/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-1-A Halkirálynő és a Kommandó

Vavyan Fable

...Újabb tompa dörrenés hallatszik odafönt, majd újabb, ám ez már közelebbinek rémlik. Füst szaga keveredik a kavargó portól fojtogató levegőbe. Szám mintha sárral volna tele, s ekkor fény lobban mögöttük. Lángok marnak a rejtekajtóba, s az félelmetes robajjal leomlik. Nyargalunk. Lépteink dübörgését nem halljuk a fejünk fölött és mögöttünk összeroskadó épület haláltusájában, hörgő légvételeink kínját is csak érezzük. A száguldó Louis lámpája tovább küzd a sötétséggel: imbolygó-sápadt fénysugár, apokaliptikus robajlás, füst - a halál maga. Ott fújtat a sarkunkban. Belloq lemarad, átnyalábolja vállamat, magával vonszol, kiáltozik valamit, szavát nem értem. A folyosó beomlik mögöttünk. A fénykör olykor ajtókra villan, az ájulás határán suhan át rajtam a gondolat: mégis itt, ebben a pincében halok meg, ahonnan egyszer már kiszabadultam. A következő, még közelibb robbanás hatására a folyosó megremeg, akár egy haldokló állat belei. A mennyezetről kődarabok mállanak. Wyne megroggyan a vállára zuhanó omladék súlya alatt, mégis fut tovább. Már körülöttünk is záporozik a törmelék, lábunk alá torlódik, átbukdácsolunk rajta, tűz robog nyomunkban, levegő híján megfulladunk! S a fénysugár ismét a folyosó végét tapogatja. Már jártam itt! Előrevetődöm, s míg Louis felfelé világít, Belloq fölemel. Körmeim mind egy szálig letörnek, mire kitépdesem a csapóajtó zárját. "Fable - a csodák csodája - amerikaibb az amerikainál (a Hammettől Chandlerig terjedő stílusnál). Melynek jellemzője a laza (ön)gunyorosság, a könnyed, gyors. felszínes, de hatásos valóságelemzés, a legmélyebb érzések némi cinikus fölénnyel kezelése (csupán az érzelgősség és nem az érzés elhárítása céljából). Fő vonalakban ezekből táplálkozik az a sajátos atmoszférát teremtő lendület... (Nagy Péter) "Nehéz fajsúlyú, veretes, itt-ott túlságosan is komor irodalmunk peremén hirtelen felbukkan egy kis csaj, ránk fogja a tollát, és elrikkantja magát: fel a kezekkel! Mögötte ott a kommandó, megvillan a tenyerek éle, cipőtalpak hasítják a levegőt, és darabokra törik a gonosz pofacsontja. Óriási!" (Magyar Katalin)

Halkirálynő - 1.

Vavyan Fable

A Halkirálynő és a kommandó

(Tartalom)

Kedves Vavyan!

Vavyan Fable-nek írták a neten

Úgy kezdődött, hogy anyu elkobozta a Tündértáncot. Az ok: kiakadt, hogy napok óta hajnali 4-ig olvasom a könyveidet, reggel 5 liter kávéval indítok, jajongok a hasizomláz miatt, amit a nevetés okoz, ill.: „hangos cincogásommal az őrületbe kergetem”. Most Denisa történeteit olvasom, mivel arról „elfelejtettem” felvilágosítani, hogy több nevetőrohamot okozó könyved is van. Próbálok halkabban kuncogni + felhangosítottam nála a tévét. Délután 4-kor lebukott: többnyire komoly anyucim hangosan kacagott, és nem hittem, hogy a hírek vagy az IQ-t romboló tévéműsorok miatt, ezért átsettenkedtem. Ez nehezen ment, mert keresztülestem az ajtóhoz tett, térdig érő kerítésen, ami a kölyökkutyámat tartja távol a szobám átrendezésétől (fogváltás), de anyu meg sem hallotta szitkaimat, különben szappannal mosta volna ki a szám. Mikor belestem, anyu a sokadik zsepivel törölgette könnyes arcát, mire berohantam, hogy „KI HALT MEG?”. Anyám elpirult, és ekkor megláttam az ágyon a Tündértáncot. Kiderült, a drága kíváncsi volt, mitől van olyan fene nagy jókedvem, ill. miért vagyok éjszakázó vámpír mostanában, és elkezdte olvasni a könyvet. Azóta testvériesen megosztozunk a regényeiden (övéi a fantasyk, enyémek a Halkirálynő és a Vis Major sorozat), és felváltva főzzük reggelenként a most már 10 liternyi kávét. Anyu amúgy nem szokott könyveket olvasni, de most mindenhova hurcolja a tieidet, és már nem morog állandóan! Ja, és kérdezi, hogy honnan szedted össze ezeket a szövegeket, ill. is mersz-e egy Vis Majorhoz hasonló, „helyes fiút”, aki esetleg feleségül venné 1 szem magzatát?

Enikő

13 éves lehettem, mikor ökörködtünk-nyűgösködtünk az öcsémmel. Anyám ránk szólt, hogy foglaljuk már el magunkat valamivel. Öcsinek azt mondta, takarítsa ki a szobáját, nekem + odaadta a „bazi” vastag Halkirálynő 1-et, hogy olvassak. Rosszul lettem, már a súlyától is. Így kezdődött. Azóta eltelt 11 év, és én kívülről tudom a történeteket, rongyosra olvastam a könyveidet. Ha rosszkedvem van, csak előveszem az egyiket, és máris másképp nézek a világra! Ezt már többször olvastam itt másoktól is, és tényleg így van!

Vadi

Ha 15 évesen nem találok rá a könyveidre, aligha lehetnék az az ember, aki ma vagyok. A regényeidből áradó pozitív hullámoknak köszönhetően gyökeresedtek meg bennem azok a gondolatok-tulajdonságok, amik bár nem menők a mai világban, de Emberek között mindenképp elsődlegesek. Könyveid olvastán sikerült önmagamnál jobbá válnom. Még sokan köszönhetnek neked hasonlókat. Ezáltal egy kis világot sikerült megváltanod!

Bogyi

A humorod színes, harmatos, finom, élvezetes, éles sarkokat legömbölyítő, hülye helyzeteket áthidaló, lehetetlen helyzetekben emberséget felvillantó, Férfi és Nő közti konfliktust feloldó. Társak észrevételeit díszdobozba csomagoló. Jó kis odafigyelős... De azért néha vastagon fekete és csípős, kijózanító hideg zuhany, kegyetlenül megvilágosító, brrrr... épp ezért nagyon JÓ! Szerintem mestere vagy a humornak, a szeretetkapcsolatok fenntartásának (és illetéktelenek elöli rejtegetésének)!:

Alfi

Most olvasom a Varázscsókot huszadszor, újra. Azt gondoltam, ettől majd kicsit gyorsabban telik a második hét a kedves nélkül. Hát erre olyan ajtókat nyitogatott ki bennem, olyan szédítően mély érzéseket ébresztett, amikről nem is tudtam, hogy bennem élnek. Az emésztgetés nem maradt csak nappalra, éjjel álmomban is folyton mardostak a felmerült gondolatok, érzések. Olyat álmodtam most éjjel, hogy reggel az álom valóságosabbnak tűnt, mint az engem körülvevő világ! Légy szíves, írj még nagyon sok ilyen megrendítően szép mesét!

Thisbe

Lányom 7 éves lesz, most elsős, már remekül olvas, s a minap megkérdezte, hogy ő mikor olvashatja végre azt a könyvet, amit én, mert szeretne olyan jókat kacagni. A pepita macska volt az. Mesekönyvnek nézte, és nemigen hitte el, hogy még nem neki való. Azt mondta: akkor kérjük meg az író nénit, hogy gyerekbe is csináljon ilyen jó kis nevetős könyvet!

Moncsi

Olvastam a weboldaladon, hogy újra megjelent a Mesemaraton. Reggel rögtön rohantam megvenni, mert régen felelőtlenül kölcsönadtam. Alig vártam a meló végét, hogy elkezdhessem olvasni, aztán nem bírtam letenni hajnalig. Így ismeretlenül is nagyon sokat köszönhetek neked, megváltoztattad az egész életemet! A könyveid hatására merek önmagam lenni, és már nem akarok mindig másokra hasonlítani. Örülök minden apróságnak, és kiállok azért, amit igaznak hiszek. Megtanultam meglátni mindenkiben a szépet és a jót. Köszönöm még azt a sok vidám órát is, amit a könyveid olvasásával tölthettem!

Jné Zsuzsa

Szia! Sokáig nem olvastalak, mert haragudtam. Egyre inkább úgy éreztem, te mindig mindent jobban tudsz, kioktatsz. Azóta jobban lettem. És nagyon szépen köszönöm, hogy amit tényleg jobban tudsz, vagy sejtesz, vagy érzel, azt átadod. Gyönyörűek a meséid – azokat szeretem a legjobban –, néhány napja újra kótyagos vagyok tőlük, és minden szereplőről, helyszínről rajzok százait készítem, tele a fejem velük. Köszi, és csupa jót kívánok.

Medeia

A Halkirálynő

és a

kommandó

Amikor belépek, mindannyian ott ülnek az irodában. A hályogos ablakon át némi fény is beszivárog az utcáról, odakint egyébként nyár van, vakító, illatos, miként az nyarak számára előírásos.

A hályog okozója, Fabio ezúttal is kedves elfoglaltságának hódol. Ő ugyanis a legyek esküdt ellensége, képes hárompercenként félbehagyni a két ujjal történő gépelést, ha egy légy az ablaküvegre téved, és ott hozzálát önmaga odaverdeséséhez, zúgással és dongással kísérve tevékenységét. Ilyenkor Fabio kirúgja maga alól a széket, amely másfél métert csúszhat hátrafelé a szűk helyen, nem többet, s azt meg is csússza, a felkent padlón nyikorogva. Felkapja a már legépelt jelentését, szerencsés esetben egy újságot, és kezdetét veszi a hajsza. Fabio először is életveszélyes fenyegetésekkel halmozza el a boldogtalan párát, azután haladéktalanul nekilát, hogy beváltsa azokat. Legye válogatja. Némelyik még akkor is dong, ha már nyálkás fehérséget húz maga után menekülés közben. Van, amelyik rögvest kiszenved. Így vagy úgy, legyek hamvai homályosítják el a kilátást. A kilátást a szemközti épület málladozó tűzfalára.

Laco telefonál. Amerikai filmekből szedhette fel telefonálási stílusát. Székét a két hátsó lábára billenti, a saját hátsó lábait keresztbe fekteti az asztalon, és billeg, mint egy cigarettát rágcsáló, kócos hajú ingaóra.

Till tanulmányoz. E pillanatban engem. Összevonja két szemöldökét, és mert ezt gyakran teszi, az orra fölött elmélyültek a ráncok. Gyakran olyankor is úgy tetszik, hogy összevonja szemöldökét, ha véletlenül nem teszi ezt. Amikor velem végez, belemerül a kezében tartott paksamétába.

Acker Kerer, akit szerencsétlen neve miatt az egyszerűséget kedvelők könnyedén Ackerernek szólítanak, semmit sem csinál. Hacsak azt nem nevezem elfoglaltságnak, hogy úgy tesz, mintha itt sem volna. Révült tekintettel nézi a szoba egy pontját. Ellenőrzöm. Azon a helyen nincs más, csupán a puszta fal. Egy árva porszemet sem sikerül felfedeznem. Ackerer szobormereven ül, szája kissé kinyitva, feje enyhén előrebillentve.

Donald gépel. Ő valóságos művésze az írógépnek. Hozzánk képest. Hat ujját tudja használni, mormogva diktál magának, és mert idegesíti a sorvég közeledtét jelző csengettyűszó, a margó végét kiiktatja. Vakon írni viszont nem tud, tehát a billentyűket figyeli. Számtalan értékes jelentése veszett kárba amiatt, hogy a hengerre írta azokat, akkurátusan diktálva magának, egymás tetejére róva a fekete betűket, és ha tekintetbe veszem szépirodalmi hajlandóságait, teljesen érthető volt a dühroham, amely ilyen alkalmakkor a felfedezés pillanatában kitört rajta.

Az utolsó Daniel. Nemrég került hozzánk. A magam részéről egyszerűen csak Mogorvának szólítom őt, és ezzel mindent elmondtam róla.

Megvárják, amíg leülök. Éppen Daniellel szemközt. Elhelyezkedem a széken, és gondolkodóba esem. Elvégre jelentést kell írnom.

Nem szeretek jelentést írni, tehát először is fontolóra kell vennem, hozzáfogjak-e, vagy inkább máris felmondjak. Amint ezt a kérdést eldöntöm, papírt fűzök a gépbe. Kitöltöm a fejléc összes ostoba rubrikáját, amit miért is ne nevezhetnék Rubiconnak. Hiszen, ha végül ezen az akadályon átvergődöm, többé semmi sem állhatja útját a beszámoló világra jöttének. Mely beszámoló többnyire híven tükrözi lelkiállapotomat, az aktuálisat. Megtörténik, hogy három szóból áll az egész. Volt rá példa, hogy nyolc oldalig fel sem keltem a gép mellől. Előző este talán kissé többet ittam a kelleténél.

Ezúttal hiába kelek át a Rubiconon, a jelentés születése akadályokba ütközik. Fabiónak hívják az egyiket. Éppen szétken, majd keneget egy legyet az üvegen, miközben így szól:

– Denisa...

A másik Donald. Mind a hat villámgyors ujja megáll a levegőben, csúnya arca felemelkedik, ő is ezt mondja:

– Denisa...

– Na?

– Vár a Főnök.

– Nem.

– De – bizonygatja Fabio. Visszamegy a helyére, folytatni kívánja félbeszakított munkáját.

Körülnézek. Rám sem pillantanak. Mivel egyetlen barátságos tekintetet sem sikerül elcsípnem, felállok és elindulok. Nem megyek messzire. Kifordulok a folyosóra, és befordulok az első ajtón. Emögött tanyázik a Titkárnő. Rám mosolyog és int, mehetek.

A Főnök ötven év körüli, eszeveszetten kopaszodó, egykor szőke férfi. Arcbőre zsíros, talán ezért őrizte meg simaságát, alig látható rajta néhány ránc. Barna a szeme, széles az orra, széles a szája is. Szerintem jóindulatú arca van. Termete középmagas, határeset: nem kövér és nem sovány. Sportosan öltözködik, megveti a dohányzást.

Székkel kínál, elhelyezkedem, és rágyújtok. Nem kímél, belekezd:

– Rossz hírem van, Denisa. A tegnapi fickó sem azonos. A szembesítéskor mindegyik nő azt állította, nem ez volt.

– Ez már a harmadik – sóhajtom. Visszagondolok az elmúlt két hét fáradalmaira, és nem támad kedvem énekelni.

A Főnök megértő mosolyt villant felém, vigasztalni próbál.

– Nincs vész, Denisa. Más nők azonosították mindhármat, és ők lakat alá kerülnek. De nekünk az igazi kell. A késes.

A késes, mondja könnyedén. Szívem szerint megkérném, bújjon szoknyába, és fogja el ő. De nem mondom. Majd később. Így szólok:

– Nem adódna olykor más munka is? Hovatovább az az érzésem, az Alantas Ösztönök Ügyosztályán nyertem alkalmazást. Mintha az egész városban nem akadna egyéb bűneset, csak nyálas szatírok, akiket épp nekem kell begyűjtenem.

A Főnök nevet. Mind a harminckét fogának boldog birtokosa, s ez nem kis dolog ebben a korban, pláne az ő előéletével. Aztán váratlanul elkomolyodik, elrejti fogsorát.

– De, akad más is. Momentán hagyjuk a neveket. Van egy bizonyos gazdag úr, akit sorozatosan azzal fenyegetnek telefonon, hogy elrabolják az ötéves kisfiát.

– Ha? – kérdezem.

– Nincs ha. Elrabolják. Nem akar felhajtást, úgy vélte, elegendő lenne a gyerek mellé egy női nyomozó, nevelőnői szerepben.

– Nevelőnő? Amikor magam is neveletlen vagyok? Mióta fenyegetik a tagot?

– Másfél-két hónapja.

– Na ne! És ha még ugyanennyi ideig fenyegetik? Nevelőnőként öregedjek meg?

– Gondolkozzék a dolgon. A gazdag úr egyébként fiatal is, jóképű is. Térjünk vissza.

– A késesre?

Nem fut össze a nyál a számban.

– Oda. Próbálja meg újra! Ne feledje: a pasas előbb egy riasztópisztollyal támad a nőkre, mely tökéletesen colt benyomását kelti, olyan, mint a valódi fegyver.

Történetesen a keze ügyében tart egy hasonló pisztolyt, megmutatja. Megvizsgálom. Közben azon tűnődöm, nála mindig kéznél van az ilyesmi. Mi lenne, ha egy szatír zongoralábbal, fagyasztott ürücombbal vagy a Pitagorasz-tétellel fenyegetné védtelen áldozatait? Kétségtelen, a Főnök elő tudná húzni ezek pontos mását a fiókjából. Barátságtalanul tovább méregetem a fegyvert, s az nagyon valódinak látszik. Nem rejtem véka alá a véleményemet:

– Egy ilyennel bármire rá tudnának venni.

Jóízűen nevet. Talán, mert elképzeli a bármit, talán azért, mert nem hiszi el kijelentésemet.

– Ha a nő kötélnek áll, a coltot elteszi, következik a kés. Azt már használja is. Nem tesz komoly kárt senkiben, de azért mégis.

– Szeretném látni, ha magával történne hasonló, akkor is tagadná-e a komoly kárt, amit szenvedett.

– Ne engem okoljon a történtek miatt. Teljes mértékben a maga lelkén szárad, hogy másik hármat szedett fel.

Előfordult olykor, hogy néztem-hallgattam ezt az embert, és melegedő szívvel azt suttogtam magamban: szeretem. Ahogy a szülőjét szereti a gyermek. Arra is volt példa, hogy valami veszélyes feladatra utasítván aggódni látszott értem. Annyira aggódni, hogy már-már kicsúszott a számon: papa. Papa, ne félj. Mindezt végiggondolva el sem hiszem, hogy igaz lehetett. Kizárt dolog. A Főnök gonosz és lelketlen. Közlöm vele:

– Mondja, mi lesz, ha még két hetet elszúrok ezzel az üggyel, összeszedek még harminc szatírt, és nem lesz köztük a coltos-késes? A fél város börtönben guggol, maga pedig azzal törődik, hogy mindez az én lelkemen szárad?

A Főnök nyugodt hangon válaszol, ám mintha nem ugyanarról beszélnénk.

– Ma éjjel Daniel kíséri el. Reméljük, ügyesebb lesz a többieknél, nem szúrják ki, hogy magával van.

Szinte felemelkedem ültömben.

– Nem! Ne tegye ezt velem! Dolgozott már Mogorvával? Naná, hogy nem. Az a pasas akkor sem mukkan meg, ha lezuhan a vécétető, és odacsípi.

– Javaslom, ilyesmivel ne kísérletezzék nála. Egyébként pompás humorérzéke van, csak maga teletűzdelte őt előítéletekkel, és nem hajlandó ezt elismerni. Továbbá kivételesen nem is lesz szükség rá, hogy beszélgessenek. Daniel távolról tartja szemmel magát, és vész esetén közbelép.

Előrehajolok, hogy jó alaposan egymás szemébe nézhessünk.

– Előbb inkább azt szeretném tudni, Mogorvának hol kezdődik a vész. Merthogy kötélidegzetűnek tűnik. Ha neki akkor van vész, amikor a késes farigcsálni kezdi a húst a csontjaimról, akkor jól kinézek. Ne szórakozzon velem. Megerőszakolták már magát?

A Főnök újra nevetni kezd. Tudni szeretném, neki mitől van jókedve! Azt mondja:

– Megnézném azt a pasast, aki magát megerőszakolja. Netalán begyulladt, Denisa? Nehezemre esne elhinni.

Nem válaszolok. Miért ne hagyjam meg mindüket abban a hitben, hogy bátor vagyok? Ha egyszer ez a vesszőlovuk, nem fogok mesélni nekik arról, milyen rettegés fog el minden egyes feladat előtt. Ha már közben vagyok, nincs idő félni, na de addig!

Próbálom rávenni, ne Danielt adja mellém. Rémtörténeteket mesélek róla, ám a Főnök nem hiszi el koholmányaimat. Végül elbocsát, és megkér, küldjem be Mogorvát.

Dohogva megyek vissza a szobába. Közben elismerem magamban, valójában csak kétszer dolgoztam együtt Daniellel, teljes sikerrel. Ám amíg a többiekkel remekül kijövök, vele nem boldogulok. Szövegelésemre legfeljebb fanyar mosolygással válaszol, magától a világ minden kincséért meg nem szólalna, és ha mégis kegyeskedik szólásra nyitni a száját, kurta mondatokkal is beéri, s ezzel olyan hatást tesz rám, mintha parancsokat osztogatna. Nekem!

Mogorva ücsörög, dolgozik. Provokatív bámulásomra fel sem pillant. Valami rettentő fontos és lebilincselő papírhalmot olvas. Lapokat rakosgat, méltóságteljes, mint a körmenet, és legalább két napja nem borotválkozott. Léteznek ilyen férfiak. Naponta háromszor zuhanyoznak és ruhát váltanak, ám a borotválkozáshoz úgy viszonyulnak, mint a nők a nőorvoshoz. Megszólítom az elmélyültet:

– Mogorva!

Fel sem emeli a fejét. Azt mondja:

– Daniel. Daniel Belloq. Szolgálatodra.

Én, konokul:

– Mogorva!

És ő:

– Daniel!

Fogadni mernék, képes lenne ezt a dialógust az idők végezetéig folytatni, és közben egytized értéket sem emelkedne a vérnyomása. Lám, ez az izgága férfi fog segíteni nekem, hogy elkapjuk a késest!

Mint már annyiszor, feladom a harcot.

– A Főnök eped érted – sóhajtom. – Ha érdekel, azt óhajtja közölni veled, hogy mára téged osztott be a testi szuverenitásom sértetlensége fölötti felügyeletre.

Rezzenetlen arccal azt mondja:

– Boldogan. És elsiet.

Ackerer leveszi tekintetét a falnak ama pontjáról, és elmereng:

– Milyen lehet, ha boldogtalan?

Till összevonja szemöldökét.

– Muszájlik örökösen őt piszkálnotok?

Rosszul hallok? Till olyan áhítattal ejtette az „őt”, hogy amikor kimondta, ez a szó nem szállt el a többivel, hanem megállt a levegőben, és egy pillanatra szinte felizzott.

Mélységes sértettségemben az írógépre vetem magam, és egy egészen kicsike, mérges jelentést pötyögök, legyen min emésztődnie a Főnöknek. Egyszer kitűzött egyet az ajtónkra. Ez állt rajta: Sétáltam. Összefagytam. Haza. Dolgavégezetlen. Aláírás.

Akkor Till bátortalanul Dolgavégezetlennek kezdett szólítani. Hallgattam az elnevezésre, s végül beigazolódott titkos sejtésem: a név oly hosszú volt, hogy kiejtése során sokat veszített csúfondáros jellegéből. Így hát feledésbe merült, mint annyi más.

– Szóval megint grasszálni mégy – néz rám Donald. Ritka a hozzá hasonlóan csúnya férfi. Savószínű, enyhén dülledt szemek, hosszú, hegyes orr, szája egy vékony vízszintes vonal, mintha bejelölték volna, hová kerüljön, aztán elfelejtették volna felszerelni rá az ajkakat. És mindez egy keskeny, hosszú arcban. Ehhez még tekintetbe kell venni két hatalmas, elálló fülét, seszínű haját, amelyet csak elnézően lehet szalmasárgának nevezni. Ha szalmasárga, akkor egész nyáron kinn száradt-fakult a napon. Széles vállát lazán előreejtve hordozza hosszú törzse fölött, ettől a háta púposnak tűnik, járása roskadozónak, mint egy aggastyáné. Ilyen ő. És a csúnya arcon hol kamaszos vigyort, hol magasrendű szellemiségről tanúskodó komorságot visel, amitől az ember ellágyul, s azon veszi észre magát, hogy nem tehet róla: szereti ezt az embert. Úgy hírlik, akadnak ez alól kivételek, de nekem ő a kedvencem. Felelek kérdésére.

– Oda megyek. Grasszálni.

Bólint, sort vált, gépelni kezd, dühödten, hat ujjal. Komoly mennyiségű, sűrűn teleírt papírhalmaz fekszik mellette. Hát megint. Elkapta őt irodalmi hajlandósága, és a Főnök tépheti a haját, ha eléje kerül a jelentés. Mindazonáltal a Főnök finom ember, és kedvesen Novelláknak titulálja Donald gyöngyszemeit.

Laco ebben a pillanatban végez a telefoncsevejjel. Kissé kinyújtja nyakát, ám mert így sem éri el a készüléket, a villára hajítja a kagylót. Sosem fordul elő, hogy mellédobná.

Precíz férfi. Lábait az asztalon hagyja, tovább hintáztatja székét. Combjain készített jegyzeteibe merül, és mivel cigicsutkája füstszűrőjét már teljesen szétrágta, a csikket a papírkosárba hajítja, és új spanglira gyújt. Nem múlhat el úgy ünnep, hogy ne öngyújtót kapna tőlünk ajándékba. Otthon komoly készlete lehet a csinos darabokból. Ő továbbra is gyufát használ, melyet a feneke alatt, a szék fáján lobbant lángra, amerikai módra. Kifújja orrán a füstfelhőt, fel sem néz, azt mondja:

– Donald.

Felállok, mennem kell. Úgyis tudom, mi következik. Búcsút intek, az ajtó felé indulok.

Donald befejezi a mondatot. Vagy a fejezetet. Odaszól Lacónak:

– Na?

– Nem szívesen zavarlak – mondja lágyan Laco –, de úgy hallom, jó ideje a hengerre írsz.

Szükségtelen megvárnom, hogy Donald ellenőrizze kollégája állítását. Úgyis mindig Lacónak van igaza. Kilépek a folyosóra, s miközben a dühkitörés kezdetét veszi, fejjel Mogorvának ütközöm.

– Örökké láb alatt vagy – dünnyögöm, s odébb lépek, hogy kikerüljem az úttorlaszt.

Ekkor Mogorva megszólal. Minden szava élmény, nem csupán azért, mert ritkán szól. Mély hangja van, tengermély, és kissé érdes. Amikor hallatja, mindenki felkapja a fejét. A férfiak gyáván összerezzennek. A nők? Csupán a magam tapasztalatát ismerem. Hideg futkos a hátamon tőle, ugyanakkor mindkét bokámból kiszáll az erő.

– Este érted megyek – közli Mogorva.

– A lakásomra? – kérdezem, teljesen fölöslegesen.

Bólint. Tűnődöm egy pillanatig, aztán futni hagyom. Nem provokálom holmi részletekbe menő kérdésekkel, pusztán azért, hogy halljam a hangját. Ezer dolog vár odahaza.

Mindenekelőtt az öcsém. Ugyanazon ház ugyanazon emeletén lakunk, mindkettőnk örömére két külön lakásban. Mindkét héder egyforma beosztású, ám aki gyors egymásutánban szemügyre veszi, sőt megvizsgálja ezeket, hitetlenkedve csóválja a fejét, és lehetetlen meggyőzni őt tévedéséről.

Martin hajléka mindenekelőtt rendetlen. Azonkívül sötét, mert ez a mániája. Az összes ablakot teleragasztotta különféle színű, alig áttetsző lapokkal, amelyek sajátságosan szűrik a befelé törekvő fényt. Öcsém esküszik rá, hogy a sárga, bíbor, kék és zöld derengésben megbúvó helyiségek hangulatosak, sőt egyenesen ösztönzőek. Ez nem lenne ártalmas, hiszen ráfér némi ösztönzés, ám hatásuk nem lehet olyan szembeszökő, hogy én is észrevegyem. Ha egyáltalán létezik ilyen hatás.

Mire is kell ösztönözni Martint? Mindenekelőtt arra, hogy keljen fel az ágyból. Ehhez képest a többi már csaknem gyerekjáték. Az ifjú húszesztendős. Egyetemre jár, kivéve nyáron. Mivel éppen nyárlik, naphosszat a motorját szereli, esetleg a breaket gyakorolja. Ez utóbbiban valóságos művész. Mintha futószalagon járna, lába nem mozdul, ő mégis halad valamerre, végtagjai, gerince olyatén benyomást keltenek, akárha kifelejtették volna belőlük a csontokat.

Hazaérve nem keresem fel a tesót, ám le sem rúghatom a cipőmet, hogy eldőljek az ágyon, ő már jön is.

– Mi az, te alszol? – kérdezi.

– Éjszaka fogok dolgozni – felelem, mert dehogyis alszom.

Rám néz nagy, sötét szemével. Hunyorog. Bántja a fény, mely az én ablakaimon ugyancsak özönlik befelé. Azt mondja:

– Ismered Konradot?

– Ki az?

– Egy motoros srác. Pár utcával lejjebb lakik. Ma említette, hogy szólhatnék neked. Motorozás közben vetette oda.

– Hát csak szólj – bátorítom sóhajtva. – Ellopták a visszapillantó tükrét?

Rám vicsorít.

– Nagyon jó. A nővérét lopták el.

– Fáradjon be a rendőrségre – javaslom megfontoltan.

Martin hátat fordít az ablaknak. Nincs szerencséje, az ellenkező oldalon is ablak ékeskedik. Azon sápadtabb fény áramlik be, keleti oldal lévén, ám a fény mindenkor fény marad. Így azonban nem látom az arcát. Hullámos, hosszú haját nézem a tarkóján.

– Volt a rendőrségen, a szüleivel. Három napja. Akkor tűnt el a nővére. Azóta sem került elő.

– Talán elment egy fiúval. Van ilyen.

– A nővére veled egykorú. Tehát fiúkról szó sem lehet. Legfeljebb férfiakról.

Felülök.

– Hogy érted ezt a... amit mondtál?

Martin elnézően rám mosolyog.

– A ti korotokban a fiúk már csókolommal köszönnek. De Konrad nővére férfival sem ment el. Gyerekei vannak. Férje.

– Szóval szerinted ez akadály?

– Mondd, Den, téged nem érdekel, amiről beszélek? Mert ha nem, időm van, megkeresem én azt a nőt.

– Ne felejts el csókolommal köszönni, ha ráakadsz – felelem sértődötten.

Bah, dohogok, a huszonhat évem! Na jó, majdnem huszonhét, de hát hol vagyok én még az érett nőtől!? Mindezt ilyen vidáman gondolom végig, mert ma jókedvem van. Más napokon, ha rosszkedvű vagyok, a világ reszketve kénytelen a szemem közé nézni. És bizony, nem sokáig állja a tekintetemet.

– Különben csak azért szóltam, mert Konrad hangsúlyozta, milyen hőn szeretné, ha éppen te néznél utána a testvérének. Azt mondta, a nők sokkal rendesebb hekusok, mint a férfiak.

– Ne hízelegj, az rám hatástalan – jelentem ki zordul. – Ha én szabad lennék, és azt tehetném, amit akarok, bizonyára megkeresném a haverod nővérét. Mivel nem vagyok az, így most aludni fogok, később pedig valaki mást keresek, aki helyett sokkal szívesebben foglalkoznék akár a te ügyeddel is.

Martin utálkozva rám néz, Fabio pillant így a legyeire.

– Aludj! Aludj!

A drámai felkiáltás végén kirohan. Rögzött szokása szerint tárva-nyitva hagyja a bejárati ajtót. Huzat lebbenti a függönyöket. Behunyom a szemem, mert igenis, aludni szeretnék. Az elmúlt éjszaka is a késest kajtattam, úgy rémlik, ez lesz a sorsom ifjúságom múltáig. Erről Martin arcátlan kijelentése jut eszembe, és felpattan szemhéjam. Fiúk és férfiak? Nem, ebbe most nem merülök bele. Eltökéltségem végleges. Elalszom.

Körülbelül öt egész órát alhatnék, ezalatt négyszer ébreszt fel a telefon. Először Martin szól át az ő vonalán, érdeklődik, főzök-e ma vacsorát? Válaszom hallatán felhúzza az orrát. Másodszor anyám telefonál, az iránt firtatózva, mikor látogatom meg? Mondom, a munka. Megvetően felkacag, aztán felvilágosít, hogy ezerszer közölte már: ez a hekusság nevetséges, szégyelli magát miattam, ha kérdezik, mivel foglalkozik a lánya, szeretné azt felelni, zongoraművésznő vagyok. Ráhagyom, felelje nyugodtan. Ki tiltja meg? Ebben maradunk, és persze megígérem, hogy meglátogatom őket a héten. Olykor előfordul, hogy sikerül beváltanom hasonló ígéreteimet.

Legutóbb, amikor Donalddal két motoros csibészre vadásztunk, bőrnadrágban és bőrdzsekiben szaladtam fel hozzájuk, mert éppen arra jártunk. Apám felnézett a kézirataiból, majd nyerítve visszatemetkezett azokba, anyám meredten állt, nem, nem csapta össze a két kezét. Talán nem is emlékezett, hol vannak. A dzsekimet borító fényes szegecseket számolgatta, nekem úgy rémlett. Kissé felhúztam kabátom ujját, hogy a széles csuklószorítót is láthassa, azon volt ám millió pityke! Ez már neki is soknak bizonyult, felnevetett. Ez volt az összes sikerem ama napra. A motoros fenegyerekek azóta is űzik életveszélyes játékaikat.

A harmadik telefonhívás Cruz Guardtól érkezik. Vele valamivel tovább tart a csevej, nem az én hibámból. Hanem azon egyszerű ok miatt, hogy Cruz imádja megosztani velem a gondjait. Egy esztendeje osztozik is velem mindegyikben. Részemről mintha lanyhulna a korábbi lelkesedés. Alkalomadtán ezt majd tisztázom vele, de nem most. Most elköszönök, és ő is tulajdonosa lesz egy ígéretnek: találkozunk a napokban.

A negyedik hívás: téves. A távközlő műholdak, a modern technika korában. Felháborodottan folytatom hányatott szendergésemet. Félálomban hallom, amikor Martin távozik. Az én lakásajtóm kitárva, ő viszont úgy csapja be a magáét, hogy a pókok kiszédülnek hálóikból, s közben vakolat pereg a fejükre.

Aztán álmodom. Szokásos érdekes álmaim egyikét. A helyszín különös, megfoghatatlan. Fényei tompák, kissé elmosódottak, ködösek. Nagyvárosban zajlik, ahol a metróvégállomás egy alagút nyitott vége előtt megszakad. Tekergőző sínek között kell kibotorkálni a szabadba. Tömegen verekedem át magam, töltéseken mászom fel és le. Végül kiérek az alagút végére, s ott teljesen egyedül maradok egy kiszáradt patakmederben, virágok és füvek között. Kissé ragacsos a beszívott levegő, ellustulok tőle, kábultan vánszorgok tovább. Átmegyek egy erdőn, az aljnövényzet nem zöld, inkább olajbarna, a levelek szélei belekapaszkodnak a ruhám ujjába.

Valaki mozdul a szobában. Agyamhoz lép, megérinti nyakamat. Ujjai hátát fekteti az artériára.

– Élek – nyugtatom meg a sötétben.

– Nyitva volt az ajtó – feleli.

Hangjától borzongás szaladgál fel s alá a hátamon. Ilyet még sosem hallottam. Ezt se gyakran. A jelek szerint elaludtam. Oldalra fordítom fejemet, az ablak előtti szekrénykén zöldes fénnyel világít az óra – mit mutatója? – képernyője. Elfelejtettem beállítani az időzítőt. Pedig ha ez az óra ébresztéshez lát, a kétnapos halott szempillája is megrebben.

Felülök. Mogorva ügyesen megtalálja a kapcsolót, a villanyfény merénylet a pupilláim ellen. Hunyorgok, elfordulok. Amikor már nemcsak fekete köröket és pontokat, valamint vonagló alakzatokat látok, ránézek. Ő visszapillant rám, arca kifejezéstelen. Habár ezt a meghatározást felül kéne vizsgálnom, mert azt hiszem, nem fedi a valóságot. Azt a hitet kelti, hogy Mogorva érzéketlen, nem gondolkozik, pedig alighanem másról van szó.

Elnapolom a problémát, felkelek. Azt mondom:

– Ugye, nem sürgős?

– Mennyire? – kérdezi ő.

Nem hagyom magam belerángatni. Átvonulok a szobán, a fürdő irányába.

– Zuhanyoznom, öltöznöm kell. Addig főzz egy kávét! Ha megtalálod a konyhát, nyert ügyed van. Éhes is vagyok, mellesleg.

Nem válaszol. Ha én lennék az ő helyében, ugyanezt tenném. Mit lehet szólni ekkora arcátlanság hallatán? Fogjon hozzá megverni?

Mindazonáltal hamar végzek tennivalóimmal. Öltözékemet gondosan megválogatom, hogy ínyére legyen a késesnek, mégse kiabáljon róla a lépre csalási szándék. Nem fűlik a fogam az egészhez. Egyáltalán nem, de még soha nem fordult elő, hogy fűlő foggal indultam volna vadászni az éjszaka eme rémeire. Ha egyszer keresetlenül botlanék valamelyikbe, sejtelmem sincs, mi történne. Valószínűleg sikítanék.

Kávéillat terjeng. Sőt. Orromat a levegőbe fúrom, és nem hiszek érzékleteimnek. Nem, ez lehetetlen. De igen.

Mogorva a konyhában áll, a hűtőszekrény ajtajának támaszkodik, és azt a könyvet tartja kezében, amelyet egy héttel ezelőtt hagytam el félig olvasottan.

Az asztalon teríték. A tányérban frissen sült sonka és tojás.

– Hol a gyertyatartó? – kérdezem.

Fel sem néz. Lapoz a könyvben.

– Nem találtam – feleli.

– Te nem eszel?

Fejét rázza. Hátranyúl, leteszi a könyvet. Aztán a karjait összefonva rám néz. Megtekinti öltözékemet, hajviseletemet, s a mozdulatot, amellyel vacsorához látok. Barátságos mosolyomra nem reagál. Két falat között felötlik bennem, hogy esetleg órákon át magányosan fogok szédelegni a késes vadászterületén, és nem lesz, aki hozzám szóljon. Emészt a vágy, hogy előre kibeszélgessem magam. Mondom is, azonnal:

– Szóval azt hitted, valaki kárt tett bennem.

Semmi. Segítek:

– Amikor jöttél.

– Rutin – közli.

Tőlem egyhamar nem lehet szabadulni. Ha eltökélem magam, legfeljebb megrágva és kiköpve eresztem el a delikvenst. Eltökélem magam.

– Sötét titkok vesznek körül téged. Senki nem tud rólad semmit. Suttogják, hogy Japánban is jártál. Tanulni, dolgozni. Azt mesélik, tudsz verekedni. Megjegyzem, hallottam már ilyen tagokról. Mindenfélét beléjük vernek, titkos tanokkal tömik őket. És amikor kilőnek rájuk egy egész tárat a géppisztolyból, ők a fogukkal kapják el a golyókat. Végül ott állnak sértetlenül, a mellkasuk előtt összefont karral, és az ellenfél cipője elé köpik a skulókat. Az utolsót esetleg el is harapják. Hajuk lobog a szélben.

Bólint, ami azt is jelentheti, figyel. Lenyelem az utolsó falatot, körülnézek. Tekintetem semmibe veszi az elébem helyezett töltött poharat, mivel az narancsdzsúzt tartalmaz. Nem nevezném bátorító italnak.

– Adnál egy sört a hűtőből? – érdeklődöm nyájasan.

– Nem. Megyünk.

Tulajdonképpen mit képzel ez az alak? Mit neki, ő távolról, nagyon távolról fog követni, és nem vele szórakozik majd egy kóros pasas, pisztolyt és kést váltogatva. Egyéb fegyverekről nem is szólva.

Hát jó, lemondok a sörről, azért sem állok le vitatkozni.

A kocsiban előhozakodom intelmeimmel. Nem látszik rajta, hogy rájuk lenne szorulva. De nem is róla van szó, a fenébe is.

– Szeretném időben tisztázni veled, hogy nem kellene szem elől tévesztened. Nem óhajtok sokáig kettesben maradni a taggal. Ha látod, hogy gáz van, próbálj meg gyorsan mozogni. Gyorsan. Tudod egyáltalán, milyen az? Láttál már villámot, forgószelet, expresszvonatot, ilyesmit? Legalább filmen? Ne akkor legyen neked gáz, amikor nekem már mindegy, odajössz-e egyáltalán, vagy leülsz zsugázni.

Megtörténik, hogy beszélsz valakihez, és az illető úgy tesz, mintha elhányta volna a hallókészülékét. Ez most nem olyan. Sokkal inkább hasonlít egy fürdőkádhoz vagy lábtörlőhöz. Mégis muszáj szövegelnem, ugyanis ez legalább bátorságot önt belém.

Egyszercsak Mogorva megszólal:

– Amíg oda nem érek, ki ne nyisd a szádat, mert a pasas szíven lövi magát.

– Riasztópisztollyal?

– Kipróbálta valaki, milyen pisztolya van?

Óriási. Azt mondják neki, vigyázzon rám. Óvjon. Erre fogja magát, és ilyen vidám eshetőségeket penget előttem! Mindjárt közlöm a Főnökkel, hogy legközelebb egyedül megyek. Mindent elvállalok, soha nem fogok vele vitatkozni, csak egyedül küldjön.

De tényleg, ki látta azt a stukkert? Rémült nők leírása alapján gyűltek a szegényes adalékok a késes hobbijáról. Ki állította, hogy riasztópisztollyal fenyegetőzik? Áldozatai felől akár tomahawk vagy cséphadaró is lehetett nála. Azok a nők úgy meg voltak tébolyodva az átéltektől, hogy tévedhettek is a fegyver mibenlétét illetően.

Ha csak azt veszem figyelembe, milyen személyleírást adtak róla! Az embernek sanda gyanúja támadt, hogy a jeti előjött a hegyekből, vagy netán King Kong lépett elő a díszletből.

Hát ilyen Mogorvával dolgozni.

