/ Language: Hungary / Genre:antique

Varázscsók

Vavyan Fable

A másolhatatlanul egyéni hangú, igézően érzelmes, de sosem érzelgő, remek humorú Vavyan Fable a legolvasottabb írók egyike, valamennyi írástudó korosztály körében egyaránt kedvelt. Régóta várt, új mesélőkönyve olyan kalandokra hívja az olvasót, amelyekhez látszólag csupán a történet szereplőinek kell kardot rántaniuk és ezer veszélynek kitéve harcolniuk. Csakhogy, mint mindnyájan sejtjük: az igazi kaland odabenn, spirituális énünk mélyén is lejátszódhat - közelebb juttatva minket az örök igazságokhoz és a vágyva vágyott szellemi-testi összhanghoz. A regény viszontagságos sorsú hősei éppen arra vágynak, mint bármelyikünk: boldogan élni mindhalálig. A főszereplő Xera azonban saját bőrén tapasztalhatja meg azt is, vajon élhet-e boldogan, aki sosem halhat meg...! A Varázscsók, mint minden igazi mese: benső szörnyeinkkel való küzdelmünket jeleníti meg, és kiutat is mutat abból. Gyógyít és tanít. Csupáncsak az a kérdés: képesek vagyunk-e arra, hogy átadjuk magunkat bűvöletének. "Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Halálugrottam és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem." Ön még hisz a mesékben? Igen? Talán? Esetleg ma is boldogan merülne egyszervolt-holnemvolt álomtörténetekbe esténként, elalvás előtt? Most végre igazi estimesélő könyvvel ajándékozhatja meg magát - és azokat, akiket szeret.

[Vavyan Fable: Varázscsók] (t)

„Szinte kislány volt még, amikor Adar, a férje idehozta. Amint megérkeztek, körbeszaladt a váron, mindent szemügyre vett, megcsodált. A gyilokjárókon futkosott, a fűben hempergett, és szelíddé kalácsmorzsázta a belső tóban élő vadkacsákat.

Azután azt játszotta, hogy kiül a kőfalra, és a mélyen hömpölygő folyót figyeli.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Adar.

– Játszom – felelte.

Látta férjén a kétkedést, hogy szerinte a mozdulatlanul ülés nem túl játékos.

– Tudod – magyarázta Shama ez a vár nagyon régi, és már rengeteg sokan éltek itt. És a férfiak akkoriban mindig csatázni jártak, hogy csökkentsék a túlzott lélekszámot. Aztán a tömérdek lány és asszony csak ült idebenn, egyre szomorúbban, és időnként kijöttek ehhez a falhoz, és órákig álltak itt, sóhajtoztak, és nézték a vizet, remélve, hogy a folyó elhozza azt, akit várnak: a férjet, a kedvest. A Férfit. Most az ő emlékükre ülök itt, és azt játszom, hogy várok. Ez a várófal.

Adar nevetett, és azt mondta: szeretlek.”

„Xera felkönyökölt, a herceg szájára meredt, és látta azt olyképpen piroslani, mintha vad csókok harapásai sebzették volna, miként Tyrus ajkát nemrég, és eltökélte, hogy többé nem ránt kardot, nem harcol ez ellen; vágyja, akarja ezt a férfit, öli őt és hal érte, szenvedéllyel van iránta, időtlen idők óta, minden alakjában, a Világok Végezetéig.”

VAVYAN FABLE

Varázscsók

(Tartalom)

Múltak a napok, a hely természetéhez illőn forgatagosan.

Vándorok, utazó kalmárok érkeztek, lakomáztak, lerészegedtek, megpihentek. Unaloműzésül némelyük kiállt egy-egy röpke viadalra a fogadó legyőzhetetlenként dicsőített harcosa ellen, mások megunt rabszolgájukat lökték elő megmérettetésre. Pénzt, lovat, értéktárgyakat tettek fel a küzdők valamelyikének diadalára. A megállapodás többnyire csupán eszméletvesztésig tartó összecsapásról szólt. Olykor azonban az egyik fél haláláig folyt a harc.

A lány a sokadik alkonyatot élte meg itt. Egyetlen éjre érkezett, éppen tíz napja már. Azután reggelenként újabb napért fizetett a komor gazdának. Minden alkalommal keserűbbnek látszott.

A fogadós sejtette, hogy vár valakit. Látta, miként hervad reménye. Pedig nem bánta volna, ha létrejön a találka, és a lány elmegy végre. Abryss ezen – Világok Kapujaként emlegetett – szegletében éppenséggel mindenféle népség megfordult, Xera mégis kitűnt közülük. Nem a csúfságával, mint bizonyos fajzatok, nem is a veszélyességével, mint a fejvadászok, orvgyilkosok.

Pave, a fogadós akkor se tudta volna megokolni idegenkedését, ha négybe vágják, karóba ültetik, avagy a nemesb szervénél fogva fára függesztik. Ilyetén faggatás közepette is csupán ekként okolta volna, miért is ódzkodik a lánytól: csak.

Nem állott egyedül ellenérzésével. Asszonya, szolgái, a betérő vendégek, de még Ahmat, a bárkit legyőző gladiátor is szüntelenül a különös jövevénnyel foglalkozott, találgatván, kicsoda-micsoda lehet a lány, mi járatban időzik náluk, mitől oly szomorú – és főként: furcsaságát vajon miért érzik áthatónak!?

Férfiszemmel nézve semmi visszataszítót nem lehetett találni rajta. Xera ragadozótermetű, hosszú combú nő volt. Arcvonásai alapján nemesi származásúnak látszott, díszes harci öltözéke is erre vallott.

Talán a tekintete zavarta a sokféle rútat-szépet tapasztalt fogadóst. Xera színeváltó szeme hol vad smaragdzöldben tündökölt, hol olyan ezüstkékké halványult, amiként a frissen hullott hó csillámlik fényesebb éjszakákon. És akár zöld csóvát lövellt, akár fluoreszkálni tetszett, sok ezer esztendős, mélységes fájdalom tükröződött benne, a rápillantót is fagylaló, szomorító.

A szolgák egyenesen féltek tőle, kemény természetű lovától nem kevésbé.

Pave asszonya nem kertelt, kimondta: Xera démon vagy varázsló.

Végtére is málha nélkül érkezett, mégis naponta más és más ruhát öltött, abryssi pénzben se szűkölködött (alighanem a bőre alatt hozta létre az érméket), és reggelente, midőn kilovagolt, sokkal korábban eltűnt a látóhatárról, miként az várható lett volna. Szobájában semminemű holmit nem tartott, önmagáról nem beszélt, amúgy sem igen fecsegett; étkezési szokásai is horzsolták a különösség határát.

Ahmat ezt hajtogatta, ha a lányra került a szó: örömest megküzdenék vele.

A napok múlásával e vágya valóságos rögeszmévé hízott. Esténként, ha elhangzott Pave szokásos kiáltása, miszerint: lássuk, ki merészel megmérkőzni a legyőzhetetlen gladiátorral! Ahmat a lány szemébe fúrta tekintetét, mintegy ingerelve őt: pattanj fel, és harcolj velem! Xera nyugodtan viszonozta pillantását. Szeme színe mély folyózölddé sötétült, s addig-addig nézte a férfit, mígnem azt csontvelőig átjárta valaminő eddélig ismeretlen, felkavaróan gyötrelmes lelki kín.

Előző estén már-már bírhatatlanul hosszan és kölcsönös-vágytelin akasztották össze tekintetüket. Ahmat biztosra vette: a lány már nem váratja sokáig, hamarosan harcba száll ellene; kívánják egymást, csaknem úgyként, amint a szeretkezni sóvárgók, szinte érzéki erővel óhajtják az összecsapás gyönyörét: hogy gyötrelmet okozzanak, vért fakasszanak, lássák a másik fájdalom torzította vonásait.

Ahmat átvirrasztotta az éjszakát. Rengetegszer elképzelte, amint Xerába döfi kardját, és megforgatja benne a pengét. Ábrándjában a lány teste ívbe feszült a kéjjel rokon kíntól, szeme képtelenül fémes-zölddé sötétült, megfeszülő nyakán szétszakadtak az izmok és inak, s ettől a feje úgy tört hátra, akárha csontjai mállottak volna; tenyerébe vájó körmei keresztülszaladtak bőrén, és véresen, húscafatosan robbantak elő a kézfején.

Gyönyörűséges képzelgés volt.

Xera érzékelte, hogy a férfi szemet vetett rá. Rendes körülmények között sosem állt volna ki Ahmathoz hasonló kisszerű alakkal, ennél jóval büszkébb lévén.

A fogadóban töltött tizedik napszálltára föladta a reményt, hogy Salach, a Bölcs eljön a találkozóra. És ha vele nem beszélhet, ha élete úgy folyik tovább, amiként eddig, miért is ne próbálhatná meg: hátha Ahmat képes arra, hogy megölje őt!?

Hiszen mérhetetlen ideje éppen ezért járta megszállottan a világokat, keresvén azt, aki elveszi tőle a hajdan ajándékként kapott örök életet. Ezerféle teremtménnyel küzdött meg, engedvén nekik, hogy legyőzzék: átdöfjék, szétszakítsák testét.

Azután amaz öntudatlanság, amit halálnak remélt, álomnak bizonyult csupán. Hosszabb-rövidebb ájulatai végén mindannyiszor eszméletre tért. Teste szörnyű kínok közepette gyógyult. lelke alkalomról alkalomra iszonyúbb állapotba süllyedt.

Folytatnia kellett. Hajszolta a halált – esetleg az okot, amiért mégis érdemes élnie. Ment tovább, kereste az öröklét örömeit, és bár soknyi szépségre bukkant, sose szűnt meg irigyelni a halandókat.

A varázslatról, amelyet hajdan oly boldogan fogadott el, tudta immár: átok az, sivár.

A letelhetetlen, elpereghetetlen, szűnhetetlen élet során számtalanszor szeretett asszony és férfi barátot, gyermeket, harcost, különféle lényeket, állatokat, helyszíneket. S e kedveltjei meghaltak ifjan, vagy megöregedtek és elmúltak a közvetlen közelében, miközben ő kívülről nézvést mit se változott. A lakható birodalmak elpusztultak, netán zsarnoki uralkodó igájába kerültek, a szépséges épületek porrá omlottak. Minden és mindenki elkopott mellőle.

Egyedül maradt: magányos halhatatlan.

Úgy gondolta, a hajdanvolt varázsló semmi egyebet nem művelt, csupán bebizonyította: kitűnő hústartósítási módszert talált ki az ő múlhatatlanná tételével. Bárha mással tette volna ezt, s nem vele: valamivel, ami lélektelen.

Már nem is tartotta számon, mikor történt meg legutóbb az elviselhetetlen. Mélységesen szeretett egy férfit, s végignézte, amint felfalja őt a telő idő, majd eltemette, miként korábbi elődeit, miként mindenkit, akivel időtlen útjain találkozott. S bár ez a férfi is meghalt, nem szűnt meg létezni, emlékezetében maradt, és valahányszor gondolt rá, megjelent előtte, s ő végigszemlélhette rajta a tovafutó esztendők hozta változásokat, az ifjú arc és test érlelődését, meseszép korszakait, az öregedés állomásait, halálát.

Gyermeke sose született, másokéit gyámolgatta. Akik aztán ugyancsak felserdültek, éltek valameddig, és elhunytak végül. Szintúgy a barátok, a társak a harcokban, a lovak, a szelíd fenevadak, minden és mindenki, akihez érzelmek fűzték.

Különös volt, hogy ezen érzelmek nem váltak kortalanná, testének példájára. Újra és újra átélte azokat, akkor is a megismétlődésükre vágyva, ha tudván tudta, miként végződnek majd. Emlékezete nem fakult, halványult, miként a halandóké, akik aggságukra már legfeljebb életeseményeik törmelékeit birtokolják, remekül felidézvén gyermekkoruk kedves játékszerét, réges-rég elillant illatokat, ám azt még csak nem is sejtvén, vajon hová is tették a kardjukat, kupájukat, bármijüket, csupán az imént.

Xera elfoglalta helyét a falócás asztal végében, a bejárattal szemközt, háttal a gömbölyödő élű kövekből rakott falnak. Innen szemmel tarthatta a tágas étkezőhelyiség minden pontját, bár sok megtekintésre érdemes látnivalóra egyáltalán nem számított.

Odakinn alkonyodott. Az alászálló Nap narancsos fényét mind durvábban koptatta a szürkület.

Mostanra a fogadó megtelt az éjszakára érkezettekkel. Salach ma se jött el. A szolgák a kimerült, éhes lovak, öszvérek és egyéb hátasállatok körül buzgólkodtak az istállóban.

Pave asszonya a hosszú asztalok közt sürgött-futkosott, az étkeket kínálgató lányokat vezényelvén, kövér abroncsú szoknyáját hintáztatva, dús kebleit rezgetve. Rágcsálófélére emlékeztetően keskeny, hegyes ami, ráncvéslette arcán mesterkélt mosoly feszült. A szája fölött növekvő, árnyékosan sötét szőrszálak végein verejtékcsöppek gyöngyöztek.

Az ég-tudja-honnan-szalajtott Ahmat, a szögletes testű, páncélizmú óriás az ajtó mellett támasztotta a falat. Karba font kézzel álldogált, mereven bámulva Xerát. Kusza vonalú forradásokkal tarkított válla és felsőteste, rengő húsú oszlopcombjai nyűgözték a vendégek szemét. Fémdíszes, térdig érő csizmát, kurta nadrágot, látványosan duzzadozó ölvértet viselt. A bal karjáról az álláig felnyúló, fényes sárga festékkel tetovált madárszárny fel-felizzott, valahányszor kinyílt mellette az ajtó. Ezúttal fegyvertelen volt, ám a szálláshely életmenetének ismeretében Xera már tudta: mire a kalmárok, világutazók, fegyverforgatók és más jövevények elköltik étküket, és a kevéssé felöltözött, odaadó szolgalányok unszolásának engedve kiürítik serlegüket, Ahmat teljes csatadíszben fog pompállani, várván, ki merészeli párviadalra szólítani őt ma este.

Aztán majd kitódulnak a fáklyákkal megvilágított karám köré, és megszemlélhetik Ahmat veszedelmesen robbanékony harcmodorát, kiserkenő vérének – ha ugyan valaki képes lesz kiserkenteni azt – napvirág sárgáját, s lúdbőrösen dideregve hallgathatják velőtrázó rikoltásait, lecsapó öklének, előrezúduló talpának, térdének dobbanásait az ellenfél testén.

Xera látta már őt fegyveres, élet-halál tétű összecsapás közben is, amidőn rabszolgát zavartak ellene a karámba, hogy az lopás, engedetlenség, hűtlenség avagy álnokság okán elnyerje bűnarányosnak vélt büntetését. A küzdelem alapállásból egyenlőtlennek tetszett, s mindössze azért húzódott el hosszan, mert az óriás úgy akarta, élvezvén a nála gyengébb, teljesen esélytelen férfi kínlódását, kétségbeesett túlélési próbálkozásait.

Ahmat, ha megsebesült is, másnapra tökély-épen bújt elő vackáról. Izmait mamuterő feszítette, szemében fekete lángok vibráltak. Nem közönséges élőlény volt, aligha ember. Xera már sok effélével találkozott, mégis azt remélte, hogy ez a példány képes lesz arra, amit elvár tőle. A lány nem volt végzetesen eszement, se megszállottan őrült. Tudta, a halál megváltás. Elveszíti a mindörökre tartósított hússzövevényt: a testét. lelke nem szűnik meg, csupán elpihen és feledhet-tisztulhat végre.

És tudott még ennél is fontosabbat. A titkot, amit a halandók nem és nem mertek hinni: a meghaló csupán a bábját veti le, megszabaduló szelleme felfrissül és megifjodik, majd ismét megtestesülési alkalmat keres, lehetőleg egy anyaméhben úszkáló magzatot, s általa újraszületik.

Igen, ezért történhetett, hogy eddigélt létében mindig ugyanazon lelkeket választotta barátul, kedvesül, de még ellenségül is, noha más és más testbe rejtve bukkant rájuk. A világokban kószálva folyton azt kutatta, hol találhatja meg őket megest és megest.

Mennyivel egyszerűbb a halandók dolga!

Magas, fekete köpenyes férfi lépett Xera mellé, öltözéke tanúsága szerint tősgyökeres abryssi: büszkén viselte mellkasán a származására utaló körcímert. Az itteniek valamiért különös örömüket lelték abban, hogy megkülönböztessék magukat magasabb és alacsonyabb rangú, más nemzetségből vagy nagycsaládból való társaiktól, dédelgetően ápolták őskultúrájukat. Ez a fickó is mélységesen megbántódott volna, ha sejti, hogy a lány közönséges abryssiként gondol rá, cím, rang és egyéb cifraságok nélkül.

– Megengeded? – kérdezte a férfi, a mellette lévő, legfeljebb félfenéknyi szabad felületre mutatva a falszeglettől falszegletig benépesült lócán.

Xera bólintva félrehúzódott kissé, hogy a fekete köpenyes ne érjen hozzá, miközben elfoglalja a kiszemelt helyet.

A jövevény elvackolt, és miután egy lengén ruházkodó szolgalány étket, italt tett elé, körbepillantott a termen. Elsőül Xerát vette szemügyre, nem tolakodóan, ám leplezetlen kíváncsian. Megnézte a homlokát ölelő, domború állatfigurákkal ékített ezüstpántot és a kétszarvú ló koponyájából készült sisakját. Fényes, smaragdzöld kelméből összeöltött, állig gombolt ingét, azonos színű, testre simuló nadrágját, rövid szárú csizmáját, ezüst színű térd-, csukló- és vállvértjét. A felsőtestét keresztező szíjon függő kardot, a kézfején zöldellő kétszarvú, bozontos szőrű, erőteljes mént ábrázoló tetoválást, az ujjait ékítő, eleven tündöklésű drágakövekből csiszolt gyűrűket. Majd hosszú, keskeny arcát tanulmányozta, ovális állát, telt, kicsiny száját, finom vonalú orrát, hatalmas, színejátszó, sűrű pillákkal árnyékolt szemét, magas homlokát, a sisak alól előkígyózó, ezüstkék ragyogású, fekete tincseit. Végezetül újfent visszatért a szeméhez, és belefeledkezett.

Xera viszonozta a fahéjszín bőrű, törékeny alkatú, ámde színizom férfi kutató tekintetét. Ő bírta tovább. Az abryssi elfordult, mielőtt még elnyelte volna a zöld szempár mélye. Folytatta szemlélődését, és volt mit néznie: más világokból jött idegenek nyüzsögtek körötte. A szokatlan arcokat és öltözékeket felmérve pillantása megállapodott Ahmaton.

Kevéssel később a küzdőtérként szolgáló karám körül tolongott a kocsmai nép.

A felszolgálás itt sem szünetelt. A feszültségszint növekedtével a legtöbb férfi folyamatosan kívánta az alkoholt; a serleget csupán annyi időre vették el a szájuktól, amíg újabb italért kurjantottak.

E kiéhezett-kiszomjazott, lelkileg és testileg egyaránt elhájasult fickók nem csupán szurkoltak Ahmatnak, ők azonosultak vele: személyesen voltak a merő heg-és-hús óriás; ők maguk döngölték földbe az ellenfelet. Előbb egy reszkető rabszolgát, kit ura megunt és prédául odavetett, majd egy ravasz vigyorú, szíjfeszes izomzatú, pénzéhes kalandort. A megannyi pszeudo-Ahmat károgva üvöltött gyönyörűségében a legyőzöttek végkínjai láttán.

Más szemlélődők a mulattatásukra rendezett vérfürdő közepette is őrizték méltóságukat, mértékkel ittak, alig-alig markolászták a köröttük sündörgő szolgalányokat, és óvakodtak kimutatni, élvezik-e a haldoklók könyörgését, sikolyait.

Az abryssi ifjú rég nem Xerát bámulta. Tekintete Ahmatra tapadt. Szemében gyűlölet és düh lángolt. Állkapocsmozgató izmai vibrálni látszottak, jókora járomcsontja valósággal kihízta megmerevülő arcbőrét. Ujjai ökölbe zárultak, teste íjidegként feszült.

Xera rengetegszer, az unásig látott effélét. Sejtette, hogy a fahéjszín bőrű férfi rögvest Ahmat elé pattan, és persze meghal végül, mert fájdalmas haragja elvonja figyelmét a küzdelemről. És bizonyára közhelyszerű történetről hallgat: Ahmat megölte valakijét, apját, fivérét, barátját. Magától értetődik, hogy e tett bosszúért kiált, vért kíván.

Xera lenyelt egy ásítást, és elhatározásra jutott.

A bosszúvágyó abryssi megelőzte. Átlendült a korlát fölött, és szétvetett lábakkal kihúzta magát a fölényesen vigyorgó Ahmat előtt.

– Megöllek! – rikkantotta gyűlölettelin.

A gladiátor vállat vont. Sóváran nézte a vékony termetű ifjú mögött álló Xerát, változatlanul csakis benne látván magához méltó ellenfelet.

A küzdők mereven várakoztak, szemközt egymással, amíg Pave körbejárt a vendégek között, hogy mindenki megtehesse fogadását.

Xera még egyszer felmérte az abryssit. Mire a fogadós elbődült: kezdődjék a küzdelem a lány máris halottnak látta a viadalba lendülő ifjút.

A fickó hitte, hogy gyűlölete pótolja harcitehetség-béli hiányosságait. Vakította agyát: ha ő maga nem vesz tudomást alkalmatlanságáról, akkor az másoknak se szúr szemet. Keskeny pengéjű kardot és vívótőrt használt; jobbára csak hadonászott fegyvereivel. Szüntelenül pörgött, szökdécselt, ugrándozott, mégsem bírt Ahmat közelébe férkőzni.

A hegyomlásszerűen mozgó gladiátor az első pengevillanástól kezdve fölényben tudta magát. Ő ugyan nem táncolt-szaltózott oly daliásan, mint a színizom ifjú; az ő léptei alatt rengett a föld, és a tüdejéből kitóduló levegő meg-megtántorgatta a karámot bevilágító fáklyalángokat, ám hatalmas kardjának minden suhintása, döfése célba talált.

Az abryssi hamar elvérzett.

Egy szolga eltávolította a szánalmas holttestet. Elegyengette a küzdőtér talaját, a vértócsákra illatos faforgácsot hintett.

Xera átlendült a korláton, és széttárt karokkal megállt Ahmat előtt.

– Ölj meg! – parancsolta.

A szólított széles, egyre inkább terebélyesülő, végül már csaknem óceánnyi vigyorral bólintott. Fekete láng lobbant a szemében. Előrelendült, hogy a tetemes pengével Xera vállára sújtson.

A lány félreszökkent, kifordult, és két kézre markolt kardjával felütötte Ahmat csuklóját. Sárga váladék serkent az átmetszett bőr alól, éppoly izzósárga, mint a férfi karjára-vállára tetovált madárszárny.

Xera újra észbe véste: meg akar halni, lehetőleg minél gyorsabban, s ha ezt eltökélte, azt is ki kell bírnia, hogy a méltatlan Ahmattól vegye át ezen ajándékot. De akaratától különvált életösztöne, élénk harci reflexei és a rettenetes méretű fickó iránt érzett megvetése még jó darabig nem engedte, hogy legyőzesse magát. Ahmat veszettül vívott, pajzsával védve felsőtestét, fejét. Mindkettőjük öltözéke, bőre rohamosan cafatosodott.

A bámészkodók üvöltve kántálták a gladiátor nevét. Valahányszor sárga vér fröccsent a küzdőtér földjére, felszűköltek az aggodalomtól, hogy elveszíthetik a fogadást. Izgalmukban meg se látták az éjszaka mélyéből érkező lovast.

A jövevény lesiklott a nyeregből, lehajította különös fényű, fekete-zöld köpenyét, kardot rántott, és a karámba szökkent.

Ottlétét továbbra sem érzékelték. A közönség az egymásnak feszülő küzdőket bámulta meredten, azok pedig egymást.

Xera közvetlen közelről meredt Ahmat arcába, leheletét, verítékét, vérét szagolta.

– Ölj meg – immár kérte, s alázattal, legyőzve végre undorát, maradék félelmeit.

– Óhajod parancs – csúfolódott a férfi.

Hátralépett. Magasra lendítette pallosát.

Xera lehajtott fejjel, fegyverét a térdéhez süllyesztve állt. Minden erejével azért küzdött, hogy ne védekezzen, meg se moccanjon. Régen tudta, mennyire nehéz a megadás.

A karám körül hullámzó tömeg akkor fogta fel a jövevény ottlétét, amidőn a nyurga férfi a számtalan sebből vérző lány és a kivégzésére készülő, ugyancsak sebzett-roskadt Ahmat közé lépett.

– Ne öld meg – szólt, szinte halkan, könnyed mozdulattal félreütve a felé suhintó pengét.

– Meg akar halni – vicsorgott Ahmat.

– Talán mégsem – vélekedett az idegen.

Xera felsandított. Ilyetén hősködéssel is találkozott már vége-hossza nincs életében. Unott sóhajjal térdre ereszkedett, hogy még nyilvánvalóbbá tegye szándékát. A szokatlanul magas, sötét ruhás férfi lehajolt hozzá.

– Salach küldött – súgta. Közben újabb kardcsapást hárított. – Ez a húsoromzat kevés hozzád, te is tudod.

– Salach veled üzent? – kérdezte Xera.

A férfi bólintva felegyenesedett. Immár az eddiginél élénkebben védekezett a dühödten vagdalkozó Ahmattal szemben, ám változatlanul játékosan forgatta kardját, mintha a harc nem különösebben érdekelné, mint aki túl kifinomult az efféle időtöltéshez. Jóllehet alig-alig figyelt oda, biztonságosan távol tartotta maguktól a dühöngő gladiátort.

– Menj a szobádba! – kérte Xerát.

– Győztél! – közölte kisvártatva a fogcsikorgató Ahmattal, miután a lány két szolgálótól támogatva eltűnt az épületben.

Sarkon fordult, eltette kardját, és faképnél hagyta a megütközött fickót.

A bámészkodók a fogadóba tódultak, hogy egymást túlkiáltozva megtárgyalják a történteket. A vita hevében tömérdek ital fogyott, és egyre kelendőbbek lettek a bérbe vehető asszonyi bájak.

Ahmat elbújt a kamrájában. Összekuporodott szalma fekhelyén. Reszelős nyelvével nyalogatta sárgálló vérét. A kardvágásokból itt-ott előtüremkedő húst és az egyenetlen sebszéleket rágcsálta. Mégsem ezen okból hallatott fájdalmas sóhajtásokat. Hanem azért, mert még mindig nem kapta meg a lányt, az nem lett egészen az övé: nem vérzett el a lábainál, mezítlen kínok közepette.

Az idegenre úgy gondolt, mint vetélytársra. A sötét ruhás fickó elvette tőle Xerát. Mindkettőjüknek meg kell halniuk! E gondolatra lelve felhagyott a bús hangok kibocsátásával. Hanyatt feküdt, kinyújtózott, és átadta magát elképzelt végük kéjes képeinek.

Xera megint harcolt. A karámban forgolódott, csizmatalpa alatt érezte a talajt borító apró köveket, a régóta gyülemlő fogtörmeléket, a szerteszórt forgács süppedezését. Ellenfele arcán látta a fáklyalángok táncolós fény-árnyék játékát, a rút vonásokat már-már megcsinosító feszültséget.

Miként nemrég a valóságban, ezúttal lázálmában újra átélni kényszerült a valódi küzdelmet: ezt ő vívta önmagával, azért, hogy ne hadakozzék, ne ugorjon félre, és ne szúrja torkon, szíven, bármin Ahmatot, hanem tulajdon akaratát beteljesítve: haljon meg végre! Már számosszor legyőzte ekként önmagát. Megölték, ám ő hamarosan életre kelt.

Amint most is. Ismerős kínok szaggatták testét, oly erővel fájván, miként először. E stádiumban kevés volt tudni, hogy idővel elmúlik a gyötrelem, ettől az még tovább tombolt a sejtjeiben. A láz tűznyelvei nyaldosták bőrét, agyát, ereit.

Érezte, amint valaki megemeli a felsőtestét. Vállát, fejét megtámasztva, eleven gyümölcsből préselt lével nedvesíti meg pergamen ajkait.

Xera kidugta nyelvét, nehogy egyetlen csepp nektárt is elmulasszon.

– Tudsz nyelni? – hallotta.

Bólintott, s felnézett.

Milliónyi színarany Nap forgott előtte, majd a Hold és a csillagok. Miután valamennyit kipislogta szemhéja alól, látni kezdett.

Nem a fogadóbéli szobában feküdt, miként hitte.

Erdei tisztáson hevert, sudár fűszálak selyemkalászai ringatóztak körötte. Hosszú szőrű, kecses lova néhány lépésnyire legelészett. A magasban egyetlen Nap tündökölt. Szitakötőszárnyak berregtek a közelben.

Salach Küldötte hajolt fölé. Édes gyümölcslevet csepegtetett a szájába.

– Köszönöm – sóhajtott a lány. – Ki vagy?

– Szólíts Sayonnak.

– Miért nem Salach jött el?

– Salach meghalt.

– Cserélnék vele.

A férfi nem felelt, szomorúnak rémlő pillantása végigsöpört Xera arcán.

A lány lekönyökölt a fűre, immár önerőből megtartván a felsőtestét.

Sayon elhúzódott tőle. Hosszan szemlélték egymást.

Xera úgy érezte, látta már valahol, valamikor a férfit.

Találkozott e nyurgán nyúlánk termettel. Ismeri hajviseletét: a hátrafésült, tarkón összekötött, majd egyenként befont, kétféle színű tincseket, a hosszú arcot, a bozontos szemöldököt, a macskaszerű szemréseket, a felemás íriszeket: az égboltkék jobb és a barna szín árnyalatait váltogató bal szemet.

Töprengve nézte a harcost. Mostanáig szerfelett büszke volt az emlékezetére.

– Találkoztunk már? – kérdezte bizonytalanul.

Sayon fűszálat rágcsálva, szótlanul ült mellette.

Xera megismételte a kérdést.

– Régen ismerlek – felelte a férfi. – Arcmásod fő helyen függ Salach házában. Ha mesterem kíváncsi volt, merre jársz éppen, kérdőre vonta a képet. Gyakorta érdeklődött utánad. Láttalak ébren és álmodban. Barátod vagyok.

– Baráti tettként Salach halálhírét hoztad.

– Megvetés jár a hírvivőnek, ha a hír rossz?

Xera legyintve visszadőlt a selymes fűbe.

– Te hoztál ide? – firtatta.

– Gondoltam, itt hamarabb rendbe jössz, távol az alattomos Ahmattól. Lovad hajlandó volt a hátára venni mindkettőnket. E helyet is ő választotta.

– Meddig akarsz gondoskodni rólam?

– Amíg azt nem mondod, hogy terhedre vagyok. Szívesen végigkísérlek utadon.

– Miféle utamon?

– Amely, óhajtásodra, a halálodhoz vezet. Bár szerintem, ha azt megbántad, hogy hajdan halhatatlanságot kértél jutalmul, mosti választásodat még annál is jobban megkeserülheted.

– Eszerint te halandó vagy.

– Halandó, sebezhető és napról napra öregedő – bólintott Sayon.

– Jó neked.

A férfi elfintorodott.

– Maradjunk csendben kis időre, és irigyeljük egymást – ajánlotta.

– Épp eleget hallgathatunk, ha együtt maradunk. Mit kell tennem a halálomért?

– Semmi különöset – vont vállat Sayon. – Csupán olyasmit, amit eddig is megtettél, hosszú múltad során alighanem milliószor. El kell hoznod néhány dolgot valahonnan, és el kell juttatnod azokat másvalahová. Szóval ennyi az egész. És a kiruccanás végén vagy elnyered a vágyott jutalmat, vagy nem. De inkább igen. Salach látomásai eléggé biztatóak voltak.

Xera hosszú pillantást vetett a férfi arcára, ám annak vonásain nem tükröződött a hangjából áradó gunyorosság.

– Mi a feladatom?

– Vár rád egy kő, egy kard és egy kalitka. Ha ezeket megszerzed és átnyújtod Ylimnek, a gyllusi varázslónak, érdemeid elismeréséül halálcsókot kapsz tőle. Salach a lelkemre kötötte, hogy szó szerint adjam át üzenetét: a halandóságot meg kell szolgálni.

– Miért kívánsz velem tartani, ha nem tetszik a célom?

– Még nem éltem eleget ahhoz, hogy kellőleg kiábrándult legyek. Ezért. Vonz a kard, a kő és a kalitka megszerzésének módja. A kardot egy sziklaember szívéből kell kirántanod, a kő öklömnyi zöld gyémánt, a kalitkát szörnyeteg metamorfok őrzik.

– Mi van a kalitban?

– Nem az, aminek látszik.

– Jó veled beszélgetni – jegyezte meg Xera. – Ha nem mondasz ennél többet, nagyon kell rád vigyáznom, nehogy sírba szállj a titkaiddal, mert megint itt maradok halhatatlan.

– Örvendek, hogy máris nélkülözhetetlenné tettem magam – közölte Sayon, enyhe meghajlással.

– Nélküled nem halhatok – felelte a lány, hasonló tónusban.

Lehunyta szemét, és próbált nem figyelni hegedező testének kínjaira, az elméjét befüstölő lázlángokra. A küldött szavain töprengett. E szavak gunyoros hangsúlyain.

A sziklaember mellkasából meredező kard, a zöld gyémánt és a más-mint-aminek-látszik-kalitlakó tényleg nem izgatta fel, még kismértékben sem.

Xera felsóhajtott.

– Mikor indulunk? – kérdezte.

– Holnapra rendbe jössz?

– Tehát holnap – bólintott.

Még egyszer, immár alaposabban megnézte leendő útitársát. Újfent átkutatta emlékezetét, de nem bukkant a férfi nyomára terjedelmes múltjában. Összetalálkozott azonban néhány korábbi útitársának emlékképével. Végül megállapította: volt már dolga rosszabb fickóval is. Megszemlélte Sayon széles homlokpántját, annak középpontjában az aranysárga fémdíszítést, fekete-fémzöld rombuszokkal mintázott, rojtos vállú bőringét, szorosan tapadó fekete bőrnadrágját, hosszú szárú, puha csizmáját, öl- és csuklóvértjét, majd végigpillantott önmagán, és elhűlt kissé.

Évszázadok óta nem fáradt ruhapróbával, öltözködéssel. Elegendő volt kigondolnia, mit viseljen, és az elképzelt megvalósult. Ezúttal hosszú szárú, puha bőrcsizma simult a lábára, feszes fekete bőrnadrágját ugyanúgy szíjhurkok fogták össze a combjain, miként a férfiét, felsőtestét fekete-fémzöld rombuszmintás ing fedte.

Xera elaludt, mélységes-ájultan, hogy másnapra ismét ép legyen.

Napnyugtakor a lány feleszmélt álmából, és maga mellett találta Sayont. Eszébe ötlött beszélgetésük. Felült a fűben, végigmérte a férfit.

– Ugye, azt mondtad, elkísérnél!? Honnan tudjam, hogy alkalmas társam lennél? Értesz a fegyverforgatáshoz? Elméd fürge a cselvetéshez? Semmi kedvem dadáskodni veled.

– Látom, jobban vagy. Mit kockáztatsz, ha kipróbálsz?

– Tényleg! – sóhajtott Xera.

Talpra szökkent, két kézzel a vállához kapott, hogy kardot rántson, ám nem lelte fegyverét.

A férfi mozdulatlanul ült a lábainál.

– Kéred az enyémet? – kérdezte. Hunyorogva tekintett a letűnő Nap előtt álló lány haragvó arcára. – Kardod a szobában maradt. Inkább egész nap rajta feküdtél volna?

Xera ellazítottá harcias testtartását.

– Jó, bizonyíthatsz másként is. Mit szólnál Ahmathoz?

– Ahogy tegnap összekaszaboltad, hetekig nem lesz belőle ember.

– Belőle sose lesz ember – szögezte le Xera. – De akármiből van is, biztosra veheted, hogy estére teljes épségben találod.

– Ha ily misztikus a helyzet, inkább nem bőszíteném őt magam ellen – felelte Sayon, széles vonalú, dús szájának egyik szegletében a honosnak gyanítható, ironikus mosollyal. Más és más színű szemeiben is hasonló hangulatú lángok villództak.

– Küzdj meg vele! – szólt a lány. – Ha legyőzöd, velem jöhetsz.

A férfi felpattant ültéből, és mélyen meghajolt előtte.

– Máris megöletnél? – nyögte, rémületet mímelve, nem túl meggyőzően.

A lány tűnődőn végigpillantott rajta, majd a lovához lépett. A hosszú szőrű, fényes óaranyszínű, légies alkatú állat a vállához simította fejét. Vékony, erőteljesen csavart, félúton egymásba fonódott, finoman hátrahajló, tőrhegyes szarvai Xera arca mellett meredezték.

– Arfum a hátára engedett?! – kérdezte a lány hitetlenül, mintha most fogná fel a férfi korábbi közlését.

– Ha Arfum a lovad, a válasz: igen.

– Idegen nem nyúlhat hozzá!

– Az istállószolgákat nem is engedte a közelébe. Harapott, öklelt, rúgott. Azok már latolgatták, hogy nyílvesszővel juttatják elé a szénát. Ám mert úgy tervezték, hogy lángolni fog az a vessző, kivezettem Arfumot a szabad ég alá. Éppen ideje volt, hogy lóra tegyelek, és eltávolítsalak a fogadóból, mert kevéssel korábban rajtad kaptam Ahmatot.

– Hol kaptad?!

– A fickó szeret téged! Félhullán is bevánszorgott hozzád. Rajtad heverve leltem, éppen a sebeidet nyaldosta. Meglehet, rosszul tettem, hogy lehempergettem rólad. Talán gyógyerejű a nyála.

Xera undorodó hangot hallatott. Lova hátára szökkent. Intett Sayonnak, hogy mögé ülhet.

Arfum néhány táncoló lépés után vágtába ugrott, majd a talajról elemelkedve, a levegőben szárnyalt tovább. Mézarany, selymes szőre ritmikusan hullámzott. Rövid ideig tartó, csupán bemutatónak szánt suhanás után ügetésben folytatták útjukat.

– A te lovad eléggé gyors? – kérdezte Xera.

– Dehogy! – felelte a derekát ölelő férfi. – Mit vársz a magamfajta tökéletlentől? Nemde, érdemtelen vagyok arra, hogy veled tartsak?!

– Mit tanultál Salachtól?

– Nem vágyom fitogtatni e tudományt.

– Ha egy férfi ennyire titokzatos, útitársul kell fogadnom őt, hátha akkor kiismerem. Mit kérsz a szolgálataidért?

– Nem téged szolgállak, ha veled tartok.

– Jártál az Asszonyok Völgyében, innen hét világgal arrébb? Ama sártekének nyugodt földje ezerféle gyümölcsöt terem, mindkét Napja szívderítő fényt áraszt, holdtalan éjei nem háborítják a meglelt békességet. Az asszonyok férjük, gazdájuk, szeretőjük, apjuk, fivérük elől menekültek oda, és szörnyen boldogok lettek. Elvigyelek, hogy a saját szemeddel lásd őket? Hinnéd-e másként, hogy férfiúi nagyképűség nélkül is egészen jól lehet élni?!

– Máris megerősítettél senkiségem tudatában, szép hölgy, te ibolya, árvácska és mimóza elegye – felelte Sayon, a ló lépteinek ütemére ringatózva, arra is ügyelvén, hogy Xerával egyszerre mozdítsa csípőjét, sejtvén: ha elvétené, újabb fullánkzápornak tenné ki magát.

Mindazonáltal örömest elvétette volna. Kíváncsi volt, mi jutna eszébe, ha egyszer akkor emelkedne fel a nyeregben, amidőn a lány éppen leül.

A fogadóig nem váltottak több szót a hirtelen alázuhant, barátságtalanul holdmentes abryssi éjszakában. Sayon az istállóba vezette a lovat.

Xera megállt a karámnál gyülekező vendégsereg mellett. Megakadt a szeme egy tarka kendős, festett képű, csupasz mellkasú, jobbjában jókora csülköt szorongató férfiún, a fickó lábához tett, több helyütt ablakosra lyuggatott fémládikón. A nagyobbacska dobozból hallatszó kaparászás, morgás, szüttyögés hallatán közelebb húzódott.

Mielőtt a földre térdelt volna, hogy megtekintse az érdekesnek vélt lényt, a kardját, pajzsát cipelő Ahmat lépett hozzá.

Megbámulták egymást az imbolygó fáklyafényben. A gladiátor sebei behegedtek, sárgálló firkavonalaknak rémlettek.

Xera nem is ezen csodálkozott el, hanem az átváltozáson: immár a férfi mindkét karját sárgán izzó madárszárnyak ékítették, vállát, hátát valódinak tetsző szürke tollak borították, feje megnyúlt és elkeskenyült, szemei valahogy az arcának széleire kerültek, és még az orra is meggörbedt.

– Küzdj meg velem! – könyörgött Ahmat. – Innom kell a véredből!

A színes ábrázatú, tarka kendős férfi bal kézre kapta és vadul megrázta a ládikót.

– Állj ki ellene! – buzdította a lányt. – Azé a majmom, aki legyőzi a csúfságot!

A leendő nyeremény véleményt nyilvánított hánykolt cellájában. Prüszkölő, berregő hangok özönével juttatta kifejezésre általános utálkozását.

– Megnézhetem? – kérdezte Xera.

– Jaj, ne! – hörrent a tulajdonos. Siránkozás-szerűen folytatta: – Leköp vagy leokád! Esetleg elkapja valamidet és leharapja! Jaj, nagyon vigyázz! Gonosz a majmocska!

– Akkor miért akarnám elnyerni?

– Mert ez a rusnya állat, ez a dög az összes vagyonom, én ezt tudom feltenni! – üvöltötte a fickó. Megragadta a lány könyökét, és ravaszul hunyorítva közölte: – Ha egy kis varázslatra van szükséged, mondjuk, a győzelmedért, pár aranyért megkapod! Ha fiatalodni vágynál, tőlem megvásárolhatod az Örök Szépség Elixírt!

– Idd ki te, vagy oszd meg Ahmattal! – felelte Xera, karját visszahúzva.

Letérdelt a láda mellé. Az egyik rés elé tartotta mutatóujját, és várt.

Az Örök Szépség Italának birtokosa tisztes távolban a földre vetette magát. Két kezét összekulcsolva és ütemesen rázogatva, viszolyogtató hevesen rimánkodott a lánynak:

– Vidd onnan a te szépséges ujjacskádat! Még szükséged lehet rá, akár fogtisztításhoz, akár orrpucoláshoz, de még ehetnél is vele! A Dög, ez a neve, és rászolgált, hidd el, lemarcangolja a kezedről azt a csinos, hasznos ujjacsot!

– Bárki elnyerheti a majmodat, ha legyőzi Ahmatot? – kérdezte a lány, elunván hallgatni a férfi kunkorogva magasba ívelő hangját, a hiábavaló várakozást is megelégelve: a dobozban percek óta semmi se moccant.

– Bárki, de le kell győznie! – bizonygatta a csupasz felsőtestű férfi, az elviselhetőnél jóval hangosabban. – Csakhogy én már nagyon régen járok erre, és Ahmatot még senki se győzte le!

Xera a közeledő Sayonra pillantott.

– Elnyered nekem a majmot?

– Éppen ajánlkozni készültem – biccentett a szólított. A mellettük állongó Ahmat csökönyösen toppantott. A föld kissé megrendült alattuk.

– Nekem Xera kell!

– Megértelek – hagyta rá Sayon. – Mióta belezabáltál, szemrevalóan kitollasodtál. Azért ne áltasd magad! Lehet, hogy végül madárrá változol, de szárnyalni te sose fogsz!

– Majd meglátjuk! – vicsorgott Ahmat.

– Hát akkor...! – A harcos előzékeny mozdulattal előreengedte az óriást a küzdőtérre.

Pave búsan harsogta: a küzdők első eszméletvesztésig viaskodnak!

A nézősereg próbálkozott: utolsóig, utolsóig! – skandálták.

Ám mert Sayon nem tért más belátásra, lassan elcsendesedtek, kupájukba kortyoltak, megragadták a hozzájuk dörgölődző női csípőt, ha ilyféle nem volt kéznél, jót rúgtak az arra oldalgó kutyába, és várták, mi történik, elvégre az első ájulatig még tengernyi vér folyhat, unatkozni tán nem fognak!?

A fejkendős fickó lerágta a kezében tartott csülkön fityegő húsfoszlányokat, és a ládába tuszkolta a csontot. Óriási roppanás hallatszott, majd a szopogatnivaló két darabban tovaszállt. A megbántott Dög bosszúsan trüttyögött fogdájában.

– Látod?! – siránkozott a fickó Xera kezét tördelve. – Állatira válogatós! Bármivel kínálom, édesgetem, mindent a fejemhez vág! Inkább egy feleség kéne helyette, azt legalább néhanap megölelgethetném! Nem jössz hozzám?

Xera lerázta magáról a szűkölő alakot. Lekapott egy szőlőfürtöt a mellette elsiető szolgalány cipelte tálcáról. Hátrahajtott fejjel, kéjesen harapott a kövér szemekből, azután a láda elé lógatta a gyümölcsöt.

A küzdőtéren vasak csörögtek, léptek dobbantak. Kezdetét vette a férfias harc. A szemlélődők Ahmat nevét kiáltozták.

A ládikó résében megjelent egy hosszú-hosszú és még annál is hosszabbnak tetsző, görbeségben végződő ujjacska, és mintegy lekampózott egy szemet a fürtről. A szőlőre hajlított ujjvég külső oldala óvatosan megérintette Xera mutatóujját, majd végigsimított rajta, és visszarebbent a doboz sötétjébe.

– Sayon! – kiáltott a lány, mit sem törődve a többség ahmatozásával.

A férfinak nem volt szüksége buzdításra.

Játszott, miként előző éjjel, kevésbé élvezve, mint inkább unva a küzdelmet, olyképp, miként a megcsömörlött kártyás, aki bár roppant módon gyűlöli az őt rabságban tartó szenvedélyt, mégis képtelen szabadulni tőle. Kiegyensúlyozottan, szemkápráztatóan mozgott, látványosan forgatta kardját, és nem vesztegette az időt. Miután kipuhatolta Ahmat harci módszerét, ellene fordította megfigyeléseit. A tiszta erőből, dübörögve támadozó óriás mindannyiszor a saját csapdájába szaladt bele, tulajdon lendületétől szállt tova.

Sayon bámulásában Xera megfeledkezett a majomkáról.

Mesmeg felforgatta elméje emlékszobáit: ajtókat tépett fel, ágyakat dúlt szét, szekrényfiókokat húzgált ki. Talált egy férfit a távolinál is messzibb múltban, sörénybarna hajút. Az ő ugyanígy derékig érő, ragyogóan fényes, karneolszín tincsei közt kígyóztak ilyen kalászszőke fürtök, ő viselte feltűnően gazdag haját tarkóra fésülve, száz ágba összefonva. De a sörényén kívül semmi egyébben nem hasonlított Sayonra.

A gesztenyepej hajszínű harcos serege lerohanta Xera népét. A lány förtelmes, rosszízű gyűlölettől tüzelten küzdött. Kardja a férfi mellkasába tört. S midőn a katona szétbomló hajjal roskadni kezdett, Xerát nyílvessző sebezte meg. Egymásra zuhantak. A hódító – hosszas haláltusa végén – a tüdejét elborító vérbe fulladt, a lány kis híján az arcába áradt tömérdek barna-szőke hajszálba. Azóta se találkozott ilyetén hajzattal. Már jól emlékezett: a haldokló férfi kicsavarodott felsőtesttel feküdt rajta, kínzó sérülésétől egyikük se moccanhatott. Percekig izzott köztük a levegő, puszta akarattal próbálták megölni egymást, mérgezett gondolatokat nyilaztak a másik felé. Ám azon pillanatban, amidőn a férfi elfogadta rohamosan közelgő halálát, mindketten megenyhültek. Xera érezte a katona verítékes testéből elpatakzó vér émelyítő-édeskés fémszagát, kapkodó légvételeinek gyengültét – és a saját szívét kerülgető-elszorító szánalmat.

Amikor társai kiszabadították végre a jegesedő tetem alól, feltérdelt mellette. Fohászt sóhajtott a legyőzött harcos lelkéért, azután lemetszett két hajtincset a koponyájáról: egy karneolbarnát és egy kalászszőkét. A kétféle színű hajból készült ékszert esztendőkig viselte a nyakában.

