Ördögi szövetség Yallop David

A kitűnő politikai regényben a legnagyobb kolumbiai drogkartellek vezetői összefognak, és elhatározzák, hogy "megvásárolják" az Egyesült Államokat: a saját elnökjelöltjüket ültetik az elnöki székbe, akinek aztán bábként kell majd kiszolgálnia őket. Választásuk egy hatalmas népszerűségnek örvendő televíziós igehirdetőre, Patrick Collinsre esik, aki drogellenes álláspontjáról közismert. Senki nem tudja róla, milyen sötét folt rejtőzik a múltjában: a vietnámi háború idején részt vett a CIA által szervezett drogcsempészetben. Ez az információ módot ad arra, hogy a drogkartellek vezetői megzsarolhassák Collinst. Az Ördögi szövetség érdekfeszítő, fikción alapuló regény, amely bepillantást enged a politikai színfalak mögé: leírja, miként zajlik egy elnökválasztás, kik és hogyan pénzelik a kampányt, hogy működnek az egész világot kezükben tartó drogmaffiák. A könyvben említett számos valós személy (Clinton, Gates, Soros stb.) jelenléte azonban elbizonytalanítja az olvasót: mindez vajon tényleg csupán a képzelet szüleménye? A regényben leírtak ugyanis rémisztően valóságosnak tűnnek...

VILÁGSIKEREK

David Yallop

ÖRDÖGI SZÖVETSÉG

A kitűnő politikai regényben a legnagyobb kolumbiai drogkartellek vezetői összefognak, és elhatározzák, hogy „megvásárolják” az Egyesült Államokat: a saját elnökjelöltjüket ültetik az elnöki székbe, akinek aztán bábként kell majd kiszolgálnia őket. Választásuk egy hatalmas népszerűségnek örvendő televíziós igehirdetőre, Patrick Collinsre esik, aki drogellenes álláspontjáról közismert. Senki nem tudja róla, milyen sötét folt rejtőzik a múltjában: a vietnámi háború idején részt vett a CIA által szervezett drogcsempészetben. Ez az információ módot ad arra, hogy a drogkartellek vezetői megzsarolhassák Collinst.

Az Ördögi szövetség érdekfeszítő, fikción alapuló regény, amely bepillantást enged a politikai színfalak mögé: leírja, miként zajlik egy elnökválasztás, kik és hogyan pénzelik a kampányt, hogy működnek az egész világot kezükben tartó drogmaffiák. A könyvben említett számos valós személy (Clinton, Gates, Soros stb.) jelenléte azonban elbizonytalanítja az olvasót: mindez vajon tényleg csupán a képzelet szüleménye? A regényben leírtak ugyanis rémisztően valóságosnak tűnnek...

GENERAL PRESS KIADÓ

A mű eredeti címe Unholy Alliance

Published 1999 by Bantam Press

Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN és

GENERAL PRESS KIADÓ, 2000

Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR

A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 963 9076 75 9

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN

Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft.

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados

hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. – ben készült 2000-ben.

Felelős vezető: György Géza igazgató

Mindazoknak, akik a harmadik világháborúban a vesztesek oldalán harcolnak

„A vallás a népek ópiuma.”

Karl Marx

Hegel jogfilozófiájának kritikája (1843-4), Bevezetés

„Az ópium a népek vallása.”

Andrew Sinclair

Yallop: ördögi szövetség (1998), I. fejezet

„A képzelet feltárja azokat az igazságokat, amelyeket a valóság elfed.”

Jessamyn West

Rendhagyó idézetek könyve (1998)

Bevezetés

Richard Nixon mindig izzadt, még hideg időben is.

Az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnöke saját kárán tanulta meg még 1960-ban, milyen szörnyen mutat verejtékezése a képernyőn. Emiatt vesztette el a mindig nyugodt Jack Kennedyvel folytatott tévévitáját is. Attól fogva aztán semmit nem bízott a véletlenre, és miközben az ünnepségre írt beszédét újra meg újra átolvasta, kisminkelt arcát állandóan ammónium-kloridos zsebkendővel törölgette.

A beszéd tartalma egyszerű és ismerős volt: Vietnamból hazatérve kitüntetéssel szerelt le... a nagy cél érdekében hozott áldozat... mint elnök, az egész nemzet nevében rója le kegyeletét az amerikai hős előtt... De, ahogy az nála lenni szokott, a halott hős nevét képtelen volt megjegyezni. Mr. Haldeman és Mr. Ehrlichman ösztökélésére többször egymás után elismételte: „Stanley Kubieski közlegény”.

A néhai közlegény neve valóban nagy fontossággal bírt. Az egyik legfőbb oka annak, hogy az Egyesült Államok elnöke a szeles légibázison a koporsó előtt tisztelgett, a közlegény neve és választókörzete volt. Az elnöknek kevés idő állt rendelkezésére, de úgy döntött, hogy kiegyenlíti az 1968-as választási kampányból maradt tartozását. A kongresszusi képviselő révén Nixon jelentős számú szavazathoz jutott, épp elegendőhöz ahhoz, hogy államában legyőzhesse Hubert Humphreyt, és kitörölje az 1960-as illinoisi vereség emlékét. Ezen a mostani ünnepségen, amely az első nyilvános szereplése a beiktatási ceremónia óta, az új elnök a kongresszusi képviselő választókerületéből származó elhunyt katonát tüntet majd ki. Kubieski közlegényt egy mindössze három nevet tartalmazó listáról választották ki a kongresszusi képviselő munkatársainak kérésére, azon okok miatt, hogy fehér, és mert lengyel csengésű a neve.

Ezen választás aztán elég kínos helyzetbe hozta a Kubieski földi maradványainak hazaszállításáért felelős szerveket. Az utolsó pillanatban arra kényszerültek, hogy a koporsót a CIA gépéből a légierő egyik kormánygépébe tegyék át. Arra azonban már nem maradt idejük, hogy eltávolítsák a sárga jelzést a „Kinyitni tilos! Tífuszveszély!” felirattal, így aztán csak letakarták az amerikai zászlóval.

Az elnök még egyszer elismételte a Kubieski nevet, majd végigpillantott a ceremónia résztvevőin. A kongresszusi képviselő délelőtt tizenegyre már jócskán a whisky hatása alá került. Az emberei kávét próbáltak beleerőltetni, a legerősebbik pedig hátulról fölébe tornyosult, készen arra, hogy elkapja, ha túlzottan kibillenne függőleges helyzetéből. A püffedt arcú, malacszemű Cody bíboros, aki olyan embernek látszott, akitől nem áll távol az árulás, beszédbe elegyedett Haldemannel és Ehrlichmannel. Őt is fűtötte a vágy, hogy valamilyen formában elismerjék végre a kampány idején tett szolgálatait, és emlékeztette az elnök két segédjét arra a nagy hatású prédikációra, melyet a választás előtti vasárnap tartott.

A két helyettes szolgálatvezető főnök gyanakodva kerülgette egymást, egyetlen pillanatra sem tévesztve a másikat szem elől, aminek eredményeként a három ember közül egyiknek sem sikerült magánbeszélgetést kieszközölnie az elnökkel, sem pedig meggyőznie őt arról, hogy a prédikációjában rejlett a vietnami háború megnyerésének titka.

De az összes katonai nagykutyánál fontosabb volt az a névtelen, sötét öltönyös civil, aki vastag szemüvege mögül pislogott kifelé. A CIA-s William Colby volt felelős a vietnami „békéltetésért”, s mint ilyen, titkos programok sorozatát irányította, amelyek súlyos büntetőjogi eljárást vontak volna maguk után, feltéve, hogy az Egyesült Államokban hajtják azokat végre. Mr. Colby kész volt felhasználni a legsötétebb ügyleteket, a korrupciót, a kábítószert, sőt még a gyilkosságot is. Mindezt azzal a megingathatatlan hittel tette, hogy a cél szentesíti az eszközt. A magánéletben ugyanakkor nyájas úriember volt, és a jelenlévő hatalmasságok közül egyedül ő tanúsított annyi figyelmességet, hogy beszédbe elegyedjen Kubieski közlegény családjával.

Az öreg Kubieski leszázalékolt vasgyári munkás volt, a felesége pedig egy megfáradt, félénk nő, aki pénztárosként dolgozott egy szupermarketben. Zavarba ejtette őket a meghívó a ceremóniára, melyet elhunyt idősebbik fiuk tiszteletére rendeztek; annak idején őszintén szólva fellélegeztek, amikor az örökös bajkeverés után a fiú végre elment Vietnamba. Életben maradt fiuk sokkal ígéretesebbnek mutatkozott: éles eszű volt és szolgálatkész, ministráns egy templomban, örömmel töltötte el őket, hogy a protokollképeken fiuk együtt látható a képviselővel, a bíborossal és az elnökkel, és homályosan érezték, hogy a gyerek mindebből még profitálhat.

Az elnök mindhármuk számára nagy csalódás volt. Sután viselkedett, feszengett, és motyogva ejtette ki a nevüket. Fellépésében nem volt semmi emelkedettség, és egészen elképedtek, amikor látták, hogy ki van sminkelve, akár egy színész vagy még inkább egy bohóc, ráadásul erős ammóniaszag árad belőle.

A repülőgép leszállt, és a zászlóval letakart koporsó a szakavatott koporsóvivők vállán lassan leereszkedett a betonra. A zenekar elkezdte játszani az amerikai himnuszt, az elnök pedig a szívére tette a jobb kezét.

A beszéde egész jól ment, eltekintve attól az apróságtól, hogy a hőst minduntalan Stanley Kowalskinak nevezte, akit Marion Brando alakított A vágy villamosában. A televízió majd persze helyrehozza a kis bakit, és úgy vágja össze az anyagot, hogy az elnök egyszerűen „Stanley”-ként utaljon az elesett katonára, amivel ráadásul a melegség és közvetlenség hamis illúzióját is keltik majd.

A gyászolók azután átvonultak a légibázis tiszti étkezdéjébe, miközben a koporsót egy kis kápolnába vitték, ahol fölöttébb különös jelenet zajlott le. Két férfi, egyikük ezredesi egyenruhában, a másik civilben, bemutatkozott a díszőrséget vezető századosnak, aztán felmutattak egy William Colby által szignált papírt, amelyen az állt, hogy átveszik a koporsót. A százados erre – eléggé el nem ítélhető módon – emlékeztette a két férfit, hogy a koporsót, mely előtt éppen az imént tisztelgett az Egyesült Államok elnöke, most készülnek átadni a hozzátartozóknak.

Az ezredes és a civil ekkor azt mondta, hogy hiba csúszott a dologba: az elnök rossz koporsó előtt tisztelgett. Felhívták a figyelmet a „Tífuszveszély!” feliratra, ami azt jelentette, hogy ezt a koporsót nem adhatják ki, amíg bizonyos orvosi vizsgálatoknak alá nem vetik. A két férfi ezek után értésére adta a századosnak, milyen jótékony hatással lehet a karrierjére, ha engedelmeskedik és nem nagyon jár a szája. A százados ekkor utasította a díszőrséget, hogy adják át a koporsót annak a néhány fehér ruhás katonának, akik odébb várakoztak, és akik azután néhány perc elteltével visszatértek egy, a Kubieski közlegényével teljesen megegyező, de másik koporsóval, ugyancsak zászlóval letakarva. Erről azonban hiányzott a tífuszveszélyre vonatkozó figyelmeztetés. A díszőrség visszaállt, mit sem sejtve a cseréről.

Stanley Kubieski közlegény, aki kimaradt a középiskolából, soha nem gondolta volna, hogy halálakor négymillió dollárt ér majd, azt pedig még kevésbé, hogy egy kongresszusi képviselő, egy bíboros és az elnök rója majd le előtte kegyeletét. Nem a pénz vagy a rang végett állt be katonának, hanem egyszerűen azért, mert az otthonnál még Vietnamot is jobbnak gondolta. Amikor első őrjáratán eltalálta egy aknavető lövedéke a Középső-hegyvidéken, kezdtek kétségei támadni döntése helyességét illetően, de érdemben már nem tudta végiggondolni a dolgot, mert meghalt. A lövedék felsőteste nagy részét szétroncsolta, és a dögcédulája is elveszett.

Miután holttestének maradványait összeszedték, elszállították a Tan Son Nhut légibázis egy olyan zárt részébe, ahová a CIA néhány emberét leszámítva, senki sem léphetett be. Ott a tetemet, illetve ami megmaradt belőle, egy alumíniumkoporsóba tették, mellé pedig tizenöt kiló heroint raktak. A koporsóra aztán sárga szalagot ragasztottak, rajta a „Kinyitni tilos! Tífuszveszély!” felirattal, majd betették a CIA egyik jelöletlen Air America gépébe.

Ez az elintézési mód aztán minden érintett fél számára teljesen kielégítőnek bizonyult. Különösen Richard Nixon elnöknek, aki soha nem tudta meg, hogy egy kábítószer-szállítmány előtt tisztelgett.

1. fejezet

Az ajánlat

– Testvéreim, akarjátok-e, hogy szeressenek benneteket?

– Igen!

– Akarjátok-e, hogy szeressen titeket Jézus Krisztus?

– Igen!

– Akarjátok-e, hogy megmentsenek benneteket?

– Igen!

– Akarjátok-e, hogy Jézus Krisztus megmentsen benneteket?

– Igen!

– Akkor mondjátok azt az Úrnak!

– Igen!

– Az Úr nem hall benneteket! Ajkatok szavát hallja, de szívetekét nem! Mondjátok az Úrnak a szívetekkel!

– Igen! Igen! Igen!

A prédikátor csatlakozott a harsogáshoz, és közben mindkét kezét az ég felé emelte. Több mint száznyolcvan centi magas volt, és ez a mozdulat még jobban kiemelte nagy mellkasát és atlétatermetét. A reflektorok arcának minden részletét megvilágították – hibátlan fogsorát, széles száját, mélyen ülő szemét és magas homlokát – majd követték felemelt karját. A fénysugarak keresztet rajzoltak a sötét égre. A zenekar és a kórus messze zengő akkordot harsogott E-dúrban. A hatalmas gyülekezet tagjai, akik még mindig az „igen”-t zúgták, ekkor talpra ugrottak, és a mennyek felé emelték kezüket.

Adam Fraser a távirányító egyetlen kattintásával kioltotta az eget és a földet. A hangzatos akkord helyébe egy londoni taxi távoli dudájának hangja lépett.

A férfi méltó párja volt a képernyőről eltűnt prédikátornak – jó kondícióban lévő, száznyolcvan centi magas, aki éppen úgy lehetett ötvenéves, mint harmincöt. Állkapcsa erős, szögletes, vonásai átlagosak – akár a prédikátoré. De míg annak arca csupán kellemes volt, Adamé lenyűgözően jóképű. Tipikus nők bálványa ábrázat, amit csak a szeme körüli apró ráncok mentettek meg az üresség látszatától.

– Patrick Collins tisztelendő – szólt oda a tévészobában ülő másik férfinak. – Csak az Egyesült Államokban nyolcmillió híve van. Van saját kábelcsatornája és önálló műsora, amit országszerte sugároznak. Több milliárd dollárt hoz neki, hogy az Urat árusítja.

– Na és miből gondolod, hogy nem egy, hanem két egyórás dokumentumfilmet is tudsz róla csinálni? És a tévécsatornának miért kéne erre költenie?

Adam ránézett régi barátjára és pártfogójára. Mitch a szokásos kabátjában ült, melyet a hasa fölött nem tudott begombolni, és amely sosem volt elegáns, még azelőtt sem, hogy rákerültek az égésnyomok és beleivódott a nikotinszag. A Network Enterprise Television ügyvezetői közt az értelmes élet egyetlen bizonyítéka volt ő.

– Épp most láttál 45 percnyi vágatlan anyagot Patrick Collinsról, és közben egyetlen cigarettára sem gyújtottál rá...

A hatalmas stadion egy kicsiny helyiségéből két férfi és egy nő figyelte az eksztázisban lévő gyülekezetet. A két férfin öltöny volt és biztonsági jelvény. A nőn rövid fehér ruha, mely látni engedte lábát és vállát, és ami közte volt, azt is inkább kiemelte, semmint eltakarta. Amikor felállt, a ruha vele mozgott, és úgy formázta bámulatos testét, mint a puha homokot a tengervíz.

Mindössze huszonkét éves volt, de már veteránnak számított a film világában. Legsikeresebb alakításait az interneten lehetett megtekinteni, jó pár jelszó beírása után. A képernyő inkább csak a szépségét mutatta, de a valóságban az is látszott, hogy nemcsak a fejeket tudja elcsavarni, hanem a gondolatokban is képes olvasni. Valóságos „lelki vetkőztető” volt.

Hosszú csókot nyomott Patrick Collins tisztelendő arcának képére, amíg el nem tűnt a képernyőről.

– Egy óra múlva találkozhatsz az igazival is. Szedelőzködnünk kéne – mondta az egyik férfi.

– Szeretnéd-e, ha megmentenének, nővérem? – kérdezte a társa.

– Igen, igen, igen!

És tényleg nincs semmi bűne? – firtatta Mitch.

– Ha a kétszínűséget nem tekintjük annak – felelte Adam. – A szegénység erényeiről prédikál a pulpitusáról floridai birtokán, amely mellesleg tizennégy millió dollárt ér. Előbb arról beszél, milyen nehéz a gazdag embernek a mennyországba jutni, aztán elrepül Bostonba, és belép egy kis darabka földi paradicsomba Brookline-ban... az is ér vagy hatmilliót. Fennen hirdeti, hogy „Boldogok a szelídek”, és hagyja, hogy a világ vezetői hason csússzanak előtte, hogy egy pillanatra bekerülhessenek a tévéműsorába. Emlékszel, amikor tavaly a miniszterelnököt egy hasbeszélő mögé utasította?

– Ennyi elég is a büszkeségről. Hadd halljak valamit a vágyról is.

Csaknem két óra telt el, mire az utolsó hívő is elengedte Patrick Collinst, aki ezután szállodai lakosztályába vonult vissza. A fehér ruhás nő a kanapén elhelyezkedve várta, teljes egészében megmutatva formás lábát, rálátást engedve fekete alsóneműjére is. A szállodai szobában található Bibliát olvasgatta.

A férfi felkapcsolta a lámpát, és hátrahőkölt. Az ajtóban állt megrökönyödve. A nő letette a Bibliát. – Meg akarok menekülni a bűneimtől, tisztelendő úr!

Amaz egy pillanatra elmosolyodott. – Nem tartok megváltó fogadóórákat. De a templom egész éjjel nyitva van, és senkit nem utasít el, aki az üdvözülést áhítja, és őszintén bánja a bűneit.

A lány végigheveredett a kanapén, és kinyújtózkodott. – De énnekem annyi bűnöm van, tisztelendő úr... Ezekkel a bűnökkel a lelkemen nem mehetek templomba. El kell mondanom önnek a bűneimet... – Ekkor a prédikátor a telefonhoz lépett. – Nem érdeklik a bűneim, tisztelendő úr? Több bűnöm van, mint a Bibliában felsoroltak együttvéve. Pornófilmekben szerepeltem... hagytam, hogy a férfiak rajtam éljék ki legalantasabb ösztöneiket. Tisztítson meg engem, áldjon meg. Áldjon meg, gyógyítsa meg a lelkem, tegye rám a kezét! Azt akarom, hogy oldozzon fel!

A tisztelendő felemelte a telefont. – Pat Collins vagyok, adja kérem Mr. Podestet.

A lány felkelt a kanapéról, és a férfi lábai elé vetette magát. – Szeretném megmosni a lábát, mint Mária Magdolna. De lefogadom, hogy ő nem vállalt lábmasszázst. Én úgy tudok lábat masszírozni, ahogy senki... és nem is csak lábat... – Miután sikertelenül babrált a férfi dupla csomóra kötött cipőfűzőjével, feljebb való dolgok felé fordította figyelmét. – Ha a lelkem nem érdekli, tisztelendő úr, hát mi a helyzet a testemmel? – Felemelkedett, és megállt a férfi előtt. – Mit gondol, miért teremtett meg engem az Isten? És miért teremtette meg önt? Ötvenhárom éves, miért adott önnek mégis egy harmincéves testet? Miért teremtette önt olyannak, akitől a nők kigyúlnak, akárcsak egy villanykörte? Szükségem van önre, Pat! – Megragadta a férfi kezét, de az azonnal kiszabadította magát, és beleszólt a telefonba.

– Jack, feljönnétek Chuckkal most rögtön?

– Ez nem előre kitervelt akció. Nincsenek rejtett kamerák. Nincs rajtam egyetlen poloska sem. Ha akarja, tapogasson végig. Vigyen, ahová csak akar. Töltsön velem egy éjszakát, egy órát. A felesége kétezer mérföldre van innen, influenzásan fekszik otthon. Nem fogja megtudni, Istenemre esküszöm, különben kerüljek a pokolra... Ne tagadja meg önmagát, Pat! Hallgasson a belülről jövő üzenetre...

– A szobában van poloska, mert én kértem, hogy legyen. Most pedig azt mondom ennek a poloskának: nem kértem, hogy maga idejöjjön, és nem is fog itt maradni. A biztonságiak hamarosan kikísérik a szállodából. Ha úgy kívánja, akár a templomba is elvihetik. Most pedig elmondom az Úr imáját, amíg ide nem érnek; azt tanácsolom, ön is csatlakozzon hozzám. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben...”

Jack Podesta és Chuck Talbot tökéletes időzítéssel érkezett: épp a „Ne vígy minket a kísértésbe” elhangzásakor léptek be. A nő csendesen távozott velük, és semmi jelét nem mutatta, hogy felismerte őket. Nem álltak meg a templomnál, hanem egy fekete limuzinnál tették ki, és átadtak neki egy jókora barna borítékot. A két férfi visszatért a szállodába, majd megvizsgált néhány fényképet a lányról, melyeken meztelenül volt látható egy szaunában, egy közismert érsek társaságában, akivel épp a keresztelési ceremónia egy szokatlan módozatát adták elő.

Huszonnyolc éve él házasságban Teresával, két felnőtt gyerekük van. Semmi pletyka, semmi szóbeszéd arról, hogy valaha is eltévelyedett volna, és ezen nem is csodálkozom: gyönyörű nő a felesége, és állítólag okos is. Írt például három segíts magadon kézikönyvet, és több újságban is van tanácsadó rovata; láthatóan boldogan utazgat a férjével, felmegy vele az emelvényre, ahol kézen fogva állnak. A nőnek tavaly először kellett kihagynia a keresztes hadjáratban való részvételt, mert lebetegedett, mire a férje csaknem lemondta az egészet. Írt is a felesége tiszteletére egy dicsőítő éneket; platinalemez lett belőle...

– Jól van, ebből elég! – mondta Mitch, és rágyújtott. – És hol a sötét oldal, a belső igazság, az Adam Fraser-féle dokumentumfilmek ismertetőjegyei?

A páciens mentőautóban érkezett, majd hordágyon Jack és Chuck szállodai szobájába vitték, vastagon bepólyálva, mellette egy nagy borítékkal, amit a két férfi gyorsan ki is nyitott, és megnézte a tartalmát. Kitették az ajtajukra a Kérem, ne zavarjon! táblácskát, és kényelembe helyezték a beteget. Korán felébresztették, majd a szállodától nem messze, egy erdőbe vitték.

Pat Collins megijedt, amikor kora reggeli futása közben lépteket hallott maga mögött. Hátranézett, és megnyugodva látta, hogy követője egy kamasz fiú. – Tisztelendő úr! Várjon!

Collins helyben futott, amíg a fiú beérte. Borzas, szőke hajú, sovány gyerek volt, kimondottan szép arca makulátlanul tiszta. Rövidnadrágot és pólót hordott. Tizenöt éves létére máris befutottnak számított a filmvilágban. Az ő legjobb alakítását is az interneten lehetett megtekinteni.

– Hűha, jó gyorsan fut, tisztelendő úr! Egész a szállodától futottam maga után. A tévében láttam, hogy szokott futni. Egész éjjel magára vártam. – Levette trikóját, hogy felitassa arcáról az izzadságot, és meglazította rövidnadrágja gombját, miközben egy pillanatra felvillant fekete alsója.

Collins abbahagyta a helyben futást. – Az lesz a legjobb, fiam, ha hazaviszlek.

– Ne! Elszöktem hazulról! Nincs otthonom, csak az intézet. Ne vigyen vissza oda! Ott mindenfélére rákényszerítenek! – A fiú félrenézett és elvörösödött. – Mindenféle fickókat kell szórakoztatnom. Fogalma sincs, miféle alakokat! – Könyörögve nézett Collinsra. – Láttam magát a tévében. Állandóan azt vártam, hogy eljöjjön a városunkba. Magával akarok lenni, tisztelendő úr. Nem lesz velem semmi gond, és bármit megteszek, amire csak kér!

– Mi a neved, fiam?

– Tommy.

– Tommy, én nem viselhetem gondod, de az egyház igen. Több ezer elszökött gyermekkel törődünk. Addig maradnak velünk, míg meg nem bizonyosodunk afelől, hogy biztonságban lesznek és szeretettel veszik majd őket körül valahol másutt. Arra kérlek, szaladj most vissza a szállodához, amíg lebonyolítok néhány hívást a mobiltelefonomon. Menj a recepcióhoz, és várd meg ott Mrs. Erzent. Meg fogja mutatni neked az igazolványát, ő foglalkozik a gyerekekkel, ő fogja gondodat viselni.

– Megsérült... a lábam. Megnézné, tisztelendő úr? – A fiú megdörzsölte a combját, és a válla felett felnézett Collinsra.

– A görcs legjobb ellenszere, ha kifutja az ember – mondta Collins határozottan, majd elővette a mobiltelefonját. – A recepciónál várd Mrs. Erzent.

Tommy újra felvette atlétatrikóját, és elügetett a szálloda irányába. De nem ment a recepciós pulthoz, és nem találkozott Mrs. Erzennel. Befordult egy mellékútra, ahol Jack és Chuck egy bérelt autóban várta. Adtak neki ruhát és egy barna borítékot. A távolsági buszmegálló közelében tették ki, és mondtak neki valamit, amitől a fiú elsápadt. Aztán otthagyták.

Ezúttal még figyelmesebben nézték át azokat a képeket, amelyek a fiúval hozott borítékban voltak. Az egyik kép elég elmosódott volt, de a többi ötön Tommy volt látható, amint egy teljesen kopasz férfi ölében ül. A fickót az ismertetőjegyévé vált fekete paróka nélkül is tisztán és összetéveszthetetlenül felismerték: az Egyesült Államok képviselőházának új szóvivője volt.

Most pedig szeretném, ha azokra a gyönyörű gyerekeire gondolna, Mr. Sherborne. Higgye el, ha nem költ heti néhány dollárt ezekre az enciklopédiákra, a gyermekei mentálisan meghalnak. Gondolataiknak, értelmüknek nem lesz tápláléka...

Húsz év telt el azóta, de Andrew Sinclair még mindig jól emlékezett első házalására. Enciklopédiák. Házról házra járt velük. Az eladás művészetének legjobb tanfolyama volt ez. Túlélte, és megízlelte a hatalmat és az elragadtatást.

Megtanulta, hogyan érheti el, hogy az emberek értékeljék az áruját, és hogy úgy érezzék: nem élhetnek nélküle. Ez a felfedezés finanszírozta szökését munkásosztálybeli otthonából, a Tennessee állambeli Memphisből, anyjától, aki folyton úgy leitta magát, hogy tört-zúzott, meg apjától és testvéreitől, akik ilyenkor elbújtak előle.

Elég enciklopédiát adott el ahhoz, hogy a Stanford Egyetemre járhasson. Aztán eladta magát az egyetemet is. A pénz előteremtése lett a munkája. Az egyetem egykori gazdag növendékeit vitte el ebédelni. „Egy tiszteletbeli listát készítünk a Stanford Igaz Barátai néven. A belépési díj meglehetősen magas...”

Félmillió dolláros díj valamiért, ami kevesebbet ér, mint egy enciklopédia. De az alapelv ugyanaz volt: el kellett érnie, hogy a vevő számára értékes legyen az árucikk, azt, hogy úgy, érezze: nem lenne teljes az élete, ha a neve nem szerepelne egy kitüntetett listán.

Stanford Igaz Barátai közül az egyik egy további beruházást csinált: megvette magát Andrew Sinclairt. Jól fizetett állásba rakta az igazgatótanácsában. Néhány évvel később megtette fiatalabb, társának. Fél év sem telt bele, és a fiatalabb társ magával vitte a legjobb kollégáit és a tíz legnagyobb folyószámláját, a korábbi Igaz Barát pedig idegszanatóriumba került.

Andrew Sinclair negyvenes éveinek végére és a hatalomban és gazdagságban töltött több mint tíz év után is megőrizte fiatalosságát, segítő- és szolgálatkész modorát. Most az Egyesült Államok legnagyobb igazgatási tanácsának volt a vezérigazgatója. Többé már nem is tanácsadó cégnek tekintették önmagukat, hanem – igaz, nagyképűen, de a valóságnak megfelelően – Egyesített Amerikának. Nemcsak tanácsokat adtak, hanem támogatták és újraszervezték az Egyesült Államok első osztályú értékpapírokkal jelzett, legnagyobb vállalatait. Sinclair számára nem volt abban semmi különös, hogy ügyfeleit több milliárd dolláros befektetésekre vegye rá – ám eladási technikája szemernyit sem tért el attól az elvtől, amire az első enciklopédiák eladásakor támaszkodott.

Sinclairnek ma legfontosabb ügyfelét kellett meggyőznie egy komoly beruházás fontosságáról. Az ügyfél a nagy nyilvánosság előtt nem volt ismert, de Sinclairnek sokkal több ideje ment el rá, mint bármely más kliensére. A portéka széles körben ismert volt: egy nemzetközi hírnévnek örvendő, bejáratott nevű vállalkozás. Az emberiség történetének legnagyobb vagyonátruházását jelentené az üzlet sikeres megkötése. Miközben ügyfelére várt, Sinclair Sherborne arcát látta maga előtt.

Adam Fraser távozott Mitch irodájából. Megállt, mélyeket lélegzett, majd győzedelmesen a levegőbe bokszolt. Huszonegy film huszonöt év alatt, és még most, negyvenes éveinek végén is érzi azt a kellemes bizsergést, mikor egy új film megkapja az első zöld jelzést.

Végigsietett a folyosón az irodája felé, amelyet munkatársai telefonfülkének neveztek. Amikor belépett, három fej fordult felé és három szempár meredt rá várakozóan.

– Szabad a pálya. Feltéve, hogy ez a mi prédikátorunk hajlandó lesz együttműködni.

Susanna, Fraser személyi titkárnője tapsolni kezdett. Leon, az operatőre, valamint Barry, a hangtechnikus a lehető legünnepélyesebb pózba vágta magát, már amennyire azt a szűk helyiség lehetővé tette...

Leon széttárt karral fordult feléje: – Akarod-e, hogy megmenekedj?

Barry fél térdre ereszkedett, és buzgón felelt. – Igen!

– Fiam, még ma bocsánatot nyerhetnek a bűneid!

– Ó, hogyan, tisztelendő úr? Kérem, mondja el, hogyan!

– Vedd elő a pénztárcádat, nyisd nagyra, és mondd utánam: „Segíts magadon!”.

Susanna is beszállt a játékba. – Ne rosszalkodjatok, fiúk, különben a prédikátor úr kidobja Adamet az édenkertből.

Adam nézte őket. Nélkülük nem csinálhatná meg ezt a filmet, amint egyetlen másikat sem. 1979-ben Hanoiban, még Susanna előtt, Barry kimentette őket a börtönből: megvesztegetett egy határőrt ál-Rolex órájával. 1989-ben Bejrútban, már Susanna után, Leon mentette meg őket: odaadta Manchester United feliratú pólóját a Hezbollah egy tagjának, aki eltökélte, hogy elrabolja őket. Éljen soká a fogyasztói társadalom! Susanna pedig szereti őt...

A nő komoly kérdéssel vetett véget a bolondozásnak. – Milyen nyomós oka lenne rá, hogy ne működjön együtt?

Adam egyenesen felelt. – Csakis valamilyen isteni sugallat.

– Lekötelezel, Andrew, hogy még a testületi ülés előtt felkerestél, – Victor Rodriguez megfordult forgószékében, amikor Sinclair belépett hozzá. Sinclair irodájához képest, mely a Világkereskedelmi Központ egyik felső emeletén található, ez a helyiség kicsiny volt és jellegtelen, mint ahogyan a tulajdonosa is Sinclairhez képest.

De a hatalom Rodriguez kezében volt – a hatalom ahhoz, hogy megvegye azt, amit Sinclair eltökélt szándéka szerint Rodrigueznek meg kell vennie. Sinclair nem sietett. Türelmesen hallgatta a beszámolót egy madármenhelyről, amit Rodriguez most építtet, és azokról a szigorú intézkedésekről, amelyeket azért hozott, hogy távol tartsa a vadorzókat és a káros hatású vegyszereket. Hasonló türelemmel hallgatta végig Rodriguezt, amíg újra előadta neki gyermekeinek élettörténetét, sikeres diplomázásukat a Harvardon, a Yale-en és a Princetonon, azt, hogy milyen remek házasságban élnek, és hogy milyen fényes karriert futnak be jogi, közgazdasági és képzőművészeti vonalon.

– A faxod igazán kecsegtető volt, de a tartalma, mint mindig, most is elég homályos. – A szeme elé emelve, Rodriguez hangosan olvasni kezdte a faxot. – A termék jó híre kifogástalan. Egyértelműen vezet a zsúfolt piacon. Szélsőséges körülmények között teszteltük ellentétes fajtájú reagensekkel. A termék nem mutatott semmiféle káros hatást. – Rodriguez íróasztalára tette a papírlapot. – Mesélnél ezekről a kísérletekről kicsit részletesebben?

– A Collinsnál dolgozó biztonságiak becsempésztek hozzá egy kivételesen vonzó – és drága – fiatal nőt. Collins nem élt a lány ajánlatával, minden hűhó és felhajtás nélkül eltávolíttatta. Aztán vittek neki egy gyönyörű – és még drágább – fiút. Őt is gyakorlatiasan elhárította. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a nő jobban érdekelte, mint a fiú. Össze tudnék még hozni további próbákat is, de ezek után szinte biztos vagyok benne, hogy a teljes állatvilág felvonultatásával se találnánk semmit, ami egy szexbotrány kirobbantásához szükséges. Collins okos fickó. Olyannyira, hogy poloskát szereltetett fel a saját szállodai lakosztályába. A második próba után kirúgta mindkét biztonsági emberünket, és azóta soha nem száll meg hotelekben, amikor épp úton van. Mindig az egyház valamelyik tagjával van együtt. Ők aztán viselkedésének hű tanúi.

Sinclair egy ideig Victor kifejezéstelen arcát fürkészte, majd folytatta. – Az embereink belenéztek az üzletvitelébe. Hozzáértően és teljesen becsületesen vezetik. Profi gárdája van, élén John Reillyvel, egy régi jó cimborájával. Collins rendesen fizet adót, bevall minden centet, és az egyházi pénzekből semmi nem marad a zsebében. – Sinclair hangja alig hallhatóan felerősödött, és beszédtempója leheletnyit felgyorsult. – Soha nem folyamodik sötét ügyletekhez a pénz előteremtésében, nem ígér csodákat, látványos gyógyulásokat, üdvözülést. Nem tart agymosást az embereknek, hogy azok odaszórják neki a pénzüket. Victor, ez nem Elmer Gantry. És nem is Oral Roberts, Jimmy Bakker, Jimmy Stewart, vagy más szimpla kis nyerészkedő ügynök... Ez itt egy kivételes képességű amerikai. Megvan hozzá a hatalma, hogy megváltoztassa az évezredet. Ő a mi emberünk, Victor!

Rodriguez kissé összerezzent a székében. Andrew Sinclair figyelmét ez nem kerülte el, és nagy levegőt vett. Közel járt már az eladás eufórikus, gyönyörteli pillanatához: éveket fiatalodott, miközben elővette azt a mosolyát, amellyel Stanford megannyi Igaz Barátját elbűvölte. – És ő a te ötleted volt, Victor. Te mondtad; „Találd meg nekem azt az embert, aki megmenti a piacot!” Hát ő az!

– De miért hallgatna ránk? Mégiscsak Isten embere...

– Hát éppen ez az, Victor! Ez a legszebb az egészben. Isten soha nem hagyná, hogy elrontsa a piacot. Bárki más a későbbiekben biztosan találna valami okot erre. De ez a férfi mindig Istent fogja követni – és megmenti a piacot.

Sinclair nem felejtette el, hogy Victor Rodriguez maga is mennyire hitbuzgó, és gyorsan előrukkolt egy másik érvvel is. – És természetesen igen hathatós biztosításunk van. Mindenkinek van valamije, amit nem tud megmagyarázni, amire nincs mentsége. Mi ezt megtaláltuk Patrick Collinsnál, és jól megjegyeztük magunknak. Ha valaha is a piacot fenyegetné, tönkretehetjük, és van valamink, amivel az utódát a kezünkben tarthatjuk.

Rodriguez elgondolkozva dörzsölte az állát. – Mindig jobban kedveltem a hagyományos irányítási módszereket. Kis költség és alacsony kockázat mellett hoztak nekünk sikert. De jó tanárunk vagy, Andrew. Minden üzletnek készen kell állnia az újításra. Azok az üzletek maradnak életben, amelyek képesek a kellő pillanatban váltani. Ez most egy ilyen pillanat, Andrew. Előterjesztem a tervedet a testület előtt.

Karácsony Floridában. Nem sírsz miatta, ugye? – kérdezte Adam Fraser mosolyogva Susannától. Úgy érezte magát, mint egy szülő, aki különösen vágyott ajándékot nyújt át gyermekének.

– Akkor az úszógumimat is bepakolom. De attól még mindig neked kell majd fenntartanod, amikor bemegyek az óceánba... – A paplan alatt ráhemperedett, és a megfelelő helyre irányította a férfi kezét. – Mellúszás... – Viháncolva mozgott rajta. Aztán azt mondta: – A sekélyesben kezdjük. – Majd valamivel később: – Na most mélyebbre... vigyél mélyebbre.

Egy ritmusban merültek el képzeletbeli tengerükben, míg el nem kapták ugyanazt a végső hullámot, és kifulladva belesüppedtek a homokba.

Egy darabig összefonódva feküdtek, majd a nő megszólalt. – Valahol máshol jársz. Min kalandoznak a gondolataid? Kivel vagy?

A férfi-erre megtelt a nő iránt érzett gyöngéd érzelmekkel: milyen szépen fogalmaz még a szerelem közepette is. Mindig tökéletességre törekszik. Amióta csak neki dolgozott, minden dokumentumfilmje mentes a legapróbb hibától is. A nő képes volt egész éjjel fennmaradni, hogy kigyomlálja azokat. Megölelte és hosszan szorította őt magához.

– Még mindig nem vagy itt velem.

– Bocsánat. Csak, tudod, megérintett a gyártás előtti félelem. Minden dokumentumfilmnél, amit együtt készítettünk, éreztem, hogy létezik valami belső igazság, amit, ha elég keményen dolgozunk, megtalálhatunk. De most nem érzem ezt... inkább azt érzem, hogy Pat Collinsnál a külső és a belső igazság egy és ugyanaz. Vannak dolgok, amiket nem szeretek benne, különösen az anyagiassága, a kereskedőszelleme. Ezekre ráirányíthatjuk a kamerát és a mikrofont, de nincs semmi, amit az elején még nem tudtunk. És ez eléggé megrémít.

El Gordo vigyázott rájuk.

A kétnapos konferencia helyszínét nagy körültekintéssel választották meg. Victor Rodriguez számára természetesen kényelmes volt, – hogy saját főhadiszállását használhatja a kolumbiai Cúcuta városában, látogatóinak pedig kényelmes volt a venezuelai határon feltűnés nélkül átkelni San Cristóbalból. De volt valami, ami ellenállhatatlanná tette a helyszínt: El Gordo jelenléte.

El Gordo, „a Kövér”, egy számítógép beceneve volt, melyet megalkotója „földön kívülinek” tartott. Találó jelző is volt ez egy olyan rendszerre, amely a NASA számítógépes hálózatán alapult. Se Cúcutában, se San Cristóbalban nem tudott senki úgy telefonálni, faxot küldeni vagy számítógépet használni, hogy az rejtve maradhasson a Kövér előtt. Ha autó érkezett a két város valamelyikébe, a Kövér tudta, ki a tulajdonosa. A Kövér összeköttetésben állt testvéreivel Medellinben, Caliban, Bogotában, Caracasban, Limában és La Pazban. Közvetlen hozzáférése volt a legapróbb információmorzsához is, amit a rendőrség vagy az állambiztonsági szervek számítógépein tároltak Kolumbiában, Venezuelában, Peruban vagy Bolíviában: a bűnözőkről készült dokumentációkhoz, személyazonosítási adatokhoz, vizsgálati anyagokhoz, az összes bűnügyi nyomozás állásához.

Vagyis mindenhez.

El Gordo volt a magyarázat arra, miért nem érdekel senkit, ha egy idegen jelenik meg Cúcutában – különösen, amikor az Andino Incorporated, Latin-Amerika legsikeresebb multinacionális cége tartja éves közgyűlését. Az Andino Inc. képviseli mindazt, ami jó a latin-amerikai üzletelésben. A kábítószeren kívül. Legfőbb területe az építkezés. Az Andino nem csupán mások számára épít, hanem saját magának is. Olaszországban a tizenhét legelőkelőbb szálloda az övé, ezen felül huszonhárom fontosabb kereskedelmi központ és tizenegy ipari cég. Franciaországban az Andino épített és adott ki egy hatalmas irodaházat a Champs Elysées-n, egy másikat a rue de Ponthieu-n, egy harmadikat pedig a rue de Berryn. Kanadában övé a világ három legmagasabb felhőkarcolója, a montreali Three Towers, továbbá a Harbor Tower, egy 300 lakásos bérház és egy tengerparti sétány a hozzá tartozó kikötővel Vancouverben, valamint 1,2 millió hektár erdő Edmonton közelében. Az Egyesült Államokban öt hatalmas lakóház az övé Washingtonban, beleértve a Rutherford Szállodát is, New Yorkban pedig a tulajdonában van 100 hektárnyi lakóövezet az Oyster-öbölnél.

Brazíliában a Mato Grossóban egy egész alvóváros, Santa Maria az övé. Angliában az Andinónak jelentős részesedése van Canary Wharfban, Belgraviában, Mayfairben, Hampsteadben és Londonban. Övé részben a Csatornaalagút, a japán gyorsvasúthálózat, a sydneyi kereskedelmi központ, és két kikötő, plusz a parti infrastruktúra Aucklandben... És ez a lista az Andino Inc. vagyonának még a 20 százalékát sem teszi ki.

E multinacionális vállalat három alaptőkéje, amelyből hatalmas gazdagságának nagy része származik: az ember, a papír és a termék. Mindhárom forrás kimeríthetetlen. Elérhető a végtelenségig. A termék az illegális kábítószer, mely – legyen az kokain, ópium, heroin, marihuána vagy mesterségesen előállított narkotikumok, például amfetaminok, PCP, LSD – kitermeli a papírt, azaz a dollárt vagy az európai pénznemeket, ezek pedig az egész gépezetet táplálják, vagyis az embereket.

A heroin, kokain, marihuána értéke ugrásszerűen hő minden egyes kilométerrel, amit az előállítási területről a piac felé megtesznek. Ha az éves kokainmennyiséget másfél kilós zacskókba tennék, vagyis amolyan átlagos lisztes zacskókba, az Egyesült Államokba szállított áru mennyisége, a zacskókat egymásra tornyozva, négyszer olyan magas lenne, mint a Csomolungma. Ha a globális mennyiséget raknák egymásra hasonló módon, a kábítószer-torony tizenháromszor lenne magasabb a Világ Tetejénél. Az ópium esetében pedig ötvenkétszer.

A narkotikumok világában van egy kemény mag. Utcai szinten a díler az, aki viszonylag alacsony jutalékért terjeszti a drogot, a Legfőbb Kartell szintjén pedig az Andino Inc. Igazgatótanácsa irányítja a piacot. E között a két pólus között helyezkedik el mindenki más, aki a kábítószerszférában mozog, az egyszerű közvetítőktől a profi „játékosokig”, mint a néhai Pablo Escobar, a Rodriguez-Orejuela testvérek Caliban, Asszad elnök öccse, Rifát, a burmai hadúr, Khún-Sza, vagy a szicíliai maffiacsaládok: az Inzerillo és a Spatola. Ezeket a világ hírszerzési ügynökségei is ismerik. A testület, a Legfőbb Kartell tagjait azonban, ha egyáltalán ismerik ugyanazok a hírszerzési ügynökségek, derék, becsületes üzletembereknek tartják, akik az élet örömeinek szentelik életüket.

Globális forgalma a drogkereskedelmet a nemzeti össztermék szempontjából a 11. legnagyobb nemzeti gazdasággá tenné, megelőzve Hollandiát, Ausztráliát, Oroszországot és Indiát. Egyévi nyeresége elegendő lenne a világ négy legnagyobb vállalatának felvásárlására.

A tizenkét igazgatósági tag az italokkal és szendvicsekkel megrakott asztalok mellett úgy köszöntette egymást, mintha egy kellemes családi összejövetelen lennének. Az orosz Markov átölelte az amerikai Sullivant, a kolumbiai Victor Rodriguez együtt nevetett az olasz Pietro Pecollival. Ők négyen, akár a testület többi tagja, a világ bizonyos részeiért voltak felelősek, és elsődleges feladatuk annak biztosítása volt, hogy az Andino üzleti filozófiáját elültessék az adott térségben.

A szinkronfordítási lehetőségek közé tartozott egy kétnyelvű jelbeszédet használó tolmács a testület brazil tagja számára. A műholdas kapcsolat pedig nemcsak azt tette lehetővé, hogy a rangidős kartelltagok hozzászólhassanak a tanácskozáshoz, hanem élő riportokat is tudott közvetíteni az Arany Háromszögből – Burmából, Laoszból és Thaiföldről –, valamint az Arany Félholdból: Afganisztánból, Iránból, Pakisztánból, a Beqaa-völgyből, Taskentből, a Wall Streetről és Londonból. A műhold az Andino Inc. kizárólagos tulajdona volt. Az Egyesült Államokban készült a kolumbiai kormány megbízásából, vezető távközlési cégek konzorciumában, és 1994-ben lőtték fel. Hivatalos célja az volt, hogy segítse a Kolumbia és a világ többi része közötti kereskedelmet a kommunikációs csatornák révén, amelyek hatalmas fejlődésen mentek keresztül.

A világ tőzsdéihez hasonlóan ők is napi huszonnégy órában működtettek egy értékpapírpiacot, számtalan nyelven. Éves jelentésüket 33 nyelven adták ki, még héberül is, a testület izraeli tagja, Goldberg rabbi kedvéért.