Éjszakai sétám környezete nem valami szívderítő, ám nem várhatom el a késestől, hogy a belvárosban, színpompás kirakatok között támadjon áldozataira, pusztán azért, mert én szívesebben sétálgatnék azon a helyen. A késes ezt a környéket kedveli, méltán. Nemhogy kirakatok, de szinte házak sincsenek körülöttem. Egyik irányból a magasvasút oszloplábai kísértenek, mállott-penészes monstrumok. Közöttük utak kanyarognak, melyeket senki nem használ. A másik oldalon parknak nevezett dzsungel határolja útvonalamat. Néhol egy-egy lámpa pislákol, az általa kibocsátott fény azt a benyomást kelti bennem, mintha egy pohár híg kávén keresztül szemlélném a világot. A parkban néhány eliszaposodott halastó bűzölög. A halak rég kihaltak a szúnyog-bölcsődévé züllött, posványos vízből. A szipolycsecsemők pedig asszonnyá serdülnek egyszer, és valahányan az én véremet áhítják. Nem vakarózom, nem is nyalogatom magam, nem volna nőies. Minden ilyen gyötrelmes éjszakán a Főnökre gondolok. Amíg engem szúnyogok marnak, őt valamilyen trópusi helyre utaztatom fantáziámban. Most épp azon ábrándozom, hogy a Főnök eltévedt az afrikai vadonban, és egy termeszdombra menekült a támadó krokodilok elől. Húsából vidám hangyusok lakmároznak.

Elsétálok egy buszmegálló mellett. Megállok egy percre, a kifüggesztett menetrendet tanulmányozom. Egy fekete férfi és egy fehér asszony várakozik mellettem. Az asszonynak csupán a tarkóját látom, ráncos nyakbőrébe nagy szemű aranylánc vág barázdát. Szeretném megtekinteni, ugyan miféle nehézsúlyú medált viselhet. Megállok mögötte.

Ebben az esti időpontban, ezen a helyen senki nem bírja hosszan elviselni, ha valaki a háta mögé lép. Az asszony is megfordul. Megpillantom medálját. Mindenkinek megvan a maga keresztje, mondják. Már-már életnagyságú Jézus függ az aranyláncon, két kitárt karja a keresztre szegezve.

A nő úgy mered rám, hogy jobbnak látom, ha odébbállok, mielőtt önvédelemből nekem támad. Elfordulok, még egy pillantást vetek a menetrendre, egyet az órámra, aztán rágyújtok, és folytatom a sétát.

Egyedül vagyok, a híg kávé, melyben járok, langyos. A füstös égen valahol tán a Hold is ragyog, fényét a tenger közepén, magas hegyek szirtjein még látni lehet. E városban mind ritkábban fordul elő, hogy az esti égitest láthatóvá váljék. Eljön az idő, amikor a füstöt már a Nap sem győzheti le? Nem szeretném megérni.

Jobbról a park bokrai, fái a kísérőim. Balról dübörögve elszáguld fölöttem a kivilágított szerelvény a magasvasút pályatestén. Az oszloplábak meginognak. Egyszer le fog dőlni az egész építmény. Aztán újra csend lesz. Dühöngő szúnyog érkezik, fülem mellett rezegteti szárnyait, szétzúzza a csendet. Mélyet szívok a cigarettából, a döngicse hang irányába fújom a füstöt. A szúnyog odébbáll, de nem megy messzire. Orvul a lapockámba mar. (A Főnök kiszabadult a termeszek és krokodilok közül, viszont rabul ejtették a kannibálok. Már terítenek.)

Elhúz mellettem egy busz, néhány személyautó. Valamelyikből odafütyül egy férfi. Rá sem hederítek.

Az út elkanyarodik, a park elmarad mellőlem. Az épület, amely előtt lépdelek, egykor gyár lehetett, aztán elfelejtették lebontani. Palánkkerítés szegélyezi a csupasz téglafalakat. A kávé megsűrűsödik. Lámpát csak elvétve lehet látni. Sustorog a csend, csupán lépteim hallatszanak.

Fiatal nők jönnek szemből. Sietősen szedik a lábukat, ideges nevetgélésük nem hat őszintének, ám nem is nekem kell elhinnem, hogy jókedvűek, hanem nekik maguknak. Amikor elhaladunk egymás mellett, elnémulnak, megnéznek. Félnek. Naná, én is félek. Nincs fegyverem, és Mogorva oly láthatatlan, hogy felmerül bennem a gyanú: talán hazament aludni. (Fantáziám trópusi tájain a Főnök csak az első fogás a kannibálok vacsoráján. Mogorva a főétek. Látom, amint a nyájas kis bennszülöttek nyála elcsöppen. Elvégre Mogorván egyetlen falat mócsing sincs. Színhús az egész. Vajon mennyire rágós az emberi izomzat?)

A félelem eltörli a képeket. A gyár előlép érzékeim homlokterébe. Csupasz téglafalaitól borzongás fog el. Gerincemen elindul a hideg verítéknek nevezett jeges, késéles vízcsepp, végiggörög csigolyáimon, meg sem áll a bugyimig. Ilyenkor olyan érzés vesz elő, mintha minden irányba látnék, nemcsak előre, hanem hátra is, élesen. Hátulról lidércek rajzanak elő, filmen látottak, és ezredszer megfogadom: soha többé nem nézek horrorfilmet, krimit, megmaradok a meséknél. Még azok között is válogatnom kell.

Léptek csosszannak. Árnyék vetődik a lábam mellé. Lássuk csak. Elhagytam egy lámpát, a saját árnyékom jóval előttem jár. Ez a másik most ér mellém, lassan előrekúszik. Nyújtott emberalak, hosszú, vékony, léptei döngenek. Most ér mellém.

Aztán elsiet mellettem. Fekete bőrű férfi. Emlékszem, ő az, a buszmegállóból. Rám sem pillant, továbbigyekszik. Csakhamar eltűnik az utca végénél.

Magam is bekanyarodom. Kisvártatva elmarad mellőlem a gyárkolosszus, földszintes lakóházak következnek, tatarozásra szorulók, elhanyagolt, apró kertekkel. A vaskerítéseket szögesdrót szegélyezi, a téglafalak tetején üvegcserép meredezik. A kapukon lakatok, keresztpántok komorlanak, mögöttük dühödt kutyák acsarkodnak. Egy termetes keverék vadul nekem támad, hosszú orrát átdugja a palánk résén, felém kap.

Ragyogó alkalom, hogy végre szóljak valakihez. Azt mondom neki:

– Ejnye.

Nem hallja, visszahúzódik, és elszánt ugatásba kezd. Szeme fehérje meg-megvillan. Hátán felborzolódik a szőr, széles mancsai a földet túrják tombolás közben.

A házak többnyire sötétek. Behúzott függönyök, leeresztett redőnyök bújtatják lakóikat. Néhány járókelő közeledik, lehajtott fejű, gyáva léptű hazasietők, alig várják, hogy a lakatok, rácsok mögé zárkózva lazíthassanak végre. Nyelik a félelem gombócait, velem együtt. A különbség csupán árnyalatnyi, és lehet, hogy nem csak engem ingerel gúnykacajra: én vigyázok őrájuk. Mégis félnek.

(A Főnököt már úgyszólván elfogyasztották a pucér feketék. Még nem laktak jól, hát egyre sűrűbben tekingetnek Mogorva felé.)

A lakóházak elmaradnak. A magasvasút a távolba vész. Visszatér a park, a felüljáró híd aláereszkedik, hogy a fák előtt elkanyarodva a talajszinten fusson tovább. Kocsiáradat özönlik aszfaltján, fényszórók villannak, motorok zúgnak, gumik sivítanak.

A híd lába alá érek. Végre. Innen már visszafelé mehetek.

Néhány kocsi parkol itt, a betonszerkezet karnyújtásnyira kuporog a fejem fölött, a járműfolyam dübörgése felerősödik. A sötétben csupán érzem, nem láthatom, így ki sem kerülhetem az emberi ürüléket, ám jelenléte kétségtelen. Megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb átjussak a penetrán. Szemközt sűrűbben sorakoznak a lámpák, akad néhány ócska lebuj is, a visszaút tehát biztonságosabbnak tűnik, csak odaérjek végre.

Visszafojtott lélegzettel kerülgetem a kocsikat. Benzinbűz keveredik vizelet és ürülék szagával. Ujjaim jéghidegek.

Az ő ujjai is. Ő is ideges. Megmarkolja a vállamat. Fél kézzel.

A másikkal a coltot szegezi a nyakamhoz. Csövét a jobb oldali kulcscsontom árkába nyomja. Mélyen.

Előttem áll. Nem látom körvonalait. Érzem szapora légvételének forró, rossz szagú páráját. Hallom hátborzongató kuncogását.

Meglök. Hátratántorodom, egy kocsi orrába ütközöm. A fegyver csöve mélyebbre böködik. Pokoli fájdalmat okoz.

A férfi felránt, a fal felé taszigál.

Hátam mögött elhajt egy autó, reflektorának fénysugara bekúszik a híd alá, egy pillanatra felvillan, majd újra sötétbe vész támadóm arca. A fickó fején félcentis fekete haj meredezik, tágra nyitott szemében a reflektor visszfénye lobban, kialszik. Hátam a betonfalhoz szorul. A colt csöve még mindig a vállgödrömben váj.

A férfi elengedi ruhám ujját, mancsát a torkomra fonja, rám hajol. Táskám lecsúszik a vállamról, a lábam mellé esik. Két tenyeremet kifordítva a falra támasztom, felemelem lábamat. A coltos szétvetett lábakkal tapad rám. Felrántom térdemet. Nem kímélem lágyrészeit.

A férfi összerándul, felkapja a karját, a stukker eldörren. Cementpor pereg a hajamba, a lövés robaja megsüketít. Ez nem jelzőpisztoly, csakugyan.

A csővel vág fülemre, mancsát szorosabbra fonja torkomon. Szitkok bugyognak a szájából, nyál fröcsög rám, miközben meggörnyedve üti az arcomat.

Két tenyeremre támaszkodva előrelököm magam. Lábamat a sarka mögé akasztom. Hátratántorodik. Elkapom fegyvert szorító csuklóját, ám ő még mindig tartja a nyakamat. Utánabukom, rázuhan egy kocsi elejére, nyekken egyet, a fegyver újra szikrákat hány, lövés robajlik.

Megpróbálom egyidejűleg kiszabadítani a torkomat, elvenni a pisztolyát, és visszanyerni az egyensúlyomat. A levegő részletekben jut a tüdőmbe, könyökömet a bordái közé fúrom, vad lendülettel. Végre enged a szorítás a nyakamon. A férfi rossz szagú leheletével és az ürülékbűzzel keveredett levegő ózon számomra, felélénkülök tőle.

A következő pillanatban a földre kerülök, ő fölém hajol. A pisztoly csöve is engem keres. Kinyújtott karommal a csuklójába csimpaszkodva igyekszem távol tartani magamtól, másik kezem hüvelykujjával a füle mögé döfök. Amikor a fájdalomtól egy pillanatra megmerevedik, lendítek csípőmön, és levetem magamról a testét.

Szembenézek a stukkerrel, a következő másodperc újabb fordulatot hoz.

Támadóm karja megemelkedik, hátracsavarodik, csontja reccsen, felüvölt.

Daniel talpra rántja a fickót, és lesújt rá. Újra és újra felszedi őt az aszfaltról, hogy aztán ismét megüsse. Használja az öklét, talpélét.

A coltos nem adja fel könnyen, ám Mogorva haragján még az ő beteges tébolya sem enyhíthet, nem nőhet fölébe. Végül Belloq a tenyere élét veti be. Egy villanás, és a coltos mozdulatlanul kinyújtózik a földön.

Mogorva még csak nem is zihál. Nem látom az arcát. Megérinti a vállamat.

– Mi újság? – kérdezi.

Sós ízt érzek a számban. Nyelvem elindul, megtalálom a sebet. Fogat nem vesztettem, pompás, remek. Lenyelem a vért, hangom kissé hebegő:

– Nem jelzőpisztoly volt.

A coltot még mindig a kezemben tartom, sőt, úgy szorongatom, miként kedvesem kezével tenném. Mogorva elveszi tőlem, zsebre süllyeszti. Aztán zseblámpát villant, körülnéz.

A gaztevő bizony rossz bőrben van. A fénysugár megállapodik rajtam. Fintorgok, behunyom szememet.

Mogorva otthagy, kilép a híd alól, előveszi adóvevőjét.

Egyenruhások szedik fel a vízszintessé merevedett szatírt, egy másik kocsi velünk száguld az éjszakában. Aztán megáll a ház előtt, amelyben lakom, és Mogorva kiszáll velem. Egyetlen szó nélkül felkísér a lakás ajtajáig. Kiveszi kezemből a kulcsot, a zárba illeszti.

Első utam a konyakosüveghez vezet, a második a fürdőszobába. Amikor végzek, Mogorvát a szobámban találom, hátradőlve ül a fotelben. Vigyorog.

Mintha jobban érezném magam:

– Rosszul emlékeznék, hogy megbeszéltük, micsoda lehengerlő gyorsasággal avatkozol közbe, ha elérkezik az ideje? És bizony az idő nemcsak elérkezett, jócskán el is múlt, mire a segítségemre siettél. Te aztán a helyzet magaslatára tudsz emelkedni, ha úgy istenigazából elszánod magad.

– Saját kezűleg mégsem verhetlek meg, pedig rászolgáltál – így Daniel Belloq, változatlanul vigyorogva.

Alaposan, behatóan megbámulom őt.

Ha kissé szelídebb vonásai lennének, jóképűnek nevezném. Ám neki nincsenek szelídebb vonásai. Tekintete sötét, ajkai szigorúak, haja katonásan rövid. Hiába vigyorog, arckifejezése ettől mit sem enyhül. Még a fogai is szögletesek, akár az állcsontja.

Leülök. Mogorva nem fogadja el a konyakot, amit felé kínálok, hát azt is megiszom. Végezetül körbenyalom ajkaimat, rámosolygok.

– Hallottam olyan pasasokról, akik a fogukkal kapják el a nyílvesszőket, átúsznak a lángoló folyón, felkúsznak a meredek házfalon. Átugranak több méter magas kerítéseket, órákat időznek a víz alatt, száguldó kocsikat tartóztatnak fel tenyerükkel. Úgy hírlik, ezt mind megtanultad Japánban.

– De nőket sosem maguk vernek – bólint.

– Mi bajod velem? – csodálkozom.

Vállat von, nem felel. Elmúlik egy néma perc, ekkor feláll, változatlanul hallgatva az ajtó felé indul.

– Hé! – mondom.

Megáll, a válla fölött visszanéz, nem is fárad azzal, hogy megforduljon.

– El akarsz menni, Mogorva?

– Daniel – feleli. Kissé visszafordul: – Látom, jobban vagy. Feküdj le.

– Nincs kedvem hozzá.

Egészen visszafordul. Széles fogait felvillantva kérdezi:

– Mihez van kedved? Inni? Rágyújtani? Csipkelődni?

Lelkes a hangom:

– Igen, ehhez van kedvem.

Nadrágzsebébe süllyeszti kezét. Aztán újra az ajtó felé indul. Nézem a hátát, és szeretném visszatartani őt. Nem akarok egyedül maradni. Iszonyúan messze még a hajnal, addig pedig sötét lesz, és a coltos rossz szagú lehelete süt az arcomba.

Felkelek, követem a távozót.

Odalent, az elhagyatott utcán Mogorva így szól:

– A kocsimért megyek. Hát te?

– Elkísérlek. Útközben beülhetnénk valahová néhány percre.

Egymás mellett lépegetünk. Keze a zsebében, könyöke olykor a karomhoz súrlódik. Én is zsebre süllyesztem a kezemet, próbálom felvenni léptei ritmusát, ám ehhez szinte futnom kell. Jócskán túljátszom a dolgot, mire végre kegyesen elvigyorodik. Hirtelen elém lép, felém fordul, és én már-már a karjaiba szaladok. Hátrahőkölök, elkomolyodom.

– Reménytelen eset vagy.

Mogorva félfordulatot tesz, folytatja útját.

– Miért? – kérdezi. Hangja semleges.

– Te vagy az egyetlen, akivel nem tudok mit kezdeni.

– Mit akarsz kezdeni velem? – Újra megáll. – Menjünk vissza? Lefeküdnél velem?

– Ó, persze. Remek ötlet. Én vagyok az éjszaka démona. Elcsavarom ártatlan fődet, véredből lakmározom feldúlt lepedőmön.

Azt kérdi:

– Nos?

Hihetetlen. Itt áll előttem, komor képpel, a jelek szerint készen a végső áldozatra, önjelölt mártírként, elszántan. Mit lehet tenni ilyenkor?

Felnevetek:

– Miért is ne? Menjünk vissza.

Pár perc, és ott állunk a ház előtt, ahonnan percekkel korábban elindultunk. Vannak helyzetek az ember életében, amikor nem jönnek a gondolatok, szeszélyek uralják az elmét. Ezeket a perceket élem. Nem sokáig.

Motor bőg fel az út felől, kürtje sikkant, különös hang egy ekkora géptől, megfordulok.

A fekete Kawasaki a járda mellé imbolyog, utasa arcát eltakarja a szkafander. Jól tudom, ki ül a nyeregben. A motor lelassul, billegni kezd, aztán feldől.

Martin elnyúlik alatta, sisakja csattan a kövön, egy hörrenéssel leáll a gép.

Mogorva gyorsabb, mint véltem. Mire odarohanok, leemeli a Kawasakit a mozdulatlan testről. Kitámasztja a gépet, lehajol. Segít, hogy lehúzzam a szkafandert öcsém fejéről.

Martin eszméletlen, nem csupán az eséstől. Arca zúzott, fél szeme eltűnik egy jókora duzzanat mögött, egyik karja furcsa szögben, ernyedten lóg. Néhány pillanatig bénultan állok, hagyom, hogy Belloq cselekedjen, csak bámulom a testvérem összevert arcát, élettelen testét.

Másnap délben még mindig nincs magánál. Nem mehetünk be hozzá az intenzív szobába, üvegablakon át figyeljük a halállal tusázó húszesztendős fiút. Gépek, kábelek, csövek, palackok fogják közre testét, kötések sápasztják szürke bőrét. Takarója alól katéter csöve kanyarodik az ágy oldalára szerelt zacskóba.

Anyám reszket és sír. Apám fel-alá járkál.

Lecsapok egy orvosra, ám a felét sem értem mondókájának, egyet fogok fel, a lényeget: nem tudja. Nem tudja, életben marad-e Martin.

Martint valakik, valahol, valamiért összeverték. Aztán sorsára hagyták. A fiú összeszedte magát, felült a motorra, és hazajött. Ennyire futotta koponyasérülésétől, törött karjától. Nézem az arcát. Tőle szeretném hallani, mi történt. Ő nem beszél.

Nem állhatok az idők végezetéig az intenzív szoba ablaka előtt. Nem nézhetem őt tovább. Apámhoz lépek, mormolok néhány szót, talán meg is érti. Elrohanok.

Az utcán harminckét fokos meleg fogad. A levegő egy helyben áll. Füst és por lebben, becsapom a kocsi ajtaját, gázt adok.

A tér, ahol a fiúk összegyűlnek a szünidőben. Bőgetik motorjaikat, köröznek, mutogatják magukat egymásnak és a lányoknak. A tér most üres. Néhány gyermek kapirgál a homokozóban, melegtől alélt asszonyok őrizetében. Az egyik ivadék – négy hurkát számolok össze kövérkés combján – a másik fejére önt egy vödör homokot. Sírás, rekedt kiáltozás kezdődik. Az áldozat vigasztalhatatlan, anyja nem vele törődik, a merénylőhöz tartozó szőke asszony arcába ordítozik.

A többiek fel sem pillantanak. Fénylik arcukon a veríték. Leülök melléjük, szolidan a pad végére. Köhintek. Egyikük, akinek csavarók ékesítik a fejét, rám néz. Kerek arcában megereszkedett vonások, táskásodó szemek, fogai elhanyagoltak. Mosolya szinte fájdalmat okoz.

Azt mondja:

– Ez egész nap így megy itt.

– A motoros srácok hiányoznak hozzá – bólogatok.

Megtekint magának. Ugyanezt teszem. Nézem a vékony blúzon áttetsző, leeresztett melleit, hurkásodó derekát, egykor szép lábait. Annyi idős lehet, mint én. Plusz tizenöt év, hogy mi rakta rá, ő tudja. Mást is tud:

– Nemrég mentek el. Le, a partra.

– Milyen partra? A tengerhez? Nekik van igazuk. Meleg van.

– Nem a tengerhez. Csak ide, a folyóhoz.

Néhány percig még üldögélek. Fürösztöm arcomat a napsütésben, melyet könnyedén nevezhetnék napizzásnak is. Beszívom a város áporodott szagát, hallgatom az őslények lármáját. Amikor az anyák hajtépéséig fajul a fülledt délután, felkelek a padról, visszatérek a kocsimhoz.

Néhány perc múlva porlepte füzek alatt sétálok, kezem a zsebemben. Már látom a kitámasztott motorokat, a szétdobált cuccokat körülöttük, a fiúk széles karcsapásokkal úsznak a szennyes vízben, labdát kergetnek. Megállok a parton, talpam alatt apró kavicsok csúszkálnak. Megszólítom a lábam mellett heverő, anyaszült meztelen lányt:

– Itt van Konrad?

A kérdezett talán tizenhat éves lehet. Bőre feszes, madárfészek-frizurát visel: az összes haja a homlokába tornyozva, onnan támad a szemére. Kinéz alóla, unja a háborgatást.

– Ott van!

Mozdulata körülhatárolja a folyót, talán a tengerre is kiterjed, ahová a piszkos áradat hömpölyög.

Sok-sok fiú hancúrozik a hullámok között. Tarkón felnyírt hajuk elöl méter hosszan zuhan az arcukba. Mind egyformák, mind divatosak. Kezdem érteni, miért rimánkodott Martin a hajnyírásért. Gyerekkora óta retteg a fodrásztól, így hát rám hárult sörénye féken tartása. Ha felépül, nem bánom, alkotok neki ilyen frizurát. Ha kéri, kakastaréjt is csinálok. Bármit. Elordítom magam a folyó fölött.

– Konrad!

Még kétszer elismétlem, fokozódó hangerővel. Lábamnál a leányzó hasra fordul, sovány kis fenekét a fiúk felé fordítja. Szőke ifjú közeledik felém. Ahol már leér a lába, fölegyenesedik. Ugyanazt viseli, amit a bakfis. Némi különbség mégis mutatkozik közöttük: Konrad izomzata sportos; mellkasán bozontos szőrzet, hasa lapos, lába hosszú.

Megáll előttem, vigyorog:

– Martin küldött?

– Ismersz engem?

– Láttalak néhányszor.

– Martin mondta, hogy eltűnt a nővéred. De most nem ezért jöttem. Tegnap este találkoztál az öcsémmel?

A fiú tűnődik egy keveset. Átlép a bakfis fölött, követem nyomát. Letelepszünk egy fűzfa alatt, ám egyetlen percig sem érzem, hogy a természet ölébe zárna. Por és korom lepi a keskeny leveleket, fekete ár ringatózik lábaink előtt.

– Tegnap feljött hozzánk. Atrixról kérdezgetett. Úgy festett, nyomozni akar utána. Elvittem a férjéhez, ebből kis híján botrány keveredett. Kérdezősködésével kihozta a sodrából azt a vadbarmot. Hogy Atrixnak volt-e szeretője, meg ilyenek. Közben a két gyerek körülöttünk ordított. Végül a sógorom kirúgott bennünket, és Martin még örülhetett, hogy nem kent a szeme alá.

– Aztán?

– Hát, sejtheted, nem dicsértem meg. Visszahoztam a motorjához, és elváltunk. Tíz óra lehetett.

– Ennyi? – kérdezem.

Konrad mereven néz:

– Mi történt Martinnal?

– Hajnaltájban ledőlt a motorjával a házunk előtt. Azóta sincs magánál. Nem tudod, ki haragudhatott rá ennyire?

– Mennyire?

– Annyira, hogy félig agyonverje.

– Tőle tudom: félvállról vetted, amikor megkért, hogy keresd meg a nővéremet. Ő nagyon szeret nyomozni. Hallottad a motoros banda hírét, nem? Utánuk is szaglászott. Nem beszélt róla?

– Érdekel, amit mondasz.

– Előbb is érdekelhetett volna – jegyzi meg.

– Igazad van.

– Magam is láttalak nemrég, amikor motoros jelmezben járkáltál a környéken. Nyilván Martin is tudta, kiket keresel. Gondolta, segít neked. Lehet, hogy ezek a fickók kenték el a száját.

– Milyen fickók, az istenért?

Konrad megvetően pillant rám:

– Nagyon jól tudod. Azok a fickók, akik balesetet rendezve kocsikat állítanak meg, aztán az utasokat kirabolják, agyonverik, megerőszakolják. Akiket az istennek sem talál a rendőrség.

– Na jó, Konrad, kösz. Ezen a társaságon belül nem voltak ellentétek?

A vízre mutatok. Csapzott fejek, barnára sült vállak látszanak, nevetés, kiáltozás hangja úszik el a fejünk fölött.

– Voltak. – Konrad követi tekintetem irányát. – De közülünk senki nem tett ilyet. Erre mérget vehetsz.

Elköszönök. A kocsit vezetve elkövetek néhány baklövést, hiszen figyelmem minden, csak nem osztatlan. Végül mégis ép bőrrel érkezem az irodába.

Donald sajnálja, már nem ő foglalkozik a motoros bandával. Eltűnési ügyben nyomoz. Sarkon fordulok, folytatja a gépelést.

Laco nincs benn, Till fel sem pillant, Fabio a legyeket maszatolja, miközben az esedékes bűnügy megoldásán töpreng. Ackerer a Főnöknél; marad Mogorva.

Ő szólít meg:

– Hogy van Martin?

– Ugyanúgy. Te foglalkozol a motoros rablóbandával?

– Igen.

Letelepszem a helyemre, aztán áthajolok az asztal fölött.

– Martin látta a csodás jelmezemet, amikor Donalddal kajtattuk őket. Egyik barátja szerint érdeklődött utánuk. Talán így van, ezt csak ő mondhatná meg. Lehetséges, hogy megtalálta őket, és nevelő célzattal verték agyon?

Mogorva váratlanul közlékennyé válik.

– Meglehet. Úgy tűnik, mintha az a három fickó, aki a rablótámadásokat elkövette, egyik nagyobb bandához sem tartozna, pedig ezek a motorosok elég alaposan ismerik egymást. Mindig máshol bukkannak fel, nincs állandó vadászterületük, mint késes barátunknak, még tőrbe csalni sem lehet őket. A trükk azonban minden esetben ugyanaz: balesetet provokálnak, egyikük feldől a motorral, és ha a kocsi megáll, hogy vezetője segítséget nyújtson a sérültnek, támadnak. Motorjaik rendszámtáblái egytől egyig hamisak, a szkafander elfedi az arcukat, nincs is róluk használható személyleírásunk.

– Aha. Ezt mind kinyomoztad? – Elfordulok, a telefonkagylóért nyúlok. A kórházban mi sem változott eljövetelem óta. Aztán hivat a Főnök.

– Hallotta már? – Így fogad.

– Mit?

– Ezúttal az igazi késest fogták el. Belloq alaposan helybenhagyta a fickót.

– A tag nyilván beteg, tehát aligha ítélik el. Várható, hogy folytatni fogja.

– Nem fogja. Meghalt.

Felemelkedem. Tágra nyitott szemekkel meredek a Főnökre, majd szó nélkül kirohanok az irodájából. Fabióhoz viharzom, elrántom őt az ablaktól, hangosan beszélek hozzá.

– Hallottad már? Léteznek olyan tagok, akik néhány ütéssel kinyírják ellenfelüket. Sosem használnak fegyvert, minek is? Ott a puszta kezük, azzal gyilkolnak. De ne is próbáld meg, hogy fegyverrel szegülj szembe velük: csak rápillantanak a pisztolyodra, és annak csöve menten lekonyul. A golyó bennreked, szétveti a csövet, kormos lesz a képed.

Még folytatnám, mert a keserűség mérget fröcsög ereimbe. Ott feküdt előttem Martin, kézzel, puszta kézzel intézték el, még mindig eszméletlen, még nem tudják az orvosai, felépül-e valaha.

Nem folytathatom.

Donald feltekint az írógépről. Halkan, a maga szelíd módján megszólal:

– Ugye, jól tudom, hogy hétvégén szabad leszel? Gyere el velünk a tópartra, rád fér.

– Elmegyek, hát persze. De még nem fejeztem be, amit az előbb elkezdtem. Éppen a csodálatos képességű szuperférfiakról tartok nektek előadást. Martin öcsémnek mindig az ilyenek voltak a példaképei. Halálos ököl, kemény pillantás, falkúszó, kétéltű, sebezhetetlen, bivalyerős tagok.

Mogorva leteszi a kezében tartott iratköteget. Nem néz rám. Fabióhoz fordul:

– Amikor az ember először látja Denisát, azt gondolja, hé, barátom, ez aztán a nő. Amikor pedig először hallja, első útja mindjárt a biztosítóhoz vezet. Elemi csapás ellen köt biztosítást.

Mielőtt felelhetnék, a Főnök áll meg az ajtóban. Ujjaival megfésüli szomorú haját, és így szól:

– Nem vagyok hozzászokva, hogy két mondat között faképnél hagyjanak. Most befejezem, amit elkezdtem. A késes meghalt. Azért kezdtem mesélni róla, mert maga értékeli az efféle sztorikat. A szatírt mentő vitte kórházba, s amikor megérkeztek vele, kivették a hordágyat a kocsiból. Néhány lépés után az egyik mentős megbotlott a kocsifeljárón, a sebesült átrepült a fején, és a betonba fúródott. Miután beszálltak vele a liftbe, áramszünet következett. Néhány percig tartott mindössze. Közben a késes észre tért, lemászott a tolókocsiról, és elbújt alatta. A sötétben ez nem tűnt fel az ápolóknak. Felgyulladt a lámpa, a lift az emeletre ért, a két betegszállító elmélyülten beszélgetett. Nyílt a ajtó, tolni kezdték a kocsit. A hátul lépkedő kísérő belebotlott az alant rejtőzködőbe, ekkor észlelték, hogy a takaró alatt senki nincs. Kitört a pánik, misztikus lett a hangulat. A késes kimászott, kirontott a folyosóra, nekirohant a lépcsőkorlátnak. Üvöltve átvetődött rajta, sokszor nekiütődött a kanyargó lépcsőnek, amíg földet ért. Csúnyán szólt.

Mogorvára pillantok. Ő állja a tekintetemet. Mintha árnyalatnyit mosolyogna is. A Főnökhöz fordulok.

– A riasztópisztolyát megtekintette?

– Igen. Remek kis fegyver. Belloq már elmesélt mindent. Jó munkát végeztek. Egy gonddal kevesebb. Daniel javasolta, hogy legközelebb nyugodtan küldjem magát egyedül az ilyen akcióba, hiszen valójában nincs is szüksége segítségre.

– Ezt már én is javasoltam.

Mogorván Belloqra pillantok.

A Főnök bólint.

– Emlékszem. Így hát együtt fognak dolgozni. Mivel Daniel a rangidős, alávetheti magát a döntéseinek.

Ezzel sarkon fordul, és elviharzik. Utánanézek. Csúful kopaszodik, és kacsázva jár.

Valaki hangosan vigyorog. Az áldott Donald. A kedvencem. Goromba pillantást vetek felé, meg se rezzen. Megszólal, persze másról beszél.

– Hozod Cruzt?

– Kit? Hová?

– Cruz Guard urat. A szeretődet. A hétvégén. A tópartra.

– Nem viszem. És most elmegyek a kórházba. Rendben, Mogorva?

Nem válaszol. Némán néz rám. Sötét szempárja láttán eszembe ötlik valami. Ha múlt éjszaka nem fordulunk vissza a lakásomhoz, Martin ott halt volna meg a Kawasaki alatt, elhagyottan. Érthetetlen számomra, miért izgat ez az ember. Ezernyi problémát koholok magamnak, csak ne kelljen a valódiakra figyelnem. Hiába.

Anyám az üvegablak előtt áll. Dél óta tíz évet öregedett. Apám a látogatók számára készített fotelben ül, szintén aggastyán. Cruz Guard mellette toporog, szóval tartja őt, ám nekem úgy tűnik, fölöslegesen fárad, senki sem figyel rá.

Engem megpillantva felugrik, és szinte összecsapja bokáit. Egek, ezt máskor is megtette már? Figyelem, ahogy felölti a gyászos képet, a kezem után nyúl, bal tenyerét a markába zárt kézfejemre ejtve paskolgat, jóindulatúan, együttérzően. Újra ezt gondolom: egek.

Anyám mellé lépek. Martin sápadt arca dél óta egy árnyalattal sötétebb lett. A monitoron látható görbe is mintha egyenletesebbnek tűnne. Áthallatszik az üvegen a készülék pittyegése.

Néhány perc múlva orvosmenet közeledik. Martin szobájába lépnek. Egy karcsú nővér berántja a függönyt az arcunk előtt. Lassan vánszorog az idő. Odabentről – imamalom monoton hangja – férfiak mormolása hallható. Anyám nem mozdul. Homlokát az üvegnek támasztja.

Aligha látja, hogy mellette állok. Nem érintem meg a vállát, nem szólok, nem zavarok.

Azon töprengek, mennyit varrhatok a saját nyakamba a történtekből. Osztok, szorzok, a végeredmény leverő: sokat, így van ez, ki nem ismeri? Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is.

Martin húszéves, valójában még gyermek. Eszményképek vonzásában él, sebezhető, esendő. Ha hozzám fordul valamivel, többnyire lerázom őt, és ezt mindig ötletesen, barátságosan teszem. Nem akarom múlt időbe tenni gondolataimat.

Nyílik az ajtó. Az élen haladó főorvos körülnéz. Anyámat választja. Megáll előtte, mosolyog.

– Asszonyom, nyugodjék meg! A fiú hamarosan magához tér. Túljutott a krízisen.

Úgy látom, anyám ezer kérdést fogalmaz. Arca felderül, szája nyílik, szavakat kerget, fogalmaz. Végül ennyit mond:

– Köszönöm.

A férfi enyhén meghajtja magát, és távozik kísérete élén. Az üvegablak újra átlátható.

Martin megmozdítja a fejét. Szeme zárva marad.

Apám mindent hallott, nem mozdult el a helyéről. Cruz Guard lép mellénk, két karját a vállainkra fekteti: – Minden rendben lesz, hallották. Martin meggyógyul.

Elhúzódom. Anyám oda sem figyel.

Letelepszem apám mellé. Ő rám néz, halkan megszólal:

– Mi történt Martinnal? Kiderítetted már?

– Csak sejtem – felelem.

– Te legalább tudsz magadra vigyázni.

Erre nem lehet válaszolni.

– Rossz bőrben vagy – folytatja apám.

– Elmaradtam némi alvással. Nem ügy. Majd éjjel pótolom.

– Most is elmehetsz. Szükségtelen, hogy mindnyájan itt üljünk. Felhívlak, ha lehet beszélni Martinnal.

– Jó. Akkor most megyek.

Cruz Guard mellettem terem, nem sikerül elsomfordálnom. Színpadias mozdulattal öleli át a vállamat, és mivel jó magasra cseperedett, lehajol hozzám:

– Szeretnék veled lenni.

– Vissza kell mennem az irodába.

Nem is füllentek.

– Mikor mész haza?

– Tudom én?

– Este meglátogatlak.

– Egy ideje nem aludtam. Kellene már.

Elvigyorodik. Hogy nem vettem észre a legutóbbi napokig ezeket az idegesítő gesztusokat? Mintha csak mostanában kezdene nyiladozni a szemem.

– Alhatsz – biztosít Cruz. Mosolya hamiskás, és mindjárt hamis is. Ha most rám kacsint, ha csak hunyorít is, esküszöm, felsikítok. Talán megérzi berzenkedésemet, eltekint a cinkosság egyéb kellékeitől.

A visszaúton ismét életveszélyes vagyok, pontosabban ön- és közveszélyes, ugyanis gondolkozom. Aki próbálkozott már ilyesmivel, tudhatja: autóvezetés és meditálás aligha összeegyeztethető tevékenységek. Utóbbi erősen elvonja a figyelmet az előbbiről, ezért megesik, hogy az ember figyelmen kívül hagy néhány piros lámpát, esetleg egyirányú utcatáblát. Aztán arra eszmél, hogy védtelen és árva a szemből özönlő mérges forgalomban. Ma még talán elnézőek velem autóstársaim, hiszen kibontott hajam a lapockámig ér, ám húsz év múlva nem viszem el szárazon az ilyesmit. Ha megérem.

Kikerülök egy kamiont, fél kerékkel a járdán. Persze nekem áll feljebb, elvégre én vagyok a kisebb. Kikeveredem a főútra, ráállok egy sávra, és közlekedem rajta, illedelmesen. Éppen Cruz foglalkoztat, mert a nehezén már túl vagyok. Mindjárt jobban tudok figyelni a vezetésre. Ez nem ártalmas, mivel járókelők futkároznak a hömpölygő autóárban. Kísérletem, hogy senkit ne üssek el, egyelőre jó úton halad.

Aztán persze Mogorva nincs az irodában. Edzeni ment. Ő a főnök, utána igyekszem. Ez nem ilyen egyszerű, nekem is át kell öltöznöm, és mivel az elejére érkezem, a bemelegítést sem úszom meg. Több kilométert lefutok, gyorsuló és lassuló tempóban. Indiánszökellés, békajárás, hasizomgyakorlatok hosszú sora következik, és amikor az összes izmom a végét járja, kezdetét veszi a tréning. Ritkán sikerül ellógni a kínzatást, hiszen kötelező. Elvégre meg kell védenünk magunkat. Ezt figyelembe véve felkészítésünk egyáltalán nem gyerekjáték. Gyakoroljuk a fegyveres támadás leszerelését, a több támadó elleni védekezést, pihenő nélkül, két órán át keményen dolgozunk.

Az edzőben szikrája sincs a kíméletnek, minél izzadtabbak és fáradtabbak vagyunk, az ő színe annál pozsgásabb, és veszekedetten dirigálja a csapatot. Javára írom, hogy gyakran velünk együtt hajszolja magát, s ez végül is nem kis dolog, hiszen naponta négy-öt csoport átmegy a darálóján, és ő valamennyivel végigedz.

Mogorva ilyenkor minden, csak nem mogorva. Mondhatni, vidám. Természetesen ő sem viszi el szárazon. Leizzad, kifullad, ám rejtélyes módon élvezi a tortúrát. Máskor nekem is jólesik, ha megdolgoztatom izmaimat, most azonban szívesebben venném, ha az ágyamba bújhatnék. Mire ez a vágy elhatalmasodik rajtam, vége is. Rövid levezető mozgás után a zuhany alá állhatok.

Daniel a folyosón vár. Rám mosolyog.

Meglepetten nézem, ma már másodszor okoz csalódást. Először sok-sok mondatot fűzött egymásba, ezzel ejtett ámulatba, most pedig a fogsorát mutogatja. Nem hagyom megjegyzés nélkül.

– Kábítóztál, vagy mi a fene van veled? Olyan emberi vagy ma. Te nem csodálkozol?

– Martin?

– Javul. Az orvos azt ígéri, hamarosan beszélni fog. Hol talállak, ha megtudok tőle valamit?

– Ma aligha oldja meg helyettünk a bűntényt. Holnap délelőtt pedig bent leszek. Hát te?

– Természetesen én is, főnök.

Mielőtt elválnánk, azt is észreveszem, hogy ma reggel megborotválkozott. Harmadik csalódás. Aztán beül a kocsijába, és elhajt.

Lefekvés előtt végigjárom Martin lakását.

Nem kezdek takarítani, mert akkor ma sem alszom. A rend kedvéért mégis összeszedek néhány széthajigált ruhadarabot, és a telefonfülkébe hajtogatom őket.

Üvegajtós, valódi telefonfülke. Ha kinyitom ajtaját, odabenn felgyullad a lámpa. Az egymás fölött sorakozó üvegpolcokon Martin holmijai hevernek. Mutatós modell, fivérem féltve őrzi a titkot, miként tett szert rá, és én nem is firtatom nagyon, végtére gazságot szimatolok a hozzájutás módjában.

Belépek a főzőfülkébe is, onnan gyorsan és fejvesztve távozom. Ez a látvány még nekem is sok. Átsietek meghitt otthonomba, és elnyúlok az ágyamon. Alighogy leteszem a fejem, elalszom. Nem álmodom, nem zavar meg a telefon és az ajtócsengő. Semmi sem történik. A világ lábujjhegyen jár a kedvemért, ujját az ajkára tapasztva. Kedves helyre születtem.

Miként minden illúzió, ez is hamar szertefoszlik. Elfelejtettem bezárni az ajtót. A sötétségben arra riadok, hogy Cruz Guard komolyan veszi az ígéretét. Rejtély, miért, midőn arra ébredek, hogy besiklik mellém az ágyba, ész nélkül távozom a másik oldalon. A villanykapcsolónak rontok, aztán néhány percig morcosan hunyorgok.

Cruz felül, és kitárja felém a karját.

– Megijesztettelek?

– Ugyan. Ugyan. Éppen csak frászt kaptam, és hullani kezdett a hajam. Semmiség. Csak maradj ott nyugodtan, ha fáradt vagy. Én már kialudtam magam.

Nevetve a fejét csóválja. Jóképű fickó, mondhatni, szép is, és mégis: mostanában mintha idegesítene.

– Gyere vissza – szól negédesen.

– Nem viszel el vacsorázni?

Az ötlet hirtelen jön, belecsimpaszkodom, akár a fuldokló.

Cruz tovább mosolyog.

– Nagyon sürgős?

Gyomromra szorítom a tenyeremet.

– Minél tovább halogatjuk, annál többe fog kerülni. E pillanatban csak a fél étlapot tudnám végigenni, de a jó ég tudja, milyen állapotban leszek egy óra múlva.

– Szegénykém – sóhajtja, s felkel.

Miért futkos a hátamon a hideg, ha egy férfi azt mondja: szegénykém? Rejtély. Újabb ötlet: rágyújtok.

A felém siető Cruz karja lehanyatlik. Utálja a füstöt. Gyanakodva rám néz, vizsgálgat. Végül tudomásomra hozza megállapítását:

– Denisa, veled történt valami. Egy hónapja már, hogy angolnává változtál. Mindig elsiklasz előlem. Menekülsz, kerülsz. Igaz?

– Igaz.

– Miért?

– Megmondom, ha megértem.

– Másvalakit találtál?

