/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-5-Mogorva nyár

Vavyan Fable

Belloq és akciócsoportos társai különleges kiképzési programról hazatérve tudatják Denisával, hogy egy dél-amerikai országba utaznak nyaralni. Festői helyre érkeznek, ottlétük az első napokban valóban nyaralásnak látszik, ám hamarosan támadás éri őket, s a dzsungelen át kell menekülniük. "Kicipzározom a puttonyt. Ők persze dögösebbek: a hét zsákon egyszerre reccsennek a fémfogak. Három másodperc alatt alsónadrágra vetkőznek. No, akkor én is. További három másodpercig tart, amíg előhúzzák a káprázatosan összehajtogatott ruhacsomagot. Éjfekete kezeslábas bomlik ki előttem, különös anyaggal bélelt, állig galléros modell, gyanítom, hogy lőhatlan. A Nagyszerűek gyorsan végeznek felöltésével, nekem Leon segít, hogy megtaláljam az elrejtett műanyag cipzárt, a szigeteléssel bevont kapcsokat. Ebben a cuccban zajtalanul kúszhatunk, mászhatunk, egyetlen alkatrésze sem csikordul, zörren meg soha. Pilótasapkaféle sisak következik, minden oldalról zárt, bélelt modell, Batman is valami hasonlóban szuper. Nem tudom, az övé golyóálló-e, a mienk biztosan az, feltéve persze, hogy nem túl nagy erejű vagy robbanó lövedéket kapunk a fejünkbe. Fresson végigmér bennünket, lerántja a sapkát és elröhinti magát. \- Mint egy Batman-kommandó! Máris leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó kívül hordani az alsógatyámat, mint az a marha!"

Halkirálynő - 5.

Vavyan Fable

Mogorva nyár

(Tartalom)

A macska feketeezüst csíkozású, háztartási kendermagos. Füle, mint a denevéré. Szeme kuviké, szempillája félméteres. Farka antenna, még három másik cicusnak is futná belőle. Hátsó lábai, akár a kengurué. És tudja, hogy gyönyörű. Peckesebb aligha lehetne.

A dög mélységes megvetéssel viseltetik irántunk. Pontosan ama pillanattól fogva, amelyben Cyd, a kedves, nekünk ajándékozta. Ella halk sikolyokkal fejezte ki elragadtatottságát. A macska köpött rá.

Igazi férfi az istenadta. Megközelíthetetlen, mogorva. Meg akartam szelídíteni. Be kellett kúsznom utána a szekrény mögé, majd félig lebontottam a könyvespolcot. Azután asztalok, székek alatt araszoltam, akár egy nindzsa. A cicus perceken belül felfedeztette velem a lakás legrejtettebb zugait. De megfogni nem tudtam.

Miután Ella nyugovóra tért, elkeseredett hajtóvadászatot indítottam a bestia után. Elmartam végre. Kimerülten ledőltem vele az ágyra. A hátára fordítottam. Vakargattam a hasát. Széttárta lábait, hogy alaposabban hozzáférjek, de persze blazírt maradt. Hízelegve édesgettem. Szebbnél szebb szavakkal ostromoltam. Füle a hanglejtésem ritmusára mozgott szemrése tágult, keskenyült, akár a potméter. Ám hiába tömjéneztem, nem ájult ki tőle, nem dorombolt. Amint elengedtem, odébbállt. Mint egy emberpasas.

Na jó, le vagy te ejtve, gondoltam. Néhány napig keresztülnéztem rajta. Mellőztem.

Ez kellett neki, naná. Egy estén, midőn ágyamra dőltem, kis idő múltán éreztem ám, hogy odaheveredik a lábamhoz. Mintegy véletlenszerűen, fejét a térdemhez ütötte.

Nem reagáltam. Frászt. Csakhamar a térdemre fektette a mellső lábát.

Hozzáérintettem az ujjamat. Kéz a kézben heverésztünk.

Végre odajött a párnámra. Karomra hajtotta a fejét, s alig hallhatóan, tartózkodóan dorombolni kezdett.

Életem legstrapásabb hódítása volt. Utána nyomban rágyújtottam egy cigire.

Amikor Belloq hazatelefonált, beszámoltam neki Cyd ajándékáról, s közöltem vele, hogy a bakmacskával végzett kísérlet hozzásegített a férfilélek jobb megismeréséhez.

Belloq nevetett, dünnyögött valamit. Azután kifejtette, mennyire aggódik, hogy az új macskánkat széttépi a régebbi kutyánk.

Csípőből megnyugtattam. Az ifjú doberman, Tarzan belekóstolt a halálfélelembe, mióta a szörny betette hozzánk a lábát.

A négyhónapos bakmacska sportot űz abból, hogy lépten-nyomon megfutamítsa, az őrületbe vagy az asztal alá kergesse a rettegő ebállatot.

Belloq persze nem hitte. Majd meglátja, ha hazajön. Ha megjön végre. Még három nap. Elbúcsúztunk.

Azután csak hevertem az ágyon, tudván, hogy még húsz-harminc évig így fog hiányozni, valahányszor elmegy néhány napra. De ilyesmiről nem beszél az ember. Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai.

Tiszta Hollywood ez az érzés.

Másnap reggel a rém úgy tett, mintha mi sem történt volna köztünk. Ruhában egyszerűen nem ismert meg. Rá kellett döbbennem, hogy csakugyan a velejéig férfi. El is neveztem Belloqnak.

Ella a kakaója fölött könyökölt.

– Daniel nem fog örülni – mondta. Hátrarázta fényes fekete haját. Majd tíz év tapasztalata ült a szemében.

Vállat vontam. Megégettem a kezem az ócska kávéfőző lombikkal. Ráléptem Tarzanra, de kedvem szerint a fél világra ráléptem volna.

Korán volt még. A rádió híreket akart mondani. Erdőtűzzel kezdte volna. Elnémítottam.

A bestia ragadozó lévén a sonkával együtt bekapta a legjobb ujjamat. Mostohalányom szája széle lekonyult. Ekkor már két hete nem láttuk Danielt.

Ha az emberre így ráül a spleen, vétek edzésre menni. Ellógom hát az eseményt. Beülök egy moziba. Mihelyst megkezdődik a film, túlkelesztett pasas roskad mellém a sötétben. Félig rám folyva, hanyagul a karomra könyökölve előrántja jégkrémét. Letépi róla a papírt, az ölembe hullatja. Amint felhabzsolja a jégnyalót, ráveti magát egy zacskó cukorra. Nem kicsiny zacskó, a Télapó rogyadozó térdekkel cipelné a mit sem sejtő ablakhoz. A cukorkákat persze szálanként csomagolták csicsogós celofánba. Emberem röpke félóra alatt végez a falatozással. Ekkor dobozos üdítőt, szívószálat ragad, szürcsölget. Éléskamrája kiürültével nincs is más dolga, mint békével emésztgetni. Ez persze némi lármával jár, klotyogás, zuborgás hallatszik belső részei felől.

A film képtelen véget érni. Egy fickó rohangál benne, néha lőnek rá, fejbe verik, különféle nők dőlnek a karjába.

Kimenekülök. Az utcán lecsap rám a napfény. Akár egy lézerkard, a szemembe hasít. Reggel óta századszor számolok utána: még két nap. Két nap múlva Daniel Belloq hazajön a titkos küldetésből. Hogy a küldetés teljesen titkos, afelől semmi kétség, hiszen Cyd sem tudja, merre jár a pasas. Márpedig, ha Cyd nem tud valamit, akkor azt a CIA, a Moszad, a KGB és a Jóisten sem tudja.

Visszamegyek az irodába. Az asztalomon cédulácska hever, Laco aláírásával. Né, Laco tud írni?!

A szoba üdítően embermentes, majdnem jól érzem magam. Természetesen megszólal a telefon.

– Denisa Wry – morgom a kagylóba.

– Larry West vagyok – mondja egy fickó Micimackó-hangon.

Agyamban felzümmög a számítógép. Csak tíz másodperc. Elmosolyodom.

– Larry! Legalább négy éve nem hallottam rólad. Hogyan jutottam az eszedbe? Meggyilkoltál valakit?

– Azt éppen nem, de gázt szagolok, bébi. Beszélni akarok veled. Ráérsz most?

Cigarettára gyújtok. Megfontolom a választ. Larry régi emlék a régi időkből. Akkoriban Úthengernek neveztük. Egyazon kölyökbandába tartoztunk. Jampeces stílusa megmaradt, bár ez mára kissé porosnak hat.

– Délután több időm lesz. Ráér addig? – kérdezem. Persze, ha körvonalaznád...

Félbeszakít.

– Szivi, ha telefontéma volna, körvonalaznám. Különben lehet, hogy nincs is semmi baj. Egy tanácsot fogadj meg: óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk.

– Régebben azért érthetőbben beszéltél – próbálkozom.

A Micimackó-hang megkeményedik. Olyan lesz, mint egy szikkadt tengeri szivacs.

– Én folyamatosan érthetően beszélek. Nem is tudom, miért pont te jutottál eszembe. Ismerek néhány hekust rajtad kívül. Oké, ne szívd mellre, szivi.

– Kirabolt a stopposod? Megerőszakolt? Lelopott egy matricát a szélvédődről? Lecsavarozta a bagzó playboy-nyuszikat a kocsi hátuljáról?

– Ehhez most pilledt vagyok, szivi. Egész éjjel vezettem, egyszóval tudnék aludni. A fenébe, mégis nyugtalanít. Üzleti tárgyalásról jöttem hazafelé. Megálltam egy fogadóban kajálni. Frankó hely volt, már-már fontolóra vettem, hogy ott alszom, de aztán csak továbbindultam, annál is inkább, mert közben kigyulladt az erdő, és mindenki hisztérikus lett.

– Ekkor szedted fel a stoppost?

– Ekkortájt – morogja. – Nem tudom halálbiztosan, de azt hiszem, ez az ismeretség nem fog jót tenni az egészségemnek, a fene enné meg. Főleg, ha az ipse rájön, hogy a kocsimban hagyott valamit. Én vagyok a baromállat, minek szedek fel ilyen szakadt tagokat. Tán azért tettem, mert úgy festett, bajban van: megégett, megsebesült, segítséget igényel. Vagy, mert attól féltem, hogy elalszom, ha nem szólhatok valakihez vezetés közben. Hát ezzel aztán nem lehetett beszélgetni. Olyan volt, mint egy flambírozott vipera. Figyelj szivi, ez nem telefontéma. A kocsimban felejtett holmit feladtam postán. Neked. Én most lefekszem, tropák az idegeim. Délután ötkor várlak.

Megpróbálom visszaidézni őt az emlékezetembe. Briósszőke haj, széles arc, parányi kék szempár, morzsányi orr. Az alsó ajak előreugrik, akár egy sziklapárkány, rá lehetne állni. Tömör, izmos test. Larry West, az Úthenger, aki irdatlan pofonokat tudott adni. Akkor is, ha nem kellett.

Elmondja, merre lakik. Elköszönök. Lekönyökölök az asztalra. Tenyeremen hintáztatom a telefonkagylót. Alatta hever Laco cédulája: „Ha nem túlzottan zavar a munkád, akkor végezd. Gustaffo salátabárjában várlak. Igyekezz, mert ha sokáig váratsz, bíborszínűt fogok vizelni a céklaléjától”.

Még egy percig lazsálok. Hallgatom a légkondicionáló zümmögését. Bámulom a falat, a fémbútorokat, a napfényt ömlesztő ablakrámát. A semmit is bámulom. Felserkent a nyugalom. Kirúgom magam alól a széket.

Indulok, bár legfeljebb annyira rajongok a salátáért, mint a fehér cápa. Viszont Gustaffonál olykor-olykor címeres gengszterek nyomára lehet bukkanni.

Gyors fejszámolás: Belloq két nap múlva itthon lesz. 48 óra 2880 perc. Ki lehet bírni.

Narkózisban.

Lehet, hogy ma még beugróm az orvoshoz. Feliratok valamit szerelem ellen. Rühellem a hollywoodi érzeményeket.

Laco bíbor céklalé mellett könyököl. Pohara peremén citromkarika támaszkodik, olajbogyó lebeg a löttyben, akár egy penészes zátony. Tiszta öngyilkosság. Ha itten ebédet kérsz, kihajtanak a legelőre. Így megy ez Gustaffonál.

Laco rám vigyorog. A céklalétől rózsásak azok a káprázatos fogai. Az egész pasas egyetlen szőkés, férfias jóképűség. Rágyújt egy Caporalra. Átlag harminc másodpercenként rágyújt egy Caporalra. Alighanem egymaga tartja el a jeles dohánygyárat.

– Van róla fogalmad, hogy megy át az emberen ez a nektár? – kérdezi. – Metamorfózis nélkül! Bíbor megy be, bíbor jön ki. Amikor először volt vele dolgom, farokfelvágva rohantam az orvoshoz.

– Valami eszméletlen, hogy mennyire nem érdekel a vizeleted! – morgom.

Szája sarkába löki a cigarettát, és az állam alá nyúl. Mélyen a szemembe néz. Ölelő szarkalábak komolyítják acélkék tekintetét.

– Mi baj, kicsim? – firtatja, úgyszólván meghatottan. Mintha nem tudná.

Hirtelen elenged, pénzt dob a pultra és lekarol a létramagas bárszékről. Csaknem az ajtóig cipel a csípőjén. Bódító füstöt áraszt a szemembe. Az utcán a vállamra tenyerel.

– Van nálad valami lőszerszám? – érdeklődik.

– Az nincs, de legalább két méternyire el tudok köpni.

– Bírom, amikor ilyen kegyetlenül macho vagy, Denisa.

– Hova megyünk?

– Megszereztem Matos búvóhelyének címét. Oda hajtunk.

Nem is felelek. Ismerem az efféle optimizmust. Elhajtunk a pasasért, aztán legfeljebb a hűlt helyét találjuk. Gumibotot kéne hordanunk, hogy legyen mivel ütnünk a kliens nyomait.

Matost immáron a harmadik tuti búvóhelyen nem fogjuk megtalálni. Majdnem biztosra veszem. Elképesztő, milyen undok ez a világ. Már két hete, és még két napig.

– Hiányzik? – kérdezi Laco. – Úgy nézel ki, mint az a drogos, aki egy hete nem jutott fecskendőhöz.

– Mi volna, ha a saját szervezeteddel foglalkoznál? – érdeklődöm harciasan.

– Mindjárt dél, a vízválasztód. Attól kezdve emberibb leszel.

Ráhagyom, noha a remény hiú. Máskor valóban fordulópontot jelent hangulatomban a dél.

Matosra gondolok. Emlékeztetem magam a csínytevéseire. Drukkolok, hogy megtaláljuk. Hogy kicsinyég ellenálljon. Nem gránátvetővel, lángszóróval csak éppen vonakodjon, amikor meglátja a bilincset. Adjon okot egy, esetleg két pofonra.

Az órámra nézek. Két perc múlva tizenkettő. Rögvest pacifista leszek. Pasztellszínbe öltözik a világ.

Addig is kormos a város, roggyantak a házak. Megint dugó van, és még mindig tíz percbe telik, mire parkolóhelyet talál az ember. Pár éven belül véső és kalapács nélkül tapodtat sem haladhatunk a szmogban. Mámorító tempóban pusztítjuk magunkat.

Epesárga házba lépünk. Az épület már akkor is düledezett, amikor az első lakók beköltöztek. Falra kent rágógumik, ódon pókhálók tartják a vakolat maradékát. A kimarjult lépcsőfokok mellett rozsdasárga korlát lengedez. A lépcsőházban krémlő szagnak nem lehet nevet adni azt a jelzőt még nem találták ki, de minek is, úgysem lehetne nyomdába adni.

Az ajtó, amely mellett megállunk, a hatodik festékréteget kérgesedi le magáról. Mi az ég van velem?! Hiszen elmúlt dél!

Laco előszed két stukkert. Nem csodálnám, ha lenne nála még vagy három efféle, és egy kisebb kézi rakéta. A pasas fegyverkatalógust tart a párnája alatt. Szabadnapjain töltényhüvely fityegőt akaszt a fülébe, s azt állítja, hogy ettől minden nő megvonaglik. Ivarszervét csak Smith and Wessonnak nevezi. Én az agyát is így hívnám.

Kapok tőle egy stukkert.

– Gondolom, szó nélkül be fogja rúgni az ajtót.

Megtörténik. Az ajtó kidől, mintha csak erre várt volna: ürügyre, hogy felmondhassa munkaviszonyát.

Fedezem a berontó Lacot. Még a stukker kibiztosításáról sem feledkezem meg. Eminens vagyok.

Jól jön az előrelátás, ugyanis odabenn valaki tüzet nyit. Ránk.

Egy sorozat végigporolja Laco mellkasát. A cowboy felemelkedik a levegőbe, azután a falhoz vágódik. Szemem sarkából látom, amint elterül a sosem mosdatott kövön.

Ekkor már röpít a vadászösztön, a düh. Néhány töltényt elfecsérelek. Rojtosra lövöm a levegőt.

Nem látom a mesterlövészt.

Csend zuhan alá.

A falhoz simulok. Hallom, hogy tüdőm vonaglik a bordáim mögött. Fuldoklóm a tudattól: Laco kinn hever.

Elvetődöm egy nyitott ajtó előtt. Homály kúszik a helyiségekben, ragacsos, nehéz szagú, sűrű homály.

Berontok a szobába.

Matos a sötét sarokban áll. Egyik kezében csinos kis Uzi, a másikban, amelyet csüggedten lógat, az üres tár. Úgy fest, kifogyott az érveiből. Immár semmit sem hozhat fel az ellen, hogy bevigyük.

Rászegezem a stukkert. Két kézzel, nehogy észrevegye tremoromat.

– Fordulj meg! Fel a falra, plakátnak! Szét a lábakat!

A fickó, aki nem kevésbé kecses, mint egy hegyi gorilla, elvigyorodik. Lehajítja a géppisztolyt. Nincs szőnyeg a szobában, a bútorokat házilag eszkábálták össze, talán még a kőkorszakban. Fényt csak egyszer űztek itt: amikor kiűzték innen.

Matos lassan megfordul. Felemeli a kezét. Feje fölött légypiszoktól díszes, hályogfoltos fémtálca lóg, egykor tán tükörként használhatták.

A fickó letépi a falról és hozzám vágja a relikviát.

Lerántom a fejemet, de közben tüzelek.

Matos elámul, mellesleg én is. Rámeredünk a földre koppanó tálca közepén ütött lyukra. Lőporfüst tetézi az istállóbűzt. Tüsszentés tekergőzik nyálkahártyámon.

Léptek hallatszanak a hátam mögött. Nem fordulok meg. A gengszter arcán látom, hogy kísértet közeleg.

Laco kissé kábultan, enyhén tántorogva, ámde eltökélten lépdel Matos felé.

Leeresztem a stukkert. Odébb rúgom a tálcát. Körbejárom a lakást. Cipősarkam be-beszorul a mocskos padló réseibe.

Olyasféle hangokat hallok, mintha pofoznának valakit. Nem nézek oda, az imént láttam hasonlót a moziban.

Amikor Matos elnyúlik a romos padlón, Laco kitárja az ablakot, és felül a párkányra. Felszakítja kitömött vállú zakóját, ingét. Tökmindegy a cuccainak, hogy mostohán bánik velük, úgyis merő rongy az egész.

Laco a mellkasára szorítja tenyerét a golyóálló mellény fölött. Úgy hápog, mint egy fészekalja elárvult kiskacsa.

Odamegyek hozzá. Veséje vonalában meglelem a kézibilincset. Lelakatolom Matost. Az ájult fickó orra előtt öklömnyi porcsomó billeg lélegzetvétele ritmusára.

– Ilyen rohadt ócska érzést – nyögi Laco. – Van róla fogalmad, milyen átkozottul stresszesítő, ha telibe kapják a mellényedet?

Ránézek. Felvonom a szemöldökömet.

Mindnyájan kipróbáltuk. Felér egy elektrosokkal.

Hátrahajtja a fejét, tovább hápog.

Nem zavarom. Eszembe jut a lőkiképzés. Ha kiismerhetetlenül lövögetsz, a kiképző odaáll a tábla elé. Lőnöd kell, élessel. Az ember óhatatlanul megtanul célozni, ha csak egy kicsit is kedveli a mestert, a fene egye meg.

Amikor úgy fest, hogy Laco végképp visszatért az élők sorába, felszedjük a földről Matost. A hegyi gorilla lehangoltnak látszik, lábai rogyadoznak. Laco lenyomja a halandzsát a jogairól. Totál feleslegesen lemezel, Matos többször hallotta már ezt a slágert, mint ahányszor Laco előadhatta eddigi praxisában.

Kocsiba vágjuk a fickót. Szigorúan ülök mellette. A lődözős, verekedős fenegyerek rövidesen megint kinn lesz, és folytatja mesterségét: rabol, terrorizál, gengszterkedik.

A Főnök elégedetten szemléli rabunkat. Tenyere a homlokán grasszál, mivel feje búbján az árva tincs oltári vircsaftot rendez. Megannyi tökéletes foga mosolyra villan.

– Jól van, gyerekek – mondja atyaian.

Matos sötéten nézi.

Laco lefejti magáról az elrongyolódott inget. Megszabadul a páncélborítástól. Mesébe illő izomzatát, barna bőrét bámulom. Mégsem azt látom, hanem egy rettentő fantáziaképet: ugyanezt a mellkast átlyuggatva, kivérezve, halottsápadtan.

Levonom a következtetést: mára elég volt. Búcsút veszek az irodától.

Hazasüvítek. Előrántok egy fél nyulat. A macska izgatottan fel-le jár, farka a mennyezetre szegeződik, majd pedig megpróbálja elcsenni tőlem a neki szánt konyhakész eledelt. Míg az egyik végét rángatja, a másikat aprítom.

Aztán egy pillanatra nem nézek oda, és a bestia meglép a tetemmel. Végigvonszolja a pulton, eltűnik vele az asztal alatt.

Tarzan bánatosan leskelődik az ajtó mellől. Nincs bátorsága belépni, nem is csoda. Bárhányszor megpróbálta, a szörny normál testmérete hatszorosára fúvódott fel, farka pazar üvegmosó kefét utánzott. Mindehhez olyképpen pufogott, sercegett és köpködött, mint egy felrobbanófélben lévő gáztartály.

Ella elmélyülten tanul. Azt hiszi, nem látom a történelemkönyv alól kilógó regényt. Márpedig látom, csak nemrég voltam serdülő, tudom, hogy megy ez. Az álságos leányzó megígéri Martin öcsém és Tarzan kutya megsétáltatását. Megcsókolom a homlokát, s szó nélkül hagyom a szeme alatt ülő karikákat.

Visszaroskadok a kocsiba. Mögöttem maradnak a toronyházak. Kertvárosba érkezem. Változatos kerítésekben gyönyörködöm. Zöld lombok árnyékában apró paloták feszítenek.

Larry élősövénnyel szegélyezett háza kisebb erdő mélyén rejtekezik. Csengetésemre senki sem reagál. A közelemben magasodó nyárfa törzsén rőt bundájú mókus futkározik, hallom körmei neszezését.

Újra kolompolok, cigarettára gyújtok. A pasas nehezen ébred. Méhek döngenek körülöttem, káprázatos pillangó egyensúlyoz egy rózsa szirmain. A Nap hanyatlóban, a világ egy része lefekvéshez készülődik. Zsong-bong minden bokor, parányi hangok fuvoláznak, mesét mesélnek.

Eldobom a cigarettát, mélyet lélegzem, átárad rajtam a meghittség.

Larry nagyon alszik. Megérintem a kilincset. Az ajtó kinyílik. Óvatosan lépegetek befelé, emlékszem még a vicceire. Mindig a katonaromantika vonzotta. Ököllel érvelt, olykor az üzleti tárgyalásokon is. Mivel azonban zseniális szervező, többnyire megbocsátották hevességét.

A mahagóniburkolatos hallban elegáns bútorok, süppedős szőnyegek fogadnak. Belépek az üvegfalú nappaliba. A kandalló előtt a kötelező jegesmedvebőr fehérlik, a rácson nyársvasak villognak. Kolóniái zsúrkocsin üvegek tornasora.

Larry a habfehérre tapétázott hálószoba franciaágya elé tolt, kincset érő távolkeleti paraván előtt áll.

Szeme kifordult, selyempizsamája vérlucskos. Hasából egy nyárs mered elő.

Véres a dúlt ágynemű. Vérnyomok vezetnek a fürdőszobába. Talpai nyoma feketére száradt a krémszínű márványpadlón. Cipőtalp is átlábalt a tócsákon.

Jeges ujjakkal markolászom a zsebkendőmet, így érintem meg a kilincseket. A tükörre fröccsent vércseppek megkérgesedtek mostanra.

Visszatérek Larryhez. A sziklapárkányra emlékeztető alsóajka előrefittyed, sebektől bíborlik. Bámulom ökölbe szorult kezét, felsértett ujjait. Nem könnyen adta az életét.

Megfordulok. A cipőtalpak lenyomatát követem. Vércseppeket fedezek fel. Az utolsót a terasz márványkockáin.

A gyilkos megsérült.

Sarki hideg futkos a hátamon, amikor visszamegyek a házba. Zsebkendővel fogom meg a telefonkagylót.

Azután erőt veszek magamon és megállok a paravánra nyársalt Larry előtt. Faggatom arcát, testhelyzetét, a szerteszét heverő tárgyakat. Kérdezgetem a memóriámat, emlékezni próbálok beszélgetésünkre.

Megkeresem a telefonregiszterét. Amint kinyitom, kezembe akad néhány névjegy, mind Larryé. Órámra nézek, azután mégis kísérletet teszek munkahelyi számával. A takarítónő jelentkezik. Tudatja velem, hogy mindenki régen hazament már. Sebaj, csak annyit áruljon el, hogy hívják Larry West titkárnőjét.

Pár perc múlva bársonyhangú nővel beszélek, azt firtatom, főnöke hol járt legutóbb üzleti úton. Ezután a tűzoltókat tárcsázom a következő információért. Mire a helyszínelők megérkeznek, áttanulmányozom a térképet, és zsebre vágom a hevenyészett skiccet.

A nyomozócsoport vezetője fiatal férfi, negyvenen innen. Töméntelen mennyiségű sört elszopogathatott már, pocakja szédítő. Maholnap lejjebb szereltetheti a tükröt a fürdőszobájában, ha kíváncsi még a nemesebb szervére.

Félrehajtott fejjel hallgatja szövegemet. Tiszta kék szemeket mereszt rám. Fogai közé tolt golyóstollat a nyelvével csattogtatja. A toll hegye ki-be jár, csitt és csatt.

Együtt megyünk a garázsba. Megtekintjük Larry ezüstkék Pontiacját. Kesztyűs kezek kutatják át az ülések illesztéseit, alájuk kotornak, felszedik a szőnyegeket.

– Ha találnak a kocsiban vérnyomot, nézzék meg, azonos-e a teraszon lévőkkel – mondom a laborosnak.

A pocakos kolléga megkocogtatja vállamat, a tenyerébe köpi a golyóstollat, és magára mutat vele.

– Én vagyok a főnök.

– Ki vitatná?! Holnap tájékoztasson a vizsgálat eredményéről.

– Denisa Wry – dünnyögi helytelenítő hangsúllyal. Üde kék szeme résnyire szűkül. – Hallottam magáról. Nagy a szája. Nagy a mellénye.

– És a szívemet még nem is látta – felelem.

Elhagyom a szürkületbe burkolt kertet. A mókus aludni tért, vagy rájött, hogy hiába is keres nyárfán mogyorót. A madárduruzsolás már nem ér el a lelkemig.

Behuppanok a kocsiba. Gázt adok, cigarettára gyújtok. Felveszem a telefonkagylót. Ella nincs otthon. Martint is hiába tárcsázom.

Félúton leparkolok, betérek egy bárba. Narancsos vodkát kérek, fölé könyökölök. Semmi közöm a nyomozáshoz. Larry West más zsaruk körzetébe tartozik. Alighanem ők is megtalálják a gyilkosát.

Bár a kollégának elmondtam, amit Larry mesélt, vagy inkább nem mesélt, biztosra veszem, hogy ő ennél szélesebb körben is kiterjeszti a kutatást. Larrynek bárhány ellenfele lehetett az üzleti világban. Ellenfélből ellenséggé válni nem hosszadalmas történés.

Megragadom a hézagos sztorit. Larryre vall a szöveg: „Óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk”.

Vérbeli mazochizmus: hajnalban veretem fel magam az ébresztőórával. A szörny a helyemre mászik, az ágyban kinyújtózik, majd fényesre nyalja magát.

Mire kijövök a fürdőszobából, előttem terem. Rendőrkanyarral fordul be a hűtőszekrény elé, csaknem elbotlom benne. Tarzan beslisszol előle a nappaliba, meghúzza magát a tévé alatt. Kibontok egy doboz macskaeledelt. Utána kinyitok egy doboz kutyaeledelt. Tejet melegítek.

Ella földig érő hálóingben megáll az ajtóban. Láttára kibontok egy doboz embereledelt. A macska persze inkább arra bukik.

A leányzó csupasz lábujjait táncoltatva a küszöböt bámulja.

– Még alhatnánk. Szombat van – mondja azon a hangon, amelyen érző keblű hírolvasók földrengést, szökőárt szoktak bejelenteni.

– Visszafekhetsz. Nekem el kell mennem. Kilenckor érted jön Donald. Vasárnap estig a tónál lesztek.

– Nem megyek. Daniel holnap délelőtt érkezik. Nem tudok estig várni a találkozásra.

Hümmögök. Még mindig nem néz rám. Vékonyszálú fekete haja elfedi az arcát. Karja lúdbőrös a fehér ingujj tövében.

– Vigyél magaddal – kéri.

– Halálra unatkoznál.

– Elképzelhető, hogy nem. Ha te beszédre fakadsz valakivel, én majd előveszek egy regényt.

– Túl sokat tévézel mostanában.

Leülök az asztalhoz egy bögre vaderős kávéval. A dög felpattan a térítőre. Bágyadtan rászólok:

– Sicc. Ide azért már mégse!

A macska hanyatt veti magát, kellemkedik.

Tarzan beoldalog. Egyetlen harapással eltünteti a reggelijét, majd elém áll, s úgy tesz, mintha nem tudna a terítőn fekvő életveszélyes teremtményről. Billegteti farokcsonkját.

Horror készül: a bestia felfigyel. Előbb felkönyököl, majd kikúszik az asztal szélére, és oda-odanyúlkál a kutyafarokhoz, amely rövidsége folytán igencsak közel van a tulajdonos kényesebb részeihez.

Tarzan összerezzen. Tekintete megüvegesedik. Várja a végzetes becsapódást.

A cicus játszadozik a farkával. Majd szétveti a kíváncsiság. Az egész kutyát akarja. Hirtelen lepattan a földre, és peckesen megáll Tarzan előtt.

Orr orrhoz ér. Meghőkölésre készen szagolgatják egymást.

A doberman lehasal. Kap egy baráti pofont. Elfordítja a fejét.

A macska lekunkorodik az ebállat válla hajlatában.

És egetverő dorombolásba kezd.

Tátva marad a szám.

Ella felragyog.

– Itthon maradok – közli. – Várok rátok. Úgyis erről szól a gyerekkorom.

– Mondd csak, kisdedem, éppen mit olvasol? – nézek rá gyanakodva.

– Szerdán végeztem a szlengszótárral. Két napja kezdtem el az Állati elméket.

– Attól tartok, Merle nem a te zsenge korosztályodnak szánta a művet.

– Az olvas, aki tud olvasni.

– Ez nem törvény. Ismerek sokakat, akik olvasnak, noha gőzük sincs róla, miféle az olvasmányuk.

– Drága mostohám, úgyis elárulom Danielnek, milyen hervadt voltál nélküle. Mert amint megjön, te rögtön elkezded a fölényesdit.

– Képes volnál elrontani a játékomat?

– Nem – néz rám komolyan. – Én tudom, hogy mi is hiányzunk neki. Mondta, hogy mennyire utál elmenni. Kölcsönadtam neki a fluoreszkáló kukacomat, hogy ne kelljen egyedül aludnia.

– Mi lesz velem, ha rákap a kukacra?!

– Két hete szomorúak vagyunk. De ma reggel minden eddiginél szomorúbb vagy. Miért?

– És még nem láttál holnap reggel! A szomorúság önmagát gerjeszti. De ha elárulsz a pasasnak, összekarmollak.

– Szeretlek, Den.

– Elég volt, ne zsarolj tovább. Öt percen belül elmegyek.

– Mikor jössz haza?

– Talán éjjel, de lehet, hogy csak reggel.

Tarzan zavartan pislog a lábamnál Néha rákancsalít a vállgödrében berregő szörnyetegre. Ebben a diliteli pillanatban Martin öcsém is megérkezik. Mivel a szomszéd lakásból jön, át sem öltözött a vizithez. Berúgja az ajtót, és pálmafákkal borított, térdig érő pizsamájában a konyhába csoszog. Jason Donovan szőkére vett haja az égre mered, fogsorán mosoly harsog. Tenyere lecsap gyönge vállamra.

– Ha te ebben az órában ébren vagy, az csak egyet jelenthet: most jöttél haza. Nyertem? – firtatja.

– Vesztettél, tesó. Most megyek. Légy szíves, viseld gondját a seregletnek: kiskorú hajadonnak, ebállatnak, cicállatnak. Úgy holnapig.

– Nagyon szeretem, ha nörsznek nézel. Sőt, egyenesen imádom.

– Eszerint legalább te boldog vagy.

Leteszem az üres bögrét. Besurranok a hálószobába, bekotrók a törülközők mögé. Martin akkor toppan utánam, amikor előhúzom a stukkert. Bár gyorsan elsüllyesztem, naná, hogy mégis szóvá teszi.

– No lám – mondja. – Fogadni mernék, hogy emberfia nem tudja, hova készülsz.

– Nagy szerencsevadász vagy ma reggel, de ezt a fogadást is elvesztetted. Megmondom neked, hová megyek, hogy tudd: nyaralni készülök.

– Stukkerrel? Lősz valamit a holnapi díszebédhez? Valami maffiózót?

– Úgy van, tesó. Vadasan készítem el. Csak egy baj van. Még nem tudom, mit kezdjek a gereznájával. Szerinted azsúrozzam vagy endlizzem?

– Terítsd az ágyad elé. Kösd be vele a hekusbárcádat. Zsugorítsad és tedd dunsztosba. Minek hívják ezt az eljárást? Egyes dél-amerikai indiánok csinálják.

– Te Martin! – kezdem vészjóslóan. – Téged foglak elejteni, és kitömve mutogatlak majd a rajongóidnak. Félre az útból!

A nyomaték kedvéért vagányosan ellenőrzöm a tárat.

– Nem kell a delphoi jósdába menned, én innen a küszöbről megjövendölhetem neked, hogy Daniel őrült pipa lesz rád.

Aranyhal-arckifejezéssel nézek rá.

– Ki az a Daniel? – A stukkert becsúsztatom a lezser farmernadrág zsebébe. Martin szeme felakad. Folytatom: – Két hete nem láttam a fent nevezett urat. Töröltem a memóriámból. Program vége.

– Ilyen képpel fogja visszaírni magát a monitorodra – feleli, és ádáz orcával kugligolyó szemeket mereszt rám. Félretolom az útból.

Távoztomban megcsókolom Ella arcát, megsimogatom Tarzan bársony orrát. A macska elsiklik érintésem elől. Megbántódva hagyom el a lakást. Utálom, ha molesztálnak.

A molesztálok köre bővül. A lépcsőfordulóban bőrruhás, bukósisakos postásifjú rohan a karjaimba. Zavartan kibontakozunk egymásból. A fickó legalább huszonhárom éves. Szívszaggató bajuszt visel.

– Magához jövök, Denisa. Sürgős küldeményt hoztam. Itt írja alá, aztán hazamegyek, és felhörpintem a kávémat.

Nem fogadja el a felé nyújtott pénzt. Vigyorogva sarkon fordul. Kiszáguld az utcán berregő motorhoz.

Beülök a kocsiba. Rágyújtok egy cigire. Markolászom a tenyérnyi csomagot.

Újra és újra elolvasom a feladó nevét: Larry West.

Posztumusz.

Feltépem a ragasztást. Kihajtogatom a papír széleit. Idétlen holmi kerül a kezembe. Nosztalgiára hajlamos katonaviselt férfiak őrizgetnek ehhez hasonló emléktárgyakat. A relikvia második világháborús lövedék lehet. Talán éppen a tulajdonos combjából vagy medencéjéből farigcsálták ki az orvosok, mielőtt öngyújtó készült belőle. Megfordítom a csúf darabot. Gravírozást látok a fenekén.

Majdnem a tarkómra szalad a szemöldököm.

„Chris Masnek. Apa.”

Nem akarom elhamarkodottan végiggondolni. Másképp pedig nem lehet. Hiszen Larry is ezt tette, ezért kezdett rettegni s amitől félt, hamarabb bekövetkezett, mint gondolta volna.

Beindítom a kocsit. Legalább huszonöt méternyit utazom, ekkor a fékre lépek, és az újságos bódéhoz lihegek.

– Egy tegnapi lap kéne nekem.

– Tegnap az tegnap volt, ma meg ma van – tájékoztat a jóember a kalitkából. – Tudja, mi minden történt tegnap óta? Morosban megöltek két újságírót, egy bírót. Másutt kivégeztek egy sereg lázadó fiatalt. Megint másutt kisiklott egy vonat.

– Tegnap még sokkal jópofább volt a világ – nézek a szemébe.

Eltűnődik. A háta mögé kotor és a kezembe nyom egy sajtódarabot. Átadom a pénzt. Visszasüvítek a kocsiba. Elhelyezkedem, kifújom magam.

Az erdőtűzről szóló tudósítást keresem. Percekig böngészem a címeket, mire rátalálok a háromsoros hírre. Valószínűleg csavargók gondatlansága okozta a tüzet. Tíz hektár elpusztult, emberéletben nem esett kár.

Kézbe kapom az öngyújtót. Chris Mas.

Csak egyetlen betű hiányzik ahhoz, hogy Christmas legyen. Larry karácsonya.

Indítok.

Kormos, üszkös facsonkok kísérnek balról. Fájdalmas kép. Fekete torzók között, elszenesedett talajra tűz le a Nap. Némelyik fa félbetört, mintha el akart volna futni a halál elől. Vádló tetemek sorakoznak egymás mellett. Állva haltak meg, mint Larry.

Az út jobb oldalán rogyadozó fogadónak nem esett baja. Az ősöreg gerendaépület túlélhetett már egyet s mást. Kétháromszáz évvel ezelőtt még kísértetek, vámpírok és lidércek is látogathatták.

Betérek egy kávéra. Hallgatom a hosszú faasztaloknál ücsörgő férfiak dörmögését. Amikor túlteszem magam a megégett fák hatásán, a söntéspulthoz lépek. A tésztakarú, borotválatlan csaposhoz hajolok.

– Mondja, cikisek a rendőreik? – kérdezem halkan.

Vállat vonva rám mered.

– Már miért?

– Már azért, mert meginnék pár korty gint. Dugja el egy pohár narancslében. Egészen rosszul lettem a látványtól. Mikor történt?

– A tűzeset? Tegnap, valamivel hajnal előtt.

Bólintok. Mohón vetem magam az italra. Nyomban elszédülök tőle, s ez eszembe juttatja, hogy még nem ettem.

– Hajnali fél kettő körül idetelefonált az erdőben lakó család feje, az öreg Bogdan. Mondta: ég az erdő, errefelé terjednek a lángok. Mondta: szólt a tűzoltóknak, most ő is rohan oltani. Ami azt illeti, hamar megjöttek a tűzoltók. De azért szép darab odalett az erdőből.

Bólogatok. A borostás csapos háta mögül sülő hús illata lopakodik az orromba.

– Lehet itt enni valamit? – kérdezem.

– Félórán belül. Megvárja?

– Hajjaj – nyögöm. – Kié az erdő?

– Hát a városé. Bogdanék házáig. Ott egy darabon az övék, aztán meg a szomszéd városé.

– A tűzoltók szakértői kiderítettek valamit? Lehet, hogy gyújtogatás volt?

Mintha arcul ütöttem volna. Hátratántorodik, szemei elkerekednek, akkorák lesznek, mint egy-egy fánk. Loppal csapol magának egy pohár sört, lebukik vele a pult mögé, majd fényes szájjal felegyenesedik.

– Maga itt idegen. Ebédel, és odébbáll. Kérdezgethet. De ha itt lakna, nem gondolkozna ostobaságokon. Már miért akarta volna bárki is felgyújtani az erdőt?!

– Tudom én?! – vonom a vállam. – Hátha valaki flambírozni óhajtotta Bogdanéket.

– Ami azt illeti – mondja már-már elmosolyodva –, Bogdan menye megéri a pénzét.

– Nofene.

– De ez nem tartozik magára – feleli hűvösen. – Kérdezze a rendőreinket. Nos, tőlük nyugodtan ihat. Ha annyit iszik, hogy háttal ül a kormányhoz, tőlük azt is megteheti. De a városban rendnek köll lenni.

– Bogdanék háza közelében gyulladt ki az erdő. Nem lehet, hogy ők csinálták? Hogy megfejjék a biztosítót?

Szemem sarkából látom, amint néhányan közelebb szivárognak. Nem csoda, idegen vagyok itt. Mindenkit izgat, miről traccsolászom a fogadóssal.

– Az bizony nem lehet, hogy ők csinálták volna – feleli határozottan. – Már csak azért sem, mert Bogdan menye veszett környezetvédő. Mióta itt él, kiborította a város vezetését. – A csapos előszedi sonkaujjait, hogy sorra vegye valamennyit: – Először: csatornázás. Másodszor: szennyvíztisztítás. Harmadszor: fásítás a városban. Negyedszer: rászállt az ipari üzemekre. Ötödször: a farmeroknak tanfolyamot szervezett arról a bioizéről. A vegyszermentes növénytermesztésről. Addig szövegelt nekik, mígnem mindenki beült az iskolapadba, hogy okuljon. Tudja, mit mondok én magának erről a divatos cafrangról? A hajdani időkben volt ám vegyszermentes földművelés! És mi lett belőle? A pondrók mind jóllaktak, a nép meg csak éhezett ősztől tavaszig. Ezt kell visszasírni?! Naná, hogy a Bogdannő visszasírja: életében se volt kapa a kezében. Csak a pemzli. A sonkaujjak közül három úgy tesz, mintha valami finomabb eszközt tartana, ami akár ecset is lehetne. Megizzasztotta az egész környéket, én mondom. Neki köszönheti a polgármester, már ha egyáltalán akarná köszöngetni, a bukását. Különben stramm nő.

– Csak nem?! – ámuldozom élénken.

