/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-2-A Halkirálynő és a dzsinnek

Vavyan Fable

A Halkirálynő és a Kommandó hőseit újra veszély fenyegeti: Denisa, a roppant nőies és kitűnően verekedő nyomozónő, valamint szerelmese, a férfias Belloq, másképpen Mogorva, egy nagyszabású terv végrehajtásának útjában állnak. Úgy kezdődik, hogy Denisa Wry egy gyilkossági ügy felderítésén fáradozva, Line egyik kórházába jut. Gyógyszerkísérletekről, visszaélésekről értesül. Egy fiatal orvos különös balesetéről, reanimálásáról beszélnek neki, felkeltve gyanúját, hogy gyilkosság történt. Itt csaknem zsákutcába jut, mígnem felismeri végre, hogy egy szervezett fegyveres csoport terveit keresztezi. A bűnszövetkezet fejét akarják kiszabadítani. A gengszterek hadat üzennek Denisának és az akciócsoportosoknak. Pozíciójuk megerősítése érdekében - többek között - egy titokzatos fegyvert is bevetnek. Elszabadul a pokol. Az idő sürget. Justitia segítsége sem elég. Denisa nem válogathat a módszereiben. Hajmeresztő kalandba bocsátkozik, hogy a rivális banda vezetőjével, a Kokókirállyal találkozzék. Szövetséget ajánl neki. A vesszőfutás csak ezután kezdődik.

Halkirálynő - 2.

Vavyan Fable

A Halkirálynő és a dzsinnek

(Tartalom)

Ennek a regénynek annyiban van köze megtörtént eseményekhez, amennyiben a képzelet a valóságból táplálkozik: variálja, sarkítja, játszik vele. Ez a képesség nemcsak a regényírók sajátja. Fantáziájuk (például) a bűnözőknek is van. Az égnek hála, a történetet én találtam ki, és nem ők vitték véghez. Ha valaki látott (tett) olyat, amivel a történetben találkozik, abban (rajta kívül) a véletlen a vétkes.

Charles Conrad űrhajós egyszer így nyilatkozott: „Megérkezem a Holdra, és kiszállok. Azután a tévékamera felé nyújtom az ujjamat, és azt mondom: »Már unlak benneteket.« Ezzel megszüntetem az összeköttetést, és elmegyek sétálni.”

Öt évvel később Charles Conrad valóban a Holdra lépett. Néhány óvatos lépés után eltűnt a földi képernyőkről. A kamera meghibásodott, és többé egy kockányi képet sem közvetített...

A MONTE CRISTO-PLÁGIUM

Az ablakban ülve kifelé bámulok. Mi tagadás, a látvány mesébe illő. Holdfény ömlik a vastag hórétegre, fehér izzást varázsol körös-körül. Néhol jégkristályok csillannak, szikráznak.

A letakarított sétaúton afgán agár lohol loboncos szőrzettel, szorosan mögötte egy férfi szaporázza lépteit. Úgy számolom, ötödször nyargalják körül a szállodát.

Amikor eltűnnek a szemem elől, egy darabig semmi sem moccan odakinn. Idebenn sincs említésre méltó. Halk zene szól, talpamat melengeti a fűtött padló, ereimet a narancsleves vodka. Csoda-e, hogy hangulatom merengőbe hajlik?

A futó alakok újra felbukkannak. Kiváló sprinterek, nem mondom. Nem a kutyán csodálkozom, inkább a férfi váltja ki elismerésemet. Vastag pulóvert, fekete nadrágot, bőrcsizmát visel, botladozás nélkül nyargalászik körbe-körbe. Nem tekint fel az ablakra, anélkül is tudja, hogy szemmel tartom. Mára tíz kört írt elő magának, és lefutja, ha csak rajta múlik.

Mert Ő Daniel Belloq, valaha Mogorva, mert négy golyó nyomát viseli a testén, s velem együtt jól tudja, kész csoda, hogy él. Néhány hónapja szedegették ki belőle a lövedékeket. A legszerényebb a kézfejét látogatta meg, egy másik a vállába fúródott, két társa a mellkasába. Ha eltökéltük is, hogy elfeledjük az esetet, ezt legjobb szándékaink ellenére sem tehetjük.

Kezdetben pár lépés is kimerítette. Később sétálni már tudott, de nem szívesen hagytam rá, hogy befűzze a cipőjét, mert szervezete ágált a hajlongás és a hirtelen mozdulatok ellen. A legszörnyűbbnek mégis azt találtam, amikor felszólított, hogy néhány hétig ne találkozzunk. Ugyanis az ő esendő állapota minden, csak nem férfias. Rendbe szedi magát, aztán jöhet a dolce vita.

Igen, feleltem együttérzően. Bizony, hol van már a régi dalia? Ne találkozzunk néhány hétig, tiszta sor. Gondolom, nem bánod, ha addig is férfi után nézek. Most vagyok fiatal.

Daniel Belloq lehet rendkívüli fickó, azért akadnak hibái. Például nem bírja elviselni, ha ilyes téma az asztalra kerül. Mi sem természetesebb, hogy kritikus pillanatokban más férfiak felhánytorgatásával bosszantom. A csatát végül mégsem ezzel nyertem meg.

Amikor kiengedték a kórházból, visszavonult a házába, és titkon kondicionált. Nem sokáig. Két nap múlva üvöltő mentő rohant vele az intenzívre. Rossz bőrben volt. Úgy festett, mintha kissé szégyenkezne a történtek miatt.

De azért nem bújt ki a bőréből, konok pasasból nem lesz szalonna. Ha felkelt az ágyból, kiküldött: ne lássam vánszorgását. Néhány lépés után fulladozott. Dühöngött, persze a maga módján tette, járomcsontján megfeszült a bőr. Sistergett, szikrákat hányt körülötte a levegő. Róla vehettem volna az áramot a villanyborotvához, csakhogy ragaszkodott hozzá, hogy egyedül kapargassa borostáit, mégpedig őskori borotvakésével, ha összecsuklik, akkor is.

Végtelenül elnéző voltam, egyébként. Örültem, hogy él, aztán annak, hogy élek én is. Többé-kevésbé hiánytalan volt szeretteink sora. E helyzetben pedig ugyan kit zavar, ha a túlélő gyengécske? Őt zavarta. Ő soha életében nem volt beteg, magyarázta, így hát nehezen tud együtt élni ezzel az állapottal.

Nem vagy beteg, nyugtatgattam, éppen csak lelőttek, ilyesmi manapság mindenkivel előfordulhat. Nem kell elkenődni, ha a műtét után egy hónappal még nem megy a fára mászás. Eleinte érd be azzal, hogy sámlira állsz, és örülj, ha nem szédülsz le róla.

De leszédülök, suttogta szégyenlősen. Aztán elvigyorodott, és belátta igazamat. Mondott egyebeket is, bizakodón hallgattam. És csak bámultam, faltam a szememmel: él, eleven, szeretem.

Amikor újra kieresztették a kórházból, nem vonult vissza szerzetesi magányba. Ella lányával és Sába kutyával együtt hozzám költözött. Szereztem mellé egy katonás modorú gyógytornászt, szerinte inkvizítort.

Mindenesetre erősödött, fejlődött, kezdte megközelíteni a férfiállapotot, ahogy nevezte. Nem hallgattam el, hogy megismerkedésünk pillanatától mostanáig megszakítás nélkül férfinek láttam őt, és ezt a hitemet nem lehet megingatni ágynak eséssel, szédüléssel, gyengeséggel. Persze, változtatna a helyzeten, ha rákapna, hogy rúzsozza a száját.

Időnként még elöntötte az epe nyomorult állapota miatt, ilyenkor előszedte Sába kutyát, és megtette bűnbaknak. Az afgán agár nem tehetett semmiről, legfeljebb a származásával volt egy kis baj: az előző pasasomé, Cruz Guard úré volt. Az elmúlt nyár örömeiből Cruz is kivette a részét, ennek folytán hosszas kórházi tartózkodásra kényszerült. Elvállaltam kutyája istápolását, aztán a terhet Belloq lányára passzoltam. Az afgán agárhölgy, kutyához méltatlan módon kiszeretett korábbi gazdájából, és letette a hűségesküt Ella mellett. Ez idő tájt ébredtem rá én is, hogy Belloq az egyetlen férfi, aki méltó hozzám.

Cruz Guard lehetett szívdobogtatóan jóképű és művészlelkű, tudomásul kellett vennie a tényeket. Odalett kedvese, kutyája. Persze hogy orrintott érte.

De Belloq vajon miért bánt undorral Sábával? Gyenge érv volt, hogy Cruztól örökölte. Lánya rimánkodására és ultimátumok hosszú sorára felhagyott ugyan az ellenséges viselkedéssel, de az ebet olybá vette, mintha plexiből lenne. Mintha egy ciklonon akart volna keresztülnézni. Sába esténként ragaszkodott hozzá, hogy Ella mellett hajtsa első álomra a fejét, a másodikhoz viszont az én társaságomra volt szüksége. Mivel ügyesen közlekedett a lakásban, éppoly gyakorlottan nyitogatva az ajtókat, mint bárki más, menetrendszerűen meg is jelent. Daniel sokallotta az ágyban tartózkodók számát. Szerinte ennyi erővel akár Cruz Guard is bebújhatna közénk. Hülye ötletnek véltem, de Sábának le kellett mondania a nyoszolyánkról.

Egy este megtörtént a jóvátehetetlen. Belloq futni készült. Távozófélben lekapta a fogasról a kutya nyakörvét. Aztán velünk együtt ő is hökkenten meresztgette rá a szemét. A mozdulatot már nem lehetett meg nem történtté tenni. Sába az ajtó előtt ugrándozott, kész, vinni kellett. Visszatértekor Belloq hozta is az ideológiát a mentségére: snasszul festene, ha csak úgy magában futkározna az utcán. Így hát az esti rohangálásból rendszer lett, Sába belopakodott Mogorva szívébe. Nem akármilyen esemény volt, elvégre Belloq nem az a pasas, aki félvállról veszi, ha behálózzák.

Ő aztán nem. Amikor kioperálták belőle a négy golyót, másnap magához térve így szólott hozzám: JÓL VAGY?

Immáron ő is jól van.

Tizedszer látom fedetlen fejét, ormótlan pulóverbe bújtatott vállait elsuhanni az ablak előtt. Leszállok a párkányról, és teletöltöm a poharamat. A harmadik kortynál tartok, amikor Belloq a szobába lép. Kibújik pulóveréből, leveti csizmáit, kipirult arccal nagyot fúj.

Rendszerető a pasas, egyelőre még jól viselem. Sábát is letakarítja a latyaktól, aztán a fenekére suhintva ösztökéli: fáradjon be Ella szobájába. Amint magunkra maradunk, megjegyzi:

– Nem tudom, mit szólsz hozzá, nekem elegem van a lógásból. Dolgoznék.

Jó ideje tartottam hasonló bejelentéstől. Szemem sem rebben.

– Arra várnak a bűnözők, hogy éppen te hajkurászd őket. Meglátod, pár lépés után elbotlanak a röhögéstől. Pont egy lövött tag akarja bilincsbe verni őket?

– Ezt szeretem benned, Denisa. Ezt a bátorító, vigasztaló, hamvas lelket, igen. Az angyali természetedet.

Megtekintem magamnak. Haja koromfekete, rövidre nyírt. Szögletes arcában szilvamag formájú szempár, kissé szűk résű, sötét tekintetű. Orra egyenes, méretében messze nem szerény. Széles, telt ajkai mögött szögletes fogak. Bajusza, szakálla tolakodóan növekszik, ha óránként borotválkozna, az is kevés lenne. Ebből következik, hogy átlag kétnaponként veszi kézbe ósdi borotvakését. Termete sem mindennapi. Válla széles, combja hosszú.

A hangja ragadott meg elsőként. Akkoriban ritkán hallatta, kitettem a lelkemet, hogy szólásra provokáljam. E tengermély hang hallatán a legtöbb férfi elkomorul, a nők viszont nyomban felkapják a fejüket. Bokáim megbicsaklottak tőle. Olykor az is élményszámba ment, amit mondott. A varázs azóta is tart.

Daniel zuhanyozni vonul. Leteszem a poharat, szemrehányó pillantással illetem a toporzékoló telefonkagylót. Végül mégis felemelem a villáról, és belesóhajtok. Regeneráló célzatú sítúránk egyik társa, Patrick Wyne jelentkezik:

– Ébren van még a futóbajnok?

– A sprinter fürdik-tájékoztatom. Gondolkodóba ejt Wyne hangja. Nem mintha izgatott lenne, ő is egy a faarcúak táborából, némi feszültség mégis érződik.

– Átmegyek – közli Wyne, s ezzel beérve bontja a vonalat.

Istenem, sóhajtok. A bűnözés Line-ban maradt. Mi most nyaralunk. Idegen ország adja a fedelet fejünk fölé, sípályát léceink alá. Itt nekünk semmi egyéb dolgunk nem is lehet. Mit akar Wyne eme éji órán? Felesége szüléséig még néhány hét hátra van, s ha mégis valami ilyen esemény fenyegetne, nyilván nem Danielhez fordulna elsőként. Nem véletlenül gyanakszom, hogy másról lehet szó. Wyne is csak zsaru, nem kevéssé fanatikus.

Nem sokáig törhetem a fejemet. Előbb Daniel érkezik a fürdőszobából, kéztörlő méretű frottír ágyékkötőben, frissen mosott haját dörzsölgetve, majd nyomban utána, rövid kopogást hallatva Wyne toppan közénk.

Töltök neki egy pohár whiskyt. Vele olykor megesik, hogy ilyesféle züllésre adja a fejét. Megkóstolja az italt, letelepszik. Megtekinti Belloq mellkasán a műtéti hegek halványuló vonalait, aztán kinyújtja hosszú lábát. Egy percig engem is elnézeget, aztán már nem is hárfázik tovább az idegeinken. Nyilatkozik:

– Ez az ország sem szorul importra bűnügyben. Egy órával ezelőtt a nyílt utcán agyonlőtték az igazságügy-minisztert. Felteszem, hogy hasonló mesterlövész legfennebb Sergio Leone valamelyik westernjében fordult elő mostanáig. Három lövés: három találat. Két testőr, egy miniszter. Fel sem foghatták, mi történik velük.

Belloq lehajítja a hajtörlő kendőt, és barátja arcára tekint. – Szerinted mi közünk nekünk ehhez?

– A miniszter úr a szomszéd városban töltötte a szabadságát. Ugyanabban az étteremben vacsorázott, ahol mi hárman: Steve, Joy és én. Az étkezés végeztével kérte testőreit, kísérjék el a lefekvés előtti sétájára, amint minden este, mióta itt tartózkodik. Ma este lelőtték. Egy szempillantás alatt.

– Elkaptátok a tettest? – kérdezi Belloq félrehajtott fejjel.

Wyne kiüríti a poharát. Elkomorul az arca. – Joy nem várta meg a vacsora végét. Fájt a feje, kiment az utcára, aztán beült a kocsiba. Látta, hogy egy férfi sétálgat a közelben. Minthogy ez egy békés ország, semmi feltűnő nincs egy sétálóban. Ekkor jött a miniszter, a férfi villámgyorsan fegyvert rántott, hármat lőtt, és elszelelt. Mire mindenki összecsődült, bottal üthették a nyomát. Joy elmondta a rendőröknek, amit látott. Most azon töri a fejét, hogy lerajzolhatná a férfit, hátha segítene.

– Helyes – bólintok. – Rajzolja le. Joy grafikus, a kép jobb lesz, mint egy fotó. Ez a legkevesebb ennek az országnak a vendégszeretetéért.

Belloq is egyetért velem. Köntösbe bújik, mintha feszélyezné az ágyékkötőnyi törülköző. – Csak azon csodálkozom, Joy miért nem pattant ki a kocsiból, hogy elfogja a fickót. Valahogy nem vág össze a természetével.

Wyne elvigyorodik. – Figyelmedbe ajánlom a módszert. Denisa is kevesebbet futkosna a vesztébe, ha ikreket hordozna a hasában.

– Háttal menne, hogy a hasát óvja, de azért menne. Joy felismerte az áldozatban a minisztert?

– Még vacsora közben kiszemeltük magunknak. Joynak remek az arcmemóriája. A gyilkost is megnézte magának, jóllehet az felhajtotta a gallérját, és sálat tekert az álla köré. Mit mondjak? Joy azt állítja, hogy olyan váratlanul történt az egész, mint egy bűvészmutatvány. Ő nem is látta a pasasnál a fegyvert. Hallotta a lövéseket, felbukott a miniszter és a két testőr, a killer pedig szinte nyomban kámforrá vált. Se rendőrök, se kutyák nem lelik a nyomát.

Számat harapdálva nézem őket. Wyne merev vonású arcát, Daniel fagyos vigyorát. Megpróbálom egy pohár itallal visszaédesgetni az est korábbi meghitt hangulatát, de be kell látnom, ennek bizony lőttek. Máskor rendesen zárjunk ajtót, ablakot: a halál utánunk szivárgott.

– A gyilkos fegyvere a golyóálló mellénynek is csak vállat vont volna. Ilyennel ölik manapság a politikusokat – mondja Wyne.

– Mit vétett a miniszter úr?

– Valószínűleg arról ábrándozott, amiről line-i kollégája, Petrov. Rendről.

Wyne-ra mutatva Danielt kérdezem: – Ki ez a pasas?

– Valami kommandós – feleli.

– Szakbarbár – vetem oda.

Wyne nem élvez bennünket. Felemelkedik, az ajtóból még visszavigyorog. – A homokba dugott fejek nem segítenek. Sajnálom.

Ő sajnálja. Sítúránk a végéhez közeledik, még őrizzük a békét, amit négy golyó és számos más esemény révén szereztünk meg, roppant drágán. Őrizzük körmünk szakadtáig, csakhogy a bűnözők nincsenek erre tekintettel.

Daniel a hálószobába vonul, elveti magát az ágyon. Utána lépkedek, melléereszkedem. Tágra nyílt szemmel nézegeti a mennyezetet. – Nem kedvelem a hátbalövős fickókat – mondja.

Mintha válogathatna.

– Kedvelj engem – javaslom.

Ajánlatom gondolkodóba ejti. Talán eljut a felismerésig, hogy a miniszter halála mégsem az ő legbensőbb szívügye. Talán elcsendesíti magában az örök éber vadászt, talán csak a tíz kör tett jót a keringésének.

Kedvel engem, amint kívántam. Meglehet, babonás. Valamikor nyáron Line-ban, egy csalánbokor közepén, szúnyogok sűrű felhőjében szólítottam fel hasonlóra. Akkor azt mondta: később. Aznap éjjel beszerezte a négy golyót szervezetébe. A „később”-re megkésve sikerült sort keríteni.

Line repülőtere előtt Steve Delgado taxit hajszol, míg Wyne és Belloq továbbra is csak a gyilkosságról képes társalogni. Sába elterül egy tócsa mellett, Ella megpróbálja rávenni, hogy álljon lábra. Joy elegánsan viseli előrehaladott terhességét, rafinált ruhái elrejtik domborodó hasát, arcán észrevehetetlen a festés, járomcsontját a sítúrán szerzett pirosság színezi. Rengeteg haját rejtélyes módon összesodorva, féloldalasan hordja. Mosolyogva legyint a két tanakodó férfi felé: – Most mondd, ki kérte őket, hogy minden bajt a vállukra vegyenek?

– Megszállottak – sóhajtom tragikusan. Nem is törődöm velük tovább. Sokkal bosszantóbb a város jelenléte. Hétköznapok hosszú sora következik, s mindennek a tetejébe a tavasz is távollétével tüntet. – Úgy látszik, mifelénk is divatba jön a goromba tél. Nem szeretném, ha így lenne.

Joy bólint. Híre jócskán megelőzte személyes ismeretségünket. Úgy vettem ki, társai bálványozzák. Remekül rajzol, apja dúsgazdag üzletember, olykor talán tejet is tesznek a tejszínükbe. De Joy nem az az örökösnőtípus, rengeteg pénzét nem az apjáról feji le, rajzaival, ruhaterveivel keresi meg. Egyikünk sem vágyik nőbarátra, mindazonáltal jól kijövünk, és ebben nagy szerepet játszik az ő természetes kedvessége, szemben az én természetes nyerseségemmel.

A taxik végre Steve Delgado horgára kerülnek. Elválunk.

Ella végigfüstölgi az utat. Zsémbel a városra, az iskolára, kicsit Sábára is, holmi sárfoltok miatt. Aztán mindketten letargiába omolnak. Gubbasztok mellettük a hátsó ülésen.

Belloq olykor felénk pillant. Arcát kicserzette a nap és a szél, a vége-hossza nincs síelések és jövésmenések. Neki aztán semmi baja ezzel a tél végi, latyakos, szürke várossal. Mit szeret rajta? Rejtély. Néhány nappal ezelőtt meglepően nagy mennyiségű hó eshetett, az utakat letakarították, egy-két helyen látható néhány fagyott, bekormolt hókupac. Ereszek csöpögnek, végtelenül szomorú fák álldogálnak az út mentén, úgy nyújtóztatják az égre csupasz ágaikat, mintha fényért könyörögnének.

Hazatérve meghallgatjuk az üzenetrögzítőt. Elképesztően sokan tudhattak távollétünkről, mert mindössze egyetlen hangfelvétel forog a készülékben. Donald Gall barátom, kollégám, lélektrénerem közli: – Nyomban hívj fel, Denisa. Szívességről van szó. Tőled nekem.

Az a helyzet, hogy az ilyesmi nem gyakori. Tüstént feltárcsázom a számát. Mi lehet az első szava egy ilyen kebelbarátnak? Aggodalmas hangon rám támad. – Kifárasztottad, tönkrenyúztad, elhasználtad? Jól van?

Nyájasan mosolygok, bár úgysem látja: – Ő?

– Ő – feleli áhítattal.

Donald szorongásának tárgyára pillantok: Belloq éppen unt fehér vászonnadrágjába csomagolja magát. Eltökélem, ezredszer, hogy az első adandó alkalommal a szemétörlőbe hajítom a ruhadarabot. Sóhajtva felelek. – Ne is kérdezd. Szegény, derék Daniel már az első napon belezuhant egy szakadékba. Két bernáthegyi kaparta ki a hó alól. Szeretnéd felkeresni a helyi kórházban?

Donald kurta nevetést hallat, majd rátér közlendőjére: – Ma este szükségem lesz rád. Szándékomban áll letartóztatni egy fegyveres rablót. A segítségeddel meg tudnám oldani, hogy az esemény feltűnés nélkül menjen végbe.

– Nem tudom, mondtam-e már, a sítúra alatt nem hallgattunk rádiót, nem néztünk tévét, az újságban is csak az időjárásjelentést futottuk át. Ez idő szerint szünetel számomra a bűnözés.

– Legfeljebb ma este szünetelteted a szünetet – feleli könnyedén. – Holnap már úgyis jössz dolgozni. Lesz mit a tejbe aprítanod.

Nap mint nap fejtörést okoz a kérdés: mit szeretek én Donaldon. Ha továbbra is így viselkedik, soha nem fogok rájönni. Tisztázzuk az esti program főbb részleteit, aztán a kagylót a villára roggyantva magam is lerogyok. Az isteni, a figyelmes Ella térül-fordul, és a kezembe nyom egy pohár vodkát. Sába szükségét látja felülvizsgálni, hogy a dolog élvezhető-e az ő számára, és mivel többnyire egy hajszállal túlszalad a kiszemelt célon, ezúttal sem tesz kivételt. Orra a pohárban, a vodka a szőnyegen. A kutya eszeveszetten prüszköl, fintorog és fel van háborodva.

Megrágalmazom, hogy mindezt stréberségből tette, kedvében akarván járni Belloqnak, aki néhány katasztrófahelyzettől eltekintve sosem illeti nyelőcsövét alkohollal. Gyanúm nem lehet alaptalan, mert a fehér vászonnadrágra vetkezett Daniel leplezetlenül vigyorog ivászatom ilyetén fordulata láttán. Aztán elkomolyodik: – Mit terveltetek ki Donalddal?

Szerényen válaszolok. – Ó, Donald úgy véli, nélkülem képtelen lenne elfogni valami mesterlövészt, aki mellesleg asszony vért habzsol éjszakánként.

Ella újabb pohár italt hoz, és majd' nyolc évének komolyságával bejelenti: – Feleségül megyek Donaldhoz, mert ő olyan nevetséges.

– Meggyőző érv, csakhogy van már felesége – hűti Belloq.

– Akkor hozzád megyek.

Rajtam a hideg tus sora. – Foglalt a pasas. Mostanában valahogy elharapódzott rajtad ez a férjválasztási mánia. Halljuk, kihez nem óhajtasz nőül menni?

Ella teketória nélkül feleli: – Martinhoz.

Ebből is kitűnik, hogy sudár öcsém az igazi. Ha már szóba került, meg is jelenik. Különös képesség ez nála, elég rágondolni, nevét kiejteni, és ő már jön is. Nem kell messziről fáradnia, a szomszéd lakás tulajdonosa. Húszéves múlt, másfél fejjel magasabb nálam, a legutolsó kamaszdivat szerint öltözött, nyírt atléta, tekintete szívdöglesztő, egészséges fogai között apró hézagok, vigyora mindaddig leereszkedő, amíg engem és Ellát üdvözöl. Aztán Danielre tekint, és nyomban átlényegül. Tisztelet hatja át, amint bálványára pillant. Szerencse, hogy kivonulnak a konyhába, mert émelyeg tőlük a gyomrom. Nem kis kajánsággal olvasom a kezembe akadó magazin egyik cikkét napjaink férfiemberéről. Az értekezés szerzője (természetesen nő) a másik nembéliek helyzetét elemezve egyszerűen csak impotenciával vádolja őket. Szerinte a pasasokat maga a Nő kasztrálja, úgymond fájdalommentesen, önnön szerepének újraértelmezésével. Az ilyesfajta elemző írások valóban megközelítik a két nem aktuális gondjait. A téma harcias táborokat vonzott mindkét fél köré, és én nem is tudom, a lelkes felméréseknek és elemzéseknek mekkora szerepük lehet a kasztrációs folyamatban, de úgy sejtem: aligha csekély.

Martin és Belloq kávét főz, ebédet készít odakinn, de vélhetően nem károsodnak emiatt. Idáig hallom, hogy közben roppant horderejű férfidolgokat vitatnak meg, és fel sem merül bennük: amíg ők robotolnak, én a fotelben heverészem. Igaz, fizikai képességeim birtokában, ha úgy hozza sora, hogy férfival kell összemérnem erőmet, többnyire a legtérdenfekvőbb módszert szoktam választani az ellenfél harcképtelenné tételére. De miért is apróznám holmi pofonokkal? Tiszta sor, ha támadóm (vagy a megtámadott) két fejjel magasabb és húsz-ötven kilóval nehezebb, csakis az ágyékába döfött térd vezet eredményre a vele vívott, egyébként is sportszerűtlen küzdelemben. Ezzel az ember nem a Férfit magát, csakis azt az egyedet selejtezi ki.

Feltápászkodom, és kisétálok a konyhába, kasztráltjaim közé. Az egyik a rá jellemző hátborzongató mélységű hangon a sítúra részleteit ecseteli, a másik vigyorogva hallgatja. Martin elveszi kezemből a méla undorral lóbázott újságot, és beleles a cikkbe. Aztán odatartja Belloq elé.

Kávémat kortyolgatva nézem őket, szánalomnak nyoma sincs a lelkemben. Az elnőiesedésnek és elférfiatlanodásnak egyelőre jelét sem mutatják. Mellettem, körülöttem élnek, láthatom, rendeltetésszerűen üzemelnek.

– Szívem szerint megszerezném a tanulmány szerzőjének címét, aztán felkeresném a nőt a lakásán – mondja Martin. – Már tudom is, hogyan látnék hozzá a megvigasztalásához. Megmondjam?

– Hagyd csak – legyintek. – Nálatok, pasasoknál sivár a választék.

– Tehát vigaszt nyújtanék, aztán így szólnék: lehet, hogy létezik a probléma, de nem tipikus. A gond meglétéért viszont a Denisa-féle nők a felelősek.

– Azt most hagyjuk, hogy utállak. Miből gondolod, hogy engem kell megtenni bűnbaknak? – érdeklődöm.

Daniel védelmébe vesz. Ezalatt a sütőajtót nyikorgatja, fűszerekkel varázsol, borsfelhőt terít az orrunk alá. – A látszat ellenére Denisa nem férfias nő. A legnőiesebb nő, akit valaha is láttam. Meglehet, szívesen hord nadrágot, és előszeretettel rúgja orrba kellemetlenkedő fajtársait. Csakhogy ez a szerep nem önként vállalt, tündéri korunk varrta a nyakába.

– Ne bonyolódjunk bele – javaslom. – Szemlélet dolga. Ki-ki úgy keresi a betevőjét, ahogy tudja.

Tovább lapozunk az újságokban, és akad megbeszélnivalónk bőségesen. Tíz napon át parlagon hevertetett elménk ráharap minden ínyencségre, amit a lapok kínálnak. Közben Belloq elkészül főztjével, s mivel újfent remekelt, rávetjük magunkat az ételre. Leöblítjük sörrel, aztán a nappaliba szivárgunk. Mindegyre korunk kerül terítékre, s talán ezért, talán valami sanda gyanakvástól áthatva még mindig nem hiszem el, hogy béke van.

Nem tudhatjuk, mivel kedveskedik számunkra a holnap, de aligha hiszem, hogy valaha megismétlődjék, amit a nyáron átéltünk. Képtelenség. Ha valaki most azt állítaná, hogy nem az a harc volt az utolsó, de nem is a legkeményebb, talán kinevetném az illetőt, talán megfojtanám, semmiképpen sem hinnék neki.

Béke van. Olykor vitára kerül sor Belloq és közöttem a kétlakiságról. Szeretné, ha a házába költöznék, én kitartok a saját lakásom mellett. Jövünk-megyünk e két helyszín között, a dupla háztartás terheivel a nyakunkban. Ella és Sába a nyomunkban, őket zavarja a legkevésbé a folytonos helyváltoztatás, holott éppen miattuk féltünk tőle.

A rám osztott szerep szerint elfoglalom helyemet egy elvirágzott és enyhén lezüllött szórakozóhely bárjában. Érdekes figurákat látok az olcsó díszletek között, a hangulatosnak szánt dermesztő félhomályban. A divat ragaszkodik az általa meghirdetett változatossághoz, s mivel mai napság mindenki viselhet, amit akar, ezzel a lehetőséggel boldogan élnek az emberek. A partnerviselet is megszabadult a korábbi merevségektől, így hát szempillarezzenést sem vált ki, ha férfi férfivel, nő nővel ölelkezik a táncparketten. Igazából azonban a szomszéd asztalnál ülő jelenség nyeri el tetszésemet. A fickó kora megállapíthatatlan, súlya százhúsz-százötven kiló között mozoghat. Egykedvű tekintettel ücsörög whiskys pohara fölött, eperfagylaltszínű flanelöltönyben, azonos árnyalatú, széles karimájú kalapban. Elképesztő a kövérsége: ránctalan bőre szinte hamvasnak látszik, egy duzzadt, hófehér, szépséges emberfelfújt, valósággal gyönyörködöm benne.

És itt van Kokó is. Egy verekedési ügy kapcsán találkoztunk először. Különös barátságféle szövődött közöttünk. Jóllehet a lány prostituált, messze nem közönséges. Ráadásul szép és finom mozgású. Akkoriban arról ábrándozott, hogy felszed valahol egy jómódú pasast, aki aztán hajlandó lesz kitartani őt, mint narancsillatú oázist, megszürkült házasélete és egyhangú üzleti élete felüdítésére. Úgy nézem, a narancsos álom megvalósulása még várat magára.

Kokó a bárpultnál üldögél. Kétségbeesetten szövegel egy merev részeg pasasnak, de abból pár napig aligha lesz ügyfél. Végül a lány otthagyja, és az asztalomhoz sétál.

– Hogy vagy? – kérdezi, s letelepszik.

– Megvagyok – felelem. – Várok valakit. Hogy megy a sorod?

– Alakul – Kokó rám mosolyog. Az asztalra hajított cigarettás csomagért nyúl, de idegesen rebbenő kezében szétgurulnak a szálak. Elvesz közülük egyet, majd a többit visszarendezi a dobozba. Hosszú körmű, keskeny ujjai mintha hárfán játszanának. Mosolya is zaklatott. – Akadt egy pasas. Csak éppen nem tudom leléptetni a „testőrömet”. Azért vagyok itt, mert megfenyegetett, hogy balhé lesz, ha nem neki dolgozom tovább.

– Nem hatották meg az érveid?

– De nem ám. Egyelőre azzal kecsegtet, hogy elvágja a torkomat, ha otthagyom.

– Ejnye – vélem, érzésem szerint kissé hülyén. – Akarod, hogy beszéljek vele?

Kokó ravaszul néz rám. – Azt akarom, hogy tudja, hogy tudod.

– Ez még nem életbiztosítás.

A parányi színpadon végigkotorász egy reflektor fénypászmája, aztán megjelenik a tánckar. Egy szál csillámló ágyékkötőre vetkezett lányok kezdenek hozzá a vonagláshoz és egyéb erotikus mutatványokhoz. A zsivaj mérséklődik körülöttünk, Kokó távozni készül. Mielőtt felállna, tollat és papírt kérve feljegyzi a Lonza nevű selyemfiú alapvető adatait, és én megígérem, hogy a napokban beszélek vele.

– Miért hívnak téged Kokónak? – kérdezem, és úgy rémlik, nem először.

Rám mosolyog. – Már nem élek vele, ha erre gondolsz.

– Él vele más.

– Ez érdekel? – kérdezi félrehajtott fejjel. Most nem mosolyog.

Vállat vonok. – Várok valakit. Az lenne a legjobb, ha most elmennél. Rendőrök is jöhetnek.

– Na persze.

A szólótáncos leányzó megválik ágyékkötőjétől. A látvány tovább apasztja körülöttünk a lármát. Az eperfagylalt-kalapos emberpuding körbenyalja ajkait.

Kokó elmenőben még áthajol a vállam fölött. – Nem feledkezel meg az ígéretedről? Lonza egy szadista vadállat. Félek tőle.

Ezzel kisétál a bárból. Sötétkék bőrszoknya hasadozik szép csípőjén, férfiak tekintete követi mozgását. Végre egy csepp titokzatosság a színpadon látható húskínálat nyíltsága után.

Lenyelem a vodkával feleresztett narancslevet.

A pohár a fogamhoz koccan, amikor Donald hátba vereget. – Ne haragudj, hogy elkéstem – kérlel.

– Azon csodálkozom, hogy itt vagy. Hol a fickó? Elintézem egyedül is.

– Jól nézel ki – közli Donald rövid vizsgálódás után. Ismét hátba vereget, megint abban a pillanatban, amikor inni próbálok. Csak az a kérdés, a pohár törékenyebb-e vagy a metszőfogaim. Szóljak-e Donaldnak, hogy hiába húztam észbontó jelmezt, ha foghíjasan libegek majd a rablója elé? Mintha dühös lennék.

– Hogy is kerülök én ide? – vallatom a halványkék szemű lélektrénert.

– Kaptam egy fülest, hogy a rablási ügyem gyanúsítottja itt tölti az estéit. Miután égen-földön hiába kerestük, megörvendtem a sugallatnak. Nem hinném, hogy a bevett módszer beválna. Tudniillik, ha odaballagnék hozzá, hogy válaszolgasson már a kérdéseimre, ha nem fárasztja. Szép nagy koltja van.

Óriási. Nekiszegezem néhány kétségemet: – Melyik az a fickó? Minek neki a kolt? Egyáltalán, mibe rángattál bele? Nem az a pudingfejű a rabló?

Donald mutat egy harminc körüli, hosszú orrú, ámde alacsony homlokú tagot a bárpult egyik végénél. A gyanúsított egykedvűen könyököl, vastag szövetzakója alatt akár rakétát is dugdoshatna.

– A pasas kifosztott egy ékszerészt a minap – mesélget barátom. – A betoppanó rendőrökbe egy-egy negyvenötös golyót eresztett, az ékszerészbe kettőt.

– Akkor én most hazamegyek – felelem. – Be kell takargatnom Danielt.

Donald kedélyesen vigyorog. Megszorítja a karomat. – Próbáld meg felcsípni a fickót. Mindegy, mit találsz ki. A bal válla alatt hordozza a fegyverét. Ne csinálj semmit, elég, ha elveszed tőle.

– Úgyszólván igénytelen vagy, barátom. Mi lett a három, golyó tépázta taggal?

– Csodával határos módon a rendőrök életben maradtak. De az ékszerész meghalt.

– Érdekes – tűnődöm félrehajtott fejjel. – Ha valaki túlél egy csetepatét, annak módja mindig csodával határos. Csak azt szeretném tudni, miért nevezed rablónak azt a gyilkost?

– Finomkodom. – Ujjaival olyan mozdulatokat végez, mintha egy zongora billentyűsorán bűvészkedne velük, mert hiszen Donald művészember. Pár évig fenyegetőzött, hogy regényt fog írni. Aztán megtette. Könyve olvastán időnként azt sem tudtam, hol vagyok. A regényírás krónikussá vált, lám, a bűnözők lefülelése az én dolgom lett. Fakószőke barátom felemelkedik mellőlem: – Egyébként Laco is mindjárt megérkezik, erősítésnek. Na, menj.

Megyek. Letelepszem a hosszú orrú férfi melletti szabad székre, és cigarettára gyújtva elmerengek a baráti szívességek természete fölött. Donald megejtő csúnyasága egy aranyfüsttel bevont lelket takar. Nem oszthatja véleményemet, aki nem virrasztott át vele hosszú éjszakákat, nem bízta rá legféltettebb és legostobább titkait, nem hallgatta körmönfont fejtegetéseit, nem élvezte tóparti nyaralójának és halk szépségű feleségének megnyugtató közelségét, nem dolgozott vele megoldhatatlannak ígérkező ügyeken, és még sorolhatnám.

Donald, a kebelbarát most csupán arra kér, hogy fegyverezzem le ezt a nagyra nőtt, erőszakos állú bengát, igazán semmiség. Mindent elkövetek harckészségem fokozására, de azért csak Belloqnak volt igaza, amikor felajánlotta, hogy idekísér. Természetesen ágyba zavartam.

Mielőtt végképp elgyávulnék, a pasas megszólít: – Honnan ismerem én magát? – Odakönyököl mellém, konyakillatú leheletét a hajamba árasztja. Méreget.

– Talán az édesanyjára hasonlítok. Ez lesz a következő fordulat, nemde? – Bátorítóan mosolygok, pedig dehogyis akarom vakmerőbbé tenni, mint amilyennek látszik.

– Akar inni valamit? – kérdezi.

Bólintok. Egészen addig mindent akarni fogok, amíg ágyúja közelébe férkőzhetem. Amint elcsentem tőle, futok haza Danielhez.

– Mit csinál itt? – érdeklődik. Mi tagadás, nem erőlteti meg magát, hogy lenyűgözzön egyénisége varázsával.

Rámosolygok. – Ismeretségeket kötök.

– És aztán? – A keskeny homlokú benga ujjpattintással inti elő a mixert, és két konyakot rendel tőle. Aztán újra mellém könyököl.

– Ki tudja? – felelem talányosan. Az ilyen szövegektől az ember pokoli okosnak tűnik.

Mustra alá kerül az öltözékem. Donald kívánságára az alkalomhoz illően öltöztem, s ez egyet jelent az elől-hátul V alakban kivágott pulóverrel, a combközépig felhasított szoknyával. Azt hiszem, semmi kívánnivalót nem hagy maga után ez a szerelés. A pulóver ugyan alattomos, valamelyik ujja minduntalan elszáguld a könyököm felé, ez az a divatholmi, amit a lélek sem tart. Ráadásul huzatos, nyakam, hátam borzong. De inkább egy reumát fogjak ki, mint pár 45-ös golyót. Bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy én válogathassak.

A férfi az enyémhez koccantja poharát, de utóbb csak a szája elé illeszti, nem iszik bele. Kissé nyers a hangja, mintha smirglivel cirógatnának. – Valahonnan ismerem magát – mondja.

– Ez a fordulat már megvolt. Túl vagyunk rajta. Említettem, én itt ismeretségeket kötök. Ha korábban már kötöttünk volna, ezúttal tárgytalan.

– Hol láttam magát? Nem hülyéskedek, tényleg ismerősnek tűnik. De honnan?

Míg a rabló töpreng, azon kapom magam, hogy idegességem fokozódik. Végre a jól ismert tünet vesz elő. Tenyerem, ujjaim nyirkossá válnak. Aztán eljegesednek. Ezentúl a benga mondhat bármit. Engem már a robotpilóta vezet.

– Tudja, szigorúan fogtak a szüleim-– mosolygok barátságosan. – Most aztán tudni szeretném, mit mulasztottam. A kíváncsiság hajt a szórakozóhelyekre.

– Pedzi már a mulasztást? – A benga végre lenyeli konyakját, és bal karját könnyedén a vállamra ejti. Hozzásimulok, érzem a fegyvertokot a hóna alatt, de rögtön vissza is húzódom.

– Szeret táncolni? – próbálkozom.

– Utálok. Inkább beszélgessünk. Hány éves? A válasz is sztereotip: – Találja ki.

– Huszonnégy?

– Nahát! – ujjongva lehajtom a méregerős konyakot. Tud ez a benga hízelegni, biztatom magam a kelletlen játék folytatására. Látom, hogy Laco, a cowboy belép a füstködbe, és letelepszik Donald mellé. Derék kollégáim jó messze vannak tőlem, amíg én némi hányavetiséggel újra hozzásimulok a tokba bújtatott 45-öshöz.

– Jé – mondom. – Mi bök?

A fickó rám vigyorog, mutatóujja hegyét az orromra helyezi.

– Ne kíváncsiskodjék. Ez nem olyan környék.

A kabátdudor felé intek a fejemmel. Mosolyom megértő: – Ez egy ilyen környék.

Bólint, vigyorog. Az a fajta, amelyik imádja, ha roppant férfiasságát csodálják. Nemhogy létezik még ez a típus, mindegyre gyarapodik. A vagányról alkotott elképzelésnek megfelelően él és viselkedik. Ettől olyan lesz, mint az a szereplő, akit rendezője gyatrán instruál, s ezért kilóg a képből. Úgy is hat rám: sértőn, mint egy pocsékul rendezett előadás.

Mondá a benga: – Nem mintha dicsekedni akarnék a képességeimmel. Errefelé mindenféle fazon előfordul, nem árt, ha kéznél van a mordály. Egy haverom a hímtag után lőtagnak nevezi, jó, mi? Nem mintha az öklöm nem lenne elég erős, de mégis nyugodtabb az ember, ha a nyomaték kedvéért a lőtagját is előkaphatja. – Megcirógatja kabátdudorát. Azt várom, hogy tüstént a padlóra köp, esetleg állón vágja a mixert. Nem, ő szivarra gyújt. Egyszerűen leharapja a dohányrúd (füsttag?) boldogabbik végét. Ezt azonban belesercinti a bár sűrűjébe. Istenem, fohászkodom jeges ujjaimnak, add, hogy fel ne vinnyogjak!

Ezek után máris úgy véli, hogy kellően elkápráztatott. Két ujjal megcirógatja szerény homlokát, elvigyorodik és a vállamra ejti a karját. – Beszélhetnék egyéb képességemről is, de inkább bemutatnám. – Utána esetleg megnézheted a lőtagomat is. Fullasztó itt a füst. Nem mondom, mindketten hozzájárulunk ehhez. Igaz?

– Igaz, igaz – bólogatok hevesen. Nem mernék felnevetni, pedig kapar a torkom. De tartok a bengától. Ez nem méricskél, ez ilyen. Lehet, normális újszülött volt. Most mégis itt áll, hóna alatt a 45-ös, amellyel kiirtott egy ékszerészt, megsebzett két rendőrt. Benyakal egy újabb konyakot, rágcsálja a szivarját, és szentül hiszi, ő az éjszaka császára. Lám, már nőt is szerzett!

Pénzt hajít a pultra, nem foglalkozik a visszajáróval. Leemel a bárszékről, és mindjárt a derekamon is felejti a kezét. Megtámaszkodom a vállain, rámosolygok. Vidámságomat azzal a tudattal táplálom, hogy Belloq otthon alszik az ágyban, és nem látja a birtokháborítást.

Lassan elsétálunk a két révült tekintetű nyomozó mellett. A nyájas rablógyilkos felsegíti a kabátomat, és előreenged az ajtóban. Odakinn ködös, nyúlós párán próbálnak áttörni a neonfények, latyakban gázolunk. Összehúzom magamon a kabátot, és feltekintek a benga arcélére. – Hideg van.

– Add ide a kezed. – Tenyerébe zárja, megdörzsöli az ujjaimat. Elvigyorodik. – Más módon is be tudnék fűteni neked. Te melyik típushoz tartozol? Sürgős?

– Pocsolyában sosem szoktam – felelem talányos mosollyal. Az utcasarokra érkezünk, a benga átkarolja a vállamat, és a mellékutcába terelget. A sötétben szembefordul velem. Lehajol, hogy kóstolót vegyen. A mellkasához feszítem a kezemet, lassan engedem közelebb, ujjaimat a kabátja alá siklatom. Egy zsebtolvaj alamuszi mosolyával nevetek rá: – Nincs lakásod? Csak nem akarsz itt a fal tövében leckét adni a Káma-Szutrából?

Az eshetőség felcsillantja tekintetét. Nevet. Ujjaim domború mellkasáról a válla felé kalandoznak. Közeledő léptek hallatszanak, merő szemérmességből hátraugrom. De ekkor már a kezemben tartom a sárnehéz stukkert.

A benga elkomorulva utána kap. Iszonyúan gyors, elvennie mégsem sikerül. Kiüti a kezemből a pisztolyt. Csizmám orrával odébb rúgom, megpróbálok hátraugrani. Nem sikerül. A fickó vállon ragad, és maga elé ránt.

Már értem is, miért nem inkább a fegyvere után hajlongott. Ott áll Donald velünk szemben, fenemód harcias ábrázattal, merőben feleslegesen, még az is hiábavaló, hogy jól hallhatóan kibiztosítja szolgálati mordályát. Hacsak nem rajtam keresztül szánja a golyót kedves rablógyilkosának.

A benga a fejem fölött rámordul: – Hátrálj el a sarokig, különben megfojtom ezt a dögöt.

Nem hülyéskedik. Tényleg nekilát fojtogatni. Előbb a levegőt hiányolom, ezzel egy időben a barátságról villan bennem némi barátságtalan felhang, később, amikor a légszomj kórossá válik, a szabadulás módját latolgatom.

Gondolataim különböző hosszúságúak, könyököm akkora, mint rendesen. Felindulásomban mindkettőt hátradöföm, a bordái tájékán mártom a benga testébe. Lazul a szorítás, de nem sikerül kibújnom belőle. Sebtében teleszívom magam levegővel, hogy valamennyivel kevesebb színes karika tekergőzzön a szemeim előtt.

Donald dühös, mögötte Laco sem látszik énekelni. Ezzel a képpel folytatódik a fulladásos halál, amit a benga nekem szán. Torkomat szorongatva hátrálni kezd. Mit tehetek? Követem, szinte szívesen, mert mihez is kezdhetnék levegő nélkül? Két rettenthetetlen kollégám kőszobor. Egyre távolodnak.

Mintha e végképp kedélyes estében egy tank is kiszemelt volna magának: iszonyú lökést érzek hátulról. A rám nehezedő benga meginog, nyakam elé indázott karja elgyengül.

Aztán elereszt. Először is teleszívom magam levegővel, majd Donald pisztolyának közelébe menekülök. Igaz, csak állóhely, de az előadás ettől nem veszít fényéből.

A benga nekiront szabadítómnak. Daniel nem otthon alszik, nem. Oldalra tér a támadás elől, de a lábát otthagyja az útban. Harmadosztályú trükk, mégis bejön. A fickó elterül. Úgy fest, mintha fekvőtámaszhoz készülődne, aztán már fel is pattan. Ököllel Danielre ront, ő könnyedén félreugrik, és megint odateszi a lábát. A benga ismét a latyakba Hasal, de amikor felpattan, eszébe sem jut, hogy folytassa a harcot. Cikázva rohanni kezd, mintha attól tartana, hátba lövik.

Ettől feleslegesen retteg, mert sem Daniel, sem Donald nem az a lövöldözős típus. Lacóért nem tenném tűzbe a kezem, de most mindhárman a menekülő után iramodnak, csizmatalpaik sarat köpülnek.

Eszemben sincs rohangálni, örülök, hogy átjárja tüdőmet a levegő. Mire utolérem őket, kényelmesen bandukolva, a benga a sárban Hasal, és Donald szigorú felügyelete mellett a cowboy bilincsbe veri.

Belloq dzsekije sáros, arca mogorva. Hozzám intézi a szót:

– Válogathatnál az eszközeidben.

– Miért? Ő válogatott? – mutatok a dühöngő fogolyra.

Ellára való tekintettel halkan folytatja, amikor a dicsőséget bezsebelve, egy szótlan autóút végén hazaérkezünk.

– Olykor a módszereid összeférhetetlenek az ízlésemmel.

– Amely, mint tudjuk: kényes.

Belloq bólint. Betessékel a fürdőszobába, de ma már aligha fürdőzhetek annyit, hogy tisztának lásson. Azért utánam jön, és szemügyre vesz a szappanhab alatt. Rámosolygok: – Birtokod érintetlen.

– Úgyszólván – morogja. Összefonja karjait a mellkasa előtt, s egy pillanatra csupán a tolldíszt hiányolom a fejéről. E megfontolt pózban hozzáfog előadásához. – Kezdetben voltak a különféle veszélyességi fokozatú szatírok, rájuk vadászgattál. Nem hinném, hogy nagy élmény volt. De ennek vége. Később bizonyosságát adtad egyéb munkákra való alkalmasságodnak, s az ember azt hinné, végeztél a lépesméz szereppel. Erre azt kell látnom, hogy valami bivallyal ölelkezel. Nincs más módszer?

– De. Donald odaállhatott volna a benga elé, mondván, hogy fel a kezekkel, akár tíz nyelven. Aztán látogathattuk volna a traumatológián vagy a hullakamra megfelelő fiókjában. Nincsenek neked olykor hűbérúri allűrjeid, Mogorva? Képzeled, hogy élvezetből ölelkeztem a bivallyal?

– Ha élvezetből tetted volna, egy szavam sem lenne. Épp arról beszélek, hogy te lehetsz lépesméz, de a bivaly aligha lépvesszővel kedveskedett volna neked.

Elnevetem magam: – Másképp nevezte. A koltját például lőtagnak. Miért jöttél utánunk?

Belloq vigyorog. – Gondoltam, korai lenne még megfulladnod. Azonkívül látni óhajtottalak munka közben. Nem remekeltél.

– Hát nem. Kapóra jöttél a láthatatlan ember szerepében. Kezdett melegem lenni.

Belloq megragadja a fürdőlepedőt, segít beletekerednem. A hálószoba felé menet felkapok egy poharat, és teletöltöm. Az ágyon elheveredve elszopogatom a narancsos vodkát. A vigyorgó Danielt nézem. Valaha nem voltak arcizmai, rezzenetlen maszkot viselt helyettük, úgy neveztem őt: Mogorva. Még ma is ritkán szólítom Danielnek, bár időközben visszatért vonásaira az élet. Elértük a békességet környezetünkben és önmagunkban, íme, itt van.

Eloltom a lámpát. A tapogatózva leeresztett pohár feldől a szőnyegen, és a padlóra gurul. Csörrenése pillanatában fészkelődöm Belloq vállára. Teljes a döbbenetem, amikor tenyere az arcomra simul, majd a hajamba téved. Viszonzásul megérintem a nyakát, kulcscsontján egy golyó hegét, valamivel lejjebb a műtéti ösvényt. Ujjaim azt üzenik agyam felé: a halhatatlanság kizárt. Nincs vénülhetetlenség, az idő lóháton jár. Talán tékozlóbb lenne az ember, ha az öröklét játszana vele. Csakhogy az élet futóbolond, még csak füst sem marad utánunk, átvészelni kevés. Kihívás. Le kell játszani.

Egyet bizonyosan tudok az elmúlt nyár óta, tudom, hogy nem szégyellhetem a szeretetet, ezt a fényűzést nem engedhetem meg magamnak, miután átéltem a poklot egy ágy mellett, gépek között, az eszméletlen Danielt bámulva, rettegve attól, ha nem most hal meg, végeznek vele máskor, de ez nem lehet, én vele akarom élni az életet, nélküle képtelenség.

Az egykori céltábla keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.

Reggel szívesen heverésznék még ernyedt békességben, de a Nap nevű égitest más véleményen van. Beül az ablakba, fortyogó, perzselő aranylás, kifüstöl az ágyamból. Vonakodva hagyom el a lepedőt. Eszembe ötlik: tavaszodik. Régóta vágyom a maihoz hasonló, napfényes ébredésre. Kései a gondolat, a megbántott aranygömb felhők mögé vonul, duzzogni talán. Hát igen. Olykor legjobb szándékaim ellenére is magamra haragítok másokat.

Belloq a konyhában serénykedik, a nagyszerű. Kávéillat szövi át a lakást, edények csörrennek. Sába mozdulatlanul hever az utamban, mintha még nem tapasztalta volna épp elégszer, hogy mellettem nem múlhat el reggel incidens nélkül. Ebben az órában az ember még ébredezik, vérteződik a világra, keresgeti az agyát. Miért most kell Sábának a fürdőszoba felé vezető ösvényen elnyúlnia? Átgyalogolok rajta, kényesen vinnyog, álomtól duzzadt hangon korholom. Bevonulok a hideg tus alá, fogvacogásig. A vacogókat megsikálom dúsan habzó fogkrémmel. A tükör kócos hajzatot, fáradt szemhéjakat mutogat nekem, s hiába vetek bele igéző pillantást, nem hajlandó eltitkolni a szemeim alatti sötét karikákat. Mégis rámosolygok a lehangoló képre, megfésülöm sötét haját, szempilláját is bekormozom kissé, hadd fényesedjen alatta a tekintet. Na ugye. A karikák is elsápadnak. Kezdek emberi formát ölteni.

Ott állok a tükör előtt, úgyszólván hajnal van. Munkanap következik, kinek hiányzik. Messze nem leányálom ez a hangulat. A kávéillat bekúszik az ajtó résein, vigasztalni. Ella álmos dünnyögése hallatszik elmosódottan. Ez már valami. Felöltöztetem a csupasz foncsornőt.

Az asztalnál könyökölve gubbasztok, kortyolgatom a kávémat. Belloq fitt és vigyorog, muszáj lesz belekötnöm valamilyen koholt ürüggyel, a rend kedvéért. De még ezt sem érdemes, hiszen reggeli veszettségem lepereg róla. Ételt tesz elém. Felháborodva félretolom a tányért. Én? Enni? Most?

– Az előbb szó volt a rádióban a lelőtt miniszterről – közli Daniel. Jövet-menet beleborzol Ella hajába. A leányzó morog valamit, ő sem ragyog az iskolába menés gondolatától. De legalább eszeget. Egy-egy falat lepottyan Sábának.

– Elfogták a gyilkost? – kérdezem.

– Nem. Joy rajza nyomán körözik. Megpróbálják azonosítani a nyilvántartó segítségével.

– Alvilági ügyekben minden lehetséges. Talán külföldi volt.

Mégiscsak nekilátok egy szendvicsnek. Odakinn borong az ég, hol van már a napsütés.

– Bizony, az lehet – dünnyögi Belloq. Hangjára felkapom a fejemet, rámeredek. – Menj a pokolba a sugallataiddal kora reggel, jó?