Alighanem a hajzata miatt találta oly ismerősnek Sayont. Ám a nyurga termet, a finom izomzatú test, a hosszúkás arcforma, a magas homlok, a macskaszerűen ferde metszésű résben villogó barna-kék szempár, a fodros-telt száj is erősen az eszébe akart juttatni valakit.

Vagy valakiket?!

Mi van akkor, ha a fickót valahavolt ellenfeleiből gyúrták össze? Mit érezzen? Bűntudatot? Elégtételt? Szégyenkezést? Megbocsátást?

Mivel azonban már rég nem érdekelte, mit ildomos éreznie, túltette magát e kérdéskörön. A mind feszültebbé váló viadalt szemlélte, ám bármennyire igyekezett közömbös maradni az imént felmerültek iránt, Sayon ismerős mozdulatai, kardforgató taktikája láttán újabb sajgás támadt a csontjaiban, lelkében.

Ahmat testszerte vérzett. Sebzett sárkányként üvöltve támadott. Dühtől elvakultan csapkodott pallosával. Sárga váladék fröcsögött, hullott tollak szálldostak körötte.

A gladiátor nevét kántáló tömeg elnémult. Az elhűlt bámészkodók talán nem is lélegeztek. A sürgő-forgó szolgák szoborrá dermedtek. Pave dülledt szemmel, zuhant állal meredt a hihetetlen képre: haszonállata bizony erőst vesztésre állt.

Sayon lendületes mozdulattal megfosztotta Ahmatot a kardjától. Azután egy hirtelen könyökütés segítségével kioltotta az óriás eszméletét.

A leroskadt testhegy látványa bús pfújolásra késztette a közönséget.

Sayon elhagyta a küzdőteret. Elvett egy korsót az egyik szolgálótól. Beleszagolt, majd hanyagul elkortyolta a bort, közben feredőt is vett a nyakába patakzó italból.

Azután Xerához lépett. Szótlanul átnyújtotta neki a nyereményládát, és eltűnt az épületben. Úgy rémlett, nem vár köszönetet, ünneplést. Bölcsen is tette, ugyanis senkinek nem jutott eszébe, hogy méltassa érdemét.

Pave és hitvese, némelyik szolga, a vendégek többsége és az eszmélkedő Ahmat egyként növekvő gyűlölséggel gondolt reá.

Sayon gyanította, mire számíthat. Épp ezért Xera szobájába vonult. Eldőlt az ágy tetején, két karját a feje alá fonta, jobb lábát keresztülvetette a balon. Mélyen járt a mélázásban, amidőn kinyílt az ajtó.

– Elvétetted a nyoszolyát – szólt a belépő lány.

– Mentségemül szolgáljon a szándékosság. Ha reggel indulni akarunk, ma éjjel felváltva kell őrködnünk. Ahmat bármikor betoppanhat, és nem biztos, hogy magányosan teszi tiszteletét.

– Legyen! – sóhajtott Xera. – Aludj bátran, majd vigyázok rád.

Sayon felkönyökölt, szájzugában a bosszantó félmosollyal.

– Magadra nálam is jobban őrködj, hiszen Ahmatnak a te véred faldosása szükséges ahhoz, hogy átváltozhassék végre. Szerintem röpképtelen dögmadár lesz belőle. Belőled hideg hulla, hosszú időre. Igaz, amíg újraépíted magad, hogy útnak indulhassunk, csupán az én életem múlik, nem a tiéd.

A lány fél füllel se figyelt, ajándékával lévén elfoglalva. A láda fedelét felnyitva kissé megtántorodott az előtóduló bűztől. Összeszedte magát, a feketéllő belsejű doboz mellé térdelt, és várt.

Várhatott, nem történt semmi.

A majomka nem moccant, egyet se trüttyögött, szüttyent. Viszont áthatóan szaglott.

A szerény méretű szoba távolabbi szegletében heverésző Sayon elfintorodott.

– Fürdesd meg, vagy csukd vissza! – kérte. – Különben megfutamodom.

Xera leemelte a mosdótálat a gémlábú tartóról, a láda oldalához rakta, megtöltötte vízzel a kancsóból, tányér gyümölcsöt és törlőkendőt készített a közelbe, majd elfújta a gyertyákat, és a férfi mellé heveredett a széles fekhelyre.

Sayon szólni készült, a lány rápisszegett.

– És ha a látatlanba-kedvenc utálja a vizet? – kérdezte mégis a lehurrogott.

– És ha csupán szégyenlős? Ha röstelli, hogy elhanyagolt és rosszul táplált? – suttogta Xera, mutatóujját a férfi ajkára fektetve.

A majomka iránti tapintatból még a szemét is lehunyta, jóllehet a szemérmetes lény aligha tudhatta, hogy ő lát a sötétben.

Azután jó ideig nem történt semmi.

A dobozlakó nem feredőzött, Ahmat se jött vérjussáért. Xerát elnyomta az álom.

A mellette fekvő Sayon se bánta volna, ha alhat. A lány keze elcsúszott az arcáról, s a mellkasára simult. Megtévesztő bizalmasságban hevertek egymás mellett. Ez nem volt a férfi kedve ellenére, hiszen Salachnál százszor is látta megelevenülni Xera képmását. Ismerte mosolyait, íriszének színeváltozásait a jégcsapkéktől a smaragdzöldig. Látta őt gondtalan álomban, sebláz okozta ájulatban és még sokképpen. Kettejük barátsága jóval előrehaladottabb stádiumban járt nála, mint a vele még fullánkozó, próbatételekkel játszó lánynál.

Egyszerre csak fura kaparászás hallszott.

A hangokból ítélve a majomka előkapaszkodott ládájából. Mohón nyeldeste a szőlőszemeket, ellubickolt a mosdótálban. Jó ideig marcangolta a durva felületű kőfalat, mintha a körmeit reszelgetné, majd csüggedt trüttyögéssel félrehagyta a kézápolást. Gyűlölt ládáját az ajtóhoz vonszolta, s kitolta a folyosóra. Az óriási erőfeszítés végeztével olyatén sóhajtásokkal és hörrenésekkel szuszogta ki magát, akárha a legvégét járná. Azután a szoba közepére borította a tálban lévő mocskos vizet, majd borzalmas csattanással elvágódott az iszamon. Kis híján a padlón terjengő tócsába fúlt, ám végül talpra kecmergett. Fáradtan szipogott, sóhajtott, szüttyentett néhányat. E hangok kibocsátása közepette megdöntötte a kancsót, és megöblítkezett az abból csurranó tiszta vízben.

Miután úgy vélte, kellőleg elfogadhatóvá lett, nesztelenül felkapaszkodott az ágyra. Lélegzet- és trüttyögés-visszafojtva Xera felé indult.

Sayon töprengett, mitévő legyen a csöppséggel.

Ekkor zajt hallottak a folyosóról, egészen pontosan az ajtóból. A fülelő harcos megdermedt, vele ellentétben a majomka heves izgatottságban tört ki. Xerára ugrott, s a lány haját, ruháját rángatva úgyként visítozott, akárha lángolna köröttük az épület.

Így aztán Sayon és Xera egyszerre ugrott talpra. Egyként kaptak fegyverükért.

A hisztérikus fogadtatás erősen meglepte a kardlengetve közelgő Ahmatot. Alighogy a vad visongáson elcsodálkozott, az alattomos fürdővíz-maradványokra szaladt, és csípőrecsegtetve lespárgázott a nyálkán. Xera felmérte, mi csügg rajta vijjogva, s még azt is, hogy a szobában nincs elegendő hely a szép küzdelemhez.

Átszökkent a padlón fetrengő Ahmat fölött. Az ajtót feltépve további kardokba futott. A hátára átcsimpaszkodott majomka változatlanul ontotta idegtépő vészjelzéseit. A folyosón imbolygó gyér fáklyafényben a festett arcú fickó, a fogadós és néhány feltüzelt vendég tülekedett. Mindeddig abban bíztak, hogy ezúttal Ahmat sikerrel jár, és rájuk már csak az álmukban lemészároltak megszégyenítéséhez lesz szükség.

A sértetlen és harciasnak tetsző Xera megjelenését észlelvén igyekeztek eltünedezni az ide nyíló szobákban, kihátrálni a szabadba. Együttes megfutamodásuk eredményeként alaposan összegabalyodtak a szűk helyen. Felfogván, hogy beszorították egymást, páni támadást intéztek a lány ellen.

Xera lenyisszantotta egyiküket, mire a többiek újfent hátrálni próbáltak. A majomgazda siettében elvétette a csapást, s bár így is végighasította a lány vállát és felkarját, súlyos pallosa kiesett a kezéből, és már nem kaphatott utána. Kést rántott a csizmaszárából, mindkettőből egyet-egyet, szemlátomást hajigálási célzattal.

A trüttyögő visított. A lány fellendítette a kardját, és mielőtt még a pengék megkezdhették volna röppályájukat, egy átmetszett derekú fáklya elugrott a fali tartóból, és lángra lobbantotta a késdobáló fejkendőjét, ruháit. A fickó elejtette fegyvereit, és sikoltozva oltani próbálta magát. E célból a folyosó deszkafalához dörgölődzött, miáltal annak kárpitozása is tüzet fogott. A lángok megveszekedetten terjedtek minden irányban, falták a drapériát, a falat, az ajtókat, s a tébolyultan tántorgó emberi fáklya közvetítésével az útjukba kerülő szobákba robbantak.

A többi harcias is tüzet fogott. Démont és Gonoszt üvöltözve menekültek kifelé. Az alattomos tettet kifőző Pave farolt az élen, szolgáiért ordítozva, vödröt, vizet követelve.

A zuhatagosan vérző vállú Xera követte őket. Mögötte Ahmat robbant ki a szobából, nyomában Sayonnal.

A gladiátor csekély eszét is elvesztette a padlón kígyózó vércsík láttán. A fojtogató füstről, az elképesztő sebesen terjedő lángokról tudomást se véve, üldözőjéről megfeledkezve, az őt átváltoztató elixírre vetette magát. Mohón nyalta a mocskos kövön csillámló vért, térden, könyéken botorkált végig az égő folyosón, a lakomázóterem felé.

Sayon átlendült a csúszómászó fölött, és Xera után sietett, sejtvén, hogy a vackukról kifüstölt vendégekre nem marad hatástalan a hiszterizáló démonozás, és még azok is ellenük fordulnak, akik szívesebben átaludták volna az éjt.

Odakünn egyre erősödött a kiáltozás.

A kőfalainak köszönhetően tűzmentes étkezőhelyiséget átszelő Xera megtorpant az ajtónál.

A mellé érkező harcos kitekintett a szedett-vedett hadrendbe támolygott, fáklyalóbáló, kard- és késlengető, gyilokvágyásában már-már nyáladzó csőcselékre, majd a háta mögé nézett, bölcsen.

Ahmat a szörnyeteggé lényegülés előrehaladott fázisában járt. Hevenyében elhullajtott haja helyén gyéres, szürke pihézet képződött, arca elkeskenyült, oldalt ülő szemei kikerekedtek, öklömnyire nőtt írisze megsárgult, vadul pulzáló pupillája szűkült-hízott, orra kampós csőrré görbült, nyaka megnyúlt. Válla, felkarja szárnycsökevénnyé alakult, az ebből kimeredő kézfeje rücskösre szarusodott, ujjai tőrszerű karmokká változtak.

Gyötrelmes metamorfózisa még nem fejeződött be. Oszloplábainak elszarusodása közben üvöltött kínjában, hánykolta magát, összemorzsolta az útjába kerülő tárgyakat.

Xera könyöke Sayon karjához ért.

– Gyllusra készülünk? – kérdezte.

– Előbb Qepára megyünk – hangzott a válasz.

A lány sóhajtott, majd alig hallható, különös hangot adott ki. A férfi csupán gyanította, hogy füttyentett, mivel ama hangtartományra az ő füle úgyszólván érzéketlen volt.

Azt viszont igen élénken észlelte, hogy köröttük erősen ég az épület, szemközt legalább ötvenfős horda várja, mikor menekülnek ki a szabadba, hogy végre jóízűen agyonverhessék őket, miként az a gonosz démonoknak szerintük kijár.

Pillanatnyilag mindössze ketten voltak, akik nem akarták darabokra szaggatni őket: a tűz pusztításától rémült fogadós és asszonya fel-alá futkosott a tömegben, hiábavalóan rimánkodva, hogy segítsen valaki az oltásban, ám még az ebek se hederítettek bajukra.

Ahmat iszonyúan szenvedve immár a lábkarmait növesztette.

Xera és Sayon felől nézvést érthetetlennek látszott, miért akart mindenáron átváltozni, hiszen emberszerűnek is feltűnően csúf volt, ám alakulófélben lévő külcsíne minden hátborzongató rútat felülmúlt.

A lány füttyét meghallván Arfum vágtatvást közelgett az – alighanem szétrúgott – istálló felől. Sietsége, fenyegetően előreszegett szarvai láttán a csődület döbbenten utat nyitott előtte, fel nem foghatván, mire jó, ha a táltos az égő házba rohan.

Ezt egyébként Sayon sem értette. Mindazonáltal követte Xerát a ló hátára. Átölelte a lány derekát, s ilyképpen magához vonta a rajta lógó, fülsértően visítozó, halálfélő majomkát is.

Arfum berzenkedés nélkül, ügetésben indult a lángoló folyosó felé.

Ahmat utánuk kapott. Rettenetes karmai a harcos hátába martak.

Sayon csípőből pördült vissza. Kardjának lendületes csapása lemetszette a torz szárnnyá fajzott végtagot. Ahmat felüvöltött fájdalmas dühében, Sayon húsában távolodni látván levágott balját.

A harcos szabadulni próbált a lapockájába vájó kolonctól, ám a ló vágtatott, az immár máglyává lobbant épületen át.

Különös volt: mintha üvegharang óvta volna őket a lángoktól, azok hevét, füstjét sem érezték, jóllehet a tűz mélyében rohantak előre.

Arfum éles kanyarral egy tágas szobába vetődött.

Odabenn már elhamvadt minden, csupán a padlótól plafonig érő tükör tartotta magát, azzal mulatván, hogy megsokszorozza a lebegő pernyét, a pattogó szikrákat és a fehéren-sárgán izzó parazsat.

Sayont megdöbbentette a kép: bár száguldvást közeledtek a tükörhöz, nem látszottak benne.

Azután belefúródtak, majd átúsztak rajta, ellenállást nem érzőn és csörrenetlenül, oly puhán, akárha mézfalon hatoltak volna keresztül.

Elmaradt mellőlük a tűz. Tejfehéren gomolygó, felhőféle falú folyosón suhantak tova. Virágillat szitált, szél mocorgott köröttük; hallották saját légvételeiket, ám mindezt olyképp érzékelték, mintha álmodnák. És lassan nem csak a szemükön kívül, hanem azon belül is csupán a felhőgomolyt látták, s az szétterült a fejükben, valódi álomba merítve őket.

Sayon felébredt.

Zöld mezőn hevert, arca mellett fűszálak hajladoztak. Az égbolton a delelőjén túljutott Nap tündökölt, a levegő aromásan illatozott, a férfi mégsem tudta, melyik világban, hol lehet. Érezte, hogy Xera miatt nem kell aggódnia, a lány valahol a közelében van.

Felült. Alig bírta megtartani elnehezült fejét. Oly pocsékul érezte magát, mintha tivornyából eszmélkedne. Összes porcikája sajgott, mind közül legkínzóbban a háta fájt. Hátranyúlt a lapockájához, s a gyomra felfordult, amikor Ahmat rücskös, hideg kézfejébe markolt.

Midőn valamennyi lelkierejét összeszedve kitépte húsából a horogszerűen beleakadt vaskos karmokat, s látta, hogy a félredobott szörnyvégtag sárga nyálkát húzva odébb araszol a füvön, undorától hideg veríték lepte el a testét, és kiadta magából az abrysson benyakalt bort.

Letörölte az arcán patakzó izzadságot, térdről talpra erőlködött, majd két kézre ragadott, ólomsúlyúnak érzett kardjával miszlikbe aprította Ahmat tovamászó mancsát. Azután, kissé tántorgó léptekkel Xera keresésére indult.

Előbb a gondtalanul legelésző Arfumot pillantotta meg a mezőt szegélyező ligeten túl. Kisvártatva, átgázolván a fák lábánál csobogó patakon, kortyolva is annak vízéből, halk szüttyögést hallott. A hangok egy óriási bokorhoz vezették.

Az öklömnyi, lángszín virágainak súlyától roskadozó növény tövében hevert Xera, s vérző válláról és a közelgő Sayonról tudomást se véve, tágra nyílt szemmel bámulta a hasán ücsörgő majomkát.

Volt mit bámullani a macskányi lény ezüstszürke szőrzettel lepetett testén, meredek homlokú, ováldad fején, komikusan kajla fülein, csészealj méretű aranysárga szemén, parányi orrán és megejtően rózsaszínű, kicsiny ajkain. Elképesztően hosszú karja fekete bőrű, indavékony ujjakban folytatódott, horgassá hajlott körmeire bőven ráfért volna a kurtítás. Sorvadt izmú, sovány lábain ugyancsak túlnőttek a karmok. A vézna teremtmény középpontjában jócska hordó dudorodott: e torzzá fúvódott has alultápláltságról árulkodott. Tetemes hosszúságú, felmeresztett farka lágyan, érzelmesen tekergőzött.

– Tudsz beszélni? – kérdezte Xera.

A majomka egy pillanatra lehunyta szemét, s amikor újra felpillantott, tekintete hét Világ fájdalmát tükrözte. Szüttyentett, trüttyögött, toffogott néhányat, farka lekonyult.

– Jól van – sóhajtott a lány – Legyen Toff a neved. Szép vagy, és még sokkal szebb lehetnél, ha kicsit összeszednéd magad. Szabad vagy. Ha akarsz, elmehetsz. Itt, Qepán viszonylag szép az élet. Találnál gyümölcsöt, apróbb férgeket, mindent, amit enni szeretsz. Olyas, amit a szíveddel szerethetnél, tudtommal nem él errefelé: te vagy itt az egyetlen trüttyögő. Ha kívánod, velünk jöhetsz, ám ez esetben tiszteletben kell tartanod a szabályokat: soha többé ne visítozz, akkor se, ha személyesen jön értünk a Halál. Ne mártsd belém a körmeidet, a hajamat se cibáld, és ne fojtogass a farkaddal. Akarsz...

– Bocsáss meg, hogy közbevágok – szólt Sayon. – Idilliumotok sírva fakaszt, de mielőtt elkönnyezném magam, áruld el, mi történt velünk, mert én még az abryssi tűzben lemaradtam. És ha a hátsebemmel is tennél valamit, végképp leköteleznél.

A szólított ránézett valahára, ezúttal ragyogó smaragdzöld szemekkel, és még elmosolyodnia is kedve támadt.

– Salach téged nem tanított meg arra, hogy tükrön, üvegen át távozz egyik világból a másikba? – kérdezte.

– Nekem térképet rajzolt, miként veszkődhetnék Abryssról Qepára és tovább.

– Nem mondasz igazat.

– De igen, nagyjából igazat mondok. Tisztellek téged, bármennyire is nem hagyod. Meglehet, nem osztom meg veled az összes titkomat, azért még hazug nem vagyok. Pocsékul érzem magam. Áthoztam Ahmat mancsát. A testemben.

– Még odaát meg kellett volna szabadulnod tőle! – nyögte a lány. – Miért nem ölted meg?

– Odaát még nem voltam kellőleg motivált – vont vállat Sayon.

Xera lenyomta a fűre a férfit, késével levágta hátáról az inget. A seb fölé hajolt.

– Piros vérű voltál? – sóhajtotta.

– Igen, a vérem élénk meggypiros, némi kékes színezettel – kérkedett a harcos.

– Ejts sebet az ujjadon.

Sayon felemelte a kezét, és a válla fölött Xera elé tartotta mutatóujját. A késpenge végighasított ujjbegyén. A kiserkenő vér kékes árnyalatú, meggypiros cseppjeiben sárga csíkok keveregtek.

– Ó, ne! – jajdult a férfi. – Amikor megsebzett a karmaival, átadta nekem az átkot?!

– Attól tartok – bólintott Xera. – Feküdj hasra, hunyd le a szemed. Bármit teszek veled, te csak arra ügyelj, nehogy elharapd a nyelved!

Sayon engedelmeskedett. Félelemmel, szorongással átitatva hevert a fűben. Hevesen összehúzódó szívizmai az alatta keményedő földet döngölték. Rettegett attól, hogy sárga vérűvé nyomorodjon, és Xera – vagy bárki más – testnedveit áhítsa ahhoz, hogy végképp szörnyeteggé változhasson, hogy ezentúl a gyönyörűen sokszínű életből csupán annyi legyen az övé, amennyi Ahmatnak kijutott. Fel nem foghatta, miért nem végzett a gladiátorral, még a legelső alkalommal. Gyermekkora óta sulykolták belé, hogy soha, egyetlen ellenfélnek se irgalmazzon.

Míg ezen tépődött, a késpenge a húsát farigcsálta.

Hátsebe mélyült, terebélyesedett, langyos vér mászott a bőrén. Remélte, hitte, hogy a sajátja, s nem az idegen, átoksújtott-sárga.

Ekkor Xera az eleven húsba hintett valamit. Sayonnak tüstént eszébe jutott, hogy neki a nyelvére kéne ügyelnie. Későn.

– Bírd ki – suttogta a lány. – Mindjárt végzek. Azt hiszem, sikerült megállítani a terjedését. De csak akkor fog teljesen eltűnni belőled, ha rávesszük Mirillt, az egyik itteni varázslót, hogy segítsen. El kell jutnunk hozzá. Hosszú távon Arfum nem bír el kettőnket. Mindenekelőtt lovat szerzünk neked.

Sayon a földre simította arcát.

– Xera, ígérd meg, hogy ha mégse sikerül; végzel velem, mielőtt szörnyé válnék! Ígérd meg!

A lány leült mellé, végigsimított a haján, igazított fejpántján, és e mozdulat közben loppal megszemlélte a homlokára feszülő aranysárga fémdísz fonákját.

– Megígérem, hogy segítek neked, amiben csak tudok – mondta.

– Hallani akarom, hogy megölsz, ha eljön az ideje!

– Megteszem, ha másként nem tarthatlak vissza magamtól. Honnan származol?

– Miért kérded? – sóhajtott a férfi. Feltérdelt, a fűre folyatta az elharapott nyelvéből fakadt vért, és árgusan vizsgálgatta köpete színét. Azután az égboltra, majd a lányra nézett, és újabb sóhajtást hallatott: – Bocsáss meg. Tanítottak viselkedni, ha nem is királyi szinten. Előveszem a neveltetésemet.

– Mifélét kaptál?

Sayon vállat vont.

– Rabszolga voltam, amíg meg nem szöktem. Szabad harcos lettem. Fizetségért bármit megteszek.

– Látom az üres érmét a homlokodon – bólintott a lány. – A gyllusi arénák gladiátorai viselnek ilyet.

– Vagyis most se kaptál hazugságon.

– Még nem, de min kapnálak, ha megfordítanám a fémdíszt?

– Min akarsz kapni? – firtatta a férfi szemöldökfelvonva. Úgy tetszett, visszatalál megszokott hangjához. – Mindig ilyen átkozottul kellemetlen a tükörutazás?

– Csak akkor, ha közben Ahmat nyavalyájával fertőződsz. Ha megéred a következőt, utána legfeljebb enyhén álmos leszel. Nem minden érkezés ilyen nyugalmas, mint a mostani. Meglehet, a következő alkalommal nem lesz időnk heverészésre.

Sayonnak feltűnt, hogy újra és újra a lány vállsebéből kígyózó vércsíkra bámul, értékelvén annak lassúdad alvadását, mélybíborrá sötétülését. Felsóhajtott, és megköszörülgette a torkát.

– Szeretném letörölni a véredet – mondta. – E vágy még tán-tán nem ahmatos.

Nem folytatta, hallgatott arról, mennyire kívánja csókolni, megízlelni Xera vállát. Patakvízzel lemosta a vért, rózsapiros virágszirmokkal lefedte a sérülést, végül leitatta saját homlokáról a félelemverítéket. Úgy döntött, nem engedi, hogy elhatalmasodjon rajta a rettegés. Ha átadja magát ijedelmének, azzal éppenséggel beteljesíti azt, amitől tart.

Toff a közelben trüttyögött. Csupán annyi időre némult el, amíg megkísérelte a szájába tömködni a felfordított kövek alól kivadászott rovarokat, hangyákat. Túl hosszú körmei miatt ügyetlenül mozgott, zsákmánya többnyire elinalt, mielőtt még a nyelvére ragaszthatta volna azt.

Xera egy szikladarabra fektette a hangyamardosta, dühösödő majomka fekete bőrű kezét, majd késével lecsapkodta karomfölöslegét. Azután a hátsó végtagok ápolása következett. Végezetül odébb görgette a kőmonstrumot, ily módon asztalt terítvén a kiéhezett Toffnak, s az örömteli szüttyögéssel vetette magát a lábainál hemzsegő prédára.

A lány nem firtatta tovább Sayon származását, a homlokmedál fonákján látott képet. Ellenőrizte, hogy a bal válla fölött átnyúlva egyetlen mozdulattal kézbe kaphatja-e kardját, eltette kését, visszaakasztotta övére a puha bőrből varrott gyógyporos zacskót, és magához füttyentette Arfumot.

A bárminemű lószerszámnak híjával lévő táltos azonnal mellette termett, s a mellkasához dörgölte a fejét. Rezdületlenül állt, amíg Xera a hátára lendült, meg-megmoccanva tűrte a lány mögé szökkenő Sayon érintését, de toporgott és prüszkölt, midőn Toff a szőrébe csimpaszkodva felmászott a nyakába. Azután vágtában útnak indult, a sörényét markoló női kéz alig észrevehető moccanásaiból megértve, ni a teendője.

Sayon már-már megfeledkezett félelméről. A lány derekát karolva szemlélte az alattuk tovaúszó tájat. A magasan suhanó Arfum hosszú szőre lobogva hullámzott, s a hátán ülők olyként ringatóztak, akárha hintát hajtanának. Az elrongyolt ingű, sajgó sebű férfi élvezte a combjai közé szorított állati test melegét, izmainak játékát, az előtte ülő, lágy ritmusban mozgó Xera érintését, a levegő balzsamillatát, a gyönyörű-különös repülést mindenestől.

A szédülékeny Toff a paripa nyakán hasalt, valamennyi végtagízületével a sörénybe csimpaszkodva, farkát háromszoros hurokban a lány csuklója köré tekerve, ám ígyként kipányvázva is a legcsekélyebb biztonságérzet nélkül, halálverítékes félszben.

Széles, opálosan zöld folyam fölött szárnyaltak, cicomás tornyú kastélyok és szerényebb épületekkel zsúfolt települések, nyíló virágoktól lángolni tetsző mezők, szántóföldek, marhalegelők és a folyó mentén szürkéllő ösvényen poroszkáló lovasok, határok maradtak mögöttük.

Egyszerre csak Arfum lankadni kezdett. Egyre lejjebb ereszkedett, mígnem patái már az úton dobogtak. Rövid ideig tartó ügetés után lépésre váltott, majd, megérezvén Xera engedékenységét, a partra húzódott legelni. A lóhátról szabadult majomka rohanvást a haragvózöld, sebes sodrású vízbe gázolt, vad feredőzés szándékával. A száguldó folyó legott elragadta vézna testét, és ő csupán varázslatos farokvető reflexének köszönhette, hogy rögzítőszervét még jókor a közelében álló Sayon lábikrája köré csavarhatta, s ígyként lehorgonyozva megmenekült az elsodratástól.

Azután a kihalászott Toff felakadt szemmel, sípoló tüdővel, pálcika ujjait a mellkasára szorítva regenerálta idegeit a parti homokban, farkával továbbra is a férfi vádlija köré csimpaszkodva. Sayon nem fűzött megjegyzést a malőrhöz, ám arcvonásai tükrözték rosszallását. Xera a sarkaira ereszkedett, és fejét a térdére hajtva összegömbölyödött.

– Amikor legutóbb Gylluson jártam, te csecsemő lehettél – mondta. – Akkor még szabad polgárok éltek azon a földön, rajongtak uralkodójukért, Sharunért. Ylim, a varázsló gondoskodott az enyhe éghajlatról, a bő termésről, az elevenek termékenységéről és a lelkek üdvéről, valamint arról, hogy a Gyllus körötti varázstéren ne juthassanak át ártó lények, rontások.

– Aztán egyszer kihagyott egy igét a bevált fohászból, vagy megcsappant az ereje, netán a gonoszság tarolóbbnak bizonyult, ki tudja!? A varázstér átjárhatóvá vált, és a szörnylelkű Ristan förtelmes seregével együtt elözönlötte földünket – folytatta Sayon. – Sharunt és szépséges feleségét megölette, a népet leigázta. Az elpusztítottak testnedveiben dagonyázott, máig hordószámra hordatja fürdőtermébe a kivégzettek vérét.

– És Ylim? – kérdezte Xera, felülvén. – Vele mi lett?

– Nem tudom – vont vállat a férfi. – Akkor még csecsemő voltam, szerinted.

– Mostanra viszont felcseperedtél. Tűrhetően forgatod a kardot, ravaszul csavarod a szót. Hol van Ylim, a gyllusi varázsló, aki az út végén majd halálcsókkal jutalmaz szolgálatomért? Salach veled üzente, hogy így lesz. Nos hát, hol van Ylim? Él egyáltalán? Emlékszem, miután Ristan felégette Gyllust, száz-világ-szerte kerestette az eltűnt varázslót. Saját szaglászóin kívül idegen fejvadászokat is felfogadott, még értem is üzent. Látván, hogy eredménytelen a kutatás, bűbájosokat szedetett össze, ám azok hiába kémleltek varázsgömböt, boszorkaköpetet, látófű és kéksás füstjét, nem akadtak Ylim nyomára. Felforgattak érte minden követ és zegzugot, valamennyi sártekén. Hol van Ylim?

– Ylim létezik – felelte Sayon.

Xera hosszan fürkészte zárkózott arcvonásait.

– Tehát létezik – ismételte gunyorosan. – Jó, mert szükségem van rá. Ristan óhajára nem eredtem utána, pedig ha tudtam volna, hogy egykor majd ő lészen a megváltóm!? Úgy sejtem, a hézagosnál is hiányosabb a tudásom, kivált azt illetően, hogy mégis, mire leheltem igent neked.

– Bátran igent lehelhetsz nekem, bármire. Mindig élvezni fogod – szólt a férfi hasonló tónusban.

A lány talpra szökkent.

– Menjünk tovább, szerezzünk alád lovat, együnk, aludjunk rendes helyen! Aztán majd a vacsoránál válaszolsz néhány kérdésre. Még arról sem beszéltél, miként halt meg szeretett barátom-bölcsem, Salach.

– Nem firtattad.

– Ha firtatóra vágysz, csak szólj! Jóllehet, e vágyad kissé beteges, ám ha kívánod, kielégítem. Vacsora végeztén, karddal. Rendben?

Xera Arfum hátára pattant, ölbe vette a morccá ázott Toffot, és várta, hogy a furcsán vigyorgó férfi felüljön mögé.

– Úgy látom, számodra nem lehetek eléggé tökéletes – sóhajtott Sayon, moccanatlanul állva. – Mindenáron kardozni akarsz velem, már kezdettől. Legyen! Essünk túl rajta, vacsora végeztén. Ha legyőzlek, és miért ne tenném, felhagysz a firtatózással!?

– Ha legyőznél, felhagynék vele. De nehogy elfeledd: semmi esélyed velem szemben! Ölni tanultál és öltél is a gyllusi arénákban? Salach talán a te kezed által halt meg? Netán az a feladatod, hogy a segítségemmel Ylim közelébe juss, és vele is végezz? Ki vagy? Mit akarsz? Mire használsz engem?

– Apránként, a szükségesség tempójában, felfedem lapjaimat. Nem kérem, hogy bízz bennem, hiszen kívánságra úgyse menne, de mindent megteszek bizalmadért. Barátod vagyok, egyelőre akaratod ellenében. Sajnálom, hogy feldühítettelek.

– Innen folytatjuk – bólintott Xera, mozdítva csípőjén.

Arfum azonnal ügetésbe ugrott. Úgy rémlett, Sayon lemarad. A váratlan sietség az ő reflex-ellenőrzésére szolgált.

A férfi néhány szökkenéssel utolérte a táltosodó lovat, és a hátára lendült. Azután erősen megszorította a lány két kézzel átérhető derekát, és sokáig nem lazította el ujjait.

Karámról karámra kocsizva rengeteg lovat szemléltek meg. A hátasállat-kereskedő a legkülönfélébb kívánalmakra is felkészült. Hatalmasra nőtt, páncélos testű, tőrhegyes szarvú, kisebb-nagyobb gerincesekkel táplálkozó, agresszív harci méneket csakúgy kínált, mint széles hátú, földig érő szőrzetű, ringató járású, hosszú távon vitézül kitartó poroszkákat, valamint dombmagas, ám zömök alkatú, fejedelmi-szép, szélviharszerű paripákat.

Sayon táltost keresett, Arfumhoz fogható különlegeset. Úgy rémlett, gyalogláb marad.

A bekerített legelők között száguldó gebefogatot hajtó kalmár csüggedten végigmérte válogatós vevőjét.

– Egyáltalán, van pénzed? – kérdezte gyanakvón.

– Képes vagyok megfizetni, amire szemet vetek – bólintott Sayon, viszonozva kutató tekintetét.

A lókereskedő szemrevaló fickó lehetett hajdan. Ám egy napon arcának bal oldala átformáltatott. Magas homlokú, kék szemű, csinos orrú, vaskos ajkú, gömbölyű állú jobb arcfele mellett kiábrándítóan hatott a vonástalan-vakra vasalt másik. Bal homlokrészétől az álláig pata alakú horpadás húzódott. Ezen oldali válla meredek szögben hátracsavarodott, könyöke előre, tenyere kifelé nézett, de lentebbi régiói sem voltak háborítatlanok: térde minden moccanatra megnyikordult, lábfeje lötyögött. Piszkosszőke haját lófarokba fogva viselte, csüggedt karimájú kalapja, tágas inge, terebély nadrágja, bő szárú csizmája lóbőrből készült, nyakában tízsornyi, barnult lófogakból fűzött ékesség tekergőzött.

A patanyűtte fickó ajakbiggyesztve megbökte Sayon rongyos ingét.

– Nem hinném, hogy bármit megvehetsz, ami megtetszik – mondta. – Hiszen rendes ruhára se telik. Kár, mert van egy rendkívüli, szerfelett értékes, csodálatos lovam, épp a magadfajta kényes igényűnek való. De meg se mutatom, mert úgyse bírnád megfizetni az árát.

– Mitől oly értékes a példány? Ő formázta át az arcodat?

– Nem ő tette! Ez a ló olyan, mintha a te álmodból jött volna. Színe csokoládé, járása szellő, vágtája tűzvész, tán még repül is! Öltözékemet egy másik átkozott vadállatból varrattam.

A két férfi közé préselt Xera unottan ásított.

– Nézzük meg a csodalényt, azután igyekezzünk vissza a fogadóba, mert tüstént éhen, szomjan és álmon halok!

– Nem hiszed el, hogy igazat beszélek?! – meredt rá a lókalmár, jobb szemében komoly döbbenettel.

A lány vitára kedvetlenül vállat vont. A csontrázóan zötykölődő, gebevonta fogat árkon-bokron-kátyúkon át száguldott velük a csodaparipa lelőhelye felé. Az ereszkedő Nap gyengülő fénye narancsszínűre mázolta az égboltot.

Kisebb erdőnyi fát és tövises bozótot hátrahagyva rozoga kocsijuk az univerzum alighanem legkisebb karámja előtt állt meg.

A zsebkendőször fejkendőnyi méretű, acélrudakkal körülkerített és lefedett területen valóban álomló nyargalászott, a kegyetlenül szűk helyet akrobatikus fordulékonysággal, horizontálisan és vertikálisan is kihasználva. Szálldosó sörénye, magasra tartott farka, tündöklő teste és lobogó-dús bokaszőre mélységesen barna színű volt, oly pazar barna, mely színről legelébb ez jutott a bámuló Sayon eszébe: meleg, olvatag, édes. A légies termetű, sodrott szarvú, kecses fejformájú, tűzeleven tekintetű paripa nem illetődött meg az emberek közeledtétől, zavartalanul tovább galoppozott a parányi ketrecben.

– Megveszem! – nyögte Sayon.

– Első látásra szereted? – csodálkozott Xera.

– Azt hiszem, mégsem eladó! – vágta rá a kalmár.

– Nem?! És mi hasznát veszed? Felülsz rá, és száguldasz vele? – firtatta dühösen a harcos.

– Miért ne?! Csekélyke testi hibáimtól vígan felülhetnék rá!

– Akkor miért nem ülsz rajta?! Miért zártad méltatlan kalitkába?

– Azért, hogy jobb belátásra térjen. Fantagrónak meg kell tanulnia, hogy kettőnk közül csakis én rugdoshatok, haraphatok, ágaskodhatok! Ellenben ő lesz felnyergelve és betörve! Így! És nem fordítva! Mióta az eszemet tudom, lovakkal foglalkozom. Eddig még egy se szegült ellenem!

– Na, azért komoly csontáldozattal jutottál kalaphoz, nyakékhez – jegyezte meg Xera, majd Sayonhoz fordult.

– Mi különöset látsz Fantagróban, amit az eddig megszemlélt seregnyi, szebbnél szebb példány egyikében sem?

– Megmagyarázhatatlan, mint a legtöbb bizonyosság. Érzem, hogy jók leszünk egymásnak. Ránéztem, és máris átölelni, simogatni vágytam...

– A nőket sosem is szeretted? – szúrta közbe a lány.

– ...A hátára képzeltem magam, és tudom, hogy együtt repülhetnénk. És bár így érzek iránta, ne csüggedj, veled is boldogulnék!

– Ám ha mégsem, legfeljebb inget, csizmát szabatsz a bőrömből!?

– Miért? Ellenszegülnél? – nyögte Sayon.

– Mint egy ló!

A férfi kitárta a karámajtót. Megállt a nyílásban, a kitörést fontolgató paripa útjában.

Fantagro aprózva, lépésenként közeledett hozzá. Amikor már kinyújtott nyakkal elérhette, megszagolta az arcát, előbb az egyik, majd a másik orrnyílásával, lassan, váltogatva. Majd halkan szuszogva, horkantgatva végigszimatolta az egész testét, a csizmaorráig.

Ekkor Sayon előrébb lépett, és két karját felemelve átölelte az érintésétől enyhén megmerevülő ló nyakát. Arcát a tükörbársony szőrre simítva, titkolatlan élvezettel szívta be az állat illatát. Érezte a megfeszülő nyak ernyedtét. Oldalt lépett, bal kézzel megragadta a táltos sörényét, és a hátára lendült.

Végtelennek tetsző pillanatokig nem történt semmi. A ló rökönyödötten állt az ember alatt, előbb egy helyben, majd egyik lábáról a másikra, és mert négy lába volt, hosszan palástolgatta zavarát.

Egyszerre csak elindult, kilépdelt a ketrecből, és a sörényébe markoló ujjak alatt leszegett fejjel, ívesre hajlított nyakkal körbesétálta karámját, majd ügetésre váltott. Azonnal, első érintésre értette, mit kíván tőle Sayon, s talán még azt is, hogy ő miért engedelmeskedik a férfi akaratának.

A csiszár nem hitt a jobb szemének. Előbb bűbájozást emlegetett, később észbe kapván az egekig srófolta Fantagro árát, tekintettel az állat jóindulatára és szelídségére.

Sayon oda se hederített. Mellettük, mögöttük, előttük vágtázott, midőn visszakocsiztak a fogadóhoz. Alku nélkül, lóhátról fizetett. Ezzel végezvén legott faképnél hagyta a pataarcút, hogy további köröket rójon táltosával.

Fantagro élvezettel, szépségesen mozgott, óhajra gyorsult, lassult, oldalazott és farolt. Viharsebesen vágtázott, ám a földtől nem rugaszkodott el, miként Arfum. Xera kedvtelve szemlélte őket sötétedésig. Amikor már a szempillájáig se látott, elnyúlt a szobáik közötti fürdő kőmedencéjében. A delfint, tündért, koboldot mintázó vízköpőkből áradó, testmeleg vízsugarak hamar felfrissítették. Háton fekve lebegett, a kupolaforma kristálytetőn túl gyulladozó csillagokat szemlélve.

Toff arra törekedett, hogy mellé másszon a medencébe. Xera többször meghiúsította szándékát: lábujjaival vissza-visszapöccintette a majomkát a szárazra. Ám az nem csüggedt, a tiltakozó szókból nem értett. Elhátrált az ajtóhoz, majd nekifutásból a mellig érő vízbe zúdult. Azon apróság, miszerint nem tud úszni – immár szokásosan – elkerülte figyelmét.

Így aztán kecstelenül elmerült a habokban. Efölötti riadalmában zajos fulladozási dramolettet adott elő. Mielőtt még a félig-meddig meggyőzött Xera kihalászta volna, hosszú farkát felmeresztette a víz alól, eltapogatott vele a falig, és meglelte a delfint. A kőfej köré fonódva kiemelkedett a mélyből, és lélegzetet vett. Levegőhöz jutván hosszan sípolgatott, azután a vízköpőkkel rivalizált.

Végre megnyugodott, pálcika ujjait lefejtette a torkáról, mosolyfélét csillantott Xerára, és mellúszásba fogott. Ügyesen csinálta, noha semennyit se haladt, mivel a farkával továbbra is a delfinhez béklyózta magát. Kisvártatva a bősz tempózástól kimerülten a hátára fordult lebegdezni.

A közelgő Sayon lépteit meghallván lesújtott sóhajjal adta értésre, hogy tudja: megint a háttérbe szorul majd, amint a férfi közéjük toppan.

A qepai Hét Sárkány fogadó légköre merőben elütött az abryssi Pave házaspár szállásadó helyén honos hangulattól. Emitt a gyertyákkal, fáklyákkal, tűzrakásokkal megvilágított szabad ég alatt, a fehér kőből és áttetsző kristályból emelt épület szélárnyékában elhelyezett asztaloknál szolgálták fel a vacsorát. A hintáló-táncozó lángok barátságosan meleg fényében a vendégek mormoló-halkan beszélgettek, nevetgéltek. A háttérbe húzódott zenészek oly meghitten és örömtelin bántak hangszerükkel, akárha maguknak muzsikálnának.

A fürdéstől felélénkült Xera és Sayon az étkezés idejére sem vált meg fegyverétől. Észben tartották megállapodásukat, miszerint vacsora végeztén kardra kapnak. Miután elhelyezkedtek a házfal közelében álló asztalnál, megtekintették a vendégsereget.

A langyédes éj párás melegében üldögélők megváltak felesleges ruhadarabjaiktól. Csupasz vállak, háromnegyedrészt közszemlére bocsátott keblek és mezítlen hasak fehérlettek körös-körül, a vendégek közt járkáló, színesre tűfestett jósasszony őszinte örömére: ő ugyanis köldökből jövendölt, e testmélyedés külleméből és a csupán általa látható jegyekből kiolvasván a tulajdonos múltját, jelenét, várható sorsát, vagyoni, szerelmi sikerét-kudarcát, leginkább azt, amit az illető hallani vágyott. A férfiak többsége a szobájában hagyta kardját, íját, némelyük az ingét is. Mosdottan, fedetlen fővel, oldott kedvvel ültek székükön, ettek, ittak, dúdolgattak és gyönyörködtek az asszonyokban.

Qepán nemrégiben kihalt az uralkodócsalád. Hajdanában e dinasztia szülötteit imádta és kényeztette a nép. Amint tellettek-múlottak az idők, a legfőbb palota hálószobáiban fivér a nővérnek, atya a leánynak adta magját, makulátlan vérvonaluk megóvása végett. A leszármazottak egyre kifinomultabbak, egyre törékenyebbek, mind furcsábbak lettek, egyikük-másikuk már emberi lényre sem hasonlított. Kedvteléseik többé már nem váltották ki a polgárok csodálatát, de még érdeklődését sem. Egyszerre csak elkopott az utolsó uralkodói sarj is, ám ez már alig-alig tűnt föl e föld lakóinak.

Az erre járó idegenek mindannyiszor megdöbbentek, miként lehetséges, hogy az idillikus Qepa gazdátlansága még nem vonzott ide hódító hordákat, erőszakmágusokat, földtelen szörnyetegeket. Az itt élők nem tűnődöztek ezen, számukra e kérdés túlsággal elvontnak számított. Végtére is, ősidők óta szabadok voltak, anélkül, hogy valaha is harcoltak, áldozatot hoztak volna ezért. Gyanútlan-ártatlanul élvezték állapotukat, és ha meghallgatták is az utazók meséit megnyomorított sorsú népekről, elmebajos zsarnokokról, vértengerről, kínkamrákról, nemigen hitték, hogy e rémálomi történetek valóban megestek.

Xera eltelt a külvilág szemlélésével, és asztaltársa felé fordult. Egész nap a háta mögött érezte, ám alig látta a férfit.

– Szemből is tetszel – mondta Sayon, őt megelőzve. Úgy festett, egyre gondoltak.

– Gylluson gyakori a felemás szemszín? – kérdezte a lány.

Eszébe jutott, mikor és hol találkozott hasonló szempárral. Az egyszerre halványuló-sötétülő kék és barna írisz vonzotta tekintetét, akkor és most is. Sok egyéb emlékkép is szeretett volna előbuggyanni a múltból, de nem engedte, jól tudván, mennyire fájdalmasak lennének. Ám már szóba hozta.

– Nem tudom – felelte a férfi, félreütve Toff ujjait. A majomka már a sokadik ropogósra sült zöldség- és húsfalatot csente el tőle. – Nem sok eltérő szemszínű személlyel találkoztam. Te igen?

– Nem – legyintett Xera.

– Miért nem beszélsz róla? Aki nem ismerte őt személyesen, az is közeli barátjának érezte, oly rajongott férfiú volt. Mostanra legendává lett. Már kölyökkoromban átitatódtam vele. Ugyannyira, hogy néha már magam se tudtam-tudom, nem én vagyok-e ő, de így volt s van ezzel a legtöbb fiú Gylluson. Ti közelről ismertétek egymást. Vendégül látott a palotájában. Ezerszer a szemébe néztél. Még az is lehet, hogy titkon beleszerettél.

– Fecsegjünk másról.

– Miért? Mert úgy érzed, cserbenhagytad őt, amikor Ristan csürhéjének támadásáról hallván nem tértél vissza Gyllusra? Mert lehet, hogy segíthettél volna rajta, a népén, Ylimen? Milyen furcsa az élet!? Nemrég azt a hírt kaptad, hogy csakis Ylim válthat meg a terheddé vált halhatatlanságtól. De sejtelmed sincs, hol lehet Ylim!?

Sayon telt ajkait keskennyé feszítette a düh. Felemás színű szempárja jégkék és karneolbarna csóvákat lövellt. Xera a férfi kézfejére simította tenyerét.

– Bűntudatom, ha van, ha nincs, kizárólag az én ügyem, nem a tiéd. Nem segíthettem volna Sharunnak. Ristan sötétsége elemi erejű, elpusztíthatatlan. Milliószor elvérezhettem és feléledhettem volna, a győzelem esélye nélkül. Ha ott vagyok, akkor is kínok kínjával halt volna meg Sharun király és asszonya, Anda. Meg a többiek, milliónyian.

– Még sose jutott eszedbe, hogy Ristant el kell söpörni?! – meredt rá Sayon, legfeljebb harminc életesztendejének mindösszes szenvedélyével.

– Mert Ristan rossz? Ott, ahol rossz van, jónak is kell lennie. E két pólus nélkül nem létezne egyensúly. Nem az a dolguk, hogy kiirtsák egymást, ugyanis összetartoznak, miként a tűz és a víz, a föld és az ég, a hideg és a meleg...

Sayon leintette.

– Ezt Salachtól is hallottam, számát se tudom, hányszor. Szép elmélet, lehet róla beszélgetni, terített asztalnál, háborítatlanul. De élj Gylluson, és mindjárt kimegy a fejedből e csinos szónoklat! Nélkülözz, éhezz, rettegj; gyanakvás, gyűlölet fojtogasson! És nem fogadod el többé a rosszat! Nem vágysz a pólusok közti egyensúlyra! Éteke, italra, szeretetre, szabadságra, élhető életre fogsz vágyni!

– Ne haragudj – mondta Xera.

– Nem rád haragszom. Sajnálom, hogy annak idején Sharun nem bírt rávenni, hogy segíts neki. Száz-világhírű fegyverforgató vagy, rengeteg harcban megfordultál, amelyekbe nem érzelem, hanem érdek vitt. Gondolom, Sharun keveset kínált a kardodért.

– Sokáig eszel még?