Az első ülés megkezdése előtt Andrew Sinclair, a Legfőbb Kartell főtanácsadója, a testület feje hanyagul sétálgatott a diskuráló csoportok között. Habár fiatalabb volt, mint a legtöbb résztvevő, tiszteletteljes, már-már hódolattal teli üdvözlésekben volt része. Lévén egy hihetetlenül sikeresen működő, törvényes üzleti tanácsadó cég legfőbb vezetője, Sinclair véleménye és tanácsai alapvető fontossággal bírtak az Andino Inc. folyamatos növekedése szempontjából.

Victor Rodriguez nyitotta meg a találkozót, majd a pódiumra szólította Sinclairt. Éves jelentése semmiben nem különbözött egy akármilyen vállalat jelentésétől – Egyes számú termékünkből jelenleg 130 tonna van raktáron Európában. A raktárak stratégiai megfontolásokból Lengyelországban, Hollandiában és a volt Csehszlovákia területén vannak. 45 tonnát tárolunk ugyanezeken a helyeken a kettes számú termékből. Ez a raktárkészlet, amely jócskán meghaladja az éves piaci keresletet és kínálatot, egyenes következménye az Európai Unió határforgalmat megkönnyítő új rendelkezéseinek... Szeretnénk ezúttal is elismerésünket kifejezni Signor Pietro Pecollinak hatékony és eredményes lobbizásáért, amit Brüsszelben hivatalos helyeken folytatott. Ama szüntelen fáradozása nyomán, amelyet az egységes európai pénznem bevezetéséért folytatott, az Andinót már nem sok választja el hatalmas kereskedelmi előnyöktől. Bankügyleti nehézségeink közül ezzel sok egy csapásra megszűnik majd, és nyereségünk az európai piacon minimum 20 százalékkal fog növekedni.

A testület tagjai erre megtapsolták olasz kollégájukat, aki meghajolva fogadta az elismerést.

Jóllehet, Sinclair maga felügyelte a tárgyalóterem „poloskamentesítését”, puszta megszokásból még így is félig-meddig rébuszokban beszélt. Az egyes számú termék a kokaint jelölte, a kettes számú a heroint, a hármas számú a marihuánát. Bankügyleti nehézségeket említve, azokra a problémákra utalt, amelyek a profit tisztára mosásával jártak. (Az Andino jelentős törzstőke-állományában nem volt saját bank, a testület ugyanis úgy gondolta, hogy egy pénzintézet birtoklása potenciális Achilles-sarokká válhatna számukra.)

– Felhívnám a testület figyelmét két kiegészítésre. A függelék a kereskedelmi útvonalat és bankügyleteket illető orosz banki és kereskedelmi konzorciummal elért egyezmények részleteiről számol be.

Sinclair egy pillanatra a szobában egybegyűltekre nézett, és arcán halvány mosoly jelent meg. – Több mint 150 évvel ezelőtt Marx kifejtette azóta elhíresült tézisét, mely szerint a vallás a népek ópiuma. A függelékben foglaltak fényében elmondhatjuk, hogy mára az ópium vált a népek vallásává. A B függelékben Mexikó és Panama ellentmondó tapasztalatairól olvashatnak. Az elmúlt évben intézkedéseket kellett hoznunk a kínai kormány arra irányuló próbálkozásainak ügyében, hogy megakadályozzák burmai kollégáinkat abban, hogy a délnyugat-kínai Jünnan tartományba juttassák a terméket. A testület az eldöntendő megoldást javasolta.

(Kódolt nyelvükön az eldöntendő megoldás a „plato o plomo”, „ezüst vagy ólom” módszerét jelentette, melyet a kartellek Latin-Amerika-szerte gyakorlatilag százszázalékos sikerrel alkalmaztak. Lényege egy egyszerű kérdés, amit a határőrnek vagy a vámtisztnek tesznek fel: „Kétezer dollárt szeretne, vagy két golyót?”)

Sinclair beleszürcsölt frissen kifacsart narancslevébe. A narancs egyenesen a Victor Rodriguez tulajdonában lévő fákról származott, és maga Victor biztosította őt afelől, hogy a gyümölcsök mindenféle vegyszertől mentesek. Ezután legnagyobb piacuk részletes elemzésével folytatta. – A szeptember 30-adikával zárult piaci év forgalma az Egyesült Államokban értékesített összes termékünk vonatkozásában 170 milliárd dollár.

A teremben ülők teljesen spontán módon nagy tapsba kezdtek, de Sinclair dühösen a pódiumra csapott az öklével. – Az elégedettségre semmi ok! Az egyes számú termék megfeneklett 300 tonnánál. A kettes számú termék forgalma újfent nem volt képes betörni a kétjegyű számok tartományába, jelenleg 9 tonnán áll. Mindkét termék törzsfelhasználóinak száma viszonylag változatlan maradt a nyolcvanas évek végéhez képest, és éppen csak a hárommillió fölé vergődött, önöknek, akik most legszívesebben kezet ráznának saját magukkal, inkább össze kéne hasonlítani ezt a számot azzal a több mint hetvenmillióval, akik az Egyesült Államok kormányának hivatalos adatai szerint valamikor már termékünk használói voltak. Ebből következik, hogy odakint hatvanhétmillió potenciális vevőnk van. További hatvanhétmillió pedig lehetséges törzsvásárló. Testületünk nyilván azt szeretné, ha ebből a lehetőségből valóság lenne. Meg azt, hogy az egyes számú termék ára újra az 1990-és maximumra, grammonkénti 200 dollárra emelkedjen, és ne a jelenlegi grammonkénti 150 dollár alatti áron stagnáljon.

Sinclair rövid szünetet tartott, kivárva, hogy hallgatósága megemészthesse a hallottakat, majd feloldotta a maga teremtette feszültséget. – De hogy pozitívabb dolgokat is említsünk az Egyesült Államokat illetően: itt vannak a terjesztők. Minden szinten jelentős növekedés tapasztalható. A legelső, az első, a második és a harmadik beosztásban is. Minden egyes legelső beosztású terjesztő helyébe, akit úgymond eltávolítanak a piacról a hatóságok, azonnal legalább hat terem, akik keményen küzdenek, hogy a helyébe léphessenek.

A „legelső” beosztás olyan személy, aki hetente több mint 200 kiló kokaint terjeszt.

Sinclair már továbblépett volna, de aztán hozzátett még valamit. – A legfőbb ok, amiért ilyen vonzó lehet a terjesztői munka, talán az a tudat, hogy az Egyesült Államok hatóságai a teljes demoralizáltság és káosz állapotában vannak, ami persze érthető, ha csak arra gondolunk, hogy hosszú ideje alulfizetettek, erőfeszítéseik pedig a legkevésbé sem egybehangoltak. Az Egyesült Államokban legalább öt olyan kormányzati szerv van, amely a mi iparágunk ellen dolgozik, de szerencsére a CIA, a DEA, a külügy, a vámhatóságok és a pénzügyminisztérium úgy tűnik, több időt tölt az egymással folytatott csatározásokkal, mint az ellenünk vívott harccal. Mindazonáltal az elmúlt évben az Egyesült Államoknak sikerült elérnie, hogy súlyos szankciókkal sújtsák Caliban lakó tagjainkat. Egész szervezeti struktúrájuk és vagyoni érdekeltségeik, beleértve a Drogas La Rebaja gyógyszervegyészeti láncot is, mind erősen megszenvedték a Fehér Ház zaklatásait. Éppen ezért nagy örömmel tölt el, hogy bejelenthetem: helyi problémáik ellenére éves forgalmuk négyszer akkora, mint a General Motorsé. Talán újra kéne fogalmazni azt a régi mondást, hogy mi is jó a General Motorsnak – vagy talán a General Motorsnak is el kellene érnie, hogy igazgatótanácsának tagjai a börtönből is végezhessék a munkájukat.

Sinclair szünetet tartott, hogy a nevetés alábbhagyjon, majd a beállt csöndben egy kis ideig nem szólalt meg, ezzel is következő megjegyzésének fontosságát hangsúlyozva.

– Ennek dacára a cali tapasztalatunkból arra jutottam, hogy az Egyesült Államok kormányának sokkal kiszámíthatóbban és ellenőrzöttebben kéne működnie. Az ülés elnöke ezennel önök elé terjeszt egy javaslatot, amely segíthet ebben.

Rodriguez nagy taps közepette állt fel. Egy lépést sem tett a pódium felé, így minden szem rászegeződött. Az ötvenes évei elején járó, köpcös, joviális Rodriguez úgy festett, mint egy aranyos, kedélyes nagybácsi. Alacsony volt, bár 165 centis magasságával Kolumbiában átlagos termetűnek számított. Egyre terebélyesedő pocakjával vívott csatájában szemlátomást vesztésre állt. Arany jegygyűrűjét, valamint arany és rozsdamentes acél Cartier óráját leszámítva, semmi nem mutatta azt az irdatlan vagyont, amely fölött rendelkezett. Egyetlen másik ékszere, egy nehéz arany kereszt a Fifth Avenue-ról származó ingén belül lógott a nyakában. Victor Rodriguez csendesen várt, és barátságos mosolyt vetett az egybegyűltekre. – Évi globális forgalmunk az elmúlt évben ötszázmilliárd dollár volt. Uraim, elértük hát a bűvös ötöst!

Erre valóságos tapsvihar tört ki, de Rodriguez máris csendre intette a többieket, és váratlanul a mosoly is eltűnt az arcáról. – Uraim, ez még nem ok az elégedettségre. Az üzlet csakis akkor maradhat fenn és növekedhet, ha felismeri a megfelelő pillanatot a változásra. Ez most ilyen pillanat. Eredményeinknek piaci felelősségünkre kell emlékeztetniük bennünket.

A szigorú prédikáció megtette hatását: a teremben ülők arca komollyá és feszültté vált.

– A mi piacunk hajtóereje az Egyesült Államok – folytatta Rodriguez. – Nemcsak ott bonyolódik forgalmunk legnagyobb része, hanem az az ország állítja be termékeink árszerkezetét a világ minden más piacán. Annak ellenére, hogy sikerült megosztanunk és meggyengítenünk az amerikai kormányszerveket és hatóságokat, amerikai piacunk puszta léte állandó veszélyben forog. De én hiszem, hogy van megoldás e veszély kiküszöbölésére. És nevet is adtam ennek a megoldásnak. Olyan nevet, amely nem kelt majd fölösleges feltűnést. Ez a Kolumbia-projekt. Célja pedig annak biztosítása, hogy a testület ne a törvények kijátszásával működjön, hanem maga legyen a törvény.

– Uraim, javaslom tehát, hogy vásároljuk meg az Északamerikai Egyesült Államokat.

2. fejezet

A társulás

A chicagói Lasalle-on lévő Első Nemzeti Bank tömve volt ügyfelekkel. Az ebédidő miatt az ügyintézés döcögött. A hangulat ennek ellenére kellemes volt, a levegőt beszélgetéstöredékek töltötték meg. Közeledett a hétvége, és az emberek arról beszélgettek, ki mit csinál, hová utazik. A sok tervbe vett időtöltésben az volt a közös, hogy egy kis készpénzt kellett felvenni hozzá. Senki nem méltatta figyelemre a terem közepén lévő jókora csomagot. Senki nem tudta és senkit nem is érdekelt, ki hagyta ott. Néhány irodista éppen nekitámaszkodott, amikor a csőbomba felrobbant.

Nem volt semmiféle előzetes figyelmeztetés. Öt órával később még mindig nem jelentkezett senki, hogy magára vállalja a felelősséget a merényletért. A halálos áldozatok száma ekkor ötvenhárom volt, és egyre emelkedett.

Andrew Sinclair életének mindig a legszebb pillanatai közé tartozott, amikor New York-i irodájából hazatért. Otthona több száz kilométerre és több millió dollárra volt memphisi gyermekkorától. A ház nagy volt és barátságos: georgiai koloniális stílusban épült a mintaszerű közösséget magáénak mondható Hamilton-Hudson kisvárosában, az ugyancsak mintaszerű Westchester megyében, New York államban, öt hektár közepén. Az ő saját hektárain. Amihez tartozott egy magándokk a Hudson folyón, egy teniszpálya, egy hatalmas úszómedence, valamint egy nyári lak. Meg egy mesterséges tavacska. És dimbes-dombos pázsit fákkal, bokrokkal, virágágyakkal (amelyeken semmiféle rovarirtó szer használatát nem engedélyezte). És volt egy madárháza is, melyet Victor Rodriguez ajándékozott neki.

Na és persze ott voltak a kamerák, amelyek a birtok határának minden centijét naphosszat pásztázták.

Gyönyörű gyermekeinek otthona, otthona a végtelen örömöknek, a teljes biztonságnak, és Marynek, csodaszép feleségének. Mary volt az egyetlen dolog, amit az otthonával kapcsolatban nem talált jónak...

A nő gondolatára hirtelen megállt a magándokktól a házhoz vezető úton. Keresztülvágott az erdőn, hogy tovább élvezhesse a hazajövetel örömét. Hogy kitolhassa a pillanatot, amikor beszélnie kell a nővel.

Belépett a gyönyörű házba, és csúfolódó hangon elkiáltotta magát: – Édesem, megjöttem! – De csak a komornyik felelt neki. Beach maga volt a tökély: angol és méltóságteljes. Sinclair jövedelme jóval magasabb volt, mint Emsworth grófjáé, és ezt a különbséget az általa kifizetett munkabérek is tükrözték.

– Mrs. Sinclair a nyári lakban van, uram.

– És a gyerekek?

– Úgy tudom, az alagsorban, Miss Keeble-lel, uram.

Ha egyedül van, Sinclair talán azonnal az alagsorba sietett volna, de a komornyik kifejezéstelen arca eszébe juttatta az illemet. Sarkon fordult, és elindult a nyári lak felé.

Még mindig elég meleg volt ahhoz, hogy Mary bikiniben lehessen, az alakja pedig elég jó volt ahhoz, hogy a ruhadarab parányi lehessen. A férfit ennek ellenére idegesítette, hogy a felesége nincs felöltözve. Megesküdött volna rá, hogy egész nap nem öltözött fel, nem csinált semmit a gyerekekkel, és egyáltalán: nem tett semmit azon kívül, hogy a napon heverészett.

– Kellemesen telt a napod az irodában, drágám? – kérdezte Mary ugyanazzal a lusta, negédes mosollyal, amely olyannyira rabul ejtette a férfit, amikor még fiatal és érzékeny volt.

Mary váratlan résztvevője volt egy ebédnek, amelyen Andrew Sinclair az apját próbálta rávenni, hogy legyen Stanford Igaz Barátja. Azon kapta magát, hogy belesül a mondataiba, és nem tud felelni a kérdésekre. Egész pályafutása során ő volt az egyetlen nő, aki miatt elszalasztott egy üzletet.

Mivel azzal nem érte be, hogy a borsos számlát Sinclair nyakába varrja, apuci ragaszkodott ahhoz, hogy a férfi taxival vigye be a lányát a belvárosba.

Ez egyszer a harag előhozta belőle az őszinteséget. – Nem fogom életem végéig a Stanfordot árulni. Magamat fogom árulni, semmi mást, csak magamat, hatalmas pénzekért, és aztán egy nap abbahagyom, és én leszek a vevő. – A lány egy szót sem szólt, csak becsúsztatta kezét a férfi öve alá, majd az alsónadrágjába. Ott helyben, a taxi hátsó ülésén.

Ezt néha még mindig megtette a legváratlanabb alkalmakkor. Régebben a férfit fel is izgatta a dolog, mostanában azonban már inkább bosszantotta.

Házasságuk során mindig ő utazott, a nő pedig egy helyben maradt. Gyönyörű volt, előkelő és kitűnő vendéglátó, fölöttébb népszerű a fontos ügyfélfeleségek körében. Sok bizottságban benne volt, és sokféle órát vett, amelyeken azonban a világon semmi olyasmit nem tanult, ami férje számára a legcsekélyebb mértékben is érdekes lett volna.

– Nos, kellemes napod volt ma az irodában, drágám?

A férfi első alkalommal nem hallotta a kérdést, és ez megriasztotta, mert cserbenhagyta a „robotpilótája”. – Volt egy kis gondunk a US-Colával.

– Jaj de kár...

Újabban a férfi kifejezetten örült annak, hogy a nőt oly kevéssé érdekli a munkája. Idejének akkora részét emésztette fel a Kolumbia-projekt, a Legfőbb Kartell, hogy nehezére esett volna a tanácsadó cégénél folyó bármilyen legitim üzletéről beszélnie. A US-Colára tett megjegyzése hiba volt, hiszen ez a probléma is a Kolumbia-projekttel függött össze. De legnagyobb megkönnyebbülésére a nő nem volt kíváncsi a részletekre.

– Teljesen ki vagyok ütve – jelentette be Mary –, szeretnék korán lefeküdni.

A férfi öve után nyúlt, mire az hátrébb lépett, és töltött magának egy kis narancslét.

– Én is – mondta helyette a robotpilóta.

– És holnap szeretnék sokáig aludni. A gyerekek egész nap pikniken lesznek.

– Egész nap? Kivel? – kérdezte élénk érdeklődéssel.

– McKayékkel.

– Aha. – Elkomorodott. McKayék régi gazdag család voltak: könnyelműnek és erélytelennek tartotta őket. Hagyták, hogy a gyerekeik mindenféle vegyszerezett szeméttel tömjék magukat.

– Igazán jó lenne holnap sokáig aludni – mosolygott – de Omahába kell mennem.

– Persze...

A férfi kényelmetlenül fészkelődött. Még nem volt biztos, hogy el kell mennie Omahába, de a nő miatt most elkötelezte magát. Alig fogja látni a gyerekeket. Az érintetlen pohár narancslét az asztalra tette. – Elviszem a gyerekeket a tóra.

– Az jó lenne.

Sinclair elfordult, és nem várta meg a negédes mosolyt.

A komornyik jól tudta. A gyerekek az alagsori játszószobában tartózkodtak, ahol a ház legnagyobb tévéje is volt. Rajzfilmeket néztek Miss Keeble-lel. Ostoba, rosszul megrajzolt rajzfilmeket, tele erőszakkal. Hirtelen dühös lett az angol nevelőnőre, amiért hagyja, hogy a gyerekei ilyen szeméttel mérgezzék magukat. De legalább nem híradót néznek. Szigorú szabály volt ez a háznál. A gyerekek jelenlétében nem lehetett hírműsorra kapcsolni. Eltökélt szándéka volt, hogy amíg csak lehet, megkíméli őket az élet valóságától. Megkönnyebbült, amikor a két gyerek a karjába vetette magát, azt kiáltozva: – Apu! Apuu!

Peter magas, tízéves fiú volt, Kathy alacsony növésű, nyolcéves. Külsőleg mindketten az anyjukra ütöttek, de Kathyben apja energikussága lakozott. Annyira szerette őket, és nem akarta, hogy a szereteten és biztonságon kívül bármiről is tudjanak. Olyan gyermekkort akart nekik biztosítani, amit ő annak idején csak a tévében láthatott. Ő volt gyermekkoruk varázslatos birodalmának létrehozója és őrzője.

– Olyan szép idő van, ne penészedjetek itt benn! – jelentette ki, amikor alábbhagytak az ölelések. – Menjünk ki a tóra!

– Jó! – mondta a két gyerek, de azért a szemük vissza-visszatévedt a tévé képernyőjére.

Miközben Miss Keeble segítségével átöltöztek fürdőruhába, Sinclair gondoskodott a törülközőkről és az úszómellényekről, majd bekente őket természetes, szerves anyagból készült rovarriasztóval. Aztán elindult a gyerekekkel a mesterséges tó felé.

– Anyu is jön? – kérdezte Peter.

– Nem tudom – felelte Sinclair. – Eléggé lefoglalja a vacsora.

A tó egy részét úgy alakították ki, hogy ott lubickolhassanak a gyerekek. Csodahely volt az: tele mindenféle alkalmatossággal, amelyeken hintázni lehetett, vízbe ugrálni, vízen lebegni. – Vegyétek fel az úszómellényeket – mondta automatikusan. A szabály szigorú volt, annak ellenére, hogy a tó úszómedencerészét nagy gondossággal alakították ki, és a gyerekek drága úszóleckéket vettek. Kathy szokás szerint tiltakozni próbált, de Peter már magára is kapcsolta a mellényét, mire apja befejezte a mondatot. Sinclair úgy érezte, fordítva kéne lennie. Látta őket felnőttként, amint Kathy új üzletbe kezd, Peter pedig a számára tartalékolt pénzalapot éli fel.

Nézte a két vizes fejet, amint a márkás úszómellények biztonságosan a víz színén tartják őket, majd ő maga is bemászott a tóba. A gyerekek azon nyomban otthagyták a játékokat, hogy apjukról ugrálhassanak a vízbe.

A teraszra kitekintve, Adam Fraser azt látta, hogy Laura egy csoport közepén áll. Mindig is így volt. Ha Laura a Góbi-sivatag kellős közepén lett volna, ott se telt volna sok időbe, hogy egy csoport középpontjába kerüljön. Csaknem olyan magas volt, mint Adam, és feltupírozott vörös hajával, előkelő termetével mindig könnyű volt őt észrevenni, még az ilyen partikon is, ahol finoman szólva elég színes volt a társaság. Egy színész volt a házigazda. Egy ügyfél, akit a nő eredetileg sajnálatból vett fel, de aki aztán hirtelen népszerűvé és nyereségessé vált.

Laura hirtelen elszakadt a társaságtól, és lecsapott Adamre. Kissé a levegőbe emelte, majd feltűnően megölelte és megcsókolta. Időbeosztásuk miatt gyakran hetekig nem látták egymást, de ez a parti mindkettejük idejébe befért. Miután megbizonyosodott róla, hogy még mindig van közönsége, fennhangon megkérdezte: – Hogy van az én kedvenc férjecském?

Huszonöt évvel ezelőtt egy hasonló partin találkoztak. A férfi éppen befejezte a színiiskolát, a nő pedig épp akkor kezdett el ügynökösködni. A nőtől jóval többet tanult, mint a színésziskolában valaha is – tartást és eleganciát feltűnően jóképű megjelenése mellé, meg azt, hogy hogyan nyissa ki elméjét is a szájával együtt. A nő vitte bele abba a West End-i darabba, amellyel egyik napról a másikra befutott.

Házasságuk nagy hírverést kapott, és az esküvőn sok irigykedő vendég sugdosta epésen, hogy a férfi csak azért vette el Laurát, hogy megtarthassa bevételéből a nőre jutó százalékokat is. A darab a végtelenségig műsoron maradt, és eléggé meggazdagodtak belőle ahhoz, hogy megvehessenek egy szép nagy házat Camden Townban. A nő keményen dolgozott, és még több pénzt hozott a házhoz: reklámszerződéseket talált a férjének, meg egy kórházi szappanoperát. Aztán megtalálta neki a tökéletes mozigépezetet. Többi ügyfelének felmondott, és gyerekekről kezdett beszélni.

De a férfi egyszer csak teljesen váratlanul azt mondta camdeni házukban: – Valóságosabbá szeretném tenni a világot az emberek számára, nem pedig még inkább fantáziaszüleménnyé. – Visszavonult a színészettől. Ahelyett, hogy elvállalta volna a romantikus vígjáték főszerepét (mely később 150 millió dolláros bevételt hozott készítőinek), hangot adott azon szándékának, hogy dokumentumfilmet szeretne forgatni a brazíliai nyomornegyedekről.

Azóta sok díjat nyert a munkáival, de ezzel egy időben a nő lett házasságukban a fő kenyérkereső. Újra felépítette ügynökségét, és ahelyett, hogy a gyerekeik felett anyáskodott volna, a színészeit gyámolítgatta, megküzdve a könnyekkel, dührohamokkal, meg a sikertelenség és a kivénülés okozta csalódásokkal. Vezette camdeni házukat, fényesítgette férje legjobb alakításaiért kapott plakettjeit, és ügyelt a kertre még akkor is, amikor férjét a filmjei hónapokra is elragadták hazulról.

Susanna előbb a férfi csapatának, majd életének részévé vált. Az ő lakásában egy idő után már otthonosabban érezte magát, mint a saját házában. De továbbra is Laura férje maradt. A nő akarta így, és ez volt a legkevesebb, amit a férfi érte tehetett, miután elvette tőle a gazdag színészt, akihez hozzáment.

– Vigyél el szórakozni valahová ma este – adta ki az utasítást a nő –, mielőtt még ez a Patrick Collins tisztelendő az összes bűnöd alól feloldoz.

Miközben elhajtott vele a partiról, a szokottnál is óvatosabban vezetve, új dokumentumfilmjéről faggatta Adamet. A sikeréről Mitchcsel, a hihetetlen hozzáférési lehetőségről a hitszónokhoz és kíséretéhez, terveiről, hogy távolabbra is néz-e, mint a nyilvánvaló céltábla, amit Collins pénze és reklámja jelent, hogy megtalálja a prédikátor sötét titkát, rejtett életét...

Hirtelen leállította a kocsit. – Adam, hány ember hisz ebben az alakban? Te nyolcmilliót mondasz, én nyolcvanmilliót látok. Ezek egyáltalán nem akarják elveszíteni Patrick Collinst. Nem lesznek hálásak, amiért megmutatod nekik rejtett életét, feltárod sötét titkát. Azt gondolják majd, hogy az ördög cimborája vagy... Adam, én egy férjet szeretnék magamnak. Van számodra egy másik kínálkozó lehetőségem. Azt szeretném, ha édes kis bundás állatkákról készítenél természetfilmeket.

Egészen sötétedésig úszkáltak, majd Andrew Sinclair Miss Keeble tiltakozása ellenére elvitte a gyerekeket vacsorázni magával és Maryvel. Az étel kitűnő volt és mentes mindenféle élelmiszer-adaléktól – Andrew Sinclair megvette ugyanis azt a helyi csemegeboltot, ahonnan az étterem beszerezte alapanyagait.

A két gyereket lefektette, és mielőtt elaludtak, felolvasott nekik kedvenc mesekönyvükből. Végül már nem tudta tovább halogatni a percet, amikor egy ágyba kell feküdnie feleségével.

Reménykedett benne, hogy hitvese talán már alszik, ám az hirtelen megragadta hátulról, és benyúlt az alsójába. – Az én nagy és gazdag és szerető férjem... – mondta, miközben ágyéka körül járt a keze. – Az én édes, gazdag, szerelmes férjecském, aki olyan jól bánik velem, akivel olyan jól érzem magam, és aki olyan keményen dolgozik, olyan keményen... keményen...!

Magára vonta a férfit, megmarkolta a fenekét, Andrew pedig beléhatolt. A nő diktálta a ritmust, miközben ő a megfelelő szavakat duruzsolta, de gondolatai a Kolumbia-projekten jártak. A dolog kritikus stádiumba jutott. Másnap reggel az irodájában két választ kell kapnia...

– Igen, igen!

Sinclair szokás szerint reggel hatkor ébredt, ébresztőóra nélkül. Felkelt az ágyból, vigyázva, nehogy Maryt felébressze, majd lezuhanyozott, felöltözött, és benézett a gyerekekhez, akik édesdeden aludtak. Helyére tett két kósza plüssmedvét, majd halkan lement és elköltötte szokásos reggelijét: narancslét és teljes őrlésű kenyérből készült pirítóst.

Sinclair útban a dokk felé ez egyszer elmulasztotta kicsit kiélvezni a birtokát, megállva és körbetekintve egy percre, ahogy szokta. Beszállt a jachtba, és miközben a hajó kormányosa kiállt a dokkból, ő igyekezett kiverni a fejéből a Kolumbia-projektet. Lapozgatni kezdte a reggeli újságokat. Most először gyakorolt rá hatást a szörnyű chicagói bankrobbantás. Akkor történt, amikor ő épp hazafelé tartott a jachtján előző nap. Az újság címlapján közzétett rettenetes helyszíni képek láttán még bölcsebb dolognak érezte, hogy odahaza a gyerekek jelenlétében hírtilalmat rendelt el.

A jacht a folyón lefelé haladt, el a dobbsi rév, majd Hastings-on-Hudson mellett. Huszonöt perc múlva kikötött Sinclair másik magánkikötőjében, közvetlenül a Világkereskedelmi Központtal szemben, Manhattan belvárosában.

Szombat reggelenként sokkal gyorsabban ment a biztonsági ellenőrzés. Hétköznapokon az őr mindig felhívta a recepcióst a századik emeleten, aki aztán a Corporate America irodáiban egy hangosbemondó-rendszeren keresztül kihirdette: – Kilenc óra négy perc, Andrew Sinclair belépett az épületbe.

Szombaton a bejelentés értelmetlen lett volna, Sinclair ugyanis megtiltotta alkalmazottainak, hogy hétvégeken bemenjenek az irodába, hacsak nem kérte erre külön őket. Azt mondta nekik, nagyon fontos, hogy kipihenjék magukat, hogy élhessék magán- és családi életüket, hogy aztán hétfőn reggel kipihenten, új ötletekkel telve menjenek vissza. Felvilágosult munkaadónak tartották – és két napot adtak neki, amelyeken teljesen egyedül élvezhette gyönyörű irodáját.

Sok értékes információhoz jutott hozzá alkalmazottairól és az üzletről ezeken a hétvégi magányos kóborlásain az irodákban, ezúttal azonban nem volt ideje a kémkedésre. Clare, személyi helyettese és titkárnője már várt rá. Miután üdvözölték egymást, megvitatták a chicagói bankban történt megdöbbentő merényletet. Sinclair ezután bement a belső irodájába, és anélkül, hogy megállt volna megcsodálni a Manhattan felhőkarcolóira és a folyó túlsó partjára nyíló fantasztikus panorámát, leült az íróasztalához.

Elkomorodott, és megjegyezte magában, hogy később beszélnie kell Clare-rel az iroda takarítószemélyzetéről. Új embert osztottak be az irodája takarítására. Az illető öt centivel elmozdította az asztali naptárát. Egy kis óra, amely különféle helyi időket mutatott, új helyre került, mint ahogy néhány toll és két parafa poháralátét is. Elégedetten elővett egy kulcsot a belső zsebéből. A bal felső fiókban volt egy magánfaxolója, amelyhez még Clare-nek sem volt hozzáférése. Ha minden igaz, üzenetnek kell benne lennie az egyetlen embertől, aki ismerte a készülék számát: Victor Rodrigueztől.

Sinclair a kulccsal kinyitotta a fiókot. Jóllehet, egyedül volt az irodájában, és tudta, hogy Clare nem jön be, amíg nem hívja, arca kifejezéstelen maradt. Mintha csak egy gemkapcsot keresgélne a fiókban. A gépben tényleg ott volt egy darab papír. Szabad szemmel mindössze fekete pontok végtelen, kaotikus sora volt rajta látható, mintha parányi fekete férgekkel hintették volna tele a fehér lapot. Szöveg nem volt kivehető.

Sinclair íróasztalára tette a papírt, majd ugyanabból a fiókból elővett egy méretre szabott műanyag lapot, amit a papírlapra fektetett. Dekódoló lap volt, amelyet Sinclair gondosan a faxhoz igazított, mire a fekete és fehér pontok összerendeződtek, és rövid, olvasható üzenetet alkottak. Miközben olvasta, Sinclair arcán ritkán látható, spontán vigyor jelent meg. Az üzenet így szólt: „A Kolumbia-projekt túljutott a végső cél felé vezető első stádiumon. A javasolt résztvevők jóváhagyva. Ha valaki mégse felel meg, a vészhelyzeti terv érvényes.”

Sinclair írt egy ugyancsak kódolt faxot, beütötte a megfelelő számot, és figyelte, ahogy a papír továbbítja a pontsort. A címzett nem Victor Rodriguez volt, hanem az Andino testületének egy másik tagja, Signor Pietro Pecolli Milánóban. Kihúzta a papírlapot, gondosan négyrét hajtotta, majd eltette a tárcájába. Ezután megnyomott egy gombot az asztalán, felállt, és elkezdett fel-alá járkálni az irodájában. Megfordult, és az ablakon kitekintve átnézett a Hudson folyón túlra. De nem a másik partot, hanem a távoli látóhatárt kémlelte. Ekkor kopogtattak. Meg sem fordult, úgy felelt. – Gyere be, Clare!

A nő belépett, kezében egy tálcával, melyen frissen főzött koffeinmentes kávé és narancslé volt. A férfi megfordult, hogy megbizonyosodjék, betolta és bezárta-e a fax fiókját, miközben a nő az italokat óvatosan a két parafa alátétre tette. A titkárnőjére mosolygott. Ő is egyik eleme volt mindannak a „cselekvő vagyonnak”, amit annak idején, hét évvel ezelőtt akkori munkaadójától ellopott. De még Clare sem sejtette, aki pedig a legtöbb alkalmazottjánál tájékozottabb volt, hogy a férfi a világ legnagyobb multinacionális vállalatánál üzleti tanácsadó.

A nő azzal foglalta le magát, hogy kitöltötte a kávét és a narancslevet.

– Clare, megvan a US-Cola aktái közt az elnök otthoni száma?

– Leonard Meredithé? Igen. Beszélni akarsz vele?

– Igen. És ennek a hívásnak a kimenetelétől függően lehet, hogy még ma el kell repülnöm Omahába. Utánanéznél a járatoknak és egy szállodának?

Néhány perccel később a US-Cola elnökének érdes, mély hangja sűrű cementhabarcsként áradt Sinclair bal fülébe. A szokásos udvariaskodó fordulatok után Sinclair szokatlan kéréssel hozakodott elő. – Leonard, szeretnék elfaxolni egy bizonyos anyagot csakis a te számodra. Van magán-faxszámod? – Lefirkantotta a számot. – Én magam küldöm el. Öt percen belül indítom. Most nem mondhatok többet. Várom a válaszod.

Negyed óra múlva megszólalt a telefon Sinclair asztalán. Leonard Meredith volt az. – Andrew, elolvastam az anyagot. Öt kérdést kell feltennem neked. Nem lennél a vendégem a hétvégére? Ez az öt közül a hatodik.

– Szívesen. A titkárnőmmel váltatok repülőjegyet, aztán megmondom, mikorra érek Omahába.

Újra ömleni kezdett fülébe a cementsűrű hang. – Erre semmi szükség. Küldök érted vállalati gépet. Pakold be a teniszcuccodat is, játszunk majd néhány partit. A földbe döngöllek, meglátod.

Miután mindent megbeszéltek és elbúcsúztak, Clare újra felbukkant. Egy kis kerekes bőrönd és egy sporttáska volt nála, melyből jó néhány teniszütő kandikált ki.

– A jachtod kormányosa az imént hozta fel ezeket.

– Köszönöm. Lemondhatod a jegy- és szállodafoglalást Az elnök a saját gépét küldi értem. Hívd fel Maryt, és mondd meg neki, hogy fontos megbeszélés végett Nebraskába kell mennem. Vasárnap estig ott leszek. Majd felhívom onnan, de légy szíves, előre is kérj tőle a nevemben bocsánatot, és mondd meg neki, mennyire sajnálom, hogy ma nem tudok vele lenni.

Clare szemrebbenés nélkül feljegyezte az utasításokat.

– Elég jó megérzéseid voltak, a hétvégével kapcsolatban, hogy előre bepakoltad a táskákat.

– Puszta előrelátás, Clare. Csupán ennyi.

A Cola-3 még aznap felszállt a Kennedy reptérről, fedélzetén egyetlen utassal. Tammy, a stewardess, hozott Sinclairnek egy pohár US-Colát meg néhány magazint. A nőnek fogalma sem volt, hogy a kedves utas mennyire utálja a US-Colát – távol tartotta még a háztól és a gyerekektől is. Undorral olvasta végig a vegyi összetevők listáját, de hát a Kolumbia-projektnek szüksége volt a US-Colára. Behunyta a szemét, a küldetésre gondolt, és nagyot kortyolt az italból.

Miután kiszolgálta Sinclairt, a magas szőke légikísérő a folyosón hátrament, s közben erőltetetten riszálta a csípőjét. A konyhából lopva visszanézett Sinclairre. Előadása felesleges volt: a férfi már elmerülten lapozgatott az egyik magazinban. Leonard azért mondta le a nővel töltendő hétvégét, hogy ezzel a férfival legyen. Tammy megrázta a fejét. Képtelen lesz valaha is megérteni a férfiakat.

Sinclair elvigyorodott, amikor meglátta a Time címlapját. Micsoda ómen! A fotón éppen az az ember volt látható, aki a Meredithnek küldött fax tárgyát képezte. Az az ember, aki hétvégi megbeszélésük tárgya is lesz.

Miféle szörnyeteg képes ilyen merényletre, Andrew?

– Az a fajta, akinek számára az emberi élet értéke nulla. Az, aki azt hiszi, hogy egy könnyű célpont elpusztításával elérheti, amit akar..

Leonard Meredith és vendége a kora esti hírösszefoglalót nézte. A riporter sorolni kezdte a chicagói merénylettel gyanúsíthatókat. Líbiaiak. Irániak. Iszlám fundamentalisták. Milicisták az Egyesült Államokból. A lista hosszú volt. Meredith felnyögött. – Én a líbiaiakra fogadnék.

– Lassan a testtel, Leonard. Emlékezz csak a szövetségi épület felrobbantására Oklahoma Cityben. Már jóval azelőtt, hogy a halottak száma elérte a végleges 168-at, országszerte felforrósodtak a telefonok... Az emberek Líbia bombázását követelték. Aztán kiderült, hogy bel-amerikai atrocitás volt. Ami számomra fölöttébb elgondolkodtató, az az, hogy most se vállalta magára senki a felelősséget. Mi értelme lehet egy effajta merényletnek, ha nem fedi fel magát, bárki is áll mögötte?

Meredith bólogatott. – Egy dolog azonban biztos. Mindez csak hangsúlyozza annak a projektnek a fontosságát, amelyről beszélni készülünk.

Vacsora után Sinclair és Meredith a könyvtárszobában telepedett le. Miután kitöltötte az italokat, a komornyik távozott.

Meredith kinyitott egy zárt fiókot, és elővette az elfaxolt papírokat. Sinclair ezt elismeréssel nyugtázta: szerette azokat az embereket, akik nem feledkeztek meg a biztonsági alapkövetelményekről. Az asztala mögött álló Meredith átlapozta a papírokat. – Később felmerült bennem egy hatodik kérdés is, Andrew, és ez az, amivel indítani szeretnék. Én egyike vagyok azoknak, akiket ezzel a tervezettel kapcsolatban megkeresnek. Azt nem jelezted, hogy kik a többiek. De jól gondolom, hogy én vagyok az első?

Sinclair teljesen nyugodtan nézett, mint aki egy jó barátjával épp vacsora utáni konyakot szopogat. Valójában azonban belül riadókészültségbe helyezkedett. – Igen, Leonard – mondta –, te vagy az első.

Meredith elgondolkodva lépett mellé, és átadta Sinclairnek a papírokat. – Miért?

– Mert a US-Cola elnöke vagy. Ha olyan terméket kellene választanom, amely megérinti ennek az országnak a szívét, hát a US-Cola lenne az. Nézd, Leonard, mielőtt sikeresen végrehajtanánk ezt a tervet, azok, akik ebben az országban számítanak, valamelyik oldalon állást kell, hogy foglaljanak. Jelen stádiumban csupán négyet szeretnék.

Meredith bólintott. – Értem. És én melyik lennék a négy közül?

Sinclair rég megtanulta, hogy ha kételye van valami felől, hát jobb, ha hallgat. Várt. Meredith folytatta is. – Nyár vagyok, Ősz, Tél vagy Tavasz?

Sinclair most gondolkodás nélkül válaszolt. – Tél vagy, amely nélkül nem lehetséges az újjáéledés, a zsendülés.

Leonard Meredith sok mindent elért az életben, ám a hízelgés ellen sohasem tudta felvértezni magát. A combjára csapott, és felnevetett. Sinclair elmosolyodott. Most már tudta, hogy övé Meredith, és az eufória, ami erre a tudatra szétáradt benne, egészen mennyei volt.

Azért is megkönnyebbült, mert Meredith nem volt mozirajongó. A télről szóló mondatát ugyanis egy Peter Sellers-filmből lopta.

Lezárt egy újabb eladást. A kirakó legelső darabja a helyére került. Első ránézésre tehát annak idején jól értékelte a helyzetet.

Meredith újratöltötte poharaikat. – Második kérdésem, Andrew, a végső siker kulcsával kapcsolatos. Hogyan lehetsz biztos abban, hogy meg tudod győzni ezt az embert, hogy azt tegye, amit te akarsz? – Egy halom magazinra mutatott a kettejük közt lévő dohányzóasztalon. A halom tetején épp a Time magazin legfrissebb száma hevert. A borítón egy fénykép volt, alatta a szöveg: „Amerika kedvenc prédikátora.” A kép Patrick Collins tévés igehirdetőt ábrázolta.

3. fejezet

Üldözési mánia

Adam felkaptatott a hamburgi pályaudvar lépcsőin Eppendorfer Baumnál, és mivel látta, hogy még bőven van ideje, úgy döntött, hogy végigsétál az Isebek-csatorna mentén. Kora délután volt, a nap haloványan tükröződött a kanális vizén. A Babaház csak néhány perces sétára volt innen. Ideje kicsit elmélázni az eddig igen sikeresnek mondható úton.

Mielőtt eljött Németországba, Ausztráliában és Új-Zélandon is meggyőzte az ottani tévétársaságokat, hogy kötelezzék el magukat az ő Patrick Collinsról szóló tervezett dokumentumfilmje mellett. Most, miután találkozott Kurttal a ZDF-től, Németország legnagyobb tévécsatornája is biztosan benne volt a dologban, sőt a produkciós csomag is nagyon jónak látszott. A következő héten találkozik Bruce Clay-jel a Network Centerben, és most, hogy biztosított a német részvétel, még Bunyák Bruce Clay – BBC, ahogy a háta mögött emlegették – se valószínű, hogy nemet mond. Aztán, gondolta Adam, miközben a kacsákat nézte, megrohamozza Amerika három legnagyobb tévécsatornáját is, minden filmes Szent Grálját egy filmajánlóval. Ünnepélyesen megígérte Susannának, hogy ezúttal nem várja meg, amíg elkészül a legvégső változat. Meg volt róla győződve, hogy ez alkalommal a tévécsatornák meglátják majd a filmjében rejlő lehetőségeket, és örömmel kötnek vele szerződést. Realitásérzéke azért egyre azt sustorogta, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, de hát ez nem az a nap volt, amikor hallgatott volna holmi sustorgásokra – hacsak nem attól az embertől érkeznének, akivel most találkozni készül.

Adam elfordult a csatornától, és a parkon át elindult a Babaház irányába. A második világháború alatt ezt a területet a szövetségesek megkímélték a legpusztítóbb bombázástól, Oscar szerint azonban nem véletlenül: váltig állította, hogy a tehetős középosztálybeliek közt, akik ezekben a szép nagy házakban laktak, ott voltak a Krupp-művek legfontosabb emberei is. A bombázás megkímélte a gyönyörű Hanza-házakat és a Krupp-művek bizonyos részeit is, melyek a háború utáni szövetséges stratégia részét képezték. Mindez elég valószerűtlennek hangzott, mint sok minden, amit Oscartól hallott az évek folyamán. De Adam tudta, hogy Oscar kijelentései eddig kivétel nélkül igaznak bizonyultak. Szokatlan tulajdonság ez olyasvalakinél, akit évekig a CIA fő dezinformátorának tartottak.

Adam mindig is örömtelien helyénvalónak találta, hogy Langley egyik legjobbja a Martini utcában lakik. Megnyomta a kapucsengőt, és várt.

– Könnten Sie ein bischen links zur Seite gehen?

Habár Adam nem ismerte fel a hangot, engedelmeskedett.

– Köszönöm, Adam. Örülök, hogy láthatlak!

Ezúttal a hang összetéveszthetetlenül Oscaré volt. A fémajtó szélesre tárult, ő pedig belépett a kis belső udvarra. Pár méterre egy másik ajtó volt, mely, amint az első bezárult mögötte, rögtön kinyílt.

Amikor aztán a második fémajtón is belépett, Adam egy hagyományos üvegezett faajtó előtt találta magát. A zárakban elforduló kulcsok hangja újra meggyőzte arról, hogy a ház lakója nem kedveli a váratlan látogatókat. Az ajtó kitárult.

Oscar Benjámin elképesztően kövér volt. Szabályosan kigurult elé, hogy melegen kezet rázzon vele. – Kerülj beljebb, Adam! Hogy utaztál?

– Kitűnően, Oscar. Ki volt az, aki azt mondta a kaputelefonban, hogy lépjek balra?

– Én. Nem látszottál teljesen a képernyőn. – Oscar egy beépített mikrofonra mutatott a falon. – Ez a kis csoda automatikusan eltorzítja a hangot. – A készülék mellett egy képernyő volt, mely az utcát mutatta felülnézetből, széles látószögben. Oscar ilyen rendszert először egy szigorúan őrzött börtönben látott Kentuckyban – az intézmény kelletlen vendégeként.

Oscar megfordult és visszagördült az előszobába. Úgy nézett ki, mint egy kontár módon elfuserált Buddha-szobor. Az öltözékét elnézve, hadilábon állhatott a szabójával – a gombok úgy feszültek, hogy félő volt, bármelyik pillanatban lepattanhatnak, a cipzár kocsija centikkel a végcél előtt elakadt, és mindenhol gyűrődések és ráncok voltak, kivéve azokon a helyeken, ahol normál körülmények közt lenniük kellett volna. Oscar kisugárzása örökös későn kelésről árulkodott, állandóan beágyazatlan hálószobákban. Végigvezette Adamet egy körfolyosón, ki a teraszra. Ujját a szája elé téve intett vendégének, hogy üljön le az egyik székre, majd töltött neki egy kis bort, és újratöltötte saját poharát is egy kinyitott palackból. Adamet lenyűgözte, hogy egy olyan termetű ember, mint Oscar, hogyan tud ennyire légiesen mozogni. Oscar szó nélkül leült a székébe, majd felkapott egy távcsövet, és feszülten végigfürkészte vele a kertet.

Adam halkan megszólalt. – Ha van ott valaki, Oscar, nem kéne inkább bemennünk?

A Buddha megrázta a fejét, majd átadta a messzelátót Adamnek. – Közvetlenül az eresz alatt, a nyári lakon. A jobb sarokban.

Adam szemét erőltetve, a kert végében lévő nyári lakon megjelölt helyet keresgélte. Épp amikor odanézett, egy fecske jelent meg, és látszólag egyenesen belerepült a kunyhó falába. Élesre állította a távcsövet, és észrevett egy apró lyukat, melyen át a madár berepült. Egy pillanattal később a fecske újra előbukkant, majd felrepült a levegőbe. Adam Oscar felé fordult, aki mosolyogva figyelte őt. – Elképesztő dolog ez, Adam. Tavaly októberben a fecske nem akart útra kelni. Egész nyáron figyeltem őket. Négy fiókája volt. Hárman el is repültek Afrikába szeptember végén. A negyedik, egy kis nyiszlett pihés jószág, örökösen visszarepült a fészekbe.

