/ Language: Hungary / Genre:antique

Álomhajsza

Vavyan Fable

Amint tudomást szerzünk a KÉK KRISTÁLY létezéséről, azonnal szenvedélyesen érdekeltté válunk abban, hogy az el is juthasson rendeltetési helyére. Sok, nagyon sok függ ettől: talán nem kevesebb, mint az emberi élet szépsége. Fénylő és sötétlő birodalmak, szörnyecskék és monstrumok, tündérek és fenevadak, harcosok és filmesek között vezeti hőseit biztos, de gyengéd kézzel VAVYAN FABLE ebben a különös, egymásba illeszkedő, egymást tükröző, egymást kiegészítő ikerregényben. A Szerző, a tőle már jól ismert pazar játékossággal, plasztikus megjelenítő erővel, de a még tőle is szokatlan érzelmi komolysággal hívja meg olvasóját a szerteágazó, elbűvölően gazdag mese-álomvilágba. Varázsol, de nem csal. Hiszen az álom: igaz! Mi álmodjuk magunkról, egymásról. A varázsos, groteszk, fura-bájos, bizarr, pikáns, lebegő, súlyos, gyengéd, horrorszerű, kuncogtató, józan, szárnyaló, görnyesztő, trillázóan gunyorkás és szívmélyien komoly FANTASY-TÖRTÉNET minden ere, patakocskája és folyama - s velük az Olvasó is - eléri végül a Tengert. A szeretet tengerét.

VAVYAN FABLE

Álomhajsza

(Tartalom)

Azoknak a kedvéért,

akik hisznek benne

ELSŐ KÖTET

Alkonyodik. A Nap rózsavörös felhőkben áztatja a hasát, átszúrja rajtuk a sugarait, s azok ködösen, szétmaszatolódva törnek keresztül a dagadt fellegeken. Fák feszülnek a magasba, figyelmeztetést zümmögnek az eleveneknek: jön az éj, jön az éj, susogják.

A foglyokat behajtják az épületbe. Őreiknek nem kell a korbácsot használniuk; az elnyűtt férfiak maguktól is igyekeznek, űzi őket a sötétség rémeitől való félelem.

Három rab kinn marad a szabadban.

A daliás Shorr a Nap buktát figyeli a smaragd erdő fölött. Átkait elzengte; szíjait hiába feszegette, a szúrágta cölöptől nem szabadulhat. Összeszűkült szemmel, tébolyult dühvel nézi a sziklavárat. A börtönt, ahová mégis oly szívesen bemenne az éjszaka elől. De nem mehet. Hamarosan elpusztul. Ez a gondolat újabb üvöltő átkot buggyant fel széles mellkasából.

Ha szétfeszegethetnék a köteleket. Bemenekülhetnének az erdőbe. Mindegy! Akár megkötözve, akár a cölöptől elszabadulva: a szabad ég alatt a biztos halál vár rájuk.

Egyet azért talán tehetnének. Vakmerő a gondolat, de annál vonzóbb. Ha egyikük kiszakítaná magát a szíjakból, kiszabadíthatná társait is. És mivel nincs más választásuk, betörhetnének az épületbe.

Shorr elvigyorodik. Elképzeli, hogy berontanak, fegyvert szereznek, és kihajtják az őröket a szabadba. Soha jobb ötletet! Megfeszíti minden erejét, de az elapadt mostanra. A kötél, pontosabban a gúzs – torkától a bokájáig – ellenáll a rángatásnak.

Eszébe is ötlik nyomban, milyen délcegen érkeztek e sziklákra kapaszkodó, ígéretesnek tetsző vár elé, hogy kiálljanak az ugyane céllal ideseregelt harcosok ellen; hogy legyőzzék őket – erről szólt a meghívás. Messze földről jött gyanútlan daliák gyülekeztek; összecsaptak, vérüket folyatták – s elhullottak sorban.

Shorr, Chad és Brund győztes lett.

Amikor leszállt az est, széttárultak a várkapuk; asztalhoz hívták őket. Szólt a zene, százféle ital között válogathattak – nem válogattak, mindet kipróbálták –, sültek kellették magukat a fatálakon, s amikor lefordultak a székről, körüldongták őket a könnyedén öltözött nők. Lefejtették róluk a ruhát, elvették fegyvereiket, ők pedig nem bánták, kábultan vigyorogtak.

Ám reggel meglepetve látták, hogy mozdíthatatlan kolonccal súlyossá tett lánc kötözi össze a bokájukat, lerongyolódott, éhes szemű férfiak veszik körül őket; szintén foglyok. Ez a felfedezés kiűzte fejükből a kábulatot, gyomrukból az émelyt; de hiába dühöngtek, szaggatták láncaikat, csak az őrök korbácsütéseit sikerült kiváltaniuk.

A jól megtermett, goromba őrök féltek tőlük, ezért mindent elkövettek erejük elapasztására. Hajszolták, kínozták, éheztették őket. Hamarosan bekövetkezett a látványos változás. Shorr maga sem hitte volna, hogy rövid idő alatt elsorvadhatnak félelmetes izmai, robbanó dühe szánalmas ágálássá gyengülhet, de ez történt.

A komor sziklavár tovább épült, kapaszkodott felfelé a hegy csúcsára, olyképpen festett, mint a gyerekek nedves iszapból csorgatott építményei. Egyenetlenül, mindjobban vékonyodva tört a magasba. Valósággal összefolyt a heggyel, mintha belevájták volna.

A fenti szobákban lakott a palota ura, a kövér, nagy szakállú, kiszámíthatatlan Ro. Szolgái rettegve lesték parancsait. Az engedetlenek hamarosan a rabszolgák között találták magukat, lánc kötözte össze bokáikat. Szerencsés esetben követ kellett fejteniük, de legalább olykor-olykor láthatták a Napot, a hegy túloldalán kéklő tavat. Ők mesélték Shorréknak, milyen táj nyújtózik a hegy körül.

Ami azt illeti, Shorrt, Chadot és Brundot nem izgatták fel a madarakról, füvekről és halakról szóló beszámolók. Mindhárman a kardjukról ábrándoztak, tovatűnt izmaikról, hatalmas lakomákról, ivászatokról – és persze hosszú hajú, kövérkés nőkről, akiket olyannyira szerettek. Ábrándozhattak eleget, hiszen naphosszat nem mozdulhattak ki pincebörtönükből.

Világtalanná lett a világ. Valósággal hozzánőttek azokhoz a dobszerű szerkezetekhez, amelyeket reggeltől estig forgatniuk kellett, melyekben közönséges kavicsok segítségével a szikladarabokban talált különös színű, játszi fényű köveket csiszolták gömbölydedre és ragyogóra. A lilás vagy lángvörös, esetleg tó-kékben előbukkanó kövek másik társuk asztalán káprázatosan sziporkázó, már-már eleven ékkövekké változtak; kincs és gazdagság lett belőlük.

Ro élt-halt értük. A nyakában, csuklóján, derekán viselte őket. Jókedvében néha megajándékozta ágyasait és leányát egy-egy szebb darabbal.

Ami a lányát illeti, az a sovány, fakó szemű teremtés akár szivárványszínekben is tündökölhetett, férfiember vérét fel nem zúdította. Ro is látta, milyen sikerületlen a gyermek. Gondos atya módjára szigorúan felügyelt táplálkozására, mindhiába. A lányka sovány, apró és szürkécske maradt, gyakran hányt, sokat sírt, és előszeretettel korbácsolta a szolgákat, ahogy azt atyjától elleste.

Shorr sejtette, miért jutottak erre a sorsra. Messze földön a legjobb harcosok voltak, de sohasem maradtak meg senki szolgálatában, űzte őket a természetük, el nem viselhették az egyhangú, földhözragadt életet. Ro ravasz ötlettel a várába csődítette a hozzájuk foghatókat. Kincseket ígért nekik, s a gyanútlan daliák kiirtották egymást. A túlélő harcosok rabok lettek. Többé már nem fenyegethették Rót.

A kényúr pedig el-elindult szedett-vedelt seregével, gyalázatosan fizetett katonáival. Elfoglalta és kifosztotta a környékbeli várakat. Megnövelte birodalmát.

Shorr felles, látja az égbolt gyors fakulását. Torkon ragadja az állati félelem. Mindjárt itt az éj: karmosan, vért, testnedveket szívón, csontokat szopogatón: Végük. Ránéz a szőke Chadra; társa tüskére fosztott hajára, szögletes arcára, gyönyörű termetére, és felnyög.

Ro lánya, a lassan, de feltartóztathatatlanul penészedő Shee kinézte magának Chadot. Ha normális nő lett volna, megtalálja a módját, miként juttassa kifejezésre a szőke férfióriás iránti vonzalmát, de hát nem volt az.

Ezért aztán reggel betoppant a foglyok szállására, belemarkolt Chad elpiszkolódott, összetapadt hajába, s egy éles késsel csutkára tépdeste a pompás sörényt, az áldozat átkozódásától, üvöltésétől mit sem zavartatva, az őrök fegyvereinek oltalmában.

Ezután a megbecstelenített Chadot kilökdösték a cellából – és megmosdatták! E hallatlan tettet még meglepőbbek követték. Chad új ruhát kapott, fényes bőrszíjakkal, ragyogó csatokkal ékeset. Végül pedig kifent kardot adtak a kezébe. De még ekkor sem sejtette, mi vár rá.

Shorrért mentek. Az ő – lapockáját verdeső – loboncát nem bántották, nagy szerencséjükre! A megaláztatás mégsem maradt el: lefürösztötték, a haját is megmosták, kifésülték, összefonták a tarkóján. De milyen formás nők babráltak rajta! Azután szép ruhát kapott, majd pedig kardot, ő is! Ugyanez történt harmadik társukkal.

Brund kevés szálú, lángvörös haját is szálldosóra, lányosra mosták, új ruhát húztak rá; kardot löktek a kezébe – majdnem felbillent vele, hiszen gyámoltalanul, vakon hunyorgott a rég látott napfényben; a silány táplálkozás, a hosszú rabság megfosztotta állati erejétől.

Amikor elkészültek, s már azon törték a fejüket – hiszen fegyver volt náluk –, hogy elszökhetnének, a szolgák székeket hoztak; megjelent Ro, és átölelte hihetetlenül jelentéktelen leánya vállát. Az íjászok közrefogták a három daliát – ekkor derült ki, hogy össze kell csapniuk.

Egymással. Igen, Ro és kegyeltjeinek mulattatására meg kell ölniük egymást!

Shorr megingott. Lehet, hogy legyőzhetné Chadot és Brundot, túlélhetné Shee szeszélyes ötletét. De akkor magára maradna. Márpedig hiába érezte fogyni az erejét, egyetlen pillanatra sem tett le arról, hogy innen kiszabaduljon. Egyedül nem megy semmire, ezt jól tudta.

Eszerint Shee és Ro is eljutott eme következtetésre. Ezért akarják a vérüket.

A három harcos összecsapott. Eszükben sem volt megsebesíteni, még kevésbé megölni egymást. Húzták az időt. Óvatos szökellésekkel körbejárták a küzdőteret; felmérték karjuk erejét, lábuk fürgeségét. Támolyogtak a kard súlya alatt. Hamar kifulladtak.

Azután elragadta őket a szenvedély. Érezték, hogy visszaáramlik testükbe az erő. Ropogtak az izmaik. Felvidámodtak. Játszadoztak. Össze-összesúgtak, tekintetük gyakorta az erdő felé kalandozott. Felmérték az íjászokat, odasziszegték egymásnak: kockáztassuk meg!

Ro nem fogott gyanút, jóllehet hamar elunta a viadalt, hiszen egy csepp vért sem látott, csak a pengék hányták a szikrákat.

Shee azonban, beteges érzékeivel Chadra tapadva, megneszelte a vészt.

Az az átkozott törpenőstény! Hírtelen felpattant – a legrosszabbkor, persze –, és odarohant a küzdőkhöz. Ők pedig megtorpantak, s várták, mit akar fölük az úrnő.

A kicsi, szeszélyes béka nem mást óhajtott, mint a vérüket. Chadra parancsolt: Ölj!

És Chad, akiben amúgy is forrt a düh a haja miatt, fellendítette a kardját.

Hogy megölje Shee-t.

Mire felocsúdtak, összeverve, megkötözve lógtak a cölöpön.

Shee nevetett. Úgy nézett Chadra, mintha most kelt volna fel a karjaiból. Neki ez kellett a boldogsághoz. Sorra leköpdöste őket, majd hátralépett kövér atyja mellé.

Ro is elégedettnek látszott. Közölte velük, hogy halál fiai; majd napkeltekor megnézi, maradt-e belőlük valami.

Azután elvonultak.

Shorr, Chad és Brund ott maradt. Shee nyálát ráperzselte arcukra a Nap.

Végignézték a kőfejtésből visszatérő, korbáccsal hajszolt társaikat. Irigyelték őket a verésért, a szűkös vacsoráért, a patkányjárta börtönért: az életért.

– Mit gondoltok, ha megöltelek volna benneteket, engem életben hagynak? – kérdezte Brund.

Shorr gúnyosan felnevetett. A tajtékfehér bőrű, tetőtől talpig szeplőkkel borított, elálló fülű, vörös hajú Brund, amint legyőzi valamelyiküket!? De nem feleltek. Néha felordítottak dühükben, tehetetlenül félték az est közeledtét. Ha nem lenne szoros a kötelékük, dehogyis állnának peckesen.

Amint rájuk borul az éj, leszegik majd a fejüket, hogy ne lássák halálukat.

Shorr érzi, hogy könnycseppek másznak az arcán. Tudja, mennyire retteg; nem akar meghalni.

Fohászkodik.

Arra figyel fel, hogy Brund izgatottan felnyüszít mellette. Még nincs sötét. Mi ez?

Felnéz, és megpillantja a smaragd erdő felöl közeledő alakot. Köpeny és csuklya rejti a részleteket, a szél meg-megcibálja a hatalmas, fekete ruhadarabot; villanásnyira láthatóvá válik a hosszú szárú lábbeli, az izmos lábszár.

Irigység lopakodik beléjük. Az idegen mindjárt bekopogtat a várba, s beeresztik; amióta az éjszaka támadó borzalom megszállta a Világot, bárki menedéket kérhet a sötétség szörnyei elől. Kérheti – és megkapja. Ha semmi másban, de ebben együttműködnek a Világlakók.

A közelükbe érve a fekete köpenyes alak lelassítja lépteit. Megáll mellettük. Végigméri a fekete loboncú, pompás külsejű Shorrt.

– Benneteket kereslek. Van annyi erőtök, hogy betörjetek velem a várba?

Shorr kerekre tágult szemmel bámul a csuklya mélyére. A hang, az arc, a zöldessárga szempár! Hiszen ez egy nő! Amint be akar törni a várba!?

Nem mondja ki, mit gondol. Ravaszkodik. A jövevényre vigyorog, rávillantja a szemét, tudván, hogy tekintetétől megbomolnak a nők.

– Amit csak akarsz – feleli. – Csakhogy előbb ki kell bogoznod a szíjainkat.

A lány hátradobja a csuklyát, s ha nem fékezné kígyóbőr homlokpánt, elszabadulna a haja, a tömérdek fekete-vörös, fényes tincs.

– Nevem: Lilia – mondja a nyúlánk, ámde a törékenységig vékony teremtés. Közben ujjai fürgén matatnak Shorr nyakánál, s különös, de néhány mozdulat után lehullanak a szíjak.

Shorr szabad. Támolyogva keresi az egyensúlyát; végigbámul fenséges testén, és dühre lobban a kötélnyomok láttán. Mutatóujját végighúzza vérző sebein, majd a szájába kapja.

Lilia két mozdulattal megszabadítja Chadot, aztán Brundot is, ám a varázslatnak még nincs vége. Fellebbenti fekete köpenyét, és félelmetes kardokat szed elő alóla.

Felfoghatatlan, hogyan jutott idáig – s honnan jött egyáltalán – a súlyos fegyverekkel, könnyedén, táncos léptekkel. Előhúz még egy-egy tőrt is.

Shorr gyanút fog e bőség láttán. A lányhoz lép, és félrerántja a köpenyét. Nem lát több fegyvert.

Bámul. Négy kard, négy tőr; mindenkinek jut.

Mi ez a lány?!

S ekkor hirtelen Shorr valami furcsát érez. Ahogy a kard markolatát szorítja, ujjai megbizseregnek. Különös, egész testében reszketni kezd, de nem csak ő; Chad és Brund is.

A furcsa izomrángás gyorsan végigrázza őket, s mire véget ér, már nem imbolyognak, nem bizonytalanok; a régi erőt érzik magukban.

Nem kétséges, a lány azon teremtmények közé tartozik, akik képesek ilyesmire: kardot húznak elő a köpenyük alól, ahol korábban semmi nem volt. S ha nem ártó szándékú – mert ezt ember még emberről sem tudhatja, nemhogy az effélékről –, akár hasznát is vehetik, bár csak női lény.

Roppant egyszerű az egész, gondolja Shorr: arról ábrándozott, hogy elszabaduljon a cölöpről és betörjön a várba. Vágya megtestesült, s ha csak ilyen formát öltve is, kit érdekel? Ami számít: kardot tart a markában, és érzi, milyen erős a teste.

Közelít az éj, s vele a borzalmak.

Lilia magától értetődőnek tartja, hogy továbbra is ő irányítsa az eseményeket. Elindul a kapu felé. Hátraint nekik, hogy kissé lemaradva kövessék.

A három férfi engedelmeskedik.

Lilia megáll a súlyos rönkökből tákolt kapu előtt, ledobja magáról a köpenyt, s az fellebben a magasba, mintha eleven lény volna. S tényleg nem a játékos szél bújt bele; a köpeny már nem köpeny, hanem halálos csőrű, hatalmas, fekete madár. Méltóságteljes szárnyalással eltűnik a hegy mögött.

Lilia megzörgeti a kaput. Shorr a társaival együtt félrehúzódik. Közben azon kapja magát, hogy a lány hihetetlenül magas, vékony alakját, térd fölött végződő bőr lábbelijét, rojtokkal díszített, parányi nadrágját, bőr ingét bámulja – bár csak fél szemmel.

A kapu másik oldalán mérges hang morran. Lilia szelíden válaszol.

És újabb csoda: már benn is vannak.

Villog, csattog a három pompás kard, aprítja a megdöbbent őröket. A lány nem használja fegyvereit, de egyelőre nem is támad rá senki.

Óriási a felfordulás. Az őrök üvöltenek dühükben; hiába, meghátrálásra kényszerülnek.

– Kifelé velük! – kiáltja Lilia.

Egy a gondolatuk; a három harcos sem akar mást. A lány fedezi őket, amíg kiűzik a szabadba a rémülten hadonászó katonákat.

Körös-körül tüzek pislákolnak a durván faragott falak között, a kanyargós, rideg folyosókon.

A lármára eszeveszett tolongással újabb katonák sietnek elő a vár mélyéből. Nem bírnak a behatolókkal.

Brund válla megsérül. Leejti a kardját, s azt egy harcos elrúgja a közeléből. De a vörös hajú férfi kitér a felé sújtó penge útjából, a fegyveres vállának feszül. Aztán előhúzza tőrét az öve alól, és döf. A katona meggörnyedve felsikolt. Brund lefegyverzi a sebesültet, és kipenderíti a kapun.

Sötétedik.

Az égbolt elfeketül. Különös, felhőszerűen elmosódó, mély szemgödrű, nyákos fogsorú éjjellények ereszkednek alá megtévesztően puha szárnysuhogással.

– Csukjátok be a kaput! – kiáltja Lilia iszonyodva.

Shorr kitaszítja az utolsó katonát; szeretne visszaszólni a lánynak, olyasfélét, hogy nem szorul rá a tanácsaira, de nincs idő. A tűhegyes fogú, puha szörnyek tömegével támadnak. Shorr nekifeszül a kapunak.

Nem fújhatják ki magukat. Újabb katonák tolonganak elő, ezeket már nem tessékelhetik a szabadba; a kaput reggelig nem nyithatják ki. Fel kell venni velük a harcot.

Lankadnak. Kezdik belátni, hogy ötletük nem is volt olyan káprázatos.

Mielőtt teljesen elcsüggednének, Lilia eléjük perdül, s miközben folttalan, vértelen kardjával távol tartja magától az előtte hadonászó fegyverest, odakiált Shorrnak.

– Szorítsuk őket fölfelé!

Shorr morogna valamit a parancsolgató női lényekről, de nem nyikkanhat.

Ugyanis meglepődik. Hiszen a bőszen kardozó Lilia eleddig még csak meg sem karcolt senkit, mégsem esett bántódása!

S amikor a katona maga alá gyűri a lányt, Lilia nem sikolt, hanem hidegvérrel felemeli bal kezét.

Az acsarkodó fegyveres pedig megbűvölten rámered az ujjaira, arca elbutul. Kardja megáll a levegőben, majd lehull, amikor Lilia gyűrűje az orrához ér.

Shorr bámul. A katona arcvonásai kisimulnak. Szelíden néz az alatta fekvő lányra, már-már mosolyra derül.

Ám ekkor Lilia leveti magáról, és két öklét összefonva lesújt a furcsán elbárgyult fickó fejére. Azután felkapja a kardját, s rákiált a társaira. És persze megint parancsol.

De követik.

Hallják, hogy a foglyok őrjöngő lelkesedéssel biztatják őket a rács mögül. A katonák fölfelé hátrálnak előlük. Lilia jár az élen.

Shorr szeretné két kézre kapni, és megszorongatni a nyakát, de visszatartja magát: majd.

Ekkor újra átjárja a tűz. Testét viszi a lendület. Elvakul a szenvedélytől; fejeket hasít le a kardjával, űzi, hajtja, ritkítja a katonák sorait. Chad is feltartóztathatatlan, de még a vörös Brund is táltosként rohan előre.

Ez a delej. A lány csinálta. Akkor is jólesik! Üvöltenek, dobog a lábuk, feszülnek izmaik.

S a katonák már nem csupán hátrálnak; a hátukat mutogatva, észvesztve menekülnek előlük fölfelé. A tolongásban letapossák egymást.

A megfutamodók nyomában berohannak egy széles folyosóra. Tűzfények vonaglanak az egyenetlen falakon; csukott ajtók előtt szaladnak el, kergetik az ellenfelet.

Látják, hogy a kövér Ro menekül az élen.

S amikor mindenkit felhajszoltak a folyosó végéről nyíló toronyba, ahonnan semerre nincs menekvés, Shorr magához ragadja a parancsolást.

– Eltorlaszolni az ajtót! – kiáltja.

Lilia elmosolyodik, és elhúzza a bal kezét az ajtó előtt.

Ekkor mindhárman hátratántorodnak. Rettentő sistergéssel tűzfal emelkedik az ajtó elé; vakítóan fényes, áthatolhatatlan, égő-égető fal.

Lilia belöki folttalan, ragyogó kardját a hüvelybe; és benyit Ro pazarul berendezett, hatalmas szobájába. Lassú léptekkel sétálgat az állatbőrökkel borított padlón. Shorrnak az a benyomása, hogy a lány a bőrével is érzékel. Keres valamit.

Azután Lilia elhagyja a gazdagon berendezett szobát, kisiet a folyosóra, és benyit a következő ajtón.

Noha abban a szempillantásban a nyakába kapja a penészvirág Shee-t, arcába a törpényi fúria tíz körmét, nem esik kétségbe. Leveti magáról a női szörnyet, és megáll fölötte.

– Itt van – suttogja. Elindul egy ékkövekkel díszített láda felé. Csupa áhítat.

A fellökött Shee figyeli, merre tart. Körmei belemélyednek a teste alatt elterülő prémbe. S amikor Lilia felhajtja a láda fedelét, a törpényi szörny felvisít.

– Semmire se mész a játékommal! Elromlott, vagy jó se volt soha! Semmire sem jó!

Lilia mosolyog, nem szól semmit. Leránt egy kendőt az ágyról, és belecsomagolja áhítata tárgyát.

Shee vonaglik a rámeredő kardok között; szolgálólányai a sarokba tömörülve, reménytelin sivalkodnak.

Chad szétvetett lábakkal, vérszomjasan Shee fölé tornyosul.

– Lenyírtad a hajamat, hogy megfossz a nők élvezetétől? Szögre akaszthatom a férfiasságomat. Kihajítlak az éjszakába! Bár a te nedveidtől még az éjjellények is felfordulnak! Annál jobb!

Shee nem kétli, hogy Chad valóra váltja fenyegetését, mégis sokkal jobban izgatja a nyúlánk lány ténykedése.

Felpattan a szőrméről, és a szobát átszelve Liliához rohan. A felbőszült Chad olyannyira elképed, hogy nem is próbálja megfékezni. Tátott szájjal figyeli röptét.

A penészvirág a kendőbe burkolt tárgyba csimpaszkodik. Ám hiába rángatja a fura csomagot, Lilia nem adja.

– Mondd meg nekem, mi ez! – kiáltja Shee éles hangon.

Shorr elfintorodik. Ez is amolyan – minden ésszerűséget nélkülöző – női viselkedés.

– Ha tudnád, sem mennél vele semmire – feleli Lilia a fúria szemébe nézve, s higgadtan elhúzza előle a zsákmányt.

A penészvirág megdelejezetten bámul. Mozdulna, tombolna. De képtelen rá. Kidülled a szeme az erőfeszítéstől.

– Milyen holmi ez? – kérdezi Chad sötéten.

– Majd megtudod – mosolyog Lilia. – Mulatozzatok a szép hölgyekkel. Ha ők is akarják. – Ezzel kivonul a szobából. Viszi a zsákmányt.

Chad állong, nézegeti, méregeti Shee-t. Látja, hogy a szürke szempár kiürül, az arcról leolvad minden vonás. A törpényi fúriát a padlóhoz kötözi a delej. Reggelre biztosan gyökeret ereszt a lába alá terülő állatbőrbe.

A megtépázott hajú férfi megkönnyebbülten sarkon fordul, és rácsukja az ajtót a kővé vált Shee-re. Társai nyomába ered.

Shorrék már lefelé dübörögnek a lépcsőn, maguk előtt terelve az egyre kevésbé rémült szolganőket, s vidáman kurjongatnak valahai fogolytársaiknak.

Liliát nem érdekli a körülötte felcsapó lelkesedés. Nem vesz részt a dáridóban. Nem kér ételt, nem kíván italt.

Behúzódik egy sarokba. Összegömbölyödik a szürkére használt szalmán, magához karolja kendőbe bugyolált zsákmányát, és elalszik.

Shorr, miután teletömte a hasát Ro vacsorájával, kiürítette és a falhoz vágta Ro serlegét, belefáradt a tréfálkozásba és ujjongásba, odaólálkodik az alvó lányhoz.

Felszítja a tüzet, hogy jobban lásson; a sarkára ereszkedik, és figyelmesen végigfürkészi a teremtményt.

Nem látja különösebben szépnek. Legfeljebb a haját; sűrű, sötét szempilláit. De kicsiny az orra, keskeny az arca. Túlságosan telt a szája, vékony a nyaka. Apró a melle, s azt a keveset is jól elrejti a nyakig zárt bőring. A kurta nadrágocska is jótékony, amennyiben eltakarja a lapos hasat, a keskeny csípőt. A hosszú rojtok, akár eleven kígyók, a vékony combon tekergőznek.

Shorrt a lány keze érdekli. A bal. Amivel azokat a furcsaságokat csinálja. A hosszú, keskeny ujjak nem árulnak el semmit.

De a gyűrű!

Hát ezzel varázsol. Shorr nem meri megérinteni a gyűrűt, sőt arra a gondolatra is megborzong, hogy az érjen hozzá. Nem közönséges ékszer, már ránézésre sem. Mintha egy kicsiny, karcsú kígyó tekergőzne a lány ujja körül: elevenen lüktető, fényes, hűvös test. Ám a fej macskaszerű, a szempár sárgán villog.

Ilyen követ is csiszolt a dobban. Nem valódi szem. Megdermedt gyanta lehet. Csak borostyán. Mindenesetre nem nyúl hozzá. Egyelőre.

Chad leereszkedik Shorr mellé. Vöröslik az arca a jóllakottságtól. Bámulja Liliát, majd megböki a társát.

– Nézzük meg, mi van a bugyrában – javasolja kásás hangon, botladozó nyelvvel.

Shorr a fejét rázza.

– Hagyjuk. Láttad, mire képes. Kifürkésszük, mi a gyengéje. Azután majd meglátjuk, mit kezdhetünk vele.

Chad vállat von. A kendőbe rejtett csomag aligha lehet olyan fontos, mint a közlendője.

– Nem igaz! – suttogja átszellemült mosollyal. – Nem igaz, hogy a hajamban hordom azt a képességemet, amivel boldoggá tehetem a nőket. Ott hordom, ahol gondoltam! Hiába vágták le a hajamat! Kipróbáltam.

Shorr megélénkül. Felemelkedik Lilia mellől.

– Nekem is hagytatok egy nőt, kövéret? – kérdezi.

Reggel lóra ülnek. Kiszabadított fogolytársaik szeszélyére bízzák Rót és leányát. Beveszik magukat az erdőbe, s vissza se nézve vágtáznak előre. Lilia halad az élen, madara köpennyé változva a vállára borul, oltalmazza a faágak karcolásaitól.

Shorr szívesen látná már a végcélt. Nem mintha nem élvezné a szabadságot, ám kíváncsisága erősebb öröménél. Valaki értük küldte Liliát; de ki lehet az, aki kápráztató képességekkel ruházta fel egyszerű küldöttét?! Mit tudhat, ha nyamvadt küllemű szolganője majdnem olyan jó, mint a legjobb férfiak? Mármint a harcban és a fondorlatokban.

Chad sem egyében töri a fejét.

Brund nem töpreng sokat a végcélon. Őt jobban izgatja a felelőtlenségük; a nagy sietségben megfeledkeztek az útravalóról. Sejtelme sincs, mekkora távolság áll előttük, de biztosra veszi, sosem érnek oda. Előbb vesznek éhen. Talán a hosszú s komisz fogság tette, állandóan éhség csikarja, folyton csak falna.

Vágytelin nézegeti Lilia köpenyét. Finom kövér volt az a madár, amelyből a köpeny lett. Végső esetben ráfanyalodhatnak. Megsütik parázson, tollastól lenyúzzák a bőrét.

Brund összeborzong gyönyörűségében. Lilia ellenállásával nemigen számol. Nem kételkedik benne, hogy társai a segítségére sietnek, ha a lány netán vitatni merné a madár elfogyaszthatóságát.

Amikor lovaik már botladoznak a fáradtságtól, csökkentik az iramot. Megfelelő helyet keresnek, ahol megpihenhetnének. Lágyan lejtő domboldalt választanak, amelynek aljában mélyzöld víz rohan sebesen. A közeli túlpartot kúszónövényekkel borított sziklák szegélyezik, a kis folyó kanyarulatában embernyi barlangszáj ásít a kőfalban.

Lecsúsznak lovaikról, tenyerükbe merik a vizet, hatalmas kortyokkal nyelik, végigfolyatják felsőtestükön.

– Ide azzal a madárral! – mondja Brund, s nekiáll rőzsét szedegetni.

Lilia meg sem hallja. Fel-alá jár a hatalmas kavicsokkal szegett parton, nézelődik, keres valamit. Azután eltűnik a rozoga fahíd alatt, de mielőtt még hiányolhatnák, visszatér, s óriási dinnyét tart a karjában.

Leül egy lapos kavicsra, előrántja tőrét, s két mozdulattal négyfelé szeli a gyümölcsöt.

– Gyertek – hívja a harcosokat.

– Minek nézel? Húst akarok enni! – közli Brund durva mozdulat kíséretében.

– Annak eszed, aminek akarod – von vállat a lány.

– Hogy érted ezt? – gyanakszik Brund. A köpenyt méregeti. Nem látja túl ínycsiklandónak, de még mindig vonzóbb, mint a dinnye, mely végtére nem más, mint émelyítő piros víz.

Lilia mosolyog. Fura, nézegeti Shorr, a csontsovány teremtmény nem úgy mutogatja a fogait, mint a várbéli nők. Mosolya mosoly, s nem kihívás; nem kelt csiklandó izgalmat. Sőt már-már megnyugtató.

Shorr leül, a gyümölcs hersegő húsába harap. Szarvasra gondol, s vadízt érez a szájában. Halra emlékezik, s mintha sült halat enne. Bármire gondol, nyelve felidézi annak ízét. Egy darabig eljátszik ezzel, azután éktelen dühre lobban. Ez így nem közönséges. Végre is, dinnyét fal, csak dinnyét! Na ugye?! A nedvedző táplálék igenis dinnyeízű.

Chad vigyorog, nem töpreng a benyomásain. Brund lehunyja szemét, a köpönyeg-madárra gondol – s a foga majdnem beletörik a következő falatba.

Lilia derűs pillantással végigméri a lángoló hajszínű harcost, majd leteszi a dinnyehéjat, leoldja lábbelijét, és a vízbe gázol. A folyó a lábának ront, felhabzik körülötte, s továbbrohan, újabb és újabb rohamokkal próbálkozik, ám a lány magabiztos léptekkel halad előre.

Shorr követi a vízbe, de néhány lépés után kimenekül a partra. Leroskad, s görcsbe merevedett lábujjait melengeti a tenyerével.

Ráförmed Lillára. – Régen oda kellett volna fagynod. Netán elég azt gondolni, hogy meleg a víz?

– Próbáld ki – feleli a lány. Gondtalanul lépeget a görcshideg vízben. Megközelíti a folyókanyarulatban tátongó barlangot, beles a mélyébe, majd visszafordul, s elindul kifelé.

– Hideg vagy meleg, nem mindegy?! – mereng Brund. – Víz. Undorító. – Felkapja a dinnyehéjat, és megcélozza vele a barlangnyílást. Nem véti el a dobást. Unalmában köveket keres, azokkal folytatja a mutatványt.

– Jobban tennéd, ha nem zavarnád – tanácsolja szelíden Lilia. Kilép a partra, ujjai közé csippent egy kék virágot, és ráhajol a szirmaira. Mélyet lélegzik illatából, majd leül, s felölti a lábbelijét.

– Ha kit nem zavarnék? – kérdezi félvállról Brund, s újabb követ zúdít a barlang szájába. – Áruld el végre, hová vezetsz bennünket! Az sem mindegy, mikor érünk oda. Hol éjszakázunk?

Chad helyeslően bólogat. Jó kérdéseket hallott, igen. Brund mellé lép, köveket markol fel a partról. Minden dobása betalál a barlangba. Elégedett torokhangokat hallat. A lányra sandít, hajlamos elnézni vékonyságát, pusztán azért, mert Lilia áthatóan macskaszerű. Nem csupán a mozgása, de a szeme is. Chad még sosem látott ilyen szempárt. Lilia szeme a napvilágon aranylóvá fényesedik, amúgy zöldessárga. De lapos cimpájú orra, ívelő szája is macskaszerű.

Lilia nem felel, teste megrázkódik. Felkapja a fejét, s körülnéz. Az égbolton hatalmas fekete alakzat lebeg.

– Menjetek a híd alá! – kiáltja a lány. – Gyorsan! A lovakkal együtt!

– Mi van? – kérdezi Shorr, kődobáló társaihoz csatlakozva. Az ellendített szikladarab betoccsan a barlang szájában zöldellő vízbe. Dühödt morgás hallatszik.

A három harcos meglepetten összerezzen.

Shorr lehajol, felkap egy dinnyehéjat, és a nyílás felé hajítja. A dobás rövidre sikerül. A zöld hajócska ráül a rohanó vízre, és vidáman veszi a kanyart a sodrással.

A következő pillanatban eltűnik. Nyoma vész. Ott volt – sehol nincs.

Lilia a lovakat terelgeti a híd alá. A fehér kanca és a fekete-szürke herélt engedelmeskedik, a másik kettő, a hosszú szőrű, nagy fejű változatok kitérnek előle, semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy a kövér füvű domboldalról a bizonytalan, kavicsos partra, vagy a híd alá menjenek.

Shorr a fejét kapkodja. Hová lett a dinnyehéj? A magasban egyre fenyegetőbben növekszik a fekete árny, már nem is egy, hanem kettő; két vad madár zuhan rájuk!

Lilia a gyűrűs ujjával megérinti az egyik vonakodó ló orrát. A dülledt szemű, széles orrú, sprőd bozonttal lepett állat kelletlenül a híd oltalmába üget. A másik, amely jóval visszataszítóbb és konokabb, mint társa, kitér a lány elől.

A három harcos hagyja, hadd lovacskázzon Lilia. Felszegett fejjel, kivont karddal, vérszomjasan várják a vadmadarak közeledtét.

Elkerüli figyelmüket a barlangból elővágódó félelmetes hosszúságú nyak, a csattogó fogakban végződő rémes fej.

A felbőszített szörny kiköpi a nemrég szerzett dinnyehéjat, és Brund vörös szőrű lábszára felé kap.

A horgas csőrű, kőpillantású, hatalmas fekete madarak kimeresztett karmokkal zuhannak a zsákmányra.

Lilia mindezt egyszerre látja. Rémült kiáltással otthagyja a lovat. Felméri, hogy a harcosok csak a madarakra figyelnek.

Ott terem a barlangból kicsapó szörny és Brund között, fegyvertelenül.

Leroskad a parton. Puszta kézzel várja a kígyófejet.

Gyűrűsujja a szörnyű pofához, a sűrű nyálkával bevont fogsorhoz koccan.

S karja nem tűnik el a rettentő szájban.

A hihetetlenül hosszú, kígyózó nyak megtorpan. A szörny összerándul, a víz alá rejti a fejét, és visszahúzódik a barlangjába.

– A híd alá! – kiáltja Lilia reszketve, erejét vesztve.

Fekete árnyék borul rájuk. Érzik a támadó madarak szárnycsapásainak szélörvényét. A harcosok is látják már, mekkora a túlerő.

A sasszörnyetegek játszva felkaphatják őket játékszerré törpült kardjukkal együtt, hiszen akkorák, mint egy-egy hegy. A horgas csőrök szétnyílnak, a karmok kimerednek. Súlyos fekete tollak peregnek alá, fenyegető-rémítő vijjogás hallik.

A három férfi szélsebesen a híd felé hátrál.

A loboncos, makacs ló két lábra ágaskodik, s az egyik vadmadár lecsap rá. Könnyedén a karmai közé ragadja a vergődő, vonagló, üvöltő állatot. Meglendíti szárnyait, s a domboldalon virágok, cserjék, fiatal fák hasalnak le a szélviharban.

A másik madár a híd felé hátráló alakok között Shorrt figyeli mohó szemmel. Kitátja a csőrét. Izmos, bíborszín nyelve felkunkorodik.

Ekkor tajtékossá válik a smaragdzöld felszín. Vízoszlop csap fel a folyóból, s a szörnyű fej a madár combjába mar, a kígyószerű nyak feltekeredik az óriási sasra, gúzsba kötözi, és a mélybe rántja.

Mintha forrna a víz, a kígyónyakú szörny és a madár küzdelme szökőárral borítja el a partot, a hullámok felcsapnak a dombtetőig. Sárgleccserek indulnak lefelé a kimosott fűcsomók, a kifordult fák között. A sas vergődik a fojtó szorításban.

A másik madár szorosabbra vonja szörnyű körmeit a zsákmányolt ló teste körül. Vér permetez alá a magasból.

Azután elcsendesedik a víz, visszaszelídül a folyó, felölti smaragdzöld színét. Eltűnik a kígyónyak; az óriásmadár a barlang mélyén végzi.

Lilia reszketve kuporog a híd alatti huzatban.

Shorr őrjöng.

– Varázsolj magadnak lovat! Tovább kell mennünk, mert ránk esteledik!

Brund sem vidám. Eddig a gyomráért aggódott, immár csak az érdekli, hogy fedél alatt éjszakázhassanak. A megtépett hajú, szőke Chad végigméri a didergő Liliát.

– Remélem, tudod, hová megyünk. Felülhetsz mögém a lóra.

Lilia összeszedi magát. Leoldja lábbelijét, visszatér a vízbe, s láthatóan eszébe sem jut, hogy a kígyónyakú dögtől tartson. Combközépig gázol a folyóba, iszik a tenyeréből. A három férfi szeme láttára tér vissza az ereje.