– Rögtön végzek, vagy még előbb. Toff mindjárt ellopja az utolsó falatomat is. Azután kiállhatunk pengézni. Erre vágysz, nemde!?

– Miért akarsz gyűlölni? – kérdezte Xera.

– Inkább az ellen védekezem, hogy szeresselek.

– Jól teszed.

– Persze hogy jól teszem! Mégsem láncolhatnak érzelmek egy lányhoz, aki elszántan halni akar!?

– Drágaságaim, boldogságos ifjú pár! – toppant eléjük a színes varázsjelekkel tetőtől talpig szivárványosra tetovált jósnő. – Hadd olvassak boldogságotok titkos könyvében! Elárulom leendő gyermekeitek számát, nemét, és jóformán semmit se kérek érte!

– Jobban kedveljük a meglepetéseket – hárított Sayon. Ekkor már a ráncosra tűfestett arcú asszony Xera lábai előtt térdepelt, hüvelyk- és mutatóujját a lány takaratlan hasa előtt lebegtetve, hozzáérni még nem merészelvén.

– Gyönyörű köldök: kellően mély és feszes falú – sivította behízelgő hangon, tartva attól, hogy elküldik, ám már bátorodófélben. – Magas Ég! Mennyi férfi! Rengeteg férfit látok a múltadban, de csak kevés szerelmet! Nem vagy boldog!? Pedig mindent megad neked az élet! Sikereket, szerencsét és vagyont, még szellemi kincseket is! De vigyázz! Mindezért irgalmatlanul meg kell küzdened! Jaj, de aranyos majmocska! Ha nekem adod, megmondom, nőül kér-e a kedvesed, és még azt is, hányszor csalt meg!

A jósnő körül sündörgő Toff rosszul viselte az aranyosozást. Fogvicsorgatva, szemét és körmeit meresztgetve adta az asszony értésére, hogy ne merészelje fogdosni Xerát.

A lány elfedte köldökét az övcsatjával.

– Köszönöm, küldetek neked egy kancsó italt – szólott mosolytalanul.

A kikosarazott jósnő átpördült Sayon székéhez, és a rombuszmintás ing felé nyújtotta ujjait. Látván a férfi arcvonásainak megfeszülését, letett a köldökmustráról. Elkapta a harcos kezét, és maga felé fordította tenyerét.

– Szép élet! – vigyorgott, fekete fogait mutogatva. – Szerencsés csillagzat alatt, gazdag családba születtél. Dajkaseregek kényeztettek. Szolgák hajladoztak előtted. Igazán megengedheted magadnak, hogy busásan megjutalmazz, ha elárulom neked, meddig élhetsz!?

– És ha nem? – kérdezte Sayon.

– Vigyázz velem, nehogy megátkozzalak! – fenyegetőzött az asszony. Mélységesen fekete, csillogástalan szeme hatalmasra tágult.

Sayon rezdületlenül viszonozta tekintetét.

Kisvártatva a nő visszahúzta kezét, térdről guggolásba emelkedett, lassan talpra kecmergett, majd rövidlátó hunyorgással félrefordult, és elszivárgott a közelükből.

– Nos – szólt a férfi a lányhoz. – Te is szélhámos vagy? Hadd lássam, hogyan forgatod a kardot!?

Felpattantak ültükből.

Xera Toffra parancsolt, hogy maradjon az asztalnál, vagy menjen aludni. Azután megjegyzés nélkül tűrte, hogy az apróság utánuk cikázzék a küzdőtérül kiszemelt füves területre, melyet még éppen elért és megvilágított a fogadó körül lángoló tűzrakások és fáklyák fénye. A lány két kézzel kapott a bal vállához, és amint előrántotta kardját, máris Sayon felé sújtott vele. Ám mire utolérte a bravúrosan félreszökkenő férfit, az fegyverrel fogadta őt.

Kezdetben csak táncoltak, kóstolgatták egymást. Játszottak, tapogatóztak.

Utóbb pedig nem mertek hinni érzékleteiknek.

Ahogy vénült az éj, úgy dühösödtek, csapásaik egyre komolyabbá váltak, ám ez se segített rajtuk: egyenlő ellenfeleknek bizonyultak.

Azután fáradni kezdtek a szakadatlan kardlengetésben és egymás körül szaladgálásban, és még egyetlen karcolást sem ejtettek a másikon.

Meg-megálltak, kifújni magukat. Nevetgéltek, szitkozódtak kínjukban.

Eleinte néhányan körbeállták és bámulták őket.

Nagyvártatva e kíváncsiak fásultan távoztak, utolsóként az álmosságtól félholt Toff támolygott el ágy iránt.

A küzdők nem adták fel. Konokságban is méltó társak voltak.

És végre, hajnaltájt, Xera elcsípett egy rossz mozdulatot, és beszorította Sayont.

Azután álltak, összeakasztott pengével, és egyikük sem engedett.

– Akkor most firtatózom – közölte a lány, nem enyhén zihálva. – Ki vagy, mit akarsz, mi a valódi célod?

– Nevem Sayon, szökött gladiátor vagyok, veled együtt a zöld gyémántot, a varázskardot és a kalitlakót akarom megszerezni, és átadni Ylimnek, a gyllusi mágusnak – hangzott készséggel. – És természetesen egyetlen részletet sem osztok meg veled idő előtt, nehogy nélkülem folytasd az utat.

– Ó, dehogy folytatnám! – csikorgott Xera. – Eszembe se, jutna. De ha mégis valami bajod esnék, hogyan menjek tovább?

– Majd vigyázok a bőrömre.

– Légy oly kedves. Nos, megadod magad?

– Meglehet, régebben verekszel, de nálam nem jobban. A jósnő híre se lepett meg, hogy rengeteg férfi, de csak kevés szerelem volt a múltadban.

– Például Sharunba se voltam szerelmes. Egyikünk se vágyott erre, ő Andához tartozott. És nem hívott segítségül Ristan ellen, nem volt rá ideje. A gyermeket váró Andát próbálta menteni, kijuttatni Gyllusról. Együtt mészárolták le őket. Legalábbis utóbb így mesélték nekem.

– Különös dolgok történtek akkoriban – bólintott Sayon.

– És te hol voltál?

– A bölcsőben, az ikerhúgom mellett. Amikor ötéves lettem, Ristan katonái a többi fiúgyerekkel együtt elhurcoltak. Elmesélhetetlen, förtelmes körülmények között neveltek belőlünk harcos rabszolgákat. Kevesen értük meg a férfikort.

– Miért nem bízol bennem? – sóhajtott Xera.

– Te talán bízol? – kérdezte Sayon. A lány figyelmének pillanatnyi lankadtát kihasználva kitört a patthelyzetből, és ezúttal ő bénította meg a másik mozgását.

Azután összefeszülő pengékkel tovább álldogáltak. Egyszerre csak Xera szeme lecsukódott. Úgy festett, elalszik.

– Bemenjünk? – készségeskedett a férfi. – Megadod magad?

– Te megadtad magad?!

Végül kiegyeztek abban, hogy behódolásról szó sem lehet. Mindazonáltal felfüggesztik a harcot, és majd később, üdére pihenten folytatják.

Ki-ki a szobájába támolygott, és elvágódott fekhelyén. A kimerült Xera még azt se bánta, hogy a lábaihoz parancsolt Toff alattomban egyre feljebb araszol a takaró alatt, majd hozzágömbölyödve, farkát a dereka köré fonva merül nyugtalan, szüttyögős-rugdalódzós álomba.

Xera nem sietett a felkeléssel. Ha résnyire nyitotta szemét, pompásan látta a jégtáblaszerűen áttetsző kristálytető fölött aranyló Napot, ám a megejtő látvány egyáltalán nem serkentette ki az ágyból. Ásítozva visszavonult a szemhéja mögé. Annak ellenére kitartott a heverészés mellett, hogy az egyre nyugtalanabb majomka nyálas csókokkal borította arcát, majd a gyengéd módszer kudarcát tapasztalván, a hasán ugrálással próbálkozott. A lány nyöszörögve megfordult, és aludt volna tovább, ügyet se vetve az immár a hátán bukfencező, pattogó Toffra.

Ekkor azonban Sayon is kinyilvánította indulási szándékát.

Így aztán hamarosan elhagyták a fogadót, ahol pedig – Xera szerint – kivételesen jó dolguk volt, semminő ármány, rosszindulat, hátsó szándék nem fenyegette őket, a környéken fellelhető legvérmesebb személy a magát jósnőnek vélő némber volt.

Érvei nem ríkatták meg a harcost. Ő halandó, felelte sürgetőleg, nem alhatja át röpke életét, egyébként sem ér rá heverészni, mert mielőbb találkozni akar a lány ígérte varázslóval, aki tán segíthet, hogy megszabaduljon a sárgavérűségtől.

Naphosszat szótlanul vágtáztak.

Későre járt, mire kifulladt lovaikon megérkeztek Mirill városába.

Keskenynél is szűkebb, rossz levegőjű utcákon haladtak át, jobbára behúzott vállal, olykor a fejüket is lehajtva, a fölöttük ívelő átjárók alacsonysága miatt. Világítással mindössze a Hold szolgálhatott volna, ám annak kékezüst derengése az összehajoló házak sűrűjén kívül rekedt.

Sikátorhosszat nem találkoztak senki fiával sem.

Már-már fulladoztak a légszomjtól, midőn rövid időre kibukkantak a szorosan épült hajlékok közül. Átkeltek egy korhatag fahídon. Fekete vizű, haragos folyó robajlott alattuk.

Ezután megest nyugtalanítóan közrezárták őket a levegőtlenül egymáshoz tapasztott házak. A vénült kőfalak illesztéseiben tenyésző mohapárnák, páfrányok bujkáló-leskelő fejeknek rémlettek az éj feketéjében. A különféle szagú és állagú szennyvizektől nyálkás utcakő dobogott-csikorgott a meg-megcsúszó lovak patái alatt.

Sayon marokra kapta kardját, attól sem zavartatván, hogy Xera netán szúrós megjegyzést ejt bátorságának hiányosságairól.

Csapdában érezte magát. Remélte, hogy nem kerül szóba, és nem kell erről beszélnie: képtelen lett volna megokolni, miért tart a sikátoros helyektől: Az égbolttalanul, fullasztóan keskeny utcák már akkor torokszorító érzést keltettek benne, mikor még karonülő volt és szabad, midőn még szóbeszédből sem ismerhetett rettegést, harcot, orv halált.

E furcsállt félelmétől áthatottan csaknem lekaszabolt egy tovasurranó rágcsálót.

A pengesuhintás hallatán Xera hátrafordult, végigmérte a férfit, meglepő kedvesen rámosolygott, kihagyván az élc-alkalmat.

– Mindjárt megérkezünk – súgta.

Sayon bólintott, s arra gondolt, hogy biztosan édes ízű a lány vére, oly édes, akár a parázs nyár érlelte, rubin levű gyümölcsök.

Egyszerre csak kiszélesedett az út, a környező házak megnagyobbodtak, szél kószálgatott köztük. A harcos fellélegzett a kék holdvilágban, már amennyire a torkában terjeszkedő félsz-medúza engedte.

A fogadót meglelvén az istállóba vezették és kényeztetően ellátták paripáikat, majd a népes söntésbe siettek, hamarra kérvén egy-egy kancsó italt, és még azon sem akadtak fenn, hogy a zsúfolt szálláshelyen egyetlen szoba került kettőjüknek. A gyümölcsbort kortyolván nem ültek le, gémberedett tagokkal fel-alá járkáltak, a hosszas lovaglás után kiélvezvén a saját lábon mozgást. Toff körülöttük ugrándozott. A különféle szeszektől ittasult vendégsűrűből többen feléje nyúlkáltak, mire ő villámgyorsan meg- és átharapott néhány körmöt, ujjbegyet. A kárvallottak egyike-másika véres bosszút tervelt ellene. Ám a megvalósítástól legott elálltak, látván, kikhez tartozik a majomka: Sayon harcos külleme eleve hűtötte a forró fejeket, de Xera megjelenése, a lényéből sugárzó különösség is hatott, jobbára higgasztólag.

A lány, olthatatlannak érzett szomját csitítván, lábujjhegyre emelkedett, és körültekintett a korcsmai népségen, majd – Ímhol Mirill! szólván – a terem túlsó végében pompálló férfiú felé indult.

Sayon a kiszemelt személy láttán meglehetőst felvonta mindkét szemöldökét; nála ez már a komoly kétkedés jele volt. Várakozása szerint hosszú szakállú, szerfeletti bölcsességű, előrehaladottan idősödő varázslóval kellett volna találkozniuk, aki majd gyógymódot ajánl az ő nagy bajára.

Ehhez képest szitakötőszárny-szerűen tündöklő kelmékbe burkolt, ifjonti alak felé közeledtek. A szokatlanul magasnak látszó, hangyakarcsú férfi rájuk se hederített. A körötte ülő nőket kápráztatta, bűvölt szemük előtt kígyóztatva elképesztő hosszúságú, súlyos gyűrűkkel díszes, varázsjelekkel tetovált ujjait. E jelenséget nem lehetett fentről lefelé vagy fordítva szemügyre venni, csapongott rajta a pillantás, betelni képtelenül. Szögletes fejformáján, szemébe tóduló halványbarna tincsein, metszően átható tekintetű, acélszürke szemén, finom műgonddal formázott orrán, keskeny vonalú, feszes ajkain, fekete árnyékkal és kékizzó topázzal bélelt mély állgödrén, vakító drágakövekkel ékített fülcimpáin, imbolygóan vékony nyakán, a szitakötőbőrből és -szárnyhártyából készült pazar ing és palást hasítékából előtűnő tetoválásokon. A rituális ábrákkal festett törzs még inkább feltűnősítette az altesthez tapadó szivárványszín nadrágba díszcsomagolt idomokat, kivált a lágyrészeket.

Sayon valósággal megbotránkozott. Bizonyosra vette, hogy aligha érezne így, bármiként nézzen is ki Mirill, ha nem tőle remélne csodát az Ahmattól szerzett vérkórság ellen.

– Áh! – szólott a cifra személy, őket megpillantván. – Üljetek le. Egyetek, igyatok. Ha nem bánjátok, kicsinyég visszavonulok e szépségekkel. Rögtön jövök.

Mirill, felemelkedvén, a vártnál is magasabbnak rémlett. Bizarr méretű férfiszerve az időközben letelepedett Sayon szemmagasságában domborgott. Büszkeségét megbámultatván, magához karolta a felhevülten kacarászó nőket, és elkígyózott velük a tömegen át.

– Inkább lecseréltetem a véremet. Ha megkínoznának, akkor se bíznék a varázstudásában – jegyezte meg Sayon.

– Amilyen játszva boldogul a nőkkel, oly nehéz neki a férfiakkal – bólintott a lány. – Te is irigyled őt.

– Értem, mire gondolsz. Ami azt illeti, Mirill látványa valóban felülmúlhatatlan, ám nem okvetlenül irigylésre való. Mi több, épp arról beszélek, hogy nem nézek ki belőle semminő csodatéteményt.

– Csakugyan nincs stigmája, melynek alapján felismerhető volna, hogy varázsló. Neked van? Reggelente tiszta és ép öltözékben jelensz meg előttem. Kedveled a fekete-zöld rombuszmintát.

– Ezt nem én művelem a ruhámmal, hanem te – állította Sayon. – Ha netán megunod a rombuszmintát, képzelj rám másfélét. És persze magadra is.

Hajszoltnak tetsző, tetőtől talpig izzadt, pulykaszerű szolga lépett melléjük, megérdeklődte, mit ennének a konyha által kínált kétféle étekből, megpaskolta az óvatlan Toff fejét, és tovatűnt, mielőtt a felbőszített majomka megtorolhatta volna sérelmét.

– Semmi közöm a ruhádhoz! – tiltakozott Xera, ott folytatván, ahol félbehagyták. – Kár volt Salach idejét pocsékolnod, ha nem fogtad fel, hogy mágus nélkül is képes lehetsz mágiára! Unod, hogy úgy öltözöm, mint te?

A lány lehunyta szemét. Amikor kevéssel később végigpillantott magán, combközépig érő csizmát, méregzöld nadrágot és mélyen kivágott nyersbőr inget viselt. Sisakja eltűnt, kékes fényű haja száz fonatban omlott a vállára. A vacsorához vértekre sem volt szüksége, ám kardjától nem vált meg.

Sayon gyönyörködve nézte.

– Próbálok arra gondolni, hogy vénségesen vén vagy – mondta. – Aztán pocsékságokat képzelek a helyedbe, te mégis átragyogsz rajtuk. De azt nem tudom biztosan, téged kívánlak-e, vagy csak a véredet.

– Ne állj ellen, ha legközelebb megkívánsz. Ragadj kardot, harcoljunk. Ez remekül lehűt majd mindkettőnket.

– Furcsa ötlet.

– Csakugyan. „Rengeteg férfi, de csak kevés szerelem...” Emlékszel? Számosszor volt férfi társam fegyverforgató útjaimon...

– Kérlek, ne részletezd! Ha hosszú volt az út, a kapcsolat hosszan tartott. Ám a célnál véget ért, és máris jöhetett a következő kaland, az újabb szerető.

– Miért ne? Szeretsz megbotránkozni, Sayon? Rettentő régen élek, de még az elején kiirtottam magamból ezt a hajlamot. Salach biztosan beszélt erről. Ahhoz, hogy képesek legyünk mágiára önmagunkkal, sok koloncot el kell dobnunk. A bármin-felháborodás kényszerét is, egyebek között. Így nézz majd Mirillre, ha visszajön.

– Nem lesz könnyű.

– Az élet nem a könnyűségről szól.

– De jó, hogy találkoztunk! Te talán végre meg tudod mondani nekem, hogy mégis miről szól!?

– Jó ideje figyelem szavait. Majd megosztom veled, ha valómennyit megértem.

A férfi felsóhajtott.

– Nem Mirill bájszerve bőszít. Téged irigyellek. Nyolc-tíz életnyi tervem van. Bárha elég időm lenne a megvalósításukra!

Xera vállat vont.

– Ha most nem megy, megcsinálod legközelebb. Ti, halandók, tengernyi játékalkalmat kaptok.

– Bár Salach is gyakran beszélt erről, számomra mégsem túlsággal hihető, hogy jövünk-megyünk, egyik életből a másikba.

– Akkor most jó helyen jársz – felelte derűsen a lány.

A vöröslő szemű, lógó arcbőrű, mellig érő tokájú szolga eléjük tette a dúsan megpakolt tálakat. Toff az asztal szélére mászva úgy helyezkedett, hogy mindkettőjük étke az ujjai ügyére essék, és türelmetlenül vacsorához látott. Különösen a gyümölcsök vonzották, miként Xerát, majd hosszú ujjaival zöldségfalatkákat tolt a fejébe, végezetül ráfanyalodott egy kevésnyi húsra.

Mire végeztek, Mirill is előkerült. Leült melléjük, szótlanul, hosszan nézte őket, kivált Sayont. Gőgösnek tetsző vonásain különös mosolyféle áradt el. A harcos ellenszenvét értékelvén könnyedén elfordult, átpillantott a szomszéd asztalhoz. Tekintete megállapodott az ott ülő férfiún.

Az illető avarbarna gúnyában gubbasztott a lócán, fejét a nyakába húzva, szederjes arcbőrrel, nehézlégzőn. A markában tartott csontról marcangolta a húst, ezen igyekezettől és a fulladozástól verítékezőn. Egyszerre csak letette a lábszármaradványt, és mindkét kezét a mellkasára szorítva, engedett a bensejét rázkódtató, gyilkos köhögésnek.

Nézni is fájt kínjait. Minden egyes légkortyért megküzdött, kövérkés arcán könny- és verejtékcseppek keveredtek.

Mirill csúfondárosan elvigyorodott. Felemelkedett, és a férfihoz lépett.

– Szörnyű lehet – szólt.

– Születésem óta így megy – szuszogta a szólított, patakzó kínkönnyeitől nem látván Mirill vigyorát. – És egyre rosszabb lesz. Rövidesen beledöglök.

– Egyik életedben legyőzted az ellenfelet, de sötét gyűlöletedben nem érted be ennyivel. Foglyaidat elevenen elföldeltetted, azután diadaltáncot jártál a mozgó, nyüszítő hantokon – mondta hidegen a varázsló.

Az élve temetéssel vádolt ember sípolva felnevetett, hiszen a vak is láthatta, hogy nyomorú állapotában önmagát sem volna képes elhantolni. Kézfejét rázogatva jelezte: a zavarosságot beszélő egyén íziben álljék odébb. Mirill megragadta a férfi vállát. A mutatóujján viselt gyűrű rombuszforma foglalatba zárt, hatalmas fekete köve felizzott, a kezére tűfestett varázsjelek lüktetni, színüket váltogatni látszottak.

A megérintett fickó légvételei könnyűvé lettek, mellkasa szabályosan, nesztelenül süllyedt-emelkedett. Fakó írisze megdermedt, tekintete elüvegesedett. Úgy rémlett, valahová a távolba, befelé bámul meredten. Ujjai ökölbe görbültek, szorításuk mind görcsösebbé vált. Azután lezárult a szemhéja, feje előrebicsaklott, és homlokát az ökleire ejtve, szaggatottan lélegzett, nem fuldoklóként, hanem olyként, mint akit lelki megrázkódtatás sújt.

Amikor Mirill elvette róla a kezét, visszatért az eszmélete. Felemelte az arcát, s néhány pillanatig nem hasonlított iménti önmagára, másvalaki vonásait viselte, majd a bűvölet illantával újra könnybe lábadt a szeme a nehézlégzés kínjától, pofazacskói felfúvódtak, bőre szederjessé lilult.

– Jaj! – nyögte. – Jaj, hagyj nekem békét!

A piperkőc varázsló visszaült a helyére, és kihívóan végigmérte Sayont.

– Felség – szólott, gúnyosan fejet hajtva. – Miben lehetek a szolgálatára?

A következő pillanatban megfeledkezett a harcosról, mert sudár, illatos asszony lépett el mellette. Mirill a lefátyolozott nő után fordult, mosolya elragadtatottságot tükrözött, sóhaja féktelen vágyat.

– Szellőléptű, mézízű hölgy, engedd meg, hogy a lábaid elé boruljak! Előző életedben szolgahadak térdepeltek előtted, imádott úrnő voltál, és legközelebb bizonyosan királynő leszel!

A bűbájolt asszony megpördült, ledobta fátylát, és páratelt, ábrándos pillantású szemmel; félig elnyílt, kissé megnedvesített ajakkal, szemérmetesen szempillaverdesve – miként elvárták tőle – Mirillre meredt.

– Téged kereslek, csodatévő. Beszélhetnénk négyszemközt? – rebegte.

Xera felsóhajtott.

– Küldd előre a szobádba, Mirill, azután szánj ránk kis időt! – kérte.

A varázsló csettintett az ujjával, mire a pulykaszerű szolga legott mellettük termett, és alázatos hajladozással elvezette a megigézettet.

Mirill a női falat után bámulva felsóhajtott:

– Nincs mit tenni, ilyen a szerelem!

– Te ezt nevezed szerelemnek?! – hörrent Sayon.

– Nem azért jöttél hozzám, hogy ezt megvitassuk! – szögezte le a színpompás férfiú. – Neked a segítségemre van szükséged. Nos, nem tudok segíteni a bajodon, erőm csekély hozzá. Meg kell ölnöd a madárszörnyet! Az majd rendbe hoz.

– Nem az a dolgom, hogy Ahmatot hajszoljam!

– Tényleg nem, felség – felelte Mirill fejet hajtva, s ezúttal gúny nélkül. – Ne hajszold. Ő jár a nyomodban. Kelletek neki, te és Xera. Te azért, hogy megsokszorozza önmagát, Xerától szárnyaló röptöt, örök életerőt remél. Ölje meg őt majdani bűvös kardod! Hasítsa félbe, alulról föl felé, és nem éled föl többé. Most megyek, ne várjon hiába a szépséges hölgy. Még egy pillanat: azért vagytok Qepán, hogy kardot cserélj. Nélkülem nem boldogultok. Nyerjetek meg magatoknak.

– Mivel nyerjünk meg? – kérdezte a lány.

– Csak úgy mondtam, nem fog menni – vigyorgott komiszul a varázsló. – Se kedvem, se időm ilyesmire. Az a kard innen kétnapi járásra van, bölcs qepai a lábát se teszi arra a földre. Odajuttok, nem kétlem, még a csodakardot is kézbe veszed, felség, elvégre a tied, de aztán úgy otthagyjátok a fogatokat, ahogy kell! Már úgy értem, hogy nélkülem. Jé, milyen csöndes a majmocska! Meg is van erre minden okod, igaz? Akarsz emlékezni? Megfogjalak?

Toff visítva félreszökkent Mirill fekete gyűrűjének hatósugarából. Sayon vállának viszonylagos biztonságában lekuporodott, és tágult pupillával, sötéten szemlélte a páva fickó minden moccanását.

– Jól van, hagyjuk, miért váltál majommá – vont vállat Mirill. – Mint már említém, vár a szerelem. Remélem, a hölgy nem férjezett. A féltékeny férjek tömérdek bajt okoznak. Felség, mondd el Xerának, ki vagy, ha netán ő még nem sejtené.

– Szólíts Sayonnak – fogcsikorgott a harcos.

– Rettentően feszültek vagytok. Nem ajánlom a gyógymódot, amellyel jómagam élek: a szerelem nektek csak ártana. Mi engem illet, ha fél napnál tovább kéne nélkülöznöm az asszonyok ölét, bizonyosan elpusztulnék. Sayonnak nincs is ideje efféle szenvedélyre. Neki feladata van; ő minden idegszálával arra figyel. Csakhogy Ahmat kissé kiforgatott magadból, nemde!? Korábban azt hitted, kész vagy, te már tovább nem fejlődhetsz. Mostanra megint begörcsösödtél, igaz?! Már azt se tudod, mit akarsz Xerától. Na persze, azon túl, hogy segítsen neked elpucolni Ristant a világok színéről – Mirill hosszan, gúnyondárosan nevetett. – A testét vágyod, mint férfi? Vagy a vérét, mint szörnyeteg? Netán emlékszel rá valamelyik korábbi életedből? Ha nem emlékszel, segíthetek, ez összefér a tudásommal. Úgy sejtem, Xera pedzi már egyik-másik találkozásotokat. Neki nélkülem is szépen sorra eszébe jutna, hol, mikor, hányszor és milyen ügyei voltak veled. Ne szólj közbe, Xera! Nem szórakozásból böködlek benneteket, kéjesebb mulatságom is volna, vár a nő! Ha kibeszélkednétek magatokat, jóval kevésbé zizegne köztetek a levegő. Tegyétek meg, és menten könnyebb dolgotok lesz!

– Tudomásom szerint épp eleget beszélünk egymással – felelte ridegen Sayon.

– Van valami, amit te nem mondtál el neki. Aztán van másvalami, amiről viszont ő nem fecsegett. Adjátok ide a kezeteket!

A harcos elhúzódott, de nem látszott igazán eltökéltnek.

– Vár a prédád – emlékeztette az utána nyúló varázslót:

– Megvár. Te is hallottad: csodatévőnek szólított. Na, add ide a kezed! Azután megyek, és bemutatom a hölgyet a csodának. – Mirill a lányra nézett. – Te is add a kezedet! Legyetek együtt, épp úgy, mint akkor!

Ezzel egymásra illesztette ujjaikat, és elhelyezte fölöttük fekete köves gyűrűjét.

Sayon futott, részegülten nyargalt előre, és válogatás nélkül lekaszabolt mindenkit, aki a kardja elé került. Látta magát, kívülről és felülnézetből, és bár csak a hajszíne és fonatai hasonlítottak mosti önmagára, arcvonásai, testformája, neve és énje egyáltalán nem, tudta, hogy mégis ő a rohanó harcos, durva röhögéssel ő szeli ketté a bároldal elé toppanó, sután hadonászó aggastyán törzsét. Aztán még mindig röhögve tovább siet, a kunyhóba ront, félrerúgja az asztalt, és lefejezi az alatta bujkáló nőt, gyerekeket. Vérűk a ruhájára fröccsen, tenyérrel szétkeni azt a mellkasán, majd az arcára is mázol belőle, és az édeskés szagtól még felajzottabban kiszáguld a házból, leterít két fiatal férfit, további gyerekeket, és reméli, hogy a Vezér figyeli küzdelmét, megjegyzi őt magának, és este, midőn a tűz köré ülnek, a nevét kérdezi majd, azután így szól társaihoz: Látjátok, Byrl jó katona, és nekünk ilyenek kellenek, hogy mielőbb új hazát szerezzünk magunknak! E vágykép még fürgébbé tette, szüksége is volt erre, mert ezúttal emberére akadt egy bőszen hadakozó ifjúban. Szikrázva csattogó pengékkel kerülgették egymást, és Byrl arra gondolt, ő ugyanilyen elszántan harcolt, amikor idegen katonák lepték el földjüket, de ez az emlékkép nem a szánalmat keltette fel benne, hanem gyűlöletét fokozta: Most pedig ti takarodtok innen, mert mi akarunk itt élni! Keresztüldöfte, torkon és szíven szúrta ellenfelét, hallotta a lezuhanó test puffanását és a hördülést, amellyel kipukkant belőle az élet, és ekkor megpillantotta a felé igyekvő lányt – ezúttal tudta, hogy Xerát és szétvetett lábakkal megállt, vigyorogva bevárta őt, hogy miszlikbe darabolja, megölje. Figyelte fúriás arcvonásait, lengetett kardját, rohanó lábait, és lassan elfogta a félsz, hogy ez a félőrültre dühödött nő megállíthatja, és elveszi tőle a dicsőséget, a vezér jóindulatát, és ettől hajtván elébe sietett, és tiszta erőből összecsaptak. Az a lány iszonyúan dühödt volt és eltökélt, és akkora lendülettel vágta az ő mellkasába a kardot, hogy a penge leroppant a markolatról, és a testébe szorult. Először nem érzett fájdalmat, csupán a felismerés fázlalta nagyon: tudta, hogy most meghal. Zuhantában ütést érzett, de nem ő sérült meg újra, hanem a lány bukott rá, nyílvesszővel a vállában. Összegabalyodva terültek el egymáson, és ő minden erejét megfeszítette, hogy végezzen gyilkosával, ám moccanni se bírt, mert ekkorra megjött a kín: az irtózatos fájdalom és a még szörnyűbb fuldoklás. Érezte, hogy a vér egyre feljebb terjed a tüdejében. Rettegett a megfulladástól, a lánynak kívánta e halálnemet, s az ott vergődött alatta, egyre lanyhábban, mintha vele együtt gyengülne. És ahogy erősödött fejében a vér zúgása, úgy hamvadt gyűlölete. Már nem akarta a másik végét, már az se érdekelte, kit dicsérget majd a Vezér, társai lelnek-e új hazát. Egyedül a következő légvétel számított, az éltető levegő, melyből egyre kevesebbhez jutott, mind több gyötrelemmel. Egyszerre csak furamód elszégyellte magát: itt fekszik egy igazi lánnyal, és ahelyett, hogy ölelné őt, botorul összevérzi a szép ruháját. És halk sóhajtással meghalt végre.

Sayon felpillantott. Saját testére nézett, majd Mirillre.

Tekintete megállapodott a mellette ülő, fluoreszkálóra sápadt Xerán.

A páva férfiú visszahúzta tőlük varázsjelekkel festett kezét.

Ők összefonták ujjaikat, s úgy hallgattak, akárha átmetszették volna a torkukat, és megpróbáltak egymás szemébe nézni.

– Igyatok pár kortyot – javallotta Mirill, feléjük nyújtva a kancsókat.

Sayon esküdni mert volna, hogy vacsora végeztén a gyümölcsbor utolsó cseppjét is lenyelte, a bíbor ital mégis karimáig ért a kezébe adott agyagedényben. Vállat vont, és ivott, nem ez az esemény lévén estjének legfájóbb megrázkódtatása.

A lány sem tépelődött azon, miként telt színültig a kancsó. Szenvedélyes szomjúsággal kortyolta a bort, mígnem arcbőre visszanyerte valódi színét.

– Akkor most tényleg itthagylak benneteket – szólt felemelkedvén.

Ők se maradtak tovább. Az illatos borral töltött, immár valóban kifogyhatatlannak tetsző kancsót magukhoz vonva, a szobájukba siettek. Gyertyát gyújtottak, elnyúltak a terebélyes ágyon, karnyújtásnyira egymástól. Szótlanul töprengtek.

Toff elhelyezkedett a lábuknál, ügyelve, nehogy hozzájuk érjen, hisz mindketten oly különösek voltak, és menekülésszerűen elaludt.

Sayon, mint férfi, kezdeményezett:

– Ha nem tévedek, mindkettőnket foglalkoztat, mi történnék, ha újra megfognánk egymás kezét!? Gondolod hogy újabb jelenést látnánk? Találkoztunk máskor is?

– Úgy érzem, igen, de nem tudom biztosan – felelte Xera.

– Emlékeztél arra, hogy megöltél?

– Rád ismertem a hajadról.

– Te érted ezt? A fickót nem is úgy nevezték, teljesen másképp nézett ki, a lénye is elütött az enyémtől, és mégis én lettem volna?!

A lány felvonta vállát.

– Ettől izgalmas a halandó-lét. Mindannyiszor megújul, folyvást másmilyen.

– Megfoghatom a kezedet?

Xera a tenyerébe csúsztatta ujjait.

Nyomban furcsa melegség ömlött el rajtuk. Elszakadtak az alájuk simuló ágytól.

Fehérellő sziklák között álltak, szétvetett lábakkal, egymással szemközt. Hajukból veríték áradt arcukra, a szemükbe is jutott; e csípős fátyolon át méregették egymást. A lány két kézzel markolta kardját, zihálva lélegzett. Imbolyogva tartotta magát, száznyi sebéből vér ömlött. Úgy festett, lábon fog meghalni.

Legyen, ha így szereted, gondolta a férfi:. Még egyszer fellendítette kardját, hiábavaló védekezésre késztetve Xerát. Becsapós mozdulattal a feje felé suhintott, majd a hasába döfte és megforgatta benne a pengét. Azután a hullát otthagyva megparancsolta katonáinak, hogy végezzenek a sebesültekkel, az épkézláb foglyokat viszont hajtsák a palotába, és zárják őket a pincébe, ott talán elállnak a menyegzőig.

Másnap hajnaltájt Xera felocsúdott. Testét lázlángok perzselgették. Fájdalmas sebeiben keselyűcsőrök turkáltak. Társai tetemei hevertek körötte, a holtakon falánk elevenek nyüzsögtek: mindenféle dögevő állatok tolongtak rajtuk, még lírai dalú rigók is lakmároztak a szétszóródott zsigerekből. A lány térdre kecmergett, felriasztva a holteltakarítókat. Elmászott a legközelebbi bokorig, behúzódott annak mélyére. Várta, hogy összehegedjen, talpra állhasson, immár biztosra tudván: sokkal jobb a halandóknak, ők mindannyiszor csak egyszer élik meg az agóniát, s ha legközelebb visszatérnek, mit sem sejtenek előző létükről és halálukról.

Kínokkal teljes napok vánszorogtak tova. Míg ő szörnyű gyötrelmek közt újraépült, egykori társairól lefoszlott a hús, egy hirtelen vihar a szagukat is elmosta. Xera mohón itta az ömlő esőt, majd a sziklamélyedésekből nyalta ki a vizet. Egyszerre csak felállt, és Gher palotájába indult.

A férfi a kézfogóját tartotta éppen. A meglepően magas, bozontos szemöldökű Gher bíbor palástban ült székében, oldalán újdonsült arájával, az aranyló szőke, áttetszően fehér bőrű, hiénakacajú Sillel, és a kiéheztetett vadállatok közé zavart foglyok reménytelen küzdelmében, kínhalálában gyönyörködtek.

Xera, látván, hogy mit sem tehet társaiért, elvegyült a sürgölődő szolgák között, és szorgalmasan cipelte a vendégeknek a falni- és vedelnivalót. Amikor úgy vélte, Gher már épp elég ideig volt házasember, elébe pattant, a szemébe húzott kendőt félrelebbentve megmutatta neki arcvonásait, s amikor a férfi felismerte őt és megrökönyödött, a szívébe mártotta a ruhája alól kirántott tőrt. Keresztülrohant a gyülekezeten, és mire Gher halálhíre elterjedt a vendégkörben, közébük eresztette a vadállatokat a véres arénából.

Ez a tett elvonta róla a figyelmet. Mindenki sikoltozott és ezer irányba szaladgált. Ő akadálytalanul Gher hálószobájába sietett, és persze hogy elvette azt, amiért nemrég társaival együtt ide érkezett. Végezetül nem érzett se diadalt, se mámorgást, még csak szikrányit sem.

Sayon felült mellette, elhúzta tőle a kezét. Torkot köszörült, köhintett kettőt, fejét csóválta. Azután lekecmergett az ágyról, és szótlanul eltűnt a fürdőben.

A férfi gondolkodni akart, eldönteni, mit kezdhetne a rázúdultakkal. Az már nem is volt kérdéses számára, lehetett-e az ostoba Byrl vagy a betegül gonosz Gher, és ha igen, akkor most miként lehet azonos Sayonnal!?

Gyanította, hogy a varázsló borának köszönhetik az újabb jelenést, de afelől gyanútlan volt, ami még várt rá. Mihelyst behajtogatta eddélig jókorának hitt, ám Mirill hosszúdad termete mellett átlagossá kicsinyült testét a szűk fürdődézsa alig langyos vízébe, megest forróság öntötte el, és elveszítette kapcsolatát a jelennel.

Önmagát látta-érezte, ismét más külsővel, a mostitól idegen lelkülettel. Mégis, semmi kétség, ő volt az, és rettegve lopakodott az éjszakai sikátorban. Nem tudta, mitől, miért félhetne, hisz mi sem fenyegette, ám ettől függetlenül hevesen dobogó szívvel, patakosan izzadva lépdelt a sötétben. A talpa alatt csúszkáló kövezetet darabos szemét és mocsoklé borította, rágcsálók körmei koppantak rajta. Az egymáshoz oldalvást és szemből is közel épült, düledezőnek rémlő házak minden egyes kövéből fenyegetés áradt. A csukott spalettával óvott ablakok ijesztően feketéllettek az éjben, a falat feszegető növények lombját szél borzolgatta, s azok ugrásra készülő fenevadakra emlékeztették. Azzal vigasztalta magát, hogy csupán háromsaroknyira jár a céljától, és megszaporázta lépteit.

Pillanatok alatt esett meg vele, amitől – sosem értette, miért – születése óta reszketett. A szembeni homályos utcasarok, egy sehová sem vezető, haszontalan lépcsősor és a feje fölé nyúló ereszcsatorna mögül, majd hátulról, oldalról, azután mindenfelől termettek elő: förtelmes szaguk volt, kemény, ragacsos szőrük, erős állkapocsban rettentő fogaik; farkasok vagy hiénák lehettek. Morogva, vonítva estek neki, feltépték húsát, és a beleit szaggatták, marcangolták, úgyként, mintha nem éhükben, hanem mély szomorúságukban tennék. Ő sikítozott, hadonászott, hüvelykujjával kidöfött egy-két szemet, azután csak vérzett, nyáladzott, lihegett és fájt. Nagyon sokára halt meg, egyedül a tömérdek nyálkás bél, tulajdon zsigerei között; még a fenevadak is magára hagyták haláltusájában.

Sayon kipattant a dézsából. Heves mozdulatokkal szárazra törülközött, és visszatért a szobába, emberközelségre vágyón. A takaró alá ásta magát, és lezárta szemét.

Xera sejtette, minemű élmény érhette.

– Akarsz beszélgetni? – kérdezte.

Sayon felpillantott. Már-már megfogta a fölé hajoló lány kezét, ám még jókor eszébe villant az érintés velejárója. Nem vágyott újabb hajhullasztó látomásra.

– Öntsük ki a bort, és örvendjünk, ha ennyivel megúsztuk – dünnyögte. – Milyen igazságos az élet! A fulladozós fickó most léthosszat tanulmányozhatja, mit érezhettek hajdan az élve elföldeltjei. Mint egykori Gher, kipróbálhattam, micsoda élvezet, ha engem zsigerelnek ki a fenevadak. De most nehogy a jó és a rossz közötti egyensúllyal jöjj nekem! Bevallom férfilag: mára elegem van! Nem bánod, ha elalszom? Remélem, nem mészárolsz le álmomban. Kétszer már megöltél, legyen elég! Ha majd felébredek, megkérdem Mirillt, mit szeretnek a nők e víziókon. Te tudod?

– Azt hiszem, ők nem a halálukat, hanem az életüket firtatják a múltban.

– Mindez úgy kezdődött, hogy: lássuk csak, hányszor, miként találkoztunk mi ketten!? Azután elsodortak a meghalások. Még a bőröm alatt is izzadok. Röstellem a három fickót, aki voltam.

– Sayont kedveled?

– Igen, vele kijövök. De a maguk idejében mindannyiukkal vígan azonosultam. Rémtetteimet hőstetteknek tekintettem, bűntudat nemigen háborított. Ez persze most nehezen fér a fejembe.

A könyökére támaszkodó lány Sayon macskaszerű szempárját fürkészvén érezte, hogy erősen az emlékezetébe kívánkozik valami. Valahányszor a férfi karneolbarna íriszére pillantott – amely szakasztott olyan meleg színű volt, mint Fantagro szőre – elakadt kissé a lélegzete. Ismerte valahonnan e ragadozóhoz illő, ívesen metszett szemrést, a lusta-vad tekintetet, a szeszélyesen sötétülő-világosodó, olykor csaknem borostyánossá halványuló íriszt. Félve kutatott utána a múltban, az eddigieknél is fájdalmasabb emlékre számított. És mert nem lelte nyomát, mind biztosabbra vette, hogy nem véletlenül falazta el lelkében azt a szempárt.

A gyertyaláng sárgává világította Sayon barna íriszét, és játékos hajladoztában tigriscsíkokat rajzolt rá. Másik szemét jégkékké izzította.

Xera döntött.

– Tudni akarom! – nyögte. – Add a kezedet!

– Vonakodnék – felelte a férfi.

– Biztosan fájni fog – hagyta rá a lány. – De talán csak azért, mert elmúlt rég. Az ódon emlékek mindig meglehetőst szívszorítóak, épp az egyszervoltságuk miatt.

– Nem azért, mert az ember öregszik?

– Azért, mert megismételhetetlenek. Miután kiszabadítottak Byrl holtteste alól, lemetszettem egy barna és egy szőke hajfonatát, és nyakékként viseltem azokat, hosszú időn át. Ha most ékszert készítenék a te hajadból, az már egy másik nyakék lenne. Reggel tovább megyünk, itthagyjuk Mirillt...

– Nem lesz több emlékbetörés elhordott életekből? – vágott közbe Sayon.

– Mirill gyűrűje vagy bora nélkül nem lesz.

– Jól van, itt a kezem.

Xera hanyatt feküdt a férfi mellett. Mindketten ellazították izmaikat, és egyként hitték: felkészültek arra, hogy könnyedén elviseljék a rájuk váró lelki és testi kínokat. Lehunyt szemmel összefonták ujjaikat.

A vágtatva közeledő férfi kibontott szőke haja épp úgy lobogott, akár lovának sárga sörénye. Hullámzott alattuk a magasra nyurgult, kalászos fű, alkonyattáji, narancsarany áradt köréjük.

Xera felsikoltott örömében, meglátván Rhangot, hiszen kedvese halálhírétől rettegett. Futásnak eredt, valósággal rohant felé, és a férfi lehajolt érte a nyeregből, felkapta és magához karolta őt. Ölelték, csókolták, bámulták egymást, és nevettek gyönyörűségükben.

A ló tovább nyargalt velük, mögöttük maradt a ház, a liget és a rét is. A tóparton a mén lecövekelt, és ők összekapaszkodva gurultak a puha homokban, és annyira őrültek, s oly sok mondandójuk volt, hogy szüntelenül hajtogatniuk kellett: szeretlek, szeretlek, szeretlek.

A vízbe hemperedve türelmetlenül vetkőztették egymást, olykor szakítva azt, ami másként nem bomlott. Egyszerre elnémultak, csak nézték a másikat, egyre vadabb és fullasztóbb csókjaik közben is, nem mervén nem nézni őt, mert mi lesz, ha egyetlen szemhunyás alatt tűnik el, akár egy álom, mintha együttlétük attól volna valóságos, hogy látják egymást, hogy összekapaszkodik a tekintetük!?

Hosszan, gyönyörűket halogatón-kiélvezőn szerelmeztek a simogató vízben, és továbbra se merészelték lezárni szemüket. Xera beleveszett a keskeny résű, forró csokoládé színű szempárba, s oly szerelmes és boldog volt, miként soha még. A Nap és a Hold helyet cserélt, a sárga csődör a közelben ropogtatta a füvet, és ők meg-megborzongtak a hűvösödő estében, és ekkor Rhang, előbb el-elfúló hangon, majd fogvacogva elmondta, mennyire hiányzott, mily nélkülözhetetlen számára a lány, és mert már úgyse láttak volna, végre lehunyták a szeműket, és ismét összefonódtak a csillagok alatt csaknem felforralván a tó langy vizét.

Xera hirtelen elhúzta a kezét, a hasára fordult, arcát a párnába simította.

– Azután mi lett velünk? – kérdezte a férfi rekedtes hangon, jócskán az iménti érzelmek hatása alatt.

A lány nem felelt, nem moccant.

Sayon felült, hátát a falnak vetette, karjait összefonta, majd a combjára simította, végül felcsattant: – Olyan valóságosnak éreztem, mintha ezúttal is megtörtént volna velünk, és nem vágytam a visszatérést belőle. Ha nem rántod el a kezedet, reggelig vagy még tovább is bírtam volna.

– Én örökké bírtam volna – sóhajtott Xera. – Mindennél jobban szerettem Rhangot, a szeretés határain túl is...

– Én is téged, csak veled voltam tele...

– Elhagytál.

– Nem hiszem. Meg se fordult a fejemben, hogy élni lehetne nélküled.

– Elmentél, amikor már csak a félelmed foglalkoztatott: te napról napra öregszel, míg én nem változom. Elmentél, és én elengedtelek, mert megértettem, hogy komolyan így akarod. Még találkoztunk néhányszor. Fehér sörénnyel, szarkalábas szemmel, barázdált arccal ugyanúgy hatottál rám, mint ifjan. Érzéki-lelki-szellemi vonzalom: teljes delej voltál. Halálodig reméltem, hogy valami csoda történik: én is öregedni kezdek, és veled halok.

– Azután kisikáltál az emlékezetedből.

– Próbáltam, mert muszáj lett volna szabadulni tőled. Hozzád hasonlítottam mindenki mást, és te végtelenül sokáig túlsággal magas mérce voltál. És amint láttad, nem sikerült elfeledni téged.

– Megölöm, kardélre hányom, felmiszlikezem Mirillt! Hiányzott nekem, hogy mindezt megtudjam? Hiányzik ez bárkinek is?!

– Érted már, miért kell megtalálnom Ylimet?

– Nem, a halálmániádat továbbra sem értem. Viszont mindent elkövetek, hogy találkozz vele, mert saját érdekem is így kívánja.

– Elmondod-e, amiről hallgatsz, vagy inkább kézen fogjuk egymást, és átéljük? Bár akkor jóval gyötrelmesebb lesz.

Sayon fanyar mosolyt villantott a lányra.

– Kézen foghatjuk egymást, hogy visszatérjünk Rhanghoz és Xerához. Vagy keljünk fel, és kardozzunk! Hiszen veszekedetten kívánlak, és biztosra veszem, hogy ezúttal te is engem: erre pedig nincs más gyógymód.

Xera a falhoz polcolt párnának dőlt.

– Légy komolyabb, Sayon herceg, elvégre Gyllus jövendő királya vagy! Apád Sharun, anyád Anda, meghaltak a gyűlölt Ristan gonoszságából. Én is hallottam a világokban keringő jövendölést, mely szerint egy boldogítóan szép napon a testvérek erősebbike, a Táncos, végez végre a dögvész Ristannal, és a szenvedő nép felszabadul. Az érintett is hallott a jóslatról, illetve az ő szemszögéből nézve átokról, ezért szedette össze rabszolgának a gyllusi fiúgyerekeket. Leendő uralkodó vagy. Legyen erős a te szíved. Add ide a kezed! Igyekezz, szűnik a bor hatása! És ha ezt elmulasztod, talán sose bocsátod meg magadnak. De én se neked!

– Hadd gondolkozzak! – kérte a férfi.

– Utána lesz min gondolkodnod.

Sayon felsóhajtott, lehunyta szemét, és kitapogatta a lány gyűrűkkel ékített kezét a takarón. Mélyet lélegzett, és átengedte magát.