Ekkor egy furcsa földlakó bukkan fel mellettem. A fickó negyvenöt-ötven éves lehet. Fején piszkosszürke csigák pöndörödnek. Bal szeme odalett az élet valamely csatájában, jobb szeme a hajával azonos színű. Egykor talán kék inge ropog a rákérgesedett mocsoktól. Farmernadrágja több mint viseltes. Dögös, ámde retkes cowboycsizmát visel.

Szinte a karomba vájja a könyökét a pulton.

Elhúzódom tőle.

A csapos összeszorítja a fogait, és vadul dörzsölni kezdi az előtte sorakozó tisztítószerhabos poharakat.

– Mi van? – mászik az arcomba a félszemű vagány.

– Maga szerint mi van? – firtatom. Odébb ülök egy székkel.

– Szerintem az van, hogy maga firkász. Mi köze az itteniek dolgaihoz? Adott maga egy falas kenyeret ennek a városnak?

– Ha adakozni kezdenék, előbb magának adnék egy nagyobb darab szappant.

– Meg akarja ütni magát?

– Mit keménykedik? Tán csak nem a bukott polgármesterhez van szerencsém?

Elvigyorodik. Olyan stichje van, mint egy bubópestis sújtotta városnak, amelyben elföldeletlenül hevernek a hullák.

– Igya meg a léjét, és söpörjön el a seggbe – tanácsolja.

– Ebédelni is fogok – közlöm vele.

– Itt nem – mondja fejcsóválva. A fogadósra nézek.

– Néha azért megmosdathatná a kidobóemberét.

– Ő is csak egy vendég – hangzik a bús válasz.

– Szokott fizetni? – kellemetlenkedem.

– A szolgálataimmal fizetek – mondja a molyette vagány. – Most például azzal szolgálom meg a betevőmet, hogy kikísérem magát a tragacsához.

Rácsodálkozom. Előveszek egy zsebkendőt. Leporolom vele az ingvállát, a mandzsettáját. Egyre több tisztogatnivalót találok rajta. Megdörzsölöm a nyakát. Végül az elhasznált zsebkendőt leejtem a lábához. A vászonrongy felakad a csizmája orrán.

Eltart egy percig, míg a fickó magához tér a sokkból. Addig is nehezen szedi a levegőt, és erősen töpreng, miért is nem tisztelem őt.

Rámosolygok.

– Férfiakkal is ilyen merészen szokott viselkedni? Vagy ezt a lovagi modort csak nőknek tartja fenn?

– Hagyd el, Raoul – nyöszörgi a fogadós bátortalanul.

Raoul felpattan. Szétvetett lábbal, ökölbe szorult kézzel megáll előttem. Eltorzul az arca. A körülöttem állongó férfiakhoz fordulok.

– Ez komolyan csinálja?

Mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Tanácstalanok, akár a strucc, ha a legteljesebb zűrben egy maréknyi homokot sem lát a lába előtt, ahová a fejét dughatná.

Raoul az arcomba csápol, egyelőre csak jelképesen. Félrehajtom a fejem. Elhatalmasodik rajtam a gyanú, hogy a fickó istenigazából komolyan veszi magát.

A fogadós a pulton motoszkál a lucskos konyharuhával. Halkan dörmögi:

– Jobb lesz, ha szót fogad neki.

Raoul hadonászik. Felemelem a karomat, mert zavar a csápolása. Tovább társalkodóm a csapossal.

– Ez a kis fickó elszánta magát, hogy az életét áldozza. De hát miért? Kiért?

Raoul sarkon fordul, és kemény léptekkel kisiet a helyiségből. A nézősereg nyomban oszlásnak indul. A férfiak visszaszállingóznak a helyükre. A kármentő falán lógó sörpecsétes naptárra nézek. Itt is ugyanazt az évet írják, mint arrafelé, ahonnan én jöttem. Akkor mi ez?

– Ne nézze le – mondja a fogadós. – Raoul veszélyes. Nemrég még vadászmester volt. Mióta lemondatták a polgármestert, lerongyolódott. Megfogadta, hogy addig nem mosakszik, amíg a gazdája vissza nem kerül a bársonyszékbe. A tűz miatt gyanúba fogták a rendőrök. Ezért olyan hisztis. Ártatlan. Aznap egész éjjel itt vedelt.

– Bizonyára akad néhány vétek ezen a földön, amelyben Raoul – ártatlan hagyom rá.

– Istenítette a gazdáját. Bánatában piálni kezdett. Össze is törte a kocsiját. Mostanában biciklivel jár.

Ez az állítás nem szorul bizonyításra. Raoul már jön is visszafelé, kezében kivont biciklipumpa. Megáll előttem, és rám szegezi veszedelmes fegyverét.

– Tűnés kifelé! – üvölti karalábélila fejjel.

– Uram, ön intenzíven molesztál engem – sóhajtom szomorúan. Úgy érzem magam, mintha valami horrorparódiába csöppentem volna. Íme, a hely megtestesült szelleme.

Felmerül bennem néhány ötlet. Megmutathatnám az igazolványomat amit a végén majd az ő gereznájával fogok bekötni, Martin tanácsát megfogadva, esetleg megcsillanthatnám előtte a stukkert. De nem szeretek dicsekedni.

Belekortyolok a narancslébe. Raoul leüti a számról a poharat. Kezdem halálosan unni.

– Nem várja kontrollra a dilidokija? – kérdezem a legangyalibb mosolyommal. Lacóra gondolok. Ha ő volna a helyemben, már régen leütötte volna az impulzív vagányt, csak hogy nyugta legyen tőle. És mit tenne vele Belloq?

Míg Belloqon mélázom, Raoul a vállamra húz a biciklipumpával. Hát persze, az angyali türelmű Daniellel hiába is kísérletezne, hogy verekedést provokáljon.

– Mondja Raoul, járt mostanában rákszűrésen?

A fejemet veszi célba. Elkapom a csuklóját, közben a térdem ellátogat a gyenge pontjára. Ettől kissé meggörnyed, csaknem önként felveszi a megfelelő testhelyzetet ahhoz, hogy erőlködés nélkül pályára állíthassam.

Állal előre végigsiklik a legközelebbi hosszú asztalon. A végén a fal állja útját. Raoul nagyot ordít, azután elhallgat. Rövid csend támad, majd robaj hallatszik: az ájult vagány legurul a padlóra.

Gyengéd kezek besegítik az asztal alá.

Ekkor beszakad az ajtó. Négy bősz zsaru ront a helyiségbe, négy csőre töltött gumibottal. Villogó szemmel néznek körül.

A közelben ülő méla férfiak egyike lemutat a terítő alá.

Az egyik zsaru lehajol, odakukkant. Az édesen szendergő Raoul láttán örömre derül, int társainak. Ketten elővakarják a porhüvelyt, és kiviszik.

A vezérhekus a pulthoz ballag. A csaposra mordul.

– Ezért hívtál? Hol itt a gáz?

– Raoul beszívott, kötözködött a hölggyel. Gondoltam, jobb, ha ti véditek meg.

– Szóval még mindig reszkettek ettől a kis piszkostól? Mondtam már: megvontuk a fegyverviselési engedélyét, nem kell tartani tőle. Sőt, hogy végképp ártalmatlanná tegyük, a jogosítványát is elvettük, hehe. Különben is, úgy remeg a keze, hogy órákba telik, míg megtalálja a elsütőbillentyűt. Na, vázold a tényállást.

– Majd a hölgy – bök rám a fogadós az egyik sonkaujjával.

A vezérhekus megpödri a bajuszát. A művelet eltart egy darabig, mivel a férfias ékesség jócskán bekunkorodik a füle mögé.

– Na? – fordul hozzám végül.

– Raoulnak rossz a modora. Illemórát adtam neki, teljesen grátisz.

– Kegyed rakta be az asztal alá? – csodálkozik rám.

– Ugyan, semmiség – felelem.

– Megmutatná az iratait? – kérdezi félrehajtott fejjel.

– Komolyan szeretné?

– A lehető legkomolyabban.

– Ugyan miért?

– Mert piszkosul szeretném tudni, kik járkálnak ide mostanában, hogy szimatolgassanak. Raoul nyilván nem ok nélkül gurult be.

– Persze, hogy nem. Ha maga annyit piált volna, pont olyan oktalanul viselkedne.

– Láthatnám a papírját?

Megmutatom neki. A látvány enyhén megviseli. Gyorsan visszaadja az igazolványt, letelepszik mellém, és bizalmasan rám mosolyog.

– Hivatalból?

– Dehogy. Erre jártam, megéheztem. Merő udvariasságból megérdeklődtem, mi lelte az erdőt, miért nem hallszik madárdal. Erre Raoul biciklipumpát rántott. Ennyi az egész. Ebéd után megyek tovább.

– Elnézését kérem. Óhajt feljelentést tenni?

– Esetleg Raoul. Kérdezzék meg tőle, ha magához tér. Lehet, hogy megütötte a fejét.

– Jó étvágyat – vigyorog a hekus. Megkönnyebbülten. Megpödri elképesztő bajuszát, és peckesen kivonul a csehóból. Járása a macskánkat juttatja eszembe.

Elmerengek. Ez az a város, amely aligha különbözik más városoktól. De talán mégis. Larry csak elhajtott mellette és belehalt.

Elköltőm az ebédet. Körülöttem semmi sem változik. A vendégek halkan beszélgetnek, nem akarnak tudni rólam. A fogadós sem tárgyal velem.

Nem forszírozom a társalgást. Békével eszegetek, nézelődöm. Látom, amint a csapos hátralép az italos üvegeket csillogtató pulthoz, pusmog valamit a telefonkagylóval. Azután elém tesz egy csésze kávét.

Rágyújtok. Chris Mas öngyújtójával. Mintha a láng lobbanása vágná el körülöttem a halk duruzsolást. Megdermed a csend.

Eljátszadozom a gyújtóval, a mennyezetre fújom a füstöt. Azután fizetek, és lassan kisétálok a fogadóból.

Beülök a kocsiba, a telefonkagylóért nyúlok. Egy perc múlva meghallom a sörhasú kolléga hangját. Megköszörüli a torkát, harákol egy strófányit, majd ígyen szól:

– Nem volt rossz a tipp. A laborosok vérnyomokat találtak a Pontiac kárpitjában, a jobb oldali ülésen, elöl.

– Lám és lám – morgom.

– A házban nem, de a kocsiban leltünk néhány ujjlenyomatot is. A számítógép szerint a gyanúsítottunk egy Victor Hern nevű ürge. Hern kétszer ült. Jobbára verekedésért. Az egyik bunyó következtében kórházban is ápolták. Megtaláltuk az adatait. Stimmel a vércsoport. A házban és a Pontiacban lelt vérnyomok egyazon személytől származnak. Kiadattam a körözést Hern ellen. Mellesleg, amit maga nem vett észre: a tettes álmában lepte meg Lawrence Westet. Golyónyomokat találtunk az ágyban, a falban...

– Tudja, a lyukak láttán én azt hittem, hogy Larry feltalálta a szobagolfot – szúrom közbe. Mellesleg.

– West szembeszállt a gyilkosával, és sikerült is lefegyvereznie. Dulakodni kezdtek, ekkor került sor a nyárs használatára. Apropó, a feleségem rablópecsenyével vár ebédre.

– Ez nem volt elbűvölően szellemes.

– Nem is megyék haza. Inkább bekapok egy hot dogot.

Leteszem a kagylót. Elsüllyesztem az öngyújtót. Nem értem. Victor Hern nem lehet azonos Chris Masszel.

Indítok. Rágördülök az erdei útra. Mintha atomtámadás sújtotta övezetben hajtanék előre. Korom, pernye, üszkös fák köröskörül. Néma a halott erdő, akárha megfojtotta volna valami rettenő fekete penész. Mi lett a madarakkal? A többi teremtett lélekkel? Túlélhették azt a hajnalt?

A Bogdan-ház falait a múló idő füstölte sötétre. A gerendaépület ablakain behúzott függönyök lógnak. Az épület mellett kávébarna furgon vesztegel. Fehér körszakállas, markáns arcvonású öregember tesz-vesz a kocsi körül. Közeledtemre felpillant, majd egyetlen másodperc alatt hatalmas flintát bűvöl elő valahonnan.

Helyes. A barátságtalan fogadó után itt végre díszlövésekre számíthatok.

Megállítom a járgányt. Kilépek az útra, elindulok a férfi felé. Nem szegezi rám a flintát, de úgy tartja, hogy bármikor a megfelelő pozícióba ránthassa. Lassan lépdelek. Nézem gumicsizmás lábát, nyűtt vászonnadrágját, hajdan fényes selyemmellényét, hasig kigombolt inge alól előtüremkedő ősz szőrzetét.

Amikor néhány lépésnyire megközelítem, előteremtem legbájosabb mosolyomat.

– Bogdan úr? Denisa Wry a nevem. Egy barátom miatt keresem.

– Biztos, hogy magának itt nincsenek barátai.

– Még lehetnek. Próbáljuk meg. Tegye le a muskétát, és adjon kezet. Egy perc, és barátok leszünk.

– Mit akar?

– Közelebb mehetek?

– Nem ajánlom. Hacsak nem akar olyan lenni, mint a laskaszűrő.

Ha azt mondom, hogy zsaru vagyok, aligha fog felujjongani. Jóslatom beválik. Bogdan a lábam elé köp. Sokaknak ez jut eszükbe a zsarukról. Nem tolakszom tovább, a tárgyra térek.

– Tegnapelőtt éjjel egy ismerősöm a fogadóban kávézott, amikor kigyulladt az erdő, és kitört a pánik. Ő beült a kocsijába, hogy kimaradjon a balhéból. Kisvártatva egy pasas penderült elé, parázsló kabátban. Az ismerősöm felvette őt a Pontiacba. Miután megvált a tagtól, felfedezte, hogy az ülésen maradt egy tárgy. Ismer ön egy Victor Hern nevű férfit?

– Nem. Amint látja, csomagolok. Elköltöztetem innen a családomat. Tűnjön el.

– Kérem – mondom esdeklőn.

A verandára nyíló ajtó halkan feltárul. Harminc év körüli, nyúlánk nő lép elő a házból. Vöröses fényű haja a vállára árad, zöldes szeme szenvedélyességét sejtet. Mozdulatai energikusak.

– Tényleg zsaru? – kérdezi. Hangja fátyolos, afféle férfiakat felizgató és nyomban óvatosságra is intő hang, amely bármikor megkeményedhet.

– Becsszóra – felelem.

Mire kimondom, ott áll előttem. Megnéz magának, azután ráriad a körülöttünk komorló fatorzókra. Tekintete élettelenné válik, fájdalom fut át az arcán. Csak villanásnyi ideig tart, s megint szenvedélyessége kerekedik fölül.

– Akkor már kiszagolta, mi történt itt. A polgármester el akarta adni ezt az erdőt. Mégpedig egy építési vállalkozónak. Terve időben kiszivárgott. A felháborodás felforgatta a várost. Az ostoba ötlet a polgármester fejébe került. Alighanem ezért gyulladt fel az erdő. Ha leég, mi sem állhatja az építkezés útját, nemde?! Az expolgármester bebizonyította, hogy neki lett igaza.

– Sammy, menj vissza csomagolni! – morran rá az öreg.

– Eddig sem csomagoltam. Az apósom begyulladt. El akar menekülni. Még mindig nem fogta fel, hogy nem megyek vele. Itt maradok, hisz ez az otthonom. Holnap facsemetéket hozatok. Az erdő élni fog!

– Vakmerő ötlet, Sammy – mondom. – Kíváncsiskodtam a fogadóban. Egy Raoul nevű fickó rám támadt.

– Na és? – kérdezi. Hetykén vállat von. – A kutyáinkat megmérgezték. Az elmúlt hónapokban többször rám lőttek. Na és?!

– Menj be, Sammy! – rivall rá az öreg.

A nő az apósára mosolyog. Megrázza a fejét. Vöröses fényű haján fellobban a napfény.

– Te sem mész el. Veszett lendülettel berámolsz a kocsiba, azután majd lassan előszedsz és visszahordasz mindent. Nem tudsz máshol élni. Nem is akarsz. Meg akartak ijeszteni. Meg is ijedtél. Feldühödtél. Higgadj le! Már hónapokkal ezelőtt berendezkedtél erre a háborúra. Harcold végig.

– Sammy, az apósának igaza van. Az ismerősöm, aki felvette a kocsijába a parázsló pasast, halott. Meghalt, mert a fickó az ülésen felejtette ezt a tárgyat.

Megmutatom az öngyújtót. Nem kis elégtételemül szolgál, hogy ezúttal Bogdan még messzebbre köp, mint a zsaruk emlegetésekor.

Sammy szelíden néz rám, kissé csodálkozva.

– Értse meg maga is, értse meg mindenki: most aztán már végképp nem mehetek el! Nézzen körül! Rengeteg dolgom van itt. Rövidesen nyoma sem lesz a pusztításnak. Nem vagyok egyedül, mellettem áll a város. Ezrek támogatják a terveimet. És ezért nem félek. Jöjjön vissza néhány hónap múlva. Tátva marad a szája: addigra begyógyulnak az erdő sebei.

Bogdan a szemét forgatja.

– Agyalágyult, szentimentális álmodozó vagy, nem ezen a földön élsz! Hallottad, mit mondott a hölgy? Az ismerőse halott. És miért? Mert a gyújtogató pont az ő kocsiján menekült el, és kiejtette a zsebéből ezt a holmit, amit ebben az elátkozott városban mindenki olyan jól ismer!

Felolvasom a gravírozást.

– „Chris Masnek. Apa”.

– Christian Mason Shonon – bólint Sammy, s újra lazán vállat von. A napfény glóriát sző a haja köré.

A megtestesült ártatlansággal állok szemközt. Ez a tiszta lélek ragyog, és közben nem látja, hogy vér hömpölyög körülötte?! Bogdannek is elmegy az esze tőle.

Ráordít a menyére.

– Christian Mason Shonon! – bömböli, és majdnem mérföldeset köp. – Naná, hogy ő áll a gyújtogatás mögött!

Tiszteletteljesen érdeklődöm.

– Kicsoda ő?

– Ki más volna, mint az expolgármester?!

Félő, hogy az öregember rosszul lesz dühében. Sammy elvezet a ház közeléből.

– Gyere, nézd meg az épen maradt fákat. Spiros mostanában könnyen felhúzza magát, ezért nem akartam előtte beszélni. Mi haszna volt a gyújtogatásnak? Abszolúte semmi. Ez a terület a városé, ez erdő, ez a státusza most is, így is. Ehhez semmiféle építési vállalkozó nem férhet hozzá. Ez tiszta sor. Tehát nem azért kellett a tűz, hogy ide építeni lehessen. Akkor éjjel Spiros kinn sétált a fák között. Észrevette a tűzfészkeket. Szabályszerűen a ház körül helyezték el valamennyit. Nem az erdőt akarták leégetni, hanem bennünket. Spiros lekapta a kabátját, eloltott egy tűzrakást. Rohant a másikhoz. Felébredtem a kiabálására, segítettem oltani. Feltámadt a szél, nem bírtunk a lángokkal. A házat megmentettük, de a fákat nem tudtuk megvédeni. A gyújtogató azért akarta feláldozni az erdőt, hogy ne derüljön ki: valójában minket akartak kivégezni. Két éve kezdődött. Shonon győzött a választáson, és azt hitte, a város vagyona a saját vagyona. Hatalmas dáridókat, vadászatokat rendezett. Királyi udvart tartott. Akkor vakarta ki Raoult a koszból. A kis fickó vadászmesterként parádézott. Az erdőben állandóan dörögtek a fegyverek. Séta közben gyakran találtam sebesült állatokat. De nem csak én untam meg a garázdálkodást, az emberek többsége szintén megelégelte. Lemondattuk Shonont. Most a helyettese látja el a hivatalát a rendkívüli választásig. És ez majdnem ugyanaz, mintha maga Shonon uralkodna tovább. Az efféléknek az az alapállásuk, hogy mivel mi választottuk őket, a nevünkben cselekszenek ellenünk. Bármit tesznek, mindig azzal bújnak ki a felelősségrevonás alól, hogy ők azok, akik bennünket képviselnek. Tehát az állatok mészárlása, a város vagyonának herdálása és a többi gazság igazából a mi akaratunkból történik! Vannak, akik ezt be is veszik. Nem kevesen támogatták volna az erdőirtás ötletét, mert Shonon megvette a hangadókat, mert munkahelyeket ígért, mert beígérte a Kánaánt, és mi sem kényelmesebb, mint hinni a választott képviselőnknek, nemde?! Amikor a város fellázadt, azt hittem, nyugalom lesz végre. Azután megölték a kutyáinkat, és többször is rám lőttek séta közben. Egyszer megláttam Raoult. A zsaruk kihallgatták, és persze elengedték, merthogy nincs bizonyíték. Még mindig sokan félnek Shonontól. Bosszúálló fajta. Erre az öngyújtóra a legtöbb ember allergiás. Mindannyiszor ezt vakarta elő, ha rákérdeztek, miért dőzsöl a mi pénzünkön. „Én még mindig azt a gyújtót használom, amit apám csináltatott valaha” felelte. Spiros csak köpni tud, ha Shonon szóba kerül, ezért a házban ki sem merem ejteni a nevét.

– Victor Hernről nem hallottál?

– Nem ismerem. Gondolom, semmi baja nem volt velünk. Pénzt ígértek neki, ha füstté változtat minket. Nosza: tette a dolgát habozás nélkül. Kíváncsi volnék, hogy került hozzá a gyújtó.

Visszafordulunk. Zöldarany sávokban hullik elénk a lombok között átszüremlő fény. Néhol pernyefoszlányok lebbennek a harsányan eleven leveleken. Ritka érzés: tiszta a tüdőm. Mohón nyeldesem a levegőt.

– Festek – mondja Sammy. – Csak itt tudok dolgozni, itt érzem, hogy élek. Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, mert azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerekbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. De szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk. Nos, nem akarlak megtéríteni, nem ezért jöttél. Legközelebb nem úszód meg. Most még nehezebb a helyzetem, a férjem nincs itthon, pedig de jó is volna néha a vállára borulni, és jól kibőgni magam! Nem vagyok annyira naiv, amilyennek látszom. De nagyon hiszek a szeretetben.

Mire visszaérünk a házhoz, a furgon eltűnik a kertből, a garázs mélyén pillantom meg. Spiros a küszöbről figyeli közeledésünket. Barnára cserzett arcán valósággal világít a fehér körszakáll.

– Kész a tea – közli rekedtes hangján. – Gyertek be.

Sammy hátrarázza a haját.

– Hát nem tisztára úgy néz ki, mint Hemingway?

– De, főleg flintával.

– Ő még régivágású ember. Azt hiszi, a fegyvereké a végső szó.

– És nem? – provokálom.

– Nem – feleli meglepetten. – Az értelemé!

– Indulsz a polgármester-választáson? – kérdezem.

– Többen kértek, hogy próbáljam meg. Nem tudom. Még gondolkozom.

Megértem, miért olyan veszedelmes ez a nő, miért váltott ki ellenfeleiből olthatatlan gyűlöletet. S bár egyre jobban tetszik nekem, elhárítom a teameghívást.

Elköszönök, beülök a kocsiba. A motor hangja durva csendháborításnak hat a halotti csendben. Bekapcsolom a rádiót. Az út gödrösen, szeszélyesen kanyarog a fák között. Megpróbálom kisütni, mit tegyek, hogyan folytassam. Folytassam-e?

Victor Hernt el kell kapni.

A körülöttem álló fatetemek szomorúsága engem is átjár. Lelkem megfeketedik, akár az ő törzsük. Ez lesz a jövőnk? Égő fák, kialvó életek.

Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez.

És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira.

Nos, ami azt illeti, azóta bőven arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink egy kicsit túlvívták az egyenjogúságot.

Erősödik a füstölt, csípős szag. Talán sosem szellőzik ki az üszkös földből a halál. Cigarettára gyújtok.

Ekkor lövés dörren. Csörömpöl mögöttem az ablak, előttem a szélvédő.

Lerántom a fejem. Elengedem a kormányt, kilököm az ajtót Kigurulok az útra.

Belevetem magam egy kormos, bűzhödő romhalmazba, amely két napja még farakás lehetett. Lelapulok, nem mozdulok. A motor halkan brummog. Meg-megcsörrennek az elkésve lepottyanó üvegcserepek.

Mintha lódobogást hallanék. Kész hallucináció. Jönnek az indiánok. Fognak, és megskalpolnak.

Valóban ló közeledik. Megpillantom barna fejét. Fölötte egy emberét. A földlakó flintát tart a kezében. Errefelé ez a divat. De ezen a fickón nem furcsálkodom.

Elvették a jogosítványát? Oly részeg, hogy nem áll meg alatta a kerékpár? Sebaj, paripára pattan, végre is, a lóvezetési engedélyét nem vonták be.

Ennek a fickónak ez a természete, kultúrája. Tiszta szerencse, hogy fél szeme hiányzik, esélyeim javulnak.

Stukkerem természetesen a kesztyűtartóban maradt. Esélyeim csökkennek.

Raoul, a szeszcsinálta indián, a nyomokat fürkészi. Sok fürkésznivaló nincs rajtuk: az abroncsok nyomai egyenesen a kocsihoz vezetnek, mit ád isten!? Hadd fontoskodjék, addig sem lövöldöz. Ragyogó helyzetfelismerő képességével rádöbben, hogy akit meglőtt és feltehetően halálra sebzett, nem lehet másutt, csakis a kocsiban, remélhetőleg hűlőfélben.

Lecsusszan a lóról, gyaloglag folytatja útját. Rém óvatos, a roncsra szegezi flintáját. Hátszélben közeledik, s nem kell őznek lennem ahhoz, hogy szimatot kapjak.

A paripa utálja a túlvilági, kiégett tájat, agyára megy a zabla. Különben is rosszat sejt. Kapja magát, dobbant egyet, és elszelel.

Raoul oda sem hederít. Magával ragadja a vadászláz. Két kézre kapja a muskétát. A puska és Raoul közti különbség nyilvánvaló: előbbinek van agya.

A fickó megközelíti a kocsit, majd hirtelen feltépi az első ajtót. Ez az a pillanat, amelyben előpattanok a valahai farakás mögül.

Tarkón suhintom Raoult. Az ütés megduplázódik: a másikat az ajtó adja, az élével. A fickó nyikkan egyet. Elejti a fegyvert, majd elejti magát is. Elterül a lábamnál.

Szegény Denisa, ezt nem éled túl! Másodszor is mélyen belemásztál a Raoul nevű molyette vagány kopár lelkivilágába. Sárba tapostad, meggyaláztad férfiúi önérzetét, amelyet egyébként már csak az alkohol és a gyűlölet tarthat össze mi más!?

Betuszkolom Raoult a hátsó ülésre. Saját derékszíjával lakatolom le. Beülök az üvegtörmelékbe, és gázt adok. Ablakok híján kissé huzatos a fedélzet.

Hörögve szól a golyótépázta rádió. Azt hörgi, hogy egy másik kontinensen rálőttek a tüntető fiatalokra az esőben. Embervér sározta az utcákat.

Nem lehet kibírni Dehogynem. Muszáj!

A fogadóhoz hajtok. A söntéspult mögött vaskos asszonyság lucsogtatja a délelőtti konyharuhát, nyilván a fogadósné.

– Ideadná a telefont?

– Ez nem nyilvános készülék utasít rendre.

– Valaki bajban van.

– Maga lesz bajban rögvest – feleli fenyegetően.

– Raoul rosszul lett.

– Leesett a lóról?

– Igen, de akkor még mindig meg tudott kapaszkodni a puska csövében. Azután arról is leesett.

Az asszonyság elém löki a készüléket. A válla mellett a falra függesztett közérdekű számokra lesek, és tárcsázok. Később kávét kérek, és nem iszom meg. Várom a helyi zsarukülönítményt.

Magas, impozáns vagány lép elém, és kihúzgálja a tűvégű nyilakat a kármentő tartóoszlopán elhelyezett célbadobó alkalmatosságból. A fickó tarkóra nyalva viseli hullámos barna haját. Felsőteste grizzlyé, s mert farmerja szűkebb, mint egy harisnyanadrág, azt is megállapíthatom, hogy alteste viszont bikáé.

Az impozáns vagány a vállamtól néhány centire nekiáll célba hajigálni. Profi lehet, mert a fogadósné szemrebbenés nélkül tovább mosogat a tűzvonalban.

A fickó két dobás között rám néz.

– Járt Sammy Bogdannél? Hülye az a nő. Nem lát tovább a fáknál. Shonon középkori stílusú épületeket álmodott ide. Özönlöttek volna a vastag bukszájú turisták. Ugrott a munkaalkalom. A kastélyok, fogadók, lovardák az erdő helyén álltak volna, az erdő adta volna az építéshez a faanyagot. Tehát, ha úgy vesszük, az erdő is megmaradt volna.

– Mintha maga kitömve is ugyanaz a fickó volna, mint élve. Folytassa!

Rendelek egy pohár narancsos gint. Lehajtom, újat kérek.

– Ezzel a számmal felléphettem volna a turisták előtt – sóhajtja. Újabb nyilacska süvít el a fülem mellett.

– Sammynek nincs érzéke a művészethez – teszek alá egy lapáttal.

– Önzésből akadályozta meg. Nehogy a felpezsdülő élet megzavarja az ő nyugalmát. Mert ő fest. Állítólag nagyhírű festő, de én nem sok fantáziát látok a dolgaiban. A férje tudós, naphosszat a könyvei fölött tojózik, azután lefirkálja a baromságait, és elutazik, hogy megünnepeltesse magát. Most is odavan. Majd meglepődik, ha hazajön, és üresen találja a házat!

– És ha nem?

– Az ő híveik benn élnek a városban, és nem fognak őrt állni a viskójuk mellett. Bogdanéknek el kell takarodniuk innen!

– Eddigi életében csak a késdobálásból próbált megélni, vagy volt már dolga valami munkával is?

Belenyalok a ginbe. Daniel jut eszembe. Holnap már felemel letargiámból. Felsóhajtok.

Az impozáns vagány zokon veszi kérdésemet. A következő nyilacs hegye súrolja a hajamat. Azután, mintha sorozatvető működtetné a művész varázsujjait, szélsebesen elszáguld mellettem egy tucatnyi tűhegyű vessző.

Daniel nélkül egyhangú az élet. Olyan sivár, hogy szinte már fáj.

Elnyomok egy ásítást. Mögöttem megcsörrennek az üvegek a polcon. A fogadósné összeszedegeti a pult mögé hullott nyilacsokat, és visszaadja a virtuóznak.

Kiürítem poharamat. Végtelen szomorúság honol a lelkemben. Valamivel odébb, a városban zajlik az élet. Az emberek nem is sejtik, milyen kísérteties ez a fogadó, micsoda idejétmúlt figurák népesítik be. Vagy sejtik, s azért nem járnak ide.

– Na? – kérdezi a tőrvető gonoszkás mosollyal.

– Ügyes – felelem. – Ha még egy kicsit gyakorolná, előbb-utóbb eltalálna.

– Nem akarom eltalálni! – mered rám. Visszabámulok.

– Neem?? Percek óta nem merek megmozdulni, nehogy az én hibámból tévessze el. Tudja, mindig is furcsállottam, hogy a cirkuszban is akkor tör ki a taps, ha a fakezű késdobáló egyetlen találatra sem képes. Ott van előtte a nagy trampli, még a vak is bele tudná állítani a kést, a mutatványos meg csak szerencsétlenkedik, mindig mellé dob, és ezért még meg is tapsolják.

– Ez benne a művészet – magyarázza.

– Igen? Lehet, hogy Raoul sem akart eltalálni?! Csak művész?!

– Szegény Raoul, megbuggyant teljesen. Feljelenti?

– Feljelentik a zsaruk, hivatalból. Ezt már nem lehet ejnye-bejnyével elintézni.

Ravaszul villan a szeme.

– Gondolja?

Elröpít fölöttem egy nyilat, amely rettentő buzgalmában csaknem beleáll a fogadósné jelentékeny kiterjedésű testébe. Rezzenetlen arccal ülök. Szívem mélyén persze nyugtalankodom, hiszen Raoul hullakomolyan az életemre tört. Esküdni mernék, az impozáns fickó sem egyebet forgat a fejében.

Ám ha precízen számonkérem magamtól, hogy mégis mit érzek, őszintén meg kell vallanom: enyhe unalom nehezíti lelkemet.

Naná, hogy Belloq. A hiánya. Holnapra megszakad a szívem.

Ekkor végre betoppannak a délben látott zsaruk. Rutinosan benéznek az egyik asztal alá. Tudom, csak jópofáskodnak. Jutalmul fanyar mosolyt vetek rájuk.

– Jól néz ki a kocsija – mondja a vezérhekus, kimókázván magát.

– Jól – hagyom rá.

– Hol van Raoul?

– Benne.

A szemét figyelem. A szem nem hazudik, mint a nyelv. Ez a kék szempár sem hajlandó megtenni, amit tulajdonosa.

Elsiklik az arcomról, az övem magasában nézeget valamit.

– Nincs benne – mondja a vezérhekus.

– Bevallom az igazat: kitörtem a nyakát, és elástam az erdőben a tetemét. Ott se keressék, hiábavaló volna. Feltámadt rég, és az éjszakát várja, midőn zombiként visszatérhet. Az ilyeneket ezért nem jó megölni. Mindből zombi lesz, és akkor aztán egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Ki-be koslatnak a sírból. Szóval Raoul elmászott? Remélem, utolérik.

– Bízza ide.

Hová is bízhatnám? Ez az a perc, amikor nem bírom tovább a légkört. Kezdek magam is leépülni.

– Hallom, az volt a konfliktus magva, hogy néhány ötletman kiagyalta: ide csakis a középkori stíl illik, és semmi más. Mellesleg, az atmoszféra megvan hozzá.

– Nem volt az olyan rossz ötlet. Ezt a düledező csehót is lebontották volna, újat húztak volna a helyére. Jó buli.

– Lett volna itt Kánaán, csak nem ezeknek az átejtett szerencsétleneknek, akik most az életüket is odaadnák Shonon blöffjeiért. Ha már középkori stíl, hozzájárulnék néhány ötlettel: mit szólna egy kis zaftos autodaféhoz? Pompás bubópestishez? Helyes kis kiütésekkel, nagyszámú halálozással?

A vezérhekus elkomorodik. Mélyen a szemembe néz, cirka a gyomromig ellát.

– Már akartam mondani, hogy a délelőtti affért is a villogásának köszönheti. Az itteni fiúk nem szeretik, ha éreztetik velük a... – Itt elakad, keresgéli a szavakat.

Kisegítem.

– A szellemi fölényt szükségtelen éreztetni, éppen az benne az irritáló, hogy érződik.

– Ezek itt nem hülyék. Ezek is emberek.

– Meg is lepődtem. Raoult szívesen megnézetném valami antropológussal. Hátha Nobel-díjra méltó felfedezést tenne.

– Ezek az emberek nem érdemlik meg a megvetését.

Nem megyek bele a vitába. Ennyi a pasas lelki mélysége. Nyugodtan megállapítható, hogy lelkileg egydimenziós. Különben másról akarok beszélni.

– Meglátogatnám Christian Shonont.

– Bejelentkezett?

– Talán tudja, hogy az igazolványom mentesít az efféle cifraságoktól.

– Beszéltem Dirk Pashittel.

– Sörhasa van?

– Telefonon keresztül nem láttam.

– Sörhasa van – bólintok. – És?

– A kolléga azt mondta: ez az ő ügyük. Nem a magáé.

– A kolléga könnyen mond ilyeneket a messzi Lineban. Nem az ő gyerekkori haverját végezte ki egy bérgyilkos. Nem is őt akarta leteríteni az édes Raoul.

– Menjen el inneni Most azonnal! Raoult bízza ránk.

– Már délben is magukra bíztam. Csak ekkor kezdett igazándiból vadászni rám.

– Nyugodt lehet.

– Az elmondottaktól eltekintve nyugodt vagyok. Hát jó, elmegyek.

– Egy pillanat – mondja. Magához inti a fogadósnét. – Mit ivott a hölgy?

– Két gint. Narancslébe csomagoltatta.

A vezérhekus rám somolyint.

– Természetesen nem ülhet volán mögé. Ugyebár magára is vonatkoznak a törvények?!

– Temérdek kocsi parkol odakinn. És a temérdek sofőr cefrét szopdos köröskörül. Meg is tekintem, miként tiltogatja el őket a vezetéstől.

– Törvényeink előírják, hogy legfeljebb egy üveg sört fogyaszthat vezetés előtt.

Valaki felkacag mögöttem. Az impozáns késdobáló. Hátba veri a vezérhekust.

– Ezt éppen te mondod, amikor azt az üveg sört kísérőnek iszod a whiskyhez, méghozzá a kormány mögött?!

– Fogd be. – A fickó megint rám szegezi a tekintetét. – Dirk Pashit azt is megemlítette, hogy ahol maga felbukkan, ott nemsokára úgy hullanak az emberek, mint a legyek.

– Valóban jellemző rám a hulló légyeffektus. Nincs ezen mit szépíteni. Cseppfertőzéssel terjesztem. Ne jöjjön közelebb!

Azt feleli, szigorkás képpel, a tarkójára pödörve pazar bajuszát: – Szemet hunyok. Üljön be a kocsijába, és tűnjön el. Elnézésemet tudja be annak, hogy tisztában vagyok a beosztásával, és bizonyos mértékben a feljebbvalómnak tekintem. Ám ez nem jelenti azt, hogy magának mindent szabad!

– Örömmel veszem, hogy erre emlékeztet, miközben azon fáradozik, hogy elkenjen egy gyilkossági kísérletet. Ekkora simlisség még egy rinocérosz orcájáról is lenyúzná a bőrt.

Pénzt dobok a pultra, az ajtó felé indulok. Az asztaloknál ülő fickók kihívóan méregetnek.

Csak egy merevre sminkelt nő nem törődik velem, minthogy éppen kedvesével huzakodik, túl a sokadik poháron.

– Akkor sem kellenél, ha az egyetlen hapsi lennél a Földön, és nekem ezer lukam volna! – ordítja kisasszonyos bájjal. Mivel a kikosarazott pasas zokszó nélkül, továbbra is üveges szemmel mered a semmibe, a nő felfedez engem. Rám rivall: – Na, mi van?!

Vállat vonok.

– Semmi. Csak megpróbálom magam elé képzelni önt, amint ementáli sajt.

Behúzom az ajtót. Az épület mellett lassan forgó tetőlámpával, elhagyottan áll a rendőrautó. Megkerülöm az időette gerendaházat. Persze, a hiányzó zsaruk ott vannak hátul, hiánytalanul.

A kis Raoult hánytatják, gyengéden.

Beülök a szilánkos, cúgos járgányba, és gázt adok.

Christian Mason Shonont nem taszította anyagi csődbe a bukás. Cifra palota előtt állok meg. Megtekintem a ház körül parkoló Jaguárokat, Ferrarikat, egyéb csodákat. Azután bekopogtatok az aranyveretes tölgyfa ajtón.

Libériás alkalmazott terem a küszöbön. Meghallgatja óhajomat, majd megcsóválja a fejét.

– Shonon úr estélyt ad. Ha nincs meghívója, nem bocsáthatom be önt.

– Valami meghívófélém azért akad. – Felmutatom az öngyújtót. – Ismeri?

– Hogyne. Shonon úr íróasztalára való. Nemrég eltulajdonította valaki. Nem értékes darab, csupán csak azért hiányzik, mert emléktárgy. A megboldogult, idősebb Shonon úrtól, az Isten nyugosztalja őt. Hogyan került magához?

– Biztos vagyok benne, hogy a megboldogulatlan, ifjabb Shonon úr rá fog jönni.

– Most nem vezethetem elé. Holnap jelentkezzen be telefonon a titkáránál. Mit mondhatok, kicsoda ön?

– Denisa Wry vagyok. Szomorú Denisa Wry, aki fájlalja, hogy nem beszélhetett Chris Masszel.

Az inas elmosolyodik. Bőven elmúlt hatvan, háta hajlott, ráncai közt borosta szürkéllik, pedig biztosan kétóránként borotválkozik. Egy ilyen házban!?

– Christian Mason Shonon az úr teljes neve. Édesapja becézte Chris Masnek. Senki más nem szólíthatja így.

Elköszönök. Amikor beülök a szakadt járgányba, visszanézek. Az avítt inas még mindig az ajtóban áll, mögötte kristálycsillárok izzanak, ő pedig nyilván azt fontolgatja, milyen szerencsétlen csóró lehetek hiszen szélvédőüvegre sem telik.

Ami azt illeti, valóban szerencsétlennek érzem magam. Áthajtok a pompás kis városon. Szűk utcákban magas házak tornyosulnak, harapni lehetne a szmogot. Nem csoda, hogy az itt élők a városszéli erdőt tartják a túlélés esélyének. De nem látják a fáktól a gengsztereket. Vagy elhiszik, hogy Raoul a főgonosz.

Rákanyarodom az autósztrádára. Boldogtalanul gyűlölöm a civilizáció eme, hangszigetelő fallal körülvett vívmányait. Elkeseredésemet tovább tetézi, hogy a reflektorfény bogarak légióit vonzza a kocsi köré, legtöbbjét egyenesen a szemembe. Jól jönne most egy motorosszemüveg, egy fülessapka és egy laposüveg.

Végigkesergem az utat.

Letargiámat Daniel számlájához írom. Nélküle teljesen földhözragadt vagyok. Valami finom kis lelki űrutazásért sajog minden porcikám.

Ella már alszik, mire hazaérek. Megállok az ajtóban, a résen belopódzó fényben fürkészem a kölyök arcát. Magas, sápadt homlokát, vonásnyi fekete szemöldökét, hosszúszálú, sűrű szempilláját. Árnyak bújnak az orrába, elnyíló szája szélén álomnyál csillan.

Ella megérzi, hogy nézem. Megmozdul, nyöszörög, majd váratlanul felül, és rám mered.

– Elaludtam? – kérdezi rémülten.

– Az volt a dolgod.

– Meg akartalak várni.

– Hogy s mint vagy, kisdedem?

– Jól s mint vagyok. Beszélni akartam veled.

– Fogd rövidre.

– Den, ígérd meg, hogy reggel csinálsz nekem frizurát! Szépnek kell lennem, mire megjön Daniel.

Hallgatok. Nézem a leányzót. Megint érzem a sajnálkozást: nem az én gyerekem.

– Mi lesz az ígérettel?! – sürget.

– Az ígéret: oké. Egyéb?

– Egész délután meg este csörgött a telefon. De nem szólt bele senki. Úgyhogy téged kerestek.

– Eszerint – bólintok. – Most pedig aludj, kisdedem.

– Van még valami – mondja. Halkan. Szinte rimánkodva.

– Igen?

– Martin azt beszéli, ha megjön Daniel, elutaztok. Azt kérem, hogy engem is vigyetek magatokkal.

– Hová?!

