homlokára illeszti a kékezüst szikrákat villódzó, sistergő szemgolyót.

A megtisztelt Jassal hadakozna a homlokbőrét égető kín ellen, ám a fikarc varázsló érintése megbénítja végtagjait, mozgását.

Kisvártatva elhalkul a sistergés, a szikrák kihunynak. A fájdalom eltompul.

A görbe tartású, megvakított Santo kiegyenesedik hanyatt fektében. Minden porcikája vibrál. Bőrén apró rángások cikáznak keresztül-kasul. Akárha hideg rázná, idegenféle, végzetes hideg.

Egyszerre csak elsimulnak a rángások. A rab viador teste kimerevedik. Azután halk sóhajjal elernyed. Keze lecsúszik a kardmarkolatról.

Jassal végigsimít a halott Santo arcán, tenyerével lefödi a vak szemgödröt.

Magához veszi a fegyvert, s mászva, négykézláb követi Virtuót a vastag falon át. A titkos folyosóra érve kissé felegyenesedhet. Ujjbeggyel, óvatosan megtapogatja homlokát. Arra számít, hogy iszonyodni fog attól, amit ott talál. Sima felszínű, száraz, kemény félgömböt érint.

A mágiás futva halad előtte. Viador is megszaporázza lépteit. Hamarosan újra átvágnak a falon.

Ez Pronsas, más nem lehet, gondolja lélegzet-visszafojtva, midőn a mocskos, ázott szalmakupacon kuporgó, csontvázszerű alak mellé térdel. Néhány pillanatra lehunyja szemét. Felidézi a hajdani izmos dalia sisakformára nyesett, aranybarna tincseit, nyílvesszőre emlékeztető, lendületes vonalú szemöldökét, selymes pillájú, tág résű, türkizkék szemét, hosszú, csinos orrát, szív alakú, piros száját, gödröcskével kellemesített, szögletes állát. Pronsas kissé áttetsző, megejtően kék színű tekintetétől a fehérszemélyek elgyöngültek, az ellenséges harcosok viszont elbizakodtak, azt tévedvén, hogy a viador maga is olyan lágy, mint a pillantása, így aztán kisvártatva módfelett meglepetten estek el a kardja által.

Pronsas izomzata, húsa elolvadt. Fonnyadt, elfeketült bőre a csontjaira feszül. Pelyhes szálú, gyér haja penészszínű. Homloka ráncokkal ekézett. Pillátlan, papírhéjú szeme mélyen besüppedt, a szivárványhártya türkizkékje elhalványult, abból csupán az ágas-bogas mátrix-rajzolat maradt meg. Orrhegyéről elkopott a porc, így az befejezetlenné torzult. Szürke ajkai fogatlan ínyére tapadnak, hegyes állcsontja előbújik a bőr alól. A halálfejszerű arc gacsos testben folytatódik, a girbe-gurba csontvégek kikandítanak az aszott gereznából, a sebek zöldes-sárgás váladékában gömbölyi hátú, fekete sírbogarak nyalakodnak.

– Pronsas! – sóhajt Jassal. – Mit műveltek veled?

– Magam tehetek róla – nyikorog az aggastyán. – Sose légy kevély! Ráfizetsz! Nem lett volna szabad nélkületek idejönnöm. Amikor hírét vettem, hogy a Fivérek megszegték egyezségünket, és méltatlanná váltak az uralkodásra, te valahol Eisonában harcoltál, fizetség ellenében. Akkor már jó ideje kortyondi és szoknyavadász voltál. Megvagyonosodott barátunk, Sirgeb az összes ujján drágaköves gyűrűt villogtatott, aranybilibe vizelt, és nyafogva társalkodott. Brr, szörnyen undorító volt! Tehát őt sem hívtam. Az utált Esotót régóta kerültem, egy bizonyos szívügy miatt. Santo pedig már a tömlöc foglya volt. Biztosra vettem, hogy nélkületek is kiszabadítom a cimborát, és ketten majd elkergetjük a nyálas szájú Fivéreket. Márpedig Kinsonék nem akartak megválni a trónustól. Felkészülten vártak ránk. Szerfeletti örömükre szolgált, hogy egykori barátságunk szétbomlott. Így aztán, egyenként, játszva elbántak velünk. Utánam Esoto próbálkozott. Végül a hiú Sirgeb is idevonult, hogy rájuk ripakodjon. Külön fogat cipelte utána az ékszeres ladikót! Úgy mesélték, roppant nevetséges volt!

– Sajnálom – leheli Jassal.

– Ha hívtalak volna, velem tartasz? – kérdezi Pronsas félrehajtott fejjel.

– Tudod, hogy nem. Még józanul sem érdekelt, mit csinálnak a Fivérek. Kiábrándultam, kiégtem, léha korhelyként éltem. Vártam, mikor zsibbad el végre minden érzékem. Tényleg ezt akarod? – kérdezte egy napon Deniq. Azt hittem, látomásom van a borocskától. Mire kitisztultam, a Halál Kertjében találtam magam, élő-holtként. Segíthetek neked valamiben?

– Fektesd a kardodat a mellkasomra – szól Pronsas.

– Várj csak! Te is azt kéred, hogy hozzam el a Szörnybarlangból az Új Szent Könyvet?

– Miért kérném? Anélkül is elhozod. Csakhogy ezután űzőbe vesznek a barlangból kiszökött démonfajzatok. Nem szerezhetik vissza a könyvet! Szabadítsd ki Azint, az óriást, azután Lekidet, az egyfejűt! Ők majd segítenek távol tartani a szörnyeket! Vigyázz a fóliánsra! El kell jutnia céljához!

– Minek?! – nyögi Jassal. – Csak azt ne hidd, hogy engem ez érdekel! Ha eleve el se megyek azért a könyvért, akkor üldözőm se lesz! Pláne démonfajzatok!

Amint ezt kiejti, iszonyú fájdalom nyilall a homlokába. Kínjában, meglepetésében leesik az álla.

Jól van, nem vitatkozik. Ha kijut innen, tüstént megszabadul a bőrébe égett szemtől, hogy az ne fájhasson neki többé. Azután megint beszélhet, amit akar.

Pronsas mellkasára fekteti a kardot.

Észleli, amint Virtuo a háta mögé siklik. Persze, a vén fikarc megint arra készül, hogy megbénítsa őt, amíg egy újabb szemmel teszik gazdagabbá. Végül majd elmehet spionnak.

Mielőtt hangot adna kedvetlenségének, végignéz hajdani társán, és szégyenkezve lehajtja fejét.

Pronsas két kézre fogja a kardmarkolatot.

– Mi hibáztunk – mondja. – Nem végeztük el a feladatot. Félúton feladtuk, és ez lett belőle. Azt mondják, a kinti nép is éppen úgy sínylődik, mint mi idebenn, a különbség alig mérhető. Jassal, végezd be a félbemaradottat!

– Mivel győzöl meg?

– Nem győzködlek – feleli egyszerűen Pronsas. – Tudom, hogy megteszed. Hetünk közül te voltál a legkeményebb, ugyanakkor a legérzékenyebb is. Természeted csupa ellentmondás. Ez magyarázza, hogy főleg önmagaddal küzdesz. Végül majd átkerülsz a tükör túlsó oldalára.

– Mit jelent ez? – nyögi Viador.

Pronsas felsóhajt, halványan legyint egyet, majd árnyékszerű kezét a mellkasa bal oldalára ejti a penge mellett.

– Igyekezned kell! – leheli. – Bármi történik, ne ámuldozz.

Csontujjait begörbítve a tulajdon mellébe váj. Megragadja és kitépi a szívét.

S a tenyerén emeli magasra a vérezve lüktető-vonagló húsdarabot.

Az előtte térdelő Jassal hátrahőköl. A verdeső szervre mered, onnan az egykori barát arcára bámul.

Pronsas felakadt szemmel, ejtett állal hever a mocskos szalmán. Nem lélegzik, nem szívdobban többé.

Tenyerén verdeső szíve minden rándulással kisebbedik, mígnem kavics méretűvé zsugorodik s megkövül.

A halott viador karja elernyed és lehanyatlik. A kődarab a mellkasán fekvő kard markolatára koppan, a keresztvasba süpped, és fellobban.

A rubinkő tűzvészes ragyogással lángol néhány bűvös pillanatig. Vérbíbor árnyakat fest a falakra, arcokra, tündökletet gyújt a szemekben. Végül parázslássá halványul.

Megremeg körülöttük a palota, felnyögnek a falak.

Mielőtt még Virtuo megsürgetné őt, Jassal talpra szökken. Meglepi az ujjai közé ragadott fegyver könnyűsége. Suhint néhányat a karddal. A szűk cellaodúban kevés a hely, az acél körbecsikordul a sziklafalakon. A férfi hökkenten észleli, hogy a penge könnyedén hasítja a követ.

A fikarc varázsló a körmével vágott ajtón át a rejtekfolyosóra szalad.

Jassal nyargal utána, a mágusénál jókorább testét áthajtogatja a szélsebesen visszazáródó nyíláson. Csupán felszínesen érzékeli a rájuk várakozó nők izgatottságát, kapkodó légvételeit. Midőn Virtuót követve előrelohol, a fehérszemélyek vehemens szoknyasuhogtatással lendülnek a nyomukba, majd újfent megtorpannak a következő cella előtt.

A rab a göcsörtös felületű, nyálkás falhoz dőlve gubbaszt a bűzös, ragacsos alomszalmán. Rágcsálók, férgek szaladgálnak körülötte, valamennyien az ő vérén, húsán, ürülékén híztak falnivalóan kövérré, ám a sínylődő nem vadászik rájuk, már régóta nem érez éhséget, elhaltak vágyai.

Jassal fél térdre ereszkedik, s a kopár arcba bámul. A rá meredő, ismerősen sötét szempárban nem moccan érdeklődés, a pillátlan szemhéj nem is rezzen. A szürkére fonnyadt, elvékonyult bőr az arccsontokra tapad, a horgas orr csüggedten konyul, a fonnyadt ajak lefittyed, láthatóvá téve a korhadt fogakat. A hajdan széles vállak keresztléccé sorvadtak. A valaha boltozatos mellkas horpadtan sípol, s az egykoron vad erejű combok, amelyek egyetlen szorítással szétroppantották az ellenfelet, kalitkarács-vékonnyá satnyultak. A nélkülözés során elsilányult csontok meggörbültek; az aggastyánná aszott viador képtelen talpra vagy négykézlábra kecmeregni.

Csupán hajzata emlékeztet a rég tovatűnt, daliás napokra. A valamikori hullámos, fekete sörény büszke maradéka egyetlen kötélvastagságú, piszkosősz fonatban kanyarog a padló felé: néhány fordulatot tesz a nyak körül, átbújik a karok alatt, s kétszer átövezi a derekat, mielőtt elfogyna. A múltba veszett férfiúi mivolt ezen lenyűgöző emlékművét szoros bogra kötött patkányfarok tartja varkocsban.

Jassal felsóhajt. A Sziklának is becézett Esoto kuporog előtte.

Esoto, akit mindig elsőként vettek szemügyre a velük találkozó hölgyszemélyek. Csodálták izmos termetét, szögletes fejét, kőbe vésettnek tetsző arcvonásait, húsos száját, horgas orrát, feneketlen pillantású, igézetes, sötét szemét és páratlanul dús, fényes, hullámos, fekete hajtincseit.

– Épp ideje volt, hogy eljöjj, már utálok várni a halálra! – mordul Esoto. – Unásig átgondoltam, mennyi mindennek „köszönhetem”, hogy itt raboskodom. Nem is akarok erről locsogni, de tudnod kell: mérhetetlenül haragszom rád, amiért nem jöttél értünk, amikor hírét vetted, hogy foglyul estünk! Azóta csak a szenvedésből jut ki nekünk. Feleannyira se vagyok vén, mint amennyinek látszom! Az életemnél is jobban gyűlölöm a Fivéreket. Szabadítsd rájuk a számukra megjövendölt bajokat, halálvészt! Menj, keresd meg az Alvó Királyt! Hozd haza Castaqot! Segítsd vissza trónjára! A fejemben sistergő hangok szerint ő majd igazságosságban fog uralkodni, népe boldog lesz, a...

– Ezt ne! – nyögi Jassal. – Hagyd el a kását!

Esoto vállat von. Kedvetlenül ásít.

– Tőlem akár boldogtalan is lehet – morogja. – Már nem az én ügyem.

Kissé előredől, és kezdi letekerni magáról a királyi hajfonatot. Jassal az arcába hajol.

– Mindezt miként vigyem véghez? – mordul. – A Fivérek seregeivel a nyomomban? Ha tusázó társakként mindössze a mogorva Lekidre, továbbá Azinra, a nehézfejű, sőt: kusza eszű óriásra számíthatok?

– Az alattvalók többsége gyűlöli a Fivéreket. Ők majd segítenek.

– Ha mernek – dünnyögi Jassal.

– Igen, ha mernek – hagyja rá Esoto. A felemlített nehézség hallatán már-már elvigyorodik. – Azért ne rettegj túlsággal. Lesznek társaid. Alaposan meglepődsz majd, ha meglátod, mifélék! Lesznek mások is: a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos. Hamarosan megtaláljátok egymást. Vigyázzatok az Új Szent Könyvre, Virtuóra és Castaqra! Ha ezek közül bármelyik elvész, nem űzhetitek el a Fivéreket!

– Hallgass ide, Esoto! Most itt vagyok a palotában, és ők is itt vannak. Fogom a kardot, végigjárom termeiket, tusára hívom őket, és végzek velük.

– Fütyülök rá, mit csinálsz! – morran a senyvedő. – Időtlen ideje haldoklom itt! Csakis úgy érhettem döglődésem végére, ha tudattam veled, mi a teendőd. Hallhattad. Ha másként teszel, miként az istenek rendelték, elbuksz. Nem kívánok szerencsét, se sikert. Hidegen hagy a boldogulásod. Nesze, fogd a hajtincsemet, csavard a nyakadra, és vedd hasznát, ha még egyáltalán képes vagy ilyesmire!

Az aggastyán heves mozdulattal leszakítja koponyájáról a fenséges fonatot. Görbült csontozatú, reszkető kezével átnyújtja Jassalnak. Azután elajándékozott-elveszített ékességére mered. Éjsötét szembogara hatalmasra tágul, majd hirtelen összeszűkül és kilobban, elnyelvén pislákoló életének utolsó szikráját.

Esoto hátrabukó feje megdöngeti a falat.

A Viador ujjai között lógatott piszkosfehér hajtincs jégszínű sziporkákat szór-lövell, s addig-addig csillámlik, míg csak színezüstté nem válik. Ekkor megremeg, és hirtelen, mintha feszülő izmok és telt vérerek töltenék ki, selymes tapintásúvá finomodik, átlangyosodik, megéled. Koszlott patkányfarokkal rögzített vége – akár egy hüllőfej – felemelkedik, a viszolygó Jassal csuklójára tekeredik, fölkígyózik a karján. Végül több sorban a nyaka köré gyűrűsödik. Ezután újfent jegesen felizzik, s a következő szempillantásban alakot változtat: széles fejű, merev tekintetű, jégezüst kígyóvá formálódik. Amikor Viador arra gondol, hogy az első kínálkozó alkalommal megszabadul tőle, az eleven kösöntyű megcsörgeti pikkelyes farkát, és fokozza a szorítást a nyaka körül.

Jassal rádöbben, hogy többé már nem mondhat nemet a küldetésre.

Görnyedten talpra veszkődik az alacsony kamrában, és követi a varázslót a titkos folyosóra.

A soron lévő cellába lépve alaposan elképed. A hiú Sirgeb bezzeg nem hagyta el magát a reménytelenségben! Nem szikkadt össze, habár megvénült. Unaloműzésül és csinosításképpen ékszer-ábrákat karistolt a bőrét vastagon borító mocsokba. Ecset gyanánt bizonyára az ujját használta, festék híján nyálat, vért és vizeletet alkalmazott. Utóbbiak segédletével rögzítette szürke tincseit szanaszét ágazóvá. Százfelé meredező hajviseletét az odújában elcsípett rágcsálók fehérre szopogatott csontjaival ékesítette. A boldogultak bajuszszőreiből gyűrűt és nyakbavalót is készített magának.

Megritkult szemöldökét a csatabogár görbe kardra emlékeztető fullánkjával szúrta keresztül, ugyancsak szépítési célzattal. Más, csillogóbb páncélzatú férgek fémszakállas lábaival az állát, orrát, alsó ajkát döfte át, nyilvánvalóan arra az esetre számítván, hogy ha netán rányitna egy vagyonos hercegnő, férfias jóképűsége láttán nyomban belészeressen, és férjül kívánja őt.

Sirgeb hosszan bámul a falon át érkezettre. Utálattal méregeti a magasnak, fiatalnak és töretlennek tetsző Jassalt.

– Rohadj meg! – hörgi. – Hogy rühellek! Te aztán tudtad, mitévő legyél, hogy elkerüld a hanyatlást! Felcsaptál borisszának, fizetett küzdőnek! Miközben én becsülettel beteljesítettem sorsomat! Idejöttem, hogy becsapott népemet megszabadítsam elnyomóitól! – Az agg rab megvetően kiköp Viador lába elé. Majd, a jövevényt tovább méregetve, fennhangon vigasztalódik: – Azért még én is elég jól tartom magam. Radga megint csak engem választana. Habár nekem már nem kéne az üresfejű, kapzsi nőszemély! Vak voltál a szerelemtől! A bájdorongodnál fogva vezetett! Mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Feledjük. Tudod, hogy kiraktam a szűrét, amikor túl mohó lett? Úgy tudni, utóbb valami kalmártól lett viselős. Mindegy, a szülést nem élte túl, fattyát a vérebek elé dobták, a bús dal véget ért. Találkoztál a többiekkel? Vének és csúfak, ugye? Velem ellentétben! Élnek még egyáltalán? Ami engem illet, éppolyan vagyok, mint hajdan. Szakadatlanul edzettem magam, továbbá bőségesen étkeztem, hála a betévedt patkányoknak, férgeknek. Egyszóval máris indulhatunk. Ugyanis úgy döntöttem, veled tartok. Segítek, hogy véghezvidd a küldetésedet! Végtére pontosan ismerlek. Tudom, milyen vagy: folyton tépelődsz, kérdezgetsz, hitetlenkedsz. Majd én képviselem melletted a férfias határozottságot!

Sirgeb szava elakad. Olyféle hangot hallat, akárha nagyobb falat akadt volna a torkán. Tátott szájjal nyöszörög, köhécsel, nyeldekelni próbál.

Jassal látja, amint a fogoly nyelve rohamosan duzzad, hosszabbodik.

– Rosszul beszélsz, Sirgeb – szól figyelmeztetően. – Mást kéne elmondanod.

– Majd azt is elmondom – hebegi az egykori viador. – Csak sorjában. Nem akarok meghalni. Rajongok az életért. Én még itt is jól éreztem magam. Ám úgy vélem, most elérkezett az idő, hogy távozzak innen. Elég volt a pihenésből. Harcolni fogunk.

– Mit kell átadnod? – kérdezi sürgetőleg Jassal.

– Nocsak, ne légy barátságtalan! Te még mindig féltékeny vagy? Felejtsd el Radgát! Az a némber méltatlan volt hozzád! Sosem szeretett téged. Na jó, meglehet, hogy egy darabig mégiscsak kedvelt. De aztán észrevette az én szembeszökő érdemeimet. Hja, barátom, ily huncut az élet! Most kiviszel innen, és elmegyünk Castaqért. Felhozzuk őt az Álmok Tengerébe süllyedt, bizonyára rémséges lényekkel őrzött palotából. S azután, bármilyen élőhalottnak, együgyűnek tűnjék is királyunk, akár az életünk árán is idecipeljük őt! Pontosabban az ősi kegyhely forrásvizéhez, mégpedig Virtuo és az Új Szent Könyv társaságában. A többi már az istenekre és a varázslókra tartozik. Végezetül felmarkoljuk a jutalmat. Részemről azt akarom jutalmul, hogy...

Nem folytathatja. Hízó-növekvő nyelve a torkán szorul.

Sirgeb fuldokolva, hörögve a nyakára fonja ujjait. Szürke szeme kidülled.

– Szakadj meg, Jassal! – üvölti. – Pusztulj el te is!

Ezzel ordítva kitépi a nyelvét a szájából. A kínjait keltő szerv éles pengévé változik át.

Bár lelke távozni készül, és teste vadul rángatózik, Sirgeb mindezzel nem törődik. Megragadja a tőrt, és Jassalra ront. Utóbbi oldalt lép, félresodorja támadója karját.

Az őrjöngő fuldokolva térdre roskad. Még egyszer fellendíti fegyverét. Mozdulata félúton megtörik.

A penge a levegőbe dermed. Kihullik az ernyedő ujjak közül, s lekoppan a padlóra.

Sirgeb lecsukló fejjel, térdepelve merevedik szoborrá.

Viador felkapja és az övszíja alá döfi a tőrt. Visszafordul a halott felé. Nem vesz tudomást a várfalakat rengető égdörgésről.

– Radga a kedvesem volt. Téged barátomnak véltelek – sóhajt.

Ujjheggyel megböki Sirgeb vállát. A kövült test nem billen fel.

– Szégyenkezhetsz – morogja Jassal.

Átlép a rejtekfolyosóra. Nem pillant Virtuóra. Az őt lélegzet-visszafojtva bámuló hajadonokat sem látja.

A varázsló vezetésével lépdelnek tovább.

A körömlámpás által megvilágított falakon különféle szipolyok és rágóférgek nyüzsögnek, onnan a hajukba vetődnek, ruhájukba akaszkodnak, bőrükre másznak.

A dús húsú fehérszemélyek visítozva csapkodják őket.

Nashua hangtalanul, gyakorlott mozdulatokkal irtja ostromlóit.

Jassal elgondolkodott-unottan pöckölgeti magáról a tolakodókat. Midőn egy mohón villogó szemű, férfiökölnyi vérnyalót pattint le a karjáról, észreveszi, amint egy durván fogazott ollójú, ováldad vértféreg végigmászik Virtuo vállán, rákapaszkodik egy hajtincsére, s azt kissé meghintáztatva a füle felé nyújtózkodik, ama vágytól ösztökélten, hogy mihamarabb szürcsölhessen az agg mágiás agyvelejéből.

Jassal előrántja újonnan szerzett tőrét, és szélsebesen annak hegyére tűzi az ocsmány szándékú férget. A keresztülszúrt bogarat szétroppantja a falon, a pengét a nadrágjába törli. A megmenekülésére ügyet sem vető varázsló által e pillanatban nyitott átjárón keresztül a csontpincébe lép, és tüstént légszomja támad.

Virtuo megvárja, míg mindannyian átbújnak a nyíláson, majd mutatóujját felemelve jelzi, hogy csendet kér. Ezenközben megfeledkezik a körömhegyén parázsló lámpásról, így aztán hétfonatú szakálla füstölni kezd. Első ijedtében megkísérli elfújni a bűverejű tincseken játszadozó tűznyelvecskéket. Álldísze bőszülten lángra kap.

Jassal megsuhogtatja tőrét a mágus nyakánál. Amint a lobogó szőrpamacsok a padlóra hullanak, eltapossa a tüzet.

Virtuo hitetlenkedve tapogatja ékessége maradékát, immár a másik kezével. A gyors közbelépés folytán álldíszének háromnegyede megmenekül ugyan a pusztulástól, ám ő éppenséggel az egynegyed rész elvesztését fájlalja. A zaklatott fogdosás hatására a levágott végű fonatok szétbomlanak.

A mágus sandán pillant Jassalra.

– Jól tennéd, ha nem bosszantanál! – ajánlja. – Tudod, mennyi időbe tellett, míg ekkorára nőtt a szakállam?

– Így sokkal szebb vagy, Virtuo, nagy parázsló! – lép előrébb Nashua. – Akarod, hogy újrafonjam páratlan szakálladat? Persze, így is gyönyörű. Látnod kéne: oly káprázatosan hullámzik, akár a tajtékos tenger. Kérlek, ezentúl figyelj jobban a körmödre, nehogy megint felgyulladjon valamid, és azt is le kelljen vágni!

– Csendesebben – suttogja a mágus. – Meghallhatnak!

– Kicsodák? – nyögi Jassal, a réges-rég halott pincelakókat bámulva.

A szabálytalan formájú, hatalmasan tágas helyiségben elől-hátul nyitott rekeszek sorjáznak mindenfelé. A különös tárolókban egymás fölötti sorokban álldogálnak a boldogultak, akár a kamrák polcain a csuprok. A balzsamozás jóvoltából viszonylagos épségben maradt arcok maguk elé merednek. Virtuo körömlámpása meg-megcsillantja az eltompult tekintetű szemeket.

