/ Language: Hungary / Genre:antique

Hamlet

William Shakespeare


WILLIAM SHAKESPEARE

HAMLET, DÁN KIRÁLYFI

Fordította: ARANY JÁNOS

 

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár

Magyar Elektronikus Könyvtárából származik:

http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette (szerkesztette: Schiff Beáta),

további PRC könyvek a Kindle Tékában:

http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

Ha támogatni kívánja munkánkat,

azt a http://kindlevarazs.wordpress.com/ oldalon lévő

PayPal gomb segítségével teheti.

2011

Tartalom

SZEMÉLYEK

Első felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

4. szín

5. szín

Második felvonás

1. szín

2. szín

Harmadik felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

Negyedik felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

4. szín

5. szín

6. szín

7. szín

Ötödik felvonás

1. szín

2. szín

SZEMÉLYEK

CLAUDIUS, Dánia királya

HAMLET, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse

HORATIO, Hamlet barátja

POLONIUS, főkamarás

LAERTES, fia

VOLTIMAND,            |

CORNELIUS,              |

ROSENCRANTZ,       |  udvarfiak

GUILDENSTERN,      |

OSRICK, udvaronc

MÁS UDVARONC

PAP

MARCELLUS,

BERNARDO, tisztek

FRANCISCO, katona

RAJNÁLD, Polonius embere

Egy SZÁZADOS

KÖVETEK

Hamlet atyja SZELLEME

FORTINBRAS, norvég királyfi

Két SÍRÁSÓ

GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja

OPHELIA, Polonius leánya

Urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok; híradók és kíséret

Szín: Helsingőr

Első felvonás

1. szín

Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt.

Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe.

BERNARDO

Ki az?

FRANCISCO

Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?

BERNARDO

Sokáig éljen a király!

FRANCISCO

Bernardo?

BERNARDO

Az vagyok.

FRANCISCO

Órádra pontosan jössz.

BERNARDO

Most veré

Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.

FRANCISCO

Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van,

S nem jól vagyok.

BERNARDO

Nyugodtan őrködél?

FRANCISCO

Egér se moccant.

BERNARDO

No, jó éjszakát.

Ha Marcellust, Horatiót találod,

Őrtársimat: mondd, hogy siessenek.

Horatio és Marcellus jőnek.

FRANCISCO

Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?

HORATIO

Honnak baráti.

MARCELLUS

S dán alattvalók.

FRANCISCO

Jó éjszakát.

MARCELLUS

Isten veled, becsületes vitéz:

Ki válta fel?

FRANCISCO

Bernardo van helyettem.

Jó éjt.

Francisco el.

MARCELLUS

Hahó! Bernardo!

BERNARDO

Nos? Ki az?

Horatio, nemde?

HORATIO

Teste, lelke az.

BERNARDO

Hozott Isten, Horatio; téged is,

Jó Marcellus.

HORATIO

No, hát ma-éjjel is járt az izé?

BERNARDO

Semmit se láttam.

MARCELLUS

Horatio azt mondja, képzelődünk,

És nem fog rajta hit, ez általunk

Két ízbe látott rémlátvány felől:

Én hát magammal hívtam őt, virassza

Velünk ez éjnek perceit;

S ha jő megint a tünemény, legyen

Szemünk tanúja, és szólítsa meg.

HORATIO

Aj, aj! sosem jő.

BERNARDO

Ülj le hát elébb;

Hadd ostromoljuk ismét a füled,

Mely e csodának úgy el van falazva,

Amit mi kétszer láttunk.

HORATIO

Jó, leűlök.

Bernardo mondja el, miképp esett.

BERNARDO

Mult éjszaka,

Midőn ama csillag, mely a saroktól

Nyugotra ég, a mennynek épp azon

Részén világolt, Marcellus meg én,

Az óra egyet ütvén -

MARCELLUS

Csitt! szó se több: ahol jő már megint!

Szellem jő.

BERNARDO

Alakra épen a megholt király.

MARCELLUS

Te tudsz latinul: szólítsd meg Horatio.

BERNARDO

Nem a király? Nézd csak, Horatio.

HORATIO

Egy ízig: átver félelem, csodálat.

BERNARDO

Szót várna.

MARCELLUS

Tégy kérdést, Horatio.

HORATIO

Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,

Együtt ama szép, harcias idommal;

Amelyben egykor elhunyt Dánia

Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:

Szólj!

MARCELLUS

Lám, neheztel.

BERNARDO

És halad tovább.

Szellem el.

MARCELLUS

Elment, felelni kedve nincs.

BERNARDO

No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.

Nem több-e hát, mint puszta képzelet?

Mit vélsz felőle?

HORATIO

Az Isten látja, nem hinném soha

Érzéki és hű vallomása nélkül

Saját szememnek.

MARCELLUS

Ugyebár hasonlít?

HORATIO

Mint te, magadhoz.

Még harcmez is e volt királyomon,

Midőn a büszke norvégit legyőzte;

S bosszús vitában ily zord képe volt,

Midőn a szánas lengyelt a jegen

Megverte. Különös.

MARCELLUS

Két ízbe már, s pont e halotti órán,

Járt őrhelyünk előtt ily harcilag.

HORATIO

Mi részben árt sajátlag, nem tudom;

De általános véleményem az,

Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.

MARCELLUS

Üljünk le; s aki tudja, mondja meg,

Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,

Gyötörni éjjel az alattvalót?

Mért öntik e réz álgyukat naponta,

S veszik külföldön a sok harci szert;

Mért a hajóácsok nagy fogdosása,

Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?

Mi készül, hogy ez izzadó sietség

Munkába fog mind éjet, mind napot?

Ki fejti ezt meg?

HORATIO

Én megmondhatom;

Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,

Kinek képmása feltűnt az elébb,

Tudjátok, a norvégi Fortinbras,

Izgatva büszke verseny viszketegtől,

Párbajra készté: ám hős Hamletünk

(Mert így becsülte az ösmert világrész)

Megölte Fortinbrast; pecsétes alku,

Törvény- s lovagszokással szentesült,

Levén közöttük, mely szerint amaz

Éltével együtt minden birtokát,

Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;

S mellyel fölérőt szintén lekötött

A mi királyunk. Most, ha győz vala

Fortinbras, ő örökli e vagyont;

És így viszontag az övé, csere-

Kötésök egy kitűzött pontja által,

Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras,

Tapasztalatlan harcvággyal tele,

Norvégia szélein, itt és amott,

Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,

Mely, puszta étiért, kész nyaktörő

Nagy vállalatra; és ez nem kisebb

(Hisz kormányunk előtt már nem titok),

Mint visszavenni tőlünk fegyver által

Az apja elvesztette földeket.

Ez inditója mind e készületnek,

Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,

S az országos hű-hónak kútfeje.

BERNARDO

Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:

S jól összevág, hogy e csodás alak

Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos

Ama királyhoz, akiért e harc.

HORATIO

Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.

Így Róma fönt-virágzó napjain,

A leghatalmasb Julius bukása

Előtt kevéssel, gazdátlan maradt

Sok sír, s belőle a leples halott

Makogva, nyíva járt mind útcaszerte;

Tűzfarku csillag, vérharmat, homály

A napban; és a nyirkos égitest,

Mely Neptun országán uralkodik,

Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.

S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,

Mintegy a balsors száguldó futárit,

S előbeszédét ránk törő gonosznak

Tüntet föl együtt a menny s föld; hazánk

Éghajlatán és honosink előtt.

Szellem visszajő.

De halkan! ím! ehol jő már megint!

Útját szelem, ha megront is. Megállj,

Káprázat! -

Ha van beszélni hangod, vagy szavad:

Felelj!

Ha képes ember tenni jót veled,

Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:

Felelj!

Ha tán belátsz honod sorsába, mely

Előre tudva elkerűlhető:

Ó, hát felelj!

S ha életedben zsarlott kincseket

Raktál halomra mélyen föld alatt,

Miér’ ti holtak visszajárni szoktok:

Kakasszó.

MARCELLUS

Ne üssek hozzá a lándzsámmal?

HORATIO

Üss,

Ha nem akar megállni.

BERNARDO

Itt van!

HORATIO

Itt van!

Szellem el.

MARCELLUS

Elment!

Megbántjuk, amily fönséges, midőn

Erőszak látszatával fenyegetjük;

Mert sérthetetlen, mint a levegő,

S hiú ütésink vásott gúny neki.

BERNARDO

Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.

HORATIO

S hogy felriadt! mint bűn sujtotta lény

A rettentő hivásra. Úgy beszélik,

Hogy a kakas, a reggel harsonája,

Metsző, hegyes torkával fölveri

A napnak istenét; s az ő jelére,

Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen

Csatangol a bolygó lélek, siet

Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz,

Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.

MARCELLUS

Aztán csak elmúlt a kakas szavára.

Mondják, valahányszor az idő közelg,

Melyben Urunk születését innepeljük;

Egész éjjel zeng e hajnal-madár;

S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem;

Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,

Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány,

Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

HORATIO

Hallottam én is, hiszek is belőle.

De ím, a reggel, öltve bíborát,

Ott járdal a domb harmatján, keletre:

Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,

Tudassuk mindez éji látomást

Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá!

Hogy e nekünk oly néma szellem ő-

Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgye,

Hogy értesítsük, mint a szeretet

Kivánja, s illik hű tisztünk szerint?

MARCELLUS

Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel

Legalkalmasban hol találni őt.

Elmennek.

2. szín

Ugyanott. Trónterem.

Király, Királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand,

Cornelius, urak és kísérők jőnek.

KIRÁLY

Bár Hamlet, édes testvérünk, halála

Emléke még új, és úgy illenék,

Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész

Országunk egy bús homlokká boruljon:

De annyiban már a természeten

Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal

Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.

Azért ángyunkat egykor, most királynénk’,

E harcos állam trónja özvegyét,

Mintegy kopár örömmel – a szemünk

Mosolygva egyik, a másik könyezve,

Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,

Egyensulyozva bánatot s gyönyört -

Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs

Tanácsitokkal, melyeket nekünk.

Szabadon adátok ez iránt; köszönjük. -

Már most, az ifjú Fortinbras, miképp

Tudjátok is, nem adva ránk sokat,

Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála

Miatt ez ország összevissza van,

Kalandos álmakkal szövetkezék,

S követséggel sem átalt háborítni,

Az atyja elvesztette földeket

Kiadni kérvén, melyek jog szerint

Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most

Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:

Igy áll az ügy: mi a norvég királynak,

Az ifjú Fortinbras bátyjának – aki

Mint ágybafekvő és erőtlen agg,

Aligha sejti öccse szándokát -

Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,

Holott csak úgyis népéből telik

Újonc, csapatszám s minden, ami kell.

Most hát, jó Voltimand, Cornelius,

Ti lesztek üdvözlésem átvivői

Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb

Kört számotokra, mint itt írva van.

Jó útat; és a gyorsaság legyen

Legjobb ajánlat hűségtek felől.

CORNELIUS és VOLTIMAND

Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.

KIRÁLY

Nem kétkedünk; jó útat, híveim.

Voltimand és Cornelius el.

Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba’ jársz?

Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?

A dán király előtt okos beszéd

Nem vész hiába; mit kérnél, Laertes,

Hogy kérve lenne s nem megadva is?

A szívvel a fő nem közelb rokon,

A száj iránt kéz nem szolgálatosb,

Mint e királyi-szék atyád iránt.

Mit kérsz, Laertes?

LAERTES

Fölséges királyom

Kegyét, s szabadságot; hogy Francia-

Országba visszatérhessek, ki onnan

Koronázásra vágytam volt haza;

Hűség jeléül. Most, végezve tisztem,

Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva

Fogadnák a kegyes bocsánatot.

KIRÁLY

S atyád ereszt? Mit szól Polonius?

POLONIUS

Igen, királyom; zaklatásival

A lassú engedélyt kicsikará,

S én szándokát nehéz jóváhagyással

Pecsételém; már most bocsássa, kérem.

KIRÁLY

Éld hát, Laertes szép világodat;

Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. -

De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam -

HAMLET

félre.

Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv.

KIRÁLY

Még rajtad egyre felhők csüngenek?

HAMLET

Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.

KIRÁLYNÉ

Jó Hamlet, ezt az éjszínt dobd le már,

S a dán királyra vess nyájasb szemet.

Nehéz pillád ne süsd alá örökké,

Keresve mintegy a por közt atyádat.

Tudod, közös, hogy meghal, aki él,

S természet útján szebb valóra kél.

HAMLET

Igen, asszonyom, közös.

KIRÁLYNÉ

Ha az: miért

Látszik tehát előtted annyira

Különösnek?

HAMLET

Látszik, asszonyom! az is

Valóban; látszik-ot nem ismerek.

Nem e sötétszín köntös, jó anyám,

Sem a szokott gyászöltözet, sem az

Erőltetett mell zúgó sóhaja,

Nem a szemekben duzzadó patak,

A csüggedő tartásu arc, meg a

Bú többi módja, színe és alakja

Jelölhet engem voltaképp: ezek,

Valóban, látszanak, mert játszhatók;

Az enyém belül van, és nem látja szem,

Csak dísze és boglára gyászmezem.

KIRÁLY

Szép tőled, és ajánlja szíved, Hamlet;

Leróni mind e gyász-adót atyádnak.