Gondolkozom, mit is találtam mostanában. Néhány szatírt, a késest, az öcsém félhalott testét, ennél többet; nem. Végül mégsem felelek a kérdésre, csak a vállamat vonogatom.

Cruz sürget.

– Válaszolj!

Beismerem:

– Nem tudok válaszolni.

Javára írom, hogy nem feszegeti tovább a kérdést, ám láthatóan töpreng valamin az est hátralevő részében. Nem éppen ideális vacsorapartner a hallgatásával, mogorván zárkózott arcával.

Amikor végzek a vacsorámmal, poharához koccintom az enyémet. Andalító zene szól.

– Mi van, Cruz? Már megint nem sikerült megírnod a mára rendelt riportot?

– De. Sikerült. – Lehajtja az italt, rám néz: – Lehet, hogy állás nélkül maradok.

– Te? Az aranytollú újságíró? Miért hülyéskedsz?

– Van Erdman eladja az újságját. Gondolod, hogy az új tulajnak szüksége lesz rám?

Cruz Guard társasági híreket szállít lapjának, és becsületére legyen mondva, nem lépi át a jó ízlés határait. Nem az a fajta, aki négykézláb rohangál idegen lepedőkön, kezében nagyítóval. Finom ember, talán túlságosan is. Előfordult néhányszor, hogy elkísértem egy-egy estélyre. Talán a harmadik alkalommal letettem a nagyesküt: soha többé. Nem is erőltette, hogy vele tartsak. Az estélyek, amelyeken megjelentem, néhány szépen kiöltözött férfiú számára örökre emlékezetesek maradnak. Míg ők a felső tízezret képviselték, én minden lehető módon értésükre adtam: a nép közül jöttem. Ami engem illet, jól szórakoztam. Ha lehet fogcsikorgatva nevetni.

Cruz táncolni hív. Átkarolom a nyakát, vállára hajtom a fejemet, és hagyom, hogy vezessen, de nem engedem túlságosan hozzám simulni. Előfordul az emberrel a tudathasadásnak az a fajtája, amely eluralkodik rajtam: együtt vagyunk valakivel, és másvalakit képzelünk a helyébe. Ezen a fokon talán még nem beteges ez a fantáziálás. Lehunyt szemem mögött elevenen árad az élet, ilyenkor az is megtörténik az emberrel, hogy a legandalítóbb zenét véli a legcsodálatosabbnak, amit valaha is hallott.

Csaknem megrettenek, amikor Cruz megtorpan, és megszólít.

– Ne haragudj, nem érzem jól magam. Menjünk haza.

– Figyelmeztettelek, hogy ne egyél osztrigát. Tegnap éjjel is négy osztrigás halálesetet jelentettek a körzetünkben. Mind a négy áldozat férfi volt. A konyhafőnök összejátszott a feleségekkel, és arzént tett a puhatestűbe.

– Ha egyszer komolyan fogsz beszélni, már nem lesz, aki higgyen neked – morogja.

Imént még sápadtnak tűnt, most szürke az arca. Hát jó. Vége a mai mulatságnak. Ott folytatom, ahol abbahagytam. Aludni fogok. Pokolian irigykedem magamra.

– Figyelsz rám, Denisa? – kérdezi Cruz a visszaúton.

Megrezzenek, mert nem figyeltem. A várost néztem, fényeit, árnyait, az elsiető embereket, a mellettünk elhúzó kocsikat. Közben ő beszélt hozzám. Ha valami nem bilincsel le, csakhamar kikapcsolok, oly rutinnal, hogy már észre sem veszem, mikor váltok át saját agyam hullámhosszára. Ez még nem azonos a bambasággal, bár többen esküsznek rá, hogy közeli rokona.

– Jobb a gyomrod? – érdeklődöm.

– Semmi baja a gyomromnak. A fejem fájt.

Helyeselek.

– Persze. A magadfajta művészembernek a feje szokott fájni.

– Arról beszéltem, hogy azt rebesgetik az újságnál, miszerint Van Erdman nem önszántából akarja eladni. Kényszerítik rá.

– Az olvasói?

– Szerencse, hogy nem ittál egy pohárral többet. Lubos Holden kényszeríti.

Nem vágok értelmes képet. Sosem csinálok úgy, mintha értenék valamit, ha egyszer nem értem. Úgy tűnik, Cruz azt feltételezi, e név legalább annyit mond nekem, mint teszem azt: Marion Brando.

Valósággal felhorkanok.

– Ki az a Milos Holden?

– Lubos Holden – javít ki, majd hozzáfűzi: – Jellemző a műveltségedre. Ő az újságcézár. Eljő a nap, amikor apád lapját is bekebelezi. Hagyjuk. Úgy látom, nem érdekel, amit mondok. Máshol jár az eszed. Megtudhatnám, milyen magas, hányas cipőt hord?

– Lubos Holden?

– Az utódlóm.

– Ezt ne feszegessük. Inkább mesélj a cézárról. Felcsigáztál.

Cruz felhajt egy felüljáróra, és a felhajtónál eszembe jut az előző este, mert ez az a felüljáró. Orromat facsarja a fantombűz, melyet a tegnapi küzdelemben szívtam magamba. Leeresztem az ablakot. Hiába, a késes betolakszik a friss levegővel, fázni kezdek.

Cruz leveszi a gázt, a kocsi vánszorog, mint egy tapír.

– Denisa, ne játssz velem. Nézz a szemembe!

– Most azért üljek ki a kocsi elejére?

– Rád férne egy kiadós verés. Mi van veled? Hallani szeretném.

Órákba telik, míg lejutunk az átkozott felüljáróról. Cruz álomittasan vezet, mellékutakat keres, mintha eltökélte volna, nem tágít, addig sétaautóztat, amíg kicsikarja nem létező titkomat.

Faggatózása végül arra vezet, hogy megfontolom: mi történt velem az utóbbi időben? Érzem, változom, és egyelőre ez minden. A változás okát csak sejtem, irányát nem ismerem. Mind többet tépelődöm mindannak értelmetlenségén, amit hömpölygő napjaim során elkövetek. Mire jó a késest vagy a többit keresni? Eleven csalétekként kockáztatni testi épségemet, egyebekről nem is szólva? Mire jó nekem? A Nagy Ügy mindegyre várat magára. Amíg ő késik, bolyongok az éjszaka rémei között, és fázom a gondolattól: vajon ez már így lesz az idők végezetéig?

Más irányú kétségeim is vannak, bár aligha elválasztható egymástól a munkám és a magánéletem. Mostanáig szinte mindenben csak a bizonyosság volt mellettem. Lám, eljött a kérdések és félelmek évadja, melyben egyelőre tehetetlenül hánykolódom.

Mindezt végiggondolva, és még jobban elbizonytalanodva, végül Cruzra ripakodom:

– Nagyon kérlek, ne kínozz tovább! Semmit sem tudok.

– Te? Amint semmit sem tudsz?

Nem felelek. A kesztyűtartóba nyúlok, hátha találok egy cigarettát, de csak Cruz pisztolyát sikerül megmarkolnom. Undorral visszalököm, mintha egy marék meztelen csiga mászott volna a tenyerembe.

– Visszatérve Van Erdmanra, kitaláltam valamit – így ő, miután semmi módon nem sikerült lelkem legmélyére hatolnia. Ilyen alkalmakkor mindig segít magán valamely egyéb probléma megdédelgetésével. – Kigondoltam, hogy amíg a lap eladása körüli huzavona folyik, kicsit körülnézek Holden háza táján. Talán tudod, még az öreg Holden alapította meg a birodalmat. Kevés lap maradhatott tőle független. Halála után a fiatalabbik fia lépett az örökébe. Az idősebbik megmaradt annak a sötét hátterű üzletembernek, aki volt. Az ifjú néhány évig csupán a szórakozásnak szentelte magát, megnősült, elvált, utazgatott, ám most úgy határozott, kiterjeszti birodalmát. Rászállt Van Erdmanra. Ma még csak kér. Javasol. Komoly összegeket kínál. Holnap talán, ha másként nem boldogul, bátyja pribékjeit szabadítja az öregre, s azok megtalálják a meggyőzés eszközét.

Érdekes. Megkérdezem:

– Van Erdman miért nem fordul a rendőrséghez?

Gúnyosan néz rám.

– Mit mondhatna? A gyanúját?

Megpróbálok ugyanolyan gúnyosan nézni.

– Gondolom, nem azért beszélsz nekem erről, mert feltételezed, hogy rágalomszagú információidat az egyik fülemen beeresztem, a másikon pedig távoztatom.

– Semminő hátsó gondolat nem vezérel. Máris megtudtam néhány dolgot Holdenről. Remek cikk lesz belőle.

– Ki betűt vet, vihart arat – közlöm epésen.

Cruz elneveti magát.

– Annyira nem vagyok hős. Ne félj.

– Nem félek – biztosítom.

– Lubos Holdent egy ideje azzal fenyegetik, hogy elrabolják ötéves kisfiát.

– Igen?

Emlékszem, a Főnök említett hasonlót, amikor azt javasolta, vállalkozzam a nevelőnő szerepére. Lehetséges, hogy a két gyermek azonos?

– Igen. Lubos feleségét a bátyja szerette el. Az asszony zokszó nélkül elment, lemondva a gyerekről. Ám lehetséges, hogy most az ő keze van a dologban.

– Ki fogod deríteni. Vagy Martin sorsára jutsz. Létezhet harmadik változat?

– A változatok száma végtelen. Jon Holden hozzáférhetetlen. Úgyszólván képtelenség vele kapcsolatos információk birtokába jutni. Rebesgetik, hogy a testvérével változatlanul jó a kapcsolata, az elszeretett feleségtől függetlenül. Sőt, újabban mintha friss szerelmi viszonnyal büszkélkedne.

– Ebben akarsz vájkálni? Hát, a te munkád is felettébb vonzó. S vajon mire mész, ha megtudsz valamit? Van Erdman megtarthatja a lapját? Várj csak, megvan. Fütyülsz Van Erdmanra. A saját állásodat akarod megtartani, nemde?

Cruz mosolyog.

– Zsarolással vádolsz?

– Olyasformán.

– Persze, most megvetsz. A te értékrendszered szerint ez üldözendő.

– Ez csak a dolog egyik oldala. A másik ennél is komolyabb, kedvesem. Ha a Holdenek nem fognak rokonszenvezni tevékenységeddel, aligha állnak le alkudozni veled. Más ötletük támadhat, és az fájni fog. Megüresedhet egy állás az újságnál.

– Nem eszik olyan forrón a kását.

– Kétségtelenül bölcseket mondasz. Nem vitatkozom veled. Szavazati joggal rendelkező férfiú vagy, felnőttre méretezett fehérneműt viselsz. Akkora hülyeségeket követhetsz el, amekkorákat csak tudsz.

– Amit te művelsz, az nem hülyeség? Miféle munka ez a csalimadárság? Undorító, ha érdekel.

– Most legalább én is tudom.

Cruz folytatja:

– Jövök-megyek, kérdezgetek, elmázolom a száját néhány beteges ipsének, ez a te munkád. Izgalmakban bővelkedő, fontos feladat.

Igaza van, nem is vitatkozom. Nincs is annál a napnál komorabb, mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában a nullánál is kevesebb. Csakhogy eme tőzsdekrachban az ő személye is benne foglaltatik. Hallgatok.

Rövid kereszteződések előtt hajtunk el. Az égen hájas felhők vonulnak, a Holdnak nyoma vész. Szél cibálja a mellettünk álldogáló fák lombját, néhány lámpa imbolyog, sápadt fényük lehangoló. Egy-két ember mutatkozik a járdákon, ezek is sietnek, fejük lesunyva; jellemző éjszakai viselkedés.

A következő útkereszteződésnél hatalmas fekete motor bőg fel, reflektorfénye a szemünkbe vág. Az üvöltő gép felénk rohan, kevéssel a kocsi orra előtt elkanyarodik, megbillen, felszalad a járdára, és ott eldől. Látom tébolyultan pörgő hátsó kerekét, alig valamivel a hirtelen megállásra kényszerített kocsink jobb sárvédője előtt. Utasa mozdulatlanul fekszik, szkafanderén felcsillan egy közeli lámpa fénye.

Cruz keze már az ajtókilincsen tapogatózik, amikor a kereszteződés felől két másik fémparipa robog felénk.

– Ne szállj ki! – üvöltök.

Cruz nyitva hagyja az ajtót maga mögött, futva érkezik a motorja alatt fekvő testhez.

A másik kettő megállítja gépét. Elindulnak társukhoz.

Különös. Rossz sejtelem és éber figyelem. Azt nézem, milyen a külsejük. Vékony, fekete bőroverall, arcot elfedő sisak, fűzős csizma az egyiken, ez a karcsúbbik, kígyószerű a mozgása. Társa bakancsot visel, őt erőteljesnek, lomhának látom.

Cruz a motorral viaskodik. Leemeli a böhöm gépet a fekvőről, aztán nem tud vele mit kezdeni. A karcsúbbik bőrruhás kiveszi kezéből a kormányt, távolabb tolja a motort. Társa kiált valamit Cruznak, majd fellendíti a lábát.

Egyetlen rúgás, Cruz eltorzult arccal feldől, testét görcsbe rántja a fájdalom.

A felborult motoros kicsattanó egészségnek örvend. Felpattan, és felém indul. Jobb kezemet a kesztyűtartóba csúsztatom. Amint a fickó a kocsi közelébe ér, lábammal kilököm az ajtót, épp amikor lehajol, hogy benézzen az ablakon. Csattanó sisakkal, egyensúlyát vesztve felborul. Kiugrom az ülésről, nyirkos a tenyerem, amellyel a pisztolyt szorítom.

A bakancsos alak a mozdulatlan Cruzt rugdalja. Megvárom, míg megáll egy pillanatra, ekkor lábszáron lövöm az aljadékot.

A fickó felüvölt, a másik gaztevő mozgolódni kezd a lábamnál, hátralépek, ráfogom a fegyvert. A következő pillanatban az egyik motor felbőg, a karcsúbbik támadó elmenekül vele.

A közelemben levő lator dermedten ül a fenekén. A fényszóró a sisak plexije mögé világít, ám csak a szemét látom, a sarokba szorított vadállat tébolyos tekintetét. Nem fontolgat megadást. Teste támadásra készül, izmai feszesek, akár az íj idege.

Félek. Letámasztott tenyere mellett a betonba lövök. A dörrenés megteszi a magáét. A férfi a fenekén csúszva hátrálni kezd.

A másik fickó a motorja felé ólálkodik. Agyam villámgyorsan váltogatja a kétségbeesett gondolatokat. A mozdulatlan Cruz, a félelem és az elfutó zsákmány együttesen tolong elmémben, nehéz választani.

Végül döntök. Engedem, hogy a felborulást színlelő alak eljusson a motorjáig. A másikat nézem, a bakancsost, ő sántikálva hátrál, szemmel tartja mozdulataimat, mögöttem valaki kinyit, majd bezár egy ablakot, a szemközti járdán egy járókelő rohan tovább.

Amikor a sérült figura a motorjához ér, két kézzel markolom meg fegyvert, felemelem a válla magasságába.

– Állj meg! – kiáltom.

A következő pillanatban félreugrom, mert a másik férfi a motorjára pattanva előrelódul, hirtelen visszafordul, és felém száguld. Sikerül kitérnem, a kocsi mögé menekülök, ő elsodorja a nyitott ajtót, megcsúszik, lelassul, és máris a fegyverem csöve elé kerül.

A bakancsos is közeledik. A kocsihoz érve a sárvédőbe rúg, s az kis híján leszakad. Surranója fejében acél lehet, kőfaragók viselnek ilyet, miáltal fel sem veszik, ha egy síremlék zuhan a lábukra. Hát ezért vált mozdulatlanná az összerugdalt Cruz!

A motoron közelgő gaztevőt lelassítom egy golyóval. Ő torz hangon felsikolt a szkafander alatt, aztán társát sorsára hagyva, vérző vállal elszáguld.

A másik skulót egyelőre a tárban hagyom, mivel a stukker észleltén a bakancsos dühöngése alattomos settenkedéssé lanyhul. Kedvem támad, hogy becézgessem a fegyvert, melyet az imént undorral löktem félre a kesztyűtartóban.

A bakancsos még egyet rúg a kocsiba, immár hátramenetben. Újfent a motorja felé iparkodik. Artikulátlanul üvöltözik velem, fojtott hangjából süt a düh, a félelem. Megleptek bennünket, végül övék a csodálkozás.

Elmegy a motorig, ráül. A gép bömbölve indul.

A fegyvercső felvillan. A távozó fickó hintázni kezd a két keréken, billen jobbra, imbolyog balra, majd elölről, mind mélyebb elhajlással, mígnem felborul, s egy keveset még csúszik is sérült vállán. Végül fél lábbal a gép alá szorulva, széttárt karokkal a hátára fordul, és mozdulatlanná bénul.

Az ajtóhoz lépek, a kocsiba hajolok, ám egyetlen másodpercre sem tévesztem szem elől a férfit. A rádiót babrálva Cruzra pillantok, ő sem mozdul. A tükörből ellenőrzöm: az utca üres. A két másik lator nem akar segíteni barátján?

Markomban a mikrofonnal mentőt, rendőrséget, segítséget kérek, hangom el-elfullad, testemet reszketés ráncigálja. Hangok az éterben, idegen emberek, tudakolják, mi történt, hol történt. Elhadarom, merre menekül a két motoros, hogy egyikük megsérült a vállán. Aztán elhajítom a rádiót, és Cruz mellé térdelek.

Ő pedig eszméletlen. Végigtapogatom a testét, törött lábát. Füléből vér szivárog. Ájulásszerű érzés kerülget. A fényszóró megvilágítja Cruz arcát, szájában is vért látok. Újra végigkutatom testét, nem találok rajta további sérüléseket. Megfordítom, a jobb oldalára fektetem az ájultat, nehogy belefulladjon saját vérébe.

Az alélt motoroshoz lépdelek. Leszedem sisakját. A törött plexi összevagdalta az arcát, vállából ömlik a vér, nadrágszára is lucskos. Felemelem a hörgő gépet, odébb tolom, félreállítom.

Többé nem nyúlok a férfihoz. Cipőm orrával megérintem bakancsa fejrészét. Keményebb nem is lehetne. Kegyetlen gondolat: szívesen kipróbálnám, vajon a beépített acél golyóálló-e. Inkább nem teszem, mert a lövedék foghatja magát, és a páncélozással nem boldogulva visszafordulhat a feladóhoz, nehogy kárba vesszen. Nagyon vicces, húzom el a számat. Fényszórók villannak, kocsik közelednek.

Kék tetőlámpa villan, felsóhajtok. Magányom oldódik, vége az újabb éjszakának, megint én voltam a csali, munkámmal még csak elégedett sem vagyok. Férfiak szaladnak felém, fogaim közt mormolom:

– Ne halj meg, Cruz.

Nem hal meg. Legalábbis egyelőre. Az orvos a latin nyelvtudásával kápráztat, majd közérthetőbbre fordítja a szakhalandzsát: combcsonttörés, koponyaalapi törés, állkapocscsont törése, a szájbéli vérzést néhány kitört fog és az elharapott nyelv okozta. Egyetlen embernek nem is kevés.

Kísérteties érzés fog el: huszonnégy órával ezelőtt ugyanezt éltem át, más szereplőkkel. Ez most már naponta így lesz?

Ácsorgok a kórházi folyosón, tehetetlenül és fölöslegesen. Egy ápolónő kedves mozdulattal átölel, valamit beszél hozzám, megértem szavai lényegét, megfordulok és kisétálok az utcára. Szinte rögtön találok taxit, bemondom a címet, és elnyúlok a hátsó ülésen.

A vezető nem szól hozzám. Fütyülés, sípolás, hadaró beszéd: rádiózik.

Mogorva azonnal ajtót nyit, akárha mögötte állt volna. Nem fűz megjegyzést megjelenésemhez, halkan ennyit szól:

– Alszik a gyerek.

Nem kérdezem meg, milyen gyerek, megyek a mutatott irányba, az első fotelba leroskadok, és ránézek:

– Tudod már?

Italt tölt, a poharat gondosan a kezembe adja, megvárja, míg a számhoz emelem, csak akkor engedi el:

– Tudom. Telefonáltak.

– És?

– Egyhamar nem lehet kihallgatni a fickót. Elfolyt némi vére, sokkba került.

– Elég sokba – játszom a szavakkal, rám se hederít.

– Mi történt? – kérdezi, leül velem szemben.

Elmondom. Előadásomba nem vegyül pökhendiség, mintha nem is én volnék. Nem hallgathatom el, mennyire féltem, ilyesmit előtte nem lehet elhallgatni. Különös kifejezés úszik az arcára, lehet fintor és mosoly egyaránt. Végül mellém lép, lehajol hozzám:

– Feküdj le! Kérsz még egy pohárral?

Szótlanul tartom a poharamat, teletölti.

– Te sosem iszol?

– Ritkán – feleli.

Elnyalogatom a konyakot, körülnézek. Valószínűleg a lakás nappalijában ülök, a berendezés egyszerű, már-már rideg, lakójára vall.

– Gyereked is van? – kérdezem.

– Erről nem suttogtak neked? Van.

A konyaknak hála, kezdek magamra találni. Kinyújtom lábamat, hátravetem fejemet a támlán. Hallgatok.

Mogorva beszél:

– Hétéves a lányom. Az anyja két éve meghalt. Leukémiája volt. Hát ez az én love storym.

– Sajnálom. Senki sem mondta.

Tölt magának, telecsurgatja az én poharamat is. Haladéktalanul nekilátok, hogy üresre szopogassam a kelyhet.

Mogorva arca ugyanolyan merev, mint máskor, nem látszik rajta, hogy nemrég kelt fel az ágyból, bár meglehet, le sem feküdt. Fehér vászonnadrágot visel, semmi mást.

– Szeretném eloszlatni délutáni vádjaid árnyékát – mondja. Nem rám néz, egyenesen a poharába mered, melyet a két kezében tartva hintáztat a szeme előtt. Figyeli, miként aranylik a fény a lötyögtetett italban, tán bele is szeret az alkoholba, oly szép a jelenség.

Várom, hogy ígéretéhez híven bármit is eloszlasson, ám ő hallgat. Ez az én formám. Ezzel az alakkal dolgozom, íme itt vagyok, a közös megbízatás java részét már szinte magam elintéztem, mogorva társam pedig megfigyeléseket végez egy pohár konyakkal.

– Oszlass – szólok türelmetlenül.

Felnéz, elmosolyodik.

– Sajnálom a ma éjjel történteket. Felborították terveimet.

– Ne hülyéskedj! Képzeld el Cruz terveit!

Elhessentő mozdulatot tesz.

– Megtudtam, ki a három bandita, kiderítettem, hol laknak. Beszélgettem néhány áldozattal, egyikük sem vállalta a szembesítést. Gondoltam, akkor megfogjuk őket akció közben. Ehhez azonban komolyabb szervezés kellett volna, nehogy észrevegyék, miben sántikálunk. A Főnök jóváhagyta a tervet, csakhogy ők és te... Azt hiszem, nem lesz könnyű megtalálnunk a másik kettőt.

– Hallottam olyan emberekről, akik leülnek az íróasztalhoz, maguk elé terítik néhány bűnügy aktáit, egy keveset gondolkoznak fölöttük, aztán felnéznek, és név szerint megmondják, kik a tettesek, hol laknak, hányas a gallérjuk. Végezetül könnyedén kihullatják kezükből a nagyítót, s szerényen belebazsalyognak a fotóriporterek lencséibe.

– Lehetséges – feleli. Kiüríti poharát. Ezzel végezve így beszél: – Másképp cselekedtem, mint a példaképed. Utánajártam. Itt is hallottam egy keveset, ott is. Az áldozatok elég jól jellemezték mindhármukat, bár nem sokat láttak belőlük. Gyanítottam, hogy az egyik támadó nő. Említették a hajlékony testű harmadikat, aki csak ütött, ám nem nyúlt egyik megtámadott nőhöz sem. Térképet készítettem azokról a helyekről, ahol eddig lecsaptak. Nem túlsággal leleményesek. Az is kiderült, hogy sokkal inkább az erőszak, mint a zsákmányolható pénz vagy ékszer érdekli őket. Egyik alkalommal sem használtak fegyvert. Viszont úgy összeverték a férfiáldozatokat, oly gondosan, hogy örülhetett, aki nem vakult meg, nem nyomorodott meg egész életére. Talán épp ezért nem akar egyikük sem szembenézni velük. Három testvérről van szó, egyikük huszonéves lány. Ő nem dolgozik, a két fivérének van munkahelye. A motorokat a házuktól távol bérelt garázsban tartják, a környékbeliek sosem látták őket nyeregben. Ellenben azt állítják róluk, hogy durvák, kötekedők. A legidősebbet fogtad meg. A másik kettőnek pedig bottal üthetjük a nyomát.

– Le kellett volna lőnöm őket? – kérdezem éles hangon.

– Nem lett volna szabad engedni, hogy elmeneküljenek.

– Nem tudom, miért nem te voltál ott szoknyában, amikor a coltost kellett lépre csalni, és miért nem te autókáztál a motorosok karjai közé ma éjjel?

Mogorva hátrafordul az ajtónyitásra. Hunyorgó kicsi lány áll meg mellette, vékony szálú, fekete haja kócosan tekergőzik az arca körül, sírásra görbül a szája, s pizsamanadrágja szárát csipkedve panaszkodik:

– Fáj a fogam, Daniel.

– Nem hagy aludni? – kérdezi a férfi lehajolva.

A kislány a fejét rázza. Már nem hunyorog, engem figyel.

Rámosolygok.

– Biztosan az én hangomra riadtál fel. Ne haragudj, mindjárt elmegyek.

Megrázza fejét.

– Nem hallottam semmit. Jön az új fogam – mutatóujját a szájába dugja, alig értem a folytatást. – Itt hátul, tudod?

– Nagyon fáj? – kérdezi Belloq.

A gyerek engem néz. Kihúzza az ujját a torkáról, komolyan kérdezi:

– Hogy hívnak?

– Denisa a nevem.

Elfintorodik.

– Nem túl szép név. Az enyém Ella. Ez sem nagy szám.

– Hát nem – felelem. – Mit szeretnél?

– Azt nem tudom. Majd pár év múlva megváltoztatom, a nevemet.

Belloq megsimogatja a haját.

– Tudok segíteni a fájdalmaidon? – kérdezi.

A kislány hozzábújik, átkarolja nyakát, felmászik az ölébe.

– Nem tudsz. Szeretnék veled maradni egy kicsit.

– Mennyit?

Ella a két tenyere között méri:

– Ennyit. Lehet?

– Hátborzongató dolgokról beszélgetünk Denisával. Ha meghallgatod, nem tudsz aludni.

– Legfeljebb veled alszom – nevet Ella.

– Azt nem lehet – közli az apja szigorúan. – Csakis egyedül szeretek aludni.

– Elalszom az ágyad előtt – alkudozik a kislány.

Belloq elmosolyodik, lefejti nyakáról a gyermek karjait.

– Menj az ágyadba.

Hangja nyugodt, mosolytalan.

Ella rápillant, komolyan bólint, lemászik az öléből. Hozzám lép.

– Jó éjszakát! Ne kiabálj Daniellel. Tényleg ezért ébredtem fel, de a fogam is fáj. – Megdorgál a mutatóujjával: – Légy kedves, Denisa.

– Nekem ez nem megy könnyen – válaszolom bűntudatosan.

– Nem nehéz – ránt egyet a vállán, és elvonul.

Apja utána néz, arca elkomolyodik.

– Belloq a gyermek, kétségtelen – jegyzem meg.

Kérdő pillantására elmosolyodom.

– Máris nagy jellem.

– Nem lehet tudni, mikor dicsérsz, mikor bántasz valakit.

– Tudni szeretnéd, Mogorva?

– Daniel. Kíváncsi ember vagyok.

– Nos, most dicséretet hallottál, Mogorva. Telefonálhatok egyet?

Belloq int, hogy tessék, és kisiet a nappaliból.

A kórházat tárcsázva megtudom, hogy Cruz nincs életveszélyben, sérüléseit ellátták. Megkönnyebbülök. Martin után majd reggel érdeklődhetek, órámra tekintve látom, hogy csakhamar.

Mogorva visszatér, mezítláb lépdel át a szobán, letelepszik a helyére. Hátradől, megszólal.

– Ha még érdemes reggelig aludni, akkor felajánlok egy ágyat.

– Köszönöm – felemelkedem. – Inkább hazamennék.

– Jobb, ha ki sem teszed a lábad az utcára.

– Viktimológusok szeme fénye. – Kiszolgálom magam egy pohár itallal, a házigazdát tüntetően meg sem kínálom.

Nem rendül meg, szempillája sem rebben. Sétálgatok az egyszerű padlószőnyegen, nyugtalanul. Egyszercsak megállok előtte.

– Sajnálom, hogy nem sikerült a kedvedben járnom a kalandommal. Azért nagyon érdekel valami.

Hátrahajtja fejét a karosszék támláján, félig leeresztett szemhéja mögül tekint rám. Végignézek rajta. Férfi az istenadta.

– Elárulod, miért engedted, hogy a coltos rám másszon?

– Elárulom – feleli. – Az az érzésem, hogy mindannyiszor alábecsülöd a veszélyt. Felvetett fejjel, rengeteg önbizalommal száguldasz mindennek a közepébe. Akkor is, ha nincs veled a láthatatlan kísérő, hogy megvédjen. Azt akartam, ébredj rá: nem játék, amit csinálsz.

– Ráébredtem. Így hát ma este ott álltam begyulladva, elszalasztottam a zsákmányt, és megkaptam érte a letolást. Tőled. Erre is van magyarázat?

– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az öcsédet ők intézték el. De ha eszedbe jutott volna Martin, talán több golyót herdálsz el rájuk.

– Eszembe jutott. Cruz is ott feküdt kiterítve. Mégsem voltam képes a mellkasukra célozni.

– Legjobb volna, ha abbahagynád ezt a munkát. Előbb-utóbb ráfázol.

– Ugyan! Amikor te vigyázol rám?

Megszédülök. A széktámlába kapaszkodom a feje fölött.

Feláll velem szemközt, egy fotelnyi és öt fényévnyi távolságban. Lassan elvigyorodik.

– El kell fogadnod a felkínált ágyat. Úgy látom, megártott a konyak.

– Te mindig a könnyebbik végét fogod meg mindennek. Amit te látsz, azt én érzem.

– Jó érzés?

– Jó kérdés. Vezess!

Apró hálószobába vezet, miután elnyúlok az ágyban gondosan betakargat. Megfogom a kezét.

– Mi lesz harmadszor?

Érti a kérdést. Egy pillanatig tűnődik, aztán mogorván megjegyzi:

– Nem irigylem a pasast a kórházban.

– Nem? – kérdezem élesen.

– Mostanában nem.

Ezzel otthagy.

– Hé!

Visszafordul az ajtóból. Megáll, nem jön közelebb.

Zúg a fejem, körözni kezd alattam az ágy. Fordul a mennyezet is. Elfelejtem, mit akartam mondani. Nyelek egyet, majd újra egyet. Belloq kilép az ajtón.

Martin megismer. Kézmozdulattal jelzi ezt, véraláfutásos arcán megrándul néhány izom. Megsimogatom a haját. Szeretnék mondani valamit, ám gondolataim esetlennek tűnnek, képtelen vagyok beszélni róluk.

– Örülök, hogy jobban vagy.

Megfogja a kezemet, látom, ő is szeretne szólni hozzám.

Egy ápolónő lép mellém, szelíden eltol az ágy mellől. Elköszönök Martintól, végigfutok a folyosón, irány a másik kórház.

Cruz alszik. Meggyőződésem, hogy eszméletlen, bár az orvos váltig állítja, igenis alszik, nemrég végeztek a műtétjével, talán holnap beszélhetek vele. Számoljak azzal, hogy hónapokba telik, míg felépül, és újra emberi külseje lesz. Jól hangzik, hiszen jelenlegi kinézete láttán elszorul a szívem. Eltökélem, hogy nem hagyom cserben őt, nem tehetem, a felépülési időszak enélkül is roppant hosszú lesz számára.

A harmadik látogatás a bakancsosnak szól. Az ő kórháza kevésbé otthonos, mint az előzőek, és a személyzet is másféle egyenruhát visel a rácsos, gondosan őrzött folyosókon.

A férfi sápadt, vállán, lábán kötések, ereibe vér csepeg a feje fölött függő műanyag tasakból. Amikor rám pillant, eltorzul az arca.

– Megöllek! – sistergi felém, árnyalatnyi gyengédség, felebaráti szeretet nélkül.

– Hálásabb is lehetnél. Mondjuk, elmondhatnád, hol vannak a testvérkéid.

Nem felel. Megpróbál lekecmeregni az agyról, szándéka inkább fenyegető jellegű, semmint komoly. Az ajtóban álló fegyveres őr nem is mozdul vergődése láttán.

– Kérdeztem valamit – szólok.

Visszahanyatlik. Elrajzolt arca se nem szép, se nem csúnya. Aki a durva férfiakat kedveli, első látásra beleszerethet. Ősi primitívség rajzolja alacsony homlokát. Gondosan hátrafésült haja dús, hullámos. Barna szemében gyűlölet lobog.

– Nem tudom, hol vannak – feleli, csúnyán elvigyorodik –, de meg fognak találni téged.

– Keressük egymást – állapítom meg.

– Remélem, megdöglött a pasasod – szűri a fogai között.

– Ezt nem kívánhatod magadnak. Letelepszem az ágya szélére. Az őr közelebb lép.

– Mesélek valamit, bakancsos. Megtaláljuk a húgodat. Bilincset rakunk harmatos csuklójára. Aztán tévedésből férfiak cellájába kerül. Éjszaka lesz. Az a napszak, amelyben a vadállatok szimatolva zsákmány után erednek, amikor némelyik emberből kibúvik az állat. Nyolc vagy tíz férfi méregeti majd húgod törékeny testét. Az őrök aligha hallják meg kiáltozását.

Belém akar rúgni, ám a sérült lába felől ülök, tenyérrel támaszkodom eleven sebében. Összeszorítja fogait, szeme könnyekkel telik meg. Felém köp. Aki próbált már félig ülő helyzetben köpni, jól tudja, az ilyesmi ugyanaz, mintha az ember fenékbe rúgná saját magát. Nyála kiválik a szájából, s az állán keresztül a nyakába folyik.

– Ügyes vagy. – Felemelkedem mellőle: – Ezt gyakorolgasd, amíg rendbe jössz annyira, hogy kiengedjenek innen. Akkor gyakrabban fogunk találkozni.

– Meghalsz, kurva.

– Tudom. Addig még számosszor elmesélem a dédunokáimnak, milyen ócska vagány vagy te.

Belloqot nem lelem az irodában. Üzenet vár az asztalomon, a betűket határozott kéz vetette papírra: „Egyedül ne menj az utcára! Kellemes hétvégét! D.B.”

Összegyűröm a papírt, és a szemétkosárba hajítom. Enyhén sértőnek vélem, hogy Mogorva ezzel a néhány sorral mintegy kizárt a munkájából, mégsem rontok be a Főnökhöz, nem kezdek dühöngeni sem. Ehelyett a légymaszatos ablakot nézem, s ábrándozom.

Laco megszólít:

– A Főnök várja a jelentésedet.

– Nem számít – felelem.

Laco cigarettára gyújt.

– Lemész holnap Donaldhoz?

– Nem tudom. Hát te?

– Ezt a hétvégét kihagyom.

– Hiányozni fogsz, ha mégis lemegyek. Mondd, Laco, min dolgozol mostanában?

Legyint. Hintázik a szék hátsó lábain.

– Zsarolási ügy. Zsákutca.

– A Nagy Ügy?

– Ugyan! Sehol ilyesmi.

– Unod?

Rám pillant, elvigyorodik.

– Olykor előfordul. Tudsz jobbat?

– Anyám azt szeretné, ha zongoraművésznő lennék.

– És?

– Botfülű vagyok.

– Akkor itt a helyed. Gyönyörű feneked javítja a statisztikánkat. Minden héten kiszűrsz vele két-három aberráltat.

– Miközben várok a Nagy Ügyre.

– Gyerekség.

Megszólal a telefon, Laco felkapja a kagylót, és hamarosan nyakig merül a beszélgetésbe.

Befűzöm a papírt a gépbe, és kedvenc tőmondataim felsorakoztatásával pergően izgalmas jelentést alkotok a Főnöknek. Megint elfog a kísértés, mint már annyiszor, hogy egyéniségem bélyegét még mélyebben rányomjam a papírra. Ugyan mit szólna, ha aktuális lelkiállapotom részletezésébe bonyolódnék? Nem lehet. Nem illik a szerepemhez.

Nekem nem lehetnek kétségeim, mindig magabiztosnak és határozottnak kell lennem, ezt várják el tőlem. Az én hibámból, így vezettem be magam. Bizony, lényegesen megnyugtatóbb egy célja felé igyekvő munkatárs, mint a tanácstalanul tipródó.

A jelentést a Titkárnő asztalára biggyesztem, megdicsérem a blúzát, agyamba vésem annak szabásvonalát, hogy alkalomadtán lekoppinthassam otthoni szabászműhelyemben, ezt ő kedvesen engedélyezi is.

Visszaülök az asztalomhoz, fortyog az epém. Az imént látott ruhadarabba csimpaszkodom, azzal próbálom másfelé terelni figyelmemet, hogy gondolatban kiválasztom a hozzá való anyagot, ám csak nem ragad el a szabászati inspiráció. Ihletettség nélkül pedig még varrni sem lehet. Újabb fogódzó: elmenjek-e Donaldhoz?

Igaza volt, rám férne. A jelek szerint az ebnek sem fogok hiányozni, ha két napra eltávozom a bűzhödt városból. Két álló napig nem üldözöm a bűnt, hanem Donald feleségével, Irisszel – szokásosan – megváltjuk a világot, e csekélységgel végezvén kötésről, varrásról, egyéb háztartási témákról csevegünk majd, miközben a jó Donald horgászni próbál, végtére néhány éve halvacsorát ígér, maga fogta halból. Ezen ígéreteket mindig mi váltjuk be Irisszel. Amikor megértjük végre, hogy férje ma sem fog semmit, hozzálátunk a főzéshez.

A Főnök jő. Érthetetlen. Mostanában ő jár utánam? Leül Mogorva helyére, gondosan igazít néhány szál haján. Bámulatosan kopaszodik. A füle mellett megmaradt kevéske hajat rövidre vágatta, a homloka közepéből hátranyúló keskeny tincset viszont lenövesztette a tarkójára. Ez a fürtöcske viszi véghez azt a nyugtalanító jövés-menést a csupasz, zsíros fejbőrön, amellyel folytonos rendezgetésre készteti tulajdonosát.

Midőn főnököm végez a sörényápolással, rám mosolyog harminckét hófehér, irigylésre méltó fogával:

– Maga még a szabadidejében is első osztályú lépesméz.

– Az nem lehet, hogy megdicsér – mormolom. Mutatóujjammal karcolgatom az írógép billentyűit.

– Miért ne? Ez a három alak nem szokott felsülni. Támadnak, ütnek, esetleg ölnek is, miért ne? Ha fiatal nő akad a horgukra, őt megerőszakolják, aztán elviszik mindazt, ami mozdítható.

– Mogorva letolt – panaszkodom.

Elvigyorodik.

– Félti magát. Neki is van egy lánya.

– Ó. Végül engem is adoptálni fog?

– Hogy van a barátja?

– Összetörten.

– Nos, végül is nemcsak emiatt kerestem meg. Talán emlékszik, a napokban kérdeztem, elmenne-e nevelőnőnek egy gyermek mellé? Az apa nagyon szorgalmazza az ügyet, egyre gyakrabban kap fenyegetést.

Rámeredek.

– Nem gyanakszik senkire?

– Vannak személyiségek, akiktől nem lehet mindazt megkérdezni, ami az embernek eszébe jut. Maga persze ilyesmivel nem törődik. Bárkitől bármit megkérdez, és magával mégis elnézőek a delikvensek. Látja, én is. Olykor olyan pimasz, hogy az már szinte szeretetreméltó.

Elhúzom a számat.

– Köszönöm. Azt hiszem, nem vállalom a megbízatást. Bezűrösödött az életem. Több kórházban is várnak naponta. Tudni akarom, ki intézte el Martint. Ha most a felső tízezer körébe vonulnék, aligha törődhetnék a magam bajaival. Nem, most nem vállalom.

– Saját szakállára akar nyomozni az öccse támadói után?

Fintorgok.

– A szabadidőmben.

A Főnök széttárja karjait.

– Tegye. Ha maga nem megy, elkérem Mariont. Ő boldogan vállalkozik a szerepre.

– Nyilvánvaló – bólintok. Magam elé képzelem Marion Teront, aztán kibököm a felmerülő kérdést: – Ő meg tudja védeni a gyereket az elrablóitól?

– Tudja, ha a fenyegetés komoly, még maga sem tudja megvédeni.

– Akkor miért?

– Javasoltam a nagyrabecsült személyiségnek, hogy forduljon magántestőrséghez, ám ő ragaszkodik a rendőrséghez. Elvégre adófizető polgár. Mit lehet tenni?

– Mit is? – Hangom gunyoros. A Főnökre nézek, megpróbálkozom az ásszal: – Úgy hallottam, Holden gyerekét esetleg a volt feleség próbálja elrabolni, illetve, ami valószínűbb, a kicsin keresztül zsarolja férjét.

– Maga aztán nem vesztegeti az idejét. Na jó. – Feláll, most nem mosolyog. – Akkor odaadom Holdennek Mariont. Maga pedig megtalálja a két szökésben levő motorost Belloqkal. Igaz?

Én is felállok.

– Nem igaz. Belloq megtalálja őket, engem egyelőre nem avat a titkaiba.

– Félreismeri őt. Mondtam már. Belloq alighanem úgy vélte, hétvégére elég magának a saját baja: a barátja, az öccse, az átéltek. Menjen haza, pihenjen. Ez lesz a legokosabb.

Laco végzett a telefonálással, ránk figyel. Szétrágott csikkje helyébe friss cigarettát tűz a szájába. Belép a takarítónő, és a hályogos ablak csiszolásához lát. Néhány perc alatt megtisztul az üveg, ám ez az állapot nem lesz tartós. Véget ér, amint Fabio megérkezik. Hiszen légy van bőven. Az ósdi épület nem ismeri a légkondicionálás fogalmát. Egy-két éven belül átadják a számunkra épülő palotát. Fabio nyilván rögtön felmond. Ott aligha talál legyeket.