Adam érdeklődve nézett rá. – És a hím?

– A párjával maradt – mondta Oscar. – Heteken át figyeltem hármójukat. Akárhányszor kilökte a fiókát a lyukon, az egy darabig repkedett, de végül mindig visszatért a kunyhóba.

– Hogy vészelték át az itteni telet?

Oscar újra elvigyorodott. – Nem kellett átvészelniük. Hálóval elfogtam és meggyűrűztem őket, aztán a Lufthansával elküldtem őket Nairobiba. Három hete a tojó a párjával visszatért a kertbe fészket rakni nyárra. – Újratöltötte Adam poharát, majd távozott.

Adam ismét a kert felé fordult. Milyen ironikus, hogy egy embert, aki voltaképp börtönben él, ennyire rabul ejt néhány madár, akik átmenetileg az ő 600 négyszögöles kertjében vertek tanyát, de hát sok paradox dolog volt Oscar Benjaminnal kapcsolatban. Annak idején David Guilderstein néven látta meg a napvilágot 1938-ban fiatal zsidó fiúként Dachauban azon kapta magát, hogy versenybe száll az összes tábori gyerekkel az amerikai zsidóság által felkínált száz legjobb ösztöndíj egyikéért. A díj egyenértékű volt azzal, hogy új életet kezdhet Amerikában. És el is nyerte. Tizennyolc családtagja halt meg náci haláltáborokban. Most pedig, sok évtizeddel később, felépített magának egy másfajta börtönt Hamburgban, biztosítandó, hogy tovább élhessen.

– Szégyen és gyalázat, fiam! Még mindig ugyanazt a pohár bort kortyolgatod!

Adam riadtan összerezzent. Oscar nesztelenül tért vissza. Lezuhanyozott, átöltözött, és hozott egy újabb üveg bort.

– Na és mostanában mit csinálsz? – kérdezte Adam a barátjától, és bekapcsolta a magnóját. Régi szokása volt ez. Találkozásaik alkalmával Oscar kivétel nélkül mindig mondott neki információkat be- és kikapcsolt magnó mellett is.

– A franciák és a japánok után kémkedek.

– A Cégnek?

– Persze, hogy a Cégnek – felelte Oscar. – ki másnak? Lehet, hogy spicli vagyok, de köpönyegforgató nem!

– De mi van azzal a problémával a langleyi barátaiddal kapcsolatban? Mi ez a nagy készültség, ez a sok óvintézkedés?

Oscar úgy felelt neki, mintha csak egy diákhoz beszélne.

– Adam, az az Európai Ügyosztály. Én jelenleg a Kereskedelmi Ügyosztálynak dolgozom. Itt ipari kémkedésről van szó. – Hangjába csúfolódó felhangok vegyültek. – A katonaság szerint már nincs szükség első osztályú hírszerzőre. Természetesen tévednek, mint ahogyan az Európai Ügyosztály is téved. Az a gond velük, hogy a múltban élnek. Elegük van belőlem és a hozzám hasonlókból, mert nincsenek már meg a régi ellenségeik.

A CIA Európai Ügyosztálya meggyőzte Oscart, hogy nem elég, hogy megégette magát, de ők legszívesebben villamosszékben megsütve látnák – ez is magyarázza a Babaházat. A ház előző lakója egy KGB-ügynök volt; hogy Oscar miként tett szert rá, azt sűrű homály fedte, jóllehet, Adam értette, mi lehet vonzó ebben a házban egy Oscarhoz hasonló, üldöztetési mániában szenvedő ember számára: olyan folyosói voltak, amelyek sehová nem vezettek, és olyan ajtói, amelyek az üres falakra nyíltak.

Oscar a magnetofon felé intett, ami azt jelentette, hogy következő mondandójának rögzítését nem kívánja, mire Adam ki is kapcsolta a készüléket.

– Újabban nem mersz ujjal mutogatni a saját csapatodra, Oscar?

– Nem erről van szó. Csupán elővigyázatosság. Mondok neked pár nevet a Cégtől. Együttműködtek a szovjetekkel a dezinformálásban. Tudod, az agyamra megy, amikor valaki azzal jön, hogy Amerika nyerte meg a hidegháborút. Senki nem nyerte meg! Csődbe mentek, és mi lettünk a világ legnagyobb adós állama. És még mindig futnak be számlák, amelyek kifizetése már a következő nemzedékre vár. A CIA persze azzal igazolja éves költségvetését, hogy feltupírozza a terroristaveszélyt. Kitaláció az egész! Hogy mekkora az idei hírszerzési költségvetés? – A magnóra mutatott, megvárta, míg Adam lenyomja a felvétel gombját, majd folytatta. – Az amerikai hírszerzés hivatalos költségvetése a tavalyi pénzügyi évben 27 milliárd dollár volt. A valódi költségvetés 64 milliárd dollár. Ennek nagy része könyvelésen kívüli pénz a pult alól, pult alatti akciókra. Mint például, amikor nem sikerült megölni Szaddám Husszeint, Kadhafit, az iráni mullahokat vagy Fidel Castrót. Az elmúlt ötven évben a CIA csupán négy alkalommal volt sikeres ezen a téren: Lumumba, Allende elnök, Ziaul-Hak tábornok és a svéd miniszterelnök, Olof Palme esetében. – Undorral sóhajtott fel. – Volt idő, amikor könnyű volt ez a munka. Embereket kellett felbujtani, hazudni kellett, csalni, lopni és ölni Istenért és a hazáért. Ez a munka erős akaratot, szilárd elhatározást követelt. De ennek már vége. Most az a munkánk, hogy titkokat lopjunk, de vajon mely országok az ellenségeink? És kik a barátaink? Az egész átkozott dologból hiányzik a morálisan szilárd alapokon álló vezetés. Manapság könyvelők irányítják Langleyt. Az elmúlt fél évben ezer ügynököt eresztettek szélnek, csak hogy lefaraghassák a bérlistát.

Látva, hogy Oscar kedvenc témájához érkezett, Adam finoman új mederbe terelte a beszélgetést.

– Na, és kik az új ellenségek?

Oscar elvigyorodott. – Nem is annyira új ellenségek, inkább régiek, akik újonnan kerültek feljebb a szamárlétrán. Értelmesebb dolog lenne, ha Detroitból kapnám a fizetésemet, és nem Langleyből... Végül is az elmúlt öt hónapot azzal töltöttem, hogy beépültem a francia és a japán autógyártásba.

– És jutottál valamire? – érdeklődött Adam.

– Igen. Német autót vegyél. És még valami. A hidegháború még nem ért véget egészen. Lehet, hogy a KGB a nevét Szövetségi Biztonsági Szolgálatra változtatta, de ők még nálunk is aktívabbak az ipari kémkedésben.

Oscar felállt. Felkapta az üveget és a poharát, majd visszafordult Adamhez. – Töltsünk egy kis időt az agyközpontban, mielőtt elmennénk vacsorázni.

Bementek, végigsétáltak a körfolyosón, elhaladtak az első két ajtó mellett, majd beléptek egy harmadikon, amely újabb folyosóra nyílt. Ezúttal Oscar balra fordult, és bevezette Adamet a belső szentélybe, mely egyszersmind háló- és dolgozószobaként is szolgált. A hagyományos hálószobai bútorokból kevés volt benne, a hely legnagyobb részét elektronikus berendezések egész arzenálja foglalta el, köztük jó néhány számítógép. Ha az Olimpiai Bizottság egyszer hivatalos olimpiai sportággá nyilvánítaná a számítógépes hackerkedést, Oscar kapná az aranyérmet. Hatalmas adatbázisával, páratlan kartotékoló és információ-visszakereső programjával sok ország szigorúan titkos hírszerzési adatállományához hozzá tudott volna férkőzni.

Miközben Oscar letelepedett az egyik számítógép előtt, Adamnek eszébe jutott egy másik alkalom, amit ebben a belső szentélyben töltött. Akkor Oscar azzal szórakoztatta, hogy leemelt 20 millió dollárt a CIA bankszámlájáról, átutalta az Audubon Madártársaságnak, hogy éjjel kamatozzon nekik, majd másnap visszatette a pénzt. A hang, ahogy Oscar húsos ujjaival utasításokat írt be a számítógépbe, visszazökkentette Adamet a jelenbe. – Ez meg mi, Oscar? Valami orosz szövegnek látszik.

– Elkapott üzenetváltás a moszkvai külügyminisztérium és a damaszkuszi orosz nagykövetség között.

Oscar keze újra zongorázni kezdett a billentyűzeten, majd megállt, mire valamilyen japán szöveg tűnt fel a monitoron. – A Mitsubishi igazgatósági ülésének jegyzőkönyve, amit New York-i irodájukba küldenek át.

Oscar folytatta a mazsolázást a képernyőn, ahol elképesztő dolgok jelentek meg: telefonbeszélgetés egy Brüsszelbe akkreditált angol diplomata és hollandiai szeretője között; egy másik a német kancellár főtanácsosa és annak kokainszállítója között; egy új orosz sugárhajtású repülőgép műszaki adatai. Miközben a klaviatúrán zongorázott, folyamatosan beszélt. – Mindez az Echelon révén érkezik ide. Ez egy különleges, globális letapogató rendszer. Teljesen automatizált, és beépült több titkos lehallgatóállomásra világszerte. Az Echelon-szótáras számítógépekben listák tartalmazzák a rendszeren hozzáférhető lehallgatási kategóriákat, amelyeket kódokkal lehet azonosítani. Az információszint, amelyhez az ember hozzáférhet, a kódtól függ. Az egészben az a legijesztőbb, hogy mindez automatikusan működik. Nem kell hozzá miniszteri engedély. Ez az izé szinte saját életet él. Óránként kétmillió elfogott üzenetet dolgoz fel, és az operátornak igen kevés sejtése van arról, hogy az Echelon pontosan milyen információt és kinek küld ki. Gondoltam, élvezni fogod.

– Élvezni? Hát nem éppen ez a szó jut erről eszembe. Neked persze nagyon tetszik ez az egész, ugye?

– Kétségtelen, az Echelon sokat segít abban, hogy meglegyen a megfelelő rálátásom Langleyre.

Oscar rövid ideig a fiókjában kotorászott. Elővett egy sor gyógyszeres üvegcsét, kivett mindegyikből két tablettát, és nekilátott, hogy mindet lenyelje egy korty borral. Életét az adatbázisok világában töltötte, de megingathatatlanul hitt a természetgyógyászatban. Duzzadt ízületeire szömörce, derék táji fájdalmaira földitök kivonatát szedte, amikor városról városra utazgatott, kökörcsinpirulát vett be, köszvényére méhviaszt alkalmazott, koleszterinszintjét viszont konvencionális gyógyszerekkel igyekezett lenyomni. Teste minden részét különféle orvossággal pátyolgatta, s az elmúlt 25 évben állandóan valamilyen diétán élt. Világraszóló szakértője volt a délutáni melankóliának, a májfoltoknak, a felfúvódásnak, a testszagnak és a székrekedésnek. Összeszámolta: összesen 33-féle allergia gyötörte.

– Nincs abban némi ellentmondás, hogy vörösborral veszed be a gyógyszereidet? – kérdezte Adam.

– Adam, a vörösbor része a gyógykezelésnek. Kétségtelen tény, hogy csökkenti a szívroham kockázatát. Add csak ide te is a poharad, látom, kiürült.

Oscar tudta, miért kereste fel Adam, és ha eljön az ideje, rá is tér majd a látogatás céljára. Adam megtanulta, hogy csak magának árt, ha siettetni próbálja. Ez az ember annyi időt töltött a magára kényszerített visszavonultságban, hogy szerette kiélvezni, ha társasága akadt.

Később, a Ristorante il Postóban, Oscar kedvenc olasz éttermében, már jócskán a főfogás közepén jártak, amikor végre a tárgyra tértek. – Minden elképzelhető helyen leellenőriztem – közölte Oscar. – Megvan az illető CIA- és FBI-aktája, Pentagon-dossziéja, minden. Aggódom.

Adam kíváncsian hajolt át az asztalon. – Miért, találtál róla valamit?

– Úgy érted, rejteget-e titkokat?

– Naná!

Oscar kis szünetet tartott, majd megszólalt. – Semmit se találtam.

– Semmit?

– Egyetlen dolgot sem. Még csak közlekedési szabálysértést sem. És épp ez az, ami aggaszt. Egyszerűen alig hihető, hogy valaki az ő élettörténetével ennyire tiszta legyen.

– Te vagy a szuperkém, Oscar. Mit jelenthet mindez?

– Két dolgot is. Lehet, hogy valaki a legfelsőbb körökből kigyomlálta az aktáit. Elképzelhető, de nem túl valószínű.

Adamet hirtelen nem érdekelte tovább az étel. És ez egyszer Oscart sem.

– Legfelsőbb körök... Oscar, kiket értesz ezen?

Oscar egy pillanatra elgondolkodott. – A Hírszerzés főnökét, a Nemzeti Biztonsági Testület fejét meg az elnököt. Efféléket. Tudod, Adam, nem csupán falazásról vagy bírósági ítélet megváltoztatásáról beszélek. Az ilyesmi nem szokatlan, gyakran megesik. De ilyen esetekben is vannak bizonyos állományok az adatbázisban, amelyek továbbra is a valódi adatokat tárolják az adott személyről. Kurt Waldheim remek példa erre. Az amerikaiak, az angolok meg a szovjetek tudtak mindent a háborús múltjáról, mielőtt még Waldheim az ENSZ főtitkára lett.

– És mindenki hallgatott, mert azt remélték, hogy így majd manipulálhatják?

Oscar felragyogott. – Pontosan! Arról van szó, hogy a Waldheimről szóló adatokat a nyilvánosság számára kozmetikázták, de a CIA, az FBI és az MI6 mind tudta róla az igazságot.

Adam visszaterelte vendéglátóját a fő napirendi pontra. – Lehetséges volna, hogy léteznek olyan adatállományok, amelyekhez nem tudtál hozzáférni?

– Lehetséges, de a létezésükről akkor is tudomást szereznék. Az illető más nemzetbiztonsági adatállományban nem szerepel.

Adam várt, hátha többet is mond még Oscar, de az nem folytatta.

– Na és mi a másik lehetőség?

Oscar felnézett. – Az, hogy ez a te embered, aki annyira érdekel, a maga nemében egyedülálló lény. Az, hogy Patrick Collins élő szent.

4. fejezet

Elnöki kilátások (1)

Victor Rodriguez a szokások rabja volt. Bármi más hivatást űzött volna is, percre pontosan ugyanakkor kelt volna fel reggelente, hogy aztán minden napja tökéletesen ugyanúgy teljen. Az egyik áldozat azonban, amit a munkájáért meg kellett hoznia, az volt, hogy rendszeres időközönként rendszertelennek kellett lennie. Hétköznapokon a Rodriguez család és kísérete a bogotai Hotel Tequendama komplett lakosztályának szobáit foglalta el. Victor, a patriarcha, ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan együtt reggelizzenek. A nap eme első étkezésének elköltésére minden áldott reggel a szálloda más helyiségében került sor, melyet ő a reggeli előtt néhány perccel választott ki.

Munkába menet néhány percre mindig betért a templomba, egy rövid ima erejéig, de még Ernesto, a sofőrje se tudta, aznap éppen melyikbe, míg Rodriguez, miután beszállt az autóba, meg nem mondta. A templomból a Centro Internacionalnál lévő bogotai irodájába követendő útvonalról csak akkor nyilatkozott, amikor Istennel folytatott reggeli eszmecseréjéből előbukkant Gyakran megesett, hogy Ernesto mellett egyidejűleg három másik sofőrt is igénybe vett, és autóját hirtelen megállítva, átszállt egy másik kocsiba. Családja körében szokássá tette, hogy a születésnapokat ne a megfelelő napokon ünnepeljék Az olyan ünnepeket, mint például a karácsony, hetekkel előbb vagy hetekkel később tartották meg. A Tequendama-beli lakosztályon kívül Rodriguez Bogota öt másik szállodájában is fenntartott lakosztályokat. Őszinte hála töltötte el, amiért Isten óvja őt, de úgy érezte, ezekben a baljós időkben saját erőfeszítéseivel is meg kell egy kicsit támogatnia az Urat.

A kábítószerek világában olyan volt, mintha nem is létezne. A halk szavú kolumbiai ellen nem adtak ki elfogató vagy kiadatási parancsot, és soha nem állt megfigyelés alatt. Amikor Pablo Escobar a politikai hatalomért folytatott küzdelmében háborút indított a kormány ellen, Rodriguez már az első bomba felrobbanása előtt tudta, hogy mindez könnyekkel ér majd véget az Escobar család számára: a drogiparban a politikai hatalom manipulálása volt az, ami a sikerhez vezető utat jelentette. Amikor a Cali-klán hadat üzent a Medellin-kartell ellen, az elnök ideiglenesen mindkét csoportot kizárta a Legfőbb Kartellből. Rodriguez azt tartotta, hogy a drogkereskedelemben minden publicitás káros: ő maga annyira tiszta volt, hogy sem a rendőrség, sem a hírszerzés, sem a DEA, sem a CIA aktáiban nem volt semmilyen terhelő bizonyíték ellene. Kolumbiában hivatalosan Victor Rodriguezt csupán sikeres üzletembernek tartották, aki egy ugyancsak sikeres pénzügyi és ipari monopólium élén áll, és aki a környezetvédelemnek és az állatvilág megóvásának lelkes támogatója.

A testület többi tagja a hivatalos álláspont szerint ugyancsak minden gyanú fölött álló, makulátlan életű állampolgár volt: az olasz nagy tiszteletnek örvendő iparmágnás, az orosz hazája központi jegybankjának kulcsfontosságú tanácsadója. Rodriguez egyetlen figyelemre méltó dologban mégis különbözött valamennyiüktől: több mint tíz éve látszólagos hadjáratot folytatott a kábítószerek ellen, és a drogkereskedelemben fő célpontja lett azoknak, akik emiatt halálos ellenségüknek tekintették. A Time kétszer is a címlapján hozta Rodriguezt, mint azt az embert, aki azt képviseli, ami jó Kolumbiában.

Ebben az országban, ahol az adócsalás az élet természetes velejárója, az Andino Inc. a feddhetetlenség mintaképe volt: náluk nem fordult elő semmiféle pénzügyi, könyvelési ügyeskedés. Rodriguez a történelmet is kitanulta, csakúgy, mint az embereket. Tudta, hogy ha ma nem emlékezünk vissza a tegnap hibáira, azok holnap megismétlődnek. Tisztában volt azzal is, hogy Al Caponét nem az a számtalan gyilkosság juttatta börtönbe, amely a lelkén száradt, hanem az adócsalás. Osztotta a néhai Meyer Lansky azon nézetét, mely szerint a pénz addig nincs tisztára mosva, míg át nem esik a hivatalos adózási procedúrán.

A vállalati legitimitás képzete volt az, ami leginkább megfogta Andrew Sinclairt, amikor Rodriguez először megkörnyékezte. Mielőtt beleegyezett, hogy a Legfőbb Kartell tanácsadója legyen – mely pozíciójában csak maga Rodriguez állt előtte hatalom és befolyás tekintetében –, Sinclair sok kérdést tett fel, és temérdek adathoz kért hozzáférést. Lényegében pontosan úgy viselkedett, mint ahogy egy legitim termékekkel kereskedő legitim cég esetében tette volna. Lenyűgözték azok az ésszerű üzleti praktikák, amelyeket Rodriguez honosított meg a drogiparban, legalábbis a legfelsőbb vezetői szinten. A Legfőbb Kartell központi irányítótestülete iskolapéldája volt az erkölcsi tisztességnek. Ha meg is kerülte a törvényt, a beépített biztosítékok védték. Rodriguezt, Sinclairt és a testület többi tagját tűzálló fal választotta el a pokoltól.

Ezen a bizonyos péntek reggelen Rodriguez a Szt. Ignác templomot választotta reggeli imája helyszínéül. Csendben ült leghátul, miközben a pap befejezte a nyolcórai mise szertartását. Egyike volt ez Victor kedvenc imádkozó helyeinek: remekbe szabott ólomüveg-ablakok, faragott mahagóni padok, és három kijárat.

Miután idejéből vagy fél órát az Úrnak szentelt, Rodriguez elindult az Andino Inc. bogotái irodája felé. Amint belépett az erősen védett épületbe, végre nyugodtan átadhatta magát elmaradhatatlan rituáléínak. Munkás hétköznapjainak reggelén először mindig átsétált az üzletkötőtermen, mely leegyszerűsített formában ugyan, de azt képviselte, amit egy befektető a Wall Streeten, illetve a londoni vagy a tokiói tőzsdén találna. Számítógépes és telefonos kapcsolatban állt mindhárommal, és még tizenöt ország pénzpiacával. Volt azonban egy lényeges eltérés a bogotai üzletkötőterem és a világ tőzsdéi között: a bogotai egyetlen ügyfélre szakosodott, és ez az Andino Inc. volt. Az Andino elnökén, Victor Rodriguezen keresztül a cég hozzáférhetett a Kartell tőkéjéhez, amely korlátlan és nyílt hitelkeretet biztosított a számára. Ha az Andino üzletkötőtermében valaki külföldi ügyféllel tárgyalt, elvárták és meg is kapták a Rolls Royce-os szolgáltatást. Senki nem húzott ujjat egy több milliárd dolláros forgalmú kereskedelmi céggel.

Miután átnézte a New York-i tőzsde nyitó árait, a tokiói záró árait és a legfrissebb londoni pénzpiaci adatokat, Rodriguez faxot kapott vezető üzletkötőjétől egy New York-i DEA-forrásból: a kokain aznapi utcai árát mutatta New Yorkban, Washingtonban, Chicagóban és Miamiban. Áttanulmányozta a faxot, majd az üzletkötőt figyelte. A férfi beütötte az információt egy számítógépbe, mire a monitoron egy ún. munkadiagram tűnt fel. A diagram közepét két párhuzamos vonal szelte át. Rodriguez elmosolyodott amikor látta, hogy az új adatok hatására az árgrafikon egyik vonalat sem keresztezte.

Ha az árgrafikon a felső vonalat keresztezi, az azt jelzi, hogy Amerikában termékhiány van, hogy Kolumbiában kevés a dollár, és hogy most jó eladni a dollárt. Ha pedig az árgrafikon az alsó vonalat keresztezi, mely új utcai termékforrás megjelenését mutatta, két utasítást kellett volna kiadnia. Először is, mivel a dollár visszaáramlik az országba, olcsón fel kell vásárolni, másodszor pedig fel kell deríteni és meg kell semmisíteni az új forrást.

Bármilyen nyomorúságot hozott is az a vásárló országokra, Rodriguez egyes számú termékének eladása igen jótékony hatással volt Kolumbiára és más latin-amerikai forgalmazókra. Húsz év alatt Kolumbia „hivatalos” gazdasága kétszer olyan gyorsan növekedett, mint a nem forgalmazó dél-amerikai országoké, és némely területen a munkanélküliség is látványosan csökkent. Kolumbia központi bankja hivatalosan is elfogadta a tényt, hogy a kokain akadályozta meg a fizetési mérleg összeomlását, jóllehet, a gazdasági egyensúlyért magas árat kellett fizetni. Az ország legjobb termőterületeinek legalább 30 százaléka most a Kartell tulajdonában volt, és azokon kizárólag kokacserjét, mákot és marihuánát termesztettek. Egy alapvetően mezőgazdasági társadalom, amely addig csupán a létfenntartáshoz szükséges terményeket termelte meg, egyik napról a másikra olyan haszonnövényekre állt át, amelyek ugyan maguk nem lakattak jól senkit, viszont pénzt hoztak, nagyon sok pénzt. És a termékeknek még egy ára volt: Kolumbiában minden huszadik percben megöltek valakit. Ez lett a föld legerőszakosabb országa.

Rodriguez, elégedetten, hogy pénzügyi fronton minden rendben, az irodájába ment, ahonnan az imént otthagyott üzletkötőteremre láthatott. Irodáját kevés dekoráció díszítette. Voltak benne fényképek – madarakról, saját magáról, amint épp díjat vesz át a walesi hercegtől, házasságokról, gyerekei diplomaosztójáról, testvéreiről, Albertóról és Joséról. A Rodriguez gyerekek soha egy ujjal se nyúltak apáik „termékeihez”. Nem mertek. Bárhogyan is, az önmegtartóztatás kedvezett az üzletnek, míg az élvezetekben való elmerülés alighanem halálos bűn volt.

Íróasztala mögött ülve, Rodriguez felkapcsolta a zárt láncú hangosbeszélőt. Röviddel ezután belépett a titkárnője. Egyik kezében egy csésze kávét, a másikban az El Gordo aznapi kiprintelt anyagát tartotta. A férfi hátradőlt, beleszürcsölt a kávéba, és nekilátott azoknak az átiratoknak a tanulmányozásába, amelyek a bogotai amerikai nagykövetségről kimenő és oda befutó összes hívást rögzítették. Azokat, amelyek az elnök irodájába, a különféle hírszerző ügynökségek és a rendőrség vezetőihez, valamint a fegyveres erők vezérkarához futottak be. Ha valaki, akkor Rodriguez jól tudta: az információ hatalom. Az emberek gyakran azért halnak meg, mert tudnak valamit. Rodriguez viszont, Oscar Benjaminhoz hasonlóan, éppen annak köszönhette életben maradását, amit tudott.

Rodriguez kuncogva konstatálta: az amerikaiakat ismét az foglalja le, hogy rábizonyítsák a kolumbiai elnökre, mennyire korrupt. Mikor értik már meg végre, tűnődött, hogy az elnök kizárólag és pontosan azért maradhatott hivatalban, mert megvesztegethető? A Kartellek nyolcmillió dollárt „fektettek be”, biztosítandó, hogy az ő jelöltjük nyerje meg az elnökválasztást, és El Gordo jóvoltából Victor Rodriguez tudta, hogy az amerikai nagykövetség tisztában is van ezzel, és hogy gazdasági szankciókkal fenyegették az elnököt, ha nem hajlandó együttműködni velük a Kartellek elleni nagyszabású harcukban.

Rodriguez a kimenő tálcára helyezte a nyomatot, majd a legfrissebb megfigyelési jelentéseket kezdte tanulmányozni. Az egyik jelentés láttán az arca elkomorult, és tűnődve megrázta a fejét. Újra elolvasta, majd kinyitotta annak a fióknak a zárját, amelyikben a fax kódolóját tartotta.

Alig öt perccel később Andrew Sinclair távozott az irodájából, majd liften lement a Világkereskedelmi Központ földszintjére, a nagyközönség számára is nyitott nagy csarnokba, és a nyilvános telefonok felé indult.

– Jó reggelt, Victor!

– Jó reggelt, Andrew! Van egy kis probléma.

Sinclair figyelmesen hallgatta, amint Rodriguez gondosan megválogatott szavakkal kifejti a dolgot. Csak Rodriguez tudta, hogy Leonard Meredithet, a US-Cola elnökét milyen aprólékos gonddal és körültekintéssel választották ki arra, hogy csatlakozzon a Kolumbia-projekthez. Éppen ezért tudta is értékelni Sinclair önuralmát, miközben kimondta a halálos ítéletet. – Azt javaslom, Victor, hogy zárd le az ügyet.

– Mindkettejükkel?

– Igen.

– Nos, hogy azért valami kellemesebbről is szó essék: megérkezett az olaszországi rendelésed. Elintézzem az eljuttatásukat mind a hat címre?

– Igen, és kérlek, mondj köszönetet a nevemben itáliai kollégánknak a gyors intézkedésért.

Rodriguez lebonyolított még további két hívást, egy nejlonzacskóba tette a mobiltelefont, amelyre a megsemmisítés várt, és újra a hangosbeszélő gombja után nyúlt. Már majdnem délelőtt tíz óra volt, és közeledett a fogadóóra. Kinyílt az ajtó, és Carlotta, a titkárnője bevezette az első látogatót, Vasquez főügyészhelyettest.

Vasquez a harmincas évei közepén járó, sovány ember volt. Úgy nézett ki, mint aki épp az imént táncolt végig egy tangót a táncolimpián. Az elsöprő többséggel megválasztott, újonnan kijelölt főügyészhelyettes karrierje előtt most komoly akadály állt. A Cali-klán egy tagja kísérte, a zömök, széles mellkasú Fernando Salazar, akinek karikalábai a beosztásáról árulkodtak: „öszvér” volt, azaz szállítási igazgató.

– Victor, Vasquez főügyészhelyettes úrnak szüksége van az ön segítségére. Úgy érzi, ön az egyetlen, aki megmentheti annak érdekében, hogy fontos beosztásában továbbra is szolgálhassa hazáját.

Az „öszvér” elmagyarázta, hogy a főügyészhelyettes szeretője, Maria Elba olyan nő volt, aki mind a hálószobában, mind azon kívül rettenetesen sokat követelt. Megszállottan vágyott arra, hogy saját vagyonra tegyen szert, és bár szeretője egy nap kétségkívül befolyásos és gazdag ember lesz, az csak a jövő. Márpedig Maria Elbát a jelen érdekelte. Kieszelt egy magánvállalkozást. Elhatározta, hogy becsempész egy adag kokaint Angliába, és ott eladja. Csak így, ukmukfukk.

Kolumbiában nem okoz különösebb nehézséget egy kis kokaint beszerezni, de Maria Elba mohó nő volt. Ha kevésbé lett volna mohó, talán megússza a dolgot. Abban az ügyben is konoknak mutatkozott, hogy mit nyel le. – Csak nem képzeled, hogy kokainnal teli óvszereket fogok nyeldesni! – förmedt rá Vasquezre. – Mégis, mit gondolsz, mi vagyok én? Közönséges kis kurva?

A nő első osztályon utazott, a tíz kiló kokain pedig a Gucciban. Egyikük se jutott ki Heathrow-ról. Amikor tíz évre ítélték Maria Elbát, konokul hallgatott. Most azonban eljutott a hír Vasquez főügyészhelyetteshez, hogy amennyiben nem intézi el neki, hogy kikerülhessen a Holloway börtönből és azonnal visszatérhessen Bogotába, beszél a Scotland Yarddal, és neveket meg helyeket fog megadni nekik. Készített néhány magnófelvételt is, ami terhelő bizonyíték lehet Vasquez és a Cali-kartell jó néhány tagjára nézve.

Rodriguez a férfira meredt. – És miért jött hozzám, senor?

A főügyészhelyettes izgatottan tördelte a kezét, és hebegni kezdett. – Köztudomású, hogy ön igen befolyásos ember. Amint az is, hogy az elnök nagyra értékeli az ön személyét. Nagyon kérem önt, járjon közben az érdekemben!

Rodriguez elgondolkozva dörzsölgette az állát. – De hát az elnök minden bizonnyal az ön személyét is nagy becsben tartja, nem így van? Nemrégiben főügyészhelyettessé léptette elő. Biztosra veszem, hogy ön is közben tudna járni az elnöknél, hogy az rendezze el a dolgot az angolokkal.

A férfi ujjai ismét görcsbe rándultak, és közben nagyot nyelt. – Nem én voltam az elnök jelöltje. Egy kicsi, de egyre erősödő frakció erőszakolta ki a párton belül, hogy én kerüljek erre a posztra.

Rodriguez a főügyészhelyettes kíséretében lévő köpcös emberre pillantott. Az alig észrevehetően bólintott. Rodriguez némán dühöngött magában: lehetetlen, hogy El Gordo ne rögzítette volna ezt – minden bizonnyal átsiklott fölötte, amikor átolvasta a papírokat.

Felállt, és kezet nyújtott. – Köszönöm, hogy idefáradt, senor. Át kell gondolnom, miként is lehetnék a segítségére.

Nem csöngetett ugyan neki, de Carlotta már a nyitott ajtóban állt, hogy kikísérje a főügyészhelyettest. Az „öszvér” még maradt. Rodriguez újra leült, és jelezte a másiknak, hogy ő is tegyen így.

– Megvan a főügyészhelyettesben mindaz, ami az elnökséghez kell?

Salazar elvigyorodott, felvillantva fogainak lenyűgöző, aranytömésű sorát, mely feltűnően elütött borostás arcától. – Ha úgy dönt, hogy segít neki, hát az lesz.

Rodriguez akarata ellenére szívből felkacagott. Salazar cinikus humora kellemesen hatott rá. Való igaz, amennyiben a főügyészhelyettes kompromittálta magát és adósává vált a kartellnek, valóban meglesz benne mindaz, ami ahhoz kell, hogy bekerülhessen az elnöki palotába. – Még valami, Fernando! Tegyük fel, hogy meg tudom győzni az elnököt, aki aztán képes hatni az angolokra. Amikor Maria Elba visszatér Bogotába, tegyen meg mindent, hogy megszerezzük a nő magnófelvételeit, az összes másolattal együtt. Aztán ölesse meg!

Bár a fogadóóra épphogy csak kezdetét vette, Rodriguez még egy kis időt eltöltött Salazarral. Irigyelte az „öszvér”-t. „Szakterülete” révén közel volt a termékhez és az eseményekhez. Rodriguez, aki nagyrészt íróasztalához volt kötve, nosztalgiát érzett a hetvenes évek vége iránt, mielőtt még a drogipar, a robbanásszerű beindulást követően, multinacionális méreteket öltött volna. Hiányzott neki a terepmunka a szavannán, ahová a növények ellenőrzése végett utaztak, hiányoztak a laboratóriumok a guaviare-i dzsungelben, a benzinben erjedő kokalevelek átható szaga – ez volt a kokaintermelés első fázisa –, az a kellemes borzongás, amit a Venezuelába, Ecuadorba és Peruba való illegális határátlépésekkor érzett. Sok más olyan emberhez hasonlóan, akinek sikerült a szamárlétrán egészen szakmája csúcsáig emelkednie, Victor Rodriguezben is nosztalgikus kép élt a kezdeti időkről.

– Na, és hogy vannak az öszvérek, Fernando?

– Még mindig keményen dolgoznak a kétszáz dolláros répájukért. A lengyel öszvérek egy kicsit többe kerülnek, de egyre többen jutnak át közülük. Egy krakkói nő már több mint ötven utat tett meg Londonba és New Yorkba. A New York-i utat jobban szereti, és szinte rossz néven veszi, ha más öszvéreket használunk.

– Miért éppen New York?

– A törzsutaskedvezmény miatt. Elég kilométert gyűjtött már össze ahhoz, hogy hat családtagjának is adhasson ingyen jegyet az Államokba.

– És a nigériaiak?

– Nincs hiány bennük. Egyre több ugyan a letartóztatás, de sokan átjutnak a Heathrow-n és más európai reptereken. Az Államok nehezebb ügy, de persze még mindig mi járunk jól.

Fernando munkája az volt, hogy folyamatosan ellássa a Cali-kartellt öszvérekkel. Olyan munka volt ez, amiben nagy örömét lelte. Ezt Európa és Amerika börtöneiben sok nő tanúsíthatta volna. Caliban, Medellinben és sok más városban vasárnap az volt a szokás, hogy az emberek a parkokban, a szökőkutak körül és a központi tereken sétálgattak. A sétálgatok közt volt Fernando is az embereivel. Egy bizonyos vasárnap az egyik fiatal nő, akihez odamentek, Monica volt.

Salazar egy padon ülve látta meg őt a téren. Gyönyörű volt, de szemmel láthatóan gondok gyötörték. – Miért néz olyan szomorúan? – kérdezte tőle Fernando.

– Sok bajom van.

– Hogyan lehet sok baja egy ilyen gyönyörű fiatal nőnek?

Monica elmondta, hogy a férje mintegy másfél évvel ezelőtt eltűnt. Azt se tudja, él-e, hal-e. Ő, az anyja, az apja és a lánya keservesen élnek egyik napról a másikra. Nincs elég ennivalójuk, nincs pénzük ruhára. Fernando megnyitotta a panaszáradat gátját. Kivárta, míg Monica befejezi, majd így szólt: – Nézze, milyen gyönyörű ez a mai nap! Ki nem állhatom, ha ilyen szépségeket ilyen szomorúnak kell látnom. Kölcsönadok magának egy kis pénzt. Itt van száz dollár. Fizesse ki az adósságait, vegyen ennivalót, ruhákat. Adjon belőle a szüleinek is.

Monica döbbenten nézett rá, alig akart hinni a fülének. Életébén még soha senki nem volt vele ilyen kedves. Elhatározta, hogy azonnal a templomba megy, és hálát ad Istennek.

Ekkor megszólalt Salazarban a cinikus. – Ne, gyermekem, ne tegye ezt! Azzal csak egy még szerencsétlenebb elől venné el a helyet. Valaki olyan elől, akit nem hallgat meg az Isten. Csak adja meg a címét, és menjen gyorsan haza a családjához.

Három nappal később reggel hatkor megjelent Monicánál. – A pénzért jöttem, amivel tartozik. – A lány összezavarodott. – De hát én azt tettem, amit mondott! Adtam a pénzből a szüleimnek, kifizettem a tartozásainkat, vettem ennivalót és ruhát a családomnak. Csak néhány dollár maradt. Senor, nem mondta, hogy ilyen hamar kéri majd vissza a pénzét!

– Sajnálom, most kell behajtanom az adósságot. Éppen most készülök elintézni néhány értékes cikk szállítását. Ha hajlandó elvinni ezeket helyettem Angliába, eltekintek az adósságtól. Ki tudja, talán adok még pénzt is. Esetleg még száz dollárt.

Később, még azon a héten, és megint csak reggel hatkor, Salazar újra megjelent a lánynál, tucatnyi apró csomagocskával és rengeteg orvosi kesztyűvel. Levágta a kesztyűk ujjait, mindet megtöltötte kokainnal, elkötötte a végüket, olajba mártotta őket, Monica pedig elkezdte lenyeldesni az apró hurkákat. Miután huszonhatot lenyelt, ötöt visszaöklendezett. Amikor nem volt hajlandó többet lenyelni, Salazar előhúzta pisztolyát, és a lányra szegezte. – Nyelje le őket! Mindet!

Mielőtt kikísérte a reptéri vámhoz, még elmondta a lánynak, hogy a Heathrow-n egy spanyol ajkú illető várja majd. Így is lett. Az illető egy két nyelven beszélő vámtisztviselő volt. A repülőgépek legénysége mindig leadja a vámosoknak azon utasok nevét, akik kábítószer-termelő országból érkeznek, és a repülés során nem esznek, nem isznak.

A Holloway börtönben az ott dolgozók nagyon szívükön viselték Monica sorsát, aki hétéves börtönbüntetését töltötte. A szerető, összetartó család, amelyről első találkozásuk alkalmával Salazarnak mesélt, nemlétezőnek bizonyult. Monica kétéves sem volt, amikor meghalt az anyja. Apját soha nem ismerte. Egy idős nagynénje nevelte fel, aki nemkívánatos tehernek érezte Monicát, semmi többnek, egészen tízéves koráig, amikor is megjelent náluk egy „nagybácsi”. Pénz cserélt gazdát a nagynéni és a nagybácsi között, és aztán Monica a nagybácsihoz került, aki első együtt töltött napjukon megerőszakolta őt. Egészen tizenhat éves koráig töltötte rajta kedvét, akkor azonban a lány elszökött. Heteken belül találkozott és összeházasodott egy férfival, aki alig volt jobb a „nagybácsinál”, és aki az ominózus szökőkút melletti találkozó előtt lelépett. Amikor az elbűvölő Salazarral találkozott, leánya már tizenkét éves volt. Monica tisztán látta maga előtt a lánya jövőjét – és nem tudott ezzel a tudattal együtt élni.

Börtönben töltött napjait még inkább megkeserítette a mellette lévő cella lakójának, Maria Elbának folytonos dicsekvése az ő „befolyásos barátairól”, a napi litánia arról, hogy ő már nem lesz itt sokáig, mert a barátai megtették a kellő lépéseket, hogy kivigyek onnan, és hazamehessen Kolumbiába.

Rodriguez még akkor olvasta Monica nagyon is ismerős történetét, amikor utoljára átnézte a Kartell aktáját Salazarról. Nagyon jól ismerte az öszvér szexuális aktivitását. Nem ítélkezett fölötte, de magában megjegyezte a dolgot.

Az „olaszországi tételek”, amelyeket Rodriguez a Sinclairrel folytatott beszélgetése során említett, washingtoni szállodai lakosztályukban voltak. Vezetőjük épp visszatért egy tájékoztatóról, melyet „kapcsolataikkal” lebonyolított különféle telefonhívások sorozata után tartottak. Az egészet Rodriguez hívása indította el, amelyet Sinclair nevében intézett. Így működött a rendszer. Annyi beépített biztosíték volt, hogy lehetetlenség lett volna visszafelé felfejteni az utasítások láncolatát a testület elnökéig. A tételek – három középkorú férfi – Robertót hallgatták, aki beszámolt nekik a találkozóról.

– Ezek az emberek talán azt hiszik, hogy csak azokban lehet szakmai büszkeség, akik törvényes foglalkozást űznek? Az az ember, palermói kedves barátunk, aki felkért bennünket erre a feladatra, biztosított arról, hogy valószínűleg ez lesz eddigi pályafutásom legfontosabb munkája. El tudjátok ezt képzelni? És tudjátok, mit akarnak? Azt akarják, hogy törjünk be egy irodába az indianai Garyben, egy autószervizbe a kaliforniai Berkeleyben, meg egy pincébe San Fransiscóban. – Roberto nem folytatta a kezében tartott lista felolvasását, hanem a földre ejtette. – Felhívom palermói barátunkat, és megmondom neki, hogy hazamegyünk. Ezek az amerikaiak megőrültek! Az ember nem kér meg egy Forma-1-es Ferrarit, hogy ugyan álljon már meg a közértnél, és szállítsa haza a hétvégére vásároltakat.

Rodriguez végül elbúcsúzott Fernando Salazartól, attól az embertől, aki láthatóan imádta a munkáját. Majd felállt, és lebámult az Andino Inc. alatta lévő üzletkötőtermében folyó jelenetre, jóllehet, abból nem sok jutott el a tudatáig. A lent lévőknek azonban úgy tűnhetett, hogy Rodriguez feszülten figyeli, mit csinálnak, így egy kicsit serényebben kezdtek dolgozni. Valójában azonban Rodriguez egyedülálló szervezetének méretét és befolyását mérte fel magában. Az elmúlt négy esztendő során éves forgalmuk stabilan ötszázmilliárd dolláron állt. A Legfőbb Kartell az elmúlt tíz év alatt olyan nagy hatalmúvá vált, hogy többé nem lehetett felszámolni – legalábbis, gondolta Rodriguez, miközben elgondolkozva visszament íróasztalához, demokratikusan megválasztott kormány nem képes erre. Egyetlen kivételt leszámítva, csak a szervezeten belüli tagoknak volt hatalma ahhoz, hogy veszélyeztessék az ipart.

A kivétel azonban nem sejtette, hogy veszélyt jelent a kartell számára. És ebben a boldog tudatlanságban is hal meg nemsokára.

Amikor a Cola-1 a levegőbe emelkedett a Shannon reptérről, és elindult a La Guardia reptér felé, a bombához erősített időzítő szerkezet hat percet mutatott. Az igazgatói utastérben ülő Leonard Meredith a Dublinban eltöltött, igen sikeres hét eseményeit tekintette át kollégáival. Az európai eladási konferencia végén a hallgatóság felállt, és tapsviharral köszöntötte Meredithet. Soha nem volt még ilyen jó formában, soha nem pezsgett még benne ennyire az életkedv és a tenni akarás. Tele volt optimizmussal, és „Amerika kedvencének” még nagyobb eladásokat jósolt.

Leonard elismerően elmosolyodott, miközben a légikísérő feléje libegett egy tálca Colával. Alig várta, hogy beférkőzhessen azok közé a pompás combok közé, amelyek most felé közeledtek. Felnézett a nőre.

– Nahát, köszönöm, Tammy! Hogy van mostanában?

– Köszönöm, jól, Mr. Meredtih. Már nagyon várom a hétvégét.

A férfi arca nem árult el semmit. – Na, erre iszom!

Meredith US-Coláját az eljövendő élvezetek ünneplésére emelte, azokra, amelyeket hamarosan megoszt Tammyvel. A többi igazgató követte példáját.

– A hétvégére, uraim!

A poharak még a levegőben voltak, amikor a Semtex felrobbant.

A Cola-i roncsai először felemelkedtek, majd tehetetlenül az Atlanti-óceán vizébe zuhantak. Az időzítés tökéletes volt. A szíriaiak, akik a bombát készítették, sokat tanultak annak a bombának az esetéből, amelyet a Pan Am 103-as járatán helyeztek el. Akkor a járat késése miatt a szárazföld felett következett be a robbanás, és a roncsok Lockerbie városkájára hullottak. Vagyis rekonstruálni lehetett a gép maradványait. A szíriaiak Victor megfigyelő csapatának elmagyarázták, hogy a felszállás előtt minél később biztosítják ki az időzítőszerkezetet, annál pontosabban lehet megjósolni a robbanás időpontját.

Sinclair a merényletről szóló beszámolót frissiben olvasta, amint az befutott a távírórendszeren. „Nincsenek túlélők. Szakértők szerint ilyen mély vízben nincs remény sem az áldozatok, sem a roncsok, sem a fekete doboz megtalálására.”

A sajtó érdekes egybeesésre figyelt fel. A repülő május 28-án, pénteken robbant fel, a chicagói bankban pedig pontosan két héttel azelőtt, május 14-én, pénteken történt a robbanás. Senki nem jelentkezett, hogy magára vállalja a felelősséget egyik esetnél sem. A média is felfigyelt az időzítés feltűnő voltára. A nagy vállalkozások ellen támadás indult. A péntek, úgy látszik, fontos volt a robbantóknak. A sajtó már nevet is talált: a Pénteki Robbantók. Se Rodriguez, se Sinclair nem akart ezzel a címkével vitába szállni. Ha az újságok a bankban történt robbantást össze akarják kapcsolni egy szerződéssel, hát az az ő dolguk.

Mint a US-Cola vezetési tanácsadója, Sinclair azonnal intézkedett, mihelyt értesült a hírről. Kapcsolatba lépett azokkal a testületi tagokkal, akik nem voltak jelen az eladási konferencián, és felkínált számukra egy határozott üzleti stratégiát, amellyel minimalizálhatják a US-Colát ért károkat. Előállt egy javaslattal is, hogy tartsanak testületi ülést, amelyen új kinevezések is szóba kerülnek, és adjanak ki sajtóközleményt, amelyben ügyesen elegyítik a kimért gyászt az optimista előrejelzésekkel. A kereskedőnap végén a US-Cola tőzsdei árfolyama végül egy dollárral magasabban zárt, mint csütörtökön. Sinclair ezután visszatért a Kolumbia-projekttel kapcsolatos munkájához. – Paul, szeretnék neked átfaxolni egy anyagot csak a te számodra. Van magánfaxod?