De lásd, atyád is vesztett egy atyát,

A vesztő újra mást meg mást; s az élő

Siratta egykorig fiúi tiszte

Szerint. De így megátalkodni a

Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,

Nem férfias bú; Isten elleni

Rugódozás, mely gyarló szívet és

Nem béketűrő elmét árul el,

És bárdolatlan, együgyű eszet.

Mert ami, tudjuk, meg kell hogy legyen,

És oly közös, mint érzékink alá

Eső akármi: mért izgága daccal

Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég,

Bűn a halott, bűn a természet ellen,

Fonák az észnek, melynél az atyák

Halála közhely, s szüntelen kiáltja;

Az első hullától a ma kimúltig,

Hogy: »így kell lenni.« Vágd földhöz tehát,

Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;

Mert a világgal éreztetni kell,

Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;

S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk

Szeretni, mint legjobb nemző atya

Édes fiát. Mi célod illeti,

Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,

Ez óhajtásunk ellen van nagyon:

Tégy is le, kérlek, erről, és maradj

Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,

Mint első udvaronc, öcsénk s fiunk.

KIRÁLYNÉ

Ne hagyd hiába kérni jó anyádat:

Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.

HAMLET

Úgy engedelmes lészek, asszonyom.

KIRÁLY

Ez már fiúi szép válasz: maradj

S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk;

Hamlet szelíd és kész megegyezése

Mosoly gyanánt ül szívemen; minek

Örömére ma ne csengjen billikom,

Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja;

Az ég is a királyi áldomást,

A földi dörgést zengje vissza. Jertek.

Harsonák.

Király, Királyné, urak stb. Polonius és Laertes el.

HAMLET

Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész

Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!

Vagy mért szegezte az Örökkévaló

Az öngyilkosság ellen kánonát?

Ó Isten, Isten! mily unott, üres,

Nyomasztó nékem e világi üzlet!

Phi! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,

Hogy magva hulljon; dudva és üszög

Kövér tanyája. Ó, megérni ezt!

Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,

S egy oly király, kihez e mostani:

Hyperion mellett szatír; ki úgy

Élt-halt anyámér, hogy kímélte még a

Fúvó szelektül is. Ég és pokol!

Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel

Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát

Növelte volna tápja: s ímhol egy

Hó múlva már – de jobb feledni ezt.

Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy

Rövid hó: még cipője sem szakadt el,

Melyben atyám testét kisérte ki,

Niobe módra könnyé válva; – s ím

(Ó, Isten! egy barom, egy oktalan

Tovább gyászolna) ím, ő, éppen ő,

Atyám öccsével egybekél, ki úgy

Sem húz atyámra, mint én Herculesre.

Egy hó alatt – még tettetett könyének

Kisírt szeméből el se tűnt sava,

S ő újra házas. Ó, gonosz hamarság;

Vérnászi ágyba így sietnie!

Ez jóra nem visz, nem vihet soha;

De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.

Horatio, Bernardo és Marcellus jőnek.

HORATIO

Üdv, jó királyfi.

HAMLET

Örvendek látásodon:

Horatio, – vagy tévedek?

HORATIO

De az,

Szegény s örökké hű szolgád, uram.

HAMLET

Nem úgy: »barátom«; váltsunk ily nevet,

S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? -

Marcellus, nemde?

MARCELLUS

Jó uram -

HAMLET

Örvendve látlak; jó estét. – No de

Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?

HORATIO

Korhelykedési hajlam, jó uram.

HAMLET

Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;

Magad se tégy fülemen erőszakot,

Hogy elhitesd ez önvádat velem.

Korhely te nem vagy, én tudom. De hát

Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,

Majd megtanítunk inni emberül.

HORATIO

Atyád végtisztességét látni jöttem.

HAMLET

Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj;

Inkább anyám nászára, gondolom.

HORATIO

Igazán, uram, az is meglett hamar.

HAMLET

Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!

Torról maradt hidegsültből kiállt

A nászi asztal. Ó, Horatio,

Inkább halálos ellenségemet

A mennybe’ láttam volna, mint megérjem

Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám

Atyámat.

HORATIO

Hol, uram?

HAMLET

Lelkem szemében.

HORATIO

Én láttam egyszer: oly derék király volt.

HAMLET

Ő volt az ember, vedd akármi részben,

Mását e földön nem látok soha.

HORATIO

Ugy tartom, a múlt éjjel láttam is.

HAMLET

Láttad? Kit?

HORATIO

A királyt, uram, atyádat.

HAMLET

Atyámat, a királyt!

HORATIO

Enyhítse kissé

Füled figyelme az álmélkodást,

Míg elbeszélem a csodát, mire

Tanúm e két úr is.

HAMLET

Az Istenért!

Halljam tehát.

HORATIO

Egymás utáni két

Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,

Marcellus és Bernard, mélységes éjfél

Halotti csendjén, ez történt velök.

Tetőtül talpig ércbe öltözött

Alak, hasonló idvezült atyádhoz,

Termett eléjök, s méltóságosan,

Lassan tovább ment; háromszor haladt el

Ijedve káprázó szemeik előtt,

Csak mint pálcája hossza; míg ezek,

Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,

Némán álltak, nem merve szólni hozzá.

Rémes titokban ezt közlik velem,

Én harmad éjjel őrt állok velök;

S ahogy leírták, pontban, az időt,

A tárgy alakját, minden szó igaz lesz,

A tűnemény jő. Ismerém atyádat:

A két kezem nem egyformább.

HAMLET

De hol

Esett ez?

MARCELLUS

A teren, hol őrködénk.

HAMLET

Hozzá se szóltatok?

HORATIO

Szólottam én,

De nem felelt; egy ízbe’ mintha már

Fejét emelte s úgy tett volna, mint

Ki szólni készül: ám az éjkakas

Harsányt kiálta, s ennek hallatára

Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen

Eltűnt szemünk elől.

HAMLET

Megfoghatatlan.

HORATIO

De mint hogy élek, oly való, uram;

S veled közölni tisztünknek hivők.

HAMLET

Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.

Őrködtök-é ma?

MIND

Őrködünk, uram.

HAMLET

Páncélosan volt?

MIND

Úgy, uram.

HAMLET

Tetőtül

Talpig?

MIND

Fejtől bokáig úgy, uram.

HAMLET

Akkor nem is láttátok arcát?

HORATIO

Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.

HAMLET

No! és mogorva volt?

HORATIO

Ábrázatán

Inkább bú, mint harag.

HAMLET

Halvány? piros?

HORATIO

Fölötte halvány.

HAMLET

És szemét reátok

Szegezte?

HORATIO

Mindig.

HAMLET

Hogy nem voltam ott!

HORATIO

Szörnyen leverte voln’ fenségedet.

HAMLET

Lehet, lehet. Soká időzött?

HORATIO

Míg halkan százig olvas valaki.

MARCELLUS és BERNARDO

Tovább, tovább.

HORATIO

Az én láttomra, nem.

HAMLET

Szakálla szürkés, nemde?

HORATIO

Aminőnek

Éltébe’ láttam: oly ezüst-deres

HAMLET

Ma éjjel én is őrt állok: talán

Eljő megint.

HORATIO

El, én kezeskedem.

HAMLET

Ha hős atyám alakját vészi föl,

Megszólítom, ha mindjárt a pokol

Tátong reám s parancsol hallgatást.

Kérlek, ha eddig e látvány titok,

Tartsátok azt tovább is rejtve még;

S akármi olyas történjék ez éjjel,

Vegyétek észre bár, de nyelvre ne.

Jóságtok díja meglesz. Járjatok

Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön

Találkozunk.

MIND

Tisztünk fönségedé.

HAMLET

Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.

Horatio, Marcellus és Bernardo el.

Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz,

Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!

Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad,

Borítsa bár egész föld, föld alatt.

El.

3. szín

Szoba Polonius házában.

Laertes és Ophelia jőnek.

LAERTES

Poggyászom a hajón; Isten veled:

Aztán, ha kedvező szél lesz; hugom,

S indul hajó: ne szunnyadj ám, hanem

Halljak felőled.

OPHELIA

Kétkednél azon?

LAERTES

Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét:

Vedd azt divatnak s játszi vér gyanánt;

Vedd ibolyának az ifjú tavasztól.

- Korán nyit, elhull, kedves; de mulékony,

Illatja, színe pillanatnyi élv -

Ne többnek.

OPHELIA

Ó, ne?

LAERTES

Mondom; annyinak.

Mert nem csupán idomra és tömegben

Nő a természet; e templommal együtt

Az elme, lélek belszolgálata

Szintén öregbül. Most talán szeret;

Tán ronda célzat még nem szennyezi

Szándéka értékét; de óvakodjál:

Amily nagy ő, szándéka nem övé,

Mert szűletése rabja maga is.

Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,

Leányt magának; mert egész haza

Jólléte, üdve, lépésén forog.

Azért e lépésnek határt ama

Test szavazatja s engedélye szab,

Amelynek ő feje. Ha hát szeret;

Mint mondja, illő hinned józanul:

Amennyiben saját állása, rangja

Be hagyja tettel a szót váltani:

Azaz, míg Dánia is mellé szavaz.

Vedd fontolóra hát, mily csorba éri

Becsűleted, ha túl-bízó fülekkel

Dalára hallgatsz, vagy szívet veszítsz,

Vagy szenvedélye zaklatásinak,

Melyen nem úr, szűz kincsed megnyitod.

Vigyázz, Ophelia, szép hugom, vigyázz;

Állj tartalékban vonzalmad megett,

Vágyak s veszély lőtávolán kivűl.

A legszemérmesb lányka is pazar,

Kecseit habár a holdnak fölfedi.

Erény se ment a rágalmas fulánktól,

Üszög senyveszti a tavasz szülöttit

Gyakran előbb, mint bimbajok fesel;

S az ifjúság harmatdús hajnalán

A mételyes kór legjárványosabb.

Óvd hát magad, legbiztosb a vigyázat;

Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.

OPHELIA

Megtartom e szép lecke bényomásit

Őrül szivemnek. De, jó bácsikám,

Magad se tégy úgy, mint rossz pap, nekem

Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatván,

Míg ő szeles, hiú kéjenc gyanánt

Az élvek rózsás útjain halad,

Feledve, mit papolt.

LAERTES

Attól ne félj.

De késem is már; – itt jő az atyám.

Polonius jő.

Két üdv, az áldást kétszer venni el;

Másod bucsúra alkalom mosolyg.

POLONIUS

Még itt, Laertes? Ejh! siess, siess.

A szél vitorlád vállán ül; hajóra!

Várnak. Ne, még ez, – áldásom veled;

Kezét Laertes fejére teszi.

S elmédbe vésd jól e nehány szabályt.

A gondolatnak nyelve sose keljen

Nálad, se tettre ferde gondolat.

Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;

Kémlelve rostáld meg barátidat,

Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;

De minden első jöttment cimbora

Üdvözletén ne koptasd tenyered.

Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,

Végezd, hogy ellened másszor kerüljön,

Füled mindenki bírja, szód kevés;

Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.

Öltözz, miképp erszényedtől telik,

Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,

Mert a ruha jellemzi emberét,

S a franciák közt a jobb rangbeli

Legválasztékosabb főmester ebben.

Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel

Elveszti önmagát, el a barátot;

Viszont, adósság a gazdálkodás

Hegyét tompítja. Mindenek fölött

Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,

Következik, hogy ál máshoz se léssz.

Isten veled: áldásom benned ezt

Érlelje meg majd.

LAERTES

Én alázatos

Bucsút veszek hát, jó uram.

POLONIUS

Menj, az idő hí; várnak a cselédid.

LAERTES

Élj boldogul, Ophelia;

Eszedbe jusson, mit mondtam.

OPHELIA

Bezárva

Elmémben őrzöm, s kulcsa nálad áll.

LAERTES

Élj boldogul.

Laertes el.

POLONIUS

Mi az? Mit mondott ő, Ophelia?

OPHELIA

Könyörgök, Hamlet úrról ejte szót.

POLONIUS

Igen! Jó, hogy eszembe jut.

Úgy hallom, ő gyakran bizalmas órát

Áldoz neked mostanság, s hogy te is

Nagyon szabad s kész voltál elfogadni.

Ha így van (és ezt így sugák nekem,

Intés gyanánt, be), meg kell mondanom:

Nem érted oly tisztán magad, miképp

Lányomhoz illik, és becsűletedhez.

Mennyire vagytok? Mondd ki a valót.

OPHELIA

Több ízben árult már vonzalmat el

Irántam mostanság, uram.

POLONIUS

Mit! Vonzalom! Gyermekleány beszéd,

Járatlané az ily veszélyes ügyben.

S hiszed, amit árul? vagy minek hivod.

OPHELIA

Én nem tudom, mit gondoljak, uram.

POLONIUS

No, megtanítlak: gondold, csecsemő vagy,

Minthogy valódi árunak vevéd

A semmi-árut. Több árt szabj magadnak,

Különben (hogy ne törjük e szegény szó

Nyakát tovább) elárulsz engem is.

OPHELIA

Atyám, szerelmét úgy ajánlta, mint

Becsűlet és szokás.

POLONIUS

Az! az! szokás, jól mondod; ejh, eredj.

OPHELIA

És szentesíté ajka vallomását

Az ég majd minden fogadásival.