A Retar ágyasául szánt hajadonok egyáltalán nem kívánják szemügyre venni a néhaiakat. Felső szoknyájukat a fejükre borítva bújnak el a látvány elől.

Nashua ajzottan fel-le járkál a hullarekeszek előtt. Gyakorta közel hajol egy-egy boldogulthoz, vagy éppenséggel eltávolodik a vizsgált holttesttől, hogy alaposabban megszemlélhesse annak érdekesebb részleteit. Olykor kinyújtja kezét, és megérint egy ruhaszegélyt, fodrot, cipőcsatot, arcvonást, fejfedőt.

Jassal hosszú léptekkel, sorról sorra halad. Édeskevéssé érdeklik a beporosodott öltözékű, pókhálófátyolos urak és úrnők, udvaroncok, talpnyalók, krónikások, tanácsnokok, rangosabb szolgák tetemei. Radgát keresi.

Midőn megtalálja, összeborzad. A hajdan ruganyos testű, sötét hajzuhatagú, égboltkék szemű női tusázó a halálban sem hagyott fel a korosodással. Haja, szempillája, körme tovább növekedett. A homlokára és ajkai köré vésődött rosszkedvű ráncok elmélyültek, konyult szájzugai még alább biggyedtek. A nyakán körbefutó, fekete-bíbor szegélyű seb beszáradt, a hanyagul benne feledett kötéldarab rostjait megrágta az idő.

Jassal emlékezteti magát a dajkamesére, miszerint Radga szülés közben boldogult meg. Miért is ne? Ha valaki jócskán kivágott mellrészű, fodros ruhában, csinos topánban szereti világra hozni kisdedét?! Ezenfelül a nyakra hurkolt kötél is módfelett gyakori gyermekágyi halálok, nemde?

Viador gyanítja, aligha téved, ha azt feltételezi, hogy elhunytakor Radga minden ujján gyűrű csillogott, nyakában, bokáján ékköves láncok ragyogtok, köldökében gyöngyszem tündökölt. Bár gyilkosa alighanem meglepetésszerűen rontott rá, ő mégis védekezett: a felkontyozott hajából kirántott dísztűt döfte merénylőjébe. Mikor élete kihunyt, ujjai mindörökre a véres hajtű köré merevültek. Körme azóta csak nőtt, horgasodott, tekeredett.

Ekkor Radga jobbja kissé megemelkedik néhányszor, mintha integetne. Neki, Jassalnak.

– Te vagy az, egykori szerelmem? – kérdezi mozdulatlan szájjal, szívbehasító hangon. – Ne bámulj rám ily hűdötten! Tudom, tudom: pocsékul nézek ki! Ráncaimban megült a por, hajamat befátylazták a nyálszövők...

– Radga! – nyögi a férfi. Szíve félredobban, tekintete homályosul.

A delnő keze finoman rebben, akárha legyintene. Egyik lába kissé előrébb csusszan. Teste enyhén meginog. Feje félrebillen.

– Jaj! – sikkantja. – Mindjárt összerogyok. Már a csontvázam sem új! Figyelj rám, régvolt szerelmem! Most már nyugodtan ábrándulj ki belőlem! Ne imádj tovább! Felejts el! Továbbá hagyd békén a szolgálókat, meg a többi vászonnépet is! Úgyis csak cifra nyavalyákat szedsz össze tőlük. Tedd szabaddá a szívedet! Az italozástól is tartózkodj! Neked ennél sokkal felemelőbb feladatod van: meg kell mentened az yloniakat! Szerezd vissza békességüket!

Viador oldalt lép. Megpróbál az aggasztóan imbolygó Radga mögé kukkantani.

Ekkor – akárha szél kapna alá – a szép személy dúsan redőzött szoknyája hirtelen szétterül, éppen az átlátás akadályozása végett. A hulla kuncogva, behízelgő-doromboló hangon folytatja:

– Jaj, múltbéli szerelmem, ne kukucskálj, ne huncutkodj! Ezzel mindenkorra hagyj fel! Komolyodj meg végre! Arra ügyelj, hogy sorsodat beteljesítsd...

– Elkaplak! – hördül Jassal, hirtelen körülnézve, miként kerülhetne Radga vagy a tetemtároló-sor mögé. – Amit ezért kapsz, azt száz életre megemlegeted, pimasz cinka!

– Jaj, régvolt szerelmem, te még mindig szörnyen felfortyanós vagy! – méltatlankodik a delnő. – Most jót teszek veled, és elárulom, mit utáltam benned. Figyelj élénken, nehogy a leendő szeretőd is elhagyjon súlyos jellemhibáid miatt! Ki nem állhattam az ingerlékenységedet! A hirtelenségedet! Nahát, és most meg tetemgyalázásra készülődsz! Hát ez szégyen!

Jassal megpróbál átfurakodni a tárlón, Radga szoknyája mellett. Rohantában fennakad egy fémszálon, amely a holttestet rögzíti a rekesz oldalfalához. Mielőtt elszakítaná a drótot, észbe kap, s térdre vetődve átbújik alatta. Négykézláb gázol a szirénhang után.

Nashua magasan felkapott szoknyával, szélsebesen menekül a dührohamozó férfi elől. A körülötte fegyelmezett sorokban álldogáló halottak érdeklődését nem kelti fel az üldözéses mozzanat.

– Segíts, Virtuo! – kiabál a lány. – Csinálj vele varázslatot, amiből megtanulja, hogy védtelen szüzekre nem szabad kezet emelni! Gyorsan! Siess, mert utolér!

– Bizony utolérlek, cudar pendelyes! – lihegi Jassal. – Beteszlek a hullasorba, ígérem! S amit én ígérek, azt vagy betartom, vagy pedig nem!

– Csendet! – mordul a mágus.

– Kitekerem a nyakát! – bömböli a férfi.

– Miért nem csevegsz inkább a volt kedveseddel? – érdeklődik szaladtában a pendülő. – Engem máskor is hajkurászhatsz!

A bőszült Jassal kardot ránt, és rohan tovább. Nashua, sejtvén, hogy űzője rögvest beéri, váratlanul megfordul. Széttárt karokkal várja végzetét.

– Ölj meg, ölj csak meg – rebegi elhaló hangon. – Bár én teljesen fegyvertelen, ártatlan szűz vagyok...

Viador megtorpan. A kékes fényű penge hegye a vakarék csitri viharosan hullámzó bal kebléhez feszül.

– Megvadítasz, ebihal! Kihozol a békatűrésből! Tébolygó bolondot csinálsz belőlem – zihálja a férfi.

– Ölj csak meg, végezz velem! – sóhajt a cinka. – Pedig csupán azt akartam, hogy örülj! Ezért szólaltattam meg Radgát. S ha nem volnál szörnyen gyanakvó, még annyi mindent elmondtam volna neked a hajdanvolt dolgokról... Most már bánhatod!

Jassal szörnyüvöltést hallat. A bimbó félreriad, elrejtőzik. Amikor Viador elhallgat, az üvöltés folytatódik. Rádöbbennek, hogy a palota rázkódik körülöttük.

– Gyerünk! – parancsolja Virtuo. – Menjünk kifelé innen!

Nashua előterem egy közeli holttest takarásából.

– Hohó, azt már nem! – kiáltja. – Elfeledted, miért jöttünk ide? Hogy kiszabadítsuk atyámat és fivéremet! Időközben kiszabadítottunk egy halálraítéltet Ermo markából, két szüzet Retar karmaiból, a tébolyt Jassal lelkéből, de atyám és fivérem...

Az agg mágus a vértolulásosan fújtató Jassalra bámul.

– Nem értelek, fiam! – nyögi. – Te ezt a bitang leányt vetted nőül?!

Hosszan kutatják Cabar és Tinto nyomát a tömlöcodúkban.

A nyirkos falak tövében gubbasztó és a rácsokhoz láncolt bebörtönzöttek egykedvűen vállat vonnak az ismeretlen nevek hallatán.

Az épületet bőszült vihar cibálja, mennydörgés rázkódtatja. A fáklyalángok imbolygásától árnyékos folyosókon rémült foglárok rohannak fel a szabadba vezető lépcsősor tetejére, majd ledübörögnek, amikor a fönt őrködő katonák visszazavarják őket. Félelmükben csakhamar újra próbálkoznak, ám megint leűzetnek. Lábdobogás, fegyvercsörömpölés, átkozódás lármája kíséri megmozdulásaikat.

Jassalék végre választ kapnak kérdezősködésükre az egyik bűzös, sötét cellában, az ott lelt kócos szakállú, sáskacingár rabtól. Igen, Cabar és Tinto itt sínylődött, bár csupán egyetlen éjen át. A porkolábok nemrég feltaszigálták őket a vesztőhelyre vezető grádicson.

Ugyanis – tudatja a fogoly – az ítélet szerint a felséggyalázók fortélyos halállal lakolnak bűneikért. A hóhérmester és segédei befejezték a közönség előtt, éber állapotban történő, aprólékos feldarabolásuk előkészületeit, és a nézősereg is gyülekezni kezdett a kínzóhelynél. Meglehet, élnek még, fűzi hozzá. Az enyhén billegő mennyezetet kémleli, az ajtórácsokon túli folyosón lobogó fáklyák részegült fény-árnyék játékát. Talán megvárják a vihar végét a kivégzéssel, hiszen Kinson király nem állhatja a csatakos időjárást. Úgy hírlik, a Felséges Fivérek az őket gúnyoló-kinevettető csepűrágók feldarabolásának megtekintésével óhajtanak víg kedvre derülni az estéli mulatsághoz.

Mielőtt továbbsiethetnének, a rab férfi megragadja Jassal kezét.

– Tudom, ki vagy! Cabar és fia éjhosszat rólad beszélt. Biztosra vették, hogy értük jössz és kiszabadítod őket. Vigyél magaddal!

Virtuo a falhoz fordul, hogy átjárót nyisson rajta, midőn egy minden korábbinál zengőbb égdörgés reszketteti meg a palotát. Termetes kövek potyognak a falakból, a födémből. A fáklyák kiugrálnak tartóikból, az alattuk rémüldöző foglárok vállán puffannak, lángra lobbantván ruhájukat.

Jassal és társai kisurrannak a cellából.

Virtuo zavarodottan bolyong előttük a titkos folyosón. Kétszer is elhalad egy varázsábrázolat mellett, mire felfogja, merre igyekszik. Újfent rést hasít körmével a falba.

A nyíláson átlépve az odakinn csapkodó villámok fénye által árnyassá világított, hodály istállóban találják magukat. Dúsan szétterített, nyárillatú szalmában toporognak, szabadon ténfergő lovak szaglásszák ruhájukat.

A kijáratnál veszteglő hintó felé lódulnak. A cifra kocsit és az elé fogott négy patást csak nemrég menekítették fedél alá a váratlanul kirobbant égszakadás elől. Hajtóik alighanem a szolgaszállásig futottak.

Jassal végigpillant siralmas öltözékén. Míg társai felkapaszkodnak a kocsi belsejébe, ő ledobálja magáról elrongyolt fátylainak, szoknyáinak maradékát. Amint nadrágja előbukkan a rokolyák alól, elvigyorodik örömében: végre ismét férfinak tekintheti magát. Meztelen felsőtesttel lendül a bakra. Mielőtt felkaphatná a hajtószárakat, a pinceodúból velük szökött rab nyúl utánuk, és boldog vigyorral futásra nógatja a lovakat.

Az istállóajtó kivágódik előttük. A hintó kiszáguld az ordító, zúgó, villámcsapkodásos, vízözönös égbolt alá.

A kivégzőtér felé robognak. Vállkendők, csuklyák, palástok alá bújt, menedékbe igyekvő embereket hagynak le, s azok nem törődnek velük, mert azt kiáltozzák, hogy eljött a Világ Veszte, a feldühödött istenek haragja sújtott le rájuk, és akiket nem szegeznek a földhöz a szakadatlanul záporozó égnyilak vagy a falakról hulló kövek, azok majd nemsokára az esőtengerbe fúlnak.

Fano, a csontig ázott hóhér megelégeli a körülötte ólálkodó villámok fenyegetését. Úgy dönt, a vihar végeztéig feladja fontos megbízatását, végtére a kivégzés várhat valameddig. Még az is lehetséges, hogy távollétében az istenek végrehajtják a királyi bíró ítéletét a foglyokon, ám az is elképzelhető, hogy időközben az aprólékos feldarabolásra szánt csepűrágók észhez térnek, és amikor majd visszatér, tenni a dolgát, végre-valahára megvesztegetik őt némi arannyal, hogy rövidítse le szenvedésüket.

A pufók kínzómester és csuklyás segédei a felmetélésükre várakozó elítéltek hátrahagyásával a palota felé rohannak. Csupán néhány tucatnyi katona szíve elég merész ahhoz, hogy a már-már éjszakai komorságú, leszakadni készülő égbolt alatt maradjon az istennyilazás, kőhullás közepette is.

A vesztére várakozó törpe Cabar és valamivel nyalkább fia, Tinto egy-egy faoszlophoz kötözve ázik a zivatarban. Arcukba mosott hajtincseiken és orruk hegyén eső patakzik. A lehunyt szemű Tinto az áradat útjába csücsöríti ajkait, és teljes erőből fújja, habosítja a vizet.

Apja a szeme sarkából sandítja önmagát mulattató magzatát. Amikor a közelben álló asztalkán hagyott hóhérszerszámokra pillant, térdei összekocódnak s megroggyannak. Ha a teste köré tekert kötélzet engedné, ő bizony összecsuklana. Félelmében fogvacogva nézi az ujjak nyiszatolásához való, fogazott élű, kisebb késeket és csontozópengéket; a végtagok faragását, illetve lecsapását szolgáló vésőket, fűrészeket s bárdokat; a zsigerelést megkönnyítő kampókat, furkákat, fogókat; a kifolyó vér felfogására alkalmas dézsákat. Utóbbiak tartalmát Fano a bakómunka végeztén jó pénzért szétméri majd az ínyenceknek, akik aztán sercegő szalonnazsíron, sok hagymával megsütik, és cipóval befalják, de pár garasért a lefátyolozottan odalopódzó, sápadt kezű hölgyek is a bűnösök vérébe mártogathatják ékhímzéses keszkenőjüket.

Cabar halkan fohászkodik: jaj, csak nehogy elvássanak vagy kicsorbuljanak a pribékpengék a vigasztalanul, gyilkosan szakadó esőben, mert akkor aztán a végtelenségbe nyúlhatnak amúgy is hosszasnak ígérkező kínjaik! Mindettől csupán azért nem ájul önkívületbe, mert a zápor újra meg újra előmossa tudatát. Ám bármennyire magánál van is, azért az égre veti s kifordítja szemgolyóját.

A lelkesen száguldó lovak a kivégzőtérre röpítik a hintót. A fogat megáll az ingatag pódiumácsolat mellett.

Jassal gyors pillantást vet az esővizet fúvó-köpő Tintóra, majd a kifordult szemű Cabarra, s közben az idegeire hurkolódik Nashua rémült sikolya. Félig süketülten a feléjük lóduló várőrzőkre tekint, közben átpattan a bakról a vesztőhely deszkapadlózatára, s futásnak ered a foglyok irányába. A hóhérkellékek mellett elrohanva nagyot rúg az asztal lábába. Az alkalmatosság megroggyan. A gyilokeszközök a magasba robbanva szétszóródnak.

Viador elcsíp a levegőben néhány repülő kést, valamint egy bárdot, Legott továbbítja is a pengéket az ordítva rááradó katonák testébe. Három fegyveres feljajdul, majd lezuhan.

Ám a negyedik poroszló, a vállából meredező bárddal mit sem törődve, Jassalra ront kardjával.

A tusázó rémületet színlelve elszalad előle. A faoszlophoz béklyózott, önkívületben vízköpőző Tinto mögé bújik.

Bár a katona végezni próbál vele, ő inkább bújócskát játszik. Hol jobbról, hol bal felől kukkant elő a szökőkútfejű Tinto mögül. A harcfi mind bőszültebben hadonászik a kardjával, ám képtelen eltalálni fürge ellenfelét.

Az oszlop takarásában táncoló Jassal elvágja a foglyot rögzítő kötelet, és hangosan a fiú fülébe kiált. Azon pillanatban, midőn Tinto feleszmél a vízokádásból, Viador kiszökken mögüle, kardjával félreüti a katona kezében lóbált fegyvert, másik kezével elkapja a vállából kiálló bárd nyelét. A széles pengével arcul csapja a fickót, s amikor az dőlni kezd, rásegít a lábával is.

Átgázol a roskadt testen, vállon ragadja Tintót, és félrehajítja a rájuk rontó újabb fegyveres útjából. Két ugrással a Cabart tartó cölöp mögött terem, ám mielőtt elmetszené a kötélszálakat, vaktában hátradöf a karddal. A sarkában nyomuló katona átszúrt homlokkal lehanyatlik.

Jassal levágja a törpe mímest az oszlopról, s mivel az omlani kezd, felkapja testét, és az odaérkező Tinto karjába löki. A fiúra rivall, hogy fusson apjával a hintóhoz. Mindeközben három várvédő igyekszik közrefogni őket.

Viador odébb csalogatja a fegyvereseket. Látván, hogy Tinto a fogat felé lódul, átadja magát a küzdelemnek. Pihekönnyűvé változott kardjával döf, hárít, ijeszt, futamít, szurdal és kaszabol. Az ázó deszkapódium mind síkosabbá válik talpa alatt. A lezúduló esőcseppek buborékoznak, habzanak, a padlat hajlásaiban megreked a víz.

A sisakjukról ömlő patakoktól és a zivatarfüggöny által is vakított poroszlók szándéktalan légmutatványokat adnak elő: csúszkálnak, esnek, penderülnek, saját végtagjaikba gabalyodnak. Szaporán lengetett karjuk nehezül, s ezzel arányban csatakedvük is lankad.

Csupán egyikük, egy behemót harcfi nem fárad. Ordítva, hadonászva üldözi Jassalt, s az nem győzi félrekardozni az utána vágott harci bárdot, dobótőrt, a padlóról feltépett kínzóágyat, a bakóasztalt és a kicsavart cölöpöket.

Hajigálható holmikból kiapadván a poroszló magamagát vágja Viador után. S bár az elhemperedik a becsapódó test útjából, a deszkapadló recsegve beszakad alattuk. A kolosszust elnyeli a pódium alatti űr.

Jassal derékig süpped a mélybe. Legott igyekezne is kifelé a süllyesztőből, észlelvén a további katonák közeledtét.

Mindeközben a mentett szüzek Cabarral kánonban a hintó ablakából biztatják-serkentik a hős tusázót.

A girhes tömlöcszökevény a pódiumra lohol, hogy ő is megküzdjön az ellennel. Felkap egy gazdátlan pallost, ám menten fel is billen a súly alatt. Ezért inkább visszasomfordál a kocsihoz, és csatlakozik a bátorító kórushoz.

Tinto két kézre ragad egy törött deszkadarabot, és azzal csépeli a vesztőhely alól kimászni iparkodó harcfi vassisakos fejét, kapaszkodó ujjait. Fáradozása megtermi gyümölcsét: a termetes halandó beájul a padlat alá.

A fogatlovak türelmetlenül toporognak.

A nyitva hagyott istállóból további patások kerülnek elő, lépésben, vágtában avagy szilaj ugrásokkal érkezvén.

Jassal épp eltöpreng, miszerint Nashua vajh merre lehet, midőn megpillantja a lányt.

A kajla csitri a kivégzőtér végében lévő, a menekülésük útjában álló vasrácsos kapunál ügyködik. A rácsozat leengedésével foglalatoskodó fegyveres őr fejét döngeti egy másik – már kifektetett várvédő – pajzsával. A csigakereket forgató, szorgalmas katona sisakja lerepül, a kötelek közé pottyan és szorulást okoz.

A félig lebocsátott kapurács elakad.

A fejvédőjétől megfosztott, immár kardra kapni készülő várvédő még egy ütést kap a koponyájára. Megtántorodik, majd a csigakerékre zuhan, a vaskalapja mellé.

Nashua utána dobja a pajzsot, és hajadontársai üdvrivalgása közepette: visszafelé indul.

Mivel útja egy ténfergő hátas mellett vezet el, sörényen ragadja a fekete lovat, és annak hátára lendül. Vágtában érkezik a vesztőhelyhez, hajszállal a padlóba szorult, épp csak fél térdre veszkődött Jassalt közrefogó katonák mögött.

Nyomban a fegyveresek felé fordítja a patás farát, s olyasmit művel a lóval, amitől az dühödten rugdalózni kezd. Minden rúgás célba talál. Két várvédő leroskad.

A maradék három katona Viadornak ront.

A megrohamozott Jassal a másik lábát is kihúzza a padlórésből, ám talpra szökkenni már nem jut ideje.

Térdepelve fogadja támadóit. Véd, hárít, félresodor, suhint. Már csak ketten maradnak ellene.

Odakiált Tintónak, hogy mindenki ugorjon fel a kocsira. Közben többször megforgatja a kardot a feje fölött. A katonák hátrább húzódnak. Egyikük nem elég gyorsan teszi ezt. A következő minutában a penge a torkába száguld.

Az utolsó kardozó nem kívánja a hősi halált. Egyáltalán nem kíván semmilyen halálozást. Elhátrál a fél térdre emelkedő Viador útjából. Rákoltában nem észleli a pódium szélét, így aztán hanyatt vágódik, s kis híján egy pocsolyába fúl.

Jassal talpra pattan a körötte csapdosó villámok között.

Elégülten körbepillant. Az ellen leküzdve.

Midőn felemeli a tekintetét, észreveszi a szembeni bástyán gyülekező íjászokat.

Azok természetesen őt készülnek célba venni.

Sisakja, vértje nincs, a nyílvesszők elől nem futhat el.

Küldetése rögvest véget ér.

Ekkor a borult égbolt jóval sötétebbé, árnyékosabbá válik.

A magasban összetorlódó, sötétszürke felhőkből Sheld arcvonásai bomlanak elő. A büntetőisten összevont szemöldökkel, tágult orrlikkal, tátott szájjal mered a bástyán álló íjászokra.

Hirtelen lesújt az öklével.

Az íjukat ajzó lövészek előtti mellvéd megroggyan, omlásnak indul.

Katonák, kövek hullanak a magasból.

Jassal futásnak ered. A hintó bakjára szökken. Besegít a hajtószárral küszködő girhesnek.

A lovak meglódulnak. A kocsi berobog a félútig leeresztett kapurács alá. Jókorát zökken, majd újra meglódul. Éktelen recsegés közepette veszti el tetejét.

A lefejezett hintóban ülő hajadonok és csepűrágók riadtan sikoltoznak.

Nashua a nemrég szerzett paripa nyakára hajolva elnyargal mellettük.

Kinson király a lakosztálya kitárt ajtajában dúl-fúl. Immár rekedten és a toporzékolástól sajgó sarokkal kiáltozik szolgái után. Ám azok nem mutatkoznak.

Gyáva férgek! Így megrémülni egy kis záportól, égzengéstől?

A király nem és nem hajlandó tudomásul venni, hogy palotája viharban: hányódó hajóként imbolyog-dülöngél, a vénséges, masszív kőfalak olyképpen ropognak, mint a töredező vitorlarudak, s a rongyolódó kárpitok és szőnyegek recsegése a szakadozó szélhajó-vásznak hangját idézi.

Mert ha mindezt tudomásul venné, gyanítania kellene, hogy Hitehagyott Jassal, az utolsó szabad Viador bejutott a kínosan őriztetett várba, s ittléte következtében a tömlöcben senyvesztett társak kínlódása véget ért.

Márpedig ha mindez bekövetkezett, haláluk felverte a régóta tartó varázsálomból a bárminő gonoszságra képes büntetőistent, Sheldet. Ez viszont szörnyű pocsékságot jelentene: azt, hogy a gyűlölt jóslatok nem hazudtak, és nehéz napok következnek rájuk.

Kinson dühében azt ígéri a láthatatlanná vált szolgáknak, hogy bitóra, máglyára kerülnek, mi több! Akit elsőként előhúz egy ágy alól, egy láda vagy szekrény mélyéből, arra ő kegyetlenül rálehel! A puhány, alja féreg menten megtudja, milyen a halálok halála!

Ermo szétvetett lábakkal ül a szőnyegen. Egyik hanyagul kifordított térdénél fenékig ürített kancsó hever. A szoknyássá-fátyolossá züllött, ám ekként is fergetegesen vívó Jassal okozta gyötrelem ellen bekortyolt párlat jótékony hatását élvezgeti.