Shorr a homlokát ráncolja. Gyanítja, hogy a lány képességei és a víz között komoly összefüggés lehet. Felméri helyzetüket: hamarosan beesteledik, és elvesztettek egy lovat.

Lilia nem közlékeny, hiába faggatják. Dönteni kell. Kézenfekvő, hogy ő, Shorr fog dönteni.

– Mindhárman túl nehezek vagyunk ahhoz, hogy Liliát magunk mögé ültethessük. Mondd meg, hová kell eljutnunk, majd érted küldünk valakit.

A lány kisétál a folyóból, hátrarázza fényes haját, és vállat von.

– Eddig a fehér kancán ültem. Ott legelészik. Chad mögém ülhet.

Shorr és Brund hátravetett fejjel, teli torokból felnevet. Azután a sötét hajú, dagadó izmú férfi Lilia elé lép.

– Gondolom, hallottad, amit mondtam.

– Azt mondtad, itt hagytok – bólint Lilia. Ő is tesz egy lépést Shorr felé. Lassan felemeli a bal kezét.

– Vigyázz! – kiáltja Brund.

Shorr megrántja a vállát:

Mit tud a gyűrűjével?! Semmi halálosat. De nem próbálom ki. Menjünk. Majd érted küldünk, Lilia. – Ezzel megfordul, és társaival a nyomában a lovak felé indul.

A lány nem esik kétségbe. A vállára vetett köpenyért nyúl, marokra fogja, és feldobja a levegőbe.

A fekete madár életre kel. Meglebbenti szárnyait, és éles hangot hallatva a riadozni látszó lovak fölé lebben.

Shorr és Brund nem bír az állatokkal, melyek mintha megvadultak, eszüket vesztették volna. Elszökdösnek előlük, a közelükbe sem engedik a harcosokat, még a változat sem. A negyedik ló vére még meg sem száradt a bokrok levelén, a paták földet, kavicsokat köpülnek rá. Fűcsomók szálldosnak, virágok ejtik le fejüket.

Chad a lányhoz lép. A kezét nyújtja. Bár szögletes arca a legkevésbé sem barátságos, Lilia nem kételkedik szándékában. Elfogadja a férfi kezét.

A madár visszalebben a lány vállára, s köpennyé változik. A lovak mintegy varázsütésre lehiggadva, békésen harapdálják a füvet. Chad fellendül a kanca hátára, Lilia felpattan mögé.

Shorr tajtékzik dühében. A fehér lóhoz rohan. Megragadja a szárat Chad ujjai fölött.

– Férfi vagy, és harcos! Nem engedheted, hogy a gyengébb döntsön helyetted, aki ráadásul nem is a mi fajtánkhoz tartozik. Ez nem ember. Akár éjjellény fajzata is lehet. Jól vigyázz, mert ha nem figyelsz, patkánnyá változtat! Vagy egy marék homokká.

– Ember vagyok, mint ti – feleli a lány. – Köztünk nincs két egyforma. Mássz fel a lovadra, Shorr. Sietnünk kell.

Lilia átkarolja a hatalmas, izmos Chad derekát, s érzi a férfin átfutó viszolygást ott, ahol gyűrűje a bőréhez ér.

De nem történik semmi. Hiszen a lány nem akarja.

A két mogorva dalia lóra száll. Brundnak jut a lompos szőrű, vörös szemű fajzat, a rút s kiszámíthatatlan változat Dohogva ücsörög rajta, lesi az alkalmat, mikor sózhatna oda az öklével, de a ló nem ad rá okot, egyelőre. Mindazonáltal Brund tovább gyanakszik, hiszen még nem felejtette el az óriásmadarak támadását, a vízikígyót és Shorr szavait.

Öreg emberek történeteiből tudható, hogy ezek a szörnyetegek az éjjellények leszármazottai. Valaha, a Rontás előtt, éjjel s nappal az emberé volt a Világ. Csakhogy azóta elszaporodtak a szörnyfajzatok; óriásira nőtt madarak, bogarak, hüllők, négylábúak támadhatnak nappal, éjjellények fenyegetnek, ha besötétedik. De amíg a változatok sebezhetők, legyőzhetők, az éjjellények elöl nincs menekvés, nem fogja őket fegyver, hiába ellenük az átok.

Brund összeborzong a gondolattól: az éjjellények olyanok, mint a felhő, mint a köd. Csapatostól csapnak le, kedvenc táplálékuk az ember; átfolynak az áldozaton, egyszerűen áthatolnak rajta, s közben felhabzsolják nedveit, szerveit. A kard átcsusszan testükön, fel se veszik. Nincs menekvés előlük.

Fellafatyolják a nagy testű állatokat is. Előfordul olykor, hogy csak áthatolnak egy élőlényen, akár valami nagy pacni, s bár látszólag semmi se történik, később az az állat rémes fajzatokat, szörnyetegeket hoz a világra.

Miért ne lehetne igaza Shorrnak? Mi van, ha Lilia is ilyen?

De mégsem lehet igaza Shorrnak, hiszen emberrel még sosem fordult elő, hogy túlélte volna az éjjellényekkel való találkozást. Legalábbis nem mesélnek róla. Talán mégis igaz a feltevés, miszerint a felzabált élőlények lelke ölti fel azt a szörnyű formát, melyről az éjjellények megismerszenek? Az emberfalás a szaporodásukhoz kell?!

Bonyolult, gondolta Brund. Vannak gyenge, fél kézzel fellökhető emberek, akik – mint harcos az erejét – a nagy fejüket adják bérbe némi fizetségért. De ők sem tudják a magyarázatot, és nem tudják a megoldást sem, hiába feszegeti koponyájukat a tömérdek ész.

Lilia nyilván ezek közé tartozik. Nem sebezhetetlen. Bizonyára hatékony, mint bárki más. Ha levágnák és elvennék az ujját, képesek lennének ugyanarra a játszadozásra, amire ő.

Talán még vágni sem kell. Elegendő lenne elvenni a gyűrűjét.

Az erdő mélyében haladnak, hegynek fölfelé. Bár Chad fogja a szárat, s combjai közt szorítja a kancát, egy ideje sejti, hogy a lovat nem ő irányítja, hanem Lilia. Annál is inkább, mert egyedül a lány a tudója, merre tartanak, s valami egészen különös módon, tudja ezt a testével érintkező állat is. Kettőjük kapcsolata nem érzékelhető, mégis kétségtelen. Chad rángathatja a szárat, sarkával ösztökélheti a lovat, csinálhat bármit, nem az történik, amit diktál. De nem ám.

Shorr egyre ingerültebb. Fütyül rá a lova, amelynek egyetlen szerencséje, hogy régen herélt, különben dühében ő tenné meg vele! A dög Lilia hátán tartja a szemét, és megy, mintha delej vezetné. De hová?

Hová mennek? Hűvös a levegő, fenyők tűlevelei böködik a testüket. Köd szitál rájuk, egyelőre vékonyan, de mit számít; a köd már-már olyan, mint az éjjellények.

Shorr nem ilyennek képzelte a szabadságot. Össze kellene szednie magát: próbálgathatná karja erejét, teletömhetné a gyomrát étellel, itallal, nőket ölelgethetne; volna miből; nagy marék drágakövet zsákmányolt Rótól.

Majd ha magához tér, nem veszélyeztetheti többé néhány elfajzott madár, barlangi kígyó, makrancos ló. Igen, amint magához tér, elbánik Liliával. Tudja a titkát.

Csak le kell húzni az ujjáról a gyűrűt.

Shorr elmereng: mivé is varázsolja a lányt? Valami széppé, ami azonban nem tud mást, csakis szépleni. Ami nem okoskodik, nem utasítgat, nem hadonászik a semmiből előhúzott karddal.

Virág. Igen, virágot csinál belőle.

Egyre mélyebben járnak az erdőben. A három férfi nem hallja a madarak dalát, számukra – hiszen harcosok – ellenségesek a fák, az aljnövényzetben surranó apró állatok, az ágakon tekergőző kígyók; gyűlölik az utazást, a bizonytalanságot. Shorr belátja: ellustultak a fogságban.

– Ki küldött értünk? – kérdezi Liliát.

– Hurd – hangzik a válasz.

– Ki az? – csattan fel Brund.

Shorr agyában dereng valami.

– Hurd nem más, mint Ro ellensége, jól emlékszem?!

Lilia vállat von, hátrafordul és elmosolyodik.

– Hurd hálás lesz nektek, hogy elintéztétek Rót. De nem ezért küldött értetek. Neki nincsenek ilyen pompás harcosai. Ti vagytok a legjobbak az egész Világon. Rátok akar bízni valamit, amit senki más nem csinálhat meg. Többet nem mondhatok.

– Mit kínál érte? – kérdezi Shorr.

– Veszélyes? – firtatja Brund.

Lilia Shorrt nézi. A harcos megfeszíti a vállát, viszonozza a lány pillantását, amely először sejteti vele: férfiként veszik szemügyre.

Shorr pompás példány. Hátul összefont, fényes fekete haja, hosszú arckoponyája, erőteljes vonásai, széles válla, domború mellkasa mindig is vonzotta a női tekinteteket.

– Megkapjátok azt, amire a legjobban vágyódtok, s nem csak ti – feleli Lilia, majd visszafordul Chad hátához, jelezve, hogy többet nem mond. S jóllehet, éppenséggel semmit sem mondott, Shorr elmélázik a válaszon.

Mert mi is az; amire a legjobban áhítozik? Kincs? Palota? Nők? Netán éppen Lilia? Semmiképpen sem. Ha kíván valamit, akkor azt, hogy még sokáig, nagyon sokáig félelmetes és legyőzhetetlen lehessen; nagyurak versengjenek ama kegyéért, hogy értük harcoljon.

– Te öregszel? – kérdezi Lilia hátától.

– Hát persze.

– A gyűrűd nem tudja megakadályozni, hogy ráncos legyél és végül meghalj?

– Nem.

– Mindjárt leszáll az est – nyögi Brund. – Varázsolj ide egy házat, amelyben meghúzhatjuk magunkat.

– Ehhez nem kell gyűrű – feleli a lány. Megfordul, Brundra néz. Vonásai elárulják, hogy nem veszi komolyan és nem tekinti férfinak a vörös hajú, dermesztő izomzatú harcost. Mulat rajta. – Használd a szemedet. Van kettő.

Van hát, gondolja Brund. Pontosan olyan színűek, mint a viola kéklila szirmai. S ami jól áll egy virágnak, rosszul fest egy férfi arcában. Amikor Lilia elfordul, Brund emlékezetében tovább időzik a tekintete. Minden nő Shorrt választja. Vagy a szőke Chadot. Holott egyformán izmosak, gyönyörű testűek mindhárman. Shorr keményebb, Chad árnyalatnyit lágyabb; míg ő, Brund milyen is!? Majd pont Liliától fogja megkérdezni!?

A lány jobbra mutat, s a lovak abba az irányba fordulnak. A három férfi nem lát semmit. Vagy mégis? A fák mögött, pókhálószürkén lüktető párába burkolva, kőépület magasodik.

Brund felujjong. Már nem kell az éjszakától rettegni. Ide behúzódhatnak az éjjellények elől.

Lilia lecsusszan Chad háta mögül. Köpenye körülöleli vékony alakját. A lovak megtorpannak.

– Kik élnek itt? – kérdezi Shorr.

– Felhők. Gyönyörűek. Tanúsítsatok önmérsékletet, ha jól akartok aludni.

– Mi?! – Shorr lepattan a földre, és Lilia elé siet. Megragadja a köpeny gallérját, s megrázza a lányt. – Nem tudnál érthetően beszélni?

– Engedj el.

– Volnál szíves válaszolni? – vicsorog a férfi.

– Nektek mindenhez magyarázat kell. Használjátok a fejeteket.

– Nekünk kardunk van, azt használjuk. Mik azok a felhőmicsodák?

– Majd meglátod. Engedj el.

Shorr úgy érzi, gyűlöli a lányt. S ha már így érez, szorosabbra fogja a köpeny gallérját.

– Vedd tudomásul, elegem van belőled. Nekem nem elég, ha a kezembe adsz egy löttyedt tököt, s azt mondod: gondoljam, hogy hús. Nem elég, ha belegázolok a jeges vízbe, s azt hiszem: meleg. Nem hinni akarok, hanem fogni és érezni.

– Engedj el – ismétli makacsul a lány.

Shorr elvigyorodik, de ekkor a köpeny megmoccan. Tolltapintásúvá változik a markában. A gallérban felpislog a madár sötét szeme.

Azután felvillan pengeéles csőre, és rákoppint a harcos kézfejére. Vércsepp buggyan ki a felsértett bőr alól. Shorr ellöki magától a lányt. Lenyalja kiserkenő vérét.

– Menjünk – mondja sötéten.

Feltárul előttük a hegytetőn álló ház kapuja. Földig omló ruhába burkolt nőalak toppan eléjük. Rájuk mosolyog. Különös az arca, furcsán foszlékonynak látszik; akárhogy is, valóban gyönyörű. A szépséges nő barátságtalan, kocka alakú termeken vezeti át őket. Megmutatja, hol alhatnak a lovaik.

Azután bevezeti őket egy tágas szobába, amelyben mindössze egyetlen hosszú asztal áll s néhány szék. Helyet mutat nekik, majd könnyedén meghajol, és kiúszik az ajtón. A harcosok utánabámulnak. A pazarszép nő nem jár, hanem lebeg.

– Mi ez? – Shorr megint Liliára dühöng.

– Felhőlény – feleli a lány. – Társai még csodásabbak. De ne éljétek bele magatokat.

Shorr még tudná firtatni, ám ekkor hirtelen megtelik a terem szebbnél szebb nőkkel. Valamennyien földig omló ruhát viselnek, tarkát, színeset. Vonásaik mesegyönyörűek, ám árnyszerűek, valószínűtlenek. A nők tálakat, serlegeket helyeznek az asztalra, végül megállnak a fal mentén, és kedvesen mosolyognak.

– Nem beszéltek? – kérdezi Shorr, és felragad egy szelet sültet. – Nem esztek?

– Az arcukkal, a mosolyukkal beszélnek. Reggel esznek, amikor köd lepi a völgyeket, a hegycsúcsokat. Az a táplálékuk – mondja Lilia.

Shorr vállat von, kézbe kap egy serleget, belekortyol. Pompás ital simogatja végig nyelvét, torkát. Esznek, isznak, méregetik a némán álló nőket. A harcosok szeme össze-összevillan, ajkuk körül feltűnik a jellegzetes mosoly, a hódítóké. Még az sem zavarja őket, hogy Lilia leplezetlenül mulat rajtuk.

Amikor végeznek a lakomával, a szépségek elmozdulnak a fal elől, hogy leszedjék az asztalt. Shorr csak erre vár. A széke mellett tevékenykedő nő derekára teszi a karját.

Azután eltorzul az arca. Hiszen a karja, mintha csak felhőn hatolna át, az asztalra koppan; átszalad a gyönyörűnek látszó, de nem lévő testen.

– A mindenit – nyögi Brund, látván a közeledési kísérlet eredményét.

A nők eltűnnek a szobából, majd felbukkan az a szépség, aki – vagy amely? – beengedte őket a házba. Felállnak, s követik egy egyszerűen berendezett szobába. Négy takaró a földön, halványan pislákoló fáklya a falon, ez minden.

Lilia elnyúlik a fal mellett, magára teríti a pokrócot, feje alá teszi a Shee-től zsákmányolt valamit, és úgy tesz, mintha máris aludna.

Shorr behúzza az ajtót, tekintetét a felhőnőre szegezi. Vigyorogva, lassan közelít hozzá, majd a kezéért nyúl, hogy a fekhelyre vezesse a szépséget. Ujjai nem markolnak semmit, átcsusszannak a ködnemű csuklón.

A harcos dühödt horkantást hallatva elkapja a színes ruha szegélyét. Azt legalább érzi, annak van fogása, anyaga; egy gyors mozdulat, s a felhőnő ott hever a takarón. Nézi, amint a harcos nekikészülődik a férfias cselekedetnek, s nem ellenkezik, egyszerűen semmit nem csinál.

Shorr pedig ráborul a foszlékonyságában is igézően szép testre. – Ráborul – és átesik rajta.

Chad felnevet. Lilia felnéz, látja az egykedvűen lebegő nő alatt a felbőszült Shorrt. A harcos nem adja fel, négykézlábra kecmereg, majd talpra áll, és ismét megragadná a pazarszép lényt.

A nő mosolyog és gyönyörű. Haja selymesszőke, homloka márvány, szeme tengerkék, ajka mint a szamóca. Shorr megcsókolná, de csak a falat találja helyette.

– Az egész házban csak ilyenek vannak? – üvölt a dalia kétségbeesetten.

– Hiszen mondtam – sóhajt Lilia.

– Te ne szólj bele!

– Tőlem?! – A lány vállat von, macskaszeme borostyánfénnyel felragyog. – Öleld a falat. De jobban tennéd, ha aludni próbálnál.

A felhőnő mosolyogva végigsimítja Shorr homlokát, s az megnyirkosodik az érintésétől. Azután a teremtmény eltűnik. Magukra maradnak.

Shorr végigvágja magát a takarón. Halkan nyögdécsel. Liliát okolja a kudarcért. De a lány alszik, gyűrűje őrzi az álmát.

Reggel üresen találják a házat. Az ebédlőasztalon ételhegy tornyosul. Esznek, isznak, végül bevágják a kaput maguk mögött. Lovaik eltávolodnak a furcsa háztól. Lenn a völgyben felhőhabzást látnak, alattuk vonulnak tova a kövéren gomolygó fellegek. Lilia integet nekik.

– Ezek azok? – kérdezi Chad.

A lány bólint. A lovak bizonytalanul lépdelnek lefelé a hegyről, meg-megcsúszva, halkan prüszkölve. Azután elhagyják a fák sűrűjét. Nyílt terepre érnek; beletrappolnak egy hatalmas felhőgomolyba, amelyből halványan, alig érzékelhetően kibontakoznak az éjjel látott, tündöklő szépségű női arcok.

Shorr felismeri a veszettül kívánt nőt, s lova belelépdel vele, bele a fehéren habzó felhőbe, a hatalmasra nőtt, elmosódottságában is szépséges arcba.

Midőn kikerül a felhőből, Shorr vigyorog. Elégedetten megfeszíti káprázatos vállát, villog a szeme, vonásain büszkeség terül szét.

Lilia hátrafordul, és mindentudón rámosolyog.

Shorr fölényesen odaveti neki: – Mégis megkaptam! Az enyém volt!

De Brund és Chad is valami hasonló élményben részesült.

Zavaros tekintettel, megrészegülten bámulnak maguk elé. Azután férfiasan kihúzzák magukat.

A lassan vonuló felhőkön túljutva, ismét fák sűrűjében lépdelve, Chad megjegyzi: – Voltaképpen nem értek semmit. Mi történt velünk?

– Mi történt veletek? – kérdezi Lilia.

– Mind a mienk lett. Egyik a másik után. Mintha a testük mélyén jártunk volna. Jobb volt, mint igaziakkal. – Shorr visszafordul, lenéz a völgybe. – A mindenit. Estig is bírnám. Járnék bennük fel és alá.

– Találkoztam valakivel, aki megtette – bólint a lány, s körmeit finoman belemélyeszti Chad derekába. – Soha többé nem tudott felegyenesedni. Többé nem beszélt, csak hebegett s folyatta a nyálát.

– Megfojtalak – nyögi Brund. – Meddig kell még elviselnünk?

– Megtudjátok.

Shorr megfeledkezik a felhőorgiáról, düh lobban az agyára. Ez a női szerzet folyton kihozza a sodrából. Mindent jobban tud náluk, mulat rajtuk. Teheti, de fölénye semmit nem számít. Ha nem lettek volna hosszú időre elzárva a szabadságtól, a kardjuktól, bőven különbek volnának nála. Mit kezd velük Lilia, ha újra a régiek lesznek?!

A lovak vágtatnak, a változat is nyújtott testtel repül Brunddal; csúnya, lompos bozontja hullámzik a szélben. Lilia Chad hátához simítja az arcát, fekete-vörös tincsei kavarognak, vállán lobog a köpeny.

Mire Brund eltöprenghetne afölött, hogy mégis mit esznek majd, vakító tükrű tó partjára érnek, s megpillantják a kőből rakott, hatalmas palotát, Hurdét.

A lovak végigdübörögnek a kapuhoz vezető pallón, s amikor végül megtorpannak a tágas belső udvar zöld ligetében, száznyi ember rohan feléjük; tiszta mosolyú, ujjongó férfiak, nők, gyermekek. Őket éltetik.

Shorr hagyja, hogy a lányok megtapogassák a lábszárát, megérintsék kőkemény combját, virágokat szórjanak az ölébe, de társai sem ellenkeznek; fürdőznek az ünneplésben, a szeretet megannyi megnyilvánulásában.

Lilia eltűnik Chad mögül.

Shorr reméli, hogy örökre. Lecsúszik lováról, és nőket karol magához. Kibontott hajú, húsos mellű, bazalt-csípejű, változatos gyönyöröket ígérő, alázatos teremtéseket.

Az ünneplők hirtelen szétrebbennek. Az udvar kitisztul, s a három harcos megpillantja a palotába vezető lépcső tetején álló Hurdot.

Hurd apró termetű, kövérkés arcú, csigás hajú férfiú. Ragyogó ékkövekkel díszített, földig érő palástot visel.

Jobbján különös, kopott szerzet álldogál, szürke ruhában, szürke szakállal, megdöbbentően élénk, kéktiszta tekintetű szemmel.

Shorr fellépdel a lépcsőkön. Hurd és a másik a melléig sem ér Nem hajol meg, nem görnyed össze előttük. Büszke harcos; büszkén lepillant az apró alakokra.

– Hívattál – mondja. Társai megállnak mellette.

– Ide hozattalak – feleli Hurd kedvesen. – Érezzétek jól magatokat. Egyetek, igyatok, forgassátok a kardotokat. Amikor elunjátok, szóljatok, és megmondom, mi lesz a dolgotok. Lilia jól bánt veletek?

– Nem! – vágja rá Brund.

Shorr bólint. – Ha máskor szükséged lesz ránk, férfit küldj értünk!

A szürke alapon szürke emberke kuncogva rájuk emeli hihetetlenül eleven, kék szemét.

– Dario vagyok. Lilia nélkül holtak lennétek. Nem szeretnetek kell őt, bár nehezetekre eshet megállani. Követnetek kell.

– Cseppet sem találtuk nehéznek nem szeretni őt – feleli Shorr. – Hiszen csak nő, s mégsem az. Még azt sem nyújtja, amit a többi: amiért van. Nem közönséges, hogy velünk akar vetélkedni, parancsol nekünk, kinevet bennünket.

Hurd sarkon fordul, s mindnyájan követik. Átvonulnak a palota magas, fényűző termein. Végigmenetelnek a szebbnél szebb szobákon, s belépnek egy ablaktalan, félhomályos helyiségbe, amely kiköpött mása Dariónak: szürke. Szürke falak közt szürke zsákok a szürke padlón.

Dario lecsüccsen egy zsákdarabra, Hurd egy másikra. A három harcos fölébük tornyosul. Shorr mély hangja vissza-visszakong a boltíves falakról.

– Adjatok enni, inni. Azután jöhetnek a nők. S ha tényleg jól érezzük magunkat, visszajövünk ide, és elmondhatjátok, mit kértek tőlünk.

– Amit kérünk tőletek, az lesz a jutalmatok – bólint Dario. Int a kezével, hogy mehetnek.

Shorr megrázza a fejét.

– Két ujjal szétmorzsollak, ha akarom. Olyan vagy, mint Lilia. Mulatsz rajtunk.

– Szívesebben mulatnék veletek – feleli üdén Dario. – Neked kell engedned, rajtam nem múlik. Ne légy ilyen görcsös. Engedd el magad. Különfélék vagyunk. Fogadd el ezt, és könnyebb lesz az életed.

– Mit mondtál a jutalomról?

– Így hangzott: amit kérünk tőletek, az lesz a jutalmatok.

– Három nap múlva visszatérünk rá. Addig pihenni akarunk.

– Ro katonái végeztek a fogolytársaitokkal, és utánatok indultak. Shee is velük tart. Harcolhattok. Nemsokára.

Shorr elvigyorodik. – Rót és megmaradt katonáit bezártuk a toronyba. Shee gyökeret eresztett a padlóba. Fecsegsz össze-vissza!

Dario lehajtja a fejét, a lába előtt heverő dísztelen fatálcát bámulja. Nézik, mit néz; semmit nem látnak.

– Kitörtek a toronyból – suttogja lassan Dario. – Leöldösték a fellázadt foglyokat. Felszerelkeztek fegyverrel és élelemmel. Napkeltekor útnak indultak. Harcolhattok ellenük.

– Shee ellen? Minek nézel?

– Shee csak Shee. De sereggel jön.

– Én viszont Shorr vagyok. Férfi és harcos, és elegem van. Ebből a badar beszédből nem fér több a fejembe. Adjatok olyat, amit megehetek, megihatok, amire ráfekhetek. Remélem, értve vagyok. Végeztem!

Dario felemeli a szemét a tálcáról. Felmered a fölötte tornyosuló dalia arcába. Mosolyog.

– Igazad van. Menjetek.

– Mindenem a tietek – mondja Hurd.

Chad leguggol, tekintetét a vendéglátók arcán váltogatja.

– Nyugodtabban mulatoznék, ha érteném, mit kívántok tőlünk.

Dario bólint.

– Benned van valami, ami a társaidból hiányzik. Talán még varázsolni is tudnál. Látod ezt? – A szürke emberke a tálcára mutat.

– Persze hogy látom. Azt is, hogy üres. Hol az ebédlő?

Dario széttárja a karját. A mozdulat azt sugallja: tévedtem. Az ajtó kitárul. Gömbölyded szolgálólány hajol meg előttük.

Shorr nyomban a nő felé indul. Társai követik.

A harcosok nem csalódnak vendéglátóikban. Kényelmes szobát kapnak. A falakat márványból és csontból készült faragások díszítik. Különös alakok, ember- és állatfigurák könyökölnek elő a burkolatból, mintha csak házuk ablakából hajolnának ki, hogy szemügyre vegyék a külvilágot. Arckifejezésük hihetetlenül beszédes. Mosolyognak, afféle sokat tudó, bölcs mosollyal, indák kanyarognak, ékszer szépségű madarak szálldosnak körülöttük.

Kék, lila, lángvörös és bíbor szirmú virágok pompáznak a teremben elhelyezett seregnyi vázában. Puha ágyak, pehelykönnyű, ölmeleg takarók, párnák hívogatják az elcsigázott harcosokat.

Habár előbb meg kell fürdeniük. Még ez sem baj, hisz lengén öltözött lányok tesznek-vesznek az illatozva gőzölgő dézsák körül.

A férfiak elnyúlnak a vízben, és kegyesen tűrik, hogy a felhevülten kuncogó szolgálók a testüket dörzsöljék, cirógassák. A legszebbek követhetik őket az ágyba, ahol is hamarost kiderül: nem csak szépek, de alázatosak is. A harcosokra bízzák a választást.

Jutalmuk nem marad el. Valamennyien végigízlelhetik mindhárom férfi ölelését. A daliák fáradhatatlanok, egymásnak kínálgatják a lányokat. Káprázatos a kiszolgálás; míg az egyik lány meglovagolja Shorrt, a másik az ölébe vonja a férfi fejét, s borral, szőlővel, málnával, mézesdióval táplálja. Chad kevésbé kényelmes, ő kerekedik egy odaadó szőke fölé. Brund egyenesen telhetetlen, több lányt élvez egyszerre.

Néhány óra alatt jóllaknak, ráunnak a mulatságra. Felöltik ruháikat, s lesétálnak a palota kertjébe. Sütkéreznek, heverésznek a kövér füvön. Széttárt faroklegyezőjű, kényes pávák járkálnak körülöttük, szolgahad lesi a kívánságaikat. Hosszú körmű, kecses ujjak viszik ajkukhoz a csemegéket. Hamarosan érzik: torkig vannak.

Shorr elhajtja a lánysereget. Feszült, perzseli a tettvágy: a kardját akarja. Rohanvást sétálgat a palota parkjában, felhergeli magát a kerekre nyírt bokrok kanyargós labirintusában; eltéved, s már-már attól tart, ott éri az éj és rémes lényei. Társai kábultan lépegetnek a nyomában. Elhasználtak, bágyadtak. Fütyülnek a virágpompára, a madárdalra. Remegő inakkal követik vezérüket, ágyukról álmodoznak, lehetőleg édes nők és ropogós szőlőszemek nélkül.

Végre kikeverednek a bokrok útvesztőjéből. Fűzligetben találják magukat, sápadtzöld vesszők hajladoznak körös-körül. A kavicsos partra lépdelnek. Megpillantják Liliát.

A lány egy jókora kövön ül, állát a térdére támasztva, hátát egy összegömbölyödött, száját nyaldosó fekete párducnak vetve.

Lépteik hallatán megfordul, fejét az állat nyakára hajtja, s tágra nyíló szemmel néz rájuk. A macskaféle és az emberi lény szeme csaknem egyforma; zöldessárga, ragyogó ékkövek. A fenevad nyelve és a lány ajka mályvavörös. Láthatóan nem örülnek a háborgatásnak.

Shorr nyomban sarkon fordul, Brund hűségesen követi. Chad azonban odasétál a lányhoz, hiába morog figyelmeztetőn a nagy macska.

– Hurd lánya vagy? – kérdezi.

Lilia a fejét rázza. A fenevad gyűlölködve morog, ínyét villogtatja; szeme napsárgán izzik, teste megfeszül.

– Akkor ki vagy? – erőlteti Chad. Óvatosan hátrál néhány lépésnyit. Hiába, a morgás erősödik.

– Csend legyen, Lon – mondja a lány. A nagy macska elnémul, lekuporodik, de a tekintete merő vérszomj.

– Nem mernék leülni melléd – vigyorog Chad.

– Nem is szeretném – feleli Lilia.

– Mi bajod velem?

– Semmi. Szeretnék egyedül lenni.

– Nem vagy egyedül. Egy vadállat fekszik alattad.

– Lon nem vad. Kényelmeteken érzitek magatokat? Mindent megkaptatok?

– Nem. Nem voltál a szolgálók között. Kedvemet lelném benned.

– Nem vagyok szolgáló.

– Se Hurd lánya. Ki vagy?

Lilia átöleli Lont, arcát a fekete prémhez simítja. A nagy macska összehunyorítja ékkősárga szemét, s gyönyörűségében reszelős dorombolásba kezd.

– Kié vagy? – kérdezi Chad.

– Kié?! – ismétli a lány. – Te talán valakié vagy?

– Nem, én férfi és harcos vagyok. A magam ura.

– Ez férfibeszéd.

– Mit mondasz te?

– Hagyj magamra.

– Hurd felfogadott bennünket. Nemsokára elmegyünk innen. Látlak még?

A lány nem felel. Lehunyja a szemét. Lon ismét megfeszíti az izmait, korbácsszerű farka a sziklát verdesi.

– Chad! Gyere már! – kiabál Shorr a távolból.

Lilia felül a kövön, tenyere végigsiklik Lon fején. A fekete test fényesen vonagló kígyóvá változik a keze alatt, és feltekeredik a gyűrűsujjára.

Lilia elhagyja a meleg sziklát, és a vízbe gázol.

Chad sarkon fordul, s fejcsóválva a társai után siet. Bőre visszaemlékezik a lány érintésére, meg is borzong deréktájon, immár viszolygás nélkül, izgatottan.

Shorr rosszalló tekintettel várja.

– Mi van? – kérdezi. – Mit akarsz vele?

– Nem rád tartozik – morogja Chad.

– Tetszik? – ámul Brund.

– Nem tudom – feleli őszintén Chad. – Érdekel.

– Dugd az ágyadba – Shorr egykedvűen vállat von. – De rám ne számíts. Nekem nem kell. Brund?

– Nekem sem.

– Nem ugyanarról beszélünk. – Chad elmegy mellettük, jelezve, hogy befejezte a társalgást.

Shorr utánalendül, megmarkolja a vállát.

– Hallgass ide, tökagyú! Ez a nő nem emberi lény. Vigyázz vele. Teljesen mafla leszel tőle. Elvarázsol.

– Láttátok a párducot?

– Persze, hogy láttuk.

– Talán nem bánnám; ha olyan pompás, erős vadat csinálna belőlem is.

– Nem hinném, hogy képes rá.

– Nem?! Párducból kígyót s abból gyűrűt!? Mi az neki?!

– Az a rengeteg édesség ráment az agyadra – bólogat Shorr. – Nem csoda, émelyítő volt. Ideje, hogy csináljunk valamit.

– Mit csinálnál? – kérdezi Brund.

A palota felé lépdelnek. Unatkoznak. Ellökdösik a hozzájuk dörgölődző lányokat. A szemüket forgatják undorukban, amikor gyümölccsel, itallal kínálják őket. Belebotlanak a lépcső alján üldögélő Darióba. A kicsiny, szürke ember a fatálcáját bámulja.

– Mit látsz? – kérdezi Chad. Sóhajtva letelepszik Dario mellé. – Nem látod véletlenül, hogy mikor verekedhetünk végre? Hamarabb kipihentük magunkat a vártnál. Indulnánk.

– Közeledik Ro serege.

– Meg kell szállniuk a felhőknél, különben végük.

Dario felnevet.

– Nem találják meg a felhőket erre nem jó a szemük. Medusa várába lovagoltak, hogy katonákat szerezzenek. Napkeltekor folytatják útjukat idefelé. Estére el kell foglalniuk Hurd várát.

– Elfoglalják? – kérdezi Chad.

Dario kéktiszta tekintete rácsillan. – Talán nem akarjátok megvédeni? Harcolhattok. Ezért éltek, nemde!?

– Te tudod, mi történik a jövőben. Varázsló vagy?

– Látó vagyok. Az sem biztos, hogy mindent jól látok. Néha tévedek.

– Ro és Shee azért jön utánunk, mert Lilia elvett tőlük valamit. Mi az?

Dario elmosolyodik. Száraz bőrű, apró kezét Chad karjára ejti. A tálcát nézi.

– Nem szerezhetik vissza. Meg kell védenetek a várat. Elfogjátok és bezárjátok Rót és Shee-t. Meg is ölhetitek őket. Azután elviszitek a Kék Kristályt a Világ túlsó végére. Ez lesz a feladatotok. Most nem mondhatok többet.

– Lilia a te lányod?

– Nem az enyém. Ne gondolj rá. Ne akarj hozzáférkőzni. Addig főleg ne, amíg a Kék Kristályra kell vigyáznotok.

Chad bólint. – Ez hát a feladat. Nyugodt lehetsz, elvisszük akárhová.

– Eddig még senkinek sem sikerült. Sokan nekivágtak, meghaltak mind. Utoljára, vagy harminc nyárral ezelőtt, Ro szerezte meg a Kék Kristályt, de nem tudja, mire való. Csak sejti, hogy hatalmat jelent, de sejtelme sincs, mi fölött. Ro szíve sötét. Nem lát vele.

– Lát a szemével.

– Csak annyit lát, mint bárki más. Kevés.

Chad felnyög. – Semmire nem jutok veled. Nézz bele a tálcádba.

– Ez jó. Te ezt tálcának nevezed? Méghogy tálca!? – Dario nevetgél.

Chad szívesen orrba vágná. Nem teszi, felsóhajt.

– Bárhová elviszem azt az átkozott Kék Kristályt. Levágatom érte a karomat, lábamat, ha kell. Ezt tehát tudod. Mit látsz abban a micsodában Liliáról?

– Keveset – sóhajtja Dario. – Sajnálom, de túl keveset.

– Mondhatom, nem dob föl ez a beszélgetés.

– Nincs miről beszélnünk, amíg Ro és Medusa seregei fenyegetnek bennünket. Győzzetek. Azután mindent elmondok.

– Hárman szálljunk szembe a rengeteg katonával?

– Nem hárman. Hurd harcosaival és Liliával együtt.

– Lilia halandó?

– Igen. Vigyáznotok kell egymásra. Most menjünk be a házba, mert közelít a rémszak.

– Neked azt is tudnod kell, honnan jönnek az éjjellények. Nincs ellenük semmi varázslat?

Dario feleletként felmutat a magasba, majd a tálcát a hóna alá csapva, Chaddal az oldalán beballag az épületbe. A palota legtágasabb termébe sietnek. Az égboltmagas mennyezetet díszes márványoszlopok tartják. Gazdagon megrakott asztalok roskadoznak a falak mentén: A terem közepe üres.

Chad felfedezi társait, de észrevesz másokat is; hozzájuk hasonló, ijesztő izomzatú harcosokat. Liliát keresi a szeme.

A lány félrehúzódva ül, egy kövér szőlőfürt társaságában. Arca felderül, amikor Dario letelepszik mellé.

Chad irigyen végigméri a szürke alakot, majd leroskad Shorr és Brund közé. Ímmel-ámmal falatozgat, italt nem kíván. Nézelődik.

– Látod a zsoldosokat? – kérdezi Shorr. Chad bólintását látva elvigyorodik. – Meg is érintheted őket. Az öklöddel. Ne egyél sokat, mert rögtön sor kerül a parádéra.

A szőke harcos nem lelkendezik. Látja, hogy Lilia és Dario önfeledten beszélget; együttlétük irigylésreméltón vidám és bensőséges.

Hurd pattint az ujjával. A mellette álló szolga lándzsája végével megkopogtatja a márványpadlót. Elnémul a terem.

– Harcosaim – mondja Hurd jóllakottan, lágyan, s közben amúgy asszonymód eligazgatja a térdén fényes palástja redőit. – Mérjétek össze erőtöket, de játékosan ám! Vigyázzatok egymásra. Ro és Medusa ellen együtt kell harcolnotok.

Shorr felpattan ültéből. Kilép a gazdagon faragott oszlopoktól körülölelt küzdőtérre. Meghajtja magát.

– Mit kap a győztes? – kérdezi vigyorogva.

– Mit kívánsz? Lovakat? Ékköveket? Lányokat? Virágkoszorút? – Hurd sokat tudón mosolyog. Szolgái elviszik előle az asztalt. – Tied, de ez még nem minden. Ráadásként a győztes dicső feladatot is kap! Dario!

A szólított felemelkedik. Szürke ruhája elfedi apró lábfejét. Nem látszik varázslónak; törékeny és barátságos.

– Tegyétek le fegyvereiteket. Puszta kézzel mérjétek össze magatokat. Ro és Medusa katonái ellen fegyverrel és csellel kell kiállnotok. Addig is, erősítsétek karjaitokat.

Shorr tudná vitatni az elhangzottakat, de már jó ideje kihívóan méregeti a vele szemközt ülő idegen harcosokat, s nem kedve ellen való, hogy kiálljon velük. Kiperdül a terem közepére, karjait összefonja domború mellkasán. Társai mellette teremnek. Kihúzzák magukat, megfeszítik izmaikat, villog a szemük. Látják az áhítatot a női arcokon.

Chad tekintete Liliát keresi. Megzavarodik a lány zöldessárga szemétől, már-már szánakozó pillantásától. Átfut az agyán: Lilia nem részegül a káprázatos férfitestektől. Majd részegül az erőtől!

Közben az idegen zsoldosok is kilépnek az asztaluk mögül. Látványuk lenyűgöző: lobogó hímsörények, elszántan villogó szemek; fatörzsnyi karok, behemót öklök, sziklaszerű combok. A fáklyafények szédülten fel-alá csúszkálnak a daliák mellkasán keresztezett ragyogó bőrszíjakon, kurta nadrágjukat tartó, ékkő-díszes övük csecsemőfej méretű fémcsatján.

Az elnémult teremben csak az áhítat hangjai csapnak fel olykor-olykor: szenvedélyes ölelésre vágyódó nők sóhajtoznak, erő után sóvárgó férfiak nyögdécselnek puha tollakkal bélelt ülőpárnájukon.

A küzdőfelek kerülgetik, méregetik egymást. Nyolc harcos jut Shorrékra. Nyolc pár ököl, nyolc pár fürge láb.