Az ajtóig kísérem a Főnököt. Foglalkoztat egy kérdés, töprengek, szóba hozzam-e? Végül úgy döntök, Belloq az illetékes, ez ügyben vele tárgyalok. Ella jut eszembe: „Légy kedves Daniellel.” Nehéz szót fogadni a kislánynak.

A Főnök távozik, visszalépek, vállamra akasztom a táskámat, Lacóra mosolygok. Ő visszanevet a cigarettája mellől.

– Lehet, hogy mégis elmegyek Donaldhoz – közli.

– Lehet, hogy én is – felelem.

Kisietek a folyosóra. Látom a Főnök hátát eltűnni egy ajtó mögött. Mi az, mostanában személyesen jár el az ügyeiben? Most nyilván Marionnal tárgyal. Nála sikert fog aratni.

Teron magas, fürge lány. Francia módra levágott, fekete haja folyton az arcába ömlik, s ő hányaveti mozdulattal hajigálja hátra tincseit, ám a dús hajtömeg újfent előrezuhan, elvégre ez a dolga. Kék szempárja kissé fölényesen tekint a világra, apró orra enyhe sértődöttséget sugall, ajkai is aprók, teltek, erre a szájformára találták ki a széplelkek az érett cseresznye hasonlatot.

Egészében véve csodálom Mariont. Irigység nélkül. Mert neki is van stílusa, mely hasonlóképpen lehengerlő, mint az enyém, éppen csak teljesen más. E különbözés miatt nem merülhet fel közöttünk ellentét, féltékenység. Marion a végzet asszonya szerepét alakítja. Oly őszintén és magabiztosan teszi ezt, hogy el is hiteti környezetével: szépsége kikezdhetetlen. Kedves modorát némi gőggel spékeli, és kész is Marion Teron. Ellenállhatatlan. Mindezt eszességgel tetézi. Holden boldog lesz, hogy rábízhatja kisfiát.

Fellélegzek, amikor kilépek a kapun. A Nap ma nem izzik emésztően, felhők mögött gubbaszt, áporodott a levegő. A szél feltámad, elül, szeszélyes viselkedése csak sejteti, de nem ígéri a vihart.

Kocsiba ülök, végigjárom kórházaimat, ezúttal a bakancsost kihagyom. Meghagyom Belloqnak.

Martin az anyánk segítségével kortyolgat valamit, harmatgyengének tűnik, mégis rám mosolyog. Mi több, vigyort gyanítok vérömlenyes arcán, ebben persze nem lehetek biztos. Amikor elkerül a csésze a szája elől, mond valamit. Nem értem szavát.

Anyám rám néz.

– Azt mondja: „Atrix.” Te tudod, ki az?

– Tudom. – Közelebb hajolok Martinhoz. – Mi van Atrixszal?

Tesóm arca eltorzul. Nagyot nyel, az imént elfogyasztott sűrű lé kibuggyan a szája sarkán. Elfordítom a fejét, hogy a szájából is kifolyjék az ital, letörlöm arcát egy nedves ruhával.

– Ide hallgass, öcsi! Beszéltem Konrad barátoddal, ő aztán nem olyan titoktartó, mint te. Vedd tudomásul, ha még egyszer az én ügyeimbe ártod magad, szétrúgom a seggedet! Érted?

Martin lehunyja szemét, majd újra kinyitja. Vegyem bólintásnak.

Anyám felcsattan.

– Miért bántod?

– Még nem bántottam. Tesó, a fene essen a konok fejedbe, figyelj ide! Először azt gyanítottuk Konraddal, hogy a motoros banda intézett el. Ők voltak?

Megrázza a fejét. Halványan teszi, mégis belesápad.

Kíméletlenül folytatom:

– Ki intézett el? Atrix férje? Nem? Akkor valaki más, de vele kapcsolatban?

Bólint. Lehajolok hozzá, megcsókolom az arcát.

– Két napig nem jövök. Donalddal víkendezem. Addig ne kelj fel, és ne rohanj a vesztedbe. Lefogadom, hogy a cipődet már becsempészted a takaró alá, és csak azt várod, mikor fordul el anyánk.

A képtelen vád hallatán megint vigyort erőltet tarka arcára. Megfogja kezemet, visszahajolok hozzá.

– Tudod, hová megyek most? Haza. Berontok hozzád, és rendet csinálok a héderedben. Hallod, ugye? Mire hazajössz, oly takaros rend lesz nálad, mint még soha. Semmit sem fogsz megtalálni. Ez a büntetés, amiért szétveretted a pofádat.

Megszorítja a kezemet, hebeg valamit.

– Egy szót se! – kiáltok rá. – Megteszem, amit ígértem. Mostantól zord leszek veled. Gazember! – Megcsókolom tarka arcát, aztán anyámhoz hajolok. Engedi, hogy megérintsem, de nem csókol vissza. Ráripakodom: – Nem kell megsértődni. Jobb bánásmódot nem érdemel a kölyök.

– Nem sértődtem meg – feleli anyám komoly arckifejezéssel. – Azon ábrándozom, miért nincs még egy gyerekem. Hogy legyen egy bátyád, aki féken tart.

– Elkéstél. Hétfőn találkozunk.

Bosszúsan ülök vissza a kocsiba. Miért nem lehetett Cruzt is ebbe a kórházba hozni? Most aztán autózhatok.

Cruz álla, lába bepólyálva. Szeme vérhálós.

Megcsókolom homlokát. Leülök az ágya mellé a székre, szótlanul nézzük egymást. Végül megszólalok:

– Martin jobban van. Az egyik motoros a rabkórházban senyved. A másik kettő ellógott.

Integet valamit. Lassan felfogom jelbeszédét. Táskámból tollat halászok elő, körülnézek, mire lehetne írni. Jobb híján feláldozom a telefonjegyzékemet.

Lehetetlen pózban, bizonytalan kézzel, Cruz kaparászni kezd a papíron. E tevékenysége sokáig tart. Felmerül bennem a gyanú, hogy most fog hozzá a regényhez, melynek megírásáról egy esztendeje ábrándozik. Idővel azért elkészül. Átveszem az alkotást, belemerülök. A következőket olvasom:

1. Csúnya vagyok?

2. Ronda csövön keresztül táplálnak. Mégis éhes vagyok.

3. Neked volt igazad. A mikor rám kiáltottál: „Ne szállj ki!”

4. Légy velem kíméletes. Csak addig ne hagyj el, amíg itt tartanak.

5. Milyen idő van odakinn?

6. Rohadtul érzem magam.

7. Elvinnéd sétálni a kutyámat? Mondjuk, napjában kétszer?

8. Éhes lehet már ő is.

9. Szép vagy ma.

10. A többit úgyis tudod.

Ölembe eresztem a telefonjegyzéket. Rátekintek.

– Csúnya vagy, Cruz, ám ez átmeneti állapot. Mire leveszik rólad az összes pólyát, szebb leszel, mint valaha. És abban a pillanatban teleeheted magad. Hétfőn megint eljövök, és mindennap meglátogatlak. Úgy nézem, esni fog. Próbálj aludni, hegedjél, kedvesem. A dög miatt ne izgasd magad. Mindig is a te idétlen afgán agaradra vágytam, elhiheted. Most elmegyek érte, mielőtt szétrágná az ajtódat! Magammal viszem Sábát a víkendre. Ha netán fogna egy nyulat, megsütöm neked. Rendben?

Felemelkedem, megcsókolom azt, ami az arcából látszik. Bőgés kerülget, előőrseként kiszökken egy könnycsepp, az orrára pottyan. Szabadkozó mosollyal megtörlöm orrhegyét, és elmenekülök. Sűrűn pislogva botorkálok ki a kórházból. Némi szipogással és vasakarattal legyűrőm a kitörni igyekvő hisztériát. A kocsiba rogyva cigire gyújtok. Aztán hátradőlök, és nagy élvezettel végigszívom a spanglit.

A tér felé kerülök. Ott villognak valamennyien, bömbölnek a nagy gépek, a fiúk a nyeregben feszítenek, meg-megrántják a gázkart, s közben ordítozva beszélgetnek. Egyetlen kilométert sem haladnak, ők mondatokra mérik a benzinfogyasztást.

Konrad közelébe húzódva várom, hogy észrevegyen. Megtörténik. Csodák csodája, leállítja motorját, hozzám szalad. Könnyed mozdulattal kinyitja az ajtót, beül mellém. Gázt adok, megkerülöm a teret, hogy kijussunk a lármából.

– Van egy cigid? – kérdezi.

Megkínálom, rágyújt. Nem szívja le a füstöt, meg is magyarázza:

– Csak hirtelen megkívántam. Nem tudnék edzeni, ha rászoknék.

– Mondasz valamit. Holnap látogasd meg Martint a kórházban. Megteszed?

Újra a cigarettába szív, aztán rám vigyorog.

– Van egy kis gond. Nem árultad el, melyikben fekszik.

Miután elhelyezi a címet a memóriájában, tovább füstöl.

– Atrix még nem került elő? – kérdezem.

Kidobja a spanglit az ablakon, rám néz, olyként, mint egy bolondra, egy ufóra.

– Nem. Nem került elő.

– Martin azt mondja, nem a motorosok rendezték át a vonásait. Atrixszal kapcsolatban tört el a karja.

Konrad ismét szemrevételezi arcomat, ezúttal enyhültebb pillantással.

– A sógoromra gyanakszol?

– Nem gyanakszom senkire.

Végre belefog:

– Atrix szép nő. Egyedül ő tudja, miért épp ahhoz a vadbaromhoz ment feleségül. Előtte titkárnőként dolgozott egy gazdag, öreg szivarnál. Az esküvő után otthagyta az állását, szült két gyereket. Nagyjából háromhetenként hazaköltözött a srácokkal, aztán visszament a vadbaromhoz. Ez így ment mostanáig. Az utóbbi időben kezdte mondogatni, hogy szeretne megint dolgozni. Ugyanott. Közben ugyan meghalt az öreg szivar, de a fia is alkalmazná őt. Nem tudom, Atrix meddig jutott az elhatározásával, lassan egy hete már, hogy eltűnt. Előbb azt hittük, visszament a férjéhez, de a vadtulok nemrég jött, kereste. Szereti Atrixot, viszont inni is szeret. Amikor józan, ki lehet jönni vele, csakhogy többnyire nem az.

– Állj! A nyomozás mire jutott?

Savanyú fintorral kérdezi:

– A hivatalos? Semmire. Egy rútnál is rútabb nyomozó kérdezgetett minket. Őt már napok óta nem láttuk.

– És a nem hivatalos?

– Nem fejeztem be. Az én benyomásom szerint a rendőrség nem veszi komolyan az eltűnési ügyeket. Ez a zsaru is váltig magyarázta, hogy Atrix alighanem elutazott egy férfival, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

– Te miért gondolsz a legrosszabbra?

Vállát vonogatja.

– Nem tudom. Érzem, hogy Atrix bajban van. Jártam az alkalmazójánál is, de be sem engedtek. Szeretném őt megtalálni.

– Gondolj Martinra. Atrixszal kapcsolatban verték szét a képét. Menj be hozzá, tekintsd meg, mi maradt belőle. Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem kutatsz utána. Rendben? Cserében megtudom, kié az ügy, és megpróbálom beleártani magam. Ha esküt teszel, hogy nyugton maradsz, mindenről tájékoztatlak.

Konrad megsimogatja a hajamat. Egy tincset a tenyerébe vesz, méregeti, nézegeti.

– Kár, hogy nem érdekelt, amikor Martin először szólt neked.

– Nem volt rá időm. Olykor nagyon fáradtnak, öregnek érzem magam, és Martint ilyenkor gyereknek látom. Hiba volt, mit tehetünk?

Mosolyog. Elengedi a hajamat, torkát köszörüli.

– Azt hiszem, Atrix meghalt. Holnap meglátogatom Martint, jó?

Gázt adok, visszagurulok a térre.

Mielőtt Konrad kiszállna mellőlem, túlkiabálom a motorok dübörgését.

– Mi a neve a gazdag ipsének?

– Lubos Holden – feleli, s rám csapja az ajtót.

Az éjszakai vihar után borongós reggel virrad fel. Lanyha szél ritkítja, tépdesi a fekete hasú felhőket, olykor kikukkant mögülük a Nap, ám legott vissza is húzódik, mintha ma nem volna kedve a világgal törődni. Együttérzek vele. Mindenkinek akadnak pocsék, undok, rossz napjai.

Donald nyaralója. Ő hegyeknek nevezi a dombvidéket, amelynek egyik völgyében, tiszta vizű tó partján áll a kedves ház.

Barátságos épület, sok apró szobával, galériával, konyhával. Utóbbit senki sem használja, hiszen mindenki a szabadban lélegzik egész nap. Igen, mindannyian lélegezni járunk ide. A levegő friss, éles, tiszta, átjárja testünket.

Naphosszat nem csinálunk semmit. Ez az a hely, ahol az emberből kivész a tennivágyás. Napokig sejtelmünk sincs, hol az óránk. Kit érdekel olyan nevetséges dolog, mint az idő? Minden lelassul, nyugalom telepszik ránk, semmi sem fontos, semmi sem sürgős. Ez így megy néhány napig, aztán egyszercsak az ember felkapja a fejét, és szimatolni kezd: hol a város? Megrögzött, öngyilkos módon. Pakolunk, hazamegyünk.

Ezen a hétvégén ilyesmi nem fenyeget. Ha csupán két napra jövünk, könnyek között hagyjuk el e kéjes helyet.

Leállítom a kocsit az épület mögött, kipattanok az ülésből. Amint kibukkanok a ház oldala mellett, lábaim elé hever a tó. Kékebb, vakítóbb aligha lehetne. Tükre mozdulatlan, partján gyengéd hullámok csobbannak. Az alacsony dombon emelt kéjlak elől ösvény vezet a partra, csigavonalban halad lefelé, kétszer megkerülve az épületet. A szellemes megoldást Donald terasznak titulálja. A füves domboldalt használjuk közlekedésre, jobb napjainkon egyszerűen csak legurulunk rajta, bele a vízbe. A lépcsőcsiga ugyan, döcögőssé teszi a hempergést, ám vannak idők, amikor apróságok nem hozzák ki az embert a sodrából.

A tavon csónak ringatózik. Nem hiszek a szememnek Iris ül a ladikban, egy kislány társaságában. Némi hunyorgás után megállapítom, hogy horgászbotot tart a kezében.

Donald a teraszon gubbaszt, és – egek! – gépel.

– Mit csinálsz!? – hangomból kicseng a felháborodás.

Ő eloszlatja gyanakvásomat.

– Regényt írok.

– Mit?!

– Regényt.

– Ó, hát mégis.

– Pakolj le vagy szét – biztat –, aztán szabad foglalkozás.

Leülök mellé. Féltékenyen a papírra hajol.

– Nem nézek oda – ígérem, el is fordítom a fejemet, hogy erősítsem szavaim hitelét. – Éppen csak kérdezgetni szeretnék tőled.

Megadóan hátradől.

– Tessék.

– Mit is mondtál? Mit írsz?

– Regényt. Nem nézed ki belőlem?

– Dehogynem. Dehogynem. És miről szól a regényed?!

– Majd elolvashatod. Olyan stílusban alkotok, amit még te is megértesz.

– Rendes vagy – fanyalgok. – Ebben a stádiumban ez minden, amit tudni lehet?

– Igen.

– Körülbelül meddig leszel ilyen állapotban? – puhatolózom.

– Ihletileg? Néhány óra. Amint elfáradok, a rendelkezésedre állok.

– Köszönöm, Donald. Előlegeznél egy-két szót?

– Igen?

– Te nyomozol Atrix Holl eltűnési ügyében?

– Nem. Én Beatrix Holl...

– Jó, jó. Hát csak írj tovább. Hosszú lesz?

– Három-négyszáz oldal.

– Szűzanyám! Mondd csak, Iris horgászgat amottan?

– Igen. Megígérte nekem, hogy ma nem zavar, Ellának pedig, hogy estére halat sütünk a szabadban.

– Ella Belloqnak?

– Ismered a kislányt? Kész felnőtt.

– Szegény. Kész gyereknek kéne még lennie.

– Meghalt az anyja. Daniel mellett kénytelen volt gyorsan önállóvá válni, elvégre az apja munkája miatt ritkán lehetnek együtt. Van még kérdés?

– Egy. Egy icipici.

– Tudom. Hol van Daniel? Nincs itt. Iris hozta le a gyereket. Vasárnap egyedül megyek haza. Ők lenn maradnak egy hétig.

– Van még egy csónak?

– Ez már a második kérdés. Nincs több csónak.

– Még egy. Kiengedhetem a kutyát a kocsiból?

– Hülye vagy.

– Nem. Azért bátorkodtam, mert oly mogorva házigazdának bizonyultál. Gondoltam, mielőtt...

Donald a hajamba markol, megráncigálja tincseimet. Rám nevet.

– Nyomás!

Amikor felállók mellőle, a fenekemre csap. Ez mindenesetre megnyugtató. Eszerint nincs baja velem. Csakugyan ihletett állapotban van. Szegény. Ismerem ezt a kórságot,

Cruzt is előveszi néhanap. A nyavalyában szenvedő személy előtt és mögött lezuhan egy függöny. Ettől aztán a páciens mit sem lát. Nagyjából olyan, mintha behunyt szemmel közlekedne. Agyát ezernyi leírásra és megfogalmazásra váró gondolat, valamint a hozzá tartozó mozgó filmes vetítés tartja markában, akárha a külvilág megszűnt volna létezni. Ha ilyenkor egy kívülállónak sikerül magád vonnia az alkotásban leledző egyén figyelmét, nem illik ilyesmit kérdezni: hol a cipőd? Semminő földi-mezei dologról nem szabad beszélni. Lehet próbálkozni néhány klasszikus gondolkodó filozofikus töltésű idézeteivel, ámde az sem tanácsos. Legokosabb viselkedés az, ha az ember úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Ugyanis az idő neki dolgozik. Ha szűnik az ihlet, a magasrendű elme egészen közönséges földi halandóvá változik, aki pisilni megy, kézzel eszik, és ilyen hülyeséget kérdez: hol a cipőm?

Donald még távol jár ettől a stádiumtól. Mostani állapotában minden, a külvilág felől érkező inger úgy hat rá, mintha orrba vernék. Lábujjhegyen settenkedem az autóhoz.

Sába szépérzék és tapintat nélkül zúdul ki a kocsiból, és eljátssza, hogy ő a förgeteg, a forgószél. Eszeveszetten rohangál körbe-körbe, szürkés szőrbozontja lobog az általa gerjesztett légáramlásban, majd kissé lehiggadva felfedezi az írómester ottlétét. Asztal, írógép fölött átugorva Donald nyakába ugrik. A szerző kikéri magának a tolakodó inzultálást, engedélyez egy arcul nyalást, és elhajtja maga mellől az ebet.

Sába engem is üdvözöl, merő rutinból, és folytatja a futkározást, nagyon valószínű, hogy holnap estig.

Le-, illetve szétpakolok, átöltözöm, és máris érzem a hely jótékony hatását. Ellazulok, lusta vagyok, gondtalan. Lesétálok a partra, lábujjaimmal megmérem a víz hőfokát.

Megtekintem a felhőzetet. A látvány egyre biztatóbb. Elképzelhető, hogy a mocskos felhőrongyokat hamarosan szétzilálja a szél. Néhány lépést teszek előre, a hűvös víz immár a térdemig ér, talpam alatt szúrós, apró kavicsok hevernek. Gyermekhalak gyűlnek körém, megvizsgálnak, szétrebbennek. A tó olyan tiszta, hogy megszámolhatnám a fenéken heverő köveket. Nem teszem, két napra jöttem. Még egy-két lépés, egy ponton felszisszenek, aztán a vízre hasalok.

Még a part közelében tempózom, amikor Laco érkezik Ackerer társaságában. Mint Stan és Pan. A lezser cowboy és a kicsi, félszeg Ackerer. Egymás kontrasztjai, elválaszthatatlanok.

Látom, hogy Donald dúltan felveti a fejét a készülő remekműből, Laco ugratja barátját, hamarosan mindhárman nevetnek. Még egy perc, és a varázs szertefoszlik, Donald ujjai megint a billentyűkön dühöngenek.

A csónak felé közeledem, a parti népség elmosódik. Tisztán látom Iris rövid, szőke haját, szelíd-szép arcát. A kislány mellette ül, a csónak peremébe kapaszkodik, mosolyogva figyeli jöttömet.

Épp amikor melléjük érek, Iris felszökken a kezében szorongatott horgászbottal. A víz fölött megfeszülő zsinórt figyeli.

– Ilyenkor mi van? – kiált felém, a botra meredve.

– Kapás – kiáltom szakszerűen.

Ő láthatóan tanácstalan.

– Mit csináljak vele? – nyögi.

Ella megjegyzi:

– Szegény hal.

– Engedjük el – javaslom. – Hátha teljesíti három kívánságunkat.

Iris felém fordul. Sötét szeme felcsillan.

– Nem rossz. De hogyan engedjem el?

Követem a zsinórt. Ahol az elmerül, utánabukom.

Szép halacska köröz a horgon, és cseppet sem méltányolja közeledésemet. Megmarkolom a zsinórt, azon az áldozatot, és megpróbálom kiszabadítani szorult helyzetéből. Szerencsére csekély sérülés árán akadt a kampóra, könnyedén leakasztom onnan.

A halacska sértődött farkcsapásokkal, szó nélkül elszáguld. Integetek utána, hogy várjon: a három kívánság! Úgy tűnik, ez a hal nem az a hal. Ha jól meggondolom, biztosan ízletes lett volna a húsa. Legközelebb aligha viszi el szárazon.

Felúszom, megpillantom Ella feszült arcát, megkapaszkodom mellette a csónak peremében.

– Beszéltem a hallal. Ő volt a tó királynője. Azt üzeni, mondjuk el kívánságainkat. Itt van a közelben, meghallgatja és teljesíti azokat.

Ella gyanakodva néz rám.

– Tényleg?

Rábólintok.

– Ritkán fordul elő a halakkal, hogy kegyelemben részesülnek az emberek részéről. Figyelj csak! Én máris behunyom a szemem, és elsuttogom három kívánságomat.

Megteszem, ügyelve, hogy senki se értse szavaimat. Ella megvárja, míg befejezem, ekkor megkérdezi:

– Be kell mennem a vízbe?

– Mindegy. Innen is hallja.

Megmarkolja a csónak peremét, behunyja szemét, és maga elé sóhajtja:

– Halkirálynő, vigyázz Danielre, nehogy ő is meghaljon. Tudod, ő mindig veszélyben van, a munkája miatt, ő az apukám. Aztán szeretnék egy biciklit. De ez még nem minden. Adj hozzá helyet is, ahol kerekezhetek. Tudod, a városban sok az autó. – Ella feltekint, bizonytalanul megkérdezi: – Számoltad?

Nagyot nyelek.

– Még egyet kívánhatsz.

– Halkirálynő, szeretnék egy anyukát. Ha nem lehet, akkor legalább egy testvért. Vagy egy barátnőt. Tudod, sokat vagyok egyedül. Most iskola sincs. Jár hozzánk egy néni, de öreg, és én nem nagyon szeretem őt. Köszönöm, Halkirálynő.

Iris újra a horgászbottal vesződik, a vízbe lendíti a zsinórt.

– Hát te? – kérdezem.

– Donaldék széttépnek minket, ha ezt megtudják. Hogy megfogtuk és elengedtük.

– Ugyan – vigasztalom. – Kívántál már?

– Tényleg kívánjak? – Iris rólam Ellára pillant, majd a felénk úszó, még hallótávolon kívül lévő Lacóra. Elmosolyodik, lehunyja szemét, és elsuttogja: – Halkirálynő, arra kérlek, vigyázz Donaldra, nehogy meghaljon. Vezesd ujjait az írógép fölött, hogy megírhassa a regényét. Harmadjára azt kérem, Halkirálynő, valósítsd meg Donald álmát ezzel a regénnyel. Köszönöm.

Feltekint, megrázza a fejét, szégyenkezve elfordul.

Ella rám pirít.

– Nem vagy becsületes. Nem kívántál.

– De igen. Csak nagyon halkan mondtam, mert röstellem magam.

– Mit röstellsz? Ha a Halkirálynő nem hallotta, nem is teljesítheti a kívánságaidat!

Kezdem megelégelni a játékot. Megrázott nyíltságuk, lelkemet megsajgatta hűségük. Irigylem őket. Vállalják a szeretetet.

– Azt kívántam, amit ti. Ne essen bajuk azoknak, akiket szeretek. Akiknek már bajuk esett, gyógyuljanak meg. Végül pedig rendet kívántam magamnak.

– Milyen rendet? A szobádban?

– A fejemben.

Nem folytathatom. Laco megérkezik, kiment a szoruló hurokból. Átkarolja derekamat, szinte letép a csónakról, és elmerül velem a vízben. Amikor elenged, felsietek levegőért, majd gyorsan visszasüllyedek. Kergetőzünk a mélyen, nevet a szemünk.

Estefelé Donald kifacsarva, kábultan merül fel az írógépből. Felfogván, hol van, kik veszik körül, mintegy mentegetőzve felkiált:

– Ne haragudjatok. Ma már nem megy több.

Laco örömujjongásban tör ki. Iris végre meg meri közelíteni a férjét, és tüstént bele is telepszik az ölébe. Ackerer a Laco fogta halat tisztogatja, miután egyöntetűen a legkisebbre ruháztuk át a lealacsonyító munkát. Ella Sábával rohangál, néha megpihennek, összebújnak.

Donald egyre fájdalmasabbá váló arckifejezéssel nézi Ackerert Iris karjai közül. Néhány perc múlva áttöri gátjait, és felkiált.

– Mi van a kezedben?

Ackerer egyenként felmutatja a dolgokat.

– Ez hal. Ez kés.

– Mit művelsz vele?

– Tudomén? Lehántom a ragyáit.

Donald félretolja Irist, néhány lépéssel a kis ember mellett terem. Kiveszi kezéből az imént felsoroltakat, és professzionális tisztogatáshoz lát. Lesüvít róla a magasabb rendű lények dohogó arckifejezése: tessék, itt neki kell regényt írnia, halat tisztítania, mert senki nem ért semmihez.

Hirtelen valami gyanúféle lopakodik zsarulelkébe. Irisre mereszti a szemét.

– Honnan van ez az állat?

Az asszony ártatlanul előremutat, a víz irányába.

– Onnan – szól, és bólogat hozzá. Mindannyian értjük miért ad nyomatékot a dolognak.

Donald a halra bámul, aztán a tóra. Nemigen állnak össze előtte a tények: a hal és a víz. Még mindegyre csodálkozva kérdezi:

– Ki fogta?

A cowboy persze most is hintázik a székkel. Félretolja cigijét a szája sarkába, s már-már megbotránkozottan, mert hát hogyan is lehet ilyen nyilvánvalóságot kérdezni, tudatja:

– Hát én.

Donald rendületlenül ingatja fejét. Pikkelyek röpködnek körötte, arcára, meztelen felsőtestére tapadnak, olyféle látszatot keltve, mintha rafinált gyermekbetegség ostromolná felhámját.

Az áldozat gondol egy komiszat, kisiklik a kezéből, és csattanó hassal landol a terasz padlóján. Később látványos szökelléssel felénk vetődik, majd íves magasugrással tarkítja produkcióját.

Donald hamar megorrol a fürge tetemre.

– Te kis te! – zsörtölődik. – Vedd tudomásul, hogy meghaltál. Ende! Ne rohangálj itt nekem!

Iris bágyadtan nézi a véres-nyálkás asztalt, padlót, férjet. Onnan a félreállított írógépre és a kézirathalomra vándorol pillantása, aztán rám.

Egymásra mosolygunk. Iris felpattan, térül-fordul, tálcán poharakat hoz. Fölemelkedem, hogy segítsek.

Miután mindenki megkapja a poharát, Iris tanácstalanul Donaldhoz fordul.

– Ellával mi legyen?

– Miért?

– Sejtelmem sincs, ehet-e ilyen szálkás kaját, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek.

Laco érdeklődik:

– Mogorva nem adott hozzá használati utasítást?

Iris haragosan rápillant.

– Danielt kérdezed?

Egek, gondolom, növekszik Mogorva imádótábora.

Iris folytatja:

– Képzeld, nem adott. Feltételezte, hogy nő létemre magamtól is rájövök mindenre.

– Fordulj Ellához – javaslom.

Ella már jön is. Lábujjhegyre emelkedve a poharamba szimatol, elfintorítja az orrát.

– Mit iszol?

– Azt hiszem, gint. Finom. Te mit innál? Hozzak narancslevet?

– Nem kérek. Van tej?

Ackerer felhorkan.

– Tej?!

– Van tej. Ha kinyitod a hűtőt, tán még a tehenet is ott találod. Donald naponta több liternyit szív magába ebből a nektárból – hallom a hangomat.

Az említett felpillant a trancsírozásból. A hal kap az alkalmon. Néhány alkotórésze leszáguld a kőre.

Ella felnevet, ám nem tágít mellőlem.

– Denisa, kié ez a kutya? Miért nem a tied?

– Szeretnéd, ha az enyém lenne?

– Igen. Mert akkor elhozhatnád hozzám, hogy vigyázzak rá. Egész nyáron vigyáznék rá, suliidőszakban pedig délután meg esténként.

– Komolyan mondod? Ez esetben megragadom az alkalmat. Ha Iris megengedi, Sába veletek marad a jövő héten.

Ella felujjong, közben kilöttyinti poharamból a gint. A maradékot mohón elhörpölöm.

Iris közeledik egy bögre tejjel.

– Denisa azt mondta, Sába velünk maradhatna egy hétig, ha beleegyezel.

Iris megsimogatja a kislány haját.

– Nagyszerű, majd ő vigyáz ránk.

E percben Donald megharagszik a halra. Felrikkant:

– Asszonyállatok! Csináljatok valamit ezzel a zombival mielőtt visszavagdosom a tóba!

– Melyik részével? – kérdezem, közelebb lépve a hadszíntérhez. – Azzal, amelyik az asztal alatt hever, vagy amelyik a deszkán? Netán a fejével? Nézd csak, a halacska olvassa a regényedet!

Donald eszét veszti a látványtól. A merev tekintetű halfej a kéziratot magába foglaló mappa tetején eregeti véres levét.

Az írómesterből kirobban a zsaru.

– Ki tette oda?!

Egy emberként vonogatjuk a vállunkat. Donald gyanakodva méreget bennünket.

Aztán tettleg lép fel, csattanó tenyérrel lepofozza a halfejet a földre. Sába tüstént ott terem, felkapja a zsákmányt, és elillan vele.

Donald tovább fenyegeti a neveletlent.

– Úgy kell neked! Edd meg, Sába!

Pompásan mulatunk. A bősz szerző is velünk tart.

Nem is halljuk a motorzúgást. A fényszórók villanása hívja fel figyelmünket az érkezőre.

A leszálló alkonyatba burkolózva gurul felénk a halk járású kocsi. Kissé csodálkozunk, hisz mára már senkit sem vártunk.

Ella ismeri fel elsőként a járgányt.

– Daniel! – kiáltja, s apja elé rohan.

A szürke Mazda besorakozik a többi kocsi mellé.

Nyílik az ajtó, Mogorva kilép. Arcát nem látjuk, ám az feltűnik, hogy bizonytalanul áll a lábán, meginog.

Amikor Ella odaér, eltolja magától a kislányt. Halkan mond valamit, lehajol hozzá. Megcsókolja a gyereket, egy percig úgy maradnak, összesimulva.

Várunk, amíg feláll, és elindul felénk. A lámpa közelébe érve láthatóvá válik az arca. Nem valami megkapó látvány. Hát mára ő volt kisorsolva?

– Mi történt veled? – kérdezi Laco.

Donald italt tölt, Mogorva kezébe nyomja a poharat. Lám, Belloq egy hörpintéssel végez a konyakkal! Miután lenyeli, megszólal tengermély hangján:

– Volt egy afférom.

Iris a gondjaiba veszi a megviselt férfit.

– Gyere, megmutatom, hol fürödhetsz.

– Az is jó lesz! – mutat Mogorva az estébe simuló víztükörre.

Iris kíséretében a házba megy. Idekinn folytatódik a küzdelem a vacsoránakvalóval. Kitűnő alkalom, hogy lekössem magam, átvedlek szakáccsá. A pompásan trenírozott hal nem okoz több problémát.

Belloq elsétál mellettem, meg sem áll a partig. Hallom, amikor belecsobban a tóba.

A csillagos, holdvilágos égbolt alatt vacsorázunk, az étket borral öblítjük le. Halk zene szól, a férfiak beszélgetése mormolásnak hat. Ella álmosan elköszön, aludni megy. Sába a házba kíséri a kislányt, aztán visszajön, és letelepszik a közelünkben.

Felállok, sétálni indulok. Oly gyakran jártam már itt, hogy sötétben is eltájékozódom.

Nem hagy nyugodni Martin ügye. Kiváltképp azért, mert Holden neve is belekeveredett. Eltökélem, lesz, ami lesz, beleártom magam. Amíg nem szükséges, nem tudatom a Főnökkel, mit művelek, mivel ő tüstént átharapná a torkomat. Ha Mogorva ilyen mértékben veszi igénybe a segítségemet a motorosok utáni hajszában, mint ma, akkor bőven lesz időm, hogy kiderítsem: ki és miért bántotta az öcsémet. Donalddal feltétlenül beszélnem kell, mire jutott Atrixszal. Talán sikerül lopnom tőle néhány percet, amikor épp nem gépel és nem bohóckodik. Nem lesz könnyű, kétségtelen.

Aki annyiszor jött-ment az éjszakában eleven csaliként, a legkisebb neszre is felfigyel. Hallom a hátam mögött közeledő lépteket. Megfordulok. Sötét alak sétál felém, széles vállára holdfény csurran. Kiléte nem kétséges.

Megszólal. Hangja újra kiváltja belőlem a jól ismert reszketést.

– Jó a hallásod.

– Hová kirándulsz? – kérdezem.

– Utánad lopakodtam.

– Nagyon helyes. Ezer kérdést készülök feltenni.

– Mivel kapcsolatban?

Megáll velem szemben.

– Elsősorban a motorosokkal...

Mogorva nemes egyszerűséggel a szavamba vág.

– Ma már nem kellene dolgozni, nem gondolod? Hogy vannak a betegeid?

– Kinyitották a szemüket. Martin hebegve beszél, Cruz levelet írogat, mert széttörték az állkapcsát. Hegednek, javulnak. Veled mi történt?

– Semmi komoly.

Rákezdek:

– Hallottam olyan férfiakról...

Belloq mozdulata váratlan, védekezni sincs időm, egyszerűen betapasztja a számat. Tenyere fölött rápillantva látom: szeme mosolyog. Felháborodásomat értésére kell adnom. Felemelem és előrelendítem lábamat. Ő pedig, akárha tánciskolában volna, félrelép, eltévesztem a rúgást.

Ezzel még nincs vége. Tenyerével továbbra is a számon, leülni kényszerít. Mellém telepszik, és végre elenged.

– Nem tetszik a stílusod, Mogorva – méltatlankodom.

– Mikor hagyod el ezt a hülyeséget?

– Melyiket?

– Nem számít. Hiányzott Ella. Mióta az anyja meghalt, el sem váltunk. Hiányozni fog, ha itt marad egy hétre.

Letámaszkodom a harmatos fűben, elmesélem a Halkirálynőt.

Mogorvának tetszik a történet. Arcélét nézem a derengő holdfényben, erős, egyenes orrát, szája vonalát. Hirtelen felém fordul.

– Te mit kívántál?

– Pontosan olyan kíváncsi vagy, mint a lányod.

– Örökölhettük egymástól – vélekedik. Aztán emlékeztet: – A kérdés fennáll.

– Mit is kívántam? Utoljára téged.

– Derék asszonyság a Halkirálynő. Teljesíti a kívánságokat.

Remek ez a hely. Éjszaka, tisztás, holdfény. Na de miért nincs itt egy ital? Szükségem volna rá a túléléshez.

Mogorva mozdulatlanul ül mellettem, váratlanul ér, amikor megszólal.

– Nemcsak Ella vonzott ide. A kelleténél többet gondolok rád.

– A te mértékeidet ismerve ez napi két alkalom lehet.

Mogorva felnevet, a számra hajol, egyetlen pillanatra csupán, és máris visszafordul a helyére. Amint lecsendesedik a szívverésem, megjegyzem:

– Ez nálad a szenvedély netovábbja?

– Szeretnék megbizonyosodni valamiről.

– Nos?

– Vajon akkor is jártatod a szádat, amikor a soros szeretőd fölébed heveredik?

– Nem vagy elég költői az ízlésemhez képest.

– Az én ízlésemmel is ellenkezik néhány csekélység.

– Nofene? Vásár van? Te mindig tisztázol előbb mindent? Nincs AIDS-em, se szifiliszem. Nem tartogatok semminő meglepetést. Nő vagyok.

– És Cruz?

Felnevetek.

– Neki sincs semmi baja. Néhány törést leszámítva. Cruz zavar?

– Főképpen.

– Kényes ember vagy. Mit akarsz hallani?

Daniel hanyatt fekszik a fűben, két karját a feje alá helyezi. Természetesen nem válaszol, hiszen máris annyit beszélt, amennyit én is megsokalltam. Megfordulok, hogy lássam az arcát. Mellkasához simulok, kíváncsi lévén meddig bírja feszíteni a húrt. Átölelem a nyakát, ujjaim az arcát cirógatják.

Megfeledkeztem valamiről. Bár ő a kísérlet tárgya, s én a végrehajtója, mindjárt magamon is lemérhetem a hatást. Ritkán történik ilyesmi az emberrel. Egy másik ember puszta érintése tahikardiát, nehézlégzést és látásromlást okoz. Egyetlen élet során aligha fordul elő túl gyakran ez kórkép. Legfeljebb kétszer. Ha jól emlékszem, tizenkilenc éves voltam, mikor először találkoztam vele. Azóta várom a második alkalmat.

Hát megint én töröm meg a csendet:

– Cruz tudja, hogy addig maradok mellette, míg meggyógyul.

Érzem Mogorva szívverését. Egy kórházi készülék ilyenkor már riasztaná a személyzetet. Percenként legalább kétszázat üt a kalapács a jobb mellem alatt.

Daniel is nyitott szájjal lélegzik, szaporán. Ennyi levegő a világon sehol nincs. Mégis, alig jut belőle. Látom, hogy lehunyja szemét. Megcsókolom a száját, olyan hevesen viszonozza, hogy szinte fáj. Összekoccannak fogaink.

Két karját előhúzza a feje alól, átölel. Tenyere szorosan tapad a derekamra. Megmozdul, átgurulunk egymáson, teste rám nehezedik, két kezembe simítom az arcát, fogaim közé ragadom ízes, dús alsó ajkát, akárha ezersok éve vágynék e harapásra. Hátát simogatom, sorra veszem az összes izmot, bőven van belőlük. Tenyerem néhány pillanatig tűnődik a fehér vászonnadrág derekánál, végül alácsúszik. Izmos, fiús csípőjét, feszes bőrét cirógatom.

Daniel felemeli a fejét. Hangja rekedtes.

– Visszamenjünk a házba?

– Ráérünk – felelem.

Újra megkeresem a száját, segít megtalálni. Máris tovább csapong, nyakamat, vállamat csókolja. Két keze simogat, kíváncsian és találékonyan. Nem hittem volna, hogy Mogorvának is lehetnek ötletei. Egyáltalán semmi olyasmit nem néztem ki belőle, ami az elkövetkező percekben történik. Mindazonáltal tisztességesebb, ha beismerem, hogy valamit mégiscsak vártam, valami ehhez hasonlatosat, mi egyébért hozott volna ki a sodromból nap mint nap, hetek óta?

A harmatos fűben heverünk, szétszórt ruháink között. Fejem fölött a milliárdnyi csillagot szikráztató égbolt éjkéklik, mögöttem domb vonul a magasba, bőröm szinte sistereg az érintésektől, csókoktól. Aztán borzongva-gyönyörködve felkiáltok, s kialszik tudatom. Elmondhatatlan, ami következik, csodálkozom, hogy túlélem; hát nemcsak a fájdalomba lehet belehalni?

Amikor visszatérünk, már csak Laco és Donald gubbaszd a tűz körül. Kebelbarátom fel sem pillant, ám a cowboy nem állja meg szó nélkül:

– Amikor szem előtt vannak, marcangolják egymást. Aztán tessék.

Donald felnéz, tekintete révedező, a lángnyelvek fénye imbolyog vonásain.

– Írni akarok – nyöszörgi.

– Ki tart vissza? – érdeklődöm nyájasan.

– Tudtok aludni a kopogástól?

– Érted bármire kaphatók vagyunk – feleli Laco.

– Mit írsz? – firtatja Mogorva, mert ő persze lemaradt a délelőttről.

Donald sebzett pillantást küld felé, aztán engem korhol:

– Nem mondtad neki?

– Mit? – kérdezem ártatlanul.

– Nem mondtad neki! Akkor mit csináltatok ennyi ideig? Hol voltatok egyáltalán?

– Moziban – vetem oda. Mielőtt tovább szórakozhatna Danielhez fordulok. – A barátom regényt ír.

Mogorva biccent. Aztán megkérdezi:

– És Donald?

Laco felröhög, a bokájába rúgok. Elkapja derekamat, felemel, és áthajít a tűz fölött. Repülés közben visszatartom a lélegzetemet. Donald karjaiban landolok. Ő letesz a földre, és félrerántja fejét, mert bosszúálláshoz látok. Aztán felemeli mindkét karját, a megadás jeleként. Nem szívesen verekszenek velem, mivel kerülöm a testközelt-cselgáncsot. Távol tartom magam a jóval erősebb és főleg nehezebb férfiaktól. Inkább a lábaimat használom, direkt erre a célra edzettem izmaimat. Ha az ember a levegőbe pattan, hogy rúgjon, nemigen méricskélheti az erejét. Nem lehet kicsit rúgni.

Bölcsen megadják magukat.

Donald egyébként is kezd elborulni ihletileg. Ez abból is kitetszik, hogy elindul, és már-már a lángok közé sétál, amikor észreveszi szórakozottságát. Még időben visszahátrál, irányt változtat.