Az yloni hadak és élet-halál ura a tulajdon kézfejét forgatja saját törött csuklója körül, és módfelett boldog, mert nem érez fájdalmat. Üveges szemmel, pirospozsgálló arccal csodálja a látványt. Ha csuklóbőre már erősen ráncosodik, akkor az ellenkező irányba folytatja a tekergetést, majd kezdi elölről. Ám bármilyen beszeszelt is, a szörnyű felismerés mégiscsak elrágja magát az agyáig.

S felfogja végre a szokásos viharoktól félelmetesen különböző égiháborút. Lassacskán rádöbben: Jassal nem különcségből, hanem álcázásként viselt fátylat, pendelyt, rokolyát! És alighanem azért jött, hogy egykori viadortársaival beszéljen, majd irgalmasan átsegítse őket a nemlétbe. De ha ez megtörténhetett, akkor a Fivérek hatalma roppant nagy veszélybe került!

Rémületében Ermo felhagy a csuklócsavargatással, mire kézfeje lefittyen.

Ha a négy rab viador kiszenvedett, akkor a palotát nem a vihar rengeti, hanem Sheld, a rettentő haragisten! Ha pedig Jassal élve kijut a tömlöcből pláne a palotából, maga mellé állíthatja a söpredéket! Ugyanis az ostoba nép fokozottan hajlamos a honárulásra és felséggyűlölésre! Már csak azért is, mert ilyenkor gyilkolni, fosztogatni is lehet! S a végén a csürhe méltatlan fejre rakhatja a koronát!

Máris induljanak a futármadarak és hírröpnökök! Utóbbiak kiabálják fegyverbe a kardforgatókat az egész királyság összes uradalmában! A hóhérmesterek mindenkit fogjanak vallatóra és kössenek fel, aki honárulás gyanújába keveredik! A királyi ámítószolgák tartsanak annyi előadást a vásártereken, az odaterelt közönség előtt, amennyit csak bírnak, szakadatlanul hirdetvén a Fivérek dicsőségét, valamint a lázadókkal elbánó katonák és hóhérok odaadását! A panasznokok valamennyi siránkozóról és sirámaikról kötelesek beszámolni a hazavesztőkre vadászó poroszlóknak! Ám a legsürgősebb teendő: minden épkézláb fegyveres lóduljon Jassal és cinkosai keresésére! Halál rájuk!

A fürdője padlóján ücsörgő, kába Retar nehezen hisz a szemének: nini, titkolt baja meggyógyult!

De mi az, hogy meggyógyult?! Férfiassága megsokszorozódott! Széltében, hosszában és függőlegesen is! S mindez oly hatással bír a környezetére, hogy még a palota is beleinog! Vagy mégsem ez okozza? Mi ez a fültépő égzaj, Világ-utáni sötétség?

Úgy érzi, a padló kirázkódik alóla, a mennyezet rázuhan. Kénytelen megkapaszkodni valamiben. Véletlenül éppen a sárkánynedvtől királyivá növekedett tagja akad a kezébe. Így hát abba fogódzik, jóllehet, ujjai alig-alig érik át grandiózus szerszámát.

Ímhol, jelet küldtek az égiek e jogar képében: üsd ki fivéreidet a hátalomból! Uralkodj te! Van mivel!

Szabad kezével megtapogatja lüktető koponyáját. Felfedezi homlokán a jókora szarvat. A fájdalmas kitüremlés bármely bikának díszére válhatna, gondolja hiún, ám rögvest eszébe villan, miként tett szert a méretes dudorra. A zöld szemű, mézes szavú, varázskezű leány műve! Az öklelt a homlokába!

Mivel már jó ideje hallja a kiabálást a folyosóról, Retar palástba bújik.

Rátarti jogarát csupán annyi időre engedi el, amíg összefogja teste előtti köpeny szárnyait. Midőn a kelmén át újra megragadja büszkeségét, az meglohad kissé.

Kitekint a folyosóra. A lőrésszerű ablakokon beáradó villámlás liláskék fényében észleli az izgatottan szaladgáló szolgákat, fegyvereseket.

A magánkívül dühöngő Kinson fenséges lábainál haláltusáját vívó gojla fetreng. Tíz körömmel kaparja-tépi a padlót, testét görcsök rángatják. A hitvány! Képtelen feltűnés nélkül kimúlni. Zsigertépő üvöltése lankasztólag hat az érzékeny lelkületű Retarra.

Kinson is megelégeli az arcátlan szolga lármás vonaglását. Rálehel még egyszer.

A gojla testét karikába rántja-feszíti a gyötrelem. Addig feszül, mígnem eltörik, s kiszenved végre. Ám holtában sem ernyed el.

Nem úgy, mint Retar!

A tudós fivér hirtelen feléri ésszel, hogy mi kelti a borzalmas zajokat.

Jassal! Viador járt itt, a hitevesztett, korhely és tivornyás, a Halál Kertjébe zárt! Beszökött élőholt társaihoz! Olyasmit művelt velük, aminek hatására Sheld felriadt varázsálmából! A büntetőisten csinálja a vihart, ő rengeti a palotát!

A visszanyert férfiasság elolvad, akár a nyári hó. Ennek okán a rémült Retar ijedelme tovább mélyül.

– Élve vagy holtan, hozzátok elém Jassalt! – üvölti Ermo, a hadúr.

– Hercegi címet és rangjához méltó javadalmakat kap jutalmul, aki a kezembe adja az utolsó Viador fejét! – kiáltja Kinson.

– A cinkosait is vonszoljátok elém! – tüzeli katonáit a seregek vezére. – Akár darabokban is!

Hogyisne! – mordul magában Retar. A zöld szemű, alattomosan öklelő lány nyilván cinkos. Csakhogy neki mindenáron szüksége van rá, mert csak ez a női személy képes vele csodát tenni!

Megnyomogatja a homlokán pulzáló szarvat.

– A lányt élve akarom! – bömböli. – Ő az enyém! Kínhalállal tartozom neki!

Miután átküzdik magukat a várkapun, tucatnyi katona lódul üldözésükre.

Fákkal, bokrokkal, akasztottakkal szegélyezett, sárpocsolyás, kátyús úton döcögnek a dühödten szakadó esőben, a lilás ragyogással csapdosó villámok között. A bakon ülő Jassal sűrűn hátratekinget a viharosan közeledő lovasok felé, majd bekiált a kocsiba.

– Én már elfáradtam. Most csináljon valamit a varázsló!

– Hol van Virtuo? – kérdezi a hintó mellett vágtató Nashua, az ázottan lebegő függöny mellett belesve.

– Itt nincs – tudatják a bent ülő hajadonok.

A tovatűnt fedél helyén át bezúduló, habzó-buborékozó vízzel mit sem törődve, a megmentett Cabar és Tinto felszabadultan ölelgeti egymást és a szüzeket, s közben rajongásukról biztosítják Viadort.

– Ha te itt vagy, nincs szükség mágiásra! – áradozik Tinto.

– Most tűnik el?! – háborog Jassal. – Amikor csodát kéne tenni?

– Majd te csodát teszel! – szögezi le az erős hitű csitri, látván, hogy az utánuk tóduló katonák mindegyre nagyobbodnak. Felzárkózik a fogatot hajtó férfiak mellé.

Viador felsóhajt.

– Bolond vagy te, pötyke!

Mindazonáltal int, hogy igényt tart a lány alatt száguldó lóra.

Nashua pimasz gesztussal válaszol.

A visszautasított tusázó vállat vonva átlendül a csitri mögé, a szilajul nyargaló hátasra, s az üldözők felé fordítja a paripát.

– Legfeljebb a pajzsom leszel – súgja.

Nashua másként gondolja. Ficánkol, vergődik előtte. Ennek következtében gyakorta elveszítik egyensúlyukat. Hol jobbra, hol balra csúsznak lefelé a vizes lovon. Amikor Jassal sokadszor is leküzdi a talaj vonzóerejét, a lány taktikát változtat. A felszerszámozatlan mén dús sörényét markoló férfi karjába vájja körmeit. Válaszképpen goromba csípőlökés éri hátulról, s ezen végképp felháborodik.

Haragjában előrehajol, és Viador alkarjába mélyeszti fogait. A megtámadott fokozza a fojtást a vérmes némber dereka körül. Addig préseli a szorításában vonagló lányt, mígnem az kifogy a levegőből, és kiengedi fogai közül a végtagját.

Magántusázásuk közepette néhány kardnyújtásnyira megközelítik a feléjük száguldó fegyvereseket. Jassal pengét ránt. Amikor Nashua visszadőlne a fogai által sebzett húsra, annak helyén űrt talál. Támasz híján csúszni kezd a föld felé. A vágtázó ló patái sarat fröcskölnek az arcába Az agyagos talaj mind közelebb és közelebb kerül a szeméhez.

Rádöbben, hogy ha a férfikarok már nem tartják meg, magának kell erről gondoskodnia. Visszahúzódzkodik a paripa hátára. Amint megleli egyensúlyát, az elsőként érkező ellenféllel összecsapni vágyó Jassal megrántja a sörényt, és megfeszíti a derekát.

A hirtelen lefékezett csődör megcsúszik, fara a sárba roggyan.

A biztos üléséből kibillent Nashua szélsebesen előredől, átöleli a ló nyakát. Sikerül, fenn marad. Viador bal karja a dereka köré indázódik, a jobbjában tartott karddal a szemből érkező katona csapását hárítja.

A patás négy lábra kecmereg. A lány felegyenesedik a szélesen íves nyakról. Ily módon közvetlen közelről nézheti végig a küzdelmet. Az összecsapó férfiak pengéi az arca mellett csattognak, szikráznak.

Viador felhagy a viszolygó hajadonba történő fogódzással, bal kezébe ragadja a tőrt, amely nemrég – egy varázslattal korábban – még a hős Sirgeb nyelve volt, és a bal felől orvul lecsapó poroszló homlokába vágja.

A fickó odakapja mindkét kezét, ám kiszenved, mielőtt megragadhatná a markolatot. Az áradó eső szétmázolja arcán a vért, midőn vontatott lassúsággal hátrabukik a nyeregben.

Míg a test zuhan, a tőr kisiklik a sebből, és visszaröpül gazdájához, díszes griffjét annak markába simítva. A hökkent Jassal ismét elhajítja a szúrófegyvert, és az a szemből támadó újabb katona nyakába fúródik. Viador ledöfi kardjával a vele vívó poroszlót, és bal kézzel megfogja az újfent visszatérő gyilok nyelét.

Éppen a következő dobáshoz készül, midőn a föléjük terülő, végeláthatatlan viharfelhő hirtelen összezsugorodik. Szemvillanás alatt törpül akkorára, hogy befedje a körülöttük ólálkodó katonákat, ám csakis őket, s közben felölti Sheld arcvonásait. A haragvó isten szeméből villámok cikáznak, tátott szájából fekete eső ömlik.

Jassal elhátráltatja a hátast a mind lejjebb süllyedő felleg alól. Aztán meredten állnak a derült ég alatt, a pompázatos alkonyatban, és bámulják, miként nyeli el Sheld dühe az ellenséges lovasokat.

Nashua sokat szelídül e pillanatokban. A hintó felé vágtázván már nem vergődik, egyetlen körömmel sem karmol, és férfihús-evéssel sem próbálkozik. Gyakorta hátratekinget, a megtorló felhőben dúló fekete-lila színű, halálos vízözönt bámulva.

Utóbb kifogják a hámosokat a rozzant hintóból. Mivel a mentett hajadonok nem tudnak férfimód lovagolni, viszont ismernek egy nyugalmas rejtekhelyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat éjszakára, egyiküknek Tinto, másikuknak Jassal ajánlja fel, hogy maga elé fogadja őt a hátasára. Cabar zordan kijelenti, hogy örül, ha egyedül elboldogul a számára hegymagas patással.

Így aztán Nashua a tömlöcszökevénnyel közösködhet az egyik fogatlovon. Hiába van még egy paripájuk, a girhes esküszik, miszerint egykor ugyan lovas kunsztjai tették híressé a nevét, ám oly régóta nem lépett ki a homályos cellából, hogy pillanatnyilag a napnyugta fénykörülményei is megviselik legyöngült szervezetét.

– Mi a neved? – kérdezi tőle Jassal.

– Tudod mit? – kap az alkalmon Nashua. – Vedd magad elé a rühös fickót! Beszélgess vele! Úgyis roppant büdös! Én majd összebújok lovamon a lánnyal, akit te választottál.

– Ne áldozd fel magad – legyint Viador. Lenyúl Juláért, és maga elé perdíti a kebles, faros szőkét. Az sikkant s kacarászik, majd kissé meg is sikamlik a nedves lóháton, és csúsztában persze nem a buja sörénybe, hanem a férfi vállába kapaszkodik.

Nashua nyelvet nyújt rájuk, s csupán azt sajnálja, hogy e szervéből nincs még vagy száz, mert az esetben mindvalamennyit rájuk öltené. Megpróbál egyedül elporzani, csakhogy Jassal résen áll. Paripája hajtószárát megragadva hiúsítja meg szándékát.

A tömlöcszökevény küzdelmesen kapaszkodik fel a kedvéért lecövekelt lóra. Többször visszacsúszik, mielőtt feljutna a veszélyesen mérgesedő lány mögé, majd hosszú karmú, koszkérges kezét annak derekára téve, kedélyes társalgásba fog:

– Mehetünk, kicsim. Nevem Zaro, de a barátaim csak Gubancnak csúfolnak. Gojla vagyok, egy bizonyos Zimbado uraságnál szolgáltam. Nem tetszett a baromsors, pedig a kényuraság egész háza népét a magamévá tettem, és nem csak a női személyeket! Tengernyi borát elittam előle, s még az újonnan beszerzett lovain is hamarabb ültem, mint ő maga! Egyszóval összeszellentettem az ágyait, nyergeit, hintóit! Úgy ám!

– Ezért vasaltak meg? – veti hátra Nashua.

Viharsebes vágtában követi a Jula irányítása alapján száguldó csapatot. Mivel Gubanc olyképpen zötyög-rázódik mögötte, mellesleg tíz horog-ujjal rajta csimpaszkodván, mint aki még barlangrajzon se látott lovat, remélhető, hogy egyszercsak lepattog a hátasról. A csitri a maga részéről; a várudvaron szerzett csődört nézi Jassal és a sárló kanca módján viháncoló hajadon alatt.

A termetes, dús sörényű, sűrű farkú, rojtos csüdszőrzetű mén táncos léptekkel halad az élen. Vaskos, félköríves nyaka készségesen meghajlik; ő zablavas és gyeplő nélkül is kézbe simul, engedelmeskedik. lzomköteges, éjfényű teste fekete, mint a düh.

– Az én táltosom, magamnak loptam! – dúl-fúl a lány. – És visszaszerzem a lókötőtől!

Lassítás nélkül átugrat egy árkon, éles ívben kikerül egy hatalmas követ. A mögötte rázódó fickó kibillen törékeny egyensúlyából, hátrapuffan,; és már hanyatlik is lefelé a lóról.

Ám mielőtt lehullana, előrenyújtja lábait, és átkulcsolja velük Nashua derekát. Ezután négy végtaggal csimpaszkodik rajta, akár egy puttony.

– Azért vasaltak meg – magyarázza kedélyesen –, mert Zimbado, alighogy megözvegyült, legott nősülésre szánta el magát. Mivel pedig messzi földön ő a leggazdagabb kényuraság, hát folyton látogatókat kapott: a környező birtokosok vendégeskedtek nála, és persze hozták leányaikat is. Én pedig, uram iránti hűségem jeléül kipróbáltam minden arajelöltet, hogy aztán az ágyban leginkább jeleskedőt ajánlhassam kegyeibe...

– Hazudsz, bolhazsák! – hurrogja le Nashua.

Már fájlalja, hogy megkarmolászta korábbi utastársát, de még a harapást is bánja. Jassal legalább nem volt büdös, bolhás, piszkos körmű, puttonyszerű, füllentős! Hanem?

Nincs hanem! Lókötő!

Átnyargalnak egy sűrűségen, majd lassuló tempóban, sziklák között folytatják útjukat. Mindegyre mélyül körülöttük a sötétség. Kémmadaraktól nem kell tartaniuk, mivel azok éjjel nemigen röpülnek. Igaz bánatukra lámpáslényekkel sem találkoznak, és még szelíd tünelkék sem szállnak feléjük. Pedig utóbbiak biztosan a segítségükre sietnének.

Jassal különös elváltozásokat észlel magán, ám ezek nem függenek össze Jula dörgölődzésével, jóllehet a sárkánynektár még mindig hat rá valamelyest, immár módfelett kényelmetlenné téve a hosszasra nyúlt lovaglást. Ami azonban jóval érdekesebb: a homloka közepébe süppedt smaragdkő fokozatosan átmelegszik és lüktetővé válik. Viador attól tart, hogy a kavics, amely nem más, mint Santo szeme, zöldes tűzzel izzani kezd, elvéthetetlen célponttá téve birtoklóját.

Ehelyett azon kapja magát, hogy lát általa.

Lát a sötétben!

Az eldobott tőr visszasuhan.

A kard – markolatán Pronsas rubinná kövült szívével – sóhajtáskönnyű és már-már magától vív.

Esoto ezüst kötéltekerccsé lett hajtincse sem veszett kárba. Végtére mutatós, sőt: feltűnő nyakdísz. Meglehet, az ékszer látványa okozza Jula titkolatlan, mind tolakvóbb gerjedelmét.

Jassal viszont Radgára gondol, nemrég esett bizarr találkozásukra, majd emlékezetébe bukkan az eleven nő jégkék szeme, nyúlánk alakja, a csípőjén aranybarnálló, háromcsúcsú koronára emlékeztető anyajegy. És felidézi tehetségeit, amelyek egyaránt alkalmassá tették őt mind a kardforgatásra, mind a férfikarokban történő forgolódásra.

Na és persze a rövid idő alatt több változatban hallott történet is eszébe jut arról, hogy kinek a gyerekével (az övével, Sirgebével, egy kalmáréval?) volt viselős, miként halt meg (szülőágyi fulladásban!), midőn világra hozta dedét. A leánycsecsemőről is többen meséltek. Vagy elkallódott az anyja meggyilkolása közben, vagy pedig a disznók elé került.

Kevéssel később még egyszer meghallgathatja a történetet egy öblös sziklabarlangban, a Fivérek rémuralma elől bujkálók szájából. A menekültek – különböző életkorú (lázadó vagy csupán ellenszegülő hajlamú) férfiak és Retartól féltett hajadonok – mindenekelőtt megéljenzik a hős Viadort. Azután étellel, itallal, a sziklafalon folyó, mosdásra is alkalmas vízzel kínálják az ázott, fáradt, véres-sáros jövevényeket.

A tűz körül ülve felmerül a múlt. A mesés idők, midőn még bízvást hitték, hogy a trónra emelt Kinsonékat nem mételyezi meg a hatalom, pedig hát tudvalévő, hogy nem létezik vészesebb jellemméreg. És persze elbeszélik a hét Viador hősiességét a Szörnyetegek ellen vívott háborúban, egyenként lefestvén valamennyiük küllemét, természetét.

Jassal már nem is néz nagyot, azt hallva, hogy társai eszményien hibátlanok és tökéletesek voltak. Na persze, a mesélők szerint ő is az volt jó darabig! Míg csak egy napon rá nem ébredt, hogy többé képtelen magasztos eszmékbe vetni a hitét, sőt: hite sincs már; míg nem züllött kocsmássá, szoknyapecérré, fizetett küzdővé. S hiába tüzelték a Fivérek gonosztetteivel, viadortársai bebörtönzésének hírével, őt ez már nem izgatta fel. Ezért zárta Deniq a Halál Kertjébe.

– És most? – kérdezi a rejtőzködők vezetője, Thero.

Jassal hallgat, nyelve hegyén e sóhajjal: nem unjátok még? Gyanítja, hogy nem ezt várják tőle.

A csitri felel helyette:

– Mivel Viador most már birodalomszerte üldözötté vált, nincs más választása, mint hogy engedjen sorsának. Pirkadatkor elköszön atyámtól, fivéremtől, Gubanctól és persze tőletek, beleértve a velünk érkezett szüzeket, akiknek egyikében, mármint szűzi mivoltában mellesleg erősen kétkedem, és...

– Rám céloztál? – hördül fel Jula.

– Magadat nem vetted be a felsorolásba – jegyzi meg a folyvást gyanakvó Jassal.

– Nem hát, mert veled tartok! – jelenti ki a vakarék. – Eszed helyett eszed leszek! Figyelek rá, hogy le ne tévelyedj az igaz útról...

– Nem engedlek! – tiltakozik Cabar.

– Ne félts tőle, atyám!

– Nem tőle féltelek, hanem minden egyébtől. Ha tehetném, magam is vele tartanék, de erről már beszéltünk. Nem vagyok harcos alkat.

– Kis csipás, miből gondolod, hogy oda a szüzességem? – feszegeti Jula.

– Fenét viszlek magammal, gyerekeszű! – morogja Viador.

– Nem-e? – kacag a cinka. S ezzel előhúz ruhájából egy kis tégelyt. Messziről mutatja fel, és tüstént vissza is süllyeszti a palotabéli cifra öltözék százezernyi redője alá.

A férfi elkomorul. A kenőír. A Ronchától szerzett ragadós nyavalya gyógyszere. Mivel azonban pillanatnyilag nem érez kínt, bízvást reméli, hogy a megjósolt időben, vagyis hamarosan se fog szenvedni. Miért is térne vissza a gyötrő fájdalom? Mert Virtuo ígérte? Ugyan már, a matuzsálem varázsló szenilis és félsüket!

Elvigyorodva vállat von.

Jula tovább firtatja Nashuánál a szüzességét. Közben leszegett fejjel méregeti a pimasz válaszokat osztó csitrit, s a nyomaték kedvéért jobb keze körmeit fenegeti a bal tenyerén.

A bujkálok vezére arról beszél a mind lankadtabb férfihallgatóságnak, mennyire sajnálja, hogy Radga meséje nem bizonyult igaznak a Jassaltól vagy Sirgebtől fogant fiúról, ki majdan letaszítja trónjukról a Fivéreket. A lánykát a világrahozatalnál jelen lévő Kinson megkönnyebbülten kivágta az ablakon, de persze hajszálra ugyanígy tett volna fiúszülött esetében is. Szegény kicsike a várárok vizébe fúlt, mielőtt megízlelhette volna az anyja tejét!

– Dehogyis! – tiltakozik egy ifjabb férfi. – Egy dajka kilopta a csecsemőt a szobából, és eladta egy terméketlen családnak!

– Nem úgy volt! – csattan fel másvalaki. – A dajka kiszökött vele a várból, el a folyóig, és a révész gondjaira bízta a kicsit.

– És? – kérdezi Jula és Nashua egyszerre.

A férfi vállat von.

– És? Nem mindegy, mi lett vele? Nem értitek? Leánygyermek volt! Nincs jelentősége!

– Úgy hallottam, idegen földre került, felnőtt, férjhez ment, és halomba szüli a porontyokat – véli egy gunyoros hang.

– Csepűrágók fogadták örökbe – szól egy gyér bajuszú ifjú.

– Valami utazó kalmár vette magához, de hamarosan elcserélte egy kutyáért.

– Nem is, mert egy szökött harcszolga viselte gondját, és kardforgatót nevelt belőle! Különben könnyű ráismerni az ülepén lévő anyajegyről! Amit azért neveznek így, mert az anyától örökölhető!

– Mit beszélsz, tökfej? – fortyan fel egy kevés fogú, ágas szakállú férfi. – Az én hátam közepén van egy balta formájú folt, amit egész biztosan apámtól örököltem, mivel neki is pont ugyanilyen van, és mégsem apajegy a neve!

A már-már végkimerült Jassal félrevonul a sziklafal tövébe, s elszunnyad egy lóbőrön.

Jula elunja a társalgást, és ismét megérdeklődi Nashuától, mire alapozza, hogy ő rég nem szűz.

A kérdezett meg se hallja, mivel jó ideje tátott szájjal figyeli a beszélőket, egyikről a másikra kapkodva tekintetét. Fütyül a mentett hajadon ártatlanságára, de még annak ellenkezőjére is.

– Csepűrágók? – leheli jócska késedelemmel. Cabarra pillant. – Biztosan te vagy az apám?

Menten két pofont kap. Egy irdatlant az atyától, párját a fivértől.

Ledől aludni.

Azt álmodja, hogy férfikéz sétálgat a ruháján, testén. Előbb megszeppen az érintés által keltett érzéstől, majd átmelegszik s megfeszül, akár az íj. Nem először álmodik effélét. Az érintéshez tartozó férfit még sosem látta, ám bőre illatát képzeletben sokszor beszívta, s egyszer talán valóságosan is ráismer. Ha rajzolni tudna, felidézhetné vonásait, részletről részletre, mivel már rengetegszer végigsimította arcát a sötét álomszínhelyen, bár a legszebb pillanatban mindannyiszor közbelépett az Álomnyilas.