A US-Cola helyébe az ATZ Oilt szemelték ki.

Rodrigueznek már csak egy látogatója volt a fogadóórája alatt. Lenyomta a hangosbeszélőt, majd Carlotta bekísérte Alberto Ortegát a szobába.

Victor szomorúan nézte a kellemes megjelenésű fiatalembert, miközben intett neki, hogy foglaljon helyet. Nagy reményeket dédelgetett Albertóval kapcsolatban, csaknem a fiának tekintette. Egyengette a pályafutását, és büszkén látta, ahogy az üzletkötők ranglétráján egyre feljebb emelkedik, s aztán ő válik a rangidős üzletkötő törvényes örökösévé – egészen addig, amíg be nem fut az a jelentés, amely most ott hevert az íróasztalán. Victor mereven nézett védencére az íróasztala fölött. – Az utolsó rólad készült jelentés pozitív volt.

Alberto szelíd mozdulattal, lemondóan legyintett. – Nem fogom se önt, se a labort azzal megsérteni, hogy makacsul állítom: hibát követtek el.

– Ezt örömmel hallom – felelte Victor.

– Hiszen annak nem lenne sok értelme. Elolvastam a teszttel kapcsolatos adatokat. Ugyanezt az eljárást alkalmazták az angol költő, Keats hajával. Százhetven évvel a halála után is sikerült ópiumnyomokat kimutatni a hajszálakban.

Victor szótlanul hallgatta. Ő is olvasta a kutatási adatokat a tesztekkel kapcsolatban, személyesen vezette be őket az Andinónál. Rendszeres időközönként ellenőrizték a vezető alkalmazottakat, nem kaptak-e rá a drogra.

– És persze a használaton túl árultad is...

Alberto erre nem számított. – Honnan...

– Honnan tudjuk? Ugyan már, Alberto! – Rodriguez felsóhajtott, és rábökött az asztalán heverő jelentésre, melyet már korábban elolvasott. – El Gordo. Itt vannak a telefonhívásaid, a hitelkártyás tranzakcióid. A kis látogatásaid a ventanillas siniestrasba.

Ettől az utolsó megjegyzéstől, a „bal kéz felőli ablakok”-tól, amelyet Kolumbia-szerte bevezettek a bankokban, Alberto elsápadt. Odament az ember, ha be akarta váltani a kokainból befolyt dollárjait venezuelai pénzre.

Rodriguez egyáltalán nem élvezte ezt az interjút. A pazarlás minden formáját megvetette, különösen, ha egy ifjú tehetségről volt szó. – Miért, Alberto?

– A tesztelések véletlenszerűek, ezt mindenki tudja. Arra számítottam, hogy egy ideig nem lesz ellenőrzés.

Rodriguez megrázta a fejét. – Nem így értem. Miért próbáltad ki egyáltalán?

– Ura vagyok a dolognak. Tényleg. Egyszerűen csak szeretem. Nincs vele problémám. Tudja, a legtöbb díler, akikkel Londonban, New Yorkban vagy más helyeken kötünk üzletet, füvezik. Így múlatjuk az időt.

Victorban forrt a méreg. – Múlatni az időt! Az ember nem múlatja az időt, Alberto. Mi múlunk el az időben! Mindannyian!

– Sajnálom, uram. Tényleg sajnálom. Ami pedig az üzletelést illeti, az utcán fiatal srácok járnak, akik húsz kiló kokainnal üzletelnek, és egyik napról a másikra milliomosok lesznek. Én is az akartam lenni.

Miközben Alberto a biztonságiak figyelő tekintetétől övezve elhagyta az irodát, majd kikísérték az épületből, hatalmas megkönnyebbülést érzett. Arra számított, hogy az öreg sokkal durvább lesz vele. Talán meg is fenyegeti. De hála az égnek, Rodriguez kedvelte.

Aznap este Alberto Ortega kilépett bogotai garzonlakásából, és elindult a kocsijához, hogy menyasszonyáért menjen, és együtt vacsorázzanak. Becsúsztatott az autórádióba egy tánczenei kazettát, és elfordította a slusszkulcsot. A zene nyitó ütemét már nem érte meg. A városban újabb autóba rejtett bomba robbant.

Negyed órával Alberto halála után Rodriguez, aki még mindig az íróasztalánál ült, épp a Medellin-dossziét olvasgatta, amikor meghallotta, ahogy a zárt fiókban felberreg a faxgép.

Egyetlen papírlap kúszott elő a faxból. Kihúzta, majd a véletlenszerűen elszórt pontokra és krikszkrakszokra ráfektette a dekódoló lapot. „Új TÉL csatlakozott a Tavaszhoz és a Nyárhoz.”

Victor elvigyorodott Ezek szerint Sinclair ismét helyére tette a három évszakot. Remélték, hogy ezek hárman diszkrétebbek az ágyban, mint Meredith volt a stewardessével.

Mindent összevéve, gondolta Victor, jó nap volt ez a mai.

5. fejezet

Póker

Százkilencven centije, mellébeszélésektől mentes, nyers modora, erős álausztrál akcentusa és ízes káromkodása mögött Bunyák Bruce Clay gyáva nyúl volt, ereiben pedig vér helyett az irodakukacok tintája folyt. Mivel egyetlen dokumentumfilmet sem készített életében, titokban rettegett attól a felelősségtől, amely a londoni Network Centre dokumentumfilm-osztályának igazgatójaként rá hárult. Rettegése csak fokozódott, amikor Mitch, az alárendeltje, megadta Adam Frasernek a zöld jelzést egy amerikai igehirdetőről szóló háromórás dokumentumfilmjéhez. Már az előterjesztett költségvetés is kész rémálom volt, de hogy három óra? Még az is lehet, hogy a Networknek ki kell majd hagynia az egyik vetélkedőműsorát, csak hogy a dokumentumfilmnek helyet tudjon szorítani.

Furcsa, hogy mindig is otthonaként gondolt a Stanfordra. Harminc mérföldre északra volt most az egyetemtől, és a városon át a Golden Gate híd felé haladt.

Sinclair a Mill Valleybe tartott, a negyedik évszak otthona felé. Kis szerencsével az ősz már júniusban beköszönt, gondolta, miközben a hídról az öbölre pillantott.

Gyönyörű nap volt San Franciscóban, ragyogó kék éggel. A levegő hőmérséklete már reggel kilenckor húsz fok körül járt. Sinclair részéről szokatlan volt, hogy ilyen kézenfekvő dolgokat konstatáljon, de ezt a várost különleges helynek tartotta. És most nagyon jól mentek a dolgai.

Hárman már megvannak. Paul McCall, az ATZ Oil elnöke, Rupert Turner, a Network International multimédia-monopólium elnöke, valamint Rick Forrest, a Forrest Computers elnöke és többségi tulajdonosa.

Sinclair most fog együtt reggelizni a negyedikkel.

Letért a 101-es útról, majd egy hatalmas vaskapu előtt megállította autóját. Egy fémes hang szólította meg. – Adja meg a nevét, és ha van, a rangját és a számát.

– Andrew Sinclair. Reggelire jöttem Edgar Lee Stratfordhoz.

Mint minden olyan ember, aki fél a döntéshozataltól, Bunyák Bruce Clay is megbeszélést hívott össze. Adam és Mitch végighallgatta, ahogyan csaknem egy órán keresztül pocskondiáz egy menő igazgatót. – A Times szerint Dean Cooper munkája a fiatal Orson Welleséhez hasonlítható. Szerintem sokkal inkább külvárosi, középosztálybeli és szellemileg halott.

Adam és Mitch egyetértően bólogatott. – Na és ti ketten – kezdte éles hangon Clay. – Nem azért vagyunk itt, hogy pletykákat tárgyaljunk meg. Adam, miért készítenél két dokumentumfilmet erről a Patrick Collinsról? Ennyiért egyévnyi anyagot felvehetnék, helyes kis kefélő állatkákkal.

– Sok oldaláról kell bemutatnunk. Ott van a családi háttér. Az ötvenes években, amikor még kisfiú volt, a család példaképei közé tartozott Franco és McCarthy. Ők vajon még mindig befolyásolják? Aztán ott van az egyetem: visszautasít egy ragyogó díjat és a vele járó helyet a Harvardon. Bigott katolikus lévén, inkább a bostoni egyetemet választja, a jezsuita képzés miatt. És bár van egy teljesen indokolt felmentése a katonai sorozás alól, sok kortársával ellentétben önként jelentkezik Vietnamba. Harcol az istentelen kommunizmus ellen, elveszti két barátját is, de egy harmadikat megment, John Reillyt, aki most a legfontosabb helyettese. Visszatérésekor otthagyja a katolikus egyházat, és inkább egy kis bibliás egyetemen tanul...

– Jól van, Adam, ez aztán a lenyűgöző élet. Akkor most fogj magadnak egy taxit, és útközben hazafelé meséld el ezt a taxisnak is. Magyarázd meg neki, hogy egy rohadt műszak után, amikor egész nap utasokat furikáztat ebben az istenverte városban, mi a francért kéne egy fikarcnyit is érdekelnie, hogy ez a multimilliomos tévéprédikátor disznó túlélte-e Vietnamot...

A kapu szélesre tárult, Sinclair pedig egy hófehér őrházikóval találta szemben magát, valamint egy húszméteres zászlórúddal, amelyen ott lengett az amerikai lobogó. A zászlórúdtól balra nyolc kutyaház volt. Jó néhány csillogó szőrű dobermann érdeklődve méregette Sinclairt, miközben a bódéból fegyveres őr bukkant elő.

– Jó reggelt, Mr. Sinclair! Már útban a kísérete.

Sinclair felemelte a kezét. – Arra nem lesz szükség, ismerem a házhoz vezető utat.

– Csupán elővigyázatosság, uram. Már itt is vannak.

Két egyenruhás őr motorozott le a kerti betonúton, kifaroltak, majd egyikük Sinclair kocsija elé, a másik pedig mögé állt be. A biztonsági ember tisztelgett, majd a konvoj elindult felfelé a betonúton, mely kellemesen kanyargott, és a házig pontosan egy mérföld hosszú volt.

Edgar Lee Stratford, a General Systems építőipari monopólium elnöke, aki Amerika négyszáz leggazdagabb emberének listáján meglehetősen előkelő helyen állt, úgy járta ki az egyetemet, hogy pókerezett. Egész pályafutása során mindig is tudta a póker-leosztások vagy a cégek részvényeinek pontos értékét – és azt, hogy mikor kell azokat bedobni. Szerencséje nem korlátozódott a pókerre és a tőzsdepiacra. Felesége egyszer megkérte, hogy vegyen meg neki egy divatlapot, erre ő megvette az egész kiadóbirodalmat, amihez a lap tartozott. Később aztán húszmillió dolláros nyereséggel túladott rajta. A tartózkodó és szemérmes Stratford inkább több méretben is megvette ugyanazt a nadrágot, csak hogy ne kelljen az üzletben próbálnia. Sinclair egyike volt annak az alig két tucat amerikainak, aki ismerte Stratford otthoni telefonszámát.

A kis csoport áthaladt egy fasoron, majd előbukkant a Fehér Ház részlethű utánzata, melynek lépcsőjén ott állt Edgar Lee Stratford, fülig érő vigyorral, mind a százötvenöt centijével.

Clay semmit nem szeretett jobban, mint nógatni az embereket, különösen akkor, ha azoknak valami olyasmire volt szüksége, amit neki hatalmában állt megadni. Miután kimerítette a „mit szólna ehhez egy fáradt taxis” érvet, a film hosszára tért át.

Adam most már nem késlekedett az ellentámadással. Nézd, Bruce, immár a harmadik órát töltjük azzal, hogy erről a két dokumentumfilmről beszélünk. A téma a képernyőn is életben marad három órán keresztül, különösen azért, mert téged lecseréllek Collinsszal. – Mitchre ennek hallatán fuldokló köhögőroham tört rá.

Clay felvonta a szemöldökét. Tudta, a magafajta emberektől elvárják, hogy csodálják azokat, akik kiállnak ellenük, és azt is tudta, mikor kell abbahagyni a macerálást.

– Ha szabad utat adok ezeknek a műsoroknak – mondta – mikor láthatom a végleges változatot?

– Egy éven belül.

– Hm, ez azt jelenti, hogy felhasználhatnánk már az őszi bemutatókban?

Adam megérezte az áttörést. – Igen, ősszel szállítunk. Semmi gond.

– Hadd aludjak rá egyet. A hétvégére közlöm, hogy döntöttem. Biztos vagy benne, – hogy el tudsz jutni Patrick Collinshoz?

Adam látta, hogy Mitch aggódva néz rá. Benyúlt egy dossziéba, és előhúzott egy levelet.

Clay megpróbált közömbösnek látszani a levél olvastán, de kísérlete kudarcot vallott. – Korlátlan hozzáférés személyemhez és bármelyik munkatársamhoz, örömmel töltene el, ha vendégül láthatnám az egész csapatot Bostonban vagy Floridában.

Adam érezte, hogy most már megnyugodhat. Most már biztos megvan. Jellemző Clayre: mindig jó hosszúra nyújtja a kínt.

A narancsligetben Edgar Stratford visszatette csészéjét és az alátétet a hófehér vászonabroszra. – Andrew, nagyon gondosan megfontoltam a javaslatodat. Alaposan mérlegeltem. Végül úgy döntöttem, nem élek azon ajánlatoddal, és nem veszek részt a Kolumbia-projektben. Úgy vélem, az elgondolásban vagy a tervben, nevezzük bárhogyan is, nagy lehetőségek varinak, ragyogó elmeszülemény. De én nem kérek belőle.

Sinclair mindezt már jóval e nap előtt elkezdte tervezgetni. Még Cúcutában, a kolumbiai-venezuelai határon, amikor Rodriguez megosztotta a tervet a Kartell többi testületi tagjával. Erre most ez a kaliforniai Napóleon ötéves munkáját veszélyezteti, azt, amibe nagy összegeket ölt, amivel elkötelezte magát, amire rengeteg figyelmet fordított. Mindezek ellenére továbbra is nyugodtan nézett vendéglátója szürke szemébe. Aztán megszólalt, már-már gyöngéd hangon. – Szeretném neked megköszönni, Edgar, hogy ilyen alaposan átgondoltad a dolgot. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi időt szántál erre. Tiszteletben tartom a döntésedet, és természetesen el is fogadom. Szeretném magammal vinni az idefaxolt anyagot, amit korábban küldtem neked. Továbbá nagyra értékelném, ha biztosítanál afelől, hogy nem készült róla másolat. – Haragnak, csalódottságnak semmiféle jelét sem mutatta, továbbra is rezzenéstelenül meredt Edgarra az asztal túloldaláról. Nem esett meg vele mindennap, hogy egészen közelről nézheti az ország egyik legbefolyásosabb emberét, amint az teljesen elképed.

Edgar Stratfordnak leesett az álla. – Nem értem!

– Mit nem értesz, Edgar?

Amaz hitetlenül ingatta a fejét. – Ennyi? Köszönöm és viszlát?

– Ahogy mondod. Nézd, Edgar, azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy a Kolumbia-projekt csak akkor lehet sikeres, ha a kulcsjátékosok mindegyike teljesen elkötelezi magát. Mi értelme lenne, ha megpróbálnálak meggyőzni, hogy térj jobb belátásra? Fél év múlva esetleg megint meggondolnád magad.

Edgar a szalvétatartó gyűrűjével szöszmötölt. – Tehát elengedhetetlennek tartottál a tervedhez?

– Edgar, egyenesen létfontosságúnak!

Stratford hirtelen elvigyorodott. – Helyes!

– Tessék?

– Benne vagyok, Andrew! Benne voltam már akkor is, amikor elolvastam a faxod. Ugyan már, ha minden igaz, egyike volnék a legjobb pókerjátékosoknak. Csak tudni akartam, hogy reagálsz, ha az egészet a szemétkosárba vágom. Ha tényleg vissza akartam volna utasítani az ajánlatodat, majd nyilvánosságra hozni a tervedet, tönkretehettem volna, mielőtt eljut a második fázisba. De te egyáltalán nem vesztetted el az önuralmadat. Meg kell mondanom neked, mélyen le vagyok nyűgözve. Ez a fajta higgadtság az, ami sikerre viheti ezt a te projektedet. A mai napig csak gondoltam, hogy nyerő a terv. Most már tudom, hogy az.

Laura imádott partikat előkészíteni, különösen olyanokat, amelyeken a férjével is büszkélkedhet otthonában. Annak a partinak, amellyel Adam győzelmét ünnepelték Bunyák Bruce Clay felett, az étel- és italszámlája jókora volt, a meghívottakat pedig gondosan megválogatták. Híresség, firkász nem került fel a vendéglistára, hacsak nem barátok. Mitch a listán volt a feleségével együtt, Barry a felesége nélkül, Leon pedig a barátjával. És persze Susanna, akit Laura igen nagyra tartott, és nagy örömmel töltötte el, hogy Adam ragyogó segédjeként mutathatja be...

Clay tartotta a szavát. Levelét motoros futár hozta ki pénteken, amikor Adam épp telefonált. Meghívott még néhány embert a partira. Laura a kezében lobogtatva hozta be a borítékot.

– Adam, ez a Networktől jött!

A férfi feltépte a borítékot. Belül egyetlen lapot talált.

– Elutasította, Laura. „Sajnálom, de alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy az ötlet és a téma nem érintené meg az angol közönséget. Bunyák Bruce Clay.”

Laura megragadta férje karját. – A rohadék! Levágnám a tökeit, ha megtalálnám őket. Na és az igazi BBC?

Adam gúnyosan felnevetett. – Ugyanabból a megfontolásból utasították vissza: nem érdekelné a nagyközönséget. A rohadt életbe!

Laura a férfi vállára tette a kezét. – Lefújjuk a partit.

– Nem, Laura, nem mondjuk le. Épp elég baj, hogy a Bunyák nyert egy olyan dologban, amiről tud. Nem hagyhatjuk, hogy megint nyerjen, még egy ilyen kis dologban sem, mint ez a parti. Az ember soha ne engedje a tudtuk nélkül nyerni az ellenfeleit.

Adam és Laura még több vendéget hívott, és még több ételt-italt vett. Szombaton, miután harmadszorra fosztották ki a camdeni borárusító helyeket, benéztek a bankjukba. Adam megnézte az egyenlegét. – Csodás! Még egyik partis számlánk se futott be. – A nő nem felelt, csak felkapott egy szórólapot a bank szolgáltatásairól, és elküldte a férfit, hogy vegyen még pezsgőt.

Amit eredetileg vacsorapartinak szántak fél tucatnyi vendég számára, mostanra ötvennél is több meghívottnak tartandó nagy összejövetel lett, mely a tervek szerint hatkor veszi majd kezdetét. Ötre mindennel elkészültek. A két házigazda lezuhanyozott, felöltözött, majd aznapi első itala mellett ücsörögve elérkezett arra a pontra, amely mindenki számára ismerős, aki már rendezett életében partit.

– Bárcsak ne jönne senki! Olyan jól nézel ki, hogy legszívesebben felfalnálak.

Laura elnevette magát, és keresztbe tett, hosszú, elegáns, fekete nejlonharisnyás lábait megcserélte. Adam mocorogni kezdett a székében, majd megemelte a poharát. – Igyunk arra, aki feltalálta a sliccelt szoknyát!

Laura kuncogott, belekortyolt a borába, majd Adamre pillantott. – Nana! Csak semmi elkalandozás!

– Bocs', kedvesem. Csak újra végiggondoltam ezt az egészet.

Laura felállt, és odalépett a férfi karosszékéhez. Gyengéden végigcirógatta az arcát. – Próbálsz megoldást találni?

– Igen, azt hiszem.

– És?

A férfi szórakozottan megpaskolta Laura térdét. – Nem találok. Az angolok nélkül nem tudom összehozni. Ha ők nem veszik meg, hiányzik a – költségvetésem ötven százaléka. És akkor nem tudom megcsinálni.

Elgondolkozva futtatta végig az ujját pohara peremén, amíg az csikorogni nem kezdett. – Semmi értelme nem lenne, ha bármelyik külföldi társproducertől több készpénzt kérnék. Tőlük már így is maximális segítséget kaptam. Hétfőn felhívom őket, és megmondom, hogy nem csinálom meg. Vagy inkább mégsem. Nem hagyhatom, hogy Bunyák Bruce nyerjen. Felhívom Kurtot. Talán meg tudom győzni a ZDF-et, hogy teremtse elő az egész pénzt.

Sietve távozott a szobából, és egész testében végigáramlott az adrenalin, ahogy feltüzelte magát a gondolatra, hogy egy újabb lökéssel újra mozgásba hozza a projektet. Laura már látott ilyet, nem is egyszer. Neki úgy tűnt, több eleven energiát igényel a szilárd elkötelezettség, mint magának a filmnek a megcsinálása. Amikor a férfi visszatért, Laura kérdően nézett rá. – Nincs otthon. Csak két óra múlva lesz. A felesége azt mondta, szól neki, hogy hívjon fel: Gyerünk, ide a poharam!

A nő elhúzta az italt a férfi kinyújtott keze elől. – Arra még rengeteg idő lesz. Most inkább mondd el nekem, miért olyan fontos neked ez a munka!

– Azt hittem, már elmondtam.

Laura finoman megrázta a fejét. – Nagyon jól tudod, hogy nem mondtad el. Mindent hallottam, amit Mitchnek és Claynek mondtál. A lényeget viszont még nem. Az igazi okot. Mit akarsz kikutatni?

Adam kisétált a kis erkélyükre. Csodálatos kora nyári este volt, lágyan fújt a szél. Megfordult és visszanézett oda, ahol a nő ült. Letette az italát az asztalra, és elkezdett fel-alá járni a szoba és az erkély között, közben pedig gyors mozdulatokat tett kezével a levegőben – karateütéseket és – suhintásokat végzett, melyeket lágyan hullámzó taj-csi mozdulatok követtek. Laura már sokszor tanúja volt ilyen jeleneteknek. Olyankor csinálta ezt, amikor küszködve kutatott a megfelelő szavak vagy válasz után.

Végül megszólalt. – Biztos vagyok benne, hogy Collinsban rejtőzik valami, ami a felszínen nem látszik. Hihetetlen hatalma és befolyása van. Az teszi egyedülállóvá, hogy látszólag nincs semmi „stikli”. Ha tőle magától kérdeznéd meg, mi a lényeg, biztosan azt mondaná, hogy az örök üdvözülés.

– Csak nem cinizmust hallok a hangodban? – kérdezte Laura.

– Mindenkinek megvan a maga sötét oldala. Szeretném megtalálni személyiségének azt az elemét, amit elrejt hű gyülekezete és ámuló-lelkesedő tévéközönsége előtt. Biztosan lesz valami takargatnivaló. Mindig van. Ha nincs sötét oldal, nincs takargatnivaló, hát akkor annál jobb. Akkor Collins az az ember, akit tizenhat éves korom óta keresek.

Laura értetlenül nézett rá.

– A hitem – felelt Adam.

A parti remekül sikerült. Akkor indult be igazán, amikor Susanna, Barry és Leon már spiccesen érkeztek. Fér nyolcra aztán a vendégsereg jó része is felzárkózott hozzájuk. A ház elég nagy volt ahhoz, hogy sokféle hangulatot és elfoglaltságot nyújthasson: az egyik szobában az energikusabbak táncra perdültek, a másikban ettek-ittak az emberek, a harmadikban csendesen beszélgettek, míg a negyedikben biliárdoztak. Valahol máshol néhányan a hét két rituáléja közül az elsőre vártak.

– Én nagyon is tudom, mit kezdenék a pénzzel, ha nyernék a lottón – mondta Laura akadozó nyelvvel. – Nem kell sok. Épp csak annyi, ami elég egy zsúpfedeles házikóra valahol vidéken, nem messzebb, mint egy órányira Londontól. Rózsák az ajtó körül; pár hektár, teniszpálya, úszómedence és... – körülnézett; Adamet kereste tekintetével, de a férfi eltűnt –, ...és odaadnám azt a pénzt Adamnek, amire szüksége van a Patrick Collinsról szóló dokumentumfilmjéhez.

Álmodozásából a telefon riasztotta fel. Egy darabig beszélt, majd azt mondta: – Jól van, megmondom neki – és letette.

Ebben a pillanatban megjelent Adam. – Nos, drágám, csak nem megnyerted a lottót?

Laura hirtelen kijózanodott. – Nem. Te nyerted meg. Kurttal beszéltem az előbb telefonon. A testület beleegyezése kell hozzá, de majdnem biztos benne, hogy megkapja, és akkor állják mindkét dokumentumfilm költségeit.

Mitch meghökkent. – Mi az ördögért tenne ilyet, Adam? Soha nem fogja visszakapni a pénzt a külföldi eladásokból.

Laura közbeszólt. – Ő hisz Adamben, ahogy te talán nem, Mitch! – Majd a hangulat oldása következett. – Most pedig mindenki ragadja meg a mellette állót, és mondjátok utánam: „A varázslóhoz megyünk, Ózhoz, a nagy varázslóhoz!” És most kövessük a sárga köves utat! – Megragadta Adamet, és kivezette az egész társaságot az utcára egy madárijesztő-táncra. Miközben táncoltak, heti második rituáléjuknak hódoltak: eldobták nyeretlen lottószelvényeiket.

Ennek még mindig nem volt sok értelme. Roberto hosszasan beszélt telefonon egy palermói barátjával. Ennek nyomán létrejött egy újabb találkozó Washingtonban azzal a „kapcsolattal”, akivel először is találkozott. Mindenki igyekezett biztosítani az érzékeny olaszt és kollégáit, hogy ez valóban nagy fontosságú művelet. Hogy jelezzék, mennyire fontos, megnégyszerezték a jutalékukat.

Miután megérkeztek Indianába, Roberto és csapata kezdte a munkát sokkal komolyabban venni. Azt tanácsolták nekik, hogy biztonságos rejtekhelyen húzzák meg magukat Gary városában, nem messze az első céltól, egy Cyber World nevű cég ötödik emeleti irodáiban. A rejtekhely nagy hatást tett Robertóra: minden megvolt benne, amit csak egy primadonna akarhat, bele értve egy római szakácsot is. Egy órával azután, hogy kiélvezték első saltimbocca alla Romanájukat, egy futár csomagot hozott nekik, amelyben utasítást találtak arra vonatkozóan, miként léphetnek be az irodaházba és hagyhatják el azt anélkül, hogy – miként a névtelen üzenetben állt – „megzavarnák a biztonsági személyzet nyugalmát”. Roberto színpadiasan vállat vont. Az amerikaiak még mindig meg vannak őrülve, de úgy tűnik, értékelik, hogy profikkal dolgozhatnak. Elkezdte tanulmányozni az irodaépület tervrajzát.

Az utolsó vendégeket is kitessékelték, beleértve azt is, aki elaludt a kádban. A házon mintha tájfun söpört volna végig. Adam lelkiismeret-furdalást érzett. Épp elég ritkán látogatott haza ahhoz, hogy utána a ház, melyet Laura az ő kedvéért olyan takaros rendben tartott, ne legyen kész csatatér. Felkapott egy csikkel teli poharat, de a nő elvette tőle.

– Hagyd! Most lefekszünk.

Hosszú időt töltöttek az ágyban egymás mellett.

– Szeretlek, Adam Fraser! Szeretem benned azt, ami voltál, és azt, ami vagy. Többet szeretnék belőled, de ugyanabból többet. Most pedig menj Amerikába, és csinálj nekem egy szenzációs dokumentumfilmet arról a te igehirdetődről.

A férfi hirtelen felült. – Te jó ég! Fel kell hívnom Kurtot!

– Felejtsd el, Adam! Azért telefonált, hogy visszautasítsa a dolgot. Én beszéltem vele. De nem láttam okát, hogy tönkretegyem a partit. A pénzed viszont megvan.

– Hogyhogy?

– Jelzáloghitelt vettem fel a házra.

Andrew Sinclair felállt a reggelizőasztal mellől, és kávéjával kisétált a gyepre. Miközben a füvön ballagva a Hudson folyó felé tartott, Edgar Stratforddal való találkozásán tűnődött.

Most, hogy a négy kulcsszereplő közül az utolsó is a helyére került, Sinclair biztos volt benne, hogy a média urai, Rupert Murdoch, Bill Gates, Ted Turner és Michael Eisner is mind beszállnak a csapatba, olyan iparmágnásokkal egyetemben, mint Rockefellerek, a Du Pontok és a Mellon család. Most már a legfontosabb tényezőre összpontosíthatott. Arra az elemre, amely az öntelt Stratforddal ellentétben nélkülözhetetlen volt, és amely egyelőre még hiányzott: Patrick Collins beleegyezése, hogy elkötelezi magát a Kolumbia-projekt mellett, amelyből nélküle semmi nem lenne. Sinclair izgatott lett a gondolatra, hogy hamarosan találkozik az igehirdetővel. Ez lesz eddigi élete legfontosabb dobása.

Ismét mulatott magában Stratford önteltségén, és azon, hogy azt hitte: tönkretehette volna az egészet. Meredithhez és a többiekhez hasonlóan, már rég napi huszonnégy órás megfigyelés alatt állt, mielőtt Sinclair kapcsolatba lépett vele. Lehallgatták a telefonjait, otthonában és irodáiban poloskákat szereltek fel. Sinclair utasította Rodriguezt, hogy ha a négy közül bármelyiknél a teljes elkötelezettség megingása tapasztalható, öljék meg. Tulajdonképp nem is kellett utasítani, hiszen olyan kérés volt ez, amibe Rodriguez boldogan egyezett bele. A Meredith megfigyelésével megbízott csapat megtudta, hogy a férfi az ágyban beszélt a Kolumbia-projektről a stewardessének, és Meredithnek ez a locsogás az életébe került. Sinclairnek ugyanez volt a kérése Collinsszal kapcsolatban: ha nem fogadja el az ajánlatát, ő is halott.

– Jön már apuci! – kiáltott oda a gyerekeinek, akik már alig várták, hogy elvigye őket a tóra úszni.

6. fejezet

Az igehirdető

Miatyánk, köszönjük, hogy épségben elhoztad asztalunkhoz barátainkat, Adamet, Susannát, Barryt és Leont. Kérünk téged, vigyázz rájuk munkájuk során. Munkálkodásuk legyen a te megelégedésedre való. Áldd meg őket és családjukat, s mindenkit, aki összegyűlt itt az asztal körül. Köszönjük Urunk ezt az ételt és szakadatlanul érkező bőkezű ajándékaidat. Áldassék Jézus Krisztusnak, a te fiadnak neve. Ámen.

Patrick Collins kinyitotta a szemét, felemelte a fejét, és körbenézett az asztalnál.

– Teresával örülünk neki, hogy, itt vagytok. Itt-tartózkodásotok idejére a mi otthonunk a ti otthonotok. – Az igehirdető még smink nélkül is fiatalnak látszott. Egy pillantást vetett a feleségére. Filigrán, apró termetű, markáns arcvonású, szénfekete hajú, sápadt arcbőrű nő volt. Adam érzése szerint éles eszű asszony lehetett, és azt is észrevette, hogy bár ruhája Collins nyájához képest egyszerű és csöppet sem hivalkodó, azért gyönyörű szabású, és alighanem igen drága volt. A tolószékhez kötött John Reillyt, Collins helyettesét és üzleti birodalmának mindenesét már ismerte.

A Collins-varázs igen hatásos volt. Adam érdeklődve figyelte, ahogy a férfi minden különösebb erőfeszítés nélkül vált dinamikus igehirdetőből városi talkshow-házigazdává. De csak félig foglalták le a körülötte zajló események: újra meg újra felidézte magában legutóbbi beszélgetését Oscar Benjáminnal.

– Arról a férfiról van szó, aki miatt hamarosan repülőre ülsz.

– Hallgatlak, Oscar!

– A központi irodánál dolgozó barátaim, akik kérésedre leinformálták őt, újra kapcsolatba léptek velem. Azt hiszem, jobb, ha tudod, hogy valaki más is ugyanazon dolgok iránt érdeklődik vele kapcsolatban.

Adam szórakozottan firkálgatott, miközben Oscar beszélt. Ennek hallatán azonban megállt kezében a toll, és egész testében megdermedt.

– Adam? Ott vagy?

– Itt hát. És mondd, Oscar, ki kért még róla információkat?

– Nem tudom.

– Ugyan már, Oscar! A központi irodának tudnia kell!

– Na igen. Ők tudják is. Csak éppen ezt az információt nem kötötték az orromra. Mindössze annyit tudtam kiszedni belőlük, hogy bárki is szimatol utána, legfelsőbb szintű hozzáférési engedéllyel rendelkezik. Emlékszel? Beszéltünk arról a lehetőségről, hogy valaki titokban tisztogatást rendezett az illető aktái közt. Nos, a válasz a kérdésedre talán ugyanaz, aki e lehetőség mögött rejlik. Mindenesetre vigyázz magadra, amíg az Államokban vagy, fiam!

– De, ahogy Pilátus is kérdezte, „Mi az igazság?”

Adam ráébredt, hogy Collins hozzá beszél. – Elnézést, Pat. Tudod, az időeltolódás. Ami pedig Pilátust illeti, életem nagy részében az ő kérdésére igyekeztem választ találni: „És megismered az igazságot, és az igazság által szabaddá leszel.” Könnyebb ezt mondani, mint megvalósítani.

Csend volt. John Reilly, Collins és Teresa is meredten figyelte őt.

– Ó, sajnálom. Azt hiszem, a Biblia idézése Amerika leghíresebb igehirdetőjének vacsoraasztalánál, kissé merész dolog.

Collins felragyogott, – Egyáltalán nem, Adam! Örömmel hallom, hogy János evangéliumából idézel. Történetesen ez az egyik kedvenc sorom a Bibliából. – Aztán mély meggyőződéssel hozzátette. – Ha Isten fia tesz szabaddá, akkor leszel csak tényleg szabad.

Adam úgy döntött, továbbviszi a témát. Valaki más is kutat az igehirdető sötét oldala után. Kifizetődő lehet, ha szóba hozza a dolgot. – Minden filmemben egy bizonyos igazságot kutatok – mondta.

– És honnan tudod, hogy mikor találod meg? – kérdezte Teresa Collins.

– Néha teljesen egyértelmű. Amikor konkrét tényekről van szó. Valamilyen bizonyítékról. – Adam szomorúan nézett az asszonyra. – Máskor kevésbé megfogható a dolog. Olyankor csak remélem, és imádkozom, hogy amit felfedeztem, az valóban az, amit kerestem.

– Amikor ebben a filmben felfedezed azt az igazságot, bármi legyen is az, Adam, légy szíves, szólj nekem – mondta Collins.

– Megígérem, Pat. Te leszel az első, akinek szólok. – Elkapta a Collins és felesége közötti gyors pillantást.

Teresa Collins higgadt volt és halk szavú, de Adam úgy érezte, hogy ezen felül igen éber is. Nem lehetett könnyű milliókkal „megosztania” a férjét. Vajon eltévelyedett-e valaha is bárki miatt? Adam újra átgondolta mindazt, amit a férfiról tudott.

Öt évvel korábban, amikor bemutatták Adam első vietnami dokumentumfilmjét, John Reilly is látta, és teljesen magával ragadta. Gratuláló levelet írt Adamnek, és videón bemutatta a filmet Collinsnak is. Mindketten megjárták a háborút, és mélyen megérintették őket a látottak. Nem értettek ugyan egyet a filmben központi szerepet játszó felvetéssel, nevezetesen azzal, hogy Amerikának semmi keresnivalója nem volt Vietnamban, de teljes mértékben elismerték, hogy a demokrácia nevében elkövetett egynémely dolog legalább annyira sátáni volt, mint az ideológia, amely ellen harcoltak. Néhány levélváltás történt köztük, aztán hárman találkoztak Londonban, Collins legutóbbi európai igehirdető körútja alkalmával. Collins Adamet aprólékosan kifaggatta az eltűnt katonákról – arról a 2393 katonáról, akik a „bevetés közben eltűnt Délkelet-Ázsiában” listára kerültek.

– Nincsenek haláltáborok, kényszermunkások – mondta neki Adam. – De meglehetősen nagy számban hagyták el egységeiket amerikai katonák a háború alatt, jóllehet, dezertálni nem állt szándékukban. Vietnami nőket vettek el, boldogan élnek, és nem akarnak visszamenni az Államokba. – Ezután elmondta az igehirdetőnek, hogy szigorú titoktartási fogadalom terhe alatt találkozott néhánnyal ezek közül az eltűntnek nyilvánított katonák közül. – Nem akarnak még több fájdalmat okozni Amerikában élő rokonaiknak. Igen, szenzációs filmet lehetett volna belőle csinálni, de vannak az életben olyan dolgok, amelyek azért fontosabbak a szenzációnál.

Azóta jó néhány alkalommal találkoztak, és amikor Adam elmondta John Reillynek, hogy szeretne készíteni egy tényeken alapuló, a dolgokat mélységében megmutató filmet Collins életéről és munkásságáról, maga Collins üzent neki: „örömmel biztosítalak teljes együttműködésemről.” Más kérdés volt, hogy örül-e majd aztán is – Adam köreiből sokaknak megváltozott a véleménye, miután megnézték az elkészült filmet.

Collins megtörölte a száját egy szalvétával. – Na és mondd csak, Adam, milyen a viszonyod Istennel?

Ettől a kérdéstől elakadt a beszélgetés fonala. A vacsorázók még csak az ételre való koncentrálással se tudtak volna kibújni alóla, hiszen épp két fogás között tartottak. Susanna felnevetett, de aztán gyorsan köhögésbe fojtotta a dolgot.

– Hűha, Pat! Tudod, igazán szólhatnál előre, ha ilyeneket készülsz kérdezni. Nem könnyű erre a válasz.

– Helyes!

Adam értetlenül nézett Collinsra. – Helyes?

A prédikátor válaszadás közben felemelte a kezét és széttárta a karját. A floridai Naples városába eljött a riói Krisztus-szobor. – Az, aki azt mondja nekem, hogy tökéletes a kapcsolata a Mindenhatóval, vagy aki gyors és felszínes választ ad erre a kérdésre, mindig aggodalommal tölt el. Hogyan lehetnek ennyire biztosak? Hogyan lehet bármelyikünk is ennyire biztos? Mindössze annyit tehetünk, hogy beszélünk hozzá, és bízunk benne, hogy meghallgat bennünket, és bízunk benne, hogy megértjük a válaszait. – Kezét újra leeresztette, és az abroszra tette.

Adamet egy pillanatra megszállta az őszinteségi roham. – Igen, valószínűleg részben ez az én problémám is. Én nem beszélek Istennel olyan gyakran, mint te. Gyerekkoromban mindennap imádkoztam. De aztán... – Bizonytalanul elhallgatott.

– Félredobtad a gyerekes dolgaidat? – sietett Johnny a segítségére.

– Nem, Johnny. Egyszerűen felhagytam a térdre borulással, és azzal, hogy „Bocsáss meg, Atyám, mert vétkeztem”.

Most Collins fordult Adamhez egy kérdéssel. – Látom, hétfőn kezditek a filmezést. Ott lesztek a vasárnapi misén, ugye?

– Természetesen.

Vacsora után Adam a parkban sétálgatott, mely a főépülettől egészen a Mexikói-öbölig húzódott mérföldeken át. Csapata korán lefeküdt, így ő egyedül maradva össze tudta szedni a gondolatait. Collins floridai birtoka olyan volt, mint egy állam az államban. Golfpályák voltak rajta, hat teniszpálya, kerti úszómedencék, vendégházak, azokon túl pedig további hektárok. Collins-ville-ben volt egy hatalmas bevásárlóközpont, ott volt a Patrick Collins Business Center, a prédikátor Igehirdető temploma, egy benzinkút és egy bank. Collins gyülekezetének széles körű szolgáltatásokat kínált. A vagyonnal való hivalkodás nem vágott egybe azzal a képpel, amely Adamben a papokról élt, de legalább eszébe juttatott egy munkacímet a filmjéhez: „A tű foka?”.

Gondolatai ismét visszatértek ahhoz a hatalmas csiszolatlan gyémánthoz, amit Oscar tett a kezébe. Vajon ki lehet az az amerikai kormányban, aki minden elképzelhető módon le akarja informálni Amerika kedvenc prédikátorát? És vajon miért? Mit tudhattak meg Collinsról?

– Szabadulj meg tőle, Patrick! Agyafúrt, ravasz fickó.

– Persze, hogy az, drágám. Az ember nem zsebeli be mindazokat a díjakat, amiket ő, csupán mert kisuvickolt cipőt hord, és megnyerő a mosolya.

Az igehirdető és felesége is levegőzött. Élvezték a késő este kellemes hűvösségét, és látták Adam Frasert a főépület előtt a gyepen sétálgatni.

– Ne felejtsd el, hogy konkrét tervei vannak. Miért érné meg neki olyan dokumentumfilmet készíteni, ráadásul kétrészeset, amelyben semmi sem történik azon kívül, hogy egy prédikátort dicsőítenek.

Collins védelmezően átkarolta feleségét. – Teresa, mi a csudától kéne tartanom? Hiszen nincs semmi rejtegetnivalóm!

A nap lebukott a Mexikói-öböl mögött. Adam a vérvörösen izzó, csodás alkonyati eget bámulta, miközben a vendégház felé lépkedett.

Amikor belépett az ajtón, a lámpák már égtek. Ágya megvetve, bőröndjei kipakolva. Az ágya melletti rádióból komolyzene szólt. Susanna ott járt.

Nagyon hiányzott neki a nő. Ez egyszer csak a munkát osztották meg, az ágyukat nem. Biztos volt benne, hogy Pat Collins tisztelendő nem nyílna meg egy olyan ember előtt, aki az ő házában vétkezik. És különben sem tűnt helyénvalónak, amikor a felesége finanszírozta a dokumentumfilmet.

Próbáld mind a kétféleképp, Leon! Lassan pásztázz végig az első soron. Közelíts rá a szólamvezető tenorra, aztán szélesítsd a képet, hogy látszódjon a teljes ezertagú kórus!

Vasárnap reggel volt, az Igehirdető templomban javában tartott az istentisztelet. A kórus és a hívek az „Áldott legyen Ő, aki szeret engem” című dalt harsogták. Patrick Collins és gyülekezete ezt az órát Istennek szentelte, Adam és csapata számára azonban puszta technikai próba volt.

Amikor úgy tűnt, hogy véget ér az ének, és Adam már épp leült volna, a kórusban valaki tovább énekelt: „Az Úr gondomat viseli”. A gyülekezet elismételte, majd a hatalmas kórus és a körülötte állók is ringatózni kezdtek előre-hátra, a zene ütemére. Adam azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt ő is ütemre mozog. Eközben a gyülekezet tagjai közül sokan hitük és szeretetük kinyilvánítása jeléül fel-le ugráltak. Adamnek nagy erőfeszítésébe került, hogy mindettől távol tartsa magát. Azért jött ide, hogy dokumentumfilmet készítsen Isten kedvéért, nem pedig azért, hogy megtérítsék.

A tenorszóló végül „Ámen”-t énekelt, és ebbe az utolsó győzedelmes hangba bekapcsolódott az egész gyülekezet. Egy pillanattal később aztán csend lett. Adam az órájára nézett. A dicshimnusz pontosan negyed óráig tartott.

Ekkor Patrick Collins jelent meg, szinte a semmiből.

Leon odasúgta: – Az utolsó ámen alatt jött be lassan, és a zenekar mögött rejtőzött.

Adam elmosolyodott. Leon figyelmét soha nem kerülték el a trükkök.

– Áldassék Isten neve! – mondta Collins. Jobb kezében tartotta a Bibliát. – Ha hitünket Istenbe vetjük, küszöbön állunk mindahhoz, amit kívánunk, amire szükségünk van. Áldassék Isten neve!

Miközben Collins a szertartást végezte, Adam figyelme az igehirdető szavairól azokra a tévésekre tévedt, akik Collins kábelcsatornája számára közvetítettek. Jó volna valahogy beépíteni valamennyit ebből a show-a-show-ból a filmbe. Épp odasuttogott volna néhány utasítást Susannának, amikor figyelmét ismét Collins vonta magára: – És ez a barátom alighanem a világ egyik legjobb dokumentumfilm-készítője, aki sikeres pályát tudhat maga mögött. Talán ti is láttátok néhány alkotását. Három filmet készített a vietnami háborúról, mindegyikkel díjakat nyert.

Adam megkövülten ült, miközben Collins beszámolt a gyülekezetnek a brazil nyomornegyedekről, Salvadorról és Chiléről forgatott filmjeiről. Meg a latin-amerikai drog-kartellekről szóló kétrészeséről. Ekkor Susannához fordult. – Kérlek, nyisd meg a földet, hogy elnyeljen...!

Az együttérzés jeleként mindössze egy feszült „Pszt!” volt a válasz.

– Ez a barátom szenvedélyesen szereti a munkáját. Megszállottan igyekszik eljutni az igazsághoz, a dolgok legmélyéhez.

Képzeljetek el egy embert, aki minden munkával töltött percét az igazság kutatásának szenteli! Micsoda elszánás kellhet ehhez! A barátom hisz a bibliai parancsban: „És megismeréd az igazságot, és az igazság által szabaddá leszel.” Ámen.

A gyülekezet visszhangként felelt. – Ámen! – Egy csodálatos pillanatig Adam azt hitte, véget ért a példabeszéd. Ám Collins folytatta. – Nemrégiben ez az ember megkérdezett, együttműködnék-e vele egy dokumentumfilm elkészítésében. A film tárgya, a férfi, akit alapos részletességgel mutat majd be, mind hibáit, mind pedig erényeit felvonultatva, a rosszat és a jót is, meglehetősen közeli ismerősöm. A neve Patrick Collins.

A templom minden részében számos hívő kezdett tapsolni, és többfelől felhangzott a kiáltás: „Az úr neve legyen áldott!”, közvetlenül mögüle pedig csapatának egyik tagja így kiáltott fel: – Hűha, a szentségit!

Ekkor Adam már tudta, minek kell következnie, de nagyon remélte, hogy téved.

– Némi megfontolás és imádkozás után beleegyeztem, hogy együttműködöm vele, és őszinte örömmel tölt el, hogy elmondhatom nektek: ez az ember ma itt van köztünk. Angliából, Londonból érkezett hozzánk filmes csapatával. Adam! Adam Fraser, kérlek hát, állj fel, hadd lásson mindenki! És csapatod tagjai is! Susanna, Leon és Barry!

A templom minden kamerája feléjük fordult és rájuk szegeződött, miközben ők négyen zavartan felálltak, és fogadták az ünneplést. Újra megszólalt mögöttük a hang. – Hű, a szentségit! – Égő arccal foglalták el újra a helyüket; az egyik kamera továbbra is Adamre szegeződött.