POLONIUS

Lép a rigónak; úgy, igen. Tudom,

Ha lángol a vér, mily pazérul ad

A nyelvnek a sziv ilyen fogadást.

E fényt, leányom – több világa, mint

Melegje, és kialszik, míg rakod -

Tűznek ne vedd ám. Légy jövőre szűzi

Jelenléteddel kissé fukarabb;

Szabd múlatásid értékét magasbra,

Mint hogy parancsra állj. Hamletre nézve:

Higgy benne annyit: ő ifjú, s nagyobb

Körben csaponghat, mint neked lehet.

Rövídeden, ne bízz, Ophelia,

Fogadásiban, mert mind alkusz-fogás,

Nem oly szinű, mint a burok mutatja,

Csak vétkes üzlet szóvivője mind,

Bár színre jámbor, istenes kötés,

Rászedni jobban. Egy szó mint ezer,

Nyiltan kimondva, én nem akarom,

Hogy többet oly olcsó perced legyen,

Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.

Légy rajta, kérlek; most járj útadon.

OPHELIA

Szót fogadok, uram.

Mind el.

4. szín

Az emelt tér.

Hamlet, Horatio és Marcellus jőnek.

HAMLET

A lég erősen mar; bizony hideg van.

HORATIO

Csípős, kegyetlen éles levegő.

HAMLET

Hány óra most?

HORATIO

Tizenkettő felé.

MARCELLUS

De már elverte.

HORATIO

El?

No nem hallám: igy hát közelg a szellem

Szokott sétái rendes ideje.

Kívülről harsonák és üdvlövés.

Mi ez, uram?

HAMLET

Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,

Nagy dáridóján bősz tánc tántorog;

S amint leönti Rajna kortyait,

Az üst-dob és rézkürtök így riadnak

Reá dicső tust.

HORATIO

Hát ez a szokás?

HAMLET

Ez ám bizony:

De szerintem – ámbár én honos vagyok

S belészülettem – oly szokás, melyet

Megtörni tisztesb, mint megtartani.

E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,

Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:

Iszákos a nevünk s utána disznó

Cím is ragad még; s e szokás, valóban,

Bár tetteink megütnék a tökélyt,

Jó hírnevünk savát, ízét veszi.

Mint egyes ember – gyakran megesik -

Természet ütvén rá csúf bélyeget

Születésekor (miben pedig nem ok:

Mintákhoz a természet kötve nincs);

Vagy szerfölötti vér-vegyűlet által,

Mely romboló az ész bástyáinak;

Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg

Elsavanyítá a tetszetős modort:

Ily ember is, mondám, ez egy hibáért

- Viselje bár, mint természet jegyét,

Vagy vakszerencse foltját, és különben

Erénye lenne tiszta, mint az üdv,

S oly végtelen, mint embertől telik -

Ez egy hibáért a közvéleményben

Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz

Eloltja benne a nemesb valót,

Önnön gyalázatára.

Szellem jő.

HORATIO

Ni, uram, jő!

HAMLET

Ó, irgalomnak minden angyali

S ti égi szolgák, most őrizzetek!

Légy üdvezült lény – kárhozott manó,

Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,

Gonosz legyen bár célod, vagy kegyes:

De oly kérdéses alakban jelensz meg,

Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,

Király, atyám, fejedelmi dán: felelj!

Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,

Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid

Elszaggaták viaszpóláikat?

Miérthogy a sír, melybe csöndesen

Láttunk betéve, megnyitá nehéz

Márvány inyét, hogy így kivessen újra?

Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,

Egész acélban így feljársz a hold

Fakó fényére, borzasztván az éjt?

S mi, természet bohói, annyira

Megrázkódunk sok rémes gondolattól,

Mely túlhaladja értelmünk körét?

Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?

A Szellem int Hamletnek.

HORATIO

Int, hogy kövessed, mintha közleni

Akarna fontos valamit veled,

Csupán magaddal.

MARCELLUS

Ím, mily nyájasan

Lendíti karját félrébb hely felé:

De mégse menj.

HORATIO

Ne, semmi szín alatt.

HAMLET

Itt nem beszél: tehát megyek vele.

HORATIO

Ne tedd, uram!

HAMLET

De mit félnék, ugyan?

Egy tű-fokát nem ér az életem;

S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,

Mely halhatatlan lény, mint ő maga?

Lám, egyre int karjával: – én megyek.

HORATIO

De hátha kísért: a folyamba csal,

Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely

Tengerbe bókol, talpánál kiebb?

S ott más iszonytatóbb alakra válva,

Eszétől fosztja meg fönségedet,

És őrületbe ránt? Gondold meg ezt;

Kétségbeejtő már a hely maga,

Bősz képzetet szül attól minden agy,

Látván a tengert oly sok ölnyire

S hallván alatta zúgni.

HAMLET

Egyre int:

Csak menj! követlek.

MARCELLUS

De nem méssz, uram!

HAMLET

Bocsássatok.

HORATIO

Fogadj szót: nem hagyunk.

HAMLET

Sorsom kiált, és minden kis inat

E testben oly rugós keményre edz,

Mint a neméai oroszlán idegje.

Szellem int.

Mindegyre int. – Le a kezet, urak -

Kitépve magát.

Mert Isten engem! szellemet csinálok

Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!

Csak menj! követlek.

Szellem és Hamlet el.

HORATIO

A képzelődés bőszültté teszi.

MARCELLUS

Kövessük! nem jó így magára hagyni.

HORATIO

Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?

MARCELLUS

Rohadt az államgépben valami.

HORATIO

Ég hozza jóra.

MARCELLUS

Menjünk hát, kövessük.

Elmennek.

5. szín

Az emelt térnek egy félrébb eső része.

Szellem és Hamlet jőnek.

HAMLET

Hová vezetsz? szólj! nem megyek tovább.

SZELLEM

Figyelj.

HAMLET

Fogok.

SZELLEM

Az én órám közel,

Hogy visszatérjek gyötrő kénköves

Lángok közé.

HAMLET

Ó, jaj, szegény szellem!

SZELLEM

Ne szánj; figyelmezz arra komolyan

Amit beszélek.

HAMLET

Szólj, meghallani

Köteles vagyok.

SZELLEM

Az, megbosszulni is,

Ha meghallottad.

HAMLET

Mit?

SZELLEM

Én atyádnak szelleme vagyok;

Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,

S nappal bezárva lenni láng között,

Míg földi létem undok bűne mind

Kiég s letisztul. Csak ne voln’ tilos,

Börtönlakom titkát elmondani:

Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb

Szavára lelked hánytorogna fel,

Megfagyna ifju véred, s két szemed,

Köréből, mint csillag szökellne ki,

Szétválna fürtbe kondorult hajad

S élére állna minden szál külön,

Mint tüske-állat zörgő tollai:

De ily örök jelentés nem való

Hús-vér füleknek. – Ó, figyelj, figyelj! -

Ha szeretted édes atyádat valaha -

HAMLET

Ó, Isten!

SZELLEM

Bosszúld meg rút, erőszakos halálát.

HAMLET

Erőszakos?

SZELLEM

Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,

De szörnyű rút, s természet elleni.

HAMLET

Ó, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,

Mint a fohász s szerelmi gondolat,

Szálljak bosszúmra.

SZELLEM

Képesnek talállak.

Butább is volnál, mint a buja gyom,

Mely Léthe partján lustán gyökerez,

Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.

Kertemben alvám – így adják elő -

S megmart a kígyó: ily koholt mesével

Dugák be csúfra Dánország fülét

Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifjú,

Amely kigyó atyád halálra marta,

Most koronáját viseli.

HAMLET

Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!

SZELLEM

Az, a parázna, vérnősző barom;

Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal

(Ó, átkos ész, ajándék, melyek így

Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos

Kéjére színleg feddhetlen királyném

Kedvét. Ó, Hamlet, ez volt a bukás!

Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,

Hogy még karöltve járt a mátkai

Szent fogadással; egy cudarhoz esni,

Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott

Már a természet is.

De, míg a szűz erény nem tántorul,

Bár égi képben űzze bujaság:

Ellenben a kéj, bárha fényes angyal

A társa, égi ággyal eltelik

S ganajba duszkál.

De halkan! érzem a hajnal lehét;

Rövid legyünk. Amint kertemben alvám

- Ez volt szokásom minden délután -

Meglopta bátyád ezt a biztos órát,

Üvegben átkos csalmatok levével,

S fülhézagomba önté e nedű

Bélpoklos csöppjeit, melynek hatása

A vérnek oly halálos ellene,

Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,

A testbe’ minden ösvényt és kaput,

S mint tejbe csöppent oltó a tejet,

Megoltja, összerántja hirtelen

A híg, az ép vért: így történt velem:

Egyszerre undok ótvar kérgezé,

Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt;

Szép síma testemet.

Így lettem én el, hajh! testvérem által,

Éltem, királyném, koronám nekül;

Levágva épen bűneim virágján,

Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,

Nem vetve számot, sőt számolni küldve

Minden hamisságimmal fejemen:

Irtóztató! irtóztató! irtóztató! -

Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;

Ne engedd Dánia királyi ágyát

Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.

De, bárhogyan látsz e boszú müvéhez,

Elméd maradjon tiszta, és ne törjön

Anyádra lelked: bízd az égre őt

S mind a tövisre, mely keblében él

Az csípje, szúrja. Most Isten veled;

A fénybogár jelenti, hogy virrad,

Halványodik hatástalan tüze.

Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.

El.

HAMLET

Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?

A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.

Ne váljatok tüstént vénné, inak!

De tartsatok merőn. Eszembe juss?

Igen, szegény szellem, míg e zavart

Golyóban székel az emlékezet.

Eszembe juss?

Igen, letörlök emlékezetem

Lapjáról minden léha jegyzetet,

Könyvek tanácsit, képet, benyomást,

Mit vizsga ifjú-kor másolt reá;

És csak parancsod éljen egyedűl

Agyam könyvében, nem vegyülve más

Alábbvalókkal; úgy van, esküszöm.

Ó, jaj! rémséges asszony!

Ó, gaz – mosolygó, átkozott gazember!

Hol a tárcám – leírom, hadd irom le

Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;

Legalább a dán király bizonnyal az.

Ír.

No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:

És az: »Isten veled! Eszedbe jussak.«

Esküm van arra már.

HORATIO

Künn.

Uram! uram!

MARCELLUS

Künn.

Hamlet királyfi!

HORATIO

Künn.

Óvja őt az ég!

MARCELLUS

Künn.

Úgy adja Isten!

HORATIO

Künn.

Ha hó! Uram! Fönséges úr! hahó!

HAMLET

Hahó! csak erre, szolgám, erre! erre!

Horatio és Marcellus jőnek.

MARCELLUS

Nos, hercegem?

HORATIO

Mi újság, jó uram?

HAMLET

Ó, rendkivűli!

HORATIO

Mondd el, jó uram.

HAMLET

Nem, mert tovább adnátok.

HORATIO

Én, uram?

Nem én, az égre!

MARCELLUS

Én se, hercegem.

HAMLET

Mit szólatok hát: emberelme csak

Fel bírja-é gondolni ezt? – Hanem

Hallgatni fogtok?

HORATIO és MARCELLUS

Esküszünk, uram.

HAMLET

Nincs oly gazember széles Dániában[1]

Ki megrögzött cinkos ne volna.

HORATIO

Ezt

Tudtunkra adni, nincs szükség, uram,

Sírból jövő szellemre.

HAMLET

No, igaz;

Igazatok van; így hát, gondolom,

Minden további formaság nekül

Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.

Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,

Mert dolga, kedve van mindenkinek,

Amilyen, olyan; én, szegény fejem,

Lássátok, én megyek könyörgeni.

HORATIO

Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.

HAMLET

Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,

Bizony!

HORATIO

Nincs benne sértés, jó uram.

HAMLET

Szent-Patrik-úgyse, van! Horatio,

Még sok. Mi ezt a látványt illeti:

Becsűletes kisértet, mondhatom;

Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,

Barátim, e vágyat nyomjátok el;

S most, mint barátok, iskolás, vitézi

Bajtársak, egy hitvány kérést nekem

Megtesztek, úgye?

HORATIO

Meg, uram; mi az?

HAMLET

Amit ez éjjel láttatok, soha

Ki nem beszélni.

HORATIO és MARCELLUS

Nem, nem, jó uram.

HAMLET

De hát esküdjetek.

HORATIO

Hitem reá,

Hogy én nem.

MARCELLUS

Én se, jó uram; hitem rá.

HAMLET

Kardomra!

MARCELLUS

Már megesküvénk, uram.

HAMLET

De a kardomra kell! kardomra kell!

SZELLEM

Alant.

Esküdjetek.

HAMLET

Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy, te jópénz?

- Halljátok e fickót a pincelyukban? -

Lássunk a hithez.

HORATIO

Tedd fel hát, uram.

HAMLET

Ki nem beszélni, amit láttatok, soha,

Kardomra esküsztök.

SZELLEM

Alant.

Esküdjetek.

HAMLET

Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.

Jerünk idébb, urak.

Szablyámra ismét a kezeket,

S hogy a hallottról nem szóltok soha,

Kardomra esküsztök.

SZELLEM

Alant.

Esküdjetek.

HAMLET

Jól mondád, vén vakand! oly gyorsan áskálsz?

Derék egy árkász! Másuvá, barátim.