Laco Daniellel viaskodik, a küzdelem egyoldalú. A cowboy két töltött kelyhet tart a kezében, próbálja Mogorvára erőltetni az egyiket, ő azonban nem kér belőle. Mivel Laco nem tágít, kénytelen vagyok áldozatot hozni: elveszem tőle a poharat. Megkóstolom, mit tartalmaz. Elszürcsölgetem a gint, régóta szomjazom ízére.

Az írógép kopogni kezd, akár egy gépfegyver. Donald dühöngő ujjai nem kímélik a hangos motorú masinát. Az átszellemült szerző sort vált sor után, amikor a házba menet elhaladok mellette, hallom, diktál magának. Nem veszi le szemét a papírról, attól félve, hogy akkor megint a hengerre fog írni, értékes gondolatait ily módon elherdálván. Módszere jó, ám akad egy hibája: gyakorta melléüt, ilyenkor szitkokat mormolva kikopácsolja a rossz betűt, majd tovább csépeli a szerencsétlen írógépet, és újra melléüt.

Mire a zuhanyozás végeztével ágyba bújok, dühöngése olyan mérvű, hogy behallatszik a szobámba. Fejemre húzom a takarót, és Donaldot vádolom, amiért nem jön álom a szememre. Ezt hallom: kop-kop-kop-kopkopkop, nyikk, nyikk, franc egye meg, rövid szünet, aztán elölről. A kommentár meglehetősen egyhangú.

Némi változatosságot jelent hát, amikor nyílik az ajtó. Mogorva hangját hallom:

– Alszol?

– Itt?

– Tényleg regényt ír?

– Esküszik rá. Csodálkozol? Engem is meglepett, pedig már régóta fenyegetőzik ilyesmivel. Nem tudsz rólunk semmit. Ő tényleg a szívbéli barátom. Talán az egyetlen. Vele lehet nyavalyogni, lelkizni, nem kell folyvást a Nagy Hekusnőt játszani. És ha most ez a rendkívüli fickó nekiveselkedett, szerintem világraszóló dolog van születőben. Úgyhogy a kellő áhítattal virrasszuk át az éjszakát.

Leül mellém, azt mondja:

– Áhítatban nincs hiány. Magam választhatom a tárgyát?

– Csak akkor, ha megosztod a barátom regényével.

– Megegyezünk. Szeretnék itt aludni, veled.

– Úgy hallottam, csakis egyedül szeretsz aludni.

– Változom. Mindig erre vágyódtam. Egy átgépelt éjszaka, ez álmaim netovábbja.

Leheveredik mellém, karjait átfűzi a feje alatt. Látom felhúzott térdei kontúrját a sötétben. Vállára fészkelődöm, kisimítja arcából a hajamat, kezét otthagyja, hogy cirógasson vele.

És ekkor hibát követek el. Megkérdezem:

– Hallottál Holdenről? Jon vagy Lubos Holdenről?

Daniel megmerevedik, ám csak egy pillanatra. Aztán mintegy lesöpör magáról. Fektéből felpattanva elkapja vállamat, az arcomba kiált:

– Honnan tudod?

– Mit, az istenért? Megvesztél?

Elenged, felkapcsolja a lámpát. Megnéz magának, lassan megenyhül. Elmosolyodik.

– Ki akartalak hagyni ebből.

– Miből? Még miből? Nagyon szeretném tudni, miért vezettél félre, amikor először érdeklődtem a motorosok után. Semmitmondó hülyeségekkel szúrtad ki a szemem. Miért?

– Mert Martin miatt kérdeztél utánuk.

– S akkor?

– S akkor? Hosszú.

– Van idő – vonogatom a vállamat.

Felkelek, keresztülvonulok a szobán, minden öltözékem a hajviseletem.

Daniel eltakarja a szemét, hozzávágok fél pár cipőt, előkotrom a cigarettáscsomagot, rágyújtok.

– Vegyél fel valamit – javasolja, kezében hintáztatva a cipőmet.

Ő bezzeg nem csupasz. Ám aki látott már férfin vékony vászonból készült, lezser szabású holmit, az a tudója, hogy viselete körmönfontabb, mint a meztelenség. Dacosan nem veszek tudomást kiújuló izgatottságomról. Visszamegyek a közelébe, leülök vele szemben, vállamra húzom a takarót.

Belekezd:

– Már az sem tetszett nekem, mikor a Főnök elküldött Donalddal, hogy motorozzatok, nézelődjetek. Néhány tényt közölt veletek, aztán uccu neki. Ha történetesen rájuk találtok, akkor mi van? Tudtál a vasalt bakancsról, a kegyetlenségükről?

– A kegyetlenségükről hallottam.

Mogorva a fejét ingatja.

– Figyelj rám. Hétfőn átnyálazhatod az iratokat. Minden adatot begyűjtöttem, ami velük lehet kapcsolatban, az összes motoros rablótámadás anyagán átrágtam magam. Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Még tavaly ősszel történt az eset, azon a tájon, ahol te is találkoztál velük. A támadók ketten voltak. Megrendezték a balesetet, aztán a vezetőre támadtak, és megölték őt. A társaságában lévő fiatal nőt megverték, megerőszakolták. Nyomok híján az ügy befulladt. Vagyis akadt valamicske nyom. Az áldozat személye. Ő bizony gengszter volt a javából, ezért felmerült a gyanú, hogy leszámolás történhetett. Ennyiben is maradt minden. A következő támadás tavasszal következett be, senki nem is gondolta, hogy a kettő esetleg összefügghet. Ekkor már nem öltek. Az egyetlen férfiáldozatot félig agyonverték, kifosztották. A harmadik esetben sem gyilkoltak, „csak” ütöttek. Itt nő is ült a kocsiban, őt a két fickó megerőszakolta. Egy szemtanú telefonriasztására rajtuk ütöttek a rendőrök, de meglógtak. Rövid szünet következett. Legközelebb már hárman támadtak. A vékonyabbik csak falazott, figyelt, nemigen avatkozott be. Esetleg megrugdalta az áldozatot, a hecc kedvéért. A vasalt cipő többször is felmerült a vallomásokban. A kárvallottak halálos rúgásokról beszéltek. Az első, az őszi ügyben megvert lányt is felkerestem, ő azóta valamelyest lehiggadt, immár képes volt beszélni a történtekről. Azt mondta, mikor a barátját ütötték, ő magára zárta az ajtókat, ablakokat. Idegességében nem bírta beindítani a motort, míg ezzel vesződött, a bakancsos észrevette, hogy szökni próbál. A fickó dühében megrugdalta a karosszériát, iszonyatos volt hallgatni a recsegést-ropogást. Aztán, mintha kalapáccsal vágott volna bele, egyetlen rúgással bezúzta az ablaküveget. Közönséges cipővel nem könnyű berúgni a kocsiablakot. A nyomokon járva arra jutottam, hogy a két bőrruhás közönséges bérgyilkos. Eltöprengtem, ki lehet a megbízójuk? A megölt férfi kivel kerülhetett ellentétbe? Mindeközben a motorosokat is kutatgattam, és végre rájuk bukkantam. Egészen addig nem zavart, hogy téged is bevonjalak, amíg fel nem merült Jon Holden neve. Csakhogy Jon Holden megfoghatatlan, sötét gengszter, valóságos maffiát szervezett maga köré. Ő ugyan nem nyúl senkihez. És mégis, aki szembeszegül vele meghal. A közvetítők által felbérelt bérgyilkosok nem is tudják, ki a megbízójuk, nem is vallhatnak ellene. A Főnök óva intett, hogy írásba adjam felfedezésemet. A jelentésekben lehet mellébeszélni, és ki lehet várni míg hamvába hal az ügy. Szerinte az a legokosabb, ha az első támadást figyelmen kívül hagyjuk, és csak a motorosokkal törődünk. Nem erőltettem a dolgot. Átrágtam magam a fél irattáron. Számtalan aktát találtam félretéve, leírva, elsüllyesztve, melyekből ki lehetett volna hozni valamit. Eljuthatnánk Jon Holdenhez, ám ezt valakik nagyon nem akarják, és ezek parancsolnak nekünk. Ezért nyargalt az égre a vérnyomásom, amikor Holdenezni kezdtél. Honnan tudsz erről a fickóról?

– Amit mondtál, újdonság számomra. Engem más dolgok vezettek Holdenhez. – Elmesélem Martint és Cruzt. Eszembe jut valami. – Ha sejtésed jogos, mi lesz a motorosokkal? A tegnapelőtti balhé óta név szerint, fényképpel körözik őket a sajtóban, tévében. Kérdéseim: ha Jon Holden bízta meg őket az első balhéval, nem akarja-e most elnémítani a fiúkat? Ezek csak primitív tulkok, ha megverik őket, elköpnek mindent. Majdnem beszartak a pisztolyomtól. A következő kérdés: vajon a motorosok mennyit tudnak Holdenről?

– És ha tudnak róla, vajon elkövetik-e azt a marhaságot, hogy hozzá fordulnak segítségért? El kell rejtőzniük, élniük kell valamiből. Nevüket, arcukat az egész ország ismeri. Lejártam az ismeretségi körüket. Nem hiszem, hogy a cimboráik hosszú távon segíthetnek rajtuk. És van még valami. – Mogorva hosszan néz, mielőtt folytatná: – Bármilyen irányból közelítünk Holdenhez, valaki előbb-utóbb figyelmeztetni fogja őt. Legjobb esetben csak elveszik tőlünk az ügyet. Legjobb esetben annyiban is hagyom vagy hagyjuk. Ám a legrosszabb esetben, tegyük fel, nem így történik. Ellára kell gondolnom. Ő mindennél fontosabb számomra.

– Hétfőn felmondunk.

Daniel mogorván ingatja fejét. Kis szünet után rám vigyorog.

– Sosem jártam Japánban. Viszont ebben a városban kezdtem a pályafutásomat. Majd egyszer elmesélem, miért kellett távoznom innen. Te még az iskolapadban guggoltál akkoriban.

– Miért jöttél vissza?

– Ott soha nem tudtam gyökeret ereszteni. A feleségem halála után végképp céltalanná vált az ottlétem. Visszavágyódtam. Itt születtem.

– Milyen érdekes – sóhajtom. – Ha gengszterek kerülnek szóba, megered a nyelved. Ha magadról kell beszélned, tőmondatokra is alig futja.

– Ha neked olyan könnyű, beszélj magadról.

– Jól van, nem könnyű. De ha kérdeznél, tudnék felelni.

– Hiszen kérdeztelek. Például a barátodról.

– Ha Cruzt becézed így, nevezd inkább a szeretőmnek.

– Valósággal tolongunk.

– Két szerető még nem tumultus. Papneveldében tanultál?

Nem felel. Most újra a régi. A tegnapi, akiért evett a fene. Arca kifürkészhetetlen, lakatra zárt. Rámosolygok. Pokolba Holdennel és a többivel. Hétfőig. Ez itt a Tópart nevű paradicsom. Lekapcsolom a lámpát.

Ő persze nem mozdul. Lesöpröm magamról a takarót, átülök az ölébe. Megkeresem számmal a fülét, megkóstolom. Mielőtt elfogyasztanám, belesuttogom:

– Az a helyzet, hogy egy ideje emésztem magam érted. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. Továbbá szemet szúrt Cruznak is. Firtatni kezdte: ugyan miért nem eresztem a közelembe, miért menekülök előle? Hogyan is válaszolhattam volna? Mondjam, hogy beleszerettem a Holdba? A Napba? A papucsomba? Nehogy azt hidd, hogy a nevedet suttogtam a párnámba elalvás előtt. Éppen csak ideges voltam és undok, nem akartam felfogni az okát.

– Tragédia lett volna, ha beismered magadnak?

– Hát persze! Ki vagy te? A Mogorva.

– Most mondtad utoljára?

– Nem.

– De igen.

Megszorítja vállamat. Fáj. A következő pillanatban megcsókol, ez ugyan nem kifejezetten kellemetlen, mégsem engedek a zsarolásnak. Viszont nem bonyolódom vele vitába. Annál is inkább, mert pillanatok alatt elfelejtem a vita okát. Arra eszmélek, hogy az ágyon fekszünk, kibogozhatatlan, melyik végtag kihez tartozik, és ez még csak nem is fontos. Semmi sem fontos azon kívül, amit érzünk. És ha a nyelvemet kell leharapnom, akkor sem kötöm az orrára, hogy amit tesz velem, az maga a csoda.

Órák vagy percek múlnak el, ki tudja. Ott hever a vállamon, engem simogat, hozzám beszél. A Mogorva. Félálomban ezt suttogja:

– Nem árt, ha tudod, nagyon kellesz nekem.

Nem árt, csakugyan. Már alszik is. Magamban dohogom el, a pasas úgy tudja félvállról odavetni a halálos mondatokat, mintha borravalót adna az inasnak. Alkalomadtán felboncolom ezért, most hadd aludjon.

Egy percig hallgatom Donald fáradhatatlan írógépét, egyre rekedtesebb szitkait. Holnap lelket lehet majd verni belé? Aligha. A hasonszőrűek legfeljebb akkor virrasztanak át egyfolytában három napot és éjszakát, ha ihletük sarkallja őket. Ha pedig sarkalltatik, megint nem tárgyal velem Holdenről. Vajon Martin hogy van? Szétvereti a fejét, mert a hülye nővérét irigyelve hekusosdit játszik. Hekus? Anyám azt akarta, legyek zongoraművésznő. Vicc!

Daniel álmában átölel, lélegzete a fülemet súrolja. Inkább hárfa, ha már hangszer. Vagy hegedű. Ezek elmondhatnák helyettem.

Hétfő, a csodálatos, a kórházakkal veszi kezdetét. Előbb Martint kerítem sorra. Fél kézzel eszeget. Vigyorog egy kicsit, amikor belépek, és folytatja önmaga táplálását. Arca kevésbé tarka, mint néhány napja, beszéde is érthető. Azt mondja:

– Holnap kikerülök innen. Az intenzívről.

– Örülök. Látom, jobban vagy.

– Lehet – feleli talányosan. – Jól telt a hétvége?

– Igen.

– Nekem is. Apa ígért egy Harley-Davidsont.

– Nem érdemled meg.

Azért megsimogatom alig-férfi képét. Rágcsál, nem hatódik meg. Széket húzok az ágya mellé, rátelepszem. Végre rám néz, behatóan tanulmányozza az arcomat.

– Den, mi történt veled? Nagyon szép vagy. – Ezt csak ő tudja ilyen csúfondárosan mondani.

– Miért is kötözködsz velem? – tudakolom.

– Dehogy kötözködöm. Sugárzik az arcod.

– Sugározz te is. Adást. Első kérdés: daloltál valakinek a veled történtekről?

Bár nevet, a szeme elkomorodik.

– Nem. Azt hiszem, nem emlékszem. Tudom, hogy ott volt Atrix és két pasas. Beszéltünk valamit. Aztán jött a sötétség.

– Nem hülyéskedsz? Próbálj visszaemlékezni! Hol történt? És végül is mi történt? Atrixszal beszéltél?

Megfagy az arca. Behunyja szemét. Alig hallom szavait.

– Csak arra emlékszem, amit az egyik férfi mondott. Semmi másra. Ne haragudj, Den.

– Oké. Oké. Mit mondott?

– „Felejtsd el ezt a találkozást. Azt ajánlom.” Ezt mondta. Aztán eltört a karom.

Felállok, azt hiszem, értem őt, holott már sokszor megtörtént, hogy tévedtem. Mi a fenét tudok segíteni neki most, ezekben a percekben? Sutaságom dühítő. Mindjárt ki is vágom magam belőle, bár nem épp bravúrosan:

– Hallottad, mi történt Cruzzal?

Fejét rázza.

– Elmondom neked, Martin. Belebotlottunk a motorosokba. Anélkül hogy kerestük volna őket. És Cruzt nagyon kicsinálták. Ő is kórházban van. Kérlek, ha bárki érdeklődik, egyszerűen ne emlékezz semmire. Semmire. Atrix nevét ki se ejtsd a szádon. Konrad itt volt?

– Itt volt, de akkor még nem tudtam beszélni. Téged nem bántottak?

– Engem nem. A kesztyűtartóban volt Cruz stukkere. Őt nem védhettem meg, csak magamat.

– Elkaptad őket?

– Nem, Martin. Én csak egy kislány vagyok. Lövöldöztem, két támadót megsebesítettem, de csak az egyik maradt ott ájultan, ketten elszeleltek. Nem volt hőstett. Nincsenek hőstettek.

– Fejezd be! Ennél jobban úgysem tudok begyulladni – szól közömbösen. – Bár nem bírom Cruzt, azért elmondanád, mi lett vele?

– Eltört néhány helyen. Most mennem kell. Kérsz valamit? Mit hozzak holnap? Akarsz gyümölcsöt?

Martin rám néz. Megdöbbent a két könnycsepp a szeme sarkában. Elfúló hangon közli:

– Nem vártam, hogy ijesztgetni kezdesz.

– Én sem vártam, hogy hülyeségeket csinálj.

– Segíteni akartam.

– Hősködni akartál.

– Menj a fenébe, Den.

– Megyek. Szeretném, ha tudnád, nem azért...

– Ne magyarázkodj! Mit törődsz te velem? Amíg otthon voltam, ritkábban szóltál hozzám, mint amióta kórházba kerültem. Az ijesztősdivel a saját nyugalmadat akarod megvédeni!

– Komplett barom vagy. Persze hogy a nyugalmamat akarom megvédeni, mert szeretlek. Szerinted nem nyugtalanító, ha a szeretetünk tárgyát ki akarják csinálni?

– Hozzál ananászt! – utasít, majd fejedelmi gesztussal int az ajtó felé: távozhatok.

– Megcsókolhatlak?

Nem felel, így hát az arcára hajolok. Nem viszonozza az érintést. Kifelé menet elém rémlik az iménti kép, levetítem magamnak. Figyelmemet elkerülte a megannyi kedvező jel: már nincs katétere, nem csepeg ereibe infúzió, és a monitor sem volt bekapcsolva. Javul a tesó. Fizikailag. De talán sosem tudom meg, mi ment végbe a lelkében. Talán elegendő, ha a sejtéseimre támaszkodom. Más módon is férfivá avathatták volna a kisöcsémet.

Cruz is jobb színben pihen az ágyában. Időközben beszerezte a társalgás kellékeit, keze ügyében toll és keményfedelű füzet hever. Mindjárt a markomba is nyom egy írásművet, elolvasom és belevörösödöm. Miután végzek vele, lassan leereszkedem egy székre az ágya mellett.

– Engem is zsarolni akarsz? – kérdezem.

Kék szeme nem vidám. A toll után nyúlna, de elkapom azt előle. Az ablak felé fordulok, nem bírom nézni a tekintetét.

– Ne írj többé ilyeneket – kérem. – Semmit nem tudsz megváltoztatni. A folyamat irreverzíbilis, hogy kedvenc szóhasználatoddal éljek.

Megment az érkező vizit. Amikor az orvosi slepp a szobába hömpölyög, megkönnyebbülten felállok a székről, és kisurranok.

Cipősarkam halkan kopog a folyosó kövezetén. Kikerülök néhány lődörgő beteget. Elsétálok a személyzet tagjai mellett, szemükben hétfői tompaság sötétlik, de már lendíti őket az automatizmus.

Ugyanez visz az irodába. Donald kialvatlanabb nem is lehetne. Szinte bóbiskol a székén, előtte néhány papírlap komorlik. Mindenre elszántan lépek mellé, rám pillant, mosolyogni próbál.

– Mielőtt összeesel, kérdeznék valamit.

– Csak tessék.

– Mennyit tudtál meg Beatrix Hollról?

– Az valami regényhős?

– Unlak, Donald.

– Unsz. – Úgy fest, menten elalszik. Bólogatása bóbiskolássá fajulna, csakhogy résen vagyok. Belököm íróasztala ajtaját, történetesen épp ott tartja a lábát, az alsó polcon. Az ajtó rácsapódik, ő felrezzen, aztán szó nélkül a kezembe nyomja az előtte heverő papírlapokat: – Ez mind Beatrix Holl.

Félrevonulok a zsákmánnyal, mégsem leszek okosabb. Donald vette a fáradságot, és ezernyi lehetséges helyen kérdezősködött az eltűnt nő után, minden eredmény nélkül. Végül Holdenhez is eljutott, bár csak a titkára szintjéig. Udvarias hangon elmagyarázták neki, hogy Atrix csakugyan beszélt Lubos Holdennel az állás ügyében, ám mivel a megbeszélt időben nem állt munkába, helyét mással töltötték be. Feladata egyébként adminisztratív jellegű lett volna, gépelés, telefonbeszélgetések bonyolítása, egyéb apróságok.

Nem hagyom szenderegni az írót.

– Donald, emlékszel még a Holden titkárával folytatott csevejre?

– Ha akarom.

– Én is akarom.

– Mi az, ami nincs leírva?

– Ez a kérdés.

– A benyomásaimra vagy kíváncsi? Nőből vagy. A titkár magyarázkodott, miért töltötték be az állást olyan gyorsan, miután a Holl-nő nem jelentkezett. Arra hivatkozott, hogy a munka bizalmas természetű, tehát alaposabban megkaparták a nő körülményeit, és Holdennek nem tetszett az iszákos férj. Csakis azért alkalmazta volna Beatrixot, mert a nő évekkel korábban már dolgozott az apjának is, és az öreg kedvelte őt.

– Atrix személyesen tárgyalt Lubos Holdennel?

– A titkár szerint igen. Valahogy furcsa nekem az a ház. Először is, nem volt könnyű bejutni. Másodszor, tele van izompacsirtákkal. A titkárt is nagyon gorillaszagúnak éreztem. Ugyan mitől félnek?

– Állítólag azzal fenyegetik Holdent, hogy elrabolják a kisfiát.

Donald némileg felébred.

– Haha. Éppen az ő gyerekét.

– Miért ne?

– Hát csak azért, mert akkor Jon Holden, az idősb testvér dühbe gurul.

– S akkor? – A nyitott ajtón keresztül Marion Teront látom tovasietni a folyosón.

Donald legyint.

– Hagyj békén ezzel a marhasággal! Beatrix Holl eltűnt, behapsizott, meglépett a részeges férje mellől, és kész. Majd előkerül. Holdennek ehhez semmi köze.

– Te otthagynád a két gyerekedet egy férfi kedvéért?

– Egy férfi kedvéért semmiképp. És két gyerekem sincs. Egy sincs. Miért foglalkozol ezzel az üggyel?

Sikerült elefántléptekkel átkelnem a gyengéjén, ezen már nem segíthetek. Hiszen tudom, Iris és Donald kapcsolata maga a tökély, mindösszes gondjuk-bajuk a gyermektelenség. Legközelebb ügyelek a hülye kérdéseimre. Gyorsan válaszolok.

– Beatrix öccse Martin barátja. Nyugtalankodik.

– Sajnálom. Eltelik néhány hét, aztán az asszony küld egy lapot valahonnan, és kész, megnyugodhatnak.

Fenét. Mivel Mogorva nem mutatkozik, megint nem tudok mihez kezdeni magammal. Úgy határozok, megveszem Martin ananászát. A parkolóban hagyom a kocsit, nincs messze a piac, onnan gyalog is hamar hazajutok. Sétálgatok a melegtől fülledt, levegőtlen utcákon, a borongós égbolt alatt. Magához vonz néhány kirakat, elidőzöm előttük, közben mindegyre töröm a fejemet: merre tovább? Veszek néhány újságot, séta közben lapozgatok. Nocsak.

A Főnök elfelejtette említeni, hogy interjút adott a motoros ügyében. Ráismerek szavaira, stílusára. Érzelemdúsan említést tett rólam a riportban, kár, hogy a címemet nem diktálta le az újságírónak. Ez a nyájas őrült netán elfelejtette, hogy csak az egyik vadorzót fogtam el? A másik kettőnek máris megvehetem a pralinét, amellyel majd látogatásuk alkalmával kedveskedni illik nekik. Bár a nevemet nem említette, ezen a környéken nem túl sok „fiatal nyomozónő” terem.

Vajon Mogorva tud-e erről? Ugyan mit tehet, ha tud róla?

A nyüzsgő piacon is tovább forr az epém. Ha visszamegyek, lesz néhány kérdésem a Főnökhöz. Mindenekelőtt megveszem az ananászt, a tenyerembe ültetem, és hordozom, mint a cserepes virágot, érzem édeskés illatát, meg-megszagolom, hogy a piac enyhe rothadásszagát száműzzem általa. Tovább sétálok, nézelődöm, ezerféle zöldség és gyümölcs tarkállik előttem, emberek kavarognak, lökdösődnek.

Úgy döntök, keresztülgyalogolok e pompázatos sürgésforgáson, a túloldal felől közelítem meg a lakásomat. A piac végéhez közeledve ismerős hangok ütik meg fülemet. Előbb a nagy motorok bőgését hallom meg. Úgy látszik, délelőttönként a gyerekeké a játszótér, ilyenkor Konradék ide szorulnak járgányaikkal, mivel lármájuk elenyészik ebben a bábeli hangzavarban. Riadókocsi szirénázik, közeledőn.

Újfent mélyet szippantok az ananász illatából, mert a piac bűze felerősödik. Az egyik ládahalom mögött villámgyorsan tovacikázik egy apró állat, csupán a villanását látom. Ha jókedvű vagyok, a szürke négylábú legyen macska, ha nem, akkor bizony patkány az, pfuj!

Üres standhoz érkezem, a mögötte dülöngélő, lakatra zárt raktárhelyiség ajtaján kézzel firkantott kiáltvány ékeskedik: „Két hét múlva vásárlóim rendelkezésére állok.” Dátum, olvashatatlan aláírás.

Ezen ajtó előtt piaci árusok gyülekeznek. Hangosan csevegnek, jót nevetnek egy vaskos tréfán. A tréfa tárgya a helyiségből áradó bűz mibenléte. Erről folynak a találgatások. Ugyan mi rothadozik odabenn? Úgy hallom, valaki magára a tulajdonosra gyanakszik, aki szeret felönteni a garatra. Őkelme elszunnyadt netán a raktárban, és gyors halál végzett vele? Megint más egy zsák tavalyi krumplit vesz gyanúba, érdeklődik, ki nem szagolt még bomladó burgonyát?

A riadókocsi megáll a közelben, egyenruhás rendőr siet felénk. Unott arccal vágja át magát a tömegen. Istenem, gyarló vagyok, a bámészkodók közé sorakozom. Látom, hogy a másik rendőr a motoros fiúkkal vitatkozik, alighanem a lárma miatt. A srácok mind megátalkodottabban bőgetik gépeiket.

– Mi van? – kérdezi a zsaru.

Tagbaszakadt, mocskos kötényű árus válaszol neki:

– Nyissa már ki ezt az ajtót, tizedes. A kolléga odabenn hagyott valami penetrát, eltart még egy hétig, amíg visszajön. Nehogy má' megvaduljunk, ha ez itten bűzlik még ehhétig.

– Miért nem nyitják ki maguk? – A zsarunak nem szimpatikus a feladat.

– Mert ha benn felejtett valami árut, és azt mi kidobjuk, mert kidobjuk inkább, semhogy tovább szagoljuk, akkor a kollégának bizonyítani kell, hogy az a holmi tényleg rohadott.

A tizedest gondolkodóba ejti a tekervényes mondat, eltart egy darabig, amíg minden szót a helyére illeszt. Mihelyt túljut a nehezén, legyint egyet.

– Ami azt illeti, nem rózsa maradhatott odabent. Vegyék le a lakatot, itt maradok, amíg végeznek.

A tagbaszakadt nekilát. Egészen egyszerű dolgot cselekszik. Előhúz egy kulcscsomót köténye zsebéből, és egyenként a zárba próbálja a kulcsokat. Nincs időm egyik lábamról a másikra állni, a második kulcs nyitja a lakatot. Amint az ajtó feltárul, orromat az ananászba fúrom. A bűz még így is keményen támad nyálkahártyámra, valósággal hátrahőkölök.

Ugyanezt teszi a tagbaszakadt is. A raktárba ront, majd hasonló sebességgel nyomban ki is hátrál onnan. Nem beszél. Tenyerét az orrára tapasztja, szabad kezével mutogat, úgy rémlik, befelé tessékeli az egyenruhást.

Először az suhan át az agyamon, hogy na persze, már megint a legjobb helyen járok. Aztán előrelépek. A kollégával egy időben nézek a helyiségbe. Ugyanazt látjuk, nem egyformán reagálunk.

A rendőr lábai földbe gyökereznek. Én a falon tapogatok villanykapcsoló után. Fény árad szét az ablaktalan viskóban, a földön heverő halott alakja tisztán kivehetővé válik.

Fiatal nő fekszik lábaink előtt, szétvetett karokkal, hanyatt. Feje körül beszáradt folt sötétlik, vér- és agyvelőmaradékokkal. Száját kereszt alakban felhasították, így adván a világ tudtára, hogy sokat jártatta életében. Felsőteste fedetlen, de minek is blúz arra, ami maradt belőle.

Kimegyek. A markomban szorongatott ananászra nézek, valami átvillan az agyamon. Előveszem igazolványomat, a zsaru orra alá dugom. Ő belenéz, nem nyitja ki a száját, egyébként én sem.

Behúzzuk az ajtót, mintha ezzel a bűzt is odabenn rekeszthetnénk, és eltávolodunk néhány lépésnyire. A tömeg nőttön-nő körülöttünk, a tagbaszakadt árus sápadtan mesél élményéről.

– Kérem, intézkedjen – szólok. – Legjobb volna, ha mindjárt Donald Gallt hívnák, gyanítom, ez az ő ügye. Néhány perc múlva visszajövök.

Otthagyom az egyenruhást, a járőrkocsi felé sietek. Nem könnyen verekszem át magam a tömegen, egy szemüveges férfi nekem szalad, majd mogorván megáll, s nyitja a száját, hogy trópusibb éghajlatra irányítson. Kezébe nyomom az ananászt, és rohanok tovább.

Kifulladva torpanok meg a motoros srácok előtt. Mindegyikük szkafanderben feszít, akárha hóvihar dúlna. A legközelebbi ifjúhoz lépek, kezemet az övére ejtve segítek lejjebb venni a gázt.

Ő megrökönyödve fordítja felém a fejét, sisakja roppant mutatós, áramvonalas, mintha a Csillagok háborúja valamelyik fejezetéből került volna elő, netán egy lovagvár pincéjéből. Úgy ítéli, fontos lehet a közlendőm, feltolja rostélyát, kikukkant mögüle.

– Ivanhoe, ismered Konradot?

– Igen – morogja.

Megpróbál túljárni az eszemen, szeretné kissé felsrófolni a kakaót. Nem engedem. Rámosolygok, hátha barátságossá válik. Hát nem, erre nem szocializálták őt. A komoly férfiú legalább tizenhét éves. Maholnap akár meg is borotválkozhat. Martin haverja, bizonyára. Ezt az adut kipróbálom.

– Martin Wry nővére vagyok. Azonnal beszélnem kell Konraddal.

– Akarod, hogy idehozzam? – kérdezi.

– Szeretném. Tudod, hol van?

Bólint. Aztán elvigyorodik.

– Sürgős?

A halottra gondolok; neki már nem sürgős. Hátha tévedek, és Martin tényleg ananászt akart enni? Konrad nélkül sosem derül ki.

– Marhára sürgős – felelem. – Jó a járgányod?

Megmutatja. Lecsapja sisakrostélyát, és elszáguld. Kamikáze módjára veti magát az úton áradó kocsiforgalomba. A többiek – mintha unatkoznának – lassan szétszélednek.

Körülnézek. A tizedes közeledik felém a rendőrautó felől.

– Intézkedtem – közli. Arca sápadt. Imént még kicsinyelte a feladatot, amelynek megoldása végett idehívták, most láthatóan sokallja. Mi tagadás, edzett gyomor kell egyes felfedezésekhez.

Várakozás közben fohászkodással töltöm az időt. Ha nem Beatrix Holl fekszik a patkányok által látogatott raktárban, két láda ananászt viszek Martinnak. Bárminő gyümölcsöt kérhetett volna, az ananász szinte az egyetlen, amit errefelé csak a piacon lehet beszerezni.

Ivanhoe ügyel a presztízsére. Perceken belül megérkezik, motorja nyergében Konraddal. A fiú előbb rám, majd a riadókocsira tekint, egy pillanatra megbűvöli a tetőn kéklő forgófény. Végre lemászik a nyeregből, és mellém lép.

– Mi van?

– Nem tudom, Konrad. Gyere velem!

A raktárhoz sietünk. Megfogom a kezét, és kitárom az ajtót. A lámpa rendületlenül világít odabenn, semmi sem változott.

Konrad benéz, egy pillanatra megdermed, aztán kihátrál a szabadba. Kezét szorítva követem nyomát, lábammal belököm az ajtót a hátunk mögött.

Eltelik egy perc. Már tudom, Martin nem kap ananászt.

Konrad felém fordul. Arca eltorzul, kitör belőle a sírás. Vállamra borul, jajgatva zokog. Haját simogatom, és továbbra sem sejtem, mit lehet ilyenkor mondani. Végtelennek rémlő percek múlnak el, mire a körülöttünk gyűrűző tömeget áttörve megérkezik Donald és Daniel.

A raktárba tekintenek. Donald elrohan a dolga után. Mogorva hozzánk lép. Két keze a zsebében, arcán még a tegnapi borosta, tekintetében sötét lobbanás. Szó nélkül megáll mellettünk.

Konrad felemeli a fejét.

– Szeretnék hazamenni. Szükséged van még rám?

– Egy percre, Konrad! Megmutathattam volna később is. Azt akartam, hogy így lásd, és semmit ne tégy, maradj nyugton. Kérlek.

– Hatásosak a módszereid. Most nem tudom, mit mondjak. Elmegyek.

– Később még beszélünk.

Konrad távozik, Mogorva megjegyzi:

– Persze, megint véletlenül kerültél ide.

– Egyáltalán nem. Más dolgom nem lévén, eljöttem ananászt venni Martinnak. Miért nem volt más dolgom?

Ekkor észlelem, hogy összehajtogatott napilap kandikál ki Daniel egyik zsebéből. Ugyanaz az újság, amelynek testvére nálam van. Eszerint mindketten tudunk olvasni.

Donald visszafelé rohan. Elkapom a karját.

– Ott van a képeslapod – emlékeztetem őt megjegyzésére.

– Még nem biztos, hogy Holl az. Nincsenek nála iratok.

– Ő az. Beatrix Holl. Az öccse azonosította őt néhány perccel ezelőtt. Most küldtem haza a fiút, megnyugodni.

Donald összefonja karjait a mellkasa előtt. Csúnya arcán savanyú mosoly dereng fel.

– Ki vele! Ki a gyilkos?

Hozzáhajolok, megcsókolom a homlokát.

– A te ügyed. Én már itt sem vagyok.

Válaszmorgását nem hallom. Elindulok, Daniel utánam lendül.

Mihelyt kiérünk az utcára, fellélegzek. Mogorva átkarolja a vállamat. Hozzám igazítja lépteit, egyetlen szóra sem méltat.

Mit tehetek, elmesélem, mi történt. Hümmög egy sort, végre megszólal:

– Mindenesetre különös. Ha te kocsikázol, jönnek a motoros vagányok, ha piacra mész, hullára bukkansz. Szoktál unatkozni?

– Egész életemben nem történt annyi minden, mint az elmúlt hét alatt.

Kifizet egy sztereotípiával.

– Jó neked.

– S most?

Rám néz, kihúzza zsebéből az újságot, meglengeti az arcom előtt.

– S most nincs más dolgunk, mint várni.

– Gondolod?

– Sajnos.

Felcsattanok.

– Üljünk le valahol. Így nem lehet beszélgetni.

– Nem itt laksz a közelben?

– Fel akarsz jönni hozzám?

– Denisa, ne cifrázzuk. Ez az újságcikk egyenesen az ajtód elé vezeti a Gillan családot. Ha még élnek. Miután szenvedélyes vagányok, nyilván nem mondanak le a bosszúról, ha ennek még szerét ejthetik. Tehát együtt maradunk.

– Szándékosan tűztetek horogra?

Mogorva elsiklik a kérdés fölött. Mintha nem is hallotta volna.

Joggal hiszem, hogy felháborodásom érthető és megalapozott.

Hazaérve letelepszem a varrógép elé, s a délután hátralévő részében létrehozok néhány szabászati remekművet. Megalkotom a titkárnő blúzának mását, továbbá egy nadrágot. Utóbbit nem magamnak szánom.

A nadrág tulajdonosa mit sem sejtve tevékenykedik a konyhában. Amikor leveszem lábamat a pedálról, és egy percre elhallgat a varrógépmotor, meghallom Daniel fütyörészését. Ettől felbosszantva folytatom a varrást. Hanem minden nadrág elkészül egyszer, és bár még több vég kelme sorakozik a szekrényben, végül felállok a gép mellől, és kisétálok a konyhába.

Belloq a kezében tartott tálban kuporgó, felismerhetetlen összetételű masszát kevergeti fakanállal.

– Mi az? – borzongok gyanakodva. Meggyőződésem, miszerint el akarnak tenni láb alól, rögeszmévé hatalmasodik. Igenis, összefogtak ellenem a Főnökkel, és a motoros banditák vagy eme kenőcs segítségével nyírnak ki.

Belloq megnyalja a fakanalat, csettint nyelvével. Figyelem rezdüléseit. Életben marad. Felém kínálja a suvikszot, nem kérek belőle. Rezignáltan vállat von, előhúz egy üvegedényt a sütőből, és az abban levő hússzeletekre loccsintja a gyanús förtelmet. Végül az egészet visszatolja, beállítja az órát, és dolgát jól végezvén leül.

– Mit vétett neked az a hús?

– Semmit.

– Akkor miért hánytad le?

Értem nyúl, az ölébe von. Csupán egy percig maradok, mert eszembe ötlenek sérelmeim és a nadrág. A fontossági sorrend egyértelmű. Felkelek combjáról, és átnyújtom a remekművet.

– Vedd fel!

Rajta a gyanakvás sora. Megforgatja, megbámulja a ruhadarabot, aztán rám pillant.

– Nekem nagyon megfelel, ami rajtam van.

– Momentán. Amíg ezt fel nem veszed. Kimenjek?

Nagyvonalú pasas. Legyint.

– Maradj csak.

Nézem, ahogy vetkőzik. Kibújik nyűtt farmerjából, átzuhan az új vászonnadrágba. A zuhanás szó szerint értendő, hiszen mai napság a divat egyik alapkövetelménye a tágasság. Nos, alkotásom tágas. Térdig. Onnan elkeskenyedik, bokánál elfogy. Azért nem esik le viselőjéről, mert derékban – ha férfiembereknél lehet derékról beszélni – szoros övpánt tartja féken.

Belloq begombolkozik, övét a pántokba fűzi, végigtekint magán. Legvégül felnevet.

– Ehhez már csak egy pár csizma, egy pálca és egy ló szükségeltetik. Zsokésapkát tudsz varrni?

– Bármikor.

Sértődöttebb megfeszítve sem lehetnék.

Belloq elkomolyodik, cipőbe lép, elindul tükröt keresni. Rengeteg tükör fényeskedik a hajlékban, nem kell messzire túráznia. Megtekinti magát, aggályosan figyelem arcvonásait.

Végül a zsebek döntik el a kérdést. Kényelmesen el lehet bennük heverészni, és megfigyeltem már, hogy Daniel imád a zsebeiben lakni. A szűk farmernadrágban ez meglehetősen nehezére esett, így most a kezdeti bizalmatlanság után egyetlen perc leforgása alatt szerelemre lobban alkotásom iránt. Le sem veszi magáról. Nézegetem a modellt, és elismerem, hogy magas termete és vékonysága nélkül a nadrág mit sem érne. Ez a fazon éppen az ő alakjára áhítozott.

Nem hagy örülni, így szól:

– Kísérteties. Pontosan azt éltem át ezzel a holmival, amit veled.

– Na mit?

Visszafordul a tükör felé, onnan néz a szemembe.

– Ezt? Nekem? Ezt! Nekem!

Nézzenek oda, Belloq ilyet is tud. Felnevetek.

– Hízelgő.

– Nem az?

– Egyet nem értek. Miért akartok odadobni a Gillanoknak?

– Miért lettél hirtelen olyan kényes? Mostanáig is ilyen odadobásokból állt a munkád. Szörnyetegeket csaltál lépre. Szemed sem rebbent. Most kezdesz affektálni?

– Úgyse jönnek ide – bátorítom magam. – Bujkálnak. Lehet hogy az ország másik végében. Egyáltalán, tudnak olvasni?

– Reméljük.

Hogy még bátrabb legyek, töltök egy pohár italt. Belloqot nem kínálom, kezdem magam kiismerni rajta. Lehajtom a konyakot, kimegyek a konyhába, ahol is tányércsörgés jelzi a vacsoraidő elérkeztét. Megvetem lábamat az ajtóban.

– Köszönöm, nem kérek. Legfeljebb akkor, ha le lehet még mosni a sültről azt a masszát.

– Kössünk egyezséget. Megkóstolod, aztán lemoshatod.

Az élet kompromisszumkötések végtelen sora. Keresztet vetek, aztán a nyelvem hegyével hozzáérek a gyanús kenőcshöz, amely időközben eggyé lényegült a hússal. Forró. Újra próbálkozom. Érdekes, amit a nyelvemen érzek. Fölöttébb érdekes. Kissé alaposabban megkóstolom. Nocsak. Hiszen ez mártás. Nem tudni, miből készült, ám ízletes. Megragadom a kést, villát, barátságos mosolyt villantok a szakács felé, és evéshez látok.

Olykor téved az ember. Az teszi naggyá, ha belátja.

– Holnap is főzhetsz ilyet – jegyzem meg, amikor kiürül tányérom. Egyetlen hibát róhatok fel: a sütés-főzés rengeteg mosatlan edényt hagy hátra. Ám erről nem beszélek. Elvégre a séfet mégsem állíthatom oda mosogatni.

Daniel is végez az evéssel, leszedi az asztalt, visszatelepszik mellém.

– Sorra bejönnek a trükkjeim.

– Tudható, miről beszélsz? – firtatom.

– Rögvest – hátrafordul, kinyitja a hűtőszekrényt, elővesz két doboz sört. Jól látok, kettőt. Közben azt kérdezi: – Kérsz poharat?

– Nem.

Lehajtjuk italunkat, a doboz pereme fölött egymásra sandítva. A hallgatólagos kihívást komolyan véve versenyt iszunk. Bizony, legyőzöm Danielt.