– Nem sugalmaztam semmit, csak éppen morfondírozom.

– Mondtak a rádióban mást is, ha te morfondírozni kezdtél.

– Mondtak – vallja be.

Nem érdekel. Tiszta sor, Belloq unatkozik. Mit áll le itt tépelődni egy olyan ország baján, amelytől két határ választ el bennünket? Nos, engem ebből kihagyhat. Fütyülök a mesterlövész bérgyilkosra.

– A killer hetedhét határon túl jár azóta – dühítem Danielt. – Soha az életben nem kapják el.

– Igen. Bizonyára – mondja. Aztán még hozzáfűzi: – Mire a rendőrség észbe kapott, és lezáratta a környékbeli repülőtereket, addigra éppen két gép hagyta el az országot. Persze, a gyilkos mehetett vonaton, autóval, hőlégballonnal. Csak jár a szám.

– Jár. – Lenyelem a teámat, összeégetem a nyelvemet. Ez csak természetes. Csizmába bújok, megcsókolom Ellát, Danielt, Sábát megsimogatom. Végül mégsem rohanok el, mert nem találom a kocsim kulcsait. Igaz, kaptam Belloqtól egy fütyülős kulcstartót, de hiába köpöm ki a tüdőmet, a bujdonc nem füttyent vissza. Alkalmi koncertem viszont felvillanyozza Sábát, hiába magyarázom, mennyire szükségtelen a tolakodása. Legalább a letargikus Ella felderül dühöngésemtől. Feltúrom a lakást, hessegetem Sábát, s reménytelenül füttyögetek mindehhez.

Belloq megszán. Az ő hívó szavára a szomszéd utcából is visszafelelne az átok kulcstartó. Hallom már, az előszobafogas alatti szekrényke mögül csiripel. Nem kérdezgetem, ki tette oda, nem rabolom az időmet ilyesmivel. Kevés fáradsággal, pokoli felfordulással előkotrom rejtekéből, és rohanok. Mogorva majd rendet tesz utánam, sétálni viszi Sábát, iskolába a lányát, aztán bevásárol, megfőz, végül hazavár. Egyszer elveszem feleségül. Nem most.

Rohanok.

Az isteni, a tökéletes, a csodálatos Belloq fel sem emeli a hangját, amikor utánam szól: – Az egyik gép Line-ba tartott.

Bevágom az ajtót.

Csak természetes, hogy utolsóként érkezem. Fabio, legyek híján a párát kaparássza az ablaküvegen, rám sem hederít. Laco hintázik a székén, feneke alatt lobbantja lángra a gyufát elmaradhatatlan Caporaljához. Tisztára mint egy nagy romantikus. Till és Ackerer összebújik egy rakás paksaméta fölött. Félszavakkal társalognak. Bágyadt intéssel üdvözölnek. Donald jelentést géppisztolyoz életunt írógépén. Üdvözült képpel vigyorog rám. Mogorva széke üres, asztalán festői rumli. Mindenki oda raktározza halogatható paksamétáit, mondván, hogy ott senkit nem zavar. Gyanítom, azért kezdték ezt annak idején, hogy ne zavarjon túlsággal az az üres, tiszta asztal. Azt hiszem, Donald volt az első a sorban, Daniel akkor még kórházban volt. Mi lesz ezzel a papírheggyel, ha visszatér az asztal tulajdonosa?

– Vár a Főnök – mosolyog Laco. Karikákat ereget nosztalgikus cigarettája irtózatos füstjéből. Ilyenkor talán lélekben a sivatagban jár, csak a jó ég tudja, hogy beduinokkal vagy tuaregekkel csatázik-e. Amihez másnak marihuánás cigaretta kell, neki megteszi a Caporal. Hát mit érdekel engem?

– Majd később bemegyek a Főnökhöz – mondom zordan. – Még nagyon reggel van. – Egy dosszié hever az asztalomon. Épp csak ki nem folyik belőle a tartalma. Barátságtalanul méregetem. Ahhoz, hogy hozzáférjek, le kellene emelnem a tetejéről a virágos cserépkét. Nem tegnap óta dolgozom ezekkel a rémes fickókkal, tudom, mit jelent mindez.

A cserépben valami kaktusz tanyázik. Nem szőrös, de kaktusz. Hosszú szárat bocsát ki levélkéi közül, a szár tetejében mályvaszínű virággal. Értem én. Valamelyik kedves kollégám rám akarja sózni a cserép alatt heverő dossziét. Hát ezért kapok én virágot, de nem ám akármilyet.

Megfogom a cserepet. Odébb teszem. Felnyitom a mappa tetejét. Máris látom a fényképet. Rajta fiatal nő holttestét. Szempillái zúzmarásak. Arca vértelen, viaszos. Vonásai csaknem békések. A következő képen újra ő. Halszálkás félkabátja hátán két perzselt szélű, véres lyuk halált kiált. Jönnek a további felvételek.

Két nappal ezelőtt, egy környékbeli építkezésen, az olvadó hó alól került elő a nő holtteste. A különféle feljegyzéseket összevetve kiderül, hogy a meggyilkolt huszonöt-huszonhét év körüli, fehér bőrű asszony, két lövés végzett vele, ezeket hátulról, négy-öt méternyi távolból kapta, feltehetően hangtompítós pisztolyból. Ruházata hiánytalan volt. Zsebeiben némi dohánymorzsán kívül egyebet nem találtak, táskája (ha volt) eltűnt. Erőszakra nem történt kísérlet, amennyiben nem éppen eléggé erőszakos cselekedet egy ember életét kioltani, ezt most ne feszegessük. A boncolás más érdekességgel is szolgált. A nő tizenöt hetes terhes volt, állapota még nem látszott alakján. A holttest három napig fekhetett a hó alatt, két napja fedezték fel. Öt napja halott tehát az ismeretlen nő. Akkoriban mi még vidáman síeltünk a hegyek között, abban a hitben, hogy egy jóravaló világban élünk.

Az ügyet Laco megkezdte, majd nagyobb horderejű elfoglaltságra hivatkozva reám hárította. Ezzel elpiszmogok egy darabig. A cowboy már átvizsgálta a fővárosban bejelentett eltűnéseket, de úgy látszik, ez a nő idáig senkinek sem hiányzott. Mintha az elmúlt hetekben csupa meglett férfi és kamasz leány vágott volna neki a vakvilágnak. A halott kezéről vett ujjlenyomatok sem segítettek az azonosításban. A lány nem szerepel a nyilvántartásban, nem volt rendőr, kém és katona. Az sem biztos, hogy fővárosi, jöhetett bárhonnan, külföldről is. A ruházatában talált cégjelzések ma már nehezebben igazítanak el, mint valaha. A line-i felsőkabát alatt a pulóver olasz, a fehérnemű francia, a csizma nyugatnémet. A sínadrág svéd. Ennyit derített ki Laco.

Ennél többet magam sem remélek. Mindenesetre eltervezem a napi feladatokat. Mielőtt nekivágnék, undorral pillantok ki az utcára, ahol (nyilván az én tiszteletemre) ereszek csepegnek, hólavinák pufognak a tetőkről, bokáig ér a latyak, nyirkos a hideg. A letargiát az sem enyhítheti, hogy Donald büszkén újságolja, hiába tagad a benga, fegyvere mindent eldönt. Abból adták le a lövéseket az ékszerészre és a két rendőrre. Gratulálok neki, mielőtt kivonulnék az utcára. A Főnökről nem véletlenül feledkezem meg.

A halottasházban megtekintem a lányt: dermedt viaszbaba. Kislányos vonású arca fiatalabbnak mutatja feltételezett koránál. Rövidre vágott körmei tökéletesen tiszták, bőre ápolt, festetlen. Képtelen vagyok kitalálni, mi lehetett a foglalkozása. Feltűnő ismertetőjele, stigmája nincs. A terhességet is választhatnám kiindulópontként. Tizenöt héttel ezelőtt bizonyítható kapcsolatban állt egy férfival, s az akár a férje is lehetett. A lány korát tekintve felteszem, hogy szülei is élnek, netán testvérei is akadnak. Előbb-utóbb keresni kezdi valaki.

Az irodába visszatérve megfogalmazom a körözés szövegét, mire ezzel végzek, a Főnök hívat. A titkárnő remek pulóvert visel, mielőtt áthaladnék előszobáján, megvizsgálom a bonyolult kötésmintát.

A Főnök a haját igazgatva fogad. Le merném fogadni, hogy ez a folytonos simogatás okozta megállíthatatlan kopaszodását. Letelepszem a vallatószékre, és tüstént rágyújtok.

– Rosszul emlékszem? – tűnődik a velem szemben ülő hibátlan fogsorú férfi. – Nem fogadkozott, hogy leszokik a dohányzásról?

– De igen. Többször is.

– Így persze más – bólint. Középtermetű, atyai küllemű ember. Valami rejtélyes oknál fogva meglehetősen kedvelem, de ezt igyekszem eltitkolni. Különös, éppoly rigolyás bizonyos tekintetben, mint a témába vágó filmek főnökfigurái, velük ellentétben azonban szikrányit sem hülye. Sőt, diplomatább, mint öt nagykövet, legfeljebb évekbe telik, míg ezt felismeri az ember. Hónapokkal ezelőtt eszméltem rá erre a tulajdonságára, igaz, pár esztendeje már együtt munkálkodunk. Kettőnk kapcsolata fölötte érdekes. Azt hiszem, ő hebehurgya kamaszlányt lát bennem, én pedig olykor szinte Papának szólítom. De erről nem beszélünk, meghagyjuk egymásnak a lehetőséget, hogy ki-ki annak mutatkozzék, ami a szerepe: ő a Főnök, én vagyok a Nagy Zsaru.

– Hallottam, hogy tegnap éjjel szorgalmi munkát végzett, Denisa. Remélem, ma nem mulasztja el az edzést. Tanos mester örülni fog, ha megmutathatja, mit kellett volna tennie a támadójával.

– Így persze lehet – sóhajtok. – Maga mindig tudja, mit tettem rosszul. Csakhogy mindig én vagyok ott, ahol valahogy tenni kell.

Megint megmutatja hatszázkét gyönyörű fogát, és jaj, a koponyája közepén árválkodó tincs újra elkószál. Megsimogatja, rendbe teszi. – Úgy hírlik, Daniel kitűnő egészségnek örvend. Ég a vágytól, hogy újra köztünk lehessen.

– Maga szerint ez egészségre vall?

Hátradől a székben. – Gondolom, azért nem jött be hozzám korábban, mert a szokott reggeli hárpia-kedély uralkodott magán. Mindjárt dél. Ne bántsa Danielt.

– Dehogy bántom. – Belekóstolok a teába, amit a titkárnő csempészett a kezem ügyébe. Lehet benne négy-öt citrom leve. Összecsikorduló fogakkal, fintorogva folytatom: – Mi okom lenne bántani? Hiszen még ki sem nyitottam a szememet, máris a síparadicsomban meggyilkolt miniszterrel szórakoztatott.

A Főnök mosolyog. – Érdekes. Maga megint ott volt, ahol történt valami.

– Vessen egy pillantást a naptárra, Főnök. Ez idő szerint nem tud ezen a bolygón olyan helyre bújni, ahol éppen nem történik semmi.

– Mi köze ehhez a naptárnak? – kérdezi. Gyanakodva vizsgálgatja.

– Ne tartóztassa le, nem ő tehet róla. Korunkra utaltam, mindössze.

– Vagy úgy. Kézbe vette a halott nő ügyét?

– Kézbe – fintorgok. Előadom aggályaimat, mintha máris felkészíteném a csődre. Úgy fest, ez az eset is bevonul majd a felderítetlen ügyek közé, a történelmi homályba.

– Bízzék – bátorít. – Hétfőtől Daniel is segíthet magának. Nyugalmas, tiszta munka. Pihentető.

– Az elmúlt időszakban untig eleget pihentem.

– De korábban eleget fáradtak mindketten. Mi a terve?

– Elmegyek az építkezésre, ahol a lányt találták. Kikérdezem az éjjeliőrt, de csak azért, hogy teljék az idő. Laco már mindezt megtette előttem, és semmire sem jutott.

A Főnök felhagy a hajápolással. Fiókja mélyéről egy tányért húz elő, rumosmeggyet szopogat róla. A magokat egy papírzsebkendőben raktározza. – Meggyőződésem, hogy az éjjeliőr azt is megvallja magának, ami az előző életében történt vele.

– Igen. Amikor facsemete volt, és lepisilte egy kiskutya.

A Főnök ünneprontó hangulatban lehet. Mélyen a szemembe néz:

– Wyne-ékkal üdülgetve megtudott-e valamit a nyári történettel kapcsolatban, amelynek egy szálát nem sikerült elvarrniuk? Fintan Hehír végképp elveszett?

– Remélem – bólintok. A téma érkezése véget vet derűnknek. Nem mélyedünk bele, nem lenne értelme. A név, akár egy vészterhes felhő, fellebben a fejem fölé. Kifelé menet megfeledkezem a kötésminta újbóli vizsgálatáról.

Az építkezésről az éjjeliőr lakásához hajtok. Nem fér a fejembe, hogy abban a nyüzsgésben hogyan járkálhattak el három napig a hó alatt fekvő lány mellett anélkül, hogy belebotlottak volna. A büdös életben nem esett itt ekkora marha magas hó, magyarázta az építésvezető, s míg beszélt, pára szállt a szájából.

Az éjjeliőrt az ágyából ugratom ki. Megvigasztal: – Már úgyis fel kellett volna kelnem.

Körülpillantok a lepusztult, rendetlen lakásban, aztán állva maradok, mikor hellyel kínál.

– Aznap éjjel istentelen hóesés volt. Idejét sem tudom, hány éve nem láttam havat. Errefelé ritka az ilyen ocsmány tél, mint az idei. Ha kiléptem a melegedőből, négy lépés után majdhogynem betakart a hó. Nem is sokat mászkáltam aznap. Rádióztam, szunyókáltam, szinte semmit sem hallottam. Ki a fene fog lopni ilyen ítéletidőben? Maga gondolta volna a helyemben, hogy nem vinni, hanem hozni készülnek? Kérdezem, mi abban a pláne, hogy odacipelnek egy hullát? Most mondja meg nekem!

– Talán nem akarták széthagyni az utcán – vélem. A férfi teával kínál, amikor elhárítom, mentegetőzni kezd.

– Mást nem tartok itthon. Az alkoholt nem bírom. Észrevettem, hogy alaposan megnézett. Nem kínai vagyok. Beteg a májam, azért van ilyen színem. Egészségileg le vagyok robbanva. Azért kényszerülök erre a munkára. Gondoljon bele, ha egyszer valakinek eszébe jutna, hogy kirámolja az építkezést, én akadályoznám meg? – Nevet, felvonultatja előttem hiányos fogsorának maradék oszlopait. Aztán elkomorulva folytatja: – Rossz környék az ott. De maga is tudja. Ismerek arra pár lányt, kérdeztem is már őket: nem félnek ott mászkálni egész éjjel? Néha hálóvendég is érkezik. Csövesek bújnak el az építőanyagok között, csak aludni akarnak. Ha békességre vágyom, és mi egyébre vágynék, szemet hunyok. Még egy szöget sem vittek el onnan soha.

– Aznap éjjel aligha volt hálóvendége.

– Hát nem, aznap nem. Az emberek ilyen tetves időben otthon maradnak. Már akinek van otthona. A közeli buszmegálló is kongott az ürességtől. Megvártam egy járatot, de akkor már esett a hó, így inkább visszamentem a melegedőbe. Főztem egy teát, és lefeküdtem.

– A busszal nem érkezett senki?

A férfi, aki nem kínai, de sárga a bőre, még a kötőhártyája is, hegyes az orra, cserepes, repedezett a szája, hasa elődomborodik az ócska pulóver alatt, a férfi, aki valóban májbeteg lehet, belenyal a kétes tisztaságú pohárba, amelyben olajos felszínű lé lötyög. Csettint a nyelvével.

– De, leszállt két nő. Megálltak beszélgetni. Nem vártam meg, merre indulnak, bejöttem. Nem az utcára kell vigyáznom.

– Látta a lányt, akit a hó alól szedtek ki?

– Nem én. Nappal találták meg.

– Félkabátot viselt, halszálkás szövetből. Tudja, az a nyújtott gallérú, bő, rövid fazon. Sínadrágot hordott alatta, tűsarkú fehér csizmát.

Az éjjeliőr belenyal teájába, de fintora inkább nekem szól.

– Minden nő ilyen göncben jár. Az a kettő is, aki leszállt a buszról. Legfeljebb a színek mások, a fazonok azonosak.

– Hány órakor jött a busz?

– Tíz után. Fél tizenegy tájban. Vagy tizenegykor. Nem emlékszem pontosan. De ennél később soha nem megyek ki. Olyankor előjönnek a részeg suhancok, és többnyire azt keresik, kibe lehet belekötni.

– Érdekel az a két nő a buszról. Ma este meglátogatom, jó? Megvárunk egy-két járatot, hátha felismeri őket. Lehet, hogy a munkából járnak haza ilyenkor. Ki tudja, talán láttak valamit beszélgetés közben?

– Én nem bánom. – Felkel a székről, beveti ágyát, ami annyit jelent, hogy visszahajtja a gyűrött lepedőre a két katonai pokrócot, és alájuk gyömöszöli a párnákat. Az ágy alá rugdos pár lábbelit, a szekrénybe hajít néhány viseltes ruhadarabot, aztán elégedetten körülnéz.

– Amint látja, egyedül élek. A magam ura vagyok. De ez a lány nem hiányzott most. Félek, hogy elveszítem az állásomat. Kell a pénz orvosra. Most mondja meg!? Én egy lepratanyán melózok, két utcával odébb meg már urak is laknak. Ez egy ilyen város.

– Melyik nem?

– Na ja. Egyébként, ha nincs ilyen istentelen idő, olykor elbeszélgetek a lányokkal. A prostikkal, tudja? Mondtam is nekik, szedjék fel valamelyik meseautón parádézó urat a környékről, és toljanak ki vele. A nagy pofájú Lucilla erre azt mondta, hogy igazam van, ezek nem is érdemelnek mást. Láthatja, sokat hallok, látok. De a gyilkosságot átaludtam, így, van, mit szépítsem?

– Hogy hívják a lányokat?

– Hárman vannak. Lyda már öregecske, ő néha bekukkant hozzám a melegedőbe is, tudja, hogy van. A másik Lucilla, őt nemigen állhatom, mert egy közönséges tyúk. Na meg Kokó, de őt ritkán látom. Jobban szereti a szórakozóhelyeket, mint az utcát.

Az éjjeliőr már a főzőfülkéből intézi hozzám a szavakat, miközben változatos tárgyakkal csapdos és csörömpöl. – Tud főzni?

– Minek? Van szakácsom.

Rám csodálkozik: – Jó hely lehet a rendőrség.

– A legjobb – felelem. – Este felkeresem.

Ha már szóba került, Kokó fiúja után indulok. Lonza otthon tartózkodik. Az ágyon hever a meghökkentő ízléssel berendezett, jómódra valló lakásban, jöttömre sem mászik le onnan. Előhúz egy tőrt a feje alatti díszpárna mögül, s azzal játszadozik. Úgy rémlik, Kokó már felkészítette a látogatásomra, és ő a lélektani hadviselést választotta. Ujjai hegyén pörgeti, egyensúlyozza kisded szerszámát.

– Mindig nyitva hagyja az ajtót? – kérdezem. Elsétálok mellette, az ablakhoz lépek.

– Nincs kitől tartanom. Mindenkit ismerek errefelé. Ez egy jó környék.

– Úgy hallom, civódnak.

– Kokóval? Naná. Ilyen a szerelem. Ez új magának?

Visszafordulok az ablaktól, és enervált arcára pillantok. Rámosolygok. Némelyik szerelemnek az a természete, hogy elmúlik. És ha elmúlt, újat kell keresni.

– Én ragaszkodom Kokóhoz.

– Úgy hallom, a viszonzás reménye nélkül. Lonza felpattan ültéből. Elhajított tőre az ajtótokba fúródik. A széthasogatott fa láttán megállapíthatom, hogy elég gyakori tartózkodási helye a késnek. Nem is őszülök bele a fenyegetésbe. Az elaggott tinédzserre emlékeztető selyemfiú odasétál, kirántja fegyverét a fából, aztán a zsebébe süllyeszti. Kockás szövetnadrágot, búskomor csíkokkal mintázott drága inget hord, fehér zakóval. A hozzá hasonlók egyenruháját, mindig az utolsó jampidivat nyomán. Haját a homlokából hátrafésülve viseli, fülei mögött hosszú tincsek bodorodnak. Tágra nyitott szemei sötétek, komor pillantásúak. Úgy nézem, Lonza nem olyan veszedelmes, mint amilyen alattomos.

Folytatom a társalgást. – Szép ez a lakás. Hány szerelme van még Kokón kívül?

– Téved. Előfordul néha, hogy sikerül munkát szereznem.

– Hát persze. Ha hitetlenkednék, maga bebizonyítaná. Lesz rá alkalma. Kokó nem óhajtja tovább élvezni a maga szerelmét. Joga van hozzá. Fel sem merül bennem, hogy elvágott torokkal találunk rá valahol. Már akkor is többedmagammal jövök ide vissza, ha csak egy kelést látok meg az arcán.

– Mi az? Maga a kurvák őrangyala?

– Legyen nagyvonalú – kérlelem. – Kérdeztem én, mitől olyan a pupillája, amilyen?

Félfordulatot tesz, az ablak felé mereszti a szemét.

Folytatom: – Nem szeretném lehántani magáról a zakót, inget, hogy a bőrét vizslassam. Megegyeztünk?

Lonza arca eltorzul, a dühroham első jeleként. A következő pillanatban újra az ajtótokot késeli. – Menjen innen a francba! Azt hiszi, marhára okos, mi? Meg akar zsarolni? Oké, megegyeztünk. Kokó elmegy, maga legyen boldog. De nem szeretném csak egyszer is, éjszaka, hátulról megpillantani magát.

A tőr újra átszeli a szobát, de a széthasogatott ajtótok nem bírja tovább. Szétporlad, ahol a kés hegye belefúródik. A szerszám szárnyaszegetten a földre hullik, közel a cipőm orrához. Ha már úgyis ott vagyok, felkapom. Egy pillanatig csábít a gondolat, hogy légi úton juttassam vissza a feladónak, aztán leteszek róla. Két ujjam közé veszem a pengét, a markolatot Lonza felé nyújtom. Nyugodtan közel engedem magamhoz, elbizonytalanodó pillantása azt az érzést kelti bennem, hogy már aligha vesz tudomást a jelenlétemről. Talán kedvenc serkentőjére vágyakozik. Nyilván rögtön a szervezetébe juttatja, amint bezárul mögöttem az ajtó.

De miért sietnék?

– Ismertem egy magafajta pasast. Addig-addig hagyta nyitva az ajtót, és fenyegetett boldog-boldogtalant, míg egyszer azon kapta magát, hogy gőze sincs, mit keres a hullaházban.

– Maga a nagy mesemondó? Miért nincs még kívül az ajtón?

– Ha elmegyek, tovább rongálja az egészségét, Lonza. De tudja mit? Magánügy. Viszont Kokó testi épségére gondja legyen. Be szoktam váltani az ígéreteimet.

– Én is – feleli sötéten.

Visszalépek az ajtóból, levetem magam egy székre. Nyugalmasan hátradőlök, szétnyitom a kabátomat, cigarettára gyújtok, nyájas kifejezést öltök. – Milyen kábítószert használ? Kitől szerzi be? Honnan veszi rá a pénzt? Folytassam?

Rám mosolyog. Merő álnok tisztelettudás. Pillantása felmetszi a hasamat, átszakítja a nyaki artériámat. – Édes kisasszonyka, ne bántsuk egymást. Örültem, hogy megismerhettem. Máskor is szívesen látom. Majd jöjjön el néha. Meséljen róla, hogyan boldogul nélkülem az a másik drágaság. Tiszteltetem Kokócskát. Átadná?

– Ó, hogyne.

Ha listát vezetnék folyton változó (de inkább gyarapodó) számú ellenségeimről, bővíthetném jegyzekémet.

Bokáig sárlében, csöpögő ereszek alatt ólálkodva végre hazaérek. A hernyótalpas csizmát két ujjal csippentve a fürdőszoba félreeső zugába száműzöm, ahol alig várja, hogy magára maradjon, máris szennylevet ereget szerteszéjjel. Elvégre nem ő takarít.

Üres a lakás. Birtokba veszem a fürdőszobát, s amíg a hajamat szárítom, újabb cigaretta elpöfékelésével vétek egészségem ellen. De a rossz érzést a füst sem száműzheti. Nem szabadulhatok meg a gyerekesen szép arcú lány viaszmásától, soha nem tehetem rendbe az éjjeliőr lakását, s azt is biztosan tudom, ha Kokó megszabadul is a kivénhedt tinédzsertől, hamarosan ráakaszkodik egy másik késdobáló, mert ez egy ilyen környék.

Ettől két utcával odébb frissebb a házak festése,, tágasabbak a lakások, és elegánsabbak az emberek, meseautók suhannak velük a széles úttesten. D őket talán az zavarja, hogy tőlük két utcányira már magas kőfallal óvott kertek sorakoznak, kacsalábon forgó várakat takargatva. És ha tovább megyünk, sorompóval lezárt, gondosan őrzött környékre érünk, mert ez egy ilyen világ, ilyenek a városok, mi élünk bennük. A homo ludens.

Valaki(k) két lövéssel megölt(ek) egy fiatal nőt, az övével elvették magzata életét is. Nagyon határozott a gyanúm, hogy nem rablótámadás történt. Az eltűnt táska és a tisztára pucolt zsebek arra vallanak, amiért én e percekben tehetetlenségemben a hajamat szárítom egyik cigarettáról a másikra füstölve: a tettes rettentően nem akarja, hogy egyhamar felfedhessük az áldozat kilétét. Számításában talán nem is éri csalódás.

Nyílik az ajtó. Nyakig sárosan Sába érkezik. Előbb jólnevelten önként lábat mos, és csak azután mászik fel a vállamra, hófehér vadállatfogai előragyognak, mintha nevetgélne. Kísérője borostás, kipirult arcú pasas, előbb az enyém mellé állítja csizmáját, majd csókot ad. Lecsatolja a nyakörvet a kutyáról, friss vizet ereszt a tálkájába, hallgatja mohó lefetyelését. Végül mély hangján nekem szegezi a kérdést. – Halljam, minő gond gyötör?

– Gyötörhet téged is, hétfőtől. Van egy névtelen halottunk, két golyóval a hátában.

– A hátában? – Belloq talán rangsorolja a gyilkosokat, talán nem. De a háton lövősöket különlegesen utálja. Mintha felderítené az eshetőség, hogy része lehet a lefülelésében.

Sietek lehervasztani. – Se szemtanú, se nyom, se gyilkos. Tudomásom szerint a nőt senki nem keresi. Egyébként közel négy hónapos terhes volt. Jártam számos helyen, semmivel sem lettem okosabb. Hol van Ella?

– Korcsolyázni vitte Martint. Körözteted a lányt?

– Igen.

– Csináltass fotót róla. Használható az arca?

– Azt hiszem, igen.

– Ha sikerülne a kép, talán felismerné valaki.

– Azt utálom ezekben a fotókban, hogy a vak is látja: halottról készültek.

– Dehogy látja. Ha nem tudnád, téged sem zavarna.

Megpróbálhatjuk ezt is, persze. Elintézek néhány telefonbeszélgetést, aztán az éjszakai randevúm előtt még korcsolyázni viszem Belloqot. Hát ezért ragaszkodom hozzá körmöm szakadtáig. Ehhez is ért.

A nappali latyak éjszakára odadermed. A vékony jégréteg beszakad lépteim alatt, tócsákba merülök. Az éjjeliőr ezúttal kávéval kínál, a pohár vakítóan; tiszta. Elfogadom, aztán körüljárjuk az építkezés területét, megmutatja, hol szokták meghúzni magukat a csövesek, csavargók. Bánatosan mered fölfelé, az egyre magasodó ház-újszülöttre. Kiszámítja nyár végére nem lesz munkája. Megígérem, ha tudok valamit, rögtön szólok neki. Nemigen hiszi, fáradtan mosolyog.

– Sárgulok, mint egy mandarin. Nem sokat adok magamnak. Meghalok, tudja!? Hamarosan meghalok. Nekem befellegzett. Elárulok valamit. Az éjjeliőrök nappal is álmosak, de álmosak éjjel is, aludnának örökké. Ez alig valamivel aktívabb állapot, mint a halál, nemde!? Most mit keseregjek?

Kisétálunk az utcára, fékcsikorgás közepette érkezik a busz a megállóba, reflektora a szemembe hasít. Az ajtók csattanva nyílnak, csukódnak, majd a sáros jármű elvész az éj sötétjében.

A megállóban félkabátos fiatal nő áll. Nyugtalanul nézeget maga köré. Szeretne átkelni a túlsó oldalra, de egyelőre azt méricskéli, melyik pocsolya kevésbé mély az útjában.

Az éjjeliőr megérinti a karomat. – Azt hiszem, ez volt az egyik nő aznap éjjel. De mérget nem innék rá.

Nekilendülök. Hernyótalpas csizmám oda sem hederít a beszakadó jégfátylak alatt búvó patakokra. Sietségemben kissé le is fröcskölöm a lányt, amikor mellé érkezem. Hirtelen kapja fel a fejét, szeméből Riadalmat olvasok ki. Mert ez egy ilyen környék?

– Nyomozó vagyok. Szeretnék néhány kérdést feltenni magának.

Tágra nyitott tekintetében félelem lappang. Elfojt egy sóhajt, és kihúzódik a lámpa fényköre alól. Rekedten kérdezi: – Miben segíthetek?

– Szívesen elkísérem, ha fél. Addig is beszélgethetnénk.

Szinte támadó a hangja: – Miért? Maga nem fél? Egyébként is, tudja igazolni magát?

Megteszem, kérdéseit figyelmen kívül hagyom. Ha álldogálni akar, nekem úgy is jó. Addig-addig toporgok körülötte, amíg sikerül visszaterelgetnem a fénybe. Megtekintem vonásait. Átlagarcot látok, rajta a szorongás árnyait.

– Néhány nappal ezelőtt szakadt a hó, amikor ugyanitt leszállt a buszról. Emlékszik rá?

– Minden este itt szállók le a buszról, ha délutános műszakból jövök haza. Az utóbbi időben az is előfordul, hogy hó esik. Nem tudja? Tél van!

Megkínálom egy cigarettával, elfogadja. Amikor az öngyújtó lángja fölé hajol, keze megremeg a sápadt fényben. Szívesen kifaggatnám, miért ilyen feltűnően ideges. De valószínűleg ez nem tartozik rám, nem pszichológusa vagyok. Nem a baja: más érdekel. Mégsem ártana megnyugtatnom, hogy a saját céljaimra igénybe vehessem.

– Öt nappal ezelőtt történt. Maga másodmagával leszállt itt a buszról. Megállt, hogy társnőjével beszélgessen. Emlékszik?

– Nem gondoltam volna, hogy ez törvénybe ütköző cselekedet.

Vállat von, óvatosan odébb lavírozik, arca megint árnyékba kerül.

Rámosolygok: – Mit gondol, a társnője készségesebb lenne, ha őt kérdezgetném? Hol van most?

Nem ér váratlanul a kitörése. De amit hallok, meghaladja a képzelőerőmet. A lány felzokog, szavai alig érthetőek: – Nem tudom, hol van. Aznap este láttam utoljára. Ma például helyette kellett bemennem, mert azóta nem jelentkezett a kórházban. Egyszerűen eltűnt. Sejtelmem sincs, hol lehet.

Előbb azt mondom magamnak, ez hihetetlen. Aztán eltökélem, hogy munkát szerzek az éjjeliőrnek, bármi áron. A lány nagyjából az idegösszeomlás határán lehet. Könnyek nélkül, eltorzult arccal, már-már nyüszítve sír. Megérintem a vállát. – Szedje össze magát. Kezdjük az elején. Beülhetnénk valahová a beszélgetéshez.

– Fáradt vagyok. Majd beszélgetünk holnap délelőtt – feleli. Szipog néhányat, megtörölgeti szemét, orrát.

– Öt nappal ezelőtt ezen a helyen megöltek egy fiatal nőt. Miatta már ráérne, ez igaz. A gyilkosa miatt azonban nem halogathatjuk a társalgásunkat.

Rám mered. Belekarolok, a kocsim felé vezetem. Hallom, hogy sír. Mindenesetre velem tart, és ez is valami. Beroskad az ülésre, kifújja az orrát. Amikor a másik oldalon mellé telepszem, nazális hangon hebegni kezd. – Hiába faggat, meg is verhet, nem mondhatok semmit. Mert semmit sem tudok. Engem nem avattak be. Csak együtt dolgoztunk.

Nem szakítom félbe. Autókat és pocsolyákat kerülgetek a fénylő úttesten. Gyérülnek körülöttünk a lámpák. Kisvártatva felmered előttem a halottasházat rejtő kórház magas épülete. A közelben keresek egy sápadt neonfénnyel szerénykedő presszót. Lefékezek a járda mellett.

Beterelem a lányt a füstös helyiségbe, betömködöm egy asztal mögé. Az odasiető felszolgálónőtől kávét és konyakot kérek. Várakozás közben csak nézem, hogy rázza a sírás Julka Morton vállait. Szemei kivörösödnek, szabálytalan fogairól torzan húzódik félre a felső ajka. Lehet, nem azt találtam meg, akit kerestem. Lehet, nem is találtam semmit. Mégis érdemes megvárnom, amíg ezek a könnyek felszáradnak. Megérkezik a konyak, a lány lehajtja. Kettőt köhint, és rám pillant.

– Kata Dorian érdekli, ugye? A munkatársam. A Városi Kórházban vagyunk ápolónők. A krónikus részlegben dolgozunk, a Weixl-kóros betegek mellett. Kata néhány megállóval távolabb lakik, de úgy döntött, nem vár a következő buszra, megpróbál taxit szerezni. Elbúcsúztunk. Átvágtam az úton, és azóta nem hallottam róla.

– Érdekes témájuk lehetett, ha Kata Dorian megszakította miatta az utazását.

A lány rám pillant, elmosolyodik. – Érdekes témánk volt, eltalálta. Kata közölte, hogy négy hónapos terhes, és eltűnt a férje. Vigasztalni próbáltam, biztosan előkerül hamarosan. A férfiak ismeretében ebben egy cseppet sem hittem, de valamit csak mondanom kellett, nem? Amikor aztán másnap nem jött be dolgozni, és otthon is hiába kerestük, arra gondoltunk, hogy a férje után kutat, esetleg befeküdt egy klinikára, hogy megszakíttassa a terhességét.

– Négy hónapos terhességet?

– Ne csináljon úgy, mintha először hallana ilyet. Ha már nem lehet elkapartatni, el lehet hajtani. Nem ügy. Pénzkérdés.

– Ne merüljünk bele. Kata meg akarta szakíttatni a terhességét? Beszélt a terveiről? Maga szerint hol lehet most? – Cigarettafüst mögé húzódva tanulmányozom az arcát. Kezdeti idegességéhez képest most feltűnően nyugodtnak, már-már fölényesnek látom. Talán azért, mert otthonosan mozog az angyalcsinálás területén? Valóban, ez nem az én szakmám. Julka rákönyököl az asztalra, előrenyújtja a kezét. Körmeit tanulmányozza, valójában azt akarja tudomásomra hozni, hogy lám, nem is reszketnek az ujjai. Megismétlem a kérdésemet: – Maga szerint hol lehet Kata Dorian?

– A szüleinél. Vagy a férje szüleinél. Vagy a jó ég tudja.

– Nem voltak baráti viszonyban?

Megrezzen. Felkapja a kanalat, a híg kávét piszkálja vele maga előtt. Lehajtott fejjel válaszol. – Olyan viszonyban voltunk, mint a munkatársak. Kata nem túl könnyen barátkozott. Úgy értem, hogy pillanatok alatt megfelelő kontaktust tudott teremteni az emberekkel, de egy láthatatlan határvonal mindig jelen volt, ezt nem lépte át szinte soha. Legfeljebb doktor Misley-vel tett kivételt.

Megállítom, mielőtt elmélyednénk a kórház szennyesében.

– Mit viselt aznap este Kata Dorian?

– Ilyen kabátot, mint az enyém. Halszálkás szövetből. Lasztexnadrágot, fehér csizmát. Rendszerint fedetlen fővel járt. A vállán gyíkbőr táskát hordott, vagy legalábbis ahhoz hasonlót. A táska alatt persze ne valami neszesszert értsen. Már-már koffer volt. Elfért benne egy és más. Esernyő, iratok, egy-két könyv mindig volt nála. Állandóan a szakkönyveket bújta, láttam nála kétkilós kötetet is. Talán ez a nagy tudás okozta, hogy annyit szövegelt. Hagyjuk.

– Ne hagyjuk – mondom nyomatékkal. Felveti a fejét: – Nem én öltem meg.

– Megölte valaki? – kérdezem.

Julka hirtelen mozdulata megcsörrenti a kávés csészét. – Azt mondta, meggyilkoltak egy fiatal nőt. És a társnőm után kérdezősködött. Nem kell valami hatalmas logika, hogy a kettő között összefüggést vegyek észre. Gondolom, miután magára maradt a megállóban, nem kapott mindjárt taxit, és valaki megpróbálhatta kirabolni. Az a táska teljesen úgy nézett ki, mintha valódi bőr lenne, és éppenséggel az is lehetett. Valószínű, hogy Kata nem adta könnyen, mert ez ellenkezett volna a természetével. Hát most ráfázott a fene nagy bátorságára.

– Bátor volt?

– Bátor – bólint Julka. – Bátor, akár egy faltörő kos. Vagy mint egy kamikáze.

Pénzt hajítok az asztalra. Julka követ. Látom rajta, jól tudja, hova vezetem a kórház alagsorában. Összeszorított fogakkal áll meg a kérésemre előhúzott tárló mellett, de amikor megpillantja a halott nő arcát, felsikolt. Gomolyog a lehelete a homályos helyiségben. Újra sírva fakad, ezúttal valódi könnyekkel.

Van-e vidámabb szakma, mint az enyém? Hagyom, hogy Julka kizokogja magát, aztán kivezetem az utcára, és beültetem a kocsiba.

Néhány perc múlva száraz szemmel rám pillant.

– Ha sejtem, hogy így végzi!? De ki gondolta volna? Hogyan ölték meg?

– Két golyóval. A hátába kapta. És feltehetően csak ezután vették el a táskáját. Mennyi pénzt hordott magával? – kérdezem, bár még mindig nem tudom elképzelni, hogy rablógyilkosság lett volna. Csakhogy a bűnözőknek ott van a saját logikájuk, és aligha kérdeznék meg tőlem, hol az a pont, ahol az én fantáziám megtorpan, és egy tapodtat sem moccan tovább.

– Nem sokat. Nem is értem. Katát nehéz elképzelni ilyesfajta szituációban. Persze, miért ne? Amilyen szellemes tudott lenni, bizonyos helyzetekben éppoly hamar elöntötte a düh. Akkor nem mérlegelte, mennyit árthat magának. Két héttel ezelőtt ez az eset nem történhetett volna meg, mert még mindketten kocsival jártunk. Kata a rosszullétei miatt, én meg a csúszós úttól félve döntöttem úgy, hogy amíg ez az idő tart, inkább busszal járok. Ritka az ilyen tökéletlen tél, mint az idei, autóvezetés tekintetében pedig nem vagyok egy ász.

– Kata férje gyakran eltűnt?

Julka vállat von. Előremered, ahová a reflektorok fúrják magukat. Kinyitja a kesztyűtartót, és miközben kiszolgálja magát egy cigarettával, oda sem nézve engem is megkínál.

– Úgy tudom, jól éltek. Nem veszekedtek, nem keféltek félre, a férjének jó állása volt. Lehet, hogy most tűnt el először.

– Kata mire gyanakodott?

– Nem mondta – jelenti ki határozottan, és összepréseli ajkait. Orrán fújja ki a füstöt.

– És maga? Mire gondolt?

– Egy másik nőre, természetesen. Nem bírom, ha egy házaspár turbékol. Az gyanús. Nincs jó házasság. Én csak tudom.

– Honnan?

– Férjnél voltam – feleli. A hamu a padlóra pottyan. Egy lámpa felé közeledünk, sápadt fény szitál az arcára, látom, kipirult a konyaktól. Összeráncolja; homlokát: – Két év után otthagyott a férjem. Pont úgy, mint Katát. Gyerek a hasamban, hát persze, elvetettem. Magának van férje?

– Nincs. Ismerte Kata férjét?

– Ne is kösse le magát – tanácsolja, kérdésemet eleresztve a füle mellett. – Minden férfi egyforma. Utálom őket. Azóta megpróbálkoztam új kapcsolatokkal, hiába. Manapság nincsenek férfiak. Kis neszesszerekkel rohangálnak, péniszükön húzzák a strigulákat: ez is megvolt, az is megvolt.

Belemegyek. Elfojtom a mosolyomat, komolyan bólintok. – Éppen ma olvastam egy magazinban, hogy kasztráltak a férfiak. De ez állítólag a mi bűnünk. Kisebbségi érzésük van tőlünk, mióta kiderült, hogy sem gyengébbek, sem ostobábbak nem vagyunk náluk.

– Micsoda? – Julka élesen felnevet. – A kefélési mánia űzi őket naphosszat. Mintha más dolguk sem lenne, csak slapp-slapp.

– Lehet. Ismerte Kata férjét?

– Nem. Nem lehetett különb a többinél.

– Hogy értette azt, amit Kata bátorságáról mondott?

Kihajítja a cigarettavéget az utcára. A letekert ablakon dermesztő hideg lobban a kocsiba. – Békétlen típus volt. Nagyképű és önelégült. Számtalanszor megpróbált ellenkezni a főnökünkkel, pedig tudhatta jól, hogy Daggs professzor nem tűri ezt. Katonás rendet tartott az osztályon. Éppen csak tisztelegnünk nem kellett, ha megjelent. Mindenki tartott tőle, de Kata aztán nem. Eleinte úgy látszott, eredményt ér el lázadásával. Később történhetett köztük valami, mert Daggs nyíltan utálni kezdte, és vele együtt persze a főnővérek is Kata ellen fordultak, páran a kolléganők közül is rámásztak. De ne higgye, hogy a professzor eresztette belé a két golyót. Daggs fegyver nélkül is biztonsággal kinyírja azt, akit akar.

Megérkezünk a Julka által közölt címre. A ház láttán nem hinném, hogy rosszul él. Anyagi szempontból aligha nélkülözik. Megbeszéljük a másnapi találkát a beszélgetés folytatására, aztán kilép a kocsiból, bevágja maga mögött az ajtót.

Megvárom, míg elfedi hátát a kapualj.

Belloq természetesen ébren vár. Sőt, mintha csak nemrég érkezett volna haza. A csizmája környékén tapasztalható szennylé frissnek tűnik, mellé teszem hernyótalpasomat, hadd folydogáljanak együtt. Sába is csatakosnak tűnik, nyelve lóg, mintha még nem pihente volna ki az esti futás fáradalmait.

– Tudom a lány nevét – közlöm szerényen.

Belloq vigyorogva füttyent egyet. Míg szokásos koktélomat felszolgálja, rendes titkáremberhez méltón tudatja: – A fotós kolléga üzeni, hogy reggel az asztalodon lesznek a képek, amiket kértél. Kár hogy már nem lesz rájuk szükség. Cruz Guard nevű egykori pasasod is telefonált. Senyved a hiányodtól ezen túl pedig halálfontos ügyben óhajt tárgyain veled. Azt kéri, villámgyorsan keresd fel. Egyéb most nincs. Te következel.

Végighallgatja történetemet. Fejét ingatja, amikor Julkával kapcsolatos benyomásaimat elemzem. Nem szereti, ha hagyom magam elragadtatni az első impresszióktól. Mindenesetre kötöm az ebet a karóhoz. Meggyőződésem ugyanis, hogy Julka tudott Kata Dorian haláláról, de legalábbis sejtette, miért nem jár dolgozni a munkatársnője.

Sóhajtva végignyúlok az ágyon, s bár Belloq válla párnául szegődik, vigasztalhatatlan vagyok. – Holnap szombat. Hol találok ilyenkor kihallgatásra alkalmas embereket? Hát még gyilkost? Az előttem álló élmények sem igazán vonzanak. Meghallgathatom a kórház teljes pletykaarchívumát. Magadra vállalod a férj utáni szaglászást? Mondd, Belloq szerinted miért ölnek az emberek ápolónőt?

– Ízlés dolga. Egy azonban bizonyos. Végre kockázatmentes ügyed adódott. Lehet, csak egy szimpla féltékenységi história.

– Lehet – bólintom, de a fejemben hangosan vigyorog egy kaján alak. Derűje már-már fenyegető, nem szállok vele vitába. Ami tavaly történt velem, az úgysem ismétlődhet meg még egyszer. Az akkorihoz fogható veszély sem fenyeget többé. A Justitia-kommandó s vele Justitia továbbra is üldögélhet ölbe tett kezekkel. Jó is az, ha az ember ilyen könnyedén megvigasztalhatja magát. Különösen akkor megy simán az ilyesmi, ha Belloq simogató keze a derekamon jár-kel. Borostás arcához simítom az enyémet, de mindjárt felnevetek, mert Julka szavai ötlenek eszembe.

Daniel tenyere megtorpan a megkezdett portya felénél. Tengermély hangja rezignált: – Igen? Ki vele, mi dobott fel.

– Voltaképpen mit keresel az ágyamban? Még mindig az enyémben?

Elvigyorodik. Megtapogatja a nyoszolyát: – Ez egy príma ágy. Szeretek benne tartózkodni. Emlékek fűznek hozzá. E helyt lábadoztam, például. Nem akarom másikkal felcserélni mostanában. Te igen?

– Nem. Én sem. Nem lehet, hogy ez természetellenes?

– Slendrián módra olvasod az újságokat. Elkerülte figyelmedet a hír, hogy divatba jött a szerelem? Mostantól kezdve nem szégyenletesek az emberi érzelmek, talán még az sem ciki, ha olykor boldog az ember. Az értékek válságát felváltotta az értéktelenség válsága, hála az égnek. Most rögtön szeretném is habzsolni az élvezeteket, és nem felületesen, hanem a gyökerekig hatolva.

Hirtelen felülök. – Nekem különös ez a Kata Dorian-ügy. A férj eltűnik, az asszonyt agyonlövik. Van egy olyan érzésem, hogy feldúlva találnánk a lakásukat, ha odamennénk.

– Még egy-két percig folytatod, és egy kései látogató hasonlót tapasztalhat ebben a lakásban is – óv Belloq.

– Aludni kell?

– Segítenék a találgatásban. – Néhány cirógató kézmozdulat után megmozdul a fantáziám. Kezdem sejteni, miféle ötlete támadt, nincs is ellenemre. Akik a lányt megölték, öt teljes nap előnyre tettel szert. Reggelig már mi sem változik. Időnk, kedvünk adott, leszaladhatunk a gyökerekig.

Másnap első utunk a lakásba vezet, és nem is csodálkozom, amikor igazolva látom feltevésemet. Kata és Norbert Dorian tágas, kellemesen bebútorozott otthonában leírhatatlan rendetlenséget találunk. Kiborított fiókok, szétforgatott könyvek között botladozunk. Felhasogatott kárpitok alól fásult rugók, sárgult szivacsbélések pillantanak ránk.

A szakértői csoporttal együtt a Főnök is megérkezik. Lerántja fejéről a szőrmesapkát, és elrendezi a hajzatát. Végül rám mered. – Kezdek babonás lenni. Ha valamit Denisára bízok, abból holtbiztosad katasztrófa lesz.

– Bevallom az igazat – mondom lesütött szemmel. – Éjjel idelopakodtam, és felforgattam a házat, hogy érdekfeszítőbbé változtassam az ügyet. De ez csak az egyik oka tettemnek. A másik az, hogy a maga kedvében akartam járni, Főnök. Úgyszólván feladtam a poént. Nem hálás?

– Nyugi, van még egy poénom – feleli rebbenetlen szemmel. Belloqra pillant: – Benéztetek a szekrényekbe? Nincsenek további hullák?

– Tartok tőle, hogy vannak, legfeljebb nem a gardróbban tárolódnak – szólok kérdezetlenül.

A lakásban semmi érdekeset nem találunk – arról nem beszélve, hogy sejtelmünk sincs, mit is kellene keresnünk –, egyelőre leteszek arról, hogy varázsütésre megoldjam az ügyet.

A szomszédokat és a férj munkahelyét Belloqra hárítva a kocsimba pattanok. Gépiesen bekapcsolom a rádiót. Bársonyos hangú meteorológus biztat a tavasz közeledtével. Lehet, hogy ez a lehangoló trutyó, amit a kocsi kerekei gyúrnak, nem egyéb, mint a száguldva jövő tavasz? Fröcsögve és csúszkálva érkezem a kórház elé.

A krónikus részlegen két nővért és ugyanannyi kisegítőt találok. A hír előttem járt, mindnyájan tudnak Kata Dorian haláláról. Nagyon sajnálják, igazán. Elképzelni sem tudják, felháborító, bizonygatják kórusban.

Megkérdezem, hol beszélhetnék velük egyenként, nyugodt körülmények között. Nem örülnek a kívánságomnak, tengernyi dolguk lévén. Kiszemelem közülük a legfiatalabbat, és félrevonulok vele egy üres vizsgálóhelyiségbe. Leültetem, megnézem magamnak.

Imola (lehetetlen nevét tüstént elfelejtem) huszonegy éves lehet. Halk szavú, szőke lány, fényes haját varkocsba fonva viseli, egyenruhája tiszta. Gumitalpú klumpát tart a lábán, elrejti a szék alá.

– Én csak kisegítő nővér vagyok. Ágyat húzok, beteget mosdatok, ilyesmi. Nemrég kerültem ide, alig ismerem ki magam. Itt krónikus betegeket kezelünk. Többnyire gyógyíthatatlanokat. Meghosszabbítjuk az életüket. Szép szakma ez, tulajdonképpen szép, ha valaki szereti az embereket. Különben csak robot, robot. Később szeretném elvégezni a főiskolát, hogy valódi nővér lehessek. Katáról nem mondhatok sokat. Dolgoztam a keze alatt, de nem sokáig. Érdekes természete volt. Ha lehet, leegyszerűsítem: angyal és ördög egyszerre. Azonnal szót értett mindenkivel. Szerette és értette a betegeket. De a nővérszobában ritkábban mosolygott. Hamar megmondta bárkinek, ha valami nem tetszett neki. Sokszor igaza volt. Azt hiszem, páran féltek tőle. Egyébként soha nem késett, teljesen megbízható volt. A munkáját is rendesen végezte. Szívesen dolgoztam vele, jól kijöttünk. Sok fogást tanultam tőle, ezeket azóta is hasznosítom. Különösen a betegekkel való bánásmód tekintetében. Kata nem áltatta őket, nem hízelgett, nem hazudozott. A vidámságával bátorította a betegeket. Úgy bánt velük, mintha vendégek lennének itt, mintha kutya bajuk sem lenne. És elhitték neki. Ha valamelyik kórterembe behallatszott jellegzetes, katonásan határozott lépteinek zaja, megörültek neki: itt van Kata nővér! Magáról nem sokat mesélt, ha beszélgettünk, itteni dolgokról volt szó. Többet nem tudok mondani.

– Mégis mit kifogásolt Kata? Miért tartottak tőle a munkatársai?

A lány elgondolkozik. Végül bizonytalanul megjegyzi: – Nem hinném, hogy erről velem kellene beszélnie. Hétfőn itt lesz a vezető főnővér, ő majd megfelel a kérdéseire.

– Majd őt is félrevonom. De most a maga véleményére vagyok kíváncsi.

Vállat von. Aztán elkerekíti a szemeit, és kissé túlhangsúlyozza szavait: – Nemrég kerültem az osztályra. Nem ismerem ki magam. Új vagyok. Szeretném elvégezni az iskolát. Beszéljen másokkal.

Az az érzésem, éppen ezzel akarja tudomásomra hozni, hogy érdemes puhatolóznom. De félek, előkerül valami bagatell história, valami huszadrangú munkahelyi fekély, és én nem jutok közelebb Kata Dorian meggyilkolásának miértjéhez.

Eleresztem a lányt.

Következő beszélgetőpartnerem ifjúsága elvirágzott már. Festett szőke haja, erőteljes orra, elhanyagolt alakja után szavai is megerősítik az első benyomást. Férfimódra elnyúlik a széken, kinyújtott lábait átveti egymáson. Fölényesen legyintve közli:

– A magam részéről nem csodálom, ami történt. Kata kereste a konfliktusokat. Ha nem talált, akkor csinált magának. Haragosokat szerzett, szép számmal. Nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, mit művelt, ha elment innen. De nem hinném, hogy a magánéletét másképp rendezte volna, mint az ittenit. Egyet azért a javára lehet írni: a betegek imádták. Hát igen, a munkájába nem lehetett belekötni. Ő elvégzett mindent műszakváltásig. A legnagyobb hajtás közepette is végére járt tennivalóinak. De közben? Miért így? Miért úgy? Unalmas volt, nekem elhiheti. Főleg a főnővért készítette ki. Egyszerűen kijelentette róla, hogy sötét. Mert nem olyan fenemód olvasott és művelt, mint ő. Akkor mi van? Katának mindig voltak szakmai ötletei. Érti?

– Nem – felelem csodálkozva.

– Mi lenne, ha maga odaállna a főnöke elé, és közölné, hogy ezt nem így kéne tenni, hanem úgy? Tippeket ad valakinek, aki huszonöt-harminc éve ugyanazt csinálja ezen a pályán. Az ilyen szakmai ötletek felérnek egy kiadós tekintélyrombolással. Érti?

– Nem – továbbra is csodálkozom.

– Mit nem ért? Ha történetesen igaza volt is Katának, akkor sem lehet ráhagyni! Felülbírálni egy vezető elgondolását, az nem mindennapi.

Még hallgatom egy darabig, nagyjából ugyanezt cifrázza. Csűri-csavarja a semmitmondó általánosságokat. Nem hinném, hogy rajongott volna Katáért. Kissé émelyeg a gyomrom. Provokatív megjegyzéseket teszek, de nem hozom ki a sodrából. Győztesen távozhat.

Harmadik beszélgetőpartnerem telt idomú, mosolygós, amolyan földre szállt tündér. Nem ül le, nekitámaszkodik egy szekrénynek, ruháját pihézgeti, átforgatja zsebeit, haját igazgatja. Szüntelenül matat, tevékenykedik, amíg beszél: – Nekem semmi bajom nem volt vele. Se vele, se mással. Végzem a dolgom, nem elégedetlenkedem, nem ugrálok. Katát más fából faragták. Hamar felkapta a vizet, voltak mániái. Istenkém. Emberek vagyunk, különbözünk.

– Nem hallott róla, hogy a magánéletében problémái lettek volna?

– Nem hallottam, de ettől még lehettek. Miért ott ne lettek volna? Maximum arról beszélgettük, hogy mi az okosabb: tisztítóba vinni az otthoni ágyneműt vagy kimosni mosógéppel. Meg arról, hogy kell-e petrezselyemzöld a gombalevesbe vagy megfelelőbb-e a zeller. Viszont ha a férje csak egy kicsit is féltékeny természetű volt, akkor biztosan voltak közöttük afférok. De ehhez nekem semmi közöm. Én nem láttam semmit. Én itt dolgozom, nem megfigyelő vagyok.

