/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-4-Ébredj velem!

Vavyan Fable

Az egyik legnépszerűbb magyar krimiíró új kalandregényében, a Démontangóban megjelenő romantikus szerelmi vonal az Ébredj velem c. regényében új színekkel gazdagodva jelenik meg, mindez az írónőtől megszokott fanyar humorral átszőtt, briliáns feszültségtől vibráló cselekményvezetéssel párosul. "Kirúgom magam alól a Mazdát. A néhány kocsival előttem parkoló Saab motorja felbőg, a jármű megugrik, majd mégis megtorpan, mintha vezetője azt nézné, társa valóban mozdulatlanná vált-e a járda mocskában. Cyd meglendíti a markában tartott kézigránátot. Mielőtt eldobhatná, a Saab ismét elrugaszkodik álló helyétől. Ekkor már a kocsi csomagtartófedelén állok, abban a boldog tudatban, hogy Cyd felrobbantja velem együtt. Feldobom magam a tetőre, ahogy a kiképzésen belém lőcsölték (csakhogy akkor fegyver volt a kezemben!). Elvetődöm, keresztben fekve. Legurulok a motorháztetőre. Jobb híján két csupasz öklömmel zúzom be a szélvédőt. Látom a fickó arcát: őrült nagyra tágult szempár, a pupilla zöldesen felizzik, a szájon torz fintor..."

Halkirálynő - 4.

Vavyan Fable

Ébredj velem!

(Tartalom)

E könyv bevételéből a Kiadó

a Pannon Alapítvány ösztöndíját elnyert

fiatal írók tevékenységét finanszírozza

Nem nézünk egymásra. Álldogálunk, üldögélünk a lélektelen folyosón. Zsebre vágott kézzel szobrozom a falnál, hűvösét érzem a hátamon. Az apró műkövekből kirakott padló valósággal vibrál, szürke, bordó és epezöld kockái összeremegnek egymással.

Adidas sportcipőbe kapaszkodik a pillantásom. Fekete bőr, lábszárközépig érő, izzó neonfűzővel, hozzákáprázik a padlóhoz. A cipőben Martin. Fülében ezüst marihuanalevél, apró patkó, egyéb érdekfeszítő fityegők csilingelnek. Ellenőrzésképpen felnézek a fiú arcára. Elkapja a pillantásomat. Az övé könyörgő. Mintha arra biztatna, tegyek valamit, vessek véget a bizonytalanságnak. Tőlem várja a megkönnyebbülést. Valami mosolyfélét sikerítek a szám sarkába. Aztán inkább újabb cipőre meredek.

Apró női topán, középmagas sarokkal, orrán fényes fémvasalás. Ez utóbbi a padló mintáit maszatolja. Harisnyás lábszár, szép ívű, a finoman elegáns szövetszoknya elfedi a térdet. Tudom, ha feljebb nézek, az arcon is meglátom a szorongás jeleit. Nava is engem fixíroz, természetesen. Mit mondhatnék?

Cipőt váltok. Mokaszin fazonú barna bőr, szögletes nyelvvel, drapp fűzővel. Ránctalan zokni részlete, élesre vasalt, gyűrhetetlen szövetnadrág, annak az embernek, aki ülőmunkát végez és nem hord magával vasalót. Végiggombolt mellény, drapp ing, utolsó gombja nyitva. Szorosra zárt arc, szigorú szemüveg. Vasile Navát nézi. Megpróbál nyugodtnak látszani. Nem sikerül.

Újabb cipő, ez fürgén mozgó. Hófehér vászon, egyre nagyobb lesz, ahogy közeledik. Megtorpan közöttünk. Röviden toporog, majd udvariasan odafordul a női topánhoz.

Ellököm magam a faltól. Nava mellé lépek.

A fehér zakós fiatal orvos élvezi mindannyiunk pillantását. Elmosolyodik.

– Ön az anya? – kérdezi.

Nava bólint. Feláll a székről, hogy közelebb legyen a szájához, mely tüstént megmondja, mire számíthat. Befolyásolni akarja azt a szájat. Tekintete könyörgő, mosolya lefegyverző. Azt sugallja: légy könyörületes.

– A beteg rövidesen magához tér – kezdi az orvos. Átkarolja Nava vállát. – Az eddigi vizsgálatok szerint nincs különösebb baj. Nincs törés, az EEG szerint agyi károsodás sem történt. Néhány napon belül visszaadom a lányát.

Nava lenyel néhány keserű gombócot a torkából. Vasile megkönnyebbült, halk nevetést hallat. Martin megrázza a fejét. Fülében összecsörrennek az apró kacatok.

– Egyszóval azért fekszik úgy, mintha a ravatalon lenne, mert abszolúte semmi baja?

– Agyrázkódást szenvedett – néz rá a doktor hűvösen. – Azért fekszik úgy. Csodával határos, hogy ilyen szerencsésen megúszta. Bemehetnek hozzá néhány percre.

– Nincs magánál? – kérdezi Nava, aki csak annyit fogott fel az eddigiekből, hogy semmi komoly.

– Mindjárt magánál lesz – bólint az orvos. Továbbra is Nava vállát ölelve elindul az ajtó felé. Követjük. Légkondicionált frissességű a kórterem levegője. Halványzöld a fal, az ágynemű. Valósággal fluoreszkál a szoba.

Denisa sápadtan fekszik a párnán. Lezárt szemei alatt olimpiai karikák. Szája cserepes. Keze a hasára fektetve a takaró tetején. Rövidre vágott körmei gyöngyházfényűek.

Körbeálljuk. Várjuk visszatértét.

Martin lehajol hozzá, megcsókolja.

– Sokáig kómázol még?

Denisa szemhéja megrebben.

Néhány másodpercig ez minden. A vékony bőr alatt úszkál a szemgolyó, mintha olvasna, sort sor után. A hihetetlenül hosszú pillák meg-megrezzennek, akár egy tanácstalan pillangó szárnyai, mely nem tudja eldönteni, odébbálljon-e másik virágra.

A kéz ökölbe szorul, aztán szétnyílik. A kar emelkedni kezd, s mintha lassított felvételen, az archoz közelít. A tenyér ráborul a homlokra. Az ajkak megmoccannak. Az alsón hajszálrepedés támad. Kiserken egy pötty vér. A fogak beharapják.

A tenyér elrebben a homlokról, a könyök a párnára feszül. Denisa felül. Anyja odakap, félve, hogy leesik. Vasile a másik oldalon áll készenlétben.

Denisa felnéz. Rámered az ablakra, amely mögött fakó rózsaszínben izzik az égbolt. A fényes négyszög olyan, akár egy jókora, vakító felületű tükör.

Denisa visszaejti a fejét a párnára. Lezárja a szemét. Az erőlködéstől kipirult arccal fekszik. Megnyalja a száját. Aztán felpillant újra. Barna szeme lenyűgöző. Beszél. Zárt arccal, pusztán a szemével is tud mosolyogni. Amikor az anyjára néz, kitágul a pupillája. Felismeri az apját, ezt is elmondja a szeme. Vasile lekapja a szemüvegét, félszegen vigyorog.

Denisa tekintete Martinra téved. Pupillája még jobban kitágul. Írisze olyan, mint a sűrű kakaó hófehér csészében.

– Hogy nézel ki? – kérdezi.

Öccse vállat von. – Ember volnék – feleli hányavetin.

– Stimmel – bólint Denisa. Megköszörüli a torkát, újra megnedvesíti a száját. Megérzi nyelvén a vér ízét. Tétován odanyúl. Anyja papír zsebkendőt kap elő. Leitatja a szivárgó vért. Denisa zavartan elhárítja a kezét. Martint nézi. – Csak azt nem tudom eldönteni: asszonyember vagy férfiember?

– Már ölik egymást – örvendezik Nava.

Csak állok, mint egy ruhafogas.

Denisa rám néz. Pupillája összeszűkül, szemrése elkeskenyedik. Hideggé válik a csésze kakaó. Elsiklik rólam a tekintete. Felemeli a kezét, megnézi az ujjait. Aztán újra az anyjához fordul.

– Mit bámultok? – kérdezi. – Mi van veletek? Hol vannak a delfinek?

– Delirálsz? – érdeklődik Martin.

– Ez egy medence.

– Kórterem – felesel az öccse.

– Régen fekszem itt?

– Tegnap óta.

– Komolyan?

A fehér zakós orvos megáll mellettem. Mindnyájan Denisát bámuljuk, ő pedig kettőnket, idegenül.

– Különös – mondja. – Ők az ápolók? Vagy a doktorok?

Martin felnevet. Nekem nincs kedvem.

– Gondolkozz, tesó. Nem emlékszel, mi történt veled? Volt egy nagy bumm. He?

– He? – kérdez vissza Denisa. Felkönyököl, immár erőfeszítés nélkül. Aztán a nyakához kap. – Ez bizony fáj. Mintha letaglóztak volna.

– Valami olyasmi történt veled – közlöm. Egy lépéssel közelebb megyek az ágyhoz.

– Veled? – ismétli Denisa. – Ismerjük egymást?

– Elég közelről.

Nava elrendezi a párnát a lánya háta mögött. Denisa felpolcolva ül, karba font kézzel. Összeszedetten gondolkozik. Végül vállat von. Arca fintorba rándul a fájdalomtól.

– Valaki segíthetne – mondja egy idő után. – Hómező az agyam. Gőzöm sincs, mit keresek itt.

Az orvos odavitorlázik a feje mellé. Elkapja a csuklóját, két ujja a pulzusra tapad. Mosolya gyógyászati célzatú.

– Előfordul, hogy az ember nem emlékszik a balesetre, amely az eszméletvesztést kiváltotta. Pihenjen. Hamarosan feltisztul a memóriája.

– Muszáj az én memóriámra várni? Nem lehetne elmesélni? Mintha éveket töltöttem volna ebben az akváriumban. Határozottan rémlik néhány delfin. Úszkáltam velük. De azelőtt az öcsém valahogy más volt. A fülbevalók. Nem voltak fülbevalói. Nem voltak borostái. Martin, te borotválkozol?

– Tépdessem a szemöldökcsipeszeddel?

Nava rávillog a fiúra. Martin ellazul. Mondana valamit az anyjának, de meggondolja magát. Komolyan folytatja. – Legalább két éve borotválkozom.

– Nem lehet. – Denisa a fejét ingatja. – Emlékszem, csak nemrég jajgattál, lesz-e valaha szakállad, mert arra buknak a lányok.

– A lányok régen buknak. Hol élsz te?

– Hát ez az – sóhajt Denisa. – Hol élek? Úgy emlékszem, apámnak több volt a haja, anyámnak kevesebb. Mindnyájan a fodrásztól jöttetek? – Megint rám mered. Megnéz, aprólékosan. Szeme letapogat a fejem búbjától a köldökömig, a további nézelődésnek az ágy vége vet véget. – Ez kicsoda? – kérdezi kissé kétségbeesetten. Szigorúan.

Martin elröhinti magát. Zsebre vágom a kezem. Nem szólok. Nava elhűlten bámulja a lányát. Vasile a szemüvegét gyűrögeti, láthatóan ő is megdermed a félelemtől, hogy ért valamit.

– Az az úr ottan – vigyorog Martin, egyedül gyanútlanul – a hitvesed. Csak nemrég tartottátok meg a kézfogót. Megjegyzem, viharos véget értek mézesheteitek. Az ember nem hitte volna, hogy ennyi idő után még oly heves a szenvedély, hogy a nászutat a kórházban végzed.

Denisa megsemmisítő mosolyt villant az öccsére. – Milliószor megmondtam: nem megyek férjhez. És nem is megyek. Hol van Cruz?

– Cruz? – Martin derékszögben előrehajol, ahogy a szemafor karja zuhan le. Aztán rám mered. – Daniel, mondj már valamit. Ennek elment az esze.

Hát akkor mondok valamit. – Cruz börtönben van. Mérföldes bűnlajstromáért életfogytiglani kapott.

– Mindenki a sitten köt ki mellőlem? – mereng Denisa. – Zsaru vagy?

– Olyasféle.

Az orvos kiejti kezéből Denisa csuklóját. Felém fordul.

– Megmondaná, ki az a Cruz? Pontosabban szólva arra lennék kíváncsi, mikori az ismeretség azzal az úrral?

Denisa nem érti, merre tapogat a kérdés. Nem érti azt, amit már az anyja is kezd rettegni. Ráförmed a doktorra.

– Majd én megmondom magának, ki az a Cruz nevű úr. A barátom. A palim. Ha megnevezi a mai napot, s ez csütörtök, akkor ma este buliba megyek vele. Kéz a kézben.

– Denisa, az a nap elmúlt. Lehet vagy két éve – felelem. Kiszárad a szám.

Ezután néhány percig csak bámuljuk egymást. Arc arc után. Döbbenet és szorongás szitál a szobára.

Nyílik az ajtó. Donald csörtet be, oldalán Ellával. A lányom megtorpan egy pillanatra. Csak annyit fog fel a képből, hogy Denisa éber, eleven. És máris odaszalad hozzá. Valósággal ráveti magát. Átöleli a nyakát. Nedves arcát az arcához szorítja. Nevet és sír egyszerre.

Denisa keze a levegőbe emelkedik. Ösztönösen válaszolna a szeretetkitörésre, de félúton megtorpan. Ujjai tartózkodón megállnak Ella dereka felé menet. Hátrahőköl, mintegy ráfeszül a párnára. Megköszörüli a torkát. Kifacsart fejjel ránéz a gyerekre.

– Hát téged mikor szültelek? – kérdezi éllel.

Donald észreveszi, hogy jégbarlangba tévedt. Elhúzza Ellát, tűnődőn méregeti Denisát.

– Nagyot kaptál vagy mi?

Az orvos közbeszól: – Kérem, kimennének néhány percre?

Vonakodva távozunk. A folyosón toporgunk. Ella a kezembe csimpaszkodik. Navából kirobban a zokogás. Vasile gyámoltalanul a mellére húzza az asszony fejét, ütögeti a hátát.

– Ilyen nincs – hápog Martin. – Kiradírozták az agyát?

– Befújta a hó – bólint Donald. – Ez komoly? – kérdezi tőlem reménykedőn. Bólintok.

– Az ilyesmi gyógyítható? – töpreng Martin.

Senki nem válaszol. Donald megvakarja az állát. Írisze halványkék, majdnem fehér, ezért enyhén bazedóvos hatást kelt a szeme. Haja is fakó, szépsége ugyancsak. De az agya pengeél.

– Amnézia? Az el szokott múlni, mint az influenza. Ne essetek kétségbe. – Megveregeti a vállamat, és elvigyorodik. – Téged megismert?

– Nos – kezdem lassan –, engem és Ellát nem ismer meg. A régebbiekre emlékszik. Rád is, feltehetően. Szerencsésnek tarthatod magad.

– Érdekes – véli Donald. Újra megveregeti a vállamat. – Soha jobb alkalmat. Most megléphetsz.

– Az a baj, hogy te csak az első vagy, aki ezzel tréfálkozik – dünnyögöm.

– Ha ez komoly, nagy sorállás lesz – bólint Donald.

Kijön az orvos. Ünnepélyes, akár egy sírásó. – Sajnos, retrográd amnéziával állunk szemben. Az elmúlt két-három év egyszerűen kitörlődött a sérült memóriájából. Javasolni fogom a szakirányú vizsgálatokat és kezelést. Ne aggódjanak.

– Aggódunk – közli Vasile szigorúan. Aztán megenyhül kissé. – Vissza fog térni az emlékezete?

Az orvos széttárja a karját, akár a fogással dicsekvő horgász. – Két eset lehetséges: vagy igen, vagy nem. Megpróbálkozhatunk pszichoterápiával, elektrosokkal, legrosszabb esetben műtéttel.

– Nem – mondom. Meglepődöm a határozottságomtól, hiszen időm sem volt végiggondolni a fejleményt. – Amint a fizikai állapota megengedi, hazaviszem.

A doktor félrehajtott fejjel, alulról méreget, valahogy úgy, mint egy nagytermetű csótányt. – Nem hinném, hogy ehhez maga lenne a megfelelő személy. Egyelőre levegőnek tekinti a felesége. A sarokig sem menne el magával.

– Jogilag semmi akadálya annak, hogy hazavigyem.

– Vannak törvények, amelyek a házasfeleket megoltalmazzák egymástól – közli kimérten.

– Ne velem fáradozzon – javaslom. – Várja a betege.

– Daniel – suttogja Martin –, igazad van. Hozd haza. Elmegyünk vele a baleset helyszínére. Mindenfelé, ahol együtt jártunk. Be fog ugrani neki. Ha itthagyjuk, akkor egy tapodtat sem fog moccanni az emlékezete. Szétszedik az orvosok. Kísérleti nyúl lesz. És én még azt hittem, hogy hülyéskedik, amikor úgy nézett rád, mint egy kredencre. Mert mindig hülyéskedik. Daniel, te honnan tudod, mikor komoly és mikor nem?

– Ne azt nézd, amit mond. A szemét figyeld.

– Szeme az van neki – bólogat Martin.

– Kettő – morogja Donald.

Ella megrántja a kezemet. – Nem ismer meg minket? – kérdezi. – Denisa nem tudja, ki vagyok én? Most újra kell kezdenem mindent? Újra, hogy szeressen?

A kilencesztendős lány szemében kétségbeesés. Lehajolok hozzá. Mintha a saját arcomba néznék.

– Igen, Ella. Ha mindketten akarjuk, újra meg kell szerettetnünk magunkat.

– Én akarom. Behozom neki Teddy macit. Én már úgyis nagylány vagyok ahhoz, hogy vele aludjak. Behozom neki a ceruzáimat. A radíros végűeket.

– Oké – morgom rekedten.

– És te? – kérdezi Ella. – Te is akarod?

Mielőtt felelhetnék, mielőtt a választ végiggondolhatnám, Martin kisegít zavaromból.

– Daniel meg behozza neki a stukkerét. Ő úgysem használja. Behozza neki az elmúlt két évet egy zsákban, és a takarójára borítja. Behozza neki a csillagokat az égről. Behozza neki azt a rohadt teherautót, aminek pont akkor kellett felrobbannia, amikor az én lökött nővérem arra csellengett. Behozza neki az ajtót, ami fejbe vágta.

Donald hosszú arca megnyúlik, tovább keskenyedik. Ráförmed Martinra. – Ne hisztériázz. Várjatok holnapig. Lehet, hogy reggel normálisan ébred. Ágyba kéri a reggelit és Danielt.

Nava kibontakozik férje öleléséből.

– Hazavigyem Ellát? – kérdezi. Tekintete zavarba ejt. Néha pontosan úgy néz rám, mint a lánya a régi szép időkben.

Megrázom a fejem. Felemelkedem, egy pillantást vetek a kórterem ajtajára, majd Ellával kéz a kézben kiballagunk az épületből.

Jóval később, amikor elhalkul a zúgás a fejemben, gondolkozni is tudok. Nincs benne sok köszönet.

Másnap úgy intézem, hogy elkerüljem a többieket. Egyedül találom Denisát. Hasal az ágyon, magazint lapozgat. Amikor megállok mellette, a hátára fordul, rám mered.

– Apám, anyám, Martin, Donald, Laco, a Főnök, mindenki itt volt. Egy sor dolgot meséltek az életemről. Téged is meséltek. Próbáltam megjegyezni, elhinni, amit mondtak. Hát nem tudom. Szóval van egy hitvesem. Ahogy elnézlek, felmerül bennem egy kérdés.

– Szegezd rám.

– Tényleg a férjem vagy?

– És te a feleségem.

– Mióta?

– Két hete.

– Nem lehet, hogy elhamarkodottan mondtam igent?

– Esetleg én voltam könnyelmű.

Összeráncolja a homlokát. Eltűnődik, aztán komoran rám pillant. – Gyűlölöm ezt a helyet. Ki akarok menni innen. Már alig szédülök, a gyomrom nem liftezik. Hátam, nyakam nem fáj jobban, mint edzés után. Az orvosok semmit sem tehetnek az agyamban lévő hómezővel.

– Bizony, ez a hómező a te gondod – bólintok. – Meg az enyém.

– Neked miért gond?

– A válasznak semmi köze az amnéziához. Tehát te is eltűnődhetsz rajta. Remélem, csak az emlékeid törlődtek ki, éleselméjűséged érintetlen maradt.

– Éleselméjű vagyok?

– Nem hízelegni jöttem. Mikor vigyelek haza?

– Úgy érted, együtt fogunk lakni?

– Így megy ez már jó ideje.

– De én nem ismerlek. Következésképpen idegen vagy. Mondhatni: tökidegen.

– Mostantól fogva ne beszéljünk erről. Vegyük úgy, hogy mindketten tudunk róla. Szép lassan megint összebarátkozunk.

– És ha ezúttal másként lesz? Ha az élet nem ismétli meg önmagát?

– A vállalkozás kockázatos, nem kétlem.

Denisa iszik egy pohár gyümölcslevet. Megtörli a száját, vacakol az újsággal. Ily módon időhöz jutva lázasan töpreng.

– Te meg én – kezdi, majd egy mozdulattal félresöpri a mondatcsökevényt. Újra fogalmazza a kérdést. – Mi szerelemből tartottunk kézfogót?

– Jelenlegi agyállásod szerint egy férfi és egy nő mi másért tenne ilyet? Vagyonom nincs, tehát nem azért jöttél hozzám.

– Akkor mid van?

– Egy lányom, Ella. Tegnap láthattad. Kilencéves. Van egy kutyám, Tarzan.

– Milyen márka?

– Dobermann. Továbbá van egy kocsim, Mazda. Egy ház, Donaldéval szomszédos. Van néhány nadrágom. Te varrtad őket. Ügyesen varrsz.

– Na, erre emlékszem. Varrófenomén vagyok. – Ravaszul a szemembe néz. – Tegnap megjegyeztelek magamnak. A hangod irgalmatlanul mély. A külsőd katonás. Kemény lehetsz. Gyakran megvertél?

– Néha nem siettem közbeavatkozni, amikor mások vertek.

– Arany ember. Mindazonáltal nem vagy hülye. Úgy nézem, megegyezünk. Nem bírom a kórházat. Holnap elviszel innen. Rendben? Muszáj kimennem a levegőre, feltúrnom a lakásomat, minden létező helyet, hogy felkutassam az emlékeimet. Miért nem beszélsz a balesetemről?

– Mert nem tiszta a lelkiismeretem. Néha arra gondolok, hogy nem is baleset volt. Nem néztem utána, veled foglalkoztam. Holnap megbeszéljük.

Törökülésbe helyezkedik a takaró tetején. A kórházi hálóing a fallal, ágyneművel azonos színű. Fazonja aligha okozott fejtörést a tervezőjének: végy egy zsákot, vágj rajta néhány lyukat, szegd el, húzd a páciensre. Denisa a lábkörmeit nézegeti. Rengeteg vörösbarna haja az arcába tódul. Úgy fest, mint egy túlfejlett kislány éjjel egykor, miután lezajlott a kísértetjárás.

Lekanyarítom a vállamról a sporttáskát. Kiveszem a borzas szőrű, Ellával egyidős ereklyét: Teddy macit, és leteszem a takaróra. Denisa érte nyúl. Megpöcköli a játékállat orrát, meghúzkodja a szőrét, majd hátraveti a haját, és rám néz. Komoly az arca.

– Ella küldi? A kutya nem üzent egy darab csonttal? – kérdezi. – Cruznak is van kutyája. Afgán agár. Sába névre hallgat. Semmi hézag a memóriámmal.

– Az a kutya régen halott. Ólommérgezést kapott.

Mielőtt belemehetnénk a részletekbe, a tegnapi doktor nyitja ránk az ajtót. Fehér zakója meggyűrődött, arcáról hiányzik a gyógyászati hangulatú mosoly. Összenőtt szemöldöke lefelé burjánzik, beszőve a tekintélyes méretű orrnak csaknem felét.

– A nővér mondta, hogy együtt találom magukat. Nos, a beteg fizikai állapotával minden rendben van, legfeljebb pihenést javasolhatok, egyéb tennivaló nincs. Ami azonban a szellemi állapotát illeti, nos, ez megkívánja a pszichiátriai utókezelést.

– Köszönet, doktor. A feleségem holnap hazajön.

– Nem vitatkozom magukkal – legyint fáradtan az orvos. Úgy fest, Denisa reggel óta kitikkasztotta néhányszor ezzel a témával. – Ha aláírják a nyilatkozatot, miszerint vállalják a felelősséget ezért a döntésért, nem gördíthetek akadályt az útjukba.

Denisa rácsodálkozik a kimért doktorra. – Olyan szépen beszél. Olyan szépen. Persze, hogy aláírom. A férjem is aláírja. Mondd csak drágám, hogy is hívnak?

– Daniel Belloq. – Tapintatosan csak az orrom alatt vigyorgok, nem akarván felbőszíteni az orvostudort.

– Belloq is aláírja. Legalábbis odabiggyeszti a keresztet. Mit szól a férjemhez, doktor? Maga is úgy találja, hogy rühell borotválkozni? Vagy szakállt növesztesz, kedvesem?

– Mennem kell – közlöm. Könnyedén meghajlok a doktor felé, gonoszkodó hitvesemnek küldök egy mosolyt.

Kisietek az ajtón.

Denisa főnökéhez megyek. Kijár neki a Főnök megszólítás, mégpedig névelővel együtt. Derék ember. Valamikor együtt dolgoztunk, de kapcsolatunk nem szakadt meg azzal, hogy átkerültem az akciócsoporthoz. Vannak közös emlékeink, százával. Nem mind hangulatos. Kemény évek múltak el fölöttünk.

Azonnal fogad, beléptemre előjön íróasztala mögül. Megkínál rumos cseresznyével, papír zsebkendőbe ejtegeti a magokat. Magas termetű, hanyag tartású középkorú férfi, vonásai atyaiak, fogai hiánytalanok, nem úgy a haja. Mintha nem hinné el rohamos kopaszodását, szakadatlanul tar feje tetejét tapogatja, az ott fellelhető egyetlen keskeny, tarkóig növesztett tincset rendezgeti.

Előadom elképzelésemet. Nem szól közbe, figyelmesen végighallgatja fogalmazásomat. Kizárólag a rumos cseresznye és a vándortincs köti le, legalábbis látszólag.

– Meglehetősen vakmerő az ötleted, akár egy búvártanfolyam pillangóknak – mondja végül. – Tegyük fel, hogy Denisa valóban mihamarabb dolgozni akar. Rábízhatok-e bármit is, amikor nem tudom, miként áll a képességeivel. Jelenleg, ugyebár.

– Nem hinném, hogy a képességeit elfelejtette volna. De ez nem gond, könnyedén felmérhetjük. Azonkívül azt is említettem, hogy ráveszem a főnökömet, engedjen el, így Denisa mellett lehetek. Vigyázni fogok rá.

Elvigyorodik. Hasonlít Ella mackójára.

– Ami a főnöködet illeti, nem hinném, hogy repesni fog. Ha mégis elenged, nem bánom. Oké. Amint lehet, vidd el Denisát egy edzésre, nézd meg, hol tart. Aztán akár válogathattok. Vannak megoldásra váró mocskos ügyek. Kapjátok el a gyerekgyilkost. Az ügyeletes szatírt. Bánom is én. Tegyetek rendet az éjszakában. Árulj el valamit. Miben bízol? Gondolod, hogy Den egy reggelen kinyitja a szemét, és felmondja az emlékeit?

– Szeretném, ha visszakerülne természetes közegébe. Hagyjuk dolgozni. De ez a szatírdolog nem tetszik nekem. Nem kell jósnak lennem: neki sem fog tetszeni, és ezt te is tudod.

– Küldjem Hepton után Dél-Amerikába? Nem, Daniel. Nem bízok rá semmi toxikusát. Nem fog belegázolni a kábítószerbuliba. Most láttam a statisztikát; az ezzel kapcsolatos ügyek halálozási aránya kezd világháborús méreteket ölteni. Nem. Vedd tudomásul: Denisa beteg. Nyomozzon rémek után, de nem hagyom, hogy ujjat húzzon az alvilággal.

– Mondd meg őszintén: volt rá példa, hogy Denisát meghatották volna a tiltásaid?

– És te mit akarsz? Ritkán veszted el a fejedet.

– Most sem fogom elhagyni – biztosítom.

Nem hisz nekem. Visszaül az asztala mögé, feledi a cseresznyét. Komoly képpel méreget. Végül megcsóválja a fejét. Bámulom jól megtermett füleit. Átsüt rajtuk a nap. A korosodó tapsifüles elvigyorodik végre.

– Körülnézek. Keresek nektek valami nyugalmas munkát. Ennél többre úgysem tudsz rávenni. Már azért is letolást érdemelnél, hogy pár nappal a baleset után robotolni hajtod a gyenge nőt.

– Apropó, baleset. Látni szeretném, hol tart az ügy. Lehet?

– Hogyne lehetne. Már érdeklődtem, mellesleg. Aznap valami front lehetett, járványszerű volt az utakon a borulás, ütközés, fára tekeredés. A közlekedésiek véreset vizeltek.

– Holnap benézek – mondom. Felállók.

– Daniel – szól utánam.

Megmarkolom a kilincset. A vállam fölött nézek vissza. Sejtem, mi következik. A Főnök lesüti a szemét. Egy magot pöckölget asztala lapján, mintha gombfociedzést tartana.

– Mi lesz, ha nem sikerül? Ha Denisa idegen marad?

– Nem idegen. A feleségem.

– Ha te idegen maradsz neki?

– Átgondoltam, sejtheted. Ebben a helyzetben nyugvást űzőbe vehetnék másik nőt is. Nem másik nőre van szükségem.

– Nos. Hozd dolgozni a csodahekust. Rábízzuk valamelyik rémet. Ez pont olyan fontos munka, mint a többi, legfeljebb nem kell verekedni.

– Emlékszel a késes gyilkosra az északi egyesről? Kellett verekedni.

– Na látod – vágja ki diadallal. – Akkor semmi gond.

– Valamicske van: Denisa cápavadász.

– Volt tegnap. De ma két-három évvel fiatalabb. Abban a korban pedig rémezett. Kész. Ez az utolsó szavam. Még valamit: menjetek el a meggyilkolt kislányok szüleihez, hallgassátok meg őket. Meg fognak győzni róla, hogy a szörnyeteget el kell kapnotok.

Becsukom az ajtót magam mögött. Fenemód igaza van. És a nő tényleg nem emlékszik, hová nőtte ki magát az utóbbi időben.

Amikor megismertem, ő volt a szupercsali. Szatírokat fogdosott össze. Boldogan besegített nekünk, ha a bájait akartuk igénybe venni egy-egy haramia tőrbecsalásához. Csak később önállósította magát. Lidérces következményekkel.

Vakmerő, mint a tekegolyó, bár ez utóbbi azért ront neki bátran a tuti túlerőnek, mert világtalan, agyatlan. Legfeljebb tévedek, ha azt hiszem, hogy megszokott életritmusában előbb-utóbb visszaíródnak Denisa agyába az elveszett emlékek. Legfeljebb nem így történik. Akkor egyedül enyém a kétségbeesés. Emberemlékezet óta a szerelem a leggazdagabb bajforrás. Bajom van bőven.

Ella alszik már. Tarzan elnyúlik előttem, keskeny fejét a mancsára fektetve, féléberen szendereg. Ha lenne pipám, megtömködném. Ha kedvelném az italt, töltenék magamnak. Könyvet veszek elő. Marcus Aurelius húsz percig tart fogva. Leteszem. Hátrahajtom a fejem a szék támláján.

Közel kétévi együttélés után tartottuk meg a kézfogót. Megérdemeltük hát a nászutat. Mézelltek heteink.

Hazafelé tartottunk. Barátságos kora őszi délután volt, borvörös és aranysárga leveleket hajszoló, könnyű szél. Mellőztük a hangszigetelő fallal közrezárt lélekölő sztrádát, régi úton gurult a Mazda, afféle embernek való aszfaltcsíkon, melyen nem lehet repeszteni, de körös-körül él a táj.

Denisa meglátott egy tavat a fák mögött, melyet elszórt homokdombok fogtak közre, tükre ragyogott, visszakéklette az eget. Ha víz, akkor Denisa eszét veszti.

Lehajtottunk egy ösvényre. A Mazda megállt a parton. Egykor kavicsot bányászhattak itt, a felfakadó vizet új mederbe terelték, a régi parlagon maradt, akár egy kavicsos, iszapkövületes holdbéli táj. A távolinak tetsző túlsó parton halásznadrágos fiú botot hajigált a kutyájának.

Denisa levetkőzött. Belemerült a hűvös tóba, úszott, hempergett a vízben, lebegett rajta. Ínycsiklandó látványt nyújtott. A homokdombok, erdősáv mögött hagyott úton néha elmormolt egy-egy jármű. Meleget árasztott a fáradt nap. A kutya ezredszer is a bot után csobbant szemközt. Békesség áradt a délutánból, a nyár halk, bensőséges búcsúja.

Levetkőztem, elmerültem. Eltempóztam a kutyáig. Denisa fázott már, búcsút intett, partra szállt. Kivette a csomagtartóból a törülközőt, felöltözött. Aztán kavicsokat rugdalva sétára indult.

Háton fekve lebegtem a vízen. Rémlett valami dübörgés, fékcsikorgás, csattanás az út felől. A hasamra fordultam. A tó közepén járhattam, bőröm borzongott a hűvös vízben. Láttam, hogy Denisa a fák felé siet. Eltűnt mögöttük.

Partra úsztam. Megtörölköztem, felöltöztem. Elindultam Denisa után. Autó motorja zúgott, hirtelen felhörrent, majd eltávolodott. Arra gondoltam, nagy baj nem lehet; ha az a kocsi nem állt meg, nem látott rá okot.

És abban a pillanatban robbanás hallatszott. Fekete füstoszlop emelkedett a fák fölé. Pernyefoszlányok úsztak a levegőben.

Rohantam. Átfúrtam magam a fák között. Átugrottam az árkot. Leráztam a belém csimpaszkodó bogáncsbokrot.

Teherautóroncs állt az úton, keresztbe fordulva. Állt, lángokban. Vezetőfülkéje az ellenoldali árokba csavarodott.

Lábam előtt férfiholttest hevert. Hátán lángnyelvek riszálták magukat. A füst marta a szememet, beborított mindent, megfeketítette a környező bokrok leveleit.

Denisát az árokban találtam meg, csaknem biztonságos távolságban a vezetőfülke roncsától. A kocsiajtó egy darabja nehezedett a vállára. A robbanás hajíthatta odáig.

Visszasiettem a Mazdához, segítséget hívtam rádiótelefonon. Várakozás közben többször megpróbáltam észre téríteni Denisát. Megvizsgáltam a halottat. Úgy néztem, a férfi a kocsiból mászott elő a borulás után, majd kitámolygott a roncsot kerülő jármű elé, melynek hangját hallottam. A vezető nem vette észre időben, és áthajtott a sebesültön.

De miért ment tovább a gázoló? Láthatta a szivárgó benzint. Robbanástól tartott? Könnyen lehet. Hiszen alig húzott odébb, s a teherautót szétvetette a detonáció.

De a kocsi nem állt meg távolabb sem, elhajtott a fenébe.

Denisának látnia kellett.

Felállók, Ella szobájából kicsempészek két matchboxot, majd a nappali szőnyegén elterülve megpróbálom eljátszani a balesetet.

Eljátszanám. Már az elején elakadok. Az út száraz volt, miért csúszott meg a teherautó?! Előhívom a hangokat a memóriámból. Előbb volt a különös dübörgés, melyet okozhat egy túlzott sebességgel rohanó, súlyos jármű a régen javított úton. Ezután hallatszott a fékcsikorgás, majd a csattanás. A vezető kapkodott valamiért. Kapkodott kormányhoz, fékhez. Fejvesztését kiválthatta darázscsípés, lehulló cigarettaparázs, rosszullét.

Denisa akkor ért oda, amikor már bekövetkezett a baleset. A defektes tankból folydogált az üzemanyag, a megnyomorodott fülkében mozgolódott a sebesült. Kimászott valahogy, talán Denisa segítségével.

Nem értem. Miért akart átmenni az út túlsó oldalára a teherautó mögött? Miért nem feküdt be az árokba, mint Denisa tette, a robbanástól tartva?

Kipróbálom a játékautókkal. Felborul a jármű, a sebesült ott támolyog mellette, ekkor hátulról érkezik egy kisebb kocsi, és kerülés közben áthajt a férfin.

Nem hajthat át rajta, legfeljebb abban az esetben, ha a kerülés után nyomban visszatér a jobb oldalra. Szemből senki nem jött. Nem kellett visszatérnie. Be sem fért volna, ott nem.

Hacsak. Hacsak nem szándékosan akart átgázolni a sebesültön.

Logikusan Denisának a férfi mellett kellett volna lennie. Ha felteszem, hogy a sérült magánkívül volt, rohant, támolygott, akkor Denisa ott van mellette, megpróbálja irányítani. Észreveszi a közeledő kocsit, megelőzi az újabb bajt.

Ezekre a megválaszolatlan kérdésekre továbbiak rakódnak. Ha Denisa a robbanás elől hasalt az árokba, miért nem az ellenkező oldalon tette, miért nem rohant be a fák közé? A halottakon már úgysem segíthetett, sem a kormány mögé szorult sofőrön, sem kiszabadult, de elütött társán.

A robbanás is tisztázatlan. Mitől gyulladt meg a benzin? Hogyan kapott szikrát?

Agyrém. Hagyom a kocsikat. Lefekszem.

Leteszem a takaróra a ruhákat. A khaki színű, patentgombos inget, a hetvenhét cipzárral ellátott, bűvös farmerszoknyát, a csipkés fehérneműt. Az ágy lábához ejtem a csizmát. Denisa télen-nyáron csizmában jár. Vékony lábbelijei bőrből, farmervászonból készültek, egyik-másik darab hajszálra olyan, mintha egerek tivornyáztak volna benne, jószerivel csak talpa van, attól feljebb merő rongy, imitt-amott rojtokkal, apró csengettyűkkel, smaragdutánzatú kövekkel cikornyázva.

Denisa egyenként rácsodálkozik a ruháira.

– Ez az enyém? – kérdezi.

Bólintok. Elindulok az ajtó felé, hogy felöltözhessen. Ezt a gesztust is meg kell szoknom. Megállít a hangja.

– Moment – mondja rendőr módján. Kezét a csizma belsejében tartja. Tudom, mit talált benne. Kihúz egy kést a rejtett oldalzsebből. Kis ideig vizsgálgatja, majd megérinti a megfelelő helyen. Kipattan a penge.

– Miféle vicc ez? – faggat feddőn.

– Ruházatod része. Egy ideje.

– Nézz a szemembe, és mondd meg nekem: átmentem volna kalózba?

– Volt rá példa, hogy hasznát vetted. Különben is, mindenki kést hord a csizmaszárban.

– Neked nincs csizmád.

Szomorú képpel ráhagyom: – Késem sincs.

Denisa kibújik a kórházi ruhából. Megáll előttem csupaszon, zavartalanul. Mivel arcizmom sem rezzen, felhúzza az inget, felölti a dúsan csipkézett, felettébb nőies bugyit, majd elcsodálkozik újra.

– Ez miféle hülyeség? Sosem hordtam ilyet. A legfinomabb csipkében is úgy érzem magam, mint a legdurvább szögesdrótban. – Keze beleakad a harisnyatartóba. Hófehér, csipkés pántocska, habos gumiszalagokkal. Erre már elneveti magát. – Te mesterkedsz valamiben.

Nem felelek. Pedig igaza van. Azon mesterkedem, hogy uralkodjam magamon. Legszívesebben azt tenném, amit a cukrosbácsik. De visszafogom magam, legfeljebb a szemem legelész a húsmezőn. Finom, tartózkodó, szaloncukrosember vagyok.

– Rám akarod erőltetni az ízlésedet – hangzik a vád.

– Denisa, még soha nem sikerült bármit is rád erőltetnem. Ezek a kedvenc rongyaid. Otthon meggyőződhetsz róla, csak be kell nézned a szekrénybe.

Alig-alig idétlenkedik a harisnyatartóval. Mintha soha életében nem viselt volna ilyesmit. Már-már odalépek, hogy segítsek, de inkább az ablakhoz sétálok. Idegnyugtatóbb az utca látványa. Odalent nem futkároznak fedetlen combú nők, kiváltképp olyanok, akiktől profán gondolataim támadnának. Denisa belebújik a harisnyába, szoknyába. Látom az üvegben. Lábára rántja a csizmát Megáll mellettem.

– Kész vagyok. Idegesít ez a kés a csizmámban. Rühellem a bélontó szerszámokat. Te hol tárolod az ágyúdat?

– A szekrényben, a törülközők mögött.

– Nagyon helyes. Elvégre nem a Vadnyugaton vagyunk. Kés, pisztoly könnyen elsülhet. Jobb, ha elő sem kerül. Azt mondják, zsaru vagy. Mit csinálsz, ha el akarsz kapni valakit? Ha ne adj' isten, megtámadnak? Mégsem futhatsz haza a stukkerért. Netán fegyverhordozót tartasz?

Tudom, hogy felbőszül a válaszomtól. Mégis megkockáztatom.

– Ha lehet, nem használok fegyvert – dörmögöm. Leheletem párát futtat az ablaküvegre.

– Nem? Ne is folytasd, mindent értek. Nindzsa vagy. Megfeszíted a hasizmaidat, és a golyók lefordulnak rólad. Csak odébb pöccinted őket a cipőd orrával. Az is lehet, hogy két ujjal csíped el a lövedéket. Kettéroppantod, mint egy diót, aztán puszta kézzel lefegyverzed az ellenfelet, mind a hatszázat.

– Közben mehetünk? – érdeklődöm.

Denisa felfújja magát. Belelöki a hajába a banánformájú csatot, amitől lobonca csikósörény fazont vesz fel, majd kiengedi tüdejéből a rengeteg levegőt, és megenyhül kissé.

– Persze hogy mehetünk. Csak rakosgatom a lábaimat, bal, jobb és megint bal, jobb. Ez a tevékenység nem zavar a beszédben.

Könnyű sóhajjal felkapom a sporttáskát, és követem a nőt. Előreengedem, hogy behatóbban megnézhessem. Egy percig sem titkolom magam előtt: azt remélem, ezúttal villámcsapásszerűen felfedezem alakja, természete valahány tűrhetetlen hibáját, és megszabadulhatok az egésztől. Ettől a lidércnyomástól, amit önként vállaltam. Előttem lépked egy nő, történetesen a saját feleségem, aki elfelejtett, egész egyszerűen elfelejtett engem és éveinket, mert fejbe verte egy ajtó. Minekutána ez a probléma előállt, férfias merészséggel azt mondtam: megoldom.

Elbizonytalanodom. Akkor is, ha az előttem lépegető nőben semmi kivetnivalót nem tudok felfedezni. Felróhatnám neki, hogy nem szexbomba. De hát én nem is vonzódom a szexbombákhoz. Felróhatnám, hogy messze van az elegánstól: a hanyag ing, a térd fölött megszűnő szoknya, a lapossarkú csizma nem Chanel-kreáció. Ehelyett a térdhajlatát bámulom a testszínű harisnyában. Ujjaim emlékeznek az érintésére, orrom az illatára. Nem az első repedés támad a páncélzatomon.

Megszaporázom lépteimet. Utolérem a szabadság felé vágtató nőt. Aztán megtorpanunk egy hűvösen tiszta pult előtt. Aláírjuk a nyilatkozatot, miszerint ép eszünk birtokában nem fogadjuk el az orvosok javaslatát a további kezelésre vonatkozóan. És már kívül is vagyunk.

Denisa mélyet lélegzik a délelőtti szmogból, csodálatosnak találja. Követ a kocsihoz, kissé bizonytalanul beül mellém, majd szokásához híven felhúzza a térdét és ráfekteti az állát. A biztonsági övről nem vesz tudomást. Velem akar szórakozni. Régi szenvedélye. Hagyom.

Néhány percig bámulja az arcélemet, beissza szemével a vonásaimat. Csendesen feldolgozza a látottakat, valamivel lassabban, mint egy számítógép. Sejti, hogy tudok a kitüntető figyelemről, épp ezért nem érti, miért nem reagálok.

Vezetek. Tekintetem a környező forgalmon, a végeláthatatlan, vánszorgó autóáradaton, tenyerem a kormányon, akárha a város pulzusán. Néha nem árt, ha az ember kidőlt fának álcázza magát.

– Nem szívesen vágok a szavadba – mondja Denisa.

Minden figyelmemet leköti egy parkoló kenyérszállító kocsi kikerülése, csakhogy manőveremben megtorpant egy erőszakosan előző taxis. Míg álldogálok, a furgon rakodómunkásai becsodálkoznak a mellettem ülő, kissé kacér, kissé lezser nőre. Vigyorgásuk közepette megfeledkeznek a kezükben tartott ládáról, ezért megbillentik azt. Ropogós zsemlecipók ömlenek a szélvédőre. Denisa felderül.

– Megérkezett a napi betevőnk.

Leveszem a talpamat a gázról. Megvárom, amíg a legények összeszedegetik a cipókat, elsütik a vicceiket. Belenézek a tükörbe, teszek-veszek a kapcsolókkal, pedálokkal. Koncentrálok.

Végre kitörhetek a szorításból. Egy perc múlva a Mazda együtt csorog a kocsifolyammal. Denisa halkan kuncog.

– Hová rohanunk? Ha jól emlékszem, nem errefelé lakom.

– Elmegyünk a tetthelyre. Szakértőkkel találkozunk. Megpróbáljuk kisütni, mi történhetett.

– Ragyogó ötlet. Eszerint perceken belül véget vetünk az átkos amnéziának. Megtudom végre, ki vagy.

Nem osztozom bizakodásában.

A balesetiek két kirendelt szakértője hevenyészett krétarajzokat készít a mappából kiemelt fotók alapján. Megjelölik a teherautó, a holttest, az előző kocsi helyét. Denisa figyelmesen kísérgeti őket. Láthatóan erőlködik. Elszántan akarja, hogy emlékezzen. Ennek ellenére idegen marad számára a táj, a rekonstruált jelenet. Leül az árokparton, ahol az ajtótalálat érte. Térdére támasztja az állát, tekintete a semmibe mered. Látom a szeme mögött rohanó gondolatokat. Valamennyi tovább fut, nem hagynak nyomot a hómezőben.

Aztán felpattan. Már nem a saját szerepe, hanem maga a történés izgatja. – Ez az egész magas. Mi esett a sofőrbe, hogy keresztbe fordult az úton?

– A felesége szerint időnként epilepsziás rohamai voltak, de ezt eltitkolta, félve, hogy elveszti az állását.

– Életét vesztette – morogja Denisa.

Az ácskapocs fazonú bajuszt viselő szakértő hozzám fordul. – Tényleg nem emlékszik? – kérdezi halkan.

– Következetesen – felelem.

Denisa felélénkülve jön-megy a krétafirkák között. Aztán megáll a holttestet szimbolizáló rajz mellett, és elnéz az árok felé a válla fölött.

– Csak egyetlen okból kerülhettem oda – mondja. – Ha akkor ugrottam, amikor az idegen kocsi áthajtott a sebesültön. Ha később kezdek ugrándozni, a másik oldalt választottam volna. Valószínűleg éppen a férfit szedegettem fel a földről, amikor jött a gázoló. Előle vetettem magam az árokba.

– Tessék. Add elő – mondom.

Végigmér. – Nem szolgáltál az idegenlégióban? Mint kiképző altiszt?

– Ne poénkodj, nem ezért jöttünk ide. Ugorj.

Megint körülnéz, felméri a távolságot. Vállat von.

– Egy ugrásból nem tudom összehozni.

Bólintok. Nem én vagyok paranoiás. Neki is messze van. Ha mégis odáig menekült, azért tette, mert a robbanástól félt. Ám ezt a félelmet nem indokolja a csepegő üzemanyag.

Gondolkozik. Forgolódik ide-oda, ráncolja a homlokát. Várja, hogy rajtaütnek az emlékei, akár a könnyűlovasság. Mintha egy kisepert széfben pénzt keresne.

– Mi lett a teherautóval?

– Összelapátolták, és elvitték a szeméttelepre. Az utat rendbe hozták – feleli a bajuszos fickó.

– Ki volt a kocsi tulajdonosa?

A másik szakértő, alacsony, szögletes férfi, lázasan lapoz az aktában. Előhúz egy telegépelt papírlapot, és kiböngészi:

– Douglas Paige-nek hívják az illetőt. Famegmunkáló üzeme van harminc kilométernyire innen, egy kisváros szélén. Berendezési tárgyakat készítenek, telefonállványt, újságtartót, kispolcot, miegymást. Ez a szállítmány a repülőtérre tartott. Az egész porig égett. – Előlebbent egy fotót. Néhány marék hamut látok. A következő felvétel az út bal oldalát mutatja. A flasztercsík mellett ledöngölt füvet, kiforgatott gazcsomókat, egy kerék nyomát. – A gázolót keressük. Kiöntötték az abroncs lenyomatát. Terepjáróra tippelünk. A holttest ruhája elégett, ezért nem lehetett megállapítani, hogy a dzsip hagyott-e rajta nyomot az ütközéskor. De ezek a járgányok többnyire csak a lökhárítóval vagy a bukócsővel érnek az emberhez. Nem hagynak klasszikus nyomokat, nem sérül a lámpa, a karosszéria. Kész taposógépek. Kíváncsi vagyok, mit mesélne a felesége, ha rendbe jönne a memóriája.

Denisa megáll mellettünk.

– Nem láttam még epilepsziás rohamot. De ha elővesz valakit a nyavalyatörés, akkor a társa még mindig odakaphat a kormányhoz. Vagy mindketten egyszerre lettek rosszul?

Az apró termetű szakértő újabb fotót teremt elő az albumból. – Majdnem háromszáz méteren át tartott az ámokfutás. Keréknyomok látszottak az árokparton, lesodort ágak hevertek az úton. A sofőr koccig nyomta a gázpedált, úgy twisztelte végig a távot. Itt aztán beletaposott a fékbe. Ettől persze kis híján szaltót vetett a kocsi.

– Különös – mereng Denisa, de nem árulja el, mit tart annak.

A krétarajzokat felismerhetetlenné seprik, a dosszié a kocsiba vándorol. A szakértők elhajtanak.

Ott maradunk. Néha elhasít mellettünk egy-egy jármű. Az indián nyár melegében madarak repesnek a bokrok között. Denisa visszafelé indul. Az utat szegélyező csalánosban lépeget leszegett fejjel.

– Olyan ez az egész, mint egy időutazás – kapja fel rám a fejét egy pillanatra. – Kiestem a Nagy Fekete Lyukon. Szakmai beidegződés-e vagy sem, arra gondolok, hogy a dzsip direkt gázolt át a sebesültön. A benzin sem lobban lángra rossz kedvéből. Legalább egy szivarcsutka kellett hozzá. Lehet, hogy a terepjáróból repült ki? Ha olyan messze voltam a teherautótól, akkor azért, mert biztos távolságban akartam lenni. Mert tudtam, hogy bumm lesz.

– Így lehetett.

– Nem cáfolsz meg? – csodálkozik rám. Áhítata nem tart sokáig, nem lehet csak úgy sütkérezni benne. – Persze, te otthon megnézted a kristálygömbben. Vagy kivetetted kártyán. Kiolvashattad a köldöködből.

– Cáfolatot szeretnél?

Megint elmereng. – Ha a sofőr rosszul lett, a társának valamit tennie kellett volna. Miért nem tett semmi?

– Lehet, hogy tett.

– Emlékszel az időre? – kérdezi. Megint rám les. – Te hallottad a hangokat. Hallanod kellett a dzsip közeledtét. Mennyi idővel utána robbant a teherautó?

– Mire hetet számoltam. Vagy nagyjából addig számolhattam volna. Éppen kiérhetett a veszélyes zónából.

– Nem tiszta ez a dolog.

Leszegett fejjel figyeli az út mentén zöldellő szövevényt. Azóta a növények régen lábra álltak, legfeljebb saját súlyuk alatt rogyadoznak. Denisa megáll, visszafordul. A Mazda alig látszik nagyobbnak, mint egy pakli gyufa.

Egy csapongó pillangó nyomában átmegy az út másik oldalára.