HORATIO

Ó, boldog Isten!

De mindez oly csudás, oly idegen.

HAMLET

Hát üdvözöld, mint idegent szokás.

Több dolgok vannak földön és egen,

Horatio, mintsem bölcselmetek

Álmodni képes. De jerünk tovább:

Itt, mint elébb: az Isten úgy segéljen,

Bármily fonákul viselem magam

- Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz

Ezentúl furcsa álcát öltenem -

Hogy, látva engem ilyenkor, soha

Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,

Se kétesen ily szót nem ejtetek:

»Jó, jó, mi tudjuk;« vagy: »ha mi akarnók;«

Vagy: »szólhatnánk mi;« vagy: »lehetne csak!«

Vagy bármi oly kétértelmű jelet,

Hogy dolgaimban tudtok valamit.

Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy

Legyen irgalmas, kegyelmes legnagyobb

Szükségetekben. Most esküdjetek.

SZELLEM

Alant.

Esküdjetek.

HAMLET

Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!

Most hát, egész szivemmel, jó urak,

Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy

Embertől, aminő Hamlet, telik,

Szives barátságát hogy megmutassa:

Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;

De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. -

Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.

No, jertek együtt.

Mind el.

Második felvonás

1. szín

Szoba Polonius házában.

Polonius és Rajnáld jőnek.

POLONIUS

Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki,

S ez irományokat.

RAJNÁLD

Meglesz, uram.

POLONIUS

És szörnyü bölcsen téssz, Rajnáld, ha addig

Felé se mégy, míg a viseletét

Ki nem nyomoztad.

RAJNÁLD

Volt is szándokom.

POLONIUS

Derék; derék. No lásd, öcsém, elébb is

Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;

Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,

Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,

Ügyes kérdések által rájövél,

Hogy ismerik fiam: mehetsz odább,

Anélkül, hogy sajátlag kérdenéd.

Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;

»Apját, családját – mondjad – ismerem,

Kissé magát is« – érted ezt?

RAJNÁLD

Igen,

Uram, nagyon jól.

POLONIUS

»Egy kissé magát is«,

Mondhat’d: »de jól nem; és ha az, kire

Én célozok: nagyon szilaj legény,

Ez s ez hibája« – kenj aztán reá

Csínyt, ami tetszik; ám, érts szót: ne olyast,

Mi böcstelenség, attul óvakodj;

De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott

Kirúgást, ami együtt jár az ifju

Szabad élettel.

RAJNÁLD

Mint a játék, uram,

POLONIUS

No, vagy ivás, vívás, szitok, civódás,

Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz.

RAJNÁLD

Ez böcstelenség lenne rá, uram.

POLONIUS

Nem a bizony! csak ízét jól megadd.

S nehogy másféle botrányt költs reá,

Csak, hogy magának nem mindég ura;

Mást nem akarnék; s oly csinján leheld

Rá e hibákat, hogy mint a szabadság

Szeplői, a láng-elme kitörő

Villámi, s a szilaj vér féktelen

Rohamja tűnjenek csupán elő,

Mi mindennel köz.

RAJNÁLD

Úgyde, jó uram -

POLONIUS

Hogy mért csináld ezt?

RAJNÁLD

Igen, azt szeretném

Megtudni.

POLONIUS

Hát, fiú, ez az én cselem;

S úgy gondolom, hogy a fortély talál.

Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,

Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,

Figyelj,

Az embered, kiből szót lesni célod,

Ha bármelyikben a mondott bünök

Közől fiam talált léledzeni,

Tódítja, meglásd, mint következik:

»Jaj, édes úr« – »barátom« – vagy: »kegyed« -

Vagy ami cím, vagy szójárás divat

Nép- s tájszerűleg -

RAJNÁLD

Jó; uram, tudom.

POLONIUS

Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé -

Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten.

Akartam én valamit mondani -

Hol is hagyám el?

RAJNÁLD

Tódítja majd, amint következik:

»Barátom!« »édes úr« – vagy más ilyen.

POLONIUS

»Amint következik« – igen, tudom:

Tódítja: »ismerem azt az urat;

Tegnap; vagy a minap, vagy ekkor, akkor,

Ezzel meg azzal láttam; s akkor éppen

- Jól mondja – játszott, vagy megittasult;

Labdán kocódott; vagy tán, e s ama

Jóféle házba láttam térni be,«

- Bordélyba, persze, – s így tovább. -

No, ládd-e most már:

Cseled csalétke a való csukáját

Megfogja, s így az ildom és az ész

Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel,

És görbe úton lel ki egyenest:

Igy tapogasd te is ki a fiam,

Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?

RAJNÁLD

Igen, uram

POLONIUS

Járj békével tehát.

Isten veled.

RAJNÁLD

Ó, jó uram.

POLONIUS

Példát magadról véve, lesd ki őt.

RAJNÁLD

Bizonnyal úgy fogom:

POLONIUS

S mondd, a zenét se hanyagolja el.

RAJNÁLD

Jól van, uram, jól.

El.

Ophelia jő.

POLONIUS

Hordozzon Isten! – Nos, Ophelia, mi baj?

OPHELIA

Jaj, hogy megijedék, atyám!

POLONIUS

Mitől, az Istenért!

OPHELIA

Amint szobámban varrok az elébb,

Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,

Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,

Az is kötetlen csüng bokáira,

Sápadtan mint az ünge, térdvacogva,

S oly szánalomra méltó egy alak,

Mintha pokolból futna egyenest

Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll.

POLONIUS

Őrült, miattad?

OPHELIA

Nem tudom, atyám,

De félek, az lesz.

POLONIUS

Mit szólt?

OPHELIA

Megfogá

Csuklón felül kezem, s tartá erősen,

Majd hátralépve kar-hosszányira

S másik kezét így téve homloka

Fölé, vizsgálni kezdé arcomat,

Mintha levenné. Igy állott soká;

Utóbb – megrázva kissé a karom

S fejét háromszor így himbálva meg -

Olyan keservest és nagyot sohajt,

Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,

S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,

S vállán keresztül fordítván fejét;

Csak mintha szem nélkül is tudna járni;

Mert most segélyök nélkül ki-talált

S mindvégig rám süté világukat.

POLONIUS

Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.

Valóban, ez szerelmi önkívűllét,

Amely erővel önvesztébe tör

S kétségb’esett szándékra ösztönöz,

Mint bármi szenvedély az ég alatt,

Mely ostorozza létünk. Bánom is, -

Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?

OPHELIA

Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,

Elútasítám levelit, s magát

El nem fogadtam.

POLONIUS

Ez őritette meg. Bánom, bizony,

Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék

Iránta. Féltem, csak játékot űz

S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!

De, Isten engem! oly saját hibája

Koromnak, messze vinni a gyanút,

Amily közös, hogy ildom nincs elég

Az ifjú népnél. Menjünk a királyhoz:

Hadd tudja meg; takarni több a gond,

Mint a harag fölfedni e viszonyt:

Mindketten el.

2. szín

Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Rosencrantz, Guildenstern és kíséret jőnek.

KIRÁLY

Üdv, Rosencrantz, Guildenstern, édesim!

Azonfölül, hogy látni vágytalak,

Szükség okozta gyors hivástokat,

Rátok szorulván. Hallátok bizony;

Hamlet hogyan ki van cserélve: ki, -

Mert nem hasonlít ahhoz, ami volt,

Se a kül-ember most, se a bel-ember.

Mi hozta így magán kívül, egyéb

Mint atyja elvesztése, nem birom

Álmodni se. Kérlek hát bennetek,

Hogy véle nővén kis kor óta fel,

S kedélyre, korra mindig társai,

Toldjátok udvarunknál múlatástok

Még egy kevéssel; hogy pajtásilag

Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,

Lessétek el, mi bántja titkon úgy,

Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.

KIRÁLYNÉ

Jó ifjak, ő gyakorta emleget;

Nincs ember, élve, kettő, akihez

Jobban tapadna. Hogyha tetszenék

Irántunk ennyi jóval lennetek,

S nálunk időzni egy kissé tovább

És támogatni lelkünk óhaját:

Oly köszönet vár múlatástokért,

Minőt királyi hála követel.

ROSENCRANTZ

Fölségtek, a csekély lényünk felett

Uralkodó hatalma által, inkább

Parancsol, ön magas tetszéseként,

Mint kérve kérjen.

GUILDENSTERN

És mi tesszük azt;

Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal

Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,

Parancsra készen.

KIRÁLY

Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern.

KIRÁLYNÉ

Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz.

Most szóljatok be, kérlek, oly igen

Elváltozott fiamhoz. Valaki

Menjen, vezesse Hamletemhez őket.

GUILDENSTERN

Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásink,

Kedvére és hasznára légyenek.

KIRÁLYNÉ

Úgy adja Isten.

Rosencrantz, Guildenstern, s néhány kísérő el.

Polonius jő.

POLONIUS

Királyom, a követség jóra járt,

Norvégiából vígan tért haza.

KIRÁLY

No lám, te mindig jó hir atyja voltál.

POLONIUS

Az, úgye? fölség. Hidd el, jó uram,

Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik

Az Istené s kegyes királyomé:

De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő

Nem jár oly bizton a titkok nyomán,

Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,

Hamlet királyfi mért őrűle meg.

KIRÁLY

Ha! szólj tehát; óhajtom hallani.

POLONIUS

Elébb bocsásd be a követeket;

Az én hirem legyen majd csemege.

KIRÁLY

Tégy oly kegyet velök, magad vezesd bé.

Polonius el.

Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta

Fiad rosszkedve minden kút-fejét.

KIRÁLYNÉ

Félek, hogy az nem más, mint a derék:

Atyja halála, s gyors nászunk reá.

Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.

KIRÁLY

No, majd kilessük. – Jó napot, barátim.

Nos, Voltimand, mivel bocsáta vissza

Testvérünk, a norvég király?

VOLTIMAND

Szépen köszöntet s jót kiván viszont.

Első szavunkra félben hagyatá

Az öccse hadszedését; mert elébb

Azt gondolá, hogy a polákra készül;

De majd belátta, hogy felséged ellen

Tör voltaképp: s megbosszankodva rajt’

- Hogy gyönge karja, kórja és kora

Igy rászedettek – eltiltó parancsot

Küld öccse ellen: az jön, szónak áll,

Pirongatást kap, és elvégre is

Bátyjának felfogadja, hogy soha

Fölséged ellen fegyvert nem ragad.

Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,

Háromezer tallért rendel neki,

S megbízza, hogy most már az így szedett

Hadát vezesse menten a polákra;

Kérvén – miképp itt bővebben kifejti -

Fölségedet, hogy birtokin hadát

Engedje átvonulni békésen,

Oly óvatosság s rendszabály szerint

Mint meg van írva.

KIRÁLY

Tetszik ez nekünk.

Elolvasandjuk alkalmasb időben,

S választ írunk, meghányva ez ügyet.

Köszönjük addig is hű fáradástok.

De most pihenni; majd estére vígan

Megünnepeljük az »Isten-hozottat«.

Voltimand és Cornelius el.

POLONIUS

Igy hát szerencsés véget ért ez ügy.

Uram! királyném! fejtegetni azt,

Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,

Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:

Nap-, éj-, s időpazarlás volna csak.

Azért, rövidség lévén lelke minden

Okos beszédnek, a szóár pedig

Csak teste rajta és kül cifraság:

Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:

Azt mondom, őrült; mert »őrült«, mi az?

Hanemha őrült lenni s nem egyéb.

De hagyjuk ezt.

KIRÁLYNÉ

Több tartalom! kevésb

Mesterkedéssel.

POLONIUS

Esküszöm, királyné,

Egyáltalában nem mesterkedem.

Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;

S kár, hogy való: bolondos egy figúra.

De hagyjuk abba, nem mesterkedem.

Ő hát bolond, ez áll; most hátra van

Nyomoznunk e következés okát,

Vagy inkább e kivetkezés okát.

Mert e kivetkezett következés

Okból ered, ez áll; s ebből foly ez:

Figyelmet kérek.

Van nékem egy lányom; van, mert enyém;

Ki engedelmes tiszteként, ihol,

Ezt adta nékem. Most itéljetek.–»A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Ophéliának« -

Rút szó, silány szó; »szépséges« silány szó.

De hallga csak tovább. Ím:–»gyönyörűséges fehér keblébe ím e sorokat« stb.

KIRÁLYNÉ

S ezt Hamlet írta néki?

POLONIUS

Türelem,

Felséges asszony; én igaz leszek.

»Kételd, a nap hogy forgandó,

Kételd, csillagtűz ragyog;

A valót, hogy igazmondó:

Csak ne azt, hogy hű vagyok.

Ó, édes Opheliám! rosszul megy nekem ez a verselés; nem tudom

én mértékre szedni sóhajimat: de hogy téged, ó, legjobb! Legjobban

szeretlek, azt hidd el. Isten veled.

Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet az övé leend,

Hamlet

Ezt engedelmes lányom megmutatta,

Mi több – idő, hely, alkalom szerint

Ahogy történtek – esdeklésit is

Mind bésugá nekem.

KIRÁLY

S hogyan fogadta

Szerelmét a leány?

POLONIUS

Fölséges úr,

Minek tart engem?

KIRÁLY

Egy becsületes

Hű emberemnek.

