/ Language: Hungary / Genre:antique

Romeo és Júlia

William Shakespeare


William Shakespeare

Romeo és Júlia

Fordította: Kosztolányi Dezső

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár

Magyar Elektronikus Könyvtárából származik:

http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette (szerkesztette: Schiff Beáta),

további PRC könyvek a Kindle Tékában:

http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

A borítón szereplő kép a

http://www.illusionsgallery.com

weboldalról származik.

Tartalom

SZEMÉLYEK

ELŐHANG

Első felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

4. szín

5. szín

Második felvonás

1. szín

2. szín

Harmadik felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

Negyedik felvonás

1. szín

2. szín

3. szín

4. szín

5. szín

6. szín

7. szín

Ötödik felvonás

1. szín

2. szín

Személyek

ESCALUS, Verona hercege

PÁRIS, ifjú nemesúrfi, a herceg atyjafia

MONTAGUE  | a két viszálykodó ház fejei

CAPULET      |

ÖREG CAPULET, Capulet nagybátyja

ROMEO, Montague fia

MERCUTIO, a herceg rokona, Romeo barátja

BENVOLIO, a herceg rokona, Romeo barátja

TYBALT, Capuletné unokaöccse

LŐRINC   | Ferenc-rendi barátok

JÁNOS      |

BOLDIZSÁR, Romeo szolgája

PÉTER, Júlia dajkájának szolgája

SÁMSON      | szolgák Capuletéknél

GERGELY   |

ÁBRAHÁM, szolga Montague-éknál

EGY PATIKÁRIUS

HÁROM MUZSIKUS

PÁRIS APRÓDJA

MÁSIK APRÓD

ŐRTISZT

MONTAGUE-NÉ

CAPULETNÉ

JÚLIA, Capuleték leánya

JÚLIA DAJKÁJA

KAR

Veronai polgárok, férfiak, nők a két házból,

álarcosok, őrök, nappali és éjjeli kíséret

Szín: Verona, az ötödik felvonásban Mantova

ELŐHANG

KAR

(jön) Két nagy család élt a szép Veronába,

Ez lesz a szín, utunk ide vezet.

Vak gyűlölettel harcoltak hiába,

S polgárvér fertezett polgárkezet.

Vad ágyékukból két baljós szerelmes

Rossz csillagok világán fakadott,

És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,

Elföldelik az ősi haragot.

Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,

Szülők tusáját, mely sosem apad,

Csak amikor már sarjuk föld alatt van:

Ezt mondja el a kétórás darab.

Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,

És ami csonka itten, az egész lesz.

ELSŐ FELVONÁS

1. SZÍN

Verona. Köztér.

Sámson és Gergely karddal, pajzzsal fölfegyverkezve jön

SÁMSON

Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.

GERGELY

Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.

SÁMSON

Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.

GERGELY

Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.

SÁMSON

Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.

GERGELY

Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.

SÁMSON

De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, fölindulok.

GERGELY

Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.

SÁMSON

Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.

GERGELY

De mi nem lányokkal harcolunk, komé.

SÁMSON

Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.

GERGELY

Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.

SÁMSON

Majd helybenhagyom őket én.

GERGELY

Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?

SÁMSON

Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember vagyok.

GERGELY

Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.

SÁMSON

Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.

GERGELY

De én már hátul se födözlek föl.

SÁMSON

Sose félts engem.

GERGELY

Félt a nyavalya.

SÁMSON

Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.

GERGELY

Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.

SÁMSON

És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.

Ábrahám, Boldizsár jön

ÁBRAHÁM

Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON

Csak úgy fügét mutatok.

ÁBRAHÁM

Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON

(félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?

GERGELY

(félre Sámsonhoz) Dehogy.

SÁMSON

Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.

GERGELY

Talán belénk akar kend kötni?

ÁBRAHÁ

Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.

GERGELY

Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.

ÁBRAHÁM

De nem különb.

SÁMSON

No jól van, komé, jól van.

GERGELY

(félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.

SÁMSON

Különb az, komé, különb.

ÁBRAHÁM

Hazudsz.

SÁMSON

Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mestervágásod.

Vívnak, Benvolio jön

BENVOLIO

Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)

Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.

Tybalt jön

TYBALT

Hát karddal állsz e pipogyák közé?

Na rajta, és nézz szembe a halállal.

BENVOLIO

Békét akartam: dugd be kardodat,

Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.

TYBALT

Karddal papolsz békét? Utálom azt,

Akár a poklot s minden Montague-t.

Rongy, védd magad!

Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd polgárok jönnek botokkal

POLGÁROK

Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!

Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!

Capulet hálóköntösben jön Capuletnével

CAPULET

Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!

CAPULETNÉMankót, mankót! – minek neked a kard?

CAPULET

A kardomat! – Vén Montague is itt van,

Hogy rázza rám ingerkedő vasát.

Montague, Montague-né jön

MONTAGUE

Gaz Capulet – hagyj engem, hagyj, ha mondom.

MONTAGUE-NÉ

Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.

Herceg jön, kíséretével

HERCEG

Ti békebontó, zendülő cselédek,

Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:

Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!

Hát lángotok az eretekbe zajgó

Bíborpatakkal oltanátok el?

Halálfia, ki vérszínű kezéből

Le nem veti ádázkodó vasát

És most se hallgat feldühödt urára. -

Csip-csup szavak miatt már harmadízben

Polgárviszály támadt, zavarva békénk,

Miattatok, Capulet s Montague,

Verona agg polgárai pedig

Lerúgva tisztes, úri köntösük

Vén fringiát ragadtak vén kezükbe

Rozsdás patvarkodástokat leverni:

Hát az, aki még egyszer lázad itten,

Az életével fog fizetni érte.

Mostan tehát mindenki hazatér:

Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,

S te, Montague, ma délután keress föl

A városházi székülőtanácsban,

Ottan tudod meg, mit határozunk majd.

Még egyszer: aki nem megy most se – meghal!

MONTAGUE

Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?

Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?

BENVOLIO

Ellenfeled cselédjei s tiéid,

Mikor kiléptem, már egymásra mentek.

Én hát közéjük álltam: erre jött

A vad Tybalt, kezében puszta karddal,

Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,

Vagdalta kardjával a levegőt,

Mely csak fütyült reá, sértetlenül.

Aztán döfödjük egymást és püföljük,

Sokan kifutnak, minden penge serceg,

Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.

MONTAGUE-NÉ

Hol Romeo? – mondd, nem láttad te még ma?

Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.

BENVOLIO

Egy órával korábban, hogy a szent nap

Keletnek aranyablakán kikukkant,

Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,

A szikamor-liget körül, amely

Nyugat felől övedzi városunkat,

Láttam fiad, ő már korán elindult.

Hozzá siettem, ám hogy észrevett,

A fák alá lopódzott hirtelen.

Én – mert tudom magamról, hogy az érzés

Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk -

Érzésemet követtem és nem őt,

S kerültem őt, ki engem elkerült.

MONTAGUE

Hajnal felé már látták gyakran erre,

Locsolta a friss harmatot könnyével,

Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.

De amikor a mindent-kedvelő nap

Távol-Keleten, Aurora[1] ágyán

Széthúzza a borongó kárpitot,

Szalad a fény elől borús fiam,

Bezárja a szobája ablakát,

Kicsukja onnan a napot, verőfényt

És mesterséges éjszakát csinál:

Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,

Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.

BENVOLIO

És nem tudod, bátyám, mi az oka?

MONTAGUE

Ha sejteném! De erről nem beszél.

BENVOLIO

Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?

MONTAGUE

Faggattam én is, sok barátja is:

De csak a szíve a tanácsadója.

És erre hallgat – nem tudom, miként -,

Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,

Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg

S nem tárja ki a szirmait a légnek,

És nem ajánlja szép arcát a napnak.

Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,

Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.

BENVOLIO

Nézd, erre jő: siessetek tovább.

Törik-szakad, én meglelem okát.

MONTAGUE

Ha gyónna néked – bár lehetne hinnem -,

De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.

Montague és Montague-né el. Romeo jön

BENVOLIO

Öcsém, jó reggelt!

ROMEO

Ily ifjú a nap?

BENVOLIO

Most múlt kilenc.

ROMEO

Időnk a bú alatt

Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?

BENVOLIO

Az. – Mért hosszú a napja Romeónak?

ROMEO

Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.

BENVOLIO

Szeretsz valakit?

ROMEO

Vége!

BENVOLIO

Nem szeretsz hát?

ROMEO

Az nem szeret, akit én szeretek.

BENVOLIO

Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,

S goromba zsarnok, hogyha közelít.

ROMEO

Jaj, ő magának mindig elegendő,

Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! -

Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. – Mi volt a patvar?

Ne is beszélj, mindent hallottam itt.

Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: -

Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!

Ó, valami, mi semmiből fogant!

Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,

Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!

Ólompehely, hidegtűz, éberálom,

Beteg egészség, minden, ami nem!

Így szeretek én, s ezt nem szeretem.

Nem is nevetsz?

BENVOLIO

  Inkább sírok, barátom.

ROMEO

Min sírsz, te jó szív?

BENVOLIO

Jó szíved baján.

ROMEO

Aki szeret, mind ily bolond, na lám.

A mellemet a bánat súlya nyomta,

Te tőlem elvetted, de erre nyomba

Több lett enyém: szóval mivel szerettél,

Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.

Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,

Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,

S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.

Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -

Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. -

Áldjon az ég.

BENVOLIO

Várj! Én megyek veled.

Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.

ROMEO

Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.

Romeo nincs itt: máshol valahol jár.

BENVOLIO

Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?

ROMEO

Hát nyögjek is, beszéljek is?

BENVOLIO

Ne nyögj,

Csak mondd meg komolyan.

ROMEO

Végrendelkezni kell szegény betegnek -

Beszélni kell annak, akit temetnek?

Hát komolyan, én egy – nőt szeretek.

BENVOLIO

Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.

ROMEO

Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.

BENVOLIO

Így célt el nem hibáznék semmiképp.

ROMEO

De elhibáznád: mert neki hiába

Cupido[2] nyila, szűz, akár Diána.[3]

A tisztesség a vértje, és ha víjja,

Rajt széttör a szerelem csitri íja.

Szerelmes csók kis ostromát kacagja,

Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét

A szent nőt is megszédítő arany.

Szépsége gazdag – árva diadal -

Mert hogyha hal, szépsége véle hal.

BENVOLIO

Megesküdött, hogy szűz marad, azér?

ROMEO

Igen kucorgó, így tehát pazér.

A szépség, mit koplaltat a szigor,

Sok szép reményt, utódot eltipor.

Szép és nagyon jó, állja a delejt,

Ő égbe jut s engem pokolba ejt.

Szeretni nem akar e szűzi lélek

S az esküje halálom: holtan élek.

BENVOLIO

Akkor felejts el emlékezni rá.

ROMEO

De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?

BENVOLIO

Úgy, hogy tekints a többi nő felé,

Hisz annyi szép van még.

ROMEO

De akkor én

Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.

Fekete álca hölgyek homlokán

Arról beszél, milyen fehérek ők.

Ki megvakul, az nem feledheti

Szemevilága régi, drága kincsét.

Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,

S arcáról én azt olvasom ki majd,

Hogy nála is különb, százszorta szebb.

Eh, nem tanítsz feledni engemet.

BENVOLIO

De megtanítlak majd, nem engedek.

Elmennek

2. SZÍN

Utca.

Capulet, Páris, szolga jönnek

CAPULET

De Montague épp annyi büntetést kap,

Akárcsak én, nem lesz talán nehéz

Ily két aggcsontnak békében megélni.

PÁRIS

 Mindkettőtöket megbecsül a Város.

Kár, hogy sokáig torzsalkodtatok.

De most, uram, mit szólasz az ügyemhez?

CAPULET

Csak azt, amit már mondottam tenéked,

Lányom alig forog a társaságban,

Tizennégy év se múlt fölötte el,

Előbb fonnyadjon el két nyár virága,

Akkor megérik nászra majd a drága.

PÁRIS

 Volt már anya sok lány az ő korában.

CAPULET

Korai virág elhervad korábban.

Minden reményem a föld nyelte el,

Csak ez a lányka a földem reménye:

De udvarold és kérd meg, drága Páris,

Ha ő akar, akarom véle máris,

Ő válasszon ki téged szabadon,

S neked szavam, áldásomat adom.

Ma este nálam épp afféle bál van,

Sok-sok barátomat meginvitáltam,

Jöjj el közénk, a házigazda hadd

Örüljön, hogy a háza gazdagabb.

A földi csillagok az égi pompa

Tüzét túlfénylik majd szegény lakomba.

Üdülj tehát, mint ifjú – amikor

A sánta Tél sarkára rátipor

A piperés Tavasz – megannyi ringó

Szép lány között, aki akár a bimbó.

Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,

S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd.

Ott lesz a lányom is, még kisleány,

A sok között csak egy picinyke szám.

No jöjj velem. (A szolgának írást ad)

Fickó, siess nagyon.

Találd meg őket, kiknek itt vagyon

Nevük fölírva, mind házamba várom,

Mondd, jöjjenek el hozzám mindenáron.

Capulet, Páris el

SZOLGA

Írva vagyon. De az is írva vagyon, hogy: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. Engem pedig elküldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek neve itt írva vagyon, de mégse találom meg benne azokat, akiket meg kellene találnom. Valami írástudó, deákos embert kell keresni: – no éppen itt jön.

Benvolio és Romeo jön

BENVOLIO

Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,

A kínok írja egy új fájdalom.

És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.

Szédülsz? kerengj a másik oldalon.

Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,

S e régi méreg eltűnik ezáltal.

ROMEO

Az útilapu is ajánlatos.

BENVOLIO

Mire, barátom?

ROMEO

A tört lábra, pajtás.

BENVOLIO

Mit, megbolondultál te, Romeo?

ROMEO

Nem én, de megkötöztek, mint bolondot.

Tömlöcbe dobtak, koplaltatnak, ütnek,

Folyton gyötörnek s – jó estét, barátom.

SZOLGA

Jó estét. Tud-e olvasni az úr?

ROMEO

Tudok: az átkomat a nyomoromból.

SZOLGA

Azt nyilván könyv nélkül is tetszik már tudni: de én azt kérdezem, tud-e olvasni az úr olyasmit is, amit lát?

ROMEO

Ha ismerem a nyelvet és betűket.

SZOLGA

Jól adja. Isten tartsa meg a jókedvét.

ROMEO

Várj, fiú, tudok olvasni.

Elveszi az írást és olvassa

Signor Martino feleségével és leányaival;

Anselmo gróf, szépséges húgaival;

Özvegy Vitruvióné úrasszony;

Signor Placentio, kedves unokahúgaival;

Mercutio és öccse Bálint;

Tulajdon nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival;

Szép unokahúgom Róza s Livia;

Signor Valentino s unokaöccse, Tybalt;

Lucio és a vidor Ilona.