– Tudod – kezdi, s én csak bámulom az arcát: ezt a férfiembert neveztem Mogorvának? –, kezdetben azt hittem, azért szedsz ízekre, mert ki nem állhatsz. Mondtam magamnak: ám legyen, veszem a lapot. Idővel rájöttem, hogy másról van szó.

– Ugyan miről?

– Provokáltál. És egyre dühödtebben. Így van?

– Mi ez? Pszichoanalízis? És éppen te?

– Hiszen én vagyok a legjobban meglepve.

Mi lesz ebből? Daniel Belloq mosolyog. Arca derűs, tekintete nyílt, s ha lehet gyönyörködni egy férfiarcban, akkor én most kigyönyörködöm magam, pedig a hercegszép Cruzhoz képest Daniel igazán nem feltűnő jelenség. Ám a nők már ilyenek.

Hagyom beszélni, és ő legott kiönti a szívét:

– Nehéz eligazodni rajtad, Denisa. Mert ami első látásra cinizmus és pökhendiség, tulajdonképpen csak mindennapi öltözékeid egyike. Mint a hajmeresztő divatötleteid. Az egyik órában elegáns úrinő vagy, a másikban harctérre öltözött katona, láttam már rajtad ezernyi jelmezt. Mégsem vagy megfoghatatlan. Mi van emögött? Te. És én nemigen foglak megunni mostanában. Ez az újságcikk csakis azért jelent meg, hogy a nyakadba varrhassam magam.

– Csacska blöff.

Daniel felnevet.

– Nincsenek is Gillanok. Hollok és Holdenek. Mindent én találtam ki.

Már-már hinnék tekintetének, ám ekkor megszólal a telefon. Egy emberként belesápadunk rikoltozásába. Az idill szertefoszlik. A kagylóba szólok. Női hang válaszol.

– Marion vagyok. Denisa, megtennél egy szívességet?

– Még nem tudom.

Marion kuncog.

– A holnap estéről van szó. Itt vagyok a gyereknél, tudsz róla, gondolom. Holnap fontos találkám lesz. Beugranál a helyemre? Csak reggelig. Nagyon kérlek.

– Hát, nem örülök. Milyen a fiú?

Újra felnevet.

– Arisztokrata. Ötesztendős arisztokrata. Nem sokra megyek vele. Sebaj, nem is ez a lényeg.

– Adsz egy kis gondolkozási időt?

– Nem, nem, nem. Most válaszolj!

– Rendben, elmegyek. Hétkor jó lesz?

– Eszményi. Köszönöm.

Visszateszem a kagylót, Belloqra pillantok.

– Holnap Holden.

Tehetetlen mozdulatot tesz. Egy percig elkomorodva tűnődik, majd mosogatáshoz lát. Úgy nézem, nem okoz számára szenvedést az alja asszonyi tevékenység. Érthetetlen. Valahányszor mosogatni kezdek, szenvedélyesen elvágyódom a fogorvoshoz, a nőgyógyászhoz, bárhová, csak ezt ne.

– Téged el kell venni feleségül. Megyek, varrok egy kötényt – közlöm vele. Nem reagál. Meztelen hátáról leolvasom, hogy gondolkodik. Nyilván az összes bűnténynek mártásos tálak löbbölése során jár a végére. Egyetlen vízcsepp sem löttyen vadonatúj nadrágjára, hamar végez.

Nem megyek kötényt varrni. A telefonhoz sietek. Úgy rémlik, ma este mindenki velem akar beszélni. Ismét egy női hang. Rekedtes, enyhén közönséges.

– Olympia Gillan vagyok. Találkozni akarok veled. Ne félj, ma nem nyúlok hozzád.

– Ugyan mi dolgunk egymással?

– Segíteni fogsz nekünk.

– Igen?

– Ne húzd az időt, én beszélek. Neked hallgass! Te segítesz nekünk, cserében kapsz néhány fülest. Kell? Kell hát. Mit kezdenél velünk? Jobban jársz Jon Holden bőrével. Most rögtön indulj el otthonról. A Felix utcában találkozunk. A 210.-ben találsz egy varrodát. Sötét lesz. Gyere be. Egyedül. Ha át akarsz verni, Hogn megöli a gyereket.

– Milyen gyereket?

– Martin Wryt. Nyomás, szépségem!

Katt. Félhülyén állok, a kagylóba bámulok, noha abban nem látható semmi különös. Amint lenyomom a villát, a készülék újra csenget.

Ezúttal apám hangját hallom. Megköszörüli a torkát, alig hallom, amit mond.

– Denisa, Martin eltűnt a kórházból.

– Ott vagy?

– Hol lennék? Átköltöztették őt egy kétágyas szobába. A betegszállító kocsiba ültette, kitolta a folyosóra. Azóta keresik.

– Menj haza! Majd felhívlak.

– Denisa, Martin még nincs jól.

– Tudom.

Daniel mellettem áll. Ránézek, emlékezetemben lepergetem, amit ő hallhatott. Semmit sem tudhat. Szétfoszlott az összes varázs, Mogorva átejtett, felhasznált. Ügyelek, hogy simára rendezzem arcvonásaimat. Közömbösen szólok:

– Martin szeretné, ha holnap reggel bevinnék hozzá ezt-azt. Összeszedem a cuccokat, amíg fejben tudom tartani, miket kért. Rögtön visszajövök.

Nem válaszol, rezzenetlen arccal az egyik fotelba telepszik.

Rohanok. Ajtókat csapdosok, hogy hallja: a szomszéd lakásba mentem. Aztán lerohanok a lépcsőn, könyökömmel szorítom magamhoz a táskámat.

Martint elrabolták, mert a Főnök azt hiszi, a bűnözők hülyék. Mert eszemet vesztem egy mogorva pasas ölelésétől. Továbbra sem vagyok több, mint csalikukac a horgon.

De csupán rólam volt szó. Csak rólam, a családomról nem. Ha Martint élve visszakapom, veszek egy zongorát, vagy kettőt, reggeltől estig gyakorolni fogok, és ha anyám még mindig úgy akarja, zongoraművésznő leszek. Ha viszont Martinnak baja esik, megölöm Belloqot. Dühöngeni, sikongatni, őrjöngeni kellene. Még talán az is elég lenne, ha kibőgném magam. Nincs rá idő.

Hová száguldok? A vesztembe talán? Nem lehetetlen. Megesik, hogy udvariasan és félénken közlekedem, előzékeny vagyok másokkal, most ez nem fordul elő velem. Tolakodva szlalomozok a vánszorgó kocsik között, tudom, elment az eszem, fájdalom és félelem tébolya hajt. Becsaptak!

A Felix utca bizony nem az előkelő környéken található, miért is kényeskednék, elvégre én sem ott lakom. Mogorva, szürke bérházak sorakoznak köröttem, csupán néhány ablakon szűrődik ki lámpafény, a többi lakásban már alszanak, vagy nehéz függönyeik mögé bújtak a lakók. Az autóforgalom is lanyhul. Elhajtok a 210-es szám előtt, látom a kis üzem cégtábláját. Semmi gyanúsat nem tapasztalok. Miért is? A meglepetés odabenn vár, ha nem tévedek. Különös.

Olympia Gillan huszonegy éves. Kötekedő, garázda. A telefonbeszélgetés során azonban ez nem bizonyosodott be. Azt mondta Martinra: gyerek. Haragom csillapodtával gondolkozni kezdek, ám már nincs idő, hogy folytassam. Megérkeztem. Visszakerülök az épület elé, leállítom a kocsit a járda mellé.

Amikor kiszállok, szélroham markol a hajamba, szúrós porszemcséket szór az arcomba. Papírszemét lebben, bokám köré csavarodik, majd továbbfut. Benyitok az ajtón.

Amint becsukom magam mögött, érdes férfihang állít meg.

– Hé! Tedd föl egy kicsit a kezeidet!

Megteszem, a hang tulajdonosa végigtapogat, elveszi táskámat.

– Menj előre!

Ezt is megteszem. Nem könnyen tájékozódom a sötétben, valami keveset mégis látok. Hosszú asztalok, varrógépek között lépkedek. Félig nyitott ajtó felé közeledem, fény ragyog mögötte. Belököm az ajtót, átmegyek a küszöbön. Láthatatlan kísérőm követ. Köhint egyet.

Az iroda hátsó falára akasztott függöny meglebben. Olympia Gillan lép elő, a kezét törölgeti. Háta mögül a lefolyóba ömlő víz bugyborékolása hallatszik.

Egyetlen találkozásunk alkalmával a lány füstüveges bukósisakot viselt. Arcát fotóról ismerem. A kép hazudott. Olympia szép. Szenvedélyes, egzaltált vonású arcát sötét haj keretezi, alakja karcsú, járása szökellő; Sábára emlékeztet.

– Mi az, csodálkozol? – kérdezi. Hangja füstös, kellemetlen.

– Nem csodálkozni jöttem. Ki vele, mit akarsz tőlem?

Leül. Kísérője megáll a háta mögött. Harminc év körüli, jól megtermett férfi, csaknem lehasad róla a fehér ing. Arca értelmesnek tűnik, ha az utcán találkoznék vele, látványa nem ejtene pánikba. Testőrnek nézném, a drágábbik fajtából.

– A tárgyra térek. Hogn biztos helyen van az öcséddel. Ha holnap estig nem hozod ide a Holden gyereket, az öcséd halott.

– Hogyan hozzam ide a kölyköt? – utánozom a hangját, ám ő oda sem hederít.

Elneveti magát, széles, hisztérikus ajkai gyönyörű fogakat fednek fel.

– A kolléganőd vigyáz a kölyökre. Cserélj vele. Látod, ilyen egyszerű.

– Ez is benne volt az újságban?

– Elkaptátok a bátyámat. Ha Gremióval beszéltek, azt hiszitek, mind olyan parasztok, ostobák vagyunk. Csalódni fogsz.

Szívóskodom.

– Ez az információ nem ész dolga.

– Akarsz valamit inni?

– Nem.

– Hozz italt!

Olympia egyetlen intésére a gorilla engedelmesen térül-fordul. Poharat, palackot tesz elé, szakszerűen kitölti az italt. Whiskyt. A lány hátraveti fejét, és a pohár üres. Még a tekintete sem homályosodik el tőle. Elismeréssel adózom huzatjának. Kezdek türelmetlenkedni, hát levetem magam a karnyújtásnyira levő székbe. Ha Olympia okos is, én hülyének érzem magam. Mintha mindenki engem, az értetlent manipulálna.

A lány folytatja:

– Tudom, mi történik a Holdenek körül. Sokat tudok, úgyhogy szedhetem is a sátorfámat. Hacsak nem akarok ilyen fiatalon meghalni. Édesem, én már tizenöt éves koromban tisztában voltam az élettel. A férfiakkal, a nőkkel, nekem már senki nem mondhat újságot. De nem ám! Azt hiszed, hekuskám, azzal a néhány lövéssel megváltottad a világot? Nem mi vagyunk a bűnözők, gyönyörűségem. A fiúk csak szórakoztak, nincsen abban semmi rossz. Egy kis verekedés, néhány felékszerezett, kényes ringyó, amint a testükbe hatol a nép fia. Legalább megtudták, hogy a megvetett aljanép is hímekből és nőstényekből áll. Nem sajnálom őket. Tudod, miből van pénzük? Ugyanazt teszik, amit mi. Erőszak, gazság teszi őket gazdaggá. Mit tudhatsz te erről? Sok évig tanultál? Aztán? Most gazdag vagy? Dehogy! Nem laksz palotában, nincs szuperkocsid, tengődsz csak. Ti vagytok a legrohadtabbak. Éppen ti, akik a rendre vigyáztok, elkaptok minket, a címeres gazember előtt pedig térden csúszkáltok, elfeditek disznóságait, hagyjátok őt bűnözni.

– Megható, amit mondasz – felelem unottan. Lázasan töprengek.

– Ne szemétkedj, mert megjárhatod. Mi van, nem tetszem neked? Engem akarsz letartóztatni? Mit csináltam én? Tudod, mit? Nemcsak engem izgatott fel a bátyáim „erőszakossága”, lefogadom, hogy azok a nők is élvezték, akikkel csinálták.

– Azóta is arról ábrándoznak. Csodás lehetett.

– Mit tudsz te? Kis hülye, egyszer még te is megkéred a hapsidat, hogy verjen meg szeretkezés közben. Egyszer te is megunod majd a bevett formulát.

Ez engem most nagyon nem érdekel. Másra terelem a szót.

– Ily módon kimosakodva bűneitekből, elmondanád a gyilkosságról alkotott ideológiádat is? Megjegyzem, nem vagyok bíró, nem érdekel, mit miért csináltatok. Egy áldozattal beszélgetsz, s mint olyat, nem tudsz meggyőzni.

– Milyen gyilkosság?

– Tavaly tavasszal. Az első. Te nem voltál ott. De a bátyáid igen.

– Pénzt kaptak érte. Sok pénzt. Előre. Egész életükben motorra, jó életre vágyódtak. Megcsinálták.

– Aha. És azóta is rejtegetik a motorokat, nem pompázhatnak a nyeregben, csakis éjjel, amikor senki sem ismerheti fel őket.

Olympia felnevet, újra tölt, egyetlen hajtásra lenyeli a whiskyt.

– Szóról szóra azt mondod, amit én. Hol dolgoztak, hol nem. Hol kerestek, hol nem. Nekem nem engedték, hogy munkába álljak. Kellett a pénz, a szórakozás. És Holden küldte őket gyilkolni. Be tudom bizonyítani. Amikor szórakozásból folytattuk, azzal fenyegetett, végez velünk, ha gyanúba keverjük. Ez itt – a mellette szobrozó férfira mutat – Holden egyik bizalmas embere. A szeretőm. Holden vadászik ránk, meg akarja előzni a rendőrséget. Meg akar ölni minket Hognnal. Hozd el a gyereket, és visszakapod a testvéredet.

– Miért kell belekeverni egy ötéves gyereket? Jobb nem jutott eszetekbe?

– Az a gyerek Jon Holden fia. Érted már?

Kezd az agyam kissé szűknek bizonyulni. Némi rendet teremtenék, ám Olympia nem engedi, szóáradatot zúdít rám.

– Tegnap még szívesen megöltelek volna. Hognt csúnyán meglőtted, Gremio a rendőrségre került. Vigyázzatok rá, mert Holden róla sem feledkezik meg. Hanem ma barátok lettünk. És holnap újra ellenségekké válunk. Nincsenek stabil érzelmek. Helyzetek vannak, most az a helyzet, hogy a nagyobb veszély nem felőled, hanem Holden felől fenyeget. Tudok egyet s mást. Castor!

Castor előrelép, Olympia rámosolyog.

– Elmeséled a nődet?

A szólított mindenekelőtt helyet foglal, elfészkelődik. Amikor hátát hátravetve, lábait előrenyújtva elég jól ül, széles gesztusokkal magyarázni kezd nekem. Féloldalasan, alsó ajkát bal felé tologatva beszél, nehéz megállni derültség nélkül, aztán a mondanivalója feledteti a látványt:

– Volt egy nőm jó pár évvel ezelőtt, mindketten nagyon fiatalok voltunk. Elég komoly szerelem volt, csak aztán hamar véget ért. Nem bírta a csaj, hogy nem ő az egyetlen Vannak ilyen nők, ezek kerüljenek engem. Na, mindegy. Szép volt a bula, hálás is voltam neki, elintéztem, hogy titkárnőként alkalmazzák az öreg Holdennél. Bevált, szerették. Lubos akkoriban nősült meg, turbékoltak egy darabig, aztán sitty-sutty, befellegzett a partinak, kevéssel a gyerek születése után. Az asszony a bátyhoz költözött, a titkárcsaj is otthagyta a helyet, mert terhes lett, csakhamar az öreg is meghalt. Nemrég találkoztam a bulával, csak úgy összefutottunk. Beültünk egy bárba, emlékezgettünk a régi szép időkre. Elmondta, hogy ikrei születtek, a férje iszákos, ő boldogtalan, a szokásos asszonyszöveg. Mindegyik így végzi, mégis alig várják, hogy felvirradjon az esküvő napja. Panaszkodás közben alig győzte bedobálni az italokat. Ám amíg Olympia bírja a spirituszt, ez a csaj elázott. Alaposan. A fene nagy emlékezésben kitálalt néhány titkot, amiket a Holden-házban öt-hat évvel korábban megtudott. Ha maga azt hiszi, hogy azok az urak különbek, mint Olympia és testvérei, leesne az álla, ha hallaná, amit a nő énekelt. Eltelt egy kis idő, egyszercsak meghallottam, amint Jon és Lubos épp miatta veszekedett egymással. A csaj kipakolt egyet s mást a régi időkből, ezen kezdődött a harc, folytatva azzal, hogy Lubos védte, Jon átkozta őt, és a megölésével fenyegetőzött. Meg volt győződve arról, hogy a nő telefonálgattat valakivel, ő akarja elrabolni a gyereket. Éles vita volt, meg is lepődtem. Lubos, amint szembeszáll a bátyjával? Jon később utasított, intézzem el a nőt. Nem, mondtam neki, ilyet nem kívánhat, mert Atrix egykor a szeretőm volt. Bízza másra. Nevetett, megértően hátba veregetett, másra hárította az ügyet.

– Elég ennyi? – kérdezi Olympia.

– Nem. Azt is tudni szeretném, mit mesélt Atrix Castornak.

– Hekus vagy, derítsd ki! Bebizonyítottam neked, hogy nem blöffölök. A kölyökért cserébe. Különben Martin öcsédnek annyi. Igaz, Castor?

Az értelmes arcú bumburnyák bólogat. Holdennek nincs szeme? Ilyen fazonra bízza teste épségét?

– Hogy kerül ide Castor? – kíváncsiskodom.

– Mondtam már, ő a szeretőm. Nála kerestünk menedéket Hognnal, és ő azt is tudja, hogy Holden halálra kerestet bennünket. Meg akar védeni. Tud segíteni, elhiheted.

– Akkor jó. Castor elrabolja a gyereket. Én megyek.

Eleget időztem a kanapéval, íróasztallal, székekkel zsúfolt apró irodában. Kiszellőztetném a fejemet. Fölemelkedem, Olympia kellemetlen hangján felnevet, és a mellette ülő Castor ágyékába markol. Reménykedem, hogy nem akar nekem bemutatót tartani. Úgy tűnik, nem úszom meg, mert Castor felmorran, és megfogja a lány egyik mellét.

Hála az égnek, felrikolt a telefon, amely eddig személytelenül gubbasztott az íróasztal sarkán. Olympia félresöpri a férfi kezét, és a kagyló után nyúl.

Mivel nem hallom a csevegést, nézelődöm. A lány félig áthajol Castoron, eltorzult arccal hallgatja a beszélőt, miközben a férfi átszellemült arccal markolássza a combját.

Egy percig tart az egész, Olympia lecsapja a kagylót, ellöki a kéjencet. Rám mered.

– Nem mész sehová. Már nem.

– Elveszett az ajtó kulcsa?

– Van egy jó hírem és egy rossz.

– Ez unalmas.

Olympia arca elkeskenyedik, fölénye gyűlöletbe vált, egyik pillanatról a másikra.

– A rosszal kezdem. Azt hiszem, meg fogunk ölni. De tudd meg a jót is: Hognt támadás érte. Kiszabadították Martin öcsédet. Castor!

A húshegy fölém tornyosul. Úgy látom, nem bízik az erejében, pisztolya is van. Bordáim közé döfi a csövet, nagyjából a gyomromba. Aztán hátrafordul.

– Mit csinálunk?

– Innen elmegyünk. – Olympián a kérdezés sora: – Vigyük őt, vagy hagyjuk a fenébe?

– Menj előre, elintézem.

Castor élvezettel rám pillant. Csupáncsak kés-villa hiányzik a kezéből. Meg fog enni kései vacsoraként. Olympia félretolja a behemótot, kiveszi mancsából a stukkert.

– Elvégre nekem van tartozásom veled szemben – szűri a szavakat összeszorított fogai közül. Milyen jólesően fog szeretkezni, miután engem lelőtt! Szinte irigylem. Tovább sziszeg: – Most nálam van fegyver, és te állsz itt üres kézzel. Na, milyen?

Meglendítem a karomat, könyököm átrepíti a pisztolyt az iroda túlsó végébe. Felrántott térddel hasba rúgom Olympiát, másik kezemmel nyakon sújtom. A jó Castor aligha szobrozna tétlenül, ha hozzám férne, csakhogy kedvese elválaszt bennünket egymástól.

E pillanatig. Olympia leroskad, kiokádja magából a benyakalt whiskyt, horgadt feje fölött a kolosszus nekem ront. Nincs helyem az ugrabugráláshoz, így hát oldalvást térek ki előle, átvetem magam a kanapé támlája fölött. Alig titkolt szándékom, hogy megkaparintsam a pisztolyt, ám ő az erősebb, nem állok útjába, midőn felé rohan. Visszalendülök a dívány fölött, az ajtóhoz pattanok. Kirohanok a sötétbe. Épp ebben a pillanatban fényszóró villan fel az ablak előtt.

A reflektorhoz nőtt autó hajmeresztő fékcsikorgással megáll, ezért lemondok arról, hogy az utca felé fussak tovább. Mögöttem ruhakupac tornyosul egy nyitott szekrényajtóban. Elrejtőzöm a rongyok mögött.

Castor az ajtóban áll, pisztollyal a kezében. Nevet.

Akkor is nevet, amikor a bejárat felől beszakad az ajtó, és két férfi ront be. Az elöl rohanó fickó kezében felugat a géppisztoly.

Castor nem nevet többé. Körmei végigcsikorognak az ajtófa olajfestésén, miközben pukedlit mímelve lecsúszik a földre. Szájából és mellkasából sugárban ömlik a vér. Lehajtom fejemet a rejtekhelyen. Nem akarom nézni, amikor engem is spricnivé lőnek. Ez ugyan nem változtat semmin, ám az ember adjon a formákra.

Léptek döngenek, felém közelednek, elkopognak mellettem. Kisvártatva kurta csend támad, majd egy lövés csattan. És újra a léptek.

Sziréna jajveszékel a távolban.

Fantasztikus dolgot érzek: pisilnem kell. Élek.

Futó lábak dübörögnek el a fejem mellett, kocsiajtó csapódik. Felbőg a motor, gumik sivítanak. Megint csend, csupán a közeledő szirénaszó. Felnézek.

Egyedül vagyok, ha Castor földi maradványait nem számolom. Feltápászkodom, átkecmergek a ruhahalmon, ekkor fogom fel, hogy kiszabott bugyik és kombinék mentették meg az életemet. Elindulok az iroda ajtaja felé, amerről a fény ömlik felém.

Cipősarkam megcsúszik Castor vérében, visszanyerem egyensúlyomat, átlépek a behemóton. A szőnyegen Olympia fekszik, ugyanabban a pózban, amelyben hagytam. Előtte a kihányt whisky. Feje mögött az agyveleje. Homlokán jókora lyuk. Holtában is gyönyörű. A lövés helye alig valamivel nagyobb ama pöttynél, amelyet az indiai asszonyok ragasztanak homlokukra, jelezvén: férjezettek.

Végül is a lány csak azzal kelt egybe, amivel (akivel?) mostanáig évődött.

Letelepszem a kanapéra, keresztbe vetem lábaimat, és az elém táruló látványban gyönyörködöm. Elvégre bátor vagyok, de milyen bátor! Hadd lássa a világ!

Ha a világ nem is látja ezt, hanem Belloq és a Főnök! Belépnek, mit belépnek, bezuhannak az ajtón, és kész tanulmány az arcuk. Úgy nézem, nem törődnek a két hullával, pusztán azért, mert egyik sem én vagyok. Hát ez megható.

A Főnök megpillantja, miként terpeszkedem a kanapén, elhajítja pisztolyát, és szó nélkül kimegy.

Mogorva nem. Eszelős tekintettel esik be az ajtón, aztán felegyenesedik, vonásai kisimulnak. Elindul felém. Felránt a díványról, magához szorít, visszaejt. Tovább nem törődik velem. Letérdel Olympia mellé.

A Főnök újra felbukkan. Castor után a lányt vizsgálgatja. Nem szólnak hozzám. Felkelek ültömből, megpróbálok kisurranni a nyitott ajtón. Egy kéz nyúl utánam, megmarkolja csuklómat, és olyan erővel szorítja meg, hogy felszisszenek.

– Mi volt itt? – tudakolja Belloq, a vasmarok tulajdonosa.

– Engem kérdezel? Ti vagytok a tudói. Hol van Martin?

Rám bámulnak, mintha meghibbantam volna.

– Milyen Martin? – kérdezi a Főnök.

Összevont szemöldökkel vizsgálja, mutatkoznak-e már rajtam a téboly jelei. Mutatkoznak.

– Átvertek!

Úgy meredek Olympia tetemére, hogy máris meghalna, ha az életnek csupán egyetlen szikrája is volna benne. Képtelen vagyok eldönteni, merre rohanjak. A futás kényszere feszíti izmaimat, de ebben a városban nem tudok annyit rohanni, hogy megtaláljam az öcsémet.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Nem szeretném, ha Belloq nem figyelne rám, a nyomaték kedvéért megbökdösöm a vállát a cipőm orrával. Fölemelkedik, a szemembe néz: – Ügyesen átvertél. Megmondanád, miért?

– Ti miért?

– Denisa, senki sem verte át magát. – A Főnök is felkel a halott mellől. Hangja erélyes. – Jól tudta, mi a szándékunk. Megbeszélték Daniellel.

– Vele? – Mogorvára mutatok. A Főnök bólint, miszerint igen, őt nevezte Danielnek. – Nem beszéltünk meg semmit. Semmit! Szó sem volt újságcikkről, Gillanokról, sem arról, hogy Martin bőrét is a vásárra visszük. Nekem ebből elegem van. Felejtsék el, hogy munkatársak voltunk!

– Várjon, Denisa! Sorban, jó? Maga eltűnt otthonról. Danielt kiverte a víz. Semmit nem tudunk, érti? Mi van Martinnal?

– Hogy kerülnek ide? – kötöm az ebet a karóhoz.

– A körözés nyomán jelentkeztek páran, hogy itt-ott látták a Gillanokat. Estefelé ez a cím is befutott, ideküldtem egy nyomozót, hogy nézzen körül. Néhány perccel azután, hogy Daniel tudatta velem a szökését, a nyomozó is telefonált. Tőle tudjuk, hogy maga fejvesztve a házhoz érkezett, és bement a műhelybe. Hát mi is pánikszerűen gyorshajtottunk. Magán a sor, Denisa!

– Olympia felhívott, ide parancsolt. Kikötötte, hogy egyedül jöjjek, különben Martin meghal. Egy perc múlva jelentkezett az apám, és elmondta, hogy az öcsémet elrabolták a kórházból.

– Hogy jöhettél ide szó nélkül? – Belloq a fejét csóválja. Nyögését válaszra sem méltatom. Csendet intek, folytatom:

– Ittlétem során ide is befutott egy hívás, mire barátságos társalgásunk meredek fordulatot vett. Olympia állítólag Hognnal beszélt. Ő tudatta vele, hogy kiszabadították Martint a kezei közül. Azt reméltem, maguk tették. Ha mégsem, akkor mi az igazság? Hol van Martin?

Minden átmenet nélkül elbőgöm magam. Támaszként a Főnök vállát használom, lucskosra áztatom ingét, és szégyen ide, szégyen bárhová, hosszú percekig nem is törődöm holmi bátorsággal, csak zokogok, gyerekmód. Valaki megajándékoz egy papír zsebkendővel, aztán egy újabbal. Rendőrök nyüzsögnek körülöttünk, szakértői csoport érkezik, vakuk villognak. Mondatfoszlányok jutnak a fülemig, nem törődöm velük.

A Főnök lefejt magáról, átruház Mogorvára. Az áruló szó nélkül tűri, hogy ronggyá áztassam patyolat ingvállát. Hátamat simogatja, s olyan bölcsességeket ismételget, hogy: „jól van, no”.

Nemsokára kibontakozom karjaiból. Miután a Főnök hazaküld bennünket, megkönnyebbülten megtartom magamnak, miért parancsolt ide Olympia. Előbb gondolkoznom kell információimon, legfeljebb azután osztozom rajtuk másokkal.

Belloq ragaszkodik ahhoz, hogy ő vezesse a kocsimat, és nem hozok különösebb áldozatot, amikor ezt kegyesen engedélyezem. Úgysem lennék veszélytelen a forgalomra nézvést. Gondolataim ezerfelé csaponganak, hátradőlök az ülésen, próbálom sorba rakosgatni tennivalóimat. Nem megy, Mogorva belebeszél.

– Miért akarsz a falnak rohanni, Denisa?

– Te kérdezed, miközben nekivezetsz?

– Jó, nem szóltam előre az újsághírről. Teljesen nyugodt voltam azt illetően, hogy meg tudlak védeni, ha a Gillanok nyüzsögni kezdenek.

– Marhára megvédtetek. Martinnal együtt.

– Szóltál, hogy mi történt, hogy mire készülsz?

– Ne ordíts velem!

Belloq nyel egyet, lehalkítja hangját.

– Ne haragudj. Harminc évet öregedtem ma este. Fel se merült bennem, hogy gyanúba keversz, kijátszol, a vesztedbe rohansz. Meg kell bíznod bennem, nem mondhatok el mindent, egyszerűen nem tehetem.

– Nem teheted? Feláldozhatsz, de nem mondhatsz el mindent!

A kocsi megáll a ház előtt. Kiszállok, nyújtom a kezem a kulcsokért. Belloq a markába zárja őket.

– Ne gyere fel! – mondom emelt hangon.

Megszorítja vállamat.

– Felmegyek. Megnyugszol. Utánajárunk, mi történt Martinnal.

Fejemet ingatom.

– Menj haza, Mogorva! A kulcsaimat!

– Indulás! – közli velem zordan. Megfordít, a fenekemre paskolva a kapu felé indít. Ott lépked a sarkamban. Hát jó, az utcán mégsem csinálhatok jelenetet. Majd odafenn.

A jelenet nem marad el. Azzal kezdődik, hogy a kulcsom nem fér a zárba. Ugyanis belülről már van benne egy másik. Emlékezetem szerint az egyetlen másodpéldány Martin tulajdonát képezi, ám manapság ez a tudat egyáltalán nem jelent bizonyosságot. Gyanakvásomat logikus gondolattal oszlatom el: ha valaki rajtam akar ütni a lakásban, aligha zárja magára az ajtót, és hagyja a zárban a kulcsot.

Már nyílik is az ajtó. Konradot pillantom meg. Mögötte a folyóparton látott bakfis ácsorog unott képpel. Elrohanok mellettük, a nappali hencserén Martint pillantom meg.

Először is a megtalált fivéremre borulok, összecsókolgatás céljából. Aztán leülök mellé, s végre Konrad felé fordulok.

– Hogyan csináltátok?

Közben Mogorva is a nappaliba lép, az arcok előbb felé, majd újra felém fordulnak, Konrad rá is mutat kétsége tárgyára.

– Ez ki?

– Daniel Belloq. Zsaru. Szakács. Áruló.

– Áruló?

Bólintok. Mogorva sajnálkozva vigyorog, közénk telepszik. Martint nézi, a jelek szerint érdeklődésük kölcsönös. Amíg ők méregetik egymást, Konrad elmondja végre, hogy mit műveltek.

– A piacról egyenesen hazamentem, de nem találtam a helyemet. Kifundáltam, hogy csakis Martin segítségével tudhattad meg, hol találod Atrixot. Ez esetben Martin veszélyben van, hiszen tanúja volt valaminek, amit nem kellett volna látnia. Beszéltem a srácokkal, megegyeztünk, hogy megszervezzük az őrzését. Hát így történt. Pont mi voltunk sorosak Fannyval az őrségben. A folyosón lődörögtünk, a nővérek már kezdtek görbe szemmel méregetni bennünket. Estefelé jött egy zöld köpenyes pasas, ez a marha pedig első szóra bedőlt neki. Beült a tolókocsiba, a tag a parkolóig meg sem állt vele. Látván, mi történik, a gyanús fickó nyomába szegődtünk. A legbűzhödtebb az volt rajta, hogy panyókán viselte köpenyét, és mintha a bal karja fel lett volna kötve. Martin, aki a mi jelenlétünkről egyáltalán nem is tudott, a szabadban már nyugtalankodott kissé. Aggódtunk, hogy a pasas lecsapja, ha ugrálni kezd. Ezért Fanny odaszaladt, hülyeségeket kérdezgetett a tagtól, az meg azonnal bukni kezdett rá. Épp csak le nem teperte őt a parkolóban. Fanny felajánlotta, hogy segít a kocsit tolni, Martin meg elhallgatott végre, mert már derengett valami a homály agyában. Fanny tehát lekötötte a pasit, az pedig megállapodott egy Opel mellett. A sötétben, fél kézzel alig találta el a kulcslyukat. Amíg azzal matatott, mögé kerültem, és lecsaptam a disznót. Mivel a fickó nem akart elájulni, Martin is besegített a tolókocsiból. Fanny sem tétlenkedett, végül hárman elbántunk vele. Betoltuk őt egy másik autó alá, az Opelt pedig elloptuk, és hazajöttünk. Itt vártunk rád. Hol voltál?

Mindenekelőtt megnézem őket magamnak. Fanny e pillanatban is úgy fest, mint aki rögtön elalszik, mert halálosan unja az életét. Konrad szép, izmos teste kirajzolódik a ruha alatt, arca szomorú, már-már férfias. Martin pedig nem is tűnik betegnek, mintha nem is az ő életben maradásán tanakodtak volna az orvosok néhány nappal ezelőtt. Arcát kölyökborosta lepi, enyhén fáradtnak tűnik, mintha a kartörésen kívül más baja sosem lett volna. Árnyalatnyit tán még vigyorog is, ám erre nem mernék megesküdni.

Szeretnék arról beszélni nekik, hogy közel sem vagyok olyan bátor, amilyennek ők bizonyultak ma este. Az álmatag leányzót szívesen magamhoz ölelném, egyszóval csupa olyasmi jut az eszembe, amit képtelen vagyok megvalósítani, így hát méltatlankodni kezdek.

– Megígértétek, hogy ráültök a feneketekre! Ehhez képest eléggé nyughatatlanok vagytok. Szükségetek van néhány pofonra?

Martin legyint az ép karjával.

– Befejezheted. Unjuk.

Felmerül a Nagy Kérdés.

– És most? Mi legyen veletek?

Konrad felugrik.

– Miből gondolod, hogy lennie kell velünk valaminek? Inkább mondd meg, mi volt ez? Ki volt az a tag? Kérdéseink nekünk is vannak.

Poharakat készítek elő, felvonultatom az italkészletet. Mogorváról továbbra sem vagyok hajlandó tudomást venni, egyébként ő sem ad életjeleket. Négy pohárba töltök a konyakból.

Konrad leül végre az italával.

– Bonyolult, de ha érdekel, eléneklem, miről van szó – fordulok a fiú felé. Szőrmentén elmesélem a motorosokat, nem keverem bele Atrixot és Holdent. Magamra vállalom az egészet. Martin miattam került veszélybe. Már megint. Végül mégsem hallgatom el: – Atrixról is megtudtam egyet s mást. Már csak be kéne bizonyítani, hogy az ölte meg, aki.

Konrad megint az ufónéző tekintetét mereszti rám.

– Be-bi-zo-nyí-ta-ni? Tudod, ki tette?

Bólintok.

– Mit akarsz ezen bizonyítani?

– Anélkül mit csinálsz?

– Majd éppen neked mondom el.

– Kisfiam, a vérbosszú ideje leáldozott. Jogállamban élünk.

– Ne dumálj marhaságokat, nem vérbosszú akart lenni, hogy Martint elrabolták? Atrix miért halt meg? Felhasogatott szájjal? Te tökéletesen hülyének nézel minket? Tudod, mi volt a száján? NÉVJEGY! Megölték őt a jogállamban, mert tudott valamit, és beszélt róla. Azt hiszed, reggeltől estig túráztatom a motort, és kettőig sem tudok számolni?

Ekkor Mogorva megmozdul a fotelben. Előrehajol, és megszólal tengermély hangján. A kontrabasszus felriasztja Fannyt, a két fiú összerezzen.

– Denisa pontosan azt kerülgeti, amit te most kimondtál. A felhasogatott szájat. Azt akarja mondani, hogy ettől óv benneteket, ám úgyis értitek. Amikor veled egy cipőben jártam, idősebb voltam néhány évvel, mégis horgonyt kellett szednem. Eltisztultam innen, mást nem tehettem. Nem is a puszta életemről volt szó. A szájhasogatók módszerei változatosak, de vannak sablonok. Például, ha Denisa okoz nekik nehézséget, Martinon keresztül csapnak le rá. Engem az apám révén állítottak le. Elkapták és összeszabdalták őt, nem ölték meg. Apám később magától is belehalt a megaláztatásba. Erről van szó, Konrad, te már fel tudod mérni a dolog horderejét: a nővéred halott. Nem akartok elmenni valahová, nyaralni?

Martin mindegyre Mogorvát méregeti. Nagyon halkan szólal meg:

– Nem emlékszem semmire. Nem emlékszem, mi történt velem, ha láttam is valamit, elfelejtettem. – Lassan felerősödik a hangja, arckifejezése is megváltozik. Ha a komorságnak vannak fokozatai, ő ennek az állapotnak a végén jár, az izzás szintjén: – Hanem azt a két férfit sosem fogom elfelejteni, akik aznap éjjel összevertek. Arra riadok álmomból, hogy az arcomba hajolnak, karjuk zuhan, fortyog a szavuk. Ezek a semmiből jönnek, és teljes biztonságban térnek oda vissza. Nem kell tőletek tartaniuk, mert ti féltek és aggódtok a családotokért. Nem állhattok ki ellenük, hiszen az aréna nem nyilvános. Ti vagytok az előtérben, ők rejtőznek, mint a patkányok. Ha látjátok, milyen hatásos ez a módszer, miért nem követitek? Törvény? Bizonyíték? Mindenki tudja, hogy W. gyilkos, de mivel ez nem bizonyítható, hadd fusson. Röhej. Ha ők így élnek és öldökölnek, ti miért nem? Engeditek, hogy a halál burjánozzék, mert gyávák vagytok. Igenis, gyávák vagytok!

– Mégis azt szeretnénk, ha inkább ránk bíznátok a gyilkosokat – szól Mogorva komoran. Valamiért meggyőzően hangzik ez a szájából, még engem is elvarázsol tekintete, arckifejezése. Az ember olykor úgy érzi ezzel a férfival beszélve, hogy éppen csak rá kell bíznia legfontosabb ügyét, s a dolog hamarosan elintézést nyer. Ám ez mind semmi, akad egyéb mondanivalója is: – Ma este vagányul viselkedtetek. Amit mostanáig elmondtatok, nem gyerekség, ezt bebizonyítottátok. Nem is arról van szó, hogy nem tehettek többet az ügyben. Kérésünk csupán annyi: várjatok. Addig, amíg a helyzet úgy alakul, hogy színre léphessetek, mégpedig a Martin által említett módszerrel. Többé ne hívjátok fel a figyelmet magatokra. Hadd higgye mindenki, hogy ártalmatlan kölykök vagytok, mert bár az is bátorság, ha szembeszegülünk a gyorsvonattal, csak értelmetlen. A bátorság valódi arca nem látványos, nem önmagáért való. Nemcsak a cél tartozik hozzá, az is lényeges, hogy célba érjünk. Olykor évekig kell várakozni. Minél több társa, barátja van az embernek, annál könnyebb a dolga, közelebb a cél. Ugyanakkor már nemcsak magára kell vigyáznia, a többiek biztonsága is lényeges szempont. És a veszély láthatatlan, a legváratlanabb időben és helyen csap le. Denisa ma este kis híján meghalt, mert megfeledkezett a barátairól. Ugyan kinek lenne könnyebb a helyzete, ha most őt is siratnánk?

– Denisának egyetlen haja szála sem görbült – jegyzem meg epésen.

Belloq kinyújtja karját, kiveszi kezemből a poharat. Belekortyol, rám pillant.

– Amikor a gorillát leterítették a bérencek, ugye már hallatszott a szirénázás? Mert ha nem hallatszott volna, valószínűleg körülnéznek, hol lehet Hogn. És téged találnak. Hol is rejtőztél?

Visszaveszem a konyakomat. Megiszom. Mogorvára villantom a szemem, majd Martinhoz fordulok.

– A megmentőmet tiszteld az úrban.

Öcsém bólint.

– Máris – feleli.

– És most?– tudakolja megmentőm. – Mi legyen? Apád jócskán ideges lehet már. Aligha sejti, hol a fia. És még sorolhatnám a problémákat.

Ölbe kapom a telefonkészüléket. Olykor Mogorvának is igaza lehet.

Martin visszakerül a kórházba, Konrad Fannyval együtt távozik.

Mogorva marad. És még mindig nincs vége az éjszakának.

A pasas megpróbál meggyőzni esti cselekedetem esztelenségéről. Konokságom páncélzatába ütközik. Hamarosan feladja a küzdelmet, birtokba veszi a fürdőszobámat. Onnan visszatérőben méltatlankodó képpel torpan meg a hálószoba ajtajában.

– Mi az? Ágyazni is én fogok?

– Mindjárt az enyémet is megvetheted valahol. Valahol másutt.

Belloq a lelkiismeret-furdalás egyetlen szikráját sem csiholja ki magából. Mulat rajtam. Rám csillantja széles fogait, és a férfiatlan munkához lát. Végez vele, értem jön.

Amikor a karjába emel, kénytelen vagyok megjegyezni:

– Rengeteg tudomány került a fejembe a Gillan lány révén.

– Miféle tudomány?

– Mintha egy szexológiai lexikont lapozgattam volna.

Belloq lehajít az ágyra, a rugók játszanak velem, fel-le dobálnak, mielőtt elsimulnának alattam. Máris kezdődik elölről, mert ő is leveti magát a lepedőre. Két emelettel lejjebb is hintázhatnak a csillárok. A földrengés csillapodtával Daniel megszólal.

– Lássuk csak. Azért hívott a lány, hogy szexuális vonalon kiműveljen?

– Audiovizuális előadásban részesültem. Ha szeretkezni akarsz velem, ne feledkezz meg a verésről. Ez lényeges.

– Mikor kell verni?

– Ostoba. Végig.

