/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-7-Apád, anyád ide lőjön!

Vavyan Fable

A HALKIRÁLYNŐ NEVÉBEN! Az előrehaladottan állapotos zsarulány, Denisa Wry és szintén viselős - amúgy harcművész és kegyszerárus - barátnője horrorszerű bűnténybe keveredik, méghozzá életük kritikus napján. Ahelyett, hogy a szülőkádban vajúdnának, motoros hajszában vesznek részt a hóesésben, aztán lambadáznak a kórházban, továbbá még egy alaposan kiérdemelt eljegyzési gyűrű is eltűnik - és mily rejtelmes módon! A gólyainváziót követően Denisa gyermekágyi depresszióba süllyed, ám gyógyulása érdekében megfogadja a bölcs krízisterapeuta tanácsát. Ebből következően az akciózsaru Daniel Belloq társaságában éjjelente sírkertet, szellemvasutat, hírhedett kocsmákat látogat. Egyébként sincs otthon maradásuk. Hajlékukban go-go görlök, Chippendale-táncosok, halottkémek és pszichopaták adják egymás markába a kilincset, jórészt a szintén kopó foglalkozású, nőbolond fivérnek, Martinnak köszönhetően, aki viszont a háztetőre menekül a problémák elől, és a kéményen extrém-vasal, de később majd új hobbit fejleszt ki magának. Tetézetképpen a szomszédban lakó regényirónál gyakorta vijjog a tűzriasztó, ugyanis a habókos fickó folyton szanaszét feledi a pipáját. Ám a latorvadász párnak nincs ideje kétségbeesésre, miként alvásra sem. Belloq a rendőrgyilkos smasszernőt üldözi. Denisa a nőgyógyászokat öldöklő fanatikus nyomában jár. Mígnem felfigyelnek arra, hogy az ő nyomukban is lopakodnak néhányan. Jöhet a mondóka: kapd el, vagy ő kap el! Figyelem! Vigyázat! Ön nem szokványos papás-mamás-zsarus történetet tart a kezében! Ez a regény a lelki nyugalom megzavarásához átkozottul értő, cinikusan romantikus, megátalkodott VAVYAN FABLE műve Épp ezért fontolja meg az olvasást! Mert aztán még elhanyagolja a mosogatást és kedvesét, elárasztja az alant lakót túlengedett fürdővízzel. Reggelente karikás szemmel támolyoghat munkába vagy vizsgázni. Szülés közben egyáltalán ne vegye kézbe a könyvet! Teljesen elvonná a figyelmét!

Halkirálynő - 7.

Vavyan Fable

Apád, anyád ide lőjön!

(Tartalom)

Kedves Vavyan!

Vavyan Fable-nek írták a neten

Bevallom, a könyveid rám életveszélyesek! Szülinapomra megkaptam az új regényedet, aminek annyira örültem, hogy az egész hetet a kórházban töltöttem: kicsit leestem a lépcsőről. Aztán a Mikulás elhozta nekem egy régebbi kötetedet... Még aznap begipszelték a karomat, mert elnyaltam a suliban, amikor egy másik Fable-rajongóhoz rohantam a könyvvel a kezemben...

Várom az új történetet!

Timi

*

Nagyon köszönöm a könyveidet! Szinte valamennyivel sikerült elérnem, hogy felfigyeljenek rám buszon-vonaton, pedig nem volt szándékos egyszer sem, hogy neveltemben leestem a padról-ülésről. A Halkirálynő összesen túl vagyok, és már nagyon várom a folytatást. Van vagy 8 éve.

Mártás

*

Imádom a könyveidet! 13 évesen a Halkirálynővel kezdtem. Miután végigolvastam a sorozatot, arra gondoltam, ennél jobb már semmi sem lesz. Na, csak ezután jött a Vis Major! Meg a Tíz kicsi kommandós, a Szennyből az Angyal... Tőled be kell hidalni! A napokban tudtam meg, hogy közeleg az Apád, anyád ide lőjön! Alig várom! Külön köszi a szókincsgyarapítást! Néha csak úgy ámulok a kifejezőerődön. Kívánom, hogy még rengetegszer múld felül önmagad!

Noémi

*

Drága Mesemondó! Ezúton tájékoztatom, hogy friss műtétes sebeim felszakadása brutális röhögésorgiából kifolyólag csakis és kizárólag az Ön számlájára írható – lenne hamarvást! Így fájdalom bár, de lecserélem könyvét a pszichológia tételsorra. Valamin el kell tudnom aludni...

Nolly

*

Köszönöm, hogy vagy nekünk, volt gimnáziumi tanáraimmal együtt, akik még az órai olvasási mániámat is elnézték nekem, cserébe pár – még nem olvasott – könyvért tőled. Tartós lefelé figyelésemkor csak ennyit kérdeztek: mi a címe? Remélem, még sokáig olvashatjuk szívboldogító soraidat.

Plázamanó

*

Képzeld, az „enyhén” sznob sógornőm megállt a könyvespolc előtt, és aszongya: te ezt a sz.rt olvasod? Erre én odaadtam neki a Szennyből az Angyalt. Másnap jön, a szeme vörös, mint az angóranyúlé, és így szól: Hol a többi? Hadd olvassam! Mindet akarom!

HáBé

*

Csaptam magamnak két örömteli olvasós napot a Jézuska-hozta Nászjelentéssel. (Könyvet kértem minden mennyiségben, de kikötöttem, hogy igényes irodalom legyen! Téged kaptalak, és Fekete István Füveskönyvét). Köszönöm ezt a két napot. Meg a többi olvasással töltött és megtöltött órát.

Hópehely pereme

*

Igen régen vagyok olvasója, és egyetlen kedvencemként tartom számon! Nagy örömmel fogadtam a Halkirálynő sorozat folytatásának hírét. Van, amelyik könyvén könnyesre nevetem magam, van, amelyiken könnyekig meghatódom. Az Álomhajszát előszöri olvasásra nem tudtam hova tenni magamban. Még fiatal voltam. Ám néhány évvel később újraolvasva döbbenten álltam a könyv előtt! Összeállt a kép, és már tudtam a sorok között olvasni, s pedzettem a regény valódi lényegét. Lehet, elhasznált szó ez, mégsem jut eszembe róla más: FANTASZTIKUS! És még csodálatos is, és azóta a bibliám. Már nem tudom, hányszor olvastam.

Orsolya

*

Történt pár évvel ezelőtt, hogy egy baráti házaspár a válás mellett döntött. A férj bosszúból ki akarta dobni az őt elhagyó neje könyveit, de az én drága hitvesem megkérte, hogy inkább adja nekem. Kaptam egy nagy doboznyi könyvet, ami javarészt ponyva volt. Beleolvastam 3-4-5-6 kötetbe, aztán jött a csoda: Vavyan Fable: My Fair Lord! EZT a könyvet nem tudtam csak úgy letenni, EZT a könyvet egy szusszanatra elolvastam. Nem lehetett hozzám szólni, a fiúk nem kaptak enni. El voltam varázsolva. Nem sokkal később a munkahelyemen „házaló” könyveseknél megpillantottam az Álomhajszát. Felcsillant a szemem, azonnal megvettem. Nem hittem volna, de megismétlődött a csoda, bár a két könyv teljesen más, mégis éppúgy elvarázsolódtam! Ettől kezdve vadászom a könyveidre! Kívánom, hogy légy nekünk, és kívánom, hogy írj!

Macus

*

Kb. 20 éve készülök ennek a levélnek a megírására, tekintettel arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a te könyveid faragtak belőlem EMBERT, és óriási rajongód voltam-vagyok. Nagyon visszahúzódó, néha azonban kifejezetten agresszív kamaszból egy csapásra nyugodt és kiegyensúlyozott fiatalemberré váltam a könyveid elolvasása után. Nem beszélve arról, hogy sokszor a térdemet csapkodtam a röhögéstől, és hosszú idő után végre becsajoztam a te dumáiddal. Azóta persze kidolgoztam a sajátomat (meg aztán meg is nősültem), de még mindig a teáltalad használt szófordulatokra alapozok. Még egyszer (és még sokszor) köszönöm szépen.

Zozo

*

Újra elolvastam az Álmok Tengerét, mert éppen olyan hangulatom volt, és rádöbbentem, hogy valamilyen szinten meg tudom érteni azokat, akik változást emlegetnek... (A panaszos felhangot ugyan továbbra sem értem!) A különbség tényleg számottevő... Persze ettől egyik korszak sem lesz kevesebb számomra. De nagyon más! Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy nagyim korabeli, kézzel horgolt csipketerítő, de olyan ám, aminek az elkészítése akár egy évet is igénybe vehet (ha elég lassan csinálják...) ...A közepén még egyszerűbbek a minták, bár már ott is látszik, hogy a készítőt szeretik az istenek, de ahogy telik az idő, és haladunk a szélek felé, egyre újabb csodák bomlanak ki a szemünk előtt. Az egyes motívumok igazi kis ékszerek önmagukban is, de együtt a világmindenség felé húzzák a tekintetet, elgondolkoztatnak, gazdagabbá teszik szemlélőjüket...

Heni

*

Tizennégy éves korom óta megszállottan írom kisregényeimet. Sosem mutattam meg senkinek, de titkon reméltem, hogy olyan nyelven írok, amit mások is megértenek és átélnek. Aztán tavaly a kezembe került az egyik könyved, addig nem is hallottam rólad. És vérfagyasztó felfedezést tettem a negyedik Fable-könyv elolvasása után. Eddigi munkám felesleges. Te már mindent megírtál. Helyettem. A világ már megkapta az üzenetet, így végre új küldetésbe kezdhetek. Köszönöm.

Jean

Apád, anyád ide lőjön!

„Számtalan angyal kalauzolja az embereket az életen át,

de nagyon nehéz a dolguk,

mivel az emberek ezt nem tartják lehetségesnek.”

Shirley MacLaine

Őrületes dugulatban hernyózik a kocsisor. Tizenegy és fél kilométeres sebességgel haladok, már ha ez sebesség, meg haladás. Sebaj, a sminkem úgyis korrekcióra szorul. A visszapillantó tükörhöz hajolva feldobok a számra egy kis enervált-pirosat. Ujjheggyel lesimítom a szemöldökömet.

Naná, hogy a piperett kellős közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak.

A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyűrűsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégből, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot.

Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ezalatt a kocsisor húszméternyit gurul előrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék.

A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetője rám hunyorít, száját csücsörítgeti.

Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztárhasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem őt.

A mögöttem gőgicsélő Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyűt a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést.

A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szerető hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielőbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt.

Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók előtt.

Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak.

Világéletemben hiperaktív lány lévén, egyből tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem.

A következő ajtón ezt olvastam: INTIMTORNA. Ide is bekukkantottam.

Sok-sok, csábos dresszbe bújt női személy kucorgott a földön. Neonszínű topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminőt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemű vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belőle.

A benntartást hosszasan művelték, ettől orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyűrűztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat.

A gyűrűztetést követően szívó jellegű mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentről lefelé irányuló. Később pedig a titokizmokkal történő pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Elvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat.

Kevéssel később azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az ő kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébbálltam, utóvégre egy terhes nő esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erősíteni, a játszi könnyűségű szülés előmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást.

A soron következő ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM.

Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz?

Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, műszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unaloműzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben.

S az intimitás? – kérdeztem.

A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Eszembe jutott egy mondás, miszerint „a nagy egó olyan pajzs, amely a nagy semmit védi”. Tűnődözve faroltam ki terméből.

Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot.

Idáig érkezem az emlékezésben, midőn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok.

A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetője már alig bír magával. Egyszerűen eszét veszti tőlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel.

Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltő pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felől közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezően meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemről a csoda felől közelítek a szerelem nevű rejtelemhez.

A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtő fogatlanságát világgá tárva, égzengető üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitűnő a szimatom. A mellettem lévő ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon előrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bűnözés, környezetmocskozás.

Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik előttem egy – sűrűn játszott, amolyan híradósok kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában.

A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, előjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat.

A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az ő lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé.

Meredten bámulom a cipekedő gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtől torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal.

A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan, belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat.

Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy később az ő és földijei leöléséről készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Őt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent?

Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról.

Katlanosodik a veszteglő kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bűnözők a dugókban senyvedő járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon, vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverő táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végződnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tűzfegyvert. Előfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglőtte a motorizált gengsztert.

A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlő szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehető-e az alvócimbora szeme.

Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévő ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bűzfegyvert. A pelcsi ettől sem lesz összeférhetőbb.

Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbőgéssel nem törődve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midőn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik.

Mi az? Tán a pénzbeszedő rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellős közepét.

Paranoiám a régi. Reflexből megpördülök.

S menten azon kapok egy bőrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Montereym ablakán. Pisztolyt szorítgató, bőrkesztyűs kezével megragadja a puttonyomat!

Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget!

Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait.

A stukker az ülésre hullik.

A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását.

Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerősödik.

Nem enyhítek a bénító fogáson.

A táskaragadozó kimeredt szeméből legördül egy könnycsepp.

Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag műsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját.

A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegővételtől egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidől alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort.

A dúsan bepelenkázott fejű flótás összeroskad. Eltűnik a látóteremből.

Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tűzöm a tőle szerzett stukkert.

A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám járgányából. Feltűnően kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talányos számomra, miért nem akar immár oráloztatni, nem időzöm a problémánál.

A flaszteron fetrengő banditához ballagok. Úgy tűnik, a légzőcentrum zavara lépett fel nála, ezenfelül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetően a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza.

Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait.

Emlékezetem szerint a táskaragadozó a találkozás kezdetén sem volt lehengerlően jóképű, ám a bűzös make up módfelett előnytelen számára. Elcsúfulása tetézeteként hápog és alattomozik. Megpróbál belém rúgni. Könyökütéssel reccsentem meg a térdét.

Válaszként rugószerűen felül, hogy lefejeljen a vaskalapjával. Honorálom igyekezetét: az esztrádos pelcsit visszatolom a képébe. Megest rávágom a rostélyt.

Újfent epileptikus görcsrohammal reagál.

Kinyitom járgányom jobb oldali ajtaját, könyékig merülök a hősiesen megvédelmezett puttonyba. Bilincset fakasztok a mélyből.

Lepántolom a pszichomotorost, és néha-néha levegőcseréhez segítem. Közben a telefonra hajtom a fejemet. Míg a zsaruk jöttére várunk, mindenfelől fotóznak, ki a mobiljával, ki másféle memóriapótló apparátussal.

Megértem felebarátaim aktivitását. Végtére homo sapiensek: muszáj elfoglalniuk magukat valamivel, hiszen a kocsisor továbbra sem mozdul előrébb a gőzölgő aszfalton. Azonkívül már sokuknak okoztak bosszúságot a tatyóbetyárok, így most kielégüléshez jut az igazságérzetük.

Aztán egyszerre csak eljutok végre a bébicsősszel megbeszélt helyre. A szemvidítóan zöldellő, sok-sok hektáros közpark bejáratánál előszedem a gyerekkocsit a csomagtartóból. A belevalót is kihámozom a hátsó ülésen lévő kalodából. Fejbúbon csókolom a kacarászó, gőgicsélő Uriant. Hálásan a dedóvó nőre vigyorgok, a kormány mögé vetődöm, és tovaporzok.

Hivatalosan még nem dolgozom. Vagyis dehogynem, csak közben nem szabad semmi veszedelmeset művelnem. Konfrontálni, testcsatázni, túlórázni tilos. A munkaidő végén haza kell söpörnöm a családi oltárhoz, azon belül az anyaság szent gyakorlásához, a még szentebb tűzhelyhez, és az annál is szentebb mosófazékhoz. Mindezt fondorlatos összeesküvés keretében találta ki szülöttem atyja, valamint a főnököm, továbbá a női jogokért küzdő védegylet és a szakszervezet, mégpedig azért, hogy vigyázzanak rám, miáltal én ügyelhetek sarjamra, minek eredményeképpen nem hal ki a nemzet.

Máskülönben nincs semmi új a fokozott vigyázatban, mert régebben viszont a következő indoklásokkal féltettek szellőtől, huzattól, fűtől-fától: kezdő vagyok, nő vagyok, fiatal vagyok, szeleburdi, kelekótya, vakmerő, eszement, felelőtlen, látens szőke, szuicid hajlamú etc.

Nos. Míg a kevéssé veszedelmesnek ígérkező munkavégzés helyszínére igyekszem, eltökélem, hogy ezentúl motorral fogom járni a várost, mivel két keréken áthatolhatóbbak a forgalmi dugulatok. Legfeljebb felszerelem a füstparipát gyereküléssel, pelenkázóval, cumiztatóval.

E ponton csaknem kisiklom, ugyanis eszembe jut még egy s más. Szívesen eltűnődnék azon, mi minden történt velem, mióta imádott szervezetemet feldúlták a másállapotos hormonok. Az a gyanúm, hogy már nem is én vagyok az, aki korábban voltam, hanem másvalaki. Sőt: másvalakik! Micsoda fura, bogaras, szokatlan, megbotránkoztató késztetéseim, szokásaim születtek a gyerkőce mellé! Sóhajtva lesütöm a szemem.

Aztán átengednek a rikító színű szalagkordonon. Nemrég tatarozott, árvácskakék falú családi házba lépek. S hirtelen szörnyen megkomolyodom.

A tágas, hosszú folyosót ködös-halovány fénynyalábok sejtelmesítik. A szőnyegen cipőtalpnyomok bíborlanak. A hálószobába nyíló ajtón véres tenyérlenyomat virít.

Odabenn, a széles hitvesi ágyon szétvetett karokkal, egymáson keresztezett lábakkal fekszik a halott. Negyvenegy-két évesen, izmossága, egészsége, férfias kisugárzása teljében kapta el őt gyilkosa.

A holttest ruhátlan. Elrendezett. Pontosan úgy hever a vérfoltos, fehér lepedőn, miként a kereszten függene. A vaskos, hosszú szögek sem hiányoznak végtagjaiból. Töviskoszorút nem visel. Homloka közepéből fémfeszület mered elő.

Kollégámra, Zsötemre pillantok. Ő szögletes fejrándítással hátradobja homlokába hulló szőke tincseit, azt a néhányat, melyeket direkt e célból növesztett hosszúra, rám villantja kék szemét. Száján bús fintor rándul át.

Megállok a szoba közepén, arccal a holt férfi felé. Igyekszem kikapcsolni tudatomból a zacskókkal, csipeszekkel, porokkal, ecsetekkel, üvegcsékkel babráló tetemfürkészeket, a vakuvillámlást, a halottkém mocorgását. Egyikük sem szól hozzám, egymással is csak halkan, kurtán beszélnek. Ők a mikroszkopikus és a kézzel fogható nyomokat gyűjtik, kapargatják, tudományosan. Én kitárulkozom a benyomások előtt. Befogadom a jeleket, megérzéseket; szimatolok, ösztönből.

Az áldozat, miként Harold Monton nevű, nemrég meggyilkolt elődje, orvos volt, nőgyógyász. Gyilkosa tudta, hogy a felesége elutazott a gyerekekkel. Az egyedüllét első éjszakájára időzítette látogatását. Az ágyban lepte meg őt, egy haslövéssel felébresztette, egyszersmind védekezésképtelenné tette. Eztán (bizonyára) elmondta neki jövetele okát-célját, majd szíven lőtte a férfit. Elrendezte a végtagokat, a titáni szögeket átkalapálta a megfelelő helyeken. Elővette az eredetileg papírvágónak készült, a megfeszített Jézust ábrázoló domborművel ékesített kést, és a kivégzett személy homlokába döfte. A körültekintően megmunkált dísztárgyon a markolatra került a töviskoszorús fej, a keresztvasra jutottak a széttárt karok, a pengén a test többi része feszül.

Ezt követően elpancsolt a kiömlött vérrel, belemártogatta az áldozat papucsát. Ezt felöltve többször végigtrappolt a folyosó mogyorószín szőnyegén. A mártogatást megismételte vastag gumikesztyűbe bújtatott kezével. Tenyérlenyomatokat hagyott a falon, az ajtókon, a nappaliban lévő kandalló párkányán sorakozó, aranyozott keretbe foglalt családi fotográfiákon.

Vagyis tombolt, dühöngött. Mint egy megszállott.

Szakasztott olyképpen, mint az előző gyilkosságnál. Az karácsony előtt történt. Az áldozat, Harold Monton családja elutazott, hogy vidéken töltsék az ünnepet. A doktornak még volt néhány fontos műtétje, ezek végeztén készült útra kelni övéi után.

A gyilkos éjjel, álmában lepte meg a nőgyógyászt. Előbb hasba lőtte a férfit, majd egy szívlövéssel kivégezte. Befejezésül elrendezte a holttestet, szögeket kalapált a két tenyérbe, a lábfejekbe. A homlokot ugyanilyen multifunkciós – papírvágónak, feszületként és dísztárgy gyanánt is használható – eszközzel lyukasztotta át.

Akkoriban felkutattuk a papírvágó eszközök készítésével és árusításával foglalkozó cégeket, üzleteket. Nem bukkantunk rá sem a gyártóra, sem az értékesítőre. Az eszköz bizonyára külföldön került a gyilkoshoz, talán egy turistaparadicsom bazárjában. Hajszállal sem jutottunk előrébb. Az áldozat szomszédainak, ismeretségi körének gyóntatása nem vezetett sehová. Nem tettünk szert gyanúsítottra.

Aztán engem hosszabb időre lekötött a szülés, babázás. Az ügy bekátyúzott, ám nem merült feledésbe. Gyakorta eszünkbe jutott, agyaltunk rajta Zsötemmel, közben kérdőjel-erdőt rajzoltunk a jegyzetfüzetünkbe, s efféléket irkáltunk eléjük: szekta?, vallási dinka?, az áldozat miként hozható összefüggésbe Jézussal?; indíték, indíték, indíték???

Néhány nappal ezelőtt, egy izzasztó rémálom folytán megneszítvén, hogy az eset ismétlődhet s ezt meg is teszi, kecses, egyszersmind reszketeg mozdulattal elküldtem az anyagot Danu Baabelnek, cégünk újdonat bűnözőbúvárának, akit még csak hírből ismertem.

A kriminálpszichológus kisvártatva magához szólított. Baabel irodája nem volt trónteremszerű. Kliensdívány, karosszék, íróasztal, számítógép, telefonok és vaskos gerincű, magvas gondolatokat tartalmazó kötetek alatt ívesre görbült polcok bútorozták a szobát.

A tulajdonos a fekete bőrfotelben ült az asztala mögött. Halványkék inget viselt, szája sarkában értékes pipa díszelgett. Érdeklődő tekintetem láttán vígan megszuttyogtatta a csibukot. Szemlátomást megörült, midőn sikerült néminemű, füstre emlékeztető, illatos szürkületet kipöfékelnie belőle.

Elegáns legyintéssel jelezte, hogy foglaljak helyet a kereveten.

– Ülve vagy fekve? – kérdeztem.

– Mivel ez az első randink, egyelőre maradjunk ülve – felelte. – Később még lefekhetünk.

Leültem, szemléltük egymást. Vártam, hogy közlendőjébe fogjon.

Az elmebúvár az arca elé emelte a tenyerét, majd ujjait behajlítva a körmeit fürkészte. Az egyiken felfedezett valamilyen makulát. Felkapott egy reszelőt az asztalról, s annak hegyes végével a körme alá vájt. Ezután újfent hosszan tanulmányozta szarudíszeit, a látószervéhez közelítve, majd onnan távolítva is. Közben kurta, kutató pillantásokat vetett rám fenyőmézszínű íriszével. Magas homlokán puha eleganciával hullámzott néhány ránc. A szemével azonos színű, gyűrűs haja nem a klasszikus módon őszült, hanem tincsenként. Az egyik hattyúfehér fürt a homlokába hullott, a másik a bal halántékánál rugózott, a harmadik – s egyelőre utolsó – ősz hajtekervény a füle mögül lebegett a tarkója felé.

Baabel megszörtyögtette a pipát, és társalgást kezdeményezett.

– Lehet, hogy igaza van, Denisa – szólt kellemes masszázshangon. – Ám az is lehet, hogy nincs. Maga szerint több gyilkosság várható. Erre én, mint szakember, felelősségem tudatában bátran kijelentem: vagy így lesz, vagy pedig nem. Igen, látok sorozatgyilkosra valló, jellegzetes attitűdöket az elkövetés módjában, valamint a tettes ceremóniáiban. Mégsem mernék megesküdni, hogy Harold Monton megölése egy széria nyitánya volna. Bármily fájdalmasan hangzik is, feltevését csakis akkor vehetjük biztosra, ha újabb gyilkosság történik. Utánanéztek Montonnak? Bigott, ájtatos ember volt? Kettős életet élt? Sokan vannak, akik kifelé vallásos, erkölcsös arcot mutatnak, titkon pedig gaz dolgokat művelnek. Lehet, hogy ilyesmi áll a gyilkosság hátterében. Jut eszembe! Tudja, mennyi pénzt áldoz az egyház a tulajdon ügyei kendőzésére? Hogy kártalanítsa a papság áldozatait? Tömérdeket!

– Mennyi időre visszamenőleg? – szúrtam be, mert jólesett beszúrnom. – Monton nem volt istenhívő, nem járt templomba, ismerői liberális szellemű személyiségként jellemezték őt. Eléggé felkapartuk az életét, ám nem akadtunk sötét titkok nyomára.

– Azt akarja hallani tőlem, hogy ki a gyilkos?

– Nem nézem önt ilyen okosnak – feleltem. – Monton teljesen normális módon élt. Dolgozott a kórházban és magánrendelésen. Nem verte, nem is csalta a nejét, két kamaszt nevelt. Sem banknak, sem uzsorásnak nem tartozott, a szerencsejátékot kerülte. Gyakran járt operába, ritkán partira. Egyszerűen nem adott okot arra, hogy megöljék.

– Én vagyok a szakértő, kedvesem. Mindnyájunknak vannak sötét, bűnös, zavaros ügyei! Montonnak is lehettek. Azt mondja, liberális volt. Nem lehetett a háttérben politikai ok?

– Politizálás nélkül volt liberális, a gondolkodásában, életvitelében. Sok évre visszamenően felástuk a múltját. Talán emlékszik, egyszer egy légiirányító hibájából lezuhant egy kisrepülő. A gépen utazó asszony és fiai meghaltak. Az apa beleőrült a veszteségbe. Hiába kezeltette magát, rögeszméjétől nem szabadulhatott. Egy napon felkerekedett, és kivégezte a tragédiáért felelős repülésirányítót. Megnéztük, meghalt-e valaki Monton hibájából, de sosem volt ilyen ügye, az ő keze alatt született gyerekek, a nála szült anyák jól vannak. Nem segített a világra torz csecsemőt. Közlekedési balhéja sem volt. Nem hűtlenkedett.

– Az ilyen tökéletes fickókat annyira unhatja a feleségük, hogy bérgyilkost fogad ellenük! – morrant Baabel. Megszuttyogtatta a pipát. Felemelkedett a fotelból, előlépdelt az asztala mögül. Térdig érő, lila-kék kockás skót szoknyát viselt, csípőjén a férfiasságot jelképező, szőrmés tarsollyal, prézliszínű térdzoknival, márkás sportcipővel.

– Mielőtt kérdezné, nem vagyok skót – közölte. – Csupán követem a divatot.

Szemöldököm a hajtövemhez szaladt.

– Ez a divat? – Nem emlékeztem, hogy hasonló öltözékben láttam volna Belloqot a reggelinél, habár ő nem volt éppen módihajhász.

– Ez – bólintott türelmes arccal Baabel. – És bár a skótok nem viselnek a szoknya alatt alsóneműt, én igenis viselek! Egy szorosabbat és egy szűkebbet. Ugyanis kisfiú korom óta rettegek attól, hogy egy napon elveszítem a fityegőmet.

Felkeltem ültömből, lenyomtam a díványra a doktort.

– Heverjen el – kértem. Az íróasztal szélére telepedtem. – Van tíz percem, talán elegendő lesz. Még sosem fordult fóbiájával a kollégáihoz?

– Gondoltam, önerőből is képes leszek orvosolni. Ezért mentem pszichológia szakra.

– És? – érdeklődtem.

Baabel hanyatt dőlt, eligazította a pipát a szájzugában, majd a kockás szoknyát is elrendezte a combjain.

– Nem használt – sóhajtott. – Ez a félelmem természetesen kihat a magánéletemre, azon belül főként a szexuálisra. Na persze, időnként én is koitálok, de igazából a tudományos munkámban lelek élvezetet. Rengeteget publikálok.

– Hisz Istenben?

– Nem én! Ugyan már! Ha volna Isten, engedné, hogy a fityegőm elvesztésétől rettegjek? Bevallom magának, volt egy pokoli időszakom. Éppen ki voltam borulva a fóbiám miatt, a folytonos szorongás már majdnem kicsinált. Szóval ekkoriban okkal, ok nélkül ordítoztam az emberekkel. Egyszer egy nő nekikoccant az autómnak, hát ettől olyan ideges lettem, hogy fojtogatni kezdtem a tyúkot, és azt üvöltöztem a sminkjébe, miért nem ugrik le a Tajgetoszról, aki még vezetni sem tud?! Erre ő kibontakozott a fojtogatásból, végigsimított az arcomon, és szelíden így szólt: „Megértem az idegességét, uram. Önnek biztosan kicsi a farka”. Ezzel visszaült a járgányába, nekitolatott egy másik kocsinak, és eldöcögött. Azóta se tértem magamhoz! Azóta se!

– Ne veszítse el a fejét, Baabel – sóhajtottam. – Ugye tudja, miként segítenek a fóbiákon a kollégái?

– Hát persze.

– Jó – bólintottam. – Akkor holnap eggyel kevesebb alsónadrágot vegyen fel. És az emiatti kínokat viselje el egész nap.

– Honnan tudja, hogy füllentettem, amikor azt mondtam, kettőt viselek?

– Ez a szakmám. Észlelem, ha valaki füllent.

– Ettől én még jó szakember vagyok – kezdte.

– Naná, Baabel. Egy kis dilibajtól még mindannyian pompásan lapátolunk a gályahajónkon. Szóval segít nekem megtalálni Harold Monton gyilkosát? Cserébe mindennap leparancsolok magáról egy alsónadrágot. Amikor az utolsótól is megszabadul, rájön, hogy a fityegőjében nem esett kár, az utolsó milliméterig megvan az egész!

– Nem gondolja, hogy akkor keresek magamnak újabb fóbiát?

– Nem hinném. Mi értelme? Ha a meghitt kapcsolatoktól, vagyis az intimitástól félve találta magának a fityegőfrászt, akkor persze lesz helyette másik. Mivel negyven elmúlt, s fogytán az ideje, inkább legyen szerelmes. Próbálja ki, ne féljen tőle.

– Holnap is találkozik velem? – kérdezte.

– Persze. Mindennap, az utolsó gatyájáig. S tudja, miért? Mert nemrég jöttem ki a szülés utáni depresszióból, hála egy merészen ötletes diligyógyász asszonynak. Ennyivel tartozom a magafajtának. És mielőtt megkérne, magamtól ígérem: kettőnk titkáról senkinek sem beszélek.

Rám kacsintott.

– Tudja, Denisa! Magát is köti az orvosi titoktartás!

Gleccserszörfözni lehetett volna a hátamon, mégsem adtam jelét az idegkimerültségnek. Végtére Baabelnek szüksége volt rám. Az ajtónál jártam, mikor utánam kiáltott:

– Megszállott! És egyre jobban bepörög! Még ölni fog. Ha nem kapják el, többször is! Tudja, Monton gyilkosa. Vallás! Vallási vonalon szimatoljanak! A keresztre feszítési jelkép nagyon érdekes! És árulkodó!

Visszafordultam.

– Amikor említettem, hogy Monton liberális volt, többek között arra céloztam, hogy abortuszt is vállalt, persze csak legálisan. Műszeres és tablettás terhesség-megszakítást is végzett.

– Lehet, hogy ez is a vallási vonalat erősíti – bólintott. Megest lehúzgálta a szoknyát a térdére, és felült. – Az abortusz! Ez lesz a kulcs!

– Holnap jövök! – búcsúztam. – Ne feledje: mindennap egy alsóval kevesebb!

Betartottam ígéretemet. Gyakorta látogattam a fóbiás bűnözőfürkészt. A második gyilkosság idején – azaz most – már csak három alsónadrággal oltalmazza féltett kincsét.

A holttest közelében álldogálok, ám jelenlétem csupán fizikai, valójában vizionálok, összevissza csapongva a házban. Gyakran beégő, elhomályosuló, meg-megdöccenő szellemfilmen látom a gyilkost. Gyanúm szerint magam is az olvadozó celluloidszalagon lebegek. A malac-álarcos alak nyomában járok, beavatkozni tehetetlenül.

Az alattomozó fickó beütögeti a számkódot az ajtónyitóba, s máris a házban jár. A tulaj nőorvos, neje sebész. Mivel fontosnak tekintik a sterilitást, nem tartanak kutyát. Így aztán a tettes észrevétlenül jut a hálószobába.

A házigazda halkan horkol. Az álarcos ráérősen felkattintja a lámpát, csőre tölti fegyverét.

A filmszalag most elakad, megszorul, mindegyre nagyobbodó kör perzselődik rá, végül megolvad.

A következő képben Jacop Clifton már felébredt, két tenyerét a hasán terjedő vérfoltra szorítva jajgat, és fogvacogva könyörög az életéért.

A malacmaszkos alak kiabál vele. A gumi álarc vastag ráncokat vet, meggyűrődik és eltorzul, miként alighanem a mögötte rejtőző gyilkos arca is. A konnektor formájú orr alatti szájhasítékból nyál fröcsög. Mintha víz mélyéről hallanám a rikácsolást, csak az üvöltő hangból áradó gyűlöletet érzem, a szavakat nem értem. Az éles, magas, korbácsos hangszín miatt elbizonytalanodom. Gyilkos Malac netán nő?

Clifton fázik a vérveszteségtől. Fölfelé kúszik hátával az ágyvégi deszkatáblán. Az íves falap láttán arra gondolok, vajon az hányszor verődhetett a falhoz az asszony és a férfi szeretkezésének ritmusára, fokozódó kopogással; hányszor markolhatta elfehérült ujjakkal a nő az orgazmus közeli pillanatokban, vagy épp a férfi, midőn asszonya lovagolt rajta?

Mielőtt áldozata ülő helyzetbe tolhatná magát, Gyilkos Malac visítva felröhög, és szíven lövi Cliftont.

Az utolsót vonagló testhez lép, két tenyérrel mártakodik a hasból és a mellkasból bugyogó vérben, olyféle mozdulatokkal, akárha tésztát gyúrna.

E ponton a filmkocka megnyúlósodik, elolvad, megfeketül. Jó darabig nem látok semmit.

Midőn ismét megdöccen a látomásfilm, az álarcos éppen a megfeszítettet jelképező holttest fölé hajol, és a kezében tartott késsel a homlokra sújt, olyan magasról, amilyen magasra csak emelni képes a karját. Hallom a kés hegye alatt beszakadó koponyacsont roppanását.

Mielőtt kimenne a fejemből, az egyik technikusnak megmutatom a szőnyegen azt a helyet, ahol mintát vehetne a tettes üvöltözés közben szétfröcsögött nyálából a DNS-meghatározáshoz.

A férfi bólintva vizsgálódáshoz lát, csak Zsötem néz rám a tőle megszokott, hitetlenkedő tekintettel.

Kimenekülünk a házból, a szomszédoknál érdeklődünk, láttak, hallottak-e valami rendkívülit múlt éjjel. Nincs kapásunk, de legalább kiszellőztetem magamból az émelygető vérszagot.

Később kiadom az egyenruhásoknak, hogy kerítsék elő s kérdezzék ki mindazokat, akik ezen a környéken sétáltatják a kutyájukat, továbbá a közelben lakó tinédzsereket is faggassák ki, mikor értek haza a légyottról, buliból, hol álltak meg búcsúzkodni a kísérőjükkel, s közben feltűnt-e nekik valami szokatlan dolog vagy esemény: a doktor háza előtt parkoló járgány, ólálkodó alak, lövészaj, zseblámpafény, kutyaugatás, bárakármi. Elvégzendő feladataik közé sorolom a környékbeli üzletek szemeteskonténereinek átkutatását is, hátha valamelyikből előkerül a gumi álarc, a kesztyű vagy egy összevérzett ruhadarab.

Gyilkos Malac stukkerének is örülnék, bár nem hiszem, hogy azt eldobná, míg nem szorul körötte a hurok. Ezenkívül az utcabéli házak, üzletek figyelőkameráinak felvételeit is látni óhajtom, feltéve, hogy léteznek ilyenek; továbbá a zsarukordon körül őgyelgőkről rutinszerűen készített filmre is kíváncsi vagyok, és azt kérem, hogy még napokig rögzítsék, ki fordul meg a tetthely környékén, mert némely gaztevők azért térnek vissza az elkövetés helyére, hogy újra meg újra kiváltsák magukban azt a gyönyörteli impulzust, amely gyilkolás közben járta át őket. S kiosztok még kétezernyi tennivalót, majd csüggedten Zsötemre tekintek.

A kinézete miatt vikingként is emlegetett, szőke hajú, kék szemű, bradpittes férfilátványosság fejcsóválva viszonozza pillantásomat.

– Te fényévekkel buggyantabb vagy, mint a szülés előtt – jegyzi meg, félistensége teljében. – Hál' istennek, teszem hozzá, annak ellenére, hogy a nyálmintával meg a gumi álarccal komolyan kiakasztottál. Mit mesélünk a sajtónak? Nem tagadhatjuk le, hogy ez volt a második lemészárolt nőgyógyász. Vagyis itt valaki konkrétan a nunászokat gyilkolja, méghozzá rituálisan. Mi baja velük? Anyakomplexusa van? Utálja a muterját? Meglehet, kiskorában, amikor felfedezte a fütyijét, és megkérdezte: „Mi ez, mami? Az agyam?”, az anyja azt felelte: „Még nem, kisfiam!” Mi van akkor, ha most a szülészeket teszi felelőssé emiatt?

Lebombázom Zsötit a megválaszolandó kérdésekkel:

– Clifton ugyanott dolgozott, ahol Monton? Végzett abortuszt? Járt templomba? Elkövetett-e nyilvános istenkáromlást? Volt műhibaügye, -pere? Született nála beteg gyerek? Jótékonykodott? Visszautasított ilyen felkérést? Ismernek a környezetében különös viselkedésű személyt?

– Melyik személy nem különös viselkedésű? – morran a viking.

– Kapott fenyegető levelet, e-mailt, voltak bizarr világi vagy internetes kapcsolatai? Harcolt-e valami ellen, mint akármilyen aktivista? Politizált? Nőzött?

– Ugye, azért te is elfáradsz néhány helyre kérdezősködni?! Úgy tudom, helyreállt nálatok a régi rend, vagyis már nem te szoptatsz, hanem a családfő, de remélhetőleg nem a gyereket, mert az büntetendő, már ha kiszivárog. A cumisüveget is bárki betolhatja a klapec arcába, ha már nincs név szerinti csecshez kötve. Apropó, van még tejed? – bámul a mellemre.

Nemet intve odapillantok magam is. Régebben a lépcsőn történő, bármely irányú haladás közben kitűnően magam elé láttam, és nem csupán emlékezetből tudtam, milyen cipőt viselek, hanem egyszerűen csak lenéztem, és máris tisztán kivehettem, mi virít a lábamon. Mígnem egy hegyes has nőtt a kilátás útjába, mostanában pedig a jókorára duzzadt melleim szűkítik az alanti panorámát.

– Hát persze, segítek. Mostantól újra nyeregben leszek – felelem, szövegelése pikánsabb részét elengedve a fülem mellett. – Van még két szabad órám.

Zsöti végtelenül megbotránkozik.

– Ezért lépett meg Laco!!! Ezért! – hörgé. – Nem győzte! Mert te nagy kegyesen csak segítesz, amikor éppen ráérsz kicsit!

– Beköpjelek az érdekvédőknél? – firtatom.

– Ó, hogyne! Panaszolj be, hogy akadályozlak anyai hivatásod gyakorlásában! Ezáltal késleltetem a szentté avatásodat!

– Nem akadályozol, hanem sértegetsz benne – pontosítok királynői tartásban. – És ha már itt tartunk, Lacót te fúrtad ki!

– Nem fúrtam ki! Ő maga vonult szanatóriumba, hogy kezeltesse a trippereit!

– Nincsenek tripperei! Laco remek zsaru!

– Ez miért zárná ki a trippereit?

– És vajon miért kötelezné rájuk?

Zsötem rám mered.

– Tudod mit, Denisa? Sokkal jobban bírtalak, míg gyermekágyi depressziód volt! Nyomottan kuksoltál egész nap. Kit zavart, hogy sötéten, némán nézel magad elé?

– Engem, például. Tudd meg, olyan pocsék volt, mint a zárlatos vibrátor! Ritka ocsmány érzés, ha egész nap öngyilkossági válfajokon agyalsz, és folyton zsákot akarsz húzni magadra! – morgom.

– Hálózsákot?

– Hullazsákot, te baromira hülye!

– Jól van na, én is szeretlek! – Zsöti megpaskolgatja a hátamat, miként Steven Seagal teszi filmbéli kedveseivel, midőn szirtfokára hág bennük a gerjedelem. Esetükben nyilvánvalóan ez az előjáték. Az pedig már maga a szextázis, midőn a nő vérfoltot észlel a lapockáját paslagoló férfi ruházatán, ám a hős macsó legyint: nem számít, nem az én vérem. És ezzel már borulnak is az ágyba, befele.

– Én is szeretlek, mint a rántott tököt – mormogom.

– Tényleg szereted? Kirántsam? – vigyorog a viking.

Nem felelek, szétszéledünk.

Az utcára lépve először az acélfényű, feszes, moccanatlan nyári délutánt érzékelem. A rezdületlen hőséget, a vakító eget, a sárga szalagkordont. Aztán a bámészkodók arcát fürkészem, kivált a háttérben állók érdekelnek, a megbújni szándékozók. A többség nyíltan meresztgeti a szemét, találgatják, mi történhetett, tákolják saját verziójukat. Megüti a fülemet néhány „pedig milyen rendes ember volt”, „azt kapta a piszok, amit érdemelt”, „én sejtettem”, „megmondtam előre, hogy rossz vége lesz ennek” és „már sehol sincs közbiztonság!” – egyszóval a minden helyszínen elhangzó, triviális szövegek röpködnek.

A kocsim felé indulok. Néhány házzal távolabb megpillantom Miss Röfit.

A gumimaszk láttán reflexből nyúlok a stukkeremért. Még jókor észbe kapok. Mutatóujjamat a hónaljtok szélébe akasztva, lefékezem a mozdulatot. Gyorsítok lépteimen.

A malac-álarcos egyén ütött-kopott edzőcipőt, foltosra vakart lábszárat, lehorzsolt térdet, a kívánatosnál kilenc-tíz számmal nagyobb, csupa öl, ülep és buggyanás fazonú divatnadrágot, továbbá menő-banda-feliratos pólót visel. Apányi termetű suhancokkal marháskodik. Társai nevetnek bohóckodásán.

Elkapom a fiú karját.

– Honnan vetted a maszkot? – kérdezem.

Affektáltan, lányosan felvihog, röfög néhányat, próbálja elhúzni a kezét.

– Nos? – firtatom. – Hol találtad?

Mindjárt azt feleli, hogy a játékboltban vette. S ezzel a vízióm szertefoszlik.

Szabad kezemmel megpöccintem a nyakamba függesztett kopójelvényt, és úgy fordulok, hogy észlelje fegyveremet. Ez hat, miként vártam. A száznyolcvan centi magas kiskamasz még abban a korban jár, amikor a srácok zsarunak, tűzoltónak: hősnek készülnek.

– Az átjáróban – válaszol, segítőkészre váltan. – Mi sikátornak csúfoljuk. Anyámék idegesek, ha hallják, mert ez nem olyan sikátoros környék. Itt a jobb emberek laknak.

Emeli a kezét, hogy lekapja fejéről a maszkot. Megfogom a csuklóját.

– Hagyd! Kérlek, gyere velem.

A néhai nőorvos háza felé indulunk. A fiú bizonytalanul, lassan lépked mellettem.

– Mit csináltam? – sóhajtja a Muppet Show-ból ismert mókás gumimaszk mögött.

– Mást nem találtál? – érdeklődöm.

A házsor közepe táján keskeny átjáró vezet a túloldalra, hogy a gyalogosoknak ne kelljen jókorát kerülniük, ha a szomszéd utcában akad dolguk. Elbaktatunk a nyiladék előtt. Odalesek. A szűk sikátorfélében csupán árnyat és homályt látok.

– Van ott egy rakás szemeteszsák – dünnyögi a srác fojtott hangon. – Miért nem vehetem le ezt a szart? Tudom, hogy kinyírtak egy ipsét, és most gyászidő van. Direkt távolabb húzódtunk, hogy a bohóckodással ne zavarjuk a siratókórust. Mi van? Most bekóterez?

– Majd a technikusok leszedik rólad a maszkot. Valószínűleg tele van érdekesnél érdekesebb nyomokkal. Mivel megfogtad és felöltötted, tőled is ujjlenyomatot és biológiai mintákat vesznek majd. Hány éves vagy?

– Tizenkettő. Pontosabban tizenegy és fél. Engem még nem lehet sittre vágni!

– Sejtelmed sincs, miként került az álarc a zsákok közé? Nem láttál arrafelé somfordálni valakit? A szemétkupac már régebben ott van?

– Már vagy három napja hevernek ott a zsákok. Pedig onnan tutkóra nem viszik el a kukások! Az álarcot nemrég találtam, ugyanis arra járok át a cajgával a másik utcába, a haveromhoz.

– Nemrég? Pontosabban mennyi ideje?

– Amikor hallottuk a szirénázást, idegyűltünk a cimbikkel. De persze a hék rögtön odébb zavartak. Juszt is itt köröztünk, a sikátoron tekertünk keresztül. Valami takony miatt elcsúsztam a cajgával, és pont a szemétrakáson landoltam. Leborult néhány zsák. Akkor láttam meg Miss Röfit. Hát nem állat?! Nem csináltam semmit! Mi csak röhögtünk!

– Mi volt még ott?

– Képzelje, nem turkáltam fel a szemetet! Hé, minek néz maga engem? Az én szüleim jól állnak! Mi jobb emberek vagyunk! Nem szoktunk kukázni.

– Nem is gondoltam, hogy a kukából gyűjtitek a főznivalót. Pusztán azért érdeklődöm ily mohón, mert előtted alighanem a gyilkos viselte a maszkot.

A kamasz megtorpan. Hegyomlásszerű hangot hallat. Két kézzel kapna az álarchoz, hogy letépje azt a fejéről. Eszébe rémlik a tiltás. A gesztus félútján szoborrá mered.

– Ebben gyilkolt az ipse? – nyögi. A Miss Röfi pödrött pillái alatti résben valósággal pörög a szeme. – És ha az ilyesmi fertőző? Mint a vámpíroknál? Ma éjjel már én megyek gyilkolni? Lejön a fejemről egyáltalán, vagy örökre rám tapadt?

– Ne aggódj – sóhajtom.

Iménti kérdése eltűnődtet. És ha igaza van, s valóban fertőző? Csak felveszed a gyilkos maszkot, és már muszáj is indulnod, hogy kínhalálban részesítsd egy felebarátodat. Majd, miután eldobtad a gumi álarcot, kisvártatva arra jár a következő gyanútlan, felveszi a talált holmit, és neki is tüstént ölnie kell, különben irtózatosan megőrül. És így tovább, az utolsó eleven emberig. Halálstaféta.

Átadom a fiút a kocsijuk körül sürgölődő technikusoknak.

Zsötem a bronzkori Land Roverétől ballag vissza hozzám. Megemeli előttem képzeletbeli kalapját.

– Gondolom, veszettül féltékeny a férjed – jegyzi meg. Megrándítja a fejét, miáltal a szemébe lógó színarany tincsek a helyükre röppennek.

– Nemigen adok rá okot. S mint tudod, nem is szokta kimutatni – felelem.

– Akkor belülről emészti magát. Sokkal rosszabb, mintha tombolna, nekem elhiheted. Elvégre a vak is látja, hogy a feleségének viszonya van, méghozzá a Véletlennel! Honnan tudtad a gumi álarcot? Honnan tudtad?!

Vállat vonok.

– Vízió. Megérzés.

– Megérzés? – hörren. – Pár száz évvel ezelőtt megégették a magadfajtát! Elevenen.