Visszaadja az írást

Szép társaság: és hova menjenek?

SZOLGA

Föl.

ROMEO

Hova?

SZOLGA

Vacsorára, a mi házunkba.

ROMEO

Kinek a házába?

SZOLGA

A gazdáméba.

ROMEO

Lásd, ezt előbb kellett volna kérdeznem.

SZOLGA

Elmondom én néked, ha nem is kérdezel: az én gazdám az a híres-nevezetes, dúsgazdag Capulet, s ha kigyelmetek nem a Montague házból valók, kérem, jöjjenek el szintén, hajtsanak föl nálunk egy kupa bort. No, Isten tartsa. (El)

BENVOLIO

Capuletéknek ősi ünnepén

Szép Róza is ott lesz, akit szeretsz,

S megannyi tündérlányka Veronából.

Jöjj fel, bíráló szemmel mérd az arcát

Az ő arcukhoz, s gondod elzavarjuk,

A hattyúban meglátod majd a varjut.

ROMEO

Ha a hívő szemem vallása csalfa,

Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet

S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,

Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,

Őnála nincsen szebb, a napvilágnál

Nem járt különb, mióta a világ áll.

BENVOLIO

Igen, mivel csak őt láttad szünetlen,

A képe lengett mind a két szemedben.

De hogyha e kristálymérlegre tennéd:

Az egyik serpenyőbe a szerelmét,

S másikba a sok lányt, már nem adózna

Úgy néki szíved, s könnyű volna Róza.

ROMEO

No elmegyek, de nem ront meg az álom,

Csak őt imádom, ott is őt csodálom.

Elmennek

3. SZÍN

Szoba Capuleték házában.

Capuletné és Dajka bejön

CAPULETNÉ

Hol a leányom, dajka? Hívd be őt.

DAJKA

Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy

Szűz voltam tizenkét éves koromban.

Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?

Hé, Júlia!

Júlia jön

JÚLIA

 Ki hív?

DAJKA

  Anyád.

JÚLIA

 Anyám?

Nos, itt vagyok, mi tetszik?

CAPULETNÉ

Hát azt akarnám – dajka, hagyj magunkra,

Négyszemközött; de nem, jöjj vissza, dajka.

Inkább te is halld, mit beszélgetünk -

Tudod, hogy a kislányom már nagyocska -

DAJKA

Órára is megmondhatom korát.

CAPULETNÉMég nincs tizennégy.

DAJKA

Tizennégy fogamra -

Miből alig lehet ma (azt hiszem) négy -,

Még nincs tizennégy. Mondjátok, mikor lesz

Mostan vasas Szent Péter napja?

CAPULETNÉ

Két hét

És pár nap múlva.

DAJKA

Mindegy, bármikor,

Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.

Zsuzsim meg ő – Isten nyugtassa őt -

Egyívású. Zsuzsim elvette Isten,

Nem érdemeltem: – szó mi szó, aszondom -

Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy,

Akkor bizony, emlékezem reá.

A földrengésnek már tizenegy éve

S én éppen aznap választottam el,

Mivel hogy ürmöt kentem a csöcsömre,

Künn a galambdúcnál sütött a nap -

Az úrral akkor Mantovába jártak -

Van még eszem csak – szó mi szó, aszondom -

Mikor a mellem bimbaján az ürmöt

Lenyalta ez a kis csacsi, s fanyar volt,

Dühösködött, így rázta a csöcsöm.

Most reccs galambdúc, ész nélkül futottam,

Zargatni sem kellett nagyon.

Hát ennek épp tizenegy éve van.

Már állni is tudott, a szent keresztre,

Futkározott, boklászott erre-arra.

Előző nap beverte homlokát,

És az uram – nyugtassa őt az Isten -

Tréfás egy ember volt, fölkapta nyomban:

„No”, mondta, „kislány, az arcodra estél?

Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,

Ugye, Julis?” Aztán a kis komiszka

Máris csitult s azt mondta rá: „Aha.”

No lám, a tréfaság valóra válik!

Ha ezer évig élek, sem felejtem:

„Ugye, Julis?” mondotta az uram,

S a kis komiszka rávágott: „Aha.”

CAPULETNÉ

Elég legyen már, kérlek, végre hallgass.

DAJKA

No hallgatok. De hát muszáj nevetnem,

Hogy elcsitult, s azt mondta rá: „Aha”,

Pedig biz’ isten oly nagyocska púp volt

A homlokán, mint egy kokas monya,

Rútul beverte, rítt keservesen.

„No”, mondta az uram, „arcodra estél?

Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,

Ugye, Julis?” S csitulva szólt: „Aha.”

CAPULETNÉ

Csitulj te is, ha mondom, csitt, dadus, csitt.

DAJKA

Csitt, szót se hát. Isten tartson sokáig.

Sosem szoptattam ily remek babuskát.

Csak azt kívánnám még megérni, hogy majd

Férjhez mehess.

CAPULETNÉ

Férjhezmenésről: én is éppen erről

Szólnék veled. – Mondd, Júlia, leányom,

Hajlandó volnál férjhezmenni te?

JÚLIA

Nincs a világon ennél szebb dolog.

DAJKA

Nincs szebb dolog! Ha nem volnék dadád,

Azt hinném, tejjel szoptál bölcsességet.

CAPULETNÉ

Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,

Itt Veronában – s mind előkelőek -

Most már anyák: ha visszagondolok,

A te korodban én is anya voltam.

Te meg leány. Száz szónak egy a vége:

A délceg Páris kéri a kezed.

DAJKA

Az ám a férfi, kislány, párja sincsen,

Széles világon – férfi az, viaszkból.

CAPULETNÉIlyen virág nincs Verona nyarában.

DAJKA

Virág: jól tetszik mondani: virág!

CAPULETNÉ

Mit szólsz? Szeretnéd ezt a nemesúrfit?

Ma este a bálunkra eljön ő is,

Olvasd az ifjú Páris kedves arcát,

E könyvet, mit a Szépség tolla írt,

Figyeld a sorok kedves vonalát,

Egyik a másnak csak tartalmat ád.

S ami a könyvben tán rémlik kavargón,

Azt a szemében megleled: a margón.

Szép, drága könyv, kötetlen és szerelmes,

Csak egy kötés kell és tökéletes lesz.

Aztán, amint tengerben él a hal,

Csinos külső gazdag belsőre vall.

Hiszen a könyv is úgy kívánatos,

Mikor arany-szót zár arany-kapocs.

Zárd el magadba ajándékodat,

S nem lesz ezáltal kisebb, vékonyabb.

DAJKA

Sőt vastagabb a jó férjtől a nő.

CAPULETNÉ

Egy-kettő, mondd, tudnád szeretni Párist?

JÚLIA

 Szeretném látni, hogy szeressem-e,

De nem lövellem a tekintetem

Mélyebbre, csak mint meghagytad nekem.

Szolga jön

SZOLGA

Jaj, nagyasszony, a vendégek meggyöttek, a vacsorát föltálalták, a kisasszonyt keresik, a kamrában szidják a dajkát, mint a bokrot, minden tótágast áll. Én futok fölszolgálni, kérem, jöjjenek tüstént.

CAPULETNÉ

Tüstént.

Szolga el

Leányom, a gróffal beszéljél.

DAJKA

Menj, fruska, a szép napra jő a szép éj.

Elmennek

4. SZÍN

Utca. Romeo, Mercutio, Benvolio,

öt-hat álarcos, fáklyavivők és mások jönnek

ROMEO

De mentségünkre szólsz azért néhány szót?

Vagy ajtóstul rontunk be hirtelen?

BENVOLIO

Efféle móka nem divat manapság:

Ámor se kell itt, bekötött szemekkel,

Aki tatáros, pingált lécnyilával

Madárijesztőként riasztja nőink,

Se bemagolt mondóka, mit dadogva

Nyögünk súgó után, mikor belépünk:

Csak tartsanak annak, minek akarnak,

A táncolókkal tartunk és sipirc.

ROMEO

Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.

Sötét vagyok, inkább világitok.

MERCUTIO

Nem, Romeóm, táncolni kell neked.

ROMEO

Tirajtatok a könnyű tánccipellő,

Akár az álom, ám a lelkem ólom,

A földre húz le, nem birok mozogni.

MERCUTIO

Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát

S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.

ROMEO

Ezt kötve hinném: úgy belém kötött,

Úgy megbökött nyilával: lenge tollán

Nem szállhatom túl lomha bánatom,

A szerelemnek terhe földre roskaszt.

MERCUTIO

Roskadj te rá, terheld meg te a terhét,

Gyöngécske lény az, enged egy nyomásnak.

ROMEO

A szerelem gyöngécske? Aj de durva,

Vad, hepciás, és szúr, mint a tövis.

MERCUTIO

Ha durva véled, légy te véle durvább,

Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd.

Adj hát hamar arcomra egy tokot:

Álarcot ölt

Maszkot a maszkra! – Bánom is, kutassa

A kandi szem e rút arcátlan arcot,

A képtelen kép majd pirul helyettem.

BENVOLIO

Gyertek, kopogjunk és mihelyt beléptünk,

Ki-ki forgassa emberül a lábát.

ROMEO

Fáklyát nekem; a léha széltoló

Csiklandja sarkkal a holt, asszu deszkát.

Én azt tartom, mit az öregapáink:

„Csak nézek és majd gyertyát tartok inkább.”

Nagyon unom e gyönyörű világot.

MERCUTIO

Világtalan, ki unja a világot,

Vak vagy, a szerelem gödrébe hulltál,

Fülig ganéjba – tisztesség ne essék -,

Én majd kihúzlak. Hagyd azt a világot.

ROMEO

Melyik világot?

MERCUTIO

Nos, úgy állasz avval,

Lobogsz, sziporkázol, mint lámpa nappal.

Hallgass reám – ha gyönge is a szóvicc -

Amit tanácslok néked, mégse kófic.

ROMEO

De az se lenne éppen jó dolog,

Ha most bemennénk.

MERCUTIO

Hát mért gondolod?

ROMEO

Mert éjszaka erről álmodtam.

MERCUTIO

Én is.

ROMEO

Mit?

MERCUTIO

Azt, hogy aki álmodik, csaló.

ROMEO

Csak öncsaló, mert álma, az való.

MERCUTIO

No nézd, a Mab királyné járt tenálad,

A tündérek bábája, oly parányi

Alakban jön, mint városi szenátor

Mutatóujján a gyűrűs agátkő.

Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át

Az emberek orrán, mikor alusznak.

A kerekek küllője nyurga pókláb,

A hintó födele egy szöcskeszárny,

A hámja finom pókháló-fonál,

Gyeplője a hold lucskos sugara.

Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.

Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,

Félakkora, mint a kövér kukac,

Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.

A kocsiváz egy üres mogyoró,

A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,

Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.

Így robban át a szeretők agyán

Éjente, és az álmuk szerelem,

Udvarló térdén, s udvarlás az álma,

Fiskális ujján, és az álma pördíj,

Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.

De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,

Mivel a habcsók nékik is megárt.

Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,

S az erre már kitüntetést szagol,

Máskor dézsmás malacka farkhegyével

Csiklandja az alvó papocska orrát

És az plébániáról álmodik.

Majd átrobog a katona agyán

És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,

Les és roham, aztán öt ölnyi mély,

Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó

Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,

Kicsit szedi a szenteket az égből

S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,

Lovak sörényét éjjel egybefonja,

Csombókos hajba süt varázsgubancot

S hogy szertebontod, az babonaság.

Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,

Megnyomja, terhet bírni így tanítja,

Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.

Ő az, ki…

ROMEO

  Hallgass, Mercutio, hallgass.

Semmit beszélsz.

MERCUTIO

Hisz álomról beszélek,

Amit csupán a henye agyvelő szült

És semmiből a képzelet koholt.

Matériája vékony, mint a lég

És csapodárabb, mint a szél, mi mostan

Észak fagyott keblén kacérkodik,

De nyomba megharagszik, délre rebben

S csorgó harmatba fürdeti az arcát.

BENVOLIO

E szél, miről szólsz, elfújt minket is.

Megvacsoráztak már, későn jövünk.

ROMEO

Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem,

Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,

Ez éji bálon kezdi meg komor,

Szörnyű futását, és unt életem,

Mit a mellembe zárok itt, gonosz

Csellel korahalálba kergeti.

De Ő, ki kormányozza a hajómat,

Vigye vitorlám – víg urak, előre.

BENVOLIO

Dobszót reá.

Mind el

5. SZÍN

Csarnok Capulet házában. Zenészek várakoznak, szolgák jönnek

ELSŐ SZOLGA

Hol az a Lábas Anti? Tányérokat kéne váltani. De az nem váltja, inkább nyalja.

MÁSODIK SZOLGA

Csak egy-két étekfogó mosogat, az is ilyen mosdatlan. Piszokság.

ELSŐ SZOLGA

Arrébb a székekkel, odébb a pohárszékkel, vigyázz az ezüsttálra. Pajtás, tégy majd félre nekem egy kis marcipánt, ha szeretsz, és súgd meg a portásnak, hogy engedje be a Köszörüs Zsuzsit meg a Nellit.

MÁSODIK SZOLGA

Mit akarsz, cimbora?

ELSŐ SZOLGA

Odabenn a nagy szálában mindnyájan titeket keresnek, hívnak, kajtatnak, hajkurásznak.

MÁSODIK SZOLGA

Hát nem lehetünk itt is meg ott is. Kitartás, gyerekek, csak egy kis kitartás, végül úgyis nekünk marad a java.

Visszavonulnak.

Capulet, Júlia, családtagok, vendégek, álarcosok jönnek

CAPULET

Isten hozott, urak! A nők, akiknek

Lábán nincs tyúkszem, mind táncolni vágynak.

Á, hölgyeim! Ki kosarazza ki

A táncosát? Az illetőt bizonnyal

Gonosz tyúkszem kínozza, eltaláltam?

Isten hozott, urak! Hej, hajdan én is

Álarcba voltam s pajzán, drága szókat

Tudtam susogni a szépasszonyok

Fülébe. – Ennek vége, vége, vége.

Á, uraim! Húzzátok rá, zenészek.

Helyet, helyet. Forogjatok, leánykák.

Zene, tánc

Több fényt, te fickó, félre azt az asztalt,

Oltsd a tüzet ki, mert cudar meleg van.

Ugye remek – fiú – e házibál?

Csak ülj le, Capulet bátyám, csak ülj le.

Mi eltáncoltuk már a táncainkat.