Folyvást az a bizonyos három majom ugrik be előttem a habozó vallomások hallatán. Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk, de ezen elvek hirdetői vajon miért hiszik, hogy ettől pokolian okosak? Mindenesetre az álláspont kényelmes: én tudom ám, hogy mitől döcög a szekér, és nekem ez untig elég is. Majd éppen én szedegetem fel a göröngyöket az útból? Fenét, még áthajthat rajtam az ostoba kocsi. Meglehet, olyan kaliberű problémát takargatnak előttem, amelynek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Nem ragadtatom el magamat a benyomásaimtól, bár mind jobban izgat Kata Dorian halálának miértje. Ezek a nők legfeljebb szavakkal gyilkolnak. Ez sem semmi, de nem rám tartozik.

A negyedik nő lassú mozgású, megfontolt. Semmi különös látnivalóval nem szolgál, szavai is lassan csordogálnak.

– Én élveztem – mondja. Szemei elevenek, mosolyognak. – Komolyan. Katának gyakran volt igaza. És mégsem lett igaza szinte soha. Az a fajta volt. Kifelé állt a rúdja, de féltek is tőle. Valahol talán még tisztelték is. Nem tudom, mi történt vele. Ha módja lenne rá, ő elmondaná. Meg is hallgatnám. Most mennem kell.

Mire tikkadtan indulni készülök, megérkezik a sokat emlegetett vezető főnővér. Bemutatkozik, visszaültet. Felindultságát fölénnyel leplezi. Kihúzza magát, kidülleszti elvirágzott kebleit. Úgy saccolom, ha állnék, nagyjából a mellemig érne. Festett fekete haja tövénél fehéren árulkodik az eredeti szín.

– Hogy is mondjam, ha közöttünk keresi a gyilkost, legalább tudhatná a formalitások rendjét. Nálunk előbb az osztályvezetőt szokás megkérdezni, izé, hogy beszélhetünk-e az alkalmazottakkal. Ha nem tudná.

A gömbölyű asszonyság egymáshoz gyúrja a két kezét. Mozdulatai éppúgy árulkodhatnak idegességről, mint modorosságról. Apró fekete szemei kerülik tekintetemet, bár valójában mindvégig én vagyok a mustra tárgya.

Megnyugtatóan rámosolygok. – Téved, asszonyom, nem a gyilkost keresem maguk között, hanem Kata Doriant. Amíg mit sem tudok róla, semerre sem indulhatok. De ha már volt olyan kedves külön az én kedvemért idefáradni, szólhatna róla néhány szót.

Az asszonyság letelepszik egy székre, be is tölti egészen. Összeráncolt homlokkal töpreng, feltehetően szavaimat méricskéli, azt dekázgatva, mennyi volt bennük a gúny.

Azon tűnődöm, ha ő platinagyűrű lenne, és megvételre kínálnák nekem, nem kérném-e ki egy ékszerész véleményét az alku előtt. Bizonyosan kikérném. Manapság mindenki be akarja csapni az embert.

Rámosolygok a főnővérre, és megjegyzem: – Úgy hallom, nem bálványozták Kata Doriant. Valamiféle tapintatból senki nem akarja meghatározni, miért is idegenkedtek tőle. Tudja, előttem nem szükséges finomkodni. Nyugodtan kiönthetnék a szívüket, láttam én már rondább ügyeket is.

– Hát izé, tudja, hogy van. Halottakról vagy jót, vagy semmit, hát szóval, na. Sok jót nem mondhatok Dorianról. Kérdezgesse a férjét. Vagy a barátait. Ha, izé, ha voltak neki. Mi itten munkavégzésben vagyunk, nem foglalkozunk egymás lelkivilágával. Dorian szorgalmas munkaerő volt, máskülönben hát kibírhatatlan. Daggs professzor úrral évtizedek óta együtt dolgozok. Az ő bizalmát mutatja, hogy főnővér vagyok. Mi nagyon sokat tettünk ennek az osztálynak a felhozataláért, és hogy is mondjam. Amikor elkezdtük, a Weixl-kór szórványos betegség volt, előbb csak kevés ágyunk volt, aztán osztállyá híztunk. Úgyszólván szülőpárja vagyunk a részlegnek. Nálunk jobban itt senki nem tudhat semmit. Legfeljebb Dorian akart, hogy is mondjam, okoskodni. Sajnos, nekem a beszédemben létezik ez a rossz szokás. Dorian gúnyból el is nevezett Izé főnővérnek. Persze hogy perceken belül értesültem róla. Hát ebből is meglátszik, mennyire szeret a személyzet. Nekem olyanok a beosztottaim, mint a gyerekeim. Dorian kilógott a sorból. Ennek az osztálynak mégis én vagyok a vezetője. Mert nekem problémamegoldó repertoárom van.

– Micsodája van? – kérdezem a számat harapdálva. Elvégre még a Weixl-kór mibenlétével sem vagyok tisztában.

Akár hiszem, akár nem, így felel: – Velem születetten intelligens vagyok. Nélkülem az osztály sem működne. Hogy is mondjam, mint a gépkocsi motor nélkül.

– Értem. Kata Dorian a sok konfliktus ellenére sem akart elmenni innen?

– Hát nem bántam volna, ha akar. Nem nagyon akaródzott neki, pedig hívták máshová is, magasabb fizetéssel. Én persze nagyon jól tudom, miért ragaszkodott ide, de ezt hagyjuk, na.

– Ne hagyjuk – kérlelem.

– Hát hogy is mondjam, volt itt valaki, akivel Dorian nagyon szorosra vette a dolgokat. Az illető miatt akart maradni. Megpróbáltam én szétugrasztani őket, de hát nem sikerült. Izé, nem mondhatnám, hogy nagyon szerelmesek voltak egymásba, vagy hogy itten orgiáztak volna, legalábbis soha nem tudtam őket rajtafülelni. De nekem ne izéljen senki, tudom, amit tudok.

Elkerekítem a szemeimet. Mintha otthon négy-öt gyerek kergetőzne az asztal lábai körül, hitvesem papucsai csosszannának. – Ne mondja!? Hiszen a lánynak férje volt! Gyermeket várt.

– Hát aztán? Kitől esett teherbe? Na, ehhez semmi közöm. Amikor jelentettem a dolgot a professzor úrnak, abban állapodtunk meg, hogy izé. Szóval ők ketten nagyon jól dolgoztak együtt, és a főnök úgy gondolta, hogy ez a legfőbb. Később persze kiderült, hogy nekem volt igazam. Szét kellett volna rakni őket egymástól.

– Voltaképpen miről beszél? – tudakolom nyájasan.

– Itten mi nem széthúzásban vagyunk. Az etikailag menthetetlen. Össze kell fogódznunk. Kórház vagyunk. Gyógyítunk. Gyönyörű munka, teherviselés. Hétfőre kieszközlök magának egy vizitet a professzor úrnál. Tőle is meghallhatja, hogy az anarchia megengedhetetlen.

– Köszönöm. Sokat segített – mondom őszintén. Abban a meggyőződésben távozom, hogy tudom, ki követte el a bűntényt.

Kata Dorian. Ő és nem más. Valószínűleg Izé főnővérrel beszélgetve jutott a kétségbeesett gondolatra. Ezután már csak kétszer hátba kellett lőnie magát. Viszket a tenyerem, hogy ezt én is megtegyem.

Viszolyogva lépkedek lefelé a lépcsőkön, majd hirtelen ötletnek engedve benyitok egy másik osztályra. Az élénk színűre festett folyosó nyugalmasnak tetszik. A kezelőben fiatal nőt találok, jegyzetei fölé hajol. Beléptemre felemeli a fejét, hangja hivatalosan cseng.

– Milyen ügyben?

– A krónikus részlegből jövök. Ismert egy Kata Dorian nevű ápolónőt? Ott dolgozott.

Amikor kiejtem az osztály nevét, a nő elfintorodik. De végül csak vállat von. – Nem hiszem, hogy segíthetnék.

– Kata Doriant agyonlőtték.

Egy pillanatra megdermed, majd behajtja az előtte fekvő könyvet, lehajítja a tollat. – És? – kérdezi.

– Nincs és – felelem félrehajtott fejjel. Méregetjük egymást. A nővér harminc körüli, kellemes arc-vonású, karcsú, ruhája makulátlan. Végül megszólal:

– Arról az osztályról az a hír járja, hogy válogatott társaság dolgozik benne. De talán nem játszanak westernt. Nem tudok mit mondani magának. Nem ellenőriztem a pletyka hitelességét. Ami ezt a részleget illeti, egy rossz szavam sem lehet. Jók a vezetőink. Nálunk szó sincs hierarchiáról. Mi teamben dolgozunk. Mindenki pontosan tisztában van vele, hogy munkatársai nem az alattvalói, avagy feljebbvalói, hanem ugyanannak a rendszernek a fogaskerekei. Csakis együttesen tehetik lehetővé működését. A megkülönböztetés valóban fellázíthatja az embereket.

– Megkülönböztetés?

Rám csodálkozik szolidan körülhúzott szemeivel. – Igen. Ha a professzor netán istennek képzeli magát, és elfelejti, hogy betegei emberek.

Hallgatok róla, hogy kezdek érteni valamit, de nem tetszik nekem. Szeretnék ezen az ügyön minél előbb túl lenni. Nem szeretem, ugyanis.

– Szívesen segítenék – folytatja a nővér. – De ennél többet nem tudok mondani. Hallottam, hogy az az osztály afféle átjáróház. A személyzet tagjai gyakran cserélődnek, alig néhányan maradnak tartósan. És akik mégis? Istenem, maga is tudja, manapság nem könnyű munkához jutni. Az ember kénytelen nagyokat nyelni, legfeljebb rosszul alszik.

– Mi tagadás, elég sötétnek látom azt a helyet. Mégsem hiszem, hogy ott kellene keresnem Kata Dorian gyilkosát – merengek.

Az ápolónő kiles a folyosóra, aztán behajtja az ajtót, és lehalkítja a hangját. – Magán első pillantásra meglátszott, hogy nem beteglátogatóba jött. Az sem lepett meg, hogy éppen a krónikus osztály érdekli. Talán két hete lehetett, akkor is hét végén voltam szolgálatban, felkeresett egy újságíró. Ugyanaz a részleg érdekelte. Főleg arról kérdezősködött, mit tudok a kísérleti gyógyszerek körül folyó manipulációkról. Semmit sem tudtam, és most is ez a helyzet. A pasas csalódottnak látszott, de az volt a benyomásom, hogy nem él-hal ezért az ügyért. Itthagyta a névjegyét, arra az esetre, ha tudomásomra jutna valami. Talán segíteni tudna magának, vagy mit tudom én... Egyébként nagyon jóképű férfi volt, amolyan filmszínésztípus, csak valahogy furcsán, összezárt szájjal beszélt.

Nem szegem kedvét a nővérnek, nem kiáltok fel örömömben. Szerényen elkunyerálom a névjegykártyát, és semmi meglepetést nem okoz, amikor a Cruz Guard nevet olvasom rajta. Ahogy Belloq fogalmazta: egykori pasasom nevét. Lehet, hogy ez a halálfontos ügy, amelyet szívesen megvitatna velem, ha lehet, még tegnap? Meglátjuk.

Cruz Guard az elmúlt időben kiheverte számos törését. Remélem, ez idő alatt rajtam is túltette magát. Kissé hűvösen, de udvariasan betessékel a lakásba. Miután bemutatja a jelenlévő ifjú hölgyet, határozottan hazaküldi. Nem érzem magam népszerűnek, de különösebben nem is zavar. Elfogadom a narancsos vodkát. Jólesik, hogy Cruz emlékszik italozási szokásomra. Letelepszem a nappali egyik falát betöltő plüssgarnitúra közepe táján. Rámosolygok a filmsztárnak jellemzett szépfiúra.

– Üzentél értem. Lóhalálában jöttem.

– Úgy a második lépésnél múlt ki a ló, nemde? – Cruz lemezek között kotorászik, úgy fest, mostanában nemigen fog velem törődni. Végre kihúz egy szürrealista elemekkel ékesített borítót a gyűjteményből, majd a korongot végtelen gyengédséggel a lemezjátszó tűkarja alá helyezi. Ami ezután a fali hangszórókból felcsendül, élvezet és irtózat együttes képzetét kelti bennem. Különös hangzavar.

– Új hullám – mondá Cruz.

– Nekem már a régivel is voltak fenntartásaim időnként. Úgy látom, változik az ízlésed.

– Az ember dialektikus lény – feleli. Nem tetszik a tekintete. Mintha könnyben áznának szemgolyói. Kezébe szorított poharától nem válik meg, legfeljebb olykor teletölti. Aláírom a válaszát. Régebben kevesebbet vedelt, és semmi pénzért nem hordott volna hátul felnyírt, fejtetőn és homlokban dauerolt oroszlánsörényt. Most hord.

Cruz hátradől, kinyújtóztatja lábait. Ő is szemügyre vesz:

– Nem nézel ki rosszul. Még mindig együtt élsz Belloqkal?

– Vele, a lányával és a kutyáddal. De ezt úgyis tudod.

– Igen. Hírlik, hogy a fickó remekül főz, kutyát sétáltat, olykor kitakarítja a lakást. Eszményi férj. Vedd el. Nászajándékba veszek neki néhány pár papucsot.

Lenyelem az italt. Nem zavarom meg Cruz szórakozását. Folytatja:

– Hamarosan mozikba kerül a film, amiben kaszkadőrködött. Gondolom, sorba állsz majd mozijegyért. Tökéletes férfi: főz, mos, gyereket nevel, esetleg maga nemzi. Kaszkadőr, zsaru, szerető. A golyó sem fogja. Faragatlan öcséddel is pompásan kijön.

– Csakugyan imádják egymást.

– Nem iszik, nem dohányzik. Nem szexmániás.

– De igen, Cruz.

– Szexmániás?

– Azt hallottam, halálfontos közléseid vannak. Megfordítanád a lemezt?

Cruz térül-fordul, majd visszatelepszik a helyére. Mosolyogva méreget: – Lehet, hogy egyszer megírom az egészet. Ha majd vége lesz. Apropó. Olvastam Donald barátod regényét.

– Én is.

– Zseniális a pasas. Komolyan. Írja már a másodikat is?

– Írja – bólintok fáradtan.

Cruz csukott szájjal mosolyog rám. Italt tölt magának, lehajtja. Feláll és járkálni kezd. Alig észrevehetően húzza az egyik lábát. Vasalt bakanccsal törték el, nem is túl régen, akár az állkapcsát. Fogai legjava nem valódi, de tökéletesnek látszanak, ha megfeledkezik magáról, és nevet. Ez ritkán történik meg vele. Újra elfog a szánalom. Felkelek, hozzálépek.

– Cruz, kérlek, ülj le a fenekedre, és mondd el, miért hívtál. Ha azért, hogy élcelődj velem, közöld nyugodtan. Ha ez a tartozásom veled szemben, essünk túl rajta. Folytasd, kezdd el, de nincs sok időm.

– Nincs sok időd. Pontosan. Hallottad már ezt a nevet: Amadeo Grucci?

Eltűnődöm, aztán a fejemet ingatom.

Cruz fáradt mosolyt villant felém: – Nyolc éve börtönben ül. Életfogytiglant kapott számtalan gyilkosságért és más gazságokért. Ő vezette itt annak idején a szervezett bűnözést, és rebesgetik, oda-bentről továbbra is irányítja a maga embereit. A Holden-ügy sok változást hozott, például azt, hogy megüresedett a trónszék. Kérdezed, hogy miért mesélgetek neked erről? Te is tudod, hogy a Holden-ügynek még nincs vége. Hiszen egyik kulcsemberét, Fintan Hehírt azóta sem tudtátok elfogni, igaz? Érdekel, hol van a fickó? Megmondom neked. Itt van az országban. Egyébként nem tőlem hallottad. Én csak pletykálgatok. Engem nem érdekel.

– Akkor mi érdekel?

Cruz nem tud mit kezdeni magával. Újságokat forgat át, felkel és leül. Mászkál, majd elterül a fotel mélyén. Nyugtalansága nem szokatlan, régről ismerős. De már akkoriban is az idegeimre ment. Az ölébe hajítom a cigarettás csomagot. Rápillant, kivesz egy szálat, és meggyújtja a később érkező öngyújtó lángja fölött. Aztán így szól: – Azóta nem dohányzom. Köszönöm.

Felállok, hogy hamutartót keressek. Minden tárgyat ott találok, ahol egy évvel korábban, amikor még sűrűn megfordultam ebben a lakásban. A szervetlen nem változott.

A szerves így szól: – Hülye érzés megint veled lenni. De mindig hülye érzés volt. Sok évre való történt velünk mostanában. Igaz, én már az elején kiestem a forgalomból, több tekintetben is. Még azt hittem, együtt vagyunk, és te már Belloqot hülyítetted. Nem tudom, engem szerettél-e valaha. Azóta is felbukkansz minden írásomban. Direkt kicseréltem az írógépemet, de a dzsinn átköltözött az újba is.

– Mi ez a múltkutatás?

– Hagyj beszélni. Nem tudom az elején kezdeni. Nincs eleje.

– A regényeid esetében is ez a szerkesztési mód okozza a nehézségeket.

Cruz elneveti magát, megpillanthatom tökéletes fogsorát. Szája mellé barázdák mélyültek, most fedezem fel őket. Kényelmetlenül fészkelődöm, észreveszi, teletölti a poharamat.

– Igyál, Denisa. Születésnapom lesz. Krisztusi korba lépek. Számolok. Elkészítem életem egyenlegét. Nem vagyok mindennapi ember, úgy értem, sajnos, nem vagyok az. Senkibb vagyok a senkinél. Nemcsak a barátnőm, a kutyám is elhagyott. Nevetséges? Az. Tudom, annak is látsz. Mégsem vicc. Amikor az a három motoros rám támadt, és az acélcipős szétrúgta a lábamat, államat, a kórházban kezdetét vette életem új korszaka. Narcissus lábadozik, emlékszel? Naná, hogy emlékszel. Jól szórakozhattatok, hogy megvettem Belloq filmjének videóanyagát, és a hapsit néztem egész nap. A jelet kerestem rajta. Amitől ő különb nálam. S mert nem értettem meg, miért éppen miatta, érte hagytál el, elárultalak. Feladtalak Holden pribékjeinek, nevet adtam névtelen ellenfelüknek. Lehet, azt akartam, hogy megöljenek. Lehet. De nem tudtak megölni. Sem téged, sem Belloqot. Ti győztetek. Harminchárom éves lettem. Volt egy nőm, akit szerettem, egy kutyám, aki hazavárt. Megjelent néhány könyvem, Van Erdman újságjaiba írok, nincsenek anyagi gondjaim. Nőim is akadnak. De te legenda maradtál. Dzsinn az írógépemben. Már nem szeretlek, de még mindig veled küszködöm. Ezen az éghajlaton ritka az ilyen kemény tél, mint az idei. Mikor láttál utoljára havat? Hát ilyen vagy nekem. Te voltál a nem tipikus nő. Hány ilyen jut egy férfi életére? Egy? Kettő? Nem magasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az. Más nem tesz különbséget Denisa Wry és a többi hosszúkörmű között. Ma már az sem számít, hogy Belloqkal vagy. Őt is elhagyod? Ki tudja? De most újra veszély fenyeget! Téged és a szuperment. Grucci a börtönből nyújtogatja kezét Holden megüresedett trónja után, és mert a többi banda meglehetősen gyenge, vezetőik ostobák, meg fogja szerezni. Méghozzá az egykori Holden-pribék, Fintan Hehír segítségével. És ha ez utóbbinak egy csepp esze van – márpedig miért ne lenne? –, azzal kezdi visszatérését, hogy legalábbis megfélemlíti azokat, akiktől tartania kell. Módszerei valószínűleg a régiek lesznek. Erőszak, vér, halál.

Cruz újabb cigarettára gyújt. Lenyeli a füstöt, s nem látom, hogy kifújná. Eltűnik benne. Mosolyog: – Ezt vártam. Szemed sem rebben. Valószínűleg most is mulatsz magadban. Mindig is ezt tetted: ha nem élcelődtél velem, akkor mulattál rajtam. De azért egyszer el tudtam érni, hogy komolyan vegyél. Egyszer. Tudod, amikor befújtalak Holdennél.

– Kezdesz ocsmány lenni – figyelmeztetem.

Cruz a lemezjátszóhoz menekül, láthatom a hátát. A felcsendülő zene nem a megnyugtató muzsikák sorát bővíti. Rekedtes, zaklatott kíséretű énekhang lüktet, dobol és vinnyog felém. Mintha vödröket és fedőket zörgetnének össze egy végképp kiégett világban, ahol már csak a vér és az erőszak---

– Úgy hírlik, egészségügyi vonalon is érdeklődsz erről-arról – jegyzem meg halkan. Esdeklő pillantásomra megkínál a cigarettámból. A füst mögött rámosolygok: – Remélem, nem vagy beteg.

– Nem. És amikor az voltam, a kórházról és személyzetéről csupa szépet és jót állapítottam meg. Mert ez a tipikus.

– De?

Cruz összeráncolja a homlokát. Kék szempárja köré szarkalábak szaladnak: – Nemrég felhívott egy nő. Találkát kért tőlem, azt ígérte, szenzációs újsággal fog szolgálni. Aztán semmi. Valami érdektelen; históriával hozakodott elő. Megpróbáltam utánanézni a kórházban, de ott sem találtam semmit. Honnan tudod?

– Hogy hívták a nőt?

– Kata Doriannak.

– Elmondanád, miről beszélt?

– Menj, kérdezd ki te. Veled talán értelmesebben fog beszélni.

– Nem hinném. Ki tud értelmesen beszélni, ha két golyót hord a hátában?

Különös, de az az érzésem, Cruz e pillanatban is valamely kedvenc szerepét alakítja. Domborítását sosem az egyszerűség és eszköztelenség jellemezte. Kijelentésemre végigjátssza a borzadály és döbbenet széles skáláját, mintegy három japán drámára elegendő mennyiségben. Poharamnál keresek oltalmat émelyem ellen. A lemezjátszó korongján sem az a zenemű forog, ami felvidíthatna. Mégis inkább hátrahajtom a fejem, és a világvége-zene élvezetébe merülök Cruz képe elől.

– Nahát – mondja végül. – Biztos, hogy ez a lelőtt nő jobban érdekel, mint amit Fintan Hehírről mondtam?

– Minden érdekel. Szívesebben venném, ha beszélnél.

– Kata Dorian azt állította, hogy az osztályukon kezelt betegek némelyikénél kísérleti gyógyszereket alkalmaztak. Ez teljesen legális dolog, a tömeggyártás előtt a szereket a klinikai gyakorlatban is kipróbálják, hogy lássák eredményességüket. Nem is ezen volt a nő felháborodva. Weixl-kórnak nevezik azt a ronda betegséget, ami ellen a gyógyszert használták. A szerrel kezelt betegek hamarosan javulást mutattak, és amíg a gyógykezelés tartott, állapotuk sokat változott. Néhányan meg is gyógyultak. Vagyis megszületett a csodagyógyszer. Igen ám, de mint Dorian állította, a javulás vagy panaszmentesség addig tartott, amíg a beteg rendszeresen szedte a kapszulákat. És ezen a ponton vette kezdetét az állítólagos orvosi manipuláció. A gyógyszerek csak kipróbálásra érkeztek, összetételük gyártási titok homályában, mennyiségük véges.

– Nem valami hülye thrillert akarsz nekem elmesélni? – firtatom gyanakodva.

– Tehát miután a gyógyszer külföldi kutatóintézetből érkezett, s mert tömeggyártása mind ez idáig nem vette kezdetét, a véges mennyiség roppant értékesnek bizonyult, tekintve hatásosságát. Dorian szerint az orvosok elhintették a betegek között, hogy létezik az ellenszer, de nem könnyű hozzáférni. Na most: a Weixl-kór olyan nyavalya, amely hosszan tartó mozgásképtelenséget, végül halált okoz. A betegségben szenvedők tehát a hír hallatán anyagi erőfeszítéseket tettek arra nézvést, hogy megnyerjék kezelőorvosaik kegyeit, és részesüljenek a szerből. Hogy a disznóság ki ne pattanjon, a többi beteg placebokezelést kapott. Hajszálra ugyanolyan kapszulákat szedettek velük, mint a kivételezettekkel, csakhogy ezekben nem volt hatóanyag. A hivatalos adminisztráció pedig a kapszula előnyeiről szólt. Az ápolónőket persze be kellett avatni ebbe a manipulációba, mert ők osztották a gyógyszereket. Kata Doriannak nem tetszett a dolog. Ennyi.

– Ennyi?

– Nagyjából. Egyébként az is lehet, hogy a nővér csak azért háborodott fel, mert kevesebb pénzt kapott, mint a doktorok.

– Én arra gondolok, hogy Kata Dorian egy vasat sem fogadott el. Aztán arra, hogy hallgatni sem akart. Természetes emberi reakció, nem? Ki dönti el, hogy ki marad életben, kit visz el a nyavalya?

– A pénz, drágám – feleli Cruz. Ismét tölt magának.

– Régebben nem voltál ennyire cinikus.

– Akkoriban a dohányt is kevésbé szerettem – Cruz végre lemezt cserél. Egy percig csak sustorgást szitálnak a hangszórók, aztán kiszabadul a pokol a lemeztű alól. Bánom is én.

– A nő nem beszélt a férjéről? A főnökeiről?

– Nem. Azt akarta, írjam meg a sztorit. Mindössze ennyit tudok.

– Utálom, ha hazudsz.

Cruz vállat von. Újra kínálgatja magát, és aligha narancsos vodkával.

– Figyelmeztetni akartalak, hogy veszélyben vagy. Ezért hívtalak, és semmi hangulatom agyonlőtt mániásokról társalogni veled. Látni akarom, hogy félsz. Csinálj valamit. Miért nem csinálsz valamit, Denisa?

– Főzzek egy kávét, vagy kitalálsz a konyhába? Kezdesz olyan részeg lenni, ami már hozzád képest is viszolyogtató. Feküdj le, hátha sikerül kialudnod. A jövő héten felkereslek. Vagy elküldöm Belloqot. Ő is ezen az ügyön dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy még eszedbe jut néhány dolog a lánnyal kapcsolatban. Ja. Mielőtt elmegyek: megmondanád Fintan Hehír pontos címét?

Cruz nevetni kezd. A filmsztár küllemű úriember jelenleg minden, de nem elegáns és nem megnyerő. Sérülése előtt sem tartozott a kiegyensúlyozottak oly ritka, tehát egzotikus táborába, de most határozottan elmebajt gyanítok nála. Lehet, hogy csak a születésnapja ment az agyára. Velem is előfordult hasonló, amikor megértem az első negyedszázadot. Remélem, mindössze ennyiről és nem többről van szó.

Az ajtóhoz indulok, Cruz abbahagyja a zaklatott nevetést. Rekedten utánam szól: – Ne keressetek. Elutazom. Regényt írok.

– Ettől tartott a világ – felelem. Nem rám tartozik, de érdekes lehet, honnan van pénze. Mindenesetre, ha megengedheti magának az efféle kiruccanást, nyilván megfelelő anyagi háttér áll a rendelkezésére. Tudomásom szerint világéletében a sikertelen, tehát dühös szerzők táborába tartozott. Nyilván örökölt. Ő tudja.

A küszöbön állva utoljára még megszánom. Elfog a kísértés, hogy megvigasztaljam előrehaladott kora miatt való kétségbeesésében, biztassam, írjon a nyáriakhoz hasonló novellákat, melyekben valamelyes tehetség, sőt olykor zsenialitás is felcsillant. De nem juthatok szóhoz, mert különös hangokat hallat. Sír-e vagy nevet, eldönthetetlen.

– Cruz! – próbálkozom halkan. Mintha azt remélném, hogy nem hallja meg, és elszökhetem.

Felkapja a fejét, homályba vész az arca. Mosolyog, úgy rémlik:

– Amikor te megfordulsz az életemben, nekem csontjaim törnek. És mivel az orvosoknak köszönhetem, hogy nem vagyok torz és nyomorék, rám ne számíts ebben a mocskos ügyben.

– Gondolkozz! Belloq életét is egy képzett, hivatástudó team mentette meg. Hát ki a fene akarja bántani az orvosokat?

– Hogyhogy ki a fene? Mi másért foglalkoztat a Kata Dorian-ügy?

Valami azt súgja, telepedjek vissza a fotelba, és folytassam a faggatását, kedvem ellenére. Meg is tenném az ügy érdekében, ha nem vele kellene beszélnem. Bármely részeg, eszelős beszélgetőpartnert elviselnék. Őt nem. Cruzhoz soha nem volt elegendő türelmem. Határozottan tudom, hogy hibát követek el. Mégis visszafordulok az ajtó felé.

– Szia, harminchárom éves – suttogja torkomból a menekülő.

Úgy látszik, a szombat a kiborulások napja. Julka Morton földig érő háziköntösben, fésületlenül nyit ajtót. Lehelete már a küszöbön megérint, és úgy vélem, ezen a napon talán egyedül csak a konyakosüveget nem hanyagolta el. Körülbelül a harmadik fázisnál tart, túl a kezdeti mámoron és oldottságon, nyakig a cinikusban. Kissé eltúlzott mozdulattal hellyel kínál, aztán nekem is tölt. Amikor a poharat székem karfájára helyezi, keveset a két ujja közé löttyint belőle. Lenyaldossa, csettint a nyelvével.

– Volt a kórházban? Volt, naná. Megtudott valamit? Semmit, mi? Így van ez. Maguk nem valami népszerű állatfajta. A zsarukról beszélek. Ki szereti magukat? Mindenki tudja, hogy míg a törvényt emlegetik, törvénytelen módszerek tömegével akarnak meggazdagodni. Kik a bűnözők legjobb barátai? Maguk! Így tehát kik azok, akik esküdt ellenségei az adófizetőknek? A bűnözők és a rendőrök.

– Nem szívesen zavarom meg ebben a kérdezz-felelek játékban, de ha már itt vagyok, valamiképpen én is szeretnék belefajulni a társalgásba. S mert rövid idő alatt ilyen bizalmas kapcsolatba kerültünk, legjobb lenne, ha a sallangokat félretéve mindjárt a lényeggel kezdenénk. A Weixl-kór és gyógyítása felettébb érdekelne.

Julka Morton ajka előtt három centivel torpan meg a pohár. Egy pillanat csupán, mint a szemeiben felvillanó láng. Aztán elfordul, fejét hátrahajtva lenyeli az italt. Kissé vonakodva megválik poharától, a tévékészülékhez lép, ujja hegyével port törölget a képernyőn. Körme alatt jól hallhatóan elektromosság pattan. Visszarántja a kezét, zsebre süllyeszti. Továbbra is csupán a háta látványával tisztel meg.

– Nem kívánom magának azt a nyavalyát. Fiatal emberek is beleeshetnek. Soha többé nincs felkelés. Az ember csendben elsorvad, mind magatehetetlenebbé válik, mintha soha nem lettek volna izmai és csontjai. A tüdő és a szív izmai sem bírják túl sokáig. Persze, ez a betegség nem olyan gyakori, mint a rák, nem is olyan közismert. Egyike a számtalan alattomos nyavalyának, ami az emberek életét fenyegeti. Mindeddig szinte kezelhetetlen volt. Külföldi kutatók évek óta kísérleteznek egy szerrel. Engedélyezték a klinikai kipróbálást, mi is kaptunk belőle. Többen felépültek általa. A közeljövőben talán megkezdik a gyártását, és a Weixl-kór legyőzött betegséggé válik.

– Lehet, hogy Kata Dorian volt az utolsó, aki belehalt?

Julka megfordul. Rám nevet, leereszkedik egy szék karfájára. Zavaros a tekintete, nem tudom befogni pillantásommal, ezért inkább a poharamba bámulok. Mintha kezdenék leszokni az italról.

– Na, igyon! Mit meresztgeti a szemét arra a pohárra? Jófajta konyak van benne, láthatja, telik. Vagy inkább az igazság? Lehet, hogy abban a pohárban maga is megtalálja az igazságot. Beszélt már Izé főnővérrel? Naná. Nagyjából azt is sejti tehát, hogy az a nő bízvást csíphette Kata szemét. Hasonló típus volt egyébként, mint maga. Igen, kezdettől fogva ezt érzem. Katában is volt valami vérforraló, ami magából sem hiányzik. Bizonyos embereket egyszerűen megvadítanak. A puszta létükkel. Ezeknek muszáj kipróbálniuk, lábat lehet-e törülni magukban. Előre tudják, hogy nem lehet, és mégis kísérleteznek. Tudják, hogy harc lesz. Magukban van valami néma kihívás, amitől ez az emberfajta, mint Izé meg Daggs vöröset lát.

– És aztán?

– Aztán kitör a harc. De a magafajta mindig elbukik. Felfalják. Mint Katát. Ő régen túllépte a határt, amikor még kegyelemről lehetett volna tárgyalni. Ha egyszer belekezdett valamibe, csinálta, az sem zavarta, hogy beletörik a foga. Lehet, egy bérgyilkos lőtte le. Ezek ellen csak egy módon lehet védekezni. A teljes alázat és megadás módján. Szívlelje meg, amit mondtam, nem fogom megismételni. Azt hiszi, én nem utálom Izét? Utálom, de neki erről sejtelme sincs. Azt hiszi, csüggök az ajkain. Az összes hülyeségét visszhangozom. Úgy teszek, mintha olyan primitív lennék, mint ő. És élek. Nézzen körül a lakásomban. Lefogadom, hogy a magáé nincs ilyen. Az én filozófiám hosszú életet, jólétet biztosít. Katáé hat láb földet. Tegnap este nem mondtam igazat. Ismertem Kata férjét. De mennyire! Pont olyan féreg volt, mint a többi férfi. Számítógép-szakember volt, de ezzel is csak pénzt akart keresni, minél többet. Erről ábrándozott az ágyamban, a párnáimon. Pénzről, könnyű életről. Nem is túl régen.

– Mintha tegnap azt mondta volna, hogy Katáék turbékoltak a boldogságtól.

Julka Morton újra a pohár fenekén kutatja az igazságot. Meg is találja. Nehezen tudom elképzelni azt a férfit, aki hosszas tartózkodásra vágyódna berendezkedni párnáin. De ismét nem az én fantáziám a mérvadó.

– Tegnap hazudtam magának. Már akkor tudtam, mit akar, amikor az utcán odalépett hozzám. Tudtam, hogy Katával valami tragikus történt. De tudok mást is. Kata halálára fény derült, és ez a fény más dolgokat is elő fog hívni a homályból. Nem merték magának elmondani doktor Misleyt, ugye? Pedig imádták volna, ha elrágódhatnak a csemegén. Mégis óvakodtak a nyalakodástól, mert ha Misley léte szóba kerül, óhatatlanul szóba kerül halála is. Két lehetőséget látok. Az egyik: ma este elveszik magától az ügyet, és eltemetik. A másik alternatíva az, hogy kiborul a fazék. Gusztustalan, fekete főzelék van benne. Már csak az a kérdés, kivel fogják megetetni. Félő, hogy magával.

– Doktor Misley volt az, akivel Kata Dorian együtt dolgozott, ugye?

– Ő. Amikor ők ketten a kórtermek felé indultak, az olyan volt, mint a szentek bevonulása. Az ember várta, hogy megszólalnak a harsonák. Misley nem orvos volt, sokkal inkább misszionárius. Nem érte be a gyógyító munkával, ő kutatott, lemászkált a laborba, kísérletezni. Meg akarta gyógyítani az emberiséget. Úgy ám, az is előfordult, hogy kaptunk egy új gyógyszert, Misley elővette a hozzá mellékelt tájékoztatót, elolvasta a mellékhatásokat felsoroló bekezdést, és az egészet kidobta a szemétbe. Mit ér az olyan gyógyszer, ami árt? Imádta ezt mondogatni. Éjszakánként a laborban görnyedt, előfordult, hogy önmagán próbálta ki a keverékeit.

Julka ezen a ponton elhallgat, és hosszas töprengésbe merül. Végül vállat von: – Nem számít. Amint látja, nem bírom az italt. Valószínűleg le fogom tagadni mindazt, amit mostanáig elmondtam.

– Megteheti – biztatom kedvesen. – Misley doktor mikor és mi módon távozott az élők sorából?

– Szóval ráharapott! Ne sejdítsen krimit, nincs semmi sötét az ügyben. Egy szórakozott tudósember törvényszerű sorsa érte utol, leesett a lépcsőn és nyakát törte. Vagy a koponyáját. És mint afféle, misszionárius, a zsebében hordozta a nyilatkozatot, miszerint felajánlja szerveit transzplantáció céljaira. Valószínű, hogy fel is használták a veséjét vagy a szaruhártyáját, esetleg a szívét. Nem tudom. Hagyja a fenébe a kórházunkat! Nézzen utána Norbert Dorian viselt dolgainak. Azt hiszem, ő ölte meg Katát, csakhogy szabadulhasson tőle.

El kell ismernem magamban, hogy vajmi keveset tudok Kata Dorianról, férjéről pedig tizedét sem. Bármi lehetséges. Megvárom, amíg Julka újabb pohárnyi brandy segítségével tovább hatol a cinikus nyíltság feneke felé. Cigarettára gyújtok, éhség ellen.

– Tud róla, hogy Kata elmondta egy újságírónak a gyógyszerhistóriát?

– És, megjelent már a tudósítás? Na látja?! Daggs professzor soha nem engedné meg! Vannak kapcsolatai. Nem is akármilyenek, és valószínűleg ő akkor sem ütné meg a bokáját, ha betegei levágott fejével labdázna.

Úristen, sóhajtom. Ha nem az egészségügyi dolgozók kedves humora, akkor mi ez? Minthogy nem sikerül nevetnem, folytatom a faggatózást.

– Kata nem tudott a férje nőügyeiről?

– Azt hiszem, nem érdekelte. A nagy szerelem hamar kihűlt, fütyültek egymásra.

– És a gyerek?

– Ha nem gyanítanám, hogy Misley doktor tökéletesen impotens volt, azt feltételezném, ő ejtette teherbe Katát. Rajongtak egymásért. Izé főnővér párszor megpróbálta őket elválasztani egymástól, de ez ellen még Misley is olyan bőszen tiltakozott, hogy végül nem zaklatta tovább a szerelmeseket.

Kezdem szerencsétlennek érezni magam. Mire oda-vissza kiderítek mindent erről a két emberről és a környezetükben élő, kevéssé kellemes személyekről, megöregszem, feltehetően. Orvosi manipuláció, szerelmi sokszöghistória. Impotens szerető, szoknyavadász férj. Mit mondjak? Azt hiszem, nem fogom megnyalni a tíz ujjamat. Egyre csak a krisztusi korba lépett Cruz Guard motoszkál a fejemben. Alapos okom van rá, hogy higgyek a véletlenekben, előfordult már, hogy a segítségemre siettek. De nem hiszem, hogy a rég látott Cruz egyszerre bukkanjon fel abban az ügyben, amelyben nyomozok, és ugyanakkor Fintan Hehírről szóló hírekkel is szolgáljon. Sokallom.

Julka Morton rám mosolyog. Mintha nem lenne ura arcizmainak, ajkai szegletei vészesen közelítenek a fülei irányába. Szabálytalanul nőtt fogai megerősítenek a hitemben, miszerint nem mosolyt látok, sokkal inkább a foga fehérét óhajtja kimutatni: – Daggs professzor nem fogja tűrni, hogy az osztályon szaglásszon. Amit elmondtam, édeskevés ahhoz, hogy bármerre is elmehessen vele. Természetesen én kitartok főnökeim mellett. Legfeljebb akkor változtatok a véleményemen, ha mégis maga bizonyul erősebbnek. Ebben azonban enyhén kételkedem. Nem rabolom tovább az idejét. Valóban én voltam az utolsó, aki Katával beszélt. Otthagytam a megállóban, a hóesésben. Senki nem járt akkor az utcán. Egyetlen nőt láttam az utcasarkon, rövid bundában, harisnyásan, prostituált lehetett. Befordult az építkezés melletti utcába, ellejtett. Ez az utolsó emlékképem Katáról.

– Még nem mondta, mikor érte a sajnálatos baleset doktor Misleyt.

– Talán tíz napja. Vele már nem tud beszélni Katáról. Ha jól tudom, elhamvasztották földi maradványait. Kár érte. Zseniális ember volt. Agyi értelemben gondolom, mert egyebekben... – Julka legyint.

Felemelkedem. Szalad a hétvége, és a hétfői kórházi beszélgetés előtt szeretném felkeresni az elhunytak hozzátartozóit. Kibővült a kör.

Lehet, hogy Belloq talált valami érdekeset, mert otthon rövid üzenet tudatja velem: ne keressem Ellát és Sábát, a hét végét ugyanis Donald feleségével, Írisszel töltik. Továbbá ne keressek ehetőt sem, mert a szakács nem ért rá főzni. Így hát megfürdöm, bekapok egyet Ella csokijai közül, aztán átnézek a szomszéd lakásba, Martinhoz.

Öcsém pár tankönyv alatt alszik a heverőn. Nem keltem fel, kissé tanácstalanul hazamegyek. Egyre Fintan Hehír fölött tűnődöm, egészségtelen módon, hiszen most Kata Dorian ügyével kellene foglalkoznom. Végül úgy határozok, hogy a bogarat, amit Cruz a fülembe csúsztatott, lepasszolom. Patrick Wyne számát tárcsázom.

– Patrick nincs itthon – közli velem Joy néhány perc múlva.

– Rosszul vagy? – kérdezem, szuszogását hallgatva.

Nevet: – Dehogy. Éppen tornáztam, amikor hívtál. Mindjárt kifújom magam. Egyébként azon gondolkoztam, hogy beszélnem kellene veled. Tudod, az üdülésünk végén történt valami. Láttam azt a férfit.

Nem kevés szellemi energiámat emészti fel a töprengés. Végre ráébredek, hogy a gyilkosságról beszél. Jól lepasszoltam a fölös gondjaimat, gondolom megadással.

– Elég lassú az agyam – mondja Joy. – Úgy értem, abban az értelemben, hogy helyére illesszen bizonyos dolgokat. A kezem sokkal hamarabb eljár. Még ez a szerencse. Tudod, lerajzoltam a pasast, aki lelőtte a minisztert. Voltaképpen nem sokat láttam belőle, sálba tekerte az állat, sötét is volt, bamba is voltam, tulajdonképpen teljesen véletlen, hogy megnéztem. Valószínűleg azért tettem, mert egy villódzó neonreklám újra meg újra felvillantotta a szemeit. És ahogy a napok telnek, biztosra veszem, hogy rossz volt a rajz, amit készítettem.

– Emiatt ne búsulj, a killer nyilván profi, és régen megváltoztatta a külsejét. Nem hiszem, hogy a rajzod segítségével valaha is megtalálják.

– Az éjjel újra lerajzoltam. És biztos, hogy ez a rajz pontos.

Sóhajtok: – Patrick mit szól hozzá?

– Még nem tudja. Mostanában elég ritkán látom, mert átszervezik a csoportokat, és ez azzal jár, hogy fejtágítóról fejtágítóra küldik őket. Szemlátomást dagad a feje a sok tudománytól, amit mostanában beletáplálták. Nyomozói hatáskört is kapnak, egyebekről nem is beszélve. Valami szuperelit népség lesz belőlük, ha megvalósul a terv. Számomra ez persze azt is jelenti, hogy még ritkábban fogok találkozni Patrickkal, és még többet kell aggódnom érte. Danielt is hívták, felteszem, hogy tudsz róla.

– Daniel rozoga.

Joy halkan nevet. – Nem hiszem, hogy ezt rajtad kívül más is elhiszi. Ha hívták, korábban kipróbálták a képességeit, erre mérget vehetsz. Ez a terhesség valami agyi hypoxiával járhat, mással legalábbis nem tudom magyarázni, hogy folyton elveszítem a fonalat. A killerről beszéltem, emlékszem.

– Igen. Újra lerajzoltad.

– Hajnalig gubbasztottam a rajz fölött, és törtem a fejemet, miért zavar a pasas szeme. Eszembe jutott. A Justitia-kommandó régi csínye a plasztikai műtéttel elváltoztatott fickókról. Megvan neked is?

– Rémlik valami.

– Előszedtem a fényképes szórólapot, és megtaláltam az emberemet. A szeme, Denisa! Esküdni mernék, hogy a két férfi azonos.

– Joy, reggel óta nem ettem. Valahogy nem fog az agyam.

– Ha hinni lehet Justitia adatainak, és az én memóriámban élő képnek, nevet tudok adni a gyilkosnak! Ez már valami, nem? Egy hajszálnyi segítség az elfogásához.

– Szerintem ezzel a hírrel várd meg Patrickot. Majd ő eldönti, mennyit kockáztathatsz. Ne felejtsd el, két gyerkőc üldögél a hasadban, alig várva, hogy megpillantsa e szép, boldog világot.

Joy izgatott hangja megkeményedik: – Éppen erről van szó. Nem hinném, hogy bármihez is Patrick engedélyét kellene kérnem, nem is lenne rá módom, mert csak a jövő hét közepén jön haza. Addig természetesen nem várhatok. Egyébként oké, igazad van, nem csapok lármát, nem lenne okos dolog. A killer nem nézné jó szemmel.

Míg ő derűsen nevet e feltevésen, a telefonkészüléket átköltöztetem a nappali másik végébe, ahol is letelepszem a szőnyegre, és szélsebesen hozzáfogok pár fiók kibontásához. Milliónyi kacat közül végre előkerül a Justitia-kommandó kézjegyével ellátott szórólap. Annak idején szenzációként hatott a csíny. A titokzatos Justitia – ő tudja, mi módon – hozzájutott néhány körözött bűnöző plasztikai műtéttel megváltoztatott arcának fényképfelvételéhez, és ezt nem is tartotta titokban. A röplap segítségével sikerült rács mögé juttatnia választottjainak java részét.

– Melyik fickóra gyanakszol? – kérdezem, a fotókat nézegetve.

– Nem gyanakszom. Tudom. Tudom, Denisa. Elővetted a szórólapot? Az utolsó oldalt fordítsd magad felé. Negel Sherman. Látod? Ez a férfi lőtte le akkor éjjel a három embert; a minisztert és testőreit. Te talán bővebbet is megtudhatnál róla, mint amennyi ebből a szövegből kiderül. Ha megígéred, hogy utánanézel, megvárom Patrickot. Megegyeztünk?

– Oké. – Negel Sherman arcát tanulmányozom. Baloldalon az eredetit, mellette a plasztikai műtét remekét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ez a fickó hidegfejű mesterlövész lenne, de már nem is bonyolódom vitába saját hitvány fantáziámmal. A férfinek nem vált kárára a műtét. Vonásai határozottabbá, keményebbé váltak. Keskeny résű, fényes tekintetű szemei valósággal megbabonáznak. Megköszörülöm a torkomat: – Ezt a fickót én is megnéztem volna magamnak. Határozottan vonzó az arca.

– A szemei, Denisa! Mi jut eszedbe a szemeiről?

– Őszinte legyek? – kérdezem.

Joy nevet.

– Ha a férfiak sztereotip szótárában létezik a tutajos kifejezés, hadd ültessem át ezt női nyelvre. Bugyihúzogató szemeket látok, Joy.

– Valami olyasmi. Ne szeress bele, magam láttam, milyen hidegvérrel gyilkolt. Akkor ezt megtárgyaltuk. Miért kerested Patrickot? Én nem tudok segíteni?

– Egy másik körözött fickóról akartam beszélni Patrickkal, de jobb, ha ezt meg sem említem előtted, mert magánnyomozásba kezdesz.

– Várj csak. Lássuk, kire feni a fogát Patrick. Megvan. Hehír, ugye?

– Tornázz tovább, én most ebédelni megyek. Ha valamit megtudok, hívlak.

Sokkal egyszerűbb volt kiborítani a fiókokat, mint utóbb rendet csinálni bennük. Annál is inkább, mert a visszapakolás során mindig újabb és újabb iratok, újságkivágások, fotók kerülnek a kezembe, melyek fölött elábrándozhatok, átengedhetem magam az emlékeimnek. Iskolai bizonyítványok, tankönyvekből kivágott és kemény lapra felragasztott részletek, annak illusztrálására, hogy mennyi felesleges hülyeséget kell elsajátítania az embernek tanulóévei során. A Justitia-kommandó rövid, ámde sikeres pályafutásának archívuma: röplapok. Cruz néhány remek novellája, kevésbé remek levele. Ezektől alighanem kissé ideges lenne a nagyszerű Belloq. Bizony, ő még soha nem írt nekem mást, mint szűkszavú üzeneteket. Ezeket is megőrzi a fiók.

Negel Sherman fotóját leszakítom a röplapról, noha esküt teszek rá, hogy ezzel most egyáltalán nem foglalkozom. Amikor felkelek a szőnyegről, elhűl bennem a vér.

Valaki a hátam mögé lopakodott, nesztelen.

– Nem tudsz kopogni? – morgom, miután leküzdöm a reflexet, és szándékom ellenére nem vágom szájon öcsémet.

Martin vigyorog: – Én hallottam, amikor bejöttél hozzám. Te viszont öregszel. Romlik a hallásod.

– Szállj le rólam.

– Mi van a kezedben?

– Fénykép – mondom közömbösen. Mindjárt le is hajítom egy asztalra.

Martin felkapja, föléhajtja a fejét: – Minek szedted elő a süllyesztőből?

– Wyne felesége esküszik rá, hogy ez a tag lőtte le a minisztert.

– Milyen minisztert? – kérdezi, aztán bólint: – Ja. Olyan is a pasas. Kiköpött bérgyilkos.

– Vaksi vagy? Nézz a szemébe!

Lehajítja a képet, rám vigyorog: – Tudod mit? Nem szeretnék. Beindul a Justitia-kommandó?

A hangom néhány árnyalattal élesebb a kelleténél: – Fogd be a szád, és menj haza tanulni. Nem képzeled, hogy foglalkozom a pasassal? Mire van a rendőrség?

– Én tudjam? – morogja. Te nem vagy éhes?

– De igen. Átmegyek a szembeni étterembe. Velem tartasz?

– Naná. Daniel hol jár?

– Nyomot olvas.

Később valósággal tűzbe hozza a hír, miszerint a legújabb ügyem egyik helyszíne: kórház. Megnyugtatom, hogy én is láttam a Kómá-t, de ilyesmiről; most szó sincs. Ekkor azt mondja:

– A múltkor abban a magazinban olvastam egy; cikket a reanimációról. A halottakat, illetve szerveiket életben lehet tartani a haláluk után is. Beindult az agyam, komolyan. Nem olvastad? Tudod, mit sütöttem ki?

– Nem tudom – sóhajtom. Belekortyolok a sörbe, asztalszomszédaimat nézegetem, a párás ablakon túli utcát, a szomorú szürkeséget odakinn. Mivel lehetne kiengesztelni a napot? Eme tűnődés közepette hálát adok magamnak, amiért nem avattam be az ügybe Martint. Ahogy elnézem, nekifeszülne, hogy megoldja.

Fütyül a gondolataimra, fantáziál: – Ha egy reanimációs szakember rajtakapná a feleségét egy hapsival, mindjárt megtalálná a módját, hogy eltegye láb alól az asszonyt vagy a riválist, és soha nem derítené ki senki, hogy gyilkosságot követett el.

Ránézek. Leteszem a poharat: – Hogy képzeled?!

– Hát mondjuk: megfojtaná. Vagy eltörné a gerincét. Aztán gépekre vele, s azok éltetnék. Ha nincs hulla, nincs gyilkosság. Nem igaz?

A fejemet ingatom: – Marhaság.

– Nem. Csak baleset látszatát kellene kelteni.

– Baleset?

– Tényleg ilyen hülye vagy, Denisa? Csak tudnám, mit eszik rajtad Daniel!? Lelököm az illetőt a lépcsőn. Esetleg azután, hogy már megfojtottam egy párnával. Vagy efféle. Eltehetem láb alól valamilyen gyógyszerrel is. Igen, az még jobb, mert a szer később kiürül belőle. Meghal, megvárom, míg letelik az az öt-tíz perc, ami az agyhalálhoz szükséges. Ezután reanimálom. És kész.

– Szeretném tudni, bűnözőnek készülsz-e vagy bűnüldözőnek? Máris szakképzett gyilkos hatását kelted.

– Ha nem tud az ember pár gyilkosságot kisütni, nem is tud rájönni, hogyan csinálják mások! – Martin szerény mosollyal kortyolgat valamely italt, amit a fülem hallatára kért a mind elgyötörtebbé váló pincértől. Mintegy húszféle összetevőből előállítható, zavaros küllemű, sósavszagú koktél sikeredett a rendelésből. Öcsém lehunyt szemmel, az élvezettől borzongva nyaldossa.

Nem várom meg, amíg újabb hajmeresztő italok és gyilkosságok kerülnek a tányérom mellé, fizetek és magára hagyom a suhancot.

A fiatal özvegy, Myrtle Misley bevezet egy kicsiny, hangszigetelt helyiségbe, ahol fő-fő bútordarabként rózsaszínű zongora áll, mellette valósággal eltörpül a forgatható székecske. A sarokban árválkodó rózsás küllemű lóca megosztja velem magányát.

Myrtle Misley a zongora mögé ül. Végigfuttatja ujjait a billentyűkön, halk, szomorú dallamokat élesztget, rám mosolyog fölöttük:

– Mit óhajt tudni a férjemről?

– Mint mondtam, Kata Dorian halála ügyében nyomozok. A nővérrel összefüggésben gyakran szóba került a férje neve.

Tovább mosolyog. Skandináv típus. Szőke, hullámos haja a lapockáját éri, fehér bőrű, szögletes arcú, kék szemű asszony, az a fajta, aki az évek múlásával egyre szépül. Harmincas éveinek közepén járhat, érett, gyönyörű. Alakja sudár, kecses, szépségével tökéletesen tisztában van. Mintegy negyven centis lábon áll a talpas kehely, amelyből a pezsgőt kortyolgatja. Engem nem kínál meg.

– Remélem, nem zavarja, ha játszom, amíg beszélgetek magával. Zeneszerző vagyok, sikerfilmekhez találok ki dallamokat. Az én házasságom nem Rodney halálával ért véget, már jóval korábban. Szóval Rodney érdekli? Legurult egy lépcsőn, és kész. Ha ismerte volna őt, nem találna ebben semmi különöset. Ha a szerencsétlenséget valaha szoborba öntenék, Rodney lenne a modellje. – A hangok botladoznak az ujjai alatt. Burleszkszerű zenét játszik, csetlő-botló dallamokból felépítve. Kortyol egyet a pezsgőből, megint rám mosolyog. Mosolya hűvös, távolságtartó.

– Leesett a lépcsőn. Törvényszerű volt. Ha gondolkozhat valaki egyidőben húszfelé, hát Rodney nemcsak megkísérelte, szerintem meg is tette. Valamiféle kényszer alatt élt. Beteg is volt. Tudta? Feltehetően ezért tépte magát darabokra. Gyógyítani is akart, kutatni is. Folyton tele volt az agya. Sejtheti. Húszéves se voltam, amikor hozzámentem. Jöttek a gyerekek. Kettő. Aztán jött a zene. A zenével mindent el lehet mondani. Persze, fül kell hozzá. Éppúgy, mint a társművészetekhez. E jelképes fül nélkül csak egyetlen dolog marad ki az ember életéből: a katarzis. Ha egy zenemű, kép, olvasmány vagy bármi felkavar és feszültségeket kelt az emberben, az ember máris gazdagabb lett. Megérintette a művészet. Nem untatom, drágám?

– Lehet, hogy mindez összefügg a férjével és Kata Doriannal?