POLONIUS

Azt óhajtom is

Megbizonyítni. De mit vélne rólam,

Ha, látva nőni e forró szerelmet

(Mert észrevettem, annyit mondhatok,

Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam,

Vagy őfelsége itten a királyné,

Ha tárca lettem volna, vagy fiók;

Vagy azt mondom: »szivem! ne láss, ne hallj«;

Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:

Mit vélne rólam úgy fölségetek?

Nem én! dologhoz láttam egyenest,

S az ifjú hölgyet így fogám elő:

»Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,

Ez nem szabad«; és meghagyám neki,

Látogatásit ne fogadja el,

Se hírnökét, se semmi zálogát.

És jó tanácsom nála megfogant;

Hamlet pedig – rövid szóval kimondva -

Elébb komor lőn, éte elveszett,

Majd álma is; majd bágyadás fogá el,

Majd bamba hóbort, s fokról fokra így

Az őrülése, melyben most dühöng

És mi siratjuk.

KIRÁLY

Mit gondolsz; ez a baj?

KIRÁLYNÉ

Az meglehet, nagyon valószinű.

POLONIUS

Szeretném tudni, volt-e oly idő,

Hogy én azt mondtam: »így van; felelek«

S másképp ütött ki?

KIRÁLY

Nem; tudtomra nem.

POLONIUS

Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.

Ha engem a körülmény útasít,

Én megtalálom a rejtett valót,

Habár a föld központja rejtené.

KIRÁLY

Hogyan tehetnénk egy kisérletet?

POLONIUS

Tudjuk, el-eljár itt a folyosón

Négy óra hosszat is.

KIRÁLYNÉ

Való, szokása.

POLONIUS

Ilyenkor egyszer a leányom én

Hozzá eresztem; s a kárpit megől

Bátran kilessük a találkozást.

Ha nem szerelmes, ha nem amiatt

Veszté eszét: ne államférfiú

Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.

KIRÁLY

Jó, megkisértjük.

Hamlet olvasva jő.

KIRÁLYNÉ

Szegény amott jő s olvas komoran.

POLONIUS

El hát! könyörgök, mind a ketten el.

Legott hozzáfogok; – ó, kérem, el!

A Király, Királyné és a kíséret távoznak.

Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?

HAMLET

Jól, hál’ Isten.

POLONIUS

Ismer fönséged engem?

HAMLET

Derekasan: maga halkufár.

POLONIUS

Nem én, uram.

HAMLET

No, pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.

POLONIUS

Becsületes, uram?

HAMLET

Az hát, uram; becsületes lenni, ahogy most jár a világ,

annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.

POLONIUS

Nagyon is igaz, fönséges úr.

HAMLET

Mert ha a nap kukacot költ ki a döglött kutyában,

mivel az oly kedves, csókolnivaló dög – Van leánya?

POLONIUS

Igenis van, uram.

HAMLET

Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás, de

nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.

POLONIUS

Hogy értsem ezt?

Félre.

Mindig a leányomra céloz; de

hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Odavan,

nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is  sok kínt állottam ki

fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az,

mit olvas, fönséges úr?

HAMLET

Szó, szó, szó.

POLONIUS

De a veleje?

HAMLET

Kinek a veleje?

POLONIUS

No, annak, amit olvas fönséged.

HAMLET

Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a csúfolódó gaz kópé:

hogy öreg embernek ősz a szakálla, ráncos az orcája;

szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett

bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely

dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantul

meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra

tenni: mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg,

mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.

POLONIUS

Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.

- Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?

HAMLET

A sírba?

POLONIUS

No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton. -

Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos,

hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem

s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.

Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne,

hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én

legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.

HAMLET

Semmit se vehet el tőlem, uram, amitől oly örömest

megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.

POLONIUS

Isten maradjon fönségeddel.

HAMLET

Unalmas vén bolondjai!

Rosencrantz és Guildenstern jőnek.

POLONIUS

Hamlet királyfit keresik? – itt van.

ROSENCRANTZ

Poloniushoz.

Áldja isten, uram.

Polonius el.

GUILDENSTERN

Fönséges úr!

ROSENCRANTZ

Kegyes jó uram!

HAMLET

Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern?

Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?

ROSENCRANTZ

Mint földanyánknak sok más köz fia.

GUILDENSTERN

És boldogok, hogy nem túl-boldogok;

Szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.

HAMLET

Se talpak a cipőin?

ROSENCRANTZ

Az se, fönség.

HAMLET

Úgy hát valahol az öle körül tanyáztok, azaz

kegyei kellő közepén?

GUILDENSTERN

Bizony, csak úgy evickélünk mi.

HAMLET

A szerencse titkos részein? Ó, igaz: hiszen rima.

Mi újság?

ROSENCRANTZ

Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.

HAMLET

Úgy hát közel az ítélet napja; de újságod nem való.

No, hadd kérdjelek ki apróra, mit vétettetek, jó barátim,

a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe?

GUILDENSTERN

Börtönbe, fenséges úr?

HAMLET

Dánia börtön.

ROSENCRANTZ

Úgy az egész világ is az.

HAMLET

De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne!

s Dánia egyik legcudarabb.

ROSENCRANTZ

Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.

HAMLET

Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz;

gondolkodás teszi azzá. Nekem börtön.

ROSENCRANTZ

Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.

HAMLET

Ó boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen

birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának

rossz álmaim.

GUILDENSTERN

Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész

lénye csupán egy álom árnyéka.

HAMLET

Hisz az álom maga is puszta árnyék.

ROSENCRANTZ

Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies

természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.

HAMLET

E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelmek, a mi

ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem

mennénk az udvarhoz? mert engem ugyse, nem tudok

okoskodni.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN

Fenséged szolgálatára leszünk.

HAMLET

Világért se! Hogy elegyítnélek többi cselédim közé?

mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz

nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk,

mi hoz titeket Helsingőrbe?

ROSENCRANTZ

Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.

HAMLET

Amily koldus vagyok, még köszönet is szűkön

telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes

barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát.

De hát nem hivattak ide? Magatok jószántából

jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na, na, bánjatok

velem emberségesen; igen, igen, na: mondjátok.

GUILDENSTERN

Mit mondjunk, uram?

HAMLET

Ej na, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből

látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír

elleplezni: én tudom, a király s királyné hívatott ide.

ROSENCRANTZ

Mi célból, uram?

HAMLET

Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek

pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összehangzó

kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra

s mind, ami ezeknél drágábbat egy nálamnál jobb

szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes

irántam: hivattak vagy nem?

ROSENCRANTZ

Mit mondasz te?

HAMLET

Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak

ki vele!

GUILDENSTERN

Uram, hivattak.

HAMLET

Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét

veszi a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király

és királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy

idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden

kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal;

és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a

gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár

hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem

függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott

felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem

egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése.

S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily

határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily

kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló

angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez!

a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis,

mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az

emberben, nem – az asszonyban se, hiába mosolygasz.

ROSENCRANTZ

Eszembe sem jutott, fenséges úr.

HAMLET

Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem

gyönyörködöm az emberben?

ROSENCRANTZ

Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik

az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél

a színészekre; találkoztunk velök az úton, s ide

igyekeznek, felajánlani szolgálatukat.

HAMLET

No, amelyik a királyt játssza, szívesen fogadom:

őfelségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag

hadd forgassa kardját és pajzsát; a szerelmes nem fog

ingyen sóhajtozni; a vígszemély lejátszhatja szerepét

békével; a bohóc hadd nevettesse meg azt is, kinek

tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki

bátran, ami lelkén fekszik; habár a jámbus megsántul

is belé. Miféle színészek?

ROSENCRANTZ

Éppen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott

gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.

HAMLET

Hogy esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb

volt, mind dicsőségre, mind haszonra.

ROSENCRANTZ

Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.

HAMLET

Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam?

Van annyi közönségök?

ROSENCRANTZ

Dehogy van!

HAMLET

Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?

ROSENCRANTZ

Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de ott

van, uram, egy kotlóalja gyermek, apró torongy,

kik túlsikoltják a szavalást, amiért rettenetesen

megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s

a közönséges színházakat (mert így nevezik már)

úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak,

félve a lúdtolltól, alig mernek odajárni.

HAMLET

Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti

számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket,

csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha

közönséges színésszé nőnek (ami pedig valószínű,

hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek

nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?

ROSENCRANTZ

Volt is bizony sok hű-hó mind a két részen; a nemzet

pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket: volt oly

idő, hogy pénzt sem adtak a darabért hacsak költő

és színész üstökre nem ment benne az ellenféllel.

HAMLET

Lehetséges?

GUILDENSTERN

Ó, de mennyi fejtörésbe került ez!

HAMLET

S a gyermekhad lett a bírósabb?

ROSENCRANTZ

Az lett, fönséges úr; elbírnák azok Herculest is,

földgolyóstul.[2]

HAMLET

Nem csuda; mert ihol, a nagybátyám Dánia királya;

s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében,

húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy

arcképéért kicsiben. Szentugyse! van ebben valami

természetes, csak rá bírna jőni a philosophia.

Kívülről harsonaszó.

GUILDENSTERN

Itt vannak a színészek.

HAMLET

Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát;

az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd

teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a

színészekkel (ami pedig kívülről szépen fog mutatni,

mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a

veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám

és nagynéne-anyám csalatkoznak.

GUILDENSTERN

Miben, kegyelmes úr?

HAMLET

Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én

is megismerem a sólymot a gémtől.

Polonius jő.

POLONIUS

Minden jót, uraim!

HAMLET

Lassan.

Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik

fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott

látok, nem nőtt ám még ki a pólyából.

ROSENCRANTZ

Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg

ember második gyermek.

HAMLET

Megjósolom, azért jő, hogy a színeszekről újságoljon; csak várjatok. -

Fenn.

Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.

POLONIUS

Fönséges úr, újságot mondok.

HAMLET

De uram, én mondok újságot önnek.

»Hogy Roscius volt Rómában színész« -

POLONIUS

Színészek jöttek, fenséges úr.

HAMLET

Terefere!

POLONIUS

Becsületemre -

HAMLET

»Minden színész szamáron járt« -

POLONIUS

A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik:

tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori,

historico-pásztori, tragico-historico, tragico-comico-historico-pásztori

mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás.

Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég

könnyű nekik. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok.

HAMLET

»Ó, Jeftha, Izrael bírája« – minő kincsed vala neked!

POLONIUS

Miféle kincse volt, fenséges úr?

HAMLET

Hát -

»Egy szép leánya, több se volt

És azt szerette rendkívül.«

POLONIUS

Mindig, a leányomra!

HAMLET

Igaz-e, vén Jeftha?

POLONIUS

Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom,

igaz, szeretem is rendkívül.

HAMLET

No, nem a következik.

POLONIUS

Mi következik hát, uram?

HAMLET

Nos -

»Isten amint, sors szerint« -

aztán, tudja:

»És úgy leve, mint eleve« -

a kegyes ének első szakasza megmondja a többit, mert

lássa, itt jőnek az én időtöltéseim.

Négy vagy öt színész jő.

Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájatokat.

- Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta,

édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a

képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni

hozod azt a barkót Dániába? – Nini, az én kisasszony

szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb

van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész

cipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint

forgalomból kiment arany, meg ne repedjen a karikán

belül. Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint

francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá:

most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítő

ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk!

ELSŐ SZÍNÉSZ

Mit szavaljunk, fenséges úr?

HAMLET

Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase

adták elő; vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert

a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek;

a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem

s azoké szerint, kiknek ítélete ily tárgyakban messzebb

hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva

be színre s épp annyi szerénységgel, mint művészettel

víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs

fűszer az egyes sorokban, ami megadná az ízét, se semmi

olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára

mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely éppoly

egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint

finom. Egy helyet szerettem különösen benne: Aeneas

mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam

megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd

annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak -

»A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad« -

nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.

»A durva Pyrrhus – ő, kin fekete

Harcmez, sötét mint célja, volt – hasonló

Az éjhez, melyet a végzetszerű

Lóban görnyedve tölte – most a rém-

Sötét cimerszint ádázabbra fente.

Tetőtül talpig most merő piros,

Csíkozva iszonyún atyák, anyák,

Fiak, leányok vérivel. A vér

Rásűl s tapad az utcák pörzs-hevétől,

Amely kegyetlen s átkozott világgal

Az aljason legyilkoltakra süt.

Lángtól, haragtól felpörkölve így;

S a ráaludt vértől így bévakoltan,

Kárbunkulus szemmel, az ördögi

Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát« -

Most folytasd te.

POLONIUS

Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó

hangsúllyal és kellő mérséklettel.

ELSŐ SZÍNÉSZ

»S ím rátalál, amint üres csapást

Mér a görög felé; jó régi kardja

Elpártol és dacot hány a parancsnak:

Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,

Pyrrhus Priamra tör: sujt mérgesen,

De már süvöltő kardjának szelére

Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-

Ha érzené holt Ilium e csapást,

Lángzó tetővel talpához borul,

S egy szörnyü roppanás rabbá teszi

Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely

Tisztes Priamnak éppen száll vala

Tejszín fejére, a légben akadt,

És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,

S mintegy közömbös, cél, szándék iránt,

Veszteg marad.