Bólintok. Bizony, megégették, ám ezt megelőzően – kezét-lábát összekötözve – vízbe dobták a megérzőt. Ha a nyomorú némber fenn maradt a vízen, ez nyilvánvalóvá tette boszorkány mivoltát, és már ment is a máglyára. Ha elmerült és vízbe fúlt, bizonyítást nyert, hogy mégsem boszorkány. Esetleg, tán-tán némiképp peches.

Elsétálunk a sikátorhoz. Ragasztószalaggal lezárt szájú műanyag zsákok hevernek a betonnal és rágógumival burkolt, emberi és állati vizelettel pácolt-illatosított utcácska közepe táján. Gumikesztyűs kézzel tapogatom meg az egyiket. Braille-os módszeremmel összegyűrt fém és papírdobozokat, ócska cipőt, dinnyehéjat, üres üveget, egyéb hulladékféléket agnoszkálok a belsejében. Félrelököm a jókora fekete zacskót. Megragadom a következőt.

Meglehet, valóban viszonyom van a Véletlennel. Vagy neki velem.

Hamar megtalálom az eldobott gumikesztyűt. Emberünk kifordítva tépte le magáról, miként az orvosok szokták: a véres, enyőkés rész került belülre, higiénikusan. A gombóc formát öltött kézvédő dupla rétegei arra engednek következtetni, hogy a Megfeszítő hallott már a zseniális daktiloszkópusokról, akik mai napság akár arra is képesek volnának, hogy harminc-ötven évvel ezelőtt deflorált nőkről levegyék a nyomot, ki volt az az aljas, aki hajdanában átfúrta egyetlen kincsüket, és ilyenformán megbecstelenítette őket. Egyébként is vigyázni kell az egész kutatós, laboros népséggel, mert más műfajú nyomkurkászok viszont azt derítették ki, hogy minden huszonötödik gyermek félrebotlás gyümölcse, apjuk csak hiszi, hogy ő a nemző, holott pedig...! Nos, gyanítom, az ilyen srácok félrelépegető anyja nem vezet naplót, mint Bridget Jones, vagy ha igen, trezorban tartja.

Visszatérek a fősodorba. Két további zsákkal lejjebb megtalálom a vérmaszatos esőkabátot. Efféle krajcáros darabot akkor vesz az ember, ha váratlanul zúdul rá a vízözön, és bár otthon divatos, értékes esernyők, vízhatlan kabátok sorakoznak a gardróbban, neki most kell valami, sürgetően, mielőtt csontig ázna. A hitvány anyagból készült, morzsányira összehajtható, olcsó vásárfia csupán egyszer használatos, mint mostanság oly sok minden körülöttünk.

Közelebbről szemügyre veszem a kifordított állapotban, gombóccá gyűrve elhajított, silány ruhadarabot. Azon kétségkívül vér bíborlik. Néhol már rászáradt, máshol még nyúlósodik, alvad.

Ebben jött volna idáig a gyilkos a háztól? Véresőkabátban, pitymallatkor? Itt megszabadult az összes álcájától, védőruhájától, a szemeteszsákok közé rejtve azokat. Zavartalanul átsétált a szomszéd utcában parkoló kocsijához (vagy biciklijéhez, riksájához, felnyergelt elefántjához), és eltűnt a környékről.

Egy hang kopogja a fejemben: a fickó intelligens. Nagyra tartja magát. Lenéz másokat. Kompenzál...

Ezt talán hagyjuk Baabelre, felelem a kopácsolónak.

Mire ő: látszik rajta, hogy kattant, ketyós, nem százas! A környezete észleli a jeleket, ezen indulj el! Nem mézesmázos pszichopata, hanem eszement fanatikus.

Az elhangzottak immár szögek a fejemben.

Megvárom, míg a nyomkeresők ellepik a sikátort. Újfent a kocsim felé baktatok. A gyilkoson töprengek. Miért éppen Miss Röfi maszkjában ölt? Kiket vagy mit képviselt ily módon?

Ekkor apró termetű férfiú tartóztat fel haladásomban, alig méretesebb, mint rajongott nagyanyám. A hatvanas éveiben járó, kerek arcú, szemüveges úriember mutatósan hófehér gézturbánt visel. Mindkét könyökét és térdét vastag kötés fedi. Bepólyázottságának zavartalan megfigyelését rövid ujjú, avarzöld pólója és azonos színű, kurta sortja teszi lehetővé. Vadászatos hangulatú öltözékét lábszárközépig érő, hullott-lomb-sárga és őszi-erdő-piros árnyalatokból komponált kockás zokni, valamint rőtbarna félcipő koronázza fenségessé.

– Csókolom a kezét, ön ugyebár Denisa Ryder?! Most jövök a kórházból, azért nem jelentkeztem előbb tanúskodni.

– Wry – felelem. – Denisa Wry.

– Csókolom a kezét! Milyen helyes, ötletes, james-bondos neve van! Wry. Denisa Wry. Nagyon jó! – kuncogja. Szürkéskék szeme villog-szikrázik a jókedélytől. – A biztos urak mondták, hogy kegyed vezeti a nyomozást, mert mint sajnálattal értesültem, valaki meggyilkolta Clifton doktort. Kérem szépen, én nem láttam semmit, úgy értem, az alantas aktust magát, de azt hiszem, éppen a kritikus időpontban jártam errefelé, mint kutyás, valamint kerékpáros, tehát késő éjszaka. Jaj, micsoda faragatlanság, még be sem mutatkoztam! Kérem, bocsásson meg! Lehet, hogy a fejemre mért ütés okozza figyelmetlenségemet, de valószínűbb, hogy a mész.

– Megtámadták önt, uram? – kérdezem.

– Gruber vagyok. Doktor Gruber, kezét csókolom. Doktor Colin Gruber. Bölcsész, nem pedig gyógyító doktor, mint szegény, boldogult Clifton. Bizonyos értelemben megtámadtak, de ennek nincs köze a gyilkossághoz, úgy gondolom. Kérem, én éjszakai típus vagyok, mint általában a tudósfélék. Bagoly, biztosan ismeri az ilyet: éjjel éber, nappal pihen. Lefekvés előtt mindig megjáratom a kutyáimat. Van néhány kutyuskám, kisebbek, nagyobbak. Pórázra veszem őket, biciklire pattanok, és megyünk egy jó nagy kört, kifáradásig. Minden éjjel, hóban, sárban. Utána sokkal jobban alszom. Nem mondom, hogy hozzám lehet igazítani a napkeltét vagy a szemeteseket, mert általában nem menetrend szerinti időpontban jövök, hanem órától függetlenül. Tetszik tudni, akkor kelek fel az irataim mellől, amikor már a harmadikat is elásítottam. Ásítok egyet, kettőt, aztán a harmadik végén már felkelek, jót nyújtózkodom, és lódulok is a pórázokért. Különben tanulmányt írok a kortárs irodalomról. Lehet, hogy nem adatom ki, míg élek. De nem untatom a részletekkel! Ma éjjel fél három tájban indultunk. Az utcán minden rendben lévőnek látszott, a közvilágítás kifogástalanul működött, sehol egy teremtett lelket nem láttam, pont ahogyan szeretem! Hanem egyszerre csak, a saroknál bekanyarodva észrevettem, hogy egy nagydarab személy megy előttünk, és valamilyen macskaféléket vezet pórázon. Mire én ezt lereagáltam, a kutyuskáim már azt is kiszagolták, hogy azok ott nem is macskák, hanem görények, egy jobbról, egy balról. Na, erre úgy nekilódultak velem, mintha a szánhúzó verseny finisében volnánk! Irgalmas istenem, ezek engem száz kilométeres sebességgel röpítettek maguk után a drótszamárral! Egyikük hirtelen átloholt előttem, majd váratlanul a másik is! Szabályos x alakban! Na, ekkor rettentő kacifántosan a levegőbe repültem és átfordultam a biciklivel, de oly attrakciósan, mint egy cirkuszos! Közben a szélsebes haladás folytatódott ám, bár némileg csökkent iramban. Tudtam, ha életben akarok maradni, el kell engednem a pórázokat! Hanem azt is tudtam ám, hogy az előttem sétáló, nagydarab, telepőr jellegű személy teljességgel gyanútlan az őt és kedvenceit fenyegető veszélyt illetően! Muszájból elengedtem a kutyákat, de a sebességem alig csökkent, pedig könyökkel és térddel is fékeztem! Közben meg teli torokból kiabáltam, hogy: Vigyázzon, asszonyom! Ugyanis össze voltam zavarodva, ami esetemben teljességgel érthető és méltányolható, szerintem. Mármost a nagydarab, őrző-védő küllemű illető a kiáltás hallatán, roppant rutinosan, tüstént a magasba nyalábolta a görényeket. Így aztán, amikor a kutyák odaértek, hasztalan ugrándoztak, még másfél méter magasra is, nem fértek a petymegekhez. A nagydarab fickó pedig felém lódult. Elölnézetből csúnyán sárgálló szeme és húsos szája volt, s a görényeit a feje fölött tartva ezt kérdezgette, de megszállottan ám: Asszonyom?! Neked én asszonyom vagyok?! Én meg továbbra is csak siklottam a talajon. És ő feltartóztatott a talpával. Sajnos, ezen a ponton kihagy az emlékezetem. Mire felocsúdtam, a durva egyén eltávozott az állatkáival. Nekem pedig be volt horpasztva a fejem, és az államon is keletkezett némi, tettlegességre utaló hámhiány. Tehát most, hosszas mérlegelés után feljelentést teszek a petymeges illető ellen, na de ezt majd az egyenruhás rendőr urakkal intézem. Kegyednek azt akartam elmesélni, hogy Cliftonék háza előtt elhaladtamban, amikor még gondtalanul, épségben ördögkerekeztem, s csupán az érdekesség kedvéért említem, hogy ez a kerékpár egyik régies elnevezése, miként a görényé a petymeg, szemet szúrt a szokatlan világosság. Ugyanis lámpák égtek a házban, több helyiségben is. Ezt furcsállottam, mivel Cliftonéknál ebben a napszakban rendszerint sötétség honol. Tehát ez feltűnt. Utóbb, amikor felkecmeregtem az aszfaltról, és összeciceréztem a kutyáimat meg a biciklimet, s éppen hazafelé húztam-toltam őket és magamat, észrevételeztem, hogy időközben a Clifton-ház elsötétült. Hanem ekkor veszekedett ugatásban törtek ki az ebeim, és vonszolni is kezdtek, holott ennek egyáltalán nem örültem, minthogy immár roppant erős fájdalmaim voltak térdben, könyökben és fejben egyaránt, ráadásul rengeteg vért vesztettem a sebeimen keresztül. Mindössze annyit láttam, hogy valaki befordul az átjáró sarkánál. Az illető vacak esőkabátot viselt, tudja, olyan fóliaszerű, zizegős, átlátszó holmit. Nagyon csillogózott rajta a lámpafény, főleg a kapucniján. Mielőtt a fóliás fickó eltűnt volna a zugutca sarkánál, alaposan szemügyre vettem a külalakját. Arra gondoltam ugyanis, hogy ha azonos a görényes illetővel, akkor az aljas bántalmazás miatt rendreutasítást intézek hozzá. Ám ez nagyjából átlagos méretű, nem túl magas, kissé testes, negyven-ötven év körüli férfi volt.

– Maszkot látott rajta?

Gruber doktor eltöpreng. Hátraveti a fejét, s a Napba mered. Szemüvege kerek lencséi elsötétülnek. A kezében tartott kulccsal megvakargatja a gézturbán szegélyét a halántékánál, majd rám pillant.

– Mielőtt bekanyarodott volna az átjáróba, visszafordult egy pillanatra – szól kissé reszelős, barátságos hangján. – Maszkfélére nem emlékszem, de mintha az arcát is csillódzó fólia fedte volna. És mintha egy pápaszem is megcsillant volna. A haja rövid lehet, legalábbis nem látszott ki a kapucni alól. Szóval a fickó többé-kevésbé átlagos kinézetű, enyhén otromba mozgású, középkorú személy volt. Csupán az esőkabátja lepett meg, hiszen az elmúlt napokban szemernyi csapadék sem hullott. Úgy véltem, a kutyácskáim is emiatt ugatnak oly bőszen, hiszen ők egyébként végtelenül jámbor, szelíd teremtések. Hasznát veszi az elmondottaknak?

– Igen, köszönöm – bólintok. – Mennyire ismerte Clifton doktort?

– Jószerivel csak látásból. Mint mondottam, errefelé szoktam kerékpározni, sétálni a kutyáimmal. Ha találkoztunk, köszöntöttük egymást, váltottunk néhány szót az időjárásról, de nem jártunk össze. Úgy tudom, a Morgan klinikán dolgozott. Valamikor egy híradásban láttam, hogy egy abortuszellenes csoport tüntetett az intézmény előtti téren. Clifton doktor és az igazgató is szólni próbált a demonstrálókhoz, de azok megdobálták őket rothadt zöldséggel és tojással, s közben még udvariatlanul fütyültek is. Ezért ők felhagytak a kommunikációkísérlettel, és a rendőrségre bízták a megoldást.

– Mikor volt ez?

Gruber doktor újfent eltöpreng, szemüveglencséi besötétülnek.

– Tavaly ősszel – feleli kisvártatva. – Ennél pontosabban nem tudom behatárolni.

– Majd kiderítem, köszönöm.

Jobbulást kívánok zúzott és horzsolt porcikáinak, s a kocsimhoz süvítek. Már a kormány mögött ülök, amikor elkap egy bűnügyi tudósító. Ugyanekkor felsír a telefonom. A kijelzőn a sajtóreferens efendi neve jelenik meg. A készülékbe búgok.

– Üdvözlet, Denisa! – rikkant a legfőbb szóvivő. – Remélem, mondanom sem kell, hogy szót se a firkászoknak! Értette? Fékezze meg a zöldfülű munkatársát is! Semmi nyilatkozás, semmi poénkodás! Küldje hozzám az összes sajtóhiénát! Megértette? Majd én beadok nekik valami jól menedzselhető sztorit. Még csak az kéne, hogy országos pánikot robbantsanak ki! Ezek direkt arra utaznak, hogy minél alaposabban felkeverhessék a katyvaszt!

Bólogatva, ühümözve hallgatom a fényes tekintetű efendit, bármi egyébre képtelenül. Elképzelem, mi várható, ha kitudódik a nőorvosok legyilkolása. Meglehet, ijedtében az összes vaginafürkész átnyergel az építőiparba, és azontúl ők tapétázzák a lakásokat a levélbedobó résen át.

Közben Zsöti lecsap a kocsim mellett dekkoló újságíróra, és hosszas fejtegetésbe kezd a történtekről. Felajánlja neki, hogy használja bátran az általa kieszelt Nunászgyilkos kifejezést, mert azt a nagynép imádni fogja! A tollnok felderül, máris vési a füzetébe:

A NUNÁSZGYILKOSSÁGOK RETTEGÉSBEN

TARTJÁK A KÖZVÉLEMÉNYT!

AZ ABORTUSZELLENES CSOPORTOK

VALAMELYIKE ÁLL A FELHÁBORÍTÓ

MÉSZÁRLÁS MÖGÖTT?

– Rendben van, mindent elkövetek – felelem az efendinek, akit a háta mögött csak Manírnak nevezünk. Közben főnökösen fejcsóválva, szemet szikráztatva nézek Zsötire, hasztalan. Míg ő tovább szédíti a médiást, a legfőbb szóvivő bársonyossá szelídíti a hangját.

– Hogy van mostanában, nyomozónők gyöngye? – búgja. – Múltkor láttam a folyosón, elölről, hátulról, mindenféle szögben. Majdnem elélveztem! Magácska szebb, mint szűz korában! Kivirágzott az anyaságtól. Apropó, majd küldök magának egy névre szóló példányt az új könyvemből. Dedikálhatom a Legszebb Fenekű Zsaruhölgynek?

– Ismeri Belloqot? – kérdezem.

– Csak vicceltem! – kacagja. – Inkább a maffia haragudjon meg rám, mint Daniel Belloq! De hát tudja, hogy csak komédiáztam, hiszen olvassa a könyveimet! Közismert, milyen humoros vagyok!

Irgalomból vele nevetek. Búcsúzom, zsebre vágom a telefont.

Az ablakba könyökölök. Cumit nyomok a számba. Cigi helyett, ami persze jobban ízlene.

– Szóval az ipse tutira az abortuszok miatt pipa a punászokra, azért irtja őket halomba! – magyaráz Zsöti. Éppen huszonötödször fogalmazza át ugyanazt a mondatot. A tollnok szorgalmasan lejegyzi az összes közlésváltozatot, közben azon füstölög, hogy pont most kellett berosálni a diktafonjának.

– Mit jelent az, hogy berosál? – kötözködöm a szopóka mellől.

– Hát nem azt, hogy bekaputol! – szögezi le a viking. Vidáman rám kacsint, és megest előad egy verziót a minden egyes mondatára szenzációs hírfalatként lecsapó tudósítónak. Mivel a firkász legalább jóképű, így még mindig található rajta csodálnivaló, ha az ember már felhagyott azzal, hogy az agya miatt bámuljon fel rá.

– Tehát a vérengző mocsokfajzat le akar számolni a puncibúvárokkal, hogy véget vessen a küretelésnek! – diktálja Zsöti.

Fintorogva megcuppogtatom a cumimat, és elhajtok a színről.

Otthon, trágya otthon. Elgurulok a sokatmondó graffitivel ékesített, sivár betonkerítés előtt. Néhány barátságosan zöldellő élősövény következik.

Aztán lépéstempóra lassítok szomszédom és kebelbéli barátom, Donald nemrégiben emeltetett monumentális kőfala előtt, amelynek az a küldetése, hogy visszaverje az amatőr kíváncsiskodók, valamint a hivatásos kukkolók otromba érdeklődését. Ugyanis hajdani zsarutársam írt néhány regényt. És bár ezek roppant sikeresek lettek, nem csupán eladás, hanem elolvasás, sőt újraolvasás tekintetében is, Donald nemrégiben irodalmi díjat kapott. Mivel a baj nem jár egyedül, tüstént ajnározni kezdte őt a bulvársajtó. Ennek következtében vált szükségessé a módfelett magas kőfal megépíttetése, mely funkcióját tekintve arra szolgál, hogy a magánszférát elhatárolja a közétől.

Donald ugyanis nem kívánja ismeretlenekkel megosztani élete apró intimitásait, aminők például az óvatlanul letett pipák nyomán rendszeresen fellángoló fotel-, kanapé- és vécéülőke-tüzek. Továbbá szeret hangosan diskurálni saját különféle személyiségeivel, a tulajdon kertjében fel-alá járkálva. Imád szétvetett végtagokkal, meztelenül lebegni a medencében, hason és háton egyaránt. Meglehetőst szerteszórt, szórakozott és némiképp kétbalkezes lévén, a hullámokba vetődés előtt többnyire nem veszi észre, ha a karbantartó éppen leengedte a vizet. Néhány alkalommal az évszakokat is összekeverte, de szerencsére csak vékonyka jégréteget kellett áttörnie az amúgy mesterien kivitelezett hasas ugrással, amely egyébként a regényírás mellett a másik specialitása. Továbbá személyesen lovagoltatja kisfiát, Gabrielt, vagyis ő maga a szilaj, tüzes Donald mén; mindhárom járnemben kiválóan teljesít, és még akadályt is ugrik a véknyát sarkantyúzó kicsi angyallal.

Életmódunkat tekintve nekünk is kijárna a hatvan méter magas kőfal, és felülről sem ártana lefedetni biotópunkat, részint a köztudottan élénk műholdas tevékenység, másrészt a motoros sárkányrepülőn próbálkozó lesifotósok miatt, akik persze Donald intimitásaira gerjednek, de ha már ott barnulok pucéran a szomszédos fűben, rólam is készítenek néhány felvételt, alig tízméteres magasságból.

Nemrég hitesem, a Mogorva néven is ismert akciózsaru módfelett bepöccent a magánlégterünket érő durva atrocitás miatt, és megtorlást eszközölt. Na nem rakéta-és bombavető vadászgépeket rendelt a védelmünkre, ám a sokoldalú rendőrségi helikopterek is képesek voltak alaposan megkesergetni az arcátlankodó sárkányosokat.

Ezt a fordulatos jelenetsort viszont én fotóztam, „ezen még az unokáim is röhögni fognak” mottóval. Utóbb pedig a levegőakrobatáknak újfent vizsgázniuk kellett a légi közlekedés szabályaiból a felszállásukat engedélyező repülőtéren.

Amúgy nem vagyok haragtartó vagy bosszúálló típus, az ellenfeleim nyugodtan alhatnak miattam. Bár nem árt, ha tudják: semminő sérelmet nem felejtek! És profi vagyok közelharcban, fekete mágiában.

A felhajtóra fordulok a kocsival. E pillanatban olyatén kontaktus jön létre a járgány és a kapu között, amit „nő létemre úgysem érthetek” (fivér és férj közlése), s a szezám feltárul. A kertbe gördülök, fedél alá gurítom a terepjárót. Kézbe kapom a hátiputtonyt. Fél lábamat kiteszem a talajra.

S ekkor belém nyilall: NA DE HOL A GYEREK?! A GYERMEKED, DENISA!

A stroke-roham, az infarktus és az embólia egyként fölém lebben, lecsapni készen. Gesztenyeszín tincseimben elhalni készül a pigment. A hajhagymák is a pusztulás ötletével kacérkodnak.

Ekkor eszembe jut: Uriant öcsém, Martin hozza haza a közparkból. Agyérgörcs, infarktus, embólia, őszülés, kopaszodás leáll.

Trillázva áttáncolok a buján viruló kerten. A növényzetet egy Piciklon nevű, botanikailag fanatizált egyén ültette. Végezetül kereken és határozottan kijelentette, hogy ő, alkotó személyiség lévén, nem foglalkozik olyan dibdáb dolgokkal, mint a betelepített flóra gondozása, a továbbiakban tehát ne számítsunk rá, viszlát sohanapján. Azóta hetente jön metszeni, gyomlálni, füvet nyírni, mert „az ilyen, finomságot igénylő tevékenységet vétek volna kontárokra hagyni”.

S ha már itt van, odébb cipeli a kerti padot, mivel azt botor módon a velünk élő süncsalád vonulási útvonalába tettük, márpedig a tüskések ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig egyazon kitaposott ösvényen járkáljanak, tehát udvariatlanság akadályt telepíteni az útjukba. Megmutatja, hova tegyük a macskaeledeles tálkát, hogy azt viszont okvetlenül megtalálják, végtére imádják a finomságokat, és megjelöli, hogy a farakás melyik részét ne bolygassuk, ha netán kandallótüzet raknánk, mivel ott laknak sünék. Egyelőre. Ugyanis a kicsi áricsok – így nevezik őket Piciklon szülőhelyén – felcseperedésük után majd saját, önálló lakrészt alakítanak ki, vagyis feltehetően teljesen birtokba veszik a farakás alsó szintjét, épp ezért egyáltalán nem is kéne bolygatni azt.

Piciklon egy speciális pánt alkalmazásával letiltotta a macskákat a kerti fák többségéről, hogy ne hangfelvételről kelljen madárdalt hallgatnunk. Amikor pedig a szomszédban tenyésző humán sejthalmaz, akit Belloqkal közösen és külön-külön is többször lebeszéltünk a légpuska felelőtlen használatáról, a távollétünkben egyszercsak visszaesőként lövöldözni kezdett a látóterébe kerülő élőlényekre, a kertben kapirgáló Piciklon tett nála villámlátogatást, nem tisztelgő jellegűt.

Később, sörözés közben bevallotta, mit művelt a légpuskással, és követelte, hogy őt most azonnal verjem vasra, vigyem áristomba, ám én mind rendőri, mind emberi mivoltomban szemet hunytam önbíráskodása fölött, és inkább megittunk még néhány dózis sört.

Az otthonom zöld füvét gondozó bogaras fickó után nyomban eszembe jut Gruber, doktor Gruber, és amíg átkelek a részegítően zöldellő, virágzó, illatozó cserjék között, megengedem magamnak, hogy örüljek az ilyféle emberek létezésének. Donald éppen zongorázik a szomszédban. Ez kissé mérsékli ünnepélyes hangulatomat.

A házba nyitok, amelyben férjemmel és az ő előző frigyéből származó Ella lányával, továbbá egyszülött sarjammal, Meglepetés-Uriannel, valamint kisebb seregletnyi négylábú rabszolgatartóval élek együtt; ahol bentlakó vendég az öcsém, a soros barátnőivel.

Imádott vérem, Martin lakosztályának ajtaján a következő Oscar Wilde-idézet olvasható: „Ma már nincs többé romantika. A nők túlsággal intelligensek lettek. Semmi nem ölheti el oly biztosan a romantikát, mint egy nő humorérzéke.”

És még egy citátum, egy másik nagy szellemtől: „Casanova a Vagina Paganinije.”

Tovább lépdelek. Bekukkantok a nappaliba, a hálószobába, aztán a kisebb gyerekébe, majd megállok a nagyobbik ivadék ajtaja előtt. Ezt olyannyira belepték a halálfejes kalózzászlók, biológiai, vegyi és sugárveszélyre figyelmeztető piktogramok, valamint egyéb feliratok, táblácskák, hogy a kilincset már emlékezetből kell megtalálni. Hajdanában mindössze egyetlen inzert függött a leányszoba ajtaján, a Hét mesterlövészből örökbefogadott párbeszéddel, miszerint: „Merre tartasz?” „Dél felé visz a ló.”

Ez már a múlté. Böngészem az írásokat.

Egy mondat Lawrence Durrelltől: „Eric, ha így folytatod, ne számíts hitvesi hűségemre!”

A zsaruhitvallás: „Két dolog tart a szakmámban: az adrenalin, az endorfin és a kortizol.”

A stukkert markolászó, 10 éves bolti rabló szövege: „Adj egy nyalókát, különben kinyírlak!”

Részlet egy ódon csecsemőgondozási tankönyvből: „Szőrös mellű férfiak ne szoptassanak, mert a szőr irritálja a csecsemőket, tüsszögnek és levegőt nyelnek tőle.”

Tanács a lányneveldéből: „Úrinő nem használ trágár kifejezéseket, és nincs orgazmusa!”

Szállóige, napjainkból: „Tök depi vagyok. Mingyá öngyi leszek”.

Nem művelődöm tovább, benyitok.

Ella az ágyán kamaszodik, állig betakarózva. Öt macskakölyök hever rajta, jórészt hanyatt.

Ők nemrég menekültek meg a légflintás szomszédtól, aki egy illatosan szép tavaszi napon azzal foglalta el magát, hogy egy vödör vízbe fojtogassa a kétségbeesetten áriázó újszülötteket. Ella meghallotta a segélykiáltásokat. Habozás nélkül átszárnyalt a magas kerítés fölött, és mindenfélének elnevezte a cicabébiket öldöső véglényt, holott korábban megbeszéltük, hogy emberre nem mondunk ilyeneket: spóra, egysejtű, sejthalmaz. Féreg, patkány, szarcsimbók.

A begorombult gyereklányka által lerohant peremlény azonnal felmérte: most aztán elégtételt vesz rajta az állatvédelmi törvény, ha nem vigyáz, ezért tüstént magyarázni kezdte, hogy ő nem befelé teszi a kölyköket a vödörbe, hanem éppenséggel kifelé kapkodja őket. Különben pedig most találta a csöpikékkel zsúfolt csebret az ajtajában. Valami aljas, szemét alak rakta be hozzá, de csak kapja el a mocsadékot, tüstént kibelezi!

Ella hasztalan érdeklődött az anyaállat holléte felől. Végül a pólójába bugyolálta a maréknyi ázott, sipákoló csecsemőt, és hazarohant velük. Mivel a macskamama később sem került elő, Martinnal közösen dajkaságukba fogadták, és megejtő odaadással gondozták gömböc fejű, vaksin csúszó-mászó védenceiket.

Akkoriban Urian még anyatejen élt. Míg én a kanapén szoptattam a dedet, mellettem Ella és Martin a veszekedetten nyivákoló cinyóbandát cumiztatta üvegből.

Öcsém aggodalmaskodott amiatt, hogy a kölyköknek – anya híján – tejporon kell felnőniük. Majd az iránt érdeklődött, megkínálhatná-e őket a maradékkal, s közben áthatóan bámulta dús mellkasomat.

Rámeredtem.

– De hiszen ezek macskák, tesó!

– Miért? Szerinted én azt hiszem, hogy emberek? – hörrent.

– Nekem viszont embertejem van – mutattam rá.

– Neked anyatejed van!

– Tehénnek nézel? – morrantam, lezárva a vitát.

Miután Urian jóllakottan elaludt, szokás szerint félrevonultam, és a mellemet feszítő fölösleget lefejtem egy edénykébe, s a hűtőbe tettem, az esetre, ha másnap netán arra ébrednék, hogy: „jézusmária, elapadtam!” Mivel ez nem volt számottevő mennyiség, nem ajánlottam fel a rászorulóknak, inkább naponta frissre cseréltem.

Egyszercsak feltűnt, hogy az átlátszó szilkében tartott tejből jócskán hibádzik.

Legott firtatózni kezdtem. Ella közölte, hogy véletlenül felborította az edénykét, mellesleg nem érti, miért keresgélem a tejet, hiszen úgyis csak kiönteném a mosogatóba. Másnap hasonló jelenséget észleltem. Sürgető faggatózásomra Martin a torkát reszelgetve, zavartan meggyónta, hogy a barátnője véletlenül az én testem nedvéből készítette el a reggeli tejeskávéját. Jobb lenne, ha ez köztünk maradna, krákogta, mert ha kiderül, szegény lány kihányja a belét. A partnernőt ismervén jóval tragikusabb reakciótól tartottam, ezért gyorsan a szőnyeg alá keféltem az ügyet.

Hanem a jelenség folytatódott. Kérdezősködésemre mindig akadt hihető válaszuk: a meleg anyatej nem várt reakcióba lépett a hűtő hidegével, és egyszerűen elpárolgott; a flúgos barátnő megint összetévesztette a frigóban hűsölő tejeket, a tehéné, kecskéé helyett az enyémből kakaózott, abból főzött tejbegrízt, krumplipürét, mákos gubát, pudingot, továbbá szépészeti célzattal a fürdővizébe is bőven lottyintott belőle. Avagy: néhány napon át enyhébb földrengések rázogatták a házat, minek folytán a szilke lépten-nyomon felborult a hűtőgép polcán.

Időközben a macskakölykök szeme kinyílt, alakjuk kigömbölyödött. Boldogságukban naphosszat doromboltak, még álmukban is, és valamely különös oknál fogva odavoltak értem. Ha megszimatolták jelenlétemet, azonnal körbehömpölyögtek, és az ölembe másztak, ha nem nadrágot viseltem, akkor a csupasz bőrömön kapaszkodtak fel rám. Engem ez legalább annyira meghatott, mint amennyire elcsodálkoztatott.

– Érzik, hogy totál depressziós vagy – magyarázta Ella. – A rajongásukkal szerotonint és endorfint szabadítanak fel a szervezetedben, és neked most pont ezekre a mámorhormonokra van szükséged! Ha ők nem volnának, sokkal nyomottabb lennél!

A kölykök ezúttal is – bár szétvetett végtagokkal, háton fekve ejtőznek – lelkes kurrogásokkal és egetverő dorombolással fogadnak.

Ella leverten rám pillant.

– Hol voltál?

– Dolgoztam. Mi újság?

– Öngyi leszek – közli. Keresztbe fekteti karjait a mellkasán, és lehunyja szemét. – Ma este elvisznek két cicát.

– Végre sikerült gazdára lelniük.

– Mi is nagyon jó gazdáik vagyunk! – zokogja. S felsóhajt: – Öngyi leszek.

– Nem lehet hat macskánk. A kicsik teljesen kiborították Fáraó Átkát. Kénytelenek leszünk pszichológushoz járatni szegényt. Tarzanról nem is beszélve.

– Tarzan az anyjukként szereti őket! Pedig ő nem is macska, ha nem tűnt volna fel, hanem kutya, méghozzá doberman, vagyis hiperérzékeny lélek, és ráadásul fiú! Ő meg akkor fog kiborulni, ha eltépitek tőle a kicsikéit!

– Ez igaz – sóhajtok belátóan.

– Akkor maradhatnak. Elvégre Uriant sem adjuk oda másoknak.

– Naná, hogy nem adjuk! Urian a mi gyerekünk. A tejemmel tápláltam őt. Mint egy madonna.

A kölyöklány fellelkesül.

– A cinyókat is te madonnáztad! – tudatja. – Ők tehát Urian tejtestvérei. Nekik is maradniuk kell!

Légzési nehézségeim támadnak. Átgondolom a közelmúltat. Úgy tűnik, a gyermekágyi depresszió figyelmetlenné tett bizonyos jelekre.

– Daniel tudja? – nyögöm, amint levegőhöz jutok.

– Hát persze! És túlzottan ki se tért a hitéből, mellesleg rögtön mutattam neki egy nőlapos riportot, amely egy olyan nénit mutat be, aki személyesen szoptatja a dzsungelben talált árva kismajmokat. Apu szerint a spiné hibbant. Meg mi is azok vagyunk, de kis töprengés után ezt ránk hagyta. Na, szóval mindenki tudott róla, hogy te vagy a tejdonor, csak te nem, de különben te sem butaságból nem tudtad, hanem mert akkoriban rémisztően le voltál esve! Már-már az agyász is letett rólad. Akkoriban tutira felvetette Danielnek, hogy lassan már csak az eutanázia segíthet rajtad.

Mintha nem emlékeznék!? – sóhajtom magamban. Kézjelzésekkel értésre adom, hogy sürgős meditációra, egyedüllétre van szükségem. Ella bólintva elbocsát.

Jóllehet, azon kéne agyalnom, ki ölte meg Jacop Cliftont – és korábban Harold Montont –, másutt jár az eszem.

Egészen másutt, és nagyon messze.

A hálószobába vonulok. Elterülök az ágyon.

A nyitott ablakon át dallamos szirénázás, telefon- és vekkercsörgés hallatszik be. Nem ülök fel nekik, még a segítség! segítség! segítség! kiáltozásnak sem, tudván: a tanulékony seregélyek, szajkók és más kertlakó madarak szövik át éneküket a környezetükben felszedett hangokkal. Odaadom magam az emlékezésnek.

Jócskán különc, csodabogár barátnőmmel, Daliával egyszerre találtuk magunkat begyerekezett állapotban. Míg Belloq és én minden erőnket megfeszítve gürcöltünk a bébi-projekten, addig a hajdani férfifalóból (már-már apáca-életmódúvá szerelmesedett harcművésznő esetében kéretlenül csúszott be a gól. Pedig a pasasa egy messzi-messzi kontinensen élt, miáltal csak elvétve kerültek ivarsejt-egyesítési helyzetbe. Mindettől függetlenül nem irigykedtem a szerencséjére, amit egyébként rettenetes problémaként élt meg. Hónapokig rágta körmét, az enyémet és Cyd barátunkét is, mire elszánt magát, hogy közölje az atyával az édes titkot. Ugyanis a volt a fixa ideája, hogy a több ezer kilométerre élő Marcel a gólyahír hallatán ijedtében átköltözik a Tejútra vagy a Göncölszekérre.

Ehhez képest az atya fejvesztve rohant a Fiastyúkhoz. Örömteli büszkeségében a levegőbe dobálgatta Daliát, latinos véralkatú, kolosszus pasas lévén több emeletnyi magasra, s majdnem mindig el is kapta landoltában. A hajigálások szüneteiben vadul szólítgatta őt férfiúi kebelére, szenvedélytől tüzelten a tárat is kilőtte a stukkeréből. Aztán petárdás, pukkantyús tűzijátékot is rendezett mámorában.

Jelen lévő baráti társaságunk joggal tartott attól, hogy az atyai kitörések következtében Dalia megsérül, elvetél, netán életét veszti a golyózáporban vagy a pirotechnikai attrakciót követő háztűzben, esetleg a páni menekülés során.

A fieszta másnapján Marcel elbizonytalanodott azt illetően, vajon elég érett-e az apaságra.

Válaszképpen Dalia felvetette, hogy öngyilkos lesz. Holott korábban sosem volt túlérzékeny típus, érzékeny is alig-alig, de hát az anyasági hormonok az ő személyiségét is letarolták, síró-picsogó hisztérikát csináltak belőle.

Cyddel karöltve krízisvonalat hoztunk létre. Bármely napszakban és élethelyzetben, angyali jósággal és türelemmel rendelkezésre álltunk, telefonon, személyesen, térben és időben. Gondoztuk Dalia és Marcel lelkét, később elkísérgettük őket a párterápiára is.

A hormonhömpöly és a párkapcsolati bizonytalanság okán idegroggyant harcművésznő, általam Patáliára/Raplira átkeresztelve, rendszeresen velem tartott a kondiközpontba is. Kezdetben korrekt módon terhestornára jártunk, ám igen hamar meguntuk a konszolidált szuszogást és óvatoskodást, ezért inkább a dzsesszbalett és a latin táncok nevű foglalkozásokat látogattuk.

Dalia és Marcel nem hiába fizette a bölcs terapeutát. Egy komor őszi napon kánonban eszméltek rá a következőkre: de még mennyire, hogy érettek a megállapodott párkapcsolatra, a gyermekvállalásra! Szomjaznak a rutinszerű házaséletre és a monotóniára! Alig várják, hogy fej fej mellett elszürküljenek!

Mindazonáltal nem most rögtön lépnek frigyre, hanem valamikor, egyszer, majdan. Legfeljebb tíz éven belül.

Marcel máris az emlékiratai kiadatását tervezgette, Hogyan estem fogságba-házasságba? címmel, mivel zajlós élete során megfigyelte, milyen jól lehet keresni a könyvírással, ha az ember legalább egyszer feltűnt már a tévében, vetélkedő, dalnokverseny vagy kukkoló-show hőseként. Márpedig ő egy ízben járt odabenn, szakértői minőségben felelgetett egy mikrofont szorongató szivarnak, tehát totálisan jogosult pennát ragadni. Végtére minden garasra szüksége is volt, hiszen a közelgő apaság, de főként az ellene meghirdetett legújabb vendetta miatt bizonytalan időre fogasra akasztotta titokrendőri tevékenységét. Ő ugyanis a bűnözőbandákba történő beépülés módszerével dolgozott, tehát gyakorta került kínos életveszélybe, mert ugyan mit lehet manapság titokban tartani?

Néhány évvel korábban épp ennek következtében szövődött barátságunk. A szívettépően kék szemű, kockaállú, karizmatikus pasas csatakosan, magatehetetlenül feküdt az úttesten, lőtt sebekből vérezve. Felnyaláboltam, kocsiba tuszkoltam, hazacipeltem, átmenetileg távol lévő fivérem hajlékában rejtegettem-ápoltam a sérülted miközben ütésem se volt kiléte felől. Ráadásul nemcsak üldözői kergették elszántan, hanem imádottam, Belloq és válogatott zsarutársai is szörnyen nyomultak utána, én pedig hazudtam, konspiráltam, nem is egy emberként, hanem mindjárt elannyira, mint egy kém-házaspár. Mindezek számos válsághelyzetet idéztek elő amúgy is hányatott életemben.

Marcel felépült, titkait felfedte. Üldözői elhaláloztak, kórházba, sittre vonultak. Ő pedig hamarosan újabb katyvaszba keveredett, ám – na, mit rendez az Élet?! – a nagyszerűek akciócsoportja véletlenül akkor is éppen arra járt (egy messzi-messzi dzsungelben, hol másutt?), és a titokkopó ezúttal is megmenekült a drogmaffiások bosszúja elől.

Ekkor már komoly figyelmeztetést intézett hozzá az Úr: összeismertette őt Daliával. Azóta küzdöttek egymással, valamint az intimitás, meghittség, szerelem iránti vágyuk ellen – és amivel még csak bírtak, küzdő alkatúak lévén. Mígnem egy viharos éjjelen megfogant hercehurcás viszonyuk gyümölcse, Vivica.

Ezt a gyümölcsöt járattuk dzsesszbalettre, latin táncra, már foetus korában.

Ugyanis a magunk részéről nem értettünk egyet azzal a felfogással, mely szerint a másállapotos nők méhében fejlődő magzat a legkisebb megerőltetés hatására kiesik, elgurul, felszívódik vagy szétpukkad. Következőleg nem szabad mozogni, tornázni, táncolni, fára mászni, közösülni (legfeljebb misszionárius pózban, de csakis az állapot legelején), sőt, még a terpeszállás és a guggolva pisilés is tilos, viszont két ember helyett kell tömni a bendőnket. Hát ebben képtelenek voltunk hinni. Idősb nőrokonok, ismerősök, kollégák, továbbá a kondiközpont személyzete és vendégei közül is többen a szemünkre vetették, hogy hülyék, felelőtlenek, potenciális magzatelhajtók vagyunk.

Majd megnézhetjük magunkat, ha időnap előtt elvetélünk, elvérzünk, ha szülőágy helyett gipszágyban leszünk kénytelenek világra hozni szerelmünk gyümölcsét, aki persze biztosan vízfejű és agykárosodott lesz, és kicsavarodott végtagokkal fog előbújni, ráadásként a dzsesszbalett általi rázkódások következtében tutira a fülében lesz a szeme, a szemében a nyelve, az orrában a fogai, a feje pedig hátrafelé fog nézni, etc.

Ezenkívül néhányan azt is követelték, hogy haladéktalanul váljunk meg házi kedvenceinktől, fajra való tekintet nélkül, tehát ebtől, macskától, papagájtól, díszhaltól, menyéttől, kajmántól egyaránt, mivel azok borzalmas betegségeket terjesztenek! Továbbá ne nézzünk cigányasszonyra, vudu papnőre, mert azok rontást raknak ránk. Kerüljük a rokkantakat, sántákat, elcsúfultakat, ha nem akarjuk, hogy a gyerekünk is olyan legyen. Nem szabad szomorú filmet nézni, tilos krimit – pláne horrort – olvasni. A vidám történetektől fokozottan tartózkodjunk, tudniillik a mértéktelen röhögés agyrázkódást okozhat a magzatnál, és koraszülést is előidézhet.

Vásároljunk otthoni használatra szív- és bélhangellenőrző/elemző készüléket, mindig legyen kéznél a kórházi csomagunk. Folyamatosan kísérjük figyelemmel szülészorvosunk programját, ne hagyjuk, hogy a doki túlságosan eltávolodjon a közelünkből, vagy balesetet szenvedjen, mert mégse maradhatunk nélküle, nem igaz?

Rapli/Patália rosszul tűrte a kéretlen tanácsosztó-szolgáltatást. Tréningezésképpen javasoltam, nézzen már szét az interneten, néhány, e témába vágó fórumon! Másnap este tajtékos fejjel robbant be az otthonomba. Érdeklődtem, mi ütött belé.

– Rálóg a placenta a méhszájamra – felelte üveges tekintettel. Már ennyi is elegendő lett volna a behaláshoz, de ő még tudta folytatni: – Kinyílt a petezsákom. Erős keményedéseim vannak. Ki kell építenem a fiziológiás gátamat a szülésig, és még hozzá se kezdtem! Sőt, azt se tudom, hogyan épül ki egy fiziológiás gát! Te tudod?!

– Hova lóg a...? Mi nyílt ki? – hörrentem.

– Nem te zavartál fel az internetre? – meredt ram. – Átnyálaztam néhány terhességi-szülési fórumot, és teljesen kikészültem! Hipochondert csináltak belőlem!

– Ja?! – vontam vállat. – Értem, mire gondolsz. Annakidején én is szétnéztem egy-két babaváró csevegőlapon, hátha megtudom, mi módon eshetnék teherbe, mert kezdtem aggódni, hogy természetes úton nem fog összejönni. Aztán úgy döntöttem, hogy nekem ne legyen stimulált ciklusom, tüszőrepesztéssel! Enélkül is masszív herótom volt már a peteérésjelző pálcikáktól, mérőeszközöktől, tesztcsíkoktól! Már akkor is rosszul leszek, ha a drogériában végignézek az ilyféle holmik polcán: terhességi teszt, lázteszt, drogteszt, alkoholteszt, orgazmusteszt, lábgomba-teszt, nemiszervgomba-teszt, hülyeségteszt!

Időközben szeretteim körénk szivárogtak.

Ella megkérdezte:

– Kértek cigit?

Öklendeztünk.

– Piát?

Sóhajtoztunk, de lemondtunk róla.

– Most jövök a netről – mesélte a sihederlányka. – Martin kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Pénisznyújtó, vagyis hosszabbító készüléket kínálnak neki.

A nevezett felfigyelt.

– Név szerint nekem jött az ajánlat?

– Te vagy a férfi a háznál, tehát neked.

– Na és Daniel? – akadékoskodott Martin.

– Daniel szintén férfi, viszont ő nem foglalkozik a péniszméretével. Legalábbis még egyszer sem hallottam tőle effélét, és Dentől sem.

– Tőlem mikor hallottad, hogy kicsinyellném a péniszemet? – bömbölte fivérem. Akkoriban neonzöld haja volt. Nem mindenütt, csak fejtetőn, zselével kakastaréjjá formásítva. Fülében kisbalta, stukker, sámli, strandpapucs, kelta kereszt csillogott-himbálódzott, ezüstből. Gyakorta hangoztatta: imádná, ha végre komolyan és felnőttszámba vennék személyét, mivel ezt már az életkoránál fogva is igényelheti, arról nem is beszélve, hogy perceken belül diplomás zsaru lesz.

– Tegnap éjjel hallottam, képzeld! – tromfolt Ella. – Amikor két órán át fürödtetek a kádban a nyafka csajoddal, és megittatok egy üveg pezsgőt, és a második óra vége táján már csak ez hallatszott át a falon: kicsike, kicsike, jaj, de kicsike! Kis haszontalan! Irinkó-pirinkó, kis vacak! Morzsácska! Töppedek! Szóval te csak ne legyél öngyi emiatt, mert meg lehet hosszabbítani a töppedékedet egy spéci ketyere segítségével. Ez valamilyen acélgyám-féle. Ráhelyezed a mini szervet, a húzóhurkot rögzíted a makkod tövében, aztán mehet a növelés! Ha naponta három órán át nyújtod, két hónap alatt két és fél centivel hosszabbodik. Ez annyi mint... Szorgalmas gyakorlással négy és fél méterig, némi túlbuzgással öt méterig is felmehetsz, röpke harminc év alatt! Ha pedig a csajodnál az is csak egy kis vacak lesz, keressen másik partit!

– És ha kihagy egy napot? Kezdheti elölről? – érdeklődtem.

– Nem fog túlzottan elvékonyodni a nyújtástól? – aggódott Daniel.

– Ugrókötélnek még akkor is jó lesz – nyugtatta Dalia.

– Vagy cérnának, és majd azzal varrja fel a sliccgombjait – ötletelt Ella.

– Az ugrókötél praktikusabb – érvelt a harcművésznő.

– Egy ötméteressel akár egy teljes játszótérnyi gyerek ugrálhat egyszerre!

– Kopjatok le rólam, jó? – üvöltött Martin. – Amit Ella kikémlelt, nyilván üvegpoharat a falra szorítva, az arról szólt, hogy aznap már túl voltunk a sokadik meneten, és átmenetileg szünetelt a... a... a...

– A töppedék? – segített a kölyöklány.

Ezen a ponton felsírtam. Talán azért, mert átéreztem, minő problémákkal lesz kénytelen küszködni a méhemben fejlődő magzat, ha majd férfikorba jut. Vagy csupán azért, mert akkortájt lépten-nyomon elsírtam magam.

Rapli nemkülönben, de ráadásképpen ő még balhézóssá is vált, pedig hát korábban sem volt gátlásos vagy passzív. Nem tehettünk róla, végigzokogtuk a híradókat, az esti mesét, az újságok vezércikkeit, a léggömbös állapotot. Lépten-nyomon elbömböltük magunkat az utcán, és egymás karjába borulva pityeregtünk a táncteremben, tangózás közben.

Utóbbit jórészt kínunkban tettük, a magzatérlelő állapot vége felé, amikor már senki nem volt hajlandó táncolni velünk, holott zseniálisan csurgliztunk, sosem tapostuk péppé a partnerünk lábát, de ha netán ráléptünk volna is, lepkesúlyúak lévén, alig fájhattunk neki.

Táncosaink főként arra panaszkodtak, hogy zavarja őket a pocakunk, ugyanis valaminő rejtélyes oknál fogva bűntudatot éreznek tőle. Továbbá attól is rettegnek, hogy megnyomnak vagy elrontanak benne valamit, ha hozzáérnek. Ettől kezdve egymással roptuk. Kifejlesztettük a technikát, miként helyezzük el egymás mellett a gömböcöket, hogy ne gátolják szabad mozgásunkat. Amíg mi a rumbalépéseinket tökéletesítettük, a magzatvizekben ringatott Vivica és Urian összedughatta a fejét, és alaposan kitárgyalhattak minket.