– Jó válasz. Szóval, nekem itt voltak a gyerekek és a zenélési mánia. Rodney tanult, betegeskedett, dolgozott. Élt mellettünk, nem túlzás, akár egy holdkóros. Megtörtént, hogy csak aludni jött haza, aztán olykor még azért sem. Hát, elszoktunk egymástól. Mint két testvér, érti? Előbb csak hetenként szeretkeztünk, aztán havonta. Utóbb még ennyit sem. Rodneyban egyszerűen kialudt a szexuális ösztön. Maga ezt aligha tudja elképzelni, gondolom. Nekem is nehéz volt megemésztenem. Tudom, hogy nem vagyok visszataszító. A férjemnek mégsem jutott eszébe, hogy az a bőrdarabka nemcsak pisilésre való. Közben én is belekerültem egy olyan világba, mely vonzóbb volt, mint az itthoni. Pénzt kerestem. Rengeteg pénzt. Rodney? Kisírt magának egy asztalt a kórház kutatólaboratóriumában, ott jegyzetelt munkaidő után. Löttyökben pancsolt, könyveket, szakfolyóiratokat bújt. A jó ég tudja, mi tartotta benne a lelket. Megesett, hogy napokig nem aludt, gyakran enni is elfelejtett. Nem hinném, hogy egyéb szükségletei lettek volna. Kata Dorian volt talán az egyetlen, akivel az utóbbi időben szóba állt. A lány pátyolgatta, istenítette Rodneyt. Nem is túl régen, egy éjszaka ő hozta haza kocsival. Na hát, kedves férjem szinte eszméletlen volt. – Myrtle Misley kurtán felnevet, belekortyol a pezsgőbe. Ujjai szüntelenül a billentyűk fölött lebegnek, ezúttal himnikus muzsikát csalogatnak elő, váratlanul váltanak át könnyed dallamra, mintegy kicsúfolva a korábbi hangulatot.

– A lány előadta, hogy délutános volt, és mert tudta, Rodney a laborban ül, munka után benézett hozzá. Rodneyt az ágyon találta, első pillantásra azt hitte, meghalt. Keze ügyében fecskendő. Gyanítható volt, hogy valamilyen szert adott be magának. A lánytól tudtam meg, hogy ilyesmi gyakran előfordult. Az én agyalágyult, fanatikus férjem önmagán kísérletezett. Szóval, akkor pár perc múlva Rodney éledezni kezdett, aztán homályos magyarázkodásba fogott valami csodaszerről, ami a jelek szerint nem vált be. Ilyen előzmények után én nem csodálkozom, ha ez az ember éjszaka a folyosón botorkál, és legurul a lépcsőn. Összetörte magát, meghalt. Erre ágyba fektették, gépeket szereltek rá, nyomták belé az életet. Minek? Rodney réges-rég elszakadt a gyerekeitől, tőlem, a való világtól. Remek orvos volt, a megszállottak ritka fajtájából, és a magába nyomott szerek is a betegek javát voltak hivatottak szolgálni. De éppen az agya halt meg elsőként. Többé soha, senki nem veszi már hasznát.

Üres a pohara. Felismerem Verdi Requiem-jének. dallamait, szétszélednek a rózsaszínű zongorából, parafrázisba mennek át, a hangok már-már diadalmasak. Aztán elnémulnak. Myrtle megérint egy gombot a hangszer oldalán, és amíg a néma szolgálólány belibben a következő pohárral, ő belecsap egy tangóba.

Valahogy nincs kedvem táncra perdülni, bár én is kapok valamit egy igen szerény kupicában, amit szaglás útján brandynek ítélek. Belekóstolok. Megvárom, amíg a vérpezsdítő zene lelassul.

– Kata Dorian más alkalommal nem járt maguknál? – kérdezem elakadó lélegzettel. Italom konyak a javából.

Kata Dorian? Ó, nem. Előfordult, hogy Rodney merő véletlenségből itthon tartózkodott. Töprengett valamin, aztán tárcsázta a kórházat, és hosszan tárgyalt a lánnyal valamelyik beteg gyógykezeléséről. Úgyszólván telefonon keresztül vizitelt. Értse ezt úgy, hogy korábban benn járt a kórházban, és ellátta a betegeit. De itthon valami sokkal jobb jutott eszébe... Istenem. Néha afelől is voltak kétségeim, vajon Rodney meg tudja-e egymástól különböztetni a gyerekeit. Ha mi elmentünk nyaralni, az úgy festett, hogy Rodney olvasott, Rodney tanult, esetleg jegyezgetett. Jobb napjaimon még meg is értettem. Beteg volt a szíve. Valami hülye kollégája aztán azt jövendölte, hogy harminchárom éves korában bele fog halni. Ez valami kritikus kor a férfiaknál, egyébként is. Azt az esztendőt soha nem fogom elfelejteni. Rodney egy álló éven keresztül azt várta, mikor végez vele a betegség. Közben beszerzett pár apróbb kórt, csontig soványodott, begubózott, ránézni is rossz volt. Aztán a harmincnegyedik születésnapján úgy festett, mint egy újszülött. Mintha amnesztiát kapott volna. Megkönnyebbültem, hátha véget ér a tébolyda. Ekkor azonban Rodney elhatározta, hogy most aztán hasznára lesz az emberiségnek. Harminckilenc éves volt. Csaknem tizenöt évig éltünk együtt. Ennyi idő múltán az ember akkor is sajnálja az elveszítettet, ha már régen nem szerette. Ha Rodney-val nem is, más férfiakkal gyakran kerülök szexuális kapcsolatba. Egyszer Rodney hazahozta az egyik kollégáját. Álló éjszaka tárgyaltak valamiről, nyilván valami eget rengető gyógyszer volt a témájuk. Reggel Rodney berohant a kórházba, a doktor viszont maradt. Képtelen volt kimászni az ágyból. Személyesen vittem be a kávéját, mert markáns arca volt. Aztán kiderült, hogy egyéb tekintetben is markáns fickó. Yannik Tassel a neve, és azért hoztam szóba, mert aznap éjjel, amikor Rodney balesete történt, ő éppen benn volt a kórházban. Annyira ott volt, hogy ő reanimálta. Sajnos, későn és ezért merőben potyára. Rodney mindig magánál tartott egy írást, miszerint halála esetén szervei transzplantálhatók. Kiderült aztán, hogy a betegségei, a kísérletei, az életvitele úgy elhasználták a szervezetét, mintha legalább hetven évet élt volna. Pár napnyi vegetálás után leállították a gépeket. A holttestet elhamvasztattam. Ezután még egyszer láttam Kata Doriant. Úgy értem, a temetés után. Idejött, és hülyeségeket beszélt. Ki volt borulva. Azt hiszem, szerelmes volt Rodneyba. Megzavarodott a halálától. Egyébként a nővérrel kapcsolatban volt szerencsém pár telefonhíváshoz is. Mindig egy nő hívott, soha nem mutatkozott be. Csak annyit közölt, hogy emberi kötelességének érzi tudatni velem, hogy Kata és Rodney izé.

– Izé?

– Igen, így hangzott. – Myrtle belemereng a pohárba. Nevet. Hatvannégy hófehér, gyönyörű fogat tart a szájában. Az a típus, akit az ajkai mellett feltűnő barázdák még szebbnek mutatnak. – Egyébként a nővér hisztériájából nem tudtam kivenni egy szót sem.

– Egyetlenegyet sem?

– Az az igazság, hogy hamar kidobtam. Engem nem érdekelt, mi folyik a kórházban. Tudja, mit ért az a pénz, amit Rodney keresett? Azokért a garasokért pedig ott közelharc folyt. Valami pénzhistóriát emlegetett a lány, gyógyszereket, egyebeket. Mintha azt mondta volna, Rodney nem volt hajlandó megcsinálni valamit. Nem tudom. Yannik, a kollégája egyszer megemlítette, hogy férjecském oly könnyelműen bánt a munkájával, olyan gyanútlan volt, mint egy gyerek. A kutatóban széthagyott jegyzeteiből élt a fél labor, mondta Yannik tréfásan. Még ő is.

– Tart még ez a kapcsolat?

– Nem. Hová gondol? Rodney halála után csak egyszer láttam Yannikot. Idejött, azt kérte, engedjem meg, hogy körülnézzen a szobájában, és elvigyen ezt-azt a jegyzetei, könyvei közül. Nekem ezek a papírok semmit sem érnek. Ő viszont hasznukat veheti. Beengedtem, de lógó orral jött elő. Nem talált semmi érdekeset, azt mondta. Nos, azóta nem hallottam felőle. Érdekli még az én seggfej Rodneym?

– Maga szerint Kata Dorian szerelmes volt a férjébe?

– Azt hiszem, igen. Lehetett valami Rodney részéről is, mert soha nem hallottam, hogy bárki mást telefonon hívott vagy akár emlegetett volna előttem rajta kívül. De nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Nem számít. Tudja? Pár hónap múlva férjhez megyek, és még hírből sem akarok hallani kórházról, orvosokról, nővérekről, reanimációról, transzplantációról, gyógyszerekről és kutatásokról. Csak a zene érdekel.

Magára hagyom a megtört özvegyet, hadd zenéljen. A rózsaszínű zongorán ott áll a hosszú lábú kehely az aranyló pezsgővel. Az ajtón hatalmas madár portréja. Nyilván a boldogság rózsaszín madara.

Odakinn szürkület burkol be, így hát egyelőre figyelmen kívül hagyom azt a hétszáz személyt, akiket még szándékomban állt meghallgatni. Holnap.

Belloq a nappali kanapéján hever, körülötte számítógépes szakkönyvek. Reménytelen kifejezéssel lapozgatja az egyiket, ha jól látom, a legvastagabbat. Ő már csak ilyen.

– Ki a gyilkos? – kérdezi, amikor felpillant.

– Mit művelsz? Átképzed magad?

– Ez egy ilyen história. Lejártam a lábam, tenger hülyeséget végighallgattam, semmit sem tudok. Norbert Doriant a föld nyelte el. Hát te? Kiderítettél valamit?

Mindenekelőtt kényelembe helyezem magam, ami egyet jelent a narancsleves vodka elkészítésével és a bugyira vetkezéssel. Elnyúlok a szőnyegen, és hiányos eleganciámat a friss újsággal takargatom.

Belloq megvakarja az állat: – Ne fedd le magad papírral, hullák jutnak róla eszembe.

– Martin, mi? Ma nekem is betett a fantáziájával. Hol is kezdjem? – Kezdem az elején. Végül megemlítem a zavaró körülményeket: Cruz miért beszélt nekem kétféle dologról? Véletlen? Julka Morton miért fújta be a gyógyszerhistóriát, ha nem hajlandó megerősíteni ezt a vallomást? Miért bagatellizálják doktor Misley halálát, és miért kezdte az özvegy mindjárt a baleset indoklásával? Hiszen nem kérdeztem tőle semmi hasonlót. Martin viszont fél órával korábban pontosan erről fantáziált. Hol az a magazin?

Oda-vissza átrágjuk magunkat a kérdéseken, végül megállapodunk, hogy a semmivel egyenlő, amit tudunk. Julka említette a prostituáltat, őt is elő kellene keríteni. Aztán Yannik Tasselt. A kísérleti gyógyszer ügye valószínűleg szakértői csoport bevonását igényli. Nekem ez magas, csakúgy, mint a reanimáció és transzplantáció.

Belloq helyesel. Hasonlóképpen idegenkedik a számítógépes históriától. Norbert Dorian az előző hét péntekjén mutatkozott utoljára a munkahelyén. Aznap némi dorgálásban részesült, mert kiderült, hogy saját céljaira futtat valamely programot. Erről semmi közelebbi nem tudható. Amikor felelősségre vonták, törölte a magánszámot. Hétfőn nem mutatkozott, kedden egy kollégája ült a gépe elé. Másnap tűnt fel, hogy induláskor a számítógép kér egy jelzést a kezelőjétől. Mivel nem kapta meg, nekifogott a visszaszámlálásnak. Efölött a kolléga elmeditált, aztán szólt a főnökeinek. A fejek tanácsa úgy határozott, nem várják meg, amíg a gép lenulláz, mert az isten tudja, mi történik. Keresték Doriant, s mert nem lelték, úgy döntöttek, törlik a gép programját. Attól tartottak ugyanis, hogy az egyébként különös természetűnek tartott Dorian valami káoszt rejtett a rendszerbe, mintegy bosszúból a letolásért. Úgy vélték, egyszerűbb törölni a programot, mint az esetleges következmények bonyodalmaival számolni. És lőn.

Belloq továbbra is az állát vakargatja: – Misley doktor körül lehet a megfejtés. Valamit megtudott, vagy valamire rá akarták bírni, amiről nem tudott hallgatni. Beavatta Kata Doriant.

– Mibe?

– Jó kérdés. Norbert Dorian feltételezésem szerint az életbiztosítását ültette át a számítógépbe. Ha nem törlik a programot, valószínűleg kiderült volna, mi ez a nagy titok.

– Lehet, hogy megállja a helyét az elgondolásod. Árnyakat kergetünk. De nem tudom elképzelni, hogy a kórházban találjuk meg a gyilkost.

Mindazonáltal előkeresem a nevezetes magazint, és a reanimációról szóló cikk tanulmányozásába merülök. Úgy rémlik, évek óta találkozom ilyen és hasonló írásokkal, s meg kell vallanom, mindannyiszor az orvostudománynak kijáró köteles tisztelettel olvastam valamennyit. Ez esetben sem derül ki semmi új. Klinikai halál és biológiai halál, agyhalál, időtényezők, ezek meghosszabbításának lehetősége. Természetesen a cikk végeztével még nem válok reanimációs szakemberré. De az sem merül fel bennem, amit Martin kiagyalt. Kezeltetnem kellene a fantáziámat. Esetleg Martinét.

Még egyszer. Itt egyértelműen arról értekezik a szerző, hogy azt a halottat neki fel kell támasztania. Mielőtt az agyhalál bekövetkezik. Erre legfeljebb 5-7 perc áll rendelkezésére. Klinikai körülmények között, bizonyos módszerekkel ez az időhatár valamelyest kitolható.

Szeretném felpofozni Martint. Hát hol van itt az a gazemberség, amit ő kiagyalt?

Aztán, ha mégsem sikerül a reanimáció – az újraéleszteni szándékozott személy szempontjából –, még mindig nem kell kétségbeesni, mert akkor a halott személy szervei felhasználhatók transzplantáció céljára.

A szerző sorolja a példákat. Meggyőz, holnap kiállíttatom a nyilatkozatot, hirtelen halálom esetére. Felajánlom szerveimet az emberiségnek. Eddig és ne tovább, mert most kezd elvinni a képzeletem. Nem cifrázom.

Misley doktor szórakozott volt. Törvényszerűen érte utol a sorsa – lépcsőház képében. Koponyatörést szenvedett, kollégái összefogásával azonban sikerült helyreállítani légzését, szívműködését. Későn.

Misley doktor és Kata Dorian kapcsolatára csaknem mindenki utalt, de a balesetről nem beszéltek.

Amikor azonban az özvegyet másról akartam beszéltetni, ő jóformán egyebet sem tudott előadni, noha kétségkívül változatosan cifrázva, mint a törvényszerű balesetet. A szórakozott, az elvarázsolt, a megszállott Rodney. Rodney, aki nem eszik, nem alszik, nem szeretkezik, ellenben nyakát szegi.

Jóllehet, valóban folytak valamelyes manipulációk a csodagyógyszer körül – máig ugyan sejtelmem sem volt róla, hogy létezik a Weixl-kór –, esetleg a kivételezettek valóban igen-igen hálásnak bizonyultak. Kata Doriannak nem tetszett? Netán Rodney Misleynek sem?

Nem jó. Nem lehet véletlen, hogy Norbert Dorian eltűnik, Rodney Misley balesetet szenved, Kata Doriant agyonlövik. Ha nem véletlen, akkor nem ezért haltak meg, képtelenség.

Lássuk csak. Előbb doktor Misley szenvedett balesetet. Ennek következtében – vagy ennek körülményei miatt? – Kata Dorian kiborult, félig-meddig be is tekeredett. Cruz és Myrtle egyértelműen arról beszélt, hogy értelmetlen vádakat hangoztatott. Ez megerősítheti a feltevést. Kata tudott valamit – vagy tudni vélt? – Rodney haláláról.

Hogy kerül ide Norbert Dorian?

Ez a kérdés egyelőre válaszra vár.

Sehonnan sehová.

Doktor Misley testét elhamvasztottak, halálának körülményei tisztázhatatlanok. Kata Dorian soha nem fogja elmondani, amit tudott vagy tudni vélt. Norbert Dorian – feltételezhetően leleplező – programját törölték a számítógépből. Mi volt a másik program, amivel szórakozott?

Valószínűleg örökké titokban marad ez is.

Sötét, már-már szilárd az éjszaka. Megfájdul a fejem.

Belloq valami olyasmiről magyaráz, hogy enni kellene, és még nincs túl késő. Felajánlja, főz egy kávét. Kegyesen elfogadom. Térül-fordul, megtalálja Negel Sherman fotóját. Visszajön vele, és az orrom alá tartja. Nem hiszem, hogy ezt szánja vacsorára, de meglehetősen közel dugja a számhoz. Hát nem. Ez egy másik história, és nem vagyok hajlandó belekeverni függő ügyembe. Eltökélem, hogy tagadni fogok.

Megkapom a lehetőséget.

– Ez mi? – kérdezi Belloq a képet lengetve.

– Nem látod? – csodálkozom.

– De látom. Azt nem látom, miért szedted elő?

– Jártam a fiókban. A kezembe akadt. Semmi különös okom nem volt rá. Legfeljebb a pasas figyelemre méltó szemei. Lásd be, ritkán lát az ember ilyen szempárt. Engem megbabonázott.

– Régóta gyanítom, hogy aberrált vagy – vigyorog vallatóm, valamivel enyhültebben. – Ez egy bérgyilkos. Nem mondom, az elitből való, de attól még ugyanaz marad.

Ezzel lehajítja a fotót, és a konyhába vonul. Nem tesz jót, hogy magamra maradok, mert tovább motoszkál az agyam – ezúttal Cruz körül. Lehetséges, hogy egykori pasasom csupán kitalálta a Hehírről szóló harmatos információt? Esetleg pusztán csak azért, hogy befűtsön nekünk. Hátha most megugrunk, és tűvé teszünk minden bokrot, míg a tréfa szerzője remekül mulathat magában.

Lehetséges, miként az is, hogy Cruz csakugyan hallott valamit. Furcsa véletlen lenne, ami azt illeti. Wyne és csoportja, továbbá feltehetően Belloq is, noha titkon, valamint a hazai rendőrség java része Hehírt keresi. Egyszer csak jő Cruz, és közli: nevezett úr az országban tartózkodik.

Érdekes.

De ettől okosabb aligha leszek, tehát nem keverem össze a dolgokat, azok úgyis mindent elkövetnek az én összekeverésemre.

– Kávé! – mondá a tengermély basszus a konyha felől.

Az invitálás egyszerűen ellenállhatatlan, mit is tehetnék, a hang nyomába szegődöm. Útközben megkaparintom levetett nadrágomat, és ügyesen beleszökdécselek. Éppen csak a telefont sodrom el akrobatikus cselekedetemmel, s az inzultált, mintha erről jutna eszébe: csengetni kezd. A kagylóért nyúlok, majd két lábbal egy nadrágszárban, kissé morózusan közlöm a nevemet.

A hívó fél ekkor felnyög. Valami állati hangon teszi ezt, rögvest Donaldra gyanítok.

– Beszorultál? – tudakolom.

Megint nyög. A hang változatlanul állatias, mélyen torokból jövő. Ella! Ella említette tegnap este, hogy valaki szórakozik a telefonnal.

Azonnal éberré válok, ügyesen kihúzom egyik lábamat a zsúfolt nadrágszárból, és könnyedén megjegyzem: – Voltaképpen ez is egyfajta szórakozás. De lehet ehelyett olvasni és színházba menni.

A készülék újra nyög, majd felröhög. Esküszöm, felröhög. A hátamon glédába sorakoznak a finom pihék. Tüskévé változik valahány, jeges veríték csordogál közöttük.

A röhögés mind gerjedtebb, mind ijesztőbb. Eléri a kívánt hatást: sokkot okoz. Lecsapom a kagylót, és szinte botladozva futok a konyhába, magam után húzva a nadrágot.

– Daniel, neked is mondta Ella, hogy valaki hívogatja a számunkat, és csak nyögdécsel meg hajmeresztő módra röhög?

– Neked mondta? – kérdezi félvállról.

Nyugalma lehiggaszt. Éppen egy ilyen őrülttől fogok megijedni, amikor annak idején direkt ezekre specializáltam magam? Na igen, de akkor sem volt kifejezetten tavaszünnep, amikor összecsaptam velük. Mostanra meg is elégeltem őket, de ezek ettől nem fogytak el, hiába.

– Tulajdonképpen Ella sem részletezte, mi hangzott el. Annyit említett, hogy valaki szórakozik.

– Legközelebb vedd magnóra.

– Persze, és reggeltől estig hallgatni fogom.

– A te ízlésed... – suttogja Belloq. Elfordul ugyan, de ettől én még nagyon jól tudom, hogy vigyorog.

Valami eszembe ötlik, és a nyöszörgős tüstént feledésbe merül:

– Wyne-ék csoportját tényleg átszervezik?

– Igen. A miniszter, Petrov ötlete, szerintem nem is rossz. Először is függetlenítik őket. Nem rendőri és nem katonai alakulatok lesznek. Petrov megbízottai fogják őket irányítani. Elsősorban a különösen veszedelmes bűnözők ellen kerülnek bevetésre. Tehát jóval több dolguk lesz, mint ezidáig. Hatáskörükbe fog tartozni ezeknek a bűnözőknek a felderítése, tehát, ha jól dolgoznak, akár megelőzhetnek egy-egy véres akciót.

– Mit szólnak hozzá?

– Wyne-nak tetszik a dolog. Úgy hallom, a többi csoport sem tiltakozott. Unták már, hogy örökös készenlétben voltak, és ha kibontakozott egy golyózápor vagy forró helyzet, őket küldték. Ha ők is szimatolhatnak, átfogóbb képük lehet az egészről, maguknak szúrják el a dolgokat, és kevésbé fogják úgy érezni: ők a céltáblák. Tulajdonképpen már a nyáron is valami hasonlóval kísérleteztek.

– Valóban azt latolgatod, hogy áthelyezteted magad egy ilyen csapatba?

– Egyelőre csak latolgatom. Amíg eldöntöm a kérdést, sokat fogok még esténként szaladgálni az utcákon. Kevés lesz, ha a régi formámat hozom, annál is jobb erőnlétre lesz szükségem.

Megiszom a kávét, és néhány perc múlva határozottan érzem, aligha alszom reggelig. Így hát ráérősen megnézem magamnak Daniel Belloq urat, és megpróbálom tárgyilagosan összefoglalni a véleményemet: – Harmincöt éves vagy. Fél éve múlt, hogy négy golyóval preparálták a testedet. Azt hiszed, tudsz még jobb formát hozni a réginél?

– Az ember kísérletezik. Néha önmagával. Aztán még a lehetetlennel. Petrov nem kevesebbet tökélt el, mint azt, hogy felszámolja a korrupciót, a fegyveres bandákat, a kábítószer-kereskedelmet.

– Mint a kollégája odaát. És most halott. – Miután kimondom ezeket a szavakat, határozott tiszteletet érzek önmagam iránt. Elvégre igenis tiszteletre méltó, ha valaki szemrebbenés nélkül le tudja hervasztani szeretett kedvesét. Ráadásul eltökéltem, nem foglalkozom Negel Shermannal és áldozatával. Ebbe a lakásba ki-be jár egész csomó nem kívánatos személy, elevenek és holtak egyaránt. Valahol ez mégis tűrhetetlen.

– Feltehetően elvállalom a dolgot – mondja Daniel. Bólint, folytatja: – Átnyergelek Wyne-ékhoz. Legalább megszabadulok tőled.

– Elvégre megérdemlem, hogy így beszélj velem – sóhajtom lehajtott fejjel.

Belloq csakhamar bebizonyítja, hogy feudális mániái a régiek. Amikor tíz óra után felöltözöm, mert sürgős találkozóra készülök az építkezés körül ténfergő prostituáltak valamelyikével, szótlanul készülődik ő is.

Végül a pasas ott áll előttem bokacsizmában, tágas bársonynadrágban, ejtett vállú pulóverben, tíz évet fiatalodva, vigyorogva, hajszoltan. Nemrég ő volt az egyetlen, aki önként hordta ezt a rövidre nyírt frizurát. Manapság, tél ide, tél oda, a férfinép hetven százaléka katonás hajviselettel közlekedik. Hasonlóképpen divatozik a többnapos borosta is.

Odakinn a dermedt, sáros hókása.

A rádióban az illetékes égre-földre ígéri: de most aztán itt a tavasz; Belloq a térdemre simítja tenyerét, és rám mosolyog. Esztéta váltja le a meteorológust, és megcéloz az éterből:

– Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem---

Elzárom a rádiót. Belloq vállára hajtom a fejem. Megszólal: – Erről jut eszembe. Mikor beszéltél utoljára Donalddal?

– Tegnap.

– Úgy értem, igazából mikor ültél le vele beszélgetni?

Vállat vonok. Csikorog az agyam a megerőltetéstől. Mikor is?

– Miután elolvastam a könyvét. Arról beszéltünk.

– Nem tegnap.

– Nem.

– Donald barátunk a napokban összecsomagolt, és elköltözött otthonról. Iris azért jött el ma reggel Elláért, hogy ne legyen egyedül a hét végén.

– Miért? – sóhajtom. Ha ők szakítanak, vége a világnak. Elszabadul a gazság.

– Azt reméltem, tudod. Ne bolygassuk.

– De bolygassuk. – Kifakadásom engem is meglep. Elhallgatok, az utcát bámulom. Most aztán ránk zárták az ajtókat. Hehír, Sherman, Kata Dorian és a Misley házaspár. Mindezt tetézi a kiegyensúlyozott, derék Donald váratlan döntése. Miért nem megyünk vissza a hegyekbe? MÉG megszökhetnénk.

Már nem.

Az építkezés közelében, szűkmarkúan világító neonok alatt kék tetőlámpa forog, villog, mentőautó szirénája visít fel. Gyülekezet hömpölyög arrafelé, árnyak futnak el előttünk.

Belloq megállítja a kocsit, szaladok. Félretolok néhány embert, elhárítom egy rendőr karját. Nem kap utánam, megismer. Lehajolok a gyűrű közepén fekvő testhez.

Fiatal nő, lélegzik még. Arcán elmázolódott a festék, így is szép. Nyitott bundája alatt felcsúszott a rövid szoknya, egyik melle kibuggyan a kivágott pulóverből.

Valaki kiáltozik a hátam mögött:

– Én láttam, az az autó szándékosan ütötte el! Az utasa kiugrott belőle, hogy elvegye a táskáját, de amikor meglátta a közeledőket, inkább elmenekült. Meg akarták ölni! Rablógyilkosság!

Nézem a táskát. Szíja a lány csuklójára tekerve, végét most is elfehéredő ujjakkal szorítja. Nagy alakú, elegáns táska, kígyóbőrutánzat. Elfér benne esernyő, iratok, egy-két könyv...

Lefejtem róla a lány ujjait, lecsavarom a hosszú szíjat a csuklójáról. A lámpa alá sietek a zsákmánnyal. Kattan a zár. Hallom, hogy Belloq a szemtanút faggatja. A rendőrök a tömeget kényszerítik kissé hátrább.

Találok egy csomag papírzsebkendőt, szépítő-szereket. Lucilla Stieff névre szóló iratokat, néhány összegyűrt papírpénzt, lakáskulcsot.

A szemtanú izgatottan magyaráz Belloqnak: – Fekete kocsi volt, nem égtek a lámpái. Nem láttam a rendszámtáblát. Azt hiszem, Fiat volt.

Semmi több. Bámulom a kiforgatott táskát, faggatásomra nem felel. Hónom alá veszem, talán Kata Dorian is így hordta, nincs egy hete. Lepillantok a lábaim elé.

Mentőorvos hajol az eszméletlen test fölé, visszaigazítja a pulóvert a prostituált sápadt mellére. Fürge ápolók hordágyra fektetik a lányt, s a mentőautó szirénázva elvágtat.

Belloq rám pillant, szeme megakad a zsákmányomon.

– Öltözöl? – kérdezi.

– Még morbidabb. Ez a táska valószínűleg Kata Doriané volt. Nem tudni, honnan szedte elő Lucilla, de úgy fest, az életébe kerül. Azonnal a lakására kell mennünk.

Beülünk a Mazdába, felolvasom a címet az igazolványból, s vágtatunk, azzal a lehangoló érzéssel, hogy elkéstünk. Néhány percen múlott csupán.

Egyszer sem tévedünk el a hervasztó környéken, bár Belloq a rádión csüggve abban a reményben duruzsolgat az éterbe, hogy előállítanak számára minden egyes fekete Fiatot, amely a városban szaladgál. A riadókocsik fekete autókat kergetnek, és én nagyon jól el tudom képzelni, amikor megállítják őket, és megkérdezik utasaiktól: „Mondják jóemberek, maguk gázolták el Lucilla Stieffet? Nem? Az más. Akkor jó utat.”

Szívesen megtudnám végre, vajon mi az a nagy titok, amelynek érdekében megint halnia kellett valakinek. Mi volt a táskában? Míg Belloq rádiózik, megvigasztalom magam. Lucilla megtalálta a kígyóbőrutánzatot, lelt benne valami érdekeset. Ha most nem volt nála, elég lesz felsétálnunk a lakására. Igen. Oda lesz készítve az asztalra.

A lakásban szemlátomást elsőként teszünk látogatást. Saját kulcsaival törünk be, és nem találunk semmit, semmit a világon. Kutatunk, keresünk, majd kimerülten magunkba roskadunk a kétes tisztaságú kanapén.

Belloq rám néz, és lassan elvigyorodik: – Tulajdonképpen mit keresünk?

Nem felelek, valamiféle hisztérikus nevetőgörcs kaparja a torkomat. Megpróbálom meggátolni kitörését, köhécselek, lehajtom a fejemet, hogy a hajam alá temetkezzem, de a Sasszemű rögvest észreveszi a roham jeleit. Közelebb húzódik hozzám, halkan beszél:

– Késő van. Strapás nap volt. Ha lehet, mégis próbáljunk meg gondolkozni.

– Az éjjeliőrtől tudom, hogy három lány, Kokó, Lucilla és Lyda olykor előfordulnak azon a környéken. Lehet, hogy Lucilla nemcsak a táskát kaparintotta meg azon az éjszakán. Talán látott vagy hallott is valamit. Talán őt is meglátták, s ezért akarták most megölni. Mi az istent lehet egy ilyen táskában hurcolni? Egyáltalán, mi folyik körülöttünk?

Újra kezdjük a kutatást. Körbejárjuk az apró helyiségekből álló, elhanyagolt lakást. A bútorok meglehetősen szedett-vedettek, az ágynemű szertehányva a szőnyegen, bontott italos palackok búslakodnak a lelocsolt asztalok lapjain, piszkos ruhanemű heverészik a fotelok előtt és alatt.

Megtekintjük a videofilm-gyűjteményt is. Lucilla ízlése a jelek szerint csupán a pornóirodalomra terjed ki. Úgy nézem, ráakadtunk a szakkönyvtárára. Pedig az ember azt hinné, az ő szakmája mellett csakis mesefilmekre lehet szükség egy-egy fárasztó nap után. Úgy látszik, ezzel a műfajjal tartja magában a lelket.

Ősöreg rádió-lemezjátszó-magnó-hangfal monstrum tölti be az egyik falat, de a lemezek szálankénti átválogatásával sem leszek okosabb. Persze, ha tanulmányt akarnék készíteni Jelenetek egy prostituált életéből címen, talán fellelkesítenének a leletek. Csupa régi, agyonhallgatott könnyűzenei felvétel fordul meg a kezeim között. Átválogatom a műsoros kazettákat, aztán megtekintem Lucilla könyvtárát is. Néhány krimi, szexkönyvek. Proust: Az eltűnt idő nyomában és A kis herceg. A lapok között és a borítók alatt semmi. Egy asztalka alatt újságkivágások, számunkra érdektelenek. AIDS-térképek, hosszú cikkek a terjedő betegségről, áldozatairól. Tanácsok a megelőzésre. Ezek közül Lucilla megfogadott néhányat, erre vall a tekintélyes gumióvszer-gyűjtemény, de a legfőbbet, a partnerek megválogatására és számuk mérséklésére vonatkozót feltehetően figyelmen kívül hagyta. Veszedelmes szakma az övé, hiába.

Belloq bekapcsolja a magnót. Nem kell keresgélnie, elindítja a bekészített kazettát. Lucilla a felvétel készítésekor még arra sem vette a fáradságot, hogy két zeneszám között megállítsa a szalagot, így hát végighallgathatjuk a műsorvezető jópofáskodását is, ami ebben a késő éjszakai órában erősen megviseli az idegrendszeremet. Belloq kitűnően szórakozik dühöngésemen.

Bad Boys Blue-t hallgatva merülök bele Lucilla fehérneműinek átkutatásába, és amikor a fürdőszobai tégelyekhez érek, Iron Maiden kemény zenéjére pancsolhatok tovább. Siettemben felborítom a talcumos dobozt, úgyis nyirkos a tenyerem az izgatottságtól, hát mindjárt beledörzsölöm a hintőport.

A konyhai szemetest is átvizsgálom, közben a műsorvezető lekeveri a zenét, és átadja a szót a hírolvasónak. A felvétel kétnapos. Na és? Mitől kerekedett ilyen jó kedvem?

Dúdolgatva folytatom. A cukortartóban cukrot találok. Megízlelem, nem csalás, nem ámítás. Egy kerek fémdobozban viszont meghitt illatú cigaretták sorakoznak. Belloq is megszaglássza, vidáman füttyent egyet.

Le kell ülnöm, nevethetnékem visszatarthatatlan.

– Rágyújtottál belőle? – kérdezi Belloq.

Nevetek, de azt hiszem, nem ok nélkül mustrálom a tenyeremet több mint gyanakodva. Meg is nyalom kissé. Újra felnevetek.

– Csak tudnám, mit talcumoz vele Lucilla! – Elképzelem a lehetőségeket, és nem bírok magammal. Fogom az oldalamat, mert szúr, és közben jól hallom, nem túl szép a kacarászásom.

Nem jutok szóhoz, egész egyszerűen. Elindulok, és Belloq követ. A fürdőszobában azonnal fülön fogom a tettest. Míg Daniel a dobozt vizsgálgatja, lesúrolom a tenyeremről a talcumot.

– Jó trükk, nem? – Mikor leszek képes abbahagyni? De mit számít? Pompásan szórakozom a semmin, és ha most két felbőszült oroszlán rontana ránk, azokkal is nevetve szállnék szembe.

– Kokain – Belloq ízlelgeti, és el tudom képzelni, hogyan fogunk perceken belül mindketten görcsökben vonaglani a nevetéstől.

Ezzel szemben a magnón elnémul a hírolvasó száraz hangja. Felsír egy nő, és mi eszünket vesztve rohanunk vissza a szobába.

– Lehet, hogy nem tudom bebizonyítani a gyilkosságot, de nem engedem, hogy eltussolják! Ha kell, szétkürtölöm az országban, az egész világon! Ott voltam, és hallottam, ami azon a mocskos éjszakán történt! Éppen egy betegről beszéltünk doktor Misleyvel, amikor meglepték a szobájában! Végig be volt kapcsolva a mikrofon! Hallottam a dulakodást, a hörgését! Egyszerűen megfojtották egy párnával, aztán levitték a lépcső aljába, hogy ott találják! Azért működtetik a szívét, hogy fenntartsák a baleset látszatát! Az az ember halott! Megölték! De valamit eltoltak! Tudom, miért kellett meghalnia! Tudom, és még ennél is többet tudok! Ha előtárom a bizonyítékaimat, mindenki nekem fog hinni!

Itt véget ér a hangfelvétel. Kifut a szalag. A kazetta másik oldalán zene, zene, zene. Belehallgatunk a többibe is. Aztán nagyon csúnya gondolatokat fogalmazok magamban Lucilla Stieffről.

Belloq megőrzi a nyugalmát. Hangosan tűnődik. A legfőbb kérdés: kivel beszélt Kata Dorian, mert aligha kétséges, hogy az ő hangját hallottuk. Doktor Misleyt tehát csakugyan megölték, mégpedig Martin öcsém módszerével. Nem rossz. Rodney Misley talán mégsem volt oly szórakozott és bamba? De miért halt meg? A bizonyíték feltehetően Kata Dorian táskájában lapult, s azon a havas éjszakán valamiképp Lucillához került. Hol van most?

Belloq járkál. Találomra kiválaszt egyet a video-kazetták közül. Belepörget a filmbe, majd a képernyőre kapcsolja. Csábos leányzó vonaglik egy férfiú karjai között, hatalmas mellei valósággal lengenek. Keveset zihálnak, gyömöszölik egymást, majd a férfiú kezei – egek! – a szépség bugyijára araszolnak, s elkezdik lehúzni azt. A leányzó csücsörítve inti párját: – Surprise!

A meglepetés nem is marad el, a következő pillanatban előbukkannak a hölgy herezacskói. Katt, a kép kilobban.

Egy fárasztó nap végére járva dermedt latyakot gyúrnak a kocsi kerekei. Az ülésen elnyúlva továbbra is a meglepetésen kuncogok, aztán bekapcsolom a rádiót. Dallamos könnyűzene hallik, Belloq fintorog. Az énekes szoprán hangja szerelemről, könnyekről, szívekről, lelkekről dalol.

– Azért valahol szép a hangja ennek a lánynak – ismeri el Belloq.

– Fiú – közlöm.

– Surprise.

Lucillától a kórházba igyekszünk, s nem egykönnyen sikerül szót értenünk a személyzettel. Nem is vesszük a szívünkre, mert jól tudjuk, későre jár. Szívós kitartásunk végül meghozza gyümölcsét. Feljuthatunk a Traumatológiai Osztály intenzív részlegére. Szürke arcú, fáradt férfi lép hozzánk, már-már egykedvűen közli velünk, hogy Lucilla sérülése életveszélyes, ha a lány felépül is valaha, élete fogytáig ágyhoz kötött marad.

Éppen távozni készülünk, amikor a fotocellás ajtón keresztül lelkes férfi rohan befelé, egyenesen a szürke arcúhoz siet, és fejbólintással értésére ad valamit. Ez a mozdulat mosolyt futtat a fáradt vonásokra, s perceken belül futkosást eredményez. Ennek az izgatott készülődésnek szemlátomást létezik valahol valamelyes értelme, mert hamarosan csillapodni kezd. Mintha nem is éjszaka lenne, megelevenedik a kórházi folyosó. Aztán a személyzet eltűnik a műtőben.

A szürke arcú orvos szakít ránk néhány percet magyarázatképpen. Sötét szemei élénken csillognak szemüvege mögött. Kiszemeli magának Belloqot.

– Mostanáig semmi egyebet nem tehettünk, csak ami ilyenkor szokásos, ez pedig nem sok. Mivel a sérültnek nincsenek közvetlen hozzátartozói – ennek kiderítése vette igénybe a legtöbb időt –, és az ő állapota nem engedi meg, hogy hozzájárulását adja a műtéthez, különleges engedélyt kellett szereznünk. Teamünk első ízben hajtja végre emberen az operációt, melynek sikere esetén a sérült felépülhet, sőt, lábra állhat. Egyelőre ennél többet nem mondhatok. Javaslom, reggel érdeklődjenek újra. Történelmi órák kezdődnek most számunkra!

A doktor ünnepélyesen elsiet, mi kissé kábán utána fordulunk.

Megrázom a fejemet, mintha víz ment volna a fülembe. Ha jól értettem, Lucilla számára megadatott egy aprócska esély arra, hogy újra ember legyen. S ekkor ismét meglep Rodney Misley, rajtam üt, egy férfi, akit soha nem láttam, és soha nem is fogok. Jelen volt, olyannyira, hogy páran nem tűrhették tovább. Felesége most a rózsaszínű zongora mögött ül, és tréfát csinál a requiemből, miközben az ajtóra festett madárban gyönyörködik.

Myrtle, a szépséges özvegy egy nevet lobbant a tudatomba, és amikor kimondom, Belloq némi rökönnyel pillant vissza rám: – Most? – kérdezi.

Most.

A kórház halijában álló készülék alatt sorakozó telefonkönyvekre vetjük magunkat, mint hamarosan kiderül, feleslegesen. Oda-vissza átforgatjuk a súlyos köteteket, de sem a szaknévsorban, sem az egyéni listán nem leljük YANNIK TASSEL nevét.

Órámra pillantva megállapítom, igen, az emberek java része ezekben a percekben alussza legmélyebb álmát. Némi kéjjel tárcsázom tehát Myrtle Misley hívószámát. Az asszony a harmadik csengetésre belehallózik a hallgatóba. A háttérből vidám zeneszó, beszélgetés moraja hallatszik. Az özvegy hangja enyhén fátyolos, s amikor elmondom óhajomat, halkan felnevet:

– Éjszaka van, drágám.

– Tudom. Tehát?

– Vendégeim vannak. Nem, Yannik nincs itt. Egyébként soha nem jártam a lakásán, tehát nem árulhatom el, hol lakik. Esetleg utánanézhetek a telefonregiszteremben. Holnap.

– Most – mondom. Hangom meggyőzi.

– Hívjon vissza néhány perc múlva – sóhajtja megadóan.

Amíg várakozunk, Daniel megkockáztat egy megjegyzést:

– Régen ágyban lenne a helyed.

Nem felelek. Töröm a fejemet, miért választottam Yannik Tasselt, s mit akarok vele. És újra tárcsázok. Myrtle foglalt.

Rágyújtok egy cigarettára, lopva Belloq arcát figyelem. A testembe rejtett szeizmográf halk jelzéseket sugároz. Félek. Megizzad a tenyerem, merő lucsok. Beletörölgetem a nadrágomba. A következő percben fáznak az ujjaim.

Myrtle végre felveszi a kagylót. Enyhén spiccesen nevet: – Ne fárassza magát Yannikkal, drágám. Nincs otthon. Hívni próbáltam.

– Igen, ez várható volt. A számot.

– Maga túl nyers.

Mivel nem felelek, halk sóhajjal tudatja velem a telefonszámot. Ezután sietünk a Mazdához, és rövidesen tudjuk a számhoz tartozó címet is. Míg átszáguldunk a városon, Belloq nem fűz megjegyzést az elképzeléseimhez. Ezúttal én lógok a rádiótelefonon, és legalábbis olyan izgatottan intézkedem, mintha a világháború kitörésének megakadályozása lenne a cél.

Csak annyit tudok, hogy valamit meg kell akadályoznunk. Azok, akik megölték Misleyt, Kata Doriant és meglehet, férjét is, akik Lucillát elgázolták, még nem követték el legfőbb tettüket. Készülnek valamire, s mint látható, holttestekkel kövezik útjukat. Nem a megtörtént, az eltervezett titokban tartása a céljuk. Talán utolérhetjük őket.

Megint a lelkes mámor: elhiszem magamnak, hogy olyan gyors és ügyes vagyok – a mellettem ülőről nem is beszélve –, hogy most aztán reszkessen a titkos szervezkedés, mert ott futok a sarkában. Belloqnak egy szava sincs, talán nem óhajt lehűteni, talán azon tűnődik, miért tört ki rajtam az elmebaj, talán ő is érzi a maga szeizmográfjával: baj készül.

Nyugodt, mondhatni konszolidált környéken állunk meg a kocsival.

Yannik Tassel egy Pork nevű férfi lakását bérli. Kevés borravaló ellenében néhány információt szerzünk az álmos portástól. Pork több évre külföldre szerződött – bűvész –, és megbízta a gondnokot, adja ki a lakását. Tassel négy hónappal ezelőtt költözött be, fél évet előre kifizetett. A portás mint egy tizenöt perccel ezelőtt látta távozni, kissé csodálkozott is, mert alig valamivel korábban jött haza. Ezúttal igencsak sietősen hagyta el a házat. Sportszatyrot vitt a vállán, egyedül volt. Igen, Tasselnak van kocsija.

Nem, ezután nem hangzik el, hogy fekete Fiat. Tassel Opel Asconán járt, tudatja velünk a vékony figura. Kap egy újabb bankót, bár szerintem anélkül is szívesen beszélne. Szemlátomást unja magát egy ilyen nyugalmas helyen, egyedül. Elmeséli, hogy a doktor úr csendesen éldegélt, nem hozott fel soha semmiféle lármás népeket, nőket sem. Egyetlen férfi fordult meg nála, az sem túl gyakran. Ma este együtt mentek el. Amíg a porta előtt elhaladtak, nem beszéltek egymással.

– Én szóltam utánuk – folytatja a férfiú. – Mondtam Tassel látogatójának, hogy máskor jobban nézze meg, hol állítja le a kocsiját. Kilátok innen az üvegen keresztül. Ott parkolt a fekete Fiat a tűzcsap előtt. Láttam, amikor a rendőr az ablaktörlő alá helyezte a bírságoló cédulát. Csak néhány napja történt a közelben egy robbanás, az autószervizben. Most még kényesek a tűzcsapokra, tudják, oxigénpalackok szálltak el, nagy tűz volt, hatalmas felvonulással.

– Hány óra körül mentek el itthonról? – kérdezi Belloq.

– Valamivel nyolc után. Azt hiszem, időre mehettek, azért nem nézte a Fiatos, hogy hova áll. Amikor szóltam nekik, csak legyintettek és rohantak tovább. Másfél óra múlva a doktor úr egyedül jött vissza.

– Hogy nézett ki a barátja?

– Várjon. Nem jól mondtam. Egyedül jött be, de a barátja hozta haza. Láttam, amikor a Fiat megállt a ház előtt, s amikor a doktor úr kiszállt, a kocsi sivító gumikkal elviharzott. Kérdeztem is, talán valami sürgős műtéten voltak? Tassel nevetve bólintott, és a lifthez igyekezett. És alig negyedórája újra elment. A barátja? Magas, sportos külsejű férfi, jóképű lehetne, ha apukája nem tolja el. Vörös a haja. Ezt a szerencsétlenséget tetézendő vörös a bajusza és a szakálla is. Furcsa egyébként, mert ha nekem ilyen színű szőröm lenne, a fejemet is borotváltatnám. Meg más is furcsa. Égővörös szőrzetű emberek többnyire fehér bőrűek, és a nap sosem barnítja, inkább csak főzi őket. Ez pedig olyan kreol volt, mint annak a rendje. Szóval azért jó bőrt örökölt a veres apukától. Úgy ránézésre egyébként az a fék- és gumicsikorgatós fajta. Nagydarab, lezser ember. Tassel ugyanaz, csak sötét hajjal, az aztán a jóképű fickó!

– Felmennénk a lakásba – mondom csendesen.

– Írás? – kérdezi, és tartja a markát.

– Nincs írás. – Azért nem marad üres a tenyere.

– És ha a doktor úr visszajön, amíg maguk odafenn vannak?

– Nem jön vissza – biztosítja Belloq. A vékony figura bólint, neki elhiszi.

Nem szükséges betörnünk, hamarosan előkerül a gondnok is, tagbaszakadt, verejtékező, kövér férfi. Szemrevaló halványkék plüssköntöst visel, alatta átizzadt jégert, valószínűleg az 1945-ös divatkollekcióból. Bokájánál zsinórok tekergőznek, a trikóból kivillan a nyakába bodorodó őszes szőrzet. Készségesnek bizonyul a hajnali óra ellenére is, tartalékkulcsot hoz, felszállít bennünket a liften, kinyitja az ajtót.

Kinyitja, de nem veszi el kezét a kilincsről. Mivel mostanáig nem akadékoskodott, talán éppen idejét látja?

– Mit csinált a doki? – kérdezi.

– Benne lesz az újságokban! – feleli Belloq. Hangja ismét megteszi a magáét. Az ajtó kitárul.

Mindenekelőtt rend fogad. Szinte laboratóriumi a tisztaság. Elegáns bútorok sorakoznak a lakásban, bontott üvegek a nappaliban, tálcán, rendezetten. A hűtőszekrényben pár doboz sört találunk, egy megkezdett vaj csomagot. A gardróbszekrények üresek. A fürdőszobából hiányoznak a piperecikkek, nincsenek törülközők. A ház ura elköltözött. Olyannyira, hogy egy szem port sem hagyott maga mögött. De talán mégis. Siettében valahol ott kellett felejtenie egy parányi ujjlenyomatot. Muszáj, fohászkodom.

Magamra vállalom a Főnök felkeltését. Jól számítottam, rekedt, dagadt hangja köhögésbe, majd sóhajtozásba vált, amikor beszámolok eredményeinkről.

– Reggelig várhatott volna – véli mégis.

– Nincs időnk!

– Na persze. Ha nincs, nincs. Intézkedem. Maguk csak menjenek haza aludni.

Nem is felelek.

Belloq reménytelenül vizsgálódik az elhagyott lakásban. Zsebkendővel érinti meg a fiókok gombjait, de még így is félő, hogy a szakértő csupán a mi ujjnyomainkat fogja megtalálni a ragyogó lakásban. Ha Myrtle figyelmeztette Tasselt, nem lett volna ideje erre a tisztogatásra. Ő már korábban hozzáfogott ittléte nyomainak eltüntetéséhez. Valószínűleg azért, mert a rendőr felírta a Fiatot, mert nem tudták elvenni Lucilla táskáját, mert az a VALAMI még mindig nem került hozzájuk.

És még mindig éjszaka van. Hiába fújtatok a sietségtől, megint kezdek lemaradni Tassel mögött. Megtaláljuk a rendőrt, aki a fekete Fiat szélvédőjére tűzte a bírságcédulát. Tudjuk tehát a kocsi rendszámát. Rövidesen az is kiderül – miért csodálkoznánk? –, hogy az autó lopott volt, bár tulajdonosa elmulasztotta eltűnését bejelenteni. Az álmos rendőrjárőrök fekete Fiatokat figyelnek, feleslegesen. Ha megtalálják is valaha, feltehetően üres, tiszta és elhagyatott lesz.

Belloq haza vonszol. Engedelmesen követem, noha szeretnék egyidejűleg Myrtle Misleyhez, Cruz Guardhoz, Kokóhoz és késdobáló fiújához, Lonzához menni. Továbbá a Városi Kórházba és a másikba, Lucillához.

Daniel hajtogatja: – Reggel. Reggel.

Igaza van. Mégis nehezen múlik az idő. Mivel nem alhatok, nem kímélem ágyszomszédomat sem. Nyúzom, faggatom, mi kerülte el a figyelmünket, mit vétettünk, hibáztunk, különösen én, hiszen a szereplők java részével magam foglalkoztam.

Belloq karba font kézzel ül a párnáin. Szemei vérhálósak, türelme fogytán.

– Mi van veled, lezserség szobra? – firtatja. – Tökéletesen begerjedtél.

Válaszaim: – Szerepe lehet a dologban a kokainnak? Á, nagyon úgy tűnt, hogy Lucilla csak saját életének megédesítésére keverte a hintőporba. Nem hinném, hogy kereskedik vele. Vagy ez egy másik ügy, és mi bolondot csinálunk magunkból? Myrtle Misley mennyire lehet belekeverve a dologba? Hétfőn szakértői csoportot kell a kórházra zúdítani. Le merném fogadni, hogy Yannik Tassel nevű orvos nincs a világon.

– Esetleg alhatnál – bátorkodik Daniel.

– Ha nem lenne benne az ügyben Cruz, talán nem dúlna fel annyira. Meg tudod ezt magyarázni? Miért nem illik ide Cruz?

– Hova illik? – dörmögi ágyszomszédom mélán.

– Te nyugodt vagy?

– Egyre kevésbé.

És így tovább. Valahogy az az érzésem, mintha mostanáig egy zsámolyon álltam volna, s ebből az előkelő magasságból, derűs mosollyal tekintettem volna le a világra – a lábaim alatt heverőre. Percekkel ezelőtt valaki kirúgta alólam a zsámolyt.

Csak idő kérdése, mikor kezdek zuhanni.

A találékony Daniel tud egy módszert elaltatásomra. Kissé vonakodva adom be a derekamat, mégis megtörténik. Rövid időre elfelejtem a titkot, amit gyorsan meg kell fejtenem, mert arra adom a fejem, hogy kettőnkét megoldjam. Most sem sikerül. Sejtelmem sincs, mivel varázsol el nap mint nap. De amíg képes rá – istenem, varázsoljon!

Ragyogó napsütés riaszt fel. Bizony, reggel van. Kávéillat ingerel a sietségre. Gyorsan összekapom magam a fürdőszobában, ezúttal eltekintek a szokásos szigorú mustrától is, vasárnap nem veszek össze a tükörrel.

Amíg elkortyolom a kávét, kitart az álomduzzadt nyugalom. Amint kissé ébredezni kezdek, a világ összes nyavalyás gondja megszólít. A rádió földrengésről, szökőárról, tűzfészkekről, robbantásokról, merényletekről, csillagháborúról, balesetekről tájékoztat. Az ember már reggel kénytelen azt hinni, hogy ez lesz az utolsó napja.

Kinézek az ablakon, a szemközti falon óriási plakát. Ifjú pár mosolyog róla, pezsgőspohár a kezükben, a fotó színei élénkebbek és valószerűtlenebbek nem is lehetnének. Az ifjak arcán a boldogság egyszerűen fokozhatatlan.

Teleragasztották az országot ilyen és ehhez hasonló plakátokkal. Örül a nagymama, a kisgyerek, a főnök, örül a kiskutya, örülnek a szebbnél szebb lányok. Üvöltenek a színek, és dagad a boldogság. Hát nem csodálatos? Egy fogkrém, egy üveg pezsgő, egy új fürdőruha, istenem, még egy csíkos alsónadrág is földöntúli mosolyra tudja fakasztani viselőjét. Ami az utóbbit illeti, elnézem. Nem bánom, ha erre pillantok le a reggelim mellől. Tegnap még a nagymama ájuldozott a boldogságtól azon a falon, mert sikerült márkás szemüveget vásárolnia.

Mielőtt megtenném észrevételemet a reklámfotó ügyében, a rádió újabb hírrel kedveskedik. Sikerrel lezajlott az orvostudomány történetében úttörőnek számító műtét, mellyel egy autóbalesetet szenvedett fiatal nőnek nem kevesebbet adtak vissza, mint a teljes testi épségét.

Belloq telefonálni indul. Szorongva várom visszatértét. Úgy képzelem – már megint! –, hogy perceken belül hozza a hírt: Lucilla beszél, nincs többé titok.

Ezzel szemben másként történik.

Daniel megáll az ajtóban, és elnéz mellettem: – A lány eszméletlen. Lehet, hogy járni fog, de gondolkozni aligha. A koponyája is megsérült. Egyelőre nem tudnak biztatót mondani.

A csíkos alsónadrág viselője továbbra is majd elpusztul a boldogságtól. Elfordítom róla a tekintetemet, a hervadt Belloq felé.

– Akkor most elválnak útjaink. Kutass tovább Norbert Dorian után, én megyek a régi nyomon.

– Elfelejtettél reggelizni.

– Nem érek rá.

A nap nemcsak világít, melegít is. Megolvasztja a tetők peremére sodródott hóhegyeket, a lavinák olvadoznak, kásásan tottyannak a járdára. Vízpatakok szaladnak a csatornanyílások felé, és vidám zuhogással eltűnnek a mélyben. Már-már hihetetlennek látszik, hogy alig egy hete hatalmas hóesés szakadt a városra. Imitt-amott dermedt fűcsomók éledeznek, kissé még sápadtan. Párás a levegő, friss szél kevergeti, meg mernék esküdni, hogy langyosnak érzem. Ettől az impressziótól az sem tántoríthat el, ha leheletem jól láthatóan kavarog a számról. Nem veszek róla tudomást.

