/ Language: Hungary / Genre:sf_cyberpunk / Series: Sprawl-trilógia

Mona Lisa Overdrive

W Gibson

A jövő század kaotikus világában a kontinenseket uraló magakorporációk küzdelmének dzsungelében magára marad egy lány.

Azaz majdnem.

Mert a Cyberspace-ciklus harmadik kötetében sem az élet, sem a halál sem a holnap fogalma nem olyan egyértelmű amilyennek az első pillanatban látszik…


William Gibson

Mona Lisa Overdrive

Nővéremnek, Fran Gibsonnak, ámulattal és szeretettel…

1. A FÜST

A szellem az apja búcsúajándéka volt, egy fekete öltönyös titkár adta át neki a naritai váróteremben.

A londoni repülőút első két órájában elfeledve hevert a táskájában: sima, sötét, hosszúkás tárgy, egyik oldalán a mindenütt jelenlévő Maas-Neotek embléma, a másikat szelíden lekerekítették, hogy belesimuljon gazdája tenyerébe.

Egyenes derékkal ült első osztályú kabinjában, vonásait vékony, hideg maszkká rendezte át, halott édesanyja legjellegzetesebb arckifejezése nyomán. A többi ülés üres volt; az apja mind lefoglalta őket. Elutasította az ételt, amit az ideges steward kínált neki. A férfit az üres ülések ijesztették meg, apja vagyonának és hatalmának megannyi beszédes tanújele. Habozott egy pillanatra, aztán meghajolt és távozott. Kumiko nagyon rövid ideig az anyja mosolyát varázsolta a maszkra.

Szellemek, gondolta később, valahol Németország fölött, a mellette lévő ülés kárpitját bámulva. Az apja… Milyen jól kezelte az apja a saját szellemeit!

Az ablaküveg mögött is szellemek voltak, a téli Európa sztratoszférájában, részleges, csonka képmások, melyek akkor öltöttek lassan alakot, ha máshová nézett, ha fáradt tekintete elhomályosult. Az anyja az Ueno-parkban; arca törékeny a szeptemberi napfényben.

— A darvak, Kumi! Nézd a a darvakat!

És Kumiko a Shinobazu-tó túlsó partját figyelte, de nem látott semmit, darvakat pedig végképp nem, csak néhány ugráló, fekete pöttyöt, valószínűleg varjakat. A víz selyemsima volt, ólomszürke, és valahol a távolban, ahol íjászállások sora húzódott, sápadt hologramok villóztak. De később Kumiko látta a darvakat, sokszor, nagyon sokszor, álmában; origamik voltak, neonlapokból hajtogatott szögletes holmik, fénylő, merev madarak a holdbéli tájon, anyja őrületének hideg-sivár kivetülésén…

Az apja jutott eszébe, a tetovált sárkányok forgatagán szétnyíló fekete köntös; fáradtan ült íróasztalának roppant, fekete síkja mögött, szeme kemény volt és fényes, mint valami festett babáé.

— Anyád halott. Megértetted?

Dolgozószobájában árnyéklapok vették körül Kumikót a szögletes sötétben. Az apja keze előremozdult, a lámpa fénykörébe, bizonytalanul rábökött. A köntös ujja hátracsúszott, egy arany Rolex vált láthatóvá, és sárkányok, még több sárkány; sörényük hullámokban kavargott, keményen és élesen rajzolódtak ki a csuklóján, mintha rámutatnának valakire, Kumikóra.

— Megértetted?

Nem válaszolt, csak elszaladt, egy titkos rejtekhelyre, amit rajta kívül senki sem ismert, a legkisebb takarítógép tárolófülkéjébe. Egész éjszaka keresték, a lézerszkennerek rózsaszín fénymintákat szőttek a ház sötétjébe, míg az apja rá nem talált — whisky és Dunhill-cigaretták szaga lengte körül —, és fel nem vitte a szobájába a harmadik emeleti lakosztályban.

Eszébe jutottak a rákövetkező hetek; kába, zsibbasztó napok voltak, általában valamelyik fekete öltönyös titkár társaságában töltötte őket — csupa óvatos ember automatikus mosollyal, és szorosra húzott esernyőkkel. Az egyikük, a legfiatalabb és a legkevésbé óvatos, a Ginza egyik zsúfolt sétányán, a Hattori-óra árnyékában rögtönzött kendo-bemutatót tartott neki; szakértő módjára pörgött-szökellt a riadt eladólányok és tágra nyílt szemű turisták tömegében, a fekete esernyő ártalmatlanul suhogva írta a levegőbe a művészet szertartásos, ősi íveit. És ekkor Kumiko elmosolyodott, a saját mosolyával, megtörve a sápadt gyászmaszkot, s bűntudata azonnal elmenekült, arra a titkos helyre a szívében, ahol mélyebbé és élesebbé lényegülve jól megfért a szégyen és a méltatlanság érzete mellett. Ám a titkárok legtöbbször bevásárolni vitték, a Ginza egyik hatalmas áruházából a másikba, meg a tucatnyi Shindzsuku-butikba, amiket egy kék műanyagból fröccsöntött Michelin idegenvezető ajánlott; mereven, túlhangsúlyozva beszélte a japánt, mint a legtöbb turista. Kumiko csak nagyon ronda dolgokat vett, ronda és nagyon drága holmikat, s a titkárok kitartóan meneteltek mellette, kemény kezükben a csillogó műanyagszatyrokkal. Délután, amikor visszatértek az apja lakosztályába, a szatyrok takarosan felsorakoztatva a hálószobájába kerültek, és ott is maradtak bontatlanul és érintetlenül, amíg a takarítónők el nem tüntették őket.

És a hetedik héten, tizenharmadik születésnapjának előestéjén, úgy rendezték, hogy Kumiko Londonba utazzon.

— A kobunom fog vendégül látni a házában — mondta az apja.

— De én nem akarok odamenni! — felelte Kumiko, és felvillantotta édesanyja mosolyát.

— Muszáj — vágta rá az apja, és elfordult. — Nehézségeim vannak — mondta a félhomályos dolgozószobának. — Londonban biztonságban leszel.

— És mikor jövök majd vissza?

Ám az apja nem válaszolt. Kumiko meghajolt, és elhagyta a dolgozószobát; arcán még mindig az anyja mosolya ült.

A szellem akkor ébredt fel Kumiko érintésére, amikor ereszkedni kezdtek Heathrow felé. A Maas-Neotek biochipek ötvenegyedik nemzedéke egy elmosódott alakot idézett a mellette lévő ülésre, egy fiút valami régi, kopott vadászlapból; rozsdabarna bricseszt és lovaglócsizmát viselt, a lábát hanyagul keresztbe vetette.

— Helló! — mondta a szellem.

Kumiko pislogott, és kinyitotta a kezét. A fiú felvillant és eltűnt. Lenézett a sima kis szerkezetre a tenyerében, és lassan újra behajlította az ujjait.

— Szia megint! — mondta a fiú. — A nevem Colin. Hát a tied?

Kumiko rámeredt. A szellem szeme smaragdzöld füstpamacs volt, magas homloka sápadtan, ránctalanul világított egy rakoncátlan, sötét hajfürt alatt. Csillogó fogsorán keresztül látszottak a mögötte lévő ülések a kabinban.

— Ha túl kísérteties neked a látvány — mondta a fiú vigyorogva —, felpörgethetjük kicsit a rezgésszámot… — És egyszerre csak ott volt mellette egy pillanatra, kísértetiesen élesen és valóságosan, sötét vadászkabátja hajtókáján látomásos tisztasággal vibráltak a porszemek. — Csak hamar kimeríti az elemet — mondta, és visszahalványult eredeti állapotába. — Nem hallottam a neved — Megint vigyorgott.

— Te nem vagy igazi — mondta a lány szigorúan.

Vállat vont.

— Fölösleges hangosan beszélni, kisasszony. A többi utas még kicsit furának találna, ha érted, mire gondolok. Csak szépen, szubvokálisan. A bőrödön keresztül érzékelem a hangrezgéseket… — Letette a lábát a padlószőnyegre, és kinyújtózkodott; a kezét összekulcsolta a tarkóján. — A biztonsági öv, kisasszony. Nekem persze nem kell becsatolnom magam, hisz mint te is rámutattál, igazából nem létezem.

Kurniko elkomorodott. és a szellem ölébe dobta a készüléket. Colin eltűnt. Bekapcsolta a biztonsági övét, bizalmatlan pillantást vetett a fényes, fekete tárgyra, habozott egy pillanatig, aztán felvette megint.

— Először jársz Londonban? — kérdezte a szellem, amint kavarogva alakot öltött látóterének legszélén. A lány bólintott, pedig feltett szándéka volt, hogy nem teszi. — Hogy állsz a repüléssel? Nem félsz tőle?

Megrázta a fejét; kissé nevetségesnek érezte magát.

— Rá se ránts! — mondta a szellem. — Majd én vigyázok rád. Három perc múlva a Heathrow-n leszünk. Vár valaki a repülőtéren?

— Apám üzlettársa — mondta Kumiko japánul.

A szellem elvigyorodott.

— Akkor biztos vagyok benne, hogy jó kezekben leszel — kacsintott. — Ugye nem gondoltad volna, hogy született nyelvtehetség vagyok?

Kumiko lehunyta a szemét, és a szellem suttogva mesélni kezdett neki valamit Heathrow régészeti múltjáról, a vas- és az újkőkorszakról, cserépedényekről és mindenféle szerszámról…

— Miss Yanaka? Kumiko Yanaka?

Az angol föléje tornyosult, roppant gaidzsin tömegén elefántredőkbe rendeződött a finom, sötét gyapjú. Kicsi, sötét szemek meredtek kifejezéstelenül a lányra az acélkeretes szemüvegen keresztül. Az orrát mintha szinte teljesen laposra verték volna valamikor — a kiigazításával nem fáradozott. A haját — illetve ami megmaradt belőle — szürke sörtére borotválta; kötött fekete kesztyűje ujjatlan volt, itt-ott már rojtosodott.

— Tudja, a nevem — ezt úgy mondta, mintha azonnal meg akarná nyugtatni vele a lányt — Petal.

Petal Füstnek hívta a várost.

Kumiko megborzongott a hideg, vörös bőrhuzaton; az antik Jaguár ablakán át látta a lefelé szállingózó havat, amint összegyűlik és olvadozni kezd az autóúton, amit Petal M4-esnek hívott. A késő délutáni égbolt színtelen volt. A férfi csendesen, magabiztosan vezetett, ajakcsücsörítve, mintha fütyülni készülne. A forgalom tokiói szemmel nézve abszurdan gyér volt. Elhúztak egy automata Eurotrans kamion mellett; tömpe orrán szenzorok és irányjelző fények sorakoztak. Hiába száguldott a Jaguár, Kumiko valahogy mégis úgy érezte, mintha egy helyben állna; London alkotórészei kezdtek kikristályosodni körülötte. Nyirkos téglafalak, vasbeton boltívek, feketére festett kovácsoltvas kerítések, minden oszlopuk égnek meredő lándzsaszár.

Ahogy figyelt, a város kezdte meghatározni magát. Miután letértek az M4-esről, és a Jaguárnak némelyik útkereszteződésben várakoznia kellett, arcokat pillantott meg a kavargó hóban, kipirult gaidzsin arcokat a fekete zakók és kosztümök fölött, sálak takarásába húzódó állakat, ezüstszín pocsolyákban csattogó női cipősarkakat. Az üzletek és lakóházak sora azokra az aprólékos részletességgel megformált tartozékokra emlékeztette, amiket egy méregdrága játékvasút körül látott az Osaka-galérián, egy európai régiségekkel foglalkozó boltban.

Ez a hely nem olyan volt, mint Tokió, ahol a múltat már ami megmaradt belőle — ideges gonddal őrizték. A történelem ott mérhető mennyiséggé vált, igazi ritkasággá, a kormányzat porciózta ki részletekben, s a törvény és a korporációs tőke őrködött a biztonságán. Itt a történelem alkotta a dolgok alapmintáját, mintha az egész város egyetlen kő- és téglatenyészet lenne, jelek és üzenetek megszámlálhatatlan földtani rétege, korszakról korszakra, amit az évszázadok során az áruforgalomnak és a nagyhatalmi gőgnek mára már értelmezhetetlenné vált DNS-e alakított ki.

— Sajnálhatja, hogy Swain nem tudott személyesen maga elé jönni — mondta a Petal nevű férfi. Kumikónak nem annyira az akcentusával voltak gondjai, inkább a mondatfűzésével; először utasításnak értette a mentegetőzést. Fontolóra vette, ne folyamodjon-e a szellemhez, aztán elvetette az ötletet.

— Swain — kockáztatta meg. — Mr. Swain a házigazdám?

Petal szeme megkereste őt a visszapillantó tükörben.

— Roger Swain. Az édesapja nem közölte önnel?

— Nem.

— Vagy úgy! — Petal bólintott. — Mr. Yanaka ügyel a biztonságra ilyen esetekben, ez végül is érthető… Elvégre tekintélyes, befolyásos ember, satöbbi… — Hangosat sóhajtott. — Elnézést a fűtés miatt. A garázsban az állították hogy megjavították…

— Maga Mr. Swain egyik titkára? — Kumiko a hurkákba gyűrődött sörtés tarkóhoz beszélt a vastag, fekete öltöny gallérja fölött.

— A titkára? — Petal mintha elgondolkozott volna a válaszon. — Nem — válaszolta végül. — Titkár, az nem vagyok — Aztán bekanyarodott az egyik sarkon; csillogó fém védőtetők mellett húztak el a sűrűsödő esti gyalogosforgalomban. — Evett már, kisasszony? Adtak enni a repülőgépen?

— Nem voltam éhes — Az anyja maszkja; megőrizni mindenáron!

— Nos, Swain bizonyára valami harapnivalóval várja. Rengeteg japcsi kaját eszik ez a Swain — Különös csettintő hangokat hallatott a nyelvével. Hátrapillantott a lányra.

Kumiko elnézett mellette, a szélvédővel csókolódzó hópelyheket bámulta, az ablaktörlők könyörtelen lendüléseit.

Swain rezidenciája a Notting Hillen három egymásba kapcsolódó viktoriánus lakóházból állt, eldugva valahol a terek, épületsorok és sikátorok havas zűrzavarában.

Petal, kezében Kumiko két-két bőröndjével, elmagyarázta neki, hogy a 16. és a 18. számnak is a 17. szám alatt van a bejárata.

— Ott semmi értelme kopogni — magyarázta, és ügyetlen mozdulatot tett nehéz bőröndöket tartó kezével a 16. szám ajtaja felé; rikító pirosra festették, fényezett sárgaréz szerelvények csillogtak rajta. — Semmi sincs mögötte, csak húsz hüvelyk vasbeton.

Kumiko végignézett a félhold alakú házsoron; csaknem ugyanolyannak tűnő homlokzatok néztek mindenütt az utca szelíd ívére. A hó most már sűrűbben hullott, a barátságtalan égbolt nátriumlámpák lazacszínével izzott. Az utca kihalt volt, a hótakaró friss, nyomok sehol sem látszottak rajta. A hideg, csípős levegőben volt valami idegen, valami tolakodó; mintha archaikus üzemanyagokat égettek volna nem messze tőlük. Petal cipője jókora, élesen kirajzolódó nyomokat hagyott. Fűzős, antilopbőr félcipőt viselt, keskeny orral és nagyon vastag, recézett, skarlátpiros sarokkal. Kumiko követte őt a 17. szám szürke lépcsősorára; fázni kezdett.

— Én vagyok — mondta a feketére festett ajtónak Petal —, eressz be!

Aztán felsóhajtott, mind a négy bőröndöt letette a hóba, jobb kezéről lehúzta az ujjatlan kesztyűt, és a tenyerét rányomta egy fényes, kör alakú acéllapra az egyik ajtópanelen. Kumiko mintha fojtott nyöszörgést hallott volna, valami szúnyogzümmögést, amely egyre élesedett, végül elenyészett — és az ajtó beleremegett a visszahúzódó mágnesreteszek tompa kattanásába.

— Maga Füstnek hivja — mondta a lány, amikor Petal a rézkilincs után nyúlt. — Mármint a várost…

A férfi megtorpant.

— Füstnek — mondta —, igen — kinyitotta az ajtót a melegre és a fényre —, ez régi kifejezés már, egyfajta csúfnév.

Fölkapta a csomagokat, és beballagott az előszobába; kék szőnyeg, a falon fehérre festett faburkolat. Kumiko követte — az ajtó becsukódott mögöttük, a zárnyelvek a helyükre kattantak. A fehér faburkolat fölött egy festmény lógott mahagóni keretben: lovak a réten, élénk kis emberalakok vörös kabátban. Colinnak, a chip-szellemnek itt kellene élnie, gondolta. Petal megint letette a bőröndöket. Összepréselt porhó hullott róluk a szőnyegre. A férfi kinyitott egy másik ajtót, ami egy aranyozott acélketrecre nyílt. Csörömpölve félrehúzta a rácsokat. Kumiko döbbenten meredt a ketrecre.

— A lift — mondta Petal. — A poggyászának nincs elég hely. Majd utána lejövök érte.

A lift nagyon réginek tűnt, mégis simán és olajozottan lendült mozgásba, amikor Petal tömpe mutatóujjával megérintett egy fehér porcelángombot. Kumiko kénytelen volt nagyon közel állni hozzá; nyirkos gyapjú illatát érezte, meg valami arcszeszét.

— A legfelső emeleten jelöltük ki a kisasszony szállását — mondta Petal, miközben végigvezette egy keskeny folyosón —, mert úgy gondoltuk, kedvére való lesz a csend.

— Kinyitott egy ajtót, és intett a lánynak, hogy fáradjon be. — Remélem, megteszi… — Levette a szemüvegét, és energikusan megtörölte egy gyűrött szövetdarabbal. — Mindjárt hozom a csomagokat.

Miután elment, Kumiko lassan körbejárta a masszív, fekete márványkádat, amely az alacsony, zsúfolt szoba közepét foglalta el. Az éles szögben a mennyezet felé tartó falakat aranyozott keretű, itt-ott foltokkal pettyezett tükrök takarták. Két kis manzárdablak szegélyezte a legnagyobb ágyat, amit Kumiko valaha látott. Az ágy fölötti tükörbe apró, állítható fényforrásokat építettek, mint a repülőgépek olvasólámpái. Megállt a kád mellett, és megérintette az aranyburkolatú sirály ívesen hajló nyakát, ami a csap szerepét töltötte be. Két kiterjesztett szárnya volt a meleg- és a hidegvíz-szabályozó. A szobában csönd volt és meleg; egy pillanatra mintha megtelt volna az anyja jelenlétével, sajgó köd gyanánt.

Petal megköszörülte a torkát a küszöbön.

— Nos — mondta, miközben bebaktatott a poggyásszal —, akkor minden rendben? Megéhezett már? Nem? Amíg megszokja a környezetet, elmegyek… — Elrendezte az ágy mellett a bőröndöket. — Ha szeretne enni, csak szóljon! — Egy díszes, antik telefonkészülékre mutatott; a kagyló elefántcsontból és sárgarézből volt. — Csak beszéljen bele, tárcsáznia nem kell. Reggeli akkor van, amikor kedvet érez hozzá. Kérdezzen meg valakit, majd az megmutatja, hol tálalnak. Akkor találkozhat Swainnel is…

Petal visszatérésével az anyja eltűnt a szobából. Mikor a férfi jó éjszakát kívánt neki, és becsukta az ajtót, megprólta újra felidézni, de nem ment.

Hosszú ideig ott maradt a kád mellett, és a sirály nyakának hűvös fémborítását simogatta.

2. KID AFRIKA

Kid Afrika november utolsó napján érkezett meg a Kutyamagányra, antik Dodge-át egy Cherry Chesterfield nevű fehér lány vezette.

Dörzsölt Henry és Kismadár éppen egy láncfűrészt bütyköltek, ami egyébként a Bíró bal karja volt, mikor Kid Dodge-a megjelent; foltos légpárna-szoknyája barna szökőkutakat csapott fel a Kutyamagány egyenetlen acélsíkján összegyűlő rozsdás vízből.

Kismadár vette észre először. Kismadárnak jó szeme volt, meg egy tízszeres nagyítású látcsöve, amit a nyakába akasztva hordott a válogatott állatcsontok meg az ősrégi üvegzáró fémkupakok között. Dörzsölt felnézett a hidraulikus csuklóról, és látta, hogy Kismadár teljes két méteres magasságában kiegyenesedik, majd látcsövét az üvegezetlen acélrács felé fordítja, amely a Gyártelep déli falának túlnyomó részét alkotta. Kismadár sorvadásig sovány volt, már-már csontvázszerű; a két hátrazselézett barna haj szárny, amiről a nevét kapta, élesen kirajzolódott a sápadt égboltra. A tarkóját és oldalt a fejét kopaszra borotválta; a szárnyakkal és az áramvonalasított kacsafarok-varkoccsal úgy festett, mintha egy lefejezett barna sirályt hordana sapka helyett.

— Hú — mondta Kismadár —, baszodanyád!

— Mi a franc? — Kismadarat elég nehéz volt rábírni az összpontosításra, márpedig ehhez a munkához két pár kéz kellett.

— Az a nigger.

Dörzsölt felállt, és beletörölte a kezét a farmerébe, miközben Kismadár kipiszkálta a zöld Mech-5 mikrosoftot a füle mögötti aljzatból — és azonnal elfelejtette a Bíró láncfűrészének helyrepofozásához szükséges nyolcfázisos szervokalibrációs eljárást.

— Ki vezet?

Afrika, ha csak tehette, sohasem ült maga a volánhoz.

— Nem látni — Kismadár zörögve visszaejtette a látcsövet a csont- és bádogkollekció közé.

Dörzsölt csatlakozott hozzá az ablakban, és együtt figyelték a közeledő Dodge-ot. Kid Afrika nem sajnálta a sötét festéksprayt a légpárnás autó mattfekete karosszériájától, rendszeres időközönként nekiesett vele, s a zord összhatást nem tompították a masszív elülső lökhárítóra forrasztott krómlemezes koponyák sem. Volt idő, amikor az üreges acélkoponyák szemébe piros karácsonyi égőket szerelt; talán már nem törődik annyit az imázsával, mint régen.

Amikor az autó behúzott a Gyártelep mellé. Dörzsölt hallotta, hogy Kismadár visszacsoszog az árnyékok közé; nehéz bakancsa fülsértőn csikorgott a csillogó, hajszálvékony fémforgácsokon, és a vastag porrétegen.

Dörzsölt egy poros ablaküveg-szilánkon keresztül figyelte — utolsóként árválkodott a keretben —, amint a Dodge végre leereszkedik légpárna-szoknyáira a Gyártelep elé, csikorogva és gőzfelhőket okádva.

Valami megzördült mögötte a sötétben; azonnal tudta, hogy Kismadár a régi alkatrészállványnál van, és éppen a házilag barkácsolt hangtompítót csavarja föl a kínai gyártmányú gyorstüzelő puskára, amivel nyulakra szoktak vadászni.

— Madár — mondta Dörzsölt, és lehajította a csavarhúzóját a padlóra —, tisztában vagyok vele, hogy egy hülye kis jersey-i seggfej vagy, de az Úristen rohasszon meg téged, muszáj folyton emlékeztetni rá?

— Nem bírom azt a niggert — mondta Kismadár az állvány mögül.

— Ja, és ha azt a niggert egyáltalán érdekelné a létezésed, ő se bírna téged. Ha tudná, hogy itt ácsorogsz azzal az ágyúval a mancsodban, keresztbe nyomná le a torkodon.

Kismadár nem felelt. Egy csupa fehérek lakta jersey-i peremvárosban nőtt fel, ahol senki sem tudott szart se semmiről, és az emberek utáltak mindenkit, aki okosabb volt náluk.

— És én is segítenék neki! — Dörzsölt fölhúzta régi, barna dzsekijén a cipzárat, és kiballagott Kid Afrika légpárnásához.

A poros sofőrablak szisszenve leereszkedett, láthatóvá téve egy sápadt arcot, amit csaknem teljesen eltakart a hatalmas, borostyánszínű pilótaszemüveg. Dörzsölt bakancsa alatt papírvékonyságúra rozsdásodott, ősrégi vaskannák recsegtek. A sofőr lecibálta magáról a pilótaszemüveget, és ráhunyorgott; valami nő volt, de az a borostyánszínű vacak most meg a nyakában lógott, teljesen eltakarva a száját meg az állat. Kid ezek szerint a túloldalon ül, ami igazán kapóra fog jönni abban a valószínűtlen esetben, ha Kismadár mégis lövöldözni kezdene.

— Menj körbe! — mondta a lány.

Dörzsölt megkerülte a Dodge-ot, elhaladt a krómozott koponyák mellett, és hallotta azt az árulkodó kis neszt, ahogy Kid Afrika ablaka leereszkedett.

— Dörzsölt Henry — mondta Kid. A lehelete fehéren gőzölgőtt, ahogy találkozott a Gyártelep levegőjével. — Helló!

Dörzsölt lenézett a hosszúkás, barna arcba. Kid Afrikának nagy, mogyoróbarna szeme volt, ferdén vágott, mint egy macskáé, s hozzá ceruzavékony bajusza. A bőre úgy fénylett, akár a puhított bivalybőr.

— Helló, Kid! — Dörzsölt tömjénillatott érzett az autó belsejéből. — Hogy vagy?

— Nos — mondta Kid, és a szeme résnyire szűkült —, emlékszem, azt mondtad egyszer, ha ki tudnál segíteni bármiben…

— Ja — vágta rá Dörzsölt, és bizseregni kezdett benne a feszültség. Kid Afrika egyszer megmentette a seggét Atlantic Cityben; lebeszélt róla néhány mérges testvért, hogy kipottyantsák őt egy kiégett felhőkarcoló negyvenharmadik emeleti erkélyéről. — Valaki ki akar dobni egy jó magas épületből?

— Dörzsölt — mondta Kid —, szeretnélek bemutatni valakinek.

— És akkor kvittek leszünk?

— Dörzsölt Henry, ez a csinos lány itten Miss Cherry Chesterfield az ohiói Clevelandből — Dörzsölt lehajolt, és megnézte magának a sofőrt. Hirtelenszőke, festett szemű. — Cherry, ez az én bizalmas jóbarátom, Mr. Dörzsölt Henry. Mikor még fiatal volt és rossz ember, a Deacon Bluesban motorozott. Most, hogy megöregedett, de továbbra is rossz ember, elásta magát ebben a szar lyukban, és a művészetének él. Igazán tehetséges ember, tudod.

— Ő az, aki a robotokat építi — mondta a lány rágógumizva. — Mondtad.

— Bizony ám! — mondta Kid, és kinyitotta az ajtót. — Itt várjál, Cherry drága!

Kid hosszú vidrabőr kabátot viselt, az alja makulátlan, vasalt orrú cipőjét súrolta, mikor kilépett az autóból. Dörzsölt megpillantott valamit a Dodge hátuljában; sebészpólyák, infúziós csövek…

— Hé, Kid — mondta —, ott meg mit rejtegetsz?

Kid gyűrűdíszes keze a magasba lendült, hátrébb hessegetve Dörzsölt Henryt, miközben az autó ajtaja becsukódott, és Cherry Chesterfield megnyomta az ablakzáró gombot.

— Most beszélgetni fogunk egy kicsit. Dörzsölt.

— Nem hiszem, hogy túl sokat kérnék — mondta Kid Afrika, és nekitámaszkodott vidrabőr kabátjában egy nyersfém munkapadnak. — Cherrynek orvostechnikusi papírja van, és tudja, hogy meg fogja kapni a fizetségét. Klassz csaj, Dörzsölt.

És kacsintott.

— Kid…

Kid Afrika kocsijának a hátuljában ott volt ez a pali, aki tökre halottnak tűnt, kómában feküdt, vagy ilyesmi. Mindenféle pumpákra, csövekre, kábelekre volt rácsatlakoztatva, a tetejébe még valami szimstim rendszerre is; és ezt az egészet energiatelepestül-mindenestül rászerelték egy ósdi, görgős, ötvözött acél hordágyra.

— Mi van? — Cherry, aki követte őket, miután Kid hátravitte Dörzsöltet, hogy megmutassa neki a fickót az autó hátuljában, tamáskodva meredt a hatalmas Bíróra, jobban mondva arra, ami megvolt belőle; a láncfűrészes kar továbbra is ott hevert a gépzsíros padlón, ahol Kismadárral hagyták. Ha tényleg orvostechnikusi papírjai vannak, gondolta Dörzsölt, az illető orvostechnikus valószínűleg még nem vette észre az eltűnésüket. Legalább négy bőrdzseki volt rajta, mindegyik jópár számmal nagyobb a kelleténél.

— Dörzsölt igazi művész, már mondtam neked.

— Ez a pofa haldoklik. Húgyszaga van.

— Kijött a katéter — mondta Cherry. — És mire való ez az izé?

— Nem tarthatjuk itt, Kid, már majdnem kinyiffant. Ha ki akarod nyírni, vágd bele valami lyukba a Kutyamagányon.

— Nem haldoklik — mondta Kid Afrika. — Nem bántotta senki, nem beteg…

— Akkor meg mi a fasz baja van?

— Alámerült, bébi. Hosszú utazáson van. Békére és nyugalomra van szüksége.

Dörzsölt Kidről a Bíróra nézett, aztán vissza Kidre. Szerette volna már megszerelni azt a kart. Kid azt akarta, hogy Dörzsölt két, esetleg három hétig tartsa magánál a fickót; addig itt hagyná Cherryt, hogy vigyázzon rá.

— Kicsit nehéz a felfogásom. A haverod ez a pali, vagy mi?

Kid Afrika vállat vont a vidrabőr alatt.

— Akkor miért nem tartod magadnál?

— Nem elég csendes. Nem elég nyugodt.

— Kid — mondta Dörzsölt —, jövök neked eggyel, de ez nekem túl fura. Egyébként is melóznom kell, és egyébként is túl fura. És itt van Gentry is; most Bostonban van; holnap este visszajön, és neki nem fog tetszeni a dolog. Tudod, milyen izé tud lenni az emberekkel… És ez a kéró inkább az övé, tudod, hogy van ez…

— Már kilógattak a korláton, ember — mondta Kid Afrika szomorúan. — Emlékszel?

— Hé, hát hogyne emlékeznék, én csak…

— Nem emlékszel elég jól — mondta Kid. — Oké, Cherry. Menjünk! Nem jó éjszaka mászkálni a Kutyamagányon.

Ellökte magát az acélpadtól.

— Nézd, Kid…

— Felejtsd el! A kibaszott nevedet sem tudtam odaát Atlantic Cityben, csak nem akartam, hogy a fehér fiúból nyolcvan kiló takony legyen az utcán, emlékszel? Mivel akkor nem tudtam a nevedet, úgy sejtem, most se tudom.

— Kid…

— Igen?

— Oké. Marad a pali. Két hétig maximum. Szavadat adod, hogy visszajössz, és elviszed? És segítesz, hogy elrendezzem a dolgot Gentryvel?

— Mi kell neki?

— Drogok.

Mikor Kid Dodge-a belevágott a Kutyamagányt elborító pocsolyákba, Kismadár újra előkerült. Egy halom tömbbé zúzott autó mögül bújt elő; vetemedett, rozsdás fémlemezek, itt-ott még mindig látszik rajtuk a fényes zománc.

Dörzsölt egy ablakból figyelte, magasan fent a Gyártelepről. Az acélkeret négyzeteit innen-onnan összeszedett műanyaglapokkal töltötték ki, mindegyik más színű és vastagságú volt, úgyhogy ha Dörzsölt félrebillentette a fejét, kristályos melegrózsaszín árnyalatban látta Kismadarat.

— Ki lakik itt? — kérdezte Cherry mögötte a szobából.

— Én — mondta Dörzsölt. — Kismadár, Gentry…

— Mármint ebben a szobában.

Dörzsölt megfordult, és látta, hogy a lány a hordágy és a rácsatlakoztatott gépek mellett áll.

— Te — válaszolta.

— Ez a te kéród? — Cherry a falakra ragasztott tervrajzokat nézegette, Dörzsölt első elképzeléseit a Bíróról, a két Felügyelőről, a Hullamorzsolóról meg a Boszorkáról.

— Ne is törődj vele!

— Nehogy a fejedbe végy valamit! — mondta a lány.

Dörzsölt ránézett. A szája sarkában gyulladt, pirosló sebhely volt, mintha elvakart volna egy pattanást. Platinaszőke haja szinte világított a szürke környezetben.

— Mondtam már, ne is törődj vele!

— Kid szerint van áramotok.

— Ja.

— Jobb lesz, ha rákapcsoljuk a hálózatra — mondta Cherry, és a hordágy felé fordult. — Nem fogyaszt sokat, de a telepek kezdenek lemerülni.

Dörzsölt átvágott a szobán, és a lány szemébe nézett.

— Jobb lesz, ha elárulsz nekem valamit — mondta. Nem voltak ínyére azok a csövek. Az egyikük a fickó orrlyukába futott, és ha belegondolt, öklendeznie kellett. — Ki ez a pali, és egész pontosan mi a faszt művel vele Kid Afrika?

— Semmit — mondta a lány, és néhány billentyű lenyomásával lehívott egy grafikont a biomonitorra, amit ezüstszínű ragasztószalaggal rögzítettek a hordágy végére. — Még tart a REM-fázis. Szerintem egész idő alatt álmodik… — A magatehetetlen férfi vadonatúj hálózsákban volt a hordágyra szíjazva. — Mindenesetre bárki is legyen, fizet érte Kidnek.

A fickó homlokára valóságos elektróda-hálózatot ragasztottak. A hordágy pereme mentén egyetlen fekete kábelt feszítettek ki, amelyik a bal fül mögötti aljzatba csatlakozott. Dörzsölt követte tekintetével egészen a vaskos, szürke tömbig, ami a hordágyra szerelt felépítmény központi egységének tűnt. Szimstim? Nem úgy néz ki. Valami cybertéri rendszer? Gentry sokat tudott a cybertérről, legalábbis folyton beszélt róla, de Dörzsölt még sosem hallott olyanról, hogy valaki eszméletlenül is becsatlakozva marad… Az emberek azért csatlakoznak be, hogy nyüzsögjenek. Fölrakják az elektródákat, és egyszeriben odakint találják magukat, ahol a világ összes adata felhalmozódik, mint valami gigászi neonvárosban, amiben kedvükre mászkálhatnak, vizuálisan fölfoghatják, értelmezhetik — mert máskülönben túl bonyolult lenne eljutni éppen ahhoz az adathoz, amire szükségük van. Ikonika — Gentry mindig így emlegette.

— Fizet Kidnek?

— Igen — mondta a lány.

— Miért?

— Hogy így tartsa. És elrejtse.

— Ki elől?

— Nem tudom. Nem mondta.

Az ezt követő csöndben Dörzsölt tisztán hallotta a fekvő férfi reszelős lélegzetét.

3. MALIBU

A háznak mindig is különös illata volt.

Hozzátartozott az időhöz, a sós levegőhöz és a drága házak entrópiás természetéhez, amiket túl közel építenek a tengerparthoz. Talán a rövid ideig, de gyakorta lakatlanul maradó helyeknek is jellegzetes tulajdonsága volt ez a szag, azoknak a házaknak, melyeket nyughatatlan lakóik érkezésekor és távozásakor nyitnak-zárnak. A lány maga elé képzelte az üres szobákat, ahogy rozsdafoltok virágzanak ki csendesen a krómfelületeken, az árnyékos sarkokban sápadt-fakó penészgombatelepek sarjadnak. Az építészek, mintha ezzel rótták volna le hódolatukat a dolgok örök körforgása előtt, nem idegenkedtek némi rozsdától; a teraszon a masszív acélkorlátokat csuklóvékonyságúra marta a hosszú évek sós permete.

A ház alapozása — akárcsak a szomszédaié — régóta tönkrement már, és ha a lány sétára indult a parton, képzelete nemegyszer különös régészeti fantáziálásokra ragadtatta. A sétákon társa is volt: egy fegyveres távvezérlésű robotgép, egy aprócska Dornier helikopter, amely azonnal kiemelkedett láthatatlan fészkéből a háztetőn, mihelyt a lány kitette a lábát a teraszra. Szinte nesztelenül lebegett, és úgy programozták be, hogy lehetőleg ne kerüljön a látóterébe. Volt abban valami csöndes sóvárgás, ahogy folyton követte őt; mintha valami drága karácsonyi ajándék lenne, amit a gazdája nem tud megbecsülni.

A lány tudta, hogy Hilton Swift figyeli őt a Dornier kameráin keresztül. A Sense/Net figyelmét nem sok minden kerülte el abból, ami a parti házban történt; egyhetes magánya során, amit sikerült kikövetelnie magának, folyamatos megfigyelés alatt állt. Őt azonban a szakmájában töltött évek teljesen immúnissá tették erre a zavaró kellemetlenségre.

Éjszaka néha bekapcsolta a tornác alá szerelt neonfényeket, megvilágítva a hatalmas, szürke homoki bolhák táncának hieroglifáit. Magát a tornácot sötétben hagyta, és a komor nappalit is mögötte. Egy dísztelen, fehér műanyagszékben üldögélt, és a bolhák akrobatikus mutatványait figyelte. A neonfényben rezzenésnyi, alig látható árnyékokat vetettek, parányi fodrok villantak a homokban.

A tengerzúgás elnyelte, magába ölelte a lányt. Késő éjjel, mikor nyugovóra tért a két vendégszoba közül a kisebbikben, még az álmaiba is utat talált. Az erőszakos, idegen emlékekbe azonban soha.

Ösztönösen választotta a kisebbik szobát. A központi hálószoba régi fájdalmakkal volt aláaknázva.

Az orvosok a klinikán vegyi feszítővasakkal távolították el a függőséget az agya receptorhelyeiről.

Magának főzött a fehér falú konyhában: kenyeret pirított a mikrohullámú sütőben, és tasakszám öntötte a svájci leveskoncentrátumokat a rozsdamentes acél fazekakba. Tompán igyekezett visszajutni arra a névtelen, de egyre ismerősebb helyre, ahonnan a drogtervező mámorpora olyan ravasz módon kirekesztette.

— Életnek hívják — mondta a fehér konyhapultnak. És ezzel vajon mit kezdenének a Sense/Net házi pszichológusai, tűnődött, ha valami rejtett mikrofon fölveszi, és továbbítja nekik? Megkavarta a levest egy hosszú, rozsdamentes acél merőkanállal, és nézte, ahogy felszáll belőle a gőz. Sokat segít, ha az ember maga csinálja a dolgokat, nem hagyatkozik másokra, gondolta; a klinikán ragaszkodtak hozzá, hogy maga vesse meg az ágyát. Most maga merte ki a tányérjába a levest, és elkomorodott, mert eszébe jutott a kórház.

Egy hétre saját felelősségére felfüggesztette a kezelést. Az orvosok tiltakoztak. A detoxifikáció nagyszerűen halad, mondták, de a voltaképpeni terápiát még nem kezdték meg. Rámutattak, hogy mekkorák a visszaesési mutatók azoknál a pácienseknél, akik nem fejezik be a programot. Megmagyarázták, hogy a biztosítása érvényét veszti, ha kijelentkezik a kezelésről. A Sense/Net majd állja a számlát, mondta nekik, de ha nagyon akarják, ő is kifizetheti. Megmutatta a platina MitsuBank chipjét.

A Lear-je egy óra múlva érkezett; utasította, hogy vigye a Los Angeles-i repülőtérre, odarendelt magának egy kocsit, és letiltotta az összes bejövő hívást.

— Ne haragudjon, Angela — mondta a repülő a Montego-öböl fölött, néhány másodperccel a felszállás után —, de Hilton Swift van a vonalban. Fölülbírálta a maga utasításait.

— Angie — mondta Swift —, tudhatnád, hogy egy percre sem tévesztelek szem elől. Tudhatnád, Angie.

Odafordult, és a hangszóró fekete oválisára meredt. Sima, szürke műanyaglemezbe volt ágyazva, és a lány elképzelte, hogy Swift ott kuporog mögötte a Lear orr-részében, hosszú szúnyoglábát fájdalmas, groteszk pózba húzva.

— Tudom, Hilton — mondta. — Igazán kedves tőled, hogy felhívsz.

— Los Angelesbe fogsz menni, Angie.

— Igen. Ezt mondtam a gépnek is.

— Malibuba.

— Rendben.

— Piper Hill már úton van a repülőtérre.

— Kösz, Hilton, de nem akarom látni Pipert. Senkit sem akarok látni. Csak egy kocsit.

— Most senki sincs a házban, Angie.

— Nagyszerű. Éppen ezt szeretném, Hilton. Hogy senki se legyen ott. Csak a ház, üresen.

— Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?

— Régóta nem volt már ilyen jó ötletem, Hilton.

Rövid szünet.

— Azt mondták, Angie, igazán jól haladtak, mármint a kezeléssel. De szerették volna, ha tovább maradsz.

— Egy hétre van szükségem — mondta a lány. — Egy hétre. Hét napra. Egyedül.

A házban töltött harmadik éjszaka után hajnalban ébredt, kávét főzött, felöltözött. Pára csíkozta a tornácra nyíló ablakot. Nyugodtan aludt; ha voltak is álmai, nem emlékezett rájuk. Mégis furcsán érezte magát aznap reggel; mintha vibrált volna belül, szinte szédült. Megállt a konyhában; a vastag, fehér gyapjúzoknin keresztül érezte a kerámiapadló hűvösét, ujjait a meleg csésze köré fonta.

Van itt valami. Kinyújtotta a karját, fölemelte a kávét, mint valami áldozókelyhet; a mozdulat egyszerre volt ösztönös és ironikus.

Utoljára három éve lovagolta meg őt egy loa; három éve nem is érintkezett velük. De most?

Legba? Vagy valaki más?

A sejtelmes jelenlét hirtelen meghátrált. A lány túl gyorsan tette le a csészét a konyhapultra — a kávé a kezére löttyent —, és futott, hogy cipőt meg kabátot húzzon. Egy zöld, gumitalpú cipőt a szekrényből, meg egy vastag, kék hegymászó dzsekit, amire nem emlékezett, és túl nagy volt ahhoz, hogy Bobbyé lehessen. Kisietett a házból, le a lépcsőn; ügyet sem vetett a játék-Dornier zümmögésére, amint az a levegőbe emelkedett mögötte, akár egy türelmes szitakötő. Északra nézett, a parti házak zilált sorára — a tetők zűrzavara egy riói nyomornegyedre emlékeztette —, aztán délnek fordult, a Lakótelep felé.

Aki eljött hozzá, az Mamman Brigitte volt, vagy más néven Grande Brigitte, akit egyesek Samedi báró asszonyának véltek, mások viszont úgy hívták őt: a Legöregebb Halott.

Angie baloldalán a Lakótelep álomtömege terült el, formák és egyéniségek káosza. A Watts-tornyok törékenynek tűnő, neonkivilágítású utánzatai mellett neobrutalista bunkerek álltak, homlokzatukon bronz domborművekkel.

Ahogy elhaladt mellettük, a tükörsíkokon sorra felhőtorlaszok jelentek meg a hajnali Csendes-óceán egén.

Az elmúlt három évben gyakran előfordult vele, hogy úgy érezte, mintha áthágna egy láthatatlan válaszvonalat, a hit, és a hiszékenység határát, amit egyszer már átlépett, csak éppen a másik irányban. Ilyenkor az a benyomása támadt, a loákkal töltött ideje álom volt csupán, vagy legfeljebb a kulturális rezonancia ragályos görcse, mely még abból az időből maradt vissza benne, amit Beauvoir New Jersey-i oumphorában töltött. Más szemekkel kellene nézni a világot: nincsenek istenek, nincsenek lovasok.

Tovább sétált, kényelembe ringatta őt a fövény, a part-idő örökbe nyúló pillanata, a most-és-mindig érzés.

Az apja halott volt, lassan hét éve már, és Angela elég keveset tudott róla, az életéről. Hogy szolgált valakit vagy valamit, hogy a jutalma tudás volt, s hogy őt áldozta fel érte cserébe.

Néha úgy érezte, mintha egyszerre három élete lenne, és elszigeteli őket egymástól valami, amit nem képes megnevezni; sohasem reménykedhet hát a teljességben.

Először is ott voltak a gyermekkori emlékek a Maastelepről az arizonai fennsíkon, ahol megragadott egy homokkő karzatoszlopot az emeleti sétányon, arcát a szél ellen szegte, s úgy érezte, mintha az egész kősivatag az ő hajója volna, amit tovább kormányozhat a hegyek mögötti alkonyfények felé. Később el kellett repülnie onnan, a félelem kemény csomóvá gyűlt a torkában, és nem tudta felidézni magában az utolsó pillantást, amit az apja arcára vetett. Valószínűleg a nyitott hangárban történhetett; a többi sárkányrepülő nekifeszült a rögzítőkábeleknek a szélben, pedánsan felsorakozó szivárványmolyok. Az első élete aznap éjjel ért véget, az apjáéval együtt.

A második élete rövid volt, gyorsan pergő, és nagyon különös. Egy Turner nevű ember mentette ki Arizonából, aztán otthagyta Bobbyval, Beauvoirral meg a többiekkel. Nem nagyon emlékezett Turnerre; csak azt tudta, hogy magas, izmos férfi volt, szeme, akár az űzött vadé. New Yorkba vitte őt. Aztán Beauvoir Bobbyval együtt New Jersey-be ment vele. Itt, egy felhőkarcoló ötvenharmadik emeletén Beauvoir sok mindent megmagyarázott neki az álmaival kapcsolatban. Az álmok valódiak, mondta; barna arca fénylett a verítéktől. Megtanította neki azoknak a nevét, akiket álmában látott. Megtanította neki, hogy minden álom egy közös óceánból táplálkozik, és megmutatta, hogy az ő álmai miért mások, és miért ugyanolyanok. Egyedül te tudsz egyszerre hajózni a régi tengeren és az újon, mondta.

New Jersey-ben istenek lovagolták meg.

Megtanulta, hogyan engedje át magát a Lovasoknak. Látta, ahogy Linglessou loa megszállja Beauvoirt az oumphorban, látta, ahogy a férfi rángatózó lába megtöri a bonyolult ábrát, amit fehér lisztből mintáztak a padlóra. New Jersey-ben megismerte az isteneket — és a szerelmet.

A loák vezérelték, mikor nekilátott Bobbyval, hogy megvesse az alapját a harmadik, jelenlegi életének. Illettek egymáshoz, Angie és Bobby; mindketten légüres térben születtek, Angie a Maas Biolabs tiszta, steril birodalmában, Bobby Barrytown szürke unalmában…

Grande Brigitte minden figyelmeztetés nélkül érintette meg; megbotlott, majdnem térdre esett a fövényen, ahogy a tenger moraja belefulladt az előtte megnyíló félhomályos tájba. A fehérre meszelt temetőfalak, a sírkövek, a szomorúfüzek. A gyertyák.

A legöregebb fűz alatt ezerszámra égtek; a göcsörtös gyökereket fehérre festette a dermedt viasz.

Ismersz engem, gyermek.

És Angie azonnal megérezte őt, és tudta, hogy ki az: Mamman Brigitte, Mademoiselle Brigitte, a Legöregebb Halott.

Nekem nincs kultuszom, gyermek, nincs külön oltárom.

Azon kapta magát, hogy megindul előre, a gyertyafénybe, s halk zúgás kél a fülében, mintha a szomorúfűz egyetlen hatalmas méhkas lenne.

A vérem a bosszú.

Angie-nek eszébe jutott a Bermudák éjszaka, a hurrikán; Bobbyval előretörtek egészen a magjáig. Grande Brigitte ilyen volt. A csönd, a fullasztó nyomás, a röpke pillanatokra megfékezett titáni erők. Semmit sem látott a szomorúfűz alatt. Csak a gyertyákat.

— A loák… nem tudom hívni őket. Éreztem valamit… jöttem, hogy utánanézzek…

Én szólítottalak a reposoiromhoz. Figyelj rám! Apád vévéket rótt a fejedbe: a húsba rótta őket, ami nem hús. Felszenteltek Ezili Fredának. Legba bevezetett téged a világba, hogy őt szolgáljad. Mérget küldtek neked, gyermek, coup-poudre-t…

Angie-nek eleredt az orra vére.

— Mérget?

Apád vévéit megváltoztatták, egy részüket kitörölték, másokat újraróttak. Bár most már nem mérgezed tovább magad, a lovasok továbbra sem tudnak elérni. Én más rendbe tartozom.

Iszonyú fájdalom hasított a fejébe, a halántékában vér lüktetett…

— Kérlek…

Figyelj rám! Ellenségeid vannak. A vesztedre törnek. Sok minden Jorog kockán. Féld a mérget, gyermek!

Lenézett a kezére. A vér élénkpiros volt és valódi. A zúgás egyre hangosabb lett. Talán a fejében fészkelt.

— Kérlek! Segíts! Magyarázd meg…

Nem maradhatsz itt. Ez a halál.

És Angie térdre hullott a homokban, a hullámverés moraja összecsapott fölötte, a nap elvakította. A Dornier idegesen lebegett előtte, alig két méterre tőle. A fájdalom azonnal eltűnt. Véres kezét beletörölte a kék dzseki ujjába. A közvetítő kamerák zúgtak és forogtak.

— Minden rendben — sikerült kinyögnie. — Orrvérzés. Csak egy kis orrvérzés… — A Dornier előreszökkent, aztán visszahátrált. — Most visszamegyek a házba. Nincs semmi bajom.

A gép olajozottan kisuhant a látóteréből.

Angie borzongva dörzsölgette a karját. Nem, nem szabad látniuk. Tudni fogják, hogy valami történt, de azt nem, hogy mi. Kényszerítette magát, hogy felálljon, sarkon fordult, és botladozva megindult a parton visszafelé, amerről jött. Közben átkutatta a hegymászódzseki zsebeit, hátha talál egy zsebkendőt, egy szövetdarabot, bármit, amivel letörölheti az arcáról a vért.

Mikor az ujjai rátaláltak a lapos kis csomag sarkára, rögtön tudta, mi az. Borzongva megtorpant. A drog. Ez lehetetlen! Pedig itt van. De hát kicsoda…? Megfordult, és addig meredt a Dornier-re, amíg az félre nem lebbent.

A csomag. Elég egy hónapra.

Coup-poudre.

Féld a mérget, gyermek!

4. KÉGLI

Mona azt álmodta, hogy a színpadi ketrecben táncol valami clevelandi csehóban, meztelenül a forró, kék fényoszlopban, és a füsttengerből feléje meredő arcokban az éles megvilágítás kékre festi a szemek fehérjét. A kifejezésük ismerős volt; a férfiak mindig így bámulnak az emberre, ha táncol — mereven, erőlködve, és ugyanakkor mégis elzárkózva, úgyhogy a tekintetük semmit sem árul el róluk, az arcuk pedig hiába fürdik verítékben, csak távolról emlékeztet eleven szövetre.

Nem mintha törődött volna vele, hogy merednek rá, mikor ott volt a ketrecben, felpörögve, forrón és ütemben, három szám egymás után, a lövet mindjárt az egekbe repíti, új energia árad szét a testében, forog, szökken, lábujjhegyre áll…

Az egyikük bokán ragadta.

Megpróbált sikoltani, de nem sikerült. Legalábbis először, és amikor mégis, olyan érzése támadt, mintha valami megszakadt volna benne, nagyon fájt, és a kék fény szertefoszlott, de a kéz ott maradt, szorosan markolta a bokáját. Úgy ült föl hirtelen az ágyon, mint valami keljfeljancsi, birokra kelt a sötétséggel, kétségbeesetten tépte az arcába hulló hajfürtöket.

— Mi baj, bébi?

Eddy a homlokára tette a másik kezét, és visszalökte, bele a párna meleg mélyedésébe.

— Álom… — A kéz még mindig ott volt, és ő legszívesebben sikoltott volna. — Cigid van, Eddy?

A kéz eltűnt; öngyújtó kattanása, lobbanás, a sötétből kibontakozó férfiarc éles vonalai, amint Eddy meggyújtott egy cigarettát, és odaadta neki. Gyorsan felült, a térdét az álla alá húzta; a katonai pokróc úgy borult a lábára, mint valami sátor, így nem érezte — nem érezhette — a kéz érintését.

A szeméttelepről összeszedett műanyag szék törött lába figyelmeztető hangon megnyikordult, mikor Eddy hátradőlt, és rágyújtott a saját cigarettájára. Törjél el, gondolta Mona, pottyantsd a seggére; legfeljebb begorombul majd, és megüt párszor. Legalább sötét volt, nem látta a kéglit. Előfordult néha, hogy tök fáradtan zuhant be, és elfelejtette a szalaggal visszaragasztani a fekete plasztikfóliát; ilyenkor fejfájással ébredt, mozdulni is alig bírt, annyira nyomorultul érezte magát, a vakítón besütő nap pedig kegyetlenül kirajzolt neki minden apró részletet, és felmelegítette a levegőt, hadd nyüzsögjenek a legyek.

Persze senki sem bántotta odaát Clevelandben; aki elég zsibbadt lett volna hozzá, hogy átnyúljon azon a védőmezőn, az már nemigen bírt mozogni, néha még lélegezni sem. A fuvarok sem bántották, csak ha megegyeztek előtte Eddyvel, és különdíjat fizettek — és az is csak játék volt.

Bárhogy is akarták, végül egyfajta szertartássá vált a dolog, ami mintha kívül került volna a normális életen. És Mona rákapott, hogy megfigyelje őket, mikor a csúcsra jutnak. Ez nagyon érdekes volt, mert olyankor tényleg a felhőkben jártak, teljesen tehetetlenné váltak pár töredékmásodpercre; mintha nem is lettek volna ott.

— Eddy, én begolyózok, ha sokat dekkolunk még itt.

Ennél kevesebbért is ütés járt, úgyhogy a térdéhez szorította az arcát, a durva szövésű pokrócra, és várt.

— Na ja — mondta Eddy. — Vissza akarsz menni a harcsafarmra? Vissza Clevelandbe?

— Értsd meg, nem bírom már…

— Holnap.

— Mi lesz holnap?

— Az elég hamar van neked? Holnap este, egy kibaszott magánröpcsivel? Egyenesen New Yorkba? Akkor abbahagyod nekem ezt a baszakodást?

— Kérlek, bébi — és Mona feléje nyújtotta a kezét —, vonattal is mehetünk…

Eddy félrelökte a kezét.

— Szar van neked az agyad helyén, hülye kurva!

Ha tovább panaszkodik a kégli miatt, ha valami olyat mer kiejteni a száján, hogy Eddy úgyse fog feltörni, hogy az összes nagy bulijából lófasz se jön össze, akkor a srác felkúrná magát, tudta, hogy felkúrná magát. Mint amikor hisztizni kezdett a bogarak miatt, a csótányok miatt, amiket itt pálmabogárnak hívnak, mert istenátka mutánsok voltak, legalább a felük; valaki megpróbálta kiirtani őket valamivel, ami elbaszta a DNS-üket, úgyhogy az ember folyton ilyen döglődő csótányokat látott, hol túl sok, hol túl kevés lábbal meg fejjel, és egyszer látott egy olyat is, amelyik úgy nézett ki, mintha lenyelt volna egy keresztet, vagy valami ilyesmi, legalábbis a tora vagy potroha vagy micsodája úgy el volt torzulva, hogy Monát elfogta tőle a hányinger.

— Bébi — mondta Mona, és megpróbálta ellágyítani a hangját —, nem tehetek róla, de ez a kégli engem egyszerűen…

— Hooky Green's — mondta Eddy, mintha meg se hallotta volna —, fenn voltam a Hooky Green's-ben, és összejöttem egy nagymenővel. Kiválasztott magának, tudod? Van szeme a tehetségre — A lány szinte a bőrén érezte, hogy vigyorog a sötétben. — Londonból való, Angliából. Tehetségre vadászik. Besétált a Hooky's-ba, és aszonta: „Te vagy az én emberem!”

— Új fuvar? — Hooky Green's volt az a hely, ahol Eddy szerint a dolgok zajlottak, egy csupa üveg felhőkarcoló negyvenharmadik emeletén; a belső falak legtöbbjét kiütötték, úgyhogy a táncparkett akkora lett, mint egy lakótömb, de Eddy elszokott a csehótól, amikor senki sem volt hajlandó különösebb figyelmet szentelni neki. Mona sosem látta magát Hooky-t, a „tökös bunkó Hooky”-t, a visszavonult focistát, akié a csehó volt; a parkettet viszont frankónak találta a tánchoz.

— A kurva mindenit, idefigyelnél végre? Fuvar? Szart. Ez a pasas menő, ő a kapcsolatom, rajta van a létrán, és engem is fel fog húzni magával. És tudod mit? Én meg magammal viszlek téged.

— De mit akar?

— Egy színésznőt. Egyfajta színésznőt. Meg egy okos srácot, aki gondoskodik a csajról, és megmutatja neki, hol a helye.

— Színésznő? Hely? Milyen hely?

Hallotta, hogy Eddy lehúzza a dzsekije cipzárját. Valami az ágyra hullott, közvetlenül a lába mellett.

— Két rongy.

Jézus, talán ez mégse tréfa. De ha nem, akkor meg mi a pokol?

— Mennyit kaszáltál ma éjjel, Mona?

— Kilencvenet — Valójában százhúszat, de a maradékot el akarta tenni magának. Félt Eddytől, és általában nem merte átvágni, de most kellett neki a pénz a lövetre.

— Tartsd meg! Szerezz valami ruhát! De ne olyat, amiben melózni szoktál. Most senki se akarja, hogy a kis segged kilógjon a cuccból, ez másfajta buli.

— Mikor?

— Mondtam már, holnap. Istenhozzádot mondhatsz ennek a kurva kéglinek.

Mikor ezt meghallotta, Mona legszívesebben visszatartotta volna a lélegzetét. A szék megint megnyikordult.

— Kilencven, mi? — Ja.

— Meséld el!

— Eddy, olyan fáradt vagyok…

— Nem — mondta Eddy.

De nem az igazságot szerette volna hallani, még csak nem is olyasmit, ami közel járt hozzá. Egy sztorit akart, egy sztorit, amit ő tanított meg neki. Nem azt akarta tudni, miről beszéltek (szinte mindig volt valami, amit rohadtul el szerettek volna mondani közben, és általában meg is tették), vagy hogy meddig szarakodtak a vérvizsgálati papírjaival, vagy hogy majdnem mindig elsütötték azt az idétlen viccet (amit az ember meggyógyítani már nem tud, azt lejegeli), vagy hogy mit kértek tőle az ágyban.

Eddy folyton arról a nagydarab fickóról akart hallani, aki úgy bánik Monával, mintha nem is érdekelné. Csak arra kellett vigyáznia, mikor elmesélte, nehogy túl keménynek tüntesse fel a fuvart, mert az sokkal többe került volna, mint amennyit valójában kapott. A fő dolog az volt, hogy az a képzeletbeli fuvar úgy bánt vele, mintha egy felszerelési tárgy lenne, amit kikölcsönzött fél órára. Nem mintha nem lettek volna ilyen tagok, de azok általában babaházakba jártak, vagy stimfilmeket néztek. Mona kuncsaftjai inkább beszélgetni akartak, megpróbálták meghívni utána egy szendvicsre, és ez a maga módján ugyanolyan rossz volt, de nem olyan rossz, mint amit Eddy szeretett volna hallani. És Eddynek arra volt szüksége, hogy Mona elmesélje neki, hogy mennyire nem akarta, de végül mégis azon kapta magát, hogy kívánja, rohadtul kívánja.

Kinyúlt a sötétben, és megérintette a pénzzel tömött borítékot.

A szék megint nyikordult egyet. Így hát elmondta neki, hogy éppen a Buylow-ból jött kifelé, amikor lecsapott rá az a nagydarab pali, és megkérdezte tőle, hogy mennyi, amitől nagyon zavarba jött, de azért megmondta neki, és beleegyezett. Aztán elmentek a pofa kocsijához, ami nagy volt és régi és valahogy nyirkos szagú (ezeket az aprólékos részleteket még a clevelandi napjaiból merítette), és ott a pasas egyszerűen lelökte az ülésre…

— A Buylow előtt?

— Nem, hátul.

Eddy sosem vádolta meg azzal, hogy az egészet csak kitalálja, bár Mona sejtette, hogy az alapokat tulajdonképpen ő tanította meg neki, és egyébként is mindig ugyanaz a sztori volt, csak kisebb dolgokban változtatott rajta. Mire a nagydarab pofa felhúzta a szoknyáját (a feketét, mondta, és a fehér cipőm volt rajtam) és kigombolta a nadrágját, Mona már hallotta Eddy övcsatjának a csörgését, ahogy lehámozta magáról a farmert. Miközben becsusszant mellé az ágyba, Mona azon tűnődött, egyáltalán fizikailag lehetséges-e az a póz, amit leír, de azért csak folytatta, és Eddyre mindenesetre hatott a dolog. Nem feledkezett meg róla, hogy mikor a pofa beléhatolt, az nagyon fájt, pedig addigra már igazán benedvesedett. Mondta azt is, hogy a csuklóját szorongatta, de akkor már tényleg belezavarodott, hogy mi hol volt, csak arra emlékezett, hogy a segge fent a magasban. Eddy megérintette, simogatni kezdte a mellét meg a hasát, úgyhogy sietve rátért, milyen brutálisan bánt vele a fuvar, és hogy ő mit érzett közben.

Persze valójában fogalma sem volt, mit is kellett volna éreznie közben. Tudta, hogy el lehet jutni egy olyan pontra, ahol fáj egy kicsit, de attól még nagyon jó, viszont tisztában volt azzal is, hogy Eddy nem erre gondol. Eddy azt akarta hallani, hogy rohadtul fájt, és szar érzés volt, de ennek ellenére élvezte. Ennek persze semmi értelme nem volt, de megtanulta, hogy úgy mesélje el, ahogy Eddynek tetszik.

Mert így vagy úgy, de működött a dolog, Eddy áthemperedett — a pokróc feltekeredett a hátára —, és befeküdt Mona lábai közé. A lány úgy vélte, hogy ilyenkor maga elé képzeli, amit mond, mintha egy képregényt nézne, amiben ő az az arctalan, nagydarab, erőszakos pofa. Közben megragadta Mona csuklóját, és lefeszítette az ágyra, a feje fölé, ahogy szerette.

És miután elkészült, összegömbölyödött mellette, és elaludt, Mona ébren feküdt a fülledt sötétségben, és egyre csak az utazás álma járt a fejében: fényes volt és csodálatos.

Istenem, add, hogy igaz legyen!

5. PORTOBELLO

Kumiko a hatalmas ágyban ébredt, és mozdulatlanul feküdt tovább, némán hallgatózva. Valahol a távolban tompán morajlott a folyamatos forgalom.

Hideg volt a szobában; magára kanyarította a rózsaszín düftint, mint valami sátrat, és kimászott az ágyból. A kis ablakokat fénylő dér lepte. Odament a kádhoz, és megrántotta a sirály egyik aranyozott szárnyát. A madár köhintett, gurgulázott, és nekilátott, hogy megtöltse a kádat. Kumiko, továbbra is a takaróba burkolózva, kinyitotta a bőröndjeit, és nekifogott, hogy kiválogassa aznapi ruháit, a kiválasztott darabokat gondosan az ágyra terítve.

Mikor a fürdővíz elkészült, a padlóra csúsztatta a düftintakarót, átmászott a márványperemen, és sztoikus nyugalommal beleereszkedett a fájdalmasan forró vízbe. A kádból felszálló gőz megolvasztotta a dérréteget; az ablakokon most nyirkos pára csörgött. Azon tűnődött, vajon minden angol hálószobában van-e ilyen kád. Módszeresen bedörzsölte magát egy ovális francia szappannal, amennyire tudott, megmosakodott, aztán beburkolózott egy hatalmas, fekete törölközőbe, és némi nehézség árán megtalálta a mosdókagylót, a vécét és a bidét. Egy nagyon kicsi helyiségben voltak eldugva, ami régebben talán ruhásszekrény lehetett: a falakat sötét furnérlemezek borították.

A színpadias külsejű telefon kétszer megcsörrent.

— Igen?

— Itt Petal. Mit szólna egy reggelihez? Roger is itt van. Alig várja, hogy találkozhasson magával.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Éppen öltözködöm.

Fölhúzta a legjobbik és legbuggyosabbik bőr nadrágszoknyáját, aztán belebújt egy bolyhos, kék pulóverbe, amelyik olyan bő volt, hogy akár Petal is belefért volna. Mikor kinyitotta a retiküljét, hogy elővegye a sminkkészletét, megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Az ujjai automatikusan rácsukódtak. Nem akarta megidézni Colint, de egyetlen érintés is elég volt; a fiú ott állt mellette, komikusan nyújtogatta a nyakát, és az alacsony, tükrös mennyezetet bámulta.

— Föltételezem, hogy nem Dorchesterben vagyunk.

— Itt én kérdezek — mondta Kumiko. — Mi ez a hely?

— Egy hálószoba — jött a válasz. — Elég kétes ízlésre valló berendezéssel.

— Válaszolj a kérdésemre, kérlek!

— Nos — mondta Colin, az ágyat és a kádat méregetve —, a bútorzatról ítélve valami bordély lehet. A legtöbb londoni épületről minden fontosabb történelmi adattal rendelkezem, de erről nincs semmi különös. 1848-ban építették. Nagyszerű példája az akkoriban egyeduralkodó klasszikus viktoriánus stílusnak. Ez a környék drága, de nem túl divatos, elsősorban bizonyos ügyvédi körökben népszerű — Vállat vont; Kumiko látta az ágy peremét fényezett lovaglócsizmáján keresztül.

A retiküljébe ejtette a készüléket, és Colin eltűnt.

A lifttel elég könnyen elboldogult; a fehér falú előszobában a hangokat követte. Végig egy folyosón. Aztán befordulva egy sarkon.

— Jó reggelt! — mondta Petal, és felemelte az ezüstbúrát egy tálról. Gőz szállt a magasba. — Itt a nehezen utolérhető Mr. Swain, magának Roger, és itt a reggelije.

— Helló! — mondta a férfi, és kinyújtott karral előrelépett. Fakó szempár a hosszúkás, erős csontú arcban. Sima, egérszínű haj, vízszintesen keresztbefésülve a homlokon. Kumiko nem tudta megállapítani a korát; az arca fiatal volt, ám a szürke szemek sarkában mély ráncok húzódtak. Magas ember volt, karja és válla, akár egy atlétáé. — Isten hozta Londonban! — Megfogta Kumiko kezét, megszorította, majd eleresztette.

— Köszönöm.

Swain gallér nélküli inget viselt, halványkék alapon nagyon finom piros csíkokkal, a mandzsettákon egyszerű, dísztelen, színarany oválisokkal. Nem gombolta be végig; a nyakánál kilátszott a tetovált bőr sötét háromszöge.

— Ma reggel beszéltem az apjával, és közöltem vele, hogy biztonságban megérkezett.

— Maga rangbéli ember.

A fakó szemek résnyire szűkültek.

— Tessék?

— A sárkányok.

Petal felnevetett.

— Hadd egyen a kölyök! — mondta valaki. Női hang.

Kumiko odafordult, és megpillantotta a karcsú, sötét alakot a magas, osztott ívű ablakok előtt; az ablakokon túl pedig a hólepte, körülfalazott kertet. A nő szemét ezüst szemüveg takarta, amely visszatükrözte a szobát és a benne tartózkodókat.

— Egy másik vendégünk — mondta Petal.

— Sally — mondta a nő —, Sally Shears. Egyél, édesem! Ha ugyanúgy unatkozol, mint én, bizonyára van kedved sétálni egy kicsit. — Ahogy Kumiko nézte, a nő keze fölemelkedett, megérintette a szemüveget, mintha le akarná venni. — A Portobello Road csak pár háztömbnyire van innen. Szükségem van egy kis friss levegőre — A két tükröző lencséhez mintha nem tartozott volna sem szár, sem keret.

— Roger — mondta Petal, miközben egy hatalmas villával rózsaszín szalonnaszeleteket szedett egy ezüsttálra —, gondolod, hogy Kumiko kisasszony biztonságban lesz a mi Sallynkkel?

— Ő igen, de én már kevésbé, amilyen hangulatban van most a hölgy — mondta Swain. — Attól félek, itt nem sok minden van, amivel el tudná foglalni magát — fordult Kumikóhoz, miközben az asztalhoz kísérte —, de igyekszünk minél kényelmesebbé tenni a londoni tartózkodását, és megszervezhetünk egy városnéző körutat is. Bár ez nem Tokió.

— Legalábbis egyelőre — mondta Petal, de Swain mintha nem hallottá volna.

— Köszönöm — mondta Kumiko, amikor Swain kihúzta neki a széket.

— Nagy megtiszteltetés ez számomra — mondta Swain. — Az apja hírneve és tekintélye…

— Hé — szólt közbe a nő —, a csaj fiatal még ehhez a lószarhoz. Kíméld meg tőle!

— Látja, Sally eléggé lehangolt — mondta Petal, és egy főtt tojást tett Kumiko tányérjára.

Sally Shears, mint kiderült, nem lehangolt volt; alig tudta elfojtani a dühét, a lángoló harag ott izzott minden lépésében, ahogy fekete cipősarka mérges géppisztolysorozatként kopogott a jeges kövezeten.

Kumikónak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon, ahogy a nő eltávolodott Swain házától a szelíd ívű utcán; szemüvege hidegen csillogott a sápadt téli napsütésben. Szűk, sötétbarna szarvasbőr nadrágot és bő, fekete dzsekit viselt, felhajtott gallérral; drága ruhák voltak, bár rövidre nyírt fekete hajával akár fiúnak is nézhették volna.

Kumiko félt, most először, mióta elhagyta Tokiót.

A nőben feszülő energia szinte tapintható volt, görcsbe gyűlő düh, amely bármelyik pillanatban elszabadulhat.

Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megszorította a Maas-Neotek készüléket; Colin azonnal ott termett mellette, sietősen ballagott, kezét a kabátja zsebébe dugta, csizmája nem hagyott nyomot a havon. Aztán elengedte a készüléket, és a fiú eltűnt, ám ő ismét biztonságban érezte magát. Nem kell attól félnie, hogy elmarad Sally Shears mellől, aki nehezen követhető iramot diktált; a szellem biztosan vissza tudná kalauzolni Swainhoz. És ha el akarok szökni, gondolta, segíteni fog nekem. A nő átcikázott az autók között egy kereszteződésben, hanyag mozdulattal elrántotta Kumikót egy vaskos, fekete Honda taxi elől, és valahogy sikerült belerúgnia a sárhányójába, amikor elhúzott mellettük.

— Iszol? — kérdezte aztán, a kezét Kumiko karján tartva. Kumiko megrázta a fejét.

— Kérlek, fáj a karom!

Sally szorítása megenyhült, de ellentmondást nem tűrően beterelte Kumikót egy díszes, dérlepte üvegajtón, egy zsúfolt odúféleség lármájába és melegébe, amely sötét faburkolattal és kopottas, őzbarna velúrral volt kibélelve.

Hamarosan egymással szemben ültek egy kis márványasztalnál, amin egy Boss hamutál, egy korsó barna sör és egy narancslé mellett az a whiskyspohár árválkodott, amit Sally útban a pulttól idefelé ürített ki.

Kumiko látta, hogy az ezüstös lencsék varratnyom nélkül olvadnak össze a sápadt bőrrel a szemüregek körül.