Ekkoriban történt, hogy a hibbant latinos véralkat, másképpen Marcel, teljességgel megtért. Valósággal üldözte Daliát a szerelmével, huzattól is óvta, vigyázott rá, mindenütt a nyomában járt. Egyszer összetalálkoztunk a hipermarketben. Álldogáltunk szépen a kasszánál, a sorunkra várva. Előttünk folyton problémák adódtak a vásárolt áruval, a bankkártyákkal, a pénztárgép szalagjával, és a lopásérzékelő kapu is kétpercenként bejelzett.

Mindenki elcsigázódott. Egy harminc-egynéhány éves anya nyakon vágta jégkrémet, kiflit, csokit, guminőt követelő, tízesztendős sarjadékát; egy hatvanas asszony elővette rózsafüzérét, és hangosan imádkozni kezdett.

A közvetlenül mögöttem ácsorgó, sötét hajú, kreoll bőrű, karikás szemű férfi fogott egy böhöm kukazsákot, és összeharmonikázta, miként a női harisnyát szokás. Az így nyert képletet a fejére illesztette. Lassan, finoman – belülről – végiggördítette magán a fekete zsákot, kobaktól talpig. Ilyképpen ravaszul elbújt a világ elől.

A szemeteszsákba visszavonult, mogyoróvaj színű ember zizegve szobrozott a hátam mögött. Nem zavartattam magam. Inkább örültem, hogy bújócskásat játszik, nem pedig azt, hogy ő egy élő bomba, most pedig bumm! Kattintottam róla egy képet a telefonommal.

Marcel is rettentően szenvedett a narkolepsziásnak rémlő pénztárosnő lassúzása miatt.

Dalia sírva fakadt a meghatottságtól, mivel Vivica szaporán rugdalta a hasát, és ez őt megannyiszor könnyezésre késztette, viszont nem tartotta vissza attól, hogy vontatott mozgású alkalmazottal patáliázzon.

Éppen belefogott a drágám, nem aggódik, hogy itt szülök meg, nem az agyban...? kezdetű mondatba, midőn a karizmatikus titokzsaru leborult a térdeihez, és szenvedélyesen felkiáltott:

– Nem érdekel az elszürkülés, monotónia, mókuskerék, csapágyba szorulás, ha te leszel a társnőm! Hozzám jössz, Patália?

– Jókor kérdi! – zümmögte egy pasas a szomszédos sorban, két kézzel megsimogatva tulajdon sörhasát.

– Milyen romantikus! – lehelte a harmincas nő, megest nyakon vágva sarjadékát, mivel az varangyzöld gömböt fújt a rágógumijából, s a szétpattanó ragadék az anya ékköves köldökfukszára tapadt, nyúlósan és mindörökre.

– Isten nevében, ámen! – mormolta a rózsafüzéres matróna.

– Kedvesem, most nem érek rá dönteni életem sorsfordító kérdésében, ugyanis a kasszában haldokló hölggyel beszélek! – szólott Dalia királynői méltósággal. – Úgy vélem, ha nem agonizálna, gyorsabban haladnánk. Kérem, kisasszony! Felmentetné magát a munkavégzés alól? Egyébként maga hajadon? Vagy zombi?

– Leszel a feleségem? – kérdezte Marcel, továbbra is a bevásárlókocsi mellett féltérdezve.

Úgy rémlett, az ő szervezetében is rendesen dúlnak a terhességi hormonok. Ezt is lefotóztam. Mögöttem a zsákember nem moccant, bagózott a romantikára.

– Elvihettél volna a város tetején lévő luxusétterembe, gyertyafényes vacsorára, melynek végeztén szerét ejthetnéd a kézkérésnek – sóhajtott Rapli. – Hol a gyűrű?

– Majd elviszlek oda is, meg ahová csak óhajtod. Mindenütt feleségül kérlek.

– Jó, jó, de osztán elveszi-e? – firtatta gyanakvó arccal egy középkorú férfi. – Mer' úgy nézem, már ideje vóna!

– Szégyenben hagyja, szerintem is! – morogta egy inkább széles, mint magas öregasszony, platina hajában karvastagságú csavarókkal.

A tízéves sarjadék az asszonyság fejére mutatott.

– Ilyet is láttam a pornócucc-katalógusodban, anyu! Ez nem is a hajba való, hanem a bácsik pöcsére, hogy nektek kéjesebb legyen! Látszattak a képeken!

A srác kapott egy újabb maflást. A pénztárosnő megmutatott a leolvasónak, majd odébb taszajtott egy fürdőlepedőt.

– Na, ilyet se vennék! – háborgott. – Pirájamintásat! Komplettek ezek?

Odébb pöckölt egy pohár joghurtot.

– Ebben is több az E betűs szarság, mint a tej!

Lebillentett a szalagról egy CD-t.

– Piha! Ez is zene?! – morogta.

Urian fordult egyet a hasamban. Rásimítottam a tenyeremet.

– Isten hozott Ketyó Cityben! – szóltam.

– Hozzám jössz? – érdeklődött Marcel, az apaság hormonoktól bomlottan.

– Csak nem képzeled, hogy megmondom?! – förmedt rá Dalia.

Sokat tűnődtem azon, miként élünk tovább, ha majd újra normálisak leszünk. Elképzelni se bírtam, milyen lehet az. Tudja valaki?

A rugdalódzó Kiscsikó napról napra növekedett. S nekem nap mint nap meg kellett küzdenem ama előítéletekkel, miszerint mi mindent nem tehetek az én állapotomban. Legszívesebben ágyba dugtak és lefedtek volna a szülésig. Pedig korábbi sportos életmódomnak és a táncolásnak köszönhetően tökéletesen fitt voltam, a bennem tomboló tigrishormonok pedig űztek, hajtottak, folyvást ténykednem kellett.

Bár a babonaság tiltotta, Daniellel berendeztük a csecsemőszobát. Zsötivel nyomokat szálaztunk, gyilkosokat kergettünk, néhányat utol is értünk. A legtöbb esetben nem rendeltem kommandót az elfogásukhoz. Emiatt persze gyakori, szenvedélyes vokálozásokra került sor gyermekem apja s közöttem. Mogorva nem és nem értette, hogy nyugodtan rám bízhatja egy helyzet veszélyességének megítélését, ő csak hajtogatta a magáét, miszerint duplán kéne vigyáznom magamra.

Dalia talált egy kedvére való fórumot a hálón. Az ott találkozgató babavárók értelmes csevegést folytattak, inkább segítették, semmint hipochondrizálták egymást, számon tartották, kinek mikor jön el az ideje.

– Fantasztikusan emberi topik! – ujjongta barátnőm tangózás közben.

Oldalról összeillesztett hassal, enyhén bedőlve siklottunk a parketten. Igyekeztünk roppant erotikusak lenni, végtére a tangó nem egyéb, mint felforrt érzékiség. A nyúlánk termetű, merő izom harcművésznő változatlanul könnyedén mozgott, éppen csak olyan hatást keltett mintha egészben nyelt volna el egy jókorább dinnyét! Hozzá képest valamivel alacsonyabb, fenékben kissé kerekebb voltam. Az általam betorkoskodott, harántfekvésű dinnye ováldad formát öltött, végei napról napra hegyesedtek. Ez különösen oldalnézetből szúrt szemet, és szeretteim szerint roppant mókásan hatott.

– A többség teljesen normálisan viszonyul a babás szituhoz, semmi affektálás, gügyögés, nyafogás – folytatta Dalia. – S ami a legjobban tetszik: amint valamelyikük megszül, a férje bejelentkezik a hírrel. Tudod, egyből fel lehet ismerni, ha egy apuka kopogtat, mert elképesztően másmilyen egy férfi szaga, érintése, szuszogása, és ez keresztüljön a hálón is, már ha érted, mit akarok ezzel árnyalni. Szóval a minap is bejelentkezett egy apa, s röviden, velősen, meghatottságát palástolva számolt be a születésről. Engem ez mindig annyira meghat! És mégsem engedem, hogy akkor Marcel bent legyen velem!

Hallgattam, ő szipogott. Tovább táncoltunk, mit sem törődve azzal, hogy a többiek jó ideje leálltak, s azóta bennünket bámultak, némelyikük meg-megránduló állal fintorgott. Mintha siratókórusnak készültek volna, csak még titkolni próbálnák.

– Olyan szépek vagytok – rebegte a finom, törékeny kézimunka-tanárnő. – Mint a szerelem.

– Igen – helyeselt egy magas, vállas, középkorú férfi. – Mint a szerelem. És mindjárt a következményével együtt.

– Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy... – sóhajtotta egy indián varkocsos, harmincas, félénk szingli, aki azért járt a táncórákra, hogy magabiztosabb legyen. Ha volt rá időnk, terápiáztunk vele az öltözőben. Egész jól haladtunk. Kezdte elfogadni saját halk, szerény személyiségét. Ezúttal a könnyeit szorítgatta vissza. – A végén még nektek köszönhetem, ha megszabadulok a férfifóbiámtól.

– Ahhoz Férfi kell – szögeztem le. – Majd ő megszabadít.

– Mikor mentek át a gáttornára? – kérdezte a tánctanárnő, szintén orrhangúan. – Már nagyon közel az időtök.

– Muszáj? – nyögte Dalia. – Úgy tudom, szabadon választhatom meg, miben hiszek. Én azt hiszem, meghagyom másoknak a gáttornát. Nem mintha bármi bajom volna vele.

– Esetleg ajánlhatom a szülőpozíciós jógát?

– Nem! – zokogta a harcművésznő.

Izgatottságában annyira hátradöntött, hogy a fejem koppant a padlón. Visszarántott a viadukt-pózból. Ujjainkat összefűzve, büszkén kihívó fejtartással tovasiklottunk a teremben. Tudtam, mi következik. Dalia kitört:

– Hadd mondjak valamit! Sokat gondolkoztam, mi zavar fenemód a szerelem, a szex, az esketés, a terhesség-szülés körül. Rájöttem! Ezek szent dolgok! Úgy értem, meghitt ügyeinket meg- és át kell élnünk! Magunknak! Nem állítom, hogy egyedül, de kevésbé revüszerűen. Miközben a fizikai részéből csinálunk cintányéros felhajtást, a lelki oldala elsikkad, pedig az egész arról szól, hogy amikor az ember szerelmes, kézfogózik, babásodik, szül, akkor személyesen találkozik a csodával. Lehetőleg a szentségeinkre rátelepült iparágak nélkül, mennél szűkebb körben. Az én bensőmben szimfónia szól! És nem hagyom, hogy a külső zajok elnyomják a zenét!

– Dalia! – nyögtem.

– Mi van?

– Nem ismerek rád!

– Mert én igen? – jajdult.

Továbbra is feljárt a fórumra. Kisvártatva „priviben” is levelezni kezdett néhány sorsosával. Némelyikükkel személyesen is találkozott. Babaholmit vásároltak, fagyiztak, dzsúzoztak, és igyekeztek a másállapoton kívül egyébről is beszélgetni. Ez tetszett nekem.

Egyik éjjel Dalia felhívott. Úgy rémlett, már régóta sír. Bedagadt, fátyolos torokkal, sűrűn elfúló hangon hüppögte:

– Képzeld, mi történt! Az egyik lány a topikból, Szikra néven járt fel egyébként, és biztosan meséltem már róla, múlt héten elnémult. Gondoltuk, randira ment gólyával, mert már esedékes volt. Mivel nem hallatott magáról, folyton csak biztattuk, írjon már, mi van velük, különváltak-e a kis Carlóval? Így nevezte a babáját. Az előbb néztem fel a fórumra, és egyből megörültem, mert látom, ott van egy fényképen Carlo: férfias, kék rugiban kalimpál a pelenkázón. Egy gyönyörű, fejlett, nagy szemű hajasbaba! Szikra azt írta a fotó mellé, hogy múlt hét közepén megszületett a kisfia, három kiló harminc dekásan, negyvenkilenc centivel, hosszú hajjal, kócosan. Betegen. Még az anyaméhben támadta meg őt egy vírusfertőzés. Az orvosok minden tudományukat bevetették érte. Carlo nagyon akart élni, keményen küzdött. Szikra és a férje napokon át, éjjel-nappal vele volt. Imádkoztak, hogy meggyógyuljon. Aztán azért könyörögtek, hogy a kicsikéjük ne szenvedjen tovább. Ez az óhajuk teljesült. Carlo elment. És Szikra is búcsúzik tőlünk. Nehéz most nekik, de idővel majd felálllnak. Megígérte, hogy visszajön a topikra a következő babával, Carlo kistestvérével. Nemsokára.

Dalia fulladozva elnémult. Régebben hasonló alkalmakkor kevertem magamnak egy narancsos vodkát. Ezúttal a telefonnal a fülemen a frigóhoz vánszorogtam, és kevertem egy narancsot. Dalia sem volt képes beszélni az érzelmeiről. Ültünk a stokin, ki-ki a saját konyhájában mérföldeset hallgattunk, és leittuk magunkat gyümölcslével.

Déltájban megint felhívott. Dugult orral, légszomjasan beszélt:

– Nagyon, nagyon... Denisa, olyan nagyon...! Jaj, istenem! A fórumon mindenki, mindenki írt néhány vigasztaló, sajnálkozó, részvétes szót Szikrának. Én még ilyen összetartást, ilyen együttérzést...! Végül megegyeztünk, hogy elhantoljuk a topikot a babája emlékére. Aztán nyitunk egy másikat, egy újat, és azon beszélgetünk tovább... Denisa, nemrég eltemettük a kis Carlót.

Dalia felzokogott.

Szótlanul krákogtam.

Aztán eljött a Kiscsikó világrajövetelének napja.

Arról ismertem fel, hogy ez Az A Nap, mert kora reggel mindenki elrohant otthonról, engem egyedül hagyva.

Ella suliba ment. Martint sürgős nyomoznivaló szólította küldetésbe. Kicsinyellő barátnője egy ideje már másutt méricskélt.

Belloq örömest velem maradt volna, miután nem kis derültség közepette ő szedett le az ágyról, ugyanis felülési kísérleteim teknősbékás felborulásokkal végződtek. Bár ezt játékosan műveltem, nem ok nélkül jött rám, hogy épp ilyet játsszak.

Egyszerre tettünk-vettünk a fürdőszobában. Az atya borotválkozott, én fel-alá jártam a fogsikálóval, és mindenféle szögből szemügyre vettem a külcsínemet. Hirtelen a tükörhöz hajoltam.

– Nem nőtt meg az orrom tegnap óta? Azt mondják, szülés előtt megnagyobbodik.

– Mint Pinocchiónak? – kérdezte Daniel. Mindehhez félmeztelen volt, fentről lefelé. Tekintetem a hasfalára tévedt a tükörben. Valósággal megszédültem a rémülettől, miszerint én még mindig halálosan szerelmes vagyok ebbe az őskori pengével nyúzakodó pasasba! Szilvamag alakú résben ülő szemébe néztem. Tűzforró pillantása láttán megnyugodtam: lobogásom nem viszonzatlan.

Ám ilyesmiről fehér ember nem beszél. Rézbőrű is legfeljebb a kínzócölöpön vall érzelmet.

Kiöblítettem a számat. Próbáltam a lábfejemre meredni, ám ez helyezkedést igényelt. Most jól jött a dzsesszbalett.

– Állítólag nem csak az orrunk, hanem a lábunk is megnövekszik a szülés előtti órákban. A hasunk lesüllyed. Ha sima a hajunk, akkor begöndörödik. Ha göndör, akkor kidobja magából a hullámot, dauert.

Belloq intenzíven vigyorgott. Meg is vágta magát a járomcsontjánál.

– Nagymama, miért olyan nagy az orrod, meg a lábad? Miért lóg földig a hasad? – kérdezte Piroskásan. Felém fordult, halkan kopogtatott a babaház jól láthatóan hullámzó falán.

– Jó reggelt, Urian Kiscsikó! Mi volna, ha idekinn szilajkodnál tovább? Nem akarsz még előnyargalni? Mielőtt anyád átváltozna tülökorrú, kenulábú, petyhüdt hasú ordassá?

– Ez egyáltalán nem vicc! – erősködtem.

– Nem hát! – felelte. – Jól vagy? Miről is szoktak csevegni a várandós angyalok? Keményedsz? Barnázol? Kilökődött a nyákdugó?

Ráöltöttem a nyelvemet.

Megszólalt a telefonja.

– Nem, nem, nem! – nyögtem.

De. Felvette.

A hívót hallgatva felpörgött. Letörölte arcáról a habot. Fél kézzel felrántotta a farmerját, a kapkodásban a cipzáros oldal került hátra. Kezdte elölről, ezúttal két lábat dugott egy szárba. Végül sikeresen felöltötte a nadrágját. Néha hümmögött, a készülékbe bólintott. Kisvártatva félredobta a ketyerét, és rám nézett.

– Mennem kell. Zsaruhalál híre jött. Egy kétszeres gyilkos, közveszély fickót vittek tárgyalásra a börtönből. A bíróság előtt közéjük robbant egy motoros. Tüzet nyitott a kísérőkre, két zsarut leterített, a többit megfektette, profi mód. Ezután elszelelt a kiszabadítottjával. Az üldözőket gyorsan lekoptatták. A lerázott zsaruk egyike felismerte a szöktetőt.

– Igen? – leheltem.

– Egy női smasszer tette. Indulunk Wyne-ékkal. Levadásszuk őket.

Belloq homlokon csókolt, megsimogatta a hullámvasutazó Uriant. Tenyerét a mellkasához érintve ellenőrizte, helyén van-e a szíve. Kiviharzott az ajtón. Nyolc másodperc múlva visszarohant ottfeledett telefonjáért.

– Hívhatlak, ha megszültem? – dünnyögtem utána.

Ismét visszapördült. Célba vett a mutatóujjával.

– Bárhol leszek is, tüstént itt termek, ha szólítasz.

– Ki nem hagynám.

– Ég veled, Hárpika! – búcsúzott. Még egyszer lehajolt egy futó csókra.

A konyhába vánszorogtam. Kifacsartam néhány narancsot. Bekapcsoltam a tévét, helyből meg is bántam.

– Jó nap ez a szülésre – morogtam.

Felsírt a mobilom.

A kijelzőn Dalia nevét olvastam. Lelkileg felkészültem egy katartikus zokogásra.

– Denisa, beférsz még a kormány mögé? – lihegte izgatottan.

– Mi történt? Hány percesek? Hova menjek érted? Hol van Marcel?

– Bajban van a... Gáz van valakivel. Oda kell jönnöd! Mondom a címet!

Beigazított, merre söpörjek. Lelkemre kötötte, tüstént hívjam, ha már nyeregben leszek.

Betömködtem magam az ülésre. Indultam, rácsörögtem.

– Tehát mi van? – firtattam.

– Nem tudom pontosan, egy társnőm felhívatott a mobiljával. Mocsok nagy bajba kerülhetett, de volt annyi lelkiereje, hogy beüsse az automata hívószámomat! Csak annyit hallottam, hogy ő sír, jajgat és dübörög, közben meg valaki ordítozik.

– Biztos, hogy otthon sír, jajgat és dübörög? – kérdeztem.

– Nem biztos, de erősen valószínű. Kábé két perc múlva nála leszek.

– Kábé én is odaérek addigra. Tehát ő szintén babás?

– Persze! A fórumról ismerem. Ugyanahhoz a dokihoz jár, akihez mi is. Ő is a kádas verziót választotta, akárcsak mi. Neki még két hete és három napja van a szülésig. Többször találkoztunk, elmentünk ultrahangra, kibeszéltük a dokit, együtt vásárolgattunk. Például könyvet vettünk, hogy legyen mit olvasnunk a kórházban...

– Mi a címe? Az utolsó könyv, amire az elkövetkező öt évben időd lesz?

– Nem, hanem: Hogyan őrizzük meg szüzességünket?

– Monszun után gumibugyi. Szóval várandós a barátnő. Van neve?

– Kékmacska. Tudod, ahogy a neten szokás.

– És ha a férjével arénáznak? Berontunk a családi perpatvar legkellősebb közepébe? – érdeklődtem.

– És ha igen? Lehet, hogy jelenleg nem vagyok a szokásos ász fejrúgásban, de ha a férj brutálozza Kékmacskát, lejjebb is találok rajta rúgnivalót.

Nem támadtak kétségeim.

Szélhajtotta, ólomszürke fellegzet terült a városra. A sötét, súlyos, rideg felhők horzsolták a tetőket, tunyán másztak tova az ablakok előtt. A szürkeség elnyomta, fojtogatta a karácsonyi fényözönt. Búskomor utcákon robogtam végig.

Egyszerre érkeztünk a jól szituált környéken lévő házhoz. A bekerítetlen kertben nyurga fenyők toronylottak a fakult gyep fölött. A barackszínű, kétszintes épület ablakaiban, falain, a tető oromzatán és az erkélykorláton fakultan hunyorogtak a közelgő ünnep tiszteletére felszerelt színes égők, világító angyalok, rénszarvasok, télatyók.

A csukott ajtajú garázs előtti felhajtón hanyag-sietősen odakormányzott sötétkék furgon vesztegelt, kitárj raktérajtóval.

Felvijjogott a belső vészjelzőm. Járgányomat eldobva a ház felé iramodtam.

A gyalogút melletti fűben kipányvázott léggömbök, héliummal bélelt, titáni hóemberek, nyuszik, őzgidák, óriásgombák imbolyogtak, zenéltek, és csillogni-villogni próbáltak. Nem gerjedtem tőlük ünnepi hangulatra.

Dalia előbb érkezett a bejárathoz. A falhoz simulva pihegett, hallgatózott.

Becsapódtam mellé az ajtó másik oldalán.

Odabenn áthatóan, eszelős hangon rikácsolt valaki.

Az illető bárki lehetett, tébolygó papagájtól feketemiséző banyáig. Bútordöntögetés zaját is kivettük.

Egy másik hang sírósan rimánkodott: hagyjál kérlek, légy szíves, ne csináld ezt...!

– Van stukkered? – suttogta Patália.

– Naná. Otthon – morogtam.

Behatoltunk. A máskor bizonyára takaros nappaliban felborított székek hevertek. Az étkezőasztalról letépett terítő az egyik fotel támláján lógott, a szétszórt teríték elemei a padlón éktelenkedtek. Vajasdoboz, szeletelt sajt, felvágott, dzsemestálka, üveg- és porcelántörmelék színesítette a müzliszőnyeges csataképet. Mindenfelé szétdobált-felhasogatott díszpárnák folyatták vattás, szivacsos, szöszös belüket. A cafatosra kaszabolt bőrkanapé lemészárolt áldozati állatra emlékeztetett.

Fájdalom markolt a méhembe.

A rikácsolás felerősödött.

– Úgysem szaladhatsz el! – zihálta a tébolyult hang, szinte bizonyosan nőé. – De tőlem csak rohangálj! Úgyis mindjárt kidöglesz! Ha azért csinálod, hogy a szülést siettesd, ne fáraszd magad! Megkíméllek a hosszas vajúdástól, nyögéstől!

Kékmacska sikítozott, sírt.

Betájoltuk hollétüket.

Rohanvást fellopakodtunk az emeletre.

Közben összeraktam benyomásaimat. A nyomokból ítélve a támadó késsel ténykedik. Az indítékra nem mertem rájönni.

Dalia leoldotta csípőjéről a vaskos fémszemekből és bőrrojtokból komponált övet, s a tenyerébe rejtette.

Átható sikolyt, döndülést hallottunk.

Az eszelőző némber zihálva, önelégülten ordított:

– Na ugye, hogy...?! Úgy lesz, ahogy akartam! Pontosan itt akartam megcsinálni, a hálószobában! Az ágyon! Gondolok a kényelmedre!

– Nem teheted ezt, Ago! Olyan jóban voltunk! Hiszen a barátnőm vagy! Együtt várjuk a gyerekünket!

– Most se vagyunk rossz viszonyban! Csak te hisztizel! Ne fetrengőzz nekem, mert még megváglak! – Az őrjöngő felröhögött. Látni véltem a szájából kifröccsenő nyálcsöppeket. – Habár mindenképpen megváglak! De akkor se fetrengőzz!

Valami csattant. Sejthetően Ago tenyere Kékmacska bőrén. Légszomjas hörgés hallatszott.

Elsiettünk egy nyitott ajtó előtt. Besandítottam, visszatolattam. Kikaptam a lábtartót az íróasztal alól. Megragadtam az egyik lábát, miáltal a zsámoly pajzsként simult a karomra. Kissé sajnáltam, hogy nem spártaibb modell. Kurta lábacskáit ívesre faragták, lábtartó részét virágmintás szövettel vonták be, márpedig a kárpitozás csüggesztően tompítaná az ütést, ha netán fejbe csapnék vele valakit. A zsámoly mélyében üreg rejtezett, a fedél két zsanéron mozgott.

A hörgés, haldoklás színterére, a hálószobába toppantunk.

A terebélyes hitvesi ágyat nem rendeltetésszerűen használták. A süppedésmentes, gerincbarát matracon két előrehaladottan állapotos nő szumózott. A zokogó asszony vergődött alul. A rikácsoló némber felülről, fojtogatásos módszerrel bizonygatta, hogy ő az alfanőstény.

A negyvencentis pengéjű, villogóra fent kés a nászágy fejtámlájában rezgett. Gazdája nyilván azért parkolta oda, hogy mindkét kezét igénybe vehesse áldozata legyűréséhez, megbilincseléséhez.

Megköszörültem a torkomat, hogy észrevétessem magam.

Alfanőstény megpördült. Reflexből röpítette felém a kést.

A süvítő penge útjába löktem a pajzsot. Az acélhegy recsegve hatolt át a kárpiton, fedélen. A karomig nem jutott el.

Elégedetten előrébb léptem.

– Mi folyik itt? – érdeklődtem.

Ráfaragtunk.

Ago hihetetlen gyorsasággal bűvészkedte elő stukkerét a drapp színű kismamanadrág szára alá szíjazott tokból.

Lemászott áldozatáról. A fegyvercső billegetésével az ágy végébe, a közelünkbe terelte Kékmacskát. Végigpillantott rajtunk, és elvigyorodott.

A vigyorgó gravida harminchét-negyven éves lehetett. Kerek, kicsiny, kórosan pufók arcát bébikacsa-szőke haj keretezte. Vállig érő, bepödört végű, frufrus frizuráját csak egy hatvanas évekbeli kismama-divatlapból koppinthatta. Vízfesték-kék szeme, parányi, kerek orra volt. Rövid, dús, sebesre harapdált ajkából vékony vércsík szivárgott. Fehér kesztyűt, drapp dzsörzé tunikát és terhes-pantallót viselt vaskos alakján. Hasméretéből ítélve a tizenharmadik hónapban járt.

Ő meg a mi babaházainkat bámulta. És felderült.

– Nahát, minő szerencse! – rikkantott. – Hármas ikrekkel megyek haza!

Könnyedén lehajolt félútig, felemelte a lábát. Beturkált a múlt századi terhesnadrág alatt tárolt arzenálba, közben egyetlen pillantás idejéig sem tévesztett szem elől bennünket. Az előhúzott hangtompítót felcsavarta a csőre. Lenyalta ajkáról a kiserkent vért. Kimutatta, mennyire élvezi az ízét.

– Te is meghibbantál a terhességtől? – próbálkozott Dalia. – Akkor egy csapatban játszunk.

– Naná, hogy egyben – morogta a szólított. Immáron tépelődni látszott. – Jól megnehezítettétek a dolgomat, mondhatom!

– Jaj, de sajnáljuk! – sóhajtottam. – Akkor inkább máris lelépünk.

Az alfaszuka mögötti ablakban kifakadt a szürkeség: a felhők ontani kezdték terhüket. Izzó fehérségű, kövér hópelyhek lebegtek-süllyedtek a föld felé.

– Innen élve nem mentek ki! – szögezte le Ago. – Sajnálhatjátok. A fenébe! Csak egy pár bilincset hoztam... Márpedig az kevés lesz! Lássuk csak. Megvan! Megkötözitek magatokat! A csicsás függönyzsinórral! Hajtós lesz a melóm. Na sebaj, sebaj. Időm van bőven, elvégre fejvesztve siettem, mihelyt megtudtam, hogy a férjecske ma nem ül itthon a szoknyácskán! Estig elő sem kerül! Válaszoljatok nekem! Egészségesek vagytok?Több generációra visszamenően terheletlen a vérvonalatok? Semmit se titkoljatok el! A bébikék milyen neműek? Az apái fehér bőrűek? Diplomások? Kulcspozíciót töltenek be a munkahelyükön?

– Mindez miért bír jelentőséggel? – érdeklődtem. Az átható gravida olybá festett, mint egy jóllakott, álruhás hörcsög. Feszültségéről mindössze a heves ajakrágásai árulkodott.

– Itt én kérdezek! – förmedt rám. – Tehát?

– Valami védőnő vagy? Vagy mi a fene? – firtatta Dalia. Úgy állt, hogy a tenyerébe rejtett övvéget elfedje a hosszú pulóverujj.

– Nem érted?! Ki akarja vágni belőlünk a gyereket! – sikította az ágy tetején kuporgó Kékmacska.

Holott már rég felfogtuk, csak éppen hinni nem mertük.

– Nemhogy inkább megszülné a sajátját – fanyalgott Rapli. – Már ha az gyerek, nem pedig mamut.

Próbált közelebb araszolni a feltűnően másállapotos nőhöz.

A némber megpöccintette a ravaszt. Diszkrét pukkanás hallatszott. Egy fegyverszakértő szerint épp ilyen finom hanggal jár, ha „egy gentleman finog”.

Dalia visszahátrált iménti helyére. A golyófúrta lyukra néztük a padlóban. A lőporszagot szimatoltuk.

Megest markolást éreztem a hasamban.

Válaszoltunk a gravida kérdéseire.

A csőre töltött stukker éber figyelmétől kísérve az ablakhoz sétáltam. Leszedtem a bojtos, fényes, csúszós függönyzsinórokat. Az egyikkel hátrakötöztem a harcművésznő kezét. A másikat Kékmacska hurkolta a csuklómra. Naná, hogy csalafintáztunk közben.

Ago rikácsolva követelte, hogy jó alaposan húzzuk meg a csomót. Sajnálatos módon volt annyi esze, hogy ennek ellenőrzése végett ne jöjjön túlsággal a közelünkbe, így aztán nem nyílott alkalom a lefegyverzésére. Végezetül ő bilincselte meg Kékmacskát, és letette végre a csúzliját.

Ezután olyféle mozdulatokkal ütögette meg komód-szerű hasát, aminőkkel az erejét fitogtató hímgorilla püföli a mellkasát. Megdicsőülten ránk vigyorgott. Felhajtotta özönvíz-kori tunikáját. Csaknem hónaljig érő terhességi bugyogót viselt alatta.

Ebből rángatta elő a bálna méretű haspárnát. Terhességét az ágyra dobta. Kicipzározta, és széthajtogatta.

Nagyot ámultunk. Sebészeti eszközök csörögtek a műtőzöld bélésen. Szikék, többféle méretben. Fűrész, érfogók, sebterpeszek, kampók. Nemrég láttam hasonlókat az emberkínzási múzeumban.

– Veled kezdem, Kékmacska, mert a barátnőm vagy – közölte alfanőstény burukkoló kedvesen. – Végig melletted voltam, mióta először írtál a topikba. Együtt hordtuk ki a babát. Az én babámat. Otthon már mindent berendeztem számára! A rokonság és a szomszédság is várja már a bébikét. Hű, hogy meglepődnek majd, ha három pólyást viszek haza! Ne aggódjatok, nem teszek kárt a babukákban! Vigyázni fogok rájuk, mint a koronagyémántokra! Amiatt se féljetek, hogy utána széthagylak benneteket, megkötözve, felvágva! Nem vagyok én állat! Ígérem, nem lesznek felesleges kínjaitok. Miután kiszedtem a bébiket, mindenkit lelövök, emberségesen! Csak addig kell kibírnotok.

A kisujjnyi vastagságú, műszálassága folytán ígéretesen csuszamlós díszkötél nem sokáig feszült a csuklómon. Addig-addig húzgáltam, feszegettem, mígnem kellőleg meglazult.

Újabb markolást éreztem a hasamban. Tudtam, most inkább az órát kéne nézegetnem.

– Elrámolhatsz! Mindjárt megszülök! – nyögte Dalia a szőnyegre roskadva. Félig ülő helyzetben támaszkodott a falhoz. Elkínzott arccal vergődött-vonaglott. Meggyőzően csinálta.

– Valahogy kitaláltam magamtól is, hogy elleni készülsz! – mordult rá Ago. Kékmacska fölé hajolt. Fehér kesztyűs kezében szikét tartott. – Tessék, csináld csak! Vajúdj! Addig kirámolom a másik kettőt.

A harcművésznő tovább fetrengett a padlón.

Egyszerre csak kisiklatta csuklóit a selyemkötél csomójából. Talpra szökkent. Röptében kapta föl a szőnyegről a láncszemes övet.

Ekkorra már én is szabaddá tettem végtagjaimat. Bal kézzel felragadtam a zsámoly-pajzsot. Kirántottam a kést a talptámaszból.

A villámgyors Ago eldobta a szikét, és odébb vetődött, hogy felmarkolja stukkerét.

Nem érte el a fegyvert. A lesújtó láncöv a nyaka köré csavarodott, és fulladásos érzetet keltett benne.

A felém szárnyaló szikét félreütöttem a zsámollyal. Elhajítottam a jobbomban lévő kést.

A penge az alfanőstény vállába fúródott, de csak heveny idegrendszeri tüneteket: hörgést, vicsorgást okozott.

Dalia megrántotta az övet, mire az még jobban megszorult a némber torkán. Ám a következő feszítésnél elszakadt.

A fojtásból menekülő Ago iszonyatos hördüléssel, üvöltve lódult az ágy végében heverő fegyvere felé.

Az útjába pattanva lecsaptam rá a pajzzsal. Ez kissé letérítette őt a pályájáról.

Egyetlen rántással kinyitottam a zsámolyfedelet. Úgy intéztem, hogy amikor a tető nagy lendülettel visszacsapódik, annak kárpitmentes fenékrésze érintkezzék a némber arcával. Ugyanezt mandinerből is megcsináltam.

És máris kezdtem elölről. A nyíló-csukódó fedél csapásai jobbról-balra, balról-jobbra rángatták a fejét. A zsámoly úgy működött, mint egy pofozógép.

Ago nyaka, lába megbicsaklott. Kiskacsa-sárga, frufrus, befésült hajzata félrecsúszott, elfüggönyözte a fél arcát. A paróka által szabadon hagyott arcfél némiképp átformálódott az ütések hatására. Úgy döntöttem, megtartom a csodafegyvert.

Dalia az ágyon átmászva elérte a stukkert. Talpra szökkenni képtelen lévén, fenékre huppant a matracon, és Agóra szegezte a fegyvercsövet.

Az csak ingatta a fejét. A csuszamlásnak indult álhajzat tovább sikamlott lefelé.

– Nem, nem, nem! – hörögte. – Rengeteg ideje készülök erre! Rengeteg ideje! Babuka nélkül nem megyek haza! Nem maradok szégyenben!

– Nem mész haza – szóltam gyengéden. – Sittre mész. Vagy diliházba.

Észleltem, mire készül. Midőn a rámeredő pisztollyal mit sem törődve Daliára vetődött, tarkón csaptam a zsámollyal.

Lezuhant röptéből. Elterült a félregurulni igyekvő harcművésznő mellett.

Megkerültem a kontinensnyi nyoszolyát. Kiszabadítottam a félig lemeztelenített Kékmacskát a bilincsből. A magas, vörös hajú, kisírt szemű, ifjú nő mély lélegzetet vett.

– Ne sikítozz! – mordult rá Dalia.

Kékmacska engedelmesen becsukta a száját. Ellazította arcizmait. Felhúzott térdeire simította tenyerét, és amennyire méretes hasa engedte, bekukkantott önnön combjai közé. Jóllehet, mit sem látott, finom arcvonásai megest fintorba rántotta a rettenet.

– Menten megszülök! – szűkölte. – Egyfolytában keményedek!

Dalia legyintett.

– Én is. Nyugi, az első gyerek szivatós. Hátúszásban is simán beérünk a kórházba. Hívd fel a férjedet. Te hogy vagy? – kérdezte rám nézve.

Épp nem kaptam levegőt a méhmarcangtól. Kínomban teljesen megfeledkeztem a jógalégzésről. Kidüllesztett szemmel hápogtam.

Dalia értelmezte a jeleket. Sóhajtott.

Amint a fájdalom alábbhagyott, visszavánszorogtam a takarón heverő ájulthoz. Hasam leárnyékolta az előttem lévő világ egy szegmensét. Elbotlottam a műszőke parókában. A bilincs kihullott a kezemből.

A térdre tápászkodott Dalia kissé előrébb csúszott a nászágyon. Megmarkolta a hasmánt komázó némber halványbarna, félhosszú, saját haját, és felrántotta a fejét. A lehunyt szemű, párnás, horzsolt arcra meredt. Nyelve gyanúsan mocorgott a szájában. Sejtettem, hogy köpni készül, vagy csőre tölti a méregfogait.

Fontolóra vettem, lehajoljak-e. Végül inkább berúgtam a bilincset a nyoszolya alá.

Közös erőfeszítéssel a hátára görgettük a magzatrablót. Átloholt az elmémen, mennyire örülnének az elnevezésnek a bűnügyi tollnokok. Még az is eszembe jutott, mi mindent fognak összefogalmazni az esetről.

Könnyfakasztó stílben, gyengébb idegzetűeknek: „Elkeseredett, gyermekre vágyó, magányos szingli végső, kétségbeesett lépése! Mindenáron anyaság?”

Emeltebb ingerküszöbűek számára: „A Magzatrabló sátáni gonoszsággal tervelte ki, hogyan szerezzen magának csecsemőt! Áldozatát egy internetes terhességi fórumon hálózta be. Fűrésszel, szikével érkezett, hogy kivágja a magzatot az élő anyából! Tengersok vér és zsigerek a hálószobában! Húscafatok a karnison!”

Politizáló modorban: „Jaj nekünk! Összeomlott a közbiztonság! Szabadon gyilkoló, sebészszikés magzatrablók! Már a terhes anyák is veszélyben! Kipusztul a nemzet! Mondjon le a miniszter!”

Giccsmagazin-stílusban: „Vajon mi játszódott le a magányos szingliben? Miért nem talált jobb megoldást? Lehet ilyen erős a kisbaba utáni sóvárgás? Muszáj ölni egy aprócska cukorfalatért? Valóban a sorozatos szerelmi kudarcok sodorták bűnbe az egyedülálló szinglit? A mai férfiak tényleg képtelenek az apaságra? Vajon elmebeteg az elszánt szingli? Vagy csak kétségbeesett?”

Mindhárman buzgó telefonkeresésbe fogtunk. Szemhunyorintás alatt kiderült, hogy Dalia a kocsijában hagyta a mobilját. Miként magam is.

Kékmacskáéról megtudtuk, hogy „Nincs meg! Jézuszkám, nincs meg!”

A vezetékes készülék zsinórját a módfelett tervszerű Ago elvágta.

Tercettben szitkozódtunk.

Felnyaláboltuk a köztörvényes korpuszt. Dalia fogta az egyik kartövet, én a másikat, ekként vonszoltuk magunk mögött a passzív szervezetet. Így aztán lefelé haladtunkban nem a némber fejét kopogtattuk a lépcsői fokokhoz, csupán a sarkai zötyögtek, csattogtak. Előbb az egyik cipője veszett el, majd a másik is lepottyant, és a zoknija is különvált tőle. Ezután a hatos ikerterhességhez méretezett nadrágra került sor. A fokozottan műszálas ruhadarab a húzgálás következtében elektromossággal telítődött, lecsúszás közben sercegő-pattogó hangokat hallatott, szikrák is fröccsentek belőle, a dzsörzépantallót a sörsátorszerű terhességi bugyogó követte.

A zaklatott Kékmacska lépdelt mögöttünk. Utálkozva rugdalta odébb a lábai elé hullott ruhadarabokat.

Mire leértünk a nappaliba, már csak a combközépig érő tunika díszelgett a nehézsúlyú Ago alakján. Elengedtük a testet a szőnyegen, a széthajigált reggeli maradványai között.

A ház asszonya megtorpant mellette. Végigtekintett a lába előtt heverő húskötegen.

– Fura, most is olyan, mintha terhes volna – jegyezte meg. – Habár nem csoda, hogy így néz ki. Folyton azt írta a fórumon, hogy ő bizony kettő helyett kajál, mert mindent meg akar adni a kicsikéjének. És közben mindvégig az én babámra fente a fogát!

Ezt felidézve tüstént elkomorult. Ránk meredt.

– Hogy lehetett képes ilyesmire?! – nyögte. – Háromnegyed éven keresztül színlelt, hazudott!

– Keresd meg a mobilodat – tanácsoltam.

– Eltűnt a küzdelem hevében! – kiabálta választékosan. – Nem tudom, hová lett!

– Gondolkozz – javallotta Dalia. – Engem honnan hívtál?

– Hát a mobilról!

A harcművésznő a mennyezetre fordított szemmel felsóhajtott. Tenyerét a hasára simította.

– Melyik helyiségből? – lehelte a fájdalom múltával. Legyintett. – Most kocsiba ülünk, és begurulunk a kórházba. Momentán mindenki szül?

Gondolkodás nélkül bólintottunk.

Patália a Magzatrablóra mutatott:

– Ezt el kell pucolni innen. Szóljunk a kukásoknak.

Kifelé indultam a telefonomért. Odakinn hószőnyeg hevert a lábam alá. A sűrűn hulló, öklömnyi pelyhek máris eltüntették Ketyó City szürkés, szomorkás színeit. Behajoltam az ülésre, kitapogattam a telefonomat.

Mindenekelőtt Danielt hívtam. Rögtön meghallottam az előfizető jelenleg nem elérhető szöveget. Az agyamra lobbanó tigrishormon hatására a hátam mögé vágtam a készüléket. Aztán térden csúszkálva keresgettem a mélyülő hóban a kocsi körül, mígnem a közelben libegő légmikulás palástja alatt rátaláltam.

Bepöttyentettem Martin számát. Úgy rémlett, egyetlen öcsém együtt időzik valahol Daniellel, mert az ő mókuskerék-meghajtója sem volt rácsatlakoztatva a rádióhullám-hálózatra.

A telefont zsebre vágva az indítókulcs keresésébe fogtam. Sem a kocsiban, sem a zsebemben nem leltem azt! A ház felé indultam, azon töprengve, hol ejthettem el a slusszkulcsot, és megtalálom-e valaha.

Már a bejáratnál lépdeltem, midőn felfogtam a benti zajokat. Ehhez nem kellett túlsággal szemfülesnek lennem: lövés dörrent, bútorok borultak, ajtó csapódott.

Berontottam. A kiújult sikoltozás, csataüvöltés nyomába lendültem. Átvágtam a hulladékos nappalin. Az alfanőstény korpusza nem hevert a szemét között.

A távolodó kiáltozás nyomában lefelé lódultam egy rövid, ámde homályba vesző lépcsősoron. Nem láttam a fokokat, botorkálva haladtam. A következő méhösszehúzódás a grádics aljában ért. Mély lélegzetet vettem. Benn tartottam a levegőt. Úgy képzeltem, ki sem engedem a szülés végéig.

Hirtelen világosságféle támadt a pokolsötét folyosón. A szemközti ajtó kitárult. Mielőtt élvezni kezdtem volna, hogy látok, az ajtó becsapódott. Aztán újra kinyílt, megest bevágódott.

Átrohantam a széljátékszeren. Végigsüvítettem a tágas garázson. Szemem sarkából észleltem Dalia és Kékmacska ottlétét. Kiléptem az utcára nyíló ajtón.

Időben ahhoz, hogy lássam a következőt: Ago meztelen lába, csupasz hátsója villan egy utolsót a felhajtón veszteglő furgon mellett.

Becsapódott a vezetőülés felőli ajtó. A motor felbőgött, a járgány üvöltve, csikorogva lefarolt az úttestre, siettében gyakorta megcsuszamlott a havon.

A garázsban parkoló kocsi mögött mocorgó nőalakok elővánszorogtak a takarásból.

Dalia egyik kezével a tarkóját masszírozta, a másikkal hasát simogatta, mindeközben fogcsikorgatott és nyögdécselt.

– Fejbe pajszerolt a cseszett szuka! – panaszolta görnyedt tartásban. – Kapjuk el, Denisa!

Sóhajtva az orra elé tartottam a markomat.

– Hol a kulcsod?

– Mit tudom én!? Hát a tied? – meredt rám.

Nem akaródzott válaszolnom. Kékmacskára néztem, majd kérdőn a garázsban parkoló járgányára. Ő a hasát szorítgatva, szűkölve helyben futott, és fejbillegetéssel jelezte, hogy valahol a házban lesz a kocsikulcs.

A bőgő motorú furgon cikcakkolva távolodott a hózáporban.

Kékmacskára szegeztem a mutatóujjamat.

– Hívj segítséget, és tépj el a kórházba! – parancsoltam. – Mi elkapjuk Agót!

Ezzel megragadtam Dalia gallérját. Rohanvást lódultunk az utca felé. Teremtett lélek sem autózott a vastagon behavazott úton.

– A rongyos, szutykos, büdös, kurva életbe! – sziszegte társnőm, a lába alatt fehérlő havat rugdalva. – Járni is alig tudok, nemhogy futni!

Ekkor egy motoros pöfögött elő a csapadéktüllből. A nyeregben kuporgó, hóembernek tetsző fickó lassan, óvatosan haladt a csúszós pályán.

Összebeszélés nélkül döntöttünk Daliával: megkíméljük a vezetőt a további félszektől.

Gyengéden határozott mozdulattal eltávolítottuk a középkorú pasast a feketére krómozott, áramvonalas, tökös gépről. Elhadartam neki, hogy zsaru vagyok, és csak kölcsönvesszük kincsét. A fickó pendelyes korában bizonyára ezerszer megcsodálta a moziban a Szelíd motorosokat, s azóta vágyott hasonló paripára. Mire felnevelte srácait, és elvált nejétől, már meg is engedhette magának a vételt, ám ekkorra meglehetősen fóbiás-aggódós lett.

Legott a helyére pattantunk. Eléggé billegett velünk a gép.

Tudtuk, mi a baj. Babaházaink kiterjedése miatt csak keservesen fértünk el a nyeregben.

Kiegyensúlyoztuk magunkat és egymást.

Repülőstarttal indítottam.

A bitangos masina alkalmas volt a menőzésre. Na persze düh és mersz is kellett hozzá. Nekünk mindkettőből volt bőségesen, továbbá előéletünk sem lótuszvirág-ápolásról, hajasbabázásról szólt. Gyorsan döngettem, részint az üldözés okán, részint azért, mert máskülönben megfeneklettünk volna a hóban. Dalia segítsége, egyensúlyozása is kellett a haladáshoz.

Új extrém sportágat alapítottunk, bár akkor ez még töredékpillanatokra sem jutott eszünkbe. Az sem, hogy induljunk vele a következő olimpián. Az ötlet csak utóbb merült fel bennünk. Speciális szakágunkat a motoros hajsza hóban, szülés közben nevezettel láttuk el.

Akkor arra sem gondoltunk, hogy rémálomszerű, esetleg lehetetlen dolgot művelünk. Pláne, hogy utóbb némelyek majd hümmögve hallgatják erről szóló visszaemlékezésünket.

És amikor a filmbéli főhős kecsesen végigszökell a száguldó vonat tetején, majd leugrik a felrobbanó viaduktról a hatszáz méter mélyen lévő folyóba? Aztán lesodródik egy háromszoros Niagara-jellegű vízesésen? Ráadásul közben még ágyúval is lőnek utána, ám mindeközben a farka bojtja sem görbül? Ez miért reálisabb, mint szülés közben motorozni? Nos?

A kék furgon cikcakkolva száguldott előttünk, akárha vezetője részeg volna. Tudtuk, hogy nem az. Csakcsupán megszállott, kerge elméjű, ketyós. Ráadásképpen kiadós verésben részesült, főleg a fején, így aztán még agyrázkódásra is szert tett.

Újfent megpróbálkoztam a telekommunikációval. Míg ezzel bajlódtam, fokozottan szükség volt Dalia egyensúlyozó tehetségére. Előbb Danielről pattantam vissza, ezután hívtam a legfőbb akciócsoportost, Patrickot, majd Delgadót, Louist, Rühlt, a csapat többi tagját. Hasztalan.