Eltökéli, hogy ha felébred, megpróbálkozik a rajzolással. Mosolyogva nyújtóztatja tagjait.

S arra riad, hogy ezúttal nem álmodik.

Tényleg férfikéz matat a ruhájában!

Nashua félrehemperedik, és visszarúg, éppen oda, ahol az imént hevert.

A lepottyanó kenőcsöstégely után kap, és elcsípi azt az érte csápoló férfi elől. Gyorsan behajítja a keblei közé, rácibálja ruháját, és szemét meresztve, kissé talán vicsorgatva is, harciasan mered az előtte térdeplő, furcsán tekergőző Jassalra.

– Add ide! – hörgi suttogva Viador. Még alig pitymallik, ám ő máris úgy fest, mint akit egész nap válogatott bakók kínoztak. – Megveszek a fájdalomtól.

– Már megint?

– Ha mondom. Add ide, kérlek.

– Veled mehetek?

– Nem jöhetsz. Idegesítenél. Nem vagyok szárazdajka.

– Fáj?

– Fáj, te kis süledék!

– Kapsz egy kenésnyit, ha magaddal viszel. Most és minden hajnalkor kapsz egy kenésnyit, míg meg nem gyógyulsz, ha egyáltalán. Én leszek a gyógyírhordozód. Ha kell, cipelem a kardodat is! De még az íjadat is, ami, úgy látom, nincs is! Felnyergelem, lepucolom a lovadat. Még a talpadat is végigdörzsölöm harc után, lefekvés előtt!

– Nem viszlek!

– Szedek neked gyümölcsöt, madártojást! Halat fogok! Hasznomat veszed!

– Dehogy veszem! Maradsz!

– Már nem fáj?

– Megöllek, ugrifüles – csikorgatja fogait a tusázó. – Szörnyen fáj. Add ide, kérlek.

– Viszel?

– Nem!

– Nincs kenés!

– Maradsz!

– Jól van, akkor most felébresztek mindenkit. Fogok egy lantot, vagy rajzolok egyet, és eldalolom a hős Jassal roppant kínjait! Azt, hogy milyen gusztustalanságot műveltél Ronchával! Láttam ám a deszkarésen át!

– Add ide, vagy elveszem!

– Az előbb próbáltad, mégsem sikerült!

– Most sikerülni fog! – bömböli Viador, nyakon ragadva a vakarékot. Jobbjával leszorítja, bal kézzel az inget tépdesi róla.

Először nem akar tudomást venni a tarkójához nyomott kardhegyről. A lapockájához szúrt pengére már inkább felfigyel.

Elereszti a lányt. Hátrapillant.

Az éjjel még őt éltető-dicsőítő férfiak kardot, kést, kaszát, húsnyársat, lándzsát szegeznek rá. Még a pöttöm Cabar és a delibb Tinto is.

– Félreértitek – leheli Jassal.

– Nagyon is jól értik! – sikolt Nashua. – És most elmondom, mit tett velem a gálád!

Viador felsóhajt:

– Velem jöhetsz.

A mímes vakarék felderül. Félrelegyezi a bökőket Jassal hátából.

– Ez a hős férfiú megvédett, amikor az imént, legszebb álmomban megtámadott egy szörny és kettő kígyó! És egy óriási mérges pók még a ruhám alá is bemászott! Oh, Viador, köszönöm neked, hogy szétnyomtad! És még az is lehet, hogy te vagy az apám!

– Apád a... – kezdi méltatlankodva a megtisztelt.

– Én vagyok az apád, szaros! – rikkant közbe Cabar, képen csördítve a leányt. – Vér szerint! Esküszöm az anyád iránti szerelmemre, a te életedre és Tintóéra! Becsületemre mondom! Magam nemzettelek, nagy örömben! Sosem kétkedtél ebben!

– Most sem kétkedik – szól sürgetően Jassal, hétrét görnyedve a kíntól. – Gyerünk, Nashua!

A lány előveszi a tégelyt a testi rejtekhelyről. Lecsavarja a fedelet, babszemnyit a mutatóujjára vesz a kenőcsből, és átmázolja azt Viador reszketőn előrenyújtott ujjára. A férfi ugyan még tartja a kezét, további adagért, ám a vakarék visszazárja a dobozkát és a keblei közé süllyeszti.

Jassal görnyedten félresurran.

Amikor nem sokkal később daliásan visszatér, elköszön mindenkitől, a csitrit is beleértve, majd a buja sörényű, fekete lóhoz lépdel. Félresimítja a mén hosszú üstökszőrzetét, megérinti homlokán az aranyszínű jegyet amely háromcsúcsú koronára emlékeztet, akárcsak Radga csípőjén az anyajegy. Körbejárja az izmos, ragyogó szőrű állatot. Sárkánynak is díszére váló, vaskos, félköríves nyakán, a hosszan leomló sörény alatt még egy jelet fedez fel: a tenyérnyi, színpompás folt széttárt szárnyakkal lebegő, tarka pillangót ábrázol.

– Ez a ló...! – kezdi Thero, a szép és méltóságteli hátast szemlélve. Tenyere tövével megkocogtatja a fejét, hátha így hamarabb nyomra akad emlékezetében. – Ez a ló, ez a ló...!

– Ez a ló az enyém! Mivel én csakliztam! – csattan fel Nashua. – Engem fog hordozni, Viador! Te válassz magadnak másikat a hintócipelők közül!

Thero a szakállát cibálva töpreng.

Jassal a mén hosszú pillákkal szegett, tiszta tekintetű, nyugodt, sötét szemét bámulva fügét mutat a lánynak.

– A csillagszemű az enyém! – közli csikorgós hangon, elszántan.

Nashua a vita tárgyához pattan. Vastagon benyálazza ujjait, és megdörzsöli a paripa nyakán ragyogó pillangót. Ám hiába kapargatja, az nem kopik, nem feslik, bár néhány tündöklően színes szőrszál elpotyog.

– Nahát, ez nem festett, nem is hímzett! – csodálkozik. – Miféle ló ez?

– Megvan! – ujjong fel Thero. – Százszínű pillangó ül a nyakán, amelynek aranyporos szárnyain smaragdzöld szemek ragyognak? Homlokán koronát visel? És nem vesz a hátára senki emberfiát? A legkülönb lovasok sem képesek rajta maradni! Ugyanis a szilaj állat a földbe zúzza őket! Mondjatok le róla! Ez Aldato! A király lova! Kinson sem ülhet rá, mert ha megpróbálja, ő is röpül. Ermo szorgalmazta is a felséggyalázó állat lefejezését, miután mindhármukat lehajította! Ám Kinson megkegyelmezett neki, mivel udvari festője anélkül képes a ló hátán megörökíteni őt, hogy valóban kockáztatnia kéne a felülést. A kettőjükről alkotott festmények roppant nyűgözők! A király hatalmának erejét, megdönthetetlenségét sugallják.

– Ez nem lehet Aldato – vélekedik Jassal.

Fellendül a paripa széles, erős hátára. Széttárt karokkal körbefordul, majd feláll rajta. Azután meg lehasal, fejét a szépen formált tomporra hajtja. A mén higgadtan álldogál, csupán rövid, hegyes fülét billegteti, s dús farkával olykor odébb hajtja a legyeket.

– Tényleg nem lehet a királyé. Nem zúz lovast – csatlakozik Nashua.

Helyet cserél Viadorral. Fordítva ül fel a hátasra, annak nyakára hanyatlik, és betakarózik a burjánzó sörénnyel. Hasra fordul, keresztbe fekszik rajta. Lábujjhegyen végigtipeg a gerincén, akár egy kötéltáncos. Lepattan, felszökken; átbújik alatta. Sutaságot mímelve mászik vissza a hátára. Finom csípőmozdulattal elindítja, megállítja, ügetésbe, vágtába ugratja a paripát, s közben kézzel vagy lábbal hozzá sem ér.

– Ilyen ló nincs – sóhajt Thero irigyen. – Talán csak az álomban. Megpróbálhatom?

A rejtőzők vezetője szálas, vékony termetű, sűrű hajú, gyűrűs szakállú férfi. A sörényt megragadva a ló hátára lendül.

Aldato megremegteti a bőrét, akárha bogárrajt akarna elriasztani, majd megrázkódik, s még a fejét is alaposan megzötyögteti. Ellazított ajkai lifegnek-csattognak, akár a széltépázta vitorlák. Ettől úgy fest, mintha nevetne.

Thero zötyögős repüléssel tovaszáll Nashua és három bokor fölött, majd lezuhan a csalitosban.

– Ez Aldato! – szögezi le Tinto. Ő abban hisz, hogy csupán a hősként csodált Jassal és a tulajdon lánytestvére képes megülni a koronás homlokú lovat.

– Ugyan, ez csak egy nagyobb darab, fekete vaj! – legyint egy bozontos szakállú, hegygörgető alkatú férfi. Nekifutásból vetődik a mén hátára.

A nagyobbacska fekete vaj futni kezd vele. Körbe-körbe nyargal a barlang előtti tisztáson. Vágtaugrásonként fokozza az iramot, és mind magasabbra dobálgatja hátulját.

A hegygörgető halandó teljes erőből kapaszkodik a sörénybe, irgalomért rimánkodik, és még halálordítást is hallat. Mindenkit elkápráztató bemutatója csúcspontján egyedül gurulja-görgi végig a negyedik kört, miután lepörög a nyílsebes táltosról.

További hitetlenkedők is kísérleteznek a feljutással. Akik nem a füves talajon fejezik be a különleges mutatványt, azok ágakra akadnak, vagy patakágyba zuhannak. Az egyik próbálkozó hat nézelődőt letarolva ér földet.

– Lehet, hogy ez mégiscsak Aldato – látja be végül Jassal. Nashuára pillant. – Ég veled, cinka. Azon leszek, hogy mielőbb elfeledjelek.

A lány a szemébe nevet.

– Hibbant alak! Nemsokára megint szörnyen fogsz kígyózni a kíntól. Nálam van az ellenír. Kiment a fejedből?

– Majd szólítom Virtuót.

– Legfeljebb kapsz tőle valami egészen más kórságra való kenőcsöt, mint legutóbb is. Igazi könnyeket sírtál, láttam! Nem volt ám férfias!

– Még az is lehet, hogy már meg is gyógyultam. Ég veled, ugrifüles! Fogadj szót apádnak. Nem fogsz hiányozni.

– Te se nekem, nehogy azt hidd!

– Akkor jó – sóhajt Jassal. Lóra szökken, és elléptet.

– Ugyanis veled megyek, szószegő! Méntolvaj! – kiabál utána a lány.

Szélvészszerűen végigcsókolja Cabar és Tinto arcát, összeborzolja hajukat, eltüntet egy könnycseppet a szemzugából, fellendül egy fehér harisnyás lábszárú, sárga kancára, és az immár vágtában távolodó Viador után száguld.

Jassal hátrafordul. Bosszúsan látja, hogy a csitri rendületlenül nyargal a nyomában a könnyed járású kancával. Azután eltöpreng, és kimegy fejéből a ragadék. Voltaképpen mire is készül? Nos hát: mivel futóbolond, hígvelejű, félkegyelmű és botor – végtére más nem lehet, ha ezt teszi –, a Szörnybarlang felé igyekszik.

Miközben Ermo hadosai nyilvánvalóan mindenfelé őt kutatják. Tehát, ha valami csoda folytán oda is érne épségben, akkor mi következik? Bemerészkedik a helyre, ahonnan eleven lélek még nemigen tért vissza. Azon kevesek, akik előkerültek onnan, elfeledtek beszélni, nevetni, ölelni és táplálkozni. Hamarosan bekövetkezett halálukig üveges tekintettel rángatóztak, folyt a nyáluk és maguk alá rondítottak.

A Szörnybarlang félelmesebb hírben áll, mint a Fivérek kínkamrái. A zegzugos, soktermű sziklaüregrendszert ugyanis démonok őrzik. Innen kéne elhozni az Új Szent Könyvet. Azt a fóliánst, amelyre Retar is feni a fogát. Ez még egy ok a mielőbbi meghalásra.

De hiszen csak nemrég szabadult ki a Halál Kertjéből! Csupán rövid ideje képes újra élvezni az ízeket, érintéseket, illatokat, gyönyöröket, s persze a testi-lelki gyötrelmet, szorongást is. Vagyis alighogy emberi léte teljessé – ám messze nem tökéletessé! – vált, máris a pusztulás fenyegeti?

Szárnysurrogást hall a feje fölött. Felpillant, és elhűl. Tőrdobásnyi távolságon kívül egy kémmadár lebeg a magasban. Nos, immár nem halogathatja tovább: íjat, vértet kell szereznie. Aztán a nevét és külsejét is meg kell változtatnia, nehogy felismerjék a röphírnökök, katonák, árulkodó szemerek.

A lankadó Aldato ügetésre vált, s mind sűrűbben megtorpanna legelni.

Jassal vízszagot érez. Amint felvillan fejében az ábrándkép, amelyben átlósan úszik át egy tarka virágokkal és náddal karimázott, kék vizű tavat, a mén az illatforrás irányát követve, a közeli fák közé siet, akárha a férfi fejébe látna, s neki is tetszene a fürdőzős jelenet.

A gyümölcsligeten túl megpillantják a tavacskát.

Kisvártatva egymás mellett kortyolják a kristályosan átlátszó, édes ízű vizet. Együtt gázolnak bele, fej fej mellett úsznak. Jassal a fenékre süllyed, rózsaszínű homokot markol az ujjai közé, halakat, teknősöket üldöz.

Aldato partra sétál, meghempereg a fűben, nyerítve üdvözli a tóba igyekvő sárga kancát, és legelészni kezd.

Nashua a parton lekuporodva egy ágacskával karcolgat a nedves homokba. A tó fölött keringő hírmadár, köreit szűkítve mind lejjebb ereszkedik, mégsem látja, mit művel a lány, mivel az szándékosan úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle firkálmányát, vagy legalább árnyékot borítson rá a testével.

A lomhán szálldosó, szürke rongynak rémlő, kámzsás fejű röpnök holtbiztosra veszi a honárulást, s nem kétli, hogy tüstént riaszthatja a közelben táborozó poroszlókat. A gojla nyilván azt körmöli a lába elé, hogy vesszenek a Fivérek, vagy ha írástudatlan, ami az effélék esetében fölöttébb valószínű, akkor viszont bitófán hintázó királyi fenségek képét kapirgálja a homokba. A hírnök még mélyebbre süllyed, hogy kileshesse, mit is takargat a vöröses hajú lány.

Jassal a sekély vízben hever hasmánt, jócskán meglepetten. Hiszen a ragadék cinka egyetlen szó nélkül, csupán a szemvillanásaival és apró gesztusokkal adja értésére: mindezt egyedül az ő kedvéért cselekszi, neki csak le kell vadásznia az óvatlanná vált spionmadarat.

Ezt örömest meg is tenné, ha lenne mivel, ám mielőtt a vízbe gázolt volna, kardját és tőrét egy hatalmas árnyéklevél alá rejtette. Mélységes sajnálatára a hasalást nem adhatja fel, mivel anyaszült pucér.

Hamarjában meghányja-veti, mi történne, ha mégiscsak felpattanna. Olyféle eshetőségekkel számol, miszerint csupaszsága láttán a szűz hajadon az eszméletét vesztené, esetleg hosszabb időre megőrülne. Még komplikáltabb esetben meghasonulna női mivoltával, tövig vágná a lázas nyári alkonyulat színskáláját idéző sörényhaját, megtépdesné ruházatát, és beállna a férfiakat gyűlölő, roppant gonosz Riora istennő imádói közé, s azontúl velük együtt gyilkolná a nadrágviselőket.

Jassal gyorsan észbe kap. Ez a nyelvelő csitri? Amint világgá tébolyog egy fedetlen bájtag látványától? Ugyan már!

Éppen teljes testi pompájában készül felszökkenni, hogy megragadja a mind alább kíváncsiskodó kémmadarat, midőn nyakdíszének farokpikkelyei halkan megcsörrennek.

Az ezüst hajfonat, akár a kilőtt nyílvessző, hirtelen elsuhan a nyakáról.

A röpnök későn kap észbe, s hasztalan rikácsol. A kígyó sebesen köre csavarodik, lefogva csuhaujjszerű szárnyait.

A spionmadár lezuhan, és ne nevess, tilos a nevetés, áruló, honvesztő,valamint ide, ide, katonák! hörgéssel-kiáltozással vergődik a fűben. Azután elnémul.

Az ezüst kígyó visszasiklik Viadorhoz, és a magasba nyújtózik előtte. Hétágú nyelvét öltögetve hullámoztatja testét, farka szelíden csilingel, majd a felé nyújtott kézen át a helyére gyűrűzik.

– És most, ha nincs ellenedre, megfürödnek! – szól Nashua.

– Hát persze, csak tessék! – kedveskedik a férfi. – Már itt se vagyok!

– Nem mehetsz el!

– Talán te tiltod meg, gice?

– Semmilyen nevelést se kaptál?

– Képzeld! Kazalban fogantam, serdültem.

– Nem hiszem. Te az istenek gyermeke vagy, hős Viador. Nem emlékszel? Nos, maradj a vízben, csak fordulj el, és hunyd be a szemed.

– Eszemben sincs – vágja rá Jassal. Ekkor felötlik benne valami. Mindkét tenyerét a magasba lökve jelzi, hogy rendben van, teljesíti az óhajtást.

Megvárja, míg a bimbó megszabadul cifra öltözetétől, és halk örömsikolyok kíséretében a tóba gázol. Mielőtt még azt a szisszenést hallatná, melyet szinte mindenki elhallat, mikor a víz eléri a legkényesb pontját, a férfi utána fordul, és alaposan szemügyre veszi a csitrit. Kiváltképp a leány ülepe érdekli, főként egy bizonyos anyajegy tekintetében. A mustra végeztén sóhajtva felkel hasaltából, és Nashua levetett ruháihoz sétál.

– Úgysem találod meg a tégelyt – hallja a kuncogást.

– Úgyis lerázlak!

– Nem fog menni! Szükséged van rám!

– Mint az orrfolyásra.

– Igenis szükséged van társaságra! – bizonygatja az úszkáló lány.

– Magamat is utálom.

– Felvidítalak!

– Képtelen ötlet.

– Hiába zárt Deniq a Halál Kertjébe, seregnyi szellem közé? Rengeteg időt kaptál gondolkodásra! Rá kellett volna jönnöd, hogy nem segít rajtad, ha elzárkózol az érzéseid elől.

– Nehogy már te mondd meg nekem! – morog Jassal, egy bokor mögött öltözködve.

– Valakitől meg kell tudnod, ha már magadtól képtelen vagy rájönni! Most kaptál még egy lehetőséget.

– Mire, cinka?

– Arra, hogy újra kifényesítsd a Jassal nevet.

– Mulatságos – von vállat a férfi. – Miért érdekel téged a nevem fényessége?

– Megint elfelejtetted? Nélküled Castaq nem juthat vissza trónusára!

– Nekem aztán fikarcnyit sem számít, hol van Castaq, sem az, hogy kié a trónus.

Nashua felnyög.

– Jaj, vigyázz, meg ne halljon Deniq, mert tüstént visszacsuk!

Viador nem válaszol. Felcsatolja kardját, majd gyors mozdulattal előrántja, megforgatja néhányszor, ledöf egy képzelt ellenfelet, kettéhasít egy másikat, elhárít néhány gyilkos szúrást, aztán a pengével leüt egy valóságos, kövér gyümölcsöt a feje fölé nyúló faágról, szabad kezével elkapja, s beleharap.

Kisvártatva egymás mellett lovagolnak a Szörnybarlang felé.

Nashua mosolyt ragyogtat a férfira.

– Nagyra értékelem bölcs belátásodat, hős Jassal. Ugye, mennyivel jobb a társaságomban, mint nélkülem?

– Rájöttem a megoldásra – feleli a férfi. – Elvesztésed legbiztosabb módja, ha magammal viszlek a démonok közé. Könnyen kiderülhet, hogy közéjük tartozol, és akkor velük maradsz. Vagy megölnek.

– Vagy én téged – vicsorog a pendelyes.

Ezenközben Ermo katonái felforgatják, végigkutatják a királyi palota közelében lévő falvakat. Az a parancsuk, hogy kerítsék kézre a börtönszökevényeket. Öljenek meg minden törpét, aki Cabarra hasonlít, vagyis akinek haja vörös és hullámos, szeme zöld, orrvége felálló, szája vastag. Ugyancsak végezzenek mindenkivel, aki azonos lehet Tintóval. Tehát mind egy szálig halálozzanak el a kis termetű, pelyhes hajú, szürke szemű, görbe orrú, fodros szájú, pihés állú legények.

Ám Jassal, a félelmes Viador megtalálását a Fivérek már nem mernék ily módon elnagyolni, épp ezért még éjszaka üzentek a képfestőkért, hogy megrajzoltassák a gaz honvesztő arcmását. Hanem a pingászok időközben eltűntek a palotát övező városból. Meglehet, odavesztek a vad vihar okozta kőhullásban-villámlásban, vagy pedig – úgy vélvén, felkelt a nép, s megdönti a Fivérek kényuralmát – elmenekültek a veszélyesnek hitt helyről.

Csupán két piktor maradt hajlékában. Egyikük, a királyi festő mindeddig csakis dicsőséges csatajeleneteket alkotott, amelyeken a nagyon bátor roppant erős és sebezhetetlen Fivérek legyőzték az alávaló ellenséget, még a sokszoros túlerőben lévőt is. Ugyanő ábrázolta nemes vonásúnak, délceg termetűnek és kivételes kisugárzásúnak az uralkodókat tekintélyes méretű képein.

A honveszejtő gazfickó megrajzolásának kisszerű feladatával megbízott művész gyorsan túllépett megalázottságán, és legjobb tehetsége szerint alkotta meg az égre-földre üldözött Jassal arcmását.

Ezt aztán Kinson, Ermo és Retar egyhangú, dühödt üvöltéssel szaggatta darabokra.

Ugyanis a királyi festő nem bújhatott ki a bőréből, ezért nagyon bátornak, roppant erősnek és sebezhetetlennek, valamint nemes vonásúnak, délceg termetűnek és kivételes kisugárzásúnak ábrázolta az utolsó viadort, akit a Fivérek kőszívűk minden hidegével gyűlöltek.

Végül, jobb híján maga Kinson véste fenséges kezével a nádszövet papirosra a leghonárulóbb ellenség ocsmány arcvonásait.

A településről településre nyargaló katonák ezt a pingálmányt vésték emlékezetükbe, ezt terjesztették, nehogy elszalasszák a gonosztevőt, akinek levágott feje ellenében hercegi rang és javadalmazás jár. Vagyis a lemetszendő fej, alakját tekintve hosszúdad és keskeny, akár egy lóé. Füle vitorlaszerűen elálló, alul-felül kihegyesedő. Összeragadt haja zsíros csimbókokban lóg és lengedez, ágas-bogas, vaskos szemöldöke elfedi mélyen ülő szemét, de meglehet, a hitvány birodalomveszejtőnek nincs is szeme! Sziklaszerű, ferde orra alig-alig fér az arcára, kövér húsú szája lebiggyed.

Látván a királyi piktor felsülését, Retar a kivégzésfestőért küldetett. Úgy döntött, vele készítteti el az arcmást, amelynek alapján a poroszlók megtalálják és felséges színe elé hurcolják a cinkos leányt. Aprólékosan ecsetelte a hajadon ismertetőjegyeit: sötétvörös tengerárként fodrozódó haját, már-már férfiökölnyi, smaragdzöld, csillámos szemét, pimasz vonalú orrát, csókot formázó száját, karcsú termetét.

A munkája megszállottjaként ismert kivégzésfestő kidugott nyelvvel, ihletetten dolgozott.

Végül büszkén mutatta fel az eredményt. A Retar szavai alapján lefestett bűntárs leány az ő művén hosszúra nyúlt testtel, nyakánál fogva himbálódzott egy kötélen, hajtincsei tépetten lógtak az arcába, kifordult szeme opálosan fehérlett; cipónyira duzzadt, ellilult nyelve elfödte ajkait.

A műalkotás láttán Retar sebzett vadként bömbölt.

Így hát a halálpingász újabb ábrázolatot készített. E képen a leány feje messzire elkülönült a törzsétől, a nyakából fityegő erekből vér patakzott. Arca olyannyira vértelenné vált, hogy már-már vonástalanná fakult.

Végül e kép dolgát is Kinson király vette kézbe. Javított rajta ezt-azt, majd kiadta a parancsot:

– Hozzátok elém őket! Mihamarabb!