– Martin nem árulta el. Vigyorgott, azt mondta: meglepi lesz.

– Lesz neki! Lepetés. Máris megyek hozzá.

– Den! Elvisztek?

– Amint én is tudni fogok az utazásról, újratárgyaljuk az ügyet.

– Ez csak fél ígéret – közli szigorúan. Hosszú haját csavargatja krétafehér ujjaira. Kistányér szemekkel bámul rám.

– A fenébe, kisdedem! Elviszünk! A pokolba is velünk jöhetsz!

– Miért vagy zabos?

– Nem számít. Ma sem molesztáltak többet, mint egyébkor, az átlagba még az is belefér, hogy lőttek rám. Most lefekszem, mert rögtön kelünk.

– Martin – figyelmeztet. – Át akartál menni hozzá.

– Majd reggel.

– Jó – sóhajtja. – Kapok egy álomcsókot?

Kap egyet. Eligazítom rajta a gyűrt takarót, elbotlom a szőnyegen heverő játékseregletben.

Ella lemászik a vacakjaiért. Sorban az ágyba rámolja a szőrnyulat, a teddy macit, a kimázolt bohócot, a zenélő gumicápát, a violakék plüsscicát, nyolc-tíz férfizsebkendőt, plusz néhány macit, kutyát. Azután leül az ágy végébe, látványosan magába roskad, és felfújja az arcát.

– Mi baj? – kérdezem.

– Most hol aludjak ettől a sok szartól? – morogja.

Magára hagyom.

Aranyfényű napra ébredek. A csupa ablak hálószoba félkör alakban kiöblösödik a ház falán, gigantikus cédrus örökzölden előtte. A fa egyik ágán varjú énekelget. Újhullámos a madár, nem az előírásszerű károgást hallatja, valami földöntúli nyekergést erőltet. A hideg futkos rajtam, fel és alá. Kimenekülök az ágyból.

Nincs rémesebb a reggeleknél. Végigvonszolom magam a lakáson. A háziasszonyi szememmel tekintek a rumlira. Ezt a szemet igen ritkán használom, érthető okokból. Észveszejtő kupoldát látok vele, ugyanis. Valószínűleg üresek a szekrények, csupán a molyok nyelik bennük az éhkoppot. Minden cucc szerteszét hever, mintha csak az imént ért volna véget a házkutatás, a betörés, a földrengés. Az sem vigasz, hogy tiszta ruhák tarkállanak a bútorokra szórva, azok, amelyeket leszedtem a fregoliról, és azok, amelyeket viselni szándékoztam az elmúlt hetekben, de végül mégis a jól bevált farmernál, zubbonynál maradtam. Ella ebben a tekintetben nem az apja lánya, őt nem zavarja a rendetlenség. Vagy ha igen, nem annyira, hogy kúrálná is e baját.

Először is a zuhany alá állok, azután felhúzom a Danielváró gúnyát. Ez idő tájt a szívközépig érő póló és a semmit el nem rejtő sztreccsnadrág járja.

Kikerülöm az út közepén heverő kutyát, a macskát azonban nem védhetem ki. A dög kerreg, nyávog, tébolyultan rohangál a lábam alatt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a tányérjához terelgessen, és megmutassa, milyen torokszorítóan üres is az.

Konzervet bontok. Egy percig bámulom, milyen tempóban habzsol a cicus. Közben megfő a kávé. Lerogyok az asztalhoz, és elkortyolom a mérget. Az ablakkal szemközti hirdetőoszlopot nézem meredten. Percekbe telik, míg agyamig ér az élmény. A plakáton szőke modell tekergeti magát dögös fürdőruhájában. Átlag tíznaponként cserélik a képeket. Láttam én már mindent a konyhaablakból. Megtanulhattam volna, miként kell élni, mit ildomos fogyasztani. Hogyan kell megveszni a boldogságtól, amihez több se kell, mint valami nagyon-nagyon márkás ez vagy az.

A kávé fogytával várom, mikor önt el a tetterő. Nem önt el. Feltápászkodom, végigmegyek a hajlékon, a karomra seprem a szétáradt rongyokat, majd az egész kazlat begyömöszölöm a legközelebbi szekrénybe. Naná, hogy a szekrény jóval kisebb a kelleténél, ám addig taposom, passzírozom a kupacot, mígnem sikerül rázárnom az ajtót. Ezután már szinte lakhatónak látszik az édes otthon.

Fáradtan leülök, bekapcsolom a tévét, hadd dobjon fel a reggeli híradó, jóllehet tudom: ez az a műsor, amit annyiszor kellene kihagynom, ahányszor adják. Egy perc alatt adrenalintolulást kapok a szép, színesen pergő képektől. Mintha a felmutatott emberi tetemek, kocsironcsok száma szerint díjaznák a szerkesztőket. A minap öngyilkos terrorakció helyszínét tekinthettünk meg. Ella előrehajolt ültében, de magam sem hittem, hogy jól látok: közvetlen közelről megszemlélhettünk egy darab rongyot, az alóla kilógó véres lábcsonkkal, amelyhez nem tartozik többé senki.

Órámra nézek, érzésem szerint ezredszer. A páncélborítású szerkezet állja a tekintetemet. Közönyösen számlálja a tovavonszolódó perceket.

Tarzan. Elviszem sétálni.

Felteszem nyakörvét, az utcán beleszimatolunk a friss levegőbe, tudván, hogy amint felébred a város, elmúlik a frissesség, s vele a levegő. Futásnak eredünk. Persze, a kutya gyorsabb, neki fikarcnyi szívfájdalma sincs.

Az akciócsoport titokzatos küldetése véget ért, Belloq hazajön végre. Futtomban felidézem az arcát. Különös, többnyire profilból jelenik meg képzeletemben. Látom rövidre vágott, sűrű fekete haját. Széles, magas homlokát. Szilvamagot formázó szemrését. Erőteljes, egyenes orrát. Szögletes fogait. A szája köré vésődött barázdát, amely olykor kisimul és szinte teljesen eltűnik, máskor elmélyül, elkeskenyítve a folyton borostálló arcot. Cikázom a részleteken, a hangsúlyos járomcsonton, a kemény állón, s persze nem állok meg, tovább szemlélem a lelkemre vetített alakot, és már minden érzékszervem részt vesz a mustrában.

Lassítok, kifújom magam Nem először jut eszembe a megváltó ötlet: ha az emberen ennyire elhatalmasodik egy pasas, meg kell tőle szabadulni, másképp elhantolhatom hőn szeretett függetlenségemet. Megszaporázom lépteimet. Miközben lehagyom a dobermant, kioltom a képet a belső monitoron.

Reménykedve futok hazafelé. Hasztalan, a szürke Mazda nem áll a ház előtt. Helyette elgyönyörködöm saját járgányomban, melyen kibe jár a szél. Furcsa, senki nem nyúlt a kocsiban hagyott holmihoz. Hiánytalan a leltár, megvan a magnó, a rádiótelefon, a fél doboz cigaretta. A tegnapelőtti újság széleit szellő borzolgatja a hátsó ülésen. Hiába, errefelé már csak ilyen a közbiztonság. Elvégre itt lakom.

Odafenn kihagyom Martin és Ella reggelizési jelenetét. Hangjuk utánam csordogál a nappaliba. Tudom, mennyire szeretem őket.

Felpattanok, bekapcsolom a rádiót. Barry White énekel. Remek hangján áporodott dalokat interpretál. Semmi közöm hozzá. Tán én szerezzek neki zenét?! Majd én fogom megváltoztatni a világot?! A világot, melyet Isten – így mondják – a maga képére és hasonlatosságára teremtett, s ha ez így igaz, nem is csoda, ha nem mutatkozik előttünk. Mellesleg nem ártana, ha felkeresne egy menő pszichiátert.

Kinézek az ablakon. Nem mintha a szürke Mazdát lesném.

Egyszerűen csak érdekel, mi a fenét művelnek az emberek ebben az órában, egy ilyen dögletes hangulatú vasárnap délelőttön.

Lekapok egy könyvet a polcról. Belefúrom magam, s úgy haladok előre, akár vakond a sötét járatban. Ez már elmebaj.

Ella bejön. Megáll előttem. Nézem egy darabig, kisvártatva felismerem.

– Ne kímélj, kisdedem – sóhajtom.

– Megígérted, hogy megcsinálod a frizurámat.

– Hozd az ollót. Sőt, ennyi hajhoz sarlót is hozhatsz.

– Nem kell levágni – mondja lassan, a szememet figyelve. Esküdni mernék, azt lesi, benarkóztam-e. – Fond be.

– Befonom – egyezek bele. Bármibe beleegyeznék, amitől múlik az idő. Ha valaki csalogatna, hogy menjünk bankot rabolni, kapnám a detonátort, és indulnék. Annyira szeretem Danielt, hogy emiatt fogom meggyűlölni.

Martin a küszöbön meredezik. A pasas naponta nő kéthárom centit. Száz foga van, köztük kis hézagok: ettől vesznek meg a lányok.

– Tesó, üveges a szemed, de az arcod is – közli széles vigyorral. – Jól vagy?

– Nem vagyok jól – szögezem le.

– Nem csodálom. Láttam a szekeredet. Tök romos az egész, te meg itt ülsz egy kosár babéron.

– Min üljek? Egy hordó nitroglicerinen? Szerinted mit kéne csinálnom a kocsival? Beüvegezzem?

– Telefonálj a szerelőnek.

– Felhatalmazlak rá, hogy megtedd.

Martin tovább vigyorog. Vannak napok, amikor ezzel a letörölhetetlen vigyorral ébred.

Ella elém penderül a fésűvel, és egy kazal fluoreszkáló hajgumival, narancssárgával, epezölddel, lézerpirossal, Barbiekékkel és Barbierózsaszínnel.

– Itt fenn – mutatja a halántékát –, egy fonatot csinálj, s ahogy lefelé haladsz, úgy oszd el, hogy végül száz ága legyen.

– Mielőtt belefognék, tisztázzunk valamit: ekkora mutatványra legfeljebb tízévenként tudsz rávenni.

– Jó, és akkor tíz évig így maradók? – kérdezi hetykén. Letelepszik a fésülködőasztal elé, majd int Martinnak. – Hozz egy tollseprűt. Eltűnt a tükör a por mögött.

– Tévedsz, kicsi lány – hárít Martin. – Az a pókháló, amit látsz, az arcodon van. – Ezzel elszelel.

Magunkra maradunk. Fonok, gumizok. Nem látszik a munka vége. A gályarab sem tudja, mikor eresztheti el végre a tenyerébe bütykösödön evezőt. Néha lábujjhegyre emelkedve az utcára lesek. Máskor az órával váltok bizalmas pillantásokat. A vekkert Martin vette. Biztosított róla, hogy a szerkezet ütés, dobás és golyóálló, egyszóval alkalmas arra, hogy reggelenként kiverje az álmot a szememből, bármint védekezzem is ellene. Két nap után kiutáltam a vekkert a hálószobából. Úgyannyira kiverte az álmot a szememből, hogy már elaludni sem tudtam tőle. Ketyegése olyféle, mintha egy hadsereg masírozna a párnámon. Erős volt a csábítás, hogy kipróbáljam: valóban golyóálló-e.

Kaptam helyette másikat. Az új óra kézigránátot formáz. Felver hajnalban, én meg a falhoz vágom őt. Béke van.

Másfél órácska multával még mindig Ella fején babrálok. Megcsörren a telefon. Úgy röpülök a készülékhez, hogy hangrobbanásra lehet számítani. De természetesen nem a vágyva vágyott basszust hallom a kagylóban.

– Dalia vagyok. Találkozzunk ma este.

– Azt hallottam, gárdát szervezel.

– A hír igaz, és összefügg ma esti randinkkal. Nyolckor várlak az Alfer parkolóház előtt.

– Ha nem lennék ott, ne csüggedj. Lehet, hogy estére magánéletem lesz.

– Tartogasd éjszakára. Nem hagyhatsz cserben. Tehát nyolckor!

Csak várj, gondolom Ella tincseit fonogatva. Hihetetlen, mennyi haja szála van a leányzónak. Remélem, nem veszi észre, hogy türelmem fogytán, a bal felén kevesebb fonatot alkotok. Dalián merengek. Végre akad valami merengenivalóm. Jól szórakoztam a harcművésznő oldalán.

Loppal spiccre emelkedem az ablak mellett.

A szürke Mazda a kocsim elé gördül.

Belloq kilép belőle. Délcegen körbesétálja szekeremet, majd felnéz az ablakra, de nem láthat meg a függönytől. Arcvonásai azt mondják: ejha. Szeretem, ha elismeréssel adózik teljesítményeimnek.

Szótlanul fonom be az utolsó tincset. Rátekerem a püspöklila gumikarikát. Ella megszemléli magát a tükörben. Szépséges kölyöklány: hosszú, keskeny fejjel, melyet tovább nyújt az újsütetű frizura. Sápadt arc, ércolvasztó sötét szempár.

– Mit főzünk ebédre? – kérdezi. – Lepjük meg Danielt valami kolosszális kajával.

– Ha kolosszálisát akar enni, kénytelen lesz maga főzni – felelem. Sorra veszem, milyen lázas tevékenységbe vethetném magam, mire felér a lépcsőkön. Ha volna teknőm, mosni kezdenék. Ez meglehetősen látványos elfoglaltság, és kellőleg el lehet mélyedni benne. Belloq nyugodtan hihetné, hogy a vízgőz fátyolozza el a tekintetemet.

Jobb híján belerogyok a fotelba, és felragadom a könyvet. Nagy emberek aforizmái. Sűrítmény, akár a leveskocka. Két könyvtárra való műveltség egyetlen kötetben karácsonyra mindenki megkapja.

„Nem vagyok cinikus, csak tapasztalataim vannak, ami persze majdnem ugyanaz mondja” Oscar Wilde, amikor nyílik az ajtó.

Belloq nem kapkodja el az életét. Beballag a lakásba. Nálam kevésbé szemérmetes leánya elérohan és a nyakába veti magát. A nagyjelenet eltart néhány percig, szipogás, nevetés, csacsogás kíséri.

Lapozok. „Az ember nem lehet eléggé óvatos ellenségei megválogatásában.” Még mindig Oscar Wilde.

– Denisa itthon van, vagy megyünk a kórházba? – hallszik a tengermélyi hang.

Zsigereim belereszketnek, Torkomba szalad a szívem. Meg kell veszni, a pasas úgy hat rám, mint egy kísérleti atomrobbantás. Évek óta bizakodom, hogy egyszerre csak elmúlik. Be kell látnom végre: idülten szerelmes vagyok.

Lapozok. Mintegy kétszáz oldalnyit. „A hazugság megöli a szerelmet. De csak az őszinteség öli meg igazán.” Hát ez Hemingway. Hát ez jellemző.

Belloq megáll előttem. Kiveszi kezemből a könyvet.

Ráocsúdom.

– Már megjöttél? Hisz csak most mentél el.

A pasas jóval kevesebb energiát fecsérel érzelmeire, mint én. Nem csinál nagy ügyet abból, hogy hetek óta nem láttuk egymást. Tűzforró pillantással végigsimogat. A mellemet szegélyező trikó és a nadrág dereka között lúdbőrözni kezdek.

Belloq ceremónia nélkül lehajol, és megcsókol. Puha szájjal, tenyerét könnyedén a fotel karfájára támasztva. Azután hirtelen finoman megharap, és érzem, hogy elvesztem. Át kell karolnom a nyakát, muszáj megmutatnom a nyavalyásnak, milyennek is képzelem a csókot.

Amikor kifulladva elválunk, ujjai hátával végigsimítja az állat. Néz egy percig. Vagy tovább. Tekintete felcsörlőzi az enyémet, s magához ránt. Elátkozom, miközben kiemelkedem a fotelból, és megállok előtte. Tovább átkozom, midőn a mellére hajtom a fejem, és sikertelenül próbálom elfojtani a mellkasomból kiszakadó sóhajtást.

Belloq gyors pillantást vet az ajtóra, de a kifinomult leányzó pertuban van a tapintattal: nem mutatkozik. Így hát a pasas enged a csábításnak, és a derekamra teszi a tenyerét, hogy megindítsa az offenzívát. Igazából az izgatja, mit takar kurta trikóm.

Teljesen leköt, hogy fejben tartsam: most nem eshetünk le a lábunkról. Miközben hűtőm magam, Belloq szorosan hozzám simul. Fel is forr a hűtővizem.

– Amit érzel, az nem a stukker a zsebemben – súgja a fülembe.

– Én sem a hidegtől lúdbőrözöm.

– Emberfölötti megpróbáltatás volt ez a tizenhat nap. Farkaséhes vagyok. Rád.

– Tartok tőle, hogy estig nem lehet tálalni.

Elenged, elfordul, átsétál a szobán.

– Veszek egy brómos ülőfürdőt – mondja, s a szekrényhez lép, hogy előszedje meghittes vászonnadrágját, amely nélkül képtelen otthon érezni magát.

Csak most jött haza, s máris elveszítem: a duzzadó szekrény ráfakasztja tartalmát.

Ruhák záporoznak Belloqra, és maguk alá temetik. Jobb vállán selyemszoknya, bal vállán kommandós nadrág, mellkasán néhány intimebb darab lóg, mind jól áll neki. A szekrény megkönnyebbül, Belloqnak szeme sem rebben. Bűvész ügyességével veszi elő a fehér nadrágot, majd gondtalanul nekilát, hogy a rábuggyant cuccokat szálanként behajtogassa a polcokra, fellógassa a vállfákra.

– Jut eszembe – mondja közben. – Jégeső volt?

– Miből gondolod?

– A kocsidból.

– Ja?! Tegnap egy félszemű lovas vadászgatott rám az elhamvadt erdőben. Nem talált el, mert olyan részeg volt, hogy körhintának hitte a nyerget. Hát te merre jártál?

– Még mindig csak annyit tudhatsz, hogy kiképzési programon vettünk részt. Érdekes a meséd. Folytasd tovább. Még jobb volna, ha az elején kezdenéd.

– Az elején? Huszonkilenc évvel ezelőtt születtem, nagyjából. Apám könyvkiadó, anyám lakberendező. Öcsém lökött, egyetemre jár, most hirtelen nem tudom, éppen melyikre.

Ránézek, várom, hogy tiltakozzon.

Elvigyorodik.

– Estig ráérek.

– Mi az, hogy estig?!

– Este dolgom lesz.

– Velem?

– Nélküled.

– Mással?

– Legfeljebb két óra.

– Persze, ez is titok.

– Titkosabb minden másnál. Ha végzek a nagytakarítással, elviszlek benneteket ebédelni.

Kész, a szekrényben glédában állnak, függeszkednek a ruhák. A pasas vállra veti a nadrágját, és eltűnik a fürdőszobában. Küzdők a csábítással. Utánamenjek?

Megboldogult tinédzserkor, ki ne emlékezne rá?! Adottak a szerelmesek, valamelyikük otthonában. Vágyakoznak egymásra. Lángolva járnak helyiségről helyiségre, hátha valahol zavartalanul egymáséi lehetnének. Leleményfejlesztő gyakorlatok végtelen sora az életük, hiszen még a legeldugottabb zug is legott benépesül, mihelyst ők megbújnának benne. Jön a mama a kuglóffal, a papa a rögbihírekkel, a kishúg egy leszakadt babavégtaggal. Jön öcsi a zuhanóbombázóval, a nagymama az elsőbálos nosztalgiáival. Ilyen áldatlan körülmények között idővel kialakul a szexuális csőlátás: amikor már semmi egyébre nem tudnak gondolni, csakis arra, Hogy mégis miként lehetnének egymáséi végre!? A fiúk szervezetében ekkor idegződik be a korai magömléshez címzett baj, melynek kiváltója: hevenyészett együttlétek a gardróbszekrényben, a zuhany alatt, az erkély korlátján.

Benyitok a fürdőszobába. Belloq zuhanyozik. Beléptemkor rám fújja a jeges vizet, és hátat fordít. Nagyon helyesen teszi, elölről nézvést túlontúl izgató. Legeltetem a szemem hosszú combján, izmos csípőjén. Felfedezem a hátát. Újdonság rajta az, hogy karcolások éktelenítik. Mintha fakírheverőn huzigálták volna.

Belloq visszafordul, már nem szégyenlős. A hideg víz megtette a magáét. Próbaképpen felcsippentem a trikóm elejét. Megvizsgálom, mennyire lett nedves. Precízen átkutatom, vízcseppeket keresve. A hatást lemérhetem a pasason. Megint elfordul.

– Mi történt a hátaddal?

Vállat von.

– Baleset ért.

– Ilyen sebeket legfeljebb csak egy szenvedélyes nő tud okozni a megfelelő férfinak, tíz vörösre lakkozott, méteres körömmel.

– Mesélhetnék – feleli. De persze, nem mesél.

Visszafordul. Elzárja a vizet, maga köré tekeri a fürdőlepedőt. Magához von, elfújja a hajat a fülemről. Érzem lehelete forróságát.

– Hogy bírtad? – suttogja.

– Kézállásban a kisujjamon.

Megsimogatom a hátát. Egy pillanatra megmerevedik fájdalmában, ám elfelejti sebeit, amint a trikóm alá fúrja a fejét. Ez az a perc, amelyben elhagy az eszem.

És stílszerűen: kopognak. Mert ez ugyanaz a perc.

– Mi van? – kérdezem felháborodottan.

– Martin van – jön a válasz késedelem nélkül. – Látnom kell Danielt. Nem bírom tovább nélküle. Elsorvadok.

Ezt a ziccerlehetőséget meghagyom Belloqnak, ő persze nem él vele. Magára rántja fehér vászonnadrágját, és kisiet a fürdőszobából, nehogy Martin túlepedje magát.

Öcsém ütődött tekintettel, melegen rázogatja a kezét. Úgy két percig. A végén majd az ortopéddoki teszi helyre a vállízületeiket.

Ezután Martin magához vonja Danielt. Különbejáratú istene pedig meghatott vigyorral tűri az émelyítő szeretetrohamot. Pár napig nem volt itthon na és!?

– Felfordul a gyomrom tőletek – közlöm.

Nem figyelnek rám. Az ölelkezés hevében Martin felfedezi Belloq hátán a sebeket. Olyan képet vág, mintha darabokban kapta volna vissza a bálványát. Elboruló arccal szemügyre veszi a semmi kis karcolásokat, majd észbe kapván lazít kissé. Megértő bólogatással kezdi.

– Nem akartál hazajönni, mi? A hárpia miatt. A repülőgép után kötöttek. Kétezer méteren át vonszoltak a kifutópálya betonján. Teljesen megértelek.

Belloq nem felel. Ebben az életben már aligha derül ki, hol voltak, és mit műveltek a nagyszerűek: az akciócsoport stramm fiai. Nagyra becsülöm a férfiak mérhetetlen titoktartó képességét.

– Kétnaponként elmentem a reptéri parkolóba, és megnéztem, megvan-e a kocsid – meséli Martin. Megint ellágyul a tekintete. Gondolom, ilyenkor az agya sem tesz másként. Micsoda misszió!? Öcsike a Mazdát babusgatja a Bálvány távollétében!?

– Felajánlottam, hogy használhatod a kocsit – feleli istene.

– Jobban becsüllek annál, semhogy összetörjem az autódat.

Felhörrenek.

– Úgy beszélsz arról a járgányról, mint egy nőről, akit fenenagy tiszteletedben nem mersz megkettyinteni. Micsoda romantikus lélek! Hozzátok a vödröt: bőgnöm kell! Gondolom, kétnaponként virágot is vittél a Mazdának, és fogkefével távolítottad el róla a guanót, szmogpiszkot.

Belloq kávét főz. Remekül illik kezébe az őskori lombik.

Martin felöklel a tekintetével.

– Te olyan hülye vagy, hogy holtbiztosan szeretetotthonban fogod végezni!

– Ne ijedj meg, Den – csatlakozik Ella. – Majd én ágytálazlak.

– Kösz biccentek.

A macska először mutatkozik, mióta az idegen megérkezett. A denevérfülek felmerednek a terítő alól. Kisvártatva a cicus előjön, peckesen körbejárja, megszimatolja Belloqot. A mustra kölcsönös. A pasas a kezét nyújtja. Nyilván elment az esze. A cicus megszaglássza az ujjait, a középsőt finoman megkóstolja, majd zavartan leül, és időhúzó vakarózásba kezd. Sárga szemét nem veszi le Belloqról.

– Mi ez a csípős ecetszag? – szimatol a pasas.

Hirtelen kinézek az ablakon. Tüzetesen bámulom a plakátokat. Ella kénytelen válaszolni.

– Még nem igazán szobatiszta – rebegi.

Belloq felkapja a fejét, naná. Tartása, arca, hangja megszigorodik.

– Komolyan meg akarjátok tartani?!

– Ha lehet – sóhajtja Ella.

Összekoccan a tekintetük. A leányzó száznyi fonata szomorúan billeg. Az atya ellágyul. Vállat von, felállni készül.

Ekkor a mogorva cicus felhagy a vakarózással, és komoly képpel Belloq tenyerébe teszi a mancsát.

– Mi lesz vele, amíg elutazunk? – kérdezi Daniel. Lám, ingatag a pasas. Egyetlen pacsival le lehet venni a lábáról.

– Iris és Donald vigyázni fog rá – mosolyogja Ella. Úgy fest, megoldottak minden problémát.

A cicus eldobja magát a padlón, és Tarzan lógó orrával kezd vacakolni.

– Mi a neve? – érdeklődik Daniel a lombik mellől.

Ellán a sor, hogy kibámuljon az ablakon.

– Belloq – mondom. – Egyelőre Belloq a neve.

– Ha jól meggondolom, akár egy akváriumnyi, Belloqra keresztelt murénával is várhattatok volna – von vállat a pasas. Vigasztalkodik.

– Szeretném másképp hívni – feleli Ella.

– Nevezd el Sir Kánnak – vetem oda.

– Legyen inkább Tépdszét – javasolja Martin unottan.

– Hívjuk talán Fáraó Átkának – javasolja az atya.

Ella a nyakába ugrik. Egy csésze elgurul, és szétcsattan a padlón. Fáraó Átka ijedtében átugorja a kutyát, közben síri hangon szitkokat köpdös.

Felsóhajtok. Ez így lesz egész nap. Szeretteink karéjában várhatjuk az éjszakát, a percet, amelyben kéz a kézben felkereshetjük végre a hálószobát. Megpróbálok derűs arcot vágni, addig is. Néha összevillan a szemem Belloqéval. Mosolya cinkos.

A végeláthatatlan délután is eltelik végre. Ahogy közeledik az este, úgy fokozódik dühöm. Miért kell Belloqnak elmennie?! S amikor a készülődés kezdetét veszi, midőn előszedi legpompásabb öltönyét, mi több, nyakkendőt lógat az ingére, elsötétül az agyam.

Leülök a telefon mellé, és feltárcsázom a sörhasú kollégát.

– Megvan Victor Hern? – kérdezem, mellőzve a bevezető köröket.

– Nem eszik olyan forrón a killert.

– Ne gasztronómiai tippeket adjon, hanem Hern fejét. – Pershit megköszörüli a torkát. Ilyenkor szoktak világra jönni a nagy horderejű közlések. Nem csalódom. – Beszéltem a főnökével – hangzik a felelet. Ő is megerősített abban a megingathatatlan meggyőződésemben, hogy ez a nyomozás az enyém. Maga úgyis elutazik, ne másszon bele az ügybe. Mire visszajön, tálcára teszem Hern fejét. Ha óhajtja, spékelheti, citromot dughat a fogai közé.

Egy pillanatra elakad a szavam. Mégis, mi ez az elmenési hisztéria? Tud róla Martin, Ella, Belloq, a Főnök. De én miért nem tudok róla?! Végre is, mint hallom, nekem is mennem kell. Megköszörülöm a torkomat. Ádáz arcot vágok. Pershit sajnálhatja, hogy nem látja.

– Victor Hern gyújtotta fel az erdőt Nitzben. Erős a gyanúm, hogy bérmunkában tette, egy családot akart kiirtani. Pechje volt, mert enyhén kigyulladt ő maga is. Attól tartok, sejtem, ki volt a megbízója.

– Sejteni annyi, mint nem tudni. Mivel bizonyítja, amit állít?

– Járt Nitzben? – kérdezem gyengéden. – Mert én nem voltam rest.

– Egyelőre más irányban folytatjuk a nyomozást.

– Nyomozzon a szélrózsa minden irányában. Nézzen körül Nitzben.

– Jó utat. És hosszút – feleli Pershit. Ezúttal ő mellőzi a ceremóniát. Lecsapja a kagylót.

Rágyújtok, italt töltök. Dühömben akár egy pohár arzént is lehajtanék. Belloq a legszebb öltönyében parádézik. Fekete ingén szabadon lebeg a nyakkendő. Eszelősen festői a pasas. El-elakad rajta a tekintetem.

Cipőt húz, megáll előttem.

– Megkötnéd a sálamat?

– Két heti tortúra után nincs szabadnap az akciócsoportnál? Ez a nonstopkommandó? Egyébként ez valami új? Direkt Pierre Cardinnel terveztetik az akciócsoport ruháit? Szerintem a szürke zubbony sokkal praktikusabb volt. Kivált bevált hasoncsúszáshoz, autós üldözéshez.

– Munkavacsorára indulok. Fessnek kell lennem. Kösd meg szépen a nyakkendőmet, hogy legyen időm begyakorolni néhány elbűvölő mosolyt.

– Elbűvölő mosolyt? Ha egész este vicsorítasz, akkor is jó volnál, amilyen észbontóan festesz ebben a gúnyában.

– Gondolod, hogy buknak rám a nők?

Végigfürkészem az arcát.

– Fiúmanöken képzőben voltatok? Azelőtt békében elvoltál a férfiasságoddal, nem kérdezgetted, hat-e.

Közben masnira kötöm a nyakkendőjét. Előbb fintorog, majd megbékél vele, és úgy hagyja. Tovább értetlenkedem.

– Nem szívesen emlékeztetlek rá, hogy a hitvesed vagyok, de mégis: nekem nem küldtek meghívót a munkavacsorára?

– Jaj, Denisa! – nyögi elkínzottan. Ez nem közönséges dínomdánom lesz. Nevezzük Al Capone-akciónak. Megvigasztalna, ha tudnád, mennyire utálom?

– Nem árulom el, de megvigasztal.

„Al Capone-akció”?!

– Mi az, hogy Al Capone-akció?

A számra fekteti mutatóujját, jelezvén: titok.

Martin, aki egész nap azt játszotta, hogy nincs senkije, egy árva nője sem, akit moziba kéne cipelnie, a fotelban tehénkedik, s motorja kulcsait lóbálva, csodálattal bámulja a fókaszürke öltönybe csomagolt istenséget. Nagyot s bőszét gondolok, érezvén, hogy nem tudok megmaradni ebben a házban.

Kikapom kezéből a kulcscsomót a ráaggatott ezernyi fityegővel, rókafarokkal, ezüst íjjal, egyebekkel együtt. Vállamra hányom a bőrdzsekit, kapom a sisakot, és kiszáguldok az ajtón.

Utánam kiáltanak valamit, de nem törődöm velük. Egész nap idillikus hangulatot teremtettem nekik, az ebédhez még puding és fagyi is volt, szavuk nem lehet.

Eltart egy ideig, míg végigpróbálom a kulcsokat a motoron. Végre nyeregben ülök. Látom, hogy Belloq kiballag a kapun, felölti a Mazdát, búcsút int, és elhajt. Nekivágok az ellenkező iránynak.

Először berontok a rendőrségi palotába. Megkeresem a számítógépteremben ücsörgő ügyeletest. Benyögöm neki Victor Hern nevét. Tíz perc múlva kapok fél oldalnyi szöveget. A nagy takarékosságban sajnálták a festéket a printertől, ezért elmosódott bolhaürüléket kell silabizálgatnom. Elteszem agyamba Hern legutolsó ismert lakcímét, zsebre gyűröm a papírlapot.

Kirohanok a szürkületbe. Irány az Alfer garázs.

Találkánk színhelye a városvédők által méltán ócsárolt bazi betontorony. Dalia a felhajtón parkol apró Pandájával. Amikor felismer a Kawasakin, indít és begurul előttem az épületbe.

Olajpecsétes betonszerpentinen kanyargózunk egyre feljebb. Mind hevesebb szélrohamok vágnak be az embermagasságú ólomüveg fal fölött. A garázs diszkrét világítással fogadja kuncsaftjait. Ilyen fényes lehet az a csatorna, amelybe betévedt egy szentjánosbogár. Kísérteties hangulat úrhodik el rajtam. Égnek áll a szőr a karomon.

Dalia végre leparkol és lefejti magáról a kiskocsit.

– Hello – mondja.

Nézem. Hosszú haját kefefrizurára cserélte, akár egy vezeklő apáca. Öltözéke sem olyan vad, mint hajdan. Ám alakja a szokott nyúlánk. Komoly a szeme.

– Mi van veled? – kérdezem. – Leveszem a sisakot, megtámasztom a térdemen. Bámuljuk egymást a sejtelmes homályban. Végre felenged.

– Mássz már le a repesztődről, és melózzunk, mert itt lel ránk a pitymallat. Elmondom, mi az ábra.

– Egy pillanat. Hetek, hónapok óta nem láttalak. Talán mégse a robottal nyissunk.

– Ne? És miért ne? A siránkozásomat akarod hallgatni? Megégettem magam a palival, akit rám bíztál. Úgy megégtem, mint a pirítós. Beleestem ugyanis. A pali meg néhány édes hét után vette a kalapját, és elröpült a messzi, bánatos Dél-Amerikába. Soha többé nem látom viszont. Még nem hevertem ki.

– Te?! – kérdezem meredten. Nem volt pasas, akit meg ne csipkédtől volna! Ha mégis maradt néhány érintetlen, vesd rájuk magad. Te nem szoktál drámázni.

– Hát ez az, amit nem tudok megbocsátani Marcelnek. Belehatolt a telkembe. Sorra nyitogattam előtte a bezárt ajtókat. És amikor végigjárta összes termeimet, elköszönt. Beléd volt esve. Azért nem vitt magával.

– Bocsáss meg, én...

– Ne mentegetőzz, nem áll jól neked – rivall rám. – Én voltam a hülye. Na, figyelj ide. Nagy ötletet adott nekem az a pár nap, amit együtt töltöttünk az élet sűrűjében. El kell bánni azokkal a sötét alakokkal, akik éjszakánként kisajátítják az utcákat és a közbiztonságot. Összeverbuváltam néhány belevaló csajt és krapekot. Átestünk a gyorstalpalón, mint a sárgaságon. Nem azért mondom, de nem egy trükkre én tanítottam meg a rendőrség kiképzőit.

Míg beszél, elsétálunk az üvegfalhoz, amely ezen a szinten már a mennyezetig ér, hogy oltalmat nyújtson a vad szélrohamok ellen. Árnyéktócsák hullámverése ring az üres kocsik között. Ezek a helyek vonzzák a beteg alakokat.

– Te is tudod, hogy kismillió cég foglalkozik testőrkölcsönzéssel, egyéb biztonsági szolgáltatásokkal, de ezek sokba kerülnek. Ezért csináltam meg a gárdát. Ha alpári akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy elvégezzük a zsaruk melóját. Mi merő szívjóságból fogunk vigyázni a körzetünkre.

– Hallottam híreteket. Ha érdekel a véleményem: nem rajongok az ötletért.

– Gondoltam, elvégre tőled származik. Ha erre emlékeztetni kell téged, akkor emlékeztetlek. Amikor megismerkedtünk, te vetetted fel, mi volna, ha néhányan összejönnénk, és megmutatnánk az éjjeli vagányoknak, hogy el tudjuk szomorítani őket. Már nem emlékszel, mennyire pityeregtek, amikor belevertük az orrukat a térdünkbe?!

Fenét nem emlékszem. A Főnök akkor is ki akart kapcsolni egy zaftosabbnak ígérkező nyomozásból. Járőrözhettem Daliával, aki éppen akkortájt híresedett el, mint harcművésznő.

Történt ugyanis, hogy egy estén kiszabadított egy figurát a jampecek karmaiból. Hajlékába vitte, megdöntötte, majd hazakísérte a pasast. A visszaúton belebotlott az akkori egyes számú közellenségbe, a zsaruk által elszántan, ámde eredménytelenül keresett nőölő őrültbe. Az aberráltat a nyavalya törte ki, amikor látta, hogy képtelen megfojtani a gida csajt. Dalia elrikkantotta magát: hadzsima, és szembeszállt vele. Közben jött egy vonat, és lefejezte a tagot.

A legközelebbi őrszoba ügyeletesei igencsak röhögtek, amikor a harcművésznő betoppant hozzájuk, mondván, hogy össze lehet takarítani a négyszeres gyilkost. Végül mégiscsak kénytelenek voltak elhinni, hogy a lány regényes története színigaz.

Hát ezután kerestem meg Daliát, ám olyan elképesztőnek találtam pasascsipkedős, vijjogós stílusát, hogy hamar felrántottam a nyúlcipőt.

Ám mégis kikaptam a társaságát. Összemelegedtünk. Állatkertben is jártunk éjjel. A szarvasbikára örökké emlékezni fogok.

– A mi körzetünkben nem lesznek éjszakai rablótámadások, nemi erőszak, egyéb terror – jelenti ki Dalia szigorúan.

– Őszintén szólva, benneteket féltelek.

– Ismersz, nemegyszer voltunk együtt bevetésen. Legszívesebben veled csinálnám tovább, de a te melód másról szól. Különben is, elutazol.

– Hová?

– Nyaralni. Miért tőlem kérdezed?

– Valakitől meg kell tudnom végre.

– Meszes vagy? Mindenesetre, ha véletlenül összefutnál Marcellel, ne említsd neki, hogy belegebedtem.

Felnevetek. Más nem jut eszembe. Elindulunk. Belépünk a páternoszterbe.

– Figyelj – mondja Dalia. – Úgy megy ez a frász, mint egy földigiliszta. Nem érzed magad kiszolgáltatottnak? Ki vagy téve mindenféle macerának, amíg ez alámászik veled a földszintre. Bármikor beugorhat melléd valaki, aki lejjebb lesben áll. Kirángat, leüt, azt tesz veled, amire gusztusa támad. Képzeld, ha gusztustalan a gusztusa!? Stukker van nálad?

– Jézusom – szörnyedek el. – Én marha! Hát nem a kocsiban hagytam?!

Motorral jöttél emlékeztet, és úgy méreget, mintha heveny elmebajra gyanakodna.

– Akkor hát sejted, milyen védtelen vagyok.

Bólint.

– Mint egy újszülött. Egyetlen jóság volt a tanfolyamban. Megtanítottak az önvédelmi fegyver használatára.

– Ez nem tetszik a gárdában. A fegyver.

– Tudom a dilidet. Csak akkor veszed kézbe a stukkert, ha meg kell pucolgatni. Helyes kis póktojásokat találhatsz benne. Mi sem fogunk cowboykodni az utcákon.

– És ha rátok lőnek?

– Erről van szó. Ekkor húzunk strukkert. Mégsem viszonozhatom a tüzet egy marék kaviccsal!?

Félúton sem járhatunk, amikor Dalia kilép a páternoszterből. Kelletlenül követem. Elmegyünk a falig. Lenézünk az utcára.

– Nézz körül. Ott egy hiper étterem, a Gondolás. Saját parkoló: fényár éjjel-nappal, felügyelet. Ott aztán nem érhet baj. Azok viszont, akik a közelben laknak, dolgoznak, kénytelenek beérni az Alferrel. És lefelé menet száz baj érheti őket. Van már mindenféle biomódszer az élelmiszertermelésre. Ha tele vagy dohánnyal, vehetsz egészséges kaját, villát a jó levegőjű negyedben: megveheted a biztonságodat.

– Egészséget a gazdagoknak! – morgom. A Gondolás előtt sorakozó autócsodákat bámulom, amint kényesen fürdőznek a színes égők fényében. A kék, piros izzók átfestik a karosszériákat.

Mégis megismerem a szürke Mazdát.

Tenyeremet elveszem az üvegről. Ujjaim nyoma ott marad, nyirkosan. Nadrágomba törlőm a kezemet.

Milliószámra rohangálnak Mazdák ebben a városban, köztük ezrével a szürkék.

Szürke kocsihoz fókaszürke öltöny, fekete ing. Vacsora a Gondolásban. Két vendég körül hat pincér hajbókol.

– Jössz? – sürget Dalia.

– Megyek hát. Miért mutogatod nekem mindezt? Mit segíthetek?

– Erről álmodoztál, nem is túl régen. Megszerveztem a polgári őrséget. Add áldásodat, és én boldog leszek. A bodyguard szóból csináltuk a nevünket. Body Gárda. Jó?

– Jobbat is hallottam már – fanyalgok. Belépünk a páternoszterbe. Cigarettára gyújtok. Legszívesebben kettőt szívnék egyszerre.

– A bejáratnál ülő tagot csak az érdekli, hogy fizess, vagy mutasd fel a bérletedet. Tőle patakokban folyhat a vér idebenn.

– Ti mit fogtok csinálni?

– Minden éjjel végighajtunk néhányszor minden szinten. Összeszedjük a gyanús alakokat. De más kínos helyek is vannak a körzetben. Két park, buja bokrokkal. Hemzsegnek bennük a szatírok. Építkezések, csordultig csavargókkal, narkósokkal. Tudod, ez marha jó. Amikor már megtörtént a baj, amikor emberek rég megbuggyantak, csavargókká, tolvajokká lettek, akkor jövünk mi, hogy szétcsapjunk köztük. Ezt meg kéne előzni. Ez a társadalom egyelőre olyan, mint az a sebész, aki előbb a villamos elé löki az embereket, hogy azután virtuóz módon amputálhassa a lábukat.

Leérünk a földszintre, Kipattanunk a szekrényből.

– Ez még megy tovább. Lejjebb is van néhány szint – magyarázza Dalia.

Elsétálunk a parkolóőr bombabiztos fülkéje előtt. A harmincas forma, gyűrött gumiálarcképű, láthatóan vidám fickó kisiet elénk és kétarasznyi vigyorral üdvözli Daliát.

– Charlie angyalkája, kincsem, virágszálam, de szívesen bújnék el a sötétben, hogy hirtelen jól rád vethessem magam! De gyönyörű lenne! Minden oké?

– Holnaptól dolgozom – feleli kimérten Dalia.

Megáll az eszem. Elmegy a mozgalmas arcú, csupa kedély pasas mellett anélkül, hogy csak egyszer is belecsípne. Mi lelte ezt a nőt?

Na mi? A kór neve: szerelem. Védőoltás nem létezik.

– Gyere, bejárjuk a környéket. Meddig érsz rá?

– Előttem az élet.

Elindulok a Gondolás felé. Dalia a karomba csimpaszkodik.

– Ne arra! Ott nyugi van.

– Töltődjünk fel egy kis fénnyel, mielőtt belefúrjuk magunkat a sötétségbe.