Hurd átül Dario mellé. Arcáról leolvasható, milyen izgatottan várja az összecsapást. A szürke ruhás, kéktiszta tekintetű férfiú nem osztozik ura lelkesültségében.

Chad megpróbálja kizárni tudatából a közönséget, elsősorban Liliát. Az ellenfélre összpontosítja figyelmét. Nem maradhat szégyenben. S amint ez átfut rajta, kétségbeesetten felismeri: még mindig tart a bűvölet. Valaki másnak a szemén keresztül nézi, vizsgálja önmagát. Oda a függetlensége.

Ettől rettenetes dühbe gurul.

Habozás nélkül fültövön vágja az első zsoldost, aki óvatlanul belép ökle hatósugarába.

Az izmos test döngve elterül a padlón. Az ellenfél erőlködve a könyökére támaszkodik, de képtelen talpra kecmeregni.

Chad fürgén mellé térdel. Villan a karja, s a harcos ernyedten leejti a fejét.

A szőke óriás felegyenesedik. Jöhetnek a többiek.

Talpuk csattog, dübörög. A falak, oszlopok felerősítik és körbeadják a súlyos testek moccanásainak hangjait.

A zsoldosok nekilendülnek, hogy megbosszulják nyolcadik társuk gyors elhulltát.

Kemény a küzdelem. Szitkok szálldosnak. Csontok recsegnek. Bőr hasad, vér fröcsög.

Lilia a kezében tartott szőlőfürtöt tünteti ki figyelmével. Shorrnak volt igaza: nem közönséges ez a nő, villan át a szőke harcos agyán.

S újabb villanás, de ez már egy ellenséges kolosszus ökle. Chad orra vére messzire spriccel. Köd lobban az agyára. Üt, verekszik. Rúg és tipor.

Többé rá se néz Liliára. Orrában démoni, vadító fájdalom lüktet. Egy ököl rásújt a gyomrára, s bár megcsúszik megfeszített hasizmain, a mellkasán keresztezett erős bőrszíj reccsenve kettészakad. Ott kígyózik körülötte, míg megveszekedett dühvel harcol.

De bárhogy küzd is Chad, Shorr a parádé igazi hőse. A fekete hajú, mosolytalan, pompás Shorr. Felülmúlhatatlan erejéből még arra is futja, hogy oltalmába fogadja Brundot.

A két harcos egymásnak veti a hátát; úgy mozognak, forgolódnak, úgy térnek ki, úgy támadnak, mintha egyetlen roppant tömegű test lennének.

A nők fel-felszisszennek, kéjesen jajonganak, sikoltoznak és virágokat szórnak a porondra; a nők alélnak.

Az ellenfél ájul.

Már csak két fickó tartja magát. A két kolosszus rárohan Shorr és Brund összeforrt alakjára. Rájuk rontanak; bele a talpukba. Iszonyatos rúgások repítik messzire őket.

Chad ott terem az egyik lezuhant harcos fölött. Könyékkel üti le, midőn a szédelgő dalia összecsikordított fogakkal feltápászkodni készül.

Shorr és Brund különválik. Közrefogják az utolsó kábán mozgolódó zsoldost, és eljátszadoznak vele. Immár csupán a közönség mulattatására, a nők gerjesztésére.

Azután egykedvűen fogadják a kitörő tapsot. Veríték ragyog káprázatos testükön.

Szolgák szaladnak a terembe. Felnyalábolják, kivontatják az eszméletlen zsoldosokat, homokot szórnak a gyorsan feketülő vérpocsolyákra.

Chad észreveszi, hogy Lilia eltűnt. Nem érdekli az ünneplés. Meggyűlt a baja önmagával. Otthagyja társait, kisiet a teremből, és végignyúlik az ágyán.

Sóhajtozik álló éjjel, még akkor is, amikor Shorrék viháncoló lányokat ölelgetve a szobába támolyognak, s nagy lármával kimerítik erejük maradékát.

Napkeltekor az udvaron gyülekezik a vár népe: férfiszolgák, katonák, zsoldosok. Előtámolyog Shorr és Brund. Hunyorognak, fájlalják fejüket, gyomrukat. Izmaikat, egyenként. Amikor kézbe kapják a kardjukat, majdnem orra buknak súlyától.

Chad vigyorogva nézi meglepettségüket. Azután már nem lát mást, csak Liliát. A lány az istálló felől közeledik, szőrén üli meg hosszú sörényű, karcsú testű, szürke-fehér lovát. Mögötte trappol a többi paripa; lobogó szőrű, szépséges állatok, nincs köztük egyetlen változat sem.

A megvert zsoldosok nem mutatnak haragot, jóllehet viselnek néhány szederjes vagy még színpompásabb foltot a szemük alatt. Voltaképpen büszkén viselik, végre is verekedésben szerezték. Tarka köpeny lobog a vállukon, mellkasukat bőrmellény és vért védi. Rojtdíszes ágyékkötőjük alatt is vértet bújtatnak, amely ölüket hivatott megóvni. Lábukat vékony bőrcsizma fedi, sarkuk nyomán por szállong a kavicsok közül. Felszíjazzák kardjukat, tőrüket, vállukra vetik az íjat s a tömött tegezt, majd a fejükbe nyomják a sisakot, és szinte egyszerre szállnak lóra.

Dario nem mutatkozik. Hurd papja búcsúztatja a harcba indulókat. A hórihorgas férfiú sötét arca, fekete szeme, keskeny mosolya, döglégy-zöld köntöse elvonja Chad figyelmét a buzdító-szép szavakról.

Hurd kövérkésen, büszkén gurulászik a tömegben, kifent fegyvereket, férfiizmokat tapogat, lovak sörényét simogatja, már-már gyermeki ártatlansággal, bízva a győzelemben, élvezve a várakozás, készülődés feszültségét.

Elidőzik a lóháton ülő Lilia mellett, s bár csak a térdéig ér, eligazgatja fekete köpenyét, megveregeti a szárat tartó kezét.

A lány lehajol, és megcsókolja Hurd arcát. Azután sarkával megböki a szürke-fehér mén oldalát, s kiszáguld a kapun.

Shorr, Brund és Chad követi. Megint. A nyolc zsoldos a nyomukban dübörög. A fák sűrűje felé tartanak. Mielőtt elnyelné őket az erdő, visszanéznek. A várfalakon íjászok sorakoznak, lándzsák vasán kószálgat a mézarany napfény.

Lilia lerántja a válláról a köpenyt, és fellendíti a magasba. A madár kibontja szárnyait, leír fölöttük néhány kört, majd méltóságteljesen ellebeg a fák között.

Shorr az élre lovagol, és hirtelen szembefordul a lánnyal.

– Te akarsz vezetni bennünket? – kérdezi gúnyosan.

– A katonák hátába kerülünk. Beszorulnak a vár és miközénk. Jobb terved van?

– Egyáltalán nincs jobb tervem – füstölög Shorr. – Csak éppen erősen reméltem, hogy végre megszabadultunk tőled.

– Adok rá alkalmat – feleli derűsen a lány. – Megpróbálok meghalni a harcban.

Az idegen zsoldosok vezetője, a széles arcú, sötét bőrű, kék szemű Larv halkan megjegyzi: – Lehet, hogy pofozkodásban jó vagy, Shorr.

– Lehet?!

– Lehet – bólint Larv. – Egyebekben azonban kőagyú vagy. Nem tudod? Így emlegetnek Világ-szerte: a Kőagyú Shorr. Menjünk tovább.

– Jó – vágja rá Shorr. – De előbb oszd meg velem a titkot, miért hoztad elő az agyam milyenségét.

– Csupáncsak azért, hogy hagyd békén Liliát.

– Téged nem zavar ez a nőszemély?

– Nem. Mehetünk?

Chad látja, hogy Shorr szeme rávillan, Larvnak kiosztandó pofonokat ígérve, de úgy tesz, mintha nem értené a gyűlölködő pillantást. Egyébként is, leköti a figyelmét, hogy kifürkéssze Lilia arcát. A lány rámosolyog a jóképű Larvra. Holott a fickó messze nem legyőzhetetlen. Chad gyomra görcsbe húzódik.

Lilia lova futásnak ered. A többi paripa kéretlenül utánalendül, néhány harcos csaknem lehullik az avarba. Shorr hangosan szitkozódik. Hogy erre alapos oka legyen, egy alattomosan kinyúló faág homlokon üti.

Behatolnak az erdő mélyére. A leveleken átszűrődő fény sokat veszít erejéből, elbágyad, mire áthatol a sűrűn; nyirkos a levegő, a rothadó avaron meg-megcsúsznak a lovak patái.

Shorrt démoni düh keríti hatalmába. Akkora robajjal haladnak, mint egy masztodoncsorda. Medusa és Ro katonáinak szikrányi gondjuk sem lesz velük. Lilia csak egy ostoba nő, bár az ostobaságban nem mondható felületesnek. Sejtelme sincs róla, hogy felderítőt kellett volna előreküldeniük.

Shorr ismét az élre hajszolja lovát, s felemeli a karját, jelezvén: közlendője van.

Ekkor szárnysuhogást hall, s a rút, fekete madár leszáll a vállára. A szeme sarkából látja hegyes csőrét. Mielőtt elhessenthetné, netán kitekerhetné a nyakát, Lilia magához inti a tekintélyes méretű madarat, és megállítja a lovát.

– Közelednek – mondja a lány. – Rejtőzzünk el.

– Ki mondta, hogy közelednek? – méltatlankodik Shorr. Hallani akarja, bár biztosan tudja, hogy akkor sem hiszi el, ha hallja. Méghogy a madár!?

– Kí mondta – feleli Lilia. És lágyan végigsimítja a gyilkos csőrű madár hátát. – A hollóm.

– Ez a jól megtermett dög holló volna?! Nem inkább sas vagy keselyű? Esetleg griff?

Shorr nem folytathatja. Larv ujjai a vállára fonódnak.

– Elég legyen. Unlak.

– Téged meg már elég régen vertelek agyon!? Meg kell ismételnem!? – pattog Shorr. Sejtelme sincs, miért olyan dühös. Ölni tudna.

– Mindjárt ölhetsz – mondja Lilia.

Shorr kútkáványi szemeket mereszt rá. Mit nem merészel ez a nőszemély?! Belebeszél a gondolataiba!?

Leszédül a lóról. Senki nem törődik vele. Még Brund se tanúsít iránta együttérzést.

A lovakat hátrahagyva az ösvényhez surrannak. Kí elszárnyal; a zsoldosok munkához látnak. Meglepetést készítenek az érkezőknek. Gödröt ásnak, ágakat vagdosnak, hálókat, köteleket húzgálnak, fára másznak.

Lilia lehúzza a gyűrűjét.

Brund hideglelősen felsikolt: a fekete párduc a semmiből termett elő, pontosan a lába előtt.

– Eszemet vesztem! – nyögi Brund.

Mire ezt elleheli, a nagy macska sehol sincs; a fényes fekete testet elnyeli a fák sűrűje. Ha létezett egyáltalán. Brund gyanút fog: lehet, hogy csak képzelgett? Megböki Chad könyökét. Erre az elmerülten farigcsáló cimbora csaknem leszeli az ujját. Szemrehányó pillantása láttán Brund tovább bizonytalankodik.

– Láttad?

– A körmömet? Elrepült valahová a karommal együtt.

– A párducot.

– Ma még nem – feleli Chad, vérző ujjával a szájában. – Szörnyen idegesek vagytok. Féltek?

– Téged is jól leütlek – morogja Shorr. Mindazonáltal elmereng: hát most látta a fekete vadállatot, vagy csak Brund izgalma ragadt át rá?

Lilia egyetlen szót sem fűz a jelenethez, arcán félmosoly dereng. Úgy fest, ő az egyetlen, aki nem izgatott.

Amikor végeznek az előkészületekkel, rejtekhelyet keresnek a bokrok között. Larv felkúszik egy fa lombjába.

Azután várnak. Hallgatják az erdő neszeit. A lombok között ragyogó tollú madarak szálldosnak, a koronák magasában elvillan egy-egy zavartalanul vadászgató állat.

A harcosok rágják az ajkukat, dübörög a vér a fejükben.

Shorr egyszerre féli és szereti ezt az érzést. Kard az oldalán, tőr a derékszíján, tegez és íj a vállán. Izmai duzzadnak, nem fogják cserbenhagyni. Mindjárt harcolhat.

Kí visszatér. Nem ereszkedik le közéjük, szűk köröket ír le a fejük fölött. Különös gurgulázó, öblögető hangokat hallat, majd eltűnik újra.

Lilia int Larvnak, s az avarbarna arcú férfi lebólint az ágak magasából.

Kisvártatva meghallják a sereg közeledtét. Ritmikusan dobognak a lovak patái, fegyverek csörrennek, ágak recsegnek.

Végre megpillantják az ellenfelet.

A katonák alig látszanak ki a sisakok, vértek, pajzsok, kardok, lándzsák, íjak mögül. A nehéz fegyverzetű harcosok sokat bíró, erős változatokon ülnek. Vidáman fickándozó lovakon könnyebb felszerelésű katonák követik őket. Mielőtt a menet vége láthatóvá válna, az élen léptető Medusa megállítja visszataszító küllemű ménjét.

A félelmetes hírnévnek örvendő, hatalmas Medusa arca csupa él és szöglet, mintha durva kézzel formázták volna a csontjait. Homloka előcsúcsosodik, mélyen ülő szeme éjfekete fenyegetés, orra többszörösen törött, állkapcsa kifelé ívelő, szája vaskos, álla sziklapárkányként ugrik előre. Loboncos, zöldesbarna szőrű változaton ül, amely szinte beleolvad a környezetbe.

A fajzat éktelenül ronda, dülledt szeme opálszínű, középen különös, sötétkék folttal. Tágas orrlyukaiból ragacsos váladék szivárog, ajkai lefittyednek, fogai sárga agyarak. Füle hihetetlenül nagy; merev szőrökkel teletűzdelt. S ezek a fülek fölöttébb nyugtalanul és nyugtalanítóan mozgolódnak.

Medusa felemeli a karját, és csendet int. A fajzatot figyeli, majd lassan, átható tekintettel körülnéz.

Lilia lehunyja a szemét, keze ökölbe szorul. Fohászkodik.

Medusa vonásai gyanakvást, feszültséget tükröznek. Ha lova ellenség jelenlétére figyelmezteti, akkor itt ellenség lappang!

A következő pillanatban megmozdul egy faág az ösvény mellett. A felmeredő arcok csak egy villanást látnak. A fekete párduc átrepül az út fölött, felkúszik a zörgő lombba, és nyomtalanul eltűnik.

Medusa fellélegzik, megveregeti szörnyeteg lova fejét.

Lilia megfeszülő teste elernyed.

A menet folytatja útját. Nem jutnak messzire.

Egy puffanás, nyekkenés, majd velőtrázó sikoly: az egyik ló elbotlik. Lovasa sűrű hálóba gabalyodva kiemelkedik a nyeregből, és üvöltve felszáguld a lombok magasába.

A jelenet zavart okoz a katonák soraiban. A lovak megugranak, menekülnének; több állat átlendül a bozót fölött. De hirtelen megnyílik alattuk a föld; verem nyeli el őket.

Medusa messze zengő hangon ordít.

– Ne térjetek le az útról!

Mondhatja, a párduc a változatok lábai alatt cikázik, s bár a harcosok lándzsáikkal fenyegetik, torokhangú morgásával, kiszámíthatatlan szökelléseivel megbontja a sort. Megugrasztja a rémüldöző lovakat.

– Utánam! – üvölti Medusa.

A nehézfegyverzetű harcosok eldübörögnek az ösvényen.

A lemaradók leugrálnak a nyeregből. Menedéket keresnek a bozótosban. Harcias zsoldosokat találnak.

A menet eleje már nem hallja figyelmeztető kiáltásaikat.

Shorr kiemelkedhet végre a rejtekhelyéről. Megmutatja magát izmai teljes pompájában. Felvillantja kardját.

Lon tovább riogatja a lovakat. Egy lándzsa eltalálja karcsú testét, és felszakítja a bundáját.

Ám a lándzsa másik végén már-már elvigyorodó harcos arcára ráfagy a vérszomjas öröm.

Hiszen azt látja, hogy a fekete test megrázkódik, színt és alakot változtat. Korallvörös, karcsú óriáskígyó lesz belőle, de milyen hirtelen!

Mire a katona felfogja a látványt, a kígyó villámsebesen feltekeredik a lándzsán, a mellkasa köré fonódik, és összeroppantja a bordáit.

A harcosok fejveszetten futkároznak, a megrettent változatok átgázolnak rajtuk. A lábdobogástól, kiáltozástól felijedt erdei madarak rikoltozva köröznek a magasban.

Szikrákat hánynak a pengék. Shorr, Brund és Chad a menekülőket aprítja. Larv zsoldosai a faágakra erősített köteleken lengedezve tarolják a felbolydult sereget.

Lilia készenlétben tartja a kardját. Lassan lépeget előre. Végre megpillantja Shee-t.

Megáll a szürke arcú, dühödt lány előtt.

Shee kardot ránt. Keskeny pengéjű, könnyű fegyvere egy pillanatra megtorpan a levegőben, mielőtt nekilendülne.

Lilia kivédi a csapást, azután hagyja, hogy a fúria kergesse. Sűrűn nőtt bokrok között hátrál előle, tövises ágak kapnak utána. Összekarmolt lábszárán, karján vér csordogál.

Shee felvijjog, és újra lesújt. Vagdalkozik, kardja villámlik, ágakat hasít le, felsérti Lilia vállát; hiába.

A nyúlánk lány nem támad, beéri a védekezéssel.

Chad látja a két nő hadakozását. Szívesen közbelépne, de három katona fenyegeti, előbb tőlük kell megszabadulnia. Felrémlik előtte a Ro várában látott jelenet, amikor is Lilia egyszerűen megdelejezte Shee-t, s nem érti, ezúttal miért nem ezt teszi.

Merengéséből fájdalom téríti magához. Rámered a combjából bugyogó vérre, majd a katonára, aki megsebezte. Azután fellendíti a kardját, és megfeledkezik minden egyébről.

Shee gyanút fog Lilia viselkedése láttán. Ellenfele bizonyosan tervel ellene valamit, de az is biztos, hogy az igézet többé nem foghat rajta; Medusa felkészítette a visszaverésére.

Láthatóan Lilia szabja meg, merre menjenek. Shee megneszeli a csapdát, de nem adja jelét. Annál több esélye jut a győzelemre, minél magabiztosabbá válik Lilia.

Vadul forgatja a kardját. Villog a penge. Liliát leköti a védekezés.

Shee hirtelen előrelendül.

Bal kezében tőrt markol. A nyúlánk lány hasába szánja.

Chad aprítja a katonákat, azóta már másik hármat. Eszébe ötlik Lilia. Megfordul, hogy megkeresse.

Ekkor nyílvessző fúródik a karjába, a válla alatti kemény izomba. Felordít fájdalmában. Vérben forgó szemmel keresi, kit nyakazhatna le.

Megpillantja az íját feszegető katonát egy bokor mögött, de észreveszi Larvot a fickó feje fölötti faágon.

Meghagyja neki a harcost.

Larv hálót dob az íjász vállára, majd leveti magát a magasból, hogy szorosan összecsomagolhassa foglyát.

Az orvul támadó Shee meglepetten tapasztalja, hogy Lilia felkészülten, noha puszta kézzel várja.

Shee az arcán érzi ellenfele tenyerét, orrán a gyűrűsujját.

És abban a szempillantásban elgyengül. Elejti a kardot és a tőrt.

A közelben tevékenykedő Larv odabólint Liliának, s a lány rábízza a megdermedt Shee-t. Visszasiet a sokadalomba. Ezúttal Rót keresi, de nem találja, hiába fürkész végig minden arcot.

Halk füttyentésére Lon elősiet a bozótból, immár újra párducként; borostyánsárga szemét úrnőjére villantva elkígyózik a sűrűben.

Chad úgy látja, nincs több ellenfél.

Ám a csata még nem ért véget. Hiszen időközben Medusa és katonái megtámadták a várat.

Shorr vigyorogva megölelgeti Chadot. Alattomosan gyors mozdulattal a karjába töri a nyílvesszőt.

– Nehogy beleakadjon valamibe – mondja biztatón.

Chad átkozódna, nincs hangja. Majdnem elsírja magát, de inkább vigyort erőltet az arcára.

– Te itt maradsz – folytatja Shorr. – Larv ad melléd valakit, hogy ne legyél egyedül. Szedjétek össze a fegyvereket, a foglyokat. Elintézzük Medusát, azután értetek küldünk néhány szekeret.

Chad bólint. Továbbra sem leli a hangját. A karját mardosó fájdalom elhomályosítja a tekintetét.

– Fogdossátok össze a lovakat is. Amennyit csak tudtok – folytatja Shorr. Barátságosan megveregeti a szőke harcos kíntól égő vállát, majd fellendül a lovára, és az élre rúgtat.

Larv kijelöli Chad társát. Megvárja, míg Lilia is lóhátra ül. Elmosolyodik, égboltkék szemét a lányra csillantja.

– Eddig minden jól ment. Kár, hogy Ro elszelelt.

– Lon visszahozza – feleli Lilia.

– Egy darabban?

– Épségben – bólint a lány. Halkan füttyent. Kí leereszkedik a vállára, majd szárnyat bont, és előrerepül.

Shorr veszettül hajszolja a lovát az élen. Brund vörösen lobogó lobonca mögötte lángol. Lilia szürke-fehér csődöre könnyedén utoléri őket.

– Ez nem igaz! – hörgi Shorr.

– Meg kell ölnöd Medusát! – kiáltja a lány. Lova vágtat, mint a szél. – De csak a saját kardjával végezhetsz vele. Várj, amíg megszerzem tőle! – Ezzel eltűnik előlük az útkanyarban.

Shorr utánabámul, majd Brundra néz.

– Te értetted, mit mondott?

Brund úgy találja, hogy Shorr is hallott minden szót, mi több, közel áll a gutaütéshez, olyannyira idegesíti őt a lány parancsolgatása. Ezért bölcsen vállat von, és nem beszél az elhangzottakról. Shorr bólint. Vágtára fogják a lovakat.

Visszavonulófélben találják Medusa katonáit. A várbéli íjászok és kőhajigálók jól harcoltak. Halottak hevernek a tóparton, horpadt pajzsok és szétdobált fegyverek közt döngenek a lovak patái.

Shorr szája tátva marad, amikor megpillantja Medusát.

Az emberforma szörnyeteg törzséből nyílvesszők meredeznek. Közönséges harcos feleennyitől is rég elpusztult volna.

Medusa azonban fel sem veszi sebeit. Kardját lóbálva körbe-körbe nyargalászik, szitkokat küld a várfalon álló Hurd felé.

Ekkor a tova – melyet opálos szeme láttán bárki vaknak hihetne – megpillantja Liliát.

A loncsos szőrű, zöldesbarna fajzat megtorpan. Vicsorítva leszegi a fejét.

Azután hátrarúg, s lóhoz méltatlan módon rárohan a lányra. Eszelős dühében a gazdáját is leveti a hátáról.

A pajzsát, vértjét rég elvesztett, nyílvesszőkkel teletűzdelt Medusa beleáll a földbe. De nem esik baja; máris talpon terem, és kivont karddal a lova után üget.

Shorr elképedve bámul.

Lilia nyugodtan áll, várja a fajzatot.

Shorr felidézi a szavait: „megpróbálok meghalni a harcban”. S ekkor, végre-valahára, minden a helyére billen benne: nőnek látja a lányt, mi több, segítségre szorulónak.

Bizony, bőven ráférne két oltalmazó férfikar.

– Gyerünk – rikoltja Shorr, és vágtára fogja a lovát.

Brund vonakodva követi.

Lilia szemmel tartja a felé dübörgő állatfúriát. Mégsem mozdul. Kardot tartó karját a combja mellett lógatja.

Kí kétségbeesett kiáltásokat hallatva a feje fölött köröz. De a lány nem moccan, nem gondol neki parancsot.

Nem gondol semmit, a fajzatot figyeli. A lobogó sörényt, a ragacsos váladékot fröcskölő orrnyílásokat. A tajtékos, vicsorító pofát. A szörnyű patákban végződő gacsos démonlábakat.

Már csak egy lépés választja el a haláltól.

Ekkor váratlanul a hátára veti magát.

A fajzat nagy lendülettat elhúz fölötte. De mielőtt még visszafordulhatna, rátaposhatna a lányra, beleakaszthatná a fogait, térdre roskad.

Szívében Lilia kardja. Vére messze fröccsen.

Ahogy elhagyja az ereje, és közelít felé a föld, a penge úgy hatol mind mélyebbre a bordái között.

A lány hihetetlen fürgeséggel kicsusszan a rogyadozó állat lábai közül. Talpra szökken, és futásnak ered.

Medusa üvöltve utánaered. Átkozza a lováért, a vesztett csatáért.

Lilia elfut egy katona teteme mellett. Felkapja mellőle a kardot, majd szert tesz még egyre.

És váratlanul szembefordul Medusával!

Shorr megállítja a lovát. Azután elindítja újra. Bármilyen dühös is a lányra – már megint –, Medusa olyan vad és félelmetes, hogy Liliának szüksége lesz a segítségére. Rövid időn belül nem először gondolja ezt.

A lány ugrásra készen várja a rém-férfi támadását. De hiába tart a kezében két kardot is, szánalmasan eltörpül a nyílvesszőkkel teletűzdelt, hatalmas termetű Medusa előtt.

Kí kitartóan köröz fölötte.

Lilia a levegőbe szökken. Villámsebesen körbefordul Medusa körül, s közben mintegy leborotválja róla a nyílvesszőket.

A férfi rettenetes üvöltést hallat fájdalmában. Fellendíti a kardját, és ráront a lányra.

Ekkor Kí a feje fölé lebben. Szárnyait az arcába teríti, karmaival végigszántja a fejbőrét.

Medusa megfeledkezik a lányról. Tomboló dühe a madár ellen fordul.

Elköveti a jóvátehetetlen hibát: magasra lendíti kardját, és felemeli a fejét.

Lilia előreugrik. A penge lapjával Medusa csuklójára sújt, és maga felé rántja a leeső kardot. Elkapja a markolatot. Futásnak ered.

Shorr felfogja végre, mi a dolga.

„Csak a saját kardja végezhet Medusával. Várj, amíg megszerzem tőle.”

Liliához vágtat. Lehajol a nyeregből, ujjait ráfonja az idegen markolatra. A lány elveszi az ő kardját, és a közeledő Medusa lába elé hajítja.

A férfiszörnyeteg megtorpan. Könyörtelen pillantású, sötét szeme elvesztett kardjára szegeződik. Szapora pislogás adja tudtul elbizonytalanodását.

Shorr harcolni akar Medusával, ám látja rajta, hogy az teljesen elgyávult: rögtön elfut. Nem vesztegeti az időt további farkasszemezésre. Okosabb, ha feldühíti Medusát, hátha maradásra, verekedésre bírhatja. Az idegen kard jóval nehezebb, mint a sajátja volt, de amikor próbaképpen néhányat suhint vele, kellemesen meglepődik.

Lesiklik a nyeregből, megveti lábát a földön, és elmondja Medusát Világ gyávájának, mindenféle csúszó-mászó féregnek. Szavai nem érnek célt. A férfi továbbra is a futást fontolgatja.

Ekkor Shorr nyámnyila asszonyi állatnak nevezi Medusát.

És máris összecsap a két penge. Szikrákat köpnek a vasak.

Medusa démoni erővel küzd. Bár idegen a kard, megsebzi vele Shorrt. Átvágja a mellkasát ölelő szíjakat, csizmája pántjait; itt-ott a bőrével együtt.

Időnként egymásnak feszülnek. A szoros közelségben érzik a másik leheletét, verejtékszagát. Hallják túlerőltetett izmaik recsegését.

A következő összecsattanás alkalmával Medusa aljasul lefejeli Shorrt, s mert koponyája kemény, akárha sziklából faragták volna, a dalia szédülve hanyatt esik.

Lilia a nevét sikoltja.

Medusa a feje fölé lendíti a kardot.

Shorr félregurul előle.

Azután hanyatt fekve az egyensúlyát vesztett emberszörny mellébe döfi a pengét.

Medusa megroggyan. Úgy végzi, mint a lova. Nincs mi másra dőlnie: a kard hegyére támasztja gyorsan erőtlenedő testét.

A penge átjárja. Kibukkan a hátán.

Shorr vigyorogva talpra szökik.

Lilia elfordul, lehajtja a fejét. A madár a vállára lebben, és köpenyként betakarja.

A küzdelem végére érkezett Larv lecsúszik a nyeregből. Magához karolja a kimerültnek látszó lányt. Társai a menekülőket hajkurásszák.

A vár kapuja kitárul. Katonák, szolgák futnak elő ujjongva. Hurd lóháton közeledik. Megelevenedik a tópart.

Hurd hálásan megölelgeti Shorrt. Kövérkés gyerekarca csupa mosoly.

– Bármit kérhetsz tőlem. Rettegtem Medusától. Gonosz volt, és legyőzhetetlen hírében állt.

– A bőrét akarom. Készíttesd ki, viselni fogom!

– Mit?!

– Mondom: a bőrét!

– Ahogy kívánod – bólint Hurd sápadtan. – De miért?

– Láthattad: nem fogta a nyílvessző, nem fogta más, csak a saját kardja.

– A kardot Dario kérte. Meg akarja érteni a titkát.

Shorr felvonja a szemöldökét.

– El sem bírná! Mihez kezd vele?! Hová lett Lilia?

– Fürdik.

– Fürdik?! Miért?

Hurd rámered a kérdezőre.

Nem tisztázhatják Lilia furcsa szokását. Asszonynép hömpölygi körbe a diadalmas Shorrt, akinek ez nincs is kedve ellenére. Bár nem ereszti el Medusa kardját, jóindulatúan eltűri a lányok simogatását, több mint hálás csókjaikat.

Alkonyatkor bezárják a várkaput a kíncsekkel visszatérő szekerek mögött; a győztesek fegyverek, vértek, ékkövek és aranytárgyak között válogathatnak.

A foglyok a börtönben üldögélnek, köztük Shee, de ott van a zsírt verítékező Ro is. Medusa halálhírét emésztgetik. A jövőjükön tépelődnek. Átkozódnak.

Dario a szürke teremben kuporog egy zsákdarabon. A kardot forgatja, szemléli: a markolatot díszítő színes köveket, a pengét. Végül megvonja a vállát.

– Medusa halott, valami mégis nyugtalanít – mondja. – A kardnak nincs gonosz ereje. Legyen Shorré. Veszélytelen.

– És ha veszélyes lenne? – kérdezi Hurd.

– Akkor megsemmisíteném.

Lilia a sebesültek között tesz-vesz. Vízzel kínálja őket, kicseréli átvérzett kötésüket, hallgatja beszélgetésüket, ami nem másról szól, mint a harcról, amelyben mindannyian hősként viselkedtek.

Chad különleges bánásmódban részesül. Saját ágyában fekszik a pazar szobában. Karján gyógyerejű füvek főzetével átitatott kötés pompállik, szálldosó hajú lányok sürgölődnek körülötte, málnaszemeket dugdosnak a szájába, cirógatják tüzelő homlokát.

A másik ágyon Shorr és Brund vitézkedik, de nem sokáig győzik az odaadó lányokat. Amikor megelégelik a hősiesség eme válfaját, üvöltve kihajtják a nősereget.

Shorr elterül az ágyon. Magára húzza a tollakkal tömött takarót, hogy elfedje mocskos, lezúzott bőrét.

– Sajnálhatod, hogy kimaradtál belőle – veti oda Chadnak.

– Miből?

A szőke harcos fejében tovább zsong a dal, amivel a lányok kihessentek a folyosóra. Lázas teste nem igényel takarót. A falat bámulja meredten. A csontba faragott, fura domborművek elmozdulnak, elmosódnak. Egy kígyófejű alak megelevenül, ráölti kétágú nyelvét, s mintha vigyorogna.

Shorr ékesszólóan beszámol a Medusával vívott gigászi küzdelemről, az emberi szörny haláláról. Szavai álomba zsongítják Chadot.

Leszáll az est.

A harcosok még nem sokat sejtenek a rájuk váró feladatról.

De az éjjellények sem érzik a fenyegetést. Aláhömpölyögnek a magasból. Élőket keresnek, lehetőleg embert.

Ködszerű, torz nyúlványokat lebegtető testük összegabalyodva kavarog. Úszkálnak a levegőben. Jóllehet nincsenek se végtagjaik, se szárnyaik, úgy süllyednek, emelkednek, akár a halak a vízben.

Fejük hosszan elnyújtott, ősöreg pókhálóhoz hasonló fonadék lengedez róluk; mély szemgödrükön, hosszúkás orrnyílásukon át lehet látni. Szájformájuk négyszögletes, sűrű nyák teszi ragacsossá tűhegyes fogaikat. Nincs bőrük, de húsuk sincs, és hiányoznak a csontjaik. Áttetszőek. Színük a szürkétől a szürkéig terjed. Tetszés szerint változtatják alakjukat, hosszítják, gömbölyítik. Olyanok, akár a köd. Mint a füst.

Mindenütt ott vannak, ha lezuhan az éj. Senki nem tudja, honnan jönnek, s hová lesznek pitymallatkor. Nem fogja őket a kard, átsiklik rajtuk a nyílvessző, a kés. Megfoghatatlanok, szakasztott úgy, miként a levegő. Szürkén, könyörtelenül hemzsegnek. Vijjogó, recsegő, kurrogó hangokat hallatnak. A fogaikat összeenyvező sűrű ragacs recsegve szakadozik, amikor kitátják a pofájukat.

Bár csak nagytestű élőlényeket habzsolnak fel, átmásznak minden elevenen, ami az útjukba kerül: lárvákon, petéken, tojásokon. Rémülten sikoltozó rágcsálók testén hömpölyögnek keresztül.

Azután szörnyszülöttek következnek ezekre a borzalmas orgiákra: griffmadár méretű legyek, torz madarak. Eszelős lények, elfajzott szőrű, kegyetlen, rettenetes állatok.

De ezek legalább elpusztíthatók.

Az éjjellények utálják a tüzet, a fényt. Összetöpörödnek, elfolyósodnak benne. Viasszerű cseppekké olvadnak. Kesernyés, csípős füstöléssel, sercegve beleégnek a földbe, fák leveleibe, s ha később egy rovar erre a táptalajra helyezi a petéit, utódai szörnyetegek lesznek.

Ha emberre találnak – ügyetlenül elrejtőzött alvóra, fohászban bízó utazóra –, lecsapnak rá. Belevesznek a testébe, s pillanatok alatt kiszürcsölik nedveit. Feloldják, cafatokra tépdesik húsát, izmait. Lepucolják csontjait, kihörpölik belőlük a velőt.

Az áldozatok maradványai láttán könnyű azonosítani a támadókat: az üreges csontok üresek, át lehet nézni rajtuk.

Rontásnak is nevezik őket. Amióta megjelentek, felére rövidült az élet; az embereknek csak a nappal maradt.

A Rontás véget vetett a nagy utazásoknak. Az éjjellények sérthetetlensége elölte a kaland ízét. Sokak szerint gonosz varázslat szabadította őket a Világra.

De létezik ellen-varázs. Ezt beszélik az öregek.

A Kék Kristály.

– A Kék Kristály – suttogja Dario áhítattal, majd elfészkelődik a zsákdarabon, és megvárja, míg a három harcos is elhelyezkedik.

Shorr és Brund nem szívesen ül le. Chad nem kéreti magát, a három napig tartó láz jobban legyengítette, mint maga a fogság. Nem mutatja szédelgő erőtlenségét, attól fél, hogy végül maradnia kell, s Larvot küldik helyette.

Lábadozás közben sokat kószálgatott a harszöld színekben pompázó, gyönyörű kertben, s gyakran látta az avarbarna bőrű, kék szemű harcost Lilia társaságában. Chad tudja azt, amit Shorr és Brund még nem sejt: Lilia lesz negyedik társuk az úton. Ha kérdeznék, meg nem mondhatná, honnan tudja: a tudat ott lappang a szívében.

Lilia a kitárt ablaktábla előtt áll, a sárgás napfényben füröszti arcát. Rá nem vonatkozik Dario szigora: nem kell leülnie, nem kell engedelmességet tanúsítania. Ő mindannyiuknál kevésbé szolga: Lilia a legszabadabb ember a palotában. Ha ember egyáltalán.

– A Kék Kristály – folytatja Dario – a Világ legfontosabb kincse. Segítségével visszaszerezhetjük életünk elrabolt másik felét: az éjszakát. Hosszú, veszedelmes utazás vár rátok. Bizonyos erők ellenetek fordulnak majd, ha megneszelik, mire vállalkoztatok. Más erők a segítségetekre sietnek. Sigulp, a varázsló vár benneteket. A Kék Kristály birtokában visszaadja nekünk az éjszakát, azután meghalhat végre; ez a vágya, mert nagyon elfáradt. Lilia veletek megy. Nélküle nem jutnátok messzire.

– Állj csak meg egy szóra! – csattan fel Shorr. – Lilia itt marad! Másképp nem vállaljuk!

– Mi bajod van vele? – kérdezi Dario szelíden.

Shorr mély lélegzettel nekikészül, hogy elmondja, mégis mi a baja. Hogy ideges lesz tőle, nem viselheti el a parancsolgatását. Az állataitól kiborul. Kí nem holló! Ki látott már akkora hollót? A fekete párduc nem párduc. Macskaféle, fekete, de mégsem párduc. A kígyóról, a gyűrűről, arról az ujjról nem is beszélve. Az örökös fürdés. Miért kell folyton fürödni? Lillának nincs szaga. Lilia nincs.

– Lilia nincs – összegzi végül.

A lány elmozdul az ablaktól. Odasétál Shorrhoz, térdre ereszkedik előtte, messze nem alázatból, pusztán csak azért, hogy közelről lássák egymás arcát. Zöldessárga szeme világít a szürke szobában.

– Érints meg – mondja. Felső ajka két merészen ágaskodó hullám, melyek középen összefodrozódnak. Fogai megcsillannak. Fekete-vörös hajtincsei a vállán kígyóznak.

– Érintsen meg Medusa szelleme! Nem viszünk magunkkal nőt, és kész! Még olyat sem vinnénk, akivel legalább kedvünket tölthetnénk. Miért nem Larvot és harcosait választottátok? Megmondom. Mert biztosra akartok menni. Nélkülünk nem jut el Sigulphoz a Kék Kristály. Csak mi szabhatunk feltételeket! Lovakat, csereköveket és fegyvereket adj, Dario! A többit nyugodtan ránk bízhatod.

– Az első éjszakán meghalnátok – feleli Dario. – Bár ez a ti megbízásotok, mégsem rólatok szól. Ezt jól vésd a fejedbe, Shorr. Megkapod, amit kérsz, de nem jutsz vele messzire. Nem azért hozattalak ide, hogy Liliáról vitatkozzunk. Ha még egyszer nemet mondasz, távoznod kell a palotából. Reggelre nem leszel egyéb, mint egy nagy rakás kipucolt, lyukas csont!

– Lilia velünk jön – közli Chad halkan.

– Mióta beszélsz bele?! – rivall rá Shorr.

Ekkor Brund is megszólal. Éppen ő, ki eddig oly csendes és odaadó volt, mint az árnyék.

– Lilia nélkül Medusa megölt volna. Nem alhattunk volna a felhők házában. Vagy még korábban: széttéptek volna az elfajzott madarak. Vagy a vízikígyó.

– Nem én döntök?! – Shorr tágra nyitott szemmel bámul rá. Azután Liliára néz. A bal kezére. A gyűrűre. Delejre gyanakszik.

– Nem értem – nyögi végül.

– Vállaljuk – bólint Chad. – Napkeltekor indulhatunk?

– Tudnotok kell még – folytatja Dario –, hogy semmire nem mentek a Kék Kristállyal. Ne tekintsétek saját kincseteknek. Sigulp nélkül mit sem ér.

– Ez durva volt – morogja Shorr.

Lilia változatlanul előtte térdel. Lehet, hogy a lánynak nincs szaga, ám valami különös melegség sugárzik belőle. Shorr belenyugszik, hogy társainak nincs ellene kifogásuk.