Váratlanul érte őket a támadás a folyóparton. Már azt hitték, kergetőik a nyomukat vesztették. Remélték, hogy némi előnyre tehetnek szert. Anda még nem szedte össze magát, csupán az imént szült, egy perce tépte szét a szoknyáját, hogy bebugyolálja lila szájjal didergő, üvöltve síró újszülöttjét. A kék bársony melegébe pólyált gyermek azonnal elnémult.

Sharun megragadta asszonya kezét, és a combig érő vízbe gázolt. A lóhalálában közelgő üldözők nyílvesszői köröttük suhogtak. Néhány szörnykatona már csaknem kardnyújtásnyira járt tőlük.

A féltucatnyi életben maradt királyi testőr tűnődés nélkül szembefordult a harcra tenyésztett félállatokkal. Azután eldőltek nyílvesszőtől találtan, lerogytak kardtól, lándzsától nyársalván; a kevésbé szerencséseket fajzatagyarak szaggatták szét.

Anda életében először találkozott ilyetén rettegéssel.

Combjait vér nyálkásította, melleit tej feszítette, és kétségbeesetten akarta, hogy gyermeke éljen, ne falják fel Ristan szörnyetegei. Mikor Sharun elengedte a kezét, és szinte előretaszította az erdős, búvóhelyeket ígérő túlsó part felé, rákiáltván, hogy menjen, Anda lódulva nekiindult. Az öléig érő hideg víz csupán testi kínján hűsített. Tudta, nem látja többé férjét, s az utolsó hang, amit hallott tőle, e sikoltásszerű menj! volt.

Újszülöttjét magához szorítva, páni révületben taposta a vizet, nem nézett hátra, mégis látta, mi történik, látta harcolni a királyi férfit, akit olyannyira szeretett, és biztosra vette, Sharun feltartóztatja a szörnyeket, amíg ő át nem ér a gázlón. Feltartja őket ezer sebből vérzőn, és ugyanannyi darabba vágva is. Addig irtja a pocsék fajzatokat, amíg asszonyát és fiát el nem nyeli az erdő sűrűje.

Bár azt hitte, sosem ér partot – egyszersmind vágyta is, hogy így legyen, mert Sharun addig tartja életben magát apadni kezdett a víz, majd teljesen elfogyott a lába alól. Immár akadálytalanul futhatott, és futott is, a fák felé.

Hallotta a folyóba gázoló félállatok diadalordítását, és a saját hangját, amint megölt férje nevét sikoltja, és ekkor megpillantotta a karjában tartott gyermek tekintetét, annak az apjától örökölt, felemás színű szemét, az íriszét nagyobbító könnycseppeket.

Sayonra mosolygott, és örült, hogy ereje volt ehhez. Azután csak rohant az erdőben, azt is hallván, hogy esélye fogyton fogy. Szívós üldözői gyorsan csökkentették előnyét, ötven-száz lépésnyire csörtettek mögötte.

A kimerült asszony kábán szédelgett a légszomjtól. Mind gyakrabban megbotlott, felbukott. Immár alig tudott magáról és testi kínjairól, de arról se volt tudomása, hogy segíts, segíts, hajtogatja. Midőn ismét térdre roskadt, és lehajtotta fejét, s elsírta magát, sejtvén, már csak a feladás maradt, könnyű kéz érintette meg a vállát.

Felnézett, s a szemében tolongó könnycseppek megsokszorozták a mellette álló, tíz év körüli gyermek alakját. A szürke csuklyás fiú egyetlen szót se szólt, elé tartotta behajlított karjait, és Anda vonakodás nélkül áttette újszülöttjét abba a kicsiny karbölcsőbe.

A fiú ezután se nyikkant, sarkon fordult, és nem elszaladt, hanem eltűnt onnan, mintha soha ott se járt volna, akárha az asszony segíts, segíts skandálását mégiscsak olyan személy hallotta volna meg, aki akkor is tehet még a valamit, amikor már csakis a csodatétel marad, semmi más. Anda fellélegzett, búcsúfohászt suttogott megmentett fiúhoz, marokra szorította tőrét, és amikor a szörnykatonák – lőtte termettek, mielőtt még csattogó fogakkal a testébe marhattak volna, szíven szúrta magát. Arra gondolván, hogy valamikor a csepűrágók ilyetén meséjű műsorára bizony nem lett ma kíváncsi, még akkor se, ha amúgy szer felett kedvelte a színi darabokat.

Az egyik félállat a vállára hajította a halottat, mivel Ristan látni akarta a királyi pár maradványait. A többi szörnykatona éktelen szimatolással kereste az újszülöttet, ám bármennyire szaglálódtak is, sehol nem lelték nyomát. Átkutatták az erdőt, a környező falvak kunyhóit, hasztalan.

Később azt állították uruknak, hogy a gyermek halva került elő hajszolt anyja testéből, tetemét elsodorta a folyó. E hazugok aztán kínhalált haltak, midőn Ristan fülébe jutott a jóslat, miszerint a gyermek él, és majdan az ő megölője lészen.

Ezúttal Sayon rántotta vissza a kezét.

Bármennyire irtózott is Mirill borától, innia kellett az átéltekre. Hatalmas kortyokkal ürítette a kancsót, kézfejével megtörölte száját, azután elfújta a gyertyát, hogy Xera ne lássa az arcát.

– Nagyon messzire kerültem attól a helytől, ahol apám és anyám meghalt, és fogalmam sincs, miként jutottam oda. Az asszony, aki befogadott, velem egykorú lányát nevelte, így lettünk mi ikertestvérek Verlyvel. Ötéves voltam, amikor egy éjjelen elhurcoltak, más fiúkkal együtt. Tizenkét éves koromra úgyszólván legyőzhetetlen verekedővé idomítottak. Rabszolgatársaimmal titokban Gyllus felszabadítását tervezgettük, és a vége-hossza nincs, durva gyakorlások közben folyton arra gondoltam, hogy Ristan katonái ellen forgatom a kardot. Minden fiú arról álmodott, hogy egykor majd olyan lesz, mint Sharun, én gyakran azt képzeltem, magam vagyok a néhai király, akiért egész népe rajongott. Egyszer férfiszolgának öltözve beszökött hozzám a húgom. Tíz éve nem láttam őt, gyönyörű, de fájóan szomorú lány lett belőle. Verly átadott egy csomagot, egy kendőbe göngyölt tárgyat, súgta, hogy éjjel szökjek ki, fekete köpenyes öregember fog várni rám, és ezzel elment. Távozta után kibontottam a kendőből ezt a homlokdíszt, amelyet a fonákjáról viselek mindaddig, amíg a királyi jelképeket ábrázoló színére nem fordíthatom: azon nap, amikor Ristan hatalma véget ér. Kisurrantam az aggastyánhoz, és megtudtam tőle, ki fia vagyok, mi a teendőm. Akkor gyűlöltem őt, nem értvén, miért kell megtennem mindazt, amit tőlem kívánt: tanulni küldött, különféle bölcsekhez, végtelen hosszúságú időkre. Mindazonáltal megléptem Gyllusról, és különös módon mindig akadt titokzatos segítőm, aki átvezetett a nehézségeken. Valóban rengeteget tanultam, és nem csupán a fegyverforgatásról. Nemrég eljutottam Salach házába. Mesteremtől tudtam meg, miként győzhetném le Ristant és sötét erejű varázslóját, Amohoe-t. Ehhez van rád szükségem. Nem avattalak be, mert bármi történjék is, te úgysem halhatsz meg, és bár ismerni véltelek, sőt talán kicsit még beléd is szerettem a Salach házában függő, gyakorta megelevenedő képmásod láttán, nem eléggé bíztam benned. De már semmi sincs, ami meg ne történt volna köztünk. A ma éjjel átéltek megnehezítik az amúgy sem könnyűt. Adj időt, hogy észhez térjek, azután elmondom a ránk váró útról azt a keveset, amit tudok. Rendben?

Xera hümmögött.

Eltapogatott az ágy lábához állított gyümölcsboros kancsóig, fenékig ürítette azt, majd gondosan betakarózott, és a párnába fúrta a fejét.

– Aludj jól – sóhajtotta.

Rosszul aludtak.

Vigasztalásul hánykolódásuk nem tartott sokáig. A fakuló sötétben vergődvén mindinkább úgy találták, ennél még az is pihentetőbb lenne, ha inkább a hátsó udvarban kardoznának egymással, – és ekkor ordítozós, acélcsörgetős lárma hallszott a folyosóról.

A majomka felneszelt, és menten Xera nyakában termett. Bőszen toffogva cibálta a haját, a közelgő vészre intve a lányt.

Először Ahmat érkeztére gyanakodtak, hiszen nem akárki: varázsló tudatta velük, hogy a dögmadár a nyomukban jár. Az ágyból kiszökkenve legott kardra kaptak. Ideje volt, óriási lendülettel nyílt az ajtó.

Ám nem Ahmat, hanem maga a nagy varázsló érkezett.

– Segítség! – vinnyogta.

– Tehát férjezett – sóhajtott a lány.

– Védd meg magad! – mordult a szoba közepére riadt Sayon, midőn Mirill, rajta átgázolva, mélyen befúrta magát az ágy alá.

– Durváskodásra nem terjed ki a képességem!

– Éppenséggel megvédhetünk – szólott Xera. – De azután jobb lesz, ha eltűnsz innen egy időre. Hiszen a felszarvazott férjek regiment bajt okoznak, te mondtad.

– Jól van, jól van, veletek megyek! Csak most mentsetek ki e megalázó, undorító helyzetből! Pfuj!

A harcos vállat vont.

– Úgysem aludtam jól – szólt fanyarul.

Két kézre kapott karddal, fenyegetőleg kirontott az ajtón.

A dühödt férj és felfogadott csürhéje ádáz zajjal közelgett a fáklyák megvilágította, keskeny folyosón. Sayon végigpillantott a sárga selyemdrapériával bevont, táj- és arcképekkel díszített, gyúlékonynak ígérkező falakon, a padló és mennyezet gerendáin, majd az elébe toppanó, vezetőnek látszó, veszélyesen felfegyverzett, csekély termetű, kismértékben bajuszos, karalábésan lila ábrázatú, átkozódó férfiúra nézett.

– Mi járatban? – kérdezte higgadtan, lábhoz engedve kardját.

– Mirillt akarom! Megdöglesztem a rohadékot! De előbb kiherélem, a nőgyalázó szerszámát felszeletelem, mint a kolbászt, és a karikákat a disznók elé szórom!

– Aha – bólintott Sayon. – Szóval te vagy a felszarvazott!

Már rég nem gyűlölte a valaha fekete köpenyes aggastyánt, azt se bánta meg, hogy hallgatott rá, és tanulni indult. Attól tartott, még mindig nem tud eleget ahhoz, hogy Ristan fekete mágiával védett hatalmát megtörje, ám az ilyetén helyzetek megoldásával könnyedén elboldogul, akár fegyverhasználat nélkül is, minthogy valami efféléről szól a bölcsesség.

Míg ő komolyan hitt a barátságos megoldásban, a kevéssé bajuszos férfi vérfagyasztóan a hasához nyomta kardját, és ráüvöltött:

– Kérj bocsánatot, amiért felszarvazottnak neveztél! Különben kibelezlek, és a véreddel írom a falra, milyen hitvány alak voltál!

– Tehát nem vagy felszarvazott, csak féltékeny? Mirill kudarcot vallott volna? Netán elment a kedve a feleségedtől?

A varázsló méltatlankodva kiordított az ágy alól:

– Még sose vallottam kudarcot! Most se! Az a ragyogó asszony az édes csődörének nevezett!

– Állj félre! – kiáltott a bősz házasember, Sayon hasát böködve a kardheggyel. – Kiirtom a mocskot! Mindenét levágom, válogatás nélkül!

– Ugyan, barátom! – rikkantott békítőleg a közelgő fogadós. – Ne lármázd fel az alvókat! Különben is, miért bántanád a derék Mirillt? Ő az én legjobb vendégem! Már dédapám idejében itt lakott, mindig is pontosan fizetett, és miatta tódulnak ide a népek messze földről, hogy az ő szavát hallják régi életeikről. Az asszonyok is áradnak hozzá, de nincs ezen mit csodállani! Látnod kéne az ő páratlan, óriási férfiasságát!

– Csak annyi ideig akarom látni, míg felaprítom! – toporzékolt a csekély bajuszú férfi. – Sőt, még akkor se bírnék ránézni! Majd vakon köpöm le és irdalom trancsírrá!

– Nem vagy békülékeny – állapította meg Sayon.

– Félre! – üvöltött a fickó, előrébb tolva a kardot.

A harcos megfeszítette ostromlott hasfalát.

– Ne bőszíts fel! – kérte.

– Dehogynem, majd én leszek itt az egyetlen bősz! Kotródj az útból, herélni fogok! Gyerünk, fiúk, miért fizetlek benneteket!? Söpörjük el az útból a pojácát! Sayon alkarral félresodorta a pengét, majd kígyósebes csuklómozdulattal kiütötte az ádázkodó férfiú kezéből a markolatot. Azután fellendítette kardját, és elszánt arccal a csürhe felé indult.

Xera kilépett a szobából, és mellé szegődött.

A lobbanékony férj és felbéreltjei lassan hátráltak előlük, harcias fenyegetések és szitkok özönét zúdítva rájuk, valamint a mögöttük ólálkodó, védelmüket éhező Mirillre.

Toff a varázsló körül szaladgáltában semminő félelmet nem tanúsított, nem is visítozott. Mi több, kifejezetten élvezni látszott a csatározós helyzetet.

Miután a kezét tördelő fogadós enyhe jajveszékelése közepette bonyodalom nélkül elhagyták a fáklyatartós; gyúlékony folyosót, azután az épületet is, megálltak kinn a hajnalhasadásban.

– Elmentek magatoktól? – kérdezte Sayon.

– Megküzdünk! – felelte a ritkás bajuszú férfi. – Na persze, nem veletek, hanem az asszonyszomorító Mirill-lel!

– Kérdezd meg nődet, ki szomorítja őt!? Tudd meg, asszony akkor bánatos, ha viruló ágyékát parlagoltatják! – mordult a káromolt Xera háta mögül. – Velem te csak ne akarj megvívni! Nekem nem az a dolgom, hogy harcoljak, mint az alantasok! Az én szellemiségem nem alpári dolgokra való!

Sayon hátrafordult, és ráförmedt:

– Hozd ide a lovakat! Toff majd segít!

Ezután a felek összecsaptak.

Sayon és Xera jobbára ököllel, talppal és kardmarkolattal verekedett. Nem sok vér folyt, az is főként sebzett orrokból és kisebb-nagyobb horzsolásokból. A szúró- és vagdalkozófegyverek erőst csörömpöltek.

A pezsgető testmozgás fizetett résztvevői zihálva lélegeztek és válogatatlan szitkokat okádtak magukból, de ez sem segítette ahhoz őket, hogy akár csak megkarcolhassák a fürge mozgású harcost, vagy a táncolva-veszélyes lányt.

A fogadóból kitódult, lenge viseletű emberek fennhangon haragudtak, amiért holmi semmiség miatt pitymallati órán fellármázták őket, egyébként is úgy vélekedtek: Mirill jól tette, amit tett.

A bősz férj üvöltve rámutatott, hogy házasságtörés forog fenn.

– Házasságod régen törött, nőd ezért fordult hozzám! – közölte Mirill, immár lóhátról, elővigyázatosan védelmezői mögött maradva.

– Úgy van! – mondta a joviális küllemű fogadós. – A hölgyek úgy kedvelik őt, mint egy herceget!

– Holott csak egy rút béka! – vakkant a felszarvazott, majd durva szavakkal cifrázta a békaságot.

Az ócsárolt varázsló kihúzta magát fehér foltos fekete lova nyergében. Metsző tekintetét a dühöngő férfiú szemébe fúrta, száját lebiggyesztette, karját csípőre tette.

– Hozzád illő kocsmatörténettel viszonzom modortalanságodat! A leányzó az erdőben jártában találkozik a rút békával, és lelkesen megszólítja őt: Oh, ugyebár, te vagy az a békácska, ki csakis az én ajakcsókomra vár!? És amint megcsókollak, te máris szőke herceggé változol, nőül veszel engem, és holtomig keresed a kedvemet, és elhalmozol mindenféle jóval!? – affektálta. Majd durván nyers férfihangon válaszolt: – Nem, kicsim, az a tökfilkó a bátyám! Engem le kell szopni!

Ekként nyilvánulván, sarkait a lova oldalába vájta, és látványosan porzó vágtaköröket rótt az elfehérülten hadonászó házasember és annak kardlengető hordája körül, s ezzel komoly veszedelemnek tette ki magát.

Így aztán Xera és Sayon is lóhátra pattant, és kivont karddal kerengve óvták a varázslót a férjharagtól, ezenközben arra gondolván, hogy ők is örömest pengeélre hánynák a komiszt.

Végre úgy tetszett, Mirill kimulatta magát. Csődörét megállítva felszegte a fejét, és a kelő Nap langyos fényébe fürösztötte enervált vonású, csinos arcát.

– Nekem is eszembe jutott egy állatmese, Szívtipró Bölcs! – szólott Sayon, immár oda se hederítve a felé alattomozó bérkardozókra.

Fantagro szemmel tartotta őket, és szarvát leszegve kétséget sem hagyott bennük afelől, mit tesz velük, ha tovább közelednek.

– Csúfolódsz velem? – kérdezte Mirill, felhagyva a napfürdővel.

– Hová gondolsz?! Nos: az Állatok Királya elrendeli, hogy a szépek álljanak balra, az okosak jobbra. Miután mindenki elrendeződik, már csak a varangyos béka ácsorog középen, és így nyafog: És én hogy szakadjak ketté?!

A fehér foltos fekete ló két lábra ágaskodott, azután port és kavicsot köpülve elnyargalt.

Fantagro és Arfum erőfeszítés nélkül érte utol a szélvész mént.

Mirill jókora fehér kövön ült, térdeit az állához húzta, és hagyta volna kiengeszteltetni magát.

– El kellett volna döntened, kivel vagy – mondta vádlón.

– Megvédtelek, ennyi legyen elég – közölte Sayon. – Ünnepelni nem foglak.

– Te nem bírsz engem!

– Valóban nem. De elvisellek. Ha az elviselhetőség határain belül maradsz.

Mirill a mellette álló Xerára nézett.

– A segítségem nélkül nem szerzitek meg a varázskardot. És ha azt nem szerzitek meg, akár vissza is fordulhattok. Akkor hogy halsz meg?

– Mit akarsz?

– Mondd meg neki, hogy kérjen tőlem bocsánatot!

– Kérj tőle bocsánatot – visszhangozta Xera.

– Nincs rá okom – tudatta Sayon.

– Be kell érned ennyivel, Mirill – sóhajtott a lány. – Életedet megvédte, bocsánatodat nem esdi. A fickó ilyen, kőkeményen. Induljunk tovább, mielőtt a herélő söpredék a nyomunkba ér. És persze segítesz nekünk. Ha nem tennéd, ártanál a jó hírednek, amelyben már eddig is rengeteg kárt tettél. Mit gondolsz, miként emlegetnek majd máguskörökben, ha megfutamodsz a feladatod elől?

A kérdezett sértődött-flegmán vállat vont.

– Mi történhet? Netán nem leszek többé bölcs és jós? Esetleg elveszítem a múltba látó és láttató képességemet? Mi van akkor?!

– Netán csődöri adottságaidat? – vetette fel Sayon.

– Piha! – legyintett fitymállólag Mirill, az előtte legelésző mén méreteit kicsinyellve.

Mindazonáltal talpra szökkent, nyeregbe lendült, és vágtával indított.

Napszállatig étlen-szomjan száguldottak.

A lovak már botladoztak a fáradtságtól, midőn Mirill álljt parancsolt.

– Sürgetően asszonyra van szükségem, legalább egyre, különben végem! Keressünk szállást!

Zöldellő fűvel, tövises cserjékkel borított, sík táj hevert körülöttük. Emberi lények által lakott településnek vízióját se látták.

A langaléta varázsló valósággal összeaszott a csüggedéstől. Ifjú arcát újszülött ráncok barázdálták. Haja gyérült, és percről percre veszített mézbarna színéből.

– Nem vagy halhatatlan? – csodálkozott Sayon. – De hiszen már a fogadós dédapját is boldogítottad!

– Halandó vagyok, csak kínosan vigyázok magamra.

– E vigyázatra most nem reagálok. Beszéljünk másról: elfelejtetted, hogy látnok vagy? Merre van a legközelebbi nőtanya?

– Ilyen állapotban nem tudok látomásokkal vesződni! Ha nem jutok asszonyhoz, mire lemegy a Nap, elföldelem magam.

Sayon a lányra nézett.

– Itt már csak te segíthetsz. Mekkora áldozatra vagy képes azért, hogy meghalhass a végén?

– Bármekkorára – felelte a lány. – Végignézed?

A férfi körbemutatott a lapályon.

– Csak muszájból. Nincs hol tapintatosnak lennem.

– Bocsáss meg neki, Xera! – nyögte Mirill.

– Másszatok vissza a lovakra! – rendelkezett a lány. – Arfum vizet érez. Hamarosan csillapulhatnak vágyaink.

Tovább vágtattak, bár szavait erősen kétlőn.

Sayon a varázsló közelében száguldott, főként kíváncsian fürkészve a másik férfi hirtelen öregedését, végtagjainak rövidülését, hátának meghajoltát. Egyszercsak azon kapta magát, hogy szánalmat, s ami még döbbenetesebb: megértést érez iránta.

Mire idáig eljutott, zömök, soktornyú vízi vár magasodott fel a távolban.

Mirill megállította lovát.

– Csókolj meg, Xera! Akkor kibírom odáig.

Mostanra már úgy összement, hogy nem kellett lehajolnia, a lány így is elérte a száját.

Az a csók letörölt néhány ráncot az arcáról, és bedúsította a haját.

– Látjátok? – vigyorgott. – A szerelem tesz halhatatlanná!

– Szerelem?! – morogta Sayon.

Azután átnyargaltak a recsegő fahídon, az alábukó Nap fényeitől vöröslő víz fölött, és bezörgettek a hatalmas kapun, s egyszerre két lány nyitotta ki azt, és mögöttük, a parányi belső udvaron további női személyek kezdtek lázas sürgölődésbe, hiszen vendégek érkeztek: micsoda két szép férfiak, és még egy aranyos majom is! vár úrnője magához kérette őket.

Az érett korú hölgy az egyik karcsú lakótoronyban élt, a legfelső szinten, szórakoztatásáról az ablakok által kínált körkilátás gondoskodott. Ha elunta nézni a kastélyát övező tavat, a víz fodrozódását és a rózsás nyakú madarakat, és ha elfásult a hasztalan várakozásban, miszerint egyszer majd hazatér hitvese, ki tíz év előtt vagy még régebben vadászni indult, akkor a hölgy étekért csengetett, rendszerint tortáért, hatalmas habokkal.

Tavirózsa-forma kontyot viselt, tömérdek kelméből varrott tókék ruhát, és már esztendők óta nem járt ki a szobájából, merthogy az ajtó túl keskennyé vált. Mélységesen szomorú volt, és egymaga körbeülte az asztalt, így hát felszólította vendégeit, egyenek a szolgálókkal a konyhában, fürödjenek az olajoktól illatos medencében, azután álmodjanak gyönyörűt, persze, ha tudnak, és távozáskor majd intsenek búcsút a hídról.

Mirill összevont szemöldökkel, tűnődve fürkészte a mélabús hölgyet, azután úrrá lett késztetésén, és nem olvasta fejére egykori életeit. Elegáns főhajtással köszönte összes kegyét, leszáguldott a csigalépcsőn, és a kastélyszerte hemzsegő, izgatottan várakozásteljes szüzek közé vetette magát.

– Mennem kell, mert menten felborulok. Ma éjjel még a lovaink is fekve alszanak – szabadkozott Sayon, amikor vacsora végeztén a kipirult arcú, fényes szemű nők a megifjodott Mirillel együtt őt is táncba csalogatták.

És mert nem hitték kimerültségét, és száz irányból nyúlkáltak érte, kétféle színű fonatait simogatván, vállát csipkedvén, combjához kapdosván, és bár csúnyácskák és szépek is, macskatestűek és telt keblűek is akadtak köztük, súgva kérte Xerát, tegyenek úgy, mintha ők ketten összetartoznának.

Kéz a kézben távoztak a színről, odahagyva Mirillt mindama mákonynak és mézgának, amit ő szerelemnek tartott. Együtt úszkálhattak a selyem vizű medencében, és közös szobát kaptak, minthogy egymást szerető párnak adták ki magukat.

Az elefántlábakon álló, magas szegélyű ágy fél embernek is szűk lett volna. Abban bízva, hogy az eszméletlenségig fáradtak, elvackoltak egymás mellett.

– Hol találjuk a zöld gyémántot és a kalitkát? – kérdezte Xera két ásítás között.

– Arddra kell mennünk értük.

A lány hirtelen feléberedett.

– Ha még nem jártál ott, nem tudod, mi a förtelem – nyögte.

– Éltem Gylluson, Ristan igájában. Az a förtelem – felelte a férfi.

Majd tágra nyitott, álmatlan szemmel bámulták a kupolás mennyezetre festett táncoló tündéreket, kecskeszarvú élvenceket, szárnyas angyalkákat, duzzadt szőlőfürtöt, színes papagájt, lebegdező kolibrit, nyíló virágot és egyéb idilliségeket.

Sayon is ásítozott.

– Hol van Toff? – firtatta.

– A mulatságban maradt. Reggel rábírom, hogy ne jöjjön velünk. Utunk többé már nem lesz élvezetes.

– Eddig tán az volt? Ha itt-ott valahogy élvezni kezdtem volna, menten eszembe jutott, milyen morbid társaságban vagyok.

– Engem titulálsz ekként?

– Te vagy az, aki halált kívánsz szolgálatod jutalmául? Mert ha te vagy, akkor téged nevezlek morbid társaságnak.

– Az idő múlásával az ember egyre érettebbé válik, aztán már ennek sincs értelme. Halálosan fájó veszteségek érnek, és mégse halsz bele: barátaid, kedveseid elmúlnak mellőled, gyermeked nem születhet; egyre kínzóbb hiányérzeteket cipelsz magaddal. Elég volt, Sayon! Bárminél jobban akarom, hogy vége legyen. Bízvást bízhatsz bennem: megszerezzük a kardot, a követ, amit csak kell, megteszek mindent, hogy Ristan földögöljön, féltőn vigyázok rád, szolgállak, koronádhoz segítelek. Ha féreg volnál, akkor is megtenném. De az égnek hála, te jó király leszel.

– Dehogy segítenél, ha féreg volnék! Miért nem mentél Ylimet felkutatni, amikor Ristan hívott?

– Mert akkor még nem tudtam, hogy Ylimre van szükségem a szabaduláshoz. Midőn legutóbb találkoztam vele, még Sharun és Anda életében, ő bizony nem hozott szóba semmi effélét, pedig már rég pedzettem a meghalást. Inkább lebeszélni próbált, azt mondogatván, biztosan nem véletlen, hogy továbbra is itt vagyok: valami fontosnak még történnie kell velem.

– Hasonlítunk abban, hogy kitűztünk magunk elé egyetlen fontosat, és afelé tartunk, minden más fontosat félreutasítva, nehogy célunktól eltérüljünk. Ha majd megérkezünk, és te meghalsz, üldögélhetek a koronámban, azon merengve, hogy talán nem csupán segítettem neked a halálhoz jutni, hanem magam öltelek meg.

– Majd újra megszületek. Talán épp a te gyerekedként. Meglehet, tiszteletlen és felségsértő leszek atyámmal szemben.

– Jól van, játszadozzunk a gondolattal. Próbálom elképzelni, amint a térdemen ringatlak, befonom tincseidet, az orrodat törölgetem, és gyakorlom veled az íjazást. Sajnálom, Xera, nem megy. Csupán egyetlen szerepben tudok rád gondolni, de ennek mákszemnyi értelme sincs. Kérdeznem kell tőled valamit. Ígérd meg, hogy őszintén válaszolsz!

– Ígérem.

– Van valami, ami eltéríthetne szándékodtól? Amiért letennél arról, hogy meghalj?

– Úgy érted, elfogadok-e más fizetséget a halál helyett? Kincset, rangot, birtokot, ilyesmit?

– Természetesen nem így értem. Ha időközben beleszeretnél valakibe, netán nem is akármennyire, feladnád-e halálvágyadat?

– Nem adnám fel. Rhangot és még néhány férfit nem akármennyire szerettem, mégis nélkülük maradtam. Egyik szerelem a másikat nem pótolja, mert mindegyik másképp egyetlen. Koronádért halálom legyen a fizetség.

– Remélem, legalább nem nekem kell végrehajtanom – sóhajtott Sayon, lekecmeregve a magas ágyról. – Holott legszívesebben máris lenyakaználak, konok szárcsa. Xera is talpon termett.

Kisiettek az északnyugati körbástyára.

– Megadásig! – kötötték ki.

Ezzel vívni kezdtek.

És persze egyikük sem adta meg magát.

A szintén álmatlan, és ezért ugyancsak kimerült úrnő búsan szemlélte ablakából a csillagkáprázatos égbolt alatt keringő, mind lankadtabban vagdalkozó férfit és nőt. Milyen furcsa népek vannak, gondolta pengecsattogástól csengő füllel, miért kellett ehhez az ő kastélyának oltalmát keresniük!?

Mirillhez is behallatszott a csatazaj, és ő is gondolt róluk mindenfélét, még hajnaltájt felmerülő potenciaproblémáját is nekik, idegesítő neszezésüknek tulajdonította, de azután a nehézség illónak bizonyult, és pirkadatra lány nem maradt szűzen a félreeső helyen épült vízi várban.

Búcsúzáskor a kaput őrző nők a lelkükre kötötték, hogy az útelágazáshoz érvén okvetlenül balra s nehogy jobbra forduljanak, mert utóbbi ösvény a Fagyott Kő Birodalmába vezet, és onnan még senki nem jött vissza.

– Én visszatérek! – ígérte Mirill. – Ha befogadtok.

– Itt maradnál?! – sikkantott az egyik lány, szerválkarcsú és vörös hajú, immár a legkevésbé sem szűz.

– Itt hát! Ahol eddig voltam, ott úgysincs maradásom.

Azok a következményes házasasszonyok! Ha rajtam múlna, most se mennék el, de még el kell intéznem valamit. – Tudom, mit kell intézned. Olyan elixírt vegyél – javallotta szemlesütve a másik lány, kicsi és gömböcded, akit Mirill csak nemrég nevezett el De Jó Fekvés Esik Rajtadnak – amitől minden éjjel képes leszel ugyanerre, míg csak élsz, és az úrnőt is igencsak fel kéne már vidítani!

Ezenközben a kialvatlanságtól félájult Xera a csökönyös majomkával hadakozott, megpróbálván visszatartani őt attól, hogy Arfum hátára kapaszkodjék.

– Nem jöhetsz velünk! – magyarázta századszor. – Értsd meg, nem jöhetsz tovább, veszélyes! Nemsokára elhagyjuk ezt a földet, és a következő világban bizton nem lelsz örömöt. Itt kell maradnod! Nem hagyom, hogy a szívemhez nőj! Utálom örökké elveszíteni azokat, akiket szeretek!

Toff rámeresztette és könnyben úsztatta csészealj méretű aranysárga szemét, vézna karjaival átölelte a lány térdeit, és végtelen hosszúságú farkát több sorban a bokája köré fonta. Megvesztegető taktikájának köszönhetően végül velük tarthatott.

Az erdőszéli útelágazásnál a tiltott irányba indultak. Mirill megelőzte őket, és szembefordította velük a lovát. Végignézett petyhüdt porhüvelyeiken, tekintete megállapodott Sayon arcán, és győzedelmes vigyorral elkérkedett:

– Bár te gyáván megfutamodtál a seregnyi szűz elől, én egyedül is elbírtam velük, sőt, még most is bírnám!

– Nem vagy eléggé varázsló, képtelen lévén arra, hogy az én szememmel lásd magad!?

– Legalább Xerát tennéd boldoggá! Egy nővel csak elbírsz!?

– Ő a halállal akar boldog lenni.

– Álló éjjel csörömpöltetek a pengékkel, tisztára szétment az agyam tőle! Ilyen lepusztultan semmire se vagyok jó, pedig rövidesen óriási szükség lesz a varázstudásomra! Az sem ártana, ha te meg az én szememmel látnád magad: izomzatod medúzás, megszarkalábasodtál, lóg a szemhéjad, de az értelmetlen virrasztástól mindened lógásnak indult, tán még tokád is lett! Xera, te se vagy vakító! Szedjük össze magunkat, furcsa helyre készülünk. Mindaddig, amíg hercegünk a csodakardhoz nem ér, kevés félnivalónk lesz. De akkor aztán kitör a téboly! Ki kell jutnotok onnan, hogy tovább mehessetek. Elég erősnek érzitek magatokat? Mert én úgy látom, máris hamvasztani lehetne benneteket, érzéstelenítés sem kéne.

– Visszafelé jövet már Sayonnál lesz a varázserejű kard, nem!? – vetette fel a lány.

Mirill feddőn a harcosra nézett.

– Nem mondtad el neki?

– Még nem került szóba. Xera, a kard majd akkor lesz varázserejű, ha a zöld gyémántot is megszerezzük hozzá.

– Beleőrülök! Volt rá időm, tehát megfigyeltem, hogy mindaz felettébb bonyolulttá válik, amivel varázsló érintkezik!

– Mert ti, nem-varázslók, olyan simán és egyszerűen intézitek a dolgaitokat!? – mordult Mirill. – Kívánjátok, hogy példálózzak?

– Mihez kezdenék megőrülve? – tűnődött a lány. – Egy őrült, aki halhatatlan?

– Az idők végezetéig ámokot futhatnál – vidította Sayon. – Különben máris nem vagy épeszű.

– Ez az első bók, amit hallottam tőled.

Mirill megreszelgette a torkát.

– Rám is figyelnétek?! Most mindhárman kortyolunk a kulacsomból...

– Én ugyan nem kortyolok a te kulacsodból! – jelentette ki Sayon. – Látomásokra vágyom a legkevésbé!

– Pedig látomáson kívül szörnyű régen szeretkeztél!

– Nem lehetsz annyira erotomán, hogy még helyettem is folyton szeretkezni akarj!

– Dehogyisnem! Rettentően erotomán vagyok, ám ez most nem ide tartozik. Ne töltsük az időt vitatkozással, nehogy megint a legrosszabbkor vegyen elő a nőhiány. Tehát: iszunk néhány kortyot, és erőre kapunk. Felveszitek e palástokat...

Ezúttal Xera tiltakozott:

– Borzalmasan érezném magam benne – mondta, a varázsló tenyerén tartott, leginkább levedlett szitakötőbőrnek rémlő holmira tekintve, majd felsóhajtott. – Jól van, most is borzalmasan érzem magam, szóval mindegy: felveszem.

Leszálltak a lovakról. Kényszeredetten ittak a mézízű borból. Az első kortyokat lenyelvén máris jóval üdébbnek érezték magukat. Lelkesen tovább nyelték az italt, és nem kellett attól tartaniuk, hogy másnak nem jut, mert az fogyhatatlannak tetszett.

Xera felsóhajtott. Olyan érzése támadt, mintha átszellőztették volna fejét, izmait. Akárha többnapos alvásból ébredne. Erő és tettvágy feszítette, harcolni vágyott. Végignézett magán. Rövid szattyán csizmát, oldalt összefűzött nyersbőr nadrágot és inget viselt, fényes karvértje könyöktől az első ujjízületéig ért. Térdét, ágyékát, vállát is könnyű vértek fedték. Feltűzött hajára sodrott lószarvval díszített sisak borult, a dereka köré simuló széles szíjon függő tokokban dobó- és szúrófegyverek sorakoztak, kardja szokásosan a hátán lógott, markolattal a jobb keze ügyére esően. Apró láncszemekből készült kesztyűjének ujjai pengeszerű acélkarmokban végződtek.

Magára öltötte a fémesen fénylő, áttetsző palástot, s az tüstént felvette nyersbőr öltözékének színét, majd hullámzóan zölddé vált, mint a lábánál ringatózó fű, azután mesei kékké halványult, akár a fölé gömbölyödő égbolt, s mindeközben lobogott, kígyózott, elképzelhetetlen formákra bomlott, s e játéka során viselőjének alakját is folyamatosan változtatta: dagadó vitorlává, vágtázó lóvá, támadó sárkánnyá.

Xera leginkább Sayon átalakulásain mérhette fel e képességet, aki az övéhez hasonló színű öltözékre kapta fel a varázsköntöst, és az legott kápráztatásba fogott.

Mirill egy darabig büszkén figyelte, mily elhűlten és csodálón bámulják egymást, mint két gyerek, majd ujjpattintva hatástalanította a köpenyeket, és rájuk förmedt:

– Elég, erről most szokjatok le, mielőtt rákapnátok! A palást nem a ti figyelmetek elvonására való! Használjátok ki az általa nyújtott rejtőzési lehetőségeket. Xera, fogd ezt a gyűrűt! Ha távol kerülnénk egymástól, vagy nekem bajom esnék, hozzá fordulj!

A kesztyű fölött a lány mutatóujjára húzta a gyűrűt. Az ezüstfoglalatba illesztett, mandula formájú kristálykőbe metszett, misztikussá stilizált Nap és Hold körül háromszarvú, ijesztő ábrázatú sárkánygyík tekergőzött. Tevőkész hangulatuk a lovakra is átragadt. Arfum és Fantagro felcsapott farokkal vágtázott a réten. Mirill foltos ménje tetemes bakugrásokkal és a hanyatt esést megkísértő ágaskodásokkal juttatta kifejezésre harciasodását. Szilaj türelmetlenségükben első füttyre gazdáik mellett termettek.

– Menjünk – lehelte a varázsló, előreengedve társait a fák közé.

Erdei úton ügettek, sűrűn nőtt, nyalka fenyők alatt. A talajt vastagon fedő tűlevelek tökéletesen elnyelték a lovak lépteinek neszét. Hihetetlen csendben haladtak, akárha ott se járnának. A lombokon átszűrt fény zöldre festette körülöttük a levegőt.

Az első hang, amit meghallottak, valaminő furcsa kacagásféle volt: mintha óriási madarak nevetnének valahol, nem jókedvükben. Környezetük lépésről lépésre veszített folyamzöld színéből, akárha fakult, vagy még inkább: üvegesedett volna.

Aztán halk roppanás hallszott, majd újra egy, és hirtelen minden megtelt recsegéssel-ropogással, és immár világosan látták, hogy a fák és bokrok kékesen áttetszenek, és ők a levegőbe dermedt esőfüggönyön hatolnak keresztül, annak leheletfinom üvegfalát tördelve, és mégsem karcolódnak össze.

Egyszerre csak mesmeg átjárhatóvá vált a levegő, ritkulni kezdtek a fák, gyérült az aljnövényzet. A lovak patái csont- és üvegköveken dobogtak. Csilingeléssel, kaparászással, halk csengés-bongással és más üveghangokkal kísért, különös mozgolódás folyt körös-körül. Fekete-szürke, nyúlékony valamicsodák lebegtek a magasban, cikáztak az ágak közt, a földön, a kövek mögé rejtőztek, és a vállukra lebbenni próbáltak.

A lovak nyugtalanul kapkodták a fejüket. Toff hideglelősen trüttyögött.

Sayon és Xera kardot szorongatott.

Mirill felemelte varázsjelekkel tetovált jobbját.

– Most még ne aggódjatok – szólt. – Ezek csak a valaha itt jártak árnyai.

– És hová lettek a valaha itt jártak? – firtatta Sayon, nagy kedvet érezvén arra, hogy Fantagrót sarkán fordítva visszavágtázzon a tűlevélszőnyeges, normális erdőbe. Mivel választ nem kapott, ez is csak fokozta megfutamodási kedvét. Mindazonáltal elgyengülésének nem adta jelét, töretlenül léptetett előre.

Úgy rémlett, mintha egykori tulajdonosaik valamely fényszegény napszakban vetették volna le hosszúra torzult árnyékukat, talán teliholdas éjkor. Az itt ragadt testmások oly kétségbeesetten bolyongtak, akárha gazdáikat keresnék, nem létezhetvén ekként.

Némelyük felismerhetetlen volt, legfeljebb pacának, sárfoltnak látszott, mások kivehetőbbek maradtak: nőalak, vadász; kardlengető harcos, zsákmányát összeroppantó medve, lecsapó óriásdenevér. E közönségesnek elfogadható teremtmények mellett különféle szörnyetegek és fajzatok cserben hagyott árnyai is kóboroltak.

A fák fogytával kísérteties sikátorvárosba jutottak. A düledező épületek áttetszővé üvegesedett falán át látták a porladó berendezési tárgyakat, bútorokat; az itt éltek árnyait, és még a holtakat is: üveg-, csont- és cukormáz bevonatú emberek, kutyák, tyúkok, patkányok, lovak és hullott madarak hevertek mindenfelé, tetemeik kövezték az utat, szétroppanva a rájuk nehezülő paták alatt. A holt város szennylevét szállító csatornához értek. A dermedt víz fölött átívelő üveghíd rianásszerű hangokkal borzolta idegeiket, amíg átkeltek rajta.

Nagyobb házak, majd villák közé jutottak, mind több árny szegődött köréjük. Lovaik egyre különösebb lények – sárkánygyíkok, bizarr fenevadak, szörnyek, fajzatok és más pocsékságok – kővé, üveggé vagy csonttá fagyott maradványain tapostak.

Végre mögöttük maradt ez az útszakasz is.

Kedvük mégsem javult jelentősen; hájas szürke felhők vonultak az elsötétült égbolton, a levegő lehűlt, metsző szél futkosott.

Elüvegesedett várromhoz érkeztek, hosszú ideje szorongatott kardjuk a jobbjukba főm. A kövült szörnyekkel borított út a közeli erdő felé vezetett tovább. Lekanyarodtak a régen használt keréknyomról, átkeltek a gigászi jégtáblának tetsző felvonóhídon, és eltökélten a várudvarba léptettek a hajdani szárnyas kapu dőlt helyén.

Mindhárman palástolni próbálták félszüket. Csupán Toff nem alakoskodott: zubogó-fazék-hangokat hallatva, tíz körömmel kapaszkodott Arfum sörényébe, farkát Xera csuklója köré tekerte, árszerű szemfogait a köröttük hemzsegő árnyakra vicsorgatta.

Az égbe szökkenően magas, átlós irányban kettétört palota leomlott falai, tornyai a belső udvaron hevertek. A holt őrök továbbra is a helyükön álltak, a valaha kapu közelében málladozó díszkút vízköpő szörnyeinek agyarai között megdermedt a vízsugár. Az istállóban lószobrok hajoltak a jászlak fölé, a kovácsműhelyben vöröslő üvegdarabbá fagyott a parázs.

Ide is követték őket a dúlt árnyak; a Sayon lelkén elhatalmasodó gyanú szerint a körös-körül heverő holtakéi, és csak arra vágytak, hogy a test, amelyhez valaha tartoztak, megelevenüljön, és egymásra találjanak. Sayon és Xera a földre szökkent. A rompalota belsejébe vezető ajtó felé indultak.

Mirill a kút közelében állította meg lovát. Arcvonásai megfeszültek, a kezére és felsőtestére tetovált varázsjelek megszínesedtek, lüktetni kezdtek, és finoman gőzölögtek, akárha forrósodnának. Szitakötőszárny-szerű palástja enyhéden hullámzott alakja körül.

Sayon talppal beroppantotta az üveggé vált ajtót.

Átsiettek néhány termen, kisebb szobán. Csizmáik alatt katonák és szörnyek csonttetemei ropogtak. Omladékos lépcsőn igyekeztek egy szinttel magasabbra, az egyetlen épen maradt körtoronyba. A terem fölé boruló színpompás kristálykupola, fények híján, ezúttal nem vetítette a padlóra a ráfestett harci jeleneteket.

Középütt, a pazar tető alatt, egy felborult karosszék előtt – mintha az imént rúgta volna fel azt a széket – megkövült férfi állt. A hatalmas termetű ember testét háromfejű kígyók béklyózták, üveggé fagyottan is gonosz ábrázatúak, ujjnyi hosszú méregfogaikat meresztők. A szoborszerű holttest mellkasából kiálló kard nem volt kőből, üvegből, csontból, cukormázból. Amikor körülötte minden átváltozott, e kard érintetlen maradt a rontástól. Kétélű pengéje tündökölt a félhomályban, kézvédő keresztvassal ellátott markolatán ragyogtak a mágikus vésetek, markolatgombja ágaskodó lovat ábrázolt. A lobogó sörényű, dús bokaszőrű mén mellső lábai alatti kör alakú mélyedés üresen ásított.

Sayon a lányra nézett. Szemrése összeszűkült, szája keskennyé feszült.

Xera bólintott, és elhelyezkedett mellette.

A herceg eltette régi fegyverét. Két kézzel nyúlt a kőszobor mellkasában meredező, a Salach regélte legenda szerint csakis őt illető kardért. Ujjait a markolatra fonva megfeszítette izmait, arra számítván, hogy a penge szorulni fog, ám az úgy szaladt ki a kőtest mélyéből, akárha vajból, és Sayont odébb repítette a lendület.

Így aztán a lesújtó kígyók horgas méregfogai elvétették a nyakát.

A sebes mozgású hüllők nem támadhattak ismét.

Xera néhány szédítő gyors kardcsapással lemetszette tömérdek fejüket.

És egyszerre megrengett a környező világ: szörnyű fájdalomüvöltés, sikoltozás, jajveszékelés, morgás, üveghangú ropogás, hegyomláshangú robajlás tört ki. A társtalan árnyak veszekedetten cikáztak mindenfelé.

A kristálykupolára festett szemnyűgöző harci mének immár patadobogva vágtattak körbe-körbe, lovasaik szilajul küzdöttek egymással; levágott végtagok, gazdátlanná lett fegyverek és pajzsok hullottak, ömlő vér záporozott a magasból.

A kőember külső máza megrepedezett és szétporladt a padlón: tán hiányzott belőle a gyilokvágy, ami feltámaszthatta volna; bordái csontketrecében rózsálló férgek nyüzsögtek.

A teremben szerteszét heverő holt katonák magukhoz fogadták árnyékukat, egyszersmind visszatért beléjük az élet, vagy valami afféle: lassan megmoccantak, kába tekintettel körülnéztek, s amikor végre eltöltötte őket a serkentő düh, fegyvert ragadván a betolakodókra rontottak.

Sayon és Xera szembeszállt velük.

Harc közben próbáltak úgy forgolódni, hogy csak egymásnak fordítsanak hátat, és fedezhessék társukat. Kétségbeesetten igyekeztek kifelé a recsegő-ropogó, inogni látszó palotából. Páni sietségükben lépten-nyomon feltartóztatták őket a százfelől támadó ádázok és hozzájuk tapadt, vicsorgó árnyaik.

Rohantukban kezdték gyanítani, hogy odakinn is hasonló helyzet várja őket. Bármerre pillantottak, az egykori eleveneket megdermesztő kő-, csont- és cukormáz viharosan töredezett, az üvegbevonat olvadozott, a hajdanvolt élőkről és a falakról egyaránt.

Előbb az emberszabású lényeket bénító varázs tört meg, de az indulattalanságból szabaduló szörnyetegek is emelgették már a fejüket, ahogy árnyékuk rájuk talált, és visszaköltöztek beléjük éltető gyilokösztöneik.

Úgy rémlett, düh, gyűlölet és téboly készül itt bizarr bacchanáliára.

Sayon és Xera vagdalkozva nyargalt lefelé a csigalépcsőn. Az innen nyíló fülkékből is bősz katonák rontottak elő, de a fali tartókba tűzött fáklyák elmerevült lángjai is meg-meglobbantak, forró szurkot lövellvén feléjük. A lépcsőfokok töredeztek a talpuk alatt, az erőst imbolygó kőfalak repedéseiből rémhüllők támadoztak.

Xera szúrt, vágott, rúgott és minden lehető módon hadakozott. Kesztyűje acélkarmait vér borította, vastagon. Sok csatát kibírt, viseltes könyökvértje végképp elroppant, midőn tagló ütést mért egy tápászkodó fajzatra. Sisakja, vállvértje több helyütt behorpadt. Arca, nyaka vérzett, mindkét lábára sántított.

Sayon se festett ragyogóbban. A megszerzett kard nem tudott többet, mint elődje, viszont, jóval súlyosabb lévén, megsajgatta forgatója izomzatát. A harcos több-kevesebb sikerrel távol tartotta magától a seregnyi ellenfelet, olykor alattomos vésztől védte meg Xerát, vagy a lány őt, ám mind elkeserítőbben nyilvánvalóbbá vált: a lekaszabolt, kettévágott, felaprított rémlények röpke holtállapot múltán újra feltápászkodnak, és elölről kezdik a csatározást.