Beindítom a kocsimat, leeresztem az ablakot. A kerekek belehasítanak az útszéli tócsákba, magasra verik a vizet. Motorcsónakázás illúziójával haladok a késdobáló selyemfiú, Lonza lakása felé. Együtt dúdolgatok a magnóból áradó dallamokkal. Egy-két lámpa feltartóztat néhány percre. A szomszédságomban veszteglő kocsikból érdeklődő tekintetek sugaraznak rám. Persze, a férfiak is érzik, miért éppen ők ne? Nyakunkon a tavasz.

Felteszem a napszemüveget. Cigarettára gyújtok, és azt hiszem (mint biológiai lény: ezúttal a napsütés mámorának kiszolgáltatva), hogy a dolgok rendbe jönnek. Azt hiszem, közel a happy end.

Csatakos varjú ül egy kopasz fa meredt ágán. Amíg a lámpa zöldre vált, unottan tollászkodik. Hangulatom emelkedéséhez a maga részéről csupán ennyit fűz hozzá: – Kár---

Lonza nem siet ajtót nyitni, megpróbálkozom a kilinccsel. Aztán besétálok. A kivénhedt tinédzser a kanapén heverészik, szipkából szívja a cigarettát, és jöttömre még annyi fáradtságot sem vesz, hogy a kése után kapkodjék. Vasárnap van, az emberek lazítanak.

– Na? – kérdezi. Félő, hogy rám mosolyog, mindenesetre közel jár hozzá. Eleganciája hiánytalan. Derűsen gyűri kockás szövetnadrágját csakúgy, mint drapp zakóját.

– Sok-sok kérdéssel jöttem. Kezdem, jó? – Meglehet, nem kínált vele, mégis helyet foglalok. Megválók zubbonyomtól, zsebre dugom a kezemet.

– Már megegyeztünk, nem? Békén hagyom Kokót, maga békén hagy engem. Én nem rúgtam fel a megállapodást.

– Továbbra is barátok vagyunk – biztosítom. – A másik lány miatt jöttem.

A rugó. Lonza egy szempillantás alatt ülő helyzetbe kerül, és a párna alá hasít a keze.

Egy mozdulattal megállítom: – Ne kezdje a műsort. Egyszer élveztem, elég is volt. Beszéljünk Lucilláról, de nyugodtan. Tudja egyáltalán, hogy mi történt vele?

– Hol van? – morogja. Villámgyors kezét visszavonja a díszpárna alól, üresen. Ha már úgyis szabad, mutatóujjával az egyik hátsó fogába mélyed. Míg a reggelije maradékait kutatja, beszámolok:

– Az éjszaka baleset érte a maga Lucilláját. Egy újabb kenyérkeresőről kell lemondania. Ha életben marad, akkor sem lesz többé a régi. Gondolom, ez a hír legalábbis felbőszíti magát. Segíteni akarok. Lucilla nem magától lépett egy kocsi alá. Elütötték. Megmondom azt is, miért. Volt nála egy idegen táska. Csaknem sikerült tőle elvenniük. Csakhogy a táskában nem volt semmi érdekes, magam láttam. Innen folytassa!

Lonza pontosan tudja; arca valóságos olvasmány. El is fordítja tőlem, lyukas fogáról megfeledkezve. Keze újra a párna felé indul, de meggondolja magát.. Nem hódol ideges szokásának, hírem a vártnál jobban felzaklatta.

– Milyen táska? – kérdezi végül, amikor újra felém fordul. Arca ismét szalonképes, szemeiben ravasz fény lobban.

– Lucillának csigolyája tört. Megsérült a koponyája. Azért a táskáért.

– Blöfföl. Bevitték, mi?

– A kórházba.

– A sittre.

– Maga lesz a következő. Ugyanezért. A kocsi utasai továbbra is ragaszkodnak ahhoz, amit keresnek. Mit keresnek?

– És maga akar engem megvédeni?

– Ne higgye, hogy ideállok a fejéhez egy mordállyal. Úgy képzeltem, a maga segítségével elfoghatom a gyilkosokat. Ez is valami, nem?

Sokkal kevésbé lelkesedik az ötletemért, mint vártam. Végignyúlik a kanapén, a támlára hajítja lábait, cipője orrában gyönyörködik. Vonásai időnként megrándulnak, mosoly felé közelítenek, ideges vicsorgásnak hatnak.

Sóhajtva folytatom: – Átvizsgáltuk Lucilla otthonát, az édest. Leltünk egy érdekes kazettát, egy furcsa tartalmú talcumos dobozt, némi preparált cigarettát. Ide hallgasson, Lonza...

– A maga meséi. Idejön, és mesél. Ne ijesztgessen engem, elalszom én már anélkül is. Nagy fiú vagyok. Nem tudom, ki haragudott Lucillára. Az a nő időnként olyan gyilkos modorban viselkedett, hogy semmi meglepő nincs abban, ami történt.

– Hazudik.

– Mit képzel, mégis? Éppen maga fog meggyóntatni?

Türelmem végére érve, dermesztőnek szánt hangon hozom a félelmetes zsarut: – Elvégre meg is verhetem. Mire előszedi a kését, tíz törött ujja lesz. Sietek, Lonza.

Röhög, egyébként én is ezt tenném az ő helyében. Lát egy ötvenkilós nőt, aki sárlevet folyat a csizmájáról a tiszta szőnyegre, és el akarja hitetni vele, hogy bikaerős.

Elhitte volna? Elkomolyodik, és így szól: – Lucilla a múlt héten, tudja, szakadt a hó, hazafelé készülődött már, amikor meglátott egy jól öltözött nőt, aki ész nélkül rohant az utcán. Lekapta a válláról a táskát, és begyömöszölte egy szemétgyűjtő konténerbe. Futott tovább. Lucilla rosszat sejtve behúzódott egy kapu alá. Látta, hogy egy fekete autó fordul be a sarkon, és a nő után ered. Aztán eltűntek a szeme elől a sűrű hóesésben. Ő odasétált a konténerhez, kivette a táskát, eldugta a bundája alá, és hazament. Otthon megvizsgálta a szerzeményét, és pipa lett. Se pénz, se más érték nem volt abban a dög nagy táskában.

– Valami azért volt benne.

– Egy könyv. Tankönyv. Lucillának kínaiul volt, gyógyszervegyészet, vagy mi volt a címe, ronda kézírással összevissza firkálva. A szemétbe került. Volt még két kazetta, az egyiken rádiójáték lehetett, Lucilla felvett rá valami zenei műsort. A másikkal nem tudom, mit csinált, ő nem mondta, én nem kérdeztem. A táskát megtartotta.

– Ez minden, Lonza? – kérdezem szigorúan.

– Ez.

– Megnéztem Lucilla szemetesedényét, nem volt benne a könyv.

– Naná, azóta hússzor kiürítette. Menjen el a szeméttelepre, ha érdekli a gyógyszerészet.

Nem érdekel a jópofáskodása, mert megakad a szemem Lucilla talcumos dobozának pontos másán. A színes holmi az ablakpárkány szélén kelleti magát. Odasétálok, érdeklődve veszem a kezembe. Lecsavarom a tetejét. Szinte szórakozott a hangom: – Sántít a meséje, Lonza! Ha Lucilla csak úgy megtalálta a táskát, ugyan miért akarták tegnap éjjel meggyilkolni? A maga sztorija szerint senki nem látta az eseményt. Találgathatok éppen. Netán többet is tudott a táskás nőt kergető autóról? Vagy később, a kazetták kapcsán jutott el hozzájuk? Esetleg volt még valaki, aki viszont Lucillát látta meg a zsákmánnyal? Né, ebben a porban is van kokain. Tudja, hogy nehéz idők előtt állnak a narkósok? Pár fejes begorombult, és fel akarja számolni a kábítószer-kereskedelmet. Na persze, most nem érik be azzal, hogy lesittelik a narkósokat. Előzőleg kissé kipofozzák belőlük, honnan, kitől szerzik a szereket. Például a kokaint. – Eszembe jut, milyen kellemes vidámság fogott el Lucilla lakásán, amikor nyirkos tenyerembe dörzsöltem a hintőport. Aztán keveset a csuklómra szórok Lonzáéból, és elsimogatom a bőrömön. Ez már a függőség? Rámosolygok a mérgesnek látszó tulajdonosra, és letelepszem egy székbe. A doboztól nem válok meg.

– Lucilla gyakran ment a maga feje után. Sok bajom volt vele. Aztán Kokónak is elment az esze, és most kezdek paff lenni.

– „Paff?” – ismétlem undorral.

Nos, én legalább csengettem, mielőtt bejöttem a lakásba. Az újonnan érkezők nem fáradnak ilyesmivel. Mielőtt még elmerülhetnénk Lonza szókincsének sivárságában, látogatók jönnek. Egy rúgás hallatszik, majd léptek dübörögnek. Mire észbe kapunk, két férfi áll előttünk.

Megfigyelem, hogy egy pillanatig ők is csodálkoznak, feltehetően a jelenlétem miatt. Jól festhetek a talcumos dobozzal a kezemben. Nem nevetem el magam.

Komolyságom csakis a pisztolyoknak szól, melyek egyenesen ránk szegeződnek. Az egyik például éppen a szemembe tekint. Fölötte magas férfi álldogál, atlétatermetű, markáns arcú. Résnyire vont szemhéjai közül fenyegető tekintetű szürke szempár méreget. A másik pisztolycső fölött hasonló alkatú, kreol bőrű, ámde vörös szakállú és bajuszú dalia komorlik.

Mindez csak egy pillanat. És mégis elnevetem magam. A markáns arcúhoz intézem a szót: – Letartóztatom, Yannik Tassel.

A férfi nem érti a tréfát. Int társának, s az égővörös szőrzetű elindul felém, feltehetően nem azért, hogy a keblére vonjon. Türelmesen várom, hangulatom – a talcumnak köszönhetően? – meglehetősen emelkedett. Amikor a dalia kitakar Tassel pisztolya elől, s kellő közelségbe ér hozzám, vidáman cselekszem, s főként fürgén. A hintőport belezúdítom az arcába, a szemének szánva. Ugyanakkor fellendítem a lábamat, és elkaszálom fegyvert tartó karját. Ő sem kezdő, vagy talán ideges kissé, elhúzza a ravaszt. A golyó elsüvít a fejem mellett, szinte érzem a szelét.

A pisztoly a szőnyegre hullik, a vörös pontosan a tetejére, miközben mindkét kezével az arcát törölgeti. Köpköd is mindehhez, viselkedése legalábbis ordenáré. Főként azért, mert Tassel újra jól láthatóvá válik mögötte, vigyorgó arca csakúgy, mint töltött pisztolya.

– Leülni! – kiáltja, s hiába derűs a kedélyem a talcumtól, engedelmeskedem. Ebből a távolságból úgysem kezdeményezhetek semmit, a jelek szerint a máskor oly fürge Lonza is lemondott a késdobálásról. Szobor ő a szép szőnyegen, zakója gyűrött.

– Hát találkoztunk – mondja Tassel, hozzám intézve a szót. El is éri vele, hogy kellőképpen elcsodálkozzam, ezalatt a vörös összeszedi magát. Feldúltan belélegzi a szakállára árasztott hintőport, mit sem sejtve tette várható következményeiről. Csakhogy a pisztolyát is előszedi maga alól. Előszedi, és újra rám szegezi.

Tassel vigyorog: – Magával majd később foglalkozunk, hölgyem. Most ezt a strigót vesszük előre. Add elő a kazettákat, gyorsan! – szavait már Lonzához intézi. Intésére társa feltápászkodik a szőnyegről, és a kivénhedt tinédzser felé lépdel.

Moziban érzem magam. Nézem a filmet, de van egy olyan zavaró érzésem, hogy én is szerepelek benne. A portól fehérlő szakállú, szempillájú fegyveres Lonza elé lép. Megragadja zakóját, és könnyed mozdulattal a levegőbe emeli, majd megtaszítja. Kiáltást hallok, a düh és fájdalom morranását. Lonza elterül a szebbik díszpárnáján. Kap néhány pofont.

Tasselt nézem. Rám mosolyog: – Álljon fel, kezeit tartsa a feje fölé. Csinálja, mert senki nem hallja meg, ha lövöldözni kezdek.

Ezt elhiszem neki. A hangtompító akkora, mint egy másik pisztoly. Gépiesen beletörlöm a kezem a nadrágomba, mielőtt engedelmeskednék a felszólításának.

Tassel szövegel. Élvezi sápadtságomat, összeráncolt homlokomat:

– Töri a fejét, honnan tudom, ki maga? Nem okosítom ki, ne féljen. Hamarosan úgyis megtudja. Ezt itt elintézzük, és elmegyünk. Megtakarított nekünk egy utat. Magának is egyet. Az utolsót. Gyorsan a nyomomra jutott, profi módra. Keresztülhúzta a számításainkat. Magának másként jár az agya, mint vártuk. De így is, úgy is benne van a csapdában.

Ez az a pillanat, amikor túlteszem magam a kokainon. De nem hagyok fel a dermedt vigyorgással.

Tassel rám kiált: – Feküdjön a földre! Nyújtsa előre a kezét!

Miután megteszem, pribékjét utasítja: – Ne sajnáld ezt a majmot. Nem érünk rá szórakozni. Kezdd a tökein, ha nem beszél!

A műtét kevésbé érdekel, így hát villámgyorsan szövegelni kezdek:

– Mondja csak, hol lehet Norbert Dorian? Szívesen beszélgetnék vele. Érdekel más is. Miért ölték meg Katát, Rodney Misleyt? Megneszelték valahogy a maga kicsided tervét? Kiderült talán, hogy ha Yannik Tassel orvos is, él egy másik életet, melynek vajmi kevés köze van a hippokratészi eskühöz? Lehet, ez utóbbi életforma szorosan kapcsolódik egy rabláncra vert gengszterhez, bizonyos Amadeo Gruccihoz?

Tassel megdühödve halántékon üt a pisztoly agyával. Éppen akkor, amikor megkísérlem a felülést. Engedékenyen, kábult fejjel visszahanyatlom. A kanapé táján úgysem kedvem szerint alakulnak a dolgok. Lonza unalmasan egyre azt hajtogatja: nem tudom, nem tudom. Időnként feljajdul a változatosság kedvéért. Sziszifuszhoz hasonlatos, hiszen valahányszor kéznyújtásnyira megközelíti kedvenc díszpárnáját, kap egy pofont vagy egy lórúgást. Ekkor kissé odébb repül, és kezdhet mindent elölről.

Tassel túlkiabálja a lármás Lonzát. Járkálgat körülöttem, olykor lehullik mellém egy-egy dühödten sziszegő nyálcsepp: – Azért jött ide, mert a táska üres volt. Maga tudja, hogy itt van, amit keresünk. Ez esetben ez a strici ennél is többet tud. – Ez a megállapítás felderíti, jóllehet Lonza viselkedése ellenkezik vele. A késdobáló üvölt, tekergőzik a szőnyegen, orrán-száján vér ömlik, és tagad, tiltakozik, esküdözik.

Tassel rárivall a vörös daliára: – Heréld ki!

Társa úgy fest, feldobta a belélegzett kokain, csakúgy, mint a rendkívüli lehetőség, hogy operálhat. Megpróbálja fél kézzel letépkedni a kliens nadrágját. Lonza a félelemtől átmenetileg megnémul. Megint megkísérli a visszajutást a kanapéhoz.

Hála a vörösszakállú hintőporos képének, a kasztrálás nehézségekbe ütközik, s ebben főként a pisztolya akadályozza, hiszen a tervbe vett művelet szigorúan manuális, végrehajtásához ő egyetlen puszta kézzel rendelkezik. A némán őrjöngő Lonza feljut a kanapé szélére, keze felemelkedik.

Tassel észreveszi a mozdulatot, de nem jut ideje megakadályozni. Előrelendített lábaim ollójában reccsen a karja, elejti stukkerét. A következő rúgás az állán éri. Oldalra dől, rám akarja vetni magát, de félregurulok. Nem érem el a fegyvert. Tassel a lábamnál fogva visszaránt, aztán lehengerel súlyos testével.

Míg levegőért kapkodva szabadulni próbálok tőle, gyors pillantást vetek Lonza felé. Kezében a gyönyörű tőr, s a gorilla karjába hasít vele. A meglepett mikulás elejti pisztolyát.

Tassel a nyakamra fonja ujjait. Felrántom a lábamat, és vesén rúgom. Ettől kissé elernyed. Sikerül levetnem magamról, mégsem szabadulhatok. Nem hiába acélozta izomzatát. Ennyi fáradsággal egy tigrissel is birkózhatnék. Utánam kap, és leránt a hajamnál fogva. Hanyatt esem, megint a lábamat veszem igénybe. Ezúttal fültövön rúgom, csaknem eltörik a derekam, tudatni, hogy nincs gumiból.

Tassel csodálkozva maga elé mered. Aztán elengedi a hajamat, és a szemem felé döf az ujjaival. Elfordítom a fejemet, kissé megemelkedem, és levetem magamról a testét. Röptét térdemmel kísérem. Amint szabaddá válik az ágyéka, belemártom a térdkalácsomat.

Ezután ráérek a pisztolyért igyekezni. Tasselt leköti a szenvedése. Feltérdel, fejét a szőnyegre hajtva nyöszörög.

Lonza nem sokra megy a késével, mert a vörös dalia fegyvertelenül is erősebb nála. Ráadásul a beszippantott portól a fájdalmat sem nagyon érzi. Felkapom a pisztolyt a küzdőtérről, és elkiáltom magam: – Emelje fel a kezét!

Nem emeli. Maga elé rántja Lonzát, és hátrálni kezd vele. Az ajtóhoz közeledve finoman belevágja a sarkát Tasselbe, hogy felállásra buzdítsa. A szenvedő nem áll fel, de leleményesen a pribék lábai mögé húzódva négykézláb indul a kijárat felé. Nem lőhetek egyikre sem, egymást takargatják, legelöl Lonza. Felvillan bennem a kétség, hiányozna-e valamely leltárból, ha nem venném tudomásul kényszerű paraván szerepét, végül mégsem lövök.

Lonza a szorításban fuldokolva egyre hadonászik szeretett késével. Aztán hirtelen hátralöki a sarkát, és a gorilla megbillen. Egyensúlyát vesztve Tasselben is megbotlik, de talpon marad. Lonza kitépi magát a nyakprésből, megpördül, és a mikulás nyakába meríti a kést. Szökőár lövell felé. Félreugrik.

A gorilla a nyakához kap, ömlő vérébe markol. Felkiált, hangja hervadt suttogás. Lonzára veti magát. Összekapaszkodva a szőnyegre zuhannak, az iszonyú látvány szinte kővé dermeszt. A szőnyegen hemperegnek, Lonza hirtelen felemelkedik, és újra lesújt. A gorilla mellkasába mártja a kést. Mindkettőjüket vér borítja, mind több és több.

Lonza sír.

Tassel eltűnt. Elfutok a birkózók mellett. Suta helyzet: egy-egy pisztoly a két kezemben. A lépcsőház üres, a kihalt utcán senkit nem látok, aki menekülőre emlékeztetne. Visszaszaladok, fel a legfelső emeletig, eltökélten, hogy szükség esetén használjam is valamelyik fegyvert.

Tasselt a föld nyelte el. A tetőre vezető ajtón érintetlen a lakat, a lakásajtók zárva. Sehol egy lélek, pedig kötve hiszem, hogy senki nem hallotta az eseményeket kísérő istentelen lármát, óbégatást.

Visszatérek a mészárszékbe. A gorilla halott, Lonza alvadó vérpatakok között térdel, még mindig sír. A telefonhoz lépek.

A Főnök zordonan veszi tudomásul, hogy ismét én, és újfent háborgatom hét végi pihenését. Így hát amikor hirtelen felöltözötten megérkezik a nem éppen ünnepélyes helyszínre, még kósza hajtincséről is megfeledkezve rám ripakodik: – Úgy néz ki azzal a két stukkerrel, mint egy női Rambo. Öltsön békésebb külsőt!

– Azt hiszem, addig fogom szorítani a koltokat, amíg Tassel szabad – felelem halkan. Mintha búvárharang alól figyelném az eseményeket. Vakuk villognak, kollégáim vérfoltokat kerülgetnek a szőnyegen, mintha jégtábláról jégtáblára szökellnének. Aztán elviszik a tetemet, a vérbe fagyott mikulást. Lonza önkívületben vergődik kanapéján. Ragacsos a vértől, zakóján néhol megrepedezik az alvadék, arca tarka a veréstől, sírása régen nem hat normálisnak. Mentő viszi el, a lépcsőházból is hallom jajgatását.

S míg mindezt valami módon felfogom, gondolatok viharzanak keresztül rajtam. Akár a háborgó tenger, újabb és újabb hullámban árasztanak el, hánynak-vetnek, és nem tehetek rendet közöttük. Megint megkísért a jól ismert, ijesztő érzés: kevés vagyok, kicsiny, meg nem érthetem, fel nem foghatom. Letaglóz a gondolat. Néhány perce még élesen hasított végig rajtam a felismerés: rájöttem valamire, most mégsem találom a megfejtést.

Körültekintek Lonza romlakásában. Bambán figyelem a kollégát, aki elmélyülten morzsolgatja, szagolgatja, ízleli a dobozban maradt csipetnyi talcumot, s röpke impresszióm szerint már-már fontoskodó képet vág, amikor elsuttogja: kokain.

Úgy van, morgom magamban. De semmi köze ehhez, az egészhez. Kár az időt pocsékolni vele. A következő pillanatban horog akad az elmémbe, csaknem összerándulok tőle, az első tiszta gondolat: a kokain.

Tervféle alakul a fejemben. Amint izmosodik a gondolat, úgy kap erőre mellette a kistestvére: a félelem. Továbbra is érzékelem a környezetemet, azt is tudom, hogy viszonylag érthetően előadom a történteket, de egy másik síkban kristályosodik már az előbbi káosz.

El kell mennem. Egyedül kell maradnom a gondolataimmal. Talán szerzek kevés időt, mielőtt Tassel vagy embere – egy újabb, ezek el nem fogyhatnak – újra a nyomomba szegődik.

Végzek a beszámolómmal, és a Főnököt faképnél hagyva a telefonra vetem magam. Cruz Guard helyett az üzenetrögzítő géphangját hallom, szó nélkül bontom a vonalat. Az irodalmár külföldre távozott, nem is csodálkozom. Belloqkal próbálkozom, de nem találom sehol. Nem engedem meg magamnak, hogy a féltés beteges méretűvé dagadjék, de a tervem újabb ponttal gazdagodik. Hívom Irist, ő sem látta Danielt. Nem kérdez semmit, amikor a lelkére kötöm, hogy továbbra is tartsa magánál Ellát, és lehetőleg ne menjenek az utcára. Donald után érdeklődve feljegyzek egy címet és telefonszámot, de egyelőre elsüllyesztem a nadrágom zsebébe.

Martin álmosan morog a hallgatóba. Nem várom meg, amíg kiköhécseli torkából a rekedtség gombócát, azonnal nekitámadok:

– Szedd elő Konradot, és gyertek le a folyópartra. Ahol nyáron...

– Csalóka még ez a napsütés – morogja a kedves fivér.

– Akkor ne hozz törülközőt. Húsz perc múlva ott leszek.

– Ennyi idő alatt hazaérhetnél – próbálkozik a fiú.

– Könyörögjek?

– Ugyan – dünnyögi, kissé éberebben. Beülök a kocsiba, és indítok. A forgalom sem ér el az agyamig, így hát szerencsésnek mondhatom magam, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt a sáros, elvadult találkahelyre érek. Nem szállok ki a kocsiból, hátradőlök az ülésen, és elszívok egy cigarettát. Cruz Guard MINDENT ELMONDOTT már, csak éppen akkor fel nem foghattam szavai értelmét. Figyelmeztetni akart, vagy csapdába csalni? S ha ez az utóbbi igaz, kit akart kinyírni? Nem engem, azt hiszem, nem. Az sem kétséges, honnan származtak az információi. Lehet, ezek csak feltevések, de a kép mégis kereken összeáll. Kata Dorian valamely okból éppen a Cruz Guard nevű újságírót tisztelte meg a bizalmával, tőle remélt segítséget. Honnan is sejthette volna, milyen rossz lóra tett? Elmondta neki sejtéseit, gyanúit, talán akkor már bizonyosat is tudott néhány dologban. Cruz nem foglalkozott vele, legalábbis nem vitte túlzásba. Soha nem ment fejjel a falnak – önszántából.

Valamilyen módon később kapcsolatba került Yannik Tassellel, s ez a mód gondolkozóba ejt. Elhangzott Fintan Hehír neve is, és éppen ez int engem óvatosságra, ez lopja szívembe a félelmet. Kétségtelen, hogy eme két bűnöző szoros kapcsolatban áll egymással. Igaz, Cruz azt mondta, Hehír az országban bujkál, és beállt Grucci, a börtönben ülő – ma is aktív – gengsztervezér zsoldjába. Kevés, ha szökését előkészítik, a talajt is el kell egyengetniük a nyugalmas jövő és viszonylag zavartalan munkálkodásuk érdekében. Hehír jól tudja, kik az ellenfelei, nyáron együtt bukott Holdennel, a helyi alvilág akkori urával. Holden halott, de Hehír él. Él és emlékezik ránk – az ellenségre.

Talán szemmel tartották Kata Doriant, talán más módon tudták meg, hogy felvette a kapcsolatot Cruz Guarddal. Aztán az sem maradt előttük titok, hogy a gyilkossági ügy az én asztalomra került. Hehír nyilván ismerte Cruz nevét – és éppen velem összefüggésben. Megfenyegették, megzsarolták vagy egyszerűen csak megvásárolták egykori pasasomat? Ki tudja rajtuk kívül? Cruznak mindenesetre csak az lett volna a dolga, hogy felhívja a figyelmemet Hehír ittlétére. Elvégezte feladatát. De a kórházban jártával akaratlanul is összefüggésbe hozta egymással a két ügyet. Így van. Nem lehet véletlen, hogy Cruz Hehírt és Gruccit emlegette, miután Tassel közelében forgolódott a krónikus osztályon. Éppen az vezetett a nyomukra, amivel előnyre próbáltak szert tenni.

Cruz felszívódott, de nem hiszem, hogy ne tudnám megtalálni. Csakhogy most sokkal sürgősebb megakadályozni Grucci kiszabadítását, s ha ez mégsem sikerül: mielőbb elfogni a szökevényt.

Tassel elmenekült. Tudja, mekkora veszélyt jelentek számukra. De nemcsak én, és nem kétséges, hogy a továbbiakban sem fog válogatni a rendelkezésére álló eszközökben. Nem tudom, hol az ellenfél, nem sejthetem, hányan vannak, de mivel nem akármi a tét, nyilván szép számmal képviseltetik magukat. Élükön Fintan Hehír. Az egykori gárdista valószínűleg örömmel értesült róla, hogy miattam nem kell külön fáradnia: megint velem áll szemben. Fel kell vennem a kesztyűt, egyszerűen azért, mert halálra ítéltek. Védekezésre kényszerülök. De én még emlékszem a Holden-ügy minden részletére. Tudom, azért csaptam bele, mert e név kapcsán mind több fájdalommal és vérrel találkoztam. Eleinte sejtelmem sem volt vállalkozásom veszélyességéről, később megtanultam, mi történik, ha az ember szembeszáll egy alvilági kényúrral.

Belloq csaknem belehalt.

Többször összecsaptam Holden pribékjeivel. Kaptam ütéseket, szereztem sebeket. A fizikai fájdalom természetéről tengernyi tapasztalatot gyűjtöttem, saját bőrömön.

És ha most visszagondolok, nem érzem egyetlen ütés, késszúrás fájdalmát sem.

Elfelejtettem.

Elevenen él bennem az ágyban fekvő Martin képe, s később Belloqé, az orvosok hümmögő bizonytalansága, a gépek földöntúli hangjai, a halál közelsége. Ma is végighasít rajtam a fájdalom, amit Belloq ágya mellett éltem át, a fejvesztett vágy, hogy vele haljak. Erre a gyötrelemre mindig is emlékezni fogok, és nem akarok újra szembenézni vele.

Hát nem úsztuk meg. Halálunk napja rövid halasztást nyert, de azóta csak keményebb lettem, biztosan tudom: ma is felveszem a kesztyűt, inkább, mint valaha. Nem adom könnyen a bőrömet, még kevésbé Danielét.

Lustán hömpölyög mellettem a folyó. Kásás jégtáblát hordoz súlyos, szürke hátán, vizet fodroz körülötte, elnyelni készül. Kibújik a nap egy felhő mögül, és felragyogtatja a fáradt víztükröt, fénye higanyra emlékeztet. Loccsan a parton a higanyfolyam, furcsa képzeteket kelt. Megtapintom a homlokomat, lázra gyanakszom. Bőröm hűvös, gondolataim is hasonlatossá válnak lassan.

Higgadok.

Mint afféle vagányok, motoron érkeznek. Konrad ül a kormány mögött, elsőként rántja le fejéről a sisakot. Megcsodálhatom szőke fejét, élesedő vonásait. A naponta látott Martinon nehezebben követhetem a férfiasodás napról napra sokasodó jeleit, Így most Konradot behatóan megszemlélem. A széles vállú, magas fiú elindul felém. Amikor összetalálkozunk, lehajol és szájon csókol.

– Engem miért hívtál? – morog Martin.

Zavar nélkül mosolygok rájuk. Megtámaszkodom a motorháztetőn, előbb Martin, majd Konrad felé fordítom a fejemet.

– Szükségem lenne a segítségetekre.

– Nofene. – Martin kavicsokat rugdal, Konrad az arcát sütteti.

– Az egyetemen nyilván ismertek narkós srácokat. Nem ők érdekelnek engem. A kapcsolataikra vagyok kíváncsi. Ne csináljatok semmit. Elegendő, ha figyeltek. Ha nyitva tartjátok a fületeket, szemeteket.

– Nyitva felejtettem a nadrágomat – vigyorog Martin.

Konrad felnéz, elkomorul: – Ne idétlenkedj.

Kopott cigarettacsikket terelgetek a csizmám orrával, tekintetemmel követem útját: – Tavaly a Holden-ügyben felbukkant egy bizonyos Justitia-kommandó. Sokat segített a harcban. Ki tudja, kik a tagjai? Mindenki? Senki? Most is elkelne a segítség. Szeretnék eljutni a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó bandához.

– Te? – kérdezi Martin. Nem néz rám, és én sejtem, mire gondol.

– Pontosan. Daniel nem tudhat róla. Senki nem tudhat róla. Beszélni akarok a banda fejével.

– Miért? – kérdezi Martin újra azon a rosszallást és kételkedést kifejező hangon.

– Nem mondhatom el. – Konradhoz fordulok: – Nem akarok semmi balhét. Csak annyit, amennyit kértem. A többit bízzátok rám.

– Miért nem tudhat róla Daniel? – köti az ebet mind szorosabbra Martin, aki Belloqban valamely földi istenséget tisztel.

– Daniel belép a szuperkommandóba. Elválnak útjaink, legalábbis a munkában.

– Blöffölsz. Daniel még nem döntött. Tudnék róla.

Konrad megmozdul: – Kérésed összefügg azzal, hogy megtépázottnak látszol? Megint benne vagy, Denisa?

Bólintok.

Konrad komoly marad. Rápillant Martinra, s az a benyomásom támad, mintha öcsém arcán enyhülnének a duzzogás bogai.

– Ma este buliba megyünk. De tudnod kell, csakis a te kedvedért. És most ne kezdj bele a szokott rizsába az óvatosságról meg a névtelen hősökről, mert még emlékszünk a leckére. – Konrad cigarettára gyújt.

– Ez Daniel műfaja. A szöveg az óvatosságról.

Martin újra felhők mögé vonul vissza: – Csodálatosan megértitek egymást, te és Konrad. Smároltok, fél szavakkal értekeztek. De én akkor is azt látom, hogy megint sumákolsz, Denisa, és ezt nagyon nem szeretem.

– Mégsem tetethetem be az újságba, hogy miben sántikálok.

– De nekünk elmondhatod, nem?

– Nem. Ne vitatkozzunk, Martin, mert vádpontokat én is előhozhatnék, ha ez lenne most a cél. A cél azonban az, hogy mihamarabb tárgyalhassak valakivel a drogkereskedők közül. Legyetek óvatosak. Konrad a zubbonyom gallérjára fújja a füstöt.

– Denisa, komolyan. Mi történt?

– Történik. Reváns készül. Ennyivel be kell érned.

Konrad eldobja a cigarettát, és a motorja felé indul. Bélelt overallja és zakója már-már a kövérség látszatát kelti. Az indítókulcs elfordítására felbőg a feketére festett gép, Martin hosszú léptekkel siet társa után. Elgurulnak mellettem, arcukat elrejti a füstszínű védőálarc, biccentenek.

Utolsó pillantást vetek a folyóra. Kidöntött fát hurcol előttem a víz, a csupasz ágak mintha csapkodnának kínjukban. Éhes sirályok rikoltoznak a magasban, a ragyogó ég kékjébe villanva.

Szőrmentén számolok be Danielnek. Nem hazudok, éppen csak nem említem meg Tassel mondókáját, és a találkozást követő gondolataimat. Sietve befejezem a mesét, s máris arról faggatom, ő mit intézett.

Elém teszi a forró kávét, nem ül le, az ablak elé lép, talán azért, hogy a csíkos alsóra vetkezett plakátifjúban gyönyörködjék a kérlelhetetlenül közeledő alkonyatban. Nem vagyok hajlandó semminő szégyenkezésre, amikor megkönnyebbülten felfogom, hogy elhitte szavaimat, s mert bízik bennem, gyanakvásnak szikrája sem támad benne.

– Norbert Dorian szülei nem segítettek sokat. Évek óta nem látták a fiukat, nem is hiányolták különösebben. Nem tudják, hol lehet, ha hírt hallanak felőle, értesítenek. Kata Dorian szülei csak azt erősítették meg, amit eddig is tudtunk. Régen beszéltek a lányukkal, zűrjeiről nem tudtak, a férje miatt már régen elhidegültek egymástól. A halálhír megrendítette őket. Hát ez nem sok, ugye? Elmentem Misley özvegyéhez, Tasselról faggattam. Tudatta velem, hogy kapcsolatuk esetleges volt, néhány találkozás után véget ért. Felcsillantotta előttem valami hasonlónak a lehetőségét, köszöntem. Szereztem tőle egy képet a férjéről. Ráadásnak kaptam egy másikat Tasselról is, amit akkor készített, amikor a kedves doktor elszundított az ágyában, Tassel feltehetően nem is tud róla. Azt hiszem, a felvétel alapján nem lesz könnyű köröztetni. Amellett, hogy meztelen, mint csiga a salátalevélen, ráadásul csukott szemmel fekszik. Ezután beszéltem a daktilossal, és kiderült, hogy Tassel lakásában mégis sikerült találni pár ujjlenyomatot, és éppen a telefonon. Merészet gondolva leviziteltem átadásra váró új palotánkban, és végre szerencsém is volt. A csodaszámítógép, amely majd megkönnyíti a munkánkat, működött, szakemberek ügyködtek rajta, s szinte megörültek, hogy bebizonyíthatják, mit tud a gép. Tudott! Néhány perc várakozás után közölte Tassel ujjlenyomatáról, hogy valójában egy doktor Mindegykié, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezután is Tasselnak, aki előbb nyolc évvel ezelőtt, Amadeo Grucci lefogásakor került gyanúba, ám ekkor felmentették, később egy gyógyszergyáros heroinlaboratóriumának felszámolásakor került elő, ekkor nem úszta volna meg büntetlenül, ámde ügyesen meglépett. Valóban orvos, az a fajta, akinek a jó kereset is kevés, keresgeti a lehetőségeket, hogy kiegészítse jövedelmét. Beszéltem a Főnökkel, tőle tudom, hogy kedélyesen telt a délelőttöd, és éppen Tassel jóvoltából. Összevetettük információinkat, és azt hiszem, azóta történt néhány óvintézkedés a börtönben, Grucci környékén. Holnap szakértői bizottság vonul be a kórházba, hogy fényt derítsen a kísérleti gyógyszerek körül folyó állítólagos manipulációkra és Misley halálának körülményeire.

Közlöm a hátával: – Nem vesztegetted az idődet. Láthatnám a képeket?

Elfordul az ablaktól, elsétál mellettem, de egy perc múlva visszatér a fogasra akasztott kabátjától. Az asztalra teszi a fotókat: – Íme Tassel a rózsaszínű slágerszerző ágyában, s íme, a nyilvántartóból. Ez utóbbi felvétel már köröztethető.

A markáns doktor szinte védtelennek látszik Myrtle Misley rózsaszín lepedőjén. Szétvetett karokkal, félrebillent fejjel alszik, mint ki jól végezte dolgát. Haja kellőképpen zilált, mellkasán a dús szőrzet meglehetősen férfias, hasa lapos, szunnyadó nemi szerve hosszú combjára bújik, lábujjai enyhén begörbítve.

A másik felvételen az alvó oroszlán teljesen éberen, harciasan tekint a lencsébe, résnyire vont szemeiben kihívás, szögletes, szúrós vonásai enyhén gunyorosak.

Félrehajítom Tasselt, s óvatosan nyúlok Rodney Misley képe után. Mielőtt megfordítanám, lehívok az agyamból egy másikat, az elképzeltet. Mivel elfogulatlanságról szó sincs, és már-már szeretem a szórakozott, a bamba, a misszionárius Misleyt, a róla alkotott kép is megfelel ennek az impressziónak.

A felvétel azonban azokat igazolja, akik a felsorolt jelzőkkel ruházták fel a doktort. Misley hosszú, keskeny arcát hátrafésült, szinte letapasztott barna haj koronázza. Szemöldöke dús, orra fölött összeér, kócosnak hat. Apró szemréseiben közel ülő, barna szemek. Orra hosszú, keskeny, késpengére emlékeztető. Ajkai ugyanilyenek, vízszintesen. Nyaka vékony, ádámcsutkája csaknem átdöfi a bőrét. Műszálas ingpulóvert visel, ódivatút. Hozzá csukaszürke szövetnadrágot, alul-felül egyaránt bő szabásút, rettenetest. Vágott orrú fekete cipője már nem is ódivatú, azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem volt divatban.

Még egyszer, újra. Ezen a keskeny arcon látható némi jóságos szomorúság. A száj mintha kissé kékes lenne, talán az említett szívbetegségtől. A szemek nem néznek sehová, a fotóst sem látják. A magas, vékony férfi merő csont, körülbelül húszkilónyi hússal. Keskeny, hosszú ujjú kezei a térdein hevernek, tartása enyhén görnyedt. Kényelmetlen széken ül, talán emiatt.

Talán, talán. Az arckifejezése mégsem enged el. Egy beteg kisfiú néz el mellettem, és azon törheti a fejét, hogyan gyógyítsa meg a többi szomorú kisfiút. De ha megszólítanám, azt firtatva, mire gondol, kifizetne valami semmitmondó válasszal. Amin én is mosolyoghatnék.

Kezd elegem lenni Rodney Misleyből. Hiszen ő már legenda, és láthatóan nem hatástalan rám. Ellenségeink is közösek.

Őt már legyűrték.

Belloq kinyitja a sütőajtót, hogy gőzölgő, illatozó tálat húzzon elő mögüle. Az asztalra helyezi, tányérokat vesz elő. Rejtély, hogy csinálta egy ilyen nap után. Letelepszik velem szemben, és beletekinthetek szilvamagra emlékeztető sötét szemeibe. Nem sokáig állom a pillantását, inkább feltűnően rajongok a vacsoráért.

– Beszéltem Írisszel – mondja halkan. – Ha úgy ítéled meg, hogy Ella ott nagyobb biztonságban van, nem mehetnénk-e mi is oda, a másik házba? A házunkba?

– Nem tudom, a mai találkozás mennyire ingerelte ellenem Tasselt. Nem örülnék, ha Ella a közelben lenne, amikor eljön a számlát kiegyenlíteni. Elvégre rendesen tökön rúgtam.

Belloq felkapja a Playboy-fotót, megtekinti, aztán vállat von. Gondolkozik egy keveset, majd elvigyorodik: – Az volt a benyomásom, hogy a vidor özvegy enyhén nimfomán. Az ő benyomásaira nem mernék megesküdni, de nem hinném, hogy hízelgőek lennének rám nézvést.

– Nem álltál kötélnek?

– Világéletemben utáltam a rózsaszín ágyneműt. Denisa, ha már tegnap szóba került, beszéljünk egy másik dologról. Wyne-ékról. Eldöntöttem a kérdést, de nem szeretnék választ adni, amíg a véleményedet nem hallottam.

– Vállald el – sóhajtom. Nem ujjongok fel, nem ugrom a nyakába, inkább sört iszom. Lesütött szemmel, megkönnyebbülten. Minden erőfeszítés nélkül, varázsütésre megszabadulhatok tőle.

– Elvállalom-mondja bólintva. Belekortyol a sörébe, aztán rám pillant a pohár fölött: – Grucci őrizetét megerősítették, Tasselt el kell fogni. Mi az neked?

Könnyedén legyintek. Zavaró érzésem támad, remekül jellemez: miután simán célba értem nála, mintha a képességeiben kételkednék.

– Azt mondtad, te már eldöntötted a kérdést, de a véleményem azért érdekel. Ha az lett volna a véleményem, hogy ne vállald el, mert mint kifejtettem: öreg és rozoga vagy, változtatott volna valamit az elhatározásodon?

– Talán nem. Mindenesetre legalább bebizonyíthattam volna rosszhiszeműségedet. Gyógyultnak nyilvánítottam magam, de maradt bennem néhány kellemetlen utóhatás. A különféle betegágyakban heverészve elképzeltem, hogyan történhetett volna másként. Pár alkalommal te kerültél a helyembe, és ez a kép nem hagy el. Talán csökken a félelem, ritkábban gondolok a halálra, sérülésre, ha kevesebbet tudunk egymás ügyeiről. Valaha kétségbeesetten kerülgettük, ki nem mondtuk volna, hogy FONTOS. A négy golyó óta tudom, ennek vége, már nem tehetünk úgy, mintha játszanánk. Fontos, Denisa.

Félretolom a tányért, felsóhajtok: – Csak a kezemet meg ne kérd, mert sikoltok. Miért vagy ennyire meghatódva?

– Természetesen mi sem változik, ha külön munkálkodunk tovább. Legfeljebb csak annyi, hogy kedvedre mehetsz a magad feje után a magad módszerei szerint, melyekről egyébként ismered a véleményemet.

Gyanakodva szemlélem az arcát, és visszavonom a korábbi lesajnálást. A pasas átlát rajtam, legfeljebb annyi helyzeti előnyöm marad, hogy nem tudja, mit leplezek előtte. Vajon mit tenne, ha tudná? Valószínűleg összetűznénk. Első lépésként. Aztán megpróbálna félretenni, mint egykor. Merő aggodalomból. Régebben is komolyan vette magát, ez aligha változott négy golyótól. Az a feudális csökevény ott maradt az agyában: ő a férfi, s én csak...

Nem lovalhatom bele magam, mert a hűtőszekrényhez lép, és míg tesz-vesz, nyájasan elküld a helyszínről.

Cigarettára gyújtva lődörgök a lakásban. A nappalinak nevezett jókora helyiség egyik sarkában kiszabott, összetűzött kelmék emlékeztetnek pár nappal korábbi fellángolásomra, melynek eredményeként mégsem születtek meg a ruhaköltemények.

Megsimogatom a halom tetején fekvő darabot, és az ablakhoz lépek. Az utca éppolyan, mint máskor. Fények villóznak, autófolyam hömpölyög, a szemközti gyorsétterem párás üvegablakai mögött homályos alakok mozgolódnak. Az épület felső szintjeit elfoglaló lakásokban az elsötétítő függönyök lámpafényt sejtetnek, néhol árnyak rajzolódnak rájuk.

Összehúzom magamon a rövid vászonköntöst, egy karatekabát hű mását, és megválok az utcaképtől. Hiszen nem áll odalenn Hehír hadserege, hogy véremet ontsa. Ha mégis, valóban profikból szervezték a csapatot, mert mit sem veszek észre jelenlétükből. Az üldözési mánia eme nyilvánvaló tünetét félrehagyva a hálószobába igyekszem, és elnyúlok az ágyon. Karnyújtásnyira elérem a magnó kapcsolóját. Lustán megérintem, s máris átitatja a helyiséget a zene. A kazetta kissé rongyos a gyakori használattól, kopottan csendül fel róla az igen kedvelt zenei karikatúra. Csengő hangú nő és basszus férfi szomorkodik, bohóckodik, politizál és gúnyolódik.

Míg szerelmes dalukat velük együtt dúdolom, Belloq lép a szobába, s nekem torkomra forr a refrén. Az isteni férfiú olyat tesz, amit még soha. Pezsgőspalackot hordoz a hóna alatt, ujjai közé fűzve talpas kelyheket, baljában jéggel töltött üvegedényt cipel. Sarkával csukja az ajtót, aztán jelzéseket ad, noha beszélni tudna éppen, hogy tegyem szabaddá az ágy melletti asztalka tetejét. Amikor ez megtörténik, lerakodik. Kibontja a pezsgőt, szolid pukkanással, ahogy illendő. Tölt belőle a két pohárba, aztán a jéggel töltött üvegtál mellé teszi a palackot. Mivel mindeddig azt hittem, hogy az edényke a jeges vödröt helyettesíti, hirtelen kíváncsivá tesz, Belloq mi egyéb szerepet szánt neki. Felkönyökölök, a tál fölé hajolok. Tört jégdarabok olvadoznak benne, a fejem fölött világító lámpa szikrákat csihol belőlük.

– Igyunk – javasolja Daniel.

Összekoccintjuk poharainkat, belekortyolok a hideg pezsgőbe. Egy pillantással ellenőrzöm, ő is iszik, az absztinens.

– Mit ünnepelünk? – kérdezem gyanakodva.

– Muszáj ürügyet keresni?

– Nem. – Leteszem a poharat. Ölembe húzom a tálat, mert tovább foglalkoztat a rejtély. Fázik a térdem, csaknem süt az edény fenekének hidege. Mutatóujjammal addig piszkálgatom a jégdarabokat, míg megpillantom a titkot. Nem akarok hinni a szememnek.

Tenyeremre veszem a középre rejtett jégdarabkát, és a belefagyasztott ékszert bámulom. A lánc szemeit fektetett nyolcasok alkotják. Középütt pisztolytöltényt formázó arany medál fogja össze őket.

– Mi ez? – kérdezem fanyalogva.

– A tied – vigyorog az ajándékozó, és belekortyol a pezsgőjébe.

– Nagyon szép golyó, mondhatom. Ez járt a válladban?

Hálátlanságom nem ejti kétségbe Danielt. Kiviszi a tálat, ottmaradok az olvadozó jégtáblával. A beledermedt ékszer szinte életlen a fénytöréstől. Lefekszem, s a nyakamra helyezem. Nem siet olvadozni, vacognak a fogaim, mire kiszabadíthatom páncélzatából a nyakláncot. Mutatóujjamra akasztva méregetem. Ekkor saját súlyától kettényílik a töltény, és felfedi a belerejtett türkizkövet. A himbálózó csecsebecse mellett a visszatérő Danielre nézek. – Így persze más. Nagyon szép.

A nyakamba kapcsolja az ékszert, szétnyitja a köntösömet, hogy alaposabban szemügyre vehesse az összképet. Kissé ráncolja a homlokát.

Felkelek, tükröt keresek. Nehezen fogalmazódik meg a kérdés, annál is inkább, mert alapos okkal, meglehetősen szégyenkezem.

– Mindezt miért?

– Emlékeztetőül – dünnyögi. Elnyúlik az ágy tetején, karjait a feje alá fonja.

A cseppet formázó tompa fényű kő a szétnyílott töltényhüvely ölelésében fekszik. Bőrömhöz simul, még mindig hűvös, egy-egy parányi vízcsepp a melleim közé fut alóla.

Felkapom a poharamat, Daniel kezébe adom az övét. Órákra való mondanivalóm lenne. Hallgatok.

– Egyébként sikolthatsz – mondja Belloq, s csettint a nyelvével. – Megkértem a kezedet. Merő formalitás az egész. Mi sem változik. Együtt voltunk és együtt maradunk.

A nyolcasokat babrálom a nyakamban. Matematikai jelek. Majdnem felnevetek, csakis bőgés helyett.

– Anyám nagyon fog örülni – biztosítom kérőmet.

– Mindenki nagyon boldog lesz – bólogat.

– Én eddig is boldog voltam – tájékoztatom.

– Persze, én is – helyesel.

Ránézek, és nem látom rajta. Azt látom, hogy feszült. Talán az én arckifejezésemet, hangulatomat tükrözi vissza. Esetleg arra gondol, amire a medállal emlékeztetni akart.

– Nos?

– Nem – mosolygok rá végül.

Belloq vállat von. – Azért megtarthatod – fejével a nyaklánc felé int.

– Köszönöm.

A mélyülő csendbe telefoncsörgés tolakszik. Áthajolok Danielen, és a fülemhez illesztem a kagylót. Rekedt férfihang hallatszik, ismerős, enyhén eszelős. Nyöszörög, röhigcsél. Szó nélkül átadom a hallgatót Belloqnak. Vigyorogva fülel egy percig, a sokkoló zaj elér hozzám.

– Kitekerjem a nyakadat? – érdeklődik Daniel, s leteszi a kagylót. A kazetta is véget ér, a magnó kikapcsol. Csend telepszik a szobára, mintegy lepecsételve a korábbi hangulatot.

Felkelek, összeszedegetem az archívumot a nappaliban. Aztán szétterítem az ágyon Negel Sherman, a bérgyilkos, Rodney Misley, az áldozat, és Yannik Tassel, a gyilkos képeit. Törökülésben bámulom az arcokat, vaktában tapogatózom a cigarettám után.

– Ki kell egészítened a képtárat. Holnap beszerzünk egy-egy felvételt Kata és Norbert Dorianról, esetleg Lucilláról is. Aztán még Amadeo Grucciról és Fintan Hehírről. Ez a pasas mit keres itt? – Shermanra mutat.

– Kakukkfióka – leseprem az ágyról a kollekciót, aztán meggondolom magam, és felszedem a szőnyegről Rodney Misleyt. A párnámra fektetem, arca fölé könyökölök.

Daniel szó nélkül pezsgőzik. Valószínűnek tartom, hogy perceken belül kiüti magát. Tévedek, pár perc múltával felkel, és közli, hogy ma még nem futott. Mintha a rohangálással közömbösíthetné az elfogyasztott alkohol erejét. Zajtalanul távozik.

A láncot babrálom, míg várok rá.

Rodney Misley szomorú félmosollyal elnéz mellettem, a kazetta újra indul.

Amikor a telefon lármázni kezd, eltöprengek, érdemes-e fáradnom a karmozdulattal. Végül győz a kíváncsiság, és nem is bánom meg engedékenységemet.

Donald barátom vontatott hangja hallatszik a dróton túlról. – Otthon van az ember? – kérdezi, így.

– He?

– Oké. Meg akartam kérdezni tőle, vajon te tudod-e már?

– Sejtem.

– Vészjóslóan hangzik – morogja Donald. – Az a helyzet, hogy Daniel lelép tőlünk. A jövő hét valamely napján teszi ezt. Főnökünk tehát rám testálta a veled való együttműködés örömeit. Természetesen mindezt vasárnap. Szerfelett izgatott, mibe rángattatok bele, és informálódtam kissé. Közlöm veled az újabb fejleményeket. Talán emlékszel a délelőtti műsorra. Volt benne egy átvágott torkú gorilla.

– És?

– No, ez a fickó valaha nem viselt szakállt, s ha olykor mégis, nem vörös színűt. De nem ez az újság, valószínűleg tudod magadtól is. Amikor a Holden-ügy során kiderült, hogy a Fintan Hehír vezette testőriskola néhány gárdistája valójában a maffia aktív tagja, erről a fickóról is vettek ujjlenyomatot, be is zárták volna, ha nem lép meg. Szóval Fintan Hehír. Mond ez neked valamit?

Komoly a hangom.

– Nem ismerem az urat. – Dehogyis ujjongok fel, nem magyarázkodom. Dühöngök inkább. Megszabadultam Danieltől, s erre a nyakamba varrják Donaldot.

– Nem hinném, hogy fapofát vágsz – folytatja közvetlen barátom. – Te tudod. Akad más is. A csetepaté másik résztvevője jelenleg a műtőasztalon heverészik. Nemrég derült ki, hogy a vörös szakállú gárdista kissé szétverte a lépét. El kell távolítani, mielőtt belehal. Mostanában nem tudunk vele beszélgetni.

– Nem tud semmit – morgom.

– Na persze. Holnap veled megyek a kórházba.

– Hol vagy most?

– Otthon – feleli hűvösen.

Nem hagyom: – Irisnél?

– Nem. Kivettem egy lakást.

– És persze nem akarsz erről beszélni.

– Most nem.

– Mert?

– Mert még magam sem tudom. Arról nem beszélve, hogy az én dolgom, nem?

– De igen, Donald, a te dolgod. Talán emlékszel, megesett, hogy Daniel és én villongtunk. Kisvártatva megjelentél nálam, és megdorgáltál emiatt. Csak úgy megemlítettem.

– Holnap megbeszéljük – sóhajt Donald.

Magam elé képzelem csúnya arcát, és mindjárt Rodney Misley képére fut a tekintetem. Igen, a doktor arca láttán hasonló, már-már anyai szeretetet érzek, mint Donald iránt. Barátom olyan messze jár a szépfiútól, hogy arra már nincs is földi mértékegység. Haja fakó, szeme savószín, tartása görbe, járása lomha. Imádom. Máskor.

Amikor újra vonal búg a fülembe, Kokót, a szép lelkű prostituáltat tárcsázom. Kilenc csengetést várok meg, s már éppen lemondanék hirtelen támadt ötletemről, amikor beledünnyög a kagylóba.

Bemutatkozom, félbeszakít: – Vendégem van. Tudhatnád. Miért nem délután hívtál?

– Hallottál Lonzáról?

– Napok óta nem.

– Hát Lucilláról?

Kis hallgatás után feleli: – Autóbaleset érte.

– Nem tudod, miért?

– Jól figyelj, zsaruka. Van itt egy pasas az ágyamban. Reggel elutazom vele, és ebben az életben talán vissza sem jövök ide. Költőibben szólva: álmaim kezdenek megvalósulni. Nem érdekel Lonza, és teszek rá, miért vasalták ki Lucillát. Én mindig megpróbáltam valahogy megválogatni az ügyfeleimet is, meg azt is, mit látok, mit hallok, s főleg: mit beszélek. Lucilla nyilván rászolgált a sorsára.

– Láttad az új táskáját?

A háttérből halk zene hallatszik, ajtó nyikorog. Kokó felsóhajt, és fesztelenebbül folytatja: – Láttam. Egy-két nappal ezelőtt feljött hozzám, az ágyból ugrasztott ki, képzelheted, hogy nem örültem neki. Eldicsekedett a kígyóbőr cuccal, nem hatódtam meg tőle.

– Mit mondott?