Majd lesz. És akár útközben is elveszíthetik. Miért ne? Szörnyű veszélyeket tartogat a Világ, kivált egy női lény számára. Elvigyorodik.

– Elvisszük a Kék Kristályt. És azután?

– Visszajöttök, akkor már szabadon: hiszen akár éjszaka is utazhattok. Megkapjátok jutalmatok másik felét: lovakat, kincset, mindent, amit kértetek. De Liliát vissza kell hoznotok.

– Néhány csecsemőt és fél tucat aggastyánt nem akarsz a nyakunkba varrni? – dörren Shorr mély hangja.

Utálja, hogy Dario és Lilia időnként sétát tesz a gondolatai között. Megpróbálja elhessenteni magától a vágyképeket, amelyekben a lányt elnyeli egy vad folyó, eltemeti egy alázuhanó szikla, vagy elragadja valami elfajzott, förtelmes dög.

– Vigyázunk Liliára – mondja Chad.

Shorr szeme rávillan. Alaposan szemügyre veszi barátját. Csutakra tépett szőke haj, széles homlok, ugyanolyan széles, csontos áll, közben egy zord vonású arc: mélyen ülő, sötét szem, keskeny orr és száj. Domborulatok vállon, karon, mellkason. Laposra beszívott has. Ami azt illeti, Chadnak is levegőt kell vennie néha. Előbb-utóbb Lilia is meglátja, mekkora erőfeszítést igényel a daliás karcsúság látszatának fenntartása. Még egy domborulat: öltájon. De azt csak a kovács kalapálta, nehogy verekedés közben veszélybe kerüljön Chad féltett férfiszerve. Hosszú lábak; a combok a nagyterem oszlopaihoz hasonlatosak. Ez a kínálat. Egyszóval, és Shorr elvigyorodik, nem is rossz ez a Chad.

Ha annyira odavan érte, legyen övé Lilia. Ha még azután is elbutul az arca, amikor csak ránéz, használja kedvére.

Kit érdekel?! Ki más csalódhatna, mint Lilia?

Chad napok óta rá se pillantott a szobájukban serénykedő lányokra. Valaminő nagy-nagy baja lehet. Úgy kell neki.

– Liliát úgy kell visszahoznotok, ahogy elvittétek – közli Dario. – Gondoskodni fog rólatok: lesz ételetek, italotok, váltás lovatok, szállásotok. Mégsem a szolgálótok. Nem nyúlhattok hozzá.

Shorr eltökéli, hogy most aztán végleg befejezi a gondolkodást. Mielőtt felelhetne Dariónak, a lány megmozdul, átül egy zsákdarabra, és az álláig húzza a térdét. Ránéz a szürke öregemberre.

– Visszajövök, hogy elbúcsúzzam tőled – mondja. – De az életem az enyém, s ezt nem először mondom.

– Elbúcsúzz?! – hökken meg Dario.

Nem néz Liliára, a tálcát bámulja mereven. Megpillant valamit, de nem elég tisztán. Közelebb hajol. Belesápad a csak általa látott képekbe. Magához inti Liliát.

A lány leül mellé. Kék derengést tükröz arcára a fatábla.

– Mit látsz? – kérdezi Chad. A bűvös valami továbbra is csak fatálca marad a szemében, noha kétségtelen, hogy a ráncos öregember és Lilia számára egyaránt életre kel.

Lilia elmosolyodik, átöleli Dario vállát. Chadra néz. Lefoszlik arcáról a kékes derengés.

– Nem látom, és ő sem. Legfeljebb látni véljük.

– Hát Ro? Hát Medusa? – csattan fel Dario.

– Igazad van. Megláttad, hogy seregekkel közelednek. Hát akkor majd kísérd figyelemmel, merre járunk.

Shorr talpra szökken. Bíborszínű a bőr a járomcsontján.

– Ebből elegem van!

– Pedig nagyon érdekes – sóhajtja Brund.

– Szédítenek benneteket, nem veszitek észre?! Mit lehet látni egy darab fán?

Dario ránéz Liliára.

– Fáj nekem, hogy elveszítelek. Mert elveszítelek. Ha sikerrel jártok, ha visszatérsz is, végül elmész innen. Nem tehetek ellene semmit. Túlságosan szeretlek. Vigyázz az erődre. Ne feledd, a fajzatok érzik rajtad. Némelyik megpróbál majd megölni. Minél közelebb értek Sigulphoz, annál több fajzat lesz az ellenséged. Üldözőbe vesznek. Öld meg valamennyit! Hiába is próbálnád megszelídíteni őket.

– Medusáét megöltem – bólint a lány. Tekintete valósággal cirógatja Dario gyűrött vonású, szürke arcát.

– Először öltél. Majd megtanulod. Akin nem fog a gyűrűd: pusztítsd el! Ha nem teszed meg, drágán megfizetsz gyengeségedért.

Ezután Dario Chadhoz fordul: – Liliának víz kell.

– Kell az mindenkinek, ha épp nincs jobb – von vállat az ajtó előtt állongó Shorr. Menne már.

Dario nem vesz róla tudomást. Chadhoz beszél.

– Ha megsebesül, ha elhagyja az ereje, juttasd vízhez, különben mind elvesztek. Még valami. Belőle hiányzik, amiért benneteket kiválasztottunk: figyelmeztessétek rá, ha meg kell ölnie valakit. Emlékeztessétek, hogy meg kell tennie!

Shorr lila arccal visszarohan az ajtóból.

– Fürösztgessük? Beszélgessünk vele? Könyörögjünk neki? Majd megöljük helyette, akit csak kell! Én ezt nem bírom tovább! Te még nála is jobban idegesítesz! Hajnalban elindulunk. De csak akkor kapod vissza Liliát, ha pontosan annyi aranyat mérsz ki érte, amennyi a súlya!

– Tied! Valamint a tied Medusa kardja és a bőréből készült ruha. Sérthetetlen leszel. Tőled azt kérem: néha légy irgalmas. Ha igazán erős vagy, képes leszel rá.

– Sérthetetlen? – ismétli Shorr.

Dario bólint.

– Ha felöltöd Medusa bőrét, ha a kardjával harcolsz, rajtad sem foghat más fegyver, csak az a kard.

– Ha megszúrnak, lenyilaznak?

– Más fegyver nem ölhet meg, csak a saját kardod.

Shorr vigyorogva a társaira néz.

– Pompás. Tőlem ugyan senki el nem veszi azt a kardot. – Elhallgat, töpreng egy keveset, majd Darióhoz fordul. – Úgy érted, ha örök időkig vigyázok a kardra, addig élek?

– Úgy érted: örökké akarsz élni?

– Miért ne?

– Ezt kéred jutalmul?

– Ez még kevés. Ilyen akarok maradni mindvégig. Ilyen! – És Shorr az arcára, majd a mellkasára bök, kihúzza magát, megfeszíti a vállát.

Dario kéktiszta szemében szánalom csillan meg.

– Átkot kérsz, nem ajándékot. Ha még az út végén is ez lesz a vágyad, említsd meg Sigulpnak. De fontold meg.

– Nekem semmit sem mondasz? – kérdezi Brund.

– Mindent hallottál.

– Azt igen, hogy Liliának vissza kell térnie, hogy Shorrt nem fogja a kard. De nem mondtad, hogy mindannyian visszajövünk-e!?

– Elindulnál-e, ha tudnád? Volna kedved végigjárni egy utat, amelyet előre ismersz?

Shorr közbeszól.

– Becsapsz minket, Dario! Ráncos vagy, kicsi, gyenge és vén! Miért nem varázsoltál magadnak szépséget, fiatalságot? Hitegetsz engem!

Lilia talpra szökken.

– Dario nem szép?! Dario gyenge?! – kiabálja dühösen. – A legkülönb, a legcsodálatosabb, akit valaha ismertem! Tudod, mi a csúf? Mindjárt megmutatom!

– Lilia! – szól az öregember fojtott, kemény hangon.

A lány megtorpan. Leereszti a bal kezét, mellyel Shorrt fenyegette.

Dario a fejét csóválja.

– Ezt ne csináld, ha szükségtelen! Ne élj vissza a hatalmaddal!

– Csótánnyá változtatom – fenyegetőzik Lilia.

– Soha ne tégy ilyet, ha szükségtelen, mert akkor nem tudod visszacsinálni!

Lilia vállat von.

– Akkor patkánydöggé változtatom. A szaga már úgyis olyan.

Shorr előrelép. Keményen megragadja a lány csuklóját, de az öregembert nézi.

– Meg tudná tenni? Akkor is, ha sérthetetlen vagyok?

Dario bólint. Shorr óvatosan elhátrál a lány közeléből. De nem futamodhat meg ilyen szégyenletesen.

– Ami a szagomat ületi – veti oda –, tudd meg: emberszagom van! Harcosszagom. Ilyennek kell lennie egy férfinak.

– Egynek – bólint Lilia, változatlanul dühösen. – De ti hárman vagytok. Összezavarjátok az állataim szimatát.

Ekkor Shorr nem akar hinni az érzékleteinek: Chad előrehajol, arcán elárad az az újonnan feltűnt buta mosolyféleség, és halkan megkérdezi:

– Mit tegyek?

– Gyere, megfürdünk a tóban. Megtanítalak úszni – feleli a lány megenyhülő tekintettel, kezét nyújtva a szőke harcosnak.

– EI innen! – morran Shorr. Kirohan a szürke teremből.

Ragyog a Nap, mintha jókedvre akarná deríteni őket. Ragyoghat, Shorr ölni tudna. Álló éjjel nem aludt, azon töprengett, Dario miért ígért oda mindent, amit csak kért: Liliával egyenlő súlyú aranyat, örökké tartó fiatalságot.

Megkapta a Medusa lenyúzott bőréből készült ruhát, a bűvös kardot. Miért nem elégedett mégsem?

Mert nem hiszi el, hogy Dario állja a szavát. Ilyen egyszerű. Ha ekkora hatalmat birtokolna, rég elrendezte volna a dolgot a Kék Kristállyal. Akkor nem küldi értük Liliát Ro várába. Még jó, hogy eszébe ötlött az arany. Azt kinyomhatja belőle, ha visszajön. Az örök életről meg majd tovább álmodozik.

Végül pedig azért sem kevéssé dühös, mert haragjában elzavarta a készséges lányokat. Most aztán várhatja, mikor lesz megint ilyen jó dolga.

A ló türelmetlenül fickándozik alatta, indulna már. De még meg kell várni, míg a hurkás hasú Hurd egyenként elbúcsúzik tőlük, amíg a hórihorgas, rút pap megáldja őket, míg Lilia kibontakozik Dario karjából, azután meg Larvéból. Már megint Lilia!

Shorr végigpillant magán. A Medusa bőréből szabott ing az álla alatt kezdődik, eltakarja a nyakát. Karját csaknem könyékig fedi, oltalmazza a hasát. A nadrág térd alatt végződik; készítője kirojtozta a szárát, hogy mutatósabb legyen. A bőr egyenetlenségeit eltakarja a mellvért és az ölvért. A majd térdig érő lábbeli is vadonatúj. Nem lehet oka elégedetlenségre.

Chad is sürgetné az indulást. Akkor talán Lilia is leválna végre Larv mellkasáról. Még a denevér is látja, hogy a harcos bolondul a lányért. Ami azt illeti, nem ok nélkül. Hiszen Lilia hihetetlenül nőies: homloka, szeme, mosolya tiszta és egyszerű. Viselkedésében nincs semmi kihívás, barátságosan fordul mindenkihez.

Talán túlzottan is barátságos. Chad épp eleget méricskélte, hogyan beszél vele és miként Larvval. Egyforma kedvességgel, ennyi az egész. Ők meg csak remélhetik, hogy egyszer majd megkülönböztetett kedvességgel fordul valamelyikükhöz.

Brund eligazgatja a nyeregtáskában az élelemmel megtömött bugyrot, aztán ellenőrzésképpen elrendezi még egyszer, nehogy leessen, elvesszen valahogy menet közben. Eleget koplalt Ro várában. Most majd Ro is kipróbálhatja, milyen az éhség. A végén remélhetőleg olyan lesz, mint a kard éle.

Jó, de hová bújnak ma éjjel a Rontás elöl? Ideje indulni.

Mindenki leválik mindenkiről; Hurd kövérkés arcán utoljára csillan fel a gyermeki mosoly.

Lilia persze rögtön az élre vágtat csődörével. Fekete köpenye lobog a vállán, fényes haja szétterül fölötte.

Elnyeli őket az erdő. A lovak patái az avart csörgetik. A lombos ágak árnyékot vetnek rájuk, hajukba kapnak, megmotozzák ruhájukat, nyergüket. Kúszónövények lógnak a fákról, bebontják a cserjéket, indáik alattomosan feszülnek az ösvény fölött. Időnként váratlanul a nyakuk, válluk köré fonódnak, a lovak is el-elbotlanak bennük. Kardot kell rántaniuk, hogy gyorsabban haladhassanak.

Lilia néha megállítja csődörét, s elbámészkodik a bokrok között. Shorrnak sejtelme sincs, mit figyel, mert ő maga nem lát semmi különöset. Azt viszont észreveszi, hogy a lány kígyóbőr homlokpántja egyre teltebb, fényesebb lesz, szinte már vonaglónak rémlik.

S amikor ismét megtorpannak valamiért, Shorr rögtön a pántra néz. Azt kell látnia, hogy időközben a kígyó teljesen megelevenedett, és a homlok középpontjában a szájába fogta saját farkát. Merev tekintetű szemével az erdőt figyeli.

– Lilia – mondja Shorr. – Tudod, mi van a fejeden? Remélem, gyorsan végez veled.

A lány elmosolyodik, de továbbra is a tövises bokrok szövevényét nézi.

Shorr odafordul, s megpillantja az avaron botladozó kicsi állatot. A gida apró pettyekkel telehintett teste a barnászöld háttérbe olvad. Anyja a füvet harapdálja mellette; az esetlen újszülött a tejforráshoz igyekszik.

Folytatják útjukat, de Shorrt nem hagyja nyugton a tudat, hogy eleven kígyó tekergőzik Lilia homloka körül.

Amikor ismét megállnak, ezúttal azért, hogy elengedjenek egy magában röfögő vadkant, a harcos kifakad.

– Áruld el, mire jó az a dög. Attól tartok, egyszer csak elun téged, és én kapom a nyakamba.

– Ettől ne tarts. Ő a szemem. Az erdőben hemzsegnek az állatok. Asa figyelmeztet a jelenlétükre.

– Igen? És honnan tudja a jelenlétüket?

– Jaj, Shorr – nyögi Lilia, egyszersmind válaszként, és folytatja útját.

– „Jaj, Shorr” – ismétli a harcos epésen.

Társaira fintorog, ám Brund és Chad nem osztozik dühében. Ezen elgondolkodik, de nem talál rá értelmes magyarázatot.

Így hát, amikor megint megállnak, hogy megtekintsenek valami középméretűt, randát és szőröset, amely idétlen szökellésekkel egy tarka pillangót hajszol, Shorr megmarkolja Lilia vállát.

– Azt kérdeztem, honnan tudja!?

– Ez az ő titka – feleli a lány, s az ajkai körül játszó mosollyal az erdő bohókás szerzetét nézi.

– És most mindent megbámulunk?

– Lehetőség szerint. Nézd, milyen kedves lény.

A kedves lény elvét egy ugrást, és nekicsattan egy fa törzsének. Meglepetten hanyatt esik, és négy lábát a levegőbe meresztve vad toporzékolásba kezd. Közben a fogait csattogtatva hisztérikusan visítozik. A pillangó visszalebben, megtekinti, hová lett a játszótársa. Lilia nevet.

Shorr dühöng. A vállánál fogva magához rántja a lányt és belemered az arcába.

– Nem akarok megállni több ilyen dög miatt! – közli.

Ekkor megmozdul a kígyó Lilia homlokán. Mint a villám egyenesen Shorr szeme közé pattan. Vérfagyasztó üvöltést hallatva fenyegetően kitátja a száját, és közvetlen közelről bemutatja görbe méregfogait.

A holtra rémült harcos elengedi a lányt. Kapaszkodnia kell, nehogy leforduljon a lóról.

Asa visszavillámlik a helyére.

Lassan lecsendesedik Shorr vadul dübörgő szívverése. Amint visszanyeri végre a hidegvérét, nyomban el is veszti. Alig hisz a fülének, hiszen nem egyebet hall, mint azt, hogy Chad gúnyosan dúdolgat.

Shorr egyelőre megtorlatlanul hagyja a történteket. Reméli, hogy a gyötrelmesnek ígérkező utazás során bőven lesz alkalma visszavágni.

Lilia zavartalanul folytatja szórakozását. Ha Asa valami élőlényre figyelmezteti, ő elgyönyörködik az útjukba vetődő, rájuk sem rántó, önfeledten ténykedő állatokban. Shorrnak be kell látnia: ezzel nem vesztegetnek több időt, mint ha valamelyikük előrelovagolna, hogy kifürkéssze, veszélytelenül járható-e az erdei ösvény.

Brund már az éhhalálról képzeleg, amikor végre ritkulni kezdenek a fák. Egyre több virágot látnak a prémszerűen kövér füvön. Megállítják a lovakat, a földre siklanak, körbejárják a tisztást.

Lilia felfedezi a tisztás végében zizegő nádast s a mögötte rejtőző apró tavat: Halkan felsikolt örömében. A három harcos körbeüli az ebédet. Belefeledkeznek a sültekbe, melyeket Hurd, odaadó szolgái csomagoltak az útra, Hallják a víz csobbanásait, de a sűrű nádtól nem látják az úszkáló lányt.

Amikor jóllaknak, bágyadtan elnézegetik a füvet harapdáló lovakat, élvezik az aranyló napfényt. Bogarak döngenek a fejük körül, megnyugtató, álmosító zümmögéssel. Elnyúlnak a füvön.

A visszatérő Lilia nem zavarja meg őket. Mivel nem vonzza a sültmaradék, körbesétálja a tisztást. Nem sokáig kell keresgélnie. Szamócaszemek piroslanak a hajladozó fűben, aprók és édesek. Csipeget belőlük, majd ráakad egy málnabokorra. Ráveti magát a termésre.

Asa élőlény közeledtére figyelmezteti.

A lány lekuporodik a bokor mögött. Kisvártatva újra felegyenesedik, és tovább eszeget.

Csak egy medve igyekszik a málnásba.

A jól megtermett barnamedve is felfedezi a lányt, de nem találja veszélyesnek. Kevéssé kecsesen, nyammogva nekilát a szüretnek, nem zavartatja magát a bundájába akaszkodó tüskéktől.

Shorr felriadd a medve dörmögésére. A sötét szőrű szörnyeteg az eszetlen lánnyal szemközt magasodik. Mindössze egy gazcsomó választja el őket egymástól.

Shorr megböki Chadot, majd Brundot.

Azután mindhárman kerekre nyílt szemmel figyelik a málnalakomát.

Chad ráteszi a tenyerét Shorr kard után tapogató kezére.

– Hagyd –, suttogja. – Semmi vész.

Visszadőlnek a fűre. Immár hasmánt, s nem merik lehunyni a szemüket.

De Shorr újra felidegesedik, amikor látja, hogy Lilia hátat fordít a fenevadnak, és a földön kutat tovább szamócaszemek után.

Asa is éber.

A lány hirtelen felegyenesedik, hallgatózik, majd izgatottan rákiált a medvére.

– Menj el! Gyorsan!

E hang hallatán talpra szökken a három harcos is. Megmarkolják a kardjukat, és bámulnak.

A barna bundás vadállat elcsörtet a fák között. Ágak verdesnek, levelek peregnek alá a nyomában.

Lilia mozdulatlanul áll. Hátraint a lassan közeledő harcosoknak, óvatosságra figyelmezteti őket. Azután lassú léptekkel elindul a fák sűrűje felé.

Hirtelen megtorpan, és visszahátrál néhány lépésnyit.

Beleütközik Shorrba. Nagyon halk a hangja.

– Tűnjünk el innen – suttogja.

Shorr átnéz a lány válla fölött, s tágra mered a szeme. Soha életében nem látott ilyen ocsmányságot.

Szarvastetem verdes egy fa tövében, de nem magától mozog.

Hengeres testű, merev szőrű, öklendetesen ronda, opálszínű valamik zabálják, hihetetlen mohósággal, csámcsogva, szürcsölve, tülekedve, a test mélye felé dúródva; vérben, zsigerekben tipródva.

Lilia kitárt karokkal hátrál, maga mögött tolja a három undorodó férfit.

– Itt van valahol az anyjuk – suttogja. – Asa érzi. Ha ránk támadna, fussatok, mert amit lefröcsköl, az feloldódik a nyálában.

– Mi ez? – szűköl Brund. A gyomrába tömött sült kifelé iparkodik. Nem tudja levenni a szemét a borzalmas haláltáncot járó szarvasdögről, a véresen fityegő bőrről, a fehérre nyalt bordákról, a belekben tocsogó óriásnyüvekről.

– Azt hiszem, légyfajzatok – mondja a lány. – Mekkora lehet az anyjuk?!

Nem hiába tart tőle, hogy rövidesen megtudja.

A bokrok mögül előrontó hatalmas bestia alig emlékeztet a fajtájára.

A förtelem kerek fejének két oldalán homályos fekete szemek gömbölyödnek, szívócsöve ormányszerű. Ritkás, merev szőrrel borított súlyos testét rengeteg vaskos láb hordozza. Tompa fényű, szürke szárnyait görbe karmok szegélyezik.

A medvénél kétszer nagyobb fajzat vérfagylaló hangot bocsát ki fenyegetően tekergőző ormányán, majd váratlanul leköpi őket. A ragacsos, sárgás váladék nem talál célba, a lábuk elé fröccsen.

A nyálpocsolya felemészti a füvet.

A rémlény megint megfújja démoni hangú trombitáját. Lilia kiáltása elhal üvöltésében.

A harcosok szétszaladnak, a fák fedezékébe sietnek.

Látható, hogy a nehézkesen mozgó szörnyeteg képtelen repülni, viszont minden irányba remekül lát. Ráköp egy bokorra, amely mögött Brund rohan.

A sárgás köpedék pillanatok alatt feloldja a növényt. Az élettelenné löttyedő bokor összeesik a földön, nem takarja tovább a menekülőt.

Asa lesiklik Lilia homlokáról, s elvillámlik a fűben.

A lány hátrál, képtelen levenni szemét a bestiáról.

A fajzat minden köpését hátborzongató trombitaszó előzi meg. Förtelmes lövedékei földöntúli hadszíntérré roncsolják a tisztást.

Shorr felkapaszkodik egy vastag fára. Az ágak között kúszik előre. Lelapul a levelek oltalmába, ügyelve, hogy a rémséges lény ne vehesse észre. Azután óvatosan leveszi a válláról az íjat.

Fájdalom, rádöbben: fel kell térdelnie ahhoz, hogy kiröpíthesse a nyílvesszőt. Mindaddig nem tehet semmit, amíg a bestia szeme ép. Hogyan olthatná ki azokat az emberfejnyi, fekete gömböket?

Chad is egy fa ágán kúszik, laposan és araszolva, akár egy hernyó. Az ágra simított tenyere alatt tolja a dobótőrét, hogy bármikor az ujjai közé kaphassa, és ellendíthesse. Bármennyire sürgeti a vágy, korai volna elhajítani a fegyvert. Még túl messze van a szörnytől.

Brund a fák között cikázva messze jár.

A fajzat már csak Liliát látja. Dübörögve nekiindul, hogy elkapja; felfalhassa végre.

Néhány lépés után megtorpan, és éktelen trombitálással a lányra szegezi az ormányát.

Lilia iszonyodva hátrál előle.

Hirtelen elbotlik egy kidőlt fában, de nem veszti el a fejét; áthemperedik a rönkön, és lehúzódik mögötte.

Hallja a köpedék sistergését. Összeszorítja a szemhéját. Fohászkodik. Sejti, hogy újabb lövedék indul felé, mert megint felharsan a trombitaszó.

Felharsan, és elhal.

Asa villámgyorsan feltekeredik a bűzös köpőcsőre; ezenközben eredeti méretének többszörösére növekszik.

Izmos teste összeszorítja az ormányt.

A szörnyeteg megrázkódik. A kígyó felé kapdos karmos szárnyaival.

Chad elhajítja a tőrt.

A rémlény bal szeme szétrobban. Fekete váladék fröccsen ki belőle. Beteríti a bokrok leveleit, majd hangos kopogással lepereg a fűre.

Shorr feltérdel az ágon. Felajzza az íjat.

A nyílvessző elpattan az idegről, és belependül a fajzat homlokába.

A szörnyeteg vergődik, felborul. Vadul rángatózó lábai a testét dörzsölik, mind erőtlenebbül. Lefojtott ormányában buzog a felgyülemlett váladék.

Asa összezsugorodik, s szélsebesen elcikázik a közeléből.

Az ormány szétcsattan.

Kilövell belőle a sárgás förtelem; gejzírszerűen a magasba emelkedik, majd visszafröccsen.

Cseppjei végigkopognak a döglődő rém testén; szétégetik és feloldják a bőrét.

Lilia kibújik a farönk mögül. Szédelegve kikerüli a terjengős nyálpocsolyát, és a hulla felé indul.

Shorr és Chad leszökken a fáról. Bár még mindig a fejükben kalapál a szívük, büszkén kihúzzák magukat.

A lány megáll a dög előtt, és felemeli a kezét. A tetem eltűnik a vijjogva feléledő lángnyelvek mögött.

Lilia a szarvas maradványaihoz lépdel, és azt is tűzbe borítja. Az apró szörnyek csípős füstté válnak.

Shorr hirtelen tér magához.

– Hová lettek a lovak? – üvölti izgatottan. – És ki éri utol Brundot?

Lilia beletámolyog a tóba.

Mire kijön a vízből, a lovakat vezetve Brund is előkerül, s nem kevésbé büszke, mint a szörnyet legyőző társai.

A ritkásan nőtt, alacsony fák mögött kőépületek sorakoznak. A szemközti dombon soktornyos sziklavár emelkedik.

Belovagolnak a nyüzsgő városba. Az alacsony, kocka alakú kőházak előtti árkokban bűzös vizek rohannak, a szűk utcákban elvész a fény.

A gyerekek visítozva fel-alá futkosnak. Szülőikben felködlik néha, hogy nem ajánlatos megfeledkezni a nevelésükről. Ilyenkor megjelenik egy-egy asszony vagy felbőszült férfiember, és zöldségfoszlányokat, szennyes vizet zúdít a lármás kölyökseregre. A nevelés hatásos: a had a házak közötti tágas térség felé iramodik.

A tér nem lehet eléggé tágas ahhoz, hogy kényelemben részesíthesse a tömeget; árusok, vevők, nézelődők, énekesek, fürge tolvajok, katonák töltik meg.

Shorr az élre vág. Lilia eltűnik a fekete köpeny mélyén, fényes haját, arcát a csuklya mögé rejti. Brund az árusokat bámulja, akik hazafelé cihelődvén fedeles kosarakba gyömöszölik rikoltozó csirkéiket, kacsáikat. A lovak prüszkölve lépdelnek a bugyogni látszó tömegben.

A tér végében álló fedett szekér előtt rekedt férfi ordítozik. Ritka látványosságot ígér: rögvest összecsap a két legyűrhetetlen erőművész. A továbbiakat elnyeli a kongó zaj, amit a kezében tartott vassisak ütögetésével idéz elő.

A szekérről két dagadó izmú, csaknem meztelen férfi mászik le. Fejük keskeny, orruk lapos, előreugró állukon szakállpamacs libeg. Szagukat is figyelembe véve, meglehetősen bakkecskeszerűek.

Összecsapnak. Felhemperednek, port rúgnak a nézelődök arcába. Rövid ideig gyürmölik egymást, azután az egyik úgy tesz, mintha leütné a másikat.

A gyér taps hallatán a győztes támolyogva meghajol néhányszor, majd a vállára kapja eszméletlent játszó társát, és belódítja a szekérbe.

A kikiáltó megint ordítozik egy verset, mire is szépre festett arcú, elszürkült őzbőr ingbe, rövid nadrágocskába bújt lány bukkan elő a kocsiból. Táncot lejtve elénekel egy dalocskát. Bemutat néhány előre- és hátraszaltót. Végül kézen állva körbejárja a szekeret, és visszavonul.

A Nap a domb mögé guggol.

Shorr benyit a fogadóba. A lovakat egy pergő nyelvű, hajlongó fiú az istállóba vezeti.

Ők bevonulnak a hodályba, holmiijaikat szorongatva letelepednek egy hosszú faasztalhoz. Enni, inni kérnek.

A lakomára várniuk kell, míg a terem közepén rakott tűzhelyen a nyársra húzott ökör ropogósra sül. A füst az ablak felé kígyózik, végül bennreked, mert a gazda behajtja a fatáblákat. Közeledik a rémszak.

A terem gyorsan benépesül. Beesnek a vándorárusok. Letelepszenek, italt követelnek, vígan társalognak. Benyit néhány utazó; sötét köpenybe burkolt, elcsigázott férfiak. Csillogó vértjüket, kardjukat csörgetve katonák érkeznek.

Vélhetően utolsóként, sudár termetű harcos lép a terembe. Minden szem megakad rajta. Tartásából méltóság, nyugalom és némi dölyf sugárzik. Fényes, sötét haját szorosan hátrafogva, bőrszíjjal összefonva viseli. Homloka magas, csaknem fele az arcának, s ezt kígyóbőr homlokpántja sem rejtheti el. Komor szemöldöke sötétszürke szempár fölé ível. Hosszú arcát valamelyest meglágyítja finom vonalú orra. Felső ajka keskeny, az alsó húsosabb, enyhén lebiggyedő, álla széles.

Fekete palástja elfedi alakját, öltözékét. Ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott jobbját a kardmarkolaton tartja. Fejét nem is mozdítva körbevillantja a szemét. Az asztal végéhez sétál. Letelepszik, hátát a falhoz támasztja. Hátraveti a palástot. Előbukkan hosszú nyaka, szőrtelen mellkasa, szíjakkal összefogott fekete bőrmellénye. Néhány szót vált a fogadóssal, majd fél könyökkel az asztalra támaszkodva szemügyre veszi a körülötte ülőket.

A vendégek felhagynak bámulásával; nem állják a tekintetét. Csak Shorr és Chad nem fordítja el róla a szemét. Kihívóan viszonozzák a fekete harcos közömbös pillantását, amely azonban hamarosan lesiklik az arcukról, s megállapodik Lilián.

A lány lecsúsztatja csuklyáját. Előkígyóznak vörös-fekete tincsei. Zöldessárga macskaszeme tágra nyílik.

A férfi remekül néz ki, egyszerre lágy és kemény, vad és szelíd. Úgy fest, mint aki nem éri be a nyers erővel, olykor-olykor az eszét is használja. Nyugtalanítja Liliát.

A fekete harcos vonásai megenyhülnek, noha egyetlen arcizma sem mozdul. A szeme, állapítja meg a lány: a szeme világosabbá vált, szinte elmosolyodott; ez okozta a változást. Azután a férfi tekintete továbbkószál.

A legutolsó pillanatban, vagy egy hajszállal később, de még épségben, a mutatványosok is beesnek a hodályba. A kikiáltó, a tornászlány, egy fátyolokba burkolózott asszony és az atléták elterpeszkednek az asztalnál, közel Shorrékhoz.

Lilia salátaleveleket ropogtat, a marhából tépdesett húsra rá sem pillant. Shorr megböki a könyökével:

– Remélem, rövidesen tehénné változol – morogja, de nem néz a szólítottra, mert a mutatványoslányt bűvöli a tekintetével. – Mi a neved? – kérdezi.

– Safra – feleli a lány felvillanó szemmel.

A szalmaszőke Safra összefont hajában bőrszíjak fityegnek, homlokán fekete madár lebeg; kiirtott szemöldökét lila villámok pótolják. Szeme smaragdzöld. Ajkait vörös festék túlozza nagyobbá és vércseszerűvé. Gömbölyű vállán festett teknősbéka mászik. Elszürkült őzbőr mellényéből kibuggyanó mellei között festett fekete rózsa pompázik.

A mellette ülő asszony elrendezi fátylait, hogy hozzáférjen a vacsorájához. Safráéhoz hasonló díszítés ékesíti az arcát. Nagy, sötét szemével Liliát fürkészi.

S míg Shorr a lengén öltözött Safrát bűvölve heves széptevésbe kezd az asztal alatt, a nő megszólítja Liliát.

– Hová mentek?

– Nem hiszem, hogy szívesen velünk tartanátok – feleli a kérdezett.

– Ki tudja?! Ez a hely a Világ központja, hiszen innen több város is elérhető egynapi lovaglással. E körül hullámzik a sok nép, azt gondolván, hogy szabadon utazik. Ebben a körben járunk mi is. Lehet, hogy reggel egyfelé indulunk. Miért ne? Yngva vagyok. Hát te?

– Lilia a nevem.

– Hová mentek?

– Nekünk mindegy.

– Látom ezt a három szép harcost melletted. Mit csinálsz köztük? Melyiké vagy?

Shorr mély megdöbbenésére Lilia az asztal alá csúsztatja a kezét, és megfogja az övét, amely pedig már komolyan előrehaladt Safra testtájainak felderítésében.

– Őt követem – közli a lány, és magasra emeli Shorr rabul ejtett kezét.

– Engem követ – bólint Shorr fanyarul. – De nem mindenüvé – teszi hozzá, s kezét kiszabadítva visszatér az asztal alá. Csakhogy hiába; a szemközt ülő Safra elérhetetlen messzeségbe húzódik. A harcos érzi, hogy vér szökik az arcába. Bíbor fejjel néz Liliára. De nem kezd el üvölteni, mert figyelmeztetést olvas ki a lány szeméből. Elhalasztja a fojtogatást. Felkapja a kupáját, fenékig üríti, és felpattan a lócáról.

– Menjünk aludni – parancsolja.

A fogadós megáll mellette. Tétova vigyort villant rá.

– A vendégek fogadást ajánlottak. Ha fegyvertelen küzdelemben kiálltok az erőművészekkel, nem kell fizetnetek a szállásért.

– Tehát ha kiállnánk és mi győznénk, akkor is te vágnád zsebre a nyereményt? – kérdezi Shorr.

– Igen, de mit izgat ez téged? Nem sok esélyetek van. Bamber és Gasco még sosem kapott ki senkitől. Mindenki jól járna, ha kiállnátok. A vendégek elszórakoznának, nektek pedig nem kéne fizetnetek. Kell ennél több?

Shorr elvigyorodik. Végigméri Bambert és Gascót: durva vonású arcukat, hetyke vigyorukat, izomkötegeiket. Kihúzza magát, megropogtatja a vállát. Mielőtt megszólalhatna, Lilia feláll, és szelíden félretolja a fogadóst.

– Hallottad: aludni megyünk.

– Asszonybeszéd – nevet a nagy pocakú férfi. – A harcosokat kérdeztem, nem téged. Nem csodálkoznék, ha ez a dalia elpofozna az asztaltól.

– Elpofozom – ígéri vészjóslóan Shorr. – Vonzó az ajánlatod, főként azért, mert Bamber és Gasco mégsem élheti le az életét abban a tévhitben, hogy verhetetlenek. Hallottátok már ezt a nevet: Shorr?

– A Kőagyú Shorr – rikoltja egy apró fickó az asztal végében. – Ha tényleg te vagy a Kőagyú Shorr, miért hagyod, hogy a lány belebeszéljen?

– Nem hagyom – dörren Shorr hangja.

– Tömik a majmot – sóhajtja Lilia.

– Mit mondasz?! – kérdezi a harcos bíbor fejjel.

– Majmot csinálnak belőled.

– Tán nem verem meg az egész termet?

– De. Megvered – feleli Lilia. – Bárkit megversz. De minek? Utána nagyobb leszel? Okosabb? Mit nyerhetsz?

Yngva ránevet Liliára.

– Mit féltesz rajta ennyire? Hallottad, pusztakezes harc lesz! Embered nem veszíti el semmijét. Ajánlatot teszek: a győztes Safrával töltheti az éjszakát. Na, Shorr? Ha veszítesz, Lilia Bamberrel és Gascóval alszik. Állod?

– Állom!

Lilia látja, hogy vesztésre áll a vitában. Brund is begőzölt a kihívástól, de Chad is feszeng a helyén.

– Hárman vagyunk kettő ellen. Húzzunk sorsot, melyikünk marad ki a küzdelemből – mondja a szőke harcos.

– Fölösleges – nevet Yngva. – Ha tízen volnátok, akkor is az orrotok vérében töltenétek ezt az éjszakát. Bamber és Gasco verhetetlen.

– Félre az asztalokkal! – rikoltja Shorr. – Lilia, fogd a fegyvereinket, és nyisd ki a szemed! Safra, készülj! Mindhárman boldoggá teszünk, mire feljön a Nap. Fogadós, vizezz be három pokrócot. Bambernek, Gascónak és Safrának. Néhány napig feküdni fognak.

– Shorr, térj észhez – próbálkozik Lilia.

A férfi rávigyorog, és a kezébe löki a kardját.

– Fogd, és húzódj félre. Hamar elintézzük ezt a két izomtömböt. Vagy nekik szorítasz? Szívesen hálnál velük?

A fogadós vezényletével gyorsan átrendezik a hodályt. A közönség hátrahúzódik.

Lilia a falhoz szorul. Szinte nyomban nekidől egy csirkeszagú, sötét ruhás férfi. A lány már-már durván ellökné a felizgatott árust, amikor valaki megfogja a kezét, és kiszabadítja a tömegből.

A fekete harcos az emeletre kanyargó lépcsősorhoz vezeti Liliát. Megállnak a második fokon. A férfi a fáklyafényben fürdő küzdőteret nézi. Arckifejezése elárulja, hogy cseppet sem érdekli a verekedés.

– Te nem kötöttél fogadást? – kérdezi Lilia.

A fekete harcos vállat von.

A lány rámosolyog: – A barátaim győznek, meglátod.

– A barátaid? – kérdezi a férfi.

– Igen. Mi a neved?

– Seym.

– Engem Liliának hívnak.

– Hallottam, amikor megmondtad a fekete asszonynak. Azt is hallottam, hogy a barátod felajánlott a kecskeszakállúaknak. Nem tiltakoztál.

– Nem hát. Nem győzhetnek. Shorr az aranyhegyet is nyugodtan nekik ígérhette volna.

A tömeg elragadtatottan üvöltözik. Pofonok csattognak, lábak döngenek. Bamber hozzájut egy iszonyatos pofonhoz, Shorr tenyeréből. Ettől hátratántorodik néhány lépésnyit. Felborítja az első sorokban álló nézőket. A hátul szorongók kínjukban felfedezik a lépcsősort. Felhátrálnak.

Lilia felfelé húzódik előlük. Seym vele tart. A biztonságos helyről azonban nem látnak semmit, csak a csatazajt és a kísérőszöveget hallják. A csalódott morajlások sejteni engedik, hogy Bamberék többet kapnak, mint remélték.

Shorr leinti társait. Egyedül akarja a padlóba döngölni az erőművészeket. Néhány nagyszabású pofon beláttatja vele, hogy a szekér előtt látott mérkőzés megtévesztette, az atléták nem olyan satnyák, mint mutatták. Ám nem is olyan veszedelmesek, amilyennek Yngva lefestette őket.

Shorr eljátszogat velük. Pofozgatja, kergeti, dobálja az ellenfelet.

Brund és Chad teljesen leáll. Nincs szükség a segítségükre. Vezérük legyőzhetetlen. De ezt eddig is tudták. Yngvát nézik, mit szól az erőművészek rohamos gyengüléséhez. A nő a vihorászó, izgatott Safrának sugdos valamit.

Bamber és Gasco, kik csak annyiban különböznek egymástól, hogy egyikük rondább, mint a másik, vereségüket közeledni érezvén, egyre dühödtebbé válnak.

Gasco jobban állja Shorr öklét, ezért a harcos elé perdül, és magára vállal néhány súlyos pofont, hátha addig társa észhez tér, és kieszel valamit. Az se baj, ha valami jó aljasat.

Csak győzzenek!

Bamber kést ránt.

Chad csataüvöltést hallat, de Shorr leinti.