De mint gyakorta vész előtt az ég

Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,

Némák a zord szelek s alant e gömb,

Mint a halál; egyszerre vad dörej

Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,

Felkölt bosszúja tettre fölveri.

S nem hullt soha csekélyebb irgalommal

Márs fegyverére, mit öröknek edz,

Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa

Lezúg Priamra most. -

Piha, ringyó Szerencse! Istenek,

Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,

Törjétek össze talpát, külleit

S az ég-oromrul a kerék-agyat

Hömpölygessétek a poklokra le!«

POLONIUS

Nagyon hosszú.

HAMLET

Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak

folytasd, kérlek; ennek bohózat kell, vagy

trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd;

térj át Hecubára.

ELSŐ SZÍNÉSZ

»De hajh! ki látná a bóbás királynét -«

HAMLET

Bóbás királynét?

POLONIUS

Az jól van; bóbás királyné jól van.

ELSŐ SZÍNÉSZ

»Rohanni puszta lábbal fel s alá,

Ijesztve oltó könnyel a tüzet,

Rongy a fején, hol másszor diadém;

Palástul vézna, elszült csípein

Ijedt zavarban felkapott lepel -

Ki látta volna, hogy méregbe mártott

Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!

Az istenek ha látták voln’ magok,

Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz

Játéka, férjét hogy aprítja fel:

A jaj-sikoltás, melybe most kitört

(Ha földi ügy hat rájok legkevésbé),

Könnyet facsar az ég izzó szeméből

S az istenekből könyörűletet.«

POLONIUS

Ni, ni! Ha el nem változott a színe; s tele

nincs a szeme könnyel! – Hagyd el, kérlek.

HAMLET

Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit.

- Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó

szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök

bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái;

s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára,

mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.

POLONIUS

Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.

HAMLET

Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj

mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el

a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és

méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál

nagyobb érdem a szívessége. Hívja be őket.

POLONIUS

Jerünk hát, urak.

Polonius s némely színészek el.

HAMLET

Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e,

öreg barátom! tudjátok a Gonzago megöletését?

ELSŐ SZÍNÉSZ

Tudjuk, fenséges úr.

HAMLET

Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére ugye meg

tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit

én csinálnék s beleszúrnék? nemde?

ELSŐ SZÍNÉSZ

Meg, fenséges úr.

HAMLET

Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán

hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.

Színész el.

Édes jó barátim,

Guildenstern- és Rosencrantz-hoz.

én már estig elhagylak: de csak mint otthon, Helsingőrben!

ROSENCRANTZ

Kegyes jó uram!

Rosencrantz és Guildenstern el.

HAMLET

Ugy; hordjon Isten: – Most magam vagyok

Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!

Nem szörnyüség az, hogy lám, e színész,

Csak költeményben, álom-indulatban

Egy eszmeképhez úgy hozzátöri

Lelkét, hogy arca elsápad belé,

Könny űl szemében, rémület vonásin,

A hangja megtörik, s egész valója

Kiséri képzetét? S mind semmiért!

Egy Hecubáért!

Mi néki Hecuba, s ő Hecubának;

Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,

Ha szenvedélyre volna oly oka,

Mint van nekem? Könnyárba fojtaná

A színpadot, s irtóztató beszéddel

Repesztené meg a nézők fülét,

Hogy a vétkes megőrüljön belé,

Képedjen az igaz, s a közönyös

Zavarba essék; elkábítaná

Magát a szem s fül érzetét. De én,

Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre,

Álomszuszikként, nem lendítve semmit;

Még szólni sem merek – nem, oly királyért

Kinek sajátján s drága életén

Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?

Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam?

Tépi szakállam, s dobja a szemembe?

Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug

A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah!

Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,

Hogy én galambepéjü ne legyek,

Vagy zsarnokság alatt elkeseredni

Epém legyen; különben már azóta

A lég minden keselyűit hízlalom

E szkláv dögével. Véres, buja gaz!

Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!

Ó, bosszu!

Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen

Szép az, valóban, és nagy hősiség,

Hogy én, a drága meggyilkolt fia,

Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz,

Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó,

És szitkozódom, mint egy nőcseléd

Vagy szobasurló.

Phí, förtelem! fuj! – Törd magad, te agy! -

Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt

Szinházban a csupán költött darab

Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan

Önként feladta bűnös tetteit;

Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény

A legcsodásabb szerven tud beszélni.

Most, e színészek által, az atyám

Megöléséhez hasonlót játszatok

Bátyám előtt: lesem minden vonását;

Lelkébe nyúlok az elevenig;

S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.

A látott szellem ördög is lehet,

Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt,

S tán gyöngeségem, mélakórom által

- Mert ily kedélyre nagy hatalma van -

A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság

Ennél különb; de tőr lesz e darab,

Hol a király, ha bűnös, fennakad.

El.

Harmadik felvonás

1. szín

Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Polonius, Ophelia,

 Rosencrantz és Guildenstern jőnek.

KIRÁLY

Hát semmi úton nem birtok eléje

Kerülni, mért ölté fel e zavart,

Roncsolva durván csendes napjait

Bomlott s veszélyes dőresége által?

ROSENCRANTZ

Bevallja: érzi ő, hogy háborog;

De hogy miért, nem mondja semmi áron.

GUILDENSTERN

Nem is találtuk könnyűnek kilesni:

Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt

Valódi hogyléte felől akarnánk

Belőle csalni bármi vallomást.

KIRÁLYNÉ

Jól fogadott-e?

ROSENCRANTZ

Mint kész udvaronc.

GUILDENSTERN

De nagy erőtetéssel hajlamin.

ROSENCRANTZ

Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,

Felelni bőkezű.

KIRÁLYNÉ

Élvekbe nem

Vonátok egy kicsit?

ROSENCRANTZ

Fenséges asszony,

Történt, hogy útban egy csapat szinészt

Értünk utól, s említők ezt neki;

Minek hallása némi látható

Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar

Körül, s parancsuk is van, gondolom,

Hogy még ma este játsszanak előtte.

POLONIUS

Való biz’ az; s fölkéri általam

Fölségteket, nézzék s hallják meg azt

A nem-tudom-mit.

KIRÁLY

Kész szivvel; s nagyon

Örvendek ily irányán.

Csak ösztönözni kell őt, jó urak,

S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.

ROSENCRANTZ

Tesszük, királyom.

Rosencrantz és Guildenstern el.

KIRÁLY

Menj, Gertrud, te is;

Mert titkon érte küldénk Hamletért,

Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,

Opheliát; az atyja és magam

Elrejtezünk, s igy látatlan, de látva,

Bizton bíráljuk e találkozást,

S magaviseletéből hozzávetünk:

Szerelmi bú-e vagy nem, amitől

Rájött e szenvedés.

KIRÁLYNÉ

Szót fogadok.

Ophelia, rád nézve azt óhajtom,

Szépséged lett legyen a boldog ok,

Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így

Erényed a jó útba viheti,

Mindkettőtök becsűletére.

OPHELIA

Vajha

Úgy légyen, asszonyom!

Királyné el.

POLONIUS

Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség; ha tetszik,

Elbúhatunk. -

Opheliához.

Te meg olvass e könyvből:

Leplezze a szinlett foglalkozás,

Mért vagy magadban. – Nem hiába mondják

Sok példa van rá – hogy ájtatos arccal,

Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk

Magát az ördögöt.

KIRÁLY

Félre.

Nagyon igaz:

Mint sebzi váddal lelkem e beszéd!

A festett rima-kép nem undokabb

Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,

Mint szörnyü tettem szépitő szavamhoz.

Ó, mily nehéz kő!

POLONIUS

Hallom lépteit:

Vonuljunk hátra, felséges uram.

Király és Polonius el.

Hamlet jő.

HAMLET

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?

Meghalni – elszunnyadni – semmi több;

S egy álom által elvégezni mind

A szív keservét, a test eredendő,

Természetes rázkódtatásait:

Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.

Meghalni – elszunnyadni – és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent. E meggondolás az,

Mi a nyomort oly hosszan élteti:

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,

Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,

Útált szerelme kínját, pör-halasztást,

A hivatalnak packázásait,

S mind a rugást, mellyel méltatlanok

Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,

Izzadva, nyögve élte fáradalmin,

Ha rettegésünk egy halál utáni

Valamitől – a nem ismert tartomány,

Melyből nem tér meg utazó – le nem

Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a

Jelen gonoszt, mint ismeretlenek

Felé sietni? – Ekképp az öntudat

Belőlünk mind gyávát csinál,

S az elszántság természetes szinét

A gondolat halványra betegíti;

Ily kétkedés által sok nagyszerű,

Fontos merény kifordul medriből

S elveszti »tett« nevét. – De csöndesen!

A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba

Legyenek foglalva minden bűneim.

OPHELIA

Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem

Láttam fönségedet?

HAMLET

Köszönöm alássan; jól, jól, jól.

OPHELIA

Uram, nehány emléke itt maradt,

Már rég óhajtám visszaküldeni,

Kérem, fogadja el.

HAMLET

Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.

OPHELIA

Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott;

S hozzá illatnak édes szavakat:

Vedd vissza, mert illatjok elapadt;

Nemes szívnek szegény a dús ajándék,

Ha az adóban nincs a régi szándék.

Itt van, fönséges úr.

HAMLET

Ha! ha! becsületes vagy?

OPHELIA

Uram!

HAMLET

Szép vagy?

OPHELIA

Hogyan, fenséges úr?

HAMLET

Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba

álljon becsületed szépségeddel.

OPHELIA

Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban mint a

becsülettel?

HAMLET

Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább

elváltoztatja a becsületet abból ami, kerítővé,

mintsem a becsület hatalma a szépséget magához

hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a

mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.

OPHELIA

Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET

Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény

e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én

nem szerettelek.

OPHELIA

Annál inkább csalódtam.

HAMLET

Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnősöket! Én

meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal

vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám

világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló,

nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint

amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem,

hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily

fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között!

Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy

közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?

OPHELIA

Otthon, uram.

HAMLET

Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot

máshol, mint saját házában. Isten veled.

OPHELIA

Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!

HAMLET

Ha férjhez mégy, ím, ez átkot adom jegyajándékul:

légy bár oly szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó:

ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba menj;

Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned,

menj bolondhoz, mert okos ember úgy is tudja bizony,

miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát;

eredj, hamar pedig. Isten veled.

OPHELIA

Ó, ég hatalma, állítsd helyre őt!

HAMLET

Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony.

Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat;

lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek

gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok.

Eredj! jóllaktam már vele; az őrített meg. Nem kell több

házasság, mondom; aki már házas, egy hiján, hadd éljen;

a többi maradjon úgy, amint van. Zárdába; menj!

Hamlet el.

OPHELIA

Ó, mely dicső ész bomla össze itten!

Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;

E szép hazánk reménye és virága,

Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,

Figyelme tárgya minden figyelőnek,

Oda van, ím, oda!

S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,

Ki szívtam zengő vallomási mézét,

Most e nemes, fölséges észt, miképp

Szelíd harangot, félreverve látom;

Nyilt ifjusága páratlan vonásit

Őrült rajongás által dúlva szét.

Ó, jaj nekem,

Hogy amit láttam, láttam; és viszont,

Hogy amit látok, látom az iszonyt!

A Király és Polonius jőnek.

KIRÁLY

Szerelem! nem arra tart e szenvedély!

Se a beszéd, bár egy kissé laza,

Nem volt bolondság. Van valami lelkén,

Amin kotolva űl e mélakór,

S minek kikölte és felpattanása

Veszélybe dönthet. Azt, hogy megelőzzem,

Gyors eltökéléssel így gondolám:

Menjen sietve Angliába Hamlet,

Megkérni az elmulasztott adót:

Talán a tenger, a kültartományok

Sokféle tarka tárgya kiveri

Ezt a szivébe rögzött valamit,

Melyhez tapadt elméje kiragadja

Önnönmagából. Mit mondasz reá?

POLONIUS

Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj

Első csirája és eredete

Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!

Nem kell, hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,

Hallottuk azt mind. – Felséged magas

Tetszésitől függ, de én azt javaslom:

Királyné anyja most játék után

Hivassa bé őt, és négy szem között,

Szép szóval bírja rá, ha felfödözné

E bú okát; fogja rövíden őt;

Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,

Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:

Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová

Elcsukni jónak látja bölcseséged.

KIRÁLY

Úgy légyen; én is amellett vagyok:

Őrizve járjanak őrült nagyok.

El mind.

2. szín

Terem ugyanott.

Hamlet és néhány színész jő.

HAMLET

Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted:

lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod,

mint sok szinész, akár a város dobosa kiáltná ki

verseimet. Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeddel,

így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély

valódi zuhataga, szélvésze, s mondhatnám forgószele

közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és

szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ó, a lelkem

facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű

fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká,

a szenvedélyt, csakhogy a földszint állók[3] füleit

megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb

nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és

zaj. Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a

dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél.

Kerüld azt, kérlek.

ELSŐ SZÍNÉSZ

Bízza rám, fönséges úr.

HAMLET

Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj

saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt

a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve

arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd:

mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték

céljától, melynek föladata most és eleitől fogva

az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a

természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát,

a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század

testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha

ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatlant

megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig

ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom

egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én

is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól,

nagyon pedig – kik, Isten bűnül ne vegye, se

keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését,

taghordozását nem bírva követni; úgy megdölyfösködtek,

úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet

valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta

jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.