Kokó halkan felnevet. Hallom, hogy beleszív a cigarettájába, és kifújja a füstöt: – Amit bármelyikünk mondott volna. Találta. Tudom, mi következik. Nem, nem volt benne arany, drágakő, vastag bankjegyköteg. Vacakságok lötyögtek benne. Tiszta és piszkos zsebkendők, kulcsok, buszjegyek, egy automata ernyő. Ez jópofa volt, Lucilla megmutatta. Mintha ejtőernyő lett volna. Ez minden, aranyom.

– Aranyom, ugye tudod, hogy az építkezésen találtunk egy holttestet? Valószínűleg a táska tulajdonosáét.

– Hallottam Lucillától – feleli kelletlenül Kokó.

Gondolkozom, a csend nyúlik, Kokó hangja csattan bele végül: – Köszönöm, hogy leszedted rólam azt a hülye strigót. Komolyan hálás vagyok érte. De ne akarj cserében téglát csinálni belőlem. Rossz lóra tettél. Különben is, elmegyek.

– Sok szerencsét, Kokó. Néha adj hírt magadról. Tudod a számomat!?

– Aha. Tudom. Felírtam. Emlékeztetőül odaírtam mellé, hogy párszor hasznomra voltál, ne izgulj, nem felejtem el. Nagyon jól tudom, hogy ára van mindennek, és a díjbeszedő sosem késik.

Belekortyolok a pezsgőbe, megborzongok tőle. Elfullad a hangom is: – Ittam az egészségedre, Kokó. Egyébként Lucillára inkább illene ez a név.

– Értelek – elhúzza a szót, fanyalogva. – A kokó príma szer. Nem teszi tönkre az embert.

– Ezt már megcáfolták párszor.

– Doktorok... – mondja lesajnálóan. – Az a hír járja, hogy a Kokókirálynak minden egyes foga aranyból készült. De ezt csak kevesen látták, mert lehet, hogy ez a személy nem létezik. Ha esetleg mégis, akkor vannak egyéb hóbortjai is. Nem szereti a tisztes úrinőket. Kurvákkal érzi jól magát, és nincs igaza? Biztos árut kap a pénzéért.

– Képzelem... – nevetek.

Kokó is felnevet: – Eljött a díjbeszedő?

Veszem a lapot: A postás kétszer csenget.

– Nem vagy beszari alak, mit mondjak. Úgy csevegsz telefonon, mintha páncélból lenne a bőröd. De nem abból van, ugye?

– Bőrből van.

– Gondoltam. Egyszer jártam az Aranyfogúnál, de lehet, csak álmodtam. Kísérteties útra emlékszem, kocsival vitt két fickó, le kellett feküdnöm az ülésen, hogy ne lássam az utat. Tudod, mi a zabszemeffektus? Ha nem, lépj ki a tizediken a párkányra, és tekints le a földre. Menten megtudod.

– Kikezelt belőle az Aranyfogú?

– Előre fizetett, gondolhatod, hogy rendesebben lélegeztem tőle. Mit akarsz hallani? Mondtam, lehet, hogy csak álom volt az egész. Nem is túl szörnyű. Szolgálataimra hajnalig volt igény, és merem állítania a Kokókirály nem él a porral. Valami egyebet használhat, serkentőt.

– Aha. Nem ismétlődött meg a randevú?

– Nem. Az a hír járja, hogy az Aranyfogú soha nem vitet kétszer senkit a házába.

– Nem egyedi az ízlése. – Vélekedésemet halk nevetés nyugtázza. Aztán felerősödik a zene, ajtó csapódik.

– Ennyi. – Kokó hangja újra hűvös.

– Semmi – méltatlankodom.

– Semmi, hát persze.

– Lucilla gyakran meglátogatott otthon?

– Nem mondhatnám, hogy rajongtunk volna egymásért.

– Mi oka volt a látogatásra?

– Tudta, hogy el akarok menni. Azért jött, hogy megkérdezze, segítsen-e a költözésnél. De én nem költözöm, csak éppen elmegyek. Egy bőrönddel.

– Mindened belefér?

– Ami fontos. Még marad is benne hely. Jó éjszakát. Vendégem van.

– Jó éjszakát. Ne húzd ki a nevemet a telefonkönyvedből.

– Sokáig kell még hálásnak lennem? – kérdezi élesen.

– Kellemetlen érzés?

– Mi az, te nem tudod? Kellemetlen. Kinek milyen. Ismered ezt, nem? Az egyik szereti, a másik nem. Óhajtod, hogy példával illusztráljam? Nos. Itt van például a Justitia-kommandó. Hallottál róla? Nyilván.

Míg Kokó kis szünetet tart, hallom, hogy Belloq érkezik. Feszülten várom a folytatást, a törlesztést.

– Ha olimpia, ha világbajnokság, ha Justitia-kommandó, némely ügyfél velem tárgyalja meg. Vannak ilyen értelmiségi figurák is, ha nem tudnád. Társalognak. Az egyik úgy vélekedik, a kommandó egy nagy blöff, a rendőrség bújik meg mögötte, csakis azért, hogy a rájuk kényszerített törvényes módszerek mellőzésével a gengszterek módszereit alkalmazhassák a gengszterekkel szemben. Érdekes feltevés, nem? A másik azt mondja, hogy a rendőrséget be lehet zárni, itt a kommandó, majd rendet tesz helyette. Ezek csak röhögnek a tehetetlen rendőrökön, és joggal. Igaz? Tehát ez a kétféle igazság. De van több arca is. Egy másik vélekedés szerint a Justitia-kommandó nem volt egyéb, mint egy jól álcázott rendőri akció, és ha azokkal leszámolnak, akik abban az akcióban részt vettek, ezzel egyszersmind eloszlatják a Justitia-kommandó legendáját is. Nem szeretnék a bőrükben lenni. Erről beszéltem tehát. A hála kellemetlen.

Kokó leteszi a hallgatót, kábán követem a példáját. Valamiféle hálaérzet fog el iránta, s nem kellemetlen, még akkor sem, ha erősen gyanítom, hogy magától soha nem sietett volna eljuttatni hozzám az információját.

Nem irigylem magam. Jól fog festeni az újságokban. Esküszöm, zseniális terv. A Holden-maffia feltámad, élén egy másik vezérrel, akit a börtönből hoznak elő a rettenthetetlen banditák. Közben elrettentésül még a Justitia-kommandót is felszámolják, arra az esetre, ha valakinek netán eszébe jutna, hogy szembeszálljon velük.

A visszatérésnek olyan dicső és kemény módját választják, amely nemhogy sikeresnek ígérkezik, de biztonságukat is megnöveli. A veszély nem egyedül engem fenyeget, a halállistán ott szerepel Daniel Belloq, Patrick Wyne és mások neve is. Mindenkiről azonban nem tudhatnak, miként én sem ismerem az „árnyékkommandó” valamennyi tagját.

– Mi történt veled? – kérdezi Belloq.

Felrezzenek. Elteszem az ágyról a telefonkészüléket, egy fiókba csúsztatom Sherman és Tassel képét. Misley ott marad a párnámon. A nyakamba akasztott töltényt matatom, szabad kezemmel a pohár után tapogatok. Ránézek Belloqra, futástól kipirult arcára. Feltűnik a szája mellé vésődött barázda.

– Veled mi történt?

Félreáll az ajtóból, a falnak veti a hátát: – Menj ki a nappaliba.

Mezítláb indulok. Az állólámpa fényköre alatt megpillantom Martint. Görnyedten ül a szófa szélén, s ha eltekintek véres, összevert arcától, megállapíthatom, hogy vigyorog. Nem vidáman teszi, inkább tüntetően, állapotát ellensúlyozva. Ő a vagányok netovábbja. Talán a vér teszi, elfog a kísértés, hogy én is szájon vágjam. Ez történik, ha szívességet kérek tőle, és a lelkére kötöm, legyen óvatos.

Martin felemeli a karját, int, hogy hallgassak. Amikor megszólal, látom, hogy véres nyál vonja be a fogait. Hebegve beszél:

– Én vagyok a postás, nővérkém. Amit a képemen látsz, az a levélbélyeg. Három pasas várt az utcán. Belloq szedett fel a földről, mellesleg.

– Van itt valaki, aki értelmesen tud beszélni? – jajdulok fel.

Daniel megszólal a hátam mögött: – Martinnal küldték el a hadüzenetet.

Martin átveszi a szót: – Csak a hatás kedvéért vertek össze. Azt mondták, szóljak a nővéremnek, hogy kezdhet rejtekhely után nézni. Amikor meglátták a közeledő Danielt, elszaladtak. Nyugodj meg, nem akartak megölni.

– Hány fogadat verték ki?

– A vér a nyelvemtől van – hebegi. Felkel, kisántikál a nappaliból, vízcsobogást hallok a fürdőszoba felől.

Leülök iménti helyére, és Danielt nézem. Kifejezéstelennek ható ábrázatát, hanyag tartását, zsebre dugott kezeit. Valahová az ajtó tetejére néz, szemhéjai mozdulatlanok.

Martin vizes arccal tér vissza, elmegy mellettem, letelepszik Belloq közelében egy fotelba, és közli: – Egyébként megtettük, amire kértél. Elmentünk egy drogos zsúrba, de semmire nem jutottunk. Kérted, ne kockáztassunk, nem is erőltettük. Időbe telik, amíg megtudhatunk valamit.

Daniel megmozdul. Magamon érzem a tekintetét.

Martin komor képpel folytatja: – A jelek szerint nincs sok idő. Éppen ezért azt javaslom, hogy ne játszd a bazárit. Ki fognak nyírni, egyszer végül megteszik. Talán avass be minket.

Árulása megdöbbent.

– Menj haza, Martin. Zárd be jól az ajtót. Borogasd a nyelvedet. És ne haragudj rám. Az istenért, ettől akartalak megkímélni. Téged is, őt is – Belloq felé intek. Mintha egy kortyot sem ittam volna egész este. Félelmetesen józannak érzem magam, mintha nem is én lennék, hanem egy vadidegen.

Mogorva egyetlen szót sem szól. Eltakarítja a hálószobából a pezsgőzés nyomait, és bebújik a takarója alá. Könyvet tart maga elé, a lapozásról sem feledkezik meg. Bizonyosra veszem, hogy egyetlen szó értelme sem jut el az agyáig.

Besurranok a magam parcellájára, és eltűnök a takaró alatt. Alvásról, gondolkozásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös; a benne támadt zavar is.

Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon: – Akkor hát tudod.

Ha azt képzeltem, ettől menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében. Kissé előbújok levegőtlen menedékemből: – Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimről. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod.

Daniel leteszi a könyvet.

Arcélét figyelve folytatom: – Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly.

– Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem?

Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebből, úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen.

Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kő megüti a nyakamat.

– Denisa, felelj.

– Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zűrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. – Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát: – Téged csak lelőttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hőmérsékleted értékeit. Neked persze könnyű volt. Ott feküdtél félholtan. Gőzöd sem volt, mit álltam ki.

Kegyeskedik enyhíteni kissé arckifejezésén.

– Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebből a Tassel-féle buliból. Csak addig, amíg egy kissé kiheverjük a múltkorit.

Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínűleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan.

– Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az őrültségeidet. Egyet kérek, Denisa.

– Nem – felelem.

Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon.

– Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tőled. Emlékszel?

– Emlékszem. Másként – figyelmeztetem.

– Szeretném, ha tudnék az ügyeidről. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál.

– Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat.

Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bőrébe hasítanak.

Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bőrömön a felszáradó veríték hűvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, míg fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek.

Izé főnővér, akit a füle hallatára egyébként a Marie-Helène megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebből az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztető ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Előbb az elém siető Izé főnővér sápad el, majd hátrahőköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek.

Daggs ősz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál.

Marie-Helène megáll mellettem, s mert utolsó találkozásunk óta egy centit sem nőtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha futott volna mostanáig, úgy tegnap óta. Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, mintha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain.

– Miben segíthetek a rendőrségnek? – tudakolja.

– Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála előtti időszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék erről beszélni, hogy kizárhassam a lehetőségét...

– Igazán? – szakít félbe Marie-Helène: – Félretájékoztatták, jobb, ha máris megtudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt, s az Kata Dorian.

– Marie-Helène, kérem! – Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj.

Izé főnővér nagyot sóhajtva széttárja a karjait. Meg kell érnie, hogy a következő pillanatban még ez is elhangozzék, élesen:

– Elmehet.

Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dőlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte.

Daggs professzor felemelkedik, és előlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipőmre, megállapodik az élénk színű fűzőn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra.

– Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? – Daggs megáll előttem, az iménti pózban.

Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal.

Nevet: – Magam lőttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében.

Nem nevetek, érdeklődve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de erről nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését.

Daggs eltöpreng. Végül elmosolyodik: – Ezt tehát tisztáztuk. Megbilincsel?

– Várjon csak. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Van még más is, essünk túl rajta. Birtokomba jutott egy hangfelvétel. Rodney Misley doktor halálának körülményeiről esik szó rajta.

Daggs professzor megrendültén felsóhajt: – Szegény Rodney. Ragyogó koponya volt. Leesett a lépcsőn.

– Igen, mindenkitől csak a legjobbakat hallottam róla. Készítettek dokumentációt az esetről? A híresztelések ellen a legnyilvánvalóbb védekezés az egyértelműen bizonyított cáfolat – mondom egy szuszra. Ellenőrzöm egy pillantással, a professzor tetszését csakugyan megnyerte ez a mondat.

Mégis elkomorul kissé. Fenekét az asztal szélére ereszti. Továbbra is ágyékot óvó mozdulattal tartja a két kezét: – Meg kell értenie, nehéz helyzetben voltunk. Házon belül következett be a sajnálatos eset, Rodney ügyelete alatt. Azonnal meghalt, a reanimáció elkésett. Persze, más lett volna a helyzet, ha ez az utcán történik. De itt szinte otthon volt. Tapintatosan jártunk el.

– Szeretnék találkozni azzal az orvossal, aki a reanimációt végezte. Doktor Yannik Tassellal.

– Jelenleg szabadságon van. Ha visszajön, elküldöm magához.

– Nagyon jó lesz – helyeselek. – De a dolog jóval sürgősebb. Kata Dorian nemcsak azzal vádolta az osztályt, hogy kísérleti gyógyszerekkel manipuláltak, Rodney Misley halálát gyilkosságnak tartja. Szerinte megfojtották, és csak ezután lökték le a lépcsőn Misley doktort.

Daggs professzor megfordul, hogy visszatérjen asztala mögé. Mire leül, vonásai tűrhetően rendezettek. – Kata Dorian beteg volt. Üldözési mániában szenvedett. Ez valószínűleg érthetővé teszi a vádaskodását.

– Lehetséges, hogy beteg személyiségű ápolónőt alkalmaztak az osztályon?

Daggs felemeli a hangját: – Maga nagyon fiatal. Csodálkozom, hogy felelősségteljes munkát bíztak magára. Értesíteni fogom a főnökét a tévedéséről. – Fél szemöldökét felvonva, diadalmasan tekint rám.

Felemelkedem, és az asztala elé lépdelek. Felkapom a készüléket:

– Máris felhívhatom önnek, ha óhajtja.

– Nézze. Ez itt az én osztályom. Úgy is mondhatnám, az én birodalmam. Nem térek ki arra, mennyi munka és veríték árán alapoztam meg hírnevét, de gondolhatja. Katonás fegyelmet követelek. Kata Doriannak ez nem tetszett, ő nyíltan szembehelyezkedett mindennemű tekintély elvvel. Megpróbálta lejáratni Marie-Helène főnővért is. Készséggel elismerem, én sem vagyok nagy véleménnyel az ő műveltségéről. De szakmai tekintetben egyszerűen nélkülözhetetlen. A kisujjában van a szakma.

– Valószínűleg nem csupán szakmai nézeteltéréseik voltak. Kata Dorian nem fogadhatta el vezetőjének azt, aki műveltség tekintetében alatta maradt.

Daggs az asztal lapjára sújt az öklével, mosolyog hozzá: – Kata Dorian sem és más sem illetékes abban, hogy felülbírálja valakinek a pozícióját. Rendben? Elfogadásról szó sincs. Kötelesség. Ez a jelszó. A betegek érdekében vagyunk itt.

– Miként lehetséges, hogy egy kiegyensúlyozott, rendben működő osztályon lábra kap a híresztelés, miszerint azok kapják a jó gyógyszert, akik ezért anyagi áldozatot hoznak, mintha nem fizetnének éppen eleget egyébként is. Miért járja a hír, hogy placebót kap, aki nem fizet külön?

– Ezt felejtse el, mielőtt kilép az irodámból. Ha ilyen butaságokat terjeszt, híre megy, hogy buta maga is. Nemhogy kiteszik az állásából, ebben az országban sehol másutt nem kap helyet a rendőrségen. Nincs az a húszas lélekszámú kis település, ahol magát alkalmaznák, ha buta viselkedést tanúsít.

– Az imént azért tette odébb a kabátomat, mert ellenőrizni óhajtotta, hogy van-e nálam magnó. Mert egyszer már kijutott ebből a szobából egy kazetta, aminek a tartalma nem vet magára jó fényt.

Daggs arca vörös színt ölt: – Nincs magánál magnó. Tudom, hogy nincs.

– Yannik Tassel körözött bűnöző. Miként lehetséges, hogy maga erről nem tudott ebben a katonás rendben?

– Ez a rendőrség dolga, nem?

– De igen. Ugyanúgy, mint a híresztelések, immár mondhatni: vádak felülvizsgálata.

Daggs professzor rám mosolyog. Megvillantja a foga fehérét: – Sajnálom magát. Azt hiszem, túllépte a hatáskörét. Az ilyesmiért pedig szigorúan felelősségre vonják, nem?

– Mindannyiunkat, Daggs – bólintok. Ennél jobban aligha vethettem volna el a sulykot. A professzor elsápad, majd kivörösödik. Ez az a pillanat, amikor zavartalanul folytatom: – Rodney Misley kísérletezett. A fél kutatólabort eltartotta az ötleteiből. A gyógyszerek mellékhatásait kutatta. Univerzális tehetség volt. Képes arra is, hogy előállítsa a Weixl-kór kezelésében alkalmazott kapszula mását. Csakhogy ezt nem akarta.

– Csakhogy itt én döntöm el, ki mit akar! – kiabált a professzor. – Aki a pályán akar maradni, és ráadásul jól akar élni, nagyon okosan teszi, ha azt akarja, amit én! Misley bogarait sehol nem viselték volna el. Egyedül én voltam nagylelkű. Eltűrtem a szórakozottságát, elintéztem, hogy az itteni munkája után a laborban dolgozhasson, valamit valamiért. Manapság semmit nem adnak ingyen. Lehet, hogy magát úgy tájékoztatták, hogy magasak a kórházi költségek, és mi magunk is sokat keresünk. De hol az az ember, aki nem szeretne még többet keresni? Ki nem álmodik róla, hogy milliomos legyen? Vallja be, maga is szereti a pénzt.

– Mennyit? – kérdezem.

Daggs professzor enyhülten rám mosolyog: – Na látja. Körözzék Yannik Tasselt. Megölte Rodney Misleyt és Kata Doriant. Részletekkel nem szolgálhatok. Gondolom, nem akadályozza tovább az itteni munkát. Számos elintéznivaló vár rám. Örülök, hogy segíthettem. Hagyja itt a címét, s ha látom, minden rendben van, gondolni fogok magára. Nem leszek hálátlan. Még okosabb lenne, ha Rodney Misley halála baleset maradna, Kata Doriant pedig az utcán ölték meg, ha jól tudom, kirabolták.

– Ebben az esetben?

– Korábban nyilvánítom ki a hálámat.

Íme, gondolom, a zsarnokság természete. Előbb rám ijeszt, aztán megvásárol. Egészen egyszerű eljárás, és felettébb jövedelmező.

Daggs professzor terjedelmes borítékot húz elő asztalából, és elém helyezi: – Ha nagyon szükséges, itt van. Rodney Misley röntgenfelvételei. A koponyájáról készültek, a baleset után. Nem hőtérkép, ne higgye – nevetése leereszkedő. Ernyed a feszültség. Megtalálta velem a közös nyelvet. Otthon van.

Nézegetem az egyik filmet. Rámutatok egy pontra: – Ezek a fogai, ugye?

– Pontosan – Daggs professzor átnyúl az asztalon, és megpaskolja a kézfejemet.

– Még egy kérdést megenged? – tudakolom illedelmesen.

– Hogyne.

– Maga is jól tudja, hogy ezt a két embert valóban Yannik Tassel ölte meg. Miért nem akarja, hogy ez kitudódjék?

Megint megpaskolja a kezemet. Jóságos a pillantása: – Mindhárman itt dolgoztak nálam. Kézenfekvő, hogy ez a verzió nagy nyüzsgést eredményezne az osztályon.

– Nem szeretné – mondom egyetértően.

– Nem.

– Kata Dorian magának számolt be elsőként, hogy a bekapcsolt beszélő mikrofonja közvetítette számára Misley doktor megfojtásának részleteit. Hangfelvétel készült a beszélgetésükről.

– Mit akar? Most kell a honorárium?

A költő, gondolom meghatottan. Amikor legutóbb meg akartak vesztegetni, sokkal durvábban fogtak hozzá. Megigazítom a hajamat: – Nagyon fontos magának az osztály jó híre?

– Ez az otthonom. A birodalmam. A vagyonom. Milyen üzletre gondolt? Ha zsarolni próbálna, ráfizetne. Egyezzünk meg a korábbiak szerint.

Megesik rajta a szívem. Beavatom a titokba: – Nem vagyok illetékes, hogy kivizsgáljam a vádakat. Ebből a célból szakértői csoportot állítottak össze. Valószínűleg még a mai napon munkához is látnak. Ami a magnót illeti, valóban nincs nálam. Egy adó jóval kevésbé feltűnő. A felvevő készülék kinn van, a kollégámnál.

Halkan zárom az ajtót, mint Marie-Helène főnővér. Még egy ellenség, számolok gyorsan. De oly mindegy annak, aki Grucci embereinek halállistáján szerepel!

Donald bólint, amikor mellé érkezem. Elteszi a kazettát.

A szőke varkocsú nővér az utcán ér utol. Siettében csaknem elveszíti fél pár klumpáját. Zihál a futástól. Amikor megfordulok, hogy megvárjam, ő is megfordul, és felpillant a komor épület ablakaira. Aztán belekapaszkodik a karomba. Könnyek folynak az arcán.

– Hol van Yannik? – kérdezi zokogva.

Körülnézek, mert nagyon nem szeretném, ha valahol a közelben lenne. Megakad a szemem Donaldon, bő nadrágja zsebébe süllyesztett kezén. Majd éppen ő fogja lelőni, nadrágzsebből, jajdulok magamban kajánul.

– Nem tudom, hol van – közlöm anyaian. – Ki az a Yannik?

– Jól tudja. Nagyon jól tudja maga! Yannik nyakába akarják varrni az egészet. Ha másként nem menthetem meg, én kitálalok, esküszöm!

– Yannik Tasselra gondol? – Átkarolom a lány vállát, és a kocsi felé terelgetem. Szeretnék mielőbb egy cigaretta közelébe kerülni. Nem tudom pontosan, de valószínűleg azért vesztegetem az időmet a lányra, és az általa hozott házi pletykákra, mert Rodney Misleynek tartozom ezzel. Mivel?

A lány beroskad az első ülésre, beülök mellé. Donald kívül marad. Keze a zsebében, éber tekintettel fürkészi az utcát, de pár perc múlva ábrándossá válik a pillantása, és feltehetően újabb regényén tépelődik. Mivel pontosan tudom, hogy mostantól fogva mindenüvé velem tart, muszáj futó mosollyal honorálnom főnököm ötletét. Igen, Donaldot jelölte ki testőrömül. Óriási.

– Szerelmes vagyok Yannikba – sírdogál a szőke lány.

Amikor legutóbb láttam, lakatot tett a szájára, mert tanulni vágyott. Most maszattá folyik szeme alatt a fekete festék. – Tudom, hogy ő másokat is szeret, de nem bánom. Majd megszelídítem a szerelmemmel, a türelmemmel. Yannik nem ölt meg senkit. Senkit. Misley doktort Izéék tetették el az útból, mert... És most az egészet rá akarják fogni Yannikra.

– Nyugodj meg – mondom halkan. – Segítek neked, ha tudok.

Letörli könnyeit a kézfejével, és reszkető szájszéllel rám mosolyog: – Te is fiatal vagy, megérted. Amióta Yannik itt van a kórházban, nem eszem és nem alszom. És végre felfigyelt rám. Elvitt kirándulni. Lefeküdtem vele. Ő ellenállhatatlan. Azért ment el, mert megsejtette, hogy be akarják feketíteni. A Weixl-kór elleni gyógyszerből csak az kapott, aki fizetett. Misley doktor nem fogadta el a részét. Hanem felfigyelt a gyógyszer egyik káros mellékhatására. Figyelmeztette a professzort, Daggs pedig kérte, próbálja megtisztítani a szert. Misley doktor foglalkozott a gyógyszerrel, Kata férje is segített neki, ő ért a számítógépekhez, ezek segítségével jobban haladt a munka. Gyakran éjszaka is ittmaradtak. Úgy tudom, megállapították az összetételt, tehát maguk is képessé váltak a szer előállítására. Misley doktor azt mondta, nem hajlandó kiszolgáltatni a gyógyszer összetételét, mert az gyártási titok, és az eredeti kidolgozók kárát okoznák vele. De Kata férje nem volt ilyen becsületes. Misley doktor és Kata régen együtt jártak, nem baj, ha így mondom? Szerelmesek voltak egymásba, Kata terhes lett. Válni akart a férjétől. Ki volt borulva. Gyakran csinált balhékat, ideges volt. Daggsék ellopták a gyógyszer gyártási titkát, tudtak gondoskodni az utánpótlásról. Nagy üzlet volt ez nekik. Nem örültek Kata balhéinak, s mert féltek a lelepleződéstől, elnémíttatták mindkettőt. És most rá akarják kenni Yannikra. Te nem láttad őt. Gyönyörű férfi. Férfias, jókedvű, szellemes. Hajózni vitt. Máskor meg helikopterezni. Ott repültünk a város fölött, Yannik vezette a gépet, könnyedén, sportosan, lenyűgözően. Ő nem ölt meg senkit. Úgy aludt minden ölelés után, mint egy kisfiú.

– Nem búcsúzott el tőled?

– Nem. Nem érte be velem, más nőket is szeretett. Tudtam, hogy türelemmel megtarthatom őt. De ezek most elüldözték.

– Mi a neved?

– Imola.

– Imola, nem szívesen okozok neked fájdalmat. A doktor régen körözött bűnöző, és Tassel csak az álneve. Lehet, hogy ezekben a gyilkosságokban ártatlan. Ha így van, segítek neked tisztázni őt.

Sokáig nézek a síró lány után. Vékony köpenyében dideregve a kórházzal ellenkező irányba tart. Hazugságomért már-már mosdatlannak érzem magam, de ragadok más szennyektől is, amiket Daggs és Izé hordtak fel rám. A gyógyszerlopás már nem rám tartozik. Nem nekem kell beszélnem a kifosztottakkal, a becsapott betegekkel. Látni sem akarom többé ezt a helyet.

Donald beül mellém, végre kihúzza kezét a zsebéből.

– Mi van? – firtatja bávatagon.

Nem felelek. Imola keskeny hátát nézem. „Te nem láttad őt. Gyönyörű férfi. Jókedvű, szellemes. Hajózni vitt. Máskor meg helikopterezni. Ott repültünk a város fölött, Yannik vezette a gépet, könnyedén, sportosan, lenyűgözően.”

De igen, Imola, láttam őt. Láttam fotón meztelenül, láttam képét a nyilvántartóból. Láttam a halottakat és sebesülteket, akiket hátrahagyott. Hallottam fenyegetőzését, éreztem durva kezét a hajamban, torkomon. Láttam fegyverrel és futni hagytam, szándéktalanul. Tassel a művészneve.

– Hova? – morog Donald.

– Telefonálnom kell.

– Kinek?

– Többeknek. – Nem magyarázkodom tovább, futok a közeli fülkéig. Myrtle Misleyt otthon érem. Elkérem férje fogorvosának a címét. Vonakodik kissé.

– Meg kell keresnem. Lehet, hogy kidobtam. Rendet tettem Rodney szobájában. Okosabb, ha eljön, addig megpróbálom előkeríteni. Ha nem ér rá, drágám, küldje nyugodtan a kollégáját.

Innen fúj a szél. Nem sok kedvem van nevetni, de kis híján megteszem.

– Volna egyéb is. A cím sürgős lenne, a többi ráér, amíg a kolléga odamegy. Lehet? – firtatom.

– Lehet – nevet kedvesen. Fiókokat húzgál, valami leesik, hallom az üveg csörömpölését: – Nem értem, mi ez a nagy felhajtás Rodney körül. Maguk tudják. Itt kell lennie valahol annak a címnek. Persze hogy járt fogorvoshoz, majd éppen oda ne járt volna? Nemrég szedtek le cisztákat a fogai gyökereiről. Lehet, hogy ezek okozták korábbi betegségeit is. Veszedelmesek az ilyen fertőző gócok. Szerencsére az én fogaimmal nincs baj. A terhességeim óta nem jártam fogorvosnál. Na itt van. Kéznél a tolla?

Felírom a címet az elmémbe, aztán megígérem, hogy egy órán belül küldöm a kollégát, akinek mesélhet Rodneyról. Megpróbálom elképzelni, milyen képet vág majd, amikor ajtót nyit a drága Donaldnak.

Rodney Misley fogorvos barátja készségesnek mutatkozik. Feláldozza értem az ebédidejét, sajnálkozik Rodney halála miatt. Közben röntgenfilmek között keresgél, aztán félrevonul, hogy összehasonlítsa őket az általam hozottakkal. Néhány percig vizsgálódik, hümmög, majd fél kézzel rágyújt egy cigarettára. Végül az asztala mögé siet, leül és az ölébe ejti a filmeket.

Komor pillantással kérdezi:

– Mit bizonyít az, hogy a két filmen két különböző személy koponyája és fogazata látható?

– Maga szerint?

– Szerintem azt, hogy Rodneyról a baleset után nem készült röntgenfelvétel. Talán azért nem, mert nem koponyasérülés okozta a halálát. A hamisítás pedig ennek a beismerése. Nem hinném, hogy komoly vizsgálatra számítottak.

– Hajlandó ezt máskor és máshol is megerősíteni?

Elmosolyodik. Negyven felé járó, nem kifejezetten jóképű, barna szemű, barátságos pillantású férfi. Cigarettája parazsával rajzolgat a hamutartó aljára: – Rodneyról hallotta már, hogy szórakozott, szerencsétlen, megszállott? Igaz. Beteg volt, megértette a beteg embereket. Otthon nem számíthatott szeretetre, megértésre, mert a feleségét csak a pénz, a siker és a férfiak érdekelték. Egy idő után nem is kívánta az asszonyt, mert irtózott attól, hogy egy utas legyen a pályaudvaron, aki egy percre könnyít magán. Belevetette magát a munkába. Gyógyító volt. Ismerte és félte a gyógyszerek mellékhatásait. Ez volt kísérleteinek fő témája. A mellékhatások csökkentése. Nyilván tudta, hogy nem használ az egészségének, ha időnként magán próbálja ki a megtisztított szereket, de megkockáztatta. És nem tűrte, ha munkájában gátolták. Halk szavú férfi volt, mégsem lehetett nem odafigyelni, ha megszólalt. Volt valami megkapó a stílusában. Engem szórakoztatott. Másokat talán kevésbé. Bármerre jár, ne higgyen el mindent. Rodney lehetett szórakozott, hétköznapi tekintetben balfácán, de hülye nem volt. Legfeljebb óvatlan. Gyakran olyan rosszul lett a gyógyszerektől, hogy csaknem belepusztult. Amikor a fogait műtöttem, figyelmeztetett, csínján bánjak az érzéstelenítővel, mert lehet, hogy ennyit már nem bír el a szíve. Beszélgettünk, kérdeztem, mi a legújabb csodaszer, amit előállított, és azzal a sajátos öniróniával elmesélte, most talált fel valamit, amitől meg lehet halni. Remekül mulattam a szövegén. Természetesen kitartok az állításom mellett. A két filmen két különböző személy látható.

– Pokoli okosnak érzem magam, s ez a jóleső érzés visz a Főnök szobájáig. Leteszem az asztalára a megfejtést, oda sem figyelek hajtincsét rendezgető kezére, mely félúton dermed meg a levegőben.

– Tassel helikopterrel akarja kihozni Gruccit. Intézze el, hogy kipróbálhassuk.

– Micsodát?

– Beülünk egy helikopterbe, és a börtönudvar fölé repülünk. Nem ártana, ha az őrök tudnának róla, és nem akarnának nagyon lelőni. Itt a jogosítványom.

– A mije?

– Hat hét alatt bárki megszerezheti a helikoptervezetői engedélyt, ha van pénze és nem túl hülye. Én megszereztem pár évvel ezelőtt.

A Főnök bólogat, és az az érzésem, feszülten figyeli arcomat, hogy vajon mikor nevetem el magam. Ehhez azonban túlságosan izgatott vagyok, így hát rövid várakozás után fanyalogva elhúzza a száját gyönyörű fogairól:

– Tengeralattjárót és űrhajót vajon elvezetget-e? Azt a szerencsétlen autóját sem úgy kezeli, mint normális ember. Egyébként is, egy pillanat. Az imént értesültem róla, járt a kórházban, és beszélgetett egy köztiszteletben álló professzorral. Üljön le, Denisa.

Tökéletes izgalomban toporgok asztala előtt, és leülésre gondolni sem tudok. Lélekben már az átkozott helikopterrel vesződöm. Istenem, nem sok örömben részesített mindeddig a technika, holott én mindent elkövettem. Hiába szövegel a Főnök, a kocsival is elbírok valahogy. A háztartási gépek sem fognak ki rajtam. Na, egyszer, a turmixgép. Amikor a forró broccoliból próbáltam krémlevest alkotni, elrepült a teteje. Úgyis ráfért a festés a konyhára, és csak Martint meg magamat forráztam le. Családban maradt az eset. Helikoptert is vezetek, miért ne?

Felbátorodom kissé, és a Főnök háta mögé lépve a magnóba illesztem a kazettát. Felcsendül a köztiszteletben álló Daggs professzor hangja, ahogy a hajamba rejtett adó segítségével Donald rögzítette.

A Főnök a száját harapdálva hallgatja. Rumos meggyet szopogat az előtte álló tányérról, magját a papírkosárba hajítja. És megint a száját harapdálja. Amikor elhangzik a „Mindannyiunkat, Daggs”, a nagyszerű ember kissé megroskad ültében, és a mennyezetre fordítja pillantását. Aztán ebben a pózban marad a felvétel végéig. Végül így szól:

– Finoman fogalmazva is kifogásolhatóak a módszerei.

Eléhajítom a röntgenfilmeket, és fűzök hozzájuk néhány szó magyarázatot. Kissé felderül, de nem ragadtatja magát örömujjongásra. – Nem csupán magán múlik, de a professzor hatalmas bukfenc előtt áll. Persze, támadásba lendült, hogy megakadályozza a leleplezést. Ez a kétségbeesett lépés azonban nem válik hasznára. Tisztességes kollégái megkönnyebbülhetnek végre. Ha a botrány kipattan, sokat árthat az egészségügy tekintélyének.

– Nem hinném. Mindenki tudja, hogy a kórház nem templom. Az egészségügy éppúgy üzlet, mint az autógyártás. Természetesen övezi némi mítosz, de mert emberek dolgoznak benne, nem lehet mentes az ilyen ügyektől. A professzor és hívei még egy házat, még egy autót, még egy úszómedencét akartak, még egy egzotikus utazást a Karib-szigetekre. Nemcsak a rendőrségnek, a kórházaknak is ott a maguk baja. Kinek nincs? Ha a professzor sötét ügyeit eltussolják, a helyzet tovább romlik. Mások is vérszemet kapnak. És ugyanazok a törvények érvényesek mindenkire. Lonzára, Tasselre éppúgy, mint Daggsra és Izére.

– Kire? Egyébként nem számít. A törvények alól a jelek szerint egyedül maga képez kivételt. Ne tartson nekem fejtágítót, folytassa a helikopteres agyrémmel.

Folytatom, a fejét ingatva hallgatja. Végül az ujjain sorolja elő az ellenérveit: – Lehetetlen. Ha leereszkedne is a börtönudvaron, az őrök egyszerűen lelövik. De nézzen a térképre. Honnan szed gépet? Átrepül a város fölött? Millió engedély. Azt hiszi, akárki csak úgy repkedhet a légtérben?

– Megmutatom magának. Indulhatunk?

– Nem. A múltkor megmondtam, hogy nem ülök be abba a kocsiba, amit maga vezet. Majd éppen helikopterrel teszek kivételt.

Fél óra múlva a Főnök kiszáll a kocsimból, nyelvével egy meggymagot forgat a szájában. Szó nélkül követ a sportrepülőtér irodájáig, leteszi az asztalra a helikopter bérleti díját. Elkísér az egymás mellett sorakozó szitakötőkig, és felnevet, amikor a választékból a halványkék gépet kérem. Aztán odalenn marad, amíg a fiatal alkalmazottal teszek pár próbakört, mert meglehetősen régen szálldostam.

Kínosan mosolygok, és nagyon iparkodom. Ebből az alkalomból rágógumizásra vetemedem, ez felettébb sportos dolog. Kokó jut eszembe és az ő zabszemeffektusa. A magasban erős szél jár-kel nagy léptekkel, vakítóan tűz a nap. Meghallgatom az alkalmazott instrukcióit, aztán a betonra teszem a helikoptert, és várom, hogy a Főnök beszálljon mellém.

A rövid úton, melynek során csak egyszer tévedek el Line háztetői fölött, meghallgatom beszámolóját. Indulás előtt utánanéztünk, Tassel ennél a cégnél szerezte engedélyét. Míg én odafenn repkedtem, a Főnök megtudta az irodában, hogy a markáns maffiózó rendszeresen gyakorolt, s valahányszor készpénzzel fizetett. Sporttevékenységét legfeljebb a komoly hidegek alatt szüneteltette.

Alacsonyan szállunk, néma rádió mellett. Mintha ott sem lennénk a kopott cserepű, betontetejű, leszállóhelyekkel, parkolókkal, úszómedencékkel ékített háztetők felett. Teremtett lélekkel sem találkozunk, rotorunk lármájára legfeljebb rémült galambok vágnak neki a messzeségnek. Egy idő múltával már-már élvezem a repülést, legfeljebb az előttem álló feladat aggaszt kissé.

Aztán sikerül. Minden úgy megy, mint egy flott kalandfilmben. A börtönudvar rendkívül kulturált. Sportpályák sorakoznak benne, szó sincs apró kerengőről, hátratett kezű, körbejáró foglyokról. Leereszkedünk a kerítés magasságáig a futballpálya fölött, és megállunk helyben lebegve. Laco alakítja Grucci szerepét, az őrök által az épület árnyékába terelt foglyok sem veszik rossz néven, hogy végre történik valami körülöttük, sőt, mintha egyenesen az ő szórakoztatásukra játszadoznánk. A kedvükért-e, vagy mert eszébe ötlött előélete, a boldog ifjúkor, a Főnök is felhagy a kezdeti fanyalgással. Vakmerő alakítást nyújt a fogolyszöktető szerepében. A beavatott őrök mintha nem igazán lelnék mulatságukat a játékban, s amikor a helikopter felől elzúg fölöttük egy intő jellegű géppisztolysorozat, páran mutogatással adják tudtunkra lesújtó véleményüket a szórakozásunkról.

Laco kiszalad az udvar közepére, a Főnök fedezi, közben lebocsátja a kötéllétrát, és fegyverhez juttatja a szökevényt. Bár nem éles lőszert használnak, meglehetősen élethűen zajlanak az események. A géppisztolyok ugatnak, s meglehet, hogy írógépre használják a gépfegyver hasonlatot, fordítva ez soha nem történik meg. A jelenlegi zaj indokolja is eme tartózkodást.

Laco, a cowboy felkapja a fegyvert, letarolja maga körül a képzeletbeli ellenséget, és fél kézzel kapaszkodva a létrára hág. Hülye Belmondo, nézem szédülve. Felemelem a gépet, és nem merek többet lepillantani, túlságosan szédülök, és tartok tőle, hogy a játékba feledkezett Laco előbb-utóbb alázuhan. Mindketten lövöldöznek, pompásan mulatnak. Ennek meghatottan örülök, de annak még inkább, amikor a cowboy fújtatva, nevetve belép a helikopterbe. Bosszúból kissé durván bánok a kormánnyal, de ha egymásnak ütköznek is, nem szegem kedvüket.

– Sikerült! – ujjong Laco, mintha ő lenne Grucci.

A Főnök észhez tér. Lehajítja a géppisztolyt, letelepszik az ülésre, és higgadtan bejelenti: – Sikerülhetett volna Tasselnek is. Vajon most mit talál ki?

– Legfeljebb túszokat ejt – vélekedik Laco sugárzó arccal: – Millió módon kihozhatja a börtönből Gruccit. Mostanában nem szeretnék Denisa helyében lenni. Már megint magára haragított néhány figurát.

Nem felelek. Mintha én szeretnék a helyemben lenni! Elbizonytalanodásomat nem közlöm velük. Legfeljebb akkor, ha földre tettem a szitakötőt, és rágyújthatok egy cigarettára, amelytől vagy megszűnik a kezem remegése, vagy nem. A lassan kialvó feszültség verítékpatakokat indít a hajam tövétől, a homlokpánt mohón felissza. Az üvegablak mögött tűző nap már-már felforralja a fülke levegőjét.

Donald Myrtle Misley miatt duzzog. Legközelebb olyan vadhoz küldjem, akit elejthet, morogja. Nem szereti, ha a vad maga esik el. Aztán tájékoztat, hogy járt a kórházakban. Lonza zavart, az orvosok szerint a sokk miatt. Szerintem elvonási tünetei is vannak. Nem hozhatom szóba, mert Donald Lucillával folytatja. A lány ébren fekszik az ágyában, lábai mozognak, ha etetik, eszik, és közli alapvető szükségleteit. Kérdésekre válaszol, á táskaüggyel kapcsolatban csökönyösen csakis a hóesést emlegeti.

A kedélyes irodában csakhamar kialakul a megszokott kaszinókép. Laco a nap hőse, persze, pöfékeli a Caporalját, a gyufát szigorúan a feneke alatt lobbantja lángra. Aztán hintázni kezd a székkel, s a kicsi Ackerer, elválaszthatatlan barátja és imádója sugárzó mosollyal hallgatja.

Belebújok Grucci anyagába, s tűrhetően szórakozom a nyolc évvel ezelőtti bírósági procedúra leírásán. A gengszterkirály látszólag részletes vallomást tett, mindannyiszor mást, mind hajmeresztőbb modorban. Végül visszavonta az egészet, és az ítélethirdetésig egy árva szót sem szólt.

A dokumentáció ugyan nem említi, de el tudom képzelni, hogy az ügy végeztével az elmeszakértő a zárt osztályon kötött ki. Az immár ötvenesztendős, középmagas, zömök alkatú, szögletes arcú maffiózóról kialakítok magamnak egy hevenye képet: Grucci rugalmas és ördögien ravasz. Aztán eltöprengek, vajon hogyan mászott volna fel a kötélhágcsón?

Valami zavaró érzés kísért. Nem érzek diadalt. Sokkal inkább úgy találom, mintha hülyét csináltam volna magamból. S ha nem én, akkor más.

Grucci nyolc éve ül börtönben. Miért nem próbálták már korábban is kiszabadítani? Miért most érkezett el az ideje? Mert Holden, a másik despota halott, s mert megmaradt emberei olyan vezetőre vágynak, aki a mai napig hatalmas maradt. Grucci kiszabadításával valóra válthatják terveiket, míg nélküle hamarosan szembe kellene nézniük a Kokó-királlyal és a többi alvilági urasággal, akik aligha néznék tétlenül a konkurencia felbukkanását.

Egyszerű politika.

Míg homlokomat az öklömre támasztva az íróasztal lapját kapargatom, körülöttem mind jobban élénkül a zsúrhangulat.

– Laco – szólítom a nap hősét: – Nehéz volt a kötélhágcsón csüggeni?

– Nekem?! – legyint a cowboy.

– Hát éppen ez az. Nem neked. Gruccinak.

Laco eltűnődik, mintha kezdené érteni, miféle kétségeim támadtak, aztán felvonja a vállát: – Láttad. Van sportpálya, edzenek. Lehet, hogy Grucci elég jó kondiban van.

Ez kissé megnyugtat, sőt, mindjárt a magam kondíciójára figyelmeztet. Órámra pillantva megállapítom, hogy közeledik az inkvizíció órája. Szinte felvidulva hagyom el az irodát. Hamarosan belebújok a fekete edzőruhába. Az átadásra váró palotában is Tanos lesz az edzőnk, de valószínűleg jobb körülmények között oktathat bennünket az önvédelem és egyéb tudományok fogásaira. Egyelőre lenn az alagsorban vár a kínterem. Tatamik a földön, savanykás izzadságszag a falakban. Felcsendül az ájtatos zene, sarkunkon ülve meditálunk, velünk szemben a mester is ezt teszi. A hangulat kezd templomivá válni, de csakis azért, hogy perceken belül elszabaduljon a pokol.

Tanos valamely rejtélyes oknál fogva ma is engem szemel ki a bemutatásra váró gyakorlatok eszközéül. Földhöz teremt néhányszor, aztán átenged társaimnak, és ők sem óhajtanak mesterük mögött maradni. Nem sok kell hozzá, hogy felszítsam az egészséges életösztönt, és mindent elkövessek csontjaim, testi épségem védelmében. A veríték a bőrömre tapasztja a ruhát, reszketnek az izmaim, tüdőm akár egy ventilátor. És eljön a perc, amikor élvezni kezdem a verekedést.

Gyakoroljuk a lefegyverzést egy vagy több támadó esetében. Aztán a szabadulást fojtásból, bontást térdrúgással, rántással, dobással. Hárítást húszféle módon, harcot eszközzel és eszköz ellen. Ütések, rúgások, esések, teljes a nyalánkságok sora.

Aztán jöhetnek a levezető gyakorlatok, melyeket szerintem csakis azért eszeltek ki e sporthajtás szülői, hogy teljesebbé tegyék a gyötrelmes élvezetet. Végül a meditáció. Folyik a hátamon a víz, türelmetlenül térdelek, sarkaimon támaszkodva.

A zuhany aztán mindent rendbe hoz. Az újjászületés gondolatával kacérkodva hagyom el az öltözőt. Tanos irodájának ajtaja kitárva.

– Bejönnél egy percre?

Belépek, nekitámaszkodom a falnak. Tanos nem kertel, mosolyogva végigmér, s közli: – Hallom, viharfelhők gyülekeznek.

– Hol hallható ilyesmi?

– Imitt-amott. Quasimodo hazajön.

– Nagyszerű – bólintok. Más már nem is hiányzott. Behajtom az ajtót. – Felolvasom neked a vezércikket, rendben? Meg nem erősített források szerint ugyanazok a személyek, akik Grucci kiszabadítását kitervelték, eltökélték azt is, hogy művükre a Justitia-kommandó felszámolásával teszik fel a koronát. Halállistán szerepelnek mindazok, akik jelen voltak Holden és bandája bukásánál. Quasimodo is ott volt. Csakhogy ennek a likvidálási mániának még nem érkezett el az ideje. Grucci a börtönben ül, vérben forgó szemmel őrzik.

– Mi a terved?

– El akarom kapni az ellenszenves terv szülőit. Lehetőleg egy rivális bűnbanda segítségével.

Tanos felnevet. Szíjas, vékony alakját, barázdák szabdalta arcát kissé megfiatalítja a derű: – Hülye vagy? Hogy adod be a főnökeidnek?

– Sehogy. Magánügy, nem?

– Az lenne? Sokunkat érint. A módszereidet aligha az akadémián sajátítottad el.

– Ott kihagytak egy jelentős tantárgyat: a túlélés címűt.

– Újszülött ötletedet sem sorolnám ebbe a tárgykörbe. Miért gondolod, hogy sikerül?

Vállat vonok. – Valamit meg kell próbálnom, mielőtt komolyan vadászni kezdenek ránk. Az az érzésem, alpári módon fognak hozzá. Lehetőleg sokak szeme láttára, a hatás végett. Hosszú, hirtelen géppisztolysorozatokra gondolok, száguldó autókra. Cifrázzam még?

– Ne cifrázd, valósággal rosszul vagyok. Nem mondom el a véleményemet. De Quasimodo nem lesz ilyen tapintatos.

Elnevetem magam: – Sejtem. Maradhatna még a gyönyörszép Ázsiában.

– Talán unja a serpákat, lámákat, egyebeket. Aztán meg híreket ott is kap.

Búcsút intek. Csak magamban folytatom. Elhiszem, hogy híreket ott is kap. Quasimodo rejtélyes hírszolgálata valószínűleg jobban működik, mint rendőrségünk és kémelhárításunk együttvéve. Cseppet sem csodálkoznék, ha a CIA is hozzá küldené továbbképzésre az ügynökeit.

Quasimodo valaha nyomozó volt, abból a fajtából, amelyik komolyan veszi a bűnözők ellen hirdetett harcot. Egy szép napon autóbaleset érte, megrendezett. Csodával határos módon felépült sérüléséből, noha a kórházban újra megpróbálták kiiktatni a lábatlankodók sorából. Torz vállal, sántikálva vonult nyugdíjba, többé a kutya sem számolt vele.

Megkövetelte, hogy Quasimodónak szólítsák. Barátjával, Tanossal titkon edzett. Járt-kelt a városban, észrevétlen nyomorék. És szép lassan elkapdosta azokat, akiknek tartozott. Megjelölte őket a homlokukon. Legvégül Holdenen vasalta be a számlát. Akkor már tudtuk néhányan, hogy ő Justitia. De valamennyien belemerültünk. A Justitia-kommandó blöffnek indult, s legenda lett. Ki maradt ki belőle? Legfeljebb az ellenfél.

A homlokra karcolt J-betű márkajel lett. „J mint Zorro” – játszott Donald. Olykor megpróbálták hamisítani, mint az Adidast. A rendőrség nem törte össze magát a leleplezéssel. Más dolga volt, főleg saját berkein belül. Nem mondhatom, hogy azóta megoldotta volna belső gondjait.

Az emlékezésbe merülve a kocsimhoz érek. A sokat megért, alaposan megviselt jármű furcsán tartja magát. Enyhén megbillen, betegnek látszik. Mintha nem lenne ki a négy kereke.

Körbesétálom. Ha nem gyerekcsíny, akkor újabb hadüzenet.

Gyönyörködöm a felhasogatott abroncsokban.

Amikor visszamegyek, Laco már nem sütkérezik a dicsőség fényében. Bizony, az ilyesmi múlandó. Ellenben meglehetősen fontoskodó képet vág, jár-kel a szűk helyen, és időnként hátba veregeti Ackerert. Az aprónyi férfiú meg-megmosolyogja barátja bátorítását.

Laco elindul az ajtó felé, hirtelen megtorpan, térdeit megroggyantja, és egy szempillantás alatt rászegezi valakire a pisztolyát. Persze, csípőből. Kék szemeiben nyolc vérszomjas bandita fenyegető tüzei.

– Amíg te itt bohóckodsz, odalent szabadon garázdálkodnak a gengszterek – tudatom vele ingerülten.

– Kizárt dolog – vágja rá.

Megvonom a vállamat: – Valaki pedig széthasogatta az abroncsaimat.

– Kellemetlen – bólint Laco, a cowboy. – Ma nem tudom kideríteni, ki követte el a csínyt, mert más dolgom van. Ha nem látnád, evégből tréningezünk Ackererrel. Éjjel elcsípünk egy kábítószer-szállítmányt. Az imént értesültem.

– Ne mondd!? Felhívtak, és tudatták veled az útvonalukat? – rendezgetek kissé Belloq raktárrá változtatott asztalán. Nagyon érdekesnek találom az információt, de erről nem beszélek. Egyelőre nem tudhatom, mit kezdjek a hírrel.

Laco felvillanyozva folytatja: – Azért hazavihetlek.

Útközben tovább magyaráz, míg Ackerer némán ül mögöttünk, sejtem, azért, mert együtt indulnak az akcióba, és a nagy cowboy kis társa félti a bőrét.

– Úgy fest a helyzet, hogy most elkaphatunk pár kiló kokaint. Teherautón hozzák, az északi egyesen. Valamilyen trükkel megállítjuk a kocsit...

– Milyen trükkel? – kérdezem fanyalogva.

– Esetleg Ackerer kifekszik az útra – tűnődik Laco.

– Észre sem veszik – hűtőm. Az érdekelt mukkanatlan ül mögöttünk.

– Akkor támadunk. Elrejtőzünk a bokrokban...

– Ennyire harmatos a fülesed?

– Ennyire – vallja be szerényebben.

– Ketten akartok szembeszállni a teherautónyi emberrel? És ha átráztak benneteket? Ha megtámadtok egy kocsirakomány bontott csirkét? Vagy körömkefét?

Laco eltöpreng. Végül megállapítja: – Az ember szívesen belevágja a kését a te kocsid gumijaiba.

Ackerer megszólal: – Denisának igaza van.

Lám, lám.

Ezután még tanakodunk egy darabig. Az információ telefonon érkezett, meglehetősen késve. Szervezett akcióra nincs idő. Egyébként is mintha Laco egymaga akarná learatni a dicsőséget. Hacsak tényleg át nem verték.

Az északi egyes autópálya nem tartozik a kedvenceim közé, de az ügy szempontjából teljességgel megfelelő. Nem túlsággal forgalmas, de a természet jóvoltából vadregényes. Lacónak a kokainra fáj a foga, nekem egy nyelvre lenne szükségem, melyet megoldhatnék. Persze, nyilván nem egy ilyen pitiáner szállító fog elvezetni az aranyfogúhoz.

Nem okos dolog, ha az ember töprengésbe merül, mert legfeljebb elbizonytalanodik, előbbre aligha jut.

Kamion ballag az éjszakában. Nem siet, vezetője fáradt lehet. Félrehúzódik az útról, már-már a padkán közlekedik. Vezetőfülkéjében cigaretta parazsa izzik fel, füst kanyarog. Zene szól, diszkómuzsika. Aztán megreccsen a vételre állított rádió, a diszkózene elnémul.

A fülke tetején Hasalok, talpig feketében, mellettem az ízléstelen Michelin-baba imbolyog, jelenléte legfeljebb annyiban örvendetes, hogy megkapaszkodhatok rögzítővasában. Fák suhannak el az út mellett, komoran feketéllenek az éjszakában. Átkozottul huzatos helyet fogtam ki. Fülcimpáim keményre dermednek a hidegben.

A kamion mintha felgyorsulna alattam, lassan visszahúzódik az útra. Óvatosan visszafordítom a fejemet. Reflektorok közelednek hátulról, valószínűleg a várva várt teherautó siet felénk. Meglapulok, a kormány mögött ülő, Caporalját szívó Lacóra bízom magam. Nem sok kamiont vezetett életében, ez most meg is látszik, pedig nem szívesen venném, ha túljátszaná szerepét, mert ha a nyomunkba érkezett teherautó rakománya csakugyan nem körömkefe, akkor a kocsi utasai éberek, és nem ülnek fel ócska trükköknek.

A kamion még mindig az útra visszatérés és elalvás között vívódik. Övcsatom megcsikordul a vezetőfülke tetején, míg kedélyesen csúszkálok rajta. A körmeimet egyelőre a fülke peremébe vájom bele, aztán később talán Laco szemeire is sort keríthetek, remélem múlhatatlan optimizmusommal.