Xerának hirtelen eszébe ötlött a mutatóujjára húzott gyűrű. Legott ki is próbálta azt egy rávetődő fajzaton. A visszakézből homlokon törölt pocsékság képét betöltötte a kristálykőbe domborgatott hüllőábrázolat. Egyszercsak a háromfejű, háromszarvú sárkánygyík óriássá hízott, és fölöttébb csúnya hangok kíséretében felfalta a fajzatot; a lakoma látványa se volt elragadó.

A lány kissé utálkozva lépett tovább, ám amikor újabb nyálkás, rettentő fogazatú szörnyeteg pattant elé, nem habozott megütni azt a gyűrűvel. Megismétlődtek az imént történtek, ez a sárkánygyík-nyomat is remek étvágyúnak bizonyult.

Leértek a lépcsősoron. A lenti teremben valóságos had lesett rájuk, katonák, rémhüllők, ocsúdozó szörnyek. Xera hátrakiáltott a mögötte lépdelő Sayonnak.

– A palást!

Ezzel futásnak eredtek a rájuk váró pocsékok közé. A vállukon lobogó varázsköpeny felvette a padló és a falak kinézetét, aztán porfelhőre hasonlított, amelyet huzat zúdít át a szobán, majd ajtóvá lett, és azon át mindketten bántatlanul kijutottak a szabadba.

Odakinn megtorpantak.

Időközben a jégtábla felvonóhíd felcsapódott, és sokat veszített üvegességéből. Alsó és felső szélei korhadó fává sötétültek, középütt – akár a lehelt tükrön – párahártya terjengett, olvadozón.

A külső várfal omladékain áttekintve látták, hogy az ide vezető – bizonnyal átkozott! – útjuk során elhagyott hullák, valamint dögök feltámadtak, és tömött sorokban, rohanvást közelednek a kísértetváros felől. Még az emberszabásúak mozgásában, kinézetében is volt valami delejezően idegenszerű. Olybá tűntek, mintha gyilkolni vágyó szellemlények volnának.

Közelebbi környezetük helyzete sem töltötte el őket derűvel.

Mirill széttárt karokkal állt a várudvar közepén. Ingnyakánál és palástja ujjain át finom köd szivárgott, tetoválásai szivárványszíneket váltogattak, gyűrűi lángolni látszottak. A lovak mellette topogtak, Arfum nyakában a félájulttá rémült Toff hevert.

A feléledt katonák, fajzatok, a díszkútról levált szörnyetegek hada körülöttük hemzsegett-sündörgött, fenyegető gyűrűbe fogva őket, és bár nem merészeltek a tágas varázskörbe lépni, igencsak feszegették annak határait. Xera megrázkódott. A vállára boruló köpeny elfeketült és felhullámzott.

A lány elnyúlt testtel száguldó párduccá változott, és a bűvös körbe lendült.

Sayon tornádótölcsérként követte társnőjét.

Azután csak álltak a mágikusan védett gyűrűben, és ugyan a rájuk fenekedő ellenfél nem fért hozzájuk, egyikük sem érzett megkönnyebbülést. Ziháltak, erőt gyűjtöttek, és a kitörés mikéntjén töprengtek.

Mihamarabb ki kellett volna eszelniük a mentő gondolatot, mivel Mirill feszült arcvonásai fokozatosan petyhüdtek, haja vékonyult, langaléta termete alig észrevehetően kisebbedett.

– Xera, csókolj meg! – kérte elhalóan.

A lány habozás nélkül elé lépett. Beszívta a bőréről felszálló füst bódító illatát, és miközben erősen szájon csókolta a varázslót, testével macskamód hozzátörleszkedett, hátha így nagyobb és hosszasabb hatást ér el.

Tévedett. Bujasága éppenséggel elvonta Mirill figyelmét a varázskör fenntartásáról.

A védelem összeomlott, ha csak másodpercekre is. Ezt kihasználván néhány fajzat a gyűrűbe rontott, és rájuk támadt.

A dühödt Sayon ugrott közéjük új kardjával.

A lovak szarvukat leszegve, öklelőzve siettek a segítségére.

A bűnbánó Xerának is jutott ellenfél.

A felfrissült Mirill gyorsan visszaállította a láthatatlan védőpajzsot. Amint az működésbe lépett, a gyűrűn belüli fajzatok éktelen sikoltozás közepette elperzseltek. Haláltusájuk láttán a varázstéren kívül tolongó szörnyek, katonák kissé visszahúzódtak, miáltal a védelmező valamelyest kitágult.

Ugyane pillanatban feltámadt a szél, és félresöpörte a ködöt.

Xera felkapta a fejét.

A bezárult felvonóhíd korhadó fává visszasötétült szélei között a fogyatkozó párafátyolnak tetsző, megállíthatatlanul olvadó üveg feltündökölt a napsütésben.

Akár egy tükörajtó.

A varázsló tudta, mit gondol a lány.

– Menjetek! – kiáltotta, két karját magasabbra emelve, hogy az oltalmazó kört kiterjessze a felvonóhídig.

– Nem hagyunk itt!

– Tűnjetek innen a karddal! – parancsolta Mirill.

És ők engedelmesen lóra szökkentek.

Az elöl nyargaló Xera, a nyurga mágus mellett elsuhantában, búcsúzásként lágy mozdulattal végigsimított annak testén, az ágyékától a hajáig.

Azután elnyelte őket a másik világba menekítő tükörajtó.

Akárha egyetlen hosszúra nyúlt, álomszerű vágta-ugrással kerültek volna Arddra.

Mindösszesen ekkora varázslat esett meg velük. Változatos sebeik nem forrtak össze, továbbra is vért patakzottak, de még a veríték se szikkadt fel a testükről.

Fantagro, nem értvén, mi történt vele, kábán forgolódott a csüdig érő hóban. Tajtékosra izzadt szőre gőzölgött.

Sayon kedvére valónak találta a váratlan hűvösséget.

Saját bőrfelszíne ugyancsak dúsan párállott. Arfum és Xera is füstölni látszott.

E kellemességet mindössze addig élvezhették, amíg a veríték rájuk nem fagyott.

Mire a férfi megnyugtatta kergéző lovát, Toff már üvöltve fogvacogott, és minduntalan Xera ingébe akart mászni. Be is mászott, és kiebrudaltatás ellen lehorgonyozta magát a farkával.

Sayon felfigyelt arra, hogy a legkevésbé sem boldog, jóllehet elevenen került ki a szellemvilágiakkal vívott harcból. Eszébe ötlöttek a néhai Salach jósszavai, melyek szerint az iméntihez fogható küzdelmek bőséggel várnak még rá. Dühösen Xerára mordult.

– Észveszejtő dolgokat műveltél!

– A sietségben tényleg eltévedtem kissé – hagyta rá a lány. – Igyekezzünk lejutni a hegyről! Odalent melegebb van.

– Nem hidegről, hóról beszélek! Hanem Mirillről! Nevetségesek voltatok!

– De hisz nem is nevetsz!

– Ugyanis alig-alig mulattató, ha mindenféle szörnylényekkel muszáj verekedni, miközben ti egymásoztok!

– Mi nem egymásoztunk! Valóban nem érted, mi történt?! Még rengeteget tanulhattál volna Salachtól. Fogadj meg egy tanácsot: tudásod réseit eleganciával takargasd. Légy hercegi!

– Ha eszembe jutnak a történtek, nehezemre esik a hercegi viselkedés.

– Szeretnéd megbeszélni, netán megpofozkodni a dolgot? – kérdezte a lány. – Tegyük el estére. Most igyekezzünk, hogy lakott helyet, szállást találjunk, mielőtt leszáll az éj. Azért nem árt tudni: az itteni lakott helyek, kivált lakóik, nem gyönyörködtetőek.

Sayon nem felelt. Ha megszólal, didergése észrevehetővé vált volna. Komoran végigmeredt a végtelennek rémlő hómezőn, a fénytelen égbolton, majd hasadozott, vérmocskos nadrágjára, ingére pillantott; a Mirilltől kapott palást ernyedten lógott rajta, mint ami már nem tesz több csodát.

Ügetésre fogta ménjét Xera mögött, remélve, hogy felmelegszik. Próbálta szépnek látni a mélyszürke ég alatt sötétszürkéllő tájat, ám ez nem és nem sikerült. Lovaglással megdolgoztatott izmai hamarosan megfeledkeztek a hidegről. Így aztán térdtől combig egyáltalán nem fázott. Viszont mindkét lábfeje és keze göcsörtté dermedt. A jobbjában szorongatott varázskard már-már a tenyerébe fagyott.

Tellett-múlott a nap, és még mindig az enyhén lejtő havas lapály hevert köröttük. A gyakorta felélénkülő szél szúrós hódarát hajigált a szemükbe, nyakukba, csizmájuk szárába, továbbá az összes szakadásba, mit a ruhájukon lelt. Az égbolt mindegyre szürkült, a szürkeség eleddig sosem látott, mélabúsító árnyalatait kevergetve.

E vidéken bokor se sarjadt, madár se járt. Az út mellé terült tó jeget hizlalt, s az vastagon fedte a sekély széleket. Bentebb, ahol a goromba szél is kivette a részét a tájalkotásból, néhol előbukkant a jég alól a fekete víz. A férfit megkörnyékezte a csüggedés.

Ekkor népes lovascsapat bukkant fel a távolban.

– Tőlük talán megtudhatjuk, merre találunk fűtött szobát, forró fürdőt – sóhajtott vágyakozón.

A mellette nyargaló – az ingében rejtőző Toff miatt púposnak látszó – Xera szánakozó pillantást vetett rá.

– Ne hagyd magad meglepni – ajánlotta.

Kissé felegyenesedve lassított Arfum iramán. Kihúzta kezét a melengető sörény alól. Előrántotta kardját.

Az eddélig kettes sorokban vágtázó lovasok egymás köré fejlődtek, alighanem azon tanakodva, mitévők legyenek velük. Meglepő hamarsággal egyezségre jutván, gyakorlottan szétszóródtak, és vészes iramban lódultak feléjük.

Mire vakkantás-szerű hangfoszlányaikat Xeráék arcába vágta a szél, már ők is közel jártak.

Loboncos szőrzetű, formátlanul nagy testű, mégsem lomha hátasokon ültek, elmocskolódott prémekbe burkolt alakjuk zömöknek rémlett, durva vonásokkal szabdalt, szürkéllő bőrű ábrázatuk alig emlékeztetett emberi arcra. Könnyen az áldozat testébe törő, hullámos pengéjű tőrkardot markoltak, a derékszíjukra aggatott tokokban tartalék pengék sorakoztak.

A hordából kiváló, oldalra húzódó lovasok íjat lengettek.

A Sayont nyíltan megközelítő két fickó szorosan egymás mellett nyargalt, magasra nyújtott, összeérintett kezükben dárdára hasonlító fegyverfélét tartottak.

Az ütközés előtti pillanatban a támadók szétugrattak. A levegőbe emelt hálócsapda szétnyílt, és Sayon felé száguldott.

A férfi ellökte magát Fantagro hátáról. Oldalt vetődvén kitért a háló útjából. Röptében lesodorta lováról a jobb oldali flótást, és egyetlen kardcsapással végzett vele, majd annak rárontó társát a lábánál fogva kapta le a nyeregből, és néhány ütéssel ártalmatlanította.

Xera gyorsan átlátta: a támadók élve akarják Sayont, őrá viszont nincs szükségük. Tőrét és kesztyűje pengeujjait használva kiszabadította a rádobott háló alatt vergődő Fantagrót, hogy a harcos mielőbb visszaülhessen lovára.

Ezenközben több arddi fejvadász kifejezetten vele akart végezni. Korábban már volt dolga ilyenfélékkel, ismerte és gyűlölte hernyózó pengéjű, szigonyhegyű, ócska vasú fegyverüket, ezért arra törekedett, hogy azokat távol tartsa magától. Bármi áron. Hullott az ellenfél.

Arfum is tevékenyen részt vett a küzdelemben. Szemmel tartotta a Xera leterítésével elfoglalt íjászokat, és igyekezett ravaszul forgolódván, olyképp kitérni a feléjük száguldó nyílvesszők elől, hogy azért azok ne vesszenek kárba, és eltalálják a lánnyal hadakozó befogók valamelyikét.

Sayon eltökélten próbált visszakerülni Fantagro hátára, ám mindannyiszor közbejött valaki, hol tőrkardot lengetve, hol láncos golyót suhogtatva, hol vetőhálóval, hol pedig puszta kézzel, e bozontosan szőrös kezek némelyikén hat-hét gacsos ujjal.

A harcos ismét jócskán izzadt, gémberedett végtagjai átforrósodtak. A torz küllemű fejvadászok Ristan katonáit juttatták eszébe. Nem is kímélte őket, újdonat kardjának súlyosságát feledve kaszabolta, aprította, irdalta az ellent.

Amikor végre Fantagro közelébe jutott, és a hátára pattanhatott volna, az egyik befogó kötélhurkot vetett a ló nyakára, és elvonszolta foglyát.

Sayon levágta a rárohanó fickókat, hogy ne tartóztassák fel tovább, és a Fantagrót elhurcoló lovas után iramodott. Xera figyelmeztető kiáltásával sem törődve, követte őt a tó jegére.

A fejvadász robusztus lovához béklyózott forróbarna mén fuldokolva küzdött a szabadulásért. Hiábavalóan lecövekelt patái alól szikrák fröcsköltek. Sodrott szarvait többször az irdatlan állat testébe fúrta, ám az fel sem vette sérüléseit, vérezvén is egyre tovább húzta Fantagrót a jégen.

A lány megelégelte a rá lövögető íjászokat. Arfumról lecsúszva egy elpusztult hátas fedezékébe hasalt, és szélsebesen lenyilazta őket, majd még ennél is gyorsabban megpördült, hogy elrúgja magától a rávetődő embervadászt.

A fickó hanyatt vágódott a hóban, ám nyomban talpon termett, és újra rohamozott. Araszoló kígyóra emlékeztető, nem enyhén rozsdálló vasú pengéjét előremeresztve, vicsorogva csapott a lány felé.

Xera ezúttal karddal fogadta közeledtét. Emez üdvözlés mindörökre elkedvetlenítette a bárdolatlan arddit. A lány lehempergette magáról a hullát. Kimerültségtől zihálva feltérdelt a szétfröccsent vércseppek langyosától kásásodó, piszkos hóban.

Úgy tetszett, a csata véget ért, olyat, amilyet. Az emberfogó csürhe rajtavesztett. Gazdátlanná könnyebbült hátasaik loncsos csapatba verődve távolodtak.

Xera fellélegzése elhamarkodottnak bizonyult.

Sayon még küzdött a tó jegén.

Miután lovastól leterítette a Fantagrót elhurcoló martalócot, és megszabadított ménjét vezetve a part felé indult, két vérszomjas arddi zúdult rá, a horda utolsó két katonája.

A felé vágtató fickókat félúton hagyták cserben a tavat borító jégréteg vészjós roppanásaitól rettegő lovaik, ám a lehajítottak gyalogosan is kívánták a harcot.

Dühödtek és elkeseredettek voltak. Szemüregüket teljesen kitöltő, hatalmas, sötét íriszük feketén lángolt. Szabdalt arcvonásaik, ajkatlan-keskeny szájuk gyűlölettől fintorgott-rángott, csikorgatott fogaik közt ádáz szitkokat sziszegtek. Még mindig élve akarták a prédát, esetleg félig agyonverve.

Fantagro alatt megingott, süppedezett a jég. A csődör halk nyerítéssel simult gazdája vállához, sürgetve őt, hogy ugorjon a hátára, és meneküljenek.

Sayon a feléje vagdalkozó tőrkardokra figyelt, azok alattomos csapásait, szúrásait hárította. Midőn rémült ménje megugrott, egy pillantás erejéig a tovavágtázó ló után fordult.

Ekkor az előtte lengetett hullámos vasak egyike a karjába szaladt, és kettétört.

Az embervadász szélvész mozdulattal próbált pengét cserélni. E művelet feleútján vesztette el a fejét.

A lehulló koponyát már se tulajdonosa, se más meg nem bámulhatta.

Szétrobbant alattuk a jég.

A tátongó nyílásból felcsapó fekete víz ellenfeleivel együtt nyelte el Sayont.

Xera nem merte hinni, amit látott.

Elsőül az őt ért veszteségre gondolt. Marad a halhatatlanság, ráadásul immár Sayon hiányával is tetézve. Csak ezt követően merült fel benne, és e pillanatban jóval kevésbé izgatta, hogy mi lesz a gyllusiakkal.

Futásnak eredt, hátha tehetne valamit.

Azután hason csúszott a robajló, imbolygó jégen.

A tátongó lékhez érkezve csüggedten belekavart az örvénylő vízbe. Kesztyűjéről leázott a vér. Ujjai megdermedtek.

Kirántotta kezét a mocskos habokból.

Az odaveszett férfi nevét, rangját sóhajtotta, több mint kegyelettel.

Sayon herceg nincs többé, de a varázskardnak is befellegzett.

Megest végtelenül hosszú idő telhet el, mire újfent előkallódik valahonnan egy bátor szívű férfi, arra eltökélt, hogy megszerzi mindazt, aminek segélyével legyőzheti Ristan sötét mágiával támogatott hatalmát.

Próbált még ennél is cinikusabb lenni. Nem ment.

Úgy érezte, lefagyott az agya. Az agya, mely talán megakadályozhatná az eszeveszettséget, amire a teste készült. Xera azon kapta magát, hogy ugráshoz helyezkedik.

És mégsem vetődött a mélybe, mert ekkor a feketén kavargó vízörvény felböffentett valamit.

Az embervadász levágott fejét.

A dülledt csontozatú arc, a csupa-írisz, meredt szempár és a csorbán vicsorgó fogsor megmutatta magát. A metszett nyakból rózsaszín lé csöpögött.

A látomás eltűnt.

A pezsgő víz kiköpte a másik arddit, ugyancsak élettelent, de legalább nem csonkoltat. A magasba lövellt tetem törött gerinccel visszahullott és elsüllyedt.

Xerának feltűnt, hogy a csónakként himbálódzó jégszőnyeg szegélyén térdepel, két kezét úgyként előrenyújtva, mintha varázslatért könyörögne.

Ekkor előbukkant a kard, a majdnem-bűvös.

Előbukkant, és markolatát a lány jobb tenyerébe simította.

Sayon nélkül semmit sem érsz, rengeteg ideje rá várt világa, éppen őrá, mert csakis ő teljesítheti be, vagy bukhatja el Gyllus sorsát, miként az enyémet is, és már el is bukta, milyen kár mindezért! sóhajtotta.

És nem fonta ujjait a gyönyörűen megmunkált kardra, s bár nem fonta rá kesztyűs ujjait, azok mégis a markolatra fonódtak, függetlenül akaratától, keserűségétől, a szemébe gyűlt könnyektől.

Xera huppanva leült. Két kézre ragadta a csodaszép kardot, és a magasba emelte.

A Mirilltől kapott gyűrűre meredt. Igézetten bámulta a mandula formájú kristálykőbe metszett Nap feltündöklő aranyát, a Hold csillámos ezüstjét, és a köréjük tekeredett, nyeldekelve lélegző sárkánygyík három fejét, lüktető torkait, a ferde vágású szemekben álló pupillákat, a borostyán színű íriszek ragyogtát.

A Nap és a Hold egymásba olvadt, vakító visszfénye felizzott a kardpengén, s ekkor körös-körül eloszlott a szürkeség.

A káprázat szűntével a szennyes víz kiokádta magából a lefejezett arddi jegessé merevült törzsét.

Az ívessé fagyott hullát a lány mellé dobta a jégre, és nem is nyelte vissza. Utánahajította hiányzó fejét, majd a fegyvereit.

Azután a másik tetemtől is megszabadult.

Kihányta a hátasával együtt elnyelt lótolvajt.

Végül visszaadta Sayont.

A herceg élt.

Címéhez, de nem állapotához méltatlanul, hasmánt elnyúlt a jégen, és kiköhögött magából több szakajtónyi vizet. Hápogott és nehézlégzett, márványossá fagyott tagjai reszkettek, átdöfött felkarjából kásássá dermedt vér szivárgott a beletört penge mellől.

Elfogadta Xera támaszul kínált vállát. A tó jéghéját keresztül-kasul hálózó repedéseket kerülgetve partra tántorogtak.

Azután Sayon nem bírta tovább. Haja, szempillája bezúzmarásodott, vizes ruhája kérgesre fagyott. Elnyúlt a földön, és nem akart többé megmozdulni.

– Kelj fel, mozogj, mert így megfagysz! – kérte a lány.

Nem kapott választ. Az apátiába süppedt férfi lezárt szemmel, lila szájjal, elkékült bőrrel hevert a hóban. Xera prémes köpenyt képzelt holtnak rémlő teste alá, s az tüstént ott is termett. Ezután dúsan hosszú szőrű, hatalmas palástot gondolt magára, s amikor azt valóságosan megkapta, betakarta vele a férfit. Kevesellvén az így szerzett melegséget, további takarókat fantáziált, immár hasztalan.

A két réteg szőrme közé bújva lemeztelenítette Sayont, végigdörzsölte dermedtre hűlt végtagjait, mellkasát, arcát. Hiába.

Elszalajtotta a dúltan szüttyögő Toffot, hogy forgassa ki prémjeikből a szerteszét heverő hullákat. A majomka rohanvást teljesítette óhaját.

Kellemetlen szagú, mocskos, idegen szőrméket vonszolt elő, s a lány a hóra terítette azokat. Viszolygás nélkül ágyat almozott belőlük Sayon alá. Levetkőzött, és a jégtábla férfira feküdt, magukra húzva a létezővé gondolt palástokat.

Két tenyere közé fogta, leheletével is melengette a hideg arcot.

– Nehogy félreérts! – dideregte. – Nem ismerkedni akarok. Ezen összefekvés helyett inkább pengéznék veled, amiként szoktuk. Fogadd el a melegemet, Sayon! Rájuk esteledett. A jegesre hűlt test nem langyosult. Xera egyre jobban fázott. Ám elképzelte, hogy három Nap tűz a fejére, verítékpatakok csobognak homlokán, tarkóján, még a körme is izzad. Átélten olvadozott a forróságban, vízért epekedett.

Savanykás és mézes ízű gyümölcsöket falt mohón, levüket az állára csöpögtetve, és amikor a tagló hőségtől már minden porcikája verítéket gyöngyözött, fejest ugrott a smaragd vizű tóba, és a fenékre merült a tiszta vízben lebegdező halak közé.

Miután ezt élénken elgondolta, újból átmelegedett. Tovább simogatta, lehelte Sayont, mégse változott a helyzet.

Ekkor észbe idézte a legutóbb érzett férfibőr forróságát.

Ahogy egyre beljebb hatolt ölelkezési emlékeiben, mind valóságosabban Rhangot érezte maga körül, alatt, fölött, teste-lelke mélyében. Még egyszer átélte valahavolt érzékleteit, ám tudta, hogy bármily életszerűek is gyönyörei, ezúttal mégsem történnek meg vele, tudta, hogy Rhang réges-rég elmúlt, elporladt, csak a fájó vágy és hiány maradt utána.

Keményen pofozta Sayont.

– Gyerünk, nyisd ki a szemed! Mozgás, verjen a szíved, lélegezz, melegedj! – kiáltotta, s közben ütötte, csípte a férfit, ahol érte. – Jusson eszedbe Ylim, Salach és Mirill, Gyllus és Ristan, fejedelmi szüleid, a szép lány, aki nem a húgod! Jusson eszedbe, miért kínzattál, tanultál rengeteg időn át, mire készültél oly sok gyötrelem árán! Ha annyira irigyled tőlem a halhatatlanságot, miért menekülsz most a semmibe? Hazug volnál, halandó? Vagy inkább gyáva? Ugye, mennyivel könnyebb és jobb meghalni!?

– Szétszedsz – nyögte a félholt.

– Üss vissza! – követelte a lány, kirántva Sayon karjából a törött pengét. – Légy büszke, add vissza az összes pofont, marcangot! Fektess két vállra, győzz le! Mutasd meg, hogy te vagy az erősebb, a férfi!

– Neked megadom magam.

– Legalább fogj le! Ne hagyd, hogy kínozzalak! Mozdulj! Élj! – kérte valamivel halkabban, még leplezve örömét, a férfi felemás színű szemét bámulón, ütésre emelt kezét a levegőben feledve.

Sayon megérezte a fölé hajoló Xera légvételeinek felszabadultát. Gyönyörködve nézte éjkékből türkizzé világosodó íriszét, kisimuló arcvonásait, derengő mosolyát, és amikor ráeszmélt, hogy mindezt a lány mutatóujján viselt gyűrű által árasztott kékezüst holdvilágban látja, már el sem csodálkozott.

Megfogta Xera csuklóját.

– Köszönöm – mondta.

A lány alatt heverő test immár nem holt húsnak érzett. A férfi nem egyszerűen csak felmelegedett, hanem megáradt benne az élet. Korábbi állapotához képest annyit változott, akárha egy jégszobor vált volna emberré: s ez teljes világnyi változás volt.

– Élvezem, hogy végre eleven bőröd van, feszesek izmaid – sóhajtott Xera. – Jól áll neked az élet.

Sayon elengedte a karját.

– Ki tudja, meddig élveznéd!? Ha rajtam maradsz, bárhol megfeszesedhetek, és akkor kardra pattansz. Menj odébb, ma éjjel nem vágyom bajvívni. Te gyanítod, mit akartak a sziklaarcúak?

– Téged elfogni, engem megölni.

– De miért?

– Minthogy elhirtelenkedtük, már nincs kitől megkérdezni – fanyargott Xera. A férfi mellé hemperedvén nyomban megütötte orrát az idegen prémek bűze. Elfintorodott. – Csak találgathatok. Megenni nem akarhattak, mert akkor egyből a leöléseddel próbálkoztak volna. Valaki talán ágyast rendelt tőlük.

Sayon felkönyökölt mellette.

– Úgy érted, hogy egy asszony akart magának elraboltatni?! – kérdezte rököny hangon.

– Nem feltétlenül téged, hanem valamely magas, vállas, jó külsejű daliát, és nem bizonyosan asszony a megrendelő. Valószínűbb, hogy férfi az illető.

– Férfi?!

– Nehogy azt mondd, hogy először hallasz efféléről!

– Milyen hely ez?!

– Nem sokkal pocsékabb, mint a többi, de jóval kevésbé szép.

– Leverően hangzik.

– Lesz még leverőbb is. Csak most érkeztünk. Úgy sejtem, itt alszunk a hómezőn. Ha megkívánsz, vagy megkívánlak, inkább legyen meg, de nem kelek fel kardozni! Aludni akarok! Majd Arfum felébreszt, ha veszély közelit. De ne merjen közelíteni! Gyilkolni tudnék, ha felvernek álmomból! Tedd a fejed alá az új kardodat: ő emelt ki a mélyből, pedig a varázsereje még sehol sincs!

– Téged is a fejem alá tehetnélek.

– Meg ne próbáld!

Sayon a lány fölé hajolt.

– Ha a végén elbúcsúzol és továbbállsz, azt valahogyan átvészelem. De ha meghalsz...!? Csak addig volt könnyű nélküled az élet, amíg nem tudtam, hogy létezel. A jeges vízbe fulladásnál és a fagyhalálnál is gyötrőbbnek ígérkezik, amit akkor fogok érezni, mikor megkapod Ylim halálcsókját. Máris a gyilkosodnak tartom magam.

– Emlékezz Salach tanításaira. A te jutalmad néped öröme és koronád lesz, enyém a halálcsók; ezt nem először és csupán emlékeztetőül mondom. Ha igazán barátom volnál, támogatnál vágyaimban.

– Kívánhatsz olyan jutalmat, ami gyötrelmes a barátodnak?

– Már nem emlékszel, amikor arra kértél, hogy végezzek veled, ha netán kiütközne rajtad Ahmat nyavalyája? Gondolod, nekem könnyű lenne megölni téged?

– Nem ölnél meg könnyedén, ha csattogó fogakkal a torkodat keresném?! Ha a véredből hörpölnék?

– Akkor is emlékeznék arra, aki azelőtt voltál.

– Ha nem tudnád, hogy én voltam Rhang, melengettél volna a testeddel?

– Mirillt is megcsókoltam, amidőn azt kellett tennem.

– Mi lett vele?

Xera vállat vont.

– Mit gondolsz? – faggatta Sayon. – Ott veszett?

– Ha igen, nem miattad áldozta fel magát, e terhet a válladra ne vedd. Salach se miattad halt meg, nemde!?

– Amohoe pusztította el őt a távolból. Azért, nehogy felkészítsen Ristan trónfosztására. Nem tudták, hogy már régtől nála vagyok, mert ha tudják, akkor engem ölettek volna meg. Salach elmagyarázta, mi történik, és az ő szavai mindent oly kristályosan tisztává tettek. Egyszer majd elmesélem. Most köszönöm, amit értem tettél. Sőt, téged köszönlek. Aludj jól.

Sayon hanyatt feküdt a lány mellett. Válluk, karjuk összesimult. Ujjaikat egymásba fűzték. A gyűrű fénye kihunyt.

A takarók végébe fészkelődött majomka előbátorodott búvóhelyéről. Elhelyezkedett a szabad oldalon, Xera vállhajlatába gömbölyödött, fejét a lány mellére hajtotta, s rögvest feledte az iméntig átélt, rettentő szorongást: annak félelmét, hogy elveszítik egymást.

A heggyel együtt a hó és a hideg is mögöttük maradt. Mindazonáltal a levegő nem lett meleg, és a környező világ nem vált kevésbé szürkévé. De legalább fű halványzöldellt körös-körül, néhol bokrok növekedtek, sötét vizű patak nyargalt mellettük.

Egyszercsak fák magasodtak eléjük, majd erdővé sokasodtak.

A rengetegben kanyargó ösvényen nem hallszott madárdal, állati neszezés.

Egy fehér szirmú virágoktól széplő tisztáson megálltak. A lovak füvet, cserjelombot harapdáltak, Toff férgeket hajszolt. Xera szedett – vagy gondolt – gyümölccsel kínálta Sayont, és a férfi elfogadta a bíbor színű, fanyar ízű, bő levű bogyókat, hogy a szomját oltsa, de húsétel után sóhajtozott, egyre hangosabban.

Az erdő fogytával jókora városra bukkantak. Kőből és fából tákolt, alacsony házak között léptettek. Az építmények közötti keskeny utacska egyenetlen kövezetét elképesztő mennyiségű és állagú bűzhödt szemét borította: rothadó zöldség, ürülék és bomló tetemmaradványok, nem csupán állatokéi.

Piszkos színű, durva kelmékbe öltözött, kis termetű arddiak csodálkoztak rájuk mindenfelől: pince- és házablakból, kapuból, lapos tetőről, egymás hátáról. Óriás íriszű, sötét szemükkel hosszan és felkavaróan bámulták őket. Zegzugos csontozatú, darabos vonású, szürkés bőrű arcukról viszolygás és félelem áradt; utóbbi nem csak nekik, az ő idegenségüknek, hanem úgy általában a létezésnek szólt.

Látszólag senki sem törődött velük, amíg áthaladtak a sikátorutcákon. Néhányan árnyékként surrantak utánuk, gyermekek és felnőttek is. Nehéz volt különbséget tenni férfiak, nők, serdülők és aggok között, mindannyian oly egyformán zömök testűek, szögletes mozgásúak, ritkás hajzatúak és – Sayon szerint – sziklaarcúak lévén.

Csakhamar tágasabb terekre, nagyobbacska házak közé értek. Ekkor már magától értetődően fogadták az egymást cipelő arddiak látványát. Többnyire a pocsékabb ruházatú, gyérebb hajú fickó hurcolta hátán a másikat, a kevésbé csúnyán öltözöttet, madártollas föveget viselőt. Egyik-másik hurcolt személy ujjain gyűrűk csillantak, szemlátomást nem aranyárban, inkább társadalmilag értékesek.

Ahogy beljebb hatoltak a városba, kocsi elé fogott arddiakkal tarkult a kép. A fogaton ülők valóságosan pöffeszkedtek, hisz csaknem szép ruhát birtokoltak. A hölgyek ritkás hajában színes szalagok pompállottak, lábukon ormótlan rongybocskor helyett bőrcipő díszlett. Sayon nem merte volna találgatni, hogy a szürke topán miféle bőrből készült. Egyébként is sokféle, rossz ízű sejtés szorongatta, mégsem zavarta kérdezősködéssel Xerát. Holott igencsak érdekelte volna: miért nem lát fegyvert senkinél; egyik arddi miért vezeti szíjon a másikat, és a vezetett miért táncol, énekel, ha ezt nem épp örömében teszi!?

Ernyős koronájú fákkal szegélyezett, hatalmas piactérre értek. Gyalogláb sétáltak tovább lovaik kíséretében. A jóllakott Toff Arfum nyakában heverészett.

A pecsenyesütő parazsán hús és kolbász sercegett, egy asztallal odébb italt mértek: mézsárgát, lilát és zöldet, utóbbi vágykeltőn füstölgött. Beljebb vágóállatok ketrecei sorakoztak, amelyek többségében jócska combú, góliát mellű, terebély farú baromfifélék káráltak, de magatehetetlenné hizlalt, vastagon zsíros bőrű négylábúakból is bőséges volt a választék.

Távolabb egy öblös hangú árus cipelő és hintóhúzó szolgákat, dalos-táncos cselédeket, ágyastársnak való fiúkat, lányokat kínált. Másvalaki arról kiáltozott, hogy kipróbált és legyőzhetetlen fegyverforgatókat ad bérbe, ugyanő a másnap esedékes kivégzési ünnepségre invitálta a népet: akasztást, négyelést, tömeg általi bűnhődtetést ígérve.

Sayon rökönyödötten bámulta a ketrecekben gubbasztó, egykedvűnek látszó szolgákat.

Valaki meglökte a könyökét. Az öblös hangú kupec állt mellette.

– Mi is emberek vagyunk! – szólott, kihúzva magát.

Ilyképpen a harcos mellkasáig ért, ám láthatóan nem annak nyurgasága, még csak nem is felemás szemszíne, vagy bármely férfias adottsága váltotta ki emberi mivoltát bizonygató ingerét, hanem Sayon öltözéke. Az apró termetű arddit az aranymedállal ékes homlokpánt, a fekete bőrnadrág és ing, a hosszú szárú szattyáncsizma és mindezek dús rojtdíszei, a fényes váll- és ölvért, a két pazar kard és a többi villogó fegyver látványa izgatta fel: legtöbbjüknek száz életen át se jön össze ennyi pompás holmija.

A herceg ráhagyóan bólintott, és továbblépett. Az ágyasnak szánt ifjakat szemlélve Gyllusra gondolt, az ottaniak hasonló sorsára, testi-lelki nyomorára – és szokásosan feldühödött, ám ennek most sem adta jelét. Megtorpant egy szűkös ketrec előtt. Az ürülékmocskos padlón kuporgó, betegül kövér, kékre-zöldre ütlegelt, mocskos alakokra meredt. Tudta, hogy azok is emberek, az imént részesült e felvilágosításban az ardditól. Az egyik rommá hizlalt emberi lény a ketrec rácsára drótozott vályúban feketéllő, zavaros levet lafatyolta.

– Mit szeretsz? – kérdezte egy behízelgő hang, nőé. – Máját, lépét, heréit, gyomrát, beleit, szívét, combját? Sayon a mellé sündörgött asszony hosszan rezegtetett kígyónyelvére, majd az ujjaira pillantott, amelyek az ő karját markolták, és undorában megfeszítette karizmait, mintegy lepattintva magáról a visszatetsző némbert.

A nő elengedte ugyan, de nem tágított. Erőltetett mosollyal meredt az arcába, ajkatlan szája felfedte rágcsálószerű fogsorát.

– Máját, ugye?! – sápogta.

Sayon elfordult, és továbblépett. Nyikorgást, szűkölést, majd tompa puffanást hallott a háta mögül.

Ekkor a rémes némber a derékszíjába csimpaszkodott, mire ő hátrafordult.

És még látta, amint a ketrecből kicibált kövér ember végtagjai utolsókat ránganak-reszketnek a taglózás után. Majd egy keléses bőrű – arddi mércével is rút – fickó felhasította a hullát, és kimarkolta belőle a májat. Azután azt a sárga pöttyökkel át- meg átszőtt, zsíros hártyával borított, vért csepegő, bíbor májat Sayonnak nyújtotta.

Ő viszolyogva hátrált néhány lépésnyit. A ketrecben maradtakra meredt. Torka elszorult, nyála megkeseredett, fejében üvöltés harsant.

Xera sejtette, mi zajlik benne. Félrevonszolta a férfit a böllérektől.

– Na mi lesz?! Már nem kell? Én egyem meg?! – visított utánuk a kígyónyelvű nő.

– Xera, láttad te is!? Megölték! – nyögte Sayon. – Egyszerűen agyoncsapták! Megveszem a többieket, és szabadon engedem őket!

– Ezek vágóemberek – mondta a lány.

– Micsodák?!

– Gyerünk innen. Keressünk szállást.

– Vágóemberek?!

– Némelykor kérdezd meg magadtól: muszáj most megbotránkoznom? Az esetek zömében nem muszáj.

– Ezek azért hizlalnak embereket, hogy megegyék őket?!

– Gylluson talán nem szokás?

– Nyíltan csak Ristan szörnyetegei zabálnak emberhúst. Olykor előfordul, hogy az éhezők is ilyesmire kényszerülnek. De ők legalább titokban teszik, szégyenkezve.

– Vagy úgy! Ha elfogadod, hogy a szégyenletes dolgok titkon művelhetők, idővel derék arddi lehet belőled. Ezt majd megérted, ha itt időzünk néhány napig.

– Vágóember?! – visszhangozta Sayon. – Nahát, micsoda ínyencek az itteniek!

– Hallgass! – kérte Xera.

– Miért tenném? – kérdezte a férfi harciasan.

– Azért vagy itt, hogy változtass a szokásaikon, vagy azért, mert a zöld kőre van szükséged? Hamar döntsd el, kell-e több gond a meglévőknél!? Ha igen, akkor ne keresgélj tovább: gondot, bajt itt bőven találsz!

Míg ők egymásra meredve fojtott dühvel fecserésztek, a csalódott némber összesivalogta a piaci népet. Sokszor és mind színesebben panaszolta el, minő sérelem érte az áruját visszautasító idegen részéről.

Bár jelenlétük, kinézetük eddig sem kevéssé szúrta a szemeket, most aztán minden tekintet rájuk szegeződött. A bámész arddiak gyűrűbe fogták őket, és egyre közelebb szivárogtak. A keléses bőrű, legyekkel és kukacokkal lepetett böllér még mindig a kitépett májat markolta, körötte rovarok repestek.

Nyilvánvalónak látszott, hogy a tömeg testközelig kívánkozik.

A kígyónyelvű asszony máris kiszemelte magának nyugtalanodó lovaikat, az aggodalmasan szüttyögő Toffot, Xera haj- és ujjgyűrűit; egy másik nő a vállára dobott szitakötőbőr palástra vágyott, a férfiak a kardjára, íjára, késeire, fémcsatos szíjaira fenték a fogukat. Sayon se járt volna különbül, az őt pásztázó pillantásokból kirémlett, hogy a végén egy szál bőrrojtot se hagynának nála, és ha már teljesen lecsupaszították, eladnák ágyasnak, eleven vagy holt húsnak.

A lány sóhajtott. Felmérte, hogy a fegyverforgatókkal seftelő kupec vezeti a körülöttük sündörgő csürhét.

Szembefordult vele, és magára gondolta harci kellékeit: pillanatok alatt szarvas sisakot, ragyogó vérteket, penge ujjú kesztyűt öltött.

Ugyanígy tett a mellette álló Sayon is.

Válluk köré lebbentették a Mirilltől kapott palástot.

Bemutatójuk elkápráztatta a kifosztásukra áhítozó tömeget. Lélegzetek akadtak el, mellkasok horpadoztak, csupa-írisz, kőmerev szempárok dülledtek. Az egyforma ábrázatokra mindörökre felvésett félelembarázdák elmélyültek, mind többen és egyre szaporábban kezdtek pislogni zavarukban.

A derék arddiak heroikus küzdelmet vívtak magukkal. Természetes gyávaságuk, a sejtjeikben hurcolt félsz és a szintén velük született kapzsiság csatázott bennük.

Az utóbbi győzött, és a tömeg feléjük zúdult, hogy bármi áron elvegyék tőlük a rajtuk csillogó, sok értékes kincset, mint érdemtelenektől.

Néhányan kést szorongattak, a zöm azonban puszta kézzel rohamozott.

Ekkor Arfum és Fantagro nekiindult. Szilaj vágtaköröket róttak Sayon és Xera körül, patáik köveket fröcsköltek a hökkenten megtorpanó csőcselék arcába.

Csupán a böllér, a némber és a vezér fickó nem ijedt vissza a lovak fenyegetésétől. Elvakultan nyomultak tovább, hogy birtokba vegyék a nekik járót. Szürke gúnyájuk redői alól hernyózó pengéjű tőrkardokat bűvöltek elő. A keléses flótás Arfum felé lendült, ám mielőtt még szügyön szúrhatta volna az övéit védelmező mént, az felágaskodott, és a nyakában ugrándozó Toff tébolyult kaffantásaitól bátorítva letaposta a fegyverest, majd újabb kört rohant.

– A szerelmem! – sikított a némber, és a holttesten végigtiporva Xerának ugrott.

A lány a bal kezében tartott vívótőrrel ütötte félre a hullámos pengét. Jobbjával visszakézből arcul csapta a nőt.

Azután hátralépett, és karjait összefonva szemlélte azt, amit a tömeg is meredten bámult: a varázsgyűrűből elszabadult háromfejű sárkánygyík jóízű lakomázását.

Sayon undorodva elfordult.

A támadóknak is elegük lett.

A fosztogatás vezére visszarebbent, markából eltűnt a kard.

A csürhe messzire tágult a kiszámíthatatlanul veszélyes idegenektől, és azon távolságból már nem is látták oly ingerlően szépnek az őket ékítő tömérdek kincset.

Sayonék lóra szálltak. Toff a lány vállára mászott, két karjával átölelte a nyakát, és hosszas levezető sóhajtozást hallatott.

A herceg végigmérte a csőcseléket. Érzékelte az arcokon terjengő alázatos vigyorgást, valamint a behódolás egyéb jeleit. Kavargott a gyomra.

A ketrecekhez léptetve, kardjával leütötte a zárakat, és kitárta az ajtókat. Utolsóul a vágóembereket engedte szabadon.

Ám sem a szolgának, sem az éteknek szánt rabok nem vettek tudomást nemes tettéről. Ott maradtak, ahová sorsuk zárta őket, úgy vélekedvén: nincs választásuk.

– Nem te leszel a hős férfiú, akinek dicső cselekedeteit dalnokok zengedezik majd az arddi kocsmákban – jegyezte meg Xera, látván a ketreclakók közönyét. – Ha úgy érzed, igazságtevő hajlamod kielégült valamelyest, menjünk tovább.

– Nem az vezérelt, hogy megénekelj vagy kigúnyolj.

– Ne haragudj. Megértem, ha csalódott vagy.

– Katonák! – visította egy rémült hang a közeli fa koronájából.

A tömeg egyetlen szempillantás alatt szétugrott, jellegtelenné, már-már láthatatlanná szürkült.

Mire a fegyveresek a piactérre érkeztek dübörgő léptű hátasaikon, teljesen eltűntek a színről a nők, gyerekek és fiatal férfiak, valamint a néhai böllérpár maradványai, tőrkardostól.

Az iméntig vezérkedő férfiú vissza jámborult, tette a dolgát: kántálva lelkesítette a maradék népséget a másnapi kivégzés megtekintésére, viszont mélyen hallgatott a tőle bérbe vehető kardforgatókról.

Az elrettentő módon felfegyverkezett katonák derékra kötött szőrmepalástot, szürke gúnyát és renegátbőr csizmát viseltek. Vezetőjük, egy összeszabdalt képű, testszerte hegekkel éktelenített fickó, Sayon elé rúgtatott nehézkes lován.

– Kik vagytok? – kérdezte nyersen. – Hogy merészeltek kardot tartani?

– Qepáról jöttünk, Lamar nagyúr meghívására. Az ő kastélyába igyekszünk – felelte hűvösen a harcos.

– Lamarhoz? – hördült a faggató, jócskán meghunyászkodva. – Őt nemigen szokták látogatni!

– A magadfajták csakugyan nem – hagyta rá Sayon. A fickó nagyot nyelt, elfordítva tekintetét az idegenek csábító holmijairól.

– Merről jöttök?

A herceg szótlanul a háta mögé bökött a hüvelykujjával.

– Nemrég a hegyre küldtem egy csapat katonát. Már vissza kellett volna térniük. Nem találkoztatok velük?

– Színüket se láttuk.

– Különös – kétkedett a fickó, pillantását Xerára fordítván. – Miként kerülhettétek el egymást?!

– Talán ott se voltak – vont vállat a lány. – Vagy betemette őket a hó.

– Na, menjetek tovább!

Nem kérették magukat. Távolodóban még hallották, amint a katonák vezetője a téren nyargalászva arra buzdítja a derék arddiakat, hogy neki jelentsék, ha szomszédjuk, ismerősük viselt dolgairól, netán fegyverrejtegetőkről tudnak.

A város széle felé tartottak.

– Ki az a Lamar? – kérdezte Xera.

– Sem élő, se holt személy. Valaki, akitől az itteniek hűdésesen félnek. Kastélyából ember még nem tért vissza elevenen. Remélem, sikerült azt a látszatot keltenem, hogy mi is Lamar-félék vagyunk.

– Jegyezzük meg e nevet, mint olyat, amely remekül hárítja az alantas szándékot!

– Hamarosan személyesen is megismerjük a nagyurat – tudatta Sayon.

– Bemegyünk a kastélyába? – firtatta Xera.

– Tőle kell elhoznunk a zöld gyémántot, az ő akarata ellenére.

A lány nevetett. Hátrahajtott fejjel, hosszan, keserűn.

– Hát ezt pompásan kimódolták a jósok, varázslók! – fanyalgott. – Eszerint egyedül kell betörnöm Lamarhoz.

– Veled tartok, holtodig – biztosította Sayon. – Emlékszel? Így szól a megállapodásunk!

– Lamartól kijössz élve, miként még senki?! Netán velem kárpótol a sorsod, amiért gyerekként nem lehetett dajkád? Pedig dadus és aranyfonállal szegett pelenka is járt volna neked! A te rangod mellé!?

– Nem kell dajkálnod engem.

– Nem?

– Nem. A Fagyott Kő Birodalmát is megjártuk, holott az a hely is arról híres, hogy oda csak bemenni lehet. Bizonyára nem véletlenül találkoztunk Mirillel.

– Azért találkoztunk vele, mert megfertőztetted magad Ahmattal.

– És? Segített a sárgavérűségen? Más dolga volt velünk.

– Jaj, Mirill bora! – sóhajtott a lány, megfeledkezve az általa provokált vitáról.

Emlékezés borzongatta érlékekkel elszótlanodtak.

Egyszercsak a városszéli fogadóhoz érkeztek.

Parányi szobájukban aprócska ágy állott, még Xera számára is rövid.

Sayon beletörődött, hogy Z alakban fog aludni, majd felfedezte a kamra sarkában elfüggönyözött sekély kőtálat. Tengeri fürdőzés, úszás után sóvárogva megmosakodott a falra szerelt kutyafejből csordogáló vízben. A közelmúltban szerzett, fájdalmas kar-, váll- és hátsebeit kímélve szárazra törülközött.

Azután az arddi termetre szabott nyoszolyán összegömbölyödve várta, hogy Xera s Toff is rendbe hozza magát, és elszunnyadt kimerültségében, mire ők végeztek. Nem akarták zavarni álmát. Lábujjhegyen lopództak ki a szobából.

Sayon tüstént felrezzent a kényelmetlen ágyon, és még a folyosón utolérte őket.

Leültek a szabadban elhelyezett asztalok egyikénél, a se meleg, se langy estében. A tűzrakások fölött jókora szárnyasok, kövér négylábúak és kuporgó helyzetben felszúrt emberhízók forogtak a nyársakon. Parázsra fröccsenő zsírjuk sercegve sziszegett, és átható szagot árasztott.

Így hát Sayon áttért Xera étrendjére, s jóllakott némi salátával és gyümölccsel. A vacsora befejeztéül fövenyselymességű, rubinszínű bort kortyolgattak.