Martin, Cyd és Marcel készüléke ezúttal be volt kapcsolva. Ők mással beszéltek.

Mit tehettem? Felcsörgettem Zsötit. Vázoltam a helyzetet, miszerint egy ámokozó bige furgonját kergetjük a makkig érő hóban, motorral. Nincs sálunk, sapkánk, vodkánk és stukkerünk, viszont sűrűn törnek ránk a szülési fájások. S azt firtattam, lépne-e valamit az érdekünkben?

– A tágulási szakaszban vagytok? – rikkantott Zsötem. – Vagy már toljátok?

– Küldd a fogdmegeket! – mordultam. Közöltem vele a sötétkék furgon márkáját, rendszámát.

– Meglátom, mit tehetek – felelte.

Elsüllyesztettem a telefont. Hátrakiáltottam Daliának.

– Van nála fegyver?

Ő meg a fülembe üvöltött, közben a kabátomat markolászta, mivel a karja nem ért át.

– Amikor feltámadt a poraiból, lecsapott a pisztolyra! Tusakodás közben átlőttük a plafont. A stukker a házban maradt.

Ekkor, mintha csak pontot illesztene a mondat végére, a gravidaszomorító némber kihajolt a kocsiablakon és ránk lőtt. A golyó elfütyült a fejünk fölött. Mesmeg kerülgetni kezdett a szívroham, valamint cimborája, az agyérgörcs. És persze elővett a korai őszülés, kopaszodás, tikkelés. Továbbá a szitokhajlamom.

Heveny idegességemben rút dolgokat kívántam a lövöldözőnek, de oly rútakat ám, hogy az már fekete mágia.

– Nem lehet stukkere! Elszedtem tőle! – üvöltötte Dalia. – Bosszúból ő meg tarkón cseszett valami fémből készült hosszúval és keménnyel! Jaj, mindjárt idebabázok!

– Te is? – nyögtem.

Újabb lövés dörrent. Mire felfogtuk, hogy túléltük, már a következő skuló is startolt felénk.

A gépet megdöntve áthúztam a furgon másik oldalára. Hókását terítettünk magunk köré. Az arcunkba, nyakunkba is jutott belőle. Alaposan meghóemberesedtünk.

Ago a vezetőfülkében hátrafordulva tüzelt ránk, a lövedék átfúrta a háta mögötti fal üvegablakát, aztán a raktérajtóét. Mindeközben veszített a lendületéből, ét kissé meglankadtan süvített felénk. Elsuhant a bal vállam fölött.

– Elkaptad a fogaddal? – sziszegtem társnőmnek.

Dalia közelebb hajolt hozzám, hogy halljam: ropogtat valamit.

– Tuti, hogy a kocsiban rejtegette a fegyvert – morogta bosszúsan. – Remélem, nincs nála tartalék tár.

Ez a reménye sem vált valóra, behúzott nyakkal, átkozódva, hullámvonalban motoroztunk a sűrű hó- és golyózáporban. Égdörgésnek megtették a lövések, villámlás gyanánt a zúzmarás szempilláimon olvadó-hintázó hópelyhek szikrázása, kaleidoszkópozása szolgált. Látásom jócskán leárnyékolódott.

Ismét megkíséreltem a távolsági kapcsolatfelvételt.

Érdeklődtem Zsötinél, mit cselekedett az érdekünkben. Azt válaszolta, hogy – reményei szerint – felénk tart egy zsarulégióval, személyesen vezeti őket. Mellékesen az iránt érdeklődött, merrefelé robogunk, ugyanis a kollégák egy motoros női martalócot is űznek éppen, tehát jó lesz vigyáznunk, nehogy összetévesszenek vele. Nem kezdtem ordítani, kiszálltam a kontaktusból.

Hívtam Belloqot.

És mit ád az ég, elértem őt!

– Csakhogy! – örvendeztem. – Nem fogod, elhinni, mit művelek! Inkább el se mesélem. Ráérsz?

– Mit művelsz? – kérdezte. Alighanem hallotta a lövéseket, motorzúgást. – Tévézel?

– Nem tévézek! Hanem egy lövöldöző álterhest kergetek, rekvirált motoron, trutymós útviszonyok között, cefet hidegben, hóemberként! Ráérnél elkapni a közveszély spinét a nagyszerűekkel? Ugyanis haladéktalanul szülnöm kell! Nemcsak nekem, hanem Daliának és Kékmacskának is! Mellesleg a ketyós álgravida ki akarta vágni belőlünk a gyereket!

– Kérlek, most ne hülyéskedj – sóhajtott hitesem. – Ne haragudj, mennem kell. A szökevényt elfogtuk, de a motoros bige még menekül. Két társam megsérült.

S ezzel kiszállt a vonalból.

– Belloq, ez most komoly – leheltem a süket készüléknek. – Ha végeztél, gyere a kórházba. Vagy a proszektúrára. A rohadt életbe! – morogtam, felfogván a horrorba illő helyzetet. Szememet könnyek marták-csikarták, már-már a hátam mögé vágtam a telefont.

Ekkor hajtottunk át – eléggé viharszerűen – a tilos jelzésen, a Vértanúk terénél.

Hirtelen harsányan vijjogó zsarumobilok kaptak közre s fékeztek le bennünket.

A mellénk vágódott kocsikból eltökélt fegyveresek pattantak elő.

Ago ennek ellenére tovább tépett volna, ám a célzó lövések villámgyorsan szétpozdorjázták az abroncsait. Mire a furgon megfeneklett, az egyik fogdmeg-brigád minket is térdre parancsolt a hókásában, holott siralmasan pisztolytalanok voltunk.

Az álgravida nem szállt ki a járgányából, rikácsolt, dühöngött. A kék rom fedezékéből vadászgatott az egyenruhásokra.

Azok pedig viszonozták lövéseit.

Egyszerre csak elcsendesedett a vipera- és tűzfészek.

Zsaruk lódultak a furgon felé.

Felnyögtem a ránk szegezett, hosszabb-rövidebb fegyvercsövek között.

– Óvatosan! Ez egy keljfeljulcsi!

Rövidesen tisztázódott, hogy Dalia meg én nem az a debella termetű motoros smasszernő vagyunk, akit a fél város kopói üldöznek, mint rendőrgyilkost. Ezután a kollégák kihántották a sötétkék roncsból a golyólyuggatott állapotban is harapott és karmolt sebeket osztogató gravidahentelőt, majd mindhármunkat mentőbe gyömöszöltek, bölcsen nem egyazon kocsiba.

Az akciót levezénylő Zsöti a helyszínen maradt babért aratni, sajtózni.

Velünk elszáguldott a nínómobil. A hordágyon heverésztünk, gémberedettre fagyott ujjainkat lehelgettük, görbítgettük, azon reményben, hogy talán nem haltak el, és még hasznukat vehetjük a ránk váró pelenkázás, pürékészítés során.

Megszólalt a telefonom. A mentőorvos éppen ultrahangos vizsgálatot eszközölt a hasamon. Intett, hogy nyugodtan létesítsek kapcsolatot az engem kereső külvilággal. Urian hangos, erőteljes szívhangjai dübörögtek körülöttem.

Daniel nem is próbálta leplezni zaklatottságát.

– Szia gravidka. Most hallottam a lidércálomszerű történetet – nyögte elfúlóan.

– Másoknak könnyebben elhitted? – kérdeztem. Csúnya elégtételérzet töltött el. Majd meggyónom, gondoltam, s tovább élveztem Belloq vezeklőkedvét.

– Máris megyek! – ígérte. – A kórházban találkozunk.

A doktor felemelte két ujját, mint az iskolában. Néhány másodperc türelmet kértem Danieltől, és a jelentkezőre pillantottam.

– A magzattal minden rendben, habár gyorsabb a szívverése a normálisnál, de ez alighanem az anyai testmozgás következménye – közölte a gyógyász. – Úgy vélem, még két-három óra is eltelhet a szülésig. Izgalomra semmi ok.

Bólintottam, a telefonba szóltam.

– Te is hallottad?

Daniel hümmögött. Halkan, feltűnő szelíden sóhajtotta:

– Szeretnék melletted lenni.

– Úgy érted...?

– Igen, úgy.

– De hát ezt már ezerszer megbeszéltük, Mogorva! Nem mondom, az elmúlt órában például csöppet sem bántam volna, ha mellettem vagy.

– Olyasmiért teszel szemrehányást, amiről nem tehetek?

– Miért, te nem így szoktad?

Elnevette magát.

– Nem sétálok a kelepcédbe! – szólt. – Nem vitatkozom. A kórházban találkozunk.

– Ne siess, még két-három óra telhet el a...

– Épp elég lesz ahhoz, hogy elnadrágoljalak.

– Mi van a bizarr love story női hősével? – váltottam témát.

– A smasszer bige motorral menekül. Lerázott bennünket. Előbb-utóbb rábukkanunk, ugyanis megsérült a tűzharcban, amikor elkaptuk a pasasát. Az ólomálló mellényén is lehet néhány horpadás, de az altestében biztosan hordoz egy-két golyót.

Felszisszentem, altest-érzékeny lévén.

– Említetted, hogy két társad megsebesült – emlékeztettem. – Velük mi van?

– Semmi komoly, vagyis nem kellett lélegeztetőgépre, monitorra kapcsolni őket, és amputációra sem került sor – felelte játszott könnyedséggel.

Nem kérdeztem tőle neveket.

– Kapjatok el a gaz spinkót! – sóhajtottam.

Kisvártatva a kórházi folyosón gördültek hordágyaink. Dalia azon elmélkedett, vajh hová lettek a keményedései. Mióta orvoskézre kerültünk, egyetlen összehúzódása sem volt. Azzal vigasztaltam, hogy nekem sem.

A szülészeti osztály valósággal izzott a feszültségtől. Mintha váratlan munkaerő-túltengés lépett volna fel, a személyzet módfelett népesnek látszott. Mindnyájan vakítóan tiszta, ropogósra vasalt ruházatot viseltek, gondos alapossággal ki voltak sminkelve, még a takarítók is, nemre való tekintet nélkül, és egy emberként, folyvást mosolyogtak.

Midőn megpillantottam a jobb oldali folyosószárnyat lezáró testőrkordont, és a várószobában nyüzsgő fotós-firkász hadat, sejteni kezdtem, miért változott mindenki viruló szépséggé.

Aztán megláttam ŐT.

A popzene jelenleg hatályos csillaglánya vörösesszőkén áradó, kibontott hajjal, csillárszerű, gyémántos fülbevalóit rezgetve, selyemből, tüllből és szőrösebb tollakból komponált háló-, szülő- és folyosózó funkciójú ruhakölteményben, tűsarkú topánban suhant keresztül a gorillakordonon. Kerek, gödröcskés arcán, csillámos kék szemében harag lángolt, dús ajkai lebiggyedtek. Kezében ékkő berakásos, színaranynak rémlő mobiltelefont szorongatott. Olyképpen, mintha fojtogatná.

Láttára az amúgy is zizegős fotós-firkász sereg méhrajzásszerűen felbolydult. Mielőtt még az izgatott sajtósok elhagyhatták volna az üvegfalú várószobát, az őrző-védő falanx az ajtó elé rendeződött. A torlasz termetű testőrök derekasan állták a kifelé igyekvők verbális és fizikai rohamát.

A hordágyainkat toló mentősök lemerevedtek a felénk közelgő, előrehaladottan viselős popdémon bámulásában. Felültem, Dalia is. Összenéztünk, senki sem vette volna észre, ha meglépünk.

A Sacra Venustas művésznevű, főleg latin zenei csapáson nyomuló énekesnő mellénk ért. És ekkor, éppen e pillanatban történt vele valami. Valami borzadályos. Megtorpant, maroktelefonját elhullatva görcsösen megkapaszkodott a legközelibb hordágy szélében, térde megroskad, szeme kifordult, arcvonásai eltorzultak. Az egyik mentős a lepottyant készülék után hajolt, másik kettő a roskadozó, immár kutyalihegés-szerű légzésre váltó Szent Báj mellett ugrándozott kitárt karokkal, hozzáérni nem mertek.

– Mi van? Keményedsz? – kérdezte Dalia. Arrébb tolta a mambótündért, hogy az mégse az ő arcába ziháljom. – Kilökődött már a nyákdugód? Különben ne így vedd a levegőt, mert így akkor kell lihegni, amikor hisztizel. Most viszont szülsz.

A fájás megszűnt, a hírneves gravida visszatért a poklosabb dimenzióból, és a valóságra csodálkozott, azon belül Daliára.

– Én szülőpozíciós jógára jártam! – tudatta, a két mentős még mindig széttárt karokkal szobrozott mellette, a harmadik megbűvölt fickó a szikrázatos telefont nyújtotta felé, akár egy humán tálca. – Tudod, mi az? Nos, az olyasmi, amit csakis és kizárólag az apával együtt lehet abszolválni. Na, és hol az apa? Te látod valahol? Mert én nem!

– Úgy érted, hogy...? – szisszentem elhűlten. – Szent Báj! Téged szűznemzéssel ejtettek teherbe?

– Helyesbítek: Szent Szépség! Különben már bánom, hogy hagytam ezt a nevet! – legyintett. – Csak azért engedtem, mert hasonlít a Madonnára, de az már foglalt. Inkább a Szép Helené tetszene. Tudjátok, az almás csajszi! Nyert egy aranyalmát, mert ő volt a legbombázóbb. Miatta tört ki a spártai háború.

– Trójai.

– Akkor az, ja! Láttam a filmet.

– Most hagyjuk a mozizást – legyintett Dalia. – És ha nincs itt az atya, benn tartod a gyereket?

– Az úgy volt kitalálva, hogy ketten szülünk, vagyis itt kéne lennie!

– És akkor hol van? – informálódtam.

Szent Báj vállat vont, gyanítottam, hogy gyököt nem tud.

– Halványlila fingom sincs! – kiabálta, felerősödő kutyalihegéssel. – Azt állítja, hogy éppen busás üzletről tárgyal, mivel ő a menedzserem is, de ezt én nem hiszem el, őszintén szólva! Szerintem kurvára gyáva idejönni, és szembenézni azzal, milyen a szülés kínja!

– Nem mindegy, hogy itt van-e? Kismillióan vannak itt, kizárólag a te kedvedért. Válassz ki egy jobb fazont, és szüljetek együtt! – tanácsolta Dalia.

Sacra Venustas rámeredt, megest megmarkolta a hordágy szegélyét, elannyira, hogy két műkörme pengve elszállt. Zihált egy verssornyit, majd kisimult arccal felpillantott.

– Akartok a bérelt szárnyon szülni? Velem? – kérdezte, Patáliához fordulva.

– Kösz, nem. Az csak a tied, hisz azért bérelted ki.

– Hát ez volt az értelme – bólintott. – Na jól van. Menjetek csak. Mindjárt utánatok küldetem az egyik korongomat. A dalaimmal könnyebben megy majd a vajúdás.

– Kösz, haláli rendes vagy – sóhajtott Dalia. – De ne fáradj. Mi inkább zenét hallgatunk. Úgy értem, relaxálóst.

– Akkor majd adok nektek autogramot!

Felderültem.

– Tényleg? Aláírnád a placentámat?

Szent Habanéra rám nevetett:

– Hát persze! Olyat még úgyse dedikáltam!

Integetve elváltunk, bennünket tovább gördítettek a folyosón, pedig szívesen mentünk volna a saját lábunkon is, főleg futólépésben, mivel keményedéseink kiújultak! Egy nővér pihegett mellettünk. Megkérdezte a nevünket, majd bólintva a kezében tartott felírótáblára nézett.

– Igen, maguk az internetes frontra mennek.

– Semmilyen frontra nem megyek, onnan jövök! – tiltakoztam.

– Ez egy olyan szekció, ahol a netes fórumozók együtt szülhetnek, ha eljön az idejük. A legkorszerűbben felszerelt, egymásba nyitható szülőszobákról van szó! – magyarázta kísérőnk. – Óriási igény volt a kialakításukra, ugyanis rendkívül szoros kötődések jönnek létre a levelezőcsatornákon. Előfordult már, hogy öten-hatan szültek egyszerre, egymást biztatva, közösen nyomva-lélegezve, és még az apukák is segítettek! Vannak családi valjúdóink is, ahol elfér az egész família, de még a barátok és munkatársak is...

– Hát ez nagyszerű! – ujjongtam fanyarul. – És ha történetesen exhibicionista volnék, igényelhetném, hogy ország-világ foghassa a szülőcsatornámat?

– Kereskedelmi a csatornád? – kérdezte Dalia. – Mert akkor reklámot is sugározhatnál! Tudod, abban van a nagy dohány! Na persze, ha közszolgálati, akkor is reklámozhatsz. De csak két műsor között! Közben nem etikus.

– Nos, megérkeztünk – tündökölt ránk a nővér, a keblére tűzött kártya szerint Deggie nevű. Kíváncsi lettem volna, hogy ez miféle név becézete lehet. Gondoltam, majd később visszatérek rá, nem akartam a szavába vágni mivel épp ezt mondta: – Kara már itt van, és izgatottan várja magukat.

Daliára meredtem.

– Kara?

– Kékmacska – tudatta ő.

S ezzel betoltak a frontra.

A barackrózsaszín falú helyiségben vetett ágy állt, ennek mindkét végében és oldalán digitális kijelzős, érintőgombos kütyük villództak, amelyek segítségével játszi könnyedséggel átalakíthatták a fekvőhelyet. Ily módon bizonyára szülőággyá, műtőasztallá változtathatták, ám meglehet, még rakétakilövő, kolbásztöltő és zsírleszívó funkcióval is ellátták.

Az egyik sarokban – értelemszerűen – sarokkád gömbölyödött, a vajúdás megkönnyítése céljából. Ugyanez okból szerelték fel a bordásfalat. A szoba elmaradhatatlan eleme volt az iskolai tornateremből ismert, böszme csomókkal ékített, vastag mászókötél is.

Az egyik falat elektronikusan mozgatható paraván helyettesítette. Ez most elektronikusan elmozdult, láthatóvá téve a szomszédos – körtezöld színű – helyiséget, amelyet – az irigykedés-vitázás elkerülése végett – ugyanúgy rendeztek be, mint a pinket, valamint a következőként megnyíló züm-zümajtón túli, vajszínű szobát.

Ez utóbbi cella sarokkádjában ült Kékmacska, kerek kézitükröt tartott maga elé, és éppen vajúdott, ezt a légzésmódjával és a grimaszaival árulta el.

Az összehúzódáson túljutva leengedte a tükröt, és ránk pillantott.

– Elleptek a pattanások. Ez is szülési előjel. Már szóltam a férjemnek, hogy hozza utánam a laptopot, mert megígértem a csajoknak, hogy blogot vezetek a szülésről! A bibircsóközönt is beleveszem!

– Melyik szobát kéred? – kérdezte tőlem Dalia.

– Az elsőt. Nem a színe miatt, hanem azért, hogy elszigetelődhessek.

– Valami bajod van velünk?

– A szülés is olyasmi volna, mint a dalkör, a kosárfonás vagy a kukoricafejés?

– Mióta fejik a kukoricát? – csodálkozott rám Kékmacska. – Azt morzsolják.

– Tessék, csak pontoskodj! – mordultam. – Jól van, nem volt nagy poén. Most fájok, és antiszociális vagyok, és ég veletek!

Átvonultam a pink cellába. Úgy tűnt, az ásatag kórterem kifejezést szétrágta az idő vasfoga, vagyis kimúlt a kór és a terem, béke poraikra. Lehántottam magamról a sáros, nyirkos ruházatot, behanyatlottam az illatos fürdővízbe. Amint hátam a kád falához ért, pezsgés-sziszegés vette kezdetét, a fúvókák rám áramoltatták a technikai fejlődés megannyi élvezetes áldását. A rafinált „ezer-ujj masszázs”-ban részesülten fejemet a kipárnázott peremre hajtottam, és megszólítottam Uriant.

Tudattam vele, hogy hamarosan megszületik. Szokatlan és furcsa dolgok történhetnek az elkövetkező néhány órában, ám ezek az ő világrajövetelét mozdítják elő, tehát semmi szorongás, ijedelem. Már mindenki nagyon várja idekinn. Nemsokára megérkezik apukája, hogy aztán tradicionálisan fel-alá futkározzon a folyosón. Az atya nemrég, amikor megtudta a gólyahírt, egy doboz szivart is kapott mellé, melyet aztán az utolsó füstrúd kivételével kötelességszerűen el is pöfékelt, pedig majdnem belepusztult, rögzött nemdohányzó lévén.

A megkímélt szivart a mosti alkalomra tette félre, meséltem Kiscsikónak, mivel nem szeretném, ha ő is jelen lenne a véres-könnyes mozzanatoknál, ha látná a kidagadó ereket homlokon és nyakon, hallaná a fogcsikorgatást, miegymást. Amúgy nem kapcáskodom az apás szülés divatjával, de szerintem ez csak kettőnkre tartozik, Zsebihal. Tehát addig nemződ babonásan harapdálja a szivart a folyosón, árkot jár a padlóba, s összerezzen minden ajtónyitásra. Mihelyt túljutunk a kettőnk titka-szakaszon, vagyis amint előbújtál, bejöhet atyád, bár lehet, hogy még ez is korai lesz, hisz valószínűleg bömbölni fogok, és az is eléggé intim dolog. Nos, khm, hát erről van szó.

Folytattam volna, ám ekkor megszólalt a mobilom. A készülék természetesen nagyon-nagyon távol volt a karnyújtásomtól. Megest megizmosodott szakrális meggyőződésem, miszerint minden egyes telefont rejtett érzékelővel látnak el, amely tévedhetetlenül észleli tulajdonosa fürdési, alvási, vizelési, szaunázási, szeretkezési, foghúzási etc. szándékát, és ekkor legott beélesít. Mihelyst a szándék megvalósul, a fondor kütyü tüstént előteremt egy hívó felet, aki lelkesen kicsörgeti az embert a zártkörű elfoglaltságból.

Kimásztam a szülőkádból, talpam vizes volt, a padló csúszós. Különleges kűrt adtam elő, szürreális balettba illőt. Mivel nem vágytam elesni, zuhantamban szoborul dermedtem.

Ezenközben felfogtam a szobába lépő Szent Habarérát, valamint az őt kísérő 4XL-es gorillát. Előbbi üreg kézzel érkezett, utóbbi fonott piknikkosárkát cipelt, jól lehet csatabárd jobban illett volna a markába.

A körtezöld szülde felől Dalia és Kékmacska döcögött felém.

– Buli lesz? – érdeklődtem, csurdé korpuszomon kevésnyi fürdőhabbal.

Patália a messzire nyújtott kezembe rakta a telefont. Az pedig tüstént elnémult.

A fekete bőrű test- és kosárcsősz egyenesbe állította szerteszét sikamlott alsó végtagjaimat, s még a törzsemen is igazított, figyelmes fickó lévén. Jótettét megkoronázandó, rám terítette a lepedőnyi törölközőt, szemérmem óvása végett.

Szent Báj kivett a kosárból egy huszonnégy karátos, jócskán félre-formatervezett készüléket, és az asztala helyezte. Menten felcsendült a Mambo Erotico című divatdal. A sláger, amellyel a rádióadók hosszabb ideje s naphosszat kínozták/gyönyörködtették hallgatóikat.

A gorilla lesuttyantotta a garabolyt a lejátszó közelében, finomított a vállamra borított frottírlepel elhelyezésén, művelten pardont lehelt, összecsapta sarkait, és kihömpölygött a helyiségből.

Szent Szülőnő felhangosította a zenét.

– Nem fog eljönni, most már egészen biztos! – zokogta az arcomba, túlkiabálva a magnóját.

– Megesküdött rá? – kérdeztem, azon tűnődve, mit is szoktam csinálni hasonló szituációban, és rá kellett eszmélnem: még soha nem szültem diliházban.

– Felhívott, és kijelentette, hogy tele van a töke az egésszel! Örül, hogy kibírta mellettem a kilenc hónapot, amit szerinte végighisztiztem, ezen a pár órán már nem kíván osztozni velem, mert nem akar szülés közben megfojtani, ezt inkább későbbre hagyja.

– S mi jön le neked mindebből? – informálódtam.

– Szeret? Nem szeret? – sóhajtotta a legfeljebb huszonkét éves hírneves. – Mit gondoltok? Bőghetek?

– Most már nem érdemes – vélte Dalia.

– Mégiscsak itt lenne a helye melletted! – szögezte le Kékmacska. – Először is: felcsinált. Másodszor: irtóra költi a pénzedet. Harmadszor: itt a sajtó, innen tehát minden kiszivárog!

Szivárog?! – nyögtem.

– Az apának igenis ott a helye a vajúdóban! – toppantott Kara.

– A te apád hol van? – kérdeztem.

Rám meredt.

– Kötözködni akarsz?

– Zsaru vagyok. Ragaszkodom a tényekhez.

– Mindjárt ideér az én apám, vagyis a kisbabámé, csak előbb rendet rak a házban, mert mint tudod, szörnyű felfordulást hagytam hátra. Tatarozás közben megkeresi a laptopot, hogy írhassam a blogomat.

Urian-Zsebihal jelezte inkarnálódási szándékát, felnyögtem:

– Most mindenki elmegy a saját vackára szülni!

– Leálltak a fájásaim! – panaszolta Szent Báj. – Biztos meghalt a gyerek! A megrázkódtatástól. Így van! Az orvosok meg csak hazudják, hogy jók a szívhangok!

– Miért vagy ennyire pasasfüggő? – firtatta Dalia.

– Mindenféléktől függök – zokogta Szent Mambó eltorzuló arccal. – Engem senki se szeret önmagámért! Mindenki csak a hírességet, a pénzeszsákot imádja bennem! Csúsznak-másznak, benyalnak, hízelegnek, de tudom ám, miért! Hogy szívhassák a véremet! Az a rohadt dzsigoló is! Aki a férjem! Boldogan kirúgnám a disznó! De mostanra már beadtuk a sajtónak az egész széphistóriát! Felépítettük, pontról pontra. Szerelem, esküvő, gyerek! Ahogy a menedzsmentem követelte.

– Szarj rájuk, ívesen – ajánlotta Dalia.

– Nem lehet – szipogta a lány. – Nem lehet!

– Bocsássatok meg, engem ez most halálosan nem érdekel! – szóltam ingerülten.

– Mindjárt öngyilkos leszek! Az sem érdekel?

– Össze tudnád számolni a két kezeden, hányszor kiabáltad már ezt, Szent Liba? – kérdeztem. – Kit bírsz ezzel sarokba szorítani?

Az arcomba meredt, megrökönyödésében könnyezni is elfelejtett.

– Nem ijedsz meg? – nyögte. – Nem is aggódsz értem?

– Nem kell rögtön az öngyilkosságra gondolnod. Szent Izéke – vette át a szót Kékmacska. – Higgadjunk le, gondoljuk végig a dolgokat.

– Mi vagy te? – érdeklődtem, Kara felé fordulva. – Valami problémamegoldó?

– Nem, de a babafórumon is mindig így szoktuk csinálni, ha valamelyikünk kiakad. Meg kell beszélni.

– Miért nem hagyjuk inkább gondolkozni őt? Egyedül?

Dalia halkan feljajdult, a plafonról lógó kötélhez robogott, két kézzel elkapta azt, és lábsegítség nélkül, villámgyorsan felhúzódzkodott rajta a rögzítő csavarig. Kara és a poplány felszegett fejjel bámult utána.

– Nahát, ezzel nem ezt kell művelni! – lehelte Kékmacska. – Ez csak szimpla kapaszkodásra való!

Védelmembe vettem a barátnőmet.

– Ő ilyen intenzív. Guminő és akrobata. Állatira tud tangózni, mindenórásan is. Hagyjátok.

A mambótündér hirtelen felderült.

– Hoztam kaját, piát! – újságolta felragyogó szemmel. – Irtóra guszták a szendvicsek! Flamózzunk! Kólát ki kér?

– Nagyon magányos vagy? – kérdezte a lefelé sikló Dalia. Két lábát széttárva ereszkedett, egyik lábfején a kötéllel, ily módon szabályozva, hogy az ne súrlódjék a hasához.

– Magányos? Én?! – sikkantott Szent Szülőnő, könyékig a piknikkosárban. – Fenét vagyok magányos! Hiszen híres vagyok! Minden percben egy vagyont keresek! Egyfolytában hízik a bankszámlám!

– És nagyon magányos vagy? – ismételte Dalia.

A lány kibontott egy szendvicset, és beleharapott. Még a fogai közt tartotta a fehérrel, zölddel és pirossal teletömött szénhidrátszeleteket, amikor szájsarkai legörbültek, s a könnye kicsordult.

– Hadd maradjak veletek! – zokogta a kenyérbe. – Annyira félek!

– Miért pont velünk akarsz maradni? – hörrentem.

– Mert ti nem akartok tőlem semmit!

– Mi viszont őszinték vagyunk. Ezt te nem szereted, s ezzel nem vagy egyedül. Sokan utálják.

– Úgyis megsajnáltok!

– Anyám, priznicelj! – sóhajtottam. – Szülni óhajtok, nem gyógypedezni!

Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom őseimet.

Szervusztok, képzeljétek, nemsokára világra jön Urian!

Öcsém se tudja, hol vagyok.

Amit viszont én nem tudok, az a következő: hol jár felszentelt frigyem hím tagja? Már rég a folyosón kéne koptatnia a kagylómintás kőpadlót!

Felöltöttem a kórházi stafírungot. Kacér hálóinget, köntöst.

Az ajtóhoz trappoltam, kinéztem a külvilágba. Ameddig a szemem ellátott, nem észleltem Belloqot.

Ellenben kerek lencse csillant szemből, vaku villámfénye lobbant. Mutatóujjammal megfenyegettem a lesifotográfust.

– Ha most nem szülnék hanyatt-homlok, fenemód beléd kötnék!

Dühödten bevágtam az ajtót.

– Kérsz kaját? – kérdezte Szent Habanéra.

– Mi a rendes neved? – firtattam.

– Emili.

– Jó szűzies – bólintottam. – Nem kérek kaját. Kólát se. Táncolni akarok!

– Így? – nyögte Kékmacska. – Néztél tükörbe mostanában?

Kidüllesztett hassal ránevettem:

– Léggömböt nyelt kinézetem van, netán?

Felhangosítottam a lejátszót. Derékon kaptuk egymást Daliával, és a szoba közepére perdültünk. Amikor az elunt terhestornát ritmikusabb mozgásformára cseréltük anno, megegyeztünk, hogy még „boldogos-gólyás-hasas” állapotunkban bemutatót tartunk szeretteinknek dzsesszbalettből és latin táncból. Meglepetésképpen begyakoroltuk a háremrázást is.

Ezúttal lambada-ritmusban riszáltunk, pörögtünk-forogtunk, összeütögettük fenekünket, medencecsontunkat. Szent Báj duettet énekelt a korongon daloló önmagával. Kékmacska dallamra tapsolt és kurjongva biztatott bennünket, majd maga is megpróbálkozott az érzéki vonaglással.

Sacra Habanera is csatlakozott az aktív táncmulatsághoz. Roppant átérzéssel, fölöttébb mókásan rezgette hatalmasra növesztett babakastélyát. Igyekeztünk komoly és átszellemült arcot vágni, ám valahányszor egymásra pillantottunk, kitört belőlünk a derültség: kuncogás és gurgulázás, mi több, vihogás és kotkodácsolás formájában is.

A következő, elmélyültebb zenedarab hallatán dzsesszbalettre váltottunk, azután hastáncot improvizáltunk. Ekkor már tántorogtunk jókedvünkben, és ujjal mutogattunk egymásra.

A magas, vörös hajú, finom arcvonású, dinnyét nyelt alakú Kékmacska hasrázása láttán csaknem felhemperedtünk az árvácskamintás kőpadlón. Dalia ezt hajtogatta: mindjárt felröhögöm a gyereket, majd apácás arcjátékkal kísért, virtuóz csípőtekerésekkel örvendeztetett meg bennünket. Én bemelegítésnek nyolcasokat és végtelen jeleket írtam le a medencémmel, majd a teljes számsort és az ábécét is eltekertem. Az alkotóelemeket összekombinálva végül már románcos történeteket kalligrafáltunk a csípőnkkel s még számos porcikánkkal.

Mindeközben könnyeztünk, csuklottunk a vidámságtól, s hogy holtunkig nyoma maradjon a szülőszobai kancavigalomnak, bőszen fotóztunk, videóztunk maroktelefonjainkkal. Összehúzódás közben sem hagytuk félbe a táncot, csupán ringatózóvá lassultunk.

Egyszercsak kifulladtunk.

Letelepedtünk a multifunkciós fekhely szélére, négyen egymás mellé, mint a fecskék, csak mi lóbáltuk a lábunkat, és módfelett szerelempocakosak voltunk. Az asztalra telepített zenehordozóból fáradhatatlanul áradtak felénk az ízecskerázogatós táncra ingerlő dallamok Szent Báj mutálós-fátyolos hangján. Az orgánumtulajdonos mellettem pihegett, és az ágy szélén villódzó kapcsolópanelt babrálta.

Addig-addig babrálta, mígnem egy óvatlan pillanatban viharsebesen felcsukódtunk a falra. A zárt térben meglehetősen egymásra torlódtunk. A sajátos és fülledt szendvicsállapot nem tartott sokáig, mert a poplány izgatottan tovább matatott a gombokon, miáltal a fekhely lecsapódott a padlóra, ám közben fejrésze jelentősen megemelkedett. Ennek következtében mindnyájan a lábrészhez sodródtunk. Valamilyen oknál fogva képtelenek lévén a kétségbeesésre, változatlanul vidáman reagáltunk az eseményre.

Miután lehiggadtunk, mély lélegzetet vettem a Szent Katasztrófához intézendő beszéd megkezdéséhez. Ekkor ő elrúgta magát mellőlem, és mindkét kezét a hasára szorítva, heves kutyalihegés közepette a szülőkádhoz botorkált. A vízre meredt, meghőkölt tőle. Lódult tovább, kötélhez érkezett. Végignézett rajta, lentről fölfelé, majd fordítva. Ezzel végezvén zihálva körbefordult, mintha azt kutatná, hogy akkor ő most hová legyen.

– A bordásfalnál még nem jártál – szólt Dalia.

– Mit csináljak vele? – szuszogta Emili.

– Végezz felüléseket. Az állapotodra való tekintettel ötszáz elég lesz.

– Szerintem függeszkedhetne – vélekedtem, meg sem hallva a lány borzadó sikolyát. – Fél kézzel.

– Két ujjal! – szigorkodott Dalia.

– Nem látod, hogy vajúdik?

– Oké, függeszkedjen fél kézzel.

– Fél kézzel és bicskában.

Emili túljutott a keményedésen. Abbahagyta a lihegést már nem is sikított, szemében babakék csillámok szikráztak.

– Nagyon hülyék vagytok! – vigyorgott.

– Olvastam egy regényt – lehelte ábrándosan Kékmacska.

– Píha! – hördültem. – E teljesítményért megkaphatnád a Tiszti Keresztet. És?

– Több könyvet is olvastam persze, de ebben volt egy oltári sikamlós, fílinges, vad szexjelenet a bordásfalnál...! Édes istenem! Szerintem annak izgalma hajtott az én drágám karjába, és most tessék!

– Mesélj! – biztattam.

Kara megbotránkozottan rám meredt.

– Neked most volna kedved a szexről beszélgetni? Hiszen amiatt szakad ki a ménünk! Amiatt kínlódunk! Ezért mondtam az én drágámnak, hogy ne jöjjön a közelembe, míg meg nem szülök, nehogy összekarmoljam dühömben, végtére is ő tette ezt velem!

– Sejtem, melyik regényre gondolsz! – rikkantott Dalia, félperces fájásszünetet tartott, majd enyhén gyöngyöző homlokkal, sápadtan folytatta: – A pasinak óriási farka volt, de tényleg óriási, valóságos boa constrictor, és azt szerette, ha a nő úgy tett, mintha nem akarná a szexet! Naponta ötször is nemi erőszakot követett el a párján...

– Hagyd abba, ez gusztustalan! – kiabált Kékmacska.

– Szóval nem ez a könyv volt? Akkor talán a másik, amelyikben a pasi meg a nő valahonnan valahová ment, mondjuk A-ból B-be, mint általában szokásos, s mivel nyár volt, meleg és bokrok, ezért lépten-nyomon megálltak, lefeküdtek, vagy a csaj csak úgy előrehajolt, a szoknyájával a nyakában...

– Lányok! Hányok!

Dalia búsan sóhajtott.

– Szóval ez sem az? Denisa, nincs tipped?

– Hacsak nem arra a regényre gondolsz – vettem át a fonalat –, amelyikben volt egy házaspár, a férfi tisztára aberrás, és folyton ocsmányságokat művelt a nejével. Mígnem egy napon a megkínzott asszony besokallt, az ágyhoz bilincselte a férjét, és...

– Ez nem regény, hanem az egyik gyilkossági ügyed – emlékeztetett Dalia. – Nem volt nehéz megoldani. A pasi kipurcant a seggébe rámolt cuccoktól. Amúgy meg csak megérdemelten visszakapta, amit...

Kara sikított, és dobolt a lábával. Végigsimítottam a haján.

– Megkapod a Hiszti Keresztet is – szóltam nyugtatólag.

Nyakamat átkarolva a vállamra omlott, és a soronlévő összehúzódás végéig ott maradt.

Ezután fogadtuk a bizalomkeltően jó arcú, harmincas doktort. Ő pedig mindenkit megtekintett – külön kérésre Szent Bájt is –, és megjövendölte, kinek mennyi ideje van még hátra a kitolási szakig. Végül az iránt érdeklődött, megcsillogtassa-e előttünk a korszerű nőorvoslás káprázatos bűvésztárát, azaz ránk csatlakoztasson-e különféle gépeket, prüttyentőket. Lecsillapítottuk, mondván: a mi inger- és ízlésküszöbünk nem tart ott, mi tűzijátékos haccáré nélkül is megszülünk.

Azt viszont nem akartuk, hogy ő elbűvöletlenül távozzék körünkből. A következő lambada-szám hallatán összevillantottuk szemünket, egymás köré perdültünk, és mozgalmasan virgonc táncbemutatót rögtönöztünk a „szüllető” orvosunknak, hálánk jeléül.

A méhszájfürkész nevetve távozott.

Ezután benyitott egy zizegősen ideges nőszemély, szemüvegben, konttyal. Megpróbálta rávenni a poplányt, hogy menjen vissza vele a különszárnyba. Az újfent pihegő Emili előbb fityiszt mutatott neki, ám a darázsfészek-kedélyű fehérnép nem bírta értelmezni a makettet. Az egész öklös verziót már felfogta. Háborogva hátrált ki a szobából.

Az ajtózsanér még ki sem hűlt, midőn berobbant Marcel.

A máskor tűrhetően normális viselkedésű, áthatóan férfias, szikrázóan kék szemű pasas felnyalábolta születő gyermeke anyját. Átvitte őt a körtezöld szobába, végigterítette az ágyon, leborult a lábaihoz, főként az ágyéhoz, és szenvedélyesen előadott egy lánykérő verset.

A rímben gazdag, ám költészetben szegényes zengzet őszintén megríkatta Szent Habanérát.

Daliát és engem kuncogásra ingerelt.

Marcel döbbenten bámult egyikünkről a másikunkra.

– Mit kacarásztok? Az internetről vettem a költeményt! Pénzért! Teljesen hivatalos! Direkt Patáliának íródott, név szerint. Elküldtem a versfaragónak a történetünket, és egy óra múlva már kész is volt a lánykérő rigmus. Nem tetszik?

– Meghatottságomban röhögök – gurgulázta Dalia felhúzott térdeit csapkodva.

– Ez mind semmi! – villant Marcel szeme. Bőrdzsekije zsebébe vájt. Előbb az egyikbe. Aztán a másikba. Lázasan végigtúrta az ördögi fazonú kabát mellkasára, vállára, ujjára, gallérjára varrt zsebeket is, mind a kéttucatnyit, majd rátért a rejtett belsőre.

Örvendeztünk, hogy nem adta fel a reményt, mert végül megtalálta, amit keresett, és zsonglőrös mozdulattal előhúzott egy szívpiros bársonnyal bevont dobozkát. Amikor felpattintotta a fedelet, az arajelöltet újabb keményedés ragadta magával a másik dimenzióba.

A fájdalom hatására Dalia széttárta térdeit, és hessegetően hadonászni kezdett, kifelé terelve a parányi dobozzal zsonglőrködő Marcelt.

Az atyát megrémítette a szenvedés látványa, ugyanakkor elhatalmasodott rajta a segítő szándék. Aggódón hajolt nője fölé. Felhajtotta a hálóinget, hogy bekukkantson Vivicához, s megérdeklődje tőle, meddig kínozza még az anyját, s mikor találkoznak végre.

Dalia ellenezte a hívatlan vizitelést. Nem csak szóban tiltakozott. Hadonászott, rúgkalimpált. Így aztán a bársonybevonatú dobozka szülőágy körüli pályára állt, kevés híján Marcel is repült utána.

Utóbb a kudarcos vőlegény négykézláb jött-ment a szobában, és a jegygyűrűt keresgette. Dalia lekászálódott az ágyról, átfésülte a lepedő összes ráncát, redőjét, széthajigálta a párnákat, a takarót. Végül sóhajtozva lemondtak a sorsfordító smukkról.

– Leszel a feleségem? Ennek ellenére? – rajongott a jobbára épeszű titokzsaru.

Barátnőm rám sandított a kérdező válla fölött. Leolvasta a választ a számról.

– Meglehet – rebegte. – De most hagyj magamra.

Marcel kifelé indult. Kilinccsel a kezében visszafordult, és lelkes taglejtésekkel biztosította nőjét, hogy nem megy messzire, itt lesz az ajtó másik felén. Teljes kivonulása hosszabb időt vett igénybe, mivel még percekig dobálta a puszikat a küszöbről.

Dalia gyorsan elkészítette a diagnózist.

– Meggárgyult szegény – sóhajtotta, miután az egykori macsó átcuppogta magát a nyílászáró külső oldalára.

– Ne cikizd, hiszen úúúgy, de úúúgy szeret téged! – bömbölte Emili. – Ha engem csak feleennyire imádna a dzsigoló férjecském!

– Ráadásul David Copperfieldnek is tőle kéne megszereznie az eljegyzésigyűrű-eltüntetés trükkjét! – morogta a már-már menyasszony. Újabb fájása jelentkezett, ezért ismét felcsimpaszkodott a kötélre. Amikor a feje koppant a plafonon, megtorpant. Szétnézett a magasból, ám onnan sem látta az elgurult gyűrűt. Bosszúsan felcsattant. – Szemfényvesztés volt az egész! „Itt a piros, hol a piros?” Még jó, hogy nem mondtam neki áment a kézkérésre! Egy illuzionistának! Egy gyűrűszédelgőnek!

– Majd előkerül a takarításkor – vigasztalta Emili. – Bezzeg az én dzsigoló férjecském teljesen hagyományos módon tüntette el a jegygyűrűjét: egyszerűen elkártyázta.

Kara felcsattant:

– Miért nevezed dzsigolónak azt a stricit?

– Mert úrinő vagyok!

– Vagy úgy – sóhajtottam. – Úrinőnek úriférfit!

– Istenem, pedig úgy hittem ebben az egészben! És papás szülést akartam! – jajdult a poplány. – Képzeljétek, az esküvőnkre még a pápát is meghívtam!

– Erre az eseményre is meghívhattad volna – vélekedtem. – Sőt, ha most szólsz neki, még időben ideérhet. A pápás szülés még simán összejöhet.

– Ez inkább sajtós szülésnek ígérkezik – dünnyögte Dalia a mennyezetről ereszkedőben. – Lekoptathatnád a médiát a szülőcsatornádról.

– Nem lehet. Nem lehet!

– Na persze. Értem én. Lapozzunk. Eszembe jutott egy vicc, minden apropó nélkül. A férj hazaállít egy afrikai szopóbékával. Neje kérdi, minek az. Mire a pasas: tanítsd meg főzni, aztán húzz vissza anyádhoz!

Kékmacska a szívéhez kapott.

– Hát ezt senki nem fogja elhinni nekem, ha megírom a blogban! Ti még ilyenkor is képesek vagytok a szexre gondolni?

– Voltaképpen miért kell neked blogot írni? – informálódtam.

– Mert most ez a szokás. Az emberek internetes naplót vezetnek.

– Aha. És ki olvassa az emberek internetes naplóit?

Kara homlokráncolva eltűnődött.

– Hát nem is tudom. Fű? Fa? Ez egy önkifejezési forma, egyfajta kitárulkozás. Rengetegen felteszik a hálóra a különféle műveiket, és töméntelen dicséretet kapnak a netpublikumtól. Ez egy hatalmas közösség. Na persze, olvastam lesújtó véleményt is a jelenségről. Idézem: „Egy régi teória szerint, ha egymillió majomnak adsz egy-egy írógépet, és ők elkezdik ezeket összevissza püfölni, előbb-utóbb megírják a Shakespeare-összest. Az internetnek hála, ma már tudjuk, hogy ez nem igaz.”

E végszóra kopogtak. Ezúttal a vajszínű szoba ajtaján.

– Megjött a blogíró gép – vélte Dalia. – Nem tudom,nektek mi a további programotok. Azt hiszem, én most már kicsomagolom Vivicát.

Perceken belül ott termett a doktor és az asszisztencia. Becsukták a Kékmacska-család felőli paravánajtót.

A fess peteböngész gumikesztyűbe bújt. A lehanyatlott Patália térdei közé hajolt, s szinte nyomban felörvendett:

– Gratulálok, anyuka! Szültünk egy csodaszép jegygyűrűt!

A szüllető személyzet már nem moccant el Dalia mellől.

Kékmacska kiküldte a férjét Marcel mellé, arra utasítván őket, hogy rágják egymás körmét.

Kinéztem a folyosóra. Belloq bizony nem volt ott.

Marcel sem a szarut harapdálta, miként az örökösük születésére várakozó atyáknál előírásos, hanem arccal a fal felé, homlokát a csempéhez támasztva, bolydultan artikulált a telefonjába:

– Hogy mit mondasz? ...Hogy hol mondod? ...Hogy merre menjek? ...Hogy mit csináljak? Hogy kinek a...?

Buggyant exmacsót dünnyögve visszavonultam a pink szobába, az ajtónak vetettem a hátamat, míg átvészeltem a rám rontó, az eddigieknél klasszisokkal tortúrásabb összehúzódást – vagy valami olyasmit. Nem vettem biztosra, hogy túlélem. Amint a prés megpihent, úgy döntöttem is magam is lepihenek, vagy eltemetkezem. Az ágy felé indultam.

Emili jött szemből, gödröcskés arcán mosollyal, zsinórjánál fogva lóbálta a mobilját.

– Szia, nekem most mennem kell! Megjött a műkörmös!

Gondoltam, egy visszhang erejéig még megvárathatom Uriant.

Műkörmös?!

– Ja, lepattant két körmöm. Muszáj helyrehozatni a praclimat. Ha már manikűröztetek, a rőzsémet is rendbe rakatom – magyarázta, megpaskolgatva vállra omló fürtjeit. – Egy füst alatt dolgozhat rajtam a sminkes is.

– Szülés közben?

– Naná, mivel utána egyből ellepnek a sajtósakálok. A Dame magazin vette meg az első fotózás jogát. Habár kikötötték, hogy ők hoznak stylistet, fodrászt, sminkest, én akkor is ragaszkodom a saját, bejáratott szépítőimhez. Na pá, rohanok! Ja, és képzeld, az imádott férjecském mégiscsak ideólálkodott! Ezt az asszisztensemtől tudom, ugyanis a drágám nem mert felhívni, a tök jogos dühömtől félve. Máris magától beállt a sarokba, szégyenkezni. Mit szólsz, micsoda idomár vagyok?

Szent Báj kuncogva elgörgött.

Folytattam utamat a roppant csábító fekhely felé. Félúton jártam, mikor Marcel robbant be a másik ajtón a körtezöld szobába, ezt kiáltozva:

– Mézecském, mit hallok? Tényleg megkerült a gyűrű? Tehát akkor mi a válasz? Hozzám jössz? Apropó, véletlenül nincs nálad stukker?

Míg ezt elhadarta, meredten bámulta a Dalia véres-nyákos combjai között megjelenő hollófekete, göndör hajfürtöket. A szülész abroncsként összeillesztett, gumikesztyűs ujjai közül előbukkanó fej elakadt néhány – végtelenné lassult – másodpercre.