Bölcsen elkerülik a lakott tájakat, az aranyló gabonatáblákkal, halastóval-kacsaúsztatóval, apró házakkal pettyezett településeket, nehogy katonákba botoljanak. Gyümölcsöt és tojást falatoznak, forrásvizet kortyolnak. Jobbára ügetésben, vágtában haladnak, ritkán váltanak szót egymással.

Egyszercsak Jassal szeme előtt feltűnik egy félig összedőlt vízimalom, az elvadult bozóttal szegélyezett, zöld szakállas mohával borított köveken rohanó-bukdácsoló folyócska partján. A dongáinak, küllőinek zömét elvesztett, törött tengelyen lógó, hatalmas őrlőkerék tövében bágyadt katonák heverésznek.

Az őrjárat. Amint épp nem őrjáratozással bajlódik, hanem rejtőzködve szunyókál a felforrósodott délutánban.

Viador összehunyorítja szemét, s még a fejét is megrázza, mintha víz került volna a szemébe.

– Te látod a malmot? – kérdezi szerényen.

– Miféle malmot? – mered rá a lány.

Jassal megdörgöli a szemét, valamint a homlokába süppedt smaragdkövet is. Felfogja az előtte kanyargózó, szürke útkígyót, annak hepehupáit gödreit. A sárral befröcskölt, lelapuló füvet, a tördelt vesszejű, megviselt bokrokat és fákat a széleken.

Akkor hát hol van a vízimalom?! Az őrületben netán?

Amint erre gondol, az idilli kép újfent előtte terem. Mígnem gyanítani kezdi, hogy ha letérnének az eléjük bukkanó ösvényre, az pontosan oda vezetné őket. Ha pedig sikeresen meglepnék a járőröket, fegyverekhez és vértekhez jutnának a Szörnybarlang mélyére tervezett látogatás előtt.

Mielőtt még Viador eldöntené a kérdést, Aldato jobbra fordul.

A férfi látja a valóságosan mellettük zöldellő növényzetet. Hasonló élességgel érzékeli a tőlük több nyíllövésnyire lévő folyópartot is. A katonák, szám szerint öten, kéjesen lustálkodnak az elhagyott malomnál.

Ő pedig elfogadja s használatba veszi újonnan felfedezett hatalmát. Amikor hajdan hadba indult társaival a Szörnyetegek ellen, hasonló furcsaságok estek meg velük. Érzékszerveik megélesedtek, erejük megnövekedett. Az ellenfél sérthetetlennek hitte őket, s ha olykor mégis megkarcolódtak, sebeik gyorsan hegedtek. Miután a Szörnyetegek többsége kimúlt a harcmezőn, és maradékaik eltakarodtak, az istenek és a varázslók visszavették, amivel a hadviseléshez ruházták fel viadoraikat, minek következtében Druth és Gerbert elesett az utolsó csatában.

Jassal pontosan emlékszik, mennyire megrémült, midőn felfedezte, hogy rendkívüli képességei gyengültek, megfogyatkoztak. Ezután még hosszú ideig igyekezett óvni-őrizni annak látszatát, hogy jócskán különb más fegyverforgatóknál, s ha mégis elfogta a kétség, hát alaposan a kancsó fenekére nézett. Így lett korhely és vesztes életű. Ám erről soha, senkivel nem beszélt, de még a rágondolást is kerülte. Mindazonáltal félve gyanította, hogy ez alkalommal aligha ússza meg olcsó megoldásokkal.

Közli a lánnyal, mire készül. A henyélő katonák megtámadásában semmilyen szerepet nem szán neki. Úgy véli, mivel a csitri legfeljebb a vásártéri emelvények deszkáin forgatott kardot, valódi küzdelemben nem használható.

Nashua hiába bizonygatja, hogy – vándormímes életmódjának hála – pendelyes kora óta férfiakkal vív, tusázik, lovagol, úszik, továbbá sziklamászásban is verhetetlen, Viador rávágja: na persze, de csak játszadoztál, s ráadásul törpe férfiakkal!

A bimbó nem tarthat vele a romba dőlt malomhoz. Azért nem marad feladat nélkül: a sárga lóra kell vigyáznia.

Jassal mindent eltervez. Eszerint tüstént odasurran az alvókhoz. Egyenként meglepi, ájulásba veszejti őket. Elveszi tőlük, amire vágyik, s odébbáll. Precíz terv, teljességgel hibátlan. Kissé persze idealizált.

A remekmívű elképzeléshez képest a következő történik: amint ökölnyújtásnyira megközelíti első kiszemeltjét, a legfelületesebben horkoló fegyverest, vérfagyasztó sikoly csendül fel.

Az éktelen sikoltozás mindegyre erősödik, hangszíne váltakozva mélyül, magasodik, árnyékolódik, sötétül.

Az öt henye katona villámsebesen talpra rúgja magát. Csipatörlésre sem vesztegetik az időt. A mögöttük settenkedő Jassalt észre sem veszik. Kardot szegezve, harcias rikoltozással rohannak az ellenkező irányba, a vészjelző leányhang felé.

Viador menten megfogadja, hogy mindennek a végén különös kegyetlenséggel fog elbánni a sivalgó csitrivel.

Hirtelen megtorpan. Magasra emelt jobb lába a levegőbe dermed.

Ismerős szellemalak lohol át az erdőn.

A vigyorgó koponyájú, csupasz csontváz nem a talajon jár, hanem a levegőben úszik, félmagasan. Derengő alakja kékesen opalizál. Hatalmas, üres kordét tol maga előtt, amelynek vérrel és egyéb nedvekkel átitatott peremén hajszálak, bőrfoszlányok, egyéb cafrangok lebegdeznek. A taliga formátlan, már-már sokszögű kerekei rángva-verdesve zötyögnek.

Jassal gyakran találkozott a csúf vigyorú csontbábbal a Halál Kertjében. Ő a véget előjelző Skelo, a halálfutár, Deniq örökös szállítója. Nem a hús-vér hullákat hordja a végzetisten elé, hanem azok romló-bomló elemektől megtisztult lélekhüvelyét, amely ugyan emlékeztet a hajdanvolt testre, de zsákra, lepelre, lárvabőrre és sok minden másra is hasonlít, és az elhunytak szellemének tartózkodási helyéül szolgál.

Úgy tartják, Skelót csakis az pillanthatja meg, akit nyomban ezután ő el is tol szívbénító hangon nyikorgó kordéján.

És ha Nashua oly zsigermarcangolóan sikongat, alighanem látja a láthatatlant.

A férfi futásnak ered, bár nem is orrontja, mit tehetne. Néhány szökkenéssel beéri az elöl rohanó katonákat. Nyargal tovább, s máris közéjük vegyül az ösvényen. Azok nem vesznek róla tudomást.

Nem, mert hirtelen a földbe gyökereznek.

Jassal ellendül a következő ugráshoz. És ő is megkövül a levegőben.

Nashua a tisztáson áll, pontosan ott, ahol állnia kell. A gondjaira bízott lóval kevéssé törődik. Ugyanis a feje fölé tornyosuló fa lombjába bámul. A sikoltozást abbahagyva, elnyílott szájjal, kerekre tágult szemmel mered fölfelé.

A haragoszöld levélzetű fán szellemlények nyüzsögnek. Némelyek a lábukat Iógázva ücsörögnek, orrüregüket túrják, maradék fogaikat billegtetik az állkapcsukban, vagy éppen a szemgödrükben vájkálnak. Mások ágról ágra szökdécselnek. Többen egykedvű ábrázattal lebegnek a koronában. Néhány néhai ellenséges dühvel viszonozza a mustrálást.

Alakjuk lüktetően opalizál. Akadnak közöttük rongyokba bugyolált és mezítlen csontvázak, épnek látszó és félig-meddig elbomlott testképűek, sértetlen arcúak, tépett vonásúak és csupasz koponyák egyaránt.

A levegőbe fagyott Jassal talpa földet ér, ám ő ezt alig észleli.

Skelo megint felbukkan a fák között. A Halál Kertjéből ismert Viador felé loholva hamarjában irányt változtat. Nyikorogva átkordézik a tátott szájú katonák között. Azok nem fogják fel ottlétét, változatlanul a fejük fölött vicsorgó, fogcsattogtatva fenyegetőző, hosszú karmokat meresztgető boldogultakat bámulják.

Skelo Jassalra pillant.

– Vedd el tőlük, ami kell, és siessetek tovább! – szól. Pattint az ujjaival. Olyféle hang hallatszik, aminővel lehasadt sziklafalak gördülnek a mélybe.

A szellembábok ellökik magukat a terebélyes fa lombjából. Kört formálva közrefogják a katonákat. Nyelvet öltenek, szemet düllesztenek rájuk. Váratlanszerűen fel-felhuhognak, karmaikkal feléjük mardosnak. Némelyük a tulajdon lekapott fejével labdázgat. Mások a szerveik közé döfött nyílvesszővel, karddal, nyárssal játszadoznak.

A fegyveresek kővé bénulnak.

Jassal az úgyszintén dermedtnek rémlő lányhoz perdül. Fél kézzel megragadja a tarkóját, a másikkal – nem gyengéden – megrázza az állát.

Nashua fogai egymáshoz kocódnak. Meredt szeme visszahúzódik. Üveges tekintete a férfi felé fordul.

– Ne félj! – szól Viador. Rádöbben, hogy ő is volt már jóval bátrabb. Elengedi a lányt. A csontbábokon keresztül a katonaszobrokhoz siet. Íjat, tömött tegezt, késeket gyűjt, mellvértet, sisakot vételez tőlük.

– Segíts! – veti hátra a válla fölött.

Azután megfordul, hogy lássa – és kiélvezze – a legörbülő ajkak látványát, a pityergés fintorait.

A felbátorított Nashua két tenyerét előretartva a kör alakzatban lebegő boldogultakhoz lép. Előbb a kezét tolja közéjük, majd maga is áthalad rajtuk. Azután visszahátrál, és megint keresztülsétál a ködszerű lényeken.

Arca felderül. Végigpillant a csodálkozni látszó szellemeken. Egyikük különösen megnyeri a tetszését. Megérinti a néhai kicsiny, kerek arcát. Két ujja közé csippenti annak lemetszetten lógó homlokbőrét, és visszaigazítja a helyére. A szövetdarab a csontra simul, néhány pillanatig úgy marad, majd lassan megroskad. Ráncosodik, gyűrődik, s végül lefittyed, újfent eltakarva az egykor élt férfi bal szemét.

A lány a mellkason tátongó seb széleit is megkísérli összekapcsolni az ujjaival. Amikor ez sem sikerül, zavartan a lyukra igazgatja a szakadozott, felsőruha foszlányait, és elfordul. A bénult katonákhoz lépdel, összeszed tőlük néhány holmit.

Visszafelé igyekezve ismét átlábal a ködlényeken. Dús, fodros szája szegletében szomorkás fintor vibrál. Végigsimít a boldogult férfiú kicsiny, gyümölcs formájú arcán, majd a katonáktól zsákmányolt fegyvereket elrendezve a sárga ló hátára pattan. Meg sem várva, hogy Jassal magához füttyentse a sűrűből az – előle – elrejtett Aldatót, elvágtázik az ösvényen.

Így tehát Viador azt gondolja, megszabadult tőle.

Kevéssel később meglepetten döbben rá, milyen szívesen beszélgetne a pukkanccsal. Megkérdezné például, ő vajon látta-e Skelót, s még azt is, nem bosszús-e, amiért nem lophatta el Aldatót. Tán azt is megérdeklődné, zaklatott-e. Bár ez ostoba kérdés lenne, hisz szemlátomást mélyen megrendült a szellemek látványától. Persze, hajdan vele, a hős Jassallal is hasonló történt volna, ám amióta megjárta a Halál Kertjét, számára jó darabig éppenséggel a húsból-vérből lévő, eleven lények voltak furcsák és szokatlanok, nem pedig az élőholtak.

Későre hajlik a délután, amikor kiér az erdőből, és a kövecses medrű Ékkő-folyó partján találja magát, a Démon-hegység tövében, ama sziklák közelében, amelyeket épeszű személyek messze elkerülnek. A kitérő utat nem ismerő utazók, karavánok kínosan ügyelnek, hogy itt ne érje őket az éjszaka. Ha leszáll a sötétség, a barlanglakó démonok elhagyják üregeiket és szétrajzanak a napfénynél és holdvilágnál egyaránt zöldes fényű, áttetsző vizű folyó felett. A regélők szerint ilyenkor megtestesülési lehetőséget keresnek, ám mert vérszomjuk mindennél erősebb, végül belülről falják fel, pusztítják el a birtokba vett porhüvelyt.

A megpróbáltatás helyéhez közeledvén Viador szinte helyben lépteti ménjét, ám bármily csigalassúsággal halad, végül mégiscsak a Szörny-barlang elé érkezik. Fojtott sóhajjal lekecmereg a lóról. Beidegzett mozdulatsorral ellenőrzi a testére csatolt fegyvereket.

A folyópartra sétál, fél térdre ereszkedik. Ujjait a kékeszölden tündöklő vízbe meríti, s szertartásosan megmossa az arcát. Hátrarázza és befonja kékes fényű, sűrű haját, nehogy harc közben elmulasszon valamit a körülötte zajló mozgásból. Mindjárt alaposan körbe is tekint, látja-e valaki, mire készül. Bár nem észlel leskelődőt, feszélyezetten nyúl a nyakában függő medálért. Loppal érinti az ajkához a vezérlőcsillagát jelképező, színét váltogató drágakővel ékített ezüstlapocskát.

Azután elsóhajtja Virtuo nevét.

A varázslóhajlék csaknem a csizmája orrából tör fel.

Jassal hátraszökken, majd sietve tovább hátrál, amint a parti homok viharsebesen berepedezik előtte. A sima kérgű, palack formájú, robusztus fa néhány szempillantás alatt robban ki a földből, majd másodpercek alatt kurta, vaskos, kopasz ágakat mereszt az égre. Fényes, kígyóbőrre emlékeztető héja félkörívesen felszakad.

Az ekként keletkezett ajtón kilépő, szórakozottnak rémlő Virtuo alacsony küszöbre számít. Kiadós zuhanásba kezd, amelynek végeztén fenékre puffan a homokban. Tekintélyes palástja fellebben, elővillantva szokatlan fazonú, taréjos orrú cipőjét, karika formájú, kurta lábait, valamint terebély méretű, térd alá érő, buggyos szárú, varázspor-mintás alsóneműjét.

Jassal tapintatosan félrefordul, ám a fikarcot nem aggasztja a galiba. Talpra emelkedik, köpenye ujjáról lefúj néhány homokszemet, és megtörli a szemét. Mihelyt látása megjavul, Viadorra förmed:

– Mit akarsz már megint? Miért szólítottál?

– Talán azért, hogy velem tarts a Szörnybarlangba – válaszol epésen a kérdezett. – Vagy már nincs szükséged az Új Szent Könyvre?

– Én nem mehetek be oda! – hüledezik a varázsló, a barlang bejáratát függönyöző, harsányzöld levélzetű folyondár öklömnyi lila, kék és bíbor virágai felé mutatva.

– Én se! – morran Jassal. – Egyedül?! Talán nincs szükséged a fóliánsra? Hogyan hozhatnám ki egy szál magamban a nyüzsgő szörnyetegek közül?

– Nem vagy egyedül. Veled van az asszonykád.

– Kicsodácskám?! – hörren a férfi szíven szúrt hangon.

– Talán bizony elemésztetted idejövet? Nem csodálkoznék, meg is érteném, de azért roppant ostobán tetted, édes fiam! Megmondta a jóslat, hogy csakis a Tusázó és a Mímes hozhatja ki az Új Szent Könyvet a Palotateremből.

– Na nem! – hördül Jassal. Két lépéssel megközelíti a lovát. Mivel még megfordulásra sem óhajt időt vesztegetni, légmutatványoshoz illő, csavart ugrással a mén hátán terem, és annak oldalába vágja sarkait.

Aldato két lábra magasodik. Lovasa meg sem rezzen ültében.

A fekete csődör fokozza az ágaskodást; egészen addig, mígnem végzetesen kibillen az egyensúlyból, és hanyatt vágódik.

Jassal nem ragaszkodik tovább a maradáshoz. Elrúgja magát a hátrazuhanó paripa hátáról, és félrehemperedik a súlyos test elől.

A király lova ijesztő nyekkenéssel ér talajt. Kecsesen felpattan, kiadósabb sivatagi viharhoz elegendő port ráz le magáról, s elnyargal.

A vastagon behomokozott Viador megbántódottan ülve marad a földön. A porfelhő eloszoltával megközelítőleg egy vonalba kerül a szeme Virtuóéval. A fikarc mágiás tincsenként megcsomózott, ezüstősz bajusza alatt csúfondáros mosoly oszcillál.

– Visszakívánkozol a Halál Kertjébe, a testetlenségbe? – kérdezi. – Ott akarsz lebegni a Világ végezetéig, minden érzéklettől megfosztottan, örökös sóvárgásban? Vagy beteljesíted, amiért születtél?

– Vagyis inkább vesszek oda a Szörnybarlangban?

– Rajtatok múlik. Bementek az asszonykáddal. Eleinte nem lesz ijedeznivalótok. Haladjatok zugról zugra, kanyarulatról kanyarulatra, míg a Palotaterembe nem értek. Ott majd bármennyire elakad is a lélegzetetek az elétek táruló kincsek láttán, őrizkedjetek a csábítástól! Ne nyúljatok semmiféle csillogó holmi után! Ami a legfőbb: tartsátok távol szívetektől a félelmet! Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb szörnyet jelenít meg. Csak az Új Szent Könyvet vegyétek el az oltárról! Azután lóduljatok kifelé! A túléléshez használd a fejedet, Viador! Gyanítom, ez a feladat buktatója. Hogy te a fejedet használd. Amióta ismerlek, az ágyékod vezérel.

– Téged mi vezérelne, ha annyi időt töltöttél volna testetlen, fájdalmas epedésben, mint én? Időközben a barátaim megvénültek. Radga szülötte nővé cseperedett! Persze hogy ilyen hosszas megvonás után az ágyékom vezérelt! Voltaképpen érted te ezt? A varázslók szoktak egyáltalán...?

– Nemzeni? – mosolyog Virtuo. – A varázslótehetség, akárcsak más mesterségek, vérségi úton nem örökletes. Hol van az asszonykád?

– Nincs asszonykám. Ünnepélyesen, mi több: fennkölten fogadom, hogy soha nem is lesz!

– Magam adtalak össze benneteket. Márpedig amit én megkötöttem...

– Azt fel is oldod! – csattan Nashua hangja a közelükben. – Kihozzuk neked a fóliánst, de utána megszabadítasz bennünket a kötéstől!

– Nem alkudozhatsz velem!

– Pedig szeretnék – szól a lány behízelgő szerényen.

– Mindketten akartátok az esketést!

Jassal felmordul:

– Lásd be, hogy vénséges vén vagy, Virtuo! Csapnivaló a hallásod, pocsék az emlékezeted! És még a szemed is gyönge! A nemzésről azt se tudod, eszik-e vagy isszák...

A mágiás közbevág:

– Ne gondoljatok, hogy ti vagytok az első pár, akik a koromra vagy a feledékenységemre hivatkoznak, miután megbánták az esketést! Jól ismerem az összes furfangot! Megértem, hogy már nem kívánjátok egymást. Meg lehet bolondulni tőletek! Az egyik túl zajos, színes, zaklató, tiszteletlen! A másik ostobaságokat művel, nevetségessé válik, hőstelen, hitevesztett. Most pedig menjetek befelé, hogy még sötétedés előtt visszaérjetek!

Mutatóujja körmét előbb Jassal homlokához, majd Nashua ajkához érinti. Alakja megfakul, elszíntelenedik, végül vízióvá halványul. Testetlen mivoltában is az iménti helyén marad. A lakhelyéül szolgáló, minden megjelenésekor más formát öltő faóriás visszasüllyed a folyópart homokjába.

A vészbe küldöttek egymásra bámulnak. A lány rácsos rostélyú sisakot és horpadozott mellvértet visel. A méreténél jóval nagyobb páncélzat ide-oda csúszkál felsőtestén. A katonáról lehúzott ruházat is lötyögős, ám ami a legszörnyűbb: az idegen holmi kínzóan bűzös. A derekára csatolt kard súlyától enyhén féloldalas tartását a másik vállán felfüggesztett tegez és íj sem képes kiegyensúlyozni.

Jassal homlokráncolva szemléli újdonsült harcostársát. Éppen észrevételeinek készül hangot adni, mikor a lány megjegyzi:

– Mindkét kézre egyformán ügyes vagyok. Felőlem mehetünk.

– Egy lépést sem, míg nem tisztáztuk, miért ragadsz rám folyton! Szerelmes vagy belém?

– Beléd?! – nevet gúnyosan a pendülő. – Inkább Deniqbe vagy a gyűlöletes Fivérek valamelyikébe szeretnék bele! Különben tudd meg, igenis, addig daloltam hősi tetteidről, mígnem túlértékeltem a személyedet! Ám az érzelgős ködfelhő íziben szertefoszlott, amint megismertelek! Még arra se kellenél, hogy ganéjozd a lovamat!

A férfi megkönnyebbülten bólint.

– Akkor jó. Indulás!

A vakarék csitrit maga mögé legyintve kétlépésnyire megközelíti a haragoszöld levélzet mögött rejtőző bejáratot. Kardheggyel megpiszkál egy mutatós virágot a feje fölött. Az érintés hatására a hatalmas, dühlila szirmok mély torkából szőrös, ragacsos nyúlványok lövellnek elő. Rácuppannak a pengére, majd a virágkehely is a vas köré zárul. Meglehet, másféle ötvözet feloldódna vagy kicsorbulna a támadástól, a rubinköves markolatú kard sértetlen marad.

Jassal lemetszi a harcias növényt. Körbekaszabolja a bejáratot. A lehasított levelek még lefelé hulltukban elperzselődnek. Arcporszerű, tapadós, méregzöld hamvadékuk beborítja a talajt. A mélylila, sötétkék és vérbíbor virágok ragyogó, vad színüket megőrizve elfémesülnek, s koppanva szétgurulnak lábaiknál.

– De szép melltű lenne belőlük! – sóhajt Nashua.

– Fel ne vedd! – veti hátra a férfi a válla fölött.

Kardjukat készenlétben tartva beóvakodnak a megtisztított nyiladékon. Girbegurba falú, szűk, sötét járatban találják magukat. Talpuk alatt porladó csontok ropognak, koponyák gurulnak arrébb vagy töredeznek fájó reccsenéssel. Nem is sejtik, hogy a folyosókanyarulat mögött miféle veszély leselkedhet rájuk.

Jassal lassan lépdel az élen, hegyezi érzékszerveit.

Egyszercsak rátalál valaminő réges-rég feledettnek hitt, elemi feszültség. Akárha villámütés járná át a testét. Érezni véli megáradt vére forróságát erei teltségét. Belülről látja dübörgő életnedvének gyöngyöző élénkpirosból bíborrá sötétülő színét. Nyelvét bizsergeti, nyálát fűszerezi tulajdon vérének édes-sós íze. Szíve gyakorta félrekalapál.

Tudatába jut minden egyes porcikájának. Módfelett élvezi a lelkét és sejtjeit egyaránt átható érzetet. Hosszú idővel azután, hogy kikerült Deniq fogságából, végre valóban életre kel. Eltölti a remény, hogy talán végleg megszabadulhat a szellemét régóta bénító, gyötrő szenvtelenségtől.

Esoto sokoldalú ékszerré lett, ezüstszín hajtincse megcsörrenti pikkelyes farkát. A hüllőfej Jassal arca elé emelkedik, a homlokába süppedt smaragdhoz koppan. Mintha a varázsló iménti érintése által átadott körömlámpást venné le onnan, a kígyó orrnyílásából lángnyelv csap elő, s bevilágítja a folyosót, a falak tövében heverő csontvázakat és bizarr vigyort halálfejeket.

Az eleven lámpás előresiklik a padlón, keresztülaraszol az útjába kerülő hullamaradványokon.

Viador homlokán lüktetve éled fel Santo szeme. Mihelyt a smaragdkő átmelegszik, viselője látni kezdi a fordulókon túli útszakaszokat, a beszögellésekben és a mellékjáratokban porladó boldogultakat. Mozgást, alattomos veszélyt nem észlel.

Még Nashua fintorait is kiveszi, jóllehet a lány szorosan a háta mögött lépeget, s szemlátomást nem örül a megtiszteltetésnek, hogy a Szörnybarlangban lehet, noha igen kevesen kérkedhetnek azzal, hogy ilyféle helyen jártak. A pukkancs inkább a lábai alatt málladozó csontok recsegésével borzoltatja az idegeit. S hirtelen, miként nemrég a szellemlények közelségét, ezt a helyzetet is elfogadja.