Inkább egymást nézték, mintsem a környezetüket, és amikor ráeszméltek, miként bámulják s látják egyre szebbnek, egyedibbnek és mind becsesebbnek a szemközti személyt, egyszerre sóhajtottak fel: ma sem alszunk? nyögvén.

– Beszéljük meg – javallotta kis töprengés után Xera.

– Korábbi útitársaiddal is átvívtad az éjt, ha megkívántátok egymást?

– Nem, ez a mi kettőnk játéka.

– Játéknak érzed? – csodálkozott Sayon.

– Egyikünk sem akarhat mélyen belebonyolódni. Márpedig ami köztünk születhetne, csakis mélységesen bonyodalmas lehet. Nem puszta vágy kerülget minket, amit üdítően kioltana az összebújás.

– Lehet tőle szabadulni?

A lány felvonta vállát.

– Nem tudom – mondta. – Nem hiszem. Nem lehet.

– Szívem szerint belevetném magam. Ha élni akarnál.

– Ha én belevetném magam, meginogna az elhatározásom. És ha az ylimi esélyt elszalasztanám, később szörnyen bánnám.

– Szeretnélek. Máris szeretlek. A fenébe! Kardozzunk?

Xera bólintott.

Toff visítozva átrohant néhányszor az asztalon. Nem lévén saját haja, Xeráét és Sayonét tépdeste dühében, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt. Lehajtott fejjel, lógó vállal, roggyant térddel, hosszan álldogált, és igazgyöngy méretű könnyeket potyogtatott, akár a megtestesült fájdalom, éreztetvén, hogy bánatában rögvest megboldogul.

Komédiázása szíveket facsart és szemnedveket szöktetett.

A szomszédos asztaloktól többen megbámulták. Kínja láttán néhány nőszemély elpityeredett.

Egy díszesen öltözött, tömérdek gyűrűvel hivalgó úr azonnal megvette volna őt, játszószerül a hitvesének. Hallván, hogy a majomka nem eladó, ugyanis szabad, előbb értetlenül bámult, majd a kíséretében iddogáló, szedett-vedett kinézetű fegyveresekre mutatott.

– Jobb, ha eladod, mint ha ők veszik el, nem igaz!? Sayon felsóhajtott. Lesújtó véleményt formált azokról, akiknek kevés egyszer elmondani valamit. Mint a legtöbb, tulajdon szellemi képességeire hiú-büszke ifjú, megbocsáthatatlannak tartotta a lomhaeszűséget.

– Nem adhatom el azt, ami nem a tulajdonom – közölte unottan.

A gazdag férfiú Xerához fordult.

– Tied az állatka?

– Az enyém se. Szabad. Tényleg nem tudod, mit jelent ez a szó?

– Te tudod, mit jelent, ha a nejem megkíván valamit?

– Nos?

– Azt jelenti, hogy azonnal meg kell kapnia! – üvöltötte az uraság.

– Figyelj jól! – kezdte halkan a lány. – Szabadnak lenni, azt is jelenti, hogy te döntőd el, kihez tartozol. És persze még sok mindent, de szerintem hiába magyaráznám, nem ez a gondolat, hanem a gondolat általában, a közeledbe sem ér. Ne bolygasd a kardforgatóidat, túl sokat ettek, ittak már: tompák, lassúak, semmik nekünk. Halomba hányjuk őket, veled és akarnok nejeddel együtt. Ülj vissza, s ne kívánj mindent megvenni: nem a birtoklás tesz többé!

A jellegzetes arddi vonásokkal bíró férfi lassan, vigyorogva letelepedett asztalukhoz, a velük szembeni székre.

– Hallgassatok ide! – szólt, rájuk szegezve jobb keze mindkét mutatóujját. – Moch vagyok, és ti csak azért nem rettegtek e névtől, mert most érkezvén, még nem ismeritek. Körös-körül az én harcosaim ülnek, és megvettem a városi katonákat is. Engem szolgál a környék minden fegyverese! Holnap családostól a városba telepítem leghívebb kardforgatóimat! Vagyis holnap estére enyém lesz ez a kocsma is! Kár volt pocsékoznotok az eszemet! Azt gondoljátok: ugyan hová tehetném a híveimet, hiszen lakott az összes ház?! Holnap minden lakos ott lesz a kivégzési népünnepélyen! Ott lesznek egy rakáson az arénában, és akkor az embereim játszva kiirtják őket! Szóval tényleg páratlan méretű kivégzési ünnepség lesz! Így aztán megüresednek a házak, gazdátlanná válik a fogadó is. Holnap este már ti is Hatalmasságodnak fogtok szólítani, mert ha nem, kutyamód meghaltok!

Sayon meghajolt kissé.

– Van még mondandója Kicsinységednek? – kérdezte.

– Van! – csattant a férfi. Arcán mosoly terebélyesedett, az a fajta, aminőt az önnön nagyszerűségükbe szerelmes egyének szoktak vonásaikon hizlalgatni. – Gondolj bele! Micsoda ötlet! Elfoglaltathatnám a várost házról házra, de akkor bevéreződne, összebeleződne, tönkremenne egy csomó épület! Utóbb hullahegyeket kéne eltakarítani! Rengetegen elszöknének, és vinnék a kincseiket is.

– Megdicsérjelek? – érdeklődött Sayon. – Holott még nem is említetted, hogy az arénában legyilkolandó tömeg fegyvertelen lesz, nem úgy, mint a te tőrforgatóid.

– Igen – bólintott a fickó önelégülten. – Furmányosan kiterveltem! Nem állíthatod, hogy ostoba vagyok! Felfogadlak: légy a seregeim vezére! Ha elzavarod a környék nagyurait, beleértve a szellemvilággal mágiázó Lamart is, neked adom az egyik várat, esetleg épp Lamarét! Beköltözhetsz e nőcskével, és ha ez túlsággal nagyszájú, magas vagy sovány neked, választhatsz másikat, bármennyit a rabnők közül!

– Mi az, amiért ennyire megtetszettem neked? – firtatta Sayon.

– Ragyogó külsőd van. Ha te megjelensz valahol, figyelni kell rád. Ordít rólad, hogy jó katona vagy, és még remekebb vezér lennél. Akkor is tudnám, ha nem mondták volna. Pár éjjel ezelőtt itt járt néhány sakálfejű. Téged akartak, arcképedet mutogatták. Tudom, hogy szökött rabszolga vagy, és Ristan halálra kerestet. Vajon űzne-e világról világra, ha közönséges harcos rabszolga lettél volna, miként a szörnykatonái állítják? Elszántan kergetnek, tehát nincs két választásod. Seregeim vezéreként velük is szembeszállhatsz. Egyedül, majomra is, nőre is vigyázva, semmire se mész, hiába cipelsz két kardot is!

Xera lábfeje Sayon csizmaorrához ért. A férfi a csillámosan ezüstkék szempárra pillantott, majd hegynyi önuralommal így felelt az arddinak:

– Köszönöm megtisztelő ajánlatodat. Reggelig kigondolom a választ.

– Rendben van – bólintott az uraság. – Addig a majomtól is elbúcsúzhatsz. Sőt, ha terhedre lesz, nejem a nődet is átveszi, fésülő cselédnek.

– Remélem, kopaszodó hitvesed egyéb időtöltést is talál nekem, mert hamar végeznék a hajával, azután csak a dögunalom marcangolna, és az unatkozás szerfelett árt a jellemnek...

Ezúttal Sayon lába ért az övéhez az asztal alatt, és a lány elhallgatott.

A herceg felemelkedett, és enyhén meghajtotta felsőtestét az ostobán vigyorgó Moch előtt.

– Bocsásson meg Senkiséged – szólott. – Pirkadatig elhallgatnám világhódító terveidet, de még el kell intéznem valamit e hölggyel.

Toff megest felvisított, majd megadóan követte őket a fogadó melletti rétre, és órákon át szemlélte döntetlen párviadalukat.

Kevésnyi, de kényelmetlen alvás után, fogyó Hold alakúra gémberedve ocsúdtak.

Sayon nem bírt felegyenesedni, mélységesen szolgai pózban ácsorgott az ágy mellett.

Xera nevetett rajta, majd visszalökte őt az ágyra, és végigmasszírozta görcsbe merevült testét.

A férfi eleinte szemérmes-érthetetlen szitokszókat mormolt, kisvártatva nyögdécselt gyönyörűségében.

Később, immár a hátán fekve, a combjain lovagló masszírozónőre tekintett.

– Elmegyek az arénába – közölte. – Tudom, mi a véleményed.

– Dehogy tudod!

– Dehogynem. Szíved szerint leintenél. Muszáj figyelmeztetnem őket. Teljesen gyanútlanok, védtelenek.

– Nincs rád szükségük. Csalódott leszel.

– Máris az vagyok: magamban csalódott. Hiába kardoztam, gyötrettem éjhosszat, továbbra is kívánlak. Menekülj a közelemből. Ősenkisége elől is szöknünk kell. Barátságos hozzáállásunkkal biztosítottuk éji nyugalmunkat, de most már futás! Nem hallod, Xera?! Rebbenj le rólam, amíg békén vagyok!

– Nem könnyű – sóhajtott a lány.

– Ne fokozd kínjaimat!

– Mintha nekem nem volnának.

– Ezt vigaszul szántad?!

– A következő szálláshelyen gondoskodjunk magunknak hálótársról, mielőtt végképp eszünket venné a vágy. Sayon lesöpörte combjáról Xerát, és felült.

– Szerinted valami könnyíts magadon! jellegű találka jól kúrálná a bajt? Nem bánom, megpróbálhatjuk. Mi több, máris türelmetlenül várom az estét! Hát persze! Hanyatt döntök egy lányt, azután pár napig nyugodt leszek! Ilyen egyszerű. Nélküled is eszembe juthatott volna! Nálad így működik? Lefekszel valakivel, bárkivel, akárkivel, és az kisimít bizonyos időre?!

– Nem szereted az ötletemet?

– De hiszen méltatom! Ugyan jobbára azzal szoktam ágyba, fűbe, szénakazalba bújni, akit kedvelek, de sebaj, legfeljebb majd elszakítom a vágyat a tárgyától, és fohászkodom, hogy ne támadjanak nehézségeim a nem kívánt idegennel. Esetleg nézni óhajtod, amint kúrálok vele? Vagy én nézzelek téged?

– Jól sejtettem – bólintott Xera. – Te is közel jársz az idegösszeomláshoz. Épp ennek nagyszerű gyógyszere a szeretkezés a megfelelő idegennel.

– Remek! – hagyta rá Sayon. Felpattant a kurta ágyról. – Velem tartasz az arénába?

– Vigyáznom kell rád.

– Persze! Mindig kimegy a buta fejemből!

– Ne dühöngj, herceg!

– Megint igazad van. Szólíthatlak dadusnak? Kivágyhatok, kiszerethetek belőled?

Az ajtó felé indultak.

Azután visszafordultak, és Toffra meredtek.

A szüttyögő az ágy szélén ült, tüntetően lógázott lábbal, vége-hossza nincs farkát a lepedőn kígyóztatva. Hegyes körmű, fekete ujjai a térdén kopogtak. Füttyre csücsörített szájjal, ám halotti némán, tenyérnyire tágult aranysárga szemmel bámult a mennyezetre. Úgy rémlett, nem tart velük, és búcsúzni sem készül.

– Hé, majomka! – sóhajtott Xera. – Semmi ég veled? Megbántottunk?

Toff mozdulatlan maradt.

A lány Sayonra nézett.

– Mondj neki valamit. Hátha tőled ijedt meg.

– Nincs megijedve. Elege van belőlünk, és nem alaptalanul. Ég áldjon, Trütty!

– Itthagynád?! – hörrent Xera. – Arddon nem élnek ilyen majomkák.

– Ez esetben adj neki bölcs búcsútanácsot arra nézvést, miként kúrálja magányát, és kivel háljon idegösszeomlás ellen.

– Mindenki rám sértődött?! – nyögte a lány. – Toffnak is velem van baja? Mit szúrtam el?

– Semmiség, csak mindent – legyintett Sayon, a folyosóra lépve.

Már lóháton ültek, és időhúzó módon vacakoltak fegyvereikkel, lószerszámmal, csizmaszárral, és minden lehetővel, amikor – cseppet se lélekszakadva – megjelent Toff.

Fejedelmi tartásban lépett hozzájuk, pontosabban Fantagro mellé, és felemelt karral jelezte: nem bánja, ha Sayon a magasba segíti. A mén nyakában elhelyezkedvén gondosan a semmibe nézett, hogy szikrányi kétséget se hagyjon sértettsége felől.

– Az bántja őt; hogy túl mostohán bánunk véle, önmagunkkal és egymással? – tűnődött Xera. – Sokat vitázunk? Feleslegesen fájdítjuk a másikat? Miért nem beszélsz, Toff?!

Azután ők is elhallgattak.

Naptalan, bús ég alatt, zsúfolt utcákon, hemzsegő nép között léptettek előre.

A tömeg az aréna felé vonult. Úgy festett, az ünnepi alkalomra mindenki felöltötte a jobbik sárszínű ruháját, kipucolta rongybocskorát. A gyalogos nők és leányok szürke szalagot kötöttek gyéres hajukba.

A háton cipelt személyek lapos kalapot, avagy színes masnit viseltek; az egyik embervonta fogaton ülő hölgy hajában fehér virágok díszlettek, bőrcipőjét aranyos csatok ékítették.

Xeráék a küzdőtérhez közeledvén legelni küldték a lovakat és a dactartó majmot. Talajszínű kámzsás köpenyt gondoltak magukra, hogy észrevétlenül vegyülhessenek az arddiak közé.

A porondra gördített szekerekre kötözött halálraítéltek némán várakoztak. Panaszhangot, zokszót nem hallattak, az őket csúfoló gyerekekre, öregasszonyokra ügyet se vetve, tompán bámultak maguk elé.

Néhány hóhérsegéd a kivégzőalkalmatosságokon végzett apróbb igazításokat. Egyikük fejszével kopácsolt az ingatag pódiumon, társa a nyársalóeszköz élességét sokallván, annak visszatompításán fáradozott: durva köveken nyiszogtatta a szigonyhegy széleit.

A jó látási viszonyokat ígérő helyre vágyó, vadul taszigálódó, gyakorta hajba kapó tömeg szelídítésére kirendelt katonák egy csoportja felfigyelt a tétován fel-alá járkáló Sayonra. Hangadójuk ráförmedt, hogy azonnal üljön le.

A harcos jobbnak látta, ha engedelmeskedik.

Xera letelepedett mellé.

– Kinek szólnál? – kérdezte.

– Mindenkinek tudnia kéne, mi készül.

Korosodó hölgy ült előttük, kezében hímzőkerettel. Az előrajzolt minta akasztott arddit ábrázolt. Az asszony a kötélen himbálódzó alak kilógó nyelvének kidolgozásán munkálkodott. A ráma szélébe szúrt, befűzött tűkben a szürke szín szebbnél szebb árnyalatait képviselő fonalak várták a sorukat. A mellette tüsténkedő fiúgyermek állította csatasorba e kellékeket, lelkesen szopogatva, lyukba húzva és elharapva a szálakat.

Alaposabban körültekintvén megállapíthatták, hogy a kivégzési témájú varrottasok készítése kifejezetten szokásos az ilyen jellegű – többnyire estélig tartó – eseményeken. Egyetlen teremtést láttak, egy ifjú lányt, aki nem karóba húzást, felnégyelést, avagy nép általi agyonveretést hímzett, hanem párnahuzatot horgolt buzgón, alighanem a kelengyéjéhez.

Az előttük ülő fiú; végezvén a fonalak tűbe fűzésével, kérdőre vonta anyját.

– Mit csináltak a rossz emberek? Miért kell kivégezni őket?

– Az egyik például hazudott – felelte komoran a nő.

– Hazudott?! – nyikkant a gyermek. – És az bűn?

– De mennyire!

– És akkor te miért hazudtál a múltkor a szomszédnak? Hogy nem is te húztad le a hulla bácsiról a cipőt, pedig dehogyisnem te húztad le! A katonáknak meg azt hazudtad, hogy nem te ütötted agyon a hulla bácsit az utcakővel, pedig láttam, amikor csináltad!

– Halkabban! – sziszegte az asszony. – Az a hazugság, amin rajtakapnak. Érted? Az a rossz ember azért lesz kerékbe törve, mert azt hazudta, nincs kardja, és közben a kezében volt a kard!

– És a másik?

– Az meg ölt.

– Ölni bűn?

– Bűn hát.

– És az nem ölés volt, amikor te agyonverted a cipős bácsit?

– Látta valaki rajtad kívül?

A gyermek bizonytalanul vállat vont.

– Akkor nem volt ölés! – szögezte le az asszony. – Nem ölés, ha nem látta senki. Te meg tartsd a szád, különben nyakon váglak!

– És a többi rossz emberek? Mit csináltak?

– Rettenetes bűnöket követtek el! Például gyereket ettek!

– Mert a gyerekhús finom, zsenge. Néha nekem is azt kell ennem, hogy nagyra nőjek.

– De meg is kértelek, hogy senkinek se fecsegj erről!

– És még milyen bűnök vannak?

– Az egyik disznó meg más férfi feleségével hált! De most majd életlen késsel vágják le bűnös részeit, mielőtt kivégeznék! És az a léha nő is megjárja! Kezdetnek jól megcsonkítják! Megérdemelt halála lesz a következő kézimunkám témája.

– Mikor kezdődik már?! – nyafogta a fiú. – Úúúgy unatkozom! Vegyél nekem csemegét!

– Nem veszek! Nincs pénzem!

– De van! Láttam, amikor eladtad a hulla bácsi cipőjét!

– Ne üvölts! Még meghallja valaki!

– Ha nem veszel nekem szemropogóst, akkor üvölteni fogok! Megmondom a katonáknak, hogy hazudtál a szomszéd néniről, és nem is kellett volna őt elvinniük, mert nem is csinált semmi rosszat, és te találtad ki az összes bűneit, mert nem tetszett neked, hogy tellett neki hajszalagra!

– Agyonváglak, büdös kölyök!

– Kapok csemegét?

– Kapsz, te kis szaros! Ne, itt a pénz, lódulj!

Sayon Xerára bámult, ám a lány arcáról mit sem olvashatott le. Mielőtt szóba hozta volna kérdését, éktelen tapsolás, füttyögetés tört ki.

A műsoréhes közönség türelmetlenségét hallván, mozgolódás támadt a porondon.

A herceg körülpillantott. Fejtetőig felfegyverzett, gyújtónyilakkal gazdagon ellátott katonák és más kardforgatók vették körül a széksorokban tomboló tömeget.

Odalent a szürke zsákruhába bújt, óriás termetű hóhér leemelte a szekérről az első elítéltet, és a nyakbőrénél fogva magasba tartotta a férfit.

– Emberek és nők, figyelem! Most megtudjátok, miként végzik a hazugok! – kiáltotta a pódiumra lebbenő városi elöljáró. Fehér inget, gyöngyház színű palástot, bűnözőbőr csizmát viselt, nyakában több sor aranylánc kígyózott, ujjain gyűrűk csillogtak. – A gonosztevők nem ússzák meg, mindig megbűnhődnek! Jól véssétek eszetekbe: az erkölcs mindenekfölött! Ez a rút féreg, ez az ember névre méltatlan alak most a szemetek láttára fog megdögleni! Hóhér! Vágjad négybe bűnös testét!

– Nyolcba! – ordított a közönség egy része.

– Égessétek meg! – üvöltötték mások. – Hadd izzon!

– Én döntöm el, hogyan döglik meg! – sivította az elöljáró.

Csenevész hangját elnyomta az alsó széksorokból szálló kántálás:

– Verjük agyon, verjük agyon!

– Nyúzzuk meg! – követelték távolabb.

– Kínozzuk halálra! Minden rését öntsük tele forró vízzel! – hallszott egy erőteljes, ám kedvesen doromboló hang. – Szúrjuk ki a szemét, vagy kanalazzuk ki az ujjunkkal!

Ájtatos csend támadt.

A negédes hang folytatta:

– Dugjunk horgas tűket a fülébe! Tüzes pengét a segglukába! Heréljük ki puszta kézzel! Tépjük le az előbőrét!

– Úgy van! Úgy van! – tombolt a tömeg, immár egységben.

Sayon kézen fogta a lányt.

Görnyedt tartásban, észrevétlenül surrantak ki a sorból.

A szélen csúnyán vigyorgó, kardlóbáló katonákba ütköztek.

Szétnyitották talajszürke köpenyüket, láthatóvá téve idegen öltözéküket, fegyvereiket.

A lány felemelte gyűrűs mutatóujját.

A kristálykőbe metszett Nap feltündökölt. Ragyogó arany burokkal vette körül őket, elvakítva a közelükben állókat.

A sárszín arddi égbolt és az alatta élő nép sose látott efféle káprázatot.

– Vigyázzatok! Engedjétek tovább őket! – bömbölte az egyik katona. – Ezek Lamar vendégei!

Babonás tisztelettel ejtette ki az eleve halott, tehát megölhetetlen személy nevét.

De vajon arddi kultúrájú egyén mi egyebet kezdhetett volna az ölhetetlenség furcsaságával!?

Bántatlanul távoztak.

A szél sokáig utánuk sodorta a bűnösök széttépetését ünneplő közönség kéjsikolyait.

– Mostantól hallgatok rád – szólott Sayon hosszas töprengés után. – Tévedhetetlenül kiismered magad a lelkeken. Ha észbe idézem szavaidat, miszerint olykor tegyem fel a kérdést: muszáj-e megbotránkoznom, valóban arra jutok, hogy nem muszáj. Meglehet, felháborodásra semmi ok. Pusztán csak nem értem az arddiakat.

– Idegen számára a gyllusiak is különösnek tűnhetnek. Gondolj bele: emberöltőnél is régebben tűritek a zsarnokságot.

– Ha Ristan uralmát csak a szörnykatonák védenék, rég elsöpörtük volna őket. Amohoe varázshatalmával nem bírunk. Kívülálló talán gyávának, megalkuvónak, ostobának lát minket, hiszen lázongás nélkül viseljük nyomorunkat. Élni és túlélni próbál mindenki. Ettől kéne megváltani Gyllust.

– Lehet, hogy az arddiakat is szörnyű átok sújtja.

– Bizonyosan. Emberi lényeket csakis átok tehet ilyenné, születésük semmiképp.

Elhagyták a várost.

Szürke út kanyargott előttük, porfelleg hízott a nyomukban. Fáradt tartású, csekély lombú fák magasodtak köréjük, madár se nyikkant a lankadtzöld levelek közt.

A Fantagro nyakában ülő Toff engesztelődni látszott. Tágra nyitott, enyhén nedves, aranyszínű szemével mind sűrűbben pillantott a mellette nyargaló Xerára.

Amikor a lány rámosolygott, a majomka összerezzent, és homlokráncolva eltűnődött, mitévő legyen. Úgy döntött, kicsit még dédelgeti haragját, bár csak azért, nehogy túl könnyen megbocsátónak higgyék. Nem vigyorgott vissza, tekintetét elfordította.

A mögötte ülő Sayonra sandított.

– Elvárhatod tőle, hogy keresse a kegyeidet – hagyta rá a férfi. – Még kéresd magad. Remélem, neked sikerül. Sajnos, én képtelen vagyok erre. Eszembe jutott, hogy féltékennyé tehetném, de ebben is megelőzött. Hozzád másmilyen kapcsolat fűzi, te talán többre mész vele. Vedd rá, hogy hagyjon fel a meghalási kényszerével. Szóba se állj vele, míg halálcsókért eped, s nem például az enyémért.

Toff lesimította kajla füleit, jelezvén, hogy ezt nem hallja.

– Látod, mit tettél, Xera? Mindnyájan kikészültünk – sóhajtott Sayon.

– Abbahagyhatnád végre – lehelte a lány. – Többé ne hozd szóba a halálcsókot.

A férfi megállította a lovakat. Szembefordultak egymással.

– Agg asszony! Nézz rám, és kutasd át végtelen múltadat! Más is akart ennyire téged?

– Igen, és nem csak ennyire.

– S megkapott?

– Mit jelent nálad a megkapás? Azt, hogy hányszor hálhatott velem? Netán azt, hogy viszontszerettem-e őt? Mind közül Rhang fáj a legjobban. Arra vágytam, hogy halandóvá legyek, gyerekem szülessen tőle, vele vénüljek meg.

– Feladtad volna a varázserődet is?

Xera halványan elmosolyodott.

A következő pillanatokban nem csupán arckifejezést, de hajviseletet, öltözéket is cserélt. Kékezüst fényű, éjsötét haja csigákba bomlott, majd kontyba csavarodott, fülében tűzzománc csikóhalak díszlettek, pilláit csillámos festék fedte. Magas, tiszta homlokát briliánsokkal ékes pánt ölelte, azután sisak simult a hajára, és földig érő zöld ruháját harci vért váltotta fel.

Végül, sokadszor is ruhát cserélvén, díszeket, arcfestést, hajviseletet váltogatván, a lány Sayon szemébe nézett.

– Igen – felelte. – Feladtam volna. Egyetlen kisbabáért Rhangtól. És azért, hogy kéz a kézben, vénen haljunk meg.

– Sajnálom – mondta a férfi, felfogván fájdalmát. – Azt reméltem, erősebb vagyok. Voltam is, mindaddig, amíg személyesen nem ismertelek. Gyakran gondolok arra, hogy sikerrel járunk, és Gyllus végre fellélegzik. Ám egyre inkább érzem, mekkora árat követel ezért a sorsom. Nélküled nem csak én lennék kevesebb. Bármely világból hiányzik valami alapvetően fontos, ahol te nem vagy ott.

– Ezt Salach halálakor is elmondhattad volna.

– Salach csupán testet cserélt.

– Velem is ezt teszi majd a halálcsók.

– Önző beszéd, tudom: egyáltalán nem bánom, hogy Salach milyen testet ölt legközelebb. De téged pontosan ugyanilyennek szeretnélek. Ez pedig nem lehetséges. Tehát ne is fecsegjünk róla. Maradj életben, és nincs miről vitázni!

– Salach nem mondta, hogy hiába próbálnád megváltoztatni szándékomat?

– Nem. Szeretett téged. Ezt a megtestesülésedet. Amikor megérezte; hogy végzetesen gyengítik őt Amohoe távolból jövő varázspraktikái, szinte megkönnyebbült: nem neki kell közölnie veled, miként szolgáld meg Ylim csókját. Barátod volt, mégsem ujjongott a halálvágyadtól.

Arfum halkan horkantott. Fantagro némán állt, izmai megfeszültek.

Sayon a hátrafelé fülelő lovakra pillantva felsóhajtott: – Vajon ki siet utánunk? Moch avagy Ristan katonái?

– Muszáj megtudnunk?

A mének vágtába ugrottak.

Száguldás közben a férfi átgondolta az előző este kapott hírt.

Ristan világok-szerte keresteti őt, arcképet is készíttetett róla. A gyűlölt ellenség tudja immár, hogy a valahai jóslat valóban nem hazudott: Sharun király fia él, és veszélyt jelent hatalmára. Örvendezett-e, mikor tudomására jutott, hogy éppen ő neveltetett harcos rabszolgát a fiúból, s vajh mit szólt, meghallván: rettegett fegyverforgató vált belőle?!

Azóta biztosan elmesélték neki, milyen jó tanítvány volt a kis Sayon: egyetlen leckealkalmat se hagyott ki. Tizenkét évesen már mindent tudott a verekedésről, legalábbis kiképzőit ekkorra nőtte ki. Ettől kezdve ő lett mesterük, akkor még nem is sejdítvén, valójában milyen csekély a harci tudása. Nap mint nap titkon kilógdosott a fogságból, és egy közeli ház asszonyától, akárha anyjától, írni-olvasni tanult. Rabszolgatársaival zsarnokverő seregek vezetéséről fantáziált. Meghallván, hogy a bálványozott Sharun királynak is felemás színű szeme volt, előbb elámult, majd égi jelnek tekintette a hasonlóságot. Éjjelente anyjáról és húgáról álmodott, homálytalanul emlékezett a velük töltött, alig öt esztendőre, s egy idő után annyira szenvedett hiányuktól, hogy eltökélte: megszökik és hazatalál. Mindent kitervelt, bár nem is gyanította, merre induljon, hol lehet hajdanvolt otthona.

Mégis biztosra vette, hogy megleli a falujuk fölé magasodó süvegforma, smaragdzöld hegyet, és messziről felismeri házukat a kertben álló V alakú fáról. Talán azért, mert oly erősen gondolt rá, egy napon Verly megjelent, titkolódzósan átadta neki a hercegi homlokmedált, és ezzel végérvényesen megváltoztatta az életét.

Ristan sejti-e már, hogy a gyermekként elhurcoltatott, gladiátorrá nevelt fiúk fogják majd legyőzni őt? Miként hihette, hogy Sharun király fia meghal az alantas bánásmódtól, avagy varázsütés-szerűen felismerszik valamiről, és akkor ő végezhet a hatalmát fenyegető sarjjal?!

Bárminő elképzelései voltak is valamikor, rövidesen végképp kiábrándulhat azokból. Máris lecserélheti varázslóját, Amohoe-t, aki csak mostanában kezdett a fenyegetésre eszmélkedni, s nem harminc év előtt, Sayon születéséről-holtáról értesülvén, midőn volt oly ostoba, hogy szikrányit se kétkedjék a halálhírben; de hát ugyan ki tartana egy csecsemőtől!? Öt évvel később valamelyest észbe kapott, megtudván, hogy mégiscsak él az átkozott utód, ám képtelen volt előmágiázni a gyereket több milliónyi fiúcska közül. Tíz esztendő múlva se lett volna késő megöletni a király kölykét, amikor az köszönte a rabszolgalétet és megszökött, ám csak annyira üldözték, mint bárki mást, nem neszítvén, kicsoda is ő.

Még most se volna késő végezni vele, újabb tizenöt év múltán, végre is: halandó. Persze, dühítő lenne, ha veszte folytán pocsékba menne mindama harci és szellemi tudomány, amit a nagyszerű mesterek fektettek a kiváló tanítványba.

Hát ez az. Mostantól mindez bármikor pocsékba mehet: Ristan fejvadászai koslatják a nyomát. E föld népét csak felületesen ismervén is, bizonyosra veheti: ha mindössze egyetlen szál bocskorszíjat ígérnek annak, aki feladja őt, a derék arddiak ölre mennek azért, hogy megszerezzék a jutalmat.

Vágtattak. Akárki üldözte is őket, jócskán lemaradt.

Bárhányszor hátrafordultak, csupán a mögéjük került fákat és dombokat, a kígyózó úton felvert porfelleget látták, az ellenfélnek nyoma se volt.

A köréjük terülő színtelenül fakó környezet, a szürke égbolt nem csupán a lovakat kedvetlenítette, Sayon is fáradtnak, már-már unottnak érezte magát. Ellenszerül áradó napfényre, fergeteges színekre, gyllusi nyarakra gondolt. Emlékezetébe ötlött az őt írni-olvasni tanító asszony házának verandáját befutó, aranyszínnel tarkázott, élénkzöld levelű kúszónövény, és a zöld árny-arabeszkek, melyeket e folyondár gyertyával megvilágított hajtásai rajzoltak a mennyezetre gyönyörű nyáréjeken. Továbbá eszébe jutott ama sárteke ezernyi szépsége, rútsága, s eme képek könyörtelenül megsajgatták végtelenül régen hazavágyó szívét.

A lovak egyre lankadtabban nyargaltak, majd ügetésre váltottak.

Xera nem bánta tempójuk lassultát, szemlátomást őt is kerülgette az arddi rossz kedély. A környező fakóság elleni védekezésül színes ruhákat gondolt magára, aranyzöld rombuszmintás inget, zöld nadrágot, nyersszín csizmát. Kibontotta a vállára vetett, színejátszó szitakötőbőr-palástot.

Aztán megálltak, a mének füvet harapdáltak, a lány fanyar ízű gyümölcsöt szedett, mivel e bús föld nem termett másfélét. Sayon elfogadta kezéből a nem túl vágykeltő bogyókat, feladván illúzióit, miszerint estére fogadót lelnek, és ott tejet-vajat falhat.

Egyszerre csak azon kapta magát, hogy igézetten bámulja a körülötte járkáló Xerát. A lány kitündökölt a nyomasztó környezetből, tűzelevennek, tisztának és szenvedélyesnek érzett.

A férfi torkot köszörült, és megkérdezte:

– Ez az első életed?

Xera megtorpant, rápillantott, és felvonta vállát.

– Nem hiszem. Némely álmaim majdnem bizonyosan emlékképek, valahavolt és leendő életeimből.

– Mirill varázsbora nem is volt olyan rossz. Most szívesen újra kortyolnék belőle.

– Mire kívánsz emlékezni?

– Bármire, bármelyik múltamból. Lehet megrázó, és irtózatosan fájhat is. Így hat rám e színtelen, tájtalan, lélektelen Ardd. Iszonyú régen jártam Gylluson. Meglehet, jóval szebbként emlékszem rá, mint amilyen valójában. Ha arra gondolok, hogy hamarosan visszatérek, még sivárabbnak látom e helyet. Türelmetlenül hazavágyom, egyszersmind halogatnám is a megérkezést, elvesztésedtől félvén. Immár tudom, milyen szabad voltam, amíg nem ismertelek.

Xera óriási lélegzetvétellel nekikészült, hogy visszaverje Sayon lélekcsapongását, bár még nem sejtette, mi vigasztalót mondhatna.

Ekkor a mellettük legelésző lovak felkapták a fejüket, és megmerevedtek.

Ők pedig tüstént a mének hátán termettek, vágtára vagy harcra készen, hisz tettleg nyomban feltalálták magukat, csupán az érzelemnyilvánítással voltak nehézségeik; még a lánynak is: végeláthatatlan hosszúnak érzett élete túlsággal rövid lévén ahhoz, hogy szívmutogatásban rutint szerezzen.

– Most már komolyan érdekel, ki jár a nyomunkban – szólt Sayon. Fantagro idegesen fickándozott alatta.

Arfum is szerfelett nyugtalannak rémlett. Xerának már-már erőfeszítésébe került, hogy az oldalazó, pörgő-forgó csődörön maradhasson.

– Tűnjünk el innen – ajánlotta a lány. – Próbáljuk ki, varázstudó-e még Mirill palástja!

– Látni akarom, ki hajszol minket! – sziszegte Sayon.

Xera csüggedt sóhajjal ráhagyta. Arfurnra pisszegett, mire a mén mozdulatlanná csillapult.

Előbb csak az üldözők által kavart porfelleg gomolygott a szeszélyesen sziklás, fakó lombú növényzettel lepetett út fölött.

Azután a lovasok is előbukkantak a szürke fák közül.

Loncsos arddi hátasokon ülő fejvadászok és otromba harci paripákat hajszoló sakálfejűek – Ristan szörnykatonái – nyargaltak feléjük.

– Összefut a számban a nyál! – nyögte a herceg a fajzatok láttán. – De rég öltem efféléket! Toff, aki mindeddig visszafogta ijedelmét, fültépő sikolyt hallatott, majd görcsösen kapaszkodva Fantagro sörényébe bújt, és farkával a ló nyaka köré horgonyozta magát.

Sayon nem törődött vele. Egyetlen vállrándítással szétterítette hátán a panyókán viselt palástot. Kézbe kapta kardját, egyelőre a bűverő nélküli régit. Ménjét fickándoztatva várta az ellenfelet, de ő maga is erősen csiklandozottnak tűnt.

Xerának eszébe jutott, milyen játékos könnyedséggel, csaknem unottan küzdött a tiszta erőből vagdalkozó Ahmattal; később legyőzhetetlennek tetszőn, a beavatott harcosok eleganciájával csatázott a megéledő szellemvilágiak, majd az arddi csürhe ellen.

Ám ezúttal gyűlölet rázkódtatta testét, s ettől máris vesztesnek rémlett.

– Hé, herceg! – sóhajtott a lány. – Tartsd hidegen a fejed!

Eddélig csak történetekből, rajzokról ismerte a szörnykatonákat. Mese, kréta nem túlzott, nem rondított a valóságon. E négylábúakat azért nevezték félállatoknak, mert felegyenesedve jártak és keveset se gondolkoztak. Ormótlan törzsükből hatalmas erejű, kurta végtagok sarjadtak, sprőd szőrzettel borított, meredt fülű, homloktalan, keskeny fejüket oldalra néző, bíbor vérerekkel hálózott, fekete íriszű, dülledt szempár uralta. Folyton szimatoló, lapos orruk, ajaktalan, nyáladzó szájuk, szüntelenül villogtatott tépőfogaik félelmet keltettek a rájuk pillantókban. Bár sakálfejűekként emlegették őket, éppúgy emlékeztettek torzszülött medvére, pumára, sárkánygyíkra, akármi rondára, mint sakálra. Csakis Amohoe tudhatta, milyen petesejteket miféle magokkal kutyamolt össze ahhoz, hogy létrehozza bizarr fajzatait.

Kreatúrái születésük percétől pusztítani vágytak. Kurta kölyökkoruk során alantas harci módszereket sajátítottak el, ezekhez jobban vonzódván, mint a lovagias technikákhoz. Összeférhetetlen természetük folytán egymás közelségét is rosszul tűrték. Meséltek olyan példányokról, amelyek nem bírták elviselni és ezért széttépték önnönmagukat. Mindazonáltal olykor örömet is leltek a rájuk kényszerített létezésben: midőn faltak, párlottak – és ha színpompás öltözékben pávázhattak.

A hozzájuk képest valósággal jóképűnek tetsző, bár lomposan ruházkodó arddi harcosok kíséretében közelgő fajzatok aranyvértet, vérbíbor selyeminget, káprázat-tarka bársonynadrágot, csillogó-villogó szegecsekkel ékített, combközépig érő bőrcsizmát és tömérdek fegyvert viseltek. Valamiért úgy vélekedtek, hogy az üldözöttek azért várták be őket, mert a foglyaik kívánnak lenni.

Ütközésközelig engedték hátasaikat.

Fantagro és Arfum meg se rezzent, amikor az idegen lovak megtorpantak előttük, bár azok dühösen horkantgattak, némelyük máris forrósodó parazsat fújt orrlyukaiból.

– Megvagy, rabszolga! – vakkantott sárkánykedélyű ménje nyergében a többieknél is díszesebb csúfság, alighanem a vezérük.

Közvetlen közelről nézvést kopottasnak látszott, pazar mell- és vállvértjét, szűken mért homlokát mélyebb-sekélyebb horpadások szánalmasították. Egyik füle tőből hibádzott, a másik rojtosan lebegdezett. Aranyszegecses csizmát csupán a bal lábán viselhetett, ugyanis jobb alsó végtagja mindössze térdig tartott. A lábszárhiányt valamely tetemesebb állat vaskos csontja pótolta; eme műtárgyat smaragdok, rubinok ékesítették.

– Velünk jössz! – rikkantott kásás torokhangon a vezér, kifejezetten Sayonhoz intézve parancsát, egyszerre két kardot lengetve.

– És én? – firtatta Xera.

– Te dögölj meg!

– Nem tehetem – sajnálkozott a lány. Kitűnően észlelte, miként sereglik körül őket a pengéiket meresztgető, nyálfolyató kreatúrák.

– Kit tisztelhetek benned, hős katona? – kérdezte Sayon. Újra a réginek tetszett: úrrá lett utálatán. Úgy festett, mintha mulatna magában.

– Dymu vagyok. Hallanod kellett dicső tetteimről. Minden szökött rabszolgát elkapok. Előlem nincs menekvés. Királyom óhajára élve viszlek vissza. Ha nem hagyod, az se baj. A hulládért is megkapom jutalmamat.

– Na, várj csak! – morrant az egyik arddi. – És ha Moch többet ad érte?

– Akkor se haragítom meg királyomat, Ristant, sem uramat, Amohoe-t. Ez itt az ő rabszolgájuk! A lány a tietek lehet.

– Nekünk aztán nem kell! Moch, a mi urunk, a férfit akarja!

– Mitévők lesztek? – érdeklődött Sayon. – Tolongásotok megtisztelő, de csak egyvalakié lehetek. Megküzdtök értem?

– Bolondnak nézel?! – meredt rá Dymu, kacagásszerű hangot hallatva.

– Ne hidd, hogy csak neked van dicső neved! – kiáltott az arddiak vezetője. – Hlan vagyok, sokkalta dicsőbb nálad! Igaza van a felemás színű embernek! Küzdjünk meg érte! Ha mi győzünk, elkotródtok, és ő Moché lesz!

– Mit gondolsz, ő mit fog csinálni, mialatt mi megverekszünk? – förmedt rá Dymu. – Megmondom neked: gyáván elsompolyog! Ez csak csel. Enyém a rabszolga!

– És ha megfelezzük? – ravaszkodott Hlan. – Elvisszük Mochhoz, és ő megmondja, melyik felét óhajtja. Ha jól megnézed, ez nem is egy, hanem két személy! Vagy még több! Hiszen szőke is, barna is, kék szemű és barna szemű is!

Dymu eltöprengeni látszott.

Minthogy eddélig a csekély szellemű szörnykatona bölcsebbnek bizonyult az arddinál, Xera és Sayon is kíváncsian figyelte titáni agycsatájuk kimenetelét.

– Egyet tehetünk, hogy mindannyian jól járjunk – kezdte hosszas tépelődés után a rekedtkutya-hangú fajzat. – Megöljük, és megmutatjuk Mochnak. Miután ő fizetett érte, hulláját elvisszük a mi urainkhoz, és ők is meghálálják fáradozásunkat.

– Nem, nem – ingatta fejét a csigább észjárású arddi. – Moch élve akarja a fickót!

– Holtan biztonságosabb.

– Ugyan! – legyintett Hlan. – Jámbor lombevő, láthatod!

– Napestig elhallgatnálak benneteket – sóhajtott Sayon. Szeme a lányra villant, észrevétlenül összebólintottak. – Csak ne untatna az ostobaságotok!

– Öljük meg! – vakkantott az egyik szörnykatona.

– Öljük! – morrantak társai. Parancsra vártak.

Xera a fejük fölött lassúdad köröket rovó, jókora sárkánymadár-féleséget figyelte.

Úgy festett, a merev penészzöld pikkelyekkel borított, hosszú testű, vézna csontú lény a fajzatokhoz tartozik. A visszataszító valamicsoda tolltalan, pengekeskeny szárnyait tárogatva, félmagasan körözött, szigonyszerű csőrét öklendő hangok hagyták el. Furcsán sokszínű, sercegő parázsra emlékeztető, pupillátlannak rémlő szemével Sayont bámulta, mintha mindenestől be akarná inni a férfi látványát. Azután a rámeredő lányra tekintett, hosszan, felkavaróan; íriszén kénsárga, enyészetzöld, lángpiros és üszökfekete csóvák villództak.

Xera hevesen vágyta kioltani azt a szemet, de lovaiknak és Toffnak se tetszett a légi jövevény. A felzaklatott szüttyögő Fantagro sörényének fedezékéből kiugorva, szilajul a magasba szökkent, és meresztett körmeivel a perzselő tekintetű szempár felé kapott.

A vészes madár borotva csőrével fürgén végigvágott Toff karján, majd gurgulázón, akárha röhögne, odébb lebbent, és megvetően alálövellt egy maréknyi híg, füstölgő trágyát.

A megsebzett majomka sivalgott kínjában. Az ürüléktől eltalált útszéli bozót szempillantás alatt elhervadt. A fejvadászok kacagtatónak találták az epizódot.

Míg ők csúfondárosan a térdüket csapkodták, Sayon helyből vágtába ugratta ménjét. Xera követte a példát. Hátukon felörvénylett Mirill palástja.

Az utánuk bámuló katonákat megbénította a döbbenet. Ahol a menekülő lovasokat kellett volna látniuk, hogy vitézül hátba nyilazhassák őket, poros út kígyózott, tornádótölcsér száguldott, párduc szökellt, színezüst vízesés zuhogott, szivárvány hidalt, majd tekervényes lépcsősor csigádzott az égbe.

Míg ők szemkápráztak és érzékcsalódtak, a sárkánymadár rikácsolva röpködött köztük, penge szárnyaival karistolva-horzsolva fejüket, hasztalan. Kudarcára unva hirtelen Dymu képébe vetődött: acélkarmai bőrt téptek, vért fröccsentettek.

A szörnyfajzat magához tért a bűvöletből, és ordítva üldözést parancsolt.

Naphosszat hajszolt, elgyötört hátasaik kelletlenül lendültek előre.

Hátrahagyván az ostobák seregét, immár egymást gyönyörködtették a palást varázsolta képekkel. Xera tengerben táncoló bálnának, Sayon száguldó vitorlásnak képzelte magát, majd hatalmasan karcsú, színpompás szitakötőkké változtak, és összefonódó szárnyakkal vibráltak a forróságtól reszkető levegőben a türkizkék víz fölött.

Azután e jelenettől felémelyedetten újra önmagukká lettek, és kis híján kardot rántottak.

– Nem engedem, hogy így hass rám! – mondta a lány.

– Remélem, nem az elhatározásodon múlik. Az imént áldott szép hangulattal leptük meg egymást, bár csak elszólásszerűen.

A lány hátrafordult, a magasba tekintett, és azon pillanatban íjat ragadott. Parádés reflexszel lőtt – és célba is talált.

A nyomukban suhanó madárfajzat megingott kissé, midőn a nyílvessző fülbántó csikordulással visszapattant pikkelyes testéről. Gurgulázva felnevetett, és sértetlenül tovább követte őket.

– Szeretném megölni – lehelte Xera. – Vagy legalább megvakítani.

– Valóban furcsául néz. Ha az a dolga, hogy a nyakunkra hozza Ristan szörnyeit...

– Nem csupán ez a dolga. Félő, hogy... – szólt közbe a lány, de nem folytathatta.

Váratlanul jól ismert, ám nem vágyott lárma súrolta fülüket. Patadobogás, fémcsörgés, kiáltozás hallszott, s ők mindegyre közeledtek e hangok forrásához.

Úgy rémlett, tüstént beérnek egy fegyveres csapatot.

Nem tévedtek.

A következő útkanyarulatban megpillantották az előttük nyargaló, veszekedetten üvöltöző, valaki vagy valakik hajszolásába mélyedt, kardlóbáló katonákat.

Egymásra pillantottak. Xera fintorgott, és Sayon se lelkesült attól, hogy két tűz közé szorultak. Úgy rémlett, ez a nap nem múlik el harc nélkül. Pedig vér már folyt: Toff némán babusgatta karsebét Fantagro sörényének rejtekében.

Cseppnyi öröm az ürömben: legalább a spionmadár eltűnt a fejük fölül.

Ekkor újfent eszükbe jutott a palást. Megpróbálták, és az megest csodát tett velük.

Akárha a fehér kőtörmelékkel borított út, a körötte szomorgó fák és a poros levegő volnának, észrevétlennesztelenül átkeltek az arddi fejvadászok között.

Azután az élre lovagolván elképedtek kissé.

A csürhe különös hintót űzött.

Az aranylapocskákkal, drágakövekkel ékített, lefüggönyözött ablakú kocsi bakján lélek sem ült. És bár senki se hajtotta a furcsán fakó és enyhén áttetsző csontlovakat, a fogat mégis száguldott. A kiszáradt bőrrel fedett csontváz paripák patái nem dobbantak a talajon. Oly nesztelenül nyargaltak, akárcsak a varázsköpeny védelmébe burkolódzott Sayon és Xera: mintha ott se volnának.

Az üldözők szorgalmasan lövöldöztek a hintóra, ám a nyílvesszők a kocsiról és a lovakról is leperegtek.

A lány összeborzongott. Intett társának: vágtázzanak tovább, lépjenek ki e fura helyzetből. Ménjeik csaknem a levegőbe emelkedtek igyekezetükben.

Ők pedig játszi szellő kavarta rőt levélszőnyegnek mutatkoztak, és a mögöttük maradó katonák továbbra sem észlelték ottlétüket.

A cicomás batár mellé értek, s éppen kezdték lehagyni azt, midőn a félrelibbenő függöny mögül kiemelkedő keskeny, bőrkesztyűs kéz egyetlen mozdulattal láthatóvá tette valóságos mivoltukat, egyszersmind megtorpantotta őket.

Ugyane pillanatban a kocsi megállt.

Öreges, károgó hang mordult rájuk a hintó belsejéből.

– Cserben hagytatok volna?! Szégyenletes! Gyerünk, végezzetek a söpredékkel! Ha megérintitek a kezemet védetté váltok a nyílvesszők ellen!

– Ki kéri segítségünket? – firtatta Sayon. – Mutasd az arcodat!

– Nincs arcom, és nem segítséget kérek. Tedd a dolgodat! – kuncogott a hintóban rejtőző személy. – A formaságokat hagyjuk a harc utánra.