– Mindenekelőtt azt is elevenítsd fel, mi egyebet hallottál tőle. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezt a vonalat a hallgatás homályába burkolod.

– Miért kellett ehhez megvetni az ágyat?

– A nyomozói tevékenységnek ezt a módszerét neked nem tanították?

– Talán a hírszerzőknél. Te ott végeztél?

– Az ember legyen sokoldalú – feleli rejtélyesen.

Bizonyságát is adja, hogy e képesség birtokosa. Én pedig ölelem az árulót, reszketek karjai között, elfullad lélegzetem, borzongok, felizzom, és meglehet, hogy számtalan férfi ugyanezt tenné, amit ő, ám csak ez az egy éri el, amit érzek. Érzéseimen nem töprengek, hiszen elárasztanak, magasba emelnek, átgyűrűznek csigolyáimon, méricskélhetetlenek, mérhetetlenek, egyedüliek.

Ez abból is kitetszik, hogy utóbb nehezen találok vissza védőszíneimhez, erőnek erejével vonom magamra a lilát. Mégsem fakadhat fel belőlem a mellébeszélés folyama, mert a kislámpa fényénél Belloq a szememet figyeli, és észrevesz valamit. Tenyerét a számra szorítja, s amíg nem jutok szóhoz, az ő tekintetét, vonásait nézem. Arca megváltozott, megenyhült, valósággal megszépült.

– Hallgass! – kéri. Úgy látszik, ez őrá nem vonatkozik. Folytatja: – Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy megszöktél. Talán azért sikerült átejtened, mert én gyanútlan vagyok irántad, s hiszem, te is bízol bennem. Nehéz erről beszélni, de mintha rajtad csakis a szó fogna, semmi más.

Kiszabadítom a számat.

– A szóval pedig mesterien bánsz, ha végre megszólalsz. Húsz éve győzködöm Martint, te öt perc leforgása alatt leszerelted esztelenségét. Vitát provokáltál, és csakhamar falhoz állítottad. Odaadó híved lett, mostantól azt fogja várni, mikor hívod őt, hogy végrehajtsátok a Nagy Férfias Feladatot.

– Ebből csupán az derül ki, hogy több esze van, mint neked. Most is elhallgatsz előttem olyan tényeket, amik veszélybe sodornak, mert egyedül vagy.

– Muszáj nekünk folyton dolgoznunk?

Daniel őszintén elcsodálkozik.

– Dolgozunk? Többről van szó.

Mintha ezzel már mindent meg is magyarázott volna, bölcsen elhallgat. Várok. Várom a folytatást, a magyarázatot. Hiába, de ezen már nem is csodálkozom. Ki fog felelni milliónyi kérdésemre? Lehet, hogy mindazt, amit hallani óhajtok tőle, nekem magamnak kell kiderítenem?

Fejem alá hajtogatom karjaimat, alvást színlelve töprengek. Nemcsak Belloqnak, a Főnöknek is lehet bevasalatlan számlája a Holdenekkel szemben. Lehetséges, hogy rájöttem a titokra? Netán semmi személyes elszámolnivalójuk nincs egymással azon kívül, hogy mindketten a rend őrei, míg amazok a rend megsértői? Végül is mindegy, bosszú vagy fanatizmus diktálja-e tetteiket, kétségtelennek tűnik, hogy a Főnök és Belloq Holdenre vadászik, mégpedig oly módon, amely semmiképpen sem nevezhető hivatalosnak, talán lassan már törvényesnek sem. Gondolataim nem tartanak időrendi sorrendet. A ma éjszakai história is felettébb különös. Felmerül még valami. Amikor Belloq alaposan megviselve Donald nyaralójába érkezett, ugyan miért nem árulta el, kivel vagy kikkel került összetűzésbe? Változatlanul az az érzésem, eszközül használnak valamihez, aminek végrehajtását ugyan eltökélték, ám mintha félnének is tőle. Félnek a következményektől. Mintha nem csupán Jon Holden lenne az ellenség. Ki még? Meg fogom tudni.

Nem elég, hogy az ismeretlen veszély megköti kezüket, mindennek tetejébe itt vagyok én is, akit félthetnek, ott van Ella, és a névsor még korántsem teljes. Zöldfülűnek érzem magam. Sejtéseimen kívül semmim sincs. Sejtéseim ijesztőek.

Belloq nem alszik. Hozzám simul, tenyere a derekamon. Óvatosan megérintem az arcát, megcsókolja ujjaim hegyét. Feléje fordulok, magamhoz szorítom testét. Lassan összeomlanak a gondhegyek, elhomályosítja őket az álom. Nem lehetne így aludni mindaddig, amíg mások elvégzik helyettünk az ijesztő feladatot?

Csak reggelig lehet aludni. A Nap egyenesen az ágyunkra tűz, vakító fénnyel. Nem lehet neki nemet mondani, fel kell kelni, különben leperzsel a lepedőről. Amíg a fogamat mosom, Belloq zuhanyozik, aztán cserélünk. Feltámad bennem a gyanú: a férfiaknak azért nő a szakálluk, hogy borotválkozzanak, azaz ne kelljen reggelit készíteniük.

Megadóan sürgölődöm a konyhában, a kávét is megfőzöm. Belloq belekóstol, elfintorodik. Leteszi a csészét, látványosan félre is tolja.

– A fejedre öntöm – közlöm vele, és valóban elszánom magam a döntő lépésre. Hogy jön ez ehhez? Ugyan mi végre dolgoztam neki hajnalok hajnalán? Ha nem volna itt, eszembe sem jutna, hogy létezik egy reggeli névre hallgató étkezés is.

– Nem te vagy a hibás – vigasztal Mogorva. – Nem jó a főződ. Kapsz tőlem egy másikat. Olyat, amivel elrontani sem tudnád a kávét.

Csalódottan elkortyolgatom az ő adagját is. Sosem volt kifogásom az általam főzött kávé ellen. De valóban, mintha kissé hervadt volna a csészében sötétlő lé, sőt, talán az illata sem igazi.

– Ma sem lesz dolgom? – kérdezem halkan.

– Hogn Gillant kellene megtalálnunk. Lehetőleg előbb, mint másoknak. Nagyon remélem, hogy semmit nem hallgatsz el előlem.

Rámeredek.

– Hogy én?

– Szívesen megtudnám, miről tárgyaltál éjjel a lánnyal.

Kitérően válaszolok.

– Nem tudom, hol van Hogn Gillan.

Figyelmesen rám pillant.

– Mit tudsz?

– Valamit valamiért. Ha összetennénk, amit te elhallgatsz és amit én elhallgatok, talán előbbre jutnánk.

– Tedd össze a két kezedet, hogy a tegnapi gengszterkaland után még életben vagy. Egy halom bugyinak köszönheted.

– Bizony, nem is neked.

Vidáman mosolyog, szalvétába törli a száját, leszedi az asztalt, jön-megy, és csak nézem. Rendbe teszi a konyhát, s ezt az undorító ténykedést tökéletes nyugalommal hajtja végre. Az eredmény takaros.

Persze közben másról beszél.

– Tudod, hogy házat veszek?

– Érdekes.

– Donald felajánlotta az apósa házát. Két hónapja üresen áll, mióta az öreg meghalt.

– Akkor szomszédok lesztek.

– Igen. Előbb azon tanakodtak, hogy lebontják az egészet, és így nagyobb lesz a kertjük. Nem szívesen adták volna el idegennek. Aztán Irisnek eszébe jutott, hogy Ellát meg engem el tudna viselni a szomszédságában.

Fanyalgok.

– Iris félreismer téged, Mivel tévesztetted meg?

Kedvesen rám mosolyog.

– Ideális szomszéd vagyok.

– Bizonyára. Iris még nem dolgozott veled, hogyan is csalódhatott volna benned?

Belloq ezúttal elkomorul. Letelepszik mellém a székre, átkarolja vállamat, ez egyébként szükséges is, mert így nem esem a földre, és mert az érintése sem közömbös jelenlegi hangulatomban.

– Azt szeretnéd, ha mindenhová magammal vinnélek? – kérdezi halkan.

– Nem fogsz szétszövegelni, mint éjjel Martinékat! Hallgass rám, ember. Először is, ha jól tudom, együtt dolgozunk. Ezt nem én találtam ki, sőt, emlékezz: kikértem magamnak. Hiába. Azonkívül ott van az ágy, amelyben tűrhetően elvacakolunk egymással. Ha ez a kettő kizárja egymást, akkor inkább a munkát választom. Rendben? Szeretném kivenni részemet a Gillan-balhéból, akkor is, ha nemcsak Gillanek, hanem mások is szerepelnek benne. Ha féltesz, ha vitrinbe akarsz dugni, felejts el. Ha alábecsülöd képességeimet, kérd meg a Főnököt, adjon melléd valaki mást. Nem szeretem, ami tegnap történt. Nem óhajtok az irodában lézengeni, míg te gengszterek után kajtatsz. Nem óhajtok csali lenni. Különösen úgy nem, ahogy tegnap intézted.

– Tehát? – kérdezi komolyan.

– Tehát szeretnék veled vagy mással, de dolgozni. És nem lépre csalni, hanem nyomozni. Megkeresni Hognt.

– Rajta – Belloq feláll, készülődni kezd. – Keresd meg. Nekem most mennem kell. Gremio Gillant rövidesen átszállítják a rabkórházból a börtönbe, és ezen a rövid úton szeretnék mellette lenni. Lehet, hogy ő lesz a következő Olympia után.

– Persze nem viszel magaddal. – A cigisdobozba kotrok, de meggondolom magam. Félrelököm a csomagot, válltáskámat rendezgetem. Hallgatom a tengermély hangot, ám nem szívesen.

– Nem viszlek magammal. Viszont beszélek a Főnökkel, hogy osszon be más munkára.

– Miért? Mi bajod velem? – Sírhatnékom támad, ez feldühít. – Te vagy a magányos hős, nemde? Majd te mindent kiderítesz, elsimítasz, mások csak zavarnának tevékenységedben. Különösen egy nő tart vissza attól, hogy végre pontot tégy a Nagy Ügyre. Nekem pedig elegem van abból, hogy sötét utcákon grasszáljak, és beteg pasasok nyálazzanak össze.

– Még mindig jobb, mint ami Beatrix Holl-lal történt.

– Nem fogod kiskanállal kienni az agyvelőmet. Ezt az ügyet végigcsinálom, mert valamit végre nekem is csinálnom kell. Ha nem megy másként, felejtsd el, hogy látogatást tettél az ágyamban.

Zsebébe süllyeszti a kezét. Oldalra hajtott fejjel mustrálgat.

– Komolyan mondod? – kérdezi.

– Mindent komolyan mondtam.

– Te még hiszel benne, hogy létezik Nagy Ügy, és ha megoldod, tied a Dicsőség?

– Igen, hiába gúnyolódsz, hiszek benne.

Végigrohanjuk a lépcsőházat. A kapu előtt Belloq megállít, és maga felé fordít.

– Vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani, Denisa. Gondolkozz azon, amit mondtál. Nem sajnálom tőled a dicsőséget, egyszerűen féltelek.

– Amikor a késes hadonászott az orrom előtt a fegyverével, mintha nem féltettél volna. Mintha akkor sem csináltad volna össze magad miattam, amikor beírattátok az újságba, hogy én kaptam el Gremio Gillant. Fölösleges ez a vita. Velem dolgozol, vagy sem?

Elindulunk. Belloq előreenged a kijáratnál, az utcán ismét megtorpanunk. Ránézek, és félek a válaszától. Elvigyorodik.

– Keresd meg Hognt!

– Nagylelkű engedékenységedtől aligha fogom megtalálni. Hol keressem?

Felnevet.

– Most vajon magad nyomozol, vagy sem?

Mit is tehetnék? Végtére neki van igaza. Magam nyomozok. Miként ő is. Feldobom:

– Ahhoz mit szólsz, amit én tudok?

– Én is szeretném tudni.

– Féltesz, ám semmi kétséged afelől, hogy végigcsinálom nélküled is. Így van?

– Újonnan hangzik. Erre nem gondoltam.

– Azt sem hiszed, hogy el kell felejtened a lepedőm színét?

– Vajon te elhiszed-e, hogy nem én vagyok az, aki könyörögni fog neked? – Belloq arca újra mogorva. Ha egy mély hang tovább mélyülhet, az övé megteszi. – Ismét emlékeztetlek: vannak dolgok, amikkel inkább nem játszanék. A helyedben. Holnapra megnyugszol. Akkor újra megbeszéljük.

A fene se gondolná, hogy jóslata nem válik be. Hiszen olyan békés, napfényes, áldott ez a reggel. Vagy nem?

Később kiderül, hogy nem.Erről mások elbeszéléséből értesülök, amikor a Hogn utáni nyomozásba belefáradva visszatérek az irodába. Honnan tudjam, hol keressem a boldogtalant? Vakrepülős ötleteim kudarcot vallanak, ezen nem is csodálkozom. Ha múlt éjjel nem az foglalkoztat, mi lesz Martinnal és velem, talán kiszedhettem volna néhány titkot Olympiából. Bizony meglehetősen gyengének bizonyultam a vallató szerepében. Gyenge vigasz, mégis vigasz, hogy a túlélő szerepében viszont pompásan beváltam, és ahogy ezt forgatom, elismerem, jobb élni, mint egy kombiné- és bugyikupac mögött holtan feküdni, noha a halál előtti pillanatban tudva, hol rejtőzködik Hogn Gillan. Bonyolult, de igaz.

Az irodában csak Donaldot találom.

A kebelbarát és betűvető fáradt, valamint gyűrött. Telefonál. Azaz bólogatva és hümmögve hallgat valakit, aki a vonal túlfeléről zúdít rá szóáradatot. Amikor belépek, integet, hogy mondana valamit. Leroskadok a vele szembeni székre. A hümmögéses társalgás nemigen akar véget érni. Rajtam az integetés sora, értésére adom, hogy dolgom van, rögtön visszatérek.

Ez hamarabb megtörténik, mint hittem, mivel a Főnök nincs az irodában. A Titkárnő megcsodálja az új blúzomat.

Újra ott ülök Donalddal szemben. Ó már nem telefonál. Azt mondja:

– Meglehet, sosem találom meg Beatrix Holl gyilkosát. Meglehet, megtalálnám, ha segítenél. Nem vagy köteles. Elvégre Martin belekeveredett. Tudhatok erről?

– Nem titok. De Martin nem emlékszik semmire.

Donald az arcomat fürkészi.

– Semmire. Kár. Akkor még elpiszmogok egy darabig az ügyön. Kérdezősködtem a környéken, senki nem látott, hallott semmit azon az éjszakán. Megkerestem a piaci árust. Nem tudja, kinek lehet kulcsa a raktárához. Alibije hibátlan. Talán, ha a boncolási jegyzőkönyv vagy a laborjelentés megérkezik, okosabb leszek.

– Ne haragudj, Donald. Szívesen segítenék. Kérdezd ki Martint. Úgyis csak azt fogod hallani tőle, hogy nem emlékszik semmire. Jó volna azonban megtudni, hol volt Beatrix Holl az eltűnését követő és a halálát megelőző napokban.

– Ez a hézag engem is izgat. Ja. A Főnöknél jártál?

– Nincs benn.

– Nem is. E pillanatban a helyszínen található, ahol Gremio Gillant megölték.

Fölemelkedem.

– Hol az a helyszín?

– Nyugodtan leülhetsz – közli higgadtan. – Már bevégeztetett.

Leülök, ám nyugalomról szó sem lehet. Egy percig tanulmányozom arcán az unott kifejezést.

– Donald, te fából vagy?

– Vagy vaskarika – legyint. – Gillant beültették egy négyajtósba, kihajtottak vele az utcára. A második sarkon eléjük vágott egy furgon. Keresztbe állt a kocsi előtt, géppisztolysorozat hallatszott, és kész. A furgon már fordult is, és elhajtott. Belloq barátunk ekkor ért oda, rögvest a gyilkosok nyomába eredt. Egy perc múlva szirénázó járőrkocsik nyüzsögtek a környéken. A két killer otthagyta a furgont, berohantak egy házba, Belloq persze utánuk csörtetett. Rövidesen megtalálták őt a rendőrök, jól fejbe vert állapotban. A két menekülő nyomtalanul eltűnt. A Főnök most azt szemléli, mi maradt Gillanból és kísérőiből.

– Mi van Daniellel?

– Gondolom, a helyszínen téblábol, és gyakorta megtapogatja fején a púpokat.

Végre felnevetek.

– A legyőzhetetlen újabban csakis a kék-zöld foltokat gyűjti.

Donald érdeklődve a szemeim közé tekint.

– Nem te vagy a rossz szelleme?

– Rám gyanakszol?

– Ki másra? Idesüss! Te nem találod érdekesnek, hogy ezt a Gillant kivégezték? Ki volt ő? Egy bandita, útszéli garázda. Ha a tömeg meglincseli, nem csodálkozom egy percig se. A tömeg ártatlan. Tudod-e, miért halt meg a fickó? Ugyanazért, amiért múlt éjjel a húga?

Rámosolygok.

– Ha a saját ügyedben is ilyen jól értesült lennél, reszkethetne Beatrix Holl gyilkosa.

– Vagy én. Szerintem egyébként nyugodtan leülhetsz, Belloqkal együtt. Minek fáradnátok a harmadik Gillannal? Egy-két napon belül tálcán kapjátok a hulláját.

– Jobban szeretném élve megszerezni. Érdekelne a mondanivalója.

– Nos, ezért nem fogod életben találni.

Megest rámosolygok.

– Hogy áll a regényed?

Donald tántoríthatatlan. Kérdésemet elintézi egy legyintéssel, újfent a magáét szegezi nekem.

– Te beszéltél a Gillan lánnyal. Te láttad őt életben utoljára. S nemcsak őt. Jelen volt egy Castor Bodek nevű pasas is. Szegény. Mondd, nem féltél?

– Imádlak, Donald, de ezt úgyis tudod. Miért gondolod, hogy mindez összefügg a te ügyeddel?

Rám vigyorog, majd újra felölti ostoba-maszkját.

– Nézzük csak. Tudjuk, ki volt Olympia Gillan. Egy erőszakos, némileg rafinált nőszemély. Gyakorlatilag egy senki. Castor Bodek? Ő is egy senki. Nagy tahó. Testőr volt, izomember. Ugyan, ki mellett? Aztán a szerencsétlen Beatrix Holl, a befuccsolt házasságával, a pénztelenségével. Ugyan, ki mellett akart dolgozni?

– S akkor?

Donald a szemére ereszti ernyedt szemhéját. Felsóhajt.

– Semmi. Csak gondolkozom. Mit csinálsz ma este?

Ez már sok. Fölemelkedem.

– Mit csináljak?

– Semmit. De komolyan.

Sóhajtva visszaülök. Áttanulmányozom az arcát, fakó hajától a lapátfogáig. Hiszen értem őt is, valamennyiüket értem, csak éppen azt nem foghatom fel, mi táplálja rejtjelezett félelmüket. Az enyémet az övék szítja.

Rágyújtok.

– Tehát? Rakosgasd tovább a mozaikjaidat.

– Nincs több. Ennyi. Ha tovább rakosgatom, széthullik az egész.

– Erősen telecsináltad a gatyádat? – firtatom arcátlanul.

– Érződik? – Arca újra komolyra vált: – Azon tűnődöm, mit érezhetett Gillan, amikor az a furgon keresztbe fordult a kocsijuk előtt az úton, és eleredt a golyózápor. Nem őt sajnálom, a szituáció kapott meg. Biztonságban hitte magát, miért is ne? Elvégre rendőrök vigyáztak rá. Aztán a semmiből odatoppant a halál. Váratlanul és megállíthatatlanul. Lecsapott rá, és kész. Gondolta volna? – Donald az arcát gyűrögeti két ujjával. – Nem találod elég érdekesnek a szituációt? Te csak ücsörögsz mit sem sejtve, hiszen az ellenség honnan is tudhatná, hogy éppen akkor és ott fogsz járni? Márpedig tudja. Dirr-durr, kaput!

– Szószékben a helyed. Sőt. Az idei irodalmi Nobel-díj várományosának látlak, a döghalál természetrajzáról szóló fejtegetéseid jutalmaképpen.

A csendes Till érkezik dübörögve. Bevágja az ajtót maga mögött. Leroskad székébe, s merengeni kezd. Hagyjuk. Donald folytatja.

– Úgy hallottam, cseréltél Marionnal.

– Csak ma estére.

– Nézd, Marion nekem egy jéghegy. Azt azonban nagyon becsülöm benne, hogy tud magára vigyázni. Pokoli okosan csinálja. Amit nem kell piszkálni, azt nem piszkálja. Más dolgokból viszont kipréseli magának a dicsőséget.

Ezt ma már hallottam valahol: dicsőség.

Donald folytatja.

– Sajátítsd el ezt a módszert, érdemes!

– Árulj el valamit! – komolyan fürkészem az arcát, látom, meglepi őt a tekintetem. – Miért akarod telehinteni az agyamat? Megkért rá valaki?

Kedvenc barátom nem felel. Tillt helyezi érdeklődése homlokterébe, mintha csak most venné észre társunk jelenlétét, noha a jóravaló férfiú nem látszik tudomást venni rólunk. Homlokráncolva töprenkedik. Ráébredek, hogy sejtelmem sincs, vajon ő milyen ügyön fáradozik.

Donald megelőz.

– Mi a helyzet, Till? Újabb „J”?

A kérdezett arca felderül. Bólint. Aztán visszakomorul. Az asztalán heverő irathalmot lapozgatja. Fütyül ránk. Donald attól tart, hogy tovább erőltetem félbehagyott társalgásunkat, ezért rámászik a derék férfiúra, aki – Mogorvát nem számítva – mindannyiunk között a legidősebb és legkülönösebb.

– Mi történt? – Donald kimászik a helyéről, lába az íróasztal ajtajába akad. Heves mozdulattal kibontakozik a kelepcéből, és Tillhez sétál. Úgy áll meg annak háta mögött, hogy jól láthassa az előtte kiteregetett paksamétát. Belenéz, hangosan füttyent.

– Szép. Igen szép. Ki az újabb tetovált?

– Még nem tudom.

– Ahhoz képest nyugodtan ücsörögsz a fenekeden. Persze, hű inasod, Fabio helyetted is fáradozik.

– Kopj le! – suttogja Till, és behajtja a mappát. Az asztalra támaszkodik, fejét Donald felé facsarja. Elismerem, nem akármilyen pozitúra, bár valójában csak gyakorlás kérdése. Till egy kis fáradsággal meg tudja tekinteni tulajdon fenekét is. Most azonban Donaldot nézegeti. Ráncokkal és barázdákkal összefirkált, szigorú arca mégsem bosszús, inkább derűsen kötekedő. – Miért érdekel, ki ez? Más nem lehet, mint gengszter, bérgyilkos, ilyesmi. Elvégre ott van a jel a homlokán.

Rejtélyes beszélgetésük kezd az agyamra menni. Közelebb lavírozom hozzájuk az asztalok között. Kinyújtott kezemmel éppen elérem Till papírjait, és ő nem tiltakozik, amikor áthúzom a mappát magam elé s felütöm. Pillantásom elbotlik egy fotóban. Hanyatt fekvő, negyvenes férfit látok a képen, tágra nyitott szemében kifejezéstelen homály, arcbőre szürke, ajkai vértelenek. Homlokán késsel karcolt betű virít: „J”.

A következő fotón ugyanez a férfi egész alakban látható. Sehol egy csepp vér.

– Manapság egy tetoválásba is bele lehet halni? – érdeklődöm, hiszen az áldozat minden egyéb tekintetben sértetlennek tűnik.

– Nem tudom – vonogatja vállát Till, majd a kép felé int: – Az ott abba halt bele, hogy eltörték a gerincét. Talpéllel, alighanem.

– Keresd a kínait! – suttogja Donald.

– Haha.

– Mit jelent ez a betű? – intek a kezemmel, hogy halasszák el a csipkelődést. A kedvemért megteszik.

– „J” mint Justitia. A gyengébbek kedvéért...

– Nincsenek gyengébbek. Ki az a Justitia?

– Nem érted? Az Igazság! – Till próbál komoly lenni, ám a lelke mélyén röhög, ez jól tükröződik a szemében. Hátradől székében, a támlára aggatja két könyökét, majd ujjait a hasa előtt összefűzve megkezdi előadását. – Ez a hetedik ilyen eset az elmúlt három esztendőben. Mindannyiszor gyilkosság miatt körözött személyek vagy frissen felmentett bűnözők ellen követték el a dolgot. Nem tudom gyilkosságnak nevezni, inkább ítélet-végrehajtásnak. A felmentett gengszterekről az újszülöttek is tudják, milyen gazságokat követtek el, bizonyíték hiányában mégis szabadon kellett engedni őket. „J” azonban árnyékként a nyomukba szegődött, és a hét gazember bevégezte. Csodálom, hogy ilyen ritkán jelentkezik a pasas, volna még néhány bűnöző, akit örömest a figyelmébe ajánlanék.

– Pasas? – kérdezem.

Till rám kacag.

– Nő aligha tudná eltörni a gerincét bárkinek is.

– Lássuk csak! – Felemelem a lábamat. Till félretolja.

– Három esztendeje történnek a tetoválásos esetek, és eddig mindössze annyit tudtunk kideríteni, hogy a végrehajtójuk alighanem egyetlen személy. Sosem használ egyéb fegyvert, mint a tulajdon testét, ám az tökéletes szerszámnak bizonyul. Ennél a fickónál két stukker is volt. Egy a farzsebében, egy a hónaljtokban. Egyiket sem tudta elővenni!

– Ne beszélj! Nem misztifikálod kissé az emberedet?

Till enyhén sértődöttnek látszik. Mintha foggal-körömmel ragaszkodna elméletéhez.

– Nincs szó misztifikálásról. Az elmúlt három évben egyéb ügyeim is voltak, és akadt közöttük olyan, amit megoldottam, képzeld! De még a megoldatlanok mindegyikében is tengernyi nyomot leltem, „J” azonban nyomtalan. Soha senki nem látta, az égvilágon semmit sem tudunk róla. Láthatatlan. Felbukkan a semmiből, alighanem megszólítja kiválasztottját, és szabályosan felvilágosítja arról, hogy a következő percekben végezni fog vele. Ezt meg is teszi, a hulla homlokába karcolja a jelet, és felszívódik.

– Hihetetlen – lehelem a fejemet ingatva.

– Szórakozol, Denisa?

– Dehogy. Komolyan beszélek. Honnan veszed, hogy megszólítja áldozatát?

– A rossz fiúk halálát minden esetben verekedés előzte meg. Mintha csak „J” kihívta volna őket párbajra.

– És győzött az igazság – vélekedik Donald némiképp epésen. Úgy látom, ő sincs meggyőzve.

Till felhorkan.

– Amint látjátok. Leszállnátok rólam?

– Még nem. Igen érdekes ügy. – Az asztal lapjára telepszem. Elvégre ráérek. Meg kell várnom, míg megdicsőült feletteseim visszatérnek a halottszemlélgetésből. Szívesen megtekinteném Mogorva fején a számos horpadást. Addig is mulattatom magamat.

Till eltökéli, hogy ilyen komolytalan népséggel többet szóba sem áll. Gondolataiba merítkezik. Donald lágyan megérinti a vállát.

– Csak egyet árulj el: meg akarod találni a Szellemet?

– Nyilván – felelem Till helyett. – Gondolom, szeretné vállon veregetni.

– Az a munkám, hogy megtaláljam – nyilatkozik barátunk méltóságteljesen.

– Mindannyiszor eltöri a törvényszegők gerincét?

Till gyengéden a fotóra mosolyog.

– Ez a legszebb munkája. Az előzőek megviseltebbek voltak. Egyet úgy végzett ki, hogy orrba verte.

– S akkor?

– Láttál te már emberi orrot agyba tűrve?

– Pfuj! Ne is folytasd!

– Egy másikat gégén rúgott. Nyekk. Aztán volt szívgödör és gyomorszáj. Ám előtte mindegyiket jócskán megdolgozta. A küzdelem végére tartogatta a halálos rúgást. Végül is sportszerűen csinálta, áldozatai védekezhettek, csakhogy ő volt az erősebb.

– Tiszta sor. Sitteld le az összes karatebajnokot, biztosan köztük lesz az embered.

– Harcművész-vonalon is körülnéztünk, bármily hihetetlenül hangzik. Semmit nem találtunk. Megnéztük a kivégzettek előéletét, hátha személyes bosszúról van szó. Nem leltünk összefüggést. Még azt is vizsgáltuk, hátha valamelyik kolléga keze van a dologban...

– Inkább a lába – veti közbe Donald.

– A kollégák is ártatlannak bizonyultak. Olyan fickóval állunk szemben, aki helyettünk dolgozik.

– Szóval futni hagyod „J”-t.

– Várjatok. Ettől a legutóbbi fickótól is elvette az összes iratát, miként az eddigiektől is. De most a homlokára tetovált „J” betűn, valamint a zsebébe csúsztatott „Justitia” feliratú névkártyán kívül más is akadt.

– A lakcíme? – Donald felélénkülve előrehajol.

Till fölényesen mosolyog. A paksamétába lapozva előhúz egy névjegyet. Elrejti tenyerében, élvezi, hogy feszítheti a húrt. Igyekszünk a kedvében járni, csaknem felfaljuk az arcát könyörgő pillantásainkkal. Végre megesik rajtunk a szíve. Azt mondja:

– Felírta, ki lesz a következő.

Donald rám néz.

– Mit szólsz? Precíz pasas lehet.

– Abbizony – bólogatok.

Ekkor Till felénk fordítja a kis kártyát, és mi megtekintjük. A hófehér kartonlapocska közepében csupa nagybetűvel ez áll: Justitia. A bal sarokban, írógéppel ütve a következő szavak, akár egy mozifilm-hirdetés: Jön: Jon Holden.

Megint egymásra meredünk Donalddal, ezúttal valóban meredten, híjával a gúnynak. Egyetlen szavunk sincs.

Mire összeszedem magam, nyílik az ajtó. Daniel Belloq vonul a szobába, és egyáltalán nem úgy fest, mint akit fejbe vertek. Leveti magát a székére, épp a térdem mellett, és ha már úgyis kéznél van, megpaskolgatja térdkalácsomat.

– Gondolom, Hogn már a sitten búsul.

– Miből gondolod?

– A testtartásodból.

Előrehajolok, megtapogatom a fejét. Tüzetesen teszem, aprólékosan, bár Belloq vonakodni próbál. Koponyáját egyáltalán nem találom egyenetlennek. Ezt viszont érdekesnek találom.

– Donald zokogva mesélte, hogy kedvenc leendő szomszédjának púposra püfölték a fejét – szólok hűvösen.

Mogorva nagyvonalúan legyint.

– Csak egy-két percre kikapcsolt a tudatom, semmi komoly.

Nem mondom ki hangosan, mert szörnyen fáj, amit gondolok. Sanda tekintettel mustrálgatom a gyávát, ő pedig derűs mosollyal viszonozza pillantásomat.

Donald jő lóhalálában, hogy kimosdassa jövendő szomszédját az újonnan reá vetődő gyanúból.

– Miért élcelődsz vele, Denisa? Örülj, hogy él. A gyilkosoknál géppisztolyok voltak, Daniel pedig nyilván ezúttal is fegyvertelen volt.

– Mit akarsz mondani azzal, hogy „nyilván”? – firtatom félrehajtott fejjel, egy mindenre elszánt ügyész pózában.

– Állj! – Ez Till. Felpattan, és a vádlotthoz siet. Homlokráncolva kérdezi: – Hol voltál ma éjszaka?

Belloq nem felel, rám vigyorog.

Till folytatja.

– Ha most Donald nem emlékeztet, talán eszembe se jut, hogy te nem hordasz fegyvert, viszont remekül bánsz a végtagjaiddal, ha mégis fegyverre szorulsz.

Gúnyosan felkacagok.

– Rossz helyen tapogatózol, Till. Mogorva aligha azonos Justitiával. Nemcsak azért, mert a saját árnyékától is a cipőjébe pisil. Igazolom az alibijét. Ejtheted őt.

Till érdeklődése kialszik. Ő elvonul, Donald is félrehúzódik.

Belloq rendületlenül derűsnek akar látszani, ám mintha a fogát csikorgatná, hogy ez sikerüljön neki.

Leszökkenek az asztal széléről, a helyemre sétálok. Az írógép mögé húzódva kérdezem:

– Van még valami mára?

– Velem semmi több – közli Belloq, immár mogorván és mélyértelműen.

Közlése ugyan nem hagy hidegen, ezt az impressziót is félreteszem a többi mellé. Benyomás-gyűjteményemet majd később, éjszakai elfoglaltságom közepette szándékozom felülvizsgálni. E percben nem érek rá lelkizni magammal. Meg kell látogatnom Martint és Cruzt. Aztán leváltom Teront a baljós házban, és megosztom éjemet egy ötesztendős arisztokratával, akit – úgy hírlik – el akarnak rabolni. Ha valaki ezt éppen ma akarná megkísérelni, ellátom a baját. Ugyanis dühös vagyok. Ez az egyetlen azonosítható indulatom. A többi csupa kérdőjelbe ágyazva burjánzik körötte.

Pát intek az egybegyűlteknek, és elvonulok. A Főnök szobája előtt meggyorsítom lépteimet, mintha menekülnék az újabb események elől. Mintha nem is sejteném, hogy ott hordom őket az uszályomban.

A kórházhoz vezető úton mindenesetre Mogorva miatt emésztem magam. Szégyen ide, szégyen oda, átkozottul függök tőle. Emiatt érzett felháborodásom csaknem határtalan, ám ez mit sem segít. Egyszerűen nem értem, miként kaphatok heves szívdobogást olyan pasastól, aki gyáva, áruló, hazudós. A legfrissebb Gillan-történésben játszott szerepe felettébb gyanús. Meglehet, csakugyan űzőbe vette a két fegyverest, ám azok nem verték fejbe, mégpedig azért, mert nem kerültek egymással ilyen intim közelségbe. Mogorva nem nagyon sietett utánuk. Vajon én futkároznék-e puszta kézzel két mindenre elszánt géppisztolyos nyomában? Ugye, nem?

Elnapolom a problémát, mint érthetetlent. Nem tudom összeegyeztetni a Belloqról kialakított képpel, amely vagy méltán idealizált, vagy méltatlanul, a kérdés még eldöntésre vár.

Kedves öcsém vajon mivel vár? Mi mással? Sápadtan hever felpolcolt párnáin, keze ügyében olvasatlan könyv unatkozik, szája sarkában félmosoly vibrál. Fogadja köszönésemet, és azt mondja.

– Azon a fickón gondolkozom, aki múlt éjjel nálad volt.

Leülök az ágya mellé készített székre.

– Na és? – kérdezem fanyalogva. – Mit gondoltál ki?

– Tetszik nekem.

Na persze, gondolom. Martinnak tetszik. Pedig nem break-táncos, és tán még motorozni sem tud. Biztosan nem képes egy Kawasakit a hátsó kerekére állítani, s közben még szerényen mosolyogni is a nyeregben. Hát akkor mit tud?

Martin szobatársa fiatal fiú, combközépig begipszelt lábát a takaró tetején, tekintetét rajtam tartja. Hatalmas, fekete szemei láttán megborzongok. Orra hegyes, duzzadt ajkai meggyszínűek, arcvonásai tipikusan egzaltáltak, koponyájában alighanem titánivadék vagy kezdő őrült agya mocorog.

Öcsém elvonja figyelmemet a tanulmányozásról. Megérinti kezemet, az övé meleg, száraz.

– Den. Láttad az őrt az ajtóban?

– Láttam. Biztonságban vagy.

– Azt hiszed? – félrehajtja a fejét.

Ugyanazt teszem.

– Mi ez már megint?

Vigyorog.

– Valami baj van, ugye? Rosszkedved van. Tudnék segíteni? De ne rivallj rám, ha lehet.

– Kösz, nincs semmi baj. Megyek Cruzhoz.

– Azt hittem, szakítottál vele.

– Nem tudom, mennyiben tartozik rád, de elárulom, nem szakítottam vele. Megfordult a fejemben, ez kétségtelen. Csakhogy ezekben a napokban sokkal jobban szüksége van rám, mint valaha.

Martin egy pillanatra a szomszédja felé fordul. A tágra nyitott szemek feléje villannak, majd újra rám szegeződnek. Furcsa érzésem támad, ellenőrzöm, rendben van-e öltözékem. Minden ruhadarabom tökéletes, mégis csupasznak érzem magam. Felpillantok az ablakra, vékony lenfüggöny mögül szűrődik a szobába a napfény és a kinti zaj.

– A hét vége felé hazaengednek. Anya azt akarja, hogy egy darabig náluk lakjak. Meggyőződése megingathatatlan: vigyázni kell rám.

– Most panaszkodsz?

– Úgy valahogy. Szívesebben mennék haza. Veled.

– A hétvége még odébb van. Addig még átfecsegjük a dolgot.

– Beszélsz anyával?

– Majd.

Martin fájdalmasan fintorog, mint a rendreutasított kisgyerek, megesik rajta a szívem. Közelebb hajolok hozzá.

– Amíg a tegnap esti fickó szabadon mászkál, nem szívesen vinnélek haza. Egész nap egyedül lennél az üres lakásban.

– Nem vagyok gyerek.

– Tudom. Hanem a türelmetlenség elég gyermeteg vonás.

Kész, vége a kihallgatásnak. Martin behunyja szemét, felemelt s ernyedten visszaejtett karjának mozdulata elbocsátó. Nem nevetem ki színpadiasságát, noha erősen emlékeztet Cruzéra. Megcsókolom a fiút, búcsút intek a falószeműnek, és rohanvást indulok a következő kórházba. Az idő megint gyorsabb akar lenni nálam, szélsebesen közeledik az este hét óra, midőn az úri villa küszöbét át kell lépnem. Sajnálatosan nem vonz ez a program. Így hát megpróbálom végtelen hosszúságúra nyújtani a délutánt.

Cruz újabb, elolvasásra szánt ódával vár. Az írásmű színvonalas, megrázó. Enyhe szégyent ébreszt bennem, hiszen címzettje én vagyok, a hálátlan. Ám a lényeg mit sem változott: eddigi kapcsolatunkban is Cruz volt a főhős, most a szenvedésben is ő az. Rólam nem vesz tudomást, az számít, amit feldúlt lelkében okoztam. Azzal vigasztalom magam, hogy nem vagyok pótolhatatlan. Majd talál és használ másik Múzsát.

Az óda befogadása után levelezésbe bonyolódunk. Legfőképpen az érdekli, tetszett-e lírai opusza. Felbosszantom őt tőmondatos válaszaimmal, nála is bejön, amit már sok emberen kipróbáltam: a kurta mondatok akkor is felzaklató erejűek, ha nem tartalmaznak bosszantó információkat.

Cruz végre témaváltó kérdést körmöl a füzetébe.

Mi újság van odakinn?

Leteszem a tollat, utóvégre az én állcsontom jelenleg ép, és élőszóban válaszolok. Pompás helyzet, ki is használom. Cruz nem beszélhet, én diktálhatom a beszélgetés irányát, megszabhatom tárgyát, ám – meglepő-e, kérdezem magamtól – ez a repertoár hamar kimerül. Búcsút veszek tőle, és kérésének engedve a lapszerkesztősége felé tartok hazafelé. Leadom küldeményét a címzettnek, csevegek vele pár percig, és rohanok tovább. Éhes vagyok, tehát el kell döntenem, bevásároljak-e, vagy inkább a házunkkal szemközti gyorsétteremben költsem-e el kései ebédemet. A kényelmesebb megoldás mellett döntök. Helyet foglalok az ablak közelében, s hogy az étkezés mozgalmasabb legyen, az utcát figyelem.

Ezen a nyáron a többség behódolt a babarózsaszínnek. A gügyörésző csecsemőtől a hajlott hátú nyolcvanasig valahány nő ebben a kétes pasztellszínben csinoskodik az utcákon. Ámde nem elég a szín, a fazonok is egyenruhásító jellegűek. A férfiak sem úszták meg a tömegdivatot, az ő sorsuk a babakék. Nem is sejtik talán, miközben testvérüknek érzik az azonos színben pompázó idegeneket, hogy azok a boldog emberek, akik most más színeket viselnek.

E nagyképű okfejtés után a füstöt okádó autókat nézegetem, épp előttem állítja meg őket a könyörtelen piros lámpa. A veszteglés perceiben a vezetők elfoglaltsága ugyancsak egysíkú: az első típus, a leggyakoribb, fásultan túrja az orrát. A második az autórádió keresőjét csavargatja, a bukóablakon át beszüremlik a számtalan adón sugárzott számtalan tánczene. A harmadik típus siet néhány sort elolvasni a délutáni lapból, fél szemmel a lámpaváltásra ügyelve. A negyedik típus oly ritka, hogy talán nincs is. Ez elvétve szót vált a mellette ülővel, de gyakoribb, hogy nem. Ennek láttán mindannyiszor furcsa érzésem támad, miszerint talán nem is élő személy ül a vezető mellett, hanem kirakati bábu, mereven előrefordított fejjel, jólfésülten, szőkén, barnán, olykor elegánsan cigarettázva, gyűrűit villogtatva. Minden veszteglő kocsi külön erőd, védői elszántak.

Lehajtok egy pohár italt. Hátradőlök egy percre. Ez az a perc, amikor a világnak kutya kötelessége lenne kellő alázattal megérdeklődnie tőlem: „Mivel fájdítottalak meg?” Nagyvonalúan legyintenék csupán, nem terhelném őt panaszaimmal.

Rágyújtok, újabb italt kérek. A nekilóduló kocsik közti résekben meg-megpillantom annak a háznak a bejáratát, amelyben élek. Semmi különöset nem látok a portálon, nem elhanyagolt, egészen tisztességes kinézetű, átlagos kapubejárat, viszonylag tiszta is. Emberek által lakott házba vezet. Végigfürkészem az ablaksorokat. Játékra csábít a gondolat: ha lemezteleníteném a falakat, mit látnék mögöttük? Mivel tevékenykednek a ház lakói? E képzelgés módfelett izgalmas, gyakori játékom, ám ha megtörténne, hogy valóban megpillanthatnám a falak mögötti életet, azt is hamar beskatulyázhatnám a lámpaváltásra váró autósok szempontjai szerint. Magányos embereket nézhetnék, magányos ténykedéseik közepette. Aligha vidulnék fel tőle.