Mikor esett utolszor, hogy mi ketten

Álarcba voltunk?

ÖREG CAPULET

  Harminc éve annak.

CAPULET

Ne mondd, öreg. Nincs annyi, nincsen annyi.

Lucentio pünkösdkor esküdött

S bár gyors a pünkösd, csak huszonöt éve

Lesz ennek és akkor álarcba voltunk.

ÖREG CAPULET

Több éve annak. A nagyobb fia

A harmincat tapossa.

CAPULET

Mit beszélsz te?

Két év előtt még nagykorú se volt.

ROMEO

Ki az a hölgy, ki ottan amaz úrnak

Ékíti karját?

SZOLGA

  Nem tudom, uram.

ROMEO

A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!

Szépsége úgy csüng az éj arculatján,

Mint fényes ékszer szerecsen fülén!

Túl szép e földre, nem való ide!

Ki hófehér galamb, ahhoz hasonló,

S aki körötte van, fekete holló.

A tánc után majd meglesem, hol ül

S érdes kezem kezétől üdvezül.

Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.

Csak most látok szépet, ma éjjelen.

TYBALT

Hangjából ez csak Montague lehet: -

Add tőrömet, fiú: – a semmiházi

Álarc alatt merészkedik közénk,

Csúfolni, meggyalázni ünnepünket?

Az őseimnek százszor szent nevére,

Bűnnek se tartom, hogy kifoly a vére.

CAPULET

Ugyan, mi lelt, öcsém, miért viharzol?

TYBALT

Bátyám, ez ellenségünk, Montague.

Álarcba jött, gúnyból, a semmiházi,

Hogy meggyalázza éji ünnepünket.

CAPULET

Ifjú Romeo?

TYBALT

A gaz Romeo.

CAPULET

No csöndesedj, te kedves öcs, ne bántsd őt,

Hisz úgy viselkedik, mint nemesúrfi,

S őszintén szólva Verona dicséri,

Milyen derék és jólnevelt fiú.

A város minden kincséért se hagynám,

Hogy itt az én házamban sértegessék.

Csitulj le és ügyet se vess reá.

Parancsolom; tehát szépen fogadj szót,

Nézz nyájasan, a homlokod se morcold,

Efféle bál az más modort kiván.

TYBALT

És más vendéget, mint ez a zsivány.

Én nem birom.

CAPULET

  De el kell bírnod őt:

Tessék, fiam? – Mondom, bírnod kell őt – menj.

Te vagy a házigazda itt, vagy én? Menj.

Hogy nem bírod el őt, te? Isten őrizz!

Vendégeim fölkoncolod talán?

Kakaskodol! Ki a legény a gáton!

TYBALT

De ez gyalázat, bátya -

CAPULET

Menj, ha mondom.

Orcátlan kölyke – az vagy, az, fiacskám!

Még ráfizetsz tréfádra – jól vigyázzál:

Megjárhatod nagyon, csak kezdj ki vélem.

Úgy, szíveim, igen. – Te zöld kamasz, menj:

Csitulj, különben – több fényt erre! – Szégyen!

Majd elcsitítlak! – Vígan, szíveim!

TYBALT

Izzó dühöm békítitek szelíden

S most béke és düh rázza minden ízem.

Megyek: de az a béke, mely ma édes,

Majd nemsokára keserű-epés lesz. (Elmegy)

ROMEO

Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,

Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,

De ajkam – e két piruló zarándok -

Jóváteszi s bűnöm föloldja csók.

JÚLIA

 Zarándok, a kezed mivégre bántod?

Hisz jámbor áhítat volt az egész.

A szent kezét is illeti zarándok

És csókolódzik akkor kézbe kéz.

ROMEO

Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka?

JÚLIA

 Van, ámde csak imádkoznak vele.

ROMEO

Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,

Halld meg imám, ne lökj pokolba le.

JÚLIA

 A szent csak áll, bár hallja az imát.

ROMEO

Állj s a jutalmat én veszem im át.

Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.

Megcsókolja

JÚLIA

 De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.

ROMEO

Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.

Add vissza bűnöm.

Megint megcsókolja

JÚLIA

 Jaj, de értesz ehhez.

DAJKA

Egy szóra kéret az anyád, kisasszony.

ROMEO

Ki az ő anyja?

DAJKA

Ej, fiatalúr,

A háziasszony az ő édesanyja:

Én dajkáltam lányát, kivel beszéltél,

És mondhatom, hogy jól imádkozott az,

Aki megkapja egykor.

ROMEO

Capulet?

Szívem az ellenség prédája lett.

BENVOLIO

Gyerünk, a játék elvadul, elég.

ROMEO

Ó, jaj nekem: az életem a tét.

CAPULET

Hová szaladtok ily hamar, urak?

Fölhajthatunk még egynéhány pohár bort.

Hát mentek? Akkor köszönöm tinektek,

Kedves barátaim, jó éjszakát!

Fáklyákat erre. Nos, gyerünk az ágyba.

Az öreg Capulethez

Bizony, öreg, most már öregidő van,

Menjünk aludni.

Mind el, csak Júlia és Dajka nem

JÚLIA

 Jöjj csak, dadus. Ki ottan az az úr?

DAJKA

A vén Tiberio első fia.

JÚLIA

 És az, aki most az ajtó felé megy?

DAJKA

Na várj, az az ifjú Petrucchio.

JÚLIA

 S ki nem táncolt ma este, ott mögötte?

DAJKA

Nem ösmerem.

JÚLIA

 Menj nyomba, kérdezd meg nevét: – ha nős,

Akkor a sírom lesz a nászi ágyam.

DAJKA

A neve Romeo, egy Montague,

Nagy ellenségtek egyetlen fia.

JÚLIA

 Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek.

Korán láttam meg s későn ösmerem meg.

Milyen csodás, csodás a szerelem:

Halálos ellenségem szeretem.

DAJKA

Mi az, mi az?

JÚLIA

 Egy vers, a táncosomtól

Tanultam az imént.

DAJKA

No jösszte, kincsem,

Elment a vendég, most már senki sincsen.

Elmennek

KAR

(belép) A régi láz most meghalt, üt az óra,

Új szerelemnek kell kigyúlnia.

A szép lány, kit imádott Romeója,

Nem szép neki, csak egy szép: Júlia.

Immár szeretik egymást mind a ketten,

Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.

De a fiú a harctól visszaretten,

És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.

Romeo, mint ellenség, szólni sem mer.

Nem vall neki, csak egyre bujdokol.

Júlia vívódik vad szerelemmel,

Ő sem találja édesét sehol.

De majd erőt, időt lelnek hamar

S megédesül az, ami most fanyar.

Függöny

MÁSODIK FELVONÁS

1. SZÍN

Verona. Szabad tér Capuleték gyümölcsöskertje mellett.

Romeo jön.

ROMEO

Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?

Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.

Átmászik a falon, s beugrik a kertbe. Jön Benvolio és Mercutio.

BENVOLIO

Romeo, öcskös, Romeo!

MERCUTIO

Okos volt,

Ez elszökött, biz’ isten, ágyba bújt már.

BENVOLIO

De itt szalad, a kertfalon ugort át:

Hívd, jó Mercutio.

MERCUTIO

Nem, majd idézem.

Hé, Romeo! Betyár! Szerelmes! Őrült!

Jelenj meg itten egy sóhaj mezében,

Csak egy rímet mondj és nekem elég,

Csak nyögj egy „oh”-t, rímelj: „negédes – édes”,

Bókolj kicsit Vénusz-keresztmamámnak,[4]

Gúnyold Cupidót, az ő vak fiát, mert

Cophetua királyt úgy eltrafálta,

Hogy megveszett az egy koldusleányért![5]

Nem hallja, nem mozog, ide se bajszol.

Meghótt szegény majom. Megint idézem:

Idézlek Róza tündöklő szemére,

Nagy homlokára, skarlát ajakára,

Piciny lábára, rengő csípejére,

És arra, ami közelébe fekszik,

Hogy földi másodban jelenj meg itten!

BENVOLIO

Ha hallaná, roppant dühöngene.

MERCUTIO

Ugyan miért? Akkor dühöngene,

Ha egy makacs kis szellemet bűvölnék

A kedvese ölébe és az állna,

Míg nem puhítja meg csínján a lány.

Az volna sértés: ám ez az idézés

Tisztes-baráti. Kedvese nevében

Idézem őt, hogy végre erre álljon.

BENVOLIO

Gyerünk, a fák között rejtőzködött el.

A nyirkos éjszakával társalog.

Szerelme vak, kedves neki az éj hát.

MERCUTIO

De hogyha vak, meg nem találja célját.

Egy naspolyafánál most azt kívánja,

Bár lenne a babája oly gyümölcs,

Mit „naspolyá”-nak hívnak víg cselédek.

Ó, Romeo, bár lenne a babád

Egy szétnyílott izé s te téli-körte!

Jó éjt, Romeo: – dunyhás ágyba térek,

E tábori ágy most hideg nekem.

No jössz?

BENVOLIO

Megyek. Ki elbúvik előlünk,

S bujdósdozik, ördög keresse meg. (El)

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje.

ROMEO

Csak a sebetlen gúnyol így sebet.

De csitt, mi fény nyilall az ablakon?

Ez itt Kelet és Júlia a Napja! -

Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,

Mely már beteg és bútól sápadoz,

Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.

Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.

Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját[6]

Viselje a bolond, de nem te; vesd le.

Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!

Ó, bár tudná, hogy az! -

Beszél, de nem hallom szavát: sebaj.

Szeme beszél, majd felelek neki.

Jaj, vakmerő én: nem hozzám beszél:

Az ég két legtündöklőbb csillagának

Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével

Csillogjon addig, míg ők visszatérnek.

És hogyha fönn ragyogna a szeme -

A csillag elsápadna fényes arcán,

Mint mécs a napban, és szeme az égen

Úgy égne, hogy minden madárka dallal

Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.

Ni, most lehajtja arcát a kezére!

Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,

Hogy az arcához érjek!

JÚLIA

 Jaj nekem.

ROMEO

Szól: -

Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben

Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,

Akár a mennyek szárnyas hírnöke,

A visszatorpanó, döbbent halandók

Fehéren-égre-ámuló szemének,

Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,

A lég hullámain és elvitorláz.

JÚLIA

 Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?

Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,

S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé

És nem leszek Capulet én se többé.

ROMEO

Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?

JÚLIA

 Csak a neved ellenségem, csak az: -

Te önmagad vagy és nem Montague.

Mi az a Montague? se kéz, se láb,

Se kar, se arc, se más efféle része

Az embereknek. Ó, hát légy te más név!

Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.

Így hogyha nem hívnának Romeónak,

E cím híján se volna csorba híred.

Romeo, lökd a porba a neved,

S ezért a névért, mely nem a valód,

Fogd életem.

ROMEO

  Hadd fogjalak szavadnál.

Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.

Így nem leszek már Romeo soha.

JÚLIA

 Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva

Megloptad az én titkomat?

ROMEO

Nevem

Nem mondhatom meg a számodra, nem.

Utálom a nevem, te drága szentség,

Mert néked ellenséged a nevem.

Ha írva volna, nyomban összetépném.

JÚLIA

 Nyelvedről a fülem még nem ivott

Száz szót se, mégis ösmerem a hangját:

Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?

ROMEO

Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod.

JÚLIA

 Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?

A fal magas, megmászni is nehéz

S halál e hely – hiszen tudod, ki vagy -,

Ha rokonaim rád találnak itt.

ROMEO

Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:

Kőgát sosem riasztja a szerelmet,

Mit megtehet, meri is a szerelmem,

Nem szeghetik utam rokonaid.

JÚLIA

 De hogyha észrevesznek itt, megölnek.

ROMEO

Ó, több veszély van a te két szemedben,

Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden,

S nem árt nekem ádázkodó dühük.

JÚLIA

 Jaj, a világért meg ne lássanak.

ROMEO

Az éj palástja eltakar előlük,

S ha nem szeretsz, hadd leljenek meg ők.

Hadd haljak inkább a haragjuk által,

Mint hogy szerelmed nélkül haldokoljak.

JÚLIA

 De mondd, e helyre kicsoda vezérelt?

ROMEO

Szerelmem. Az unszolt keresni téged.

Adott tanácsot s én neki szemet.

Én nem vagyok hajós, de bárha volnál

Oly messze, mint a tengermosta partfok,

Ily áruért bizonnyal útrakelnék.

JÚLIA

 Az arcomon az éj álarca, látod,

Másképp leányos pír kendőzné arcom,

Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.

Az illem – ó –, az illem azt kívánná,

Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!

Szeretsz-e? Majd így szólsz – tudom -: „szeretlek” -

S bízom szavadban, ámde mégsem esküdj,

Mert a szerelmeseknek hitszegésén

Jupiter[7] is kacag. Ó, Romeo,

Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:

Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,

Morcoskodom, nemet mondok kacéran,

Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.

Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,

S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,

De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,

Mint kik ravaszdin kelletik maguk.

Talán magam is ezt teszem – bevallom -,

De észre sem vettem, mikor kilested

Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,

S ne szalmalángnak tartsd beösmerésem,

Mit a sötét éj fölfedett neked.

ROMEO

Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,

Mely a gyümölcsfákat ezüstözi -

JÚLIA

 Ne arra esküdj, a hold változékony,

Havonta másul az körös futásán,

Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.

ROMEO

Mire esküdjem?

JÚLIA

 Semmire sem esküdj:

Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,

Bálványképemre, az én Istenemre

S hiszek tebenned.

ROMEO

Hogyha hű szerelmem -

JÚLIA

 Nem, mégsem esküdj: bár tetszel nekem,

De ez az éji frigy sehogy se tetszik.

Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors,

Akár a villám, amely elcikáz

S te azalatt még ki sem mondhatod:

„Villámlott.” Édesem, jó éjszakát.

Szerelmünk bimbaját a nyári szellő

Virággá érleli, ha látlak újra.

Jó éjt, jó éjt! Oly csöndesen aludj,

Mint amilyen szívem nyugalma – úgy.

ROMEO

Hát így bocsátasz el, ily éhesen?

JÚLIA

 Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem?

ROMEO

Esküdj hűséget, mint tenéked én.

JÚLIA

 Hisz én előbb esküdtem, meg se kértél.

Jaj, bár ne is esküdtem volna meg.

ROMEO

Ó, visszavonnád esküdet s miért?

JÚLIA

 Hogy tiszta szívvel újra visszaadjam.

Ám arra vágyom, ami az enyém már:

Szerelmem oly nagy, mint az óceán

S oly mély, adok neked belőle, lelkem

S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.

Neszt hallok ott bent, Isten áldjon, édes!