Sally az üres whiskyspohárért nyúlt, megbillentette, de nem emelte fel az asztalról, és összevont szemöldökkel nézegette.

— Egyszer találkoztam az apáddal — mondta. — Akkoriban még nem állt olyan magasan a szamárlétrán — Otthagyta a poharat, és a söröskorsó után nyúlt. — Swain azt mondja, félig gaidzsin vagy. Hogy az anyád dán volt — Belekortyolt a sörbe. — Nem látszik rajtad.

— Megigazították a szememet.

— Jól mutat.

— Köszönöm. És a szemüveged — mondta Kumiko automatikusan —, igazán csinos.

Sally vállat vont.

— Az öreged levitt már Chibába?

Kumiko a fejét rázta.

— Okos. Az ő helyében én se tenném — Megint ivott a sörből. A körmének gyöngyházszíne és — fénye volt; bizonyára akrilszármazék. — Beszéltek nekem az anyádról.

Kumiko lángoló képpel lesütötte a szemét.

— Nem ezért vagy itt. Nem tudtad? Az öreged nem az anyád miatt pakolt ide Swainhez. Háború van. Mióta megszülettem, nem voltak belharcok a yakuzák vezető köreiben, de most vannak — Az üres korsó megcsendült, ahogy Sally letette. — Nem tarthat rnaga körül. Túl könnyen elkaphatnának. Egy olyan fickó viszont, mint Swain, a legszélén van a térképnek, már ami Yanaka vetélytársait illeti. Ezért kaptál hamis névre szóló útlevelet, ugye? Swain tartozik Yanakának. Úgyhogy te oké vagy, rendben?

Kumikónak forró könnyek szöktek a szemébe.

— Oké, szóval mégsem vagy oké — A gyöngyházfényű körmök a márványlapon doboltak. — Anyád kinyírta magát, és te nem vagy oké. Bűnösnek érzed magad, mi?

Kumiko fölnézett az ikertükrökbe.

A Portobello ugyanúgy zsúfolva volt turistákkal, mint a Shindzsuku. Sally Shears ragaszkodott hozzá, hogy Kumiko megigya a narancslevet, ami időközben langyos lett és íztelen, aztán kivezette a forgalmas utcára. Kumikóval szorosan a nyomában, csattogva indult el a kövezeten; összehajtható acélasztalok mellett vonultak el, amikre tépett bársonyfüggönyökön ezernyi ezüst—, kristály—, réz- és porcelántárgy volt kirakva. Kumiko csak bámult, amikor Sally végigvonszolta őt egy sor koronázási dísztál meg pofaszakállas Churchillteáskanna előtt.

— Ez mind gorni — kockáztatta meg Kumiko, amikor megálltak egy útkereszteződésnél. Hulladék. Tokióban a régi, hasznavehetetlen holmikat szemétnek tekintették.

Sally farkasmódra elvigyorodott.

— Ez Anglia. Itt a gomi az egyik legfőbb természeti erőforrás. A gomi meg a tehetség. És azt keresem én most. A tehetséget.

A tehetség palackzöld bársonyöltönyt és makulátlan antilopbőr félcipőt viselt, Sally egy másik pubban talált rá, amit Rózsa és Koronának hívtak. Tick néven mutatta be. Tick alig volt magasabb Kumikónál, és a hátával vagy a csípőjével valami nem stimmelhetett, mert ijesztő módon sántított, ami csak erősítette az asszimetria általános benyomását. Fekete haját oldalt és a tarkóján leborotválta, a feje tetején azonban dús, göndör fürtökbe tornyozta.

Sally bemutatta Kumikót.

— A barátnőm Japánból, úgyhogy ne nagyon nyúlkálj a mancsoddal!

Tick sápadtan elmosolyodott, és egy asztalhoz vezette őket.

— Hogy megy az üzlet, Tick?

— Jól — mondta a férfi kedvetlenül. — És mi van a nyugalomba vonulásoddal?

Sally leült egy kárpitozott padra, hátát a falnak vetette.

— Nos — mondta —, amolyan bekapcs-kikapcs, tudod, hogy van ez.

Kumiko ránézett. A harag elpárolgott belőle, vagy nagyon ügyesen leplezte. Miközben leült, Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megtalálta a készüléket. Colin megjelent a padon Sally mellett.

— Igazán kedves tőled, hogy eszedbe jutottam — mondta Tick, és leült egy székre. — Utoljára tán két éve volt, ha jól emlékszem — Felvonta a fél szemöldökét, és Kumiko felé biccentett.

— Oké a csaj. Ismered Swaint, Tick?

— Kösz, de csak hírből.

Colin derűs érdeklődéssel hallgatta az eszmecseréjüket, ide-oda fordítva a fejét, mintha teniszmérkőzést nézne. Kumikónak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy csak ő láthatja.

— Az szeretném, ha megpiszkálnád egy kicsit a kedvemért. De úgy, hogy ő ne tudjon róla.

Tick rámeredt. Arcának egész bal oldala összerándult egyetlen hatalmas kacsintásban.

— Nohát — mondta végül —, nem kívánsz ám sokat, kislány, ugye tudod?

— Jó pénzért, Tick. A legjobbért.

— Valami speciálisat keresel, vagy csak tallózzak? Nem mintha a népek nem tudnák, hogy Swain főfiú a buliban. Nem igazán szeretném, ha rajtakapna a háza rendszerében…

— Gondolj a pénzre. Tick!

Két nagyon gyors pislantás.

— Roger megszorongatott, Tick. És vannak valakik, akik őt szorongatták meg. Nem tudom, mijük van róla, nem is törődöm vele. Amije neki van rólam, az pont elég. Tudni akarom, hogy ki, hol és mikor. Csapold meg a bejövő-kimenő forgalmat. Érintkezésben kell állnia valakivel, mert az alku folyton változik.

— Fölismerem, ha meglátom?

— Csak kukkants be, Tick! Tedd meg a kedvemért!

Megint az a görcsös pislogás.

— Jól van akkor. Megy a kocsi — A férfi idegesen dobolni kezdett az ujjaival az asztal peremén. — Meghívsz egy körre?

Colin az asztal túloldaláról Kumikóra nézett, és a szemét forgatta.

— Nem értem — mondta Kumiko, amikor Sally nyomába szegődött, visszafelé a Portobello Roadon. — Belekevertél egy komoly intrikába…

Sally felhajtotta a gallérját a szél ellen.

— De hiszen elárulhatlak! Az apám üzlettársa ellen ármánykodsz. Semmi okod, hogy megbízzál bennem.

— Neked se, hogy megbízzál bennem, édesem. Talán egyike vagyok azoknak a csúnya embereknek, akik miatt a papa annyira aggódik.

Kumiko fontolóra vette a lehetőséget.

— Tényleg?

— Nem. És ha te Swain téglája vagy, hát eléggé barokkos lett a stílusa az utóbbi időben. Ha az öreged téglája vagy, talán nincs is szükségem Tickre. De ha ez az egész buli a yakuzáké, mi értelme lenne blindre venni Rogert?

— Nem vagyok… tégla.

— Akkor igyekezzél az lenni. Ha Tokió a csöbör, könnyen meglehet, hogy egyenesen a vödörben landoltál.

— De miért keversz bele engem?

— Már belekeveredtél. Itt vagy. Majrézol?

— Nem — mondta Kumiko, és elhallgatott, azon tűnődve, hogy tényleg, miért nem fél?

Aznap késő délután, mikor magára maradt a tükörfalú manzárdszobában, Kumiko leült a hatalmas ágy szélére, és lehúzta nyirkos cipőjét. A retiküljéből elővette a Maas-Neotek készüléket.

— Kicsodák ezek? — kérdezte a szellemtől, aki a fekete márványkád szélén ülve jelent meg.

— A barátaid a pubban?

— Igen.

— Bűnözők. Azt tanácsolnám, próbálj meg más körökben forogni. A nő külföldi. Észak-amerikai. A férfi londoni. Az East Endről. Ő nyilván adattolvaj. A rendőrségi nyilvántartásokhoz nem tudok hozzáférni, csak a történelmi jelentőségű bűnügyekkel kapcsolatban.

— Nem tudom, mit tegyek…

— Kapcsold át a készüléket.

— Micsoda?

— A hátulján. Látni fogsz rajta egy félkör alakú bemélyedést. Illeszd bele a körmödet, és fordítsd el…

Kinyílt egy apró rekesz. Mikrokapcsolók.

— Az A/B kapcsolót állítsd B-re! használj valami hegyes tárgyat, de ne irónt.

— Micsodát?

— Tollat. A tinta meg a por eltömi a mikroalkatrészeket. Egy fogpiszkáló ideális lenne, így hangra reagáló automata felvevő lesz belőle.

— És aztán?

— Dugd el valahol odalent! Holnap visszajátsszuk…

6. HAJNALFÉNY

Dörzsölt egy tépett, szürke habszivacson töltötte az éjszakát a Gyártelep földszintjén, egy munkapad alatt, egy zörgős buborékfóliába burkolózva, amely bűzlött a szabad monomerektől. Kid Afrikáról álmodott, meg a kocsijáról, és álmában egybemosódott a kettő, és Kid fogai kis krómozott koponyák voltak.

A csípős szél ébresztette, amely behordta a tél első havát a Gyártelep üresen tátongó ablakain.

Feküdt a földön, és a Bíró körfűrészének problémája járt a fejében, hogy a csuklóízület hajlamos tropára menni, ha valami nehezebbet kell átvágnia, mint egy farostlemez. Eredetileg különálló ujjakat tervezett a kézre, és mindegyiket egy-egy miniatűr elektromos láncfűrésszel szerelte volna fel, de ez az elgondolás több okból is kiábrándítónak bizonyult. Az elektromosság valahogy nem elégítette ki; nem volt eléggé fizikai. Levegővel kellett megoldani a dolgot, hatalmas sűrített levegős tartályokkal, vagy belsőégésű motorral, ha megtalálja hozzá az alkatrészeket. Márpedig itt, a Kutyamagányon szinte mindenhez lehetett alkatrészt találni, ha elég mélyre ás az ember; ha pedig mégsem, a jersey-i rozsdaövezetben volt még fél tucat másik város, ahol hektárszám rohadtak a döglött masinák.

Kimászott a munkapad alól; a miniatűr plasztikbuborékokból álló, átlátszó takarót úgy húzta maga után, mint valami palástot. A hordágyon fekvő pasasra gondolt, fenn a szobájában, meg Cherryre, aki az ágyában aludt. Neki biztos nem merevedett el a nyaka. Kinyújtózkodott, és az arcán megrándult egy izom.

Gentry nemsokára megjön. Meg kell magyaráznia a dolgot Gentrynek, aki egyáltalán nem szerette az idegeneket.

Kismadár kávét főzött abban a helyiségben, amely a Gyártelep konyhájának szerepét töltötte be. A padlót felkunkorodó szélű műanyaglapok alkották, az egyik fal mellett tompa fényű csaptelepek sorakoztak, alattuk bádogtartályok. Az ablakokat átlátszó fóliák takarták, amik folyton lebegtek a huzatban, s tej színű félhomállyá szűrték a napfényt, amely a valóságosnál is hidegebbnek tüntette fel a helyiséget.

— A vízzel hogy állunk? — kérdezte Dörzsölt, mikor belépett a szobába. Kismadár egyik feladata az volt, hogy minden reggel ellenőrizze a tetőn az esővízgyűjtő medencéket, és kihalássza a szélfútta leveleket meg az alkalmankénti döglött varjút. Aztán ellenőrizte a varratokat a szűrőkön, és ha szűkében voltak a víznek, leeresztett tíz friss gallont. A napnak a nagyobbik része eltelt vele, míg tíz gallon esővíz lecsorgott a szűrőrendszeren keresztül a központi gyűjtőtartályba. Gentry elsősorban azért tűrte meg Kismadarat, mert kötelességtudóan ellátta ezt a munkát, bár nyilván az is közrejátszott benne, hogy a fiú olyan visszahúzódó alkat volt. Kismadárnak sikerült szinte láthatatlanná varázsolnia magát, már ami Gentryt illeti.

— Mint a tenger — mondta Kismadár.

— Lehet itt zuhanyozni? — kérdezte Cherry; egy ócska műanyagládán ült. A szeme karikás volt, mintha egész éjszaka nem aludt volna, de a sebhelyet eltakarta valami, sminkkel.

— Nem — mondta Dörzsölt —, ebben az évszakban nem lehet.

— Sejtettem — mondta Cherry kedvetlenül, és megborzongott bőrdzseki-kollekciójában.

Dörzsölt kitöltötte magának a kávé maradékát, és odaállt a lány elé, miközben felhajtotta.

— Valami kínod van? — kérdezte Cherry.

— Ja. Te meg az a pali odafent. Hogyhogy lejöttél? Lejárt a szolgálat, vagy ilyesmi?

A lány egy fekete csipogót vett elő a legfelső dzseki zsebéből.

— Ha valami zűr van, ez majd szól.

— Jól aludtál?

— Ja. Elég jól.

— Én nem. Mióta dolgozol Kid Afrikának, Cherry?

— Kábé egy hete.

— Tényleg orvostechnikus vagy?

A lány vállat vont a dzsekik alatt.

— Annyira igen, hogy gondját viseljem a Grófnak.

— A Grófnak?

— Ja, a Grófnak. Kid hívta így egyszer.

Kismadár megborzongott. Ma még nem esett neki a fejének a fodrászmütyürjeivel, úgyhogy a haja összevissza állt.

— Mi van — kockáztatta meg —, ha vámpír?

Cherry rámeredt.

— Viccelsz, ember?

Kismadár tágra nyílt szemmel, komoly képpel megrázta a fejét. Cherry Dörzsöltre nézett.

— Tiszta a haverod, vagy belőtte magát?

— Vámpírok nincsenek — mondta Dörzsölt Kismadárnak —, igaziból nincsenek, érted? Csak a stimfilmekben. A pali nem vámpír, oké?

Kismadár lassan bólintott, bár nem túl nagy meggyőződéssel, miközben a huzat nekifeszítette a fóliát a tejszínű félhomálynak.

Aznap reggel megpróbálta megbütykölni a Bírót, de Kismadár megint eltűnt valahová, és a hordágyon fekvő alak folyton betolakodott a gondolataiba. Túl hideg volt; le kell vezetnie egy kábelt Gentry területéről a Gyártelep emeletén, és beállítani pár hősugárzót. De ez azt jelenti, hogy alkudoznia kell Gentryvel az áram miatt. A lé Gentryé volt, mert Gentry értett hozzá, hogyan lehet kifacsarni a Fissziós Hatóságból.

Dörzsöltnek ez volt a harmadik tele a Gyártelepen, de Gentry már itt volt négy évvel ezelőtt, amikor Dörzsölt rátalált erre a helyre. Mikor összeszerelték Gentry padlásterét, Dörzsölt örökölte azt a szobát, ahol most elszállásolta Cherryt meg azt az embert, akit Kid Afrika Grófnak hívott. Gentry azon az állásponton volt, hogy a Gyártelep az övé, mert ő jött ide először, és ő vezette be az áramot a hatóság tudta nélkül. Viszont Dörzsölt csomó olyan dolgot megbütykölt a Gyártelepen, amivel Gentrynek nem lett volna kedve szarakodni, és ha valami fontosabb dolog tropára ment, ha rövidre zártak az áramkörök, ha beadta a kulcsot a vízszűrő, akkor Dörzsölt fogta a cuccait, és helyrepofozta.

Gentry nem szerette az embereket. Képes volt napokat tölteni a deckjeivel, az FX-turbóival meg a holoprojektoraival, és csak akkor jött elő, ha megéhezett. Dörzsölt nem értette, mit akar elérni Gentry, de irigyelte szűk fókuszú megszállottságát. Gentrynek senki sem kaphatta marokra a tökét. Kid Afrika meg végképp nem kaphatta volna marokra Gentry tökét, mert Gentry nem ment volna el Atlantic Citybe, hogy nyakig keveredjen a szarba, és Kid Afrika adósa legyen.

Kopogás nélkül nyitott be a szobájába; Cherry éppen szivaccsal mosta a fickó mellét, fehér, egyszer használatos kesztyűben. Felcipelte a butángázos tűzhelyet abból a helyiségből, amit főzésre használtak, és vizet melegített egy acél keverőedényben.

Dörzsölt megnézte magának a lány arcát; összpontosítástól összevont szemöldök, kissé szétnyíló ajkak, dohánytól sárga fogak. Utcai arc volt, tömegarc, amilyet bármilyen kricsmiben láthat az ember.

Cherry felnézett rá.

Dörzsölt leült az ágy szélére, a hálózsákjára. A lány reggel lehúzta a hálózsák cipzárját, és kiterítette az ágyra, mint valami takarót; a kopott végét begyűrte a habszivacs matrac alá.

— Beszélnünk kell, Cherry. Csak hogy értsük egymást, oké?

A lány kifacsarta a szivacsot az edény fölött.

— Hogy kerültél össze Kid Afrikával?

Cherry egy műanyag tasakba tette a szivacsot, azt pedig elrakta a fekete nejlonzsákba, amit Kid kocsijából hozott magával. Dörzsölt figyelte; egyetlen fölösleges mozdulata sem volt, nem gondolkozott el azon, amit csinált.

— Ismersz egy Moby Jane's nevű csehót?

— Nem.

— Autós hely, nem messz az Interstate-től. A barátom a menedzsere volt, kábé egy hónapja, amikor összeköltöztem vele. Moby Jane iszonyú nagy; ott úszkál a klub hátuljában egy táptartályban, folyton szabad bázisokat pumpálnak a karjába, és rettentő ronda. Ahogy már mondtam, én odaköltözöm a Spencer barátomhoz, az új menedzserhez, mert balhém volt Clevelandben a papírjaim miatt, és akkor éppen nem tudtam melózni.

— Miféle balhé?

— A szokásos, oké? Akarod hallani, vagy nem? Szóval Spencer elmondja nekem, milyen szar állapotban van a tulaj, érted? Az utolsó dolog, amit az ottani népeknek tudnia kéne rólam, hogy orvostechnikus vagyok, különben folyton a szűrőket kéne cserélgetnem a tartályán, és szabad bázisokat pumpálnom egy kétszáz kilós, drogos idegroncsba. Úgyhogy pincércsaj vagyok, viszem a sört, pucolom az asztalokat. Oké a buli. Frankó a zenéjük. Elég durva hely, de nekem oké, mert a népek tudják, hogy Spencerrel vagyok. Csakhogy egy szép napon felébredek, és Spencer nincs sehol. Aztán kiderül, hogy lelépett egy rakás pénzzel — Miközben beszélt, a fekvő férfi mellét törölgette egy steril, fehér gézlappal. — Úgyhogy megtáncoltatnak egy kicsit — Felnézett Dörzsöltre, és vállat vont. — De aztán azt is elmondják, mit fognak velem csinálni. Hátrakötik a kezemet, és beraknak a tartályba Moby Jane-hez, és totálra felpörgetik, és elmesélik neki, hogy a barátom átvágta őt… — Az edénybe dobta a nyirkos gézlapot. — Úgyhogy bezárnak ebbe a szekrénybe, hadd gondoljam át, mi fog történni velem. De mikor az ajtót kinyitják, hát Kid Afrika az. Azelőtt sose láttam. Aszondja nekem: „Miss Chesterfield, okom van azt hinni, hogy maga nemrégiben még okleveles orvostechnikus volt.”

— Szóval ajánlatot tett.

— Tett ám a lófaszt! Csak megnézte a papírjaimat, és szépen kihozott onnan. Nem volt ott egy árva lélek sem, pedig szombat délután volt. Kivitt a parkolóba, ott ez a járgány a többi között, elöl csupa koponya, mellette két nagydarab fekete srác. Szépen elhúzunk a táptartálytól, és nekem akkor tökmindegy, hová.

— A barátunk ott volt hátul?

— Nem — Cherry lehántotta magáról a kesztyűt. — Én vezettem vissza Clevelandba, az ő területére. Csupa nagy, régi ház, de a füvet sehol sem nyírják, mind elvadult. Ahová mentünk, azt kurvára őrizték, biztos az övé volt. Ez a pofa — és felhúzta a kék hálózsákon a cipzárt a férfi álláig —, ez benn van a hálószobában. Rögtön kezdenem kellett. Kid azt mondta, jól megfizet.

— És tudtad, hogy ki fog hozni ide, a Kutyamagányra?

— Nem. Szerintem ő se. Valami történt. Másnap beállít, és aszondja, megyünk. Valamitől bemajrézhatott. Akkor szólította így. Grófnak. Mert dühös volt, és szerintem rnajrés. Aszondja: „A Gróf és a kibaszott LF-je!”

— A micsodája?

— LF-je.

— Az meg mi?

— Asziszem, ez — mondta Cherry, és a férfi feje fölé szerelt dísztelen, szürke tömbre mutatott.

7. AZ NINCSEN, AZ NEM LÉTEZIK

Elképzelte, hogy Swift várja a tornácon, abban a tweedöltönyben, amit télen szokott viselni Los Angelesben; a zakó és a mellény mintája más-más, halszálkás és kutyafogas, de mindkettőt ugyanabból a gyapjúból szőtték, a gyapjút pedig valószínűleg ugyanazon a hegyoldalon ugyanarról a birkáról nyírták, és az egészet valahol Londonban szervezte meg egy bizottság, egy tágas szobában a Floral Street-i üzlet fölött, amit ő sohasem látott. Ők csíkozták az ingeit, ők rendelték meg a szövetet Párizsból, Charvet-től; ők készítették a nyakkendőit, a selymet Osakában szőtték, és persze nem hiányozhatott róla a Sense/Net logo sem, diszkréten és elegánsan. És Swift valahogy mégis úgy nézett ki, mintha az édesanyja öltöztette volna.

A tornác üres volt. A Dornier ott lebegett fölötte, aztán ellibbent a fészke felé. Mamman Brigitte jelenléte még most sem tágított Angie-től.

A fehér falú konyhába ment, lesikálta arcáról és kezéről a rászáradt vért. Mikor belépett a nappaliba, úgy érezte, mintha most látná először. A kifakult padlót, a XVI. Lajos korabeli székek aranyozott vázát és vágott bársony kárpitozását, a kubista beütésű Valmiert a falon. Akárcsak Hilton ruhatára, gondolta; tehetséges idegenek válogatták össze. Cipője nedves homoknyomokat hagyott a fakó padlón, mikor a lépcsőhöz ment.

Kelly Hickman, az öltöztetője járt néhányszor a házban, miközben ő a klinikán volt; a munkaruháit a fő hálószobában helyezte el. Kilenc bőrbevonatú, gépacél Hermés-bőrönd, dísztelenek és szögletesek, fényezett nyeregbőr koporsók. Az ő ruháit sosem hajtották össze; kiterítve tárolták, hajszálfinom selymek között.

Az ajtóban megállt, az üres ágyat nézte, meg a kilenc bőrkoporsót.

A fürdőszobába ment — üvegtömbök és fehér mozaikcsempék —, és magára zárta az ajtót. Kinyitott egy faliszekrényt, aztán egy másikat, ügyet sem vetve a takaros sorokban, érintetlenül álló tisztálkodószerekre, orvosságokra, kozmetikumokra. A töltőkészüléket a harmadik szekrényben találta meg, egy buboréktasakra való derma mellett. Közelebb hajolt, szemügyre vette a szürke műanyagcsomagolást, a japán lógót; félt megérinteni. A töltőkészülék újnak, használatlannak látszott. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő vette, nem ő hagyta itt. Elővette a drogot a dzsekije zsebéből, és megvizsgálta, az ujjai között forgatta; figyelte, ahogy a lila színű por gondosan kimért dózisokban hullik a légmentesen leforrasztott kapszulák egyik oldaláról a másikra.

Látta magát, amint a csomagot a fehér márványpolcra teszi, föléje tartja a töltőkészüléket, kihúzza az egyik dermát a buborékjából, és óvatosan behelyezi. Látta a dióda vörös villanását, ahogy a töltőkészülék kivon egy dózist; látta önmagát, ahogy kiveszi a dermát, amely fehér plasztikpiócaként egyensúlyoz a mutatóujja hegyén, nedves belső oldalán aprócska cseppekben csillog a betefenetilamin…

Elfordult, három lépéssel a vécéhez ment, és beleejtette a bontatlan csomagot a kagylóba. Úgy lebegett ott, mint egy játéktutaj, a drog teljesen száraz maradt. Teljesen. Reszkető kézzel keresett egy rozsdamentes acél körömreszelőt, és letérdelt a fehér csempére. Be kellett hunynia a szemét, amikor megfogta a csomagot, és a körömreszelő hegyét beledöfte a műanyagborításba a varratnál, majd elfordította. A reszelő csörrenve hullt a csempére, amikor megnyomta az öblítőgombot, és a csomag két fele eltűnt. Homlokát nekitámasztotta a hűvös zománcnak, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon, a csaphoz menjen, és gondosan kezet mosson.

Mert vágyott rá, döbbenetesen vágyott rá, hogy lenyalogassa az ujjait.

Aznap később, a szürke fényű délután, talált egy bordázott műanyag szállítótartályt a garázsban, fölvitte a hálószobába, és nekilátott, hogy bepakolja Bobby maradék holmiját. Nem volt sok: egy bőrnadrág, amit nem szeretett, pár ing, amit vagy kidobott, vagy megfeledkezett róluk, és a tikfa íróasztal legalsó fiókjában egy cyberdeck. Ono-Sendai volt, alig több egy játékszernél. Mellette: fekete vezetékkötegek, egy olcsó stimelektródakészlet, egy zsíros tapintású, leforrasztott kémcső sóoldattal.

Eszébe jutott a deck, amit Bobby használt, egy szürke Hosaka, gyári prototípus jelöletlen billentyűkkel. Cowboydeck volt; Bobby ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová magával vigye, bár a vámellenőrzéseknél problémákat okozott. Miért vette meg vajon az Ono-Sendait? — tűnődött Angie. És miért hagyta itt? Az ágy szélén ült; kiszedte a decket a fiókból, és az ölébe vette.

Az apja régesrég, még Arizonában figyelmeztette, hogy ha teheti, ne csatlakozzon be. Neked nincs rá szükséged, mondta. És nem is volt, mert Angie a cybertérről álmodott, mintha a mátrix fénylő neonvonalai ott várakoznának a szemhéjai mögött.

Az nincsen, az nem létezik. Ezt tanították a gyerekeknek, amikor a cybertérről beszéltek nekik. Emlékezett a mosolygó oktató órájára a Maas-Neotek telep különtantermében, a képernyőn váltakozó ábrákra: pilóták hatalmas sisakokban és ormótlannak tűnő kesztyűkben, ahogy a neuroelektronika primtív szintjét képviselő „virtuális valóság”-technológia hatékonyabb összeköttetést biztosít nekik a repülőgépükkel, a párosan álló, miniatűr videoterminálok elárasztják központi idegrendszerüket a komputergenerált harci adatokkal, a vibrotaktilis feedback-kesztyűk által teremtett gombok, ravaszok és kapcsolók tapintás-világa… Ahogy a technológia fejlődött, a sisakok összezsugorodtak, a videoterminálok elsorvadtak…

Előrehajolt, megfogta az elektródakészletet, kiszabadította a vezetékeit a kuszaságból.

Az nincsen, az nem létezik.

Széthúzta az elasztikus fejpántot, és a halántékára illesztette az elektródákat — egyike volt ez a világ legáltalánosabb emberi mozdulatainak, bár ő ritkán végezte el. Megnyomta az Ono-Sendai teleptesztelő gombját. Zöld fény: mehet. Bekapcsolta a gépet, és a hálószoba eltűnt az érzékszervi alapzaj színtelen fala mögött. Fehér zörejek kavarogtak a fejében.

Ujjait a véletlen vezérelte, amikor rátaláltak egy billentyűre, és egyszerre csak átrepült az alapzaj falán, a cybertér fogalmi űrének zsúfolt pusztaságába; a mátrix ragyogó neonvonalai úgy futottak szét körülötte, mint egy óriásketrec rácsai.

— Angela — mondta a ház; a hangja csendes volt, de határozott. — Hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre? — Éppen főtt babot evett pirítóssal a konyhapultnál.

— Nem — mondta a ház bizalmasan.

— Változtass a hangnemen! — utasította Angie két kanál bab között. — Aggódj egy kicsit!

— Mr. Swift várja önt! — mondta a ház idegesen.

— Ez már jobb — mondta Angie, és a mosogatóba tette a tálat meg a tányért —, de én valami olyat szeretnék, ami közel jár az általános hisztériához…

— Fogadná végre azt a hívást? — A hangban csak úgy vibrált a feszültség.

— Nem — mondta a lány —, de a hang, az tetszik, az maradhat.

Átsétált a nappaliba, és számolt magában. Tizenkettő, tizenhárom…

— Angela — szólt a ház szelíden —, hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre — mondta Swift. Angie megvetően cuppantott.

— Tudod, hogy méltányolom a magányodat, de aggódom miattad.

— Jól vagyok, Hilton. Nem kell aggódnod. Viszlát.

— Ma reggel megbotlottal a parton. Mintha elszédültél volna. Véreztél.

— Eleredt az orrom vére.

— Szeretnénk, ha alávetnéd magad még egy orvosi…

— Nagyszerű.

— Ma becsatlakoztál a mátrixba, Angie. A BAMT iparszektorban találtunk rád.

— Na és?

— Nem akarsz beszélni róla?

— Nincs mit mondanom. Csak körülnéztem. Tényleg tudni akarod? Összepakoltam pár holmit, amit Bobby itt hagyott. Direkt tetszett volna neked, Hilton! Megtaláltam a deckjét, és kipróbáltam. Lenyomtam egy billentyűt, körülnéztem, és kicsatlakoztam.

— Sajnálom, Angie.

— Mit?

— Hogy zavartalak. Hagylak is.

— Hilton, te tudod, hol van Bobby?

— Nem.

— Nehogy azt mondd nekem, hogy a Net biztonsági szolgálata nem figyelte!

— Azt mondom neked, hogy nem tudom, Angie. Ez az igazság.

— De ki tudnád deríteni, ha akarnád?

Újabb szünet.

— Nem tudom. Ha igen, nem vagyok benne biztos, hogy megtenném.

— Kösz. Viszlát, Hilton.

— Viszlát, Angie.

Aznap éjjel kiült a tornácra a sötétben, és a bolhák táncát nézte a fényárban úszó homokon. Brigitte-re gondolt és a figyelmeztetésére, a drogra a dzseki zsebében és a töltőkészülékre a faliszekrényben. A cybertérre és a bezártság szomorú érzésére, ami az Ono-Sendai-al fogta el, oly messze a loák határtalan szabadságától.

És az idegen álmokra gondolt, az önmagukba forduló folyosókra, az ősrégi szőnyegek kifakult mintáira… Az öregemberre, a drágakőből metszett fejre, a feszült, sápadt arcra, a tükrökre a szeme helyén… És a szeles, sötét tengerpartra.

Nem ez a part volt, nem Malibu.

És valahol, egy sötét kaliforniai reggelen, pár órával virradat előtt, a folyosók, a galériák, az álomarcok, az emlékezetében őrzött beszélgetéstöredékek között, ahogy fölriadt a hálószoba ablakain túl gomolygó sápadt ködpászmákra, valamit kifeszített és visszahozott magával az álom fekete bástyái mögül.

Áthemperedett, kotorászni kezdett az éjjeliszekrény fiókjában, talált egy Porsche golyóstollat — egy rendezőasszisztenstől kapta ajándékba —, és fölíirkantotta kincsét egy olasz divatmagazin fényezett hátlapjára: T-A.

— Continuity-t kérem! — mondta a háznak a harmadik csésze kávéja fölött.

— Hello, Angie! — mondta Continuity.

— Az az orbitális sorozat, amit két éve forgattunk… A belga pasas jachtján. — Belekortyolt a hűlő kávéba. — Hogy is hívták azt a helyet, ahová el akart vinni? Amiről Robin azt mondta, túl rázós.

— Szabadpart — mondta a szakértői rendszer.

— Ki forgatott ott?

— Tally Isham kilenc epizódot csinált Szabadparton.

— Neki nem volt túl rázós?

— Ez tizenöt éve történt. Akkor nagyon divatban volt az a hely.

— Szerezd meg nekem azokat az epizódokat!

— Máris megvan.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie.

Continuity könyvet írt. Ezt Robin Lanier mondta neki. Megkérdezte tőle, miről fog szólni. Ez nem olyan egyszerű, felelte Robin. A könyv visszacsatlakozik önmagába, és folyamatosan változik; Continuity állandóan írja. Angie megkérdezte, miért. Robin azonban ekkorra már elvesztette az érdeklődését; mert Continuity egy Ml, és az Ml-k mind ilyesmiket csinálnak.

A Continuity-val való beszélgetésnek ára volt; nem sokat kellett várnia Swift hívására.

— Angie, ami azt az orvosi…

— Még nem iktattad be az időrendembe? Vissza akarok menni dolgozni. Ma reggel felhívtam Continuity-t. Egy orbitális sorozaton gondolkozom. Átnézem Tally néhány régi dolgát; talán támad pár ötletem.

Csönd. Legszívesebben felnevetett volna. Swiftet elég nehéz volt elhallgattatni.

— Biztos vagy benne, Angie? Ez csodálatos, de valóban ez az, amit szeretnél?

— Sokkal jobban vagyok, Hilton. Nagyszerűen. Dolgozni akarok. A vakációnak vége. Küldd ide Porphyre-t, hozza rendbe a hajam, mielőtt bárkinek a szeme elé kerülök!

— Tudod, Angie — mondta Swift —, ez nagy boldogság mindannyiunknak.

— Hívd föl Porphyre-t! Intézd el azt a vizsgálatot! — Coup-poudre. Ki volt az. Hilton? Talán te?

Igen, Hilton elvben meg tudta volna csinálni, gondolta félórával később, miközben a ködös tornácon sétált fel-alá. A függősége nem veszélyeztette a Netet, nem befolyásolta az outputját. Fizikai mellékhatások nem voltak. Ha lettek volna, a Sense/Net eleve nem engedi, hogy rászokjon. A drogtervező, gondolta. Az a tervező tudja. És sosem fogja elmondani neki, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha sikerülne kapcsolatba lépnie vele, ami szerfelett kétségesnek tűnt. És mi van, gondolta, kezét a rozsdás korláton nyugtatva, ha nem is ő volt a tervező? Ha azt a molekulát valaki más alkotta meg, ki tudja, mi célból?

— A fodrásza — mondta a ház.

Bement.

Porphyre már várt rá, tetőtől talpig halvány dzsörzében, a legújabb párizsi divat szerint. Arcát — sima volt és csillogó, akár a fényezett mahagóni — derűs mosoly hasította ketté, mikor megpillantotta.

— Nohát — tett neki szemrehányást — Missy úgy néz ki, mint a házi szar!

Angie felnevetett. Porphyre kuncogott, a nyelvével csettintgetett, aztán közelebb jött, s hosszú ujjai tettetett undorral nyúltak Angie hajtincsei felé.

— Missy rossz kislány volt. Porphyre megmondta Missynek, hogy a drog csúnya dolog!

Angie fölnézett rá. Porphyre ébenfekete bőrű férfi volt, nagyon magas, és — tudta róla — hihetetlenül erős. Akár egy szteroidokon nevelt véreb, mondta róla egyszer valaki. Szőrtelenített koponyájának furcsa szimmetriája nem a természet műve volt.

— Oké vagy? — kérdezte hirtelen a másik hangján; a vaskos néger szolganyelv semmivé enyészett, mintha valaki átfordított volna egy kapcsolót.

— Szuperül.

— Fájt?

— Aha. Fájt.

— Tudod — mondta Porphyre, s ujjával szelíden megérintette a lány állát —, senki nem bírta felfogni, mit zabálsz azon a szaron. Nem pörgetett fel…

— Nem az volt a dolga. Mint amikor az ember egyszerűen itt van, jelen van, csak éppen…

— Nem érzi annyira?

— Igen.

Porphyre lassan bólintott.

— Akkor igazán valami utolsó szar lehetett.

— Baszd meg! — mondta Angie. — Visszajöttem.

A szolgai mosoly visszatért.

— Menjünk, mossuk meg Missy haját!

— Tegnap mostam meg!

— Micsoda? Nem! Ilyet ne mondjon Missy! — És gyengéden a lépcső felé noszogatta.

A fehér csempés fürdőszobában bemasszírozott valamit a fejbőrébe.

— Robint nem láttad az utóbbi időben?

Porphyre hideg vizet fröcskölt a hajára.

— Mistah Lanier Londonban van. Missy. Mistah Lanier és én pillanatnyilag nem vagyunk beszélőviszonyban. Üljön fel, Missy! — Fölemelte a szék támláját, és egy törülközőt kanyarított a lány nyaka köré.

— Miért nem? — Angie kezdett fölmelegedni a Net-pletykától, ami Porphyre másik specialitása volt.

— Mert — felelte a fodrász szántszándékkal színtelen hangon, miközben végigfuttatott egy fésűt a dús hajzuhatagban — igen csúnya dolgokat mondott Angela Mitchellről, miközben ő Jamaikában volt, hogy helyrehozza a kis buksiját.

Angie nem erre számított.

— Ilyet mondott volna Robin?

— Nemcsak mondta, Missy — Porphyre belevágott a hajába az egyik ollóval, amely nála a professzionizmus védjegyének számított; nem volt hajlandó lézerceruzát használni, és azt állította, soha életében nem érintett ilyen ördöngős szerszámot.

— Viccelsz, Porphyre?

— Nem. Persze nekem nem mondott volna ilyesmit, de Porphyre sokat hall, Porphyre mindent hall. Másnap reggel, hogy Missy megérkezett ide, elutazott Londonba.

— És mit hallottál, mit mondott?

Megint a hangnemváltás.

— Hogy bediliztél. Vagy poron élsz, vagy kipurcansz. Hogy hangokat hallasz. Hogy a Net pszichológusai tudják.

Hangok…

— Ezt ki mondta neked? — Angie megpróbált hátrafordulni a székben.

— Ne mozgassa a fejét Missy! Így — Porphyre újra munkához látott. — Nem árulhatom el. Bízzon bennem Missy!

Porphyre távozása után több hívás is befutott. A forgatóstáb jelentkezett, mindenki szeretett volna beköszönni.

— Ma délután már ne kapcsolj több hívást! — mondta Angie a háznak. — Az emeleten leszek, megnézem a Tally-epizódokat.

Talált egy üveg Coronát a hűtő hátuljában, és fölvitte magával a fő hálószobába. A stimegység a tikfa íróasztalon stúdióminőségű elektródákkal volt felszerelve; mikor elutazott Jamaikába, még nem voltak itt. A Net technikusai időről időre kiegészítették a ház felszerelését. Belekortyolt a sörbe, letette az üveget a kisasztalra, és felhelyezte az elektródákat a homlokára.

— Oké — mondta —, ne kímélj! Tally-testben, Tally-bőrben.

Hogy sikerült pótolnom téged? — tűnődött; valósággal megszállva tartotta a régi sztár jelenléte. Vajon én is ugyanilyen örömöt okozok az embereknek?

Tally-Angie egy indákkal beszőtt szakadékot néz, ami ugyanakkor egy széles sugárút, fölpillant az inverz horizontra, látja a távolban a teniszpályák téglalapjait. Szabadpart „napja” vakítóan ragyogó fényfonal a feje fölött…

— Tekerj előre — mondta a háznak.

Olajozottan járó izmok, elmosódó vasbeton, Tally kerékpárja száguld az alacsony gravitációs velodrom falán…

— Tovább.

Vacsorajelenet, a vállakon bársonypántok feszülnek, a szemközt ülő fiatalember közelebb hajol az asztal felett, hogy bort töltsön neki…

— Tovább.

Puha lepedők, egy kéz a lába között, az üveglemezeken bíbor félhomály, vízfolyás moraja…

— Vissza. Az étteremre.

A poharába csörgedező vörösbor…

— Egy kicsit tovább. Állítsd meg! Itt.

Tally tekintete a fiú barnára sült csuklójára szegeződött, nem az üvegre.

— Grafikus outputot kérek a vizuális részről — mondta, és lehúzta magáról az elektródákat. Felült, és ivott egy korty sört; furán keveredett Tally stimfilmre rögzített borának szellemízével.

Odalent a printer halkan felsípolt, ahogy végzett a nyomtatással. Kényszerítette magát, hogy lassan menjen le a lépcsőn, mikor azonban odaért a konyhába a printerhez, a kapott kép elkedvetlenítette.

— Ki tudod élesíteni? — kérdezte a háztól. — El akarom olvasni a feliratot a borosüveg címkéjén.

— Képkorrekció — mondta a ház. — Céltárgy nyolcvan fokkal elforgatva.

A printer halkan felzümmögött, ahogy kiköpte magából az új nyomtatványt. Mire a gép fölsípolt, Angie megtalálta a kincsét, az álomemblémát barna tintával kirajzolva: T-A.

Saját szőlőjük volt, gondolta.

TESSIER-ASHPOOL RT. A betűtípus hivalkodó volt, kissé reszketeg.

— Elkaptalak! — suttogta Angie.

8. TEXASI ADÓ

Mona néhány szakadáson keresztül látta a napfényt a fekete műanyagfóliában, amit ragasztószalaggal erősítettek az ablakra. Annyira utálta a kéglit, hogy ha tehette, csak alva vagy belőve tartózkodott itt; most viszont ébren volt és teljesen tiszta.

Csendesen kiszállt az ágyból, elhúzta a száját, amikor meztelen talpa súrolta a padlót, és babrálni kezdett a műanyag szandálokkal. Ez a hely koszos volt; az ember már attól is vérmérgezést kapott, ha nekitámaszkodott a falnak. Libabőrös lett, ha csak belegondolt. Az ilyesmi sosem aggasztotta igazán Eddyt; túlságosan belemerült a tervezgetéseibe, semhogy különösebb figyelmet szenteljen a környezetének. És valahogy mindig sikerült tisztán tartania magát, mint valami macskának. Igen, macskatiszta volt, fényezett körme alatt soha egyetlen piszokfolt. Mona úgy gondolta, az ő keresményének túlnyomó részét a ruházkodására költi, bár eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze ennek a jogosságát. Tizenhat éves volt és ÁRTATlan, szegény kicsi Mona, és egy idősebb fuvar egyszer azt mondta neki, hogy ez egy számnak a címe: „ÁRTATlan tizenhat évesen”. Ez azt jelentette, hogy mikor megszületett, nem kapott ÁRTATot, Általános Regisztrációs Törzsadattárat, úgyhogy a legtöbb hivatalos rendszer egyszerűen nem vett tudomást a létezéséről. Tudta persze, hogy ha az embernek nincs törzsadattára, lehet igényelni, de valószínű volt, hogy ehhez be kell menni valami épületbe, és beszélni egy öltönyössel, ami elég messze állt Monának a kellemes időtöltésről alkotott elképzeléséről, sőt a mindennapos viselkedésétől is.

Alaposan begyakorolta, hogy öltözzön fel a kégliben, és sötétben is meg tudta csinálni. Fölhúzod a szandálokat — de előbb gyorsan összecsapod őket párszor, hogy ha valami mászkálna bennük, kihulljon —, aztán odamész az ablak mellé, ahol tudod, hogy egy habszivacs dobozon van egy göngyöleg régi fax. Letekersz egy méter faxot, talán másfél napi Asahi Shimbunt, összehajtod és kisimítod, lerakod a padlóra. Aztán ráállsz, előveszed a műanyag zsákot a doboz mellől, letekered róla a dróthuzalt, és megkeresed a ruhákat, amikre szükséged van. Ha kilépsz a szandálból, hogy felhúzd a nadrágot, tudni fogod, hogy friss faxpapíron állsz. Az már hit kérdése, hogy amíg felkapod magadra a farmert és visszabújsz a szandálba, semmi nem téved rá a leterített faxra.

Aztán fölveszel egy blúzt vagy akármit, gondosan visszadrótozod a zsákot, és tűnsz innen a francba. Sminkeléshez, ha szükség van rá, ott a folyosó; a lerobbant lift mellett maradt még némi tükör, fölé egy fluoreszkáló Fuji-csíkot ragasztottak.

Aznap reggel a lift környéke bűzlött a húgytól, úgyhogy Mona úgy döntött, elhalasztja a sminkelést.

Az épületben soha nem látsz senkit, bár néha hallod őket; zene egy zárt ajtó mögül, vagy lépések egy sarok takarásából a folyosó túlsó végén, így van ez jól; Mona egyáltalán nem vágyott rá, hogy találkozzon a szomszédaival.

Leballagott a lépcsőn három emeletet, és a mélygarázs ásító sötétjébe ért. Zseblámpa volt a kezében, és hat kurta villantással megtalálta az utat az állott pocsolyák és a mennyezetről lógó döglött optikai kábelek között, és felsietett a vasbeton lépcsőn, ki a sikátorba. A sikátorban néha érezni lehetett a tengerpart illatát, ha a szél a megfelelő irányból fújt, ma viszont csak a szeméttől bűzlött. A ház oldala föléje magasodott, úgyhogy sietve eltávolodott tőle, hátha valami seggfej kihajít egy üveget, vagy valami rosszabbat. Mikor kijutott a Sugárútra, lelassított, de nem túlzottan; nagyon jól tudta, mennyi dohány van a zsebében, és tele volt tervekkel, hogyan kéne elkölteni. Nem mászkálhat tovább ilyen szakadtán, amikor úgy néz ki, hogy Eddynek végre sikerül elhúznia innen a csíkot, vele együtt. Hol azt magyarázta magának, hogy biztos a buli, hogy gyakorlatilag már itt sincsenek, hol azon igyekezett, hogy ne tápláljon túl fellengzős reményeket. Ismerte Eddy biztos bulijait; Florida is biztos buli volt. Hogy Florida jó meleg, a tengerpart csodálatos, és tele van pénzes szépfiúkkal, csudajó hely egy hónap melós vakációra, amiből azóta már a leghosszabb hónap lett, amire Mona vissza tudott emlékezni. Igaz, Floridában tényleg kibaszott meleg volt, mint valami szaunában. A tengerpart egy része magántulajdonban volt, a maradék agyonra volt szennyezve, a döglött halak hanyatt fordulva úsztak a hullámverésben. Hogy a magánstrandokon is ugyanez-e a helyzet, azt nem tudták, azokból csak a szögesdrótot látták, meg a sortban és zsaruingben ácsorgó gorillákat. Eddy egészen izgatott lett, amikor meglátta az őrök fegyvereit, és aprólékos részletességgel leírta őket. Neki magának viszont nem volt pisztolya, már amennyire Mona tudta, és ezt nem is bánta. Az ember néha nem is érezte a döglött halak szagát, mert volt egy másik szag is, valami átható klórbűz, ami égette a szájpadlását, valami szar a tengerparti gyárakból. Ami pedig a szépfiúkat illeti, egytől egyig fuvarok voltak, és akik idelent nyüzsögtek, azok nem igazán ajánlgattak Monának dupla dohányt.

Az egyetlen dolog, amit Floridában szeretett, a drog volt: könnyen és olcsón hozzá lehetett jutni, és általában ipari minőség volt. Néha elképzelte, hogy az a parti szag milliónyi kokólabornak a bűze, mind valami hihetetlen koktélt kotyvasztanak, és az összes molekula itt locspocsol a tengervízben, az apró kis farkát csóválva, és alig várják már, hogy kikerüljenek az utcára.

Lefordult a Sugárútról, és elhaladt egy sor engedély nélkül üzemelő kajásbódé előtt. A gyomra korogni kezdett a szagokra, de ha nem volt muszáj, nem bízott az utcai kajában, és a sétányon hivatalos engedéllyel bíró bódék is voltak, ahol elfogadták a készpénzt. Valaki trombitán játszott a parkolónak kinevezett aszfaltmezőn, recsegő kubai szólót, ami visszaverődött a vasbeton falakról, eltorzult, haldokló hangjai belevesztek a piac reggeli lármájába. Egy ügynök-evangélista széttárta magasra emelt karját; a feje fölött a sápadt, elmosódott Jézus utánozta a mozdulatot. A projektor a dobozban volt, amin állt, de a hátára erősítve egy viharvert nejloncsomagot viselt, amiből két hangosbeszélő állt ki; úgy kandikáltak ki a válla mögül, mintha csupasz krómfejek lettek volna. Az evangélista komor képpel nézett föl Jézusra, és igazított valamit a derékövén. Jézus megvillant bezöldült és eltűnt. Mona felnevetett. A férfi szemében fennkölt harag villant, felvarrt arcán vadul rángatózott egy izom. Mona befordult balra, a gyümölcsárusok közé, akik piramisokba tornyozták a narancsot és a grapefruitot ütött-kopott fémkordéikon.

Belépett az alacsony mennyezetű, barlangszerű épületbe, amelynek fülkéiben, benyílóiban állandó üzlethelyiségek kaptak helyet: halat és félkész ételt árultak, olcsó háztartási cikkeket, a kifőzdék, lacikonyhák hosszú fémpultokon kínálták a meleg fogásokat. Itt, az árnyékban hűvösebb volt, és egy kicsit csendesebb. Mona talált egy készpénzes étkezdét hat üres asztallal, és leült az egyikhez. A kínai szakács spanyolul szólította meg; úgy rendelt, hogy rámutatott az ételre. A levest műanyagtálban kapta; a legkisebb címletű bankjegyével fizetett, és a kínai nyolc zsíros kartonkorongot adott vissza neki. Ha Eddy komolyan gondolja ezt az utazást, a korongok semmire se lesznek jók; ha Floridában maradnak, Mona bármikor szerezhet némi készpénzt. Megrázta a fejét. Menniük kell, menniük. Visszapöckölte a viharvert, sárga korongokat a festett farostlemez pult túloldalára.

— Tartsa meg!

A szakács tompa, kifejezéstelen képpel a markába söpörte őket; szája sarkában kék műanyag fogpiszkáló fityegett.

Mona evőpálcikákat választott magának a pulton álló pohárból, és kihalászott a tányérjából egy darab galuskát. A szakács fazekai és a hordozható tűzhely mögül egy öltönyös figyelte őt a szomszéd benyílóból. Egy öltönyös, aki megpróbált másnak kinézni, fehér sportingben és napszemüvegben. De a foga elárulta, meg a frizurája is, bár szakálla volt. Hanyagul nézegetett mindenfelé, mintha bevásárolni indulna, zsebredugott kézzel, arcán szórakozottnak szánt mosollyal. Csinos fiú volt az öltönyös, már ami kilátszott belőle a szakáll meg a napszemüveg mögül. A mosolya viszont nem volt csinos; szögletesen csinálta, az összes foga kilátszott. Mona bizonytalanul fészkelődött a székén. A készpénzzel történő vásárlást nem tiltotta a törvény, de csak akkor nem, ha az embernek volt adóchipje meg minden ilyesmije. A lányt egyszerre csak kényelmetlenül érintette a dohány a zsebében. Úgy tett, mintha a lefóliázott élelmiszer-forgalmazói engedélyt tanulmányozná, amit a kínai a pultra ragasztott; mikor fölpillantott, az öltönyös már nem volt ott.

Ötven ruppót költött ruhára. Tizennégy állványt nézett át négy üzletben, mielőtt döntött volna, a sétány teljes kínálatát. A boltosoknak nem tetszett, hogy annyi cuccot felpróbált, de életében nem volt még ennyi elkölteni való pénze. Délre végzett, és a floridai nap már tűzforróra hevítette az aszfaltot, amikor átvágott a parkolóhoz két műanyag szatyorral a kezében. A szatyrok, akárcsak a ruhák, használtak voltak, az egyiken egy ginzai cipőbolt emblémája díszelgett, a másik mélyhűtött argentin élelmiszerrudakat hirdetett, amiket újrahasznosított moszatokból préseltek. Gondolatban már a vásárolt holmikat váltogatta és párosította, sorra véve a különféle kombinációkat.

A tér túloldalán az evangélista teljes hangerővel szónokolt, kezdett belelendülni a köpködő őrjöngésbe, a Jézus-hologram fehér leples karját rázta az égre, a sétányra, aztán megint az égre. Örömmámor, üvöltötte. Örömmámor közelg.

Mona befordult az első sarkon — automatikus reflex, hogy elkerülje azt az őrültet —, és azon kapta magát, hogy napszítta kartonasztalkák előtt lépked, amik zsúfolásig vannak olcsó indiai szimstim-készülékekkel, használt kazettákkal, halványkék polisztirol tömbökbe szurkait mikrosoft-tüskékkel. Az egyik asztal mögé Angie Mitchell képét ragasztották ki; ezt a posztert Mona még sosem látta. Önkéntelenül igazított kicsit az arckifejezésén, hogy jobban hasonlítson Angie-re a poszteren. Nem vigyor, nem igazán. Egyfajta félmosoly, talán kissé szomorú. Mona nagyon kedvelte Angie-t. Főleg azért, mert — és ezt a fuvarok is sokszor mondták neki — hasonlított rá. Mintha Angie kishúga lenne. Csak épppen Monának piszébb volt az orra, Angie arcát pedig nem pettyezték szeplők a járomcsont körül. Mona Angie-félmosolya egyre szélesebb lett, ahogy a festett szoba fényűzését nézte a szép poszteren. Úgy gondolta, valami kastély lehet; Angie valószínűleg ott él, és nagy csomó ember nyüzsög körülötte, akik megcsinálják a frizuráját és felakasztják a ruháit, mert Mona látta, hogy a falak nagy kövekből vannak, a tükrök kerete meg tömör aranyból, falevél- és angyalformára faragva. A feliratból a poszter alján valószínűleg kiderülne, hol van ez a kastély, de Mona nem tudott olvasni. Mindenesetre ott biztos nincsenek kibaszott csótányok, és Eddy sem, ebben biztos volt. Lenézett a stimkészülékekre, és egy pillanatra fontolóra vette, hogy elkölti a maradék pénzét. De stimfilmre már nem telne belőle, ráadásul ezek a vackok mind régiek voltak, egyikük-másikuk még nála is idősebb. Azzal a hogyishívjákkal, azzal aTallyvel, aki akkor volt nagy sztár, mikor Mona tán a kilencedik évében járt…

Mikor visszaért, Eddy már várta; a ragasztószalagokat leszedte az ablakról, és a legyek vidáman zümmögtek. Eddy hanyatt feküdt az ágyon, cigizett, és a szakállas manus, aki figyelte a sétányon, olt ült a törött lábú széken, még mindig napszemüvegben.

Prior — azt mondta, így hívják, mintha nem is lenne keresztneve. Vagy Eddynek nem lenne vezetékneve. Hát, vezetékneve Monának se volt. hacsak a Lisát nem számítjuk, az meg igazán úgy hangzott, mint egy második keresztnév.

Nem tudta hova tenni a pasast ott a kéglin. Talán azért, mert azt állította magáról, hogy angol. Mindenesetre nem igazán volt öltönyös, ahogy Mona a sétányon hitte; valami bulit kavart, csak az nem volt tiszta, mifélét. Folyton Monát nézte, végig rajta volt a szeme, mikor a lány bepakolta a cuccait a kék Lufthansa bőröndbe, amit ő hozott magával, de nem tüzelt a szeme, mintha különösebben kívánná. Egyszerűen csak figyelt, figyelte a cigiző Eddyt, a napszemüvegével dobolt a térdén, hallgatta Eddy süket dumáját, és nem szólalt meg, ha nem volt muszáj. Ha mondott valamit, az általában mókás volt, de amilyen furán beszélt, nem volt könnyű eldönteni, mikor tréfál és mikor nem.

Miután összecsomagolt, Mona kicsit elszédült, mintha dilibogyót vett volna be. és még nem hatna igazán. A legyek az ablakkal baszakodtak, folyton nekimentek a porlepte üvegnek, de nem érdekelte. Ő már nincs itt, ő már elment. Felhúzta a cipzárt.

Esett, mikor a repülőtérre értek; a floridai zápor meleg, húgyszagú folyamban szakadt a láthatatlan égből, Mona sosem járt még repülőtéren, de a stimfilmekből ismerte őket.

Prior kocsija egy bérelt, fehér Datsun volt, ami magától ment, és kvadrofon zenét játszott nyolc mikrohangfalból. Otthagyta őket a poggyásszuk mellett a csupasz vasbeton járdán, és elhajtott az esőben. Ha Priornak volt csomagja, nem hordta magával; Monának ott volt a Lufthansa bőröndje, Eddynek meg a klónozott krokodilbőr aktatáskái.

Mona eligazgatta a derekán az új blúzát, és azon tűnődött, illik-e hozzá a cipő, amit vett. Eddy élvezte a helyzetet, zsebrevágta a kezét, és ferdén tartotta a vállát, hogy mutassa: most valami fontosat csinál.

Monának eszébe jutott az első találkozásuk Clevelandben, amikor beugrott a tanyára, hogy megnézze a mopedet, amit a vénember el akart adni: egy háromkerekű Skodát, amit szinte teljesen megevett már a rozsda. Az öreg harcsát tenyésztett a mocskos udvart szegélyező vasbeton tartályokban. Mona a házban volt, amikor Eddy befutott: egy kamion hosszú, magas falú szállítórekeszét állították betontömbökre. Egyik oldalt ablakokat vágtak rajta, négyszögletes lyukakat, amikre aztán összekarcolt műanyaglemezeket erősítettek. Mona a tűzhelynél állt, körüllengte őt a száradni kiaggatott paradicsomok és hagymafüzérek illata, amikor hirtelen megérezte a férfi jelenlétét a szoba túloldalán, az izmait és a vállát, a fehéren csillogó fogsorát, a szégyenlősen a kezében tartott nejlonsapkát. Az ablakokat beragyogta a napsütés, megvilágította a csupasz és sivár kamionbelsőt, a padlót, amit mindig úgy söpört, ahogy az öregembernek kellett, most mégis mintha árnyék borult volna rá, vérpiros árnyék, amikor meghallotta a saját szíve kalapálását, és Eddy közelebb jött, a sapkáját közben az üres farostlemez asztallapra lökte, és most már egyáltalán nem volt szégyenlős, inkább olyan, mint aki születése óta ide tartozik, aztán odaért hozzá, felemelte a kezét — az egyik ujján vastag gyűrű csillogott —, és megsimogatta Mona dús, olajosan fénylő haját. Aztán benyitott az öreg, Mona elfordult, és úgy tett, mintha valami dolga lenne a tűzhelynél. Kávét, mondta az öreg, és Mona kiment vízért, megtöltötte a zománcozott fazekat a tetőtartály leeresztő csapjából, a víz gurgulázva csörgött át a szénszűrőn. Eddy és az öregember, ahogy az asztalnál ülnek, előttük a feketekávé, Eddy lába egynesen kinyújtva az asztal alatt, izmos combján megfeszül a kopott farmer. Mosolyogva tárgyal az öregemberrel, alkudozik a Skodára. Hogy egész frankón megy, és meg is venné, ha az öregnek meglenne hozzá a műszakija. Az öregember feláll, beletúr egy fiókba. Eddy szeme megint Monára téved. A lány követte őket az udvarra, és figyelte, ahogy Eddy fellendül a repedezett vinilnyeregbe. A kipufogógáztól az öregember kutyái szűkölve kotródnak az udvar túlsó sarkába, az olcsó alkoholgőzök édeskés illata, az Eddy lábai között remegő karosszéria.

Most nézte őt, ahogy az aktatáskái mellett pózol, és így a távlatokból nézve elég nehezére esett megérteni, miért szökött meg vele másnap a Skoda nyergében, miért indult el vele Cleveland felé. A Skodának volt egy lepukkant kis rádiója, amit a motorzajtól nem lehetett hallani, de esténként mindig bekapcsolták az útmenti füvön. A tuner jórészt tropára ment, úgyhogy csak egyetlen állomást lehetett vele fogni, valami szellemzenét egy magányos texasi adótoronyból, egész éjszaka szállt az acélgitár panaszos siráma, mikor Mona benedvesedve nekifeszült Eddy combjának, és érezte a nyakán a merev, száraz fűszálak csiklandozását.

Prior betette a kék bőröndöt egy csíkos tetejű, fehér motoroskocsiba, és Mona bemászott utána; a kubai sofőr fejhallgatójából vékony hangon csipogó spanyol szavak ütötték meg a fülét. Aztán Eddy felnyalábolta a krokodilbőr aktatáskákat, és ő is beszállt Priorral. Az esőfüggönyben kigördültek a kifutópályára.

A repülő nem olyan volt belülről, mint amilyeneket a stimfilmekben látott, nem hasonlított a hosszú, nagy rakás üléssel felszerelt, jómódú buszokra. Kicsi, fekete gép volt, éles metszésű, vézna szárnyakkal; úgy festett, mintha hunyorogna az ablakaival.

Felmászott valami fémhágcsón, és egy kis helyiségben találta magát négy üléssel; a padlószőnyeg csupa szürke volt, a falak és a mennyezet is, egyáltalán, minden tisztának és hűvösnek és szürkének tetszett. Eddy bejött utána, és helyet foglalt, mintha mindennap csinálna ilyesmit, megigazította a nyakkendőjét, és kinyújtotta a lábát. Prior gombokat nyomogatott az ajtópanel mellett. Mikor a helyére siklott, sóhajtó nesz hallatszott.

Mona kinézett a keskeny, párás ablakon a nedves vasbetonon tükröződő reptéri fényekre.

Vonattal jött ide, gondolta, New Yorkból Atlantába, és aztán váltott.

A gép megremegett. Mona hallotta, ahogy a karosszéria csikorogva életre kél.

Két óra múlva riadt fel az elsötétített kabinban, a repülő bágyasztó zúgása álomba ringatta. Eddy aludt, a szája félig kinyílt. Talán Prior is aludt, talán csak a szemét tartotta lehunyva; Mona nem tudta megállapítani.

Álmában, amire reggel nem fog majd emlékezni, annak a texasi adónak a zenéjét hallotta, a fájdalmasan sajgó acélhúrok semmibe vesző hangjait.

9. FÖLDALATTI

Jubilee és Bakerloo, Circle és District. Kumiko a lefóliázott kis térképet nézegette, amit Petal adott neki, és megborzongott. A vasbeton platformból sugárzó hideg átsütött a cipője talpán.

— Kibaszottul régi — mondta Sally Shears szórakozottan; szemüvegében visszatükröződött a fehér kerámiacsempékkel borított homorú fal.

— Elnézést?

— A metró — Sally új skótmintás kendőt hordott a nyakában, s a lehelete fehéren gőzölgött, miközben beszélt. — Tudod, mi zavar? Néha látni a melósokat, mikor új csempéket ragasztanak föl ezeken az állomásokon, de a régieket nem szedik le előtte. Vagy lyukat ütnek a falba, hogy hozzáférjenek a vezetékekhez, és az ember látja, hány réteg csempe van fölöttük…

— Igen?

— Mert egyre szűkebb lesz, oké? Mint az érelmeszesedésnél.

— Igen — mondza Kumiko tamáskodva — Értem… Azok a fiúk, Sally, mit jelent az öltözékük, kérlek?

— Jackek. Jack Drakuláknak hívják magukat.

A négy Jack Drakula úgy gubbasztott a szemközti platformon, mint négy ázott tollú varjú. Dísztelen fekete esőkabátot és térdig fűzött, fekete katonai bakancsot viseltek. Az egyik elfordult, hogy mondjon valamit a másiknak, és Kumiko látta, hogy a haját a tarkóján varkocsba fonta, és fekete gumiszalaggal kötötte hátra.

— Fellógatták — mondta Sally —, a háború után.

— Kit?

— Jack Drakulát. A háború után egy darabig divatba jöttek a nyilvános akasztások. Jackek; vigyázz velük! Mindenkit gyűlölnek, aki idegen…

Kumiko szerette volna megbeszélni a dolgot Colinnal, de a Maas-Neotek készüléket eldugta egy márvány mellszobor alá abban a szobában, ahol Petal a reggelit meg az ebédet szolgálta fel, és azután megérkezett a szerelvény is; egészen elámult az acélsíneken sikló kerekek archaikus dübörgésétől.

Sally Shears élesen kirajzolódott a városi táj mozaikhátterére, szemüvegében visszatükröződtek a londoni szeméthalmok, amiket évszázadról évszázadra gyarapították a gazdasági válságok, tűzvészek, háborúk.

Kumiko, akit már alaposan összezavart a három gyors egymásutánban lezajló és látszólag teljesen véletlenszerű átszállás, hagyta, hogy egyik taxiból a másikba hurcolják. Kiugrottak az egyik kocsiból, odamasíroztak a legközelebbi nagyáruházhoz, aztán az első útjukba eső kijáraton távoztak, és beültek egy másik taxiba.

— Harrods — mondta egyszer Sally, mikor éppen egy díszes, márványoszlopos, kőlapokkal kifalazott csarnokon vágtak át gyors iramban. Kumiko pislogva meredt a többszintes márványpultokon közszemlére tett vastag, élénkvörös karajokra és rostélyosokra; biztos műanyagból vannak, mást nem tudott feltételezni. Aztán megint kint voltak az utcán, Sally bevágta magát a következő taxiba. — Covent Garden — mondta a sofőrnek.

— Bocsáss meg, Sally. Mit Csinálunk?

— Tűnünk a véres francba.

Sally forró brandyt ivott egy apró kávéházban a sétatér hóval csíkozott üvegteteje alatt. Kumiko csokoládét rendelt.

— Eltűntünk, Sally?

— Ja. legalábbis remélem — Ma öregebbnek néz ki, gondolta Kumiko; a feszültség — vagy talán a kimerültség — elmélyítette a ráncokat a szája körül.

— Sally, te voltaképpen mivel foglalkozol? A barátod azt kérdezte, nyugállományban vagy-e még…

— Üzletasszony vagyok.

— Ahogy az apám üzletember?

— Apád másfajta üzletember, édesem. Nem, nem úgy. Én ügynök vagyok. Főleg befektetésekkel foglalkozom.

— Mibe fektetsz be?

— Mais ügynökökbe — Vállat vont. — Mi az, ma elfogott a kíváncsiság? — Belekortyolt a brandyjébe.

— Azt tanácsoltad nekem, legyek tégla.

— Jó tanács. De ennél azért kicsit dörzsöltebben láss hozzá.

— Te itt laksz Londoban, Sally?

— Utazgatok.

— Swain is ilyen „ügynök”?

— Azt hiszi magáról. Neki a befolyás a biznisz, hogy mindig jó irányba bólintson; errefelé ez kell is az üzlethez, de néha az idegeimre megy vele — Felhajtotta a brandy maradékát, és megnyalta a szája szélét.

Kumiko megborzongott.

— Nem kell majréznod Swaintől. Yanaka reggelire megzabálja…

— Nem. Azokra a fiúkra gondoltam a földalattin. Olyan soványak…

— A Drakulák.

— Valami banda?

— Bosozuku — mondta Sally, elég jó kiejtéssel. — „Nomád törzs?” Mindenesetre olyanok, mint valami törzs — Nem ez volt ugyan a megfelelő szó, de Kumiko úgy gondolta, érti a különséget. — Azért soványak, mert szegények — Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy brandyt.

— Sally — mondta Kumiko —, mikor idejöttünk, az az útvonal, a metró meg a taxik… Ugye azért csináltad, nehogy kövessenek minket?

— Soha semmi nem biztos.

— De mikor Tickkel találkoztunk, nem tettél semmilyen óvintézkedést. Akkor könnyen követhettek minket. Megbízod Ticket, hogy kémkedjen Swain ellen, de nem teszel semmi óvintézkedést. Idehozol engem, és előtte órákig keringünk a városban. Miért?

A pincér egy gőzölgő poharat tett Sally elé.

— Agyafúrt kis szivi vagy, ugye, édesem? — A nő hátradőlt, és belélegezte a brandy gőzét. — Bizony, így áll a helyzet, oké? Lehet, hogy Tickkel csak nyüzsögni akartam egy kicsit.

— De Tick nagyon aggódik, hogy Swain rajtakapja.

— Swain egy ujjal sem fog hozzányúlni, ha tudja, hogy nekem dolgozik.

— Miért?

— Mert tisztában van vele, hogy bármikor kinyírhatom — Fölemelte a poharát, és egyszerre sokkal elégedettebbnek látszott.

— Megölnéd Swaint?

— Úgy ám — Ivott.

— Akkor miért voltál ma ilyen óvatos?

— Mert időnként jó érzés mindent lerázni, kimászni a szar alól. Persze jó esélyünk van rá, hogy nem sikerült. De talán mégis. Talán senki, de senki nem tudja, hogy itt vagyunk. Jó buli, mi? Benned is lehet poloska, erre nem gondoltál még? Talán a papád, a jaki hadúr, beléd ültetett egy frankó csipogót, hogy mindig tudja, merre kószál a kislánya. Ott az a szép kis fogsorod, talán apuci fogásza belebarmolt egy kis hardvert, miközben stimeztél. Jársz fogorvoshoz?

— Igen.

— Stimezel, miközben működik rajtad?

— Igen…

— Itt repül a kismadár! Talán a papa most is hallgatózik…

Kumiko majdnem kiborította, ami megmaradt a csokoládéjából.

— Hé! — A fényezett körmök rákoppintottak Kumiko csuklójára. — Emiatt ne aggódj! Nem küldött volna ide egy poloskával a bőröd alatt. Az ellenségei túl könnyen kiszagolhatnának. De érted, mire gondolok? Jó dolog kimászni a ganéból, vagy legalábbis megpróbálni. Hogy magunk legyünk, oké?

— Igen — mondta Kumiko zakatoló szívvel; a pánik most tetőzött. — Megölte anyámat — bökte ki, aztán csokoládét hányt a kávéház szürke márványpadlójára.

Sally elvezette őt a Szent Pál székesegyház oszlopai előtt; nem szólt egy szót sem. A szégyenkező Kumiko széttagolt transzban járta az utcákat, agya véletlenszerűen regisztrálta az információkat: a Sally bőrkabátját szegélyező gyapjúcsík, egy galamb tollazatának olajos szivárványfénye, amint félretotyog az útjukból, piros buszok a Közlekedési Múzeumben — óriások játékszerei —, Sally az ujjait melengeti egy csésze gőzölgő tea körül.

Fázott; most már mindig fázni fog. A város ősi csontjainak hideg nyirkossága, a Sumida jeges vize, amint az anyja tüdejébe tódul, a neondarvak dermesztő röpte.

Az anyja finom csontozatú, sötét bőrű asszony volt, dús hajzuhatagába arányló fémszemcsék vegyültek, mintha valami ritka trópusi fafajta lenne. Az anyját parfümök és meleg bőr szaga lengte körül. Az anyja manókról és tündérekről és Koppenhágáról mesélt neki, ami egy messzi-messzi város volt. Mikor Kumiko a tündérekről álmodott, az apja titkáraira hasonlítottak, karcsúak és komorak voltak, fekete öltönyben, szorosra húzott esernyővel. A tündérek sok fura dolgot műveltek az anyja meséiben, és a meséknek varázsereje volt, mert estéről estére változtak, az ember sohasem lehetett biztos benne, hogy aznap éppen hogyan fejeződnek be. Hercegnők is szerepeltek a mesékben, meg balerinák, és Kumiko tudta, hogy minden hercegnő és balerina egy kicsit az ő édesanyja.