Collins beszámolt gyülekezetének és a tévénézőknek Adam küzdelméről, amelyet filmje finanszírozásáért folytatott. – De Isten útjai kifürkészhetetlenek, barátaim. Az elutasítás utáni napon leült, és átgondolta a problémát, mely akkor áthidalhatatlannak tűnt. Mindaz a munka, amit a dokumentumfilm előkészítése érdekében végzett, hiábavalónak látszott. Sokan feladták volna ekkor. Bedobták volna a törülközőt. Adam Frasert azonban keményebb fából faragták. Tudja, ha az ember mélyen hiszi, hogy amit akar, meg fog történni, akkor az valóban meg is történik. Szorgalmasan elkezdett telefonálni, és még mielőtt véget ért a nap, sikerült meggyőznie egy külföldi tévécsatornát, hogy vállalják magukra a film teljes költségvetését. Mert volt hite. Ó, barátaim, én mondom nektek: a hit hegyeket mozgathat meg. Imádkozzunk az Úrhoz!

Felzúgott az orgona, s a zenekar is csatlakozott hozzá. A kórus felállt, majd a gyülekezet is. Adam meg volt rökönyödve. Dühös volt. Aztán újra meghallotta maga mögött a hangot. – Elnézést, Mr. Fraser! – Megfordult, és egy tágra nyílt szemű néger fiúcskát látott. – Szerepelhetek én is a filmjében?

Adam rákacsintott. – Persze, hogy szerepelhetsz.

– Hű, a szentségit!

Andrew Sinclair a dolgozószobájában nézte az Egy óra Patrick Collinsszal című műsort a tévében. Mary belépésekor éppen premier plánban mutatták Adamet. Mary hálóköntösben volt, és egy tálcán kávét hozott. Megállt, a képernyőre nézett, majd szinte ösztönös mozdulattal kivillantotta meztelen lábát selyemköntöse alól. Férje azonban ezt nem vette észre. – Arra gondoltam, visszamehetnénk az ágyba, Andrew... – mondta a nő.

A férfi felé fordulva, mosolyogva szólalt meg. – Hogy? Ja, persze... Miért is ne!

– Lehet, hogy nekem is bele kéne néznem ebbe az istenes műsorba, amit nézel. Mitől lettél olyan vidám?

– Ó, épp sikerült az imént megoldanom egy problémát. Tudod, Mary, igaz a mondás, Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek.

Nézd, Susanna, én mindössze annyit mondok, hogy talán egyeztethettél volna velem, mielőtt elküldöd a teljes életrajzomat Johnny Reillynek!

– Ha jól emlékszem, Adam, épp Hamburgban sétafikáltál, amikor telefonált. Azt akarta, hogy akkor rögtön faxoljam át neki, mert Collinsban felmerült néhány kérdés.

– Úgy érted, tudni akarta, mennyit hozhat ki belőlem prédikációnként? Van fogalmad arról, milyen érzés volt ez?

– Ugyan már! Ugyanazzal az emberrel beszélek, aki mindig megjelenik a dokumentumfilmjeiben, aki már szinte élő legenda az önreklámozás terén?

– Kösz, ezt nem vártam. Ugye, titokban nem Bunyák Bruce Claynek dolgozol, Susanna? Nem elég, hogy az élettörténetemet kiteregetik Collins templomában, benne kell lennie a tévéműsorban is!

Susanna megrázta a fejét. – Komolyan mondom, a kettős elveidtől a falra mászom. Minden filmedben a nyilvánosság elé tárod valakinek az életét, gyakorlatilag meztelenre vetkőzteted. Collins semmi ilyet nem tett veled.

– Akkor is szólnod kellett volna nekem, mielőtt elküldöd azt az életrajzot!

– Adam, mit mondtál volna, ha történetesen sikerül elérnem téged Németországban?

– Igent mondtam volna! – kiáltotta a férfi.

– Akkor mi a szarér' vagy most így kiborulva?

– Mert akkor legalább tudom, hogy nála van! – Hangja egy oktávval magasabban szólt. – És mi a francért említetted neki a német megállapodást?

– Miért ne említettem volna?

„Azért, mert nincs semmiféle német megállapodás – gondolta magában Adam. – Mert a feleségem teremtette elő a pénzt. És azért, mert ezt nem mondtam el se neked, se másnak, és most csalónak és árulónak érzem magam, miután emberek milliói előtt kiáltottak ki a hit hősévé.” – Kirontott a vendégházból.

Leon gyors mozdulattal kicserélte a kazettát a kamerában, majd Adam felé biccentett. Barry beállította a hangszínt, Susanna pedig a kamera elé tartotta a csapótáblát. Egy pillanattal később Adam visszafordult John Reilly felé.

– Hol tartunk, Johnny?

– Ez Patrick Collins Igehirdető Társasága központjának, a Corporate Institutionnak a harmadik emelete. A hittérítő munka agyközpontja. Íróasztalok sorai mögött nők sokasága ült, és mindannyian telefonon beszéltek. Leon lassan haladt előre az asztalsorok között kamerával a vállán, miközben Barry előtte kúszva, alulról a mikrofont tartotta. Néha megálltak, hogy elkapjanak egy-egy beszélgetésfoszlányt.

– A csekket a Társaság nevére kell kiállítani. Mr. Collins nem fogad sem névre szóló, sem személyes adományokat.

– Igen, uram, az American Expresst elfogadjuk. Mi a kártyaszáma?

Adam megvárta, míg Leon végigmegy a termen. Remek montázs lehetne ez a „vállalkozói” kereszténység bemutatására. Aztán visszafordult Reillyhez. – Nyilvánvalóan pénz kell a fenntartáshoz. Hány embert foglalkoztattok? Mondj valamit a szervezeti struktúráról, Johnny!

– Itt a központban hétszázharmincegy embert foglalkoztatunk. A világ különböző részein további ezeregyszáz állandó alkalmazottunk van. Ez a szám akár a négyszeresére is emelkedhet, amikor Pat éppen a világot járja. Éves költségvetésünk hetvenhárommillió dollár. Az ezen az emeleten dolgozó munkatársaink kizárólag a befolyó adományokkal foglalkoznak. Az első emelet a beérkező leveleket kezeli; ezek száma évente három és fél millióra tehető.

Adam mindezeknek az adatoknak persze már jóval azelőtt utánanézett, hogy eljött Angliából, de azért kellően megdöbbent arckifejezést vágott.

– Ez aztán a levéltömeg...!

– Közvetlenül egy-egy tévés igehirdetés után legalább kétszázezer levelet kapunk naponta, jó néhány napon át. A leveleket beszkennelik a központi számítógépbe, majd elektronikus úton két kategóriába válogatják őket: adományokra és nem adományokra.

– Mi az arány?

– Nagyjából 77 százalékban adakozás. Az adományok átlagértéke 12 dollár 30 cent.

– Ezzel mintegy harminchárommillió dollárra tehető az éves bevétel. Honnan kerítik elő a költségvetésükhöz szükséges további pénzt, a maradék negyvenmillió dollárt?

Beszélgetés közben a hatalmas, csarnokszerű irodában sétálgattak, amelynek most egy olyan részéhez értek, amit kizárólag számítógépek foglaltak el, több sorban.

Johnny feléjük mutatott. – Sokféleképp, Adam. Például itt a levelezési agyközpont. Mindenkit felviszünk rá, aki valaha is bármilyen okból felvette a kapcsolatot a Patrick Collins Igehirdető Társasággal. És innen küldünk szét évente vagy százmillió levelet.

– És mindben adományt kérnek?

– Igen. Ha teszem azt, valaki a levelében ingyenes könyveket vagy szórólapokat kér, természetesen ingyen el is küldjük neki, de egyúttal megkérjük, fontolja meg, hogy támogatásában, részesíti a Hittérítést.

– És a legtöbben ezt meg is teszik?

– Igen, hála az Úrnak.

Az épületen belüli barangolásuk során Adamben az a kép alakult ki a szervezetről, hogy az úgy működik, mint egy svájci óra, mely csupán egyetlen funkciót hivatott ellátni – ahogyan azt Reilly tömören megfogalmazta.

– Mi itt azzal foglalkozunk, Adam, hogy a világ legnagyszerűbb termékét a lehető legtöbb emberhez eljuttassuk, mégpedig olyan olcsón, ahogy csak lehet.

Felvették a reggeli imádkozást, mely az összes alkalmazott számára kötelező volt. Minden kis csoport megfogalmazta a saját kérelmét a Mindenhatóhoz. – Ó, Urunk, segítsd szerény szolgáidat, a számítógépek operátorait, hogy jó és pontos munkát végezhessenek. Add, hogy erőfeszítéseink és számítógépeink még jobban megjutalmazzák ezt a lelki közösséget.

Filmeztek az első emeleten is, ahol a napi levéláradatot fogadták, és ahol az alkalmazottak imája így hangzott. – Add, hogy észrevegyem az adomány minden lehetőségét a levelekben, amelyeket ma olvasok, jó Uram! – Reilly elmagyarázta, miként válaszolnak a levelekre. – Aláhúzzuk az olyan kulcsszavakat, mint például „anyagi gondok”, vagy „magányos”, „ital”, „szex”, „bűnözés” és így tovább. Ezáltal kategorizáljuk a levélírót foglalkoztató gondokat. Aztán a számítógépes kód alapján, amit minden levél megkap, a megfelelő osztály elküldi a megfelelő kazettát.

Lefilmeztek egy számítógépet is, amely épp egy „megfelelő” levelet nyomtatott, amelyet a kazettához csatolva küldenek. A leveleken már eleve rajta volt Patrick Collins aláírása. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy a lelkész nem személyesen írt alá minden egyes levelet. A kazetta és a levél mellé járt még az írás „megfelelő” versszaka is, melyet szintén automatikusan választottak ki. Ha a levélből az derül ki, hogy íróját anyagi problémák nyomasztják, A prédikátor Salamon könyve vigasztalja meg: „Édes az álom a munkásnak, akár sokat, akár keveset egyék; a gazdagnak pedig bővelködése nem hagyja őt aludni.”

Ahogy Reilly büszkén mondta Adamnek: – A számítógépből bárkiről lehívhatunk adatokat, aki valaha írt nekünk, és megadhatjuk az illető teljes lelki történetét.

Miután két napig a központban forgattak, Adam és csapata helyszínt változtatott, és a templomon belül folytatták a munkát. Lefilmezték Reillyt és más alkalmazottakat, akik bemutatták azt a csúcstechnikával felszerelt vezérlőtermet, ahonnan a hanghatásokat, a kamerákat, a zenét, a világítást és a különféle speciális effekteket lehetett irányítani, illetve szabályozni. Felvették a sajtószobát is: Patrick Collins rég felismerte, hogy üzenete terjesztéséhez szüksége van a médiára. Egyetlen hittérítő útján sem mulasztotta el, hogy némi időt együtt töltsön – például együtt vacsorázzon – annak a városnak a vezető riporterével, ahol épp tartózkodott. Ahogy Reilly mondta: – Semmire nem megy azzal az ember, ha nála kapható a város legjobb szappana, de azok, akik mosakodni szeretnének, nem tudnak erről.

Eközben Adam fejében végig egyetlen gondolat motoszkált: az anyag, amihez hozzáférhetett, teljességgel kritikátlan volt Collinst és szervezetét illetően. Nem tett fel keresztkérdéseket sem Collinsról, sem kollégáiról. Nyilvánvaló volt, hogy az amerikai médiában elvétve is alig lehetett róla rossz szót hallani.

Amikor erről a filmen is megkérdezte Reillyt, az mosolyogva válaszolt. – Javaslom, hogy amikor majd vele készítesz riportot, vesd fel előtte is ezt a kérdést.

Adam egy napot szánt volna a boltban való filmezésre, de ott annyi mindenre bukkantak, hogy a következő napra is adott nekik forgatnivalót.

A lelkész az üzletet az „Ő boltjá”-nak nevezte; megtalálható volt itt a hit bőségszaruja, a Kevesebb belőled, több Jézusból című fogyókúrás könyv, egy pénzügyi kiadvány Itt dolgozik Jézus címmel (terjengős alcíme szerint: Az üzleti élet vezető keresztényeinek beszélgetése arról, hogyan viselhetjük el a stresszt, a változást és más munkahelyi kihívásokat Krisztus társaságában). Az újdonságok közt kapható volt Biblia-bingó, feszülettel díszített nyakkendő, szentírás illatú frissítő, valamint mindenféle autós matrica, „Jézus, a Kőszikla”, „Magasztald az Urat!” és hasonló feliratokkal. A pénztárosok minden számlázást a következőkkel zártak: – Köszönöm, és Isten áldása önnel!

Adamnek és csapatának távozáskor Johnny utolsó szavai visszhangoztak a fülükben: – Két nappal ezelőtt, Adam, igazán nagyszerű elismerésben részesültünk. Egyelőre még nem hoztuk nyilvánosságra, de Pat engedélyezte, hogy felhasználd a dokumentumfilmedben. A Fortune magazin a Patrick Collins Társaságot Amerika leghatékonyabban működő szervezetének minősítette. Isten neve legyen áldott!

A vendégházban üzenet várta Adamet: „Hívd fel Oscart.”

– Honnan telefonálsz?

Oscar bosszankodott, hiszen édes álmából riadt fel.

– Patrick Collins vendégházából.

– Keress egy biztonságos telefont.

– Oscar, ez... – De már meg is szakadt a vonal. Adam vállat vont.

Kiment, beült a kocsijába, és elhajtott a Collins-birtokról, majd lassan végigautózott Naples városán, telefonfülke után kutatva. Végül az Edgewater szállóban tudta folytatni a megkezdett beszélgetést.

– A központi irodánál lévő barátaimhoz befutott egy újabb, kérés a legfelsőbb szintről, Adam.

– Nocsak! És most kit ellenőriznek?

– Téged, barátom...

7. fejezet

Az ígéret

– Lőj el fél tekercset a bevonuló gyülekezetre, Leon! Az istentisztelet kezdetére visszajövök. – Adam otthagyta csapatát, közel a templom bejáratához, ő maga pedig elindult a parkoló felé. Észrevette, amikor John Reilly megérkezett az istentiszteletre, és akart váltani vele pár szót. – Johnny, terveztek mára valami meglepetést a számomra?

– Meglepetést?

– Múlt héten Pat előállt a saját kis „Ez az életed, Adam Fraser” verziójával. Számíthatok ma a folytatásra?

– Jó volt, mi? – nevetett Johnny. – Látnod kellett volna, milyen arcot vágtál! De azt el kell ismerned, hogy ezzel nagy reklámot kapott a műsorod. Már így is több mint tízezer levelet kaptunk veled kapcsolatban. Videón akarják megrendelni a dokumentumfilmedet, amint elkészül. De ezt nem lett volna szabad elmondanom. Pat azt akarja, hogy tőle tudd meg. Megígérhetem, több meglepetést nem tartogatok.

– Azért mondd meg neki, kérlek, hogy hálás vagyok a lehetőségért.

– Örömmel tettük, Adam. Akkor istentisztelet után találkozunk!

Collins úgy gondolta, hogy a világ összes nagy vallása csak variáció egy témára, hogy csak egyetlen Isten van, de számtalan igaz hit. Aforizmáját sokat idézték: „Nem számít, milyen receptet használsz. Mind ugyanattól a séftől származik, és ezért mindig ugyanaz a sütemény lesz belőle.”

A Collins-féle hit szerint Isten természetfölötti hatalommal rendelkezik. Ha tényleg hisztek benne, hirdette, valóban minden lehetséges. A betegek meggyógyulnak, a szegények meggazdagodnak, a magányosak barátokra lelnek, az otthontalanoknak fedél kerül a fejük fölé. Ha valamit meg akarsz szerezni, megkaphatod, csak a kellő hit kell hozzá.

Az Igehirdető templomban tartott istentisztelet megdöbbentő élmény volt. Egyesek félrebeszéltek, mások görcsösen rángatózni kezdtek és a templom kövezetén összeestek. Voltak, akik eldobták, mankóikat, felálltak tolószékükből, és fennen hirdették, hogy Isten gyógyította meg őket.

Collins soha nem tulajdonította ezeket a csodákat saját magának. Magát és egyházát távol tartotta a hit általi gyógyulásoktól. De minél többször hangoztatta, hogy ezek az esetek legalább annyira rejtélyesek a számára, mint mindenki másnak, annál többen kezdtek ennek pontosan az ellenkezőjében hinni. És mivel ő nem volt hajlandó készpénzt elfogadni, a pénz a Társaság számlájára folyt be.

Adam tudta, hogy sokan próbáltak már hátsó szándékot felfedezni a szervezet működése mögött, de mindannyian kudarcot vallottak. Közben viszont megtértek. Adam eltökélte, hogy kitart, amíg meg nem leli a valós indítékot. Nagy figyelemmel hallgatta az aznapi istentiszteletet.

– Nem titok, hogy szeretek golfozni – jelentette ki Collins. – Mint ahogyan nem titok az sem, hogy a jelek szerint a golf nem kedvel engem. Nyolcvan és kilencven körüli eredményeim voltak a világ legcsodálatosabb tájain. Nem is olyan rég egy coloradói pályán játszottam. Egy Englewood nevű elbűvölő kis helyen. Meglepetésemre három ütéssel eljutottam az első lyukhoz. Tudjátok, ez egy ötütéses pálya. Valószínűleg életemben először történt, hogy meglehetősen biztos voltam benne: be tudom gurítani, és talán egy kis szerencsével a szükséges ütésszámnál eggyel kevesebbel. A labda tökéletes helyzetben volt, nagyjából nyolclábnyira a zászlótól. A pálya egy kicsit bal felé lejtett. Nos, mit gondoltok, mi történt?

Collins természetesen, magától értetődően tette fel a kérdést. Egy első sorban ülő férfi felelt. – Adam észrevette, hogy az egyik tévékamera már a kérdés elhangzása előtt rászegeződött. – Elhibázta – mondta a férfi, mire nagy kacagás támadt, amihez Collins is csatlakozott.

– Így történt, ha hiszi, ha nem. Valóban elhibáztam. De tudja, miért?

A beépített hozzászóló megrázta a fejét.

– Azért hibáztam el, mert épp, amikor beálltam volna, hogy elüssem a labdát, egy női harisnya bukkant elő a földből. Egy pillanattal később a pálya egy másik részén egy háztartási fagyasztószekrény emelkedett ki a talajból.

Collins a gyülekezet minden egyes tagját a markában tartotta. Egyetlen hangot, egyetlen pisszenést se lehetett hallani.

– A golfpartneremet leszámítva, lehettek még vagy tucatnyian ott a pályán a társaságunkban. Rájuk néztem, hogy megbizonyosodjak, vajon ők is látták-e, amit én láttam. A fagyasztóból ekkorra már jó három lábnyi kitüremkedett a földből, és egyre csak jött kifelé. Újra beálltam a labda mellé.

Arcán vigyor tűnt fel. – Úgy értem, senki nem állt elő semmiféle magyarázattal, én pedig mégiscsak ott voltam a lyuknál három ütés után. És akkor, barátaim, egyszerre a lyuk, a zászló és a golfütőket hordozó fiú is eltűnt. Csak a harisnya és a fehér fagyasztószekrény maradt ott a szemünk előtt

A teremben nagy derültség támadt.

– Hát mi bizony odarohantunk, kirángattuk a golfütő-hordozó fiút a földből, és eliszkoltunk onnan. – Csatlakozott az általános nevetéshez, majd maga elé nézett, és megrázta a fejét. Erre az egész gyülekezet elcsendesedett.

– Kiderült, hogy az a nagyszerű golfpálya egy hatalmas szeméttelepre épült. A felszínen csupa gyönyörűség: fák, ligetek, pázsit, tavak. Meseszép hely. De alatta rothadó, bűzlő, erjedő szeméthalom. Nos, nem hangzik-e mindez ismerősen nektek? Nem emlékeztet-e valamelyik ismerősötökre? Valakire, akit nagyon-nagyon jól ismertek? Talán ti magatok vagytok azok?

Collins egyre gyorsabban beszélt.

– Szét kell bontaniuk azt a golfpályát ott Englewoodban. Fel kell majd ásniuk, el kell hordaniuk, meg kell semmisíteniük azt a szeméthegyet, vagy más helyet kell keresniük, ahol felépíthetik a golfpályájukat. Tudjátok, sok ember, nagyon sok ember, ezrek, sőt százezrek, de inkább milliók járnak-kelnek ebben az országban, akiket ha megláttok, akikre ha ránéztek, nos, olyan szépnek látszanak, olyan jóképűnek, olyan gyönyörűnek, jó és tiszta életű embereknek. De ha csak egy kicsit is leáshatnátok a felszín alá, szemetet találnátok, ami megijesztene, megdöbbentene... megrémítene titeket! Talán nem is baj, hogy nem látunk bele embertársaink szívébe és lelkébe. De Krisztus, ő igen. Ő belelát. Krisztus mindenkit lát belülről. Ha akarják, ha nem. Egyenesen belelát az emberbe, és nemcsak a felszín alá, hanem a legrejtettebb zugokba is. A lélek sötét oldalát is tisztán látja. A fekete oldalát. Mert ott van ez, tudjátok, mindannyiunkban.

Szavainak ereje felzaklatta Adamet. Collins elérte az ő árnyékos oldalát, és megérintette. Elfogta a vágy, hogy megbocsátásért kiáltson, nyilvánosan bűnbánatot akart tartani. Megrázta a fejét, miközben hallotta, amit első rémületében saját hangjának vélt. – Vétkeztem! Vétkeztem! – Aztán óriási megkönnyebbüléssel jött rá, hogy nem ő volt az, aki kiáltozni kezdett, hanem a gyülekezet egyik tagja. Aztán még egy, és még egy. Végül az emberek kórusban kiáltozták, hogy rosszat tettek, hogy bűnbocsánatot akarnak nyerni.

Adam nem talált magyarázatot a viselkedésére. Talán magával ragadta a tömeghisztéria, ami ezeknek az istentiszteleteknek, úgy tűnt, elmaradhatatlan velejárója volt. Csupán azt tudta biztosan, hogy veszélyes ilyen helyen sokat időzni. Az emberek előrementek, Collins felé tódultak, aki leszegett fejjel imádkozott. Végül felemelte tekintetét, és kezét is a magasba emelte. Adam Leonra pillantott. Az Collinsra irányította a kamerát, aki karját mereven maga fölé tartotta.

– Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.

Adam hirtelen észrevette, hogy izzad. Felállt, és sietve elhagyta a templomot.

Tudom, a leinformálásomat már azelőtt megkezdték, hogy Collins elmondta az egész ország előtt, kik vagyunk és mit csinálunk.

– És ez a bizonyos illető engem és a fiúkat is ellenőrizteti? – kérdezte Susanna.,

– Megkértem a barátomat, hogy derítse ezt ki, ha tudja.

A vendégházak közelében sétálgattak. – Lehet, hogy a házigazdánk az? – kérdezte Leon.

Adam megrázta a fejét. – Valaki őt is leinformálta.

Susanna megállt. – Ugyanaz a valaki?

– Igen.

Elsétáltak az elhagyatott teniszpályák mellett. Adam felnyúlt, és egyik ujját beakasztotta a drótkerítésbe. – És van még valami. A forrásom szerint valószínű, hogy a vendégházakban poloskák vannak, és lehallgatják a telefonokat is.

Susanna felháborodása egy pillanatig sem váratott magára. – Ezt nevezem vendéglátásnak! És mit akarnak csinálni? Újságok címlapjára tenni bennünket, ahogy fogat mosunk?

– Szeretnéd tudni, hogy tényleg vannak-e bent poloskák? – kérdezte Barry.

Adamnek mosolyognia kellett Csak Barry kérdezhetett ilyesmit. – Mit gondolsz,.hogy tudnánk ezt kideríteni?

– Odahaza Angliában van egy kis szerkentyűm, ami képes érzékelni az elektromos változásokat. Akár néhány millivoltos eltérést is.

Leon felhorkant. – Remek, Barry! Addig mi itt kivárjuk azt a pár napot, amíg hazaugrasz.

Barry szúrós szemmel nézett rá, majd visszafordult Adamhez. – Ahogy kezdtem mondani, biztos vagyok benne, hogy Miamiban vagy valahol a környéken egy nagyobb városban könnyűszerrel találnánk ilyesmit.

– Az túl hosszú út lenne!

De Leon már indult is a parkoló felé.

Minden vendégházban ugyanaz a mérési eredmény. Az összes telefont lehallgatják, és a szobákban mindenütt poloskák vannak.

Vasárnap este volt; a haditanács Collins kilenc lyukú golfpályájának harmadik lyukánál ült össze.

– Be tudod őket mérni, Barry?

– Már meg is tettem.

A többiek vártak, Adam le-föl sétált. Végül megszólalt. – Holnap Bostonba repülünk, július elejéig nem is térünk vissza Floridába. Addig nem teszünk semmit a poloskák ellen. Ha most eltávolítjuk őket, mindössze annyit érünk el, hogy felhívjuk magunkra annak a figyelmét, aki odatette őket, bárki legyen is az illető. Úgyhogy viselkedjünk csak úgy, mintha mi se történt volna.

– Na várjunk csak! Mibe másztunk bele? – kérdezte Leon. – Ez nem Vietnam a hetvenes évek végén, és nem is a nyolcvanas évek Libanonja! Azokon a helyeken számítottunk rá, hogy lehallgatnak bennünket, de ez itt Amerika, Adam, és én tudni akarom, mi folyik itt!

Susanna és Barry felől egyetértő pusmogás jött. Adam osztozott rosszérzésükben.

– Bárcsak tudnám! Én csupán azt javaslom, ne tegyünk semmit, amíg vissza nem térünk Bostonból. Talán nem is mi vagyunk a célpontok. Talán valaki a prédikátort figyelteti, és mivel mi is itt vagyunk, ugyanabban az eljárásban részesülünk.

Susanna megszorította a férfi karját. – Adam, én jobb szeretem az életet olyannak, amilyen általában szokott lenni. Amikor mi vagyunk azok, akik nyomoznak.

Amikor a repülő egyenesbe került, Adam oldalt pillantott Barryre, aki valamilyen hangtechnikai berendezéssel bíbelődött. Megvizsgált jó néhány gombot, majd elégedetten elmosolyodott. – A háttérzaj elfogadható határok között mozog.

Leon az Adam mögötti ülésen térdelt, és egy kávézóasztalkát filmezett, amelynél Patrick Collins ült vele szemben. Adam mellett, szintén képen kívül, Susanna ült csiptetős jegyzetfüzettel és egy stopperórával felszerelkezve. Collins csendesen figyelte a filmes stáb előkészületeit. – Remélem, ezek azok a berendezések, amikre szükséged van, Adam...

– Ragyogóak, Pat! Egy egész kis stúdió a levegőben!

– Jól van. Kicsit átalakítottuk ezt a gépet, hogy médiabaráttá tegyük.

Épp nekikezdtek volna a forgatásnak, amikor Collins felemelte a kezét. – Kaphatnék egy percet? – Összetette a kezét, és lehunyta a szemét. Adam intett Barrynek és Leonnak, hogy indítsák el a felvételt. – Uram, vezess az érzelmek őszintesége, a gondolatok tisztasága és mindenek felett az igazság felé, miközben ezekre a kérdésekre válaszolok. Ámen!

Collins kinyitotta hihetetlenül tengerzöld szemét; Adam nem először tűnődött el most azon, vajon a tisztelendő nem színezett kontaktlencsét visel-e.

– Mondd csak, Pat, minden interjú előtt imádkozol?

– Igen. De ez érvényes a napi teendőimre is. Mindig imádkozom, mielőtt valami újba kezdek. Segít arra összpontosítanom, amiért itt vagyok.

– És miért vagy itt?

– Azért, hogy Istent szolgáljam.

Adam gyorsan reagált. – Igen, sokat fogunk arról beszélni, hogy pontosan miként szolgálod Istent. De először is, kérlek, mondj valamit saját szabályaidról.

Collins elvigyorodott. – Ó, az az, amit én Elmer Gantry evangéliumának hívok. Egyszerűen arról van szó, hogy rég felismertem azt a három csapdát, amit mindenkinek el kell kerülnie, aki hittérítő akar lenni. Először is itt van a pénz. Életem jelentős részét töltöttem azzal, hogy emberektől pénzt kérjek, és ahogy az emberek megnyitják szívüket Isten felé, örömmel mondhatom, hogy pénztárcájukat és bankszámláikat is megnyitják előttem. Nos, el kellett érnem valahogyan, hogy a pénz, ami a kezeim közt folyik át, semmiképp ne maradhasson ott. E kísértés ellen hoztam létre a Patrick Collins Társaságot. Ennek van egy igazgatótanácsa, a pénzügyeinket nyilvánosságra hozzuk, és bízom benne, te is megerősíted, hogy egy magadfajta komoly oknyomozó riporter számára teljes hozzáférést nyújtunk a szükséges adatokhoz.

Adam le volt nyűgözve: okos húzás az első percben elérni, hogy az inkvizítor dicsérje az embert. – Örömmel erősíthetem meg, hogy a mai napig minden információt rendelkezésemre bocsátottak, amit kértem. Hallhatnánk valamit a második csapdáról?

Collins elkomolyodott. – A szex. Az erkölcsök. Megesküdtem, hogy amennyire ez emberileg csak lehetséges, soha nem leszek kettesben nővel a feleségemen és az anyámon kívül. Vegyük példának okáért a titkárnőmet. Soha nem voltam vele kettesben sem autóban, sem séta közben, sem étteremben.

Adam megértően bólintott. – Mindez azért szükséges, hogy elkerüld a kísértést?

Collins ügyesen kerülte ki a csapdát. – Mindez azért szükséges, nehogy kompromittálni tudjanak. Történt már erre kísérlet... csak a legutóbbi utam alkalmával kettő.

– Azt akarod mondani, hogy soha nem esel kísértésbe?

A prédikátor megrázta a fejét. – Nem, természetesen nem erről van szó. Pont annyira vagyok sebezhető, mint bárki más, de ami a testi kísértéseket illeti, soha nem engedek.

– És mi a harmadik csapda, amit el kell kerülni?

– A harmadik csapda a legveszedelmesebb. Az önhittség. A büszkeség, az arrogancia bűne.

Adamnek feltűnt, hogy Collins ezt a csapdát olyan gyorsan próbálja letudni. Szenvtelen hangon kérdezte: – Miért a büszkeség a legveszedelmesebb buktató, amit el kell kerülni?

Collins a szemébe nézett. – Állni, mint ahogy én álltam a Madison Square Gardenben, vagy a Shea stadionban, vagy a te hazádban, a Wembleyben, beszélni, prédikálni százezer ember előtt, tudni, hogy rövid időre hatalmad van azok fölött az emberek fölött. – Szeme ekkor a távolba révedt. Adam meg se pisszent. – Azt mondani egy hatalmas emberseregletnek: „Azt akarom, hogy előrejöjjetek és bizonyságot tegyetek!”, vagy: „Most pedig mindenki, akinek van valami felajánlása, emelje fel a borítékot!”, és egy pillanattal később látni a fehér borítékok tengerét. Aztán azt mondani ugyanannak a sokaságnak: „Most pedig tartsátok a magasba azokat a dollárokat, amelyeket az Úrnak kívántok felajánlani!”, és látni a zöld bankók tengerét, amint felém hullámzanak a stadionban. Én leszek ekkor a közönség, és a közönség eggyé válik velem. És amikor az ember ezt megtapasztalja, tényleg ott van benne. Isten. Az Ő ereje végigáramlik a testén. És felemészti a vallásos eksztázis.

Collins összeszedte magát, és újra Adamre emelte élénk tekintetét.

– Egy igehirdető életében ez a legveszedelmesebb pillanat. Az ember egy ilyen élmény után ijesztően könnyen azt hiheti, hogy ő nagyon fontos, nagyon különleges valaki. Ezt a vélelmet azonban teljességgel el kell magunktól taszítani.

Hosszú ideig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Leon halkan Adam fülébe súgta. – Kazettát kell cserélnem.

Adam visszautasította Collins azon ajánlatát, hogy a Brookline-ban lévő rezidenciáján szálljanak meg. Valószínűtlennek tartotta, hogy a bostoni Copley Plazában lefoglalt szobákban poloskák volnának, vagy hogy a telefonokat lehallgatnák.

Oscar azonban másként vélekedett. – Mikor tanulod már meg végre, hogy tiszta telefont használj?

– Furcsa, hogy ezt mondod. Emlékszel, amikor a minap azt mondtad, hogy Patrick Collins helyében te intézkednél afelől, hogy lehallgassák a telefonomat?

– Igen. És?

– Nos, éppen ez történt. És poloskák is vannak a szobáinkban. Mindent úgy hagytunk, ahogy volt. Nem szóltunk egy szót sem Collinsnak, sem az embereinek. De a stábom tudni akarja, hogy őket is figyeltetik-e. Ha elküldöm neked az adataikat, utána tudnál nézni?

– Most egy hónapig semmiképp, de azért küldd csak el azokat az adatokat. És a poloskákról is szeretnék megkapni minél több műszaki információt. Lehet, hogy nyomra vezet. Van fegyvertartási engedélyed?

– Oscar, én angol vagyok!

– Na és?

– Mi nem sétafikálunk fegyverrel az övünkben, legalábbis a legtöbb angol nem.

– Te jó ég! Nem csoda, hogy elveszítettétek a birodalmatokat. Küldd el nekem az útiterveteket azokkal az adatokkal együtt, és vigyázz magadra!

Johnny, hallottál valaha is egy Andrew Sinclair nevű emberről? A Corporate America elnöke.

Collins és John Reilly a prédikátor bostoni otthonának könyvtárszobájában üldögélt.

– Ha olvasnád a Wall Street Journalt Pat, nem kérdeznéd. Ő vezeti az ország egyik legnagyobb konzultációs cégét. Miért kérdezed?

– Találkozni akar velem. Remek ajánlásai vannak.

Reilly felnevetett. – Talán olvasta a Fortune-t, hogy mi vagyunk Amerika leghatékonyabban működő szervezete. Lehet, hogy tanácsot akar kérni tőled.

– Lehetséges. Mielőtt válaszolnék neki, szeretném, ha kicsit utánanéznénk. Pentagon, Langley, a washingtoni barátaink.

– Mintha azt mondtad volna, hogy remek ajánlásai vannak.

– Valóban. De azért nem vesztünk semmit, ha ellenőriztetjük, nem igaz?

Most pedig tartsátok a magasba azokat a dollárokat, amelyeket az Úrnak kívántok felajánlani! És látni a zöld bankók tengerét...

Andrew Sinclair a hajóján hallgatta, amint Patrick Collins Adam Fraserhez beszél. A hang minősége kiváló volt. A repülő valóban médiabarátnak bizonyult.

Sinclair lenyomta a szünetgombot, és befejezte annak a dokumentumnak az olvasását, amelyet Roberto másolt le nemrégiben a texasi Amarillóban, egy kis cég kutatási és fejlesztési részlegénél tett látogatása alkalmával. Csapatának meg kell ütnie a főnyereményt Miközben a probléma súlyát mérlegelte, Sinclairnek eszébe jutott egy lehetséges megoldás. Küldenie kell majd egy kódolt faxot Philip Hyde-nak, az Andino Londonban tartózkodó testületi tagjának Az utolsó éves közgyűlésükön beszélt egy glasgow-i fiatalemberről, aki a világ bármely számítógépes rendszerét fel tudja törni, különösen a Pentagonét.

Sinclair eltűnődött, vajon Fraser felfogta-e a lelkésszel folytatott interjú ezen részének valódi jelentőségét. Azok a szalagok, amelyek a stáb bostoni tartózkodásáról készültek, semmi olyanról nem tudósítottak, ami aggodalomra adott volna okot, merengett Sinclair. Egy dolgot leszámítva, ki lehet az az Oscar?

– Diplomát szereztél a bostoni egyetemen. Aztán a jogi karra mehettél volna továbbtanulni. Remek ösztöndíjad volt, mindened meglett volna, de te mindezt félredobtad egy olyan időben, amikor a korosztályodból ezrek bújtak ki a sorozás alól, amikor automatikus felmentést kaptál volna, hogy továbbtanulhass a jogon. De te önként jelentkeztél Vietnamba. Miért?

Most a Collins-rezidencia teraszán filmeztek.

Collins kis ideig a válaszon töprengett, majd retorikusan visszakérdezett. – Hogy miért mentem el Vietnamba? Erre hirtelenjében nem tudok válaszolni. Úgy éreztem, kötelességem elmenni. Amerikaiként és katolikusként egyaránt. Úgy éreztem, hogy ha a vietnami háborúnak van bármi értelme, hát az csak egy dolog lehet: a kommunizmus visszaszorítása. Húszéves voltam akkor. A hatvanas évek közepén jártunk. Más idők voltak azok, mások voltak az értékek is. De ha egyetlen okot kéne mondanom, azt hiszem, John Murphy halála lenne az.

Collins elhallgatott. Adam arcára volt írva a kérdés: – Ki volt John Murphy?

– John Murphy egy fiatalember volt, akit igen nagyra tartottam. Egy évvel felettem járt az egyetemen. Benne megvolt a kiváló diák és a kiváló sportoló ritka kombinációja. Charlestownból jött, ami, ahogy azt talán te is tudod, egy összetartó kis ír-amerikai közösség. Egy egész csoport jelentkezett onnan sorozásra egy évvel azelőtt, hogy én is elmentem volna. Aznap hallottam, amikor megkaptam a diplomámat, hogy John Murphy szakaszát megsemmisítette a vietkong. Öten bostoniak voltak. Még azon a napon jelentkeztem.

Miközben Collins életről és halálról, a háború tébolyáról beszélt, akadozott és bizonytalan volt a beszéde. – Igen, erős volt a római katolikus hitem, amikor elmentem Délkelet-Ázsiába, de ez nem maradt így túl sokáig. Vietnami élményeim hatására sok fontos kérdés fogalmazódott meg bennem. Mit próbált elérni Isten Vietnamban? Talán azt akarta bebizonyítani, hogy az emberiség lehet gonosz, kegyetlen, vadállatias?

Adam elgondolkozott azon, hogy ide milyen képi aláfestést tudna bevágni. A közismert vietnami snitteket, a napalmtámadás elől meztelenül rohanó lányt, védekezni képtelen fogoly főbelövését a nyílt utcán, a halántékhoz szorított fegyverrel, My Lait... Összerezzenve vette észre, hogy Collins még mindig beszél. Nézte, ahogy imára kulcsolt kézzel előrehajol, és hallgatta, ahogy a My Laiban történt mészárlásról mesél. Fegyvertelen vietnamiakat, öregeket, nőket, gyerekeket, újszülötteket vert agyon, égetett el elevenen és lőtt halomra Calley szakasza. – Életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de Nixon közbelépett, s végül Calley mindössze három évet kapott; ennek nagy részét házi őrizetben töltötte Fort Benning-i lakásában, ahol fogadhatta a barátnőjét is. – Keserűség és düh volt a hangjában, ahogy erről beszélt. Adam könnyed, közömbös hangon szólt közbe. – Mindannyiunk elkövettük a magunk My Lai-ját, így vagy úgy... Egy meggondolatlan szóval, egy arrogáns vagy önző tettel.

Collinsnak csak nehezen sikerült megőriznie higgadtságát. – Alighanem ez volt a kereszténységnek leginkább ellentmondó kijelentés, amit valaha is hallottam. Ugye, nem gondoltad komolyan?

– Nem, ezt Billy Graham gondolja komolyan. Ezzel igazolta és tudta le My Lait.

Collins megrökönyödve nézett. – Biztos vagy ebben, Adam?

– Igen, egészen biztos. Az eredeti idézetet elolvashatod a Charlotte Observerben.

Collins megpróbált visszakozni. – Nos, azt hiszem, Billynek minden bizonnyal megvolt rá az oka, hogy ezt mondja.

Adam azonban nem hagyta magát, és lázasan igyekezett ennél határozottabban sarokba szorítani Collinst. – De azzal egyetértesz, hogy a kereszténységgel összeegyeztethetetlen, erkölcstelen kijelentés, nem?

Collins tudta, hogy ez egyszer csapdába került. Nem volt menekvés. – Igen, annak tartom. – Egy pillanatra eltűnődött. – Találkoztam Billy Grahammel Vietnamban. Westmorland tábornok hívta meg karácsonyra 1966-ban. Ott voltam azon az istentiszteleten, amelyet szenteste tartott An Khe-ben, az ország középső hegyvidékén. Körülbelül tízezren lehettünk jelen. Emlékszem, az egyik csoportja azt énekelte: „Hallottam a csengőket karácsony napján.” Ami engem illet, én karácsony napján csak azt hallottam, ahogy a vietkong lő rám.

Adam belenézett a jegyzeteibe. – Szeretnélek arról kérdezni, ami Khe Sanh közelében történt '68-ban, a Tet-offenzíva során.

Collins hirtelen felállt, és oda ment, ahol John Reilly ült. Letérdelt mellé. – Biztos vagy benne, Johnny?

Reilly nyugodt volt. – Igen, Pat, egészen biztos vagyok benne. Folytasd csak! – Megszorította a lelkész kezét. Collins felállt, visszajött Adamhez, és újra leült.

– Elnézést, Adam.

– Semmi gond.

Collins egy ideig Adamet fürkészte. Mélyeket lélegzett, mintha erőt próbálna gyűjteni, majd elkezdett beszélni. Monológjában nyoma sem volt a szószék magabiztos prédikátorának. Most csak egyszerű ember volt, aki rettenetes emlékeivel küzd.

– Én voltam annak a felderítő alakulatnak a vezetője Khe Sanhban. Ötezer tengerészgyalogost tartott tűz alatt huszonötezer észak-vietnami katona. Az én feladatom a hírszerzés volt. Az volt a baj, hogy az ellenség pontos helyzetéről teljesen rossz információt kaptunk. Egyenesen beleszaladtunk egy rajtaütésbe. Tízen voltunk. Nehéz megmondani, ők mennyien lehettek. A későbbi becslések huszonöt-negyvenre tették a számukat. Tizennyolcan biztosan voltak. Ennyit öltünk meg közülük. – Collinsnak küzdenie kellett, hogy önuralmát megőrizze.

– Az én embereim közül nyolcat öltek meg. Én magam megsebesültem. Golyót kaptam a mellkasomba és a lábamba. Az egyetlen, aki sértetlenül megúszta, Johnny Reilly volt. Idő kérdése volt csupán, hogy a vietkong visszatérjen. Utasítottam Johnnyt, hogy menjen vissza a bázisra. Azt felelte, hajlandó eleget tenni a parancsnak, de csak akkor, ha én is vele tartok. Nem tudtam lábra állni. Majdnem százkilencven centi magas vagyok, és akkoriban nyolcvan kiló voltam. Ami pedig Johnnyt illeti, nos, tudod, ő mekkora. Százhetvenöt centi, és huszonhárom kilóval könnyebb nálam. De felemelt, átvetett a vállán, és elindult délnek. Nagyjából három mérföldre lehettünk a bázistól. Johnny több mint két mérföldet megtett már, amikor a vietkong beért bennünket. Miközben lehajolt, hogy letegyen, golyót kapott. Nem csapott nagy zajt. Csak felnyögött. Egymásnak háttal ültünk. Ez volt aztán a nyerő taktika! Mindegy, merről jöttek felénk, mindig szemközt voltunk velük. Mire a helikopteres csapat ránk talált, és megfutamította a vietkong maradékát, további huszonhét embert megöltünk.

Könnyek patakzottak a szeméből, végig az arcán. Odaszólt a terasz végébe. – John, gyere ide, kérlek. Gyere.

Reilly habozni látszott, de aztán meglódította tolókocsiját, és odagurult hozzájuk. Collins átkarolta barátja vállát. – „Nincs nagyobb szeretet annál, mint ami ebben az emberben lakozik. Életét kínálta barátai életéért.” A golyó, amelyik eltalálta Johnt, a hátán hatolt be, szétroncsolta a gerincét, és deréktól lefelé megbénította. Azon az éjjelen Khe Sanh dzsungelében hárman voltunk egy kis tisztáson. Bizonyosan tudom, hogy Isten velünk volt akkor. Tudom, hogy Isten ott volt, mert John valahogyan felkapott engem, és nem csupán néhány métert tett meg nyolcvan kilóval a hátán, hanem több mint két mérföldet. Neki köszönhetem az életemet. Talán meg kéne kérdezned Johnt is erről.

Adam Reillyre nézett, aki azt mondta: – Isten valóban ott volt akkor. Efelől semmi kétség. Nem tudom, honnan merítettem volna az erőt ahhoz a gyalogláshoz, ha nem Tőle kaptam. Amit pedig Pat nem mondott el, az az, hogy bármit tettem is érte azon az éjszakán, megmentette az életemet. Igaz, hogy miután eltaláltak, a hátunkat egymásnak vetve ültünk, de egy idő után én elájultam. Ezután Pat tartotta távol a vietkongot a helikopter érkezéséig. Úgyhogy azt hiszem, az a lényeg, hogy mindketten vigyáztunk a másikra.

Leon kétségbeesetten integetett. Kezdett kifogyni a film.

– És ennyi.

Adam tudta, hogy ezzel megvan a „damaszkuszi út” képsora a filmhez.

– Nem tudom eléggé kifejezni a köszönetem – mondta Collinsnak és Reillynek. – Megindító volt és felemelő. Korai lenne még bármit is mondanom, de azt hiszem, az iménti rész lesz a Patrick Collins-történet lelke.

– Örülök, hogy ezt mondod. – Collins megkönnyebbültnek tűnt. – Most pedig, ha megbocsátasz, el kell mennem, hogy fogadjak egy látogatót.

A stáb elkezdett szedelőzködni. – Azt hiszem, nagyszerű anyagot sikerült rögzítenünk, feltéve, hogy Susanna ügyelt a fókuszra – jegyezte meg Leon.

– Ügyelt, csak másképp. Amint félrenéztél, Johnny Reillyre álltam rá. A kezei, Adam! Figyeld majd Johnny kezét, miközben Collins a történetüket meséli. Azt hittem, mentem szétroppantja a saját ujjait.

Collins ismét felbukkant az immár üres teraszon, mellette vendégével, akivel addigra már összetegeződtek.

– Sajnálom, Andrew. Egy stáb forgat nálam dokumentumfilmet.

Andrew Sinclair azonnal képben volt. – Az az angol. Adam Fraser. Láttam, amikor múlt hónapban bemutattad a vasárnapi tévés istentiszteleteden.

– Rendszeresen nézed a műsort?

– Úgy bizony, Pat! Csaknem három éve már!

– Ezt örömmel hallom. Nos, beszélhetünk itt is, vagy ha jobban tetszik, tehetünk egy sétát a birtokon. Aztán ihatnánk valamit a nyári lak kilátójában. Egész az öbölig ellátni onnan.