Dajka a szobából Júliát szólítja

Megyek, dadus, szép Montague, legyél hű.

Várj egy kicsit, azonnal itt leszek.

Bemegy a szobába

ROMEO

Ó áldott, áldott éj! Mivel hogy éj van,

Félek, hogy az egészet álmodom csak,

Oly bűvös-bájos, túlédes valónak.

Júlia fönn visszatér

JÚLIA

 Pár szót, szívem, aztán jó éjszakát.

Ha tisztesen szeretsz és célod az,

Hogy elvegyél, izend meg azt nekem

Azzal, kit elküldök hozzád ma reggel,

Hol és mikor tartjuk meg esküvőnket?

S én életem a lábadhoz rakom,

S követlek, én uram, akárhová.

DAJKA

(belülről) Kisasszony.

JÚLIA

 Tüstént megyek. De hogyha másra gondolsz,

Kérlek -

DAJKA

(belülről) Kisasszony!

JÚLIA

 Jó, no jó, megyek már:

Hagyd abba ezt s hagyj engem bánatomnak:

Szóval üzend meg reggel.

ROMEO

Isten engem.

JÚLIA

 És most ezerszer is jó éjszakát.

ROMEO

Rossz éjszakát, mert fényt csak arcod ád.

Júlia bemegy

Futunk a kedveshez, mint kisdiák,

Ki könyveit vidáman sutba vágja,

S úgy válunk tőle, mint a kisdiák,

Ki szontyolodva ballag iskolába.

Lassan indul. Júlia visszatér

JÚLIA

 Hiló, hiló. Mint solymász suttogok,

Ki visszacsalja jámbor madarát!

Rekedt a rabság, fönnen nem beszélhet,

Másképp a Visszhang odvát is betörném

S légtorka elrekedne a szavamtól,

Úgy szólogatnám Romeóm nevét.

ROMEO

A nevemet most lelkem hívogatja:

Ezüst a kedves édes hangja éjjel,

Lágy muzsika figyelmező füleknek.

JÚLIA

 Romeo!

ROMEO

  Édesem!

JÚLIA

 Hány órakor

Küldjek tehozzád majd reggel?

ROMEO

Kilenckor.

JÚLIA

 Ott lesz bizonnyal. Húsz év múlik addig.

Mért hívtalak is vissza? Elfeledtem.

ROMEO

Hadd álljak itt, amíg eszedbe nem jut.

JÚLIA

 De elfelejtem ám, ha itten állasz;

S az jut eszembe, hogy te vagy előttem.

ROMEO

Akkor csak állok, hogy mindent feledjél

S én is feledjem házam és hazám.

JÚLIA

 Mindjárt virrad. Jó volna már, ha mennél,

De nem tovább, mint pajzán lányka sólyma,

Amit fölugrat egy kicsit kezéről -

Szoros bilincsén a szegény rabot -,

Aztán selyemzsinórja visszarántja,

Mert boldog és irigyli, hogy szabad.

ROMEO

A madarad lennék.

JÚLIA

 Ha az lehetnél.

De úgy becéznélek, hogy belehalnál.

Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig

Tudok s jó éjt kívánnék – hajnalig.

Bemegy

ROMEO

Pilládra álom, a szívedbe béke!

Mint álom, béke lengenék fölébe.

A szentatyához kell most elszaladnom,

Hogy gyámolítsa e boldog kalandom. (El)

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát jön kosárral

Lőrinc

Nevet az éjre a kékszemű reggel,

Bevonta a felhőt fénypikkelyekkel.

Mint részegek, dülöngenek az árnyak,

Mert tűzkerékkel jön már a titán Nap.

Amíg nem nyitja ki tüzes szemét

S bő harmatokba csordogál a rét,

Teleszedem e szilfaág-kosarkám

Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,

A Föld mindennek anyja s síriboltja.

Ha életet szül, később ki is oltja.

S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok

Magzatja az emlőjén egy tejet szop. -

Mindegyikének más-más célja van,

Különböző mind, egy se céltalan.

Ó, mennyi áldott és ható varázs van

A fűben, a kövekben, a virágban.

Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,

Amely ne hozna áldást is a Földre.

És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,

Ha félreferdül, balra tör a célja.

Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,

S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.

Lám itt e kis virágnak zsenge, síma

Kérgében méreg van és medicína.

Szagold s az illatja bűvölve száll,

Ízleld s az életed, szíved megáll.

Két ellenséges király hadakoz

Emberben, fűben – a Jó és a Rossz.

S ha a gonosz győz, a szívén találva

Halálra hervad ember és palánta.

Romeo jön

ROMEO

Atyám, jó reggelt.

LŐRINC

Benedicite![8]

Mily kora nyelv köszönt, hogy jössz ide?

Fiam, zavart-rendetlen főre vall,

Hogy ily korán kel, aki fiatal:

Az agg szemében a gond lesve ül,

S hol gond tanyáz, az álom elrepül,

De hol ép ifjúság, hever az ágyon,

Frissen-vígan, ott leng az aranyálom:

Tehát azért ébredtél ily hamar,

Mivel a lelked csupa zűrzavar,

Vagy – s azt hiszem: ez lesz itt a való -

Még ágyba sem voltál ma, Romeo.

ROMEO

Nem én. De mégis édesen nyugodtam.

LŐRINC

Uram bocsá, Rózánál. Csak nem ottan?

ROMEO

Rózának már varázsa nincs felettem,

Nevét atyám, s az átkom elfeledtem.

LŐRINC

Derék. De hol voltál, mondd nékem el.

ROMEO

Beszélek én, még kérdened se kell.

Ellenségemnél tartották a bált

S ott valaki a szívemen talált:

De őt is én: mindketten arra kérünk,

Adj gyámolítást, titkos írt minékünk.

Nem gyűlölet vezet, kegyed esengem,

Segítsd meg ellenségem s ezzel engem.

LŐRINC

Gyónj nyíltan és ne szólj rejtvénybe folyvást,

Mert rejtvényben adom meg a föloldást.

ROMEO

Akkor tehát kimondom kereken:

A dús Capulet lányát szeretem.

A vágy erős kötése van közöttünk,

De kösd meg azt, amit mi megkötöttünk,

A szent frigyet, s elmondom rendre, meglásd,

Hogy hol, mikor jegyeztük el mi egymást.

Hát jöjj velem, kérésem volna nagy,

Hogy véle engem még ma összeadj.

LŐRINC

Ó, szent Ferenc, micsoda változás!

Hát Róza, kit szerettél, a csodás,

Feledve van? Hiába, ifjuember

Nem a szívvel szeret, hanem a szemmel.

Ó, Jézus, Mária! Rózád miatt

Hány könny locsolta bús orcáidat,

Hogy a szerelmed fűszerezze-sózza,

S most meg se ízleled s már sutba Róza!

Még sóhajod ködöl a táj fölött,

Öreg fülemben még jajod zörög,

Itt képeden vén könnyed régi mocska,

Sápadt nyomát a víz még le se mosta.

Te voltál, te, te voltál bánatod,

Te és bánat Rózáért voltatok:

S most vége? Ha a férfi ily pogány,

Hát hogyne bukna el a gyönge lány.

ROMEO

Mindig szidtál, hogy Rózát szeretem.

LŐRINC

Mert bálványoztad, drága gyermekem.

ROMEO

Azt mondtad, hogy temessem el szerelmem.

LŐRINC

De nem, hogy a sírból egy új teremjen.

ROMEO

Ne feddj: ez a leányka nem gonosz.

Jóságot ő jósággal viszonoz,

Nem mint a másik.

LŐRINC

Mert az tudta, hogy

Amint lobogsz, hűséged egyre fogy.

No, jöjj velem, te ifjú szélkelep,

Hát üsse kő, én megteszem neked.

Családotok haragja, e viszály itt

Talán e friggyel szeretetre válik. -

ROMEO

No hát gyerünk, segíts, hamarosan.

LŐRINC

Lassan: megbotlik az, aki rohan.

Elmennek

4. SZÍN

Utca.

Benvolio és Mercutio jön

MERCUTIO

Hol az ördögbe az a Romeo?

Nem jött haza ma éjjel?

BENVOLIO

Az apjánál se járt, inasa mondja.

MERCUTIO

Rózácska, ez a halvány, kőszívű lány

Kínozza, még megtébolyul belé.

BENVOLIO

Tybalt – az agg Capulet öccse – apja

Házába egy levelet küldetett.

MERCUTIO

Fejem rá: ez kihívás.

BENVOLIO

Romeo majd megfelel rá.

MERCUTIO

Aki tud írni, minden levélre megfelelhet.

BENVOLIO

Csakhogy ő a levél írójának felel majd meg: már amennyiben a levél nem felel meg neki.

MERCUTIO

De hiszen szegény Romeo már halott. Összevissza szurkálta egy fehér lány fekete szeme. Fültövön lőtte egy szerelmi dal, szíve közepén trafálta el a vak, íjas fiúcska nyílvesszeje. Hát hogy felelhetne meg ő Tybaltnak?

BENVOLIO

No és kicsoda az a Tybalt?

MERCUTIO

Biztosítalak, nem afféle macskaherceg. Ő a lovagiasság bátor kapitánya. Úgy ví, ahogy te kottából énekelsz. Mindig megtartja a tempót, távolságot, mértéket. Egy-kettő-három – s máris ott kaparász szíved körül. Lenyisszantja selyemgombodat, mint holmi mészáros. Párbajhős, veszekedett egy párbajhős. Elsőrangú úriember, ezenkívül szakértője az első- és másodrangú becsületügyeknek. Gyönyörű passado! Punto reverso! Hai![9]

BENVOLIO

Micsoda?

MERCUTIO

Hogy az ördög vinné el ezeket a pojácákat, ezeket a selypegő, nyegle bolondokat, akik oly roppant „nyűvelten” beszélnek. „Istenemre, remek egy penge!” – „Micsoda pompás kiállású legényke! – Micsoda bájos kis női hölgyemény!” – Mondd, öregapám, hát nem cudarság, hogy így bosszantanak ezek a külföldi legyek, ezek a divatmajmok, akik folyton azt rebegik: pardonnez-moi, s úgy rákaptak az új módira, hogy már ülni se tudnak egy régi lócán? Szakadatlanul ezt hajtogatják: bon, bon!

BENVOLIO

Itt jön Romeo, itt jön Romeo.

MERCUTIO

Csak a romja ó, csak a romja ó. Akár a szárított héring: „Ó, hús, te hús, beh hallá változál!” Most ő is dalokban ömleng, mint Petrarca:[10] Laura az ő hölgyéhez képest csak dézsahölgy, pedig különb poéta rímelte meg, Dido csak dada, Cleopatra csak cigányasszony, Heléna és Hero csak zsellérnő és szajha. Thisbének kék szeme van ugyan, de szóba sem jöhet mellette…

Romeo jön

Signor Romeo, bon jour.[11] Francia üdvözlet francia bugyogónak. Na te ugyancsak beugrattál bennünket.

ROMEO

Jó reggelt mindkettőtöknek. Mikor ugrattalak be?

MERCUTIO

Tegnap éjjel, mikor beugrottál a kertbe.

ROMEO

De akkor én magam ugrottam be, ennélfogva nem titeket ugrattalak be. Nem értem.

MERCUTIO

Azt tudom, hogy nem – értem, hanem – valaki másért.

ROMEO

Bocsáss meg, Mercutio. Nem tehettem egyebet. Sok dolgom volt tudniillik.

MERCUTIO

Az lehet. De az illemet ilyenkor is tudni – illik.

ROMEO

Vártalak a kertben.

MERCUTIO

Ez kertelés.

ROMEO

Porban járó gyanúsításodhoz úgy illik ez a szellemeskedés, mint cipőhöz a cipő csokra.

MERCUTIO

Szóval azért mentél oda: cipő-csókra?

ROMEO

Nem szolgáltam rá ezekre a csípő szókra. Egyébként is mindig csak folytatod a kapott ötletet.

MERCUTIO

Nem kapott az, hanem kopott.

ROMEO

Az még mindig jobb, mint a lopott. Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy – ha úgy tetszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket.

MERCUTIO

Segítség, Benvolio, nem bírom tovább.

ROMEO

Hallom a bőgést. Kezdődjék hát a vadászat. Hallali, hallali: menjünk a vadra.

MERCUTIO

Veled, aki szüntelen bakot lősz?

ROMEO

Nem, fiam, itt majd te leszel a vad, hisz olyan vadakat mondasz. Te leszel a szarvas, hiszen már annyiszor fölszarvaztak.

MERCUTIO

Szarvas okoskodás.

ROMEO

Igazad van. Még szarvas se vagy. Csak olyanféle. Te egy jámbor, közönséges szarvasmarha vagy.

MERCUTIO

Hát nem jobb szarvasmarhának lenni, mint szerelmesnek, aki éjjel-nappal sóhajtozik? Lásd, Romeo, most megint a régi, kedves fickó vagy, az, aki voltál. Kérlek, a szerelmes szakadatlanul locsog, ábrándosan felhőkre bámul, s végül megbotlik egy lyukban.

BENVOLIO

Voltaképp hova akarsz kilyukadni?

MERCUTIO

Mit szakítasz félbe, mikor egy hajszálnyira vagyok a mondanivalóm kellős közepétől? Tehát ezt a lyukat be kell tömni.

BENVOLIO

Romeónak is ez a célja. Azért nem akar – tágítani mellőle.

MERCUTIO

De hiszen ha betömi, akkor tágítja is.

ROMEO

Nini, micsoda maskara.

Dajka, Péter jön

MERCUTIO

Vitorla, vitorla.

BENVOLIO

Mégpedig kettő: egy szoknya meg egy bugyogó.

DAJKA

Péter.

PÉTER

 Jelen.

DAJKA

A legyezőmet, Péter.

MERCUTIO

Rejtsd el az arcát, jó Péter, mert a legyezője az ő szebbik arca.

DAJKA

Adjon Isten jó reggelt, úrfiak.

MERCUTIO

Adjon Isten jó estét, szép hölgy.

DAJKA

Hát már este van?

MERCUTIO

Úgy bizony. Az óra mutatója a te becses pofázmányodon pont éjfélre áll.

DAJKA

Hogy a kórság esne beléd. Miféle ember vagy te?

ROMEO

Olyanféle ember, nemes hölgy, akit az Isten arra teremtett, hogy önmagát zsigerelje.

DAJKA

No ez megadta neki. „Hogy önmagát zsigerelje.” Urak, nem tudnátok megmondani, hol találom az ifjú Romeót?