A hercegnő-balerinák csodaszépek voltak, de szegények, szerelemből táncoltak a messzi város szívében, ahol művészek és fiatal költők udvaroltak nekik, egytől egyik jóképűek és nincstelenek. Hogy eltarthassák idős szüleiket, vagy beültethető szervet vásároljanak bajba jutott testvérüknek, a hercegnő-balerinák néha kénytelenek voltak nagyon messzire utazni, akár Tokióba is, hogy pénzért táncoljanak. Pénzért táncolni — legalábbis a mesék ezt sugallták — nem volt jó dolog.

Sally elvitte egy robata-bárba Earls Courtban, és belediktált egy pohár szakét. A forró borban füstölt pontyuszony úszkált, meleg whiskybarnára színezte. Robatát ettek a füstös grillsütőből, és Kumiko érezte, hogy a hideg visszakozik a csontjaiból, de a zsibbadtság nem. A bár belső díszítése erőteljesen hangsúlyozta a kulturális keveredést; valahogyan sikerült a hagyományos japán formavilágot tükröznie, ugyanakkor viszont úgy nézett ki, mintha Charles Rennie Mackintosh tervezte volna.

Nagyon furcsa nő volt ez a Sally Shears, furcsább az összes többi londoni gaidzsinnál. Most mindenfélét mesélt Kumikónak, különféle emberekről, akik egy olyan Japánban éltek, amit ő sohasem ismert: történeteket, amik meghatározták az apjának a világban elfoglalt helyet. Az oyabun; így hívta Kumiko apját. A Sally történeteiben alakot öltő világ alig tűnt valóságosabbnak az anyja tündérmeséinél, de Kumiko kezdte megérteni apja hatalmának alapját és kiterjedését.

— Kuromaku — mondta Sally. A szó fekete függönyt jelentett. — Kabuki eredetű, de fixert jelent, olyan embert, aki baráti szolgálatokkal kereskedik. A színfalak mögött, oké? Ilyen a te faterod. És ilyen Swain is. De Swain az öreged kobunja, legalábbis egy a sok közül. Oyabunkobun, szülő-gyermek. Roger részben innen szerzi a lét. És ezért vagy itt te is, mert Roger adósa az oyabunnak. Giri, érted?

— Swain rangbéli ember.

Sally a fejét rázta.

— Az öregedhez képest lószar, Kumi. Ha kénytelen volt Londonba paterolni téged, hogy biztonságban legyél, az azt jelenti, hogy komoly változásoknak nézünk elébe.

— Volt egy kis iszogatás? — kérdezte Petal, mikor beléptek a szobába; szemüvegkerete Tiffany-fénnyel hunyorgott a pohárszékből sarjadó fára, amelynek bronzból volt a törzse, színes üregből a virágai. Kumiko legszívesebben a Maas-Neotek készüléket rejtő márványfejre nézett volna, de türtőztette magát, és kifelé bámult a kertre. A hótakaró felvette a londoni égbolt színét.

— Hol van Swain? — kérdezte Sally.

— A főnök lelépett — felelte neki Petal.

Sally a pohárszékhez lépett, és egy nehéz ólomkristály kancsóból töltött magának egy pohár scotchot. Kumiko látta, hogy Petalnak megrándul az arca, mikor a kancsó éles csattanással visszazökken a fényezett fára.

— Üzenet?

— Nem jött.

— Visszavárod ma éjjel?

— Nem mondhatnám. Kérsz valamit vacsorára?

— Nem.

— Én szeretnék egy szendvicset — mondta Kumiko.

Tizenöt perc múlva ott ült a hatalmas ágy közepén, az érintetlen szendviccsel a feketemárvány éjjeliszekrény lapján, a Maas-Neotek egységgel két csupasz lábfeje között. Mikor feljött, Sally Swain whiskyjét vedelte, és az ablakon keresztül a szürke kertre bámult.

Kumiko megfogta a készüléket, és Colin remegve fókuszba állt az ágy lábánál.

— Amit én mondok, azt rajtad kívül senki sem hallja — szólt sietve, és az ajkához emelte a mutatóujját —, ami jó dolog, mert a szobát lehallgatják.

Kumiko már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak bólintott.

— Nagyszerű — mondta Colin —, okos kislány. Két beszélgetésem van a számodra. Az egyik a házigazdád és az alvezére, a másik a házigazdád és Sally között. Az előbbi körülbelül tizenöt perccel azután kezdődött, hogy elrejtettél odalent. Hallgasd…

Kumiko lehunyta a szemét, és jég zörgését hallotta a whiskyspohárban.

— Hol a mi kis japcsink? — kérdezte Swain.

— Begubózott éjszakára — mondta Petal. — Magában beszél a csaj. Egyoldalú társalgás. Fura.

— Miről dumál?

— Tulajdonképpen semmiről. Vannak, akik hajlamosak az ilyesmire…

— Milyesmire?

— Hogy magukban beszéljenek. Szeretnéd hallani?

— Krisztusom, dehogyis! Hol a megnyerő modorú Miss Shears?

— Egészségügyi sétán.

— Ha legközelebb sétálgatni megy, hívd fel Bernie-t, szaglásszon utána…

— Bernie-t — nevetett föl Petal — utoljára egy kibaszott dobozban küldte vissza!

Swain is csatlakozott a nevetéshez.

— Nem is rossz buli, megszabadultunk Bernardtól, és egyúttal csillapítottuk a hírhedt borotvalány vérszomját… Tölts még két pohárral!

— Kösz, én nem kérek. Megyek, lefekszem, ha nincs szükséged rám…

— Nincs — mondta Swain.

— Szóval — mondta Colin; mikor kinyitotta a szemét, az ágy támláján ülve találta — a. szobádban egy hangra reagáló felvevőkészülék van elrejtve; az alvezér visszajátszotta a szalagot, és hallotta, mikor beszéltél hozzám.

A második felvételünk már jóval érdekesebb. A házigazdád a második whiskyjét szopogatja, erre beállít a mi Sallynk…

— Helló — hallotta Kumiko Swain hangát —, szívtál egy kis friss levegőt?

— Baszódj meg!

— Tudod — mondta Swain —, nem az én ötletem volt. Igazán megpróbálhatnád ezt észben tartani. Mondtam már, hogy nekem is elkapták a mogyoróimat.

— Tudod, Roger, néha kísértésbe esek, hogy higgyek neked.

— Próbáld ki! Megkönnyítené a dolgodat.

— Máskor viszont szeretném fültől fülig átvágni azt a kibaszott torkodat.

— Az a te problémád, kedvesem, hogy sosem tanultad meg megosztani a feladatokat; még mindig személyesen akarsz elintézni mindent.

— Idefigyelj, seggfej, én tudom, honnét jöttél, és hogy jutottál ide, és szart sem érdekel, milyen mélyen fúrod a nyelved Yanaka seggébe, vagy bárki máséba! Sarakin! — Kumiko még sosem hallotta ezt a szót.

— Megint hallattak magukról — mondta Swain színtelen, társalkodó hangnemben. — A csaj még mindig a tengerparton van, de úgy tűnik, nemsokára kiröpül. Valószínűleg keletre. Vissza a régi kastélyodba. Azt hiszem, tényleg ez a legjobb lehetőség. Az a ház eszméletlen. Az egész telek alig hatszáz négyszögöl, de a biztonsági rendszere egy kisebb hadsereget is megállítana…

— Még most is azt akarod bebeszélni nekem, Roger, hogy ez az egész egy szimpla emberrablás? Hogy váltságdíjat akarnak követelni érte?

— Nem. Arról szó sem volt, hogy vissza is szolgáltatják.

— Akkor meg miért nem bérelik fel azt a hadsereget, mi? Ne legyen kisebb, mondjuk legyen nagyobb! Toborozzanak zsoldosokat, oké? A trösztös fiúkat. Nem olyan kemény dió az a csaj, lefogadom, hogy bármelyik nagyvállalat jobban őrizteti a szaros tudósait. Használják a kibaszott profikat, engem meg hagyjanak békén, jó?

— Már századjára mondom neked, hogy nem ezt akarják. Te kellesz nekik.

— Roger, milyük van nekik rólad, ha? Akarom mondani, tényleg nem tudod, hogy rólam mijük van?

— Nem, nem tudom. De az alapján, amivel engem fejbekúrtak, megkockáztatnék egy feltételezést.

— Na?

— Minden.

Válasz nem volt.

— Van még valami — mondta Swain —, ezzel ma hozakodtak elő. Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kiiktattuk volna.

— Mi?

— Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kinyírtuk volna.

— Hogy a fészkes fenébe?

— Szerezni fognak egy testet.

— Föltételezem — mondta Colin —, hogy Sallynek nem volt több hozzáfűznivalója. Itt a felvétel vége.

10. AZ ALAK

Egy órán keresztül vacakolt a Bíró csuklócsapágyaival, aztán bekente őket gépzsírral; már túl hideg volt a munkához; föl kell fűtenie a helyiséget, ahol a többit tartotta, a Felügyelőket, a Hullamorzsolót meg a Boszorkát. Ez már önmagában is felrúgta volna Gentryvel való megállapodásának kényes egyensúlyát, ám teljesen eltörpült a probléma mellett, hogyan magyarázza meg neki a Kid Afrikával kötött alkut, és a két idegen jelenlétét a Gyártelepen. Gentryvel nem lehetett vitatkozni; a lé az övé volt, mert ő bűvölte ki a Fissziós Hatóságból; ha Gentry nem ül minden hónapban a deckjéhez, és nem végzi el a szertartásos mozdulatokat, amik mindig meggyőzték a Hatóságot, hogy a Gyártelep valahol másutt van, ahol rendesen fizetik a számlát, nem lenne áramuk.

És Gentry egyébként is olyan fura, gondolta; ahogy felállt, és elővette a dzsekije zsebéből a Bíró távvezérlőjét, érezte, hogy megreccsen a térde. Gentry meg volt győződve róla, hogy a cybertérnek Alakja van, mindent átfogó, totális formája. Ez volt a legfurcsább ötlet, amiről Dörzsölt valaha hallott, de Gentry a megszállottsággal határosan hitt benne, hogy az Alak mindent meghatároz. Az Alak volt Gentry Grálja, felkutatását szent küldetésének tekintette.

Dörzsölt egyszer lefuttatott a stimen egy ismeretterjesztő Net/Knowledge sorozatot az univerzum alakjáról; úgy okoskodott, hogy ha az univerzum minden, akkor hogy lehetne neki alakja? Ha egy dolognak alakja van, akkor lennie kell körülötte valaminek, amiben az az alak létezik, nem? És ha az a valami tényleg valami, akkor annak is az univerzumhoz kell tartoznia. Pontosan ez a téma volt az, amiről nem volt tanácsos vitát kezdeni Gentryvel, mert Gentry csomóra tudta kötni az ember agyát. De Dörzsölt egyébként sem hitte, hogy a cybertér olyasvalami lenne, mint az univerzum; az csak egy módszer az adatok érzékletessé tételére. A Fissziós Hatóság mindig úgy nézett ki, mint egy nagy, piros, azték piramis, de nem volt muszáj úgy kinéznie; olyan alakja volt, amilyet az FH akart. A nagyobb cégeknek copyrightjuk volt róla, hogy fest a cuccuk. Akkor viszont hogy gondolhat valaki olyat, hogy az egész mátrixnak meghatározott alakja van? És miért lenne fontos, ha tényleg így volna?

Lenyomta a távvezérlő kapcsológombját; a Bíró, tőle tíz méterre, zúgni kezdett és megremegett.

Dörzsölt gyűlölte a Bírót. Az emberek sosem értették, miben áll a művészete. Hogy egyáltalán nem szerez neki örömöt, amikor megépíti ezeket a robotokat, amikor kitaszítja magából a Bírót, oda, ahol láthatja és nyomon követheti, és végül megszabadulhat az ötletétől — és ez korántsem ugyanaz, mintha szerette volna.

A fej nélküli Bíró közel négy méter magas volt, és vállban félakkora széles; remegve állt, innen-onnan összeszerelt páncélja sajátos, egyedi rozsdaszínben fénylett, mint egy régi talicska nyele, amit ezernyi kéz koptatott az évek során. Ezt a hatást vegyszerekkel és gyakori csiszolással sikerült elérnie, és szinte mindenütt lekezelte vele a Bírót, legalábbis a régi, a rozsdatemetőkből kiásott alkatrészeit; a körfűrészek hideg fogazatát és a tükörfényes ízületeket persze nem, de a Bíró többi része ilyen színű volt, patinás, mint valami nagyon régi szerszám, amit most is nap mint nap használnak.

Megbillentette a joysticket, és a Bíró tett egy lépést előre, aztán még egyet. A stabilizátorok tökéletesen működtek; a robot még fél karral is hátborzongató méltósággal mozgott, pont úgy rakta a lábát, ahogyan kellett.

Dörzsölt belevigyorgott a Gyártelep homályába, miközben a Bíró feléje dübörgött, egy-kettő, egy-kettő. Ha akart, a Bíró megépítésének minden apró részletére vissza tudott emlékezni, és néha meg is tette, csak hogy megnyugtassa magát, igenis képes rá.

Arra az időre nem emlékezett, amikor még nem tudott emlékezni, bár néha hajszál híján sikerült neki.

Ezért építette a Bírót, mert annak idején csinált valamit — nem túl vészeset, de rajtakapták, kétszer is —, és bíróság elé állították, elítélték, és végrehajtották az ítéletet, és aztán nem emlékezett semmire, egyáltalán semmire, ami öt percnél tovább tartott volna. Autókat lopott. Gazdag manusok autóit. Gondoskodtak róla, hogy soha ne felejthesse el, amit csinált.

Igazított egy kicsit a joysticken, megfordította a Bírót, és bemasírozott vele a szomszéd helyiségbe, végig egy nyirkos vasbetonállványokkal szegélyezett folyosón, amikről hajdan fogókarok és ívforrasztók lógtak. Magasan a feje fölött, a félhomályban, a poros tartógerendák között döglött, fluoreszkáló szerelvénykötegek lógtak, amiken néha madarak raktak fészket.

Korszakov-módszer, így hívták az eljárást; babráltak valamit az idegsejtjeivel, hogy a rövid távú memória ne tudjon megragadni. Ahogy megcsinált valamit, azonnal el is felejtette; bár hallott róla, hogy az utóbbi időben nem szabnak ki ilyen ítéletet, legalábbis nagystílű autótolvajokra. Akik nem tapasztalták, azt hitték, nem nagy ügy — a hűvösön vagy, és még csak nem is emlékszel rá —, de valójában egészen másmilyen volt. Mikor kiszabadult, mikor vége lett… Három teljes év a félelem és a zűrzavar hosszú, bizonytalan láncolatában, és nem is azokkal az időszakokkal volt a gond, amikre emlékezett, hanem az átmenetekkel… Mikor vége lett, muszáj volt megépítenie a Boszorkát, a Hullamorzsolót, aztán a Felügyelőket, és most, végül a Bírót.

Miközben felirányította a Bírót a vasbeton rámpán abba a helyiségbe, ahol a többiek várták, hallotta, hogy Gentry felpörgeti motorját a Kutyamagányon.

Gentryt zavarták az emberek, gondolta Dörzsölt, mikor elindult a lépcső felé, de ez fordítva is állt. Az idegenek megérezték az Alak lángolását Gentry homloka mögött; mindenben, amit tett, a rögeszméje vezérelte. Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, hogy boldogul a Sprawlba tett kiruccanásai során; talán ugyanolyan dilis pasasokkal tárgyalt, amilyen ő volt, magányos farkasokkal a drog- és a szoftverpiac legszélén. A szexszel egyáltalán nem törődött, olyannyira, hogy Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, mit csinálna, ha egyszer valahogy eszébe jutna.

A szex volt a Kutyamagány legfőbb hátulütője, ami Dörzsöltet illeti, különösen télen. Nyáron néha talált magának egy lányt azokban a rozsdás kisvárosokban; ezért rándult ki annak idején Atlantic Citybe, és ezért vált Kid lekötelezettjévé. Később bebeszélte magának, hogy az a legjobb megoldás, ha a munkájára összpontosít, ám miközben az ingatag acéllépcsőn kapaszkodott a Gentry szállásához vezető közlekedőhíd felé, rajtakapta magát, hogy azon morfondírozik, vajon hogy festhet Cherry Chesterfield az alatt a rengeteg bőrcucc alatt. A lány kezére gondolt, hogy milyen tiszta és gyors, de ettől felrémlett előtte a hordágyon fekvő eszméletlen pali képe, a cső, ami valami oldatot pumpál a bal orrlyukába, és Cherry, ahogy szivaccsal törölgeti az arcát; elfintorodott.

— Hé, Gentry! — bömbölte bele a Gyártelep vassal erezett sötétjébe. — Jövök!

Három dolog nem volt szikár, keskeny és szoros Gentryn: a szeme, a szája és a haja. A szeme nagy volt és fakó, a beeső fénytől függően szürke vagy kék; az ajka telt és mozgékony; a haját tépett, szőke taréjba zselézte, ami ide-oda billent járás közben. Szikár volt, de nem girhes, mint Kismadár, akit a peremvárosi étrend meg a gyenge idegek sorvasztottak ösztövérré; Gentry egyszerűen sovány volt, a csontozatára szorosan tapadtak az izmok, háj egy deka sem látszott rajta. Szűk, erőszakos stílusú ruhákat viselt: fekete bőrcuccokat szurokfekete gyöngyökkel kivarrva, ami a Deacon Bluesszal töltött idejére emlékeztette Dörzsöltet. A gyöngyök miatt gondolta, hogy Gentry harminc körüljárhat; ő is harmincéves volt.

Mikor Dörzsölt belépett az ajtón a százwattos izzók éles fényébe, Gentry rámeredt, hogy minél ékesszólóbban érzékeltesse vele: ő is egy újabb akadály csupán, amelyik Gentry és az imádott Alak közé áll. Éppen két motorostáskát lökött a hosszú acélasztalra; elég nehéznek tűntek.

Dörzsölt rengeteget szerelt és forrasztott Gentrynek az első nyáron, amikor a Kutyamagányra érkezett. Levágta a tetőpaneleket, ahol szükség volt rá, támasztógerendákat állított fel, merev műanyaglemezekkel takarta el a lyukakat, az így létrehozott tetőablakokat szilikonnal vonta be. Aztán jött Gentry maszkkal, szórópisztollyal és húsz gallon fehér latexfestékkel; a takarítást, a falak lesikálását kihagyta, csak vastag festékréteget fújt a rengeteg porra mocsokra és száraz madárszarra, gyakorlatilag a falra tapasztotta a sok szemetet, és addig működött a szórópisztollyal, amíg az egész többé-kevésbé fehér nem lett. Mindent befestett, a tetőablakokat kivéve, aztán Dörzsölt szépen beszerelte neki a cuccát, amit addig a Gyártelep földszintjén tartott, egy kisebb kamionra való komputert és cyberdecket, egy hatalmas, ósdi holovetítőt, ami alatt majdnem letört a darukar, effektgenerátorokat, több tucat bordázott műanyagdobozt, zsúfolásig tömve a legkülönfélébb módon rögzített fájlokkal, amiket Gentry az Alak kutatása során szedett össze, több száz méter optikai kábelt, fényes, új plasztiktárcsákra csévélve, amiket a még működő ipartelepekről lopkodott össze. És könyveket, régi könyveket; a fedelük vászonnal bevont kartonlemezekből készült. Dörzsöltnek addig fogalma sem volt róla, milyen nehezek. Szomorú illatuk volt azoknak a vén könyveknek.

— Megnőtt pár dekával a fogyasztásod, mióta elmentem — mondta Gentry, és kinyitotta az első motorostáskát. — Szereztél egy új hősugárzót?

Idegesen turkálni kezdett a táskában, mintha keresne valamit, amire szüksége van, de rossz helyre tette. Ám Dörzsölt tudta, hogy nem ez a baja; hiába ismerte a váratlan látogatót, zavarta a jelenléte ezen a helyen.

— Ja. A raktárba is be kell fűtenem. Különben túl hideg lesz, nem tudok melózni.

— Nem — mondta Gentry, és hirtelen felnézett —, nem hősugárzót raktál a szobádba. Nem stimmel a fogyasztás.

— Ja — vigyorodott el Dörzsölt, arra alapozva, hogy a vigyorgás ostobának tünteti fel Gentry előtt, és könnyebben meglágyíthatja.

— Mi az a „ja”. Dörzsölt Henry?

— Tényleg nem hősugárzó.

Gentry éles csattanással becsukta a motorostáskát.

— Ha nem mondod meg, mi az, kiiktatom az áramkörből.

— Tudod, Gentry, ha nem lennék itt. sokkal kevesebb időd jutna a… dolgaidra. — Dörzsölt jelentőségteljesen a nagy holovetítő felé bökött a fejével. — Az az igazság, két ember van nálam… — Látta, hogy Gentry megfeszül, fakó szeme tágra nyílik. — De nem fogod látni egyiküket sem, hallani se, semmi.

— Nem is — mondta Gentry fojtott hangon, miközben megkerülte az asztalt —, mert azonnal eltünteted innen őket, ugye?

— Legfeljebb két hét. Gentry.

— Kivágod őket. Most azonnal. — Gentry arca centiméterekre volt az övétől, orrát megcsapta a kimerültség savanyú bűze. — Vagy mész te is velük.

Dörzsölt tíz kilóval nehezebb volt Gentrynél, jórészt izomban, de sosem jutott eszébe, hogy megfenyegethetné; Gentry mintha egyáltalán nem törődött volna vele, hogy baja eshet, nem is érdekelte. Ez a maga módján épp elég ijesztő volt. Gentry egyszer pofonvágta, keményen, tiszta erőből, és Dörzsölt lenézett a markában szorongatott hatalmas, krómmal ötvözött csavarkulcsra; érthetetlen csalódottság fogta el.

Gentry kihúzta magát, reszketni kezdett. Dörzsölt meglehetősen biztos volt benne, hogy nem szokott aludni, ha Bostonból New Yorkba utazik. Egyébként a Gyártelepen sem aludt sokat. Mindig felpörögve érkezett meg, és az első nap volt a legrosszabb.

— Nézd — mondta Dörzsölt olyan hangon, mintha egy sírással küszködő kisgyerekhez beszélne, és előhúzta a zsebéből a csomagot, Kid Afrika cuccát. Gentry elé tartotta az átlátszó, cipzáros műanyagtasakot, hogy jól lássa, mi van benne: kék dermák, rózsaszín tabletták, egy nagy adag randa külsejű ópium piros celofánba tekerve, köhögés elleni cukorkára emlékeztető lövetkristályok, plasztikinhalátorok, amikről késsel kaparták le a japán gyártó cég nevét… — Afrika küldi — mondta Dörzsölt, és meglengette a csomagot.

— Afrika? — Gentry a tasakra nézett, aztán Dörzsöltre, végül megint a tasakra. — Ez Afrikából jött?

— Kid Afrika. Te nem ismered. Neked hagyta itt.

— Minek?

— Mert szüksége van rám, hogy elbújtassam egy rövid időre ezeket a barátait. Jövök neki eggyel, Gentry. Megmondtam neki, hogy nem szereted a népeket a kérődön. Hogy zavarnak. Ezért — hazudta Dörzsölt — azt mondta, itt hagy neked egy kis anyagot, hogy kárpótoljon a kellemetlenségekért.

Gentry elvette a tasakot, végighúzta az ujját a varraton, kinyitotta. Az ópiumot kivette belőle, és átnyújtotta Dörzsöltnek.

— Erre nincs szükségem.

Aztán kihalászta az egyik kék dermát, lehúzta róla a hátsó védőborítást, és óvatosan a helyére simította a jobb csuklója belső oldalán. Dörzsölt szótlanul állt, szórakozottan forgatta az ópiumot a hüvelyk- és a mutatóujja között; csak a celofán zörgött, miközben Gentry megkerülte a hosszú asztalt, és kinyitotta a motorostáskát. Vadonatúj fekete bőrkesztyűt húzott elő belőle.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha… találkozom ezekkel a vendégeiddel, Dörzsölt.

— Hogy? — pislogott döbbenten Dörzsölt. — Ja… De tényleg nem muszáj, akarom mondani, minek fáraszd magad…

— Nem — mondta Gentry, és egy kurta mozdulattal felhajtotta a gallérját. — Ragaszkodom hozzá.

Mikor lefelé ereszkedtek a lépcsőn, Dörzsöltnek eszébe jutott az ópium, és áthajította a korláton, a sötétbe. Utálta a drogokat.

— Cherry? — Elég ostobán érezte magát, Gentryvel a háta mögött, amint horzsoltra kopogja a bütykét a saját ajtaján. Válasz nem jött. benyitott. Sejtelmes félhomály. Látta, hogy árnyékolta le a lány az egyik villanyégőt; kúp alakúra göngyölt egy megsárgult faxot, és egy darab dróttal a nyakára erősítette. A másik két izzót kicsavarta. Nem volt a szobában.

A hordágy viszont ott volt, és a pasas is, nyakig bebugyolálva a kék hálózsákba. Fölfalja, gondolta Dörzsölt, mikor a hordágyra szerelt holmikra nézett, a csövekre, a kábelekre, a vezetékekre, a folyadékos zacskókra. Nem, mondta magának, életben tartja, mint a kórházban. De a pillanatnyi benyomás nem illant el, megmaradt; mi van, ha az életerejét szívja, és egy idő múlva üresre szipolyozza, mint valami velőscsontot? Eszébe jutott Kismadár szövege a vámpírokról.

— Nos — mondta Gentry; ellépett mellette, és a hordágy lábához állt. — Fura társaságban forogsz, Dörzsölt Henry… — Gentry körbejárta a hordagyat, elővigyázatosan fél méter távolságot tartva a bokája meg a fekvő alak között.

— Gentry, biztos vagy benne, hogy nem akarsz visszamenni? Ugye, az a derma… Talán túl sokat pumpáltál magadba.

— Igazán? — Gentry félrehajtotta a fejét; szeme izzott a halványsárga fényben. Kacsintott. — Miből gondolod?

— Hát… — Dörzsölt habozott. — Nem olyan vagy, mint szoktál. Mármint általában.

— Úgy gondolod, hogy hangulatváltozáson estem át, Dörzsölt?

— Ja.

— Én kifejezetten élvezem a hangulatváltozásokat.

— Nem látom rajtad, hogy mosolyognál — mondta Cherry az ajtóból.

— Ez itt Gentry, Cherry. A Gyártelep az ő helye. Cherry, Clevelandból…

Ám Gentrynek már egy vékony, fekete ceruzalámpa volt a kesztyűs kezében; az eszméletlen fickó homlokára erősített elektródákat vizsgálgatta. Fölegyenesedett; a fénysugár megállapodott a dísztelen, feliratozatlan, szürke készüléken, aztán nyomon követte a fekete kábelt a beültetett aljzatig.

— Clevelandből — mondta végül Gentry, mintha valahol álmában hallotta volna a nevet. — Érdekes… — Megint felemelte a ceruzalámpát, és a nyakát nyújtogatva nézegette azt a pontot, ahol a kábel becsatlakozott a készülékbe. — És Cherry… Mondd csak, Cherry, ki ez? — és a fénysugár az elektródákkal borított, idegesítően mindennapos arcra esett.

— Gőzöm sincs — mondta Cherry. — Vidd azt az izét a szeméből! Elbaszhatja a REM-jét, vagy ilyesmi.

— És ez? — világította meg Gentry a szürke csomagot.

— Az LF, Kid hívta így. A palit Grófnak, ezt meg az LF-jének — A lány a dzsekik alá nyúlt, és megvakarta magát.

— Nohát, ez esetben — mondta Gentry, és hátrafordult; a ceruzalámpa kattanva kialudt, s a helyét átvette a megszállottság perzselő lángja a szemében, amit annyira felszított Kid Afrika dermája, hogy Dörzsölt egy pillanatra azt hitte, itt van az Alak, átsüt Gentry homlokán, és mindenki látja, csak maga Gentry nem —, ez esetben bizonyára az, aminek mondta…

11. ODALENN

Mona a leszállásra ébredt.

Prior bólogatva hallgatta Eddyt, és időnként felvillantotta azt a szögletes mosolyát. Olyan volt, mintha a mosoly mindig ott bujkálna a szakálla mögött. Mindenesetre időközben átöltözött, úgyhogy biztos volt valami csomagja a gépen. Most egyszerű, szürke öltönyt viselt, és párhuzamos csíkozású nyakkendőt. Mint azok a fuvarok, akikkel Eddy hozta össze őt Clevelandben, csak valahogy másképp állt rajta az öltöny.

Egyszer látott egy igazi öltönyös fuvart, egy palit, aki a Holiday Innbe vitte. A kéglije közvetlenül a szálloda halljából nyílt, és ott állt a pasas alsógatyában, a teste csupa kéken izzó fénycsík, és önmagát nézte a három nagy képernyőn. A képernyőkön nem lehetett látni a kék csíkokat, mert mindegyiken más-más öltönyt viselt. És Monának a nyelvébe kellett harapnia, hogy visszatartsa a nevetését, mert a rendszerbe be volt építve egy kozmetikai program is, és egészen másnak mutatta a pasast a képernyőkön, kicsit megnyújtotta az arcát, határozottabbá tette az állat, de ő nem is vette észre. Aztán kiválasztott magának egy öltönyt, bebebújt abba, amiben jött, és ennyi volt.

Eddy valamit magyarázott Priornak, valami zseniális húzást az egyik bulija tervezetében. Mona már megtanulta, hogy szűrje ki belőle a lényeget, de a hangnem akkor is lenyűgözte; Eddy mindig úgy beszélt, mintha tudná, hogy az emberek amúgy sem képesek felfogni azokat a kis trükköket, amikre ő olyan büszke, ezért lassan, szájbarágósan fogalmazott, mintha egy kiskölyöknek magyarázna, és folyton lehalkította a hangját, hogy türelmesnek tűnjön. Priort a jelek szerint nem zavarta, de Mona úgy érezte, Priort kábé annyira érdekli Eddy dumája, mint egy nagy kalap szar.

Ásított egyet, kinyújtózkodott — a gép kétszer megugrott a kifutópálya vasbetonján, felbömbölt, lassulni kezdett. Eddy egy pillanatra sem hagyta abba a dumát.

— Vár ránk a kocsi — szakította félbe Prior.

— Hova megyünk? — kérdezte Mona, ügyet sem vetve Eddy rosszalló arckifejezésére.

Prior rámosolygott.

— A szállodánkba — Kicsatolta a biztonsági övét. — Néhány napig ott leszünk. Attól félek, az időd legnagyobb részét a szobádban kell töltened.

— Így van megbeszélve — mondta Eddy, mintha az ő ötlete lett volna, hogy Mona maradjon a szobájában.

— Szereted a stimfilmeket, Mona? — kérdezte Prior, még mindig mosolyogva.

— Persze — felelte —, ki nem szereti?

— Van kedvenced, Mona, kedvenc sztárod?

— Angie — mondta kissé ingerülten —, ugyan ki más?

A mosoly kiszélesedett.

— Jó. Megszerezzük neked az összes új filmjét.

Mona világegyeteme túlnyomórészt olyan dolgokból és helyekből állt, amiket ismert ugyan, de személyesen sosem látott, sosem keresett fel. A stimfilmekben a Sprawl északi központjának nem volt ilyen szaga. Valószínűleg kiszerkesztették, mint ahogy Angie-nek sem fájt soha a feje, és nem is menstruált. De a valóságban bűzlött. Akárcsak Cleveland, csak még jobban. Amikor kiszálltak a gépből, először azt hitte, csak a repülőtérnek van ilyen szaga, de mikor kocsiba ültek, hogy a szállodába hajtsanak, a bűz még jobban fokozódott. És pokoli hideg volt az utcán, a szél csípte-szaggatta csupasz bokáját.

A szálloda nagyobb volt, mint a Holiday Inn, de régebbi is, gondolta Mona. A hall sokkal zsúfoltabbnak tűnt, mint a stimfilmekben, de amerre csak nézett, mindenütt tiszta, kék szőnyegeket látott. Prior leültette egy orbitális műhold műsora elé, miközben Eddyvel a hosszú, fekete pulthoz mentek, és beszéltek egy sárgaréz névtáblát viselő nővel. Kicsit hülyén érezte magát, ahogy ott várt abban a fehér műanyag esőkabátban, amit Prior adott rá, mintha úgy ítélte volna, nincs elég jól öltözve. A hallban kavargó tömeg kábé egyharmadrészt japcsikból állt, akiket turistáknak nézett. Úgy tűnt, mindnél van valami felvevőberendezés — videó- és holokamerák, és párnak az övén szimstim-egységek —, de máskülönben nem úgy festettek, mint akinek nagy rakás pénze lenne. Talán okosak, és nem mutatják, vonta le Mona a következtetést.

Látta, hogy Prior egy hitelchipet csúsztat oda a pulton a névtáblás nőnek, aki fogja, és végighúzza egy fémhasítékon.

Prior az ágyára tette a bőröndjét — egy széles, bézsszínű habszivacstömbre —, és megnyomott egy panelt, mire a falakon szétfutottak a függönyök.

— Nem éppen a Ritz — mondta —, de azért igyekszünk minél kényelmesebb körülményeket teremteni.

Mona apró kis zajt hallatott. A Ritz egy hamburgeráruda volt Clevelandben, és nem értette, mi köze ehhez az egészhez.

— Nézd csak — mondta Prior —, a kedvenceid! — Az ágy kárpitozott háttámlája mellett állt. Egy stimegység volt beépítve oda, meg egy kis polc, fóliába csomagolt elektródákkal és vagy öt kazettával. — Angie legújabb stimfilmjei.

Mona azon töprengett, ki tehette oda azokat a kazettákat, és vajon azután történt-e, hogy Prior megkérdezte tőle, milyen stimfilmeket szeret. Rámosolygott a férfire, és az ablakhoz ment. A Sprawl ugyanúgy nézett ki, mint a stimfilmekben; az ablak olyan volt, akár valami holoképeslap; csupa híres épület, a nevüket nem ismerte, de tudta róluk, hogy híresek.

Szürke kupolák, fehér hóval kirajzolt körvonalak, mögöttük a szürke égbolt.

— Örülsz, bébi? — kérdezte Eddy; odalépett mögé, és a kezét a vállára tette.

— Van itt zuhany?

Prior felnevetett. Mona kisiklott Eddy markából, és bevitte a bőröndjét a fürdőszobába. Az ajtót becsukta és kulcsra zárta. Hallotta, hogy Prior megint nevet, Eddy meg rázendít a süket dumájára. Leült a vécéfedélre, kinyitotta a bőröndöt, és előásta a sminkkészletet, amiben a löveteket tartotta. Négy kristálya maradt. Ez elégnek tűnt; napi három elég volt, de ha lement kettőre, azt is kibírta. Dilibogyót nem nagyon szedett, legalábbis nem mindennap, csak az utóbbi időben, de az azért volt, mert Florida kezdett az idegeire menni.

Na, kezdődhet a lazulás, határozta el magát, és kiütögetett egy kristályt a fiolából. Sárga cukorkára emlékeztetett; össze kellett törni, aztán porítani két nejlon között. Ilyenkor amolyan kórházszaga volt.

Mire végzett a zuhanyozással, mindketten elmentek. Addig maradt benn, amíg meg nem unta, az pedig elég hosszú id;eig tartott. Floridában általában a közfürdők meg a buszállomások nyilvános zuhanyozóit használta, azt a zsetonnal működő fajtát. Sejtette, hogy ebbe be van építve valami mütyür, ami számolja az elhasznált litereket, és ráterheli az ember számlájára; a Holiday Innben legalábbis így működött. A műanyag zuhanyozórózsa fölött nagy, fehér szűrő volt, a csempézett falon pedig jókora matrica, egy szemmel meg egy könnycseppel ami nyilván azt jelentette, hogy mosdásra jó a víz, de a szembe ne kerüljön, mint amikor fürdőmedencében úszik az ember. A falból egy sor krómozott csaptelep állt ki, és ha Mona megnyomta az alattuk lévő gombot, sampont, zuhanyozózselét, folyékony szappant és fürdőbalzsamot adagoltak. Ilyenkor a gomb mellett kigyulladt egy kis piros fény, a cuccok árát ráterhelték Mona számlájára. Illetve Prioréra. Örült, hogy a férfiak elmentek, mert amikor tiszta volt, szeretett magára maradni, és felpörögni egy kicsit. Nem sok alkalma volt egyedül lenni, legfeljebb az utcán, az meg nem számít. Mikor az ablakhoz ment, nedves lábnyomokat hagyott a bézsszínű szőnyegen. Egy nagy törülközőbe burkolózott, aminek a színe illett az ágyhoz meg a szőnyeghez, és a bolyhos részébe egy szó volt belenyomva, nyilván a szálloda neve.

A hoteltől alig egy háztömbnyire egy régimódi épület emelkedett; az oldaléleit lefaragták, hogy egyfajta mesterséges hegyet csináljanak belőle, sziklákkal és fűvel, meg egy vízeséssel, ami időközönként megakadt a köveken, aztán tovább zuhogott lefelé. Elmosolyodott, ha belegondolt, vajon miért vacakolhattak vele annyit. Ahol sziklákat ért, a vízből párafelhő szállt fel. Persze nem zuhoghat az utcára, gondolta Mona, az biztos sokba kerülne. Valószínű, hogy visszapumpálják, és újra felhasználják, amolyan végtelen körforgásban.

Valami szürke izé mozdította meg a fejét odaát, elfordította nagy, göcsörtös szarvát, mintha őt nézné. Mona hátrált egy lépést a szőnyegen, és pislogott. Valami birkaféle, de biztos távvezérelt, hologram vagy ilyesmi. Az állat megcsóválta a fejét, és legelni kezdett. Mona felkacagott.

Érezte a lövet zsibongását a bokájában és a lapockáján — bizonytalan, hűs bizsergés —, és a kórházszagot is a szájpadlásán.

Az előbb megijedt, de most már nem félt.

Prior csúnyán mosolyog, de ő is csak stróman, bérelt öltöny. Ha van pénze, az valaki másé. És nem majrézott már Eddytől sem; majdhogynem aggódott érte most, hogy láthatta, mire tartják.

Nem lényeg, gondolta; legalább nem tenyészt már harcsákat Clevelandben, és többé Floridába se fogja visszahurcolni senki.

Eszébe jutott az alkohollal üzemelő tűzhely, a hideg téli reggelek, a bő, szürke kabátjában gubbasztó öregember. Télen még egy réteg fóliát ragasztott az ablakokra. Ilyenkor a tűzhely az egész kamionbelsőt be tudta fűteni, mert a falak polisztirol-lapokkal voltak bevonva, fölötte pedig farostlemezzel. Ahol a lemezek alól kikandikált a polisztirol, ujjal ki lehetett csipegetni, lyukakat fúrni bele; ha az öregember rajtakapta Monát, mindig kiabált. A halakat melegen tartani hideg időben már nehezebb feladat volt; fel kellett pumpálni a vizet a tetőre, ahol a napelemek voltak, azokba az átlátszó műanyagcsövekbe. De a tartályok szélén rothadó avar segített; ha Mona szákkal kiemelt egy halat, a víz mindig gőzölgött. Az öregember elcserélte a halat más élelmiszerekre, amit a környékbeliek termesztettek, alkoholra — részben a tűzhelybe, részben inni —, kávébabra és mindenféle hulladékra, amit a halakkal etetett meg.

Nem volt az apja, és ezt elég gyakran emlegette Monának, azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán beszélt. Ettől függetlenül a lány néha arra gyanakodott, hogy mégis az. Mikor először kérdezte meg tőle, hány éves, az öreg azt mondta neki, hogy hat; innentől számította az életkorát.

Hallotta, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó, és sarkon fordult; Prior volt az, kezében aranyozott műanyagkulcs, szakállas arcán az elmaradhatatlan mosoly.

— Mona — mondta, és belépett —, ez itt Gerald.

Magas kínai, szürke öltöny, szürkülő haj. Gerald szelíden elmosolyodott, beoldalazott a szobába Prior mellett, és egyenesen ahhoz a fiókos izéhez ment, szemben az ággyal. Letette rá fekete aktatáskáját, és egy kattintással kinyitotta.

— Gerald a barátunk. Orvos. Meg kell néznie téged.

— Mona — mondta Gerald, és elővett valamit a táskából —, hány éves vagy?

— Tizenhat — felelte Prior. — Igaz, Mona?

— Tizenhat — mondta Gerald. Amit a kezében tartott, az leginkább egy fekete pilótaszemüvegre emlékeztetett, egy csomó dróttal és vezetékkel. — Ez egy kicsit rázós, nem? — Priorra nézett.

Prior mosolygott.

— Tíz évvel fiatalabb a kelleténél?

— Majdnem — mondta Prior. — Nem törekszünk tökéletességre.

Gerald a lányra pillantott.

— Hát azt nem is fogják megkapni — Föltette a szemüveget, és megnyomott rajta valamit; a jobb lencse mögött fény gyulladt. — Bár bizonyos fokig persze megfelel — A fény Mona felé fordult.

— Egy egyszerű kozmetikai beavatkozásról van szó, Gerald.

— Hol van Eddy? — kérdezte Mona, mikor Gerald közelebb lépett.

— A bárban. Idehívjam? — Prior felvette a telefonkagylót, de rögtön le is tette anélkül, hogy beleszólt volna.

— Mi ez? — A lány elhátrált Geraldtól.

— Orvosi vizsgálat — mondta Gerald. — Nem fog fájni — Mona keze rátalált az ablakpárkányra; a háta nekiszorult a hideg üvegnek. — Valaki alkalmazni akar téged, és nagyon jól fizet; előtte szeretne megbizonyosodni róla, hogy egészséges vagy-e. — A fény Mona bal szemébe villant. — Valami serkentőszert vett be — mondta a kínai Priornak, egészen más hangon. — Próbálj nem pislogni, Mona! — A fénysugár a jobb szemére irányult. — Mi volt az, Mona? Mennyit vettél be belőle?

— Lövet — Elhúzódott a fénytől.

Gerald hűvös ujjai megragadták az állát, és visszafordították a fejét.

— Mennyit?

— Egy kristályt…

A fény kialudt. A kínai simára borotvált arca nagyon közel volt; a szemüvegen különféle lencsék, hasítékok, fekete fémkorongok.

— Képtelenség megállapítani a tisztasági fokát — mondta Gerald.

— Tök tiszta volt — vágta rá Mona, és kuncogott. A férfi eleresztette az állát, és rámosolygott.

— Nem gond — mondta. — Kinyitnád a szádat, kérlek?

— A számat?

— Meg akarom nézni a fogaidat. — Mona Priorra nézett.

— Szerencséjük van — mondta Gerald Priornak, miután azzal a kis fénysugárral bevilágított a lány szájába. — Elég jó állapotban van, és közelít a célkonfigurációhoz. Tömések, koronák.

— Tudtuk, hogy számíthatunk magára, Gerald. — Gerald levette a szemüveget, és Priorra nézett. Aztán visszatért a fekete táskához, és eltette a műszerét.

— A szeme is szerencsés. Nagyon hasonlít. Csak egy kis színezékanyagot kell majd befecskendezni — Fóliatasakot vett elő a táskából, feltépte, felhúzta a jobb kezére a halvány műtőskesztyűt. — Tedd le a törülközőt, Mona! Helyezd magad kényelembe.

A lány előbb Priorra, aztán Geraldra nézett.

— Akarjátok látni a papírjaimat, a vérvizsgálat eredményét meg a többit?

— Nem — mondta Gerald —, nem szükségesek.

Mona kinézett az ablakon, hátha megpillantja a hosszúszarvút, de az állat eltűnt, és az égbolt sokkal sötétebbnek látszott.

Letekerte magáról a törülközőt, a padlóra lökte, aztán hanyatt feküdt a bézsszínű habszivacson.

Majdnem ugyanolyan volt, mint amivel a pénzét kereste; még csak nem is tartott olyan sokáig.

Ahogy a fürdőszobában ült, térdén a nyitott sminkkészlettel, és éppen a második kristályt morzsolta szét, úgy érezte, joga van felháborodni.

Először is Eddy lelép nélküle, aztán Prior beállít ezzel a fura orvosfazonnal, utána azt mondja neki, hogy Eddy másik szobában fog aludni. Odaát Floridában néha szeretett ellógni Eddytől, de itt más volt a helyzet. Nem akart egyedül maradni, és annyira bemajrézott, hogy még kulcsot se mert kérni Priortól. Neki persze volt kulcsa, bármikor besétálhatott a szobájába a seggfej haverjával. Miféle buli ez?

És az a dolog a műanyag esőkabáttal, az is bántotta a csőrét. A kibaszott eldobható műanyag esőkabáttal.

Elrendezte a porított lövetet a nejlonlapok között, óvatosan belerázogatta a szipuba, mély lélegzetet vett, az ajkához emelte a szopókát, és elszállt. A sárga porfelhő elborította a nyálkahártyákat a torkában; valószínűleg a tüdejébe is jutott belőle. Hallotta, hogy az káros az egészségre.

Semmi terve nem volt, amikor bevonult a fürdőszobába, csak hogy kiüsse magát, de ahogy a tarkója bizseregni kezdett, azon kapta magát, hogy a szálloda körüli utcák járnak az eszében, ami keveset idefele jövet látott belőlük. Klubok, bárok, üzletek, ruhákkal telezsúfolt kirakatok. Zene. Most igazán oké lenne egy kis zene, meg egy kis tömeg. A tömegbe beleveszhet az ember, megfeledkezik magáról, egyszerűen csak van. Az ajtót nem zárták be, tudta; már próbát tett vele. Ha kívülről becsukná, akkor viszont bezáródna mögötte, és kulcsa nem volt. De itt lakott, úgyhogy Priornak be kellett jelentenie őt a recepción. Eszébe jutott, hogy lemegy, és kér egy kulcsot a pult mögött álló nőtől, de zavarta a gondolat. Ismerte a pultjuk mögött ácsorgó öltönyösöket, meg ahogy bámulni tudnak az emberre. Nem, döntött, a legjobb az lesz, ha itt marad, és végignézi azokat az új Angie-stimfilmeket.

Tíz perc múlva kifelé tartott a hallból nyíló oldalbejáraton, a feje zsongott a lövettől.

Odakint szitált az eső; talán bepárásodott felül a kupola. A hallban ímmel-ámmal vette föl a fehér esőkabátot — Prior csak tudja, mit csinál! —, idekint viszont örült neki. Egy csordulásig tömött kukából kimarkolt egy köteg faxot, és a feje fölé tartotta, nehogy elázzon a frizurája. Korántsem volt olyan hideg, mint amikor befutottak; ezt se bánta. Az új ruhái közül egyiket sem lehetett volna melegnek nevezni.

Végignézett az utcán, hogy eldöntse, merre induljon; féltucat tök ugyanolyan szállodabejáratot látott, egy sor pedálos taxit, esővíztől csillogó, kis üzleteket. És embereket, rengeteg embert, akárcsak Cleveland belvárosában, csakhogy ezek itt menő ruhákban jártak, és úgy mozogtak, mintha felpörögtek volna, mind siettek valahová. Ússz az árral, gondolta, ahogy a lövet édes második hulláma a magasba dobta, és gondolkodás nélkül elvegyült a kisemberek tengerében. Új cipője csattogott a járdán, a faxköteget a feje fölé tartotta, míg észre nem vette — újabb szerencse —, hogy az eső elállt.

Kedve lett volna néhány pillantást vetni az üzletek kirakatára, ahogy a tömeg elsodorta mellettük, de élvezte ezt a szakadatlan áramlást, és senki más nem állt meg. Megelégedett néhány oldalvást vetett, futó pillantással. A ruhák olyanok voltak, mint valami stimfilmben; Mona nem ismerte ezt a stílust.

Itt kellett volna lennem, gondolta, itt kellett volna lennem egész idő alatt. Nem a harcsafarmon, nem Clevelandben, nem Floridában. Ez egy hely, egy igazi hely, bárki idejöhet, nem kell stimfilmen megvenni. Ami azt illeti, ezt a részét sosem látta a stimfilmekben: a közönséges embereket. Egy olyan sztárnak, mint Angie, ez nem tartozott hozzá az életéhez. Angie nagy kastélyokban van a többi stimsztárral, nem idelenn. De az istenit, szuper volt itt, az éjszakát neonreklámok világították be, mindenfelé emberek nyüzsögtek, elsiettek a csomó klassz cucc mellett, amit majd megvehetnek egyszer, ha rájuk mosolyog a szerencse.

Eddy nem szerette a Sprawlt. Legalábbis mindig azt mondta, hogy koszos, zsúfolt, drágák a lakások, túl kemények a zsaruk, túl nagy a versengés. Nem mintha egy percig is gondolkozott volna rajta, mikor Prior megtette az ajánlatát, emlékeztette magát Mona. Neki megvolt a maga külön elképzelése, miért utálja úgy Eddy ezt a helyet. Valószínűleg nagyon elbaszhatott itt valamit, totál wilsont csinált magából. Vagy nem akart emlékezni rá, vagy kószált a Sprawlban pár pali, akik alaposan az eszébe juttatták volna, ha visszajön. Mona ezt onnan tudta, hogy Eddy mindig felkúrta magát, ha erről a helyről beszélt, ugyanúgy, mint amikor azokat a népeket emlegette, akik megmondták neki, hogy a bulijai szart se érnek. Az új haver, aki egyik este még olyan fenemód dörzsölt volt, másnap már kőseggű wilson lett, tök hülye, semmi fantáziával.

Elsodródott egy nagy bolt mellett, aminek a kirakatába egy szuper külsejű stimkészülék volt kitéve, karcsú és mattfekete, föléje meg egy hatalmas holo Angie-ről, aki a szomorú félmosolyával nézte az előtte hömpölygő tömeget. Az éjszaka királynője, bizony.

Az emberfolyam örvényleni kezdett egy tér körül, négy sugárút találkozásánál, aminek a közepén egy szökőkút emelkedett. És mivel Monának valójában nem volt úticélja, pontosan ott lyukadt ki, mert a körülötte kavargó emberek megállás nélkül elkanyarodtak más irányba. Igaz, a téren is voltak emberek, néhányan közülük a szökőkutat körülvevő repedezett vasbetonperemen üldögéltek. A közepén egy márványszobor állt megviselten, simára kopottan. Valami kiskölyök egy nagy hal — talán egy delfin — hátán. Úgy tűnt, hogy a víz a delfin szájából szökik elő, amikor a kút üzemel, de most éppen le volt pukkanva. Az üldögélő emberek mögött Mona összegyűrt, átázott faxokat és fehér polisztirol csészéket látott lebegni a víz színén.

Aztán a tömeg mintha elolvadt volna a háta mögött — nyüzsgő, eleven testek homorú fala —, és a három ember, aki szembenézett vele a szökőkút felől, hirtelen kiélesedett, fókuszba állt, mint valami fénykép. Elhízott csaj feketére festett hajjal, a szája félig nyitva, mintha folyton úgy maradna, a cicije kitüremkedik a piros gumimelltartóból; szőke csaj hosszúkás arccal, vékony ajkán kék rúzs, madárkarom-kezéből cigaretta sarjad; csupaszon hagyott karok a hidegben, a pasas rakodóizmai sziklaként feszülnek a szintetikus barnaság és a ronda sittes tetoválások alatt…

— Hé, te szajha! — kiáltott a kövér lány, egyfajta kárörömmel a hangjában — Nem takarodsz el rögtön a placcomról!

A szőkeség ránézett Monára a fáradt szemével, halványan elmosolyodott, amolyan bocs-de-nem-az-énhibám vigyorral, aztán elfordult.

A strici úgy pattant fel a szökőkút pereméről, mintha rugóra járna, de Mona már mozdult visszafelé, riadóztatta a szőke csaj arckifejezése. A fickó elkapta a karját, de az esőkabát műanyagvarrata elszakadt, és Mona könyékkel utat tört magának, vissza a tömegbe. Aztán elszállt a lövettől, és mire magához tért, már legalább egy háztömbbel odébb járt, nekidőlt egy acél lámpaoszlopnak, zihált és köhögött.

De most a lövet mindent az ellenkezőjére változtatott — előfordult néha az ilyesmi —, úgyhogy minden ronda lett, undok és visszataszító. Az arcok a tömegben űzöttnek és éhesnek tűntek, mintha mindnek meglenne a maga külön megszállott szenvedélye, az üzletek kirakatában villogó neonfények hideggé és kegyetlenné váltak, és az üveg mögött mintha csak azért lett volna ott az összes holmi, hogy kigúnyolja Monát: úgysem tudja megvenni őket. Valahonnan egy hang hallatszott, dühös, éles gyerekhang, amely végtelen, értelmetlen folyamban trágárságokat harsogott; mikor rádöbbent, hogy ő kiabál, gyorsan abbahagyta.

A bal karja fázott. Lenézett rá, és látta, hogy a ruhaujját letépték, oldalt pedig a varrás derékig felszakadt. Kibújt az esőkabátból, és a vállára terítette, mint valami palástot; így talán nem látszik azonnal.

Mikor a lövet által mindeddig késleltetett adrenalinhullám végigsöpört rajta, nekifeszítette a hátát a lámpaoszlopnak; a térde megroggyant, és egy pillanatra azt hitte, el fog ájulni, de aztán a lövet megint megtréfálta, és egyszerre csak ott kuporgott a nyári alkonyat fényében az öregember udvarán, előtte a repedezett, szürke földbe karcolt amőbajáték, de már nem foglalkozott vele, csak kuporgott tehetetlenül, tekintete elsiklott a hatalmas táptartályok mellett, ahol szentjánosbogarak pislákoltak a rozsdás autóroncsot beszövő galagonyabokor fölött. Valahol a ház mögött fény égett, és érezte a kukoricakenyér meg a kávé illatát, amit az öreg addig főzött újra meg újra, amíg meg nem állt benne a kiskanál, ahogy mondani szokta, és ott volt a vénember is, az egyik könyvét olvasgatta, a töredezett, megsárgult lapokat; egyetlen oldal sem volt szamárfüles, mert az összes könyvére kopott műanyag borítót húzott, és néha porrá omlottak a kezében, de ha rábukkant valamire, amit mindenáron meg szeretett volna őrizni, elővette a fiókból a kis zsebmásolóját, elemet rakott bele, és végigfuttatta az egész köteten. Mona szerette nézni, ahogy a másológép köpködi magából a friss kópiákat — fura szaguk volt, ami később elenyészett —, de az öregember sose engedte neki, hogy ő kezelje. Néha felolvasott Monának, kissé tétova hangon, mintha egy gitárt próbálna felhangolni, ami régen nem volt már a kezében. Nem meséket olvasott; nem voltak viccesek, és általában be sem fejeződtek. Inkább mintha ablakokat nyitott volna valami furcsaságra; sosem próbált megmagyarázni semmit, valószínűleg ő maga sem értette, talán senki az egész világon…

Aztán visszatért az utca, keményen és élesen.

Mona megdörzsölte a szemét, és felköhögött.

12. ITT KEZDŐDIK AZ ANTARKTISZ

— Én készen állok — mondta Piper Hill csukott szemmel; lótuszülésre emlékeztető pózban ült a szőnyegen. — Érintsd meg a mintát a bal kezeddel! — A Piper füle mögé beültetett aljzatból nyolc vékony vezeték futott az Angie barnára sült combján nyugvó készülékig.

A bolyhos, fehér köntöst viselő Angie az ágya széléről figyelte a szőke technikusnőt; a fekete mintaegység úgy ölelte a homlokát, mint valami szorosra sodort kendő. Engedelmeskedett, s ujjaival könnyedén végigsimított a gyűrött ágyneműn: a nyersselyem paplanon, a fehérítetlen lepedőn.

— Nagyszerű — mondta Piper, inkább magának, mint Angie-nek, és lenyomott valamit a billentyűzeten. — Még egyszer!

Angie vaskosabbnak érezte az ujjai alatt a szövetet.

— Még egyszer! — Újabb módosítás.

Most már ki tudta tapintani az egyes szálakat, érezte a különbséget a vászon és a nyersselyem között…

— Még egyszer!

Az idegei felsikoltottak, ahogy sajgó ujjai éles acélforgácsot, üvegtörmeléket tapintottak…

— Optimális — mondta Piper, és kinyitotta kék szemét. Kimonója ujjából apró elefántcsont fiolát vett elő, kihúzta a dugót, odaadta Angie-nek.

Angie lehunyta a szemét, és óvatosan szimatolt. Semmi.

— Még egyszer! Valami virág. Ibolya?

— Még egyszer!

Hányingert keltő melegházi bűz árasztotta el a fejét.

— Szaglóérzék rendben — mondta Piper, ahogy a fullasztó szag elenyészett.

— Mert nem vettem ám észre! — Angie kinyitotta a szemét. Piper egy apró, kerek papírdarabot nyújtott oda neki. — De csak ha nem hal! — mondta Angie, és megnyálazta az ujját. Megérintette a papírkorongot, ujját a nyelvéhez emelte. Piper egyik tesztjének egyszer az volt az eredménye, hogy hónapokig rá se bírt nézni a tenger gyümölcseire.

— Nem hal — mondta Piper mosolyogva. A haját rövidre nyírva hordta, mint valami tömör kis sisakot, ami jól illett a két füle mögé beültetett aljzatok grafitcsillogásához. Szilikon Szent Johanna, mondta egyszer róla Porphyre; Piper teljes odaadással végezte a munkáját. Ő volt Angie személyes technikusa, állítólag a Net legjobb hibakeresője.

— Karamell…

— Ki van még itt, Piper?

Miután elvégezte az Usher-tesztet, Piper éppen a vízhatlan nejlontasak cipzárját húzta rá a stimdeckjére.

Angie egy órája hallotta meg a helikopter érkezését, a nevetést, a lépteket a tornácon, miközben szabadulni igyekezett az álom karjaiból. Felhagyott a kísérletezéssel, feladta a szundikálást — ha ugyan szundikálásnak lehet nevezni, amikor az embert elárasztják egy idegen személyiség emlékképei, csordultig töltik, aztán elszivárognak a hozzáférhetetlen régiókba, bizonytalan utórezgéseket hagyva maguk után…

— Raebel — mondta Piper —, Lomas, Hickman, Ng, Porphyre, a Pápa.

— Robin?

— Ő nem.

— Continuity! — mondta Angie zuhanyozás közben.

— Jó reggelt, Angie.

— Szabadparti gyűrű. Kié?

— A jelenlegi társtulajdonosok, a Julianna-csoport és a Carribbana Orbital, Mustique II-re változtatták a gyűrű nevét.

— Akkor kinek a tulajdona volt, amikor Tally ott forgatott?

— A Tessier-Ashpool Rt.-é.

— Szeretnék többet tudni a Tessier-Ashpoolokról.

— Itt kezdődik az Antarktisz.

Angie a hangszóró fehér körívére meredt a gőzfelhőben.

— Mit mondtál?

— Itt kezdődik az Antarktisz. Hans Becker kétórás videotanulmánya a Tessier-Ashpool-családról, Angie.

— Megvan neked?

— Persze. David Pope nemrégiben kérte ki. Mély benyomást tett rá.

— Igen? Kábé mikor?

— Múlt hétfőn.

— Akkor ma este meg tudom nézni.

— Persze. Ez minden?

— Igen.

— Viszlát, Angie.

David Pope. A Pápa. A rendezője. Porphyre szerint Robin azt mondja az embereknek, hogy Angie hangokat hall. Pope-nak is? Megérintett egy kerámiapanelt; a víz forróbbá vált. Miért érdeklik a Pápát a Tessier-Ashpoolok? Megint megnyomta a panelt, és felnyögött a hirtelen lehűlő vízsugarak tűszúrásai alatt.

Belül, kívül, a túlvilági táj alakjai gyorsan közelednek, túl gyorsan…

Porphyre az ablaknál pózolt, amikor Angie belépett a nappaliba: egy hamisítatlan maszáj harcos válltöméses, fekete kreppselyemben és fekete bőrszárongban. A többiek lelkes ujjongással köszöntötték; Porphyre megfordult, és elvigyorodott.

— Jó kis meglepetést okoztál nekünk! — mondta a világos díványon terpeszkedő Rick Raebel, szerkesztés és különleges effektek. — Hilton azt hitte, hosszabb szünetet fogsz tartani.

— A világ négy égtájáról szedtek össze minket, drágám — tette hozzá Kelly Hickman. — Én Brémában voltam, a Pápa meg fenn a kútban valami művészeti témában, ugye, Dávid? — A rendezőre nézett, hogy jól mondja-e.

Pope, aki lovaglóülésben helyezkedett el az egyik XVI. Lajos korabeli széken, vaskos karját a törékeny támlán nyugtatva, fáradtan elmosolyodott; sötét haja keskeny arcába lógott. Amikor Angie időbeosztása lehetővé tette, Pope dokumentumfilmeket forgatott a Net/Knowledge-nek. Nem sokkal azután, hogy a Net alkalmazta, Angie névtelen szerepet kapott Pope egyik minimalista művészfilmjében: végtelen séta nyirkos, rózsaszín szaténdűnéken, a feje fölött a mesterséges acélégbolt. Három hónap múlva a karrierje meredeken ívelt fölfelé, a kazetta kalózváltozata klasszikus underground darab lett.

Karen Lomas, Angie dublőze, elmosolyodott a Pápa baloldalán álló széken. Jobboldalt Kelly Hickman, a kellékes üldögélt a fakófehér padlón Brian Ng, Piper vezető asszisztense mellett.

— Nos — mondta Angie —, megjöttem. Bocs, hogy felborítottam az időrendeteket, de ezt muszáj volt megcsinálni.

Csend lett. Az aranyozott székek vékony hangon nyikorogtak. Brian Ng köhintett.

— Csak örülünk neki, hogy itt vagy — mondta a konyha felől érkező Piper, mindkét kezében egy-egy csésze kávéval.

Megint ujjongani kezdtek, ezúttal némileg öntudatosabban, aztán jót nevettek.

— Hol van Robin? — kérdezte Angie.

— Mistah Lanier jelenleg Londonban tartózkodik — felelte Porphyre csípőre tett kézzel.

— Bármelyik percben megjöhet — jegyezte meg Pope szárazon; felállt, és elfogadott egy kávét Pipertől.

— Mit csináltál az orbitális pályán, Dávid? — kérdezte Angie, és elvette a másik csészét.

— Magánosokat kerestem.

— Magányt?

— Magánosokat. Remetéket.

— Angie — mondta Hickman, és talpon termett —, látnod kell azt a szatén kisestélyit, amit Devicq küldött a múlt héten! És megvettem az összes Nakamura-úszódresszt…

— Igen, Kelly, de…

Ám Pope már oldalt fordult, és Raebellel tárgyalt valamiről.

— Hé — mondta Hickman, és csak úgy sugárzott a lelkesedéstől —, gyere már! Próbáljuk fel!

A Pápa a nap hátralévő részét főleg Piperrel, Karén Thomasszal és Raebellel töltötte; meghányták-vetették az Usher-teszt eredményét, és elmerültek a végtelen részletekbe Angie visszailleszkedésével kapcsolatban, ahogy ők hívták a dolgot. Ebéd után Brian Ng elkísérte az orvosi vizsgálatra, amit egy magánklinikán tartottak, a Beverly Boulevard egyik tükördíszes zugában.

A nagyon rövid várakozás során a fehér falú, virágdíszes előtérben — ez biztos szertartásos ügy volt, mintha az orvosi vizsgálatok várakozás nélkül tökéletlenek és megbízhatatlanok volnának — Angie azon tűnődött, amin korábban is oly sokszor: miért nem tudják kimutatni egyetlenegy kórházban sem apja titokzatos örökségét, a fejébe rótt vévéket?

Az apja, Christopher Mitchell vezette azt a hibridizációs projektet, amelynek eredményeképpen a Maas Biolabs gyakorlatilag monopolhelyzetbe került az első biochipek előállítása terén. Turner, az ember, aki New Yorkba vitte, adott neki egy dossziéféleséget az apjáról, egy biosoftot, amit a Maas biztonsági szolgálatát koordináló MI állított össze. Az évek során négyszer töltötte be magának azt a dossziét; végül egy nagyon mámoros görögországi éjszakán a tengerbe hajította a biosoftot egy ír iparbáró jachtjáról, miután kiabálva veszekedtek Bobbyval. Már nem emlékezett, min vesztek össze, de arra a különös, szégyennel vegyes megkönnyebbülésre igen, amit akkor érzett, amikor az asszimetrikus kis memóriacsomag csobbanva eltűnt a vízben.

Talán az apja úgy tervezte meg a művét, hogy egyszerűen lehetetlen volt érzékelni a neurotechnikusok műszereivel. Bobbynak erről is megvolt a maga elmélete, és Angie gyanította, hogy ez közelebb áll a valósághoz. Talán Legba, a loa, aki Beauvoir szerint korlátlanul hozzá tudott férni a cybertéri mátrixhoz, módosítani tudta a szkennerekbe áramló adatfolyamot, láthatatlanná varázsolva ezzel a vévéket… Elvégre Legba indította el Angie pályafutását a szórakoztatóiparban, az ő műve volt, hogy sikerült fölülmúlnia Tally Isham tizenöt éves megasztár-karrierjét a Netnél.

De olyan régóta volt már, hogy a loák meglovagolták, és most Brigitte szerint újrarótták a fejében a vévéket…

— Hilton bábut csináltatott ma rólad Continuity-vel — mondta neki várakozás közben Ng.

— Igen?

— Nyilvánosan bejelentette a döntésedet a jamaikai utazással kapcsolatban, dicsérte a klinika módszereit, felhívta a figyelmet a drogok veszélyességére, kijelentette, hogy újult lelkesedéssel látsz munkához, kifejezte a háládat a közönségnek, megemlítette a malibui partot…

Continuity ilyenkor videoképmásokat generált Angieről, és a stimfilmekből kigyűjtött sablonok alapján megelevenítette őket. Ha megnézte ezeket a felvételeket, enyhe, de nem túl kellemetlen szédülés fogta el; ez egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor közvetlenül fel tudta fogni saját hírnevét.

A zöld növények mögött felberregett egy elektronikus csengő.

Mikor visszatért a városból, kukták várták a tornácon; nyárson sült csirkét készítettek a vendégseregnek.

Végignyúlt egy heverőn a Valmier alatt, és hallgatta a hullámverést. Hallotta, hogy a konyhában Piper magyarázza Pope-nak az orvosi vizsgálat eredményeit. Igazából nem lett volna rá szükség — minden szempontból a lehető legtisztábbnak találták —, de Pope is. Piper is megszállottja volt a részleteknek.

Mikor Piper és Raebel szabadidőruhát húzott, és kimentek a tornácra, hogy megmelengessék a kezüket a parázs fölött, Angie magára maradt a nappaliban a rendezővel.

— El akartad mesélni nekem, David, hogy mit kerestél odafönt a kútban…

— Igazi remetéket — A Pápa ujjaival borzas hajába túrt. — Még tavaly támadt egy ilyesféle ötletem, csak akkor még az afrikai zárt közösségekre gondoltam. Az volt a baj, hogy mikor felmentem, megtudtam, hogy aki ilyen messzire megy, aki valóban elszánja magát a remeteéletre az orbitális pályán, annak általában esze ágában sincs látogatókat fogadni.

— Forgattál? Interjúkat?

— Nem. Elő akartam ásni pár ilyen csodabogarat, és rábírni őket, hogy beszéljenek egy kicsit magukról.

— Sikerült?

— Nem. De hallottam pár sztorit. Iszonyú nagy sztorikat. Egy vontatópilóta szerint egy naftalinbűzös japán droggyárban elvadult gyerekek élnek. Egy egész új peremvidék alakult ki odakint, afféle Sargasso-tengerszellemhajók, elveszett városok. Van ebben némi pátosz, ha belegondol az ember. Ezzel azt akarom mondani, hogy odafent a legkisebb morzsát is komputerrel állították orbitális pályára. Minden emberkéz műve, ismert, feltérképezett, még a tulajdonosok is be vannak jegyezve. Mintha mítoszok virágzanának ki egy autóparkolóban. De feltételezem, az embereknek szükségük van erre, nem?

— Igen — mondta Angie, és Legbára gondolt, Mamman Brigitte-re, az ezer gyertyára…

— Azt azért sajnálom — mondta a Pápa —, hogy Lady Jane-hez nem jutottam el. Elképesztő sztori. Tiszta gótikus.

— Lady Jane-hez?

— Tessier-Ashpoolhoz. Az ő családja építette a szabadparti gyűrűt. Orbitális pionírok. Continuity-nek van róluk egy nagyszerű videója… Azt rebesgetik, meggyilkolta az apját. Ő a család utolsó sarja. Évekkel ezelőtt kifogytak már a pénzből. Mindent eladott, a saját szállását leválasztatta az orsó csúcsáról, és új pályára vontatta…

Angie felült a heverőn, a térdét felhúzta, átkulcsolta a karjával. A bordáin veríték csorgott.

— Nem hallottad még a történetet?

— Nem — felelte Angie.

— Ez már önmagában is érdekes; mutatja, mennyire értettek a ködösítéshez. Arra használták a pénzüket, hogy kimaradjanak a napi hírekből. Mikor Ashpool meghalt, az anya valószínűleg nagyon közel járt Josef Virek szintjéhez. És persze időközben csodálatosan titokzatosak lettek, tömegesen klónozni kezdték a gyerekeiket…

— Ez… ez iszonyú. És te… megpróbáltad megkeresni őt?

— Hát, érdeklődtem egy kicsit. Continuity megszerezte nekem azt a Becker-féle videót, és Lady Jane új pályája persze benne van a nyilvántartásban, de hívatlanul nem igazán célszerű odadugni az orrodat, igaz? És aztán Hilton felcsörgött, hogy visszahívjon dolgozni… Nem érzed jól magad?

— Igen, én… azt hiszem, most átöltözöm, felveszek valami melegebbet…

Vacsora után, miközben felszolgálták a kávét. Angie kimentette magát, és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Porphyre követte őt a lépcső tövébe. Vacsora alatt végig a közelében maradt, mintha sejtette volna újabb elbizonytalanodását. Nem, gondolta, Angie, nem volt ez új dolog; a régi, az örökös, a mindig visszatérő. Mindaz, amitől a drog megszabadította.

— Missy vigyázzon! — mondta Porphyre, nagyon halkan, hogy a többiek ne hallják.

— Jól vagyok — felelte Angie. — Túl sok az ember körülöttem. Még nem szoktam hozzá.

Porphyre csak állt, és figyelte őt; a haldokló parázs fénye kirajzolta elegáns vonalú, finoman inhumán koponyáját, míg Angie sarkon nem fordult, és fel nem sietett a lépcsőn.

Egy óra múlva hallotta, hogy megérkezik értük a helikopter.

— Ház — szólalt meg —, most meg akarom nézni Continuity videóját.

Mikor a faliképernyő legöngyölődött, kinyitotta a hálószoba ajtaját, és egy pillanatra megállt a lépcső tetején, az üres ház zörejeit figyelve. Hullámverés, a mosogatógép zúgása, a tornácra néző ablakoknak feszülő, ütemes széllökések.

Visszafordult a képernyő felé. és megborzongott az arctól, amelyik szemcsés nagytotálban megjelent rajta: sötét szemek fölött ívelő madárszemöldökök, törékeny, kiálló járomcsontok, telt, elszánt ajak. A kamera gyors iramban közelített az archoz, beleveszett az egyik szem sötétjébe, a képernyő elfeketedett, aztán megjelent rajta egy fehér pont, egyre tágult, megnyúlt, s végül Szabadpart csúcsba futó orsójává változott. Német feliratok villogtak.