Közel engedi magához a pengével hadonászó, eltorzult arcú Bambert.

Azután csuklón kapja, magához rántja, és lefejeli.

A csalódott késelő ájultan elterül, a nézők tapsolnak.

Gasco eszét veszti dühében. Shorrnak ront. Úgy végzi, mint a cimborája.

– A vizes pokrócokat! – kiáltja Shorr diadaltól, verítéktől fényesen.

Meghajol, megvárja, míg a tapsvihar elül, ekkor karon fogja Safrát, és felvezeti az emeletre. Társai követik. Szétnyílik előttük az emberfal.

Chad int Liliának, hogy tartson velük. A négyszögletes hálófülkébe csörtetnek, a fali tartóba szúrják a fáklyát, és leheverednek a földre terített takarókra.

Shorr nem sokat teketóriázik, belekóstol a nyereménybe.

Safra kacarászva vonaglik alatta. Dobálja magát, csókolja, karmolja, ingerli a férfit.

Lilia átlép rajtuk. A falhoz húzódva elnyúlik a takarón, és csodálkozva figyeli, mi történik. Chad leül mellé, vigyor fagy az arcára.

A lány megérinti a karját.

– Ez a szerelem? – kérdezi.

Chad bólint, majd elbizonytalanodva vállat von.

Safra kéjes hangokat hallat, nevetgél, birkózik Shorr-ral. Odainti Brundot is.

Hirtelen eltolja a két férfit, és Liliára néz.

– Gyertek ti is. Te meg a szőke.

– Inkább nem – feleli a lány.

– Miért nem? És te, szőke szépem?

Chad a fejét rázza.

– Mióta oda a hajam, oda az erőm – magyarázza hamis hangon. Belegondol. Lehet, hogy nagyjából igaz is.

Ránéz a továbbra is csodálkozni látszó Liliára. Felnyög. Ez a lány szakasztott úgy figyeli Shorr és Brund vitézkedését, ahogy az erdő állatait, a naplementét, a málnabokrot.

„Ez a szerelem?” – kérdezte.

A szemközti hálófülkétől csak egy keskeny folyosó választja el az övékét. Lakója – ki nem más, mint a rezzenetlen arcú Seym – aludni tér. Palástját a bejárat elé akasztja, ily módon mintegy ajtót csuk magára. Mielőtt még mögé húzódhatna, Safra kiszól Shorr karjaiból.

– Ha van kedved, szívesen látunk.

A férfi végignéz rajtuk, végezetül Lilián állapodik meg a tekintete. Azután szó nélkül eltűnik a függönye mögött.

Safra lesodorja magáról Shorrt, és felkönyököl. Rábámul a lágyan hullámzó fekete palástra, majd kinyögi a véleményét.

– Hé! Puhány vagy!

Lilia leejti a fejét. Elképzeli, hogy nem zavarja a fülke szűkössége, társai átható harcosszaga, Safra hamis kéjsikolyai. Elképzeli, és elhiszi. Arról képzeleg, milyen lehet a szabad ég alatt heverni, nem zavartatva senkitől és semmitől, hanyatt fekve visszahunyorogni a csillagokra, selymes széllel takarózni.

Összeborzong gyönyörűségében. Már-már álomba meséli magát.

Ám Asa nem engedi elaludni. Valami készül. De micsoda?

Lilia kitart, amíg a két harcos kimulatja magát Safrával. Derék férfiak, szerencsére, így hát nem sokáig húzódik az esemény. Amikor vége, kipenderítik Safrát a folyosóra.

Asa feszültsége szinte nyomban felenged; Lilia magához karolja a kendőbe göngyölt Kék Kristályt, és elalszik.

Amikor felriad, még mindig sötét van; legfeljebb karddal eloszlatható. Körös-körül minden mozdulatlan. Az emeleti hálófülkékben alvó vendégek egyenletes horkolásán kívül más nesz nem hallatszik.

Asa mégis jelez.

Lilia feláll. Behunyja a szemét.

Most azt látja, amit Asa.

Halványvörös derengés rajzolja ki a körülötte fekvő alakokat. Felismeri az oldalán heverő Brundot, a szétvetett végtagokkal alvó Shorrt, a falnak támaszkodva szendergő Chadot.

Óvatosan átlép fölöttük. Megáll a folyosón. Körülnéz.

Moccanatlan, vöröses foltokat lát: a fülkékben fekvő emberek testmelegét.

Asa a lépcsőhöz küldi. Lábujjhegyen odasurran, lelépdel a hodályba.

Valaki mozgolódik az ablaktábla előtt. Testmelege vöröses képet ad: magas férfi az.

Lilia a háta mögé surran. Tenyerét az övén függő tőr markolatán tartja. Észrevétlenül közelíti meg a férfit, látni akarja, ki az és mit művel.

Szimatol, hátha felismeri a szagáról, ám a gyanús alak úgyszólván szagtalan, legalábbis nem büdös, mint bármelyik harcos.

Lilia ismét Asa érzékszerveit hívja segítségül.

Már tudja, ki az, bár még sejtelme sincs, miért álldogál a férfi az ablaktábla előtt.

A harcos is érzi az ő jelenlétét. Ez akkor derül ki, amikor Lilia a háta mögé siklik, hite szerint tökéletesen nesztelenül, de a férfi megpördül, és elkapja a csuklóját.

Nem szól semmit, mozdulata sem támadó. Maga elé penderíti a lányt, arcát a fatáblához kényszeríti.

Lilia átles egy résen, és eláll a lélegzete.

A fogadó előtt, a hömpölygő éjjellények között bántatlanul, Yngva sétálgat.

Lilia visszatántorodna a nyílástól, ám a szorosan mögötte álló férfi nem engedi odébb lépni.

A lány összeszedi magát, átnéz a résen.

Yngva fel-alá jár a ködnemű szörnyetegek között, s azok nem esnek neki, nem bújnak át rajta, nem habzsolják fel. Bár látszólag nem történik köztük semmi, Lilia biztosra veszi, hogy valamilyen módon társalognak egymással.

– Engedj innen – kéri a lány. – Félek.

A férfi nem mozdul, nem hagyja ellépni az ablaktól. Lilia lehunyja a szemét. Ismét Asával lát. Ez sem jobb. Ugyanaz a kép halványvörösben jelentkezik: Asa érzékeli az éjjellények hömpölygő, úszó mozgását, s mivel Yngva jóval melegebb náluk, ő vad bíbor színben sétálgat a szabadban.

– Te tudtad? – suttogja Lilia.

Seym megrázza a fejét, a lány ezt nem látja, de érzi, mert a mögötte álló férfi a vállára hajolva les ki a résen.

– Este, amikor bejöttek a terembe, kinn már teljesen sötét volt. Ez feltűnt. Nemrég meghallottam, hogy nyílik az ajtó, ezért jöttem le – suttogja Seym.

– Mi lesz, ha beengedi őket?

Seym felegyenesedik, ellép Lilia mögül.

– Eltorlaszolhatnánk az ajtót – feleli.

– Gyerünk.

Nesztelenül mozognak. Hamar végeznek.

Seym még egy pillantást vet az éjjellények között mozgolódó, sértetlen Yngvára, majd kézen fogja a lányt. Visszasurrannak az emeletre.

Lilia elnyúlik a takaróján, de képtelen elaludni. Minden neszre felül, körbeles Asa szemével. Végighallgatja, hogyan rágja be magát egy szú a mennyezeti gerendába.

Amikor megelégeli, lehúzza gyűrűjét.

Lon a lány köré gömbölyödik, ráfekszik a Kék Kristályra. Lilia belesimítja arcát a meleg bundába, és elernyed végre.

Rövid alvás után a párduc halk, figyelmeztető morgására riad fel.

Valaki jár a fülkében.

Felismeri a körvonalairól.

Safra!

A mutatványoslány lehajol, ügyes tolvajként végigtapogatja Shorrt. Tőrt tart a bal kezében – készen a netán felneszelő elnémítására. Megfogja Medusa kardját. Amikor felemeli, bíbor testképe elsötétül.

Lilia biztosra veszi, hogy Safra érzi a kard különlegességét. De mert valami mást keres, visszateszi a fegyvert Shorr mellé; nem is sejtvén, mekkorát hibázik.

Átkutatja Brundot. Nála se talál semmit.

Chadhoz lép.

Lilia tudja, hamarosan ő kerül sorra. Akkor pedig – bár Dario felkészítette erre: vajon meg tudja-e tenni!? -: ölnie kell.

Lon teste megfeszül, de hangja nem hallik.

A lány parancsot gondol Asának.

A kígyó lesiklik a homlokáról. Lélekben Lilia is vele tart. Akárha egy testük volna, érzékleteik is közösek.

Safra tovább kutat. Megérinti Lont. Bíbor testképe felizzik az ijedtségtől.

Lilia rádöbben, hogy a mutatványoslány közönséges tolvajként, kifinomult ujjaira hagyatkozva, vakon kutat. Ezért tette vissza a varázskardot!?

Safra végighúzza a tenyerét Lon testén. Mire teljes biztonsággal felismeri, mit tapogat, valósággal lángol a testképe.

Asa a tenyere alá siklik.

Lilia érzi, hogy Safra ujjai rájuk fonódnak.

Most! – kiáltja gondolatban.

Asa kicsusszan Safra markából. A lány bokájához siklik, és belemar.

Lilia vért érez a nyelvén, ugyanakkor azt is érzi, hogy Asa – és vele ő is – mérget lövell a feltépett húsba.

Safra sikoltva elejti a tőrt. Hadonászva, támolyogva gázol át az alvókon. Elbotlik Shorrban, és végignyúlik rajta.

A harcos nyomban felriad, és talpon terem. Megragadja a lányt.

Lilia visszahúzza az ujjára a gyűrűt. Lon eltűnik. Asa a homloka köré tekeredik, szájába kapja a farkát, és úgy tesz, mintha önmaga üres bőre volna.

Safra tébolyodottan sikoltozva karmol, üt, harap.

Őrjöngésére Chad és Brund is felpattan, de a többi hálófülkében is mozgolódás támad.

Felszisszen egy fáklya, fény lobban a kamrára. Chad döbbenten bámulja a Shorr-ral viaskodó, visítozó, eszement lányt.

– Mi van?! – üvölti.

Shorr lefejti magáról Safrát, és kipenderíti a folyosóra. A lány nem csillapodik, nekiugrik egy félálomban előtámolygó vendégnek, belekapaszkodik a ruhájába, kimereszti a körmeit. Vérkígyókat mar az értetlen férfi arcába.

– Megzavarodott?! – lihegi Brund izgatottan.

Seym is kilép ajtófüggönye mögül. Safra észreveszi, és ráveti magát. A fekete harcos kitér előle.

Léptek dobognak mindenfelől, fáklyafények imbolyognak a falakon.

Safra őrjöng, s nincs, aki megfékezze. Yngva a szabadban rekedt, az erőművészek ájultan hevernek vizes lepedőikben. Kikiáltójuk zsibbadtrészegen szemléli, mit művel a veszett női személy.

Mire a fogadós is előkerül, Safra már a harmadik áldozatát tépdesi. Véres az arca, körmei alól bőrfoszlányok lógnak.

Lilia nem érti. Valamit eltolt. Hiszen Safra ölni akar! Ahelyett, hogy csendesen elaludna, örökre.

Shorr felkapja a kardját. Megközelíti a lányt, és a penge lapjával megkocogtatja a vállát.

Safra állati ordítást hallatva megpördül, és belevágja fogait a pengébe. Melléfogását látván a levegőbe szökken, és nekiugrik Shorrnak.

Seym felnyúl érte, lerántja a földre. A lány még zuhan, amikor Shorr kardja beleszalad a szívébe.

Körbeállják a holttestet.

– Álmunkban ránk támadt – mormolja Shorr. Nem érti.

Egy marék szalmával tisztára törli a pengét. Ránéz Lillára, és megsejti mi történhetett.

– Megvendégeljük az éjjellényeket! Dobd ki a hulláját! – parancsolja zavart szolgájának a fogadós.

A fiú a vállára emeli a tetemet, és rogyadozva a lépcső felé indul vele. Néhány férfi fáklyával kíséri. Odalenn felfedezik az eltorlaszolt ajtót.

– Mi folyik itt?! – bömböli a kövér fogadós. – Akárhogy is, hagyjátok az ajtót! Fáklyákkal az ablakhoz! Ott dobjátok ki a hullát! Vigyázat! Tüzet! Rengeteg tüzet, nehogy bejöhessenek a rusnyaságok!

Megtörténik.

Lilia visszatér a hálókamrába. Minden ízében remeg. Fogai vacognak.

Shorr megmarkolja a vállát, és belehajol az arcába.

– Mit műveltél? Mi volt ez?

– Safra a Kék Kristályért jött – vacogja Lilia.

– Elfelejtetted, mit mondott Dario?! Hányszor a lelkedre kötötte, hogy öld meg az ilyet!? Ostoba tyúk.

– Engedd el – mondja Chad. – Nem látod, milyen rosszul van?!

Shorr lehalkítja a hangját, ám suttogva is tud üvölteni. Kövér verítékcseppek gyülekeznek a halántékán. Lezúdulnak a nyakába, mikor felfedezi a földön a gazdátlan tőrt.

– Végignézte az egészet! Itt ült, és végignézte, hogy Safra a fejünk alatt kotorászik! Azt is hagyta volna, hogy ledöfjön bennünket!

– Yngva – nyögi Lilia. Úgy érzi, hamarosan végleg elhagyja az ereje. – Kiment közéjük. Ott van köztük. Nem bántják.

– Ostobaságokat beszélsz! – Shorr ledobja a takaróra a lányt. – Neked is elment az eszed. Mikor kezdesz őrjöngeni? Hadd készítsem fel magam.

Lilia egyre hangosabban didereg.

Chad letérdel mellé, érzi bőre nyirkosságát, hűvösét.

– Vizet! Víz kell neki, különben meghal.

Seym belép közéjük. Leereszkedik a lány mellett, a szájához illeszti vizestömlőjét.

Chad kitépi a kezéből, vizet locsol Liliára. Rákiált a fekete harcosra.

– Dörzsöld! Dörzsöld a bőrébe! Brund, hozz még vizet lentről! Futás!

Seym nem érti a parancsot, de engedelmeskedik. Brund ledübörög a lépcsőn. Hamarosan visszatér, és egy dézsa vizet borít a lányra.

Shorr bíbor fejjel nézi lázas ténykedésüket.

– Jobban jártunk volna, ha Dario néhány kacsát ad mellénk. Ennek egy egész halastó kell. Itt fogunk tocsogni a pocsolyákban napkeltéig?

– Jaj, fogd már be! – nyögi Chad.

Lilia kinyitja a szemét. Jóllehet hideg víztócsában fekszik, mintha éppen ettől szűnne meg didergése. Átmelegszik a bőre, tagjaiba visszatér az eleven élet. Nem szívesen árulná el, mennyire kimerítették a történtek. Ki-be járt Asába; nem bírt ölni, képtelen volt rá! Minden erejét felemésztette az önmagával vívott harc.

Seym látja, hogy rendbe jött. Nem töpreng Shorr szavain, se más furcsaságokon. Sarkon fordul, és visszatér hálófülkéjébe.

Reggel csődület veszi körül Safra érintetlen holttestét az ablak előtti füvön.

– Lehetetlen – nyögi a fogadós. – Nem pucolták el az éjjellények. Mi folyik itt?!

– Eltűntek a mutatványosok! – jelenti lihegve a szolgafiú. – Nincs itt a szekerük, nincs itt egyikük sem! Még sötétben kellett elmenniük!

– Már hogy mehettek volna el sötétben?! – üvölt rá a gazda, ám ahogy kimondja, valami átsuhan az agyán. Tátva marad a szája, kidülled a szeme. Térdre borul a holttest mellett.

– Fajzatokkal háltunk egy fedél alatt! De eddig miért nem tették meg ezt?

Shorr a jobb öklére bámul. Amellyel eszméletlenné verte Bambert és Gascót. Megcsóválja a fejét.

– Nem mehettek el. Nem kelhettek fel!

– Felkeltek, és elmentek – tájékoztatja Brund. Már többször felfigyelt rá, milyen értetlen az ő daliás cimborája. Ezúttal egyenesen szemet szúr neki.

– Lehetetlen! – dörög rá Shorr.

Hát ezt vitathatnák estig is. Brund felsóhajt.

– Lehetetlen vagy sem: nincsenek itt!

A fogadós gyorsan túlteszi magát azon, hogy a mutatványosok fizetés nélkül távoztak. Az ótvar essen beléjük, legalább nem kevernek több bajt.

Rövidesen újabb megrázkódtatás éri. Feldúltan robog le az emeletről. Apró smaragdot szorongat a markában. Úgy fogja, mintha tartani lehetne a kő váratlan támadásától.

– A fekete harcos is elment velük. Ezt hagyta maga után. Átkozott fajzat volt az is!

Lilia megdermed a hír hallatán. Vágyakozva nézi szürke-fehér csődörét, melyet a szolgafiú vezet elő az istállóból. Szívesen hazamenne.

Chad – maga sem érti, miért – megnyugvással fogadja a fiú bejelentését. A lány csalódott arcára pillantva megvilágosodik az elméje. A pompás külsejű fekete harcos többé nem zavarja meg Lilia fejét. Helyes.

A fogadós a kedvenc istenét szólongatja. Sápítozva elpanaszolja neki a történteket.

A fiú átadja a kantárt Liliának. Amikor felfogja, miért zaklatott a gazdája, megszólal.

– A fekete harcos csak nemrég távozott. Az istállóban voltam, mikor a lováért jött. Már világos volt.

– Hála néked, istenem! – sóhajtja a fogadós, és leborul a földre. Zokogás rázza a vállát.

Otthagyják.

Lilia az élre vágtat csődörével. Megkerüli a dombot, s mihelyt úgy gondolja, hogy a városból már nem láthatják meg, lekanyarítja válláról a palástot és a magasba hajítja.

Kí szárnyat bont. Néhány kört ír le fölöttük, mielőtt eltűnne az erdő fölött.

Bevágtatnak a fák közé. Egy darabig az ösvényen haladnak. Lilia jól látja a keréknyomokat. Yngva szekere előttük jár. Nem kíván a fajzatokkal találkozni. A sűrűbe irányítja a lovát. Kí megjelenik a fejük fölött, majd tovasuhan.

A lány eltöpreng. Eddig mindenkitől azt hallotta, hogy az emberi lények és az éjjellények között nincs kapcsolat.

Seym megmutatta neki, hogy létezik emberforma teremtmény, aki bántatlanul a rémek közé merészkedhet.

Yngva védettsége nem terjed ki a társaira, de nyilván az ő befolyásának köszönhető, hogy a szörnyetegek nem falták fel Safra holttestét; hogy az izomművészek zavartalanul járkálhattak a szabadban, ha Yngva is velük volt.

Ez ám a mérhetetlen hatalom.

Lilia bízik abban, hogy Yngva mindössze ennyit tud, és nem többet.

De miért kereste a társaságukat a fogadóban? Éppen ott, ahol régóta ismerni vélték; ahol babonásan tisztelték emberei vad erejét. Ahol a fogadós is abból élt, hogy bezsebelte a maga hasznát az esténként kicsikart verekedések nyereményéből.

Yngva felismerte bennük a veszedelmet? Rájuk várt volna régtől fogva? S ha erről tanácskozott éjjel a rémlényekkel, mire jutottak?

Hirtelen felharsan Shorr bikabődülése.

– Hé, várjunk csak!

A cserjésen túl füstfoszlányok szálldosnak a levegőben. Elhamvadt, még ki nem aludt tűz füstje.

Leszállnak a lovakról, és óvatosan begázolnak a bokrok közötti tisztásra.

Az éjszaka rakott tűz parázslik még, noha a kör alakban elrendezett égő fahasábok közt menedéket kereső emberek útja véget ért. Fehérre nyaldosott csontjaik üresen ásítoznak. Lovaik sem élték túl a rémes éjszakát.

Holmijuk érintetlen.

Chad felnyög.

– Azt remélték, hogy ha tüzet raknak maguk köré, megússzák?! De enyém a csalódás. Bevallom, abban bíztam, hogy szűnőfélben van a Rontás, és ezért nem támadtak Yngváékra az éjjellények.

Shorr beugrik a parázsló kör belsejébe, és zavartalanul a hullák kifosztásához lát. Birtokba vesz egy aranyszínű mellvértet, félredob egy elárvult sarut, felemel a fűből egy ékköves gyűrűt.

Lilia felkapja a fejét, a levegőbe szimatol. Vizet érez. A zsákmány összeszedése időbe telik, addig ő megfürödhet. Csődöre, nyeregtáskájában a Kék Kristállyal, követi.

Vénséges vén, vastag törzsű fák mögött parányi tóra bukkannak.

A lány ledobálja a ruháit, és belegázol a vízbe. Felfekszik rá, lebeg rajta, kortyol belőle, a fenékre merül. Vízisikló, mocsári teknős, százféle hal úszkál körülötte. Elemében érzi magát. Többször átszeli a tavat, majd a partra lép, és felölti ruháit.

Kí suhan a feje fölé, s éles rikoltással veszélyre figyelmezteti. Lilia megragadja a kardja markolatát. Asa még nem jelzett, a vész tehát távoli.

Elindul a tisztás felé.

Néhány lépés után csaknem belebotlik egy gondtalanul legelésző sárga ménbe.

Lilia nem érti: Asa továbbra is hallgat.

A csődör gazdája se zavartatja magát a lány felbukkanásától. Nyugodtan folytatja az öltözködést. Befűzi mellénye zsinórját, felcsatolja kardját, végül leemeli egy bokor tetejéről a száradni odaterített palástot. Hátrafésült haja nedvesen csillog a napfényben. Arca rezzenetlen, derűs a szeme.

– Ezért nem éreztem éjszaka a szagodat – mondja Lilia. – Tiszta vagy.

– Most már tudod, mivel töltöttem az időt, amíg száradt a ruhám – feleli Seym. – Néztelek. Szereted a vizet.

Lilia zavartan álldogál. Szívesen megkérdezné Seymtől, merre tart, s ha egyfelé igyekeznek, miért ne mehetnének együtt, de tudja: nem teheti.

Folytatja útját a tisztás felé. A fekete harcos mögötte lépked, lovaik egymást szimatolva kísérik őket.

Shorr pazarul fest az aranyvértben, ékköves gyűrűkkel feldíszítve. Brund pikkelyes karvértre tett szert. Chadnak széles öv jutott; a csatot félelmetes koponya ékesíti, a szemüregekből mogyorónyi smaragdok lövellnek zöld szikrákat.

Shorr végigméri Seymet.

– Mit akarsz? – kérdezi nyersen.

A fekete harcos vállat von.

Brund rávigyorog. – Elkéstél. Mindent összeszedtünk.

– Nincs szükségem halottak holmijára.

Chad komoran morogja: – Tudom, mire volna szükséged.

– Tudod?

– Igen. De mondj le róla. Ülj fel a lovadra, és menj tovább. Semmi keresnivalód nincs közöttünk.

Seym Liliára néz. A lány lehajtott fejjel bólint.

A férfi megvonja a vállát, és lova kantárjáért nyúl.

Kí elrepül fölöttük. Vijjogása, szárnycsapásainak szele felébreszti Liliát. Rádöbben, hogy Asa jó ideje jelzéseket küld neki.

– Vigyázzatok! – kiáltja, s megkísérli összeszedni magát.

Seymnek valóban távoznia kelt a közeléből. Elvonja figyelmét az állatairól.

A Kék Kristály! Lilia maga mellé füttyenti a csődörét, és megérinti a nyeregtáskát. Megkönnyebbülten felsóhajt.

Megmozdulnak körülöttük a bokrok.

Yngva terem előttük. Arca előtt nem visel fátylat. Hatalmas szemét Liliára szegezi. Kardot tart a kezében.

Jobbról Bamber, balról Gasco válik ki a sűrűből. A kikiáltó hátulról közeledik.

– Megölted Safrát. Te ölted meg! – vicsorít Yngva. Óriási, obszidiánfekete szeme szinte felnyársalja a lányt.

– Azt a veszett macskát én döftem szíven – közli Shorr előrelépve.

Yngva rá sem néz. Továbbra is Liliát delejezi a szeme. Alig észrevehető mozdulattal int az embereinek.

– Most legyetek jobbak náluk! – vijjogja. – Lássam!

Lilia megmozdul.

– Meghalnak ők is, mint Safra – közli nyugodtan.

Yngva felnevet. A homlokára festett madár belegyűrődik a ráncaiba.

– Gyere! – csalogatja a lányt. – Gyere, csapjunk össze! Tudom, ki vagy: Sigulphoz sietsz a Kék Kristállyal. Soha nem jutsz el hozzá.

– Meglátjuk – bólint Lilia.

Yngva felemeli a két karját. Válláról lehullik a palást. Éjfekete vértje nem csillan meg, elnyeli a fényt.

– Még elmehetsz – mondja Seymnek. – Tedd meg. Ez nem a te harcod.

– Éjjel láttalak közöttük – feleli a fekete harcos. – Ismered Emant?

A név úgy hat Yngvára, mintha váratlanul ráborítottak volna egy kosár kukacot. Borzongva hátralép, ám széttárt karjait nem ereszti le.

– Eman, a jós?! Hazudott neked!

Seym a fejét ingatja.

– Azt mondta, meg kell ölnöm a Fekete Asszonyt. Meg kell ölnöm kétszer is. De csak akkor fog meghalni, midőn harmadszor forgatom meg szívében a pengét.

A harcos előhúzza a kardját. Yngva rámered a fegyver markolatára.

– Ezzel a vasdarabbal nem árthatsz nekem – nevet a kard láttán. – Dobd el. Nem veszed hasznát.

Shorr közéjük ugrik.

– Ebből elég volt! Nem bírom már a süket fecsegést. Vért akarok látni! Seym, fogd a lovadat, és vágtass el!

– Majd elmegyek, ha meghalt – feleli a harcos.

– Gyökeret is verhetsz ezen a helyen, mint a fák – rikoltja Yngva. – A lánnyal van elszámolnivalóm.

Intésére Bamber, Gasco és a kikiáltó fegyvert ránt. Baljukban rövid tőrt, jobbjukban kardot lóbálnak. Nem várják meg, amíg az ellenfél felocsúdik, máris támadásba lendülnek. Éjszakai vereségükhöz képest döbbenetesen frissnek látszanak.

Bámulatos mutatványokat adnak elő. Fegyverrel a kezükben pattognak, ugrándoznak, szaltóznak. Shorrék leesett állal figyelik őket.

Lilia, látván, hogy Yngva többre is képes, mint az éjjellények között sétálgatni, egy óvatlan pillanatban lehúzza a gyűrűjét, és bedobja egy bokorba.

Lon előterem, és felkúszik a közelben álló fára. Az egyik ágon lelapulva a szürke-fehér csődört figyeli. A Kék Kristályra vigyáz.

Asa lüktetőn megtelik élettel. Egyelőre nem mozdul el gazdája homlokáról.

Lilia két kézre markolja kardját, és várja, mihez kezd Yngva.

A Fekete Asszony támad.

A második csapással lefegyverzi a lányt.

Shorr nem hisz a szemének. Képtelen megsebezni a körülötte szökdécselő Bambert. A fickó ügyesen félreugrik, elpattog pengéje elől. A legbőszebb rohamot is játszi könnyedséggel kivédi.

Ugyanezt tapasztalja Chad és Brund a másik két férfival vívott harcban. Hovatovább úgy fest a helyzet, mintha tornászmutatványokkal szórakoztatnák egymást.

Lilia a földre veti magát Yngva kardja elől. Oldalt hemperedve a fegyvere után nyúl, ám még jókor visszakapja a kezét. Így a Fekete Asszony pengéje az ujjai hűlt helyére sújt le.

A lány ismét oldalra hemperedik. Aztán megint gurulni kénytelen.

Yngva a füvet kaszabolja körülötte. A sebzett fű jól ismert, édes illata megtölti a lány orrát, íze a száját. Képtelen felvenni a kardját. Belátja, hogy így fog hemperegni az idők végezetéig; de talán csak addig a pillanatig, amelyben a Fekete Asszony kardja kettéhasítja.

Parancsot gondol Asának.

A kígyó ellöki magát a homlokáról. Sértetlenül feltekeredik a pengén, majd hirtelen hosszúra nyúlva, fájdalmas szorítással az asszony csuklója köré fonódik.

Yngva elejti a kardot. Bal kezével és a fogaival lecsap Asára. Szétszakítja a kígyó testét.

Mielőtt még Lilia felugorhatna, a lányra veti magát, és belecsimpaszkodik a hajába.

Asa két darabban, vértelenül vonaglik a fűben. Amint sebzett részei egymáshoz érnek, teste összeforr. Újra támadásba lendül.

A fekete harcos félrehúzódva áll, önmagával küzd. Bár többször is küldték, képtelen elmenni.

Yngva eszelős őrjöngése Safráéhoz hasonlít. Lilia ledobja magáról az asszonyt. Odagurul a kardjához, marokra kapja, és talpra áll. Vár, hogy Yngva is felvegye a fegyverét.

De a fűben fetrengő asszony mást gondol.

Tőrt ránt, és felnyársalja a felé süvítő Asát.

Azután a pengén fityegő kígyó élettelen testét a magasba emelve, dobásra készül.

– Seym! – kiáltja Lilia.

A fekete harcos ellöki magát a földtől. Kardja fellendül, és eltéríti pályájáról a lány felé repülő tőrt.

Lilia a lezuhanó fegyverért kap, és gyengéden lehúzza róla Asát.

A kígyó ismét megelevenedik. Elsiklik a bokrok közé, hogy erőt gyűjtsön a további harchoz.

Seym megáll az asszony előtt. A mellének szegezi a kardját. Yngva a háta mögött magasodó fa törzséhez szorul.

Bamber lendületét veszítve vív Shorr-ral. Bár nem látja asszonyát, saját ereje fogytát érezve megsejti: Yngva alulmaradt a küzdelemben.

Shorr megsebzi Bamber lábát, felsérti hasfalát, azután a bal csuklóját hasítja fel.

Bamber elejti a tőrt. A következő csapás a másik karját metszi át. Mielőtt még kihullana ujjai közül a markolat, Shorr kardja átjárja a testét.

Bamber szörnyű hörrenéssel, holtan hanyatlik le.

Gasco sem képes többé elkápráztatni, összezavarni ellenfelét. Chad kíméletlenül körbekergeti a tisztáson. A mutatványos egyre több sebből vérzik.

A hórihorgas, vércseorrú kikiáltó helyzete jóval fényesebb. Kiüti a kardot Brund kezéből, majd nyakon kapja a harcost, és egy fa törzséhez csapja a fejét.

A kemény koponyájú, violaszín szemű dalia nem ájul el.

Megpróbál feltápászkodni.

Ellenfele elvigyorodik, és a combjába vágja a pengét.

A vas átszalad Brund lábán, a fába rohan és egymáshoz szegezi őket.

A vörös hajú harcos fájdalomüvöltésére mindenki odakapja a fejét.

Shorr a barátja segítségére indul.

Chad ledöfi Gascót, majd az Yngvát féken tartó Seym mellé lép. Kiragadja a fekete harcos kezéből a kardot, és keresztülszúrja az asszonyt.

Shorr leszeli a kikiáltó fejét.

Aztán csak állnak, görnyedeznek; kit milyen pózban ért a győzelem pillanata. Fújtatnak, összeszedik magukat.

Lilia mozdul meg elsőként.

Odasiet Brundhoz. Térdre ereszkedik előtte, és felemeli a kezét.

Nem érinti meg a harcos combjába döfött pengét. Lehunyja a szemét. Erősen fohászkodik.

A kard megmoccan.

Lassan, nagyon lassan kifelé csúszik; előbb a fatörzset hagyja el, majd kihátrál a sebből, és a fűre koppan.

Brund rogyadozva áll, nem mer a lábára pillantani. Arra eszmél fel, hogy nem érez fájdalmat. Hitetlenkedve mered a combjára.

Nem lát rajta sebet.

Lilia felemelkedik. Bizonytalanul, fáradtan elmosolyodik.

Ekkor meghallják Seym hangját.

– Eltűnt!

A fekete harcos nem Brund sérüléséről beszél.

Hüledezve áll a fa előtt. A penge a törzsben rezeg.

De hiányzik róla Yngva teste.

Sehol nem látják a Fekete Asszonyt.

Lilia megrázkódik. Asa elővillámlik a fűből, és elfoglalja őrhelyét a homlokán.

– Kettesével szóródjunk szét – mondja a lány. – Egymásnak háttal. Shorr, fogd a kardodat, neked nincs szükséged párra. Mindjárt visszajön!

Brund és Chad a tisztás szélén állva összesimítják a hátukat. Seym Lilia mögé fordul.

A lány a faágon kuporgó Lont nézi. Látja felborzolódni a párduc szőrét.

De Yngva nem mutatkozik.

– Meghalt – közli Chad. – Magam döftem keresztül.

– Akkor hol van? – kérdezi Lilia.

– Ott van! – rikoltja Shorr.

A mutatott irányba néznek.

A semmiből előtoppanó, sértetlennek látszó Yngva a szürke-fehér csődör nyergébe dobja magát.

Mielőtt még elragadhatná a lovat, Lon levetődik az ágról. A földre sodorja az asszonyt.

Azután megint nem látják sehol.

– A rüh essen belé! – dühöng Chad. – Mi folyik itt?

Seym ellöki magát Lilia hátától. A fához lép, kirántja törzséből Yngva kardját.

Ebben a pillanatban megjelenik a Fekete Asszony.

Ő is a kardért nyúl – későn.

Seym szembefordul vele. Odadobja neki a saját fegyverét.

Yngva rémülten rázza a fejét.

– Mindenki a sajátjával!

– Inkább védd magad. Nekem jó a te kardod is.

A Fekete Asszony erejéből már csak védekezésre telik. Többször elhárítja a szíve felé süvítő pengét.

Azután újra eltűnik.

– Én megyek. Ez a visszajáró legközelebb már nem talál itt engem – közli Shorr. Kardját ledöfi a földbe, és a lova keresésére indul.

Lilia feljajdul. Futásnak ered.

Nem éri el Shorr fegyverét.

Yngva megint előterem a semmiből. Marokra fogja a varázskardot.

– A rüh rágjon szét! – bömböli Shorr.

Védtelennek érzi magát. Nem ok nélkül.

A fekete harcos Yngva felé indul.

Lilia megfogja a karját.

– Ne menj, megöl! Vissza kell szerezni tőle a kardot. Háromszor tűnt el. Nem teheti meg többé.

Lilia téved. Yngva megrázkódik, arca eltorzul. Teste lassan elhalványul, majd szétfoszlik.

De Medusa kardja nem követi a láthatatlanságba.

A kard felemelkedik, és Seym felé rohan.

A fekete harcos félreszökken.

A két penge összecsattan, majd egymásba akaszkodik.

Seym kifordul, hátba támadja a semmit.

Bősz nevetést hallanak. Medusa kardja nekiiramodik. Elfut a harcos elől.

Seym utánaered. Követi, kíséri, kergeti a tisztáson.

A fekete harcos ügyesen, fürgén mozog. Kitér az ütések elöl. Sebezhetetlennek tetszik.

Yngva már nem nevet. Ereje végén jár. Lassan előködlő teste visszanyeri körvonalait, részleteit. Szűnik a varázs.

A Fekete Asszony meg-megtántorodik. De nem tágít. Védi magát, néha nekibőszülten rohamoz.

Seym játszik vele. Forgolódik, szökell körülötte; mozgása kiegyensúlyozott, táncnak is beillik. Szikrákat szórnak a pengék.

Yngva elejti a kardot.

A fekete harcos nem engedi, hogy felvegye. Elhajszolja Yngvát a közeléből.

A menekülő asszony elbotlik Gasco hullájában.

Seym könnyedén utoléri. Megvárja, míg feltápászkodik. Azt sem bánja, hogy felkapja Gasco kardját.

Ismét összecsattannak a pengék.

Mindketten feketében harcolnak; az asszony bukdácsol, tántorog. A férfi higgadtan forgolódik körülötte, összefont haja lengedez a tarkóján.

Végre! Yngva szívét átjárja a vas.

Kihördül belőle az élet.

Shorr visszaszerzi Medusától örökölt kardját. Megáll a holttest fölött.

– Égessük el. Nehogy elölről kezdje.

– Hiába – mondja Seym. – Visszajön.

– Honnan tudod? Ki vagy te? – kérdezi Lilia.

A férfi ránéz, vonásait megenyhíti felderülő tekintete.

– Szívesen veletek mennék.

– Örömmel venném, ha velünk tartanál – bólint Lilia.

– De nem jöhetsz! Pedig jó vagy. Nem akárki mondja ezt neked! Jegyezd meg, kitől kaptad a dicséretet. A verhetetlen Shorr állítja rólad, hogy remek harcos vagy. Most pedig mássz fel a lovadra, és poroszkálj el az ótvarba. Összeszedheted a hullák holmijait. Nekünk nem kell tőlük semmi. Lilia, Brund, Chad! Lóra! Menjünk innen, mert kilel a hideg ettől a helytől.

Nyeregbe szállnak.

Seym végignézi indulásukat. Amikor a szürke-fehér csődör ellépdel mellette, elkapja a szárat.

– Lilia, várj! – kéri.

De tudja a választ. Szürkés színű szeme szomorú. Hosszú arca verítéktelen.

A lány rámosolyog. Megérinti s egyben elveszi a kezét a kantárról. Azután búcsút int, és elvágtat.

Átvágnak az erdőn, átgázolnak egy sekély vizű folyón. Felkaptatnak egy hegyre, leereszkednek a túloldalán.

Lilia Kít és Asát figyeli, egyikük se jelez veszélyt.

Gondol valamit Asának Nincs válasz.

A kígyó nem segíthet Seym felejtésében.

Lillának egyedül kell megbirkóznia e gonddal. Mire a Nap hanyatlani kezd az égbolton, túlesik a nehezén.

Ismét erdőbe érnek, sziklafalak magasodnak körülöttük.

– Most meg hová megyünk?! – mordul Shorr. – Itt ér az éjszaka. Csak kolonc ez a lány. De egyik nő se épeszű! Safra is!? Elragadtatottan hempereg velem, azután a torkomnak ugrik!?

Nem kap választ. Chad előrenógatja a lovát. Csatlakozik Liliához.

– Tudod, hová vezetsz? – kérdezi.

– Igen. Megkeressük a látó embert, Jordot. Az ő barlangjában töltjük az éjszakát.

– Honnan tudod? Jártál már itt?

– Nem. Sejtelmem sincs, honnan ismerem az utat.

Egyszerűen tudom, merre kell mennünk. Valaki súg bennem.

– Valami gyógytea kéne neked ez ellen. Vagy vizes borogatás – morogja Shorr. – Lehet, hogy körbe-körbe járunk.

Lilia hátrafordul.

– Jord majd eret vág rajtad – mondja lágyan. – Az jót fog tenni. Észrevetted már, milyen sűrűn elönti a fejedet a cékla bíbora?

Shorr nem sértődik meg. De nem ám. Vissza tud vágni. Kivillantja fogait.

– Elszíneződött fejekről beszélhetnénk. A saját szememmel láttalak szamócapirossá válni, nem egyszer, nem kétszer. Ahányszor csak Seym rád nézett.

Lilia megvonja a vállát. Kis töprengés után Chadra pillant. – Te is láttad?

– Tetszik neked – feleli a harcos.

– Igen – bólint a lány. – Nagyon.

Chad ránéz a tiszta vonású, nyílt tekintetű arcra. Tart tőle, hogy ez teszi a nőt. A hamisíthatatlan természetesség. Nem először. jut eme felismerésre. Mégsem örül.

Kí visszatér. Lillával szemközt a ló nyakára lebben, hegyes csőrét a szárnya alá rejti. Félrehajtott fejjel, fél szemmel les a lányra. Megkapja, amit kér. A mellvakargatás végeztével halk sóhajjal köpennyé változik.

Leszállnak a nyeregből. Lilia előreküldi Lont.

Követik a sűrű aljnövényzetben kígyózó fekete testet.