ROMEO

Én meg tudom mondani. De figyelmeztetlek, az ifjú Romeo, ha megtalálod, már öregebb lesz, mint most, mikor keresed: én vagyok ezen a néven a legifjabb, más híján.

DAJKA

Helyesen beszél.

MERCUTIO

Azaz helytelenül. De éppen ezért szörnyen helyesen beszél.

DAJKA

Ha te vagy az, szeretnék veled négyszemközt beszélni.

BENVOLIO

Még majd vacsorára invitálja.

MERCUTIO

Kerítőnő, kerítőnő. Uccu, ugrasd ki a bokorból.

ROMEO

Mire vadászol megint?

MERCUTIO

Nem nyúlra, barátom. Vagyis afféle vén, szürke nyúlra, amelyikből böjti pástétomot szokás csinálni.

Nyúl a nyúl, hogyha vén is,

Meg is eszem azt én is,

Jó böjti eledel,

De hogyha összeomlik,

Possad, rohadva romlik,

Nem költöm veled el.

Nem jössz haza, Romeo? Ma nálatok ebédelünk.

ROMEO

Mindjárt megyek utánatok.

MERCUTIO

Isten önnel, tisztes matróna. Isten önnel.

(Énekel)

„Tisztes matróna.”

Mercutio és Benvolio el

DAJKA

Vigyen az ördög. Mondd, kicsoda ez a gézengúz szatócs, aki most úgy túladott az ócska portékáján?

ROMEO

Úriember ez, daduskám, csak éppen nagyon szereti hallgatni a tulajdon hangját. Azért egy perc alatt annyit összekotyog, amennyit egy hónap alatt se lehet kimondani.

DAJKA

No csak nekem mondjon valamit, én majd megtanítom kesztyűbe dudálni, ha olyan erős is, mint egy tucat ilyen fajankó. Ha pedig magam nem bírok vele, akad más, aki megtanítsa. Koszos lókötője. Én nem vagyok olyan, mint az ő cafkái és macái. (Péterhez) Te meg csak tátod itt a szád, s tűröd, hogy mindenki rám másszon.

PÉTER

 Én még sohase láttam, hogy magára valaki is rámászott volna. Ha megpróbálná, egy-kettő kirántanám a gyíklesőmet, afelől nyugodt lehet. Vagyok én olyan legény, mint akárki, mihelyt egy kis parázs verekedés ígérkezik, s a törvény is a pártomon van.

DAJKA

Biz’ isten úgy fölmérgesített, hogy minden porcikám remeg belé. Koszos lókötője. Csak egy szóra, úrfi. Hát amint mondtam, a kisasszonyom megkért, jöjjek el, ide hozzád. Meg is hagyta, mit mondjak neked, de azt nem kötöm az orrodra. Csak annyit mondok, hogyha lekapnád a tíz körméről – amint mondani szokás –, az roppant rossz modorra vallana – amint mondani szokás. Olyan fiatalka még a szentem. Ennélfogva ne csavard el a fejét, mert ilyen finom úrikisasszonnyal így bánni hitványság és cudarság.

ROMEO

Ajánlj, dadus, kisasszonyod kegyébe. Esküszöm neked…

DAJKA

Ez már derék. Jó, majd megmondom neki. Jaj, Istenem, de boldog is lesz a lelkem.

ROMEO

Hát mit mondasz neki, dadus? Rám se figyelsz.

DAJKA

Hát azt, hogy megesküdtél. Úgy, ahogy úriember szokta.

ROMEO

Rendezze úgy – kérd meg –, hogy gyónni menjen. Ma délután.

Lőrinc barát a cellában föloldja

És összeesket. Fáradságodért, fogd.

DAJKA

Juj, dehogy, egy pennyt se.

ROMEO

Ugyan, dehogyisnem.

DAJKA

Ma délután? Jó, ott lesz a kis úrnőm.

ROMEO

No várj, dadus, az apátság mögött -

Egy óra se – s az emberem is ott lesz,

Hágcsónak ő kötelet visz neked,

Mely boldogságunk büszke árbocára

Röpít föl engem titkos éjszakán.

Ég áldjon, légy hű, megkapod a díjad.

Ég áldjon és ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA

Az Isten áldjon téged is. De várj csak.

ROMEO

No mit akarsz még, drága, jó daduskám?

DAJKA

S hallgat legényed? Az effajta ritka.

Két embernek csak úgy titok a titka,

Ha a másik nem tudja.

ROMEO

Oly hű az emberem, akár a kardom.

DAJKA

Akkor sebaj. Az én kisasszonyom a legédesebb leányka kerek e világon. Jaj, Istenem, nemrég még csak pötyögött. A városban van egy nemesúrfi, valami Páris, az roppant szeretne beleharapni, csakhogy az én drágaságom inkább szíveli a békát, a varangyos békát, mint őkelmét. Néha ingerkedem vele, hogy Páris szemrevalóbb fiú, de erre fehérebb lesz, mint a fal, Isten úgy segítsen. Mondd, a rozmaring meg a Romeo egy betűvel kezdődik?

ROMEO

Eggyel hát, dadus. Mind a kettő r-rel. Miért?

DAJKA

Ne bolondozz, te. Romeo az kutyanév. A kutya tesz úgy, hogy: rrr. Az valami másmilyen betűvel kezdődik. De kisasszonyom olyan gyönyörű versikéket tud rólad meg a rozmaringról. Örömöd tellenék belé, ha hallanád.

ROMEO

Ajánlj kisasszonyodnak.

DAJKA

Ezerszer is, ezerszer.

(Romeo el)

Péter.

PÉTER

 Parancs.

DAJKA

Péter, fogd a legyezőmet s haladj előttem.

Mindketten el

5. SZÍN

Capuleték kertje. Júlia bejön

JÚLIA

 Éppen kilenckor küldtem el a dajkám.

Félóra múlva – mondta – visszatér.

Tán nem találta meg: de megtalálta.

Mily sánta! Ó, a szerelem heroldja

Csak gondolat lehet, mely tízszer oly gyors,

Mint árnyakat űző napfény a dombon:

Ezért galambok vonják a szerelmet.

Ezért van szárnya röpke Cupidónak.

A Nap mai útján a legmagasabb

Oromra hágott, három hosszú óra

Múlt el kilenctől délig – s mégse jön.

Jaj, csak szeretne s forrna ifjú vére,

Fürgén röpülne dajkám, mint a labda.

Szavam hajítaná őt kedvesemhez

És vissza hozzám a szava.

Ki vén, halotti lárva van azon,

Lassú, nehéz, fakó, rest, mint az ón.

Na itt van.

Dajka és Péter jön

  Ó, édes dadus, mi újság?

Hát megtaláltad? Küldd el a legényed.

DAJKA

Péter, várj a kapunál.

JÚLIA

 Szólj, drága dajkám. Jaj, milyen sötét vagy.

Ha bús a hír, meséld nekem vidáman.

Ha jó, ne rontsd az édes hír zenéjét,

Hogy morcos arccal muzsikálod el.

DAJKA

Fáradt vagyok, hagyj egy kicsit pihennem:

Úgy fáj a csontom, annyit hajszolódtam.

JÚLIA

 Add híredet, s odaadom a csontom.

Jöjj hát, beszélj, édes-édes daduskám.

DAJKA

Jézus, de sürgős! Nem tudsz várni kissé?

Nem látod-é, hogy nincs lélegzetem?

JÚLIA

 Hát hogyne volna már lélegzeted,

Ha mondhatod, hogy „nincs lélegzetem”?

Hosszabb a mentség, hogy mért késlekedsz,

Mint az a hír, mit ezzel mentegetsz.

No jó-e, rossz-e? Erre válaszolj:

Nyugtass meg engem, jó, vagy rossz a hír?

DAJKA

Na, te ugyancsak szépen választottál. Értesz is te a férfiakhoz. Romeo: mi van azon a Romeón? Igaz, az arca csinosabb, mint akárkié, a lábszára is különb, mint bármelyik úrfié, a keze, a lába nem valami híres, de meg kell adni, senkiéhez se lehet mérni: nem éppen mintaképe az udvariasságnak, de annyi szent, kezes, mint a bárány. Eredj, kislány, s imádkozzál a jó Istenhez. Hát ti már megebédeltetek?

JÚLIA

 Nem, nem. De mindezt tudtam azelőtt is.

Mit mond az esküvőnkről, mit beszél ő?

DAJKA

Hogy lüktet a fejem… ez a bolond fej.

Úgy fáj, mint hogyha mindjárt szétrepedne.

A hátam is, emitt ni – jaj a hátam!

A lelkeden szárad, ha meghalok.

Mert egyre zargatsz, összevissza futtatsz.

JÚLIA

 Nagyon, nagyon sajnállak, hogy beteg vagy.

Édes dadám, mondd, mit izent a kedves?

DAJKA

A kedvesed valódi úriember,

Nyájas, csinos, finom, erényes is.

És azt üzenteti – hol az anyád?

JÚLIA

 Hol az anyám? Hát benn van a szobában.

Hol volna másutt? Mily furán felelgetsz.

„A kedvesed valódi úriember -

Hol az anyád?”

DAJKA

  Jaj, jaj, én Szűzanyám!

Milyen heves vagy. Rajta-rajta, lelkem.

Ez az orvosság sajgó lábaimra?

Máskor magad fuss dolgaid után.

JÚLIA

 Minek izélsz – szólj, mit mond Romeo?

DAJKA

Nahát, szabad-e elmenned ma gyónni?

JÚLIA

 Szabad.

DAJKA

Akkor szaladj tüstént Lőrinc baráthoz.

Egy férfi vár ott. Asszonya leszel.

Ni, ettől a szótól kigyúlsz azonnal,

A hejehuja vér arcodba szökken.

Menj a templomba. Nékem más utam van,

Hágcsót kapok, melyen a kedvesed

Napszálltakor madárfészkébe mászik.

Mint ronda pesztra lótok szerteszéjjel,

De munkám terhét te viseled éjjel.

Most majd falok, rohanj, hogy révbe juss.

JÚLIA

 Az égbe, égbe. Ég veled, dadus. (El)

6. SZÍN

Lőrinc barát cellája.

Lőrinc barát és Romeo bejön

LŐRINC

Az ég e szent kötésre úgy nevessen,

Hogy majd ne korholja késői bánat.

ROMEO

Ámen, ámen. De jöjjön bár a bánat,

Nem éri föl a drága örömöt,

Mit kurta perc ád, hogyha látom őt.

Kulcsold kezünket szent igével össze,

A szerelem-ölő halál hiába ágál -

Elég, ha most enyémnek vallhatom.

LŐRINC

Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,

Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,

Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is

Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.

S ennen-ízébe zápul el az étvágy.

Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

Elkésik az, ki sürgeti bokáit.

Itt jő a hölgyed. Ó, ily könnyű láb

Sosem koptatta az örök követ.

Ökörnyálon is járhat a szerelmes,

Mely buja nyári légbe lengedez,

És nem bukik le, mert ábrándja könnyű.

Júlia jön

JÚLIA

 Jó estét, én szent gyóntató atyám.

LŐRINC

Kettőnk nevében Romeo köszön majd.

JÚLIA

 Én köszönöm, hogy ő nekem köszön.

ROMEO

Ó, Júlia, ha boldogságod oly nagy,

Mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy

Hirdetni, édesítsd lehelleteddel

A szomszéd léget; nyelved muzsikája

Beszélje, mily roppant öröm szakadt rám,

Hogy ez áldott találkán összejöttünk.

JÚLIA

 Nem szóba, tartalomba van az érzés,

Magára büszke az, nem a diszére,

Ki tudja, mennyi az ő kincse, koldus,

Igaz szerelmed óriásra nőtt

S én már felét se bírnám latba vetni.

LŐRINC

Jertek velem, egykettő végezünk.

Majd részesültök az egyházi kegybe,

Én adlak mindjárt kettőtöket egybe.

Elmennek

Függöny

HARMADIK FELVONÁS

1. SZÍN

Verona. Köztér.

Mercutio, Benvolio, apród és szolgák jönnek

BENVOLIO

Mercutio, kérlek, siessünk innen.

Forró a nap, Capuleték kijöttek.

És hajbakapnánk, hogyha ránk találnak.

Forró napon jobban forr a bolond vér.

MERCUTIO

Te is szakasztott olyan vagy, mint azok a tisztek, akik mihelyt átlépik a csapszék küszöbét, az asztalra dobják kardjukat, és így fogadkoznak: „Isten adja, hogy ne legyen rá szükségem.” De alig hajtanak föl két kupát, már a csapos vérét is csapra verik, akár van rá szükség, akár nincs.

BENVOLIO

Hát csakugyan ilyenféle fickó volnék?

MERCUTIO

Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.

BENVOLIO

Ne mondd!

MERCUTIO

Úgy bizony. Ha két olyan fickó élne a föld hátán, mint te, akkor nemsokára egy se volna, mert az egyik bizonyára agyonverné a másikat. Te például belekötsz abba, akinek a szakállában egy szállal több szőr van vagy kevesebb, mint a tiédben. Belekötsz abba, aki diót tör, ha másért nem, hát azért, mert a szemed diószínű, s ilyesmi neked okvetlenül szemet szúr. Fejed úgy tele van kötekedéssel, mint tojás a sárgájával, pedig a sok verekedésben ugyancsak kilyukasztották a fejedet, akár egy tojást. Belekötöttél abba is, aki köhögött az utcán, hogy ne keltse föl valahogy azt a kutyát, amelyik a napon aludt. Vagy talán nem kezdtél ki egy szabóval is, mert új zekéjét húsvét előtt vette föl? Aztán egy másikkal, mert új cipellőjébe ócska szalagot biggyesztett? Mégis te akarnál engem visszatartani a kötözködéstől.

BENVOLIO

Ha olyan kötözködő volnék, mint te, az életemért egy garast se adnának.

MERCUTIO

Hát ki ad érte többet? Te garasos himpellér.

BENVOLIO

Fejemre, itt jönnek Capuleték.

MERCUTIO

Sarkamra, én nem bánom.

Tybalt, kíséretével

TYBALT

Légy a nyomomba. Jó napot, urak.

Egy szóra kérem egyikőtöket.

MERCUTIO

Miért csak egy szóra? Toldd meg valamivel, s mondd, hogy egy kardvágásra is.

TYBALT

Állok elébe, mihelyt alkalmat adsz rá.

MERCUTIO

Én ugyan nem adok neked alkalmat se. Szerezzél magadnak.

TYBALT

Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval.

MERCUTIO

Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek? Ha azonban mindenáron azoknak tartasz, majd elhegedüllek. Itt a nyírettyűm. Ezzel foglak megtáncoltatni. Akkor majd meglátod, hogyan pendülünk egy húron.