Eszébe jutott, hogy gyarapítsa a lepkegyűjteményét? Belegázol az árokba. Soha életében nem helyezett túl nagy súlyt a harisnyája épen tartására. Gázol a csalánban, bogáncsban, tyúkhúrban. Meg-megáll, ásatásokba kezd, csak úgy tíz ujjal.

– Szükségtelen, hogy virágot szedj nekem – mondom. Érzem, elszorul a torkom. A remény szárnyai suhognak a vállam fölött. Nem hagyom elvakítani magam. – Beérem néhány kedves szóval is.

Hátranéz. – Ezt éppen te mondod? Istentelenül mogorva pasas vagy.

Megérint egy emlék. Légies, távoli, édes. Megkeseredik a szám.

Denisa beveti magát egy fürt disznóparéjba. Felkap valamit a földről. Halkan füttyent.

– Lehet, hogy a fantáziám kissé túlfűtött, de ez egy kézzel fogható, létező könnygázgránát – közli.

Megajándékoz a darabbal. A gránát kiadta a lelkét. Miközben ezt tette, forgolódott, pörgött, okádott, füstölgött. Képes lehetett arra, hogy pánikot keltsen a teherautó vezetőfülkéjében. Mire meg merték fogni, és kihajították az ablakon, mindkét férfi a saját nyálkahártyáinak váladékában fuldokolhatott. Sűrű ködfüggöny szállt a sofőr elméjére. Taposta a gázt, talán teljes erőből. Markolta a kormányt, akár a mentőöv illúzióját. Néhányszor megúszta az árkot. Aztán az őrangyal nem bírta a stresszt, és odébbállt. A teherautósofőrnek rémlett valami a fékről. Rátaposott. A lendületbe jött, kátyúktól dobált kocsinak más sem kellett. Keresztbe fordult az úton, vezetőfülkéje kicsavarodott. Az ütközés iszonyú lendületében a sofőr bordáit összeroppantotta a kormánykerék, szíve megrepedt. Társa megpróbált kimászni a törött szélvédőn. Vakon tapogatott előre, s mire vérző fejjel, törött vállal majdnem leért, Denisa talán ott volt már, hogy segítsen. Hozzám indultak.

Jött a dzsip, és nekirontott a sebesültnek. Mivel egyik utasa pár perce még könnygázgránátot lóbált, ezúttal kézigránát lehetett a kezében. Kihúzta a biztosítószeget. A kocsi alá gurította bombáját. Kész.

A lelet más megvilágításba helyezi a balesetet. Gyilkossággá változtatja. Látom, hogy Denisa elméje is dolgozik. Eljött idáig, a pillangó nyomában átlépdelt az út túlsó oldalára, betúrt a disznóparéj közepébe. Valami halvány fonál húzta, valami idedelejezte. Tényleg nem emlékszik? Nem emlékezhet. A baleset elejét nem látta.

– Mesélj – kérem mégis.

Vállat von. – A dzsip követte a teherautót. Mellé húzott, valaki bedobta az ablakon a gránátot. A kocsi utasai fuldokolni kezdtek. Bekövetkezett a bumm. A fickók odacsurogtak, elvették azt, amit el kellett venniük, mert aligha szórakozásból játszottak a könnygázzal. Megfordultak, elindultak visszafelé. Ekkor kellett kilépnem a fák közül. Gondolom, megbámultuk egymást. Ők elszáguldottak, én a kocsihoz mentem. Mire kiszedtem a fülkéből a sebesültet, úgy döntöttek, hogy mégsem engedhetik meg maguknak a szemtanúkat. Láttam a rendszámtáblájukat, talán az arcukat is. El kellett tüntetni a nyomokat, hátha beveszi a rendőrség a balesetet. Visszaszáguldottak. Eltaposták a sebesültet. Elhajítottak egy kézigránátot, melynek láttán az árokba menekültem a robbanás elől. Nos?

– Hangzatos, tetszetős. Mondd a rendszámot.

– Nézd meg a kristálygömbben, én nem tudom megmondani. Csak kiraktam a képet. Másképp is történhetett.

– Lehet.

Visszasétálunk. Amikor a Mazda életnagyságúvá válik, beleülünk. Gázt adok. Elrugaszkodunk a tragédia helyszínétől. Töröm a fejem. Denisának is akad töprengenivalója. Nem néz rám, nem foglalkozik velem. Becsomagolja, elsüllyeszti a gránát tetemét.

Újra lepereg előttem a jelenet. Az elgázosított fülke. A hadonászó, hörgő férfiak. A felügyelet nélkül rohanó nehéz kocsi. A végső blokkolás, a kipörgő kerekek. A recsegő, ropogó bordák. A tőröket döfködő szélvédőüveg. A halál tébolya. A sebesült fuldoklása. Vakon, levegőért hörögve rohant valamerre.

Ha Denisának lenne emlékezete, lenne egy rendszámunk. Lényegesen jobban állnánk, mint így: se rendszám, se memória, se béke. Van helyette kettős gyilkosság.

Telefonálok. Otthon találom Patrick Wyne-t. Megérdeklődöm, fogad-e. Nem bánja, mehetünk.

Denisa felriad a töprengésből. Megkopogtatja a vállamat. Ránézek. Rajta felejtem a szemem. Beiszom a látványát. Aztán erővel elszakítom magam az arcától. Az útra meredek. Stabil aszfaltcsík. Néha megfoltozzák. Itt rohan az idők végezetéig, folt hátán folt. Nem beszél, de nem is felejt. Ha újra nősülni támad kedvem, számításba veszem, mint szóba jöhető partnert.

– Miért nem felelsz? – kérdezi Denisa.

– Mire?

– Azt kérdeztem, miért nem megyünk el a fafaragókhoz?

– Aludjunk rá egyet. Olyan szépen összeállt a kép, hogy nem is lehet igaz.

– Nem hiszel a csodákban?

– Kizárólag a gonosz varázslatok létezését hiszem el.

– Micsoda lökött pasas vagy!?

Vállat vonok. Nem tágít.

– Mondj valamit. Szeretem hallgatni a mély hangú pasasokat. Megnyugtatnak. Talán, mert azt képzelem, hogy nyugodtak maguk is. A mély hang élvezetében már-már zenei jártasságra tettem szert. Mindegyik karakter. Az egyik robusztus hang olyan, mintha tulajdonosának apróbb-nagyobb kavicsokkal lenne tele a szája, ezeket forgatná a nyelvgyökén, a hangszálai előtt. A másik egy valamelyest durva, s talán durvaságában simogató, vérpezsdítő mosdószivacsra emlékeztet. Van még vörösbor-karcos. Akarod hallani, milyen a te hangod?

– Nem – felelem. Ha igent mondanék, kéretné magát. Nőből gyúrták össze, tetőtől talpig. Számításom beválik. Felbőszül.

– Veled nem lehet kedves az ember. Mogorva pali vagy, gyógyíthatatlanul az. Olyan a hangod, mint egy mélytengeri áramlat. Borzongató, sötét, magával ragadó.

Ebben maradunk.

Wyne személyesen nyitja ki előttünk a legfeljebb térdig érő kerítés kapuját. Vidáman üdvözöl bennünket, Denisa elcsodálkozik, majd a kezét nyújtja, és bemutatkozik. Patrick felvonja a szemöldökét. Jó ideje ismerik egymást. Ez a kapcsolat is a hómező alá került.

– Menj be Joyhoz, ott vannak a gyerekek is – küldi Wyne Denisát. Hiába. Hitvesem a hófehér villa mögött, a sziklák közeiben megpillantja a tengert. A víz ezúttal is megbabonázza. Elindul a part felé.

Lemaradunk mögötte.

– Kezded elhinni? – kérdezem.

Patrick nem könnyen jön ki a sodrából. Vastag fonadékból vannak az idegei. Megsimogatja a kertben járkáló hófehér minilovat. A póni vidám szökellésekkel reagál, a levegőbe dobálja hátsó lábait, nevetni látszik. Apró, tömör lóteste mégsem táltost juttat eszembe, inkább sakkfigurát.

– Kénytelen vagyok elhinni – feleli Patrick rövid tűnődés után. – Semmi oka arra, hogy megjátssza. Tehát kimentetted a kísérletező kedvű orvosok karmai közül, hogy te játssz vele. Tudod, megfordult a fejemben, hogy inkább neked kéne pszichiáter, semmint Dennek. Egyébként irigyellek. Elképzelni sem tudod, milyen nehéz az életem Joyjal. A nővel, aki hatalmas követelményeket támaszt élete párjával szemben, aki olyan értelmes és reaktív, hogy megerőltetőbb lépést tartani vele, mint egy életen át hétpróbázni. Mennyi ideig tart egy ilyen amnézia? Két hét? Egy hónap? Kifújhatnám magam.

– Hallgattassék meg a te imád – felelem. – Ami engem illet, azt sajnálom, miért nem én lettem amnéziás. Megoldana egy sereg gondot.

– Ugyan. Mifélét? – Wyne italt tölt magának. Egyujjnyi whisky-re két deci szódát. Nem az itallal takarékoskodik, hanem a májával. Nem kínál, tudja, nem iszom. A tálcára mutat, amelyen gyümölcsleves dobozok sorakoznak. Elveszek egyet, a pohárnak nemet intek a fejemmel. Letépem a zárósapkát. A szénsav elősziszeg a dobozból.

Wyne megdörzsöli az állát. – Gondolkoztam a baleseten. Lehet, hogy a sofőr a szemébe nyitott egy colás dobozt? Van ilyen. Ha meg elfordítja, bepermetezheti a szélvédőt, és akkor sem lát egy darabig. Felrázódik a szénsav egy zötykölődő kocsiban.

Denisát nézem. A legmagasabb sziklán áll, a szél beleborzol csikósörényébe, megmarkolássza a szoknyája szélét. Hableány lehetett valaha. Jött a tündér a varázspálcával. Eltüntette a halfarkat. Hagyta volna ott, ahol volt. Halkan elmondom, mit agyaltunk ki a balesetről. Patrick az állát dörzsölgetve hallgat, ujjai alatt serceg a borosta. Végül bólint.

– Beszéltem Denisa főnökével. Hallottam a szándékodról. Két hetet kapsz, Borsetti is engedélyezte. Két hétig nem kell edzésre, kiképzésre járnod. Mielőtt még megszédítene az öröm, közlöm veled, hogy akcióra nem vonatkozik a felmentés. Riadókészültségben, balhéban mellettünk a helyed.

Az életre kelt hintaló odaporoszkál Patrick mellé. Kezébe tolja a fejét, elragadtatottan állja a kemény férfisimogatást. Azután nekilát, hogy újabb tíz-húsz kört fusson.

Joy kilép a villából, az apró Wyne-ok mögötte bukdácsolnak. Többnyire négykézláb közlekednek. Birtokba veszik a kertet. Rám sem hederítenek. A póni farkába kapaszkodva járni tanulnak.

Joy megáll mellettem. Majdnem a vállamig ér. Karcsú, sugárzó alak. Mahagónivörös hajtömeg, forró barna szempár, érzékeny száj jellemzi. Egy percig a tenger fölé hajoló sziklán álló Denisát nézi, majd hozzám fordul.

– Nem fog leugrani?

– Nincs kétségbeesve. Miért tenné?

– Elárulom. Ha tényleg elfelejtett, könnyen elkeseredhet. Hiába vagy jóképű és markáns és férfias és még sorolhatnám az ájult jelzőket, nem buknak rád a nők. Mégpedig egyszerűen azért, mert rávésődött az arcodra, a testtartásodra, hogy megközelíthetetlen vagy. Az ilyen fickók a legtöbb nőt visszariasztják. Ezúttal még Denisával is megtörténhet. Főleg, ha mindenki azt bizonygatja neki, hogy a férje vagy. Megrémülhet.

– Kösz, Joy. Te igazán meg tudod vigasztalni az embert.

Denisa nem ugrik le. Leereszkedik a magasból, és álmatagon megindul felénk. Amikor mellénk érkezik, rámosolyog Joyra, majd jól nevelten bemutatkozik neki. Azután kevésbé líceumban felszedett stílusban közli: – Itt még a kacsaláb is kacsalábon forog.

– Gyere el, amikor kedved tartja. Úszhatsz a tengerben. Itt van a könnyűbúvár felszerelésed.

– Elhiszem – bólint hűvösen Denisa. Mostantól mindenkinek azt fogja mondani, ha szóba kerül a hómező alá temetett múlt: elhiszem. Ismerem őt, tudom, ő lesz az utolsó, aki elszomorodik emiatt. Tárt karokkal, tárt lélekkel fogad minden különöset, legyen az személy vagy történés. Kíváncsi lennék, hogyan éli át magában a mostani helyzetet. Nem hiszem, hogy elmondaná, ha megkérdezném. Úgy kell intéznem, hogy magától mesélje el. A jó öreg Belloq kitanulta ezt a nőt. Persze hogy nem kezd másikba. Hát persze. Elkényelmesedett. Élvezte. Az okokat reggelig sorolhatnám.

Joy a házba indul. Féloldalasan felsodort mahagóni haja felragyogtatja a lenyugodni készülő nap egyik utolsó sugarát. Hűvösség csap fel a földről, a tengerből.

Wyne elnyúlik egy széken. Sötét haja, sötét szeme, kéklő borostával beszőtt arca enyhén gondterheltnek látszik. – Este koncert lesz. Máris tele van a város bőrfejűekkel. Messze földről idesereglettek a jó kis bulira, meghallgatni a nekik szóló dalokat. Készenlét van a Zenestadion környékén.

– Képzelem. A rendfenntartó osztagok a buszokban éjszakáznak.

– Mi is készenlétben leszünk – közli Patrick.

– Leborotvált fejű suhancokat verni, vagy fegyveres terroristák ellen akcióba menni: két különböző dolog – felelem. Hangom jóval élesebb, mint szeretném.

– Borsetti hírnökei fülest kaptak arról, hogy ezek a pucér fejű fiúk szerveződnek. Fajt gyűlölnek. Színeseket vernek.

– Mi ebben az újság?

– A szerveződés.

– De ma este koncertet tartanak, nem nagygyűlést.

– A rendőrök az elmúlt hetekben túl sok olyan skinheadet gyűjtöttek be, akinél fegyvert találtak. Lőfegyvert. Gyilokot. Pislákol a gyertya?

– Most nem – felelem türelmetlenül. – Emiatt nem szeretnék kiugrani az ágyamból.

Joy visszatér a házból. Lámpást állít az asztalra, hogy lássuk egymást a lezuhanó alkonyatban. Két tömött rajzmappát tesz Denisa elé, majd kever egy pohár vodkát narancslével, s azt is átadja.

Denisa megrázza a fejét. – Köszönöm, hogy tudod, mit szeretek. Kivonhatnád belőle az alkoholt, mert most nem kívánom. A gyomrom. A fejem. Az egyensúlyérzékem.

Megissza a narancslevet. Láthatóan hálás, amiért nem kezdünk látványosan aggódni az egészségéért. Belelapoz a felső mappába. A válla fölött nézem a rajzokat. Nem sok kell, emlékeim elősereglenek. Az akciócsoport tagjait és Quasimodót, Cydet, Denisát, Querrát látom a karikatúrákon.

Wyne folytatja. – Lesz egy sereg suhanc, aki nem tud bejutni a koncertre, amikor már a jegyüzérek is kimerülnek. Lesznek, akik csak utána kezdenek balhézni, amikor ezrével sereglenek az utcára, zenétől, alkoholtól, fűtől felhajítva.

– Lesznek – hagyom rá. Annyit sem érdekel a skinheadek éjszakája, mint hernyót a lakkcipő. Lesz nekem saját éjszakám. Olyannyira, hogy talán még hálás is lennék, ha néhány balhézó suhanc miatt megszabadulhatnék tőle.

Denisa becsukja a második mappát. Nem néz Joyra.

– Szép – mondja. – Hiába próbálkoztok. Nem tudom, kik vagytok. Eljátsszam a gondolattal? Lehet, hogy rendőrnek adjátok ki magatokat. Vajon nem ti ültetek a gázoló dzsipben? Most pedig tudni akarjátok, bemárthatlak-e benneteket.

– Rossz nyomon jársz – feleli Wyne higgadtan. – De csak játszadozz. Az még egyetlen agynak sem ártott meg, hogy foglalkoztatták. Sőt. – Ezzel felém fordul. – Menjünk be a házba. Lehűlt a levegő.

– Ó, nem – vágja rá Denisa. – Nem vagyok úgy öltözve, hogy nyugodt szívvel betehetném a lábam a luxusvillába. Elvesznék a személyzet között.

– Ahogy gondolod – biccent Wyne. A továbbiakban nemigen vesz tudomást a jelenlétéről. Joy sem szól, ellép mellőlünk, az apró Wyne-okat terelgeti, megmenti tőlük az elnyűtt pónit.

Borzong a vállam a vékony ingben, melyet vitorlának vél a felélénkülő szél. Hallgatom főnököm komor szavait.

– Friss Vérnek hívják a fajgyűlölő szervezetet. Alapos gyanú van rá, hogy fegyvereket rejtegetnek, szervezett támadásokra készülődnek. Egyelőre ezt most hagyjuk. Más: szép hazánkban átlag negyedóránként megerőszakolnak egy nőt. Az éjszaka foglalkoztatott lányok munkaadói már beszálltak a kezdeményezésbe, kedvezményes taxicsekkeket juttatnak alkalmazottaiknak, hogy éjjelente, hajnalonta ne kelljen az utcán sétálniuk. A föld alatti garázsokban testőrszolgálat szerveződik. Ha valaki óhajtja, pár garasért felfogadhat egy nehéz fiút, aki a bejáratnál beül mellé, aztán kisétál vele. A biztosító nők részére akar filmet készíttetni a különböző támadási módokról, védekezési technikákról. Borsetti megmutatta a forgatókönyv-tervezetet. Szükség lenne néhány talpraesett nőre. Denisára meg a barátnőjére gondoltam. Arra a harcművésznőre. Hogy a fenébe hívják? – Patrick Denisára néz. Ennyi erővel akár a kelő holdat is kérdezhetné.

Felelek én: – Dalia. Dalia Mesa. Ami engem illet, elővesz a malária, ha tíz percnél tovább hallgatom. Amúgy szuper a nő.

– Nos – bólint Wyne. – Számíts rá, hogy egy-két napon belül összehozzuk a forgatást. Beszéld meg a hitveseddel. Elkelne néhány rossz arcú egyén támadónak. Szólok Cydnek. A Főnök azt tervezte, hogy kihozat a sittről pár lelakatolt szatírt, hogy bemutathassák művészetüket, de erről lebeszéltük. Kérsz egy másolatot a tervezetről?

– Nyomd a hónom alá, aztán megyünk. Denisa még nem járt otthon, mióta eljöttünk a kórházból.

– A házadba mentek?

– Nem. Őhozzá.

Wyne szótlanul megcsóválja a fejét. Belegondolok, mit tenne hasonló helyzetben. Ugyanarra az eredményre jutok, mint magammal.

Denisa feláll a székből. Odalép a pónilóhoz, beletúr a sörényébe. Az életre kelt sakkfigura nyomban az arcához tolja a fejét, és elégedetten beleszuszog a fülébe. A kert túlsó végéből előszáguld egy tevepofájú, komikus figura. Kétoldalt kidomborodnak hosszú szempillával bujává bájolt szemei, tágas orrlyukai kinyílnak-becsukódnak. Hófehér, barnával foltozott szőre leomlik az oldalán, mintha letakarták volna vele. Kaján képpel csámcsog egy marék füvet, annak a lénynek a feneketlen humorérzékével, amely tökéletesen tisztában van szépségével, bájával.

Ekkor kijön a házból egy tagbaszakadt alak, hosszú hajú, negyvenes férfi, és nekilát, hogy rávegye a pónit, a lámát az istállóba való megtérésre. A két jószág nyomban ráébred, hogy elérkezett az esti móka ideje. Úgy menekülnek a fickó elől, mintha lepraveszélyes lenne. Felnyargalnak a nyaktörő sziklák tetejére, kiköpülik a gyepet a földből. Wyne-ék nem tépik a hajukat. A hajsza megtekintése megszokott esti elfoglaltságuk lehet, úgy nézik, mint a tévémesét.

Denisa összeborzong a kocsiban. Rám néz, tekintete az arcélemre tapad. – Ezek voltak Onassisék? – kérdezi.

– Joy apja enyhén szólva multimilliomos.

– Patrick Wyne benősült a tejszínhabos osztrigába – bólint.

– Joy a rajzaival keresi a pénzét, továbbá van egy ruhaszalonja. Ő tervezi a modelleket. Annak idején jól megértettétek egymást. Patrick az akciócsoport vezetője. A főnököm.

– Nahát, egy kommandós a hitvesem. Mi a neve a csapatnak?

– Darazsak.

– Semmi Kobra, Jaguár, Oroszlán, Lépfene vagy ilyesmi? Darazsak? Még jó, hogy nem Csótányok.

– A doki nem lepett meg búcsúzóul valami dilidrazséval?

– Nem a fenét – vonogatja a vállát. – Kaptam egy dobozzal. Rózsaszínű cukorkák. Gondolom, belül is rózsásak. És ha beveszem, hasonlónak fogom látni a világot. De nem veszem be.

– Fontold meg – tanácsolom.

– Belloq – mondja enyhültebb hangon. Megérinti a vállamat. Ottfelejti a kezét. – Ne még. Ne vigyél haza. Félek.

– Mitől?

– Otthon végképp szembe kell néznem azzal, hogy kifosztott vagyok. Ne kapkodjuk el. Üljünk be egy csehóba.

Őszintesége meglep. Nem árulom el.

– Kiesik a gyomrom – panaszlom.

– Megvacsorázunk valami romantikus helyen, aztán hazamegyünk. Jöhet Martin, Ella, Tarzan; ha van: az aranyhörcsög, a tengerimalac. Jöhet egy pohár gin, netán vodka. Ne izgulj, jól vagyok. Nem szédülök, semmi agyrázkódásos tünet.

Beadom a derekamat. A tengerparton süvít a Mazda. Elérjük a kikötőt. Vastagodik a forgalom. Elhúzunk a Zenestadion közelében. Látható némi készültség. Egy mellékutcában eldugva páncélozott őskori ormányos: vízágyú lapít. Motoros rendőrök, rendfenntartó osztagosokkal veszteglő buszok, rabomobilok álldogálnak a koncert helyszínének környékén. Enyhe fenyegetés, a várakozás feszültsége érződik a levegőben.

Csoportokba verődött skinheadek lebzselnek az utcákon. Bőrdzsekiken, ezüstös szegecseken, fényes koponyákon játszanak az esti lámpafények.

Denisa felhúzza a lábát az ülésre. Fogai között szívja be a levegőt. – Miért érzek bizonytalanságot az ilyen figurák láttán?

– Ilyen az atmoszférájuk. Emlékszel a hippi korszakra? Szürke csuhába, koszlott farmerba bújt, hosszú hajú, lomha fickók voltak, fogaik között egy szál virággal. Ezek már kést hordanak a fogaik között.

Sárga lámpafények ködösítik az utcákat. Macskakövekkel kirakott tér mellé kanyarodunk. Mandarin, kiáltozza egy színpompás neonreklám. Beállok a parkolóba.

Perceken belül kiderül, hogy aligha teljesíthettem volna különbül Denisa vágyát. Valódi, hamisítatlan csehóba lépünk. Kínai felszolgálók cikáznak a lampiondíszes asztalok között. A bárpult mögött mandulaszemű mixer rázogatja a shakerét. A vendégek nem Joy Craft környezetéből kerültek ki. Érződik rajtuk a kikötő, a stadion, a külváros közelsége. Kérges könyökű, felgyűrt ingujjú, kopott nadrágos férfiak ülnek körülöttünk. A nők afféle másod-, harmadvirágzó molylepkék, hímporuk erősen megszürkült már. Közömbösen szemügyre vesznek bennünket.

Futólag belepillantok egy rúzsfirkákkal díszített tükörbe. Megállapítom, hogy nemigen lógok ki a társaságból. Khaki ing, khaki nadrág, sportcipő. Ami a fejet illeti: szemem szűkrésű, kissé ferdén metszett, fekete. Orrom, ha jókora is, egyenes. Járomcsontom kiszélesíti az arcomat, amelyet egyébként a homlok is éppen eléggé szélessé tett már. Mindez valamelyest elkeskenyedik, mire az államhoz jutok, amely ugyancsak nem apró, de szerencsére gödör nélkül szögletes. Nos, ez az a jóképű, markáns, férfias stb. fickó, akinek Joy vajmi kevés szerelmi diadalt jövendölt.

Székes igazítok Denisa alá. Leül, öklére támasztja az állát, átnéz a szürkén kígyózó füstködön, a betegen világító asztali lámpák zavaros fényudvarán.

– Mit kérsz? – kérdezem.

– Cigarettát. Dohányzom, nemde?

– Előfordul – felelem. Egykor fehér, immár szürke inges, fekete nadrágos, brokát felleghajtót lengető ázsiai figura lép hozzánk. Arcán ironikus, mindentudó mosoly, karján gyűrött rongycsomó, feltehetően asztalkendő funkcióval. Könnyedén meghajtja magát.

– Óhajtani vacsora?

– Óhajtani – bólint Denisa. Bizalmatlanul méregeti a kétes tisztaságú pincért. Ha az ilyet már kiengedik a vendégek közé, milyenek lehetnek a konyhában maradók? Nem állja meg, hozza az iskolakerülő modorát. Megcsippenti a tarka rongy sarkát a férfi karján. – Remélem, nem a levesben főzik ki az asztalneműt?!

– Nem, lady – morogja a fickó.

– Rendben. Akkor először is: kérjük a védőoltást, aztán már jöhet is a vacsora. Semmi hal, semmi puhatestű.

– Szabad megmutatni étlap, lady?

– Ha olvasni akarni, könyvtárba menni – feleli Denisa. – Vacsorát kérünk. Valami csíramentest.

– Inni valami?

– Tonikot kérek – vetem közbe magam. Denisára pillantok. Ha azt gondolom, a kedvemért konzuli hangnemre vált, kiábrándulok hamar.

– Fehér rumot, legyen szíves. Tartanak cigarettát?

– Hogyne, lady – vigyorog a fickó. – Marlboro, Camel, Muratti, Kent, Pall Mail, Dunhill.

Sikeresen megegyeznek. A fickó elvonul, brokát slafrokja hosszan vitorlázik mögötte. Halk zene szól a háttérben, fali hangszórókon át.

– Mi bajod a hallal? – kérdezem. Megint remélek egy tovatűnő percig. Denisa rám néz. Írisze majdnem fekete, kitágul, rátapad az arcomra, követi szemvillanásaimat. Kolibrire emlékeztet, amely a virág kelyhébe mélyeszti csőrét, s közben helyben lebeg, vibrál kicsi teste.

– Nem eszem halat – veti oda Denisa. Kóstolgat a szeme. Arcomról a nyakamra, a gégefőmre siklik, onnan a vállamra, ingem gombolásába, asztalra tett kezemre. Mutatóujja végigfut az ujjaimon. – Szép kezed van – mondja. – Keskeny, hosszú ujjú, akárcsak egy nőorvosé. Nehéz elképzelni, hogy lőporszagú.

– Mert nem az.

– Nem is. A Darazsak fullánkkal dolgoznak, nem géppisztollyal. Igaz-e?

Nem megyek bele. Nyílik az ajtó, betébolyog három bőrfejű suhanc. Bizonyára nem kaptak jegyet a koncertre. Vezérük talpig feketébe öltözött, tagbaszakadt fickó. Félrerúg néhány útjába kerülő széket, majd eltanácsol az asztalától egy magányos figurát. Letelepszenek. Egyszerre pattogtatják ujjaikat, de a metszett szemű felszolgálók nem törik magukat, hogy tudomást vegyenek róluk. Keleties nyugalommal, kellő lélektani előkészítés után siklik melléjük egy éltesebb pincér.

A hirtelen leszakadó csendben jól hallható, amikor megkérdezi: – Lenni pénz nektek?

– Mi közöd hozzá? – hörren a vezéralak. Öklét tetoválások ékítik, ujjatlan bőrmellényét szegecsek, csillagok. Szögletes arcán, sötét szemében mérhetetlen önbizalom. – Talán bizony te vagy a bankárunk? Hozz inni. Töményét. Olyan tömény legyen, hogy megálljon benne a bicskám.

A viaszosan sárga, járomcsontra tapadó bőrű arcon semmiféle indulat nem látszik. A négy-öt szálból álló férfias bajuszt mosoly húzza szét. – Máris, mylord.

Denisa hozzám fordul. – Gondolod, hogy nitroglicerint kever nekik?

Megjegyzését természetesen a tar fejűeknek szánja. A három arc felénk fordul. A fogak undorral forgatnak valamit, talán rágógumit. A vezér végigméri Denisát. Megpróbál az asztal alatt látható részletekhez is hozzáférni, ezért lehajol. Vastag nyakán inak dagadoznak, de az is lehet, hogy nem a nyaka az, hanem felfújt válla, amely kétfelől hozzásarjadt a fejéhez. Amikor tetőtől talpig lesvenkeli Denisát, felkel és hányaveti, lúdtalpas Stallone stílusban az asztalunkig vonaglik. Gondosan ügyel rá, hogy acélos karjait távol tartsa teste delta vonalától. Rácsapja a tenyerét a megbontott cigarettás dobozra. Igyekszem közömbösnek látszani, jóllehet bevetésre sorakozik néhány pofon a tenyeremben. Denisa rám villantja a szemét.

– Adj egy spanglit – rivall rá a suhanc.

– Vidd el az egészet – legyint a nő. – Majd a számládhoz íratom.

A fickó megfeledkezik felkérődzött ebédjéről. Félbehagyja az unott csócsálást, letép egy kacatot bőrmellénye elejéről, és odalöki Denisa elé. – Tedd a füledbe, hogy szebb legyél.

– Na, te sem lettél vakító tőle. Mondd csak, mennyit szándékozol költeni ma este?

A fickó kifordít egy széket, és lovaglóülésben rátoccsan. Ráncolja a homlokát. Valahol a kérges szíve, cserzett arcbőre fölött derengeni kezd egy tétova mosoly.

– Azért érdekel – magyarázza Denisa –, hogy a terveidhez mérjem a pofont. Többről is lehet szó, ha jól megfizeted. Na, menj a helyedre.

A lady hátradől, mint ki jól végezte dolgát. Beleslukkol a cigarettába, leszívja a térdéig, majd kibocsátja magából a füstöt, amely akár valami szőrös higanyfonál, a fickó orra köré tekeredik. A suhanc fellöki magát a székről, majd fölém tornyosulva megjegyzi. – Tedd tisztába a palidat.

Távozik. Ekkor hölgyem rám pillant. Lenézést látok a tekintetében. Azt látom, amire számítottam. Eltöri a cigarettát a hamutartóban. Nem veszi le rólam a szemét. Lassan elhúzza a száját. A háttérben újra muzsikálni kezdenek a hangfalak. Valamit vár tőlem. Talán mentegetőzésfélét. Ehelyett az forog a fejemben, hogy elkaphatnám, ráfektethetném az asztalra, majd szakszerű alapossággal kiszámolhatnék huszonötöt szögesdrótba burkolt fenekére.

– Jól megvédtél – fanyalog.

– Ha kikezdesz valakivel, védd meg magad, tündérem – felelem. Remélem, hogy erősen hasonlítok Humphrey Bogartra. Megigazítom képzeletbeli kalapom széles karimáját. Kissé lehajtom, hogy rálógjon a szememre. Denisa homlokráncolva töpreng mozdulataimon. A légköri zavarok kibontakozásának a vacsora érkezése vet véget. Akármilyen egzotikus névre hallgat is az, amit a kétes mocskosságú pincér elénk tesz, a rizses, ananászos, húskockákkal, vad illatú fűszerekkel meghintett étel kellemes. Elfogyasztjuk. Nem zavarjuk egymást társalgással.

A bejárat közelében ülő kopaszok rávetik magukat az italukra. Döntögetik magukba. Önbizalmuk lassan az égig ér. Fekete mellényük, dzsekijük alól kivillan az acélos mellkasra tapadó fekete trikó. Egyikük a térdére húzza sombreróját, a vezér felteszi az asztalra durva sarkú bőrcsizmáját. Fennhangon beszélgetnek, fújják a füstöt. Feltételezik, hogy az egész csehó a közönségük. Ami azt illeti, néhányan határozottan rokonszenveznek velük. Innen-onnan felvillan egy-egy tapogatózó mosoly.

A kínai személyzet szándékosan kerüli a környéküket. Sejtem, réges-rég telefonáltak már. Esetleg azoknak a kemény legényeknek, akik némi fizetség ellenében vállalták az oltalmazásukat, netán a rendőrségnek. Bár ez utóbbi feltevés látszik valószínűtlenebbnek, mire a pincér elviszi előlünk a tányérokat, két egyenruhás nyit a csehóba. Mindketten feketék. Belépnek, körülnéznek, majd felülnek a pult előtti gólyalábú székekre. Colát iszogatnak, közben egyenként tekintetükre tűzik a vendégeket. Elcsevegnek a mixerrel. Rágyújtanak.

Súlyosbodik a levegő. A kopaszok megjegyzéseket tesznek az egyenruhásokra. Gúnyájukra, arzenáljukra, bőrük színére. A fali hangszóróból lüktető szolid muzsika kicserélődik. A dobok pergőtüze elnyomja a hangokat.

Denisa megpróbál nem figyelni, megpróbál nem látni. Szeme mégis vissza-visszarebben a felszabadult asztaltársaságra. Régebben nyugalomra intettem volna. Esetleg visszanyomom a székre, ha rossz pillanatban akar felpattanni. Aztán idővel rájöttem, hogy reménytelen bármit is tennem. Denisa elképesztően önálló. Nem tűri a korlátokat. Zavartalanul átugrál fölöttük, jön-megy egyik oldalról a másikra. (Mi egyebet tehetne velük?)

– Ezek a jampecok sértik a jó ízlésemet. Sőt még a rosszat is – foglalja össze véleményét az egyenruhásokat becsmérlő kopaszokról.

Mintha neki kontrázna, a vezér az ajtóra mutat a cigarettacsikkel: – Hé, niggerek. Menjetek a francba innen. Az ajtót hagyjátok nyitva, hogy kiszellőzzön utánatok!

Az egyik rendőr lecsusszan a székről. Gondolja talán, hogy iratokat kér a suhancoktól. Szeme összeszűkül, dús, kissé előreálló ajkait feszesre vonja a harag.

Egy lépést tesz előre.

Ekkor a vezér hirtelen mozdulattal pisztolyt ránt valahonnan a veséje tájékáról. Ülve, csípőből tüzet nyit. Két golyót röpít a rendőrbe. Mielőtt még bárki felocsúdhatna, újra meghúzza a ravaszt. A harmadik golyót a felpattanni készülő egyenruhás kapja.

A következő pillanatban talpon a csehó. A vendégek a falhoz tapadnak. Hitetlenkedve bámulják a halott rendőrt. A vérében fetrengő másikat. Egy nő hosszan, felfelé futó hangon sikít. Nincs stukkerem.

Bezzeg van a kopaszoknak, mindegyiknek. Fel sem állnak. Zavaros szemmel, részeg röhögéssel nézik művüket.

Denisa is felemelkedik a székről. Lehajol, keze a csizmája felé közelít. Tudom, mire készül. Csatakos az ing a hátamon.

– Hé! – A vezér fegyverének csőtorkolata rászegeződik. – Mit vakarózol?

– Szétment a harisnyatartóm a frásztól – feleli a nő akkora lélekjelenléttel, mint egy óceánjáró. Kissé felemelkedik. Azt játssza, hogy megártott neki a fehér rum. Hajlamos vagyok elhinni.

A pisztoly csöve továbbra is rászegeződik. A fickó elvigyorodik. Fejével a bárpult felé int.

– Állj fel oda, és szedd rendbe a harisnyádat. Hadd lássa mindenki. Zenét!

A sérült rendőr vonaglik a földön. Összegömbölyödött testhelyzete, vérfoltos kabátja haslövésre vall. Denisa kilép az asztal mellől. Elindul a pult felé. Óvatosan előresurranok néhány lépésnyit a fal mentén.

Denisa fellép a pultra. Tekintetét a vezérkopasz szeme mélyére fúrja. Két tenyere a térdére lebben. Felcsúsztatja a szoknyáját a combjáig. Kivillantja a csipkés csatot.

Azután lehajol, mintha a harisnya szárán óhajtana simítani.

Abban a pillanatban, amikor előkapja és a fősuhanc karjába röpíti a kést, előrevetődöm. Átugrom egy asztal fölött, bal lábra érkezem, a jobbal gyomorszájon rúgom a közelebb eső fickót.

Denisa a harmadik kopaszra koncentrál, fegyvert tartó karjára mered, majd leveti magát a magasból.

Az idősebb kínai besurran a kavargó lábak közé. Elkapja a sebesült vállát. Bevontatja a pult mögé a jajgató rendőrt. Ezután a telefonért nyúl.

A háttérből előrohan néhány vértől részegült vendég. Nem nekünk akarnak segíteni. Támadnak. Denisa elkeseredettnek látszik. Felkap egy bárszéket és annak lábaival ledöfi az egyik kockás inges férfit. Elgáncsol egy másikat. Azon kísérletezik, hogy távol tartsa tőlem a csehó népét, míg a három kopasszal szórakozom.

A mi kínaink összegyűjti az elszórt fegyvereket. Ügyesen bujkál a lábak alatt, elkerüli, hogy rálépjünk, megtapossuk. Ezután megáll Denisa mellett. Két stukkert szegez a vendégekre. Úgy fest, így már kordában tartja őket. Az idősebb alkalmazott eszeveszett akcentussal, kissé hadáron beszél a kagylóba. Mentőt hív.

Két kopasz ájultan hever a padlón. Vezérük azonban olyan eleven, mintha ömlő vére, átdöfött karja, pofonjaim serkentenék. Legfeljebb megroggyan egy-egy rúgástól, de kihúzza magát és támad újra. Feszült figyelem tükröződik a tekintetében akkor is, amikor a talpam felsérti a homlokát, és vérhullám árad a szemére.

A többi pincér fürgén a fal mellé rendezi az asztalokat, székeket. Helyet csinálnak a táncparketten. Ellenfelem jól tartja magát. Nem engedem közel magamhoz, nem teszek kárt benne. Ügyelek, hogy elfojtsam dühömet. Csakhogy a vér engem is elvakít. Pokoli düh árasztja el az agyamat. A fickó két ökle mögé húzódva védi a fejét, időnként kitör és nekem támad. Elbotlik a lábamban. Felkel, ha nehézkesen is.

Denisa elunja a testmozgást. Megáll mellettem, félretol, majd ágyékon rúgja a fickót. A kopasz meggörnyed, térdre rogy, alkarral kap egyet a nyakszirtjére.

A kordában tartott közönség felmorran. Kitör az üvöltés. A kínai beleereszt néhány golyót a mennyezetbe. Vakolat szitál alá.

A vezér megrázkódik a földön. Lassan térdre, majd talpra nyomja magát.

Ekkor a pult mögül előtámolyog a sebesült rendőr, akár egy démon. Lobog a tekintete, lucskos a ruhája. Mielőtt még bárki megakadályozhatná, golyót röpít a kopasz fickó fejébe, a két szeme közé. Ezután lerogy a padlóra, teste görcsbe rándul.

Állok a vérben. Denisa nekem tántorodik. Szaporán lélegzik, a hangzavarban is hallom zihálását, melyet megdupláz az enyém. Amikor úgy vélem, talán már nem dől el, otthagyom. A halott rendőrhöz lépek. Lezárom a szemét. Megnézem a sebesültet.

Sziréna siránkozik az utcában. Az ajtó előtt elhal a hangja. A kínai leereszti a stukkereket. Ekkor, akár egy tébolyodott áradat, a csehó népe elsodorja a testét. Mindenki kifelé rohan.

Kiürül a lebuj. Mire észbe kapunk, eltűnik a két kopasz is. Vezérük átlőtt fejjel, mennyezetet bámuló, opálossá vált tekintettel a padlón marad.

Kinyargalok az utcára. Nem jutok messzire. Ordítás harsan. Golyók porzanak a lábam mellett. A dörejek a fogaim gyökeréig visszhangzanak. Mintha letépték volna a fejemet, érzéstelenítés nélkül.

Rendőrfegyverek kényszerítenek a falhoz. A hisztériáig ideges kezek lapogatnak végig. Nincs erőm magyarázkodni. A durva vakolathoz támasztom a homlokomat. Várom, szétreped-e az agyam vagy sem. Végre előkotrom a papírjaimat. Mire elmesélem rohanásom okát, a kopaszoknak nyomuk vész.

Néhány járőrkocsi elindul cserkelni.

Visszatérek a csehóba. Nézem, miként takarítják fel a két holttestet. Felkavart por, alvadó vér marad utánuk. Rengeteg üvegtörmelék borítja a helyiséget. Ez az, ami látható. A félelem tovább kering a vérünkben, látszólag szótlanul.

Denisa iszik egy pohár fehér rumot. Eldadogja, mi történt, szentesítem elbeszélését. Leírjuk a kopaszok külsejét. Mivel a koncert végeztével több ezer hasonszőrű alak fogja benépesíteni az utcákat, nem lesz könnyű kiválogatni azt a kettőt.

Végre beülünk a Mazdába. Nedves az ing a hátamon.

Denisa az ablaküveghez támasztja a fejét. Nem szól semmit, nem néz sehova. Meggyújtok egy Dunhillt. Mélyen leszívom a füstöt, majd átnyújtom a cigarettát. Mintha csak a rózsaszínű drazsék közül adnék egyet.

Tarzan megvesz a boldogságtól a régen látott Denisa beléptekor. Körbeugrándozza, kezét, arcát nyaldossa, s eközben vékony, sikító, szűkölő hangokat hallat. Az ováció nem tart sokáig. A kutya érzékeny idegrendszere megneszel valamit hazahozott hangulatunkból, megsejti a változást. Szólni sem kell neki, négy lábra zökken, majd bizonytalan farkcsóválással bevonul előttünk a nappaliba.

Martin a kanapén ül. Körülötte újsághalom, ölében tányér. Nővére láttán elvigyorodik.

Denisa rátámad: – Mi van?

– Mi lenne? Soroljam az újságokat? – Martin felkap és átforgat néhány nyűtt magazint, de oda se néz. – Alexandre Ripley nyerte azt az írói versenyt, melyet az Elfújta a szél folytatásának megalkotására hirdettek meg.

Denisa készül levetni magát a fotelba. Félúton állva marad. – Nahát – mondja.

– Bezony – vigyorog Martin. – A folytatásból talán megtudjuk, hogy Scarlett O'Hara elmegy műlovarnőnek, beleszeret a félkarú, kaporbajuszú oroszlánidomárba, és részt vesz az első Holdutazáson.

– Talán emlékszel Scarlett O'Hara halhatatlan, klasszikus mondatára: holnap is nap lesz. Zárom soraimat, Martin. Hol az ágyam?

– Feltehetően a hálószobában. – A fiú vidáman megrázza a fülébe aggatott ezüst fittyfirittyeket, az ölébe ültetett tányérról felkap egy szendvicset, és falatozni kezd.

Nem hiszem, hogy nem látja zaklatottságunkat. Látja, de tévesen valamiféle kettőnk között dúló csatának tulajdonítja. Eltökéli, hogy felvidít bennünket, kihúz a szakadékból.

– Egyetek – cseveg könnyedén. Rám szegezett tekintetében szorongás lappang. – Teleraktam a frigót kajával. Megsétáltattam Tarzant. Korcsolyázni vittem Ellát. Szavatok sem lehet. Ja, hogy mi újság? – Újra Denisára pillant, aki időközben mégis beleesett a fotelbe. – Scorsese csinált egy filmet Jézus utolsó megkísértése címen. Híre ment, hogy van benne egy ágyjelenet Mária Magdolnával. Párizsban rágyújtották a mozit a vetítésre. Ha engedtek gondolkozni, eszembe jut még néhány újság.

Denisa felkel. Körbejárja a nappalit. Mintha ismerős helyszínre tévedt volna, melyet időközben valamiképpen átrendeztek. Keringés közben megtorpan Martin fölött. Rögtön elszörnyed.

– Miféle felvágottat eszel, te szerencsétlen? Hogy meglepődnél, ha ez a préselmény hirtelen visszaalakulna azzá, amiből készült!? Tele lenne a tányérod egerekkel, patkányokkal és egy csomó felseperhető piszokkal.

Martin befejezi a kései vacsorát. Feláll a kanapéról, messzire tartja magától a tányért. Közben szabad kezével a tévé felé mutogat. – Összekunyeráltam néhány kazettát a haveroktól. Holnap nézegetheted unalmadban. Ne mondd, hogy nem gondoskodom rólad. A maradék felvágottat egyétek meg reggelire. Jó éjt.

Töltök egy pohár whiskyt. Ma éjjel már nem akarok vezetni. Benézek az elnyílt szájjal alvó Ellához, majd a hálóba indulok. Összeszedek egy takarót, kispárnát. Átballagok vele a vendégszobába.

Körülnézek. Ide került az összes olyan holmi, ami a lakás más részein nem kellett már. A banális nászajándékok; némelyikből három-négy példány, véletlenszerűen. A megunt heverő, a kiolvasott könyvek, a nyikorgó hintaszék. És persze a jó öreg Belloq. Lelkemet sanyargatva a fürdőszobába indulok. Önfeledten benyitok az ajtón.

Denisa a zuhany alatt áll. Arcára ömlenek a vízcseppek, megcsillannak a vállán, körbefolyják előhegyesedő mellbimbóit, lapos hasára csordulnak, végigfutnak izmos combjain.

Önfeledtségem tovább mélyül. Mintha minden korábbi eltökéltségemet behajítottam volna a szemétledobóba. Józan eszem leszáguld a csúszdán.

Nem számít, hogy vizes leszek. Átkarolom Denisát. Rávetem magam a szájára.

Nem üt meg. Eltol magától. Szemében idegenség, viszolygás. Szemében dermedt rémület.

Hátralépek. Nem szólok semmit. Arcomon hideg vízcseppek kúsznak. Nézzük egymást. Szomorúság ül a tekintetünkben.

Ekkor Denisa ellöki magát a zuhany alól. Megáll előttem. Lehajtja a fejét, felkapja mégis. Mosolyt formál. Megvonaglik az arca. Szempilláján vízcseppek reszketnek, szivárványosak, akár hajnali napfényben a kifeszített pókhálón ragyogó harmatcseppek.

– Ne haragudj – mondja.

Megrázom a fejemet. Nem haragszom. Sarkon fordulok, és kimegyek. Leveszem az ingemet, a padlóra hajítom. Lerúgom a nadrágot. Iszom egy pohár whiskyt. Elfacsarodik a gyomrom.

Hallom, hogy elmegy a hátam mögött. Benyit a hálószobába. Visszajön, megáll előttem. Újra próbára tesz, hálóinge akkora, mint egy levélbélyeg. Mellbimbói még mindig nyújtózkodnak.

– Nem kell emigrálnod. Aludj mellettem.

Nem tudok mit felelni. Lehajolok szertehányt gúnyámért, és majdnem tökéletes mezítlenségem lehetséges méltóságával a zuhany alá vonulok.

Azután fekszem a sötét szobában. Karom a fejem alatt. Valahol egy elmebeteg óra szakadatlanul hajtogatja: tiktak, tiktak. Lehet, hogy a fejemben. Ugyanott, ahol újra eldörren néhány idegtépő lövés, könnygázgránátok okádják embertelen ködüket.

Hajnalig hallom Denisa motoszkálását a nappaliból. Fiókokat borogat. Füzetekben, fotók, elveszett emlékek között kotorász. Tehetetlen azzal, amit talál. Elveszetten fel-alá jár a hómezőn.

Engem keres, egyebek közt. Megtalál-e valaha?

Derék, öreg Belloq, miért nem alszol? Az elmúlt nap semmi jóval nem nyájaskodott. Ha összevertnek érzed magad, teljesen jogosan. Ha sok volt a rosszból, heverd ki. Na, heverd ki.

Reggel Denisa még a nappali szőnyegén heverészik, újságok, feljegyzések között kotor. Szemei alá újfent kiültek az olimpiai karikák. Amikor eltámolygok mellette, igyekszem legalább olyan magasnak látszani, amilyen vagyok, ennél fentebb ezúttal nem törekszem. Loppal lesimítom rövid hajamat. Ez minden, ami telik tőlem, ez is rengeteg megszokott jóképűségem rekonstruálása érdekében.

A fürdőszobai tükör nyomban hozzálát, hogy lelombozzon. A szemközt álló pasas legalább harmincöt éves. Vonásaira kikönyököl minden egyes esztendő romboló hatása. Évgyökerek ágaznak szét szemem sarkából. Egy-egy mély barázda szántja fel az arcbőrömet az orrtövemtől csaknem az államig. Így hát nem borotválkozom. A borosta arra való, hogy elfüggönyözze a múló élet okozta károkat.

Zuhanyozás után elég is a hiúságból, önmagamból. A konyhába vonulok, lényegesen délcegebb tartással, mint korábban. Bekapcsolom a rádiót. Nem is túl régen nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést, mivel hajnalonta Denisa nem tűri az információóceánt. A hírek, reklámok, zeneszámok, műsorajánlatok, a nagyvilág őrültségei, a kritikák áradatának müzli-sűrűsége kultúrstresszt váltott ki belőle. Ha nem sikerült időben elnémítanom a rádiót, Denisa morgolódott, zsémbelt a hírolvasókkal, kommentátorokkal, boldog-boldogtalannal, egészen addig, mígnem túljutott az első akadályon: a tejszínnel felöntött kávén. Ezután némileg halkabban őrjöngött tovább. Ez eltartott délig, utána már korbács nélkül is lehetett bírni vele.

Meghallgatom az esti koncertről szóló beszámolót. Különösebb rendbontás nem történt, a skinheadek viszonylag fegyelmezetten, mondhatni kultúrlények módjára távoztak a stadionból és környékéről. Gondot azok okoztak, akik nem jutottak jegyhez. Néhány mondat következik a Mandarinban lezajlott incidensről, majd egy másikról. Ez a kikötő egyik arabok vezette csehójában történt. Ott is a fajgyűlölet robbant ki.

Denisa megjelenik a konyhában. Leül egy székre, magába roskad. Mintha kávéfőzésre és reggelikészítésre irányuló tevékenységemet figyelné. Fogadni mernék, hogy nem lát semmit. Meg sem ismer. Nem veszünk tudomást egymásról. Hallgatjuk (ő hallja-e?) miként mentek ölre skinheadek és fekete bőrű tengerészek. A csetepaténak az vetett véget, hogy a csehó arab személyzete a matrózok oldalára állt, és közös erőfeszítéssel eldöngették a sápadtarcúakat.

Mivel a kopaszok megléptek a vesztett csata helyszínéről, az odasereglő rendőrök a tengerészeket vitték a fogdába. Valamennyien arról a kerengő hajóról származnak, amely hetekig bukdácsolt a tengeren baljós szállítmányával, egy rakás szeméttel, melyet a befogadó ország mégsem fogadott be, az anyaország viszont nem engedett haza. A hulladékhajó jelenleg a kikötő közelében, a nyílt tengeren vesztegel, de a line-i kormány sem tűri jelenlétét egy hétnél tovább. Rövidesen távoznia kell, akár megegyeznek a vitázó felek, akár nem. Nem csoda, ha ebben a hercehurcában a matrózok elunták magukat, és szárazföldre szálltak, hogy kissé kiszórakozzák magukat. Ami azt illeti, jól mulathattak az arab csehóban.

Kitöltőm a kávét. Denisa átnéz a gőzfelleg fölött. Régi zord szokása szerint az ablakkal szemközt látható hirdetőoszlopra tekert plakátokat szemléli. Ezúttal egy édes, kopasz férfimanöken előrecsücsörödő szájában, lagymatag húsú, szőrtelen felsőtestében, bermuda fazonú, méregdrága, bitangul márkás, lila pettyes alsógatyájában gyönyörködhet. A göcsörtös férfitérd szexisnek akar látszani. Rám teljesen hatástalan. Néha eltűnődöm, mit esznek rajtunk a tündéri nők. A problémát újfent elnapolom.