Vastagodik körülöttük a szürkület. Indák ragadnak a ruhájukra, belecsimpaszkodnak a hajukba. Bokrok rezzennek össze érintésüktől. Elrohan egy-egy apró állat a nyirkos szagú avaron.

A lovak nehézkesen haladnak a nyomukban. Lemaradoznak, el-elakadnak a tüskés ágak, tapadós-szőrös indanyúlványok szövevényében.

Shorr arca felölti a meghitt céklaszínt. Nem robban ki mégsem, inkább járhatóbb utat keres; úgy véli, talált is.

Beveszi magát a cserjésbe. Elégedett torokhangokat hallatva, peckesen sétálgat, amíg társai – legfeljebb karnyújtásnyira – a sűrűben csörtetnek.

– Vigyázz! – hallatszik Lilia kiáltása.

Shorr fel sem veszi; lehetetlen, hogy a lány neki címezte volna a figyelmeztetést, hiszen nem is látja őt.

Márpedig az intelem neki szól. Későn fogja fel.

Hegymagas pókháló feszül két fa törzse között. Shorr az ezüstszürke csapdába sétál, mielőtt még felismerné a veszélyt.

A nyálselyem rátapad a végtagjaira. Minél inkább szabadulni akar belőle, annál biztosabban beleragad.

Ledobja magát a földre, és meghemperedik. A póknyál vastagon bepólyálja. Gúzsba köti. Ráterül az arcára.

Shorr utálkozva felüvölt, és ezt megtoldja egy iszonyodó ordítással is, – amikor megpillantja a szörnyű pókot.

A fajzat nagyobb egy lónál. Csaknem akkora, mint két ló. Lábai emberkar vastagságúak. Teste opálszerűen áttetsző.

A lombok magasából támad; lesiklik kötélvastagságú őrszálán, s nyomban munkába veszi a zsákmányt.

Nyálfonalakat lövell magából, ráragasztja Shorr testére. Egyre szorosabbra szövi körötte a hálót. Az ő elgondolása szerint a tápláléknak is kényelmesebb, ha nem sok helyet foglal.

Shorr kitartóan üvölt, noha a szájába tolul a recsegőn nyúlós, keserű fonadék. A fajzat eszeveszett sebességgel bocsátja ki magából a nyálat.

Chad átcsörtet a bozóton. Az óriáspók láttán megtántorodik. Az opálos bőrön áttetszenek lüktető belső szervei. A lény lenyűgöző, ha mégoly ijesztő is.

A szőke harcos nem sokáig gyönyörködik benne, Shorr ordítása cselekvésre kényszeríti.

Bősz csatakiáltással ellendíti rövid nyelű hajítóbárdját.

A pók halott.

Shorr vergődik a hálóban. Rosszul teszi, mert hánykolódásával még szorosabb gúzsba kötözi magát.

Mindhárman nekiesnek, hogy kiszabadítsák. Kézzel alig győzik az erős fonadékot; karddal, késsel próbálják széthasogatni. Kapkodnak, hiszen vészesen közelít az éj. Mélyül a szürkület.

Lilia határozottan rászól a harcosokra.

– A lábát tegyük szabaddá, hogy járni tudjon! Jord barlangjában majd lepucoljuk róla a ragacsot.

Talpra állítják Shorrt. Maguk közé veszik, és útnak indítják.

Lon vezeti őket. Az eddiginél is sűrűbb szövevényen kell átküzdeniük magukat. Az az érzésük, mintha nekimennének az előttük tornyosuló, meredek sziklának, mintha csakis azért fáradoznának, hogy végül semmit ne találjanak a puszta kőfalon kívül.

Már alig látnak. Rémülten tekingetnek a magasba. Eszeveszetten tépdesik a folyondárt a fal elől.

Végre megpillantják a bejáratot.

Sziszegő fáklyák világítják meg a keskeny, egyenetlen falú folyosót. A boltozatos mennyezeten denevérfürtök lógnak. A lovak vonakodva lépnek a barlangba Lon nyomában. Lilia zárja a sort. A fal nesztelenül bezáródik mögöttük.

Mielőtt Shorr megint kifakadhatna, lépteket hallanak.

Magas, vékony férfi toppan eléjük, egyszerű öltözékben, derékig érő szőke haját száznyi fonatban viselve. Éltes, keskeny arca finom vonású, már-már nőies.

– Vártam rátok – mondja lágyan. – Jord a nevem. Kövessetek.

Jord jobbra fordul az alacsony mennyezetű folyosón. Feje, válla súrolja a fejjel lefelé függeszkedő denevéreket, ám az alvók nem törődnek vele.

Tágas terembe lépnek. A göcsörtös falakról forrásvizek áradnak, a terem közepén terpeszkedő katlanba ömlenek. Üde illatuk felfrissíti a barlang levegőjét.

Karcsú fahidacskák ívelnek át a tó fölött, az egyik híd kiugró sziklapárkányra vezet, amelyet lobogó fahasábok világítanak meg.

Jord a tűz mellé kuporodik. Követik példáját. Hosszan hallgatnak, szemügyre veszik egymást.

Brund hamar elunja a bámészkodást.

– Üres hassal nem bírok elaludni – közli.

Jord rá sem hederít, Shorrt figyelve elmosolyodik.

– Menj, fürödj meg.

A szólított lecsippent a szemöldökéről némi fehéres fonadékot, körbepillant, majd összeborzong.

– Brund, Chad! Szedjétek le rólam ezt a förtelmet!

– Fürödj meg – ismétli Jord.

– Hogy én bemenjek abba a vízbe?! Előbb falok fel egy eleven kígyót.

Lilia feláll, a kezét nyújtja a harcosnak.

– Gyere velem. Ti is – fordul társaihoz.

Nagy szemeket meresztenek rá.

Jord végigpillant rajtuk. Látja, hogy eszük ágában sincs vízzel illetni a bőrüket.

Felsóhajt.

Hirtelen szélroham támad rájuk. A három harcos teste a levegőbe emelkedik. Lehullik vértjük, lepereg derekukról az öv, leválnak róluk fegyvereik.

A szél megenyhülve a tenyerére veszi s gyengéden a tóba pottyantja őket.

A víz felpezseg körülöttük. Megrökönyödve felhagynak a kapálózással, hiszen nem merülnek el, jóllehet talpuk nem érez feneket.

Lilia leveti magát a szikláról. Vidáman úszkál körülöttük, lemerül, játszadozik, a vízbe hajtja az arcát. A harcosok is azon kapják magukat, hogy úsznak, noha sosem próbálkoztak vele. Tudják, mit kell tenniük a karjukkal és a lábukkal, hogy a felszínen maradjanak. Mire belejönnek, megszűnik a pezsgés. Saját erejük tartja fenn őket.

Amikor kimásznak a partra, elkeseredetten néznek végig magukon. Csöpögnek.

Meleg szél lebben rájuk, selymesre simogatja hajukat, megszárítja ruhájukat. Felfrissülten visszaballagnak a tűzhöz.

Vendéglátójuk kibont egy vastag, fekete kendőt, s az étellel, itallal kínálja őket. Szótlanul falatoznak.

A lakoma végeztével Jord belenyúl a tűzbe, és puszta kézzel kivesz egy marék parazsat. Szétteríti a lába előtt. Arcát ráhajtja a lágyan kígyózó füstre, és a szemetelő eső hangján beszélni kezd.

– A Rontás fogva tartja a Világot. Az öregek fiainak fiai is szenvednek tőle, de eljön végre a négy harcos, eljön a lány! Megszabadítanak a halálos éjszakától...

– Hány harcos? – kérdezi Lilia.

Jord fel se néz, bár a válla megrándul.

– A négy harcos és a lány nekivág, hogy szétfoszlassa a gonosz varázslatot...

Lilia megint közbeszól.

– Dario nem beszélt négy harcosról. Azt mondta, Shorr, Chad és Brund lesz a társam.

Chad elvigyorodik.

– Többen nem fértünk a tálcájára.

– Négy harcos?! – töpreng a lány, majd rosszallón Shorrhoz fordul. – Elzavartad Seymet! Csak ő lehet a negyedik!

Jord folytatni próbálja.

– Ha felkel a Nap, forduljatok jobbra...

– De nekünk nem arra kell mennünk! – szól újra Lilia.

Jord felkapja a fejét. Felháborodottan mered a közbeszólóra, majd Shorr-ra néz. Érzékeny lélekre valló, finom vonású arca elborul.

– Ez a lány gyakran okvetetlenkedik?

– Mesélhetnék – morogja a harcos.

Jord visszahajtja az arcát az egyre színesebben kígyózó füstbe. Ismét átszellemül, s csendesen beszélni kezd.

– Napkeltekor lépjetek ki a barlangból, és forduljatok jobbra. Pár lépés után beleütköztök majd az üvegfalba.

Látni fogjátok mögötte az erdőt, szebbet minden eddig látott szépnél. Lépjetek be az álombirodalomba. Vágjatok át rajta, így utatok lerövidül. De ne feledjétek, bármi meséset láttok is, nem időzhettek ott sokáig. Álljatok ellen minden csábításnak. A nektárerdő gyümölcseiből egy falattal se egyetek többet, mint amennyi jólesik. Nem látom utatok hosszát, s nem látom a végét. Nemsokára újra találkoztok a Fekete Asszonnyal. Fel kell ismernetek, ha megváltozott alakban toppan is elétek! Óvakodjatok tőle. Ha megszerzi és elpusztítja a Kék Kristályt, nem marad reményünk. – Jord elnémul. Fáradtan leejti a fejét.

Várnak, várják, hogy folytassa, hogy értelmet adjon szavainak, de nem mozdul.

Shorr meglökdösi a vállát. Hiába. Jord a sarkán ülve, kuporgó tartásban, nyitott szemmel alszik. Mintha elhagyta volna a testét.

– Az ótvarba, most mi van?! Mondott ez valamit?

– Nem is keveset – bólint Lilia. Zöldessárga szeme valósággal tündököl.

– „Nem is keveset” – visszhangozza Shorr sötéten. – De nem is többet a semminél. A kardomra mondom, azért kábult el, mert folyton belebeszéltél. Elrontottad az egészet. Egyszer úgyis kitekerem a nyakadat. Mi az az álombirodalom?

– A Világ sok helyén megtalálható. Ott élnek képzeletünk alakjai: álmaink, mindenfélék. Rémálmok, vágyálmok és kábálmok. Félelmetesek és szépek. Az emberek nem tudnak a birodalomról. Ha e furcsa falba ütköznek, megkerülik azt. Jord engedélye nélkül mi sem léphetnénk át az üvegfalon. Szava védelmezni fog bennünket, ha megtartjuk, amit kért.

Shorr összeszorítja az ujjait, és beleharap az öklébe. Lenyalja kiserkenő vérét. Rájuk néz. Felmutatja felsebzett kézfejét.

– Látjátok ezt? Ebben hiszek. Ez létezik. Érzem a fájdalmat, ízlelem a vért. Sosem álmodok. Felelj nekem, Lilia. Jord azt mondta, nem látja utunk hosszát, se végét. Honnan tudod, hová megyünk; megérkezünk-e?

– Nem tudom, megérkezünk-e – mondja Lilia. – Csupán azt tudhatjuk, ami volt. A holnapba csak belesejthetünk. Álmodhatunk róla, s álmunkból magunkkal hozhatjuk néhány képét. S még valami, csodával határos: beteljesíthetjük álmainkat.

– Aludjunk! – morogja Shorr homlokráncolva.

Soha nem szenvedhette a felfoghatatlan dolgokat. Az a megbízása, hogy eljuttassa Sigulphoz a Kék Kristályt. Eszerint az erejére van szükség. Ehhez képest már megint valami olyan helyre készülnek, ahol még sosem járt, ahol talán kevés a kard.

Nem tépelődik tovább. Végül úgyis megfojtja Liliát.

Összegömbölyödnek a tűz körül, és álomba merülnek.

Fehér öltönyös ifjú férfi sétált a tengerparton, pasztellbágyadt hajnali fények között. Vállig érő szőke hajába szél cirógatott, végigsimítván a homlokát. Kék szeme szomorúnak látszott.

Egy sziklán túl aerobik-ruhás lány hajladozott. Lábfeje belesüppedt a homokba, fényes nadrág feszült végig combjain, törzsére fagylaltpiros dressz tapadt.

A férfi és a lány egymásra nézett. Azután futásnak eredtek. Összeölelkeztek, és szerelmesen, önfeledten táncoltak a parton; a lány fekete-vörös sörénye szálldosott a szélben.

Szívcsordító zene szólt.

Ezenközben egy asszony kiabált hisztérikusan, ám hangja alig hallatszott a villanyborotva zümmögésétől. A borotválkozó férfi a terített asztalnál ült, fülére tapasztott telefonkagylóval. Nem nézett a tányérjára, nem figyelt hitvesére. Egyre magafeledtebben bámulta a képernyőn keringő szerelmeseket.

Az asszony félbeszakította az üvöltözést. Férjére meredt, majd a tévére. Ellágyult a tenger kékjétől, a fiatal férfi szőkeségétől, a zenétől. Elmosolyodott.

A képernyőt bámuló férfi letette a villanyborotvát, hadart valamit a kagylóba, közben a pirítósáért nyúlt, és beleharapott. Bármilyen kritikusan szemrevételezte is a lányt, el kellett ismernie: nem talál rajta kivetnivalót.

– Hallottad, amit mondtam? – próbálkozott újra az asszony, noha egyre a szőke ifjút nézte. – Elválok. Azt mondtam, elválok. Figyelsz rám, Mark?

Mark a vajas pirítósra csodálkozott, nem értette, mik azok az apró fekete szöszök a kenyéren.

– Te borsoztad meg? – kérdezte, de már újra a lányra szegezte a tekintetét.

– Megátalkodottan hülye vagy – felelte az asszony. – És megérdemled, százszor is megérdemled, hogy felfald a saját sörtéidet. Öt perce azért könyörgök, hogy ne a reggelid fölött vakard le magadról a szőrt. Mark, azt mondtam, elválok! Köztünk nincs lelki közösség. Nézz rám, nem hallod!?

Mark nem kedvelte az andalító zenét, de a szerelmesek egymás karjába borulva táncoltak, a lány hátravetette a fejét: arca emberi, szépsége belülről táplálkozó, már-már megindító volt.

– Ez a lány kell nekem! – mondta Mark. A telefonkagylóba.

Az asszony leült az asztalhoz, letépte tekintetét a szőke ifjúról, és felkapta az egyik flakont. Nagy adag mustárt nyomott a férje pirítósára. Mark nem vette észre a merényt, a mustárt sem érezte; gépiesen harapdálta a kenyeret, és üveges szemekkel bámulta a lányt.

– Ez a lány kell nekem! – hajtogatta.

Az asszony a lekvárért nyúlt. Bőkezűen locsolt belőle a mustáros pirítósra. A férfi megette; napok óta önkívületben élt, nem ezen a földön.

Már csak a zene szólt, a szerelmesek elkeringőztek a mély vízbe. Mark nyöszörgött.

– Megvan végre, megvan!

– Elválok – felelte az asszony.

– Megvan, az istenit! – ujjongott fel a férfi.

– Az élet nem mozifilm – mondta az asszony.

A vonal másik végén lévő férfi halkan hümmögött.

– Nem bánom, megnézhetjük.

– Oké – repült rá Mark rakétasebességgel. – Tizennégy ízkor indul a gép. Lefoglaltattam a jegyeket. Sajnálom, hogy Brad nem jöhet.

– Brad pompás fickó, a főszerep azonban Kyané. Tehát Kyan nézi meg a nőt.

Az asszony szívesen megvitatta volna a válóper ötletét a férjével, csakhogy az átkozott pasas nem figyelt rá.

Elbájoló zene szólt. A képernyőn ismét feltűnt az előbbi lány, ezúttal lótársaságban. Semmi egyebet nem csinált, csupán lovagolt. Mintha lóháton született volna.

Különös színű, épp ezért minden bizonnyal festetlen, fekete-vörös haja örvénylett, a szeme pedig egyenesen hihetetlen volt.

– Howard, látod? – hörögte Mark a kagylóba. – Ilyen szemszín egyszerűen nincs. Kontaktlencsét hord?! Látod?

– Aha – morogta a kérdezett. – Nem olyan nagy durranás. Nézd meg, tenyérnyi a melle.

– Megmondtam már neked, és ebből nem engedek: nem pornósztárt keresek a szerepre, hanem emberi lényt! Zöldessárga a szeme! Soha életemben nem láttam ilyet. Biztos kontaktlencse.

– Mark – szólt az asszony. – Ezt a filmet már nem fogom kibírni. Egészen tuti, hogy nem.

A férje nem figyelt rá. A macskaszemű lányt nézte, a gyönyörű fehér lovat, kettejük azonos ritmusra mozgó testét, habár a gitáros dalnok képe is ráúszott néha a jelenetre. Az asszony sót szórt a kávéba.

Mark belekortyolt, elfintorodott, de nem vette le szemét a lassan elúszó, kifakuló képről.

A ló, a lány és a tengerpart rég eltűnt; ám ő még akkor is elbámult valahová messzire. Eltolta maga elöl a kávét, a vállához szorította a telefonkagylót, és ideges igyekezettel próbálta megkötni a nyakkendőjét.

– Kristen Levynek hívják. Ne feledd, Howard! Hónapok óta őt keresem. Ma este testközelből is megnézhetjük. Indul a mozi, Howard! Tudod, mit várok ettől a filmtől!? Nem bánnám, ha jobban odafigyelnél Bradre.

– Az engem nem érdekel, mit vársz a mozitól. Kyan dönt, vagy nem lesz film.

Mark fintorogva lerakta a kagylót. Felpattant a székről. Kikapcsolta a tévét. Az asszonyra nézett.

– Mit szólsz? – kérdezte.

Végre érzékelte hitvese képét. Szerette ezt a nőt, bár régen gyanította, hogy Amanda nem érti meg őt.

– Mostanáig a véleményemet hangoztattam – felelte Amanda vészjóslóan.

– A lányhoz – nyögte Mark.

Az asszony vállat vont. Végigmérte férje meztelen lábszárát, és elhúzta a száját.

– Hányszor mondtam, hogy már nem divat a feszes alsónadrág?! Teleraktam a szekrényedet hosszú szárú selyemalsóval. Az a menő.

– Drágám, légy észnél. Az én koromban hogy is vehetnék fel combközépig érő gatyát? Pontosan addig érnének a tökeim is. Kis kézikocsin kéne tologatnom őket. Öregszem, értsd meg.

– Épp ezért haladj a divattal.

– Frászt. Semmi kedvem botladozni. Nem kell a divatgatya, punktum.

– Elválok – bólintott Amanda.

– Lesz időd meggondolni. Most új moziba kezdek. Tudhatod: új mozi, új izgalmak.

– Tudom – fanyalgott az asszony. Az ajtó felé igyekvő férfit nézte. – Mark, van egy perced?

– Drágám...

– Nem rám – legyintett Amanda. – Mielőtt kimennél az utcára, felölthetnéd a nadrágodat.

– Kösz – sóhajtott a férfi.

Kristen Levy mit sem sejtett. Délután négy órakor, mint minden köznapon, benyitott a Fitness-szalon feliratú ajtón, az öltözőbe sietett, lehajította válláról a föld országainak zászlaival díszített bugyrot, kitárta szekrényét, és felöltötte a kötelező ruhadarabokat: a fényes, fekete nadrágot, a vérnarancsszínű dresszt, a norvég mintás izommelegítő harisnyát. Összekötötte a haját, s máris készen állt az aerobikóra megtartására.

A szalon tulajdonosnője váratlanul érkezett. A tőle megszokott stílusban nyitott be az ajtón: a kilincs elgyávult a markában, a sarokvasak felzokogtak. Kristen rémülten összerezzent.

– Csak te vagy? – kérdezte, meglátván főnöknője fehérszőke loboncát, krémpúderrel ránctalanított, akár szépnek is mondható arcát, kerekded idomaira feszülő fekete bőroverallját. – Azt hittem, a földönkívüliek rohamoznak. Mondd Nina, még mindig úgy gondolod, hogy halálos komolysággal viselnem kell ezeket a szikrázó göncöket?

– A gyártó cég még mindig fizeti a jutalékot, ha ráveszed a lányokat, hogy ezekben a cuccokban parádézzanak. Még soha nem jöttem azért, hogy erről fecserésszünk – felelte Nina szigorúan megvillanó szemmel.

Kristen behajtotta a szekrényajtót. Végigmérte főnöknőjét, latolgatta, visszavágjon-e, vagy törődjön bele, hogy annak temperamentuma túlzottan idegesíti. Végül nem szólt semmit. Szerette Ninát, s ez eldöntötte a kérdést.

– Azért rohantam ide, hogy szóljak: vendégeket kapsz a mai órára. – Nina arca kivirult. Gyakorta el tudta hitetni, hogy bőre hamvassága valódi, oly intenzíven sugárzott belőle az életöröm, hogy valóban elsimította ráncait. – Egy igazi filmrendező jön el az órádra! Továbbá egy igazi producer!

Nina megpördítette maga előtt Kristent, majd az ajtóhoz taszigálta, és belökdöste parányi irodájába. Közben izgatottan nevetgélt. Olyan izgatottan, miként némelykor a táncórára járó lányok, felfedezvén, hogy a hanyagul behúzott sötétítő függönyök mellett férfiak leskelődnek befelé az utcáról.

Nina lehuppant az íróasztal mögötti karosszékbe. Intett Kristennek, hogy foglaljon helyet. Italt vett elő, két poharat.

Kristen felvont szemöldökkel, várakozón figyelte. Az asszony töltött, egy nyeletre eltüntette a martinit. Mélyet lélegzett, és felnevetett.

– Úgy nézel rám, mint egy hülyére – szólt.

– Mindenesetre úgy, mint valami egzotikus lényre. Mi bajod van?

– Hogy mi?! – Nina újra töltött, az italba kortyolt, letette a poharat, és előrehajolt. Szinte elkomolyodott.

– Szeretnék harminc évvel fiatalabb lenni. Úgy általában is, de ma este különösen. Filmrendező az én szalonomban!? És tudod, miért jön? Hogy felfedezze a lányok között a kilencvenes évek sztárját. Itt! Te ismered a lányokat. Van köztük megfelelő?

Kristen vállat vont.

– Majd megnézem őket ilyen szemmel is.

– Ma valami dögös zenére táncoljatok! Mit szólnál a Flashdance-hez? Vagy a Dirty dancinghez? Mozogjatok, pattogjatok! A lányoknak ma elképesztően gyönyörűnek kell lenniük! Tudod, ki lesz még itt?

– Spielberg? Coppola? – találgatta Kristen.

Nem érezte ugyanazt a megrendülést, amit Nina, de azért az ő háta is kellemesen borsódzott a tudattól, hogy közönség szeme láttára gyakorolhatnak. Rájuk fér a nagy bemutatkozás előtt. Végre is őket hívták meg az idei baseball-bajnokság megnyitó parádéjára. Az összes tévéállomás közvetíteni fogja a táncolásukat. Két számot adnak elő; hetek óta készülnek. Nina őrjöngő örömmel vette hírül, hogy az ő szalonját érte a kitüntetés.

– Hát nem fantasztikus? De az adut még nem játszottam ki. Na, ki az a színész, aki eljön ma délután?!

– Robert de Niro? Jack Nicholson?

– Kyan Spitz! – vágta ki Nina. – Na? Nem fordulsz le a székről?!

– Felemeled a fizetésemet, ha lefordulok? Nem kell ezekben a gombatenyésztő göncökben ugrabugrálnom, ha lefordulok? Kyan Spitz? Nemde az a meredt izmú pasas, aki mindig olyan hősies a filmekben? Nekem úgy rémlik, folyton kifelejti a cipőjéből a lúdtalpbetétet – felelte közönyösen Kristen.

Kyan Spitz, gondolta elfúló lélegzettei. Teljesen tudta, ki a pasas.

A lenyűgöző Spitz. Hatalmas termet, hatalmas fej. Fényes fekete haj, lapockáig érő. Marha magas homlok, marha nagy orr, cakkosan fodros, érzéki száj. Teste mint a bölényé. Igazi brutális pasas.

Kyan Spitz, itt?! Amint kiválasztja a lányt, akivel majd közös filmet forgat!? Kristen kezdte úgy érezni magát, mintha egy Claire Kenneth-regénybe csöppent volna.

Bejönnek a pasasok, leülnek az alacsony tornapadra, és állukig húzott térddel kuporogva kiszemelik a jövő filmcsillagát?! Itt?!

– Az ész megáll – összegezte.

Ninát boldoggá tette a semmitmondó megjegyzéssel, s ez a lényeg. De megint visszatért hozzá a gondolat: Kyan Spitz testközelben. Soha nem akart magának bölényszerű pasast, jóllehet rá is hatott e típus állatias delejű szexuális vonzereje.

Spitzé, például.

Hogy is szól a Murphy-törvény?

„Ha olyan férfit keresel, aki vonzó, jó humorú eszes, határozott, érzékeny, remek szerető, ugyanakkor ragaszkodó és romantikus – válts mozijegyet.”

Nos hát, eljárt moziba. Látta Spitz filmjeit. Ő is fészkelődött a székben, amikor Spitz a karjába rántotta a hősnőt, és végigborult vele az ágyon. Ezt rendszeresen megtette minden mozidarabban, rögtön azután, hogy kifényesítette, megolajozta, agyba-főbe babusgatta fegyvereit – de mit fegyvereit?! – arzenálját.

Ám azért mégse Spitz az a pasas, akiről egy érző keblű hajadon istenigazából elábrándozik.

Végigfutott a lányokon. Vanessa lesz a boldog kiválasztott? Miért ne? Vanessa rengeteg-mellű, körtefenekű lány. Áthatóan érzéki; ha a teli kádban vonaglana, felforrna tőle a fürdővíz.

Vagy talán Linda? Hiszen Linda hihetetlenül tehetséges. Nem feltűnően szép, nem is dögös, ám ha táncol, úgyannyira megszépül, hogy elakasztja a körülötte állók lélegzetét. Játszva zsebre vághatná a Flashdance hősnőjét. De kevéssé valószínű, hogy a lúdtalp-gyanús Spitz táncos mozidarabban lépne fel.

Spitz filmjeiben kelepelnek a géppisztolyok, ugatnak a stukkerok. Elmaradhatatlan az a – fallikus szimbólumként is helytálló – mordályfajta, amelyet a csöve hátrarántásával kell újratölteni. Spitz túlél hatvan kiló ólmot, több napalmbombát. A közelharcjelenetekben bénítóan vicsorít, hogy láttassa emberfölötti elszántságát.

Egyedüli főszereplő. A mellette tébláboló nő dolga pusztán csak annyi, hogy szép legyen, a kellő helyeken izgalmasan domború – és valami áttetszőben térjen nyugovóra a fegyvereit buzeráló Spitz szeme láttára, aki ettől húsz röpke perc múltával holtbiztosan erekciót kap.

Dögös lányokért miért kell ide repülni? Nina szalonjába? Dögös lányok hemzsegnek mindenütt. Másfélék szinte már nem is léteznek.

– Még egy töltetet?- kérdezte Nina, különös mosollyal vizsgálgatva Kristen arcát.

A lány bólintott. A martiniba kortyolt, de hirtelen letette a poharat.

– Nem kéne innom az óra előtt. Vagy ma ne táncoljak a lányokkal?

– Miért pont ma ne táncolnál? – csodálkozott Nina.

Kristen rábámult, s megint rajtakapta ama különös mosolyon.

Szótlanul nézték egymást. Tudván: mindjárt megérkeznek a filmesek a nagy marék álommal; emlékezvén egy-két hónap előtti délutánra, amikor Kristen ebben a karosszékben talált a keménynek hitt Ninára; a mentő gyorsan jött, és a gyomormosás sem késett.

Átmentek a nagy öltözőbe. Nina közölte a hírt az órára készülődő lányokkal, majd nagy élvezettel lefölözte szavai hatását: a lélegzet-visszafojtott, halkan sikkanó örömöt.

Beáradtak a terembe. Kristen megvárta, míg kizsongják magukat, azután elindította a kazettát, befordult eléjük – és táncoltak végre. A bajnokság megnyitójára szánt számokkal kezdték. Még mindig nem mozogtak egyszerre, de Kristen nem tette szóvá.

Hajladoztak, ugrándoztak, feszegették fiatal izmaikat, kimelegedtek – és lassan belevesztek az élvezetbe.

A három férfi csendesen ült be a terembe.

Nina közéjük telepedett. Intett Kristennek, hogy folytassák; arca ragyogott.

A lányok pedig táncoltak, s nem vették észre, hogy a függönyök mögött az utcai járókelők leskelődnek.

Kristen nem tudta, ki a másik két férfi. Középkorúak voltak; a szürke arcú fickó mentolos illatú pasztillát szopogatott; a derűs vonású pasas átszellemülten mosolygott.

Spitz láthatóan unta az egészet. Teveszerűen rágógumizott, gyakorta az órájára meredt, s időnként rejtélyes jelzéseket küldött az ajtó két oldalán szobrozó testőreinek.

De unottsága ellenére is töményen ott volt a verítékszagtól mindjobban átitatódó teremben. Ott volt, fekete haját hátrafésülve, jellegzetes tarkócopfban viselve, sasorrúan, cakkosszájúan, izmoktól duzzadón, egy vagyonért sportos cuccban.

Kristen a falat borító tükörben látta a mögötte táncoló lányokat, látta átváltozásukat. Linda káprázatosat alakított. Vanessa érzékibb volt hatvan Kim Basingernél. Még a botlábúak is megtáltosodtak; még ő, Kristen is élvezte a munkát, holott többnyire estig váratta az élvezet: otthon végre egyedül, kedvére tornázhatott.

Amikor véget ért, várakozás lobbant a teremre.

Annak a jelenetnek kellett volna következnie, hogy valamelyik pasas felálljon, és odalépjen az egyik lányhoz. Lehetőleg Spitz tegye meg ezt a lépést.

Máskor az óra végeztével mindenki futott a zuhanyozóba. Ezúttal kínszerű beszélgetésbe kezdtek a terem közepén, csacsogtak, nevetgéltek, zsezsegtek; adták az időt a pasasoknak.

A pasasok azonban az ajtóhoz vonultak.

Ekkor a lánysereg megáradt. Körülvették Spitzet, hogy legalább autogramjuk legyen tőle.

A gorillák közrefogták az unott színészt, s ha egy kecses kéz Spitz felé indult, hogy megérintse, valamelyik testőrmarok határozottan lecsapott rá, és eltérítette pályájáról.

Kristen a terem közepén állt, olyan érzéssel, mintha elvették volna a labdáját, hogy aztán kiszúrva, feltrancsírozva adják vissza. Sajnálta a lányok álmait, sértette Spitz viselkedése; nem kevéssé utálta önmagát, amiért beleringott ebbe a marhaságba. De nem hibáztatta Ninát.

Az asszony odalépett hozzá, átfogta a vállát; ő is megsebzettnek látszott, akárcsak két hónapja, mikor teletömte magát tablettákkal.

– Elmegyünk hozzám – mondta Nina. – Van néhány bontatlan üveg a háznál.

Közben Spitz ontotta az autogramokat. Vanessa a hátára óhajtotta. A többiek a vállukra vagy a combhajlatukba kívánták. Linda nem kérte sehová, kiszökött a zuhanyozóba.

Azután Spitz végleg megelégelte a közszereplést, és kifordult az ajtón. A pasztillázó pasas követte.

A lányok egymás felé fordultak.

– Arnie sokkal közvetlenebb. Ez egy hülye – közölte Fay, szőkén, dacosan, a mellei között Spitz kézjegyével. – Ettől függetlenül: ma biztosan nem zuhanyozok.

– Én sem – hangzott mindenfelől.

Kezdetét vette a megszokott viháncolás.

Kitárgyalták Spitzet a díszvarratos cipőjétől a hajába kötött bársonyszalagig. Megemlékeztek nem kevésbé izgalmas testőreiről. Választottak is közülük, bár ez némi vitával járt. Végül átöltöztek, és kizúdultak az utcára.

Kristen megkönnyebbült. A lányok túlélték.

Sarkon fordult, hogy a zuhany alá siessen. Nina a nevét kiáltotta az irodájából.

Belépett, s ott találta az átszellemült arcú pasast.

Mark Player bemutatkozott. Leplezetlenül megbámulta a lányt, kérte, foglaljon helyet, ő maga azonban fel-alá futkosott á szűk helyiségben.

Kristen festetlen arccal ült a karosszékben. Lakkfényű haját selyemszalag tartotta féken, tincsei a vállán tekergőztek. Komoly arccal nézett a körülötte izguló pasasra.

– Fogjon bele – mondta.

Player széket húzott elé, leült, majd felpattant. Vöröslött az arca a feszültségtől.

– Magát keresem hónapok óta. Szétszedtem egy csomó ügynökséget, hiába. Végre véletlenül megláttam a videoklipben. Ez az arc kell a filmemhez!

– Nem vagyok színésznő.

Mark nagyot fújt, nyugalmat erőltetett magára. Visszaült a székre. Tudta, hogy Kristen Levy az egyetlen, aki eljátszhatja a szerepet.

– Mondtam már: láttam a videoklipekben.

– Nem kellett megszólalnom. Táncoltam, lovagoltam. Ehhez a két dologhoz értek.

– Ez a főfoglalkozása? – Mark körülmutatott a kies szoba falait ékítő, keretbe foglalt fotókon. A régebbi felvételeken még Nina állt a lánysereg élén, karcsúbban, szőkébben.

– Főfoglalkozásban keresem magamat – felelte a lány. – Nevessen ki.

– Nevesse ki a Freud. Szeretném, ha eljátszaná a filmemben a női főszerepet.

– Lehet, hogy én nem szeretném. Számolt ezzel?

– Képtelenség.

– Annál valószerűbb. – Kristen hátradőlt, kinyújtóztatta hihetetlenül hosszú lábait. Ruganyosnak látszott, természetesnek.

Mark nagyot nyelt.

– Az egyszerűsége fogott meg – kezdte. – Mintha ott sem lett volna a kamera. Csak maga meg a tenger. Maga meg a szőke fickó. Maga meg a ló. Arról szólt a klip, hogy szeret lovagolni. Kidudoríthatta volna a melleit, belebazsalyoghatott volna a kamerába, gondolva a jövőjére, az új arcok után ácsingózó rendezőkre. De maga nem gondolt semmire, átadta magát a lovaglásnak. Ez kell nekem. Elhiszi?

Kristen vállat vont. Éppenséggel elhihetné. Végre is, szépen hangzott. De még mindig a táncóra hatása alatt állt. Eszébe jutott Linda.

Ekkor a másik pasas is előkerült. Levetette magát egy székre, azt mondta: ő Howard Gamble, a producer. Elhitték neki. A fickó lehadarta a szövegét. Kiválóan értett hozzá, hogy mindennemű ünnepélyességet szétverjen maga körül.

Voltaképpen percek alatt lezajlott az esemény.

Gamble közölte, hogy három nap múlva várja Kristent; lakásról gondoskodnak. Néhány próbafelvételre is szükség lesz a szerződés aláírása előtt. Tőle egyébként akár tegnap is kezdetét vehette volna a mozi.

Azután az órájára nézett, és fontoskodva tudatta Player-rel, hogy indulniuk kell, ha nem akarják lekésni a gépet.

Mark szégyenlős mozdulattal átadta a lánynak a forgatókönyvet.

Kristen felállt.

– Fura – sóhajtotta. – Az az érzésem, engem nem kérdez.

– Biztosra veszem, hogy elvállalja, hogy szeretni fogja ezt a szerepet. Már ez is... Szóval, hogy nem bukott rá, nem tébolyodott meg a lehetőségtől. Tudja, más nők két kézzel kapnának utána. Kyannel játszhat!

– Kyan sztár – folytatta Mark meggyőződése ellenére. – Jelenleg őt illeti a legmagasabb gázsi. Vele lehet a moziba csalogatni a nézőket. Nincs kamaszkölyök, aki ne olyan akarna lenni, mint ő.

– A levegőszennyeződéstől van – bólintott Kristen.

– Mi? – meredt rá Mark.

– A szellemi képességek hanyatlanak. A légszennyezéstől. Mennyit fizetnek azért, hogy egy ilyen alak oldalán mutatkozzam?

– Atyaisten – nyögte Mark. – Ne hülyéskedjen.

– Kyanről beszél? – érdeklődött hűvösen az ajtóban toporgó Gamble.

– Arról az ádáz tekintetű, bikaszerű fickóról, aki volt szíves végigcsámcsogni az órámat – bólintott Kristen.

Mindazonáltal nem bánta volna, ha valaki megmagyarázza neki, hogy mégis, mi a fenétől olyan dühös.

A filmesek elmentek. Nina tripla dózist töltött a martiniből. Lenyelték az italt.

– Elengedsz? – kérdezte Kristen.

– Hogy elengedlek-e? – nyögte Nina. – Tűnj el nyomban, már ne is kerülj a lányok elé. Értesz, ugye? Tudom, vissza sem jössz, de ha megnyugtat, letehetem a nagyesküt, hogy megvár az állásod. Csak egyre kérlek: a következő hetekben több eszed legyen, mint nekem valaha is volt.

Ezután Nina elmesélte az életét. Kristent régen érdekelte a történet, ám ezúttal nem igazán tudott odafigyelni. Ha már azt kívánták tőle, hogy legyen okos, lélekben nyomban nekilátott néhány szerfölött súlyos marhaság kieszelésének.

Végül pedig elköszönt Ninától, hazament, elvégezte kötelező tornagyakorlatait, lezuhanyozott, és ágyba bújt a forgatókönyvvel.

Mark Player kitörő örömmel fogadta a gigászi méretű stúdióban. Megkérdezte, jól utazott-e, elégedett volt-e az érte küldött sofőrrel, majd izgatottan végigmérte.

– Öltözzön át. Mondok egy összeget, hogy jobb kedvre derítsem. Egymillió dollár. Ennyit kereshet, ha beválik.

– Szépen csengő összeg – bólintott Kristen, noha nem volt meggyőzve. Szíve szerint semmi mást nem kérdezgetett volna, csakcsupán azt: mit keresek én itt?!

– Kérem, vegyen fel néhány ruhát. Semmi mást nem kérek, csak ennyit. Felveszi, kijön, körbesétál, visszamegy, átöltözik. Utána néhány percig beszélgetünk, és kész. Én nagyon akarom magát, de a producer ragaszkodik hozzá, hogy beleszólhasson a választásomba.

Kristen rámosolygott, és elvonult az öltöztetőnő oldalán.

Néhány perc múlva újra megjelent.

A kameratőrnek is elállt a lélegzete. A lány nem volt dögös. Női lény volt. Combközépig érő fűzős lábbelit viselt, rojtokkal szegett rövidnadrágot, hasítottbőr pólótrikót, kígyóbőr homlokpántot. Mintha a képzeletből jött volna. Nyúlánkan, érzelmesen, értelmesen.

– Ez az! – ujjongott Mark. – Pontosan úgy néz ki, amilyennek megálmodtam! Mondja, a szeme valódi?

– Miért? A fonákjáról tettem be?

– A színe.

– Ja, a színe. Gyári. Apámtól örököltem. Ne legyen oda tőle, a papa rég rövidlátó.

– Ilyen szemmel?

– Hajszálra ilyennel.

Kristen ismét elment átöltözni. Bármit adtak rá, emberi lény maradt, Bőrszíjakkal a mellkasán, foszlott szélű darócruhában, fátyollal, nagykendőben, bikiniben.

– Nem vetkőzöm le ennél jobban – közölte, mikor Mark célzott rá, hogy alaposabban megtekintené.

– Az egyik jelenetben meztelenül fürdőzik.

– Biztos benne? – kérdezte komolyan a lány.

Mark elbizonytalanodott.

Kristen visszament az öltözőbe.

Közben befutott Howard és Kyan. A harsogóan férfias küllemű Kyant két testőre és hamvas korú barátnője kísérte. A lány felült a fotel karfájára, és a színész nyakára hajolt.

Kristen sztrecsnadrágban, lezser pólóban jött elő. Leült, kinyújtóztatta lábait. Rámosolygott az újonnan érkezettekre, de nem szólt semmit. Még csak ájulatba sem esett tőlük.

Kyan eltolta magától szorgosan tevékenykedő barátnőjét, és ráförmedt a jobbján álló testőrre.