Rettenthetetlen Marcel felfogta a panorámát. Térdei megroggyantak. Hátrált kétlépésnyit, megtámaszkodott az ajtófán. Ujjai, melyekkel odatapadni iparkodott, márványosra fehérültek.

Dalia mély lélegzetet véve felült. Céklaszín arccal préselt. A fürtös babafej valósággal kilövellt belőle. Virágbomlásszerűen fakadtak ki testéből a vállak, a törzs, mígnem az egész újszülött kilövődött. A doktor és segédje rutinos mozdulattal, röptében kapta el az apja felé sikló, gyümölcsfagyi színekben pompálló Vivicát.

Marcelt nem kapta el senki. A sokat megélt titokzsarunak szédültében is maradt annyi lélekereje, hogy kifelé roskadjon, összecsuklás közben még az ajtót is behúzta maga mögött. Le a süveggel a tapintatos pasasok előtt! De vajon miért óhajtotta a stukkert?

Vivica éles, rekedtes hangon felsírt. Dalia lehanyatlott a párnára. Szorosan lezárta szemhéját.

– Egészséges? Ép mindene? – kérdezte.

– Minden rendben. Gyönyörű leányzó. Még egyszer gratulálok! – felelt az orvos.

A megkönnyebbült harcművésznő csatlakozott síró szülöttéhez.

Immár leplezetlenül hüppögtem tovább, nem csak meghatottságomban. Kissé dühös is voltam. Mert hát hol késik az én Szívem Ura? Félhangosan, bár nem szó szerint idéztem Lawrence Durrellt: „Daniel, ha így folytatod, ne számíts hitvesi hűségemre!”

Hirtelen rám került a sor.

Az elevenen történő széttépetésre hajazó tolófájások eszembe juttattak a boszorkánypróbát. A sűrű homályú középkorban, ha egy fehérszemély sátánimádás gyanújába került, hosszas vallatásra számíthatott, és még a Gonosz jelét is keresgették rajta. Testét döfködték, nyújtották, facsargatták, forró szurokba, szögekbe hempergették. Az aberrált módszerekkel véghezvitt kínzás során nem törődtek azzal sem, ha a megvádolt nő beteg vagy viselős volt. A boszorkánypróba tüzében edzett asszonyok (ha túlélték az eljárást) utóbb darázscsípésként fogták fel a gyerekszülést, de még az is lehet, hogy laci-pecsenyés, táncos vigalomnak tartották.

A fájásfürkész mosolyogva bátorított, mondván: Urian rögvest landol körünkben. Haldokoltam, megítélésem szerint. Lett volna mit morognom a rögvestről, és amúgy is férfirühellő hangulatba kerültem. Nem szívesen éreztem efféléket, így aztán inkább az iménti gondolatfutamot folytattam, azon mélázva, hogy a hajdanvolt korokban az arra hajlamos egyének beállhattak bakónak, nyúzómesternek, körömletépőnek, csigázónak, spanyolcsizmázónak. Midőn elkövetkeztek a „humánus” idők, a kínzószakma illegalitásba vonult, ám képviselői továbbra is szörnyen buzgók és tevékenyek. Őket immár perverznek, aberrásnak, pszichopatának nevezzük, és rendőrileg üldözzük. Jó játék, nemde?

Mivel az analitikus gondolatoknak sem volt fájdalomenyhítő hatásuk, titkos technikához folyamodtam. Meséltem magamnak. Huhh, ez nagyon bejött! Fantáziámban varázsos tájakon kalandoztam, vad és szenvedélyes dolgok történtek velem. Lángolt bennem az életerő tüze. Amelyről már biztosan tudtam, hogy élőholt lennék nélküle. Ha – ne adj' isten! – ez a láng kialszik valaha külső-belső világom fekete-fehérré csúnyul, rideggé; ismétlővé szürkül. Végül közönyössé vagy – ami még rosszabb – utálkozóvá válok iránta. Ellegyeztem a spleenes gondolatot. Élveztem sejtjeim elevenségét, tisztaszép érzelmek áradtak bennem. Szárnyaltam. Erős, szabad, halhatatlan voltam, akár a lélek.

Egyszercsak megéreztem Urian jelenlétét. Spirituálisan összekapcsolódtunk, szavak nélkül oszlattuk el egymás félelmeit. A tágas világ fehérizzóan vakító lett köröttünk, mi testetlenül lebegtünk. Olyféle érzés töltött el, amely leginkább a csodával volt rokon.

Mindeközben két emelettel arrébb az orvosi öltözéket viselő Belloq gumikesztyűt húzott. Ugyanis altesti beavatkozáshoz készülődött a sürgősségi osztályon.

Daniel Belloq a társaira hagyta a kámforrá vált smasszernő felkutatását. A maga részéről átöltözött, kocsiba pattant, a kórházba indult. A rutin vezetett helyette, míg ő azon töprengett, miként juthatna be a szülőszobába, neje ellenóhajával dacolva. Például: az ajtót berúgva, tigrisbukfenccel. Nem jó, a rabiátus hitvesasszony bőszen tiltakozhat. Ilyenkor nagyobb tárgyak is röpködhetnek.

Esetleg előreküldhetne egy könnygázgránátot, az garantáltan beválna. Fenét. A zokogás bárki mást lekötne, Denisát kivéve. Attól a nej bőszül. Netán fény-hang gránáttal próbálkozzék? Vagy inkább álruhában? Öltözzön orvosnak, gólyának, kéményseprőnek? Mégis, miként érje el az ember, hogy szüléskor a felesége mellett lehessen?

Sóhajtva szállt ki a Mazdából. A kórház bejárata felé indult, még mindig tompán érzékelve a környezetét. Lelke mélyén sejtette, hogy nincs mit tenni, ő bizony a folyosón fog rohangálni, dúlt pók módjára. Mivel a nej amúgy ruganyos és laza a világ dolgait illetően, ám éppen ezen egy ügyben nem és nem hajlik. Az elmúlt hónapokban naponta többször összetűztek, szakítottak, már-már szét is költöztek emiatt. Denisa hajthatatlan maradt.

Na persze, ő sem enged, elvégre ő a férfi! Egyszerűen be fog menni, megáll a lány mellett, akit valaminő rejtelmes okból átkozottul szeret, és részt vesz gyermekük világrajövetelében, ha már a gyártáskor is aktívan jelen volt. Alig bánta, hogy nincs nála stukker, jól tudván: a konok nej számára még egy töltött ágyú sem perdöntő érv.

Ilyféle gondolatokkal próbálta doppingolni magát, midőn megpillantotta a sántikáló személyt. A hátulról könnyen férfinak nézhető, zuhanykabin alakú, magas növésű egyén combközépig érő, suhogós kabátot viselt, ám valahogy olyképpen, mintha csak az imént rángatta volna le valakiről. Vastag bőrből készült nadrágja szárait sárfoltok rondították, lábán szegecses, fémlemez-ékes motoroscsizma feketéllett, forgattyúdíszes ezüstsarkantyúval.

Belloq villámgyorsan végigelemezte a látottakat. A repkényzöld kabát még tévedésből sem illett az alatta rejtegetni próbált motorosszereléshez. Patyolattiszta lévén erősen elütött a szürkés-bíboras foltokkal éktelenített nadrágszártól, a hasonképpen sáros-véres csizmák. Az utóbbi sarkán lévő forgó ezúttal alig-alig moccant. Nem úgy, mint amikor tulajdonosa lötyős hókását fröcskölve, a kocsik közt cikázva menekült üldözői elől a városi forgatagban.

A száguldó zsarujárgány többször is közel jutott a motorhoz, mielőtt az eltűnt volna egy lejtős, keskeny utcában. Daniel emlékezetébe rögzült a menetszél által vadul pörgetett sarkantyúforgó látványa.

Így hát biztosra vette, hogy Imola Meco, a fogolyszöktető smasszer biceg előtte. A szűk kölcsönkabát sokat sejtetően dudorodott a nő bal hónaljánál. Belloq végigtapogatta magát, ám fegyvertelensége mit sem változott. E hiányosság ellensúlyozására sem stukker, sem golyóálló mellény nem nőtt rajta. Tüstént felhagyott azzal, hogy tovább higgyen a mesékben, csodákban. De legalább – ezt is kontrollálta – a szíve a helyén volt. Követte a nőt.

Korábban, midőn az ádáz szerelmespárt hajszolták városszerte, igyekeztek minden hasznavehetőt megtudni róluk. A fickót fegyveres rablás miatt kalitkázták be, a nő rabokra felügyelt a sitten. Kettejük titkolt ismeretsége még a bekóterezés előtt köttetett és mélyült végzetessé.

Meco megszállottan sportolt. Súlyt emelt, gyúrt, erőmérő versenyeken indult. Többször elnyerte a Legerősebb Nő címet. Rajongott a lőfegyverekért. Az öltözőszekrénye ajtajára ragacsolt poszter meredező fegyvercsövet ábrázolt, a csövön rúzsos ajaknyomok vöröslöttek, a torkolatot pörge nyelv nyaldosta.

Igen, az erőművésznő sántikált a kórházi folyosón. Útirányából sejteni lehetett, hogy a sürgősségi osztály felé tart.

Belloq felgyorsult. Megelőzte Mecót. Nem tartott a felismeréstől, mivel azelőtt sosem találkoztak, az üldözés során pedig maszkot viselt.

Mire átgondolhatta volna, mire is készül, beért az osztályra, felmutatta igazolványát a recepciós pultnál ülő, tágra meredt szemű nőnek. Közölte vele, hogy a rövidesen bejelentkező, szekrényszerű perszónát küldje hozzá, addigra ő szert tesz gyógyító identitásra.

Benyitott a legközelebbi, vizsgáló-kisműtő feliratú ajtón. Odabenn is igazolta kilétét. Senki sem tartotta fel kérdezősködéssel. Kapott egy köpenyt, s legott magára maradt. Körbepillantott, felmérve, mit hol talál. Üvegajtós szekrények, gördíthető asztalkák, különféle gépek, monitorok, állványok fogták közre a helyiség közepén lévő, lepedővel takart ágyat.

Sejtette, hogy Marcel már az ugyancsak szülésbe fogott Dalia közelében strázsál, esetleg pókként rohangál a folyosófalon, vagyis kéznél van. Felhívta sorstársát, néhány szóban összefoglalta az akut helyzetet. Vázolta a tervbe vett megoldást.

Marcel válaszreakciói alapján gyanítani kezdte, hogy az egyébként penge pasas átmenetileg agyhalott, aligha számíthat rá. Sebaj, egyedül is belevág. Nos igen. Bejött, amit sajátos szókincsű Cyd barátjuk mondogatott: ha a férfiember nem rutinos nőbúvár, akkor hagyja a fenébe a szülőszobai jelenlétet, különben bizonyosan bekómál a véres stresszektől; ha pedig pozdorjává töri a fejét a padlón, ki neveli fel a csóringer gyereket?

Ami azt illeti, ő már akkor kocsonyás lett bokában, midőn egyszer, Denisát vizsgálatra kísérve egy nyomasztó kinézetű ajtón a következő feliratot olvasta: LÁTVÁNYSZÜLÉSZET. Vagy inkább ÉLMÉNYSZÜLÉSZET szövegű táblát látott? Netán mindezt csak rémálmodta? Mostanában többször megesett vele, hogy nehezen bírta megkülönböztetni a való életet a lidércálmoktól.

Eltette a maroktelefont. Az ajtóhoz sétált, kilépett a folyosóra.

Szinte nyomban stukkercső nyomódott a hasába. Nagyjából erre számított, mi több, kívánta a fejlemény. Mindazonáltal ijedelmet színlelt.

Szemközt, szoros közelségben Imola Meco állt, laza szemrésében szürkéskék szemgolyó úszkált, tűhegynyi pupillája lüktetni látszott. Orrlyukai kitágultak, fogai összecsikordultak.

– Befelé! – recsegte.

Daniel visszahátrált a vizsgálóba. Kezét megadóan felemelte.

Meco a sarkával rúgta be az ajtót. Sebeiről megfeledkezve a sérült lábára helyezte testsúlyát. Megroggyant a fájdalomtól. Szabad kezével az orvosi köpeny mandzsettája után kapott.

– Szedje ki belőlem a golyókat! – parancsolta.

– Csak nem sérült meg, hölgyem? Megtámadták? Szólt a zsaruknak?

– Kuss legyen! Kurvára fáj!

Belloq emlékezett a reggel óta történtekre.

A fejvesztve menekülő latorpár nyomában egy motelszobába rontottak. Akárha egy bolydult kaptár belsejébe kerültek volna: dühödt ólomdarazsak röpködtek feléjük. Két társa sikoltva lehanyatlott, ő egy kanapé mögé vetődött, a hajszolt gengszter után. Ereszkedés közben igyekezett maga alá temetni az Uziját meresztgető kóterszökevényt. A mellényét végigpüfölő sorozatot ménesnyi lórúgásaként élte meg.

Lélegzete elakadt, gyomra felfordult. A szervezetét elárasztó adrenalintól bíborrá ködösült a világ. Érezte a lökéshullám jótét – kínenyhítő – hatását. S persze a kommandós szlengjükben überképzőnek nevezett reakciót is, minek befolyásaként élő pöröllyé változott. Könyökkel, alkarral ütötte meg a fickót. Lefegyverezte,majd a mellkasára térdelve mozgásképtelenné tette a félholt bűnözőt. Közben – a jól ismert, maró émellyel a torkában – az ablakon kilendülő smasszer után lőtt. Néhány társa ugyanezt tette.

S jól látta, amint a hóesésbe vetődő nő ruháját több helyen feltépik a golyók. A szétrobbanó nadrágbőr alól vér fröccsent elő, akárha bíborvörös rózsaszirmok peregnének a párkányra.

A menekülő eltűnt szem elől. Ők utána szárnyaltak.

Meco épségben utcát ért. Motorra pattant. A hajsza folytatódott. Újra s újra a nyomába értek, ám a fürge smasszert elcsípniük nem sikerült. Jóllehet örömest leterítették volna, ügyeltek a célzásra, mivel főnökeik eleven állapotban óhajtották megkapni az erőbajnoknőt. Mire ez a kívánság élve vagy halva paranccsá módosult, a jócskán stimulált állapotban lévő Imola Meco köddé vált.

Mostanáig. Belloq gyanította, minek köszönheti a váratlan alkalmat. Denisa a közelben tartózkodik, tehát kézenfekvő, hogy levakarhatatlan kísérője, a Véletlen is errefelé időzget.

Meco megpróbált feljutni a vizsgálóágyra. Leülési kísérletei ingerülten nyöszörgős, sziszegős kudarcba fulladtak.

– Adhatnék egy bódító injekciót – ajánlotta Daniel.

– A kurva anyádnak! – mordult a sérült domina-modorban.

– Próbáljuk meg együtt. Szépen lefekszünk.

A nő rámeredt, töviről hegyire beitta a gumikesztyűt, fehér köpenyt viselő, magas termetű, sötét szemű, komoly doktor látványát, végül így szólt:

– Rakj föl, de közben ne érj a sajgó seggemhez, mert kinyírlak!

– Elmondaná, mi történt önnel? – kérdezte Belloq.

Hónaljon ragadta, az ágyra lendítette a sérültet, emeltében igazított a mázsás testen, hogy az az ép oldalán landoljon. A féloldalas helyzetből hasra fordította a sziszegő nőt.

– Felvághatom a ruháját? – érdeklődött.

Felkapott egy ollót a keze ügyében lévő tálcáról, választ nem várt, széthasította a nadrágot. Szemügyre vette a golyónyomokat, az egyiket a bal oldali farpofában, a következőt valamivel lejjebb, a combtőnél. A harmadik lövedék a combizomzatot átfúrva, elöl eltávozott.

– Hány lövés érte, hölgyem?

– Három, cseszd meg! Szedd már ki az ólmot!

– Csúnya szövetroncsolásokat látok. Javaslom, fogadja el a bódítást...

– Anélkül csinálod!

– Fájni fog.

– Mit érdekel az téged? Csináld, vagy kiloccsantom az agyvelődet! – bömbölte Meco, derékból hátrafordulva. A válla fölött meresztette a fegyvercsövet a célpontra. Ehhez kénytelen volt a könyökén megtámaszkodni, a labilis helyzetben enyhén remegett a keze.

Belloq fogadást mert volna kötni az agyvelőloccsantós szófordulat bekövetkezésére. Amint a várt fenyegetés elhangzott, félősen összerezzent. Miután ilyképpen Meco kedvére tett, fogót ragadott gumikesztyűs kezébe. A fekete-lila szegélyű, szivárgó vértől síkos sebbe hatolt az eszközzel. Meglehetőst mélyre jutott a terjedelmes farpofában, mire megérezte az akadályt. Finoman szétnyitotta a fogó szárait, közéjük siklatta a lőmagot, hallotta a fémrészek egymáshoz koccanásának neszét, Meco fogcsikorgatását. Nem először művelt ilyesmit, mozgalmas pályafutása során többféle orvosi tevékenységre kiképezték, talán csak magzatelhajtásra és prosztatamasszázsra nem. A tálcára pottyantotta a golyót, magasról, hogy szépen koppanjon, fertőtlenítőszert permetezett a szabálytalaj formájú nyílásba. A páciens erőteljes huhogása, sziszegése közepette tamponálta a kiújult vérzést.

Mindeközben kifigyelte, hogy Meco nem viseli a fogolyszöktetési akció során jelesre vizsgázott golyóálló mellényét. Alighanem ugyanakkor dobta el, midőn a rongyosra lőtt bőrdzsekit is eltüntette. Szívesen megérdeklődte volna a nőtől, mi módon tett szert a suhogós kabátra, s vajon jól van-e az egykori tulajdonos.

Midőn az ülep alatti sebbe nyúlt az eszközzel, eszébe jutott, hogy a fia talán ebben a pillanatban bukkan elő a Denisa által magzatbölcsőként és kenguruzsebként is definiált anyai szervezetből. Ő meg itt babrál egy erőbajnok és zsarugyilkos testszöveteiben.

Ennek hatására kotorászás nélkül, álomsebesen lelte meg a következő lövedékmagot. Kiemelte a mélyből, szétnyitotta a fogó szárait, megvárta a koppanást. Kiejtette a szerszámot az ujjai közül.

A következő pillanatban hátracsavarta a nő fegyvert tartó karját. A lezuhanó stukker csattanását is elégedetten nyugtázta.

– Letartóztatom, Imola Meco – szólt lágyan.

A meglepett smasszer üvöltve vergődött, vonaglott, rúgni próbált, sikerrel.

A kényesb szervén, továbbá szívgödrön talált, kínok közt agonizáló Daniel még az eutanáziára is gondolt, midőn a nő tarkójába döfte a könyökét. Szorosan fogva tartotta a hátrafeszített kart. Meco zsibbadtan hevert a satuban.

Belloq úgy vélte, talán mégis megmarad. Fájdalmai valamelyest alábbhagytak. Megvárta a tányérszemű recepciós által titkon riasztott zsarukat. Végignézte, ahogy hátrabilincselik a bukott smasszer karját. Aztán azt amint az őrjöngő erőművész felrúgja egyiküket, és nekifutásból felökleli a másikat.

Ekkor előszökkent a háttérből, egyetlen félköríves fordulatból térdhajlaton, lábközt és állon rúgta a medveszerű női személyt. Bár az megroggyant, majd sokrét görnyedt, és a szeme is fennakadt, mielőtt még az eszméletvesztése beállt volna, iszonyatos bosszulást helyezett kilátásba.

Daniel méltóságteljes unottsággal fogadta az ezerszer elhörgött fenyegetést. Mihelyt a jókora bajnoknő padlórepesztő robajjal összeomlott, s ily módon bizonytalan időre ártalmatlanná vált, ő sarkon fordult, és az ÉLMÉNYSZÜLÉSZET irányába startolt. Négyesével vette a lépcsőfokokat. Elszáguldott a mambóbébi megörökítésére várakozó fotóshad és a testőrkordon mellett.

Parázs testi kínjairól megfeledkezve, Apa leszek, apa leszek! ritmusra dobbanó szívvel, tapintatos kopogására választ sem várva rontott a pink szobába, arra eltökélten, hogy nem hagyja magát kiűzetni onnan.

Berohanása pillanatában hőn szeretett neje alig hasonlított arra az univerzum-tekintetű, csúfondáros mosolyú, roppant bűverejű lányra, akit annak idején első látásra-hallásra a magáénak kívánt. Ugyanis egy tolófájás finisében lehunyt szemmel, kipirosodott arccal, kötélnyire duzzadt halántéki és nyaki erekkel épp visszafelé hanyatlott a párnára.

Ám tüstént hasonlítani kezdett, amikor megszólalt:

– Ha a következő nyomásra sem születik meg, abbahagyom az egészet! Elhúzok apácának! És ezentúl, ha egy pasas csak rám pillant is, kasztrálom a nyavalyást!

És ekkor felfedeztem a rám pillantó pasast.

– Jaj, Belloq, már csak önvédelemből is rohanj kifelé – nyögtem, szörnyeteg fenyegetőzésem miatt rémülten. Hiszen vétek volna kasztrálni az istenadtát!

A széttépetési kín elölről kezdődött.

A figyelmeztetés ellenére merészen közelgő férfit bámultam.

Magas pasas volt, cseles fazonú, inggalléros, kigombolt nyakú, kötött pulóverben, épp annyira szűk farmerban, hogy az még kényelmes legyen. Emlékezetből a ruhája alá láttam. Mesemód meglepett, amit éreztem. Ugyanis letagadhatatlanul az jutott eszembe, hogy jelenlegi elfoglaltságomat boldogan elcserélném a vele való hempergőzésre. Fejtől bokáig elpirultam. Ez aligha szúrt szemet, hiszen az arcom amúgy is szederszínű volt, utóvégre szültem.

Mit fogok felelni, mikor anyám megkérdezi: drágám, mire gondoltál rettentő kínjaid közben?

Na mégis, anya, mire!? Szerinted? Hát Mogorva szelvényezett hasizmára, fejesugrásra csábító, mély köldökére! Aztán még a finom szattyánbőrbe kötött medencecsontjainak ívére. Na meg az általuk közrezárt, legforróbb részletekre. Vagyis – végső soron – a kettyintésen szántott az agyam; édes anyukám! Mami, borogass!

Belloq arcára néztem.

Rövid, sötét haja borzasnak tetszett, akárha küzdelemből érkezett volna. Magas homlokát, dús szemöldökét, varázsosan ívelt, szűk szemrését néztem. Mélyre hatoló tekintete átégetett, melengetett és vágyamat csigázta, szokásosan. Forró csokoládé színű íriszéből tűz áradt, elevenség tüze. Egyenes, jelentékeny indiánorra, az arcára vésődött, félköríves barázda, a csukott szájú, sajátos mosolygás is erőteljesen hatott rám.

Belloq mellém lépett. Összefontuk ujjainkat.

Amikor a fájdalom félig ülő helyzetbe emelt, ő megtámasztotta a hátamat, és én a pulóverébe fúrtam az arcomat. Ujjaink szorították egymást. Felpörgött szívverésem a halántékomban dübörgött, és Daniel szívdobbanásait is hallottam.

Egyszercsak könnyű lettem, akárha kínálomból ébrednék.

– Hát itt van a kis Meglepetés! – szólt a doktor.

Elállt a lélegzetem. Meglepetés? Micsoda?! Mégsem fiú?

Ja, ez az egyik neve. Felnéztem.

A fess magzatböngész kezében tartott csomag alapszíne kékes-pirosas-szederjes volt, bevonata penészes-nyákos. Arca olyan kék mazsoláéra emlékeztetett, akit csúnyán megijesztettek.

Homlokráncolva szemléltem a tejszínes gyümölcsfagyi árnyalatú, hurkás-ráncos szüleményt. Belloqra sandítottam, azt lesve, neki vajon tetszik-e.

Egyszerre csak heves mozgolódás támadt abban a tarka ránchálózatban, amit a meglepetéscsomag arcának véltem. Hirtelen tárult fel benne egy jókora, kerek nyílás. Ez belül rózsaszín és nedves volt. Keserves, szaggatott, szívettépő üvöltés tört fel belőle.

A doktor még egyszer fenéken paskolta az újszülöttet.

Aztán óvatosan Daniel kezébe adta az öklét rázva, rúgkapálva bömbölő jövevényt.

Ő pedig úgy fogta két tenyere bölcsőjébe, miként féltett kincset szokás.

– Isten hozott, Urian-Surprise Belloq – szólt, furcsán fátyolozott hangon.

És a hasamra helyezte a fiunkat.

– Most vígan bőghetnék, ha nem jöttél volna be! – csuklottam, a visszafojtott könnyektől fintorgatott arccal.

– Együtt tilos? – kérdezte ő. Úgy tetszett, hirtelen náthás lett.

Futó tűnődés után engedélyeztem magunknak a közös pityergést.

Boldogan tercetteztünk egymás ölelésében.

Ella röpít vissza a jelenbe.

A kamaszlány kopogtat, benyit. Cingáran álldogál az ajtórésben.

– Ugye, a zöld a kedvenc színed? – kérdezi. Nem vár választ, folytatja: – Ha nem tudnád, a zöld a tündérek színe.

– Válasszak másik kedvenc színt?

– Á dehogy! Megtarthatod!

Hátrál kétlépésnyit. Rám csukja az ajtót.

Lepattanok az ágyról. Jobbkor nem is jöhetett volna. Ha még néhány percig emlékezni hagy, eljutok a szülést követő, bús fejezetekig.

Kisétálok a konyhába. Útközben hallom a tévés hírolvasó hangját. Hogy ne figyeljek közlendőjére – miszerint végre megint egy rakás ember, állat, erdő, folyó halt meg a világban, juhé! –, a mézbariton hangú, csődörpillantású fickó közelmúltbéli menyegzőjére gondolok.

Az volt ám a társasági esemény! Rongyot ráztak, fényt űztek, trendeknek hódoltak. Galambrajokat eresztettek föl a szférába. Ez enyhén zsenánt volt, végtére pávát is öntethettek volna, hiszen az sokkal nagyobb és színpompásabb. Továbbá kilométeres uszályt vonszoltak maguk után, na persze nem hajózásit, hanem fátyolzatit, csipkéset. Minden vendégre jutott egy-egy serény giccslapfotós, az örömanyák ríttak, értelemszerűen örömükben. Másnap reggelig tartott a mondén táncos muri, mindenki ropta/csinálta mindenkivel, hejehuja, dajdaj.

Mire odaérek, a figyelmes Ella csatornát vált, pontosan tudván, hogy ekként megelőzheti pikírt beszólásaimat. Rám néz, jókora, sötét szemében meglátom apja tekintetének mását. Ők azt állítják, inkább az én pillantásom perzselően életteli, semmint az övék. Én pedig azt hiszem, hajdan éppen a tekintetünkről ismertük fel egymást: jin a jangját – és viszont.

– Martin az imént hívott. Nemsokára hazaérnek Uriannel a tüntetésről – jelenti Ella.

Bekapok egy szem pisztáciát az asztalon ácsorgó tálkáról.

– Most épp a melegek vagy a hidegek jogaiért manifesztál? – kérdezem.

Öcsém megszállott demonstráló, tüntetett már a családi erőszak, a globalizáció, a rasszizmus, a háború, továbbá az unalom és a hülyeség ellen is. És mire ment? Na?

– Ezt a tüntit egy nagyon híres, réges-rég lekaszabolt és megskalpolt indián főnök leszármazottai szervezték – magyarázza Ella. – A Föld jogainak elismertetéséért harcolnak. Biztosan ismered azt az indián mondást, miszerint a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsön. Meg azt is, hogy butaság mindent elpusztítani pénzszerzés céljából, mert aztán a pénzt nem lehet majd megenni. Én is el akartam menni, de Martin azt mondta, maradjak itthon ugyanis akár verekedés is kitörhet, ugyanis ez kényes téma, és felvetése piszkosul sérti a multigazdagok érdekeit.

– Ne sokkolj – morgom.

– Pedig szerintem jogom volna ott lenni, mivel én is ezen a bolygón élek, nem igaz?

– És mit gondolsz arról, hogy Urian ott van a huzatos agyú nagybácsival? – firtatom.

– Ne idegeskedj, nem eshet baja! Martin verhetetlen cukaharás, hisz tudod. Akár vízágyúzás, akár kardlapozás lesz, akár bőrfejűek, langyosok vagy al-kaidások támadnak rájuk, ő megvédi a kistesót. Inkább figyelj ide, gyűjtöttem néhány indián mondást erre az alkalomra, és felraktam a honlapomra is, hogy terjedjen a gondolat.

– Figyelek.

– Tehát! „Mihez kezd az ember, ha nem lesz több vad? Ha mind eltűnnek a föld színéről, akkor az emberek belehalnak az egyedüllétbe. Akármi lesz is a vadállatokkal, az lesz az emberrel is. Mert minden összefügg. Akárhogy alakul is a Föld sorsa, olyan lesz az ember jövője is.” Ez az egyik horderős gondolat. Szerintem nagyon igaz. És pontos.

– Félő, hogy így van – dünnyögöm.

– Aztán: „Az indiánok két útról beszélnek, ám ezek szemben állnak egymással. Az egyik a technika útja, a másik a szellemé. A technikai fejlődés beteg és kiégett földet kínál a modern társadalomnak. Ez pedig örült pusztítást vetít előre, míg a szellem útja nyugodtabb ösvény, melyet az egykori őslakosok újra keresnek és járnak. Mert így a Föld nem pusztul el, hanem rajta a fű örökké nőni fog”.

– Remélem, ma délután Martin egyszer s mindenkorra megmenti a Földet – morgom.

Fáraó Átka érkezik a zajosan csapódó macskaajtón át. Magasra tartott farokkal, fojtott hangú nyávogással közelít. Megáll előttem, lezserül a lábamhoz hajítja a fogai közt szorongatott boldogultat. Áramszedőjét rezgetve rohan a tányérjához.

Ella becseréli az egeret féldoboznyi szója-, színezék-, tartósítószer-mentes konzervre. A cirmos rabszolgatartó elégedetten veti magát a gyári kajára. A macskanövendékek viszont a pocik hullájára gerjednek. Mivel azonban öt vérszomjas kölyök jut egyetlen hűlt egérre, ádáz testvéri morgás, köpködés, pofozkodás, birkózás robban ki közöttük.

– Mikor viszik el őket? – kérdezem.

– Csak kettő kap új gazdát. Ők Donaldhoz kerülnek.

A lánykára meredek.

– Donaldhoz? De hiszen ő itt lakik a szomszédban! – Áthat a gyanakvás. – Mit terveltetek ki azzal a gazemberrel?

– Emlékeztetlek, hogy az a gazember a kedvenc barátod és íród!

– Francokat! Még egyáltalán nincs eldöntve, hogy író-e! Meglehet, csak színleli az íróságot! Bűzlik az ipse! Túl jól tépi az igét, mesésen osztja a tahókat, túl fincsi szórend-robbantásokkal játszogat. Túl könnyen ír, túl termékeny. Túl sikeres. Túl kevés macskát fogad örökbe!

– Vigye mindet? – kérdezi Ella alkukészen. – Úgyis hazajönnek.

– Hát itt van az eb elásva! – hörrenek.

A perifériás látásommal észlelem az ablak előtt elsikló Mazdát.

Daniel! – sikoltja egy menyecskés hang a szívemben. Rezegőssé válok bokában, térdben, torokban; testközéptáji villanyozást érzek, hosszan. Mellkasban pihegős leszek. Arcszínem mélyülésének, pupillám tágulásának nem parancsolhatok, ám a mimikai izmaimat királynőként uralom. Rezzenetlenül nézek a belépő pasasra.

Belloq homlokon csókolja, magához vonja a lányát, Ella átkarolja apját, és máris a megskalpolt indián ősről cseveg neki.

Mielőtt én is sorra kerülnék, találkozik a pillantásunk. A szilvamag alakú szemrésből rám villanó, cirógató-vetkőztető tekintet láttán eszembe jut egy másik mondás: Isten mindannyiunknak adott egy éneket.

Te aztán tudod azt a dalt, Mogorva!

Aztán megcsókol. Egy pillanatig sem kétséges, mi a pokol, mi a mennyország.

– Urian? – kérdezi kisvártatva.

Ella válaszol helyettem.

Daniel kissé felvonja bal szemöldökét, egyebekkel nem kommentálja az információt. A tinilány még aggódik egy keveset a Föld bolygó sorsáért, majd rátér Martinéra.

– Megint becsajozott, tudtok róla?

– Nem, mert még nem költöztette be a választottját – jegyzem meg.

Észbe idézem öcsém széles spektrumú bigegyűjteményét, ezen belül főként azokra a lányokra gondolok, akikkel közelebbi ismeretséget köthettem, mivel a folyamatosan nálunk vendégeskedő tesó a barátnőit is nálunk vendégeskedtette. A keresztnevekre alig emlékszem, ám ez nem baj, úgyis hamar kaptak tőlem – vagy a vérkritikus Ellától – becézetnevet.

A legrázósabb bigék egyike Sírógörcs. A lapos alakú; középmagas lány hullámfodros haja lapockáig ért. Tekintete, hangja vibrált, széles, izgatott taglejtésekkel beszélt szakadatlanul szikrázott. Fölöttébb érzékenyen reagált az élővilágra, azon belül főként a bogárkákra, ha összetalálkozott egy cincérrel, pókkal, hangyával, heveny izgalmában eszelőssé vált. Szűz leányként cuccolt össze öcsémmel, és úgy gondolta, az is marad az „eski”-ig, akárcsak példaképe, az épp hatályos poptündér, akiről persze gyorsan kiderült, hogy marketingszűz, és nem valódi.

Mindnyájan tömérdeket szenvedtünk, Martin azért, mert hasztalan próbálta deflorálni a vele alvó, kacér virgót, ugyanis az következetesen ellenállt. A hajadon azért, mert – mentális defektjét leszámítva – amúgy egészséges volt, mármint testileg, és női szervezete módfelett kívánta a férfiét.

Mindezen okok folytán világa drámai módon átfókuszálódott. Minden hím az ő liliomságát akarta megtiporni. Naphosszat nemi üldöztetésre gyanakodott-vágyott, emiatt volt sirámos, ingerlékeny. Ha egy másnemű köszönt neki, vagy a hogyléte felől érdeklődött, netán – uram bocsá'! – olyfélét merészelt mondani: mily csinos ma, de szép a haja, vagy: ah, mily vonzó a tébolyos csillogás a szemében, Sírógörcs íziben megbotránkozott. S haladéktalanul elpanaszolta ezt az arcátlanságot. Nekem, Ellának, Danielnek, Martinnak. Feltelefonálta szerető édesanyját, nagynénjeit, apukáját, és nekik is elzokogta az aberrás szexuális zaklatást.

Egyéb tekintetben is próbált úrrá lenni rajtunk. Ő mindig jobban tudta, mit miként helyes csinálni, gondolni, érezni. Mígnem egy szép napon arra lettünk figyelmesek, hogy a babaszobájának tekinti a házunkat, és játékszereiként tart benne minket. Ha kedvére tettünk, vagyis helyesen, jól viselkedtünk, cukormázas kedvességgel jutalmazott bennünket, ám ha valami az akarata ellenére történt, jött a hiszti, bömbölés.

Martin teljesen fanatizálódott. Márpedig ő megkapja ezt a bigét, ha addig élünk is. Nem vitatkoztunk vele végtére szép haja volt a lánynak. Csupán arra kértük; költözzön vele haza, a saját héderébe, s ott könyörögjön, epedjen ezentúl. Ott jajveszékelje az éjbe, hogy megörülök érted, elpusztulok, imádlak, kívánlak! Ha nem leszel az enyém, gerincsorvadást kapok, miegymás.

Öcsém azt felelte, szeret velünk lakni, és maradtak. Egy napon, melegem lévén, felelőtlenül meglegyeztem magam a pólóm csücskével, miáltal – horribile dictu! – kivillant a hasam. Sírógörcs azonmód sírógörcsöt kapott. Midőn a kiborulási jelenet végeztén újfent beszédképessé vált, kikérte magának, hogy a mellemet mutogatva csábítom-riogatom őt, a szüzet, mivelhogy ő tiszta szívből lenézi, utálja a biszexualitást.

Kevéssel később rányitott az óvatlanul fürdőző Danielre. A zuhanykabin falán áttetsző férfitest láttán megdermedt az ajtóban, két kezét az arca elé kapta, ujjbegyeivel lehúzta az alsó szemhéját, s torz hangon sikítozott, miszerint: segítség, szatír!, hosszú perceken át. Még akkor is teljes erőből vokálozott, amikor a rajtakapott pasas kitaszigálta őt a fürdőszobából, és hétszer is elfordította a kulcsot a zárban, hogy biztosan nyugta legyen tőle.

Martin ekkortájt kötelezte el magát az új hobbija mellett. Ezúttal is fogta a deszkát, az előhevített vasalót és egy lepedőt. Felment a tetőre, a simítólapot a kéményre fektette, és nekiállt extrém-vasalni. Ezt a szabadidős tevékenységet az internetről sajátította el.

A remek, új sportág tízezrével vonzotta követőit, boldog s boldogtalan egyaránt hívéül szegődött. Férfiak, ifjak s idősek extrém-vasaltak földön, égen, levegőben, cápák közt a tenger mélyén. Extrém-vasaltak a kiképzőpályán, hason csúszva a szögesdrót alatt a sárban, maguk előtt tolt deszkán ráncmentesítve a munkadarabot. Vasaltak bázisugrás közben, fára mászva, kötélen függeszkedve, repülőgép szárnyán, motor hátsó ülésén, kocsi tetején, szirtfokon. Versenyt is rendeztek, azt eldöntendő, ki vasal a legesleg-extrémebbül.

Öcsém a nyeregtető gerincén, a kéményen, az úszómedence fenekén vagy a napfénytetőn kihajolva szeretett vasalni. Főként olyankor hatalmasodott el rajta az extrémvasalási késztetés, ha Sírógörcs cirkuszolt. A mintaszűz egyszer utána indult a tetőre, hogy folytassa, amit megkezdett, ám a padláson összefutott egy átutazóban lévő denevérrel. Az élővilág egyedével történt találkozás éktelen sikítozást, hajtépést, toporzékolást váltott ki belőle. Az iszonytató vijjogás, szirénázás hatására a szomszéd házban bekapcsolt a tűzriasztó. Örök emlékezetű, szép délután volt.

Mígnem egy napon a leány nyíltan rákérdezett: mikorra tűzik ki az eski dátumát? Martin csípőből lökött egy időpontot. Sírógörcs magától értetődően sírógörcscsel reagált, naná. Örömtelin brühühüzve végigtelefonálta mindenkijét, aztán felröppent a netre, kiválasztotta a menyasszonyi öltözetet, a menyecskeruhát, az esketési helyszínt, a meghívót, a tortát, valamint a csokrokat. Rá jellemző módon eltervelte, hogy féltéglát köttet a vendég hajadonok közé hajítandó bokrétába. Mire mindezzel végzett, ráéjjeledett.

S ekkor – jutalom gyanánt – megajándékozta Martint a féltve őrzött szüzességgel. Nem adta könnyen, ezt mindnyájan hallhattuk, de csak odaadta valahára. Példátlan léhasága hamar megbosszulta magát. Két nap múlva öcsém közölte: jelet várt – és most megkapta ugyanis egy hírneves üstökös haladt át a csillagászok látóterében. Ez az égi jeladás azt hozta az ő tudomására hogy mégsem szabad megnősülnie.

Míg Sírógörcs hisztériázott, a tesó felment a tetőre extrém-vasalni.

Mindezt végigemlékezvén, borongva összenézünk Daniellel. Tehát öcsém új barátnőt talált.

– Charles Bronson jóformán még el sem múlt – sóhajtom.

Charles Bronson a legutóbbi leány, kinek rendes neve Charlotte Bronson. Számára a külvilág minden megnyilvánulása bosszúért kiáltott. Ő pedig hallgatott e kiáltozásra, s bármit megtorolt, akárcsak névrokona a moziban.

Belloq a konyha felé indul. Mellettem elhaladtában végigsimít a vállamon. Ha egyszer elmulasztaná az érintést, világom megroggyanna, attól félnék, nem szeret. Lehuppanok egy székre. Bekapok egy szem pisztáciát, elrágcsálom. Míg a hites vacsorát készít, mesélek neki az újabb nőorvos meggyilkolásáról, a papírvágó késről, a malacmaszkról, a kedves doktor Gruberről.

Konyházós sürgés-forgása közepette Daniel figyelmesen hallgatja szavaimat, olykor elém tesz ezt-azt, hogy hámozzam meg, kevergessem, vagy aprítsam fel. Beszámolóm végeztéig nem szól semmit, hanem aztán kérdezgetni kezd. Mivel maga is zsaru, kérdéseinek, kétségeinek, ötleteinek többnyire hasznát veszem.

Épp azon töprengek félhangosan, miért nem hajlandó elmélyülni bennem a népszerű elgondolás, miszerint abortuszellenes fanatikus gyilkolja a nőgyógyászokat, amikor Martin trappol be az ajtón.

Urian a karjában ücsörög, serpája bizsukkal telelőtt fülcimpáját gyűrögeti, barátságosan gőgicsél, nyálbuborékokat ereget. Arca nehezen felismerhető, bár remélhetőleg csak tejes, csokis, poros, pürés.

Apját megpillantva elvigyorodik. Széttárt karokkal repes felé, kisded nyelven kurjongat.

Érzelmi nagyjelenet következik. Levegőbe dobálgatás, szerencsére elkapással. Becézgetés, kacagás-nevetés, ajakberregtetés, nyálazás, csóközön.

Apuka tisztába teszi örökösét. Nem fintorog, nem hanyatlik ájultan a pelenkázó mellé. A szagosnadrág-váltás után makulátlanra cseréli az összeparkozott, lovasrendőrös játszóruhát is. Figyelmesen megérdeklődi, kérem-e a kakás pelenkát, újrahasznosítás céljára, táskarabló motorosok elleni csodafegyverül.

Martin mesél. A tüntetésre tartván a lovas zsaruk mellett sétáltak el. Urian a nyelvét csettegtette, gurgulázott, berregett a paripáknak, majd ugyanazzal a határozott, férfias mozdulattal, mellyel egy közelmúltbéli reggelen mindörökre félretolta az anyatejes emlőt, hogy inkább az asztalon álló spirituszos flaska után kapjon, megragadta a legközelebbi kengyelszíjat. Aztán a nyereg magasába húzta-tolta magát. A lovon ülő zsandár érte nyúlt és maga elé ültette a csepertyűt.

Zsebihal bal kézzel a sörénybe csimpaszkodott, jobbját hadurasan előrenyújtva mutatta a menetirányt. Sétáltak néhány környit.

A bátor hátas, akit arra drilleztek, hogy ne rettegjen tömegtől, ordítástól, harctól, pukkantyúzástól, szapora vágtába rémült egy hirtelen felröppenő galambtól. A sörényét markolászó Urian csettegve nevetett, és a derekával hajtotta a nyargaló lovat az elképedt zsandár ölében.

A történetmesélés eme pontján hangot adok kétkedésemnek.

Martin megesküszik a vasalójára, a motorjára, a hatlövetűjére, meg a vincseszterére, hogy igazat mond. Cöcögésemre válaszul előrántja mobiltelefonját, és megmutatja az esetről készített mozgóképeket. S valóban, Urian, aki a felállást még csak fontolgatja, profi módon üli meg a vágtázó hátast.

Büszke atyja azonnal megállapítja, hogy ezt a gént csakis tőle örökölhette, s kijelenti, hétvégén elmegyünk a lovardába.

– Amúgy milyen volt a tüntetés? – kérdezi Ella.

– Békés. Urian végigcsápolta. – Martin megvakarja a fejét. Mutatóujjával megpöcköli a fülében himbálódzó csecsebecséket. – Beszélhetnénk, Daniel? – sóhajtja.

– Már megint egy nőt akarsz beköltöztetni? – hörren a leány. – Ide? A béke szigetére?

– Jelenleg nincsenek ilyen terveim, tinik gyöngye. Megnyugodhatsz. Nem akarsz egy kicsit játszani Zsebihallal? A szobádban?

Ella felfújja az arcát, luftballonnál nagyobbra.

– Eltávolítasz a köreidből? – sziszegi, egy füst alatt a levegőt is kiáramoltatva.

– Munkamegbeszélés – legyint vérem.

A tinigyöngy felmutatja az ültetőujját, hátraveti hosszú, hollófekete haját. Sarkon fordul, uralkodónősen távozik.

Martin megráspolyozza a torkát.

Ella megtorpan, visszahátrál. Közömbös arccal átveszi apja karjából a repeső öcsikét, és újfent levonul a színről. Heves cuppogást eresztünk utána, hogy tudja: honoráljuk előadását.

– Nos? – kérdezi Belloq.

– Imola Meco – veti oda Martin.

Elhallgat, hosszabb hatásszünetet tart. Alighanem ő lepődne meg legjobban, ha bálványa türelmetlenül faggatni kezdené. Nem is történik meg.

Csend telepszik ránk.

A kórházban elcsípett Meco nem jutott el a fogdáig, anno. A zsarujárgányban magához tért a Belloq által rámért, röpke kómából. Női báját latba vetve, turbékolósan kérlelte kísérőit, ugyan bilincseljék előre a karját, mert szörnyű kínokat érez fenékben és combban. Amint óhaja teljesült, azt kívánta, hogy a nadrágzsebében lévő fiolából bevehessen két pirulát, fájdalomcsillapítás céljából. Ezt is megkapta.

Az elbűvölt zsaruk gyanútlanul beadtak neki két szupergyorsítót. Nemsokára nagyot néztek, midőn a rabkórház közelében a Legerősebb Nő cím büszke birtokosa irtózatosan képen mázolta őket megvasalt csuklóival, majd néhány atomerejű rúgással tovább rongálta szervezetüket.

Az egyik kísérő sok fogat veszített, társa utóbb a bal szemétől is búcsút vehetett.

Imola Meco magához ragadott egy stukkert, és fogai között a bilincs kulcsaival, kaszkadőrösen kivetődött a száguldó kocsiból. A gyalogszerrel utána iramló sofőrt két lövéssel leterítette, majd dolgát jól végezvén, felszívódott a közeli erdőben. Meglehet, mindörökre. Legalábbis a nyomába bolydult rendőri apparátus, a kutyás zsarukat is ideértve, azóta is bottal csépeli a nyomát.

A körözés nem vezetett eredményre. A nő nem került elő egyik kórházból, magánrendelőből sem. Haza nem ment, rokonait nem látogatta. Visszakóterezett kedvese családjánál nem járt.

Belloq őrölte magát a jól sikerült sebészeti beavatkozás miatt. Időnként révedezőn maga elé meredt, mint Platón s így sóhajtott: nemhogy benne hagytam volna a skulókat!

Igaza volt, hiszen a golyómentesített smasszernek már csak sebfertőtlenítőt kellett beszereznie, és külső segítség nélkül is rendbe jöhetett.

– Hát, azt hiszem, láttam a tyúkot – szól Martin.

Mások uralásához mindenekelőtt önuralom szükséges, tartják a bölcsek. Indiános arcjátékú, vagyis Rezzenetlen Belloq külsőleg nem reagál. Legbelül tutira spiccen áll a vadászösztöne.

Öcsém kénytelen kurtítani a hatásszüneten.

– Szóval, mint tudjátok, jelenleg a számítógépes gyakorlatomat töltöm. Tegnap éjjel megöltek egy férfit a nyílt utcán. A pasas prostira vadászott, több lányt meg is szólított, mint utóbb kiderült, de nem bírt velük megegyezni, vagy nem tetszettek neki eléggé. Végül asszonyára akadt. A nő egyetlen mozdulattal törte el a nyakát. Nem volt köztük vita, a tyúk csak úgy, hobbiból, váratlanul, alattomosan csinálta. A közeli bank biztonsági kamerája felvette az eseményt. Ma ezt a filmet elemeztük. A gyilkossal idején tök sötét volt az utcán, mi mégis jó minőségű közelieket csiholtunk ki a képkockákból. Többünknek feltűnt, hogy láttuk már valahol a böszme tyúkot. Nyugodtan vállon veregethettek, én kapcsoltam elsőként. Hiszen ez egy visítva keresett-körözött zsarugyilkos! Imola Meco! Na, ezután szúrópróba-szerűen megnéztük az utcabeli cégek kameráinak felvételeit is. A következőt rekonstruáltuk. Meco gyalogszerrel kószált az éjszakában, eléggé dúltnak látszott. Megkockáztatom, azt figyelte, kibe köthetne bele. Egyszercsak észrevette az örömlányok közt keresgélő fickót, és tüstént beindult rá. A paskó után eredt, mondott neki valamit, ám mielőtt az komolyabban reagálhatott volna, már meg is halt. A szadizós spiné részéről annyi volt az egész, mintha csak egy csirke nyakát tekerné ki. Semmit nem jelentett számára. Aztán elsétált. Egészen a Monszun térig követtük a nyomát. Akarjátok látni?