Sinclair körbenézett a teraszon, ahol kamerák és mikrofongémek voltak. – A kilátó jól hangzik.

Sinclair nyitólépése vegytiszta machiavellisztikus fogás volt. – Pat, rendkívül nagyra értékelném, ha lennél olyan kedves és mondanál egy rövid imát Istenhez, amelyben áldását kéred erre a találkozóra.

Az igehirdetőt ez örömmel töltötte el. Lehunyta a szemét, a fejét előrehajtotta. – Mi Urunk, kérünk, tekints le jó szívvel a te két szolgádra, akik e helyt most összegyűltek. Legyen rajtunk a te áldásod. Legyen számodra e pillanat termékeny. Ámen.

– Ámen. Nagyon köszönöm!

– Meg kell mondanom Andrew, remek ajánlásokkal érkeztél hozzám. Amikor az ország négy legbefolyásosabb embere zeng rólad dicshimnuszt, úgy érzem, kijelenthetem, hogy olyasvalaki vagy, akire érdemes odafigyelnem.

– Elmondták azt is, miről szeretnék beszélni veled?

Sinclair nagyon jól tudta kérdésére a választ, de kezdésnek ez is éppoly jó volt, mint bármi más.

– Nem, semmit nem mondtak, pedig nem tagadom, én nagyon igyekeztem kiszedni belőlük. Mindössze annyit tudok, hogy van egy javaslatod a számomra, és hogy azt nekem illik majd alaposan megfontolni.

Sinclair mély lélegzetet vett, és búcsút intett minden szabálynak, amit az üzletkötésről tudott. Egyenesen a lényegre tért. – Úgy gondolom, indulnod kéne az elnökválasztáson. – Collinsra pillantott, és amikor látta, ahogy felcsillan a szeme, gyorsan folytatta. – Semmi kétségem afelől, hogy ha elindulsz, meg is nyered. Ennek az országnak nagy szüksége van a te vezetésedre, éleslátásodra, tehetségedre, hitedre és egyéniségedre. Az elnöki hivatallal olyan pulpitushoz jutsz, amilyenhez foghatóhoz prédikátornak még nem volt szerencséje a történelem során. Nemcsak az ország vezetője lennél, hanem a világ egyetlen megmaradt szuperhatalmának is. Az egész bolygó lenne a gyülekezeted.

Collins nagyon csendesen ült, arca teljesen kifejezéstelen volt. Csak a szeme árulkodott megdöbbenéséről, csodálkozásáról és egyre növekvő érdeklődéséről.

– Pár perc erejéig nézzük csak meg a világ egyes részeinek állapotát, Pat! Legközelebbi szövetségesünk, Anglia többé már nem világhatalom. Álszocialista kormányukkal nyakig ülnek a pácban. A miniszterelnökben megvan Thatcher arroganciája, de hiányzik hozzá a vaslédi szerencséje. Thatcher a nemzeti vagyonból ötmilliárd fontot herdált el szavazatszerző politikájára, és ezt soha nem rótták fel neki. Az ország most adósságtömegben fuldoklik, a jelenlegi miniszterelnök pedig örökölte a cechet. Az erkölcsi fertő legalább olyan mély és bűzös odaát, mint nálunk. A királyi család egy korábbi tagjának idő előtt kellett meghalnia, mert meggyilkolták, hogy így akadályozzák meg egy angol-arab botrány kitörését. Egy másiknak saját talk-show-ja van. A leendő király együtt él a szeretőjével... – Sinclair sorra vette a válsággal küzdő, korrupt franciákat, spanyolokat, a széteső Európai Uniót. – Oroszország? A dollármilliárdok ellenére, amit beléjük pumpáltunk, újabb diktátor van hatalmon, aki felosztja Európát a németekkel. Mintha csak megint 1939-et írnánk. A kínaiak előbb-utóbb lerohanják Tajvant, és inkább előbb, mint utóbb, ha jövőre nem a megfelelő ember kerül a Fehér Házba. És nézd csak meg, mi folyik Hongkongban! A város élén a kínai maffia és korrupt pekingi politikusok állnak, egymással karöltve. A kereslet és kínálat törvénye azt diktálja, hogy Kína még nagyobb arányú gyarmatosításba fogjon. Már nem sokáig tudják ellátni a világ népességének huszonkét százalékát a világ megművelhető földterületeinek hét százalékán. És hogy mi a helyzet máshol? Keresztények kénytelenek bujkálni az iszlám fundamentalisták elől. Ezrével kopogtatnak nálunk a menekültek a volt Jugoszláviából, Algériából, Törökországból és a Közel-Keletről...

– És míg a világ többi része a pokol felé menetel, mi van itt nálunk, Isten saját országában? Chicagóban bomba robbant egy bankban, nyolcvanheten meghaltak. A US-Cola elnökének, Leonard Meredithnek, aki rokonszenves, jó ember volt, olyasvalaki, akire büszke voltam, hogy a barátom, ugyancsak bombamerénylet oltotta ki az életét, és vele testületének a felét is. Senki nem vállalta magára e szörnyű tettek elkövetését, és ami még fontosabb, senkit nem tartóztattak le.

– Több mint félmillió embert tartunk bebörtönözve, és a többiek a saját jól őrzött erődítményeikben élnek. Szerte az országban terjed az intolerancia, ami már az étert is beszennyezi. Vannak fehér náci lemezlovasaink, akik a feketéket mutánsoknak és vad ősembereknek nevezik, meg önjelölt fekete rasszista vezetőink, mint például Farrakhan, akik gyűlölik a zsidókat és rajonganak Hitlerért. Ezek azok az emberek, akik arra a talán már a gyerekeim életében bekövetkező pillanatra készítik fel Amerikát, amikor a fehérek kisebbséggé válnak majd ebben az országban. Undorító!

Sinclair öklét a tenyerébe csapta. – És ki van a Fehér Házban? A megvesztegethetőség megtestesülése! Egy senki! – Felállt, és az asztalkához lépett, hogy teletöltse a poharát; ezzel lélegzetvételnyi szünetet adott Collinsnak, hogy kicsit megeméssze a hallottakat, és felelhessen.

– Na, és miből gondolod, hogy bennem megvan az az erkölcsi vezetőképesség, amire ennek az országnak szüksége van?

– Pat, nem állítom, hogy mindent tudok rólad, de minden elképzelhető módon leinformáltalak. A te múltadban nincsen takargatnivaló. Nincs füvezés Oxfordban. Nem fűznek szálak a maffiához, az alvilághoz. Nem dolgoznak a konyhádon illegális bevándorlók. Nincsenek kellemdús fiatal nőcskék hétvégi hajóutakon. Még alkoholt se ittál soha, egyetlen kivételt leszámítva: két üveg sör a bostoni gimnázium biciklitárolója mögött, Tom O'Rileyval, ha jók az értesüléseim.

Collins egészen meghökkent. – Ezek után azon se lepődnék meg, ha a következő percben előállnál az első barátnőm nevével.

– Magas, sötét hajú, gyönyörű lány. És nagyon félénk. Kathleen Jacobsnak hívták. 1960 őszi félévének első hetében minden este hazakísérted. Világoskék szeme volt...

Collins egyik kezét felemelve félbeszakította. – Jól van, elég! De miért mentél ilyen messzire?

– Mert ha indulsz az elnökválasztáson, az ellenfeleid is elmehetnek ilyen messzire. Biztosan akartam tudni, hogy nincs semmi a múltadban, ami a jövődet károsan befolyásolhatja.

– Felteszem, azért vagy most itt, mert nem találtál semmi terhelőt.

– Elmondom én, tisztelendőm, hogy mit találtam. Amerika következő elnökét.

A lelkész úgy nézett rá, mint egy bokszoló, aki a fejére mért jókora ütés után próbál magához térni. – Hogy lehetsz benne ennyire biztos, hogy nincs semmi a múltamban, ami ne kísérthetne majd?

– Tisztelendőm, kész vagyok megosztani veled mindazt, ami azokban az aktákban áll. Iskolai eredmények, katonai okmányok, minden.

Arcán zavarodott kifejezéssel most Collins is az asztalkához lépett újratölteni a poharát.

Sinclair újból egy hétköznapi apróságból merített erőt. Collins egészségügyi dossziéjában ez állt: „Stressz hatására hajlamos túl sok koffeint fogyasztani.”

– Andrew, félretéve most minden egyéb megfontolást, amiből azért van egy pár, rengeteg pénzbe kerül indulni az elnökválasztáson.

– Vagy nyolcvanmillió dollárba.

– És azt akarod mondani, hogy én teremtsek elő annyit?

– Egyáltalán nem, Pat! Azt akarom mondani, hogy én teremtem elő neked ezt az összeget.

– Hogyan? Saját magad, egyedül?

– Természetesen nem. Az a négy ember, akikkel beszéltem erről a találkozóról, segítenek majd, és együtt legalább százötvenmillió dollárt tudunk előteremteni, aminek egészét a választási kampányra költhetjük, ha szükséges. Ez az ígéretem. Isten legyen a tanúm.

Collins megfordult, és kibámult a gyepre, a narancsligetre, a dimbes-dombos hektárokra, majd a kilátó pereméhez ment, és az öböl hullámzó vizét nézte. – „És az ördög felvitte őt a magas hegyekbe, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a világ királyságait. És az ördög azt mondta neki, mindezt a hatalmat tenéked adom, és a vele járó dicsőséget; mert enyém az, és én azt odaadom bárkinek. És ha imádsz engem, mindez a tiéd lészen. És Jézus megfelelt és ezt mondta neki: Távozz tőlem Sátán-, mert meg vagyon írva, az Urat, a te Istenedet kell imádnod, és csak őt kell szolgálnod.”

Sinclair ott termett mellette. – De én nem azt kérem tőled, hogy tagadd meg Istent az ördög kedvéért. Arra kérlek, hogy Isten kedvéért mondj nemet az ördögnek. Soha nem volt még nagyobb szüksége Amerikának egy olyan elnökre, aki harcot indítana a gonosz ellen. Ezek miatt a terrorista akciók miatt, a bankrobbantás, a Cola-1 elpusztítása miatt eluralkodott a félelem ebben az országban. Az emberek visszatérnek a templomokba. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, éppen azért juthatsz be most a Fehér Házba, mert annyira fenyeget bennünket a belső ellenség. Patrick, meg vagyok győződve arról, hogy elérkezett a te időd.

Collins fel-alá járkált. – Igazad van, hogy az ördögről beszélsz, Andrew, de manapság ez már nem divat. A lelkészek helyébe pszichiáterek léptek, a modern szakkifejezéseikkel. Ma például már azt halljuk, hogy a kábítószer terjesztői nem gonoszok, csupán pszichopaták.

Sinclair nagy elszántságában megragadta Collins karját. – Az ország jövője szempontjából életbevágóan fontos, hogy amint megválasztanak, totális háborút indíts a kábítószerek ellen! Meg kell állítani a marihuána, a kokain, a heroin, az amfetaminok és a többi szemét Amerikába áramlását! Elérkezett az ideje a harmadik világháborúnak! Az ellenséget egyértelműen azonosítottuk. Nem az a vágyam, hogy egyetlen probléma köré szervezd a kampányodat, de ha van olyan probléma, amivel a következő elnöknek feltétlenül foglalkoznia kell, hát ez az. Égető a szükség, hogy megfékezzük az Amerika lelkét beszennyező kábítószer-áradatot!

8. fejezet

Hamisítatlan

Százötvenmillió dollár a kezemben, Johnny! Ezt mondta az az ember. Nem lenne szükség jótékonysági vacsorákra. Nem kéne mindennap két-három órán át a telefonon ülni, és üldözni a nagykutyákat. Nem kéne a kormánynál kérincsélni. Ezt mondta az a férfi.

Sinclair már elment, de előbb határozottan megkérte valamire Collinst. – Ebben a stádiumban, Pat, amíg el nem kötelezed magad, szeretnélek megkérni, hogy erről az indítványról legfeljebb csak a feleségeddel és John Reillyvel beszélj. Ha illetéktelenek bármit kiszagolnak, az az egész tervre nézve rendkívül káros, sőt végzetes lehet.

Collins elfogadta ezt a megkötést, ezzel biztosítva, hogy az életben hagyásáról szóló Victor Rodriguez-féle egyezség nem lép életbe. Visszatért a kilátóba, és ott is maradt pár percre, gondolataiba merülve. Majd elindult Reilly felkutatására, akivel aztán letelepedtek a teraszon.

– Na, és elindulsz a választáson, Pat? – Reilly feszülten figyelte, és előrehajolt a tolókocsijában.

– Korai még ezt kérdezned, Johnny. Térjünk vissza rá akkor, amikor mi ketten befejeztük a beszélgetést, akkor, ha majd Teresával is megtárgyaltam a dolgot. Kennedy dallasi merénylete óta minden jelölt felesége ragaszkodik a vétójoghoz.

– Pedig nagyon csábító a dolog, Pat. Nagyon csábító. Gondolj csak bele, milyen jó eredményt ért el Perot független jelöltként még '92-ben. A felmérések szerint harminc százalék felett járt azon a nyáron, amikor visszalépett. De Sinclair honnan tervezi előteremteni ezt a százötvenmilliót? Mennyi időbe kerül majd ez? És ki van benne?

Collins kezét feltartva próbálta visszafogni barátját. – Nyugi, John! Ebben a fázisban Sinclair még nem akarja felfedni az összes kártyáját. Addig mindenesetre nem, amíg nem döntök. Mindössze annyit tudok, hogy Paul McCall, Rupert Turner, Rick Forrest, Edgar Lee Stratford és Sinclair mind letett az asztalra egymilliót fejenként. Ha igent mondok, enyém az az ötmillió. Ajándék gyanánt. Aztán annak érdekében, hogy tényleg tiszta ügy legyen, belenézhetnél a terveikbe, és ha jóváhagyod azokat, befektetnék azt az ötmilliót az én nevemben.

– Hé, Pat! Én Missouriban nőttem fel, ahol az emberek azt mondják: hiszem, ha látom. Ha a szülőkarámban egy gazda elad egy tehenet, a vevő azzal kezdi, hogy megszámolja, hány lába van a jószágnak. Ha független jelöltként akarsz indulni, legkorábban jövő év közepén be kéne jelentened. Ezzel pontosan egy évük lesz arra, hogy az ötmillióból százötvenet csináljanak. Ez felérne azzal a csodával, amit Jézus tett a kenyérrel meg a hallal...

Collins elmosolyodott. – John, nézd csak meg, milyen kaliberű emberekkel állunk szemben. McCall és a többiek. Mind rajta vannak a Fortune listáján, amin az ötszáz leggazdagabb ember szerepel. Az ATZ Oil elnöke. A Multimedia feje. A Forrest Computers vezére. Annak pedig, hogy mi az a rengeteg minden, aminek Stratford a feje, csak ő és a könyvelője a megmondhatója. Ha van valaki, aki elő tud teremteni ennyi pénzt, hát ők azok. Nem tudom még, hogy szeretnék-e indulni, de azt tudom, hogy ha komoly pénz áll mögöttem, az esélyeim óriásiak!

– Pat, van azért itt egy jelentős probléma, amivel szembe kell néznünk, és ami minden másnál fontosabb.

– Tudom. De Sinclair határozottan állította, hogy minden elképzelhető módon leinformált.

– És?

– Semmi.

– Kérd meg, hogy mutassa meg neked azokat az aktákat!

– Már felajánlotta.

– Nagyszerű. Akkor használd ki a lehetőséget. Nehezemre esik elhinni, hogy a problémára vonatkozóan semmi nincs azokban az aktákban.

– Nekem is.

Sinclair Cadillacjével beállt a motel parkolójába, majd kis bőröndjével és aktatáskájával a recepcióhoz ment.

– Jó napot, uram! Isten hozta a Miami Airways moteljében!

Sinclair letette a poggyászát. – A nevem Richard Whiteacre. Szobát foglaltam önöknél.

A recepciós végigfutott a lefoglalt szobák listáján. – Ó igen, már látom. Egy éjszakára. Esetleg rá tudnám beszélni, hogy két éjjel maradjon, uram?

Sinclair kemény tekintettel meredt a recepciósra. – Hogy érti ezt?

– Ha két éjszakára marad, három százalék kedvezményt tudunk adni, ha pedig kilenc napot szándékozna eltölteni a légitársaság moteljében, a kedvezmény tizenkét százalékig megy fel.

Sinclair szinte beleborzongott a gondolatba. – Vannak olyanok, akik képesek egy reptéri motelben kilenc napot eltölteni?

– De még mennyire, hogy vannak, uram!

– Te jó ég. És ők milyen csatlakozásra várnak? A Holdra készülnek talán?

– Nem, uram. Ők a nyaralásuk alkalmával itt szállnak meg. – Sinclair erre elképedten hőkölt hátra. Más világba került.

A recepciós egy darabig a fiókban kotorászott, majd törülközőt, darab szappant és poharat tett a pultra. Sinclair érdeklődve nézett a tárgyakra. – így nem kell szobalányt alkalmaznunk – magyarázkodott a recepciós. – Ha esetleg mégis meggondolná magát, és maradna két éjszakára, kicseréljük önnek a törülközőt, és adunk új szappant is. Távozáskor, kérem, hozza vissza ezeket. Hogyan óhajt fizetni? Hitelkártyát elfogadunk.

– Készpénzben.

– Negyvenkét dollárt kérnék.

– És szeretném néhány ruhámat kivasaltatni. Remélem, megoldható.

A recepciós bizonytalanul nézett rá. – Általában, sajnos, erre nem vagyunk felkészülve.

Sinclair a pulton át az orra elé tolt egy ötvendollárost, és sokatmondó kézmozdulatot tett.

– De önnek biztosan el tudom intézni, uram.

– Remek! – Sinclair elővette a szóban forgó ruhadarabokat a bőröndjéből. – Ne felejtsenek élt is belevasalni.

– Az ingbe, uram?

– Nem, az alsóba.

Most a recepciós vetett rá furcsa pillantást.

Sinclair megragadta a törülközőjét, a szappant és a poharat, felkapta a bőröndjét és a táskáját, majd elindult a szobája felé, mely a recepciós szerint: „kellemes, csendes, egyágyas, távol van a medencétől, de szomszédos az étkezővel”. Kicsi szoba volt. Sinclair elképzelte, milyen lenne kilenc napot eltölteni benne, és újabb borzongáshullám futott végig rajta. Zuhanyozás közben Patrick Collinsszal való találkozásán elmélkedett. Az igehirdető szinte itta a szavait, és Sinclair biztos volt benne, hogy a csaliszöveg hatásos volt. Collins részleteket akart hallani arról, hogyan győzte meg a négy embert, hogy részt vegyenek a projektben, és nyilvánvalóan tetszett neki, amit hallott.

– Emlékeztettem őket arra, hogy téged még nem rontott meg Washington. Nem ott laksz. Nem manipuláltad a rendszert. Mindannyian tudjuk, hogy Patrick Collins az, akiért ez az ország kiált. Azt mondtam nekik, hogy egy olyan kaliberű ember, mint te, kulcsfontosságú országunk jövője szempontjából.

Collins csillogó szemmel hallgatta, amikor Sinclair elmesélte, hogyan mutatta be a négy embernek a tervét, melynek modelljéül az a nem hivatalos baráti tanácsadó kör szolgált, amely előteremtette a pénzt Reagan számára, és meggyőzte őt, hogy induljon Kalifornia állam kormányzói posztjáért. – Reagan kormányzóként eltöltött második ciklusa remek példája volt annak, hogyan dolgozik a pénz, ha azt az ember szavazófülkékbe fekteti. Jesse Unruh volt az a demokrata, akivel Reagan versengett. Ő negyvenkét centet költött egy szavazatra, Reagan ennek több mint a kétszeresét, kilencvennyolc centet fektetett be egy-egy szavazatba. És ő nyert. Nos, ha Reagan ezt meg tudta tenni egy szűk baráti kör segítségével, elképzelhető, mire lenne képes Patrick Collins egy olyan vállalati tanácsadó gárdával, amelyet Amerika üzleti elitje alkot... – Kétség sem férhetett hozzá, hogy felkeltette Collins érdeklődését.

Collins és Reilly kapcsolata kétségtelenül különleges, gondolta Sinclair. A lelkész soha nem hozott fontos döntést anélkül, hogy meg ne vitatta volna azt Reillyvel. Mesteri húzás volt a részéről, amikor azt mondta Collinsnak, hogy szeretné, ha Reilly is elkötelezné magát a terv mellett, de ezzel egyúttal nagy kockázatot is vállalt. Reillynek megvoltak a saját elképzelései a dolgokról, és soha nem volt Collins csacsenerje. Sinclair eltűnődött, vajon nem követett-e el taktikai hibát azzal, hogy nem próbálta meggyőzni egyszerre mindkettőjüket. Mindegy, most már késő.

Patrick Collins jellegzetes bostoni akcentusával egy hűtőtáskából beszélt. Ketten hallgatták, teljesen elmerülten.

Collins korábban felhívta Adam Frasert, miközben az a vendégházban azzal volt elfoglalva, hogy a lelkésznek szánt aznap délutáni kérdéseit csiszolgatta.

– Adam, sajnálom, de közbejött valami, ami most nagyon leköt, sőt attól tartok, egy darabig nem is lesz mellette időm másra. Felvehetnénk a második részt valamikor máskor?

Adam készségesen biztosította Collinst, hogy nincs semmi gond, majd tovább dolgozott a szövegkönyvön. Jó néhány órával később halk kopogtatást hallott az ablakán. Odakint Barry állt, szája elé tartott ujjal, és intett neki, hogy menjen ki hozzá. – Gyere velem egy kis kocsikázásra! – Barry körülnézett a birtokon. – Ne kérdezd, miért, csak gyere! – A távolba nézett. – Öt perc múlva találkozzunk a bérelt kocsinál! Szólok Leonnak, ő majd megmondja Susannának, hogy egy kicsit elmentünk.

Barry csak akkor látszott megkönnyebbülni, amikor kiértek az Edgewater szálloda melletti tengerpartra, és miután vagy másfél kilométert sétáltak, leültek a part menti támfalra. – Miután befejeztük ma reggel a vietnami anyag forgatását, arra gondoltam, készíthetnénk egy csak hangfelvételt is, kép nélkül. A Collins-birtokon madárdal és mindenféle háttérzaj hallható, és ez végigkíséri az interjút. Szóval úgy éreztem, nem árt, ha felveszünk még ebből valamennyit, mert szükség lehet rá aláfestésként.

Adam bólintott. Barry ezt mindig így csinálta.

– Betettem egy szalagot, amikor reggel végeztünk, de te elfelejtettél szólni, hogy Collins lemondta a délutáni interjút. Épp most hoztam vissza.

Barry levette a fedelet a hűtőtáskáról, amelyben két sör és egy magnetofon volt. Átnyújtotta az egyik sört Adamnek, majd kinyitotta a magáét. – Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha senki nem látja, hogy egy magnóval távozom a Collins-birtokról. – Benyomta a felvétel gombját. Ültek a napsütötte támfalon, és meghallgatták, amint Collins megbeszéli Reillyvel Sinclair ajánlatát.

Adam megállította a kazettát, és megkérdezte: – Mielőtt elkezdtük a ma reggeli felvételt, letapogattad a teraszt azzal a detektorral, amit Miamiban szereztél?

– Igen. Tiszta volt.

– Ezek szerint ez az egyetlen felvétel erről a beszélgetésről?

– Úgy van. Ha bárki odament volna, hogy poloskát telepítsen, azt hallanánk ezen a felvételen.

– No, akkor hallgassuk tovább!

Beszélhetnék, kérem, Mr. Whiteacre-rel?

– Én vagyok az.

– Melyik Mr. Whiteacre-hez van szerencsém?

– Richard Whiteacre vagyok.

– Bueno.

Rodriguez hangja olyan tisztán szólt, mintha ott lenne a szobában, noha amaz odakint sétálgatott a sevillai farmján, és ezt Sinclair is jól tudta. Collinsszal folytatott kétórás megbeszélését két mondatba sűrítette.

– Eddig minden jól megy. De maximális elővigyázatosságot kell tanúsítanunk, amíg a célszemély magáévá nem teszi az elképzelést.

– Természetesen, Richard! A szerződések pedig a helyükön maradnak az üzlet lezárásáig.

– Szeretném újra aktiválni az R és D helyszíneket. A hármast és az ötöst újra fel kell keresnünk.

– Rendben, Richard. Szólok majd, hogy lépjenek kapcsolatba Robertóval. Viszlát, jó munka volt!

Sinclair letette. Az angol számítógépes hacker jó választásnak bizonyult. Az órájára pillantott, és lebonyolított még egy telefonhívást – azt, amelyet utazás közben soha nem mulasztott el. Amikor a vonal másik végén felvették, előhúzott egy könyvet a bőröndjéből, és felolvasott belőle egy mesét a gyermekeinek. Tegnap fejezte be a gyerekek kedvencét, a Szélfútta fűzfákat. Ma új könyvet kezdett el velük, Az oroszlán, a boszorkány meg a szekrény címűt.

Adam és Barry meg se mozdult, jóllehet, a kazetta már megosztotta velük minden titkát.

Adam gondolatai sebesen száguldoztak. – Ez itt aranyat ér – mondta a tengert bámuló Barrynek. – Ha Collins belemegy, hogy induljon a választáson, abból szenzáció lesz. De még ha nem is állna rá, ez itt akkor is ragyogó anyag! Az a jelentős probléma, amit a végén tárgyaltak meg, Barry, hát ez az, amit kerestem! Minden vétkesnek kell, hogy legyen jövője, hiszen bizonyosság, hogy minden szentnek van múltja. Ez...

Barry hirtelen megdermedt. – Elég, Adam! Ne, ne fordulj meg! – Elgondolkozva vakarta meg az állát. – Eléggé megrázott a dolog. A jó vagy a rossz hírt szeretnéd először hallani?

– Kétlem, hogy tudnál olyan jó hírt mondani, ami ezt a mait felülmúlná...

– Az a jó hír, hogy nem puska szegeződik ránk. A rossz hír az, hogy egy mikrofon viszont igen. A dűne végénél parkoló piros Buick vezetőülésének ablakából kandikál ki.

Adam beszéd közben végig a tengert nézte. – Aha. Akkor azt javaslom, induljunk el a szálloda felé, menjünk vissza a vendégházakhoz, séta közben pedig elmesélem, mi történt, amikor Sharon Stone-nal jártam.

Barry visszatette a hűtőtáska fedelét, vállára vette a szíját és felállt.

– Hallottam, hogy Sharon remekül főz.

Adam elvigyorodott. – Mesélek róla, jó?

A Collins-birtok megfigyelésével megbízott miami rendőrtől érkezett kódolt fax kézhezvétele után Victor Rodriguez személyesen továbbította a jelentés egy másolatát egy kódolt üzenet kíséretében. A papírok Sinclair lezárt fiókjában vártak, amikor az másnap megérkezett a Világkereskedelmi Központban lévő főhadiszállására. Rodriguez kísérő üzenete így szólt: „Tegyünk lépéseket a filmes stábbal kapcsolatban?”

Sinclair félretette az üzenetet, és elolvasta a miami rendőr beszámolóját. A filmes stáb tudta, hogy lehallgatják őket – a megfigyelőcsapat épp eleget hallott Adam és Barry beszélgetéséből, hogy ezt megállapíthassa. Sinclair szemszögéből ennél sokkal fenyegetőbb volt az a tény, hogy Collinst tudtán kívül lehallgatták, miközben megtárgyalta az ő javaslatát John Reillyvel. Az emberei nem tudtak eléggé a közelükbe kerülni ahhoz, hogy a teljes beszélgetést nyomon követhessék, de az elkapott mondatfoszlányok, amiket hallottak, megerősítették egy magnófelvétel létezését.

Sinclair felállt, az íróasztala mögött lévő hatalmas ablakhoz lépett, és kibámult a Hudson folyóra. Ha megölik egy filmes stáb négy tagját, amint azok épp egy Patrick Collinsról szóló dokumentumfilm készítésének kellős közepén tartanak, azzal bizonyos problémákat teremtenek: a filmesek Collins vendégei voltak, Fraser pedig legalábbis nemcsak Reillynek, de magának Collinsnak is barátja volt. Ha jóváhagyná a négy halálos ítéletet, azzal ösztönzést adna minden szaglászó riporternek, hogy alapos szimatolásba kezdjenek, és mindezt azelőtt, hogy Collins elkötelezte volna magát az elnökjelöltség mellett.

Sinclair megpróbálta Adam Fraser helyébe képzelni magát. Mit tenne az információval, amely csak úgy az ölébe hullt? Ha Sinclair erre rá tud jönni, magától megszületik az ítélet Fraser és csapatának életben maradásáról vagy haláláról.

Úgy nézett ki, mint azok a nagy, saját áramforrású iránymikrofonok. Egy kilométeren belül nagyjából hatvan decibelre képesek.

– Te vagy a hangszakértő, Barry – hagyta rá Leon –, de ha ez a mikrofon tényleg egyenesen kazettára veszi a hangokat, hát nem lesz épp tökéletes a minősége.

– Először is – kezdte Adam mindent meg kell tudnunk erről az Andrew Sinclairről és a négy barátjáról. Susanna, ülj rá a telefonra, és vedd fel a kapcsolatot a washingtoni és New York-i ismerőseiddel. Én is megadok neked néhány nevet. Hozzunk össze egy valamirevaló anyagot erről a fickóról!

– Na, és lehallgatott vagy tiszta telefonra üljek rá? – kérdezte Susanna.

– Tisztára. Ne könnyítsük meg ennek a gazembernek a dolgát. Ő lesz az, aki lehallgat bennünket. Most már legalább tudjuk, miért: így próbálja védeni az ígéretes befektetését.

– Láttam őt ma reggel, amikor végeztünk a filmezéssel. Pat Collins kilátója felé tartott.

Adam megfordult a vezetőülésen, hogy operatőrére nézzen.

– Átlagos magasságú, százhetven-száznyolcvan centi körül lehet. Barna haja van, néhány szökés tinccsel. Ötvenes évei elején járhat, de fiatalos a megjelenése. Nagyon ügyel az öltözködésére.

Fifth Avenue. Olasz cipő. Jegygyűrű. Napbarnított. Sovány, vagyis nem sovány, inkább vékony, inas, nincs rajta fölösleg. Kisportolt.

– Milyen kár, hogy nem tudtad jól megnézni – jegyezte meg Barry fapofával.

– Olasz cipő ide vagy oda, mindent tudni akarok róla! – mondta Adam. – Szerezz meg minden adatot vele kapcsolatban, amit csak lehet, Susanna, és én majd megmutatom egy ismerősömnek.

– Persze, de mit kezdesz azzal az információval, amit már tudunk? Mi lesz a kazettával? És a poloskákkal?

Sinclair még mindig az ablakon bámult kifelé. Ez volt a legjobb része annak az elmúlt huszonnégy órának, amióta Fraser megismerte Collinsnak a Fehér Házba való bejuttatásával kapcsolatos terveiket. Azóta sem került a hírekbe a dolog. Sinclair arra jutott, hogy Fraser minden bizonnyal úgy határozott: vár, amíg Collins dönt az ügyben. És semmi kétség nem lehet afelől, hogy a hangfelvétel mostanra már jó messze jár Collins floridai birtokától. Valószínűleg útban van London felé. Arra összpontosíts, amin tudsz változtatni, figyelmeztette magát Sinclair. Amin nem tudsz, azt hagyd figyelmen kívül.

Roberto és csapata már megvizsgálta a területet nappal. A Berkeley, Egyetem területe és környéke nem jelentett problémát egy olyan tapasztalt embernek, mint amilyen az olasz volt. 1976. január 20-án Jasszer Arafat emberei Robertót és csapatát meghívták Bejrútba. Távozásukkor a British Bank közel-keleti fináléját megszabadították több mint százmillió dollárjától, Roberto és csapata pedig a „Minden idők legnagyobb bankrablása” címszó alatt bekerült a Guinness rekordok könyvébe. A Buick megállt. A csapat felkapta felszerelését, és Olaszország koronázatlan betörőkirálya szinte bocsánatkérően vezette be embereit egy jókora garázsba.

– Hadd töltsem újra a poharad, Andrew!

Pontosan egy hét telt el azóta, hogy Collins és Sinclair a kilátóban beszéltek Floridában. Egy hét, mely alatt Collins mind Teresával, mind John Reillyval komoly beszélgetéseket folytatott. Most mindannyian – Teresát is beleértve – Collins brookline-i nappalijában ültek Bostonban, egy nagy becsben tartott, eredeti 18. századi kandalló mellett.

Amikor a kávé felszolgálása után visszavonult a személyzet és Collins beszélni kezdett, Sinclairnek felgyorsult a szívverése. – Természetesen rendkívül vonzó belegondolni, hogy az ember egy vallási újjáéledés élére állhat, vagy hogy új szövetséget köthet az egész nemzettel, de megkérdeztem magamtól: „Tényleg ez az, amit az emberek akarnak?”. Nem kétlem, hogy ez az, amire szükségük van. De a két dolog nem egészen ugyanaz.

Sinclair Teresa Collinsra pillantott. Gondolta, az ő viselkedése talán elárulhat valamit arról, hogy miként döntött Collins, de a nő csak ült ölbe tett kézzel, és a férjét nézte.

– Bevallom neked, Andrew, hogy mindabban, amit a múlt héten mondtál nekem, két dolog volt, ami igazán megindította a fantáziámat. Először is az, amit a kábítószerekről hallottam tőled, és az, ahogy ezek elpusztítják társadalmunkat. Hogy hogyan ragad el tőlünk a drogfüggőségük egy teljes nemzedéket. Mindaz, amit a társadalmunknak adhattak volna, örökre elveszett. Egy dolog az, amikor egy ország háborús időkben, idegen frontokon veszíti el fiatal nemzedékét, de mi most ugyanezeket a veszteségeket szenvedjük el itthon, Amerikában, békeidőben. Teljességgel igazad volt, amikor azt mondtad, hogy itt az ideje a harmadik világháborúnak. A kábítószer-kereskedelem maga az ördög. – Collins tenyerével az asztalra csapott. – Meg kell állítani ezt a veszedelmet! Mi más ez, ha nem az ördög műve! A másik dolog pedig az, amit a chicagói bankrobbantásról és a Leonard Meredithet szállító repülőgép elpusztításáról mondtál. Az ilyenfajta terrorizmus erőteljes válaszlépést kíván, mégpedig egy igazi, rátermett vezetőtől. Mélyen megindítottak a Leonarddal kapcsolatos megjegyzéseid. Ő a mi barátunk is volt, Andrew.

– Aztán itt vannak azok az akták, amelyeket voltál kedves a rendelkezésemre bocsátani a legutóbbi találkozásunk óta. Köszönöm ezúton is. Nem mindenkinek nyílik lehetősége arra, hogy megnézze, mit tud róla a CIA, az FBI és a többi szerv. De honnan tudhatnám, hogy az összes információt megadták-e neked, amit összegyűjtöttek rólam?

Sinclair már várta ezt a kérdést. Elővett egy sima borítékot, és átnyújtotta Collinsnak. – Ebben találsz néhány kísérőlevelet. Egyet-egyet minden hírszerző ügynökség vezetőjétől. Ebben közlik az aktáid tartalmát egy rövid leírással egyetemben. A levelek utolsó bekezdése az, amire te kíváncsi vagy. Ezek az akták hamisítatlanok.

Az igehirdető átfutotta a leveleket, majd átadta őket a feleségének. Az aggodalom utolsó jele is eltűnt a nő arcáról, miközben az egyik levél utolsó bekezdését olvasta. „Ezúton erősítem meg, hogy hírszerző ügynökségünk nem rendelkezik semmiféle további anyaggal Mr. Patrick Collinsra vonatkozóan.”

Teresa Sinclairre nézett. – Ön nem elveszett ember, Mr. Sinclair! – mondta, majd váltott egy pillantást a férjével. Ha ezzel át adott is neki valamilyen néma üzenetet, hát az elkerülte Sinclair figyelmét.

Úgy tűnt, a lelkész szólni akar, de aztán mégis csöndben maradt. Hirtelen imára kulcsolta a kezét. – Ó, Atyám, az elmúlt napokban sokszor kértelek erre, és most újra kérlek. Vezess engem! Vezesd a szívem! Vezesd az értelmem! Vezess, hogy ezúttal is azt tehessem érted, amit tőlem látni akarsz!

Lehajtott fejjel, csukott szemmel, mozdulatlanul ült. Végül, Andrew Sinclair számára egy örökkévalóság után, Collins végre megszólalt. – Ha valóban elő tudod teremteni a kellő összeget, ami ahhoz kell, hogy induljak az elnökválasztáson, úgy, hogy egyetlen dollárnyi teher sem hárul az amerikai népre, és ha te és a barátaid mindezt oly módon teszitek, amely számot tarthat John Reilly jóváhagyására, hát akkor a te embered vagyok. Ha elindul a kampány, fogok hibákat elkövetni, és ezekért a hibákért előre is bocsánatodat kérem, de csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit.

Jóval azután, hogy Teresa visszavonult, ők még mindig beszélgettek. Már csak egy év volt hátra addig, míg Collinsnak be kell jelentenie, hogy jelöltetni akarja magát az elnöki posztra.

Végül Sinclair olyan témával hozakodott elő, amitől a prédikátor mélységesen megrémült. – Miután látogatást tettem az otthonodban, elbeszélgettél John Reillyvel a teraszon.

– Valóban így történt. A javaslatodat vitattuk meg... De honnan tudsz te erről?

– Azt a beszélgetést felvették. Teljesen véletlenül történt, ebben biztos vagyok. Fraser csapata bekapcsolva hagyta az egyik hangrögzítőt.

Collins keményen küzdött, hogy ne adja jelét rémületének, amely most hirtelen rátört. Végül tétova léptekkel odabotorkált a kávézóasztalkához.

Másnap Collins visszarepült Floridába Hittérítő-1 nevű magánrepülőjén, hogy részt vegyen Adam Fraser dokumentumfilmjének egy újabb forgatásán. A felvétel kezdete előtt behívta a filmest a dolgozószobájába. – Adam, tudomásomra jutott, hogy véletlenül megtudtad, mi okból keresett fel engem nagyjából egy hete egy Andrew Sinclair nevű férfi.

Adam döbbenten nézett. – Öö... háát... igen.

– Még mindig megvan az a kazetta?

– Igen, Pat, megvan.

Collins úgy fordult a székében, hogy egyenesen Adamre nézzen. – Milyen terveitek voltak vele? – kérdezte hanyagul.

Adam habozott. – Nem tudom biztosan. Ha az indulás mellett döntesz, azt hiszem, az a rész, ahol John Reillyvel az unió helyzetét beszélitek meg, remek ellenpontja lehet azoknak a képeknek, amit a jómódú Amerikáról készülök felvenni.

Collins továbbra is könnyed hangon beszélt. – Remek ötlet! Kaphatnék egy másolatot?

– Természetesen, Pat.

– Szeretném, ha tudnád: nagyon jó benyomást tettél rám azzal, hogy nem rohantál a hírrel rögtön a médiához.

Adam vállat vont. – Nem az én stílusom.

– Nem, tényleg nem. Hála Istennek! Adam, úgy döntöttem: indulok. Persze, bizonyos feltételek mellett.

– Például, hogy Sinclair elő tudja-e teremteni a szükséges pénzt?

Collins felnevetett. – Igen, ez az egyik. – Sinclair említésére Collinsnak eszébe jutott a férfi egyik javaslata. – Szeretném, ha készítenél még egy dokumentumfilmet azon a kettőn kívül, amelyeken most dolgozol. A címe lehetne: így lesz valakiből elnök? Kérdőjellel – tette hozzá. – Gyere velem mindenhová, vegyél részt a stratégiai megbeszéléseken, jegyezd fel a taktikai lépéseket. Láthatatlan megfigyelőként. Érdekes téma, nem gondolod?

– Fantasztikus ötlet!

– Ugyanolyan szabadon dolgozhatnál, mint ennél a két filmednél, csak egy titoktartási szerződést kellene aláírnod arra az időszakra, amíg nyilvánosságra nem hozom a dolgot.

Később, már a forgatás után, Patrick Collins visszatért a dolgozószobájába, bezárta az ajtót, és betette az Adamtől kapott kazettát egy kis hordozható magnóba. A falakról életének keretbe foglalt pillanatai néztek vissza rá: Nixon kitünteti őt és Reillyt a Fehér Ház előtti pázsiton; kart karba öltve Brezsnyevvel; Margaret Thatcher néz fel rá csodálattal; teológiai okleveleinek gyűjteménye. Bedugta a magnóba a fejhallgató csatlakozóját, hogy rajta kívül senki ne hallhassa a kazettát, majd lenyomta a gombot. Ahogy ment a kazetta, és hallgatta saját beszélgetését John Reillyvel, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Patrick Collins néma imába fogott. Amikor aztán meghallotta magát, amint a „jelentős problémáról” kezd beszélni Reillyvel, remegés fogta el, és teljesen hatalmába kerítette a rettegés. Aztán a kazetta hirtelen elnémult. Visszatekerte, majd újra elindította. Igen. Minden rendben. A hangtechnikus szalagja már jóval azelőtt a végére ért, hogy ő visszatért a teraszra Teresával. Hála Istennek az angol dilettantizmusért! Most már nemcsak magában imádkozott. A kazetta folyamatos csöndjében, amely balzsamosan simogatta a lelkét, Collins hangosan mondta: – Jó Uram, köszönöm, hogy megóvod szolgádat saját magától. Köszönöm, hogy visszaadtad lelki békémet. Köszönöm a jelet, hogy az utat, amelyen majd elindulok, te választottad számomra. Ámen.

Odaát történt, a te országodban. Londonban, az első hittérítő utam alatt. Réges-rég.

Pat Collins nem vesztegette az időt, azonnal felhívta Adam-et, hogy beszéljen vele arról a bizonyos „problémáról”. – A Park Lane-en lévő Ambassador hotelben szálltunk meg, a turném angol szervezőinek vendégeiként. Teresa Bostonban maradt, a gyerekekre vigyázott. Túl kicsik voltak még egy ilyen nagy utazáshoz. Ha Teresa ott lett volna Londonban, nem is lett volna semmi baj. Egy éjszakába nyúló nagy összejövetelről tértem vissza a Wembley stadionból. Elköszöntem Johntól és a többiektől, majd a lakosztályomba mentem. Teljesen ki voltam merülve. Még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy egyek valamit, így aztán úgy döntöttem, hogy előbb felfrissítem magam a zuhany alatt, aztán hívom a szobaszervizt. Nem tudom, hogyan juthatott be, de amikor kiléptem a zuhany alól, és visszaindultam a hálószobába, az ágyamon egy meztelen nő feküdt. Fel akartam hívni a recepciót, de még mielőtt elértem volna a telefont, néhány fickó termett a szobában, és vakus gépeikkel vad fényképezésbe kezdtek. Mindez nagyon gyorsan történt. A nő átfont a karjaival, és orális szexben akart részesíteni. Én egyszerre próbáltam őt lerángatni magamról és a fotósokra vetni magamat. De pár pillanattal később már el is tűntek.

Adam várta, hogy a prédikátor folytassa, de úgy tűnt, elkalandozott a régi emlékek közt. – Mi lehetett a céljuk, Pat? Zsarolni akartak? Vagy tönkretenni a hittérítő utadat?

– Csak annyit mondhatok, amit később a nagykövet, Scott mondott nekem. Az embereim közül egyedül Johnban bíztam meg. Kapcsolatba léptünk a nagykövetséggel a Grosvenor Square-en. A nagykövet rendezte el az egészet, én egyetlen rendőrrel sem beszéltem. Három nappal később kapták el őket. Úgy tűnik, két legyet akartak ütni egy csapásra. Először kicsikarni egy halom pénzt a szervezetemtől, aztán egy újabb csinos kis összeget szerezni a sajtótól... Soha nem láttam azokat a felvételeket. Scott nagykövet biztosított afelől, hogy a negatívokat megsemmisítették, Azóta is várom, mikor bukkannak elő azok a képek...

– Ugyan, Pat! Ennyi év után?

– Időről időre rám tör a pánik, ugyanis újra meg újra próbálkoznak ezzel a trükkel. A legutóbbi turnémon kétszer is...

– Akkor tehát ez az igazi oka, hogy soha nem maradsz kettesben egy nővel?

– Hidd el nekem, Adam! Csak nem állhatok ki ezzel a nyilvánosság elé, igaz?

Adam Susannával épp a filmszegmensek hosszát ellenőrizte, amikor kopogtattak vendégházuk ajtaján. A küszöbön Barry és Leon álldogált. Adam intett nekik, hogy jöjjenek beljebb. Mióta felfedezték, hogy poloskák vannak a házaikban és lehallgatják a telefonjaikat, egész ügyes jelbeszédet fejlesztettek ki, melyeket lefirkantott jegyzetekkel segítettek. Adam italt töltött, míg Barry és Leon két elektromos letapogatóval ellenőrizte a szobát. Darabjaira szedték a telefonokat, majd újra összerakták őket.

– Az áldóját!

– Hadd találjam ki, Barry! Eltüntették az összes poloskát?

– Igen – mondta Barry. – Hogy jöttél rá?

– Hatodik érzék. Épp be akartuk fejezni Suval a szegmensek átnézését, mielőtt egybehívom a csapatot egy kis ünneplésre.

– Ugyan mit ünneplünk, Adam? – érdeklődött Susanna.

– Ó, csak azt a ráadásfilmet, amit csinálni fogunk. Épp csak életünk legnagyobb fogását. Sinclairnek már nem kell minket, megfigyelés alatt tartania. Immár mi is részesei vagyunk a bűvös belső körnek!

Victor Rodriguez az íróasztalánál ült, amikor meghallotta, hogy zümmög a fiók. kinyitotta, majd kihúzta, és figyelte, ahogy elrejtett magánfaxolójából előbukkan egy papírlap, tele semmitmondó krikszkrakszokkal. Elővette a kódfejtő lapot, majd elolvasta Sinclair egysoros üzenetét. Elmosolyodott. „Habemus Praefectus.”

„Szóval van egy elnökünk...” – tűnődött Sinclair, aki, mint mindig, gondolatban most is kicsit elébe vágott a dolgoknak, noha ténylegesen még jelöltjük sem volt. Mindebből csak akkor válik bizonyosság, ha ő és négy barátja valóra váltja a klasszikus amerikai álmot, és az ötmillió dollárból százötvenmilliót varázsolnak. Tiszta pénznek kell lennie. Törvényesen szerzett vagyonnak.

9. fejezet

Fizetésnap

Közvetlenül azután, hogy Pat Collins eldöntötte: indul a választásokon, Andrew Sinclair nyomban fontos változásokat eszközölt annak a négy embernek az életében, akiket korábban rövid ideig bizonyos munkákra igénybe vett.