– Töröld ki a fülemből a nyálat!

A parancs teljesülte után Kristenre mosolygott. – Nem bánom. Játszhatsz velem.

– Mennyei lesz – bólintott a lány.

Howard hümmögött. – Gondolja, hogy képes lesz eljátszani a szerepet?

– Lady Machbetet kell megformálnom?

– Állati jó mozi lesz – mondta Kyan. – Nekem elhihetd. Egy szál izmom se marad fedetlenül. Te is mutogathatod a virgácsaidat. Valamelyik este elmehetnénk táncolni. Ha nem vonsz le messzemenő következtetéseket.

– Mint például?

– Ne nősülök – mondta Kyan. Kirázta homlokából a haját. Markra nézett. Komoran. – Howard említette, hogy valami bajod van velem. Az én rovásomra nagyra értékeled Bradet. Jó lesz, ha az agyadba vésed: még meggondolhatom magam. A szerepet eljátszom; legfeljebb nem te rendezed a filmet.

– Ez az én filmem – nyögte Mark.

– Volt. Howard megvette tőled. Jegyezd meg: Brad jó kaszkadőr, de a színjátszáshoz én értek.

– Ki az a Brad? – firtatta Kristen.

Kyan eltolta magától az újult lelkesültséggel dörgölődző bakfist.

– Menj, vegyél nyalókát – parancsolta. Pattintott az ujjával.

A jobbján álló testőr karon fogta a vonakodó lánykát, és elvezette. Kyan folytatta.

– Brad O'Ross a dublőröm. A mindenkori dublőröm. Nem összetévesztendő velem. Mark nekiadta az egyik szerepet, még jó, hogy nem az enyémet. Ekkora marhaságot! Értve vagyok?

– Brad nagyon jó – felelte Mark.

– Brad egy bunkó – zárta le a vitát Kyan. – Hallani sem akarok róla. Ne keverd össze a majomügyességet a tálentummal. És még csak nem is hasonlít rám. Röhej.

– Ne vitatkozzunk, gyerekek – kérte Howard, legalább százdolláros mosollyal. – Hétfőn kezdődik a mozi. A film olyan, amilyen, de legalább csináljuk meg jó hangulatban.

– Most miért mondod ezt? – hörrent Mark. – Ez a film a szívem csücske. Elegem van a hazug mozikból. A szórakoztatást is halálosan komolyan kell venni.

– Ezt majd mondd el az újságíróknak, nekem ki-be jár a könyökömön – ásított Howard. – Térjünk a gyakorlati tennivalókra. Mozgósítottam a reklámstábot. Mostantól megint fokozottan szem előtt lesztek! Számítok az ötleteitekre. Kyan, rázd le ezt a kiscsajt.

– Nélküled is leráznám. Állandóan tocsog a fülem.

– Lehet, hogy jól fogok szórakozni – sóhajtott Kristen. – De egyetlen értelmes gondolattal se leszek gazdagabb a végére.

– Mivel fizet az üzletben? Gondolattal vagy dohánnyal? – morrant Howard.

– Hihetetlenül meggyőző volt – bólintott a lány.

– Meséljen magáról. A reklám miatt. Családi helyzete?

– Nőtlen vagyok – felelte Kristen.

Kyan előrehajolt. – Talán hajadon?!

– Az is. A szüleim elváltak. Anyám hallani sem akar a férjéről és a fiáról. Apám és bátyám újságíró. Lehet, hogy az utóbbit kitagadom. Jelenleg nincs pasasom, de nem vagyok leszbikus. Ennyi, és nem több, amit mondhatok.

– Tagja valamilyen pártnak?

– Kételleni vagy nem kételleni? Az itt a kérdés. Kétellek. Nem jellemez a vakhit. Hogyan is szolgálhatnék holmi politikai társulásokat?!

Howard a háta mögött álló titkárnőre nézett. – Megjött már O'Ross?

– Igen.

– Kristen, máris vizsgát tehet előtte. Majd ő megítéli, milyen szinten mozgásképtelen.

– Képtelen micsodára?! – kérdezte a lány.

– Ezek szakmai dolgok – legyintett Howard. – Hétfőn reggel találkozunk.

– Velem? – kérdezte Kristen.

– Torkomba az Eiffel-tornyot, hogy rábukik a millióra.

Mellesleg, elmondana egy verset?

– Ennyiből már csalhatatlanul felismeri a tehetséget?

Hát jó: „Nagyon figyelj, mert a világot teszed is azzá, aminek látod.”

– Ez volt a vers? – fanyalgott Howard.

– „Jó, ha ezzel számol, ki beáll a körbe: lesz kölyök-órjásból komoly, felnőtt törpe.” Most pedig állítólag vár a fodrász és a sminkes. Bocs.

Kristen kisietett a helyiségből.

– Na? – ragyogott Mark.

– Szemtelen teremtés – vont vállat Howard.

Kristen loknikba varázsolt hajjal, hamvasra festve kilépett a fodrász műterméből, és belebotlott egy mikrofonba amelyet egy fáradt arcú pasas tartott a szájához. A lány hátrahőkölt. A fickó hadarni kezdett.

– Máris tudja a fél kontinens, hogy Kyan Spitzcel fog játszani egy fantáziafilmben. Ez lesz az első filmszerepe. Gondolom, nagyon örül. Mi a véleménye Spitzről?

– Csak az első benyomásomat tehetem közzé – felelte Kristen. Felfogta, hogy fényképezik. Nem zavartatta magát. – Kyan az a pasas, akivel egyszer miért ne...?! De csak akkor, ha rögtön hazamegy, mielőtt még kinyitná a száját.

– Mi a véleménye közös filmjükről?

– Legfeljebb a forgatókönyvről mondhatok véleményt. Tetszik.

Kristen vidáman nyitott be a stúdió végeláthatatlan folyosójára. Belebotlott a megilletődött Markba. Rávillantotta zöldessárga szemét.

– Az imént hallottuk a rádióban – közölte a rendező.

– Komolyan beszéltem. Tényleg tetszik a filmje.

Mark Player megkönnyebbült. Sejtette, hogy ennél többre egyelőre nem számíthat.

– Remekül sikerült a frizurája. Mindazonáltal megpróbálom lebeszélni Howardot a loknikról, ha magának nincs ellenére. Jöjjön, Howard gonosz hajcsár, ráadásul még csak nem is jó vele dolgozni. Ami pedig a legidegesítőbb szokása: mindenütt ott akar lenni, mintha enélkül mindenki azzal foglalatoskodna, hogy szétlopja a pénzét. Bemutatom Bradnek.

– Mark! Gyere vissza! – üvöltötte Howard egy távoli ajtóból. Player mélyet sóhajtva sarkon fordult.

– Kristen magára maradt. Sétálgatott, nézelődött. Hamar elunta magát.

Egy fickó közeledett felé. Merő rongy farmerban, hasig kigombolt fekete ingben, díjtalanul közszemlére téve szőrtelen mellkasát, fekete hüvelybe rejtett kardot szorongatva. Kristen nem vesztegette az idejét a férfi arcára.

A nyomában csattogó szürkésfehér kacsát figyelte. A madár elszántan lépést tartott a gazdával, s kacsa létére döbbenetesen lúdtalpasnak látszott.

A lány végül mégis felnézett, s észrevette, hogy a fickó pillantása szélsebesen végigsvenkel rajta. Valószínűleg pontosan annyit láthatott belőle, mint a száguldó vonat ablaka előtt elkenődő bakterházból.

– Hé, emberevő! – üvöltötte valaki a folyosó végéről.

A fickó megfordult, de közben folytatta útját s az a lányon vezetett keresztül. Bár csaknem lesodorta Kristen vállát, nem kért elnézést, csupán egy lusta szemvillanással közölte: bocs.

– Ökölagyú – szólt a lány.

A fickó megállt, visszafordult, megint végigmérte, ezúttal lassabban, de változatlanul kifejezéstelen arccal. Oldalán a tanácstalanul topogó, amúgy vigyorgó kacsával, megvárta a felé siető férfit, majd ellépdelt vele.

Player szabadkozva érkezett vissza.

– Ne haragudjon. Howarddal vitatkoztam. Kyan hallotta a rádiónyilatkozatot, és nagyon dühös. Félő, hogy elnézést kell kérnie tőle. Howard szerint. Tudja, Kyan szörnyen hiú. Egyébként nem túl rossz srác. Ja, és megvan a lakás. Ha magának is megfelel: a tengerparton béreltünk egy ikerházat. Az egyik bungaló a magáé. Brad lesz a szomszédja, ő majd hazaviszi, megmutat mindent.

Mark benyitott egy ajtón. Tágas edzőterembe léptek. Tatamik borították a padlót.

– Brad! – kiáltotta Mark.

A terem végében meglebbent a nádfüggöny. A kacsás fickó lépett elő, ezúttal kard, ing és baromfi nélkül, szitává repedt nadrágban.

– Üdv – mondta. – Kezdhetem végre?

– Bemutatom Kristen Levyt. Nézd meg, mit tud.

A lány megtekintette a férfi arcát. Feszesen hátrafésült, varkocsba font fekete haját, toronymagas homlokát, fejre állott V re emlékeztető szemöldökét, mélyen ülő, azonosíthatatlan színű, sötétes szemét, nem nagy és nem kicsi, finom vonalú orrát, telt, széles száját, erőszakos állát. Hatalmas, széles termetét. Látni vélt némi hasonlóságot Kyan és Brad között; különbözésüket csak érezte. Felsóhajtott.

– Nekem is ő lesz a dublőröm?

– Nem – nevetett Mark. – Szeretni fogja Bradet. Tetszik?

– Olyan, mint King Kong egy különösen jól sikerült plasztikai műtét után.

– Kettő – közölte Brad, s mutatta is. – Gyerünk, lássunk hozzá, ne vesztegessük az időmet. Hozott váltóruhát? Ha nem, megbánja. Tiszta lucsok lesz, mire kieresztem innen.

Ezután több összefüggő mondat nem hagyta el a száját.

Utasításokat osztogatott.

Kristen engedelmeskedett. Láthatóan szórakoztatta, hogy próbára teszik ügyességét és hajlékonyságát. Mindent megcsinált. Mark félrehúzódva bámulta.

– Bámulatos – sóhajtozta.

– Nem rossz – bólintott O'Ross.

Kristen bemutatott néhány műsoron kívüli gyakorlatot is. Nekifutásból felszaladt a bordásfal tetejére, lábfejét beakasztotta a legfelső rúdba, és könnyedén leengedte a törzsét. Ujjhegyei súrolták a padlót. Amikor kiélvezte Player csodálatát, hasizmai segítségével felhúzódzkodott, megérintette a bokáját, és megint aláhanyatlott. Ezt megismételte párszor, majd felkúszott a mennyezetről lelógó kötélen, lendületet vett vele, átcsimpaszkodott egy másik kötélre, és fél kézzel leereszkedett azon.

Brad nem hatódott meg. Tovább hajszolta a lányt. Bordásfalon, tatamin, rúdon, kötélen, egyéb akadályokon.

Kristen pompásan bírta a hajtást. Kipirult arccal, halkan fújtatva, bár egyre izzadtabban teljesítette a parancsokat.

Azután váratlanul felegyenesedett Mark előtt, és többé tudomást sem vett Bradről.

– Az az érzésem, összekeverte a forgatókönyveket. Voltaképpen valami cirkuszfilmre készül?

King Kong eltűnt a függöny mögött, de egy perc múlva ismét ott állt a lány előtt, kezében két karddal. Az egyiket átnyújtotta, a másikat gyengéd mozdulattal kivonta hüvelyéből, és térdét behajlítva a magasba lendítette.

A lány megragadta a kardot, végighúzta ujját a pengén. Elfintorodott. A következő pillanatban a hóna alá csapta a fegyvert, és hátrarázta a haját.

– Nem párbajozom – közölte Markkal. – Mondja meg ennek a fickónak. Ha érti a vox humanát.

– Három – közölte Brad, s felmutatta három ujját.

– Ügyesen számol a fickó – bólintott Kristen. – Egyszerűbb szavakat is könnyedén elmond, emlékezetből. Jól halad.

– Kérem, tegye, amit mond – nyögte Mark.

Brad előadott egy pompázatos kűrt a kardjával. Behajlított lábbal megfordult saját tengelye körül, közben levágott néhány képzeletbeli ellenfelet. Azután várakozásteljesen a lányra nézett.

Kristen megmarkolta a kardját, és utánozta a mestert. Szótlanul dolgoztak. Mark már-már megnyugodott, látva, hogy a lány felhagyott a berzenkedéssel. Öröme nem tartott sokáig. Kristen hamar ráunt a kardozásra, annál is inkább, mert a közelébe se juthatott ellenfelének.

Brad nem vitázott vele, visszalökte fegyverét a hüvelybe, és a tatami szélére fektette azt, majd a lány mögé lépett, megfogta a csuklóját, és eljátszatta vele, amit várt tőle. Jóval magasabb volt Kristennél, rá kellett görnyednie a vállára. Háromszor megismételte vele a gyakorlatot, azután odébb lépett, és intett a tanítványnak, hogy folytassa egyedül.

A lány megcsinálta, hússzor egymás után, hibátlanul, egyre gyorsabban. A penge suhogott a levegőben.

– Oké – mondta Brad Markhoz lépve. – Nemigen lesz szüksége dublőzre. Már csak az a kérdés, elvállalja-e. Tisztázd vele. Addig kerítek egy marék aprószöget meg egy kalapácsot.

– Mit meg mit? – értetlenkedett Player.

Kristen érdeklődve közelebb lépett.

– Csak akkor dolgozom vele, ha összeszögelhetem a száját – közölte Brad.

Mark nagyot sóhajtott, és átölelte a lányt.

– Lássa be, Bradnek igaza van.

Kristen kifordult Player karjából. Két hosszá lépéssel Brad féltett fegyvere mellett termett. Marokra kapta a kardot.

O'Ross elsápadt.

– Hol vannak a szögek? – kérdezte kihívóan a lány.

– Tegye le – tanácsolta halkan Brad. – És soha többé ne nyúljon az én kardomhoz.

– Miért?

– Először, mert megvághatja magát. Másodszor: senkitől sem tűröm, hogy a kardomat fogdossa.

Mark bólintott. – Tényleg nem tűri. Az a szerszám még soha nem volt más kezében.

– Érdekes – mondta a lány. – Lélektanilag szívesen foglalkoznék a dologgal.

– Ez a beszéd. Tegye le a kardomat, azután foglalkozhat vele lélektanilag. – Brad szinte közömbösnek látszott. Orrnyergén két függőleges ránc jelent meg. Szeme jóval sötétesebbnek rémlett.

– Veszettül izgatnak a tabuk – jelentette ki a lány.

– Tegye le – kérte halkan a férfi.

– Képzelje magát az ő helyébe. Mintha lefeküdne aludni, és valaki mást kérne meg, hogy ébredjen fel maga helyett. Ez a helyzet a karddal – magyarázta Player.

Kristen ránézett. – Maga érti ezt? Vagy csak úgy mondja?

– Mi ezt nem érthetjük – felelte Player. – De elfogadhatjuk Bradet olyannak, amilyen.

O'Ross váratlanul előrelendült.

Villámgyors volt. Mire a lány felocsúdott, a kard visszakerült a tokjába, és Brad eltűnt vele a függöny mögött.

A lány meredten állt. Akárhonnan nézte, üres volt a keze.

– King Kong kezelésre szorul. Szerintem – suttogta. – Most hová ment? Ja persze. Megérintettem a tabut. Kifőzi az autoklávban. Miután alaposan por- és ujjnyomtalanította.

– Adnék egy tanácsot – kezdte Mark. – Még sok dolguk lesz egymással. Ne rajta köszörülje a nyelvét. Ne háborgassa, hagyja békén őt. Akkor még barátok is lehetnek.

– Magam válogatom meg a barátaimat.

– Okos ötlet. Rám ne számítson – jelentette ki a függöny O'Ross hűvös hangján.

– Ezt miért csinálta? – kérdezte Mark a folyosón. – Nagyon meglepett.

– Igazából magam sem értem – vallotta be a lány. – Valami különös oknál fogva ingerelnek a fejszefejű fickók. Például Kyan és Brad.

– Brad nem fejszefejű. Majd meglátja.

Kristen vállat vont. Azután felnevetett.

– Hihetetlenül vonzott King Kong kardja. Muszáj volt kézbe vennem. Nem gondoltam, hogy botrány lesz belőle. Egyszóval: bocs.

– Ne nekem mondja.

– Agyműtéten kellene átesnem ahhoz, hogy King Kongnak is tudjam mondani. Egyébként most mi van? Mit állapított meg a fickó? A mozgásképtelenségemről.

– Hiszen hallotta. Brad fölöttébb elégedett magával. Most én következem. Megkérdezem: vállalja-e dublőz nélkül?

– Semmi olyasmit nem találtam a forgatókönyvben, amit ne tudnék megcsinálni. Anyám artista volt. Úgyszólván cirkuszban nőttem fel. Ellestem ezt-azt, bár tűznyelésre nem vállalkozom. King Kongtól kell vívóleckéket vennem?

– Attól tartok – bólintott Mark. – Nevezze őt Bradnek. Ne keresse a konfliktusokat, Kristen. Howarddal és Kyannel épp elég problémája lesz. Megmutatom a stúdiót.

Megtekintették a díszleteket. Mark mesélt az előkészületekről. Kristen élvezettel hallgatta szavait. Megtudta, hogy a trükkfelvételek jó részét rögzítették már, a különféle teremtmények elkészültek; világítási tudnivalókról, egyéb kunsztokról hallott, s bár megpróbálta követni az előadást, néhol lemaradozott. Fájlalta, hogy a film tetemes részét úgyszólván laboratóriumi körülmények között, színészek nélkül állítják elő, így nem történhetnek meg vele a forgatókönyvben olvasottak. Leginkább mégis azt fájlalta, hogy Kyan nem tart velük.

Megérdeklődte, kik játsszák a szerepeket, ám a nevek legtöbbje semmit nem mondott neki. Mark meghívta a filmstúdió éttermébe. Ebéd közben beavatta egyéb részletekbe is.

– A producerek általában egy-egy rendezőben, színészben hisznek. Howard Kyanben hisz, bennem jóval kevésbé. Ezért szükségeltetett, hogy Kyan is megtekintse magát a szalonban. Ha nemet mondott volna, meghiúsítja elképzeléseimet. Ugyanis cseppet sem mindegy neki, hogy kinek az oldalán mutatkozik. Amúgy se rajong a szerepért. Mintha már ő is kezdene rájönni, hogy újítania kellene. A maga kifejezésével élve: mind ez ideig ökölagyú figurákat alakított, ebben a szerepkörben robbant be, és most itt próbálja megvetni a lábát. Csupán az a kérdés, a közönség meddig hiszi el az ilyen figurákat. Remélem, már nem sokáig. Bízom abban, hogy eljön az idő, midőn a nézők ebben a műfajban is embereket és nem humanoidokat akarnak látni. De nem untatom tovább.

– Nem untat – felelte Kristen.

Mark legyintett.

– A feleségemnek elege van belőlem. Minden mozim kiborítja, ennél már az előkészületek is szétzilálták az idegeit. Rengeteget dolgoztam a forgatókönyvön. Howard azt gondolta, beleszólhat, bele is szólt. Vérre menő meccseink voltak. Azt hiszem, jelenleg az a taktikájuk, Kyannel közösen, hogy a film készítése közben további engedményeket csikarjanak ki tőlem. Készüljön fel: nem lesz része rózsaszínű álmokban. Egyszer talán lesz annyi pénzem, hogy saját erőmből vághassak bele egy filmbe. Akkor nem teszek engedményeket senkinek.

Kristen nem egészen értette, miről beszél Player. Mindenesetre figyelt.

– Kyan kitalálta, hogy eljátszaná Seym szerepét is, de ez megduplázta volna a költségeket. Nem csöppet feszítettem meg magam, amíg ezt Howarddal is beláttattam.

Végül is Brad kapta meg Seym szerepét. Kyan ezt sose bocsátja meg. Hallotta a megjegyzéseit. Eddig még nem tette szóvá sem ő, se Howard, tehát bizonyára nem is ismerték fel, hogy a forgatókönyv megírásakor eleve ebből a szereposztásból indultam ki. Félek, egy szót sem ért az egészből.

– Nagyon igyekszem – biztosította Kristen.

Mark cigarettára gyújtott. A pincér elvitte előle az üres tányért.

– Ne haragudjon – mondta Player. – Ilyenkor nincs más témám, csak a film. Máskor se jobb a helyzet. Visszakísérem Bradhez. Pihenjen a hétvégén. Nem lesz magányos? Hiszen kiszakítottam a megszokott környezetéből.

– Itt él a bátyám. Biztosan meglátogat majd.

– Nem azt mondta, hogy nem rajong érte?

– A köztünk dúló tengersok vita is lehet üdítő.

– Amint elkezdődik a forgatás, többé úgyse jut ideje semmire. Remélem, nem érti félre, s nem veszi tolakodásnak intenzív érdeklődésemet. Esküdni mertem volna, hogy senkit nem találok a szerepre. Majdnem lefordultam a székről, amikor megláttam magát a videoklipben.

– Nem az a merészség, hogy rám bízta Lilia szerepét.

A vakmerő én vagyok, hiszen elvállaltam.

– Szorongunk – bólintott Mark. – Mindketten. Ez jó.

Nem fejtette ki, miért örül ennek a felfedezésnek. Kisétáltak az étteremből, beléptek a végtelen hosszúságú folyosóra. Brad ránézett, s felpörgette a motort, jelezve, hogy szívesen indulna már.

– Innen már eltalálok King Konghoz – mondta a lány. – Nem baj, ha tudja, olyan ez nekem, mintha autodaféra mennék.

– Hétfőn – vigyorgott Mark. Megszorította Kristen kezét.

O'Ross egyszerre telefonált és kardozott, amikor Kristen belépett a kínzóterembe. Intett a lánynak hogy üljön le, majd tovább hadonászott a karddal. Időnként válaszolt valamit a vonal másik végén áradozó illetőnek, de leginkább hallgatott, s úgy festett, meglehetősen unja beszélgetőpartnerét. Végül egy kurta búcsúval berekesztette a csevelyt, s odaszólt Kristennek, hogy rögtön jön; de ezután még véletlenül sem kapkodta el a dolgot. Nyugalmasan lezuhanyozott, felöltözött, s mindezt a nádfüggöny mögött.

A lány csak a neszekből következtethetett arra hol tart a fickó. Valamint arra is, hogy a kacsa vele együtt élvezi a zuhanyozást.

Végre Brad előjött, a már ismert toprongyos farmerban, a nadrágba gyűrt, begombolatlan ingben, karddal és baromfival. Elindult az ajtó felé, Kristennek csak követnie kellett.

Mire a kocsihoz értek, kifulladt a lány és a kacsa. O'Ross betessékelte az ázott madarat a hátsó ülésre. Elhelyezte a kardját. Kinyitotta az első ajtót, azután behuppant a kormány mögé.

– Tessék, szálljon be – mondta Kristen kívül ácsorogva.

Brad ránézett, s felpörgette a motort, jelezve, hogy szívesen indulna már.

A lány behajolt a nyitott ajtón.

– Maga helyett kértem tőlem – közölte jelentőségteljesen.

Nem kapott választ.

Brad az orrára illesztette a napszemüvegét, majd ismét a gázra lépett. Azután odahajolt az ajtóhoz, és megfogta a kilincset.

– Taxival is mehet – mondta.

Kristen gyorsan beült. Gondolta, virtuóz módon jóváteszi a hibát, végre is ő követte el. Beszélgetni fog a fejszefejű alakkal.

– Nem sajnálja ezt a szegény kacsát? A sok gyaloglástól elrongyolódtak az úszóhártyái. Milyen élete van maga mellett?!

– Ő választott engem. Vállalta a sorsát.

– Hogyan történt? Egy napon becsengetett magához, s kérte szépen, hogy fogadja őt örökbe?

O'Ross nyugalmasan vezetett. Mindazonáltal száguldottak a pálmafáktól szegélyezett széles úton.

– Hallja a hangomat? – firtatta Kristen.

– Ühüm.

– Miért nem válaszol?

– Kérdezett valamit? – Brad nem forgatta a fejét beszéd közben. Egyenes háttal, csaknem mereven ült, esetleg méltósággal, bár ezt Kristen nem szívesen vette észre.

– Hosszúdad ideje a kacsájáról beszélgetek magával.

Brad bólintott, s úgy festett, ezzel lezárta a témát.

Kristen kibámult az ablakon, majd hátrafordult, s megtekintette az eldobott beszédtémát. A kacsa rutinosan ücsörgött a hátsó ülésen, mint aki évtizedek óta autózik már. Vigyorgott a csőre.

– Hát – nyögte a lány –, ha meggondolom, hogy együtt fogunk dolgozni, ünnepélyesen visszavonok mindent, amit eddig mondtam és cselekedtem. Kezdjük elölről az egészet.

Ránézett a férfira. Brad nem reagált.

– Arról nem beszélve, hogy szomszédok leszünk.

– Emiatt ne zavartassa magát. Ez a tény, hál' istennek, egyikünket sem kötelezi semmire.

– A ház tényleg a parton áll? – Kristen megfeledkezett Braddel kapcsolatos fenntartásairól. Arra gondolt, hogy akkor fürödhet, amikor kedve tartja. Ráadásul a közeli tenger látványnak sem utolsó.

O'Ross bólintott.

Kristen magba süppedt; megpróbált összebarátkozni a helyzettel. Végre is nem akármi történt vele. Itt van, pálmafák legyezgetik, árad a fény és a meleg. Rövidesen megkezdődik a munka, mely nyilvánvalóan tartogat számára néhány élményt, szokatlant, újat.

Bérelt házban fog lakni, a tengerparton. Autót kell vennie, nem függhet O'Ross kegyeitől.

Csaknem felujjongott a szótlan férfi mellett, de éppen őelőtte szégyellte volna kamaszos örömkitörését. Persze, Kyan előtt is restelkedett volna.

Kyan. A fodros ajkú sztár táncolni hívta, bár kikötötte: nem nősül. Ki tudja, mióta hajtogatja ezt. Közben azért legalább kétszer megnősül Egy lépést sem tehet anélkül, hogy a lapok meg ne írnák. Az első felesége színésznő volt, a második ugyancsak. A fülét nyaldosó bakfis röpke szeszély.

Amint megérkeznek, felhívja Ninát. Feltéve, hogy talál telefont a palotában.

Ami azt illeti, akadt néhány készülék. A kétszintes ikerház teraszát üvegfal, kertjét nyírott sövény osztotta ketté; nem zavarhatják egymást Braddel. A kert végében azúrkéken ragyogott a tenger.

O'Ross bekormányozta a kocsit a feljáróra, kiengedte a madarat, majd felpattintotta a csomagtartó fedelét, és kivette Kristen csomagjait. Kulcsot rántott, bevezette a lányt a házba.

A földszinten volt a nappali és a konyha. Az emeleten a háló- és fürdőszoba. A lakberendező abból indult ki, hogy a bérlő nem lehet nagyigényű. A nappali falát baromiszor baromi méretű poszter borította: tengerpart, pálmafák. A monstre kép előterében virágfüzéres, fedetlen mellű lányok mosolyogtak szélesen. A színek harsogtak, a fák kókuszdiókat érleltek.

Kristen felnyögött.

– Te jó isten!

– Hát, nem templom – morogta Brad.

– Miért?

– Imádkozni? Itt?!

– Mi szükség erre a poszterre? Amikor kinézek az ablakon, és ott az eleven tenger.

– Érezze otthon magát – közölte Brad udvariasan, és kifelé indult.

Kristen megtekintette a bútorokat. Nem várt exkluzív berendezést, de ez ízléstelen volt. Brad után szólt.

– Köszönöm.

A férfi nem felelt. Kilépett a teraszra, és átlendült a sövény fölött. A kacsa sápogva trappolt utána.

Kristen lerogyott a tenyérnyi rózsákkal díszes kanapéra. Körülnézett, szoktatta a szemét, az ízlését, de az egyetlen látvány, amit el tudott viselni, az a teraszajtón túl kéklő tenger volt.

Felkelt, fülön fogta a bőröndjét, és felcipelte az emeletre. A hálószobában meggyszínű műplüssel bevont franciaágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrény, a fésülködőasztal s az előtte álló puff is műplüss öltözéket viselt. A beépített szekrényt ugyanaz a tapéta borította, mint a falat. Elrendezte a ruháit.

Benyitott a fürdőszobába, s végképp felémelyedett a gyomra. Rózsaszínű csempék között rózsaszínű fürdőkád, rózsálló mosdókagyló, aranyozott keretű tükrök, aranyozott törülközőtartó. Az ablakpárkányon, a kád szélén és a mennyezetről alálógó sárgaréz tartókban műpáfrányok zöldelltek. Ezek után a vécé sem szolgálhatott meglepetéssel. Nem is szolgált. Rózsaszínlett.

Kristen visszamenekült a nappaliba. A poszterfal láttán majdnem sírva fakadt. A többi fal sem volt jobb, az öklömnyi virágokkal telezsúfolt tapétán aranyra festett faragott keretekben rémes festmények virítottak. Mély lélegzettel kilépett a teraszra, megcélozta a sövényt, és a szomszédban termett.

A kacsa a kert közepén ásott, vízinövényekkel zsúfolt tavacskában körözött. Gazdája a parton járkált. Kristen közeledtére lassan megfordult, zsebre süllyesztette a kezét. A fémkeretes, tükrös napszemüveg eltakarta a szemét.

– Mondja, a maga háza is olyan? – kérdezte a lány drámai hangsúllyal.

– Milyen? – O'Ross a homlokára tolta a napszemüveget. Nem látszott szívélyesnek.

– Olyan giccses. Olyan bazári. Olyan émelyítő.

– Miért? – firtatta Brad. – Az én lakosztályom milyensége mit változtat a magáén? Ha kívánja, tekintse meg. De hadd emlékeztessem: szomszédságunknak ne tulajdonítson jelentőséget.

– Vegyem olybá, hogy menjek a pokolba, King Kong?

A férfi végigmérte Kristent. Tekintete nem volt nyájasnak mondható. Mindazonáltal könnyűt sóhajtott, és az épület felé indult.

– Jöjjön, győződjön meg róla – ajánlotta. – Engedelmével közben felöltöm a fürdődresszemet, és már itt sem vagyok.

Kristen követte O'Rosst. Akaratlanul is megcsodálta a járását. A hatalmas termetű, széles vállú, nem karcsú és nem is keskeny csípőjű férfi különösen, ellentmondásosan mozgott. Míg vállát méltóságteljes merevséggel tartotta, s ettől még magasabbnak tűnt amúgy is dermesztő méreténél, törzse, lábai lazának tetszettek. Izmai nem dudorodtak.

Elléptek a teraszon álló székek karéjába vett asztal mellett. A nappali falán ott ékeskedett Kristen poszterének ikertestvére. Az ülőgarnitúra – a házat férfinak szánták – dohánybarna kárpittal büszkélkedett, melyet harántirányú, füstszínű csíkok szeldestek. Az emeleti helyiségek is a bazári ízlés férfiasított változatával tüntettek. A franciaágy plüssét kávébarna alapon csokoládébarnával csíkozták. Barnállott a fürdőkád és a csempe. Műnövényzet helyett aranykeretbe foglalt pucér nők, vitorlás hajók és pazar autók lógtak a falakon.

– Iszonyatos – összegezte Kristen.

Brad magára hagyta a fürdőben, visszavonult a hálószobába. Behajtotta az ajtót.

– Néhány hónapig el lehet viselni – morogta.

Ledobta szita farmerját, felöltötte fekete úszónadrágját. Végignézett a csomagjain. Még nem volt kedve kipakolni, pláne ahhoz nem volt kedve, hogy lakályosabbá tegye a házat, olyképp, mint tavaly, ha a takarítónő tüzet okád érte, akkor is. Mélyen megértette Kristent. De mivel ez nem kötelezte semmire, kilépett a folyosóra, széttárta két karját, és azt mondta:

– Nem hiszem, hogy népszerű leszek a tanácsért: a mozdítható giccset szedje össze, tegye le a pincébe. Ezeket a kégliket nyaralóknak szánták, olyanoknak, akik otthon sem élnek másként. Hétfőtől úgyis csak aludni járunk haza. Majd meglátja: holtfáradtan még ezt is el lehet viselni.

– Maga lakott már itt?

– Igen. Egy éve forgattuk a Mindig győztes-t.

– Láttam – bólintott Kristen. – Szentül hittem, hogy Kyan kaszkadőr nélkül dolgozik. Furcsa.

Visszamentek a nappaliba. A lány felfedezett egy ketrecet az egyik sarokban. Már-már odalépett volna, hogy közelebbről is szemügyre vegye lakóit, amikor O'Ross hangja megállította.

– Vigyázat, egy lépést se. És most, engedelmével, úszni megyek.

– Mik azok?

– Mondhatnám, hogy a családom. De maga csakis az előítéletein át hajlandó szólni hozzám. Nem mulattat. Magamra hagyna?

Kristen felvonta a vállát, szemöldökét. Végignézett a férfin, s változatlanul hatalmasnak, ridegnek látta.

Kilépett a házból, visszatért a hajlékba. Felfedezte a pincét. Lecipelte a műpáfrányokat, az aranyozott keretbe foglalt rémes képeket. Felment a hálószobába, körbejárta az ágyat, elborzadt a huzat pisztáciafagylalt-színű holdjaitól és csillagjaitól. Próbaképpen behúzta az elsötétítő függönyöket. Nem tévedett. Az ágynemű fluoreszkált.

Kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját. Az előző lakó sebtében távozhatott; a slendrián takarítónő megfeledkezett az ellenőrzésről. Bokaláncnak, nyakéknek, diadémnak felfűzött apró csigák, csicsaveretes műanyag keretbe foglalt tükröcske, fahéjízű óvgumi lappangott a fiókban. Kristen a szemétbe borította az egészet, közben azonban elmerengett a fahéjas felfedezésen.

Lerobogott a konyhába. A szekrényekben tisztára súrolt edények sorakoztak, vásári holmi valamennyi. Vállat vont. Rejtély, miért foglalkoztatja a ház berendezése. Hiszen csak vendég itt. Szívesen úszott volna egyet, de tartott tőle, hogy összebotlik King Konggal, és a pasas ismét visszautasítja a társaságát. Ámbár a víz nem az ő intim szférája.

Elábrándozott: Kyan is lehetne a szomszédja. Elmesélné Ninának. Felfűtötten, izgatottan kuncoghatnának közben.

Elfintorodott. Visszament a hálószobába, az éjjeliszekrényre tette könyveit, kipakolta szépítőszereit, s megdöbbent, mennyi hely maradt a fésülködőasztalon.

Walkmenjét nem csomagolta ki, látván a nappaliban a toronymagas hifiberendezést. Kikészítette a kazettáit, de egyelőre lemondott a tornázásról; minél előbb úszni akart. Nem látta King Kongot visszajönni a partról. Talán a cápák martaléka lett a pasas. Ez esetben ő biztonságban lesz. Még a legfalánkabb cápa is legalább két napra eltelik annyi kajától.

Fürdőruhába bújt, és leszaladt a tengerhez. Áhítattal tette bele a lábát; megállt egy percre, és a Napba nézett. Felmelegedett, átszellemült. Futásnak eredt, majd ráhasalt a vízre. Búvárszemüveg, emlékeztette magát. Búvárszemüveget kell vennie, hogy felfedezhesse a mélységet is. Tempózni kezdett.

El akart úszni a távoli, lapos szikláig, amely kicsiny, komor szigetként emelkedett a víz színe fölé. Talán még lesz egy órája naplemente előtt, hogy a forró kövön elnyúlva süttethesse magát, csupaszon.

Meglepte, milyen gyorsan, még a kifulladás előtt eljutott a sziklához. Felkapaszkodott rá. Nedves talpát melengette a kő. Leült, körülnézett. Morzsányinak látta a parton álló házat a lágyan hajladozó lombok takarásában. A szomszédos épületek jóval nagyobbnak, kevésbé ízléshagyottan tervezettnek festettek. Motoros hajó száguldott a part felé.

Kristen hanyatt feküdt. Lehunyta szemét, lusta mozdulatokkal levetkőzött. Ninára gondolt. Felhívja ma este, beszámol eddigi tapasztalatairól. A Kyan fülét szopogató lánykáról, a stúdióban látottakról; a rémes házról, amely ettől függetlenül mégiscsak ház, s jelenleg az övé, melyet takarítónő fog rendben tartani; de elmeséli a fahéjízű leletet, sőt még a kacsával grasszáló King Kongot is.

Eltökélte, hogy a hétvégét a forgatókönyv társaságában tölti, ám ehhez előkészületek szükségeltetnek. Fel kell töltenie a hűtőszekrényt.

Visszatért Ninához. Elmondja neki, hogy Linda majd felkészíti a lányokat a bemutatóra, kiáll eléjük, vezeti a gyakorlatot. Ninának aligha lesz kifogása ez ellen. Linda nagyon jó, túl jó. Színpadon a helye. Filmvásznon.

Eszébe jutott a videoklip. Hajdan Barryvel járt suliba. A srác már akkor is gitározott, énekelt. Haverok voltak. Eltelt néhány év, Barry készített néhány lemezt, s egy napon felhívta. Közölte, hogy szívesen dolgozna vele egy-két klipben.

Hajladoznia, táncolnia kellett. Azután megkérték, üljön lóra, és száguldozzon fel-alá a tengerparton. Káprázatos volt. A forgatás után vacsorázni mentek, Barry be volt gerjedve, összevissza szövegelt, izzadt tenyérrel fogdosta a vállát. Ő fejfájásra hivatkozva meglógott.

De mindig elszorult a szíve, valahányszor meglátta a tévében a filmet. Eszébe jutottak a színiiskolában töltött hónapok. A színésztanodát azért hagyta ott, mert nyomasztotta az elfeslett álmoktól terhes légkör. Ezután más kudarcokról is megemlékezett. Verset írt, másnap mindig kidobta a művet. Rá kellett jönnie, hogy egyedül a táncolás segíthet elviselni a feszültségeket. Táncolás nélkül nem tudott elaludni. Bármilyen fáradtan ért is haza, hiába feküdt le, néhány órányi hánykolódás után fel kellett kelnie, hogy bekapcsolja a magnót és mozogjon. Amikor már minden izma kimerült, lezuhanyozott, visszadőlt az ágyra, fogott egy könyvet, és olvasott pár oldalt. Reggel frissen, jókedvűen ébredt. Aztán az új nap új feszültségekkel terhelte meg.

Tíz éve, tizenhat éves kora óta lakott egyedül. Parányi lakást bérelt; önállóan, saját ízlése szerint rendezte be. Mosott, főzött, takarított magára. Miután elhelyezkedett Ninánál, és mindennap végigedzett öt-hat begerjedt lánycsoporttal, valamelyest lehiggadt. De az esténti táncolást nem hagyta el.

Ez a csoportja volt a legjobb. A lányok már régen nem azért jártak oda, hogy megszépítsék alakjukat. Ők is élvezték az együttlétet, a mozgást. Jók voltak.

Kristen felült. Hiányzott Nina. A város. Azért ideges, azért feszült, még King Konggal is azért pimaszkodott, mert szorong. Mark is észrevette.

Hogy a pokolba ne szorongana?!

Felemelkedett, sétára indult a kőszigeten. Ellépett egy kuporgó kutyára emlékeztető sziklatömb mellett, átbújt egy lugasszerű, lyukas kő alatt, hallgatta a tenger morajlását, nézte a fakuló ég sápadt kékjét.

Amikor megközelítette a sziget másik végét, csobbanást hallott. Megpillantotta Bradet a vízben. Felnyögött. Már megint a pasas nyakára ment. King Kong is felfedezte a sziklát, gondtalanul hevergetett, mígnem ő rajtaütött. Elhiszi-e valaha is, hogy a háborgatás véletlen volt?

Érdekli-e egyáltalán? Nem úgy fest, mintha akármivel is felizgatná magát.

Kristen a vízbe csobbant. Kitempózott a partra. Nem nézett át a szomszédos kertbe, a szeme sarkából mégis látta a fel-alá járkáló pasast. Brad se törődött vele.