Akarjuk. Számítógép-fenomén fivérem a monitor elé ültet bennünket. Lejátssza nekünk az utca különböző pontjain lévő biztonsági kamerák által rögzített képek alapján összeillesztett filmet.

– Ez ő, csakugyan – bólint Belloq a megtermett nőalak láttán.

Meco bő farmernadrágban, rendkívüli felsőtestét hangsúlyozó, mélyen kivágott izompólóban csatangol az éjben. Vékony szálú, kevés haját szamurájkontyban viseli. A homlokára kötött szalag nem takarja el fejtetőn álló W-t formázó, tetovált szemöldökét. Mélyen ülő szeme meg-megvillan az utcai lámpák fényében. Nagyobbacska, lapos orra furcsa árnyékot vet az arcára. Duzzadt, vaskos szája láttán könnyen hihetném, hogy az plasztikai sebész műve, ám láttam már gyerekkori fotóit, és azokon is feltűnt az összevert bokszolók feldagadt ajkára emlékeztető szájforma, tehát ez a dússág veleszületett.

Ennél többet is láttam már róla. Szökése után Patrick Wyne akciósai is a nyomába eredtek, érdekeltek lévén az elfogásban, hiszen az erőbajnoknő két társukat is megsebesítette. Módfeletti alapossággal tárták fel múltját, köz- és magánéletét, hátha ekként fogódzót találnak a további kutatáshoz.

Belloq töviről hegyire végigböngészte Meco lakását, elolvasott minden cetlit, megnézte az összes fotót, filmet, átfésülte a komputert is. Így aztán az öröklét számára készített mozgóképkockákon láthatta a nőt súlyzózni, edzeni, versenyen pózolni. Megtekinthette szeretkezés közben.

Imola és barátja, a fegyveres rablásban professzionista Rooker nem bízta a véletlenre orgazmusait. Ezek előidézése céljából igénybe vették a modern szexipar csinálmányait, a csiklóstimuláló farokgyűrűtől az anális verdesőig, a zenés-táncos vibritől a mámorában hörgő kéjbabáig. Korbácsolták, megbilincselték vagy levizelték egymást, esetenként izgató jelmezekbe bújtak. Meco attól gerjedt legjobban, ha Rooker a hét törpe egyikének – talán Kukának, de semmiképp se Szendének vagy Tudornak – öltözött, ő pedig Hófehérkévé szépségesülhetett. Meglehetőst bizarr mesefigurák voltak, mellesleg.

A privát pornófilmeket a mimózás Belloq gyorspörgetésben tekintette meg, ám így is ráérzett Meco motivációjára. A nő rajongott az erőkultuszért, a fegyverekért. Legfőképpen pedig a mindezt megtestesítő Rooker iránt táplált csillapíthatatlan, lángoló, érzéki szenvedélyt. A férfi bármit megtehetett vele, amit nem szégyellt, s nemigen kaptuk őt szégyenkezésen.

Arra tippeltünk, hogy Meco lemerül egy időre, esetleg az országból is eltűnik, de szerelmeséről nem tesz le, ezért várhatóan felbukkan a férfi ügyének tárgyalásakor. Az is megfordult a fejünkben, hogy újra megpróbálkozhat valamilyen szöktetési akcióval.

Ám arra nem gondoltunk, amit a Martin által hozott képkockákon láttunk. Arra, hogy képtelen elmenni Rooker közeléből. Itt jár-kel a városban, szenved a férfi hiányától, dühében gyilkol.

– Mire készülhet? – kérdezem.

Belloq megvakarja a fejét. Vállat von.

– Nehéz a bőrébe bújnom – feleli.

– Pedig te sokat tudsz róla.

– Rólad is sokat tudok, mégis folyton meglepsz. Ez valami női fifika.

– Mintha ti nem volnátok cefetül fondorlatosak – jegyzem meg. – Az ő helyében éjjel-nappal azon agyalnék, miként szabadítsam ki a pasimat. Hófehérke ex-smasszerként jól ismeri a kóterviszonyokat, még az sem kizárt, hogy megpróbálja valahogy kihozni Rookert. Ez persze halálosan veszélyes. Ő pedig nyilván azt szeretné, ha a szöktetés után boldogan élnének, a végelgyengülésig. Alighanem mást fog kitalálni. De azért figyeltetni kéne Rookert. Kinek küld levelet, kivel cseveg telefonon, kitől kap csomagot, ki látogatja?

– Figyeltetjük.

Belekötök:

– Aki ezt kézben tartja, odafigyel a trükkökre? – kérdezem.

– Ha nem hülye.

– És? – nézek Belloq szeme közé. – Nem hülye?

– Remélem – sóhajtja.

– Meco helyében gyakran látni vágynám a férfit, aki annyiféle orgazmussal halmozott el.

– Nyilván nem megy hozzá látogatóba. Rögtön elkapnák.

– És ha mégis? Hófehérke-jelmezben ráismerne valaki?

Daniel elvigyorodik.

– Nem tudom elképzelni, hogy ne szúrjon szemet egy ekkora debella, akármilyen kosztümöt aggat is magára.

– Miért is? – firtatom.

Vezetgetjük egymást, bár még nem tudni, merrefelé tartunk.

– Mert a legkevésbé sem nőies – fűzi tovább a gondolatsort.

Martin felrikkant:

– Ez az! Pasasnak öltözik! Fogadjunk, hogy karácsony óta többször járt Rookernél!

– Jól van, utánanézek – bólint Belloq. – Bár nem leszek népszerű, ha leellenőrzöm a kollégákat.

– Ne népszerű legyél, hanem eleven – mondom. Ezen eltöprengek. – Mit ígért neked, amikor elkaptad?

– Csak a szokásosat. Hét halált, hét életre.

Intek a tesónak. Martin a számítógép felé fordul, két kattintás után megjelenik a monitoron a bikadöntő felsőtestű Meco. Az utcán őgyelgő pasas mögé lép, baljával átkarolja annak nyakát, jobb kezével csavarint a fején, és ennyi. Rutinos, gyors, pontos, szakszerű, halálos. Akár egy kommandós.

Előszedetem a számítógépből Meco körözési fotóját, tekintetem elidőzik a vaskos ajkakon, a fekvőrendőrnek is beillő, lapos cimpájú orron. A magas, széles arcból erőteljesen kirajzolódó csontok vonalát bámulom. A szürkés színű szemet, a fölötte tótágasozó W-t. Ráncozom a homlokomat. Képzelgek.

– Uramisten! – nyögi Belloq, a nő arcára meredve.

– A szentségit! – hördülök magam is.

– Mi van? Látomásotok jött? – nyögi öcsém.

Daniel felpattan mellőlünk, a telefonra veti magát.

Megkérem Martint, szedje össze a tudását, és alkosson új frizurát Mecónak, rasztásat. Ragasszon neki dús szemöldököt, mely elfedi a tetováltat. Tegyen rá színezett lencséjű szemüveget. Kenje be az arcát a legsötétebb árnyalatú alapozóval. Adjon rá kapucnis melegítőfelsőt. Vagy valami más slamposat.

Végül az erőbajnok már nyomokban sem hasonlít nőnemű lényre. Önnönmagára hasonlít legkevésbé.

Belloq megáll mögöttünk. Szemügyre veszi a göndör hajú, sötét szemüveget viselő, szerecsen fickót a képernyőn.

– Mindjárt megnézik a legutóbbi beszélőn felvett anyagot – közli. – Habár emlékezetből is tudják, hogy Rookert többször felkereste egy színesbőrű, dagadt pasas. Nem gyanakodtak, ugyanis a fekete fickó első ízben egy másik sittes hozzátartozójával érkezett. A beszélő végén jelentkezett, hogy szívesen látogatná Rookert, mivel látta, milyen szomorú szegény, amiért a kutya se jött be hozzá, az öreganyján kívül. Ilyesmi előfordul, bár főleg nők szokták kezdeményezni. Tegyük fel, a húgocska elkíséri nővérét a vőlegényhez, csevegés közben hirtelen megpillant egy tökös macsó priuszost az üvegfal mögött, megdobban a kis szíve, s máris kéri a láthatást.

– A ravasz bestia! – Martin csettint a nyelvével. – Ilyen száj- és orrformával nem is álcázhatná magát másnak, mint feketének!

– Várjuk meg, mit mondanak a kollégák – józankodik Daniel.

Kikapcsoljuk a gépet. A munkát a dolgozószobában hagyjuk.

Vacsorához ülünk.

Urian királyfi az etetőszékben trónol. Randalírozós hangulatban lévén, kanállal püföli a karfát, az asztalt, a saját fejét. A neki szánt püré biztos távolban figyel a tálkájából. Hol az apja, hol a bácsikája, hol a nővére lapátol belőle a szájába. A kevés – azaz: néhány és egynegyed – fogú fiatalember pedig vagy lenyeli, vagy szétberregi a falatot. Főleg az utóbbi verziót választja. Úgy rémlik, hamarosan hívhatjuk a házfestő brigádot.

Merészet gondolok, megkínálom Kiscsikót a saját tányéromból. Bebizonyosodik, milyen jól főz Daniel. Az ivadék befalja a sajtmártásos, csőben sült zöldséget. Desszertként barackot, vörösbort, kávét követel. Megjegyzi magának, hogy nem kaphat meg mindent, amire vágyik. Nem bánja, szabadulása után négykézláb vágtázik a szőnyegen, kölyökmacskákat kerget-tologat maga előtt.

Aztán gurgulázó nevetéssel, szaporán hátranézegetve, térd- és praclicsattogtatva inal előlük, ám azok utolérik, és lebirkózzák a szőnyegen. Tarzan, a doberman merészen közbelép, orrával félretúrja a tarka cinyócsapatot. Leül a gyerek mellé.

Urian feltérdel. Dajkája mellső lábába, vállába kapaszkodva talpra áll. Elkapja a kutya fülét, diadalmasan imbolyog egy keveset, majd lassan dőlni kezd. A moccanatlan eben támaszkodva csúszik vissza a kiinduló helyzetbe.

Apjával egymás kezét szorítgatva, büszkén bámuljuk evolúciós kísérletét. Ella hangtalanul tapsolva a szemet meresztgeti, Martin a hüvelykujját. Nem merünk megszólalni, nehogy megzavarjuk Zsebihalat. A Holdra szállás piti tetté törpül az iménti esemény fényében.

Urian felállt! Bár csak pár pillanatra. Ezt telefonon újságolom anyámnak. Ő pedig amiatt sopánkodik, hogy öklömnyi nagyim már megint veszedelmesen infantilis dolgokat művel. Képzeljem, most meg motorosbandázik a vénecske barátnőivel, talpig szegecses bőrszerkóban! Na de most már elég ebből! Itt már csak a gyógyszerezés segíthet!

Felidézem neki a viruló agghölgyet, akit a doktor a 110. születésnapján eltiltott a szivarozástól, kupicázástól, a még hosszabb életkor elérése céljából. A matróna megütközött: „De hát akkor minek éljek tovább? Nem tovább akarok élni, hanem kupicázni, szivarozni akarok! Esetleg kevéske szex is szóba jöhet!”

Szerintem körkörösen igaza volt, mondom anyámnak. Aztán hallom a hangján, hogy a szemét forgatja, vakon is felismerem az ilyetén tónusát. Válaszcsapásként megemlíti, hogy ha annakidején rá hallgattam volna, ma már zongoraművésznő lehetnék.

– És akkor kit szánnál férjemül? – kérdezem.

Zavart-szemérmesen köhécselve, halkan elrebegi örökös kedvence, Daniel nevét, majd arra hivatkozik, hogy meg kell keresnie apa kallódó pápaszemét, ám nem hagyom őt lelépni.

– Zongoristaként mégis hogyan találkozhattam volna vele? – firtatom.

– Hát nem is tudom, talán egy bűntény tanújaként.

– Milyen bűntény történhet egy zongoraművész környezetében?

– Tételezzük fel, hogy csúnya módon meggyilkolják a Karmestert! Utóvégre a karnagyok többnyire magas kort érnek meg, következésképpen túl hosszan várakoztatják örököseiket a vagyonra. Így aztán egyikük kénytelen lepuffantani szegénykét. Nos, ekkor jönnek a nyomozók és kikérdezik az operaházi munkatársakat. Az egyik detektív szeme megakad rajtad, ugyanis csinos kiskosztümöt viselsz, rendezett a frizurád, és...

– Anyu!!! – sikoltom. – Ez már sci-fi!

– Te kérdezted! A kezeden szép, francia manikűr ékeskedik, tökéletes a sminked, makulátlanul tiszta a tűsarkú cipőd...

– Selyemharisnyában járok? Zsabós a blúzom? És zongorázom az Operában?

– Mindenképpen roppant elegáns vagy. Szóval a jóképű, fiatal detektív sokat kérdezősködik a lepuffantott karmesterről, és mindig újabb kérdések jutnak eszébe, s hogy ezeket föltehesse, meghív vacsorázni egy előkelő étterembe...

– Anya, a detektívek viszonylag ritkán járnak mondén helyekre.

– Ez egy különleges detektív! Roppant kifinomult, nyalka, lovagias, és különben is, kisebb vagyont örökölt nemrég...

– Netán karmester volt a rokona?

– Miért szólsz közbe folyton?

– Megtaláltad már a pápaszemet?

– Képzeld, mit mondott apád a minap! Akkor is éppen a pápaszemét keresgéltük. Egyszerre csak sóhajtozni kezdett, hogy ha a pápaszemtől sokkal jobban lát, akkor miért nincs neki pápafüle is? Meg pápafoga?

– Milyen igaz! Pápafarokra nem vágyik?

Később a daliás, kifinomult, lovagias detektív mosolyogva eltöpreng anyám ábrándképén.

– Nem voltál kirívóan rendezett, amikor először találkoztunk – emlékszik. – Nem jártál körömlányhoz, nem viseltél zsabót, kiskosztümöt. Tűsarok se volt. Szerintem rágtad a körmödet.

– Nem is rágtam! Legfeljebb a bőrt körülötte, azt is csak halálesetkor. Tényleg slampet voltam?

– Lezserül, bozótharcos stílben öltözködtél. Az számított, hogy kényelmesen rúgni tudj, ha kell. És kivillanthasd a hasadat, ha véletlenül arrafelé nézek.

– De te nemigen nézegettél arrafelé.

– Férfiasan küzdöttem ellene. Végtére ijesztő híred és pasasod volt.

– Miféle ijesztő hírem?!

– Sokan rettegtek a nyelvedtől. Ez most is így van. Vészes beszólista vagy.

– Te sem panaszkodhatsz a hajdani hírneved miatt. Még nem is találkoztunk, amikor már csiklandottan kíváncsi voltam rád. Sőt! Biankóba zúgtam beléd!

A múltba merengünk. Kisdedet, kamaszlányt, nagyfivért hátrahagyva, keserédes-fanyar hangulatú, füstös blues-kocsmában tesszük ezt. Előttünk – öblös pohárban – illatmécses ringatja sárga lángját. A nyalka detektív gyümölcslevet kortyolgat, én persze alkohollal léhulok.

A szmogon túli, távolinak rémlő pódiumon magas, karcsú, szmokingos férfi fújja a szaxofont. Felsőteste ívesen hátrahajlik, tarkóra simított hajából elszabadul egy tincs és vele imbolyog, miközben bús-fáradt, felkavaró dalt bűvöl elő formás instrumentumából. A mögötte sötétlő zongora tetején üldögélő, rekedtes hangú nő gingallózgat hosszú lábaival, és az istenek tüzéről énekel.

Talán sejti, talán nem, milyféle bevarasodottnak hitt sebeket kapar fel.

Belloqnak szemet szúr elkalandozásom.

– Jól vagy? – kérdezi.

Urian születése óta rengetegszer felmerült, jól vagyok-e, jogosan.

Neki és egy rátermett pszichébúvárnak hála, túljutottam gondjaim zömén. Mulatságos, hogy a giccsorgánumok pont akkoriban tapicskoltak Szent Báj gyermekágyi depressziójának tragikomikus részleteiben, amikor az enyém is éppen tetőzött. Azóta helyrezökkentem, bár az istenek tüze témakörre érzékeny maradtam.

A nő fájdalmas szépségű dolgokról énekel, felemelem libabőrös karomat, végigsimítok rajta nyelvem hegyével.

Belloq közelebb siklatja székét, lábaival is ezt teszi az asztal takarásában, immár a teljes felhámom lúdbőrzik. Kortyolok az italból, élvezem, amit érzek, legfőképpen azt, hogy érzek. Ám mert az elmúlt kínszak nem érdemes a nosztalgiára, másfelé legyezem gondolataimat.

Később összesimulva táncolunk a parketten, fel sem véve, ha mások hozzánk érnek, vagy meglöknek. A köpcös, izzadt pincér a tálcáját egyensúlyozva cikcakkozik a ringatózó párok között, s mivel az áldott állapot óta tigrisénél különb a szimatom, verítékszagából kapásból kianalizálom, mit evett-ivott az elmúlt órákban. Erről igyekszem megfeledkezni.

Belloq vállára hajtom a fejem, beszívom bőre illatát, élvezem érintését, hálaimát intézek isteneimhez, amiért vele lehetek. Kétségkívül használt kapcsolatunknak az agyász által javallt, szokatlan terápia. A kezdetek kezdetén az egymás iránt támadt, ijesztő hőfokú szenvedély ellen küzdöttünk, nem is akárhogyan, Nagy Sándor vagy Dzsingisz kán legfeljebb fegyverhordozó lehetett volna mellettünk. Mígnem egyszercsak a másik parton találtuk magunkat. Ott még szörnyűbb volt a lét.

Miután visszaülünk az asztalhoz, a blues-páros szerepet cserél. Immár a nyúlánk, rövid hajú nő hajol hátra az ajkára illesztett szaxofonnal. A zene a talpából árad fölfelé végigrezgeti testét. Csípőjét körkörösen rázza meg, széttartó melleit külön-külön járja át s táncoltatja. Válla nyolcasokat ír a levegőbe.

A férfi a zongorára támaszkodik. Gerinckarmoló hangon, nyűtt szavaktól mentesen énekel nappalokról és éjszakákról. Erről is tud újat mondani, tehetséges lévén. Valósággal belezsibbadok.

Daniel kézen fog, kilépünk az utcára. Rutinosan körbenézünk. Sehol egy gyanús alak. A semmiből előbukkanni szerető, ketyós rajongómat sem látjuk, igaz örömünkre. A fanatikus fickó kevéssel Urian születése után tolakodott az életembe, s bár sokat fáradoztam, hogy érdeklődését másvalakire csigázzam, ez nem sikerült, mi több, kapcsolatunk különössé szövődött.

A Mazdába ülünk. A város fölé magasodó Társzekérhegy csigavonalszerű szerpentinjén száguldunk. Leengedem az ablakot, hátravetett fejjel kortyolom a kocsiba vágó, hűvös levegőt. Leplezetlenül imádom Danielt, amiért megfogadta a diligyógyász tanácsát. Az ódon Vidámparkba visz, igen! Éjjel, zárás után, igen! Amint észlelem az útirányt, előkészítem a kutyakorrumpálót.

Kisvártatva elhajítjuk a járgányt, és zajtalanul áthatolunk a magas terméskő kerítés fölött, az odarohanó őrebek boldog farkcsóválással fogadnak bennünket. Elmajszolják a kutyakekszet, cserébe szemet hunynak illetéktelenségünk fölött.

A hajóhintához surranunk, ez a kedvenc nyoszolyáink egyike, nem kényelmes, hanem kényelmetlen; mostanában gyakran megidézzük itt Erószt, és ő mindahányszor eljön, áthat-elvarázsol bennünket. A hintában felfedezzük egymást, csókról csókra, ízről ízre, érintésről illatra.

Ruhadarabok alá lopakodunk, éppoly kíváncsian, mint legelőször, ám ezerannyi örömöt lelünk a másikban, jóllehet már akkor is – és azóta számtalanszor – megrökönyödtünk érzékleteinktől. Feledjük gátlásainkat, hajtjuk a hintát. A lábaink előtt heverő Ketyó City fényei az égboltéival vetélkednek, a másik irányban a tenger sejlik, a part közelében hajólámpások csillódznak. Hallom Daniel szívdobbanásait, hallom a magaméit a koponyámban, s mindkettőt érzem egybedobbanni a testemben.

Később a szokásos kőrútjukon járó biztonsági őrök mögött lopakodunk, merő mulatságból, észrevétlenül. A két fickó széles taglejtésekkel, hangosan, egyszerre cseveg, a magasabbik csősz a feleségét gyalázza, mert a rusnya fehérnép hanyagolja a házimunkát, nem ír, nem olvas, csak a tükröt bámulja naphosszat, még a tévéműsor sem érdekli, annyira odavan önmagáért. A másik őrszem a kocsijáról tart előadást, izgalmatlan karburátorokról, szelepekről, kipufogóról magyaráz.

Az ügyeleti szobáig követjük a régimódi park őrzőit. Az üvegfalon át látjuk, amint elnyúlnak a fotelokban, a tévére bambulnak, s néhány percen belül leolvad arcukról az értelem.

A kedves, csíkos ölőkutyák a kerítéshez kísérnek bennünket. Egy ferdén nőtt fa törzsén felsétálva kényelmesen átlépünk a kőfal tetejére, onnan az utcára vetődünk. Visszanézek a hullámvasút gigászi hernyójára, az óriáskerék szellőringatta gondoláira, majd a mélyben dagályló tenger felé fordulok. Máris örömest visszamennék érzékezni-szeretkezni, például újfent kipróbálhatnánk a szellemvasutat, az is élménydús hely.

Összeölelkezünk, köröttünk lélek sem jár, selyempapírt vergődtet-hurcol a szél az üres parkolóban. A Mazdához támaszkodva hallgatunk, érezzük önmagunkat, egymást, az éjt, a girlandos égboltot, az alanti hullámverést.

A hazaúton a gonoszdi agyhormonokra gondolok, arra, hogy mennyire kiszolgáltattak az ördögnek.

Urian születése után kevéssel bezúdult Cyd. A nagyobbacska manóra hajazó, nem a szépségéért kedvelt, szerteágazó nézésű jóbarát sajátos szemforgatás közepette megtekintette Dalia büszkeségét, majd az enyémet. Megdörzsölte az orrát, lekapart az álláról egy pattanást, és ígyen érdeklődött:

– Milyen fajták? Sarpejek?

Öcsém hosszan szemlélte a hasamon heverkélő Zsebihalat, homlokát ráncolta, grimaszolt, végezetül rám meredt:

– Extrém ötlet, hogy kedvem volna kivasalni? – kérdezte.

Ella megtekintette az öcsikét, tőle átszaladt Vivicához. Onnan töprengő arccal ténfergett visszafelé.

– Normális dolog, hogy aszalt szilvára emlékeztetnek? Miért nem cirmosak? Vagy miért nem pintók inkább?

Betoppant anyám:

– Jaj, de aranyos, édes, ráncos babica! Pont ugyanilyen voltál te is! – lelkesült a bordóból pirosra fürösztött szülemény fölött. – Tényleg fiú? Van neki...?

Az atya dölyfösen felmagasodott az ágy mellett.

– Van hát!

Apám hosszan törölgette a szemüvegét, belecsiszolt néhány újabb dioptriát, aztán még jó sok karátot is, meglehet a ded nevét is belegravírozta. Amúgy nem szólt semmit, nem lévén a szavak embere. Köhécselt, torkot smirglizett, reszkető szájszéllel mosolygott az unokára, az pedig csendben rágcsálta a jobb öklét, és nem tette szóvá a nagypapa sután titkolt könnyeit.

– Elkértétek a placentát? – firtatta Cyd. – Remélem, nem engedtétek kidobni! Ha nektek nem kell, adjátok nekem, csinálok belőle turmixot, tejjel, banánnal. Pörgetősebb, mint a Viagra! A maradékot felkockázom, lefagyasztom, és majd apránként használom fel, szendvicsbe, tortába, parféba. Egy részéből pedig kocsonyát főzök.

– Gondoltunk rád – közölte Dalia a szomszéd szobából. – Tortadobozban kapod meg a méhlepényt.

– Várj! – sikoltottam. – Előbb dedikáltassuk Szent Bájjal!

– Bemutatom az anyukádat – szólt Ella, Kiscsikó szabad öklét rázogatva. – Máris kezdd el megszokni a mamica stílusát. Nem épp gyerekzsúr! A manószerű, atomkancsal mandró neve Cyd. Őt tekintsd afféle nagybácsikádnak, rá mindenben számíthatsz, de tényleg, pedig ki se néznéd belőle! Az idétlen, nyurga csávó a kilónyi fülfuksszal, na meg a zöld kakastaréjjal a vér szerinti bácsikád. Neve Martin, és roggyant-hülye! Róla inkább nem mondok többet, de kitalálhatod...! A másik daliás illető, ki a férfiak közt a legférfibb, csak most nem tudja kimutatni, mert parádésan meghatódott, az apánk! Ő egy überfrankó csávó! Nem mintha nem volna balhézós fajta, néha meg halál ásatag, na de nekünk ez jutott. A nagymamád is egész rendesen viselkedik, amikor kimegy a fejéből, hogy ő voltaképp egy úri dáma. Szerencsére ez mostanában sűrűn előfordul vele. Amúgy nem hiszem, hogy alzheimeresség miatt, inkább azért, mert nyugdíjba vonult, és már nem ő a doktor belsőépítész, hanem csak nagymuter. A nagyapó azért kuka, mert könyvkiadó. Egész nap írók, költők szerkesztők donganak körötte. Hát, gondolom, jó régóta szócsömöre van. Ja, ez meg én vagyok! A nővéred, Ella. Jól nézz meg, hogy ezentúl mindig megismerj, elsőre! Ez követelmény! Rólam azt kell tudni, hogy engem másik anya szült. Az én anyukám sajnos már meghalt. Később még mesélek róla. Tehát ha úgy vesszük, féltestvérek vagyunk, de szerintem tekintsünk el a félezéstől. Nos, ha rendesen viselkedsz, nem vinnyogod végig az éjszakákat, és persze a nappalokat sem, ha nem kötöd le túlzottan az őseinket, akkor nem lesz gond közöttünk. Mázlinkra nem csajzat vagy, így hát nem kell jó előre szólnom, hogy majdan ne vedd föl a gönceimet, ne használd a szempilla-pöndörítőmet, és rá se nézz a fiúimra. Vicces, hogy én fogok rád vigyázni, lány létemre. Különben bízhatsz bennem, Denisa szerint letálisak a beszólásaim. Ezt persze még biztosan nem érted. Ha majd nagyobb leszel, és megtanulsz olvasni, odaadom a kedvenc könyveimet, és menten bedúsul a szókincsed, meg persze az érzelemvilágod is. Én már túlestem az otthoni könyvtáron, pedig az se kicsi, de most már én se vagyok az.

Martin félrecsiklandozta a tini lánykát Urian mellől, és átvette a szót.

– Szia, Kiscsikó! Fogadd meg idősb és koponyásabb véred tanácsát, egyébként még sok ilyet fogsz kapni tőlem, ugyanis nem akarom sírba vinni a bölcsességemet. Tehát: sose hallgass másokra embertársaid megítélésében! Mindig te magad döntsd el, mit gondolsz valakiről vagy valamiről. Mellesleg nem árt bevésned: amit másokról terjesztesz, az kizárólag téged minősít. Az iménti példa fényesen bizonyítja igazamat. Ha Ellára hallgatva elfordulsz tőlem, mint idétlentől, olyan ismeretséget szalasztasz el, amit tíz életen át bánhatsz! Szerintem kimondottan rajonganivaló vagyok, különben majd meglátod. Te viszont elég furán nézel ki az ibolyakék szemeddel meg a hamuban sült indián bőrszíneddel, ráadásul még az öregapád is csak tizedannyira ráncos, mint te, habár állítólag te órákon belül kinövöd. Na, ezt majd akkor hiszem el, ha látom. A spinkókról még mondanék egyet s mást, ugyanis az elővigyázatot nem lehet elég korán beidegzeni! Szóval a csajok összesen két dolgot akarnak az élettől: férjhez menni, valamint férjhez menni, a szinglizés csak szemfényvesztés, be ne dőlj neki! Te csak tettesd magad színidiótának, és kínosan ügyelj a fogamzás megfelelő gátlására, máskülönben úgy bepaliznak, hogy száz évre megemlegeted!

– Martin, kérlek! – hörrent anyánk. – Te most egy kiskorúval csevegsz! Mégsem terhelheted ilyen témákkal, élete legelső napján!

– Nemsokára férfi lesz! – érvelt fivérem. – Vagy azt akarod, hogy inkább lúzer váljék belőle?

– Igaza van máskülönben! – csatlakozott Cyd. – Itt vagyok például én! Mindenki nézzen meg nagyon alaposan! Hát szép fiú vagyok én?

– Szép, szép, bár nem feltűnően – feleltem.

A se barna, se szőke, nem épp hajasbaba férfiú leintett.

– Belőled csak az irántam táplált imádat beszél! Elfogulatlan választ várok!

– Ha úgy vesszük, igazi szépség vagy – mondta Ella. – Ha az a szép, akit szeretünk, akiben bízunk, akire örömmel nézünk.

– Az semmi, hogy szép vagy! – csattant fel Dalia. – Te vagy az Ideális Pasas!

– Na jól van, de az mégiscsak túlzás, amit az új barátnőm művel! Folyton áradozik a bájaimról! A páratlan szépségű szememről, hogy mást ne mondjak. Meg a hamvas barack bőrömről. Senki sem lehet ilyen elvakultan szerelmes! Egyébként a csajszi titkos ügynök, zsaru és kommandós...

– Ezt ki ne mondd még egyszer Denisa előtt! – nyögte Ella. – Pokolian allergiás rá. Mindjárt olyan bibircsókos lesz, mint egy varangyos béka!

– Attól, hogy csajszi? – csodálkozott Cyd.

– Attól, és én is – csatlakozott apám.

A manó vállat vont. Bár a háta mögötti sarokban álló kádra nézett, mindnyájan tudtuk: Uriant látja. Ujjait rezgetve integetett neki. Az ölded rámosolygott.

– Látjátok, neki is tetszem! Na jól van. Egyébként úgy sejtem, a csajszi hazudik nekem, a legtöbb dolgot illetően. Ja bocs, Denisa. Mit akarhat tőlem?

– Majd bemutatod nekünk, és mi kimájazzuk-kivesézzük – szólt Dalia. – Ha a szándékai mocskosak, véget vetük üzelmeinek. Ha nem, megnősülsz!

– Soha! Inkább kasztráltatom magam!

– Csak nyugodtan, már vehetsz hereprotézist! – újságolta Ella. – Kibogyózás közben be is építik. Ha nem híreszteled a műtétet, sosem derül ki, hogy szilikongolyókkal ékeskedsz! Viszont a csajok nem tudnak tőrbe csalni a terhességgel!

– Tényleg? – ámult el Cyd. – Honnan veszed?

– A netről. Naná! Csakis! A pénisznyújtó szerkezetről sem hallottál? Óriási szabadalom! De van még! Ha például nem érsz rá a négyméteresre spécizett péniszeddel boldoggá tenni a csajodat, mert épp a tévét bámulod a nappaliban, távkapcsolóval táncoltathatod a hálószobában unatkozó nőcid vibrijét! Sőt, ha még távolabb időzöl, a mobiltelefonról is felhívhatod a döngetőt, és az a beleprogramozott kód szerint látja el a csaj baját. Gondolom, „tüzes”, „csődörös”, „atombikás” műsorok közül választhatsz.

– Jelenleg nem akarok a szexről hallani – utálkozott Dalia.

Torokhangon helyeseltem.

Kékmacska nem társult hozzánk, ám csupán azért, mert nem hallhatta netművelt társalgásunkat. Ugyanis éppen a világrahozatallal volt elfoglalva az elektronikusan záródó fal mögött. Ezt a kiabálásából szűrtük le. Jobbára ezt kiáltozta: „jaj nekem”! Aztán meg ezt is, felettébb vérszomjasan: „jaj neked”! Utóbbit alighanem a férjének szánta, akiről már tudtam, hogy neve Peter, úri- és üzletember, és jelenleg a folyosón szaladgál.

Kara kiabált egyebet is. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk, hiszen nem ránk tartozott, miféle vérmes terveket forgat elméjében. Dehogy is szándékozott ő megöli Petert, ám szerette volna kiadósan megkínozni, picikét megcsonkítani, huzamosabb időre elkedvetleníteni a házasélettől, azon belül a gyerekcsinálástól. Még egy zseniális reformot is kigondolt, miszerint: ezentúl a férfiak hordják ki a magzatot, és ők is hozzák a világra. Ezt első hallásra megszavaztam. Ez ám az igazi emancipáció, nem pedig az igavonáshoz való jog!

Habár én nem sirámozhattam, hiszen Szívem Ura remekül főzte a kávét és a vacsorát, majomügyességgel teregetett, és még az ágyban is fenomén volt. Nem is aggályoskodott folyvást, miként a trendi pasasok: neked is jó volt, drágám? Egyszerűen tudatában volt a képességeinek, és kész. Azért persze akadt néhány hibája: folyton sokkos lett a vásárlástól, és ádázul féltékenykedett a mosogatógépre. Utóbbival kapcsolatban rendszeresen választás elé állított.

Vagy ő, vagy én! – rikkantotta. Aztán, látván arckifejezésemet, sebtében témát váltott. Ilyenkor alighanem eszébe jutott, hogy több ízben is meglehetőst célzatosan hivatkoztam a gizdáskodó hajlamú Oscar Wilde-ra, aki a halálos ágyán a gyanútlan tapétába kötött bele, kijelentvén: egyikünknek mennie kell! Nos, miként közismert: a tapéta maradt.

Gondoltam, idővel majd mindezt elmesélem Uriannek.

Kisvártatva hazamentünk a kórházból. Forró drót kapcsolatban maradtunk Patáliával és Karával, segítettük egymást az első gyermek körüli, sűrű homályba burkolt teendőkben, vak vezet világtalant jeligére. Triplájára dúsult mellemből bőségesen fakadt az anyatej, Zsebihal tapintatosan viselkedett, miáltal napi 4-5 órányi alvás is összejött.

Az első hetekben lezajlottak a rokoni és baráti látogatások. Kosárnyi praktikus ajándékkal halmoztak el: „szopis” melltartóval, tejképző teafűvel a ded táplálásának elősegítéséhez. Fogamzásgátlás céljából strasszköves erényövet, gyöngyös vibrátort, nyugtató hatású habfürdőt hoztak. Kaptam továbbá kézikönyveket: a) a nevelésről, b) a súlyos lefolyású gyermekbetegségekről, c) a szülőpárok halálos bizonyossággal bekövetkező kapcsalatválságáról szólókat.

Milliárdnyi nagy eszű tanáccsal láttak el. Ha hallgatok rájuk, a porontyszoba intenzív osztállyá alakult volna ezernyi villódzó, pittyegő géppel. Véranalizátorral, vizeletelemzővel, nyálvizsgálóval, szív-, agy- és tüdőműködés-érzékelővel, fogbújás-riasztóval, pelenkatelés-jelzővel, lézeres lázmérővel, párásítóval, ionizátorral, terápiás tengermorajlással, ultrahang-kibocsátóval, elektromos bölcsőringatóval, gépi tornáztatóval, kutyagumival.

Többen úgy vélték, talán még nem késő elkezdeni az ivadék felkészítését a Nagybetűs Életre. A következő tanfolyamokat ajánlották: babaúszás, babazongorázás, babainformatika, babamarketing, babamodellkedés, babahangképzés, babasmink, babadivat, babatánc, sőt: babahastánc. Ezenfelül járhattunk volna baba feng shuira. Vagy babaharcművészet órákra.

Ám igazából nem ez okozta válságomat.

Időközben megismertem Hasfelmetsző Ago kórtörténetét.

A Lava Zalmanként anyakönyvezett, harmincnyolc éves némber tízesztendős kölyökként zaklatással vádolta meg nevelőapját. A nő- és elmeorvosi vizsgálatok során kiderült, hogy a kiskorú agyafúrt hazudozó. Akkoriban az emberek még nem kérkedtek valós vagy valótlan perverzióikkal, ezért az igaztalanul meghurcolt, megszégyenített férfi öngyilkosságba menekült. Változnak az erkölcsök: manapság ugyanezért ajnárolt média-hullócsillag lehetne.

Az anya megutálta aljas leányát, az pedig igyekezett erre minél alaposabban rászolgálni. A külvilág felé kedves, udvarias, eminens serdülőnek mutatkozó Lava húszéves korára sírba rámolta az anyját is. Mivel ekkoriban már sokan gyanították a környezetében, hogy mégsem az a tündérbogár és pipifül, akinek kiadja magát, másik városba költözött.

Immár új projekten ügyködött: férjhez akart menni. Gondviselő hajlandóságú jelöltet keresett, gyűlölvén a munkát. Szappanoperett-függőként komolyan elhitte, hogy az esküvő maga a révbe érkezés, vagyis azontúl a férj fizeti a számlákat. Dühére a facér pasasok közt alig akadt jómódú. A tehetős fickókat pedig rég elhorgászták előle más pecások.

A vagyonos fazonok egyébként sem róla ábrándoztak, hasztalan környékezte meg őket. Legtöbbjük megérezte vagy felismerte viselkedésében a dilipata attitűdöket, siettek is eliszkolni a közeléből. Mivel kecsei bevetésével nem ért célhoz, bekeményített: bevádolta kiszemeltjeit, miszerint azok szexuálisan zaklatták, megtámadták őt, orális, nazális, anális, banális erőszakot követtek el rajta.

Az ügyvédek többnyire megegyezésre törekedtek, következőleg Zalman szépen tollasodott.

Egy napon rádöbbent, hogy mindez kispálya. Nagyobbat álmodott. Közismert férfiakra kezdett vadászni; nevelő, titkár, asszisztens vagy házvezető posztokon tűnt fel a sztárolt figurák környezetében. Begyűjtött róluk minden begyűjthető információt, majd tárgyalást kezdeményezett, s ha elutasították, már szaladt is a pletykasajtóhoz. Született hazudozóként szivárványos rémtörténeteket kreált kenyéradóiról, a giccsorgánumok bőkezűen tejeltek neki. Előbb-utóbb az áldozat is megtört, és inkább fizetett, semhogy Zalman tovább égesse őt.

Belvilága lassacskán kiült a karosszériájára, ám csupán az egyik csapás volt számára, s nem is a legnagyobb, hogy viharos tempóban elcsúnyult. Jóval megrázóbbnak találta, mikor az általa kultivált, pénzes miliőben vérdíjat tűztek ki a fejére. Nem az életét akarták, hanem azt, hogy gyorsan, mindörökre okuljon. Buzgó fejvadászok kapták el. Megverték, megautóztatták, és a természet bogaras-csalános ölén feledték őt, jócskán távol a civilizációtól.

Végül a mérhetetlen utálatnak örvendő Zalman kénytelen volt nevet, külsőt változtatni. Pszichózisa időközben új irányt vett. Immár mániákusan azt akarta, hogy az emberek bízzanak benne. Példaképpé akart válni. Miként is? Kézenfekvő: Minta Anya lesz!

Mivel természetes úton több okból sem jutott másállapotba, kiagyalta, miként tegyen szert újszülöttre. Roppant egyszerű: kivágja a magzatot az anyjából, aztán sajátjaként mutatja meg a környezetének.

Felkészült a hosszas kihordási szakra: szorgalmasan látogatta szomszédait, rosszulléteiről mesélt nekik, növekvő pocakjával dicsekedett, ultrahangképeket mutogatott, tradicionális terhesöltözékben járt. Réklit horgolt, rugdalódzót varrt, rendezgette a gyerekszobát. Közben kiszemelte és becserkészte a gyerekdonort a netes babafórumon.

Megszállott módon azonosult a bébiszerző-programmal. Végül teljesen bekattant tőle. Kétség nélkül elhitte magát.

Aztán beleköptünk a főztjébe.

A Minta Anya a perverz császármetszési kísérlet végén több golyót is kapott a testébe a furgonját megakasztó zsaruktól. Rövid időre rabkórházba került. Amint talpra állt, rázárták a cellaajtót.

Ago először a nadrágszárral fojtogatta magát. A smasszerok közbeléptek.

Ezt követően ruhadarabokat tömeszelt a légcsövébe. Nem hagyták, hogy megfulladjon.

Hosszan verte fejet a falba. Párnázott cellába került.

Éhségsztrájkolt, szomjazott. Infúziót adtak neki.

Ő pedig cirkuszosan kitépte magából a kanült, és azzal kísérelt meg öngyilkosságot.

Végre sikerrel járt, bevették furmányát.

A pszichiátriára szállították a dilipata némbert. Mivel élőholtnak vélték, őrzésével nem sokat törődtek.

A fondor Zalman pedig nem várt sokáig. Hálóingét nővérruhára váltotta, és kisétált a zárt intézményből. Az ápolónő nem élte túl a ruhacserét.

Mielőtt köddé vált volna, látogatást tett Karánál. A garázsajtón át hatolt a házba. Ismerte a járást. Késsel a kezében surrant fel a hálószobába.

A hitvesi ágy tetején lelte Kékmacskát, karjában a vágyott csecsemővel. Ám – csalódására – nem akcióba, hanem olajra lépni volt kénytelen, ugyanis a szoptatási eseményt az áhítatos atya és két fivér is felügyelte. A meglepett család tágra nyílt szemmel bámult a csengetés nélkül betoppanó jövevényre.

Kara felsikoltott:

– Jézusom, ez ő!

A férfiak viharosan űzőbe vették a császármetszőt.

Zalman lerázta üldözőit. Még mindig nem tűnt el a ködben. Gondja volt arra, hogy megmutassa magát Daliának.

A harcművésznő épp a parkban sétált a keblére függesztett Vivicával, egyszerre csak egy robogó dübörgött felé. A füstokádó gép megállt előtte, a nyergében ülő személy felpöccintette a sisak üvegét. Észlelvén, hogy Dalia ráismert, gázt adott, és elsöpört.

Ekkortájt a média rengeteget foglalkozott a Miss Hasfelmetszőnek és Anyaszívű Szinglinek is titulált elmebajnoknővel, műsoridőt szenteltek annak, hogy végigjárják élete színtereit. Egykori tanáraival, szomszédaival, a lakása közelében lévő boltok eladóival készítettek interjút. Ország-világ megtudhatta a következőket: „lesírt róla hogy nem százas”; „fogadni mertem volna, hogy aljas üzelmeket folytat”; „kiolvastam a szeméből a bűnös hajlamot”; „pedig olyan rendesnek látszott”; „nő létére hogyan tervelhetett ki ilyen állatságot!” Etc.

Az egyik giccslap terjedelmes, álempatikus fotóriportban számolt be életútjáról, s ezáltal sztárpszichopatává avatta Zalmant, noha jobban tette volna, ha inkább híddá vagy emléktáblává avatja. Az írás szerzője sejteni engedte, hogy kétli a nevelőatya ártatlanságát. Mi van akkor, ha mégiscsak megtörtént, amit a védtelen kis tízéves állított anno? „Ki védi meg a gyermeket? Szegény kicsike végzetesen kisiklott! És most üldözik őt az állig felfegyverzett, szigorú zsaruk, pedig ő végső soron nem ártott senkinek, csak egy pihepuha, tejszagú bábukat akart! Végül gyilkosságba hajszolták az Anyaszívű Szinglit! Ki tudja, mivel gúnyolta őt az a nővér a pszichiátrián!?”

Látogasson el hozzád Miss Hasfelmetsző! – gondoltam epésen.

A látogatás bekövetkezett. Nálam.

Zalman a kerítésen át pottyant a kertbe, a légpuskás szomszéd felőli oldalon.

Akkor történt, midőn Tarzan kutya éppen Donalddal úszkált odaát a kellemesen felfűtött medencében. Martin, Ella, Daniel is házon kívül leledzett.

Charles Bronson – szakítás okán – bőröndöt csomagolt öcsém lakrészében. Dühében Marilyn Mansont kiabáltatta, korongról. Urian aludt, efölötti örömömben magam is ezt tettem, a falrázóan dübörgő doboktól sem zavartatva.

A kerítést nem csekély nehézség árán leküzdő Anyaszívű Szingli váratlanul szemközt találta magát Piciklonnal. A kertészek kiválósága termet tekintetében nem volt kimagasló, ám amikor felismerte a látogatót, továbbá észlelte a fogvájót rágcsáló nő markában tartott, pisztolynak látszó tárgyat, azonnal csőre töltötte a kezében lóbált sövénynyírót. Habozás nélkül megostromolta vele a meglepett Agót, és a kapuig kergette a fegyverével fenyegetőző nőt. Üldözéses bajvívás közben vad harci kiáltásokat hallattak.

Aztán a stukker eldördült.

Piciklon kalapja elrepült.

A drámai fejlemény megakasztotta a kertészek legkitűnőbbjét. A sövénynyíró leesett.

Az alkatilag is túlerőben lévő sztárelmebeteg támadásba lendült. Ököllel, stukkeraggyal csépelte ellenfelét.

A flóra őre már-már életvesztésre állt, midőn a letaglózó lendülettel kivágódó kapu hátba verte Zalmant.

A dilipata lenyelte a fogvájót, nyaka, dereka megbicsaklott. Jajongva a fűbe roskadt.

Az újonnan érkezett versenyző nem törődött vele, inkább letérdelt a hápogva lélegző, sokkos Piciklon mellé. Haladéktalanul szívmasszázst és szájból szájba lélegeztetést alkalmazott. Valamilyen oknál fogva tenyéréllel is végigütögette a kiváló kertészt, méghozzá erőteljesen. Nyaktól bokáig. Ez egyébként használt: a kerti férfi megelevenedett tőle, és még agresszívabbá vált.

Továbbra is mit sem sejtve aludtam.

A zenelejátszó elnémult. A fúriás hangulatú Charles Bronson bepattintotta az utolsó zárat a bőröndjén, és kirohant a házból. Rögtön észlelte a kapunál zajló fertőséget: a zöldben két férfi hempergőzött, smárolt. Gerjedelmük oly sürgetően heves volt, hogy nászágy helyett a tulipános virágággyal is beérték. A közelükben tartózkodó, nyilvánvalóan otellósan érző nő négykézláb mászott a pisztolya után.

Charles Bronson még jókor félrepöckölte előle a stukkert, majd azt rugdalva kitáncolt az utcára, bosszúéneket rikoltozva távolodott, cipőorrával folyvást odébb lódítva a fegyvert. A gyilokszerszám hirtelen elunta, hogy itt csak neki van agya, ráadásul durva bántalmazástól szenved, és rüsztön lőtte a lányt.

Erre ébredtem.

Mezítláb, szál bugyiban, kurtácska pólóban katapultáltam a tavaszias kertbe. Ahol is Piciklon undortól köpködve fojtogatott egy ismeretlen fickót, és szaporán buzizta is közben, vagyis egyáltalán nem disztingvált, mint egy liberális.

A lábon lőtt Charles Bronson a nyitott kapuval szemközt, az úttesten ülve vértanúskodott, és cirkalmas bosszúesküt tett.

Mire rekonstruáltam a történteket, a ficamos hátú Zalman kilépett a Föld légteréből.

– Maga kicsoda? – kérdeztem a flóraőr által lebuzizott hímneműt.

A harminc év körüli, fiatal szervezet végigbámult rajtam. Lejjebb húzgáltam hasamon a mackómintás pólót, didergő lábujjaimat le-föl kunkorítgattam a fűben.

– Én vagyok a te legnagyobb rajongód, és ezt nyugodtan írhatod csupa nagybetűvel, Denisa Wry! Végigizgultam veled az egész eddigi karrieredet! Eszméletlenül drukkoltam, hogy mielőbb teherbe ess! Átszurkoltam az állapotosságodat! Rajongói honlapot is csináltam neked! Rengetegen írnak oda, és szinte mindannyian imádnak téged!

– Van valami neve, uram? – érdeklődtem. A bugyimat is próbáltam lejjebb húzgálni, vagy inkább széjjelebb, ám az csak nem lett fedősebb.

– Ruby vagyok, de Mátrix a nicknevem.

– Buzeráns vagy, kishaver? – forszírozta Piciklon. A kezembe kapaszkodva talpra tápászkodott, és tovább köpködött. – Hullik a bajuszod, vagy mi?