Hess! Eloltom a cigarettát. Órámra pillantva látom, ideje hazatérni. Hadd fájjon mások feje a világ dolgai miatt.

Az ajtóig velem tart a különös feszültség, amit már napok óta hordozok ereimben. Most mintha egy pontba sűrűsödne, felerősödik. Ha nem sikerül valamivel kioldanom, előbb-utóbb ordítani kell tőle. Szétbonthatatlan gubanc, a legérzékenyebb idegsejtjeimből csomózva. Kulcsaimmal vacakolva eltökélem, hogy a szokott megoldáshoz folyamodom, s mihelyt átlépem a küszöböt, a zuhany alá állok, majd felteszem kedves-zsibbasztó lemezeim egyikét, és elszopogatok egy pohár narancsos gint.

Hát nem.

Több ajtót becsukok magam mögött, megtorpanok a nappali közepén, és felváltva nézegetem a stukkert, a stukkert tartó kezet, és a férfiarcot. Nem könnyű felismernem. Akárcsak a húga, ő is másként fest életben. Mégis inkább a vállát fedő kötésről ismerem fel, ki lehet. A fickó az ajtóval szemközti fotelben hanyakodik, előrenyújtott lábakkal. A laza tartás csak látszat, arcvonásait már-már szétrepeszti a feszültség. Ujjai is nyugtalanok a ravasz közelében, hát nem fokozom idegességét. Látom, kiürült a gines üveg a könyöke melletti asztalkán. Hoppon maradtam.

– Jó napot! – üdvözlöm a jövevényt, miután kibámultam magamat.

– Tedd le a táskádat, aztán hátrálj a falhoz felemelt kézzel! Rajta!

A nyomaték kedvéért hadonászik a pisztollyal. Lőszerszáma komoly darab, én talán felemelni se bírnám.

Mindenesetre a látvány meggyőző erejű, így hát megteszem, amit Hogn Gillan kér. A falnál álldogálva megkérdezem:

– Minek köszönhetem látogatását?

– Szerettem Olympiát – mondja szinte panaszosan.

Az összevert képű ifjú arcvonásai nem olyan durvák, mint bátyjáéi, szépsége kevésbé hisztérikus, mint húgáé. Ha semmit sem tudnék róla, talán rokonszenveznék vele. Elesettnek tűnik, ezen nem is csodálkozom. Vállsebét napok óta senki sem kötötte át, mosdótálhoz sem férhetett, selymes borosta szökellik gödrös állán. Szegény fiú múlt éjjel eszméletét vesztette, nem önszántából, és testét egy kocsi alá passzírozták. Testvérei azóta meghaltak, és nyilván a kábítószeradagjához sem jutott hozzá. Üldözi őt a rendőrség és a Holdenek, s még az is megeshet, hogy ha egy közönséges utcai járókelő felismeri, a tömeg is meglincselheti. Már-már megszánom szerencsétlent. A pisztoly látványa azonban felszárítja a lelkemben pergő könnyeket.

– Agyonlőtték a húgodat – közlöm barátságos kíméletlenséggel.

– Tudom. Ma engem is megtaláltak, de sikerült kereket oldanom.

– Azt hiszed, nem tudják, hogy itt vagy?

– Csak te tudod – dünnyögi. Szabad kezével az üres üveg után tapogatózik.

– Hozhatnék egy teli flaskát – próbálkozom.

Csúnyán nevet, szemfogai hegyesek, akár a farkasokéi.

Nem tágítok.

– Az egyetlen fegyveremet a táskámban tartom. Szeretnék italt tölteni, más szándékom nincs. És beszélnék veled. Felteszem, te is ezt tervezed.

– Nincs miért félnem tőled, én nem nyúltam a barátodhoz. Nem bántottam őt. Tudom, hogy nincs okod haragudni rám. Mégsem bízom benned.

– Akár Olympia. Magyarázat mindig van kéznél nálatok. Hozok italt, és hamar megbeszéljük a dolgainkat. Nekem rögvest el kell mennem. Ne szarakodjunk, jó?

– Mit gondolsz, miért jöttem? – kérdezi kuncogva. Szinte reszket a hangja.

Elfordulok, gint töltök, nem tiltakozik. Lemondok a konyhai frigóban vacogó narancsléről, mert inkább nem feszítem túl a húrt. Leteszem az italt Hogn mellé, visszatérek a falnál kijelölt helyemre. Leülök a földre, felhúzott térdemre támasztom a poharat.

– Miért jöttél? – kérdezem.

– Olympiáról akarok beszélni veled. Te láttad őt utoljára. Mire a környékre merészkedtem, már elvitték azt, ami maradt belőle. Rendőrök hemzsegtek mindenütt.

– Te hol voltál? Hol kellett volna találkoznotok?

Elvigyorodik.

– Volt egy hely. Azok már felfedezték.

– Rádiót hallgattál ma? – érdeklődöm, bár sejtelmem sincs, beolvasták-e a hírekben bátyja halálhírét.

Hogn a fejét rázza.

– Azok már megölték Gremiót is – tudatom.

– Át akarsz ejteni! – Eltorzul az arca. Mutatóujját lassan a ravaszra csúsztatja.

– Amikor a kórházból a börtönbe szállították, két géppisztolyos fickó ripityommá lőtte a rendőrkocsit, vele együtt.

Hosszan tanulmányoz, végül vállat von.

– Nem kár érte. Ha ő nincs, nem kerülök pácba. Ő volt az idősebb testvér, a példakép. Ő volt a modell. A rohadt állat. Kinyírták? Egyedül maradtam.

– Mi a terved?

Szeme felcsillan, ez betudható a ginutánpótlásnak csakúgy, mint titokzatos terveinek.

– Majd meglátod, hogy egyedül is helytállok! Hallasz még rólam, ne félj.

– Ettől nem félek. Fegyver van nálad, innen bántatlanul elsétálhatsz. Hanem azok megtalálnak, akárhová bújsz előlük.

– Majd gondoskodom a sérthetetlenségemről.

Titokzatos vigyorgása eltűnődtet. Vajon tényleg megengedem, hogy kisétáljon innen? Enyhén részeg, a karja sérült. Megpróbálhatnám elcsenni a stukkerét. Az ötletet egyelőre nem vetem el, noha nem találom túl csábítónak.

Gremio tölt magának, véralkoholszintje emelkedésével mind határozottabbá, hidegebbé válik.

– Beszélj Olympiáról! – emeli fel hangját. – Ott voltál, amikor meggyilkolták?

– A közelben voltam. – Mozdulatait, arcát figyelem. Nyugtalanságom visszatér.

– Tovább! – sürget, a súlyos pisztollyal legyezgetve.

– Hiszen mindent tudsz. Amíg te az öcsémet kocsikáztattad, Olympia a varrodába rendelt engem. Elszórakoztatott a Holdenek rémtetteivel. Mindössze annyit óhajtott tőlem, hogy Martinért cserébe hozzam el nektek a Holden gyereket. Aztán te felhívtad a húgodat, miáltal ő halálosan zizi lett. Ekkor gengszterek érkeztek, és egy sortűzzel véget vetettek a társalgásnak. Sikerült elrejtőznöm előlük, így úsztam meg.

– Gondoltam rá, hogy te hívtad őket.

– És?

Tovább vigyorog. Úgy tűnik, szeret vigyorogni.

– Hülyeség. Nem szenvedett?

– Olympia? – Elhallgatom, hogy az én közreműködésem jóvoltából nem is tudta, mi történik vele: – Egyetlen pillanatig tartott az egész.

– Jól van – mondja, és újra tölt magának. – Az a kölyök valóságos életbiztosítás. Jon szemefénye.

Vállat vonok. Azon tűnődöm, tanácsos-e saját kérdéseimmel próbálkoznom. Megteszem:

– Tudom, hogy te és Gremio neki dolgoztatok. Csupán azt nem értem, miért fél annyira tőletek. Hiszen fél, igaz?

Hogn csinos arca időközben teljesen kisimult. Fölényes pillantást vet felém. Már nem markolássza a stukkert. Játszik vele.

– Fél hát. Miután kinyírtuk a tagot, akit kellett, Gremio kiszedte a közvetítőből, ki a megbízó. Előbb zsarolással próbálkoztunk, hogy pénzhez jussunk. Erre Holden elkenette a szánkat. Azt hitte, ettől elhallgatunk. Olympia felszedte a testőrét, Bodeket, mert marhára bepipult, és eltökélte, hogy visszafizeti neki a verést. Bodek az ágyban mindent kipakolt a gazdájáról. Holden még egyszer megfenyegetett minket, amikor megtudta, hogy folytatjuk a motoros támadásokat. Azt ígérte, ha felhívjuk magunkra a rendőrség figyelmét, úgy eltüntet bennünket, hogy soha senki nem talál ránk. Hát nem ijedtünk meg. Inkább mi ijesztettünk rá. Ide hallgass!

Hogn felemelkedik. Zsebébe süllyeszti a pisztolyt, de rajta hagyja a kezét.

Egy másik fickó áll előttem. A selymes állú ifjú néhány pohár italtól kemény gengszterré változott. Meglehet, ez az állapot nem tart sokáig, a gin hatásának gyengülésével férfiassága összeomlik, ám most nincs kedvem kísérletezni ezzel. Főleg azért, mert érdekel, miről hallgat.

– Cihelődj fel a földről! – parancsolja. – Elviszel egy darabon a kocsiddal. Nem szeretném, ha utánam csődítenéd a haverjaidat. Ha már kívül leszek az ajtódon, könnyebben fel tudok szívódni.

– Nem fejezted be a sztoridat. Felnevet.

– Hallani fogsz róla, ha befejezem.

Kedves késztetésére feltápászkodom, az ajtó felé indulok. Kellő távolságból követ, nem közelít meg túlságosan.

Nem veszi magának a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját. Nyugodtan tovább beszél.

– Ne felejtsd el, bár most nem nyúltam hozzád, azért az adósod vagyok. Nem viccből hordom magamnál a csúzlit. Használtam már, és még használni fogom. Te is sorra kerülsz. Nélküled nem kerültem volna ilyen rohadt helyzetbe. Azt a lövést visszakapod. De nem most. Élhetsz még egy kicsit. Minden percben mondj nekem köszönetet, mert ha te akkor nem lövöldözöl, a húgom még élne. Te vagy az oka az egésznek. Azért nem öllek meg, mert azt akarom, hogy lásd, ki vagyok én.

Az alkoholos kivagyiság ugyan nevetséges, mégsem mulatok rajta, elvégre az én derékmagasságomban moccan a stukker csöve Hogn lépteinek ütemére. Hiába reménykedem, teremtett lélek sem kószál a lépcsőházban, hogy hallván a lator fenyegető szavait, legalább elsikkantsa magát, és egy pillanatra elvonja rólam a figyelmét. Utálom, ha pisztollyal sétálgatnak mögöttem, az ilyesmi gonosszá tesz.

A galamblelkem mélyén lappangó agresszivitásom hasztalan mocorog, józan eszem arra biztat, legyek türelmes. Hátha később ütősebb alkalom adódik. Nem engedhetem elsétálni a ginmacsót. Nem, mert hiába vagyok oly ostoba, mint egy kanapé, végre felfogtam, mire készül.

„Az a kölyök valóságos életbiztosítás.” Hogn Gillan ugyanazt akarja, amit tegnap Olympia: Nell Holdent óhajtja megkaparintani. Az ötesztendős gyermeket, akire ráadásul Marion vigyáz. E pillanatban nem sejthetem, mi lesz kalandom kifejlete, ám úgy fest, hamarosan átveszem a nörsz szerepét, néhány órára. Egyébként Teronnak sem kéne Nell mellett éjszakáznia, de ma este exkluzív estélyt rendeznek a „sajtóatyaúristen” szalonjában, és a forgatagban nem maradhat magára a gyermek.

Hogn mögém telepszik a kocsiban, pisztolyát a támlán át a hátamba nyomja. Ellenőrzöm arcát a tükörből. Szervezetében éppen most tetőzik a gin. Remélhetőleg perceken belül tompulni kezd. Belobbantom a motort, a kocsi a forgalomba araszol.

– Merre? – kérdezem.

– Menj csak. Ha egy hely megtetszik, megállítalak.

Így hát mendegélünk. Nem sietek. Gyakrabban pillantok a tükörbe, mint szeretnék, Hogn észreveszi. Felvillantja hegyes fogait.

– Ne engem bámulj, hanem az utat. Tetszem neked?

Ha erre vágyik, én hízeleghetek is.

– Azon csodálkozom, miért kellett erőszakkal nőket szerezned?

Hahotázni kezd, oly csúnya hangon, akár a húga.

– Te tényleg azt hiszed, hogy másképp nem ment? Az erőszak csak a változatosságot jelentette. Az izgalmat.

– Családi vonás. Olympia is sajátságosan értelmezte ezt a fajta izgalmat.

– Rohadt unalmas virággal lefektetni egy nőt, amikor ököllel is lehet.

– Világos – bólintok. Újabb pillantást vetek a tükörbe. Az első útkereszteződésnél jobbra kanyarodom. Az imént látott mustárszínű Morris tovább követ bennünket. Néhány kisebb-nagyobb kanyar után belátom: véletlenről szó sem lehet.

Égetni kezd a kocsiülés. Parázson ücsörgök. Nem szeretném, ha akkor érné Hognt a neki szánt géppisztolysorozat, amikor a közelében leledzem. Lázasan töröm a fejemet. Eszerint mégse sikerült leráznia üldözőit. Azok arra voltak kíváncsiak, kivel áll kapcsolatban. Nos, legalább ezt is tudják. Aligha kérdeznek meg, mit tudok felhozni a mentségemre. Általában a gengszterek nem kifejezetten demokratikusak, pláne ha leszámolásról van szó. Egy stukkercső a hátamban, ismeretlen számú géppisztoly a mögöttünk jődögélő Morrisban.

Szegény Marion. Hullák nem tarthatják meg az adott szavukat.

Szóljak-e Gillannek? Inkább azon fohászkodom, ne vegye észre a sárga kocsit. Gázt adok. Hallom, hogy kényszerű társam tovább beszél.

– Gremio rugdosta össze a krapekodat is. Úgyhogy velem semmi gond.

– Olympia is megmagyarázta, miért csináltátok. Ő sem tudott meggyőzni.

– A te meggyőződésed aligha ér valamit. Mindenkinek a magáé számít.

– Ily módon hát csak magunkat győzködjük tovább. Még nem akarsz kiszállni?

A sárga autó nem jön annyira közel, hogy láthassam a benne ülők arcát. Az órám szerint kezdek elkésni a Holden-házból. Majd a halálhírem érkezik helyettem. Az is valami.

Hognnak feltűnik feszengő nyugtalanságom. Előrehajol, és a tükörbe pillant. Nem fordul hátra, annál óvatosabb.

– Régen követnek? – kérdezi.

– Szerintem nagyon régen. Tíz-húsz éve.

– Ne szarj be! – fuvolázza. – Menj a belváros felé! A sűrűbe. Tudsz vezetni egyáltalán?

– Ha akarod, kiszállok, és tovább vezetgetheted a kocsit.

– Hajts!

Mintha nem azt tenném. Csakhogy az én járgányom nem versenyautó, a város szíve nem versenypálya. Mindenesetre megtesszük, ami tőlünk telik. A Morris vezetője sem először ül kocsiban. Jön, mindegyre jön, szívósan.

– Szeretném használni a rádiót – jegyzem meg halkan.

– Azt nem.

– Miért gondolod, hogy zavarja őket, ha bemegyünk a „sűrűbe”? Na és? Több lesz az áldozat. Mi van akkor?

– Hülye vagy. Ha itt állnak neki balhézni, nem tudnak majd elmenekülni.

– Szerinted nincs lábuk?

Nem megy. A kocsisor csaknem összefüggő láncot alkotva araszol előre. Képtelenség kitörni, előzni, csupán egyet tehetek: szellősebb útvonalat kell keresnem. Irigylem a kalandfilmek autós üldözőit és menekülőit. Ők bezzeg sosem kerülnek dugóba. Mintha az ő kedvükért az autósok zöme aznap inkább metróval közlekedne.

A sárga járgány nem tágít. Úgy tűnik, csak arra vár, hogy megálljunk valahol. Elképzelhető, hogy ma még nem esik bántódásom? Kinek vétettem? Tucatnyi fogadalmat teszek, az esetre, ha élve megúszom a mai kalandot. Ezen felbuzdulva előszedek néhány autós mesterfogást. Hasztalan fortélyoskodom, a Morris előbb-utóbb mindig előkerül valahonnan. Néhányszor azt hiszem, leráztam végre a tapadókat, ám a kókuszsárga karosszéria újfent felbukkan mellettem.

Azt pedig végképp nem szeretem, ha egy gengszterekkel zsúfolt kocsi mellém hajt, márpedig ez történik. Állunk a piros lámpánál, áttekintek. Odaát közömbös férfiarcok. Ha akarom, ártatlanok. Hiába akarom. Nem azok.

A vezető mögött terpeszkedő vállas férfiú Hognra vigyorog. Ennek észleltén a mögöttem ülő ginmacsó lecsusszan az ülés előtti szűk helyre. Úgy véli, pompásan elrejtőzött. Láttam már néhány csúnyán átlyuggatott karosszériát. Ha most nyúlok a rádióért, cselekvésre kényszerítem őket. Ezt legfeljebb akkor vihetem el szárazon, ha összefogunk ellenük Hognnal. A heroikus férfival, aki ez idő szerint a fenekem mögött rejtekezik.

– Elájultál már, oroszlán? – kérdezem.

– Hogy lehet egy nő ilyen ügyetlen? Nem tanultál vezetni?

– A morriszos azokon az órákon is részt vett, amelyekről én hiányoztam. Szeretnéd túlélni?

Hangjából ítélve remény költözik a lelkébe. A lámpa zöldre vált, jobbra kanyarodom. Miért is zavarna a tiltó tábla? A tapadék sem jön zavarba, utánunk készülődik.

Hogn felpattan fektéből, és a hátsó ablakon keresztül a vezetőre tüzel. Mindez oly hirtelenséggel történik, hogy csupán a váratlan mozgást, a lövés csattanását érzékelem, közben félig-meddig végrehajtom a kanyarodást.

Mielőtt a házak eltakarnák üldözőinket, látom, amint a kormánynál ülő fickó előreborul. A Morris magától halad tovább, ám az irányt nem tartja.

Hogn a hátsó ülésen térdel. A távolban botladozó autót figyeli, arcán önelégült mosollyal.

– Állj meg! – követeli, mihelyt jócskán elhagyjuk a rossz emlékű kereszteződést.

A fékre lépek, a járda mellé kormányozom a járgányt. Nem élhetem át az odaérkezést. A kocsi még javában gurul, amikor tagló ütést kapok a koponyámra. Tudatom utolsó lobbanásával még visszaütnék, ám Hogn kivetődik az utcára, én pedig elernyedek, fáradt zsák.

Megdöbbenek: napfény vakít el, amikor kinyitom szememet. Vékony függöny által szűrten ömlik az ágyamra. Hunyorgok, színes formák forognak előttem. Lehunyom, majd újra kinyitom szememet.

A másik oldalon ül valaki az ágyam mellett. Széles vállú, mogorva tekintetű férfi. Így szól:

– Más dolgom is volna, mint téged őrizni.

Próbálgatom, látok-e. Lassan forog velem az ágy, a mennyezet kitágul-összeszűkül fölöttem. Kicsiny szobában fekszem, a falak halványkékek, mint egy biliben, gyomrom remeg, fejem fáj. Újra a rettentő mély hang.

– Niki Lauda a folyosón várakozik. Autogramot akar kérni.

– Utállak.

– Tiszta sor – feleli.

– Rosszul vagyok – nyafogom. Szeretnék felülni, hátha akkor a gyomrom a helyére igazodik.

– Maradj nyugton – szól nyájasan, és visszanyom a párnára. Szinte derűsen folytatja: – Agyrázkódás. Nem csoda. Ha látnád a kocsidat.

Ernyedten tűröm az erőszakot, felhagyok a felülési kísérletekkel, sürgősen tisztáznom kell valamit.

– Reggel van?

– Délelőtt. Másnap délelőtt. Tudsz rám figyelni?

– Nem.

– Akkor figyelj. A fegyveresek, miután Gremiót lelőtték, az üldözés elől benyargaltak egy lakóházba. Egyiküket felismertem, ezért futni hagytam őket. Később, tőled elválva magamhoz vettem a mordályomat, és megkerestem őket, sejtve, hogy Hogn nyomára fognak vezetni. Így történt. Gondolom, italra hívtad Gillant. Amikor kocsiba ültetek, távolból kísértelek benneteket. Reméltem, hogy meglátsz, azt viszont nem akartam, hogy a Morrisból is észrevegyenek. Midőn a rendőrlámpánál melléd hajtott a sárga kocsi, sejtettem, mire készülnek. Célba vettem a vezető mögött ülő géppisztolyos fickót. Ugyanakkor tüzelt Hogn is. Két killer rögtön meghalt a Morrisban. Nem álltam meg, téptem utánad. Téged Hogn leütött, kiékelte a gázpedált, és elsöpört, te pedig az első villanyoszlopnak rohantál a kocsival. Mivel inkább veled törődtem, Gillan újra meglépett. Marion hiába várt rád Holdennél. Ágyba dugta a gyereket, elment a randijára. Kitört az estély, a jó kedély. Az eb sem törődött a kicsivel. Apja hajnaltájban benézett hozzá, ám csak a fiú hűlt helyét találta. Valaki észrevétlenül kivitte a srácot az erődként őrzött házból.

– Hogn – nyögöm.

Rosszul vagyok! Szeretnék felülni, Mogorva nem engedi. Fejemet fogva nagyokat nyelek, próbálom visszagyűrni gyomromat a szokásos helyére, az erőfeszítés le is köti kevésnyi erőmet. Így hát Holdenék családi problémája meglehetősen hidegen hagy.

Mogorva nedves kendővel simogatja az arcomat, ez legalább jólesik. Kisvártatva nyílik az ajtó. Valaki tűt döf a combomba, s szinte ki sem húzza még, amikor elalszom.

Álmom szeszélyes, színes látomás. Felfoghatatlan, honnan tudom, hogy nem ébrenlét, hiszen éppoly vidám és keserű, éppoly valóságosan sokarcú, mint az élet maga.

Időnként feleszmélek a kábulatból, ennek nem örülök, mivel ilyenkor a rosszullét számtalan válfaja vesz elő, az émelygéstől a fejgörcsig. Egyszer megpillantom az ágy mellett álldogáló szüleimet, félszeg mozdulatot teszek feléjük, talán megértik. Anyám arca sápadt és ráncosra gyűrt, egy héten belül kétszer is traumát élt át, hiszen imádott fészekalját bántalmazták. Apám a rá jellemző rezignált mosollyal hajol fölém, látom a szarkalábakat szürke szemei körül.

– Vegyetek nekem zongorát – kérem, mielőtt visszaszenderednék.

Megint álmodom, száguldó kocsiban ülök, hiába rángatom a kormányt, az nem moccan, lábam a fékpedál után tapogat, csakhogy e modellben nincs fékpedál. A szélvédőn keresztül bámulom a felém vágtázó lámpaoszlopot. A vaskos pózna gyorsan növekszik, mind többet takar ki környezetemből, mígnem egy süketítő csattanással az egész világ villanyoszloppá változik. Kirobbanok az ülésből, fejjel a szélvédőnek ütközöm, az üvegtábla recsegve lódul át fölöttem, törmelék fröccsen blúzom kivágásába, kívül-belül minden elfeketül, csupán a kútmély fájdalom marad velem, fejemet favágók fejszézik.

Erre ébredek. Ezúttal Donald ül mellettem. Arca fáradt, bőre kinyúlt, amikor ránézek, elvigyorodik, megsimogatja hajamat.

– Már azt hittem, reggelig itt kell szobroznom melletted.

– Kész a regényed?

– Ha nem itt kéne ülnöm, írhatnám. Miattad egy nyugodt percem sincs mostanában. Kerül az ihlet.

– Bocsáss meg.

Próbálok felülni, Donald segít, feltornyozza mögöttem a párnákat. Ebben a testhelyzetben egy árnyalattal jobban érzem magam.

– Marion óriási bajban van – közli barátom.

– Képzelem.

– Elképzelni sem tudod. Lehet, hogy meg kell válnia tőlünk a botrány miatt. Majd elmegy fotómodellnek.

– Régi álma. Nem olyan unalmas, mint a zsarumeló. Adnál egy pohár vizet? Mit gondolsz, mikor mehetnék ki innen?

– Nem kell sietned. – Donald felém nyújtja a poharat. – Újabb közellenség került a coltos helyett, elképzelhető, hogy téged küldenek a nyomába.

– Erről hallani sem akarok. Végeztem ezzel a szerepkörrel.

– Gondold meg. Ez az ember – vagy micsoda – gyilkol. Késsel. Lestoppolja az országúton a magános nők által vezetett kocsikat, aztán valósággal lemészárolja őket.

– Hallgass, ma még álmodni is fogok.

– Laco kapta az ügyet. A Főnök azon tűnődik, beosszon-e mellé téged is.

Megfogalmazom gyanúmat.

– Úgy rémlik, a Főnök erősen megbánta, hogy rám bízta a Gillan-ügyet.

– Úgy nézem, te is bánni kezded.

– Szó sincs róla. Éppen csak szükségem volt egy kiadósabb alvásra.

Donald fölemelkedik, távozni készül. Bátorító mosolyát még akkor is magam előtt látom, amikor Mogorva lép a szobába.

– Mi van már megint? – kérdezem gorombán.

A pasas rám mosolyog, tenyerébe veszi a kezemet, cserepes számra hajol, aztán leül a székre.

– Minden út hozzád vezet. Azt beszélik, jobban vagy.

– Annyira, hogy szeretnék feltenni egy kérdést.

Nem felel. Komolyan néz rám, szemét bámulom sűrű szemöldöke bozontja alatt: szemrése kissé ferdén metszett, felül csaknem szabályos félgömb, alul egyenes vonal, pillái árnyékot vetnek sötét íriszére, e percben mégis regényeket olvashatok ki tekintetéből. Mielőtt teljesen elérzékenyülnék, az ablak felé fordítom fejemet, hangom számonkérő.

– Tudtad, hogy Hogn nálam van?

– Vártam ezt a kérdést. Amikor az emberemet követni kezdtem, sejtelmem sem volt, hová rendelték. Kiderült, hogy oda, a te lakásod elé. Ott átült a sárga Morrisba. Mire eldöntöttem, hogy vele nem törődve felmegyek hozzád, már jöttél is Hognnal. Egyetlen percig sem tartott a várakozás.

– Mindig kidumálod magad.

– Miért nem bízol bennem? Nem kértem többet, csupán annyit, hogy ne akarj mindent tudni, a veszély így is mérhetetlen. Téged féltelek. Nem akarom elvitatni tőled a dicsőséget, hidd el. Mit akart Hogn?

– Elsősorban leinni magát. Másodsorban hallani akarta, mint szemtanútól, hogy szeretett húga a lehető legrövidebb ideig szenvedett. Gremio sorsáról nem tudott, ám a halálhír nem viselte meg túlságosan. Ennyi volt az egész.

Még mindig a két tenyere között tartja a kezemet, gyengéden rám mosolyog.

– Hazudsz. Szeretsz hazudni?

– Igazat mondtam.

– Lehet, hogy elfelejtetted, de amikor először magadhoz tértél, és meghallgattad rövid híreimet, a Holden gyerek elrablása kapcsán azt rebegted: „Hogn”.

Gyanakodva méregetem az arcát. Blöfföl, vagy csakugyan ezt mondtam volna? Kerülöm tekintetét, ám hiába bámulom egyenes vonalú orrát, széles ajkait, valamennyi részlet ugyanazt a hatást váltja ki belőlem. Felemelem kezemet az övével együtt, arcomhoz simítom a kézfejét.

– A Gillanek zsarolni próbálták Holdent. Valami ilyesmiről beszélt Olympia és Hogn is. A lány határozottan követelte, hogy Martinért cserében raboljam el a kisfiút. Hogn csupán célzott rá homályosan, azt bizonygatva, hogy a gyerek valóságos életbiztosítás. Nem narkós a fickó?

– Nem tudom.

– Benyomásom szerint használ valamilyen szert, aminek hatására bizonytalan, reszketeg kölyökből kemény férfivá növekszik rövid időre, majd újra széthullik. A folyamat a szemem előtt ment végbe némi gin befolyására. Hogn arra is utalt, hogy Olympia halálával egyedül maradt. A kisfiú veszélyben van mellette.

– Mindent elmondtál?

– Nem. Olympia és a Castor nevű gorilla meg akart győzni, hogy tudnának egyet-mást mesélni Holdenről, szolgálataimért cserében. Példa gyanánt egy nő meggyilkolását említették. Beatrix Hollét. Sajnos nem derült ki, mit tudott Atrix, miért is halt meg valójában, ám sejtésem szerint a kisfiú elrablásával történő fenyegetés is szerephez jut ebben a katyvaszban. Az a gyanúm, a Gillanek riogatták ezzel Holdent, aztán amikor kezdtek gyanúba kerülni, az ármányos testőr mindent egykori szeretője nyakába varrt. Ja: ugyanis Atrix valaha vele járt egy darabig.

– A kihallgatásnak ezzel még nincs vége – közli Daniel.

– Kérdezz. Ma engedékeny vagyok.

– Csak egy kérdésem volna: miért nem mondtad el mindezt?

– Rumlijaim voltak veled kapcsolatban. Bizalom és bizalmatlanság között evickéltem. Most viszont, fejbe verve, könnyelmű vagyok. Szeretnék beszélni Marionnal.

– Majd. E pillanatban nincs jó hangulatban. Állítása szerint szó nélkül távozott a Holden-házból, úgy tíz óra tájban. Mivel hiába várt rád, otthagyta az alvó gyereket, kocsiba ült, és háborítatlanul kihajtott a kapun a karneváli nyüzsgésben.

– Mit gondolsz, nélküle kitudódott volna a kisfiú elrablása?

– Holdenék bizonyára nem szaladtak volna a rendőrségre, hanem a saját szervezetükkel kerestetnék a srácot. Meglepő, hogy maga Jon Holden tett feljelentést.

Rásandítok a szemem sarkából. Közömbösen kérdezem:

– Mit tartasz ezen meglepőnek? Elvégre Nell az ő fia.

Belloq előrehajol. Mereven nézi az arcomat, aztán elneveti magát.

– Oké, mostantól emberszámba veszlek. Nem vesztegetted az idődet. Van még néhány titkod?

– Egy.

– Igen?

– Csak akkor mondom meg, ha kiviszel innen. Most rögtön.

– Eltökélted?

– Nagyon. Szeretném, ha tudnád, ehhez a titokhoz egyetlen Holdennek sincs köze.

– Így is érdekel.

Belloq rám mosolyog, felemelkedik az ágyam mellől. Int, hogy keljek fel. Megpróbálom, sikerül.

Kemény csatát vívunk, és győztesen kerülünk ki belőle. Miután írásbeli biztosítékát adom önnön felelőtlenségemnek, néhány tanáccsal ellátva hazaengednek a kórházból.

A Mazda visszapillantó tükrében látom meg először az arcomat a baleset óta. Akárha üvegcserepekkel cirógattak volna. A karcolások nem tűnnek maradandónak, nem is hoznak ki a sodromból. Érdeklődési területem egyébként is beszűkült, fütyülök minden Holdenre és Gillanre.

Ezt később el is mondom Danielnek, aki mohó sürgetésemre hajlandó ugyan megölelni, ám úgy tart a karjaiban, mintha minden pillanatban azt várná, hogy elhalálozom. Éppen ezért mérhetetlenül gyengéd és óvatos, csúfolódásomra nem is hederít. Megesküszöm, hogy a szerelem tökéletesen rendbe hozott, mostantól az orgazmust ismerem el az egyetlen hatásos orvosszernek agyrázkódás ellen. Kedvesem hajlik rá, hogy higgyen nekem, ám óva int a túladagolástól.

A hátára fordul, fölé hajolok, nézem az arcát.

– Szeretlek, Mogorva.

– Gondolom, ez volt a titok. Szavakkal nem tudsz meggyőzni.

– Kár. Sokkal könnyebb beszélni.

Nevet. Utóbb felkel mellőlem, belebújik fehér vászonnadrágjába, és eltűnik a konyha irányában.

Körbepillantok hálószobájában. Az ilyen helyekre mondják: puritán. Semmi fölösleges holmi nincs körülöttem. Könyvszekrények, újságtartó, beépített ruhásszekrény. Alattam franciaágy, lepedő, egy árva kispárna, vékony takaró. E képből rekonstruálhatom Daniel estéit, a könyvek gerincén végigtekintve meglep, milyen komoly népséggel alszik el.

Feltápászkodom a nyoszolyáról. Felöltöm lehajított pólóját, kicsit meghúzogatom, és az tüstént kurta ruhává változik. Körbejárom a kis lakást. A kép mindenütt ugyanaz. Ella szobája az egyetlen női territórium. Úgy tetszik, a kislány mindent megkap, amivel egy elfoglalt apa kompenzálhatja sűrű távolléteit, s az emiatti válságait. Az ágy fölött ovális keretben színes fotó függ. A fiúsra vágott hajú, ragyogó fogsorral nevető asszony bizonyára Ella anyja. Kiegyensúlyozott, derűs nő lehetett, szép arcú, vékony alkatú.

Daniel megáll az ajtóban.

– Kérsz narancsot?

– Bármit. Éhes vagyok. Hogy hívták a feleségedet?

– Irisnek.

– A képről úgy tűnik, szeretett veled élni.

– Pompás dolog velem élni. Gyere, együnk valamit!

Becsukom magam mögött az ajtót, de valami enyhe zavar velem tart. Daniel észreveszi, átkarolja vállamat.

– Mi baj van?

– Hülye gondolataim támadtak.

– A kép miatt?

– Úgy érzem, mintha betolakodó volnék.

– Az is vagy. – Arcomhoz simítja az arcát. – Betolakodtál a helyére. Köszönet illet érte. Iris végül odakerült, ahová enélkül nem tudtam volna elhelyezni. Ez így egészséges. Nincs ezen mit töprengeni. Szeretlek, Denisa. Talán végre felfogod, miért féltelek.

Másnap – egyéb dolgom nem lévén, elvégre beteg vagyok – megvárom, míg Daniel elsiet otthonról, aztán megszököm a lakásból. Napok óta tervezem, hogy meglátogatom Quasimodót. Kocsi híján taxiba huppanok, és egész úton szerencséért fohászkodom, ugyanis szeretném otthon találni a derék exzsarut.

Quasimodo egykor maga is nyomozó volt, erélyes módszerekkel, magas hatásfokkal dolgozott. Rengeteg zűrje adódott temperamentumából. Esküdt ellensége volt a bűnözőknek, úgy vélte, a törvényeket azért találták ki, hogy általuk könnyítsék meg a gengszterek életét.

Quasimodo egy napon autóbalesetet szenvedett. Fának hajtott, nem csekély sebességgel. Hetekig élet és halál mezsgyéjén vacillált, gép segítségével lélegzett. A napok múltával mind sandábban tekingettek felé az orvosok: ugyan meddig foglalja még az ágyat? Varázslatszámba ment, amikor magához tért a kómából. Doktorai éppúgy a csodájára jártak, miként a kollégák. Ám a visszatérő nem ugyanaz az ember volt. A balhés Don Quijote elcsendesedett, bölcs mosollyal szemlélte a világot, enyhén csúfondáros lett. Elmúlt néhány hónap, lassan felkelhetett az ágyból. Továbbra is az intenzív osztályon maradt, afféle élő talizmán vált belőle. Járni tanult, az ágyak között mankózott, gyakorolta az elfeledett mozgást, helyváltoztatást. Mígnem egy napon új beteget hoztak. A kocsit toló betegszállító erélyesen lökte be a lengőajtót; a mögötte sertepertélő, mankózgató férfi nagyot repült, újra eltört mindkét lába és a medencecsontja. Visszakerült az ágyba, napokig bizonytalankodott saját sorsát illetően. Orvosai a döntésére vártak: akar-e élni? Végül úgy döntött, akar.

Néhány hónap múltán ismét felkelt. Bár görnyedten és sántikálva, járni kezdett. Elnevezte magát Quasimodónak, és megköveteli, hogy így szólítsák. Nyugdíjazása óta folyton a városban sántikál, mindent tud, és bölcsen hallgat.

Barátságunkat Donaldnak köszönhetem. Egyszer valamilyen kétséges ügyben vágyott tanácsára, s engem is elvitt a kocsmai találkozóra. Dumas regényhőse jóval korosabb lehetett, ez a Quasimodo csupán pár évvel múlt negyven, arcbőre tiszta, ránctalan, derűs tekintetű szeme mélykék, aminő kéket még sosem láttam. Megismerkedésünk valóságos bajvívássá vált. Ő verbálisan csipkedett, csúfolt, én pedig felháborodottan visszanyelveltem. Donald kisvártatva felszívódott közülünk, mi talán észre sem vettük, martam Quasimodót, és ő vígan nyársalgatott engem. Gyűlölni véltem a nagyarcú pimaszt, háborúzásunk közben gyorsan telt az idő, jó néhány poharat kiürítettünk.

Másnap arra ébredtem, hogy hiányzik nekem ez az ember. Elmentem hozzá, barátságosan fogadott, nem bántott többé, csatározásunk különleges barátsággá mélyült.

Quasimodo sokat beszéltet magamról, szelíden irányítja lassú fejlődésemet. Soha nem elégedett velem, ám ezt úgy hozza tudomásomra, hogy egyszersmind meg is győz igazáról. Képtelen vagyok visszautasítani véleményét, mielőtt átgondolnám, felülvizsgálnám azt. A nyugalmazott zsaru egyéb tekintetben is valóságos kincs. Nincs titok előtte, mindenről tud, ami városában zajlik. Különös alakokkal áll kapcsolatban, és az egykori kollégák gyakran igénybe veszik segítségét.

Szerencsésnek érezhetem magam, Quasimodo otthon van. Sántikálva vezet a tágas lakásba. Újfent megcsodálom az életteréül szolgáló díszletet. A legszükségesebb bútorok a falak mentén sorakoznak, a hatalmas nappali közepe üres, akár tánciskolát is üzemeltethetne benne. A csupasz parkettán sehol egy szőnyeg. Leültet, barátságosan mosolyog.

– Rég láttalak. Iszol valamit?

– Teát kérek. Mi történt az arcoddal?

Megtapogatja a járomcsontján szivárványló foltot, és vállat von.

– Elaludtam a tévé előtt. Egyszerűen kidőltem a fotelból, és képen vágott a lábtartó zsámoly. Férfiatlan dolog, ugye?

– Naná.

Félrevonul, szamovárjával foglalatoskodik. Az egykor magas férfi görnyedt tartása, púpos háta csalókán azt a hatást kelti, mintha karjai túlsággal hosszúak volnának. Merev jobb lábát járás közben kissé hátul tartja, csaknem szökdécselve lépked.

– Mi hír odabenn? – kérdezi, csészékkel csörömpölve.

– Mit nem tudsz?

Felnevet.

– Én? Semmit sem tudok. Belloq tényleg visszajött?

– Ismerted régebben?

– Igen.

– És?– kérdezem.

Felállok, hogy segítségére siessek a tea szervírozásában, ám ügyesen közlekedik a tálcával. Így hát elmegyek mellette, az ablakhoz sétálok. Csendes utcára pillantok a függönyön keresztül. Magányos kutya futkos a szemközti ház előtti járdán, egy asszony könyököl az ablakba helyezett párnán, lombos fák sustorognak a lágy szélben.

– Gyere, idd meg a teádat. Ugye, üresen szereted?

– Igen. – Előrébb húzom karosszékemet, hogy jobban lássam az arcát. Letelepszem, rámosolygok.

– Már olyan régen szeretném kérni, hogy mutass magadról egy képet.

– A quasimodóság előtti időből?

– Ifjú korodból.

– Miért? – kérdezi félmosollyal.

Nézem jókora, egyenes orrát, széles ajkait: a lágyan hullámzó, keskenyebb felsőt, a finoman előrebiggyedő, húsosabb alsót, és bár képtelen volnék megindokolni kérésemet, nem is szükséges.

– Emlékeztetlek valakire? – kérdezi szolid vigyorral.

Leteszi kanalát, és felkecmereg ültéből. Elhagyja a szobát, várakozás közben a csészémbe kortyolok, azon töprengve, kire is emlékeztet.

A válasz néhány percen belül megérkezik.

Quasimodo műanyag borítású albummal tér vissza. Ölembe ejti a fényképtartót, visszaroskad karosszékébe.

Lapozgatni kezdek. A celofánnal bevont, zizegős lapokon látható, fekete vászonöltözékes sportoló valamennyi fotón egy-egy karatefogást mutat be, vagy éppen hátraszaltót vet. A magas termetű, széles vállú, elképesztően hajlékony férfi lendületesen fut, mozog, ugrik, szinte repül. Az egyik képen közelről látom az arcát, védekezően felemelt öklei hátterében.

Igen, egy kék szemű Belloq.

Megnézem a hajdani bajnokot, a mai nyomorékot, és elcsavarodik a szívem.

– Ki vele. Rokonok vagytok?

– Az anyja nővére az én anyám volt.

– Nem tartjátok a kapcsolatot? Visszatérése óta hónapok teltek el.

– Miért nem őt kérdezed?

– Téged kérdezlek.

Lehajtja gőzölgő italát, újratölti a csészét. Megcsóválja fejét, amikor rágyújtani lát, aztán megszólal.

– Évek múltak el, mióta elment. Valamikor együtt dolgoztunk, ő még kezdő volt, olyasféle, mint te most. Volt egy gubancos ügye, mennie kellett. Emiatt összevitatkoztunk, haraggal váltunk el. Azóta sem keresett, én meg nem akarom mutogatni, milyen rozzant vénember lettem.

– Nem vagy te ilyen érzékeny, Quasimodo.

– Mit tudsz te rólam? – rivall rám, majd enyhülten hozzáfűzi: – Azt beszélik, összejöttetek.

– Haragszol érte?

Elintéz egy kézmozdulattal.

Kényelmesen elhelyezkedem a karosszékben, ráérősen kortyolgatom a teát.

– Többen úgy tudják, hogy még a kórházban vagyok. Vagyis tengersok időm van.

Figyelmesen végigmér.