A fehér ruhás nő főszerepet kapott egy nagyszabású játékfilmben. Tommy, a csalifiú egy gyermektelen házaspárhoz került. Ők voltak életében az első felnőttek, akiktől szeretetet kapott. Röviddel ezután mindkettejüket felkereste egy fekete öltönyös férfi, akivel megállapodtak: egyiküket sem kérték fel soha arra, hogy Pat Collinsszal találkozzanak. Tommy nevelőszülei közjegyző előtt tett hivatalos nyilatkozatot írtak alá a fiú nevében, annak a képviselőház szóvivőjével való találkozóját illetően; a nyilatkozatot a fekete ruhás férfi aztán magával vitte. A detroiti rendőrség nem mutatott túl nagy érdeklődést Jack Podesta halála iránt; a férfi abban az olcsó kis szállóban vesztette életét, amely ismeretlen okból porig égett. A miami rendőrség sem mutatott nagyobb érdeklődést Chuck Talbot személye iránt, akit egy utcai rablótámadás során öltek meg. A hatóságok nem jöttek rá, hogy a két férfi rövid ideig együtt dolgozott Pat Collins legutóbbi hittérítő útján, ahol biztonsági emberek voltak.

A Corporate America négy legbefolyásosabb emberének megnyugtatása igen jó taktikai érzéket kívánt. Már önmagában annak a megbeszélésnek a tető alá hozása is nehéz feladat volt, ahol legalább két olyan embert kellett összehoznia, akik még mindig nem voltak hajlandóak felhívni Bill Gatest, mondván: annak kéne előbb telefonálnia nekik. De a megbeszélésen megvitatásra kerülő napirendi pontok sem jelentettek kisebb nehézséget.

Sinclair megvárta, amíg Edgar Lee Stratford otthonában a személyzet végre kimegy az imponáló méretű és berendezésű tárgyalóból. A házigazda minden vendége mellé legalább háromfőnyi személyzetet rendelt; Sinclairt szórakoztatta is a vendéglátási háború eme első, nyitó lépése. Az első találkozót Stratford kaliforniai otthonában egy második követi majd Paul McCall virginiai házában, egy harmadik Rick Forrest texasi farmján, egy negyedik pedig Rupert Turner Long Island-i birtokán.

– Mielőtt elkezdenéd, Andrew – mondta Stratford –, szeretném tudatni veled, mekkora örömmel tölt el annak a híre, hogy kliensünk beleegyezett az indulásba.

A többiek egyetértően mormogtak.

– Az, hogy ilyen messzire jutottunk, teljességgel nektek négyötöknek köszönhető. Ennek a vállalkozásnak a sikere kezdetektől a ti teljes elkötelezettségeteken múlt. Hogy Collins is hasonlóan elkötelezze magát, attól függ, tudjuk-e finanszírozni a választási kampányát. Százötvenmillió dollárt ígértünk neki. Szűk egy évünk van rá, hogy teljesítsük ezt az ígéretünket. Kidolgoztam egy stratégiát, amellyel a terv kivihető. Eredményessége esetén az itt jelenlevők között további egymilliárd dollár kerülhet elosztásra.

Ez egyszer Andrew Sinclairnek nem volt szüksége arra, hogy leendő ügyfelein végigpillantson – enélkül is érezte a levegőt betöltő mohóságot. Az amerikai tőke négy császára most olyan volt, mint a kisgyerek, akinek fagylaltot ígérnek.

– Uraim! A múltban mindegyikőtök bebizonyította számomra, hogy látnoki képességekkel van megáldva. A jövőben, amikor a mi kezünkben lesz majd országunk sorsa, ugyancsak sokszor lesz szükség egyesített meglátásainkra. Az ebben rejlő lehetőség máris nyilvánvaló. Alkalmunk nyílt arra, hogy miénk legyen a biztosítótű huszonegyedik századi megfelelője.

– A Microsoft, a Sony, a Hewlett Packard, az itt jelenlévő Rick Forrest és a komputervilág összes többi vezetője arra törekszik, hogy kihasználja a lehetőséget, melyet az internet kínál. Gyakran előfordul, hogy amikor az ipar terjeszkedik, ez oldalirányban történik. Fényképarchívumokat, adatállományokat és hasonlókat vásárolnak fel. Nekünk most megvan az a ritka lehetőségünk, hogy egyenesen előrefelé terjeszkedjünk. Képzeljétek el, mennyi fekszik abban, hogy várunk arra az emberre, akinek a kezében ott a hatalom, hogy biztonságos környezetet nyújtson mindazoknak, akik el akarják érni az internetet. Képzeljétek el, hogy valaki feltalálja a „tűzfalat”, amely minden hívatlan látogatót távol tart, amely maximális biztonságot és védelmet nyújt a hackerekkel, cyber-katonákkal, cyber-terroristákkal, rivális cégekkel és rivális országokkal szemben.

Rick Forrest erős texasi akcentusával felmordult. – Van fogalmad arról, mennyit költöttek a laborjaimban R-re és D-re ezen a területen?

Sinclair csupán annyit felelt: – Az egész ipar ezt keresi.

– És azt állítod, hogy te megtaláltad? – kérdezte Stratford, összehúzott szemmel.

– Nem, Edgar, csak azt mondtam, hogy lehetőségünk nyílt a birtoklására.

Két héttel később Sinclair visszatért San Fransiscóba. Végighajtott az öböl fölött átívelő hídon, el egészen a Berkeley Egyetemig, majd a campus mellett ráfordult a Solano Avenue-ra. Mint az egyetem hajdani diákjának, számtalan emlék ébredhetett volna benne, miközben átutazott ezen a városrészen, Sinclair azonban nem volt szentimentális alkat. Annyi jutott eszébe csupán, hogy milyen jól emlékszik az utcanevekre ennyi év után is.

Kinyitotta a dupla garázs billenőajtaját. Jól ismerte a belsejét, habár még sosem járt ott. Nem lett volna benne hely a legkisebb autó leparkolására sem, hiszen minden talpalatnyi területet számítógépes felszerelések foglaltak el. Némelyiket teljesen kibelezték, de voltak tökéletesen működők is köztük. Két fiatalember pillantott fel, amikor Sinclair belépett és elindult feléjük. Paul és Bobby Carson leplezetlen kíváncsisággal meredt rá, miközben kezet ráztak vele. A szóvivő Paul lett, aki háromnegyed órával volt idősebb ikertestvérénél. El is kezdte. – Óriási megtiszteltetés a számunkra, hogy eljött hozzánk New Yorkból, Mr. Sinclair! Mit tehetünk önért?

– Arról szeretnék beszélni, mi az, amit én tudnék tenni önökért. Ellenállhatatlan ajánlatot szeretnék tenni. Először is, tudom, min dolgoznak, tudom, milyen közel járnak, és azt is, hogy milyen problémákat kell még megoldaniuk. Pénzre van szükségük. Elég sok pénzre. Talán, ha elmennének a Szilikon-völgybe, szert tehetnének egy kis pénzmagra, de vajon elég lenne-e annyi? És milyen árat kell érte fizetni? Az önök projektjének friss tőkére van szüksége. Kaphatnak talán némi készpénzt Bill Gatestől vagy Paul Allen-, től, de amit biztosan nem kapnak meg tőlük, az az idejük és az elkötelezettségük. Közel járnak, de az öböl túloldalán van egy fickó, aki egyedül dolgozik, és már egy kicsivel önöknél is közelebb jár a célhoz. Egy olyan cég pénzeli, amelyik nem tartja őt túl nagyra. Amikor megtudják, mennyire került közel annak a problémának a megoldásához, amelyen önök is dolgoznak, biztosra veszem, hogy önök majd jobban megbecsülik őt. Ha megvan hozzá a pénzük, elcsábíthatják őt az ellenféltől. Nos, ha meggyőznék egy olyan embert, mint Rick Forrest, hogy álljon az önök oldalára, nyilvánosság elé léphetünk, és a két Carsonból nagyon rövid idő alatt milliomos lesz. Van ötmillió dollárom. Szeretném megvenni a cégük hetven százalékát. Idehozzuk azt a másik fickót az öböl túloldaláról. Megszerezzük Morgan Grenfellt, hogy ő intézze a részvények piacra dobását. Mit szólnak mindehhez?

Victor Rodriguez élvezettel hallgatta Sinclair beszámolóját, hogyan szerezte meg a Cybersafe többségi tulajdonát. Elismerően bólogatott, miközben a verandán megjelent Rodriguez egyik férfi alkalmazottja, aki tálcán italokat hozott.

– Kérlek, ossz meg velem egy üveg Dom Perignont! Ragaszkodom hozzá!

– Örömmel! A lelkésszel eltöltött alkoholmentes megbeszéléseink után megkönnyebbülés végre olyan ember társaságában lenni, aki élvezettel szürcsölgeti a finom italokat.

Victor Rodriguez soha nem látta még Sinclairt ilyen felszabadultnak. Felkapott két pezsgőspoharat, és az egyiket átadta Sinclairnek. – A Fehér Házra!

– A Fehér Házra!

– Robertóra és a barátaira! Hasznunkra váltak?

– A lehető legkiválóbbak! Kulcsfontosságú volt a közreműködésük. Egy ideje már nézegetem a kapcsolataim listáját. Befektetési bankok, részvénytőkével foglalkozó brókerek. Tudtam, ha valaki kidolgoz egy módszert, amivel megteremthető a biztonság az interneten, annak újabb Klondike kerül a kezébe. Nyilvánvaló volt, hogy a fő játékosok közül a megoldásnak még a közelében sem jár senki. Sikerült nyolc forrást felkutatnunk. Mindannyian ismeretlen fiatalok, megfelelő anyagi támogatás nélkül, éppúgy, mint a Carson ikrek. A problémát annak kiderítése jelentette, hogy ezek közül az ismeretlenek közül ki az, aki tényleg jól halad. Mindannyian aggályosan titkolták, mennyire haladtak előre a munkájukban. Mire Roberto végzett, pontosan tudtam, kik a lehetséges befutók. Aztán egy elképesztően tehetséges, fiatal angol hackernek köszönhetően, le tudtam szűkíteni a kört három emberre. Maga az a tény, hogy mindhármuk fájljait el tudta érni, arról árulkodik, hogy azért még mindegyiküknek van dolga e téren. A helyzet megoldásaként megvettük egyikük többségi tulajdonát, ezen keresztül pedig aztán a riválisokat is, akik majd lökést adnak a Carson ikrek munkájához.

Rodriguez jelezte, hogy újratöltené Sinclair poharát, de amaz pohara szájára tette a kezét.

– Na és Rick Forrest? – kérdezte Rodriguez.

– Boldogan élt a lehetőséggel, hogy bekerülhet a vezetőségbe. Emellett megszereztük az öböl túlpartján dolgozó lángeszű srácot, és még két másik okos fickót is.

Victor belekortyolt az italába. – És akkor most mi lesz ezzel a számítógépes tűzfal-kutatással? Most jön a tesztelés?

– Már megtörtént. Megvan hozzá az összes szükséges felszerelés az igazgatósági kabinet tulajdonában lévő cégeknél – McCall's, ATZ, Turner's Network International, persze a Forrest Computers és Stratford bankja. Ezentúl, a Patrick Collins Társaságnál is beható vizsgálatokat végeztünk.

– Pompás, Andrew, igazán pompás! Ha ez a Cybersafe ilyen vizsgálatoknak van alávetve, a mögötte álló nagy nevek biztosan növelik majd a részvények értékét. Milyen stádiumban jár jelenleg a tesztelés?

Sinclair a napfény felé emelte a poharát, és a gyöngyöző italt vizsgálgatta. – Befejeztük. A Carson fiúk és a csapat többi tagjai három nappal ezelőtt végeztek. Az eredmény százszázalékos. – Rodriguezre nézett és elvigyorodott. – Ragaszkodtam ahhoz, hogy végezzük el a legfontosabb utolsó tesztet. Ez két napja történt. Anélkül, hogy a Carson testvéreknek és a kollégáiknak szóltunk volna, megbeszéltem a fiatal angollal, hogy törjön be a központi számítógépük állományába. Tizennégy óra múlva feladta, és elismerte, hogy ezúttal vereséget szenvedett. Tehetett bármit, a Cybersafe ellenállt minden kísérletnek. Ezzel zöld utat kaptunk. A gazdasági lapokhoz eljuttatott írásaink augusztus közepétől jelennek majd meg. Morgan Grenfell hálaadás napja előtt egy héttel viszi a céget a nyilvánosság elé. Aki benne van, egytől egyig hatalmas pénzeket fog besöpörni. A törvényileg meghatározott idő letelte után az ötmillió dolláros befektetés, amit Patrick Collins nevében tettünk, jóval többet ér majd kétszázmilliónál.

– Andrew, engedd meg, hogy gratuláljak! Ez fantasztikus! Gondolom, a kollégáid mindannyian benyomakodtak...

– Hát igen... – bólintott Sinclair, majd fapofával folytatta. – Stratford bankját is bevontam a részvénykibocsátásba.

Rodriguez erre kacagni kezdett. Egész teste rázkódott. Levegő után kapkodott, könnyek csorogtak végig az arcán, és Sinclair már attól tartott, hogy az igazgatótanács elnöke izgalmában szívrohamot kap. De végül Rodriguez magához tért, összeszedte ma gát, és megszólalt. – Megcsináltad hát, Andrew! Ebédeljünk, aztán nézzünk körül a terepen.

Azt lehetett volna hinni, hogy Victor Rodriguez átmenetileg félretette elővigyázatosságát Valle del Cauca-i birtokán, de Sinclair tudta, mi áll a látszólagos könnyelműség mögött. Rodriguez kisajátította a területre vezető összes utat, és ezek mindegyike napi huszonnégy órás megfigyelés alatt állt. Ezen kívül volt épp elég nehézfegyverzet a birtokon, köztük Stinger-rakéták, amelyekkel egy esetleges légitámadást is el lehetett volna hárítani.

Az úszómedence, a parabolaantennák sora és az összes többi tartozék, amely Kolumbiában jókora vagyont jelzett, az elnöki birtokkal kapcsolatos minden mással egyetemben visszafogott volt, hivalkodástól mentes. Az egyetlen szokatlan dolog egy tökéletesen felszerelt madármenhely volt, kitűnő szakemberekkel. A menhelyhez madárkórház is tartozott. Szokásához híven, Rodriguez először ezt a helyet kereste fel látogatójával. Cardona professzor túláradó szívélyességgel köszöntötte. Ő volt a világ egyik legjobb madárspecialista állatorvosa, és kétségkívül a legjobban fizetett. Rodriguez váltott vele néhány gyors, bennfentes szót, majd megmutatott Sinclairnek egy kis vörös madarat, mely tompa, élettelen szemmel meredt maga elé. – A vegyi környezetszennyezés áldozata. Lombtalanító szer mérgezte meg – magyarázta Rodriguez. – Gonosz, alattomos egy dolog ez. Mikor tapossa már el a kormányotok a vegyipart?

Továbbsétáltak, majd Rodriguez beültette Sinclairt a Land Roverébe. Végigzötyögtek a hepehupás területen, aztán kiértek az útra. Rodriguez felgyorsított, és áthajtottak a közeli Sevilla városkán.

– Ez az Oscar, a dokumentumfilmes barátja... Több információra van szükségem, hogy betájolhassam. Fraser csak nyilvános fülkékből hívja fel. – Rodriguez egy pillanatra Sinclairre nézett. – Hidd el, Andrew, ha Fraser akár egyszer is felhívja a barátját Kolumbiából vagy Venezuelából, megoldódik a probléma. Akkor le tudjuk nyomozni a fickót. El Gordo mindenre figyel. De az Államokban... Talán majd később, de most még nem.

– Ne aggódj, Victor, minden problémára kiterjed a figyelmünk, amit Fraser jelenthet számunkra.

Az autó lekanyarodott a főútról. Kétoldalt egy darabig magas cukornádültetvény kísérte őket, aztán hirtelen kiértek egy nyílt térségre. Rodriguez megállt, és az előttük elterülő mezők felé mutatott. – Lefogadom, még soha nem láttál ilyen termést!

Sinclair levette a napszemüvegét. – Ez az, aminek látszik?

Rodrigeuz nem felelt, teljes figyelmét lekötötte a cigaretta, amit épp sodort. Aztán meggyújtotta, és mélyen leszívta a füstjét. – Két hete meglátogatott valaki az egyik legfőbb miami DEA-forrásunktól. Számítottam rá. Már ideje volt, hogy hozzon nekünk egy rakat szimatzacskót az angliai forrásától.

Sinclair felemelte a kezét. – Bocsáss meg, de nem tudlak követni.

– A szimatzacskókat a Scotland Yardnál tökéletesítették. Az angol kormány használja őket, amikor azt akarják, hogy valami átjusson a vámon anélkül, hogy a keresőkutyák kiszimatolnák.

– És elhozta a zacskókat?

– Ó, persze! El! Felbecsülhetetlen értékűek ezek a zacskók az Angliába való áruszállításkor. De hozott valami mást is, ami még értékesebb. Elmondta, hogy a DEA a mi kormányunkkal karöltve azt tervezi, hogy ezt az egész területet bepermetezi. Meg akarják mérgezni a kokaültetvényeket és a máktermést. A permetezést egy héttel az illető látogatása utánra tervezték. Másnap kis repülők kezdtek fel-alá repkedni ezek fölött a mezők fölött. Az embereink azt hitték, hogy vagy rossz információt kapott a miami kapcsolatunk, vagy ami még ennél is rosszabb, egyezséget kötött a DEA-val. A repülők egyre csak rótták a köröket, de nem permetezték be a termést. Ehelyett ezernyi óvszeres dobozt dobtak le. Nézd csak, itt van egy azok közül a dobozok közül.

Rodriguez átnyújtott egyet Sinclairnek. Rövid üzenet volt rajta: – A WHO ajándéka. Használja elővigyázatosan!

– Nos – mondta Rodriguez –, az embereink megfogadták a tanácsot. Ami benntartja a spermiumot, az kívül tudja tartani a DDT-t.

A két férfi végignézett az ültetvényeken. Ameddig csak a szem ellátott, minden fiatal cserje óvszerbe volt bújtatva.

Sinclair le volt nyűgözve. – A fajtakeresztezés legjobb példája ez, amit valaha is láttam!

Rodriguez felnevetett – Nos, akkor beszéljük meg a hálaadásnapi vacsora ülésrendjét. Meghívtam Robertót és a kollégáit, de nekik nem lesz szükségük székekre.

A vacsora előtt Sinclair roppant elfoglalt volt.

Augusztus. A Wall Street Journal volt az első lap, amely nagyobb lélegzetvételű írást közölt a Carson testvérekről. A cikk szerint „tekintélyes anyagi támogatásban” részesültek annak érdekében, hogy „a számítógépes szoftverfejlesztés terén folytatott fontos kutatómunkájukkal” eljuthassanak „egy várhatóan nagy áttörést jelentő mérföldkőhöz”, amelynek „az iparban globális következményei lehetnek”. Az újság, miközben tudósította olvasóit arról, hogy az ikrek „vitathatatlanul átvették a vezetést a számítástechnikai ipar Szent Grálja után folyó hajtóvadászatban”, elfelejtette megemlíteni, hogy erre a vitathatatlan előnyükre vetélytársaik felvásárlásával tettek szert. A cikk jelezte, hogy ennek a bizonyos Szent Grálnak köze van az internethez, és emellett mesterien vegyítette az elővigyázatosságra való felhívást a nagy remények felvillantásával. Az elektronikus és nyomtatott média érdeklődése nem váratott magára. Az ikrek továbbra sem mondtak semmi konkrétumot, és elzárkóztak minden interjú elől, amivel persze csak olajat öntöttek az őket övező egyre nagyobb figyelem tüzére. Az elkövetkező két hét során mélyenszántó cikkek jelentek meg a New York Timesban, a Washington Postban és a Time-ban ilyen címekkel: Zárkózott zsenik az öböl partjáról; Készülj, Bill! Utódaid a nyomodban vannak; Két elme egy célért.

Szeptember. A Fortune magazin az egyik rovatában nyilvánosságra hozta, hogy Rick Forrest is benne van az ikrek csapatában. Annak az embernek a jelenléte a Cybersafe-ben, aki elismerten a számítógépes szakma egyik legagyafúrtabb elméje, a végtelenségig felcsigázta a pénzvilág érdeklődését. Egy sejtelmes sajtóközleményben Forrest célzott a részvények kibocsátására.

Október. Morgan Grenfell bejelentette, hogy ők intézik majd a Cybersafe részvényeinek piacra dobását. Ezt a lapokban gondosan elhelyezett „kiszivárogtató” közlemények követték, amelyek szerint a vállalati részvényjegyzési igény a tényleges hozzáférhetőséget máris 15:1 arányban meghaladja. Október 14-én Morgan Grenfell felfedte, mi is az, amit a piac lélekszakadva igyekszik megvenni: áthatolhatatlan elektronikus védelmet biztosító „tűzfal”, amely maximális biztonságot jelent minden jelenlegi és jövőbeni hackerrel szemben. Ennek jelentősége nemcsak a számítástechnikai ipar, hanem a biztonsági rendszer minden egyéni felhasználója számára is óriási horderejű volt. A New York Timesban elragadtatott hangvételű vezércikk jelent meg:

„A mai nappal új időszámítást írunk. Ennek az áttörésnek a bejelentése után a történetírás a C. e. és a C. u. rövidítést fogja használni, hiszen a világtörténelmet Cybersafe előttre és Cybersafe utánra kell ezentúl korszakolnunk. Fantasztikus jelentősége van ennek a kereskedelemre nézve: Mr. és Mrs. Amerika mostantól bármilyen terméket megrendelhet az interneten keresztül abban a biztos tudatban, hogy a hitelképességükre vonatkozó információkhoz senki nem juthat hozzá. A Cyber-pénz elérte nagykorúságát. Valósággá vált a gazdaság totális globalizációja. Nemzetbiztonsági szempontból sem kevésbé óriási horderejűek a következmények. 1997-ben Marsh tábornok jelentette az elnöknek, hogy cyber-terroristák szabotázsakciói fenyegetik a nukleáris fegyverzet ellenőrzőrendszerét, az áramszolgáltatást, az ivóvízellátást, a légiforgalom irányítását, a rendőrség, a mentők, a tűzoltóság és a polgári védelem működését. A Cybersafe, ha megfelelően használják, véget vet majd ezeknek a fenyegetéseknek, és megóvja nemzetünk biztonságát.”

A Fortune magazin inkább a magánszektorral foglalkozott:

„Az utóbbi években a pénzügyi intézményeket gyakran sújtották a cyber-terroristák támadásai, akik dollármilliárdokat halmoztak fel zsarolás útján. Itt Amerikában és más országokban is bankok, továbbá befektetési és brókercégek fizettek ki irdatlan váltságdíjakat titokban azért, hogy megakadályozzák számítógépes rendszereik katasztrofális következményekkel járó összeomlását és ügyfeleik bizalmának teljes elvesztését.

A cyber-terroristák távirányítású logikai bombáikkal és kódjaikkal behatoltak a legvédettebb rendszerekbe is. A zsarolás egyszerű volt: „Fizessenek, vagy elpusztítjuk a számítógépeiket!” A Carson testvérpárnak köszönhetően, mostantól ezek a bűnözők lemondhatnak az így szerzett pénzekről.”

Az érdeklődés olyan méreteket öltött, hogy Morgan Grenfellnek be kellett jelentenie: a részvények december közepére tervezett piacra dobását előrehozzák október 28-ára. A jelzett napon a Cybersafe részvényei harmincöt dolláron nyitottak, és hatvanegy dolláron zártak. A cégnek csak húsz százalékát tették elérhetővé a nyilvánosság számára, a megmaradó nyolcvan százalék pedig egy maréknyi ember tulajdonában és irányítása alatt maradt, akik közt ott volt Patrick Collins is. Az üzleti nap zártával Collins papíron százmillió dollárral lett gazdagabb. Ha a tőzsdeguruk jóslata beválik, ez a szám legalábbis megduplázódik majd az alatt a törvényileg előírt száznyolcvan nap alatt, aminek el kell telnie, amíg a részvényeket el lehet adni.

Mindenható Istenünk, köszönjük Neked azokat az ajándékokat, amelyekkel nemrég elhalmoztad a Te alázatos szolgádat. A felém áradó bőség mély csodálattal és kifejezhetetlen hálával tölt el. Köszönjük Neked ezt az ételt és italt, amit boldogan osztunk meg mindazokkal, akik ma egybegyűltek itt, régi és új barátok egyaránt E napon, jó Urunk, hálát adunk Neked. 1621 őszén a Zarándok Atyák a túlélésüket ünnepelték a szörnyűséges nélkülözések, betegségek és a pusztító halál időszaka után.

Életben maradásukért adtak hálát, és a bőséges termésért, ahogyan mi is hálát adunk ezen az őszön Teneked. Add, hogy ugyanolyan bátorságról és erőről tehessünk tanúbizonyságot, miközben megbirkózunk az elkövetkező évben előttünk álló feladatokkal, mint amilyet az első új-angliai puritán telepesek mutattak. Ámen.

Leon hátrálni kezdett, szélesebb perspektívába hozva a képet, miközben Collins oldalt fordult, és alig látható kézmozdulattal ülő felesége felé intve, végignézett az asztal körül egybegyűlteken. – Teresa és én mindnyájatoknak boldog hálaadásnapot kívánunk. Mához egy évre már tudni fogjuk, hogy a mai napon itt lévőkkel megosztott közös reményeink, álmaink és vágyaink valóra válnak-e.

Collins szünetet tartott, majd lassan körbenézett. – Úgy hiszem, az Egyesült Államok történelmében három meghatározó időszak volt: az 1780-as években a polgári forradalom, az 1860-as években a déli államok visszavétele az Unióba, az 1930-as években pedig Roosevelt új gazdasági programja, a New Deal. Emellett úgy gondolom, hogy, ha az elkövetkező hónapokban le tudjuk győzni ellenfeleinket és mindazokat az erőket, amelyeket ellenünk összevontak, lehetséges, hogy a negyedik amerikai köztársaság születésének leszünk tanúi.

Leon kamerájával végigpásztázott a vacsoraasztalnál ülő elragadtatott csoporton. Egy pillanatra úgy tűnt, Collins politikai beszédbe fog kezdeni. Ehelyett az ételre mutatva feloldotta a hangulatot. – De mielőtt még eljönne a negyedik köztársaság, ezt a kitűnő pulykát itt az asztalon semmi esetre se hagyjuk kárba veszni. Jó étvágyat!

A vacsora előtt Sinclairnek meg kellett nyugtatnia néhány vendéget.

– Edgar, elhiheted nekem, hogy alapos vizsgálatnak vetettük alá ezt az angol filmest. Száz százalékig tiszta. Pat megengedte neki, hogy dokumentumfilmet készítsen az elnökjelöltségi kampányáról. Semmi az égvilágon nem kerül napvilágra, csak jóval azután, hogy Collins majd kiáll a nyilvánosság elé, és eldől, hogy nyert-e vagy veszített. Addigra már senkit nem fog érdekelni egy kis dokumentumfilm!

A vacsora előtt két nappal Sinclair elrepült New Yorkba, hogy személyesen felügyelje a filmkészítéssel kapcsolatos utolsó simításokat. Azt javasolta Adam Frasernek, ebédeljenek együtt, hogy „végső formába önthessék a forgatókönyvet”.

Adam úgy érezte, hogy kezdeti averziói ellenére felenged Sinclairrel kapcsolatban, miközben próbálja megtartani a nagy lehetőséget. – Tudod, Andrew, már hetekkel ezelőtt befejeztem ezt a forgatási szakaszt. Csak azért tartottam itt a stábomat Floridában, hogy felvehessük a vacsorát. Utána hazamegyünk. És vissza se jövünk jövő évig, amikor a tisztelendő kiáll majd a nyilvánosság elé az elnökválasztási hajrában.

Sinclair rövid magyarázatba kezdett a Négy Évszakról és szerepükről Collins meggyőzésében, hogy induljon az elnökválasztáson. – ígérem, valamivel később majd mind a négyet filmezheti. Jelenleg azonban egyiküknek-másikuknak a hideg futkározik a hátán bármiféle nyilvános szereplés hallatán. Amint Pat bejelenti, hogy indul a választáson, nem lesz semmi gond.

Adam úgy döntött, jobb, ha most emelt fővel beadja a derekát, és megtartja Sinclairt szövetségesnek. – Jól van, Andrew. Mit szólnál ahhoz, hogy felvesszük Pat vacsora előtti imáját, meg ha lesz, a megnyitó beszédét? Ezen a ponton aztán abbahagyjuk a forgatást, és lemegyünk a tengerpartra enni valamit.

Sinclair kinyújtotta felé a kezét. – Nagyon köszönöm! Nem felejtem el nektek!

Adam tudta, hogy Sinclair kitilthatta volna a stábjukat a vacsoráról, de Sinclairnek így is volt oka az örömre: végül pontosan olyan megállapodást értek el, amilyet ő eltervezett.

A filmesek kihordták a felszerelésüket a szobáikból, és kezdetét vette a vacsora. A máskor tárgyalóteremként szolgáló helyiségben a népes vendégsereglet számára egy hosszú asztalt „állítottak fel, melynek egyik végénél Sinclair csendes megelégedéssel konstatálta a fejleményeket – tervei igazán jó úton haladtak. Kíváncsian figyelte és hallgatta Teresa Collinst. Miközben a nő Rick Forresttel és Paul McCall-lal csevegett, Sinclair arra a meggyőződésre jutott, hogy az amerikaiak imádni fogják őt elnökfeleségként. Elegáns és gyönyörű, de veszélytelen nő, aki az életét férjének és családjának szenteli, meglepően liberális néhány kérdésben, de a kábítószerek esküdt ellensége.

Teresa mellett Patrick Collins elmélyülten beszélgetett Ricardo Semper kolumbiai üzletemberrel, akinek biztosítási ügynökségek és utazási irodák tartoztak a birodalmába. Mellette egy kolumbiai iparmágnás, Alberto Cornejo ült, élénk társalgásba merülve Edgar Lee Stratforddal és Rupert Turnerrel. Sinclair a mellette ülő csendes férfihoz fordult.

– Victor, most volt először alkalmad találkozni a jelöltünkkel. Mit szólsz hozzá?

– Figyelemre méltó, milyen elszántan ragaszkodik a kábítószer elleni harchoz. Szerintem aligha találhattunk volna nála jobb embert az egész országban.

Véleményét láthatóan az asztal körül helyet foglaló összes vendég osztotta. Ahogy a hangulat egyre oldottabb lett a fogások között, Sinclair érdeklődve állapította meg magában, milyen odaadással csügg McCall, Turner még a többi óriási hatalmú ember Collins minden szaván. A kisebb mellékbeszélgetések elhaltak, amikor Collins, anélkül, hogy ezt tudatosan el akarta volna érni, a szobában lévő összes meghívott figyelmét magára vonta.

– Tudjátok, sokszor elgondolkoztam azon, mi történt volna, ha Ross Perot nem lép vissza '92-ben. Azt fontolgattam, vajon célba érhet-e egy független jelölt. Most majd megtudom. Teresa és a ti segítségetekkel részemről mindent bele fogok adni. Ma este nem akarok mélyebben belemenni a lehetséges irányelvek elemzésébe, csupán annyit jegyzek meg: nagy örömmel tölt el, hogy végre találkozhatom kolumbiai barátainkkal. Meg is ragadom ezt a remek alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki támogatásukért, amellyel az évek során hittérítő tevékenységemet segítették. Biztosan nem fogom egyetlen probléma köré felépíteni a kampányomat, de annak a kábítószerek elleni harc kétségtelenül fontos pillére lesz.

Egy kancsó víz után nyúlt, újratöltötte a poharát, majd folytatta. – Az elkövetkező hónapokban sok mindenről kell majd beszélnünk. Többek közt azon reményeimről, hogy az ennél az asztalnál ülő nem hivatalos kabinet tagjai bizonyos államokban élnek majd befolyásukkal. Gondolj csak bele, Paul, neked Virginában és Illinoisban vannak hatalmi bázisaid. Rupertnek New York államban, Ricknek Texasban, Edgarnak pedig Kaliforniában. Százötvenöt jelölőkörzet szavazatai a ti felségterületeiteken vannak. És itt kapnak nagy szerepet az asztalnál helyet foglaló kolumbiai barátaink. A spanyolok szavazatai miatt. Victor, Ricardo, Alberto. Úgy nézek rátok, mint azokra, akik majd megadják nekem azt, ami ezen a területen elengedhetetlen fontosságú. A korábbi hét elnökválasztáson a spanyolok szavazatainak aránya átlagban alig harminc százalék volt. Ez nincs a fehérek szavazatainak fele, és szintén kevesebb, mint a feketék szavazatainak száma. Texasban, Kaliforniában és Floridában a spanyolok befolyása döntő fontosságú lesz annak eldöntésekor, hogy ki nyer azokban az államokban. – Collins az asztalt csapkodva adott nagyobb hangsúlyt a szavainak. – Csak az a három állam, Victor! Hozd el nekem azokat, és száztizenegy körzet máris az enyém. Szeretném, ha mindannyian átgondolnátok, hogyan semlegesíthetnénk ezekben az államokban az ottani kormányzók hatalmát, sőt, tulajdonképpen az összes többi kormányzóét. Így vagy úgy, mindannyian egy rendszer részei. Egy olyan politikai filozófia szolgálatába álltak, amely cserbenhagyta ennek az országnak a polgárait. És most republikánusokról és demokratákról egyaránt beszélek. Tudjátok, függetlenségünk első kétszáz évében az egymást követő kormányok dollárbilliókra rúgó nemzeti adósságot halmoztak fel. A következő nyolc évben aztán, Reagan elnöksége idején ez az adósság elérte a négybillió dollárt, és ezekre az évekre most mindkét párt úgy tekint vissza, mint példátlanul sikeres időszakra.

A filmes stábot sokkal prózaibb anyagi gondok foglalták le.

– Az a gond – mondta Adam –, hogy most nem kezdhetek bele a szokásos Wall Street-i kuncsorgásba. Nem kopogtathatok az ajtókon a kalapomat tartva.

– Azért biztosan nem, hogy erre a filmre kérj pénzt – bólogatott Susanna. – Amíg be nem jelenti, hogy indul a választáson, államtitok az egész!

Leonra pillantott, aki egy szót sem szólt, mióta beléptek az étterembe. – Minden rendben, Leon? Aggaszt valami?

Leon addig papírszalvétára firkálgatott. Ekkor felnézett. – Azóta sem hagy nyugodni, ki lehetett az a fickó ott a tetőn...

Megjegyzése igen hatékonynak bizonyult a beszélgetés megakasztására.

– Miféle fickó, miféle tetőn? – kérdezte Adam.

– Collins konferenciaközpontjának tetején, ahol az imént forgattunk. Volt ott fenn egy alak.

Barry legyintett. – Nyilván csak az egyik biztonsági ember. Tele volt velük az egész hely.

– De akkor miért fotózott? Ha a biztonságiak embere volt, lent csinálta volna, a vendégek érkezésekor. Nem mászott volna fel a tetőre a sötétben, hogy aztán egy tetőablakon át kibújjon a fényképezőgépével...

Adam egyre kíváncsibb lett. – Hogy vetted észre?

– Mielőtt elkezdtünk filmezni, kicsit megdöntöttem a kamerát, és az elejéhez mentem, hogy megtisztítsam az optikát, ahogy mindig is szoktam. Akkor láttam meg a pasast magam fölött. A lencsében visszatükröződött. A gépét egyenesen a vacsoraasztalra szegezte. Ezek után mindig oda- odanéztem. Láttam, hogy időről időre képeket csinál. Feltűnően ügyelt rá, nehogy valaki meglássa.

Ha másért nem is, hát azért biztosan érdemes volt Hamburgon keresztül Londonba hazarepülnie, hogy láthassa Oscar reakcióját. A Babaház kellős közepén ült, és a semmibe meredt. Szája kinyílt, majd újra összezárult, mintha csak aranyhal lenne, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Adam részletesen beszámolt neki a hálaadásnapi vacsoráról és a tetőn ügyködő fotósról. Lejátszotta Barry hangfelvételét a Collins és Reilly közti beszélgetésről, és megmutatta Oscarnak azt a videofelvételt is, amit a vacsora alatt vehettek fel.

– Nos, Oscar, szerinted megnyerheti Collins az elnökválasztást?

– Efelől kétségem sincs. Abban, hogy éppen őt választották, az a zseniális, hogy amint az ember hall a dologról, elgondolkodik, miért is nem győzködte már korábban valaki más, hogy induljon az elnökválasztáson? Aztán persze ott van Sinclair biztosítéka is. Valahogy meggyőzött négy hihetetlenül nagy hatalmú embert, hogy támogassák Collinst. Ők aztán majd elkerülhetetlenül magukhoz vonzanak jó néhány további nagyhalat is az üzleti élet felső szféráiból.

Oscar halkan járkált fel-alá. – Aztán ezt a biztosítékot megspékelik még egy adag zsenialitással. Az amerikai nép zsebéből egyetlen centet sem húznak ki. Collins a saját pénzét használja majd.

– De honnan jön ez a rengeteg pénz? Jó, Sinclair előteremtett ötmilliót júliusban. De hogyan lett abból novemberre legalább százötvenmillió?

– Cybersafe.

– Hogy mi? A két Carson meg az internetes találmányuk?

– Igen, a Carson testvérek és Rick Forrest. Azt hiszem, magad is meglátod majd, hogy a Collins-féle ötmillióból ütötték nyélbe az akció egy részét. Újabb zseniális húzás! Százszázalékosan legális üzlet. És itt van ez a Collins, aki segít valóra váltani az amerikai álmot, és nemcsak a két Carsonnak, de mindenkinek, aki elég szerencsés ahhoz, hogy rátehesse a kezét a Cybersafe-részvényekre. Adam, játszd csak le még egyszer azt a videót!

Leon kamerája végigpásztázott az asztaltársaságon. Oscar Adamhez fordult. – Megengednéd, hogy néhány kockát megtartsak magamnak?

Adam habozott. – Collinsnak írásban ígértem meg, hogy mindebből semmi nem kerül napvilágra, amíg le nem zajlanak a választások.

– Semmi gond. Kizárólag saját használatra. – Oscar kimerevítette Victor Rodriguez arcát, majd beindította a videomagnóhoz csatlakozó kis printert. A gép felberregett, majd elkezdett pittyegni, és egyszer csak az aljából előbukkant Rodriguez arcképe. Oscar ezután addig csévélte előre-hátra a szalagot, amíg a vacsorán részt vevő összes vendégről nem talált egy jó, színes állóképet, amiket azután kinyomtatott.

Kiterítette ezeket az asztalon, és gondosan újra felállította a hálaadási ülésrendet.

– Ezt most miért csinálod?

Oscar felpillantott. – Gondolom, fogalmad sincs, ki tervezte meg az ülésrendet.

Adam megrázta a fejét. – De arra emlékszem, hogy jellegzetesen angolos vita folyt arról, ki hol üljön. A végtelenségig vitatkoztak, ki-ki mellett üljön. Tisztán emlékszem erre, mert közben arra vártunk, hogy végre elkezdhessük a forgatást.

Oscar kemény pillantást lövellt felé. – Adam, az istenért!

– Túlságosan is lekötött, hogy minél több mindent rögzítsek filmen. Ellenőriztem a világítást, megbeszéltem a beállításokat Leonnal, az időzítéseket Susannával és a hangot Barryvel. Tudod, dokumentumfilmet forgatok!

– Én pedig próbálok segíteni, hogy életben maradhass a befejezésig. – Oscar húsos ujjával dühödten az egyik képre bökött. – Megmondanád, hogy ez a fickó miért üldögél ilyen messze, az asztal egyik végében, mikor közvetlenül Collins mellett lett volna a helye, vagy legalábbis annak a négy főokoskodónak a társaságában?

– Melyik, fickó?

Oscar feltartott egy fotót. – Victor Ramirez Rodriguez. Az Andino Incorporated elnöke. – Oscar meglengette a képet. – Jesus College, Cambridge. Három évvel ezelőtt történt. Egy hatnapos szimpóziumon vettem ott részt. Victor is. – A kávéfőzőhöz lépett, teletöltött két csészét, majd az egyiket átnyújtotta Adamnek. – Ez volt a gazdasági bűnözésről tartott tizenharmadik nemzetközi szimpózium. Az egyik téma a pénzmosás volt. Rodriguez kitűnő beszédet tartott. Adok is majd neked róla egy másolatot, mielőtt visszarepülnél az Államokba. Országról országra sorra veszi benne, mennyire gyűrűzött be a szervezett bűnözés a törvényes világba. Hogy mennyi fekete pénzt mostak tisztára. Az egész világra kiterjedő korrupcióról beszélt. – Oscar szünetet tartott, elmerült az emlékeiben. – Az egyik szám, amit akkor Rodriguez mondott, még mindig élénken él bennem. Az ő becslése szerint a világ feketegazdaságának éves nagysága legalább egybillió dollárra tehető. Anyagilag támogat egy havonta megjelenő magazint, a Pénzmosási jelentést. Hiteles beszámoló.

Oscar a fiókjában kotorászott, majd odatolta Adam elé a papírt. – Folyamatosan naprakészen tartott értékelés a kábítószeriparról és a pénzmosási technikákról. Nem csoda, hogy a kartellek már többször merényletet kíséreltek meg Rodriguez ellen. Ha van az életemben hős, hát ez az ember az! Tehát még egyszer megkérdezem: vajon miért ültették olyan messze a tűztől?

Adam vállat vont. – Talán gátlásos ember. Vagy talán Pat Collins, vagy aki éppen felállította az ülésrendet, nem tudta volna, ki is ő?

Oscar visszafordult a képmontázs felé, majd Rodriguez képét kivéve, az összes többit levette az asztalról. – Vagy talán valaki biztosra akart menni, hogy semmi ne takarja, és jó képet lehessen róla készíteni. Ha vérdíjat tűznek ki valaki fejére, nem árt, ha a merénylőnek van egy jó képe a célpontról.

Adam felvonta a szemöldökét. – Mint mindenki, aki az asztal körül ült, Rodriguez is külön meghívásra érkezett. Aki nem látta, el se hinné, micsoda biztonsági intézkedéseket foganatosítottak aznap este a ház körül. Olyan volt, mintha Collins máris elnök lett volna.

– Akkor tehát a tetőn lévő ember is meghívásra érkezett, nemdebár? – Oscar újra elkezdett fel-alá járkálni. – Nem azt mondom, hogy valaki ott a vacsoránál próbálta megölni Rodriguezt, de talán egy hónap vagy egy év múlva megteszi. Collins eltökélte, hogy a kábítószer elleni harcból első számú politikai kérdést csinál. Ő vagy valaki más meghívja Rodriguezt, a drogok elleni harc egyik legelismertebb szakértőjét, hogy együtt vacsorázzon vele, és aztán majdnem hogy a termen kívül ülteti le. – Felsóhajtott. – De talán semmi az egész. Szeretném ennek a kettőnek a képét átfuttatni a gépen. Mrs. Collinst leszámítva, az összes vacsoravendégről van már aktám, de róluk kettőjükről nincs semmi. Még soha nem láttam őket. Mi a nevük?

– Amelyiknek tele a szája aranyfogakkal, az Ricardo Semper. A másik fickó Alberto Cornejo. Bogotai üzletemberek. Aktív szerepük van a kábítószer-kereskedelem elleni harcban.

– Ugye, nem baj, ha átküldöm a képüket a számítógépes arcfelismerőn?

– Persze, semmi gond. Én mindössze annyit tudok róluk, amit akkor hallottam, amikor vacsora előtt mindenkit bemutattak.

Oscar betolta Semper képét egy kisebb fénymásoló méretű fémdobozba. Felemelte a kagylót a dobozhoz csatlakozó telefonról, az asztalra tette, majd gyorsan beütött egy számot. A számítógépes arcfelismerő gépet nem volt könnyű megszerezni. Oscar valahogy mégis hozzájutott, „tesztelés” címén. A rendszert titokban a világ számos, biztonsági szempontból fontos pontján bevezették. Ha kamerához csatlakoztatják, az arcfelismerő másodpercenként húsz arcot tud egy tömegben végigpásztázni, miközben a képeket egy egymillió fényképet tartalmazó adatbázis állományával egyezteti. Oscar gépe jó néhány adatbázissal összeköttetésben állt, beleértve kettőt Langleyben.

– Ez most beletelik pár percbe. Nos, Adam, beszéljünk azokról a poloskákról, amelyeket a vendégházban találtatok. Tudod, kifejezetten mulatságos, ahogy a dolgok így vagy úgy, de visszavezetnek a drogkereskedelemhez.

– Mire gondolsz?

– Azt a berendezést kizárólag az amerikai kormány engedélyével gyártják. Egyedül a DEA embereinek van belőlük.

– Miért érdekelné őket egy filmes stáb?

Oscar megrázta a fejét. – Nem feltétlenül a DEA-t, Adam. Csupán olyasvalakit, akinek jó kapcsolatai vannak ott.

– Mint például?

– Nem tudom. Talán Sinclair. Úgy tűnik, ő vezeti ezt az egész Collinst-az-elnöki-székbe hadműveletet. Ha Collins szereltetett volna fel a szobáitokban poloskákat, miért várt volna több mint egy hetet, míg a saját oldalára csábít téged a lehetőséggel, hogy filmet forgathatsz a kampányáról? És honnan tudott Collins arról a teraszon készült hangfelvételről? Talán onnan, hogy Sinclair emberei eleget hallottak a tengerparti beszélgetésetekből Barryvel. Így aztán Andrew Sinclair szólt Collinsnak, és talán ő volt az is, aki előállt a javaslattal, hogy hozakodjon elő ezzel az extra dokumentumfilmmel. Ezzel jól befogják a szád. Így nem állhatsz nyilvánosság elé túl hamar. Nem lenne érdekedben, igaz?

– Mindez csak feltevés, Oscar.

– Természetesen.

– Oscar, hallottad a hangfelvételt. A beszélgetését Reillyvel a teraszon. Hallottad azokat az utalásokat valami nagy problémára. Nyilvánvaló, hogy úgy érezték, kell lennie valami nyomának Washingtonban vagy Langleyben. De nincs.

– Az egyetlen esélyed, ha megtudod, ki adott utasítást Patrick Collins aktáinak kigyomlálására. Ha egyáltalán volt ilyesmi.

– Ez a londoni incidens azzal a meztelen nővel és a fotósokkal. Annak biztosan van valami nyoma! Pláne, hogy kapcsolatba lépett az amerikai nagykövettel is.

– Igazad van, Adam. Akkor tehát biztosan állíthatjuk, hogy valaki kigyomlálta Collins aktáit. Elő tudnád keríteni azt a nagykövetet? Ennyi év után lehet, hogy már beszélne, és elmondaná, mi állt azokban a külügyi jelentésekben.

– Scott nagykövet három évvel ezelőtt meghalt.