– Nincs is bajuszom – érvelt Ruby.

Tényleg nem volt neki. Nehéz lett volna személyleírást adni róla. Nem hasonlított Jim Carreyre vagy Humphrey Bogartra, egyáltalán senkire sem. Nem volt szép, de csúnya sem, egyszerűen semmi sem történt a külsején. Két szem, egy orr, egy száj, mindez két fül között, és ennyi. Na jó, a fülei kismértékben elálltak.

Úgy döntöttem, nem veszek tudomást ruházatom hiányosságairól, és akkor talán mások sem törődnek vele. Még egyszer végigfutottunk az eseményeken. Újfent világossá vált számomra, hogy Lava Zalman próbálta felkeresni otthonomat. A kert lelke azonban hősiesen rátámadt a sövényaprítóval. Cserébe golyót kapott a szalmakalapjába.

– Zalman tényleg itt volt, és ti hagytátok elhúzni? – hördültem, felfogván, hogy továbbra sem lidércálmodom.

– Ne haragudj – sóhajtott duettben Piciklon és Ruby.

Mélyeket lélegezve megvártam, míg lehiggadok, elmondattam velük, miként nézett ki a betolakodó. A leírásból kiderült, hogy álterhessége óta Zalman jelentősen lefogyott, nem csupán hasban, hanem combban és fenékben is. Haja jelenleg rövid, szálegyenes, szőke. Kicsiny kerek arca továbbra is jellegzetesen pufókás, vagyis járomcsontja, pofazacskója és álla is párnás. Apró szeme vizenyőkék. Parányi szája – az egyik szemtanú fogalmazásában „csücsörös”, a másik szerint „biggyesztett”.

Öltözékéről is beszámoltak: a Császármetsző férfias fazonú bőrzakót, gyapjúpulóvert, vasalt élű nadrágot csizmát viselt. Mindezekből arra következtettem, hogy lakik és tisztálkodik valahol, ergo cseppet sem pénztelen. Zavartalanul tenyészik a városban, mintha a zsaruk nem is kajtatnának a nyomában. Tudtam, hogy a bankszámlájához nem nyúlt. Ugyanvajon miből-honnan telik neki az eleganciára?

Észbe idéztem izmosodó gyanúmat.

A Lesigráfus nevű, szívbenyálazós hetilap tollforgatója két-három hetenként felmelegítette Miss Hasfelmetsző történetét, csakhogy nem a kevés híján élve felboncolt Kékmacska szemszögéből. Lava Zalmant tette meg áldozatnak, a liliomtipró, gaz nevelőapa, a gonosz anya és a piszkos élet mártírjának, s mindehhez olyatén részleteket közölt pártfogoltjáról, amelyek olvastán többször is gyanút fogtam azt illetően, hogy kapcsolatban áll vele.

A telefonra vetődtem. Kisvártatva zsarumobilok cirkáltak a környéken. Sejthető volt persze, hogy a fondor Zalman autóval vagy robogóval suhangat a városban, és réges-rég messze jár.

Próbáltam kisírni a Főnöknél, hogy szerezzen engedélyt a Lesigráfus tollászának figyeltetésére. Na jó, legalább a telefonját ellenőrizhessük. Oké, akkor csak egy híváslista kéne, az elmúlt hónapról.

Aztán az elutasítástól dühösen a hátam mögé vágtam a készüléket.

Ruby lovagiasan visszahozta a ketyerét egy bokorból.

– Ne mérgelődj, Denisa! – mondta. Halk, normál hangon beszélt hozzám, valamiért mégis olyan érzésem támadt, mintha kiabálna. – Veled vagyok, már nagyon régóta. Már akkor a rajongóddá váltam, mikor az első riportot olvastam rólad. Direkt miattad járatom a zsarulapokat, de a körzeted weboldalát is figyelem. Ha nem is mindig írják ki a nevedet, általában tudni szoktam, melyik ügyet kaptad meg. Nagy tisztelőd vagyok. De hiszen ezt már említettem. Segíteni akarok. Bízd ide a firkászt! Majd én kilesem, mikor és hol találkozik azzal a női szörnyeteggel.

– Nekem ez nem tetszik – feleltem. – Ne leskelődj senki után. És ne mászkálj a közelemben.

– De hát én szeretlek téged!

– Nyugi, Ruby! – leheltem. Kihátráltam a közelében érzett diliáramlásból. – Nincs sok értelme, hogy rám kattantál, nem én vagyok az eseted. Ismerek egy rakás fazont, aki sokkal jobban díjazná a rajongósdit.

– Kit ajánlasz? Bye-t, a társadat? A krapek sokkal kevésbé vonz, mint te. Benned van valami rendkívüli. Engem ez érdekel.

– Döglesztően unalmas és hétköznapi vagyok.

Ruby rám mosolygott. Ettől sem vált élőbbé az arca. Erőteljes koncentrációval megfigyeltem, hogy szürke a szeme. Vagy halványkék. Esetleg keki.

– Szerénykedsz, ismerlek – mondta. – Mindent tudok rólad. Na persze, nem fogom felhasználni ellened, mindhalálig a híved maradok. Sokat segíthetnék, baromi jó hekker vagyok. Mondok példát. Nem csak érted rajongok, másnak is a fanjéül szegődtem. Ez a másvalaki nagyon közismert személy, rengetegen utálják. Fikázzák, ha érted.

Felvont szemöldökkel meredtem rá.

– Nem értem – szóltam. Kezdtem komolyan koncentrálni belső hangjaimra.

– A fikázók különféle rajongói fórumokra járnak fel és ott utálkoznak, köpködnek. Pitiáner indítékból csinálják. Vagy szimplán csak irigyek. Esetleg azt képzelik, ha ekéznek valakit, különbbé válnak nála. Avagy pusztán csak szórakoznak, de ez nem is érdekel. Feltörtem a kedvencem lapját, és kiderítettem, kik a fikásai. A kis szarosok hiába használnak álnevet, hiába írnak hamis mél-címet. Csináltam egy visszakereső progit. Ezzel percek alatt feltárom, honnan jött az üzenet. Ám azt ne hidd, hogy odamegyek, és agyonverem a mitugrászt, aki ócskázni meri az imádottamat! Nem vagyok én vadbarom! Ajándékot küldök neki. Jelképes selyemzsinórt, áspiskígyót, már ha érted. Vagyis olyan férget telepítek a gépére, amitől aztán a vincsesztere a pincéig lerohad! Semmi nem jelent gondot számomra, bármikor belépek a mobilhálózatba, megnézem neked a híváslistát. Ha akarod, lehallgatom a firkászodat.

– Több évnyi hűsölést kapsz érte – feleltem. – Bár ennek is van előnyös oldala: a sitten szappanos fiú lehet belőled.

– Ugyan, hagyd már! Nem vagyok én meleg! Csak újraélesztettem a cimborát.

– Nem is voltam meghalva! – protestált Piciklon. – És te mégis szám a szádont csináltál velem!

– Jól van, na, beismerem: kicsit tényleg meleg vagyok Viszont a nőket is komálom. Csak éppen sosincs időm a szexre.

– Mivel foglalkozol? – kérdeztem.

Ruby elvigyorodott.

– Már vártam ezt a lányos anya-kérdést. Csomagkihordással foglalkozom, de valójában abból élek, hogy információkat árulok. Ezeket persze a netről szerzem. Nyugodtan fordulj hozzám, ha bármilyen segítségre szorulsz. Neked grátisz megszerzek bármit, és ne aggódj a főnökeid miatt, az ügylet köztünk marad. Szívesen állok rendelkezésedre. Maholnap úgyse boldogulsz nélkülem, hiszen máris minden a hálón zajlik.

– Jól van, Mátrix – legyintettem. – Ne vedd zokon, ha nem győztél meg. Ne járkálj a közelemben. Szívódj fel.

– Ne félj tőlem!

– Nem vagyok félős.

– Ne utasíts el!

– Miért ne? Akkor mi lesz? Begorombulsz? Férget küldesz?

– Tényleg nem köszönöd meg, hogy segítettem?

– Talán elkaptad a nőt?

– Legközelebb elkapom! – ígérte.

Nem láttam rajta ingerültséget. Arcizma sem rándult szavaimtól, csak a diliárama lett erősebb. Rám szegezte a mutatóujját.

– Ne bánts meg, mert szeretlek. Sose bántsd meg azt, aki szeret! Ne okozz fájdalmat, csalódást. Na persze, tudom, milyen szájas vagy. Nem is haragszom rád. Itt a névkártyám. Keress meg, ha kellek.

– Szerinted mire kellenél?

– Bármire – felelte. Mutatóujjával kipöckölte homlokából a nem létező kalapot. Rám hunyorított, csókot döfött a húzódozni látszó flóraőrnek, és kisétált a kertből.

Bűnjeltasakba csúsztattam a maroktelefonomat.

Utóbb az ujjlenyomat alapján megtudtam, hogy Mátrixnak nincs priusza, habár a zsarukollégák többször előteremtették gyorshajtás, pirulázás miatt. Névjegyén valódi adatok szerepelnek, vagyis a kilétét illetően nem hazudott.

Ráborítottam a feledés fátyolát.

Ezt ő gyakorta fellebbentette. Rendszeresen feltűnt a közelemben, hol a zsarutanyánál lődörgött, midőn az irodába siettem; hol a parkban, gyereksétáltatás közben bukkant fel, máskor pedig a hajlékom körül csellengett. Gyakorta küldött virágcsokros, szívecske piktogramos e-mailt, sms-t.

Nem foglalkoztam vele. Akkoriban már roppant nehezemre esett a felkelés, nem csak reggel, hanem a nap bármely szakában, a világ elszürkült, fekete-fehérré sivárult. Továbbra is kedveltem szeretteimet, csak valahogy lanyhábban. Szenvedélyre, tűzre, lázra képtelenné váltam.

Tudtam, hogy süllyedek.

Belloqnak hamar feltűnt változásom. Naná, hiszen totál impotens lettem. Próbáltunk beszélni róla. Kapaszkodtam a roncsokba, igyekeztem felszínen maradni. Rettegtem a kudarctól, már amennyire abban a furcsa, ballasztos, „üvegbura”-szerű érdektelenségi állapotban rettegni lehet bármitől is.

Anyám könnyű olvasmányokkal halmozott el, nőmagazin-tenger örvénylett köröttem. Ekként értesültem Szent Báj gyermekágyi depressziójáról.

Sorsközösséget éreztem vele, végtére egy időben, egy intézményben szültünk, lambadáztunk, fájtunk, nevettünk együtt, rövid időre feloldottuk egymás félelmét, egyedüllét-érzetét.

Emili jobban belesüllyedt, mélyebbre csúszott, a nőlapok öngyilkossági kedvről, majd kísérletekről számoltak be. Hiába próbálkozott, valaki mindig ott termett, hogy megmentse őt a gyógyszer-túladagolástól, ablakon kiugrástól. Orvoshoz vitték, színültig tömték pirulákkal.

Róla olvasva beláttam, hogy nekem is lélekfürkészre van szükségem. Ekkoriban már Daniel is gyakorta szóba hozta a pszichébúvár-látogatást, mivel folyton sírkertekbe jártam, kriptákat, kőangyalokat, halotti emlékműveket fényképeztem, és ezen fotóimmal dekoráltam a házat.

A sírokról szedett borostyánból fontam koszorút. Ajándékba is készítettem néhányat, jóllehet a megtiszteltek húzódoztak a homlokdísz viselésétől. Családi összejöveteleken és baráti társaságban az elmúlásról csevegtem, többek szerint módfelett éteri voltam.

Világosan látszott: zűr van az Erőben.

Belloq főnökének neje, Joy Craft ajánlotta Mayron doktornőt. Joy átlagosan félévenként összecsomagolta ikreit, és elköltözött Patricktól. Azt mondta, nem bírja a terhet, amely a férje hivatása miatt nehezedik rá, képtelen megszokni, hogy folyton retteg, valahányszor Wyne akcióba indul. Mindenki pompásan megértette őt, Patrick ilyenkor néhány napon át pihentette a válságot, majd érte sietett, kéz a kézben beültek Mayron rendelőjébe, átbeszélték a dolgaikat, és együtt hazamentek.

Felkerestem a terapeutát, eldünnyögtem a leckét a depresszió kémiájáról. Miszerint: olvastam róla, agyi anyagcserezavar következménye, megfelelő gyógyszerezéssel rendben tartható.

A mézszőke doktornő hajában ezüst szálak csillámlottak, holdvilágkék szeme áttetszett, akár a forrásvíz. Szív alakú arcát félköríves mosolybarázdák szépítették, kerek szélű metszőfogai fehéren ragyogtak. Nem hivatásszerű hanem őszinte, igaz kedvesség áradt belőle.

– Tablettát akar szedni? – lehelte. – Nem hinném.

– Tényleg nem akarok. Mivel azonban ok nélkül zuhantam le, kénytelen vagyok kémiában gondolkodni.

– Szorongás?

Csak így, simán rákérdezett. Köhintettem, torkot reszeltem. Gyóntam:

– Nos, nem könnyen babásodtam meg. Többek szerint lelki okok is közrejátszottak. Férjem már mentális fogamzásgátlásról beszélt. Miután anyámmal tisztáztam, hogy a terhességgel kapcsolatban ő is átélte az idegentestérzést, emiatti szégyenletem, szorongásom megszűnt. De azért mostanában is tele van a fejem kétségekkel. Alkalmas vagyok-e anyának, jól csinálom-e? Eleget foglalkozom a gyerekkel, a családdal, önmagammal, a munkámmal? Ez okozhatja?

Mayron bólintott.

– Hogyne. Máris felfejtette a titkot. A sok kicsi szorongás képes összeállni egyetlen nagy depresszióvá. Ez pedig kiolthatja azt a magas érzelmi hőfokú lángolást, amit Prométheusz lopott az emberek számára: az istenek tüzét. Szomorú, de sokan a közönséges szalonnapirító parazsat értik Prométheusz tüze alatt. Akinek valóban adatott belőle, az belehal, ha a láng kialszik. Ő azt is tudja, hogy nem mindenki kap belőle, ez ugyanis ajándék. Más felfogás erósznak nevezi az érzést, még inkább varázst, amitől elevennek, az élet szerelmesének érezzük magunkat, amely által érzéki kapcsolatba kerülünk a világgal. Érzéki kapcsolaton nem csak a szexualitás értendő, érzéki a látás, ízlelés, érintés, szaglás, hallás, az, hogy a bennünket körülvevő Mindenség tetszik, vonz, vágyakozásban, izgalomban, örömben, érdeklődésben tart. Sokan azt képzelik, hogy az istenek tüze örökkön ég bennük. Hát nem.

– Az elparázslott állapot a depresszió? Hogyan lehet visszakapni Prométheusz tüzét?

– Ha az istenek tüze kialszik bennük, az emberek tudatosan vagy tudat alatt azt gondolják, nekik most nagy szenvedélyekre kell lobbanniuk, mivel a nagy szenvedélyek tüzeket gyújtanak. Ilyenkor válnak problémássá, megcsalóssá, valóssá. Kiprovokálják az élettől, hogy fájjon. Úgy vélik, ha fájdalmat éreznek vagy okoznak, akkor bizonyosan élnek.

– De nem így van.

– Nem. Más az istenek tüze, s megint más a bozóttűz.

– Az elevenségnek nem fájnia kell.

– Nem. Az elevenség ajándék. Kincs. Élmény és élvezet.

Bólintottam:

– Így definiálhatnám, ami velem történt: a depresszióban úgy érzem magam, mintha kiraktak volna a Holdon, ahol hideg van és csekély a vonzás.

– Igen, ilyesmi. A kedélybetegek kívülállónak, elidegenedettnek érzik magukat. Frigidek a világra.

– Olvastam a hálón, hogy a depiseknek sok-sok paradicsomot, csokit, almát kell enniük.

Mayron vállat vont.

– Egyenek, ha szeretik. Bizonyos kultúrákban az öreg emberek északra indulnak, amikor érzik, hogy ideje meghalni. Nos, nem volna kedve visszafordulni északról? Hisz még oly fiatal.

– Szeretnék.

Belloq a petesejt-egyesítési projekt során kiábrándult a pszichébúvárokból. Nem csoda, hisz majdnem lelki beteggé elemezték őt. Nem volt könnyű rávenni, hogy egy – mindössze csak egyetlenegy! – beszélgetésre együtt menjünk Mayronhoz.

Aztán ő is pontosan megértette a krízisterapeuta gyógymódját. Mindazonáltal nehezen azonosult vele, hiszen az Érzőkevirág jegyében született, Szende aszcendenssel.

És mégis elkísért a városszéli, eldugott sírkertbe.

Pedig már éjszaka volt, éhes denevérek cikáztak az égbolton. Amint átlebbentünk az ősrégi temetkezőhely dús borostyánfüggönnyel borított kerítése fölött, bemértek bennünket, felénk zúgtak, körberepültek, suhogott tőlük a levegő. Rájuk ámultunk.

Gyerekként sem féltem a bőrszárnyúaktól, mivel maroknyi nagyanyám estilapatyikának nevezte őket, és ki hallott már olyat, hogy az estilapatyikától félni kelljen? Ha pedig nem aludtam el, nagyanyó nem tentebabát dúdolt, hanem tentelapatyikát, tentemackót, tentemumust.

A telő Hold ferdén heverő D-je narancsos fényben fürdött, egy különleges sárkány félig lehunyt szemére emlékeztetőn. Kifürkészhetetlen somolygással nézett bennünket.

A fölénk magasodó évszázados fák frissen fakadt, zsenge lombjából balzsamos illat áradt. Sétára indultunk a düledező sírtáblák és szobrok között. A hantok, ha voltak valaha, régen a földbe süppedtek. Mélyzöld borostyánlevelek kúsztak mindenfelé, beburkolták az időtlen ideje nem használt utakat, a sírokat határoló kovácsoltvas kerítéseket, az öregedő köveket: a gyönyörű angyalokat, királyokat és Isten fiát; a faragott babérkoszorút, fóliánst, hárfát és lantot, a sokféle keresztet. Az örökzöld borostyán a fák törzsén kapaszkodott fölfelé, elbújtatta-felöltöztette a kőpadokat, melyeken régóta nem ült senki. Letelepedtünk az egyikre, éreztük langyosát. Horgadt fejű arkangyal támaszkodott a mögöttünk magasodó síremlék oldalához.

Hetek óta impotens voltam Vágyaim Férfijára, s emiatt átkozottul gyötrődtem, attól féltem, mindörökre elhagyott az érzéki szerelem. Az éjszakai sírkertben, a fejünk fölött suhangató denevérek között újra elevennek éreztem magam.

Az Idő hömpölygött velünk, elhagyott életeink és a jövendők jötték-múltak, magukba fogadtak, ringattak, hullámoztattak. Érzékezésünk olyan volt, mint egy mágikus hajóút az Öröklét Óceánján. Százéves fotográfia színeiben játszott köröttünk a világ, tetézetten kaptuk vissza azt, aminek elvesztésétől rettegtünk.

Sokáig hevertünk egymás mellett a halhatatlanságot jelképező borostyánszőnyegen. Valaha létezett és képzeletlakó lények-alakok lebegtek mindenfelé, különös, szellemborzongató nyugalom sugárzott az elhagyott sírkert vénséges fáiból, köveiből. Bőrmadarak táncoltak körülöttünk, a vérünkre vágyó szúnyogokat vadászták.

A fejünk fölé hajoló, vénséges bükk bordó leveleit vérnarancs színűvé röntgenezte a Hold. A fa törzsén örökzöldellő folyondáron szaladgáló mókus le-föl surrogott, azon habozván, bátor legyen-e megnézni, van-e nálunk mogyoró. Végül merszet gyűjtött, és megnézte.

Mindezek után úgy vélekedtem, a depresszió nevezetű, bizarr Csipkerózsika-álomnak vége, immár ébren maradok. Csalódás ért. A temetőkerti érzékáradás pezsgető hatása hamar szertefoszlott. Arra sem gyanakodhattam, hogy mindez azért történik így, mert ingerszegényen élek. Egyrészt Daniel Belloq mindig fenemód ingergazdag tényezőt jelentett számomra.

Másrészt javában zajlott Charles Bronson Martin ellen fogadott bosszúhadjárata. Ez is izgalmakkal járt.

Egyik este hosszan csengettek. Ella foglalkozott a kapusi teendőkkel.

Hirtelen az egész család arra lett figyelmes, hogy daliás fickók özönlik el a nappalit.

Az albatroszfehér uniformist, tányérsapkát viselő délcegek szívritmusban dübörgő zenekísérettel lejtették el a női közönséget lázasító táncukat, s közben szaporán tépdesték magukról a ruházati elemeket. Végül csupán lábszárközépig érő csizma, dúsan bélelt alsónadrág és vaskos izomkötegek maradtak rajtuk. Ella, Martin és Urian sikítozva csápolt a mámorító produkció láttán.

Belloq mogyorószemeket hajigált a szájába, meg az enyémbe.

– Ki küldte ezeket? – kérdezte, örök zsaru módján.

Vállat vontam.

– Charles Bronson, szerintem.

– És mi ebben a bosszúállás?

– A számla, amit Martin rögvest megkap – vélekedtem. Igazam lett.

Ám előbb a Chippendale-fiúk még két táncot elpörögtek. A műsor végén az oldalt záródó alsóneműt is lerántották magukról, hadd lássuk: domborműveik valódiak. A kamaszodó Ella bealélt. Éveinek utánaszámolva beláttam: többé-kevésbé jogosan. Hiszen fogékony életszakaszhoz közelgett. Zsebihal kurjongva kapdosott a nyalka táncosok felé.

A macskakölykök megilletődött-kíváncsian lapultak az egyik fotelban. A sztriptízszám vége táján az ezüstszínű kiskandúr kitört rejtekéből. Beélesített körmökkel, szélesre tárt lábakkal, mohón vetődött a legközelebb vonagló fickó büszkeségére, hiszen az játékra-vadászatra ingerlően ityegett-fityegett. Ám visszakézből kapott egy pofont a molesztált pucértól, és leszédült röptéből.

Miután a tánckar távozott, Belloq végignézett rajtam. Észlelte, hogy kiújult impotenciámból a dögös daliák sem gyógyítottak ki. Sóhajtott, lefektette, álomba rimánkodta ivadékunkat, kézen fogott, és kivezetett a házból.

Ezúttal nem a temetőbe látogattunk. A régi Vidámparkba igyekeztünk. Átugrottuk a kerítést, megvesztegettük az ölőkutyákat. A Szellemvasút alagútjába surrantunk. Éjszakánál feketébb sötétség fogadott. Bekapcsoltuk homloklámpáinkat, egymás kezét szorítva lépdeltünk. Az üzemidőben oly tevékeny rémek, szörnyek, bestiák és monstrumok bénán hevertek barlangjaikban. Lámpáink fénye megcsillantotta csupa-pupilla szemüket, óriási szájüregüket, roppant karmú mancsaikat. Rémtől rémig haladtunk.

Az egyik üregben ernyedt ajtajú szekrény, ócska asztal roskadozott. A terebélyes nyoszolya körül vastag szálú pókfonadék tépett, szürke baldachinja lógott. A takarón heverő lány végtagjait acélszemű bikaláncok rögzítették az ágyvégekhez, teste kifeszült, kígyószerű hajtincsei szétterültek a feje körül. Torz vonású arcában fekete karikákkal övezett, földöntúli szempár sötétlett, vicsorgó fogsorán vérmáz virított. Rongyos vászoningének szegélye a térdei köré csavarodott.

A fizető napszakban az ördög által megszállt teremtés tombolva fetrengőzött, sikítozott, hörgött. Az ágy szilajon rángott vele, a mélyedésekkel teli, kopott padlón patkányok cikáztak, a falon sátáni árnyak vibráltak.

Az őrjöngő lány mellett görnyedő, moccanatlan pap feszületet és bibliát tartott magasra emelt kezében. Munkaidőben előreugró állal imádkozott és kellékeit lóbálta, hol áldást osztó, hol fenyegető stílusban.

Ölelkezve nyúltunk végig a pókhálófüggönyös ágyon. Csupán az asztalra helyezett mécses vonagló, sárga lángja világított az odúszerű szobában, árnyékot adván az árnyaknak, sejtelmesre sötétítve a fényeket.

Az ördög-játékszer lány mellett heverve újfent kigyógyultam tehetetlenségemből, gyönyörűségesen megfeledkeztem a külvilágról. Márpedig, orvosi tanácsra, pontosan ezt kellett elsajátítanom. Azért persze át- meg átvillant az agyamon: vajh mi lenne, ha násznyoszolyánk rázkódni, a leláncolt tébolyult vergődni kezdene? Ha az atya a paráznaságról és más bűnökről papolna? Ha a kísértő megjelenne? Netántán megszállna?

S midőn erre gondoltam, az ágylábak megrezzentek. Zörrent a fejtámla a falon. A prédikáló lapozott szent könyvében, és meglengette feszületét. A gyertyaláng kialudt pár másodpercre, majd szisszenve visszalobbant. Ördögi volt. Fenemód élveztük, mindannyian.

Aztán elfészkelődtünk egymás mellett, Daniel vállára hajtott fejjel végigpöfékeltem egy képzelt staubot, ő inkább szivarozott. A leláncolt lány bágyadtan hevert mellettünk, ám a bibliás atya szeme vadul szikrázott. Ezen nem is csodálkoztam, végtére másféle sikolyokhoz, hörgésekhez szokott, mint aminőket tőlünk hallott.

Úgy jártunk a hátborsókás szeretkezéssel, mint Martin az extrém-vasalással: módfelett rákaptunk. Ám ezt jó ideig nem vallottuk be egymásnak. Újratanultam Belloqot, ő pedig engem. Sűrűn eszünkbe jutott első együttlétünk, amely – aligha véletlen – meglehetősen hasonlított a mostaniakhoz.

Akkor nyáréjszaka terült körénk, varázsos. Virágillat párállott, tücskök hegedültek, fülemüle dallantott a természet banálisan lágy ölén. Baráti társaságunk Donald tóparti házában hétvégézett. Mi ketten már hosszabb ideje fogcsikorgatva titkoltuk-rejtegettük egymás iránt támadt, riasztó erejű vonzalmunkat. Ételre, vízre frigid voltam, csak a spanglifüst és a spiritusz csúszott le a torkomon. Érzelmi válságtól sokkosan sétára lódultam a tóparton. S mit tesz a Merő Véletlen? Mogorva is levegőzni startolt, és persze összeakadtunk a sötétben. Ha már így történt, ellenálltunk viharzó vágyunknak, míg csak bírtunk, csakhogy nem bírtuk sokáig.

Mellesleg pár órával korábban kértem a Donald horgáról lementett Halkirálynőtől – a mesebeli három kívánság jussán – éppen őt, Danielt. Később a többi óhajtásom is teljesült: Belloq túlélte mortális sérüléseit, más szeretteim felépültek sebeikből, a bántatlanoknak nem esett nagyobb bajuk. Azóta – a legmélyebb titokban – minden kockázatos cselekedet, akció előtt elsuttogtam a bűvigét: a Halkirálynő nevében.

Ella meséinek hősei a király vagy éppenséggel a Tündérkirály nevében vitték véghez tetteiket. Ezért Belloq többnyire ezzel a sóhajjal vetette magát a veszedelembe: a Tündérkirály nevében. Ebből is kitetszik: nem akárkik vigyáztak ránk. Miért is féltünk volna a Szellemvasút alagútjában?

Egy este, midőn megint terhessé vált visszatérő impotenciám, Szívem Ura kocsmázni hívott. A külvárosba téptünk, a NO FEAR nevű tomahawk-dobálóba. Amint belökte az ajtót, Belloq kommandósan felgyorsult. Végigsöpört a golyóálló kármentőredőnnyel felszerelt pult mentén, megvillantotta jelvényét, közölve: rendőrségi okból átfésüljük a hátsó traktust. Keményen ráparancsolt a hüledezni látszó csaposra, hogy biztosítsa akciónk zavartalanságát. Nem ismertem a megfontolt pasasra, akivel mostig együtt éltem, ám ezúttal nem is foglalkoztatott az azonosság.

Átcsörtettünk a lengőajtón. Hevülten birtokba vettük az italraktárt, annak is a legkényelmesebb szegletét, s szerfölött jól éreztük magunkat és egymást.

Ezenközben a csapos egy stokin posztolt a lengőajtó előtt, és senkit sem engedett hátra. Látható élvezettel, pergő szóváltások közepette hajtotta végre állampolgári megbízását, holott többször is necces helyzet alakult ki. Néhány vérmesebb vendég mindenáron meg akart válni vesemeleg sörétől, ám a mi pultosunk férfi volt a talpán, és nem hagyta, hogy a hőzöngők megzavarják zsarus teendőinket. Tapintatból észrevétlenül távoztunk, a takarítószeres helyiség ablakán át.

Néhány nap múlva ugyanott landoltunk. Daniel a korábbihoz hasonló módon betaszította az ajtót, felmutatta jelvényét, és a páncélüveg mögött elvigyorodó pultosra förmedt, miszerint: rendőri akció! Stukkert rántott, s jelezte: tegyek hasonlóképpen. Csodáltam leleményességét: oh, mily kifinomultan cifrázza!

Kétfelől támasztottuk ki az ismerős lengőszárnyakat. Hasonlóképpen rohamoztuk meg a mosdóajtót is. Kipirult arccal, lobbant-vérűen elterveztem, miként ölelem át a nyakát a lábammal a következő percben, s még egyet-mást, midőn elrebbent mellőlem, és gyors vetődéssel derékszíjon ragadta a szűk vécéablakon kifelé törekvő korpuszt.

Az angolos távozáson csípett, bikafektető alkatú fickó berzenkedett az elfogás ellen.

Mire kijózanodtam menyecskés tévhitemből, a törvényszegő háromszor felfeküdt a falra az arcával. Nem önszántából, viszont szemmel alig követhető sebességgel.

Daniel egy lengőhorog következtében a mosdókagylóra hanyatlott, le is törte azt.

Ettől aktiváltan bemutatta szélvészgyors rúgásainak legszebbikét. Közben kiköpte a horgos következtében kifakadt vérét. Gesztusa inkább férfias volt, mint kultúros. Imádtam az istenadtát!

A lator térdre rogyott, onnan hátraívelt, és hosszan úgy maradt, mintha csontkovácsra várna, holott csak a zsaruk jöttek érte, nínómobillal.

Utóbb Belloq elmagyarázta, hogy váratlan fülest kapott az Aranyér nevű, lélekszakadva körözött, főként rablásban, nemi erőszakban jártas bűnöző hollétéről, ez indokolta a lázas sietséget.

A hazaúton zsebkendővel itatgattam a felrepedt szájából patakzó vért. Otthon jeget robbantottam a frigóból, gyakorlottan bezacskóztam, az arcára szorítottam. Elmerengtem a múlton, az általunk eddélig monokli-, tipli- és dudoklilohasztás céljára elhasznált, antarktisznyi jég mennyiségén, s addig-addig sóhajtoztam, mígnem úgy tetszett: csoda történt! Felépültem impotenciámból! Immár a hajlék falai közt is csábítást érzek arra, hogy...

Nem a gyerek sírt fel. Nem.

Csöngettek.

Éjfél után két óra volt.

Megérkeztek a Charles Bronson által rendelt go-go görlök a közeli bárból. Martin természetesen bebocsátotta őket, hogy ellejtsék táncukat a nappali legkellősebb közepén, Joe Cocker zenéjére. Utóbbit nem bántam. A produkció megtekintése közben az ajtóban támaszkodtunk, én jobbról, vágyamban meglankadtan, Daniel balról, jégtömlővel csókolózva.

Öcsém a kanapén terpeszkedett, és vigyorogva élvezte a cenzorcsík-melltartót, akáclevélke szerénységű bugyit viselő táncosnők kitüntető figyelmét. Valósággal lubickolt a feromonokban.

Ella átvánszorgott a színen, olyasféle fílinget árasztón, mint egy agóniás volgai hajóvontató. Álmosságtól összeragadt szemmel, térdig érő, nyuszimintás hálóingben botorkált a riszálva vonagló, lufi-mellkasú nők között. Egyik karjánál fogva vonszolta közel életnagyságú játék gorilláját, s arra célozgatott, hogy Martin hazaköltözhetne végre, a saját örömtanyájára, mert neki már elege van az éjjel becsöngető csipendél-csávókból, gyászmenetekből, halottkémekből, továbbá Charles Bronson egyéb tündéri bosszúötleteiből, valamint Martinból úgy általában, tehát holnap tövig vágatja a haját, és kolostorba vonul, irgalmas anyának. Bár az is lehet, hogy inkább öngyilkos galócának áll.

A póznamászó műkörmökkel csinosított, erőteljesen bevakolt, fürge lábú női személyek zavartalanul csábtáncoltak. Egy darabig bámultam őket, díjazva huszáros képzelőerejüket, melynek birtokában képesek voltak eljátszani, hogy egy rúd körül rugóznak-tekergőznek, pedig semmilyen oszlopféle nem volt a közelben. Ezt elunva kétszer akkorát ásítottam, mint egy falka oroszlán, és elbotorkáltam, ágy iránt.

Belloq véget vetett a vigasságnak. Főleg Urian álmára hivatkozott, holott az ölded a fogképződés azon szülőgyilkos szakában járt, amikor nem rezonált a bölcsődalra s kizárólag az ütvefúró vagy a körfűrész hangjára merült álomba. Neki tehát holmi szolid orgia lármája meg se kottyant, békésen aludt tovább. Egészen addig, míg engem el nem nyomott az álom.

Félkómában töprengtem: ugyanvajon miként nyomja el az embert az álom? Úgy mint egy csikket? Mint egy bogárkát? Vagy úthenger gyanánt? Ekkor következett be az elnyomás. Ahogy az ezoteriában írva vagyon: tudatom ezüstzsinóron függve távolodott a fehér alagútban, majd a kozmikus messzeségben, szikrázó csillagok között...

E magasztos pillanatban Kiscsikó úgy döntött, ideje felsírni, mégpedig teli torokból. Menten jaj lett nekem.

Erről is beszéltünk Mayron doktornővel. Meggyóntam kínomat. Mélységesen áthat az anyai szeretet, kötelesség- és felelősségtudat, csakhogy ezek libidóblokkoló tényezők, lássuk be. A sárgarépa- és sütőtök-pürésítés sem gyújt vad vágyakat. Az sem, ha kipufogóhalálában, hideg verítékben úszva érkezünk a megbeszélt találkozóra, mert nem jött meg időre a porontycsősz; mert az utód belázasodott, hasmenést kapott, vagy éppen lelécelt.

Igenis, lelécelt! Holott még állni sem tud.

A Teremtett Világ egyik szép napjának verőfényes reggelén elszürcsöltem cukormentes kávémat, bekaptam rá egy kanálka eukaliptuszmézet, és hátradőltem a kanapén. E mozdulat fele útján erőteljes hiányérzet rohant meg.

Hol a gyerek? Egyszülött babicám?

Katapultáltam a kényelmi helyzetből. Végiglihegtem a hajlékon. Saját zihálásom lármája sarkantyúzott még fürgébb rohanásra.

A konyha-nappali gyermektelen!

Ella szobája, valamint a háló-, a dolgozó- és a központi fürdőszoba negatív!

Martin lakrésze zsebihaltalan!

A kamrában, a pincében, a padláson sincs Urian!

És a tetőn sem extrém-vasal a bácsikától ellesett módok valamelyikén! Ami nem is csoda, hiszen még járni sem tud! Bár ami azt illeti, úgy mászik, mint a Hétördög.

Ekkor már mind a stukker, mind a mobiltelefon a markomban volt. Kirontottam a kertbe, tudván, hogy elkapom és meglincselem az utódrabló Zalmant!

A flórában a teljesen automata, emberi közreműködést nem kívánó, gyephossz-érzékelős fűnyíró zümmögött, öntevékenyen kurtítva a pázsitot. Ügyesen kikerülte a terméskő szegélyes virágágyásokat, besurrant a bokrok szoknyája alá, és lenyeste alattuk a dudvát.

Színes magazin került az útjába, melyet a rátett napszemüveg óvott attól, hogy ellopja a szél.

A technika hangtompítós csodája áthaladt rajta.

Színes üvegszilánkok és papírcafatok maradtak a lopakodó fűnyíró nyomában.

Mit sem sejtő szalmakalap hevert a talajon.

Aztán már csak szalmacsíkok.

A settenkedő aprító megkerült egy bokrot, és eltűnt mögötte.

Gyanakodva loholtam utána.

Urian baba a fűben hasalt, két karját oldalvást kinyújtva, fölfelé fordított tenyérrel.

A nyomkövető fűnyíró egyenesen feléje tartott! A földön heverő, kicsiny ujjakat mérte be magának. Hogy aztán azok maradékain fölhaladva...

Fogaim közé haraptam a nyelvemet, nehogy sikítsak. Eldobtam a stukkert, telefont.

A levegőbe pattantam. A cserkelő szecskagép fölé úsztam. A célpont fölött ereszkedésbe/zuhanásba kezdtem. Birokra keltem az orvvadász fasírozóval.

Én győztem!

A csatazajra Piciklon is előkerült a kertvégi csalitból.

És azt kérdezte – tőlem! –, fölöttébb értetlenül: hogyan került ide Urian, és miért nem tartottam rajta a szememet?

– Mert a pohárban tartom, a fogsorom mellett – dünnyögtem.

Mire ezt elmorogtam, a rejtély megoldódott. Zsebihal kacarászva négykézlábra emelkedett. Hatvan kilométeres sebességgel a ház felé lódult, és árulkodó rutinossággal átcsattogott a macskaajtón!

– Anyám, jegelgess! – nyögtem.

A krízisterapeuta utóbb készséggel rám hagyta, hogy az ilyen események valóban fenemód blokkolják a libidót.

Tehát ott álltam földig nullázott libidóval, a Teremtett Világ Talán Legjobb Pasasának feleségeként. Tépős konstelláció volt. És ezt a nagyszerű férfiút akként csodáltam csupán, mint egy angyalt, akinek nincs neme; mint festményt a falon, csodajárgányt a moziban, felhőképződményt az égbolton. Távolról, éterin. Érzékeim mindújra lebénultak.

Már éppen vegyianyag-bevitelen gondolkodtam, midőn jött a hír a mentősöktől: tréfás fiatalok Viagrával etettek meg néhány csődört egy környékbeli istállóban. A szer földindulás-szerűen hatott, és az eredményt leső mókacsinálók kapóra jöttek a begerjedt méneknek. A kínos végkimenetel hallatán letettem a művi aktiválóról.

Sokat kellett szenvednem. Mindazok, akik még sosem voltak diszfóriásak – ez az eufória ellenkezője –, hasznavehetetlen tanácsokkal halmoztak el. Ilyfélékkel:

– Ne búslakodj!

– Ugyan, mit izélsz? Szedd már össze magad!

– Élvezd az életet!

– Mások sokkalta pocsékabbul élnek!

– Hallgasd a madárdalt!

– Örülj!

Depresszióban mindez cirka olyan hatású, mint halottnak a:

  - beöntés;

  - szexmasszázs;

  - sarkantyú;

  - rigófütty;

  - díszsortűz;

  - vibrátor.

Ebből másképp kell kijönni.

Belloq megkímélt a látványos aggódástól. Nem cirkuszolt-jelenetezett, nem cuccolt el otthonról, nem nézett bővérű szerető után. Nem kényszerített rám sablonos szerepjátékot. Nem követelte, hogy házias, takaros, tündi-bündi legyek. Meglehet, harapta a szügyét, amikor Mayron azt tanácsolta, hogy szokatlan, kockázatos, extrém helyeken érzékezzünk, mégis belement. Mi több, módfelett aktívan alkalmazta a terápiát.

Rajta kívül egykori kollégám, Donald segített legtöbbet. Hozzá napjában többször is átszaladgáltam, részint mert vágytam társaságát, másrészint oltani siettem sűrűn fellobbanó lakástüzeit. Keblenc barátom erotikusan csúnya, taszítóan vonzó férfi volt, akárcsak hasonmása, Fellini zseniális filmjének Casanovája, Donald Sutherland. Nemes fejformája lóéra emlékeztetett. Alighanem ez okból viselt szénakazal színű, fazonú frizurát. Vízfesték-kék, enyhén dülledt szeme, enervált szemhéja, jókora orra, ösztövérsége, hintázó tartása csigázta az emberek érdeklődését, nem csupán a nőkét. Finom iróniával vértezett, mágneses személyisége senkit sem hagyott közönyösen.

Amikor vele beszéltem, gyakorta a szavamba vágott és másról kezdett csevegni, vagy éppen nem arra felelt, amiről éppen szólottam. Ám egyszercsak, egy gondolatmenettel arrébb, netán egy héttel, hónappal, évekkel később visszatért a mellőzött témára, mivel nagyon is koncentrált mások kommunikációjára. Csupán azért reagált spétesen, mert hosszan elmézett a tárgyon. Utóvégre íróként embertársainak ízekre figyeléséből élt.

Gyarlóságaink és ostobaságismétlő mániánk fürkészése közepette a pipájára jóval kevésbé koncentrált. Hol a fotel karfáján, az íróasztal sarkán, hol a kanapé szélén, a nyugágy vagy a hitvesi nyoszolya közepén, hol a vécéülőkén vagy a nagyapja urnafedelén feledte a parázsló csibukot. Senkit nem hamvasztottak oly számosszor, mint Donald ópapáját.

Sokat tapasztalt, szerető neje telepakoltatta a házat füstérzékelőkkel. A cselesen bekötött tűzriasztó nemcsak az ő hajlékukban és a közeli tűzoltóságon, hanem nálunk is rivalgott, így aztán sebesen beavatkozhattunk, ha kellett. Mindeddig sikerült elhárítani a súlyosabb katasztrófát. Ettől függetlenül Donaldnál bármikor akadt írógéppörkölt, hamuban sült fotel, pergelt kézirat, hamvadt pipavég. Viszont vele kapcsolatban egyáltalán nem okozott fejtörést az ajándékozás.

Névnapra, születésnapra, karácsonyra oltókészüléket kapott szeretteitől. Poroltót, haboltót, vízoltót. E tárgyakkal – rászedős nevükkel ellentétben – nem port, habot vagy vizet, hanem éppenséggel tüzet lehetett oltani. A palackokat képzőművésszel terveztettük, és az írómesterről neveztük el. Aforizmákat, kedvességeket gravíroztattunk a sokféleképpen kivitelezett tartályok falába. Volt köztük gömbölyű, sokszögű, tégla formájú, pepita, opart, vadmintás, szőrmés.

Gondoltunk az enyhébb tűzesetekre is, ezért gyakorta megleptük őt oltólapáttal, csákánnyal, azbesztsisakkal, védőkesztyűvel. Legújabb regénye megjelenésének ünnepén oltókészség-tároló folyosószekrényt kapott. Hosszan hálálkodott, majd elárulta: szeretne egy tűzcsapot a dolgozószobájába. Pirosat.

Ő is segített kihátrálni a hormonális depresszióból. Meghallgatta panaszáriámat, miszerint a Urianhez érkező ismerősök, rokonok némelyike megőrjít. Ezek az illetők korábban lépten-nyomon a hasamra vetették magukat, és tenyerüket, fülüket odaszorítva negédes hangon kiabálták észrevételeiket: a pocilakó fiú, lány, vegyes. Keresztben hever, megszülhetetlenül. Faros fekvésű, tehát legalább fél évig tartó, pokoli vajúdás várható! Mégse kérjek lumbális érzéstelenítést, mivel attól lebénulok, és azontúl csak hason csúszva tudok közlekedni. Amúgy se biztos, hogy gyerek lesz a dologból, ugyanis aggasztóan kicsi a pocóm. Talán csak egy fránya cisztát növesztgetek.

Az egykori pocitapizók manapság már nem a babaházam láttán vesztik el fejüket. A védtelen ded megpillantása váltja ki tüneteiket. Hirtelen fordulnak ki magukból, ultrahangon vijjognak, kukorékolnak, berregnek, gügyibügyiznek. Mindezt agyonnyálazással tetézik keserűbbé. Kínomban úgy vélekedtem, inkább legyen szellemjárás, mint vendégjárás!

Rövid töprengés után Donald előállt a megoldással: bébilátogatási szabályzatot kell alkotni! Ő megírta, én kifüggesztettem. Bevált.

Süppedt kedélyállapotom sokat emelkedett tehetséges barátom legújabb regényének olvastán, de ő közvetlenül is foglalkozott lelki bajommal. Minden jajdulásomra akadt egy fanyar poénja. Sokat és visítozva röhögtünk együtt.

Továbbá ő játszotta az egyik szerepet ama drámában, amely végül kisokkolt a depresszióból.

Egy napon Kékmacska izgatottságtól reszketeg hangon telefonált.

Elhadarta, hogy talán megbuggyant, talán nem: mostanában rettenetes üldöztetési mániája van. Úgy érzi, mintha folyton lesnének rá, nyomát követnék. Pokolmélyre jutott a félelemben. Ugyanilyen irtózat bénította testét-lelkét, amikor Zalman megpróbálta felvágni a hasát. Néhány nap óta már nem meri felhúzni a redőnyöket, lámpafényben tengődik, házszerte kulcsolja az ajtókat, szellőztetni sincs mersze. Mikoron elpanaszolta gondját a zsaruknak, odagurult egy járőrkocsi a közeli jardról. Az egyenruhások körbejárták az épületet. Nem találtak senkit. Két napon át sűrűbben fordultak meg arrafele, aztán elmaradtak, mondván: mivel egyetlenszer sem tapasztaltak gyanús jelenséget, a továbbiakban azon állampolgároknak szentelik éberségüket, akik valóban bajban vannak.

Kara úgy érezte, mintha a ház mögött magasodó, dús lombú diófáról fürkésznék mozgolódását. A redőny rései közül távcsövezte a vélt leshelyet, hasztalan. Még egy baglyot sem látott az ágak között. Férje, az átlagosan normális, pacifista Peter úgyszintén kizakkant magából. Tűzfegyvereket szerzett, illegálisan, bűnözőktől, mivel a törvényes út körülményes és hosszadalmas. Azóta dühöngésesen gyakorolnak a garázsban, bár egyelőre még csak gumilövedékkel, dobónyíllal. Mindketten bizonyosra veszik, hogy nem így kellene élniük. Tehát mikor óhajtom elkapni Zalmant?

Most, feleltem biztatóan. Tüstént érdeklődtem a Császármetsző után kutató kollégánál, hol tart a nyomozás. Ő azt válaszolta, hogy bár tízezer egyéb gyilkossági ügyön is gályázik, beszélt a Lesigráfus betűvetőjével, bizonyos Hoppy Baskkal. Megfingatta a fickót, ezért az tüstént dob neki egy fülest, amint megtud valamit a gravidahentelőről.

Hittem is, nem is. A tollász aligha törekszik arra, hogy zsarukedvenc legyen, hiszen akkor a tunkolós témák szállítói tüstént máshoz fordulnának. E lélektani pillanatban állított be hozzám Ruby, a rajongó és hekker. A kapuban fogadtam a jövevényt, meglehetőst bőszülten amiatt, hogy a tulajdon hajlékomban stukkert kell viselnem, ugyanis a többi zsaruval ellentétben én nem véltem hisztérikának Karát, és számítottam Zalman újabb látogatására. A kártékony perszóna győzni akar, holtáig nem adja fel.

– Mi van, Mátrix? – kérdeztem udvariatlanul.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a reinkarnációval, épp ezért újfent meglepett Ruby semmitmondó külseje. Úgy tudtam, a semmi fogalom, és fogalmak nem születnek le emberként, miként például lábtörlők, tintásüvegek és kutyaszőnyegek sem számíthatnak ilyesmire. Habár, ami a kutyaszőnyeget illeti...

A jövevény nem észlelte gondolatfuttatásomat.

– Érezteted velem, hogy terhedre vagyok? – nyögte. – Mindjárt kezet csókolsz nekem!

– Miért tenném?

– Mert keresel valakit, és én megtaláltam neked.

– Zalmanra célzol? – firtattam óvatosan.

– Naná, hogy rá, nem is a vérbajra! Rászálltam a Lesigráfus firkászára. Nem untatlak a technikai részletekkel. Lényeg az, hogy ismerem Miss Hasfelmetsző mobilszámát, nagyjábóli tartózkodási helyét.

– Ezért állatira lecsukhatnak – morogtam.

Rám nevetett:

– Na és? Nagyon idegen tőled a módszerem?

– Eléggé – bólogattam komolykodón.

– Mert nem a tied? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Egy-két napon belül hajszálpontosan tudatom veled, hol rejtőzködik a csaj! Ha nem érsz rá elfogni, mert szoptatsz vagy pelenkázol, lelövöm helyetted.