ELSŐ SZÍNÉSZ

Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen

levetkeztük.

HAMLET

Vessétek le egészen! No meg, aki köztetek a bohócot

játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki;

mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek,

hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha

szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata

forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú

becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él.

Menjetek, készüljetek.

Színészek el.

Polonius, Rosencrantz és Guildenstern jőnek.

Nos, uraim? eljön a király megnézni a darabot?

POLONIUS

El, a királyné is, mindjárt pedig.

HAMLET

Mondd a színészeknek, siessenek.

Polonius el.

S önök, mindketten, úgye szívesek

Lesznek segítni a siettetésben?

KETTEN

Megyünk, fönséges úr.

Rosencrantz és Guildenstern el.

HAMLET

Hol vagy, Horatio?

Horatio jő.

HORATIO

Itt, kedves úr,

Szolgálatára.

HAMLET

Halld, Horatio:

Te éppen olyan férfi vagy, minővel

Szerettem, hogy közöm volt valaha.

HORATIO

Ó, kedves úr -

HAMLET

Nem hízelgek, ne hidd;

Mi boldogúlást várhatnék tetőled,

Kinek mid sincs, jó kedveden kivűl,

Mely táplál és ruház? Mért hízelegni

Egy ily szegénynek? – Nem; a cukrozott nyelv

Ám nyalja a sületlen fényüzést,

Görbessze hajlós térde kapcsait,

Hol a farkcsóválás hasznot terem.

Hallgass ide.

Mióta választásim asszonya

Én drága lelkem, s emberek között

Különbséget bir tenni: tégedet

Pecsételt el magának; mert te, bár

Szenvedve mindent, úgy től, mint aki

Semmit se szenved; férfi vagy, ki a

Sors öklözését vagy jutalmait,

Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek

Vérével úgy vegyült itélete,

Hogy nem merő síp a sors ujja közt,

Oly hangot adni, milyent billeget.

Férfit nekem, ki szenvedélye rabja

Nem lett soha! s én szívem közepén,

Szivem szivében hordom azt, miképp

Most tégedet. De már kissé sok is. -

Ma színjáték lesz a király előtt,

S egy jelenet közel jár ahhoz, amint

Atyám halálát elmondtam neked;

Kérlek, ha majd ez a rész fölkerül,

Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,

Lesd a királyt jól: ha rejtett büne

Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:

A kárhozatnak lelke volt, amit

Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét,

Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;

Mert én arcába kapcsolom szemem;

S majd összevessük a látszat felől

Kettőnk itéletét.

HORATIO

Jó lesz, uram;

Ha meglop engem a játék alatt,

S rá nem sütöm: fizetem a lopást.

HAMLET

Már jőnek: bárgyunak kell látszanom.

Foglalj helyet.

Dán induló. Harsonák.

Király, Királyné, Polonius, Ophelia,

Rosencrantz, Guildenstern és mások jőnek.

KIRÁLY

Hogy van Hamlet öcsénk?

HAMLET

Felségesen, mákugyse! a kaméleon kosztján:

levegőt eszem, ígéret töltelékkel. Kappant

se hizlalnak így.

KIRÁLY

Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az

én mondásom.

HAMLET

Nem ám, de az enyém se már. – Uram, ön játszott

egyszer az egyetemen, mondja?

POLONIUS

Igen, bizony, fönség; s jó színésznek tartottak.

HAMLET

S mi volt a szerepe?

POLONIUS

Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.

HAMLET

Na ugyan brutális szerep volt tőle: megölni egy

ily capitális borjút. – Készen a játszók?

ROSENCRANTZ

Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.

KIRÁLYNÉ

Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.

HAMLET

Nem, kedves anyám, itt vonzóbb érc van.

POLONIUS

Ahá! tetszik látni?

HAMLET

Kisasszony, ölébe fekhetem?

Ophelia lábaihoz dőlve.

OPHELIA

Nem, uram.

HAMLET

Azaz, ölébe hajthatom a fejem?

OPHELIA

Igen, uram.

HAMLET

Azt gondolja, pórias értelemben vettem?

OPHELIA

Semmit se gondolok, uram.

HAMLET

Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!

OPHELIA

Tessék?

HAMLET

Semmit se mondtam.

OPHELIA

Jókedve van, fönséges úr.

HAMLET

Kinek? Nekem?

OPHELIA

Igenis.

HAMLET

Ó, boldog Isten! hisz én vagyok a világ első bohóca.

Ki tehet arról, ha jó kedve van; hisz látja, mily

vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg,

csak két órája.

OPHELIA

Dehogy: kétszer két hónapja is van már, fönség.

HAMLET

Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én coboly köntöst

csináltatok. Uramfia, két hónapja s még el sincs

felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy

embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy,

Mária ugyse! templomot építsen ám, különben eszébe

sem jut senkinek; úgy jár, mint a fa ló, melynek

sírverse így hangzik: »Mer’ ó! mer’ ó! már a fa

ló el van feledve.«

Hoboják. A némajáték föllép.

Jő egy Király és egy Királyné, igen nyájaskodva.

A Királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik.

A Király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy

virágpamlagra fekszik. A Királyné látva, hogy

elszunnyadt, távozik. Most jő egy cinkos, koronáját

leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a király fülébe,

elmegy. A Királyné visszatér, s halva látván férjét,

szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy

három néma személlyel, ismét megjelenik, s bánkódni

látszik a Királynéval. A holttestet elviszik. A

mérgező ajándékkal udvarol a Királynénak; az eleinte

útálatot, nem-akarást fejez ki; de végre elfogadja

szerelmét.

OPHELIA

Mit jelent ez, fönséges úr?

HAMLET

E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.

OPHELIA

Talán a darab velejét mutatja a némajáték?

HAMLET

Mindjárt megtudjuk eme fickóktól: mert a

színészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.

OPHELIA

Elmondják, mit jelent e némajáték?

HAMLET

El ám, s minden néma játékot, amit velök játszanék;

csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem

szégyellik elmondani, mit jelent.

OPHELIA

Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.

PROLÓGUS

»Magunk imé, s tragédiánk

Fölségtek elé borulánk:

Kérjük, figyeljen tűrve ránk.«

HAMLET

Prológus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?

OPHELIA

Rövid biz az, fönség.

HAMLET

Mint a nő szerelme.

Jön a színpadi Király és Királyné.

SZÍNÉSZ KIRÁLY

Már Phoebus ím harmincadszor kerűl

Neptun sós árja s a földgömb körűl;

S harminc-tizenkét hold kölcsön világa

Tizenkét harmincszor tűnt a világra;

Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:

Kezünket Hymen, szívünk szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ

Még egyszer annyi holdat és napot

Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.

De jaj! felséged máris oly beteg

- Ép volta eltűnt, kedve csüggeteg -

Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,

Uram, ne hagyjon téged a remény;

Arányt tart nőben féltés, szerelem:

Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.

No már, szerelmem jól tudod, minő:

Félelmem azzal egy arányba’ nő,

Nagy szeretet fél, apró kételyen:

S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLY

Itt hagylak, édes, nem soká pedig:

Szerves erőm már lanyhán működik;

Te élj, szeretve és tisztelve, még

E szép világban; s tán egy oly derék

Férj oldalán -

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ

Ne a többit! ne, ó;

Ily szerelem szivemnek áruló!

Másod férjemmel átkozott legyek;

Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.

HAMLET

Félre.

Üröm, üröm.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ

A második nász indító oka

Szennyes haszonvágy, szerelem soha;

Másodszor öltem meg holt férjemet,

Ha második férj csókol engemet.

SZÍNÉSZ KIRÁLY

Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;

De fogadásunk gyakran füstbe vész.

Föltételünk emlékezésnek rabja:

Vérmes szülött, de már számlálva napja;

Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;

Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.

De kell; szükség felednünk e rovást,

Az ily magunkra felrótt tartozást:

Mert amit így fogad a szenvedély,

A szenvedéllyel oda lesz a cél.

Erős bú, vagy öröm, feltétele

Foganatát magával rontja le:

Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,

Az sír, ez örvend minden kis okon.

Nem örök e világ; az sem csoda,

Ha sorsunkkal a szeretet oda:

Mert hogy melyik vezérli, vitapont:

Szerelem-é a sorsot, vagy viszont?

Nagy férfi buktán, lásd, kegyence fut;

Szegény kapós lesz, amint polcra jut:

Igy, a szeretet sorsunk’ követi;

Ki nem szorul barátra, lesz neki;

S ki álbarátot szükségben kisért,

Ellent csinálni biztos útra tért. -

De, visszatérve honnan indulék:

Sors, akarat oly ellensarki vég,

Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;

Miénk a szándok, nem sükere ennek.

Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod:

De elhal eszméd, ha férjed halott.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ

Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!

Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!

Kétségre váljon remény, bízalom!

Börtön magánya légyen vígaszom!

Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,

Ha mire vágytam, minden kedveset!

Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:

Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!

HAMLET

Ha most ezt megszegné!

SZÍNÉSZ KIRÁLY

Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:

Menj, hadd csalom meg ezt a hosszu délt

Álommal, édes.

Elalszik.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ

Ringasson az álom;

Ármány soha kettőnk közé ne szálljon.

El.

HAMLET

Asszonyom, hogy tetszik a darab?

KIRÁLYNÉ

A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.

HAMLET

Ó, de szavát tartja ám!

KIRÁLY

Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?

HAMLET

Nincs, nincs; hiszen csak tréfálnak, tréfából

mérgeződnek; semmi bántó a világon.

KIRÁLY

Hogy is hívják a darabot?

HAMLET

Az egérfogó. Hogy miért úgy? Képletesen. A darab

egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol; Gonzago

neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják.

Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged

lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem

érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.

Lucianus jő.

Ez valami Lucianus, a király öccse.

OPHELIA

Fenséged nagyon jó kórus.

HAMLET

Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt,

csak már látnám a szökdelő bábokat.

OPHELIA

Csapkod, uram, csapkod.

HAMLET

Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az

ostorom csapóját.

OPHELIA

Mindegyre jobb – s rosszabb.

HAMLET

Arra esküsznek férjeikkel is – Kezdj belé már, gyilkos;

ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd lám:

»A károgó holló bosszút üvölt« -

LUCIANUS

Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem,

Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.

Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,

Melyet Hekate hármas átka nyom,

Varázserőd, ádáz tulajdonod

Ez ép élten most kell bitorlanod.

Mérgét az alvó fülébe önti.

HAMLET

Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom,

Gonzago; igaz, meglett történet, meg is van irva

választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan

nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.

OPHELIA

A király föláll.

HAMLET

Mit! megijedt, vak tűztől?

KIRÁLYNÉ

Hogy van, felséges férjem?

POLONIUS

Félbe kell hagyni a darabot.

KIRÁLY

Világot ide! Menjünk.

MIND

Világot! Világot!

Mind el, Hamleten és Horation kivül.

HAMLET

Ám sírjon a nyíl verte vad:

Ép gimnek tréfaság;

Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:

Igy foly le a világ.

Nos, barátom (ha másképp szerencsém hátat forditana),

ez meg egy toll-erdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor

kivágott cipőimen, nem bejuttatna engem akármely

színészcsapatba, vagy hogy?

HORATIO

Fél jutalom-játékra.

HAMLET

Egészre, ha mondom.

Mert hát, tudod, hű Dámonom,

Ez ország, bírta bár

Hajdan Jupiter: bírja most

Egy, egy füles – pityke.

HORATIO

Rímelhetett volna, fönség.

HAMLET

Ó, édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék

tenni a szellem szavára. Vetted észre?

HORATIO

Nagyon jól, fenséges úr.

HAMLET

Mikor a mérgezés következett -

HORATIO

Nagyon jól megjegyeztem.

HAMLET

Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!

Mert hát, ha a király nem szereti

Komédiánkat – hát nem kell neki.

Rosencrantz és Guildenstern jőnek.

Zenét, hé!

GUILDENSTERN

Fönséges úr, engedjen egy szót.

HAMLET

Akár egész históriát, uram.

GUILDENSTERN

Fönséges úr, a király -

HAMLET

Nos, mi lelte?

GUILDENSTERN

Egész magánkívül lett szobájában.

HAMLET

Italtól, uram?

GUILDENSTERN

Nem, fönség, inkább az epétől.

HAMLET

Ön bölcsessége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az

orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót

neki, az még inkább epesárba ejtené.

GUILDENSTERN

Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait,

ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.

HAMLET

Szelíd vagyok, uram; – beszéljen.

GUILDENSTERN

Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban

küldött fenségedhez.

HAMLET

Örvendek, hogy szerencsém van.

GUILDENSTERN

Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariasság nincs helyén.

Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem

anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az

én visszatértem leend vége küldetésemnek.

HAMLET

Uram, azt nem tehetem.

GUILDENSTERN

Mit, fönség?

HAMLET

Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly

válasszal, aminő telik tőlem, parancsoljon ön vagy

inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet,

hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön -

ROSENCRANTZ

Igen, ezt izeni. Fönséged magaviselete őfelségét

megdöbbenté s bámulatba ejté.

HAMLET

Ó, csodálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet!

De semmi következmény sincs anyám bámulatának

sarkában, ugye? Tudassa.