A teherautó a sarkunkba ér, előzni készül. Hallom, hogy vezetője visszakapcsol, a reflektor fénye felerősödik. Felhördül a motor, a fénycsóva hosszabbodik a kamion mellett.

Laco vár még, mielőtt cselekedne. Aztán hirtelen, kiteszi az indexet, és balra húzódik. A két kocsi egymás mellé szorul, csaknem súrolják egymást.

Repülök.

Semmi egyébre nem gondolok, csak arra ügyelek, hogy ne guruljak le a teherautó túloldalán. Ideges dudálás hallatszik, a kamion visszarohan a jobb oldali útfélre, lelassít kissé.

Alattam száguld a teherautó, vezetője talán átkozza még a balfácánt, akivel kis híján összeütközött.

Megvárom, hogy megnyugodjam, kifújom magam a repülés után. A konténer peremébe kapaszkodom, kitámasztom a lábaimat. Nem emelem fel a fejemet, a hideg fémhez simítom arcomat.

Ackerer, aki kocsijával félrehúzódva várta a befújt teherautó megjelenését, és rádióján értesítette Lacót, hamarosan várható. El kell hagynia bennünket.

Visszanézek. Laco nem túl rámenősen, de a teherautó nyomában siet. Személykocsi előzi éppen, remélhetőleg Ackereré. A bámészkodással legfeljebb annyit érek el, hogy a reflektorok fényétől elvakulva mit se lássak egy darabig.

Ackerer beáll az élre. Úgy vélem, már eléggé nyugodt a nagy cowboy kis asszisztense, hiszen nyakig benne vagyunk, és ő ilyenkor hozza a legjobb formáját. Tévedés lenne őt az akciókat megelőző sápadtsága után megítélni.

Nem túl sikkesen, de nem is törődve ezzel, lassan hátrafelé csúszom a hasamon, és hogy jobban teljék az idő, átkozom az övcsatot, amit le kellett volna vetnem. Csikorgása belehárfázik az idegeimbe. Cipőm orra eléri a konténer szélét, s éppen megkezdeném a leereszkedést a hátulján, amikor a kamion reflektora hunyorít egyet. Visszakecmergek, lehasalok.

Alig hallhatóan járó motorral, ámde annál jobban kivilágítva sportkocsi száguld el mellettünk.

Várok egy percig, s mert semmi egyéb nem történik, megint hozzáfogok a hasonkúszáshoz. Elérem a konténer peremét, leereszkedem. Kicsit himbálózom, kicsit lógok, amíg a lábaim ráakadnak valami támaszra. Elkapom az ajtóra szerelt kallantyút, és megtekerem.

Nem csodálkozom egy pillanatig sem, amikor nem enged. Ha viszont zárva van, akkor aligha lapulnak odabenn fegyveresek.

A már ismert útvonalon visszaköltözöm a konténer tetejére, előremászom a vezetőfülkéig, és fél kézzel előmesterkedem a pisztolyt a bal hónom alól. Felnézek, Ackerer felvillantja a féklámpáját. Valószínűleg figyel a tükörből. Kissé megemelkedem, hogy lásson. Mivel ő és Laco rádión tartják a kapcsolatot, csak én árválkodom információk nélkül a sikamlós fémtetőn, figyelek, hogy időben tehessem a dolgomat.

Ackerer lelassít, villogtatja a féklámpát. A teherautó vezetője ugyanezt teszi, előzésre nem gondolhat, mert a kamion a mellette levő sávban rohan. Mind jobban lassulunk, a metsző szél enyhül kissé.

A következő pillanatban Ackerer keresztbe állítja kocsiját az úton, átveti magát az ülésen, és kiugrik a jobb oldalon. A kamion ráhúz a teherautóra. A hirtelen fékezés leszakítja pár körmömet, ezt is Laco számlájához írom.

A teherautó megáll, kivágódik az ajtaja. A bal oldali nem túlsággal érdekel, ott van Laco, hogy a vezetővel törődjön. Eldörren néhány lövés, Ackerer az út menti bozótban lapul, viszonozza a tüzet.

Ekkor nyílik a jobb oldali ajtó, és lövések tódulnak Ackerer imént felvillant torkolattüzei irányába.

Hason csúszva előrebukom a tetőről, és megragadok egy kart a nyitott ajtó mögött, remélve, hogy kollégáim csak mértékkel lőnek agyon e tevékenység közepette. Megjelenésem eléri a kívánt hatást. Kirántok az utasülésből egy meglepett férfiút. Röptünkben mindketten elveszítjük pisztolyainkat.

A lövöldözés elhallgat.

Laco hátratolat a kamionnal, kihúzódik az út szélére, leállítja a motort, kiszáll. Ackerer a kocsijához rohan, ő is félreáll.

Zsákmányom ugyan beveri a fejét esés közben, de nem veszíti el lélekjelenlétét. Keményen küzd ellenem, alig tudom lecsillapítani. Kapok pár durva pofont, elharapom a nyelvemet.

Jogos felháborodásomban szájon vágom, beledöföm térdemet a gyomrába.

Laco beszáll a teherautóba, Ackerer az út szélére vonszolja a sofőr testét, aztán az odabenn heverő másik férfival nem törődve beül a cowboyhoz, és elszáguldanak. A kamion és a személyautó marad.

Lazítok kissé. A gyomron rúgott férfi kábultan felemeli a fejét, láthatóan meglepte a fordulat. Megragadom a vállát, közben odébb pöccintem cipőm orrával az egyik túlságosan is közeli pisztolyt.

– Gyere a kocsihoz.

– Hé, mi ez? – kérdezi a férfi. Mindenesetre feláll, tartása kissé görnyedt.

Kezemben a pisztolyom, nem hivalkodom vele. Intek a fejemmel. A férfi elindul a kocsi felé, a következő pillanatban azonban futásnak ered, hogy eltűnjön a bokrok mögött. Utánanyújtom a lábamat, orra esik, én a tetejébe. Fejbe verem a pisztolyaggyal.

Reflektorfény nyúlik az égre, a közeledő kocsi most érhetett az emelkedő tetejére. Mindjárt itt lesz, és a látvány talán kíváncsivá teszi vezetőjét.

Betuszkolom az ájult férfit a hátsó ülésre, és elfordítom az indítókulcsot. Belelódulunk az éjszakába.

A folyóparton félreállok, leoltom a lámpákat. Megfordulok, s látom, hogy a zsákmányolt férfi mocorog. Szemei lehunyva, a fejét tapogatja.

Ackerer jól felszerelt autójában természetesen akad egy pár kézibilincs, felszentelem, mielőtt újabb harcra kerülne a sor.

A férfi megszólal: – Mi a fene volt ez?

– Úgy néztem, elfogták a szállítmányt.

– Mit akarsz tőlem?

– Szeretnék adni neked egy esélyt. Futni hagylak. Egy feltétellel.

– Na persze – morogja. Nem látszik vidámnak, de mintha érdekelné, mit akarok tőle.

– Ha elvezetsz valahova, ahol egy főnököddel találkozhatok, szabad vagy.

– Nem hinném. Rendőr vagy?

– Most nem. Na? Mondjad, merre menjünk.

Empátia. A pasas nyilván arra gondol, hogy átejtem. S ha mégsem, akkor sem örül túlságosan a kilátásainak, mert idővel a kartársai fogják felelősségre vonni a szállítmány elvesztése miatt. Most tehát választás előtt áll, és nem tudhatom, a börtönre voksol-e, vagy a másik rosszat kívánja.

Felül, összebilincselt kezeit a támlára fekteti. Egy távoli lámpa fénye csillan verejtékes arcán: – Nem tudnál kihagyni ebből?

– De – bólintok. – Elvezetsz arra a helyre, ahol okosabb lehetek. Ha nem csalódom benned, szélnek eresztelek, bilincsekkel együtt. A mesét magad találod ki hozzá. Oké?

A férfi a folyó felé fordítja arcát, ki tudja, mit juttat eszébe a sötéten, részvétlenül hömpölygő víztömeg? Most latolgathat egy harmadik eshetőséget. Valószínűleg szeretne elmenni, akár így, bilincsbe verten is, de információit magának megtartva.

Megtámasztom a lábamat, féloldalasan ülök. Mintha lazítanék, a rádió gombja felé nyújtom a karomat.

A következő pillanatban kitámasztom ütésre lendített kezét. Könyökömet az orrába döföm. Ackerer kocsija ragacsossá válik a szétfröccsenő vértől.

A férfi az orrát tapogatja megbilincselt kezeivel. Odalökök egy papírzsebkendőt, aztán egy másikat.

– Jobb lenne, ha mégis megegyeznénk – morgom.

Leitatja orráról, arcáról a vért, aztán ernyedten hátradől. Két kezét maga elé tartja, mintegy védekezőleg, de sejtem, hogy nem adta meg magát.

Kap egy újabb esélyt. Ezúttal rágyújtok. A kocsi hátulja felől szerelmespár közeledik andalogva. Meg-megállnak csókolózni, a nő gyöngyözve nevet. Csupa boldogság a torka.

A férfi megszólal: – Oké. Indíts. Menj a lakóhajók kikötője felé.

Beleszívok a cigarettába. A szerelmespárt figyelem, ugyan meddig akarnak még csókolózni? Szinte ráborulnak a csomagtartóra. Térdemmel érintem meg a rádióantenna kapcsológombját. Ackerer kocsijának állapotát ismerve nem kétséges, mi történik. A fényes rudacska recsegve-ropogva, nyikorogva indul lefelé. A páros szétrebben, a férfi belebámul a kocsiba.

Megint megérintem a kapcsolót. A csigaszarv az előbbihez hasonló zajjal kiemelkedik a tokból. Mind hosszabbra nyúlik, majd megáll, és éktelen recsegéssel tudatja, hogy nem tud tovább menni, egy centit sem.

Megbilincselt utasom forgatja a fejét. Orrából tovább szivárog a vér. A szerelmesek elandalognak végre, kissé kijózanodva.

– Mire vársz? – kérdezi a férfi.

– Nem hiszem, hogy nyugodt szívvel vezetnék, amíg így ülsz a hátam mögött. Szeretnélek odabilincselni az ajtóhoz.

Ő nem szeretné. Nekem támad, feszülten várom. Kap egy ütést a váll és a nyak találkozásánál, pár percre belekábul. Mire felocsúdik, az ülés sínjéhez rögzítve találja magát, s mivel ez igen alacsonyan helyezkedik el, meglehetősen görnyedten kell ülnie a továbbiakban.

Kelletlen kalauzomat a kocsival együtt félreállítom egy elhagyatott helyen, lámpáktól, házaktól távol, és elindulok a kikötő felé. Lakóhajók sorakoznak a rövid mólókhoz rögzítve, csendesnek látszanak, hűvös a tavaszi este.

A folyó hátán fel-felvillan egy-egy kivilágított ablak vagy a távoli úton mormoló autó fénye. Fellépek az Iliászhoz vezető pallóra, érzem, kissé megsüllyed alattam, felnyögnek a deszkák. Az ajtó vastag függönyén fények illannak kifelé, megvilágítják a korlát egy darabját. Megállok.

Amikor az ajtó kinyílik, léptek hangzanak fel mögöttem is. Széttárt karokkal a korlátnak támaszkodom, hogy látható legyen fegyvertelenségem, s mindkét irányt szemmel tarthassam.

A pallón siető férfi lelassít, ellazítja tartását, kezeit változatlanul a zsebében tartja. Az ajtón kilépő társa megáll mellettem. Beleköp a vízbe, a csobbanásra fülel. Aztán velem szemben ő is a korlátra támaszkodik.

– Na? – kérdezi.

– Denisa Wry vagyok. Az Aranyfogúval akarok beszélni.

– Ki az a Denisa Wry, és ki az Aranyfogú? – tudakolja vidáman.

– Denisa Wry az a személy, aki most egyedül jött, békés szándékkal. Az Aranyfogú nem más, mint akivel tárgyalni kívánok. És ha ez nem így lenne, maguk aligha lennének szabadok ebben a pillanatban.

– Aha – mondja. Ismét a vízre sercint. Fejmozdulattal elküldi a társát, valószínűleg körülnézni.

Hallgatok, a férfi megszólal. A hajóról kiszökő fény élesre festi vonásait. Göndör hajának árnyékát megnyújtja a pallón, vállait szélesebbnek mutatja a valóságosnál. – Hogyan jutott ide?

– Ma este az Aranyfogú elveszített egy kokainszállítmányt. A kocsi sofőrje nem adta könnyen az árut, de mielőtt meghalt volna, egy telefonkönyvre való címet elsorolt.

A férfi felnevet: – Szép mese.

– Szép – bólintok.

– Nem fél?

– Nem. S ha félek is, ugyanattól, amitől az Aranyfogú is retteg az utóbbi napokban. Orvosolhatnánk egymás szorongásait.

A férfi betessékel a hajóra, de nem jut időm körülnézni. Harmadik társa az ajtó mögé húzódva várja, hogy az éles fénybe lépve, elvakultan megtorpanjak. Mire megsejtem jelenlétét a hátam mögött, késő.

A tarkómra mért ütéstől a köpködős karjaiba borulok, lágyan.

Kényelmesen heverészek egy kanapén. Tarka ernyőjű állólámpa fénye suhint a szemembe, amikor felpillantok. Tarkóm, koponyám sajog, lábaim zsibbadtak. Száraz a szám, félek, ha megmozdítanám, szétrepedezne rajta a bőr.

A lámpa mögött árnyék moccan. Talpas pohár jelenik meg előttem, tekintetem a poharat tartó kézre, majd annak folytatására siklik.

– Igyon. Tudtommal nincs szolgálatban – mondja a vidám inges férfi. Amint elveszem a poharat, visszalép a lámpa mögé. Egyetlen pillanatra látott zöld szemeinek, sasorrának és aranyfogakkal koszorúzott ajkainak látványa beleég az elmémbe. Beleszagolok a pohárba. Félreteszem.

– Szívesebben fogadnék gint narancslével.

A hawaii lányokat ábrázoló ingben tartózkodó férfi felnevet a lámpa mögött. Aztán megkérdezi: – Milyen arányban?

– Fele-fele – felelem. Kezdem jobban érezni magam.

Egy perc múlva megérkezik a rendelésem. A Kokókirály személyesen szolgálja fel, és megint visszahúzódik. Helyet foglal a lámpa mögött. A fénykörtől elvakulva nem láthatom tisztán az arcát. Megiszom az italt, kényelembe helyezkedem. Körülnézek. A szoba nem túlságosan tágas, viszont meleg, izzasztóan, fülledten. Az ablakokat súlyos, sötét bársonyfüggönyök takarják, a bútorok nehézkesen elegánsak. Az az egyetlen lámpa ég, ami a szemembe világít. A jelek szerint intim kettesben vagyok az Aranyfogúval.

– Nem mintha hízelegni akarnék, de meg kell mondanom, hogy tiszteletre méltónak tartom a látogatását. Pár órával azután, hogy a közreműködésével érzékeny anyagi veszteség ért – közli velem a férfi. Stílusa élesen ellenkezik kissé vásári ingével és iszonyatos fogsorával. Az előbbi jobban tetszik.

– A sajnálatra méltó eseményben csakis kettőnk találkozása végett vállaltam szerepet – felelem hasonló stílusban.

Kurtán felnevet, tölt magának. Aztán kissé előrehajol, és az arcomba tekint: – Tehát?

– Segítségére lehetnénk egymásnak.

– Ne mondja?! – mulat csúfondárosan.

– Talán hallotta, hogy Amadeo Grucci szökni óhajt a börtönből. Ennek egyikünk sem örülne. Ha ez az úriember kiszabadul, nyilván kitör a háború. És lehet, hogy maga fog alulmaradni. Rengeteg vér folyna, hadd ne soroljam a bonyodalmakat. Grucci embereit keresem. Fintan Hehírt és Yannik Tasselt. És meg akarom találni őket.

Csettint a nyelvével: – Ezek miatt akarja eladni a lelkét nekem?

– Nem a lelkemre alkuszunk – figyelmeztetem.

– Ó. Van egyebe is?

– Van. Például börtönbe juttathatnám magát. – Komoly a hangom, hogy kétsége se maradhasson képességeim felől.

– És nem juttat?

– Most nem. Fegyverszünetet javasolok. Fordítsuk energiáinkat a cápa-vadászatra.

– És azután?

– Nos? – kérdezem sürgetően.

Az aranyból készült fogsor felcsillan a lámpafényben: – Ez minden? Ezért tette kockára az életét?

– Maga nem akar engem megölni. Ellenkezőleg. Megbízza az embereit, hogy derítsék ki, hol bujkál Hehír és Tassel. Aztán tudatja velem. Mégpedig azért, mert jóval kényelmesebb, ha mi intézzük el őket, hiszen egy gengszterháború kirobbanása nem vetne jó fényt magára. Márpedig háború lesz, hamarosan. Talán Grucci nélkül is. A kábítószer a legjobb üzlet, a legzsírosabb. Miért osztozkodna rajta másokkal?

– Igaz is. Ha megengedi, alszom egyet az elhangzottakra. Bárhogy határoznék is, egyet tudnia kell. Amint rájövök, hogy át akar ejteni, maga halott. De mielőtt meghal, végig kell néznie azok halálát is, akiket szeret. Vannak ilyenek, ugye?

– Ez a megállapodás csak addig marad érvényben, amíg Hehír és Tassel szabad. Még egyet kérek: nem szükséges leütni. Elegendő lesz, ha bekötött szemmel visznek vissza. A Kokókirály halkan felnevet.

– Iszik még egy pohárral?

– Köszönöm, nem. – Még mondanék valamit, de nincs rá időm. Megismétlődik a korábbi jelenet a tarkóütéssel és ájulással.

Az üres lakóhajón térek magamhoz, melynek tulajdonosai a jelek szerint villámgyorsan elköltöztek, mióta felfedeztem ittlétüket. Egy pillantással ellenőrzöm, odakinn hajnalodik. Hogy kié a fej a nyakamon, nem kétséges, nekem fáj. Kissé vánszorogva körbejárom a hideg hajót, s mert a csapból egy szem víz sem cseppen, kinyitom a hűtőszekrény ajtaját. Az áramtalanított kaszniból fél liternyi víz folyik a cipőmbe, a fagyasztóban találok egy jégkockatartót, még nem engedett ki a tartalma. Jéggolyókat szopogatva járkálok tovább. Mintha senki nem lakott volna ezen a helyen, legfeljebb én álmodtam hasonlót.

Behúzom a cipzárat a kabátomon, zsebembe gyűröm a kezem. Valahol a környéken hagytam Ackerer kocsiját, benne egy embert. Meg kellene találnom őket. Ezzel a feltett szándékkal lépek a csípős hajnalba. A palló ring alattam, fejem szaggat.

Kétszer körüljárom a kocsi rejtekhelyét, egyre szűkülő körökben. Nem veszem észre semmi jelét, hogy bárki követne vagy figyelne. Beülök a vérfoltos ülésre. A fogoly felemeli a fejét, tekintete zavaros, szemei vérhálósak. Rámosolygok. Csupa elnéző jóindulat és hálás szeretet a mosolyom. Most adom el a lelkemet: – Hol óhajt kiszállni?

A férfi szemei összeszűkülnek. Figyelmesen szemléli az arcomat, láthatóan töprengve. Aztán megnyugszik, és satnya vigyort erőltet szájára: – Szóval sikerült? Indítson. A parknál tegyen le valahol. De siessen az istenért, mert összepisilem magam.

Igaza lehet. Ezen az éjszakán ki tudott a szükségei után járni? Gázt adok. Kétszer fejbe verve, éhesen, Belloq tekintetétől rettegve ugyan ki vállalna felelősséget azért, amit később teszek: elengedem a fickót. Egyik csuklóján rajta hagyom a bilincset, látom, milyen kínnal próbálja zsebébe és kabátja alá rejteni, miközben zsibbadt járással távozik a közelemből.

Azt hiszem, nincs az a főnök, aki ezért az éjszakáért ki ne tenné a szűrömet az utcára. Nos, legfeljebb nem teszem közzé, mit műveltem. Volt már ilyen.

A Mazda nem látható a ház előtt. Összeszoruló gyomorral rohanok fel a lépcsőkön, és amikor az ajtót nyitom, biztosra veszem, hogy valami nincs rendben. A lakás kivilágítva, a Caporal füstje orrba vág.

Laco, Donald, Ella és Daniel a nappaliban ülnek, mintha nem most hasadna a hajnal.. A férfiak arca komor, Donaldé egyenesen feldúlt. Ella most is sír.

– Mi történt?

Daniel tájékoztat. Jegesen: – Irist lelőtték.

– Irist? Ki lőtte le? Kinek vétett éppen Iris?

Donald felmordul, felpattan ültéből, és az ablakhoz rohan. Csaknem letépi a függönyt, amikor félrerántja.

A következő pillanatban az ablaktábla szilánkjaira hasad, a szobát üvegcsörömpölés és Donald fájdalomkiáltása remegteti meg. Az ablakkal szemközti falon lyukak nyiladoznak, immár a döbbent csendben.

Őrület következik.

Daniel Ellára veti magát, és lerántja a földre. Laco a fal mentén az ablak mellé rohan, pisztollyal a kezében. Üvegcserepekben térdelve, tenyerelve kúszom Donaldig, és félrehúzom az ablak elől. Fél kézzel markolja átlőtt vállát, sötétvörös vér hömpölyög a sebből, mellette élénken spriccel egy sérült artéria.

Körülnézek, mivel köthetném be, legalább annyira, hogy a vérzés csillapodjék valamelyest. Ella kúszik felém. Daniel már nincs a szobában. Laco a fal mellett lapulva a szemközti ház tetejét lesi, a kelő nap éppen a szemébe hasít fényével.

Donald nyöszörög, aztán káromkodik. A varrógép mellett talált kelmékből szorítókötést rögtönzök a karja fölé, talán Martin leendő nadrágjából. Missziós ténykedésem közepette két gombostűt döfök Donald vállába. Ez kissé kijózanít, rászólok Ellára: – Telefonálj orvosért.

Laco két lövést ad le az ablakból, aztán dühöngve kirohan a lakásból. Donald elernyed a karjaimban.

Szétszabdalt nadrágom alól, tenyeremről vér szivárog, Donaldéval keveredik. Az ájult testet megpróbálom odébb vonszolni, hogy ne feküdjön az üvegcserepekben.

Ajtónyitást hallok, Martin hangját a bejárat felől. Kérdését valahogy nem érzem helyénvalónak:

– Mit diszkóztok korán reggel?

Előbb a mentő érkezik. Addigra Donald sápadtabb nem is lehetne. Eszméletlen, kék a szája, vacognak a fogai. Legalább a fele vérét elfolyatta. A szemüveges fiatal orvos letérdel a padlóra, bele a vérbe, hogy ollóra emlékeztető szerszámával lezárhassa a nyitott artériát. Csak ezután teszik hordágyra a testet. Üvöltve rohan el a mentő a ház elől.

Martin rávesz, hogy hagyjak fel padlón kuporgó helyzetemmel, és ráültet az ágyra. Ella a hátunk mögött áll az ajtóban, és tompa hangon közli: – Iris lefekvés előtt kiengedte a kertbe Sábát. A kerítés felől érték őket a lövések, éppen játszottak. Iris a lámpa közelében állt, három golyó érte. A lármára ébredtem fel. Aki lőtt, elmenekült.

– Mi van Írisszel?

– Kórházba vitték. – Ella kisimítja arcából vékony szálú, fekete haját, sápadt arcán áttűnnek a vékony erek. Szemei alatt sötét árkok. Néhány nyelés után folytatja: – Kiabáltam, de nem jött senki. Telefonáltam Danielnek. Jöttek a mentők, velük mentem, a kórházban találkoztunk Daniellel, és nemsokára jött Donald is. Az orvos azt mondta, hogy meg kell műteni Irist. Elküldött minket. Donald óránként telefonál. A kórházban semmit nem mondanak.

Ella furcsa, szűkölő hangot hallat, az elfojtott sírásét. Aztán még hozzáteszi: – Sába meghalt. – Így mondja; meghalt.

Daniel és Laco együtt lépnek a szobába. A cowboy ránéz a vérfoltokra, cserepekre, és italt tölt magának.

Belloq megáll a közelemben: – Ezt most neked szánták. A kapu melletti falban két lövedéket találtam. Valószínűleg akkor lőttek rád, amikor hazaértél. Pár perccel később Donald elhúzta a függönyt. Neki kisebb szerencséje volt. Egyébként felszívódott a hangtompítós lesipuskás.

Ella felzokog, Laco veszi a gondjaiba. Bekíséri a szobájába, az ajtón keresztül is hallom a kislány sírását.

Martin mit sem ért, nincs egyedül. – Mi volt ez? Mi van itt?

– Ez még nem minden – tájékoztat Belloq. – Irist pisztollyal sebesítették meg. Két golyót kapott a lábába, egyet a hasába. A többit Sába fogta fel. A többi négyet. Egy teljes tárat szántak rájuk. Az én kocsimat délután láncokkal zúzták össze. Hallom, neked az abroncsaid mentek rá. Ez is hadüzenet?

– Nem, Daniel. Ez már a háború.

Ő is így ítéli meg. Whiskyt tölt, lenyeli. Ez katasztrófahelyzetre utal. A pohár mellett rám szegezi a mutatóujját: – Laco elmesélte a helikoptert, a kamiont. Órák óta itt rohangál fel-alá, téged vár velünk együtt. Ötven kiló kokain volt a teherautón. Fél mázsa tiszta por. Hol voltál?

– Szétverték a kocsidat? – hüledezem.

– Szét. A városban, egy parkolóban. Ne hidd, hogy csak egyetlen tanúja is akadt az eseménynek.

Zúgó fejjel járkálok. Mindent értenék, ha Irist érteném. Őt miért kellett bántani? Donald felesége soha nem foglalkozott Gruccikkal, Holdenekkel, soha, semmiféle maffiózó nem érdekelte. Csak Donald. Tavaly nyáron kifogott a nyaralójuk melletti tóból egy halat, aztán szabadon engedte, s arra kérte a Halkirálynőt, vigyázzon az ő férjére, segítse életében. Elárult volna bennünket a Halkirálynő? Hiszen azóta Donald elhagyta Irist, s most mindketten kórházi ágyon fekszenek. Élnek-e még?

Alkalomadtán lesz egy-két szavam az árulóhoz.

– Hol voltál? – zökkent ki Belloq hangja.

– Tasselt kerestem.

– És?

– Lehet, hogy ott kellett volna keresnem a szemközti háztetőn.

Ez a reggel végképp kedélyesnek ígérkezik. Zuhanyozás közben felfedezem a sérüléseket a tenyeremen, térdemen. Később csipesszel szedegetem a sebekből az üvegcserepeket, és új ruhát húzok. A nap hátralevő részében béleletlen, ujjatlan bőrkesztyűt viselek, az sem zavar, ha többen kalauznak néznek.

Nem érdekelnek a falból kiszedegetett puskagolyókról szóló ballisztikai fejtegetések, nem érdekel, ki takarítja össze a romhalmazt. Holdkórosan taxizok egyik kórháztól a másikig, az egyikben Irist látom kómában, frissen műtött sebekkel, a másikban az eszméletlen Donaldot, nyakig átkötve, transzfúziós zacskóval a feje fölött.

Ackerer a véres kocsija miatt nyavalyog, Laco Caporalról Caporalra gyújt, Belloqot elnyeli a szuperkommandó szuperkiképzőhelye, mellesleg annak szomszédságában verték szét a Mazdáját ökörláncokkal, irgalmatlan lárma közepette, fényes nappal.

Martin elviszi valahová Ellát, és nem hajlandó közölni, hova dugta. Én azonban öcsém miatt is nyugtalankodom, nem három pofontól féltem, azt már megkapta pár napja a kapu előtt. Ha Iris, akkor bárki. Senki nincs biztonságban, aki hozzánk tartozik. A két kórház közötti taxiúton azt figyelem, követnek-e. Aztán felszaladok anyámhoz, apámhoz. Megnyugtatom őket, jól vagyok, kérem, vigyázzanak magukra. A kérdésre, miért látszom feldúltnak, elárulom, hogy bevertem a fejemet. Amikor tudakolják, mikor aludtam utoljára, megesküszöm, hogy az elmúlt éjjel. Ez így igaz. Amíg ájultan hordoztak a kikötő és az Aranyfogú rejtekhelye között, nyilván pihentem eleget.

És ebben a néma őrjöngésben, ezen a rettenetes napon két dolog jut eszembe.

Elsőként Joy Craft, akit Patrick Wyne feleségeként fenyeget a veszedelem. Rögtön utána az esti bankett. Wyne, a barátai és Belloq kaszkadőrködtek egy filmben, s a bemutató alkalmából ma este találkoznak a film rendezőjével és főszereplőivel egy pohár italra. Előbb az suhan át az agyamon, hogy ezt a randevút máris el kell felejteni, hiszen a rendező, Táhír már a forgatás során is bebizonyította, hogy szíve a gengsztereké. A filmbemutató ezért késett mostanáig. Meg kellett várni, amíg elcsendesedik körülötte a botrány keltette zaj, izgalom.

A találkozó színhelye egy kínai étterem. Egyetlen asztal körül együtt lesz Hehír halállistájának színe-java!

Nem könnyen jutok be a szuperkommandó főhadiszállására. A konok őrt végül azzal fenyegetem, hogy szétverem a kocsiját a parkolóban. Ezen elgondolkozik, és mire megkérdezném, hol volt és mit csinált tegnap, amíg Belloq Mazdáját aprították, ő már telefonál. Igaz, közben gyanakodva figyel, és el tudom képzelni, hogy gyorsan le tudja kapni válláról a fegyverét.

Borotvált fejű figura jön elém, szája sarkában szivarcsutkát csócsál, mélyen dekoltált mocskos atlétatrikót hord, hat számmal nagyobb nadrágot és ormótlan bakancsot. Na, mondom, ez már igen. Íme, az elit. Követem.

Patrick Wyne ablaktalan irodában fogad, hideg csőbútorok között. A falon térképek, vetítővásznak, a mellmagasságú szekrényeken ismert és ismeretlen rendeltetésű szerkezetek állnak, lógnak. Wyne egy csőből hajlított karosszékben üldögél, láthatóan kényelmetlenül, és minden, csak nem elegáns. Valószínűleg félbeszakította miattam hat ellenség vízbe fojtását vagy valami hasonlót. Csaknem félmeztelen és bőségesen izzadt.

– Mi olyan sürgős? – kérdezi barátságosan. Nem veszem a szívemre, mert őt ismerve ezt a három szót is sokallom tőle. Előadom aggályaimat, bólogatva hallgatja. Rövidre nyírt fekete haja tövénél izzadságcseppek gyűlnek össze időről időre, aztán lecsurrannak a homlokára. Pelenka méretű fehér kendővel szárítgatja az arcát. A légkondicionáló motorja hörög valahol a közelben, a szoba dermesztően hideg. Egyébként.

Amikor befejezem a mondókámat, előrehajol kissé.

– Joy miatt ne aggódj. Tegnap délután néhány kővel bezúzták a házunk ablakait. Joy nyugodtan megvárta, hogy hazaérjek. Elvittem az apjához, három testőr őrzi.

– Hehír iskolájából?

– Az enyémből – vigyorog. – Ami a ma estét illeti, ott leszünk. Daniel már beszámolt, egyébként. Lehet, hogy semmi nem készül estére. Meglátjuk. Louis kieszelt valamit, még ettől függetlenül. Szerinte akkor lenne stílszerű a filmbemutató ünneplése, ha kirukkolnánk valami meglepetéssel. Ha terrorista támadást vagy egyéb mulatságot színlelnénk.

– Nagyon jó – fanyalgok.

– Van engedélyed fegyverre?

– Pisztolyra.

– Kapsz egy Bolhát. És ne törődj semmivel. Ja igen. A sajnálatos események miatt a Tassel-Hehír banda „különösen veszélyes” elbírálás alá került, tehát a továbbiakban az akciócsoport dolga, hogy velük foglalkozzék. Neked majd nyilván adnak ehelyett valami kedélyes munkát.

Itt senki sem lopta a napot rajtam kívül. Ezek már mindent megbeszéltek, elrendeztek. Nekem már nincs is más dolgom, csupán az, hogy „ne törődjem semmivel”. De miért is törődnék? Elvégre itt van ez a szuperkommandós és a társai. Köztük Daniel Belloq, aki nyilván azért vált meg oly könnyedén kellemes irodánktól, mert pontosan tudta, mi várja, ha idejön. Erősen gyanítom, hogy az ő keze nagyjából könyékig van benne a Tassel-Hehír banda ügyének különlegessé nyilvánításában. Valami hasonlót már előadtak egyszer. Így, együtt, ebben a bolyban, Wyne vezetése mellett.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy öt percen belül elém tálalnak valami nagy horderejű ügyet, amit sebtében megoldhatok, mondjuk, kapjak el két szatírt és a telefonos nyögdécselőt.

Wyne az arcomat fürkészve kérdezi: – Nem tetszik?

– Idézhetlek? „Kapsz egy Bolhát. És ne törődj semmivel.” Ha jól tudom, a ti szóhasználatotokban a Bolha egy aprócska, ámde igen hatásos géppisztoly neve. Egy ilyennel a kezemben hogyan tudnék nem törődni semmivel?

– Egy ilyennel a kezedben bántatlanul keresztülsétálhatsz a Sing Singen, ha tetszik. Nos. Este mindannyian ott leszünk a kínai étteremben. Tartsd a kezed ügyében a Bolhát. Ha Táhír ki akar menni a helyiségből, ne engedd, ez lesz a dolgod. Ha pedig kialakul valami, rögtönözz. Ebben nagy vagy. Nagyjából ennyi. Most mennem kell. Ha látni akarod Danielt, gyere velem.

Valahogy nem akarom látni Danielt. Mintha kissé orrintanék a szent emberre. Így hát jön az atlétatrikós, és kikísér.

A tékozló napsütésben báván állok az utcán. Hiszen az egész családban nem akad egy épkézláb kocsi. Gyalog fogok közlekedni egy ekkora városban? Nem jutok messzire, csak az első autószalonig. Akad, aki a Karib-szigetekre készül, mások úszómedencét építtetnek a hetedik villájuk kertjébe is. Én most kocsit veszek. Rámegy öthavi fizetésem, pedig beszámítják a régit is. Igaz, hogy az ő alkalmazottjuk fárad el érte, és mindjárt két pótkereket kell vinnie.

Donald félrebeszél. Hányja-veti magát, rács került ágya két oldalára. Üvegfalon keresztül nézhetem magányos, ájult küzdelmét a lidérceivel. Valóban régen kérdeztem tőle – magáról. Régen elmúlt, hogy órákon át vitatkoztunk, zsémbeltünk valamely egetverő lelki, erkölcsi, etikai probléma fölött. Nem faggattam készülő regényéről, s nem fojtogattam egy percig sem, amiért elhagyta Irist. Hónapok óta nem jártam vele a tóparti házban, nem csúfoltam, hogy sosem akad a horgára hal.

Halkirálynő, Iris arra kért, hogy vigyázz Donaldra. Mit csináltál?

Iris eszméletlen. Gép lélegezteti, infúzió táplálja. Egyszer férjétől hallottam: ő egy angyal, olykor hallja a szárnyai suhogását, néha ez idegesíti is.

Most másféle szárnyak suhognak körülötte. Sosem esett teherbe, szerette Donaldot, Ellát, talán még engem is. Miért a lábába lőttek?

Sápadt, borostás orvos áll meg mellettem. Egy pillantással felméri a monitorok jelezte helyzetet, aztán felém fordul:

– Rokona?

– A barátja vagyok.

– Talán felépül. A bal térde szétroncsolódott, az a láb merev marad. Tudja, talán az volt a szerencséje, hogy az a lövedék, ami a vékonybeleibe fúródott, előbb keresztülment a kutyán is, így kissé lefékeződött. A sérült bélszakaszt eltávolítottuk, jelenleg a hashártyaizgalom és a vérveszteség jelenti a fő veszélyt.

Úgy nézek a fáradt orvosra, mintha itt, a szemem láttára trancsírozná fel Irist. „Roncsolódott, vékonybél, merev, vérveszteség”, hallom, aztán elbőgöm magam. S a borostás doktor nem veszi zokon, hogy némi szemfestéket mázolok hófehér köpenye vállára. Amikor szégyenkezve szabadkozom, Rodney Misley képe kísért meg, de nem kezdem elölről.

Halkirálynő, cemende.

Belloq szótlan, arcára feszül a bőr. Pontosan olyan, mint amikor megismertem. Egy napon a Főnök behozta közénk, bemutatta és leültette, csaknem velem szemközt. Amint az a cseppnyi iroda egyetlen nőtagjának kijárt: valamennyi szobatársam kellő tisztelettel övezett. Hagyták, hogy az ujjaim köré csavarjam őket. Mogorva aztán nem. Kicsorbult rajta minden kísérletem, ő nem adta be a derekát. Ha olykor megszólalt, parancsoló modorban tette. Ugratásaimtól érintetlen maradt. Mit tehettem?

Ez a zárt kőarc végül mégis feléledt valamennyire. Feléledt, kiengedett, érzelmekről árulkodott.

Mogorva átadja a Bolhát. Kávét főz, zuhanyozik, ma már valószínűleg huszadszor. Borotválkozni kezd, őskori késsel. Hiába, csak a borostát kaparhatja le magáról, a keménységet nem. Körbesündörgöm, feleslegesen. A zene is hiába szól, mert Sába nem futkározik a lábunk alatt, és nem jön Ella, hogy közölje az apjával: „Úgy szeretlek, mint az elalvó oroszlánt.”

A vadonatúj ablaktábla vakítóan feszít fémkeretében, a lenyugvó nap fénye a szemközti ház egyik emeleti ablakából tükröz a szobába. Tisztítószer illata érződik a levegőben, a szőnyeg nedves párákat sóhajt.

Mi jelmezt húzunk, nem először, fegyvereinket a bő ruhák alá rejtjük, maszkjainkat a zsebünkbe. Két mindenre elszánt terrorista válik belőlünk. Valószínűleg mindkettőnket elővesz a kísértés, hogy belehajigáljuk bőröndjeinkbe a szükséges holmit, és a repülőtérig szaladjunk. Vissza, a hegyekbe, a havas nyugalomba. Ott nem lőnek.

De igen, ott is lőnek.

S íme, ott áll a szobában más láthatatlan, ám jelenvaló lidércek közepette Negel Sherman is, szűk résű, szívtipró, gyilkos tekintetével. Tolong a többiekkel. Már-már hallom bocsánatkérő mormolásukat, amint egymás lábára tiporva udvariaskodnak.

Meghülyültem.

Belloq kedves versét mormolja valami ólomkatonáról, járomcsontján megfeszül a vékony bőr, miközben azt ígéri, eljegyez egy fababát. Szembenéz magával a tükörben, s talán megretten attól, amit lát, mert megenyhül kissé, és felém fordul. Ujjára fűzi a nyakamban lógó medált, és lehajol, hogy sietve megcsókoljon.

Lehet, hogy ideges vagyok, mindenesetre úgy találom, a kínai étterem és környéke IDEÁLIS HELYSZÍN. Széles sugárút kanyarulatában található, bejárata éppen a sarkon nyílik. Jobbról és szemből a széles út túloldalán elegáns park húzódik, nyírott, sűrű bokrokkal, egzotikus fákkal, közéjük rejtett keskeny sétautakkal, hangulatos padokkal. Az utat kísérő sétány mentén hatalmas bronzszobor hirdeti valamely páncélos hadvezér dicsőségét. A neves személyiség kivont kardjával éppen az étterem ajtaja felé suhint. Szigorúságán az sem enyhít, hogy pödrött bajuszán két galamb tart tavaszünnepet.

Megtesszük a megbeszélt tiszteletkört az étterem háztömbje körül, árgus tekintettel figyelve, látunk-e valami szokatlant, gyanúsat. Lehet, hogy Belloq szíve megesik rajtam, mindenesetre tájékoztat, aggodalomra semmi ok, Wyne társai megtették az előkészületeket. Szinte bizonyos, hogy az épületben és környékén nem vár bomba, teherautó-rakományra való fegyveres támadó. Egyébként is, most a mi fellépésünk következik.

Kiveszem a tárat a Bolhából, s a zsebembe süllyesztem, hogy később azért kéznél legyen. Hiányoljuk a Mazdában megszokott rádiókat, az autótelefont, de az új kocsi is rendelkezik a műsoros rádió mellé beépített adóvevő készülékkel, így hát Belloq polgári sávon társalog a számomra láthatatlan Wyne-ékkal.

Valahogy nem rajongok most ezért a támadásjátékért, de belátom, ez a legjobb módja annak, hogy gyanútlannak látszódva s mégis felfegyverkezve időzhessünk az étteremben.

A kellemes időjárásra való tekintettel – vagy a tervbe vett rajtaütés részeként – a földig érő ablakok nyitva állnak, előttük a járdára készített székek, asztalok rendetlen halmaza, egy későbbi terasz kialakításának reményében előkészítve. Az üvegtáblákon színes festékkel felrótt kínai ákombákom, madárábrázolások. A közelben csendes autóforgalom tapasztalható, csupán néhány járókelő lődörög a járdán.

A hátunk mögött felbukkan Wyne Toyotája, nem látom, kik ülnek benne, fejemre rántom a maszkot, Belloq is ezt teszi.

– Mehet – recsegi a rádió, és ekkor felgyorsítunk. Abban a pillanatban, amikor felzokognak a hirtelen lefékezett kocsik gumijai, már zúdulunk is kifelé az ajtókon. Látom, hogy a kanyaron túl ugyanezt teszi többi társunk.

Idegességemben nevetek a maszk alatt, közben rohanunk. Wyne ér elsőként az egyik ablakhoz, berúgja, félreugrik, aztán valamennyien betódulunk az étterembe, ablakon, ajtón, fekete maszkkal a fejünkön, előreszegezett géppisztollyal, félelmetesen, rajtaütésszerűen, s én már nem nevetek.

Az asztalok körül ülő vendégek előbb döbbenten merednek ránk, akad, aki felugrál, és futkározik félelmében, van, aki magába roskad ránk meresztett szemmel, a kínai személyzet kővé válik, s egy hosszú asztalnál Táhír, a film rendezője felordít, két kezét a fejére szorítja, és pokoli ordítással a földre veti magát.

Egy hosszú percig így állunk, látom a férfi főszereplő szép arcát, reszkető kezét, a karcsú színésznő sápadtságát. Edita arcán ideges mosoly fut át, aztán a lány kinyújtja kezét, kivesz egyet az előtte, fekvő csomagban levő cigaretták közül, és öngyújtója lángja fölött, biztos kézzel, immár fölényes arccá meggyújtja.

S ezzel véget vet a játéknak.

Előbb Wyne, aztán a többiek, köztük én is: leleplezzük magunkat. Az asztalra dobáljuk tár nélküli fegyvereinket, lekapjuk maszkjainkat. Néhány társunk csendben felszívódik, hatan maradunk.

Steve Delgado, a fesztelen stílusú férfiú vállalja magára a vendégek megnyugtatását és felvidítását. Olyan behízelgően teszi, hogy végül többen gratulálnak az életszagú jelenethez.

Táhírt nézem, aki vonakodva előbújik az asztal alól, homlokán fénylik a veríték. Erőltetett nevetéssel odaszól Belloqnak: – Basszák meg!

Ike Faichak, a szépséges mozisztár elmaradhatatlan szénanáthájával küzd, tüsszentésroham közepette tudatja velünk, hogy egyetért a rendezővel. Edita cigarettázik, nézeget, mosolyog. Rokonszenves jelenség.

Ki-ki a keze ügyébe helyezi fegyverét, észrevétlenül tesszük helyükre a tele tárakat, a sötét maszkkal takarjuk el mesterkedésünket. A feszültség lassan kialszik, Wyne italt küldet valamennyi jelenlevőnek, s a kéretlen közönség velünk iszik.

Táhír fecseg, beszélget, szemlátomást idegességét enyhítendő. Tejeskávéra emlékeztető színű bőre, olajos fényű szemei, hófehér fogai, rózsaszínű körömágyai láttán ki-ki visszaréved az elmúlt nyári filmforgatás napjaiba.

A film kasszasikernek ígérkezik, írója is szóba kerül, Edita elmeséli a bemutató történetét, s mivel szokásához híven „rózsaszínű” cigarettát szív, hangulata oldott: – Tudjátok, nem nagyon divat a bemutatókra a szerzőt is meghívni, de a mi neves lektűrgyárosunk ragaszkodott hozzá, hogy maga is meghajoljon velünk. Hatszáz újságíró tolongott a teremben, valójában persze az új kamerának szólt az érdeklődés. És megjelent a szerző. Egymillió kalandfilm írója, rettenthetetlen hősök szülője megjelent a színen szódásüveg-szemüvegben, hatalmas pocakkal, roggyant vállal, harmincnyolcas női cipőben, két baromi termetű testőrtől közrefogva. Hempergett a terem a röhögéstől.

Faichak egy szuszra magába diktál két pohár szakét, aztán a tüsszentéssel felhagyva felnevet: – Emlékeztek az utolsó jelenetre. A főhős és társai diadalának nem éppen visszafogottan megjelenített képsorai után, glória helyett odacsoszogott a színre ez a fazon. Nagy siker volt.

Táhír hátradől, a szék támlájára fűzi a karját: – Sikerült – jelenti be. – Tolonganak a filmre az emberek.

– Volt körülötte némi hírverés... – mosolyog a cigarettafüst mögött Edita. – Az új kamera, a rendező botránya, a kaszkadőrök viselt dolgai, az elhúzódó bemutató. Egy reklámszakember sem találhatna ki jobbat. Szerénységem nem tiltja, ha azt mondom, hogy a személyemben képviselt szex is megtette a magáét. Ugyebár.

Rühl Fressonnak, a szikár mesterlövésznek erről jut eszébe: – „A televízión bemutatott szexszel nincs semmi baj, csak nem szabad leesni a készülékről.”

Steve Delgado a pohara fenekén maradt szakét barátja arcába löttyinti, pusztán csak azért, hogy elejét vegye a további bölcselkedéseknek. Aztán megérkezik az ananászos, tárkonyos, keserű-édes kínai hústál, rizsszemes csészékben a köret, és azon kapom magam, hogy idegeim sodronyán abbamaradt a hárfajáték.

Vacsorázunk, iszogatunk, mulattatjuk egymást, magunkhoz édesgetjük nyári emlékeinket, odakinn észrevétlenül besötétedik, tavaszi este és hangulata zsongatja el félelmeinket, aggodalmainkat.

Ike Faichak kigyógyul a szénanáthából (amit feltehetően megjelenésünk módja váltott ki belőle), és rátér az újságírók ostorozására, mivel szerinte az említett állatfajta nem értékeli kellőképpen az ő művészetét. Ezzel kirobbantja a vitát a lerágott csont körül, s a jelenlevő művészek egymás torkának esnek holmi műfaji besorolások és a határok megvonása körül.

A kisfiús alkatú, göndör hajú Louis, Wyne csapatának fenegyereke halálra unja magát, Steve Delgado azzal szórakozik, hogy csípős megjegyzéseivel a vitázók alá adja a lovat, Belloq mereng, Patrick Wyne érdeklődő arcot ölt, feszültségét leplezendő, Rühl Fresson a két pálcikával végez bohócmutatványokat, mivel a rizsszemek mozgékonyabbak a normálisnál, végül megpróbálja lezárni az értekezletet egy előkapott idézettel:

– „Bolygónk intelligenciájának végösszege állandó. Népessége folyton növekszik.”

– Neked nincsenek önálló gondolataid? – érdeklődik Delgado, keskeny, masnira kötött varkocsát hátrarázva.

Táhírnak erről jut eszébe, hogy a mosdóba fáradjon.

Hiszen nekem itt kell őt tartanom magam mellett. Szinte felnevetek kínomban. Valószerűtlen, hogy éppen akkor történjék valami, amikor a rendező egy percre távozik a körünkből. Arról nem beszélve, hogy Wyne utasítása erre az eshetőségre nem tért ki.

Két pohár szaké bódulatában csaknem feltartom az ujjaimat, hogy a parancsnok figyelmét magamra vonva megtudakoljam: pisilhet-e Táhír, avagy nem pisilhet?

Fergeteges jókedvem támad, elkapom a félig felemelkedett Táhírt, mintha valami fontos közlendőm lenne, de nem tudok hozzáfogni, mert fuldoklom a nevetéstől. Ráadásul senki nem figyel rám, hogy kihúzzon a csávából. Wyne az ajtó felé mereng, ingzsebében füttyent egyet a csipogó, valószínűleg a telefonhoz kell fáradnia.

Táhír szabadkozik, hogy neki most mennie kell. Mire visszajön, bizonyára elkomolyodom, véli, és akkor elmondhatom, amit szeretnék. S még hozzáteszi, holmi régi-régi emlékre hivatkozva:

– Viszlát, pofozkodós.

Rühl Fresson a távozó, majd az egyik ablak felé pillant, és fegyverét cirógatva megjegyzi: – „Két lehetséges esemény közül a nem kívánatos fog bekövetkezni.”

A csipogó újra jelzéseket prittyeg, Wyne arca meg sem rezdül, csupán tartása válik feszesebbé.

Körülnézek a hirtelen csendben. A vendégek nyugodtan beszélgetnek. Az étterem túlsó végében szoborszépségű szőke férfi ül, Edita sokatmondó pillantásokat vált vele.

A következő pillanatban megismétlődik a bevonulásunkhoz hasonló jelenet. Sivalkodó gumikkal két kocsi érkezik, az egyik jobbról, a másik az ellenkező irányból kanyarodik az étterem elé. A bejárat előtt csaknem összeütköznek. Fegyveres férfiak ugrálnak ki belőlük, s mindez olyan gyorsan történik, hogy időm sincs felfogni.

Azt is látom, hogy az étterem túlsó végében ülő szőke férfi felpattan, és erélyes kiáltása, mozdulata megteszi a magáét, a vendégek a földre dobják magukat.

Louis észrevétlenül tűnik el mellőlünk, sejtelmem sincs, hova lett, Delgado egy vetődéssel az asztal alá rántja Faichakot és Editát.

Eközben odakinn kitör a lövöldözés.

Hallom a lármát, a lámpák által gyengén szűrt sötétségben a torkolattüzek villódzását, Wyne eltűnik az egyik ablak mögött, Belloq a másik irányba vetődik. A kiáltozás, lövöldözés lármája mindjobban erősödik, az ajtó felé igyekszem, Fresson mellettem szalad.

A fegyveresek nem tudnak betörni, mert Wyne elrejtőzött társai meglepték őket, ezért a menekülést forgatják fejükben. Vissza akarnak jutni a kocsijaikhoz, de a mi kirohanásunkkal két tűz közé kerülnek.

Egyikük a fal mentén próbál egérutat lelni, a szobor irányából érkező lövés leteríti. A másik szinte a lábaim előtt esik el, lövedéktől eltalálva.

Ekkor az egyik futó alak visszafordul, és köpenye alól jókora fegyvert ránt elő. Megpillantom az arcát egy lámpa fényében: a férfi nevet.

Kezében lángszóró.

Hiába rántom meg a ravaszt, a Bolha hallgat; elfelejtettem kibiztosítani. Meredt tekintettel nézem a lángszórót, de ekkor az egyetemes lövöldözés zajában a nevető férfi összerándul, szétveti á karjait, s ezzel a lendülettel oldalra hajítja a fegyvert.

Tűznyelv nyaldossa a kocsi abroncsát, melynek a lángszóró nekiütődött, elér a tankhoz, s a detonáció a földhöz szegez mindenkit, aki a közelben tartózkodik.

Fémrepeszek repkednek körülöttem, betört ablakok cserepei szitálnak a magasból. A vállam mellé zuhan egy szédült virágcserép, dermedten, zúgó fejjel a Bolha után tapogatok, céltalanul.

Az ütközet véget ért. Valaki jajgat, sziréna vijjog a távolban, fölöttem ablak csapódik.

Táhír a lövöldözés hallatán a mosdóablakon átbújva próbált elillanni a helyszínről. A vékony Louis hozza vissza, nem éppen kíméletes kezelésben részesítve útközben. A fogoly jajgat, tagad, esküdözik.

Csakhogy legtöbbünknek az a fixa ideája, hogy az est fénypontjául szolgáló lövöldözést neki köszönhetjük, s mert ez a meggyőződés Patrick Wyne-ban a legerősebb, ő bírja szóra Táhírt.

Nem látom, mit cselekszik a rendezővel, de ennek eredményeképpen elhangzik a zavaros vallomás:

– Egy ismeretlen férfi felhívott telefonon, és utasított, hogy pontban huszonkét órakor menjek ki a vécére, és én nem tudtam, mit akar, de úgy véltem, okosabb lesz, ha megfogadom, amit mondott, mert; pontosan tudtam, kikkel töltöm itt az estét, és maguk körül folyton---

A szoborszépségű szőke férfiről kiderül, hogy Wyne-ékhoz tartozik, akár a másik három, akik odakinn figyelve, rejtőzködve megakadályozták, hogy a fegyveresek betörjenek a helyiségbe, és vérfürdőt, tűzvészt csináljanak. A hat támadó halott vagy súlyosan sebesült, az akciócsoportosok közül is kezelésre szorulnak ketten.

Csakhogy a csipogó nem a fenyegető veszedelemre figyelmeztette Patrick Wyne-t, hanem valóban arra, hogy jelentkezzék telefonon – Valakinél, aki a következő hírt tudatja vele, aztán ő velünk, közvetlenül e remek móka, kacagás után:

– Amadeo Gruccit megmérgezték a börtönben.

Valószínűleg a légnyomás teszi. A két pohár szaké. A fáradtság. Nem értem: – Micsoda?

– Grucci rosszul lett, hányt, görcsölt, kínokban fetrengett. Rohammentő vitte a közeli kórházba. Még útközben meghalt. Most az intézmény proszektúráján fekszik. Immár szükségtelen, hogy őrizzék.

Grucci meghalt! Amíg az emberei ki akartak irtani bennünket, géppisztollyal, lángszóróval, a főnök sajnálatos módon elhalálozott. Vége!

Már-már táncra perdülök megkönnyebbülésemben, de pillantásom társaim komor arcára siklik, és elernyedek. Abbamarad-e ezután az ellenünk hirdetett harc? Hehír számára nem lehet más: menekülnie, pucolnia kell innen. Ha nincs Grucci, a kisebb bandák felfalják. Ha megmoccan, vége.

Reggel asztalra teszik a hullát, és felboncolják. Megállapítják, milyen méreg végzett vele, aztán valószínűleg vizsgálat indul, hogyan került a méreg a börtönbe, Grucci gyomrába.

Tassel és Hehír hosszú ideje készült a kiszabadítására. Általa megvalósíthatták volna terveiket. Az alvilág urai lehettek volna. Ezért a célért ölték meg Kata Doriant és Rodney Misleyt, ezért fekszik kórházban Lucilla és Lonza.

Grucci mégsem váltotta valóra a reményeiket. Fogta magát és meghalt. Hagyta, hogy megmérgezzék.

Kicsoda?

Lehet, hogy ő maga tette, amikor belátta, hogy a szöktetés terve mégis kitudódott, mégis meghiúsult? Hiszen további éveket varrtak volna a nyakába egy újabb tárgyaláson.

Hogyan jutott méreghez?

Őrizetét megszigorították, a külvilággal való kapcsolata nyilván megszakadt egy időre az óvintézkedések következtében.

A méreg már nála volt.

Edita és Faichak távozik. Kiürül az étterem. Lehajtok egy pohár szakét, hagyom, hogy Belloq átkarolja a vállamat, és az utca felé vezessen. Kék forgófények, bámészkodók, sürgő-forgó emberek, hullaszállító kocsik.