– Már nem szoptatok. És mi nem lőjük le a bűnözőket, Ruby – sóhajtottam. – Mi elfogjuk őket, aztán a bíróság...

– Az ügyvédekről megfeledkezel! – vágott a szavamba. – Rosszul teszed, mert ők azok, akik folyton újratermelik számotokra a melót! Fogadsz velem, hogy Zalmant villámgyorsan kiviszi az ügyvédje, akit ma még talán nem is ismer, mivel csak ezután készül őt felfogadni? Később majd közösen megírják a sztorit, eladják a filmjogokat, és dúskálni fognak a lében! Micsoda vérfagyasztó-könnyeztető történet! Látom magam előtt a mozik előtt hömpölygő tömeget! Bridget Jones elhúzhat az Unalmas Szárcsák Múzeumába! Ez ám az izgalmas szingli! Gyereket akar, csakhogy az apajelöltek a szőnyeg alá rejteznek! Sebaj! A mi találékony, önellátó szinglink kioperál egy csecsemőt az édesanyja hasából!

– Dugulj el, Ruby! – vágtam közbe. – Igazad van, azt illetően...

Leintett.

– Ti is vagyonokat kereshettek rajta! – kurjantotta. – Ti hárman, a néhai terhesek! Mindent tudok az esetről! Nem csak a lapokban olvastam róla, hanem a bizalmas kopócsatornákon is! Tudok az eszelős motoros üldözésről! Szülészek, pszichológusok agyalnak azon, miként kössék le a vajúdó anyákat, hogy azok ne a tágulási görcseikkel foglalkozzanak, nektek meg csípőből, spontán sikerült elterelő foglalatosságot találni! Tuti, hogy tőletek is megveszik a filmjogot! Szemérmetlenül sokat kérjetek!

– Figyelj rám, Mátrix. Olyasmivel töltöd az idődet, ami törvényellenes, következőleg büntetendő. Nem kukkolhatod a firkászt, engem vagy bárki mást! Hacsak nincs rá engedélyed. Van?

– Naná, hogy nincs, de mit törődsz ezzel? Ha kérdeznék tőled, honnan az infó, hivatkozz névtelen informátorra. Ennyi.

– Nem! – szóltam zordan.

Ruby áthajtotta fejét a másik vállára. Összeszűkült szemmel bámult rám.

– Tényleg ennyire hülye vagy? – hüledezett.

Bólintottam.

– Eszerint. Rajongásod ezennel okafogyottá vált.

– Más zsernyák habosra nyalná az ánuszomat egy ilyen infóért! Nem bízol bennem? Mi bajod velem? Nem vagyok elég behízelgő? Éjjel-nappal az érted való rajongás köt le! Te vagy a példaképem, bálványom! Oltárt is emeltem neked! Megnézheted, ha eljössz hozzám!

Bevágtam a kaput, és nekitámaszkodtam. Előhúztam a stukkert. Halántékomhoz illesztettem a hűs fémcsövet. Begörbítettem mutatóujjamat a levegőben, és csettintettem a nyelvemmel.

Ruby átkiáltott a kerítés fölött.

– Hívj fel, ha meggondolod magad!

– Seggfej – morogtam a ház felé siettemben. Büszke voltam magamra. Ellenálltam a bűnös kísértésnek.

Felkerestem a Főnököt a zsaruvárban, és számon kértem tőle a nyomozás állását. Ő pedig jámbor türelemmel elmagyarázta, hogy alapos gyanú nélkül nem rendelheti el Hoppy Bask telefonjának lehallgatását. Márpedig az én gyanúm még szimplának is gyenge, nemhogy alaposnak. A fickó megfigyelését ugyanezen okból nem szorgalmazhatja. Arról nem beszélve, mily csüggesztően kevés az embere. Ugyanis, ha nem tudnám, Laco szanatóriumban lógatja sokat megért golyóit, a kiégett Ackerer elhúzott vidéki seriffnek. A zöldfülű Zsöti zavaróan túlbuzgó; a nemrég felvett kollégákról inkább szót sem ejt. Legjobb nyomozónője csecsemőgondozással bíbelődik. Nem szemrehányásként említi, de igazán visszatérhetnék a rabszolgahajóra. Beletúrt hajbeültetés útján szerzett, göndör gömbtujára emlékeztető sérójába, és elbocsátott.

Elhatározásra jutottam. Majd én felpörgetem a lanyhult nyomozást!

Donald nejére, Irisre bíztam Uriant. Elkocsiztam a Lesigráfus szerkesztőségébe, hogy személyesen megismerjem a szegény szingli nyomoráról tudósító tollászt. Bár egyetlen percet sem késtem a megbeszélt találkáról, Hoppy Bask áttetsző kifogással meglépett előlem. Pöpi kis nap! Az agyszélhűdés által kerülgetve süvítettem haza.

Tarzan őrjöngve ugatott a kerítésnél. Donald messzire hallatszó zongorázása érthetővé tette kiborulását.

Sárkány módra gőzölögtem a zuhany alatt, midőn furcsa, bénító félelem kerített hatalmába. Légcsövem, aortám összeszorult. Csaknem bealéltam a légszomjtól.

Törölközés nélkül cibáltam fel ruháimat. Reszkető térdekkel siettem a szomszédba a titkos kerti kapun át.

A klimpírozás szünetelt. Elfúló hangú szólongatásomra senki sem reagált.

Az úszómedence vizén kék-fehér csíkos strandlabda lebegett. A gyerekpancsoló mellett kicsiny, vizes lábnyomok szikkadoztak, alighanem Gabrieléi. A csúszkálásra valló térd-, tenyér- és fenéklenyomatok Uriantől származtak.

A hinta lustán ringatta magát. A mászóka tetején rozsdafarkú madár tollászkodott.

Hahózgatva a házba léptem. Elcsukló gyereksírás felelt kiáltozásomra.

A nappaliban nem a szokásos rendet tapasztaltam, melynek nyomán Iris a Földreszállt előnevet kapta férjétől. Hanyatt fekvő szék, felborult fotel, gyűrött szőnyeg fogadott.

A gyerekszobában leltem meg Irist és Gabrielt. A kisfiú az anyja mellett görnyedve, kétségbeesetten zokogott. Érintésem éreztén felsikított, és védekezőn eltakarta arcát a karjával.

Iris egy porladt kerámiaedény cserepei között, eszméletlenül hevert a padlón.

Térdre rogytam mellette. Kitapintottam nyaki artériáját.

– Hol van Urian? Mi történt? – nyögdécseltem.

A törékeny nő szemhéja megrezzent. Arcába zúdítottam a közeli asztalkán álló vizespohár tartalmát. Elfintorodott, szeme zárva maradt. Halkan nyögdécselt, többször összerándult.

Magamhoz szorítottam Gabrielt.

A fiúcska hisztérikusan, tébolyodottan sírt, szűkölt.

– Gonosz, csúnya néni! Cibálta, megverte anyut! – jajgatta.

– Apu hol van? – kérdeztem.

Próbáltam magamnál, eszemnél maradni. Szünet nélkül duruzsoltam, nyugtató szavakat, mantrásan. Gabrielt elengedve talpra kecmeregtem.

Az emeleti dolgozószoba felé lódultam. Nem jutottam messzire.

A lépcsősor aljában leltem meg eszméletlen barátomat. Donald telefont szorongatott a kezében. Egyik térde furcsa, szembántó szögben hevert a teste alatt.

Úgy rémlett, siettében megbotlott, és nyolc-tíz foknyit gurult a lépcsőn, aléltsága ennek következménye. Végigtapogattam koponyáját. Horpadást, dudort, sebet nem észleltem, füléből sem szivárgott vér. Pulzusa erőteljesen lüktetett az ujjaim alatt.

Robotpilótára váltottam. Megnéztem az utolsó hívást a mobiljában. Engem keresett, alig néhány perce. Akkor éppen a zuhany alatt habzottam, és nem hallottam a csörgést.

Beütöttem a segélyhívó számát. Igaz megrökönyödésemre tisztán, érthetően bemutatkoztam, és előadtam óhajomat, miszerint küldjenek a házhoz mentőkocsit. Zsarulégió zárja le a környéket. Azonnal! A kollégák lélekszakadva keressenek egy csecsemővel menekülő, kisportolt alkatú, hörcsögarcú nőt.

Megpaskolgattam Donald orcáját. Nem állt be változás az állapotában. Tudata másutt kószált.

Felegyenesedtemben Tarzanba ütköztem. A doberman szűkölve toporgott mögöttem, hátán tarajosan borzolódott a szőr.

– Keresd – sóhajtottam. – Keresd meg a rohadékot, és tépd fel a torkát!

Kölcsönvettem Donald mobilját. Örvendhettem, hogy barátaink közösek, így nem kellett fejből memorizálnom a hívószámokat. Aztán mégsem hívtam egyiküket sem. Úgy éreztem, képtelen volnék kiejteni még egyszer, hogy: elrabolták a gyermekemet.

Tarzannal nyomokat kutattunk a házban, a kertben.

Zalman a túlnani szomszédból áthajoló fa dúsan lombos, göcsörtös ágán ütötte fel leshelyét. Megfigyelés közben fogvájót, mogyorót rágcsált. Előbbit rostos szálakra tépdeste a fogaival, és szétköpködte. Utóbbi kemény héját összegyűjtötte, ám a belső, hártyás burkot maga alá potyogtatta.

Ily módon kémlelte ki Donald és Iris szokásait, tudván, hogy gyakorta rájuk bízom Uriant. Ők nem gyanakodtak, nem is vették észre az elmebajnok perszónát.

Amikor Iris a medencés pancsolás végeztén aludni vitte a két gyereket, Zalman kényelmesen lemászott a fáról, a házba sétált, megtámadta, majd leütötte őt egy vázával, és felkapta Zsebihalat.

Gabriel zokogása hallatán Donald félbehagyta a zongorázást, és rohanvást lefelé indult. Pusztán azért nem került a Császármetsző stukkercsöve elé, mert még jókor legurult a lépcsőn, s így kivonta magát a forgalomból.

Zalman a garázsba nyargalt a kisfiammal. Beült Iris kocsijába, a távnyitóval kiengedte magát a kapun, és elhajtott.

Újfent telefonáltam, megadva az elkötött járgány adatait.

Továbbra sem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy felhívjam, összetörjem Belloqot.

Hazarohantam, zsebre vágtam saját telefonomat. Felpattantam Martin motorjára. Célba vettem a Lesigráfus szerkesztőségét.

A forgószékkel együtt harmincöt kilós titkárnő megpróbálta letagadni Hoppy Basket, majd saját testével akarta eltorlaszolni a tollnok irodájába vezető ajtót, csakhogy előbbihez átlátszó, utóbbihoz vézna volt. Áthatoltam rajta.

Bask az íróasztala szélén ülve, megdicsőült arccal telefonált. Kitéptem kezéből a készüléket, és a fülemhez illesztettem.

Mielőtt véget vetettem volna a kontaktusnak, felfigyeltem az ismerős hangra.

– ...és még azt is írja meg, drága Hoppykám, hogy végre boldog vagyok, soha boldogabb! Van már saját kicsinyem! – édelgett Zalman. A háttérben gyerek sírt.

Az enyém.

Uralkodtam magamon, ütésem sincs, miként. Szó nélkül kikapcsoltam, zsebre vágtam a telefont.

Bask nyúlkált utána, a kezére csaptam.

A középmagas, nyomasztóan sovány, horpadt mellkasú fickó vastag keretes szemüveget, vékony szálú, halványbarna bajuszkát viselt. Nyakában, csuklóján ezüstláncok sokasága csörömpölt. A 2D-s figura szövetnadrágban, combközépig érő gyapjú pulóverben zörgette csontjait.

Közöltem vele, ki vagyok. Azt is, hogy kegyetlenül sittre juttatom, ha nem köpi be Zalmant. Személyes motivációmról egyelőre hallgattam.

Bask visszaroggyant az asztal szélére, összefonta karjait a mellén, és fölényes pillantást vetett rám csontkeretes okuláréja mögül.

– Nem tudok róla semmit. Időnként felhív, és elbeszélgetünk.

– Most például miről beszélgettek? – érdeklődtem.

– Az időjárásról – felelte szemrebbenés nélkül.

– Zalman végszava az volt, hogy van már saját kicsinye. Hol bujkál?

– Nem tudom.

– Nem kérdezem még egyszer – figyelmeztettem a fickót. – Ha nem válaszol őszintén, lefejelem.

Bask hátradőlve kacagott.

– Fizikumot vet be az intellektus ellenében? Irgalmatlanul beperelem, drága hölgyem! Irrrrgalmatlanul! Már azért is perbe fogatom, hogy berontott ide, elrabolta az értékes mobiltelefonomat, és feltart a köz szolgálatában.

– A micsoda micsodájában? – informálódtam előrehajolva. Kimutattam, hogy erősen koncentrálok.

– A köz szolgálatában.

– Mivel szolgálja a közt, édes uram?

– Információátadással, drága hölgyem.

– Jó, tárgynál vagyunk. Adja át az információt Zalman hollétéről.

– Nem tudom, hol van.

Szálanként merevre zselézett, talajszínű, rövid haját méregettem. Bár késztetést éreztem arra, hogy belemarkoljak, kényes gyomrú lévén tudtam: bánni fogom, ha megteszem.

Megfogtam a fejét kétfelől, hüvelykjeimet a halántékára nyomtam, egy-egy szerfölött érzékeny pontra. Ebben a pózban akár a száját is megcsókolhattam volna.

Ő persze nem ettől tartott. Próbált, de nem bírt elhúzódni. Megküzdött a kísértéssel, hogy talán belém rúghatna. A józan esze győzött. Röpke fickándozás végén elpihent érintésemben.

– Nos? – firtattam.

– Kitervelte, hogy bármi áron megszerzi valamelyik kis kölyköt. Bármi áron.

– Ezt előre elmondta magának?

– Igen, de hozzátette, hogy ha idő előtt eljár a szám, kinyír!

– És maga fél tőle? Hiszen Zalman csak egy nő.

– Megölt egy ápolónőt! – sikított Bask borzadva. – Holott az a nővér ki volt képezve a dilisekkel való bánásmódra! Márpedig ez a tyúk extra dilis!

– Jé, a riportjaiban efölött mindig oly elegánsan átsiklott – sóhajtottam. – Csak a szegény szinglizésre koncentrált. Miszerint nincs neki gyerekkéje, ezért akarta szikével kikunyerálni abból a mindenórás gravidából, aki – vele ellentétben – volt oly szerencsés, hogy teherbe esett, mert jaj, az aljas élet nem egyenlően bánik velünk. Nem idézem tovább, mert behányok. Tehát eltervelte. Aztán?

– Nem árulta el, melyik babát szemelte ki. Mindegyiket figyelte.

– Megírta már? – kérdeztem. Enyhén megnyomtam az érzékeny pontokat.

– Igen, de még nem jelent meg...

– A mostani fejleményre várt?

– Igen. Kerek sztorit akartam.

– Teszek róla, hogy sok esztendőt lehúzzon a kóterben, Bask. Ott mindenfélét tanulhat. Például tanulja meg a szakmáját, nevezetesen az újságírást. És most adja ide a cikket!

– A számítógépben van – nyikorgott.

– Lefogadom, hogy kinyomtatta. Maga hiú fickó. Ugye, kedves? Szeret paksamétákkal, kéziratokkal sétálgatni. Fűnek-fának felolvassa műveit, kiprovokálja a fényezést, tapsikolást. Hadd mondjak valamit, habár úgyis gyanítja, sőt: épp ez okból oly morcos az alapállása: nem tud írni, Hoppy kedves! Az igazi írástudók tartják magukat valaminő alapmorálhoz, etikusak. Nem csak zsigerbirizgálásra hajtanak.

– Fel akar dühíteni? – hörögte.

– Maga már rég dühös, gyűlölködő, cinikus. Forduljon lélekgyógyászhoz.

– Mi maga, drága hölgyem? Valami lélekgyógyásznepper?

– Találkozott Zalmannal?

– Igen, és az a nő klasszisokkal emberibb, mint maga!

– Gondom lesz rá, hogy összezárják magukat, Hoppy kedves! – nyájaskodtam. – Mikor, hol találkoztak?

– Egy étteremben, múlt héten. Együtt ebédeltünk.

– Nem azt ígérte az ügyben nyomozó zsarunak, hogy értesíti őt, ha megtud valamit a hentelő hajlamú Zalmanról? Mi finomat ettek? Miről társalogtak közben?

– Engedjen el! Azonnal engedjen el! Feljelentem, beperelem! Maga engem kényszervallat!

– Kösz a figyelmeztetést. Igaza van, kényszervallatom. Épp ezért nem is fejelem le, miként ígértem, mert annak nyoma marad.

Fokoztam a nyomást a halántéki ponton. Ez meggyőzően hatott rá. További biztatás nélkül mesélni kezdett.

– Zalman egy gazdag, öreg tyúkot gondoz. A vénasszony vak, süket, félbéna, és nincsenek hozzátartozói. Hatalmas házban él. Lava odavitte a gyereket. Nem tudom, hol van ez a hely! Becsületszavamra!

– Valami másra esküdözzön. A bankkártyájára, azt elhiszem.

– A bankkártyámra esküszöm, hogy nem tudom!

Fejemet ingattam. Mélyebben a koponyájába ékeltem hüvelykjeimet.

– Nem lopakodott utána? – firtattam. – Nem hiszek magának.

– Utánalopakodtam, de észrevett. Felhívott a mobilon, és közölte, ha nem kopok le mögüle, máshoz viszi a sztorit.

– Tehát? Mi a sztori?

– Állatira feldühödött, amiért annakidején kárba veszett a babaszerzéssel kapcsolatos rengeteg előkészülete, fáradozása. Elvesztette az emberek becsülését, a kiküzdött renomét. Bosszút fogadott. Csak azért is elrabolja valamelyik kölyköt, vagy mindhármat! Pedig most már jóval kevésbé érdekli az anyaság, hiszen bujkálni kénytelen. Tudja, hogy külföldön sem lenne biztonságban. Most jó dolga van a nyomi öregasszony mellett. Bőven szerez tőle pénzt, na persze, a vén tyúk tudta nélkül. Ebből tart kocsit, csinosan öltözködik, telik neki sminkre, szépítkezésre. Nemsokára átoperáltatja az arcát. Utána senki sem fog ráismerni. Maga szerint ez nem jó sztori?

– Veszett jó sztori – bólintottam. – Hová teszi a rabolt gyereket, amíg plasztikázzák az arcát?

Bask vállat vont.

– Kit érdekel? Maga elhiszi, hogy a történet a babuci utáni vágyról szól?

– De hisz maga épp ezt igyekszik elhitetni a fogékony olvasókkal, Hoppy kedves! – csodálkoztam. – Mi másról szólna?

Elengedtem a fejét. Hátraléptem. Lehetőséget kapott a fölényeskedésre. Élt is vele, naná.

Kezét magasra emelve, az ujjain számlálta a szempontokat.

– Hírnévről szól. És nem olyan Warhol-féle, tizenöt perces hírnevecskéről, hanem a halhatatlanságról! Ezzel a históriával örökre be lehet robbanni a köztudatba! Továbbá: ambícióról, bosszúvágyról, dicsőségről, gazdagságról szól! Hát, nagyjából ezek a vezércsillagaink! A bíró előtt persze majd letagadom, amit mondtam.

– És szerez látleletet a kényszervallatásról.

– Persze. Akkor is, ha nem hagy rajtam nyomot. Mindössze csak pénzkérdés. Bárkit megveszek, kilóra.

– Hogy hívják a Zalman által gondozott, szerencsés öregasszonyt?

– Palma akárkicsodának. Egyszer véletlenül kicsúszott a száján a neve. Végtére is, nem vagyunk bizalmas barátok. Zalman mégiscsak bűnöző, én meg ugye...! De aligha kell dicsekednem!

– Kefélt vele, Hoppy kedves?

– Nem. Tudja, én... Nekem nem szokásom.

– Aszexuális?

– Dehogy! Nem! – sikoltott hátrahőkölve. – Én szextagadó vagyok!

Rátártam szememet.

– Miért tagadja a szexet?

– Mert undorító! Hozzá kell érni egy idegen személyhez. Az egész dolog nyálas, nyirkos, ragacsos, váladékos! Csicsog, szörcsög! Ocsmány.

– E felfogásnak van valamilyen tábora?

– Van hát! A Felszentelt Szextagadók Rendje. De ez nem közönséges felfogás, hanem vallás!

– És maga ott szent lovag? – informálódtam. Ella legújabb mulatsága járt a fejemben. Lánykám mostanában óvodai jeleket osztogatott társainak. Mindig volt nála egy zacskónyi piktogram. Szerintem Basknek a hányás jelét adományozta volna.

– Honnan tudja a szent lovagságot? – hüledezett a tollász.

– Zsaru vagyok. Hogyan szólítják a rendtársai? Hoppy Lovagnak?

Erénylovagnak. Ez a nevem.

– Illik magához, fenemód! – fanyarogtam. Úgy döntöttem, átveszem Ella játékát. Ezentúl mindig lesz nálam egy csomag óvodai jel. Tovább bókoltam. – Örültem a találkozásnak, Erénylovag. Adja ide a kéziratot!

Megkaptam. Émelyegve végigböngésztem a bombasztikus mondatokkal, és vajon kezdetű, holthülye kérdésekkel zsúfolt irományt.

– A holnapi lapszámban fog megjelenni – büszkélkedett Bask.

– A jövő hetibe szánja a gyerekrablás leírását?

– Lava most töviről hegyire elmesélte volna, hogyan csinálta, ha maga nem zavarog közbe. Csakhogy nem toszott ki velem, ugyanis a lényeget tudom. Egyetlen zárómondattal beharangozhatom, hogy a jövő héten már a kicsinyszerzési akciók leírásával szolgálok. Ja! Ide a telefonomat!

– Kénytelen lesz másik készüléket szerezni. Ezt lefoglalom.

– Van engedélye?

– Nekem is csupán motivációm van. Mint magának.

Nem árultam el neki a motivációmat. Viszont búcsúzásképpen mégiscsak lefejeltem őlovagságát. Utóvégre az ember mi egyéb módon kerülhetne testi kapcsolatba egy felszentelt szextagadóval?

Nem feneklettem meg, de jelentősen lelassítottak. A dús hajú Főnök megígérte, hogy kideríti, honnan telefonált Zalman. Lenyomoztatja Bask hívásait, mihelyst kézhez veszi a bírói engedélyt. Nem győzte hangsúlyozni, mennyire megérti ideges türelmetlenségemet.

Holott nem is idegeskedtem. Teljesen mélyhűtött voltam. Szinte halott.

Nem papoltam a gyermekemről. Féltésről, szeretetről. Minek zavarjak össze másokat olyatén perverzióval, mint az érzelmi élet?

Előkaptam mobilomat. Ekkor felvinnyogott a zsebemben Bask készüléke. Magasztos szimfóniafélét nyekergett, alighanem az Erényrend himnuszát.

Torkot köszörültem. Röpke gyakorlással előállítottam a tollnok orgánumát, mely a ráspolyhoz dörgölt cukorspárga hangjára emlékeztetett, és a ketyerébe hallóztam.

– Maga az, Hoppykám? – ujjongott Zalman. – Mi történt az előbb? Lemerült?

– Ja – morogtam. – Mizújs?

– Az előbb már elkezdtem mondani: megszereztem az egyik kölyköt! Ez ám az irdatlan trófea! Tudniillik elsőre a kíbercsaj potyadékát koptattam le! Így mindjárt túl is vagyok a nehezén! Feltétlenül írja meg, milyen zseniálisan taktikázom! Már mindhárom ribanc ágyúval rohangál, én mégis a legveszélyesebbtől raboltam el a bébikéjét! Rittyentsen ebből egy szívszaggató remekművet, Hoppykám! Olyan igazgyöngyszemet, amilyet csakis maga tud írni, senki más! Remélem, beleőrül az a szemét picsa!

Cukorspárga hangon hümmögtem.

– Mi baj, Hoppyka? – érzékenykedett Zalman. – Csökkent az olvasottsága? Majd ettől megnövekszik! Azt ne mondja, hogy senkit nem érdekel, amit műveltem! Zaklatják a kopók? Tagadjon, Hoppykám, tagadjon! Számíthat rá, hogy magára szállnak. Jaj, szegénykém! Mostantól óvatosabbnak kell lennünk! Akarja, hogy megtámadjam? Persze csak színlelten! Összeverem egy kicsit azt a helyes pofikáját, rakok egy-két monoklit a szeme alá! Megéri, számoljon utána! Tízezrekkel is nőhet a példányszáma!

Buzdításképpen mohó sóhajtást hallattam.

– Bízza rám, Hoppyka! – turbékolta Császármetsző. – Majd elmélezek néhány képet a kölyökről. Helyes kis zsivány! Ha a fotók nem ajzzák fel kellően az olvasótáborát, küldök egy pinduri fület vagy ujjacskát, aranyos Hoppykám! Maga ne törődjön semmivel, csak írja a remekművét! Ha megvan, küldje el nekem a szokott módon. Ígérem, csak finoman irkálom át a maga igazgyöngy sorait!

Lebénítottam, és zsebre vágtam a készüléket.

Szemem elé vontam a magamét.

Felhívtam Mátrixot.

A rajongó és hekker minden feltételét elfogadtam. Eldöngettem érte motorral. Mögém ülhetett, derekamat karolva.

Nem rúgtam le Rubyt a nyeregből, mikor a vállamra hajolva önelégülten dörmögött, kuncogott, és még a sisak alól kilógó hajamat is megcibálta.

– Ugye hogy ugye, Denisa? Na, ugye hogy ugye? Neked is szükséged van rám! Egy tőről valók vagyunk, te meg én!

Hangtalanul vicsorítottam.

– Hova megyünk? – kérdeztem.

– Zalmanhoz. Hova máshová? Indulj előre. A Pipacs térnél fordulj balra.

– Mi volna, ha elárulnád a címet? Hátha ismerek egy rövidebb utat.

– Nem vagyok hülye.

– Hát persze – dünnyögtem.

Hátsó kerékről indítottam. Ruby erősen fogódzott a derekamban. Fenn maradt az ágaskodó gépen. Midőn egyenletesen haladtunk a forgalomban, megpaskolta vállamat.

– Ez király volt, csinálhatod máskor is! Láttam a nőcit tegnap este! Jó lesz, ha vigyázol! Tele van stukkerrel. Mellesleg sejtettem, hogy hamarosan megkeresel.

– Miből sejtetted?

– Hát abból, hogy a nőci egy összecsukható járókát cibált ki a kocsijából. Meg gyerekcuccos reklámzacskókkal cepekedett.

– Ezt tegnap este láttad?

– Igen.

Lefékeztem a motort. Az ülésen megfordulva, érzelemdúsan ölelgettem Rubyt. A megáradás annak szólt, hogy Zalman tervei hosszabb távúak. Életben találhatom a fiamat.

Mihelyt úrrá lett rajtam a szemérmetesség, visszapördültem. Újfent hátsó kerékről lőttünk ki.

– Mióta tudod, hogy hol lakik? – érdeklődtem üvöltve.

– Tegnap dél óta. Rohadt sokat gyúrtam a basztit, amúgy nem káromkodom, hanem a billentyűzetet nevezem így, mire összeraktam a képet. A nőci ravasz és óvatos. Ám mert te tiszta erőből babáztál, a kartársaid meg nem törték magukat a nyomába, ellustult. Vesztére. Képzeld, mélezett a firkásszal! A hapsi könyvet ír róla, és fejezetenként küldözi neki. A nőci meg belerondít, és visszapostázza. Ugyanezt teszi a fickó förmedvény cikkeivel is. Nyíltan hülyének néznek titeket.

– Gyanítom egy ideje, hogy vissza kéne térnem a praxisba – morogtam.

– Te vagy a legjobb, Denisa! Alig vártam, hogy idefigyelj rám! Cseppet sem véletlen, hogy pont a te faned vagyok!

– Minek neked ez a fanes hülyeség? – nyögtem.

– Emberi kapcsolattartás – magyarázta.

– Nem értem! – kiáltottam.

Zajos kamion repesztett mellettünk. Megtetszettünk a sofőrnek. Ennek kifejezéseképpen hergelt gázadással hívta fel magára figyelmünket.

A vezetőfülke magasába pillantottam. Kerek fejű, kopasz pasas könyökölt az ablakban, állcsontját másfél milliméteres szakállcsík keretezte. Rám vigyorgott, felém néző szemfogában piros lámpafény villódzott.

Felpörgettem a gépet. Elcikcakkoztam a lármás szépfiú közeléből.

– Itt jobbra! – ordított Ruby, midőn épp elhagytunk egy nyüzsgő kereszteződést.

Sebaj, bekanyarodtam pótlólag. Fékcsikorgás, dudálás, szitokáradat méltatta bravúromat.

Alighogy ebből kimásztam, megest súlyosra fordult az életem. Éktelenül csörgött a telefonom. A kijelzőre pillantva minden bátorságom az inamba hümmedt. Úgy tettem, mintha totálisan a motorvezetéssel volnék elfoglalva.

A figyelmes fan elvette tőlem a készüléket. Beleszólt, majd a sisakom alá gyömöszölte a mobilt.

– Ne haragudj – sóhajtottam a ketyerébe. – Képtelen vagyok beszélni veled...

– Semmi vész, Denisa – felelt Daniel higgadt hangon. Tudtam, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy nyugodtnak mutatkozzon. – Semmi vész. Megtudtál valamit? Jól vagy? Merre jársz?

Meg kellett állnom. Letettem lábamat a földre, megszorítottam a maroktelefont. Szánalmasan közel jártam a könnyes-taknyos, ordítozós síráshoz.

– Nem bírok veled beszélni – szűköltem. – Megoldom.

– Kinézed belőlem, hogy ezt ölbe tett kézzel kivárom?

– Tudom, hogy nem. De ha meglátnálak, összeomlanék.

– Fenét omlanál! – szólt emeltebb hangon. – Piramist lehetne építeni a lelkierődre. Mit tudtál meg?

– Zalman búvóhelyére megyek.

– Hova?

– Nem tudom, az informátor apránként kalauzol oda.

– Fél, hogy lerázod?

– Joggal fél. Zalman tegnap este járókát és babaholmit cipelt haza. Egy Palma nevű öregasszonynál rejtőzik, úgy tűnik, valahol az északi városrészben. Te hol vagy?

– A kórházban. Mindketten agyrázkódást kaptak. Donald térdét begipszelték, mert lógósra nyúlt az egyik ínszalagja. A tájékoztatás tőle származik. Észnél van, pipát követel. Iris jegeli a fejét, sírdogál és önmagát vádolja. Gabrielre Ella vigyáz, Ellára Martin. Ami engem illet, mindjárt robbanok. Hol tegyem?

Rubyhoz fordultam.

– Hol lakik? – kérdeztem.

Visszakérdezett.

– Veled maradhatok?

– Utállak. Maradhatsz – szipogtam.

Szája elé tartottam a telefont, míg elsuttogta a Zalmant rejtő hely címét.

– Indulok – felelte Belloq.

Néhány végtelennek rémlő percig képtelen voltam tovább vezetni a motort.

Telebőgtem két-három pézsét. Észbe idéztem a lelki anyámtól tanultakat. Vizualizáltam magamnak egy gin-tonikot. Majd egy száraz Martinit, naranccsal. Mivel mindez kevésnek bizonyult, felszippantottam egy dózis kokót a képzelt tükörlapról.

Vizualizáltam továbbá a meditációs technikák kedvelt kútját, amelybe a bút és bajt kell hajigálni, egyszer s mindenkorra.

Bitang mély, jeges vizű kutat fantáziáltam. És belerúgtam Zalmant.

Legott erőre kaptam. A motor ágaskodva indult.

Dübörögve repesztettünk a Kagyló köz felé.

Mátrix a derekamat szorítgatta. Éreztem erősödő ketyóáramát.

Átfutott a fejemen, hogy: mi van, ha a rajongó és hekker átejt? Ha összejátszik Miss Hasfelmetszővel? Ha szólóban is képes eszelőzni? Ha rögvest sorozatgyilkolásba fog, és velem kezdi? Végtére egy vadidegen flótás, egy keki szemszínű, megtestesült mimikri ücsörög mögöttem, intim közelségben.

Vagy pedig: mi lesz akkor, ha későn érkezünk?

Elkelt volna egy ablaktörlő a sisakomba.

Domboldalba épült, borostyánnal és vadszőlővel borított, régi villához érkeztünk. Az elszürkült terméskő falakon és a kőgyámokon nyugvó balkonok vascsipkés korlátjain dúsan tenyésző folyondár több helyütt leomlott önnön súlya alatt, és zuhatagosan függött a levegőben. A kapaszkodót nem lelő indák lágyan hintáztak a szélben. A csúcsíves ablakokat kopott festésű spaletták takarták. Az épület bástyaszerűen előgömbölyödő sarkai hegyes tornyocskákban végződtek, ezeket is futónövény lepte.

Évszázadosnál idősebb, terebélyes koronájú fák magasodtak a többszintes, zegzugos kertben. Fenséges lombozatú, örökzöld magnólia tenyérnyi levelei terítettek árnyékot a kiszáradt kőmedencére, melyben egykor talán aranyhalak úszkáltak a vízfelszínen lebegő tündérrózsák között. A parkon átvezető lépcsősort szegélyező mellszobrokat ókori jelességek ihlették, a tovahömpölygő idő árnyékot perzselt, mohát, zuzmót, apró páfrányt telepített a kőből faragott arcvonások mélyedéseibe, a homlokredők közé, mosolyráncokba, szemgödrökbe, szájzugokba.

Iris elkötött kocsija az utca szintjén lévő, zsalugáterajtós garázsban állt, egy ütött-kopott, öregecske Ford és egy robogó társaságában. E helyiségből lopództunk a kertbe. A bokrok takarásában közelítettük meg a házat.

A villából nem hallatszott neszezés.

Zalman gondozottja a kőburkolatos teraszon üldögélt tolószékében. A boglyás kontyú, sültalma arcú, semmibe meredő öreg hölgy nem látta a napnyugtát, nem élvezhette a fészkükre térő madarak lusta trilláit.

Nem vette észre a kertjét elözönlő, sötétszürke uniformist viselő kommandósokat. Őket akkor sem észlelte volna, ha szeme sasé, füle denevéré, hiszen a rejtőzőmesterek még csak árnyéknak sem látszottak. Légáramlatként suhantak keresztül a nyílt tereken, beolvadtak a falrepedésekbe, a folyondárok, bokrok lombjába.

Belloq bölcsen tette, hogy a nagyszerűekkel együtt érkezett. Ha csak mi ketten vinnénk véghez a szabadító akciót, s ennek során Zalman néhaivá válna, utóbb bíráink elkaszálnának bennünket, „személyes ügy” vádjával. Ha pedig túlélné az elfogást, védője remek szónoklatot tákolhatna bosszúvágyunkra, gyilkos indulatainkra hivatkozva.

A mélységesen csendes, vén villa komor mesébe kívánkozó alkonyatba burkolódzott. Bizonyára volt min méláznia.

Úgy rémlett, Palma a teraszon felejtődik.

Ő is elunhatta az ücsörgést. Tenyérrel püfölte kerekes széke karfáját, majd türelmetlenül tapsolt néhányat.

Semmi se történt.

A sárgásősz hajú asszony ráncos arca mind értetlenebb és rémültebb lett. Úgy tűnt, még sosem történt vele ehhez fogható. A hívó hangokra senki sem jött elő.

Gyanítom, én is keserves képet vághattam. A kis termetű, fürge Louis vagy negyedórája besurrant, hogy felderítse a hajlékot, és még nem adott életjeleket.

Egyszerre csak lámpafény sárgállott fel a teraszra nyíló szobában. Az elősiető Zalman könyékkel taszította ki az üvegajtót.

Palma valamiképpen megneszelte a nő közeledését. Kellemetlenül sipító hangon ráförmedt. Süket lévén hangosabban beszélt a szükségesnél.

– Hol a bánatban késlekedik, Suzo? Meddig tapsoljak még? Nem a színházban vagyunk! Sajnos, jelzem, sajnos! Ugyanis ott sokkal szívesebben lennék.

Zalman megtorpant a vak tekintetű öregasszony előtt. Nyelvet öltött rá, fityiszt mutatott neki, majd elkapta és vadul megpörgette a tolószéket.

Palma fehér ujjakkal kapaszkodott a karfába. Éles, bántó hangon kiabált:

– Mit szemétkedik, Suzo? Hallja-e, fénykoromban simán elintéztem a magafajtát! A tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét! Istenem, ha maga látott volna engem Júliaként! Vagy táncolni, énekelni! A férfiak a vállukra emeltek, a lábaimnál térdepeltek...

Ezt gyakorta mesélhette. Császármetsző grimaszolva együtt mondta vele.

Kánonban folytatták, az idősebb nő átszellemülten, az ifjabbik gúnyos hang- és taglejtéssel:

– Csodás bokrétákkal halmoztak el! Pezsgőt ittak a cipellőmből! Képzelje, egy fiatal ügyvéd öngyilkos lett, amiért kikosaraztam! Leugrott a hídról! Pontosan a robogó vonat elé zuhant! Egy álló hétig temették szegény fiút! Na persze nem azért, mert annyifelé vágták a kerekek, hanem mert a család megadta a módját! Gazdag népség volt az! Siratókat fogadtak, gyászhintón furikázták a koporsót, az egész várost bevonták a tragédiájukba! Hja, nagy idők voltak! Sejtheti, hogy én is fogatot béreltem, és a gyászhintó után hajtattam, hadd lássák együttérzésemet!

Zalman megunta a duettet.

– Kussolj már, rohadt banya! – morrant. Könyökével az öregasszony szája felé suhintott. Az utolsó centinél fogta vissza az ütést.

Palma mindebből mit sem érzékelt. Zavartalanul tovább emlékezett.

Lava el akarta nyomni a bosszantó hangot, ordibálósan dalra fakadt. Elénekelte, mit szeretne tenni a büdös, vén zombival. Elfüstölögte afölötti dühét, hogy az ilyeneket vagyonnal, házzal kényezteti a mocsok élet. Na, de másnak is lesz még keserű! – dúdolgatta.

Végre meghallottam Louist a fülesben.

– Sehol nem találom a gyereket. Még csak a nyomát sem! Mi legyen?

– Máris kapcsoljuk le a csajt! – javallotta Delgado.

– Várjatok! – súgta Patrick. – Maradjunk rajta! Majd csak nyomra vezet.

– Nincs sok idő – leheltem.

Urian ilyentájt vacsorázik, kényes ízléssel, a pfujosabb falatokat szétberregve. Ezután csúszkál egy jót a padlón; hajszázik, birkózik, összebújik a cinyókkal és Tarzannal. Mindettől pilledten már-már elbóbiskol közöttük, ám éber szülei a kádba merítik, majd lefektetik őfelségét. Zsebihal a kiságyban tüstént felébred, öklömnyire nyitott szemmel hallgatja a mesét, melynek aligha érti még minden szavát, eseményét, ám az atya által a Tündérkirály nevében felvezetett fordulatnál hangosan felkacag, és buzdítóan meglóbálja tentemaciját.

Hol a fiam!?

Palma kiabálva ételt követelt.

Zalman üvöltött: nincs kaja, nincs tovább! Minek él az ilyen vak, süket, félhulla, beszarós roncs?!

Dúlva-fúlva csapkodott, démoni hahotázás kíséretében a földre hajította a telefonkészüléket, bevágott néhány ajtót.

Aztán elcsöndesedett. Az öregasszony is elnémult.

– Alaposan felfegyverkezett – jelentette Louis. – Most a garázsba rohan. Elkapjam?

– Ne! Tapadjunk rá – nyögte Belloq.

– Két ember itt marad! – szólt Wyne parancsnok. – Rühl és Steve. Alaposan kutassátok át a házat. Ha találtok valamit, rögtön szóljatok.

– Ruby szerint járókát és gyerekcuccot cipelt haza tegnap – mondtam. – Miért vonszolta volna fel a garázsból a házba, ha nem...?

– Nem láttam semmi ilyesmit – közölte Louis. – A padláson és a pincében is jártam.

– A távollétében nyugodtabban szétnézhetünk – mondta Steve. – Ha Urian itt van, megtaláljuk.

– Miért nem hallom sírni? – szűköltem.

– Minden rendben lesz – vigasztalt Rühl.

Lenn az utcán nyikorogva feltárult a garázsajtó. Motorberregés hallatszott.

Zalman nyomába indultunk.

Siettünkben Rubyt a villával szemközti járdán toronyló fa lombjában feledtük.

A sötétszürke furgon távolról követte Császármetszőt.

A soknevű és sajnálatosan többéletű Ago-Suzo-Lava múlt karácsony tájékán megúszta a velünk történt találkozást, a zsarugolyókat. Azt kívántam, ezúttal ne ússza meg. Szívem szerint menten szitává lőttem volna a gyűlöletes perszónát. Ám ezt mindaddig nem tehettem meg, amíg el nem vezet Urianhez. Immár egyáltalán nem mertem biztosra venni, hogy nem tett kárt a gyermekemben. Mind nyomasztóbban elhatalmasodott rajtam a félsz, hiszen Urian elrablásának egyetlen célja volt: a bosszúállás.

Belloq vállához dőltem a kocsi mélyében. Éreztem-hallottam viharzó szívdobbanásait, légzése ritmusából kivettem rémületét, dühét. Szót nem váltottunk, szorítottuk egymás ujjait.

Zalman kiismerhetetlenül lavírozott előttünk az estében.

Patrick Wyne vezette a furgont. Nem akarván feltűnést, jókora előnyhöz juttatta a rozsdaszínű Fordot. Ezzel azonban azt kockáztatta, hogy szem elől tévesztjük Lavát.

Széles utcán haladtunk, körös-körülöttünk kirakati fények ragyogtak.

Váratlanul síró-jajgató szirénázás hangzott fel hátulról. Tűzoltókocsi döngetett el mellettünk. Majd még egy, aztán a harmadik.

Ezzel még nem ért véget az idegtépő sivítozás. Száguldó rohammentő követelt helyet magának. Nyomában villogó-vijjogó zsarumobilok süvítettek.

Alig fél perc múltán újabb mentőfurgon robogott a konvoj után.

Wyne kigurult az út szélére, fél kézzel a rádiót babrálta, arra kíváncsian, milyen katasztrófa történt. Toporgott a forgalom, a villogó jelzésektől, vijjogástól zavarodott autósok összevissza kígyóztak a sávokban.

Patrick szem elől tévesztette a rozsdaszínű Fordot. A gázra lépve előrébb süvített a tétova járgányok között. Valamennyien az utat kémleltük, sehol sem láttuk a kámfor kocsit.

– Hová lett? – jajdultam.

– Kiállt volna? – töprengett Louis.

– Elkanyarodott jobbra, mást nem tehetett – vélte valaki.

– Melyik utcát hagytuk el?

Fejemhez kaptam.

– Dalia a közelben lakik! – hörrentem.

Előrántottam a maroktelefont, hívtam Daliát, ám csak a hangpostás állt szóba velem. Próbálkoztam Marcellel, ő sem válaszolt. Beütöttem a lakás számát.

Hallgattam a telefoncsörgést. Hallgattam és hallgattam.

– Nincs sehol – dünnyögte Louis, az utcát fürkészve. Izgatottan a hajába borzolt, fürtjei valóságos kígyófészekké göndörödtek a kuszálás hatására.

– Daliához megyünk! – szólt Belloq.

Patrick nem vitatkozott, az első kereszteződésnél jobbra kanyarodott, ügyet sem vetve a behajtást tiltó táblára.

A telefon mindegyre csörgött a harcművésznő lakásában. Úgy rémlett, még az üzenetrögzítő sem áll szóba velem. Sóhajtva elvettem fülemtől a készüléket.

Ekkor hallottam meg a kislányos hallózást. Lecsaptam az életjelre.

– Dalia, te vagy az?

– Nincs itthon – rebegte a fátyolos kamaszhang.

– Marcel? – próbálkoztam.

– Ő sincs. Színházba mentek. Én vigyázok a kisbabára. Elnézést, csöngettek...

– Ne nyiss ajtót! – sikoltottam, de már csak a félretett kagyló koppanása hallszott.

– Odaért, Patrick! – nyögtem.

Wyne a gázpedálra taposott. Gyakorlottan, merészen manőverezett a szembejövők áradatában. Szélsebes irányváltoztatásai következtében jobbra-balra dülöngéltünk mögötte.

Bármily gyorsan haladtunk is, a fülemre tapasztott telefon által közvetített hangok alapján tudtam, hogy elkéstünk.

A fátyolos lányhang kiabált, sikítozott.

Vivica felsírt. Bútorok borultak, robaj, döndülés, elhaló sikoly hallatszott. Ajtó csapódott.

Mélyülő csend támadt.

– Vége – sóhajtottam. – Vivicát is megszerezte.

Louis látta meg elsőként a házból kirohanó Zalmant. A sötétre festett hajú nő összecsavart pokrócot tartott a karjában. Sebtében felcsapta a hátsó fedelet, a csomagtartóba hajította a takaróba bugyolált testet. Előresietett, a kormány mögé vetődött, padlógázzal röppent el a járdaszegélytől.

Hűtöttem az agyamat. Nem akartam a hátul hánykolt kislányra gondolni. Semmire sem akartam gondolni. Mélyaltatásra vágytam.

– Mit művel ez az agybajos rüfke? – hörögte Louis. – Kapjuk már el!

– Megyünk utána. Elvezet Urianhez – felelte higgadtan Wyne.

– Francot vezet! Felhajt a hídra, és lehajítja a gyereket! – akadékoskodott Louis. – Sehova se vezessen! Fektessük meg! Majd én kiszedem belőle a sötét titkait.

– Nyugi, Kígyó! – szólt Belloq.

– Frankó, hogy te ilyen nyugodt vagy! Talán tudod, hol van a kisfiad?

– Ha nem dugulsz el, kilöklek – felelte Daniel.

– Puszit sem adsz? Jól van, bocs! Piszkosul kiakadtam. Engedjétek, hogy lelőjem a buggyant rüfkét!

– Majd lelőheted – ígértem. – Várj egy keveset.

– Hova megy ez? – nyögte Patrick.

Nem a vénséges villa felé tartottunk, az útirány erősen eszembe akart juttatni valamit. Eszembe is juttatta. Megragadtam az üléstámlát.

– Karához tép! – jajdultam. – A harmadik babáért.

– Azt már nem! – morogta Louis. Elővette stukkerét. – Gyehennára vele!

Öten ordítottuk le a fejét.

Ekkor jelentkezett a házban hagyott Steve Delgado. Tudatta velünk, hogy átfésülték az „elvarázsolt kastély” minden zegét, zugát, szegletét. Nem találtak járókát, gyerekruhát, kisbabát.

Viszont a szemétben meglelték a bolti számlákat. Ezek tanúsága szerint Zalman valóban megvásárolta a Ruby által említett holmikat: járókát, bébiételt, nadrágpelenkát, takarókat.

Wyne riasztotta a Kékmacskáék házához közeli zsarufészek diszpécserét. Rendőri jelenlétet kért. Észlelhető jelenlétet, semmi többet. Egyelőre.

Aztán a Dalia lakására küldött kollégák jelentették, hogy megtalálták a tizenöt év körüli bébicsőszt. A kamaszlány betört fejjel, eszméletlenül feküdt a padlón. A mentőkocsi már a kórház felé robog vele.

– Hadd lőjem le a büdös rüfkét! – siránkozott Louis.

– Lelőheted – hagyta rá Belloq. – Szólok, ha eljön az ideje.

– Már akkor eljött, amikor kibújt az anyjából.

– Higgadjunk – javallottam. – Zalman a mai napot találta alkalmasnak a gyerekrablásra. Milyen konstellációk alapján döntött? Honnan a nyavalyából tudta, hogy én Irisre hagyom Uriant, hogy Daliáék színházba mennek?

– Karáék otthon vannak? – kérdezte Belloq.

Vállat vontam.

– Ha felhívom őket, roppant idegesek lesznek.

– Akkor lesznek igazán síkidegek, ha Zalman beállít hozzájuk.

Hívtam Kékmacskát. Tüstént a hangpostás jelentkezett.

– Lehet, hogy együtt ülnek a színházban – sóhajtottam.

– Ki szokott vigyázni a gyerekükre?

– Úgy tudom, a nagymama.

Ekkor hagytuk el az első járőrkocsit. Ötszáz méteren belül találkoztunk a második cirkálóval.

A Ford lelassult.