Bólint, mellém szegődik.

– Milyenek a gárdistáid? – kérdezem.

– Olyanfélék, mint én, egyszóval jó fazonok. Elegük van az osonkodásból, a szorongásból, a félelemből. Olyanok, akiket bőszít, serkent az agresszió. Meg tudják védeni magukat. Remélhetőleg másokat is.

– Nem értelek, Dalia – csóválom a fejem. Egyre a változásán csodálkozom. – Pár nap alatt halálos szerelembe estél Marcellel. Ehhez azért több idő kellett volna.

– Ezt nem napokban mérik. Olyan inkább, mint a bombarobbanás. Puff, máris leterített. Azóta is keresgélem szerveimet. Kezem, lábam megtaláltam, de nemesebb darabjaim odavesztek. A szívem, például. Egy igazi pasasba fáradságmentesen, percek alatt beleszerethetsz. Viszont évszázadokig is eltarthat, amíg kitörlöd őt az emlékezetedből.

– Nem hiszek a fülemnek.

De nemigen hiszek a szememnek sem.

Belloq Mazdája fürdőzik a tarka lámpafényekben.

Végigsétálunk a parkolón. Kilépünk az első kocsisor elé. Megtorpanok, nekitámaszkodom egy fekete Chrysler motorházának. Az étterem előtt álló őr ádáz pillantással méreget.

Elnézek mellette. A fényárban fürdő ablakok vonzzák a szememet. Veretes csipkefüggönyök ékesítik a mérföldes üvegtáblák széleit. Jelképesek csupán, a gazdaságot illusztrálják.

Az egyik ablak melletti asztalnál Belloq ül lezser tartásban. Jókedvűen szövegel, arcán elbűvölő mosoly. Furcsán idegen.

Vendége viszont káprázva hallgatja. Az illető maga is káprázatos. Gyöngyházszín selyemruhát, mély dekoltázst, temérdek ékszert visel. Vállára omló arányló haja tengernyi hullámot vet, szemhéján kék árnyékoló, feltehetően a szeme is kék. Orra apró, ajka démonira festett. És persze: körmei méteresek, vörösre lakkozottak.

Belloq befejezi a szövegelést. A nő előrehajol, kezét a kezére ejti, elidőzik rajta. Azután mond valamit, s közben gyengéden arcon legyinti a pasast.

Martin istensége reflexszerűen félrerántja a fejét, majd mentegetőzésfélét dünnyög. Nevetnek.

Belloq az órájára néz, azután mélyen a nő szemébe.

Megdelejez a fényes terem, akár molylepkét a láng. Nem is különös, hogy szempillantás alatt végbemegy metamorfózisom. Molylepkének érzem magam.

Az őr szétvetett lábbal megáll előttünk.

– Palira vártok?

– Egy fenét – felelem. – A szőke hercegre. Nem láttad?

– Húzzatok el innen, lányok. Nincs kedvem viccelődni.

– Te kezdted – közli Dana. – De csitt! Mintha lódobogást hallanék!

Az őr bedől neki, fülel egy keveset. Válla mellett Belloqot nézem. Az aranyhajú nő a nyakkendőjéhez nyúl, ki akarja bontani a masnit.

– Mondtam már! – csattan fel a zord őr, talpig királykék uniformisban, szigorúan ráncolt homlokkal, övén könnygáz sprayvel. – Csattogjon el az a repedt sarkatok más tájékra. Itt nem nektek áll a farok.

Dalia rám néz.

– Megverjem?

A nyakkendőn kötött masni marad. Belloq félretolja a nő ujjait közben azonban a kézfejére hajol, és megcsókolja.

Elfordulok.

– Valakit rettentően meg kéne verni – felelem.

– Ezt verjük meg. Szeretném.

– Utálok elsőként ütni.

– Hát ez az – bólint Dalia. – Úgy érzem, nem kell sokáig provokálni ezt az alakot.

Az őr felcsattan.

– Ne brekegjelek annyit. Marha jók voltatok, beszartam a röhögéstől, de most már tűnés a fészkes francba!

Átnézek a válla fölött. A kristálycsilláros teremben csupa-csupa boldog arc. Ez megnyugtat. Megfogom Dalia karját.

– Gyere.

– Nem verjük meg?

– Beüti a fejét, és még hülyébb lesz.

– Mit sajnálsz rajta? Hiszen színüres az egész. Olyan tök fölösleges neki a fej, mint papnak a farok. Most mehetünk!

Otthagyjuk a szitkozódó fickót. Szótlanul sétálunk két utcahossznyit. Amint az első neoncégér bárt ígért, Dalia behúz a füstös, homályos odúba.

– Mit innál? – kérdezi.

– Lúgot.

Jön a pincér, Dalia rendel két pohár lúgot. A fickó szája fülig siet.

– Ki van csukva, hogy két ilyen jóképű nő bús legyen. Mit szólnának két Bloody Maryhez?

– Baromian utáljuk, úgyhogy jöhet. Majdnem ugyanaz, mintha lúgot innánk – vetem oda.

Lehajtjuk a förtelmet. Leöblítjük tiszta ginnel. Kettővel. Kiszédülünk az utcára. Rágyújtok.

– Láttam – mondja Dalia hosszú hallgatás után. – Tudom, mi bánt. Valahogy különös volt a pali, mintha a saját ikertestvére volna, és nem ő maga.

– Akarsz Marcelről beszélni? – kérdezem halkan.

– Oké, eldugulok. Átslattyogunk a parkon?

– Naná. És ha van a közelben lőtér, és éppen éleslövészet folyik, azon is keresztülballaghatunk. Mi bajom eshet még?

Nekivágunk. A közvilágításhoz címzett szolgáltatás haldoklik. Mintha sűrű pamutzoknin szűrnék át a holdfényt. Lapítanak a bokrok, fekete árnyfoltok csúsznak-másznak közöttük. Nem is túl hajdan, Dalia mezítláb jött el első őrjáratunkra. Emlékszem csatavijjogására. Felnevetek.

Egy kutya lohol mögöttünk, átszalad a parkon. Gazdája torkaszakadtából szólongatja a járdáról. Dehogy mer az ebállat után indulni!

Mozgolódást látunk egy padon. Közelebb érve felismerjük a nagy tömegű test két alakját: egymásba tapadt szerelmespárt. A kutya megugatja őket és a gazdájához üget, akinek mostanra biztosan kisebesedtek a hangszálai.

– Kedvet akartam csinálni neked a gárdához. Néha csatlakozhatnál hozzánk, hogy múlasd az idődet. A nyaralás után gyere el. Ismerkedj meg a társaimmal. Jó fejek.

– Sokfelé gárdáznak a polgárok. Állítólag az egész móka csak arra jó, hogy naponta mással furikázhass, míg odahaza hortyog a hitvesed.

Dalia elmereng.

– Van egy pasas a gárdában. Tetszik nekem. Csak valahogy odalett a gátlásom: képtelen vagyok kezdeményezni.

Felnevetek. Szédülök a Vérmaritól. A fájdalomtól. Újabb cigarettára gyújtok. Hallgatom Daliát, akár az eső neszezését. Valaki halkacskán sikoltozik a fejemben.

– Nem merem megcsípdesni. Amikor még a tanfolyamra jártunk, esténként sokat dumáltunk. Mentünk egymás mellett, mint most veled, és egymás szájáról kapkodtuk a szót. Felért egy infúzióval. Majd meglátom, mi lesz. Tudod Marcel alaposan elrontotta a kedvemet, holott már eddig sem jókedvemből éltem e világon.

Elhagyjuk a parkot. Kopott aszfalton lépkedünk. Nyárvégi éj száll ránk, gyengéd is lehetne, nem az. Közömbös. Hold pislákol az égen, sápadt, mintha elfolyatta volna minden ezüstjét. Szürke fények kenőcse nyúlik körülöttünk. Néha felhorgad a szél, bebújik széttárt kabátszárnyaim alá, hűvös ujjakkal nyúlkál a bőrömhöz. Nő bennem a feszültség.

Futásnak eredek. Dalia követ. Loholunk az utcán. Kifutjuk magunkból a sikoltási kényszert. Könnyek nyálkázzák arcomat. Dübörög a vérem. Felkavarodik a gyomrom. A ginnek nincs maradása bennem.

Lefékezek. Egy villanyoszlophoz támasztom a fejem, zsebre vágom ökleimet. Mélyeket lélegzem, és rohadtul sajnálom magam. Még nem tudnék gondolkozni a látottakon. Most még annyira fáj.

Dalia toporog körülöttem. Látom, szólni szeretne, ám meggondolja magát. Letörlöm könnyeimet, lenyelem a keserű nyálat. Hadd legyen még keserűbb: rágyújtok. Keresek magamban egy hangot, a könnyedségét.

Ha fogytán a levegőd, annál inkább ne mutasd jelét a légszomjnak. Fulladj meg elegánsan.

– Mindig is Tatjánát irigyeltem, nem Anyegint – mondja Dalia. – A férfit szerették, de a nő volt az, aki szeretett, aki átélhette a lelkében áradó érzelmeket.

– És te is milyen boldog lettél a lelkedben áradó nagyszerűségtől!? – sóhajtom.

Elindulunk.

Ha nem akarom, nem fáj.

Dehogynem.

Elhúz fölöttünk egy repülőgép. Vágyakozva nézek után.

Dalia elneveti magát.

– Erről jut eszembe. A tantim világéletében akkora volt, mint egy tankhajó. Pucéran, éhgyomorra százhatvan kilócskát nyomott. Na, egyszer repülőre szállt. Annak a típusnak még a szabadba torkollott a budija. A tanti végigette a kínálatot, plusz amit még otthon csomagolt az útra: tepertőt, kövérke szalonnát, szilvalekvárt. Eljött a megkönnyebbülés ideje. A tanti kiment dologra, s bár több nyelvű feliratok kérlelték, hogy ne tegye: még ültében megnyomta az ürítő gombot. Lett is legott olyan irgalmatlan vákuum, hogy odaszegezte a deszkához. Ordítani kezdett, mire is berohantak a szerelők, a stewardesek, utasok sokan, köztük orvosok. Húzták-vonták, de nem jött, marhára tapadt. Szegény tantit csak földetérés után lehetett levakarni a budiról.

– El tudom képzelni.

– A történet hallatán én is látni véltem, amint ott ül a kicsike, és vákuum kínozza. Aztán rendre letekerednek a belei, ott lengedez az aranyere Európa fölött.

– Ne – sóhajtom.

Ekkor mellénk gördül egy horpadt Citroen. Felveszi tempónkat, fenyegetően gurul mellettünk. Négy fickó ül benne, szótlanul bámulnak ránk a letekert ablakok fölött. Feszültség árad felénk, felkorbácsolja vérünket.

Megszaporázzuk lépteinket.

– Ezt megszívják – morogja Dalia.

Nem felelek. Remélem, hogy a kocsi elmegy a fenébe, békén hagynak bennünket. Úgy érzem magam, mint lekvár az üvegben, amelynek addig öröm az élet, míg háborítatlan ülhet a dunsztban.

– Érted már a Body Gárdát? – kérdezi Dalia. Önmagát stimulálja.

A Citroen megugrik. Az egyik fickó a lábam elé hajítja meggyűrt sörös dobozát. Megkönnyebbülten nézek az elhussanó kocsi után. Van Isten, ha csak olyan is, amilyen. Elrúgom a dobozt. Zsebre vágom a kezem. Legszívesebben a fejemmel is ezt tenném.

Az utca sarkán jobbra kanyarodunk, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszafelé vegyük utunkat. Sokkból is megárt a sok.

A kihalt utcában némán lapít a Citroen. Üresen.

A fiúk a feneketlen kapualjban állnak.

Kihúzódunk a járda szélére. Különös érzés, ilyenkor az ember teste megtelik szemekkel, minden irányba látni kezd. Izmaim megfeszülnek, elvesztem súlyomat. Elhiszem, hogy tudok repülni.

Az egyik fickó elénk penderül. Sörös dobozt szorongat, bőven nyáladzik, tekintete zavaros. Felénk nyúlkál. Nem engedik, hogy kitérjünk.

– Hadzsima – nyögi be Dalia.

Csaknem felnevetek.

A fickó elhajítja a dobozt, megmarkolja a vállamat. A másik három körülvesz bennünket. Fekete atlétát viselnek, farmernadrágjuk nem csak térdben, de ágyékban is kitérdeltnek hat.

Mintha gleccser folyna az ereimben.

– Eljöttök velünk kocsikázni. Nem bánjátok meg. Nyomás!

Dalia helyezkedik. Úgy fordul, hogy valamennyi fickót szemmel tarthassa. És közben szövegel.

– Én nem vagyok híve a futó viszonynak. Helyezzük komoly alapokra a kapcsolatunkat. Kezdetnek költözz hozzám!

Ezzel megpaskolja a vállamat lapogató fickó arcát. Épeszű férfi világgá futna az ilyen dumától.

Ezek oldalba röhögnek bennünket.

Közben ketten-ketten lecsapnak ránk. Izzadó mancs ragad derékon. A szemközt álló alak az arcomba tenyerel, mintha vonásaimmal akarna gyurmázni.

– Hadzsima! – rikkantja Dália, s e pillanatban újra a régi. Valami csattan.

Nem oda figyelek.

Hátradöföm a könyökömet. Fellendítem a térdemet. Kiugróm a két meglepett fickó közül. Összeborulnak.

Lábnyújtásnyira megállok, megvárom míg kibontakoznak egymás öleléséből. A levegőbe lendülök. Sarkam fültövön találja az egyiket. A görnyedezőt tarkón rúgom. Emezzel nem lesz több gondom. Amaz viszont roppant fickós.

Amint a kígyótestű, csupa izom alak túlesik az első csodálkozáson, menten verekedni akar. Mivel alábecsülöm, gyorsan felértékelteti magát egy borzalmas pofonnal. Nekitántorodom a mögöttem álló kocsinak, elterülök a motorháztetőn. A kígyóember rám veti magát. Legalább kétszer végigérne rajtam.

Be kell látnom, nem vagyok formában. Tehetetlenül tűröm, hogy fél kézzel fojtogasson, a másikkal hátracsavarja a karomat. Görnyedten arra indulok, amerre ösztökél. Amint megfeszítem izmaimat, hármat teker a karomon. Semmi örömöt nem érzék. Azt érzem, hogy legyőztek.

Eszembe ötlik egy trükk, amit az akciócsoport parancsnoka mutatott meg, hosszas könyörgésre. Aljas trükk.

Beválik.

A fickó elereszt. Mit elereszt, eltaszít magától. Rágörnyed lángoló heréire, és habzó szájjal gőgicsélő hangokat hallat.

Térdem összecsattan az állával. Lefekszik.

Megfordulok. Himbálózik alattam a flaszter. Köröskörül támolyognak az épületek.

Dalia közeledik. Mögötte fekete foltok szennyezik a földet A fiúk.

A harcművésznő mellém ér. Kezét beletörli a lábamnál heverő kígyóember lucskos atlétájába.

– Minek gyalogoljunk? – kérdezi, s megint a régi hetyke. Otthonosan behuppan a rozoga Citroenbe. Félrerúgja a padlón heverő sörös dobozokat, egyenesen a talpam alá, mivel közben beájulok mellé.

A kocsi ellódul a járda mellől. Bősz bikaként bőg az összegányol motor. Dalia túlkiabálja a pokoli lármát.

– Hogy folytassam, kolosszális volt a tanti. Amikor a házuk épült, belezuhant a frissen elterített bitumenbe az udvaron. Normál szituban is úgyszólván magatehetetlen volt a százhatvannyi kilócskájával, képzelheted. Na, elterült, mint a lapály. A melósok közt kitört a pánik. Nekiestek, hogy kivakarják, mielőtt beköt a bitumenbe. Rángatták, cibálták, lett is vagy húszféle sérvük, de a tanti nem jött. Ekkor ért haza a férje. A jóember egyetlen pillantással felmérte a katasztrófahelyzetet. Beleköpött a markába, majd nagy rutinnal kapta a vontatókötelet, hozta a teherautót, és szárazra vontatta az ő asszonykáját.

Elmélyülten kotorászom a cigarettás dobozban. Minden szál mankóra szorul, végre találok egy épet. Fogaim közé harapom, benyomom a szivargyújtó gombját. Várok, várok, de a gomb nem pattan vissza soha. Tovább keresem az öngyújtómat, ám változatalanul nem lelem. Megfordulok, körbenézek a mocskos kocsiban Végre találok egy doboz gyufát, a szálak közt azonban egyet sem, amely használható volna.

Elkezdek leszokni a dohányzásról. Elbőgünk a park mellett, megpillantjuk az Alfer toronyházat.

Dalia végighúz a műszerfalon. A szivargyújtó kiröppen, és meg sem áll a hátsó ablakig, amelyben egy tekercs vécépapír lobog. Utánakapok.

Ég a cigarettám. A megbolygatott tekercs nem tud tovább ellenállni a huzatnak. Lefelé tekeredik három, hat, tíz méter krepp-papír kígyózik körülöttünk.

Ekkor megpillantjuk a közeledő Mazdát. Nyögve elvetem magam az ülésen.

Dalia rendőrkanyarral fordul meg a sebességváltó bot kegyetlenül állón vág.

Kiköpöm az elharapott cigarettát. Lenyelem a nyelvemből serkenő vért.

– Mit csinálsz? – hebegem.

– Minden értelemben padlón vagy, mi?! Maradj is ott, mert úgy nézem, jobb negyed felé tartunk, számolnunk kell a működő közvilágítással.

– Muszáj bármerre is mennünk?

– Engem szerfölött érdekel, hová megy a krapekod a csajjal. Maradj lenn, majd mesélem, mit látok. A hapi mereven bámul maga elé, még az is lehet, hogy az utat nézi. A csaj a hajában kotorászik.

– Kinek a hajában?

– Tényleg nem mindegy. A sajátjában. Most nyújtózkodik, és ah, véletlenszerűen a krapek vállára ejti a kacsóját.

– Mesélj a tantiról!

– Most egy kicsit előreengedem őket, mert még észrevesznek.

– Mintha eddig nem tűnt volna fel nekik, hogy kergetjük őket!?

– Ne szólj bele. Te nem kergetsz senkit, te szépen ülsz a padlón. Ott legalább nincs akkora huzat.

– Három méter vastag sár van itt lent, és cirka kétszáz sörös doboz.

– Ne nyavalyogj. Kész szerencse, hogy adoptáltuk ezt a tragacsot. A Pandával sosem érnénk a Mazda nyomába.

– Most mi van? – kérdezem.

– Nem tudom. Messze elöl járnak. Most már tuti, hogy a villanegyedbe igyekszünk. A hatodik rendőrségi cirkálót látom. Ez már jó környék.

– Feljövök.

– Ott maradsz!

Megadom magam. Elhelyezkedem az ülés előtt. A körülöttem gurulászó dobozokat egyenként a hátam mögé hajigálom.

Ilyen az igazi kéjutazás.

A vécépapír eleje megtalálja a nyitott hátsó ablakot. Kilobban a szabadba. Farsangiasan lengedezik utánunk.

– A fene egye meg – morogja Dalia.

– Mi van? – nyöszörgőm.

– Az a hülye papírkígyó rátekeredett egy motorosra. A hapi összevissza hadonászik, de nincs semmi esélye. Mindjárt bebábozódik. Na, oké.

– Mi oké?

– Megoldódott. Feldőlt az ipse. Ne izgulj, nem esett nagyot. Legfeljebb ha három métert csúszott a lecsupaszodó bordáin. Kocsi sem hajtott át rajta. És a papírkígyó is elszakadt.

– Mi jöhet még?

– Ez már a vég – hagyja rám.

Egy percig hallgatunk, jobbra, balra kanyargunk. Dalia hirtelen megragadja a vállamat.

– Most periszkópozzál. Itt áll a Mazda egy kéjlak előtt. Két-három millióba biztosan belekerült ez a viskó.

Fellesek. Lassan mögénk kerül a ház, az út szélén veszteglő Mazda.

A bejárati ajtó fölött lógó lámpás fénykörében álló férfi ráhajol a nő kézfejére. Jaj, őrülten romantikus!

Visszazuttyanok a helyemre.

– Nem látsz valahol egy kocsmát? – sóhajtom. – Sürgős lenne.

Dalia a fékre lép, közben a kormányt tekeri. A sebességváltóbot meghitt ismerős az államban.

Azután lassan gurulunk, meg-megállunk. Dalia hintáztatja a kocsit.

– Mire tippelsz? – néz le rám. – Bemegy a krapek egy italra? Tartanak bélyeggyűjteményt az ilyen csajok?

Nem felelek. Az ajtóhoz támasztom nehéz fejemet.

A Citroen váratlanul megtorpan. Dalia kilöki az ajtót, és kiugrik.

Kilesek a résen. Az iménti ház mellett állunk.

Dalia már jön is vissza. Behuppan mellém, gázt ad.

– Nem találtad a gyertyatartót? – érdeklődöm.

Gyertyát nem találtam, amit aztán tarthattam volna nekik. Ne izgulj, elhajtott a krapekod. Leolvastam a névtáblát. Hívhatnak egy csajt Stephen Regannek? Merthogy ez a név áll a táblán. Különben ne búsulj, alapjában véve nincs semmi baj. Ez a buksza fel sem ér hozzád. Az ilyet megfektetik párszor, és otthagyják. Nincs jelentősége.

Ránézek, olvas az arcomról.

– Na jó – sóhajtja. – Kérlek szépen, a tanti laborban dolgozott, mindenféle vegyszerekkel pacsmagolt, de főleg éterrel. Amikor befeküdt a kórházba epeműtétre, intette is az altató dokit, hogy valami mással próbálja őt elaltatni, mert az étert teljesen megszokta, attól még csak el sem álmosodik. A doki helyből felszállva lehurrogta, mert, ugyebár, ő jobban tudja. No, kezdetét vette a kábítás, mondták a tantinak: számoljon. Ezerötszáznál azért már fellesett, ekkorra már himbálóztak kilócskái a rálocsolt éterben. Hát nem azt kellett látnia, hogy hortyog körülötte az egész műtő?!

Felköltözöm a szakadozott műbőr ülésre. Dalia a fékre tapos. A szélvédő vészesen közeledik az arcomhoz. Előbb a homlokommal találkozik. Azután az orrommal.

– Kérsz egy zsebkendőt? – aggódik Dalia az üvegen folydogáló vér láttán.

Az orromra tapasztom a zsebkendőt, s az hamar megszívja magát, közben azonban szét is mállik. Darabkái a bőrömhöz tapadnak. Zúg a fejem.

– Itt a kocsma, amit áhítottal.

Kimászom a kocsiból. Bizonytalan léptekkel az épület felé indulok. Először a mosdót keresem fel. Vízbe fojtom magam. Utána leülünk egy sarokasztalhoz. Fáradt tekintetű pincér áll meg fölöttünk.

– Mit kérsz? – kérdezi – Dalia.

– Arzént, DDT-t, nikotint. Mi a neve ennek a koktélnak?

– Igyál csapvizet, az tuti méreg.

A pincér kezd felhörrenni. Legyintek.

– Hozzon két gint.

Dalia a fickó után néz, már-már abban bízom, hogy belecsíp. De nem.

Megérkezik italunk. Kihalászom a pohárból a jeget, leszopogatom, és az orromra tapasztom. Közben hátrahajtom a fejem, és legurítom a torkomon az életmentő italt.

Dalia felszisszen.

– Vigyázz! A jég az agyadba szalad.

– Hamar gőzzé válna.

Néhány percig kínlódunk. Dalia képtelen kiizzadni több tantisztorit. Szótlanul cirógatja pohara falát. Azután rám néz, halvány mosolyt késztet az arcára.

– Egész jó az orrod. Már nem krumpli. A tengerparti csata után három napig fel sem keltünk Marcellel. Szétnyílt a sebe, nehezen mozgott. Átbeszéltünk három napot és éjszakát. Közben néha-néha adtunk a szexnek. Marcel olyan szerető, akinek nem ketyeg közben a stopper. És amúgy sem volt más dolga. Akkortájt még azt hittem, professzor vagyok az ágyban. Mellette rádöbbentem, hogy cukaharázni kiválóan tudok, de ugatom a szeretkezést. Lehet, hogy ezért nem verhetem ki a fejemből, lelkemből.

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Az utcán hagyjuk a Citroent. Elsétálunk a parkolóházig, hadd szellőzzön a fejünk. Végtelennek tetsző döcögés után a páternoszter felér velünk a csúcsra.

Motorra ülök. Áldom a sisakot, amiért mindent elkövet, hogy egyben tartsa a fejemet.

A Mazda mögött állítom le a Kawasakit. Behajolok toprongy kocsim utasterébe. Kiveszem a stukkert a kesztyűtartóból. Mohón kapok a cigarettás csomag után. Semmi baj nincs a közbiztonsággal.

Belépek a lakásba. Nem ütközöm meg a szőnyegen heverő Tarzanon, jóllehet egyik mellbimbóját Fáraó Átka szopogatja hangos cuppogással, égig érő dorombolás közepette.

Berontok a fürdőszobába. Amíg a víz folyik, elténfergek a nappaliban. Felemelem az aforizmagyűjteményt.

Nem kellett volna.

„A szerelem gyönyörű dolog, de az egyiknek mindig túl soká tart. A másik aztán ott marad ülve, és a semmibe mered. Néz, mint az őrült” írja egykoron Publilius Syrus.

Senki nem mozdul a házban. Ella alszik, és nyilván az igazak álmát alussza Belloq is. Beballagok a fürdőszobába a könyvvel. Méteres habot alkotok a forró víz tetejére. Leülök a kád szélére. Lapozok.

„Mindenütt jobb, mint meghalni így” Grimm.

Egyáltalán nem akarok gondolkozni. Talán soha többé. Becsukom, és kitárom a könyvet. Hölderlinnél nyílik ki.

„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret, és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”

Hát ebből elég. Szakítok a kötettel. Beletemetkezem a habokba. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem. Váltamból, karomból kiázik a fájdalom. Marad éppen elég. Nem gondolkozom!

Nyílik az ajtó. Nincs erőm, hogy kinyissam a szemem.

Valaki mellém telepszik a kád szélére. Pattog az elpezsgő hab. Ujjak cirógatják arcomat. Viszolygok tőlük. Elrántom a fejemet. Rábámulok a meglepettnek látszó Belloqra.

– Ne nyúlj hozzám. Regenerálódom.

– Mi lelt?

– Óriási megviseltetésben volt részem. Ízlett a vacsora?

– Belevetettem magam a bűnbe: koleszterinekbe és szénhidrátokba. Feltankoltam koffeinnel. Repültem haza.

– Minek?

– Reméltem, hogy itthon talállak. Ezredéve nem láttalak.

Elhessegeti rólam a habot. Eltolom kezét a bőrömről. Elkomorul, de nem tágít. Kihúzza a dugót, fogja a fürdőlepedőt, és magához karol vele. Sziszegve tűröm. Nem nézek rá. Így is remekül érzem arcszesze illatát.

– Komolyan elmesélhetnéd végre, hogy mégis, merre jártál – indítványozza. Keskeny szemrése összeszűkül.

– Dolgoztam. Belefájdult az összes fejem: a nyakamé, a lábamé, a kezemé. Sikeres volt a munkavacsora?

– Nem éppen. Majd holnap.

– Engedj el. Minden érintésed felér egy korbácsütéssel.

Rám vigyorog.

– Olyan izgató?

– Olyannyira kellemetlen.

Visszaadja a törülközőt, és kimegy.

Vállat vonok. Eltöltők fél órácskát a fogmosással, szájzuhanyozással, bekrémezem könyökömet, térdemet. Azután átosonok a sötét lakáson, nyitva hagyom magam mögött a hálószoba ajtaját.

Elhelyezkedem, akkurátusan betakarózom. Percek alatt bebábozódom. Megérkezik Fáraó Átka, a talpig férfi, aki csak az éjszakáit osztja meg velem. Beröffen a motorcsónak.

Belloq megmozdul az ágy másik oldalán.

– Még Sába idejében tisztáztuk, hogy az ágyban nem tartunk állatokat – mondja észvesztő néger hangján.

– Tégy, amit akarsz – szólok ki gubómból.

Felkel, kihajítja a macskát. A neszekből ítélve eltorlaszolja az ajtót. Elnyúlik mellettem, felkönyököl, megérinti a vállamat.

Mielőtt elzavarhatnám a kezét, Fáraó Átka ráveti magát az ajtóra. Püföli a kilincset. Azután, úgy hallik, fel-alá rohangál a deszkán, turbótempóban. Körmei hajmeresztően csikorognak. Átkokat köpköd.

Belloq felsóhajt. Felkattintja a lámpát a feje fölött. Rám hajol, közelről fürkészi az arcomat. Én is az övét. Összezavarodottan nézem. Nem tudom olvasni. Valami elromlott.

– Mi baj? – kérdezi.

– Hagyj aludni.

Megcsókolna. Elfordítom a fejem.

– Fizessek? – morranok.

– Díjtalan a szolgáltatás. Jár az ágyhoz – feleli. – Megcsókolja a nyakamat. Szája a vállamat cirógatja, mellemhez ér.

– Nincs semmi önuralmad? Szépen kértem, hagyj békén.

– Azt hittem... – kezdi, ám félbeszakítja magát. Lekapcsolja a lámpát. Fekszik a sötétben, szótlanul. Ugyanazt teszem. Hajszálra olybá festhetünk, akár egy modern melodráma hősei, akik kéjjel lubickolnak a boldogtalanságban.

Közben Fáraó Átka fáradhatatlanul repeszt az ajtón fel és alá. Eltökélem néhányszor, hogy tisztázom a pasassal, mi bánt, de mindannyiszor el is hessentem a gondolatot. Először magammal kellene meghánynom-vetnem, miért fáj, ami történt.

Valahányszor elmegy pár napra, megfordul a fejemben, mi lesz, ha elveszítem. Ha érzéketlenül jön vissza. De ezen sosem gondolkoztam. Meg kell tudnom magamról, el tudom-e viselni, amit láttam, s mit tegyek, ha nem.

Meglep, milyen nyilvánvaló a válasz: nem. A megdöbbenés fájdalma csaknem kettétépi a testemet. Lenyelem könnyeimet. Elsősorban magammal nem vagyok kellő ismeretségben. Könnyedségem csak csapóajtó, amely feneketlen mélységbe nyílik. Az alagút sötét és vészterhes.

Elhatározom, hogy elalszom. Ám nyomban kiveri szememből az álmot a felfedezés: Belloq már meg is tette. Ez jellemző.

Könnyen, jól alszik, érzéketlen: mi az? Férfi a neve.

Fáraó Átka felhagy az ajtó szétaprításával. Vigasztalódásképpen játszadozni kezd az átjáróban talált cipővel, ruhakefével, kulcscsomóval. Remélem, cintányért nem talál.

Még egy találós kérdés, magamnak címezve. Ha feldobod, rózsaszínű, és nem látod leesni: mi az?

A talpad, lelkem!

Arra ébredek, hogy Belloq néz. Vele együtt bámul a Nap, s a libanoni cédrus egyik ága az ablakból.

Nézem a meghitt arcot. A szűkrésű, sötét szemet, a széles járomcsontot, a merész orrot, a lankadatlanul tülekedő borostákat.

S amint nézem, lassan elhatalmasodik rajtam valami iszonyú, ijesztő vágy. Megrémülök, amikor ráismerek. Ez a pasas még vonzóbb, még izgatóbb, mint azelőtt. Vonz hozzá a tudat, hogy egy másik nő is akarja. Vadabbul, hevesebben tudnám ölelni, mint valaha. Karomba fojtanám.

Ekkor blokkol lényem leglényege: a konokság. Már tudom: nem kell, bármilyen vonzó is. Ez az érzés dühödtebb az előzőnél. Győztesen kerül ki az összecsapásból.

Belloq mit sem sejt mindebből. Amit tud és titkol, az is elég lehetne neki, mellesleg.

Egy pillantást vet árulkodó mellbimbómra, és menten hozzám simul, mintha csak jelre várt volna.

Kifordulok alóla. Utánam nyúl.

– Amputáltassam? – kérdezi, magához húzva a kezemet.

– Tied vonok – vállat.

– Éppenséggel megvárhatom, amíg elsorvad.

Ezúttal viszolyogtat a máskor oly meghitt hálószobai társalgás. Lemenekülök a süllyedő hitvesi ágyról. A pasas utánam szól, s bokám megbicsaklik fekete hangjától.

– Estére kiásom a vizesárkot.

Hülyén nézek rá. Elvigyorodik, öröm nélkül. Mutatja, hová képzeli az árkot: tenyéréllel megfelezi a hencsert.

Bólintok.

– Vonj köré szögesdrótot, és alaposan aknázd alá.

Megszólal a telefon. Belemorgom nevemet a kagylóba. Patrick Wyne parancsnok az akciócsoport fényes csillagát, Belloqot keresi. Megkapja. Viheti.

Beszólok a hálószobába.

– Vedd fel.

Aljas ötletem támad. Az üzenetrögzítőhöz lépek, és felvételre kapcsolom a magnót.

Ezután behúzom magam mögött a fürdőszobaajtót. Irtózattal bámulok a zuhanyrózsára. Se hideg, se meleg vízre nem vágyom. Ezt teszi az emberrel a letargia. Előbb-utóbb elkoszolódom, hajam összetapad. Nagy kínnal ráveszem magam a fogmosásra.

Amikor kijövök, a pasas még mindig beszél a hálószobában. Szavát sem értem, lehalkítja a hangját. Immár jóval kevésbé szégyenkezem aljasságom miatt.

Fáraó Átka a szokásos reggeli műsorral fogad. Magasra dobált hátsóval, félig felborzolt, felszegezett farokkal a hűtőszekrény felé terelget. Tarzan búsan hever az előszoba közepén minden kutyák dilije szerint csakis láb alatt érzi jól magát. A cicus megkapja a negyed nyulat.

Kávéfőzés közben ráutálkozom az ablak előtti plakátra.

Besurranok a nappaliba. A beszélgetésnek vége. Kilopom a kazettát a telefonvonalra kötött magnóból, belökök helyette egy üreset.

Várom, elfog-e a szégyen. El is fog, meg nem is.

Fogócskázik velem. Végül is ő győz, leteper. Le tudnám köpni magam. Ha volnának vállapjaim, bizisten letépdesném valamennyit.

Leülök a konyhában. Jön Belloq, csupa igyekezet. Reggelit akar készíteni. Elhárítom.

Lemerülök az asztal alá, találok fél pár cipőt. Felhúzom.

– Ha nem túlzottan sietsz, elviszlek – mondja a pasas.

– Ne vigyél el. Én vagyok itthon – csúszik ki a számon.

Belloq úgy néz rám, mint a keltetőben dédelgetett tojásra, amelyből váratlanul sárkánygyík bújik elő.

– Velem van bajod?

Kinézek a terítő alól, ám közben tovább tapogatok a cipőm párja után. Amikor meglelem, oda sem nézve belelépek.

– Hagyj békén egy kicsit. Éppen zuhan a bioritmusom. Most tart a gödör felé.

– Délben találkozunk az orvosnál. Az oltás miatt.

– Miféle oltás? Kitört a lepra? Kolera tizedeli a populációt?

– Jó ég, ne fárassz éhgyomorra! A trópusi nyavalyák elleni oltásról beszélek. A többit én elintézem.

– Figyelj ide, Belloq. Mi közöm lehet bárminemű trópusi kórsághoz? Hazahurcoltál valami nyavalyát?

– Végkimerülést kapok tőled – nyögi. – Három nap múlva indulunk Morosba. Jó volna, ha még ma elkezdenéd a csomagolást.

Esküdni mernék, hogy most hallom először.

Felkapok egy narancsot. Belevájom körmeimet a héjába. Rekordot javítok. Tíz másodperc alatt lemeztelenítem a gyümölcsöt.

Közben már indulok is. Futtomban két harapással eltüntetem a narancsot. Naná, hogy savanyú.

Lerohanok a lépcsőn. Belépek a szeméttárolóba. Bedobom a héjat a legközelebbi konténerbe. A metróhoz loholok.

A mozgólépcsőn ráocsúdok, hogy még mindig szorongatom a kulcsaimat. Kinyitom az öklömet.

És rámeredek a narancshéjra.

Sarkon fordulok.

Az emberárral szemben visszarohanok. Berontok a házba, beletúrok a konténerbe. Érzem a kulcscsomót. A nyavalyás egyre lejjebb mászik a változatosságában még öklendetesebb szemétben. Mire utolérem, hasig ér körülöttem a hulladék.

Megint futásnak eredek. Ma már hülyét csináltam magamból a metróban, tehát elcsípek egy taxit.

Bemondom Victor Hern címét.

– Hátradőlök, rágyújtok. Megtapogatom zsebemben a kazettát. Ez jó: már nemcsak fájok, hozzá iszonyúan szégyenkezem is. Kész elmebaj. Megkönnyezem. Homályba bújnak az utcák.

Álangol stílusú épületek közé érkezünk. Keskeny családi házak szoronganak a macskaköves utcában. Apró előkertjeik, kurta lépcsőfeljáróik előtt kovácsoltvas kerítések guggolnak, tán hasig érnek.

Kifizetem a taxit, megállok a vörös téglás házzal szemközt, elolvasom a falra függesztett táblát:

AMBROSEHERN

Természetes gyógymódok testre és lélekre, tanácsadás

Rendelési idő: hétköznap 15-19 óráig

Tehát egy vajákossal hozott össze a goromba sors. Bár ez még mindig jóval vonzóbb szakma, mint a bérgyilkolás, amelyet a fivér űz.

Bemegyek a nyitott kiskapun, felsétálok a lépcsőkön. Kovácsoltvas ajtóba ütközöm. A kopogtató enyhén bizarr: jókora aligátorfej, fogai között tűsarkú cipős női láb. Ez utóbbit megragadva bezörgetek.

Sokáig váratnak. Mögöttem lélek sem jár a halottnak rémlő utcán. A szomszéd kertben macska áll a rózsabokor tövében, egeret tart a szájában, nem mozdul. Lehet, hogy az is kopogtató.

Végre megmoccan a parányi kukucskálóablakra akasztott függöny. Valaki megtekint. Feltárul az ajtó.

Frottír fürdőköpenyes, meztelen lábszárú, indián mokaszint viselő negyvenes férfi lép a küszöbre. Arca négyszögű. Sűrű, csapzott szemöldöke néhol őszbe fordul, orra lapályos, szája keskeny. Megereszkedett arcbőre borostás, régebben ápolt. A vajákos ember alighanem az ágyból kecmergett elő.

– Délután rendelek – közli szűkre szabott mosollyal. Végigmér, bő vászoningemtől még bővebb nadrágomig. Le a cipőmig. Alant elidőzik a pillantása.

Nem csoda. Egyik lábamon tarka bőrszíjakból fonott topánt, a másikon masnis pirosat tartok. Hát ez szép, a fenébe!

Tekintélyem visszaállítása érdekében meglengetem az igazolványomat, bár kétlem, hogy ez segít.

– Az öccséről szeretnék beszélgetni.

– Már beszélgettem róla Pershit hadnaggyal – feleli kimérten.

– Az ember sosem beszélgethet eleget a szeretteiről. Bemehetek?

Elhúzza a száját, de félreáll az ajtóból. Oldalazva megyünk végig a szűk folyosón. Szalonfélébe lépünk. Különböző, rég letűnt korok bútorai terpeszkednek a helyiségben. A falon sötét faburkolat, az ablakon rőtvörös brokátfüggöny. Szőnyeg szőnyeg hátán hasal a parkettán. A szalon az ősz alapszíneit vonultatja fel. Mintha október végi erdőbe csöppentem volna, alkonyattájt, midőn rézsűt tűz a Nap, s a föld párákat leheli.

Az ablak előtt szfinxdomborművekkel ékesített, hatalmas íróasztal áll. Lapján a világtörténet legnagyobb szemétdombja látható. Az egyik gigantikus szekrényen celofánnal bevont kalitka díszlik. Passzív feketerigó szobrozik a rúdon.

– Mi van azzal a madárral? Nem túl bágyadt? – kérdezem.

– Halott – sóhajt Hern.

– Aha. De minek a celofán?

– Amikor elhunyt, felvágtam a hasát, kiemeltem belőle a romlandót, és vattával pótoltam. Valahogy mégis vonzotta a legyeket, plusz a macskát. Ezért foglaltam celofánba.

Hümmögök. Felfedezem a macskát, amely semmiben sem különbözik egy szőrmegallértól. Lapos arcú, tömpe orrú, krémszínű szőrcsomó. Csészealjnyi sárga szeme reflektorként villan rám.

A perzsa dög elhagyja párnázott fotelját. Kényesen átriszál a szobán, majd felugrik a túlcsordult papírkosár peremére, és persze hanyatt vágódik vele. A szemét szétárad a többrétegű szőnyegen. A macska felélénkül, focizni kezd a papírgalacsinokkal.

– Ejnye, Lady Chatterley – korholja a gyógyász, ám ezzel elintézettnek tekinti az ügyet: Visszatér a rigójához. – A kertben találtam szegény kismadarat, betegen. Behoztam, gyógykezeltem. Karajjal tápláltam. Ha látta volna, hogy az a madárka mily mohón falta a húst! Elhatároztam, hogy felépülése után visszaadom a szabadságát. Egy napon azonban szótlanul lefordult a rúdról. Vége volt.

– Talán jobb is – vélem. – Ha az utcára kerül, előbb-utóbb kénytelen lett volna elejteni magának a sertéseket.

Hern beül az íróasztal mögé. Félrehajtott fejjel néz rám.

– Nos? Mit óhajt tudni az öcsémről? Nem hinném, hogy segíthetnék. Legutóbbi letartóztatása óta nem láttam. Sejtelmem sincs, hová ment és mit művelt, miután kiengedték a börtönből.

– Ide nem jött? Hiszen itt lakott.

– Ide nem jöhetett. Nem engedem, hogy lejárasson a pácienseim előtt.

– Victor nős.

– Volt. Az asszony elhagyta. Van annak vagy három éve. Ezt Pershit hadnagynak is elmondtam.

– Nagyon valószínű, hogy Victor megsérült legutóbbi munkálkodása közben. Nyilván bujkál valahol, orvosra, ellátásra szorul. Kihez fordulhatott volna segítségért, ha nem a testvéréhez?

– Hozzám semmiképpen sem fordulhatott. A baráti köréhez pedig sosem volt szerencsém.

Lady Chatterley letesz elém egy papírgalacsint. Elhajítom. Utánafut.

Ambrose Hern összevont szemöldökkel méreget. Hirtelen elmosolyodik. Csenget a pénztárgép a fejemben. Mosolya legalább egy húszast ér.

– Magával valami nincs rendjén, ugye tudja? – kérdezi álmosítóra vett hangon.

– A felemás cipőből gondolja? Sebtében jöttem el otthonról.

– Ó, nagyszerű. Van otthona. Kivel osztozik rajta?