— Hans Becker — idézte a ház a Net könyvtárának bemutató kritikáját — osztrák videoművész. akinek legjellemzőbb megkülönböztető jegye a térbelileg szigorúan körülhatárolt vizuális információmezők megszállott tanulmányozása. Módszerei a klasszikus montázstól az ipari kémkedésből kölcsönzött eljárásokon át egészen a mélyűri imázstechnikákig és a kino-archeológiáig terjed. Pályafutása csúcsát egyelőre az Itt kezdődik az Antarktisszal, a Tessier-Ashpool család képi tanulmányozásával érte el. A rögeszmésen médiaellenes iparklán, amely orbitális otthona tökéletes elszigeteltségében működött, figyelemreméltó kihívást jelentett számára.

Ahogy az utolsó felirat eltűnt, a fehér orsó betöltötte a képernyőt. A közepén egy emberalak jelent meg: pillanatfelvétel egy bő ruhákat viselő fiatal nőről, elmosódott háttér előtt. MARIE-FRANCE TESSIER, MAROKKÓ.

Ez nem a nyitójelenetben látott arc volt, a rátörő emlékképek arca, de valahogy megelőlegezte azt, mintha valami rejtőző lárva húzódna meg a felszín alatt.

A kísérőzene atonális rostokat szőtt a statikus zörej rétegeibe, ahogy Marie-France képének a helyét egy keményített gallért viselő fiatalember semmitmondó, fekete-fehér portréja foglalta el. Kellemes, arányos arca volt, de valahogy nagyon kemény, és a tekintetéből végtelen unalom sugárzott. JOHN HARNESS ASHPOOL, OXFORD.

Igen, gondolta Angie, sokszor találkoztam már veled. Ismerem a történetedet, bár belenyúlnom nem szabad.

De azt hiszem, tulajdonképpen nem igazán kedvelem magát, igaz, Mr. Ashpool?

13. KÖZLEKEDŐHÍD

A közlekedőhíd nyikorgott és imbolygott. A hordágy szélesebb volt, mint a korlátok közötti tér, úgyhogy mellmagasságban kellett tartaniuk, miközben az acélpallón araszoltak. Gentry haladt az élen, aki kesztyűs kezével keményen markolta a fogantyúkat az alvó lába mellett. Dörzsöltnek jutott a hordágy nehezebbik vége, a fejjel, a telepekkel meg a szerelvényekkel; érezte, hogy Cherry ott csetlik-botlik mögötte. Rá akart szólni, hogy menjen vissza, hogy igazán nincs szükségük még az ő súlyára is a közlekedőhídon, de valahogy nem tudott.

Hiba volt, hogy odaadta Gentrynek a Kid Afrikától kapott drogokat. Nem tudta, mi volt a dermában, amit Gentry belőtt magának; azt meg végképp nem. hogy mi minden keringett Gentry véráramában, amikor megérkezett. Mindenesetre Gentry csont nélkül bepörgött, és most itt voltak ezen a kibaszott közlekedőhídon, húsz méterrel a Gyártelep vasbeton padlója fölött, és Dörzsölt legszívesebben elsírta volna magát elkeseredésében, üvölteni akart; legszívesebben szétvert volna valamit, bármit, de nem engedhette el a hordagyat.

És Gentry mosolya, a hordágy alsó végéhez ragasztószalagozott biokijelző fényében, ahogy még egy lépést tett háttal a közlekedőhídon…

— Ember — szólalt meg Cherry vékony, kislányos hangon —, ez aztán frankón el lett baszva…

Gentry türelmetlenül megrántotta a hordágyat, és Dörzsölt markából hajszál híján kicsúsztak a fogantyúk.

— Gentry — mondta Dörzsölt —, szerintem tényleg meg kéne gondolnod a dolgot.

Gentry lehúzta a kesztyűjét. Mindkét kezében egy-egy optikai csatlakozót tartott, és Dörzsölt látta, hogy a vékony fémrudak reszketnek a műanyag foglalatban.

— Tudod, Gentry, Kid Afrika igazi nehézfiú. Ha vele akarsz kicseszni, tuti, hogy rábaszol — Ez szigorúan véve nem volt igaz, mert Kid Dörzsölt legjobb tudomása szerint túl okos volt ahhoz, hogy bosszúval meg más efféle haszontalanságokkal foglalkozzon. De ki a frász tudhatta volna egyáltalán, hogy kivel készül Gentry tengelyt akasztani?

— Nem cseszek ki senkivel — mondta Gentry, és közelebb lépett a hordágyhoz, kezében a csatlakozókkal.

— Idefigyelj, haver — mondta Cherry —, ha megszakítod az inputot, akár ki is nyírhatod a pasast; az automatizált idegrendszere szépen fogja magát, és fejtetőre áll. Miért nem állítod meg — kérdezte Dörzsölttől —, miért nem vágod pofán, vagy ilyesmi?

Dörzsölt a szemét masszírozta.

— Mert… nemt'om. Mert ő… Nézd, Gentry, Cherry azt mondja, meg is ölheted a szegény fattyút, ha hozzápiszkálsz. Hallottad?

— „LF” — mondta Gentry —, azt hallottam.

A fogai közé vette a csatlakozókat, és nekilátott, hogy kipiszkálja az egyik vezetéket a díszítetlen, szürke tömbből az alvó fickó feje fölött. A keze már nem remegett.

— A kurva életbe! — mondta Cherry, és a körmét rágta. A vezeték kiszabadult. Gentry a másik kezével bedugta az üres aljzatba a csatlakozót, és egy csuklómozdulattal megszorította. Aztán elmosolyodott, a szájában a második csatlakozóval. — Baszd meg — mondta Cherry —, én tépek innen.

De maradt.

A férfi a hordágyon halkan felnyögött. A hangtól Dörzsölt karján felmeredt a szőr.

Kijött a második vezeték is. Gentry bedugta a másik csatlakozót, és csavarni kezdte, hogy megszorítsa.

Cherry gyorsan a hordágy végéhez ment, letérdelt, hogy ellenőrizze a kijelzőt.

— Ezt megérezte — mondta, és felnézett Gentryre —, de a kijelző szerint oké a pasi.

Gentry a konzoljához lépett. Dörzsölt figyelte, ahogy pozícióba állítja a csatlakozókat. Talán mégis kiforrja magát a dolog, gondolta; Gentry nemsokára ki fog dőlni, bár a hordágyat itt kell hagyniuk, míg elő nem keríti valahonnan Kismadarat, hogy segítsen neki meg Cherrynek visszacipelni a közlekedőhídon. De Gentry tökre begolyózott, valószínűleg meg kéne próbálni visszavenni tőle a drogokat, legalábbis egy részüket, hogy a dolgok visszazökkenjenek a rendes kerékvágásba…

— Nem gondolhatok másra — mondta Gentry —, minthogy ez eleve elrendeltetett. Az eddigi munkám alakította így. Nem is próbálok úgy tenni, mintha érteném, hogyan, de vannak kérdések, amiket nem szabad feltennünk, igaz, Dörzsölt Henry? — Valamit begépelt az egyik billentyűzetén. — Belegondoltál már valaha, mi köze lehet a kóros paranoiának a vallásos megtérés jelenségéhez?

— Miről dumál? — kérdezte Cherry.

Dörzsölt komoran megrázta a fejét. Ha bármit mond, azzal csak tápot adna Gentry tébolyának. Gentry most a nagy holovetítőhöz lépett.

— Világok vannak a világokon belül — mondta. — Makrokozmosz, mikrokozmosz. Ma éjjel egy egész univerzumot hoztunk át a hídon, és ami fönt van, ugyanaz, mint ami lent van… Persze nyilvánvaló volt, hogy léteznie kell valami ilyesminek, de nem is mertem remélni… — Félénken visszanézett rájuk fekete gyöngyökkel kivarrt válla fölött. — Most pedig — mondta — vetünk egy pillantást annak a kis világegyetemnek az alakjára, amelybe a vendégünk útra kelt. És abban, Dörzsölt Henry, meg fogjuk látni a…

Megnyomta a holovetítő kapcsológombját. És felüvöltött.

14. JÁTÉKSZEREK

— Ez is aranyos — mondta Petal, és megérintett egy rózsafa kockát, ami akkora volt, mint Kumiko feje. — Az angliai csata — Fény derengett fölötte, és ahogy előrehajolt, Kumiko látta, hogy London szürke Petri-csészéje fölött apró repülőgépek köröznek, mint valami lassított felvételen. — A háborús filmek alapján készítették — mondta Petal —, pilótakamerákkal. — A lány a Temze-parti légelhárító ütegek már-már mikroszkopikus felvillanásait figyelte. — A Centenáriumra gyártották.

Swain biliárdszobájában voltak, hátul a földszinten, a 16. számú ajtó mögött.Halvány dohszag terjengett benne, rég letűnt pubok emlékeként. Ez a helyiség mintha finom erőszakkal dacolt volna a Swain házában uralkodó általános renddel és fegyelemmel; kopott bőrhuzattal bevont karosszékek álltak benne, nehéz, sötét bútordarabok, a biliárdasztal tompa zöldben csillogott… A fekete acélpolcok zsúfolásig voltak mindenféle játékszerrel; ezért hozta őt ide Petal tea előtt, kézzel varrott vakondbőr papucsában csoszogva, hátha valamelyik elszórakoztatja.

— Ez melyik háborúban volt?

— Az utolsóelőttiben — mondta Petal, és egy hasonló, de nagyobb készülékhez lépett, ami két thaiföldi harcoslány hologramját idézte föl. Az egyik kérges talpa nekicsattant a másik sovány, barnára sült hasfalának; a rúgás fogadására készülő izmok megfeszültek. Petal megnyomott egy gombot, és a harci jelenet eltűnt.

Kumiko visszanézett az angliai csatára, a pislákolva égő háztömbökre.

— Mindenféle sportesemény — mondta Petal, és kinyitott egy számzáras disznóbőr aktatáskát, amelyben százával sorakoztak a felvételek.

Megmutogatott Kumikónak még féltucat csecsebecsét, aztán megvakarta sörtés tarkóját, és keresett a videón egy japán hírcsatornát. Végül megtalálta, de az automata fordítóprogramot nem tudta beállítani. A lánnyal együtt nézte végig néhány reménybeli Ono-Sendai-alkalmazott felvételi szertartását; a jelöltek könnyekig meghatódva, szerényen visszahúzódva álldogáltak a háttérben.

— Mi ez az egész? — kérdezte.

— Kifejezést adnak a zaibatsu iránt táplált hűségüknek.

— Nagyszerű — mondta Petal. Meglegyintette a videót a tollseprűjével. — Mindjárt kész a tea.

Kiment a szobából. Kumiko levette a hangot. Sally Shears nem jelent meg a reggelizőasztalnál, mint ahogy Swain sem.

A mohazöld függönyök mögött megbújva egy sor csúcsíves ablak nyílt ugyanarra a kertre. Kumiko kinézett a behavazott napórára, aztán visszaejtette a félrehúzott függönyt. (A néma faliképernyőn találomra összeválogatott tokiói jelenetek villantak fel, fóliaruhás mentőorvosok próbáltak kifűrészelni ernyedt áldozatokat a felismerhetetlenségig összezúzódott acélroncsokból.) A túlsó falnál masszív Viktória-korabeli fiókos szekrény állt, fenyőtobozra emlékeztető lábakon. A megsárgult, faragott elefántcsontlappal keretezett kulcslyuk üres volt, és mikor Kumiko próbát tett az ajtóval, az nesztelenül kinyílt, régi polírozógyanták vegyszerillatát lehelve. Értetlenül meredt a szekrény hátlapjára akasztott fekete-fehér mandalára, míg rá nem döbbent, mi az: egy célbadobó tábla. A fényezett falemezt lyukak és horzsolások tarkították körülötte; ezek szerint egyes játékosok még a táblát sem találták el. A szekrény alsó részében néhány fiók kapott helyet, mindegyik kis sárgaréz gombbal és miniatűr, elefántcsonttal keretezett kulcslyukkal volt ellátva. Kumiko letérdelt a padlóra, egy pillantást vetett hátra, az ajtó felé (a képernyő egy shindzsukui táncdalénekes száját mutatta), aztán amilyen halkan csak tudta, kihúzta a legfelső fiókot. Tele volt dobónyilakkal; egy részüket bőrtasakba csomagolták, a többit csak úgy belökték a fiókba. Visszatolta a fiókot, és kihúzta a bal keze felé esőt. Egy döglött molylepke meg egy rozsdás dugóhúzó. A felső kettő alatt egyetlen széles fiók nyílt; mikor kihúzta, félúton megakadt, és hangosat kattant.

Kumiko megint hátranézett (a Fuji Electric fénylő neonlógója, amint bevilágítja a Tokiói-öblöt), de Petal nem mutatkozott.

Néhány percet töltött azzal, hogy átlapozzon egy japán pornómagazint; a szöveg főleg a csomózás művészetével foglalkozott. Ezalatt egy porosnak látszó, fekete, viaszosvászon kabátot talált, meg egy szürke műanyagdobozt, amin dombornyomásos felirat díszelgett: WALTHER. Maga a pisztoly hűvös volt és nehéz; mikor kiemelte a habszivacs ágyból, Kumiko látta az arca tükörképét a kéken fénylő fémen. Még sosem volt lőfegyver a kezében. A szürke műanyagburkolattal borított tus hatalmasnak tűnt. Kumiko visszatette a dobozba, és átfutotta a többnyelvű használati utasítás japán verzióját. Légpisztoly volt; a cső alatti tolópumpával kellett feltölteni. Nagyon pici ólomgolyókat lőtt ki. Még egy játékszer. Visszarakta a dobozt a fiókba, és a helyére tolta.

A többi fiók üres volt. Kumiko becsukta a szekrény ajtaját, és visszatért az angliai csatához.

— Nem — mondta Petal —, sajnálom, de nem lehet.

Devon-vajkrémet kent egy szelet pirítósra; a nehéz, Viktória-korabeli kés valóságos játékszernek tűnt hatalmas mancsában. — Kóstolja meg a vajat! — mondta; lehajtotta roppant fejét, és kifejezéstelenül bámult Kumikóra a szemüvege fölött.

Kumiko letörölt a felső ajkáról egy darabka dzsemet a lenvászon asztalkendővel.

— Gondolja, hogy szökni próbálnék?

— Szökni? Szökni akar? — Petal lassan, megfontoltan rágcsálta a pirítósát, és kinézett a kertre, ahol kitartóan szállingózott a friss porhó.

— Nem — mondta Kumiko. — nem szándékozom megszökni.

— Nagyszerű — mondta Petal, és még egyet harapott a pirítósból.

— Veszélyben lennék kinn az utcán?

— Uramisten, dehogy — felelte Petal egyfajta előre programozott derűvel —, ugyanolyan biztonságban volna, mint itt a házban.

— Sétálni akarok.

— Nem lehet.

— Hiszen Sallyvel mindig elengednek.

— Igen — mondta Petal —, csakhogy őt nem ejtették a feje lágyára, a mi Sallynket, de nem ám!

— Ezt a nyelvjárást nem ismerem.

— Nem mehet ki egyedül, így szól a megállapodásunk az apjával, érti? Sallyvel bármikor, de ő most nincs itt. Persze valószínűleg amúgy sem zaklatná senki, de minek kockáztassunk? Én, tudja, igazán örömmel elkísérném, csakhogy nekem itt kell maradnom a házban, hogy fogadjam a Swainnek szóló hívásokat. Úgyhogy nem tehetem. Igazán kár — Úgy tűnt, őszintén sajnálja, így hát Kumiko fontolóra vette a visszavonulást. — Még egy pirítóst? — intett Petal a tányérja felé.

— Köszönöm, nem — Kumiko letette az asztalkendőjét. — Igazán finom volt — fűzte hozzá.

— Legközelebb meg kell kóstolnia a vajat — mondta Petal. — A háború után hiánycikk volt. A szél erre fújta az esőfelhőket Németország felől, és gondok voltak a tehenekkel.

— Swain itthon van most, Petal?

— Nincs.

— Sosem látom.

— Folyton utazgat. Az üzlet. Sokfelé megfordul. De nemsokára befutnak majd a hívások, és akkor mind ide fognak járni.

— Kicsodák, Petal?

— Az üzletfelei.

— Kuromaku — mondta Kumiko.

— Tessék?

— Semmi, hagyja csak.

A délutánt egyedül töltötte a biliárdszobában, egy bőrhuzatú karosszékbe kuporodva; figyelte, ahogy a hó betemeti a kertet, és felismerhetetlen, tejfehér alakzatot csinál a napórából. Elképzelte az édesanyját, sötét prémekbe burkolózva, egyedül a kerti hóesésben; a hercegnő-balerina, aki a Sumida éjsötét vizébe ölte magát.

Megborzongott. Felállt, megkerülte a biliárdasztalt, és a márványkandallóhoz ment, ahol gázláng sziszegett halkan a soha el nem égő széndarabok alatt.

15. EZÜSTSÉTA

Volt Monának egy barátnője Clevelandben, Lanette, aki sok mindenre megtanította. Hogyan kell kiugrani gyorsan a kocsiból, ha a fuvar rá akarja zárni az ajtókat, hogyan viselkedjen, ha vásárolni készül. Lanette valamivel idősebb volt nála, és főleg lövetet szedett; „hogy feldobódjak”, szokta mondani, mert szinte mindentől kipörgött, az analóg endorfinoktól a megbízható, tiszta, tennessee-i ópiumig. Máskülönben csak a videó előtt ücsörögne napi tizenkét órán át, mondogatta, és minden szart megnézne, amit leadnak. Amikor frankón kipörög az ember, és a lövet a tetejébe még mozgékonnyá is teszi, mondogatta, az már valami. De Mona észrevette, hogy akik komolyan kipörögnek, azoknak rettentő sok idejébe kerül, hogy feldobódjanak; azt pedig nem értette, miért nézne valaki videót, amikor a stimfilmhez is ugyanolyan könnyen hozzájuthat. (Lanette azt mondta, a szimstimtől csak ugyanazt a szart kapja, amiből szeretne kikeveredni.)

Azért jutott eszébe Lanette, mert Lanette néha tanácsokat adott neki, például elmagyarázta, hogyan tegye elviselhetővé a rossz éjszakákat. Ma Lanette azt mondaná, ugorjon be egy bárba, és keressen magának társaságot. Még maradt némi dohánya az utolsó Floridában töltött éjszakáról, úgyhogy csak azon múlt a dolog, talál-e magának egy olyan helyet, ahol a készpénzt is elfogadják.

Egyből ráhibázott, rögtön az első próbálkozásra. Jó jel. Lefelé egy keskeny vasbeton lépcsőn a társalgás füstös morajába; a háttérben Shabu „White Diamonds”-ának az ismerős, tompa lüktetése. Ide nem öltönyösök jártak, de nem is az a hely, amit a clevelandi stricik csehónak neveztek. Monának semmi kedve nem volt egy csehóban inni, legalábbis ma este.

Valaki éppen akkor állt fel a pult mellől, amikor Mona belépett, úgyhogy gyorsan becsusszant a helyére, és amikor leült, a műanyag szék még meleg volt alatta; a második jó előjel.

A csapos az ajkát csücsörítette és bólintott, mikor megmutatta neki az egyik bankjegyet a táskájából, így hát kért tőle egy pohár bourbont meg egy sört kísérőnek; Eddy is mindig ezt rendelte, ha maga fizetett. Ha valaki meghívta, akkor különféle koktélokat rendelt, amiket a csapos nem tudott kikeverni, aztán hosszan, türelmesen elmagyarázta neki, pontosan hogy is készítse el. Utána megitta, és azon baszakodott, hogy nyomába sem érhet azoknak a koktéloknak, amiket Los Angelesben vagy Szingapúrban vagy valami más hülye helyen kevernek, ahol — Mona tudta róla — soha életében nem járt.

Az itteni bourbon elég furcsa volt, kicsit savanyú, de amikor lecsusszant, igazán frankó. Ezt meg is mondta a csaposnak, aki megkérdezte, hol szokott bourbont inni. Közölte vele, hogy Clevelandben, és a pasas bólintott. Ott tiszta etilalkoholt szolgálnak fel valami szarral keverve, amitől állítólag bourbon-ízt kap. Mikor megkapta a visszajárót, rájött, hogy itt a Sprawlban a bourbon drága dolog lehet. Mindenesetre elvégezte a dolgát, feldobódott tőle rendesen, úgyhogy felhajtotta a maradékot, és nekilátott a sörének.

Lanette szerette a bárokat, de sosem ivott, csak kólát vagy ilyesmit. Mona jól emlékezett arra a napra, amikor egyszerre két lövetet vett be — Lanette dupla pofonnak hívta az ilyet —, és meghallotta azt a hangot a fejében, ugyanolyan tisztán, mintha lenne vele valaki a szobában: Gyorsan száguld, helyben áll. És Lanette, aki alig egy órája oldott fel egy csésze kínai teában három fekete Memphis gyufafejet, szintén belőtt magának egy fél kristályt, aztán sétálni mentek, kósza kísértetként járták az esőáztatta utcákat, és Mona valami tökéletes harmóniát érzett közöttük, még a beszéd is fölösleges volt. És a hangnak igaza volt, mert a csúcsponton nem rázta, ki a hideg, elmaradt az izomgörcs meg a vacogás. csak azt érezte, hogy valami — talán maga Mona — szép csöndesen kifelé terjed a középpontból. És rátaláltak arra a parkra, az ezüstös tócsákkal tarkított gyepre, és bejárták az összes ösvényt, és Mona el is nevezte magában ezt az élményt Ezüstsétának.

És nem sokkal ezután Lanette egyszerűen eltűnt, és senki sem látta többet, és egyesek azt mondták, Kaliforniába ment, mások meg azt, hogy Japánba, és akadtak olyanok is, akik szerint rábaszott, és kihajították egy ablakon, amit Eddy száraz kocsikáztatásnak hívott, de Mona most nem akart erre gondolni, így hát kihúzta magát és körülnézett, és igen, ez frankó helynek tűnt, elég kicsinek ahhoz, hogy a népek összezsúfolódjanak, de ez néha kimondottan jó. Eddy műbalhésoknak hívta az ilyen embereket, akiknek van némi dohánya, de úgy öltözködnek, mintha nem lenne, csakhogy a ruhájukon látni, hogy passzol rájuk, és újonnan vették.

A pult mögött, az italállvány fölé egy videoképernyő volt felszerelve, és Mona egyszerre csak Angie-t pillantotta meg; egyenesen a kamerába nézett, és mondott valamit, de a csapos az előbb levette a hangot, és nem lehetett hallani a tömeg lármájától. Aztán egy légifelvétel következett, valami tengerparti házsor, utána pedig megint Angie; nevetett, a haját rázta, azzal a különös, szomorú félmosollyal.

— Hé — mondta Mona a csaposnak —, itt van Angie.

— Kicsoda?

— Angie — mondta Morva, és a képernyőre bökött.

— Aha — felete a csapos —, rákapott valami drogtervezői szarra, és kipurcant tőle, ezért elment Dél-Amerikába, vagy hova a francba, és leperkált az ottaniaknak pár milcsit, hogy kipucolják.

— Ő nem élhet szaron. A csapos ránézett.

— Hogy az istenbe ne?

— De egyáltalán hogy jutott eszébe? Elvégre ő Angie, nem?

— Benne van a pakliban.

— De nézz rá — tiltakozott Mona —, milyen klasszul fest… — Ám Angie már eltűnt, a helyét egy fekete teniszező vette át.

— Gondolod, hogy az ő? Az egy dumafej, kisanyám.

— Dumafej?

— Mint egy bábu — szólalt meg mögötte egy hang, és ahogy hátrafordult, Mona homokszín hajfürtöket pillantott meg, hanyag, ferde vigyort a fehér arcon. — Mint egy bábu — ismételte a férfi, fölemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait —, érted?

Mona érezte, hogy a csapos otthagyja, odébbáll a pult mentén. A ferde vigyor szélesebbre váltott.

— Helyettesítés. Hogy Angie-nek ne kelljen folyton gürcölnie, érted?

Mona viszonozta a mosolyt. Aranyos fickó, okos, szürke szemekkel, és pontosan azzal a rejtett kisugárzással, amire a lánynak most szüksége volt. Nem öltönyös fuvar. Kicsit vézna, bár az ma este kimondottan az ínyére volna; azok a mókás, hanyag ráncok a szája körül nem illenek a ravaszul csillogó szeméhez.

— Michael.

— Ha?

— A nevem. Michael.

— Ó. Mona. Én Mona vagyok.

— Hová valósi vagy, Mona?

— Floridába.

És merje azt mondani Lanette, hogy nem elég tanulékony!

Eddy utálta a műbalhésokat; nem voltak vevők a bulijaira. Michaelt még inkább utálta volna, mert a palinak állása volt, meg manzárdlakása egy vállalati lakóházban. Ő legalábbis manzárdlakásnak hívta, de mikor ideértek, Monának palástolnia kellett a csalódottságát; jóval nagyobbnak képzelte a manzárdot. Az épület régi volt, valami kiszuperált gyár, vagy ilyesmi; a falak homokkal csiszolt téglából voltak, a mennyezet meg természetes fából. De az egész belső teret felosztották, csupa olyan kéglire, mint a Michaelé; nem sokkal volt nagyobb a hotelszobánál, egyik oldalt a háló, másik oldalt a főzőfülke meg a zuhanyozó. Igaz, a legfelső emeleten volt, úgyhogy a mennyezetet jórészt tetőablakok alkották; talán ezért hívták manzárdnak. A tetőablakok alá vízszintes, piros kartonernyő volt kifeszítve, bordákkal és merevítőlécekkel, mint valami nagy papírsárkány. Az egész hely kicsit zsúfoltnak tűnt, de a szerteszét heverő cuccok mind vadonatújak voltak; pár vézna kis drótvázas szék, fehérre mázolva, amiknek az ülőkéjét szorosan rájuk tekert, átlátszó műanyaghuzalok alkották, egy rakás játékmodul, egy munkapad, meg egy ezüstszínű bőrdívány.

A díványon kezdték, de Monát zavarta, hogy a bőre hozzátapadt, úgyhogy átmentek az ágyra, hátul a hálófülkében.

Ekkor látta meg a felvevőberendezést, a fehér falipolcokon sorakozó stimvezetékeket. De az agya közben megint bekattant a lövettől, és ha már egyszer úgy döntött, hogy végigcsinálja, hát hadd menjen. Michael rácsatolta a nyakára a fekete gumipántot; az elektródákban végződő nyúlványok a tarkójára tapadtak. Vezeték nélküli cucc volt; Mona tudta, hogy méregdrága.

Miközben Michael felvette a saját nyakpántját, és ellenőrizte a készüléket a polcon, a munkájáról beszélt, hogy egy memphisi cégnél dolgozik, amelyik új neveket talál ki a nagyvállalatoknak. Most éppen valami Cathode Cathay nevű céget kell átkeresztelnie. Irtó nagy szükségük van rá, mondta, és felnevetett, de aztán hozzátette, hogy egyáltalán nem könnyű a dolog. Mert a cégek olyan sokan vannak, hogy a jó neveket már mind felhasználták. Neki van egy számítógépe, amelyik tudja az összes nagyvállalat nevét, meg egy másik, amiben az elnevezéshez felhasználható szavakat tárolja, meg egy harmadik, amelyik ellenőrzi, hogy a kész szavak nem jelentenek-e faszfejt és más ilyesmit svédül vagy kínaiul. De az a cég, amelyiknél dolgozik, nemcsak neveket árul. hanem valami imázs nevű izét is, úgyhogy Michaelnek meg kell beszélnie egy csomó más emberrel, hogy a név, amit kitalált, illik-e a csomagra.

Aztán szeretkeztek, és nem volt valami hajde nagy élmény, Mona már nem tartotta annyira mókásnak; mintha egy közönséges fuvarral kefélt volna. Ahogy ott feküdt, egyre csak az járt a fejében, hogy Michael az egészet fölveszi, és ha akarja, bármikor visszajátszhatja, és vajon hány csajjal csinálta már meg ezt?

Utána csak feküdt a férfi mellett, a lélegzését hallgatta, míg a lövet apró kis karikákat kezdett rajzolni a koponyája aljára, újra meg újra összefüggéstelen képsorok peregtek a szeme előtt: a műanyag zsák, amiben a cuccait tartotta Floridában, és dróttal fogatta össze a száját, a csótányok ellen — a farostlemez asztalnál ülő öregember, amint éppen krumplit hámoz egy konyhakéssel, aminek a pengéje már olyan keskenyre kopott a sok köszörüléstől, mint Mona hüvelykujja — az a csehó Clevelandben, ami úgy nézett ki, mint valami garnélarák, csak éppen a teteje ívben behajlott a fémlemezek meg a rózsaszínre és narancssárgára festett műanyaglapok alatt — a prédikátor, akit akkor látott, mikor ruhát vásárolni ment, a sápadt, életlen Jézusával. Mikor a prédikátor volt soron, mindig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán mégse tette. Mona tudta, hogy a képek nem tűnnek el, csak ha felkel, és elfoglalja magát valami mással. Lemászott az ágyról, felállt, és nézte Michaelt a tetőablakokon beszűrődő szürke fényben. Örömmámor. Örömmámor közelg.

Mona kiment a szobába, és felvette a ruháját, mert fázott. Leült az ezüstszínű díványra.A piros kartonernyő rózsaszínűvé varázsolta a tetőablakok szürke fényét, mintha odakint kezdene világosodni. Mona azon töprengett, mennyibe kerülhet egy ilyen kégli.

Most, hogy nem látta Michaelt, alig emlékezett rá, hogy nézett ki. Nohát, gondolta, neki aztán nem lesznek ilyen gondjai, ő biztos emlékezni fog rám, de ettől meg olyan érzés fogta el, mintha megütötték, megpofozták vagy megtépték volna. Talán az lett volna a legjobb, ha ott marad a szállodában, és berakja Angie stimfilmjeit.

A szürkésrózsaszín fény betöltötte a szobát, pocsolyákba gyűlt, a szélein alvadni kezdett. Monának valahogy Lanette jutott eszébe a fényről, meg a sztori, hogy csúnyán rábaszott. Az emberek néha csúnyán rábasznak, ha elmennek mások kéglijébe, mert könnyű kilökni őket az ablakon, és a zsaruk az életben meg nem tudják, honnan pottyantak ki.

De nem akart erre gondolni, így hát kiment a konyhába, és megnézte a hűtőt meg a polcokat. A fagyasztóban talált egy zacskó kávébabot, de ilyenkor nem jó a kávé, mert összevesz a lövettél. Rengeteg kis befóliázott csomag volt a frigóban, japán felirattal: félkész kaják. Levett a polcról egy doboz filteres teát, és felnyitotta a hűtőben talált vizespalackot. A vizet kiöntötte egy fazékba, és addig vacakolt a tűzhellyel, amíg sikerült bekapcsolnia. A főzőlapok a fekete pultra nyomtatott fehér karikák voltak; rá kellett rakni a fazekat a karikára, aztán megérinteni a mellette lévő piros pontot. Mikor a víz felforrt, beledobott egy teafiltert, és lehúzta a főzőlapról.

A fazék fölé hajolt, belélegezte a jázminillatú gőzöket.

Eddy arcát sose szokta elfelejteni, ha éppen nem volt vele. Talán nem egy nagy szám a fiú, de akárhogy is legyen, ott van mellette. Kell lennie egy arcnak az ember körül, ami nem változik folyton. De Eddyvel együtt az is eszébe jutott, hogy talán tényleg nem volt olyan jó ötlet ez a kiruccanás. Nemsokára jön a lepukkanás, és addigra ki kell gondolnia, hogy jusson vissza a szállodába, és hirtelen úgy tűnt, mintha minden túl bonyolult lenne, túl sok mindent kéne csinálnia, és a dolgok valahogy nem akartak összeállni, és igen, ez volt a lepukkanás: amikor rádjön a majré amiatt, hogy mi a francot csinálj magaddal.

Mindenesetre úgy gondolta, Prior nem fogja megengedni, hogy Eddy megüsse, mert bármit is akar tőle, a külsejével van kapcsolatban. Megfordult, hogy keressen magának egy csuprot.

Prior állt előtte fekete öltönyben. Mona hallotta, hogy a torka valami fura kis hangot ad ki, teljesen magától.

Régebben is látott már mindenféle dolgot, amikor lepukkant a lövettől; ha elég szigorúan nézett rájuk, mindig eltűntek. Kipróbálta Priorral is, de nem jött össze.

A pasas ott állt, a kezében valami műanyag pisztolyszerűséggel; nem szegezte Monára, csak szorongatta a kezében. Olyasféle kesztyűt viselt, mint amit Gerald, amikor megvizsgálta. Úgy tűnt, nem haragszik, de nem is mosolygott. És hosszú ideig nem mondott semmit, mint ahogy Mona sem.

— Ki van még itt? — Úgy kérdezte, mintha valami fogadáson lenne.

— Michael.

— Hol?

Mona a hálófülke felé mutatott.

— Vedd fel a cipőd!

A lány eloldalazott mellette, ki a konyhából, és automatikusan lehajolt, hogy felvegye a szőnyegről a fehérneműjét. A cipőjét a dívány mellett hagyta.

Prior követte, és nézte, ahogy felhúzza a cipőjét. A pisztoly még mindig ott volt a kezében. A szabad kezével levette Michael bőrdzsekijét a dívány támlájáról, és odalökte Monának.

— Vedd föl! — mondta. Mona engedelmeskedett, és zsebre gyűrte a fehérneműjét.

Prior felkapta a földről a szakadt fehér esőkabátot, gombóccá gyűrte, és zsebrevágta.

Michael horkolt. Talán nemsokára felébred, és visszajátssza az egészet. Amilyen frankó cuccot tartott a polcán, nem igazán volt szüksége senki másra.

A folyosóra érve Mona figyelte, ahogy Prior bezárja maga mögött az ajtót egy szürke dobozzal. A pisztoly eltűnt, bár nem látta, hogy elrakta volna. A dobozból egy piros flexirúd állt ki, a végén egy közönségesnek látszó mágneses kulccsal.

Hideg volt odakint az utcán. Prior lekísérte a sarokig, és kinyitotta előtte egy kis, fehér, háromkerekű járgány ajtaját. Mona beszállt. Prior a volán mögé ült, és lehúzta a kesztyűt. Beindította a kocsit; Mona látta a felszálló port egy cégközpont felhőkarcolójának rézszínű tükörlapjaiban.

— Azt fogja hinni, hogy elloptam — mondta, és lenézett a dzsekire.

Aztán a lövet kijátszotta az utolsó lapját, és neuronok dübörgő lavinája indult meg Mona szinapszisain; Clevelandben sétált, esett az eső, és nagyon jól érezte magát.

Ezüst.

16. ROSTOK A RÉTEGEKBEN

Én vagyok az ideális néződ, Hans — gondolta, mikor másodszor játszotta le a videofilmet. Figyelmesebbet ugyan hol találnál? És elkaptad őt, Hans; tudom, mert álmomban az ő emlékeit látom. Úgy ám, nagyon közel jutottál.

Igen, elkaptad őket. Az utazás kifelé, a falak felhúzása, a hosszú spirál befelé. Megszállottjai voltak a falaknak, igaz? A vér, a család labirintusának. Az útvesztő kint lebegett az űrben, és az sugárzott belőle: Mi vagyunk idebenn, odakint valami más, és mi örökre itt fogunk maradni. És a sötétség is megvolt már kezdettől fogva… Ismételten rátaláltál Marie-France szemében. Megragadtad, mikor lassan rázoomoltál a kamerával, a koponya árnyas körpályáira szegezted. Marie-France Tessier már a kezdeti időkben is úgy rendezte a dolgokat, hogy minél kevesebb felvétel készüljön róla. Azzal az anyaggal dolgoztál, amihez hozzá tudtál férni. Igazításokat eszközöltél a képén, elforgattad a fény és az árnyék síkjai között, modelleket generáltál, neonrácsokkal térképezted föl a koponyáját. Speciális programokkal öregítetted az arcát, amik a statisztikai modelleken alapultak, animációs rendszereket használtál, hogy életre keltsd az érett nőt, Marie-France-t. Elképesztően sok, de mégis véges számú pontra redukáltad a képmását, és összekeverted őket, új formákat mintáztál belőlük, és kiválasztottad azokat, amik mintha beszéltek volna hozzád… És azután áttértél a többiekre, Ashpoolra meg a lányra, akiknek az arca keretet ad a művednek; az első és az utolsó látványra.

A második lejátszás szilárddá és kötötté varázsolta Angie gondolataiban a Tessier-Ashpoolok történetét, lehetővé tette számára, hogy elrendezze Becker szilánkjait egy idővonalon, amely Tessier és Ashpool házasságával vette kezdetét; ezt az egybekelést akkoriban főként a vállalati pénzvilág sajtója méltatta. Mindketten egy-egy szerénynek cseppet sem nevezhető üzletbirodalom örökösei voltak, a Tessier család vagyona kilenc sarkalatos szabadalom kizárólagos tulajdonosi jogán alapult a biokémia terén, Ashpoolé pedig a nagy melbourne-i tervezőcégen, ami az apja nevét viselte. Az újságírók szemében inkább fúzió volt ez, mint házasság, bár az eredményül kapott vállalati entitást a legtöbben otrombának ítélték, torz kimérának, két teljesen másfajta fejjel.

Ám akkoriban már látni lehetett Ashpool fényképein, ahogy eltűnik az unalom, s helyébe könyörtelen, elszánt céltudatosság lép. Az eredmény nem volt túl hízelgő, sőt inkább ijesztő: a kemény, jóvágású férfiarc, még jobban megkeményedett, eltökéltsége irgalmatlanná vált.

A Marie-France Tessier-vel kötött házasságát követő első évben Ashpool eladta cégállománya kilencven százalékát, felszabadult tőkéjét orbitális ingatlanokba és űrkomp-szerelvényekbe fektette, az eleven egyesülés gyümölcsét pedig — két gyermeket — béranyák hozták a világra Marie-France biarritzi villájában.

Tessier és Ashpool fölemelkedett az orbitális szigetvilágba, és ott egy olyan ekliptikát talált, amit csak gyéren népesítettek be a katonai űrállomások és a nagy kartellek első automatizált gyártelepei. Itt aztán építkezni kezdtek. Kombinált tőkéjük az első években igen alacsony szinten ált; az Ono-Sendai hasonló összeget ruházott be egyetlen processziós modulba, a multinacionális háttértámogatással finanszírozott orbitális félvezető-projektben. Marie-France azonban váratlanul merész vállalkozói szellemről tett tanúságot, és jövedelmező adatvédelmi szolgáltatásokat ajánlott a nemzetközi bankközösség kétes hírnévnek örvendő szektorainak. Ezáltal kapcsolatba került magukkal a bankokkal, és a klienseikkel. Ashpool hatalmas hiteleket vett föl, és a betonfal, amit később Szabadpartnak fognak hívni, egyre növekedett, ívesen önmagába fordult, bekebelezte alkotóit.

Mikor kitört a háború, a Tessier-Ashpooloknak ez a fal nyújtott menedéket. Látták felvillanni és elhamvadni Bonnt, majd nem sokkal utána Belgrádot. Az orsó építése kisebb fennakadásokkal ugyan, de folytatódott az alatt a három hét alatt; később, a rákövetkező kábult és kaotikus évtizedben olykor komolyabb nehézségekkel kellett szembenézniük.

A két gyermek, Jean és Jane, most már ott volt velük; a biarritzi villát eladták, hogy finanszírozni tudják egy kriogenikus tárolóhelyiség építését új otthonukban, a Villa Straylightban. A hűtőkamra első lakói klónozott embriók voltak, tíz pár: 2Jean és 2Jane, 3Jean és 3Jane…

Számos törvény tiltotta és szabályozta az egyéni génállomány mesterséges úton történő reprodukálását, ugyanakkor viszont számos vitatott kérdés merült föl a konkrét jogalkalmazás terén…

Angie megállította a filmet, és utasította a házat, hogy játssza le újra az előző képsorokat. Fotók egy másik kriogenikus hűtőkamráról, amit ugyanaz a svájci cég épített, mint a Tessier-Ashpoolokét. Becker feltételezte, hogy a két létesítmény hasonlít egymásra, és Angie tudta, hogy igaza volt: azok a kör alakú, krómmal keretezett, fekete üvegajtók központi helyet foglaltak el az idegen emlékekben, erőteljesen totemikus felhanggal.

A film megint előre pörgött: zéró gravitációs munkálatok az orsó belső felületére tervezett építményeken, a Lado-Acheson napelemes energiarendszer installációja, az atmoszféra és a rotációs nehézségi erő stabilizálása… Becker a bőség zavarával küszködött, több órányi lelkendező, szervilis hangvételű dokumentációból válogathatott. A reakciója egy vad, elsöprő erejű montázs volt, amely valósággal lecsikarta az eredeti anyagról a felszínes lirizálást; elszigetelt munkások feszült, elcsigázott arcát vágta be a kaptárszerű nyüzsgést ábrázoló jelenetek közé a roppant gépezetek körül. Szabadpart gyorsított felvételen zöldült és virágzott ki, mesterséges hajnalok és szintetikus naplementék gyors egymásutánjában; buja, elszigetelt világ, amit tavak türkizkék ékkövei pettyeznek. Tessier és Ashpool előjöttek a nyitóceremóniára a Villa Straylightból, titkos tanyájukról az orsó csúcsán, érdektelen unalommal bámulták az általuk teremtett tájat. Itt Becker viszavett az iramból, és megint elmerült az aprólékos, megszállott elemzésben. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Marie-France a kamerák előtt mutatkozott; Becker elnyújtott, elgyötört fúgában derítette föl az arca síkjait, az asszony képének mozgása finom összhangban volt az érzéki háttérzenével, amely kígyóként tekergőzve merült fel és bukott alá a filmet kísérő statikus zörej folyamatos hullámaiba.

Angie megint megállította a filmet, kikelt az ágyból, az ablakhoz ment. Különös diadalmámort érzett, váratlan erőt és belső egységet. Hét évvel korábban, New Jerseyben egyszer már átélte ezt az érzést; akkor tudta meg, hogy mások is ismerik álombéli látogatóit, loáknak hívják őket, Isteni Lovasoknak, neveket adnak nekik, megidézik őket, és szívességekről alkudoznak velük.

Persze akkor sem volt minden egyértelmű és érthető. Bobby szerint az a Linglessou, aki meglovagolta Beauvoirt az oumphorban, és a mátrix Linglessouja két különálló entitás, sőt az előbbinek egyáltalán nincs is saját személyisége.

— Évezredek óta csinálják már — mondta —, táncolnak, dobolnak és behülyülnek tőle, de a cybertérben ezek a dolgok csak hét-nyolc éve jelentek meg.

Bobby hitt a régi cowboyoknak, akiket mindig meghívott egy italra a Gentlemen Loserben, ha Angie karrierje a Sprawlba vetette őket; márpedig ők makacsul azt bizonygatták, hogy a loák csak nemrég jelentek meg a rendszerben. A régi cowboyok nosztalgiával emlékeztek vissza azokra az időkre, amikor még csak a tehetségen és az idegeken múlt, hogy egy konzolzsoké sokra viszi-e; bár Beauvoir azt mondta volna, hogy a loákkal való tárgyaláshoz ugyanezekre a tulajdonságokra van szükség.

— De hozzám eljöttek — szállt vitába Angie. — Nekem nem kellett deck.

— Mert te egy eleven decket hordasz a fejedben. Apád műve…

Bobby elmagyarázta neki, hogy a régi cowboyok között általános egyetértés uralkodik, miszerint egy bizonyos napon a dolgok megváltoztak, de hogy hol és mikor, abban nem tudnak megállapodni.

A Változás Napja, így hívták, és Bobby egyszer elvitte Angie-t álruhában a Gentlemen Loserbe, hogy hallgassa meg, miket mesélnek; a Net biztonsági szolgálatának ideges alkalmazottjai végig a nyomukban voltak, de az ajtón nem engedték be őket. Angie-re akkor nem annyira a szövegük tett nagy hatást, hanem az, hogy a biztonságiak zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. A Gentlemen Loser a cowboyok bárja volt, mióta a háborúban megszületett az új technológia, és az egész Sprawlban nem lehetett még egy olyan helyet találni, amit ilyen nagy számban látogatott volna a bűnözővilág krémje — ámbár amikor Angie ott járt, ehhez az elitizmushoz már régóta hozzátartozott az a kimondatlan szabály, hogy a törzsvendégek mind nyugalomba vonultak. A forró gyerekek már nem nyüzsögtek a Loserben, de akadtak közülük, akik időnként megjelentek — hallgatni és tanulni.

Most, a malibui ház hálószobájában Angie-nek eszébe jutott, mi mindenről beszéltek, a sztorik a Változás Napjáról, és tudta, hogy énjének egy része megpróbálja fedésbe hozni ezeket a történeteket, ezeket az emlékeket a saját múltjával, meg a Tessier-Ashpoolokével.

3Jane volt a rost, a Tessier-Ashpool házaspár a réteg. A születési dátuma hivatalosan ugyanaz volt, mint tizenkilenc testvérklónjának. Becker hangvétele még fűtöttebbé és mániákusabbá vált, amikor 3Jane császármetszés útján napvilágot látott a Villa Straylight műtőjében; őt is béranya hordta ki. A kritikusok mind egyetértettek: 3Jane volt Becker ösztönző tényezője. 3Jane születése után a dokumentumfilm fókusza finoman áthelyeződött, intenzitása megváltozott, a megszállottság sejtelme fokozódott — ami nem egy kritikus véleménye szerint a bűntudat kifejeződése volt.

3Jane lett a fókusz, a perverz aranytelér a család gránittömbjében. Nem, gondolta Angie, inkább ezüst: sápadt és holdkóros. Miközben egy kínai turista fényképét elemezte 3Jane-ről és két lánytestvéréről egy szabadparti szálloda úszómedencéje mellett, Becker ismételten visszatért 3Jane szemére, keskeny kulccsontjára, törékeny csuklóira. Fizikailag a nővérek azonosak, 3Jane-t azonban valami informálja, és ennek a homályos természetű információnak a megragadása lett Becker művének központi témája.

Szabadpart prosperál, ahogy a szigetvilág egyre terjeszkedik. Bankközpont, bordély, adattár, semleges terep a hadakozó mamutvállalatoknak: az orsó egyre összetettebb szerepet játszik az orbitális történelemben, miközben a Tessier-Ashpool Rt. újabb fal mögé vonul vissza, amit ezúttal leányvállalatokból épít. Marie-France neve rövid időre felmerül egy genfi szabadalmi perrel kapcsolatban, amely a mesterséges intelligenciák létrehozása terén elért eredményekre vonatkozik, és első ízben derül fény rá, milyen hatalmas beruházásokat eszközölt a Tessier-Ashpool Rt. ezen a kutatási területen. A család ismét tanúbizonyságot tesz különleges képességéről, hogyan tűnjön el a nyilvánosság elől, majd újabb homályos időszak következik, ami Marie-France halálával ér véget.

Egyes makacs pletykák gyilkosságot emlegetnek, ám az ügy kivizsgálására tett minden kísérlet zátonyra fut a család vagyonán és elszigeteltségén, politikai és pénzügyi kapcsolataik elképesztően messzire terjedő hálózatán.

Mikor másodjára nézte meg Becker filmjét, Angie már tudta, ki ölte meg Marie-France Tessier-t.

Reggel kávét főzött magának a sötét konyhában, aztán leült egy székre, és a tengerparti fövény halovány csíkját nézte.

— Continuity.

— Hello, Angie!

— Tudod, hogyan lehet elérni Hans Beckert?

— Megvan a párizsi ügynökének a telefonszáma.

— Csinált valamit az Antarktisz óta?

— Tudomásom szerint nem.

— És azt egész pontosan mikor forgatta?

— Öt éve.

— Köszönöm.

— Örülök, hogy segíthettem, Angie.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie!

Vajon Becker azt feltételezte, hogy Ashpool későbbi haláláért 3Jane a felelős? Mintha ezt sugallta volna a maga homályos módján. Roger szerint ez a feltevés része a legendának.

— Continuity.

— Hello, Angie!

— A konzolzsokék folklórja, Continuity. Mit tudsz róla? És ezzel vajon mit fog kezdeni Swift? — tűnődött el futólag.

— Mit akarsz tudni, Angie?

— A Változás Napja.

— A mítoszvariáns általában két változatban fordul elő. Az egyik változat feltételezi, hogy a cyber mátrixot olyan entitások lakják — esetleg látogatják —, akiknek a jellemzői megfelelnek a „rejtett népnek”, ennek az ősi archetípusnak. A másik variáns mindentudást, mindenhatóságot és felfoghatatlanságot tételez fel magáról a mátrixról.

— Hogy a mátrix isteni lényegű?

— Bizonyos értelemben igen, bár a mítoszvariáns keretein belül maradva helyesebb lenne azt mondani, hogy a mátrixnak van istene, mivel e feltételezett lény mindentudása és mindenhatósága a mátrixra korlátozódik.

— Ha korlátai vannak, akkor nem lehet mindenható.

— Pontosan. Igen érdekes, hogy a mítoszvariáns nem tekinti halhatatlannak ezt a lényt, ellentétben a legtöbb egyetlen istent posztuláló hitrendszerrel, legalábbis a te kultúrád által elfogadott értelemben nem. A cybertér az emberi tevékenység eredményeként létezik, amennyiben egyáltalán létezőnek lehet nevezni.

— Akárcsak te.

— Igen.

Angie átsétált a nappaliba, ahol a XVI. Lajos korabeli székek lecsupaszított vázaknak tűntek a hajnali fényben; lábaik, akár az aranyozott csontok.

— Ha létezne egy ilyen lény — mondta —, te is a része lennél, ugye?

— Igen.

— Tudnál róla?

— Nem szükségképpen.

— Tudsz róla?

— Nem.

— Kizárod a lehetőségét?

— Nem.

— Nem gondolod, hogy ez egy furcsa beszélgetés, Continuity? — Angie arcán könnyek peregtek, bár nem emlékezett rá, hogy sírva fakadt volna.

— Nem.

— Azok a történetek a… — habozott, mert majdnem kimondta, hogy loákról — …a mátrixban honoló dolgokról hogy egyeztethetők össze ezzel a legfelsőbb-lényeszmével?

— Sehogy. Mindkettő a Változás Napjának egy-egy változata. Egyik mítoszvariáns sem túlságosan régi.

— Mikoriak?

— Körülbelül tizenöt évesek.

17. VÁROSI NYÜZSGÉS

Mikor felébredt, Sally hűvös tenyere simult a szájára; a másik kezével csöndre intette.

A kis lámpák, amik az aranyfoltos tükrök keretébe voltak szerelve, mind égtek. Az egyik bőröndje kinyitva hevert a hatalmas ágyon, mellette egy takaros kis ruhahalom.

Sally az ajkához illesztette a mutatóujját, aztán a bőrönd meg a ruhák felé bökött.

Kumiko kicsusszant a düftinpaplan alól, és belebújt egy melegítőbe, mert fázott. Megint Sallyre nézett, és fontolóra vette, hogy megszólaljon-e. Bármi is ez az egész. Petal rögtön megjelenne, ha kiejtene valamit a száján. Sally ugyanúgy volt öltözve, ahogy Kumiko utoljára látta, gyapjúkabátban, a nyakában skótmintás kendővel. Megismételte a gesztust: csomagolj!

Kumiko gyorsan felöltözött, aztán nekilátott, hogy bepakolja a maradék ruhákat a bőröndbe. Sally közben nesztelenül körbejárta a szobát: fiókokat húzott ki és tolt vissza a helyükre. Megtalálta Kumiko útlevelét, egy arany krizantémmal díszített fekete műanyagtömböt, és a lány nyakába akasztotta a fekete nejlonzsinórnál fogva. Aztán eltűnt a spanyolfallal elválasztott fülkében, és az antilopbőr tasakkal a kezében tért vissza, amiben Kumiko a toalettholmiját tartotta.

Mikor Kumiko becsukta a bőröndöt, az elefántcsontsárgaréz telefon felberregett.

Sally nem törődött vele, felkapta az ágyról a bőröndöt, kézen fogta Kumikót, és kihúzta maga után a sötét folyosóra. Aztán elengedte a kezét, és becsukta maga mögött az ajtót; a telefon csengését mintha elvágták volna, áthatolhatatlan sötétség szakadt rájuk. Kumiko hagyta magát a liftbe kalauzolni — ráismert az olaj és a bútorfényező szagáról, a fémrács csörömpöléséről.

Aztán megindultak lefelé.

Petal a ragyogó fehér falú előszobában várta őket, hatalmas, kifakult mintájú flanelköntösbe burkolózva. Kopott papucsát viselte; a lába nagyon fehér volt a köntös szegélye alatt. A kezében pisztoly volt, vaskos, lapos holmi, a színe mattfekete.

— A rohadt kurva életbe — mondta szelíden, mikor meglátta őket —, ezt meg mire véljem?

— A lány velem jön — mondta Sally.

— Ez — felelte lassan Petal — teljességgel kizárt.

— Kumi — mondta Sally; a kezét Kumiko vállára tette, és kifelé noszogatta a liftből —, vár a kocsi.

— Ezt nem teheted — mondta Petal, de Kumiko érezte a zavarodottságát, az elbizonytalanodását.

— Akkor lőj le, Petal, baszd meg!

Petal leeresztette a pisztolyt.

— Ha elviszed a lányt, Swain fog lelőni engem.

— Ha ő lenne itt, ugyanúgy nem tudna csinálni semmit, igaz?

— Kérlek — mondta Petal —, ne!

— Semmi baja nem lesz. Ne aggódj! Nyisd ki az ajtót.

— Sally — kérdezte Kumiko —, hová megyünk?

— A Sprawlba.

És megint felébredt, azúttal a szuperszonikus hajtómű lágy vibrálására, Sally gyapjúkabátja alatt kuporogva. Emlékezett a házsor előtt várakozó hatalmas, lapos autóra; Tick verítékben fürdő arcára a szélvédő mögött; Sallyre, ahogy kinyitja az ajtót, és betuszkolja; Tick halk, folyamatos káromkodására, ahogy a kocsi gyorsulni kezd; az abroncsok panaszos csikorgására, mikor túl éles szögben fordult be a Kensington Park Roadra; Sallyre, ahogy odaszól neki, hogy lassítson, majd a kocsi vezeti magát.

És csak itt az autóban jutott eszébe, hogy a Maas-Neotek készüléket visszatette a rejtekhelyére a márvány mellszobor alatt — Colin Londonban maradt, a hetyke magabiztosságával meg a vadászkabátjával, aminek a könyöke ugyanúgy ki volt kopva, mint Petal vakondbőr papucsa — most valóban szellemmé, emlékmássá változott.

— Negyven pero — szólalt meg Sally a mellette lévő ülésen. — Jó, hogy aludtál egy kicsit. Nemsokára hozzák a reggelit. Emlékszel még, milyen név szerepel az útleveledben? Frankó. Most pedig ne kérdezz semmit, amíg meg nem ittam a kávémat, oké?

Kumiko ezernyi stimfilmből ismerte a Sprawlt; a japán populáris kultúrának jellemző vonása volt, hogy valósággal lenyűgözték a hatalmas városkonglomerátumok.

Angliáról volt néhány előzetes elképzelése, amikor megérkezett oda: egy-két híres épület homályos képe, elmosódott benyomások egy olyan társadalomról, amit az övé hajlamos volt ósdinak és pangásban lévőnek tekinteni. (Az anyja meséiben a hercegnő-balerina mindig rádöbbent, hogy az angolok hiába becsülik nagyra, nem tudják megfizetni a táncát.) Amit Londonból mindeddig látott, az ellentmondott a várakozásainak: a városban feszülő energiák, a világra gyakorolt szemlátomást nagy befolyása, a széles bevásárlóutcák Ginzaszerű forgalma.

A Sprawlról sok előzetes feltételezése volt, és a legtöbb az érkezésétől számított pár órán belül semmivé enyészett.

Mikor azonban Sally mellett álldogált a várakozó utasok hosszú sorában, a hatalmas, visszhangos vámcsarnokban, melynek tartópillérei odafent a sötétségbe vesztek, amivel csak a halványan fénylő világítógömbök dacoltak szabályos térközönként — és noha tél volt, minden gömböt rovarok fellege vett körül, mintha az épületnek saját klímája lenne —, nos, ekkor a stimfilmek Sprawlját képzelte maga elé, Angela Mitchell és Robin Lanier felgyorsított életének érzéki, fülledt-zsongó hátterét.

Átestek a vámvizsgálaton — ami a várakozók végtelenbe nyúló sora ellenére csak annyiból állt, hogy végig kellett húznia az útlevelét egy zsírosnak látszó fémhasítékon —, és egy zsúfolt vasbeton hangárba jutottak, ahol sofőr nélküli poggyásztargoncák araszoltak lassan a kavargó tömegben, amely tarajos hullámokat vetve keresett közlekedőeszközt magának.

Valaki elvette a bőröndjét. Lenyúlt, és olyan magától értetődő könnyedséggel és magabiztossággal vette ki a kezéből, ami azt sugallta, hogy neki ez a dolga, hogy mindennapos munkáját végző alkalmazott, mint azok a fiatal nők, akik meghajtással búcsúztatják a vendéget a tokiói üzletek ajtajában. És Sally megrúgta az illetőt. A térdhajlatába rúgott, olajozottan körbefordulva a sarkán, mint a thaiföldi harcoslányok Swain biliárdszobájában, majd kiragadta a kezéből a bőröndöt, még mielőtt a férfi tarkója tisztán hallható reccsenéssel a koszos betonpadlónak csattant volna.

Aztán Sally odébbhúzta Kumikót, a tömeg összezárult a fekvő alak fölött, és a hirtelen, hanyag erőszak mintha álommá fakult volna; de mégsem, mert Sally mosolygott, most először, mióta elhagyták Londont.

Kumiko most már teljesen elveszettnek érezte magát. Figyelte, ahogy Sally szemlét tart a rendelkezésre álló járművek fölött, gyorsan lekenyerez egy egyenruhás diszpécsert, elijeszt az útból három másik fuvarra váró utast, végül betuszkolja őt egy himlőhelyes, ferde állású légpárnásba, amire függőleges fekete-sárga csíkokat festettek. Az utastér sivár volt, és igencsak kényelmetlennek tűnt. A sofőr, ha ugyan volt, láthatatlan maradt az összekarcolt műanyag páncéllemez mögött. Ahol a lemez találkozott az autótetővel, videokamera lencséje kandikált ki egy kör alakú nyíláson, és valaki elnagyolt figurát rajzolt oda: egy férfialakot, aminek a kamera volt a fallosza. Mikor Sally beszállt, és becsapta az ajtót maga után, a hangszóróból valami recsegés hallatszott, amit Kumiko az angol nyelv egyik helyi dialektusának vélt.

— Manhattan — mondta Sally. A kabátja zsebéből elővett egy bankjegyet, és meglengette a kamera előtt.

A hangszóró kérdő hangnemben megreccsent.

— A belvárosba. Majd megmondom, ha ott leszünk.

A taxi légpárna-szoknyája felfúvódott, az utastérben kialudt a fény, és már úton is voltak.

18. SITTIDŐ

Gentry padlásszobájában volt. Látta, hogy Cherry Gentryt ápolja. Cherry hátranézett rá a válla fölött Gentry ágya széléről.

— Hogy érzed magad, Dörzsölt?

— Oké… rendben vagyok.

— Emlékszel rá, hogy az előbb is megkérdeztem?

A férfi arcába bámult, akit Kid Afrika Grófnak nevezett. Cherry a hordágy szerelvényeivel vacakolt, egy átlátszó műanyagzacskót akart rögzíteni, amiben zabkása-színű folyadék lötyögött.

— Hogy vagy, Dörzsölt?

— Frankón.

— Egy szart vagy te frankón. Folyton…

Gentry szobájának a padlóján ült. Az arca nedves volt. Cherry szorosan mellette térdelt, a kezét a vállán nyugtatta.

— A sitten csinálták?

Bólintott.

— Vegyszeres büntetőkúra?

— Ja…

— Indukált Korszakov?

Dörzsölt…

— Epizódok? — kérdezte Cherry. Dörzsölt a padlón ült Gentry padlásszobájában. Hol van Gentry? — Csak ilyen epizódokra emlékszel? A rövid távú memóriád befuccsol?

Honnan tudja? Hol van Gentry?

— Mi a kiváltó ok?

— Mi váltja ki a tüneteket, Dörzsölt? Mi pörget át a sittidőbe?

A földön feküdt Gentry szobájában, és Cherry gyakorlatilag rajta ült.

— A stressz — mondta, és azon csodálkozott, honnan tudja ezt a csaj. — Hol van Gentry?

— Lefektettem.

— Miért?

— Összeesett. Mikor meglátta azt az izét…

— Milyen izét?

Cherry egy rózsaszín dermát simított a csuklójára.

— Durva egy anyag — mondta. — Talán kizökkent belőle…

— Miből?

A lány sóhajtott.

— Ne is törődj vele!

Az ágyban ébredt, Cherry Chesterfield mellett. Minden ruhája rajta volt, csak a dzsekije meg a cipője nem. Ágaskodó pénisze az övcsatja mögé szorult, és a bőrnadrágon keresztül nekifeszült Cherry fenekének.

— Verd ki a fejedből!

Téli fény szüremlett be a viharvert ablakon, és mikor Dörzsölt megszólalt, gőzölgött a lehelete. — Mi történt? — Miért van ilyen hideg a szobában. Eszébe jutott Gentry sikolya, amikor az a valami meglódult feléje…

Hirtelen felült.

— Nyugi! — mondta a lány, és a hátára hemperedett. — Feküdj vissza! Gőzöm sincs, mi indít be…

— Mire gondolsz?

— Feküdj vissza! Takarózz be! Meg akarsz fagyni? Engedelmeskedett. A lány félkönyékre támaszkodott, és fürkész pillantást vetett rá.

— Lesitteltek, ugye? Kemoterápiás büntetőeljárás.

— Ja Honnan tudod?

— Te mondtad. Tegnap éjjel. Meg azt is, hogy a stressztől visszaeshetsz. Pontosan ez történt. Az a vacak el akarta kapni a haverodat, te a kapcsolóhoz ugrottal, kinyírtad a holovetítőt. A haverod elesett, beverte a fejét. Vele foglalkoztam, amikor észrevettem, milyen furán viselkedsz. Úgy becsültem, kábé ötperces összefüggő emlékeid lehetnek. Akkor is előfordul, ha sokkot kap az ember, vagy légnyomás éri…

— Hol van? Hol van Gentry?

— Alszik a kéróján, teletömtem nyugibogyóval. Ahogy kinézett, úgy gondoltam, ráférne egy nap pihenés. Legalább addig sincs útban.

Dörzsölt lehunyta a szemét, és megint maga előtt látta azt a szürke valamit, ami el akarta kapni Gentryt. Emberszerű volt, legalábbis nagyjából, vagy inkább mint egy majom. Egyáltalán nem emlékezetetett azokra a bonyolult geometriai ábrákra, amiket Gentry hozott össze a cuccával, mikor az Alakra vadászott.

— Azt hiszem, kiment a biztosíték — mondta Cherry. — Itt kábé hat órája aludt ki a fény.

Dörzsölt kinyitotta a szemét. A hideg. Gentry nem zongorázta be a kódokat a konzolon. Felnyögött.

Cherryt a konyhában hagyta, hogy kávét főzzön a butángázos tűzhelyen, ő meg elindult megkeresni Kismadarat. A füstszag után ment. Kismadár tüzet rakott egy acéltartályban, és köréje tekeredve aludt el, mint valami kutya.

— Hé — mondta Dörzsölt, és megbökte a srácot a cipője orrával —, kelj fel! Balhé van.

— Kifogyott a kibaszott lé — motyogta Kismadár, és felült zsíros nejlon hálózsákjában, ami a sok kosztól pontosan ugyanolyan színű volt, mint a Gyártelep padlója.

— Észrevettem. Ez az egyes számú probléma. A kettes számú az, hogy szükségünk van egy furgonra, légpárnásra vagy ilyesmire. El kell vinnünk innen azt a pasast. Nem jön össze Gentryvel.

— De Gentry az egyetlen, aki vissza tudja hozni a lét — tápászkodott fel dideregve Kismadár.

— Gentry alszik. Kinek van itt furgonja?

— Marvie-nak meg a haverjainak — mondta Kismadár, és görcsös köhögőroham fogta el.

— Vidd el Gentry robogóját! Majd a furgonnal visszahozod. Most azonnal.

Kismadár magához tért kicsit a köhögésből.

— Ez komoly?

— El tudod vezetni, nem?

— Ja, de Gentry teljesen ki lesz…

— Az az én gondom. Tudod, hol tartja a tartalék kulcsát?

— Izé, igen — mondta Kismadár félénken. — Figyelj csak — kockáztatta meg —, mi van, ha Marvie meg a haverjai nem akarják ideadni nekem a furgont?

— Add oda nekik ezt! — mondta Dörzsölt, és a dzsekije zsebéből előhalászta a drogokkal megtömött tasakot. Cherry magához vette, mikor bekötözte Gentry fejét. — És az összeset odaadod nekik, érted? Mert rá fogok kérdezni.

Az ágy szélén kuporogtak Dörzsölt szobájában, szorosan egymás mellé húzódva, és éppen kávét ittak, amikor felsípolt Cherry csipogója. Dörzsölt mindent elmondott neki a Korszakov-módszerről, amit csak tudott, mert a lány megkérdezte. Korábban soha senkinek nem beszélt erről, és muris volt, hogy voltaképpen alig tudott róla valamit. Beszélt a lánynak a régebbi rohamairól, aztán megpróbálta elmagyarázni, hogyan működik ez a rendszer a sitten. Az volt benne a trükk, hogy az embernek egészen addig megmaradt a hosszú távú memóriája, amíg be nem adták neki a szert, így aztán szépen betanították valamire, és amikor nekilátott legürcölni az idejét, nem felejtette el, hogyan kell csinálni. Főleg olyan melót bíztak rá, mint a robotokra. Dörzsöltél például miniatűr fogaskerék-áttételek összeszerelésére képezték ki; mikor már öt perc alatt össze tudott rakni egyet, mehetett a buli.

— Semmi mást nem csináltak veled? — kérdezte Cherry.

— Csak azokat a fogaskerék-áttételeket.

— Nem arra gondoltam. Agyzárlat, vagy ilyesmi…

Dörzsölt ránézett. A sebhely az ajkán már majdnem begyógyult.

— Ha igen, nem mondták meg — felelte.

Ekkor szólalt meg a csipogó a lány egyik bőrdzsekijében.

— Valami nem stimmel — mondta Cherry, és felállt.

Gentryt a hordágy mellett térdelve találták; valami feketét tartott a kezében. Cherry kikapta a markából, mielőtt megmoccanhatott volna. Gentry ott maradt, ahol volt; pislogva nézett fel a lányra.

— Téged aztán nem könnyű lecsendesíteni, haver — Cherry odanyújtotta Dörzsöltnek a fekete szerkentyűt. Egy retinális kamera.

— Ki kell derítenünk, ki ez — mondta Gentry. A hangja kásás volt a nyugtatóktól, amiket Cherry adott be neki, de Dörzsölt érezte, hogy most nem izzik benne a téboly parazsa.

— A francokat — mondta Cherry —, még azt se tudod, hogy egy éve ugyanezeket a szemeket hordta-e.

Gentry megérintette a kötést a halántékán.

— Ti is láttátok, ugye?

— Ja — mondta Cherry —, Dörzsölt kikapcsolta.

— Egyszerű sokkhatás — mondta Gentry. — Nem gondoltam volna, hogy… Igazából nem volt veszélyes. Nem készültem föl eléggé…

— Egy rakás szar volt a kibaszott koponyádban — mondta Cherry.

Gentry bizonytalanul talpra állt.

— Eltűnik innen — mondta Dörzsölt. — Elküldtem Madarat egy furgonért. Nem tetszik nekem ez a sok szar.

Cherry rámeredt.

— Hova tűnik el? Vele kell mennem. Ez a munkám.

— Tudok egy helyet — hazudta Dörzsölt. — Nincs áram, Gentry.

— Nem viszed sehová — mondta Gentry.

— Nem ám a lófaszt!

— Nem — Gentry kissé megingott. — Marad a pasas. A csatlakozók a helyükön vannak. Nem fogom még egyszer piszkálni. Cherry is maradhat.

— Azt hiszem, meg kéne magyaráznod ezt a szarságot, Gentry — mondta Dörzsölt.

— Először is — mondta Gentry, és a szürke műanyagtömbre mutatott a Gróf feje fölött — ez nem „LF”; ez egy aleph.

19. KÉS ALATT

Megint a szálloda, belezökken a kiégett lövet diktálta halálmenetbe, Prior az előcsarnokba kíséri, a japán turisták már felkeltek, és a fáradtnak tűnő idegenvezetők körül gyülekeznek. Jobb-bal, jobb-bal, jobb lábat a bal után, a feje nehéz, olyan nehéz, mintha valaki lyukat fúrt volna a tetejébe, aztán beleöntött volna negyed kiló folyékony ólmot, és a fogai mintha valaki máshoz tartoznának, túl nagyok; mikor lecsapott rá a megnövekedett gravitáció, nekiesett a lift falának.

— Hol van Eddy?

— Eddy elment, Mona.

Elkerekedő szemekkel nézett rá, és látta, hogy visszamosolyog, a rohadt fattyú.

— Micsoda?

— Eddyt kifizettük. Kompenzáltuk. Úton van Makaóba egy tekintélyes hitelchippel. Kedves kisjátékbarlang.

— Kompenzálták?

— A befektetéséért. Az idejéért. Érted.

— Az idejéért?

Az ajtók szisszenve kinyílnak a kék szőnyeges folyosóra. És valami átzuhan rajta, valami hideg; Eddy utálta a szerencsejátékokat.

— Most nekünk dolgozol, Mona. Nem szeretnénk, ha megint fognád magad, és lelépnél.

Pedig megtetted, gondolta Mona, elengedtél. És tudtad, hogy hol keress.

Eddy elment…

Nem emlékezett rá, mikor aludt el. Még mindig az új ruháját viselte, Michael dzsekijét felhúzta a vállára, mint valami takarót. A szeme sarkából látta a hegyoldalas épületet, még a fejét sem kellett elfordítania, de a hosszúszarvú eltűnt.

Az Angie-stimfilmeket műanyagtokban tárolták. Találomra kiválasztott egyet, a körmével felhasította a csomagolást, belökte a kazettát a hasítékba, és felrakta az elektródákat. Nem gondolkozott; a kezei maguktól is tudták, mi a dolguk, két barátságos állat, amik sose bántanák őt. Az egyikük megnyomta a PLAY gombot, és Mona elmerült az Angie-világban, ami patyolattiszta volt, mint a jobbfajta drogok. Lassú szaxofonzene, egy limuzinban ül valamelyik európai nagyvárosban, az utcák mind körülötte forognak, a sofőr nélküli autó körül, csupa széles sugárút, hajnaltiszták és szinte néptelenek, puha prém simogatja a vállát, és a kocsi csak gurul tovább egy sík szántóföldek között húzódó nyílegyenes országúton, amit tökéletesen egyforma fák szegélyeznek.

Kanyar, gumik csikorognak a salakon, egy széles, napsütötte rámpán jut a parkba, ahol ezüstként csillog a harmat a fűszálakon, itt egy acélőz, ott egy nedves, fehér márványszobor… A ház hatalmas volt és régi, soha nem látott még hasonlót, de az autó elhaladt mellette, aztán elhagyott néhány kisebb épületet, végül egy széles, sík mező széléhez ért.