A lány a házba sietett, ölbe vette a madzag nélküli telefont. Kihúzta az antennát, Nina számát tárcsázta. A csengetések sokáig visszhangoztak a fülében.

Bekapcsolta a tévét, belekóstolt néhány állomás műsorába. Újra tárcsázta Nina számát. Végre meghallotta az asszony hangját.

– Szörnyen hiányzol – mondta.

– Valami baj van? – kérdezte Nina.

Kristen elpanaszolta a baromiszor baromi posztert a falon. A plüssbe vont hálószobát, a műdolgokat. Nina nevetett rajta. Azután komolyan megkérdezte:

– Szállj magadba, és nevezd meg, mi az, ami igazából fáj. Természetellenes a hangod. Márpedig ez szokatlan.

– Hát ez az, gőzöm sincs, mit csinálok. Van itt egy halál ártalmatlan fickó. Na, őt már vagy százszor vérig sértettem. Úgy látszik, otthon nagyon otthon voltam, itt meg a város hatmilliomodik senkijének érzem magam.

– Ez olyasmi lehet, mint az utazási stressz. Ha külföldön járok, ráadásul olyan helyen, ahol nem értik a nyelvemet, elkap a szorongás: itt én egy nagy senki vagyok. Kicsikém, neked azért valamivel könnyebb. A nyelvedet értik. Csak a hangot kell megtalálnod. A tegnapi órán megkérdeztem Lindától, volna-e kedve helyettesíteni téged. Elvállalta. A lányok gratulálnak. Azt is üzenik, hogy ne izgulj a bemutató miatt. Ha nem tudsz hazajönni, Linda vezetésével megcsinálják. Ígérik, nem hoznak szégyent a fejedre. Tudod... – Nina félbeszakította magát, hogy jól hallható kortyokkal elnyelje italát. A nyelés tempójából ítélve sört falatozott. – Megmondom őszintén, attól tartottam, hogy a lányok irigyek lesznek. Képzetheted, mennyire megmeredtem, amikor a hír hallatán visításban törtek ki, és összecsókolgattak. Engem! Egyszóval édes lelkem a lányok nagyon szeretnek téged. Tudtad?

– Nem került szóba – felelte Kristen, s az idegen ház idegen kanapéján hajlamos volt feltűnően meghatódni ettől a hírtől. Olyannyira, hogy könnyek lepték el a szemét.

Nina kuncogott. – Tudnám értékelni, ha nem bőgnél utánunk, hanem arra figyelnél, amiért ott vagy. Még ott is megszerettetheted magad.

– De nekem el kell játszanom egy szerepet, amit nagy merészen elvállaltam, ám ha most a kamera elé löknének, mozdulni se tudnék.

– Édes lelkem, nem gyámolgathatlak örökké. Állj meg a saját lábadon és mindjárt kettőn, amelyekről nyugodtan elmondhatom, hogy nem akármilyen darabok. Találkoztál Spitzcel?

– Igen.

– És?

– Hát, semmi és. Ült egy fotelban, a karfán egy lány lógott, és a fülét nyalogatta. A testőrei pedig ugrottak minden ujjpattintására. Felpróbáltattak velem egy csomó cuccot, amiket majd a filmben fogok viselni. Értekezett velem a ruhatervező, azután megfodrászoltak, bepacsmagoltak. Player megmutatta a stúdiót. Egy csomó dolgot előre felvettek már. A szörnyes jeleneteket például. Hétfőn elkezdjük, közben megismertetnek az állatokkal.

– Velük aligha lesz gondod, úgyhogy koncentrálj inkább az emberekre.

– Nina – sóhajtotta Kristen. – Úgy érzem magam, mint egy gyökerestől kitépett fa.

– Most ezt miért nekem mondod? Van anyád, van apád. Fivéred is van. Vésd az eszedbe: a főnököd vagyok, nem az analitikusod.

– Jó, akkor most figyelj. Úgy összeszedem magam, mint a huss. Nem hozok rád szégyent.

– Ez a beszéd. Azért majd hívj.

Kristen sokáig bámult maga elé.

Eszébe jutott, hogy a bátyja nyolc órára ígérkezett. Üres a hűtőszekrény, nincs mivel megkínálnia Brentet. Hát majd elhívja valahová. Úgyis összeszólalkoznak tíz perc alatt. Mint mindig.

Brent a szülők házassága elején született. Kristen a vége táján. Tíz évre rúgó korkülönbségüket még áthidalhatták volna, de természetük különbözőségét sehogy sem sikerült elfeledtetniük egymással. Brent egy huszadrangú pletykalapnál dolgozott; jószerivel csak olyasmivel foglalkozott, amitől Kristennek felfordult a gyomra.

De ebben az idegen városban, amely örömkitörés nélkül, közömbösen fogadta őt, Brent volt az egyetlen ismerőse. Ez a tény mindjárt megszépítette elhalófélben lévő testvériségüket. Igen, elmennek egy étterembe, megvacsoráznak, elbeszélgetnek. Brent nyilván tudja, hol lehet errefelé kellemesen agyoncsapni az időt. Amúgy is az agyoncsapás nagymestere. Fegyvere a tolla, a kíváncsisága és a rosszindulata.

Na igen. Testvérszerető képzelgései közben Kristen nem feledkezhetett meg arról, hogy pocsék tollúnak, ízléstelenül kíváncsinak és áthatóan rosszindulatúnak is nevezte már a fivérét.

Feltápászkodott a kanapéról, lezuhanyozott, és felöltötte szokásos sportos gönceit. Eszébe jutott Player tanácsa, mely nagyjából arról szólt, hogy elegánsabban is öltözhetne, felkészülve a fotóriporterek gyakori, de mindig váratlanszerű felbukkanására.

Áttekintette ruhatárát. Pólók, szűkebb-bővebb vászonnadrágok, elvétve egy-egy szoknya, ruha semmi; magas szárú, neonfűzős sportcipő, papucs, és kész. Hát ez tényleg nem túl elegáns. Miért, hogy eddig nem voltak ilyetén gondjai? Pompásan érezte magát a cuccaiban, elhitte, hogy lépést tart a divattal. A pasasok se kifogásolták ruházkodási szokásait. Na jó, de milyen pasasok voltak?!

Kristen megállt a tükör előtt. Semmi kifogást nem hozhatott fel a látottak ellen. Magas, vékony lány pólóban, testhez álló fekete pamutnadrágban, sportcipőben. Lebontott hajjal, festetlenül.

Holtra rémült arccal.

Mitől fél? Hát attól, hogy órák óta itt van, idegenben; attól, hogy még nem rohant haza. Haza Ninához, a szalonba, ahol a meghittségig otthon érezte magát. Ahol a lányok olyan hajlékonyak akartak lenni, mint ő. A body-terembe járó fickók kikérték a véleményét, elég dögösen meredeznek-e már az izmaik. A masszázsrészlegben dolgozó társnői beszámoltak élményeikről, neki panaszolták el, ha egy-egy férfivendég a szolgáltatás kibővített változatát igényelte volna tőlük; ahol emiatt nem egy balhét kellett elsimítania.

S ha diplomáciai érzékre, ha felvágott nyelvre, ha lélekjelenlétre volt szükség, bizony többnyire hozzá fordultak, nem a bodyterem atlétatermetű edzőihez.

Nina pedig az ajtókat vagdosva fel-alá futkosott közöttük, és dermesztően határozottnak mutatkozott, ám amikor felfedezni vélte Kristen lelki erejét, mindkettejük meglepetésére összebarátkoztak. Kristen lett a közvetítő; az alkalmazottak rajta keresztül tolmácsolták kívánságaikat a főnöknek.

Otthon sosem pangott üresen a hűtőszekrény. Ha a készlet fogyatkozni kezdett, fogta a bicajt, betolta a hodálynyi liftbe, kigurította a kapun, nyeregbe pattant, és elkerekezett a szupermarketbe. Bevásárolt, a biciklire szerelt kosárba tette a cuccot, és hazatekert. Ha túlvásárolta magát, Joe-ra bízhatta a cuccot; a srác elvitte hozzá a furgonnal, majd leült a konyhában, s amíg ő pakolászott, megkávéztak, megvitatták a világ dolgait.

Mindennap friss kaját főzött, vagy készített egy sovány salátát; ügyelt az egészséges táplálkozásra. Rendben tartotta a lakását, nem hagyta lepusztulni, mint általában az egyedül élő emberek. Lefekvés előtt tornázott egy órát; anyja néhanap felhívta telefonon, beszámolt arról, melyik városban lép fel a társulatával. Olykor az apja is odacsörgött, s szenvtelen hangján elmormolta, mi a hír.

Éjjelente kitárt ablak mellett, meztelenül aludt el, az utca neszei felszivárogtak a negyedik emeletre, a könyv kihullott a kezéből.

Kristen kiült a teraszra. A kert végében robajlott a tenger, csillagfényeket tördelt a víztükör.

Valamivel közelebb King Kong kalapált. Az ütések úgy puffantak, akár a rögök a koporsó fedelén.

A lány lehunyta a szemét, önmagába menekült a lárma elől. Vissza a városába. Hihetetlenül szépnek látta mindazt, amit otthagyott.

King Kong befejezte a püfölést. Füttyögetett. Beszélt valakihez, nem lehetett érteni, mit mond. Mély fekvésű, reszelős hangja gyengéden, halkan szólt.

Kristen felkelt a székről, megkerülte a házat. Kilépett az utcára a kerítésnek szánt sövény mellett. Megcsodálta a széles úttest túloldalán emelkedő palotát, majd megfordult, és szemügyre vette az épületet, amelyben lakott.

Megátalkodottan rondának találta. Nyeregtető, nejlonfüggönyös ablakok, megkérgesedett festésű garázsajtó, s mindez két példányban.

Az ő garázsa üres. Hétfőn vesz egy autót.

Visszament a teraszra.

King Kong nem pufogott és nem fütyörészett. Ezúttal suhogtatott.

Kristen a sövényhez lépett. Illik vagy sem, átnézett a szomszédhoz. Látott némi változást a délutáni állapothoz képest. Azóta O'Ross levert egy cölöpöt a földbe, nyilván azzal pufogott. A kertbe vitte a ménkű nagy és fene titokzatos ketrecet a nappaliból. Lehajított egy tatamit a fűre.

A kacsa már nem fürdőzött. Bizonyára aludni tért, s alighanem szerető gazdája ágyába.

A gazda a kardját suhogtatta. A cölöp előtt állt, nem vitte túlzásba a ruházkodást, átizzadt homlokpántot és combközépig érő biciklisnadrágot viselt, fényeset, feketét.

– Hümm – mormolta Kristen.

O'Ross nem vett róla tudomást. A kardjával zsonglőrködött, ütemesen szívta be és fújta ki a levegőt. A penge suhogott, villogott a két keze közt, s bár oda se pillantott, egyszer sem nyúlt mellé, nem ejtette el a fegyvert.

Kristen lesétált a partra, apró köveket rugdalt, nézte a tengeren suhanó hajók fényeit, a kétharmadnyi Hold ringatózó ezüstjét a víztükrön.

Amikor visszafelé tartott, King Kong még mindig a kardjával bűvészkedett. Valami villant a lábánál. Nem is egy valami. Élőlények futkároztak körülötte, apró, kígyózó mozgású teremtmények. Bizonyára a ketreclakók.

Kristen összeszedte a kellő lelkierőt, amellyel felvértezve megkérdezhetné, mik azok. Ekkor O'Ross lehajította a kardot a tatamira, és futásnak eredt. Eltávolodott a parton. A lények is elvillámlottak a nyomában.

Valaki türelmetlenül, fülsértően dudált az utcán. Kristen meglepetésszerű örömöt érzett: ez csak Brent lehet. A kapuhoz szaladt, és bátyja kebelére vetette magát.

Brent a kocsijának tántorodott. Elhűlten kihúzta karját az utastérből. A rikoltozó kürt elhallgatott.

– Hát hülye vagy te? – háborgott a fivér. – Örülsz nekem?

– Jaj, Brent, vigyél el valahová! Ide a közelbe. Én fizetem a vacsorát. Nagyon vártalak.

Brent lefejtette magáról, gondosan lezárta a kocsit, és elindult a ház felé.

– Nem bánom, de előbb megtekintem a rezidenciádat. Shanna mondta, hogy nálunk is lakhatnál.

– Ki az a Shanna? – torpant meg Kristen. Emlékezete szerint Brent legutolsó hitvesét Karinnak hívták.

– A barátnőm. Válófélben vagyok. Eszerint nem mondtam.

A lány bólintott. Emlékezhetett volna. Brent életútját eldobott feleségek és elhagyott gyermekek szegélyezték.

Katin tartott legtovább. Fiuk ötéves volt.

– Mi lesz Aronnal?

Brent belépett a nappaliba. Körülnézett, elfintorodott.

– Kicsi. Nem kicsi? Amúgy nem is olyan szörnyű. Tehát nem jössz hozzánk. Sebaj. Legalább nem fogjuk egymás haját tépni. Karin elvitte Aront. Tévúton jársz, ha azt hiszed, hogy én számoltam ki őket. Ezúttal én vagyok az áldozat.

– Karint mindig is okos nőnek tartottam – felelte Kristen. – Azért persze nem vagy vigasztalhatatlan.

– Előttem az élet – vigyorgott Brent. Ledobta magát a fotelba, keresztbe vetette lábait, és alaposan megszemlélte a helyiséget.

Kristen őt nézte. Brent szép férfi volt; szívdöglesztett. Szőke haja laza hullámokban omlott a homlokába, kék szeme fickósan villogott, szája körül és az állán gödröcskék pompállottak. Öltözködésében előnyben részesítette a slamposságot, bomoltak is érte a nők. Mindig akadt önként vállalkozó, aki megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, eltávolította a pecséteket az ingeiről és – többnyire három számmal nagyobb – nadrágjairól; aki kifényesítette a cipőjét, kidobta elrongyolódott zoknijait.

– Van valami italod? – kérdezte Brent a szemle végén.

– Semmi. Kong a frigó az ürességtől.

– Nem is a frigóra gondoltam. Hol a bárpult? Aranyom, téged itt nem kellően sztárolnak. Na, majd megírom. Mellesleg, ha már itt vagyok, meginterjúzlak.

– A szerződés szerint csak annak nyilatkozhatok, akit a sajtóosztály küld hozzám. Menjünk már. Gyűlölöm ezt a házat. Van valami kellemes hely a közelben?

– Mindenütt csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz. Nem bánom, indulhatunk.

Kocsiba ültek, és teljes komolysággal majd hétszáznyolc métert autóztak. Brent a parkolóba kormányozta zörgő tragacsát, s magabiztos léptekkel elindult a tér végében álló, Dromedár névre hallgató, kocka alakú épület felé.

A csehó üvegfalai legfeljebb nagyobb monszunesőzések alkalmával érintkeztek vízzel. A függönyök ízletes anyagból készülhettek; látható volt, hogy szenvedélyesen buknak rájuk a molyok.

– Ez egy késdobáló – nyögte Kristen, amikor beléptek.

A sűrűn összezsúfolt székeket tömör füstfal próbálta elszigetelni egymástól, csekély sikerrel. A parány asztalokon poros ernyőjű lámpák billegtek, alig valamivel több luxot szolgáltatva, mint egy-egy szentjánosbogár. A bárpult fölött világoló neonok hiába gyürkőztek a balladai félhomállyal.

A helyiségben zsongó lárma alátámasztotta a lány lesújtó észrevételeit. Mindenki mindenkivel ordibált, jóllehet baráti hangnemben.

– Üljünk a pulthoz, hogy lássunk is – javasolta Brent.

Feltornázták magukat a toronymagas székekre. Felütötték az étlapot. Megrendelték a vacsorát, noha Kristen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy túlélik.

Brent visszatért a félbehagyott témához.

– Repüljünk rá az interjúra.

– Nem hinném, hogy nem fogtad fel, amit mondtam.

Brent vállat vont.

– Nevezzük testvéri beszélgetésnek.

– De nem írhatod meg.

– Mindent megírhatok, aranyom. Mi ez a hirtelen karriertörténet? A rendező meglátott a zenés klipben, megszaggatta magát, és leborult eléd. Hogy téged keres időtlen idők óta. Te vagy Az Arc.

– Nagyjából.

– Milyen film lesz?

– Fantasy.

– Értem. Akkor beszéljünk Spitzről. Megvoltál neki?

– Te igen?

– Nem csípem a fiúkat. Nem csinálok belőle titkot: azért nem, mert kipróbáltam ezt is. Nem ízlett. – Brent felkapta a villát, és az elé tett ételhez látott. – Térjünk vissza hozzád. Spitz érted küldte már a testőreit?

– Minek?

– Így működik a dolog. Látom, nem olvasod a lapomat. Nem haragszom.

Brent köröket rajzolgatott a levegőbe a villával. Első nekifutásra lecsöpögtette a nadrágját. Oda sem hederítve, szétdörzsölte a foltot. A kenegetést csak akkor hagyta abba, mikor a pecsét jóval nagyobb és tarkább lett. Szerfelett elégedettnek rémlett.

– Ha megkíván egy csajt, érte küldi a gorilláit. A muff persze rohan, hogy aztán mielőbb mesélgethessen a barátnőinek. Tudod-e, hogyan dug Spitz? Ha netán nem tudod, nem is fogod kitalálni.

– Nem érdekel. Mit tudsz apáról?

– Az ő szexuális élete érdekel?!

– Nem fogod elhinni, nem izgat fel mások magánélete. Ezért tehát nyugodtan beszélhetsz valami másról. – Kristen ehetőnek találta a felszolgált étket. Megszokta a lármát is. Komfortérzetét immár csak Brent zavarta.

– Ne legyél már ilyen prűd! – vigyorgott a fivér.

– Prüdéria volna, hogy nem akarok senki legbensőbb titkairól hallani?

– Legbensőbb?! – nevetett Brent. – De hisz mindenki tudja! Nem is lehetne titokban tartani. Ugyanis az történik, hogy a csajt elfuvarozzák Spitz luxusvillájába, ahol is a testőrök nyomban illatszerekbe fürösztik, azután jól megkefélik, méghozzá a gazda láttára, az ő legnagyobb örömére. Az ily módon felkent csajt aztán...

– Tényleg nem hagyod abba? – kérdezte Kristen. Megdöntötte söröspoharát. Az aranybarna nektár lassan, de nedvesen Brent nadrágjára folyt.

A férfi lefogta a kezét. Vigyorgott.

– Ugyan, menj már. Ha te nem beszélsz nekem a mozidról, majd én beszélek róla. Ott tartottam, hogy Spitz végignézi a gorillái buzgólkodását...

– Te beteg vagy! Fejezd be! – Kristen eltolta a tányérját. Elfordult Brenttől, az ajtóra meredt.

És a belépőre. Ha nem optikai csalódás, akkor King Kong volt az. Fekete szövetöltönyben, halvány krémszínű ingben, fényes cipőben. Emberszabásúan. Nem feltűnés nélkül.

A benn ülők odakapták a fejüket. Megcsodálták hihetetlen termetét. O'Ross körülnézett, s amikor észrevette Kristent, üdvözlésképpen megvillantotta a szemét, azután felült egy bárszékre a pult másik végén, és kért egy italt. Nem túlzottan érdekelték a rámeredő arcok.

– Erről a fickóról is mesélhetnék – vigyorgott Brent. – De előbb befejezem Spitzet.

– Nem fejezed be – ingatta fejét Kristen. Megfogta a poharat, és a bátyja nadrágjára öntötte a sörmaradékot.

– Teljesen hülye vagy – hüledezett Brent. Megrázta a lábfejét, s ezzel elintézettnek tekintette a sör dolgát. – Mégis, mi a fenéről akartál beszélgetni velem? Felhívtál, hogy itt vagy, megokoltad, miért. Mondtad, látogassalak meg. Gondoltam, kicseréljük az információinkat. Nehogy azt hidd, hogy éhen halok, ha nem mesélgetsz. Annyi a témám, mint a sörte az államon.

– Nem mocskos dolgokról akarok beszélgetni veled.

Mesélj az új barátnődről. Vagy mesélek én! Találkoztam anyával. A születésnapján. Ragyogóan néz ki. Mikor láttad őt legutóbb?

Brent vállat vont.

– Hány éves az öreglány? Ötvenöt?

– Jobban tartja magát, mint Tina Turner. Vékony, hajlékony, ránctalan. Már egy éve vízibalettben lép fel. Ő a műsor sztárja.

– Nem hinném, hogy sztárolnák. Legfeljebb tisztelik, bár csakis a kora miatt. Na meg azért, mert a műsorigazgató babája.

Kristen nem felelt. Végigmérte Brentet. Az kattogott a fejében, hogy nincs miért csodállani, ha sosem találnak azonos frekvenciát. Ugyanis nincs azonos frekvencia. Brent addig-addig dagonyázott a szennyben, mígnem maga is a velejéig elmocskolódott.

– Te még mindig az a szentimentális kis hülye vagy – közölte húgával. Lehörpintette a whiskyjét, megnézte az óráját. – Nem tudok több időt rád szánni. A jövő héten megkereslek. Addigra talán jobban kiismered magad a mozidban. Tudod mit mondok én neked? Néhány nap múlva magad fogsz térden csúszkálni előttem, hogy X-ről meg Z-ről írjam meg végre, mekkora nagy állatok.

Kristen még nem tette túl magát az előző témán.

– Anya nagyon jól csinálja. A közönség bukik a vízibalettre. Az egésznek semmi köze nincs a szerelmi életéhez.

– Mindennek a szerelmi élethez van köze. Csakis ahhoz, és semmi máshoz. Ha egyszer lesz egy kis időd, foglalkozgass Freuddal. Feltéve, hogy tudod, ki az.

Brent leszökkent a székről, vigyorogva megpaskolta Kristen combját, és kivitorlázott a csehóból. Egyetlen pillanatig se zavarta sörnedves nadrágja, de az sem, hogy az éjszaka közepén magára hagyja a társaságában lévő hölgyet.

A hölgy kifejezetten megkönnyebbült.

Kért egy sört. Amíg szopogatta, azon tűnődött, miért nem vigasztalja meg az a tudat, hogy Brentet a szüleik sem kedvelik. Azután eltűnődött, miért kell neki ezen a marhaságon merengenie minden beszélgetési kísérletük után; mégis, miért ő rágja magát?!

Majd pedig rápillantott a mellé pattanó, szélesen vigyorgó fickóra.

– Itthagyott a pacákod? Majd én elszórakoztatlak. Elhiheted, hogy ki tudom elégíteni az igényeidet. Az összeset.

Kristen elfintorodott. Kretén-műfajban otthonosan mozgott. Lám, ez is csak olyan város, mint a többi. Innen sem hiányozhatnak a csehók jópofái. S mivel az ilyenek rajokban járnak, az se lepte meg, midőn a másik oldalán is felbukkant egy hasonló arc. Noha még nem tudta, miként háríthatná el a tolakodást.

– Nem tudtál megegyezni a pacákkal? – kérdezte az újonnan érkezett vagány. – Talán túl sokra taksáltad magad.

– Kopjatok le – sóhajtotta a lány.

A fickók összekacagtak a feje fölött.

Mivel felfordult a gyomra, Kristen pénzt dobott a pultra, és távozni készült, ám a jobbján ülő legény megmarkolta a vállát.

Kristen O'Rossra pillantott, s fájlalta, hogy a pasas a kardja nélkül érkezett. King Kong figyelte a jelenetet. Arca mit sem árult el arról, van-e valaminő véleménye a fejleményekről.

– Hová sietsz? – duruzsolta a bal oldali széptevő. – Ennyire sürgős? Nem bánom, indulhatunk. Ismerünk egy jó kis bokrot a parkban.

Kristen úgy döntött, inkább marad. Lerázta magáról az izzadékony mancsot.

Azután ismét O'Rossra nézett. A férfi intett, hogy menjen oda hozzá. Bár a gesztus nem volt felemelő, azért engedelmeskedett neki. Naná. Lesiklott a magas székről, Bradhez sétált, és elhelyezkedett a gigantikus váll oltalmában. – Ő a bátyám.

– Attól tartok, megkérem, hogy kísérjen haza – szólt.

– Szerencséje van, közel lakom – bólintott a férfi.

A vagányok székről székre huppanva melléjük érkeztek.

– Nem rossz fogás az új srác – mondta egyikük; amelyiknek több foga és kevesebb haja volt. – Kibéreled? – meredt Bradre. – Megteheted. Én vagyok a tulaja. Mennyit kínálsz azért, hogy átengedjük az elsőbbséget?

O'Ross nem felelt. Ugyanúgy ült, mint addig, feszes vállal, szélesen. Orrnyergén megjelent a két barázda. Elsötétülő tekintetét a két fickó közt váltogatta.

Kristen pontosan tudta: semmit nem tett azért, hogy O'Ross a kedvében akarjon járni, s e célból jól állon vágja a vagányokat, egyiket a másik után. S bár tisztában volt esélytelenségével, mégis e fordulatban bízott.

Látnia kellett, hogy King Kong nem szívja fel magát, nem döngeti meg a mellét az öklével. A pasas egyszerűen nem tett semmit. Feszes vállal, a tőle megszokott méltósággal üldögélt; fényes haja szorosan a koponyájára simult, hosszú arcában egyetlen izmocska se rezzent.

Brad ült, és nézte a fickókat.

Amikor megelégelte a szempárbajt, lassú mozdulattal a zsebébe nyúlt, pénzt tett a pultra, lelépett a székről, és kézen fogta a lányt.

Háborítatlanul kisétálhattak az utcára.

Brad néhány lépés után elengedte Kristent.

– Hamar megtalálta magát az a féregszerű illető – mondta.

– Melyikre gondol?

– Levyre.

– A bátyám.

– Nem bírnék tiszta szívvel gratulálni a rokonsághoz, de így már érthetőbb a maga modora is.

– Tehát nem gratulál.

– Nem.

– Köszönöm – mondta Kristen. – Hogy kihozott onnan.

– Mást várt?

– Voltak alternatívák.

– Például?

– Elfordul, és kész. Vagy pedig jól gyomron vágja a hapsikat. Avagy az ég tudja.

– Hümm.

– Ez nagyon jól hangzott. Ha nem tévedek, arra célzott, hogy kimerítettük a témát:

– Ebből csak ennyire futotta.

– Hol vannak azok a micsodák, amikkel futni ment?

– Otthon hagytam őket.

Kristen megtorpant. Ha ez idáig azt hitte, magas termetű, most kiábrándult e tévhitből. Hátraszegte a fejét, hogy felnézhessen King Kong arcába. Nem sokat látott belőle így sem, de erről csak a közvilágítás kisstílűsége tehetett:

– Mondja meg kereken: az idegeire megyek.

– Alapjában véve barátságos egyed vagyok – felelte O'Ross. – De tényleg az idegeimre megy.

– Délután nem tudtam ám, hogy ott van a sziklán.

– Nem tudhatta – vont vállat a férfi.

– Nem ezt akarta hallani, ugye? Nem a sziklán tett látogatással mélyítettem el a köztünk lévő szakadékot!?

Brad nem felelt. A házhoz értek. Megálltak a két bejárat közt félúton.

– Köszönöm – nyögte Kristen, és beszaladt a kertbe.

Dühös volt, leginkább önmagára. Folyton megfeneklik a pasason. Mindig ugyanazon a zátonyon.

A nappaliba sietett. Bekapcsolta a magnót, nekivadultan félretologatta a bútorokat, lerúgta a cipőjét, majd meztelen talpával megcsuszatolta a szőnyeget, azt firtatván, hogy az mennyire csúszik. Jócskán csúszott.

Táncolni kezdett. Hajladozás, ugrándozás közben együtt dúdolt az énekessel. Úgy a harmadik szám magasságában megfeledkezett minden gondjáról. Érezte a testét; élvezte izmait, porcikáit, molekuláit. Csak annyi időre tért magához, amíg megfordította a lejárt kazettát.

Ha egyedül volt, azt tett, amit akart. Nem kellett mások képességeihez alkalmazkodnia, a falitükörben figyelnie, tudják-e követni. Legfeljebb a bútorok közelsége, a nappali kicsinysége zavarhatta volna.

Dübörgött a rock and roll. Megdolgoztatta a hátát, csípőjét, lábizmait; ellazította és felkeményítette: birtokolta őket. Nem állt le egyetlen pillanatra sem; akkor se, mikor ötletesen igénybe vette a bútorokat is a tánchoz. Átfordult a kanapé hátán, átugrotta a fotelt, s a teraszajtó előtt lement spárgába.

Ekkor meglátta a jókora lábakat. Amelyek majd két méterrel feljebb Bradben végződtek. Megpillantotta a sokatmondó függőleges ráncokat az orrnyergen.

Nyomban tudta, miről van szó. Talpra szökkent, a magnóhoz futott, és kikapcsolta a készüléket.

– Félreértett – mondta O'Ross. – Ezt nem igénylem. Nekem már az is elég, ha csak ötszáz decibellel halkabban nyomatja. Amúgy minek nevezi a produkciót?

– Aerobiknak – felelte Kristen.

– Hát hívja így, ha akarja. Folytassa nyugodtan. Üdítő látvány.

– Befejeztem.

O'Ross vállat vont, valahol a szemöldökfa magasságában. Megfordult, hogy elvonuljon. Kristen utánaszólt.

– Brad.

– Igen?

– Nem tudom tovább kerülgetni, körülírni. Azt akarom mondani, már régebben: ne haragudjon. Nem ám a szikláért, hanem a megjegyzésekért, a kardért. Nem értem, miért vadultam be magától.

– Le tudott volna köpni. Úgy nézett rám, mintha Tajgetosz-pozitív lennék – felelte a férfi.

Mosolygott a szeme. Kristen rádöbbent, hogy Player valóban neki írta a szerepet. Róla mintázta Seymet.

Sőt, maga Seym állt az ajtóban.

Ez a felfedezés olyannyira meglepte és összezavarta a lányt, hogy megdermedt a megkezdett mozdulat közben. Brad várta, mikor kezd hozzá a mondandójához, amit jól láthatóan fogalmazgatott. Mivel hosszú ideig nem történt semmi, megjegyezte:

– Ha sokáig állongunk így, még kiújulnak a visszereim.

Kristen felrezzent, elnevette magát.

– Foglaljunk helyet. De nem akárhol, hanem a teraszon.

Brad a háta mögé intett.

– Szobrászolható a sötétség.

– Rövid leszek.

Leültek a teraszon. Kristen mély lélegzetet vett.

– Nem akarom magyarázkodással untatni, de valószínűleg azért kellemetlenkedtem annyit, mert pokolian ideges vagyok. Nem mindennap csöppenek ilyesmibe. Délután már ott tartottam, hogy összecsomagolok és fellopódzom az első repülőre. Rettegek, Brad. Talán az ijedtségtől, talán nem, valósággal sírdogálok a lakásom után, hiányoznak a barátaim. Százszor megbántam, hogy idejöttem: Azt reméltem, a bátyám megnyugtat, ehelyett felbőszített, mint mindig. Kyanről mesélgetett. Nem akartam meghallgatni a sztoriját. Végül pedig kannibaloid hangulatomban elvártam volna, hogy maga kiterítse azt a két vagányt. Ha nincs ott, nekik ugrom. Ízes botrány lett volna. Köszönöm, hogy helyettem is észnél volt.

– Ha Mark szeme megakadt magán, akkor maga Lilia. Nehéz szívvel mondom ezt, érthető okokból.

O'Ross pontosan kiszűrte az elhangzottak lényegét, ez kiderült válaszából. Kristen felsóhajtott.

– Komolyan beszél?

– Jobbára. Mark hetek óta tömi a fejemet. Órákig tudta panaszolni, milyen agyafúrt módon keseríti az életét Howard és Kyan. Aztán elujjongta: megtalálta Liliát, ugrott az a nagyon ellenszenves eshetőség, hogy a Howardék által kiszemelt nővel kelljen dolgoznia. Utána már csak azért szorongott, mert nem tudhatta, maga elvállalja-e. Mivel mostanra úgyszólván minden akadály elhárult, a mozi már gyerekjáték lesz.

– Honnan tudhatná Mark, hogy én vagyok Lilia?

– Amikor maga erősen kételkedik ebben? Ha Mark így tudja, akkor alighanem így is van. Ezt az állítást régi ismeretségünkre alapozom. Velem is vagy harmincszor megnézette a klipet. Számos konzíliumot tartottunk ez ügyben. Kimerítő volt.

– Nem értem, Mark miként lehet biztos abban, hogy képes vagyok kinyögni két összefüggő mondatot?

– Bevallok valamit. A klip láttán én sem kételkedtem. Kétségeim akkor támadtak, amikor összefutottunk a folyosón, és maga megszólalt. De tartozom egy másik vallomással is. Nekem kellett volna elhebegnem valami bocsánatkérésfélét, hiszen majdnem eltapostam. Így utólag elég hihetetlenül hangozhat a magyarázat: Mark meg én már nyakig benne vagyunk a filmben, s ilyenkor az ember hajlamos felcserélni a világokat. Éppen e dolog helyretételén fáradoztam, amikor találkoztunk. Megrázó volt, ahogy ott állt a folyosón, a lehető legvalóságosabban. A történtekért nyugodtan felelőssé tehetjük lányos zavarunkat.

Kristen a nappaliból kiszüremlő fényben látta a férfi arcát. Meglepték a hallottak. Rá kellett döbbennie, előítéletei nem foszlottak semmivé, továbbra is számít arra, hogy Brad mégiscsak felpattan egy fa lombjába, és vérfagyasztó üvöltést hallatva megdöngeti a mellkasát.

– Rájátszottam a megjegyzéseire – ismerte el O'Ross. – Nem kellett volna. Így görgettük közös erőfeszítéssel az ellenszenveinket. Még most sem vagyok biztos abban, hogy megmarad köztünk ez az újféle, nyugodtan emberinek becézhető hangnem.

– Szeretném, Brad.

– Talán, ha nem szörnyedne el, valahányszor csak meglát.

– Elszörnyedek?

– Szemlátomást. Aludjunk rá egyet.

O'Ross választ sem várva felemelkedett, átlendült a sövény fölött, és eltűnt a sötétben.

Kristen visszatért házba. Lezuhanyozott, bebújt a takaró alá, s felfedezte: már nem markolásszák a szívét a buta félelemtörpék.

Maga elé képzelte Kyant, s úgy aludt el, hogy látni vélte a fodros ajkú férfi Bradéhez fogható metamorfózisát.

Reggel egymillió napsugár ringatta a szobában szállongó port. Kristen felkelt, legyűrhetetlen határozottsággal tudva: senki nem állíthatja meg a tengerhez menet.

Aztán mégiscsak megállt, közel a vízhez.

O'Ross közeledett a parti úton, futólépésben. Az átizzadt homlokpánt tanúsága szerint tréningje végén tartott. Plasztikusan feszes biciklisnadrágját is izzadságfoltok élénkítették. Kristen láttán lefékezett.

Aztán a lány tekintetét követve végigsvenkelt magán. Vállat vont, mélyen ülő szemében felcsillant a derű.

– Tudom, mit gondol. Ha hiú vagyok, hát hiú vagyok. Ebben a műszálas göncben bohóckodom évek óta, és még nem hagytam fel a reménnyel, hogy egyszer igenis karcsúbbra izzasztom magam. Holott komoly orvosprofesszorok is megesküdtek rá, hogy ez a forma a csontjaimtól ered, és nem fölös kilóktól.

– Nem kifejezetten a hiúságon töprengek – vallotta be Kristen.

Egészen pontosan így festett a gondolat: nemhogy alsónemű, de még szuszpenzor sincs a pasason.

Lekapta pillantását az elasztikus nadrágról. Lélekben megint szomszédot váltott; Kyant képzelte Brad helyébe.

O'Ross nem firtatta a gondolatait. Elindult a vízhez.

– A fene érti, úgy vonz a tenger, mint pederasztát a kisfiúk – sóhajtotta, és egy perc múlva messze járt a hullámok között.

Kristen is a vízbe gázolt. Partközelben maradt. Elpróbálta, amit anyja műsorából ellesett. A hullámok játszottak vele, meghiúsították balettezésre irányuló kísérleteit, de amint kiismerte magát a ritmusukon, belekomponálta őket a koreográfiába. Pörgött, forgott, bukfencezett, nyújtózkodott. Élvezte a rögtönzött vízirevüt.

Amikor a partra lépett, meglátta Bradet a kert végében. A férfi a kacsával társalgott. A madár hirtelen megrázta magát, hátracsapta szárnyait, és hisztérikus hápogással eltrappolt a békalencsés tavacska felé.

Alighogy elmenekült, megérkeztek a kígyózó mozgású teremtmények. A kurta lábú, őszibarack alapszínű, ritkás sötétbarna fedőszőrrel borított lénykék villámlásszerűen tekergőztek O'Ross körül.

Kristen előszedte minden állatismeretét, de hiába töprengett, nem találta a helyes megfejtést. Az apró teremtmények kerek fülei rózsásan csupaszlottak, tarka pofácskájukban élénk pillantású szemek csillogtak.

Kíváncsiságuk nem ismert mértéket. Megszaglászták az idegent, majd két lábra állva körülszimatoltak a magasabb régiókban is.

– Mik ezek? Menyétek?

O'Ross térdre ereszkedett, s a két állatka azonnal odafutott hozzá. Otthonosan elhelyezkedtek a tenyerén. Egymás mellett kucorogva feltűnt különbözésük; a bal oldali világosabb krémszínű volt.

– Bemutatom Givenchy urat és Chanel úrhölgyet. Engedje meg nekik, hogy megszaglásszák. Végül közölni fogják, megkedvelték-e. Ha igen, megfoghatja őket.

– És ha nem? Megharapnak? Nyestek? – találgatta Kristen. A kíváncsian mozgolódó állatkák elé tartotta az ujjait. Érezte a kutató orrocskák nedvességét.

– Ha nem tudják szeretni, és maga mégis tolakodó módon viselkedik, akkor sarkukon fordulnak és lefecskendezik valami förtelmessel. Görények.

Míg Brad ezt elmondta, a világosabbik állatka átmászott az idegen tenyérbe. Kristen végighúzta mutatóujját a selymes szőrmén, majd az arcához simította a kis fickót, Givenchyt.

– Nagyon kellemes – suttogta.

Chanel is úgy döntött, hogy a nő ártalmatlan. Ki-ki a maga módján ismerkedett. Kristen a legérzékenyebb ujjával tapogatta a finom szőrmét, a kíváncsi orrocskákat, a rövid lábak végén a körmöket.

Amikor a szépséges pár megelégelte a barátkozást, sarkon fordultak, és elvillámlottak a fűben.

– Nem bántják a kacsát?

– Amíg nem feledkezem meg a rendszeres táplálásukról, nem bántanak senkit, de ha mégúgy éheznének, akkor se nyúlnának Blubberhez, a barátomhoz. Mindennek dacára Blubber eltökélten hiszi, hogy a figurák csak az alkalmat lesik, mikor fasírozhatnák őt.

– Hát ez meglepő – összegezte Kristen, s O'Ross természetesen nem érdeklődte meg, mire gondol.

– Lezuhanyozom – mondta a férfi, és elindult a ház felé.

Kristen követésre méltónak találta ötletét.

Még törülközés közben is az állatokon töprengett. Amikor felöltözött, merészet gondolt, s átlendült a sövényen.

Brad a teraszajtóra akasztott csicsakeretes tükör előtt állva borotválkozott.

– Bocs – sóhajtotta a lány. – Otthon is a lakásban tartja őket? Előfordult már, hogy nem szerették valamelyik látogatóját?

O'Ross a tükörből nézett rá.

– Azt akarja hallani, hogy gázálarcot tartok a párnám alatt, és hetente kifestetem a lakást? A görények kényesen tiszták. Semmi gond nincs velük, teljesen szagtalanok. A nevük: görény, nem más, mint szitokszó. Hírhedten bűzös fegyverüket nem használják nyakra-főre.

– Használták már?

– Egyszer – bólintott Brad. – Mellesleg teljes joggal. De azt a történetet, vagy inkább annak vulgarizált változatát úgyis hamarosan megismeri.

– Azt hiszem, Brentre céloz.