Rodney Misley azt mesélte a fogorvosának, nem kevés öniróniával, hogy kitalált egy gyógyszert, amitől MEG LEHET HALNI.

Myrtle Misley nekem említette, hogy egyszer Kata Dorian találta meg a férjét a kutatólaboratóriumban, és azt hitte: HALOTT.

Rodney Misley nem volt halott. Hamarosan magához tért, és Kata hazavihette, ha mégoly rossz állapotban is.

RODNEY MISLEY FELTÁMADT!

Ha ez a lázálom mégis igaz, hülyét csináltam magamból a helikopteres szöktetés elpróbálásával, de mekkorát! Az orromnál fogva vezetgettek, tévutakra terelgettek, összezagyváltak bennünket, nemcsak engem.

Nem a három pohárka szaké, nem a detonáció, még csak nem is a lángszóró látványa, a tűzhalál rettenete, nem a féltés és félelem tébolya: – MONTE CRISTO! – motyogom, de lehet, hogy kiabálok.

Belloq hülyének néz, kényszeredett vigyorral hajol le hozzám. Belekapaszkodom a vállába, és halkan, nyugodtan, hogy kétsége se legyen állapotom tökéletesen normális volta felől, kérlelem: – Menjünk el a kórházba! Látni szeretném Gruccit!

– Még nem volt elég mára? Éppen elég hullát láthattál.

– Szeretnék belecsípni – suttogom.

Kézenfekvő, meghülyültem. Hehírrel sosem találkoztam. Mégis meg akar ölni, az egyszer látott Tassel szándékai hasonlóak. Semmi megmagyarázhatatlan nincs a viselkedésemben.

Otthagyom Belloqot, Patrick Wyne karjába kapaszkodom: – Menjünk el a kórházba! Grucci feltámadt; vagy elvitték azóta! Olvastad a Monte Cristo grófjá-t?

Olvasta. De nem egészen érti, mit keres itt a rég volt, sosem volt úriember. Azért vállat von, és így szól: – Menjünk. Hazamenni úgysem tanácsos egyikünknek sem.

– Nem mondom! – Steve Delgado komoran vigyorog: – Saját lábunkon fáradunk a proszektúrára. Még majd azt is megtesszük nekik, hogy önkezűleg lőjük agyon magunkat.

Rühl Fresson az egyetlen, aki nem látszik kételkedni épelméjűségemben. Talán azért, mert orvos, és az ő szemében máshol húzódnak a lehetetlen határai, talán azért, mert ő semmiféle kellemetlenséget nem tart kizártnak.

Megegyezünk, hogy előbb körbefurikázzuk a kórházat, és ha addig sem nyugszom meg, esetleg bemehetek. Fresson az egyetlen, aki felajánlja, hogy velem tart, s ha kell, emelt fővel a személyzet szeme közé néz majd, vállalva a kockázatát, hogy összeröhögnek a hátunk mögött.

A kórház nemrég épült, mérgezettek és kábítószeresek gyógyítása, kezelése a fő profilja. Hosszan, laposan terül el lakóházszomszédai között, tükörablakai hályogosnak tűnnek az éjszakai homályban, akár egy kivénhedt kutya szemei. A főbejárat előtt széles kocsifelhajtó, a cégtábla neonja kiégett, szerényen megbújnak a névtelenségben, mintha szégyellnék kábítószerező betegeiket. Az éjnek eme korai szakában csendes a környék, a környező lakóházakban koránfekvők lakhatnak, néhány kutya csahol a kerítések mögött, az ablakok sötétek. A kórházépület békésnek, nyugodtnak tűnik, nem látunk mentőautókat, forgalmat. Elhagyjuk a főbejáratot, befordulunk az utca sarkán, megkerüljük az épületet. Egy kései járókelő bandukol a járdán, kalapját a szemébe húzva. Unott macska bolhászkodik az úton, szemei felizzanak, amikor a reflektorfénybe pillant. Egy pillanatig tart a foszforeszkáló látomás, az állat odébbmegy és folytatja a mosakodást.

Megint sarokra érkezünk, bekanyarodunk. Elhagyjuk a gazdasági részleg rakodóajtajait, a mosoda, a garázs zárt kapuit. Ismét kanyarodunk.

A proszektúra elől szürke furgon szakad el, lámpái nem égnek. Elindul velünk ellenkező irányba, a billenőajtó önműködően bezáródik mögötte. Egyszerű elektromos zár működteti, ha valaki hullát, akar rabolni, kis hozzáértéssel ki-be járhat az épületbe.

– Megállítom azt a szürkét – halljuk az élen járó Wyne hangját. A Toyota máris nekilendül.

Mintha az űzőbe vett furgon is felgyorsulna, a sarokhoz közeledik. Lámpáit továbbra sem kapcsolja be.

– Érdekes – dünnyögi Belloq.

– Kínos – felelem. A sarkon túl eltűnt furgon után intek: – Ott megy Grucci.

– Valahogy nincs érzékem a misztikus dolgok iránt – füstölög mellettem a tengermély hang. A kocsi felgyorsul velünk. Elérjük, s elhagyjuk a sarkot. Megpillantjuk Wyne Toyotáját a hullaszállító nyomában. Az üldözött kocsi immár kivilágítva, teljes sebességgel száguld az élen. Berohan a sugárútra, tülkölve. A forgalom utat enged számára, előnye megnövekszik.

Fresson hangja hallatszik a rádióból: – Mintha jó lóra tettünk volna.

Felháborodott autósok villognak ránk reflektoraikkal, kürtkoncert kíséri furakodó manővereinket. A Toyota nyomába szegődünk, Wyne dünnyög az éterben: – Megpróbálom megelőzni. Daniel, te menj rá. Meg kell állítanunk.

– Lehet, hogy fegyver van náluk – figyelmeztetem Patrickot, teljesen feleslegesen.

– Lehet – hangzik a válasz.

Meredten nézem a furgon hátulját, aprócska ablakát. Hullaszállító kocsit kergetünk az éjszakai forgalomban, hihetetlen. Körülöttünk felháborodott autósok, semmibe vett forgalmi lámpák, jelzőtáblák.

Ha esetleg még mindig kételkedne valamelyikünk, az imbolyogva, furakodva száguldó szürke kocsi feldönt egy motorost, és továbbszáguld.

A Toyota csaknem mellé érkezik, amikor az apró hátsó ablakon rés nyílik, és megjelenik egy fegyver csöve. Wyne időben észreveszi, elrántja a kormányt, a sorozat elsüvít mellette. Szirénaszó hallatszik, megreccsen a rádiónk: – Lemaradunk kissé. Semmi szükség rá, hogy ebben a forgalomban lövöldözzenek. A járőrök megpróbálnak elébe vágni.

Igen, ehhez azonban nem ártana tudni, hova siet a kedves kis hullaszállító. Felborzolt idegzetű autóstársaink remélhetőleg nem ájulnak el, mielőtt meg nem állnak valahol. Azon sem csodálkoznék, ha ezután alaposan leinnák magukat. Mióta készülnek az efféle járművek versenymotorral? Nem létezik közlekedési szabály, amelyet ez a fogócska át nem hágna, vétség, amelyet el ne követnénk. Még mindig hihetetlen, de már nem misztikus.

A furgon eltökélte, hogy elhiteti magát. A Toyota elejét géppisztolysorozat ostorozza végig. A szélvédő szétmállik. A rádión át jól halljuk a jelenetet kísérő zajt, lármát. Az előttünk kissé balra tartva, minden résbe besurranva futó kocsi lelassul. Látom Fresson szikár alakját a hátsó ülésen. Mintha megmoccanna. A mellette levő ablak peremében megjelenik egy puska csöve.

Hiába, nem lőhet. Autók körülöttünk, mindenütt. Szirénavisítás, és az egész város csak piros lámpákból áll, kereszteződésekből, ahonnan tülkölő kocsik vetik ránk magukat.

A furgon végre letér a főútról, a vasúti töltés mellett szalad tovább. Megközelítjük a Toyotát, de a hullaszállítóval tisztes távolságot tartunk, mert a sorozat újra és újra felugat.

Fresson válla jobbra dől, könyöke megtámaszkodik a letekert ablak peremén. A puska csöve előre mutat, aztán szikrákat villogtat.

A furgon meglódul, a géppisztolysorozat elhallgat.

– Egy lövésszel kevesebb – morogja Wyne a rádióból. Tévedett.

A furgon hátsó ablakában újra felvillan a torkolattűz. Fresson egy lövéssel viszonozza. Az ajtóra céloz. A lövedék csikorogva visszapattan róla.

– Ilyen nincs – morogj a Louis. – Ennek páncéltörő kéne.

A furgon egyre a vasúti töltés vonalát követi, aztán hirtelen irányváltoztatással beszökken az ellenkező oldalon levő sötét, elhagyott parkolóba. Szlalomozik kissé a buszok, kis teherautók között.

Wyne nem követi, az úton marad, hogy elévághasson, amikor kijön. Belloq úgy dönt, ő utánanyomul.

Ekkor a hátsó ablakban újra megjelenik egy fegyver csöve, reflektorunk fénye egy pillanatra felvillantja. Aztán felvillan magától, lángnyelvet okád, fúj, köp szét a parkolóban álló kocsikon. Két tenyeremet a kesztyűtartóhoz feszítem, lábaimat leszegezem, mintha én vezetnék, de már Daniel is cselekszik, gázt ad, berántja a kéziféket, tekeri a kormányt, s miközben körülöttünk elharapózik a tűz, féloldalra billenve, bizonytalanul megfordulunk.

A furgon tovább száguld, útját robbanások kísérik. Repeszek hullanak alá, alig ússzuk meg épségben. Kirohanunk az útra, és síró abroncsokkal irányt változtatva, tisztes távolból követjük a menekülőt. Látjuk, hogy a kereszteződésből járőrautó tolja ki az orrát, de Wyne inthette a rádióján, mert nem mozdul, nem közelíti meg a furgont.

Meddig tarthat még ez a tehetetlen őrület? A hullaszállító hozzáférhetetlen, tüzet és lángot okád, golyó nem fogja, mi ez? Aztán látom, hogy berohan a kopott, sötét vasúti aluljáróba, és a Toyota követi. Fresson megtámasztja a könyökét, már csak az ő mesterlövész puskájában bízhatunk.

Ahogy ezt végiggondolom, a puska eldördül, többször egymás után, a furgon felől ugató géppisztolytűzben is jól hallható a hangja. A hullaszállító hátsó abroncsaiból kiszökik a levegő, a kocsi egy percre irányíthatatlanná válva bukdácsol a keskeny átjáróban, neki-nekiütközve a szembejövő kocsiknak.

Aztán megáll, keresztben.

Látom, hogy nyílik a hátsó ajtó, s rögtön ezután megjelenik a süvítő lángnyelv is. A Toyota még épp időben torpan meg mögötte, majd lassan elindul hátrafelé. Már csak a tűz látható, a sistergő lángok. Füst kavarog a levegőtlen átjáróban.

Szorongatom a Bolhát, s nem lőhetek. Elöl ugyanilyen tehetetlenek társaink is, miközben a másik oldalon, a furgon takarásában a fegyveresek leugrálnak. Géppisztolyaikkal kizavarják egy kocsiból az utasokat. Beülnek, megfordítják a reszkető, tüzes levegőben életlenné váló képben vibráló autót. A lángszórós férfi hátrálva lépked, de mielőtt eltűnne a rabolt kocsiban, két távolabbi járművet megperzsel. A következő pillanatban a tűznyelv a furgon alá nyomul. Megnyaldossa, majd megemeli a láng, a detonáció: a hullaszállító robban és széthullik, acéllemezek verődnek vissza az átjáró szűk falairól.

Mire az iszonyat csillapultával megmozdulnánk, a menekülők messze j árnak, az úttorlasz áthághatatlan, füst kavarog az alagútban. Jajveszékelés és kiáltozás hallatszik, a rádió serceg, sistereg, fölöttünk; vastag falak, körös-körül elektromos vezetékek zsinórjai, az adás érthetetlen.

Otthagyjuk kocsijainkat, s a rendőrautókhoz sietünk. Wyne a rádióra veti magát, mindenkit mozgósít az éterben, a rabolt személykocsinak nem szabad nyomát veszíteni. Négy férfi menekül vele, egyikük Grucci, az eleven. Géppisztollyal, lángszóróval nyitják az utat maguk előtt.

A kocsijukból kitessékelt utasok előjönnek a füstből, nyögdécselve, jajgatva, de mondják a rendszámot, a márkát. Aztán száguldunk az éjszakában, ezernyi hang az éterben, rendőrök, taxisok, valamennyi útonjáró a menekülőt keresi.

Hamarosan halljuk, hogy a gengszterek elhagyták a rabolt autót, és elvittek egy taxit, vezetőjét leterítették. Kergetjük a fantomtaxit az éjben, a sziréna mintha az agyamban süvítene, mintha az egész város csak járőrkocsikból és éteri hangokból állna.

Aztán ritkulnak a hangok, lassulnak alattunk az autók, és megtorpanunk, legyőzötten. Wyne nem szakad el a rádiótól, utasít, reménykedik. Az utcán toporgunk, letaglózottan.

Átvérzik a kesztyű a kezemen, a fájdalom kijózanít a döbbent kábulatból, tenyeremen a sebek, veríték marja őket, Donald jut eszembe, Iris, Sába, s lassan reszketni kezdek. Még mindig a fekete jelmezt viseljük, fegyvereinket szorongatjuk. Egyelőre még élünk, de a veszély csak növekedett, s minden órával növekedni fog, amíg Grucci szabad.

Belloq szótlan, feszült. Wyne közelében toporog, abban a hitben, hogy a következő percben meghallanak valamit, irányt kapnak, s indulhatunk tovább.

Végül Patrick otthagyja a kocsit, és a járdán lézengő társaihoz lép. Homályba vész az arca, rekedtes a hangja:

– Eltűntek – mondja. – A Dumas nevű urat igazolta ez a jó huszadik század.

– Félő, hogy a Dumas nevű úr már a maga idejében sem az ujjából szopta az ötleteit – morog Delgado.

– Ne keverjétek bele az urat – veti közbe Fresson. – És nem nevezném Gruccit Monte Cristónak.

Ugyan miért tartanak vitát efölött? Miért? Hát ki tud jobbat? Mi egyebet tehetnénk?

– Nem Monte Cristo volt az első, aki morbid trükköt használt fel a szökéshez, és nem Grucci volt a második. Klasszikus módszer. A hülyék mi vagyunk – összegezi Delgado.

Ehhez nincs hozzáfűznivalónk.

Wyne azt javasolja, pihenjünk, hogy másnap folytathassuk. Ezt a skalpot aligha merné elvitatni bárki is az akciócsoporttól. És ugyan ki akarná? Ki szeretne szembeszállni egy jól működő, fegyverekkel, rejtekhellyel rendelkező bandával?

Az átéltek után pihenésről hallani sem akarunk. Nem hinném, hogy Patrick képes lenne aludni ezen az éjszakán. Ami engem illet, attól a gondolattól is kilel a hideg, hogy hazamenjek. És ha a banda egy másik osztaga ott toporog a küszöbön?

– Akkor azt döntsük el, mely helyen együk tovább a kefét – javasolja Louis. Az egyetlen közöttünk, aki higgadtnak tűnik.

Az irodában folytatjuk, rádió- és Táhír-közelben. Amíg ez utóbbi úr elővezetésére várunk, kávét iszunk az automatából, és Belloq letakarítja az asztalát.

Miért akarok sikítani, amikor az iratköteget átteszi Donald térfelére?

Fresson az ölébe vesz egy mappát, szűz lapot terít rá, és diktálja magának: – Szedjük rendbe a dolgokat. Először is, Grucci most elrejtőzik. Nyilván ezt is előkészítették. Hehír és Tassel a közelében marad. Számoljunk azzal, hogy elhagyják a várost. Csak valami előretolt helyőrséget hagynak itt. Tehát: honnan vannak embereik? Láthattuk, hogy szinte egy időben tevékenykedtek a kínai étteremben és a kórháznál. Szép számmal lehetnek. Fegyveres akciók zajlottak le, tehát embereik sem lehetnek pitiáner figurák. Ismerjük Hehír előéletét. Ne feledkezzünk meg a testőrképző iskolákról. Arról se, hogy Hehírt hónapok óta keressük, s még csak hírt se hallottunk róla az elmúlt napokig. Komoly alvilági kapcsolatai lehetnek. Mivel a szöktetést alaposan előkészítették, láttátok a golyóbiztos furgont, azt kell hinnünk, hogy egész idő alatt itt volt az országban. Egy szó mint száz. A móka veszedelmes. Felmerül egy kérdés, miután mindannyian a halállistán szerepelünk, és a jelek szerint a banda komolyan eltökélte magát a likvidálásunkra: mit teszünk most mi? Elbújunk vagy kockáztatunk?

– Hova bújsz? – kérdezi Louis. Betekint egy asztal alá, aztán legyint. Tekintsük válasznak, a maga részéről.

Wyne felsóhajt: – Ez nem kérdés, Rühl. El kell kapnunk őket. Nézzük a kérdést máshonnan. Háború van. Köztudomású, hogy ehhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Grucci nyolc évet nyomott le. Honnan van pénze? Fegyverekre, felszerelésre, emberekre, rejtekhelyre. Mivel vásárolták meg az alvilág hallgatását? További kérdések: hogyan tartják egymással a kapcsolatot? Néhány kérdésre tudunk felelni. Tudjuk, hogy a bukása előtt gondoskodott a vagyona nagy részének eltüntetéséről. Tudjuk, hogy benne volt az országon átmenő kábítószer-forgalom irányításában. Helyi értékesítésre nem mert gondolni, de még így is jól kereshetett. Ez a kapcsolat nyilván él ma is, Hehír kezében. Tudjuk, hogy Grucci sem állította le magát a börtönben.

A tanakodásnak egyelőre véget vet Táhír jötte. Két egyenruhás rendőr kíséretében, megbilincselve érkezik. Homloka fényes a verítéktől. Ránéz Wyne-ra, aztán így szól: – Ne nyúljanak hozzám. Inkább adjanak egy cigarettát. Elmondok mindent. Mindent, ha nem engednek ki innen egy darabig.

– Ebben biztos lehet. – Wyne a rendező elé lök egy cigarettát.

– Az elmúlt héten felkeresett egy férfi. A házamban. Pénzt kínált, ha meghívom magukat vacsorára.

Nem mentem bele, elég volt a nyári balhé. A pasas vállat vont, és elment. Másnap a kertben sétáltam, amikor meglepett egy másik férfi. Nekem rontott, és dulakodás közben a nyakamba döfött egy tűt. Nem tudom, milyen szert nyomott belém, de néhány percen belül halálosan rosszul lettem. Öklendeztem, az egész testem egyetlen fájdalom volt, széttépett a kín. Ráestem a hóra, de mintha tűzbe buktam volna. Tudtam, hogy meghalok. A fájdalom csúcspontján elveszítettem a tudatomat. Amikor magamhoz tértem, benn voltam a házban. Élesen emlékeztem mindenre. Csodálkoztam, hogy élek. A férfi ott volt a közelemben. Elém lökte a telefonkészüléket. Azt mondta, ha nem teszem meg, amit akar, megismétli a szúrást, ezúttal azonban még nagyobb dózist ad. Úgysem értik meg, mert nem élték át. Soha többé nem akarom érezni: a halállal viaskodtam kinn a hóban. Megtettem, amit követelt. Ekkor figyelmeztetett, hogy jól teszem, ha tízkor eltűnök a maguk közeléből. És ha eljártatom a számat, megbánom.

– Tudta, hogy mire készül ellenünk az a férfi. – Wyne nem kérdezi. Megállapítja.

– Gondoltam. Már tavaly gondoltam, amikor hallottam, mi történt Holdennel. Várható volt. Mindenki tudta, hogy maguk nem kaszkadőrök. Elég volt benézni a kocsijukba. Telefon, szuperrádió. Ha valaki használja az eszét, sejti, hogy maguk valami különleges megbízatást teljesítenek. Persze, bárki felszerelheti a kocsiját ilyesmivel, az még nem gyanús. Pénzkérdés. De magukra csak rá kellet nézni. Várható volt, hogy csúnyán végzik.

– Editára és Ike-ra nem gondolt? Ha bennünket leterítenek, ők is meghaltak volna velünk együtt.

Táhír a filtert szívja. Elkapja szájától a csutkát: – Ha maga kapott volna abból az injekcióból, többé senki másra nem gondolna önmagán kívül. Nem akarom, hogy megismétlődjék. Tartsanak itt. Azt fogják hinni, miattam hiúsult meg a tervük. Megölnek.

Louis felnevet: – Patrick! Zsúfoltak a börtönök. Lökjük ki az utcára ezt a patkányt.

– Éppen felszabadult egy hely – mondja keserűen Delgado.

Táhírt elvezetik, néhány percig hallgatunk. Számolok magamban, majd megjegyzem: – Amikor a fickót döfködték, a Kata Dorian-ügy még magzati stádiumban volt.

– Tehát?

– Tehát csakugyan a halállistán szerepelünk, a tavalyi vétség miatt. Eleinte azt hittem, az érdeklődés csakis nekem szól.

Belloq leül velem szemben az asztal szélére. Nem minden célzatosság nélkül babrálja a medálomat. – Nagyképűségedből kigyógyítva akár beszámolhatnál külön útjaidról is. Már nincs értelme a hallgatásnak. Tudom, hogy így akartál megvédeni.

Nem mondhatnám, hogy meghatottan teszi megállapítását. Mit is várhatnék tőle? Csak egy férfi. Vállat vonok. – Azt gondoltam, Cruz azért ejtegetett a bosszúról, mert engem akart megvédeni a hírrel. Az volt az érzésem, neked szánja a kelepcét. Gondolta, hogy elmondom neked, és te akcióba lendülsz, ugyanakkor rám vigyázol. Azóta is bánom, hogy otthagytam, nem faggattam tovább. Undorítóan részeg volt, tébolyult benyomást keltett. Ha ezt elviseltem volna, talán több derül ki.

– Utánanézünk a tagnak – Fresson jegyezget.

Felpillantok. Valamennyien engem fürkésznek. Beszámolok az Aranyfogúnál tett látogatásról. Belloq nem fűz megjegyzést a történethez, épp csak a homlokára tapasztja a tenyerét, és megpróbál belenézni. Kísérletezése legalábbis érdekes, elismeréssel adózom neki.

Wyne vigyorog: – Ne híreszteld ezt a kalandot, egyébként. Mit vársz tőle?

– A Kokókirálytól? Gondolom, többet tud Hehírékről, mint mi. De azt velünk együtt tudja, hogy meg kell szabadulni tőlük. Segíteni fog.

Fressonnál véletlenül kéznél van egy idézet: „A problémamegoldás titka: megtalálni azokat, akik majd megoldják.”

– Kuss! – sikítja Delgado.

– Nekem tetszik – próbálom a védelmembe venni a szikár mesterlövészt, s egyúttal minél messzebb terelni rólam a figyelmet.

– Az első öt-hat évben nekünk is tetszett.

– Szeressétek Murphyt! – kérleli társait Fresson.

Belloq megmoccan. Hangja berekeszti a villongást: – Táhír abból a szerből kapott, amit Gruccinál is alkalmaztak. Van egy elrugaszkodott gondolatom, ha ebben az ügyben ezeknek ennyi szerepük lehet. Misley doktor talán azért halt meg, mert szórakozottságában egyszer összekeverte az önmagának beadandó szert azzal, amit Tassel kotyvasztott. Nem lehet? Esetleg később rájött, hogy tévedés történt. Miért ne? Nem volt ostoba, tudnia kellett, saját gyógyszere nem okozhatott ilyen hatást. Tassel talán szándékosan „alkotta meg” ezt a fegyvert, és csak később hozta egy kalap alá Grucci kiszabadításával. Miért nem tud róluk senki? Nem akarnak beszélni az emberek. Az informátorok elnémultak. Lehet, hogy nem Táhír volt az egyetlen, akit ezzel kezeltek.

Fressonnak megtetszik az ötlet. Ízlelgeti: – Ha gyilkolnak, felfigyelünk rájuk. Így azonban gyilkosságok, holttestek nélkül is szert tehettek respektusra. Amíg érdekükben állt az észrevétlenség.

– Nekem ez az egész már akkor meghaladta a képességeimet, amikor még csak a Weixl-kór került szóba – vallom be fáradtan. Belloq megfogja a kezemet, s ekkor veszem észre, hogy tenyeremről csipdesem a bőrfoszlányokat. Rámosolygok, mintegy megnyugtatásképpen. Fintorral válaszol. Felhúzom a kesztyűimet.

Wyne nem figyel a közjátékra: – Ezt kideríthetjük. Lehet, hogy csakugyan ezzel a módszerrel érték el a kívánt hatást.

– Tudjátok, mi a szerencse? – kérdezi Louis, aztán választ sem várva folytatja: – Az a szerencse, hogy Tassel doktor úr csak ezt a szert találta ki, és nem az atombombát. Ha nem a bőrömről lenne szó, akkor is azt mondanám: eredjünk a nyomukba, és vonjuk ki őket a forgalomból, mert kezdem azt hinni, ha Hehír és Tassel, akkor pestisjárvány.

Fresson az állát vakargatja: – Pszichózis. Tiszta pszichózis. Louisnak igaza van. Ez a fegyver veszedelmesebb, mint a géppisztoly és a lángszóró.

Wyne bólint: – Aha. De az utóbbiakból is bőséges készlettel rendelkeznek. Reméljük, elkapjuk őket, mielőtt Tassel nekilát az atombombának. Táhír egy patkány, ne hamarkodjuk el a dolgot. Ha azonban más is megerősíti, hogy a szer ilyen kezessé teszi az embert...

Louis félbeszakítja: – Hé, várjatok! Grucci is kapott belőle! Igaz, más okból. De nem lehet, hogy csak a nevét akarják a vállalkozásukhoz? Lehet, hogy Grucci is a tenyerükből eszik?

– Álljon meg a képzelet! – mondja Fresson. – Gondoljunk Misley doktorra! Őt meg kellett ölniük, hogy elhallgattassák, rajta nem fogott a pszichózis.

– Orvos létére tudhatta, milyen fegyver ez a szer. Nyilván szembeszállt a használatával. – Mindeddig számtalan okom volt azt hinni, hogy értem, miért halt meg Rodney Misley. Most azonban kerülget, más gondolat is: hogyan nem roppant össze ennyi teher alatt ez a beteg ember? Tudott a professzor kisded dolgairól csakúgy, mint Tasseléről, és nyilván megpróbált fellépni ellenük, Kata segítségével. Ha volt merszük megtenni, volt a kezükben olyan bizonyíték, amelytől remélhették, megmenti őket és rajtuk kívül számtalan embert, akiket ez a veszedelem fenyegetett.

Misley, aki habozás nélkül kidobott a szemétbe bármely gyógyszert, ha aggasztónak találta mellékhatásait!

Léptek hallatszanak a folyosóról. Előbb azt gondoljuk, talán hírt kapunk a menekülőkről. Aztán felfigyelek a léptek szabálytalan ritmusára, és látom. Belloq szemei is összeszűkülnek hallatán.

Mielőtt felugorhatnék, torz vállával és sánta lábával, szilvamag alakú szemeivel, kissé gunyoros mosolyával megáll az ajtóban – Quasimodo. Megáll, majd könnyű biccentés kíséretében besétál közénk. – Haditanács? Egyikteknek sem jutott eszébe hogy felvegye a telefont? Miért nem hívtatok?

– Nepálban? – kérdezi Belloq. Mértékkel vigyorog.

– Miért? Azt hiszed, hogy ott még nem hallottak a huszadik század vívmányairól? – Quasimodo lehajol hozzám, futó csókot lehel a homlokomra, aztán megtekinti kalauzkesztyűimet, végül a medált a nyakamban. Belloq felé int a fejével: – Tőle kaptad, ugye? Mert te egy ilyen ajándéktól menten megszeppensz, és hímzésre adod a fejed?! Hallom, háború van. Suhinthatnék a tomahawkommal?

– Nem, drága Quasimodo, ami lövészárkainkban mai napság nem tomahawk és kőbalta járja.

– Nem? Lehet itt egy teát kapni? Rám férne. Valósággal rosszul vagyok. Nemrég érkeztem haza, és mindjárt azt kellett hallanom, hogy a Justitia-kommandót halálra ítélték. Aztán, hogy a bűnözők ki-be járnak a börtönből. Arról nem beszélve, hogy az ócska kocsijaitokon még egy hullaszállítót sem tudtok utolérni. El tudjátok képzelni a holnapi újságok főcímeit? A rendőrségen fog röhögni az egész világ. Idecsődül az utca embere, és leköpdösi a kapuőrt. Mit ücsörögtök itt? Ha nem tudtok aludni, és erre minden okotok megvan, akkor menjetek, keressétek a szökevényt, mielőtt eltűnik! Kevés a városból kivezető utakat, a pályaudvarokat és repülőtereket figyeltetni, kevés átkutatni minden hajót. Ezt a várost kell tűvé tenni. Ma még ez is elegendő. Holnap már lemehettek a világtérképről, akkor sem találjátok meg. Azt is beszélik, hogy Grucci barátai nem szívesen ölnek. Meg azt is, hogy akadnak, akik szívesen megölnék őket, mert valamilyen ocsmány módszerrel próbálják megvetni a lábukat. Legalább annyian eladnák őket, mint ahányan félnek tőlük. Mi ez a tespedtség? Nem vagytok hozzászokva, hogy rátok vadásznak!? Elgyengültetek? Alapjaiban rendült meg a világotok, ugye? Még ezt is megtehetik veletek! De meg ám! Amíg okuk van hinni, hogy ők az erősebbek! Keltsetek kételyt bennük! Ti képviselitek a törvényt, tehát a ti mozgásotok szabadabb! Ha ti elbizonytalanodtok, az is meginog, aki hitt bennetek. A holnapi újságok láttán megkérdezik az emberek, hogyan történhetett ez? Ha a rendőrség tehetetlen, az nem szokatlan. De hol van a Justitia-kommandó? Mióta tudjátok, hogy készül valami ellenetek? Mire vártatok?

– Rád. Nem voltunk kellően felbosszantva – Belloq Donald asztalára pillant.

Iris változatlanul eszméletlen. Ezúttal egy fiatal, szőke orvos szolgál felvilágosítással. Feltételezem, hogy a betegágy mellől a teniszpályára fog sietni. A kora tavasz ellenére napbarnított arcú, laza mozgású férfi bizalmasan átkarolja a vállamat: – Nem ártana magának egy kis vitaminkúra. Olyan a színe, mint a salátának.

– Miért csodálkozik rajta? Aggódom a barátnőmért.

A doktor Irisre pillant, kedélye azonban töretlen marad. Megszorítja a vállamat, rám mosolyog: – A beteg sincs jó bőrben, nem állítottam. De tulajdonképpen mit akar tőle? Csak a minap kapott egy haslövést. Hagyja békén. Lemegy a láza, magához tér. Talán. Mi elkövetünk mindent. Maga most menjen, imádkozzék.

– Gondolja, hogy segít?

– Miért, az többet segít, ha itt harapdálja a szája szélét?

Voltaképpen igaza van. Amint abban is, hogy számára Iris csupán egy eset a sok közül. Elrendeli számára az infúziókat, a vérátömlesztést, a lázcsillapítást és az antibiotikumokat. Napról napra figyelemmel kíséri az állapotát, és eközben azért éli a saját mindennapjait is. Talán jobban megnyugtat, mintha a szent halandzsával jött volna. Igen, valósággal felvillanyozva sietek ki a kórházból. Nem tudom, miért, de kezdek hinni Iris felépülésében.

Donald, a váll-lövött, felpolcolt párnáira támaszkodva fogad. Amikor belépek az ajtón, felém fordítja pillantását, összeszorítja cserepes ajkait.

– Mi van Írisszel? – kérdezi, meg sem várva, hogy mellé érjek.

– Egyelőre nem üzent neked semmit – felelem. – Veled mi van?

– Szeretnék hazamenni. Ez a hely megfekszi a gyomromat. Ha az embert betuszkolják egy kórházi ágyra, azonnal olyan kedélyes gondolatok veszik elő, mint betegség, halál, elmúlás, nyavalyák. Komolyan mondom: mentsetek ki innen. Ennyit megérdemlek, amikor helyetted fogtam fel a golyót.

A savószemű kebelbarát valóban elkeseredettnek látszik, sokkal inkább, mint betegnek. Mormolok valamit a fenekéről, amin nyugodtan kellene időznie, legalább néhány napig. Végtére is nem mindennap lövik vállon az embert, és egy ilyen sérülés a vele járó vérveszteséggel valamivel jobban igénybe veszi a szervezetet, mint egy foghúzás.

Donaldot nem könnyű meggyőzni: – Tegnap még az intenzíven tartottak, ma reggel áthoztak ebbe a kétágyasba. Nem láttad a szomszédomat, nem is baj. Ha nincs a fickó, talán még most sem lennék észnél. Amint lepoggyászoltak ide, mellém ült, és mesélni kezdett. Nézd, Denisa, képzelőerőm nekem is van, de ez a tag mindent felülmúl.

– Tanulmányozd, barátom. Kellenek a figurák a regényeidhez.

– De ilyen? Esküszöm neked, a sokk térített magamhoz. A fickó látványa és szövege együttvéve.

Felsóhajtok: – Nem tudom, a szomszédod mivel szórakoztat, de vérfagyasztó történet akad az én tarsolyomban is. Itt nem beszélik? Grucci megszökött a börtönből.

– Helikopterrel? – Donald megpróbálja fél kézzel magához venni a poharát. Másfél deci teát önt a cipőmbe.

– Ne haragudj – mondja.

– Legközelebb szólj, megitatlak. Hoztam neked kókusztejet, egyébként. – Elszökdécselek a csempézett falra szerelt mosdókagylóig, és beleürítem a cipőm tartalmát. Mivel a teából nem sajnálták a cukrot, várható, hogy a harisnyám, a talpam és a cipőm feltűnő ragaszkodást fog mutatni egymás iránt, hacsak nem jutok időben fürdőszobához.

Donald kortyolgat, mind komorabban. Aztán a kezembe adja az üres poharat, és az ajtó felé pillant, nem látható-e a szomszédja a folyosón.

– Ne hidd, hogy azért mondom, mert súlyos az állapota. Irisről beszélek. Elmondom, mi történt velünk. Évek óta tart ez az írásmánia, de az utóbbi időben teljesen elborított. Képzeld el Irist. Ha nem az irodában, akkor otthon dolgoztam. Ha nem írtam, akkor kéziratot olvastam, javítottam. Éreztem, hogy szenved ettől. Nem zavart a munkában, de valahogy mindig ott volt a közelemben. Ha arra gondoltam, jólesne egy korty ital, ő a következő pillanatban letette mellém. És egy idő után idegesített a türelme. Láttam, mennyire szereti Ellát, Sábát. Nem Iris hibájából nem lehet gyerekünk, én vagyok meddő. Egyszer arra kértem, ismerkedjen meg valakivel, örökbe fogadom a gyereket. Pokoli veszekedés lett belőle. Azt akartam, hogy Irisnek más életcélja is legyen rajtam kívül. Egy gyerek. Mintha vérig sértettem volna az ajánlatommal. Ezért jöttem el otthonról. Hogy én dolgozhassak, és ő meggondolhassa, eldönthesse.

– Ez férfi közbeiktatása nélkül is megoldható. Valószínűleg félreértett a feleséged. Meg kellett volna magyaráznod neki, hogy te is szeretnéd a gyereket. Így azt hihette, nincs rá szükséged, és más ágyába küldöd.

– Biztosan igazad van. De képtelen vagyok odaállni és lelkizni. Arról nem beszélve, hogy az ajánlatot ugyan megtettem, de volt bennem egy olyan érzés, hogy megfojtom a pasast, aki mégis hozzányúl Irishez. Na. Ha nem jön rendbe, nekem annyi. Egyfolytában azon töröm a fejemet, miért akarták őt megölni. Nincs olyan érzésed, hogy nem illik a képbe? Denisa, gondold át. Miért éppen őt?

Nyílik az ajtó. Mivel eddig is félig nyitva állt, meglep, amikor valaki berúgja a folyosó felől, olyan erővel, hogy a falnak ütközik. Megfeszülök, Donald a karomra teszi ép kezét, fintorog:

– Ez ő – mondja elgyötörten.

Szomszédja érkezik. Életemben nem láttam ilyen kancsal pasast. Megdermedek a gyönyörűségtől. A látvány elképesztő, minden képzeletet felülmúló, tragikomikus. Az illető úr huszonöt éves lehet. Zömök, vállas, merő izom, feneke gömbölyű, kissé kiálló. Pamutpizsamája nem hagy rejtve egy pattanást sem a testén, s akad rajta pattanás negyvenezer. Nyaka akár a hajóbak, szépen fejlett mitesszerek feketéllenek rajta. Szája telt, orra tömpe. Egyik szemöldöke egyenes, mintha rajzasztalon készült volna. A másik szabályos félkör, s ez az aszimmetria üvölt az arcáról. Barna szemei szüntelenül mozognak, forognak, és eldönthetetlen, hova néz. Egyszer az orra tövét tekingeti mindkettővel, aztán az ablakra pillant a jobbal, és a háta mögé a másikkal.

Tiszta sor, Donaldot elővették az előítéletei. Azt most hagyjuk, hogy ágyhoz kötött betegként én sem örülnék hasonló társaságnak, de az ember legyen megértő. A szomszéd tényleg nem szép. Istenem, ez még nem baj.

A fickó a mosdókagylóra és a padlóra pillant egyidejűleg, miközben azt kérdezi tőlem: – Leöntötte magát?

– Le – mondom. Az utóbbi időben nem éreztem magam ilyen vidámnak. Azonnal felvihogok, gondolom, csak az illendőség tart vissza. Nem decens mások baján szórakozni, légy felnőtt, Denisa.

A szomszéd az ágyához ballag. Bal nadrágszára alatt vaskos kötés duzzadozik, combtól térdig. Emiatt kissé gólyaszerű a járása. Elnyúlik a takaró tetején, és Donaldhoz fordul. A fejével. Egyik szeme a mennyezetre, a másik az orrára tekint.

– Hogy folytassam, amit félbehagytunk – kezdi zavartalanul: – Szétnéztem a többi kórteremben is. Mi vagyunk itt a menők, öregem. A többi nemsokára feldobja a talpát. Megkérdeztem az egyik pasast, mit keres itt, aszonta, valami franc levágta a lábát. Amikor aztán felrakták a hordágyra, elküldte az egyik ápolót a lábáért. Odarakatta magának a hasára, őrizte, míg beértek a kórházba. Aztán a doktor kezébe nyomta: „Varrja vissza, mester”, és ekkor végre elájult. Hát visszavarrták máskülönben, de nagyon le akar neki rohadni.

Donald az eszméletvesztés határán járhat. Lezárja a szemeit, nyögdécsel.

A szomszéd felénk fordulva törökülésbe helyezkedik. E pillanatban szinte irigylésre méltó. Bal szeme Donaldon, a jobb a ruhám kivágásában: – A többit is megkérdeztem, hadd teljék az idő. Nekem nem sürgős innen kimenni. Nem én fizetem a költségeket, én ráérek. Van itt egy szivar, a szemei már felakadva, csak a takarót markolássza, és maga alá csinál...

– Nagyon érdekes – mondom. – A maga lábával mi történt?

Rám nevet. A fogai is rendkívüliek. Egyik kisebb, a másik nagyobb, de elrendezésükben nincs semmi ritmus. Mint a morze. Mindamellett hófehérek és egészségesek. – Cyd vagyok – tudatja. Valósággal golyóznak a szemei. Ha valaki mesélné nekem ezt a figurát, nem hinném el a létezését. De itt van, megcsípem magam, ébren vagyok.

– Nézzen rám. Láthatja: férfi vagyok. Vessen egy pillantást a vállamra. – Nekigyürkőzik, hogy vethessek. – Szóval a férfiembernek akadnak vitás ügyei. Nem ajánlom senkinek, hogy velem kezdjen. Akarja látni, hogy egy karateütéssel kettényírom ezt az ágyat?

– Elhiszem. Csak magára kell nézni.

– Na látja, erről van szó. Három fickó jött rám. Három. Botokkal. Elképzelni sem tudja, mibe fogadunk? Maga csak azt látja, jön a mandró és közli: kisztihand. Amikor nem látja, a mandró olyan, mint az állat, én mondom. Jöttek a botokkal. Bökdöstek, nyüzsögtek, azt sem tudtam, hova nézzek.

Donald megszorítja a kezemet. Halkan nyöszörög.

Cyd leszáll az ágyról. A jelek szerint el fogja játszani az esetet. Azzal kezdi, hogy szemügyre veszi az ellenséget. Rendkívüli, mit művelnek a szemgolyói. Áll a pasas a kórterem közepén, két ágy között, kinyújtja a karjait, mintha tapogatózna, és jojót játszik a szemeivel. Szevasz, huszadik század. Én most sírni fogok. Nevetni nem merek, mert ne adj isten, zokon veszi.

– Mi a neve magának? Mindegy mostan, nézze. Az egyik a hátam mögé lopakodott, a másik szemből jött, ő nem csinálta komolyan, csak magára akarta vonni a figyelmemet. A harmadik, az hasította fel a lábamat a bottal. Penge volt a bot végén. Hallottam, hogy recseg a bőr, amikor felnyírta. Mi az, mondom, bevizeltem? A vérem folyt, azt éreztem. Kikaptam a botot a mandró kezéből, és először is a hátam mögött állót kezeltem meg vele. Vívtunk, mint a púpos. De a másik kettő sem maradt...

– Ne vegye zokon, én ezt nem bírom. El fogok ájulni. Hagyjuk a részleteket – kérlelem. Donald már-már eltöri a csuklómat. Az ő decens lelkének már csak ez a szomszédság hiányzott. Valami rejtélyes oknál fogva elmúlik a nevethetnékem.

Cyd kiegyenesedik: – Na ja. Megbocsát, azt hittem, szereti az érdekes történeteket. Jobb is, hanem részletezem, mert aztán a három mandróra az anyukájuk sem ismert volna rá. Még azt is elfelejtették, hogy valaha szobatiszták voltak. Na, ahogy ott heverésztek körülöttem, mondom, ideje meglépni, mielőtt jön a rendőrség. Nem tudom, maga hogy van vele, ha rendőrt látok, kinyílik a bicskám. Hohó! Úgy fájt a lábam, majd becsináltam. Nézem, hát a nadrágom egy rongy, a sebben megpillantottam a csontot...

– Miért támadt magára a három botos tag?

Cyd rám tekint – gondolom, legalábbis: bal szeme az ágy lábán, a jobb az armatúrán –, és rejtélyesen elmosolyodik. Olyan mozdulatot tesz, mint Bruce Lee, amikor nekigyürkőzik a hetven elszánt ellenfélnek; megnyalja a hüvelykujján levő párnát, vagy csak elhúzza ajka előtt. Őseink ezzel a mozdulattal fenték ki a bajuszukat. Szegény Lee, gondolom.

– Maga ennek a szerencsétlennek a felesége? Jól belelőttek, máskülönben. Mondtam neki, faggassa már ki a dokikat, hány csont ment tropára a vállában. Lehet, hogy többé nem fogja használni a karját Aztán még azt sem lehet tudni, nem kell-e levágni.

– Nem kell levágni, ne aggódjon. – Érzem, hogy Donald elengedi a kezemet. A fejére húzza a takaróját. Mi az égért érdekel engem ez a bohóc? Rámosolygok: – Miért bántották? Ezt akarta elmesélni.

– Vitás ügy. Tudja, hogy van. Azt már biztos látja, nem vagyok egyetemi tanársegéd. Az én köreimben adódnak vitás ügyek. Nehogy azt higgye, én nem foglalkozom kábokkal, nem vagyok narkós. Majd bolond leszek eszemet veszteni a portól, hogy az verjen meg, aki akar. De azér üzletelek ezzel-azzal, bepofátlankodom mások vadászterületére, aztán ezt a kutyák sem viselik el egymástól. Azok is, ha nem tudná, azér vizelik körbe a birtokot, hogy lássa a másik kutya: itt a kerítés. Ha mégis bemegy, magára vessen.

Nem tévedek, ezen a ponton morgással és csaholással teszi teljessé a képet. Megvárom, amíg széttépi az ellenfelet, aztán a kellő áhítat kifejezésével tovább faggatom: – Kalandos élete lehet. Itt van ez a szerencsétlen férjem. Író. Aztán véletlenül belelőttek. A légynek sem ártott soha. Most mondja! Ha magával történt volna hasonló, akkor mit tesz?

– Író? – Cyd mintha csalódott volna Donaldban. Toleráns fickó, a problémát egy vállrándítással elintézi, megint kifeni a nem létező bajuszt pattanásos arcán, aztán eltűnődik: – Először is, ki kell zárni, van-e az embernek ellensége, aki a vérét kívánja. Ezt így mondják. Utána, mert kinek nincs ellensége, el kell kapni a mandró tökeit. Megszorongatni.

– Most képzelje el szegény Donaldot, amint szorongat.

– Jogos. Akkor fel kell bérelni egy mandrót, aki helyette szorongat. Nem olyan súlyos az eset, figyeljen ide. Persze, pénzkérdés. Ha van dohánya, nyert ügye van. Ha sürgős, ajánlok valakit. Ha nem, akkor várják meg, amíg kimehetek innen. A sebtől kimehetnék, már nem nagyon gennyes. A haverjaim mondták, nyaraljak nyugodtan, ők állják a cechet.

– Rendesek a barátai.

– Leköteleztem őket – mosolyog rejtélyesen. – Hogy témánál maradjunk, lehet, hogy első ránézésre nem lel bennem szépséget, de nézze meg a testemet! Tessék!

Megnézem a testét. Bólintok.

– Na látja? Mint egy páncélozott jármű. Príma test. Nem egy csomóban állnak az izmaim, ne higgye. Minden egyes izmot külön meg tudok mozdítani. Megmutassam? Jó, majd máskor. Aztán meg a reflexeim. Mint a villám, olyan vagyok. Tessék, ez még nem minden. Vannak ismerőseim és haverjaim. A kettő nem ugyanaz, máskülönben. Nem tud elbújni az, akit én meg akarok találni. Érti? Nahát akkor, gondolja meg. Ha nem akarja kicsináltatni a palit, akkor én megmunkálom magának puszta kézzel, de úgy, hogy az anyukája sem fog rá emlékezni, hogy az eredetinek hol voltak a végtagjai.

– Nagyon megnyugtatott, Cyd – felelem. – Amíg maga itt nyaral, esetleg valaki más elkezdhetné a munkát.

Cyd visszaül az ágyra. Egy percig némán méreget, feltehetően engem. Donald beszünteti emigrációját, és kijön a takaró alól. Ő is engem méreget, pillantása sokatmondó, nem túlságosan cirógató.

– Maga tetszik nekem – kezdi Cyd. – Már úgy kívülről, mert máskülönben eléggé nyafogós. Mit várok egy nőtől, nem igaz? Mennyit szán az ügyre?

– Megmondja a barátja nevét? Lehetővé teszi, hogy beszéljek vele? Ha ő elkezdi a munkát, neki is lesznek költségei. Aztán beszáll maga, Cyd. Így?

– Szóval nem tudja, ki lőtte szét a férjét.

– Nem tudom.

– Nehéz lesz. Kérdezősködni kell. Vesztegetni. Na, nem baj. Ha engem választ, magáé a főnyeremény. Cyd nem ijed meg a saját árnyékától. Kicsit sokat beszél, ez minden. De Cyd nyugodtan beszélhet, mert meg tudja védeni magát, ha kell.

Ezt elhiszem, készséggel. Ha tíz hidegfejű killer és közüle kellene ellenséget választanom, gondban lennék. Amazok talán az alvilág értelmiségijei, emez azonban megszállott. Rabul ejtette a testében elszabadult vadállat.

Tolóágy gördül tova a folyosón, lepedővel letakart test fekszik rajta. Cyd megélénkül, felugrik: – Megyek, megnézem a mandrót. Biztos jó lesz a sztorija, meg aztán ez felér egy tanulmányozással. Az ember sose tudhatja, milyen újság éri. Menjen el a kikötőbe, a Roxanába. Lehetőleg este, ne vegyen magára ilyen kivágott cuccot máskülönben, aztán keresse Nick Larsent. Nem kell mondania, hogy mennyit dumáltam, csak annyit, hogy megesett a szívem a tropára lőtt férjén.

– Köszönöm, Cyd. Kérnék mást is. Látom, hogy sok dolga van itt, ha azonban néha mégis adódik egy kis ideje, beszélgessen a férjemmel. Tudja, ő író, mondtam már. Szüksége van néhány érdekfeszítő történetre. És ha szóval tartja, sokkal kevesebbet lelkizik, érti, ugye?

Amikor elmegy mellettem, rám kacsint. Elveszi a felé nyújtott bankjegyet. Az ajtó bevágódik mögötte.

Bűntudatosan pillantok Donaldra. Ő csak ennyit közöl, egyelőre:

– Ez egy állat.

– Simogasd.

– Mi a fenének simogassam, amikor hányni tudnék tőle? Tudod, mi gennyet, vért, fekélyt, egyebet hordott a fülembe reggel óta? Mit akarsz tőle? Nem tudsz mással szórakozni?

De tudok. Például azzal, hogy megpróbálom megmozdítani a lábamat a cipőben. Csakhogy nem megy, mert beleragadt a cukros teába. Nyájasan a kebelbarátra mosolygok: – Ezentúl a feleséged vagyok, és te írsz. Életedben nem jártál a rendőrségen. Légy fennkölt, akármilyen, de rendőri ügyekről egy szót se szólj. Hallgasd a fickót. Tanulmányozd. Minden adatot jegyezz meg, amit kiejt a száján. Csodáld, kérlek!

– Csodáljam?

– Igen. Nézz fel rá, ömleni fog belőle a szó.

– Mondd, Denisa! Ha annyira buksz a mandróra, miért nem fekszel ide a helyemre? Vagy vidd haza és tömd ki!

– Az a helyzet, hogy te azért darvadozol e helyt, mert a golyót nekem szánták. Amikor aznap reggel hazajöttem, az utcán is megpróbáltak lelőni, elvétették, mert szaladtam. Tegnap éjjel együtt volt a stáb: Wyne-ék és Daniel. Lángszóróval próbálkoztak. A legképtelenebb módokat is meg kell próbálnunk, hogy megtaláljuk őket. Egyelőre láthatatlanok, és én nem riadok vissza semmitől, hogy a nyomukra akadjak. Quasimodo is bevetette magát hírszolgálata titkos útvesztőibe. Sietnünk kell.

– Helikopterrel hozták ki Gruccit?

– Úgysem hiszed el, ha mondom: hullaszállítóval. Fél éjszaka üldöztük.

Donald röhög egy keveset, nem szép tőle. Az ő állapotában az ember feküdjék nyugodtan. Megcsókolom a homlokát, forrónak érzem. Lázcsillapító kúppal fenyegetve távozom. Látom Cyd gólyalépteit a folyosó túlsó végében.

Mivel a hajnalba nyúló hadiértekezlet azzal zárult, hogy Wyne és társai kellőképpen felbőszítve a szökevények utáni kutatásba vetették magukat, Belloq is velük tart. Tehát ebédről és vacsoráról mostanában szó sem lehet. A szakács nyomot követ. Nyomot, ami nincs. Mielőtt ebbe teljesen beleveszett volna, a lelkemre kötötte, hogy folytassam a munkámat, de legyek óvatos. Pár napig biztos nem próbálkoznak Tasselék, hiszen számítanak rá, hogy résen leszünk.

Ily módon megnyugtatva teljességgel érthetetlen, hogy vezetés közben többet tartom a szememet a visszapillantó tükör nyújtotta képen, mint az előttem és körülöttem kitárulkozó úton. A baj nyilván bennem van, az ő megnyugtató szövegük hibátlan volt. Elhessentem magamtól Wyne, Belloq és a többi rettenthetetlen képét. Hagyom, hogy a balszerencsés Donald furakodjon a helyükre, és meg mernék esküdni, kebelbarátom ezúttal a balszerencsében is csúcsot hozott: Cyd egy álom. Nem is kicsit lidérces, de álom. Hittem volna, hogy ilyen létezik? Mi az, én még itt tartok? Csodálkozom az emberiség figuráin?

A nap hátralevő részében azonban a kórházban megkezdett új életemhez tartom magam: fogalmam sincs, hogy egyáltalán létezik a rendőrség. Nem is hallottam róla. Így aztán később nem merülhetnek fel etikai problémáim.

Például, amikor becserkészem a szerkesztőséget, Cruz Guard írógépcsattogástól és telexgép-zakatolástól lármás fellegvárát. Az égvilágon senkit nem érdekel, miért húzok végig háromszor a folyosón, mielőtt benyitnék az egyébként igen beszédes ajtón, melyen nyomtatott táblán ez olvasható: CRUZ GUARD – DIQUET RICK – Társasági hírek, érdekességek.

Az üvegezett ajtó egyéb pontjain viszont kézzel felrótt tájékoztatók szólnak a gyengébbekhez: „Ki kivel?”, „Hányszor?”, „Vigyázat, odabenn pletykálnak!”, „Nyalánkságok!”, „Toll a kulcslyukban.” Ezen inzertek azonban csakis helyi jellegű ugratás céljait szolgálhatják. Van Erdman, a tulajdonos nem tűri el, hogy lapnokai nagyítóval rohangáljanak hírességek lepedőin, tekintet nélkül arra, hogy a textílián találnának-e nyalánkságot vagy sem.

Eszembe szalad egy kissé éltes, ámde roppant gondterhelt turistahölgy az utcáról. Összefirkált, omladozó kőfal előtt álldogált, kilós szótárral a kezében, azzal a feltett szándékkal, hogy megfejtse az utca művészeinek szórófestékkel felvitt üzenetét. A három szóból álló tájékoztató egyébként a fajfenntartási tevékenység gyakorlásához elmaradhatatlan szervek nevét tette összeadó jellel egymás után, s aligha hiszem, hogy ez a két kifejezés bármely turista- vagy netán orvosi szótárban szerepelne. Nyomukban, egyenlőségjel mögött ott állt a megfejtés: gyerek. A hölgy izgatottan lapozta a szótárt, és rejtélyes módon egy lélek sem akadt, aki segítségére sietett volna.

Cruz Guard széke üresnek látszik, ellenben DIQUET RICK a telefonkagylót szorongatva vidáman társalog és jegyzetel. Kopogtatásomra int, fáradjak be, aztán mutatja Cruz üres helyét, ahova letelepedhetek. Míg a maratoni és nem kifejezetten érdekes csevely végét várom, alaposan végigtanulmányozom a lapnok látható részeit. Hátrafésült haj, bababőr, színtelen kék szempár, telt ajkak. Harminchat évesnek taksálom a férfit. Ruházatával azonnal lenyűgöz. Hófehér brokátinget hord, a fényes ábrák szecessziós virágkosárkákat mintáznak benne. A nadrágja még ennél is különlegesebb. Barna-drapp színösszeállításban pálmafák és pucér szerecsenek váltakoznak kisebb-nagyobb cápákkal. Cipője fényes műanyag, hófehér.

Hangja bizonytalan, amennyiben még nem döntötte el, hogy valójában szopránnak vagy altnak mutatkozzék-e, csuklóján fityegőkkel ellátott karkötő korcsolyázik, ujján jegygyűrű, nyakában vastag aranylánc, kereszttel. Ezzel szemben átfúrt bal fülcimpájában Dávid-csillag. Mindennek bizonyára van valamely rejtélyes értelme, de nekem magas.