Finoman kaján hanghordozású kommentátor ecseteli a legújabb politikai nyalánkságot. Kedvenc rendőrminiszterem, Petrov új ötlettel állt elő elszánt harcában, mely a szervezett bűnözés, a banditizmus, a kábítószer-kereskedelem ellen irányul. Petrov amnesztiát harangozott be: az elkövetkező harminc napon belül bárki büntetlenül beszolgáltathatja mindazon stukkerét, ágyúját, hirigelőjét, melynek tartására nincs engedélye.

Szép lett volna, ha beválik. Mi történt? Előkerült néhány második világháborús rekvizitum: döglött bomba, rozsdafalta mordály. Továbbá néhány tréfás kedvű fickó ellopta Petrov hivatali kocsiját a gondosan őrzött parkolóból, az árgus tekintetű őrök orra előtt. A túszt kivitték egy erdőszélre, majd sorozatlövésekkel beleírták: hülyék a rendőreid. A vezetőülés kárpitjába beletűzték az amnesztiarendelet plakátját.

Erről az esetről emlékezett meg a Nemzeti Megújhodás Pártjának hírhedten jobbos vezére, Mannie Dresher, Méltatta az amnesztiát, hiszen a terv sikere esetén csupa-csupa bejegyzett fegyver forogna a nép kezében. Egy-egy mészárlás után gyerekjáték lenne az azonosítás. Naiv ötlet.

Ebből is látszik, mondta a pártvezér a legutóbbi gyűlésén, hogy a rendőri alkalmassági vizsgán előnyt jelent az impotencia, imbecillitás, inkorrektség. Ha Petrov zsaruminiszter úr valaha is elfogná a Kokókirályt, a messze földön bujkáló Dary Heptont, akkor ő, Dresher, korallszínű, gyöngyökkel ékesített aerobikdresszt, balettcipőt öltene, és kézállásban megkerülné az Igazságügyi Palotát.

Denisa mégis odafigyel. Azt morogja: – Veszek egy Nikont. Ezt lekapom.

A kommentátor folytatja: – Petrov, miután fülébe jutott a kihívás, azt felelte, hogy ebben az esetben ő hula-hula szoknyácskát húz, és pálmalevél legyezővel kíséri útján az attrakciót végző Dreshert.

– Ezt is lekapom – mondja Denisa. Belekortyol a kávéba.

Még nincs vége a civilizációs sokknak, mert néhány ostoba reklám után javaslat hangzik el a könnygázspray forgalmazásának megszigorítására. A spray ellen nem véd karatetudás, semmit nem számít az őrzőkutya jelenléte.

Ezen a ponton Denisa agya csordultig telik.

– Kikapcsolod a rádiót, vagy keresztüllőjem? – firtatja.

Az ultimátum első felét választom. Denisa belenyal a kávéba, eltolja maga elől a tányért. Cigarettára gyújt. Módszeresen ezt teszi minden reggel, mint egy felkészült öngyilkos. Ezen a szokásán az amnézia sem változtatott. Befüttyenti Tarzant, és kritikus szemmel méregeti. Forgat valamit az agyában.

– Gyerek ez a kutya.

– Mondjuk így: fiatal. De máris megtanult egy sereg őrző-védő fogást. Nyugodtan rábízom Ellát.

– Nem hallottad? Jön a manus a spray-vel, lefújja a kutyát, lefújja a gyereket, aztán azt tesz velük, amit akar. – Elhallgat, tovább töpreng. A fényes szőrű fekete test odaadóan a térdének dől, a tömpe farokcsont komikusan riszálja a kutya hátulját.

Bevágódik a fürdőszobaajtó. Levonom a következtetést: felkelt a sarj. Végiggondolta, hogy iskolába kell mennie. Megtelt a szíve sűrű, sötét haraggal. Ha már megmosakodott és felöltözött, akkor a bögréjét fogja csapkodni. Nyugodtan megállapíthatom: ebben a nőkoszorúban stabilan képviselem a higgadt, méltósággal teli férfinemet.

A férfifölény támogatására Martin érkezik az előszobaajtó felől. Belép közénk, maga elé húzza Denisa tányérját, és nekilát a pirítósnak. Könnyedén hátrafésült, mértékkel leolajozott frizurát, élénk szempárt és hézagosan sorakozó, hófehér fogakat visel farmeringéhez, itt-ott kihasadozott nadrágjához.

Denisa végigméri a szótlanul vigyorgó fiút. – Gondolom, ez a divat. Mentől rongyosabb, attól menőbb. Ez tetszik nekem. Ma délelőtt itthon maradok, és kihasadoztatom a farmerjaimat.

Martin virágzó mosolya elszárad. Felnéz a mennyezetre, onnan rám. Megvonom a vállamat. Pokolian értjük egymást.

– Úgy nézem, nem jött haza a memóriád – mondja a nővérének. – Arra emlékszel-e, hogyan vesztetted el a szüzességedet?

Denisa zavar helyett gondolkodóba esik. Kiszippantja az utolsó csepp kávét a csészéből. – Szerinted sokféleképpen el lehet veszíteni? Lássuk csak. Rég volt: mozi a helyszín, a sor közepén ültem. Vad, lucskos pornót adtak. Egy idő után megfeküdte a gyomromat, elindultam kifelé. Ölből ölbe ülve haladtam. Csupa férfi került alám. Mondhatom, valamennyien lankadatlan átéléssel nézték a filmet. Hát így esett.

Martin felhördül. – Daniel, emlékszel, miket szólt, amikor az esküvő előtt sorban gratuláltak neki az ismerősök? Piszkosul az agyára ment, hogy mindenki vele foglalkozik. És a legtöbb nyájas érdeklődő rá is talált a megfelelő kérdésre: a menyasszony miben lesz? Ő pedig blazírt képpel: teherben.

– Hess – legyint Denisa.

Martin tovább emlékezik. – Úgy kezdődött, hogy te térdre omoltál előtte: esküdjünk örök hűséget Isten színe előtt – javallottad. Nőd elcsodálkozott: te létezőnek tartod azt az Istent, aki a kábítószer-bűnözésnek sem tud véget vetni? Miért? – kérdezted: te azt hiszed, hogy Isten a legfőbb rendőrfőnök?

Denisa két ujja közé csippent egy szelet sonkát, mely nem vastagabb, mint egy réteg napolaj. Beharapja a fogai közé. Idegtépő lassúsággal tünteti el. Azután megjegyzi: – Találtam néhány fotót. Azokon a felvételeken úgy nézek Belloqra, mintha személyesen lenne a szerelem.

Ella is közénk támolyog, hogy teljes legyen a diliház létszáma. Belerúg a székbe, mielőtt ráülne. Odébb taszítja a tányért, csak ezután nyúl a pirítósért. És megkezdi az attrakciót a bögre kakaóval. Mint egy különösképpen nekidühödött bíró, aki akár a rendfenntartó kalapács pozdorjává zúzása árán is kész elhallgattatni a felbolydult tárgyalótermet. Viselkedésén nincs mit csodálkozni, elvégre mellette ül a példaképe, akitől szikrázó tehetséggel elleste a hajnali őrjöngés valamennyi mesterfogását.

– A nők nem normálisak – mondja Martin a huszadik bögrekoppantás után. – Reggeli arcuk: a Világölő Hárpia. Délben: Blazírt Ordas. Éjjel, minő varázslat: Démon Fátyolban.

Ella ránéz. Elhúzza a száját. – Kopj le.

Martin tehát; újra kikosarazva, visszatér a nővéréhez.

– Nem hazudnak a fotók. Égig érő szerelem volt. Ha Daniel le akart ülni, négykézlábra zuttyantál, hogy széke lehess. Hajnalban keltél, kipucoltad az ezüstöt, szalagot kötöttél a függönyre, habos kakaóval vártad kedvesed ébredését. Úgy főztél, mint hét ördög. Nyájas, kedves, barátságos voltál. – A fiú elhallgat. Dühödten villog a szeme. Nekiállt, hogy megvívjon az amnéziával. Nem jó módszert választott. Az ellenfél sebezhetetlen.

Denisa ránéz. – Felkészültem rá, hogy valamennyien hazudozni fogtok. Olyan egyéniséget próbáltok rám tukmálni, amilyen nekem sosem volt.

Ella dobbant. Peches a reggele. Kezében marad a harci bögre füle. Rámered.

– Ne ess kétségbe – vigasztalom. – Rég megvettem az újat, számítottam erre a fordulatra. Ezzel átvészeled azt a rövid tíz-tizenöt évet, amíg férjhez mégy. Pléhbögre.

– A pléhpofától – morogja Denisa.

Ella hátrarázza vékony szálú, sötét haját. Felderül végre. Nála már felkelt a nap. Holnap reggelig sutba dobhatom a korbácsot. Denisa is a lánykát nézi. Látom a szemén, hogy erősen töpreng valamin.

– Eltalálsz az iskolába? – tudakolja.

Ella tanácstalanul bólint. Talán még nem döntötte el, hogyan viszonyuljon az elvesztett paradicsomhoz: nyíltan fájlalja-e, vagy leplezze a hiányt?

– Elkísérlek – feleli Denisa. – Visszük Tarzant is. Hallgat rám? – kérdezi tőlem.

– A kutya?

– A kutya – ismétli, tekintetét a szemembe fúrva. Íriszén feldereng valami a régi fényből. Mostantól számol velem. Történelmi korszak kezdete.

Martin hátradől, bennünket figyel. Idővel megelégeli a szikrázó hangulatú reggelt, lehajtja kakaóját, megtörli a száját, és felemelkedik a székről.

– Ég veletek. Szórakozzatok kitűnően – mondja, majd jól begyakorolt, enyhén teveszerű, lezser járással elvonul körünkből. Gondosan bevágja a szomszédos lakás ajtaját.

Veszem kulcsaimat, névjegygyűjteményemet. Egy mozdulattal ellenőrzöm, helyén van-e a szívem. Csókot érintek Ella homlokára, rávigyorgok a fürkész tekintetű Denisára, és kilépek a lépcsőházba.

A kapu néhány nappal ezelőtt elvesztette alsó táblaüvegét. Azóta senki nem bajlódik a kulccsal, ha ki-be akar járni. Lehajolok, és átlépek a fémkeret fölött. A módszer gyors, akár a gépi vasalás.

A kocsiban bekapcsolom a rádiót. Nincs kímélet a hírszerkesztőkben, megint kellemetlenkednek. Tegnap délután egy hírhedt gengszter elment vala a borbélyhoz, szakasztott úgy, mint a régi szép időkben, Al Capone tündöklése idején. A borotvakés sebet ejtett az arcán. A gengszter néhány percen belül halott volt. A vizsgálat először szívrohamot állapított meg. Másodszor felmerült a méreg gyanúja. A mérget a borbélyeszköz tartalmazta. Szakértők vizsgálják az ügyet.

Katt. Ennyi elég mára. Zenét keresek. Ólomsúlyú szemhéjam lecsukódással fenyeget. A reggeli csúcsforgalmat azért találták fel, hogy az ember észben tarthassa, minő taposómalomban él. Valósággal megkönnyebbülök, amikor kiszabadulok a városból. Némileg jobb minőségű a belégzett levegő, már-már alkalmas emberi fogyasztásra.

Újra azon a bizonyos aszfaltcsíkon döngetek. Kezdünk egymáshoz nőni. Ez már szinte viszony. A teherautó katasztrófájának helyétől harminc kilométerre, felserdülni iparkodó kisváros déli peremén, majdnem az erdőszélen, megtalálom a famegmunkáló üzemet. Drótkerítés állja utamat, amelyen túl lapos téglaépületek elszórt alakzatai sorakoznak. Gerendarakások állnak a lebetonozott udvaron, akár megannyi, pillanatnyilag békés máglyahalom. Finomra őrölt fűrészport lenget az őszi szél.

Kilépek a kocsiból. A kaput zárva találom. Sehol nem látok csengőt, portást. Úgy fest, mintha az alkalmazottaknak saját kulcsuk lenne: reggel bevonulnak, és délutánig nem kíváncsiak senki emberfiára.

Visszaballagok a Mazdához. Néhányszor megszólaltatom a kürtöt. A hatás ugyanaz, mintha kómában lévő személynek xilofonoznék. Nem mintha nem lenne mozgolódás a koncentrációs táborok alig-alig meghitt hangulatát árasztó üzemben. Emberek mászkálnak az udvaron. Pokoli elfoglaltnak látszanak. Rám sem hederítenek, elvégre ég a kezük alatt a munka, s ez a tény egy famegmunkáló létesítményben különös elővigyázatosságot követel.

Nincs mit tenni egyebet: áthatolok a kerítésen. A túloldalon megigazítom az ingemet. Zsebre vágott kézzel elindulok főnököt keresni. Fűrészgépek, gyaluk, fanyűvő szerszámok sivítása hallik. A szőkén szitáló fapor belengi az épületek falait, összetorlódik az ablaküvegeken, csomókat képez, erőteljesen gombásodó hatást keltve.

Belépek egy barakkba. Köpcös alak toppan elém. Szeme kökény, átnéz rajtam. Szája sarkában ceruzacsonk, pajesza borzas, csaknem a válláig ér.

– Van itt valami főnökszerű? – kérdezem.

– Próbálja meg – feleli mélyértelműen a ceruzacsonk mellől.

Megfogadom a tanácsot. Az ajtófeliratokat böngészem. Lassan elhatalmasodik rajtam az a meggyőződés, hogy valami művésztelepen járok. „Lámpatestműterem”, olvasom, majd: „Esztergavirtuózok”. Elképesztő világ. Elhagyom az épületet.

A következő soron még apróbb bungalók sorakoznak egymás mellett, közeik nem tágasabbak egy-egy sikátornál. Gyaluforgács gömböcöt gurigázik előttem a házak között csalinkázó szél. Nesztelen léptekkel haladok. Valahol majd csak megtalálom a főnököt.

Bolyongok az épületek között, duzzad lelkemben a szűkölő félelem, hogy a mitológiai labirintus csecsemőknek való szórakozás ehhez képest. Innen sosem fogok kijutni. Ella férjhez megy, Patrick Wyne ikrei felnőnek, s Belloq még egyre kerülgeti a bungalókat a famegmunkáló telepen.

Valaki lélegzik a hátam mögött. Légzésmódja csak annyira normális, mint azé az úszóé, aki átszelte végre a La Manche csatornát.

Megfordulok.

Annyi időm marad, hogy fellendített karommal kitámasszam a tarkómnak rontó lécdarabot. Az eszköz nem közönséges faipari termék. A nyakszirtem felé eső végét szögekkel ütötték át. A szögek hegye öt centi hosszan kikandikál a fából. Megtekintem közelről. A szerszám valamivel primitívebb, mint egy jégcsákány, de karmolni, tépni, netán ölni is nyugvást lehet vele.

– A főnököt keresem – mondom az alattomos fickónak. Ugyanannak, akivel ezt a kérdést megvitattam már. Kökényszemű, kötélhágcsó pajeszú merénylő.

A köpcös nem felel. Lécét elvesztette, de nem csügged.

A következő pillanatban pisztolycsővel nézek szembe. Ez a fickó bűvész. Nem szórakoztat.

Fellendítem a lábamat. Fegyvert tartó csuklóját a ház falához préselem. A stukker leesik. Közelebb piszkálom a lécdarabbal. Felemelem. Kiveszem belőle a tárat. Kiürítem a csövet. Zsebre vágom a kacatokat.

– Vezessen – mondom.

A fickó nem bűvösködik tovább. Megindul az egyik lapos építmény felé. Hátából süt a gyűlölet. Belép egy ajtón, amelynek üvegét szőke fátyolként lepi be a fűrészpor.

Direktor, olvasom egy réztáblán. Kopogok. Benyitok.

A szoba nem nagyobb egy dézsánál. A csipkefüggönyös ablak előtti íróasztal, akár egy söntéspult, be is tölti. A párkányhoz szorult trónuson középkorú férfi ül. Nem tudná kirúgni maga alól a széket.

Úgy rémlik, hogy daruval emelik ki onnan, s ugyanúgy teszik be, mikor mi szükséges.

Rettenetes, zavarbaejtő arc mered rám. Jobb oldala szétroncsolódott vagy megégett valaha. Az eltávolított bőrt a test egyéb régióiból pótolták. A bal oldali arcfél hibátlan. Ritkás szemöldök, éretlen olajbogyóra emlékeztető apró szem, kicsontozott, lapos orr, mint sertésrész a kocsonyában.

Mélyet lélegzem. Barátságos arcot vágok. Előszedem a stukkert, és leteszem a söntéspult egyik sarkára. A zsúfolt tárat a másikra. Ezután előhúzok a zsebemből egy névjegyet, azt, amelyik az ujjaim közé akad. Átnyújtom a direktornak.

Felveszi, fél szeméhez tartja, megtekinti. Azután rám pillant. – Nos?

– Nem könnyen jutottam el idáig – kezdem. – Nem volt kiírva, hogy ez hadiüzem.

– Nem az. – Kibetűzi a nevet a kártyáról: – Samuel Pinkton, biztosítási ügynök. Szerencse, hogy nem Pinkerton. Semmi dolgom a biztosítóval.

– Néhány napja sajnálatos módon odalett egy szállítmánya.

– Maga a szállítmányt sajnálja? A balesetben meghalt két alkalmazott. – Szörnyű arcáról semmit nem lehet leolvasni. Szája féloldalasan mozog. Fogai közül-e vagy tüdeje mélyéről, fütyülő hangok törnek fel, teljesen felfoghatatlanul, a legegyszerűbb hang képzésénél is.

– Látom a szemén, hogy elborzadt tőlem – mondja. – Három évvel ezelőtt kigyulladt az egyik épület. Az oltáskor megégtem. Másfél évig plasztikáztak az orvosok. Jelenleg azt a bőrt hordom homlokzatilag, amin korábban ültem.

– Őszintén szólva a fogadtatás képesztett el. Nem engedtek be a kapun. Amikor bejuttattam magam, az egyik embere rám támadt.

– Fizetésnap van. Féltik a pénzüket. Annyi mindent hallani.

– Értem – bólintok. Méregetjük egymást. Előveszem az igazolványomat. Ez már valódi. Érte nyúl, kiolvassa. Megcsóválja a fejét. Akkor is hallatja a füttyögést, ha nem beszél. Nem vesz róla tudomást, megszokta, hogy benne van a cserkészsíp. Szoktatom magam én is.

– Miért adta a névjegyet? – kérdezi.

– Mindenki a kezembe nyom egyet. Megőrzöm őket. Egy idő után rengeteg összejön – társalgok. Nem tudna hellyel kínálni. Szék már nem fért az irodába. Figyelem a mozdulatait. Rebbenő, nyugtalan kezét, melyen az egykori égési sérülés feszesre húzta a bőrt. Olyan ember ül előttem, aki repedezik az indulataitól.

– Szóval hekus.

– Szóval – hagyom rá. – Milyen szállítmány volt a teherautón?

– Mit akar hallani?

– A listát.

– Nem tudom fejből. Várjon. – Előrehajol, a telefonkagylóért nyúl. Néhányszor elvéti a gombokat. Kapkod. Végre csevegni kezd, feltehetően nővel. Rövidesen belevész egy kártyaparti előkészítésének motívumaiba.

Felemelem az asztal sarkán heverő, hullákkal díszített, puha fedelű könyvet. Belelapozok, hogy ne halljam a direktor füttyögetését. A műalkotás abba a szériába sorolható, amely a megtévesztésig hasonlít bármely fegyverkatalógusra, legfeljebb némi ernyedt történettel körüllottyintva. Kaliber, csőhossz, fegyvertípus és a hozzá tartozó számsorok röpködnek benne. A lapokon hemzsegnek a gummanek. Mihelyst kiköpték a dudlit, nyomban parittyát, vízipisztolyt, sörétes puskát ragadtak. Stúdiumaik végeztével semmi problémát nem okoz nekik bármely fegyver tüsténti felismerése és főbb jellemzőinek elősorolása. Elképzelem azt a derék háziasszonyt, aki eme írásmű olvastán kellően kiművelve bekopogtat a sarki fegyverkereskedésbe, és így szól a boltoshoz: – Lesz szíves egy Nagant M 1895-öt becsomagolni? Macskára lesz. Aztán majd beteszem a vitrinbe. Olyan pofás kis ódivatú darab.

A direktor leejti a kagylót. Rápillant a kezemben tartott könyvre. – Most kaptam kölcsön az egyik munkásomtól. Nem olvasta?

– Nem jellemző – felelem. Lábat váltok. Jókora ember lévén rálátok a direktor hamuszőke feje tetejére. Észreveszem, hogy kopik a haja. Ötvenesnek tippelem.

– A megégésem óta minden héten más munkásom hív meg kártyapartira, vacsorára. Könyveket, lemezeket csereberélünk egymás között. Családias kis intézmény vagyunk. Külföldön van még néhány üzemem, persze, más profillal. Itt kiegészítőket gyártunk, amott bútorok készülnek. A minapi szállítmány a repülőtérre ment volna. Egy újonnan épülő szálloda felszereléséhez kellett telefonállvány, újságtartó, virágpolc. Nagyon fájdalmas a veszteség. A sofőr szénné égett. A tűz végigkísér az életemen.

– Úgy hallottam, a kocsi vezetője epilepsziás volt, de az állását féltve nem merte megmondani.

– Lehet – fütyüli. – Menjen át a B/8-asba. Nylanda átadja magának a lista fénymásolatát. Segíthetek még valamiben?

– Biztos benne, hogy semmi olyasmi nem volt a teherautón, amire valakinek fájhatott a foga?

Hatalmas, hosszú fütyülés szakad fel belőle. Lepillant a kezére.

Vele együtt én is látom, amint ujjai ráfeszülnek az asztallap peremére.

– Baleset volt. Maguk hekusok mindent túlkomplikálnak. Nincs elég munkájuk?

– De van – nyugtatom meg. – Véletlenül a feleségem látta a balesetet. Bizonyára elmesélhetné élményét, de egyelőre nincs abban az állapotban.

– A felesége? – sípol rám.

Bólintok.

– Megsérült? – kérdezi. Plasztikázott arcbőrén legfeljebb a bal oldalon moccan meg néhány izom. De ez sem biztos. Eldugja a kezét.

– Igen. Súlyosan. De életben marad.

– Engem elhagyott a feleségem. Amikor megégtem. Magányos vagyok. Nincs tükör a lakásomban. Fémtálca sincs – mosolyt erőltet.

– Be volt biztosítva a szállítmány?

– Igen. A repülőútra. A közúti balesetért egy vasat sem kapok. De a legrosszabb, hogy az áldozatok hozzátartozóinak sem jár kártérítés. Én sem adakozhatok. Nem valami jól áll a cég. – Fájdalma őszintének látszik. Olyannak, amilyen csak szívbéli fájdalom lehet.

– Mitől fél? – kérdezem.

– Amitől maga. Emberektől. Csakis emberektől.

– Régóta?

– Jó ideje – mondja. – Menjen. Nylanda várja. Kórházban van a felesége?

– Igen – rögtönzöm a választ.

– Vigyázzon rá.

Elköszönök. Különös zavarban kullogok ki a parány szobából. Ez az ember pokolian szenved. Rámegy minden energiája, hogy fájdalmát kordában tartsa.

Néhány perccel később rábukkanok Nylandára. A harminc év körüli, gömbölyded nő úgy fest, mint egy kiugrott zárdaszűz, akit némi nosztalgia gyötör. Sötét szeme hatalmas, akár az éjszakai életmódot folytató lényeké. Orra apró, kavicsra emlékeztet. Szája kicsiny, mint egy cseresznyemag. Átadja a szállítmány kísérőiratának fénymásolatát, majd kiterel az irodájából. A folyosón megtorpanok egy ládahalom előtt. Leveszem a felül lévő tárgyat. Úgy fest, mintha horgas végű sétabot lenne.

– Esernyőnyél – tájékoztat Nylanda fátyolos mosollyal. – Erre teszik a fémvázat, majd az impregnált selymet. Ez speciel férfiernyőnek való. Kikísérem a kapuig.

Elindulunk. A nyél a kezemben marad. A nő válla a karomhoz súrlódik.

– Szegény főnököm peches ember. Biztos azért, mert a jókat rugdalja a sors. Amikor megégett, a felesége otthagyta. De a nevelt fia azóta is szívja a vérét. Azaz talán már nem szívja, mert úgy sejtem, nemrég szakítottak.

Megnyikordul a kezemben a fogantyú. Lecsavarom a vázról. A bot belseje üres, nyilván azért, hogy könnyebb legyen.

Nylanda sóhajtozik. – Mi nem nevetünk Douglasen. Megszoktuk megváltozott külsejét, sípolását.

– Nem is nevetséges – bólintok.

A nő belém karol. Ehhez kissé nyújtózkodnia kell. Lenézek rá. Mosolyog. – Máskor ne ugorja át a kerítést. Szóljon ide telefonon. Megmondja, hányra jön, és én ott leszek a kapunál. Beengedem.

– Miből gondolja, hogy jövök máskor is?

– Nem bánnám – mondja. Visszaadom az esernyőnyelet.

Meglátogatom Cydet. Denisa szedte fel egykor, mert akkoriban szüksége volt segítségre, s persze nem hivatalbéli társaira, barátaira gondolt. Mellesleg nem fogott mellé, jó hasznát vette a kis fickónak, aki nem éppen bűnöző, de azért járatos alvilági körökben. Néhányszor oda-vissza megmentettük egymás életét, megoldottunk egy-két ügyet, megfogtunk pár bűnözőt. Érzeményünk túlzás nélkül barátinak nevezhető.

Cyd ajtót nyit, vigyor terül szét a vonásain. Barna szemei, akár egy-egy lokátor. Fogadni mernék, nincs az a szemészprofesszor, aki értené, hogyan lát ezzel a szédületes kancsalsággal. Márpedig lát, mindent észrevesz. Bőre pörsenéses, orra mopsz. Hajóbak nyakán kárómintás sál. Él-hal a pamutholmiért, többnyire melegítőben jár, amely kirajzolja zömök testének izmait, de még a szőrtüszőket is.

Cyd bevezet a törpe lakás nappalijába. A falakon fotók, plakátok éktelenkednek. Mint valami tárlat „Ilyen szennyes a világ” címmel. Hullahegyek, egyebek láthatók a képeken. A kis fickó ezekkel hergeli magát. Ha netán egy percre kiesne a világvége hangulatból, elegendő egyetlen pillantást vetnie a falra, és visszazökken.

– Ülj le. Melegítsek tejet?

– A macskádnak.

– Jól van, nem kell megsértődni. Kapsz gyümölcslevet. Denisa tényleg tök faggyú agyilag? – érdeklődik. Hüvelykujját elhúzza az ajka előtt. Ebből is látható, hogy Bruce Lee nem halt meg végleg, hanem reinkarnáció folytán átkeveredett belé.

– Tök faggyú – hagyom rá.Ez azzal jár, hogy téged sem fog felismerni.

– Nagyon bugi – vigyorog. – De téged se.

– A te füled átéri a várost – legyezgetem a hiúságát.

– Cyd mindent tud. Máskülönben már meg is fontoltam a szitut, és kisütöttem, hogyan segítsek rajtad. Szakíts időt ma este, összehozlak egy bomba nővel. Te, az olyan, mint egy férfiálom, amihez reggelre garantált a pocskos lepedő. Van neki keze, lába, és olyan teste, hogy az ananászfagylalt büntetőtábor hozzá képest.

– Van munkád?

– Ha te itt vagy, akkor lesz – feleli ravasz mosollyal. – Mesélj, a nőre meg majd visszatérünk.

– Ha kérhetném, hagyd meg nekem, hogy a nőimről gondoskodjam. Figyelned kéne egy tagot. Mégpedig úgy, hogy kiszúrjon téged. Érzésem szerint nem sok kell hozzá, hogy kipakoljon.

– Nosza. Benne vagyok.

– Holnap délelőtt filmforgatás lesz. Akarsz-e szerepelni?

Cyd elborul. – Előbb el kéne mennem kozmetikushoz.

– Ne fáradj. Neked kell alakítanod a Gonoszt, aki védtelen nőkre támad.

Hozzám vágja a gyümölcsleves dobozt. Elkapom, letépem róla a zárósapkát. Elkortyolom a nedűt.

Cyd háborog. – Először is: még soha nem másztam nőre erőszakkal. Másodszor: nem az én műfajom ólálkodni, gyengékkel pankrátorkodni.

– Szerep – mondom hangsúlyosan.

– Nem nevezném testhez állónak. Ennél még a neccharisnya is feszesebben állna rajtam. Na jó, benne vagyok. Úgyis unatkoztam. Máskülönben épp azon tököltem, hogy felhívlak, hátha érdekel egy füles. Hallottál Kindl kimúlásáról? Sötét bandita volt, méreggel kezelt borotvakéssel tették el láb alól.

– Hallottam valamit.

– Akkor jó, mert Kindl bandája Ramos Doyenével állt hadban.

– Nagyon érdekes – bólogatok. – De ezt majd máskor. Most el kéne indulnod. A fickót, akire rá kell szállnod, Douglas Paige-nek hívják. A fél arca olyan sima, mint a palacsintatészta. Valamitől retteg a pasas. Szeretném, ha látná, hogy mindenüvé követed, akár a kupoldába, a klubjába, a pokolba is.

– Miért? – kérdezi komoran. Maga alá rántja a tevenyereg ülőkét. Beszámolok a teherautó-históriáról, a fatelep paranoid atmoszférájáról, a plasztikázott arcú direktorról.

A mese végén feltekint a karnisra. Az egyik szemével. A másikkal rám néz. – Oké, Daniel. Ramos Doyen hadban áll egy másik bandával, aminek Kindl volt az egyik vezéralakja. Nagy irtás várható. Azt beszélik, hogy Doyen a Kokókirállyal tárgyal. Átvenné az itteni kábítószerbulit.

Hiába ismétli el százszor is, nem hallom meg. – Holnap találkozunk – mondom. Felkelek a székről.

Cyd valósággal megvadul. – Nem hallasz, seggfej? Azt mondtam: Kokókirály.

– Nem érdekel.

– Mi érdekel?

– Douglas Paige. Az, hogy mitől fél a pasas.

– Tisztára hülye vagy, Daniel.

– Lehet.

Cyd olyan hangot hallat, mint a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió emblémája. Az oroszlánbőgés végigkísér a régi szép időket feledni látszó lépcsőházon.

Leérek az utcára. Már-már kinyitom a kocsiajtót, amikor Cyd lekiált utánam az ablakból. – Daniel, van egy tippem.

A fülem botját sem moccantom.

Cyd nem csügged. – Próbálkozz hipnózissal!

Felsandítok az ablakra. Látom, akkora a szája a vigyortól, mint egy komódfiók. – Denisánál! – rikoltja még, s ezzel eltűnik.

Üres az iroda. Laco, Donald, Ackerer bevetésre ment. Bizonytalan dohányillat érződik a levegőben, az asztalok tetején papírsaláta kupacok hevernek. Leülök Denisa helyére. Előhúzom a szállítólevelet, és elmerengek fölötte. Ugyanazok a tételek, amelyekről hallottam már: telefonállvány, virágpolc, állólámpához való talp és test, esernyőnyél, újságtartó. Megnézem a megrendelő nevét, címét, telexszámát. Eltűnődöm.

A Főnök nyit rám. Szájában cseresznyemagot taszigál a nyelvével. Tisztes családapa vigyora egy vonalba kerül a szememmel. Két ujja, majd tenyere a vándortincsre lebben a koponyáján. A nyalat a helyére kerül. Egykor Denisa megelégelte a folytonos tollászkodást, és vett a főnökének egy doboz hajfixálót. Volt néhány hét unalmas nyugalom. Azután a tégely elveszett, a tincs legfeljebb tovább ritkult, jelentőségéből nem veszített.

– Megmondom neked úgy, ahogy van, a fenébe. Örülök, hogy újra itt vagy, Daniel.

– Az én hangulatomra némi mélabú jellemző.

– Erre mindig van ok – hagyja rám bölcsen.

– Van nálam egy szállítólevél-másolat. Szeretném egyeztetni a megrendelő cég listájával. – Neki is elmondom ködös feltevéseimet. Értelmes arccal hallgatja.

– Oké, Daniel. Fordulj az új kollégához, segíteni fog. Lelkes a nő, mint egy irgalmasnővér. Ráadásul szép.

Felnézek a plafonra. Megint témánál vagyunk. Mielőtt belemerülne kerítő szerepébe, folytatom: – Hallottad, mi volt tegnap éjjel a Mandarinban?

Felkészülten válaszol: – A meglógott bőrfejűek nem kerültek elő. A hulláról vettek ujjlenyomatot, de nem sikerült azonosítani. Nincs priusza.

– Másképp kéne feltenni a kérdést a nyomolvasó számítógépnek. Hátha emlékszik erre az ujjnyomra valami más ügyben, amelyben ugyancsak nem sikerült kideríteni a tulajdonos kilétét.

Bólogat. – Bemutatlak a nőnek. Szerintem megnézi a kedvedért. De örülök, hogy megint velem dolgozol!

Átsétálunk egy tágas terembe, amelyben mindössze harminc tábla tiltja a dohányzást. Számítógépek monitorai kéklenek takaros sorokban. Templomi, áhítatos csend zümmög.

A kolléganő magas, szőke, korombeli. A bemutatkozás aktusa során nem megragadja a mancsomat, hanem ujjaim közé fűzi az övéit. Egy percre összekulcsolódik velem. Tekintete ölelkezik az enyémmel. Pólyakék a szeme, pilláit halványkék festék súlyozza. Egyenes vonalú, apró orrának kagylói minden légvételnél kitágulnak, majd bezáródnak, mintha nehezen lélegezne. Felsőajka telt, lefelé ívelő, belseje kissé kifordul, a rózsaszínű hús rátapad a fogakra, alsó ajka félkör, színhús. Akár a ponty szája. Minden valamirevaló férfi eszméletét veszti az ilyen érzéki ajaktól.

Leülünk egymás mellé. Elmondom, mit szeretnék.

Debra a combomra ejti a kezét. Ujjai, akár tudást szomjazó érzékelők, letapogatják néhány izmomat. Eszembe ötlik egy s más, de szem előtt tartom azt, ami végett jöttem. Megállapodunk. Feljegyzi a számomat, majd megrázza szőke haját, melynek hullámait széles csat tartja kordában.

– Nem hiszem, hogy ez az ujjlenyomattipp beválik – mondja, mélyen a szemembe nézve. Hangja templomi harangok vasárnap reggeli bugására emlékeztet. Ujjai felrebbennek. Lecsípnek a vállamról egy háromcentis hajszálat.

– Fekete a kis szerencsés? – kérdezi huncutul.

– Amint látod, fekete – bólintok. – A sajátom.

– De milyen fekete! – harangozza. – Hollóhaj.

Kifelé menet Joyra gondolok. Rajzaival többnyire beletalál a dolgok közepébe. Jövendőmondónak azonban nem vált be. Összeesküvést szőttek ellenem. Némely nők a magukénak akarnak, ismerőseim a pártjukat fogják. Úgy fest, nem értették meg a helyzetemet.

A banális jószándék ismerős a messzi múltból. Első feleségem halála után ugyanez történt. Tengerárrá dagadtak a merő véletlenek. Akkoriban mindig betoppant hozzám valaki egy-egy facér nővel. Társaságba cipeltek, ahol hemzsegtek a hajadonok, elvált asszonyok, stramm özvegyek.

Akkor most hazamegyek. Megint kinéz nekem egy nő. Remény kószál bennem.

Denisa unottan szemléli betoppanásomat. Kockára szelt mangót eszeget egy tányérról. Legalább húsz videokazetta hever körülötte, noha az egyéb összetételű rumli sem változott reggel óta. Továbbra is keresi az emlékezetét.

Lezuhanyozok. Magamra húzom fehér vászonnadrágomat. Elnyúlok egy fotelban. Lepillantok az egykedvű nőre.

– Mivel verted agyon a napodat? – kérdezem.

– Martin kirendelt a szórakoztatásomra néhány filmet. Többek közt egy mesepornót. Elmeséljem?

– Rajta.

– Főztem ebédet. Evés közben is tudok mesélni.

– Izgalmasan sokoldalú vagy – morgom.

Asztalhoz ülünk. Tényleg elfelejtett. Megterít. Tálal. Ő. Világszám. Régebben nem tudta megkülönböztetni a mosogatószivacsot a lábtörlőtől. Ráadásul nem is akarta.

– Élt egyszer egy öreg király. Leánya születésekor az udvari jós azt próféciálta, hogy majdan a gyermek mélakórba fog esni, amelyből csak egyetlen férfi válthatja ki, az a férfi, aki hozzásegíti őt az orgazmushoz. Felnőtt a királyi lány. Szép, sápadt, vérszegény teremtés lett. Mivel napról napra sorvadt, atyja úgy látta, eljött az ő férjhez menésének évadja. Kidobolták a tágas birodalomban, hogy jöhetnek a merész kérők, a leány kezére és a fele királyságra pályázni. De vigyázat, mert aki nem állja ki a próbát, s nem tudja kielégüléshez segíteni a leányt, annak feje porba hull. Messze földről seregelltek a nemes lovagok. Nehézvértben, diszkréten sliccelt páncélban, kurta, gömbölyded combú bugyogókban jöttek. Egyenként bevezették őket a citromsárga bőrű, depresszióba hajló királykisasszony baldachinággyal ékes szobájába. Sor került a próbatételre. – Vesse szét a lábait, Felség – kérték a lovagok sorban. De hiába volt minden fáradozás, valahány pozitúra és segédeszköz, a királykisasszony depressziója csak mélyült, mélyült, orgazmusa egyre késett. A merész és nemes lovagok a hálószobából a vérpadra kullogtak. – Vessen egy pillantást grandiózus bájtagomra, Felség – kérlelte a bánat penészvirágaitól díszes királyleányt egy elképesztően nagy és elszánt lovag. – Grand piti – sóhajtotta a királyi sarj, s a lovag feje a porba hullt.

Denisa elhallgat, rám néz. Elfojtom vigyoromat. Belemeredek a tányéromba. Az ebéden nincs mit mosolyogni. Párolt ez-az, sovány hús, híjával még a legalapvetőbb fűszernek, a sónak is.

– Látom, nem dúlt fel a történet – összegzi Denisa. – Akkor hát nem cifrázom tovább. A királyleány ezer lovagot próbált fel, s végül persze eljött az ő orgazmusa.

– Kezdek nem kételkedni az amnéziádban – térek rá az ebéd minősítésére. – Az utóbbi időben szinte már tudtál főzni.

– Úgy érted, hogy most egyáltalán nem tudok? Miért vettél nőül egy ilyen tökéletlent? Mivégre?

– Másvégre, Felség – felelem.

Otthagyom a kései ebédet. Kávét főzök. Látom, hogy összevont szemöldökkel figyeli, amint az üveglombikkal tüsténkedem. Mint régebben, ezúttal is megfekszi gyomrát a látvány. Mi tagadás, a szerkezet meglehetősen ősi. Amikor készült, az emberiség még az atombombáról sem hallott. Viszont kitűnő kávét főz.

Tarzan közöttünk tekereg. Hol Denisa térdéhez támaszkodik, hol hozzám dörgölőzik simogatást kunyerálva. Nádszálkarcsú, fényes fekete teste nem sugároz semmiféle fenyegetést. Nem könnyű elképzelni erről a kutyáról, hogy kemény és kegyetlen tud lenni, ha úgy hozza sora.

– Nézlek – közli Denisa. – Most már tudom, hogy egykor valóban összetartoztunk. Minden jel erre vall. Találtam leveleket, amikből kiderül, hogy valaha Mogorvának hívtalak.

– Mennyire utáltam!

– Az lehet. De mostanában is mindent elkövetsz, hogy ez a név eszembe jusson. Igaz-e?

Kitöltöm a kávét. Denisa két kézre kulcsolja a csészét. Ábrándos tekintettel átnéz az ablaküvegen, rámered a plakáton álló pettyes gatyás, édes manökenfiúra. Elnézem a fickó kopasz fejét, és hirtelen ötletem támad: megborotválkozom. Megérintem borostáimat.

Olyan hang hallatszik, mint amikor rozsdát próbálnak eltávolítani drótkefével.

Tarzan követ a fürdőszobáig. Lefektetem a szőnyegen, az ajtót nyitva hagyom, hogy imádó pillantása melengethessen, amíg hozzákészülök a ceremóniához. Megnedvesítem az arcomat meleg vízzel. Egy-két percig pofozgatom magam, hadd puhuljon a bőr. Azután kapom a palackot a habbal.

Tarzan felsír. Tiszta tekintetű barna szeme elfelhősödik. Furcsa pózban, majdnem hason csúszva felém lendül. Amikor megközelít, villámgyorsan a levegőbe emelkedik. Belülről kapja el a csuklómat. Fogait nem mélyeszti belém, de zavart szűköléssel fogva tartja a karomat.

Elejtem a palackot. Tarzan felkapja, és elszelel vele. Leteszi a konyhaajtóban álló Denisa lába elé. Hitvesem bólint. Megsimogatja a veszett kutyát.

– Doktorálhatsz, Tarzan. Gyorsabban tanulsz, mint tíz lángész.

– Mi volt ez? – hüledezem.

– Próbáld meg még egyszer. Vedd le a dezodort – int Denisa.

Megpróbálkozom a dologgal. Amint kézbe veszem a palackot, Tarzan lekushad, felém csúszik, magasba lendül. Ismét belülre kerül, ráfog a csuklómra.

Végül újabb palackot szállít Denisa lábához. Közben némi tudathasadás kínozza, hiszen engem tart falkavezérnek. A palackot azonban tőlem is el kell vennie.

Denisa végre magyarázattal szolgál.

– Nem tetszett a reggeli hírekben, hogy a könnygázspray ellen nem véd kutya és karate. Gondoltam, ki lehetne eszelni valamit. Már egész jól haladtunk Tarzannal, amikor betoppant a Főnök. Előadta, hogy engem ér a megtiszteltetés, miszerint elfoghatom a gyermekgyilkost. Mit ad isten, az az alak is könnygázspray-vel dolgozik. Most már rábízhatod Tarzanra a lányodat.

– Nem loptad a napot – ámuldozom. – Majdnem elhittem, hogy videóztál. Létezik egyáltalán az a mesepornó?

– Gondolod, hogy kitaláltam?

– Miért ne? Hiszen a szüzességed elvesztésére irányuló kérdésre is hajmeresztő választ adtál. Megborotválkoznék – teszem hozzá boldogtalanul.

– Csukd be az ajtót – tanácsolja. Diadal fényeskedik a tekintetében. Jutalmul birkózni kezd a kutyával a szőnyegen.

Visszavonulok. Kapargatom magam a borotvakéssel, amely a kávéfőzőhöz hasonlóan ugyancsak az emberiség hajnaláról származik. Néha megcsóválom a fejem. Emiatt egy-két helyen bemetszem az arcbőrömet.

Megéri, hiszen közben rádöbbenek: Denisa él, működik. Elméjét fogva tartják a megoldásra váró problémák. Gondol Ella biztonságára. Zsaru maradt.

Baj lehet az idegeimmel, mert amikor megszólal a csengő, újabb metszést ejtek a bőrömön.

Lacót találom a nappaliban. Nem ül, nem áll, láthatóan feldúlt. Bűzös füstkígyókat bocsát ki Caporaljából. Közel kétméteres magassága, mértékkel izmos alakja csaknem betölti a helyiséget. Fényes, szőkésbarna haja a homlokába hullik, eltakarja a fülét, hullámokat vet a gallérja fölött. Szürkéskék szemét félig elfedi a kissé kinyúlt szemhéj. Arca nemrég borotvált, máris aranylik a szőrzettől.

– Helló, Daniel – biccent, amikor belépek. – Elvinném a kolléganőmet. Kölcsönadod egy estére? Van egy árva hamutartó ezen a kéjtanyán?

Elébe teszek egyet. Enerváltan belenéz, aztán félrelöki.

– Túl tiszta. Mélyen megbántódna a szépérzékem, ha belerondítanék.

Denisa felpattan a kanapéról. Láthatóan kitörésre készül. Elrohan a nappali túlsó végébe, a hóna alá kap egy üveget, két poharat. Visszafelé futtában villámlani kezd.

– Laco, ülj rá a vesédre. Ne meredezz fölöttem, mert hányingert kapok nyomasztó magasságodtól. Hozzám jöttél? Akkor tőlem kérj kimenőt. Rendben? A szépérzékedről pedig egy hangot se, nem lehet annak, aki ilyen okádék cigarettát szív. Nos?

Gint tölt. Mellőzi a hígítást. Kiüríti a poharát, visszarogy a kanapéra. Úgy tesz, mintha ott sem lennék. Leereszkedem a fotelba.

Laco elvigyorodik és leül. Belenyal az italba, elfintorodik. Azután felkel. Vállat von.

– Ne haragudj, Den. Képtelen vagyok ülve maradni. A dolog sürgős, mivel telihold van.

– Telihold? – Denisa kibámul a fejem fölött az alkonyi égboltra, a szembeni háztető kopottas cserepeire. – Várj csak. Telihold. Rémlik valami. Valamikor láttam egy spanyol filmet, amiben milliónyi Don Juan rohangált, és az volt a dilijük, hogy ilyenkor szeretnek bujálkodni az asszonyok. Ez valami kollektív szexuális ajzószer. Mármint a telihold.

Laco legyezget cigarettát tartó kezével. – Szót kérek. Majdnem beletrafáltál, de csak majdnem. Van egy szatírunk.

– Aztán? – veti közbe Denisa. – Mi közünk hozzá?

– Az egyik áldozata meghalt. Pár órával a légyott után. Nem élte túl a sérüléseit.

– Értem. Folytasd.

– Köszönöm. A fickó rendőrigazolványt mutat fel, így csalja kocsijába a kiszemelt prédát. Elfurikázik egy kihalt helyre, azután ráugrik a nőre. Az irat támpontot jelentett. Azon tököltünk, melyik aranyos kollega hagyta el. A nők többnyire csak rámeredtek az igazolványra, nem betűzték ki. Az utolsó áldozat azonban kukacolt egy keveset, megjegyezte az adatokat. Ennek már négy hete. Előkaptuk a kollégát. Szegény ártatlan lélek totál kiborult. A szembesítés negatív volt, de nem is hittük komolyan, hogy a szatír valódi rendőr. Felhívást tettünk közzé a sajtóban. Ilyen és ilyen nevű zsaruval nem elmenni autózni. Az igazi meg hülyét kapott, rágódni kezdett.

– Naná – szúrja közbe Denisa.

Laco homlokráncolva erőlködik, hogy összeszedje a gondolatait. – A szatír négyhetenként dolgozik, holdtöltekor. Eleinte csak pofozta a nőket, később fojtogatni kezdett. Ujjlenyomatot nem hagyott, mivel a kocsiban kesztyűt húzott, s azt csak az aktus közben rántotta le a kezéről a fogaival, ott is hagyta mindvégig a szájában. Mostanáig csak a váladékához volt szerencsénk. Mintát vettünk belőle minden alkalommal.

– Nehogy ebből a genetikai anyagból állítsa elő az utókor a huszadik századi ember mását – sóhajtja Denisa.

– Ne vicceskedj, jó? Szóval az igazolvány és a váladék biztossá tette, hogy egyazon tagról van szó. A kolléga néhány nap leforgása alatt emberi ronccsá törődött, még a felesége is bizalmatlanul méregette, mert mit lehet tudni, hátha az ő derék ura éjjelente megvész és szatírkodni rohan. Szegény fickó gyötrődött, merengett, hogy hát miért pont az ő neve szerepel a hamis igazolványban? Aztán merészet gondoltunk. Mi van akkor, ha a névazonosság a korábbi feltevésünkkel ellentétben egyáltalán nem véletlen? Ha a szatír direkt választotta? Esetleg valami régi ügy miatti bosszúból? Beteg tréfa lenne. Végre a kolléga kiötölte, hogy jó pár évvel ezelőtt elkapott egy tagot, aki a kocsijában dulakodott egy vonyító csajjal. Később persze kénytelen volt elengedni a fickót, mert a nő visszavonta a vallomását, és azt bizonygatta, szó nem volt erőszakról, az a pálya, hogy ők ilyen pikáns stílusban szeretik csinálni. Mit volt mit tenni? Akkor a tag röhögve elsétált. Lehet, hogy az agyába véste a kellemetlen zsaru nevét? Elindultunk ezen a szikár nyomon. A tag azóta ötször váltotta lakását, munkahelyét. Végre a nyomára akadtunk Kiderítettük, melyik a kedvenc szórakozóhelye. Minden este egy lebujban ül, holdtöltekor nyilván onnan indul bevetésre. Meg kéne fogni akció közben. Nem tuti, hogy bejön, de miért ne próbálhatnánk meg? Beülsz a kocsmába, kiböketed vele magad. Ha el akar vinni kihallgatásra, beszállsz a kocsijába.

– Apropó, kocsi – lélegzik mélyet Denisa.

Laco leinti: – Gondoltunk rá, hogy a kocsi nyomra vezethet. Ahány nőt fogott, annyi autóval vitte el őket a zöldbe. Gondolom, készül a bevetésre. Kocsit lop, nőt szerez. Hadd folytassam. Ha az akció kezdetét veszi, a nyomotokba eredek. Ott leszek a karpereccel, mielőtt még a fickó rád ugorhatna. Nos?

Denisa átnéz a vállam fölött. Újabb adag gint önt magába.

– Bemelegítőnek nem rossz – mondja kifulladtan. – Holnap filmet forgatunk ugyane műfajban. Indulhatunk.

Bár kedvem lenne akadékoskodni, nem teszem. Laco időnként éppúgy eldobja az agyát, mint Denisa. Beleszerelmesednek ragyogónak ítélt őrültségeikbe, azután már mennek is, neki a betonkerítésnek.

– Veled tarthatnék? – kérdezem. Laco befejezi az újabb cigarettára gyújtás ceremóniáját, azután széles vigyort csillant rám.

– Hát persze – mondja nagyvonalúan.

Denisát nem kérdezzük. Mire átöltözöm, megérkezik Ella az iskolából. Szótlanul nézi készülődésünket, majd vállat von, fogja Tarzant és sétára indul. A szomszéd lakás felől hallható ajtócsapkodásból ítélve Martin is vele tart. Ez a tény némi megnyugvással tölt el. Remélhetőleg együtt lesznek egész este, s talán a vacsoráról sem feledkeznek meg.

Útra kelünk. Denisa előttünk hajszolja szakadozott kocsiját. Ha már ott tülekedünk mögötte, mindjárt némi autóversenyzéssel is megpróbálkozik. Laco szitkokat mormol a fogai között tartott Caporal mellett. Többen Cowboynak szólítják, s ehhez méltón vezetési stílusa rodeóra jellemző. Gondosan, feltűnően beszíjazom magam, kitámasztom a lábamat.

– Hoztál stukkert? – kérdezi két támadó kocsi között átslisszolófélben, fél lábbal a sírban.

– Nem.

– Nem tréfál az ipse. Legutóbb eltörte az áldozata karját, lábát. Elvette az ékszereit, pénzét. Mostanra teljesen elállatiasodott. Remélem, megfogjuk. Valószínűleg kicsontozom.

Ránézek az arcélére. Valódi szépfiú, az enervált fajtából. Bomolnak érte a nők. Ő pedig minden rajongójába beleszeret. Lelke kiterebélyesedik. Azután jön egy szélroham, kitépdesi a szerelem virágait, sivataggá változtatja a tájat. És kezdődik minden elölről.

– Egy hete majdnem azt hittük, hogy megvan – meséli vigyorogva, a soron következő cigarettával a szájában. – Bement egy tag a postára, kért egy űrlapot, kitöltötte, majd a tisztviselőnő kezébe adta. A nő olvasni kezdte, aztán sikításban tört ki, megnyomta a riasztócsengőt, földhöz verdeste magát. Csúnya kavalkád lett a buliból, lincshangulat kerekedett. Férfiak és nők egyaránt irultak-pirultak a mosdatlan szöveg olvastán. Kiderült, hogy a szöveget nem a tag írta. Amikor az űrlap kitöltéséhez fogott volna, ráébredt, hogy otthon felejtette a kontaktlencséit. Megkért egy fickót, s az ki is töltötte a papirost, persze a maga módján, aztán dolgavégezetten elszelelt. Pedig akkor egy pillanatig úgy nézett ki, hogy a mi beteg ipsénk akasztotta horogra magát. Van ilyen. Amikor már nem bírják elviselni, hogy az istennek se érjük utol őket, némelyik úgy intézi, hogy lebukjon.