Xera nem habozott. A vadul közelgő üldözők láttán a hintóhoz rúgtatott, és a kicsiny kesztyűre simította tenyerét. Érezte annak hűvösét, gyíktorok-szerű lüktetését. A kétkedő Sayon is megérintette az elé tartott kézfejet.

Aztán ámulva szemlélte, hogy a rájuk kilőtt nyílvesszők nem érnek el hozzájuk, kevéssel előttük, akárha mágikus falba ütköznének, pendülve lepattannak a láthatatlan páncélzatról.

– Rögtön itt lesznek az üldözőitek is. Küzdjetek! – szólott a varjúhang, változatlanul kuncogósan. – A híd felé indulok. Fedezzetek!

– Mi szükséged ránk, ha sérthetetlen vagy? Tovább mehettünk volna – morrant a harcos.

Mesmeg kacagásra ingerelte a vastag függöny mögött lappangó hangtulajdonost.

– Ha ismernéd állapotomat, igencsak igyekeznél, hogy kikerüljünk a pocsékságból, amíg fenn bírom tartani védőköreinket.

Megint egy varázsló, sóhajtott magában a herceg, ez is férfiú, és rögvest elhörgé az ismert óhajtóst, miszerint: Csókolj meg, Xera!

Dühében levágott egy arddit, majd még számosat, mert a fejvadászok jöttek, tucatjával, és mind meg akartak halni. Mi másért rontottak volna rá karddal, hullámos pengéjű tőrrel, láncos golyóval, ágaskodó csatalóval?!

Sayon a régi kardjával verekedett, azután – Hlan és Dymu csapatának érkeztén – bal kézre ragadta a majdnem-bűvöset is.

Fantagróra nem volt gondja, ménje figyelt rá, és az akarata szerint forgolódott vele, ezenközben a harci hátasokra is óvatos volt: mindig ő döfött hamarabb sodrott szarvával.

A csontlovak vonta fogat fürgén távolodott.

A herceg nem volt biztos abban, hogy szívesen követi a kísértethintót, és mégis követte, delejezettként.

Utóbb azon kapta magát, hogy élvezi a verekedést, miként hajdan, rettentő régen. Nem csupán vére, de izmai is felpezsdültek, akárha serkentőt áramoltattak volna át rajtuk. Mi több: csaknem kéjes mámor lepte meg minden mozdulattól. Úgy hitte, három nap, három éjjel bírna lankadatlanul harcolni, és végül nem a testi kimerültség döntené le a lábáról, hanem e kétes kéj válna elviselhetetlenné.

A lány is hasonlóképpen érzett. Valamennyi porcikája megelevenült, mintha friss élet járta volna át a sejtjeit, és ez féktelen örömmel töltötte el. Táncolásnak értékelte a küzdelmet. Sakálkoponyákat szelt le, szíveket döfött keresztül, szarvas sisakjával bősz katonákat és lovakat fejelt le. Részegültté tette a legyőzhetetlenség; úgy gondolta, sosem fárad el, és eszébe se jutott, ami máskor mindig, hogy voltaképpen pusztít. Úgy élvezte az öldöklést, miként valahavolt kezdőként, időtlen idővel ezelőtt: teste mozgott, ám szelleme szunnyadt, s erről eszébe ötlött a tovatűnt, léha-édes ifjúság.

Hirtelen elfogyott előlük a föld, mintha alászakadt volna. Rémítő mélység tátongott lábaiknál. A hintó egy több törzsű, vén fakolosszus felé rohant, melynek egyik törzse átívelt a szakadék fölött. Ama pillanatban, midőn a csontlovak e hídra értek, Sayon és Xera fejében halk pukkanás hallszott, és életenergiáik a szokásos szint alá zuhantak.

A lány tompa fájdalmat és émelyt érzett, miként duhaj éjek másnapján. Sejtette, hogy az eleven hídon rázódó kocsiban ereje végére ért a varázsló.

Sayonra sandított: ő is kínzottnak látszott. Kijózanodásuk gyötrelmesebb volt, mint egyébkor. Végtagjaik elnehezültek, testük sziklává merevült.

Szédültükben lemásztak a földre, és szélnek engedték a lovakat. Szembefordultak a meggyérült létszámú üldöző csapattal.

Kardot tartó karjuk nem emelkedett, a vas már csak mankóul szolgált.

Sayon arra várt, hogy életének emlékképei szépen, kötelezően leperegjenek előtte.

Mögöttük, a megmenekítő átjáró közepe táján, halk nyikordulással megállt a hintó.

– Hé, katonák! – károgott a varjúhang. – Ki kér a kincseimből? Akar valaki aranyat, rubint, zafírt, smaragdot? Akartak, mindannyian: négy arddi és két sakálfejű. Hátasukat, fegyverüket elhajítva, az útjukban imbolygó Sayont és Xerát félresodorva, gyalogláb loholtak gazdagodni.

A csúf csata kevésnyi túlélője a nemlétbe rohant, teljesen gyanútlanul.

Ami ezután történt velük, az nem csak őket lepte meg. A végelgyengüléstől támolygó lány és a harcos is erősen csodálkozott haláluk nemén: alighogy a rohanó kapzsik elérték a kocsit, testük kiüresedett, és töppedt zsákként megroggyant. Szél kapott beléjük, s mint megannyi száraz falevelet, könnyedén a szakadékba sodorta maradványukat.

Eltüntetett nedveik a láthatatlan varázslót és – az ő kegyéből – védelmezőit éltették. A harmadik fickó kiszipolyozása jelentősen megerősítette Xerát és Sayont. Mire az utolsó katona is porhüvellyé szikkadt, testileg ismét a réginek érezték magukat. Lelkükben kiábrándultság és keserűség terjengett, mint általában, véres harcok után.

A csontlovak megmoccantak. Átgördítették a fogatot a hídon, majd megálltak a biztos talajon.

Xera utánuk sétált. A talpa alatt heverő, szürkén foltos kérgű, terjedelmes fatörzs a sziklás fenekű szakadék túloldalán is gyökeret vert, és vaskos ágakat, leveles hajtásokat hizlalt. A vénséges fa elbűvölő életereje láttán a lány még dühösebb lett.

A hintó mellé érve feltépte az ajtót. Eszébe se jutott, hogy löttyedt zsákként végezheti.

Odabent kriptasötét volt, és ezen a betóduló fény sem változtatott. A fekete bársonnyal bevont ülésen nem ült senki, azon csupán egy sekély fenéklenyomat sejlett. Fejmagasan gyöngyfehérre mázolt arcféleség bámult a lányra: a világítón fehérellő körben száj-, orr- és szemnyílások sötétlettek. A maszk vigyorogni látszott.

– Ordítanál? – kuncogta. – Tessék, ordíts! Kérd ki magadnak, amit veletek tettem. Halott vagyok, talán észleled. Ugyanoda tartok, ahová ti. Kövessetek.

– Mi dolgunk egymással? – kérdezte Xera.

Sayon még azon mélázott, mekkorát tévedett: e mágus nem csók- hanem testnedvfüggő. Ekkor a hintóhoz ért, s bepillantott. A testetlen szipoly látványa elmélyítette szótlanságát. Legott kedve támadt, hogy meglehetőst szorongassa mindkét kardját.

– Mióta követelsz magyarázatot a veled történő dolgokra? – károgta a varjúhang.

– Arra felelj, amit kérdeztem! – förmedt a lány.

– Jól van. Iquit vagyok. Meg nem mondhatnám, démon-e vagy varázsló, mert magam se tudom. Az érdekel, mi dolgunk egymással? Az bizonyos, hogy nem véletlenül találkoztunk. Máris rengeteg hasznát vettük egymás tudásának. Ugyebár én csodákat tettem, ti meg csatázgattatok. Meglehet, később még ennél is jobban járunk ismeretségünkkel!? Menjünk tovább, Lamar kastélyába. Nélkülem nem szerzitek meg a zöld ikerkövet.

– Nem bízom benned! – morrant Sayon.

– Helyes, mert nem is vagyok megbízható! – kacagott Iquit. – Nem törekszem arra, hogy úgy tiszteljetek, mint Salachot. Megjegyzem, dicsőíthetnétek azért, amit műveltem. Öldöklő angyalokat csináltam belőletek! Mikor élveztetek valamit ennyire? Ugye, hogy még soha?!

– Miből gondolod, hogy épp ilyen élvezetre vágytunk?

– Ismerem a lelketeket, mivel én is ember vagyok.

– Máris láthatnád: hárman háromfélék vagyunk. Soha többé ne merészelj az érzékeinkkel játszadozni, s ne próbálj hozzánk érni!

– Mert különben mi lesz, hercegem? Megölsz? Újrahalok a röhögéstől, most azonnal! – kiáltott Iquit komoran. – Mozgás, induljunk, mielőtt a szemmadár ránk talál. Ha felbukkanna, öljétek meg!

– Nem lehet – szólt Xera.

– Próbálkozz gyújtónyíllal – tanácsolta Iquit. Sötétlő szájnyílásából csigaszerű nyelv buggyant elő, majd az ajtó bevágódott és a függöny visszalebbent az ablakra. A hintó száguldvást távolodott.

Tűnődve bámultak utána, de nem volt választásuk. Magukhoz füttyentették lovaikat, és követték a testetlen szipolyt.

A komor félelmetes szépségű kastély hószín sziklákkal borított hegy tetején állott. A vakító fehérségű, csipkésre díszített bástyák kőfalai közül kör alakú, tőrhegyes kupolájú tornyok törtek a magasba.

A lovak kifulladtak, mire felkapaszkodtak a hatalmas várkapuhoz, melynek szárnyai szorosan egymáshoz illesztett, gyöngyházfényű sárkánycsontokból készültek. Senki sem tartóztatta fel őket, midőn Iquit begördülő hintójának nyomában a palota udvarára léptettek.

Tüstént olyan érzésük támadt, mintha másik világba érkeztek volna. A várfalon belül napfény aranylott, tündököltetve a különféle életjeleneteket ábrázoló, pazar színekkel festett ablak- és ajtóüvegeket. Lábuknál selymes, zöld fű hajladozott, tenyérnyi virágok bókoltak körös-körülöttük.

Sem ők, se ménjeik nem hittek a szemüknek, és ezt alighanem bölcsen tették. Az illuzórikus kertben madár, pillangó, lélek se járt, az őrületes virágnyílást semminő illat nem édesítette; a színarany fény nem vetett árnyékot.

A fogat döccenve megállt a füvön, és lassan szertefoszlott. Eltűnt az ékességekkel cicomázott hintó, az áttetsző csontlovak.

Csupán Iquit maradt jelen, és ő végre megmutatkozhatott. A Sayonék színe előtt megjelenő kankalinsárga cipő, a rubinkő csatos övvel keskenyre vont derekú, méregital-zöld brokátköpeny, a puha bőrből varrott fekete kesztyű és a kerékszéles karimájú, légies tollakkal csinosított, varjúszín kalap kicsiny, sovány férfiú jelenlétére vallott. Az egyik kesztyűs kéz nyeles maszkot tartott a kalap szegélye és a köpeny gallérja közé. A kellemes vonású, ránctalan álarcban topázkék szempár ragyogott, a dús száj rengeteg rizsfehér fogat csillogtatva mosolygott.

– Nos, így festek. Jelenleg – szólt kuncogva. – Egyelőre érjétek be velem. Lamar és a többiek később érkeznek, addig egyetek, pihenjetek, mert még sokára kezdődik a bál! Mindjárt kerítek egy szolgát.

Pattintott a kesztyű ujjaival.

Csontvázvékony, sejtelmesen halovány szellemlovász termett előttük, és elvezette ménjeiket. A gyanakvó alaptermészetű, idegenekkel szemben barátságtalan állatok vonakodás nélkül vele tartottak.

Toff némán Sayon karjába mászott.

Xera hosszan fürkészte a kísértetmágus élő emberi arcnak tetsző maszkját. Kedve támadt megérinteni, hátha óhaja és kézmelege valódivá tenné azt.

– Verd ki a fejedből: lehetetlen! – károgott rá Iquit. – És ne sajnálj! Nehogy még egyszer megérezzem szánalmadat! Tudom, kicsit ócskább a helyzetem a tiednél, és nem áll hatalmamban, hogy változtassak rajta. De egész csinos pofikám van, nem gondolod!? Tegnap kövér és félszemű voltam, nevetséges holmikban jártam, vért köptem. Ma szívdöglesztően jóképű vagyok, finom a stílem és ízléses a ruházatom. Holnapra mást találok ki. Melyiktek bírná utánam csinálni? Talán majd te, Xera! Ha Ylim elügyetlenkedik valamit, könnyen közöttünk lelheted magad. Na, de előbb meg is kéne találnotok Ylimet! És ti bukkanjatok rá hamarabb! Mert ha a szemmadár megelőz benneteket, nyalka hercegedet visszaviszik rabszolgának, és te végignézheted, hogyan kaszabolják őt miszlikbe tulajdon gladiátortársai! Azután te is meghalhatsz, végtelen sokszor, tengernyi kín között, de sose végleg! Könnyfacsargató, szinte látom! Ti is látni akarjátok? Megmutassam? Nem, titeket más érdekel. Régmúlt életeitek izgatnak benneteket! Gavalléros leszek: beleolvashattok néhány románcotokba. Ugyanis nagyon nem szeretném, ha túl jól éreznétek magatokat!

Ezzel Iquit cipősarkon fordult, és fürgén megindult előttük. A palotába vezető üvegberakásos ajtók maguktól tárultak fel közeledtükre. A fali tartókban sudárló fáklyák lángja fellobbant, midőn ellépdeltek alattuk, megvilágítva a művészien csiszolt csontdarabkákból rakott padlót, az értékes sárkánybőr szőnyegeket, a gazdagon hímzett drapériát, a szemmagasságba függesztett, hús-vér emberi lényeket ábrázoló portrékat.

A folyosóvégi ajtó kupolás terembe nyílt. A jókora szoba pazar bútorzata is sárkánycsontból és -bőrből készült, előbbiek természetes gyöngyház árnyalataikban pompállottak, utóbbiak ugyancsak saját – fémeszöld, sárga vagy kék – színükben ragyogtak.

Az ajtó bezáródott mögöttük, kulcsra, lakatra és varázsigére is. A folyvást kuncogó, mogorva Iquit kívül maradt, megígérvén, hogy a várúr és a báli közönség megjöttekor kiereszti őket.

Xera végignyúlt a terebélyes ágy tetején. Édes ízű, meleg fény aranysárgállott a teremben, körteérlelő nyárvégi délután fénye, pontosan annyira illuzórikus, mint a merész, csupatorony kastély, a gyönyörű kert – avagy maga az élet.

Sayon a lány mellé heveredett, megragadta kezét, és felsóhajtott.

– Bocsánat, nem tolakvásból teszem, csak valami valódit akarok markolni végre. Hű, milyen mocskos és izzadt vagyok! Van itt fürdő?

– Persze, s ott leled, ahol csak kívánod.

– Ezek a délibábok kellő vigaszt nyújthatnak a sem élő, se holt lelkeknek?

– Iquit vigasztalhatatlan, láthattad.

– Nem irigylem a szipolyt. Ha eljő az ideje, majd odafigyelek, hogy rendesen meghaljak.

A mostig észrevétlenül csendes Toff felnyögött. Öklömnyi, mézsárga szeme a távolba meredt.

Xera felült, magához ölelte az elszomorodott majomkát, és zsongító gyermekdalt duruzsolt a fülébe.

Sayon egy keskeny ajtó mögött megtalálta a fürdőmedencét. Elterült az aranyhalas, tavirózsás, lótuszvirágos, pezsgő vízben.

Azután szemérmetesen az ágyékára rántott egy kerekded lótuszlevelet, midőn a lány rajtaütésszerűen utána rontott, megállt fölötte, és rárivallt:

– Te most gondtalanul fürdőzöl?!

– Csak voltam gondtalan. Mi ütött beléd?

– Ne palástold magad! Már láttalak csupaszon, feküdtem is rajtad! Nem gondolod, hogy beavathatnál végre?!

– Mibe?! – nyikkant a férfi.

– Itt vagyunk e szellemjárta helyen, ahol már nem tudom, mi létező és mi csak varázsolt. Ajánlom neked, hogy a zöld gyémánt, amiért idejöttünk, igazi legyen! Iquit ikerkövet említett: ezt se tőled hallottam! Hányszor ígérted, hogy beavatsz?!

Sayon hebegett valami kivehetetlent ruhátlanságáról és e körülmény tűrhetetlen voltáról, de a bőszült Xera leintette, mivel volt még közlendője.

– Az imént ritka pocsék helyzetben voltunk, emlékszel!? És ha meghaltál volna? Megőrjít, hogy nem tudok semmit! Miként találom meg Ylimet? Megmondod, vagy nyomatékosan vízbe fojtsalak? Tapasztalhattad: ha eléd toppan egy varázsló, és kiszürcsöli az életedet, hiába voltál a legjobb kardforgatók egyike. Olykor kis mértékben se rajtad múlik, hogy élsz vagy halsz-e.

– Hát vigyázzunk egymásra! – felelte a férfi egyszerűen. – Ha bajom esne, folytasd tovább, és a segítség téged is megtalál. Ne hidd, hogy Salach kőbe véste teendőimet. Eddig mindössze annyit tudtam e kastélyról, hogy ügyesen kell meglelnünk a bejutás módját, mert az ide kerülő hús-vér személyek a konyhán végzik. Úgy sejtem, ezért botlottunk Iquitbe. Az ő védenceit aligha tekintik tápláléknak. Bár bevallom, borsódzik a hátam a szipoly üres ruhájától, károgásától. És attól, amit erőfeszítés nélkül, ujjpattintva megtett velem, hogy vérengző szörnyeteggé változtatott egy ütközet idejére, és én még élveztem is, de mennyire!

– Várj, várj – csitította Xera. – Ugorjunk vissza oda, midőn ezt mondtad: ha bajod esne, folytassam, a segítség engem is megtalál. Lehetséges, hogy rád nincs is szükségem?

– Unatkoznál nélkülem. Szomjaznád szava...

Hirtelen elhallgatott, szemöldökfelvonva figyelte, hogy a lány természetes, ám türelmetlen mozdulatokkal ledobálja fegyvereit, sisakját, csizmáját, a többi felesleges holmit, és ingerlő meztelenségben elnyúlik vele szemközt a kör alakú medencében, fejét a peremre támasztva. Lábujjaik csaknem egymáshoz értek.

Egyszerre eltűnt a csaknem, és Xera talpa az övéhez simult.

– Nos, herceg? Nem folytatod? Miért vagyunk együtt, ha egymás nélkül is boldogulnánk?

– Nem ezt mondtam – tiltakozott a férfi, konokul szorongatva a lótuszlevelet. – Nem tudom, miért éppen téged szemeltek ki mellém, miért nem valaki mást, netán férfi harcost. Nem értem, miért kell ennyivel nehezebbnek lennie.

Ezúttal Xera sóhajtott. Rövid tűnődés után lejjebb csúszott a vízben. Játékos lábujjai a férfi lábszárát, majd térdét simogatták.

– Ne áltass! – szólt. – Nincs kibúvó, együtt kell maradnunk. Ha megszerezném a követ és a kard markolatába illeszteném, nem történne varázslat, mert ahhoz te kellesz. Már csak az a kérdés: mi szükség van rám?

Sayon csüggedten vállat vont. Ülő helyzetbe menekült, zavartan attól, hogy lábai a mind lejjebb fészkelődő lány forró combjai közé érnek. Lótuszleplét nem eresztette. Kétségbeesett összpontosítással ágyékkötőt gondolt magára, hasztalan.

– Meglehet, valamely korábbi életem főbenjáró bűnéért fizetek most – jegyezte meg.

– Úgy véled, én vagyok a büntetés?

A férfi bólintott.

– Fecsegjünk másról – javallotta. – Esetleg kapjunk kardra. Valahogy ki kéne tartanunk a józan eszünknél, a báli társaság érkeztéig. Aztán majd választasz valakit, egy éjszakára, miként eltervezted.

– Mit kezdjek egy testetlennel?

– Ó, majd mágiázik, úgy juttat kéjhez. Nem képtelenség: emlékezz, minő varázs alatt harcoltunk Iquitért. Akár őt is választhatnád. Miért ne? Szép maszk.

Xera felemelkedett a vízben. A tágra nyílt szemű férfihoz sétált, leheveredett mellé. Hátrahajtotta fejét a medence szegélyére, és halkan megszólalt:

– Valami irtózatos erő vonz hozzád, és majd ugyanakkora taszít tőled. Kegyetlen érzés.

– Akkor ne játssz vele – tanácsolta Sayon.

Kaparászást hallottak az ajtó felől. A betoppanó szolga könyökkel kezelte az ajtógombot, mivel a két kezében kurta lábú asztalkát tartott. Enyhén roskadó térdekkel hozzájuk lépdelt, terhét elhelyezte közöttük a medencében, majd érthetetlen szavakat mormolva, háromszor meghajtotta magát.

Ők csak bámulták a jelenést, próbálták kivenni, mi lehet, de még akkor se tudták biztosan, fiú vagy lány volt-e, mikor az hajladozva kihátrált a fürdőből, mert szörnyen áttetszett és feltűnően fakó volt.

Vállvonogatva túltették magukat a talányon, és megtekintették a dúsan megrakott asztalt, amit a herceg – merő szeméremből – paravánként a saját hasa fölé húzott.

Sayon gyanakodva szaglászta az öblös csontkelyhekbe töltött bort.

– Nemde, Iquit látomásokkal fenyegetett? Nos, nem vagyok szomjas.

– Ha fenyegetését be akarja váltani, oly mindegy, eszel-iszol-e.

– Te nem tartasz tőle?

– Azt hiszem, nem. Még nem kapta meg tőlünk, amire vágyik. Kellünk neki.

Tenyérnyi, hullámos salátalevelet vett a kezébe, elgyönyörködött annak élénk zöldjében, majd beleharapott.

Szőlőt, sajtot, mézízű dinnyét, tojáspástétomot, nektárokat kóstolgatott. Smaragdos szemmel, derűsen szemlélte az óvatosan ízlelgető Sayont, titkolni próbálva mosolyát.

A herceg nem akart ránézni, de bármerre pillantott, őt látta maga előtt, ezüstkék fényű, kígyózó tincseit, tündöklő-zöld szemét, fojtott mosolytól vibráló, kicsiny, telt ajkait, férfitenyérbe illő mellein a döfni kész bimbókat, lapos hasát, mély köldökét, a combjai körül lebegő, kíváncsi aranyhalakat.

Sayon az ujjai közé vette a kelyhet, és a rubinszínű italra meredt.

– Tudod mit?! – sóhajtott. – Nem félek elmúlt életeim kínjaitól. Küszöm.

– Nosza.

– Oly mindegy már, ki voltam valaha, hogyan éltem-haltam. De vajon ez a bor ismeri-e mosti sorsomat?

– Ezt inkább ne feszegesd – javallotta Xera.

– Rendben. Jöjjék, ami volt!

Elkortyolták a selyemszáraz, fanyarédes italt, és hátradőlve, lehunyt szemmel vártak a látomásokra. Hallották, hogy Toff a fürdőbe nyit, vízbe csobban, lótuszlevélen tutajozgat, aranyhalat üldöz, szőlőszemet ropogtat, majd hosszasan sóhajtozik, mégsem pillantottak föl, nehogy kizökkenjenek.

Ám a víziók csak nem jöttek.

Sayon kisurrant a medencéből. A kör alakú, tágas szobában fekete bőrnadrágot, őzszín inget öltött. Csípőjére széles övet csatolt. Megpróbálta a folyosóra vezető ajtót, ám az nem nyílott.

A tükörhöz sétált, levette homlokpántját, és a fonákjáról tette vissza. Hosszan szemlélte az aranymedálon ágaskodó, borzolt sörényű, dús bokaszőrű lovat, annak lábainál a kör alakú mélyedést, a zöld gyémánt helyét.

Tenyerére fektette kardját, szemügyre vette a markolatgombon a medál-ábrázolat párját. Tudván, hogy e jelképek Gyllus királyát illetik, a leendő uralkodóra tekintett a tükörben. Bár kissé furcsállotta, nem került izgalmi állapotba a királykodás gondolatától.

Gyors mozdulatokkal kibontogatta rengeteg hajfonatát, majd puszta kézzel megfésülködött, hátrarázta szőke tincsekkel sávozott, sörénysűrű, sötét haját, igazított homlokpántján, és újfent megtekintette – szembeszökően megváltozott – képmását.

Felsóhajtott, vállat vont, hanyatt vágta magát a szédítően magas kupola alatt terebélyeskedő ágyon, combja mellé fektette a kardot, és ujjait a markolatra fonva arra gondolt, ideje volna már, hogy a várúr megérkezzen.

Hallotta, hogy Xera kilép a fürdőből, meztelen, nedves talpakkal átsétál a termen, és megáll mellette.

– Te látod bennem a majdani királyt? – kérdezte Sayon, nem merészelvén felnézni.

– Ha kétkedsz is, király leszel. Máris az vagy – felelte a lány az ágyra ereszkedve. Elnyúlt a férfi oldalán, tenyerét annak kardot markoló kezére simította.

Mihelyt ujjaik egymáshoz értek, ragacsos fejfájás rohant rájuk. Beteg-másnapos érzés volt, megkíséreltek kirebbenni belőle, de nem bírták elengedni egymást.

Kíntól émelyegve süllyedtek furcsa eszméletvesztés-félébe.

A fogadó emeleti szobájának apró ablakán túl krémsárga hajnal fakítgatta a feketéllő égboltot. A párkányon és az alatta álló láda tetején néhány gyertya lángja táncolt gyengéd, ölmeleg fényt sugárzón.

Sayon a hátán feküdt – Tyrusnak hívták, másvalaki volt – a combjai fölött térdelő lányt bámulta, Kala hosszú, tűzvész-vörös fürtjeit, sápadtan fehér bőrű, keskeny arcát, ingerkedő mosolyát, dombos-telt mellét, fiús derekát. Benyomásait (édes-meghitt-vadító-teljes) nem először és ezúttal se szándékosan, mert lehetőleg kerülte az önkínzást, összehasonlította az otthon rá váróval, a szúrós-szigorú-savanyú-irtóztatóval, és átcsapott rajta a vágy: megszökni, Kalával.

És persze tudta, hogy nem lesz ehhez bátor. Reggel majd hazamegy, félreküldi a szolgákat, mint máskor, kifogja a lovakat a kocsiból, aztán hosszan pepecsel az istállóban, belélegezve annak lüktető, eleven, forró életszagát, mielőtt leülne a hiábavalóan fűtött, dermesztő légkörű konyhában. És amint ott leül, káráló cselédasszonyok rajzanak köré, s velük lesz szikár úrnőjük is, akit hitvesül vett valaha. S ő, mintha fecsegésüket hallgatná, távolba meredő, üres, unott szemmel néz majd el fölöttük, és fázni fog, hisz már régóta fázik ott honában.

Kala őrjítő lassan, halogatón az ölére ereszkedett, magába csúsztatta őt, eloszlatva rémlátomását. Teste mélyére vezette, ölelő tűzbe, édes halálközelbe, s nem csupán fogva tartotta, titokizmai játékosan gyűrűztek-táncoztak körötte, simogatták, masszírozták, kényeztették, tébolyították.

Tyrus lehunyta szemét, de nyomban fel is nézett. Látnia kellett a lány bőrének színesedését, mindegyre szépségesebbé révülő arcát, a rátekintő szempárban fénylő mosolyt és örömöt.

Kala – Xerát meglepte s kissé megijesztette, hogy azonos vele – finoman előrébb billentette csípőjét, egészen addig (s még két hajszálnyival) mélyítve ültét, mígnem mindketten úgy érezték, ha élvezetüket tovább fokoznák, az már kínná változna. Tágra nyíló szemmel csodálták a másik arcán tükröződő szépet. Odaadás, átengedés, összetartozás mámora festette át lágyuló vonásaikat.

Nem első együttlétük volt ez, s már a kezdet sem volt szégyenlős, hiszen a találkozás pillanatában tudták: érzékeik felőrülnek egymástól. Tyrus hinni akarta, hogy ennyi az egész. Észrevétlenül fonta be őt a szerelem. Ma este azon el szánással jött a légyottra, hogy reggel őrök búcsút vesz a lánytól, mielőtt gúzsba kötné s eluralná lelkét az esztelen érzelem.

Kala is reggelre tartogatta közlendőjét. Atyja hamarosan férjhez adja őt a biztos jövedelmű szabómesterhez. A mátka már nem ifjú, tüzes sose volt, immár vonzóvá se lesz. Mindez még kívánatosabbá teszi Tyrus acélos ágyékát. Mert ilyen férfi, mint ő, kivált az ágyban, nincs kettő.

A lány ellazította s lágyan ringatta medencéjét, akárha sétalovagolna. Ő sóhajtozott, Tyrus felnyögött élvezetében. Fokozták a tempót, Kala felemelkedett, leült, felemelkedett, leült, egyre gyorsulón, majd kezük összekapaszkodott, szemük le-lezárult, midőn vágtába csaptak. A lány csípőjének heves előre s hátra hintáztatásával, szilajul hajszolta az acéltáltost. És egyszerre csak felrepültek, az égnél is messzebb szárnyaltak, és lángolt és lüktetett és dübörgött köröttük a végtelen.

Kisvártatva újra földet értek, oly lágyan, mintha hópelyhek volnának. Reszkető izmokkal hevertek egymáson, vérűk még muzsikált, és Kala arra gondolt, mégiscsak szebb lehet az élet Tyrus, mint a sótlan szabómester oldalán, és hírtelen felült, hogy alaposan megnézze a férfit, akiről ilyen meghökkentő gondolata támadt.

Odakinn lópaták dobbantak, kutya csaholt, parázslott a hajnali ég.

Kala elhomályosult szemmel bámulta kedvesét, és a félalélt Tyrus úgy döntött, máskorra odázza búcsúját.

Ekkor megroppant az ajtódeszka, és bűzös szagú fickók özönlöttek a szobába, és sietségük szele kilobbantotta a gyertyákat.

Durva kéz markolt a lány hajába, hátrarántva fejét. Hűvös vas szántott keresztül a nyakán. Feltépett torkán át sziszegősen, hörögve szökött a levegő, a vér, az élet.

Tyrus testére késpengék záporoztak; mint hideg tüzek, úgy perzselték. Fetrengve üvöltött tehetetlenségében, fájdalmában, a lány megfúltától.

Aztán vérbe fulladt ő is. Kilobbanó tudatával látni vélte a háttérbe húzódó szikár hitvesasszonyt, az engesztelhetetlent.

Sayon kiszabadította az ujjait, hogy ökölbe szoríthassa kezét.

Xera hasra fordult, és hosszan köhögött.

Miután megkönnyebbült, felszökkent és előhozta a fürdőből a kiüríthetetlen kelyheket. Nyeltek a borból, de nem attól borzongtak össze. Egymásra néztek, sápadtan.

– Mit neked?! – fanyalgott a lány ujjpattintva, korábbi fölényeskedésére emlékeztetve Sayont. – Jöjjék, ami volt!?

– De legalább nem mi öltük meg egymást – sóhajtott a férfi.

– Ez egyszer – hangzott epésen. – És legalább megtudtunk valami újat önmagunkról?

Sayon elvigyorodott.

– Gondolni se merek rá, hová fejlődhetett akkori szerelmi technikád!?

– Szinte érzem még, mennyire élvezted – jegyezte meg Xera. Belement a játékba, hogy távolodjon az átélt haláltól.

– Te se színleltél – emlékeztette a herceg.

Visszaheveredtek az ágyra. Kezüket a levegőbe tartották, közel egymáshoz.

– Mire vagyunk kíváncsiak? – sóhajtott a lány.

A férfi vállat font, és megfogta az ujjait.

Valami szokatlan szörnyűség történt velük. Nem is, csak vele.

Hogyan? Mindketten a sajátjuknak tekintették az érzékelt tudatot. Egyek váltak?!

Fekete bársonyú, édes-meleg sötétségben lebegdélt, mint eddig, ám újabban időnként, és egyre sűrűbben, összerándultak körötte a védelmező falak: az otthona. Irtózatos erő feszegette őt kifelé, ki a szúrós fénybe, hidegre.

A borzalomba vezető nyílás kínról kínra tágult, de még mindig messze volt attól, és remélhetőleg sosem éri el az ahhoz kellő tágasságot, hogy ő egyszerűen áthulljon, kipottyanjon rajta.

Haha, itt marad! Itt jó: nincs éhség, szomjúság, álmosság, fájdalom, viszketés; fény és árnyék, itt távoliak és puhára szigeteltek a neszek és zajok; nincs félelem. Idebent csakis ő számít, odakinn csupán az egyik lenne a regimentnyi között. Honnan tudja mindezt? Tényleg!?

Megint szorosan rázárultak a falak, és – újdonság, piszkos trükk! – valami taszította, nyomta, préselte őt kifelé, nekifeszítette a lakóburok szűk szájának.

Nem megyek sehova! – kiáltotta volna, de a prés olyan irgalmatlan erővel tolta, hogy rádöbbent: akarja vagy sem, rögvest a külvilágra szakad.

És akkor lesz körötte sírás, mosolygás, gügyögés. Nyomkodás, tapogatás, vizezés, rongyozás. Brr.

Kezdődik minden elölről.

Jaj, ne! Befeszítette mindkét kezét, szétvetette lábait, és kétségbeesetten ellenállt a tolóerőnek. Legyőzte azt egyszer. Kétszer. Alig néhányszor.

Odakünn élesedett a nyögdécselés, sikoltozás. Az asszony, aki mostig jóságosan befogadta, immár tiszta erőből szabadulni akart tőle, s közben a férjét szólongatta, az ő nemzőjét, és nem dicsérőleg emlegette fel azon körülményeket, amelyek közt magzatuk megfogant.

Jövök, gondolta fanyarul, amikor egy iszonyú löket átnyomta vállait a külvilágra.

Valaki sipítozva hónaljon ragadta, és kirántotta.

Azután az arcát, hunyorgó szemét törölték, és a szájába vájtak.

Felsírt dühében.

– Nem iszom többet! – fogadkozott Sayon.

Xera kihúzódott az ágy szélére. Mosolygott. E szomorkás mosolynál alig többet viselt, a hasán átdobott törülköző nem öltöztette fel jelentősen.

A termet délutáni hangulatúra világító fény ottlétük óta mit se változott. Úgy rémlett, áll az idő. Vagy nincs, nem is létezik.

Bántó fejfájásuk megenyhült. Súlyosodó szemhéjukat álmosság szurkálta, mintha termeszek masíroznának rajta. Sayon arra gondolt, hogy ez az, amit határozottan megtiltott Iquitnek, a gaz varázsló mégis manipulálja érzékeit. Mielőtt még felháborodhatott volna felismerésén, vagy megszoríthatta volna Xera kezét, elaludt.

A lány visszagördült mellé, fejét a vállára hajtotta, és őt is elnyomta álma.

Kézfogót tartottak. A vendégsereg pecsenyétől, szeszektől, táncolástól részegült.

A fehér csipkékbe bugyolált, megközelíthetetlenre fátyolozott, holtra rémült menyasszony – Jelicának hívták; Xera volt az – a tányérja fölött könyökölt. Senki se tette szóvá, hogy szemet sem evett, szomját sem oltotta. Egyetlen asszony, a dajkája, a nénje, de a saját anyja se – még most sem, a vég közeledtén! – lépett hozzá, hogy felkészítse őt a rá váró borzalmakra.

Amióta világra jött és cseperedett, kevés dolgot értett meg, mivel mindenről kiderült, hogy másképpen van az, miként ő hitte. Ha ezzel szembeszállt, megverték, büntették, alázatra kényszerítették.

Halk beszédű, ritkán se kérdezgető, férfifélő leánnyá nevelkedett. Midőn eljött az ideje, férjhez adták.

Yírl, a férje, akit ma látott először, akit nem ismert, és tán sosem fog ismerhetni, mellette ült, rá se nézett, és mindegyre azon fáradt, hogy eszméletlenre igya magát.

Vedelj csak, sóhajtott magában Jelica, ha elájulsz, nem bánthatsz, amikor majd összezárnak veled közös szobába, hogy utódot nemzz nekem, és én megfoganjak tőled, dicső családjaink fennmaradásáért. Ekként szólt a lecke, s lám, ezt ő szóról szóra, jelesül megtanulta.

Mindettől függetlenül továbbra félt, nem tudván, mi a nemzés foganás, sejtvén csupán, hogy valami szörnyűséges muszáj.

Megnyalta cserepes ajkait, ezzel emlékeztetvén magát tíz napon át tartó lázas állapotára.

Tanítómestere, aki megengedte, hogy férfimódra ülje meg a lovat, ha senki más nem látja; akitől vágtázni, nyilazni tanult, aki még azt is megmutatta, mitévő legyen, ha valaki netán megtámadná, és akit persze nem ezen dolgok megtanítása végett fogadtak a házhoz, nos, Sulej két héttel ezelőtt kilovagolt vele a mezőre. Aztán nem akadályozta meg, hogy ő, Jelica, szemtanúja legyen, amint egy valahonnan elszabadult csődör – nyársára nézni maga volt a sikolyogtató borzalom! – meghágta az ott legelésző gyanútlan kancák egyikét.

A férfifélőre idomított leány csaknem elájult a szörnyű látványtól, ám ekkor azt kellett látnia, hogy az a vad állat rámered, és ajkait széjjelrántva, szilaj röhögéssel felé száguld. Ekkor Jelica nem várt tovább az ájulással.

Sulej hiába vigasztalta később, hogy a mén szélsebes közeledése nem neki, hanem a kancájánák szólt, a lány, közelgő kézfogójának tudatában, sejtvén, hogy valami hasonló rémség vár reá is, rettegtében belázasodott. Erőst remélte, nem éri meg a napot, amelyen bemutatják jövendőbelijének. Mire felépült, Sulejt elcsapták a háztól, pedig ő talán segíthetett volna néhány tiszta, értelmes mondattal életének e válságos óráiban.

A kifulladt zenészek szünetet kértek. A táncolók visszatámolyogtak a helyükre, és italt töltöttek, néhány pár a szabadba szédült levegőzni.

Yírl zavaros szemmel felmeredt kupájáról, és újdonsült arájára csuklott.

– Lebbentsd fel fátyladat!

– Majd fellebbenti – mondta Jelica anyja, veje karjára téve kezét. – Mindjárt, ha hálni mentek, megnézheted e szüzet.

Yírl szeme felakadt, pontosan a hálni szócska hallatán.

Aztán folytatta ivászatát.

Jelica loppal szemlélgette, szokni próbálta férjura látványát. Az arca előtt lógó csipkeözön kissé nehezítette látását. Azért azt érzékelte, hogy a férfi öreg, legalább huszonöt éves. Haja barna, hátrafésült, tarkóig érő. Szeme sötét, orra nagy. A szája se különös, a sok bortól nyálas kicsit, de nem fogatlan. Termete normális, keze erős, ruhája előkelő, és nem is büdös. Utóbbi nem mindegy, mert vele fog élni, közös szobában, egyazon ágyon.

Az anyja Yírl karjáról az övére tette a kezét, és így szólt:

– Most menj, gyermekem. Menj, hálj együtt a férjeddel. Idővel talán még a szerelem is megjöhet.

És ekkor hatalmas lárma lett, főleg a férfiak kiabáltak: seregnyien beszéltek-kacagtak egyszerre, Yírlnek tanácsolván, mihez kezdjen, ha kettesben maradnak, és Jelica befogta mindkét fülét, hátrarúgta székét, és elszaladt, és magára zárta az ajtót, úgy törték rá azt feldühödött bátyjai.

Azután összecsukták Yírllel.

A boldogtalan ifjú lerogyott az ágy végébe.

– Vedd le fátyladat! – parancsolta.

Jelica a falnál állt, szorosan odatapadva, és mozdulni se mert, attól tartván, hogy támadás éri, olyatén, mint azt a kancát a mezőn.

A férfi felkelt, a feleségéhez lépett, és némileg dulakodva, eltávolította a láthatást zavaró arcfüggönyöket.

Sayon- Yírl megkönnyebbült meglepetésében, amikor a könnyesre sírt, legfeljebb tizenhat éves, nem ijesztő, nem hibás, és csupán hajszálnyit eszelős tekintetű arcra pillantott.

– Né! – nyögte. – Szerencsés vagyok! Ezennel feledheted a fátylat! Többé nem kell hordanod. Pedig komolyan attól fél tem, hogy muszáj lesz viseltetnem veled, főleg az ágyban.

Ekkor kopogtattak. Ők pedig ijedtükben egymás felé rebbentek.

– Mi van? Hogy álltok? – kérdezte Yírl atyja az ajtón túl.

– Jól, papa, ne aggódj!

– Megy minden? Ahogy kell? Nincs fennakadás?

– Mit képzelsz?! – fortyant önérzettel az ifjú.

Léptek távolodtak a folyosón, majd csend lett.

– Hát akkor... – kezdeményezettről, úgy is, mint férfi. – Azt hiszem, levetkőzhetnénk. Csináld egyedül, ha nem akarsz verekedést.

Jelica szétnézett, miként odázhatná az elkerülhetetlent. Rajtuk kívül csupán az oszlopos nászágy, egy tükrös asztal, azon egy önmaga visszképét bámuló gyertyaszál, az egyik dédapa fali portréja, két szék és egy vízzel töltött mosdótál időzött a szobában.

– Mosakodj meg – rebegte a lány.

– Nem vagyok piszkos. Na, vetkőzz, mert atyám mind járt visszajön faggatózni, és addigra kész akarok lenni veled. Szégyenben maradok, ha közben megzavar.

– Mosakodj meg – ismételte Jelica. Gyanította, hogy Yírl kevésbé részeg, mint amennyire megjátssza.

– Akármit találsz ki, nem húzhatod egy életen át. Előbb-utóbb meg kell lennie – szólt a férfi, szinte szelíden, pedzvén végre, mi lehet a mosakvási kérelem mögött. – Inkább előbb, mert reggel már jönnek is a lepedőért, és azon vércseppeknek kell lenniük.

Ezt hallván, a régtől gyanakvó leány elájult pár percre.

Azután arra ocsúdott, hogy Yírl tépdesi róla a ruhát, és közben fel-alá cipelgeti őt a szobában, vizet mereget az arcára, és szitkozódva újfent kapocsrángatáshoz látott.

Jelica felidézte a Sulejtől kapott leckét.

Kiugrott a férfi markából, megragadta annak üstökét, és nagy erővel a mosdótálba, majd a saját térdére rántotta azt. Végül az ernyedt testet kiengedte az ujjai közül, és leporolta tenyerét. Pontosan a tanultak szerint.

Yírl eldőlt a padlón, de tudatát nem vesztette el.

Megest kopogtattak.

– Készen vagy, fiam? – érdeklődött túlról az atya.

– Ó, papa...! – nyögte a kérdezett elhaló hangon, csapzott fejét emelgetve.

– Jól van! Úgy hallom, nem hoztál szégyent galambősz fejemre!

– És te, kislányom? – búgott Jelica anyja. – Nagyon megijedtél?

– Jaj, mama! – szipogott a leány.

– Ennél már csak jobb lehet – vigasztalta az asszony. – Nemsokára hozzászoksz. Ki tudja, valamikor tán még a szerelem is kopogtat?!

– Jaj, Yírl – sírt Jelica, látván a padlón heverő férfi gyatra állagát. – Te vérzel! Csak meg ne halj!

– Sajnálnál? – vigyorgott a szólított.

Talpra kecmergett, két ujjal megérintette homloksebét, majd a nadrágjába törölte kezét. Egy percig hallgatózott az ajtónál. Nem hallott neszt. Az aggódó szülők odébbálltak. Többször talán nem is zavarják őket, elvégre úgy tudják, el vetette magját.

– És most figyelj rám – szólott férjileg, visszatérvén a nászágyhoz. – Ugye, hogy nem tudsz semmit a feleség dolgáról?! Azon kívül persze, hogy a szerelem még bekopoghat. Minket ma ásó-kapa alapon összeházasítottak. Ha eszünk van, akkor legalább megpróbálunk összebarátkozni. Ha nincs, élethosszat utálhatjuk egymást. Na?

– Legyen eszünk – választott a lány.

– Jó. Szóval, ne félj tőlem. Nem művelek veled semmi olyat, amit fájlalnál. Vetkőzz le, én is azt teszem. Megnézel, és bármit kérdezhetsz.

– Kérdezhetek? Bármit? Hihetek neked?

– Igen, pedig biztosan kéjsóvár leszek, ha meglátlak pucéran.

Jelica sóhajtva félrefordult, és hosszas küzdelem során megszabadult felső- és alsószoknyáinak garmadájától, fűzőjétől, bugyogójától. Mire leruhátlanodott, körmérete a harmadára fogyott.

Vékony, hegyes mellű, színizom kölyöklány állt a szintén meztelen Yírl előtt, és kezét a szája elé kapva, gyöngyözően, megkönnyebbült-boldogan nevetett.

– Mi van?! – érdeklődött a férfi megbántottan.

– Ez minden? – kérdezte Jelica, félreérthetetlenül az ifjú – félöntudaton lévő – büszkeségére mutogatva.

– Hát! Pedig több nő is mondta rá, hogy tyűha!

– Azt hittem, te is... neked is... Láttam a lovat, és...

Yírl átölelte, leült vele az ágyra, fejét a vállához húzta, ringatta a síró-nevető lányt.

– Engedd, hogy segítsek feledni a sok butaságot! Engem a kocsmában műveltek ki ágyból, nem a családban, szerencsére! Fontos, hogy tiszta lappal kezdjük, ha nem akarjuk el mérgesíteni az életünket. Nem biztos, hogy megjön a szerelem. Szeretők, barátok attól még lehetünk. Nos, tehát. Itt a férfiasságom, szerszámom, farkam, bájdorongom, nemességem. Nevezd, aminek akarod. Jóval kisebb, mint egy lóé, ellenben lényegesen nagyobb, mint például a Rodické, vagy a... Mindegy, nem személyeskedek. Nem kell félned tőle. Ha nem bírod megszeretni, legfeljebb majd hanyagoljuk, de akkor ám nem vetheted a szememre, hogy félrejárok! Amint látod, neked nincs efféléd. Ugyanis másod van. Ha akarod, beszéljünk arról.

– És most úgy csinálsz velem, mint az a ló?

– Nem, így első alkalommal elölről közelítek hozzád, vagyis szemből. Olyképpen, hogy te lefekszel a hátadra, könnyedén ellazítod magad... Marhaság, inkább kezdjük a legelején! Nézz meg engem, taszulsz tőlem?

– Már nem annyira.

– Taszultál?

– Jaj, nagyon! Amikor vedelted a bort, és az folyt le az álladon, meg forgattad a szemedet, és ostoba volt a nézésed. Most nem látlak rondának, sőt. De azért kicsit öreg vagy. És az is jó, hogy sok a fogad, és mindegyik fehér, és nem büdös a szád, bár nagyon borszagú. Még sose láttam senkit ruhátlanul. Nem hittem volna, hogy a fiúk ennyire szőrösek, még mellben is. Tudod, egyáltalán nem csúnya a tested!

– Na, várj csak! – szólt a férfi. – Úgy kéne, hogy én tegyem a szépet. Randa banyára számítottam. Eltökéltem, hogy reggelig halálra iszom magam. Sorskegyelt vagyok, nem úgy, mint az egyik cimborám, akit egy csúf szőlőkaróval nősítettek össze. Örülök neked. Te jócskán helyes vagy, alakod csábos, és a butaság is elég távol áll tőled. De már a harcmodoroddal levettél a lábamról.

Ezzel a lány eszébe juttatta a kiváltó okot.

– Mitől lesz véres a lepedő?

– Ha szűz vagy, akkor a combjaid közti résben, amivel már biztosan találkozott valamelyik ujjad, van egy hártya, nem vastagabb, mint a szúnyog szárnya. Mikor azt én óvatosan elpukkasztom, akkor az nem fog fájni neked, és onnan erednek majd a kötelező vércseppek. De ha ezt az egészet nem akarod, ha ma még irtóztat, bevérezzük a lepedőt a homlokomról. Nem sürgetlek, nem teperlek magam alá. Nem akarom, hogy úgy éljünk, mint a szüleim, meg a tágasabb családom.

– Én se! – mondta a lány, úgyként, akárha fogadalmat tenne.

– Összekényszerítettek bennünket. Azt várják, hogy megerőszakoljalak, verjelek, gyűlölködjünk. Ez a szokás. Ám „egyszer talán, ki tudja, megjöhet a szerelem”!? Te döntesz. Akarod? Máris?

Jelica figyelmesen nézte a férjét. Meglátta Yírl arcának, testének részleteit, finomságát.

És úgy érezte, talán valóban lehet félelem, sunyi alázat és hazudozás nélkül élni.

Ha van kivel.