BENVOLIO

Ne pörlekedjünk itt a népes utcán:

Egy csöndesebb köztérre menjetek.

Ott intézzétek el ezt a civódást,

Vagy váljunk széjjel. Minden szem reánk néz.

MERCUTIO

Csak nézzenek, azért van a szemük.

Én senki kedvéért se moccanok.

TYBALT

Hát béke véled: itt az én legényem.

Romeo jön

MERCUTIO

Akasszanak föl, hogy ha ő legényed.

Állj a porondra és akkor legénykedj.

Majd megmutatja ő, ki a legény.

TYBALT

Romeo, oly határtalan gyűlöllek,

Hogy most csak egy szót mondhatok: Te rongy!

ROMEO

Tybalt, szeretni téged van okom,

Ez menti, hogy megfékezem dühöm

Ily üdvözletre: rongy én nem vagyok:

Élj boldogul. Látom, nem ösmersz engem.

TYBALT

Tacskó, ilyesmi sose mentheti,

Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.

ROMEO

Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.

Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.

Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,

Jó Capulet – s e név oly drága nékem,

Mint a sajátom –, kérlek, érd be ezzel.

MERCUTIO

Ó, gyáva, becstelen, hunyász alázat!

Alla stoccata,[12] döntse el a kard.

Tybalt, patkányfogó te, indulunk hát?

TYBALT

Mit akarsz tőlem?

MERCUTIO

Semmit, jó macskakirály, pusztán kilenc életed közül az egyiket. Ezzel majd csak elbánok, sőt ha jól viseled magad, akkor kicserzem a másik nyolcat is. Egy-kettő, rántsd ki kardod, különben kirántalak, mint egy csirkét.

TYBALT

Állok elébe.

ROMEO

Mercutio, dugd vissza kardodat.

MERCUTIO

Passado, rajta, rajta!

Vívnak

ROMEO

Benvolio, húzz kardot, csapd le kardjuk,

Urak gyalázat, hagyjátok már abba!

Tybalt! Mercutio! – A hercegünk

Nem tűr Verona utcáin vívást.

Tybalt! Mercutióm! – állj.

Tybalt és barátai el

MERCUTIO

Megsebeztek.

Jaj, dögvész mind a két családra! Végem.

Elment s kutya baja.

BENVOLIO

Mi, megsebeztek?

MERCUTIO

Csak karcolás, de nekem épp elég.

Hol az apródom? Hozz, kölyök, seborvost.

Apród el

ROMEO

Bátorság, pajtás. A sebed nem oly nagy.

MERCUTIO

Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templomajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világból: dögvész mind a két családra. Tyhű a keservét, egy ilyen kutya, egy ilyen patkány, egy ilyen egér hogy halálra karmolt. Ez a szájhős, ez a zsivány, ez a gazfickó valósággal könyvből vív. Mi az ördögbe is jöttél közénk? Épp a kardod alatt sebeztek meg.

ROMEO

Én jót akartam.

MERCUTIO

Segíts egy házba hát, Benvolio,

Elájulok. Dögvész mindkét családra.

Ők tettek engem férgek ételévé.

Nekem ugyan megadták – átok, átok!

Benvoliótól és szolgáktól támogatva el

ROMEO

Ez a nemes, a herceg rokona,

Igaz barátom itt hever leszúrva,

Miattam, és a becsületemen folt,

Tybalt szitkától, ki egy óra óta

A sógorom. Jaj, édes Júliám,

Szépséged engem nővé lágyitott.

Most megpuhult bátorságom acélja.

Benvolio visszajön.

BENVOLIO

Ó, Romeo! Jó Mercutio meghalt!

Ez a dicső lélek felhőkbe vágyott,

Nagyon korán elrúgta ezt a földet.

ROMEO

Sok bús napom lesz még ily fekete:

Jön majd a vég, ez itt csak kezdete.

BENVOLIO

A vad Tybalt im újra visszajön.

ROMEO

Él és ujjong s Mercutio megölve.

Szállj vissza hát az égbe, bölcs kimélet,

Eztán vezess el, tűzszemű harag.

Tybalt visszatér

Tybalt, előbb engem „rongy”-nak neveztél,

Vond vissza ezt. Mert Mercutio lelke

Még itt kereng most a fejünk fölött

És várja lelked, hogy kövesse őt:

Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük. -

TYBALT

Hitvány kölyök, ki véle összeálltál,

Most véle mégysz majd.

ROMEO

Ezt ez döntse el.

Vívnak, Tybalt elesik

BENVOLIO

Romeo, fuss, rohanj!

Polgárok az utcán, Tybalt megölve: -

Mit nézel? – a herceg halálra ítél,

Ha kézrejutsz. – Szedd az irhád, el, el!

ROMEO

Jaj, én balsors bolondja.

BENVOLIO

Hát mit állasz?

Romeo el. Polgárok, tisztek jönnek

ELSŐ TISZT

Hol az, aki Mercutiót megölte?

Tybalt, az a gyilkos hova futott?

BENVOLIO

Itten hever Tybalt.

ELSŐ TISZT

Kelj föl, kövess.

A hercegünk nevében, jöjj, ha tudsz még.

Herceg kíséretével, Montague, Capulet, Montague-né, Capuletné és mások

HERCEG

Ki kezdte ezt a véres hercehurcát?

BENVOLIO

Ó, herceg, elmondom, hogy rendre lásd

A végzetes harcot, a bús csapást.

Itt fekszik az, kit Romeo döfött le,

S ki hős öcséd, Mercutiót ledöfte.

CAPULETNÉ

Tybalt öcsém! Ó, a bátyám fia! -

Ó, herceg! Ó, férjem! – Hát hullnia

Kellett vérének? – Herceg, most ezért,

A mi vérünkért onts Montague-vért.

Ó, én öcsém, öcsém!

HERCEG

Benvolio, a pörpatvart ki kezdte?

BENVOLIO

Tybalt, kinek Romeo lett a veszte.

Romeo mondta, hogy miért civódik

Ily semmiség miatt, eszébe hozta

Magas tilalmad – mindezt lágy szavakkal,

Nyugodt nézéssel, hajlott-laza térddel -

S Tybalt dühe a nyájas békítésre

Süket maradt. Ám amikor acélját

Rászögzi hős Mercutio szivére,

S az feldühödve vissza-visszaszúr,

Egyik kezével félrecsapva bőszen

A hűs halált, másikkal visszaküldve

Tybaltnak, aki fortélyos cselével

Felel: Romeo hangosan kiáltoz:

„Elég fiúk”! – s gyorsabban, mint a nyelve,

Ügyes acélja szétveri a kardjuk,

Közéjük ugrik s pont e kard alatt

Tybalt halálra szúrja – rút döféssel -

Mercutiót, mire Tybalt megugrik.

Ám Romeóhoz nyomban visszajő,

Kiben csak ekkor forr föl a harag,

Mint villám csapnak össze, nincs időm

Kardot se húzni, és Tybalt halott már.

Romeo fut, látom szaladni, ó:

Ha nincs így, haljon meg Benvolio.

CAPULETNÉ

Ő is rokon, fajtája Montague,

Nem mond valót, minden szavába düh:

Huszan támadtak ellene, amíg

Ezt az egyet levágták kardjaik.

Romeo gyilkos, bosszúért kiáltok,

Nem élhet ő, ki megölé Tybaltot.

HERCEG

Meg. És ő Mercutiót ölte meg.

Az ő áldott véréért ki fizet?

MONTAGUE

Nem Romeo, Mercutio barátja.

Tybaltot ő, mint a törvény kivánja,

Halálnak adta.

HERCEG

S ezzel rést ütött

A mi jogunkon: számkiűzzük őt.

Patvarkodó viszálytok én is érzem,

Vérem csöpög, a csúnya harcba vérzem.

De oly nagy sarcot mérek én ki rátok,

Hogy majd titeket is lesujt ez átok.

Süket leszek a vádra és panaszra,

Nem lesz imának, könnynek semmi haszna,

Ne szóljatok: Romeo fusson el,

Halálfia, ha bárki rája lel.

A testet el, parancsomat teszik most.

Mind gyilkos az, ki szánja még a gyilkost.

Mind el

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje

JÚLIA

 (jön) Vágtassatok, tűzlábu paripák ti

Phoebus lakába: Phaëthon,[13] jó kocsis te,

Verd ostoroddal ménjeid nyugatra.

Hozz felleges éjt énnekem azonnal. -

Vond össze kárpitod, szerelmes éj,

A Nap szemét kötözd be s Romeo

Nem-látva-hallva fusson karjaimba.

Szerelmeseknek a Szépség világít,

Fényében áldoznak, s vak szerelemnek

Az éj való. Jöjj, jöjj, te nyájas Éj,

Tisztes matróna talpig feketében.

Taníts meg nyerni-veszteni a játszmán,

Melyen a tét: két szív szűz tisztasága.

Takard be az arcomba csapkodó vért

Bús köpenyeddel, hogy a vakmerő vágy

Ártatlannak hihesse önmagát.

Jöjj, Éj – jöjj, Romeo – te Nap az Éjben,

Mert úgy lebegsz majd az Éj szárnyain,

Olyan fehéren, mint hollón a hó.

Jöjj, édes Éj, te lágy, fekete-pillás,

Add Romeómat, és ha meghal egyszer,

Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.

Oly szép lesz akkor az ég arculatja,

Hogy a világ az Éjbe fog szeretni

S már nem imádja a ledér Napot.

Megvettem a Szerelem palotáját,

De nem lakom még benne s bár eladták,

Nem adták át még: lassan múl e nap. -

Mint ama éj a nyugtalan gyereknek,

Ki az ünnepre új ruhát kapott

S még nem húzhatja föl. Ó, itt a dajkám,

Hírt hoz. A nyelv, mely Romeo nevét

Kiejti, mindig égi dalt zenél.

Dajka a kötélhágcsóval jön

Mi hír, daduska, mit hozol? A hágcsót?

Romeo küldi?

DAJKA

Azt hozom, a hágcsót.

A földre dobja

JÚLIA

 Ó, jaj, mi hír? Mért tördeled kezed?

DAJKA

Ó, jaj nekünk. Meghalt, halott, halott.

Végünk, kisasszonykám, ez a mi végünk.

Ó, szörnyűség – nincs már, nem él, halott.

JÚLIA

 Lehet az Ég ilyen gonosz?

DAJKA

Az Ég nem.

De Romeo lehet. Ó, Romeo! -

Ki hitte volna róla? – Romeo! -

JÚLIA

 Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?

Ily kín csupán a zord pokolban ordít.

Romeo öngyilkos? Ha az, felelj: az.

S e kurta az több mérget hoz nekem majd,

Mint baziliszk[14] halállövő szeme.

Ez az-ra nem leszek az, aki voltam.

Vagy hunyd be a szemed s úgy válaszolj: az.

Mondd: az, s ha él, felelj tagadva: nem.

Ez dönti el halálom, életem.

DAJKA

Hisz láttam a sebét, ennen-szememmel.

Ó, Istenem – itt volt mellén a seb:

Oly szörnyű hulla volt, oly szörnyű-véres,

Mint a hamu, fakó, vérébe fagyva,

Csupa aludt vér – ott ájultam el.

JÚLIA

 Ó, szív, szakadj meg! – tört szívem, repedj meg!

Szemem, bezárlak, légy örökre rab te!

A porba, portest, az élet oly olcsó.

Födjön be Romeóval egy koporsó.

DAJKA

Ó, ó, Tybalt, te legjobb pártfogóm!

Kedves Tybalt! Te fínom úriember!

Miért is kellett halálodat megérnem!

JÚLIA

 Mi szélvihar fúj itten összevissza?

Megölte Romeót s Tybalt halott?

Ó, jó unokabátyám, jobb uram, te!

Zengj végítélet harsonája, harsogj,

Mert hát ki él, ha meghalt ez a kettő?

DAJKA

Tybalt nem él, Romeo számkivetve,

Ő ölte meg Tybaltot s számkiűzték.

JÚLIA

 Nagy ég! – Romeo ölte meg Tybaltot?

DAJKA

Ő, ő bizony – irtózatos –, de így van.

JÚLIA

 Ó, kígyószív rózsálló szín alatt!

Sárkány lakott-e ily dicső odúban?

Nyájas tyrannus! Angyali cudar!

Farkasfogó bárány! Hollók galambja!

Undokságoknak égi látszata!

Kész ellentéte annak, mit mutattál! -

Te kárhozott szent és tisztes gazember!

Ó, természet, mi dolgod a pokolban,

Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek

Gyorsan-múló mennyországába zártál? -

Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép

Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság

E cifra kastélyban!

DAJKA

Ne higgy nekik,

Mind hűtelen, mind hitszegő a férfi,

Mind kétszínű, álnok, gaz, semmiházi.

Jaj, hol legényem? Szíverősítőt:

Megvénít a gond. Amit Romeo tett,

Szégyenletes.

JÚLIA

  Pörsenjen ki a nyelved,

Hogy így beszélsz. Ő nem szégyenre lett.

Elszégyenülne homlokán a szégyen:

Ez az a trón, melyen a tisztességet

A földgolyón királlyá koronázzák.

Jaj, mily bolond voltam, hogy sértegettem!

DAJKA

Hát így beszélsz a bátyád gyilkosáról?

JÚLIA

 Beszélhetek-e másképp az uramról?

Szegény uram, neved milyen nyelv áldja,

Ha háromórás asszonyod lehordja? -

De mért is ölted meg bátyám, te gaz?

Mert gaz bátyám megölte volna férjem.

Hát balga könny, menj vissza kútfejedhez:

Csupán a búnak jár ki ez adó.

S így – tévedésből – áldozz az örömnek.

Él férjem, kit majdhogy megölt Tybalt.

S Tybalt halott, ki majd megölte férjem.

Mily nagyszerű; miért sírok tehát?

Egy szó – sötétebb, mint Tybalt halála,

Gyilkolt meg engem: vajha elfeledném,

De úgy belevésődött az agyamba,

Mint szörnyű tett a bűnösök fejébe:

„Tybalt halott, Romeo számkivetve”,

E „számkivetve”, e szó „számkivetve”

Ölt meg sok száz Tybaltot. A halála

Gyász volna, nagy, ha ennyi volna csak:

De hogyha a zord gyász nem jár magában,

S okvetlenül hoz még több új csapást is,

Mért nem követte ezt: „Tybalt halott”,

„Meghalt apád”, „anyád” vagy mind a kettő,

Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?

De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:

„Romeo számkivetve”, mind megölték,

Apám, anyám, Tybaltot, Romeót

És Júliát. – „Romeo számkivetve” -

Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,

Nincs mód halálos mélységére menni.