– Egy jámbor kutyával, egy vérmacskával, egy serdülő leánygyermekkel és egy mogorva pasassal.

– Magát rágja valami. Tegye a kezét a tenyerembe.

Hipnotizáltan engedelmeskedem.

– Ó! Szép kéz. Hosszú, keskeny ujjak. Rövid körmök. Nem rágja őket, ez derék. Remeg a keze! Látja ezt a finom tremort? Mondtam én, hogy baj van. Most nézzen a szemembe!

Megteszem. Halványkék szempárt látok, sötétkék szegéllyel. Tudom, hogy bűbájoskodnak velem! És mégis.

– Gondoljon arra, ami a legjobban fáj. Megvan! Mintha homokot szórtak volna a szemébe! Megmondom, mi a baj.

– Ön délután rendel – nyöszörgőm halkan.

Meg sem hallja. Tekintete áthatol rajtam, átkutatja zugaimat.

– Baj van a szexuális életével – közli. – Igaz?

– Semmi gond vele – felelem. Nem hazudok. Lehetne baj azzal, ami nincs?!

Jóságos mosollyal megpaskolja a kézfejemet. A pénztárgép újra csilingel a fejemben.

Hern továbbra is mélyen a szemembe néz. Vonásai felderülnek. Képes vagyok megfeledkezni szőrös lábáról, borotválatlan képéről, a szétnyíló flottírköntösből elővillanó ernyedt izmú, lefelé forduló bimbójú mellkas látványáról.

– Várjon, segítek magán – sugárzik rám optimistán. Kimászik az asztal mögül, és elhagyja a rőt szalont.

Hát ez az. Ügyvéd, vajákos, egykutya. Rózsaszínű felhő veszi körül őket, árad belőlük a derűlátás. Végtére is, ez a szakmájuk. El kell hitetniük klienseikkel, hogy az élet szép, és ha fene fenét zabál, akkor a legszebb.

Lady Chatterley nyújtózkodik, bődületeset ásít, felpúpozza a hátát, majd a szájába kap egy papírgombócot, és odahozza nekem. Játszadozunk. A sokadik fordulónál Lady Chatterley figyelmét elvonja rólam a függönyön őrjöngő légy. Nekifutásból felszalad a karnisig.

Széthajtogatom a kezemben feledett papírgombócot. Kiegyensúlyozott írást látok. Egymás alá írt szavakat.

Gyógyszernevek. Lázcsillapító, antibiotikum. Kenőcs, égési sebek kezelésére. Végül egy cím. Agyamba vésem a látottakat.

Összesodrom a cetlit, és elhajítom. Lady Chatterley rá se ránt. Elejtette a legyet, csámcsogva zabálja.

Hern visszajön. Időközben megfésülködött, köntöse alá atlétát húzott. Megáll mellettem. Válla az enyémhez simul. Kezembe ad egy cédulát.

– Olvassa fel – mondja végtelen gyöngédséggel.

– „Nagyon szexis vagyok, vonzódnak hozzám a férfiak. Könnyedén, szabadon ölelem őket, testemet elengedem, lelkemben nyugalom.”

– Na kérem, ez az. Ezt a szentírást tegye el. Ha eljő az alkalom, ugye érti, mire gondolok, mormolja halkan a szöveget. Néhány sikeres együttlét után nem lesz rá szüksége. És rám sem. Az ön gondjai megoldódnak.

– Tenyérjóslással nem foglalkozik? – kérdezem.

Iróniám lepereg róla. Átöleli a vállamat. Csípője az enyémhez súrlódik. Hangja parázslik.

– Nem kell félreérteni, ez is a kúra része. Érzi, mennyire vonzza a férfiakat? Csak egyetlen dologra ügyeljen: többé ne görcsöljön be. Ha bevágja a kis szentírást, és alkalomadtán elmormolja, minden rendbe jön. Még egy jő tanács: fogjon egy darab madzagot, kössön rá nagyobbacska csomókat. Ezáltal afféle olvasóhoz jut: a csomók morzsolgatása közben eszébe jut a szöveg, a cédulára nem is lesz szüksége. Sok sikert. Egyelőre egy ötvenest kérek. Ha gondolja, három hét múlva jöjjön vissza kontrollra.

– Nagyanyám azt tanácsolta, hogy vágjak egy tincset a hajamból, és főzzem bele a szeretett férfinak szánt fasírtba –, mondom, ámbár alig is emlékszem a nagyanyámra. Kicsit már röhögnöm kell, noha mindössze csak az a vicc az egészben, hogy igaz. És velem történik.

– Jobbat mondok. Ha gond van a szeretett illetővel, praktikusabb egy kis saját hónaljnedvet felfogni egy tiszta vászonkendőben, és beáztatni azt az italába. Egészítse ki a kúrát ezzel a pótlással. Járt mostanában orvosi kezelésen?

– Néhányszor. Amnézia, agyrázkódás miatt. Az amnézia megszűnt, ám az agyrázkódás következtében sokáig szédültem, émelyegtem. Azt gondoltam, terhes vagyok. – Az eszem megtorpan! Mit gyónok én itt?! – Amikor kiderült, hogy nem terhesség, nagy csalódás ért.

– Gyermeket szeretne? Helyes kisbabát? Fiúcskát?

– Ezidáig nem jött össze.

– Nos. Amennyiben nem az apajelölt hibáztatható ezért, akkor önt részesítem a megfelelő gyógymódban.

Töröm a fejem. Nem, nem láttam a tábláján efféle feliratot: „Természetes megtermékenyítés”. Akkor most mi jön?

– Kimegy a temetőbe. Kilenc sírról kilenc különféle virágot szed. Hazaviszi, megfőzi, beleönti a fürdővízébe. Ezt a terápiát mindenféle szervi baj esetén alkalmazhatja. Ha növénygyűjtés közben netán találna egy darabka csontot valamelyik sír környékén, nehogy otthagyja! Vigye haza a csontocskát, törje porrá vagy darálja meg a robotgéppel. Ha ebből a porból bevesz olykor egy-egy kávéskanálnyit, lelki eredetű problémái egy csapásra megszűnnek! Várjon csak! Ha ad még egy ötvenest, kap tőlem egy koponyát. Nem olcsó, de nem is plasztikból készült. Ez eredeti.

Adok neki egy ötvenest. Hát hogyne.

Elteszi a köntöse zsebébe. Térül-fordul, Hamletként jön vissza. Kezembe adja a koponyát.

– Semmi különöset nem kell vele tennie. Egyszerűen csak ebből igyon vizet, vagy amit szokott: ha ideges, ha szédül, na feje fáj, vagy ne adj isten, lebénul. És ha véletlenül talál valahol lópatkót, ott ne hagyja! Vigye haza, tartsa az ágyában, a lepedő alatt. Minél több patkót dug a lepedője alá, annál biztosabb a szerencséje!

Fizetek, távozom.

Ambrose Hern derűs mosollyal utánam integet a nőt zabáló aligátor mellől. Keresett egy százast. Én viszont ajándékot kaptam Lady Chatterleytől.

A koponyával a hónom alatt betérek az első áruházba, és veszek egy pár kék színű, lapos sarkú topánt. Az irodában felhúzom, felemás cipőimet elsüllyesztem a fiók mélyén. Ezután a magnóba dugom a kazettát.

A felvétel kifogástalannak ígérkezik. Patrick Wyne jól ismert, karcoló hangját hallom. Az akciócsoport parancsnoka pitymallatkor is friss, nevető kedvű.

– Jó reggelt, Casanova! – mondja. – Jut eszembe, a nagy szoknyatipró így írt magáról: „Hivatásos kéjenc vagyok”.

Mielőtt Belloq válaszolhatna, a szobába csörtet Laco.

Rajtakapottan kikapcsolom a magnót, és lázas elfoglaltságot szimulálok. Mivel semmi jobb nem jut eszembe, felkapom a telefon kagylót, és megkérek egy kollégát a számítógépteremben, hogy nézzen utána, van-e adatunk egy Stephen Regan nevű illetőről.

Ennyi erővel bemondhattam volna a sarki szatócs nevét is, vagy a virágüzlet tulajdonosnőjét. Stephen Regan bizonyára talpig tisztességes adófizető polgár, akinek sejtelme sincs a homlokra szánt agancsokról. Az is lehet, hogy az aranyszőke démon nem a felesége avagy barátnője.

Akár az anyja is lehet. Manapság döbbenetes eredményekre képesek a szakemberek. Hű, de dühös vagyok. De legalább Laco békén hagy. Fenét hagy békén. Széke fenekén gyufaszálat lobbant, rápipál a Caporalra, és rám emeli tekintetét.

– Neked ehhez a palihoz a számítógép memóriája kell? Mindenki ismeri azt a szenya alakot. Sötét, büdös, bunkó bandita, és nem hagyja megfogni magát. Tisztára, mint Al Capone. Jogászokat, zsarukat tart a zsebében. Bárhányszor lefülelik valamiért, öt perc múlva kislattyog a börtön kapuján. A felesége az egyetlen gyengéje. A tojó miatt a minap majdnem rajtavesztett. Megvert egy palit, mert az szemet vetett a tyúkra. Na, Regant lelakatolhatták végre ezt nem kenhette el, itt volt bizonyíték bőven: a megvert pali fejét csak egy szál artéria tartotta a nyakán. Ám Regant ebből is kimosdatták az ügyvédei. A szenya megúszta felfüggesztettel. De most aztán akkor is rács mögé kerül, ha leüt egy szúnyogot. Nem mintha elnyerné az őt megillető, méltó büntetést, ha mondjuk egy pofon miatt sittre vágnák, de mégiscsak beleízlelne a börtönlevegőbe, és még az is lehet, hogy a pár hónapos nyaralás közben rákapna a fiúkra. Aki valaha is üldözte, elkapta, azután látta dicső pofával kimasírozni a börtönből, mind azért imádkozik éjjelente: csak egy icipici pofont, csak egy füleskét húzzon le valakinek, és máris be lehet váltani a felfüggesztettjét. Nem nagy dicsőség, de hát Al Caponét sem sikerült kérdőre vonni a gazságaiért. Kénytelenek voltak adócsalás ürügyén elpihentetni kicsit a rács mögött.

Nézem Lacot. A cowboy egyszerűen gyönyörű. Eszembe jut, hogy nemrég majdnem megölték. Odalépek hozzá, és szenvedélyesen homlokon csókolom.

Ettől teljesen megrémül, hiszen hosszú esztendők fáradságos drilljével nem ehhez szoktattam. Azt hiszi, megvesztem. Elmenekül. Ürügyül azt hozza fel, hogy elfogyott a kávé.

Bezárom mögötte az ajtót.

Megint Patrick Wyne-t hallgatom a kazettáról. Casanováról csacsog.

– Egén? – kérdezi Belloq savanyúan. – Azt hiszem, felmondom a munkaviszonyomat. Mondtam már: nem nekem való a feladat.

– Ugyan, Daniel. Már nyakig benne vagyunk. Ma még menj el a találkára. Othello megtudta, hogy Desdemona körül legyeskedsz. Ma este biztosan kitekerteti a nyakadat.

– Eszement lehettem, amikor hagytam magam rábeszélni.

– Bár ezerszer átrágtuk, elmondom még egyszer: nincs más megoldás. Delgado önként vállalta volna, de mit lehet tenni, ha a nőnek te kellettél?! Ha egyszer ilyen pocsék az ízlése?!

– Az én ízlésem viszont remek. Irtózom magamtól, midőn pojácát játszom. Olyan üres az a nő, akár egy pár levetett csizma. Tegnap este majdnem megfulladtam az elfojtott ásításoktól, miközben vigyorogtam, mint a frissen festett hintaló.

– Ma este kicsit megölelgethetnéd. Közben gondolj Othellora.

– Tegnap sem Othello járt a fejemben. Mondd meg őszintén: te megtennéd?

Wyne felnevet.

– Nagy gondban lettem volna, ha netán rám bukik a nő.

– Amikor rájöttünk, ki ez a madár, remekül csengett Delgado ötlete: majd ő elvarázsolja, és csőbe húzza Othellot. Mégis én viszem el a bálhét.

– A fenébe is, ki gondolta volna, hogy Desdemona nem Steve bohóckodásait, hanem a te hamisítatlan mogorvaságodat fogja karmolni?!

– Miközben Othello nőjét szédítem, az enyém totál flúgos. Félek, hogy inkább őrá kéne zúdítanom minden férfiúi csábomat. Nálatok minden oké? Joy ép ésszel vészelte át a távollétedet?

– Nem panaszkodhatok. Tarts ki, csak ma estéről van szó. Utána lomtalaníthatod nőd lelkét. Ám egyre ügyelj, Daniel, és ez baráti tanács: soha ne avasd be Denisát a mi kis játékunkba! Ugye emlékszel, milyen zabos voltál, amikor ő játszott hasonlót, hasonló céllal!? Na, tarts ki. Be kell látnod, Desdemona szép nő.

Csörög a telefon. Nem veszem fel a kagylót. Mi újat mondhatnának nekem Reganről?

– A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húsz centis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.

– Nem vagy te frigid? – kérdezi Wyne kis töprengés után.

Belloq felnevet.

– Talán feltűnt, milyen monogám vagyok. Ahogy most áll a szénám, attól tartok, rövidesen mínuszban lesz a gámom. Sztorim a következő: hazajöttem, hölgyem olvasott. Ki kellett csavarnom a kezéből a könyvet, hogy szemet szúrjon neki jelenlétem. Azóta felváltva fájlalja fejét és bokáját, már ha egyáltalán itthon van. Ráadásul született egy macskánk, akit a kutyánk szoptat. Fáraó Átka csakis az ágyunkban óhajt aludni. Ha kivágjuk, kiló hússzal rohangászik az ajtón. A szexnek lőttek. Hátha traumát okoznánk a fejlődő korban lévő állatkának!? Sose hagyna nyugodni a lelkiismeret, ha kiderülne, hogy a macska miattam lett impotens.

– A fentiek után vedd fontolóra, nem kellene-e beadnod a derekadat Desdemonának.

– Tudod, mit szeretnék beadni neki? Egy maréknyit abból a drazséból, amiről a doki garantálja, hogy erősen szedál. A légyottokra készülődve megkértem Denisát, kösse meg a nyakkendőmet. Ő pedig a maga extravagáns módján masnit kötött belőle. Mit tesz Isten, Desdemonának nem volt elég decens a viselet, az egész vacsoraprogram arról szólt, hogy miért is nem kötheti meg rendesen azt az átkozott nyakkendőt?!

– Ne csüggedj, Othello tud rólad. Bízvást számíthatsz rá, hogy megpróbál kasztrálni, megnyúzni, mint az elődödet. És elkapjuk végre.

– Követett egy Citroen, amikor hazavittem a madarat.

– Különös – mondja Wyne. Othello jóval utánatok ért az étterembe. Legalább húsz percig vallatta a pincéreket. Nem hinném, hogy az övéi ültek volna a Citroenben. Légy nyugodt. Ma este rajtatok leszünk. Nem eshet bajod. Gondolj Othellora.

Belloq dünnyög valamit, arra célozva, hogy más természetű gondolatok foglalkoztatják, már-már betegesen.

A beszélgetés véget ér. De csak akkor kezdek gondolkozni. Mindig azt hittem, hogy két ilyen kőkemény pasas, mint ezek, sosem lelkiznek. Ha olykor adódik is némi nyavalyognivalójuk, megtartják maguknak. No lám.

Zsebre vágom a kazettát. Komolyan szégyellem magam. Mintha kilestem volna valamit, ami nem rám tartozik. Nemrég Belloq hetekig került, mert felszedtem egy palit, jobb ötletem nem lévén arra, hogyan buktathatnám le. A légyott kellemetlen fordulatot vett. Belloq betoppant, kiszabadított, aztán otthagyott, sokáig mindketten azt hittük: örökre.

És most tessék.

Előveszem Ambrose Hern csodatévő céduláját. Átfutom a szentírást. Összegyűröm a papírt. Nem dobom el mégsem. Kisimítom, visszadugom a zsebembe.

Előrángatom a fiókból a várostérképet. Kiterítem az asztalon, és bánatosan fölé hajolok.

Valaki megpróbál benyitni. A zár nem enged. Az illető belerúg kettőt az ajtóba.

Micsoda alakok vannak! És szabadlábon!

– Hülye vagy? Lebontod a házat? – firtatom.

– Mi a francot csinálsz? – érdeklődik Laco túlról. – Gumit fűzöl a bugyidba?

– Dehogy. Felvarrom a mellemet.

Feltápászkodom a székről, beeresztem a cowboyt. Futtában tájékoztatom.

– A Rézsű utcát keresem.

Laco az asztalig kísér, ráhajol a kusza vonalak légiójára, s menten rábök egy pontra a térkép alján.

– Tessék. Rézsű utca.

– Kösz. Mész valahová ma délelőtt?

– Nem. Egy aktával lesz dolgom.

– Eszerint kölcsönadod a kocsidat. Az enyémet most üvegezik, remélhetőleg. Délre vissza kell érnem a Rézsűről.

– Mi van ott?

– Honnan tudjam?

– Ja!?

Laco az ölembe hajítja a kocsikulcsokat. Caporalt harap a fogai közé. Nadrágom fenekén csihol tüzet. Rám néz, tekintete ábrándozó.

– Két boldog hét vár rám.

– Mert elutazom? – kérdezem.

Alig látom az arcát a füst mögött. Bólint.

– Azért.

Tettrekészen az ajtó felé indulok. Megcsörren a telefon. Laco felkapja a kagylót, de nem szól bele. Úgy tartja, mint a gőzölős vasalót. Utánam rikkant.

– Mellesleg, komolyan: nem kéne veled mennem? Végtére is a párod vagyok, vagy mi.

Nem hallok, nem felelek. Meglógok.

Az új cipő töri a sarkamat. Ehhez egyáltalán nem szükséges járnom benne, ülő helyzetben is meg tud ajándékozni a gyötrelemmel. Egy piros lámpánál vesztegelve odanézek. Gyönge bőröm máris felhasadt, folyik a vérem. Mindennek tetejébe a topán liláskékre festette a sarkamat a seb körül.

Azt hiszem, feltaláltam a tetoválócipőt.

Ha jól meggondolom, boldog ember vagyok. Amikor áthajtok a hídon, könnyed mozdulattal a folyóba hajítom a kazettát.

Lady Chatterley papírgombóca jut eszembe. Nem biztos, hogy a gyógyszerekre Victor Hernnek volt szüksége, s akkor a Rézsű utcai cím sem az övé. Mindazonáltal utánanézek. Ha a bérgyilkos mégis ott gyengélkedik, bőven ráérek valami fegyveres pasast segítségül hívni.

Csalhatatlanul tudom, hogy minden önámítás ellenére megint szálegyedül fogok belecsapni az akcióba, jóllehet holtbiztosra vehetem: utána Laco és Belloq megpróbálja kitekerni a nyakamat.

Mindezt nyugodtan átgondolhatom, mert sorompó állja utamat. Vonat sehol. Leeresztem az ablakokat. Bekapcsolom a magnót. Lacora vall: női lihegés csap elő a hangszórókból. A mellettem várakozó kocsi vezetője átvigyorog rám. Szája szélét nyaldossa, majd trágár mozdulattal a nadrágjába markol.

Vállat vonok, megfordítom a kazettát. A műsor alig változik. A fickó nem bírja tovább. Kihajol az ablakon és benyögi: – Elvált vagyok.

Annál rosszabb. Kimustrált pasasokkal nem foglalkozom.

Elnémítom a magnőt, bekapcsolom a rádiót, A műsorvezető különféle bolygók együtt és szembenállásáról értekezik.

Mondandójára csak akkor figyelek fel, amikor óva int, nehogy ezen a napon bármibe is belekezdjünk, mert minden balul sülhet el. Ne fogjunk kést a kezünkbe! Ha még kedves nekünk az ujjunk, bármelyik, akkor inkább harapjuk a kenyeret, a vereshagymát. Anyósunkkal tisztelettudóan bánjunk, gyermekeinket ne bántalmazzuk, számukra is nehéz ez a nap. Legjobb, ha íziben visszafekszünk az ágyunkba. Ha mégis fenn maradunk, vágjunk zsebre egy fej fokhagymát, az majd megvéd minden bajtól.

Végre elpöfög a szerelvény, az égre mászik a sorompókar. Gázt adok.

Az isten háta mögött járok. A város elfolydogált a szántóföld széléig, bele-belekapott a rétekbe, erdőkbe, akár a tűznyelv. Házak emelkedtek, lepusztultak, összedőltek. Mintha elemi csapás söpört volna át a tájon. Szétmállott kerítések, erdőnyi gaz, fedetlen hátú utak maradtak utána.

Bedöcögök a Rézsű utcába. Elhajtok a 14-es szám előtt. Az út kukoricaföldbe torkollik. Otthagyom a kocsit.

Visszasétálok. Lábdobogás hallatszik mögöttem. Megmarkolom zsebemben a stukkert.

Kóbor sertés kocog el mellettem.

Egy kerítés mögött nyurga fickó kísérletezget. Fürdőnadrágra vetkezve azon fáradozik, hogy a földre terítse hőszigetelő szivacsát. A matracguriga azonban mindannyiszor visszacsavarodik, mielőtt még ráfekhetne. A problémamegoldás módja nem intellektuális, hanem erőn alapuló: a fickó szélsebesen lehajol, letekeri a szivacsot, és végigvágódik rajta. Ám mire földet fog, a matrac réges-rég visszaöltötte guriga formáját. Sebaj, a tag napozni akar, elszántsága végtelen türelemmel párosul úgy nézem, rövidesen lesz hozzá agyrázkódása, gerincbántalma is.

Amikor észreveszi, hogy leplezetlenül csodálom, tétova mozdulatot tesz.

– Segítene?

Belépek a kapun, megfogom a matrac végét. A fickó háttal a szivacs túlsó szélére áll, és hanyatt vágja magát.

Sikerül. Köszöni szépen.

Addig fog itt feküdni a napon, míg sercegni nem kezd.

Megyek tovább. Megtorpanok a 14-es ház előtt. Elkorhadt deszkapalánk borul az utca felé. A kapu rég leszakadt. A házhoz vezető utat elnyelte a csalános. A nagyobbacska fészerre emlékeztető épület ledőlni készülő falát a neki támasztott létra és egy ócska fürdőkád tartja féken. Az ajtó lengedezik egyetlen sarokvasán.

Hallgatózom. Halkan reccsen a padló odabenn.

Besurranok az ajtón. Konyhafélébe érkezem. Két helyiség nyílik innen, az egyik előtt rózsamintás, mocskos függöny lóg. A szobaajtó tárva-nyitva.

Szemközt, ócska vaságyon, szürke pokróc alatt Victor Hern hever. Karján piszkos kötés, arcán többnapos szakáll. Szürke szeme megriad, amikor megpillant. Aligha a látványom borzasztja el. A kezemben tartott stukkert nézi.

– Hello, Victor. Hogy s mint?

Közben mellette termek, kirántom feje alól a párnát, fegyvert keresek. Koszos zoknit, vértől megfeketedett zsebkendőt találok. Letépem róla a takarót. Gyűrött kötés sárgállik a lábán.

Széket rántok magam alá. Az egyik székláb becsusszan a számtalan padlórés legnagyobbikába. Csaknem felbillenek. Sikeresen visszaszerzem egyensúlyomat, ám Hern nem hagyja magát elkápráztatni mutatványomtól. Kést bűvöl elő a lábára tekert géz alól, és megpróbálja belém állítani.

A penge belefúródik a korhadt falba, majd lekoppan a padlóra. Felkelek, berúgom az ágy végében álló szekrényke alá. Megállok Hern lábfejénél. A szürke szempár apró cafrangokra tépdes. A szőrös arcot elrútítja a düh.

– Lawrence West régi ismerősöm volt – mondom. – Rendkívül jól verekedett. Kimeríthető lehetett meggyilkolni. Nem is érte meg: az öngyújtó hozzám került. Nos, ahogy elnézem a körülményeit, Christian Mason Shonon adósa maradt a bérével. Gondolom, azért nem fizetett, mert Bogdanék élnek, fát ültetnek. Nem szokott ágyba vizelni? Piromániásokkal állítólag gyakorta előfordul.

Hernt köhögési roham veszi elő. Teljesen lepusztult a fickó, egyebekben hasonlít vajákos fivérére. Arca négyszögű, durván markáns.

– Hozott hordágyat, ápolókat? Fekvőbeteg vagyok – tudatja a krákogás végeztével.

– Rá tudom venni, hogy saját törött lábán táncoljon el a kocsihoz.

– Ne mondja!?

– Kezdje el összeszedni magát. Addig is, kérdezgetnék. Hogyan bukkant magára Shonon? Bizonyára szerepel a neve a bérgyilkosok titkos névjegyzékén. Ne is szóljon, azt is megmondom, miért éppen magára esett a választás. Azért, mert olcsó. Olcsó, mivel amatőr. Rendes gyújtogató az, aki fáklyaként lángolva menekül el a tett színhelyéről?!

– Na megállj, te loncsos ribanc!

– Az imént jártam a bátyjánál. Ambrose úriember. Választékosan beszél, profi módon csalja ki az emberek pénzét. Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a tyúk tojta e két különböző tojást.

Hern nem felel. Minden gyűlöletét belesűríti a tekintetébe. Viszonzom pillantását.

A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy valaki tarkón csap. Rohan felém a padló. Elsötétül a nézőtér.

Tótágast áll a világ. Pokolbéli füst mardossa a tüdőmet. Igen, arra a megrendítő élményre eszmélek, hogy fuldoklom. Körülöttem lángokban áll az épület. Helyes, régen fel kellett volna gyújtani.

Fordítva függőleges helyzetem annak tudható be, hogy lábaimat összekötözték, a kötél végét pedig ráerősítették a mennyezetből lógó kampóra. Hajam a mocskos padlót súrolja. Lángok harapdálják az ajtót, kóstolgatják az ágyneműt, amelyben már nem fekszik Hern.

A piromániás stílszerűen járt el. Gyújtogatóból nem lesz tűzoltó.

Hasizmaim segítségével megpróbálok felhúzózkodni a bokámra tekert madzaghoz. Nem megy. Vergődő rekeszizmaim felemésztik tartalékenergiámat.

Talán jobb volna megfulladni, mint elevenen elégni. Meglendítem magam a kötélen. Elkapom az ágy végében álló szekrény lapját. A kaszni felborul. Megpillantom az alatta heverő kést.

Teljesen emlékszem a történtekre. Valaki volt még a házban Hernön kívül. Hát, ez rám vall.

Az is, hogy nem érem el a kést. Pedig éppen itt az ideje, hogy elvágjam a torkomat. Máris füstmérgezett vagyok, és perceken belül megsülök.

Komoran kúsznak felém a lángok, mind nagyobb darabot emésztenek fel a köztünk lévő távolságból.

A szivacsán napozó szomszéd vajon értesíti-e a tűzoltókat, vagy hagyja, hadd égjen le a viskó?

Odébb lököm a szekrényt. Beletaszítom a lángokba, hátha ezzel az áldozattal feltartóztathatom a közelgő kínhalált. A székért nyúlok, feldöntöm. Lábaival a kés felé piszkálok.

Sűrű füst hömpölyög a szobában. Kétségbeesetten folytatom a vergődést. Magamhoz húzom a kést. Megragadom.

Ha sikerülne felhúzódzkodnom, elmetélhetném a kötelet. Legfeljebb fejre esem. Nyakam szegem. Még mindig jobb, mint a tűzhalál.

Hasizmaim nem működnek. Visszahanyatlom. Nyakamba lógó ingemet betömöm a számba, arcomra nyomom, hiába. Fuldoklom. Bokám fájdalommal felel a vonaglásomra. Ám a fájdalom közel sem olyan heves, mint a halálfélelem.

Tüdőm mocskos szivacs egy óriás összezárt öklében. Köhögéses sírásroham kap el.

A lángok felélték a szekrényt. Karomhoz, hajamhoz közelítenek.

Behunyom a szemem. Kormos könnyek folynak a homlokomon.

Marokra fogom a kést. Megcélzom vele a szívemet.

Párezer évvel ezelőtt egy kínai bölcs pillangóval álmodott. Miután felébredt, többé nem tudta eldönteni, ő álmodta-e a pillangót, vagy az álmodja őt.

Mi ez?! Füst marja a szememet. De tudatom tisztább, mint mikor?

Felnézek. Szennyes könnyeken át Lacót pillantom meg. Úgy fest, mint egy csataindián: arcán fekete csíkok pompállanak.

– Tudsz futni? – kérdezi.

– Nem, de jódlizni sem tudok.

– Márpedig fürgén el kellene szaladnod előlem, mert áthat a gyanú, hogy rögvest kegyetlenül fenékbe rúglak.

– Leégett?

– Le. Két marék hamu lett belőle. Mellesleg az ablakon át láttam, már amikor még megvolt az ablak, meg amennyire a füsttől látni lehetett, hogy ott lógsz közömbösen, amikor ég a ház.

– Világszerte ismert az önuralmam. Különben köszönöm. Gondolom, te vágtál le a kötélről.

– Senki más nem vállalkozott. Könyékig amputáltam a karomat, amikor betörtem az ablakot. Kigyulladt a gatyám, de a legeslegrémesebb, hogy a Caporálom beleesett a tűzbe. És ez az egész téboly úgy kezdődött, hogy fél egykor taxiba vágtam magam, mert gyanítani kezdtem: soha többé nem látom viszont hőn szeretett kocsimat. Már messziről látszott a bodor füst. Mondtam is a taxisnak, hogy jó helyen járunk.

– Ez neked jó hely? A piromán meg ellógott. Képtelen voltál elfogni?!

– Most kezdj szaladni! Tíz méter előnyt kapsz.

A védőoltásról persze bőven elkésem, de végleg lekésni nem sikerül. A dokinak szeme sem rebben hanyagul rendbe tett kormos ruhám, és a hónom alá csapott koponya láttán. Szakbarbár a fickó, csak a kezében tartott oltópisztoly érdekli, a beletöltött vakcina, az abban hemzsegő elbágyasztott kórokozók, melyeknek az a hivatásuk, hogy a szervezetembe toppanva felgerjesszék immunrendszeremet. Mi ellen is?

Milyen nyavalyák divatosak Morosban? Lepra? Álomkór? Lépfene? Hát most mikrobiológus vagyok, vagy zsaru?

Az asszisztensnő válltól könyékig lefertőtleníti a karomat. Látom a szemében, hogy boldogan bedugna az autoklávba. A doki nekem szegezi az oltóstukkert, és tüzet nyit rám. Belloqra figyelek. Odaadóan.

A pasas meglehetős egyhangúsággal arról szövegel, amiről általában. Laco bólogatva hallgatja.

– Nem lett volna szabad egyedül odamenned. Ha Laco is veled lett volna, akkor játszva elkapjátok Hernt a haverjával együtt, és még szaxofonozhattok is közben.

Satöbbi.

A doki a bőröm alá juttatja az oltásnak mondott izzó parazsat, majd Belloqot leintve unottan közli velem:

– Belázasodhat. Enyhe fejfájásra is számíthat. Küzdelem kezdődik a szervezetében: az immunrendszere és az oltóanyag összecsap. Igyon teát, izzadjon, feküdjön. Viszlát.

Kisietünk a folyosóra. Belloq már Lacóval társalog. Férfiszokás: kisajátítják az ügyemet.

– Se közel, se távol nem volt egy teremtett lélek? – érdeklődik pasasom.

– De, néhány romházzal odébb egy ipse aludt a napon. Áthorkolta a tüzet, a mentést. Miután kihoztam Denisát, felráztam a tagot, és megkérdeztem, látott-e valamit. Látni nem látott, mondta, mert behunyt szemmel szokott aludni, viszont rémlik neki valami: mintha félálomban autózúgást halott volna. Igen, füstszagot is érzett. Na mármost. Ott lábadozott az ágyban Hern, aztán volt valaki más is a házban, aki azt a megtisztelő, szép feladatot vállalta magára, hogy fejbe somja a mi angyali Denisánkat. Den, láttál kocsit a környéken?

– Nem – morgom kedvetlenül.

– Telefont?

– Azt sem.

– Mert nem is volt – feleli Laco felettébb elégedetten. – Épeszű taxis önként nem megy arra, telefon híján nem is hívhattak taxit. Tehát: ki volt az, aki éppen akkor toppant oda kocsival, amikor kellett?! Nos?

Vállat vonok. Házkutatási parancsot kell szereznem. Nem lesz könnyű. Ámbár Ambrose Hern aligha olyan agyalágyult, hogy otthonába vigye öccsét. De hátha mégis, hiszen szegény öcsikéjének leégett a háza. A szemem láttára.

Míg azon töprengek, mitévő legyek, Belloq tudomásomra hozza saját határozatát.

– Az egész históriát szőröstül-bőröstül átadod Lacónak. Ő majd előkeríti a fickókat. Mi most hazamegyünk, és elkezdesz csomagolni Utána megteázol, aztán ágyba bújsz, mert lázad lesz. Mire felépülsz, indulunk nyaralni.

– Na, most erről a nyaralásról kellene valamivel bővebben beszélned – bólogatok szigorú arccal. Kár volt visszavennem a felemás cipőt, maradhattam volna a tetoválótopánban is; felsebzett, kékre festett sarkamnak oly mindegy, miféle lábbeli kérge dörzsöli. Fejem is fáj, tarkótájt. Nem az oltástól; tehát el kell kapnom azt a macskajárású illetőt, aki igen szakszerűen levett a lábamról Hern búvóhelyén.

Mindebből az következik, hogy mégse szerzek semmiféle engedélyt. És csomagolni holnap is ráérek.

Belloq a nyaralásról beszél. Nemigen figyelek rá. Gondolataim támadtak.

– Joy be akarja fektetni a pénzét. A morosi kormány felkínált megvételre egy tengerparti területet, az Éden földi mását. Szállodát, miegymást lehetne odaépíteni. Eltöltünk ott néhány napot, s közben Joy felmérheti, érdemese belevágnia az üzletbe.

Nem túlsággal érdekel Joy pénzfialtatási problémája. Le kell ráznom a pasasokat. Laco önként és caporalozva leválik rólunk, vele tehát nincs több gond.

Belloq hazafuvaroz, teát főz, ágyba tessékel, ám mert úgy néz rám, mint egy görögdinnyére, elkap a gyanakvás: arra gondol, hogy ő is leheverhetne az oltásával.

Ötlete csaknem kiveri fejemből a Hern családot, szigorúan gyógyászati alapon gondolok Ambrosera. Loppal előkapom a céduláját, és elmormolom a rigmust, miszerint eszelősen vonzó és laza vagyok, bátran ölelhetem kedvesemet.

Éppen elhiszem, midőn Fáraó Átka elhagyja a hűtőgép szellőzőrácsát, melyen azzal a nyilvánvaló szándékkal tespedezett ezidáig, hogy eltorlaszolja a kibe járó levegő útját, és ilyképpen jól leolvassza a frigót. A cicus elémtoppan, és méteres farkát felszegezve, éktelen hangon értésemre adja: kétségbeejtően éhes.

Megetetem. Belloq szeme forog, közben gyakorta rávillan az órára is. Aha. Siet a pasas.

Márpedig hevenyészett ölelésre nincs szükségem, lelkem teljesen romos. Hosszan kellene becézgetni ahhoz, hogy kiengedjen bennem a fájdalom.

Elhessentem Belloq karját a derekamról.

– Kimegyek a temetőbe – közlöm vele.

Fogom a teát, hogy belelöttyintsem a koponyába. Aki még nem próbált hasonlót, nem tudhatja, mekkora baromság Ambrose tanácsa. Mintha szitát töltögetnék. Sebaj, úgyis utálom a teát.

– Már akartam kérdezni – morogja Mogorva, s megrázza a lábát, hogy megszabaduljon a cipőjébe folyt létől közben Fáraó Átka, bár csak néhány csepp jutott a bundájára, sikítozós utálattal, helyből felszállva megugorja a tripla axelt –, hogy amennyiben nem a Hamletben készülsz fellépni, mégis, minek neked ez a koponya!?

– Inni fogok belőle – felelem, és kihívóan meredek a pasasra, vajon mer-e ellenkezni. Merne éppen, de e pillanatban nagyon kell vigyorognia. Kiveszi kezemből a gyógykelyhet.

– Íme – mondja –, látod ezt a két riglit halántéktájt? Csak lecsattintod egyiket a másik után. Ezáltal hozzájutsz a koponyatetőhöz. Abból ihatsz.

– Kösz.

Mégiscsak meg kell innom az átkozott löttyöt?!

– Van valami különös okod arra, hogy ezt használd bögre gyanánt? – firtatja. Rázkódik a válla. Hülyének néz!

– Orvosi javallat – felelem.

– Aha. Mi ellen?

– Lelki eredetű problémáim támadtak. Azok ellen.

Elszántan kihörpintem a teát a csonttálkából. Ismét kihívó pillantást vetek Belloqra. Közben vészesen liftezik a gyomrom. Tisztára meghülyültem. A pasas okolható érte, ki más!?

Ez nem is én vagyok. Mióta vajákolhatnak velem?!

Az a helyzet hiába is nem akarok végigszántani a problémán, hogy minden hasztalan, betege lettem a Gondolásban látottaknak. Ezredmilliméternyi pontósággal fogalmazva: elpárolgott az önbecsülésem.

Ezen gondolkoznom kell. Amint időm lesz rá.

– Tehát temetőbe megyünk. Miért? – kérdezi Belloq. Mi az, már nem siet?!

– Te nem jössz.

– Mi dolgod a temetőben? Visszaszolgáltatod a koponyát jogos tulajdonosának?

– Virágot szedek. Kilenc sírról kilenc különféle virágot. Egy kevésnyi csontot is. Lópatkót, számosat.

– Igen? – kérdezi. Felölti a megfontolt indián törzsfőnők tartást. Enyhén félrehajtja a fejét a fiktív tolldísz húzza le neki, nyilván. És masszívan hülyének néz.

– Agyi oxigénhiány, füstmérgezés – közli a diagnózist.

Ha így folytatja, még majd ajánl valami gyógymódot is. Teszem azt: kőszáli kecske szakállából vegyek egy tincset. Fonjam össze egy maréknyi oroszlánsörénnyel, holdtöltekor viseljem e koszorút, halkan hárfázgatva.

Martin érkezik, olyképpen, mint egy kommandós: berúgja az ajtót. Torkomra forrnak a szitokszók, amikor megpillantom öltözékét. Virágfüzért visel a nyakában, fűszoknyácskát a derekán. Viszont nem látok lakkot a körmein. Van remény.

Belloq szeme felakad.

– Szeretteim – hörgi, – mind megtébolyultatok?

Martin megcsörgeti szalmavirágból font ékességét.

– A srácoktól kaptam a nyaraláshoz. Azt mondták, arrafelé ez a módi.

– Nem Afrikába megyünk, nem is Tahitira – szögezi le Belloq. – Azon a helyen teremtett lélek nem lesz rajtunk kívül. Csak Patrickék és mi, valamint a tenger.

– Nem nyaralni megyünk? – érdeklődöm.

Daniel valósággal összerezzen.

– Miért?

– Ha Martin is jön, az majdnem olyan lesz, mintha kényszermunkára vinnének, mondjuk: követ törni.

– Hamulepett vagy, tesó – állapítja meg öcsém. – El akartak hamvasztani? Virágodban?

– Ha már szóba került, azt kérem tőletek, hogy halálom esetén ne a temetőben földeljetek el: tömegiszonyom van. Csendeskén ássatok el a kertben, a libanoni cédrus tövében.

– Meglesz – bólint Martin. – Ha már végrendelkezés van műsoron, hadd fűzzem hozzá a magam óhaját: az én hamvaimat szórjátok a szökőkútba. Cirkulálni akarok!

– És te? – nézek Belloqra. Tekintetem fátyolozott, akár egy sikeres, jól is kereső temetkezési vállalkozóé.

– Szeretnék melletted nyugodni – feleli.

Ella libben be a szétforgácsolt ajtón. Nyomban csatlakozik a társalgáshoz.

– Nekem meg nem kell közönséges koporsó. Bőgőtokban süllyesszetek a földbe. De állva!

– Hülyeségben bármikor lehet rátok számítani – dünnyögi Daniel. Megsimogatja a leányzó haját.

– Örülhettek – közli Martin. – Megszabadultatok a macskától. Fáraó Átka épp most rohant ki kilencvennel a lépcsőházba.

– Isten jó! – bólint Belloq, majd másodikként csatlakozik a hajszához, melyet Ella kezdeményez.

Míg ők a bestia nevét kiáltozva végigloholják a házat, zuhanyozni vonulok. Nyugalmam nem tart sokáig, csakhamar meghallom a letartóztatott cicus átkait. Apa és leánya izgatott tanakodását.

Végül, persze, hozzám fordulnak a problémájukkal.

– Van valami tipped, miként lehetne kivenni egy nagyobb olajfoltot? – üvölti Ella az ajtó túlfeléről.

– Ollóval, benzinnel, körfűrésszel. Ez az! Tuti siker: öntsétek le benzinnel a foltot, és gyújtsátok meg. Miből kell kivenni?

– Csak innen, a macskából – feleli az ajtó Belloq hangján.

Míg én tippekkel bombázom szeretteimet, ők nyilván megpróbálkoznak ezzel-azzal, ez kitetszik Fáraó Átka előadásából. A dög ellenáll, és nem ímmel-ámmal. De mire megy egy kommandós-dinasztia ellenében?!

Tiszta ruhát öltök. Csizmát húzok, hogy felsebzett sarkam kíméltessék. Ezenközben a macska halálos komolysággal azt játssza, hogy ő sercegő gyújtózsinór, majd gejzírkitörést szimulál.

– A kis hülye belemászott az egyik konténerbe – meséli Ella lihegve, fel-feljajdulva. – Pont ekkor eresztettek le egy adag szemetet a csúszdán. Egészen pontosan: valaki lezúdította az olajsütője fáradt olaját. Mind a két litert.

– Forrón?! – kérdezem. Fel kell készülnöm a kopasz macska látványára. Valamint arra az örömteli gondolatra, hogy a tengerparti nyaralás közben harántcsíkos macskaoverállt kötögethetek a fövényen. Esetleg pepitát.

– Langyosan – tudatja Ella.

Nem intéznek hozzám több szót, mert határozatot hoznak: megfürdetik a cicust. Fáraó Átkát persze nem kérdezik. Előrelátóan becsukják és kulcsra zárják a fürdőszobaajtót, mivel hallottak valamit a macskáfélék víziszonyáról. Bátorítják egymást, nyugtatgatják kliensüket. Ők lehetnek hősiesen bátrak, a macska nem nyugodt, ez tisztán hallatszik. Hangimitáló repertoárja tovább bővül: élethűen szirénázik, majd elhalón kerreg, mintha átvágták volna a torkát, azután erőre kapva gáztartályrobbanást utánoz.