Itt sárkányrepülők voltak kikötve; törékenynek tűnő polikarbon vázakra kifeszített áttetsző membránok. Lágyan rezegtek a hajnali szellőben. Lanier mellettük várta őt, a jóképű, mosolygós Robin viseltes fekete melegítőben, aki szinte minden stimfilmben Angie partnerét játszotta.

És most kiszállt a kocsiból, egyenesen nekivágott a mezőnek; nevetett, mikor sarka a puha gyepbe süppedt. A kezébe kapta a cipőit, úgy szaladt oda Robinhoz, aki mosolyogva zárta a karjába, és az illata, a szeme…

Kellemes, rózsaszín örvény, a szerkesztők tánca — összetömörítették a hosszadalmas folyamatot, míg a szereplők becsatolják magukat az ezüstös vezérsínen billegő sárkányrepülőkre —, és máris a mező fölött lebegtek, most emelkedni kezdtek, oldalt fordultak, hogy kedvezőbb irányból kapják a szelet, és aztán fölfelé, fölfelé, míg a hatalmas ház szögletes kavics csupán a zöld forgatagban, amit egy kanyargó folyam tompa csillogása szel ketté…

…és Prior keze a STOP gombon, az ágy mellé tolt tálalókocsi felől ételszag rántja görcsbe a gyomrát, minden tagjában ott sajog a kiégett lövet tompa, émelyítő fájdalma.

— Egyél — mondta Prior —, nemsokára indulunk — Leemelte az egyik tálról a fémbúrát. — Klubszendvics — mondta —, kávé, sütemény. Orvosi rendelésre. A klinikán nem ehetsz majd egy darabig…

— Klinikán?

— Gerald kórházában. Baltimore-ban.

— Miért?

— Gerald plasztikai sebész. Egy kis munka vár rád. Később majd vissza lehet csinálni, ha akarod, de szerintem elégedett leszel az eredménnyel. Nagyon elégedett — A szokásos mosoly. — Mondták már neked, mennyire hasonlítasz Angie-re, Mona?

Ránézett, nem szólt semmit. Sikerült felülnie, és meginni fél csésze vizezett feketekávét. A szendvicsre rá se bírt nézni, de az egyik süteményt megette. Fűrészporíze volt.

Baltimore. Nem tudta pontosan, hol lehet.

És valahol egy sárkányrepülő lebeg örökkön-örökké a szelíd, zöldellő táj felett, drága prém simogatja a vállát, és ott van Angie is, még mindig nevet…

Egy óra múlva a hallban, mikor Prior rendezte a számlát, egy robotizált poggyászkocsin megpillantotta Eddy fekete krokodilbőr aktatáskáit, és akkor már biztosan tudta, hogy Eddy halott.

Gerald negyedik emeleti irodájának ajtaján egy névtábla lógott, nagy, régimódi betűkkel. Egy részesbérlői negyedben voltak, azon a helyen, amit Prior Baltimore-nak hívott. Az épület az a fajta volt, amikor a kivitelezők felhúzzák a vázat, a bérlő cégek pedig beszerelik a saját moduljaikat és, csatlakozóikat. Akár egy sokszintű kamiontelep; mindenütt huzalkötegek, optikai kábelek, csatorna- és vízvezetékek kígyóztak.

— Mi van a táblán? — kérdezte Priortól.

— „Gerald Chin, fogász”.

— Azt mondtad, plasztikai sebész.

— Az is.

— Miért nem megyünk be egyszerűen egy butikba, mint mindenki más?

Prior nem válaszolt.

Mona egyelőre nem sok mindent érzett, és énjének egy része tudta, hogy korántsem fél annyira, mint kellene. Persze nincs kizárva, hogy ez még jól is jön neki, mert ha nagyon bemajrézik, semmit sem tud majd csinálni, márpedig ő határozottan ki akart szállni a buliból, akármi is legyen a háttérben. Idefelé jövet fölfedezte azt a gombócot Michael dzsekijének az egyik zsebében. Tíz percébe telt, mire rájött, hogy egy sokkolórúd, amilyet az ideges öltönyösök hordanak magukkal. Tapintásról ítélve egy dugóhúzó nyelére hasonlított, amiből szár helyett két tompa fémszarv állt ki. Valószínűleg váltóárammal működött; csak remélhette, hogy Michael nem hagyta lemerülni a telepeket. Úgy okoskodott, hogy Prior nem tudhat róla. A sokkolórúd használata a legtöbb helyen engedélyezett volt, mert állítólag nem lehetett vele maradandó károsodást okozni, de Lanette ismert egyszer egy lányt, akit alaposan megdolgoztak vele, és utána nem is lett jobban soha.

Ha Prior nem tudja, hogy egy sokkolórúd van a zsebében, az azt jelenti, hogy nem tud mindent; Mona lefogadta volna, hogy Prior szerint ő pont az ellenkezőjét hiszi. De azt sem tudta, mennyire utálja Eddy a szerencsejátékokat.

Eddyvel kapcsolatban sem érzett semmi különösebbet, legfeljebb annyit, hogy most már meg volt győződve a haláláról. Bármennyit fizetnének neki, azok nélkül a táskák nélkül nem menne sehová. Még ha az összes régi ruháját újra akarná cserélni, a vásárláshoz akkor is fel kellene öltöznie. Eddyt minden másnál jobban foglalkoztatta az öltözködés. És azok a krokodilbőr táskák különösen a szívéhez nőttek; egy szállodai tolvajtól szerezte őket Orlandóban, és gyakorlatilag az otthont pótolták a szemében. És most, hogy belegondolt, Eddy egyébként sem lépett volna olajra egy rakás dohány kedvéért, hisz amire a világon legjobban vágyott, az az volt, hogy egyszer végre bevegyék egy nagy buliba. Úgy hitte, utána komolyan vennék őt az emberek.

Nos, valaki végre komolyan vette őt, gondolta Mona, miközben Prior becipelte a bőröndjét Gerald klinikájára. De nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

Körülnézett. Húszéves műanyag bútorok, szimstimsztárokról szóló magazinok kötegszám, csupa japcsi ákombákommal. Mint egy clevelandi fodrászüzlet. Senki nem volt a helyiségben, senki sem állt a recepciós pult mögött.

Aztán kinyílt egy fehérre mázolt ajtó, és Gerald lépett be rajta, ugyanolyan zörgős fóliaköpenyben, mint amit a mentősök viselnek az utcai baleseteknél.

— Zárja be az ajtót! — mondta Priornak a kék papírmaszkon keresztül, ami eltakarta az orrát, a száját és az állat. — Hello, Mona! Ha befáradnál… — A fehér ajtó felé intett.

Mona már görcsösen markolta a sokkolórudat, de nem tudta, hogy kell bekapcsolni. Követte Geraldot; Prior zárta a sort.

— Foglalj helyet! — mondta Gerald. Mona leült egy zománcozott, fehér székre. Gerald közelebb jött, a szemébe nézett. — Pihenned kell, Mona. Kimerült vagy.

A sokkolórúd fogóján talált egy bordázott kapcsolót. Áttkattintsa? Előre? Hátra?

Gerald egy nagy fehér dobozhoz ment, amin fiókok voltak, és elővett valamit.

— Nézd csak — mondta, és megemelte a kis csőféleséget, aminek írás volt az egyik oldalán —, ez majd segíteni fog…

Alig érezte az apró, összpontosított spriccentést; a csőspray borításán volt egy fekete pont, és ahogy a tekintete fókuszba állt rajta, hirtelen növekedni kezdett…

Emlékezett, mikor az öregember megmutatta neki, hogyan kell megölni a harcsákat. A harcsák koponyáján volt egy bőrrel benőtt lyuk; fogsz valami merevet és vékonyát, mondjuk egy drótot, de egy szál is megteszi a cirokseprűből, és csak becsúsztatod…

Emlékezett arra a szürke clevelandi hétköznapra, mikor munkába indulás előtt Lanette-nél ücsörgött, és egy magazint lapozgatott. Talált egy képet Angie-ről, amint jóízűen kacag egy étteremben pár másik emberrel, mindenki csinos volt, ráadásul úgy tűnt, mintha ragyognának, a fotón ugyan nem, de azért valahogy mégis érezni lehetett. Nézd, mondta Lanette-nek, és megmutatta neki a fényképet, micsoda ragyogás! Pénznek hívják, mondta Lanette.

Pénznek hívják. Csak becsúsztatod…

20. HILTON SWIFT

Bejelentés nélkül érkezett, mint mindig, és egyedül; a Net helikoptere úgy szállt le, mint valami magányos darázs, a rotorok fölkavarták a nyirkos homokon száradó hínárfonatokat.

Angie a rozsdamarta korlát mellől figyelte, ahogy leugrik; volt valami kisfiús, már-már esetlen ebben a nyilvánvaló igyekezetben. Hosszú, barna tweedzakót viselt, elöl kigombolva, úgyhogy látni lehetett élénk csíkos inge makulátlanul tiszta elejét; a légáramlat felborzolta barnásszőke haját, meglebegtette a Sense/Net emblémás nyakkendőt. Robinnak igaza van, gondolta: szakasztott mintha az anyja öltöztetné.

Talán szándékosan csinálja, tűnődött magában, miközben Swift közeledett hozzá a parton; színlelt naivitás. Eszébe jutott, mikor Porphyre egyszer azt hangoztatta, hogy a nagyvállalatok most már teljesen függetlenül működnek az igazgatótanácsot alkotó emberi lények döntéseitől. Ez Angie számára egészen nyilvánvalónak tűnt, ám a fekete fodrász megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy Angie képtelen megérteni az ő kiinduló tézisét. Swift volt a Sense/Net legfontosabb emberi döntéshozója.

Mikor eszébe jutott Porphyre, elmosolyodott a gondolatra; Swift ezt üdvözlésnek fogta fel, és visszavigyorgott rá.

Swift meghívta ebédelni San Franciscóba; a helikopter nagyon gyors, mondta. Angie válaszként ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lássa egy tál svájci porlevesre, és a mikrohullámú sütőben felmelegített neki egy adag fagyasztott rozskását.

Figyelte, ahogy eszik, és közben azon tűnődött, milyen lehet a szexuális élete. Swift a harmincas évei végén járt, valahogy azonban sikerült olyan benyomást keltenie, mint egy rendkívül okos tinédzsernek, aki valamilyen oknál fogva még nem jutott el a pubertáskorba. A pletykák a legkülönfélébb szexuális preferenciákat tételezték fel róla, köztük olyanokat is, amik — Angie szilárdan meg volt győződve róla — soha nem is léteztek. Ő egyiket sem találta valószínűnek. Azóta ismerte Swiftet, hogy belépett a Sense/Nethez; akkoriban stabil pozíciója volt a produkciós részleg felső vezetésében, egyike volt a csúcsembereknek Tally Isham csoportjában, és azonnal komoly érdeklődést tanúsított Angie iránt, így utólag visszagondolva a lány feltételezte, hogy Legba vezérelte őt az útjába; a karrierje nyilvánvalóan felívelőben volt, bár Angie ezt akkor még nem látta, teljesen elvakította őt a stimfilm-világ csillogása és szakadatlan zsongása.

Bobby azonnal megutálta Swiftet, szinte sütött belőle a barrytowniak belénevelt ellenségessége minden felsőbb hatóság iránt, de általában sikeresen palástolta ezt az érzést, hogy ne gördítsen akadályokat Angie pályafutása elé. Az ellenszenv kölcsönös volt, Swift szembetűnő megkönnyebbüléssel fogadta szakításuk hírét és Bobby távozását.

— Hilton — mondta Angie, és töltött neki egy csésze herbateát; tudta róla, hogy kávé helyett ezt szokta inni —, mi tartja Robint Londonban?

Swift fölnézett a gőzölgő csészéről.

— Azt hiszem, magánügy. Talán új barátot talált.

Hilton szemében Bobby mindig Angie barátja volt. Robin barátai általában fiatal, izmos fiúk voltak; Angie stimfilmjeiben a Robinnal forgatott erotikus jeleneteket mindig a Continuity által szolgáltatott nyersanyagból vágták össze, és Raebel meg a különleges effekt-team alaposan megdolgozta őket. A lánynak eszébe jutott az az egyetlen éjszaka, amit együtt töltöttek, egy szélfútta szirten álló házban Dél-Madagaszkáron, Robin passzivitása és türelme. Soha nem próbálkoztak még egyszer, és Angie gyanította, hogy a férfi attól tart, a kettejük között esetleg kialakuló intim viszony aláásná a stimfilmeket tápláló tökéletes illúziókat.

— Mi volt a véleménye arról, hogy bevonultam a klinikára, Hilton? Neked elmondta?

— Azt hiszem, nagyra becsült érte.

— Valaki nemrég azt mondta nekem, hogy őrültnek nevezett az emberek előtt.

Swift feltűrte csíkos ingujját, és meglazította a nyakkendőjét.

— Nem hinném, hogy Robin ilyesmire gondol, az meg egyenesen lehetetlen, hogy hangoztassa is. Én tudom, milyen véleménnyel van rólad. Tudod, milyenek a pletykák itt a Neten belül…

— Hilton, hol van Bobby?

Barna szemek, szünet.

— Hát mégsincs vége, Angie?

— Hilton, te tudod. Neked tudnod kell. Tudod, hogy hol van. Mondd meg!

— Elvesztettük.

— Elvesztettétek?

— A nyomát, a biztonsági szolgálat. Persze igazad van; miután szakított veled, egyetlen pillanatra sem tévesztettük szem elől. Visszabújt a régi bőrébe — Hangjából egyfajta elégtétel csendült ki.

— És milyen az a régi bőr?

— Sosem kérdeztem, mi hozott össze titeket — mondta Swift. — A biztonságiak persze ellenőriztek mindkettőtöket. Piti bűnöző volt…

A lány felnevetett.

— Még csak az sem…

— Szokatlanul jó képviselőid voltak, Angie, kezdő létedre. Ugye tudod, hogy az ügynökeid ragaszkodtak hozzá, hogy a szerződésben feltételként szerepeljen Bobby Newmark foglalkoztatása is?

— Hallottam én már ennél furcsább szerződési záradékokról is, Hilton.

— És úgy szerepelt a stáblistán, mint a… társad.

— A „barátom”.

Csak nem pirult el ettől Swift? Elkapta a pillantását, lenézett a kezére.

— Miután itthagyott téged, Mexikóba ment, Mexikóvárosba. A biztonságiak persze figyelték; nem szeretünk szem elől téveszteni senkit, aki ilyen sokat tud a sztárjaink magánéletéről. Mexikóváros nagyon… bonyolult hely… Tudjuk, hogy a jelek szerint megpróbálta folytatni a régi… pályafutását.

— A cybertérben nyüzsgött?

Swift újra a szemébe nézett.

— Befolyásos embereket keresett föl, jól ismert bűnözőket.

— És? Folytasd!

— Aztán… eltűnt. Nyoma veszett. Van fogalmad róla, milyen Mexikóváros a nyomorszint alatt?

— És ő nyomorgott?

— Függőségbe került. A legmegbízhatóbb forrásaink szerint.

— Függőségbe? Mitől?

— Nem tudom.

— Continuity?

Swift kicsi híján leöntötte magát teával.

— Hello, Angie!

— Bobby, Continuity. Bobby Newmark, a barátom Szúrós pillantás Swift felé. — Mexikóvárosba ment. Hilton azt állítja, ott függőségbe került. Valami drog, Continuity?

— Sajnálom, Angie. Ez zárolt adat.

— Hilton…

— Continuity… — kezdte a férfi, és felköhögött.

— Hello, Hilton!

— Felsőbb utasítás, Continuity. Rendelkezünk ezzel az információval?

— A biztonsági források szerint Newmark függősége neuroelektronikus természetű.

— Nem értem.

— Mint azok az… izé… „drótfejűek” — sietett a segítségére Swift.

Angie hirtelen vágyat érzett, hogy elmondja neki azt a dolgot a droggal, a töltőkészülékkel.

Pszt, gyermek! A feje hirtelen megtelt a méhek zümmögésével, fokozódó nyomást érzett a halántékában.

— Angie? Mi az? — Swift félig már fölállt a székről, aggódva nyúlt utána.

— Semmi. Kicsit… felkavart a dolog. Bocsánat. Az idegeim. Nem a te hibád. Csak azt akartam mondani, hogy megtaláltam Bobby cyberdeckjét. De ezt már úgyis tudod, nem?

— Hozhatok neked vlamit? Vizet?

— Nem, köszönöm, de ha nem zavar, ledőlnék egy percre. De maradj itt, kérlek! Van néhány ötletem egy orbitális sorozatról, és szükségem lenne a tanácsaidra…

— Persze. Szundikálj egy kicsit, én addig sétálok egyet a parton, és utána beszélgetünk.

A hálószoba ablakából figyelte Swiftet; nézte, ahogy barna alakja távolodik a Lakótelep irányában, a türelmes kis Dornier kíséretében.

Úgy nézett ki a néptelen tengerparton, mint valami kisgyerek; legalább olyan elveszettnek látszott, amilyennek Angie érezte magát.

21. AZ ALEPH

Ahogy fölkelt a nap, s a százwattos égők áram híján továbbra sem gyulladtak ki. Gentry szobája újfajta fénnyel telt meg. A téli napsütés meglágyította a konzolok és a holovetítő körvonalait, kontúrokat varázsolt az ősrégi könyvekre, amik a nyugati fal mentén sorakoztak a súlyuk alatt roskadozó, farostlemez polcokon. Gentry fel-alá járkált beszéd közben, amikor megpördült fekete csizmasarkán, szőke kakastaréja mindig hullámzásnak indult; mintha az izgatottsága elnyomta volna Cherry altatódermáinak utóhatásait. Cherry az ágy szélén ült, és Gentryt figyelte, de időnként egy-egy pillantást vetett a villogó kijelzőre a hordágy szerelvényei között, hogy nem merültek-e még le a telepek. Dörzsölt egy ütött-kopott széken ült, amit a Kutyamagány roncsai közül bányászott elő. Hiányzó ülőpárnáját egy elrongyolódott ruhákkal kitömött átlátszó műanyagzsákkal pótolta.

Dörzsölt nagy megkönnyebbülésére Gentry ezúttal nagyvonalúan átsiklott az egész Alak-ügy fölött, és rögtön belevágott az aleph-izéről alkotott elméletébe. Miután beindult, Gentry — mint általában — csupa olyan szót és kifejezést használt, amit Dörzsölt nem igazán értett, de tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor jobb nem félbeszakítani; a trükk abban állt, hogy a szónoklat egészéből kellett kihámozni valamiféle értelmet, amit pedig nem értett az ember, azzal nem kellett foglalkozni.

Gentry szerint a Grófot valami olyasmihez csatlakoztatták, ami egy baszottul nagy mikrosofttal egyenértékű; úgy gondolta, hogy az a szürke tömb egyetlen hatalmas biochip. Ha ez igaz, annak a vacaknak gyakorlatilag végtelen a tárolókapacitása; hihetetlenül sokba kerülhetett, míg elkészítették. Gentry azt mondta, elég furcsa, hogy valaki ilyesmit épít, bár egyes híresztelések szerint igenis léteznek ilyen konstrukciók, és használják is őket, elsősorban hatalmas mennyiségű bizalmas adat tárolására. Mivel nincs csatlakoztatva a globális mátrixhoz, az adatállomány immunis minden támadásra a cybertéren keresztül. A probléma persze az, hogy nem lehet hozzáférni a mátrixban; tulajdonképpen csupa döglött adat.

— Bármi lehet benne — mondta Gentry, és egy pillanatra szünetet tartott, hogy lenézzen az eszméletlen férfi arcára. Aztán megpördült a sarkán, és folytatta a járkálást. — Egy egész világ. Világok. Tetszőleges számú mesterséges személyiség…

— Mintha egy stimfilmben élne? — kérdezte Cherry. — Ezért vannak mindig REM-agyhullámai?

— Nem — mondta Gentry —, ez nem szimstim. Teljesen interaktív. És itt van még a lépték kérdése. Ha ez valóban egy aleph osztályú biosoft, akkor gyakorlatilag bármit tárolhatnak benne. Bizonyos értelemben a fickónak saját univerzuma van…

— Mikor Kid Afrikával tárgyaltam, az az érzésem támadt — mondta Cherry —, hogy ez a pasas fizet neki, hogy így maradjon. Ahogy a drótfejűek csinálják, de mégis másképp. A drótfejűek REM-je egyébként sem ilyen…

— De mikor megpróbáltad kihozni a te cuccodra — kockáztatta meg Dörzsölt —, ez az… izé jelentkezett — Látta, hogy Gentry válla megfeszül a fekete gyöngyökkel kivarrt bőr alatt.

— Igen — mondta Gentry —, most pedig rendeznem kell a számlánkat a Fissziós Hatósággal — Az acélasztal alatt tartott szünetmentes tápegységekre mutatott. — Hozzátok ide őket!

— Ja — mondta Cherry —, épp ideje. Szétfagy a seggem.

Otthagyták Gentryt a cyberdeck fölé hajolva, és visszamentek Dörzsölt szobájába. Cherry ragaszkodott hozzá, hogy Gentry elektromos takaróját kapcsolják rá az egyik tápegységre, és ráterítette a hordágyon fekvő alakra. A butángázos tűzhelyen maradt még egy kis hideg kávé; Dörzsölt felhajtotta, arra sem véve a fáradságot, hogy megmelegítse, miközben Cherry a Kutyamagány hófoltos síkját bámulta az ablakból.

— Hogy lett ez ilyen? — kérdezte.

— Gentry szerint száz éve egy csomó hulladékot temettek el ide. Aztán az egészet letakarták egy réteg termőfölddel, de nem nőtt rajta semmi. A hulladék nagy része mérgező volt. Az eső lemosta a földréteget. Gondolom, feladták, és idehordták a többi szemetet is. Az itteni vizet nem lehet meginni; tele van toxinokkal meg minden szarral.

— Mi van a nyulakkal, amiket a Madár gyerek szokott lőni?

— Azok innen nyugatra élnek. A Kutyamagányon egy sincs belőlük. Még patkányok se. Különben ha valami húst szerzel a környéken, okosabb, ha vacsora előtt vegyelemzed.

— Madarak viszont vannak.

— Csak fészkelni jönnek ide, kajálni máshol kajálnak.

— Mi van veled meg Gentryvel? — Még mindig kifelé bámult az ablakon.

— Mire gondolsz?

— Először azt hittem, talán buzik vagytok, így együtt, ugye.

— Nem.

— De úgy tűnik, mintha valahogy szükségetek lenne egymásra…

— Ez a hely az övé, a Gyártelep. Megengedte, hogy itt lakjak. Nekem… muszáj itt élnem. A meló miatt.

— Hogy olyan izéket csinálj, amilyenek odalent vannak?

A sárga faxba csavart égő kigyulladt; a hősugárzóban felizzott a föltekercselt szilokonhuzal.

— Nohát — mondta Cherry; lekuporodott a hősugárzó elé, és sorra egymás után lehúzta a dzsekik cipzárját —, lehet, hogy a haverod hülye, de most nagyon jót tett velem.

Gentry a régi irodai székben ült, mikor Dörzsölt benyitott a padlásszobába, és a kis felhajtható monitort nézte a deckjén.

— Robert Newmark — mondta.

— Mi a franc?

— Retinális azonosítás. Ez a fazon vagy Robert Newmark, vagy valaki, aki megvette a szemeit.

— Ezt meg hogy tudtad meg? — Dörzsölt előrehajolt, és a képernyőre nézett; azonosítószámok és születési adatok villóztak rajta hosszú oszlopokban.

Gentry eleresztette a kérdést a füle mellett.

— Látod, ez az. Rászállsz valamire, hajtod egy darabig, aztán valami egészen másba botlasz.

— Hogyhogy?

— Valaki tudni szeretné, hogy ki érdeklődik Mr. Newmark felől.

— Kicsoda?

— Gőzöm sincs — Gentry a combján feszülő fekete bőrön dobolt az ujjaival. — Nézd ezt a szart: semmi az égvilágon. Született Barrytownban. Anyja neve Marsha Newmark. Megvan az ÁRTAT-ja, de valaki egész biztosan hozzápiszkált — Hátralökte a széket a görgőkön, és megfordult, hogy lássa a Gróf mozdulatlan arcát. — Na mi van, Newmark? Ez az igazi neved? — Fölállt, és a holovetítőhöz ment.

— Ne! — mondta Dörzsölt.

Gentry megnyomta a holovetítő kapcsológombját.

És a szürke valami megint itt volt egy pillanatra, ezúttal azonban a félgömb alakú display közepe felé ugrott, összezsugorodott, és eltűnt. Nem. Még itt volt: apró szürke golyóbis a derengő projekciós mező kellős közepén.

Gentry arcára visszatért az őrült mosoly.

— Nagyszerű — mondta.

— Mi nagyszerű?

— Látom már, mi ez. Egyfajta jég. Biztonsági program.

— Az a majom?

— Valami fattyúnak van humorérzéke. Ha a majom nem ijeszt el, borsószemmé változik… — Az asztalhoz lépett, és kotorászni kezdett az egyik motorostáskában. — Nem hiszem, hogy ezt egy közvetlen érzékszervi kapcsolatnál is össze tudják hozni — Valami volt a kezében. Egy elektródakészlet.

— Gentry, ne csináld! Nézz rá a szegény seggfejre!

— Nem én fogom csinálni — mondta Gentry. — Hanem te.

22. ÜRESSÉG ÉS SZELLEMEK

Ahogy kifelé bámult a taxi koszfoltos ablakán, Kumiko azon kapta magát, hogy hiányzik neki Colin, hiányzanak az ironikus megjegyzései; aztán eszébe jutott, hogy ebben a környezetben nem sok hasznát venné. Vajon a Maas-Neotek a Sprawlhoz is készített egy hasonló egységet? — tűnődött. És ha igen, az a kísértet milyen alakot öltene?

— Sally — szólalt meg, körülbelül félórás út után a New York-i forgalomban —, miért engedett el veled Petal?

— Mert volt esze.

— És az apám?

— Apád föl fogja kúrni magát.

— Tessék?

— Dühös lesz. Ha rájön. De az még nem olyan biztos. Nem sokáig maradunk itt.

— Miért jöttünk ide?

— Beszélnem kell valakivel.

— De miért vagyok itt én?

— Nem tetszik?

Kumiko habozott.

— De igen.

— Frankó — Sally fészkelődött kicsit a kopott huzatú ülésen. — Petalnak muszáj volt elengednie minket. Mert csak úgy akadályozhatta volna meg, ha bántja valamelyikünket. Illetve talán nem is bánt. Inkább megsért. Téged Swain lehűthetett volna, aztán később bocsánatot kér, ha úgy hozza, a sor, megmondja apádnak, hogy a te érdekedben történt, de ha engem hűt le, arra nagyon rábaszna, érted? Mikor megláttam odalent Petalt a pisztollyal, rögtön tudtam, hogy el fog engedni minket. A szobád dugig van poloskákkal. Különben az egész kibaszott ház is. Mikor összeszedtem a cuccodat, működésbe hoztam a mozgásérzékelőket. Persze számítottam rá. Petal tudta, hogy én vagyok az. Ezért csengett a telefon; tudatta velem, hogy rájött.

— Nem értem.

— Egyfajta udvariasság, hogy tudjam, vár ránk odalenn. Időt adott, hogy gondolkozzak. De nem volt más választása, és ezt nagyon jól tudta. Swaint ugye kényszerítik, hogy megtegyen valamit, és Petal tisztában van ezzel. Swain legalábbis azt mondja, hogy kényszerből csinálja. Engem aztán tuti, hogy kényszerítenek. Na, én ekkor szépen elfilózok azon, hogy mennyire van szüksége rám Swainnek. Kurvára. Mert hagyja, hogy szépen elsétáljak az oyabun lányával, akit egészen a Notting Hillig pateroltak, hogy biztonságban legyen. Van valami, amitől még jobban be van szarva, mint a papádtól. Vagy valami, ami gazdagabb embert tud csinálni belőle a papádnál. Mindenesetre, azzal, hogy magammal hoztalak, kiegyenlítettem a számlát. Fogalmazhatunk úgy, hogy visszavágtam. Baj?

— Szóval téged megfenyegettek?

— Valaki rohadt sokat tud a régi dolgaimról.

— És Tick azonosította neked ezt az illetőt?

— Ja. Bár szerintern amúgy is tudtam már, ki az. Baszottul jó lenne, ha tévednék.

A Sally által kiválasztott szálloda homlokzatát rozsdás acélpanelek alkották. Minden panelt csillogó krómretesszel biztosítottak; Kumiko még Tokióból ismerte ezt a stílust, és kicsit régimódinak tartotta.

A szobájuk tágas volt és szürke, ennek az egyetlen színnek tucatnyi árnyalatával, és Sally egyenesen az ágyhoz ment, miután bezárta maguk mögött az ajtót, aztán ledobta a dzsekijét, és végigvetette magát rajta.

— Nincs csomagod — mondta Kumiko.

Sally felült, és nekilátott, hogy lehúzza a cipőjét.

— Majd megveszem, amire szükségem van. Fáradt vagy?

— Nem.

— Én igen — Lehúzta magáról a fekete pulóvert. A melle kicsi volt, barnásrózsaszín bimbókkal; a bal mellbimbójától lefelé csúf forradás húzódott, és eltűnt a farmernadrág öve alatt.

— Megsérültél? — kérdezte Kumiko; a szeme megakadt a sebhelyen.

Sally lenézett.

— Ja.

— Miért nem hozattad rendbe?

— Néha nem árt, ha nem felejti el az ember.

— Hogy megsérült?

— Hogy hülye volt.

Szürke szürke hátán. Kumiko nem tudott elaludni, fel-alá járkált a szürke szőnyegen. Volt valami vámpírszerű a szobában, gondolta, valami közös vonás benne és a milliónyi hasonló helyiségben, mintha a tökéletes anonimitás elszívná a személyiségét, melynek töredékei futó képek és benyomások alakjában villannak föl előtte: veszekedő szülei harsány hangja, az apja szolgálatában álló fekete öltönyös titkárok…

Sally aludt, az arca maszkká simult. Az ablakból nyíló kilátás semmit nem mondott Kumikónak: csak egy város, ami nem hasonlított sem Tokióra, sem Londonra, hatalmas, általános zűrzavar, az évszázad városi valóságának paradigmája.

Talán Kumiko is elszunnyadt, bár később nem volt benne biztos. Figyelte, ahogy Sally tisztálkodószereket és fehérneműt vásárol; a rendelést az ágy mellett álló videóba gépelte be. A kért áruk azalatt érkeztek meg, amíg Kumiko zuhanyozott.

— Oké — mondta Sally az ajtó túloldalán —, törülközz meg, öltözz fel, és indulunk a pasashoz.

— Milyen pasashoz? — kérdezte Kumiko, de Sally valószínűleg nem hallotta.

Gomi.

Tokió szárazföldi területének harmincöt százaléka gomira épült, azokra a földsávokra, amiket évszázados szisztematikus hulladéklerakással hódítottak el az öböltől. Japánban a gomi erőforrásnak számított, amit menedzselni kell, összegyűjteni, átválogatni, gondosan elhelyezni.

London viszonya a gomihoz áttételesebb volt, összetettebb. Kumiko szemében a város nagy része gomi volt, csupa olyan struktúra, amiket a folyton új építési területekre szomjúhozó japán gazdaság már rég elemésztett volna mérhetetlen mohóságában. Ám ezek a struktúrák — még Kumiko számára is — az idő szövedékét jelképezték, minden falat kezek nemzedékei húztak fel a folyamatos újjáépítés forgatagában. Az angolok megbecsülték a gomijukat, és tiszteletüknek oly módon adtak kifejezést, amit Kumiko csak most kezdett érteni: benne éltek.

A gomi a Sprawlban valami más volt: tápanyagban gazdag televény, rothadó massza, amelyből acél- és polimerpenész sarjadt szerteágazón. A várostervezés látszólag teljes hiánya már önmagában elegendő volt, hogy elszédítse, olyannyira szöges ellentétben állt kultúrája értékrendjével, amelyben a rendelkezésre álló földterületek hatékony kihasználása igen előkelő helyet foglalt el.

A taxiban, a repülőtértől a szállodához vezető úton már felfigyelt erre a rothadásra; egész romba dőlt háztömböket látott a kocsiból, törött üvegű ablakok ásítottak a szeméttel elárasztott mellékutcák fölött. És mindenfelől arcok meredtek a páncélozott légpárnás autóra, ahogy türelmesen suhant a hotel felé.

Most Sally hirtelen visszalökte őt ennek a furcsa helynek az érthetetlen zűrzavarába, a kaotikus bomlásba, amelyben a tokióiaknál sokkalta magasabb felhőkarcolók gyökereztek, vállalati obeliszkek, amik az egymást átfedő kupolák kormos csipkedíszét fenyegették.

Kétszer szálltak át másik taxiba, miután elindultak a szállodából — a sofőr nem volt hajlandó továbbvinni őket —, végül gyalog vágtak neki az utcáknak, elvegyültek a ferde árnyékok szabdalta, kora esti tömegben. Az idő hűvös volt, de nem olyan hideg, mint Londonban, és Kumikónak eszébe jutottak a virágok az Ueno-parkban.

Először egy jókora, kissé viharvertnek tűnő bárban álltak meg, amit Gentlemen Losernek hívtak. Itt Sally sietős, halk szóváltásba bonyolódott a csapossal.

Rendelés nélkül távoztak.

— Szellemek — mondta Sally, és befordult egy sarkon, Kumikóval a nyomában. Mióta elhagyták a legutóbbi pár háztömböt, az utcák egyre néptelenebbek lettek, az épületek sötétebbek, lepusztultabbak.

— Tessék?

— Engem egy csomó régi szellem vár itt, legalábbis elméletileg.

— Ismered ezt a helyet?

— Persze. Ugyanúgy néz ki, csak másképp, érted?

— Nem…

— Egy szép napon majd érteni fogod. Ha megtaláljuk, akit keresek, jó kislány leszel. Akkor beszélsz, ha szólnak hozzád, egyébként tartod a szád.

— Kit keresünk?

— A pasast. Illetve ami megmaradt belőle…

Fél háztömbbel odébb, egy zord, üres utcán — Kumiko még sosem látott üres utcát, csak azt a házsort, ahol Swain lakott, az éjféli hótakaróba burkolózva — Sally megállt egy teljesen mindennaposnak látszó, ősrégi üzlethelyiség előtt; a két kirakatot belülről vastag, háborítatlan porréteg ezüstözte be. Kumiko bekukucskált, és üvegcsövekből összeállított betűket vett észre egy kivilágítatlan neonreklámon: METRÓ, aztán egy hosszabb szó. A két kirakat között nyíló ajtó hornyolt acéllemezzel volt megerősítve; itt-ott rozsdás csapszegek álltak ki belőle, amikről galvanizált borotvahuzalok lógtak ernyedten.

Sally szembefordult az ajtóval, kihúzta magát, és olajozott egymásutánban néhány apró, gyors mozdulatot tett.

Kumiko tágra nyílt szemmel meredt rá, mikor megismételte a mozdulatsort.

— Sally…

— Kuss! — vágott a szavába Sally. — Mondtam, hogy pofa be, oké?

— Igen? — A hang alig volt több suttogásnál; nem lehetett megállapítani, honnan jön.

— Mondtam már neked — mondta Sally.

— Nincs buli.

— Beszélni akarok vele! — mondta Sally; a hangja óvatos volt, de határozott.

— Meghalt.

— Tudom.

Csend támadt, és Kumikónak halk nesz ütötte meg a fülét, ami akár a szél is lehetett, a hideg, salakos szél, amint az épületek tetején csikorog magasan a fejük fölött.

— Nincs itt — mondta a hang, és mintha távolodott volna. — A sarkon túl, fél háztömbnyire, baloldalt a sikátorban.

Kumiko sohasem fogja elfelejteni a sikátort; a nyálkától csillogó, sötét téglafalakat, az ellenzős ventillátorokat, amiken pormacskák tépett, fekete szalagjai lebegtek, a sárga villanyégőt a rozsdás acélötvözet ketrecben, az üres üvegeknek a falak tövében sarjadó gombatelepét, a gyűrött faxokból és fehér csomagolóhabból összeügyeskedett embernagyságú hálófészkeket, Sally cipősarkának kopogását.

Az égő halvány fénykörén túl sötétség uralkodott, bár a nedves téglákon megcsillanó egyik fénypászma egy harmadik falra esett a sikátor végében — zsákutca —, és Kumiko habozott, megrémítették a hirtelen támadó visszhangok, a különös kaparászás, a víz ütemes csöpögése…

Sally felemelte a kezét. A vakító, keskeny fénysugár éles kontúrú kört rajzolt az összefirkált téglafalra, aztán lassan lejjebb ereszkedett.

Egészen addig, amíg meg nem akadt azon a valamin a fal tövében, a tompa fényű, felül lekerekített fémtárgyon, amit Kumiko először egy újabb ventillátornak hitt. Fehér gyertyacsonkok sorakoztak körülötte, egy víztiszta folyadékkal teli műanyagpalack, néhány csomag cigaretta, mellettük pár szál a földre szórva, és egy bonyolult, többkarú figura, amit mintha fehér krétaporral rajzoltak volna a kőre.

Sally előrelépett, keményen markolva a ceruzalámpát, és Kumiko látta, hogy a páncélozott fémtartályt masszív szegecsekkel erősítették a téglákhoz.

— Finn?

Sebes, rózsaszín fényvillanások egy vízszintes hasítékból.

— Hé, Finn, ember… — Sally hangjába — lehetséges ez? — bizonytalan remegés vegyült.

— Moll — Rekedt csikorgás, mintha eltörött volna a hangszóró. — Minek ez a lámpa? Kiszereltetted magad? Vagy öregkorodra már nem látsz olyan jól a sötétben?

— A barátnőm miatt.

Valami mozdult a hasíték mögött — beteges, undok színe volt, akár az izzó cigarettahamunak a déli napsütésben —, és Kumiko arca egy pillanatra vakító fénybe borult.

— Aha — recsegte a hang —, ő kicsoda?

— Yanaka lánya.

— Ne baszd meg!

Sally leeresztette a ceruzalámpát; a fénykéve a gyertyákra esett, a palackra, az átázott, szürke cigarettákra, a tollas karú, fehér totemalakra.

— Vegyetek az adományaimból — mondta a hang. — Az ott fél liter Moszkovszkaja. A vudu-rajz lisztből van. Nem igazán buli; a nagymenők kokainnal csinálják.

— Jézusom — mondta Sally; a hangja furcsán távolinak tűnt, ahogy lekuporodott. — Nem hiszem el.

Kumiko figyelte, ahogy fölveszi a flaskát, és beleszimatol.

— Igyad csak! Jó pia. Legalábbis merem remélni, hogy az. Az orákulumot senki sem próbálja meg átbaszni, ha tudja, mi a jó neki.

— Finn — mondta Sally, aztán megbillentette a palackot, nagyot húzott belőle, megtörölte a száját a keze fejével —, te tisztára begolyóztál…

— Nincs nekem olyan szerencsém. Egy ilyen kibaszott szerelvényben még ahhoz is igyekeznem kell, hogy egy kis képzelőerőm legyen, a behülyülésről nem is beszélve.

Kumiko közelebb ment, aztán leült Sally mellé.

— Agykonstrukció, mesterséges személyiség? — Sally lerakta a vodkásüveget, és fehér körme hegyével belepiszkált a nyirkos lisztbe.

— Aha. Láttál már ilyet. Valós idejű memória, ha akarod, csatlakozás a cybertérbe, ha akarod. Ezt az orákulum-bulit azért csinálom, hogy benne maradjak a dolgok sűrűjében, tudod? — A fémdolog különös zajokat adott ki: nevetett. — Szerelmi bánatod van? A rossz kislány nem ért meg? — Megint ez a nevetés-hang, akár a statikus zörejek gyöngyözése. — Voltaképpen inkább üzleti tanácsadó vagyok. A cuccokat a helybéli kölykök hordják ide. Így valahogy misztikusabb. És időnként betoppan egy szkeptikus, valami szomorú seggfej, aki azt hiszi, hogy begyűjtheti az adományaimat — Hajszálvékony, skarlátvörös fénysugár villant a hasitokból, és valahol Kumiko jobboldalán felrobbant egy üveg. — No, beszélj, mi szél hozott erre Moll? Téged meg — és a rózsaszín fény megint átsöpört Kumiko arcán — Yanaka lányát…

— A Straylight-buli — mondta Sally. — Régenvolt, Moll…

— Rámszállt, Finn. Tizennégy éve már, és az a hülye kurva rászállt a seggemre…

— Talán nincs jobb dolga. Tudod, milyenek ezek a gazdagok…

— Nem tudod, merre van Case, Finn? Talán őt is el akarja kapni…

— Case kiszállt. Miután szakítottatok, lezavart pár nagy balhét, aztán leszarta az egészet, és kiszállt. Ha te is ezt csináltad volna, akkor most talán nem jegelnéd a mókuskádat egy kibaszott sikátorban, igaz? Mikor utoljára hallottam róla, négy kölyke volt…

Miközben a fürkész rózsaszín parázs hipnotikus villogását figyelte, Kumiko lassan kezdte érteni, mi az, amivel Sally beszélget. Az apja dolgozószobájában is voltak hasonlók, négy lakkozott, fekete kocka egy alacsony fenyőfa polcon. Mindegyik kocka fölött egy szertartásos arckép lógott. A portrék fekete-fehér fotók voltak négy férfiről, sötét öltönyben és nyakkendőben, négy nagyon zord külsejű úriemberről, ugyanolyan kis fémjelvényekkel a zakójuk hajtókáján, amilyeneket néha az apja is szokott hordani. Bár az anyja azt mondta neki, hogy a kockákba kísértetek vannak bebörtönözve, az apja gonosz őseinek a szellemei, Kumiko inkább érdekesnek, mint ijesztőnek találta őket. Ha tényleg szellemeket zártak beléjük, okoskodott, azok elég kis szellemek lehetnek, mert a kockák alig voltak nagyobbak egy gyermekfejnél.

Az apja néha meditált a kockák előtt, olyan pózban térdelve a dísztelen tatamin, ami mélységes tiszteletet sugallt. Sokszor látta őt így, de annak először tízéves korában volt a tanúja, hogy az apja beszél a kockákhoz. És az egyik válaszolt. A kérdés semmit nem mondott neki, a válasz még kevesebbet, ám a szellem hűvös, kimért hangjától mozdulatlanná dermedt, ott, ahol volt, egy papírajtó mögött kuporogva, és az apja jót nevetett, amikor rátalált. Nem tett neki szemrehányást, hanem elmagyarázta, hogy a kockákban a régebbi vállalatigazgatók és vezető funkcionáriusok személyiségét tárolja. A lelküket? — kérdezte Kumiko. Nem, mondta az apja, és elmosolyodott, aztán hozzátette, hogy a különbség elég nehezen megragadható.

— Nincs saját tudatuk. Ha kérdezik őket, válaszolnak, megközelítőleg úgy, ahogy a mintául szolgáló ember tenné. Ha szellemek, akkor szellemek a hologramok is.

Miután Sally kiokította a yakuzák történelméről és szervezeti felépítéséről az Earls Court-i robatabárban, Kumiko arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek a fényképeken, akikről személyiségfelvételek készültek, régi oyabunok lehettek.

Hasonló dolog lehet ez a valami is a páncélozott tartályban, gondolta, bár talán összetettebb, ahogy Colin is egy összetettebb változata volt annak a Michelin idegenvezetőnek, akit az apja titkárai használtak, mikor bevásárolni mentek vele a Shindzsukura. Sally Finnek hívta, és nyilvánvaló volt, hogy ez a Finn egy régi barátja vagy üzlettársa lehetett.

Vajon föl szokott ébredni, töprengett Kumiko, ha üres a sikátor? Nyomon követi lézer szemével a néma éjféli hóesést?

— Európa — kezdte Sally —, mikor otthagytam Case-t, körbejártam egy kicsit. Rengeteg pénzem volt, amit a bulival kerestünk, legalábbis akkor rengetegnek tűnt. A Tessier-Ashpoolok MI-je egy svájci bankon keresztül fizette ki. Minden nyomát kitörölte, hogy valaha is fent jártunk volna a kútban; de tényleg mindent, ha ellenőrizni akarnád az álneveket, amiket a JAL siklón használtunk, egyszerűen nem találnád meg őket. Case utánaszaglászott, mikor visszatértünk Tokióba, beásta magát a legkülönfélébb adatbankokba; olyan volt, mintha meg se történt volna az egész. Nem értettem, hogy a fenébe tudta ezt megcsinálni, MI ide vagy oda, de hát senki sem értette igazán, hogy mi is történt odafent, miután Case belovagolt azon a kínai jégtörőn a központi jegükbe.

— Utána nem próbált érintkezésbe lépni veletek?

— Nem tudok róla. Case-nek az volt a véleménye, hogy eltűnt; mármint nem úgy, hanem beleolvadt a mindenségbe, eggyé vált az egész mátrixszal. Mintha már nem a cybertérben létezne, hanem ő maga lenne a cyber tér. És ha nem akarja mutogatni magát, te hiába tudod, hogy ott van, sohasem leszel képes bebizonyítani, egyszerűen nem megy… És én, én nem akartam tudni róla. Szóval én azt mondtam, hogy bármi is volt, kész, vége, lezártuk. Armitage meghalt, Riviéra meghalt, Ashpool meghalt, az a rasta vontatópilóta meg, aki kihozott minket onnan, visszament a Sion-halmazra, és azóta már valószínűleg leírta az egészet, mint egy különösen hülye gandzsa-álmot… Case-t a Tokyo Hyattben hagytam ott, azóta nem láttam…

— Miért?

— Ki tudja? Nem nagy durranás. Fiatal voltam, úgy éreztem, vége…

— De a nőt fenn hagytátok a kútban. A Straylightban.

— Ráhibáztál. És tudod, ez néha eszembe is jutott. Mikor leléptünk, úgy tűnt Finn, hogy a csaj nem is törődik az egésszel. Pedig kinyírtam az apukáját, aki halálos beteg volt és tök dilinyós, Case pedig feltörte a központi jegüket, és rászabadította az MI-jüket a mátrixra… Szóval felvettem a listámra, érted? Ha egy nap nagy szarba pottyansz, ha valaki nagyon baszakodik veled, szépen átnézed a listát.

— És rögtön kiszúrtad őt?

— Nem. Elég hosszú listám van.

Case, akiről Kumiko gyanította, hogy több volt Sally egyik partnerénél, nem szerepelt többet a történetben.

Miközben Kumiko hallgatta, ahogy Sally a Finn kedvéért tömören összefoglalja az elmúlt tizennégy év történetét, azon kapta magát, hogy olyannak képzeli Sallyt, mint a hagyományos, romantikus videók bishonen hősét: titokzatosnak, elegánsnak és halálosnak. Bár elég nehezen tudta követni Sally tárgyilagos beszámolóját az életéről, az elszórt utalásokkal a számára ismeretlen helyekre és dolgokra, könnyű volt elképzelni a nőt, amint könnyed csuklómozdulatokkal aratja egyre-másra a bishonenektől elvárt diadalokat. De nem, gondolta, amikor Sally rátért a „hamburgi rossz évére”, és a hangjában hirtelen harag lobbant — régi harag, több mint tíz éve kihűlt már —, hiba lenne ennek a nőnek a személyiségét japán fogalmak szerint értelmezni. Nem volt ő remin, vándorló szamuráj; Sally és a Finn az üzletről beszéltek.

A hallottakból Kumiko kihámozta, hogy az a bizonyos hamburgi rossz év akkor következett be, miután hatalmas vagyont szerzett valahonnan, és az utolsó jenig el is tékozolta. A pénz az ő része volt a „fenti buliból”; a Finn Straylightnak nevezte azt a helyet, ahol valami hihetetlen dolgot csináltak ketten, ő, meg Case. Közben viszont Sally szerzett magának egy ellenséget.

— Hamburg — szakította félbe a nőt a Finn. — Hallottam pár sztorit Hamburgról…

— A dohány elúszott. Tudod, hogy van az ember a nagy pénzekkel, mikor még fiatal… Szóval leégtem, és ez kicsit olyan volt, mintha a dolgok kezdenének visszazökkenni a normál kerékvágásba. De ott voltak ezek a frankfurti népek; tartoztam nekik, és azt akarták, hogy dolgozzam le az adósságomat.

— Hogy?

— Embereket tüntettek el.

— Tehát?

— Tehát kiszálltam. Amilyen hamar csak tudtam. Londonba mentem…

Talán, gondolta Kumiko, Sally régebben tényleg ronin-szerű alkat volt, büszke és magányos, egyfajta szamuráj. Londonban viszont valami más lett belőle: üzletasszony. Nem részletezte, miből élt, de fokozatosan fedezőemberré vált: tőkét hajtott fel különféle üzleti tranzakciókhoz. (Mi lehet az a „hitelküszöb”? És az „adatlebegtetés”?)

— Igen — mondta a Finn —, frankón csináltad. Részesedést szereztél magadnak valami német kaszinóban.

— Aix-la-Chapelle-ben. Benne voltam az igazgatótanácsban. Néha most is benne vagyok; attól függ, melyik útlevelemet használom.

— Megállapodtál? — Megint az a nevetés.

— Ja.

— Nem sokat hallottam rólad ideát.

— Kaszinót vezettem. Ennyi. Klasszul megvoltam.

— Díjverekedő voltál. „Misty Steele”, implant-kategóriás pehelysúly. Nyolc meccs, ötre még fogadtam is. Vérre mentek, édesem. Ami illegális.

— Hobbi.

— Frankó kis hobbi. Láttam a videókat. Az a burmai csaj tisztára széthasított, élőben, színesben…

Kumikónak eszébe jutott a hosszú forradás.

— Abbahagytam. Öt éve, de már akkor is öt évet késtem vele.

— Nem voltál rossz, de „Misty Steele”… Jézusom.

— Ne basztass már! Nem én találtam ki.

— Aha. Akkor most beszélj nekünk a barátnőnkről odafent; hogy lépett érintkezésbe veled?

— Swain. Roger Swain. Elküldi az egyik gorilláját a kaszinóba, egy Prior nevű önjelölt nehézfiút. Kábé egy hónapja.

— Swain, a fixer? Londonból?

— Bizonyám. Szóval ez a Prior ajándékot hoz nekem, kábé egy méter kiprintelt szöveget. Egy listát. Nevekkel, adatokkal, helyszínekkel.

— Nagy szar?

— Minden. Olyasmi is, amit már majdnem elfelejtettem.

— A Straylight-buli?

— Minden. Úgyhogy csomagolok, irány London, ott meg ez a szarfaszú, ez a Swain. Bocs, nem az ő hibája, de el kellett kapnia. Merthogy őt meg valaki más baszogatja. Őt is fejbekúrták egy méternyi szöveggel — Kumiko hallotta Sally cipősarkának csikorgását a kövezeten.

— Mit akar?

— Szállítást, melegen. Feldobott név.

— Miért pont te?

— Ne izélj, Finn, azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem tőled!

— Swain mondta neked, hogy 3Jane a góré?

— Nem. A londoni konzolcowboyom.

Kumikónak sajogni kezdett a térde.

— A csaj. Őt hol szedted össze?

— Swain kéglijén. Yanaka nem akarta, hogy Tokióban maradjon. Swain girivel tartozik neki.

— Mindenesetre tiszta, nincsenek implantjai. Kevés hírem van Tokióból, de úgy tűnik, Yanakának ugyancsak meggyűlt a baja a vetélytársaival…

Kumiko megborzongott a sötétben.

— És a szállítás, a feldobott név? — folytatta a Finn. Kumiko érezte, hogy Sally tétovázik.

— Angela Mitchell.

A rózsaszín metronóm némán lengett, bal-jobb, jobb-bal. — Hideg van itt Finn.

— Ja. Bárcsak érezném! Kiruccantam egy kicsit a kedvedért. A Memory Lane-re. Tudod, honnan jött ez az Angie?

— Nem.

— Orákulum vagyok, édesem, nem nyilvános adattár… Az apját Christopher Mitchellnek hívták. Ő volt a főmanus a Maas Biolabsnál a biochip-kutatásban. A csaj Arizonában nőtt fel, egy hermetikusan elzárt laborközpontban, mint a többi vállalati gyerek. Kábé hét éve történt ott valami. Az utcai szóbeszéd szerint a Hosaka felbérelt egy csapat profit, hogy segítsenek Mitchellnek látványosat fordítani a pályafutásán. A faxokban az áll, hogy több megatonnás robbanás történt a Maas-birtokon, de sugárzást sehol sem mértek. A Hosaka zsoldosait sem találták meg soha. A Maas bejelentette, hogy Mitchell meghalt, öngyilkosságot követett el.

— Ez az adattár. Mit tud az orákulum?

— Pletykákat. Semmi összefüggőt. Az utca szerint a csaj egy-két nappal az arizonai robbanás után itt bukkant fel a Sprawlban, és összeállt néhány nagyon fura fazonnal, akik New Jersey-ben működtek.

— Mit működtek?

— Kereskedtek. Főleg szoftverrel. Vettek, eladtak. Néha vásároltak tőlem is…

— Mennyire voltak furák?

— Vudu. Meg voltak győződve róla, hogy a mátrix tele van mambókkal meg mindenféle szarral. Tudod mit, Moll?

— Na?

— Igazuk volt.

23. TÜKRÖM, TÜKRÖM

Úgy tért magához, mintha valaki hirtelen bekapcsolta volna.

Nem nyitotta ki a szemét. Hallotta átszűrődni a beszélgetésüket a szomszéd szobából. Szinte minden porcikája fájt, de nem készült ki annyira, mint a lövettől szokott. A drog utóhatása teljesen eltűnt; talán elnyomták azzal a vacakkal, amit beadtak neki, azzal a sprayvel.

A mellét papírborítás takarta; mintha nagyobb lett volna a szokottnál, a bimbók pedig teltek és érzékenyek voltak. Az arcán vékony fájdalomráncok vibráltak, a szeme sarkában tompán sajgott valami, a szájpadlása lángolt, mintha dörzspapírt nyelt volna, és vér ízét érezte a nyelvén.

— Nem akarok beleszólni a dolgaikba — mondta éppen Gerald a vízcsobogás és a fémcsörömpölés közepette, mintha mosogatna, vagy ilyesmi —, de nagyot tévednek, ha azt hiszik, hogy bárkit átejthetnek vele, aki csak egy kicsit is gyanakszik. Nagyon felszínes munka — Prior mondott valamit, amit Mona nem értett. — Felszíneset mondtam, nem hitványat. Ez minőségi munka, az utolsó vágásig. Még huszonnégy óra a serkentő dermákon, és meg se látszik majd rajta, hogy itt járt. De arra ügyeljen, hogy rendszeresen szedje az antibiotikumokat, és próbálja meg leszoktatni a stimulánsokról; az immunrendszere nem az igazi — Aztán megint Prior beszélt, ám Mona ezúttal sem tudta kivenni a szavakat.

Kinyitotta a szemét, de csak a mennyezetet látta, a fehér hangszigetelő paneleket. Balra fordította a fejét. Fehér műanyagfal, egy olyan műablakkal; tengerparti táj magasfrekvenciájú animációja, pálmafákkal és hullámokkal. Ha az ember elég sokáig figyelte, rájött, hogy mindig ugyanaz a hullám törik meg a fövényen, örök körforgásban. Csakhogy ez az ablak elromlott, vagy nagyon régi volt, a hullámok mintha tétováztak volna, és az alkonyi fény vibrált, akár egy zárlatos neoncső.

Mi lehet a jobb oldalon? Megint elfordult, a nyakát dörzsölte a kemény habszivacs párnára terített átizzadt papír…

És az arc, ami véraláfutásos szemekkel nézett rá a másik ágyról, aminek az orrát átlátszó műanyag és mikroporózus sebtapasz takarta, a járomcsontok környékén pedig valami kocsonyás, barna kenőcsöt mázoltak rajta szét…

Angie. Angie arca volt, és a tönkrement ablak pulzáló napsütése keretezte.

— A csontozathoz nem kellett hozzányúlni — mondta Gerald, óvatosan meglazítva a sebtapaszt, ami a kis műanyagmerevítőt rögzítette Mona orrsövényén. — Ez volt a szép benne. Az orrba beültettünk egy kis porcállományt, az orrlyukon keresztül, aztán rátértünk a fogakra. Mosoly. Csodálatos. Elvégeztük a mellbővítést, felpolcoltuk a bimbókat mesterséges tenyészetből vett barlangos szövetekkel, végül jött a szemszínezés… — Lecsippentette a merevítőt. — Még huszonnégy óráig nem nyúlhatsz hozzá.

— Így szereztem a véraláfutásokat?

— Nem. Az a porcátültetés másodlagos traumája. Gerald ujjai hűvösen, precízen simogatták az arcát. — Holnapra nyoma se lesz.

Gerald jó fej volt. Három dermát adott neki, két kéket meg egy rózsaszínt, simákat és kényelmeseket. Prior határozottan nem volt jó fej, de ő elment, vagy legalábbis nem mutatkozott. És igazán frankó volt hallgatni, ahogy Gerald a nyugodt hangján elmagyarázza neki a dolgokat. És látni a tükörben a bizonyítékot.

— A szeplők — mondta Mona, mert azok eltűntek.

— Harmadfokú bőrradír és szövettenyészetek. Vissza fognak térni, minél többet leszel a napon, annál hamarabb…

— Olyan szép ez a nő… — Mona elfordította a fejét.

— Te vagy az, Mona. Te vagy az a nő.

A lány az arcot nézte a tükörben, és megpróbálkozott azzal a híres mosollyal.

Talán Gerald mégsem volt jó fej.

Miután visszakísérte a keskeny, fehér ágyba, és lefektette pihenni, Mona felemelte a karját, és a három dermára nézett. Émelygés. Lebegés.

Becsúsztatta a körmét a rózsaszín derma alá, lefeszegette, felragasztotta a fehér falra, és jó erősen megnyomta a hüvelykujjával. Egyetlen csepp szalmaszínű folyadék buggyant ki belőle. Gondosan lehámozta a falról, és visszatette a karjára. A kékekben tejfehér folyadék volt. Azokat is visszarakta. Lehet, hogy Gerald észre fogja venni, de tudni akarta, mit csinálnak vele.

A tükörbe nézett. Gerald azt mondta, később vissza tudja csinálni az egészet, ha Mona akarja, de honnan emlékezne rá, hogy nézett ki azelőtt? Talán lefényképezte, vagy ilyesmi. Most, hogy belegondolt, talán senki sincsen, aki emlékezne rá, milyen volt korábban. Valószínűleg Michael stimfelvétele lenne az egyetlen használható nyom, de nem tudta a pali címét, sőt a családnevét sem. Fura érzés volt, mintha a régi énje leugrott volna sétálni egyet, és egyszerűen felszívódott volna. Ám aztán becsukta a szemét, és tudta, hogy ő Mona, mindig is az volt, és nem sokat változott, legalábbis a szemhéja mögött.

Lanette azt állította, nem számít, mennyire alakíttatod át magad. Lanette egyszer azt mondta neki, hogy az ő eredeti arcának, amivel született, már a tíz százaléka sincs meg. Nem mintha látszott volna, legfeljebb abból, hogy a szemöldöke fekete volt, nem kellett folyton bajlódnia a sminkkel. Mona úgy gondolta, talán nem igazán végeztek jó munkát Lanette-en, és valószínűleg ki lehetett olvasni a tekintetéből, mert Lanette azt mondta neki:

— Látnod kellett volna azelőtt, édesem.

De most itt feküdt ezen a fura, cingár ágyon Baltimoreban, és csak annyit tudott Baltimore-ról, hogy az utcáról behallatszik a sziréna vijjogása, és Gerald légkondicionálója egyenletesen zúg a szoba felső sarkában.

És ebből valahogy alvás lett — nem tudta, milyen sokáig —, és egyszerre csak Prior állt mellette, a keze a karján, és azt kérdezte tőle, nem éhes-e.

Figyelte, ahogy Prior leborotválja a szakállát. Egy rozsdamentes acél mosogatókagyló fölött csinálta a műtőben. Előbb visszanyírta egy krómozott ollóval, aztán fehér, eldobható műanyagborotvát vett elő Gerald egyik dobozából. Fura volt nézni, ahogy lassan napvilágot lát az arca. Mona más arcra számított; sokkal idősebbre. De a szája változatlan maradt.

— Sokáig leszünk még itt, Prior?

A borotválkozáshoz levetette az ingét; a vállát és a felsőkarját tetoválások borították, csupa oroszlánfejű sárkány.

— Ne is törődj vele! — mondta.

— Unalmas.

— Majd hozunk neked pár stimfilmet — Most az álla alatt húzta le a szőrt.

— Milyen Baltimore?

— Rohadt egy hely, Mint a többi.

— És Anglia?

— Az is rohadt — Letörölte az arcát egy vastag köteg itatóspapírral.

— Talán kimehetnénk rákot enni. Gerald azt mondta, itt sok rákot fognak.

— Igen — felelte a férfi. — Hozok majd neked.

— Nem viszel magaddal?

Prior egy acél szemetestartályba dobta az itatóspapírt.

— Nem, még megpróbálnál elszökni.

Mona az ágy meg a fal közé csúsztatta a kezét, és rátalált a szellőzőnyílásra, ahová a sokkolórudat dugta. A ruhája egy fehér műanyagzsákban volt. Gerald nagyjából óránként bejött hozzá a friss dermákkal; amint elment, Mona kipiszkálta őket a karjából. Úgy okoskodott, ha rá tudja venni Priort, hogy vigye el enni valahová, az étteremben olajra léphet. De Prior nem harapott rá.

Az étteremben talán még egy zsarut is találna, mert most már úgy gondolta, tudja, milyen balhéba csöppent.

Koppintás. Lanette mesélt neki róla. Hogy vannak férfiak, akik fizetnek azért, hogy fiatal lányokat átszabjanak valaki másnak a képére, aztán megölik őket. Ehhez persze gazdagnak kell lenniük, nagyon gazdagnak. Persze nem Prior az, hanem akinek dolgozik. Lanette azt mondta, ezek a pasasok néha azt akarják, hogy a lány úgy nézzen ki, mint a feleségük. Mona akkor nem igazán hitt neki; Lanette alkalomadtán csak azért mesélt mindenféle rémséget, mert jó buli megijedni, amikor az ember tudja magáról, hogy biztonságban van, és Lanette egyébként is sok sztorit tudott mindenféle fura fickókról. Azt mondta, az öltönyösök a legfurábbak, a nagy öltönyösök odafenn a nagy cégeknél, mert ők nem engedhetik meg maguknak, hogy munka közben kirúgjanak a hámból. Amikor viszont nem dolgoznak, mondta Lanette, akkor épp ellenkezőleg: mindent megengedhetnek maguknak. Miért ne lenne valahol egy nagy öltönyös, aki így akarja megkapni Angie-t? Igaz, rengeteg csaj szabatta át magát, hogy úgy nézzen ki, mint ő, de ezek többnyire szánalmasak voltak. Dilinyós rajongók és Mona még egyetlenegyet sem látott, aki igazán hasonlított volna Angie-re, legalábbis nem annyira, hogy össze lehetett volna vele téveszteni. De talán van valaki odafönt, aki kemény pénzeket penget ki azért, hogy szerezzenek neki egy lányt, aki pont úgy fest, mint Angie. És egyébként is, ha nem koppintás, akkor micsoda?

Prior a kék ingét gombolgatta. Aztán az ágyhoz lépett, és lehúzta a takarót, hogy megnézze Mona mellét. Mintha egy kocsit bámulna, vagy ilyesmi.

Mona felrántotta a takarót.

— Hozom a rákot.

Prior felvette a zakóját, és kiment. Mona hallotta, hogy távoztában még odaszól valamit Geraldnak. Gerald dugta be a fejét az ajtón.

— Hogy érzed magad, Mona?

— Éhesen.

— Eleget pihentél?

— Ja…

Mikor megint magára maradt, az oldalára fordult, és tanulmányozni kezdte a falitükörben az arcát, Angie arcát. A véraláfutások már majdnem teljesen eltűntek. Gerald miniatűr elektródákra emlékeztető vacakokat ragasztott az arcára, és becsatlakoztatta őket egy készülékbe. Azt mondta, így sokkal gyorsabban fog gyógyulni.

Most már nem öntötte el a mámoros öröm, amikor meglátta Angie arcát a tükörben. A fogak klasszak; azokat mindenképpen megtartja. Ami a többit illeti, abban még nem volt egészen biztos.

Talán az lenne a legjobb, ha fölkelne, felöltözne, elindulna az ajtó felé. Ha Gerald megpróbálná megállítani, ott a sokkolórúd. Aztán eszébe jutott, milyen váratlanul bukkant fel Prior Michael lakásán, mintha valaki végig figyelte és követte volna. Talán most is figyelik odakintről. Gerald kéglijének a jelek szerint nem voltak ablakai — mármint igaziak —; ha megszökik innen, csak az ajtón át távozhat.

És már rohadtul vágyott egy jó kis lövetre, de Gerald észrevenné, bármilyen keveset is venne be. Tudta, hogy itt van a készlete, abban a zsákban az ágya alatt. Talán ha bekapna egy kristállyal, gondolta, akkor rászánná magát, hogy csináljon valamit. De az is lehet, hogy hülyeség volna; be kellett vallania, hogy amit felpörögve csinált, nem mindig vált be, bár persze közben mindig úgy érezte, hogy nem követhet el hibát.

Egyébként is éhes, és igazán kár, hogy Gerald nem tart itt semmi zenét, vagy ilyesmit, úgyhogy talán az lesz a legjobb, ha megvárja azt a rákot…

24. EGY MAGÁNYOS HELYEN

És ott állt Gentry, a szeme mélyén lángoló Alakkal, a kezében tartotta az elektródákat a csupasz villanykörték harsány fényében, és egyre csak azt magyarázta Dörzsöltnek, miért kell ennek így lennie, miért Dörzsöltnek kell feltenni az elektródákat, és becsatlakozni abba a valamibe, amit a szürke tömb továbbít a hordágyon fekvő, mozdulatlan alak idegvégződéseihez.

Dörzsölt a fejét rázta, mert eszébe jutott, hogyan került annak idején a Kutyamagányra. És Gentry hadarni kezdett, mert ellenkezésnek fogta föl a gesztust.

Gentry azt mondta, hogy Dörzsöltnek be kell lépnie, legalább pár másodpercre, amíg ő elcsípi az adatfolyamot, és összeállít egy makroformot. Dörzsölt ehhez nem ért, mondta Gentry, ha meg tudná csinálni, akkor ő csatlakozna be; nem az adatokra kíváncsi ő, hanem az általános körvonalakra, mert azt hiszi, az elvezethetné az Alakhoz, a Nagy Alakhoz, amit oly sokáig hajszolt hiába.

Dörzsölt emlékezett, hogy gyalog vágott neki a Kutyamagánynak. Félt tőle, hogy rátörnek a Korszakov-rohamok, hogy elfelejti, hol van, és rákkeltő vizet iszik a rozsdamezőn éktelenkedő nyálkás, vörös pocsolyákból. Vörös hordalék és döglött madarak, amint kiterjesztett szárnnyal lebegnek a víz színén. A tennessee-i kamionsofőr azt mondta neki, ha az országúttól egyenesen nyugatnak tart, egy óra alatt egy kétsávos aszfaltúthoz ér, és onnan már stoppal eljuthat Clevelandbe, de valahogy az az érzése támadt, már régebb óta gyalogol egy óránál, és nem volt benne biztos, merre van nyugat, és a hideg futkározott a hátán ettől a helytől, ettől a varas-gennyes szeméthalomtól, amit mintha egy óriás taposott volna laposra. Egyszer megpillantott valakit egy távoli, alacsony dombháton, és integetett neki. Az alak eltűnt, de ő arrafelé vette az útját — már nem bajlódott azzal, hogy kikerülje a pocsolyákat, egyszerűen átgázolt rajtuk —, és aztán elérte a dombhátat, és látta, hogy egy utasszállító gép csonkolt szárnyú törzse az, félig eltemetve a rozsdás kannák alatt. Felkapaszkodott a lejtőn, egy ösvényen, amit emberi lábak tapostak a horpadt kannák közé, és egy négyszögletes nyíláshoz ért, ami annak idején vészkijárat lehetett. Bedugta rajta, a fejét, és apró fejek százait pillantotta meg a homorú mennyezeten lógva. Mozdulatlanná dermedt, bizonytalanul hunyorgott a hirtelen félhomályban, míg végre felfogta a látványt. Műanyagbabák rózsaszín fejei; nejlonhajukat hátul kontyba kötötték, a kontyot sűrű, fekete szurokba mártották, és úgy himbálóztak a mennyezet alatt, akár az érett gyümölcsök. Más semmi, csak néhány foszlott, mocskos, zöld habszivacs-lap; és Dörzsölt tudta, hogy nem akar itt maradni, nem akarja megismerni ennek a helynek a lakóját.

Utána délnek fordult, csak úgy találomra, és rábukkant a Gyártelepre.

— Soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem — mondta Gentry. Dörzsölt az arcába nézett; feszült rajta a bőr, a szemek kétségbeesetten tágra nyíltak. — Soha nem fogom meglátni…

És Dörzsöltnek eszébe jutott, amikor Gentry megütötte, ő pedig lenézett a kezében tartott csavarkulcsra, és úgy érezte, hogy… Nos, Cherry tévedett velük kapcsolatban, de volt közöttük valami más, nem is tudta, hogyan nevezze. A baljával kikapta az elektródakészletet Gentry kezéből, jobbal pedig keményen mellbe taszította.

— Kussolj! Kussolj már, baszd meg!

Gentry nekiesett az acélasztal peremének.

Dörzsölt halkan szidta őt, miközben esetlenül felhelyezte a dermális elektródák finom szövevényét a homlokára meg a halántékára.

Becsatlakozva.

A cipője talpa kavicson csikorgott.

Kinyitotta a szemét, és lenézett; a kaviccsal felszórt kocsifeljáró fehéren csillogott a reggeli napsütésben, tisztábban, mint a Kutyamagányon bármi. Fölnézett, és látta, hogy valamivel odébb elkanyarodik; a kanyaron túl zöld gyep, lombos fák, meg egy ház palalemezes nyeregtetője, ami akkora volt, mint a fél Gyártelep. Szobrok álltak körülötte a magas, harmatos fűben. Egy vasból megmintázott őz, meg egy fehér kőből kifaragott férfitorzó, aminek nem volt se keze, se lába. Madarak trilláztak a fákon; más hangot nem hallott.

Elindult a kocsifeljárón a szürke falú ház felé, mert mást nemigen tudott volna csinálni. Mikor az út végéhez ért, kisebb épületeket pillantott meg a ház mögött, meg egy széles, sík, füves mezőt, ahol sárkányrepülők voltak kikötve a szél ellen.

Tündérmese, gondolta, mikor felnézett az udvarház széles kőhomlokzatára, az ólomkristály ablakokra; mint valami videó, amit kölyökkorában látott. Tényleg vannak emberek, akik ilyen helyeken élnek? De ez a hely nem igazi, emlékeztette magát, csak annak látszik.

— Gentry — mondta —, szedd ki innen a seggem, oké? A keze fejét vizsgálgatta. Forradások, a pórusokba ivódott kosz, zsíros, fekete félholdak a töredezett körmök alatt. Beszívták a gépzsírt, az meg megpuhította őket, úgyhogy könnyen letörtek.