– Én is tanultam a szakszót – morgom. – Társadalmi öngyilkosságot követnek el.

– Ja. De ez nem az volt. Csak valami befülledt agyú mókamester ragadta meg a kínálkozó ziccert. – Ezzel elhallgat, eltűnődik egy percig.

Letekerem az ablakot. A Caporal-füst kilendül, betódul helyette a kipufogók ragacsos köde.

– Daniel, te el tudnál venni okos nőt? – kérdezi Laco.

– Legalább egynek legyen esze a családban – felelem.

– Behálóztak – vallja be Laco. Ha utánaszámolnék, kijönne, hogy ezredszer hallok tőle hasonló hangulatú bizalmas vallomást. Ma este megértőbben fogadom, mint valaha. Engem is behálóztak, nem tegnap.

Két éve lehet. A lépesméz szerepére kirendelt Denisa nyomában járva szatírra vadásztunk (akkor is). Amnéziára semmiképp nem panaszkodhatom, ellep annak az estének az emléke, ízei. Még a szúnyogcsípések helye is égni kezd a vállamon. Öklöm megsajdul, akárcsak akkor, amikor letéptem a szatírt Denisáról, és elláttam a baját. Azon az éjszakán érett meg bennem a gondolat: ez az a nő, akire a magamfajtának szüksége van.

Laco majdnem nekiront a kereszteződésen átdöngető kamionnak. A kocsi orrát az utolsó milliméter választja el a monstrumtól, mire megállunk végre. Némi könnyed átkozódás után megint Denisa nyomába eredünk. Amint beérjük, finoman meglökjük a lökhárítóját, majd lemaradunk kissé.

Laco elvigyorodik, állával előreint. – Most legalább megszabadultál tőle. Tényleg totál elfelejtett, láttam a saját szememmel. Hagytad volna a kórházban. Ott aztán gubbaszthatna az ágy sarkában, maga elé motyogva. Tudod mit? Nézz friss hús után.

– Figyelj ide, Cowboy. Beavatott leszel. Épp az imént tettem fogadalmat. Ha valaki még egyszer szórakoztatni próbál ezzel a témával, netán valami bombázóval akar összehozni, csúfosan ráfizet. Keresztüllövöm a tökeit.

– Ne vicceskedj – morogja vigyorogva. – Ma este tálcán nyújtok neked két golyót, felfűzheted őket a nyakadba. Mellesleg, ha már témánál vagyunk, óva intelek az új csajtól, Debrától. Próbálkoztam nála, elvégre feladta a labdát. De amint az ágy széléig fajult a dolog, a korábbi buja démon, aki napot nem hagyott ki, hogy minimum kétszer combon ne fogjon, rögvest nagyon szolid és szűzies lett. Amikor semmiképp sem akart kötélnek állni, letöröltem a homlokomról a kínverítéket, és azt mondtam neki: megállj, kitolok veled, megleplek egy uborkagyaluval. Előbb-utóbb rám fanyalodsz. Azóta hűvös a viszonyunk, mint az Antarktisz.

Ekkor a motor hörren kettőt és leáll. Némi köszörülés után indul újra. Lépésben vánszorgunk. Fulladozom. Nem értem, miért áradnak a nagyvárosokba az emberek, verik fel az ingatlan- és lakásárakat, hozzák bűzös kocsijaikat. Nem értem, mi ez a lemmingtempó. Úton a nagy, kollektív öngyilkosság felé, tömegbe verődve.

Az elaggott Peugeot lefullad még néhányszor, mire a találkahelyhez vonszolja magát. Olajfoltos aszfalton lépkedünk a parkolótól a lebujig. Odabenn mérföldes bárpult keríti el a helyiség egyik falát, jókora kávéfőzőgép áll rajta. Körös-körül apró kerekasztalok, fémvázas, merev hátú székek sorakoznak.

Denisa a bárpult közelében foglalt helyet. Melegszendvicset harapdál, és ezzel mindent elmond a dicstelen ebédről. Lehajt egy vodkás juice-t, érzésem szerint csak az elsőt. Ha rajtam múlna, megóvnám az ivástól, de mivel megfogadtam, hogy nem szólok bele, hát nem szólok bele.

Letelepszünk a közeli sarokban. Készenlétben tartjuk a rádiókészülékhez csatlakozó füldugót. A mikrofon Denisa kebelén rejtőzik, beépítve egy brossba. Ha eljön a perc, Laco és én úgy fogunk festeni, mint két jobb sorsra érdemes nagyothalló férfiú. A rádiónak csupán egy a hibája: mindössze kétszáz méter a hatósugara. Ha ennél távolabb kerülnénk egymástól, süketek lennénk, mint egy sereg döglött fóka.

Kávét kérünk. Szemlélődünk, beszélgetünk. Laco képtelen levenni a szemét az ajtóról. Egy-egy ilyen vadászat kicseréli az idegeit. Valósággal újjászületik. Merő tettvágy, elfojtott izgalom. Ha az emberünket valóban a holdtölte őrjíti meg, akkor talán sikerrel járunk. Miért ne?

Denisa ingerlőbb már nem is lehetne. Tű a cipősarka, áramvonalas a lábszára, szoknyája leheletnyi, selyemblúzán fények hokiznak, barna bőrű nyaka elővillan. Úgy tartja magát, mintha álruhás hercegi sarj lenne, ki csak betévedt erre a kopott, snassz helyre. Tekintete visszautasító, bárkire nézzen is. Ettől a megsemmisítő pillantástól a legmértékletesebb pasasok is vérszemet kapnának.

A mi emberünk akkor érkezik, amikor már kezdjük elunni magunkat. Laco a karomba vájja körmeit. Ránézek a bárszékre telepedő huszonhét év körüli fickóra. Szőke haját feltehetően vizes fésűvel választotta el, sötét szemöldöke félköríves, fekete szeme hatalmas, kissé könnyben ázó. Orra finom, szája enyhén legörbülő, álla csipetnyi. Mivel az esték hűvösek, műbőr dzsekit visel, alatta hasig kigombolt fekete inget, elefántkord nadrágot. Vászoncipőjéből kivillan a kockás flanelbélés. Látszik a fickón, hogy eddigi életét nem annyira könyvtárak áhítatos csendjében, inkább az ilyenfajta lebujok mormolásában töltötte. Körmei hosszúra nőttek, a gyakori súrolástól fényüket vesztették, elszürkültek.

Denisa újságot olvas. Néha felpillant, végigméri a körülötte mozgolódó földi halandókat. Tenyérbemászó a tekintete. Vérlázító a megvető pillantás, amellyel megajándékozza a bőrkabátos fickót. Denisa provokációs készsége világszám. Ebben őstehetség, mi több, zseni. Egy-két gesztus, néhány szemvillanás, pár odavetett, maró hatású mondat – és mindenkiből kihozza azt, amit akar.

A tag gondolkodóba esik. Loppal végigmustrálja a nőt, lentről föl, majd fordítva. Azután leárasztja torkán az italt, lepattan a bárszékről és rugalmas léptekkel az asztalához vitorlázik. Akár egy kopottas isten.

Denisa lebiggyeszti a száját, amikor a tag megáll fölötte.

Belenéz az orra alá dugott igazolványba.

Felhajtom a galléromat, hogy ne látszódjék „nagyothalló készülékem”. Zsebre vágom izzadó kezemet. Ez már nem tréfa.

– Megbocsát? – kérdezi a pasas. Kissé hadaró a beszéde, mintha papírról olvasná fel szavait. – Hasonlít valakire, mégpedig egy női bűnözőre. Éppen a szembesítésre indultam, csak betértem ide egy italra. Kell néha egy korty lazítás. Tudja, a zsaruk élete tele van feszültséggel.

– Menjen el egy masszázsszalonba – javasolja Denisa. Hátradől a széken.

– Látott már szembesítést? Biztosan jár moziba. Felsorakoztatunk egy sereg embert. A tanúk üvegfal mögött ülnek, ki kell választaniuk azt a személyt, akit a tetthelyen láttak. Maga annyira emlékeztet, a gyanúsítottunkra, hogy eszembe jutott: miért ne állhatna be a sorba? Mit szólna hozzá?

– Nem gerjedtem be.

A fickó elteszi rendőrigazolványát. Összehúzza mellkasán a dzsekit, és ravasz mosollyal előrehajol. – Nem sok idejét rabolnám el. Legfeljebb fél, háromnegyed óráról lenne szó. Ebben az unalmas életben kell néha egy kis kaland. Ez nem mindennapi szórakozásnak ígérkezik.

– Miből gondolja, hogy engem éppen ez szórakoztat?

– Ott lesz a sajtó is – dobja be a fickó a legfőbb csalit. – Nem lehetetlen, hogy lefotózzák magát. Címlapra kerülhet. Ki tudja? Talán egy hónap sem kell, és fotómodell lesz magából.

– Gondolja? – mereng Denisa. Előhúz egy cigarettát. Nagyasszonyi tartással fogadja el a fickó nyújtotta lángot.

Laco rátenyerel a combomra, gondolván, hogy az asztal alatt rejtve marad ujjongása. Megvan a fickó, belesétált a csapdába!

– Nem én leszek az új fiúd – közlöm, kezét félretolva.

– Daniel, ez szuper! Ez csúcs!

Osztozzak örömében? Az ő szatírja mégiscsak az én nőmet viszi a sötét éjszakába. Az sem vigasz, hogy Denisának nem ez az első ilyetén kirándulása.

Megvárjuk, míg az újsütetű pár kivonul a lebujból, majd pénzt dobunk az asztalra, és utánuk eredünk. Behuppanunk az agg Peugeot-ba. Kifújjuk magunkat, megpróbálunk áthangolódni a feladat következő részére. Füldugóink csendet szitálnak, majd távoli, halk neszek szűrődnek felénk. Motor indul, ajtó csapódik.

Opel Corsa kanyarodik ki a parkolóból. Leolvasom a rendszámát. Laco némi ideges tapogatózás után indításra kész állapotba kerül.

Denisa hangja hallatszik. – Miért húz kesztyűt a vezetéshez?

– Izzad a tenyerem a kormányon.

– Meg persze menőbb is így.

– Imponálni akarok magának. Minden zsaru rohadtul magányos. Tudta?

– Ne fárassza magát – fanyalog Denisa. Látni vélem mosolyát, a gunyoros lángocskát a szemében. Bizonyára élvezi a fonák helyzetet. Éppen neki tart előadást a fickó a zsaruéletről. Mindketten jól érezhetik magukat a szerepükben.

– Mi a foglalkozása? – kérdezi a tag.

– Tenyérből és kávézaccból jövendölök. Mutassa a kezét, megmondom, milyen jövő vár magára.

Laco felhörren a szöveg hallatán. A kocsi motorjától nem telik ennél több. Rekedtes köhécselést présel ki magából, a kaszni olykor meg-megrándul, de béna marad. Itt jön rá a végelgyengülés, amikor Denisával elszelelni készül az emberállat.

Igen, a Peugeot kiadja a lelkét. Az ilyesmi talán nem túl gyakori statisztikailag, de a pech nevű istencsapás törvényszerűségeinek maradéktalanul megfelel.

Teljesen érthető módon eszeveszett izgalom hatalmasodik el rajtunk, annál is inkább, mert az ifjú pár szövegelését egyre távolabbról halljuk.

Azután már csak a süket csend dobol a füldugókban.

Kilököm az ajtót. Laco utánam veti magát. Futásnak eredünk. Megkerüljük a sötét hátú épületet. Kirohanunk az útra.

Taxi közeledik. Úgy mászik az estében, mintha hóakadályok tornyosulnának előtte. Elébe sietünk.

Feltépem a sofőr melletti ajtót. Bevillantom az igazolványomat. Feltehetően nagyobb ovációt váltana ki, ha a köldökömet mutogatnám.

Rövidre nyírt hajú, harmincas nő ül a volán mögött. Szájában rágógumi, szemében méla undor.

– Tudja, mit tegyen ezzel az igazolvánnyal? – kérdezi, s rögtön ellát egy tanáccsal. – Vágja fel csíkokra, hogy jobban beleférjen a seggébe.

Rávigyorgok a bájos hölgyre. – Ugorjon át a másik oldalra – javaslom szigorúan.

Laco felrántja a hátsó ajtót, és bepattan a kocsiba. Jelenléte hatásos. A nő átemeli a fenekét a jobb oldali ülésre. Közben kotorászni próbál a szék alatt.

Laco megfogja a karját. Finoman, de nem minden izgalom nélkül. Gázt adok.

A nő vonakodik. Szeretné kiszabadítani magát. Laco a másik kezét is előhúzza. Simogat vele. Hangja is esdeklő.

– Esküszöm magának, hogy tényleg zsaruk vagyunk. Gondolom, hallott a tagról, aki rendőrigazolvánnyal csalja tőrbe a nőket. Pár perccel ezelőtt azzal a fickóval ment el a kolléganőnk. Lerohadt a kocsim, nem tudunk utánuk sietni. Könyörgök, higgyen nekem. Segítenie kell. Kapja fel a mikrofonját, és beszéljen a taxis társaival. Egy Opel Corsát kellene megtalálnunk.

Míg Laco lélegzetvételnyi szünetet tart, elmormolom a kocsi rendszámát. A nő dühödten rágni kezdi a gumit, amelyről néhány percre megfeledkezett.

A taxi mászik előre a forgalomban, vaktában. A nő méreget bennünket. Laco elengedi.

– Csináljon valamit – mondom. – Hogy hívják?

Elkapja a mikrofont. Ajka elé emeli, rám villan a tekintete, majd kinéz az útra. – Srácok, itt Sandy. Két kopó ugrott be a kocsimba. Azt mondják, szar van a palacsintában. A Prometheus utcában vagyunk, útban a Viola-híd felé. Erretájt keresünk egy Opel Corsát. Fehér színű, vadiúj, rendszáma LN 8673. Ha meglátjátok valahol, szóljatok.

– Biztos, hogy kopók? – sistergi egy érdes hang.

– Amilyen hülyék – feleli Sandy. – Lerohadt a gördeszkájuk, éppen akkor, amikor a kolléganőjüket átengedték egy szenya alaknak.

– Mifélének? – érdeklődik egy másik hang, meglehetősen közelről.

– A szatírnak, aki hamis rendőrigazolvánnyal kószál éjjelente. Jól mondom? – A nő rám néz.

Bólintok. Felhajtok a kivilágított hídra. A folyó alattunk hömpölyög. Sötét hátát fel-felcsillantják a lámpafények, akár egy kihűlt acéltömeget.

– Nem marhulsz? – kérdezi egy érdes hang.

– Szoktam? Jó lenne, ha megsarkantyúznátok a járgányaitokat. Remélem, nem annak a szenyának drukkoltok.

– Ez tényleg Sandy – állapítja meg valaki.

– Itt vagyok a híd túlfelén. Sehol egy Corsa. Merre mehetett?

Laco előrehajol az ülés fölött, már-már ráborul Sandy vállára, hogy a mikrofon közelébe kerüljön. – A fickó szereti a kihalt parkokat, vasúti töltések környékét.

– Csupa bokor a vidék. Aztán mivel ügyködik a szatír?

Sandy mély hangon felnevet. – Itt van a nyelvemen.

– De nem mondod.

– Volt leányszobám, habos kakaó reggelente. A nörszöm felmondott, ha trágár szavakat használtam.

– Megfordulhatott nálatok vagy ezer nörsz – morogja egy sötét hang az éterben.

A fülemben ülő hangszóróban továbbra is csak a csend lüktet. A külváros felé gurul a kocsi. Nyomorultul érzem magam, mint az a légy, amelynek kitépdesték a szárnyait, és a lábai kerültek sorra. Denisa rájöhetett már, hogy elveszítettük. Valószínűleg alábbhagyott a jókedve. Talán éppen a saját tenyeréből próbálja kiolvasni a jövendőt. Nyilván lidércfénnyel izzik balsors című kézvonala. Ha van ilyen.

Hangok ömlenek a rádióból. Sokat megélt férfiak felelgetnek egymásnak.

– Itt vagyok a Kazángyárnál, a vasúti töltés mögött – közli egy álmos bariton. – Nem látok mozgást, pedig ez az eszményi hely a szerelmi tébolyhoz.

– Ki beszél itt szerelemről? – méltatlankodik Sandy.

– Az is hülye, aki azt a szerencsétlen nőt beeresztette a Corsába. Bezárnám valamelyik fegyintézetbe, lángoló szemű buzik közé. Megérdemelné.

– Mit csinálsz ott? – kérdezi Sandy.

– Elárulom. Beálltam két bokor közé és eloltottam a lámpákat, hogy szunyjak egyet. Tegnap egész éjjel nyeregben voltam, ma délben meg feljött végre az új nőm. Ki vagyok facsarva.

– Látom a Corsát – lihegi egy izgatott hang. – A töltés felé tart. Nyisd ki a csipádat, Rómeó.

– Figyelek. Sehol semmi, csak a fekete éjszaka.

A gázra lépek. Sandy kalauzol. Átgázolunk árkon-bokron, hogy lerövidítsük az utat a Kazángyár felé.

– Bekanyarodott egy kocsi a földútra – tudósít az iménti hang, a fásult Rómeóé. – Lekapcsolta a reflektorát. Nem látom a rendszámot. Fehér Opel. Ez lenne az?

– Nem fog észrevenni?

– Lekushadtam az ülésen. A kocsim két bokor mögött lapít. Az ellenőrök sem szokták kiszúrni.

– Most mi van? – kérdezi másvalaki.

– Mi lenne? Közeleg az Opel. Mit izgulsz? A kopók milyen messze vannak?

– Még legalább négy-öt perc, amíg odaérünk – sóhajtja Sandy. A hamutartóba dobja rágógumiját.

– Elővegyem a gázpisztolyt? – kérdezi Rómeó lelkesedés nélkül.

– Ne még – nyögi Laco. – Csak meséljen, mi a helyzet. A kolléganőnk nem teljesen gyámoltalan. – Maga sem hiszi, amit mond. Megütögeti a vállamat. – Azt akarod, hogy megerőszakolja? Nincs kedved a gázra lépni?

Mintha nem azt tenném. Talpam zsibbad. Szétfolynak az ostorlámpák fény körei. Két motoros rendőr lódul utánunk. Szirénájuk a torkát köszörüli, majd élesen felvijjog. A magas hang hasogatja az agyamat.

– Megállt a Corsa – közli Rómeó. Szavát alig érteni a vijjogásban. – Ketten ülnek benne. A vezető körbenézeget. Nem vett észre. Iszonyú sötétség van. Úgy nézem, mindjárt elkezdődik a bumszi-bumszi.

– Rosszul vagyok – nyöszörgi Sandy. Hősiesen hozzáteszi: – Forduljon balra. Rázós lesz, de ne törődjön a kocsival. Van fegyver a kolléganőjüknél?

– Nincs.

– Maguk megbolondultak.

– Nincs kizárva – ismerem el. Gyomrom összehúzódik és reszket, mint egy didergő állat.

Laco letekeri a hátsó ablakot, és a mellé húzódó motoros rendőrrel ordítozik. Persze, nem értik egymást. A cowboy felmutatja igazolványát, a szél megkísérli kitépni a kezéből. A rendőr gondolkodóba esik, azután beleszól a sisakrádióba. Elhallgat a szirénaszó. A két motor felzárkózik mögénk.

– Díszkíséret a királynőnek – örvendezik Sandy.

– Kezdetét vette – tájékoztat Rómeó unottan. – A nő megpróbál kiszállni a kocsiból. Az ipse nem hagyja. Huzakodnak. Volt már néhány pofon oda-vissza. Ne vegyem elő a gázpisztolyt?

– Itt vagyok a töltés másik oldalán. Mit csináljak? – érdeklődik egy friss hang.

– Énekeld el az Ave Mariát – morogja Rómeó. – Itt rögtön nyélbeütik a nászt.

Magam elé húzom Sandy öklét a mikrofonnal. – Erről a humorról még beszélgetünk.

– Miért? Nem humor? Nem mondtam, hogy aranyló, de mégiscsak humor. Magára is rájönne, ha látná, mi folyik a Corsában.

– Mit látsz? – kiáltja Sandy.

– Egy baromi pofont. Kinyílt a jobb oldali ajtó. Srácok, ez a nő nem rossz. Olyan a lába, mint egy gazellának. – Kis szünet után sziszegve folytatja: – Legalább olyan törékeny is. Tűsarkú cipőben nem lehet ingoványon járni. Elbotlott a csaj, ledőlt a sárba. Tuti, hogy eltört a lába. Mindegyik.

Rómeó szórakozik. Társai átkozzák. Laco szorosan markolja a vállamat, másik keze Sandy karján. Földúton rázkódik a kocsi. Belesüllyedünk egy pocsolyába. Sarat dagasztanak az abroncsok, beterítik vele a motorosokat. Végre kilódulunk a gödörből, de van helyette másik. Mélyebb, nedvesebb. Csúszkálnak a gumik, a reflektorok fel-felvágnak a fekete égboltra. Sehol egy csillag. A telihold felhőt borított a fél arcára. Úgy fest, mint Humprey Bogart a kalapjában.

– Ezért a nőért ettétek a kefét? – halljuk Rómeó fanyalgását. – Szerintem szórakozik. A fickó el akar szaladni, ő meg nem hagyja. Biztos, hogy nem fordított a helyzet? Úgy nézem, itt az ipse lesz az áldozat.

– Barom – közli valaki rezignáltan.

Kevésbé izzadok. Így is, úgy is, hozzáragadt a hátam az inghez, az ing a kabáthoz. Sós dunsztban ülök.

– Oltári – nevet Rómeó, jóval élénkebben, mint korábban. – Az ipse el akart futni, a csaj elkapta a grabancát, és mintha egy zsúrcipó lenne, felhányta a tagot a csomagtartó fedélre. Hát ez nem igaz. Kiszállok. Odamegyek, hogy jobban lássak. Innen csak szimpla árnyjáték ez a jó kis cirkusz.

– Mi van? – sikoltja Sandy.

– A hapi kiterítve fekszik a csomagtartón, mint Jézus a keresztfán. A csaj pedig feltette a lábát a hasára. Öregem, körömcipőben. Ez világszám. Van valakinél fényképezőgép, vaku?

– Isteni – mondja Sandy.

Mi is látjuk már. Az ellenkező irányból két kocsi érkezik, motoros díszkíséretünk nyomában közeledik a harmadik taxi. Reflektorfények gyulladnak egy bozótos mögött, nyilván Rómeó világítja meg a porondot.

A bőrdzsekis fickó nem mer mozdulni. Denisa cipősarka kényes ponton tartja fogva.

Leállítom a motort. Tenyeremet a nadrágomba törlöm. Sandy megkönnyebbülten a nyakamba borul. Megölelgetem. Szükségünk van a vigasztalásra.

Laco stukkerral a kézben odarohan a fickóhoz. A motoros rendőrök ugyanezt teszik. Roppant harcias látványt nyújtanak. Denisa félrerúgja a foglyát. Szembefordul a kocsikkal, az elősereglő emberekkel. Blúza hasadozottnak látszik. Nincs rajta a bross. Elveszhetett csata közben.

Eltolom Sandyt. Kilépek az alig szikkadozó sárba.

– Mi ez a nagy sietség? – kérdezi Denisa. Sárlé folydogál róla. Tegnap éjjel esett. Errefelé nincsenek csatornák, hogy elnyeljék a vizet.

Denisa lerántja a fickót a csomagtartóról. Átkutatja a zsebeit, majd a továbbra is talpig fegyverben álló Laco lába elé hajigál hamis igazolványt, borotvakést, pisztolyt, autóskesztyűt, kézibilincset. A fickó zsebei feneketlennek ígérkeznek.

Lehajolok. Belenézek az igazolványba. Ez az.

Denisa a cipője orrával felszedi a földről a bilincset. Rábiggyeszti a fickó csuklójára. A nyitott ajtóval álló taxikban sercegnek a rádiókészülékek. Izgatott hangok tudakolják, mi történik.

Az történik, hogy a motoros rendőrök elmozdulnak merev pózukból. Elteszik fegyverüket, lekapják fejükről a sisakot. Laco is eltünteti a coltját. Aztán gyomron üti a zavarodott képű bőrdzsekis tagot. A fickó meggörnyed, térdre roskad, majd leejti a fejét. Látványos őrjöngésbe kezd a földön.

Sandy papír zsebkendőt ad Denisa kezébe. – Törölgesd le magad, mert ilyen mocskosan nem ülhetsz be a kocsimba. Velem is volt már ilyen. De annak a szenyának összejött. Ráadásul a bevételt is elvitte. Néhány hónapig nem tudtam pasira nézni. Végül persze rájöttem, hogy nem mind állat.

– Akadnak köztük kivételek – bólint Denisa. – Rendőrt kéne hívni. Vagy taxival vigyük a fogdába a fiúcskát? A magányos zsarut. Lesz „szembesítés”, jóember – fordul a lába előtt tekergőző alaktalan hústömeghez. – Csupán egyetlen nő nem jelenhet meg az azonosításon. Egy nőt már eltemettek azért, mert te pár percig jól akartad érezni magad.

Vonat dübörög el a fejünk feletti töltésen. Mire a szerelvények tovatűnnek, rendezzük sorainkat. A motoros rendőrök kísérik Rómeó taxiját Lacóstól, szatírostól. Mi mögöttük repesztünk Sandyvel.

Denisa könnyedén nekem támaszkodik. Megosztozunk a kabátomon. Már nem játszik. Belefúrja arcát az ingem kivágásába. Csupasz bőrömön érzem szempilláit, könnyei nedvességét.

Sandy hátrales ránk a tükörből.

– Szép dolog – vélekedik. – A saját nőjét dobta oda annak a szenyának?

– Csak a feleségem – legyintek könnyedén.

Egy fogsor finoman, szinte érzékien belemélyed a bőrömbe. Jobb lenne, ha inkább rám harapnál, kedvesem. Persze, egyetlen szót sem szólok. Arcizmom sem rezdül. Ha nem én ülnék itt, Denisa nem adná ki magát. Tovább alakítaná a rettenthetetlent, szerepe szerint. Régebben is én voltam az egyetlen kiválasztott, akinek szabad volt tudnia róla, hogy ő is fél, őt is átszivárogja a reszketés egy-egy meredek ügy közben. Előttem nem titkolta, talán azért, mert azt hitte, átlátok rajta, kiismerem őt. Soha nem világosítottam fel tévedéséről. Most sem teszem.

Amint valamelyest erőre kap, kicsusszan ingemből. Kihúzza magát mellettem, cigarettát kér Sandytől. Mindketten rágyújtanak, enyém a tüdőbaj. Ők baráti hangvételű beszélgetésbe kezdenek. Mi másról?, férfiakról folyik a társalgás. Ebben a témában a nők a nagymenők, ez kétségtelen. Legalább olyan szellemesek, mint én voltam, az imént, amikor hányavetin odavetettem: csak a feleségem. Ha az ember szó szerint veszi a feleséget, akkor a jelen helyzet nem igazán illik a képbe. Mindenesetre gyanítom, hogy sokan élnek a mienkhez hasonló plátói házasságban.

Miközben mézízű heteinkről ábrándozom, Sandy eljut zátonyra futott házasságainak kiértékeléséhez. Bámulok. Nem akármit éltek át az elmúlt órában, de máris túltették magukat rajta. Képtelen vagyok magyarázatot koholni a női lélek rejtelmeire.

– Az első férjem szőke volt, kék szemű és rendkívül fiatal, amikor összeházasodtunk. Minden élethelyzetre volt egy megfelelő passzusa a Bibliából. Képzelj el egy elven bibliai lexikont az ágyadban, konyhádban, társaságban, akárhol. Nála mindig ott volt csőre töltve a megfelelő idézet, amellyel rámutathatott a feleség kötelességeire, a családi élet kötelmeire. Ezzel abszolúte le tudott szerelni. Pál apostol levelei olyan érvek, melyekkel nem lehet vitatkozni.

– Ilyen fickó mellett se köpni, se nyelni nem tudnék.

– Én is csak elválni tudtam. A második férjem hat év után azzal jött nekem, hogy azért válik el tőlem és vesz feleségül egy másik nőt, mert eszeveszetten szeret engem; voltaképpen én vagyok az igazi, és ezzel a tettével csakis önmagát akarja büntetni. Egyszóval azért ejtette teherbe a szomszédasszonyt, mert engem akart megkímélni a szülés fáradalmaitól. Hát nem édes? Pasasok persze most is vannak. Jobb, ha hagyom az ismertetésüket. Csak annyit: elhatároztam, hogy egyszer egy rossz dugás után összemagázódom valamelyikkel.

– Frappáns gondolat – vélekedik Denisa.

– Tudod, az a helyzet, hogy nem lehet annyira rossz – vallja be Sandy kis töprengés után. Hosszú nyakán szinte billeg apró feje. Rövid haja égnek mered. Névjegyet nyújt át Denisának, amikor a kocsi megáll a rendőrség előtt. Nem akar pénzt elfogadni.

– A szívügyem volt a kirándulás – magyarázkodik.

– A goromba kezdetért – mondom. Kezébe erőltetem a bankjegyeket. – És köszönet.

Elmosolyodik. Homloka tenyérnyi, szemöldöke olyan szőke, hogy nem is látszik. Szeme óriási, elnyeli az utca fényeit. Ránéz Denisára: – A második férjemről csak ez a vicc jut eszembe: – Drágám! Nyertem a lottón harmincmilliót. Öltözz! – Mit vegyek fel? Frakkot? Szmokingot? Zsakettet? – Ami akarsz, csak menj már a francba!

Kilépünk a járdára. Sandy a kabátom ujja után kap. – Ide hallgasson, zsaru úr!

– Belloq – szól közbe Denisa vidáman. – Daniel Belloq, a Mogorva.

– A múlt héten kinyírták egy kollégánkat, Daniel. A kocsijában mészárolták le. Az üléstámlán keresztül döfték bele a tőrt, legalább ötvenszer. Két narkós kölyök csinálta, hogy a rabolt pénzen új bódulatot vásároljanak. Ez csak egy eset a millióból. Holnap lesz a temetés. Négykor. Holnap délután négy órakor az egész városban megkondulnak a harangok. Holnap délután mindazokért szólni fognak a harangok, akik belehaltak már a narkóba. Jusson eszébe. Gondoljon az áldozatokra.

– Fejben tartom, Sandy.

Miután a taxi elhűz, Denisa mellé lépek. Az épületet nézegeti. Ámultan áll, felszegett fejjel. Csodapalotát lát.

– Mi ez? – kérdezi.

– A munkahelyed – felelem.

– Nem emlékszem – kiált rám. – Érted? Nem emlékszem. Kifosztott vagyok, nem időutazó. Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak valami villódzás látható. Ilyenek az emlékeim. Ilyen villódzás ez az épület, például. Tudom, hogy közünk volt egymáshoz. Ha rád gondolok, ha nézlek, melegséget érzek, de csak a villódzást látom. Tudom, hogy volt ott valami, ami most: hiány. Azt is sejtem, hogy rendes dolgot teszel velem, derekasan viselkedsz. Rám ugorhatnál, ordíthatnál, fojtogathatnál, megpróbálhatnád belém verni, mire kell emlékeznem. Igen, tudom, mit csinálsz, Mogorva. Adsz nekünk egy lehetőséget. De vajon mire?

– Lépjünk beljebb – felelem kitérően, az épület felé intve. Csinosan festhetünk. Tőle már én is sáros lettem. Szenvedélyesen hadonászva dühöng az utca közepén. Ennél álomibb helyet képzeltem ehhez a beszélgetéshez. Odakínáltam volna a vállamat, miért ne? Régimódi fickó vagyok. Valószínűleg az idegeire fogok menni.

– Lekarmolom magam – sóhajtja. – Mi lett a régi irodaházzal?

– Lebontották. Már egy éve itt dolgozol. Úgy ismered az épületet, mint a kávézaccot, melyből jövendölni szoktál.

– Ne szórakozz, jó?! Őrület. Ilyesmi is csak velem történhetett. Meghülyülhettem volna teljesen. Észhez térhettem volna úgy is, hogy azt hiszem, ötéves gyerek vagyok. Elfelejthettem volna enni és inni. Nem. Én a legszebb éveimet vesztettem el.

– Honnan tudod?

– Rád nézek és tudom. Dereng valami. Emlékek ködfoltjai? Mintha ezer éve ismernélek. De nem ismerlek. Csupa bizonytalan érzés és hangulat. Halvány vágyak, légiesek. Ugyanígy vagyok Ellával. A kutyával. A fotókkal, amiken olyan alakok állnak mellettem, akiket mintha először látnék. Mintha az előző életemből ismerném őket. Őrület, Mogorva. Muszáj most bemennünk ide? Félek.

– Próbáljuk meg. Segítek tájékozódni.

Bólint. Belép a kapun. Félszegen köszön az őrnek, látom elbizonytalanodó léptein, hogy azt várja: megállítják, papírjait kérik, attól tart, a tétovaság kölcsönös: őt sem ismerik fel.

Csakhogy az őr rávigyorog és tovább engedi. Végigsétálunk a földszinti aulán, majd a páternoszter mellett a lépcsőre lépünk. Denisa hozzám igazítja a lépteit, azt remélve, hogy vezetni fogom. Cydre gondolok. Remélem, s nem alap nélkül, hiszen képességei varázslatosak, hogy megoldotta már Douglas Paige nyelvét, kiderítette, kitől, mitől retteg a direktor. Mintha ez lenne a bűvös határ: ha ezt a rejtvényt megoldanám, egyszersmind véget vetnék Denisa amnéziájának.

Megtorpanunk az első emeleten. A késő éjszakai óra ellenére élénk nyüzsgés hangjai szivárognak át a lengőajtón. Denisa rám pillant, azután tovább megy. Egyenruhás fickó rohan felénk a lépcsőkön. Ránk köszön, majd a kezében tartott aktacsomóval a háta mögé int.

– Siethetnétek. Laco vár.

– Lám, ez a kép ismerős. Láttál te már zsarut üres kézzel? – szövegel a nő diadallal, hiszen tudja már, hogy a másodikon kell keresnie az irodáját. A folyosón elhagyja a szerencse, senki nem botlik belé, aki útbaigazíthatná. Ezért megáll, lekapja a tűsarkú cipőt és egy verset agonizál a szőnyegen, lábát fájlalja. Szeretné, ha elunnám és előreindulnék. Türelmesen megvárom, míg ötlettára kimerül.

Ekkor meghallja Laco hangját. Csalhatatlanul eltalál a megfelelő ajtóig. Benyit. Hazaért.

Dirk Virello műbőr kabátja Donald íróasztalára vetve hever. A fickó összebilincselt kézzel kucorog egy széken. Szőke hajából tovatűnt a nyílegyenes választék, kormos szemöldöke összeborzolódott, fiús arcát néhány zúzódás színesíti, hangsúlyosabbá téve sápadtságát. Furcsállom, hogy ebben a nyálkás szerepben találkozom a fickóval, hiszen ez a típus: szőke haj és fekete szem kontrasztja, vonzza a nőket.

Laco az asztal szélén ingázza lábát, Caporal lóg szája sarkában. Úgy nézem, néhány magafeledett ütéssel megtoldotta azt, amit Virello a kocsiban és környékén Denisától kapott. Nem csodálkozom a repetán, ezeken a gátlásokon túl vagyok. Russell igazsága jut eszembe: „A félelem rokona a kegyetlenségnek.” A magunkfajtát jobbára a félelem teszi zsaruvá, a sajátja és másoké.

Virello ránéz Denisára, majd lehajtja a fejét. Kézmozdulata jelzi: megbuktam. Szomorkásan elmosolyodik. Érzésem szerint letette eddigi szerepkönyvét és fellapozta a másikat, melyet előre kidolgozott már, sejtvén, hogy előbb-utóbb elkapják.

– Azon csúsztam el, hogy Atkins nevét írattam be a hamis igazolványba, mi? Az a szemétláda emlékezett rám. Így tudtak behúzni a csőbe, mi? Soha nem próbáltam a Margerétában becsajozni. Szóval a mohóságom volt a másik buktató. Ennek a nőnek a kevélysége feledtette velem az óvatosságot. Ha ilyennel találkoztam, rám jött, hogy elkapjam. Be kellett bizonyítanom nekik, hogy gőgjük mennyire nem jelent védelmet, sőt. Egész életemben ez a típus csábított. Vonzott és taszított. Csakhogy elmebeteg dolog, amit műveltem. Nincs az a bíróság, amelyik elítélne.

– Majd meglátjuk – feleli Laco. – Denisa, énekeld jegyzőkönyvbe közös kalandotokat. Ne hagyj ki semmit.

A szólított az asztala mellett áll, kézzel írott papírlapot tart a kezében. Amikor olvasmánya végére ér, leteszi elém.

– Leveled jött, Mogorva. Rajongód szenvedélyes.

Ezzel elvonul, hogy lediktálja élményeit a gyorsírónak. Kézbe veszem Debra üzenetét, melynek címzettje „kemény combú, bolondító szemű Daniel”. Hiába minden erőfeszítés, keringésemnek nem parancsolhatok. Sarkig pirulok. Akárhonnan nézem, ez szexuális zaklatás. Virello egy pancser bizonyos nőkhöz képest.

Laco rám pillant. Fanyalgó a hangja:

– Skarlátod van, Daniel? Ne dőlj be Debrának. Említettem már, hogy furcsa nimfomániában szenved. Mindenkinek ígér mindent, de nem ad semmit.

Legyintek. Az üzenet arról szól, hogy nem fogtam mellé. A számítógép a másként feltett kérdésre meglepő módon azt felelte: igen, ismeri a halott skinhead ujjlenyomatát. Másik ügyben találkozott vele, melyben nem lehetett hasznát venni, hiszen senki, az égvilágon senki nem tartozott hozzá a nyilvántartásból. Nagy dolog. Immár egy hulla tartozik hozzá, akinek nem tudjuk a nevét, cimboráit elszalasztottuk. A kínai személyzet által összemancsolt fegyverekről nem sikerült levenni az elpucolt bőrfejűek ujjlenyomatait.

Egy héttel ezelőtt vidéki villájában megöltek egy, fegyverkereskedőt. Mégpedig (mint frissiben kiderült) a vezérkopasz pisztolyával. Az áldozat fegyvergyűjteményének elrablása volt az akció célja. A gyilkosság éjszaka történt, tanú nem volt, nyomok alig maradtak. Az ügyet a helyi rendőrség szívesen, sőt szeretettel átengedi nekünk.

Továbbá: egy hónappal ezelőtt elraboltak egy dúsgazdag áruháztulajdonost. A család mintaszerűen viselkedett. Nem értesítették a rendőrséget, kifizették a váltságdíjat. Vissza is kapták a családfőt. Holtan, saját kocsija csomagtartójában, műanyag zsákba gyömöszölve. A zsákról levett ujjlenyomat ugyancsak a vezérkopaszé, a holttestből kiemelt golyó az ő fegyveréből származott.

Debra odakörmölte a lap aljára: a fegyverkereskedő zsidó volt, az áruháztulajdonos fekete. Ez érdekes lehet, ha skinheadekről van szó.

Valóban érdekes. Még érdekesebb, hogy miután a halott vezérkopasz ujjlenyomata összefüggésbe hozta egymással a gyilkosságokat, továbbá felmerült az újfasiszta szervezkedés gyanúja, Patrick Wyne akciócsoportja nyerte meg az ügyet. Eszembe jut a reggel hallott eset: a szeméthajó néger matrózainak csetepatéja a bőrfejűekkel.

Elzsibbadok. Úgy fest, nem sokáig őrködhetek Denisa fölött. Egy illegális fegyveres szervezet létrejötte bír akkora jelentőséggel, hogy Wyne nyakig belemerítsen a nyomozásba.

Debra információi meglehetősen szűkszavúak. Reggelre ígéri a részletes anyagot. Bőségesen elhalmoz további ígéretekkel, ezek azonban más természetűek. Így aztán időről időre skarlátot kapok a levelétől.

Denisa olykor rám pillant. Megpróbálok olvasni a vonásairól, melyekről az a hír járja, hogy nyitott könyvvé teszik az arcát. Csakhogy ez nem igaz. Mimikája olyannyira szószátyár, mint a hamis politikusok. Nem is mond el semmi különöset. Az átejtést szolgálja, többnyire.

Otthagyom a zsúfolt szobát. Elballagok a számítógépterembe. Szürke arcú, fáradt technikus siet a segítségemre. Szert teszek néhány újfasiszta gyülekezet nevére, címére.

Kedvem lenne egy pohár whiskyhez. Úgy érzem magam, mint akit bezártak egy páternoszterbe, köröket róni az idők végezetéig. Eszembe jut még néhány meghitt hasonlat a mókuskeréktől a körhintáig. Ennek sosem lesz vége. Holnap délután az egész emberiségért kondulnak meg a harangok. Valamennyien áldozatok vagyunk. Virello, a skinhead, a fegyverkereskedő – és a többi ötmilliárd, akik felsorolásától eltekintek, mind súlyos kórnak estünk áldozatul. Mi egyéb a narkománia, ha nem a társadalom betegségének tünete? Mi egyéb a téboly, a kegyetlenség, a fanatizmus? Mi más a gazdagság és a szegénység, ha nem a hibás működés jele?

Felkelek. Visszasétálok az irodába. Virello sokatmondó vigyorral gyilkos Caporált pöfékel. Amikor Denisa ellép mellette, felkapja összebilincselt kezét, és végigsimítja a fenekét.

Denisa megfordul. Nem rendez jelenetet, nem az ő stílusa lenne. Elmosolyodik. – Ez bizony jó ötlet volt – közli. – Az elkövetkező harminc évben lesz mire emlékezned a sitten.

Virello mosolya megélesedik. Félrehajtja a fejét.

– Három hét, én mondom. Három hét múlva kijövök, legfeljebb lesz egy diliflepnim. Hozzád visz majd az első utam. Nem maradok adósod.

– Erre az esetre nem biztatlak semmi jóval – feleli Denisa. – Lesz nálam szerszám. Segítségével egy életre megszabadítalak a betegsegédtől. – Ekkor elkomorul. Lacóra mered. – Hol a szakszervezetis? Tele van a hócipőm, idén már a századik. Üdvös lenne, ha belátnák, hogy a hócipő munkaruha és gondoskodnának a pótlásáról. Más gondom is akad. Világszerte hemzsegnek az egyedülálló nők. Erre az erőtől duzzadó tagú, független palik fogják magukat és elfajzanak. A női nem nevében kikérem magamnak.

Taxival megyünk a Margarétához. Útközben elhangzanak a joggal félt megjegyzések. Denisa megérdeklődi, vajon miért nem ültünk be az ő kocsijába, amikor rájöttünk, hogy Lacóé kiadta a lelkét.

– Nem is fogod elhinni, olyan pokoli egyszerű. Nem volt kulcsunk a járgányodhoz. Arra sem volt időnk, hogy lakatost kerítsünk. Ezért fogtunk taxit. Egyéb nyilvánvaló dologra vársz-e választ?

Bólint. – Még egyet kérdeznék. Tényleg kemény a combod, Mogorva?

– Nem hiszed el egy másik nőnek?

– Úgy vettem ki a soraiból, hogy imád túlozni.

Beülünk rozzant Talbotjába. Nemrég vette, de ez már nem látszik a kocsin. Fütyörészve vezet, fáradtságnak nyoma sincs rajta. Megáll a ház előtt, átbújik az üvegét vesztett bejárati ajtón, felszalad a lépcsőkön. Komótos léptekkel követem, hihetetlenül hosszú, arányosan vékony lábain legeltetve a szememet. Nyakigláb típus, látszatra roppant törékeny, valójában azonban jól bírja a fizikai megpróbáltatásokat. Legfeljebb a lelke teheti padlóra, de ha ez megtörténik, ügyesen titkolja. Valaha feltette magában, hogy sebezhetetlennek fog mutatkozni. Ezen az eltökéltségén az amnézia sem változtathatott.

A lakásba érve belopódzom Ella szobájába. Denisa követ, megigazítja a takarót, felveszi a szőnyegre pottyant Teddy mackót. Azután italt tölt magának, és bevonul a fürdőszobába.

Feltárcsázom Cydet. Számolom a csengetéseket. A tizedik után bontom a vonalat. Órámra nézek. Hívom Patrick Wyne-t. Mély hangja betölti a hallgatót.

– Tudsz valamit a holnapi filmezésről? – kérdezem.

– Tízkor kezdjük az Arabella parkban.

– Kérnék valamit. Na hagyjátok magatokat ronggyá verni.

Patrick halkan nevet. – Velünk akarod elvégeztetni a leszámolást betörhetetlen hitveseddel?

– Hagyjátok életben. Csak azt szeretném, ha nem lenne könnyű dolga veletek.

– Értem. Louist és Delgadót viszem. Rendben?

– Delgado túl jóképű. Hozd Gattit.

– Oké. Viszont a harcművésznőnek nyoma veszett. Az a gyanúm, hogy Dalia külföldön van.

Elbúcsúzunk. Martin óvakodik be a nappaliba. Figyelmesen körülnéz, megpróbálja felbecsülni, hallótávolságon kívül van-e a nővére. Azután megnyugodva megáll mellettem.

– Semmi? – kérdezi.

Vállat vonok.

Többre nem jut idő. Denisa kisüvít a fürdőszobából. Öccse láttán a szemét forgatja. Újabb pohár italt tölt. Úgy fest, győz a józan ész, mert az utánpótlásba több narancslevet és kevesebb vodkát adagol. Felkap egy kazettát, és Martin kezébe nyomja.

– Ezt láttam. Grand piti. Elviheted. Kérném, hogy inkább olyan filmeket szerezz be nekem, amelyek témája az amnézia. Igen, azt szeretném, ha nem pornóval és horrorral akarnál szórakoztatni. Lehet, hogy neked az antiperisztaltika élvezet...

– Pillanat – szakítja félbe Martin. – Szerzek egy tolmácsot, hogy tudjak veled beszélgetni.

– Amnéziásokról szóló filmet szerezz. És kímélj meg a horrortól, pornótól. Utálom, ha a testnedveimre akarnak hatni.

– Egy biztos – közli Martin. – Kizárt dolog, hogy kedvem támadjon feleségül venni téged.

– Remek. A vérfertőzés sem kedvenc műfajom.

Martin a legkézenfekvőbb megoldást választja: elmenekül. Vele tartok. Futni visszük Tarzant. Nem beszélgetünk. Loholunk egymás mellett a kihalt utcákon.

Visszatértemkor Denisa a tévé előtt ül. Feje fölött lámpa világít.

Felváltva bámulja a képernyőt és az ölébe terített újságot. Joghurtot kanalaz. Megnéz magának.

Amikor tisztára zuhanyozva kijövök a fürdőszobából, újra szemügyre vesz. Felvonja a szemöldökét. Talán eszébe ötlik, mennyire unja fehér vászonnadrágomat, az egyetlen darabot, amit viselek. Ő sem túlöltözött. Nem sokkal több a ruhája, mint egy sellőnek. Elnyúlik a kanapén, kinyújtóztatja lábait. Feje alá támasztja a karját. Mellbimbója fenyegetően felmered, beleszúr a selyemköntösbe. Tűz árad belőle.

Kézenfekvő: Tom és Jerryt akar játszani velem. Elvonulok mellette, kézbe veszem a vendégszoba kilincsét. Lassabban nyitok be, mint szeretnék. Ebből is látszik, mennyire nem vagyok fából, kőből.

Utánam sóhajt: – A Bastille ostroma óta nem borotválkoztál.

– De igen, csak fenemód szapora a szőrzetem – érvelek.

– Ha már szaporaság: milyen gyakran toppan be hozzád a vágy?

– Arra gondolsz, hogy ma még nem próbálkoztam veled?

– Pontosan. Ma még nem ugrottál nekem.

– Ami azt illeti, nagyon szívesen neked esnék.

– Hát akkor? Veszítsd el a fejed, Mogorva.

– Nem lehet – felelem. – Csak ez az egy van.

Eliszkolnék, ám ekkor felül. Átveti karját a kanapé háttámláján, és esdeklőn rám tekint.

– Gyere vissza. Ígérem, nem foglak bántani.

– Mit fogsz?

– Amint látod: a kanalat.

Ha külső szemlélőm lennék, megállapíthatnám, hogy félénken lépkedek át a nappalin. Levetem magam kedvenc fotelomba. Kinyújtom lábaimat. Keresztbe vetem őket egymáson. A whiskysüveg kézre esik. Töltök egy kortyot. Megízlelem.

– Valami dereng – közli Denisa. – Mintha ott ültél volna a közelemben a régi irodában. Ott ültél, mint egy kőszobor. Bámultalak, persze csak loppal. Mindenre képes lettem volna, hogy kihozzalak a sodrodból.

– Ez a késztetés erős volt benned – hagyom rá.

– De hiába. Visszapattantam rólad.

– A tiéddel ellentétes pólusú mágneses teret növesztettem magam köré. Én voltam a fal, és te squash-t játszottál rajtam.

– Tudod, miért iszom?

– Semmi más módon nem zsugoríthatod babszemnyire a májadat.

– Világéletemben verekedős lány voltam. A középiskolában kipróbáltam a füvet. Bizony, marihuanás cigarettát szívtam a szünetben, a klotyón. Jöttek a tanárok, egyik a másik után, sűrűn elkaptak. Módfelett utáltam, hogy mindnek cigaretta vagy szivar csüngött a szájában, midőn a diákokon gyakorolták a nevelői szigort. Gyakran lógtam a suliból, aztán igazolást hamisítottam. Ez már szinte bűnözés volt, komolyan. De nem mertem volna vállalni anyámék előtt. Nava szörnyethalt volna, ha megtudja, hogy az ő szende lánykája pofozkodik, dohányzik, olykor füvet szív, aláírást hamisít. Az osztályfőnököm mindezzel tisztában volt, de sokáig nem látszott mellre szívni. Egyszer aztán az iskolai lopások úgy megszaporodtak, hogy a tanárok parancsba kapták: produkáljanak tettest. Nos, én lettem a kiválasztott. Az osztályfőnök azon a nevezetes napon minden szünetben behívott a biológiai szertárba. Kitömött baglyok, házimacskák, lében úszkáló embriók között ment a tízperces gyúrás. Felemlegette a verekedéseket, a cigiket, köztük azt a néhány marihuanást, a hamis igazolásokat. Igen, ezek mind az én bűneim, vállalom valamennyit, közöltem. De nem loptam. De igen, erősködött. Fura logikával bizonyított: ha megtettem a felsoroltakat, megtehettem bármit. Világos, nem? Ha kioszt az ember két-három pofont, akár azt is bevallhatja, hogy ő Mata Hari. A hatodik óra előtti szünetben már eléggé színesen el tudtam képzelni, mit fog szólni apám, anyám, ha szembesítik őket a gaztetteimmel. Az osztályfőnök azonban ravaszul azt ígérte, ha aláírom a lopást, ha ezt a bűnt elvállalom, minden titokban marad. Aláírtam. Megőriztem a családi békességet, nem hoztam szégyent a falvédőre. Viszont megfosztottam magam az önbecsüléstől. A vállalt bűn majdnem ugyanaz, mint az elkövetett bűn. Azok az ellenfeleim, akik a bűnbe taszítják az ártatlanokat, azok, akik valóban elkövetik a gaztetteket. Mint a tanárom. A pedagógia koronázatlan királya. – Kiüríti a poharát. A képernyőn valami ostoba film ostoba jelenete pereg.

– Ami azt illeti – merengek –, azóta sem kristályosodott ki oktatási rendszerünk.

Denisa nem felel. Szótlanul maga elé mered. Felkelek, a szobám felé settenkedem. Megállít a hangja.

– Szörnyű ez a villódzás. Holnap beszerzek egy füzetet. Jegyezni fogom, ami eszembe ötlik.

– Helyes. Előtt-utóbb kenterbe vered Donaldot.

– Apropó. Azokat a regényeket tényleg ő írta? Nem akarom elhinni. Pedig ott van a dedikálás mindkettőben.