Alighanem egy picit a víz alá nyomják a fejét, mert a szörnyecske elhallgat hirtelen csak némi bugyborékolás hallatszik, valamint a két hős izgatott vitája, miszerint hol kell megfogni egy ádáz bestiát ahhoz, hogy ne tudjon harapni és karmolni. Ha engem kérdeznének, játszi könnyedséggel meghatároznám ezt a pontot: sehol. Nem faggatnak, immár mindannyian az életükért harcolnak.

Ezzel elbíbelődnek egy darabig. Amikor Fáraó Átka éppen a támadó kobra hangját imitálja, lábujjhegyen kisurrannék az ajtón.

– Denisa! – üvölti Ella zihálva. – Szerinted mit csinál két galamb?

Megtorpanok. Mégsem hagyhatom válasz nélkül a leányzót. Elvégre fejlődő szervezettel állok szemben. Ella kilép a fürdőszobából, és több sebből vérezve, ámde diadalittasan elém perdül. Megismétli a nagyszabású találós kérdést.

– Kapirgálnak – felelem.

– Ugyan! Turbékolnak. És mit csinál egy galamb? Biztosan nem tudod, te szegény! Maszturbékol!

Daniel is megjelenik, karjában Fáraó Átka lóg csapzottan, számosszor meggyalázva, méltán életuntan. Nem sikerül meglógnom. A pasas csatlakozik hozzám.

Helyet foglalunk Ambrose Hern rendelőjének várószobájában. Nem szándékozom végigvárni a sort, csakcsupán kíváncsi vagyok, milyenné lesz a vajákos ember arca, midőn megpillant elevenen.

Akárhonnan nézem, senki más nem lehetett az autós egyed, csakis ő. Miután a macskaléptű illető leterített engem, és éppen azt latolgatta Hernnel, hogy a pincében hántoljanak el, netán a csalános tövében helyezzenek örök nyugalomra, betoppant Ambrose a hírrel: vigyázat, Victor nyomában járok.

Bizonyára örömmel látta, hogy már oda is értem, mi több, angyalian ártalmatlanná váltam. Victorék kecsesen rám gyújtották a házat, s elhajtattak Ambrose kocsiján.

Hová?!

Ez persze csak teória. Ambrosetól hiába is kérdezném, jól sejtem-e, hogy így esett. Beszélje el helyette a teste, mozdulatai, önkéntelen mimikája árulja el őt a tekintete.

Kigondolom a taktikát, de nem vitatom meg Belloqkal, mert a pasas figyelmesen szemléli Hern pacientúráját. Ősz asszony ül mellette, szeme karikásabb, mint egy pandáé. A nőnek meggyűlt a baja valami általunk láthatatlan légi objektummal. Időről időre ellegyez az arca előtt, ám olyan vontatott, tétova mozdulattal teszi ezt, mintha az a valami pokoli lassúsággal mozogna. Az asszony kísérője oda sem figyel a legyezgetésre, mivel teljes intenzitással belemélyed a várakozók nyavalyáinak hallgatásába. Mindenki szörnyen jajgat és heves együttérzéssel bólogat, midőn a soron lévő mesélő ecseteli a bajait. Ki-ki jócskán beteg. Az összes medicinát kimerítették, hasztalan. Hern jó híre vonzotta ide őket. Ambrose az utolsó reménysugaruk.

A legyezgetős asszony hozzátartozója belekezd beszámolójába: húga egy pókkal vacakol néhány hete, amely be akarja szőni a szemét, arcát. Csakhogy ez a pók láthatatlan. Na, ezért vannak itt. Az elmegyógyászok megbízhatatlanok. Marékszámra adnák a sok szintetikus tablettát. Vacak mind.

Ha engem kérdeznének, ki szintén annyit ért a gyógyászathoz, mint az összes jelenlévő, Hernt is beleértve, alighanem hosszasan fejtegetném, hogy életvitelünkkel lehet baj, viszonyunkkal önmagunkhoz, mely szinte már nem is viszony.

Inkább afféle tériszony.

Én csak tudom. Nincs egy napja, hogy összedőlt üde kis világom, megtudtam magamról, mekkora nímand lennék Daniel nélkül, holott szentül hittem: saját talpamon állok.

Ez a felismerés meglehetősen megrázó. Bárkivel megtörténhet. Az ember rájön, hogy valahol elszúrta az életét. Nem szeretik eléggé, netán ő nem szeret eléggé, bárkit és bármit: hitvest, munkatársat, hivatást, napkeltét, az életet olyképpen, miként az zajlik és a szervezet mindenféle baljós tünettel válaszol a megdöccent léleknek.

Ez a gondolatmenet tényleg hosszúnak ígérkezik. És Hern jól csinálja, bár alighanem mégiscsak cickafarkteát kellene kortyolgatnom mindennemű problémámra.

Az ajtó kitárul, kiperdül mögüle egy frissen gyógykezelt páciens, immáron életörömtől sugárzón. Ambrose ballag a nyomában, olyan képpel, aminőt Isten vághatott a hetedik napon, midőn elpihent alkotása fölött.

Ekkor meglát engem.

Kicsit megtorpan minden porcikája. Megnyúlik a nyaka, előredönti a fejét.

Nem kétséges, jól lát.

Hamar feltalálja magát, dicséretesen hamar.

Rám mosolyog, felém tárja mindkét karját.

– Kedvesem, miért nem tört rám?! Tudja, hogy magát soron kívül fogadom, hiszen semmi pénzért nem okoznék fennakadást a rendőrség áldásos tevékenységében! Van valami híre az én szegény, megtévedt fivéremről? Fáradjon be! Megbocsátanak egy percre, ugye?

Mindenki biztosítja róla, hogy abszolút megbocsátják, ha fogadja a rendőrséget. Bevonulok Daniellel.

Lady Chatterley az íróasztalon heverészik.

Hern megváltozott arccal megáll a becsukott ajtóban. Szikrákat szór a szeme.

– Hogy tehet velem ilyet?! Le akar járatni? A klienseim előtt? Meg akar fosztani a kenyeremtől?

– A működési engedélyétől megfoszthatom – vonom a vállam. – Már ha egyáltalán van ilyenféle papírja. Van?

Nem örül, hogy ezt firtatom, tehát újra elönti arcát a derű. Kitárt karral felém siet.

– Értem már. Elhozta az apajelöltet. Megnézem, máris megnézem, hogy megvan-e nála az alkalmasság. Ne féljenek, nem fog fájni, meg sem érintem magukat, nem vagyok én szadista és orvos! Nem turkálok bele a testükbe, nem vájkálok senki húgycsövében, jaj, mennyire fájdalmas is az! Itt ez a pálca. Mellesleg – és áthatóan rám néz – ehhez nem kell engedély. Akárki használhatja.

– Persze. De nem pénzért.

– Jaj, mennyire bogaras ma délután, kedvesem! Ne izéljen, helyezze magát nyugalomba, már úgy értem, lelkileg. Én majd mindent megmondok, elsimítok.

Elém tartja varázsvesszejét, mely műanyag nyélben kezdődik, hajlékony pálcában folytatódik, s apró golyóban ér véget. Elhúzza arcom, nyakam előtt. A pálca hajladozik, főként függőlegesen.

Hern sziszeg, fejét csóválja.

– Jajjaj. Nincsenek ízületi problémái?

– Semmi nekem a pas de deux, de trapézon is jó vagyok – dicsekszem. – Mosolyogva átúszom a jeges folyót, főleg nyáron.

– Alig hiszem. Nagyon súlyos állapotban vannak az ízületei. Csoda, hogy egyáltalán talpra tud állni reggelente.

– Ja, reggelenként magam is csodálkozom ezen. Ám délre mindig elmúlik.

– Azt tudja-e, hogy sugárzik a felsőruhája? Valami egészségtelen anyagból készülhetett. Dobja el, vegyen másikat. Ha akarja, azt is bemérem. Ó, ó! A szíve, kedvesem, a szíve is odavan! Kezeltetnie kéne magát, feltéve, hogy még nem késő. Mondja, nem iszik túl sokat, vagy ne adj isten, túl keveset? Itt a májtájékon is zűrök mutatkoznak. Na, de mondok valami jót: látja, hogy beindult az inga az intim zónában? Siessenek haza, kedvesem! Peteérése van!

– Nagyszerű – felelem. – Utána is ráérek befeküdni az intenzívre? Mindazonáltal, mielőtt még elrohannánk, hadd érdeklődjem újra Victor holléte felől.

Ambrose ravaszul elmosolyodik, és Belloqra fogja a pálcát. Félő, hogy rögvest kiderül: a dalia is totál kripli. Kéz a kézben mehetünk az elfekvőbe.

Hern ide-oda húzgálja vesszejét Daniel teste előtt, és elégedetten bólogat. Ám úgy köldökmagasságban felszisszen.

Belloq rémülten rábámul.

– Peteérésem van?! – nyögi.

– Hülye vagy – felelem a gyógyász helyett. – Az nálad anatómiailag kizárt. Mindazonáltal gyorsan rohanjunk haza!

Kézen fogjuk egymást, és futásnak eredtünk. Hern elképedve bámul utánunk.

– Bekapcsolom a szirénát, forgófényt, turbómeghajtást – mondja Belloq a kocsiban. – Két perc alatt otthon leszünk.

– Te hiszel ebben a marhaságban? – kérdezem.

– Nem, de már jó ideje ürügyeken töröm a fejem.

– Milyen ürügyeken?

– Valamilyen ürüggyel szívesen ágyba vinnélek.

Nem hülyéskedik, bekapcsolja a szirénát, és vad vágtában hajt át a városon. Szeretem a pasast.

De magamat nem szeretem mostanában, éppen tegnap óta tehát minden hiába.

– Akkor mi a fenéért látogattunk el a petefürkészhez? – kérdezi csüggedten, immár a lakásban.

– Hogy megtudjak valamit.

– Igazán? Mit tudtál meg azon kívül, hogy bármilyen egészségesnek érzed is magad, voltaképpen csodával határos, hogy még élsz, viszont peteérésed van?! Ha jól emlékszem, Victort illető kérdésedre egy árva szót sem válaszolt.

– Arra nem, de nem is kívántam tőle, hogy beárulja a testvérét.

– Akkor mi az, amit megtudtál? Na? Hogy szétesett a májad? Hogy öklömnyi lyuk tátong a szívedben? Hogy csúzod van?

– A petefürkész vitte el a házból Victort és a haverját – felelem egyszerűen.

Belloq rám mered.

– Na, te rajta is túlteszel!

Ezzel elvonul, és öltözni kezd. Szürke öltönyt ölt, Pierre Cardintől, akárcsak tegnap. Megsajdul a szívem.

Megint elkocsizik a Gondolásba, és asztalhoz ül Regan nőjével. Aztán vagy beleéli magát a szerepébe, vagy nem. Miért is ne rendülne meg az aranyszőke démon rajongásától?!

Hiszen én aztán nem kenegetem hájjal a hiúságát. Ó, tehát neki is van. Hiúsága. Ezt nem lett volna szabad szem elől tévesztenem.

Mindegy már. A pasas indul.

Ambrose Hern nem tévedett. Beteg vagyok. Kínjaim vannak.

Nos, e fájdalom neve: féltékenység. Reméltem, hogy sosem fogom megismerni ezt a szörnyet. Hiszen annyiszor hallottam, milyennyire nem méltó önmagunkhoz, hogy ebbe a kelepcébe essünk.

Kocsiba ülök. Gondolataimban szeretettel emlegetem Martint: vadonatúj füstüveg óv a széltől, a forgalom szennyétől. Bekapcsolom a rádiót.

Rettenetes akcentusú fickó mesélget a tigrispénisz teljesítménynövelő hatásáról. Nincs többé impotencia, bárki szexuálatléta lehet!

Most majd derekasan kiirtják a tigrist is, hiszen az elefántot, a rinocéroszt, az élővilág nagyobbik felét többé-kevésbé likvidálták már. Bár Afrikában lézeng még néhány orrszarvú és elefánt, már csak mutatóba, némely tudósok szerint régén megszülettek és rövidesen elpusztulnak az utolsók.

Belegondolni is szörnyű. Némelyik pasasnak csodatételre van szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudjon. Naná. Mert teljesíteni akar, mert tolmács nélkül fel nem foghatja, mint jelent a szó: szerelem. Amelynél különb afrodiziákum, csodább csoda aligha létezik a föld kerekén. Persze, a szerelem nemcsak agyi attrakciókat kíván, hanem érzelmieket is. Ez viszont rendkívül fárasztó, ráadásul szívük, lelkük is belefájdulhat. Marad a viperaepe, az őrölt csontok, a tigrispénisz. A futószalagaktusok.

Rászoruló urak! Önöknél az okozza a funkciózavart, hogy igazából unják az egészet, úgy ahogy van. Hagyják a pokolba a drága lotyókat, keressenek maguknak igazi nőt, aki nem csak porhüvely, de lélek és ész. Engem széles ívben kerüljenek el. Lelkem ugyan van, de egy gramm eszem sincs.

Leparkolok Ambrose háza közelében. Rágyújtok, elterülök az ülésen, és várok. A páciensek jönnek, mennek. Valóságos metamorfok: befelémenet még eléggé zöld a fejük, kifelé jövet már ragyognak. Hern nem kókler, ért az emberekhez. Visszaadja a hitüket.

Alászitál az alkonyat. Lanyhul a forgalom, elül a füst. Az apró kertekben rekedtes madarak dúdolgatnak fészkükön.

Rekedtesen dúdolgatok magam is. Végre elmegy az utolsó páciens. Kialszik a fény Ambrose dolgozószobájában. Az emeleti ablakok sárga ragyogásba öltöznek.

Megint eszembe ötlik Belloq. Ki tudná megmondani, mit szeret azon, amit szeret?!

Hányt-vetett kapcsolatunk megért néhány krízist. Parázs vitákat, főleg a munkamódszereim miatt. Melyek szerinte agyahagyottak, vakrepüléssel egyenértékűek. Számosszor szakítottunk, ki is bírtuk vagy két napig. A legrettentőbb különélésünk majd három hónapig tartott. Elgyámoltalanodva vegetálgattunk. Akkortájt mindkettőnket válogatott kudarcok üldöztek.

S ha minden rendben volt köztünk, ha boldogságunk hollywoodi pompában tündökölhetett volna, akkor valamelyikünk megsebesült, eltűnt, emlékezetét vesztette.

Megannyi intő jel. Nem vagyunk egymáshoz illők.

Daniel higgadt, hatalmas lélek, él-hal a háztartási munkákért. Megadja a módját a nyomozásnak, a főzésnek, a szerelemnek, mindent oly tökélyre törően valósít meg, akár Isten a Világot: engem is a nyakába vett: a hanyagot, az ösztönöst, a lobbanékonyt. És szeret. Ebből is látszik, mekkora különc.

Talán akkor roppant meg a lelke, amikor megleptem a mosogatógéppel. Mégsem nézhettem tétlenül, hogy folyton edényeket löbböl hosszú ujjú, szép kezével. Ő csak rápillantott a masinára, és első látásra utálta, szívből. Ha sikerül trehányságon kapnia a gépet, ha előhúzhat belőle egy foltos poharat, egy hanyagul elmosott tálat, diadalmasan felmutatja nekem. Lépten-nyomon kirúgással fenyegeti a szerencsétlen sorsú gépi alkalmazottat.

Hát igen, lehet, hogy Daniel unatkozni kezdett otthon?!

Vajon unatkozik-e a Gondolásban?

Miként a kába pillék az utcai gázlámpa körül, kergén szálldosnak gondolatain, meg-megperzselődve végül. Lélekben molylepkévé lettem magam is, hiába tudom, hogy nem ért sérelem. Eszembe juttatták, szívembe vésték, hogy érhet ilyenféle is. Lám, ennyi is elég.

Az lesz a vége, hogy szétnézek a csomagtartóban, hátha találok egy alkalmas kötelet. És senkit sem értesítve, észrevétlenül felkötöm magam a gázlámpára. Miért? Hát csak azért, mert hülye vagyok, ennyire. Személyesen szántottam fel saját lelkemet. Feketére sebeztem, felfedtem rémisztő mélyét.

Jézusom, hát egymagam olyan problémás vagyok, mint az egész Dallas-família együttvéve!? Ebből elég! Mindennek az oltás az oka. Lázam van: agy- és szívlázam.

Hol egy pohár gin?

A Hern ház elsötétül. Úgy fest, Ambrose tiszta lelkiismerettel ágyba bújt, és elalszik békével. Sosem vezet öccse nyomára.

Ám ha én nem kapom el Victort, nem csípi el senki.

A sörhasú kolléga visszafogott intenzitással dolgozik az ügyön, Laco pedig nyilván jobb szórakozást talál esténként, semhogy a vajákos ember háza előtt dekkoljon, csodára lesve.

Nekem viszont kell Victorn Hern. Mire képes még az a fickó, aki embert és erdőt öl, kést dobál, zsarut süt?

Összeborzongok. Amikor fogaim is vacogni kezdenek, eszembe jut a doktor tanácsa. Ágyba kellene bújnom. Feledni minden bút és bajt. Ambrose úgyis alszik. Házát nem kutathatom át, semmi közöm az ügyhöz.

Beindítom a motort.

Fenét alszik a petefürkész! Kitárul a garázsajtó, s tükörezüst Chrysler Le Baron gördül elő mögüle, álmaim kocsija.

Utánaeredek rozoga tragacsommal. Ügyelnem kell, nehogy észrevegyen.

Megérintem a homlokomat. A doki nem blöffölt, menetrendszerűen megérkezett a rosszullét. Ettől-e, vagy a vakító Chryslertől, elhomályosodik a tekintetein. Azzal vigasztalom magam, hogy Ambrose nem ismeri a kocsimat. Reggel taxival látogattam el hozzá, Victor búvóhelyén Laco járgányával jártam, délután Belloq Mazdáján hajtattam vizitre.

Ambrose kimerítő szélhámosdi révén jutott vagyonához, tehát kíméletesen bánik vele. Némelyik piros lámpánál kiugrik a kormány mögül, és szarvasbőrrel lágyan végigtöröl a motorháztetőn, a szélvédőn, olykor a karosszéria valamely pontjára hajol, s mintha csókkal illetné, rálehel. Őrjítő.

Végül talán megérkezünk valahová. Ambrose következetesen kerüli az olyan manővereket, melyek hirtelen mozdulatokkal, fordulatszám-változtatásokkal járnának. Nem előz, nem gyorsít bár alig is halad, bizonyára kellő elégtétellel tölti el a tudat: nem kopik a Chrysler.

Már nem borzongok, fogam nem vacog. Elönt a forróság. A fejem olyan, mint egy repedt vízvezeték: iszonyúan zúg és várhatóan mindjárt tovább reped. Ki vethetné a szememre, ha most visszafordulnék, és hazahajtanék az ágyamba? Amely fájdalom üdítően férfimentes. Szép kis paradoxon.

Csakhogy valószínűleg feltűnően nyugtalanul nyaralnék a langy fövényen, ha nem vihetném magammal Victor Hern skalpját.

Ekkor fejembe lopódzkodik egy ijesztő gondolat: le merném fogadni, hogy ama nyaralóhelyet csak repülőgéppel lehet megközelíteni! Hogy én repülőre üljek?! Soha!

Remek, a láz mellé tetemes mennyiségű halálfélelemre is szert tettem. Ezáltal kellőképpen veszett vagyok ahhoz, hogy akár száznyi Victor Hernt is a rács mögé tessékeljek.

Ambrose körülményesen leparkol egy kaszárnyaszerű bérházakkal, sápadt, olcsó kirakatokkal zsúfolt, keskeny utcában. Hajfehérítő aggodalommal tölti el, hogy távollétében megtaszíthatják autóját attól is tart, hogy elé vagy mögé állnak, amely körülmény felettébb megnehezítené távozását. Míg ő gondterhelt, én továbbhajtok. A sarkon túl levetem a kocsimat, és visszasétálok. Kirakatokat szemlélek, melyekben drámai bőségben burjánzik a bóvli. Egyik másik üzlet tulajdonosa tudván, miféle holmit kínál, alighanem szeneslapáttal rendezte be kirakatát: a silány portéka ömlesztve hever a légytetemekkel, pilledögökkel ékes papírtapétán. Olcsó órák, melyek hírből sem ismerik a pontosságot. Golyóstollak, neonszínekben. Haszontalan, semmire sem való játékszerek. Az efféle tárgyak mottója nem lehet más: vedd meg és dobd el.

Mivel Ambrose az utolsó simogatásokkal látja el keservesen leparkolt Chryslerét, a következő kirakatot is alaposan megcsodálhatom. Az üzletben extra minőségű kommandós cuccokat árulnak. Ez azt jelenti, hogy hüvelyknyi férfiak csakúgy kommandós gúnyát ölthetnek, mint sördagadt társaik. Márpedig igenis a ruha teszi az embert. Ha egy szalonnás hasú férfiú belegombolkozik a tereptarka zubbonyba, legott rettenetes férfiasságra tesz szert, amelyet bármely három év alatti kisded kész elismerni.

A következő kirakat stílszerűen fegyverkereskedésé. A tulaj videofilmen ajánlja portékáját az arra járók figyelmébe. Dülledt mellű, fürdőruhás lányok és necctrikós pasasok dajkálják a különféle lőszerszámokat. Átható mosollyal tüzelnek. A céltábla ronggyá szakad. A lövészek lelkesen tovább mosolyognak, közben gót betűs felirat tudatja az érdeklődővel, hogy miféle fegyvernek köszönhető eufóriájuk.

Ambrose végre belép egy kapun. A kapuhoz tartozó kirakatban mellszobrok sorakoznak. Egy tábla a tudomásomra hozza: a műhely művésznője bizonyos Raffaella csekély összeg ellenében bárkiről életnagyságú mellszobrot készít.

Ambrose benyit a műhely hátsó ajtaján. Nem gyanakszik, tehát óvatlan.

Besurranok mögötte. A tágas helyiségben fehér por szálldos, hatalmas gézbálák, gipsszel teli zsákok, félkész és száradozó szobrok hevernek szerteszét. A falak mentén körbefutó polcokon Apollók, Dávidok, Vénuszok sorakoznak. Néhány kerti törpe, kagylóból kikelő pillangó, emberméretű pöttyös gomba keveredett közéjük.

Raffaella sokoldalú képzőművész, már-már mindenoldalú. Erről a műhelyből nyíló szoba bambuszfüggönnyel takart ajtaja mellett őrt álló, oszlopnyi falloszok győznek meg.

Elrejtőzöm a baloldali hímtag mögé, és megpróbálom kihallgatni a függöny mögött folyó beszélgetést. E cselekedettől nem tart vissza, hogy tudom: ittlétem illetéktelen, súlyosan törvénysértő. Kedvenc kerületi ügyésznőm, ki nemrég rám hajtott, s más sem élteti, mint az, hogy bebizonyítsa a zsarupályára való mélységes alkalmatlanságomat, mind a húsz ujját megnyaldosná tettem láttán.

Kárpótlásul megpillantom Raffaellát a lágyan hintázó bambuszfüggöny mögött. A hölgy negyven esztendős lehet, lófarokba kötött hollófekete haja a derekát verdesi. Hihetetlenül sovány testén fényes fekete overall tapad, mely térd alatt hirtelen véget ér. A hurkapálca vékonyságú lábszár ormótlan facipőben végződik.

Raffaella ordít, s ebből virtuóz módon arra következtetek, hogy ideges lehet.

– Hol a frászban voltál mostanáig? Nagyon megkértelek, hogy sietve jöjj ide, mielőtt még a kedves fivéred kiszenved az öntőformáim között!

– Nyugodj meg, kincsem – hebegi Ambrose egy alacsony heverő mellett toporogva. – Mióta van kómában?

– Rögtön telefonáltam, amikor észrevettem! – üvölti Raffaella. Odafut az ágyhoz. Mozgása vibráló, villámlásszerű.

Áthat a gyanú: ez a nő ütött le engem.

– Most mit csináljak? – nyöszörög Ambrose. Gyámoltalanul paskolgatja az ágyról lelógó zöldesszürke kézfejet, amely nem lehet másé, csakis Victoré.

– Mi az, hogy mit csinálj?! – sikoltja Raffaella. – Gyógyítsd meg! Mindenkit ki tudsz gyógyítani mindenféle francos nyavalyából, csak a saját fivéredet nem tudod visszahozni a kómából?! Megmondom kereken: elegem van! Én ugrándoztam körülötte abban a tetves kalyibában, és most megint az én nyakamba varrtad. Képtelen vagyok a munkámmal foglalkozni! Mégis, miből fogom kifizetni a rezsimet, ha nem hagytok dolgozni?! De mit is nyavalygok ezen?! Rezsi?! Hiszen a hullatermés bősége miatt kellene aggódnom! Asszisztáltam nektek, hogy kinyírjátok a hekusnőt. Most meg mindjárt Victor is kihűl. Hová teszem a tetemét? Na? Mégsem gyújthatom rá a műhelyemet, hogy eltüntessem!? – Raffaella megpördül saját tengelye körül, s ettől mintegy lehiggadva, csendesebben folytatja: – Mibe keveredtünk, Ambrose? Mondd meg nekem: mibe?!

A petefürkész a sarkára áll végre. Az asszonyra dörren.

– Erre most nincs idő, kincsem. Azon törd a fejed, miként juttassuk kórházba Vicet. Üszkösödik a lába. Lehet, hogy már lekéstük az amputációt. Meghal a testvérem! Az a hülye tyúk az oka mindennek. Fel nem foghatom, hogyan jutott el a házhoz!?

– Már nem fogja megmondani – sóhajtja Raffaella.

– Nem-e?! Hajaszála sem görbült! Délután meglátogatott, és mondhatom, még csak kormosnak sem látszott. Úgyhogy miatta ne emészd magad.

– Nem emésztettem magam túlzottan – biztosítja Raffaella. – Minthogy az egyik tetemtől szerencsésen megszabadultunk, immár ez a hullaféle izgat. Victor már alig él. Hová a fenébe tegyem a maradványait? Na?

– Kórházba visszük – jelenti ki Ambrose határozottan. Az asszony felhördül.

– Neked teljesen elment az eszed! Nem vihetjük ki innen, pedig elhiheted, hogy semmire sem vágyom jobban. Victort körözik, és én nem óhajtok sittre kerülni miatta! Mert ápoltam! Mert leütöttem egy zsarut, mert segítettem rágyújtani a házat, mert... Azt mondtad, hogy él?!

– Igen – bólint Ambrose. – Él, és nem tudom, sejti-e, hogy közöm van az egészhez. Általában úgy tesz, mintha más sem izgatná, mint az, hogy alaposan teherbe essen.

– Tőled?!

– Jaj, kincsem! Miután eltettük láb alól, megjelent a rendelőmben a férjével, aki mellett mellesleg rém boldogtalan, és... – Ambrose nehéz sóhajjal széttárja a karjait. – Figyelj, kincsem. Victornak villámgyorsan orvosra van szüksége, különben meghal!

– Hát haljon meg, bánom is én! De ne nálam! Vigyük el a tengerpartra, és hagyjuk ott. Vagy dobjuk ki valami szemétlerakó-helyen. Ennek vége. És vége vérmes reményeidnek. Mondj le a buliról, legyen eszed! Igaza volt a zsarunőnek! Tisztára hülye az olyan bérgyilkos, aki az áldozata helyett önmagát gyújtja fel! Azután menekülés közben olyan nyomokat hagy, mintha csak a névjegyeit szórná széjjel! De végképp hülye volt, amikor elment a Pontiacos fickóhoz. Egy francos öngyújtóért! Ha veszteg marad, akkor nem szerzi be ezt a borzalmas lábsebet. És nem pusztul bele! Egyetlen nagyfejű zsaru sem oldotta volna meg a bűntényt, ha a te idióta Victorod nem vezeti nyomra őket!

– Kincsem – sóhajtja Ambrose. – Segítenünk kell a testvéremen.

– Hát segíts rajta – von vállat Raffaella. – De ne itt. Végeztem veletek.

– Figyelj rám – Hern álmosítóra veszi a hangját, miként kuncsaftjai kezelésekor. Raffaella be is dől neki. – Hozd elő a furgonodat. Szépen beletesszük Victort, és elvisszük egy haverom klinikájára. Onnan nem fog kiszivárogni, hogy kit ápolnak. Ó, ha ez előbb eszembe jutott volna! Értsd meg, szükségünk van rá! Nekünk élve kell Victor. Talán jobb is lesz, ha levágják a lábát, legalább rászorul, hogy teljesen beavasson az ügybe. Mozgás, kincsem.

Meghúzódom a tekintélyes fallosz mögött, mely lám őrt áll, rám vigyáz. Ambrose és Raffaella kicipeli Victor lázverítékes, élettelennek rémlő testét. Felbőg a motor, majd elhal a hangja.

Magamra maradok a fenyegető méretű hímtaggal és a többi szoborral.

Ugyanis az az örömteli helyzet állt elő, hogy rám zárták az ajtót.

Nem idegeskedem. Töprengek. Időbe telik, míg kijutok innen, nyomukba nem eredhetek. Nincs más hátra, mint a következő napokban szemmel tartani a mozgásukat. Előbb-utóbb elvezetnek Victorhoz, aki mostanában nem lesz olyan helyzetben, hogy megszökdössék előlem.

Hoppá. Hiszen holnapután elutazom!

Elhagyom rejtekhelyemet, körülnézek a műteremben. Felfedezek néhány ismerős arcot. Népszerű emberek járnak Raffaellához, megszobratni magukat. De a falloszokhoz kik álltak modellt?! Micsoda mutatványosszámot alapozhatnék rájuk! Talán ezt is kinyomozom egyszer. Majd.

Találok egy asztalt, rajta egy tálcát, amelyen mintegy tizenöt olcsó és gyakorta használt sörnyitó társaságában nagy maréknyi kulcs hever.

Kiszabadítom magam. Az ajtót visszazárom, a kulcsot zsebre vágom, és elindulok az autómhoz. Haza kellene mennem. Ágyban a helyem az orvos mondta. De tudta-e a doki, mekkora marha vagyok?! Nyilván nem. Nos, engem ez a tudat aligha hagyna aludni.

Dalia éppen elporzik otthonról, amikor a házhoz érek. Utánaeredek. Némi lármával felhívom figyelmét a jelenlétemre. Átül hozzám. Az Alfer garázs felé repülünk.

– Te – kérdezi bátortalanul –, már megint a Gondolásban van a bukszával?

Bólintok.

– Konspirál.

Röviden összefoglalom a tudnivalókat. Dalia előbb elhűl, majd felháborodik. Dühöngése önsajnálatba torkoll, végül elpityeredik, és nekiáll Marcel után sóhajtozni. Közben megérkezünk a parkolóházhoz.

Rosszkedvünkben magunkhoz vesszük stukkereinket.

A Gondolás felé tartva már egy őrültként kacarászunk: magunkon és az öntudatlanul alkalmazott pszichoterápiáért nem számítunk fel honoráriumot.

Ezúttal nem kerülünk a parkolőőr szeme elé. Nesztelenül lopakodunk a kocsik között.

A fene tudja, miért. Mit akarunk látni? Regan viharos betoppanását? A hős Danielre kimért rettenetes pofonokat? Az akciócsoport közbelépését?

Egyelőre semmi moziba illő esemény nem háborítja a nyugalmat. A parkolóőr trappolva járdos fel-alá, akárha díszszemlén volna. Odabenn a vendégek ücsörögnek a pompában. Desdemona ékesebb, mint tegnap. Belloq merev vigyorral harcol a nyakkendőjére kötött masniért. Közben persze esznek, isznak, dínom-dánom. Nézem őket, s mintha ideget ölnének a fogamban.

Nem csodálom, hogy Mogorva kiborult, amikor engem kapott hasonló játékon, anno. Visszamenőleg megértem minden dühét, még azt a kudarcba fulladt elszántságot is, amellyel szakítani próbált velem. Nem kerülgetem tovább, a helyzetnek ez a neve: mardosó féltékenység.

Szörnyen sajnálom, hogy nemrég kigyógyultam egy pihentető amnéziából. Ha lesz időm, utánanézek, miként lehetne visszaesni. Káprázatos lenne, ha legott elsüllyedhetnék az emlékezetkiesésben, mihelyst megfájdulok magamnak.

Ezzel a gondolattal azért játszadozom hosszan s lubickolón, mert nem óhajtok tudomást venni a mögötte nyomakodó valódi problémáról: átkozottul szégyellem, amit művelek. Hiszen mostanában folyton leskelődésen kapom magam!

Ám, hogy ne kelljen tovább tépelődnöm, végre történik valami. Mi az, hogy történik?!

Bőgő motorú álomautó robban a parkolóba. Felsír a fék, visítoznak a gumik. A kocsi az üvegajtó előtt fél milliméterrel landol. A következő pillanatban négy mindenre elszánt, marcona alak ront az étterembe. Egyikük, a legelegánsabbik alighanem maga Regan. A cerberus széles vigyorral utánuk pillant, majd talkiewalkiezik egy rövidet, és behuppan a széthagyott luxuskocsiba, hogy méltó helyre kormányozza azt. Dalia lelkesen belémcsíp.

A fényes üvegablakok mögé bámulok. A négy úr Belloq asztalához siet. Kurta, gúnyos meghajlás után széket rántanak maguk alá. Regan Desdemonához hajolva az ujjai közé csippenti a kihívóan dühösnek látszó nő állat. Azután hirtelen lendületet vesz egy hitvesi pofonhoz. Az ütés mégsem dörrenhet el: a rajtakapott széptevő remek reflexeiről híres.

Regan a csuklóját szorító Belloqra vigyorog. Vigyorát a legádázabb muréna is megirigyelhetné.

Ekkor három kísérője felemelkedik, és tekintélyes testük gyűrűjébe fogják Danielt.

Ugyané pillanatban szakadt furgon robog a parkolóba érkezése azért is feltűnő, mert a jármű rikítóan nem ide illő, akárha egy tapír akarna a hattyúk közé vegyülni.

Újabb döbbenet: a királykék uniformisba bújt őr szemernyit sem tiltakozik, amiért a csatorna-karbantartáshoz is snassznak tetsző furgon nem a hátsó ajtó felől közelíti meg az épületet, mi több: valósággal felörül a láttára.

A furgon valamennyi ajtaja kivágódik, ám nem az akciócsoportosok pattognak ki mögülük, állig géppisztolyokba öltözötten, nem.

Idegen fegyveresek özönlenek az épületbe. S mit ád az ég?! A szigorú őr a háta mögé hajítja tányérsapkáját, zsebre vágja a kezét, és vidoran fütyörészve elmasíroz a fenébe. Meglököm Daliát.

– Nem tudom, mi folyik itt, de csípd el a fickót.

– Úgyis tartozom neki egy marék pofonnal – feleli lelkesen a harcművésznő, s eltűnik mellőlem.

Az események űzőbe veszik egymást. A nyolc géppisztolyosból álló osztag beront az étterembe. Pislogásnyi időbe sem telik, és a falhoz terelik a rémült vendégsereget.

Ám – és ezt kissé furállom – nem hajtják el asztalától Regant és társaságát.

A géppisztolyos rohamosztag kettészakad. Hárman a vendégeket tartják sakkban, a többiek nekiveselkednek, hogy lefegyverezzék a gorillákat.

Különös, egyikük félrevonja Belloqot. Átkarolja a vállát, rávigyorog.

Daniel azonban nem örvendezik a kitüntető figyelemnek, a kíméletes bánásmód sem hatja meg. Nem tudom, ő kapcsolt-e már, ami engem illet, sejtem, mi főddögél odabenn. A martalócok arra készülnek, hogy Regannek fejét vegyék. Ám szeretnék romantikus színben feltüntetni a mészárlást. Épp ezért eljátsszák, hogy a bajba jutott széptevő haverjai. Vérfürdőjük húsz év múlva is a meghatottság könnyeit csalja majd a Barbiebabán felnőtt nemzedékek szemébe. Addigra Belloq elporlad csendben valami elhagyott bánya mélyén, ahová hamarosan elhantolják.

Regant megcsapja a közeli halál előszele. Belloqon is elhatalmasodik a baljós sejtelem. A két ellenfél szeme összevillan, s az ész megáll, váll váll mellett csatába vetik magukat.

Visszaélnek azzal, hogy a köréjük vont szoros gyűrűben nem lehet csak úgy lövöldözni. Néhány villámlásszerű mozdulat és mindketten fegyverhez jutnak. Azután főként pofozkodásra használják a zsákmányolt géppisztolyokat.

Kezem a zsebem felé indul. Marokra kapom a stukkert. Olyanféle pótcselekvés ez, mint a dohányzás.

Megbújok egy sportkocsi mögött, amely esküdni mernék édeskés parfümillatot áraszt. Megpróbálom figyelemmel kísérni az étteremben zajló eseményeket, megkülönböztetni egymástól a küzdő feleket. Testek kavarognak, székek szálldosnak, rémüldöző nők dőlnek a padlóra ájultan, néhány borulékonyabb idegzetű férfiú is követi példájukat.

Meresztgetem a szemem. A sok öltönyös hadfi között melyik lehet Belloq? Különben is, mit tegyek?

Dalia visszafelé tart. Lehullajt mellém egy ájult illetőt, majd nekilát, hogy letépdesse róla a ruhát. Tizenöt másodperc alatt végez, a markecolással felényi időre van szüksége a királykék uniformis felöltéséhez.

Mire észbe kapok, a portásnak álcázott harcművésznő hadzsimát kiáltva elrohan mellőlem. Besüvít a terembe. A csillár felé lendülve leterít egy géppisztolyos fickót. Felkapja a gazdátlanná vált fegyvert, és lelkesen kiveri vele a hozzá legközelebb álló, kissé elbámészkodott martalócnak nem a fogát, nem is a szemét, hanem: a fenekét.

Ilyen nincs! Belloqom odabenn kavarog a nagy-nagy bajban, engem meg ráz a nevetés. Dalia újra a régi. A végén még letérdepelteti a pasast, és körmöst ad neki a géppisztollyal.

Mielőtt elhitetném magammal, hogy a mesében vagyok, a mellettem elhelyezett porhüvely trópusiasan tarka pillangókkal ékes atlétatrikóban és azonos mintájú alsóban váratlanul nekem ugrik. Marokra kapja a hajamat, hátrafeszíti a fejemet, és fogcsattogtatva a torkomra veti magát.

Az ördög tudja, miért, azt gondolom, hogy: Jack London! És küzdők! Miként sarkvidéki utazó a vérfarkasokkal. Jaj nekem, hol késik a kommandó?!

A felélénkült porhüvely megkaparintja a stukkeromat. Ám ez már minden orcátlanság netovábbja. Néhány maroknyi hajam árán kiszabadítom a fejemet, és az arcába öklelek vele. Ez fáj mindkettőnknek, neki felreped a szemöldöke, és a vér kissé elhomályosítja a látását. Visszaszerzem a pisztolyt, s a fegyveraggyal tarkón csapom az agyatlant.

Még ilyet! Mit keresek én itt?! Ha már itt vagyok, mégis, mit művelek?! Na mit is? Magam alá rántom az ájult portást, és rátérdelek, hogy legközelebbi eszmélésekor ne lehessen túlsággal tettrekész, majd ismét a teremben zajló csata szemlélésébe merülök. Legott kiszúrom, amint az egyik killer felkap egy üveg italt, ám nem bort nyitna a nyavalyás, hanem tüzet: a fehér asztalkendő alól elővarázsolt Uzival óhajt belelőni a farsangi forgatagba.

Szélsebesen mozdulok, hiszen híresen gyors vagyok előlem még a versenycsiga sem futhat el: megrántom a stukker ravaszát.

Ez már aztán igazi mozijelenet: cserepekre robban az ablaküveg, viszi a függönyt és a rézkarnist. Mire mindez lezuhan, és kitisztul a kép, látom, hogy nem látom az orvlövészt: lehullott ő is.

Odabenn mindenki feltűnően ideges és ettől szerfelett tevékeny. Székek, gyertyatartók, öklök és korpuszok szálldosnak.

Dalia elszomorít még egy-két gengsztert, aztán szaladvást elhagyja a terepet. Hajszállal a férfiasan megfutamodó támadók és az üdözővé átvedlett Reganék előtt ér a parkolóba. Lekushad mellém, a térdem alatt pihegő, langyosan puha, pillangómintás pasasra. A szakadt furgon kispriccel a parkolóból. Regan és mozgássérültnek tetsző gorillái keresgetik kicsit a meseautójukat, majd nem lelvén, elkötik a hozzájuk legközelebb ácsorgó sportkocsit s mindezt másodpercek alatt.

Üldözött és üldöző elrobog.

Látom a tépett Belloq arcát. Örömmel látom, hogy csodálkozik. Körülötte ájultan esnek össze, akik eddig bírták talpon. Regan elszelelt, amúgy Al Caponésan, a letekert ablakokból kilógó flintákkal és az akciócsoport sehol.

Daniel visszavedlik zsaruvá: a telefonhoz siet.

Elraktározzuk az alsóneműre vetkeztetett portást a hátsó ülés előtt, és a dolgunkra indulunk.

Dalia csillapíthatatlanul kacarászik. Elmeséli, eljátssza, miket művelt odabenn, gyanítván, hogy elmulasztottam egy-két harci mozdulatát. Színesen ecseteli, miként kapdosta a fejét Mogorva, amikor kihallotta a csatalármából a jól ismert vijjogást, majd elbabrál a gondolattal, mit érezhet most az én kedvesem. Ezen a húron szívesen eljátszogatok magam is. Már-már elmosolyodom. Dalia alaposan belecsíp a vállamba.

– Te, ezeknek a lesipuskásoknak egy negyed lövésre sem volt idejük, holott nem úgy estek be oda, mint akik kaszálni fognak a lőágyúkkal?! Három évig kell majd analízisbe járniuk, mire elhiszik a dilidokijuknak, hogy nem álmodták az egészet!

– Tökös vagy – bólintok. Bekapcsolom a rádiót, ráállok a rendőrségi hullámhosszra, s megpróbálom a diszpécser szavát érteni, ám a harcművésznő tovább csacsog, s mikor kifulladna kissé, felfedezi, hogy trópusi pillangónk ki akar mászni a kocsiból.

Dalia felrikolt, és lecsap. A portáslegény visszatér a derűs öntudatlanságba. Jó neki.

A zsaruhosszon pedig azt harsogja a diszpécserhölgy, hogy az akciócsoportot irányítsák át a szektásoktól a túszejtőkhöz.

– Honnan hová? – néz rám Dalia.

– Vállat vonok. Mi vagyok én? Rejtjelfejtő?

Mindössze annyit foghatok fel, hogy valami „szektások” fedőnevű vis major okozta a jó Wyne-ék késlekedését. És a jelek szerint tovább váratnak magukra a Gondolásnál, mivel a „túszejtő”-vel kell vacakolniuk.