Mélyen a sziklabirodalom belsejébe hatolnak. Már-már elszédülnek a folyosó kanyargózásától. Jassal mind sűrűbben simít végig az arcán, hogy a bőrére tapadó, ökörnyálszerű váladéktól szabaduljon. Amikor ezt megelégeli, előretartja kardját, s azzal kaszálja, metéli a barlang mennyezetéről lógó fonadékot. Próbál higgadt maradni, ám undora elhatalmasodik rajta.

Egyszercsak átsuhan előtte valami, majd úgy tűnik el, mintha a falba olvadt volna. A valami testetlen, formátlan, színe fehéres, enyhén izzó. Aztán ugyanaz vagy a hasonmása felbukkan a férfi mögött, s ezúttal a padlón át vész el szem elől.

– Mi ez? – sóhajt Nashua.

Viador vállat von, mert honnan tudhatná, mikor ilyesmit még sosem látott. Hát most láthat eleget. A leginkább csúnyácska hulló csillagra vagy rozzant üstökösre emlékeztető valamik előttük, mögöttük röpködnek, ki-be járnak a falakon. Mind több és több ilyféle kerülgeti őket, fehéres színük fokozatosan szürkévé árnyékosodik, suhantukban sziszegő, sistergő hangot bocsátanak ki.

– Mi legyen? – kérdezi Nashua.

A férfi nem felel. Santo szemével megpillantja a vakító Palotatermet, és elakad a lélegzete. A tágas helyiség közelségét sejtetik a megélénkülő légáramlatok is. Tenger- és virágillat csapja meg az orrát. Megint felujjong magában, mint aki megtalálni véli azt, aminek elvesztését időtlen ideje fájlalja. Végre bizonyosan érzi, hogy él, hogy a Világhoz tartozik, ahhoz minden részecskéjével köze van, s viszonyuk egyszerre lázasan érzéki és szerelmetes.

Mielőtt ebben elveszne, figyelmezteti magát, miért is jár itt. Rádöbben, hogy a kígyólámpás mindkettőjüket beterítő, mágikus fényköre fogja vissza a támadástól a köröttük cikázó, mind fenyegetőbb mozgású, élesedő hangú röpködőket. Ezt bevési magának.

Átlép egy oszlopdíszes, csúcsíves ajtón. Már nemcsak a smaragdkővel, hanem a saját szemével is látja a Palotatermet. A helyiség oly hatalmas, amekkora egyáltalán nem lehetne. Sziklamennyezetén izzik a Nap, sugarai valóságosan bearanyozzák a falakat. A tündöklet önmagát ragyogtatja, sokszorozza.

Az elvakított tusázó a szemét dörzsölve bámul. Faragott lábú asztalok, sallangos-ékes szekrények és tárlók sorakoznak mindenfelé. Ezeken arany- és drágakődíszes holmik, használati tárgyak csillognak. Kincsekből készített, pompás ruhák, tükrök, fejfedők, tiarák, koronák, ékszerek, lábbelik, fegyverek, vértek, lószerszámok, konyhaeszközök kísértik, csábítják őket.

A javak között még borostyánkő-berakásos, színarany vizelőtál is akad. Jassal legott kedvet érez, hogy használatba vegye, egyszersmind kifejezésre juttassa, mit tart mindeme talmi sziporkázásról.

Ekkor azonban megpillant egy kardot, s a kincsek igézetének oly sziklaszilárdan ellenálló jellem tüstént meginog. Ama fegyver pengéje ezüstös-kékesen, gyilkosan villog. Élein a fény már nem is csúszkál, hanem folyik-hömpölyög, akár az áradó víz. Az egyedülállóan díszített markolat keresztvasán tarka drágakövekből kirakott varázsjel izzik-lüktet. Az a kard eleven és ingerkedik vele, miként egy kihívó szépség. A kezébe kívánkozik mindenestől az övé akar lenni!

– Ne! – súgja Nashua.

Jassal visszahúzza a kezét. Nagyot nyel, lezárja szemét. Újra felnéz, arca elé emeli a saját kardját, pillantásával végigsimít rajta. Továbblép, a terem középpontja felé tart, az oltárhoz.

Elsétálnak egy asztal mellett, amelyen tünelkeszárnyak hevernek. A fémes ragyogású, sejtelmesen színes, áttetsző bőrféleségek mellett kristálycipellők, ajak- és hasékszerek kínálkoznak fel, ékkő-cifrázatos övek, finom fátyolruhák kellemkednek vagyont érő alapanyagokból készült jogarok, varázspálcák és páratlan szépségű bogárkösöntyűk között.

Oda nem illően szerény küllemű, közönséges skatulya lapul az előkelő társaságban. A négyzet alakú papírdobozka fedelét gyerekkéz csinálta krikszkrakszok borítják, amelyek talán varázsoló tündért, szikrázó csillagot, szaladó lovacskát és táncoló kislányt ábrázolnak.

Nashua úgy véli, az egyszerű skatulya rontja a csillogás-ragyogás összképét, ráadásul olykor szívesen zsebre is vág ezt meg azt. Így aztán észrevétlenül elcsaklizza a dobozt, akárcsak nemrég a fekete paripát. A ménről utóbb persze kiderült, hogy a király lova. Ám ez az olcsó holmi aligha hiányzik majd bárkinek is. Viszont kisebb hajcsatot, amulettet, ritka bogárkát, préselt virágot tarthat benne. Akár még a későbbiekben születő gyermeke tejfogait is belerejtheti, miként Cabar is megőrizte ivadékai csikórágóit. Az ő kétségbe vont atyja a nyakában függő bőrzacskóban tartja az apró fogacsokat, valamint egy-egy csecsemőkori hajtincset. S ha előadás közben netán kihullik fejéből a szöveg, mert a nézők között támadt mocorgás elvonja figyelmét a művészetéről, akkor csak végigsimít a talizmánon, és tüstént felidéződik benne a mondandó.

A csitri titkon kidörgöl néhány könnycseppet a szeméből. Azok végiggördülnek az arcán, lecsorognak az állán, majd a fényes malachitpadló felé indulnak. A zölden cirmozott kövön már koppannak, és kaboson-csiszolású gyémántokként gurulnak odébb. Az ékművek láttán a lány azt gondolja: ezek az enyémek, aztán mégsem hajol le értük, hirtelen felfogván, hogy a köröttük suhangató, formátlan valamik terebélyessé válnak, opálossá fehérülnek. Felső szegmensük beárnyékolódik, s mintha arcvonások formálódnának rajta, irtózatosak.

A maradéktalanul átlátszó, buborékos-gyöngyös belsejű, hatalmas kristálytömb oltáron mesterien kivitelezett fóliáns fekszik. A terjedelmes könyvet finom bőrbe kötötték, sarkait aranylapocskák közé foglalták, nehogy betöredezzen vagy szamárfülessé váljék a használatban. További csinosításul csipkésre megmunkált ezüst- és aranylemezkék szolgáltak, de a díszítőmívesek a drágaköveket sem sajnálták alkotásuktól.

A fedél középpontjában égszínű türkiz, kék-zöld tündökletű nemesopál, lilálló ametiszt, aranyszemcsés lazúrkő, lángszikrás tűzopál és rejtelmes holdkő formálja meg a spirituális tudás szimbólumának tekintett sárkánymadár alakját idéző tündérjelet, amely jelkép mivolta mellett az Új Szent Könyv védelmére is hivatott.

Az egyébként piros-zöld tollazatú, fenséges küllemű sárkánymadárról úgy tartják, nem tűri a fojtó légkört, ezért eltűnik, ha a sötét erők javára billen az egyensúly, s csak a visszaszerzett szabadsággal együtt kerül elő. Castaq uralkodásának alkonyán hosszú időre nyomuk veszett az Yloniában élő példányoknak. Midőn a Szörnyetegek hatalmát megtörő Fivérek és Viadorok a királyi palota romjai között – még csaknem töretlen egyetértésben – a győzelmet ünnepelték, egy sárkánymadár jelent meg az égbolton. Az égetett fémként csillogó tollú, piros-zöld madár néhány lassú kört tett meg fölöttük. Lebegtében áthatóan fürkészte gyémántszínű szemével a mulatozókat (akiknek ettől a nézéstől olyatén érzésük támadt, mintha végigolvasná az összes gondolatukat, a titkoltakat is ideértve), majd szárnyait széttárva felfeküdt egy légáramlatra, és elvitorlázott a széllel. Azóta senki nem látott sárkánymadarat Yloniában.

Az oltáron, az Új Szent Könyv társaságában királyi korona kínálgatja magát. Az abroncsát és hét csúcsát ékítő nemes kövek hunyorogva ragyognak, szikráznak és tündökölnek, forrón vakító aranya olvadozni, folyósodni látszik.

A korona mellett fekete hajú, jégkék szemű, hosszú lábú nőt formázó gyűrű hever. A valódinál is élethűbbnek tetsző, többsorosan kacskaringózó Radga-hasonmás úgy vonaglik, tekergőzik, akárha viselője ujja körül tenne.

Jassal meredten bámulja az ékszert, közben hangokat hall a fejében, melyek azt pusmogják, hogy ha az ujjára húzná a gyűrűt, a lány feltámadna életnagyságúvá növekedne és azontúl csak az övé lenne. Majd ezek a hangok mindenfelől üvöltözni kezdenek, azt parancsolva: fogd meg, vedd el, húzd fel!

És ekkor Nashua a bűvölt Viador lábfejére tapos a sarkával.

– Jaj, hogy gyűlöllek, cinka! – jajdul a férfi. – Tudd meg, ő az egyetlen, akinek ilyet mondtam: meg tudnék halni érted!

– Badarság! – von vállat a lány. – Aki engem igazán szeret, ne beszéljen ilyeneket, míg szépen van! Vagyis amíg nincs orrba verve, farba rúgva.

– Akkor mivel kedveskedjen, vakarék?

– Nem hinném, hogy érzékeled a különbséget, mégis elárulom! Ezt mondják az igazi férfiak: élni tudnék érted!

Mi az, hogy érzékeli a különbséget?! Jassal mégsem válaszol. Elfordítja fejét a kéznyújtásnyira lévő gyűrűtől. Ahhoz, hogy elérje az oltár közepén fekvő könyvet, egészen közel kell lépnie a kristálytömbhöz, sőt, rá kéne hasalnia. Amikor előrébb csúsztatja a lábát, az átlátszó kőben kavargó színtelen gyöngyök és buborékok rózsássá színeződnek.

A férfi nem torpan meg. A buborékok megpirosodnak, végül haragoszölddé sötétülnek. A lágy pezsgés pöfögéssé dühösödik, a gyöngyök puffadnak-robbannak. A viharzó kristálytömb belsejéből vészjós morgás hallatszik.

Nashua sóhajtgat, próbál úrrá lenni növekvő félelmén.

A köröttük suhangató valamik alakot öltenek. Kínzott-torzult arcvonású, üvöltözve fecsegő démonokká változnak. Szakadatlanul árad, ömlik belőlük a szó. Hadaró monológjaik egybemosódnak. Röpködésük fenyegetővé durvul.

Jassal a fóliánsért nyúl.

A könyv felemelkedik az oltárról. Kissé közelebb úszik a kezéhez. Mielőtt hozzáérhetne, megáll a levegőben.

A közeli asztalról egy tünelkeszárny lebben fel. A titokzatosan színes, áttetsző bőrféleség a kötet fölé siklik, lágyan ráereszkedik és beburkolja azt.

Az ilyképpen létrehozott csomag meglódul, és Jassal tenyerébe csapódik.

A férfi jóváhagyó fintorral nyugtázza a fordulatot. Hátranyúl, a nadrágja derekába süllyeszti a szerzeményt.

Még egyszer rámered a szemét-keblét düllesztgetve tekergőző Radga-másolatra. Elvigyorodik, s két ujját a szájához érintve gúnyos csókot dob a csalókaság felé. Nem izgatja tovább az illúzió. Inkább arra gondol, hogy mindjárt harcolhat a túlélésért. Mire ez átfut a fején, a terem minden szintje s szeglete megtelik őrjöngő démonokkal.

Megsuhintja kardját. A penge keresztülsiklik a ködszerű fajzatokon. Azok sértetlenül folytatják nyugtalanító röpködésüket.

Jassal a hangok közé fülel, próbálja kihámozni értelmüket. Mondatfoszlányokat csíp el. Nem megy velük semmire.

...belélopódzom, kihörpölöm a velejét...

...meglesem, meglesem, mikor nem figyel...

...szégyen, meg ne tudják a szégyent...

...az édes, forró, nedves vér...

...nem szabad bántani a kislányt, kisfiút...

...ha kimegyek a sötétbe, elkapnak, megölnek...

...kiszürcsölöm, szétloccsantom, fölkenem...

...nem vagyok elég férfias...

...még, még, még akarok...!

...gyilok, finom gyilok...

Mi ez?!

Nem ér rá tovább hallgatózni, a lények támadásba lendülnek. Tátott szájjal rontanak rájuk. Amint közelebb zúdulnak, pofájuk óriásira növekszik.

Jassal és a lány hátat fordít egymásnak. Valósággal összesimulnak, ők ketten és a köztük duzzadó fóliáns. Sejtik már, hogy újonnan szerzett vértjeik, fegyvereik nem sokat érnek a befalásukra törekvő rémségek ellen.

Az ezüstkígyó szédítő gyorsasággal rója köröttük köreit. Az orrnyílásából lövellő lángnyelv a szörnyek felé csapdos. Amelyiket eléri, az felhólyagosodik és szétpukkan.

Jassal észbe idézi Virtuo búcsúmozdulatait: a varázsló érintését a lány ajkán és az ő homlokán.

Mutatóujja hegyét a smaragdkőhöz koppantja. Körme felparázslik. Erősen ráfúj, mire a fáklyává lobbanó tűznyelv kis híján leperzseli az orrát.

Hátraszól a cinkának. Nashua az ajkához dörzsöli az ujját. Az ekként létrejött lángcsóvával korbácsütés-szerűen végigsuhint a túl közel merészkedő démonokon. A ködszerű amorfok hátrarándulnak. A lassúbbak hupolykássá válnak és szétdurrannak.

A pusztulás láttán mindketten fellélegeznek. Enyhül félelmük.

A rémlények száma megfogyatkozik.

Jassal az ajtó felé indultában számba veszi esélyeiket. A zegzugos folyosón bármilyen pocsékság megeshet velük. E gondolattól fagylalóan hideg veríték tapasztja hátához az inget.

A szörnyek visszatérnek. Kapunyira tárt szájjal kapdosnak feléjük. Emésztő bűzt lehelnek, zöldes-habos váladékot okádnak rájuk. Lepelszerű végtagjaikkal iszonyatosakat ütnek, rúgnak.

– Emlékszel Virtuo szavaira? – suttogja a csapásoktól tántorgó Viador.

A mellette forgolódó lány szemfényvesztő sebesen rajzolja testük köré a lánggyűrűket, hogy távol tartsa a fajzatokat.

Csapkodva, hadonászva jutnak ki a kanyargós, szűk folyosóra. Lélekszakadva igyekeznek a távolinál is messzibb kijárat felé.

– Ezt mondta: Ne nyúljatok semmiféle ragyogó holmi után! – lihegi futtában Nashua. Sietve hozzáfűzi: – Nem is ragyog! Teljesen matt!

– Elloptál valamit, kártevő?! – hörren Jassal. – Különben hagyjuk, most nem erre gondoltam.

A bimbó fellélegzik. Rövid töprengés után feleleveníti Virtuo intelmét:

– Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb szörnyet jelenít meg – idézi. Belegondol, s elhűlten felnyög: – Ezeket mi teremtjük?!

– Hallod őket? Úgy rémlik, ezek megtestesült iszonyok, félelmek, szorongások, a mieink és mindenkié. Holott azt hisszük, elég félresöpörni félszeinket, s azok megsemmisülnek, miként az átfestett tollhibák.

– Miért nem inkább az átfestett, újraírt szavak barlangjába mentünk? – sóhajt Nashua.

– Az se lehet békésebb hely – dünnyögi Jassal. – Nem gondolod, hogy a kidobott szavak keserűségükben meggonoszodnak?

Ezenközben táncos léptekkel, forgolódva csapdosnak a szablyányi körömlánggal. A férfi, akárha karddal vívna, a tűzcsóvával ingerel, támad, piszkálódik. Némelyik szörnynek egyenesen a torkára nyomja a fáklyát.

– Na nézd a szotykost...! – dörmögi meglepetten.

Azt látva, hogy a mímes leány a másik mutatóujját is az ajkához érinti. Ily módon még egy lángfegyverre tesz szert, s két kézzel hadakozik tovább. Úgy fest, akár egy szurokégőkkel ügyeskedő mutatványos: szívet, nyolcast, halálfejet, börtönrácsot, rontást, halált fest a levegőbe. Mozdulatai nyomán nyílsebesen cikázó, hasztalan alattomoskodó fajzatok pukkanak cafatokká.

A veszteségeiket felfogó démonok kissé visszahúzódnak.

Jassal végigbámul magán. Mellvértje immár inkább homorú, mint domború, zöldes-habos nyák csordogál rajta. Arcán a ráöklendett váladékok között saját vére is araszolgat. Szétbomlott haja csupán azért nem hátráltatja az éleslátásban, mert a démonhányás egy tömbben tartja azt.

– Próbáljuk ki – suttogja. – Ne féljünk egyáltalán. Menni fog?

Nashua összpontosítani próbál. Arra gondol, hogy nem retteg, zabszemnyit sem! Ezentúl eszébe se jut, hogy a tátott pofájúak felfalhatják őt. Vagy a váladékukkal szétroncsolhatják a bőrét. Meglehet, nem is hal meg. De viszont szörnyeteggé csúnyul! Az esetben feladhatja álmát, miszerint egyszer még az elolvadásig szerelmes lesz, s szülötte tejfogát az elcsent skatulyában tartja majd, egyéb emlékholmik között. Nem és nem fél a megnyomorodástól, elrútulástól, a katonáktól, a nélkülözéstől, az öregedéstől és a haláltól! Attól, hogy kimarad életéből a minden földitől elemelő szerelem, vagy ha mégsem, akkor időnap előtt veszíti el kedvesét. Nem retteg attól sem, hogy Ermo hadosai meglelik a bujkáló Cabart és Tintót, vagy a szétijesztett színi társulat ugyancsak üldözött tagjait...

– Mit csinálsz?! – förmed rá Jassal.

Az alacsony mennyezetű, keskeny folyosó megtelik őrjöngve támadozó szörnyetegekkel.

– Azt mondtam, ne félj! – üvölt a férfi. Már ő is két körömlánggal harcol, tűzcsóvákat tol a démonok képébe-torkába, formátlan testük mélyébe.

Nashua undorodva pukkasztja szét a hely szűkössége folytán túlsággal közel nyomakodó lényeket. A szétrobbanó amorfok nedveitől nem óvja meg bőrét a rácsos rostélyú sisak, a lötyögős mellpáncél. Ájuldozik undorában.

Jassal rábámul, és sietve hangnemet vált.

– Jól van, kislány. Semmi baj. Mindjárt kinn leszünk. Tarts ki. Eddig remekül csináltad. Ne engedd közel őket! Ne gondolj a félelemre. Bátor vagy!

Hipnotikus szelídsége nem téveszti meg a lányt.

– Dehogyis félek! Nem félek! Honnan veszed, hogy félek? – morgolódik a pendelyes. Ezt abba sem hagyja, észlelvén, hogy a zsémbelés eltereli figyelmét a testén folyókázó nyákokról, saját jeges verítékéről, a talpai alatt görgőző, recsegő csontokról. – Mitől is félhetnék? Ugyan már! Tán attól, hogy valamelyik förtelem telibe okádja a képemet, és lemállik a bőröm? Tudd meg, rettentően sajnálnám az arcomat, amit téged kivéve mindenki más szépnek tart! Netán attól félnék, hogy mindjárt elvágódom egy csontrakáson? És miután kifeküdtem, ezek széttépnek és behabzsolnak? Mennyire fog fájni szerinted?

Minden szavával megtöbbszörözi a tébolygó rémségeket.

Jassal úgy dönt, leüti társnőjét.

Mielőtt megtehetné, a körülöttük tekergőző kígyó, mely eddig főleg a fejük felől támadó szörnyeket hamvasztgatta, dühösen megzörgeti a farkát. A következő pillanatban hüllősebesen a lány dereka köré fonódik, felsiklik a nyakára, s testvégével a sisakrostély alá csavarodik. Mihelyt célba ér, rögzíti magát, és e helyzetből folytatja a démonirtást.

Viador elégedetten bólint a sajátos módon befogott szájú vakarék láttán.

– Megtartalak – mondja a kígyónak. A néma leány harciasan dülledő szemébe mosolyog. – Kérlek, gondolj szépeket! Megmutatom, hogyan kell csinálni. Íme: rögvest kijutunk innen, teljes épségben. Na jó, majdnem teljesben. Odakinn még javában ragyog a napsütés. Megfürdünk a zöld vizű folyóban, levakarjuk magunkról a rémtaknyot, okádást, azután hopp, lóra pattanunk! Elszáguldunk a közeli fogadóba, ahol is bögyös, faros, készséges szolgálók várnak vacsorával, égettborral, dallal.

S csakugyan, derűje hatására a démonok megkevesbednek. Ők pedig megpihentethetik kissé cséphadaróként használt, zsibbadó karjukat. Körömfáklyáik csaknem nappali fényben fürösztik a folyosót. A lángok árnyéka a padlón heverő s a falnak támaszkodó boldogultak koponya- és testnyílásaiban bujkál-játszadozik, nyomasztó borulatképeket vetítve köréjük.

Jassal folytatja a hangos ábrándozást.

– Miután eleget lakmároztam és borocskáztam, az ölembe ültetem a legszebb hajadont. Ő pedig énekel nekem. Később megfésüli a hajamat, megborotvál, ágyba kísér, átgyúrja fáradt izmaimat, és végül álomba döngicsél egy dallal.

Nashua ingerült közléskísérletét meghiúsítja a szájára szoruló kígyófarok. Ha már nem beszélhet, gondolati úton-módon Jassalra idéz néhány tucat démonfajzatot. Nem jól teszi, mivel ezek őt is ugyanúgy támadják. Megint mindkét karjuk felpörög a védekezésben.

– Ejnye, kislány! – méltatlankodik Viador. Nyelve hegyével megböködi jobb oldali fogait, arra kíváncsian, vajon azok kilazultak-e a legvadabb szörny által rámért, bitangos erejű rúgástól. Rágói nem lötyögnek, így hát a körömfáklyával hadonászva tovább beszél. – Na mímes, nemsokára megszabadulok tőled. Vagy így, vagy úgy. Ha még egyszer idegondolod a förtelmeket, sorsodra hagylak, ezt tusázó becsületemre ígérem! Ha mégis kijutsz velem, a folyónál elveszítelek. A fogadóba már biztosan nélküled megyek. Virtuo még nyelvbotlásból sem említette, hogy a Szörnybarlang után is közös dolgunk lenne.

Csodák csodája, a rémségrajzás megszűnik körülöttük.

Jassal megkerüli, gyanakodva méregeti a lányt. Észleli, hogy az felhagyott a szemmeresztéssel. Az orrnyerge fölötti dühráncok is elsimultak. Ezen hangosan eltöpreng.

– Tényleg a félelem csinálja a démonokat? Ha Virtuo nem osztja meg velünk a varázslángot, védtelenek volnánk? Ha cseppet sem tartok tőlük, visszamehetek a gyönyörű, míves kardért?

Esoto kígyója lerobban Nashua szájáról, és Viador lábai köré tekeredik, gúzsként.

– Csak tréfáltam – morog a férfi.

A hüllő odébb csusszan, és ők kisietnek a folyópartra.

Odakinn nyugovóra készül a Nap, ezt orgiával óhajtja megünnepelni, csipkés-fodros felhőkből tépdes magának ágyruhát. Narancsszínű, pompakék, fiaskózöld, vérpiros hátteret pingál a levonuláshoz.

Jassal nem törődik a káprázatos égbolttal, de társnőjével sem. Amint a folyópartra ér, leoldja vértjét, kardját. Öltözékét magán hagyva a világítóan fényes, zöldeskék vízbe gázol, és hisztérikus mosakodáshoz lát. Néhány lépéssel odébb Nashua ugyanezt teszi. A mélyülő alkonyat, a Szörnybarlang közelsége, lerakott fegyvereik és a többé-kevésbé őrizetlenül hagyott fóliáns nem engedi, hogy ellazuljanak. Amint megszabadulnak a démonok váladékaitól, a szárazra sietnek.