– Most dolgozik a harmadik könyvén.

Otthagyom. Azután a hátamon fekve hallgatom a kerge óra tiktokozását, Denisa szöszmötölését. Néha síri hangok kúsznak át az ajtó alatt, a tévéből jönnek. És ez így megy reggelig.

Hitvesem komoran készülődik a filmezésre. Felhúzza frissiben rongyossá alakított farmerjét, hirtelen elszív három cigarettát, és narancsos vodkát reggelizik. A jelekből ítélve válságos a hangulata.

Elkocsizunk a parkig. Kilépünk az aranybarna délelőttbe. Szemügyre vesszük a szűkkörű stábot. Az egyenruhás szakértőnőt, Wyne maroknyi csapatát. Cydet nem látom sehol, pedig szenvedélyesen vágyom utána.

– A film célja, hogy felkészítse a védtelen nőket az egyre nagyobb gyakorisággal bekövetkező támadásokra. Szeretném, ha partnerével együtt bemutatna néhány fogást, amelyekkel a huligánok leszerelhetők – magyarázza a csillagokkal gazdagon ellátott váll-lapú szakértő, Matra.

– Aha – feleli Denisa, unottan kérődzve zöldes színű rágógumiján. Úgy nézem, nem tetszik neki valami, és ezt hamarosan meg is fogja mondani.

– Egyelőre elegendő, ha bemutat néhány fogást. A próbát nem vesszük fel. Hol a partnere?

– Hol a partnerem? – néz körül Denisa. Wyne nem érdekli. Az apró termetű Louison keresztülnéz. A kávébarna bőrű, hangulatosan borostás, törött orrú Gatti megnyeri a tetszését. A félvér azonban nem mozdul, mintha hozzánőtt volna a padtámlához.

Mivel Cyd továbbra is késik, előlépek. Matra végigmustrál. Viszonzom pillantását. Feszes zakót, szűk szoknyát visel. Eldöcögött fölötte negyven év, hangulatuk savanykás lehetett, s ez ráíródott az ernyedt bőrű, szürke arcra, a tövispillantású, sötét szempárra.

– Hol a másik nő, akit ígértek? – kérdezi, belelapozva a kezében tartott forgatókönyvbe.

– Dalia Mesa elutazott.

– Ki az a Dalia? – érdeklődik Denisa.

– A barátnőd. Mellesleg furcsa gusztusod van ilyen téren.

– Elvégre az én barátnőmnek az én ízlésem szerint valónak kell lennie, nemde?! Különben milyen ez a Dalia?

Matra közbelép. – Induljon el az ösvényen. A partnere meg fogja támadni magát, hogy elvegye a táskáját. Hol a táskája?

– Nincs táskám – mosolyog Denisa.

– Táskát! – Parancsolja Matra. Valaki kerít egy hajókoffer méretű darabot. Denisa a vállára akasztja, azután elhúzza a száját.

– Ez a tatyó sárnehéz. Odaadom önként. Hadd cipelje a pali. Ha nem kap sérvet, felhívom magamhoz egy korsó tejre.

– Szórakozik? – érdeklődik Matra gyanakodva.

Denisa elérkezettnek látja az időt, hogy kiöntse a szívét.

– Lehetetlennek tartom, hogy bárki emberlánya filmről tanuljon meg verekedni. Meglehet, a jelenetek szimuláltak és ez nem is titok, nincs az a nő, aki éjszaka elhagyatott parkon merjen keresztülvágni, vagyonokat hurcoljon a tatyójában, de még sorolhatnám.

– Ezért vannak nálunk mindenféle kellékek. Majd szépen bemutatja, hogyan kell a támadót harcképtelenné tenni esernyővel, könnygázspray-vel, elektromos gumibottal.

Denisa beadja a derekát. – Megmutatom, rendben van. Tizenöt éve járok edzésre, képzettségem közepes szintű. Hát miért ne tanítanám meg öt perc alatt bármely lánynak, hogyan harcoljon az életéért?!

Wyne előlép a háttérből. Félrevonja Matrát, néhány szót vált vele. Két perc múlva eltűnik a szakértő, mintha ott sem lett volna.

– Mit csináltál vele? – kérdezem.

– Elárultam neki, hogy Denisa allergiás rá, kiváltképp a csillagaira. Nem volt igazam? Na, dolgozzunk.

Ekkor befut Cyd. Halványkék pamutmelegítője rátapad a testére, járása kissé medveszerű, kancsalsága úgyszólván korlátlan térlátást biztosít számára.

– Helló – vigyorog ránk. Azután megáll Denisa előtt. Egy percig mindkét szemével őt nézi. Teljesítménye megható.

Csakhogy a nő elhátrál előle néhány lépésnyit. – Ki ez a manó égszínkék otthonkában? – hüledezik.

– A partnered – felelem. – Szólítsd Cydnek.

– Ha ezzel a fickóval kerülök szembe, dehogy állok ki vele. Sikítok és elmenekülök. Ettől egy lajhár is futásnak eredne, és körbeloholná a dzsungelt.

– Hogy hívnak hárpiaszerű, rongyos teremtmény? – kérdezi Cyd széles vigyorral, majd a kamera környékén tébláboló alakokra néz. – Na, egyikük tenyereljen rá a piros billentyűre, mert most mindjárt olyat teszek, aminek csodájára fog járni az utókor.

És teszi. A fiatal rendező nem avatkozik közbe, hagyja őket kibontakozni. Denisa néhányszor elindul az ösvényen, Cyd előlopódzik a bokorból, és hátulról rátámad. Denisa térdre roskad, fél percen belül cselekvésképtelenné válik. Egyik trükkjét sem használhatja. Cyd könyörtelen.

Kezdik elölről, újra meg újra. Denisa belátja, milyen feleslegesen töltött el órákat a farmerja elrongyolásával, hiszen ez alkalommal percek alatt szétmállik rajta a fakókék vászon.

– Ne pocsékolja a filmet – javaslom az operatőrnek. De bizony ő pocsékolja. Ez a filmesek javíthatatlan szokása.

Denisa egyre dühödtebb. Nem érti, miért nem bír a manóval.

Cyd mosolya szélesedik. Reklámfeliratokat lehetne festeni a fogaira.

Újra kezdik. Denisa gondtalanul bandukol, Cyd előlopakodik, vetődik. A nő hirtelen megfordul, hogy a sárnehéz táskát meglendítve leterítse. Csakhogy Cyd elkapja és félredobja a hajókoffert. A következő pillanatban a mozgásképtelenné tett Denisán hasal. Leharap egy fűszálat a válla mellett, és vidáman rágcsálni kezdi.

– Essünk túl rajta – sóhajtja a nő. – Erőszakolj meg.

– Soha! – feleli Cyd. Kiköpi a füvet, talpra szökken. Elkomorodik. – Nem ismersz meg? Tényleg nem emlékszel a vérbálokra, amiken együtt forgolódtunk? Se kép, se hang? Máskülönben én mindig is buktam rád valahol, de nekem nem kell misére járnom ahhoz, hogy észben tartsam a barátságot. Aki ezt a szentséget felrúgja, kötél általi golyót érdemel. Kelj fel, na. Ha nem teszed-veszed az agyadat, akkor szépen játszom veled.

Denisa feltápászkodik. Végignéz ronggyá lett nadrágján. Azután a veszedelmes manót veszi szemügyre. Kolibri röptét utánzó figyelmes pillantása meglágyul. Vonásai merevsége felenged. Elmosolyodik. Lehajol, felkapja a táskát. Indul újra.

Cyd meglepi. Immár valóban csak imitálják a küzdelmet. Eljátsszák a támadó leszerelésének, majd harcképtelenné tételének pantomimjét. Lobog Denisa vöröses fényű csikósörénye. Elővillan a nadrágból combja, térde. Mozgása összehangolt, táncra emlékeztető.

Ezután leteszi a táskát. Gatti kerül sorra. Bemutatnak egy sor variációt támadásra és hárításra. A félvér belehevül a játékba. Figyelem Denisa mozdulatait. Friss elemeket látok a stílusában, melyeket csak nemrég tanult. Lám, a testének nincs szüksége emlékezetre. A teste tudja.

Később bevetik az esernyő című fegyvert. Hajszálra olyan típust, amilyet Douglas Paige fanyűvő telepén gyártanak. Erről eszembe jut Cyd küldetése, de egyelőre uralkodom kíváncsiságomon. A harci eszköz egyébként alaposan ellátja a baját előbb Gattinak, majd Cydnek, végül a harmadikként beszálló Louis is megtanul tőle esni, térdre rogyni, sőt: fára mászni. Louis nem hűtlen önmagához. Zseniálisan túljátssza termete kicsinységét. Régebben az a hír járta róla, hogy könnyedén fel-le jár a falon. Mára odáig tökéletesítette tudományát, hogy ehhez már fal sem kell neki, beéri a puszta levegővel. Ért a misztikumhoz. A sok varázslat csekély erőbefektetést kíván.

Denisa a könnygázspray-vel szembeni ellenérzéseit nem küzdheti le. Meg sem próbálja rendeltetésszerűen használni a kezébe adott palackot, jóllehet a szájába rágják, hogy ez a példány teljesen veszélytelen, mert csak sűrített levegőt tartalmaz. Denisa üt, buktat vele, de fújni nem hajlandó.

– Ne húzd az időt – kérleli Wyne a háttérből.

Denisa leinti táncosait, akik éppen azt játsszák, hogy molesztálni készülnek a védtelen nőt. Előlép és Patrickra támad:

– Te vagy a Legfőbb Zord. Isten ostora. De akkor sem fújok. A könnygázspray abszolút gátlástalanná teszi az embereket. Védekezésre viszont tökéletesen alkalmatlan. Ha akkor kezded előszedni, amikor rád ugrik valaki, okosabb, ha inkább karmolsz vagy futni próbálsz. Ellenben ideális támadófegyver. Használója csókokat hinthet a lelkiismeretének, az bizony nem is fogja őt furdalni, hiszen a spray – esetleg – nem okoz maradandó károsodást – és főleg: nem öl.

Érvei leperegnek Patrickról.

– Légy szíves fújni.

Denisa szíveskedik. Wyne arcába sziszeg a flakonból kiáradó sűrített levegő. Míg ő a padtámlára visszavonulva a könnyeit törölgeti, folytatódik a felvétel. Szinte megszánom szigorúságában megcsúfolt főnökömet. Azután eszembe jut, hogy otthon sem lehet könnyebb az élete, a talpraesett Joy Craft mellett. De legalább edzésben van.

A rendező kohol néhány újabb helyzetet. Tegyük fel, a leányzó beül alkalmi táncosa kocsijába, és csak az erdőszélen ocsúdik rá, hogy félreismerte a fiút. Semmi gond, nyakkendővel remekül lehet fojtogatni. Míg az eszehagyott táncos az avarban hentereg, a leányzó elhajt a kocsiján.

Esti séta hasonképpen vérmes legénnyel. A fickóra a park legromantikusabb szegletében, a kis tó fölött átívelő középkori fahidacskán jön rá az elsöprő szenvedély. Néhány könyökdöfés, sújtás alkarral, egy könnyed válldobás, és a fiú úszni tanul a békalencsében, hajában tavirózsák nyílnak.

Esetleg a legény a fához támaszkodó lányra akar ráfonódni. A lány hirtelen leguggol, fejével az ágyékba öklel, azután áthányja a válla fölött a férfiatlanított egyedet, kezét leporolja, és dalolva tovább sétál.

Ha nincs nyakkendő, az sem gond. A legény móresre tanítható a szorosra vont ingnyakkal, a saját nadrágszíjával. Viszont az elektromos gumibot megint önfeledt vitára sarkallja a fáradni látszó Denisát.

– Hol rejtegessem? – kérdezi. – A szoknyám alól kilóg, a blúzomba nem fér. Ezt még egy pasas sem dughatja el a nadrágjában, akkora darab.

Matra előkerül. Szótlanul figyel a kamera mellől. Tövises pillantása néhányszor ledöfi Denisát, akit időközben keményen érvelő férfiak együttes erővel meggyőznek a gumibot nélkülözhetetlen voltáról. Beteszi a fegyvert a táskájába. Megtámadják, előkapja. Minthogy olykor a gumibot is elsülhet, Cyd fogai szikráznak egy sort, akár egy rövidzárlat a karácsonyfán.

– Szerencséd volt – vigasztalja Gatti. – Mások ettől egy óráig kómában fekszenek.

Denisa padra ül, olvasgat. Körbeállják, zaklatják. Behajtogatja az ipséket a pad alá, egyiket a másik után. Azzal visszaül, lapoz a könyvében. A rendező túlzásnak véli az ötletét.

Matra nem bírja tovább. Előjön, rázendít a szónoklatára, nagyjából ugyanott, ahol egy-két órával korábban félbehagyta.

– A filmen pszichológus fog beszélni. Viktimológia a szakterülete. Elmondja, hogyan küzdje le a nő a félelmét, miként kerülje, hogy elhatalmasodjék rajta a hisztéria, hiszen ezzel csak a támadójának kedvezne. Ne eresszen a kocsijába idegen férfit, de ne is üljön be ismeretlen vagy ismeretlenek mellé. Ha mégis megtenné, figyeljen oda, nincs-e leszerelve az ajtógomb, ki tud-e szökni időben. Bemutatjuk a görényolajos, a kábító, a könnygázas spray-k használatát, a riasztópisztoly alkalmazását. Komplex védekezési programot kínálunk.

– Ühüm – bólogat egyetértőn a megtépett Denisa.

– Meg kell győzni a nőket, hogy okosabb, ha kevesebb alkalmat adnak a férfiaknak. Ha nem állnak szóba fűvel-fával, kizárják a lehetőségét egy sor kellemetlenségnek. Ha támadás esetén nem esnek pánikba, többre lehetnek képesek a sikítozásnál.

– A legtöbb férfi eleve úgy támad, hogy befogja az áldozat száját – közli Denisa. Márpedig ő tudja.

– Ez a film nem fogja megoldani az erőszakos támadások problémáját, de csökkentheti a felületet. Tanácsokat adunk arra az esetre is, ha a férfi becsönget a lakásba, és az ajtót nyitó nőre támad.

– Remek – mondja Denisa. Csúfondáros mosolyt látok a szemében.

Matra még nem elégedett. Néhány jelenetet megismételtet, újabb helyzeteket állít be. Denisa gépiesen dolgozik. Amikor végre végé, megáll Cyd előtt.

– Volna mit tanulnom tőled – közli vele.

– Most? – kérdezi Cyd. Tovább nem kéreti magát. A táncba Gatti és Louis is beszáll. Már nem törődnek a kamerával. Kitikkasztják a nőt.

Végül felkergetik egy fára.

Az én dolgom, hogy lecsalogassam. Elfogadja érte nyújtott kezemet, és alattomosan nyomban két vállra tesz. Elnyúlik rajtam. Eszembe jut, mit mondott Cydnek, amikor semmiképp nem bírt vele. A javaslat megtetszik. Hallgatok. Arra koncentrálok, hogy ne vegyem tudomásul tűzforró közelségét. Amikor sikerül, elkap az aggodalom. Mi lesz, ha ez végképp így marad?

Denisa felkel rólam. Megigazítja félrecsúszott hajcsatját, amitől vízszintesre konyult csikósörénye visszakerül az eredeti állásba. Lesimítja szakadozott farmerját, átizzadt trikóját. Megállapítja, hogy mocskos, csatakos.

– Irigylem a filmek verítéktelen szupermenjeit – morogja. Ezután futásnak ered, és fellendül a közeli téglakerítés tetejére. Magához inti a vigyorgó, alig-alig önelégült Cydet. – El akarok próbálni egy filmen látott fogást. Tégy úgy, mintha pisztolyt szegeznél. Én akkor leugrom, és lábaim ollójába kapom a karodat. Nem alhatok nyugodtan, amíg a saját bőrömön ki nem próbálom, vajon kivitelezhető-e a gyakorlat anélkül, hogy az embert méhszájon lőnék!?

– Lőjek is? – kérdi Cyd. Próbaképpen elsüti kimeresztett hüvelyk- és mutatóujját. Élethűen szól. – Hívtak szinkronizálni – dicsekszik. – Egy elit edzőszalonban kellett volna az ütések, rúgások csattanását imitálnom.

– Micsoda lehetőség! – élénkül fel Louis. – Ehhez én is értek. Úgy fütyülök, mint a pisztolygolyó. Detonálok kézigránát módra, de megy a kardpenge suhogása, a halálsikoly. Amit akarsz.

– Nagyon jó – fanyalog az elfeledett Denisa a magasban. – Ugorhatok?

– Ugrálj, ha szédülsz odafenn – közli Cyd. Amint Denisa elveti magát a kerítés tetejéről, az égszínkék melegítős manó felém indul. Nem figyeli, mi történik a háta mögött. Mintha semmi köze nem lenne a kisebb földrengéshez. Denisa belefúródik a krizantémágyásba.

– Majd' kiment a fejemből, Daniel. Tegnap a nyomába szegődtem a félarcú mandrónak. Máskülönben nem ment a kupoládba, nem is lett jó estém. Pedig hogy elcsábítottam volna egy sereg babát!

– A tárgyra, Cyd – könyörgök.

– Elment a félarcú a presszójába. Ivott egy kávét, egy teát, elmajszolt néhány aprósütit. Kiszúrta, hogy figyelem. Te, ahogy annak a tüdeje fütyül! És minél idegesebb, annál füttyösebb! Na, igyekeztem nagyon haramiamód kinézni. Hát ez a kárómintás sál, ezzel az apacscsomóval, ez betett az agyának. Máskülönben megsajnáltam, mert látszott rajta, hogy totálkáros az idegrendszere. Zárás után átment egy csehóba. Dumálgatott a kocsmárossal, lehajtott két adag whiskyt, de le nem vette rólam a szemét. Aztán egyszer csak telefonhoz sietett. Nagyon megpróbálta elfedni a hátával, hogy milyen számot tárcsáz, de nekem nem kell odanéznem ehhez. A fülem, Daniel! A fülhallásom piszokul kifinomult. Na, megjegyeztem a számot. Hallottam, amint faggatott valakit, hogy hol van Alf és Olin. Ők küldték-e a nyakára a csúnyácska mandrót. Esküszöm ezt mondta! „Csúnyácska”. Én. Hát csúnyácska vagyok?

– Még nem igazán – feleli Denisa a háta mögül. – Akkor nézd meg magad, ha már összekarmoltalak.

– Ez a beszéd. Szépecske vagyok. Különben is, ha valaki nem kifejezetten Cristopher Lambert, akkor a félarcú nem az. Mármost az illető, akivel beszélt, marhára tiltakozott ám Olin meg Alf ellen, úgyhogy a mandró kiborult, és azzal vágta le a kagylót, hogy az lesz a vége, elmegy ő még a rendőrségre, mert rosszul van az egésztől. Ja. A társalgás fele útján megemlítette, hogy a feleséged látta a balesetet, és csak idő kérdése, mikor tér észhez és kezd el énekelni. Azt mondom én neked, Daniel, tarts velem ma délután. Lefogadom a tökeimre, hogy a félarcú kitálal. Tiszta rongy az agyrendszere.

– Manó, káprázat hallgatni a te beszédedet – ámuldozik Denisa.

– Na, akkor még káprázhatsz, mertmivel most meghívtok ebédre. A félarcú éjfél után egyig ült a csehóban, és még az ablaka alatt is sétáltam egy órát, hogy tutira kiboruljon. Ötpercenként meglebbent a függöny, ahogy kilesett az utcára. Persze azóta sem loptam az időt. Kiderítettem: a telefonszám a volt feleségéé, akinek van egy fia, Alf nevű. Meg kéne látogatni az asszonyt. Mesélhetne.

– Oké – bólintok. Lelkemben kis csalódottság. Igazából azt reméltem, hogy Cyd régen megoldotta az ügyet. – Délután elmegyünk sokkolni. Őszintén szólva sajnálom Paige-t. Jut eszembe, Debrával kell beszélnem.

Denisa rám villantja a szemét. – Régen biztosított róla, hogy kemény a combod?

Zavaromat leplezendő leakasztom a pad hátáról a filmesek ottfeledett esernyőjét. Lecsavarom a fogantyúját. A nyél belseje nem üreges. Nyilván azért, hogy súlyosabb legyen, önvédelmi céloknak jobban megfeleljen. Elhatalmasodik rajtam valami különös kényszerképzet.

Sarkon fordulok és úgyszólván magyarázat nélkül a Mazdához sietek. Debrát hívom, hamar meg is kapom. Hangja bársonylik, akár a nyáréji égbolt.

– Megszerezted a szállodaellátó megrendelőjét? – csapok le nyomban.

– Még meleg. Miért?

– Tedd egymás mellé a teherautó szállítólevelét és a megrendelőt. Azonos a kettő?

– Ez olyan, mintha azt kérnéd, bújjak be melléd az ágyba, és tegyem a kezemet arra, ami a kettőnk közti különbözést érzékelteti.

– Felejtsd el a biológiát. – Kész öröm, hogy senki nem látja elhatalmasodni rajtam a skarlátot.

Debra nehéz sóhajt hallat. – Laco bizonyára bemártott nálad. Nos, vele is próbálkoztam, de végül elment a kedvem tőle. Link alak. Te viszont olyan jó megbízhatónak látszol.

– Az is vagyok: megbízható. Nyilván valami genetikai hiba. Épp ezért még az elején felhívom a figyelmedet: én nem szeretnék veled játszani. – Feltehetően idétlenül tartom a telefonkagylót. A poros szélvédőn át a közeledő Cydet és Denisát nézem.

– Helyes – búgja Debra. – Ne játssz velem. Szeress belém.

– Megpróbáltam finoman értésére adni: nincs szükségem arra, amivel kínálgatsz. Tudom, régimódian hangzik, mégis megkockáztatom, mert döntő érv: feleségem van.

– Nagy dolog. A feleséged hülye. Beszélik.

– Valószínűleg nem ezt a kifejezést használják vele kapcsolatban. Momentán amnéziás. Nem ismer meg engem.

– Erre céloztam. Ezért hülye.

Denisa beül mellém. Cyd kinyitja a hátsó ajtót. Lecsippent néhány kutyaszőrt a kárpitról.

– Tehát? – toporgok. – Összehasonlítottad?

– Igen – feleli Debra vontatott hangon. – Fogadni mernék, hogy nem fog meglepni az eredmény.

– Próbáld ki.

– Van különbség. A szálloda felszereléséhez nem rendeltek esernyőnyelet. A szállítmányban mégis volt száz darab. De ezt nélkülem is gyanítottad.

– Kösz, Debra. És kösz a másik anyagot is az ujjnyomokkal. Remek munkát végeztél.

– Mindenütt remekelni szoktam – mondja. Hangja megélesedik. – Felejtsd el.

– Boldogan. – Leteszem a kagylót. Hátranézek Cydre, aki egyre több kutyaszőrt talál a hátsó ülésen.

– Kérsz seprűt? – kérdezem.

– Porszívót kérek. Sőt: szőrszívót. Tarzan vedlik?

– Ősz van.

– És ha ősz van, akkor nekem lapockáig kell ülnöm a kutyaszőrben? El tudod képzelni, hogy fog kinézni a joggingom? Ha ősz, akkor ez a lökött tyúk agydugulást kap? Ha ősz, akkor éhen kell döglenem húsz marék kutyaszőrben?

– Máris megyünk ebédelni – biztosítom. – Csak előbb esernyőt veszünk. Denisa, segítesz?

A kérdezett kitekint az aranylón áradó napvilágra, a felhőtlen égre, a park lombjaira. Azután vállat von. – Tőlem akár jégeralsót is vehetünk.

Az áruházban hosszan, gondosan válogatok az elém tett férfiernyők között. Megbecsülöm súlyukat, megvizsgálom nyelüket, fogantyújukat. A legtöbb darab fémből készült, a legelemibb ízlésesség nélkül. Némelyiket fodrok szegélyezik. Akad lila pettyes, golfütőkkel díszített, pucér nőkkel telezsúfolt. Az utóbbi megtetszik Cydnek. Aprólékos vizsgálat alá veti a dinnyényi melleket, majd megállapítja:

– Azért ekkora duda már nem lehet egészséges. Egy idő után nyilván gerincbántalmakhoz vezet a hordozásuk. Arról nem is beszélve, hogy a mandrók megnézik közelről, és ott csuklanak össze agyi oxigénhiányban, mertmivel az összes vérük az alhasukba tolul.

Az egyik esernyő zenél, ha kinyitom. Eljátszik egy dalt a Carmina Buranából. Tovább nézelődöm. Végre megtalálom azt a példányt, amely a leginkább hasonlít Paige ernyőihez. Vastag fanyél, tófejet ábrázoló fogantyú, a sörény sem hiányzik róla.

– Szeretném szétkapni – súgom Denisának. – Kösd le az eladót.

Nem kis szívességet kértem. Az eladónő ugyanis kezdettől úgy tekint ránk, mintha valamely általa jól ismert esernyőlopkodó szekta tagjai lennénk. Haja a homlokánál, a választéknál és a füle fölött fekete, fentebb aranyszőke. Hosszú ideje látom ezt a módit a nők fején; eleinte azt hittem, hogy akadozik a hidrogén-utánpótlás, és ezért kénytelenek lenőtt festésű hajjal járni. Időbe tellett, míg megvilágosodott elmém előtt: divattal állok szemközt, a lenövés direkt.

– Mondja, vízálló ez az esernyő? – kérdezi Denisa a szigorú tekintetű hölgyet.

– Magától értetődik – hangzik a hűvös válasz.

– Nem éppen. A férjem mostani ernyője átereszti az esőcseppeket, legfeljebb porlasztva. Egy nagy cseppből millió aprót csinál. Kész felfázás.

Amíg az eladónő hüledezik, loppal lecsavarom a lófejet. A nyél belseje tömör. Összeszerelem az esernyőt. Megbököm Cydet a könyökömmel. A manó felrezzen a téli tök méretű mellek bámulásából.

– Szerinted mit lehet elrejteni a nyél üregében?

– Engem nem, az tuti. – Mindazonáltal elgondolkodik. Idővel sikerül összefüggésbe hoznia kérdésemet a fanyűvő teleppel és a balesettel, amely, mint tudjuk, nem volt véletlen. Felragyog a szeme. – Daniel, te zseni vagy! Hát persze! Az esernyőnyelekben volt valami, ami nagyon kellett a mandróknak. Kábítószer?

– Grand piti – felelem a Denisától tanult módon.

– Már miért lenne az?

– Oké. Vegyük lajstromba. Lehetett benne kábítószer. Mi még?

– Festmény – vágja ki a szőkített eladóhölgy. – Nemrég olvastam az újságban, hogy a lopott vásznakat kiveszik a keretből, összesodorják, esernyőnyelekbe dugják és így csempészik át a vámon.

– Remek – bólintok. – Tehát lopott festmények. Van még ötlet? Mondjuk: apró briliánsok?

– Veszünk esernyőt? – érdeklődik Denisa.

– Vehetsz. Ezt a csöcsöset légy szíves – rendelkezik Cyd. Megkapja az évszázad emlői című esernyőt. Boldogan siet vele a kijárat felé. Nem megyünk messzire, csak a szomszédos étterembe. Cyd addig is a feje fölött tartja új szerzeményét, nehogy napszúrást kapjon.

Az étterem zsúfolt. Lecsapunk az egyetlen szabad asztalra. Elmerengek. Mostanában nem hallottam festménylopásról. Persze, magángyűjteményt is kifoszthattak, ez esetben pedig nem biztos, hogy az eset a rendőrség tudomására jut. A fanatikus gyűjtők gyakran a saját magánhadseregükkel kerestetik szeretett kincseiket. Ami a kábítószert illeti, a fehér por akkora tételekben árad az országba, hogy nem lenne gazdaságos esernyőnyélbe porciózni. Ha az összes havat így próbálák elrejteni, az aszály sújtotta vidékeken élőknek is gazdagon jutna esernyő.

Viszont Douglas Paige nem látszik cápának. Lehet, hogy egyelőre kisebb adagokkal kíván kereskedni. Az ám, de a szállodaellátó Thaiföldön van, márpedig arra a vidékre kábítószert csempészni majdnem ugyanaz, mint vizet hordani az óceánba, eszkimóknak havat árulni.

Míg én töprengek, Cyd és Denisa rendszeres időközönként hajba kap. Kezdik az alkohollal. A manó nem iszik, Denisa igen. Ezen elcivódnak. Denisa utálja a félig átsütött, véres húst, Cyd azt rendel. Hitvesem át akar ülni egy másik asztalhoz. Az ám, de nincs üreg hely az étteremben. Sőt rövidesen mellénk telepszik egy hanyag kontyú, hatvanas korú nő padlószürke flanelruhában, és ezzel az utolsó szabad széket is elfoglalja.

– Szóval az ernyőnyél a kakukktojás a szállítmányban – tűnődik Denisa. – Fel kéne hívni Paige-t, hátha van erre egy szép meséje, amit esetleg kénytelenek leszünk elhinni. – Erősen ráncolja a homlokát az átütőpapír vékonyságúra kivert pulykamellszelet fölött.

Újdonsült asztaltársunk szemlátomást vegetáriánus. Ebédje egy fürt szőlő. Az asszonyság villával segíti a kiskanálra a duzzadó szemeket. Finom mozdulattal nyitja a száját. Ezután gondtalanul szétköpködi a magokat az asztal fölött. Elképesztő mennyiségű apró sörétet tartalmaz egy szőlőfürt.

– Ebéd után felhívom Paige-t és megkérdezem. Azután felkereshetnénk a volt feleséget. – Elkapom a fejemet egy biztosnak látszó találat elől. A környező asztaloktól ellenséges pillantások fordulnak felénk. – A fatelepen hallottam, hogy a nő fia sokáig szipolyozta a nevelőatyát. Az asszonnyal te beszélhetnél.

– Rendben van – bólint Denisa. Megütközve mered a vele szemközt ülő nőre. A lezser kontyú dáma éppen felsegít egy szem szőlőt a kiskanálra. Kisujját begörbíti. Azután egyenként a környezetére köpdösi a magokat.

Cyd is felfigyel a jelenségre. Jobban át tudja tekinteni a helyzetet, mint mi, mivel ő egyszerre két mag röptét is képes nyomon követni a szemeivel.

– Azannyát – mondja egy idő után. – Ez a naccsága hogy eszi a halat? Gondoljatok bele! A szálkákat az asztalszomszédai kézfejébe döfködi?

A dáma oda sem hederít. Munícióval gazdagon megrakott tányérjára koncentrál.

– Mi lenne itt, ha dinnyét enne? – mereng Denisa.

– Sült tököt!?

– Playboy barackot – licitál Denisa.

– Az mi? – Cyd felfrissül, ha a meztelenség kerül szóba.

– Nektarin. Csupasz barack.

– És ha kézigránát biztosító szögeket enne? – ragyog fel Cyd szeme. A dáma felnéz. Tekintete megállapodik a manó bal szemén. Útnak indít egy magot. Azután a meghökkent Cyd kézfejébe állítja a villáját.

– Aszfaltbetyár – közli visszafogott szenvedéllyel. – Engedje el a térdemet!

Cyd tovább merevedik. Szilárdabb alibije nem is lehetne: mindkét keze az asztalon nyugszik. Az egyik véres, mintha egy négyfogú kígyó mart volna bele.

Idősebb pincér siet mellénk. Gyakorlott mozdulattal felállítja az asszonyt a székről, és az ajtó felé lódítja. A flanelruhás nő halkan motyogva kibotorkál a teremből.

– Elnézésüket kérem – mentegetőzik a pincér. Ellegyez a homloka előtt a tenyerével. – Szegény egy kicsit... Most még viszonylag normális volt. Legutóbb pezsgős üveget tört szét egy vendég fején. Nem szoktuk kiszolgálni. De ennél az asztalnál ma az új fiú van. Ezért történhetett. Hívjak mentőt?

– Fizetek – mondom. Denisa sápadtnak látszik. Cyd szalvétát borít sebesülésére. Mintha erről jutna eszébe, megjegyzi:

– Tudom, nem érdekel Ramos Doyen bandája. De reggel bemondta a rádió, hogy tegnap éjjel megöltek egy ismert gengsztert. Merő véletlenségből ő is Doyen ellenfele volt, máskülönben. Éppen valami estélyen pávállott, pezsgőzgetett, amikor egy pincér elpotyogtatta mellette a tálcáját, majd amikor összekaparta a cserepeket, merő szórakozottságból az egyik pohárdarabbal metszést ejtett a gengszter úr keze fején. Két perc múlva a mandró háton feküdt és elrúgta az utolsókat. Megint méreg! A pincér persze kámforrá lett. Csak úgy mondom. Mertmivel nem érdekel. A Doyen banda nyilván a Borgia család hagyományait követi.

Denisa magunkra hagy bennünket. Besiet az utunkba került papírüzletbe. Megállunk a kirakat előtt. Ámulat a választék. Van itt rózsaszín és lavórkék levélpapír, poháralátét szerelmi vallomással. Szív alakú, lakatra járó emlékkönyv: édes titkaim címmel. Képeslapok karikatúrákkal, játékállatok grafikáival, könyvbakfisarcokkal, örökre fésült szőke legénykékkel.

– Elég cukros – dünnyögi Cyd. – De mit van mit tenni? Kell a népeknek a lélekpótlék.

– Ebbe a műfajba tartozik az esernyőd is.

Nem felel. Megőrül egy vécépapírtekercs láttára. Nem csodálom. Minden egyes papírszeletről Mona Lisa titokzatos mosolya csillan ránk. Az elektromos vezérlésű, lassan forgó tárlón más bohóságok is kelletik magukat. Műlégy, műpatkány: levesbe. Élethű kutyagumi plasztikból és más elmésségek.

Denisa kilép az üzletből. Bélyeg nagyságú könyvecskét vásárolt, emlékeim felirattal.

– Ebbe fogom jegyezni a gondolataimat – magyarázza.

– Ez elég lesz neked egy életre – bólint Cyd.

– Ennyi fáradsággal halpikkelyre, de hangya talpára is írhatnál – füstölgök. Megállapítom (nem először), hogy kiborító ez a nő. De vajon nem azért vagyok-e mellette, hogy lépten-nyomon alkalmat adjak neki: borítson ki?!

Beülünk a kocsiba. Cyd elrebegi Paige elvált feleségének címét. Elgurulunk a kertvárosba. A kerítésekre felfutó vadsóskaszerű növény fehér virágai zúzmarát juttatnak eszembe. Az apró kertekben álló fehér házak körül sápadt rózsák nyílnak. Hatalmas dézsákban leánderfácskák zöldellnek. A környék lakói hisznek az örök nyárban. A Nap nem szegi kedvüket.

Amíg Denisa meglátogatja a hölgyet, felhívom az egykori férjet. Hamarosan meghallom a jellegzetes fütyülést, amely nevem hallatán felerősödik.

– Az esernyőnyelek miatt keresem – térek a tárgyra kertelés nélkül.

– A kinti cégem rendelte. Természetes, hogy nem a szállodába szántam. Hülyének néz?

– Így már világos – hagyom rá. – Nem jutott eszébe valami a balesettel kapcsolatban?

– Mi jutott volna eszembe? – füttyögi feldúltan.

– Gondoltam, hátha támadt valami ötlete.

Nevetést erőltet. Mintha egy madárkereskedés zsongana a vonal másik végén. – Maguk zsaruk pokolian gyanakvók. Most már békén hagy végre? Szeretném elfelejteni a szörnyű esetet.

– Megértem. Az ember nevű szerkezet beépített biztonsági rendszere a lelkiismeret. A találmány tökéletlen. Vagy mégsem?

– Na, hagyjon engem ezzel a magasröptű maszlaggal. Maga nélkül is ki vagyok borulva.

– Talán segíthetnék.

– Fel tudja támasztani a halottakat? Nem? Akkor mit tehetne? Imádkozni egyedül is tudok.

– Megelőzhetnénk néhány újabb halálesetet.

Paige fütyülése hosszúra nyúlik, már-már folyamatossá válik. Kórházi riasztót juttat eszembe. Ha ez a hang felsípol a nővérszobában, rendszerint futkosást vált ki. Addigra az ágy fejénél álló monitoron már csak egy végtelen, egyenes vonal látható.

A sípszó megszakad végre. Paige köhög, torkát köszörüli, majd megjegyzi. – Elárulom, hajlamos vagyok a depresszióra. Kezeltek is. Nem használt. Gyakran felmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Kérem, ne zaklasson. Fel kell dolgoznom magamban a balesetet. Rettenetes.

Leteszem a kagylót. Cydre nézek. Lát valamit a szememben. Megcsóválja a fejét.

– Szerintem ma este kitálal – mondja. – Nem tudja tovább magában tartani.

– Jobb lenne, ha engem nem venne észre. Kinézem belőle, hogy képes főbe lőni magát.

Denisa visszatér. Beül mellém, az ölembe ejt egy cédulát.

– Alf és Olin két nappal ezelőtt repülőre kapott és elszállt Índozéniába, hogy kipihenje fáradalmait. Itt a szállodájuk címe. A mama beszélt a fiával, Alffal, legutóbb tegnap este. Szépen süt a nap arrafelé. Gyönyörűek a lányok. Van valami ártatlan boldogság a szemükben.

– Ezt mind kiszedted a nőből? – ámul Cyd.

– Nem volt könnyű – szerénykedik Denisa. – Nem akart szóba állni velem. Be sem hívott a házba. A kertben ácsorogtunk. Szemlesütve elrebegtem, hogy nemrég jártam orvosnál, és mivel Alffal csak néhány hete... Hát szóval a doktor vele is konzultálni szeretne. Na, ekkor mondta meg a goromba tekintetű mama a szálloda nevét. Ekkor még megemlítettem, hogy tulajdonképpen Olin is érdekelt a dologban, ugyanis mindhárman együtt voltunk ama nevezetes alkalommal. Kicsit kokóztunk is, és a fiúk jókedvükben megengedték, hogy vezessem a dzsipet.

– A mit? – zökken előre Cyd.

– Blöfföltem – von vállat Denisa. – A mama azt felelte, hogy éppen ideje volt eladni azt a rohadt dzsipet. Ezek után látni sem bírná a fiúk alatt. És a garázs felé intett, mondván, hogy holnap jönnek a tragacsért. Köszöntem a fiúk címét, és eljöttem. Most kellene megszerezni az ügyészségtől az engedélyeket. Elvitetném a kocsit, átnézném a házat. Lehet, hogy azóta a mama felhívta Alfot. Egyébként mindketten itt laktak nála, mert Olin olyan kedves neki, mintha a sajátja lenne.

– Na jól van – sóhajtja Cyd. – Már attól frászoltam, hogy végleges az agytorlaszod. Gondoljátok, hogy megszerezhetitek a pecséteket? Mit bizonyíthat a dzsip?

– A gázoló kocsi keréknyomát kiöntötték. Minden gumiabroncsnak van valami egyedi jellegzetessége – mondom. – Legfeljebb ennek nincs. Megpróbálhatnánk. Tiszta sor: a fiúk tudták, mi lesz az esernyőnyelekben, és meg akarták szerezni. Úgy látszik, hamar pénzzé tették az árut, így sikerült megpattanniuk, hogy fáradalmaikat kipihenjék. Csakhogy Paige őrlődik. A fiúk nem lehetnek miatta biztonságban, és ezt már a mama is tudja. Nyilván ezért akar megszabadulni a dzsiptől.

– Szépen hangzott – bólogat Denisa.

– Nagyon kerek volt – hagyja rá Cyd. – Viszont kezdek agyideget kapni attól, hogy mi a fene lehetett a nyelekben.

– Te manó – nyögi Denisa. – Nem te adsz címeket Robin Cook könyveihez? Jól fizet az ötletekért? Agydugulás, agytorlasz, agyideg!?

– Kész agytröszt vagyok, mi? – vigyorog Cyd.

– Nos – vetem közbe magam határozottan. – Fogd magad, ülj be a kocsidba, és mássz rá Paige-re, mintha a saját verítékszaga lennél. Mire bezárják a presszóját és átmegy a csehóba, én is ott leszek.

– Oké – sóhajt Cyd. – Ülj be a külön helyiségbe, ott esténként bluest játszanak. Ha viszel néhány csomag füldugót, élvezni fogod, és legalább Paige sem böki ki, hogy a nyakán a Yard. Máskülönben nehogy azt hidd, hogy most metrózni fogok. Vigyél el a kocsimhoz.

A Főnök nem görget akadályokat ötletlavinánk elé. Intézkedik. Azután behívja Lacót, megérdeklődi tőle, tudna-e segíteni Denisának. Miután ők elvonulnak, rám tekint.

– Vigyázz Paige-zsel. Cyd látványa talán túlzottan nyomasztja, bár ebből kiderül, hogy jobban fél holmi bűnözőktől, mint a rendőrségtől. Nem kifejezetten sportszerű a módszered. Tűnődj el Denisa biztonságán. Látott valamit, amit nem kellett volna látnia.

– Rájöttem már, hogy hiba volt szóba hozni Paige előtt. Alf és Olin, ha ők voltak, nyilván azt hitték, hogy a detonáció végzett a szemtanúval. De ők külföldön vannak. Szólok Debrának, legyen rá gondja, hogy értesüljünk róla, ha a fiúk hazaindulnak.

– Indulnak-e, ha a távollétükben rájuk bizonyítasz valamit?

– Legfeljebb magam megyek értük.

– Csigavér, Daniel. Ha minden gyanús tagot letartóztathatnál, ki maradna szabadon? Még te sem.

– Na!? Mi bajod van velem?

Elvigyorodik. Zavartan helyre taszítja a nyalatot jégpálya felületű koponyáján. Szétálló fülei átszűrik a napvilágot. Valamit merőn néz a vállam mellett, jobbra.

– Debra panaszolta, hogy szexuálisan zaklatod. Igazán nem értem, mi lelt, Daniel. Mindig megfontolt ember voltál.

Meghökkenek. Furamód Denisára gondolok. Ő mindig kivágja magát a vákuumgyanús helyzetekből. Különb a nyelve, mint a legkorszerűbb sorozatlövő géppisztoly. Kis töprengés után elmorgom: – Ha a tisztesség úgy kívánja, elveszem feleségül.

– Ne bomolj. Az a nő ma is kétszer megfogta a combomat. Ráadásul folyton hajszálakat kutat fel a galléromon – feleli. Tekintete visszavált az arcomra. – Lehet, hogy a szexuális fantáziája kissé túlfűtött, de precíz munkaerő. Ért a számítógéphez, a telefaxhoz, még gépelni is tud. Legfeljebb a férfiakhoz nem konyít.

– Valahogy pokoli herótom van ettől a nőtől.

– Tűzdeld meg munkával. És menj Cyd után, mielőtt még az őrületbe kergeti Paige-t. Ha Denisa visszajön, belemártom a gyerekgyilkossági ügy papírjaiba. Ez sürgős, érthetően. Nélküled nem engedem az aktánál távolabb. Rendben?

Távozom.

Korcsma a három viking hajóshoz, hivalkodja a neoncégér kék és sárga fényekkel. Paige kedvelt csehója régimódi gerendaépület téglával és betonnal egybekelt mása. A bejárati lépcsősor mellett kerékpártárlók sorakoznak, az idő vasfoga régen elbánt velük. Látható néhány dülöngélő, fejtetőn álló U-t formázó fakorlát, a lovak kipányvázásához. Feltehető, hogy errefelé legfeljebb a kutyák hallottak lovakról, amennyiben azok húsából készült darálmánnyal táplálják őket.

Belépek a régen szellőztetett, tán soha ki nem tisztuló levegőjű előtérbe. A KLUB feliratot viselő ajtót választom a CSAPSZÉK helyett. Egy szemüveges úriember levág egy húszassal. Biztosít róla, hogy őrületes élményben lesz részem a pénzemért. Helyes. Az őrületes élményekért élek.

Belépek a félhomályos helyiségbe. Sűrűn összetolt asztalokat látok, megvilágított színpadot, elárvult hangszereket. Hangszórókból dörög a zene, de valami rettentően dilettáns módon. Felfedezem, hogy a színpaddal szembeni fal elé emelt karámban, apró üvegablak mögött ül a keverőpult kezelője, akár a régi mozik gépészei. Szórakozott lehet, nem tűnik fel neki, hogy felerősítette a magas fekvésű hangokat. Így a klasszikus blues torzan szól, olyasformán, ahogy egy macska jajongana, ha fürdőkádat tennének a farkára.

Az úri közönség műélvez. Söröznek, whiskyznek. Füstköd kavarog, akár totemoszlopok foszlékony víziói. A magamfajta nemdohányzónak gázálarccal kellene leélnie az életét.

Háttal ülök az üres színpadnak. Tonikozom. Látom a felém forduló arcokon, hogy unalmasnak találnak. Még egy árva szivarom sincs. Ennek ellenére megbámulnak, hiszen idegen vagyok a kisvárosban. Az általános viselet a kockás ing vagy a copfmintás gyapjúpulóver, kordnadrág avagy farmer. Sportcipős lábak hintáznak az asztalok alatt. Soha nem volt ennyire aluledzett az emberiség, mint mostanában, amióta mindenki birkózó-, tenisz- vagy futócipőben jár.

Harmincas korú pár ül velem szemközt. A sovány, kiégett arcú nő jellegtelen szürke holmit visel, akár egy fáradt háziveréb. A széles vállú férfi feje kockát formáz, homlokeresze előreugró, orra kissé ferde, s ez főleg azért feltűnő, mert eme érzékszerve óriási. Állkapcsa kiemelkedik az arcából. Természettudományos ismereteim ötlenek eszembe, mégpedig a kígyó sajátos táplálkozási módszere. Ahhoz, hogy elnyelhessen egy tojást vagy egy majmot, ki kell ugrasztania az állkapcsát. A pár étkezik. Melegszendvicset esznek, reszelt sajt kukacai tekergőznek kenyérszeletükön.

Tovább nézelődöm, nem túl sietősen, hiszen előttem az éjszaka. A legfiatalabb jelenlévő is betöltötte a harmincat. A baráti társaságok olykor beszélgetni próbálnak, de a magas hangok idegtépő káoszában csak üvöltözni lehet, fejet összedugva, kétségbeesett mimikával. Furcsa, mégsem szól senki a keverőpult cézárának.

Történik valami a hátam mögött. A magnó elhallgat. Lovaglóülésbe helyezkedem a széken. A háromtagú zenekar vezetője kipróbálja a mikrofont. Párszor ráfúj, meghallgatja a visszhangot. Elégedetten bólint. A legények belecsapnak a zenébe.

A dobos szőrös, jóarcú fickó. Láthatóan átadja magát a belső hallásnak. Felakadt szemmel püföli a pergamenbevonatú dobokat. A szólógitáros hajlott hátú, apró pocakú ember. Magasszárú bőrcipőt, kitérdelt kordnadrágot, minden mosásnál kinyúló, ősrégi gyapjúpulóvert hord, a szürke színnek azt az árnyalatát, amelyről hosszas vizsgálódás után sem lehet eldönteni, tiszta-e. Kerek arcán gyér szőrzet kúszik, akár egy régen használt pókháló. Orra a cápa hátúszójára emlékeztet, kerek üveg mögé rejtett apró, sötét szeme nem fejez ki semmit. Énekel. A keverőpult szakértője neki sem kegyelmez. Rettenetes hangok püfölik a fejemet. A dal nem szól semmiről. Ily módon feltehetően az életről szól.

A harmadik fickó padlószürke cipőben, kordnadrágban, pulóverben öleli tulipiros gitárját. Jóllehet a zene vágtató, arca erővel sem lehetne egykedvűbb. Úgy toporog, mintha kotlósfészekben állna, mely teli van törékeny – és ráadásul tűzforró tojásokkal. Látni való, hogy a szenvedély minduntalan nekifeszül a tagnak, de hiába, képtelen magával ragadni. Nekiveselkedik újra és újra, hallani vélem a fogcsikorgatását.

Nézem őket. Vibrál alattam a szék a sokat megért linóleumpadlón. Ha még egy órát ülök ebben a jó kis recegésben, legalább két kilót leadok. Megpróbálok élvezni. Kihámozom a szöveget a hangok káoszából. Nem érdemes. Harmincon túl legtöbbünk még a rekedt ordításnál tart, s ezzel el is ért az önmegvalósítás csúcsára.

Ami jó, az jó. Na, ez nem az.

Sört kérek a halláskárosult pincértől. Visszafordulok az asztal felé, háttal a zenészeknek. Megpróbálom elterelni a figyelmemet a szándékosan eltorzított muzsikáról. Végiggondolom Denisa balesetét, a hazatérte óta történteket. Ha lenne nálam írószerszám, lejegyezném az egyik epizódot: két egészséges fiatal ember áll a zuhany alatt. Regényes lenne.

Ez sem érdekes. Ki kell mennem innen. Lehajtom a sört, és kiballagok a folyosóra. Megállok a csapszék lengőajtaja előtt. Bepillantok a homályos ablakocskán.

Paige szinte az orrom előtt ül. Plasztikázott arcfele esik felém. Innen úgy fest, mintha kellően megkelt lángostésztát borítottak volna rá. Cyd két asztallal távolabb őrködik, előtte félliteres korsó áll, abban tej vakít. Éppen tollászkodik, átkutatja dzsekije zsebeit. Kiveszi fésűjét, kockás zsebkendőjét, azután marokra kap egy kézigránátot, megvárja, míg Paige odales, majd gyorsan elsüllyeszti.

Megcsóválom a fejem. Cyd nyilvánvalóan őrült. Mindent túlzásba visz. A kancsal, pamutmelegítős, félvad fickó informátorként kezdte mellettünk a működését. Olyannyira bevált, hogy már-már rendőrségi alkalmazottnak tekintjük. Ha a magamfajta fenntart egy kibélelt zugot a lelkében a csodabogarak számára, akkor ez a zug Cydé. Denisa manónak nevezte, igen találóan. Bár a régi barátságot elfeledte, úgy fest, máris szövődik köztük az új. Voltaképpen nincs gond a nővel. Nem változott meg. Továbbra is fogékonynak látszik a fura szerzetekre, köztük (vagy rajtuk kívül?) rám, az én hamisítatlan, nyers férfibájamra.

Benyomom az ajtót. Megmutatom magam Cydnek. Fejemmel az utca felé intek. Bal szemével néz rám. Elvigyorodik. Nyilván tudja, máris kipukkasztott a gonoszság, amellyel odabenn a szent blues-zal bánnak. Belehajtja fejét a kriglibe, és elkortyolja a tejet. Meredt tekintetek szegeződnek rá, köztük Paige-é.

Kilépek a szabadba. Mélyet lélegzem. Tüdőm hálás a levegőért. Beülök a Mazdába, tárcsázom az otthoni számot. Amikor a tizedik csengetés után is érintetlen marad a túloldali készülék, összezavarodik szívdobogásom ritmusa. Lehet, hogy Denisa levitte Tarzant. Ella pedig fel nem ébred a telefoncsörgésre. Ha egyszer elaludt, még a feje fölött gyakorlatozó vadászbombázók sem verhetnék ki az álmot a szeméből.

Hívom Martint. Amikor a kagylóba vakkant, olyan érzésem támad, mintha tele lenne a szája földdel.

– Daniel vagyok. Tudsz valamit a legközelebbi hozzátartozóimról?

– Ella alszik már. Délután ettünk néhány fogyókúrás süteményt.

– Milyet?

– Fogyókúrást. Az ilyenfajta sütemény úgy működik, hogy szalmonellafertőzést okozván hasmenéssel, hányással fogyaszt. Ne aggódj, már mindketten jobban vagyunk. Nem mondom, gyanús lehetett volna, hogy a sütemény minduntalan lemászott a tányérról és önként elindult a szemetes felé. De hát úri helynek látszott a cukrászda.

– Más hír? – kérdezem rezignáltan.

– Délután kitört egy eszméletlen harangozás. Nem hittem volna, hogy ennyi templom van a városban. Gondoltam, azért kongatnak, mert elérkezett a feltámadás vagy ahhoz hasonló. Aztán a híradóból kiderült, hogy egy meggyilkolt taxis temetése kapcsán a kábítószer áldozataiért harangoznak. Szóval épp ekkor megszólalt a telefon nálatok. Odaát voltam, Ella eljegyezte magát a fajansszal a budiban, szörnyű rosszul volt szegény. Felkaptam a kagylót, egy manus aszongya: életben van-e még Denisa, mert ő egy régi barát és most értesült. Azt hittem, Cyd marhul, mivel a morbid móka teljesen rá vall, úgyhogy rávágtam: meghalt rég, el is temettük. Erre a manus tudni akarta, hol nyugszik. Levágtam a kagylót. Még mindig harangoztak.