Rávetem magam a rádiótelefonra, s vallatóra fogok egy jólértesült kollégát.

A zsarutárs meséje szép kerek és így hangzik: pár nappal ezelőtt zaklatott kukabúvárok estek be az őrsre, hogy elpanaszolják: ebben a városban már guberálni sem lehet békével, mert hullák hevernek a konténerekben.

A helyszínelők két fejetlen holttestet találtak.

Azután kitágították az átfésülendő, konténerek körét, és további halottakra bukkantak.

A szakértői vizsgálat szerint a gyilkos vagy gyilkosok kivágták az eleven áldozatok szívét. Ezután lefejezték a holttesteket és elhelyezték őket a nagyobb konténerekben. Talán megúszták volna a felfedeztetést, ám a szemétszállítók sztrájkja miatt napokig nem ürítették ki a kukákat.

A sztrájk folytatódott, egy nyomozócsoport tovább kereste a hiányzó fejeket és szíveket. Előbbiek megkerültek: strandoló gyerekek találtak rájuk a tengerparti homokban.

A legedzettebb zsaruk is napokig kóvályogtak a rosszulléttől: a gyilkosok, valamint a meleg és a sós víz felismerhetetlenné torzították az arcokat.

Annyit azonban már akkor lehetett tudni, hogy az áldozatok szám szerint hatan, valamennyien kamaszkorúak voltak, tizenhárom-tizenhét éves fiúk és lányok.

A nyomok egy sátánhívő szektához vezettek. Az elborult elméjű gyülekezet még kétszer szándékozott megismételni a hatos gyilkosságot. Ehhez kellően fel is voltak szeretkezve.

A kommandót kellett bevetni elfogásukra.

– Miért pont tizennyolc forró emberi szívre volt szükségük? – kérdezem.

– Nem tizennyolcra, hanem háromszor hatra – feleli informátorom. Kicseng a hangjából, hogy lesajnál, mivel nem vagyok büfé sátánológiából. A három hatos az Antikrisztus jele. Nem jársz moziba?

– Minek? Nekem ágyba hozzák azt effélét, a kávém mellé.

Noha nem szeretném, ha a kolléga elmélyedne az ügy részleteiben, annyit még megtudok, hogy azért oly fiatalok az áldozatok, mert a szektásoknak szüzek szívét kellett faldosniuk Sátánjuk megidézéséhez.

– Remélem, Wyne-ék szétlőtték a seggüket – morgom, igényes neveltetésemről megfeledkezve. – Nem elég, hogy rohadt gyilkosok és kannibálok, ráadásul vakok is: nem veszik észre, hogy a Sátán egyetlenegy percre sem távozott az emberiség köreiből? Nem kell megidézni, mert itt van, el sem mozdul a nyakunkról!

A kolléga megköszörüli a torkát. Ez csak egyet jelenthet: további érdekességeket óhajt közölni.

– Nos, a történet vége nehezen hihető, pláne ha az ember viszonylag ritkán botlik fanatikusokba: amikor a kommandósok meglepték a gyülekezetet, amely éppen a következő hat szív beszerzésének stratégiáját tárgyalta, a fickók veszettül ellenálltak, majd belátván, hogy minden hiába, kollektív öngyilkosságot követtek el. Azaz leharapták a mandzsettagombjukat, amely jóféle méreggel lehetett átitatva. Két perc múlva mindannyian halottak voltak.

– És mi ez a túszejtési ügy? – sóhajtom. Istenem, ha egyszer megérném, hogy a tévéhíradót vagy valamelyik kollégát bekapcsolván nyugalomról, békességről vagy a fű növekedési sebességéről hallanék!?

A kolléga kurtán köszörüli a torkát, azután felvihog. Igen, felvihog, rondamód.

– Nagy szükség lesz Wyne-ék szakértelmére! Egy kilencvenöt éves szivar túszul ejtette a gondozónőjét és a saját, egyébként hetvenéves lányát.

– Még nem érzem, mi ebben a kacagtató – pedzegetem. Közben Dalia az enyém mellé tapasztja a fülét a telefonkagylóra, ám mert így mindketten kissé csípőficamosan ülünk az amúgy száguldó kocsiban, a kormánykerék felét is átveszi tőlem, bizonyára segítő szándékkal. Ha a trópusi pille újfent felocsúdna, fülénél és kezénél összenőtt sziámi ikerpárnak hihetne bennünket.

– Már eddig is épp elég kacagtató, szerintem – vélekedik a kolléga. – Láttál már kilencvenöt éves szivart? Ha csak egyhez is volt szerencséd, sejtheted, miként veszi ki magát, hogy a háza körül épített fedezékekben lapít a körzet összes egyenruhás zsaruja, valamint a helyi akciócsoportosok, plusz odavárják a szuperkommandót.

– Mert? – kérdezem, s csak én érzem hangom élességét, informátorom nem. Ő kedélyesen folytatja.

– Mert a szomszédok szerint előbb csak gyógyszeres fiolák és egyéb egészségügyi felszerelések repültek ki az ablakon, azután az éjjeliedény következett, majd a szennyes göncök és a házi szemét. Később sor került az apróbb bútorokra, azután a második világháborúból megőrzött relikviákra: az öreg már lövöldözget, és állítólag egész jól lát. A két nő pedig éktelenül sivalog odabenn.

– Mikor értek oda a zsaruk?

– Kábé biliborításra.

Epésen összegezem a hallottakat.

– Tehát a világháborús fegyverek csak miattuk kerültek elő.

– Francokat, azok a családi perpatvar miatt kerültek elő. Az a helyzet, hogy az öreg és a lánya is jócskán süket már. Ha diskurálnak, hallgathatja az egész környék. Most még ráadásul össze is vesztek. Valami száz év előtti nőügy került elő. Hogy a papa kettyintett-e valamelyik szomszédasszonnyal vagy sem. Képzeld el, ha két nagyothalló, aki amúgy is kiabálva beszél, direkt ordítani kezd!? A gondozónő csitítani próbálta őket. Ekkor jelentek meg az utca légterében a fiolák és az éjjeliedények.

Megállítom a kocsit, mivel mérgemben már vezetni sem tudok. Dalia kipattan az ülésről, s míg megkerüli a járgányt, átcsúszok a helyére.

– A holnapi lapok aligha feledkeznek meg a testület méltatásáról – mondom. Közben elharapom a nyelvemet, mert a harcművésznő brutálisan kuplungol. – Ez igen! Pillanatok alatt a helyszínen terem a rendőrség színe-java, ha egy zsörtölődő matuzsálemet kell megfékezni!?

– Mi az, hogy zsörtölődő?! Ezen röhögök órák óta: még a retkes jégeralsóját is kivágta az ablakon! Az összes szennyest kiborította...

Szavába vágva megkérdezem a címet. Elárulja, és újra felkacag.

– Ha te is odarohansz, tényleg összeáll a zsarukarnevál.

– Ez nemcsak hülye, hanem hülye is – sóhajtja Dalia elmésen. Amúgy padlógázzal suhanunk. Mivel ismeri a környéket, tudja, hogy a lakótelepen át vezet a legrövidebb út az öregúr házához. A legrövidebb, ámde nem a leggyorsabb. A telepen ugyanis sáncokat emeltek az ámokfutó autósok ellen, úgy húsz méterenként egyet-egyet. Ha valaki nem átall harminc kilométeres sebességgel beszáguldani a háztornyok közé, csakhamar rárohan egy majd negyven centi magas sáncra, és legott kiköpi az összes vipláját. A következő röptetőn, bár ámokfutónk már csupán tizenöt kilométeres tempóban repeszt megválik a kipufogódobjától, majd szépen elköszön néhány karosszériaelemtől, azaz a saját nyelvétől és a bal első sárvédőjétől. Végre kikecmereg az áldott nyugalmú lakótelepről, kicseréli defektes gumiját, és már mehet is a roncstelepre.

Nos, ezt a terepet választja Dalia. Lendületet vesz az én kocsimmal és bevágtat a titáni épületek közé. Rodeoszámunk elhalványítja a Los Angeles hullámvasútszerű utcáin játszódó filmek legvadabb autós üldözési jeleneteit is. Eleinte még le-lehuppan a kocsi, földet érnek a gumik, plusz az alváz később már az a valószínűtlen érzés kap el, hogy repülünk az ám, de valami göröngyös légi folyosón. Koponyám és a kocsitető bágyasztó egyhangúsággal hajtogatja: dang-dang. Fogadni mernék az iraki kormányfő életére, hogy nem csak az én fejem lesz tele különféle lüktető púpokkal, hanem a plafon is. Ráadásul pillangónk is fel-le pattog fektében, aszerint, mit kíván tőle a gravitáció. Olykor-olykor a nyakunkba kapjuk a fickót.

Dalia tőle telhetően, azaz fenemód kiélvezi a helyzetet. Mesélget, naná.

– Kérlek szépen, gondolj bele, mi van akkor, ha itten valamelyik monstrumban szívgörcsöt kap valaki. Jön a ninó-ninó kiló harminccal, ám mire a házhoz ér, az összes mentős beszédhibás és kótya lesz. Na, hordágyra teszik a melle balfelét markolászó testet, és rohannak is vele visszafelé a tankcsapdák között. Két perc alatt kiderül, hogy úticélt kell változtatniuk. Túrót mennek a szívkórházba! Irány az ortopédia, a szájsebészet, a baleseti intenzív, esetleg a szülészet. Vagy, tételezzük fel, kigyullad egy ház. Iderohannak a tűzoltók, ám léket kapnak a sáncokon, akár a Titanic. Na és mi van akkor, ha egy betörőbanda összeszedi az egyik lakásban a kincset érő porcelánokat?! Meddig jutnak a zsákmánnyal? Idézd lelki szemeid elé a lógó orrú banditákat, amint bőgve seprik kifelé a rengeteg cseréptörmeléket a kocsijukból!

Miként Hófehérke, midőn a búsborongós törpék elbotlottak üvegkoporsójával, kiköpetvén vele a mérgezett almafalatot, pillangónk is felocsúdik a rettenetes rázkódástól. Kábán felpillant, és legott beüti a fejét, erre felüvölt, és ekkor újra beüti a fejét. Ezután abba sem hagyja az üvöltést.

És megérkezünk a homokzsákokkal körbevett családi házhoz: kocsinkból halálordítás hallszik, túlzengve a megrepedt kipufogódob bőgősét. Dalia negyed másodperc alatt nullára csökkenti a százas tempót, amitől mindketten lefejeljük a szélvédőt, pillangónk pedig minket, majd tovább sikoltozik.

Mintegy harminc fegyveres pasas bámul ránk dermedten, eleven szobrokként.

Méltóságteljesen, alig-alig szédelegve kilépünk a kocsiból. Az egyik dísztárcsa ezt a pillanatot választja: leválik a kerékről, és csengve-bongva pörögni kezd a flaszteron.

Dalia a helyzet úrnője. Odaszól a legközelebb álló, lezuhant állú fegyveresnek, történetesen a körzet kapitányának:

– Rakják el a szaros muskétáikat. Itt az enyém, ezt is csukják el! – Ezzel hanyagul a pasashoz vágja a stukkerét, továbbá a markecolt portászubbonyt, és folytatja. – A kocsiban vinnyogó fickót verjék bilincsbe, fogják kínvallatóra. A kipufogót hegesszék meg, a dísztárcsát szereljék vissza!

Snitt, Dalia a ház felé indul.

Elsőáldozós mosolyt csillantok a kékeszöld arcszínű kapitányra, a leszereléshez csatlakozva átadom a fegyveremet, és a harcművésznő után sietek.

Eszembe jut a vicc a cigány lováról: nem vak ez: bátor!

Ugyanis lövések érkeznek a ház felől. Ez megbolygatja a golyóálló mellénybe, fekete overállba, arcvédős sisakba és géppisztolyba öltöztetett marconák sorait: némelyik pasas hasra vágja magát, mások utánunk kiáltanak, de aztán lehevernek ők is.

Dalia csak mendegél, szépen, nyugodtan, az ablakban fel-felvillanó torkolattűzben gyönyörködve, sértetlenül. Követem őt, golyók szálldosnak körülöttem, odabenn asszonyok sikoltoznak ám hirtelen csend támad, gyorsan elmélyülő, feneketlen csend.

Bántatlanul az ajtóhoz érünk. Dalia a csengőgombra tenyerel, s amikor bent felmorran egy zsémbes „mi van?”, átordít a deszkán:

– Van egy kávéja?

Láss csodát: reteszek, láncok csörrennek, s az ajtó feltárul.

Hajlott hátú, rozoga öregember áll előttünk, kezében ócska flintával. Megnyúlt bőrű, ráncokkal telefirkált arcában sötét szemek parázslanak. Olyképpen villog ez a szempár, mint a kölyöké, aki szétcsúzlizott egy ablakot, és most aláveti magát a büntetésnek, azt gondolván: a fenébe is, megérte.

Dalia belép, erőszak nélkül elveszi a fegyvert, majd arra indul, amerre a konyhát sejti. Felkattintja a lámpát, és a hunyorgó asszonyokra pillant.

– Jól vannak?

Az idősebb nő, az öregúr lánya lehajtja a fejét és halkan sírni kezd.

A szikár, penge arcélű asszony, a gondozónő kirobban:

– Éppen ideje volt, hogy valaki észre térjen odakinn! Ezt nevezik maguk demokráciának? Jó, hogy nem a hadsereget vetették be! Matthias bácsi egy kicsit meszes már. Néha nem tud uralkodni magán. Bezzeg a bűnözők...

Dalia a szavába vág.

– Hol a kávé?

A bizonytalanul kinyújtott ujj útmutatását követve a düledező konyhaszekrényhez lép, elővesz egy antik dobozt, fölpattintja a fedelét, s a parányi konyha menten megtelik finom, dohos kávéillattal.

Kávéfőzés közben a harcművésznő hátraszól a válla fölött a tétován állongó öregúrnak.

– Mi volt azzal a szomszédasszonnyal? – kérdezi.

– Semmi! – hangzik a szélsebes válasz.

Az idős leány abbahagyja a sírást, és felveti a fejét.

– De igen! Biztosan tudom, hogy apukának dolga volt vele!

Matthias apóra nézek.

– Mikor? – firtatom.

– Van annak már vagy... – az öregúr hirtelen elhallgat. Görnyedten tartja magát, mintha éppen felállni készülne egy fiktív hokedliről.

Dalia hozzá lép, átöleli a vállát, és ránevet.

– Na? Húsz éve? Harminc? Ötven? És mi van akkor? Nemhogy büszke lenne rá! Tudja mit? Még ha nem igaz, akkor is vállalja el. Mi az, hogy a szomszédné?! Az egész kertváros összes asszonya a lába előtt hevert. Mondja csak meg a lányának! Kér kávét?

– Nem szabad. Pláne!

– Kérek – bólint az apó.

Az ablak előtt szürke furgon fékez. Wyne daliásan, minden sietség nélkül kipattan a kocsiból. Vigyorogva hallgatja végig a köré sereglő fegyveresek beszámolóját.

A Mazda sem sokáig várat magára. Belloqom a társai közé vegyül, változatlanul tépettnek látszik, ám masnira kötött nyakkendője sértetlen. Láttára átmelegszik a testem, s ennek a láznak semmi köze a doki oltóanyagához.

Azután a két pasas bemasíroz a házba. Okosan kinn hagyják a fegyverüket, végigtekintenek kávézó társaságunkon: túszejtőn, túszokon és szabadítókon.

– Minden rendben? – kérdezi Wyne a penge arcú nőtől.

Az asszony megrántja a vállát, ám mintha kevésbé volna sértett, mint beléptünkkor.

– Azt hiszem. Matthias bácsinak adódnak néha dührohamai. A mai kissé komolynak látszott. Ha a zsaruk nem csődülnek ide, akkor ő sem rántott volna fegyvert. Elképesztő: ilyen hajlott korban ilyen precízen célozni!? Azt mondta: nem fog lelőni senkit. És tényleg nem lőtt le senkit, pedig közben rásötétedett, meg minden.

– Meg minden – ismétli Belloq, és rám néz: egyenesen, mélyen a szemembe. Tudja, hogy tudom.

Mi sem természetesebb: zavartan elsvenkelek a válla mellett. Szemügyre veszem Patrick Wyne-t, a parancsnokot. A magas, széles vállú, sötét hajú pasas már-már elvigyorodik. Az utolsó pillanatban persze sikerül visszatartania mosolyát. Ezeket a fickókat addig fel sem vették a kommandósképzőbe, amíg fel nem mutatták a plasztikai sebész igazolását, miszerint előlették az összes arcidegüket.

Komótosan megisszuk a kávét Matthias apó látható élvezettel, hangosan hörpöli a magáét. Dalia oltalmában három cukrot is tett bele.

– Maga is rendőr? – kérdezi a harcművésznőt.

– Isten őrizz, dehogy! Ezt a két nőt azért tartja maga mellett, hogy megfosszák minden örömétől? Se kávé, se szomszédné, se cukor, csak nyugtató és altató és diéta?!

– Most mondja...!? – sóhajt az apó. – Naponta százszor is megkérdezem: mitől óvnak? Ez nem békés öregkor, ez hosszúra nyúlt rabság. Nem léphetek ki az utcára, nehogy el- vagy leüssön valaki. Nem ehetem, ihatom azt, amit szeretek. Az unalomba fogok belehalni. Vagy elsorvadok.

– Látom, jól van – morogja a gondozónő.

– Az semmi – hangzik a válasz, immár határozottan és férfiasan. – Jól is akarok maradni. Holnap reggel nem gúrnyadok az ágyban kilencig. Hatkor felkelek. Tejszínhabos kávét reggelizek, tojással!

– Tojás...?! – sikoltja az agg leány.

A gondozónő feláll, a félretett fegyverhez lopakodik, és kisurran vele a konyhából.

Dalia elöblíti a csészéket. Sokatmondó pillantásokat, félmosolyokat vált az apóval. Immár azon sem lepődnék meg, ha finoman belecsípne az öregúrba. És megteszi!

S miután kiosztotta egyszerű ajándékát, amelyhez foghatót Matthias apó talán soha többé nem kap, elbúcsúzunk és kimegyünk az utcára. A barikádot bámulatosan hamar elbontották, a kollégák eltűntek, a nyitott ablakokból jajszavak hallatszanak: minden rendben, a polgárok tévézgetnek.

Wyne megkérdezi a rádiótelefonon lógó emberét, kapott-e hírt Reganről. Különös, senki emberfiának nem tűnt fel a fegyveresen fogócskázó horpadt furgon és a sportkocsi.

– Eszerint hazamehetünk – összegzi Belloq.

Wyne szinte búsan vállat von.

– Majd máskor – sóhajtja, Regan elfogására célozva.

Daniel felém fordul.

– Hazavihetlek?

– Jó volna – feleli helyettem Dalia. – Kellene a kocsid. Ne izgulj, reggelre leteszem a kapuban.

– Csak gyűrd be a kukába – mondom legyintve.

Beülök a Mazdába. És legott egyetlen görccsé változom. Mire Belloq mellém pattan, már Hern versikéjét mormolom magamban arról, hogy eszméletlenül rendben vagyok magammal és a világgal, és egyáltalán, minden piszokul oké.

Csaknem felnevetek. Ilyesmivel kábítózom, amikor tudhatnám, hogy úgysem veszem be azt, ami nem igaz?!

Mellesleg Mogorva kizárólag szakmai témákról társalog hazáig. A királykék mundéros, ármányos portásról, például. A fegyveres bandáról. Éleselméjűen rávilágít, hogy bizonyára Regan riválisainak leszámolási kísérletét láttuk, melyben neki szánták a „köd” szerepét.

Hát ehhez nincs mit hozzátennem. Hallgatok, nem mintha nem volna közös témánk, de én nem sietek azt előhozni. Belloq el-elrévedezik a volán mögött. Gyakran rám pillant, már-már lopva.

Felé sikoltok magamban: mondj valamit. Tégy valamit, csak egy gyengéd mozdulatot.

S amikor megteszi, amikor végigsimít a térdemen, csaknem kivetem magam az autóból, olyannyira megrémít az érintése. Beteg vagyok, belebetegedtem a fájdalomba, a féltésbe.

Holtra rémülök. Önmagámtól.

Megpróbálom tárgyilagosan szemlélni a történteket. Tudom, túldrámázom az esetet, ám ez a tudás még nem gyógyító hatású. Azt akarom, hogy elmúljon rólam a görcsös félsz, hogy visszaleljünk egymáshoz, s már látom is kettőnket, lírai lassítású filmen: a szerelmesek futnak egymás felé, csak futnak és futnak és futnak míg meg nem halnak.

– Min nevetsz? – kérdezi Daniel. Holott szinte sírok.

Szótlanul felmegyünk a lakásba. Túlesünk Tarzan örömkitörésén. Martint a tévé előtt találjuk. A kétméteres fiúcska fel sem néz, a képernyő felé bök bal lába nagyujjával és menten előadja legújabb agybaját.

– Észrevettétek, miféle reklámokat nyomatnak mostanában?! Minden főétkezés mellé valami váladékfelitatási műsort kapunk. Ideül egy amúgy normálisnak látszó nő, és örömkönnyekkel a szemében adja tudtunkra, hogy soha többé, semmi mást nem fog használni, csakis a Dupla Dry Kék Madár nevű szárnyas betétet, mert annál nincs jobb. Azt akarja belénk szuggerálni, hogy egy nő életének nincs boldogabb ciklusa a menstruációsnál. Közben még illusztrálják is az egészet: gyönyörű, égszínkék vércseppekkel. Na ne! És ha véletlenül visszajönne az étvágyam, máris a képernyőn terem egy újabb nő, halántéktól sarokig érő mosollyal, valamint egy pufók csecsemővel, és tudatja velem, hogy a Bűbáj Baba Kaksi nevű pelenka a legszuperebb, amit emberi lény valaha is kiagyalhatott ezen a földön. Tudjátok, mit tart a barátnőm a betétről, amelyet immár felesleges volna intimnek neveznünk, hiszen indiszkréten nyúlnak hozzá?

– Melyik barátnőd? – firtatom figyelmetlenül.

Martin átlegyinti magát a keresztkérdésen.

– Valamelyik, nem a nő a lényeg, hanem a szóban forgó téma. Szegény bige, a minap alig tudott ülni, s mikor kérdeztem, mi lelte, mondta, hogy rávették a betét használatára, ám az mindkét oldalán ragasztósnak bizonyult. Bigém ettől kissé lerokkant, viszont kitalált egy frappáns szlogent: ápol és epilál.

– Lebilincselő voltál, tesó, de most hagyj magunkra, kérlek – nyöszörgöm bénultan. Lázas tempóban keresem Hern kis céduláját, hogy bebiflázzam a gyógyszöveget. A cetlit meglelve már csak egy darabka spárgát kell vágnom. Megcsomózom az olvasót, és eltűnök a fürdőszobában, gyakorlás és zuhanyozás végett.

Ilyen nincs! Martin utánam jön.

– Holt koksira untam magam, míg rátok vártam. Megnéztem az összes filmet az összes kanálison. Játsszunk egyet, Den, rád férne egy kis fejtörés. Mondok egy szinopszist, te meg lökjed a film címét, jó?!

– Nem jó.

– Nos: két zsaru az éjszakában. Az egyiket megölik. A másik bosszút esküszik. Szegénykét kirúgják az állásából, csakhogy ő nem adja fel. Autós száguldások, rémisztő pofonok, hajsza körömrágás, tövig. A főgonosz egy gigászi kínai, ortopéd cipőben, esetleg egy ötméteres néger izomhegy, ibolyakék kontaktlencsével. Ezt hősünk jól legyűri az utolsó öt percben, majd pedig a rendőrség megköszöni neki. Na?

– Menj aludni, tesó.

– Addig nem, míg nem köpöd a film címét.

– Legalább harminc filmcím jutott eszembe.

– Hát ez az! – feleli Martin, és elvonul végre.

Belloq lép a helyére. Elgyötörten nézek ki a langy vízsugár alól.

– Velünk jön? – sóhajtom.

– Igen.

– És te ezt nyaralásnak hívod?!

– Élvezni fogod.

Nem felelek. Hosszan sorolhatnám, mi az, amit biztosabban élveznék. Ha például megpróbálna beszélgetni velem. Arról. De vajon tudja-e, mekkora fájdalmat okozott? S megint elmélázom a férfiúi természeten. Amelyen már eddig is annyit törtem a fejem, hogy egészen belemélultam. Különös, továbbra is rajongok a pasasokért, de még furább, hogy nem tudom, mit kedvelek bennük.

Mivel ez eszméletlenül filozofikus volt, elhajítom a törülközőt, és az ágyba vonulok. Lesiccelem a párnáról Fáraó Átkát. A cicus elhagyja nyughelyét, s a következő pillanatban visszaszökken, ugyanoda. Egy percig a macskák alaptermészetén tépelődöm, azután észbe kapva marokra szorítom az olvasót. Biztosra veszem, hogy szükségem lesz rá.

Belloq már jön is, illatosra zuhanyozva, és egy árva szót sem szól, Fáraó Átka mégis kisurran a szobából. Épp csak be nem csukja az ajtót maga mögött.

Szorosra zárom a szememet. Mégis látok, a bőrömmel.

Daniel fölém hajol, ujjhegyével megérinti az államat, körbecirógatja a számat.

Eltüntetem a kezemet a takaró alatt. Lázasan pergetem az olvasót. Eszméletlenül rendben van minden. Ha valami híja mégis volna a teljes okéságnak, hát rajtam ne múljék. Akarom a pasast. Reszketek érte, hajtépő szenvedéllyel.

Rémes. Nem kéne kiugranom az ablakon?!

Az ujjhegy, a kósza, a vállamra ér. Sétálgat a karomon Ellátogat a hasamra.

Miért kéne bármiről is beszélnünk? Elegendő volna, ha magamhoz húznám Danielt, és...

Nem tudom megtenni! Egyszerűen hihetetlen: akarom őt, és mégis dermedtbéna vagyok.

– Hagyj – mondom. Újra kezdem Hern versikéjét a világraszóló okosságról.

Zsaru hever mellettem: kiveszi ujjaim közül a madzagot.

– Ez minek? – kérdezi.

– Ez? Miért, szerinted minek?

– Szerintem nem tudom. Mi van veled?

Aha. Felfigyelt rá, hogy van velem valami. Büszkeség simogat szíven. Igen, ez a férfi méltó a szerelmemre.

Méltó?! Mintha szöges cipővel dzsiggelnének a mellkasomon. Kék szemhéjak, szőke hajzápor.

Szeretném elsírni magam. Nos, ez nem fog megtörténni. Felkönyökölök. Eltávolítom Belloqot a térfelemről.

– Nyugodalmas jó éjszakát.

– Mi van veled? – ismétli. Elpöcköli a madzagot. Azután utána nyúl, a tenyerembe teszi, és ráhajtogatja az ujjaimat.

Ekkor hirtelen megpillantom magam kívülről. Itt fekszem, mardos a féltékenység, amelyre nincs okom öldös a fájdalom, amely oly fölösleges, hogy szinte már luxus, a vajákos ember idióta szövegét hajtogatom magamban, a szolgaian megcsomózott spárgadarabkával a kezemben, bőrömön pőrén vibrál a vágy, amelyhez foghatót még sosem éreztem e pasas iránt, holott szakadatlanul kívánom őt, mióta ismerem.

Mit árnyal ezen az, hogy „hajtépő szenvedély”?! Dosztojevszkij, de még Freud is csonkig rághatná a tollat, ha ezt pontosan le akarná írni.

Elsírom magam. Már-már.

Elfordulok, arcomat a párnába vackolom, mélyeket lélegzem. Szerencsétlenné tettél, Daniel. Molylepkévé változtattál, te, aki pillangót és tündért, de akár még Nőt is tudtál varázsolni belőlem.

Ettől viszont fel kell ülnöm mintha áramot vezettek volna keresztül rajtam. Mi ez? Melodráma à la Denisa? Sajnos, ez a stíl nem rám vall. Nem, ez a stíl azokba a rózsaszín fedelű füzetkékbe való, amelyekben úgy hat a nőkre a szeretkezés, mintha feltéptek volna bennük egy csapóajtót és más baromságok.

Nézzük hát. Itt van Mogorva, és itt vagyok én. Fekszünk. Egymás mellett. Az egész szoba szikrázik a vágytól. Tűzijáték. Mindjárt jönnek a tűzoltók.

Íme, az alapszituáció. S erre, ahelyett, hogy szenvedélyesen egymásra borulnánk, feltépdesvén holmi csapóajtókat fenét, sírásraj görbül a szám, és ettől nevetnem kell.

Hát Belloq?

Ő a maga részéről megcsókol. S nem félszegen, nem is vágytól reszketőn, hanem keményen, határozottan. Mondhatni: megcsókol.

Mintha harangokat kongatnának a testemben, mintha kilőnének a csillagszikrás világűrbe, mintha a földkerekség legnagyobb hintáján ülnék és mámorosan lengenék feljebb, egyre feljebb...

Elfordítom az arcomat. Számon tovább ég Mogorva kemény csókja, érzem borostái finom, izgató reszelését és érzem azt is, ami ezután történhetett volna, aminek meg kellett volna történnie, mert akarom!

Érzem, miként a frissen amputált lábú ember a fájdalmat abban a testrészében, amely immár egy félrehajított nejlonzsákban hever, jeges hidegen.

Komolyan eltökélem, hogy kiugrom az ablakon.

Belloq vállon kap, amikor elindulnék.

Rákényszerít, hogy visszadőljek a párnára. Fölém hajol.

– Mi bajod van? – kérdezi újra.

Isteni szikra! Mi volna, ha úgy tennék, mintha ismét elővenne az amnézia? Noha a fene tudja, miként kell azt eljátszani, miért ne próbálhatnám meg?

Igen.

Tétovára veszem a hangomat. Meg is rezegtetem kissé.

– Hol vagyok? – hebegem.

– Hol vagy? – kérdezi.

– Ki vagy te? – folytatom.

– Na, ki vagyok?

Ez a pasas képes rá, hogy a végtelenségig visszhangozza álnok kérdéseimet. Ez a pasas rá akar kényszeríteni, hogy kimondjam, mi bánt.

– Ne haragudj – sóhajtom. – Egy kicsit kikészültem.

– Látom. Mitől?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?! Hajszálpontosan tudod, hogy mitől. Iszonyatosan hiányoztál. És amint megjöttél, visszalöktél a pokolba. Nagyon szeretlek. S valami arra késztet, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől. Tőled. Nos, dióhéjban ennyi.

Daniel bólint. Noha nem látom arcát a sötétben, pontosan tudom, hogy megfeszül a bőr a járomcsontján, tudom, hogy komor a szeme a szilvamag alakú résben.

– Ennyi – ismétli. És miért?

– Miért? Miért, azt kérdezed?!

– Aha. Azt kérdezem: miért?

– Azért a kék szemhéjúért, és nem másért.

Szájon át szívja be a levegőt. Egek, a pasas teljesen elképedt! Jaj, csak nehogy magyarázkodni kezdjen. Nem élném túl, ha körmönfont mentegetőzésbe fogna.

Azt mondja, halkan, szelíden, szinte csodálkozva:

– Hűtlenség önmagadhoz, ha ilyesmi csak eszedbe jut is.

Azt mondja, ami vérlila neonbetűkkel ott ragyog a fejemben, körben a koponyámon, legbelül. Kimondja egyszerűen, kissé meglepetten.

Nahát, a pasas méltó hozzám!

De hát hogy jövök én egy ilyen tökéleteshez?!

Szóval, így fest ez. Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, eszét veszítse az ember. Vajákosoknak hisz, temetőben mászkálj koponyákat, csontokat szedeget. Folyton sírhatnék kínoz, könnyek csiklandják az orrát, és nagyítóra van szüksége ahhoz hogy felfedezze magát a tükörben.

A lelki szörny kicsinnyé tesz: eltörpülsz. És a fájdalom egyre csak dagad. Hízik, kórosan, sorvasztóan.

„Hűtlenség önmagádhoz, ha ilyesmi csak eszedbe jut is”.

Igen, ilyen egyszerű. Hebegő mentegetőzéstől féltem, s ezt a tökéletes megfogalmazást kaptam helyette, s bár tudom, hogy ez egy igaz mondat, mi több: ezt kétmilliárdból csak egy képes megfogalmazni, rettegve érzékelem: nem változott semmi.

Kedvem lenne így szólani, könnyed hangsúllyal: Ó, drágám, Ó csak utazzatok el a trópusokra, nekem kezelésre kell járnom, elektrosokk, apróbb agyműtét, csipetnyi gerinccsapolás, és máris jobban leszek. Meglásd, mire visszajöttök, már mosolyogni is tudok. Tán még a kávés csészémet is el tudom mosni anélkül, hogy folyton elejteném.

Belloq részéről az ügy lezáratott. Az ő józan esze felől nézvést nem is lehet másként. Elintéztük a kék szemhéjút.

Túltárgyaltuk.

És most? Mi következik?

Ez következik:

– Szeretlek – mondja Belloq. – Azt mondtad: hiányoztam. Te még mindig hiányzol nekem.

Meghiszem azt. Pláne mennyire hiányzom önmagámnak! Most pedig miként az a rózsálló fedelű könyvekben írva vagyon ajkainknak sisteregve össze kellene forrniuk.

Ám ezt a vágyat megbénítja valami különös tehetetlenség.

Jó ég, hiszen nő vagyok! Ilyen bajom egyszerűen nem lehet! Nekem?! Miként a hemofilia, ez is tipikus férfibetegség. Nevét ki mondani sem merem, még gondolatban sem.

Daniel átölel, és én hullamerevvé görcsösülve elhúzódom, mint a tetániás beteg, ha fényt lát: testem ívvé feszül.

Meg kell neveznem: impotencia!

Impotens vagyok!

– Ne haragudj – nyögöm. – Engedj el.

És elenged. Érzem, hogy tovább könyököl fölöttem. Néz. Látni próbál a sötétben. Ebben a fura, sziklaszilárd sötétségben.

– Impotens vagyok – közlöm sóhajtva.

– Szívesen cserélnék veled – feleli. Elvágódik a saját térfelén. Lehet, hogy egy perc múlva már alszik is. Elvégre tisztázódott a helyzet. Most már tudja, mi bajom, miért gyötörnék további kétségek?!

Nevetnem kell. Azt hiszem, ha ennek átengedném magam, úgy vihognék, mint valamelyik horrorfilmben a boszorkánnyá változtatott lányok, akiket aztán hiába aprítottak fel, hasztalan hantoltak a földbe húsz láb mélyen, lépten-nyomon előjöttek, hogy hátborzongatóan, cincogósan, rémesen vihorásszanak, éjhosszat. Közben fűt-fát összeharapdáltak, és ettől fűn-fán is elhatalmasodott az idétlen vihoghatnék. Na, ez egy ilyen tartalmas film volt, igen.

Nem is rossz. Másra kell gondolni.

Hogy is állok én a rémfilmekkel? E vihogós mozimű oltotta ki bennem a félelmet. Soha többé nem kaphatok frászt egyetlenegy horrormunkától sem. Ellopták tőlem a feszültséget. Az izgalmat. Martin nem is hülye a szinopszisjátékával. Nem mintha nélküle nem tudtam volna, miként működik a mozifutószalag. Végy egy sikeres filmet, készítsd el gyenge, gyengébb és még gyengébb utánzatát, s ezzel kész is, kinyírtad azt, ami működött. Ugyanez a helyzet zenében, irodalomban, bármiben. Szabadítsd el a kontárokat, ők megbízhatóan, oda-vissza szétbarmolnak mindent.

Na, hát ez az, ami momentán a legkevésbé sem izgat.

Sürgősen beszélnem kellene valami orvossal: elmeivel. Nem létezik, hogy én találtam fel a női impotenciát. Ezen a világon már minden feltalálódott, kipróbáltatott és csak a haszontalan működik.

Vegyük például az én esetemet. Szerelmes vagyok. Ez nem rossz. Nem is működik. Szerelmem jutalma a tenger fájdalom, impotenciával súlyosbítva. Ez szörnyen rossz. Naná, hogy működik. Holnap nekiülök, és megírom a doktorimat a női impotenciáról. Azután hanyag mozdulattal átveszem a Nobel-díjat.

Daniel megmozdul. Egy tűnő pillanatig azt remélem, hogy hozzám hajol, és megpróbál rendet tenni a fejemben. Nos, nem. Csak átfordul a bal veséjéről a jobbra.

Számolászhatom a bárányokat. Harminc bari után sikítanom kell. Valószínűleg azért is vannak gondolataink, hogy ne unatkozzunk ezen a planétán. Akkor tehát nosza, gondolkozni fogok. Téma kerül, bőven.

Csakhogy szívesebben aludnék. És ez az, ami nem megy.

Felkelek, rágyújtok. Italt töltök.

Belloq alszik.

Felkapom mellőle kedvenc könyvét, Rochefoucauld Maximáit. A kád szélén ülve felütöm a kötetet, és menten le is hajítom: „Már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.”

Magam elé meredek. Fura, olyan érzésem támad, mintha valami nyákos, kellemetlen dolog leselkedne rám, az alkalmas pillanatra várna, amikor megtámadhat és kiürítheti belőlem testnedveimet.

Tisztára hülye vagyok.

A nappaliba szédelgek. Lerogyok a fotelba. Foglalt. Fáraó Átka köpködve távozik alólam.

Felkapcsolom a lámpát. Hoppá, egy Fable könyv hever az asztalon. Ez majd megvigasztal.

„Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit. Persze, az első koccanásnál széthullott az egész.”

Hát nem édes?!

„A vágy botorkált a sivatagban, bukdácsolt becsapottan, elégetten.”

Ó, Fable, ha már te sem könyörülsz, akkor ki vigasztal meg engem? Árulás.

Ez idáig hittem abban, hogy jön valaki, és felitatja lelkemről a könnyeket. Immár azzal is beérném, ha kapnék egy átkozott papírzsebkendőt.

Így adod alább, mindig alább, míg élsz.

Ez most már olyan drámai, mint egy regény, amely elnyerte a Kritikusok Nagydíját.

De jó téma! Vannak az írók, akik írnak, mert tudnak írni vagy nem, és a másik térfélen ott vannak az esztéták, akik esztétizálnák, mert nem tudnak írni, pedig szörnyen szeretnének. És állati jót játszanak! Az író összerak valamiből valamit, az esztéta pedig szétszedi azt. Hallatlanul remek szórakozás. Érdekes: nem irigylem őket.

Mellesleg, pillanatnyilag én is mit művelek? Szétkapom azt, ami egészen jól össze volt rakva. Még működött is. Már rég nem a szerelemmel barkácsolok az kész, immár önmagamat belezgetem miután szétrámoltam az agyamat, jöhetnek a rongylábak. És végre, végre, történik valami a vigasztalan, kongó éjben. Megszólal a telefon.

Kezdeti örömmámorom legott ijedelembe fordul. Aki éjnek évadján telefonál, jó ember nem lehet. Oké, megengedem neki: embernek esetleg még elmegy. De biztosan nem kellemes hírt akar közölni. A barátságos közlendők ráérnek reggelig. Rendszerint.

A kagylóért nyúlok. Rémülten belenyögöm:

– Igen?

Daniel alszik? – kérdezi Wyne fakón.

Ha az ő hangja ilyen, akkor nagy baj várható. Mi több, már be is következett. A fényességes Patrick Wyne pedig nekifeszül, hogy orvosolja a problémát. Nem csak fegyverei vannak hozzá s ráadásul ő maga is fegyver: agya is van a pasasnak.

– Persze, hogy alszik – felelem. – Mi egyebet kellene csinálnia? Azt képzelted, hogy velem beszélget? Különben én is azt képzeltem, csacsiul. Igen, egészen beleéltem magam, hogy ma éjjel velem fog csevelyegni.

– Ehelyett velem fog – közli Wyne.

Feszült a pasas. Mintha denevérek röpködnének a vonalban, emberi fül számára alig érzékelhető hangokat kiadva.

Kiejtem kezemből a kagylót, bemegyek a hálószobába. Nem kell ébresztgetnem Danielt.

– Wyne – tudatom vele.

Azután magára hagyom a telefonnal.

Üldögélek a fürdőkád peremén. Mire is gondoljak ahhoz, hogy ne kelljen gondolkoznom? Dalia. Ő és Marcel.

Marcel nem jó, mert ha a pasas eszembe jut, akaratlanul is párhuzamot vonok közte és a kék szemhéjú között. Holott nincs is párhuzam, mert az egészen másféle ügy volt.

Akkortájt éppen szünetelt a boldogságom. Belloq elköltözött tőlem, mert meg kellett emésztenie az egyik bűnömet, amely szerintem nem is életem főbűne volt. Szóval, bekerítettem egy gengsztert. Szorosra vontam körülötte a hálót, amely mellesleg én magam voltam. Belloq szerint túlontúl szorosra.

Ha emlékezetem nem csal, akkoriban is méltatlanul elhagyatva hevesen szenvedtem. Közben felszedtem az utcán egy sebesült férfit. A pasasnak comblövése és titka volt. Pár golyót kiszedtem belőle, a titkát nem. Odaadó ápolásom következtében betegem haldokolni kezdett. Az utolsó előtti pillanatban juttattam kórházba. Ott kissé rendbe hozták, meg is lógott. Időnként felhívott, és tippeket adott a folyamatban lévő munkámhoz. Ő volt Marcel, a titkos ügynök, a legfőbb kábítószercsempészt, a Kokókirályt kergető, megszállott zsaru. Valószínűleg beleszerettem volna, ha nincs Belloq. Sebaj, megtette helyettem Dalia. Marcel mégis visszament a bánatos Dél-Amerikába, hogy tovább űzögesse a Kokókirályt.

Ha csupán ennyi lenne. Emlékeim felkavarodnak. Édes istenem, miket műveltünk? Marcel miatt mindenki ellenem fordult. Belloq, Martin, Wyne és csapata. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy sejtelmem sincs, ki volt a pasas, akit napokig gyámolgattam öcsém lakásában. Martin, miként egy szóló héttörpe, százszor is elkérdezte: ki feküdt az ágyamban?, ki ivott a bögrémből? ki burkolózott a plédecskémbe?

Holott én is azon fáradoztam, hogy felbogozzam a titkot. Ezenközben számos alkalmam nyílott rá, hogy belehaljak.

Belloq megjelenik az ajtóban. Legfeljebb három centis, sötét haja felborzolódottnak hat.

– Menni kell? Csatába? – kérdezem.

– Mit csinálsz itt? – érdeklődik. Lesimítja a haját. Végigszánt az arcán. Borostái tiltakozón sercegnek.

– Csak ülök, és emlékezem.

– Aha.

Figyelmesen végignézek rajta. Sosem aházott. Az aházás többnyire az oda nem figyelés jele. Esetleg a cikizésé.

– Mi történt? – firtatom.