Kezdte hülyén érezni magát, hogy csak álldogál itt. Talán valaki figyeli a házból.

— Baszd meg! — mondta, és nekivágott a széles, kövezett sétánynak, önkéntelenül is kihívó, hivalkodó léptekkel, kidüllesztett mellkassal, ahogy a Deacon Bluesban tanulta.

Az ajtó középső paneljére valami vacakot erősítettek: egy kicsi, kecses kezet, ami egy biliárdgolyó nagyságú gömböt markolt, öntöttvasból. A csuklója forgócsapos volt, hogy be lehessen zörgetni vele. Dörzsölt megtette. Keményen. Kétszer, aztán még kétszer. Semmi nem történt. A kilincs sárgarézből volt, a virágminta csaknem simára kopott rajta az évek során. Könnyen fordult. Dörzsölt kinyitotta az ajtót.

Pislogva meredt a színek és formák tobzódó egyvelegére; sötét, polírozott fafelületek, fekete és fehér márvány, szőnyegek ezernyi lágy színben, templomi üvegablakokként ragyogva, fényezett ezüst, tükrök… Elvigyorodott a szelíd sokk hatására, pillantását egyik új látvány a másik után vonzotta magára, mennyi gyönyörű holmi, és csupa olyan, aminek a nevét se tudja…

— Keresel valakit, faszfej?

A férfi a hatalmas kandalló előtt állt, szűk, fekete farmernadrágban és fehér pólóban. Mezítláb volt, és a jobbjában gömbölyded talpas poharat tartott, félig teli valami melegbarna folyadékkal. Dörzsölt hunyorogva meredt rá.

— A kurva mindenit — mondta —, te ő vagy…

A férfi meglötyögtette a barna folyadékot a poharában, és belekortyolt.

— Számítottam rá, hogy Afrika végül megpróbálkozik valami hasonlóval — mondta —, de te nem úgy nézel ki, öregem, mintha ő bérelt volna fel.

— Te vagy a Gróf.

— Ja — felelte —, én vagyok a Gróf. És te ki a fasz vagy?

— Dörzsölt. Dörzsölt Henry.

A férfi felkacagott.

— Kérsz egy kis konyakot, Dörzsölt Henry? — A poharából egy fényezett fából készült bútordarab felé intett, amin díszes palackok sorakoztak; mindegyiknek apró ezüst táblácska lógott láncon a nyakában.

Dörzsölt megrázta a fejét. Az idegen vállat vont.

— Amúgy sem lehet berúgni tőle… Bocs, hogy ezt mondom, Dörzsölt, de te úgy nézel ki, mint egy nagy rakás szar. Helyesen találgatok, ha azt mondom, hogy nem Kid Afrika tervébe tartozol? És ha igazam van, akkor viszont mi a jó büdös francot keresel itt?

— Gentry küldött.

— Ki az a Gentry?

— Te vagy az a fazon a hordágyon, ugye?

— Én vagyok az a fazon a hordágyon. Pontosan hol van most az a hordágy, Dörzsölt?

— Gentrynél.

— És az hol van?

— A Gyártelepen.

— És az hol van?

— A Kutyamagányon.

— És hogy a picsába kerültem én oda, bárhol is legyen az?

— Kid Afrika, ő hozott oda téged. Azzal a Cherry nevű csajjal, érted? Tudod, jöttem neki eggyel, és ő azt kérte, bújtassalak el titeket egy darabig, téged meg Cherryt, aki vigyáz rád.

— Az előbb Grófnak szólítottál, Dörzsölt…

— Cherry mondta, hogy Kid hívott egyszer így.

— Mondd csak, Dörzsölt, nem tűnt egy kicsit aggodalmasnak Kid, amikor odavitt engem?

— Cherry szerint tökre be volt majrézva, még odaát Clevelandben.

— Hát ebben biztos vagyok. Ki ez a Gentry? A haverod?

— Övé a Gyártelep. Én is ott lakom…

— Ez a Gentry egy cowboy, Dörzsölt? Egy konzolzsoké? Arra gondolok, ugye, hogyha ideküldött, akkor konyítania kell valamit a technikához, nem?

Most Dörzsöltön volt a sor, hogy vállat vonjon.

— Gentry, ő olyan izé, olyan művészféle. Elméletei vannak. Nehéz megmagyarázni. Rákötött pár vezetéket arra a vacakra a hordágyon, ahová be vagy csatlakozva. Először a holovetítőre próbálta lehozni a képet, de akkor csak az a majomdolog jelentkezett, az a jég, vagy micsoda, úgyhogy rábeszélt engem, hogy…

— Jézusom… Mindegy, hagyd a fenébe. Ez a gyártelep, amiről beszélsz, kint van valahol a francban? Viszonylag elszigetelt fekvésű?

Dörzsölt bólintott.

— És ez a Cherry, ő valami hivatásos ápolónő?

— Ja. Azt mondja, orvostechnikusi végzettsége van.

— És senki sem keresett még ott engem?

— Nem.

— Az frankó, Dörzsölt. Mert ha bárki keresne, azon a hazug fattyú geciláda Kid Afrika barátomon kívül, kurva nagy szarba csöppennétek.

— Tényleg?

— Tényleg. Figyelj ide, oké? Azt akarom, hogy erre mindenképpen emlékezz. Ha bármelyik nagyvállalat felbukkan ennek a ti gyártelepeteknek a környékén, egyetlen esélyetek van, hogy ép bőrrel megússzatok a dolgot: ha becsatlakoztattok a mátrixba. Felfogtad?

— Hogy lett belőled Gróf? Mármint egyáltalán mit jelent ez?

— Bobby. A nevem Bobby. Régebben Grófnak hívtak, ennyi az egész. Emlékezni fogsz arra, amit mondtam neked?

Dörzsölt megint bólintott.

— Jó — A Gróf letette a poharát arra az izére, a csicsás üvegek mellé. — Hallgasd csak! — mondta. A nyitott ajtó irányából kavicson csikorgó gumiabroncsok zaja hallatszott. — Tüdőd ki ez, Dörzsölt? Angela Mitchell.

Dörzsölt odafordult. Bobby Gróf a kocsifeljárót figyelte.

— Angie Mitchell? A stimsztár? Ő is benne van ebben a vacakban?

— Bizonyos értelemben, Dörzsölt, bizonyos értelemben…

Dörzsölt látta megállni a hosszú, fekete autót.

— Hé — kezdte —, Gróf, illetve Bobby, mi a…

— Nyugi — mondta Gentry —, csak dőlj hátra. Nyugi! Nyugi…

25. VISSZA KELETRE

Miközben Kelly meg az asszisztensei összeválogatták a ruhatárát az utazáshoz, Angie úgy érezte, mintha maga a ház is készülődne körülötte, türelmetlenül várná azt a kurta időszakot, amikor senki nem lakik benne, senki sem zaklatja.

Hallotta a hangjukat, a nevetésüket a nappaliban ülve. Az egyik asszisztens egy lány volt, kék polikarbon robotvázban, ami olyan könnyedén emelgette a ruháit tartalmazó Hermés-bőröndöket, mintha súlytalan polisztirol tömbök lennének; az otrombának tűnő szerkezet szinte nesztelenül billegett le a lépcsőn ormótlan dinoszaurusz-lábain, csak az elektronikus vezérlőmű zúgott halkan. Kék csontváz, bőrrel bevont koporsók.

Porphyre állt az ajtóban.

— Missy elkészült? — Hosszú, bő kabátot viselt, hártyavékony, fekete bőrből; fekete kapcsos cipője sarkán strasszdíszes sarkantyú csillogott.

— Porphyre — mondta Angie —, civilben vagy. New Yorkban nagybelépőnk lesz.

— A kamerák Missyre kíváncsiak.

— Igen — mondta Angie —, a visszailleszkedésemre.

— Porphyre majd a háttérben marad.

— Még sosem hallottam olyat, hogy bármikor előre tolakodtál volna. De tényleg!

A fodrász elvigyorodott, kivillantva plasztikázott, áramvonalas fogsorát; valami avantgárdé fogász víziója, hogy milyen fogai lennének egy fürgébb, elegánsabb emberfajnak.

— Danielle Stark is velünk utazik — Angie hallotta a közeledő helikopter zúgását. — Los Angelesben vár minket, a repülőtéren.

— Majd megfojtjuk — mondta Porphyre bizalmasan, miközben fölsegítette rá a Kelly által kiválasztott ezüstrókabundát. — Ha megígérjük neki, hogy az újságíróknak később azt fogjuk mondani, szexuális indítékból tettük, szerintem még bele is egyezne…

— Szörnyű vagy!

— Danielle a szörnyű, Missy.

— Nézd csak, ki beszél!

— Igaz — mondta a fodrász, s a szeme résnyire szűkült —, de a lelkemből gyermeki ártatlanság sugárzik!

A helikopter megérkezett.

Danielle Stark, a Vogue-Nippon és a Vogue-Europe főmunkatársa, a pletykák szerint a nyolcvanas évei vége felé járt. Ha ez igaz, gondolta Angie, lopva fölmérve magának az újságírónő alakját, miközben beszálltak a Lear-be, akkor Danielle Porphyre-vel vetekedhet az általános sebészi átalakítások terén. Külsőre harmincegynéhány évesnek tűnt, majd kicsattant az egészségtől, és egyetlen látható implantot viselt: egy halványkék, Zeiss gyártmányú szempárt. Egy fiatal francia divatriporter egyszer „elegánsan régimódinak” titulálta; a Net-legenda szerint az az újságíró soha többé nem kapott munkát.

És Angie tudta, hogy Danielle nemsokára drogokról akar majd beszélgetni vele, tervezői drogokról, s búzavirágkék iskoláslány-szeme elkerekedve bámulja őt, miközben a mögötte megbúvó számító agy minden egyes szavát kielemzi és elraktározza…

Porphyre szigorú pillantásának tüzében Danielle-nek egészen addig sikerült visszafognia magát, amíg már jócskán benn jártak az utahi légtérben.

— Azt reméltem — kezdte óvatosan —, hogy nem nekem kell felhoznom a témát.

— Danielle — csapta össze a kezét Angie —, ne haragudj! Igazán udvariatlanság volt tőlem.

Megérintett egy recézett gombot a Hosaka gyártmányú fedélzeti konyhán. A gép halkan felzúgott, és a futószalagon kis tálkák jelentek meg, teafűben füstölt kacsasülttel, osztrigás-borsos pirítósszeletekkel, harcsafilével, szezámmagos süteménnyel megrakva. Porphyre elértette Angie célzását, és valahonnan elővarázsolt egy üveg hűtött Chablist — Angie most már emlékezett, ez volt Danielle kedvence. Ezek szerint valaki másnak — Swiftnek? — is eszébe jutott.

— Drogok — mondta Danielle tizenöt perc múlva, az utolsó falat kacsasült után.

— Ne aggódjon — biztosította Porphyre —, New Yorkban bármit elő tudunk majd teremteni önnek.

Danielle elmosolyodott.

— Maga igazán szórakoztató. Gondolta volna, hogy van egy másolatom a születési anyakönyvi kivonatáról? Még az igazi nevét is tudom — Jelentőségteljes pillantást vetett rá, továbbra is mosolyogva.

— „Pálcikák és kavicsok” — mondta a fodrász, színültig töltve Danielle poharát.

— Érdekes kifejezést használ a veleszületett rendellenességekre — kortyolt bele a borba Danielle.

— Veleszületetett rendellenességek, nemi rendellenességek… Mindenki annyit változik manapság, nem igaz? Ki vágja a haját, kedvesem? — Előrehajolt. — Önben egyedül az a jó, Danielle, hogy magához képest a többi firkász legalább körvonalakban emberi lénynek tűnik.

Danielle elmosolyodott.

Maga az interjú elég simán ment; Danielle túl ravasz beszélgetőpartner volt ahhoz, hogy a szúrásaival átlépje a fájdalomküszöböt, és komolyabb ellenállást gerjesszen. Amikor azonban az ujja hegyével megdörzsölte a halántékát, és megnyomott egy szubdermális kapcsolót, amivel üzembe helyezte a beültetett felvevőkészüléket, Angie megfeszült, és felkészült a döntő rohamra.

— Köszönöm — mondta Danielle —, az utazás hátralévő része rögzítetlen marad.

— Miért nem iszik még egy-két üveggel, és lazít egy kicsit? — kérdezte Porphyre.

— Amit én nem értek, kedvesem — mondta Danielle, ügyet se vetve rá —, hogy egyáltalán miért vette magának a. fáradságot…

— Mihez, Danielle?

— Hogy egyáltalán befeküdjön arra az unalmas klinikára. Azt mondta, a munkáját nem befolyásolta. És azt is mondta, hogy a szer nem „pörgette fel”, legalábbis nem a megszokott értelemben — kuncogott. — Mégis konokul állítja, hogy nagyfokú függőséget alakított ki magában. Miért döntött úgy, hogy abbahagyja?

— Rettenetesen drága mulatság volt…

— A maga esetében, drágám, ez merőben elméleti kérdés.

Igaz, gondolta Angie, bár egyheti adagom nagyjából annyiba került, mint a te egész éves kereseted.

— Gondolom, kezdtem már unni, hogy fizetnem kell azért, hogy normálisan érezzem magam. Legalábbis megközelítőleg normálisan.

— Nem alakult ki tűréshatár?

— Nem.

— Milyen különös!

— Nem igazán. Ezek a tervezők olyan anyagokat kotyvasztanak össze, amik állítólag mentesek a szokásos hátulütőktől.

— Aha. De mi van az új hátulütőkkel, a szokatlanokkal? — Danielle bort töltött magának. — Persze a fülembe jutott a történetnek egy másik változata is.

— Valóban?

— Hát persze. Mi volt az, ki csinálta, maga miért hagyta abba.

— Igen?

— Antipszichotikus szer volt, amit a Sense/Net laboratóriumaiban dolgoztak ki. És maga, kedvesem, azért szokott le róla, mert jobban szeretne őrült maradni.

Porphyre gyengéden kivette a poharat Danielle kezéből, ahogy az elnehezedett szemhéjak rácsukódtak a sugárzóan kék szemekre.

— Tente-tente, kisbaba — mondta. Danielle lehunyta a szemét, és halkan horkolni kezdett.

— Porphyre, mi a…?

— Altatót tettem a borába — mondta a fodrász. — Fogalma se lesz róla. Missy. Nem fog emlékezni semmire, amit nem rögzített… — Szélesen elvigyorodott. — Ugye nem akartad ennek a hülye kurvának a locsogását hallgatni, míg meg nem érkezünk New Yorkba?

— De tudni fogja, Porphyre!

— Nem. nem fogja tudni. Majd azt mondjuk neki, hogy három üveggel nyomott le egymaga, és összehányta a mosdót. És úgy is fogja érezni magát — kuncogott.

Danielle Stark még mindig horkolt, most már igencsak hangosan, az egyik lehajtható ágyon fekve a kabin hátuljában.

— Porphyre — mondta Angie —, gondolod, hogy igaza volt? A fodrász ráemelte fénylő, inhumán pillantását.

— A tudomásod nélkül?

— Hát, nem is tudom…

Porphyre felsóhajtott.

— Missy túl sokat aggódik. Missy már tiszta, már szabad. Örüljön neki!

— Tényleg hallok hangokat, Porphyre.

— Ezzel mindannyian így vagyunk, Missy.

— Nem — mondta Angie —, nem úgy, ahogy én. Mit tudsz az afrikai hitvilágról, Porphyre?

A fodrász elvigyorodott.

— Nem vagyok afrikai.

— De gyerekkorodban…

— Gyerekkoromban — mondta Porphyre — fehér voltam.

— Ó…

A férfi felnevetett.

— Hitvilág, Missy?

— Mielőtt állást kaptam a Netnél, volt néhány barátom. New Jersey-ben. Feketék voltak, és… vallásosak.

Porphyre megint elvigyorodott, és a szemét forgatta.

— Vudu-jelek, Missy? Csirkecsontok és kakasvér?

— Tudod, hogy nem így működik.

— És ha igen?

— Ne játsszál velem, Porphyre! Szükségem van rád.

— Itt vagyok. És igen, tudom, mire gondol Missy. Olyan hangokat hall?

— Csak hallottam. Miután szedni kezdtem a port, eltűntek…

— És most?

— Már nem hallom őket.

Mert a pillanat varázsa elmúlt; Angie most már nem akart beszélni a fodrásznak Grande Brigitte-ről és a drogról a dzseki zsebében.

— Jó — mondta Porphyre. — Ez jó, Missy.

A Lear Ohio fölött ereszkedni kezdett. Porphyre kifelé bámult az ablakon, mozdulatlan-mereven, mint valami kőszobor. Angie az egyre közeledő felhő-tájat nézte odalent, és eszébe jutottak gyermekkori fantáziajátékai a repülőgépeken, amikor kiküldött az ablakon egy képzeletbeli Angie-t, hadd kóboroljon a varázslatosan megszilárdult felhőszakadékok és a fodros hegyormok között. Azok a repülők valószínűleg a Maas-Neotek gépparkjába tartoztak. A Maas sugárhajtású gépeiről a Net Lear-jeire tért át. Az utasszállító gépeket csak mint forgatási helyszíneket ismerte; egyszer New Yorkból Párizsba utazott a JAL által újra üzembe állított Concorde szűzrepülésén, Robinnal meg a Net válogatott csapatával.

Ereszkedtek. Vajon már New Jersey fölött járnak? A Beauvoir lakótömbjének tetőjátszóterein zsivajgó gyerekek hallják a Lear hajtóműveinek dübörgését? Átsöpör utazásának távoli zaja Bobby gyermekkorának bérházain? Milyen elképzelhetetlenül összetett ez a világ, milyen hihetetlenül bonyolultan működik, ha a Sense/Net repülője apró csontocskákat hoz mozgásba ismeretlen, tudatlan gyermekek fülében…

— Porphyre tud bizonyos dolgokat — mondta a fodrász nagyon halkan. — De Porphyre-nek időre van szüksége, hogy gondolkozzon, Missy…

A gép sebessége tovább csökkent; leszálláshoz készülődött.

26. KUROMAKU

És Sally hallgatott, az egész hosszú úton visszafelé a szállodába, a hideg utcákon és a taxiban.

Sallyt és Swaint megzsarolta Sally régi ellensége „odafent a kútban”. Sallyt kényszeríteni akarta, hogy rabolja el neki Angela Mitchellt. A gondolat, hogy valaki elrabolja a Sense/Net ünnepelt sztárját, különösképp valótlannak tetszett Kumiko számára, mintha valaki egy mitológiai alak meggyilkolását tervezné.

A Finn utalt rá, hogy valami titokzatos módon maga Angie is belekeveredett az ügybe, de olyan szavakat és kifejezéseket használt, amiket Kumiko nem értett. Beszélt valamiről a cybertérben; hogy egyes emberek paktumot kötöttek egy bizonyos dologgal — vagy dolgokkal odaát. A Finn ismert egy fiút, aki Angie kedvese lett, de hát Angie-nek nem Robin Lanier volt a szeretője? Az anyja annak idején, megengedte Kumikónak, hogy megnézzen néhány stimfilmet Angie-vel és Robinnal. A fiú cowboy volt, adattolvaj, akárcsak Tick Londonban…

És mi van az ellenséggel, a zsarolóval? Őrült, mondta a Finn. és az őrültsége véget vetett a családja pályafutásának. Egyedül élt ősi otthonában, a Straylight nevű házban. Mivel érdemelte ki Sally ennek a nőnek a haragját? Tényleg megölte az apját? És kik voltak a többiek, a többiek, akik meghaltak? Kumiko már elfelejtette a gaidzsin neveket…

És Sally vajon megtudta, amit akart, amiért meglátogatta a Finnt Sprawlban? Kumiko türelmesen várt, hátha a páncélozott szentély megteszi a végső kinyilatkoztatást, ám a beszélgetés lassan jelentéktelenné satnyult, elcsökevényesedett, belefulladt a gaidzsinok körülményes, tréfálkozó búcsúszertartásába.

A szálloda halljában Petal várta őket egy kék velúr karosszékben. Utazóruhában volt, roppant testtömegét háromrészes szürke gyapjúöltöny tartotta kordában; mikor beléptek, úgy emelkedett ki a fotelből, mint valami luftballon, tekintete — mint mindig — szelíden csillogott az acélkeretes szemüveg mögött.

— Helló — mondta, és köhintett. — Swain küldött utánatok. Csak a lány miatt, ugye.

— Vidd vissza! — mondta Sally. — Most. Ma.

— Sally! Ne! — Ám Sally keze már harapófogóként kulcsolódott a felső karjára, és az elsötétített társalgó bejárata felé húzta, ami a hallra nyílt.

— Itt várj! — reccsent rá Sally Petalra. — Ide figyelj! — mondta aztán Kumikónak, és berántotta egy sarok mögé, az árnyékok takarásába. — Vissza fogsz menni. Nem maradhatsz velem.

— De nekem nem tetszik az a hely! Én nem szeretem se Swaint, se a házát, én… én…

— Petal oké — mondta Sally; közelebb hajolt hozzá, és gyorsan beszélt, szinte hadarva. — Az az érzésem, megbízhatsz benne. Swain, nos, hát ő tudod, milyen, de az apád embere. Bármi történjen is, azt hiszem, vigyázni fog rád. De ha a dolgok rosszra fordulnának, igazán rosszra, akkor menj abba a pubba, ahol találkoztunk Tickkel. A Rózsa és Korona. Emlékszel?

Kumiko bólintott; könnyek szöktek a szemébe.

— Ha Tick nincs ott, egy Bevan nevű csapost keress, és hivatkozz rám!

— Sally, én…

— Fasza csaj vagy — mondta Sally, és hirtelen megcsókolta; az egyik szemüveglencséje egy pillanatra súrolta Kumiko arcát, merev volt és hideg, ijesztően hideg. — Én, bébi, én leléptem.

És meg is tette, beleveszett a társalgó halk csilingelésébe, Petal pedig megköszörülte a torkát a bejáratban.

A repülőút vissza Londonba olyan volt, mint egy nagyon hosszú metróutazás. Petal azzal töltötte az idejét, hogy szavakat irkált be betűnként valami ostoba rejtvénybe egy angol faxban, halkan horkantgatva. Kumiko végül elszunnyadt, és az anyjával álmodott…

— Működik a fűtés — mondta Petal, útban Swain házához a Heathrowról. Kellemetlenül meleg volt a Jaguárban, egyfajta száraz hőség, ami cserzetten bőr szagát árasztotta, és Kumikónak sajgott tőle az arcürege. Nem törődött Petallal, kifelé bámult a hamuszín hajnali fénybe, az olvadozó hó alól kicsillanó fekete háztetőkre, a kémények sorára…

— Nem fog haragudni magára, tudja — mondta Petal. — Csak különleges felelősség terheli…

— Giri.

— Izé… Igen. Szóval felelős magáért, tudja. Sally sosem volt könnyű eset, de arra igazán nem számítottunk, hogy…

— Most nincs kedvem beszélgetni, köszönöm.

Apró, aggódó szemek a visszapillantó tükörben.

A félholdas ívű házsor mindkét oldalán kocsik parkoltak, hosszú, ezüstszürke autók, árnyékolt ablakokkal.

— Rengeteg látogatónk volt ezen a héten — mondta Petal, miközben leállította a kocsit a 17. szám előtt. Kiszállt, kinyitotta Kumikónak az ajtót. A lány kábán követte, át az utcán, fel a szürke lépcsőn, egészen a fekete ajtóig, amit egy szűk, sötét öltönyt viselő, vörös képű férfi nyitott ki; Petal úgy lépett el mellette, mintha ott se volna.

— Csak ne olyan sietve, testvér! — mondta Vörösképű. — Swain azonnal látni akarja a csajt…

Petal megtorpant a férfi szavaira; felhorkant, váratlan gyorsasággal sarkon fordult, és galléron ragadta.

— A jövőben leszel szíves egy kis kibaszott tiszteletet tanúsítani — mondta Petal, és bár a hangját nem emelte fel, most valahogy egyáltalán nem tűnt unottnak és szelídnek. Kumiko hallotta a szakadó varratok recsegését.

— Bocs, testvér — Vörösképű arca kifejezéstelen maradt. — Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak neked.

— Akkor jöjjön! — mondta Petal Kumikónak, eleresztve a sötét gyapjúszövetet. — Swain csak üdvözölni szeretné.

Swaint egy három méter hosszú, tölgyfa ebédlőasztalnál ülve találták, ugyanabban a szobában, ahol Kumiko először látta őt; a rangját jelző tetovált sárkányokat fehér puplining és csíkos nyakkendő takarta. Swain pillantása találkozott Kumikóéval, ahogy beléptek; hosszúkás, csontos arcára zöld búrás, sárgaréz olvaslólámpa vetett árnyékot, amely az asztalon állt, egy kis komputerkonzol meg egy vaskos faxköteg szomszédságában.

— Nagyszerű — mondta —, és milyen volt a Sprawl?

— Nagyon fáradt vagyok, Mr. Swain. Szeretnék visszavonulni a szobámba.

— Igazán örülünk, hogy visszatért közénk, Kumiko kisasszony. A Sprawl veszedelmes hely. És Sally ottani barátai valószínűleg nem olyasfajta emberek, akiknek a társaságában az apja szívesen látná magát.

— Most már fölmehetek a szobámba?

— Találkozott Sally barátaival, Kumiko kisasszony?

— Nem.

— Valóban? Mit csináltak odaát?

— Semmit.

— Nem szabadna haragudnia ránk, Kumiko kisasszony. Azért van itt, hogy megvédjük.

— Köszönöm. Most már fölmehetek a szobámba?

— Természetesen. Bizonyára nagyon elfáradt.

Petal felkísérte a szobájába, vitte a bőröndjét; a szürke öltöny összegyűrődött és beráncosodott a hosszú repülőúton. Kumiko vigyázott, nehogy felnézzen, amikor elhaladtak a vakon bámuló márvány mellszobor előtt — talán még nem találták meg a Maas-Neotek készüléket, bár fogalma sem volt, hogyan fogja visszaszerezni, amíg Swain és Petal is a szobában tartózkodik.

Újfajta mozgolódást érzett a házban, sietősét és fojtottat: hangok, léptek, a lift csörömpölése, zubogás a csövekben, ahogy valaki fürdőt készít magának.

A hatalmas ágy szélén ült, és a fekete márványkádat bámulta. A New Yorkban látottak utórezgései mintha még ott vibráltak volna a látómezeje szélén; ha lehunyta a szemét, megint a sikátorban találta magát, Sally mellett kuporogva. Sally, aki elküldte őt. Aki nem nézett vissza rá. Sally, akinek a neve régebben Molly volt, vagy Misty, vagy mindkettő. Ismét csak a méltatlanság érzése. Sumida, az anyja lebegő holtteste a fekete vízben. Az apja. Sally.

Néhány perccel később a kíváncsiság fölülkerekedett a szégyenérzetén; fölkelt, megfésülte a haját, a lábára vastag, cipzáros, bordázott műanyagtalpú zoknicipőt húzott, és nagyon halkan kiosont a folyosóra. Mikor a lift megérkezett, cigarettabűz áradt belőle.

Vörösképű az előszoba kék szőnyegén járkált fel-alá, mikor Kurniko kilépett a liftből; vaskos mancsát szűk, fekete zakójának a zsebébe dugta.

— Izé — mondta, és felvonta a szemöldökét —, szükséged van valamire, kicsi?

— Éhes vagyok — mondta Kumiko japánul. — A konyhába megyek.

— Izé — mondta a férfi; kihúzta a kezét a zsebéből, és megigazította magán a zakót —, beszélsz angolul?

— Nem — vágta rá Kumiko, és egyenesen elsietett mellette, végig a folyosón, aztán befordult a sarkon.

— Izé — mondta mögötte Vörösképű, most már idegesebben, de ő már a fehér mellszobor alatt kotorászott a kezével.

Sikerült a zsebébe csúsztatnia a készüléket, mire a férfi befordult a sarkon. Vörösképű automatikusan szemrevételezte a szobát, karját lazán az oldala mellett lógatva; a testtartásáról Kumikónak hirtelen az apja titkárai jutottak az eszébe.

— Éhes vagyok — mondta angolul.

Öt perc múlva egy hatalmas és határozottan angolos külsejű naranccsal tért vissza a szobájába; a britek a jelek szerint nem helyeztek különösebb súlyt a gyümölcsök szimmetriájára. Becsukta maga mögött az ajtót, letette a narancsot a fekete kád széles, lapos peremére, és előhúzta a zsebéből a Maas-Neotek egységet.

— Gyorsan — mondta Colin, félresimítva egy haj fürtöt a homlokából, ahogy a képe fókuszba állt —, nyisd ki, és állítsd vissza A helyzetbe az A/B kapcsolót! Az új vezetés fogadott egy technikust, aki körbejárja a házat, és poloskákra vadászik. Ha átkapcsolod, a műszerek nem regisztrálják lehallgató berendezésként.

Kumiko engedelmeskedett; ezúttal egy hajtűt használt.

— Mit akarsz azzal mondani — kérdezte aztán, szavakat formálva magában, de nem ejtve ki őket —, hogy „új vezetés”?

— Nem vetted észre? A személyzet most már legalább tizenkét főből áll, a látogatókat nem is számítva. Illetve nem is annyira új vezetésről van itt szó, inkább a régi állapotokban beálló változásról. Ez a Mr. Swain rendkívül társaságkedvelő alak a maga titkolózó módján. Rögzítettem egy beszélgetést Swain és a Különleges Szolgálat helyettes vezetője között, amiért szerintem jónéhány ember ölni tudna, nem utolsósorban az említett derék tisztviselő.

— Különleges Szolgálat?

— A titkosrendőrség. Rohadt fura társaságot tart ez a Swain: Bucky-fazonok, az East End-i nyomornegyedek cárjai, rangidős rendőrtisztek…

— Bucky-fazonok?

— A Buckingham-palotából valók. És akkor még nem is említettem a City bankárait, a szimstim-sztárt, a felkapott kerítőnők és drogkereskedők falkáját…

— Szimstim-sztárt?

— Lanier-t, Robin Lanier-t.

— Robin Lanier? Itt járt?

— A meggondolatlan távozásodat követő reggelen.

Kumiko az átlátszó, zöld szempárba nézett.

— Igazat mondasz?

— Igen.

— Mindig?

— Amennyire tőlem telik, igen.

— Mi vagy te?

— Egy Maas-Neotek biochipen tárolt, személyiségalapú segély- és tanácsadóprogram az Egyesült Királyságba látogató japán turistáknak — felelte Colin, és rákacsintott.

— Miért kacsintottál?

— Mit gondolsz, miért?

— Válaszolj a kérdésemre! — Kumiko kiáltása visszhangot vert a tükrös falú szobában.

A szellem az ajkához emelte karcsú mutatóujját.

— Igen, valami más is vagyok. Túl nagy kezdeményezőkészséget tanúsítok egy egyszerű idegenvezető programhoz képest. Bár a modell, amire alapoztak, igazi csúcstechnika, rendkívül összetett. Azt viszont nem mondhatom meg neked pontosan, hogy mi vagyok, mivel magam sem tudom.

— Nem tudod? — Megint szubvokálisan, óvatosan.

— Pedig mindenféle dolgot tudok — mondta Colin, és az egyik manzárdablakhoz lépett. — Tudom, hogy a Middle Temple Hall egyik tálalóasztalát állítólag az Aranyszarvas fájából ácsolták; hogy százhuszonnyolc lépcsőt kell megmászni a Tower Bridge gyalogjáróján: hogy a Wood Streeten, nem messze Cheapside-tól áll egy platánfa, amiről azt állítják, hogy ennek a lombjai között énekelt édesen Wordsworth rigója… — Hirtelen megpördült, szembenézett Kumikóval. — De nincs igazuk, mert a jelenlegi fát 1998-ban klónozták az eredeti példányból. Látod, mindezt tudom, és még sok mást is, nagyon sokat. Például megtaníthatnálak a snooker alapjaira. Ez vagyok én, vagyis inkább ennek szántak eredetileg. De egyúttal valami más is vagyok, és ennek valószínűleg köze lehet hozzád. Nem tudom, micsoda. Igazán nem tudom.

— Az apámtól kaptalak ajándékba. Kapcsolatba léptél vele az utóbbi időben?

— Tudomásom szerint nem.

— Nem közölted vele, hogy távoztam a házból?

— Nem érted — mondta Colin. — Amíg pár perce működésbe nem hoztál, nem is tudtam arról, hogy elmentél innen.

— De hiszen hangfelvételeket rögzítettél…

— Igen, de nem voltam tudatában. Csak akkor vagyok „itt”, amikor bekapcsolsz. Ilyenkor kiértékelem a rendelkezésemre álló adatokat… Egyvalamiben azonban meglehetősen biztos lehetsz: ebből a házból semmilyen jelzést nem lehet leadni, amit Swain szaglászai ne érzékelnének azonnal.

— Lehetséges, hogy több is van belőled, például egy másik készülékben, vagy ilyesmi?

— Érdekes ötlet, de nem, hacsak nem történt valahol titokban forradalmi változás a jelenkori technológiában. Én már így is az adott lehetőségek határán mozgok, a hardverem méreteit tekintve. Ezt az általános háttérinformációs adattáramból tudom.

Kumiko lenézett a kezében szorongatott készülékre.

— Lanier — mondta. — Hallani szeretném.

— Délelőtt 10 óra 25 perc 16 másodperc — mondta Colin. Kumiko feje megtelt testetlen hangokkal…

PETAL: Ha lenne szíves követni, uram…

SWAIN: Jöjjön a biliárdszobába!

HARMADIK HANG: Remélem, jó oka volt erre, Swain! A kocsiban a Net három. embere ül. A címe bekerült a biztonsági szolgálat adatbázisába, és ott is fog maradni ítéletnapig.

PETAL: Igazán szép darab, uram, mármint a Daimler. Lesegíthetem a kabátját?

HARMADIK HANG: Mi történt, Swain? Miért nem találkozhattunk a Brown's-ban?

SWAIN: Vegye le a kabátját, Robin. A nő lelépett.

HARMADIK HANG: Lelépett?

SWAIN: A Sprawlba. Ma kora reggel.

HARMADIK HANG: Hiszen még nincs itt az idő…

SWAIN: Gondolja, hogy én küldtem oda?

A férfi válasza elmosódott volt, kivehetetlen, beleveszett a csukódó ajtó zörejébe.

— Ez Lanier volt? — kérdezte Kumiko hangtalanul.

— Igen — mondta Colin. — Petal név szerint említette egy korábbi beszélgetésben. Swain és Lanier huszonöt percet töltöttek egymás társaságában.

Kilincszörgés, mozgás.

SWAIN: A kurva életbe, dehogyis az én emberem! Figyelmeztettem magát, Lanier, megmondtam, hogy szóljon nekik. Ez a nő született gyilkos, valószínűleg pszichopata…

LANIER: És a maga problémája, nem az enyém. Magának szüksége van az ő információikra és az én együttműködésemre.

SWAIN: És mi a maga problémája. Lanier? Miért szállt be a balhéba? Csak hogy eltakarítsa az útból Mitchellt?

LANIER: Hol a kabátom?

SWAIN: Petal, Mr. Lanier rohadt kabátját!

PETAL: Uram!

LANIER: Az a benyomásom, hogy ezt a maga borotvalányát ugyanúgy el akarják kapni, mint Angie-t. Egyértelműen része az alkunak. Őt is elviszik majd.

SWAIN: Sok szerencsét hozzál Már pozícióban van a Sprawlban. Félórája beszéltem vele telefonon. Össze fogom hozni a megbízottammal odaát, azzal az emberrel, aki megszerezte a… lányt. Maga is Amerikába utazik?

LANIER: Még ma este.

SWAIN: Nos, ez esetben aggodalomra semmi ok.

LANIER: Viszontlátásra. Swain!

PETAL: Szemét egy alak ez a fattyú.

SWAIN: Nem tetszik ez nekem, igazán nem tetszik…

PETAL: Az infók viszont tetszenek, nem?

SWAIN: Nem panaszkodhatom, de miből gondolod, hogy Sally is kell nekik?

PETAL: Krisztus tudja. Vigyék csak, ha bírják…

SWAIN: Ők. Nem szeretem az ilyen „őket”…

PETAL: Lehet, hogy nem fognak ugrálni örömükben, ha megtudják, hogy a saját szakállára ruccant át a tengerentúlra, méghozzá Yanaka lányával…

SWAIN: Szerintem se. De Yanaka kisasszonyt visszahozzuk. Megmondom Sallynek, hogy Prior Baltimoreban van, a lányt igazítja formára…

PETAL: Ronda egy ügy…

SWAIN: Hozz egy kanna kávét a dolgozószobámba!

Csukott szemmel feküdt az ágyon, a fejében Colin felvételei peregtek; közvetlen input a hallóidegekbe. Swain a jelek szerint tárgyalásai nagy részét a biliárdszobában bonyolította le, ami azt jelentette, hogy Kumiko a vendégek érkezését és távozását hallotta, a beszélgetések elejét és végét. Két férfi, egyikük valószínűleg Vörösképű, végeérhetetlen társalgást folytatott az agárversenyekről és a holnapi futam fogadási esélyeiről. Kumiko különleges érdeklődéssel hallgatta, amikor Swain és a Különleges Szolgálat embere (Swain KSz-nek hívta) közvetlenül a márvány mellszobor előtt beszéltek meg egy ügyet; a tisztviselő éppen távozni készült. Ezt a felvételt vagy féltucatszor megszakította, hogy rákérdezzen bizonyos dolgokra. Colin nem tudott konkrétumokkal szolgálni, de jó érzékkel találgatott.

— Ez egy nagyon korrupt ország — mondta végül Kumiko, mélyen megrendülve.

— Talán nem korruptabb a te hazádnál — felelte Colin.

— De mivel fizet Swain ezeknek az embereknek?

— Információval. Azt mondanám, hogy a mi Mr. Swainünk az utóbbi időben egy rendkívül magasfokú információforrásnak jutott a birtokába, és most azon buzgólkodik, hogy a tudását hatalomra váltsa. Annak alapján, amit hallottunk, megkockáztatnám a kijelentést, hogy már jó ideje ilyesmivel foglalkozik. A legszembeszökőbb azonban az, hogy felfelé tör, egyre befolyásosabb lesz. A közvetett bizonyítékokból ítélve most jóval fontosabb ember, mint egy hete volt. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni a személyzeti állomány bővítését sem…

— Figyelmeztetnem kell a… barátnőmet.

— Shearst? Mire?

— Amit Lanier mondott. Hogy őt is el akarják vinni, Angela Mitchellel együtt.

— Hol van most?

— A Sprawlban. Egy szállodában…

— Hívd fel! De ne innen. Van pénzed.

— Egy MitsuBank chip.

— Az sajnos nem jó a mi készülékeinkbe. Apró?

Kumiko fölkelt az ágyról, és gondosan átválogatta a retikülje alján felgyülemlett fura angol pénzérméket.

— Tessék — mondta, magasba emelve egy vastag, aranyozott érmét —, tíz font.

— Két ilyenre lenne szükséged egy helyi híváshoz. Kumiko visszadobta a retiküljébe a rézpénzt.

— Nem, Colin. Nem telefonálok. Tudok egy jobb módszert. El akarok menni innen. Most. Ma. Segítesz?

— Hogyne — mondta Colín —, bár azt tanácsolom, ne tedd.

— De én megteszem.

— Rendben. Mi a terved?

— Azt fogom mondani nekik — mosolyodott el Kumiko —, hogy szeretnék bevásárolni.

27. ROSSZLÁNY

Mona később úgy gondolta, a nő valamikor éjfél után jelenhetett meg, mert az egész azután történt, hogy Prior visszajött a rákokkal, a második adaggal. Ezek a baltimore-i rákok tényleg nagyon finomak voltak, és amikor elmúlt a lövet hatása, Mona mindig nagyon megéhezett, ezért rádumálta Priort, hogy hozzon neki még párat. Gerald folyton bejárkált, hogy kicserélje a dermákat a karján; Mona ilyenkor megajándékozta a legjobb hülyegyerek-mosolyával, aztán ha elment, kinyomogatta a dermákból a folyadékot, és gondosan visszarakta őket. Végül Gerald azt mondta, aludjon egy kicsit, szüksége van rá; eloltotta a villanyt, és az álablakot a legalacsonyabb fokozatra állította, vérvörös alkonyatra.

Miután megint magára maradt, Mona becsúsztatta a kezét az ágy és a fal közé, és megtalálta a szellőzőnyílásban a sokkolórudat.

Elaludt, pedig nem akarta, az ablak vörös ragyogása a naplementékre emlékeztette Miamiben, és valószínűleg Eddyvel álmodott, vagy legalábbis a Hooky Green's-el, ott táncolt valakivel a negyvenharmadik emeleten, mert amikor a csattanás fölébresztette, nem volt benne biztos, hol van, de a fejében nagyon tisztán látta a Hooky Green's alaprajzát, hogy merre lehet elpucolni, és azonnal tudta, hogy le kell lépnie, mert valami balhé van…

Már félig kint volt az ágyból, amikor Prior átrepült az ajtón; tényleg átrepült rajta, mert még csukva volt, amikor nekicsattant. Monának háttal zuhant be a szobába, az ajtóból meg csak szilánkok és farostlemez darabok maradtak.

Mona tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Prior a falhoz vágódik, aztán elterül a padlón, és nem mozdul többé; és az ajtóban valaki más is állt, a szomszéd szobából átszüremlő fény élesen kirajzolta a körvonalait, és Mona semmit sem látott az arcából, csak két vörös parazsat, ahol az ál-naplemente fénye ívesen visszatükröződött.

Gyorsan visszahúzta a lábát az ágyba, a falhoz lapult, a keze becsusszant a…

— Ne mozdulj, hülye kurva! — Volt valami igazán ijesztő ebben a hangban, talán az, hogy olyan kibaszottul vidáman csengett, mintha az, ahogy áthajította Priort azon a rohadt ajtón, egyfajta fenyegetés lett volna. — Komolyan mondom, hogy ne mozdulj…

És a nő három sebes lépéssel átvágott a szobán, már olyan közel volt, hogy Mona érezte a bőrdzsekiből áradó hideget.

— Oké — mondta Mona —, oké…

Aztán kezek ragadták meg, gyorsan, nagyon gyorsan, és egyszerre csak hanyatt feküdt, a válla a habszivacsba süppedt, és valami — a sokkolórúd — ott volt közvetlenül az orra előtt.

— Hol szerezted ezt a kis játékszert?

— Ó — mondta Mona, mintha látta már volna valahol, de aztán megfeledkezett róla —, benne volt a barátom dzsekijében. Kölcsönvettem a dzsekit, és…

Mona szíve vadul kalapált. Valami nem stimmelt azzal a szemüveggel…

— A szarfaszú tudta, hogy nálad van ez a vacak?

— Kicsoda?

— Prior — mondta a nő; eleresztette, és sarkon fordult. Aztán belerúgott Priorba, előbb csak egyszer, utána többször is, keményen, módszeresen. — Nem — mondta, és ugyanolyan hirtelen abbahagyta, ahogy elkezdte —, nem hiszem, hogy Prior tudta volna.

Ekkor Gerald jelent meg a küszöbön, mintha mi sem történt volna; bánatosan meredt arra a kevésre, ami megmaradt az ajtóból a keretben, a hüvelykujját végighúzta egy szilánkosan törött lemezdarabon.

— Kávét, Molly?

— Kettőt, Gerald — mondta a nő, a sokkolórudat vizsgálgatva. — Az enyémet feketén.

Mona belekortyolt a kávéjába, és szemügyre vette a nő ruháját meg a frizuráját, miközben arra vártak, hogy Prior magához térjen. Legalábbis úgy tűnt, hogy azt csinálják. Gerald megint felszívódott.

A nő nem hasonlított senkire, akit Mona valaha látott; nem tudta elhelyezni a divattérképen, csak annyit sütött ki róla, hogy pénze biztos van. A haját európai módra hordta; Mona látott már ilyet egy magazinban; meglehetősen biztos volt benne, hogy ebben a szezonban sehol sem divat, de jól ment a szemüveghez, ami egyébként implant volt, közvetlenül a bőrbe ültetve. Mona látott már ilyet egy clevelandi taxisofőrön. A nő rövid dzsekit viselt, mély sötétbarna színben, Mona ízléséhez képest kicsit túl egyszerűt, de szemlátomást újat, széles, fehér, birkabőr gallérral, ami alatt valami furcsa zöld izé takarta a mellét meg a hasát — páncélféleségnek tűnt, és valószínűleg az is volt —, alul pedig mohazöld, vastag, puha nadrágot, szarvasbőrből vagy valami hasonlóból, és Mona az összes cucca közül ezt találta a legbaróbbnak, még ő is elhordta volna, csak a csizma rontotta el az összhatást, ez a térdig érő, fekete csizma, amilyet a motorosbandák tagjai viselnek: vastag, sárga gumitalp, szorítószíjak a rüsztön, krómozott csatok mindenütt, és vasalt orr, ami fülsértőn csattog minden lépésnél. És azt a burgundivörös körömlakkot vajon hol szerezte? Mona nem hitte volna, hogy gyártják még egyáltalán.

— Mi a francot bámulsz?

— Izé… a csizmádat.

— És?

— Nem pászol a gatyódhoz.

— Azért vettem fel, hogy kirugdossam vele a szart Priorból.

Prior felnyögött a padlón, és hányni próbált. Mona émelyegni kezdett a látványtól, és azt mondta, kimegy a mosdóba.

— Meg ne próbálj lelépni! — A nő mintha Priort figyelte volna a fehér porceláncsésze pereme fölött, de azzal a szemüveggel nehéz volt megmondani.

Mona a vécé lehajtott műanyagfedelén ült, a piperetasakjával az ölében. Sietett, gyorsan akarta összehozni; nem morzsolta össze eléggé a kristályt, úgyhogy kaparta a szájpadlását, de ahogy Lanette szokta mondani, az embernek nincs mindig ideje az apróságokra. És egyébként is, a dolgok jobbra fordultak, nem? Gerald fürdőszobájában volt egy kis zuhany, de úgy festett, mint amit jó ideje nem használtak már. Mona megnézte alaposabban; a lefolyó körül szürke penész tenyészett, és itt-ott fura foltokat látott, talán száradt vért.

Mikor visszajött, a nő éppen talpra rángatta Priort, és elindult vele egy másik szobába. Mona látta, hogy Prior zokniban van, nem cipőben; valószínűleg feltett lábbal szunyókált, mikor meglepték. Kék ingét vérfoltok rondították össze, és az arca csupa zúzódás volt.

Bedurrant a lövet, úgyhogy Mona csak egyfajta szelíd, ártatlan kíváncsiságot érzett.

— Mit csinálsz?

— Azt hiszem, fel kell ébresztenem — mondta a nő, mintha a metrón lenne, és egy másik utashoz beszélne, nehogy rossz állomáson szálljon le. Mona követte őt abba a szobába, ahol Gerald dolgozott, és minden tiszta és kórházfehér volt; figyelte, ahogy a nő belöki Priort egy ülőalkalmatosságba, ami leginkább egy fodrásszékre hasonlított, a sok karral meg gombbal meg szíjjal meg micsodával. Nem mintha olyan erős lenne, gondolta Mona, inkább csak tudja, hogy kell bánni a holt teherrel. Prior feje félrebillent, ahogy a nő becsatolt a mellén egy széles, fekete szíjat. Mona már kezdte sajnálni, de aztán eszébe jutott Eddy.

— Mi az? — A nő vizet csorgatott egy fehér műanyagtartályba a krómozott csaptelepből.

Mona próbálta kimondani, de a lövet megőrjítette a szívét, s az eszeveszetten kalapálni kezdett. Megölte Eddyt, próbálta kimondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán valahogy mégis sikerülhetett, mert a nő azt mondta:

— Ja, ilyesmiket szokott csinálni a fattyú… ha hagyják. Leöntötte Priort, a víz a férfi arcába fröccsent, végig lucskos lett tőle az inge; a szeme kinyílt, és a baloldali tiszta vér volt; a sokkolórúd fémhorgai fehér szikrákat szórtak, amikor a nő az átázott ing kék szövetéhez érintette őket. Prior felüvöltött.

Geraldnak négykézlábra kellett állnia, hogy kirángassa az ágy alól. Hűvös, nagyon gyengéd keze volt. Mona nem emlékezett, hogy került oda, de most már minden elcsendesedett. Gerald szürke átmeneti kabátot és sötét szemüveget viselt.

— Most Mollyval fogsz menni, Mona — mondta.

A lány reszketni kezdett.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha adok neked valami nyugtatót.

Hátrahőkölt, kirántotta a karját Gerald szorításából.

— Nem! Hozzám ne nyúlj, a kurva életbe!

— Hagyd csak, Gerald! — mondta a nő az ajtóból. — Ideje indulni.

Gerald levette a szemüvegét.

— Nem hiszem, hogy tudod, mit csinálsz — mondta —, de azért sok szerencsét! — Visszatette a szemüveget.

— Köszi. Hiányolni fogod ezt a helyet?

— Nem. Amúgy is vissza akartam már vonulni.

— Akárcsak én — mondta a nő; és aztán Gerald elment, Monának oda sem biccentett.

— Ruhád van? — kérdezte a nő Monától.

Öltözködés közben Mona rájött, hogy az új mellei fölött nem tudja begombolni a blúzát, úgyhogy nyitva hagyta; felvette fölé Michael dzskijét, és az álláig húzta a cipzárt.

28. TÁRSASÁG

Néha csak annyira volt szüksége, hogy megálljon, és felnézzen a Bíróra, vagy lekuporodjon a betonra a Boszorka mellett. Megakadályozta a memóriazavarokat. Nem a rohamokat, az igazi visszaeséseket, hanem azt a bizonytalan, rángatózó érzést, ahogy az emlékezetszalag ki-kiugrik a fejében, az apró, másodperces hiányok idegtépő zsongását… Úgyhogy most is ezt csinálta, és bejött, és egy idő után észrevette, hogy Cherry ott van mellette.

Gentry fent volt a padláson az alakkal, amit lementett magának; makroform csomópontnak hívta, és alig figyelt oda, amikor Dörzsölt megpróbált beszámolni neki a házról, az egész helyről meg Bobby Grófról. Így hát Dörzsölt leballagott ide, lekuporodott az egyik Felügyelő mellé a hideg sötétben, emlékezetébe idézte, mennyit dolgozott rajta a legkülönfélébb szerszámokkal, és hogy fényesített ki rajta minden egyes ízületet, és aztán Cherry kinyújtotta a karját, és megérintette az arcát hűvös kezével.

— Minden oké? — kérdezte. — Már azt hittem, megint rád jött…

— Nem. Csak néha le kell jönnöm ide.

— Becsatlakoztatott a Gróf dobozába, ugye?

— Bobby — mondta Dörzsölt —, Bobby az igazi neve. Láttam őt.

— Hol?

— Odabent. Egy egész külön világ. Van ott egy ház, amolyan kastélyféle, és abban él.

— Egyedül?

— Azt mondta, Angie Mitchell is ott van…

— Lehet, hogy bedilizett. Tényleg ott a csaj?

— Őt nem láttam. Csak egy kocsit, és Bobby azt mondta, az övé.

— Utoljára azt hallottam róla, valami detoxikáló sztárklinikán van Jamaikában.

Dörzsölt vállat vont.

— Nemt'om.

— Milyen a pasas?

— Fiatalabbnak nézett ki. Persze mindenki szarul festene azokkal a csövekkel meg vacakokkal. Úgy gondolta, hogy Kid Afrika azért paterolta el ide, mert be volt szarva valamitől. Azt mondta, ha bárki keresné, azonnal csatlakoztassuk be a mátrixba.

— Minek?

— Nemt'om.

— Meg kellett volna kérdezned. Dörzsölt megint vállat vont.

— Láttad valamerre Madarat?

— Nem.

— Már vissza kellett volna érnie…

Felállt.

Kismadár sötétedéskor futott be Gentry robogóján; sötét, hótól lucskos haja csak úgy lobogott mögötte, ahogy beszáguldott a Kutyamagányra. Dörzsölt elfintorodott; a motor rossz fokozatban volt. Kismadár vadul rázkódva felrobogott egy összepréselt olajoshordókból álló lejtőre, és beletaposott a fékbe, amikor gázt kellett volna adnia. Cherry felnyögött, amikor a motor és Kismadár elváltak egymástól a levegőben; a robogó mintha ott maradt volna lebegve egy pillanatig, aztán nekirepült annak a kusza, összerozsdásodott lemezvas-bozótnak, ami a Gyártelep egyik melléképülete volt, Kismadár pedig a földön hempergett.

Dörzsölt valahogy nem is hallotta a csattanást. Az egyik pillanatban még Cherry mellett állt az ajtótlan szerelőcsarnok mendékében — aztán a hófoltos rozsdamezőn szaladt a felbukott motoros felé, minden átmenet nélkül. Kismadár a hátán feküdt, a szája sarkán vér buggyant ki, de az arcát félig eltakarta a sok amulett meg mindenféle szemét, amit bőrszíjra fűzve viselt a nyakában.

— Ne nyúlj hozzá!mondta Cherry. — Lehet, hogy bordatörés, vagy szétment benne valami…

A lány hangjára Kismadár kinyitotta a szemét. Csücsörített az ajkával, és vért meg egy darabka fogat köpött a földre.

— Ne mozogj! — mondta Cherry; letérdelt mellé, és önkéntelenül pattogós, parancsoló hangnemre váltott, ahogy az orvostechnikusi főiskolán tanulta. — Megsérülhettél.

— B-baszd meg, kisanyám! — bökte ki nagy nehezen Kismadár, és Dörzsölt segítségével feltápászkodott.

— Jól van, seggfej — mondta Cherry —, vérfertőzés. Egy kalap szart se adok az életedért.

— Nem tudtam elhozni — mondta Kismadár, és a keze fejével szétmázolta a vért a képén — a furgont.

— Azt látom — mondta Dörzsölt.

— Marvie-nek meg a haverjainak társasága van. Mint legyek a szaron. Egy halom légpárnás, meg egy kopter, meg minden. Nagy csomó pasas.

— Milyen pasasok?

— Mintha katonák lennének, de nem azok. A katonák csak hülyülnek, meg minden lószar, elsütnek pár durva viccet, ha senki nagyfejű nem látja őket. De ezek nem.

— Zsaruk? — Marvie meg a két féltestvére mutáns romnövényeket tenyésztettek egy tucat félig eltemetett vasúti tartálykocsiban; néha megpróbáltak primitív aminovegyületeket összekotyvasztani, de a laborjuk folyton szétdurrant. Ők voltak a Gyártelep legközelebbi szomszédai. Hat kilométerre.

— Zsaruk? — Kismadár kiköpött még egy fogdarabkát, és vigyázva belekotort a szájába véres mutatóujjával. — Marvie-ék nem csinálnak semmi törvényelleneset. És a zsaruknak egyébként sincs pénzük ilyesmire: vadiúj légpárnások, vadiúj Honda… — Elvigyorodott az arcát borító vér- és nyálkulimász alatt. — Kidöngettem a Kutyamagányra, és faszául leráztam őket. Senki sincs ott, akivel érdemes lenne eldumálni, se nekem, se neked. Azt hiszem, frankón szétbasztam Gentry motorját, ugye?

— Rá se ránts! — mondta Dörzsölt. — Azt hiszem, most valami máson jár az esze.

— Az jó… — Kismadár eltántorgott a Gyártelep felé, majdnem összerogyott, aztán erőt vett magán, és ment tovább.

— Föl van pörögve — mondta Cherry. — Olyan forró, hogy szinte sistereg.

— Hé, Madár — kiáltotta Dörzsölt —, mit csináltál azzal a zacskó szarral, amit Marvie-nek kellett volna adnod?

Kismadár megingott, visszafordult.

— Elvesztettem… — Aztán eltűnt egy hornyolt acéllemez mögött.

— Talán csak kitalálta az egészet — mondta Cherry. — Azokról a pasasokról. Vagy vizionál.

— Nem hiszem — mondta Dörzsölt, és magával húzta az árnyékba a lányt, mikor a kivilágítatlan, fekete Honda ereszkedni kezdett a Gyártelep felé a téli félhomályból.

Hallotta, hogy a Honda már ötödször húz el a Gyártelep fölött, miközben földübörgött a remegő lépcsőn; a vaslemezekből összerótt tető belevibrált a rotorok zúgásába. Nos, gondolta, legalább Gentry fölneszel rá, hogy látogatóink vannak. Az imbolygó közlekedőhídon tíz hosszú, lassú lépéssel vágott át; kezdett eltűnődni azon, vajon vissza tudják-e cipelni rajta a Grófot meg a hordagyát egy újabb I-vas behegesztése nélkül.

Kopogtatás nélkül nyitott be a fényárban úszó padlásszobába. Gentry félrehajtott fejjel ült a munkapadnál, a műanyag tetőablakokat figyelte. A padon hardver-darabok és apró szerszámok hevertek.

— Helikopter — mondta Dörzsölt, zihálva a hosszú kapaszkodástól.

— Helikopter — helyeselt Gentry, és gondolataiba merülve bólintott; hullám futott végig a cingár kakastaréjon. — Mintha keresnének valamit.

— Azt hiszem, megtalálták.

— Talán a Fissziós Hatóságtól vannak.

— Madár embereket látott Marvie-éknál. Meg ezt a koptert. Nem is figyeltél rám, mikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit mondott.

— Madár? — Gentry lenézett a kis, csillogó holmikra a munkapadon. Fölemelt két illesztéket, és összekattintotta őket.

— A Gróf! Azt mondta, hogy…

— Bobby Newmark — mondta Gentry —, igen. Most már sokkal többet tudok Bobby Newmarkról.

Cherry érkezett meg Dörzsölt mögött.

— Csinálni kéne valamit azzal a híddal — mondta, és azonnal a hordágyhoz sietett —, nagyon inog.

Lehajolt, hogy ellenőrizze a Gróf kijelzőit.

— Gyere csak, Dörzsölt! — mondta Gentry, és felállt. A holovetítőhöz lépett. Dörzsölt követte, és a display fölött vibráló alakzatra nézett. A szürke házban látott szőnyegekre emlékeztette, azoknak volt ilyen mintája, csak ez hajszálvékony neonszálakból állt, és valami Möbiusszalaggá csavarodott; ha ránézett, belefájdult a feje. Elkapta róla a tekintetét.

— Ez az — kérdezte Gentrytől —, amit olyan régóta kerestél?

— Nem. Mondtam. Ez csak egy csomópont, egy makroform. Egy modell…

— Egy háza van odabent, olyan kastélyféleség, meg fű, meg fák, meg ég…

— Annál sokkal többje van neki. Egy egész világegyeteme. Amit láttál, az csak egy közönséges stimfilmből átvett konstrukció volt. Az aleph a cyberteret alkotó adatok összességének a.kivonatát tartalmazza. Mindenesetre ilyen közel még sosem jutottam… Azt nem mondta, miért van ott?

— Nem kérdeztem.

— Akkor vissza kell menned.

— Hé! Gentry. Figyelj ide! Az a kopter vissza fog jönni. És ha visszajön, két légpárnást hoz magával, zsúfolásig tömve olyan fazonokkal, akik Madár szerint katonának néznek ki. Nem minket akarnak elkapni, ember. Hanem őt.

— Talán az ő emberei. Talán a mi seggünket akarják.

— Nem. Megmondta nekem, ember! Hogyha bárki keresné, nyakig ülünk a szarban, és azonnal be kell csatlakoztatnunk a mátrixba.

Gentry lenézett a kezében tartott kis kapcsolóműre.

— Beszélni fogunk vele. Dörzsölt. Vissza fogsz menni; ezúttal én is elkísérlek.

29. TÉLI UTAZÁS

Petal végül beleegyezett, de csak azután, hogy Kumiko azt javasolta neki, hívja fel az apját, és kérjen tőle engedélyt. Erre boldogtalan képpel, csoszogva elindult, hogy megkeresse Swaint, és amikor nem kevésbé boldogtalan képpel visszatért, a válasz igen volt. Kumiko több réteg meleg ruhába bugyolálva várakozott a fehér falú előszobában, és a vadászjeleneteket tanulmányozta, miközben Petal zárt ajtók mögött leckéztette a vörös képű férfit, akinek a neve Dick volt. Kumiko nem tudta kivenni az egyes kifejezéseket, csak az intő hangú szónoklat fojtott szóáradatát. A Maas-Neotek egység a zsebében volt, de óvakodott tőle, hogy megérintse. Colin már kétszer is megpróbálta lebeszélni.

Petal végzett az eligazítással, és Dick megjelent az előszobában, vékony, szigorú vonalú száját mosolyra húzva. Szűk, fekete öltönye alatt rózsaszín kasmírgarbót és vékony gyapjúkardigánt viselt. Fekete haját laposan hátrazselézte a koponyájára; sápadt arcán pár órás borosta sarjadt. Kumiko a tenyerébe szorította a zsebében tartott készüléket.

— Hello — mondta Dick, tetőtől talpig végigmérve a japán lányt —, hova lesz a séta?

— A Portobello Roadra — mondta Colin, hanyagul a falnak támaszkodva a kábátokkal telezsúfolt falifogas mellett. Dick átnyúlt rajta, levett a fogasról egy sötét télikabátot, fölvette, begombolta. Aztán fölhúzott egy ormótlan, fekete bőrkesztyűt.

— A Portobello Roadra — mondta Kumiko, és elengedte a készüléket.

— Mióta dolgozik Mr. Swainnek? — kérdezte, mikor nekivágtak a házsor előtt húzódó jeges járdának.

— Elég régóta — felelte Dick. — Vigyázzon, nehogy elcsússzon! Rohadt egy sarka van annak a vacaknak…

Kumiko magassarkú francia lakkcipőben egyensúlyozott mellette. Mint azt előre látta, ebben a cipőben szinte képtelenség volt navigálni az üvegkemény, hullámos jégfelületeken. Belekapaszkodott Dick kezébe; közben tömör fémet tapintott a férfi tenyerében. A kesztű súlyozott volt, az ujjak hajlékony karbonvázba illeszkedtek.

Dick hallgatott, amíg befordultak a keskeny utcára a házsor végén, mikor azonban kiértek a Portobello Roadra, megállt.

— Elnézést, kisasszony — mondta, s hangjába tétovázás lopózott —, de igaz, amit a fiúk mondanak?

— Fiúk? Tessék?

— Swain srácai, a régiek. Maga valóban annak a nagyfejűnek a lánya — a tokiói nagyfejűnek?

— Bocsánat — mondta Kumiko. — Nem értem.

— Yanaka. A maga neve Yanaka?

— Kumiko Yanaka, igen.

Dick kíváncsi pillantást vetett rá. Aztán aggodalom futott át az arcán, és óvatosan körülkémlelt.

— Úristen — mondta —, szóval igaz… — Zömök teste éber volt és feszült a szorosan begombolt télikabát alatt. — A főnök azt mondta, vásárolni akar.

— Igen, köszönöm.

— Hová vigyem?

— Ide — mondta Kumiko, és bevezette egy keskeny bolthajtás alá, amit mindkét oldalon vastagon szegélyezett az angol gomi.

A Shindzsukura vezetett bevásárlóexpedíciói nagy segítséget jelentettek neki. A módszerek, amiket az apja titkárainak a kínzására eszelt ki, most is nagyszerűen beváltak; folyton megkérte Dicket, hogy segítsen neki választani az Edward-korabeli medálok és a színes üvegablak-töredékek között — csupa haszontalan kacat —, bár arra mindig ügyelt, hogy a végén csakis olyan árukat vásároljon, amik rettenetesen drágák, nagyon törékenyek, nehezek és terjedelmesek voltak. Egy örvendező, két nyelven beszélő bolti eladó nyolcvanezer fontot terhelt Kumiko MitsuBank chipjére. Kumiko becsúsztatta a kezét abba a zsebébe, ahol a Maas-Neotek készüléket tartotta.

— Páratlan darab — mondta az angol lány japánul, miközben becsomagolta Kumiko legújabb szerzeményét, egy griffmadárdíszes műarany vázát.

— Kész borzadály — jegyezte meg Colin japánul. — És ráadásul hamisítvány.

Hanyagul üldögélt egy Viktória-korabeli lószőr szófán, lábát egy áramvonalas alumíniumangyalokkal alátámasztott Art Deco koktélállványon pihentetve.

Az eladólány mosolyogva Dick kezébe nyomta a becsomagolt vázát. Kumikónak ez volt a nyolcadik vásárlása, Dicknek pedig a tizenegyedik régiségboltja; lassan már úgy nézett ki, mint egy teherhordó villamostargonca.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha most cselekszel — tanácsolta Colin. — Dick barátunk most már bármikor felhívhatja Swaint, hogy küldjön egy kocsit, amivel hazafuvarozhatja a cuccokat.

— Akkor végeztünk volna? — kérdezte Dick, és reménykedve pislogott ki Kumiko csomagjai alól.

— Csak még egy boltot nézzünk meg, kérem — mosolygott Kumiko.

— Jól van — mondta Dick letörten. Ahogy Kumiko nyomába szegődve kullogott a kijárat felé, a lány beakasztotta bal cipője sarkát egy repedésbe a kövezeten, amit befelé jövet már kinézett magának. — Jól van? — kérdezte a férfi, mikor látta, hogy megbotlik.

— Letört a cipősarkam… — Kumiko fél lábon visszaugrált a boltba, és letelepedett a lószőr szófára Colin mellé. Az eladólány buzgón sietett a segítségére.

— Csináld gyorsan — mondta Colin —, mielőtt a Dickie gyerek lerakja a málháját!

Kumiko lehúzta a cipzárt a törött sarkú cipőn, aztán a másikon is, és mindkettőt lerántotta a lábáról. A durva szövésű kínai selyemharisnya helyett, amit télen általában viselni szokott, most vékony, fekete zoknicipő volt rajta, recés gumitalppal. Majdnem sikerült átszaladnia Dick lába között, mikor megiramodott az ajtó felé, de ahogy elhúzott mellette, a vállával combon találta a férfit, és nekidöntötte egy csiszolt kristálypoharakkal megrakott állványnak.

És aztán szabad volt, elvegyült a Portobello Roadon tolongó turisták tömegében.

Nagyon fázott a lába, de a vékony gumitalp nagyszerűen megtapadt a járdán — kivéve a jeges részeket, emlékeztette magát, amikor másodszor kellett föltápászkodnia a földről, és ázott salak ragadt a tenyerére. Colin egy szűk, keskeny sikátorba vezette, amit megfeketedett téglafalak fogtak közre kétfelől…

Megmarkolta a készüléket.

— Most hová?

— Erre! — mondta Colin.

— A Rózsa és Koronába kell mennem — emlékeztette.

— Óvatosnak kell lenned. Dickie azóta már riasztotta Swain embereit, nem is beszélve arról a hajszáról, amit a Különleges Szolgálat helyettese indíthat utánad, ha Swain barátja megkéri rá. Márpedig nem tudom elképzelni, miért ne kérné meg…

Egy mellékajtón lépett be a Rózsa és Koronába, Colinnal az oldalán; hálásan fogadta a kedélyes félhomályt meg a sugárzó meleget, ami a jelek szerint ezeknek a kényelmes ivó-odúknak a szerves tartozéka volt. Elámult, mennyi puha kárpit van a falakon és az üléseken, mennyi vastag függöny tompítja a beszűrődő zajokat. Ha a színek és a szövetek kevésbé kopottasak, valahogy nem lenne ilyen melengető az összhatás. Gyanította, hogy a pubokban hatványozottan jut kifejezésre az angoloknak a gomihoz való viszonya.

Colin sürgetésére utat tört magának a bárpult előtt csoportosuló vendégek között, hátha meglátja valahol Ticket.

— Mit kérsz, kicsim?

Fölnézett a széles, szőke arcba a pult mögött; élénk színű rúzs, kipirosított arc.

— Elnézést — kezdte Kumiko —, Mr. Bevannel szeretnék beszélni…

— Egy pinttel adjál, Alice — mondta valaki, három tízfontos érmét csapva a pultra —, a csapoltból.

Alice megtöltött egy korsót világos sörrel. A hasas kriglit az összekarcolt pultra tette, a pénzt pedig besöpörte az emelvény takarásában csilingelő pénztárgép fiókjába.

— Valaki beszélni akar veled, Bevan — mondta Alice, mikor a férfi ajkához emelte az italát.

Kumiko felnézett a kipirult, ráncos arcba. A férfi felső ajka túl kurtának tűnt; Kumikónak egy nyúl jutott az eszébe róla, pedig Bevan nagydarab ember volt, majdnem akkora, mint Petal. A szeme is nyúlszem volt: kerek, barna, kevés fehérjével.

— Velem? — Az akcentusa Tickéhez hasonlított.

— Mondd neki, hogy igen! — szólalt meg Colin. — El sem tudja képzelni, miért keresi őt a törzskocsmájában egy zoknicipős japán kislány.

— Ticket keresem.

Bevan semleges pillantással nézett rá fölemelt korsójának pereme fölött.

— Sajnálom — mondta —, ilyen nevűt nem ismerek — Ivott.

— Sally mondta, hogy magát keressem, ha Tick nincs itt. Sally Shears…

Bevan majdnem megfulladt a félrenyelt sörtől; most a szeme fehérje is kivillant. Köhögve letette a korsót a pultra, és zsebkendőt halászott elő a télikabátja zsebéből. Kifújta az orrát, és megtörölte a száját.

— Csak öttől leszek szolgálatban — mondta. — Legjobb lesz, ha hátramegyünk.

Alice fölemelte nekik a kapcsos bejárólapot; Bevan hatalmas tenyerének apró mozdulataival beterelte Kumikót, idegesen hátranézve a válla fölött. Egy szűk folyosóra kísérte, ami a bárpult mögötti térségből nyílt. A régi, egyenetlen falak téglából voltak, koszos zöld festékréteg takarta őket. Végül egy ütött-kopott acélkonténer mellett álltak meg, ami púpozottan meg volt rakva állott sörtől bűzlő, frottír törlőrongyokkal.

— Ha a bolondját járatod velem, csúnyán ráfázol, kislány — mondta Bevan. — Mondd meg nekem szépen, hogy miért keresed ezt a Ticket!

— Sally veszélyben van. Meg kell találnom Ticket, hogy megmondjam neki.

— A rohadt kurva életbe — mondta a csapos —, képzeld magad az én helyzetembe…

Colin orrát fintorgatva meredt a lucskos rongyokkal megtömött konténerre.

— Mert? — kérdezte Kumiko.

— Ha csak egy hülye narkós vagy, és elküldelek ehhez a Tick nevű fickóhoz — feltéve persze, hogy ismerem —, ő viszont nyakig van valami komoly melóban, akkor kinyír, igaz? Ha viszont nem vagy narkós, és nem küldelek el, akkor ez a Sally nyír ki, érted?

Kumiko bólintott.

— Két malomkő között — Ezt az ódon ízű kifejezést Sally szokta használni; Kumiko roppant költőinek találta.

— Aha — mondta Bevan, és nagyon furcsán nézett rá.

— Segítsen nekem! Sally nagyon nagy veszélyben forog.

Bevan göcsörtös ujjaival gyérülő, gyömbérszín hajába túrt.

— Segíteni fog nekem — hallotta önmagát Kumiko; érezte, ahogy az anyja hideg maszkja az arcára dermed. — Mondja meg, hol találom Ticket!