Nem Cyd volt.

Martin megköszörüli a torkát. Végre eltűnik hangjából a teliszájúság. – Bocs. Citromos jegyet szopogattam, hányinger ellen. Mondtam a hívást Denisának, amikor hazaszédelgett, de nem foglalkozott vele. Legyintett, lezuhant a nappaliban a szőnyegre és átnyálazott egy aktát. Belelestem a válla fölött. Ez a nő minden mocskot hazahord az irodából. Egyszer majd jól megbüntetik érte.

– Most hol van?

– Neked beszámol? Mert nekem aztán nem. Amikor átfúrta magát az aktán, rajzolt egy térképfélét, fogta Tarzant és elment.

Nem felelek. Martin ismét torkot köszörül. – Mit gondolsz a délutáni hívásról?

– Még nem tudom. – Visszaakasztom a kagylót. Hátradőlök az ülésen. Gépiesen belenyúlok a kesztyűtartóba, addig is telik az idő. Találok egy doboz Dunhillt. Meggyújtok egy szálat, két szippantás után elhajítom. Erre a szenvedélyre képtelen vagyok rákapni. A kockás függönnyel takart, homályos ablaküvegek mögött árnyak imbolyognak. Néha kitámolyog egy-egy alak a csehóból; ki gyalog, ki rozzant kerékpáron vág neki az éjszakának.

Öklömnyi szúnyogok zúgnak be a letekert ablakon. Hiába hűvöses az éjszaka, a kora őszi vérszopó falánkabb, mint nyári ősei. Megnyálazott mutatóujjammal megérintem nyakamon, kézfejemen a csapolások helyét. Bekapcsolom a rádiót. Zene. Reklám. Zene. Éji lelkisegély. Magányos nő telefonál a stúdióba. Panaszolja, hogy képtelen elaludni. Elküldenék-e hozzá George Michaelt? Ha vele födhetné le magát, nem lenne semmi hiányérzete. Zene. Újabb hang, ezúttal férfié. Délután egy szép szőkétől kapott egy pofont a villamosmegállóban. Isteni volt. Holnap is ott lesz. Zene. Reklám; igyon Coca-Colát, öné a boldogság.

Napjaink kisdedei már régen nem a tündérmesékből idézgetnek. Abban versengenek, ki tud több szlogent megjegyezni. Némelyik versikétől valósággal tűzbe jönnek, fújják reggeltől estig. Ily módon rövidesen előidézik szüleik korai agyvérzését.

Mire szétvetne a feszültség Paige lép az utcára. Idegesen körülnéz. Nem teheti feltűnés nélkül, hiszen ahhoz, hogy egyetlen szemével átfoghassa a környezetét, körbe kell fordítania a fejét. Benyúl a kabátja alá, megtapogatja belső zsebét. Nyugtalanít a mozdulata. Jóval béleltebb a felöltője, mint az időjárás kívánja. A félarcú elindul a homályban. Cyd előballag a csehóból, és a nyomába szegődik. Markában szorongatja a kézigránátot. Sokkolózseni. Legfeljebb kap egy golyót a homlokába, amilyen ideges Paige.

Megvárom, amíg eltávolodnak. Lábujjhegyen indul a motor. Lassan gurulok a járda mellett. Hirdetéseket közöl a rádió. Szuperadottságokkal rendelkező ipse „reprezentatív szabadidőtársat” keres. Úgy hangzik, mint a gyöngyháznyelű teniszütő, flitteres klottgatya, arannyal futtatott golflabda. A szabadidőtárs nyilván azt a személyt jelenti, akin szabad elidőzni. Ráadásul az sem hátrány, ha ez a női egyed jól mutat a vadonatúj Porschéban. Az a bökkenő, hogy az ilyen pasik gereblyével fésülködnek, levágott fejek hevernek Porschéik csomagtartóiban, legalább egy fogukba briliánsot ragasztatnak, kedvenc hangszerük a golyószóró.

Ejnye, Belloq, ma este kibírhatatlan vagy. Amíg te itt ráérősen gurulászol és véresre harapdálod a szád szélét, úgysem esik bántódása a lökött nőnek a csúnya, gonosz nagyváros aszfaltdzsungelében. Dehogy esik. Mi a fenének aggódsz érte? Ha valakit ma katasztrófa ér, csakis az lehet, aki vele akar ujjat húzni. Ismerhetnéd. Legfeljebb Cyddel nem bír. Csakhogy Cyd nem akárki. Kacska léptei nyomában jár a Mazda.

A manó felemeli a kezét. A sarkon álló kétszintes ház felé integet, jelzi, hogy addig megyünk, nem tovább. Paige néha visszafordul. Bal kezét a kabát zsebében, jobbját elöl tartja, nyilván a belső zsebhez közel.

Rávillantom a fényszórót Cyd hátára. Éppen ekkor fordul vissza. Belehunyorog a kényözönbe. Egy pillanatra elvakul tőle.

Ekkor férfialak ugrik elő az egyik kerítés árnyékából. Nekiront Paige-nek. Penge villan a kezében. Lecsap néhányszor.

A félarcú megtántorodik, hátraugrik. Felemeli a kezét. Pisztolya alig nagyobb egy kávédarálónál. Elsüti egyszer, kétszer. Közvetlen közelről céloz támadójára, és csak néha véti el. Kilövi a tárat.

A késelő lehanyatlik, eldől a földön. Paige összegörnyed, majd arccal előre rázuhan.

Kirúgom magam alól a Mazdát. A néhány kocsival előttem parkoló Saab motorja felbőg, a jármú megugrik, majd mégis megtorpan mintha vezetője azt nézné, társa valóban mozdulatlanná vált-e a járda mocskában.

Cyd meglendíti a markában tartott kézigránátot. Mielőtt eldobhatná, a Saab ismét elrugaszkodik álló helyéből.

Ekkor már a kocsi csomagtartó fedelén állok, abban a boldog tudatban, hogy Cyd felrobbantja velem együtt. Feldobom magam a tetőre, ahogy a kiképzésen belém lőcsölték (csakhogy akkor fegyver volt a kezemben!). Elvetődöm, keresztben fekve. Legurulok a motorháztetőre. Jobb híján két csupasz öklömmel zúzom be a szélvédőt.

Látom a fickó arcát: őrült nagyra tágult szempár, a pupilla zöldesen felizzik, a szájon torz fintor. Mielőtt benyúlhatnék érte, a kocsi nekilendül.

Tudom, pillanatokon belül fékezni fog. Ez esetben elszállok. Áthajthat rajtam, akár egy úthenger.

Egészséges élnivágyásom azt sugallja, lökjem el magam a motorháztetőről. Az út túloldalán kell földet érnem. Kinyújtott testtel repülök előre. Ügyelek, hogy messzire szálljak.

Sikerül. Megrándítom a vállam, felsértem a térdem. Bagatell. Felkászálódom a flaszterről.

A Saab elsüvít a pokolba.

Visszarohanok Cydhez. Paige mellett térdel, megfordítja ájult testét. A félarcú mellkasából vér szivárog. Hófehér inge rongyokban.

Az alatta heverő hulla törzsét golyóütötte lyukak éktelenítik. A koponyatető elrepült valahova. Az aszfalton vaníliafagylalt színű massza vérrel keveredik. Az arc ép. Csodálkozó.

– Ismerem a mandrót. Hagyjuk a francba – mondja Cyd.

Felkapjuk Paige-t. Betuszkoljuk a Mazda hátsó ülésére. Behuppanunk előre. Gázt adok.

A sebesült mozdulatlanul hever mögöttünk. Hörögve, bugyborékolva lélegzik. Eszméletlenebb nem is lehetne.

Egyre jobban zúg a fejem. Cyd hátrafordul és feltérdel az ülésen. Paige sebeit vizsgálja. Ragtapaszcsíkokat szaggat.

Azután alkoholos gézzel megtörli a tenyerét. Előkapja a kézigránátját. Nekiáll meghámozni. Gondtalanul tépdesi a héját. Száraz recsegést hallok. A tenyérnyi, tojásdad formájú, fenyegető tárgy elmulaszt robbanni. Pikkelyes, bronzos fényű, fehér húsú akármi.

– Kérsz? – nyájaskodik Cyd. Letör egy darabot, felém nyújtja. Sápadtan nemet intek a fejemmel. Ujjaim a kormányhoz ragadnak, nemcsak a vértől.

– Kígyógyümölcs a neve. Az íze ananászra emlékeztet. Nagyon egzotikus, kevesen ismerik. Mindenki tojásgránátnak nézi. Fogadjunk, te is bedőltél neki. Kell a magja? Denisa elültethetné. Sápadt vagy, Daniel. Elővett a vészes vérszegénység? Máskülönben tiszta lucsok a kézfejed. Csoda, hogy sápadozol, szédelegsz? Milyen baromi ötlet volt puszta kézzel nekimenni a svéd acélnak? Hát hülye vagy te vagy mi?

– Befognád? – kérdem rekedten. – Jóisten.

– Csak jóistenkedj. Neked minden hulla olyan, mint az első volt? Még mindig együtt halsz mindegyikkel? Tudod, ki volt az az alak? Bérgyilkos. Egy tányér levesért belet ont. Megszakad érte a szíved? Talán bizony Alf és Olin bérelte ki a kését? A fészkes távolból? Ez lekaszabolta volna a félarcút, elvitte volna a tárcáját, óráját is. A rendőrség simán belenyugszik a rablógyilkosságba. Elvégre rablógyilkossági járvány tizedeli az emberiséget. Sok egyéb finom kórság mellett még ez is.

– Cyd – hörgöm. Fél kézzel tartom a kormányt. Jobbammal megpróbálom kezelni a telefont. Ügyetlenül. – Paige azért reagált olyan gyorsan a támadásra, mert kézben volt a pisztolya. Egy tár ólmot szánt neked.

– Miért nem szólsz, hogy segítsek? Talán titkos számot akarsz hívni? Előttem senki nem őrizheti meg a titkait, tudhatnád. Kit ébresszek fel? Patrick Wyne-t?

Például – felelem. Átengedem a kagylót.

Nem törődik vele. A lába elé hajított elsősegélydobozból előhúz néhány méter hófehér gézt. Bepólyálja a kezemet. Megbénít.

Hátralesek. Paige él. Még él. Hogy elnézem, könnyen lehet, hogy megőrzi titkát, még Cyd előtt is.

A park mélyén álló kórházépület bejáratánál tolóágy várakozik. Paige még hörög, amikor két rutinos ápoló az ágyra fekteti, és elviharzik vele.

Wyne végighallgatja beszámolómat, mégpedig olyan képpel, mintha a vízállásjelentést olvasnám fel neki. Szórakozottan recsegteti állán a zord borostát. Míg beszélek, Joy orvosbarátja, Oliver Brown kicsipegeti ujjaimból az üvegszilánkokat, az utca piszkát, a kötszer foszlányait. Néha felnéz Cydre, sejtvén, hogy a hevenyészett elősegélyért őt teheti felelőssé. Fintorog, elhúzza a száját. Kezem után megtekinti a térdemet. Onnan is kicsipeszel némi farmerfoszladékot, kátránydarabot. Fertőtlenít, kötöz. Elbeszélésem ekkor kanyarodik a Saab megtámadásához. Wyne elvigyorodik végre, megcsóválja a fejét. Felhagy szőrzete sercegtetésével.

Oliver nem bírja tovább. Szemüvege fölött pillant rám:

– Megfordultam néhány kommandós edzésen. Láttam néhány hihetetlen bravúrt. De valamennyin túltesz ez a mese a szélvédő üveg bezúzásáról.

– Így utólag magam is csodálkozom – felelem. Megszemlélem hófehér kötésemet. Néhány napig mellőzhetem az edényfogó kesztyű használatát. Praktikus szempont.

– Pedig tört az üveg – morogja Wyne.

– Az ember is törhetett volna – replikázott a doktor. – Ki érti, mi örömöt találtok ebben az életformában? Hallottam, mi lelte a feleségedet. Mik a tünetek?

Néhány szóban beszámolok. Oliver a fejét rázza.

– Ilyen amnézia nincs. Nem létezik.

Cyd felhorkan. – Kitűnő orvos. Nem kell neki költséges műszer, gyógyszer, fittyfiritty. Betiltja a betegséget. Semmisnek nyilvánítja. Politikusoktól tanult, nyilván. Az orvosok közt is vannak diktátorok.

– Műttesse meg a szemét – javasolja a doktor. – Nem hinném, hogy sokat lát ekkora strabizmussal. Ilyen szemhibával ki sem engedném az utcára.

Cyd levesz a doktor zakójáról néhány hajszálat, korpamorzsát. Úgy szórja el, mintha fűszert hintene a levesbe. Vigyorog.

– Tiltsa be a látásomat, doki.

Brown legyint. Középtermetű, vékony fickó. Arcbőre megnyúlt, vonásai fanyarságot tükröznek. Gunyoros szikrák villannak szemüveg mögött megbúvó tekintetében. – Még jó, hogy belgyógyász vagyok. Traumatológusként régen kiborultam volna. Szúrt és lőtt sebek, vér állig. Brr. Iszonyatosan ostobák az emberek.

– Maga is ember – inti Cyd. Úgy fest, a doktor a bögyében van.

– Én más vagyok. Patrickhoz legfeljebb annyi közöm van, hogy nőül vette a barátnőmet. Másként nem tennék szívességet egy kommandósnak. – Ezután következik az erőszak és az ostobaság közötti összefüggések precíz feltárása. Brown fura szerzet. Szünet nélkül élcelődik rajtunk, mégis keresi a társaságunkat. Nem hiányozhat mozgalmas összejöveteleinkről, eljön síelni, búvárkodni, lovagolni, megjelenik edzéseinken, bár sosem áll be közénk. Tekézni sem hajlandó, attól tartva, gerincbántalmai lesznek a kifacsart póztól, melyet a golyó eltaszítása igényel. Boldoggá teszi az örökös fanyalgás. Díjazzuk a humorát, valamint orvosismerőseinek nagyszámú táborát. Ha egy sérültet el kell rejtenünk a világ szeme elől, ő megszervezi a védőőrizetet.

A kezelő falihangszórójában felcsendül egy kásás férfihang, egyenesen a műtőből.

– Feltártam a mellkast. A tüdő, a szív nem sérült. Tamponálom a vérzést, azután többet mondhatok.

– Élő adás? – örvendezik Cyd. – Hol a kép?

Lelkem tavából, akár valami mélyvízi hal, felcsobban egy régi emlék. Megmutatja magát és alámerül újra. Lelki szemem egy percig káprázik. Villámsújtottan ülök, hallgatom a beszámolót.

A kapu előtt lefejtem kezemről a kötést és behajítom a kukába. Nem szívesen mutatkoznék kripliként Denisa előtt. Átlépek az üvegét vesztett ajtó kerete fölött. A lépcsőházban végzem el az utolsó simításokat. Ráncba szedem a farmert, zsebre vágom vastagon beporozott öklömet.

Denisa a kanapén heverészik a nappaliban. Képek villóznak a tévében.

– Templomban voltál? – kérdezi.

– Miért?

– Kitérdelted a nadrágodat.

Legyintek, bemenekülök a fürdőszobába. Utánam jön. Megáll az ajtóban, nekidől a toknak. – Ki ne dobd a nadrágodat. Ez a divat. Menő a slamp.

– Oké. Fürdeni szeretnék – mondom hülyén. Zsebemben tartom a kezem.

– Szégyenlős vagy?

– Kimennél?

– Mi van a kezeddel?

– Kérlek – sóhajtom. De ez már esdeklés.

Mellém lép s gyengéd erőszakkal kifejti kezemet a süllyesztőből. Megcsodálja.

– Bekössem? – kérdezi. Megpróbál vidámnak látszani.

– Nem hinném, hogy zuhanyozás előtt kellene megtenned.

– Utána megtehetem?

– Nem ér annyit.

– Jó ég – dühösködik. – Mi a fenét csináltál? Kirataküveget tördeltél? Drótkefével bokszoltál? Itt állsz csontig felsértett ujjakkal, és teszed, hogy semmiség!?

– Ha nem mész ki magadtól, kidoblak – mondom csendesen. Békésen. Jóllehet, az infarktus szele súrolja vállamat. Denisa konoksága ismerős, tehát ez sem változott. Mindig erősebbnek bizonyult az enyémnél, pedig sokáig élt bennem a hit, hogy modellje lehetnék akár egy kősziklának is.

– Mi történt? – kérdezi. Hát persze, hogy nem tágít.

– Menj vissza szépen, és videózzál. Megy a filmed.

– Szükségem van a társaságodra – mondja halkan.

– Öt perc múlva tied a társaságom – hörgöm. Kimegy. Levetkőzöm. Lefürdöm magamról az elmúlt éjszakát. Megvizsgálom sebeimet. Nem vészesek. Körülöttem mindenki túloz. Az egyik talán azért, mert orvos. A másik?

Felveszem a fehér vászonnadrágot. Leülök a kanapé legtávolabbi sarkában. Denisa italt tölt, kezembe adja a poharat. Belekortyolok a whiskybe. Elmondom, mi történt. Nem szól közbe.

– Paige mellhártyája több helyen kipukkadt, de beljebb lévő szervei nem sérültek. Sokkot kapott. Néhány napig aligha beszélhetünk vele.

– Kár – sóhajtja. – Alf dzsipjét elvitték a laborba, még nincs eredmény. A házkutatásnál nem találtunk semmit. A mama nem tudja, merre jártak a fiúk az autóbaleset délutánján. Otthon nem voltak, de ebben nincs semmi feltűnő, mivel igen ritkán jártak haza, akkor is legfeljebb aludni. Gőze sincs, honnan szereztek pénzt a kéjutazásra. Érzésem szerint ennél azért jóval több felvilágosítással kellett volna szolgálnia ahhoz mérten, hogy előző este a volt férj őt vonta felelősségre Cyd megjelenése miatt.

– Volt valami munkahelyük a fiúknak?

– A mama nem tudja. Azt gondolja, alkalmi munkákból éltek.

– Megtaláltad a gyerekgyilkost?

– Nem. Ellenőriztem mindent, amit a kollégák összeokoskodtak az ügyről, de egy pöttyöt sem tudtam hozzátenni. Akarod látni az anyagot?

– Reggelig nem. Fogok egy mesekönyvet, és megyek az ágyba.

Denisa közelebb csusszan hozzám. Ujja hegyével megérint a bőrömön néhány muzeális heget, forradást. Azután rám néz, várja, hogy segítsek az emlékezésben. Hallgatok. Bámuljuk egymást. Pillantása rátapad az enyémre, követi minden rezzenését. Senki mástól nem láttam ilyet. Megint eszembe jut a kolibri helyben lebegése, látszólagos mozdulatlansága, finom vibrálása. Ez a tekintet változatlanul rabul ejt, mint már annyiszor. Figyelmet, odaadást fejez ki. Magába issza a szememet. De bedől neki más is. Denisa ezzel a pillantással széfeket nyit ki. Ettől mindenki pokolian megtisztelve érzi magát és beszél, beszél, hiszen sosem fürdött ehhez fogható figyelemben.

De ha hazudik, mert azt is tud, méghozzá notóriusan, nem néz a szemembe. Olyankor a tekintete szitakötőt utánoz. Ide lebben. Oda lebben. Leszáll a vállamra, fülcimpámra. Homlokomra. Árulkodik.

Ha megvet valakit, mereven elbámul az illető járomcsontja mellett. Majdnem úgy fest, mintha a szemébe tekintene. Ez a majdnem mindannyiszor zavarba ejti az áldozatot. Végre persze az is megsejti, hogy Denisa átnéz rajta.

Még egy tekintet merül fel előttem. Amikor visszafelé tapogatózik az önkívületből, írisze kivilágosodik, áttetszővé válik, zöldes színt nyer. Akkor-zöld szempár.

Ezúttal hiába néz. Nem nyit fel.

– Nem értek valamit – közli.

– Nos?

– Te vagy az, amit nem értek.

– Lefekszem.

– Légy szíves, ne tüntess külön szobával. Csak azt akarom, hogy feküdj mellettem, érezzem a közelségedet.

– Aludni szeretnék.

– A vendégszobában tudtál aludni?

– Nem – vallom be.

– Hát akkor? Képzelem, mennyit könyöröghettem neked, amíg először kötélnek álltál.

Én emlékszem. Elvigyorodom.

– Nem voltam könnyű préda – felelem, Pedig dehogynem. Tudtam, hogy krapekja van. Ő mégis kiszemelt magának, le akart venni a lábamról. Hiába volt fenemód emancipált, sokáig tartottam állásaimat. Közben persze beleszerettem. Nem esett nehezemre elveszítenem a fejemet. Gondoltam, kockáztatok. Amilyen modern nő, meglehet, hogy futó kaland leszek az életében. Égig csapott a szerelem. Furcsa, azóta is régimódibbnak érzem magam nála.

– Ma éjjel nem tudnál szenvedélyesen megkívánni? – kérdezi.

– Párolt rizzsel és majonézes fejes salátával. Legfeljebb – felelem. Fáradt mozdulattal végigsimítom az arcát.

Elhúzódik tőlem. Felkel, kazettát cserél a képmagnóban. Visszaül mellém. Mereven bámuljuk a zsizsikes, villódzó képernyőt.

A kezdődő film előtt semmi cégér, egyetlen betűnyi felirat sem hivalkodik. Két gyermek andalog a napfényben fürdő utcán, kézenfogva. Időnként megállnak és ütődött-szerelmes pillantással bámulják egymást. A kislány legfeljebb tízéves lehet. Haja fodrászolt hullámokban, természetellenesen elrendezve omlik a vállára, szemén árnyékoló, járomcsontján piros foltocska, száján ciklámenszínű rúzs. Vékony teste fejletlen, ruhája felnőttes. A fiú tizenkét éves lehet. Megjegyzem csokornyakkendőjét.

A szerelmespár felsiet egy lakásba, fehér falak közé. A lány vetkőzni kezd a kitárt erkélyajtóban. Eldobja ruháit. Belép a szobába. A franciaágyon fehér szőrme.

Döbbenten bámulok.

Denisa sem bírja sokáig, elkapja a távkapcsolót, beleteker a filmbe. Mintha nyargalászó kölyöknyulakat látnánk. Időnként kicserélődnek a szereplők. Néha valódi felnőttek is megjelennek a kifestett gyermekek között. A film végén sincs felirat.

A képernyő elsötétül.

Denisa rám néz.

Lehajtom a whiskymet.

– Holnap – mondom. – Holnap foglalkozhatunk ezzel is.

– Hogyan vették rá a gyerekeket...?

– Elképzelni sem tudom. Honnan szedted a filmet?

– Martin hozta a többivel. Nemrég felkeltettem, kérdőre vontam. Azt mondta, a haverjaitól szedte ősze a kazettákat. Nem volt fogékony az idegességemre. De ő nem is látta ezt a förtelmet.

– Emiatt vagy kiborulva?

– Nem néztél bele a gyerekgyilkossági ügy anyagába. Az is kiborító.

– Nekem elég volt mára. Reggel hatig semmiért nem vagyok hajlandó kiakadni. Addig azonban aludni fogunk. Te is. Szeded a gyógyszert?

– Ne kínozz ezzel a marhasággal – nyögi.

Benézek Ellához, az ajtót nyitva hagyom magam mögött, hogy némi fény utánam szivároghasson. Lehajolok hozzá, megcsókolom a halántékát. Beszívom bőre álomillatát. Hetek óta mások nevelik a lányomat. Míg nászúton jártam, Donaldék istápolták, azóta Martin lett kotlósa. Megnézem az ágy előtt heverő könyv borítóját. Sylvia Plath: Az üvegbura. Beleszédülök. A kölyöklány csak nemrég végzett Golding regényével, A legyek urával. Emlékezetem szerint Denisa beszélt neki ezekről a könyvekről. Nos. Ha lenne időm a gyerekemre, vajon milyen olvasmányt adnék a kezébe?

Az ember ne járkáljon mezítláb egy Lego-darabkákkal borított szoba szőnyegén, mert rövidesen nem fog különbséget látni az üvegcserépen járás és eközött.

Visszaköltöztetem a hálószobába takarómat, kispárnámat. Elnyúlok Denisa mellett. Agyam, akár egy lebombázott város. Lótás-futás, füst, romok.

Elalszom.

Kora reggel kisettenkedem az ágyból. Kézen fogom Tarzant, lesietünk az utcára. Futunk néhány kört a háztömb körül, majd elloholunk a parkba. Ott találjuk Duongot, a két méter magas vietnamit. Jóllehet a híresen apró termetű ázsiaiakat sem hagyja érintetlenül az akceleráció, Duong néhány lapáttal rátett a normális ütemű növekedésre. Kosárlabdázóknál nem feltűnő a hosszúra nyúltság, mert náluk az alkat is erőteljes. Duong azonban vékony, úgy fest, mint egy állófogas.

Minden reggel eljön a parkba. Formagyakorlatokat végez. Finoman mozog, olyan tempóban, akár a lassított film lassítása. Húsz-huszonöt perc légies, oldott nyugalmú mozgás után vonásai kisimulnak, izmai ellazulnak, keskeny metszésű szeme energiával telítődik.

Ismeretségünk kezdetén napokig csak bámultam a fickót. Egzotikus színt varázsolt a reggelbe. Látszólag nem törődött velem, gyakorlataira koncentrált. Egy napon megvártam, míg végez. Akkor odajött hozzám. Megérintette Tarzan fejét. Tartózkodóan rám mosolygott.

– Szeretem a kutyát. Sokkal porhanyósabb a húsa, mint a disznónak.

A barátság megköttetett. Duong a reggeli nyugalom. Gyakran eljövök hozzá. Meghajlunk, megállunk egymással szemközt. Ki-ki a saját gyakorlatait végzi. Többször megpróbáltam elérni azt, amit ő: kioldott idegekkel, a teljes lehiggadásig csinálni. Nem ment. Leglassúbb mozdulataim is szélsebesek voltak az övéihez képest.

Hát itt a bölcs Kelet, a kapkodástól mentes, higgadt élet. Ritkán beszélgetünk. Nem tudom, mi a foglalkozása, hány éves, hol lakik. Talpunk súrlódik az apró kavicsokon, térdünk, karunk átmetszi a levegőt. Tüdőnk kitágul, feléled.

– A szellem mozgasson. A lélek. Ti mindig a fizikai harcra gondoltok – mondja Duong búcsúzóul.

Hazaszáguldok a kutyával. Senki nem tud a barátomról. Duong az én titkom, az én dilidrazsém. Átlépem a kapu huzatos keretét, felszaladok a lépcsőkön, rányitom az ajtót a konyhában ténykedő Denisára. Ella az asztal mellett gubbaszt. Letargikus pillantást vet rám.

– Jó reggelt, atyám. Köszönöm, jól vagyok, az iskolában semmi újság. Problémám nincs, gyomrom rendben.

– Csodálkoztam, hogy kést látok Denisa kezében ilyen kora reggel – dünnyögöm. – Mindent értek.

– Mit értesz? – kérdezi a hitves harciasan. Ténykedése rendhagyó ugyan, de hangulata a szokásos: fúria.

– Felvágtad a gyermek nyelvét.

– Tudod, mire készülök ezzel a késsel? Koponyaműtétet fogok végezni rajtad. Kiszedem a fejedből a chipeket. Emberagyat ültetek a helyükre.

– Téged is én irritállak?

– Ki beszél itt irrigálásról? – lép közbe Martin nyúzott képpel. – Egyen süteményt az Édes Kehelyhez címzett cukrászdában, és soha többé nem lesz gondja az emésztésével.

– Martin? – Denisa a mosogató pereméhez támaszkodik. Körmét piszkálja a kés hegyével. – Fáradj oda a képmagnóhoz, és pillants bele a bekészített filmbe.

– Én is megyek – ajánlkozik Ella. Azután mégis ülve marad, Denisa tekintete a székhez szegezi. Felkapja a pléhbögrét és belekortyol a kakaóba. Elmosolyodik. – Ilyen sem gyakran történt eddig. Nagy megtiszteltetés, hogy a mostohám készítette a reggelit. Így legalább össze tudom hasonlítani a szokásaitokat. Daniel általában szőlőcukrot tesz a tejbe.

– Miért? Mi van benne? – Denisa leteszi a kést. Ella a bögrét. Továbbra is szívhez szólóan mosolyog.

– Ne izgulj, nem só. Szerintem liszt.

– Bizonyára pudingnak indult – vélekedem.

Elvonulok borotválkozni, elvégre ma reggel mindenki rendhagyó módon viselkedik. Kapom a palackot a habbal. Kapom a hörgő Tarzant a csuklómra, pillanatnyi késedelem nélkül. Elképzelem, milyen békés lehet a reggel egy igazi diliházban.

Röpke kézitusával visszaszerzem a palackot. Magamra csukom az ajtót. Magányom nem tart sokáig. Még kapargatom habos sörtéimet, amikor Denisa belép. A tükörből nézi az arcomat. Elmosolyodik.

– Nincs gyönyörűbb, mint egy borotválkozó férfi – mondja irónia nélkül.

Belevágok az államba.

Nézem a kiserkenő vért, jobb fülem mellett Denisa arcmását. Szemét, mosolyát. Eltökélem, hogy hazamegyek a házamba. Bezárom az ajtót, kihúzom a telefont, leeresztem a redőnyt. Elnyúlok a fotelban, lezárom szememet. Egyetlen órácskára.

A zavart hangulatú idillbe Martin toppan bele. Sápadtan megáll nővére mellett.

– Azt állítod, én hoztam a gyermekpornót?

– Azt. Honnan? – kérdi Denisa.

– A téri srácok dobták össze a kazettákat. Hogy ne unatkozz. Kifaggatom őket. Rendben?

– Hogy rendben-e? Betegek vagytok ti? Mi örömet leltek az olyan filmekben, amik arról szólnak, hogyan kell ügyesen átdöfni a nyársat egyik halántéktól a másikig? Kifolyt szemek, kilométer hosszan kihúzott belek látványában gyönyörködve nőttök fel. Ha pedig erre ráuntok, jöhet a pornó orrvérzésig. Mondok egy szót, fogadjunk, most hallod először. Vedd elő az értelmező szótárt, talán megtalálod benne: szerelem.

Ella elérkezettnek látja az időt, hogy hozzáfűzze a magáét.

– Ahányszor elmegyünk a Görcsarnokba, cukrászdába, moziba, mindig más nő jön velünk. Végigcsámcsogják a filmet. Ha már csámcsogás, Martin, nézd meg a szótárban: csók.

Az öcs hüledezik. Segélykérő tekintettel fordul hozzám.

– Itt valami tévedés lesz. Az öreglány nem halt meg, mégis itt a reinkarnációja, Ella személyében. Jut eszembe: meghalás. Rájöttél már, ki volt a tegnapi telefonbetyár?

– Nem – feleli Denisa komoly arccal. – Pedig lehet, hogy én is vele beszéltem. Egy pasas hívott, Denisa Wryt kérte. Mondtam, én vagyok. Rákérdezett, hogy ez biztos-e? Megemlítettem: ismerek egy nyolcgyermekes családot, ahol a papától kezdve a legkisebb gyerekig mindekit Joe-nak hívnak. De belőlem csak egy van.

– Ez mikor volt? Elfelejtetted elmesélni.

– Tegnap éjjel volt. Miért szóltam volna róla? Nem számít.

Nem felelek. Martin szeme rám villan. Felvonja fél szemöldökét.

Hasonlóképpen válaszolok.

Füttyentek Tarzannak, Ellának. Kilépünk a lakásból. Irány az iskola.

Eltervezem a napi programot, mire hazaérek. Belépek az ajtón. Nyomasztó csend vág arcul.

Tarzan a földre szegezi az orrát, s mintha valami láthatatlan zsinóron húznák, berohan a nappaliba. Követem.

Denisa az ablak előtt áll, akárha önmaga jéggé dermedt szobra lenne. Tébolyult a tekintete.

Egy férfi fekszik a szőnyegen. Arcával a mintába fúrva. Mozdulatlan.

Úgy nézem, többé már nem is fog felkelni. Vele egyelőre nem kell törődni. Tarzan felborzolt szőrrel vigyáz rá.

Denisa mellé lépek. Megfogom a vállát. Remeg. Érintésemre elengedi magát, és felsír.

– Megőrültem, Belloq. Valami flúgom van. Megöltem a fickót.

– Látom. Elmesélnéd, mi történt?

– Nem sokkal azután, hogy elmentetek, becsengetett a pasas. Azt mondta, a fűtést szeretné ellenőrizni. Mert közelít a tél. Idejött a radiátorhoz, közben egyfolytában szövegelt, hogy senkit nem talál otthon, kevés a fizetés, minden baja volt. Hadonászott a csavarhúzóval, néha egészen közel az arcomhoz. Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy belém akarja vágni a szerszámot. Még most sem vagyok biztos benne, hogy támadni akart. Miért tette volna? Mégis, amikor újra felém lendítette a karját, félreütöttem. Aztán tarkón csaptam. Ráhasalt a szőnyegre. Nem kelt fel sokáig. Egyáltalán nem kelt fel. Megnéztem a nyaki ütőerét. Néma.

Otthagyom Denisát. Letérdelek a szőnyegre. Megfordítom a férfit. Fiatal, szögletes arc, kitömött járomcsont, vaskos, felfelé pödört bajusz. Vékony habréteg az ajkakon, görcsös fintor a megdermedt vonásokon.

Öltözéke kordnadrág, puplining, tépőzáras mellény. Markában tartja a csavarhúzót. A lapos fémfej esés közben felhasította az inget. Néhány csepp alvadt vért látok. Aligha ez a sérülés a halál oka.

– Figyelj rám, és gondolkozz! – szólok Denisára. Megrázza a fejét. A kocsmának kinevezett asztal felé araszol.

– Ne igyál! – förmedek rá.

– Minden út az alkoholizmusba vezet – feleli. Kis töprengés után mégis leteszi az üveget.

Áttúrom a halott ruháját. Semmit nem találok, egy árva zsebpiszkot sem. Felnézek. Denisa ideges ujjakkal nyitogatja a gyógyszeres fiolát. Bekap egy rózsálló dilidrazsét. Úgy nézem, ráfér.

– Bezárnak a pszichiátriára, ugye? Már két napja furcsa látomásaim vannak. Mintha csak álmodnék, de ébren is előjön. Éjjel többször felriadtam, mert mindenféle horror jött rám. Azt álmodtam, valahol az országúton lerohadt a kocsim, és egy tébolyult férfi késsel nekem ugrott. Védekeztem, mindhiába, nem tudtam harcképtelenné tenni. Áthajtottam rajta.

Megkövülök. Felhagyok a halott zsebének vizsgálatával. Meredten nézem Denisát. Folytatja.

– Amikor erre felébredtem, nem mertem kimenni a fürdőszobába. Pedig rám fért volna a zuhanyozás. Elaludtam újra. Ekkor valami lángokban álló katakombában menekültem, robbanások kergettek. Mások is rohantak velem együtt, minden összeomlani készült. Valahogy egy istállóba kerültünk. Lóra kaptunk, mögöttünk dőlt össze az épület. A ló sörénye lángolt.

– Igen – felelem.

– Volt egyéb is. Egyik szörnyűbb, mint a másik. Hagyjuk. Válaszolj nekem, Belloq. Miképpen ítélheti meg az ember, hogy most éppen támadás éri? Honnan vettem, hogy a fickó erre készül? Hadonászott, egzaltált volt. És? Agyonütöttem. Ennyire felzaklattak volna az álmaim? Összefolytak volna a valósággal? Becsavarodtam? Nappal is gyakran előfordulnak a látomások. Nézem a tévét, vagy olvasni próbálok. Ekkor vetítés kezdődik az agyamban. Az egész teljesen valószerűtlen, a kép életlen, fátyolos, mintha párás ablaküvegen keresztül nézném.

– Legközelebb ne engedj be idegen palikat a lakásba – tanácsolom. Higgadtnak akarok mutatkozni. Loppal ellenőrzöm, égnek áll-e hajam. – A fűtésszerelőtől igazolványt kellett volna kérned. Táskája nem volt?

– Nem. Ezzel az árva csavarhúzóval kéredzkedett be.

– Nézd meg a formatervezett, automata szabályozós, szupermodern radiátort. Már előbb is megnézhetted volna, de még nincs teljesen késő. Látsz rajta csavart?

Megvizsgálja. Vállat von. – Őszintén szólva őrületes gondban vagyok, ha kereket kell cserélnem a kocsin. Nem vagyok műszaki fenomén.

– Nem volt ismerős a fickó hangja? Nem lehet, hogy tegnap éjjel neki sztoriztál a kilenc Joe-ról?

– Miről?

Fellapozom a telefonkönyvet. Rövidesen meghallom a kagylóban a házgondnok zsíros szuszogását. Megkérdezem, küldött-e fűtésszerelőt. Határozottan tagadja. Megkérem, nézzen utána a megfelelő helyen, hiányzik-e egy szerelő a leltárból. Ezután még javaslatot teszek a kapu beüvegezésére.

Denisa kigombolja a fickó ingét. Nem talál alatta fehérneműt.

A bőr enyhén kékes színezetű. A karcolásnyom egyenetlen. A csavarhúzó egy ponton mélyebben belefúródott a hasfalba. Mintha erről jutna eszébe, Denisa felnéz.

– Rólad is álmodtam. Nem meséltél a forradásaidról. Álmomban meglátogattalak a kórházban. Nyakig bepólyálva, eszméletlenül feküdtél. Rettegtem, hogy meghalhatsz. Rémálom volt.

– Ezek nem álmok – mondom halkan. – Az emlékeid, Denisa. – Csodálkozva néz rám. A halottra mutatok.

– Ő pedig a gyilkosod. Azért jött, hogy megöljön.

– De miért nem volt nála fegyver?

– A legtöbb nőhöz elég két puszta kéz. Minden háztartásban található sál, harisnya vagy függönyzsinór, amivel fojtogatni lehet. Minek cipekedett volna?

– Nem vagyok dilis? – suttogja. Hátrább araszol a holttesttől.

– Azt nem mondtam – hűtöm az örömét. Megfogan valami az agyamban. Pokolian meglepődöm tőle. Elakad a szavam.

A holttestet elviszik, Denisa tollbamondja az eseményeket. Addig is felkeresem a labort; munkával árasztom el Debrát. Előhozatom Paige volt feleségét, akit pillanatnyilag, míg új férjet fog, Sarah Rydernek neveznek. Várakozás közben felvilágosítanak, hogy a nőt megviselte a fogdában töltött éjszaka, nemkülönben a tudat, hogy 72 óráig nyugodtan benn tarthatjuk.

Sarah Ryder belép az akváriumszerű kihallgatószobába. Leül előttem, végigmér. Nem tetszem neki.

Az ötven felé járó asszony festett szőke. Haját hatalmas hullámokba ondolálva, hátrafésülve viseli. Szemhéja ödémás, szeme sárgás. Orra megnyúlt, hosszan előhegyesedő, az orrcimpák lapályszerűen elterülnek. Szája széles.

– Mivel itt töltötte az éjszakát, sejtelme sincs, mi történt a nagyvilágban – kezdem barátságosan.

– Mi történt? – kérdezi. Nyomban válaszol is. Hangja vontatott, gyakorta felívelő, mesterkélten édes. – Fordult egyet a föld, az óceán egyik partján apály volt, a másikon dagály. Felkelt a hold és lenyugodott.

– Természettudományos felkészültsége egy-két helyen pontatlan. Történt továbbá, hogy elbeszélgettem a volt férjével.

– Az az ember hülye. Azzal elbeszélgethet ítéletnapig. Fantáziavilágban él. Mióta hősiesen felgyújtotta magát annak a rohadt telepnek az oltásánál, abban a szerepben tetszeleg, hogy ő a legáldozatosabb férfi a föld kerekén, akihez képest a történelem valamennyi mártírja ócska szemfényvesztő, kókler, csaló.

– Az oltás előtti időkről beszélgettünk. A családi életről.

– Igazán? – Sarah Ryder valósággal énekel. Hamisan. – Beszámolt róla, hogy éjjelente úgy fütyült rajtam, mint egy fürj?

– Főleg Alfról társalogtunk. A fiú gyakran került drámai helyzetbe, kiváltképp anyagilag. – Hangomat fülbemászónak szánom. A nő úgy is néz rám, akár egy fülbemászóra. Félő, hogy lekapja a cipőjét és leüt vele.

– Semmi baj nincs Alffal. Nagyon tehetséges fiú. Ezért van az, hogy nehezen boldogul az életben. A társadalom mostohán bánik a tehetségekkel.

– Alf szemtanúja volt egy közlekedési balesetnek. Dzsipjével áthajtott az egyik áldozaton. Ebben az ügyben szeretnénk kihallgatni. Megtenné, hogy hazahívja? – A telefon felé intek a fejemmel. A készülék felrikolt.

Debra hangja bársonylik a hallgatóban. – Meginterjúvoltam a telefonközpontot, amelyhez Sarah Ryder vonala tartozik. Megnézték, az automata nem számlázott külföldre szóló hívást az elmúlt napokban. A Ryder-fiú szállodájával is beszéltem, ők sem tudnak távolsági hívásról. A fickó persze telefonálhatott az anyjának máshonnan is.

– De nem tette. Piríttatja a hasát a parti fövenyen.

– Meglehet – feleli Debra.

Eltűnődöm. Megdörzsölöm az államat. Mintha nem is én lettem volna, aki nemrég megborotválkozott, összevagdalta magát. Azóta sebeimet beszőtte a tülekedő borosta. Az asszonyt nézem, láthatóan ő is erősen gondolkozik valamin. Hurkaszerű ráncokba gyűrődő homloka hasonlatossá teszi egy meditatív boxerhez.

– A volt férje felhívta magát tegnapelőtt este. A fiúk holléte után érdeklődött, tudni óhajtván, ők küldtek-e a nyakára egy csúnyácska fickót. Tegnap éjjel kísérlet történt Paige elhallgattatására. Csakhogy ő ideges volt. Kapta a coltját és szitává lőtte a merénylőt.

– Jesszusom – énekli Ryder falsul. – Douglas él?

– Természetesen – felelem. – Térjünk vissza Alfra. A laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy az ő kocsija hajtott át a sebesült férfin az országúton. Maga nyilván tud az esetről. Ezért akar túladni a dzsipen.

Sarah Ryder sárgás szeme szikrákat vet. – Fogalmuk sem lenne, hol van Alf, ha tegnap nem dőlök be annak a kis macának. Megjegyzem, egyáltalán nem látszott hekusnak, annak látszott, amit alakított: könnyűvérű, léha nőcskének. Olyannak, aki betegséggel fertőzi meg a gyanútlan fiúkat.

– Vegye fontolóra a történteket. A volt férjét megpróbálták eltenni láb alól. Ha jól sejtem, maga lesz a következő. Már intézkedtem, az ügyészség engedélyezni fogja, hogy itt tartsuk, saját biztonsága érdekében. Kinek adta tovább az információt arról, hogy Paige ki akar tálalni a rendőrségnek?

– Nos, erre vonatkozóan a maca sem tudna olyan trükköt bedobni, amellyel szóra bírna. Ugyanis tévúton jár. Senkinek nem szóltam, nem veszem komolyán Douglas hisztijeit. Mivel pedig az ügyeihez semmi közöm, nyilvánvalóan veszély sem fenyeget.

Ha már macázzák, Denisa benyit. Nem könnyű ráismerni Sarah Ryder leírásából. Tegnap óta sokat sápadt, lelke romhalmazzá lett, hiszen azt hiszi, embert ölt, puszta kézzel. Hervadt mosolyt kínlódik az arcára, azután leül mellém és az asszonyra néz. Megszólal a telefon.

– Daniel? Jössz nekem egy fehér egérrel – közli Torna, a laboros. – Sugalmazásod bogarat tett a fülembe. Csak úgy ötletszerűen kaptam egy egeret és megkarcoltam a csavarhúzóval. Innen kezdve szegény állat nem élt sokáig. Mikor boncolják az „agyonvert” fickót?

– Ne tőlem kérdezd. Köszönöm.

– Belebogarásztam a borbélynál és az estélyen kiirtott palik anyagába. Nem jutott messzire a vizsgálat. Egyelőre csak az biztos, hogy nem szintetikus méreggel állunk szemben. Valami trópusi lény váladékára gyanakodnak. Bevonták az összes létező szakértőt.

– A hajam égnek áll – felelem, az igazságnak megfelelően. Leteszem a kagylót. Denisára nézek. A két nő változatlanul bámulja egymást. Végre Sarah Ryder megszólal:

– El vannak tájolódva. Belekeverik az ügybe a fiamat, engem. Ez Douglas bulija. Egyre rosszabbul hoz a konyhára a „faszobrászat”, ahogy ő nevezi a koszos, fűrészporos melóját. Összejár a melósaival, panaszkodik nekik, rájuk hagy mindent, hát persze, hogy csődbejut. Nyilván pénzre volt szüksége. Kérdezzék tőle, mit követett el.

Nem felelek, nincs kérdésem. Denisa is hallgat. Alighogy az asszonyt elvezetik, közénk toppan a telefonkészülék.

– Ide hallgass, Daniel – kezdi Cyd. – Ide küldtél a Ryder nő házához, hogy tartsam nyitva a szemem. Fogtam neked egy madarat. Jött, kulcsa volt a garázshoz, benyitott, kissé elcsodálkozott, hogy hová lett a dzsip, de ennél többre nem volt ideje. Na, egy szó, mint ezer, hibernáltam a mandrót. Mertmivel nem akartam, hogy lássa a fizimiskámat. Nem mintha ismerném, nem ismerem, de ettől még világnagy tróger lehet. Összecsomagoltam a mandrót, jöhetsz érte, nyugodt lehetsz, nem fog meglógni, úgy megkötöztem, akárha egy pók ejtette volna rabul. Kirámoltam a zsebét, volt neki stukkere, kiskése, boxere, amit akarsz. Megnéztem az igazolványát, úgyhogy most elindulok és széttekintek az ismeretségi körében. Mellesleg muszáj volt kocsit bérelnem, mert tegnap éjjel abban a mámorító vérzsúrban az isten háta mögött hagytuk a Fizukicsimet. Úgyhogy a Yardnak kell kiköhögnie a Rent a Cart. Máskülönben mi van a félarcúval?

– A doki szerint megmarad, de még egy-két napig nem tér észhez.

– Ja, a doki, az a Brown nevű. Már akartalak kérdezni róla. Te is úgy találod, hogy a mandrónak kékvérű az agya? Mert szerintem égboltkék, kutyabőr bevonatú.

– Ha van egy perced, szót kérek. Ejtegettél a megmérgezett palikról. Biztos, hogy Ramos Doyen ellenfelei voltak?

– Mi biztos az életben? Legfeljebb a halál. Tudtommal azok voltak. Máskülönben mit kérdezgetsz? Amikor énekelgettem róluk, nem érdekelte a füled botját sem.

– Ma reggel meglátogatta Denisát egy fűtésszerelő. Furcsán viselkedett, tehát kapott egyet a nyakszirtjére. Meghalt.

– Na ne!? – hörren Cyd. – Denisa agyoncsapta? Én mondom, eszébe fognak jutni az elmúlt idők nindzsái, az összes mandró és rambó, akik ellen közösen táncba mentünk. Még ilyet!?

– Mint kiderült, a fickó estében a csavarhúzójába dőlt, amivel Denisát fenyegette. Abba halt bele.

– Azt mondod, csavarhúzó? Meg a mérgezett mandrók? Te, én mindjárt elejtem Paige-né pávatollas telefonkagylóját, mertmivel itten vagyok a nő hálótermében. Látnod kéne ezt a lakást. Ehhez képest egy kupolda sivár pince. Ha a csavarhúzó is mérges volt, kiszállok a buliból. Nem kell nekem Ramos Doyen bandája az életembe, mert akkor hamar véget fog érni. Mit tudsz te erről a paliról?

– Egyelőre vajmi keveset. Eme hiányosság orvoslására szeretnék veled találkozni.

– Méghogy Doyen!? – hüledezik Cyd. Hallhatóan túlcsordul a boldogságtól. – Máskülönben megfontolom, mert ez tényleg nem csecsemőjáték. Gyere a csomagért, mielőtt felébredne. – Ezzel Cyd bontja a vonalat.

Denisára nézek. Úgy sejtem, felfogta a kihangosított beszélgetés lényegét. Alsó ajkát beharapva, eltűnődve méreget. Nincs jó színben. Mint afféle férfi: vezérlő egyed, szívem szerint hozzáhajolnék és megcsókolnám, idegnyugtató célzattal. Ettől persze mit sem csillapodnának az idegeink, sőt. Az ötlet elvetél.

– Velem jössz? – kérdezem.

Megrázza a fejét. – Rászállnék a gyerekgyilkosságra, bár eddig mindenki zsákutcába jutott az üggyel. Hallgass meg, Belloq. Tudom, téged ez a méreghistória tart fogva, de az én történetem sem piskóta. Eddig két gyilkosság volt, az áldozatok Ella-korú lányok. Az egyik gyerek este negyed tíz tájt találkozott a halállal. Osztálytársától tartott hazafelé, jól ismert, rövid útvonalon, egy romos telken át. Támadója itt lepte meg, lefújta könnygázspray-vel, aztán megfojtotta. A szülők találták meg, akik idegességükben tűvé tették utána a környéket. A másik kislány a Görcsarnokból tartott hazafelé, háromnegyed tíz tájt. A parkon akart átvágni, mert úgy hamarabb a buszmegállóba ért volna. Reggel botlottak bele az arrajárók. Ugyanazzal a módszerrel ölték meg: könnygázspray és fojtogatás. A harmadik gyereket egy héttel ezelőtt támadta meg, a Görcsarnokhoz közel, ugyanabban a parkban. Hátulról átkarolta és az arcába fújta a spray-t. Valószínűleg magának is juttatott a permetből, mert két arra csellengő férfi köhögésre, öklendezésre figyelt fel. Látták az elmenekülő alakot, már amennyire a sötétben látni lehetett. Középtermetűnél valamivel magasabb, kövérkés fickónak írták le. Mivel a két pasas belebotlott a vergődő gyerekbe, vele foglalkoztak, nem vették űzőbe a támadóját. Alaposan összetaposták a környéket, de azért sikerült kiönteni egy 43-as cipő nyomát. A kislány lila foltos nyakkal kórházba került. Váltig állítja, nem látott senkit, összes impressziója annyi, hogy valami nagyobb állatféleség rontott neki hátulról, aztán már ömlött könnye, nyála. Nyilvánvaló, hogy a fickó őrült. De miért pont gyermekekre specializálta magát? Az első és második gyilkosság közti további összefüggés: a 111-es buszvonal közelében történtek. Ennyit lehet tudni és nem többet. Sem az ott lakók, sem kocogók, sem kutyasétáltatók nem láttak senkit, aki felkeltette volna gyanakvásukat. Szellemmel állunk szemben. A parkot megszállták a rendőrök, a szülőket figyelmeztették, hogy ne engedjék csemetéiket az utcán kószálni sötétedés után. Ella is a Görcsarnokba jár. Az ő táncleckéi is eltartanak nyolcig, utána pedig korizik egy órát a korizás kedvéért, kötetlenül.

Bólintok. – Martin vele van, vagy érte megy Tarzannal. Jövés-menés közben ne feledkezz meg róla, hogy mi történt veled ma reggel – kérem búcsúzóul. A kihallgatószobából az irodába megyek, üzenetet hagyok Martin telefonos magnójának. Azután útnak indulok Cyd ajándékcsomagjáért. A kapuőr megállít.

– Tíz perce sincs, hogy itt járt egy kis kínai fickó, és azt a zsarut kereste, aki ott volt a Mandarinban, amikor a skinheadek szétverték a csehót. Azt mondta, sürgős a beszélhetnékje. Felszóltam az irodájába, mondták, hogy éppen elfoglalt. Elküldtem a kínait, jöjjön vissza később. Meg fogja tenni. Olyan ideges volt, hogy keresztbe állt a hat szál bajusza.