– Melletted aztán nem könnyű az élet, Denisa – feleli. Rájött! Rögvest csomagolni kezd. Nem, még tartogat valamit. – Nem könnyű, viszont semmiért nem adnám. Nem vagyok normális. – Daniel úgy tesz, mintha halántékon lőné magát. – Tehát emlékezgetsz. Vajon Volodiára emlékszele?

Visszatartom a lélegzetemet. A szívverésemet is visszatartom. A vérem is megalszik. Megint elkap a furcsa, ijesztő érzés: nyákos, ronda dolog mászik felém, loppal!

Volodia.

– Mi van vele? – lehellem.

Daniel megjátszott hányavetiséggel vállat von. Ismét végigsimít borzas haján.

– Megszökött.

Ideje, hogy valami értelmeset kérdezzek.

– A börtönből?

– Hát bizony, mivel ott volt: onnan kellett megszöknie – mondja. Ennél többet aligha fog mondani.

Elvégre a szökevény az ő Volodiája. Emlékszem viszonyukra, őrült komolyan vették egymást, miként egy westernfilm szemben álló hősei, akik a feszültségtől elnémult városban találkoznak, pontban déli tizenkettőkor, stukker stukker ellen...

A vásznon férfiszempárok villognak, csak egy merész légy zizzen át a snitten, tust húz a láthatatlan zenekar...

Az acélos férfikar lazán lóg a törzs mentén, még egy utolsó szemvillanás, és tűz...

Miért nem írok én regényeket?

Belloq és Volodia viszonya azért szúrt szemet, mert kedvesem nemigen szokta érzelmekkel átszőni ellenséges kapcsolatait. Egyszerűen nem szereti a bűnözőket, és kész.

Volodiát nem egyszerűen nem szerette, vele kapcsolatban bejárta a nemszeretés sajátos mélységeit. Őt gyűlöletteljesen tisztelte. Végigjátszottak azt, amit Mélységesen Komoly Férfijátszmának illenék neveznem. Persze csak akkor, ha véletlenül csúfolkodni akarnék.

Volodia zsoldos. Profi harcos, aki pénzért öl, s nem kedvtelésből.

E szokásától csak egyszer akart eltérni. Belloqot grátisz is kiirtotta volna. Méghozzá nem orv vagy lesi módon, mint valami sunyi bérgyilkos. Verítékes küzdelemben, puszta kézzel készült kiállni ellene.

Legyőzni akarta Danielt.

Ama végső összecsapás dupla erőpróbát jelentett Belloqnak: ő is meg akart küzdeni Volodiával, mert meg kellet tudnia, melyikük a jobb, ám menet közben másféle kíváncsiság került előtérbe. Belloq immár önmagával is harcolt: képese arra, hogy ne ölje meg Volodiát?! Pengeélen imbolygott.

Daniel győzött: életben hagyta ellenfelét. Pedig sosem akart embert ölni, csak egyszer: akkor. Nem tudta megtenni.

Vele együtt én is megkönnyebbültem.

És most Volodia megszökött.

– Hogy a pokolba tudott kiszabadulni a sittről?

Belloq vállat von. Ezt azért teszi, hogy ne kelljen külön felhívnia a figyelmemet a tényre, miszerint az eset nem rám tartozik.

Bizonyára eltökélte, hogy egy szót sem fogok kihúzni belőle. Ez a pasas néha olyan naiv, mint egy elsőbálos fiúcska. Mintha még sosem változtattam volna betonba foglalt elhatározásain.

Előkapom a jobb kezemet. A másikat feltűnően eldugom a hátam mögé, ez minden dramaturgiában jártas illetőnek azt ígérné, hogy ama bal kéz elő fog még kerülni.

Felmutatom a kisujjamat.

– Egy: nem beszélünk a Rémesen Titkos Kiképzésről. Kettő: mély kussal övezzük a Felszántott Háttémakört. Három: tök tabu a Kék Szemhéjak epizód. Négy: Volodia szökéséről egy kukkot se! Öt: a Nyaralás egyenesen Top Secret.

Mivel jobb kezem kimerült, a bal következik: öklömet gyengéd jelképként meglengetem Belloq orra előtt.

Elkapja a csuklómat, s megpróbál magához vonni. Lelkierejéből fásult vigyorra is telik.

– Most elmegyek – tudatja velem.

– Á, csak nem?! Ne fáraszd magad, éppen kérdezni akartam: nem kéne most elmenned egy kicsit? Már majdnem itthon voltál. Az ilyesmit nem szabad túlzásba vinni.

– Tudsz róla, hogy kissé meg vagy veszve?

– Ne vedd a szívedre. Hisz annyi más bajod van.

Rábólint. Sarkon fordul. Felölti a cuccait ezúttal sportos a módi semmi öltöny, nyakkendő. Ácsorgok az ajtóban, minden öltözékem a dühöm.

– Úgy festesz, mint egy marék plutónium – hízeleg Mogorva. – Szedd össze magad, mire megjövök. Meg kéne beszélnünk végre, hogy mi bajod van.

– Egész éjjel erre vártam feszes vigyázzban.

– Aha – mondja. – Te is eltöprenghetnél néhány válaszon, eléjük illő kérdések a következők...

– Ne fáradj, kitalálom. Megannyi kérdésed így hangzik: honnan tudod?

– Lehet – bólint. – Most megyek. Rengeteg gondom van.

– Csak nem?

Az ajtóig követem, hétmérföldes léptekkel. Úgy festhetek, mint egy égő gyújtózsinór.

– De – feleli, a küszöbről visszafordulva. – Az egyik gondom az, hogy Volodia szabadon jön-megy. A másik sem csekélység: impotens a feleségem.

Durr. Ám ezt már az ajtó mondja.

A falhoz támasztom a homlokomat. Valaki ezt hajtogatja a fejemben: hülye vagy, hülye vagy, szabad így viselkedni!? Alighanem a francia nevelőnőm. Nem érdekes.

Kakasszóra tökéletesen kikészülök. Bizonyára mindenki megkóstolta már, milyen az, amikor egy mézgás hangulatú éj után megérkezik a hajnal. A sötétség megkopik, szürkére fakul, s különös módon nyúlóssá válik a virrasztó ember szervezetében. Más fiziológiás tünetek is jelentkeznek. A lábfejek megtelnek enyőkével. Ezt a gyönyörű kifejezést Ellától tanultam, s nem mást jelent, mint vizenyőt. Enyőkés lábakkal úgy jár-kel az ember, mintha éppen a Holdsétáját végezné.

A test teljes bőrfelülete elzsibbad. A leggyengébb érintést is szúró fájdalomként érzékeli.

S mi tapasztalható a fejben? Enyőke.

Borzalmas. Mire üvölt a kakas, az ember úgy fest, mint akin már csak egy temetkezési vállalkozó találhat tennivalót.

Ekkor jön Martin, kegyetlenül bevagdosva az ajtókat, harsány frissességgel és ugyanakkorát szóló derűvel.

– Nem hallgatod a rádiót?! Kapcsold be gyorsan! Az előbb újságolták, hogy új bűnözési iparág született. Már eddig is hatalmas buli volt híres emberek spermájával üzletelni, ám most új távlatok nyíltak! Mellesleg tudsz róla, hogy nézel ki? Ne mozdulj, végigfutok a lakáson, és letakarom a tükröket, mielőtt véletlenül belenéznél valamelyikbe.

– Megöllek – suttogom.

– Hol van Daniel?

– Vele már végeztem.

– Különben sejtem, hol van. Mondták a rádióban, hogy Volodia meglógott. Ha Daniel utána eredt, az ipse nem jut messzire. De térjünk vissza a minket érdeklő témához. Vannak nők, szép számmal, akiknek nincs más vágyuk, mint az, hogy híres emberektől foganjanak gyereket. Mivel azonban a legtöbb híres ember nem szívesen kefél boldog-boldogtalannal, ropogós mosolyú bankárok keresik fel őket, és kikunyerálnak tőlük egy kevésnyi spermát, amellyel aztán boldoggá tehetik a nagy csapat nőt. Az ám, de mi van akkor, ha valamelyik híresség még erre sem kapható, ha körömszakadtáig ragaszkodik a spermájához?! Mert hogy az az övé, személyesen termelte, és szabadon akarja eldönteni, kit részesít benne.

Lerogyok a konyhaasztalhoz. Az enyőke lehúzza a fejemet.

– Martin, kérlek szépen, hallgass el egy kicsit. Lidércesen érzem magam.

– Persze, mert ez idáig hiába epekedtél a nagy emberek spermája után. Mostantól fogva nincs gond. Néhány bűnöző direkt erre a műfajra specializálta magát. Bárkitől beszerzik az ejakulátumot. Elkapják a vonakodó hírességet és ráteszik a kezüket a sóvárgott anyagra. Ha jól megfizeted, kapsz belőle egy csipetet.

– Biztos vagy benne, hogy az anyagcsere-ábrázolás a legfőbb humorforrás?!

– Főzök neked egy kávét. Nem vagyok biológiaszakos, mégis kétlem, hogy a spermatermelés az anyagcsere része volna.

– Nagyon kedvelném, ha nem ezen vitatkoznánk. Inkább azt meséld el, mit hallottál Volodia szökéséről?

Martin óvatlanul marokra fogja a tűzforró lombikot, amelyet Belloq kávéfőzőnek nevez. Kínjában nem a földre hajítja, hanem a levegőbe. Ezért ismét meg kell fognia, amikor a tüzes szputnyik landolni készül. Újabb fájdalomsikoly hallatszik. Ám egy perc múlva előttem gőzölög a krémszerűen sűrű ital.

– Volodiáról is fogok beszélni. A Zöld Rendőrségről tudsz, nemdebár? Nemzetközi szervezet, hivatalból üldözi a nagy dózisban szemetelőket, a hasadó anyagokkal szemetelőket, a mérgekkel hajigálózókat...

– Tovább, Martin.

– Ha az imént említett iparászat istenigazából fellendül, egy csomó híresség a rendőrség oltalmát fogja kérni. Nem kellene átképeztetned magad? A mostani munkakörödben mire számíthatsz? Piti, pancser bűnözőket kergetve akarsz kivénhedni? Amikor Spermazsaru lehetnél? Gondolj bele, mekkora sajtót kapnál, ha mondjuk Schwarzeneggert szabadítanád ki a spermafejők karmaiból!? Lehet, hogy Coppola filmre viszi a kalandjaidat!

– Volodia – suttogom vészjóslóan.

Martin vállat von. Megkomponálja a kakaóját, és lezuttyan mellém az asztalhoz.

– Nem hiszem, hogy Volodia áldozatul esne a spermászoknak. Mondom, azok nagy nevekre hajtanak. Sylvester Stallone, Mel Gibson, Stephen King, George Lucas, Woody Allén, George Bush, ilyenek. Esetleg még Jackie Collins. Ja, nem jő, az nő. Te! Szabadalmaztatom az ötletet! Híres nőktől híres petesejt! Nem jó?

– Volodia...!

– Francba Volodiával. Olyasmit brekegett a rádió, hogy a rendőrség szemközt találta magát egy megfejthetetlen üggyel. Mintha valaha is lettek volna másféle ügyei a rendőrségnek...!? Szóval a „bezárt szoba rejtélye”, vagy mifrász jött elő, és a zsaruk kihozatták Volodiát a sittről, hogy majd ő, mint gyilkossági szakértő, megfejti nekik, miként történhetett a számukra fölfoghatatlan eset. Volodia velük tartott, majd az ominózus helyszínen kifektette a kísérőit, szám szerint kilencet, és fütyörészve elhajtott, mellesleg a zsaruk egyik kocsijával.

– A rádió is ilyen zavarosan adta elő? – érdeklődőm. A kávé munkához lát a szervezetemben. Az enyőkék oszladozni kezdenek. A végén még feltisztul a tudatom. Jó az nekem?!

Megnyikkan a telefon. Martin félfordulatot tesz a széken, lehalássza a készüléket a falról, és teli szájjal belemorran a kagylóba.

A következő pillanatban elnyeli az arcüregében forgatott negyedkilós kenyérvéget, és elhülyülő ábrázattal felliheg:

– Daniel!

Ám az isteni Daniel nem vele akar beszélni. Martin lelohad, odalöki nekem a kagylót.

– Csak nem? – kérdezem az Istent.

– Ne cikizkedj, inkább hallgass meg – kéri Belloq. Nem vidám a hangja.

– Mit mondhatnál?

– Én beszélek! – szögezi le a pasas. – Még kergetjük az emberünket.

– Sosem éritek utol – biztosítom.

– Mesterien érti a dolgát. Túltanulta az összes mesterét Mindazonáltal próbálkozunk még. Azért hívtalak, hogy emlékeztesselek...

– Emlékszem!

– ...arra, hogy csomagolnod kell. Sílécet, hokikorcsolyát, ilyesmit ne pakolj be, meleg helyre megyünk.

– Te tényleg magad elé tudsz képzelni, amint hátrakötött hajjal, szorgalmatosan pakolászom a koffereket?

Belloq felsóhajt.

– Add vissza Martint.

– Na ugye.

– De azért otthon talállak...?

– Amikor majd egyszer hazajössz? Le kell zárnom néhány nyomozást, tudhatnád.

Belloq nem felel, már nem is sóhajt. Átnyújtom a kagylót a megtiszteltnek látszó Martinnak. Öcsém menten visszahülyül áhítatosba, s efféléket hajtogat:

– Igen, Daniel... Meglesz, Daniel... Hát persze, Daniel... Nem felejtem el, Daniel...

Én sem felejtek, Daniel, morgom magamban, midőn rávágom az ajtót a lakásra. Frissen lefutok a lépcsőkön. A kocsihoz lépek.

Négy fickó terem mellettem. Egyikük sem lehet több huszonöt évesnél. Válogatott legénység: egyformán magasak és vékonyak, egyként összekaszabolták az arcukat borotválkozás közben.

Közrefognak. Savanyú sörszag árad belőlük.

– Mi van, srácok? – érdeklődöm hűvösen. – Dedikáltatnátok a fejeteket?

– Nincs semmi különös – feleli az egyik borotválkozáskárosult. – Megverünk. Fájni fog, de nem halsz bele.

– Nagyszerű – mondom. Körbepillantok az utcán. Legalább kétszáz ember jön-megy köröskörül. Észre sem veszik, mi készül a járdaszélén.

Egy motor fordul be a sarkon. Hozzá fohászkodom. Szövegelnem kell.

– Ez úgy hangzott, mintha valaki rám küldött volna benneteket. Kinek köszönhetem a megtiszteltetést?

Lehet, hogy van isten? Martin kebelbarátja, Konrad feszít a Kawasakin. A motor lelassít, a srác aprópénzt kotor elő, újságot vesz.

Édes Konrad, nehogy most olvasd ki!

Kérdésemre gúnykacaj felel. A legények munkához látnak. Egyikük háta mögül előkerül egy jóképű pajszer is. A többiek a puszta öklükkel is beérik.

Kiteszek magamért. A pajszerosra koncentrálok. Állón és karon rúgom a fickót, egyetlen láblendítéssel.

Közben társai túlságosan megközelítenek. Még egy lépés, és vége a küzdelemnek: rám folynak, és beledöngetnek az aszfaltba.

Kapok egyet a tarkómra. Egy nyirkos mancs a trikómat tépdesi. Megpróbálok kitörni.

Konrad felpillant a napilapból. Talán el is dobja, és idevánszorog végre.

Nem mintha szükségem volna a segítségére. A pajszeros fickó kifeküdt már, a trikómat markolászó legény térdepelve dajkálja megrepedt csuklóját.

Felszökkenek a kocsi elejére. Legott kiderül, hogy ez nem is volt jó ötlet. Az egyik pofozóvitéz felkapja az elárvult pajszert, és bemutatja, milyen ügyesen bánik vele. Pattogok, mintha ugrálókötelet hajtanék, majd ezt elunva pályára állítom magam.

Talpam homlokon kapja a fickót a pajszer megint elgazdátlanodik.

A negyedik legénnyel már semmi dolgom. A Kawasaki szinte hanyagul eldózerolja helyettem.

Na mondom, amikor már újra ritmikusan lélegzem, és képesnek érzem magam a nagyképűsködésre.

– Ki vele: ki a feladótok?

A balesetes fickó kimászik a motor kereke alól. Leporolja a nadrágját. Leporolja az ingét.

– Az agyadat is porold le – kérlelem –, és mondd a nevet.

A legény a cipőjét tatarozza. Megvizsgálja, tart-e a gumi a zoknijában.

Midőn felpillant, közvetlen közelről megtekintheti az igazolványomat. Gyönyörűen csillog a napfény a jelvényen.

A fickó felhörren. Társai kisegereset akarnak játszani, de Konrad vigyáz rájuk és ő nem kisfiú.

– Zsaru vagy? – nyögi az emberem.

– Dalold el, ki szedett rá benneteket? Piti alak lehet.

– Ez a ribanc kirúgta a fogamat! – panaszolja az egyik hős a földön.

Oda sem pillantok, mivel legényem gyónni kezd.

– Ígért egy százast, ha lepofozunk.

– Menjetek el a vérpénzért. A hullott fogról mondjátok, hogy az enyém. És ha felnyaltátok a lét, adjatok a pacáknak. Különben sittre váglak benneteket.

– Nem pacák – feleli a pofozóvitéz.

– Nekem tök nyolc, hogy pacák vagy pacáknő. Ráígértem a százasra. Kábé tíz évet.

– Megrakjuk – bólogat sunyin a fickó.

– Neve?

– Nem tudom a nevét, becsszó. A krimóban üldögéltünk, amikor bejött a csaj. Benyomott egy tripla whiskyt, az asztalunkra szórt egy ötvenest, és lökte, hogy a hapsiját kerülgeti egy tyúk, azt kéne kisminkelni. Tízkor újra ott lesz a krimóban, a másik ötvenessel.

– Nem lesz ott, seggfej. Hogy néz ki?

– Magas, girhes, akkora lófarokkal, mint ide London.

– A szobrászműhelyében lesz. Dedikálhatjátok. Megnézem!

Szövegelés közben kirámolom a legények zsebeit. Bár egyiküknek sem túl épületes a homloka, azt azért felfogják, hogy kitörölhetetlenül az agyamba véstem adataikat.

Felkászálódnak és elbicegnek.

Konrad elém lép, nagyon közelről néz az arcomba.

Visszaküldőd a verőlegényeket? Egy-két pofon miatt?

– Nem ezért – vallom be. – Azért, mert ama pacáknő tepertőnek akart elkészíteni, s e célból rám gyújtott egy házat. Különben kösz, hogy jókor jöttél. Martin nálam van, fújogatja a kakaóját és kommersz spermákról álmodik.

Bevágom magam a kocsiba. Odébb söprök két utcahossznyival. A fékre állok, és elpityeredem.

Arra eszmélek, hogy valaki megkopogtatja mellettem az ablakot. Átpislogok a szemem előtt hömpölygő pasztellszínes párafátylakon. Halál ronda lehetek. És főleg természetellenes: nő, könnyekkel?!

A kocsim mellett álló pasas is csodálkozni látszik.

– Még ilyet?! Eltörött a mécses?

– Frászokat a mécses. Eltörött az összes csillár, de még az erőm is eltörött.

Emberem elvigyorodik. Fátyolmentessé teszem a szememet majd meglegeltetem rajta. Nem rossz a fickó. Elmúlt harminc, ma még nem borotválkozott, ujjnyi sörték tülekednek kerekded állá, húsos ajkai körül. Lágy vonalú orra fölött négyemeletes a homlok. S a szemei? Füstszürke szeme enervált szemhéj alól tekint rám, pillantása felborzolja megalvadófélben levő véremet. A kellemes arcképet vállig érő barna haj foglalja keretbe.

– Nincs más hátra – mondja –, csomagoljon össze, és utazzon el valahová. Az mindig jót tesz. Én is úton vagyok. Azért, hogy ne kelljen ordítanom, hogy néha kiengedjen az ujjaimból a görcs, és ne kelljen ökölbe szorult kézzel járnom. Fogadja meg a tanácsomat.

– Hát persze. Régóta úton van?

– Tíz éve – feleli. – Bocs, hogy megszólítottam. Ahogy beállt ide! Először azt hittem, rosszul lett. Szerencsére csak egy kis bőgés. Besokallt? Vágjon neki a világnak!

Azt várom, hogy előrántson egy prospektust hogy kiderüljön róla: csak egy utazási iroda ügynöke. Azt várom, hogy ez a kora reggeli, meglepetésszerű emberiesség hamisnak bizonyuljon. Hát, ha elidőzhetek még egy kicsit az önsajnálatban.

Emberem üresen húzza elő a kezét a zsebéből. Mutatóujja hegyével megérinti a karomat.

– Megengedi, hogy Konrad Lorenztől idézzek? – kérdezi.

Bólintok. Azt hiszem, szélesebb körű engedékenységre is rá tudna venni. Íme: a „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” effektus.

– „Önök nem fogják elhinni nekem, de létezik élőlényeknél olyan társadalma, ahol valóban a legjobbak irányítanak. Sajnos, manapság csak a páviánoknál tapasztalhatjuk.” Ígyen Lorenz.

Szomorú mosolyt csillantok rá. Hasonlóval viszonozza. Benyúl az ablakon, és ujjhegyével végigsimítja a kormányt markoló kezemet. Egy pillanatra a karjára hajtom a fejemet.

Indítok. A tükörből látom, hogy utánam int, és haját hátravetve eltűnik az áradó autók mögött.

Elnevetem magam. Ilyen nincs! Hol élek én? Gyújtogató, nyársal ölő bérgyilkosok, szüzek szívét zabáló fanatikusok, matuzsálemekkel keménykedő zsaruk, virtuóz könnyedséggel gyilkoló szobrásznők és vajákosok világában?

És ugyanakkor: ez a fickó, aki másfél percet nekem szentelt az életéből, emberi hangon szólt hozzám, nem félt, nem viszolygott megérinteni engem, az idegent.

Misztikus hangulatban hajtok az irodáig. Mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg előttem, csakis előttem. Akárha azt hallottam volna valakitől, akinek elhiszem, hogy ember vagyok, emberek lakta bolygón élek, emberül. Hogy mégiscsak álom az élet, amelyből feléltem ugyan huszonkilenc évnyi álmodást, ám van még bőven.

Egyszerű élményemtől részegülten nyitom a szobám ajtaját. Legott fejbe ver a valóság. Az íróasztalom mellé helyezett széken nem más ül, mint Jessica Neyt, a ropogósan friss kerületi ügyésznő. Elődje néhány hónappal ezelőtt Görögországba utazott. Küldött három lapot, amelyekben elragadtatottan ecsetelte a tengert, a hegyeket, a helybéliek kedélyét, majd hosszú hallgatás után hivatalos értesítés érkezett, miszerint jó emberünk belépett egy szerzetesrendbe, és ezúton megszakítja világi kapcsolatait.

Kisvártatva betoppant Jessica Neyt. Fiatalon, netten és okosan. A ragyogóan öltözködő hölgyet sosem lehet rajtakapni gyűrötten, kócosan avagy festetlenül, pompásan hegyes körmei törhetetlenek. Sajnálatos, hogy barnássárga lakkal fényezteti szépen megmunkált kéz és lábkörmeit. Laco szerint úgy fest ezzel a körömlakkal, mintha előrehaladott gombabetegségben szenvedne. Ugyancsak Laco szerint az egész nő olyan, mint egy hegycsúcs. Az ember fel akar mászni rá, ki akarja tűzni a zászlaját, hogy aztán lemeneküljön onnan, valami jó meleg kunyhóba, a kandalló mellé.

Szerintem Jessica Neytnek van még egy apró, ám nem jelentéktelen szépséghibája: az agyára ment az okosság. Észből is megárt a sok, pláne ha hideg, s főleg, ha kizárólag csak elméleti.

Jessica Neyt jött, látott és nem győzött piszkálgatni. Mondták neki, hogy eredményesen dolgozom. Meg azt is, hogy nem balhémentesen. Hogy kilenc életem lehet, amelyből legalább négyet elhasználtam már.

Na, gondolta, a maradék ötöt majd ő megkeseríti. E tekintetben kifejezetten tehetséges. Szerencsére erői megoszlanak, mert egyidejűleg Lacóról is be akarja bizonyítani, hogy pályaalkalmatlan, ugyanis a fülébe jutott a marha cowboy hegycsúcsos hasonlata.

Neyt ma reggel is makulátlan. Gyémántszőke hajában harmonikusan jönnek-mennek az ondolák, egyikük bekunkorodik a homlokába. Kristálykék szeme héján azonos színű púder csillámlik. Keskeny ajkán falásnyi rúzs feszeng. Szigorúan begombolt blúzából kivillan egy cseppnyi nyakbőr. Szöszmentes fekete szoknyájából egy cseppet kivillan a bal térde. Szemérmesen kihasított orrú cipőjéből kikandikál a nagyujja ívesre faragott körme, gombasárga lakkal bevonva.

Neyt barna papírba göngyölt, karcsú cigarettát szív, egyiket a másik után. A csikket sosem nyomja el, közelsége krematórium élménnyel vetekszik. Mandarin illatú parfümöt használ, és hölgyemnek szólít. Ezért tehát én is hölgyezem őt. Bár Laco szerint Jessica szívesebben venné, ha férjezettnek tituláltathatná magát De ez csupán férfiúi rosszmájúság.

Neyt rám villantja dermesztő kékségű szemét, s hellyel kínál tulajdon asztalomnál. Leülök, hátradőlök a széken. Vigyorognom kell, mégis uralkodom arcizmaimon. A ránk váró játszma neki újszerű, nekem már unalmas. Ugyanis most az jön – nem ő az első –, hogy elfogyaszt engem reggelire. Felveszi az ehhez illő pózt. Kinyújtja a lábát, lekönyököl az asztalra, és látványos mozdulattal félbetöri a cigarettát a hamutartóban. Vegyem olybá, hogy nyakamat szegte.

Neyt és a többi lángész mindig elfelejti, hogy én is tanultam testbeszédet és pszichológiát. Amit véletlenül nem az iskolapadban szedtem fel, azt ellestem a napi gyakorlatból. Folyékonyan olvasok a nő rezdüléseiben.

– Hölgyem – sóhajt Neyt, mintha máris fájlalná, hogy át kell harapnia a torkomat –, ismét meggyőzött az igazamról. Magától akarom hallani a tegnap történteket. Hátha talál mentséget a viselkedésére.

– Hölgyem, eszméletlenül boldoggá tesz, hogy a társaságában kezdhetem a napot, amely ettől máris gyönyörűnek ígérkezik. Mindazonáltal ma reggel szívesen kiszállnék kegyed táplálékláncából, ugyanis fontosabb elintéznivalóim vannak. Ám, hogy ne kelljen üres gyomorral távoznia, hamar sorolja el a legújabb vádpontját.

– Ironizálunk, igen? Hallgasson végig, s mire befejezem, elmegy a kedve a szellemeskedéstől. Nos, hölgyem, úgy hírlik, hogy a Lawrance West-ügyet képtelenség elégszer elvenni magától.

Lesütöm a szememet.

– Sejtem, hogy nem hatom meg a vallomásommal: hajdanába Larry a barátom volt. S mivel ismerem a gyilkost, elfogásában szívesén segítek a kollégáknak.

– Ne segítsen, hölgyem. Pershit hadnagy kiváló detektív. Mind hogy ezt megbeszéltük, menjünk tovább. Javasolni fogom a pszichiátriai kivizsgálását.

– Az enyémet? Nos, nem bánom, de csak akkor megyek bele, ha a szomszédos díványon maga fekszik.

– Ez sem volt különösebben szellemes – feleli, és újabb félig szívott cigarettát tör derékba.

– Nem szellemességnek szántam, csak figyelmeztetésnek, önnek is jót tenne, ha megnézetné magát egy rátermett szakemberrel. Lehet, hogy megúszná napi két-három dilidrazséval. De ha netán elektrosokkra volna szüksége a gyógyuláshoz, ilyetén kúrának is érdemes alávetnie magát, mert első az egészség, nem igaz?

– Hölgyem – sziszegi Neyt rémisztő mosollyal –, esküszöm magának, hogy kirepíttetem a testülettől. Én itt a törvényességet oltalmazom. A kisujjamban van a jogtudomány.

– Mi több, hölgyem: ön a törvény, személyesen. Ne folytassa. Ha mára nincsenek egyéb kivetnivalói, akkor talán ürítse ki a hamutartót, és hagyjon magamra. Köszönöm.

Laco lép a szobába. Neyt láttán felakad a szeme, és hirtelen felindulásában a fogai közt tartott ceruzára gyújt rá. Már nincs visszaút, nem léphet le. Bukórepüléssel lecsap a telefonra, és lázas elfoglaltságot szimulál.

Neyt megfordul a széken, közben engedi feljebb csúszni a szoknyáját. Tekintetét Lacóra szegezve elkapja a telefonzsinórt, és kitépi a falból.

– Uraságoddal is beszélnem kell – közli. Lányosan visszasimítja a szoknyát a térdére.

Hiába taktikázgat, Lacótól akár hastáncot is lejthetne, egy szál hajban. A kebelbarát cowboy csupán egyetlenegy nőnek tud ellenállni: neki.

– Uraságodtól akarom hallani a tegnap történteket. Ugyebár önök egy pár. Mármint, ami a munkakapcsolatukat illeti. Mégis megesett, hogy a hölgy egymaga keresett fel egy gyanúsítottat. A helyszínen aztán leütötték az árvát, és felgyújtották a házat. Így történt?

– Ilyképpen – feleli Laco. – És?

– Ez a nyegle „és” is benne lesz a vádiratban – bólint Neyt vészterhesen. Nem jövök most az idevágó paragrafusokkal. Ha netán ismerik azokat, akkor minek ismételgetném? Ha meg nem?! Kezdek eligazodni a maguk köreiben. Sok eszük nincs, ezt máris kiderítettem. Alighanem ezért brutalizálnak.

– Mizálunk? – firtatja Laco. Caporált lök a szája sarkába. Előrehajol, s gyufáját Neyt székén lobbantja lángra.

A nő összes látható bőrfelülete pirosra hevül. Szexcsata. Remek.

– Brutalizálnak. Itt van például ez a machomodor. Megkérem, hogy a jövőben tartózkodjék az efféle megnyilvánulásoktól. Én nem egy utcai nő vagyok, az én székemen maga ne dörzsölgesse a gyufáját. Tehát, visszatérve eredeti témánkhoz, tájékoztatásul közlőm, hogy megteszem a feljelentést a hölgy ellen. Uraságod felkészülhet arra, hogy az ügy tárgyalásán esetleg szintén vádlottá válik, hiszen tegnapi mulasztásaik miatt egy országosan körözött gyanúsított nyert egérutat. És akkor még nem beszéltünk a tűzkárról, a veszélyeztetésről.

Laco csúnyán néz, s ilyenkor rendszerint elcsúnyul a modora is. Nem szeretném, ha megbántaná vendégünkét, ezért sietve megjegyzem:

– Igaza van. Minden pontban igaza van. Egyedül mentem oda. Súlyos hiba. Elszalasztottam Hernt. Szörnyű hiba. A tűz átterjedhetett volna a szomszédos viskókra. Ez már egyenesen katasztrófa.

Neyt elmosolyodik. Győzött hát. Feláll a székről, s mintha megfeledkezne magáról, hátát macskamód felpúpozva nyújtózkodik egyet. Ezzel közszemlére teszi mellét és fenekét.

Hiába, Laco vak rá.

Oké, Jessica Neyt, most én játszom egyet. Laco széke mögé kerülök. Meghatottsággal fátyolozom el a tekintetemet. Szenvedélyesen vállon ragadom a cowboyt.

– A minap azonban kettesben mentünk el egy gyanúsítotthoz. Minden tökéletesen szabályszerű volt. A fickó is szabályos tüzet nyitott ránk. – E szavaknál előrehajolok, és kettétépem az inget Laco mellkasán. A géppisztolysorozatot illusztrálandó, gombok szálldosnak a szobában. – Nézzen ide, hölgyem. Látja ez a férfikebelt? Képzelje bele a golyókat. A sebeket. A vért.

Laco kapcsol. Leejti a fejét, egy kicsit az állat is. Nyelve kibuggyan a szájából. Már-már élethű hullának látszik. Kár, hogy röhögnie kell.

Neyt nézi ám a közszemlére tárt mellkast. Oda sem pillantok, jól tudom, mit lát. Azt is sejtem, mit érez.

– Legközelebb tartson velünk, hölgyem. Ezennel meghívjuk egy munkalövöldözésre. Kap lőálló mellényt, Laco is viselte, azért maradt ilyen szép a bőre, pedig majd egy tárnyi golyót eresztettek bele. Nos, mondjon igent. Mondja, hogy velünk tart.

Laco megszorítja a kezemet, és átveszi a szót.

– Gyönyörűségem, maga mindent tud, a poklot magát is látta már, papíron. Immár csak igazi halottat kellene látnia, igazi harcot, valódi vért.

– Ne szólítson gyönyörűségének. És ha ilyesmire vágynék, nem vesztegettem volna az időmet a tudományra, akkor már régen...

Neyt elharapja a folytatást. Hiszen a derékig lemeztelenített, káprázatos cowboy az ő fenekén csihol lángot a gyufájából!

Igaza volt Freudnak. Mindent a szex igazgat. Neyt azért jár rám, túl azon, hogy valamiért riválisának tart, s le kell győznie, mert képtelen kieszelni, mi más módon juthatna Laco közelébe. A cowboy viszont tudja, mennyire izgatja a nőt, s miért is ne izgatná fel még jobban?!

A spanyol tangótáncos-modor következik. Jessica fülig pirul a fenekét ért felháborítóan kellemes inzultustól, és pofonra lendíti a kezét. Laco megragadja a csuklóját, s egy közepes erejű szorítással a falhoz hátráltatja a nőt.

Nos, talán kimehetnék. Később is felvarrhatom a cowboy inggombjait. Mi több, ha ez így halad, egyéb ruhadarabok is elgombtalanodhatnak. Sebaj, megéri.

Neyt lerázná magáról a tangótáncost. Ebbéli igyekezetében szorosan hozzátapad. Laco mellkasának közvetlen közelében elbágyad egy pillanatra, ám gyengeségétől stimulálva észhez tér, és felcsattan.

– Uram, ön a presztízsével játszik!

– Én?! Nem is nyúltam a zsebembe! – hörgé Laco felháborodottan.

Mára ennyi. Nem keményedik tovább. Szívdöglesztő vigyor kíséretében elengedi a nőt.

Neyt kirohan az irodából, és bevágja az ajtót.

Laco fúj egyet. Nem csoda. Alaposan befülledt a szoba: kilencven százalék körül lehet a páratartalom. Bizony, erre képes két ellennemű emberpéldány.

– Mit gondolsz? – kérdezi.

– Tűzd ki a zászlódat.

– Könnyen beszélsz. És ha a te zászlódról lenne szó?

– Azt akarod, hogy minden nap így kezdődjön? Igen? Mert nem száll le rólunk, amíg be nem járod a szirtjeit. Ráadásul maga sem tudja, hogy ezt akarja. Elhitette magával, hogy ő most a törvényesség bajnoka.

– Na jó, fontolóra veszem a dolgot. Addig is, varrd fel a gombjaimat. Emberek közé készülök.

– Vegyél elő tiszta inget a fiókodból.

Laco elkomolyodik.

– Kinyírhatna? – kérdezi.

– Persze. Ha sosem vétkeztünk volna, akkor is kinyírhatna. Hallhattad: a kisujjában vannak a paragrafusok. Úgy értelmezi őket, ahogy csak akarja.

– Jó. Akkor miért nem bűnözőket vágat sittre?

– Ott még nem tart: kezdő okos. És az okos ember éppoly könnyen gonosz, mint az ostoba. Csak az értelmes ember nem gonoszkodik: ugyanis nem látja értelmét.

– Ez a nő azt hiszi, hogy ő Isten előtt az első.

– Vedd rá, hogy néhányszor velünk tartson.

– Mit remélsz ettől?

– Csak sejtem, hogy jót teszünk vele, ha szemtől szembe megmutatjuk neki mindazt, amivel eddig csupán a steril jegyzőkönyvekben találkozott.

Laco összerántja kebelén az inget. Az arcomba hajol.

– De nem kefélem meg!

– Dehogynem.

– Miért vagy olyan fenemód biztos ebben?

– Női intuíció. Úgysem értenéd, mit magyarázgassak rajta!?

– Nyugodtan megpróbálhatod!

– Nos jó. Az ő látens szexuális izgalma téged is felizgatott Ennyi az egész. És ezért fogod kitűzni a zászlódat.

– Nono! Ha véletlenül sor kerülne az aktusra, tuti, hogy csak mímelni fogom az ejakulációt! De még az erekciót is!

– Jó srác vagy, Laco. Most el kell mennem.

– Egyedül?

– Csak a vajákosomhoz igyekszem.

– Csináltass valamit a rohadt nagy eszeddel, mielőtt szétvetné a fejedet.

– Megígérem. Ülj vissza szépen a telefonhoz, és varrogass közben. Különben szeretlek, Laco. Erre akkor döbbentem rá, amikor beléd lőttek.

– Hogyhogy szeretsz? – morogja meglepetten.

Asztala szélére ereszkedem.

– Különös, neked még nem tűnt fel, hogy mennyire nem foglalkozunk az érzelmeinkkel a közönséges napokon? Mintha nem is lennének.

– Miért? Vannak? – kérdezi. Úgy fest, óvatossá vált. Csak nem áll le velem lelkizni?

Vállat vonok.

– Honnan tudjam? Honnan tudjam, miért nem engedted, hogy Neyt elfogyasszon engem villásreggelire?

Meggyőztem. Lelki életből többre nem számíthatok. Jutalmul meggyújtja rajtam a gyufáját. Azután, szája szegletében a cigivel, utánam szól.

– A cipőid, Denisa.

Legyintek, és kirohanok az ajtón. Egyenesen a csodálkozni látszó Főnök karjába.

– Mit keres itt? Még nem utazott el?

– Ez úgy hangzott, mint amikor a balkezest írni látván felkiáltunk: nahát, te balkezes vagy? Hát mivel bal kézzel ír: balkezes. Mivel pedig én itt állok, életnagyságúan, aligha utaztam el. Le kell csukatnom egykét gengsztert, azután elmegyek. Becsszó.

– Mit műveltek Neyttel?

– Semmit.

– A semmihez képest a hölgy felettébb idegesnek látszott, nincs öt perce.

– Ez a baj vele, főnököm. Gondolkozzon ezen, amíg nyaralok. Mert ha nem taktikázom Neytnél ügyesebben, maga hamarosan választásra kényszerül: ő vagy én.

– Hiszen tudja, hogy magát választanám.

Nem is vagyok túlsággal kétségbeesve. Csak unom a mindennapi betevő inkvizíciót. De nem erről akartam beszélni magával. Nagyon figyeljen, mert két hétig nem leszek itt, hogy folyton a szájába rágjam, mit akarok. Minden tudhatót, érti?!, mindent gyűjtsenek össze Christian Mason Shononról, Nitz expolgármesteréről! Azt is tudni akarom, hány éves koráig cumizott. Derítsék fel a Bogdan család múltját és jelenét. Érdekel a helyi zsarufőnök szennyese is. Továbbá ragasszon követőket Ambrose Hernre és a nőjére. Meg kell találniuk Victor Hernt! Amennyiben én elő nem húzom maguknak a varázskalapból, még ma.

Főnököm mereven a hátam mögé néz. Szükségtelen odafordulnom. Pompásan érzem a barna cigaretta krematóriumillatát, s a mandarinparfüm sem kevésbé tolakodó. Neyt csak hallgatózzék én is a munkámat végzem. Vállat vonok.

A Főnök elneveti magát. Ezúttal nem a saját haját cirógatja, hanem az enyémet simítja végig.

– Vigyázzon magára Morosban. Emlékszik még Marcel Lobóra?

– Hát persze.

– Ha netán összefutnának, adja át neki üdvözletemet. Oké.

Sarkon fordulok, és távozom rendeznem kell a gondolataimat.

Nem tudom, akarják-e, hogy gyanakodjam. A gyanakvás nem csupán szakmai ártalom, hanem környezeti is. Ebben a világban!? Mindenesetre a hirtelen elutazással kapcsolatban felfigyeltem néhány elszólásra, megjegyzésre. Ha ráérnék, ezzel is foglalkoznék! Majd a fövényen.

És újra Ambrose Hern. A morbid kopogtató előtt szobrozva rádöbbenek, mit jelentett Laco „A cipőid, Denisa” kiáltása. Felemásak. Na és?! Ezért vagyok itt. Igen, majd a vajákos ember segít rajtam.

Hern ajtót nyit, ám úgy fest, inkább ő szorul segítségre. Sápadtabb a halálnál. Reszket a keze, fújtat a mellkasa és vibrál a szemhéja. Láttomra legszívesebben felsikoltana. Fél percig is eltart, míg szert tesz a kellő önuralomra. Ekkor viszonozza a köszönésemet,, és félreáll az ajtóból, ám az is lehet, hogy a falnak tántorodik, s ezt értelmezem én beinvitálásnak. Mindenesetre élek vele.

Előremegyek. Belépek a rőt avarszínű dolgozószobába, és az ablak előtt sétálgatva megvárom, amíg a házigazda utánam támotyog.

– Mi van magával? – érdeklődöm. – Totálkárosnak látszik.

– Mindig ilyen vagyok, ha nem hagyják, hogy kialudjam magam! – morogja Ambrose, és bevackolja magát az íróasztala mögé. Ráfér a saját karosszék nyújtotta fölényérzet. – Nos, ki vele, miért ugrasztott ki az ágyból az éjszaka kellős közepén?

– Déli tíz óra van. Nem baj, nem erről szól a látogatásom. Inkább fecserésszünk.

– Megtalálták Victort? – kérdezi óriási erőfeszítéssel kiizzadt mosoly kíséretében, ám rögtön bele is gondol a dologba, és ettől kissé elzöldül a feje.

Rajtam a sor. Nem felelek, arcomon kínai mosoly játszik. Ambrose bámul, és közben zakatol az agya. Homlokán kövér verítékcseppek tartanak találkozót. Rajthoz gyülekeznek.

– Szóljon már egy szót!

Körülményesen rágyújtok, ám mindvégig őt nézem, egyre talányosabb mosollyal. Azután füstfelhőbe burkolózom, és tovább várok.

Hern elsírja magát. A verítékcseppek a nyakába áradnak. Homlokát az asztalhoz verdesi. Fel-felszűköl. Tépegeti a haját! Felkap valamit a körülötte magasodó szeméthalomból, és őrjöngve beleharap. Az a valami penészedő citromnak látszik.

Akárhonnan nézem, emberem idegösszeroppant.

Helyes. Nem is lehet ép ésszel kibírni mindazt, amit az elmúlt napokban művelt. Természetesen elsősorban az én meggyilkolásomra tett kísérletre gondolok.

Ettől lehervad arcomról a mosoly.

Ambrose hirtelen ös