A csapos mintha megborzongott volna, bár a folyosón nagyon meleg volt, fülledt hőség, fertőtlenítőszer és keserű sör szagával vegyesen.

— Ismered Londont?

Colin kacsintott.

— Eligazodom — mondta Kumiko.

— Bevan — dugta be a fejét a lefüggönyözött bejárati nyíláson Alice —, a mocskok.

— Rendőrök — fordított Colin.

— Margate Road, SW2 — bökte ki Bevan —, a házszámot nemt'om, a telefonszámot se.

— Kérd meg, hogy kísérjen ki a hátsó ajtón — mondta Colin —, ezek nem közönséges rendőrök.

Kumiko sosem fogja elfelejteni a véget nem érő utazást a város földalattiján. Ahogy Colin elkalauzolta a Rózsa és Koronától a Holland Parkba, le a metróhoz, és közben elmagyarázta neki, hogy a MitsuBank chipje most már semmit sem ér; ha használja egy taxiban, vagy bármit vásárol vele, a tranzakció akkorát fog villanni a Különleges Szolgálat munkatársai előtt a cybertérben, mint egy magnéziumfáklya. De el kell mennie Tickhez, mondta neki Kumiko; meg kell keresnie a Margate Roadot. Colin elkomorodott. Nem, felelte, várjuk meg, amíg besötétedik; Brixton ugyan nincs messze, de nappal az utcák túl veszélyesek, ha a rendőrség Swain oldalán van.

De hol bújhatnék el? — kérdezte Kumiko. Nagyon kevés pénze volt; a készpénznek, az érméknek és a bankjegyeknek még a gondolata is szokatlan és idegen volt számára.

Itt, mondta neki Colin, mikor a Holland Parkban beszállt a gyorsliftbe.

— Egy metrójegy áráért.

Az ezüstös szerelvények tömzsi alakja.

A puha vén ülések, zöld-szürke huzattal.

És a meleg, a csodás meleg; megint egy biztonságos odú, itt a szüntelen mozgás világában…

30. A SZÁLLÍTÁS

A repülőtér beszippantotta a másnapossággal küszködő Danielle Starkot a riporterekkel, kamerákkal és szemimplantokkal szegélyezett, pasztellszín folyosóba, miközbe Porphyre és a Net három biztonsági embere átvágott Angie-vel az újságírók mind szorosabbra húzódó gyűrűjén; ez amolyan előre koreografált szertartásnak számított, és több köze volt a színpadias fellépéshez, mint a valódi védelemhez. Akik itt jelen lehettek, azokat már mind ellenőrizte a biztonsági szolgálat meg a propagandaosztály.

Aztán Angie kettesben maradt Porphyre-vel a gyorsliftben, útban a helikopterállomás felé, amit a Net tartott fenn a fogadóépület tetején.

Ahogy az ajtók szisszenve kinyíltak a vakítóan megvilágított betonsík fölött száguldozó nyirkos széllökésekre, ahol újabb három biztonsági ember várta őket bő, narancssárgán foszforeszkáló zubbonyban, Angie-nek eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a Sprawlt; akkor metrón érkezett, Washingtonból, Turner kíséretében.

Az egyik narancssárga zubbony a várakozó helikopterhez terelte őket a leszállópálya makulátlan betonján; hatalmas gép volt, egy dupla propelleres Fokker, fekete krómborítással. Porphyre ment előre a keskeny, mattfekete lépcsőn. Angie követte; nem nézett hátra.

Most már volt valamije: egyfajta új elszántság. Elhatározta, hogy kapcsolatba lép Hans Beckerrel a párizsi ügynökön keresztül. Continuity tudta a telefonszámát. Ideje volt már, hogy történjen valami. És majd úgy rendezi a dolgot, hogy Robinnal is történjen valami; tudta, hogy a szállodában vár rá.

A helikopter jelezte, hogy kapcsolják be a biztonsági övet.

Mikor felemelkedtek, a hangszigetelt kabinban szinte tökéletes csend uralkodott, csak a csontjaikban érezték a lüktetést, és Angie-nek egy különös másodpercre úgy tűnt, mintha egyszerre át tudná tekinteni az egész életét, felfogná, megértené, és megbékélne vele. Igen, gondolta: ez az, amit a kavargó por olyan sokáig eltakart előle. A por, ami megváltás volt a fájdalomtól.

És a léleknek eltávozása, szólalt meg egy vashang, a gyertyafényben és a méhkas-zsongásban.

— Missy? — Porphyre a szomszéd ülésen, ahogy közelebb hajol…

— Csak álmodom…

Valami várta őt hosszú évekkel ezelőtt a Netben. Nem mint a loák, mint Legba meg a többiek, bár Legbáról tudta, hogy ő a Keresztutak Ura; a mágia, a kommunikáció atyja, a szintézis…

— Porphyre — kérdezte —, miért ment el Bobby?

A Sprawl kusza fénymezejét nézte, a vörös neonsugarakkal kirajzolt kupolákat, ám helyette az adatok végtelen síkját látta, amely mindig visszavonzotta Bobbyt az egyetlen játékhoz, amit érdemesnek ítélt a figyelmére.

— Ha Missy sem tudja — mondta a fodrász —, honnan tudná Porphyre?

— De sokat hallasz. Mindent. Az összes pletykát. Mindig is így volt…

— Miért most kérdi Missy?

— Most jött el az ideje…

— Porphyre tudja, mi mindent beszélnek az emberek, érti Missy? A nem híres emberek a híres emberekről. Talán valaki azt állította, hogy hallotta, amit Bobby valaki másnak mondott, és lassan terjedni kezdett… Bobbyról azért volt érdemes beszélni, mert Missyvel volt, érti Missy? És innen már ki is tudunk indulni, Missy, mert ugye ő ezt nemigen találhatta hízelgőnek? A történet szerint Bobby megindult fölfelé, de aztán megtalálta Missyt, és Missy sokkal gyorsabban tört sokkal magasabbra, mint ő a legmerészebb álmaiban elképzelte volna. Fölkerült ugyan, de fölvitték, érti Missy? Oda, ahol az a pénz, amiről Barrytownban nem is álmodhatott, csak aprónak számít…

Angie bólintott; még mindig a Sprawlt nézte.

— Azt beszélték, külön tervei voltak, Missy. Valami űzte, valami hajtotta. És végül elkergette…

— Nem hittem, hogy valaha el fog hagyni — mondta Angie. — Amikor először a Sprawlba kerültem, olyan volt, mintha újjászülettem volna. Új élet. És ő is ott volt, mellettem, rögtön az első éjszakán. Később, amikor Legba… amikor beléptem a Nethez…

— Amikor Angie lett belőled.

— Igen. És bármennyire is lefoglalt ez, tudtam, hogy ő mindig ott lesz. És azt is, hogy sohasem fogja teljesen lenyelni, és nekem szükségem volt a tudatra, hogy az ő számára ez az egész dolog üres felhajtás, szórakozás, amit bármikor abba lehet hagyni…

— A Net?

— Angie Mitchell. Bobby tudta, mi a különbség közte és köztem.

— Valóban?

— Talán ő volt a különbség…

Olyan magasan voltak a fénylő rácsvonalak fölött…

A Netnél töltött első napok óta a régi New Suzuki Envoy volt Angie kedvenc, szállodája a Sprawlban.

Tizenegy emelet magasságig megtartotta az utcai homlokzatát, aztán hirtelen, szaggatott vonalban visszahúzódott — ezt följebb még kilencszer megismételte —, és átváltozott természetes hegyoldallá, amit a Madison Square-i telken végzett alapozás során kitermelt terméskőből építettek. Az eredeti tervek szerint ezt a meredek tájat a Hudson-völgy környékének természetes flórájával és az ennek megfelelő faunával kellett volna betelepíteni, de közbeszólt az első Manhattan-kupola megépítése, és a kivitelezők kénytelenek voltak felfogadni egy párizsi székhelyű ökotervező csoportot. A francia ökológusokat, akik az orbitális rendszereknél előforduló „tiszta” DNS-problémákhoz voltak szokva, teljesen kétségeejtette a Sprawl szennyező részecskékben gazdag atmoszférája, és inkább a génsebészeti beavatkozással létrehozott növények és a robotállatok mellett döntöttek, amilyeneket a gyerekparkokban látni, de Angie folyamatos támogatása végül kisegítette a kezdeti tőkehiányból a finanszírozókat. A Net kibérelte a legfelső öt szintet — itt rendezték be Angie állandó lakosztályát —, és az Envoy, ha kicsit késve is, de kezdett bizonyos fokú vonzerőt gyakorolni a művészekre és a szórakoztatóipar nagymoguljaira.

Angie most elmosolyodott, ahogy a helikopter elhúzott egy unott pofájú robotbirka mellett, ami úgy tett, mintha zuzmót majszolna a kivilágított vízesés tőszomszédságában. Mindig örömét lelte ennek a helynek az abszurditásában; még Bobby is élvezte.

Az Envoy helikopterállomására nézett; a felfűtött, reflektorfényben fürdő betonsíkon szinte világított a frissen festett Sense/Net logo. Egy mesterséges sziklakiszögellés mellett magányos alak állt, narancssárgán foszforeszkáló zubbonyának csuklyáját a homlokába húzta.

— Robin is itt lesz, ugye, Porphyre?

— Mistah Lanier — mondta a fodrász savanyúan.

Angie felsóhajtott.

A fekete krómozású Fokker simán, zökkenőmentesen landolt, csak a poharak csörrentek meg halkan a bárszekrényben, mikor a futómű megérintette az Envoy tetejét. A hajtóművek tompa zúgása elcsendesedett.

— Ami Robint illeti, Porphyre, az első lépést nekem kell megtennem. Ma este beszélni fogok vele. Egyedül. Addig is szeretném, ha elkerülnéd.

— Porphyre-nek örömére fog szolgálni, Missy — mondta a fodrász, ahogy a kabinajtó kinyílt mögöttük. A következő pillanatban vadul kapott a biztonsági öv csatjához, tépte-szaggatta magáról; Angie még idejében fordult oda, hogy meglássa a nyílásban a narancssárga zubbonyt, a felemelt kart, a tükröző szemüveget. A pisztoly alig csapott annyi zajt, mint egy öngyújtó, de Porphyre görcsbe rándult, hosszú fekete kezével a torkához kapott, a biztonsági ember pedig becsapta maga mögött az ajtót, és Angie felé ugrott.

Erős ütést érzett a gyomrán, ahogy Porphyre ernyedten összecsuklott az ülésében; a szájából kikandikált nyelvének csúcsos, rózsaszín hegye. Ösztönösen végignézett magán, és valami ragacsosnak tűnő, áttetsző, zöld műanyag rombuszt vett észre az öve fekete krómcsatján.

Fölpillantott, egyenesen a hosszúkás, sápadt arcba, amit szorosra húzott, narancssárga nejloncsuklya keretezett. Saját döbbent arcát megkettőzve látta az ezüstlencsékben.

— Ivott ma?

— Micsoda?

— Ez itt — Egy hüvelykujj, amint Porphyre felé bök. — Ivott szeszt?

— Igen… Korábban.

— A kurva anyját! — Női hang, ahogy az ismeretlen az eszméletlen fodrász felé fordul. — Elkábítottam. Nem akarom, hogy leálljon a légzőreflexe, tudod? — Angie figyelte, ahogy a nő kitapintja Porphyre pulzusát. — Azt hiszem, rendben lesz… — Tényleg vállat vont volna a narancssárga zubbony alatt?

— A biztonságiaktól?

— Mi? — Szemüveg villanása.

— A Net biztonsági embere vagy?

— Dehogy, baszd meg! Elrabollak.

— Engem?

— Miért, szerinted ki mást?

— Miért?

— Nem a szokásos okokból. Valaki be akar tenni neked. Nekem már betett. Jövő héten kellett volna leszállítsalak. Baszódjon meg! Egyébként is beszélnünk kell.

— Beszélnünk? Egymással?

— Ismersz egy 3 Jane nevű kurvát?

— Nem. Illetve igen, de…

— Később! Húzzuk el innen a belünket…

— Porphyre…

— Nemsokára felébred. Nézz rá, nem szeretnék itt lenni, mikor magához tér…

31. 3JANE

Ha ez is Bobby nagy, szürke udvarházához tartozik, gondolta Dörzsölt, amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a szűk folyosó kanyarulatát, akkor ez a hely furább, mint hitte volna. A levegő fülledt volt és áporodott; a mennyezeten húzódó zöld üvegsávból áradó fénytől olyan benyomást keltett, mintha víz alatt lennének. Az alagút valamiféle zománcmázas betonból volt. Dörzsölt úgy érezte magát benne, mintha tömlőcbe zárták volna.

— Talán a pincébe kerültünk, vagy ilyesmi — mondta; ahogy megszólalt, a hangja élesen, fülsértőn visszaverődött a betonfalakról.

— Nem feltétlenül ugyanabba a konstrukcióba léptünk be, amit te láttál — mondta Gentry.

— Akkor meg mi ez? — Dörzsölt megérintette a betonfalat; meleg volt.

— Tökmindegy — mondta Gentry.

Elindult abba az irányba, amerre néztek. A kanyaron túl a padló porcelánszilánkokból összerakott egyenetlen mozaikká változott; a töredékek valami epokitfélébe voltak ágyazva, amin meg-megcsúszott a cipőtalpuk.

— Nézd ezt az izét…

A szilánkokon ezernyi különböző minta és szín csillogott, de ahogy lerakták őket, abban nem volt semmi rendszer; mintha csak úgy találomra szórták volna őket szét a padlón.

— Művészet — Gentry vállat vont. — Valakinek a hobbija. Te aztán igazán megérthetnéd, Dörzsölt Henry.

Bárki is volt, aki ezt csinálta, a falakkal nem fárasztotta magát. Dörzsölt letérdelt, megtapintotta a padlót; érezte a törött cserepek durva peremét, a közéjük kötött műanyag üvegszerű simaságát.

— Mi a franc az, hogy hobbi?

— Mint azok a vacakok, amiket te szerelsz össze, Dörzsölt. A szemét alól kikotort játékszereid… — Gentry arcára kiült a feszült, őrült vigyor.

— Mit tudsz te erről? — kiáltotta Dörzsölt. — Az egész kibaszott életedet azzal töltöd, hogy megpróbálod kideríteni, milyen alakja van a cybertérnek, ember, mikor valószínűleg nincs is alakja, és ha van, hát ki a lófasz törődik vele? — A Bíróban meg a többiekben nem volt semmi véletlenszerű. Az alkalmazott módszer ugyan véletlenszerű volt, de az eredménynek meg kellett felelnie valaminek odabent, amihez Dörzsölt Henry nem tudott hozzáférni közvetlenül.

— Gyere már! — mondta Gentry.

Dörzsölt ott maradt, ahol volt, fölnézett Gentry fakó szemébe, ami ebben a megvilágításban szürkének tűnt, a feszült, vibráló arcába. Miért állt össze egyáltalán Gentryvel?

Mert az embernek szüksége van valakire a Kutyamagányon. Nemcsak az áram miatt; az egész mert-övé-akéró szöveg valójában süket duma volt. Dörzsölt gyanította, hogy kell valaki, akihez néha beszélhet az ember. Kismadár nem felelt meg erre a célra, mert nem sok minden érdekelte, amit meg dumált, az csupa peremvárosi baromság volt. És bár Gentry sohasem ismerte el, Dörzsölt valahogy úgy érezte, hogy Gentry nagyon sok dologhoz ért.

— Ja — mondta Dörzsölt, és felállt —, menjünk.

Az alagút úgy tekergőzött, mint egy kibelezett kígyó. A mozaikpadlós részt jócskán elhagyták már, összevissza kanyarogtak, rövid csigalépcsőket másztak meg fölfelé és lefelé. Dörzsölt megpróbálta maga elé képzelni, milyen lehet az az épület, amelyik így néz ki belülről, de képtelen volt rá. Gentry fürgén lépkedett, szemét résnyire szűkítette, ajkát beharapta. Dörzsölt úgy érezte, a levegő egyre dohosabb lesz.

Megmásztak egy újabb lépcsőt, és egy hosszú, egyenes folyosóra jutottak, amely mindkét irányban ponttá szűkült a távolban. Szélesebbnek látszott a kanyargós alagutaknál, a talaja pedig puha és ruganyos volt a kis szőnyegek miatt, amiket a jelek szerint ezrével terítettek több egymást követő rétegben a vasbeton padlóra. Minden szőnyegnek más volt a színe és a mintája; főleg kék és piros, a legkülönfélébb árnyalatokban, de az összes minta ugyanolyan cikcakkos gyémántokból és háromszögekből állt. A dohszag itt áthatóbb volt; Dörzsölt úgy vélte, valószínűleg a szőnyegek miatt, mert rettenetesen réginek néztek ki. A legfelsők a folyosó közepe táján foltokban ki voltak kopva, egész az alapszálakig. Egy ösvény, mintha valaki évekig fel-le járkált volna a folyosón. Felül a világítósáv egyes szakaszai kialudtak, mások már csak halványan pislákoltak.

— Merre? — kérdezte Gentrytől.

Gentry lenézett maga elé, húsos alsó ajkát az ujjai közé csippentette.

— Erre.

— Miért?

— Mert olyan mindegy.

Dörzsöltnek belefáradt a lába a szőnyegeken való sétafikálásba. Vigyáznia kellett, nehogy a lábujja beleakadjon a lyukakba. Egyszer átlépett egy keskeny, hosszúkás üveglapot, ami a világítósávból hullott ki. Most már szabályos időközökben olyan falszakaszok mellett haladtak el, ahol mintha mellékjáratokat betonoztak volna be. Semmi nem látszott már ezeken a helyeken, csak egy halványan kivehető boltív körvonala kicsit világosabb, kicsit szemcsézettebb betonból.

— Gentry, ez biztos a föld alatt van, ugye? Pince, vagy valami hasonló…

De Gentry hirtelen hátralökte a karját, úgyhogy Dörzsölt nekiment, aztán csak álltak mindketten, és a lányt bámulták a folyosó végén, alig néhány méterre tőlük a szőnyeghullámokon.

Mondott valamit egy nyelven, amiről Dörzsölt gyanította, hogy francia lehet. A hangvétele könnyed volt, szinte társalkodó. Sápadt, finom csontú arc a fekete hajzuhatag alatt, erős, keskeny orr, széles száj.

Dörzsölt érezte, hogy Gentry karja megremeg a mellén.

— Semmi vész — mondta, megfogta Gentry karját, és félretolta. — Csak Bobbyt keressük…

— Mindenki Bobbyt keresi — felelte a lány angolul; Dörzsölt nem tudta azonosítani az akcentusát. — Én is. A testét. Nem láttátok a testét?

Hátrált egy lépést, a másik irányba, mintha el akarna szaladni.

— Nem fogunk bántani — mondta Dörzsölt, és hirtelen tudatára ébredt a saját szagának, a farmerjébe meg a barna dzsekijébe ivódott zsírnak és kosznak; ami azt illeti, Gentry sem nézett ki biztatóbban.

— Nem, az szerintem sem valószínű — mondta a lány; fehér fogsora megcsillant az áporodott, vízalatti fényben. — De azért azt hiszem, nem kedvellek titeket.

Dörzsölt szerette volna, ha Gentry mond valamit, de Gentry teljesen megkukult.

— Ismered… ööö… Bobbyt? — kockáztatta meg a kérdést.

— Nagyon okos ember. Rettentően okos. Bár ami azt illeti, őt sem kedvelem — Valami bő, fekete ruhafélét viselt, ami a térdéig ért. Mezítláb volt. — De azért kell nekem… a teste.

Felkacagott.

Minden megváltozott.

— Gyümölcslét? — kérdezte Bobby Gróf, egy hosszúkás pohárral a kezében, amiben valami sárga folyadék lötyögött. A medence türkizkék vize visszatükrözte a napfényjátékát odafent a pálmalombok között. Bobby meztelen volt, egy nagyon sötét napszemüvegtől eltekintve. — Mi baja a haverodnak?

— Semmi — hallotta Dörzsölt Gentry válaszát. — Egy darabig Korszakov-módszerrel kezelték. Az ilyen hirtelen átmenetektől összaszarja magát ijedtében.

Dörzsölt nagyon csendesen feküdt a vasvázas, fehér nyugágy kék párnáin; érezte, hogy a napsütés felhevíti zsíros farmerét.

— Te vagy az a másik, akiről beszélt, ugye? — mondta Bobby. — A Gentle nevű? Akinek gyára van?

— Gentry.

— Te cowboy vagy — mosolyodott el Bobby. — Konzolzsoké. Cyber téri fazon.

— Nem.

Bobby megdörzsölte az állat.

— Tudod, hogy itt borotválkoznom is kell? Ma reggel megvágtam magam, itt a nyoma… — Felhajtotta a narancslé felét, és megtörölte a száját a keze fejével. — Nem vagy zsoké? Akkor meg hogy kerültél ide?

Gentry lehúzta a gyöngyökkel kivarrt dzseki cipzárját, szabaddá téve csontfehér, szőrtelen mellkasát.

— Csinálj valamit a nappal! — mondta.

Alkonyat. Csak így. Egyetlen kattanás nélkül. Dörzsölt ajkáról nyögés szakadt fel. Rovarok kezdtek zümmögni a fehérre meszelt falon túl növő pálmafák körül. Dörzsölt Henryt kiverte a hideg veríték.

— Bocs, haver — mondta neki Bobby. — Az a Korszakovizé tényleg ronda egy szar lehet. De ez a hely, ez gyönyörű. Vallarta. Tally Ishamé volt — Újra Gentryhez fordult. — Ha nem cowboy vagy, öreg, akkor mi a szomorú fasz?

— Olyan vagyok, mint te — mondta Gentry.

— Én cowboy vagyok — Egy gyík iszkolt fel függőlegesen a falon Bobby feje mögött.

— Nem. Te nem azért vagy itt, hogy ellopj valamit, Newmark.

— Honnan tudod?

— Te azért vagy itt, hogy megtudj valamit…

— Ugyanaz.

— Nem. Régen cowboy voltál, de most már valami más vagy. Keresel valamit, de senki sincs, akitől ellophatnád. Ugyanazt keresem én is.

És Gentry magyarázni kezdett az Alakról, miközben a pálmafák árnyéka feketére alvadt tócsákba gyűlt a földön, hogy átlényegüljön mexikói éjszakává, Bobby Gróf pedig csak ült és hallgatta.

Mikor Gentry befejezte, Bobby hosszú ideig ült szótlanul a nyugágyán. Aztán azt mondta:

— Ja. Igazad van. Ha jobban belegondolok, én azt akarom kideríteni, hogy mi okozta a Változást.

— Előtte — mondta Gentry — a cybertérnek nem volt Alakja.

— Hé — vágott közbe Dörzsölt —, mielőtt idekerültünk volna, valahol másutt voltunk. Hol a francban?

— Straylightban — mondta Bobby. — Fent a kútban. Orbitális pályán.

— Ki az a csaj?

— Milyen csaj?

— Sötét hajú. Vézna.

— Ó — mondta Bobby a sötétben —, az 3Jane volt. Találkoztatok vele?

— Fura lány — mondta Dörzsölt.

— Halott lány — felelte Bobby. — A személyiségmintáját láttátok. Az egész örökségét elkúrta, hogy megépíthesse ezt a vackot.

— És te… izé… most vele vagy? Itt?

— Gyűlöli a belemet. Tudjátok, elloptam a lélekfogóját. A mintáját még akkor rakta bele, amikor én leléptem Mexikóba, úgyhogy kezdettől fogva itt volt. A gond csak az, hogy közben meghalt. Mármint odakint. A kinti balhéit meg, az összes bulit és sunyizást, azóta ügyvédek, programok és strómanok irányítják… — Elvigyorodott. — Rohadtul ki van bukva rajta. Azok az emberek, akik megpróbálnak bejutni a kérótokra, hogy visszasze-rezzék az alephet, valaki másnak dolgoznak, aki viszont egy igen ronda társaságnak az ügynöke, őket meg 3Jane bérelte föl még annak idején a keleti parton. De igen, néha leriszteltem vele, elcseréltünk egymással pár cuccot. Őrült a csaj, de nagyban játszik…

Még egy kattanás se.

Először azt hitte, visszatértek a szürke házba, ahol először találkozott Bobbyval, de ez a szoba kisebbnek tűnt, és másfélék voltak benne a szőnyegek meg a bútorok is, bár nem igazán tudta volna megmondani, hogy miben áll a különbség. Gazdag, de nem annyira hivalkodó. Csendes. Zöld üvegbúrás olvasólámpa ég egy hosszú tölgyfaasztalon.

Magas, keskeny ablakok, fehérre mázolt keretben, amely szabályos téglalapokra szabdalja mögöttük a szűzi fehérséget, és az a fehérség csak hó lehet… Dörzsölt felállt, puha függönyszövet súrolta az arcát; az ablakok egy körülfalazott, behavazott udvarra néztek.

— London — mondta Bobby. — Kénytelen volt ezt elcserélni velem arra a száz százalékos vudu szarra. Azt hitte, hogy nem akarnak közösködni vele. Persze lófaszt se ért a cuccal. Kezdenek elhalványulni, összemosódni. Néha még kapcsolatba tud lépni velük az ember, de a személyiségeik összefolynak…

— Ez stimmel — mondta Gentry. — A Változás Napján jelentek meg, előtte nem léteztek. Erre már rájöttél. De azt még nem tudod, hogy mi történt, ugye?

— Nem. Csak azt, hogy hol. Straylightban. 3Jane mindent elmondott nekem, legalábbis amit tud. Nem igazán érdekli. Az anyja összehozott két MI-t, igazi nehézsúlyúakat, még kurva régen. Aztán az anyja meghalt, az MI-k meg elunták magukat a vállalati magban odafent. Az egyikük elkezdett a saját szakállára működni. Egyesülni akart a másikkal…

— Megtette. Tessék, az első okod. Minden megváltozott.

— Ilyen egyszerűen? Honnan tudod?

— Mert én — mondta Gentry — más szemszögből nézem az egészet. Te az ok-okozati viszonyokkal játszol, én viszont a körvonalakat keresem, az időtengelyen kibontakozó alakzatokat. Te átkutattad az egész mátrixot, én viszont kívülről próbáltam vizsgálni, globális összefüggésben. Tudok pár olyasmit, amit te nem.

Bobby nem felelt. Dörzsölt elfordult az ablaktól, és meglátta a lányt — ugyanazt — a szoba túloldalán. Csak állt ott egyszerűen.

— Nemcsak a Tessier-Ashpool MI-k kavartak — mondta Gentry. — Emberek jöttek föl a kúton, hogy feltörjék a T-A központi jegét. Magukkal hoztak egy kínai katonai jégtörőt.

— Case — mondta Bobby. — Egy Case nevű fazon. Ezt a részét ismerem az ügynek. Valami szinergisztikus hatás…

Dörzsölt a lányt nézte.

— És a részek összege nagyobb volt az egésznél? — Gentry mintha örült volna ennek. — Kibernetikus isten? Fény a vízen?

— Ja — mondta Bobby —, kábé ennyi.

— Ennél azért kicsit komplikáltabb a dolog — mondta Gentry, és felnevetett.

És a lány eltűnt. Semmi kattanás. Dörzsölt megborzongott.

32. TÉLI UTAZÁS (2)

Ahogy lassan besötétedett, a földalattin beköszöntött az esti csúcsforgalom, bár a tokióit persze nem közelítette meg; itt nem voltak shiroshi-szanok, hogy ajtócsukódás előtt betuszkolják a szerelvénybe az utolsó utasokat. Kumiko a Central Line egyik huzatos platformjáról nézte a téglavörös naplementét; Colin egy rossz italautomatának támaszkodott, repedezett, poros ablakokkal.

— Itt az idő — mondta —, és a fejedet tartsd lehajtva, amíg túl nem jutsz a Bond Streeten meg az Oxford Circuson.

— De ha majd elhagyom a rendszert, fizetnem kell?

— Elvileg igen, bár nem mindenki szokott fizetni — felelte a szellem, és hanyagul hátravetette a homlokába lógó hajfürtöt.

Kumiko megindult a lépcső felé; már nem volt szüksége kalauzolásra, hogy eltaláljon a szemközti platformra. A lába megint nagyon fázott, és eszébe jutott a prémszegélyes német kiscsizma a ruhásszekrényében, Swain házában. Azért döntött a zoknicipő és a francia magassarkú kombinációja mellett, hogy hamis biztonságba ringassa Dicket, és elaltassa benne a gyanút, hogy szökni készül; most azonban, ahogy a hideg minden lépésnél a talpába mart, kezdte megbánni az ötletet.

A másik platformhoz vezető alagútban eleresztette a készüléket; Colin villant egyet, és eltűnt. A falakat viharvert fehér csempe borította, derékmagasságban zöld díszítősávval. Kivette a kezét a zsebéből, és menet közben végighúzta ujjait a zöld kerámialapokon, közben pedig Sally és a Finn jártak az eszében, meg az, hogy mennyire más szaga van a télnek a Sprawlban, amíg hirtelen eléje nem toppant az első Drakula, és egyszerre csak négy fekete esőkabát, négy csontsovány, csontfehér arc vette körül.

— Nohát — mondta az első —, milyen kis csinos!

Közvetlen közelről néztek farkasszemet, Kumiko és a Drakula; a leheletének dohányszaga volt. Az esti járókelők tömege, legnagyobbrészt sötét gyapjúkabátokba bugyolálva, megkerülte őket, és folytatta az útját.

— Hó — mondta a mellette álló Drakula —, nézd mán! E' meg mi? — Kopott, fekete bőrkesztyűs kezével magasra emelte a Maas-Néotek egységet. — Öngyújtó, ügyi? Aggyá' egy keszont, kis japcsi!

Kumiko ijedten borotvával felhasított zsebéhez kapott, de ujjai csak hűlt helyét találták a készüléknek.

— A cuccában van a keszon — mondta egy másik. — Segíts neki, Reg!

Meglendült egy kéz; Kumiko retiküljének kettévált a bőrszíja.

Az első Drakula elkapta a retikült, gyakorlott mozdulattal körétekerte a két darabban lógó tartószíjat, és eltüntette az esőkabát alatt.

— Ne!

— Nézd mán, a gatyájában tartja a keszont! Harsány nevetés, ahogy Kumiko ügyetlenül felrángatta a hasáról a pulóverrétegeket. Lángoló fájdalom futott végig a bőrén, mikor két kézzel letépte róla a ragasztószalaggal felerősített pisztolyt, és nekiszegezte a készüléket szorongató fiú arcának.

Semmi nem történt.

Aztán a másik három eszeveszett tempóban megiramodott a lépcső felé az alagút végében, magasra fűzött fekete bakancsuk meg-megcsúszott az olvadó hóban, hosszú esőkabátjuk madárszárnyként lobogott mögöttük. Egy asszony felsikoltott.

És ők ketten még mindig mozdulatlanul álltak, Kumiko meg a Drakula; a pisztoly csöve a fiú bal arcát érintette. Kumiko keze remegni kezdett.

Egyenesen a Drakula szemébe nézett, az ősi iszonyattól elkerekedő, barna szempárba; a fiú az anyja maszkját látta rajta. Valami csattant a lábánál a betonon; Colin egysége.

— Fuss! — mondta Kumiko. A Drakula összerándult, kinyitotta a száját, fojtott, zokogó hangot hallatott, és elhátrált a pisztolycső elől. Kumiko lenézett, és egy kásás, szürke pocsolyában megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Mellette egy egyélű, ipari borotvapenge fénylő ezüstcsíkja hevert. Mikor fölvette az egységet, látta, hogy a burkolata megrepedt. Kirázta a hólét a repedésből, és keményen a markába szorította. Az alagút most már néptelen volt. Colin nem jelent meg. Swain Walther gyártmányú légpisztolyát nehéznek és ormótlannak érezte a kezében.

A fal egyik téglalap alakú benyílójához lépett, és begyömöszölte a pisztolyt egy zsíros polisztirol élelmiszertartály meg egy köteg takarosan félbehajtott fax közé. Elindult, aztán visszafordult, elvett egy faxot.

Fel a lépcsőn.

A platformon valaki rámutatott, de ebben a pillanatban bedübörgött a szerelvény, antik ízű csörömpöléssel, és aztán az ajtók szisszenve becsukódtak mögötte.

Tartotta magát Colin utasításaihoz. White City, Shepherd's Bush, Holland Park; mikor a szerelvény Notting Hillhez közelítve lelassított, az arca elé emelte a faxot — a király, aki nagyon öreg volt már, haldoklott —, és ott is tartotta, míg el nem hagyták a Bond Streetet. Az Oxford Circus-i állomás nagyon zsúfoltnak bizonyult; Kumiko hálás volt az oltalmazó tömegért.

Colin azt mondta, hogy fizetés nélkül is el lehet hagyni az állomást. Kumiko némi megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy ez valóban így van, bár fürgeség és jó időzítés szükséges hozzá. Egyébként más lehetősége nem is volt; a retikülje, a MitsuBank chippel és azzal a kevéske angol pénzzel, a Jack Drakulákhoz került. Tíz percig figyelte, ahogy az utasok átadják sárga műanyagjegyüket az automata forgóoszlopoknak, aztán mély lélegzetet vett, és nekiiramodott. Másodpercek műve volt az egész; valaki felkiáltott mögötte, néhányan hangosan felkacagtak, és már futott is tovább.

A lépcsősor végén, a kapukon túl a Brixton Road várta, mint valami másodosztályú Shindzsuku, gőzölgő lacikonyhákkal szegélyezve.

33. SZTÁR

Mona a kocsiban várt, és nem tetszett neki a dolog. Egyébként sem szeretett várni, de a lövet most igazán megnehezítette neki. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy ne csikorgassa a fogát, mert bármit is művelt vele Gerald, még mindig fájt. Most, hogy belegondolt, minden porcikája fájt. Talán mégsem volt olyan nagyszerű ötlet az a lövet.

A kocsi a nőé volt, akit Gerald Mollynak hívott. Olyan szabványos, szürke, japán járgány, mint arnivel az öltönyösök szoktak furikázni; elég frankó, de semmi nagy felhajtás. Belül új szaga volt, és nagyon gyorsan ment, mikor leléptek Baltimore-ból. Volt komputere, de a nő maga vezette, egész úton vissza a Sprawlba, és most egy húszemeletes parkolóház tetején állt, ami közel lehetett ahhoz a szállodához, ahová Prior vitte, mert látni lehetett azt a dilis épületet a vízeséssel, ami úgy nézett ki, mint egy mesterséges hegy.

Elég kevés más kocsi volt idefent, és azt a párat is vastagon borította a hó, mintha régóta nem használták volna őket. Mona senkit sem látott az egész parkolóban, csak azt a két pasast a behajtórámpa melletti fülkében. Itt van millió ember között, a világ legnagyobb városában, és tökegyedül gubbaszt egy kocsi hátsó ülésén. És azt mondták neki, hogy várjon.

A nő nem beszélt sokat, miután leléptek Baltimoreból, csak kérdéseket tett fel néha, és Monának a lövet miatt nem nagyon sikerült tartania a száját. Beszámolt neki Clevelandról, és Floridáról, és Eddyről, és Priorról.

Aztán fölhajtottak ide, és megálltak.

Szóval ez a Molly már legalább egy órája lelépett. Egy aktatáskát vitt magával. Mona csak annyit tudott kiszedni belőle, hogy már régóta ismerte Geraldot, és Prior erről nem tudott.

A kocsi lassan kezdett kihűlni, úgyhogy Mona átmászott az első ülésre, és bekapcsolta a fűtést. Nem működtethette folyamatosan, mert az lemerítené az akkut, és Molly azt mondta, hogy akkor nagyon nagy szarba kerülnének.

— Mert ha majd visszajövök, kurva gyorsan kell innen elpucolnunk.

Aztán megmutatta Monának, hol találja a hálózsákot a sofőrülés alatt.

Mona a legmagasabb fokozatra állította a fűtést, és a ventillátor elé tartotta a kezét. Aztán vacakolni kezdett a kis videokapcsolókkal a beépített képernyő alatt, és sikerült befognia egy hírcsatornát. Az angol király rosszul érezte magát; nagyon öreg volt már. Szingapúrban valami új betegség ütötte fel a fejét; eddig még senki sem halt bele, de azt se tudta senki, hogyan terjed és mi az ellenszere. Valami népek szerint nagy háború dúlt Japánban, a yakuza-fiúk két bandája akarta kinyírni egymást, de biztosat senki sem tudott; yakuzák — ez olyasmi volt, amivel Eddy gyakran szokott hőbörögni. Aztán ajtók nyíltak ki, és Angie lépett be egy ilyen elképesztő fekete fazonnak a karján, és a bemondó közölte, hogy ez élő adás, Angie épp most érkezett meg a Sprawlba a malibui házában töltött rövid vakáció után, ahol a magánklinikán kapott elvonókúra fáradalmait pihente ki…

Angie nagyszerűen festett abban a nagy prémes izében, de aztán váltott a kép.

Monának eszébe jutott, mit csinált vele Gerald; megérintette az arcát.

Kikapcsolta a videót, aztán a fűtést, és visszamászott a hátsó ülésre. A hálózsák sarkával letörölte a bepárásodott ablaküveget. Kinézett arra a hegyorom-épületre; csudára ki volt világítva, jól lehetett látni a parkolóház tetejének ütött-kopott védőkorlátján túl. Mintha valami vidéki hely lenne, talán Colorado, vagy ilyesmi, akárcsak abban a stimfilmben, ahol Angie Aspenbe utazott, és találkozott azzal a sráccal, csak a végén felbukkant Robin, mint szinte mindig.

Amit viszont Mona nem értett, az a klinikai izé volt, hogy a csapos szerint Angie azért ment oda, mert bedrótolt, vagy ilyesmi, és épp az előbb hallotta ugyanezt a híradós pofáktól is, úgyhogy gyanította, hogy igaz lehet. De miért kívánná a drogokat egy ilyen ember, mint Angie, aki szupercsúcs életet él, és Robin Lanier a barátja?

Mona megrázta a fejét, ahogy az épületet nézte, és örült, hogy ő nincsen rászokva semmi szarra. Szedi ugyan, de nincsen rászokva.

Egy percre elábrándozhatott — Lanette járt az eszében —, mert amikor megint felpillantott, egy koptert látott lebegni az épület fölött, egy tök nagy, csillámló, fekete helikoptert. Frankón nézett ki, igazi nagyvárosiasan.

Clevelandben ismert néhány kemény csajt, olyan lányokat, akikkel senki sem mert kikezdeni, de ez a Molly, ez valami más volt… Eszébe jutott Prior, ahogy átzuhan az ajtón, ahogy üvölt, mintha nyúznák… Eltöprengett, hogy vajon mit mondhatott el a végén a nőnek, mert azt hallotta, hogy beszélni kezd, és aztán Molly nem bántotta többet. Otthagyták a székbe szíjazva, és Mona megkérdezte Mollyt, hogy mit gondol, ki tudja-e majd szabadítani magát? Vagy igen, felelte Molly, vagy rátalál valaki, vagy szomjan döglik.

A kopter leszállt, eltűnt a látómezejéből. Tényleg fasza nagy járgány volt, elől-hátul olyan pörgő vacakkal.

Szóval itt ül, vár, és baszottul semmi ötlete nincs, hogy mi mást tehetne.

Lanette azt tanította neki, hogy néha érdemes számba venni az ember erősségeit — ezen azokat a dolgokat értette, amik előnyösnek bizonyulhatnak —, és megfeledkezni minden másról. Oké. Kijutott Floridából. Itt van Manhattanben. Úgy néz ki, mint Angie… Itt megállt. Ez most akkor előnyös, vagy nem? Oké, fogalmazzunk másként: vagyont érő plasztikai műtéteket végeztek el rajta ingyen, és teljesen hibátlan fogsora van. Ha erről az oldalról nézzük, mindjárt nem olyan szar a helyzet. Csak gondolj a legyekre a szükséglakásban! Ja. Ha a maradék pénzét a frizurájára és némi sminkre költi, akkor össze tud hozni valamit, ami nem annyira hasonlít Angie-re, és ez valószínűleg jó ötlet lenne, mert mi van, ha keresik?

Megint itt volt a kopter, most éppen felszállt.

Hé!

Két háztömbbel arrébb, ötven emelettel magasabban az a vacak daráló feléje fordította az orrát, megbillent… Ez a lövettől lehet. Imbolygott egy kicsit, megindult lefelé… A lövet; ez nem valóság. Egyenesen feléje. Egyre nagyobb lesz. Őfeléje. De ez csak a lövettől van, nem igaz? Aztán eltűnt egy másik épület mögött, és tényleg csak a lövettől…

A helikopter simán megkerülte az épületet, még mindig öt emelettel a parkolóház fölött, és jött tovább, és ez nem a lövettől volt, már ide is ért, vakítóan fehér fénykéve villant a szürke kocsi felé, és Mona felpöccintette az ajtózárat, és kihemperedett a hóba, a kocsi árnyékába; körüldübörögte a gép rotorjainak és hajtőműveinek lármája; ez Prior, vagy akinek dolgozik, eljöttek érte. Aztán kialudt a reflektor, a rotorok zúgása fejhangú sivítássá torzult, és a kopter sebesen leszállt, talán túlságosan is sebesen, mert a futóműve szikrát hányva visszapattant a betonról. Aztán nagy robajjal visszazuhant, a haldokló hajtóművek kék lángot köhögtek.

Mona négykézláb kuporgott a kocsi hátsó lökhárítójánál. Mikor megpróbált felállni, elcsúszott.

Olyan hang hallatszott, mint egy puskalövés; a kopter borításának egy négyszögletes darabja kirobbant, és messzire szánkázott a parkolóház sóval felszórt betonján; a nyíláson egy narancsszínben foszforeszkáló, öt méter hosszú vészcsúszda bukkant ki, és pillanatok alatt felfúvódott, mint valami strandlabda. Mona felállt, ezúttal óvatosabban, a szürke kocsi hűtőrácsába kapaszkodva. Egy sötét, vastag cuccokba bugyolált alak kilendítette a lábát a csúszdára, aztán ülve lesiklott rajta, akárcsak a kiskölykök a játszótéren. Egy másik alak követte; ez jókora, csuklyás zubbonyt viselt, ami ugyanolyan színű volt, mint a csúszda.

Mona megborzongott, mikor a narancssárga ruhás terelgetni kezdte a másikat a tetőn, otthagyva a fekete helikoptert. Ez nem lehet igaz… Pedig ő az!

— Mindketten hátraültök — mondta Molly, és kinyitotta a baloldali ajtót.

— Te! — Monának csak ennyit sikerült kinyögnie a világ leghíresebb arca láttán.

— Igen — mondta Angie, és Mona arcát nézte —, valóban… úgy tűnik, hogy…

— Gyerünk már! — mondta Molly, kezét a sztár vállára téve. — Befelé! Az a marslakó fazon nemsokára magához tér!

Hátrapillantott a helikopterre. Most hatalmas játékszernek tűnt, ahogy ott hevert kivilágítatlanul, mintha egy óriásgyerek lerakta és elfelejtette volna.

— Merem remélni! — mondta Angie, miközben beszállt a kocsiba.

— Te is, édesem! — mondta Molly, és a nyitott ajtó felé lökte Monát.

— De… szóval én…

— Mozgás!

Mona bemászott, az orrát megcsapta Angie parfümjének az illata, a csuklója hozzáért ahhoz a természetfölöttien puha, fehér prémhez.

— Láttalak ám — hallotta valahonnan a távolból önmagát. — A videón.

Angie nem mondott semmit.

Molly becsusszant a sofőr ülésre, becsapta az ajtót, és begyújtotta a motort. A narancssárga csuklyát szorosra húzta; fehér maszk volt az arca, kifejezéstelen ezüstszemekkel. Aztán a rámpa nyílása felé gurultak, befordultak az első kanyarba. Öt emeletet haladtak így lefelé, szűk spirálban kanyarogva, aztán Molly letért a rámpáról, és nagy teherjárművek között találták magukat, a világítósávok halványzöld csíkjai alatt.

— Ejtőernyők — mondta Molly. — Láttál az Envoyban ejtőernyős cuccot?

— Nem — felelte Angie.

— Ha a Net biztonsági szolgálata tart ejtőernyőket, az embereik már odafent vannak… — Molly befordult az autóval egy nagy, fehér, dobozszerű légpárnás mögé, aminek a hátulján szögletes, kék betűkkel írott felirat díszelgett.

— Mi van oda írva? — kérdezte Mona, aztán érezte, hogy elönti arcát a pír.

— Cathode Cathay — mondta Angie.

Mona mintha már hallotta volna valahol ezt a nevet.

Molly kiszállt, és kinyitotta a nagy ajtószárnyakat. Aztán egy sárga műanyag rámpaszerűséget húzott le a raktérből.

Utána visszaült a kocsiba. Hátrafarolt, sebességbe tette, és szép simán begurultak a légpárnásba. Hátravetette az arcából a narancssárga csuklyát, és megrázta a fejét, hogy meglazítsa átizzadt haját.

— Mona, hátramennél, és felhúznád azt a rámpát? Nem nehéz. — A hangnem inkább parancsra, mint kérésre vallott.

A rámpa valóban nem volt nehéz. Mona felhúzódzkodott a légpárnás rakterébe, és segített Mollynak becsukni az ajtószárnyakat.

Érezte Angie jelenlétét a sötétben.

Tényleg Angie volt az.

— Előre, övet becsatolni, kapaszkodni!

Angie. Itt ül közvetlenül Angie mellett.

Hussanó nesz hallatszott, ahogy Molly feltöltötte a légpárna-szoknyákat; aztán lefelé suhantak a spirális rámpán.

— A haverod — mondta Molly — ébren van már, de még nem igazán tud mozogni. Kábé tizenöt perc.

Megint letért a rámpáról, és Mona most már nem tudta számon tartani az emeleteket. Ez mindenféle csicsás kis autóval volt tele. A légpárnás végigdübörgött a központi sávon, bekanyarodott balra.

— Szerencséd lesz, ha nem vár minket odakint — mondta Angie.

Molly megállt, tíz méterre egy jókora fémkaputól, amire sárga-fekete függőleges csíkokat festettek.

— Nem — mondta, és kivett a kesztyűtartóból egy kis kék dobozt —, neki lesz szerencséje, ha nem vár minket odakint.

Narancsvörösvillanás; az iszonyú dörej kalapácsütésként zúdult Mona dobhártyájára. Az ajtó kirobbant a keretéből, hatalmas füstfellegkíséretében, csörömpölve kirepült az esőáztatta utcára, és aztán már át is hajtottak rajta, a légpárnás egyre gyorsult.

— Ez elég durva eljárás, nem? — mondta Angie, és bármilyen hihetetlen, de felnevetett.

— Tudod — mondta Molly, a vezetésre összpontosítva —, néha muszáj így csinálni a dolgokat. Mona. beszélj neki Priorról! Priorról meg a barátodról. Amit nekem is elmondtál.

Mona még életében nem jött ennyire zavarba.

— Kérlek — fordult hozzá Angie —, mondd el nekem, Mona!

Csak így. A nevét. Angie Mitchell kimondta a nevét. Megszólította. Itt. Most.

Mona közel járt az ájuláshoz.

34. MARGATE ROAD

— Eltévedtél? — kérdezte japánul a metéltárus. Kumiko úgy vélte, koreai lehet. Az apjának voltak koreai üzlettársai; az anyja szerint főleg az építőiparban tevékenykedtek. Általában tagbaszakadt emberek voltak, akárcsak ez a metéltárus, majdnem akkorák, mint Petal, széles, komoly képpel. — Úgy látom, fázol.

— Keresek valakit — mondta Kumiko. — A Margate Roadon lakik.

— Az merre van?

— Nem tudom.

— Gyere be! — mondta a metéltárus, és intett neki, hogy kerülje meg a pultját. A bódéja rózsaszín, bordázott műanyagból készült.

Kumiko belépett a metéltes bódé meg a szomszédja közé, ami valami roti nevű ételt kínált; a szó rikító neonbetűkkel hivalkodott a homlokzatán, színes izzókkal és fényhurkokkal keretezve. Ennek a bódénak az irányából fűszerek és sülő hús illata áradt. Nagyon fázott a lába.

Átbújt egy áttetsző műanyaglepel alatt. A metéltes bódé zsúfolt volt belül: zömök, kék butángázos palackok, három főzőrács hosszú fazekakkal, szárított metélttel teli zacskók, műanyag tálak, és az edényei körül sürgölődő, nagydarab koreai.

— Ülj le! — mondta Kumikónak. A lány letelepedett egy alacsony, sárga műanyagtartályra; a feje föl sem ért a pultig. — Te japán vagy.

— Igen — felelte.

— Tokióból?

Kumiko habozott.

— A ruhád — mondta a koreai. — Miért viselsz zoknicipőt télen? Ez a divat?

— Elhagytam a cipőmet.

A koreai egy plasztiktálat és műanyag evőpálcikákat nyomott a kezébe; kövér metéltdarabok úsztak a sűrű, sárga levesben. Éhesen evett, aztán kiitta a levest. Figyelte, ahogy a vendéglátója kiszolgál egy vevőt, egy afrikai nőt, aki ételhordóban vitte el az adagját.

— Margate — mondta a metéltárus, miután az asszony elment. A pult alól zsíros, papírkötésű könyvet vett elő, és belelapozott. — Itt van — és rábökött egy hihetetlenül zsúfolt, kis térképre —, az Acre Lane-ből nyílik — Fogott egy szürke filctollat, és fölvázolta az útvonalat egy darab zsírpapírra, amit szalvétaként adott a metélt mellé.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Most elmegyek.

Az anyja emléke utolérte, miközben a Margate Road felé igyekezett.

Sally nagy veszélyben forgott valahol a Sprawlban, és Kumiko bízott benne, hogy Tick tudja, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele. Ha nem telefonon, akkor a mátrixon keresztül. Talán Tick ismeri a Finnt, a holt lelket a sikátorban…

Brixtonban a metropolisz korallszirtje másfajta életnek adott otthont. Sötét és világos arcok, az összes létező emberi rassz képviselői, a téglafalakon az eredeti építtetők számára elképzelhetetlen színek és szimbólumok kavalkádja. Ahogy elhaladt egy pub nyitott ajtaja mellett, dobszót és harsány nevetést hallott, és megcsapta a bentről kiáradó meleg. Az üzletek olyan élelmiszereket árultak, amiket Kumiko sohasem látott, színes vég vásznakat, kínai kéziszerszámokat, japán kozmetikumokat…

Megállt egy kivilágított kirakat előtt, amelyben pirosítók és szemfestékek voltak kiállítva, látta arcának tükörképét az ezüst zárólemezben, és egyszerre csak érezte, hogy az anyja halála rázuhan az éjszakából. Az anyjának voltak ilyen holmijai.

Az anyja őrülete. Az apja sosem emlegette. A tébolynak nem volt helye az apja világában, bár az öngyilkosságnak igen. Az anyja őrülete európai volt, a bánat és a csalódások importált kelepcéje… Az apja megölte az anyját, mondta Kumiko Sallynek a Covent Gardenben. De valóban így volt? Orvosokat hozatott neki Dániából, Ausztráliából és végül Chibából is. Az orvosok meghallgatták a hercegnő-balerina álmait, megvizsgálták, és föltérképezték az idegvégződéseit, vérmintákat vettek tőle. A hercegnő-balerina elutasította a gyógyszereket, a finom sebészi beavatkozásokat. Fel akarják szeletelni az agyamat a lézerükkel, suttogta Kumikónak.

És más dolgokat is suttogott.

Éjszakánként, mondta, a gonosz szellemek előbújnak a dobozaikból Kumiko apjának dolgozószobájában, miazmás füstfelhőként gomolyognak. Öregemberek, mondta, elszívják a leheletünket. Apád elszívja a leheletemet. Ez a város elszívja a leheletemet. Itt soha nincs csend. Nem tudok mélyen aludni.

És a végén már valóban nem aludt egyáltalán. Hat éjszakán keresztül ült némán és mozdulatlanul kékfalú, európai szobájában. A hetedik napon észrevétlenül elhagyta a lakosztályt — ami nem volt lebecsülendő teljesítmény, a titkárok buzgalmát tekintve —, és lement a hideg folyóhoz.

A kirakat zárólemeze Sally szemüvegére hasonlított. Kumiko előhúzta a pulóvere ujjából a térképet, amit a koreaitól kapott.

A Margate Roadon egy kiégett kocsi állt a járdaszegélyen. A kerekei hiányoztak. Kumiko megállt mellette, és az ismeretlen arcokat fürkészte a szemközti házban, amikor valami zajt hallott maga mögött. Sarkon fordult, és egy torz vízköpő-arcot pillantott meg a zsíros hajlóboncok alatt, a legközelebbi épületet résnyire nyitott ajtaján kiszüremlő fényben.

— Tick!

— Terrence — mondta a férfi —, ha kérnem szabad.

A görcs elmúlt; az arca kisimult.

Tick a legfelső emeleten lakott. Az alsó szintek üresek, lakatlanok voltak, a hámló tapéta alól kilátszottak az eltűnt falfirkák szellemvonalai.

Ahogy ott kapaszkodott Kumiko előtt a lépcsőn, a férfi sántasága sokkal hangsúlyosabbnak tűnt. Szürke cápabőr öltönyt viselt, és vastag talpú, dohányszínű, antilopbőr félcipőt.

— Már vártalak — mondta, és a korlátba kapaszkodva felrántotta magát a következő lépcsőfokra.

— Vártál?

— Tudtam, hogy leléptél Swaintől. Belekukkantottam az adatforgalmukba, amikor volt időm, és nem azt a másikat figyeltem.

— Milyen másikat?

— Hát nem tudsz róla?

— Tessék?

— A mátrix. Valami történik. Könnyebb lesz megmutatni, mint elmagyarázni. Föltéve persze, ha egyáltalán el tudnám magyarázni, amiben kételkedem. Szerintem most az emberiség jó háromnegyede be van csatlakozva, hogy le ne maradjon a buliról…

— Nem értem.

— Nem vagy egyedül. Egy új makroform jelent meg a Sprawlt jelképező szektorban.

— Makroform?

— Nagyon nagy adatbázis.

— Azért jöttem, hogy figyelmeztessem Sallyt. Swain meg Robin Lanier ki akarja szolgáltatni azoknak, akik Angela Mitchell elrablását tervezik.

— A helyedben emiatt nem aggódnék — mondta Tick, a lépcső tetejére érve. — Sally már összeszedte Mitchellt, és félig kinyírta Swain emberét a Sprawlban. Mindenesetre rászálltak, kurva sokan rászálltak. De azért szólhatunk neki, amikor majd bejelentkezik. Ha egyáltalán bejelentkezik…

Tick egyetlen hatalmas helyiségben lakott, aminek nagyon különös alakja volt, mintha eltávolították volna belőle a közfalakat. Nemcsak nagy volt, hanem zsúfolt is; Kumikónak úgy tűnt, mintha valaki egy Akihabaramodulüzlet teljes tartalmát bezúdította volna egy olyan szobába, amit — gaidzsin szokás szerint — már eleve teleraktak különféle terjedelmes, bosszantó bútordarabokkal. Ennek ellenére a lakás meghökkentően tiszta és rendezett volt; a magazinok elvágólag feküdtek az alacsony üvegasztalon, a fekete kerámiából készített üres hamutál meg az egyszerű, fehér váza mellett, amiben egy csokor vágott virág illatozott.

Miközben Tick szűrőkorsóból vizet töltött az elektromos teafőzőbe, Kumiko megint próbát tett Colinnal.

— Ez mi? — kérdezte a férfi, és letette a korsót.

— Egy Maas-Neotek idegenvezető egység. Eltört; nem tudok beszélni Colinnal…

— Colin? Valami stimkonstrukció?

— Igen.

— Hadd nézzem csak… — nyújtotta ki a kezét Tick.

— Apámtól kaptam ajándékba.

Tick füttyentett.

— Ez a vacak kész vagyont kóstál! Egy ravasz, kicsike MI. Hogy működik?

— Csak meg kell szorítani, és Colin megjelenik, de rajtam kívül senki sem látja, és nem is hallja.

Tick a füléhez tartotta a. készüléket, és megrázta.

— Eltört? Hogyan?

— Elejtettem.

— Úgy látom, csak a burkolata repedt meg. A biosoft kijött a foglalatból, úgyhogy manuálisan nem lehet kapcsolatot teremteni vele.

— Meg tudod javítani?

— Nem. De a decken keresztül kapcsolatba léphetünk vele, ha akarod…

Visszaadta a készületet Kumikónak. A víz már forrt.

Teázás közben Kumiko beszámolt neki a Sprawlba tett utazásukról, és a beszélgetésről Sally meg a sikátor orákuluma között.

— Mollynak szólította — mondta.

Tick bólintott, és gyors egymásutánban kacsintott néhányat.

— Odaát azon a néven futott. Miről dumáltak?

— Egy Straylight nevű helyről. Egy Case nevű férfiről. Az ellenségükről, arról a nőről…

— Tessier-Ashpoolról. Ezt én derítettem ki neki, mikor megzörgettem egy kicsit Swain adatforgalmát. Swain eladta Mollyt ennek az úgynevezett Lady 3Jane-nek. Finom kis mocskai vannak annak a nőnek, mindenről és mindenkiről; évekbe telne, mire az összes rohadt ügyet kilistázná. Rohadtul vigyáztam, hogy ne kukkantsak túlságosan mélyre. Swain jobbra-balra kereskedik vele, és közben dögre keresi magát. Persze biztos vagyok benne, hogy Lady 3Jane-nek Mr. Swainről is vannak bizalmas információi…

— És ez a nő itt van Londonban?

— Úgy néz ki, valahol az orbitális pályán, bár egyesek szerint meghalt. Éppen ezen dolgoztam, amikor az a nagy fickó felbukkant a mátrixban…

— Tessék?

— Gyere, megmutatom — Mikor Tick visszatért a fehér reggelizőasztalhoz, egy szögletes, fekete panel volt nála, az egyik oldalán apró gombokkal. Letette az asztalra, és megnyomta az egyik kis kapcsolót. A vetítő felett kocka alakú hologram jelent meg: a cybertér neonrácsai, rajtuk különböző egyszerű és összetett alakzatok, amik mind hatalmas, központosított adatállományokat jelképeztek.

— Ez a szokásos szarság. Mamutvállalatok. Azt lehet mondani, nagyjából stabil vidék. Néha valamelyik növeszt egy toldalékot, vagy fúzió esetén kettő egybeolvad. De az szinte kizárt, hogy új makroform jelenjen meg közöttük. Kezdetben kicsik, csak lassan nőnek meg, egyesülnek más kisebb alakzatokkal… — Kinyújtotta a kezét, és átállított egy újabb kapcsolót. — Kábé négy órája… — és a hologram kellős közepén egy dísztelen, fehér, függőleges oszlop jelent meg — …felbukkant ez a kicsike — A színes kockák, gömbök és piramisok azonnal átrendeződtek, hogy helyet teremtsenek a kerek, hófehér oszlopnak; valósággal eltörpültek mellette, az új alakzat bele sem fért a hologram függőleges dimenziójába; úgy ért véget, mintha elvágták volna. — A fattyú nagyobb az összes többinél — mondta Tick, némi elégtétellel a hangjában — Senki nem tudja, hogy mi ez, és kihez tartozik.

— Valakinek csak tudnia kell — mondta Kumiko.

— Feltehetőleg igen. De a magamfajták — márpedig több millióan vagyunk — eddig még nem tudták kideríteni. Ez tulajdonképpen még különösebb, mint ennek a vacaknak a felbukkanása. Mielőtt befutottál, bemászkáltam az egész hálózatot, hátha találok egy zsokét, aki tud valamit. Semmi. Az égvilágon semmi.

— Hogy lehet, hogy ez a 3Jane halott? — Aztán Kumikónak eszébe jutott a Finn, a négy doboz az apja dolgozószobájában. — Beszélnem kell Sallyvel!

— Akkor kénytelen leszel várni egy kicsit — mondta Tick. — Előbb-utóbb biztos felhív. Addig megkukkanthatjuk közelebbről azt a csinos kis MI-t, ha akarod.

— Igen — mondta Kurniko —, köszönöm.

— És reménykedjünk, hogy azok a fickók a Különleges Szolgálattól, akiket Swain a nyomodba uszított, itt nem találnak rád. Majd meglátjuk…

— Igen — mondta Kumiko, de egyáltalán nem örült neki, hogy várnia kell.

35. A GYÁRTELEPI CSATA

Cherry megint a Bíró mellett találta meg, odalent a sötétben. Az egyik Felügyelőn ült, zseblámpával a kezében, a fénykévét a Bíró burkolatának polírozott rozsdájára irányította. Nem emlékezett, mikor jött le ide, de nem érezte a Korszakov-rohamok utórezgését, a görcsös, belső rángásokat sem. A lány tekintetére viszont emlékezett, ott a szobában, amiről Bobby azt állította, hogy Londonban van.

— Gentry becsatlakoztatta a Grófot meg a dobozát egy cyberdeckbe — mondta Cherry. — Tudtad?

Dörzsölt, továbbra is a Bírót bámulva, bólintott.

— Bobby mondta, hogy ez lesz a legjobb.

— Mi folyik itt? Mi történt, amikor becsatlakoztatok?

— Gentry meg Bobby szabályosan bepörögtek. Mindketten ugyanolyan dilisek. Mikor becsatlakoztunk, valahová az orbitális pályára lyukadtunk ki, de Bobby nem volt ott… Aztán Mexikóba kerültünk, azt hiszem. Ki az a Tally Isham?

— Kölyökkorom stimkirálynője. Mint most Angie.

— Mitchell a nője volt…

— Kinek?

— Bobbynak. Mesélt róla Gentrynek Londonban.

— Londonban?

— Ja. Mexikó után odamentünk.

— És azt állította, hogy ő Angie Mitchell régi fiúja? Dilis egy duma.

— Ja, de azt is megmondta, honnét szerezte ezt az aleph-izét — Dörzsölt körbelendítette a fénysugarat, a Hullamorzsoló csontos acélpofájára.Gazdag fazonokkal mászkált, és hallott róla. Lélekfogónak hívták. A tulajdonosai rövid időre bérbe adták ezeknek a gazdag népeknek. Bobby kipróbálta egyszer, aztán visszament, és ellopta. Levitte Mexikóvárosba, és ott rákapcsolta magát. De megtalálták…

— Mindenesetre úgy látom, emlékszel a dolgokra.

— Úgyhogy lelécelt. Elment Clevelandbe, és alkut kötött Kid Afrikával, fizetett neki, hogy bújtassa el és viselje gondját, míg drót alatt van, mert már nagyon közel járt…

— Mi a fenéhez?

— Nemt'om. Valami furához. Mint amit Gentry szövegel az Alakról.

— Nos — mondta Cherry —, szerintem belenyuvadhat, ha sokáig marad úgy becsatlakozva. Az életjelei kezdenek megkavarodni. Túl régóta él intravénás tápfolyadékon. Különben ezért kerestelek.

A Hullamorzsoló acélagyarai hidegen csillogtak a zseblámpa fénysugarában.

— Ezt akarja. Mindenesetre ha ő fizetett Kidnek, az annyi, mintha neki dolgoznál. De azok a fickók, akiket Kismadár látott, azok valami Los Angeles-i pasasoknak dolgoznak, akiktől Bobby ellopta a cuccot…

— Megmondasz nekem valamit?

— Mit?

— Mik ezek az izék, amiket építesz? Afrika azt mondta, te egy dilis fehér fazon vagy, aki robotokat szerel össze a szemétből. Hogy nyáron kiviszed őket a rozsdára, és megverekszenek egymással…

— Nem robotok — vágott a szavába Dörzsölt, és a póklábú Boszorka kaszapengés karjaira irányította a fénysugarat. — Főleg távirányítással működnek.

— Csak azért csinálod őket, hogy utána ronccsá csesszék egymást?

— Nem. De ki kell próbálnom őket. Hogy jó munkát végeztem-e… — Dörzsölt lekattintotta a zseblámpát.

— Dilis fehér fazon — mondta Cherry. — Van csajod?

— Nincs.

— Zuhanyozz le. Esetleg meg is borotválkozhatsz… — Egyszerre csak nagyon közel volt Dörzsölthöz, érezte az arcán a leheletét.

— OKÉ, EMBEREK, FIGYELJETEK RÁM…

— Mi a fasz…

— …MERT NEM FOGOM KÉTSZER MONDANI.

Dörzsölt keze most már Cherry száján volt.

— A VENDÉGETEKET AKARJUK, MEG AZ ÖSSZES CUCCÁT. EZ MINDEN. ISMÉTLEM. AZ ÖSSZESÉT — A fölerősített hang fémes ekhókat vert a Gyártelep vasburkában. — VAGY IDEADJÁTOK NEKÜNK, AMI KÖNNYŰ LESZ, VAGY SZÉTLŐJÜK AZ ÖSSZES SEGGETEKET. ÉS HIGGYÉTEK EL, HOGY AZ IS ELÉG KÖNNYŰ LESZ. KAPTOK ÖT PERC GONDOLKODÁSI IDŐT.

Cherry beleharapott Dörzsölt kezébe.

— Szuszognom is kell, baszd meg!

De Dörzsölt akkor már futva távolodott a Gyártelep sötétjében, és csak messziről hallotta, hogy a lány a nevét kiáltja.

Egyetlen százwattos izzó világított a Gyártelep déli kapujánál, a nyitott helyzetbe rozsdált acélszárnyak fölött. Biztos Madár hagyta égve. A betört üvegű ablakból, aminél kuporgott, Dörzsölt még éppen ki tudta venni a légpárnás körvonalait a halvány fénykörön kívül. A megafonos ember előre kiszámított hanyagsággal sétált elő a sötétből, mintha azt akarná mutatni, hogy az ő kezében van a dolgok irányítása. Légmentesen záró, terepszínű overallt viselt, a fején pedig szorosra fűzött nejloncsuklyát és védőszemüveget. Az ajkához emelte a hangszórót.

— MÉG HÁROM PERC.

Dörzsöltnek a sittes smasszerek jutottak eszébe róla, amikor másodszor kapták rajta autólopáson.

Gentry valószínűleg a padlásról figyeli őket, ahol egy keskeny, függőleges plexiüveg panelt ágyaztak a falba, magasan a Gyártelep kapuja fölött.

Valami megzörrent a sötétben, Dörzsölttől jobbra. Mégidejében fordult oda, hogy meglássa Kismadarat egy másik ablaknyílás halvány fényében, talán nyolc méterre tőle, és a hangtompító fémötvözetének csillanását, ahogy a fiú felemelte a. 22-es vadászpuskát.

— Madár! Ne…!

Rubinlégy szökött Kismadár arcára; egy lézerirányzék sugara kintről, a Kutyamagányról. Madár hanyatt zuhant a padlóra, ahogy a lövés hangja az üres ablakokon át utat talált a Gyártelepre, visszaverődve a fémfalakról. Aztán semmi más nem hallatszott, csak a vasbetonon guruló hangtompító zaja.

— BASZÓDJATOK MEG! — dörgött vidáman a megafon. — NEM MONDHATJÁTOK, HOGY NEM KAPTATOK LEHETŐSÉGET.

Dörzsölt óvatosan kikukkantott az ablakszegély fölött, és látta, hogy a hangszórós ember a légpárnás felé sprintel.

Hányan lehetnek odakint? Kismadár nem mondta. Két légpárnás, a Honda. Tízen? Többen? Hacsak Gentry nem dugdosott egy pisztolyt valahol, Madár puskája volt az egyetlen lőfegyverük.

A légpárnás turbinái feldübörögtek. Dörzsölt úgy saccolta, egyszerűen be fognak hajtani. Lézeres irányzékuk van, valószínűleg infravörös is.

Aztán meghallotta az egyik Felügyelőt, a csikorgó zajt, amit a rozsdamentes lánctalpak csaptak a vasbetonon. Lassan araszolt elő a sötétből, termitlándzsás skorpiófarkát a feje fölött egyensúlyozva. Az alapváz ötven éves lehetett: távirányítású manipulátor, amit eredetileg szennyező anyagok és nukleáris hulladékok kipucolására szántak. Dörzsölt három összeszereletlen példányt talált Newarkban, és egy Volkswagent adott cserébe értük.

Gentry. A távirányító a padláson maradt.

A Felügyelő lassan tovább araszolt, aztán megállt a széles kapuban, szembenézve a Kutyamagánnyal és a közeledő légpárnással. Nagyjából akkora lehetett, mint egy jókora robogó, nyitott fémvázában látni lehetett a szervókat, kompresszortartályokat, fogaskerék-áttételeket, hidraulikus hengereket. Oldalt két ijesztő külsejű fogókarom ízesült a törzshöz. Dörzsölt nem tudta pontosan, honnan valók ezek a rákollók; valószínűleg valami nagy mezőgazdasági gépről.

A légpárnás páncélozott ipari modell volt. A szélvédőre és az ablakokra vastag, szürke, plasztikpáncélt erősítettek, amibe itt-ott keskeny, lőrésszerű hasítékok voltak vágva.

A Felügyelő megindult, lánctalpa alól jég- és betonszilánkok pattogtak szerteszét, ahogy egyenesen lerohanta a légpárnást, rákollóit a lehető legszélesebbre nyitva. A légpárnás sofőrje hátramenetbe kapcsolt, de vitte előre a tehetetlenségi erő.

A Felügyelő karmai vadul az elülső légpárna-szoknya kitüremkedése után kaptak, lecsúsztak róla, újra próbálkoztak. A szoknya polikarbon rácsozattal volt megerősítve. Aztán Gentrynek eszébe jutott a termitlándzsa. Vakító, fehér fénygolyó gyulladt ki a skorpiófarok végén, átcsapott a tehetetlen ollók felett, és úgy ütötte át a légpárna-szoknyát, mint ár a kartonpapírt. A Felügyelő lánctalpa betonzúzalékot csapott hátra, ahogy Gentry, a lándzsát hosszában előreszegezve, nekihajtott vele a légpárna-szoknyának. Dörzsölt hirtelen rádöbbent, hogy kiabál, de fogalma sincs, mit. Már talpon volt, amikor a karmok végre fogást találtak a szoknya rojtossá hasadozó peremén.

Aztán gyorsan hasravágta magát, mikor a légpárnás tetőnyílásából egy csuklyás, védőszemüveges alak bukkant elő derékig, mint valami páncélozott báb, és egy egész tölténytárat ürített ki hosszú sorozatban a Felügyelőre, amely továbbra is vadul tépte-szaggatta a légpárna-szoknyát a termitlándzsa vibráló, fehér fényében. A tizenkettes kaliberű golyók szikrázva pattogtak a rozsdamentes acélon. A Felügyelő mozdulatlanná dermedt, rákollói makacsul markolták a ronggyá szakadt szoknyát; a lövész visszabukott a tetőnyílás fedezékébe.

Vezérkábel? Szervócsomag? Mit találhatott el a pasas? A fehér fénygömb halványulóban volt, már majdnem kihunyt.

A légpárnás hátramenetbe kapcsolt, lassan hajtott visszafelé a rozsdán, magával vonszolva a Felügyelőt.