Bólintok, rohanok tovább. Az utcán belebotlom a kis fickóba. Talpig feketében járul elém. Elkapja a karomat. Valóban merő kóc az ajka fölötti férfias ékesség.

Feltűnően hasonlít az idősebb kínaira, aki a skinheadeket kiszolgálta, a sebesültről gondoskodott, rendőrt hívott. Bizonyára a fia. Az emlékezetes vacsoránál nem tűnt fel rokonságuk, ámbár akkor öltözékének kifogásolnivalóit kifogásoltuk.

– Mylord – mondja hadarva és mégsem idegesen. – El kell jönnie Mandarin. A hátsó ajtón belépni, ahol a nyersanyag jut be. Ma este.

– Minek?

– Bajban van Mandarin – feleli. Gyűrögeti izzadó markába kapott ingujjamat. Ha lehet, minden eddiginél kéjesebben töri a nyelvet. – Fenékfejűek azóta száz gonosz telefon. Bezúzni ablak, égő rongyok bedobálni. Halott társuk miatt. Akarom, hogy lássa saját szeme.

– Tegyen bejelentést a fenyegetésekről. Itt a rendőrség a hátam mögött.

– Chui várni mylord tizenegy óra. – A nápolyiszelet méretű fickó elillan mellőlem. Elharapom vigyoromat. Duong is eszembe jut. Magas nekem ez a temperamentum.

Sarah Ryder leánderes dézsákkal és rózsákkal zsúfolt kertjéből a garázsba lépek. Megtekintem a foglyot. Cyd nem túlzott. A közelben fellelhető kábelekből és zsákokból, cukorspárgákból, miegymásból különb gubót készített emberének, mint egy profi selyemhernyó. Vetek egy pillantást a salátazöld arcra, a torz vonásokra. A fickót a szájába tömött frottírzokni tartja vissza attól, hogy szitkaival elárasszon.

A garázsból az előszobába nyílik egy ajtó. Apró konyhát találok, étkezőt, gazdagon berendezett nappalit. Fellépdelek a galériára és felfedezem az évszázad hálószobáját. Cyd ebben sem tódított, midőn teremnek titulálta. A telefonkészülék csakugyan pávatoll bevonatú, ülő madarat formáz. Pávatollas a dupla méretű franciaágy takarója, a ház úrnőjének fésülködő köntöse, papucsa. Csupa zsibbasztó, édeskés nőiesség ez a fertály. A pipereasztal tükrének kerete alá csúsztatott fotó feltehetően a garázsban begubózott férfit ábrázolja. A felhajtható asztallap alatt egy zenés lokál transzvesztita tánckarának elegendő festék, púder, apróbb-nagyobb kefék találhatók, amelyek rendeltetésére sosem jönnék rá, hiszen az általam közelebbről ismert nő legfeljebb szempilla spirált és halvány narancsszín rúzst használ olykor, semmi többet.

Fellebbentem az ágytakarót. A nyolcszemélyesnek tippelt nyoszolyát szőrmével vonták be. A szőnyegeket valaha farkasok, medvék, rókák viselték saját irhájuk gyanánt. A fürdőszoba padlótól plafonig márvány, az őrjítő egyformaságot néhol tükrök bontják meg. Szédülök.

Benyitok a többi, jóval szerényebb méretű és bútorzatú szobába. Az egyikben keskeny priccs áll a fal mellett, középen spárgaszőnyeg, körös-körül poszterek. Alf szobája lehet. A sötétre pácolt, szúfalta szekrény ajtajának belső felületén Alf fotója, „legkedvesebb cimborámnak, Olinnak” dedikálva. A fickó haja selymes, fekete. Eltakarja a fülét, homlokát. Szempillái tízcentisek, sötéten fogják közre a kerek szemréseket, kihangsúlyozzák a szempár azúrkékjét. Az orr hosszú, finom vonalú. A száj viszont keskeny, az áll alig látszik. Ez utóbbi vonások jellegtelensége valósággal két részre szabja az arcot, egy hangsúlyos felsőre, melyben a szempár lelki és érzelmi mélységről vall, és egy alsóra, amely semmivé radírozza a benyomást.

A nappaliból telefonálok, majd amíg az egyenruhások érkezésére várok, kiveszem a fuszeklit a fogoly szájából. Röpke krákogás, harákolás után a metszően jóképű, harmincöt éves forma fickó elősorolja a felmenőimet. Megvárom, hogy ezzel végezzen, azután kérdőre vonom.

– Neve?

– Hol a barátnőm?

– Sarah Ryderre gondol? Nem túl fiatal a hölgyhöz? Netán anyakomplexusa van?

– Maga kíber?

– És ha?

– Nem a rendőrségre tartozik, hogy a barátnőm tíz évvel öregebb nálam.

– A dzsip tartozik a rendőrségre, amelyért jött.

– Már mért?

– Azért, mert embert öltek vele.

– Ne mondja!?

– Akkor nem mondom. Térjünk vissza. Neve? – Kibontom a fickót a burokból. Cydnek köszönhetően ez a tevékenység majdnem olyan, mintha banánt hámoznék. Felmerül bennem, mi célt szolgálhat a különös háztartásban a rengeteg hosszabbító zsinór.

A szépfiú el akar szaladni. Nem jut messzire. Az olajfoltos padló felszántja az állát. A falhoz zavarom, átkutatom a zsebeit. Semmit nem találok, a manó minden iratát eltulajdonította. A csinos mellény órazsebében mandula nagyságú szelence rejtőzik, fehér por virít benne. Nem kóstolgatom. Zsebre vágom.

A fickó kétségbeesik. – Ha megenged egy-két szippantást, akkor mesélek – ígéri sírós képpel.

– Meséljen érte – mondom.

Dacol. Nem sürgetem. Beengedem az egyenruhásokat. Végignézem, amint bilincsbe verik és betessékelik a szépfiút a rendőrségi cirkálóba. Bezárom a garázsajtót, beülök a Mazdába és lassan utánuk csurgok.

A levegős, napvilágos kertvárosból hamar a brontoszaurusz épülettömbök rengetegébe jutunk. Erősödik az autóbűz, vastagodik a forgalom, kevesebb fény szűrődik a kormos házak közé. Töröm a fejem. Vajon miből él Sarah Ryder, mi dolga az előttem araszoló cirkálóban gubbasztó stricivel, mennyit tud fia viselt dolgairól? Ezekre a kérdésekre az asszony aligha válaszol, legfeljebb a pasasa, amikor már füstölögni fog a feje a szelencéje utáni vágytól. Hirtelen félelem szorítja meg a mellkasomat, Denisára gondolok. A következő piros lámpánál a telefonkagylóért nyúlok.

E pillanatban a cirkáló hátsó ablakában fellendül a szépfiú összebilincselt keze. Villámgyorsan lesújt balra, majd jobbra. Fémkarperecei leterítik az őröket.

Ekkor a fickó, akár az úszó a startkőről, kinyújtott karral előrevetődik. Bilincsei áttörik a szélvédő üveget, válla tovább tágítja a vércseppekkel pettyezett, éles peremű nyílást. Teste végigszánkázik a motorháztetőn, csúszik egy métert az aszfalton. Azután feltápászkodik és előretartott karral, tántorogva elrohan.

Valaki kiáltozik az elejtett telefonkagylóban. Hagyom a fenébe, kiugrom a kocsiból, és a menekülő után rohanok. Néhány lépéssel előttem botorkál a két kábult egyenruhás. Lóbázzák a pisztolyaikat, de egyelőre csak fenyegető jelleggel, önmaguk bátorításaképpen, bár aligha szorulnak különösebb hergelésre.

Árad, hömpölyög a tömeg, akár a láva vulkánkitörés után. Belegabalyodom egy kisiskolás csapatba. Sűrűn mentegetőzve áthatolok rajtuk. Mire kiszabadulok, jelentős előnyhöz jut a menekülő fickó, de az egyenruhás üldözők is. Befordulok mögöttük egy bérház kapuján.

A két fickó a lépcső fölé hajol.

– Vérnyomok – mondja a magasabbik, akinek egy-egy combja oszlopvastagságú. – Megtaláljuk, akárhová menekül is.

Ezzel a serkentéssel útnak indulnak a bíbor pettyek nyomában, felfelé. Körülnézek. Furcsa, a cseppek a pince felől jönnek. A fickó előbb lerohant volna, majd valamiért meggondolta magát? Persze, a pince zsákutca. Odalenn nem ejthet túszokat.

Viszont nincs fegyvere, jön a vigasztaló gondolat.

Az egyenruhások feltrappolnak a második emeletre, ahol egy lábtörlőn véget érnek a vérnyomok. Előírásszerűen, kétfelől állnak az ajtóhoz. Marokra kapják pisztolyukat.

Ezután a magasabbik férfi, aki majdnem olyan szuggesztív, mint egy légkalapács, fellendíti a talpát, hogy berúgja az ajtót. Második nekirugaszkodásra betör a lakásba. Ráfogja fegyverét egy meredt szemű, meghökkent öregemberre.

Beljebb nyomulnak. A konyhai hokedlin ősz hajú asszony ül, térdei között gőzölgő tál, tele tollakkal. Kezében félig megkopasztott csirketetem, arcán rémület.

– A vérfoltok...! – közli a légkalapács zavartan.

Az idős férfi elernyed, riadalma dühbe vált. – A feleségem nem bírja a csirkevágást. A pincében vágtam el a madár torkát. Ezért kell betörni az otthonomba?

Kirohanok a lakásból. A harmadikról gyermeksikoly hallatszik. Átizzad az ing a hátamon, mintha egy dézsa vizet öntöttek volna rám. A sikoly felível, ráhurkolódik az idegeimre, azután elhal, akárha eltört volna.

Négyesével veszem a lépcsőket.

Nekifeszülök az ajtónak. Másodjára átroppan vállam súlya és lendülete alatt. Berontok az előtérbe. Egy csukott ajtó mögül halkan szűkölő gyermeksírás hallatszik.

A szobában léptek dübörögnek, bútorok lába csikordul a padlón. A fickó után vetem magam.

A menekülő átrohan a helyiségen, és a nyitott franciaablakhoz lép. Áthajol a korláton.

Mielőtt még odaérnék, leveti magát.

Eláll a lélegzetem. Várom, mikor hallom meg halálsikolyát.

Végre ellököm magam a meggyűrődött szőnyegről. Az ablakhoz futok. A franciaablak alatt erkély nyújtózik. Odalenn áll a feldúlt fickó. Kapkodva lélegzik. Háta mögül vad ordítás tör elő, a csirkekopasztó család lakásából.

Levetem magam a franciaablakból.

Leérkezem az apró erkély négyszögébe, csirketollak, összeszáradt ürülék közé.

Ekkor már a korlát peremén billeg a menekülő. Alatta két emeletnyi mélység, gyanútlan járókelők.

A fickó meginog. Bilincse csikorog a fémen. Egy pillanatig úgy fest, lezuhan. Még sikerül elkapnia fél kézzel a korlát alsó szegélyét. Nyújtózik, másik kezével is fogódzót keres. Szeme kidülled, szája elnyílik. Hangosan, szörnyen zihál. Verítékes tenyere meg-megcsúszik teste súlya alatt. Ott imbolyog az utca fölött. Lenéz a mélybe. Felsikolt.

Elkapom a csuklóját a rácson keresztül. Fogva tartom, amíg megérti, mi történik. Rám néz. Nyöszörög.

– Húzzon vissza!

– Hová igyekszik? – kérdezem.

Immár a két egyenruhás is ott szorong körülöttem az erkélyen. A légkalapács megköszörüli a torkát.

– Rögzítsük a korláthoz az egyik bilinccsel. Hadd lógjon, míg megjön az esze.

– Megjött már – feleli gyorsan a fickó. – Húzzanak fel.

Koponyája, válla, ökle véres. Az övé mellett ott látom sérült kezemet. Saját őrültségem jut eszembe. Szorosabbra fonom ujjaimat a csuklóján.

– Nos? – kérdezem.

– Sarah mesélte, hogy Alf gázolt és bajba kerülhet a kocsi miatt, persze, ha egyáltalán eljut odáig a rendőrség. Megígértem, hogy segítek túladni a járgányon. Nem tehetek semmiről, nekem azt adták be, hogy a baleset véletlen volt, Alf nem felelhet érte.

– Miért hazudik? – kérdezem. Fejem fölött a franciaablakban megjelenik egy tízéves forma kislány. Könnyáztatta arccal lebámul ránk.

– Már nem jön vissza? – hebegi vékony hangon.

– Nem, nyugodt lehetsz. Legközelebb gondold meg, hogy kinyitod-e az ajtót.

A szépfiú felüvölt: – Francba az enyelgéssel, engem szedjen fel innen.

Intek az egyenruhásoknak. Felvontatjuk a súlyos testet a semmiből. Átlépdelünk a lakáson, emlékezetembe sül a csirkét kopasztó asszony és a lila arcú férj látványa.

Időközben a kocsiban valaki a helyére akasztotta a telefonkagylót. Beülök a volán mögé, leküzdöm enyhe émelyemet, amit feltehetően az iménti adrenalinkrízis váltott ki. Ami történt, megérne egy tanulmányt. Ez lehetne a dolgozat címe: A véletlen szerepe a rendőri munkában. Szólhatna a pincében elvágott torkú csirkéről, amely aktívan közreműködött abban, hogy tévútra vezessen bennünket üldözés közben, miáltal a menekülő megkapta a lehetőséget a túszejtésre.

Attól tartok, a történtek mindenképpen írásbeli feljegyzéshez vezetnek. Elvégre magunk mögött hagytunk két betört ajtót, egy guta által kerülgetett házaspárt és egy félholtra rémített leánygyermeket, a bezúzott szélvédőjű rendőrségi cirkálóról nem is beszélve.

A fogdába irányítom az összevagdosott, melankóliába zuhant szépfiút. Egyelőre nem foglalkozom vele. Hadd gondolkozzon és még inkább: hadd nélkülözze a szelencében fehérlő porocskát.

Denisa az asztala mögött kuporog. Amikor belépek, úgy bámul rám, mint egy rendkívül vonzó kísértetre, majd mosoly ömlik el az arcán, amelyet íziben elfed egy fintorral.

– A fenébe, Mogorva. Felhívsz, aztán rohangálni kezdesz. Én meg hülyén hallgatom a vonalban a forgalom zaját. Üvöltöző, izgatott emberek rémhíreit holmi vérengzésről, erkélyeken ugráló, lezuhanó fickókról. Esküszöm, már sakálüvöltést is hallucináltam, mire valaki szétbontotta a vonalat. Szórakozz Debrával. Legalább harmincszor keresett, de nemcsak ő. Cyd is téged akar, mielőbb. Rólam nem is beszélve. Hazaugrottam a kazettáért. A liliom-pornóért. Betettem a speciális képmagnóba és kinagyítottam az erkélyjelenet hátterét. Kockáról kockára átvizsgáltam a részleteket. A lombok mögött látható egy tűzzománc tetejű torony, melyet a felvételkor ferdén érhetett a napfény, ezért tündökölt minden egyes mozaiklapocskája. Ennek segítségével megtalálhatnánk a műtermet, ahol a film készült. Figyelsz rám, Mogorva?

Hogyne, jelzi a bólintásom. És valóban, rövid tűnődés után helyre teszem az információt. Ha megesik is, hogy néha nem tudom követni az eseményeket, immár vonalban vagyok. Csakhogy nekem most legalábbis konferencia-kapcsolás kellene.

– Ne haragudj – mondom. – Rohanok Debrához, utána megnézem a tornyodat.

– Debra talán, nagyobb horderejű hírrel szolgálhat? Netán megállapítja, hogy nem csupán a combod acélos? Azelőtt is ilyen eszelősen hiú voltál? Elolvadsz egy kis hízelgéstől. Szerintem ez már személyi kultusz. De legalább kikezeltelek a sápadtságodból. Na. Nyugodtan kiállhatsz egy tábla búzába pipacsnak. Virítanál.

Ezt még tudná folytatni, de nem várom meg, merre csapong a fantáziája. Magára hagyom a szerfelett modern, mindazonáltal az én ízlésemnek kissé barátságtalan irodában.

Lecsüccsenek Debra mellé. Egyetlen pillantással megállapítom: szőke haja, észveszejtő pontyszája a régi. Erre a szürke munkanapra egyszerű kis kűrruhát öltött, alig félkilónyi ezüstös flitterrel a bal vállától a csípejéig. Debra elébb a combomra ejti a kezét, azután a tárgyra tér.

– Nyertél. Nemhogy van méregfarmunk, de Line dicsekedhet a kontinens legnagyobb ilyen telepével. Milliónyi sárga skorpiót, fekete özvegyet, ezerféle kígyót, tengeri herkentyűt tartanak és fejnek ezen a telepen. A világ bármely táján fellelhető, halálos mérgű dögből van készlet bőségesen. A belőlük lefejt, kiizzasztott, kipréselt mérgek egyetlen grammja felér egy vagyonnal. Ezekből az undorító váladékokból speciális szérumokat, ellenszert készítenek. A feldolgozás nem a farmon történik, itt csak a begyűjtés folyik. Nos. Három héttel ezelőtt indult egy méregszállítmány a repülőtérre. Személykocsiban két vacak hűtőtáska. Valaki tudta, hogy milliókat érnek. Útközben két álarcos bandita feltartóztatta és kirabolta a kocsit. Gázpisztolyt használtak, a megtámadottaknak nem esett komoly bántódásuk. A méregfarmon arra gondoltak, hogy az álarcosok csak azért vitték el a táskákat, mert váltságdíj ellenében át akarják adni valamelyik gyógyszergyárnak. Mivel a méreggyűjtés meglehetősen pepecs meló, bármely gyár megörülne, ha némi felárral ugyan, de hozzájutna a váladékokhoz. Úgyhogy a telep vezetője nem csapott nagy hűhót, értesítette a gyógyszergyártó cégeket, amelyekkel kapcsolatban álltak, hogy mire számítsanak. De nem történt semmi. Mind ez ideig egyetlen gyógyszergyárnál sem jelentkezett senki, hogy nála lenne a két táska.

– A fenébe – nyögöm. – Ha a Paige-ügy és a méreggel elkövetett gyilkosságok összefüggenek, márpedig nagyon úgy fest, akkor az esernyőnyelekben rejtőztek a méregfiolák. Alf és Olin nem akarta, hogy ez a többmilliós kincs Thaiföldre repüljön. Inkább megalkudtak a maffiával.

Debra kiíratja a monitorra a különféle apróbb-nagyobb teremtmények mérgének tudnivalóit. Ha Doyen lett eme nyalánkságok birtokosa, nyugodtan mindenhatónak érezheti magát. Hideglelős leszek a gondolattól. Megdicsérem Debrát.

– Várj még – nyom vissza a székre, amikor ugrásra készülök. – Mást is kértél. Összeszedtem az elmúlt hónapok emberrablási ügyeit, fegyverszerzésre irányuló eseteit. Találtam valamit. Két héttel ezelőtt elraboltak egy fegyverkereskedőt. Horribilis váltságdíjat kértek a paliért, felét készpénzben, felét fegyverben. A család a figyelmeztetés ellenére bevonta a rendőrséget, de az emberrablók megneszelték és elhallgattak. Mire a család kellőképpen pánikba esett, újra hallattak magukról. Patrick Wyne-nak is megemlítettem az ügyet. Elkért róla minden anyagot. Eszébe ötlött valami, és perceken belül kiderítette, hogy a fegyverkereskedő félvér.

Bólintok. Mielőtt még Debra azt hihetné, hogy kimerült az ötlettáram és összecsuklom az információk súlya alatt, újabb kéréssel fordulok hozzá. Meglepetten felvonja a szemöldökét.

– Valami munkaversenyben vagy önmagáddal? Mindent egyedül akarsz kinyomozni, ha lehet, három nap alatt?

– Hát nem szép lenne!? – Barátságosan rámosolygok, és lefejtem gyöngyházkörmű ujjait a combomról. Denisa barátnője, Dalia jut eszembe. Az a nő nem tapogat, hanem csipked. Hozzá olyan a szövege, mint egy halaskofába oltott tengeri medvének, akit mellesleg kereszteztek egy fehérmájú örömlánnyal. Dalia azonban egyetlen figyelmeztetésből is ért. Azonkívül, amit ígér, azt maradéktalanul teljesíti, erre Ackerer és Laco az élő tanú.

Elmerengek a régi szép idők emlékein. Akkor még nem volt hómező Denisa agyában. Időről időre megkértük egymás kezét, szakítottunk és összeborultunk, vívtuk kemény, boldog csatánkat egymással.

Mi változott?

Denisát nem találom az irodában. Donald viszont az asztala fölött könyököl. Brikettfekete karikák ülnek a szeme alatt.

– Hogy s mint? – kérdezi zordonan. – Bolond nőd egy pornókazettával rohangál épületszerte. Már mindenkit a monitor elé rángatott, agyongyötört a templomtoronnyal. Nincs egy perce, hogy Lacót is elhurcolta az asztalától, mondván: nincs a városban hálószoba, amelyben a cowboy meg ne fordult volna. Valamelyik barátnője ágyából látnia kellett azt a tornyot. Te Daniel, adj nekem nevelési tanácsot. Gondban vagyok Gabriellel. A kicsi angyal csúszik-mászik az egész házban és minden fiókot kiborogat. Erre én bekötöztem a szekrényajtókat, hermetikusan lezártam a fiókokat, mert hetek óta azzal telnek napjaim, hogy visszarámolom, amit a kölyök kiborogat. Iris viszont eltávolította a torlaszaimat, mondván, hogy nincs jogcímünk a gyermek szabadságát korlátozni.

– Ha legközelebb bekötözöl egy szekrényajtót, gondod legyen rá, hogy Iris is odabenn legyen – felelem távozófélben.

– Nem rossz, Daniel – mereng Donald. – Időnként a kicsi angyalt is eltorlaszolom, és akkor talán papírra vethetek néhány betűt a regényemből. Apropó. A napokban meghallgathatod az interjút, amit az egyik rádiósnak adtam.

Otthagyom a toll virtuózát. Denisát és Lacót néhány szobával odébb, a monitor előtt találom. A napfényt izzadó tűzzománc kupolában gyönyörködnek.

Laco a fejét vakargatva csicsogtatja fogai között Caporalját. – Esküszöm, Denisa, véletlenül tényleg jártam már arrafelé, valamelyik barátnőm lakásában. Őrült nagy szerelem volt. Ha jól emlékszem, Marinának hívták. Határozottan esküdni mernék, hogy a tetőn volt egy bazi nagy úszómedence. Ott pacsáltunk napszálltáig. A hatalmas ház tetejéről beláttuk az egész várost, elgyönyörködtünk ebben a toronyban is. Igen. Az ám, de ebben az épületben legalább ezer lakás van.

– Betájoljuk, nem gond – veti oda Denisa könnyedén.

– És akkor mi van, ha találsz egy üres stúdiót? – kérdezem. – Netán leülsz a küszöbre és megvárod, amíg odasereglik a forgatócsoport?

Denisa dühödten megnyom egy gombot. A kinagyított részlet összezsugorodik, beleolvad az összképbe, az erkélyajtóban álló kisminkelt lányka vetkőzési jelenetébe. Laco integet, hogy nézni akarja a filmet. A lány belép a szobába és elindul, a dupla franciaágy felé, amelyen a fiú már várja, mindössze néhány pattanásba öltözve.

– Beszéltél Martinnal? – firtatom.

– Martinnal? Nagyon aranyos vagy, Mogorva, már régen akartam mondani. Amikor hazaugrottam a kazettáért, három vadidegen ifjonc ült a nappaliban. Állították, hogy a te kérésedre tartózkodnak ott, nehogy valaki bejuthasson a lakásba, akár a távollétemben, akár akkor, amikor otthon tartózkodom. Esküdöztek, hogy ismerjük egymást, csak ugyebár, az én amnéziám. Kérdeztem, éjjel vajon körbe akarják-e ülni az ágyamat, mint ravatalt a siratóasszonyok? Közben Martin is befutott egy percre. Azt mondta, sikerült kiderítenie, hogy egyik haverja sem vállalja a kazettát, eddig még csak nem is hallottak róla, nem tőlük származik. Tiszta sor, a film beesett az ablakon. Lepottyant a holdról. Felhívom a figyelmedet: nem hülye vagyok, hanem amnéziás. Óriási különbség!

– Nem értem, miért hangsúlyozod. Gondolod, hogy én vittem haza a filmet unalom ellen, amíg kórházban voltál?

– Erre még nem tippeltem, de mivel felhívtad rá a figyelmemet, besorolom a feltételezések közé.

Laco elmélázik egy vad jeleneten. – Kölyökkoromban apám rajtakapott, amint éppen a whiskyjét dézsmáltam. Rám parancsolt, hogy ürítsem ki az üveget. Na akkor éreztem hasonlót, mint most, e film láttán. Kész elvonókúra. Ezek után időbe telik, amíg újra gusztusom támad rá, hogy nőt vegyek a kezembe. Az a sok kiégett, megcsömörlött pali, akinek a pornó a hajtóanyaga, normális korú nőktől már nem is gerjed, csak ezektől a természetellenesen bevakolt, fejletlen gyereklányoktól?

– Azt hiszed, mindent tudsz a nőkről – veti oda Denisa rosszkedvűen –, és kiderül, hogy saját fajtádról sem tudsz semmit!?

– Mindenesetre köszönöm. – Laco kikapcsolja a készüléket. A kazettát bedugja Denisa hóna alá. Elnyomja a csikkét a szék lába alatt, mivel nem lát a közelben hamutartót, majd sértetten kivonul a folyosóra.

– Azokat a fiúkat a nappaliból... – mereng Denisa, tökéletesen érzéketlenül a cowboy lelkében tiport seb iránt – nem lehetne rá venni, hogy szemmel tartsák a stúdiót? Úgy festettek, mintha hülyére unnák magukat a gyilkos hordákra várva. Mogorva, amikor utoljára láttam ezeket a srácokat, nem voltak borostásak, legfeljebb pelyhedzett az álluk. Folyton a játszótér környékén lógtak, keringtek a motorjaikkal. Bámulásuk közben támadt egy furcsa érzésem, különösen egyikük, Konrad láttán. Ha behunyom a szemem, látom a fiút, amint...

– Hunyd be a szemed – sürgetem mohón. Megteszi. Ámde csak annyi történik, hogy nekimegy a takarítónőnek. Felrezzen, szabadkozik, majd gyilkos tekintettel végigmér.

– Néha kedvellek, de olykor meg tudnálak fojtani.

– Jó, ezt gyakorolni fogjuk – hagyom rá.

– Az elejét vagy a végét?

– A közepe bizonyára túlontúl unalmas lenne nekünk – sóhajtom.

Lehajtja a fejét. – Azt ígérted, segítesz. Ezzel a Konrad nevű szőke sráccal kapcsolatban az az érzésem, hogy elfelejtettem valami fontosat, amit esetleg együtt műveltünk. Mondd, jelent valamit, hogy szájon csókolt?

Vállat vonok. – Mindig így üdvözöl.

– Téged is?

– Engem nem. – Mielőtt folytathatnánk, Donald kiüvölt a folyosóra.

– Daniel, telefon!

A vonalban Cyd füstölög. – Hol a csipkedíszes francban járkálsz álló nap, míg én gályázok helyetted?

– Meg akart lógni a csomagod. Volt némi izgalom – magyarázkodom. Ha jól meggondolom, az a való helyzet, hogy elfeledkeztem róla, pontosan abban a lélektani pillanatban, amikor Denisát megláttam. Hasonlóról beszámoltak már a világirodalomban éppúgy, mint pszichiátriai szaklapokban, valamint rendőrségi közleményekben. Derék, eszehagyott Belloq, pokolba az érzelgéssel.

– Először is, éhes vagyok és az ebédidő már jócskán elmúlt. Úgyhogy meghívhatsz dinerre – hadarja a manó. – Másodszor, vértezd fel a szívedet, húzzál dupla alsóneműt, mert mesélni fogok. Indulj a Négy Muskétásba. Addig is, maradok tiszteletlen.

Cyd gazdagon terített asztalnál ücsörög, láthatóan túl az előételen. Akkor teszik elé a véres húst, amikor letelepszünk a társaságában. Denisa undorral félrefordítja a fejét. Nem viszi el szárazon.

– Ismeritek ezt a viccet? – csap bele Cyd. – A rendőr éjszakára két poharat készít az éjjeliszekrényére, egyet üresen, egyet vízzel tele. Kérdezik, miért. Azt feleli: éjjelente rendszeresen felébredek, és van úgy, hogy szomjas vagyok, van úgy, hogy nem.

Denisa befőttet rendel a pincértől.

– Tudjátok, mi az abszolút nyomor? – folytatja Cyd. Mivel nem reagálunk, elárulja. – Amikor egy kurva csak azért kefél, hogy legyen valami meleg a hasában. És itt témánkhoz érkeztünk. Ramos Doyen. No, a mandró a kefélés nagy öregje. Fényes karrierjét striciként kezdte. Nem ám felélte, elkártyázta, ellóvizta a dohányt. Doyen tervezett. Előbb vett egy kupoldát, majd még egyet, azután beszállt egy-két pornólapba, masszázsszalonba, buzilokálba, egy szóval vásárolgatott – és lehetőleg legális üzleteket kötött. Azaz megfoghatatlanná tette magát. Amikor kitört a világraszóló AIDS-frász, a derék Doyen létrehozott egy alapítványt az AIDS-ellenes kutatások támogatására. Ebből is láthatjátok, hogy nem szellemtelen a mandró. Az a hír járja, hogy a Kokókirály, Dary Hepton a strómanja veszte után új embert keres itteni ügyleteinek lebonyolítására. Kapaszkodjatok meg, ugyanis a pletyka szerint versenytárgyalást írt ki. Rövidesen hazajön és személyesen tekinti meg a jelentkezőket. Köztük Doyent.

Belekotorászom az elém tett tányérba. Étvágyam reggel óta várat magára. – Ideadhatnád a Ryder nőnél elandalított pasas papírjait. Hadd tudjam, hogy hívják a tagot.

– Nem tökmindegy a neve? Anélkül is vihetsz neki egy csokor borvirágot, szélrózsát. A lényeg az, hogy a mandró Doyen embere, a videofilm-kölcsönző szolgálatát látja el anyaggal. Megjegyzem, nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy az a pávatollas hálószoba nem egyéb, mint műterem, amelyben gyakorta készül pornófilm. Megjegyzem persze azt is, hogy Denisa tegnap átfésülte a házat, de fogadni mernék, nem figyelt fel a kismillió kábelre, és elmulasztotta megvizsgálni a villanyszámlákat. No, nem tudom, a tiétek mennyire rúg, a Ryder nőé eléggé borsos, mint ne mondjak: currys. Sokat fogyasztanak azok a rohadt nagy lámpák. Máskülönben nem hinném, hogy Doyen tud ezekről az illegális filmekről, mertmivel ő ügyel arra, hogy csakis bejegyzett cégek engedélyezett anyagát terjessze a rászorulók között. Szóval ez a jóvágású strici, a fenébe is, légy boldog: Harland Jackson a neve, kalózpornókat készít és terjeszti azokat Doyen jól fésült hálózatában. Ezért biztosan kasztráltatná a főnöke.

Denisa félrenyel egy cseresznyemagot. Visszavonul a szalvétája mögé és fátyolos szemmel köhécsel. Cyd diadalittas mosollyal bekebelez egy szelet véres húst, majd folytatja:

– Doyen szíve hatalmas és aranyból van. Gondoskodik kiszolgált, lestrapált leányairól. Ha már nem tudnak fekve helytállni, akkor elmehetnek a lokáljaiba ruhatárosnak, kenyerésnek, mosogatónak, takarítani. Fattyaikat iskoláztatja, ez a befektetés persze megtérül idővel, amikor a gyermekek felserdülnek és ágyba bújnak a kliensekkel. Na?

– Szépséges – bólintok. – Tehát Sarah Ryder a hálószobáját kölcsönzi a titkos filmfelvételekhez. Innen a dohánya.

– Olykor magát is odakölcsönzi, jóllehet régen volt szexbomba. Vannak pasasok, akik attól gerjednek, ha Kleopátra-korabeli fenék látványa tárul eléjük.

Denisa már alig-alig fuldoklik. Szinte jól halad a levegővétellel. Megjegyzi: – Mások pedig a gyerekszextől kezdik fickósnak érezni magukat.

– Van az úgy – feleli Cyd. – Ha bemész a Doyen-féle kölcsönző hálózat valamelyik boltjába, ne a kirakatot nézd. Vágj olyan képet, mint egy disznó, és hörögd az eladó fülébe: van-e valami izgalmas a pult alatt?! Megkapod, ha ráteszel még egy-két bankót. Ezekről a kölcsönzésekről külön nyilvántartást vezetnek, hogy visszaélés esetén zsarolhassák a mandrót. És persze, légy erős, Denisa, nők is akadnak a nyalánkságokat kedvelők között. Ma délben épp egy szerelmi kellékeket árusító bolt kirakata előtt ámuldoztam, amikor leszólított egy csaj. Olyanokat suttogott a fülembe, hogy sorra lepattogtak a sliccgombjaim. Majdnem rendőrért sikoltottam. Erről ennyit. Azt persze mondanom sem kell, hogy ez a fajta buli sok-sok erős mandrót, gorillát, valóságos hadsereget igényel. Vastagon folyik a vér ebben a buliban, de persze Doyen feddhetetlen, mint a ma született kos.

Félretolom a tányért a dermedt étellel. Lehajtom a tonikot, elmesélem a méregfarm elrabolt szállítmányát, a gyermekpornót az úszómedencés házban. Cyd bólogat, majd megjegyzi:

– Bele kellene kóstolnod a Doyen-környék atmoszférájába. Dumáld meg a főnökeiddel, hogy adjanak melléd egy belevaló kíbert és nézz szét a pornófertályon. Két lehetőség van: vagy soha többé nem nyúlsz nőhöz, vagy bezsongsz és elmész kéjgyilkosnak. Denisát ne vidd magaddal a körútra.

– Ne? – csodálkozik Denisa.

– Ne ám.

– Oké – bólint a nő és rendel egy teát. – Hogy legyen valami meleg a hasamban – fűzi hozzá dühösen.

Magamévá teszem Cyd ötletét. A Főnök ugyan furcsállva méreget, de intézkedik, lévén rugalmas természet.

Hamarosan megvalósul találkám a pornófertály nyomozójával, akit csak Omlettnek nevez mindenki. Kideríthetetlen, mi köze van a fickónak a tojáslepényhez, viszont néhány percig elfoglal, hogy befogadjam a látványát. Civilruhás létére úgy öltözik, akár egy érdektelen amerikai tévésorozat egyik-másik zsaruhőse. Őszes haja rövidre nyírt, sildes sapka kucorog rajta. Az ötvenet rég betöltötte, tengersok fog ragyog a szájában, ügyetlen hamisítvány valamennyi. Nyakában nyitott borotvakést formázó medál lóg bőrszíjon. Fekete garbót, azonos színű bőrdzsekit és bőrnadrágot hord, lábán fűzős bakancs éktelenkedik.

Nem akárhogyan ráz velem kezet: úgy tartja a mancsát, mint egy félig behajtott borotvát, ebbe csippenti bele ujjaim hegyét. Ezután lekapja a sapkáját és a dzseki váll-lapja alá gyűri. A testén látható kidudorodásokból ítélve minden zsebében lapul legalább egy stukker. Járása teveszerű, lezsernek szánt. Látszik a fickón, hogy jó sok filmet megnézett már egy bizonyos fajtából. Nagykanállal töltögette magába a bika legényekről regélő kultúrát.

– Legurítunk egy whiskyt? – firtatja. Miután nem állok kötélnek, megkérdezi: – Járunk egyet?

– Tegyük – felelem.

Kiballagunk az utcára. Kékes ködgomolyokat kenegetnek a lámpafények.

– Nagyjából nyugi van errefelé – mondja Omlett. – A környék gazdái ügyelnek erre. A rendőrségre úgyszólván nincs is szükség. Habár mostanában nagy az idegesség, mert egy borotvás rém szórakozik a lányokkal. Elkapja őket hazafelé menet és összekaszabolja az arcukat, a mellüket, levágja a hajukat. Nem kíméli a transzvesztitákat sem. Doyen emberei valósággal sorfalat állnak éjjelente, strázsálják a környéket. Velem együtt marhára szeretnék elkapni a dilinyóst. Sürgető lenne, mert a folyamat rákos. A borotvás ma még csak kaszabol, de később mészárolni fog. Ha a testőrök csípik el, kirázzák a bőréből.

– És te? Lelövöd? Ezért hordod a száz ágyút?

– Látszik? – csodálkozik Omlett.

– Nagyjából úgy festesz, mint egy stukkerreklám.

– Jó a szerkóm, mi? Te egy kicsit divatjamúlt vagy. Ki a ménkű jár manapság ilyen óságos rongyokban? Talán az alsóneműd is farmervászonból van? Bőr a menő, én mondom.

– Kétségkívül jól fest a jelmezed. Viszont döglött hiéna szaga árad belőle. Ez a baj a bőrgúnyával.

Megállunk egy szex-shop fényes kirakata előtt. Gazdag a választék, kimeríthetetlen a fortélytár. Látható egyszerű korbács és kilencágú. Halcsonttal merevített fűző galacsinhajtó bogár- és skarlátszínben. Apácaruha, szerzetescsuha, ágyékig érő csizma méteres sarokkal, szívmintás, ehető harisnyatartó málna- és eperízű, elöl cipzáras bugyi – és hátul cipzáras alsó. Felfújható feleség, elemes férfialkatrész több méretben.

Tovább ballagunk. Omlett szélesen vigyorog. Lokálokba kukkantunk be, vendégcsalogató monitorokat bámulunk a kapualjakban, melyek élőben vonultatják fel a benti húskínálatot.

– Gyerekeket nem foglalkoztatnak? – kérdezem.

Omlett elröhinti magát. – Kifinomult az ízlésed, nem mondom. De sajna, ez ügyben nem segíthetek. Mint tudjuk, az ilyesmi törvénytelen. Ha viszont szeretsz egzotikus tájakon barangolni, megmutatom, melyik helyen a legjobb a felhozatal trópusi húsból.

– Téged úgy tájékoztattak, hogy a húsra jöttem? Engem a fogyasztók és az árusok érdekelnek.

– Itt aztán semmi olyat nem találsz, amibe beleköthetnél. Törvényes az egész vonal. Doyen jobban ellátja a lányait, fiait, mint téged vagy engem a társadalombiztosítás. Rendszeres orvosi vizsgálat, munkaruha, szülőotthon, óvoda, amit akarsz. Ez itt város a városban, és állítom, jobban szervezett, mint a te világod.

– Örömmel hallom.

– Gondolj bele, az első feleségem azért vált el tőlem, mert ilyen ocsmányságos környéken dolgozok. Mit ad isten, hát azóta nem itt ruhatároskodik a Falánk Kacsa bárban? Jó, nem a seggével keresi a betevőjét, de látni azért lát. Elmúlt a hányhatnékja. Fura, mi?

– A pornófilmpiacon is mindent éteri tökély jellemez?

– Ja – feleli Omlett. – Abszolút módon. Csak cenzúrázott, emblémával ellátott filmeket árulnak és kölcsönöznek.

– Aha – mondom mélyértelműen.

– Nem akarsz sok dohányt keresni? – kapja el a vállamat Omlett. – Amilyen frankón kitérdelt hangod van, gerjednének tőle a szépasszonyok. Unják már Doyen nőies, lágy fiúit. Új színt hoznál az életükbe. Mióta az eszemet tudom, azon fáradozom, hogy elmélyítsem a hangomat, de nem megy az istennek sem. Én mondom, kaszálhatnál ezzel a kitérdelt basszussal.

Az utcák hosszú során kijárt életiskolám megtanított rá, hogy ne dőljek be az első benyomásoknak. Így tehát Omlettet sem hiszem el. Idejövök neki az akciócsoporttól, egy mértékkel decens környékről és vájkálni próbálok az ő csoportja ügyeiben. Naná, hogy nem ölel a keblére, nem fogad a bizalmába. Megjátssza a hülyét. Órámra tekintek. Várnak a Mandarinban. Kiszabadítom a vállamat Omlett markából és búcsút intek, kilátásba helyezve, hogy találkozunk még.

– Aludj egyet a tippemre – üvölt utánam széles vigyorral.

Hátulról közelítem meg a Mandarint, jóllehet fikarcnyi kedvem sincs a kis kínai által kiagyalt konspirációhoz. Reggel óta nem láttam a lányomat, kiradírozott agyú hitvesemre Doyen feni a méregfogát, Wyne csapata (az én csapatom, teszem hozzá némi honvággyal) nyomoz a skinheadek ügyében, nekem itt abszolúte semmi keresnivalóm. Omlettel is csak herdáltam az időmet, mi egyéb várhat rám a kínai csehó hátsó frontján!?

Mogorván lépek ki a kocsiból, betaszítom az ajtót, nem bíbelődöm vele, hogy bezárjam. Szokott lélekerősítő mozdulatomat is mellőzöm, mely annak ellenőrzésére irányulna, vajon helyén van-e a szívem. Öt ujjal átfésülöm rövid hajamat, összehunyorítom a szememet, hogy a szuroksűrűségű éjszakához szoktassam. Sötét kocsik terpeszkednek körülöttem, szemétfoszlányok rugóznak a langyos szélverésben, söröskupak csikordul cipőm talpa alatt. Elkap a vágy s nem először, hogy elhagyjam ezt a várost – pusztán azért, mert nagyváros, mert naponta újratermeli mocskát, őrületét, monotóniáját, mert füstbe bugyolálja és lassan megfojtja magát embereivel és fáival együtt; legfeljebb patkányok és csótányok maradnak fenn: méreg- és sugárzástűrő szervezetek, valamiféle morbid humorú vagy egyszerűen csak kancsal teremtő remekművei.

Hangulatom nem különb, mint a veszteseké. Zsebre vágott kézzel fúrom előre magam az áthatolhatatlannak rémlő éjszakában.

Lépteket hallok az épület hátsó ajtaja felől, durva bőrtalpak homokot csikordítanak. Fehér izzás: lámpafény vág a pupillámra. Félretántorodom, megrázom a fejemet, mintha ezzel megszabadulhatnék a csillámos, égető vakságtól.

Lábak döngenek körülöttem. Közrefognak, szorosan. Látni kínlódom, de marad a csillagokat szikráztató világtalanság, egyéb érzékszerveim azonban riadnak, kihegyeződnek. Hallom a körém sereglők izgatottságról valló légvételeit, érzem szagukat. Ilyen szalonnás, valósággal rágható izzadságbűzt csak bőrruha párállik, amely verejtékes testre tapad.

A múló vakság káprázatából felsejlenek a tarra borotvált fejek, szikrázó fehéren felvillannak a ruhadíszek: fémcsillagok, fényes szögek.

Kemény botok sújtanak le rám. Ütik a fejemet, beledöfnek gyomromba, ágyékomba. Lábaim közé szúrnak, hogy felbuktassanak.

Térdre roskadok, a nadrág vásznán át horzsolnak a flaszter egyenetlenségei. A gumibotok a vállamon, koponyámon dobolnak tovább. Tudatom, akár a szemem, vakító fényességű fájdalomalakzatokkal kápráztat. Belemenekülhetnék az eszméletvesztésbe, míg gyilkosaim elvégzik munkájukat. Ezek a fickók nem verekedni akarnak, nem küzdelmet kínálnak, ezek lincselnek.

Rést keresek a csizmaszárak között. Megtelik az agyam a seregnyi lábbal. Közéjük öklelek a fejemmel. Kitörök a gyűrűből. Elhemperedem a közelükből. De talpra állni nem bírok.

Utolérnek.

Továbbhemperedem. Autóárny felé gurulok, mintha elbújhatnék alatta. A csizmák ütemesen dobogva követnek, a magasból nevetés hallik. Felnézek, immár kivehetem a viaszosan fénylő arcokat, a kopasz koponyákat.

Tarkómat a kocsi oldalához döntöm. Letámasztott tenyerem dermedt, hideg kézhez ér.

Kirobban a szörnyű, rekedt röhögés.

Holttest hever az autó alatt, rideg tapintású keze gyermeknyi. Hátborzongató sejtelem ágaskodik fel bennem. Talpammal fogadom a közelítő alakokat. Izmaim teszik a dolgukat. Működtetnek, akár egy tomboló robotot.

Féltérdre tápászkodom. Megkaparintom az egyik átkozott gumibotot, kitámasztok egy másikat, amely a szemem felé törekszik. Talpon állok, kínkeservvel. Hátamat a karosszériának vetem.

Aprócska tisztást verekszem ki magam előtt. Mély lélegzettel a magasba emelkedem. Röptömben érzem a furcsa kettősséget: a fájdalom ragacsát, a rutin súlytalanságát, még azon is csodálkozom, hogy mindezt képes vagyok felfogni.

Elsodrok néhány lüktető testet. Letarolom a felmeredő botok lándzsáit. Nem jöhet közelebb a sűrű massza, a karok, lábak és botok erdeje. Talpammal taszítom félre őket, alkarral fékezem az ütéseket.

Tudom, el kell jutnom a Mazdához. Egyetlen remény az életre, ha odáig küzdöm magam.

Felreped a halántékom. Vérpatak mászik a nyakamra. Végtagjaim ólomsúlyúak. Ha nem figyelek oda, talán nem érzem.

A parkoló kocsisor széléhez manőverezek. Magam mögött hagyok néhány jajgató, vonagló alakot. Egyre szenvedélyesebben őrjöng körülöttem a düh.

Elkapok egy tar koponyát. Hozzácsapom egy kocsi oldalához. A bezúzott üveg csillámai kaleidoszkópra emlékeztetnek egy pillanatig. Mielőtt az ájult test a földre csúszhatna, hágcsónak használom. Felrohanok rajta a tetőre. Átlendülök a második, a harmadik kocsira.

Akár valami tébolyodott tengeri út. Mint zötyögés teveháton. Az autók imbolyognak, minden egyes tető behorpad a súlyom alatt, félő, hogy beszakad, elnyel, ha nem ez, akkor a következő. Olykor elvesztem az egyensúlyomat. Két karommal hadonászom, akár egy kerge szélmalom.

Üldöznek. Mellettem futnak. Lentről döfködnek a gumibotokkal, megpróbálnak felbuktatni, elkapni bokámat, utánam kapaszkodni, elém vágni. Vaktában mérem ki a lendületet, amely egyik tetőről a másikra repít.

Az egymás mellet gubbasztó fémtestek masszájában foghíj támad. Képtelenség átugrani. Le kell mennem a földre. Velem együtt minden madár tudja, milyen veszélyes ez.

Már várnak. Borotvaéles vigyorok tartanak gyülekezőt az alkalmi vesztőhelyen.

Visszafordulok.

Utánam sereglenek. Megfeledkeznek az óvatosságról: üvöltenek. Buzdítják egymást. A vér végképp megvadította őket.

Ekkor újra visszafordulok. Levetem magam a foghíjba. Leterítek két fickót. Felpattanok egy csomagtértetőre.

Néhány kicentizett szökellés – és elérem a Mazdát.

Feltépem az ajtót, bevetem magam az ülésre. Lenyomom a zárógombot. Gyomrom, mint valami lassan kúszó gyík, fölfelé araszol, összepréseli légcsövemet, megfojt.

Ütések pufognak az ablakokon, a kocsi hánykolódik. Az üveg ellenáll egy darabig, súgja a tudatom, mégis felszűköl bennem a rettegés.

Indítok. Kitolatok a kocsisorból. Nem nézem, ki kerül utamba, elém, alám.

Menekülő testek repkednek körülöttem, mintha tűz pattogtatná őket. Nem kergetnek, nem szállnak szembe a fémtömeggel.

Szétszalad a had.

Tudom, félem, a kocsijaikhoz rohannak. Űzőbe vesznek, nem eresztenek, végül megölnek.

Gázt adok. Jobb térdem mellett kelleti magát a telefonkagyló. Nem, képtelenség, nem bírom el. Értelmetlen lenne próbálkozni. Kihajtom tudatomból a hamis reményt.

Hallom, szájon át lélegzem, hörögve. Ha felsebzett orromba levegőt szippantanék, vérrel árasztanám el légcsövemet.

Ingem ujjába törlöm az arcomat. Nem javul a látásom. Vaktában, vörös ködfüggönyön keresztül fúrom előre magam. Jajonganak a gumiabroncsok, zokog a motor és alkatrészei.

Kikanyarodom a kivilágított útra. Elvágtatok a Mandarin bejárata, a színes neoncégér előtt. Hiábavaló volt kelepcébe csalni, az öreg kínai halott, teteme egy kocsi alatt hever, hazudtak a kopaszok, ha azt ígérték, hogy élve visszaadják, kicserélik velem.

Gyomrom görcsöl, pulzál. Bebalzsamoz, gúzsba kötöz a fájdalom.

Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Le kell tennem a fejemet. Csak néhány percre. Csak amíg összeszedem magam.

Bezúdulok egy mellékutcába, onnan a következőbe.

Behúzom a kéziféket.

Leejtem a fejem a kormányra. Annyi mindent kellene tennem. Telefonálhatnék. Kinek? Minek?

Elernyedek.

Iszonyatos lökés riaszt fel. Tudatom még sehol, amikor kezem, lábam már cselekszik. Denisa mondott valamit az agyamban lévő chipekről.

Kilövök a Mazdával. Nyitott terepjáró ragad mellém, hátul sápadt rózsaszín batár tolakodik, a motorháztetőn stilizált keselyű mereszti kopasz nyakát.

A dzsipben ülő bőrfejűek egyike előkapja slágerlistás géppisztolyát: egy Uzit. Kidugja az ablakon. A sorozat végigkopogtatja mellettem az ablakot. Az üveg kiállja a jégeső ostromát. Az üveg igen! De a kopasznak eszébe ne jusson a fémre célozni!

Merőben feleslegesen kapkodok a kesztyűtartóhoz. Nincs benne a stukker. Az bizony ott pihenget a hálószobai szekrényben, egy halom törülköző mögött.

A betegrózsaszín batár megkísérli meghágni a Mazdát. Taposom a gázt. Látom az út bal oldalán parkoló kocsisort a sötétbe vesző házak előtt.

Hirtelen a terepjáró elé kanyarodom.

Számításom beválik. A dzsip ki akar kerülni, vezetője balra rántja a kormányt – és belecsobban a parkoló kocsikígyó elejébe. A géppisztoly rekedten felugat, majd elhal a hangja.

A nyavalyás batár is lemarad mögöttem.

Nyomom a gázt, mint egy eszehagyott. Tudom, dehogy menekültem meg, nincs vége. De amíg újra a nyomomba erednek, összeszedhetem magam.

Háborítatlanul hazaérek. Megpróbálom letörölni magamról a vérszáradékot. Hiába fáradozom. Felsurranok a lépcsőkön, akár egy részegen hazatámolygó férj karikatúrája. A küszöb előtt meggondolom magam.

Bekéredzkedem Martinhoz. A fiú elképed, amikor ajtót nyit.

– Mi történt, Daniel?

– Használhatom a fürdőszobádat?

Rám mereszti a szemét: – Meghülyültél?

– Zavarlak? Valami szokatlant kértem? Feljött a lefolyón egy sellő? Csőrepedés van?

Martin kitárja előttem a fürdőszoba ajtaját. Utánam vág egy lepedőnyi törülközőt. Sejtem, mi baja, de nem törődöm vele. Öregesen, lassúdadan levetkőzöm. Beállok a jeges víz alá. Nekidöntöm a hátam a csempének. Hagyom, hadd tisztuljon magától a bőröm.

Kisvártatva némi életet érzek magamban. Felemelem a kezem. Öklömön szétnyíltak a régebbi sebek. Lazacszín patakok csurognak a hasamon. Tenyerembe temetem az arcomat. A víz gyorsan felhígítja a vért.

Azután a tükör elé lépek. Frászt kapok a szembeni palitól. Sejtettem. Denisa is frászt kapott volna tőle. Jól választottam: Martin kripliként is tud kedvelni.