Apám, anyám, daduska, merre van hát?

DAJKA

Tybalt holttesténél, mind őt siratják.

Hozzájuk mennél? Én majd elvezetlek.

JÚLIA

 Hadd mossák könnyeikkel a sebét.

Nekem marad Romeómért, elég.

Vedd föl a hágcsót: ez is árva lett,

Elhagyta Romeo, mint engemet.

Kívánta, hogy ágyamhoz út legyen,

De mint leány halok meg, özvegyen.

Jöjj, hágcsó, jöjj, dadus, nászágyba vágyom,

Nem Romeo, Halál csókol ez ágyon.

DAJKA

Menj a szobádba: Romeót hozom.

Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.

Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.

Lőrinc barát tanyáján rejtezik.

JÚLIA

 Add neki gyűrűm, hisz szivem ura,

S kérd, jöjjön el a végső búcsura.

Elmennek

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája, Lőrinc barát bejön

LŐRINC

Jer, Romeo, te félénk, árva lélek:

Beléd bolondult már a Csüggedés.

Szegény, te a Bánattal egybekeltél.

Romeo jön

ROMEO

Mi hír, atyám? Miképp ítélt a herceg?

Mily gond kíván megösmerkedni vélem,

Mely még nem ösmert?

LŐRINC

E bús társaságban,

Édes fiam, te régről otthonos vagy:

A hercegünk ítéletét közölném.

ROMEO

Az ő ítélete a végítélet.

LŐRINC

Nyájas ítélet hagyta el az ajkát -

Halál helyett csak száműzésre ítélt.

ROMEO

Mit: „száműzés”. Szánj meg s mondd, hogy „halál”.

A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám,

Mint a halál. Ne mondd hát: „száműzés”.

LŐRINC

Csak Veronából száműzött ki téged:

No, csillapodjál: széles e világ.

ROMEO

Veronán kívül nincs nekem világ,

Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.

Ki száműz innen, száműz a világból,

És ez halál – rossz szó a „száműzés” rá:

Ha a halált száműzésnek hivod,

Aranybárddal csapod le a fejem

S mosolygasz a csapáson, mely megölt.

LŐRINC

Ó, durva hálátlanság! Nagyralátás!

A bűnödért halál jár, ám a herceg

Pártodra kelt, a törvényt félrerúgta,

A vad „halál” szót „száműzés”-re váltva,

Ez kedves irgalom s te mégse látod.

ROMEO

Ez gyötretés, nem irgalom: a menny ott,

Hol Júlia, és minden macska, eb,

A kis egér, minden silány teremtmény

A mennybe van itt és őt nézheti,

Csak Romeo nem: – minden ronda döglégy

Jobban, becsültebben, vigabban élhet,

Mint Romeo: hisz az reá repülhet,

Szép Júliám csodás-fehér kezére,

Halhatlan áldást lophat ajkain,

Mik szűzi félszükben pirultak úgy el,

Hogy még magukat is csókolni bűn;

De Romeo nem, nem – őt számkiűzték:

Ott vannak a legyek s én itt legyek? -

S te nem „halál”-ról szólsz, de „száműzés”-ről?

Hát nincs-e mérged, gyilkos-élű késed,

Más gyors halálod, mely nem ily cudar,

Hogy ezzel ölsz meg engem: „számkiűztek”?

Pokolba bömbölik e szót, atyám,

A kárhozottak: hogy van hát szived,

Szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,

Kit karjaim a kebelemre fűztek,

Széttépni szívem ezzel: „számkiűztek”?

LŐRINC

Őrült szerelmes, most figyelj reám.

ROMEO

Jaj, újra azt mondod, hogy „számkiűztek”.

LŐRINC

Fegyvert adok majd, hogy e szót lebírd;

A Bú édes teje: a Bölcseség,

Ez megvigasztal, bárha számkiűztek.

ROMEO

De „számkiűztek”. – Süsd meg bölcseséged!

Ha Júliát nem adja vissza, várost

Nem mozdít el s ítéletet se másít,

Hiába minden, mit sem ér: ne szólj.

LŐRINC

Eh látom, a bolondnak füle sincs.

ROMEO

Hogy volna, ha a bölcsnek szeme sincs.

LŐRINC

Hát hadd beszéljek végre helyzetedről.

ROMEO

Amit nem értesz, arról nem beszélhetsz.

Volnál csak ifjú, férje Júliának -

Egy óra óta – s gyilkosa Tybaltnak,

Ily vad rajongó és ily száműzött,

Akkor beszélnél, tépnéd a hajad,

A földre buknál, mint most én, hogy így

Adj mértéket megásandó sírodhoz.

Földre veti magát. Kopognak

LŐRINC

Kelj föl, kopognak, bújj el, Romeo.

ROMEO

Nem én. Beteg szívem bús sóhaja

Ködként takar el a szemek elől.

Kopognak.

LŐRINC

Kopognak – ej, ki az? – Kelj, Romeo, föl.

Elfognak. Várj kicsit! Hamar, ugorj föl -

Kopognak

Fuss a szobámba. Mindjárt! Istenem,

Milyen botorság. Jó, jövök, jövök már.

Kopognak

Ki zörget úgy? Honnan jössz? Mit akarsz?

DAJKA

(kívül) Engedj be, akkor nyomban elbeszélem.

Úrnőm küld, Júlia.

LŐRINC

Isten hozott hát. -

Dajka bejön

DAJKA

Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,

Hol a kisúrnőm férje, Romeo?

LŐRINC

Ott a földön, könnyétől részegen.

DAJKA

Akárcsak a kisúrnőm, éppen úgy,

Akárcsak ő.

LŐRINC

  Ó, gyászos együttérzés!

Siralmas átok.

DAJKA

Ő is így hever,

Pityereg és sír, egyre pityereg, sír -

Állj föl, no, állj föl, és légy férfi már:

Állj föl, no, Júliáért, érte, állj föl.

Miért is estél ily mély jajba te?

ROMEO

(fölkel) Dadus!

DAJKA

Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.

ROMEO

Hát Júliáról szólottál te? Hogy van?

Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem

Boldogságunknak szép gyerekkorát

A vérrel, amely majdnem az övé?

Hol van tehát és mit mond az ara,

Akit bemocskolt gazságom sara?

DAJKA

Semmit se mond, csak egyre sírdogál.

Ágyára rogy, de azután fölugrik,

Tybaltot hívja, Romeót kiáltja

S megint leroskad.

ROMEO

Mintha a nevem

Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója:

Aminthogy e név átkozott keze

Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám,

Testem miféle hitvány részein

Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem

E rút tanyát.

Tőrt ránt

LŐRINC

  El a kezet, te őrült:

Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja:

Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted

Egy oktalan, bőszült vadállaté,

Te férfi-képet hordó, képtelen nő!

Mindenre képes, képtelen vadállat!

Megrémítettél: szent rendünkre mondom,

Bölcsebb, különb legénynek véltelek.

Tybaltot megölted? S magad megölnéd?

És hitvesed is, aki benned él,

Cudar dühöt zúdítva önmagadra?

Szidod az életet, eget s a földet?

Az élet, ég s föld – e három – tebenned

Találkozott s ezt egyben összetörnéd?

Pihá, tested, szerelmed és eszed -

Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás -

Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon

Tested, szerelmed és eszed javára:

Mert büszke tested is merő viaszbáb,

Ha nincs mögötte férfias keménység,

Édes szerelmed kongó hitszegés csak,

Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed,

S eszed, mi tested és szerelmed éke,

Ily társaságban éktelen veszély lesz,

Mint lőpor az újoncok tarsolyában,

Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen,

S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat.

Hát talpra, öcskös! Még él Júliád,

Kiért előbb meghalni vágyakoztál.

Minő szerencse: majd megölt Tybalt,

S te ölted őt meg és ez is szerencse.

Csőstül potyog az áldás a nyakadba.

Szerencse udvarol díszköntösében,

S te, mint a durcás, duzzogó leányzó,

Fitymálod a szerencséd és szerelmed: -

Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen.

Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted,

Ágyasházába mássz be és vigasztald:

De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon,

Mert Mantovába akkor sose jutsz át.

Itt élj s miközben házasságodat

Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid

S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd,

Kétszázezerszer olyan boldogan,

Mint amilyen lesujtva útrakeltél.

Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak,

S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba,

Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól:

Romeo nyomba megy.

DAJKA

Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig,

Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság!

Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.

ROMEO

Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.

DAJKA

Itt a gyűrűje, megkért, adjam át.

Siess, iparkodj, mert későre jár. (El)

ROMEO

No látod, ez már talpra állított!

LŐRINC

Jó éjt, siess, ezen múlik a sorsod: -

Vagy szökj, amíg az őrség föl nem áll,

Vagy virradatkor menj el álruhában:

Maradj csak Mantovában, én időnként

Legényed által hírt adok neked

Mindenről, ami itt javadra történt.

Nyújtsd a kezed, jó éjt, menj, Isten áldjon.

ROMEO

Ha az öröm nem várna, a csudás,

Be fájna most e kurta búcsuzás.

Isten veled.

Elmennek

4. SZÍN

Szoba a Capulet-házban.

Capulet, Capuletné, Páris jön

CAPULET

Ez a csapás, gróf úr, oly hirtelen jött,

Hogy rá sem értünk értesítni lányunk.

Nagyon szerette a bátyját, Tybaltot.

S én is – de születünk és meghalunk mind.

Későre jár – lányom ma már le sem jön:

Ha nem tisztel meg, gróf úr, bizton én is

Egy óra óta az ágyamban volnék.

PÁRIS

 A gyászban nem való beszélni a nászról.

Jó éjt, madame, kézcsókom Júliának.

CAPULETNÉ

Reggel korán kikémlelem, hogy érez.

Ma éjjel bánatába zárkozott.

CAPULET

Én, Páris úr, előre biztosítom

Lányom szerelmét: azt hiszem, hajol majd

Atyai szómra, sőt nem kétkedem.

Asszony, keresd föl, mielőtt lefekszel,

Közöld vele Páris fiunk szerelmét,

És mondd neki – figyelj -: ezen a szerdán -

Hopp, várj kicsit, milyen nap van ma?

PÁRIS

 Hétfő.

CAPULET

Hétfő! Aha. Így szerda túl hamar lesz.

Csütörtökön hát – mondd: csütörtökön

Oltár elé vezeti e nemes gróf.

Kész addig ön? Hogy tetszik e hamarság?

Nagy zajt nem is csapunk – pár jóbarát csak,

Hiszen Tybalt halála oly közel van

S még azt hihetnék, hogy nem is szerettük

A mi öcsénket, hogyha vigadoznánk.

Öt-hat barátot meghívunk magunkhoz,

És semmi több. Szóval helyes: csütörtök?

PÁRIS

 Bár lenne holnap már ez a csütörtök.

CAPULET

Jó, most siessen – hát csütörtökön.

Menj Júliához, mielőtt lenyugszol,

Készítsd el, asszony, nászra az arát.

Parancsoljon, olyan késő az óra,

Hogy már korán lesz nemsokára – jó éjt.

Elmennek

5. SZÍN

Júlia hálószobája mellett nyitott tornác,

mely a gyümölcsöskertre néz.

JÚLIA

 Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.

A fülemüle volt, nem a pacsirta,

Az rázta össze megriadt füled.

Éjjel dalol a gránátalmafán,

Hidd, édesem, a fülemüle volt.

ROMEO

Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,

Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík

Szegi be a felhőket keleten.

Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap

Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.

Elmennem: élet, és halál: maradnom.

JÚLIA

 E fény nem a Nap fénye, én tudom:

Csak meteor, mit kilehelt a Nap,

Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,

És utadon világol Mantováig.

Szóval maradj. Nem kell sietned így.

ROMEO

Hát fogjanak el, vigyenek halálra.

Sebaj: hiszen te akarod. Igen,

E szürke folt nem a hajnal szeme,

Csak kósza pára a Hold homlokáról,

S nem a pacsirta csattog a magasba,

Az öblös égben, a fejünk fölött:

Elmenni rossz, jobb is maradni tán -

Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.

Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.

JÚLIA

 De az, de az – fuss innen perc alatt.

Ez a pacsirta, az rikácsol itten

Erőltetett-éles trilláival.

Mondják, egyébkor édesen sikolt,

De most rikolt, mert minket szétriaszt.

Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,

Bár elcserélte volna véle hangját!

Mert ölelésünknek vet hangja véget,

Az éjt elűzi s véle-véle téged.

Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.

ROMEO

A fény, a fény – és mindinkább setét lesz.

Dajka jön

DAJKA

Úrnőm!

JÚLIA

  Dadám.

DAJKA

Anyád azonnal a szobádba jő.

Már megvirradt. Nagyon vigyázzatok. (El)

JÚLIA

 Ablak, ragyogj föl, életem, borulj el.

ROMEO

Isten veled! Egy csókot és leszállok.

Leszáll

JÚLIA

 Hát elmentél? Uram, szívem, barátom!

Mindennap adj hírt nékem, minden órán,

Egy percbe nékem annyi-annyi nap van:

Jaj, mennyi-mennyi év múlik nekem majd,

Míg Romeómat újra láthatom!

ROMEO

Isten veled. Nem múlik alkalom,

Hogy hírt ne kapj felőlem, angyalom.

JÚLIA

 Hát azt hiszed, találkozunk mi ismét?

ROMEO

Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben

Kacagva szólunk majd e bánatunkról.

JÚLIA

 Jaj, Istenem, oly rosszat sejt a lelkem.

Ott lenn, amint állasz, egész olyan vagy,

Akár a holttest a kriptája mélyén.

Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.

ROMEO

Nem, édesem, te is egész olyan vagy.

Bú issza ki vérünket. Isten áldjon. (El)

JÚLIA

 Ó, Fortuna![15] Forgandónak neveznek:

Ha forgandó vagy, mit akarsz te tőle,

Aki a Hűség? Fortuna, forogj hát,

Nem tartod így tán őt soká magadnál.

És visszaküldöd.

CAPULETNÉ(belülről) Kislányom, te fönn vagy?

JÚLIA

 Ki szólít engem?

Az anyám keres?

Le sem feküdt még: vagy nagyon korán kelt?

Milyen szokatlan ügybe jő ide?

Capuletné bejön

CAPULETNÉHát Júliám, te itten?

JÚLIA

 Nem vagyok jól.

CAPULETNÉ

Még egyre a bátyádat siratod?

Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?

Ha kimosod, föl nem támaszthatod.

Hagyd abba hát: a könny a szív jele,

De ennyi könny, könnyelmű esztelenség.