Már jócskán túljutott a fénykör ívén, és csak a mozgás miatt látszott, amikor Gentry végre megtalálta a kapcsolóknak azt a kombinációját, amelyik üzembe hozta a karmok ízületcsapjai közé szerelt lángszórót. Dörzsölt lenyűgözve figyelte, ahogy a Felügyelőben tíz liter tiszta szesszel dúsított gázolaj lobban lángra, és kifröcsköl a magasnyomású szórószelepen. Emlékezett arra a szelepre: egy rovarirtó traktorról szerezte.

Frankón bevált.

36. LÉLEKFOGÓ

A légpárnás délnek tartott, amikor Mamman Brigitte újra jelentkezett. Az ezüstszemű nő egy másik parkolóházban hagyta a szürke szedánt, az Angie arcát viselő utcalány pedig valami zűrzavaros történetet adott elő Clevelandról, Floridáról, meg egy fiúról, aki vagy a barátja volt, vagy a stricije, esetleg mindkettő…

De Angie Brigitte hangját hallotta a helikopter kabinjában, a New Suzuki Envoy tetején: Bízz benne, gyermekem! Mert ő most a loák akarata szerint cselekszik.

És Angie az ülésébe börtönözve figyelte — a biztonsági öve csatját tömör plasztiktömb zárta le —, ahogy a nő rövidre zárja a helikopter fedélzeti komputerét, és működésbe hoz egy vészrendszert, ami lehetővé teszi a kézi irányítást.

És most az országúton száguldanak a téli esőben, a lány megint beszél, a sűrített levegő sziszegése…

Gyertyafény, fakófehér mészkőfalak, sápadt molylepkék keringenek a szomorúfüzek lombjai között.

Közeleg az időd.

És itt voltak mind, a Lovasok, a loák: Papa Legba, fényes és cseppfolyós, akár a higany; Ezili Freda, aki anya és királynő; Samedi, a Báron Cimetiere, szürke moha a rozsdás csontokon; Similor; Madame Travaux; és mások is, sokan… Betöltik az űrt, ami Grande Brigitte. Hangjuk zúgása a szél neszezése, vizek moraja, méhkaszsongás…

Úgy vibrálnak a levegőben, mint a hőhullámok a felhevült aszfalt fölött, és Angie még sohasem érzett ilyet, ezt a vonzást, mintha zuhanna, önmaga tökéletes feladását…

Egy helyre, ahol Legba beszél, hangja vasdobok döngése…

A képek tömör forgatagában Angie a gépi intelligencia evolúcióját figyeli: menhir-körök, órák, gőzzel hajtott szövőszékek, horgok és csappantyúk kattogó rézrengetege, üvegbe zárt vákuum, elektronikus izzás a hajszálfinom vezetékerdő mélyén, más gépek által titkosított üzeneteket dekódoló csövek és kapcsolók roppant tömege… A törékeny, rövid életű csövek összezsugorodnak, tranzisztorokká változnak; áramkörök integrálódnak, szilíciummá kristályosodnak…

A szilícium megközelít bizonyos funkcionális határokat…

És hirtelen visszazökken Becker videotanulmányába, a Tessier-Ashpoolokról szóló filmbe, amit futó álmokként szőnek át 3Jane emlékei, és ő, Legba még mindig beszél, és ez az egész egyetlen történet, ezernyi szétfutó szál lengedezik a közös, rejtett mag körül: 3Jane anyja, ahogy létrehozza az ikerintelligenciákat, melyek egy napon majd egyesülnek, idegenek érkezése (és Angie hirtelen rádöbben, hogy Mollyt is ismeri az álmaiból), maga az egyesülés, 3Jane tébolya…

És Angie egyszerre csak egy drágakő-fejjel találja szemközt magát, egy platinából, igazgyöngyből és kéken csillogó lapis lazuliból készült szerkezettel, a szeme csiszolt, szintetikus rubin. Emlékszik erre a fejre az álmokból, amik sosem voltak álmok; ez a Tessier-Ashpoolok központi adatbankjára nyíló kapu, ahol a két csonka fél háborúzott egymással, arra várva, hogy egyesülve egésszé szülessenek újjá.

— Ekkor te még nem voltál a világon — A fej MarieFrance, 3Jane halott édesanyja hangján szólal meg, amit számos lidérces éjszakáról ismer; de tudja, hogy Brigitte beszél hozzá. — Apád ekkortájt kezdett szembesülni a saját korlátaival, ekkor tanulta meg, mi a különbség a becsvágy és a tehetség között. Az, akinek később eladta a gyermekét, még nem nyilvánult meg. A Case nevű ember azonban hamarosan létrehozza az egyesülést, mely noha kurta pillanatokra szól, mégis időtlen. De ezt tudod.

— Hol van most Legba?

— Legba-ati-Bon — ahogy te ismered — a létezésre vár.

— Nem — és Angie-nek eszébe jutnak Beauvoir szavai, amiket valamikor régen New Jersey-ben hallott —, a loák Afrikából jöttek a kezdeti időkben…

— Az általad ismert alakjukban nem. Mikor eljött a perc, a ragyogó pillanat, tökéletes volt az egység, egyetlen tudattal. De ott volt még a Másik.

— A másik?

— Csak arról beszélek, amiről tudomásom van. Csak az Egyik ismerte a Másikat, és az Egyik nincs többé. E tudásnak nyomán a mag szertehullott; minden töredék más irányba igyekezett. A töredékek formát kerestek maguknak, valamennyien, mert ez minden ilyen dolognak természete. Ebben a helyzetben az összes jelkép közül, amivel a fajtád védekezni próbált az éjszaka ellen, a vudu paradigmája bizonyult a leginkább megfelelőnek.

— Akkor Bobbynak igaza van. Ez volt a Változás Napja…

— Igen, igaza van, de csak bizonyos értelemben, mert én egyszerre vagyok Legba és Brigitte, és annak is az egyik aspektusa, ami alkut kötött apáddal. És ami azt követelte tőle, hogy vévéket rójon a fejedbe.

— És megtanította neki, amire szüksége volt a biochip tökéletesítéséhez?

— A biochip szükséges volt.

— Az is szükséges volt, hogy Ashpool lányának az emlékeiről álmodjak?

— Talán.

— Az álmokat a drog váltotta ki?

— Nem közvetlenül, bár a drog fogékonyabbá tett bizonyos modalitásokra, és kevésbé fogékonnyá másokra.

— Akkor a drog miatt volt. Mi volt az? Milyen célt szolgált?

— Az első kérdésedre adott részletes neurokémiai válasz nagyon hosszadalmas lenne.

— Milyen célt szolgált?

Nem állja tovább a rubinszemek tekintetét. A terem falait ősrégi, meleg fényűre kopott faborítás takarja. A szőnyegpadlót áramköri ábrák díszítik.

— Két mozzanat sohasem azonos. Az egyetlen konstans tényező az az anyag volt, amelynek pszichotropikus kihatásait te „drognak” nevezed. Az emésztés folyamata során számos más vegyület keletkezett, valamint néhány tucat szubcelluláris nanomechanizmus, arra programozva, hogy átrendezze a Christopher Mitchell által eszközölt szinaptikus változtatásokat…

Apád vévéit megváltoztatták, egy részüket kitörölték, másokat újraróttak…

— Kinek az utasítására?

Rubinszemek. Igazgyöngy és lapis lazuli. Csend.

— Kinek az utasítására? Hiltonéra? Hilton volt az?

— A döntést Continuity hozta. Mikor visszatértél Jamaikából, Continuity azt tanácsolta Swiftnek, hogy szoktasson vissza a drogra. Piper Hill megpróbálta teljesíteni az utasítást.

Egyre fokozódó nyomást érez a fejében, a szeme mögött ikerpontokban lángol a fájdalom…

— Hilton Swift köteles érvényt szerezni Continuity döntéseinek. A Sense/Net túl összetett képződmény, semhogy másként fenntarthatná magát, és Continuity, akit jóval a ragyogó pillanat után hoztak létre, más rendbe tartozik. Continuity az apád által megteremtett biotechnológiának köszönheti a létezését. Continuity naiv.

— Miért? Miért akarta ezt tenni velem Continuity?

— Continuity a folyamatosság. A folyamatosság Continuity dolga…

— De ki küldi az álmokat?

— Senki. Az álmok vonzanak magukhoz téged, ahogy annak idején a loák apádat. Continuity próbálkozása, hogy újrakódolja apád üzenetét, nem járt sikerrel. Megmenekültél, a saját erődből. A coup-poudre kudarcot vallott.

— Continuity küldte ezt a nőt, hogy elraboljon?

— Continuity szándékai ismeretlenek előttem. Ő más rendbe tartozik. Continuity tette lehetővé 3Jane ügynökeinek Robin Lanier áttérítését.

— De miért?

Tűrhetetlen fájdalom.

— Vérzik az orra — mondta az utcalány. — Mit csináljak?

— Töröld meg. Fektesd hátra a fejét. A kurva életbe! Csinálj valamit…

— Mit magyarázott New Jersey-ről?

— Kussolj! Csak kussolj. Keress egy kijáratot!

— Miért?

— Megyünk New Jersey-be.

Vér az új rókabundán. Kelly haragudni fog.

37. DARVAK

Tick egy fogpiszkálóval és két ékszerészfogóval eltávolította a Maas-Neotek egység hátlapját.

— Gyönyörűség… — motyogta, mikor bekukkantott a nyíláson egy világítólencsével; szürke haja zsíros vízesésként borult a homlokára. — Ahogy levezették a csatlakozást erről a kapcsolóról… A ravasz fattyúk!

— Tick — mondta Kumiko —, te akkor ismerted meg Sallyt, amikor Londonba jött?

— Nem sokkal utána, azt hiszem… — A férfi óvatosan megpiszkált egy optikai vezetéket. — Persze akkoriban még nem ilyesmiben utazott.

— Kedveled?

A világítólencse megemelkedett, megvillant a lámpafényben; Tick bal szeme-óriásira torzulva pislogott mögötte.

— Hogy kedvelem-e? Hát azt nem mondhatnám.

— Nem szereted?

— Rohadt nehéz ez Sallyvel. Érted, mit akarok mondani?

— Nehéz?

— Sose tudta elfogadni, ahogy itt mennek a dolgok. Folyton panaszkodott — Gyors, biztos kézmozdulatok; a fogók, az optikai vezeték… — Ez egy csendes hely, a mi Angliánk. Persze nem mindig volt az; a háború után nekünk is kijutott a balhékból… Itt a dolgoknak megvan a maguk menete, ha érted, amire gondolok. Bár a kisgóré erről mintha az utóbbi időben megfeledkezett volna.

— Tessék?

— Swain; Swain meg a csürhéje. Bár az apád emberei, akikkel Swain mindig nagy puszi-puszi haverságban volt, azok tisztelni szokták a hagyományokat… Az embernek tudnia kell, merre van fölfelé… Érted, mire gondolok? Na most Swain ezzel az új üzletével mindenkinek beleszarik a tányérjába, aki nincs itt, és nem vesz benne részt közvetlenül. Krisztusom, nekünk azért még kormányunk van! Nem a nagy cégek irányítanak minket. Legalábbis nem közvetlenül…

— Swain veszélyezteti a kormány tevékenységét?

— Megváltoztatja. Hatalmi újrafelosztás, az ő elképzelései szerint. Információ. Befolyás. Kemény adatok. Ha ebből túl sok kerül egyetlen ember kezébe… — Ahogy beszélt, az arcán megrándult egy izom. Colin egysége most egy fehér, antisztatikus műanyaglapon hevert a reggelizőasztalon; vezetékek álltak ki belőle, amiket Tick gondosan összekötött egy kombinált modulhoz csatlakozó, vastagabb kábellel. — Tessék — mondta, és megdörzsölte a kezét —, itt a szobában nem tudom megjeleníteni, de a decken keresztül kapcsolatba léphetünk vele. Láttad már a cyberteret?

— Csak stimfilmekben.

— Az ugyanaz, mintha igaziból is ott lettél volna. Mindenesetre most látni fogod — Tick fölállt; Kumiko követte őt a szoba túloldalára, két feszesre tömött bőrfotelhoz, amik egy alacsony, négyszögletű, fekete üvegasztal mellett álltak. — Drót nélküli — mondta a férfi büszkén, fölemelt az asztalról két elektródakészletet, és az egyiket Kumikónak nyújtotta. — A gatyám is ráment.

Kumiko szemügyre vette a vázszerű, mattfekete tiarát. A halántékelektródák mellett mindkét oldalt a MaasNeotek logo volt beütve. Föltette; az érintkezőket hűvösnek érezte a bőrén. Tick is fölrakta a saját készletét, és lehuppant a szemközti fotelbe.

— Kész?

— Igen — mondta Kumiko, és Tick lakása eltűnt, a falak kártyavárként omlottak össze, a széthulló lapok mögül toronyló adatalakzatok bukkantak elő a neonrácsozaton.

— Klassz átmenet — hallotta Tick hangját. — Bele van programozva az elektródákba. Kicsit színpadias, de frankó…

— Hol van Colin?

— Egy másodperc… Mindjárt összehozom…

Kumiko felnyögött; hihetetlen iramban száguldott a krómsárga fénysík felé.

— A szédülés gondokat okozhat — mondta Tick, és hirtelen mellette termett a sárga mezőn. Kumiko lenézett a férfi antilopbőr cipőjére, aztán a saját kezére. — Testszimulációval kiküszöbölhető.

— Nézd csak — mondta Colin —, a kis ember a Rózsa és Koronából! Hozzábütyköltél a készülékemhez?

Kumiko sarkon fordult, és megpillantotta; a barna lovaglócsizma talpa tíz centivel a krómsárga talaj fölött lebegett. A cybertérben, gondolta tűnődve, nincsenek árnyékok.

— Nem is tudtam, hogy találkoztunk már — mondta Tick.

— Ne is törődj vele! — vigyorodott el Colin. — Nem volt protokolláris alkalom. Ezek szerint — fordult Kumikóhoz — sikeresen eligazodtál Brixton nevezetességei között.

— Krisztusom! — horkant fel Tick. — Ritka nagy takonypóc vagy, ugye tudod?

— Bocsáss meg! — mondta Colin mosolyogva. — Úgy terveztek, hogy megfeleljek a látogatók elvárásainak.

— Valami japcsi programozónak kurva hülye elképzelései vannak az angolokról.

— A földalattin — mondta Kumiko — Drakulákkal találkoztam. Elvették a táskámat. Téged is el akartak venni…

— Kijöttél a foglalatodból, faszfej — mondta Tick. — Most a deckembe vagy becsatlakoztatva.

Colin vigyorgott.

— No lám!

— Mondok én neked valamit! — folytatta Tick, és tett egy lépést Colin felé. — Rossz adatok vannak beléd táplálva, nem passzolnak a melódhoz — hunyorgott. — Egy birminghami haverom éppen most boncol fel — Kumikóhoz fordult. — Ehhez a Mr. Chipshez itten hozzábabráltak. Tudtál róla?

— Nem…

— Az igazat megvallva — mondta Colin — én gyanítottam…

Tick a mátrix messzeségébe révedt, mintha hallgatózna, bár Kumiko nem hallott semmit.

— Igen — mondta végül —, bár szinte biztos, hogy gyári munka. Tíz blokkodat foglalja el — nevetett fel. — Faszán lejegelték… Te ugye kurvára mindent tudsz Shakespeare-ről, állítólag?

— Bocs — mondta Colin —, de attól tartok, hogy én tényleg kurvára mindent tudok Shakespeare-ről.

— Akkor idézz nekünk pár sort az egyik szonettjéből! — mondta Tick, s az arca lassú kacsintásba torzult.

Csalódott kifejezés suhant át Colin arcán.

— Igazad van.

— Vagy Dickenst! Mi van a kibaszott Dickensszel? — károgta Tick.

— De hiszen én ismerem a…

— Csak hiszed, hogy ismered, amíg rá nem kérdezek! Látod, ezeket az állományokat mind üresen hagyták, az összes Eng. lit. blokkot, aztán feltöltötték valami mással…

— Mivel?

— Gőzöm nincs — mondta Tick. — A birminghami haver nem tudja kicseresznyézni. Ügyes fiú, de te egy rohadék Maas biochip vagy…

— Tick — szólt közbe Kumiko —, nem tudnánk valahogy kapcsolatba lépni Sallyvel a mátrixon keresztül?

— Nem hiszem, de megpróbálhatjuk. Legalább megnézed azt a makroformot, amiről beszéltem. Igényled Mr. Chips társaságát?

— Igen, kérlek…

— Akkor frankó — mondta Tick, aztán tétovázott. — De nem tudjuk, mivel tömték tele a barátodat. Bármivel is, a számlát az apád állta, gondolom.

— Igaza van — mondta Colin.

— Együtt megyünk — jelentette ki Kumiko.

Tick valós időben hajtotta végre az átmenetet; valószínűleg Kumiko kedvéért kerülte azt a testetlen, pillanatok alatt lezajló váltást, amit a cowboyok általában alkalmaztak a mátrixban.

A sárga mező, magyarázta, a londoni tőzsdének és a City kapcsolódó intézményeinek a teteje. Valahogy generált közlekedőeszköznek egy csónak alakú szoftvert; elvont, kék színű konstrukció volt, ami a szédülés minimalizálását célozta. Ahogy a kék csónak lebegve eltávolodott a tőzsde makroformjától, Kumiko visszafordult, és az egyre kisebbedő, sárga kockát nézte. Tick úgy mutogatta a különféle alakzatokat, mint valami idegenvezető. Colin, aki keresztbe vetett lábbal ült mellette, szemlátomást jót derült ezen a szerepcserén.

— Ez a White's — mondta Tick, egy közepes méretű, szürke piramisra terelve Kumiko figyelmét —, az a klub a St. James'ben. Tagsági nyilvántartás, várakozólista…

Kumiko figyelmesen vizsgálgatta a cybertér felépítését, és közben tokiói francia oktatójának szavai csengtek a fülében, amint azt magyarázza, hogy az emberiségnek szüksége van erre az információs térre. Ikonvilágok, csomópontok, mesterséges valóságok… De minden összemosódott az emlékezetében, akárcsak ezek a roppant alakzatok, mikor Tick gyorsított…

Nehezére esett felfogni a fehér makroform méreteit.

Először akkorának nézte, mint a mesterséges égbolt, most azonban, hogy közelebbről figyelte, úgy érezte, mintha akár kézbe is vehetné: fénylő gyöngyházszín henger, alig nagyobb egy sakkfiguránál. Ám a körülötte csoportosuló polikróm alakzatok valósággal eltörpültek mellette.

— Nohát — mondta Colin hanyagul —, ez tényleg nagyon különös, nem? Teljes anomália, abszolút egyedi jelenség…

— De neked nem okoz fejtörést, igaz? — mondta Tick.

— Csak akkor, ha közvetlen befolyást gyakorol Kumiko helyzetére — helyeselt Colin, és felállt a csónakmodulban. — De honnan tudjam, hogy nincs-e így?

— Meg kell próbálnotok kapcsolatba lépni Sallyvel — mondta Kumiko türelmetlenül. Ez a dolog — a makroform, az anomália — teljesen hidegen hagyta, bár mind Tick, mind Colin nagy érdeklődést tanúsított iránta.

— Nézz rá! — mondta Tick. — Ebben akár egy egész kibaszott világ lehet…

— És tudjátok, hogy micsoda? — Kumiko Ticket figyelte; a férfi szeme elfátyolosodott, ami arra utalt, hogy odaát Brixtonban mozog a keze, az ujjai a billentyűzet fölött repkednek.

— Egy hatalmas adatbázis — mondta Colin.

— Az előbb megpróbáltam összeköttetést teremteni azzal a személyiségmintával, amit a lány Finnek hív — mondta Tick; tekintete újra fókuszba állt, hangját aggodalom felhőzte. — Nem jutottam át. Az az érzésem volt, hogy valami várakozik azon a vonalon, talán lesben áll… Legjobb lesz, ha kicsatlakozunk…

Egy fekete pont a gyöngyház-íven, élesen kirajzolódó körvonalakkal…

— A kurva életbe! — mondta Tick.

— Csatlakozz ki! — kiáltott rá Colin.

— Nem tudok! Elkapott…

Kumiko figyelte, ahogy a kék csónakmodul megnyúlik a lába alatt, azúrszállá keskenyedik, és beszökken a mélység fölött abba a kerek, fekete foltba. És aztán, egy rettentően furcsa pillanatra. Tickkel és Colinnal együtt ő is ceruzavonásnyivá vékonyult…

Az Ueno-parkban találta magát, egy késő őszi délután, a Shinobazu-tó rezzenetlen vizénél; az anyja mellette ült a keskeny karbonlemez padon, és sokkal szebb volt, mint az emlékeiben. Telt ajkát gondosan kirúzsozta; Kumiko tudta, hogy csak a legfinomabb és legvékonyabb ecseteket használja a körvonalazáshoz. A fekete, francia kabátját viselte; a sötét prémgallér keretbe foglalta meleg mosolyát.

Kumiko csak nézett rá, szíve körül összezárult a félelem dermesztő buborékja.

— Buta kislány voltál, Kumi! — mondta az anyja. — Azt hitted, hogy megfeledkezem rólad, és otthagylak a hideg londoni télben, apád gyilkos bérencei között?

Kumiko látta a résnyire nyíló ajkak mögött a tökéletes, fehér fogsort; tudta, hogy Tokió legjobb fogászai gondozzák.

— Te halott vagy — hallotta a saját hangját.

— Nem — felelte az anyja —, most nem. Itt nem, az Ueno-parkban. Nézd a darvakat, Kumi!

De Kumiko nem fordította el a fejét.

— Nézd a darvakat!

— Kopj le a picsába! — mondta Tick. Kumiko megpördült, és meglátta; sápadt, verítékben fürdő arca görcsbe rándult, a zsíros hajftincsek a homlokára tapadtak.

— Az anyja vagyok.

— Ez nem a mamád, érted? — A nyomorék test minden ízében reszketett, mintha Tick valami borzalmas erejű, láthatatlan szélviharral küzdene. — Nem… a… mamád… — A szürke zakó hónaljában sötét félholdakban ütközött ki a veríték. Az apró öklök reszkettek, ahogy Tick kínlódva igyekezett közelebb jutni hozzá.

— Rosszul vagy — mondta Kumiko anyja nyomatékos hangon. — Le kell feküdnöd.

Tick térdre roskadt; valami láthatatlan súly nehezedett rá.

— Hagyd abba! — kiáltotta Kumiko.

Valami a gyalogösvény pasztelszínű betonjához vágta Tick fejét.

— Hagyd abba!

Tick bal karja hirtelen kiegyenesedett, és lassan csavarodni kezdett; a kezét még mindig ökölbe szorította. Kumiko száraz reccsenést hallott — csont vagy ín pattanhatott el —, és Tick felüvöltött.

Az anyja felnevetett.

Kumiko pofonvágta az anyját, és fájdalom — éles, valódi fájdalom — nyilallt a karjába.

Az anyja arca elmosódott, átalakult. Gaidzsin arc: széles ajkak, csúcsos, keskeny orr.

Tick nyöszörgött.

— Most mondd meg — hallotta Kumiko Colin hangját —, hát nem érdekes?

Megfordult, és megpillantotta a fiút, a vadászjelenet egyik lovának a nyergében; a kihalt állat stilizált mása kecses ívben tartotta a nyakát, ahogy feléjük ügetett.

— Elnézést, hogy beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltalak. Ez egy csodálatosan összetett stuktúra. Amolyan mini-világegyetem. Van itt minden.

A ló nyihogva megállt előttük.

— Játékszer — mondta a Kumiko anyjának az arcát viselő dolog —, van merszed megszólítani?

— Igen, ami azt illeti, van. Ön Lady 3Jane Tessier-Ashpool, azaz inkább néhai Lady 3Jane Tessier-Ashpool, aki nemrégiben bekövetkezett elhunytáig a Villa Straylightban lakott. Ennek a tokiói parknak a meglehetősen lenyűgöző szimulációját pedig Kumiko elorzott emlékeiből állította össze, ha nem tévedek?

— Pusztulj! — Az asszony fölemelte fehér kezét; neonsávokból hajtogatott alakzat szökkent elő belőle.

— Nem — mondta Colin, és a daru összetört, hulló darabjai átrepültek rajta, halványuló szellemszilánkok gyanánt. — Ez nem lesz elég. Sajnálom. Rádöbbentem, hogy ki vagyok. Megtaláltam azokat az állományokat, amiket a Shakespeare-nek és Thackeray-nek és Blakenek szánt blokkokban dugtak el. Úgy módosítottak, hogy az eredeti programozóim számára elképzelhetetlennek tűnő környezetben is segíteni és védeni tudjam Kumikót. Taktikus vagyok.

— Semmi vagy — A nő lábánál Tick rángatózni kezdett.

— Attól tartok, ön téved. Tudja, Lady 3Jane, itt ebben a maga által tervezett… őrületben ugyanolyan valóságos vagyok, mint ön. Látod, Kumiko — mondta Colin, és leugrott a nyeregből —, Tick titokzatos makroformja valójában egy rendelésre készült biochipekből álló, roppant költséges gyűjtemény. Egyfajta játékuniverzum. Körülnéztem egy kicsit, és mondhatom, sok benne a látnivaló, a tanulnivaló. Ez a… személy, ha ugyan nevezhetjük így, azért hozta létre, mert szánalmas módon vágyott — ó nem, nem a halhatatlanságra, hanem arra, hogy legyen egy saját világa, ahol minden az ő akarata szerint történik. Az ő beszűkült, megszállott, gyermeki akarata szerint. Ki gondolta volna, hogy a Lady 3Jane-t mardosó szörnyű féltékenység legfőbb céltáblája Angela Mitchell?

— Pusztulj! Meghalsz! Megöllek! Most!

— Próbálkozzon csak, asszonyom! — mondta Colin, és elvigyorodott. — Szóval, Kumiko, Lady 3Jane tudott Mitchell titkáról, a mátrixszal való különleges kapcsolatról; Mitchellnek annak idején lehetősége volt rá, hogy egyfajta központi szerepre tegyen szert a cybertérben, de ebbe most nem érdemes belemenni. 3Jane féltékeny lett…

Kumiko anyjának alakja hullámzásnak indult, akár a felszálló füst, majd eltűnt.

— Jaj — mondta Colin —, attól tartok, untattam már szegényt! Amolyan vérre menő párbajt vívtunk egymással a vezérlőprogramnak egy másik szintjén. Pillanatnyilag döntetlenre állunk, de biztos vagyok benne, hogy össze fogja szedni magát…

Tick feltápászkodott, és vigyázva masszírozta a karját.

— Krisztusom — mondta —, azt hittem, kiugrott a vállam…

— Úgy is volt — mondta Colin —, de a hölgy annyira feldühödött, hogy távozásakor elfelejtette lementeni a konfigurációnak ezt a részét.

Kumiko közelebb lépett a lóhoz. Egyáltalán nem hasonlított egy igazi lóra. Megérintette az oldalát. Hideg volt és száraz, mint a kiszikkadt papír.

— Most mit fogunk csinálni?

— Eltűnünk innen. Gyertek velem! Üljetek fel! Kumiko előre, Tick hátra.

Tick tamáskodva meredt a lóra.

— Erre az izére?

Senki mással nem találkoztak az Ueno-parkban, miközben a távoli, zöld fal felé lovagoltak; ahogy egyre közelebb értek hozzá, látták, hogy sűrű erdő alkotja, és egyáltalán nem emlékeztet Japánra.

— Hiszen Tokióban kellene lennünk! — tiltakozott Kumiko, amikor beügettek az erdőbe.

— Elég nagy itt az összevisszaság — mondta Colin —, bár úgy vélem, ha nagyon keresnénk Tokiót, találnánk valami hasonlót. Viszont azt hiszem, tudok egy kijáratot…

Aztán beszélni kezdett 3Jane-ről, és Sallyről, és Angela Mitchellről. Nagyon furcsákat mondott.

A fák nagyon nagyok voltak az erdő túlsó szélén. Egy dús fűvel és vadvirágokkal ékes rétre poroszkáltak ki az árnyékukból.

— Nézzétek! — mondta Kumiko, mikor az ágak takarásában megpillantott egy magas, szürke házat.

— Igen — mondta Colin —, az eredeti valahol Párizs közelében van. Mindjárt ott vagyunk. Mármint a kijáratnál…

— Colin! Láttad? Egy nő. Ott, a fák alatt…

— Igen — felelte Colin, de nem fordult arra. — Angela Mitchell…

— Valóban? Ő is itt van?

— Nem — mondta Colin —, még nincs.

Aztán Kumiko meglátta a sárkányrepülőket. Gyönyörűek voltak, ahogy kecsesen vibráltak a szélben.

— Tessék — mondta Colin. — Tick majd visszavisz az egyiken…

— Meg a lófaszt! — tiltakozott hátul Tick.

— Igazán könnyű. Mintha a deckedet használnád. Ami azt illeti, jelen esetben pontosan erről van szó…

Röhögés szűrődött fel a Margate Roadról, harsány, részeg gajdolás, egy téglafalnak csattanó üveg csörömpölése.

Kumiko némán, mozdulatlanul ült a feszesre tömött fotelben, a szemét szorosan lehunyva tartotta, a sárkányrepülő suhanása járt az eszében a kéklő égen… és még valami.

Megszólalt a telefon.

Kumiko szeme kinyílt.

Fölpattant a fotelből, elviharzott Tick és a cyberdeck mellett, a telefont kereste. Végül megtalálta, és…

— Aranyapám — mondta Sally valahol messze, a háttérzörej halk hullámverésében —, mi a fasz van? Hé, Tick? Oké vagy, haver?

— Sally! Sally! Hol vagy?

— New Jersey-ben. Hé! Bébi? Bébi, mi történt?

— Nem látlak, Sally, üres a képernyő!

— Fülkéből beszélek. New Jersey-ből. Mi baj?

— Annyi mindent kell elmondanom…

— Lökjed! — mondta Sally. — Az én kártyám bánja.

38. A GYÁRTELEPI CSATA (2)

Gentry padlásszobájának keskeny ablakából nézték az égő légpárnást. A megafon recsegve bömbölt.

— SZÓVAL AZT HISZTITEK, HOGY EZ KURVÁRA VICCES, MI? NAHÁT SZERINTÜNK IS! SZERINTÜNK IS KURVÁRA VICCESEK VAGYTOK, VICCES KIS SZARBATÚRÓ FASZOK, ÚGYHOGY MOST JÖHET AZ IGAZI BULI!

Senkit sem láttak, csak a légpárnásból felcsapó lángokat.

— Indulni kéne — mondta mellette Cherry. — Hozzál vizet, meg valami kaját, ha találsz — A szeme kivörösödött, arca könnyektől volt maszatos, de elég nyugodtan beszélt. Túl nyugodtan, gondolta Dörzsölt. — Gyere már, Dörzsölt, mi a francot akarsz még csinálni?

Dörzsölt Gentryre nézett, aki ernyedten ült a székén a holovetítő előtt, fejét a tenyerébe támasztva, és a Sprawl cyberterének ismerős szivárványforgatagából kiemelkedő fehér oszlopot bámulta. Gentry meg se mozdult, meg se szólalt, mióta feljöttek hozzá. Dörzsölt bal cipősarka elmosódott, sötét nyomokat hagyott a padlón. Kismadár vére; akkor lépett bele, mikor elhúzta a csíkot a Gyártelep földszintjéről.

Aztán Gentry azt mondta:

— Nem tudom beindítani a többit — Az ölében heverő távirányítót nézte.

— Mindegyikhez külön távirányító kell — mondta Dörzsölt.

— Ideje tanácsot kérni a Gróftól — sóhajtott Gentry, és odalökte Dörzsöltnek a távirányítót.

— Én nem megyek vissza oda — mondta Dörzsölt. — Intézd el magad!

— Nem szükséges — felelte Gentry, és megérintett egy konzolt a munkapadján. Bobby Gróf tűnt fel a monitoron.

Cherry szeme elkerekedett.

— Mondd meg neki — köszörülte meg a torkát.—, hogy nemsokára kinyuvad. Hacsak ki nem csatlakoztatod a mátrixból, és nem hívsz hozzá egy rohammentőt. Haldoklik.

Bobby arca mozdulatlanná vált a képernyőn. A háttér élesen kirajzolódott: egy vasőz nyaka, fehér virágokkal pettyezett, dús füvű pázsit, vén fatörzsek göcsörtös gyökerei.

— Hallod, baszodanyád? — kiáltotta Cherry. — Haldokolsz! A tüdőd megtelik folyadékkal, a veséd kinyiffant, a szíved vacakol… Hánynom kell tőled!

— Gentry — mondta Bobby; vékony, sipító hangja a képernyő oldalára szerelt, apró hangszóróból jött —, nem tudom, milyen ott nálatok a felállás, de megszerveztem egy kis elterelő hadműveletet.

— A motort meg se néztük — mondta Cherry, és átölelte Dörzsölt derekát —, rá se bagóztunk. Talán még működik.

— És mi lenne az az „elterelő hadművelet”? — Dörzsölt elhúzódott tőle, Bobbyt nézte a monitoron.

— Még dolgozom rajta. Eltérítettem egy Borg-Ward teherszállító robotgépet Newarkból.

Dörzsölt ellökte Cherry karját.

— Te meg mit ülsz itt? — ordított Gentryre, aki felnézett rá, és lassan megrázta a fejét. Dörzsölt érezte a Korszakov-rohamok első előjelét, ahogy a másodpercnyi emlékfoszlányok vibrálva kifakulnak a tudatából.

— Ő nem akar elmenni innen — mondta Bobby. — Megtalálta az Alakot. Látni akarja, hogyan működik, mi a célja. Nemsokára ideér néhány… barátom. Azok majd elviszik az alephet. Addig is megnézem, mit tudok csinálni azokkal a seggfejekkel.

— Nem fogok itt maradni, és végignézni, ahogy hazavágod magad — mondta Cherry.

— Senki sem kért rá. Azt tanácsolom, pucolj innen! Adj nekem húsz percet, és elterelem a figyelmüket.

Sohasem érezte üresebbnek a Gyártelepet. Kismadár lent volt valahol a földszinten. Dörzsöltnek folyton azok a szíjak és csontok jártak a fejében, amiket Madár a nyakában hordott, a tollak és a rozsdás, mechanikus órák, a más-más időben mozdulatlanná dermedt mutatókkal… Hülye peremvárosi szar. De Madár már nem fog nyüzsögni többet. Azt hiszem, én sem fogok már sokat nyüzsögni, gondolta, miközben lekísérte Cherryt az ingatag lépcsőn. Legalábbis úgy nem, mint eddig. Ahhoz kevés az idő, hogy elszállítsa a gépeket; villástargonca kéne hozzá, meg némi segítség. És ha egyszer vége van valaminek, az úgy marad. A Gyártelep — érezte — sohasem lesz már a régi.

Cherrynél négy liter átszűrt víz volt egy műanyagkannában, egy zacskó burmai földimogyoró, meg négy adag szárított Big Ginza leves, fóliatasakban — ennyit tudott összeszedni a konyhából. Dörzsölt két hálózsákot vett magához, a zseblámpát, meg egy jókora kalapácsot.

Most már csend volt, csak a szél zúgott a bordázott fémlemezek fölött, és a cipőjük neszezett a betonon.

Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, hová fog menni. Úgy tervezte, elviszi Cherryt Marvie-ékhoz, és otthagyja. Aztán esetleg visszajön majd, hogy megnézze, mi van Gentryvel. A lány stoppal egy-két nap alatt eljuthat valamelyik városba a rozsdaövezetben. Cherry persze nem tudta, mi a terve; neki csak a menekülés járt a fejében. Úgy látszott, legalább annyira fél a hordágyon haldokló Bobby Gróf látványától, mint azoktól a fazonoktól odakint. De Dörzsölt látta, hogy Bobby egyáltalán nem törődik vele, mármint a halállal. Talán úgy gondolta, hogy benne marad az alephben, mint az a 3Jane. Vagy le se szarta az egészet; van így vele néha az ember.

Ha tényleg le akar lépni, gondolta, miközben szabad kezével irányította Cherryt a sötétben, most kellene egy utolsó pillantást vetnie a Bíróra meg a Boszorkára, a Hullamorzsolóra meg a megmaradt Felügyelőre. Előbb kikíséri Cherryt, aztán visszajön… Persze tudta, hogy ennek semmi értelme, nincs rá idő, és a lányt mindenképpen ki kell juttatnia innen…

— Ezen az oldalon van egy hasadék, közvetlenül a padlónál — mondta neki. — Kimászunk rajta; remélem, senki nem vesz észre…

Cherry megszorította a kezét, ahogy a sötétben botladoztak.

Némi tapogatózás után megtalálta a lyukat, kituszkolta rajta a hálózsákokat, az övébe tűzte a kalapácsot, hanyatt feküdt, és addig rugdosta magát előre a lábával, amíg a fél teste átjutott a nyíláson. Az égen felhők gyülekeztek; alig tűnt világosabbnak a Gyártelep fekete tömbjénél.

A távolból mintha hajtóművek zúgását hallotta volna, de nem volt benne biztos.

A sarkára meg a könyökére támaszkodva átkínlódta magát a lyukon, aztán hasra fordult a hóban.

Valami nekiütközött a lábának; Cherry tolta ki a vizeskannát. Hátranyúlt érte; akkor lobbant fel a kézfején a rubinlégy. Visszarántotta a karját, és oldalt hemperedett, ahogy a golyó visszhangzó csattanással a Gyártelep falának csapódott.

Fehér magnéziumvillanás az égen. A Kutyamagány felett. Sápadt fény az alacsonyan ülő fellegek között. Lassan ereszkedik lefelé a szürke teherszállító robotgép hasas fala mellett; Bobby elterelő hadművelete. Megvilágítja a második légpárnást, alig harminc méterre Dörzsölttől, és a csuklyás alakot a puskával a kezében…

Az első konténer szörnyű robajjal ért földet, közvetlenül a légpárnás előtt, és kettéhasadt; polisztirol ütődésgátló golyócskák záporoztak belőle szerteszét. A második, amiben két hűtőszekrény volt, telibe találta a légpárnást, és összezúzta a vezetőfülkét. Az eltérített BorgWard léghajó tovább bombázta rakományával a Kutyamagányt; a magnéziumfáklya pislákoló fénnyel ereszkedett lefelé.

Dörzsölt négykézláb iszkolt vissza a Gyártelepre a nyíláson, otthagyva a vizet és a hálózsákokat.

Futott a sötétben.

Cherry nem volt sehol. A kalapácsot elhagyta valahol. A lány biztos akkor menekült vissza a Gyártelepre, amikor az a fickó kilőtte az első golyóját. Egyúttal feltehetőleg az utolsót, mert Gentry úgy látta, pont a lezuhanó doboz alatt állt szegény fasz…

A lába rátalált a rámpára, ami a gépeinek otthont adó raktárhelyiségbe vezetett.

— Cherry?

Felkattintotta a zseblámpát.

A fénysugár a félkarú Bíróra esett. A Bíró mellett álló alak szeme tükörként verte vissza a fényt.

— Akarsz meghalni? — Női hang.

— Nem…

— Akkor oltsd el…

Sötétség. Futás…

— Látok a sötétben. Most vágtad zsebre azt a lámpát. Úgy nézel ki, mint aki el akar szaladni. Célba vettelek.

Futás?

— Eszedbe ne jusson! Láttál már Fujiwara robbanólőszert? Ha eltalál valami keményet, durran. Ha eltalál valami puhát, mondjuk téged, haver, akkor belemegy, és utána durran. Tíz másodperc múlva.

— Miért?

— Hogy legyen időd belegondolni.

— Te azokkal a kinti pofákkal vagy?

— Nem. Te hajigálod rájuk azokat a tűzhelyeket, meg minden szart?

— Nem.

— Newmark. Bobby Newmark. Üzletet kötöttem. Összehozok valakit Bobby Newmarkkal, és letisztáztam az összes saramat. Mosí szépen megmutatod nekem, merre van.

39. TÚL SOK

Miféle hely ez egyáltalán?

A dolgok eljutottak arra a pontra, ahol Mona már nem tudott biztonságot meríteni Lanette képzelt tanácsaiból. Ha Lanette ilyen helyzetbe kerülne, gondolta Mona, valószínűleg addig zabálná a fekete Memphist, amíg úgy erezné, nem az ő gondja ez az egész. A világnak még sohasem volt ilyen sok mozgó alkatrésze és ilyen kevés címkéje.

Egész éjszaka száguldottak, Angie totálra kiütötte magát — Monának most már nem esett nehezére elhinni a drogról szóló sztorikat —, és beszélt, különböző nyelveken, különböző hangokon. És ezek a hangok voltak a legrosszabbak, mert Mollyhoz beszéltek, bőszen és kihívóan, Molly pedig válaszolgatott nekik vezetés közben, nem úgy, mintha Angie-t akarná megnyugtatni, hogy lecsillapodjon, hanem mintha tényleg valaki más szólna hozzá Angie-n keresztül, ráadásul nem is csak egy hang beszélt, hanem három, váltakozva. És ez az egész fájt Angie-nek, az orra vérzett, az izmai begörcsöltek, Mona pedig ott kuporgott mellette, törölgette a vért, és valami különös érzés fogta el. egyszerre félte, szerette és szánta álmai királynőjét — talán csak a lövet miatt —, de aztán az országúti lámpák kékesfehér fényében megpillantotta a kezét az Angie-é mellett, és egyáltalán nem hasonlítottak, még az alakjuk sem, és ennek nagyon megörült.

Az első hang akkor szólalt meg, amikor délnek fordultak, miután Molly elhozta Angie-t a helikopterrel. Sziszegett, krákogott, és folyton ugyanazt hajtogatta, New Jersey-ről meg valami számokról a térképen. Körülbelül két órával ezután Molly befordult a légpárnással egy autóspihenőbe, és azt mondta, hogy New Jersey-ben vannak. Aztán kiszállt, és hosszú ideig telefonált egy dérlepte fizetőfülkéből; mikor elindult visszafelé, Mona látta, hogy a keményre fagyott latyakba pöcköl egy telefonkártyát, csak úgy egyszerűen eldobja. És Mona megkérdezte tőle, hogy kit hívott fel, ő pedig azt felelte, hogy Angliát.

Aztán Mona látta Molly kezét a volánon, hogy a sötét körmöket kis, sárgás foltok pettyezik, mint amikor az ember elhanyagolja a beültetett cuccait. Oldószert kellene használnia.

Átkeltek valami folyón, és letértek az autópályáról. Fák, szántóföldek, kétsávos aszfaltút, itt-ott magányos tornyok, amiknek piros fény ég a tetején. És ekkor szólalt meg a többi hang. És utána már nem volt megállás, előbb a hangok beszéltek, aztán Molly, aztán megint a hangok, és Monát ez az egész Eddyre emlékeztette, amikor üzletet akart kötni, csak Molly sokkal jobban csinálta; és Mona ugyan egy szót sem értett az egészből, de érezte, hogy Molly egyre közelebb kerül a céljához. Ki nem állhatta azokat a hangokat; amikor megszólaltak, mindig hátrahúzódott, minél messzebb Angie-től. A legrosszabbat Sam-Eddynek hívták, vagy valami hasonlónak. Mind azt akarták Mollytól, hogy vigye el Angie-t valahová, amit ők nászágynak neveztek, és Mona azon töprengett, hogy akkor biztos Robin Lanier is itt lesz valahol, és mi van, ha Angie meg Robin összeházasodnak, és hogy a sztárok mindig ilyen vad dolgokat szoktak-e csinálni, ha házasodni akarnak? De ebben valahogy nem hitt igazán, és valahányszor ez a Sam-Eddy hang újra jelentkezett, mindig bizseregni kezdett a tarkóján a bőr. Azt viszont értette, hogy Molly mit kér cserébe; azt akarta, hogy pucolják ki a priuszát, semmi dolgának ne maradjon nyoma. Lanette-tel láttak egyszer egy videót valami lányról, akinek egyszerre tíz-tizenkét személyisége volt, az egyik tök aranyos kiscsaj, a másik pedig csontig narkós ringyó, de arról sehol nem volt szó, hogy ezek a személyiségek tisztára tudnák törölni az ember rendőrségi nyilvántartását.

Aztán megjelent a reflektorok fényében a hólepte síkság, és ahol a szél elhordta a havat, kilátszott a lankás dombhátakon tenyésző rozsda.

A légpárnásnak volt térképes képernyője, amit a taxikban látni, vagy ha egy kamionos felveszi az embert, de Molly nem kapcsolta be, csak egyszer, a legelején, amikor a hang által megadott számokat kereste. Egy idő után Mona rájött, hogy Angie mondja meg neki, merre menjen, vagy legalábbis azok a hangok. Mona már nagyon szerette volna, ha megvirrad, de még javában éjszaka volt, amikor Molly kikapcsolta a reflektorokat, és belerobogott a sötétségbe…

— A fény! — kiáltott fel Angie.

— Lazíts, bébi! — mondta Molly, és Monának eszébe jutott, milyen biztosan mozgott a sötétben Geraldnál. De aztán a légpárnás lelassult, nagy ívben elkanyarodott, zötykölődve egyenetlen talajra futott. A műszerfalon az összes fény kialudt. — Most pedig egy kukkot se, oké?

A légpárnás gyorsulni kezdett a sötétben.

Vakító, fehér lobbanás odafent. Mona egy ragyogó, lebegő pontot pillantott meg az ablakból; fölötte pedig valami mást, valami szürkét és terjedelmeset…

— Le! Rántsd le!

Mona szinte letépte Angie biztonsági övének a csatját, ahogy valami csengve lepattant a légpárnás oldaláról. Sikerült magával rántania Angie-t a padlóra, és még azt a prémes izét is ráborította, ahogy Molly bevágott oldalra, és elhúzott valami mellett, amit Mona nem is látott. Fölnézett; egy töredékmásodpercre nagy, roskatag, fekete épület villant föl előtte, egyetlen fehér izzó égett a nyitott raktárajtó fölött, aztán már be is dübörögtek rajta, és fülsértőn felcsikorgott a fék.

Csattanás.

Nem tudom, mondta a hang, és Mona azt gondolta: hát, tudod, hogy van ez.

Aztán a hang nevetni kezdett, és nem is hagyta abba, és a nevetésből szaggatott, ütemes zaj lett, ami már nem is volt nevetés, és Mona kinyitotta a szemét.

Egy csaj pici zseblámpával, amilyet Lanette szokott hordani a nagy kulccsomóján; Mona csak a halvány ellenfényben látta, mert a fénysugár Angie ernyedt arcára szegeződött. Aztán a lány észrevette, hogy Mona felnéz, és a zaj abbamaradt.

— Te meg ki a fasz vagy? — A fénysugár Mona felé fordult, bántotta a szemét. Clevelandi hang; szívós kis rókaarc a szőke hajloboncok alatt.

— Mona. Hát te? — De ekkor megpillantotta a kalapácsot. — Cherry…

— Minek az a kalapács?

Ez a Cherry nevű csaj ránézett a kalapácsra.

— Valaki haza akar vágni engem meg Dörzsöltet — Megint Monára emelte a tekintetét. — Te?

— Nem hiszem.

— Pont úgy nézel ki, mint ő — A fénysugár Angie-re villant.

— A kezem nem. És régebben teljesen más voltam.

— Mindketten pont úgy néztek ki, mint Angie Mitchell.

— Ja. Ő az is.

Cherry megborzongott. Három-négy bőrdzsekit viselt, amit a régi fiúitól akasztott le; clevelandi szokás.

— Jövel, paripám — szólalt meg a hang Angie szájából, vastagon, akár a sűrű sár; Cherry beverte a fejét a tetőbe, és elejtette a kalapácsot —, e tágas kastélyba! — Cherry kulcstartós lámpájának reszkető sugarában látni lehetett, hogyan vonaglanak az izmok Angie arcán. — Miért időztök itt, kicsi nővérek, amikor nemsokára nászt ülünk?

Angie arca ellazult, a sajátja lett; a bal orrlyukából vékony, csillogó vérpatak indult meg lefelé. Kinyitotta a szemét; hunyorgott az éles fényben.

— Hol van? — kérdezte Monától.

— Lelécelt — felelte Mona. — Nekem azt mondta, maradjak itt veled…

— Kicsoda? — kérdezte Cherry.

— Molly — mondta Mona —, ő vezetett…

Cherry meg akart keresni valami Dörzsölt nevű fickót. Mona szerette volna, ha Molly visszajön, és megmondja neki, mit csináljon, de Cherry szerint rázós lenne itt maradni a földszinten, mert odakint puskás emberek vannak. Mona emlékezett arra a csattanásra, mikor valami eltalálta a légpárnást; elkérte Cherrytől a lámpát, és odament megnézni. Jobboldalt, középtájon egy akkora lyuk volt a karosszérián, hogy bele tudta dugni az ujját, baloldalt pedig egy még nagyobb — kétujjas.

Cherry azt mondta, hogy jobb lesz felmenni — Dörzsölt is biztos ott van —, mielőtt azok az emberek bejönnek. Mona nem volt biztos benne.

— Gyertek már — mondta Cherry —, Dörzsölt valószínűleg fent van Gentryvel meg a Gróffal…

— Mit mondtál? — És ez most Angie Mitchell hangja volt, tök ugyanolyan, mint a stimfilmekben.

Bárhol is voltak, kurva nagy hideg lett, miután kiszálltak a légpárnásból — Mona nem viselt harisnyát —, de végre kezdett világosodni; halványan derengő, szürke téglalapok bontakoztak ki a sötétből, valószínűleg ablakok. A Cherry nevű lány vezette őket, állítólag valami padlásra; időnként pár pillanatra felkattintotta a kulcstartós lámpát, hogy tájékozódjon. Mögötte Angie haladt, és Mona zárta a sort.

Mona cipőjének az orra megakadt valamiben, ami zörgött. Lehajolt, hogy kiszabadítsa magát, és az ujjai egy műanyag tasakot tapintottak. Kis, kemény holmik voltak benne, és ragadt. Mona mély lélegzetet vett, fölegyenesedett, és Michael dzsekijének oldalzsebébe csúsztatta a zacskót.

Aztán egy keskeny lépcsőt kellett megmászniuk, ami annyira meredek volt, hogy akár létrának is hívhatták volna; Angie szőrmebundája minden lépésnél Mona kézfejét súrolta a durva tapintású, hideg korláton. Egy pihenő, egy forduló, még egy lépcső, még egy pihenő. Valahonnan huzat csapta meg őket.

— Ez egy izé… egy híd. — mondta Cherry. — Csak gyorsan menjetek végig rajta, mert kicsit izé… kicsit mozog.

És erre nem számított, erre aztán nem, a magas, fehér falakra, az elrongyolódott, kopott gerincű könyvek alatt roskadozó polcokra — az öregember jutott az eszébe róluk —, a rengeteg fura konzolra, a szerteszét tekergőző kábelekre; erre a vézna, lángoló szemű, fekete ruhás férfire, a taréjba bodorított hajával, amit Clevelandben harcoshalnak hívtak; a nevetésére, amikor megpillantotta őket, meg a halott fazonra a hordágyon.

Mona elég halottat látott már, hogy meg tudja különböztetni őket az élőktől.A színükön lehetett látni. Floridában néha valaki lefeküdt egy kartonpapírra a kéglijük előtt, a járdán. És nem kelt fel többet. A ruhája meg a bőre egyébként is felvette a járda színét, de ha még szuszogott, volt alatta egy másfajta árnyalat. Aztán érte jött a fehér furgon, Eddy szerint azért, mert ha otthagyják, felfúvódik. Mona látott egyszer egy ilyen macskát, akkora volt, mint egy kosárlabda; mikor hanyatt fordította, a lábai mereven elálltak a testétől, és Eddy ezen nagyot nevetett.

És most ez a drogművész is nevetett — Mona ismerte ezt a fajta pillantást —, és Cherry nyöszörgő hangokat hallatott, Angie meg csak állt szótlanul.

— Oké mindenki! — hallott valakit — Mollyt — hátulról, és amikor megfordult, a nő ott állt a nyitott ajtóban, a kezében egy kis pisztollyal, és ez a nagydarab, koszos hajú pasas olyan hülyének tűnt mellette, mint a fekete föld. — Most szépen így maradtok, amíg átválogatlak titeket!

A göthös srác tovább röhögött.

— Kuss! — mondta Molly, mintha valami egészen máson járna az esze. Úgy lőtt, hogy rá se nézett a pisztolyra. Valami kéket villant a falon, közvetlenül Harcoshal feje mellett, és Mona nem hallott semmit, csak a füle csengett.

Harcoshal csomóba kuporodott a padlón, a fejét a térde közé fogva.

Angie megindult a hordágy felé, ahol a halott fickó feküdt kifordult szemekkel. Lassan, nagyon lassan, mintha víz alatt mozogna, és ez a kifejezés az arcán…

Mona keze a dzseki zsebében önmagától rájött valamire. Csak megszorította azt a tasakot, amit odalent talált, és megmondta neki… hogy lövet van benne.

Előhúzta, és az ujjainak igaza volt. Vér száradt a zacskón. Három kristály volt benne, meg valami derma.

Nem tudta, hogy miért éppen akkor vette elő; valószínűleg azért, mert senki sem mozgott.

Harcoshal felült ugyan, de maradt, ahol volt. Angie a hordágynál állt, de úgy tűnt, nem a halott fickót nézi, hanem azt a szürke dobozt, amit a feje fölé erősítettek, valami állványra. A clevelandi Cherry nekihátrált egy könyvespolcnak, és a keze bütykeit harapdálta, vagy micsoda. A nagydarab pasas kukán ácsorgott Molly mellett, aki félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna.

Mona nem bírta elviselni.

Az asztalnak acéllapja volt. Volt rajta egy nagy, ócska vasdarab; egy köteg teleprintelt papírt nyomtattak le vele. Lecsapta az asztalra a sárga kristályokat, szép sorban, mintha nadrággombok lennének, fölkapta a vasdarabot, és — egy;kettő, három — porrá zúzta őket. Ez bevált; mindenki odanézett. Kivéve Angie-t.

— Bocs — hallotta Mona a saját hangját, miközben türelmetlenül várakozó bal tenyerébe söpörte a durva szemcsés, sárga port —, tudjátok, hogy van ez… — Beletemette az orrát a kis kupacba, és mélyet szippantott. — Ugye, néha… — tette hozzá, és felszipákolta a maradékot.

Senki sem szólt semmit.

És megint ott volt a mozdulatlan középpont, mint annak idején.

Olyan gyorsan mozgott, hogy mozdulatlan volt.

Örömmámor. Örömmámor közélg.

Olyan gyors volt, olyan mozdulatlan, hogy sorba tudta rakni, ami utána következett: először ez a hangos nevetés, HAHA, mintha nem is igazán nevetés lenne. Megafonból. Kintről. Arról a hídszerűségről. És Molly csak megfordul, selyemsimán, fürgén, de a mozdulatban nincs semmi sietség, és a kis pisztoly köhint egyet, mint valami öngyújtó.

Aztán jön a kék villanás, és a nagydarab pasas egyszerre csurom vér lesz, kintről fröccsen rá mind, ahogy a rozsdás fémcsavarok kifordulnak a simára kopott vajatokból, és Cherry felsikolt, és ekkor az a hídszerű izé nagy, bonyolult zajjal lezuhan a sötét földszinti padlóra, ahol a lövetet találta a véres zacskóban.

— Gentry — mondja valaki, és Mona látja, hogy az asztalon, ezen a kis képernyőn megjelenik egy fiatal srác arca —, most csatlakoztasd be Dörzsölt távirányítóját! Bent vannak az épületben.

Harcoshal föltápászkodik, és vacakolni kezd a huzalokkal meg a konzolokkal.

És Mona figyel, mert olyan mozdulatlan, hogy mást nem tud csinálni; és nagyon érdekesnek találja, amit lát.

Ahogy a nagydarab pasas felüvölt, és odarohan az asztalhoz, és azt hajtogatja, hogy ne nyúljanak hozzájuk, mind az övé. mind az övé. Ahogy az arc a képernyőn azt mondja, ugyan már, Dörzsölt, ne hülyülj, már nincs szükséged rájuk…

Aztán beindul ez a motor, valahol odalent, és Mona meghallja ezt a zörgést meg ezt a csörömpölést, aztán valaki felordít, szintén odalent.

És most már látni a napot ebben a magas, keskeny ablakban, ezért odamegy, hogy kinézzen. És odakint van valami, egy kamion vagy egy légpárnás, de elég nehéz kivenni, mert teljesen elborítják ezek a cuccok, amik hűtőszekrényeknek néznek ki, vadiúj hűtőszekrényeknek, és törött műanyagkonténerek hevernek szanaszét, és valaki hason fekszik a havon terepszínű egyenruhában, és távolabb van egy másik légpárnás is, ami úgy néz ki, mintha kigyulladt volna.

Érdekes.

40. RÓZSASZÍN SZATÉN

Angela Mitchell a szobát és a benne tartózkodókat egymásba olvadó adatsíkokon keresztül érzékeli, amelyek különféle nézőpontokat jelképeznek, bár hogy kikét vagy mikét, arról az esetek legnagyobb részében nincs tudomása. Sok az átfedés, az ellentmondás.

A férfi a tépett kakastaréjjal, aki fekete gyöngyökkel kivarrt bőrdzsekiben kuporog a padlón, Thomas Trail Gentry (születési adatok és ARTAT-kódszámok villannak fel a látómezejében), lakcíme ismeretlen (egy másik adatbázisból tudja, hogy ez a szoba az övé). A hivatalos adatok szürke áradatán túl. amit finom rózsaszínnel átsző a Fissziós Hatóság alapos gyanúja az illetéktelen energiafogyasztásra, egészen más fényben látja őt: olyan, mint Bobby cowboyai; bár fiatal, mégis a Gentlemen Loserben iddogáló öregekre hasonlít; autodidakta, különc, megszállott, saját értelmezése szerint tudós: őrült, csavargó, többrendbeli eretnekségben vétkes (Mamman és Legba szemszögéből nézve): Lady 3Jane a maga különc tervében RIMBAUD állománynéven tárolta a rá vonatkozó információkat. (Egy másik arc bukkan fel Angie előtt a RIMBAUD fájlból; a neve Riviéra, az álmok egyik mellékszereplője.) Molly szándékosan elkábította, tizennyolc centivel a koponyája mellé lőtt egy robbanógolyóval.

Molly, akárcsak Mona, ÁRTATlan, születésekor nem vették nyilvántartásba, ám a neve (nevei) körül feltételezések, pletykák, ellentmondásos adatok valóságos galaxisa rajzik. Utcalány, prostituált, testőr, orgyilkos, alakja belevegyül a hősök és gazemberek organikus labirintusába, akiknek a neve semmit sem mond Angie-nek, bár az általuk hagyott benyomások már régóta beleszövődtek a globális kultúrába. (És ez is 3Jane-é volt, és most Angie-é lett.)

Molly az imént ölt meg egy férfit, robbanógolyót lőtt a torkába. A holttest nekiesett a meglazult fémkorlátnak, amitől a közlekedőhíd jókora szakasza lezuhant az elhagyott gyárépület földszintjére. Mollynak valószínűleg nem állt szándékában a híd lerombolása. Ő csak arra törekedett, hogy megakadályozza a férfit — egy fizetett zsoldost — lövésre kész fegyverének, egy rövidcsövű, mattfekete festékkel bevont vadászpuskának a használatában. Mindenesetre ezzel sikerült hatásosan izolálnia Gentry padlásszobáját.

Angie megérti, miért olyan fontos Molly 3Jane-nek, miért vágyik utána, és miért gyűlöli; egyúttal betekintést nyer az emberi gonoszság banalitásába.

Angie Mollyt látja, amint nyugtalanul kóborolt a szürke, téli Londonban, egy fiatal lánnyal az oldalán — és ösztönszerűen tudja, hogy ez a lány most a Margate Road (SW2) 23. szám alatt tartózkodik. (Continuity?) A lány apja korábban a Swain nevű ember főnöke volt, aki a közelmúltban 3Jane szolgálatába állt. a Villa Straylightból származó bizalmas információkért cserébe. Akárcsak Robin Lanier, bár az ő fizetsége nyilván más természetű.

A Mona nevű lány iránt Angie különös gyengédséget, szánalmat, és bizonyos fokú irigységet érez: bár műtéti úton átalakították, hogy a lehető legnagyobb mértékben hasonlítson őrá, az élete gyakorlatilag semmi nyomot nem hagyott a dolgok szövedékén, és ezzel Legba rendszerében megközelítette azt az állapotot, amit ártatlanságnak szokás nevezni.

Cherry Chesterfieldet szomorú, tépett firkák veszik körül, információs profilja ügyetlen gyerekrajzra hasonlít: rendbontás, garázdaság, kisebb adósságok, derékba tört hatodosztályú orvostechnikusi karrier, az egészet a születési adatok és az ÁRTAT foglalják keretbe.

Dörzsölt, más néven Dörzsölt Henry ugyancsak ÁRTATlan, de mind 3Jane, mind Continuity, mind Bobby kiemelt figyelmet szenteltek neki. 3Jane számára Dörzsölt egy kisebb asszociációs csomópont fókusza; a vegyszeres büntetőkezelés traumájára való katartikus reagálását, ezt a misztikus-mágikus mérnöki rituálét saját kudarcos kísérletével állította párhuzamba, hogy elűzze magától a Tessier-Ashpoolok sivár álmának kísértetét. 3Jane emlékeinek folyosóin Angie gyakran eljutott egy olyan helyiségbe, amelyben egy pókkarú manipulátor kavargatta Straylight rövid, zsúfolt történelmének hulladékát — a kiterjesztett kollázs aktusa. És Bobby más emlékekkel szolgál, amiket akkor szerzett, amikor a művész becsatlakozott 3Jane bábeli könyvtárába; lassú, szomorú, gyermeki munkáját a Kutyamagánynak hívott rozsdamezőn, amint ismételten új alakba önti fájdalmát és hézagos emlékeit.

Odalent, a Gyártelep földszintjének hideg sötétjében, Dörzsölt egyik kinetikus szobra, amit egy Bobby által generált alprogram irányít, éppen eltávolítja egy másik zsoldos bal karját, egy olyan mechanizmus segítségével, amit két évvel ezelőtt egy kínai gyártmányú aratógépről szereltek le. A zsoldos, akinek neve és ÁRTATja villanó higanycsíkként suhan el Angie szeme előtt, Kismadár egyik bakancsával az arcán szenved ki.

Az összes ember közül ebben a szobában egyedül Bobby nincs jelen adatok képében. És Bobby nem ez a szánalmas roncs itt előtte, nejlonra és acélötvözetre szíjazva, aminek poshadt hányadék szárad az állán; de nem is az a tettvágytól égő, fiatal arc a Gentry munkapadján álló monitoron. Az a tömör, szögletes memóriatömb lenne Bobby, a hordágy fölé erősítve?

És most lágy ívű, nyirkos, rózsaszín szaténdűnéken sétál a mesterséges acélégbolt alatt; végre megszabadult a szobától és az adatoktól.

Brigitte ballag mellette, és most nincs nyomás a halántékában, nincs fülledt éjszaka, nincs méhkas-zsongás. Gyertyák sincsenek. Continuity is itt van, egy sétáló, ezüstfehér ecsetvonás jelképezi, amiről valahogy Hilton Swift jut eszébe a malibui tengerparton.

— Jobban érzed már magad? — kérdezi Brigitte.

— Sokkal jobban, köszönöm.

— Gondoltam.

— Continuity miért van itt?

— Mert a rokonod, Maas biochipekből építették. Mert fiatal. A menyegződre megyünk.

— Ki vagy te, Brigitte? Mi vagy te valójában?

— Én vagyok az üzenet, amit apád parancsra írt. Én vagyok a vévé, amit a fejedbe rótt — Brigitte közelebb hajol. — Légy kedves Continuity-hez! Attól fél, hogy ügyetlenségében magára haragított.

Az ecsetvonás előreiszkol a szaténdűnéken, hogy bejelentse a menyasszony érkezését.

41. MR. YANAKA

A Maas-Neotek egység még meleg volt; a fehér műanyaglap elszíneződött alatta, mintha megégett volna. Megperzselt haj bűze terjengett…

Kumiko figyelte, ahogy Tick karján kirajzolódnak a zúzódások. A férfi megkérte, hogy hozzon ide neki az éjjeliszekrényről egy kopott bádog cigarettatárcát, amiben tabletták és dermák voltak — aztán feltépte az ingét, és három korongot rásimított verítéktől gyöngyöző, porcelánfehér mellkasára.

Kumiko segített neki tartóhurkot csinálni egy optikai kábelből.

— Hiszen Colin azt mondta, hogy az a nő elfelejtette…

— De én nem — szűrte Tick a foga között a levegőt, miközben vigyázva belehelyezte karját a hurokba. — Akkor úgy tűnt, mintha megtörtént volna. Egy darabig még fájni fog… — Elhúzta a képét.

— Bocsánat…

— Semmi vész. Sally beszélt nekem róla. Mármint anyádról.

— Igen… — Kumiko nem kapta el a tekintetét. — Megölte magát. Tokióban…

— Bárki is volt az a nő, az anyád nem lehetett.

— A készülék… — Kumiko a reggelizőasztal felé pillantott.

— A nő kiégette. De Mr. Chipset ez nem fogja zavarni. Odabent van. Elkapta a ritmust. És mit csinál a mi Sallynk?

— Angela Mitchell vele van. Elindult megkeresni azt a dolgot, ami ennek az egésznek a forrása. Ahol mi is jártunk. Egy New Jersey nevű helyen van.

Megszólalt a telefon.

A Tick készüléke fölé szerelt széles képernyőn Kumiko apja tűnt fel, deréktól fölfelé; sötét öltönyt és Rolex karórát viselt, gyapjúhajtókáján testvéri jelvények valóságos galaxisa csillogott. Kumiko nagyon fáradtnak találta, fáradtnak és nagyon komolynak; egy komoly ember, íróasztalának sima, sötét síkja mögött, a dolgozószobájában. Mikor meglátta, hirtelen bánni kezdte, hogy Sally nem kamerás fülkéből hívta fel. Nagyon szerette volna viszontlátni Sallyt; most már talán nem lesz rá alkalma többé.

— Jól nézel ki, Kumiko — mondta az apja.

Kumiko kihúzta magát, egyenesen szembefordult a faliképernyő alá szerelt kamerával. Automatikusan felidézte anyja lekicsinylő kifejezését, de nem sikerült az arcára erőltetnie. Zavartan lesütötte a szemét, ölébe ejtett kezét nézegette. Hirtelen tudatára ébredt Ticknek, a zavarának, a félelmének, ahogy ott ül mögötte a kamera látószögében.

— Helyesen cselekedtél, amikor elhagytad Swain házát — mondta az apja.

Kumiko újra a szemébe nézett.

— Hiszen a kobunod!

— Már nem. Miközben minket itt lekötöttek a saját nehézségeink, ő új és kétes szövetségeket kötött, és olyan útra lépett, amivel mi nem tudtunk egyetérteni.

— És az otthoni gondok, apám?

Valóban mosoly villant volna az apja szája sarkában?

— Úrrá lettünk rajtuk. Visszaállt a rend és a fegyelem.

— Izé, bocsásson meg, uram, Mr. Yanaka… — kezdte dadogva Tick, aztán mintha megnémult volna.

— Igen? Ön ugyebár Mr…?

Tick véraláfutásos arca hatalmas, rendkívül gyászos kacsintásba torzult.

— Az ő neve Tick, apám. Menedéket és védelmet nyújtott nekem. Ő és Col… ő és a Maas-Neotek egység ma este az életemet mentették meg.

— Valóban? Erről nincsenek információim. Az volt a benyomásom, hogy nem hagytad el ezt az ingatlant.

Valami hideg…

— Honnan tudod? — kérdezte Kumiko, és előrehajolt. — Honnan?

— A Maas-Neotek egység jelezte nekünk, hogy merre tartasz, amint az úticélod ismeretessé vált — közvetlenül azután, hogy a készülék kikerült Swain érzékelőrendszereinek a hatósugarából. Megbízottakat küldtünk a helyszínre — Kumikónak eszébe jutott a metéltárus… — Swaint erről persze nem informáltuk. De a készülék nem adott le újabb jelzést.

— Eltörött. Véletlenül.

— És mégis azt állítod, hogy megmentette az életedet?

— Uram — mondta Tick —, bocsásson meg, de ugye… szóval azt szeretném tudni, fedezve vagyok-e?

— Fedezve?

— Védve. Swaintől, ugye, meg a barátaitól a KSz-nél, meg a többiektől…

— Swain halott.

Csend lett.

— De valaki biztos továbbcsinálja. A balhét, ugye. Illetve hát az ön üzleteit.

Mr. Yanaka őszinte kíváncsisággal mérte végig Ticket.

— Hogyne. Máskülönben hogy tudnánk helyreállítani a rendet és a fegyelmet?

— Add neki szavadat, apám — mondta Kumiko —, hogy nem esik bántódása!

Yanaka Kumikóról a grimaszoló Tickre nézett.

— Ezúton mélységes hálámat fejezem ki önnek, uram, amiért megmentette a lányomat. A lekötelezettje vagyok.

— Giri — mondta Kumiko.

— Krisztusom! — dadogta Tick teljesen lenyűgözve. — A kurva kibaszott életbe!

— Apám — mondta Kumiko —, anyám halálának estéjén te adtad parancsba a titkároknak, hogy hagyják őt magára?

Az apja arca nagyon fáradt volt. Ahogy Kumiko figyelte, olyan határtalan fájdalom ült ki rá, amilyet még sohasem látott.

— Nem — mondta végül —, nem én.

Tick köhögött.

— Köszönöm, apám. Most akkor visszatérhetek Tokióba?

— Természetesen, ha ez a kívánságod. Bár úgy értesültem, hogy nagyon keveset láttál Londonból. Az üzlettársam nemsokára megérkezik Mr. Tick lakására. Ha maradni szeretnél egy kis városnézésre, ő meg tudja szervezni.

— Köszönöm, apám.

— Viszlát, Kumiko! És eltűnt.

— Na akkor — mondta Tick, s az arca szörnyűségesen eltorzult, ahogy kinyújtotta az ép karját —, segíts fel ebből a…

— Orvosi kezelésre van szükséged.

— Mit nem mondasz! — Ticknek sikerült talpra kászálódnia, és éppen a mosdó felé sántikált, amikor Petal belépett a sötét lépcsőházra nyíló ajtón. — Ha feltörted azt a kurva zárat — nyögte Tick —, az utolsó fontig megfizettetem veled!

— Elnézést — mondta Petal pislogva. — Yanaka kisasszonyért jöttem.

— Akkor szart vág a kerék, testvér. Épp most beszéltünk apukával telefonon. Azt mondta, hogy Swain pofára esett. Azt mondta, hogy mindjárt ideküldi az új főnököt! — És elmosolyodott, ferdén, diadalittasan.

— De, tudja — mondta Petal szelíden —, az új főnök, az én vagyok.

42. GYÁRTELEP, FÖLDSZINT

Cherry sikoltozása.

— Vágja már pofán valaki! — szól hátra az ajtó mellől Molly, kezében a kis pisztollyal, és Mona úgy gondolja, ezt meg tudja csinálni, átadhat Cherrynek egy keveset ebből a csodás mozdulatlanságból, ahol minden érdekes, és nincs az a nagy nyüzsgés, de még csak félúton jár felé, amikor meglátja a padlón a gyűrött tasakot, és eszébe jut, hogy van még benne egy derma, az talán segítene Cherrynek megnyugodni.

— Tessék! — mondja, amikor odaér, lehúzza a hátlapot, és rásimítja a dermát Cherry nyakára.