Felkapok egy üveg arcszeszt. A kupak letekerése felér egy kiadós favágással. Gyengécske vagyok, hiába. Az alkohol csípése simogatásnak hat ahhoz képest, amit amúgy, általánosan érzek. Ha tökéletes tatarozásra törekednék, elálldogálhatnék itt néhány napig, vattacsomókat nyomkodva felsebzett halántékomhoz, félrepofozott orromhoz, repedt alsóajkamhoz. Hurkák sorjáznak a vállamon. Amennyire ügyességemből futja, megtekintem a hátamat. Szép tarkának, meglehetősen egyenetlennek látom. Helyes. Elvégre meg akartak ölni.

Martin benyit, egy pohár italt nyom a kezembe. Felfordul a gyomrom a whisky gőzétől. Mindazonáltal hősiesen elkortyolom a derekas adagot.

– Mi van, dalia? – édeskedik a fiú. – Nem mersz hazamenni.

– Mindjárt – biztatom. – Hordhatom a fürdőlepedődet?

– Persze. Mit csináltál?

– Vesszőt futottam.

– Combvastagságú vesszők lehettek – morogja. Ezután bólogatni kezd. Minél tovább méreget, annál dühösebben szikrázik a szeme. Összezörrennek fülében az ezüst vackok.

– Azt hiszed, csak akkor kerülhetsz a szeme elé, ha egyenesen a fodrásztól, kozmetikustól jössz? Te nem kaptál amnéziát. Van mire emlékezned. Mutatkoztatok már így egymás előtt.

– Szállj már le rólam egy kicsit – sóhajtom esdeklőn. Ismerem a fickót. Fél perc alatt felhergeli magát.

– Ha nem mész, áthívom. Esküszöm – közli. Nem kétlem, hogy megteszi. Imádja a nővérét, ha titkolja, ha folyton öklelőznek, ha többnyire mellettem áll vele szemben, akkor is. Ha kissé bálványoz, akkor is. No, bálványoznia már nem kell.

Engedelmesen útnak indulok. Az a mélabús való helyzet, hogy ma éjjel egy hétpettyes katica is átvihetné rám az akaratát.

Denisa a hitvesi nyoszolyán fekszik. Olvasólámpa fényköre von glóriát vöröses árnyalatú hajára. Felpillant, majd lapoz egyet a könyvében.

– Korán volt záróra a masszázsszalonban? – érdeklődik. Úgy fest, öltözékemre céloz. A szoba homályba vesző részében maradok, mielőtt még felfigyelne szétdúlt vonásaimra, rommá lett jóképűségemre. Kibetűzöm könyve címét: A pepita macska.

Denisa kuncog egy sort, majd fel sem pillantva megjegyzi:

– Ez a nő tud valamit a férfiakról.

– Hol vannak a testőreid? – társalgok. Megigazítom a fürdőlepedőt, hogy csinosabban álljon rajtam, akárha Pierre Cardin álmodta volna rám.

– Felkészültek a vizsgáikra, azután elmentek. – Végre leteszi a könyvet, bár láthatóan nem szívesen. – Ott akarsz állni hajnalhasadásig?

– Lekapcsolnád a lámpát?

– Miért?

– Telefonálni szeretnék.

– Találomra hívsz fel valakit? – Csettint a nyelvével. – Képzelem, miket fogsz sugdosni, ha nő akad a vonal túlvégére. Azelőtt is ferde voltál?

Megtántorodom. Felfeslett idegeim, a gumibotok és a whisky együttes hatása bőszen forgó alagút képében jelentkezik a talpam alatt. Be fog szippantani. Igyekszem előtte az ágyhoz érni. Eldőlök a takaró tetején. Még látom Denise fölém hajoló arcát, azután nem látok semmit, az is fekete.

Megpróbáltatásaim korántsem érnek véget. Tudatom olyan, mint egy bezöldült oldalfalú akvárium, amibe bedobtak egy szál vízicsigát, hogy kezdjen el az algával táplálkozni. A csiga a rá jellemző észvesztő tempóban nekiáll az algát nyalni. Munkálkodása nyomán az üvegfal zöldje elvékonyodik, némileg áttetszővé válik. Ilyesmi történik tudatom hátsó falán.

Előfordul, hogy meghallom Denisa sietős lépteit, meztelen talpa csattogását. Érzem érintését, bár meglehet, mellé szúrt, mert az oldalam és karom közé döf valami hideget és nem a mellkasomba. Ha a szerszám nem tőr, akkor lázmérő. Mondanék valamit, de az a részem, amelyik beszéd- és cselekvőképes volna, éppen nincs itthon. Pufog a frizsiderajtó. Jeges törülköző súlyosul a vállamra, mellemre, majd ugyancsak antarktiszi klímájú csomag érkezik a combjaim közé. Lágyrészeim didergősen összehúzzák magukat, mintha visszakéredzkednének a hasamba, ahonnan röviddel a születésem után leereszkedtek.

Hűvös lepedő borul rám. Érvelnék, hogy élek még. Nemhogy a számat, a szememet sem tudom kinyitni. Viszont érzem, amint valaki egyenként megtapogatja ujjaimat, végigsimít a kezemen. Csók röppen át arcomon, akár lepkeszárny véletlen érintése. Nyilván Szent Péter köszöntött ama kapuban. De ha engem csókol, akkor vajon szent marad-e? Érdemes eltűnődni a problémán.

Ekkor ajtó csapódik, a sarokvasak az agyamban csikordulnak.

– Áthoztam Daniel ruháját – üvölti Martin.

– Ne ordíts – pisszegi le Denisa. – Most támolygott haza a pornófertályból. Ahogy elnézem, egyetlen este mindent kipróbált. Már láza is van. Létezik, hogy ilyen gyorsan kitörjön valakin az AIDS?

– Figyelj ide – hörren Martin. – Nem kell csinálnod az eszedet, nem hallja. Háromnegyedrészt agyonverték, az történt vele. A ruhája nálam maradt. Az átkozott csipogója is pont most kezdett el tombolni az ingzsebben. Éppen akkor akarják csatába hívni, amikor egy másikban elesett már?

– Felhívom Patrick Wyne-t. Őt kell hívni, ha a vartyogó jelez?

– Őt.

– Tudod a számát?

Szeretnék kiugrani az ágyból. Megmozdulni. A tohonya csiga az ezredfordulóig sem végez elalgásodott tudatom tisztára nyálasával. Magatehetetlenül hallgatom, hogy Denisa lapozgat egy füzetben, majd a telefonkészüléket taszigálja az asztalon.

– Voltaképpen mit keresett nálad? – vallatja Martint.

– Zuhanyozni jött. Szalonképesen akart eléd toppanni. Teljesen meglágyult az agya, mint a hónapos puding.

– Elmondta, milyen élményben volt része? Gumibotnak látszik.

Szólni szeretnék, hogy hagyják abba. Kiszáradok, néhány pillanat alatt. Kicserepesedik a szám, talán a bőröm is. Itt fogok szétrepedezni az ágyon, akár a szikkadt agyag. A szomjúság gyötrelmétől egy darabig nem hallok semmit. Lám, ennek is lehet örülni.

Végre valaki (gondolatolvasó-e, vagy immár csakugyan Szent Péter?) megnedvesíti a számat, fogaim közé pöttyent egy csepp citromos vizet. Ezután időtlen szünet következik, majd:

– Mi van? – A hang gazdájának Martint sejtem, mint valami távoli, sistergő rádióadót.

– Nem riadó volt, Wyne csak arról akart beszámolni, hogy tömegverekedés-féle volt a Mandarinnál. A rendőrök találtak egy holttestet és néhány eszméletlenre vert skinheadet. Gondolta, a hír érdekli Belloqot. Aztán azt kérdezte, küldjön-e orvost.

– Erre felelted, hogy jöhet néhány gyakorlott hullamosó? Baromi vicces vagy. Arra persze nem emlékszel, hogy borogattad te már Danielt. Ezúttal jóval rutinosabban csináltad, mint anno. Semmi árvíz. Lefekszem. Zsoltárokat fogok olvasni.

– Tőlem énekelheted is őket.

A robajlásból ítélve Martin a falon keresztül távozik.

Denisa marad. Reggelig gondoskodik rólam. A jégtömlők gyakori cserélgetését félholtan is zaklatásnak veszem.

Az már álom jótékony, amiből felébredek. Bőröm hűvös, lázam tovalebbent. Megátalkodottan irigylem azokat a halandókat, köztük hitvesemet, akik láztalanul viselik át kríziseiket. Szakadatlanul edzett szervezetem egy náthát sem képes 40 Celsius-fok alatt kihordani.

Végtagjaim elevenek. Szemhéjam felnyílik. Denisa mellettem hasal az ágyon. Amikor ránézek, vonásai megenyhülnek.

– Jól vagy? – kérdezi. Ujja hegyével végigcirógatja az arcomat. – Mi történt veled?

– Volt egy afférom – felelem könnyednek szánt hangon. Majdnem hibátlanul hozom Stallonét.

Denisa azt feleli: – Ma exhumálják a nagynénémet.

– Mi van?

– Most próbálok elfogadható magyarázatot találni arra, miért nem megyek be az irodába. Ugyanis itthon maradok veled.

– Miért nem arra hivatkozol, hogy engem exhumáltatsz? – tanácsolom segítőkészen.

– Nem rossz – feleli.

– Egy a hibája: felkelek. – Láthatóan nem örvend a hírnek. Mielőtt a kérdést vitára bocsáthatnánk, nyűgös csoszogás, nyöszörgés adja tudtunkra: sarjam elhagyta az ágyát. Ella végigcsetteg az előtéren, benyit a fürdőszobába, benéz a konyhába, azután megjelenik a hálószobaajtóban. Műanyag pisztolyt lógáz a kezében. Azonnal felülök, szinte már kipattanok az ágyból.

– Szeretném, ha eldobnád a stukkert – közlöm szigorúan.

– Játsszak a tiéddel? – kérdezi indignáltan. Kócos haja a válla körül repked, hálóinge néhány tarka fodrot teker a bokája köré.

– Egyáltalán nem kell fegyverrel játszanod. Sem igazival, sem utánzattal.

Ella a szemét forgatja, majd Denisára pillant.

– Úgy kell a hasizmot megfeszíteni, hogy a hasadba szívod a levegőt?

– Ez majdnem olyan idétlenül hangzik, mint szájon át teherbe esni – feleli a mostoha. – Menj mosakodni.

– Örökké csak a hajsza, a stressz, a robot – dühöng a sarj, és pisztolyostól az ajtó felé indul. A küszöbről visszanéz. – Tehát? Hogyan kell megfeszíteni a hasizmokat?

– Ha van hasizom, megfeszül magától – veti oda Denisa.

– Neked minden olyan tökegyszerű – morogja Ella. – Muszáj lesz valami önvédelmet tanulnom, mert Martin hiába jön elém a Görcsarnokhoz, minden alkalommal más lány lóg rajta. A parkban aztán rájuk jön a smárolás, és én ott téblábolok védtelenül.

Denisa Ellára, majd rám pillant, de elharapja mondandóját. Ami azt illeti, nekem is feltűnik a sarj szókészlete csakúgy, mint az elébem tálalt információ. A halkan dühöngő féltékenység nem újság. Valami egyéb ejt gondolkodóba.

Ha már felültem, megpróbálok talpra állni. Ügyelek rá, hogy arcomon ne tükröződjék az erőfeszítés. Délcegen elballagok a szekrényig, magamra öltök néhány ruhadarabot. Denisa éberen figyel, megjegyzését meg nem úszhatom.

– Belloq, te altatás nélkül amputáltatnád a lábadat, ugye?! Nem esne jól egy kis szívbéli jajgatás, nyöszörgés?

Nincs idő kiötölni a frappáns választ, mert Martin érkezik. Megáll előttem, arca merő jóindulat.

– Hogyan készítsem el a tojást? – kérdezi gyengéden.

– Milyen tojást?

– Neked most erősítő táplálékra van szükséged. Süssem, főzzem, habarjam?

– Nyugalomra lenne szükségem – sóhajtom.

– Tojással. Tükrösen kapod. Nyolc elég lesz?

Denisa az ifjú elé penderül. – Hallom, este a parkban kószáltál: nem először és nem egyedül. A gyerekgyilkost nélküled is elfogjuk. Szeretném, ha nem tennéd ki Ellát felesleges veszélynek.

– Miért? Megírta az újság, hogy minden bokorban lapul egy rendőr.

– Marha. Azt nem neked írta, hanem a gyilkosnak, hogy kedvét szegje. Szép hazánkban igen-igen alacsony az egy bokorra eső rendőrök száma. Ella már azt fontolgatja, hogy stukkert viseljen. Mondjátok meg őszintén: ugye volt már ilyen máskor is?!

– Mi több – feleli Martin. – Valamennyi ügyedet én oldottam meg helyetted, mert te mindössze a logika, az értelem és az intuíció című vonásokat nélkülözöd, nem beszélve a fantáziáról és az intelligenciáról. Vegyünk egy klasszikusnak mondható példát. Itt van ez a drága ember: hazatámolyog háromnegyedrészt agyonverve, erre te azon élcelődsz, hogy miféle szexuális kilengések okozták balvégzetét. Rendes asszony ilyenkor kardra kap és bosszút áll embere bántalmazóin.

Ella ruhástól, immár stukker nélkül toppan közénk. Harcias hangulata tetőzik. – Általában így szoktak kinézni: tipli tipli hátán. Ez a normál sminkjük. Miért kell ennek ekkora segget keríteni?

– Ella!? – hördülök. Mostanában nem ismerek a lányomra. Tegnap még kicsi angyal volt, akárcsak Gabriel. Bevonulok a fürdőszobába. Az elvadult gyermek követ. Hozzásimul a hátamhoz, két kezét összekulcsolja a hasam előtt.

– Tegnap este Denisa fektetett le. Azt kérte, hogy én meséljek. Eddigi életünkre volt kíváncsi. Míg beszéltem, gyakran a nappali felé fülelt, nem hall-e telefoncsörgést. Izgult érted. Azt mondta, érzései nem vesztek el, csak a hozzájuk tartozó képek. Tudja, hogy szeretett minket. Elmeséltem múltkori szakításotokat, a három hónapos különélést. Nem titkoltam, milyen rossz volt neki, neked és nekem. Mindketten meghatódtunk. – Ella elhallgat.

– És? – sürgetem.

– És? – ismétli a drága angyal. – Hát kibeszéltünk téged. Megállapodtunk abban, hogy kőfejű vagy. Kőfejű, de ellenállhatatlan. Denisa bukik rád. Kell ennél több?

Nem felelek. Nem mondom, hogy kell, pedig ez az igazság. Az én ízlésem megkívánna még néhány lapátnyi szenvedélyt a szeretett nő részéről. Tükörképemet bámulva felelevenítem a klasszikus mondást: „Igényesség nélkül nincs boldogtalanság.” Megfontolom, borotválkozzam-e. Győz a kényelmesség. Beérem némi mosdással, azután a konyhába ballagok. Sarjam árnyékként követ.

Hitvesem tányérokat csapdos az asztalra. Öccsét látva úgy vélem, túljutottak korábbi vitájuk finisén. A fiú gyűröttebb nem is lehetne. Tojásokat görget a pulton.

– Nem tudok tükörtojást sütni – vallja be szégyenlősen.

– Én pedig nem vagyok hajlandó – szögezi le hitvesem. – Legfeljebb akkor, ha visszafekszel.

– Nem vagyok beteg – rebegem.

– Akkor nincs tükörtojás.

– Úgy!? Figyelmeztető sztrájkot kezdesz? – A kiéleződött helyzetben nekiállok elkészíteni a reggelit. Észrevétlen mozdulattal bekapcsolom a rádiót. A hírolvasó éppen azt mesélgeti, hogy valahol egy ipse halálra késelt egy tábornokot. A rendőrség háromszáz embert vett őrizetbe. Itt véget ér a hír, mert Denisa elnémítja a készüléket.

– Háromszázát? – hüledezik Martin. – Majd kisorsolják közülük, melyik volt a gyilkos. A nyertest felkötik.

– Hol maradnak a testőrök? – kérdezem.

– A srácok a stúdiót figyelik – közli Denisa. – Tüstént szólnak, ha mozgolódást látnak a lakás környékén.

– Ez esetben viszont velem kell tartanod, hogy a szemem előtt legyél. Habár azt hiszem, Harland Jackson lelakatolásával egyelőre befellegzett az ellened irányuló merényleteknek.

– Grand piti – fanyalog hitvesem. – Ennyi volt az egész? Ez is ügy?

– Mindazonáltal – kezdi Martin ragyogó szemmel, láthatóan felgyulladó fantáziával –, ha az utcán kóbor indiánokat látsz fűszoknyácskában, harci díszben, fúvócsővel a kezükben, jobb, ha te nyitsz tüzet elsőként. Most mindjárt tedd zsebre az ágyúdat. Tudod: legjobb indián a halott indián.

Erről az ellenszenves mondásról mások jutnak eszembe. Az elmúlt évszázadban más rasszokkal is behelyettesítették az indiánt. A gondolat egyenes következménye a skinheadek előtérbe lépése elmémben. E pillanatban hihetetlennek tetszik, hogy az elmúlt éjjel közmondásos megoldást választottam irhám mentésére: szégyen a futás, de élek. Ha emlékezetem nem csal, Wyne arról mesélt Denisának, hogy a tetthelyen maradt néhány ájult fenékfejű. Tálán elbeszélgethetnék velük. Nehéz elképzelni, hogy én juttattam őket az eszméletlenséghez, hiszen valamennyi emlékem a futásról szól, gumibotok fájdalomzáporában, dülöngélő autók tetején.

Martin elgondolkozva méregeti az arcomat, miáltal felsajdul egy-két sérülésem. Ha jól emlékszem a tükörképemre, hát jóképű aztán nem vagyok.

– Van egy imázsod – foglalja össze bámulása eredményét az öcs. Ráhagyom. Denisa felsóhajt a bögre kakaó fölött, melyet főként szemlél, de nem fogyaszt. Kávéját már felhabzsolta, reggeli cigarettáját elpöfékelte, így hát nagyjából estig nem lesznek étkezési szükségletei.

– A jeges borogatás sokat javított Belloqon – közli. – Éjszakától reggelig valósággal megszépült. A szemem láttára. Bele fogok habarodni. – Ezzel rám néz. Kolibrilebegésű tekintete felforrósítja és szinte már feloldja páncélzatomat. Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak. Denisa láttán, éreztén gyakran eszembejut a rengeteg hófehér, érintetlen lap. Ha nekiveselkednék kitöltésüknek, a toll tétován remegne a kezemben, azután a könyv üres maradna mégis.

Loppal bekapcsolom a rádiót. Szerencsém van, nem a hírolvasó kellemetlenkedik. Az ügyeletes pop-csillaglány fátyolos babahangja hallik. Martin extra görögdinnyéket formáz a mellkasára, mintegy az énekesnő tehetségét szemléltetvén és nyámmogva körülnyaldossa ajkait.

Denisa felnevet: – Megérjük még, hogy a férfi popsztárok közszemlére teszik túlfejlett heréiket, hogy versenyben maradjanak.

– Már nekiláttak – csatlakozik hamvas lelkű lányom, belopván szívembe a gyanút, hogy jóvátehetetlenül kamaszodni kezdett. Lecsapja pléhbögréjét. A kakaó a térítőre lövell, akár a kitörő vulkán. – Kicsipdesik a szemöldöküket, selymes hajukat daueroltatják, festetik. Innen már csak egy ugrás, amit Denisa jövendöl.

Patrick Wyne alaposan szemügyre vesz, amikor az irodájába lépek. Némi szánalmat olvasok ki a tekintetéből. Int, hogy foglaljak helyet, majd tőle szokatlan, túlzó udvariassággal széket tol alám.

– Megviseltnek látszol – közli. Elvigyorodik.

– Imponálni akarok. Mindazoknak, akik ezt a típust kedvelik.

– Egyszer ez az átkos hiúság lesz a veszted. Nos. Arra készültem, hogy felkeresselek betegágyadnál. Örömmel látom, hogy erőre kaptál és magad jöttél. A tegnap éjszakáról akarunk beszélgetni?

– Leghőbb vágyam – bólintok.

– A bőrfejűek elrabolták a Mandarin tulaját a múltkori incidens miatt. Felhívták a fiát, aki ugyancsak ott dolgozik és közölték vele, ha odacsal téged és a nődet, visszakapja az apját. A kis fickó mindenre megesküdött, de mint tudjuk, ígéretét csak félig váltotta be. Egyedül csábított oda téged. Ekkor azonban már halott volt az apja, teteme egy kocsi alatt hevert a parkolóban. Gondolom, a tiédet is oda tették volna. Ennyit tudok. Két ájult skinhead maradt a tetthelyen, de nem hajlandók megnyikkanni.

– Azt hiszem, mindent kiderítettél. Nem tudom, hányan lehettek a kopaszok. Szerintem rengetegen voltak. Elmenekültem, semmi mást nem tehettem. Üldöztek egy darabon, de azután lemorzsolódtak.

Wyne bólint. – A biztosító tucatnyi autótulajdonosnak fizethet a morzsolódásért.

– Lehet – hagyom rá.

– Eddig nem vontalak be a nyomozásba, mert abban állapodtunk meg, hogy a hitveseddel foglalkozol. De mivel belekeveredtél, nem árthat, ha többet tudsz. Amíg ezek a kopaszra beretvált fiúk beérték annyival, hogy rockkoncerteken feszítettek szép bőrruhájukban, fekete vagy fehér fűzős csizmájukban, nem is volt nagy baj. Közben azonban ideológiát kovácsoltak maguknak, amelyben nincs semmi új, de semmi szép sem. Friss Vér néven újfasiszta szervezetet alapítottak. A Nemzeti Megújhodás Pártja vezérének, Mannie Dreshernek támogatását élvezik. Dresher vásárolt nekik egy tábort, amit sportlétesítményként jegyeztettek be. A tábor a város szélén áll, ahol egykor a földalatti végállomása volt. Gyönyörű parkban, sátorban laknak, szabad tűzön főznek. Eddig alig-alig különböznek a cserkészektől, akik testi és lelki egészségük fejlesztése érdekében sátoroznak nyaranta. A Friss Vér tagjai azonban katonás rendben sorakoznak, menetgyakorlatokat folytatnak, akár éjjel is, acélozzák izomzatukat, neonáci jelszavakat hangoztatnak. Immár erősen gyanítható, hogy emberrablásokat vittek véghez, ily módon fegyvereket és pénzt szereztek. Felmerül a gyanú: terrorakciókra készülnek. Mannie Dresher állítja, hogy ártalmatlan, habár elkeseredett fiatalok a szervezet tagjai, akiknek törvényadta joguk, hogy elmondhassák véleményüket a társadalomról, a kormány politikájáról, akkor is, ha ez másoknak nem tetszik. Márpedig egyre kevésbé tetszik, amit mondanak. Ugyanis ki akarják seperni az országból az összes idegent, mivel szerintük az olcsó ázsiai és afrikai munkaerő importja felelős gazdasági bajainkért. Látványosan üldözik és zaklatják a színesbőrűeket, a zsidókat, a homoszexuálisokat. Horogkereszteket mázolnak. Az idegenek üzleteit zsarolják, úgynevezett „négeradót” sápolnak tőlük. Módszereik gengsztermódszerek. Éjszakai telefonhívások, fenyegető hallgatás a vonalban. Ez a finom kezdet. Utána következnek a durvább megoldások: verekedés, gyújtogatás, emberrablás stb. Mindez persze csak gyanú, mert a károsultak nem mernek a rendőrséghez fordulni. Néhány hónappal ezelőtt alakult egy nyomozócsoport, amely kizárólag az újfasiszta terrorizmussal foglalkozik. Mivel senki nem hajlandó tanúskodni, vallomást vagy panaszt tenni a fenyegetésekről, kénytelenek voltak más megoldáshoz folyamodni. Bírósági végzést szereztek, hogy lehallgathassák néhány fenyegetett üzlettulajdonos telefonját. Így időben értesültek a „négeradó” befizetésének módjáról, és közbeléphettek. A megvédett személyek, furcsamód, rendkívül felháborodtak a rendőri beavatkozáson. Ezért nem is lehet kárhoztatni őket. Feléledt a régi beidegződés. A terror, a fasizmus pszichózisa: a félelem, a tört gerincű engedelmesség. Ez a jelenség világméretű. Az amerikai rendőrség is eszi a kefét az újnácijai miatt, de nagy kefefogyasztók az európaiak is, talán egyetlen, ország sem kivétel. A pártok betiltása alkotmányellenes lenne, ráadásul az ezzel járó jogi hajcihő népszerűvé tenné őket, hiszen akkor ők tetszeleghetnének az üldözöttek rokonszenvet keltő szerepében. Így hát a pepecs meló maradt a rendőrségnek. Szálanként kell megfognia, kiszűrnie a durva fiúkat, lehetőleg tettük elkövetése közben. Miért beszélünk erről annyit? Mannie Dresher napok óta a kikötőben veszteglő szeméthajó miatt őrjöng a pártjában, újságírók előtt. Kirohanásainak lényege messze jár a környezetvédelemtől, bármi emberitől. Azon háborog, hogy jön ahhoz egy harmadik világbeli, fekete lakosságú ország, hogy visszautasítsa a fejlett nyugati társadalom mocskát szállító hajó rakományának befogadását?! Szerinte a kis feketéknek kutyakötelességük lenne akár megenni is a mi nagyszabású civilizációnk által kitermelt szemetet. Már csak azért is, mert pénzt kapnak érte, ha megteszik. Arról persze nagyvonalúan hallgat, hogy ez a pénz legfeljebb ezredrésze annak, amit egy nyugati hulladékfeldolgozó kérne azért, hogy ártalmatlanná tegye a szemetet – vagy legalábbis megkísérelje azzá tenni, mert erről még folyik a vita a fejlett civilizációban, s míg a vita folyik, a szemét gyűlik, lassan az égig ér és maga alá temeti, megöli a bolygót. A kikötőben dekkoló hajón 2500 tartály ácsorog, különféle lakkokat, gyantákat, festékeket és sugárzásgyanús vegyi anyagokat tartalmazva. Valóságos bomba ez, éppen csak fel kellene robbantani ahhoz, hogy elpusztítsa a partvidéket, országhatárokra való tekintet nélkül. Kérdezhetnéd, hol az összefüggés a Friss Vér és a szeméthajó között. – Wyne kávéscsészét tol elém.

– Nem kérdezem – sóhajtom. – A hajó legénysége színesbőrű. És összeverekedtek a skinheadekkel az arab csehóban. És alaposan elkenték az árja fiúk száját.

Patrick bólint. – Érthetően a csehóra összpontosítottuk a figyelmünket. Rocknak hívják a helyet, de semmi köze a zenéhez, Rock az arab mesevilágban egy varázslatos madár neve. Eddig még nem mutatkoztak a környéken skinheadek, de egy-két jel arra vall, hogy bosszúakcióra készülnek. Tudunk telefonhívásokról, amikor a hívó fél csak ennyit mondott: heil, azután hosszú, fenyegető csendbe burkolózott. Tegnap a postás képeslapot kézbesített, amelyen mindössze egy beszédes horogkereszt díszelgett. Ezek a látszólag ártalmatlan, mondhatni gyerekes figyelmeztetések jelzik azt, hogy valami komolyabb akció készül. Egyelőre nem akarnak személyesen mutatkozni, hiszen sejtik, hogy a rendőrség a múltkori balhé miatt éberebb a szokottnál. A csehó tulaja pedig elhajtott bennünket a pokolba, mondván, hogy nincs ott keresnivalónk. A hajó legénysége sem hajlandó belátni, miért ne tölthetnék estéiket a szórakozóhelyen, addig is, amíg a szemét ügyében vitázó kormányok megegyeznek, hol kapartassák el a rakományt.

– Félelmetesen hangzik.

– Hátborzongató – dünnyögi Patrick. Emlékszem, tavaly télen fogott egy kancsót és megtöltötte vakító fehérségű hóval, mondván, hogy egészséges lesz, aki ebből iszik. A patyolat hó elolvadt. A kancsóban pedig valami förtelmes, olajos, kátrányos, bűzös lé lötyögött, szemléltetvén mindazt a szmötyit, amit a magasból érkező csapadék magával bírt hozni a légkörből. Patrick ekkor szenvedélyesen érdeklődni kezdett bolygónk hogyléte felől. Napok alatt elkeseredett, szomorú ember lett belőle. Gondolta, megosztja velünk az értesüléseit. Mi is síri hangulatba kerültünk. A Bella nevű hajó, amely csak egy a tengereken bolyongó ezer másik közül, érthetően szívügye.

Megiszom a kávét, és átmegyünk a kihallgatószobába. A két skinheadet a folyosó keskenységű üvegfal mögé vezetik. Ők nem látnak minket, mivel az üveg átlátszósága egyirányú. Ha nem akarjuk, nem is hallják beszélgetésünket.

A srácok Martin-korúak. A kis kínai találóan nevezte őket fenékfejűeknek, tar koponyájuk valóban olyan, mint egy különösen fényes bőrű hátsó. Az egyik kopasz arca hosszúkás, keskeny, szemöldöke helyén torz S-forma tetoválás virít, villámra emlékeztető. A másik rózsás bőrű, kék szemű, gödrös állú. Nem velük találkoztam a Mandarinban, a fekete rendőrök lemészárlásában tehát vétlenek. Viszont részt vettek a gumibotos kommandóakcióban, amely engem akart megsemmisíteni.

A két fickó hátratett kézzel, unott képpel ácsorog. Mielőtt szólnánk hozzájuk, Patrick megmutatja az öreg kínai holttestéről készített fotókat, amelyek elárulják, hogy a gyilkosok nem csupán szadisták, de profik ebben. A boncolási jegyzőkönyv minden sora a különös kegyetlenségről, a brutális módszerekről szól. Emberbaráti tettre készültek ellenem, amennyiben pusztán agyonverni akartak gumibotjaikkal. Éjszakai rettegésem könnyű kis izgalom ahhoz a halálfélelemhez képest, amit a fotók megtekintése áraszt el az ereimben.

Patrick eltünteti a szörnyű mappát.

– A Mandarinban agyonlőtt cimborájuk valami főnökféléjük lehetett, tehát mindenáron bosszút fognak állni érte, hiszen ezek az őrültek vérszerződést kötnek, amikor új tagot vesznek fel a csapatba. A sebesült rendőr is veszélyben van, jóllehet kivették a hasából a golyót, de életben maradásának egyik fontos biztosítéka az a hat rendőr, aki éjjel-nappal őrzi. A meggyilkolt fegyverkereskedő gyűjteményéből elvitt nyalánkságok között akadt páncéltörő, kézigránát, aknavető, legfeljebb Lopakodó bombázó nem, tehát a frász törhet mindannyiunkat.

– Gondoskodj védőételről: szerezz be egy vagon kefét. Mit kívánsz tőlem?

– Egyelőre csak annyit, hogy tartsd nyitva a szemed és vigyázz a bőrödre. Ne dőlj be ócska trükköknek, ne hagyd magad kelepcébe csalni. Elindultunk a vezérkopasz ujjnyomai által sugallt szálon. Megpróbáljuk bekeríteni a bandát s vele együtt Mannie Dreshert, mert már mindenkinek felborzolódik a haja a fajgyűlölő gyalázkodásaitól.

– Nem Dresher ígérte Petrov miniszternek, hogy flitteres aerobik-dresszben, kézállásban sétálja körül az igazságügyi palotát, ha sikerül láncra vernünk a Kokókirályt?

– De igen, ő ígérte. Boldogan szaván fognám. – Patrick elgondolkodva megsercegteti állán a borostát, majd a telefonkagylóért nyúl. Ezután az egyirányú üveg mögött megjelenik egy fiatal nő, de nem időzik sokáig, a hozzá közelebb álló skinhead kezébe nyom egy fényképet, és el is tűnik.

A fickók megszemlélik a fotót. Elborul az arcuk. A tetovált szemöldök összeszalad.

Patrick bekapcsolja a mikrofont. – Vagány barátotok csókoltat benneteket a pokolból.

A két fickót nem zavarja, hogy nem látnak bennünket. Az üvegfal az ellenségük. Belerúgnak, mint előttük már annyian, a gödrös állú legény a fejét is beleveri, hátha összetörhetné. A tetovált szemöldökű lehiggad társa szuicid tombolása láttán. Ráköp a falra, azután a fotót, képpel felénk, ráragasztja.

– Megöltétek – mondja jatagánszájjal –, de ezért megdögöltök. Ti is fenn lesztek azon a rakétán, amivel az ilyen szemetet kilőjük az űrbe, ott lesztek a niggerek, sárgák, a többi koszos, szemét disznó között, akkor is, ha a bőrötök habnál fehérebb. A mi jövőnket zabáltattátok meg a színesekkel, odaadtátok nekik a jó munkahelyeket, gépesítettétek a világot. Elvettétek örömeinket. Digitális boldogság kellhet nektek, de nekünk nem. Megdögöltök. Feltuszkolunk benneteket a rakétára a többi szemét közé.

– Mit beszélsz? – kérdezi Wyne.

– Meg fogunk erősödni. Lesznek fegyvereink: atombomba, mérges gáz. Ha akarjuk, egy apró fiolából halálos vészt árasztunk rátok. Meg fogjuk találni azt a vírust, amelyik csak a fehér emberrel fér össze, az összes többit megöli.

– Volt már hasonló vírus, Hitler nevű – dünnyögi Patrick sötét arccal. Nem folytathatja.

– Semmit sem tudtok Hitlerről! Becsaptak, félrevezettek benneteket! Ha képtelen vagy a megbecsülés és tisztelet hangján beszélni róla, legjobb, ha befogod a mocskos pofádat!

– Hogy hívják a fotón látott fickót? – kérdezi egykedvűen Wyne. Könnyen lehet, hogy soha nem tudjuk meg a Mandarinban leterített vezérkopasz nevét.

– Mondtam már, nem szolgáltatok adatokat. Az ideológiánkról szívesen beszélek, hogy fényt gyújtsak sötét agyadban, de adatokat nem szolgáltatok.

– Nagy kár. A gyilkosság miatt életed hátralévő részét börtönben fogod tölteni, tehát elmerenghetsz nézeteiden.

– Arra a szaros sárgára gondolsz? – A tetovált szemöldökű fickó arcán újra feltűnik a jatagánmosoly. – Az nem ember. A vágóhídi melóst sem csukják le, ha szarvasmarhát öl.

– A másik fickó nagyon fehér. Habfehér. Vakít. Akit a Mandarinhoz csaltatok, hogy agyonverjétek.

– Az? Azzal a ferde szemével? Az indiánorrával? Amikor kibújt az anyjából, be kellett áztatni klórba, hogy elmenjen az a zavaros sárga meg vörös színe. Remélem, megdöglött.

Patrick nem felel. Elnémítja a hangszórót. A tetovált szemöldökű fickó tovább hergeli magát az üveg mögött, de már egy szavát sem halljuk.

– A számítógép nem találta meg őket a nyilvántartásban, nincs priuszuk. De hátha elhagyták valahol az ujjnyomaikat, ahol nem kellett volna. Ezt megtudhatjuk. Áldás ez a számítógép. Ezzel a munkával egy ember hetven-nyolcvan évig bajlódna.

Tudom, hogy azért áradozik a gépről, mert leplezni óhajtja, mennyire felzaklatta a jatagánmosolyú fickó szövegelése.

– Körülnéztetek a cserkésztáborban? – kérdezem.

Bólint. – Felforgattuk kissé, de még egy csúzlit sem találtunk. Tizenéves, pelyhes állú srácok laknak a sátortáborban, ezredéves fák alatt. Van nekik romantikusan csörgedező patakjuk, daloló madaraik, amit akarsz. De nem láttunk köztük martalócokat, akiknek közük lehetett a Mandarinbéli rendőrgyilkossághoz.

– A földalatti végállomás...!? – merengek. Ezúttal én vakargatom az államat, nekem is serceg.

– Amikor megszüntették a vonalat, berobbantották az alagutat, nehogy csavargók költözzenek bele. A lejárat megmaradt, de a lépcső leomlott, berácsozták, sövényt ültettek elé.

– Miért? Miért nem tették a földdel egyenlővé? Nem lehet szép látvány.

– Nem az. De őket nem zavarja. És az ő táborukban van, tehát nekik kell gyönyörködniük benne. Skinheadek nemcsak a táborban élnek. Nem kevés srác együtt lakik a szüleivel, mások kommunában, olcsó, lepusztult lakásokban jönnek össze. Nem lesz könnyű megtalálni a rendőrgyilkosokat. Te megismernéd a támadóidat?

– Nem hiszem.

– Arra gondoltam, hogy Martinék elbeszélgethetnének egy-két kopasz gyerekkel, hátha megtudnak valami érdekeset. Szólsz nekik?

Bólintok. Zsebre vágom a kezem. Látom, hogy a skinheadeket elvezetik az üvegfal mögül. A vezérkopaszról (holtában) készült fotó lassan, akár egy nyálkát nyaló csiga, lesüllyed a falon.

Valami furcsa konokságtól áthatva Denisa a Ryder házba akar menni. Így hát kocsiba ülünk és odahajtunk. Újra átfésüljük a kéjlakot. Denisa néhány hiábavaló kör végén a könyvespolc elé lép és megtekinti a műsoros videokazettákból álló kulturális választékot, majd gondtalanul letelepszik a képernyő elé s ráfonja ujjait a távkapcsolóra. Az asztalra hajított, színes fotókkal élénkített doboz tanúsága szerint egy James Bond film élvezete vár reánk.

A képernyőn azonban nem Sean Connery markáns alakja jelenik meg, de nem látunk emblémát, egyebet sem. Írott tájékoztatás helyett izzásig fűtött női hang hörgi el a címet: A perverzitás boldogság.

– Ez igen – bólint Denisa. Néhány percen belül mégis sokat veszít kezdeti derűs fölényéből. Szinte minden lepereg előttünk, amit beteg elme kiagyalhat. A jelenetek nagy része a pávatollas ágyon és környékén zajlik. Láthatjuk Sarah Rydert is, mégpedig újszerű nézőpontból. Douglas Paige felesége azonban tenyeres-talpas őslénynek hat a körülötte hemzsegő, legfeljebb tizenkét éves lányok között. Van bennem valami korszerűtlen prüdéria, ami ugyan nem akadályozza bensőséges szexuális életemet, de az ilyen látványtól előjön belőlem és fojtogatni kezdi a libidómat. Félő, hogy potenciazavaraim lesznek, ha sokáig nézem a filmet, s mehetek a lélekbúvárhoz. Ami a búvárkodást illeti, arra látok példát gazdagon, bár ezek a békaemberek nem a lélekben űzik hivatásukat.

A többi kazetta is eredeti gyári anyagnak látszik. Nyilván csak a filmet cserélték ki valamennyiben. Némelyik fantáziadús történettel szórakoztat. Ifjú hölgy andalog az utcán, majd rabul esik egy fotós műterem csábító kirakatának, amely azt ígéri, hogy fátyolra vetkezve megkorbácsolhat néhány gladiátornak öltözött daliát, s erről a romantikus, szép jelenetről fotó készül, kívánságra akár poszter méretben is. A hölgy rövidet tűnődik, majd betér, átvetkőzik és megkorbácsolja a gladiátorokat. De mit ad Isten?! A fotósról kiderül, hogy csúnya, rossz kéjenc. Szegény hölgy fogságba kerül. A gladiátorok bosszút fekszenek rajta, válogatott kínzásokkal gyötrik. Mindez filmen rögzül, természetesen.

Ezt az epizódot továbbiak követik, ötletdús valahány. Közös vonásuk, hogy a szerelem című emberi érzeménytől oly idegenek, mint muzulmántól a Hiszekegy. A szerzők is sejthették, hogy fel kell oldaniuk a néző feszültségét, ezért komponáltak egy bűbájos jelenetet. Ennek férfi főhőse éppen a kávéját kortyolja a szalonban, amikor belibben a szobalány. Emberünk leteszi a csészét, kapja a nőt, hasmánt az asztalra dönti, felhajtja a szoknyáját, nekilát. Mivel azonban végtelenül unja ezt a robotot, önmaga szórakoztatására grimaszokat vág a szembeni tükörnek. Nyelvet ölt, szemet forgat, tetániás és epilepsziás rohamot imitál, ami jön. S közben kötelességtudóan működik a gyönyörtől hörgő, bóbitás alkalmazotton.

Denisa összecsomagol. Láthatóan jóval kevésbé viselte meg az eddig látottak tömény durvasága, mint engem. Elmélyültnek tetsző rakosgatás közepette megjegyzi: – Nos, arra számos példát láttunk, hogy egyetlen nő tökéletesen el tud látni három pasast, méghozzá szimultán. De vajon mit kezdene egy pasas három nővel?

– Eszményi létszám egy kártyapartihoz – felelem.

Röviden rám csodálkozik, majd felnevet. A nyelvére toluló választ egy legyintéssel elhessenti, témát vált. – Ez a lelet megnehezíti Sarah Ryder hátralévő életét. Sok-sok évre bevarrhatják a gyermeklányok miatt. Látogassuk meg Ramos Doyent. Azt hiszem, komoly meglepetéssel szolgálhatunk neki.

Efelől semmi kétségem.

Gigantikus építmény a Doyen-villa. Kerek tornyocskák, kerek erkélyek, kerek ablakok ékesítik, akár egy mesebeli palotát. A kertben gömbölydedre nyírt örökzöldek sorakoznak a gondozott gyepen. Az iparművészeti kerítés lándzsákban végződik. A kapuban kamera mered rám. Belenézek, megmutatom neki igazolványomat, elmondom óhajomat. Néhány percnyi várakozás után a láthatatlan alkalmazott kimérten közli:

– Doyen úr kizárólag akkor fogadja önöket, ha magukkal hozzák rendőrségi összekötőjét, bizonyos Omlettet. Csak az ő jelenlétében hajlandó tárgyalni magukkal.

Visszahuppanok a kocsiba. Kapom a telefonkagylót, előkerítem Omlettet. A fickó kelletlenül bár, de megígéri, hogy idefárad.

Várjuk.

Denisa a házat nézi. Beletúr a kesztyűtartóba. Nem jut eszébe, mit keres. Amnéziája része lenne, hogy egyre ritkábban gyújt rá? Nem túlzottan fájlalnám, ha erről a mániájáról megfeledkezett volna. Némi koncentrálás után feljajdul:

– Rá akarok gyújtani. Ha nem foghatok marokra egy cigarettát, akkor felrobbanok. Hallod, hogy pufog az agyam?

– Nem. Az én fejemben is van némi zaj.

Megcibálja a hajamat. – Jó hangszigetelő egy ilyen kemény koponya. Jól vagy? Jobb lett volna, ha ágyban maradsz.

Hátratolom az ülést, hogy kinyújtóztathassam lábaimat. Lehunyom a szemem. Elmerengek. Nemrég még békében éltünk. Erre az időszakra gondolok. Nyaralás közben Denisát elővette a masszív masszírozási mánia. Addig soha nem foglalkozott asztrológiával, akupunktúrával, akupresszúrával. A nászúton azonban a kezébe került egy kiadvány, amelyben mindezek együtt szerepeltek. Eme tudományok felhabzsolása nem volt eredménytelen. Eleinte a talpamat, kezemet masszírozta, majd elmagyarázta, hogyan viszonozzam szívességét. Végül is minden masszázs az ősi tornamutatvánnyal végződött, tehát nyugodtan tekinthettem előjátéknak. Denisa belemerült a parapszichológiába is. Ennek következtében esténként, midőn ledőltünk egymás mellé, elrendezte végtagjaimat. Oldalra fordított, fel kellett húznom a térdemet. Ő hanyatt feküdt, térdei piramisa alá zárta combjaimat, s halkan így suttogott:

– És most áramoltasd át rajtam sugárzó energianyalábodat.

Eredményét tekintve nem is volt rossz az okkult alapokra helyezett életmód. De azért nem túlzottan fájlalom, hogy ezt is elfelejtette. Enélkül is bőven van mit fájlalnom.

Omlett feltépi mellettem a kocsiajtót.

– Te megőrültél? Rátörsz Doyenre? Legalább elárulnád, mit akarsz tőle?

– Nem mondom el kétszer. Majd odabent megtudod. Rebegd el a varázsigét, amely megnyitja az úr színe elé vezető kaput.

– Remélem tudod, hogy a múltkor csak tréfáltam. Ha netán azért jöttél volna, hogy a szolgálatába ajánljad kitérdelt basszusodat.

– Hoztunk a gazdájának néhány kitérdelt muffot, filmen – veti közbe Denisa keresetlenül. Úgy nézem, lenyűgözte Omlett megjelenése.

Kilépünk a kocsiból. Omlett a tenyerére potyogtatja csodálatos fogsorát, majd zsebre vágja. Ajkai nyomban besüppednek, milliónyi ránc képződik körülöttük. Így áll a kamera elé, érkezését bejelentendő.

– Ezt miért csinálod? – kérdezem, amikor feltárul előttünk a vascsipkés kapu. Nekivágunk a végtelen hosszúságúnak rémlő sétaútnak.

– Ez az egyik létfenntartó trükköm – feleli ravasz mosollyal. – Lásd be, marhául szánalmas kinézetem lett.

– Ami azt illeti – hagyom rá.

– Ki gondolja, hogy ez a fogatlan kripli valójában veszedelmes ellenfél? Na? Hinnéd?

Denisa lelkesen kijelenti: – Hogy valaki ennyire tudjon élni?! Mint a mókus ágról ágra.

Omlett lesüti a szemét. Felemeli a mutatóujját. – Van még valami. Marhául drága egy ilyen rágóalkalmatosság. Nem szeretném, ha összetörne.

– Miért? Odabenn bokszolok várnak?

Omlett vállat von. – Mivel szándékaid titkosak, nem lehetetlen, hogy látogatásunk botrányba fullad. Elővigyázatos vagyok.

– Első az egészség – bólint Denisa. Megfogja a kezemet. Finoman belém mélyeszti a körmeit. Legalább ő jól szórakozik. Régen gyanítom, hogy szervezete nem csupán a lymphocyták hadseregét szólítja hadba, ha veszélyt szimatol, hanem az iróniát is nyomban az immunvédekezés szolgálatába állítja. Ezért lehet, hogy ép lélekkel vészel át mindent és mindenkit.

Colorádóbogár-csíkos mellénybe bújt inas fogad bennünket az aulában. Megkérdezi, van-e fegyverünk, azt feleljük: nincs. Az inas nem kételkedik igazmondásunkban. Nesztelenül elindul előttünk. Benyit egy mahagóni ajtón, átvezet a templomhajónyi könyvtárszobán, kinyitja a máriaüveges erkélyajtót.

– Uram, megérkezett Omlett és kísérete – közli valakivel, majd bólintva visszahátrál. Előkelő lénye elhussan.

Kilépünk a hatalmas, félkör alakú erkélyre. Dézsákban álló borókafenyők árnyékában, kávébarna kagylófotelban ül a ház ura. Ramos Doyen lenyűgöző jelenség. Öltönye, inge a fotellal azonos színű, egybeolvad: vele. Nyaka rózsaszínen emelkedik elő a gallérból, átmenet nélkül nyúlik át a fejbe. Álla nincs, ajka apró, színe megegyezik az arcbőrével, melyet függőleges ráncok, feketén áttűnő erek barázdálnak. Az orr, mintha maga is egy különösen vastag, felvarrt ránc lenne, nyereg nélkül heged a homlokhoz. Szeme vénakék. Füle szorosan a koponyájához simul, lecsúszott glóriasorként omlanak rá a homloka és halántéka körül gyűrűző ráncok, redők. A fej kopasz, tetején kihegyesedő.

– Nos? – kérdezi Doyen, amikor lenyűgözve megállunk a közelében.

– Bizonyos videokazetták készítéséről és forgalmazásáról beszélnénk önnel – kezdem kertelés nélkül. Denisa körmei a tenyerembe vájnak. Megszorítom az ujjait, folytatom. – A filmeket az ön alkalmazottai készítik, terjesztésükről ugyancsak maguk gondoskodnak. A kazetták sztárjai nyolc-tizenkét éves fiúk és lányok.

Doyen homloka megnyúlik. Különös, de valóban úgy látom, mintha előemelkedne a halántéka körül gyűrűző redőkből. Szeme elsötétül, de a függőleges ráncok és érrajzolatok között továbbra sincs nyoma a szájnak.

– Minderről nem tudtam – közli. – Gondolja meg a kijelentéseit. Tudja bizonyítani, amit állít?

– Van itt egy videokészülék?

Doyen int a fejével. Omlett a kezét nyújtja. Átadom neki a James Bond filmnek álcázott kazettát. Eltűnik vele. Magunkra maradunk Doyennel. Zsebre vágom a kezem, szemügyre veszem a ház uráét a fotel karján. Ujjai ráncosak, a redők ráfolynak a gyűrűkre, melyek ékíteni hivatottak. A kisujjon látható pecsétgyűrű emberi koponyát ábrázol, a szemeket briliánsok formázzák. Denisa fel-alá járkál a jókora erkélyen. Úgy fest, mintha pukkadozna, bár arcát a haja mögé rejti.

– Álljon meg! – rivall rá Doyen.

– Hiszen ha azt mondaná, hogy üljek le!? – sóhajtja hitvesem, és folytatja a cirkálást. Nem kap választ. Nem is várhatott egyebet. Tűrhetően szórakozik, mint többnyire, isten az ő mulattatására teremtette az emberiség egy részét, de Doyent bizonyosan.

Omlett visszajön. Szótlanul bólint. Megáll Doyen és közöttem félúton. Tenyerén tartja a díszes dobozt. Denisa odalép, átadja a kazettát a halálfejes gyűrűvel ékes kéznek.

– Legyen a magáé. Nekünk is marad bőven. Miután mi bebizonyítottuk, hogy nem a levegőbe beszélünk, maga következik. Meggyőzhet róla, hogy nem tud az ügyről. Ha nem sikerül, elballagunk a bíróságra.

Valahonnan az erkélykorlát felől éles női hang csattan fel.

– Ramos, étkezned kell. Eljött az idő. – Katt, a hangszóró elnémul.

Doyen homloka visszasüpped a redőkbe, melyek már-már összezáródnak a fejtetőn, akár az iszap a beledobott kő körül.

– A feleségem – mondja. – Mennem kell. Ezt az ügyet bízzák rám. Tájékoztatni fogom Omlettet, amint meghoztam a szankciókat.

– Ne tréfáljon – közli Denisa. – Még nem végeztünk. Van más is. Arról nem beszélve, hogy ebben az ügyben nem szankciókat várunk magától.

Doyen szótlanul elnéz mellettünk. Két jól megtermett dalia lép elő a könyvtárszobából. Intenek, hagyjuk el az erkélyt. Szabályszerűen lapátra kerülünk. Omlett nem ellenkezik, elsőként indul előre. Lassú léptekkel követem, tudván, hogy hitvesem aligha nyeli le a békát.

Denisa kikerüli az egyik atlétát és Doyen elé lép. – Jó étvágyat. Rövidesen találkozunk a második napirendi pont, a mérgek ügyében. – Ezzel mellém penderül, s csengő hangon megjegyzi: – Nem gondolod, hogy ebben a házban a patriarchátusnak az a paradox formája dívik, amely valójában matriarchátus?

– A patriarchátus nálunk is így működik – vonom a vállam.

Omlett fejcsóválva ballag végig a kerti úton. Fogsorát csak a kapu előtt kapja be, miután meggyőződik róla, hogy a két verőlegény lemaradt mögöttünk. Fejébe csapja sildes sapkáját, megigazítja a cipzárat párálló bőrdzsekijén. Benyúl a kocsijába, visszatömködi zsebeibe az ülésre szórt stukkerokat.

– Nem volt jó húzás, én mondom. Nem, nem volt jó – hajtogatja Denisa szemébe nézve. – Doyent komolyan kell venni.

– Lehetetlen – feleli hitvesem. – A pasas láttán elúrhodott rajtam a komolytalanság. – Behuppan mellém a kocsiba. Nem törődik a szélvészként elhajtó Omlettel. Fejét a vállamra ejtve felsóhajt. – Doyen még megkeserüli, hogy kidobott bennünket.

– Tényleg nem kellett volna bevetned a második napirendi pontot.

– Ugyan már?! Nyomon vagyunk, nemde!?