ROSENCRANTZ

Mielőtt fenséged lefekünnék; beszélni kíván vele

magánszobájában.

HAMLET

Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is.

Van még valami ügyök velem?

ROSENCRANTZ

Fönséges úr, engem egykor szeretett.

HAMLET

Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!

ROSENCRANTZ

Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja

be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja

barátjától.

HAMLET

Előmozdítás kellene, uram.

ROSENCRANTZ

Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy

örökössé teszi Dániában?

HAMLET

Jaj uram, de »míg a fű megnő« – a közmondás egy kissé

kopott.

Fuvolát hoznak.

Ó, a fuvola! Hadd lám – csak hogy szabaduljak tőletek.

- Mért akartok ti kerűlgetve szelet fogni tőlem,

mintha hálóba akarnátok terelni?

GUILDENSTERN

Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem

is udvariatlan.

HAMLET

Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?

GUILDENSTERN

Nem tudok, fenség.

HAMLET

De ha kérlek.

GUILDENSTERN

Higgye el, nem tudok.

HAMLET

Esedezem.

GUILDENSTERN

Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

HAMLET

Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e

szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal

lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni.

Látod, ezek a billentyűi.

GUILDENSTERN

De én éppen azokat nem bírom harmónia zengedezésre

vezényelni; nincs hozzá ügyességem.

HAMLET

No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem.

Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet;

kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját

kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis

eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok

szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb

énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok

bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem

bírtok játszani rajtam.

Polonius jő.

Isten áldja, uraim.

POLONIUS

Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt

pedig.

HAMLET

Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.

POLONIUS

Isten engem, valóságos teve alakú.

HAMLET

Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

POLONIUS

A háta olyan, mint a menyétnek.

HAMLET

Vagy inkább cethalforma?

POLONIUS

Nagyon hasonló a cethalhoz.

HAMLET

No hát, mondja anyámnak, megyek tüstint. – Csak addig

tesztek engem bolonddá, ameddig kedvem tartja. -

Megyek tüstint.

POLONIUS

Mondom.

El.

HAMLET

»Tüstint« szót könnyű mondani. – Hagyjatok egyedül, barátim.

Rosencrantz, Guildenstern és Horatio el.

Most van az éjnek rémjáró szaka,

Minden sír ásít, s maga a pokol

Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,

S oly szörnyű tettet bírnék elkövetni,

Hogy a napfény reszketve nézne rá.

De csitt! anyámhoz. – Ó, szív! el ne nyomd

Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe

A Néro lelke szálljon valaha:

Legyek kegyetlen, ne vértagadó.

Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.

Nyelv s szándok ebben kétszinű legyen:

Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,

Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet.

El.

3. szín

Terem, ugyanott.

Király, Rosencrantz és Guidenstern jőnek.

KIRÁLY

Nem szeretem bolondságát; se oly

Bizton nem állunk, hogy bitangra hagyjuk.

Készüljetek hát: mindjár’ kiadom

A megbizót, el, Angliába véle!

E hon határa nem tür oly veszélyes

Kockáztatást, minővel fenyeget

Hóbortja minden órán.

GUILDENSTERN

Készülünk.

Szent, istenes gond az, megtartani

Épségben annyi sok, sok lelket, amely

Fölséged által él s táplálkozik.

ROSENCRANTZ

Egyes magánélet is köteles;

Az ész hatalma- s minden fegyverével,

Megóvni ártalomtul önmagát;

De sokkal inkább egy olyan lehellet,

Melynek javától ezrek élte függ.

Fölség lehúnyta nem egyes halál:

Mint örvény rántja bé egész körét;

Hegycsúcson álló roppant nagy kerék az;

Melynek magas küllőin sok ezer

Kisebb tárgy bécsapolva s kötve van;

Ha egyszer indul: minden függelék,

Apró kiséret, zúgva követi

A mély bukásba. Ha király sóhajt,

Mindég az összes nép nyög arra jajt.

KIRÁLY

Övedzzetek hát e gyors útra, kérlek;

Mert láncra verjük ezt a rettegést:

Nagyon szabad lábon jár.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN

Sietünk.

Rosencrantz és Guildenstern el. Polonius jő.

POLONIUS

Most indul éppen anyjához, uram.

Én elvonúlok a kárpit mögé

S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól,

De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás),

Kell más tanú is, az anyán kivűl

- Mert részrehajlók természet szerint -

Hogy lesse a szót, így alkalmilag.

Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még

Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.

KIRÁLY

Köszönöm, kedves úr.

Polonius el.

Ó, rút az én bünöm, s az égre bűzlik!

Az eredendő átok űl azon:

Vérgyilkolás! – Könyörögni nem tudok;

S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van,

Vétkem legyőzi a hév szándokot;

És mint kinek két sürgős dolga van,

Itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak,

Mindkettőt elhagyom. Mit! volna bár

Ez átkozott kéz kétszer ennyi vastag

A bátya-vértől: nincs elég eső

Az üdv egében, hogy fehérre mossa,

Mint a fehér hó? Mért van irgalom,

Ha nem, hogy a bünt rontsa meg csupán?

S mi az imádság két malasztja, mint

Felfogni a bukót, és a bukottnak

Kegyelmet nyerni? Föl tehát, szemem!

A vétek elmult. Ó! de mily könyörgés

Szolgál javamra helyzetem szerint?

»Bocsásd meg undok gyilkosságomat!« -

Az nem lehet; hisz most is birtokomban

Mindaz, miért a vétket elkövettem:

Koronám, saját dicsvágyam, és királyném.

Nyerhet malasztot, ki bünhöz tapad?

Mert e veszett világban aranyos

Kezű gonoszság félretol jogot,

S a vétek árán gyakran megveszi

Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:

Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz

Mivoltaként áll, s arra kényszerít,

Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel,

Valljuk be nyilván: És most? mi marad?

Kisértsd meg, a bünbánat mit tehet:

Mit nem tehet az? Ó, de mit tehet

Annak, ki bűnét bánni képtelen?

Ó, szörnyű helyzet! Ó, szív, fekete,

Mint a halál! S te, ó, lépen ragadt

Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!

Ó, égi kar, segélj! Próbát teszek:

Hajolj, merő térd; és te szív, acél

Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,

Mint a ma-szűlt csecsemő inai.

Még minden jóra válhat.

Letérdel.

Hamlet jő.

HAMLET

Most megtehetném, top! imádkozik.

És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.

Igy állok én bosszút? – Megfontolandó.

Atyámat egy gazember megöli,

S én, ez apának egyetlen fia,

Azt a gazembert mennyországba küldöm.

Hisz ez díj, jutalom, nem bosszúállás.

Ő az atyámat hízottan, kenyér

Elégségében ölte meg, midőn

Virágzott bűne, mint nyiló tavasz;

S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll

A számadása most? de emberi

Körülmények s gondolkozás szerint

Súlyos lehet. S én bosszút álltam-e

Ha rajt’ ütök, midőn tisztálja lelkét,

Midőn ama nagy útra kész, megért?

Nem.

Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást.

Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,

Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,

Kockázik, esküdöz, s olyat csinál,

Min üdvösség zamatja semmi sincs:

Akkor bököm le, hogy két sarka égre

Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,

S mint a pokol, hová megy, fekete.

De vár anyám; – te díjad megkapod:

E gyógyszer nyújtja csak beteg napod.

El.

A Király fölkel és előbbre jő.

KIRÁLY

Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:

Szó eszme nélkül mennybe sose hat.

El.

4. szín

Szoba ugyanott.

Királyné és Polonius jő.

POLONIUS

Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném:

Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;

Most is csupán felséged állt közötte

S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;

Csak kérem, bánjon kereken vele.

HAMLET

Künn.

Anyám, anyám, anyám!

KIRÁLYNÉ

Csak bízza rám: ne féltsen engemet.

Vonuljon vissza; hallom lépteit.

Polonius elrejtezik.

Hamlet jő.

HAMLET

Nos hát, anyám, mi tetszik?

KIRÁLYNÉ

Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.

HAMLET

Anyám, nagyon megsértetted atyámat.

KIRÁLYNÉ

Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.

HAMLET

Menj, menj; kötözködő nyelved gonosz.

KIRÁLYNÉ

Mi volt ez, Hamlet?

HAMLET

Mi baj, édesem?

KIRÁLYNÉ

Feledtél?

HAMLET

Nem, a szent keresztre! nem:

Ön a királyné, férje öccse’ nője;

De – bár ne volna az – anyám is ön.

KIRÁLYNÉ

Ha így van, küldöm, aki bír veled.

HAMLET

Jer, jer, ne moccanj; ülj le csöndesen:

Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,

Mely megmutatja szíved bensejét.

KIRÁLYNÉ

Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?

Segítség!

POLONIUS

A kárpit megett.

Hó! segítség! hej! segítség!

HAMLET

Hahó! patkány?

Kardot ránt.

Meghalt; itt egy arany rá!

Meghalt.

Átszúr a kárpiton.

POLONIUS

A kárpit megett.

Végem van. Ó -

KIRÁLYNÉ

Jaj! mit tevél?

HAMLET

Hát tudom én, mit. A király?...

Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust.

KIRÁLYNÉ

Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!

HAMLET

Véres biz’ ez, s majd oly gonosz, anyám, mint

Megölni egy királyt, s öccsével élni.

KIRÁLYNÉ

Királyt, megölni?

HAMLET

Azt mondám, igen -

Poloniusra.

Szegény izgága vén bolond, nyugodj.

Különbnek véltelek; magad kerested:

Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom. -

Ne törd kezed. Pisz! ülj le csöndesen,

Én hadd töröm a szíved; mert fogom,

Ha törhető anyagból van csinálva;

Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,

Hogy minden érzés ellen bástya lett.

KIRÁLYNÉ

Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán

Mer rám zajongni?

HAMLET

Oly tettet, mitől

Lehámlik a kegy, az illem pirul;

Képmutató lesz az erény; lehull az

Ártatlan szerelem szép homlokáról

A rózsa, és pokolvar váltja föl;

Mitől olyan lesz a nász-fogadás,

Mint kockajátszók hazug esküi.

Oly tettet, ó! mely ama testi frigynek

Kitépi lelkét, szó-árrá teszi

A hit malasztját. Az ég arca lángol,

Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,

Bús képpel, mint majd ítélet-napon,

Belébetegszik.

KIRÁLYNÉ

Hajh! miféle tett az,

Mely már a címlapon igy mennydörög?

HAMLET

Tekints e képre, s e másikra itt,

Két férfi-testvér hű ábráira.

Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:

Hypérjon fürtök; homlok Jupiter

Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget

S parancsol egyben; állás Mercuré.

Most száll le, egy égcsókoló tetőre;

Oly összetétel és idom, valóban,

Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet

Nyomott reája, biztosítani

Egy férfit a világnak. Ez vala

Férjed; tekintsd már a következőt.

Im, férjed ez; mint üszögös kalász

Az ép testvért rohasztva. Van szemed?

Elhagyhatád e szép hegylegelőt,

Hogy e mocsáron hízz? Hah! van szemed?

Szerelmed nem okolhadd; hisz korodban

A hejjehujja vér szelíd, hunyász,

S hallgat az észre; de micsoda ész az,

Mely ettül erre száll! Érzésed, az van,

Mert hogy mozognál másképp: ámde béna

Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,

Igy elmehábor sem tevé soha

Rabbá az érzést, hogy választani

Épen ne tudjon, ily különbözőkben.

Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,

Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet

Látás nélkül, vagy fül, szem kéz ne’kül,

Szaglás minden ne’kül, vagy bármi hű

Érzéked egy-egy kóros része, így

El nem tompulhatott.

Fuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,

Ha így lázongsz egy tisztes anyanő

Csontjában, akkor a láng ifjuság

Erénye, öntüzében olvadó

Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,

Midőn az ifjú hév ösztön kirúg,

Ha már a csupa fagy ily lánggal ég

S az ész a vágynak keritője lesz!

KIRÁLYNÉ

Ó, Hamlet! ne beszélj.

Lelkem mélyébe fordítod szemem,

Hol több olyan folt árnya látszik, amely

Soha ki nem mén.

HAMLET

Hah! egy zsíros ágy

Nehéz szagú verítékében élni;

Bűzben rohadva mézeskedni ott

A szurtos almon -

KIRÁLYNÉ

Ó, ne mondd tovább!

Fülembe mint tőr hatnak szavaid;

Ne többet, édes Hamlet.

HAMLET

Egy gyilkos, egy gaz;

Egy szkláv, ki első férjed tizedének

Még huszadrésze sincs; egy váz király!

Ország, uralkodás zsebtolvaja,

Ki polcról lopta el a koronát,

Úgy dugta zsebre.

KIRÁLYNÉ

Ó, ne többet.

Szellem jő.

HAMLET

Egy kapca-, rongykirály. -

Mennybéli őrzők! lengjetek körül

Védszárnyatokkal. Mit kívánsz, kegyes alak?

KIRÁLYNÉ

Haj! őrült csakugyan.

HAMLET

Dorgálni jössz-e késkedő fiad,

Ki múlni hágy időt és szenvedélyt

S nem hajtja végre rettentő parancsod?

Ó, szólj!

SZELLEM

Eszedbe jusson. Csak azért

Jövék, hogy edzzem tompult szándokod.

De nézd, anyádon mily réműlet űl,