A férfi előhúzza a tünelkebőrbe bugyolált, terjedelmes könyvet. Letérdel, majd beül a sarkai közé. Combjára fekteti az értékes csomagot Nashua hasonló pózba helyezkedik vele szemközt.

Viador szertartásosan széthajtogatja a kényesen szakadékony, áttetsző burkolat sarkait. Lassan, figyelmesen, vágyakozón simít végig az előbukkanó kötet fedelén. A tenyerében lévő idegvégződések mindegyikével érezni kívánja a sárkánymadár-ábrázolatot, az ékkövekből sugárzó természetfölötti energiát. Megvárja, míg átitatódik a Mindenség erőivel.

A csitri türelmetlenül feszeng előtte. Izgatottságában jószerivel levegőt sem vesz. Alig várja, hogy ő is a tündérjellel oltalmazott fedélre csúsztathassa tenyerét. Amint a férfi keze elmozdul, gyorsan odakap. Ujjaik összeütköznek.

Egyszerre ütik fel a fedőlapot. Selymes érintésű, puhán zizzenő oldalakat forgatnak, mindjobban előrehajolva, már-már összekoccanó fejjel, egyre lázasabb mozdulatokkal, elnehezülő szívvel, légszomjasan.

Azután közelről, rémülten merednek egymásra, majd visszabámulnak a fóliáns belsejébe. Tovább pergetik a lapokat.

Megint egyszerre moccannak: csattanva behajtják a kötetet, és megkísérlik áttaszigálni a másik ölébe. Mintha nem akarnák, hogy továbbra is közük legyen hozzá.

Hosszan, kétségbeesetten lökdösik egymásnak az Új Szent Könyvet.

Végül Nashua kiugrik a súlyos fóliáns alól. Arrébb siet, el is fordul.

Jassal ülve marad a sarkai között. Mutatóujja hegyével a földre tolja a kötetet. Ráhajtogatja a tünelkebőrt, azután sokáig vakarja a fejét, és nézi a tárgyat a térdeinél.

Fegyvercsörgésre rezzen fel, későn.

Felpillant, ám a tetemes túlerő láttán meg se próbál felszökkenni.

A közeli bokrok közül elősereglő katonák közrefogják Nashuát. Egyikük tört szegez a meglepett bimbó nyakához. Másik kettő hátracsavarja a karját és a haját rángatja, gyakorlott összhangban.

A többi fegyveres kivont karddal kering Viador körül. Ő lassan talpra áll.

Valaki kellemetlen hangon felkuncog a gyűrűn kívül, majd károgó nevetéssel lép a körbe.

Ermo.

A felkötött karú Ermo. A sötét hajú, kockafejű, eszelős tekintetű, kényesen ápolt bajszú hadvezér, aki ifjan naphosszat a nép üdvéről szavalt. Aki akkoriban még nem csürhézte, honvesztőzte, irtotta az yloniakat.

– Aljas áruló! – mennydörgi. – Most megvagy! Ismerd be, hogy Retar megbízásából jársz itt! Az Új Szent Könyv mégis az enyém lesz! Ti pedig mentek a kínpadra!

– Már a tulajdon véred sem kedves számodra? – kérdezi unottan Jassal.

– A gaz Retar a trónra tör, egyedül! Összeesküvést sző Kinson király ellen! És persze ellenem is! Imádott szülőhelyünk, életterünk és legfőbb kincsünk, Ylonia vesztét áhítja!

– Ne folytasd, mert szétszakad az arcom az ásítozástól. Unásig ismerem a zsarnokretorikát. Az Új Szent Könyvre fáj a fogad? Nesze, vedd el! Tied lehet. Lapozgasd!

– Nem véded meg az életed árán? – ráncolja homlokát Ermo.

– Védi a halál.

A hadvezér megköszörüli a torkát. Végigpillant fegyveresein. Törött karján. Néhány további redősort képez máris jócskán ráncozott homlokán. Nyelve hegyével sűrű egymásutánban, kígyószerűen megtapogatja tömött bajuszát.

– Hiába teszel úgy, mintha csak fizetségért vállaltad volna a megbízást! – bömböli. – Ez nem változtat a honárulás tényén! A megbocsáthatatlan, halálos bűnt elkövetted! A hátam mögött, alattomban cselekedtél, a hőn szeretett, vészben forgó Ylonia pusztulását tűzvén ki célul...

– Mindjárt tarkón szúrom magam! – nyög fel Viador.

A zöldeskéken világító folyó távoli kanyarulatába vesző tűzkorongot nézi a szónokoló hadúr mögött. A szitálva szállongó, gyorsan vastagodó alkonyat szürke fátylat terít a tájra. A sötétülő sziklák között árnyak lebbennek.

Jassal nem bánná, ha biztosan tudhatná, vajon a barlangon kívül képes-e körömlángot csiholni a homlokán. Rövidesen kiderül.

Oldalt fordulva Nashuára pillant. A vakarék csitri figyelmét lekötik a rajta csüngő katonák. E pillanatban rántja fel a sarkát és csapja hátra a könyökét, mindkettőt teljes erőből. A nyakát szorongató, tőrös fickó fájdalmasan felüvölt. Elejti a kést, elrugaszkodik a talajtól, ugyanakkor jócskán meggörnyed, miáltal kínos testhelyzetbe kerül. Nashua könyöke még egyszer lesújt rá. Az áldozat hasmánt kiterül.

A másik két fegyveres rikoltozva ront a csitrire. Egyikük kap egy rúgást, kényes helyre, sarokkal. Ez görbedten térdre rogy, s az anyját szólítja, úgy vélvén, szörnyű baján más aligha segíthet.

A harmadik tagbaszakadt a földre sodorja a lányt. Egész súlyával ránehezedik, az arcát csépeli az öklével.

Nashua vergődik a rajta térdeplő fickó alatt. Vért köp a képébe, s hebegve halált ígér számára, mindjárt százat. Addig vonaglik, mígnem kiszabadítja az egyik karját. Gyorsan a szájához kapja a mutatóujját, s a katona homlokához nyomja.

A behemót meghőköl, hátrahanyatlik. Kezét az arcára borítva üvölti világgá fájdalmát. Mivel továbbra is a lányon fetreng, ezért az egyéb ponton is megérinti őt a felizzított körömlánggal.

A balul járt férfi lerebben róla, térden tovacsúszkál, és közben két kézzel lapátolja a homokot lángoló ölére. Nagy sokára a tűz kilobban. Jóllehet, már csak füst szálldos az ágyékáról, ő nem képes örülni az eredménynek. Kialél a csúfos mozzanatból.

Nashua feltérdel. Illedelmesen maga elé tartja parázsló körmű mutatóujját. Szende mosolyt csillant a köréje gyűlt, felajzott íjászokra.

– Téged máglyán égetlek el! – ígéri Ermo tűzbiztos távolból. – Magam gyújtom meg a rőzsét! Gondoskodom róla, hogy kínjaid a végtelenségig tartsanak!

– Minél tovább tartanak, annál hosszabban fogod hallani a kiáltozásomat! – ígéri a bimbó. – Le a zsarnoksággal! Tömlöcbe a gyilkos Fivérekkel!

– Előbb kitépetem a nyelvedet!

– Annál rosszabbul jársz, véres kezű kényúr! Akkor a nyelvem nem ég el a máglyán, és holtod napjáig sorolja aljas bűneidet!

– Velem nem szabad így beszélni! – bömböli Ermo rángó szájszéllel. – Öljétek meg!

– Előbb vedd birtokba az Új Szent Könyvet, hadvezér! – veti közbe Jassal. Szemrebbenés nélkül folytatja: – A lány a fóliáns védelmezője. Ha idő előtt végzel vele, a könyv megsemmisül!

A kútsötét tekintetű zsarnok válla fölött a Szörnybarlang bejárata körül suhangató démonlényeket figyeli. Szíve szerint megsürgetné őket: támadjanak már!

Néhány behemót az ellenszegülő Aldatót rángatja. A szabaduláson fáradozó mén hol a saját tengelye körül pörög, hol a mellső lábait emelgetve ugrándozik. A katonák fürtökben lógnak rajta, sörényébe csimpaszkodva forognak vele. Miközben dalárdaszerűen átkozzák, szitkaikat illemtudóan a Felséges ló megszólítással kezdik, s többnyire a te rohadék, makacs bestia fordulattal folytatják.

Ermo utálkozva nézi Jassalt.

– Ha térden csúszva-mászva könyörögsz, akkor sem kapsz kegyelmet! – rivallja. – Eddig azt hihetted, a szerencse fia vagy, mert nem korosodtál meg az idő múlásával, mint én! Mert nem rohadtál szét elevenen a húgyos tömlöcszalmán, mint birodalomvesztő társaid! Tudd meg: nem a szerencse, hanem a halál fia vagy! Kínok kínjai közt döglesz meg! Eltörted a karomat! Elraboltad a királyi lovat, de most visszaveszem! Elloptad az Új Szent Könyvet, amely sok fontosság mellett az uralkodás fortélyait is tartalmazza! Ezt is visszaveszem! Áttanulmányozom még ma éjjel, és holnaptól enyém lesz a Világ!

Pattint az ujjával. Egyik fegyverese a csomaghoz lohol.

Mire az a fenséghez cipeli a könyvet, a hatlovas hintó is az uraság mellé gördül, hogy tüstént visszavihesse őt a palotába. Egy szolga kitárja az ajtót, előkészíti a hágcsót, s meghajolva marad.

Ermo nem nyúl a kötetért, míg a katonája ki nem bontja azt a tünelkebőrből. Ekkor kézháttal megpaskolja a fedőlapot. Elfintorodik a sárkánymadár-ábrázolatos fedél szegényessége láttán. Csupa vicik-vacak, színes kavics: opál, lazúr, holdkő, ametiszt. Szemét! Sehol egy gyémánt!

Finnyásan, mutatóujja körmével üti fel a könyvet. Sebtében belelapoz.

Majd durván, tíz ujjal túr az oldalak közé. Rémületében még törött karjáról is megfeledkezik.

– Mi ez?! – üvölti magánkívül. – Mi ez? Ki merészelte...!?

– Netán valami baj van? – érdeklődik Jassal nyájasan.

– Ez a könyv üres! ÜRES!!! Egyáltalán nincs benne betű! De kép se! Még egy ákombákom se! Akkor ez nem is könyv! Árulás! Hazavesztés!

– Komolyan mondod? Nem értem – csodálkozik Jassal.

Ermo toppant a sarkával.

– Végezzetek velük! – követeli.

– A helyedben nem tenném – óvja Virtuo.

Rendhagyó módon a varázsló előbb érkezik, mint kalyibája.

Ám a máguslak sem késik sokáig. Azon a ponton tör elő a földből, ahol a legtöbb katona helyben szaladgál, nem tudván, melyik parancsot teljesítse. A vastag törzsű, göcsörtös kérgű, ezersok ágú fa magasba röpíti a fegyvereseket. Néhányuk szétszóródik a lendülettől, többségük a kirobbanó életerővel, szakadatlanul dúsuló ágak közé keveredik, és eltéved a lombozatban.

– Öljétek meg Virtuót! – ordítja Ermo. – Mindet irtsátok!

Ő a maga részéről a hintó felé iparkodik. A hágcsóra ügyet sem vet, az ajtónál görbedő szolga hátán tiporva csörtet a kocsi belsejébe. Bolondjában becsapja maga mögött az ajtót. Odabenn szilaj csatarikkantással kardot ránt. Kidugja a pengét az ablakrésen, s merészen a fél arcát is láthatóvá teszi a függöny mellett.

– Katonák! – üvölti. – Öljétek meg a gaz honvesztőket! Halál rájuk! Gondoljatok a jutalomra!

Fegyveresei iparkodnának engedelmeskedni. Csakhogy többségük Virtuo égbe nyúló fáján bolyong-csimpaszkodik, azért fohászkodva, nehogy a mélybe zuhanjon.

A talajszinten maradt harcosok egyik csoportja a mind sebesebben pörgő, veszedelmesen megszilajodott Aldato sörényébe kapaszkodva jajgat-sikongat. Zsibbadó karjaikból rohamosan fogy az erő. Amelyikük nem bírja tovább a szédítő körözést, az elszáll, messzire. Az elsodródott boldogtalan képtelen felkelni a földről, mert testét ellepik a falánk barlangszörnyek. Az élve habzsolt katonák halálsikolyai további rémfajzatokat vonzanak elő.

A lecsapó démonok képtelenek a vastagodó porfelhőben keringő lóhoz férni, ezért inkább annak koloncait szürcsölik-zabálják csontvázzá. Velük végezvén a hintóból kifelé leskelődő Ermóra vetnék magukat.

Ezt észlelvén a hadak ura a hajtóra ordít:

– Indíts!

E sikollyal berántja a függönyt, bezárja az ablakot.

A bakon ülő szolga megcsördíti az ostort. A fogat nekilódul.

– A fóliáns! – kiáltja Virtuo. – Nem viheti magával!

– Nekem szóltál?! – nyögi Jassal kelletlenül.

Úgy véli, más már nem is hiányzik. Bármennyire igyekszik is nem félni, mások rettegése épp elegendő rémlényt zúdít köré. Két körömfáklyával is hadakozik ellenük.

A mágiás még egyszer feljajdul:

– A fóliáns! Szerezd vissza!

Viador kénytelen magára venni a felszólítást. Dühbe gurul. Úgy érzi, muszáj továbbadnia az ugráltatást.

– Aldato! – üvölti.

A tüstént mellette termő mén hátára lendül. Mindkét kezére szüksége van a démonok távoltartásához, ezért a combjai közé szorítja a paripát.

A király lova a távolodó hintó után zúdul. A sietség szerteszórja a sörényén csimpaszkodó csontvázakat.

Ha nem látnák a sötétben, akkor is tudnák, merre tart a kocsi, csupán Ermo segélykiáltásait kell követniük. A kényúr lármás halálfélelme mértéktelenül szaporítja az opalizáló testképű szörnyetegeket. Jassal a tűzkardját lengetve furakodik át közöttük; hólyagosra hizlalja, szétdurrantja, elfüstöli őket.

A szárnyalni tetsző Aldato hamar utoléri a hintót. Lovasa durván megzörgeti lábával az ajtót.

– Ermo! Ha nem akarsz meghalni, dobd ki a könyvet! – kurjantja. – Akkor futni hagynak!

Tudja ugyan, hogy ez nem igaz, hiszen ha a hadúr megúszná valamiképp a démonokat, akkor ő maga végezne vele, méghozzá kéjes élvezettel, ám a hazudás nem esik nehezére.

– Tényleg csak a könyvet akarják? – kérdezi a seregek vezére vacogós hangon a száguldó kocsi mélyéből.

– Becsületedre mondom!

– De hát ez nem is az igazi Új Szent Könyv!

A bőszülő Jassal szeme felakad egy másodpercre. Ennyi figyelemlanyhulás elegendő is a fölötte suhanó amorfnak ahhoz, hogy jót rúgjon a fejébe.

Az elharapott nyelvű, kába tusázó bosszúból megsütögeti a rémlényt és még vagy húsz másikat, közben folytatja az üvöltözős társalgást az elfüggönyözött ablakú hintóval.

– Dehogynem az igazi! – rikkantja. – Én figyelmeztettelek, hogy ne tégy kárt a lányban! Te magad idézted elő a bajt! A durvaságod miatt láthatatlanná vált a szöveg! Na, ide vele!

– Ha nem vehetem a könyv hasznát, akkor miért üldöznek az őriző démonok? – akadékoskodik Ermo.

– Miért nem szállsz ki, és kérdezed meg tőlük?! – mordul Jassal. Észbe kapva folyékonyan hazudik tovább. – Nyilván visszafordíthatod a varázslatot, ha megtalálod a módját!

Magában hozzáfűzi: csakhogy aligha létezik módja! A könyv megkapta ékdíszes fedelét, ám a szöveget sajnálatosan kifelejtették belőle. Saját szemével látta! Sőt, még Santóéval is.

Ezenközben az egyik démon hátba okádja őt zöldes-habos váladékával, holott Esoto lángnyelvű kígyója fáradhatatlanul harcol ellenük.

Egy másik rémség bitangosan nyakon rúgja Viadort. A taglózástól szédült férfi szeme megkönnyesedik. A nedvességfátyolon át észlel egy újabb, vészsebesen közelgő fajzatot. Mire felocsúdik kábulatából, a rút jövevény csaknem az arcába fejel.

Az ezüsthüllő az utolsó pillanatban csap le. A támadó felhólyagosodik.

Jassal jaj, ne! nyögéssel a vágtázó ló nyakára hajol, késve. A szétrobbanó démon váladékai beterítik a haját, felsőtestét.

– Komolyan mondod, hogy megmenekülök, ha kidobom a könyvet? – firtatja Ermo recegős hangja a pattogva robogó hintóból.

– Szavadra! – vágja rá a lódító, épp arra készülvén, hogy ruháival együtt a gereznáját is eldobja undorában. A lovaktól ellesett módon remegteti-vibráltatja bőrét, hogy a zöldes-habos okádékkal átitatott ing elváljon tőle.

A kocsiablak résnyire lecsusszan. A fóliáns átpréselődik a nyiladékon, és zuhanásba kezd.

Viador felhagy a vonaglással. Úgy helyezkedik a nyargaló ménen, hogy megragadhassa a könyvet. Midőn utána kap, feltűnik neki, hogy mindkét kezére tűzveszélyes. Visszarántja a karját. A fóliáns a földre pottyan.

Aldato lassítás nélkül áll ki a vágtából. Ez a körülmény hajítógépszerűen hat Jassalra.

A kilőtt férfi nagy távolságot repül be. A becsapódás vigasztalan pillanatában úgy dönt, feladja a harcolást.

Sóhajtva elterül a fűben.

Heves rázkódásra eszmél. Valamilyen mozgó alkalmatosságon hever, hasmánt.

Ingerlően finom lószag csiklandja az orrát. Kéjérzetében nyálzik egy keveset. A Halál Kertjében számlálhatatlanul sokszor próbálta felidézni ezt a csípős, férfias, életteli illatbódulatot. Úgy döntött, ha valaha kiszabadul onnan, elkapja az elsőként útjába kerülő leányzót, és addig szagolgatja, míg csak el nem telik vele. Azután ugyanezt teszi egy paripával, egy kancsó borral s egy karddal is, mert valamirevaló férfira a nő, a ló, az ital és a fegyver szaga hat a legérzékítőbben.

Jassal felemeli a fejét, de tüstént vissza is ejti. Résnyire nyitott fél szemmel felsandít, s elrémül. Nem tévedett, jól látta: tényleg egy lófarok hintálódzik meggyűrt arcbőre mellett!

Mi van?! Nos, csakis az lehet, hogy dögrovásra jutott. S haldokoltában vizionál.

Vagy pedig életben van, egy poroszkáló patás hátán hever, nagyjából békamód, arccal a tomporon, sőt kissé túlfolytan.

A lopva végzett, további helyzetfelmérés során az is kiderül, hogy körötte békés az éjszaka, a démonfajzatok eltűntek. A simogató kékségű égbolton csillagok lüktetnek, az ezüstös-kékes holdfényben éjtündérek szárnyalnak, kergetőznek.

Jassal felkönyököl Aldato széles farán, és hátranéz, ami ez esetben előretekintésnek minősül. Nashua lovagol elöl. A mozgolódás észleltén odapillant:

– Hogy vagy, hős Viador?

– Mi történt? – nyögi a kérdezett.

– Alighogy Ermo kidobta a könyvet a hintóból, kijutott az elátkozott területről. A démonok úgy torpantak meg, mintha falnak ütköztek volna. Te lerepültél a lóról, bele a folyóba. Örvendhetsz, sekély vízbe estél. A kígyónak köszönheted, hogy nem lettél csontváz. További szerencsédre gyorsan odaértem, felkaptam a fóliánst, téged partra vonszoltalak. Ezen a ponton Virtuo is besegített. Ugyanis ahhoz, hogy felgürcöljelek Aldato hátára, el kellett fújnom a körömlángokat. Tűzcsóva nélkül viszont védtelenné váltunk a szörnyekkel szemben. Nos, a kapkodásban fordítva verejtékeztelek fel a lóra. Ne csüggedj, mindjárt a fogadóhoz érünk.

Jassal felhörren.

– Te azt hiszed, hogy én ilyen dicstelenül vonulok be lakott helyre?!

Megpróbál felülni, megfordulni, egyáltalán megmozdulni. Nem sikerül. Erősen kolompolnak a fejében. Az is lehet, hogy feje a kolomp. De legalábbis vasból van.

– Senkinek nem kell tudnia, hogy te vagy a hős Jassal – vigasztalja a lány. – Minél együgyűbbnek látszol, annál kevésbé ismernek fel a szemerek és más Fivér-pártiak.

– Együgyűnek látszom?! – nyikorog a férfi.

– Ühüm. Nem baj. Heverj nyugodtan. Biztos akad a fogadóban néhány markos legény, aki majd ágyba cipel.

– Férfikéz ne érintsen! Nőt akarok!

– Ugyan, nem vagy te akkora bajnok! – kuncog a cinka.

– Megállni!

Aldato engedelmeskedik. Béketűrően ácsorog, míg hasaló lovasa lassan, körülményesen megfordul rajta.

Bekecmergésük nem kelt feltűnést a fogadóban, mivel épp ekkor szolgálják fel a vacsorát. A vendégek a cipóban sütött húsokat marcangolják, ki puszta kézzel, ki foggal. Néhányan eltartott kisujjal, késsel szeletelik a falatokat. Mindenki szomjasan kupázgat, a szolgálók kérdezetlenül töltik újra a serlegeket. Az utazók mulattatásáról kopottas táncosnő gondoskodik.

Jassal a sarokba vánszorog, lerogy egy lócára. Megállapítja, hogy a közelében tartózkodók némelyike még nála is büdösebb. Az asztalra könyököl, állát az öklére támasztja. Reméli, hogy Nashua majd gondját viseli.

A bimbó eléje tol egy korsó vizet és egy tálat. Ezzel be is fejezi a vele való törődést, már csak a saját cipójával, mézsörével törődik. Időnként a kába férfira sandít. Szeme, szája sarkában nevetés bujkál.

– Miért nem eszel? – kérdezi sokára.

– Segítenél? – nyikorogja Viador.

– Megkérsz rá?

A férfi bólint.

Azután szorgalmasan tátogat, és mindannyiszor kap egy-egy falatot. Végezetül a kaján csitri vízzel kínálja, ám ezt ő magából kikelten visszautasa, majd addig méreget egy szolgálólányt, míg az fel nem figyel gondjára. Nemsokára a közelében, mellette tesz-vesz, s minden fordulónál bort kortyoltat vele.

Nashua felsóhajt a szokványos fordulat láttán. Hátradől a lócán, előhúzza ruhájából a Szörnybarlangban csent skatulyát, és alaposan szemügyre veszi. Forgatja jobbra, forgatja balra. Felemeli, alápillant. Megrázogatja, s homlokráncolva hallgatja a dobozból szüremlő neszeket.

– Ki ne nyisd! – rimánkodik Viador rosszat sejtőn.

Nashua az orrához tartja, megszimatolja a szerzeményt. Hegyes nyelvével is megérinti a dobozkát. Füléhez szorítja, hallgatózik. Ujjbegyét húzgálja rajta, hátha kitapinthatja, mit rejt a skatulya.

A vele szemközt kortyolgató, kornyadt bajszú alak hosszan mustrálja a lányt. Egyszercsak, az asztalon átnyúlva, meglöki Jassal könyökét.

– A húgod? – kérdezi.

A tar fejű gojla arcbőre erősen redőzött, kavicsszürke szeme csipádzó. Penge formájú orra hajlott. Csaknem fülig érő, széles, nedves békaszája láttán szemlélője hajlik elképzelni, hogy egyetlen mozdulattal képes a homlokára rántani az alsó ajkát. Egyik fülkagylója cakkos-rojtos, a másik rég odalett. Koszlott ruhát, sok helyütt homorú vértet, ócska kardot visel.

Viador nem felel.

– A szeretőd? – firtatja a fegyveres.

– Az atyám! – büszkélkedik Nashua.

– Atyád ám...! – zörren a kitüntetett.

– Ne ámíts, atyádnak túl fiatal! Bár elég rosszul tartja magát – legyint a félfülű, megpaskolva a viszolyogni tetsző hajadon kezét. Ismét Jassalra bámul. – Beteg vagy? Megpurcansz hamarost? Oszt akkor a lányra hagyod a nyakdíszedet? Értékes a homlokköved? Hol loptad a kardot? Hát a tőrödet? Kit gyilkoltál meg mindezekért?

– Mit akarsz?

– A holmidat – vágja rá a fickó. Válaszára büszkén körülnéz, mások is hallották-e, mily frappánsan elmés.