JÚLIA

 Mégis sírok, mert iszonyú csapásom.

CAPULETNÉ

De nem találod őt meg e csapáson,

Akit siratsz.

JÚLIA

 (félre) Én érzem a csapásom,

S bármit tegyek, folyton siratni kell őt.

CAPULETNÉ

Kislány, nem a halálát siratod te,

Hanem hogy él a gaz, aki megölte?

JÚLIA

 Miféle gaz?

CAPULETNÉAz a gaz Romeo.

JÚLIA

 (félre) Ő és gazember száz mérföldre van.

Isten, bocsáss meg néki, mint a szívem,

Bár szívemet így nem sebezte senki.

CAPULETNÉIgen, hogy él az aljas gyilkosa.

JÚLIA

 Jaj, volna csak a kezeim között,

De megbosszúlnám a bátyám halálát.

CAPULETNÉ

Majd bosszút állunk érte mi, ne félj:

Tehát ne sírj. Elküldök Mantovába -

Ott bujdokol földönfutó gyanánt -

S olyan itókát adatok neki,

Hogy nyomban odamegy, ahol Tybalt van:

Aztán – remélem – megnyugszol te is.

JÚLIA

 Nem nyugszom én meg sohase, nem én,

Míg Romeót nem látom végre – holtan.

Szegény szívem úgy fáj rokonomért:

Anyám, ha lelnél bárkit is, aki

Odavigye, olyan mérget kevernék,

Hogy Romeo, mihelyt megízleli,

Örökre alszik. Jaj, mi gyötrelem,

Hallom nevét s nem futhatok feléje,

Hogy végtelen szerelmem – hű Tybaltért -

Bosszút vegyen azon, aki megölte!

CAPULETNÉ

Találj módot, én majd találok embert.

De most, leány, jó hírt hozok neked.

JÚLIA

 Jó volna a jó hír ily rossz időben:

Mi az a jó hír, mondd nekem, anyuskám?

CAPULETNÉ

Hát gyermekem, apád, ki úgy imád,

Hogy elriassza tompa bánatod,

Olyan örömnappal lep meg maholnap,

Amit te nem vársz és én sem reméltem.

JÚLIA

 Beh jó nekem, s mikor lesz ez örömnap?

CAPULETNÉ

Csütörtök reggel lesz az, kisleányom.

Egy ifjú, kedves, finom nemesúrfi,

Páris gróf majd Szent Péter templomában

Mint víg aráját oltárhoz vezet.

JÚLIA

 Szent Péter templomára esküszöm,

És Szent Péterre, nem leszek arája.

Mért e sietség? Férjhez menjek, és

Még meg se kért az, aki az uram lesz.

Mondd hát, anyám, atyámnak és uramnak,

Még nem megyek én férjhez, és ha mennék,

Inkább lennék a gyűlölt Romeóé,

Mint Párisé. Jaj, micsoda örömhír.

CAPULETNÉ

Itt jő atyád, mondd el neki magad,

Meglásd, hogyan fogadja majd tetőled.

Capulet és Dajka jön

CAPULET

Ha nyugszik a nap, harmat permetez,

De hogy öcsénknek napja lepihent,

Eső szakad.

Esőcsatorna vagy, kislány? Mi, könnyben?

Zuhog a zápor? E gyöngécske test

Gályát utánoz, tengert és szelet?

Mert a szemed, mit tengernek neveznék,

Könnytől dagad-apad, aztán a tested

Sós vízbe bukdácsol, s a sóhajod

A szélvihar, mi küzdve könnyeiddel

Vihar-csapott gályádat fölborítja,

Ha hirtelen nem csillapul.

Na, asszony,

Közölted-e végzésemet vele?

CAPULETNÉ

Igen, de ő köszöni, nem akar.

Ez a bolond a sírhoz menne nőül.

CAPULET

Csitt, csöndesen, ne mérgesíts föl, asszony.

Mit „nem akar”? s még csak meg sem köszönte?

Nem büszke rá? nem örvend, hogy mi néki,

Ki érdemtelen, egy ily érdemes

Nemest találtunk végre vőlegényül?

JÚLIA

 Nem örvendek neki, de köszönöm.

Amit gyűlölök, annak hogy örülnék?

De köszönöm, mert a szeretet adja.

CAPULET

Mi ez a csűrés-csavarás, mi ez?

„Örvend” – „köszöni” – és „nem köszöni” -

Aztán: „nem örvend” -: Drága kis kisasszony,

Sose köszöngess és sohase örvendj,

De szedd a lábacskád csütörtökön,

Menj Párissal Szent Péter templomába,

Vagy gúzsbakötve húzlak el odáig.

Pusztulj, te sápkóros dög, ronda cafka,

Zöldbéka te!

CAPULETNÉ

  Jaj, hát megháborodtál?

JÚLIA

 Így térdenállva kérlek, jó atyám,

Légy most türelmes és hallgass meg engem.

CAPULET

Kösd fel magad, te cafka, lázadó rongy.

Mondom tehát – ott légy csütörtökön,

Másképp ne is kerülj szemem elé te.

Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj.

Viszket tenyerem. Asszony, lásd, búsultunk,

Hogy Isten csak egy gyermeket adott,

S most arra ébredek, hogy sok ez egy is,

Átkunk, hogy a világra született.

Pusztulj, szemét!

DAJKA

Nagy Isten, védd meg őt.

Uram, ha bántod, önmagad gyalázod.

CAPULET

Á, bölcs szipirtyó? fogd be a pofád,

Te nagy-okos. Trécselj a nőcseléddel.

DAJKA

Nem rosszból mondtam.

CAPULET

Menj Isten hírével.

DAJKA

Hát szólni sem szabad?

CAPULET

Csitt, vén bolond te.

Ott künn locsogj, kofálkodj a kofákkal.

Itt erre semmi szükség.

CAPULETNÉMily heves vagy.

CAPULET

A szakramentumát, megőrülök:

Éjjel-nappal, későn-korán, magamban

És társaságban, otthon, künn, imetten

És alva is, mindíg egy volt a gondom,

Hogy férjhezadjam: és most végre itt van

Egy főnemes, majd hercegi családból,

Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,

Csupa dicső erénnyel fölruházva,

Álmodni sem lehet különbet ennél,

S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,

E nyafka báb, ezt mondja a Szerencse

Ajánlatára: „Nem szeretem őt.”

„Nem kell nekem.” – „Túl fiatal vagyok.”

Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:

Legelj, ahol tudsz, nincs házamban hely:

Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.

Mindjárt csütörtök: tedd kezed szívedre:

Ha itt maradsz, övé lész, s hogyha nem,

Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,

Mert rólad akkor leveszem a kezem

És – Isten úgy segéljen – kitagadlak.

Fontold meg ezt, én nem szegem meg esküm. (El)

JÚLIA

 Hát nincs a fellegekben irgalom,

Amely keservem bús mélyére néz?

Anyuska, édes, el ne lökj magadtól.

Halaszd el a nászt, csak egy hóra-hétre.

Ha nem bírod, vesd nászi ágyamat

A kriptaboltba, hol Tybalt pihen.

CAPULETNÉ

Hozzám ne szólj, én úgyse felelek.

Végezz, amit tudsz, végeztem veled. (El)

JÚLIA

 Ó, Istenem, dadus, hogyan segítsz ki?

Uram a földön, esküm égbe van.

És hogy jöhet e földre vissza esküm,

Ha az égből nem küldi vissza férjem

Elhagyva e földet? Segíts, vigasztalj.

Jajjaj, hogy az ég így megostromol

Ily gyönge lényt, aminő én vagyok.

Mit szólsz te? Nincsen egy vigaszszavad szem?

Segíts, dadus.

DAJKA

  De van, van, Romeo

Száműzve, és én a fejem teszem rá,

Hogy nem mer visszajönni majd teérted,

Vagy hogyha mer, csakis titokba jön,

Hát minthogy így áll a dolog, amint áll,

Legjobb, ha mégis nőül mégysz a grófhoz.

Ó, ő nagyon szép úrfi ám!

Romeo törlőrongy mellette: sasnak

Sincs oly sebes, zöld, villogó szeme,

Mint Párisnak, úgy áldjon Isten engem.

Boldog leszel a második uraddal,

Sokkal különb, mint az első, egyébként

Az annyi, mintha már nem élne többé,

Mert bárha él is, mit sem érsz vele.

JÚLIA

 Szívből beszélsz te?

DAJKA

A lelkem szerint,

Úgy áldjon Isten.

JÚLIA

 Ámen.

DAJKA

Mit beszélsz?

JÚLIA

 Látod, egészen megvigasztalódtam.

Siess anyámhoz, s mondd, Lőrinc baráthoz

Mentem – mert megbántottam jó atyámat -,

Meggyónni s kérni bűnbocsánatát.

DAJKA

Na jó, megyek, lásd, ez okos beszéd már. (El)

JÚLIA

 Vén kárhozott. Vén, átkozott boszorkány!

Mi a nagyobb bűn: esküm megszegetni,

Vagy ócsárolni férjem ama nyelvvel,

Mely valaha az egekig dicsérte,

Százszor-ezerszer? Menj, tanácsadó:

Te és szívem kettészakadt ezentúl.

Most a baráthoz, hogy gyógyszert találjon:

S ha nem talál, én meglelem halálom.

Függöny

NEGYEDIK FELVONÁS

1. SZÍN

Verona, Lőrinc barát cellája.

Lőrinc barát és Páris jön

LŐRINC

Csütörtökön, gróf? Az idő rövid.

PÁRIS

 Capulet, az apósom így akarja.

Én nem lassítom, amit ő siettet.

LŐRINC

Ön azt se tudja, hogy a lány mit érez:

Rendellenes dolog ez, nem helyeslem.

PÁRIS

 Tybalt halálán sír-rí szakadatlan,

Alig beszéltem véle szerelemről.

A könny házában Vénusz nem mosolyg.

Hát atyja attól fél, hogy veszedelmes,

Ha a bánatnak adja így magát,

Bölcsen sietteti az esküvőnket,

Hogy megakassza könnyei özönjét,

Mely a magányban egyre csak dagad,

De elapad talán a társaságban.

Most tudja már, mért kell sietni így. -

LŐRINC

(félre) Jaj, bár ne tudnám: késleltetni mért kell.

Gróf úr, ím itt jön a kisasszony épp. -

Júlia jön

PÁRIS

 Ó, csakhogy itt van, drága feleségem.

JÚLIA

 Az lehetek, bár nem uram ma nékem.

PÁRIS

 Csütörtökön meg kell kapnom kezét.

JÚLIA

 Ha kell, megkapja majd.

LŐRINC

Okos beszéd.

PÁRIS

 A szentatyához gyónni jött bizonnyal.

JÚLIA

 Csak önnek gyónnék, hogyha válaszolnék.

PÁRIS

 Előtte ne tagadja, hogy szeret.

JÚLIA

 Meggyónom önnek, hogy szeretem – őt.

PÁRIS

 S őnéki nyilván, hogy engem szeret?

JÚLIA

 Ha így teszek, becsesb a vallomásom,

Mert őneki s nem a szemébe mondom.

PÁRIS

 Szegényke, a könny megviselte arcát.

JÚLIA

 A könny felette csak kis diadalt ült,

Mert azelőtt is épp ily csúnya volt.

PÁRIS

 Arcának e szó jobban árt a könnynél.

JÚLIA

 Nem rágalom ez, ámde az igazság,

Hisz az arcomra és arcomba mondtam.

PÁRIS

 Enyém az arca s így rágalmaz engem.

JÚLIA

 Lehet, hiszen az arcom sem enyém már.

Ráérnél mostan, szentatyám, kicsit,

Vagy tán vecsernye táján jöjjek el?

LŐRINC

Ráérek én, rá, bánatos kisasszony,

Gróf úr, talán hagyjon magunkra kissé.

PÁRIS

 Jaj, ájtatosságukban megzavartam?

Csütörtökön hát fölkeltem korán.

Isten vele s fogadja szűzi csókom. (El)

JÚLIA

 Ó, zárd be az ajtót s mihelyt bezártad,

Jer, sírj velem: nincs ír, remény, segítség.

LŐRINC

Ah, Júlia, ösmerém a keserved.

De túlhaladja az elmém határát:

Hallom, csütörtökön – és nincs halasztás -

A gróffal egybe kell majd kelni néked.

JÚLIA

 Ne mondd, atyám, hogy hallottál felőle,

Ha biztos eszközt nem mondsz ellene:

Ha bölcsességgel nem segítheti,

Mondd bölcsnek akkor elhatározásom

És majd segítek rajta én e tőrrel.

Isten: szívünk, kezünk: te fontad egybe.

E kéz, mit elpecsételtél te néki,

Nem üt pecsétet egy másik kötésre

S máshoz csalárdul nem hajol e hű szív,

Hát semmisítse ez meg mind a kettőt.

Azért tehát hosszú tapasztalásod

Adjon tanácsot most nekem, avagy lásd,

Hogy köztem és átkom között a bíró

E véres tőr lesz és eldönti azt,

Amit korod s okosságod hatalma

Nem oldhatott meg tisztességesen.

Ne késlekedj: én vágyom a halálom,

Ha gyógyszerem szavadba nem találom.

LŐRINC

Megállj, leány: megcsillan egy remény még,

De végbevinni oly kétségbeejtő,

Mint azt, amit lebírni szándokod.

Ha mintsem, hogy Párissal egybekelj,

Olyan erős vagy, hogy magad megöld,

Tán egy halálra emlékeztető

Próbát is állsz e szégyent elkerülni,

Hisz kész vagy a halálra is ezért.

Ha ezt mered, úgy megkapod a gyógyszert.

JÚLIA

 Ó, hát kívánd – csupán Páristól óvj meg -,

Hogy a toronytetőről leugorjam,

Rablótanyán járjak, bújjak kígyók közt,

Vagy láncolj ordító medvékkel össze,

Vagy a tetemnézőbe zárj be éjjel,

Hol zörgő embercsont rakásban áll,

Possadt lábszár, torz, sárga koponya,

Vagy küldj a frissen-ásott sírba hálni,

Egy szemfedőbe dugva a halottal -

Mindezt, miről ha hallottam, remegtem,

Félsz nélkül és e percben megteszem,

Csak édesem hű hitvese maradjak.

LŐRINC

Várj, fuss haza, légy víg, egyezz bele,

Hogy Párishoz mégysz: holnap szerda van.

Intézd, hogy éjjel hálj majd egyedül,

Még a dadát se engedd a szobádba.

Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,

Párolt italját idd ki hirtelen:

Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal

Véred csatornáin: verőered