Mielőtt megismerhették volna a választ, felriadtak a kastély eresztékeit megrengető zeneszóra, ajtócsapkodásra, nevetgélésre, járkálásra.

Megérkezett a várva várt Lamar.

– Ráért volna még – dünnyögte Sayon. Felült, hátát a falhoz támasztotta, a lányt szemlélte. Elmosolyodott. – Kívánsz, kívánlak. Mi több: szeretlek.

– Meglehet, idővel én is megszeretlek. Hiszen, ki tudja, megjöhet még a szerelem!?

Nevettek.

Xera felkönyökölt, a herceg szájára meredt, és látta azt olyként piroslani, mintha vad csókok harapásai sebzették volna, miként Tyrus ajkát nemrég, és eltökélte, hogy többé nem ránt kardot, nem harcol ez ellen vágyja, akarja ezt a férfit, öli őt és hal érte, szenvedéllyel van iránta, időtlen idők óta, minden alakjában, a világok végezetéig.

– Amikor Ylim megcsókol, arra kérem majd, adjon szememre álmot: miközben meghalok, utoljára szerelmeznék Rhanggal.

Amint kimondta, belátta tüstént: nem ez volt az odaillő beszéd.

Sayon sóhajtva felkelt, az ajtóhoz lépdelt, ám az továbbra se nyílott. Megfordult, hátát a falhoz támasztotta.

– Szerinted az átéltek azt akarták értésre adni, hogy hamarosan meg kell halnod? – kérdezte. – Mindig újra meg újra találkozunk, és valaminő végletes kapcsolatba: szerelembe vagy gyűlölségbe kerülünk. Nem ismerjük az egymás iránti közönyt. Éltünk egy testben, közös tudattal. Folyton tartozunk és törlesztünk. Tanulunk egymástól: egymást tanuljuk. Mestereim elmagyarázták, miről szól életeink füzére. Nem titkolom: nekem még egyáltalán nem sietős eljutnom azon lelki és szellemi szférába, hol a tudat már nem vágyik testre. Földhözragadt és testfüggő vagyok, érzéki örömök vonzanak: illatok, ízek, látványok, hangok, érintések. Épp ezért úgy tekintek a halálra, mint olyanra, ami kifoszt, elvesz. Próbállak érteni, nem megy. Kérlek, Xera, kímélj meg elvesztésed fájdalmától.

– Többet nem hozom szóba – ígérte a lány.

– Tégy le róla! Ha nem akarod a halálcsókot, Ylim aligha fog üldözni vele.

– Most is te beszélsz róla.

– Jó, váltsunk témát. Gyllus királynéja lehetnél.

– Nem. Akkor nem születne utódod. Vedd nőül Verlyt.

– Verly a húgom, ha csak lelkem szerinti is. Az összes többi lány a felebarátom. Te vagy a nő, akit szeretek.

– Nagyon régen készülsz, tanulsz a mosti próbatételre. Meglehet, a kard, a kövek és a kalitka megszerzése nem elég, az is a próba része, hogy ellenállj nekem.

– Na, és mit nyerek, ha elveszítlek?!

– Talán nekem se jár a halálcsók, ha egyszerűen csak segítelek téged. És ha ez így túl könnyű? És ha az igazi feladatom az, hogy kitartsak eltökéltségem mellett?

– Semmi sincs előre eldöntve. Nem biztos, hogy véghezviszem, amiért útnak indultam, és Gyllus szabaddá lesz. Amit teszek, azzal megteremtem a szabadulás esélyét, de még így is lehetséges, hogy Ristan és Amohoe lesz erősebb. Tőled se kívánja senki, hogy ne gondold meg magad, ha netán más belátásra térsz.

Xera nyersbőr öltözéket gondolt magára. Felállt az ágyról, a férfihoz sétált.

Csilingelő muzsikálás hallatszott a folyosóról, fejhasogató régen. A szobában aranyló fényviszonyok nem változtak. Sem Iquit, se Lamar nem jött értük.

– Lehet, hogy évek óta itt vagyunk – mondta a lány – Talán ki se jutunk többé.

– Már nem tarthat sokáig – sóhajtott Sayon. – Mindjárt szétszilánkolja a fejemet a csengettyűzés, üvegkalapácsozás.

Átölelték egymást.

– Tetszik a kibontott hajad – szólt Xera. – Fantagro sörényénél is jobb.

Sayon bólintott, vállat vont, szemlátomást bőszült.

Közel járt ahhoz, hogy elkezdjen visszaélni a vendégjoggal, és szétpozdorjázza a bezárt ajtót.

Kínjukban néhány tánclépést tettek a szobában, majd még egy párat. Az első pördületnél a férfi vállára bódult a lány feje. Kimerevültek e mozdulatban.

Zsenge fény feszült a föld és az ég között, vakítóvá tette a halványkék égboltot, hűvössé a reggelt, és oly hihetetlen zölddé a várudvar füvét, aminő zöld szín már-már kínlalta a szemet.

Xera – Shama nevű nőként – az omladt kőfalon ült.

Nem gyönyörködni űlt ki oda. E környezet tökéletes szépsége régebben mindig a törékenységet juttatta eszébe. Bár vállkendőjét szorosan ősszehúzta magán, és átkarolta felhúzott térdeit, így is fázott.

Amióta itt élt, a szitáló szél sosem ült el teljesen, és a fű élénk színét sem fakíthatta el a nyármeleg, mert gyakorta hullott eső. A kövek illesztései között páfrányok nőttek, aprócska virágok nyíltak.

Shama szeretett itt élni.

Szinte kislány volt még, amikor Adar, a férje idehozta. Amint megérkeztek, körbeszaladt a váron, mindent szemügyre vett, megcsodált. A gyilokjárókon futkosott, a fűben hempergett, és szelíddé kalácsmorzsázta a belső tóban élő vadkacsákat.

Azután azt játszotta, hogy kiül a kőfalra, s a mélyben hömpölygő folyót figyeli.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Adar.

– Játszom – felelte.

Látta férjén a kétkedést, hogy szerinte a mozdulatlanul ülés nem túl játékos.

– Tudod – magyarázta Shama ez a vár nagyon régi, és már rengeteg sokan éltek itt. És a férfiak akkoriban mindig csatázni jártak, hogy csökkentsék a túlzott lélekszámot. Aztán a tömérdek lány és asszony csak ült idebenn, egyre szomorúbban, és időnként kijöttek ehhez a falhoz, és órákig álltak itt, sóhajtoztak, és nézték a vizet, remélve, hogy a folyó elhozza azt, akit várnak: a férjet, a kedvest. A Férfit. Most az ő emlékükre ülök itt, és azt játszom, hogy várok. Ez a várófal.

Adar nevetett, és azt mondta: szeretlek.

Múlott az idő, Shama elővette néha a régi játékot.

– Megyek, várok egy kicsit – szólt. Kiült a falra, lábát a zöld vizű, széles folyam fölé lógatta, és hatalmas sóhajtásokat hallatott.

Egyszerre csak véget értek a gondtalan idők. Királya háborúba szólította Adart.

Hetek, hónapok teltek tova. Shama kerülte a várófalat. Nem kapott hírt a harcokról. Távol lévő férjéről tudta, hogy él. Álmaiban sűrűn látta őt. Látta a táborozó, harcoló, sebét kötöző, lovát szerszámozó, tűznél ülő, fűben alvó, könnyező Adart. Figyelemmel kísérte a férfi szakállának kinőttét, arcvonásainak megkeményedtét. Észrevette, mikor elkopott szeméből a fény.

Az a lángocska hamvadt el, amelybe ő valamikor beleszeretett, amitől Adar oly kedvesen tudott nézni rá, amivel őt érzéki tűzben tartotta.

Ebből tudta, hogy Adar megkeseredett, hitefogyottá lett, ezért gyakran beszélt hozzá, biztatta, bátorította kedvesét. Ám idővel úgy érezte, nem győzi tovább a várakozást. Attól tartott, annyira elszomorodik, hogy mire férje hazatér, úgy fog kinézni, mint húsz év múlva.

Sűrűn végigjárta közös életük kedves tájait.

A végtelenül tágas mezőt, amelyen valamikor naponta végigvágtáztak, és eleinte Adar engedte, hogy lehagyja őt, később már fogcsikorgatva hajtotta lovát, ám így se mindig ő győzött.

Fürdött a vízesésnél, titkos szerelmezőhelyükön, ahol többször eljátszották: ismeretlenül találkoznak és behálózzák egymást, többnyire a leskelő férfi a védtelen nőt, de nem ritkán fordítva történt: az ártatlanul úszkáló Adart igézte meg Shama sziréntánca.

Átkelt az erdőn, és minden fánál eszébe jutott valami múlhatatlanul szép, hol csak egy szó vagy pillantás, hol egy nevetés. Erről pedig az, milyen jól érezték magukat együtt; Adar egyszerre volt atyja, fivére, tanítója, játéktársa és barát, ja, hagyta őt gyereknek, asszonynak lenni: olyannak, amilyen.

A fák közül kiérve a faluba lovagolt, és az emberek a férjéről kérdezték, szívből hazakívánva őt. Mindegyre nehezebbé lett az emlékezés.

Egy napon elfogytak Shama álmai.

Majd egyre kevésbé tudta felidézni férje külsejét.

Komornája térdre rogyva kérlelte: jaj, csak meg ne őrüljön. Kisvártatva a várbéli nők is kezdték furcsállóan nézegetni, súgtak-pusmogtak mögötte. Pedig dehogy volt őrült! Hiszen nem zavart másokat, nem csinált semmit, hallgatott.

Nem érdekelte többé olvasás, evés, festegetés, alvás; se a vadkacsák sokadik nemzedéke, kutyáik, lovaik, a bomladó kövek, a birtokuk.

Aztán egy napon kiült a várófalra.

Térdét átölelve, vacogósan gubbasztott. A magasban felhőfoszlányok jöttek-mentek, majd makulátlan kékre vált az ég, szemfájdító erősen tűzött a Nap, és a bástya alatt nyargalt a zöld folyó.

Mígnem egy hajó érkezett: lágyan siklott Shama látóterébe. Megállt, és ott maradt.

Szótlan fegyveres férfiak jöttek-mentek a fedélzeten, ládákat, csomagokat cipeltek, partra vezették a topogó lovakat. Csak egyvalaki nem mozdult.

A tatban emelt ravatalon lehunyt szemű, félmeztelen férfi hevert, ujjait a mellkasára fektetett kard markolatára fonva. Sörénydús karneolbarna haja fényesen, hullámzóan terült szét a feje körül. Magas, sima homloka, ívelt szemöldöke, finom vonalú szája, ránctalan arcbőrének sápadtsága távolságtartó nyugalmat árasztott.

Fakó felsőteste tiszta volt, mosdatott tisztasággal: a szívénél ütött sebről letörölték ugyan a vért, ám a sebkörnyék lilakék fekete színei megmaradtak, virítani.

A halott férfi fényesre dörzsölt kardja jéghideg szikrákat szórt maga köré.

Shama hallotta a várbéli nép jajveszékelését.

Aztán egy katona telepedett mellé, gyászos képet vágott, és úgy viselkedett, mintha már találkoztak volna.

Arról beszélt, hogy Adar az utolsó leheletéig harcolt, hogy hős volt és ahhoz méltón, királyáért halt meg.

Shama nem felelt, nem vitatkozott. Ülve maradt a várófalon.

Tudta, hogy a fegyveres hazudik. Adar nem utolsó leheletkedő, se hős. Hogy milyen is, az majd eszébe jut, ha visszajön. Mert nemsokára hazajön, hogy újra sokat nevessenek, és falkányi gyerekük legyen.

Xera könnycseppet ejtett Sayon vállára.

– Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni? – sóhajtott.

Ettől felrezzenve látták, hogy átölelve tartják egymást, mintha továbbra táncolnának. Körös-körül hars zene szólt, némileg muzikálisabb az eddigi bongatjúzásnál. Már nem a bezárt szobában, hanem hatalmas bálteremben álltak szoborpárként, és rajtuk kívül mindenki más átszellemülten táncolt. A többiek valahogy furcsán elmosódottnak, valószerűtlenül légiesnek rémlettek. Fél kézzel fogták társukat, másik kezük arra kellett, hogy nyeles maszkjukat a gallérjuk fölé emeljék.

Lehelethalovány, álarctalan szolgák sürögtek közöttük. Ha kevésbé áttetszőek, látványuk felkavaró lett volna. Tálcájukról inni- és csipegetnivalót, cseremaszkot, váltás ékszereket kínáltak.

Sayon még nem ocsúdott mostani önmagára. Lassan tért vissza Shama emlékezetéből: a végigvágtázott mezőről, a vízeséstől. A hajó tatjáról. Megköszörülte torkát.

– Ezentúl majd úgy nézek másokat, hogy bármelyikük lehetnék – mondta.

– Ó, milyen furcsa pár! – sikkant rájuk egy meglett női hang. – Ez a férfi egész jóképű! Habár a teljesen szőke az esetem!

Kösöntyűkkel borított, bíbor-aranyszínű, csillogó ruhapoéma habzott mellettük. Fémes fényű, aranyló kesztyűbe bújtatott, lüktető kéz ragadta meg Sayon karját. A másik kesztyű felvont szemöldökű, fitos ami, lángvörös ajkú maszkot tartott maga előtt, majd ezt hirtelen másikra, jóval csinosabbra cserélte az arra járó kese szolga tálcájáról.

– Hát nem hihetetlen?! – trillázott a jelenés. Kékes nyelvkígyó csapódott elő az álarc szájadékán át, és csaknem eltalálta a jó reflexszel hátraszökkenő herceg arcát. – Tetszel nekem!

– Van esélyed – bólintott Xera. – A vénséges nők izgatják fel.

Sayon derékon csípte a lányt.

Ekkor újabb kesztyű toppant közéjük. A szárcsahangú kísértés azonnal elsurrant a közelükből.

A harcos vállába markoló láncsodrony kézrevaló fényes páncélzatban folytatódott. A vértbe öltözött személy gyöngyházszínekben irizált. Feltűnően életszerűnek ható, szúrós tekintetű, keskeny ajkú, kecskeszakállú maszkot tartott.

– Lamar vagyok – szólt. – Örülök, hogy megtiszteltétek kastélyomat. Vegyetek részt a mulatságban. Hátha ti jobban élvezitek majd. Őszintén szólva minden vigasság megfakul idővel. Én is jobban élveztem a táncot, amíg éltem. Akkoriban hemzsegtek itt a sárkányok, kisebbek, nagyobbak és még annál is hatalmasabbak, csúszómászók, vízlakók, lábon járók és szárnyalók. A legdicsőbb sárkányvadász voltam. Az arddiak áhítattal ejtették a nevemet. Ma már nincsenek errefelé sárkányok. Hová lehettek?! Hát igen, akkor még bírtam a bálokat. Az itteni népség is másféle volt, kevésbé korcs. Mindegy, étkezési célra még megteszik. Különben valami varázsló művelte ezt, legalábbis Iquit szerint. De sokszor mondogatom neki, hogy csinálja vissza!

– Hányszor ismételjem még: ha rajtam múlott volna, meg se történik?! – károgott a mágus a hátuk mögött. – Képtelen felfogni! Most már annyira idegesít, hogy szívesen agyonverném!

– Mit hisztériázol?! – förmedt rá Lamar. – Emlékszem, amikor mondtad: egyszer talán lesz rá mód, hogy visszamehessünk valami testbe. Mondtad vagy nem mondtad?

– Mondtam – hagyta rá fanyarul Iquit.

– Hát akkor? Mit keresünk itt még mindig? – A házigazda nyájasan megropogtatta vendége vállát. – Ami azt illeti, örömest felölteném a testedet. Hogy is hívnak? Sayon?

– Leköteleznél, de...

– Nem öltöd fel semmijét, utóbb úgyis csak eldobnád! – toppantott a varázsló. – Nem nyúlsz hozzá! Már el is engedted, bele se hörpölsz! Tízezerszer az elmédbe rágtam, hogy VENDÉG! Ne nézz így rá! Meg ne lássam! – A zaklatott Iquit felkapott egy pohár vizet a legközelebbi tálcáról, és a saját álarcába zúdította, csillapítólag. – Jaj nekem! Úgy érzem magam, mint egy babrált méhkas!

– Te folyton így érzed magad, és mindig csak dongsz! Na jól van, ne idegeskedj már! Csak tréfáltam Sayonnal. Nem bújnék bele. Nem tetszik. Túl magas, túl sok a haja! Nagy az orra, kicsi a szeme. Ráadásul felemás. Nem kell!

– Ne válogass, már tízezerszer megmondtam, hogy ha eljön az ideje, annak is örülni fogsz, ha netán női testben leled fel magad!

Lamar a lány felé fordult. Kritikusan megszemlélte Xera vonásait, alakját. Elhúzta száját.

– Csak ezeket tudtad felhajtani? – fanyalgott.

– Teljesen félreérted a helyzetet! – kuncogott mogorván Iquit. – Nem ezért hoztam ide őket.

– Hát?! Mit is mondtál? Hogy legyek kedves a testlakókhoz. Miért is? Persze, persze: VENDÉGEK! Még sose hoztál ide vendégeket! Mi ütött beléd egyszeriben?

– Megmentették az életemet.

– A micsodádat?! – gúnyolódott Lamar.

– Engem. Megmentettek.

– Haha, te akkor lennél megmentve, ha nem volnál! Na, jól van. Csinálj, amit akarsz. Vidd hátra őket a szobádba, főzz belőlük kotyvalékot, vagy szögezd a falra a gereznájukat, avagy tetováld ki varázsjelekkel és szúrd le őket, ahogy szoktad, de most már eredményt akarok látni! Csak ne motoszkálj körülöttem, mert hangyabolyos leszek tőled!

– Ha legközelebb sikerülne tisztességesen meghalnod, ügyelj arra, hogy olyan egyénként szüless újra, ki ismeri a hála érzetét! – dohogott Iquit.

– Mit akarsz ezzel mondani? – firtatta élesen Lamar. Homlokán redők vastagodtak.

– Csak azt, amit már annyiszor, ám mindhiába: hálátlan vagy!

A házigazda felsóhajtott. Súlyos kesztyűjével újfent megropogtatta Sayon vállát.

– Ezzel öldös! – panaszolta. – Méghogy én hálátlan! Csak mert nem örülök, hogy ilyen helyzetbe kerültem! Vissza akarom kapni a testemet!

– Tízezer másikba bújhatnál! Tele van velük a szekrényszoba! De te még azt is tiltod, különben jól teszed, hogy a többiek élvezzék gürcölésem gyümölcsét! Ezeket a hús-véreket is fitymállod, bár nem is azért vannak itt, hogy belebújj valamelyikükbe! Te semminek se tudsz örülni! De nem vagyok én már hozzád nőve! Majd meglátod, hogy itthagylak, ha visszakerülök a bőrömbe! Fogom a holmimat, és már el is mentem, annyit se szólok: ég veled! Tudjátok – sóhajtott búsan, Xeráékhoz fordulva – ő az ikertestvérem. Amikor születtünk, szegény anyánk megszakadt, ugyanis Lamar fejjel az én koponyámhoz nőtt, a válla, fara is hozzám sarjadt...

– Nem inkább fordítva?! – szúrta közbe fivére.

Iquit legyintett, és folytatta:

– Atyánk kuruzslótól varázslóig járt velünk, hátha valamelyikük szétválaszt bennünket. Mindegyikük azt ajánlotta, hamar öljön vízbe minket, miként az ölkedvencek nem kívánt kölykeit szokás, ugyanis nyilvánvaló, hogy az anyánk méhét kiválasztó beteg lélek összetűzött önmagával és meghasadt, ezért lettünk mi egy helyett ketten.

– Apánk tudta, hogy ez ostobaság! – szögezte le Lamar.

– Ha akkor vízbe fojtott volna, egészen másként alakul az életünk!

Sayon egyikről a másik lábára állt, azon tűnődve, fennhangon is feltegye-e az őt foglalkoztató kérdést, miszerint mi köze neki mindehhez!? Vendéglátójának vaslánc kesztyűs ujjai már-már szétmorzsolták a vállát, a hátborsóztató küllemű maszkák éteriesen táncoltak körötte, a kevés szólamú, viszont üvegesen kopogó zene megest fejszézgetni kezdte az agyát, és ő sajnálta röpke életének értékes idejét tovább vesztegetni.

Eszébe jutott iménti gondolata: ezentúl majd úgy nézek másokra, hogy bármelyikük lehetnék. És ezzel tovább tűrt. Xera a terem vége felől közelgő majomkát figyelte. Toff fürgén cikázott a sárkánycsont mozaikpadlón topogó cipők között. Ha valamelyik álarc rábámult a magasból, ő harciasan elvicsorodott, mígnem bántatlanul elért a lányhoz. Mellette megállva, kézzel és farokkal is átölelte őzbarna csizmás lábát, s hangosan szuszogott kimerültségében.

– Mi ez a borzalmas rémség?! – hörrent Lamar. – Megöljem?

– Nem ölöd meg: nem sárkány! – förmedt rá Iquit. – Nos, hol is tartottam? Megvan: atyánk nem hitt abban hogy hasadt lélektől származunk. Kastélyában több ikerpár is élt, ő rájuk hivatkozott, a gyógyítók pedig arra, hogy a mi esetünk más, a mi lelkünk nem a megtestesülés féktelen örömében vált két személlyé, hanem önutálatában kétfelé szakadt. Mégse nyomták víz alá a fejünket. Felneveltek, sajnos. Pedig merőben különbözőek voltunk-vagyunk. Ráadásul külsőre se látszottunk ikreknek. A testek közt most kényesen válogatós fivérem már kisdednek is oly ronda volt, hogy könnybe lábadt szemmel szoptatta őt a dajka. Már életében is örömtelenül fogadott minden szépet és jót, még a sárkányölést és a harminc feleségét sem élvezte. Ugyanis boldogságképtelen. Tízezerszer mondtam neki: te sose varázsolódhatsz el – nincs miből!

– Kit érdekel ez? – morrant rá Lamar, majd álarcot cserélt, és elszürcsölt egy kupányi zöldes arddi agyvelőt.

– Senkit nem érdekel – vont vállat a mágus. – De talán a palotánk pompája lenyűgözi vendégeinket!? Gyertek, körülvezetlek benneteket! Ámuljatok! Bizonyára régen szemet szúrt nektek a gazdagságunk! Látjátok a tömérdek kincset!? Nem is tudnám részletezni, mennyiféle vesz körül minket!

Ezzel megindult előttük, és ők – az unott Lamart maguk mögött hagyva – azon reményben követték, hogy végre talán közelebb jutnak ittlétük céljához.

A pazar estélyiben forgolódó, lélegzetállító gazdagon felékszerezett táncosok – férfiak és nők egyként – kíváncsian kapdostak feléjük; tapogatták, fogdosták őket, élvezvén rejthetetlen ijedelmüket. Egy roskadtra kösöntyűzött maszka bandzsalító közelről meredt az arcukba. Szívesen látott volna rémületet a vonásaikon, ám ehelyett észrevett rajtuk mást. Elhomályosuló szemmel, sóváran felszisszent, és félrepördült előlük.

Xerának is Sayon szavai jártak a fejében: ezentúl majd úgy nézek másokra, hogy bármelyikük lehetnék. Tudta, könnyen Iquit és Lamar sorsára juthatott volna, végtére ők is halhatatlanok, vagy olyasfélék. Egyetlen állókép erejéig a helyükbe képzelte magát, és összeborzongott. Felkapta és a vállára ültette az utána igyekvő Toffot, önmaga megnyugtatására ellenőrizte kardját, majd a mellette lépdelő herceg tenyerébe csúsztatta az ujjait. A magas kupolájú termekben járva csakugyan mindenütt fennhéjázó gazdagság és bőség fogadta őket. A tékozló pompa látványa már a harmadik tornyos helyiségben rájuk hozta a csömört.

A töméntelen felhalmozott kincs a Ristan igájába hajtott Gyllus cifra palotáira, azok pöffeszkedős cicomázottságára emlékeztette Sayont. Az alig öregedő, mindegyre kegyetlenebb zsarnok puccos, nagyképű pompával édesgette magához ama nemeseket, akik nem lázadtak ellene, s azok mindmáig nem vették észre, minő pojácákká tette őket a tisztességükért cserébe kapott fényűző életmód.

Gyertyaszál szerű, keskeny szobába léptek, nyaktörő magasan észlelték a tetőt. A falakat körös-körül – a padlótól az égre szökkenő kupola csúcsáig – egyformán vaskos, bíborgerincű, aranyszín címfeliratokkal ékített könyvek borították.

– Lamar könyvtára – tudatta Iquit. – Gyönyörű, nem igaz!?

– Szédítő! – hagyta rá Xera.

– Bizony! – kuncogott a mágus. – Ezek a senki emberfia által nem-beszélt-nem-értett, kiagymolt nyelvezeten íródott, ebet sem érdeklő fóliánsok.

Tovább sétáltak Iquit nyomában. Kezdetben meg-megszorították egymás ujjait a csigavonal-szerűen kanyargózó folyosók ablakainál, a lépcsőkígyók tövében és az ajtók két oldalán strázsáló, maszktalan katonák láttán, aztán felhagytak ezzel, hiszen mindenütt őrök álltak; fakó körvonalú, mozdulatlan szellemek: a fegyelem és önfeláldozás sem élő, se holt szobrai.

Úgy rémlett, valamennyien harcban hunytak el. Sápadttá vénült ruhájuk őrizte az életüket kioltó sebből ömlő vér és más testváladékok nyomait. Néhány hős harcos fekete kövületté égett, mások – bástyáról, lépcsőről, lóhátról, innen-onnan lezuhanván – pépesre zúzták magukat. Egyikük hűségesen tartogatta a jobb szemébe fúródott nyílvesszőt. Mellette őrködő társa fejsérülésben szenvedett ki, kardlékelte koponyájából véres agyvelő szivárgott. E házban a szolgákkal voltak egyenrangúak: ők sem részesülhettek az álarcviselés kegyelmében.

Sayonék próbáltak minél kevésbé odanézni, titkon örvendvén a szellemharcosok haloványságának. Ám oda nem nézve is észrevették a bomladozó testszöveteken lakmározó férgeket, az oszlás vagy éppen mumifikálódás különféle fázisait. Iquit mesterkedésének tudták be, hogy nem éreznek szagokat. Mindazonáltal alig-alig kaptak levegőt.

– Azt hiszem, belátjátok, hogy a helyzet tarthatatlan – szólt vezetőjük. – Nem méltányos, hogy így maradtam. Miért pont én?! Mert például az örökké kedvetlen, mindentől fanyalgó, kényszeresen sárkányölő, írni-olvasni képtelen, mégis a műveltségére fennkölt Lamar megérdemelte! Rászolgáltak mindkettőnk feleségei, mivel őket mindig is csak a kalárisaik csörgése biztosította arról, hogy élnek. Hát ezt a csörömpölést most is hallhatják! Nem is vették túlsággal a szívükre a létformaváltozást. Na de én?! Az érzékeny, az életörülő, a tehetséges, bár sajnos nem zseniális mágus!? Nekem miért kell ezt elszenvednem?! Ez olyan méltatlan hozzám! Mellesleg, herceg, egyáltalán nem biztos, hogy eljutsz trónusodig. E lábjegyzetet csak azért szúrtam be, nehogy azt gondold: veled nem történhet ocsmányság. Nemde, attól félsz, hogy Ahmat sárgavérűvé fertőzött?! Hihihi, nyugodt lehetsz: nem fogod kiinni Xera vérét!

– Hanem?

– Nem fecsegek itt összevissza! Mi értelme annak, hogy belepiszkáljak a sorsodba!? Kuszált az nélkülem is! Sayon zordonan szembefordult a varázslóval.

– Fecsegj bátran!

– Ugyan, minek!? Nemrég találkoztam a rusnya madárlénnyel. Ahmatod téged keresett. Tovább küldtem őt Merikbe, mondván, már ott jártok. Ennyi.

– Nem ennyi!

– Higgy nekem. Mert mire mész, ha nem hiszel? Hogyan faggatsz ki? Megölsz? Megpróbálhatnád!

– Nem akarsz te sokkal jobban meghalni – mondta elgondolkodva Sayon. – Más célod van velem. Ha segíthetnék neked valamiben, csak szólj.

– Nem merek biztos lenni abban, hogy te vagy a segítség.

Iquit első ízben tárt fel ajtót enkezűleg. Barátságosan meleg terembe léptek, a kandallóban mandarinsárga tűz duruzsolt. A hattyúszín falakon ezüst csillagok lüktettek. Az illatos fából készült padlót, a mahagóni bútorokat és a puritán ágyat is rendetlenül lehajigált, nyitott könyvek borították. A vacsorajelenetet ábrázoló, színgazdag ablaktábla elé helyezett, szellős rácsozású kalitkában hatalmas szemű, tollas lény hintázgatott.

– Íme, a szobám! – büszkélkedett a varázsló. Felkapott egy élénk külsejű fóliánst. – Ez a kedvencem: vele alszom el. Kár, hogy azelőtt, ráérő idő híján nem jutottam hozzá! Ugyanis ez a Hangulatok Könyve. A szépre-készség, az élet-csodáinak-örülés, a szeretet könyve. Néhol fájdalmas, helyenként cinikus, sohasem szívből keserű, lélekcirógató-karcolászó gondolatok gyűjteménye. – Gyöngéden megvált a kötettől, és felkapta a következőt. – Ebből is mindennap olvasok egy fejezetet. Jaj, elbűvölten kedvelem ezt a képzeletszép mesélőkönyvet! Emez meg a mágiába avatott be. Amabból sajátítottam el, miként tartsam fenn a mostani állapotot, amíg a jóslat valóra válására várakozunk. Ez a fóliáns tartalmazza magát a jóslatot, ám olyan körülményes leírásban, hogy sejtésem sincs, helyesen vagy rosszul értelmeztem-e. Ráadásul a jóslat olyasmi, ami vagy beteljesül, vagy nem. Ő pedig a madaram, Xadu.

Nevének hallatán a szigonycsőrű, szivárványos tollú lény oldalvást fordult, és rájuk düllesztette – amúgy is erőst dudorodó – platinaszemét.

– Hol a tojóm, a tojóm, a tojóm? – károgta gazdája hangján, mereven bámulva Sayont.

– Tudsz te mást is – szólt rá Iquit.

– Ez a tojóm, a tojóm, a tojóm? – kérdezte Xadu, a herceg vállára lebbenve.

– Menjünk – nyikkant a mágus, visszalegyezve madarát a szabadságtisztelő-lazán rácsozott kalitba.

Miután bezárult mögöttük az ajtó, egy darabig még hallották a tapintatlan firtatózást: – Ki tojója, tojója, tojója?

– Hát – sóhajtott Iquit a harcos felé fordulva – ha már úgyis szóba jött, talán mégsem ártana, ha nem titkolnám: ne örvendezz annak, hogy nem akarod társnőd vérét. Xerára egyelőre nincs szükség: az átváltozás végbement. Ahmat szaporodni fog, általad.

– Ki tojója, tojója, tojója? – rikácsolt Xadu.

Sayon megragadta a varázsló vállát, de csak a palástot sikerült összemarkolnia, melyben még árnyéktest sem leledzett. A fekete kesztyűs, apró kéz tüstént az öklére suhintott.

– Engedj el, úgysem fogsz! Jól sejted, ha rosszat sejtesz! Ahmat megtermékenyített, mellesleg Xera helyett, amikor megsebzett! És most törtet utánad, hogy megszerezze sarjait. Zárójelben jegyzem meg: ez fokozott apai érzületre vall, és mint olyan, dicséretes. Ott akar lenni, mikor a kicsiny madárszörnyek, téged szétrágva, -szaggatva világra jönnek, nehogy haldokoltadban végezz velük! Hát, nem irigyellek, pedig te aztán hús-vér test vagy!

– Hogy érted ezt a...?

– A rettenetes kis húszas ikrek még csupán mákszemnyiek, és máris a nedveiddel táplálkoznak. Te növeszted-hizlalod őket, tudtodon és szándékodon kívül. Xera csinált veled valami csiribít, amitől a folyamat jócskán lelassult, de nem állt le végképp. Öld meg Ahmatot, hasítsd szét, alulról fölfelé, csakis a bűvös karddal, minél hamarább, és a fenyegetés elvetél! Esetleg egy zseniális varázsló is segíthet, de az nem én vagyok. Ne bámuljatok így, hullákénál is hullább tekintetű szemmel! Hercegem! Érzékeny vagy, nyűgös, nyugtalan, kedélyed hullámzik? Tán még émelyegsz is olykor? Meg kellett volna ölnöd Ahmatot! De te nem tetted, merő öntetszelgésből, azt sugalmazván: akkora harcos vagy, hogy már ezt is megengedheted magadnak. Xera előtt is díszelegni akartál, életben hagyván azt, aki pedig minden lehető módon értésedre adta: ő bizony a halálos ellenséged! Ha eljutsz odáig, hogy megütközz Ristannal, jusson eszedbe: kegyelmezhetsz a megvert ellenfélnek, de az ellenséget mindig taposd el!

– Nem hiszek neked – lehelte Sayon.

A mágus kuncogva vállat vont.

– Most, hogy már ismered végzetedet, gondolataid megkeserednek, önutálat és általános gyűlölet jár át. Az érzelmek megmérgezik a véredet. Márpedig e méreg életelixírként hat a kis szörnyekre. Képes vagy arra, hogy e táplálékot megvond tőlük? Elég erős ehhez a te szíved? Tudsz-e továbbra is szépen érezni, örülni apróságoknak is? Persze, nem Ahmat apróságaira gondoltam, hanem az életéire.

– Majd elválik – felelte higgadtan a herceg.

Terebélyes lengőajtóhoz értek, és az készséggel feltárult előttük. Bár a varázsló jobb lábas cipője nyomban berúgta az ajtót, mindannyiuknak beégett a másodpercekre észlelt látvány.

Odabenn, a hodálynagy terem szürke falai közt meredt tekintetű, halálosan közönyös, szürke arddiak és gyllusi szörnykatonák ültek, szabályos, szoros sorokba rendezetten; előbbiek regimentnyien, utóbbiak legfeljebb tucatnyian voltak. Bizonyosan éltek, azonban gonoszdi varázs béklyózta őket, nehogy szétszéledjenek az éléskamrából. Az élve-eltett-megoldást alighanem a könnyebb eltarthatóság indokolta. Úgy rémlett, e témakörben Iquit nem nyit társalgást.

Egyre nyilvánvalóbban lefelé tartván, a pincéhez közeledtek. Xera elengedte Sayon kihűltnek érzett kezét. A mélybe csigádzó lépcsősor mindegyre keskenyült. Már csak oldalazva haladhattak.

– Nem tudom, miért kötöm az orrotokra, de akarom, hogy tudjátok: a lenti folyosó hetedik kanyarulatának legvégén találtok feljáratot az istállóhoz. Most megmutatom a szekrényszobát. Mielőtt belépnénk, elmesélem, miről van szó: hosszú ideig fáradoztam azon, hogy testet szerezzek magunknak, mert Lamar is annyira vágyott vissza! Szert tettem ilyenre... nem kellett! Szereztem olyat... leprázta. Hoztam emilyet, aztán meg amolyat, rettentő sokat, és mindegyikkel felsültem nála, mert ő a saját, éktelenül ronda bőrtokját akarja vissza! Senki más nem tud e szobáról, mert ha tudnának, már csak kettesben tengődnék itt Lamarral, a többiek rég testbe ugrottak volna, és vígan élnének valahol. Márpedig ezt Lamar, aki tragikusan irigy, nem bírná elviselni. Különben én se. Ha ez idáig iparkodtam is jó benyomást tenni rátok, most már nem leplezem tovább: kellemetlen természetű vagyok. Morózus, kárörvendő, pletykás, nemritkán hamis, továbbá valami megfejthetetlen ragaszkodás köt nem szeretett fivéremhez. Ja, és most például irgalmatlanul haszonlesek. Azt remélem – ha hibátlan a jóslatolvasatom – hogy kihúztok minket a kínból. Szóval, nem véletlenül kísérgetlek itt benneteket. Egyébként biztosra semmit nem tudok, ugyanis a jóslatkönyvem is azon a zavaros proccnyelvezeten íródott, amelyről már szólottam, viszont sejtek ezt-azt, ösztönből. Nos, lépjetek beljebb.

Az ajtó kinyílott előttük.

Iquit kankalinsárga cipőjével azonos színű szőnyeg fedte a padlót. A nyomasztóan alacsony mennyezetű szoba hosszanti falainak vonalában felállított rudakon komplett porhüvelyek lógtak, miként száradni felaggatott ruhaneműk.

A varázsló ledobta holmiját, álarcát, s ezáltal jócskán eltűnt a szemük elől. Mielőtt alaposabban szemügyre vehették volna alig sejlő alakját, a bordái között tépett sebet, elmosódott vonásúvá szaggatott-karmolt arcát, Iquit belefolyt az egyik testbe. S az, akárha felfújták volna, legott kitelt, megmozdult – és felegyenesedett előttük, mint ravasz pillantású, ritkán mosakvó, rengő hájú kalmár, oldalán tömött bugyellárissal és alig elrejtett tőrrel, amolyan hátba döfős fajtával.

Mivel e burok nem túlsággal nyerte meg tetszését, sebesen átlépett a következőbe.

Máris égő szemű, kacér kacajú, mély ruhakivágású nőként tetszelgett. Meg-megriszálta gömbölyded csípőjét, körbenyaldosta málnára színezett ajkait.

Miután ezt a díszcsomagolást elhajította, fejest ugrott a következő tokba.

Magas, gondozott hajviseletű, jókora ami, csinosan öltözött gavallérrá vált, néhányszor meghajtotta felsőtestét, pillevonzó-gyertyaláng-tekintete Xerát bűvölte, majd Sayonra villant; penge ajkait hideg mosoly fagylalta.

E porhüvelyből másikba szállt, oly játékosan, mintha gyermektársakkal bújócskázna.

Lírai-szőke, hullámos hajú, kristálykék szemű lovaggá lett; lerítt róla, hogy valóságos hős, ám hogy ehhez kétség se férjen, előkapta kobzát, és szenvedélyesen rezgetett bariton hangon eldalolta tulajdon sorsregéjét. Toff kinyújtott nyakkal figyelte a bűbájolást. Lassan lesurrant Xera válláról, és a testtartó állvány felé somfordált.

Egyszercsak nyekkenve tovarepült, ugyanis farba rúgták.

A szüttyögő dühödten a kobzosra vicsorgott, és karmait meresztve utalt arra, mitévő lesz, ha a lovag még egyszer lábat emel rá.

Iquit kiszállt a romantikus testből, és felöltötte ruháit.

– Kár volt megpróbálnod! – károgta. – Ez az én játékom, senki másé. Tudom, miért akartál emberbőrbe bújni! Hogy beszélhess! Kit érdekel a közlendőd?!

– Szívesen meghallgatnám őt – jegyezte meg Xera.

– Így is érted. Na, gyerünk tovább! Bár sok újdonsággal már aligha szolgálhatok. A pincében tároljuk az ékszerkincseinket. A zöm most odafenn van a bálteremben, használatban. A feleségeim például rendkívül szeretik az ujjon, állcsúcson, orrnyergen, szemhéjon viselhető gyűrűféléket, főleg amióta álarcot használnak. Egyébként nekem azelőtt nem volt bajom a többnejűséggel, de az is biztos, hogy lelkileg nem találkoztam mindegyikükkel. Különben mi a véleményetek a dologról? Ez nagyon fontos, ha Sayon véletlenül mégis király lesz. Kinézik az olyan uralkodót, aki két-három asszonnyal beéri.

A vállukra keskenyedő lépcsősort elhagyva, fáklyákkal megvilágított, hűvös levegőjű, huzatos folyosóra érkeztek, amelyből üvegajtók nyílottak kétfelől, betekintést engedve a mögöttük lévő kamrákban felhalmozott ékszerekre.

Xerát nemigen izgatták fel a rafináltan fazettázott drágakövek, pillái alig rebbentek az elé táruló pazar látványtól. Iquit korábbi szavai tartották fogva. Dermedtre rémült szívvel tűnődött, miként támogathatná Sayont. A férfi erőt vett magán, és nem roskadt a lelki sír szélére. Önszánogatás helyett továbbra is azt leste-figyelte, amit egész éjjel, mindenütt, mindenkin: hol van már a zöld gyémánt?!

Amelytől végre bűvössé leend a sziklaférfi szívéből kirántott kard.

És akkor e karddal ő majd alulról fölfelé széthasítja Ahmatot, azután tetszése szerinti módon felaprítja Ristant, Amohoe-t, meg mindazokat, akik még ellenséges szándékkal elébe kerülnek. A szófecsér mágusnak hála, meglehetőst brutális hangulatban volt.

A zöld gyémánt nem hasonlít az érett-szép színű smaragdra, zöldje másféle: a kő mélyéből illanó, pisláló, szinte szemérmetes.

Ott hevert a szégyenlős ikerpár, fehér bársonypárnán, a harmadik folyosókanyarulatban lévő, egyedül ketrecajtós kamra végében álló, mellmagas márványoszlopon. Sayon megtorpant.

– Ez tetszik neked? – kuncogott Iquit.

– Nyisd ki!

– Sajnálom, nem tehetem. Az ajtóhoz nincs kulcs, azt bűvészet sem nyitja. A rácsok közt nem férsz át. De ha átférnél is, a te súlyod alatt tüstént beszakadna a padló, s mindörökre elnyelné testedet a föld. Nálam nehezebb nem teheti be a lábát, és én csupán öltözet ruhányi súlyt nyomok. Kardod nem elég hosszú, hogy elérj az összeforrt gyémántokig. Én nem segítek. A jóslat megtiltja, hogy az ikerkőhöz érjek.

Xera felsóhajtott.

– Átkozottá válik majdnem minden, amibe varázsló belekomplikál!

Finoman megtaszította a vállán gubbasztó, visszafogottan szüttyögő Toffot.

A majomka menten átsuhant két ketrecrúd között. Keresztülszaladt a kamrán, és már nyúlt is a gyémántokért. Ám mielőtt köréjük fonta volna indahosszú, fekete ujjait, meggondolta magát.

Két kezét a duzzadó párna alá csúsztatta, s e bársonytálcával sietett vissza a rácshoz, erről kínálta Sayonnak a fantáziacsiszolású, a briliánsnál kevésbé tündöklő, enyhén könnycsepp formájú, keskenyebbik végüknél összenőtt köveket, hogy ő érjen hozzájuk elsőként, hiszen azok az övéi.

Xera – meglepetéstől tartva – előhúzta kardját. Iquit félrehúzódott.

A rácsos ajtó mögött Toff büszkén billegette kajla füleit. A herceg a zöld gyémántért nyúlt. Mutató- és középső ujja közé fogta, majd a tenyerére vette, fölé hajolt és rálehelt, akárha köszöntésképpen megcsókolná azt. A varázsló halkan nyüszített izgatottságában.

A fölöttük tornyosuló palota eresztékei felzúgtak. A pincében lengedező huzat felélénkült.

– Menjünk innen kifelé! – lihegte Iquit. – Gyorsan, föl a lépcsőn!

Futólépésben megindult előttük, sárga cipői csaknem összeakadtak az igyekezettől. Palástja hosszan lobogott utána, kalapjának szegélye horzsolgatta a lépcsőkígyó szűk falait.

Ők pedig loholtak mögötte, jóllehet Toff teli tüdőből visítozott, csizmájuk szárát rángatta, és szemlátomást a pincében akart maradni. Xera felnyalábolta a trüttyögőt, és tiltakozására ügyet se vetve, magával cipelte. Kifulladtak, mire felszáguldottak a dugóhúzószerű lépcsősoron.

Az éléskamra szintjére jutván fellélegeztek: az ottani folyosót már-már tágasnak érezték.

Futólépésben közelegtek a lengőajtóhoz, amikor az dörrenve feltárult, és egymást taposva kiáradtak rajta a kissé kába, de feldühödött éléstár-töltelékek, és rájuk pillantván tüstént tudni vélték, hogy ők az ellenség.

– Jaj, jaj, róluk megfeledkeztem! – sopánkodott Iquit, gálánsan előreengedve társait.

– Altasd vissza őket! – förmedt rá Xera.

A varázsló habozott.

Addig-addig tette ezt, mígnem Sayon összeütközött a spájzszökevények élbolyával. Mivel azok, élükön néhány álmosságában is vérszomjas szörnykatonával, fogcsattogtatva rátámadtak, a legvakmerőbbeket leterítette kardjával.

A többiek megtorpantak, néhányukon kiütköztek a megfeszített gondolkodás jelei.

A balul járt fickók ledőltek. Alaposan meghaltak, ehhez szkepszis sem fért.

Iquit felnyögött, majd elmormolt egy varázsigét. Ennek hatására az ostromlásban feltartóztatott csürhe visszabutult korábbi állapotába.

A lányt eltűnődöztették a tapasztaltak. Sayonra sandított.

A férfi jobb kézben tartotta kardját, bal markában az ikerkövet szorongatta, s kétségkívül ő is Iquiten törte a fejét.

A mágus ismét az élre állt. Elsöpörtek a dermedt étekszobrok csoportja mellett, végigszaladtak a folyosón, és a bálterembe toppantak.

A mágus forgolódva körülnézett, azután a falnál sorakozó őrök egyikére meredt, és a hercegre mutatott.

– Öld meg! – parancsolta.

A szólított előrelépett. Már éltében is remek katona lehetett, amolyan utolsó-leheletkedő. Féregsegédlettel oszladozó testét szörnyű sebek, azokat további, még borzalmasabb sebek lepték-borították, harcban szétkaszabolt ruhája cafatokban lógott, mindenét vér, zsigerek és azok váladékai mocskolták.

Szilaj rikoltással, kardlengetve támadott.

Sayon hárította csapásait, egyiket a másik után, és csakhamar helyzetbe került. Olyan erővel szúrta szíven a hős harcost, hogy lendületében csaknem keresztülsietett rajta. A katona leroskadt, és pihegve kiszenvedett.

Azután felkelt.

Végigmérte újonnan szerzett sebét, akár egy medáliát, és újból támadott.

Xera közéjük szökkent.

– Tedd be a köveket! – kiáltotta.

Félreütötte a katona lengette pengét, és kristályköves gyűrűjét az áttetsző arcba csapta.

A feléledő sárkánygyík jóízűen belakmározta a szellemet.

Ily módon a nagyon-nagyon hősies katona valóban meghalt végre; kínjai véget értek.

Ezenközben Sayon szétpattintotta az összenőtt köveket, és a kard markolatgombján ágaskodó mén lábai alá illesztette a nagyobbikat. A másikat a homlokmedálhoz érintette, és az a neki szánt mélyedésbe simult, mintha időtlen ideje erre várt volna.

Midőn mindkét gyémánt megtalálta otthonos helyét, a kard szemvakító fehéren felizzott, kék-vörös-jégezüst szikrák pattogtak pengéjén, és azok a sziszegő szikrák átjárták és megrázták a herceg egész testét, zöld tűzzé lobbantak a varázsköveken, majd kialudtak.

Iquit a következő katonára parancsolt.

– Öld meg!

És jött az ajaktalan, csontvigyorú, ifjú harcos. Szétvetett lábbal állt meg Sayon előtt, véreres szemmel meredt rá. Feltépett bordái mögött rángatózva lüktetett rongyos szíve. Hirtelen támadott. Tébolyult erővel rontott előre.

A herceg elegánsan félrefordult, és visszakézből szúrta szíven a szellemet.

A halovány lény felhördült, és térdre rogyott. Fejét leejtve elterült a padlón, és sóhajtva meghalt.

A bálteremben félbemaradt a táncolás. A maszkák mind közelebb merészkedtek.

Lamar járt az élen.

– Hé! – szólt Iquithez. – Ez az? Ez már az? Megmenekülünk végre?

– Maradj csendben! – förmedt rá fivére.

Ekkor mindannyian egy emberként szisszentek fel. A sárkánycsont mozaikpadlón heverő áttetsző test színesedni kezdett.

Egyre láthatóbb, élesebb és valóságosabb lett. Kivehetővé váltak öltözékének elemei. Vállvértje aranylott. Egyszercsak felemelte fejét. A csupasz állkapocs és fogazat eltűnt a rásarjadó, rózsaszínű, eleven bőr alatt, a hiányzó orrporc, majd bőrbevonata is a helyére került. Mígnem az arc majdnem kicsattant az elevenségtől és ifjúi szépségtől.

A gyengébb idegzetű szellemek, és nem csupán nők, nevetve-sírva fakadtak.

Izgatott hüppögés, jajgatás, vinnyogás hallszott mindenfelől.

Robbanásszerűen jöttek létre a történtek mélyebb jelentőségét taglaló csoportok.

Iquit ragyogott.