Többen leteszik a kezükben tartott csontot, kupát, hogy osztatlan figyelemmel kísérhessék a fejleményt.

– Vedd el – ajánlja Jassal. A kopasz fejű kalandor tovább tapogatózik.

– Hogy hívnak? Ki fia vagy? Honnan jöttök ilyen mocskosan, kékre-zöldre püfölt pofázmánnyal?

– A Szörnybarlangból – dicsekszik Nashua, a térdéhez törleszkedő, Iogó fülű, termetes kutyát simogatva. – Ott sok magadfajta fickót láttunk, bár eléggé kicsontozott állapotban.

Az eb orra elé tartja a krikszkrakszos fedelű dobozkát. A fogadó őrzője megszagolja, az élmény hatásától fenékre tottyan, s farkával a padlót kopogtatja.

– Kinyissuk? – kérdezi tőle a lány.

A füstszürke szőrű, mulatságosan hosszú fülű, laza szemhéjú négylábú padlóig érő nyelvvel piheg, nyálat folyat.

A lány ezt igenlő válaszként értelmezi. Mutatóujja hegyével lágyan megpöccinti a skatulya oldalát. A fiókocska kissé előrébb csusszan a fedélből.

Jassal gyanakvón hátradől, tenyerét a tőrre simítja.

Ezüstös-arányló csillámlás szüremlik elő a dobozból.

A bimbó felsikolt izgatottságában.

– Varázspor!

– Szóval szemfényvesztők vagytok? – legyint a félfülű. – Mutassatok valamit, kóklerek! Nosza, kápráztassatok el!

Nashua a bal szeméhez közelíti a skatulyát. Beles a résen át. Jobb szemmel is megvizsgálja a látottat.

– Kipróbálhatom? – leheli, könyökkel megbökve Jassal oldalát.

– Csukd vissza!

– Mi történhet?

– Semmi jó, ahogy az ilyen holmikat ismerem.

A békaszájú fickó az asztalra csapja kupáját, hogy magára vonja figyelmüket. Fenyegető mozdulata láttán a behemót kutya reszketve a lány combjai közé fúrja a fejét.

– Szóval a Szörnybarlangban jártál, és mégis itt vagy! – bömböli gúnyosan a tar fejű fegyveres, Jassalhoz intézve zengzetét. – Vagyont érő nyakdíszed, smaragdod van! Várost vehetnél a rubinköves markolatú kardodért! Miért érzem úgy, hogy hazudsz?! Aljas gyilkos vagy! Megöltél és kifosztottál valakit! Talán éppen egy királyi harácsszedőt! Gyalázat! Honárulás! Halál rád!

– Ne hidd, hogy mindenki a te ocsmány, hazug erkölcseid szerint él – legyint Nashua. Ujjhegyét kíváncsian a dobozba csúsztatja.

Az ajzódó kalandor rámered. A zöld szemű leány ütlegektől színes arcáról a combjai között szuszogó háziállatra bámulva csődörösen felnyihog.

– De szívesen fejet cserélnék veled! – nyögi az ebnek.

A cinka az ujjbegyén csillogó arany-ezüst szemcsékre fúj.

A csillámpor a fickóra száll.

Varázslat történik.

Az ivó közönsége felhördül.

A gyengébb idegzetűek talpra pattannak. A lassultabb felfogásúak jót húznak serlegükből.

A horpadt vértű férfiú kívánsága teljesült! Szürke szőrű, ernyedt szemhéjú, lógó fülű kutyafej liheg a nyakán.

A Nashua térdeihez törleszkedő négylábú viszont balul járt. Kopasz fejű, bajuszos és békaszájú lett. Bánatában szűkölve félresomfordál.

– Csináld vissza! – követeli Jassal.

– Kérlek szépen, csináld vissza! – rimánkodik az ebképű fickó.

– Várj, várj! – jelentkezik egy köpcös férfi a közelükben. Kevés haja, szögletes szája s csupán egyetlen szeme van. Az elvesztett másikra csupán egy kockás kendőfoszlánnyal kitömött, közepesen mély gödör emlékeztet. Behorgasított mutatóujjával megütögeti az üregben hanyagul elrendezett rongydarabot. – Azt akarom, hogy egyforma legyen!

Nashua ráfújja az ujjhegyén csillámló por maradékát.

A csodakérő fickó vakon mered maga elé, majd elszörnyedten felüvölt.

– Nem így gondoltam! Add vissza a szememet!

– Hagyd abba, süledék! – követeli Viador.

– Csináld vissza! – nyöszörög a köpcös, két kézzel tapogatva kockás rongyokkal kitöltött szemüregeit.

– Ismerd el, hogy félreérthető voltál! – korholja Nashua, titkolatlanul élvezve hatalmát.

Ujját a skatulyába meríti, majd a vak férfira fújja a tündöklő port.

Az pedig megdörzsöli selymes pillájú, acélkék szemét, mindkettőt: egyiket a másik után. Örömében a lány elé roskad, s hálacsókokkal borítja lábait.

Nashuát tüstént tucatnyian rajzzák körül.

A kopasz koponyájú eb és a kutyafejű kalandor követelőzik legerőszakosabban, mindkettő veszett csaholással.

A többiek új kart, hosszabb bal lábat vagy ép májat igényelnek. Egy fickó a korhadt fogazatát cseréltetné vas fogsorra, a kopottas táncosnő a tovatűnt szépséget parancsolná vissza. A törpe termetű fogadós azt reméli, daliává változhat. Egy kalmárfeleség azt sürgeti, hogy ő is éppoly élvezetet leljen az ágyban, miként a férfiak. Egy bomláskórságban szenvedő, tetőtől talpig fekélyekkel borított, csuklyás fickó teljes gyógyulást csikarna ki. A hátrább rekedt többiek is igényt formálnak erre-arra, ám a hangzavarból képtelenség kivenni elvárásaikat.

A mímes leány jó szívvel fújogatja rájuk a varázsport a gyorsan üresedő skatulyából. Bűvösnek vélt szavakat mormol, hogy előadása minél emeltebb, pazarabb, örök emlékezetű legyen.

Következőleg az elbúsult kutya visszanyeri a tulajdon fejét. Efölötti örömében saját farkának kergetéséhez lát.

A szemfényvesztést kikövetelő, békaszájú fegyveres kénytelen beérni kisebb csodával. Az ő nyakára egy mócsingokkal teli, zsírral átitatott, összeharapdált cipó kerül.

A táncosnő sudárabb lesz, köldökét közelítő keble az álla alá magasodik. A fogbajos férfi fűrészlapot kap a szájába. A bomláskóros utazó testét csúfító gennyedések beszáradnak, helyük kivirágzik: tarka, illatos, buja sziromtenger növekszik a forradásokon.

A rövidebb bal lábú alak zajosan elégedetlenkedik, mert most a másik lába lett kurtább. A fogadós törpe marad, származásán a varázspor sem igazít. A kalmárfeleség szert tesz egy méretes, tornyos hímtagra, melyet még tetoválás is ékesít, így aztán majd bőven része lehet élv-érzetben. Ámbár háborgásából az derül ki, hogy másként képzelte a kéjhez jutást.

A lány körül kavargó tömeg sokszólamúan tiltakozik, követel és jajveszékel. Üvöltözésük elnyomja a hálálkodók halk rebegését.

A cipófejű kalandor fegyverbe vijjogja a csalódottakat.

A jó szándékú Nashua szeppenten átkutatja a dobozka minden zugát-szegletét, ám nincs több varázspor. A kápráztatóan indult előadás végkifejlete szomorújátékot ígér.

Jassal a lány vállát megragadva az ajtó felé nyomakodik az őrjöngő sokaságban.

Kiverekszik magukat az éjszakába.

Az előfüttyentett Aldato és a sárga kanca gyorsabbnak bizonyul az üldözők lovainál.

Erdőn, mezőn, úttalan utakon vágtáznak. Egy ligeten átlovagolva jókora tóhoz érkeznek. A víz békés mormolással simogatja a partszegélyt. Álombódult madarak ringanak a hullámfodrokon.

A tavat ölelő réten hajladozó füvek és virágok fölött tünelkék vigadoznak. Az éjtündérek áttetsző szárnyak közé foglalt, tűkarcsú, hosszúkás teste olyféle táncot jár, mint a szélfútta gyertyaláng. Kislányos-kisfiús vonású arcukról derű árad. Simogató hangon dúdolnak, csevegnek.

A jövevények láttán felhagynak a táncolással. Szárnyaikat alig-alig rezzentve úszkálnak, lépkednek, cikáznak a levegőben. Csigavonalban felpödört csápjaikat előrenyújtogatva végigtapogatják a lovasok haját, ruháját, majd nevetgélve szétrebbennek, és folytatják mulatságukat.

Jassal nem száll le a lóról, hanem lefordul róla. Elnyúlik a fűben.

– De jó! Végre alhatok! – nyögi, majd a lányra mordul: – Tűnj el, mire felébredek!

Nashua rá sem hederít. Jobb lábát a sárga kanca nyaka fölött átvetve a földre szökken. A kantárt leoldva szabadon ereszti lovát a mezőn. A fáklyaszerűen nyurga szárú, sárgálló virágokkal és harsányzöld náddal szegélyezett öbölbe lépdel. A sekély vízben eldobálja a démonok nyáladékaitól ragacsos, bűzös ruháit, és beúszik az álmosan ringatózó madarak közé.

Ujjait a tarkója alá kulcsolva hanyatt fekszik. Testét átengedi a lágy hullámverésnek. A feje fölött kupolázó sötétkék égboltot, a magasban szárnyaló éjszakai lényeket nézi. Hunyorogva, hosszan bámul egy smaragdzöld ragyogást és izzó rubinpírt váltogató, szemkápráztatóan lüktető, óriási csillagot, a Jassal medálján díszlő, színét váltogató nemeskő égi mintaképét.

Tudja, hogy a vezérlőfény neve Qambollo. A varázsos csillagmással ékített medália a legtöbb gemmaárusnál kapható, ám az ylonok nemigen kapkodnak érte, ugyanis ha méltatlan akasztja a nyakába, fénye eltompul, kihuny.

S hogy ki a méltó? Ezt maga a kő dönti el viselőjéről. Sokan keresték már dühhabos szájjal az ékművest, mert a drága csecsebecse fénye a birtokbavétel másnapján/egy holdtöltével utóbb, vagy még később, valamely jellempróbáló esemény hatására kialudt, kacattá fakult. Pedig a násfaárus mindig figyelmezteti vevőjét a nemeskő kényes voltára. Ám a kérdésre, miszerint mégis mire kell ügyelni, hogy a ragyogás örökkön tartson, senki sem ismer pontos választ. Megközelítőt, legfeljebb. Vélhetően az emberségre kell vigyázni, habogják a vallatóra fogottak. A károsultak izgatottan firtatják: jó, jó, de ezen belül mégis mire? S vajon ők mit tettek rosszul? Hasztalan kérdezősködnek. A csillagmás drágakő őrzi titkait.

Nashua elfordul a büszkén pulzáló, színét vérpirosról smaragdzöldre cserélgető, csóva formájú csillagtól. Tünelkék szálldosnak-lebegnek a víz fölött. Szikrázatos ragyogású, hártyaszerű szárnyaikat átvilágítják az égi fények.

A kellemlényeknek is becézett teremtmények Castaq király idejében bármely napszakban szívesen mutatkoztak-forgolódtak az emberek társaságában, bejártak házaikba. Természetük elbűvölte a kisdedeket, de a kedélyesebb felnőttek is örömüket lelték bennük. A bélrenyheséggel küszködő, morózus alakok azonban utálták őket. A gonoszabbja rejtett tünelkecsapdákat tákolt, s az elfogott lények kínzásától, megölésétől sem rettent vissza. Ezen alantas személyek egyáltalán nem kérkedtek tettükkel, a tündekedvelők haragjától tartva.

A Szörnyetegeket untatta-ingerelte a tünelkék bája s kedvessége, bántotta szép küllemük, idegesítette behódolatlanságuk. A Szörnykirály elrendelte kiirtásukat. Seregnyi sülytől gyötört marcona yloni jelentkezett az üldözésre. Tömérdek sok kellemkét mészároltak le, mire feltűnt nekik, hogy a gyilkolástól mi sem változott. Hiába ontottak tengernyi vért, pontosan ugyanúgy képtelenek örülni a napsütésnek, szélsimogatásnak, hullámringatásnak, kedves szónak, ízes falatnak, vagyis az életnek, mint korábban, így aztán mérhetetlen dühükben tovább öldököltek.

A trónra került Fivérek megígérték alattvalóiknak, hogy véget vetnek a pusztításnak. Elrendelték a tünelkevadászat leállítását; ezután egyetlen fabatkát sem fizettek az áldozatok bőréért. Ugyanakkor spionmadarak tömegeit telepítették a birodalomba. A sekély jellemű, otromba hírröpnökök módfelett kedvelték a kellemkék húsát, nedveit. Miáltal a rejtőzéshez már amúgy is hozzászokott tündék végképp áttértek az éjszakai életmódra, ugyanis a kémszárnyasok sötétben nem repültek. A kellemlények időközben elsajátították az emberismeret tudományát, ráadásul varázsolni is megtanultak nagyobb és bűvösebb rokonaiktól, a tündérektől. Ezáltal képessé váltak különbséget tenni ártó szándékú és ártalmatlan ylonok között. Előbbiek előtt többé nem mutatkoztak; a tündegyűlölők tehát azt hihették, hogy utáltjaik kivesztek a Világból.

Vagyis ugyanaz történt, mint a sárkányok esetében, akiket válogatatlanul irtottak, tekintet nélkül arra, hogy jó- vagy rosszindulatú pikkelyesek-e. A sárkány az sárkány mondogatták éleselméjűen, miként ezt is: legjobb sárkány a döglött sárkány, és ölték őket, nagy boldogan, míg végül csak mutatóba maradt fenn néhány kósza példány. Legalábbis így tudták a pusztítók.

Az egyik fennmaradott nem más, mint a kortalan-vén Lekid, a rossz modorú beste, a Viadorok hajdani küzdőtársa. A lágyan fodrozódó vízen lebegő Nashua immár biztosra veheti, hogy hamarosan részt vesz a fejősállatként tartott Lekid kiszabadításában. Tudja, mert ezt – körülötte repkedvén – egy tünelke a fülébe-gondolataiba suttogja. Tehát összegömbölyödik a fűben, és nyugodtan elszunnyad.

Pitymallatkor arra ébred, hogy kapkodó férfiujjak kutatják ruháját.

– Félreérthetlek? – kérdezi csúfondárosan.

– Ne érts félre! A kenőírt akarom!

– Fájdalmak bántanak?

Kár volt firtatnia. Az iméntig kutató férfiujjak üstöllést szorongatni kezdik a nyakát.

Sértetten, hörögve szabadulást követel. Félrehúzódik, kiporciózza a kenőcsöt az agyafúrtan elrejtett tégelyből. Az elébe tartott reszketeg mutatóujj hegyére mázolja a kijáró hányadot, hajszálpontosan annyit – csak semmi fölös fényűzés! –, amennyitől a borzalmas kín csillapul, másnapig.

Kisvártatva a férfi lehiggad. Olyannyira, hogy még akkor is nyugodt marad, midőn a fruska tudatja vele a kellemkétől hallott hajmeresztő úti célt.

Úsznak egyet, befalnak néhány gyümölcsöt, és lóra ülnek.

Alkonyatra érkeznek a mulatságkedvelő kényuraság, Zagar hegymagas kőfallal közrezárt, sokszögű alakzatban épült városa közelébe. A bevehetetlennek tetsző, zegzugos bástyarendszerű, furfangosan elrejtett lőrésekkel veszedelmesített, roppant terjedelmű fal fölött tőrszerűen hegyes torony ágaskodik a magasba, akárha az volna szándéka, hogy keresztüldöfje az égboltot, amúgy férfimód. A síkátorutcákkal zsúfolt város közepén meredező palotája tornyából Zagar szemmel tarthatja birtokát, amely alaposan túlterjed a kikezdhetetlen falakon, magában foglalja a környező vidéket; a művelt földeket, a végeláthatatlan erdőségeket, tavakat és réteket.

Mielőtt kiérnének a fák oltalmából, megállnak kis időre. Megkísérlik elváltoztatni külsejüket, alapos okkal gyanítván, hogy keresik őket. Nashua vizet merít a közeli patakból. Sarat készít, szakállmohát szedeget a fatörzsekről. Ügyesen bánik az alapanyaggal: Aldatót rozzant hátassá csúfítja, majd tökéletes borostaárnyékot varázsol mindkettőjük arcára. Megvastagítja, feldúsítja saját szemöldökét, ráncokat rajzol a szája köré. Hátraköti, szürke sárral véníti a haját. Homlokába húzza a köpenycsuklyát. Végezetül megráncigálja Jassal karját.

A férfi végigméri a mímest. Elvigyorodik, fejét ingatva szól:

– Engem nem csapnál be, kölyök. Piszkos vagy, de nem bűzlesz. Hiába mázoltál magadra szőrkezdeményt, ráncokat, öklömnyi szemed tündököl. Lerí rólad, hogy a cudar élet még nem rúgott beléd elégszer. Húzd a kámzsát az álladig, és menjünk!

Nashua sóhajt, lehunyja szemét. Amikor egy töredékpillanattal később újra felnéz, az arcát fürkésző Jassal megmerevedik. Nem hisz a szemének: fénytelen tekintetű, kiégett fickó áll vele szemközt. Akár az ő hasonmása is lehetne. Gyorsan túlteszi magát döbbenetén.

– És én? – kérdezi.

– Te ronda vagy, vénnek látszol, és utállak! – veti oda a bimbó. – Bár éppenséggel nincs bakkecske-szagod, a nőcskék aligha dőlnek a karodba! Te is válaszd a kámzsád fedezékét, mielőtt még koraszülésre ijesztesz egy viselőst!

Elhagyják az erdei ösvényt. Alacsonyan szálldosó röphírnökök surrognak-kárognak körülöttük. A mélyülő alkonyat a szokásosnál is lomhábbá lassítja a kémmadarakat. Gyerekjáték volna lenyilazni őket, ám ezt a várfalon silbakoló őrök észrevennék. Nem marad más választásuk, mint bizakodni álcájukban, a sűrűsödő szürkületben.

Ügetésben haladnak a felvonóhíd felé. Észlelik a várkapuban ácsorgó, alaposan felfegyverzett katonák sorfalát. Jassal fennhangon tépelődik.

– Fel nem foghatom, mit keresel még mindig mellettem. Miért nem vagyok képes lerázni ezt a szipolyt?

– Szipolynak neveztél? Sértegetsz?

A férfi álnok érdeklődést mutat:

– Miért? Minek nevezzelek? Szipirtyónak?

– Hamar találd ki, hátha a strázsák firtatják. Mit mondunk, ha kérdezik, kik vagyunk, és mit akarunk Zagar nagyúr városában?

A kapuőrök nem kérdezik. Két pillantással végigmustrálják, majd átengedik a jövevényeket.

Ezen ők nem is lepődnek meg, mivel a röphírnökök kárálását kihallgatva immár tudják, hogy a város népe egetverő mulatságra készül. A palota előtti téren csepűrágók, akrobaták és tűznyelők adnak műsort. Azok kedvéért, akiknek ez mind nem elég, harcszolgák csapnak össze, s küzdenek az utolsó leheletükig, akár.

Minthogy a vígasság hírére a környékbeli településekről is tömegek tódultak a városfalak közé, a fogadós már egy üres szekrényfiókot sem adhat ki Jassaléknak; az istállót is telezsúfolta, de még a lovak patái alatti helyek is elkeltek.

– Megyünk tovább! – rendelkezik Viador.

– Itt van dolgunk! – szögezi le a lány.

– Micsoda? – nyögi a férfi, nem először.

Hajnalhasadás óta számtalanszor érdeklődött idejövetelük célja felől, hasztalan. Nashua mind türelmetlenebbül ismételgette a tünelke által elsuttogott fejtörőt, miszerint: lovagoljanak el Zagar városába, szerezzenek be mindent, amiben hiányt szenvednek, és közben majd azt is megtalálják, amiért odamentek.

Jassal csupán azért hiszi el, hogy a süledék valóságot állít, mert a kellemlény egy zacskónyi aranypénzt is mellékelt rejtelmes parancsolatához. Napközben gyakorta megfordult az elcsigázott tusázó fejében, hogy hátrahagyja a – lebénított – csitrit a vadonban, ő pedig a pénzeszacskóval – és persze a gyógyírral! – együtt száguldvást odébbáll. S mindannyiszor szóba is hozta ötletét, ám a bimbó szemernyit sem rémült meg tőle.

Nem vagy te becstelen, szólt mosolyogva. Végtére igazi hős voltál valaha! Számát sem tudom, hányszor énekeltem magasztos tetteidről! Viador felmordult: sosem műveltem semmi magasztosat! Ám ezzel éppenséggel a másik fél bizonygató dühét lobbantotta fel. Így aztán kénytelen volt hosszasan hallgatni a tulajdon nagyszerűségéről szóló, legendává szépült-színesedett meséket. Talán a hatodik, hősrege jellegű történetnél kezdte érezni: hiába küzd ellene, tüstént magába szeret!

Mindezeket átgondolva megadásra jut. Rendben van, nem megy tovább. Már tudja is, hol tölti az éjt. Biztosra veheti, hogy azon a helyen magában lehet, még a cserfelő cinka se megy utána.

Elégedetten elvigyorodik. Egymásnak támaszkodó, keskeny, kétszintes építmények között léptetnek. A férfi pillantása a közeli épület falán lengedező körözvényre siklik. Kissé begyökeresedik lova hátába, mikor rádöbben, hogy az elfogandó felséggyalázókról készült rajzok őket ábrázolják.

Ő volna a lófejű, csimbókos hajzatú, vitorlafülű, süppedt szemű, rút fickó? A tépett tincsű, kifordult szemű, lila nyelvet lógató hullaféleség pedig nem más, mint a vakarék? Akkor jó! Nincs szükség az álcázásra!

A közepesen koros, kétes alakká maszkírozott Nashua is felfedezi a festett sértést.

– Micsoda?! – hörren bordóra váló arccal. – Mi az, hogy érted annyival több jár?! Hercegi rang és javadalmak!? Hiszen én is ott voltam a palotában! Saját fejemmel ökleltem le Retart! Megszöktettem a neki szánt szüzeket! Kiszabadítottam a kivégzésre váró foglyokat! Legalább egy grófság dukáljon annak, aki engem elcsíp! Különben is, nélkülem a szomszéd faluig se jutnál!

– Ugyan már, miért ne jutnék, nyelvelő?

– Hát csak azért, mert ha nem cipelném utánad a kenőírt, már rég miszlikbe vagdostad volna magad kínodban! És azt szörnyen sajnálnám! De nemcsak én, hanem az összes, elnyomástól szenvedő yloni siratná fuccsba ment szabadítóját! Most elképzelem, amint arról a hősről dalolok a vásárokon, kocsmákban, aki azért nem volt képes hazahozni Castaq királyt, mert ezer intelem ellenére is meghágta a dögvészes Ronchát! És persze oly gyötrelmes kórságot szedett össze tőle, amitől hallatlanul ideges lett! Eldalolnám ezt a hőst, amint mindenfélét tömdös a fogai közé, csak hogy ne vinnyogjon fájdalmában, mivel az nem férfias! S dalolnék, dalolgatnék, például arról, hogyan próbálja hűteni lángoló cicerélőjét, bármi nedvesbe, hidegbe beledugaszolva...

– Befejeznéd? – mordul közbe Jassal. – Egyetértek: hercegséget érdemelne, aki megszabadítana tőled! Ha még egyszer szóba hozod a kínos balesetet, végzek veled! Előbb azonban csúnyán megkínozlak!

– Megkínzol? – csodálkozik Nashua.

– Mi az hogy! Nem érdemled, hogy könnyen halj meg! A magadfajták szenvedjenek meg a halálért, csúszva-mászva rimánkodjanak érte!

– Képes volnál? – leheli a lány, tágra nyílt szemmel bámulva a férfit. Egy könnycsepp is legördül. A sármaszat álorca veszélybe kerül.

Viador zavartalanul folytatja. Hajuknál fogva vonszolt némberekről, leharapott orrokról, kiszürcsölt szemekről, kitépkedett végtagokról mesél. Közben céltalanul poroszkálnak a köröttük hemzsegő tömegben.

Egyszercsak egy kéz ragadja meg Aldato kantárszárát.

Jassal lepillant.

Kicsiny öregember csimpaszkodik a szíjba. Piheképpen puha, vékony szálú haja s arcszőrzete a szélrózsa minden irányába meredezik, akárha delej késztetné erre. Kékesszürke arcbőrén mély ráncok rajzolják ki