Az arcfelismerő kattant egyet, majd előbukkant belőle egy papírlap. Oscar alaposan szemügyre vette, majd a két fénykép mellé tűzte. – Egyik férfiról sincs semmi információ. Akkor tehát búcsút mondhatok egy újabb őrült elképzelésnek.

Adam kérdően nézett rá, de Oscar, mintha csak egy legyet csapna le, elhessegette a fejéből a gondolatot. Aztán csettintett egyet. – Olaf! Ha van valaki, aki tudhat bármit is Ricardo Semperről és Alberto Cornejóról, hát ő lesz az! – Asztala felett átnyúlva, egy szokatlanul nagy telefont húzott maga elé. Mindenféle furcsa kapcsoló volt rajta, egy számlapos mérőműszer, az alján meg három kis üvegburás kontroll-lámpa. Ahogy felkapta a telefont és benyomott egy kapcsolót, a három jelzőfény vörösen felvillant. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a zavarás működik, majd gyorsan beütött egy hosszú telefonszámot, aztán hallgatott. Hirtelen kialudt mindhárom fény, mire Oscar lecsapta a kagylót. – A kódolt vonalán hívtam fel. Azon, amit a fiókjában tart elzárva. Lehallgatják a hívást. Mintha egy rendőr vette volna fel. De hogyan férhetne hozzá a rendőrség Olaf elzárt telefonjához?

– Próbáld az otthoni számát. Isabella vagy Lucas majd elmondja, mi folyik ott.

Oscar beütött egy másik hosszú számot. Egy pillanattal később megint kialudt az összes kis lámpa, ő pedig gyorsan lecsapta a telefont.

– Ugyanaz a nyavalyás volt! Nem tetszik ez nekem, Adam...

– Ilyen messziről nem tehetünk túl sokat. Próbálgasd tovább azokat a számokat, és én is ezt teszem majd. Gyere, Oscar, meghívlak vacsorára. Jót tesz majd egy kis friss levegő. Hogy lehetséges, hogy soha nem hoztál össze ezzel a Victor Rodriguezzel, amikor a kétrészes dokumentumfilmemet készítettem?

– Nos, téged csak a rosszfiúk érdekeltek, ha jól emlékszem. Victor azonban a jók közül való. Aligha illett volna bele a Peruból Kolumbiába öszvérháton megtett utadba, vagy az őrült tekergéseidbe Cali és Medellin körül. Mielőtt elmész, adok majd egy bizalmas információkkal teli dossziét Rodriguezről. Igen izgalmas olvasmány!

Oscar már befalt egy avokadósalátát, egy tál pástétomot, és már a harmadik előételére várt, mikor végre Adam kazettájára bökött kövér ujjaival. – El akarom mondani, neked, miért hős a szememben Victor Rodriguez. Már meséltem első vietnami szolgálati utamról, még 1970-ben, amikor Colbynak dolgoztam a Phoenix-programban. A második utamról azonban még soha nem meséltem, amint arról sem, hogyan kerültem a kábítószer-kereskedelem világába.

– Kábítószer? De hiszen te mindig is hevesen ellenezted a drogokat!

– Nem mindig! A második vietnami utam idején még nem. Amikor '72 márciusában megérkeztem, William Colby nagykövet, egy személyben a CIA hadműveleti főnöke már vagy öt éve vezette a hosszú ezüstvonatot. A Montagnardok és a Meók – két törzs, akiket a CIA maga mellé állított és harcba küldött Dél-Vietnamban – határozottan ellenezték az amerikai M16-osok használatát. A Középső-hegyvidéken és a Ho Si Minh-ösvényen hajtottak végre akciókat a mi oldalunkon. Ezek az emberek elsőrendű harcosok és fegyverforgatók voltak, Colby és a CIA többi fejese pedig lázasan igyekezett őket megtartani a saját oldalukon. Az M16-osok rendszeresen csütörtököt mondtak, az orosz kalasnyikovok ezzel szemben tökéletesen működtek még akkor is, ha homok vagy sár került beléjük. Az Egyesült Államok persze nyíltan nem vásárolhatott orosz fegyvereket, mint ahogyan amerikai állami pénzeket sem lehetett volna erre a célra fordítani. William Colby meglehetősen bizarr megoldást ötölt ki: a hosszú ezüstvonatot. Colby elrendezte, hogy az elesett amerikai katonák földi maradványait a Tan Szon Nhut-i légibázis egy elzárt részére vigyék. Ezen a területen kizárólag a CIA emberei dolgoztak. Felboncolták a holttesteket, a létfontosságú szerveket eltávolították, és a helyükre feldolgozott heroint tettek sok kis csomagocskában, tizenöt kilót tetemenként.

Oscar kenyérdarabot kezdett mártogatni sűrű olasz zöldséglevesébe, majd a szájába tömte, és folytatta. – Mindig voltak azonosítatlan holttestek. Amiken nem volt dögcédula. Olyan katonák tetemei, akiknek a testét apró darabokra szaggatták a lövedékek. Szóval van egy átlagos hulla, nevezzük mondjuk Bernie-nek. – Oscar itt szünetet tartott, hogy nagyot kanalazzon a leveséből.

– Bernie holtteste egy meszesgödörben köt ki. Annak a fickónak a maradványai, akit a helyébe raknak, plusz tizenöt kiló heroin egy ezüstözött alumíniumkoporsóba kerül. Aztán sárga jelzést ragasztanak rá, melyen az áll: „Kinyitni tilos! Tífuszveszély!”

Adamnek ekkorra már rég elment az étvágya. Borjúszelete érintetlenül hevert a tányérján. Oscar odasandított, miközben eltolta maga elől saját üres levesestányérját.

– Nem kéred?

Adam megrázta a fejét. Oscar előrenyúlt, és paradicsomszószt öntött a húsra. – Aztán ezeket a kiválasztott hullákat feltették az Air America egyik gépére, és előre kiszemelt amerikai ravatalozókba küldték őket. Olyan helyekre, amelyeket a maffia tartott ellenőrzése alatt.

A kövér Buddha két falat között újra szünetet tartott. – Hoover is tudott a színjátékról Voltak titkosügynökei, akik a heroint begyűjtötték ezekből a ravatalozókból, és aztán eljuttatták a néger közösségekbe. Hoover úgy okoskodott, hogy az egész polgárjogi hercehurcát meg lehet oldani azzal, ha a négereket annyira rászoktatja az anyagra, hogy az idő legnagyobb részében el legyenek szállva, és ne képviselhessenek politikai erőt.

Oscar elmesélte, hogyan termelték a heroint Laosz speciális, védett övezeteiben, és hogyan dolgozták fel az Arany Háromszögön belüli laboratóriumokban. Elsorolta azoknak a nevét, akik a vietnami kaland után magas posztra kerültek mind diplomáciai téren, mind a DEA-nál, aztán elmondta, miként jutott vissza a pénz Saigonba nehézipari gépek, berendezések és katonai felszerelések belsejében. Ehhez ismét csak a CIA saját repülőjáratát, az Air Americát használták. – Egy T16-os generátoron például vörös cédula lifegett, rajta a felirat: „További részek hozzáadása szükséges”. – Oscar csillogó szemmel idézte fel, milyen irdatlan mennyiségű pénz érkezett az Air America gépein.

– Volt egy kis helyiség a Leloi Boulevard-on lévő Rex Hotel hátsó frontján. Ha az embernek volt engedélye, beléphetett. Miután aláírt egy papírt, bármekkora összeget elvihetett, amire engedélye volt. Csak 1972-ben több mint nyolcszázmillió dollárt költöttünk fegyvervásárlásra. És most csak arról a pénzről beszélek, amit a Rex hátsó traktusában tároltak.

– Volt valamilyen fedőszerv a fegyvervásárlásoknál?

– Egy harmadik félre gondolsz? Hogyne! Pakisztánban hozták létre, és egy bizonyos Ziaul-Hak tábornok vezette, akiből később elnök lett Aztán, amikor elkezdett minket zsarolni, kigolyózták.

– Oscar, én húsz évvel ezelőtt készítettem egy dokumentumfilmet Vietnamról, amiben igyekeztem utánajárni az eltűnt amerikai katonákkal kapcsolatos hiedelmeknek, és végre eloszlatni azokat. Azokról a katonákról van szó, akik bevetés közben tűntek el. Amit most elmondtál, azzal számot adhatnánk... hány katonáról is?

– Legalább húszról. Havonta.

Adamből kitört a felháborodás. – Úristen! Ez ezerkétszáz hulla Colby vezetésének öt éve alatt! – Kérdően, kemény tekintettel meredt Oscarra. – A mai napig ezerhétszáz-egynéhány katonát tartanak számon Vietnamban eltűntként. Az imént szinte valamennyivel elszámoltál. Semmi kedvem a ma estét nálad tölteni, Oscar! Le kell zuhanyoznom. Keresek egy hotelt. Majd holnap elmegyek a holmimért.

Oscar kinyújtotta a kezét. – Adam! Kérlek, ne ítélkezz! Pontosan amiatt hős a szememben egy olyan ember, mint Victor Rodriguez, ami Vietnamban történt.

Adam közelebb hajolt – Hát nem érted, Oscar?! A te országodnak amiatt van szüksége Rodriguezhez hasonló emberekre, amit ti a barátaiddal Vietnamban műveltetek. Amiatt a sok szemét miatt lett az ország lakossága drogfüggő, amit visszaküldtetek azokban a koporsókban!

Adam az asztalt verte. – 1965-ben csupán ötvenhétezer narkóst tartottak nyilván egész Amerikában, és a legtöbbjük a nyilvánosság elől rejtve élt a fekete gettókban. '69 végére, hála a te CIA-s barátaidnak, ez a szám több mint háromszázezerre ugrott. 71-re már megközelítette a hatszázezret. Ekkor a Vietnamban harcoló katonák legalább tizenöt százaléka élt heroinnal. És ahelyett, hogy lecsuktak volna benneteket, kitüntetéseket és érdemrendek légióját adományozták nektek a háborúban tanúsított odaadásotokért.

Oscar megragadta a karját, de Adam kirántotta magát, és otthagyta a férfit az üres tányérokkal teli asztalnál.

Oscar nézte a távolodó alakot, majd csendesen megjegyezte magában. – Tudom.

Adam a szállodai szobájában állt, és az élettől pezsgő várost figyelte az Alster-tó túlpartján. Erős italra vágyott, meg egy barátságos hangra, amely nem beszél mindenféle ezüstkoporsókról.

– Honnan tudtad, hol vagyok?

– Most azt kéne mondanom, hogy beletettem a bal cipődbe egy nyomkövető szerkezetet. Az igazság azonban az, hogy az étterem portása hallotta, amikor megadtad a címet a taxisofőrnek. Elhoztam a holmidat. Gondoltam, szükséged lehet rá.

Adam csak egy pillanatig habozott. – Rendelj két nagy pohár italt. Mindjárt lemegyek.

Oscar bűnbánó arcot vágott. – Nézd, tudom én, hogy amit tettem, az visszataszító bűn. Mert visszataszító idők voltak azok.

Igaza volt. Vietnam sok embert bemocskolt.

– Hoztam neked néhány dokumentumot, amit talán érdekesnek találsz. – Oscar most úgy nézett ki, mint egy megbocsátásban reménykedő kisfiú. Benyúlt az aktatáskájába. – Ez titkos jelentés az egyik barátomtól, aki a pénzügyminisztériumban dolgozik. Hogy mi a lényeg? Ha a drogkartellek visszavonnák mindazt a kábítószerből befolyt pénzt, amit az utóbbi időben államkötvényekbe, kincstárjegyekbe, megbízható értékpapírokba, nyugati bankrészvényekbe fektettek, olyan globális gazdasági összeomlás következne be, amihez képest a harmincas évekbeli és a '87-és krach semmiségnek tűnne.

Újabb iratköteget csúsztatott Adam elé. Ez egy olyan jelentés volt, amit a német titkosszolgálat állított össze a kancellár részére.

– Négy nappal a kancellár előtt kapod meg – mondta Oscar lakonikusan. – Megerősíti az amerikai pénzügyminisztérium jelentését, sőt továbbmegy annál. Nézd csak meg az ötödik oldal tetejét!

Adam odalapozott, és a következőket olvasta:

„A kartelleknek tehát működő alaptőke formájában akkora összegek állnak rendelkezésére, amelyek meghaladják azt az összeget, amelyet a világon összesen fordítanak nukleáris fegyverkezésre... Ebben az összefüggésben a drogkereskedők célja az, hogy a rendelkezésükre álló hatalmas anyagi források segítségével mélyen eladósodott vállalatokat rávegyenek például államkötvények vásárlására, miáltal a központi kormány, amely nagyban függ ezektől a befektetésektől, finanszírozni fogja a költségvetési hiányokat...”

Akár egy bűvész a nyulakat a kalapból, úgy húzta elő Oscar az újabb és újabb papírkötegeket a táskájából – szigorúan bizalmas jelentéseket, rendkívüli titkosítással ellátott tájékoztatókat, „saját használatra” készült anyagokat. Ezekből fény, derült arra, mennyire a drogkartellektől függtek a nyugati kormányok költségvetési hiányaik finanszírozásánál... hogy Hongkongot a kínai maffia tartja a kezében... hogy Szaddam Husszein az öbölháború kezdete előtt megvette a CNN egy részét...

Adam tudta, hogy Oscar mindezzel az ő megbocsátását akarja megvásárolni a hosszú ezüstvonat miatt, de neki se hatalma, se hajlandósága nem volt arra, hogy feloldozza Oscart.

Amaz végül átadott Adamnek egy borítékot, és felállt. – A borítékban a hálaadásnapi vacsora meghívottjainak fotói vannak. Azt hiszem, nem lenne ostobaság megkérdezni Olafot Mr. Aranyfogsorról és a barátjáról. Ha a következő hetekben beszélni akarnál velem, az amszterdami számon érhetsz el.

Átölelték és megcsókolták egymást, nem törődve a poggyászkocsikkal és bőröndökkel lökdösődőkkel.

– Hiányoztál, drágám!

. – Milyen jó újra itthon...

Elindultak kifelé a terminálból. Adam még a forgóajtón belül rákérdezett a dologra. – Kerestek Hollywoodból? – Valahányszor hazatért külföldi útjairól, mindig feltette ezt a kérdést.

Laura ránézett. – Nem, csak a venezuelai nagykövet hívott, háromszor is.

– Ez aztán a szerencsés véletlen! Úgyis fel akartam hívni. Egyszerűen nem tudom előkeríteni Olaf Nilssont.

Először a londoni venezuelai nagykövetségen találkozott Olaf Nilssonnal, egy összejövetelen, amit a nagykövet rendezett, aki úgy érezte, mindkét ember egyaránt érdeklődik az illegális kábítószer-kereskedelem iránt.

Ebéd közben Olaf elmagyarázta, hogy a nagykövetet Perez elnök bízta meg egy nemzetközileg koordinált kábítószer-ellenes kampány vezetésével. A kinevezéssel, amellyel Venezuela elszántságát jelezte a drogterjesztés elleni harcban, együtt járt a nagyköveti rang is. Olaf látta Adam kétrészes dokumentumfilmjét a drogkereskedelemről, és szeretett volna a filmessel némely értesülést megosztani. Egy barátság kezdete volt ez, amely az idők során mind erősebbé vált, ahogy rájöttek, hogy több közös barátjuk is van, beleértve Oscar Benjámint.

– Amúgy is fel akartam hívni önt még ma. Képtelen vagyok megtalálni Olafot, és szerettem volna megkérdezni öntől, nem tudja-e véletlenül, merre lehet.

Da Costa nagykövet kifogástalan angol kiejtéssel beszélt. – De igen, tudom. Adam, ebédelhetnénk együtt a megszokott helyen.

– Ma? De hiszen épp hogy csak hazaértem!

– Igen, tudom, és rendes körülmények között nem is kérnék ilyesmit...

Adam tisztában volt azzal, hogy a nagykövet úgy véli, a caracasi kormány minden hívását lehallgatja.

– Jól van, örömmel teszek eleget a meghívásnak. Egy órakor megfelel?

A nagykövet már ott ült a kensingtoni étterem kétszemélyes sarokasztalánál. Amikor már nem kellett tartaniuk attól, hogy a pincér meghallhatja őket, a nagykövet egyenesen a tárgyra tért.

– Olaf barátunk nagy veszélyben van. A családja kétségbeesetten próbál segítséget szerezni. Én nem tehetek túl sokat az ügyben hivatalosan, de ha ön esetleg tudna tenni valamit, velem együtt ők is nagyon hálásak lennének, ebben biztos vagyok. Fogalmam sincs, ki máshoz fordulhatnék.

– Miről van szó?

– Olafot hat nappal ezelőtt letartóztatták. Fogvatartása helyéről semmit sem lehet kideríteni. Nem tudok semmit, azon kívül, hogy hamarosan komoly vádakkal kell szembenéznie. Nem hivatalos úton el tudom intézni, hogy kapjon egy retúrjegyet Caracasba. Tudom, hogy még szinte haza sem érkezett az Államokból, és hogy szeretne végre a feleségével lenni, de...

Adam félbeszakította. – Mikor indul a gép?

10. fejezet

Börtön (1)

– Azóta mindennap bemegyünk a rendőrségre. Azt állítják, hogy ott nincs. Azt mondják, egy börtönben tartják fogva.

– Melyik börtönben, Lucas?

– Azt nem árulják el.

A nemzetközi reptérről Lucasszal, Olaf Nilsson fiával hajtott be Caracasba. A kilátástalan helyzet ellenére is remélte, hogy útja feleslegesnek bizonyul majd, hogy Olaf üdvözli a reptéren, és ő maga számol be törvénytelen letartóztatásáról – most már több mint egy hete volt, hogy fegyveres rendőrök jelentek meg az irodájában, és betuszkolták egy kocsiba.

– Lucas, min dolgozott épp Olaf, amikor eltűnt?

A fiatalember habozott.

– Ha azt akarod, hogy segítsek a családodnak, bíznod kell bennem. Nézd, tudom, hogy a venezuelai kartellek után nyomoz. Megosztjuk egymással az értesüléseinket.

– Igen, tudom. Csak könnyebb lenne a lelkiismeretem, ha előbb megkaphatnám apu engedélyét.

A nyomasztó szituáció ellenére Adamet egészen meghatotta, hogy egy húszas éveinek közepén járó fiatalember még mindig apunak nevezi az édesapját.

Amint beértek a városba, Lucas letért az autópályáról, és San Bernardino felé, otthonuk felé vette az irányt.

– Az ország négy legnagyobb bankjának üzleti tevékenységét vizsgálta. Bizonyítékot szerzett a medellini és a cali kartellek pénzmosási tevékenységéről. – Lassan keresztülhajtott lakónegyedén, majd befordult az utcába, ahol a házuk volt.

A nyugalmas otthon időközben felbolydult darázsfészekké vált. Míg Lucas a reptéren várakozott, apját az ország első számú közellenségévé avanzsálták. Azzal gyanúsították, hogy a háttérből ő irányít egy terroristacsoportot. Az elmúlt hónap során számos pokolgépes autórobbantás történt Caracasban. Venezuelában, amely a destabilizáció peremén egyensúlyozott, az effajta botrányok rendszerint egy puccs előhírnökei voltak. A játszmát most az Olafot fogva tartó rendőrség irányította. A férfit hamarosan nyilván máshová szállítják a főkapitányságról. Bizonyosnak látszott, hogy erről már a médiának is leadták a drótot.

Miután Olaf áthelyezéséről az utolsó bőrt is lehúzták, melynek részeként készült egy interjú Ramón Silvával, a rendőrfőnökkel is, a sajtó, a televízió és a rádió csapatosan kivonult Nilssonék rezidenciájához, és egy szakasz ostobán vigyorgó rendőr árgus tekintetétől övezve, ostrom alá vették a házat.

Adam óva intette Lucast attól, hogy belevesse magát mindennek a közepébe. – Nem maradok nálatok. Bejelentkezem az Avila Szállóba. Mondd meg ennek a csődületnek, hogy a család holnap este nyolckor sajtótájékoztatót tart a Hiltonban. Én holnap reggel kilencre itt leszek. Nagyon sok a tennivalónk, Lucas.

El Gordo éppúgy reagált az Avila Szálló számítógépes bejegyzésére, mint ahogy korábban arra is, hogy Adam Fraser megérkezett Caracas repülőterére. El Gordo programjának egy részét ugyanazok a hírszerzési szakértők tervezték meg, akik sok évvel ezelőtt Észak-Angliában az Egyesült Államokba irányuló összes telefonhívás automatikus számítógépes megfigyelésének rendszerét installálták. Bizonyos kulcsszavak elhangzásakor a számítógép aktiválódott, és megkezdte a hangrögzítést. Pár nap telt el csupán azután, hogy stábjával megérkezett Patrick Collins birtokára, Adam Fraser neve máris felkerült El Gordo kulcsszavainak listájára.

Ramón Silva rendőrfőnök, vagy korrupt, vagy ostoba. Nem találok egyéb magyarázatot a viselkedésére.

Adam kijelentése nyomán, mely Nilssonék sajtótájékoztatóján hangzott el, tanulmányt lehetett volna írni arról, miként lehet lázba hozni egy teremnyi venezuelai riportert. Bár folyékonyan beszélt spanyolul, mégis úgy döntött, hogy a sajtó előtt a Hiltonban Lucas tolmácsolásával beszél, mivel így kétszer annyi ideje maradt átgondolni az elhangzott kérdéseket.

Amit eredetileg a sajtóval történő egyórás találkozóra terveztek, abból több mint négyórás kérdezz-felelek lett. Egy olyan országban, ahol a tömegtájékoztatás kormányzati cenzúrája – ahogy maga a politikai korrupció is – már a mindennapi élet részévé vált, az elkövetkező huszonnégy óra döntő fontosságú lesz. Adamet szörnyű félelem gyötörte: az alapján, amit Nilssonéktól megtudott, meggyőződött arról, hogy Olafot azok a bankárok szorították sarokba, akiknek leleplezésétől már nem állt távol, és hogy valószínűleg meg akarják majd gyilkolni. A Reten de Catia nevű, fokozottan őrzött börtönben tartották fogva, amely a köztudatban Sucursal de Infierno de Caracas – „a pokol caracasi bugyra” – néven élt. Nilssont, a kábítószer-ellenes küzdelmek cárját huszonhetedmagával tartották fogva. Cellatársait egytől egyig kábítószer-csempészés vagy pénzmosás vádjával tartották bent.

Lucas meglátogatta az apját azzal a kérdéssorral, amelyet Adamtől kapott. Most, miközben nagy körültekintéssel próbált hatást gyakorolni a sajtóra, Adam kezdett elelejteni egy-két választ,, amelyeket Nilsson a kérdéseire adott; Olaf listáján a két legnagyobb név Sanchezé volt, az exelnöké, valamint a bankár Antonio Perezé. Ők rendelkeztek Venezuelában a legnagyobb vagyonnal és befolyással.

Másnap a sajtó, leszámítva néhány jelentős kivételt, hatalmas teret szentelt az angolnak, aki azért jött Venezuelába, hogy egy barátján segítsen, és aki megdöbbentette az országot a kábítószeres korrupcióval kapcsolatos vádjaival. A két kivétel egy tévécsatorna és egy rádióadó volt, amelyek Antonio Perez tulajdonában álltak.

Az interjúk sora folytatódott. Az egyszerű újságírók első hullámának helyébe vezércikkírók és politikai elemzők léptek. Ezek egyike mutatott Adamnek egy délutáni lapot, amely interjút közölt az igazságügyminiszterrel, Fermin Marmol Leonnal, akit megkértek: reagáljon Fraser azon kijelentésére, mely szerint Nilsson élete veszélyben forog a Catia börtönben. A miniszter szavai a következők voltak: – Mindannyian tudjuk, milyen veszélyesek és kiszámíthatatlanok a körülmények a Catiában. Nem tudok garanciát vállalni Nilsson életéért.

Adamben forrt a düh, de ebbe félelem is vegyült.

– Az igazságügyminiszter ezzel tulajdonképpen nyilvánosan is tettre buzdította az országban mindazokat, akik örökre el akarják némítani Olaf Nilssont Ez felbujtás gyilkosságra. A Catiában vannak olyan bűnözők, akik akár egy csomag cigarettáért is hajlandók ölni. – Meg volt győződve arról, hogy egyedül úgy segíthet a barátján, ha akkora lármát csap, hogy lehetetlenné váljon a meggyilkolása. Amíg ő a városban van, semmi nem marad rejtve, aminek bármi köze is lehet az ügyhöz.

Fernando Salazar, az „öszvér” épp egy barátjához tartott, amikor autórádiójában meghallotta a hírt, amint egy venezuelai riporter Caracasban beolvasta. Ahogy meghallotta Adam Fraser nevét, Salazar félreállt autójával, és figyelmesen hallgatta a részletes beszámolót a dokumentumfilmes körüli ellentmondásokról.

Salazar tudta, hogy ez az angol potenciális veszélyt jelenthet Victor Rodriguez hosszú távú célkitűzéseire nézve. Most úgy tűnt, a sors ideális lehetőséget nyújtott neki, hogy gondját viselje a férfinak. Visszasorolt kocsijával Cali szombat esti forgalmába, és visszaindult az irodájába.

Úgy tűnt, a sor nem akar haladni. Mozdulatlanul álltak a mocsokban, sárban és mély tócsákban, melyek az előző éjszakai heves felhőszakadás után maradtak hátra. Se Adam, se Lucas nem tudta, vajon beengedik-e majd. Ez nem Anglia volt, ahol hófehér papírlapon nyújtják át a belépési engedélyeket. És nem is az Egyesült Államok, ahol sok helyen az ember csak felkapja a telefont, és a megfelelő szám beütése után máris társaloghat az életfogytiglani büntetését töltő rabbal.

Ezen a vasárnap reggelen a bürokrácia catiai képviselőinek csak nem akarózott feltűnni a bejáratnál. Adam megnézte a körülötte állókat Legtöbbjük a város környéki nyomornegyedekből érkezett. Néhányan anyák, feleségek voltak, mások pedig, akikről már messziről lerítt, hogy maguk is gátlástalanul kinyírnának bárkit, olyanokat látogattak, akik ezt minden bizonnyal már meg is tették. Végül aztán a hosszan kígyózó sor lassan nekiindult.

A kapu melletti őrfülkéhez érve, Adam betekintést nyerhetett a procedúrába. Az előtte álló nő átadta a személyi igazolványát, mire a csuklójára hivatalos pecsétet nyomtak. Lucas elmondta az őrnek, kihez jöttek látogatóba. Miután átadta útlevelét, az őr elfojtott hangon tanácskozni kezdett egyik kollégájával; Adamen ekkor átmenetileg pánik lett úrrá. A második börtönőr az El Nuevo Paist olvasta. A címoldalon hatalmas fotó díszelgett róla, alatta pedig a felirat: „Adam Fraser garantiza la inocencia de Nilsson y acusa a gente ligada a bartcos y aseguradoras.” Egy pillanattal később Adam és Lucas egy olyan világban találták magukat, amilyet azelőtt még soha nem láttak.

A börtönnek azt a részét, amelyet felkerestek, nyilvánvalóan a bentlakók irányították. Egyetlen börtönőr sem volt szem előtt. Lucas odament egy férfihoz, akinek arcán két jókora vágás nyoma éktelenkedett, és akinek arckifejezése láttán az emberben nem maradt kétség: nem fog nyugodni, amíg ki nem csinálja azt, akitől azok a vágások származtak. Mormolva váltottak pár szót, majd nagy halom pénz cserélt köztük gazdát. A sebhelyes odafordult egy másik fickóhoz, aki jó harminc centivel volt magasabb nála, mondott neki valamit, mire az óriás lelépett.

Mások is kérdezősködtek bentlakók után. Ha volt pénzük, a sebhelyes meghallgatta őket, majd egyik cimboráját elküldte az illetőért. Ha azonban nem volt, úgy hessegette el őket, ahogy az ember a legyeket. Egy huszonéves elítélt valami érthetetlent ordított oda Adamnek. A sebhelyes erre máris a fiú mellett termett, és homlokával az arcába bokszolt. Az a földre rogyott, majd a sebhelyes két segédje elvonszolta.

Adam megdöbbent barátja láttán. Olaf arca betegesen sápadt volt, szeme beesett, végtelenül kimerültnek látszott. Adam ösztönösen átkarolta és szorosan megölelte. Olaf felnyögött. – Sajnálom, Adam... Tudod, eltörték néhány bordámat.

Még több pénz vándorolt Lucas zsebéből a sebhelyeshez, mire az elvezette hármójukat egy lépcsőfordulóhoz, majd magukra hagyta őket. Apa és fia szeretettel megölelték egymást, majd hármasban beszélgetni kezdtek. Fölöttük újabb verekedés tört ki. Alattuk egy fickó a falra vizelt, és közben láthatatlan démonokkal perlekedett.

Olaf halkan beszélt. – Aznap, amikor megérkeztél Caracasba, a börtön egy másik szárnyából idejött egy csoport. Bementek a 407-es cellába, és megöltek két rabot. Én a 417-és cellában vagyok. Másnap jöttek rá a tévedésükre. Azt hallottam, még aznap éjjel vissza akartak jönni. Hála az égnek, hogy te kiálltál mellettem, és felemelted a szavadat az érdekemben! – Elnevette magát, majd a fájdalomtól 'elfintorodott. Ekkor észrevette, hogy Adam egy kis magnót tart a dzsekije alatt. – Hogy az ördögbe tudtad behozni?

– Ne törődj vele. Csak beszélj rá. Mondj el mindent, amit nyilvánosság elé akarsz tárni.

– Nem számít, akkor is megvernek majd. Tegnap teljesen kivetkőztek magukból, miután megtámadtad az igazságügyminisztert.

– Akkor inkább leálljak?

Olaf halkan felköhögött. – Nem, dehogy. A veréseket elviselem. Csak tegyél be nekik keményen! Te vagy az életbiztosításom, Adam! Minél inkább vádaskodsz, annál jobbak az esélyeim, hogy megérjem a karácsonyt. ^ Csendesen beszélni kezdett a magnóra. Neveket említett, dátumokat, bankszámlaszámokat. Bizonyos számlák közötti bonyolult pénzmozgásokról beszélt, és hogy nyomozásai szerint a kolumbiai kartellek a venezuelai bankok és biztosítási cégek jelentős részét hatalmas pénzmosóként használták. Elmondta, hogyan csalták vissza New Yorkból egy találkozóra az egyik korrupt bank, a Banco Latino egyik emberével. És elmondta azt is, hogy másnap „udvarias meghívást” kapott a rendőr-főkapitányságra. Beszélt arról, mi vár rá, ha továbbra is ellenáll Silva rendőrfőnök követelésének, és nem tesz teljes beismerő vallomást. – Nem vádoltak meg semmivel. Ennek két oka is van. Még mindig próbálnak belekényszeríteni a vallomásba, és még mindig keresik azt a bírót, aki kellően korrupt. Ezt az utolsó morzsát inkább tartsd meg magadnak egy darabig. Jelenleg te vagy az egyetlen reményem, Adam. Lucas mondta, hogy próbáltál felhívni Hamburgból. Hogy van Oscar?

Adamnek erről eszébe jutottak azok az állóképek, amelyeket Oscar nyomtatott ki Hamburgban a videofelvételen lévő arcokról. Ezeket magával hozta, és most elővette.

– Tudod, most éppen ezen dolgozom Olaf. Semmi köze ahhoz, amiről most beszélünk, de Oscar szerint nem lehetetlen, hogy felismered ezeket a figurákat. Az, amelyiknek aranyfogai vannak, Ricardo Semper. A másik Alberto Cornejo. Bogotai üzletemberek.

Olaf a képekre bámult. – Nem, Adam, tévedsz.

– Hogyhogy?

– Ez az aranyfogú pasas Fernando Salazar, a cali kartell „öszvére”. A másik a medellini kartell főkönyvelője, Alberto Pastrana. Hogyan kerültek hozzád ezek a képek? Soha nem láttam még ezt a két embert egy helyiségben, még kevésbé egy asztalnál.

– Elég hosszú történet. De biztos, hogy jól mondod, Olaf?

– Ennél biztosabb már nem is lehetnék. Utánuk is nyomozok. Nyakig benne vannak a venezuelai pénzmosásban. Mind kettőjükre a kolumbiai hírszerzés hívta fel a figyelmemet. – Olaf figyelmeztetően felemelte a kezét. – Dokumentálható bizonyíték persze nincs. Morzsányi sem. Soha senki nem maradt életben elég sokáig ahhoz, hogy tanúskodhasson ezek ellen. Légy óvatos, Adam! Amit most elmondtam neked, azt mind a polgári, mind a katonai hírszerzés megerősítette. Nyilvánosan mindebből semmi nem hangzott el, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs ellenük semmi bizonyíték. Itt Caracasban ne említsd a nevüket, különben mindketten halottak vagyunk. Most pedig kapcsold be újra a magnót. Eszembe jutott még valami Antonio Perezről.

Szállodai szobájának magányában Adam fel-alá járkált. Szeretett volna beszélni Oscarral, megosztani vele egy kis részét annak, amit itt megtudott, különösen a Salazarra és Pastranára vonatkozó információt. Szinte ugyanakkor, amikor ők ketten a Babaházban üldögéltek és erről a párosról beszélgettek, Olafot, aki utánuk nyomozott, letartóztatta és bemocskolta a venezuelai rendőrség. A két kolumbiai, a drogkartellek fejesei, együtt vacsoráztak a legnagyobb befolyású amerikaiak egy csoportjával, akiket mind egyetlen cél hozott össze: bejuttatni Patrick Collinst a Fehér Házba mint az Egyesült Államok új elnökét.

Adam az órájára pillantott, és döntésre jutott. Kilépett a szállodából, és nekivágott az utcának, hogy keressen egy nyilvános telefonfülkét. Amikor megtalálta, bepötyögte a készülékbe Amszterdam hívószámát.

– Hotel Beethoven.

– Az egyik vendéggel szeretnék beszélni, Oscar... – Az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy ne Oscar Benjámint kérje. Németországon kívül Oscar más nevet használt. – Oscar Montague-val.

– Mr. Montague jelenleg nem tartózkodik a szállodában. Esetleg óhajt üzenetet hagyni?

– Mondja meg neki, kérem, hogy Adam Fraser hívta Caracasból, és majd még keresi.

Amikor visszatért a szállodába, Adam gratulált magának, amiért nem az ottani telefont használta, azt ugyanis a rendőrség lehallgatta. Nem tudhatta azonban, hogy mindez felesleges erőfeszítés volt. El Gordo már továbbította is a hollandiai beszélgetés részleteit a bogotai központba.

Olaf. Ez a férfi, Ramiro Helmeyer megvádolt téged. Azt állítja, hogy ti ketten közösen terveltétek ki az autórobbantásokat.

– Jelenleg egy cellában vagyok Helmeyerrel és még másik huszonkét emberrel, Adam. Kis adagokban kell csinálnunk a dolgot, hogy néhány ember azért elnyúlhasson egy időre a cella padlóján. Helmeyer sokat beszélt, a vallomása előtt többször is megkínozták. Mielőtt bevádolt volna engem, újabb kínzásnak vetették alá.

– Milyen kínzásnak?

– Elektródákat tettek a nemi szervére, aztán egy vödör szufla...

– Szufla? Miről beszélsz?

– Benzin. A feje fölött tartották. Az egyik rendőr azt mondta: „Bevallod végre, hogy Nilsson benne volt az autórobbantásokban?” Szerencsétlennek nem volt választása.

Adam megállította a magnót.

Ezen a bizonyos sajtótájékoztatón megjelent néhány újságíró a Perez tulajdonában lévő médiáktól ís. Az egyikük különösen arcátlanul, semmibe vette az Adam által bemutatott bizonyítékot. – Miért rágalmazta a rendőrfőnökünket?

Adam a nőre bámult. – Azok után, amit hallott, még feltesz nekem egy ilyen kérdést? Mit gondol, ki engedélyezte azokat a vallatásokat? Menjen csak, és kérdezze meg a rendőrfőnökét, miből telik neki egy szekrényre való kétezer dolláros öltönyre az állami fizetéséből.

A sajtótájékoztató végeztével Lucas elvitte Adamet még néhány caracasi újságíróval találkozni, akik többet akartak hallani. Hajnali háromkor ért vissza az Avila Szállóba, majd bedobálta a ruháit egy bőröndbe. Lucas reggel hatkor szól majd fel érte, aztán elautóznak Valenciába, hogy ott Lucas apjának egyik barátjával találkozzanak, akinek lehetnek hasznos információ az üggyel kapcsolatban.

Röviddel reggel hat után már el is indultak. Az ország belsejébe vezető útra fordultak, amely több emelkedő után kivezetett a völgyből. Hirtelen rendőrautók szirénájának vijjogását hallották, majd nem sokra rá mellettük is termett két járőrkocsi. Lucast leszorították az út szélére. Előttük is, mögöttük is rendőrautó állt. Kiszálltak belőle a rendőrök. Egyikük, egy fekete bőrdzsekit viselő, kibiztosított fegyvert tartó férfi odalépett a kocsijukhoz, és Lucasra ordított, aki erre Adamhez fordult. – Azt akarják, hogy szállj ki a kocsiból.

– Miért?

– El kell menned velük a főkapitányságra.

– Miért?

– Ki akarnak hallgatni a kijelentéseid miatt, amiket a sajtó és a tévé előtt tettél.

– Lucas, légy szíves, mondd meg nekik, hogy négy napjuk volt a kikérdezésemre. És hogy most Valenciába kell mennünk egy találkozóra.

A rendőr újra kiabálni kezdett.

– Azt mondják, azt a parancsot kapták, hogy vigyenek téged egyenesen a főkapitányságra.

– Kérdezd meg, ki adta a parancsot!

Egy pillanattal később: – Ramón Silva rendőrfőnök.

– És ha nem engedelmeskedem?

– Akkor erőszakkal visznek be.

– Mondd meg, hogy elfogadom a „meghívásukat”, de tedd előttük világossá, hogy nem szállok ki ebből a kocsiból. Velük tartok, de ebben a kocsiban, és úgy, hogy te vezetsz.

Újabb szóváltás következett. Lucas ismét odafordult

Adamhez. – Tudni akarják, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ebben az autóban menj, és nem az övékben.

– Csak mert nem szeretném, ha lelőnének azon a címen, hogy menekülni próbáltam.

Frasernek Londonban kellett volna lennie, nem pedig Venezuelában. Victor Rodriguez teljesen mozdulatlanul ült, mélyen gondolataiba merülve. Aztán előrehajolt, felkattintott egy kapcsolót, és beleszólt a hangosbeszélőbe. – Az európai lemezek között van egy fájl Oscar Montague-ról, alias Benjamin, alias Guildersternről. Kérek egy másolatot!

Most, hogy az angol barátjának már volt vezetékneve is, több is, Rodriguez emlékezett rá. Ő is ott volt a gazdasági bűnözésről tartott cambridge-i szimpóziumon. Akkor hosszan elbeszélgettek, és utána Rodriguez kicsit utána érdeklődött a férfinak. Ekkor megjelent a titkárnője, kezében egy köteg papírral. – Köszönöm, Carlotta. Legyen szíves még utánanézni, hogy egy bizonyos Senor Adam Fraser telefonált-e Hollandiába tegnap három óra harminchét után.

– Máris.

Rodriguez tanulmányozni kezdte Oscar aktáját. A koreai háború után írt egyik pszichiátriai jelentése felett elidőzött egy darabig. Oscar aggódott, amiért orgazmusa volt egy észak-koreai megölésekor. Rodriguez megjegyezte magában az orvos kommentárját. „Megnyugtattam Benjámin kapitányt. Tökéletesen normális jelenség.” Részletesen le volt írva Oscar megannyi kábítószeres akciója, melyeket az amerikai kormány megbízásából végzett; részvétele Che Guevara elfogásában, majd meggyilkolásában; annak a svéd biztonsági csoportnak a megszervezése, amely végrehajtotta az Olof Palme elleni merényletet; részvétele a vietnami Phoenix-programban, amely több mint húszezer vietnami elpusztításával járt; az Ezüstvonat-akció; Aldo Moro elrablása és meggyilkolása. Végül ahhoz a részhez ért, amely ékes példája volt annak, mennyire következetlen a CIA: az egyik részben Oscart értékes forrásként említették, a másikban viszont vérdíjat tűztek ki a fejére. Rodriguez összecsapta az iratköteget, és a telefon után nyúlt.

Letartóztatása után fél órával Adam Fraser és Maria, a rendőrségi tolmács a főkapitányság alagsorában lévő kihallgatószobában ült. Pontosan ugyanazon a helyen, ahová Nilssont is elcipelték, amikor az engedett egy hasonló „meghívásnak”. Lucast elengedték.

Maria a körmét lakkozta. Behoztak két csésze meglepően jó kávét, majd csatlakozott hozzájuk egy huszonéves rendőr. Leült, és társalgásba kezdett a középkorú Mariával. A nő felragyogott, és tágra nyílt szemmel hallgatta a zsarut, aki elmondta, hogy Adam a kormány megdöntését, az ország destabilizálását és a katonai junta bevezetését tervező bűnszövetkezet bandavezére.

Adam eltűnődött, vajon ki lehet a banda többi tagja, Olafot leszámítva persze. Elnézte a párost, ahogyan azok róla beszéltek. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, kiküldtek egy újabb adag kávéért, és megvitatták azokat a mozifilmeket, amelyeket mostanában láttak. Egyértelműen valami különleges dolog kezdete volt ez.

Salazar gondolataiba merülve piszkálta aranyfogait egy gyufaszállal. – Kiváló, Ramón! Megengednél egy javaslatot? Miután megteszi a vallomását, további intézkedésig vitessétek át a főkapitányságról a Reten de Catiába. Természetesen tudom, hogy Fraser angol. Nem is kell hosszabb időre. Csak éjszakára. Mire az angol nagykövet a kisujját megmozdíthatná, már el is intéztük a dolgot. Rendben.

Fernando Salazar gondolatban végigfutotta a Catiában fogva tartottak listáját – rengeteg ember közül választhat, hiszen rengetegen vannak, akik alig várják, hogy a kedvében járhassanak.

Csaknem háromnegyed óra telt el, mire a fiatal rendőrt felváltotta egy másik. Ez a második sokkal kevésbé volt beszédes. Sőt, egy szót sem szólt, csak rezzenéstelen tekintettel bámulta Adam-et. Újabb negyed óra elteltével ismét megjelent az előző rendőr. Ramón Silva rendőrfőnök kimerítő vallomást akar kapni Frasertől, közölte. Maria tolmácsolásával Adam kijelentette, hogy nyilvánosan már mindent elmondott a Nilsson-ügy kapcsán, amit akart. De hajlandó nyilatkozni az államcsínyről, amit a néhány héten belül lezajló választások utánra terveztek. Felkészült arra, hogy hírszerzési forrásokból idézzen.

– Nem voltak újabb telefonhívások, Senor, de úgy gondoltam, ezt látnia kell.

Carlotta volt az, kezében az aznapi számítógépes anyaggal. A határon fekvő Cúcuta városában El Gordo „öccse” rögzített egy sor telefonhívást a caracasi rendőrkapitányságról. Ezek egyike egy helyszíni letartóztatási parancs volt, minden rendőrnek. A parancs egy Adam Fraser nevű illetőre vonatkozott. Rodriguez telefonhívást intézett Bogota egy másik részébe. Alig egy percig beszélt. Hét perccel később irodájában az egyik fax zümmögve beindult. Egymás után bukkantak elő belőle az újabb és újabb oldalak. Odalépett a géphez, és olvasni kezdett. – Ejha, Mr. Fraser! Igazán nem tétlenkedett!

Az egyik előnye annak, hogy Andrew Sinclair volt a Legfőbb kartell tanácsadója, az volt, hogy New York és Bogota ugyanabba az időzónába esett. A mindig elővigyázatos Rodriguez először csupán két szó bekódolásával kezdte. „Buenos dias.” A válasz azonnal megérkezett:,Jó reggelt!” Ily módon megbizonyosodva afelől, hogy Sinclair az íróasztalánál ül, nekikezdett kódolt üzenetben megírni a forrásaitól kapott információk megszerkesztett változatát. Amint végzett egy oldallal, átfaxolta. Alig fél perce küldte el az utolsót, amikor megérkezett Sinclair egyoldalas válasza.

Rodriguez a dekódoló lap alá fektette, és olvasni kezdte a papírlapot. „Az illetőt mindenáron meg kell védeni. Intézd el mihamarabbi biztonságos eltávolítását a szomszédodból. Üdv.”

Rodriguez pontosan értette a helyzetet. Sinclair úgy döntött, hogy Fraser személyét illetően a botrány legkisebb szikrája sem engedhető meg. Köztudomású volt, hogy dokumentumfilmet készít a lelkészről. Hírbe kerülése végzetes lehet a kampány számára. A tény, hogy Fraser nagy hullámokat kavart a kartell négy jelentős pénzmosója körül, elengedhetetlenné tette, hogy eltávolítsák annak a viharnak a középpontjából, amit teremtett.

Rodriguez lebonyolított egy rövid telefont Bogota egy másik városrészébe. Délelőtt fél tíz múlt öt perccel.

Miután elkészítettek egy háromoldalas beszámolót, amelyben részletezték a készülő államcsínyt, Adamet és Mariát bevezették Ramón Silva irodájába. Alacsony, kopasz, pocakos ember volt, szemei távol ülők, orra lapos. Kétezer dolláros szürke öltönye szinte ragyogott irodájának tompított fényében. Silva az íróasztala előtti két székre mutatott, majd továbbolvasta Adam épp elkészült vallomását.

Silva felnézett. – Beszéljünk azokról a dolgokról, amiket a sajtónak mondott rólam. Miért mondta?

– Ha elolvasta őket, hát tudja a választ. Én azt szeretném tudni, miért kényszerítettek, hogy idejöjjek.

Silva vállat vont. – Ki kellett magát hallgatnom.

Egyik dokumentumfilmjében Adam találkozott egy férfival, akinek a nemi szervébe áramot vezettek. Ez az emlék most nem hagyta nyugodni: az a férfi egyszer sem nézett fel a földről. Adam kényszerítette magát, hogy egyenesen Silva szemébe nézzen. – Olaf Nilsson ártatlan. Az egyetlen ellene szóló bizonyítékot kínzások árán csikarták ki abból a férfiból, aki az autórobbantásokért felelős... – A rendőrfőnök íróasztalán lévő sok telefon egyikének megcsörrenése szakította félbe. Silva felkapta a kagylót. – Igen. Itt van... Igen, éppen most kérdezem ki. De még sok kérdésem lenne hozzá. Biztos vagyok benne, hogy a Catiában eltöltött éjszaka után beszélni fog.

Silva viselkedése megváltozott, ahogy a választ hallgatta. Hangjából eltűnt a fellengzősség. – Igen, igen. Értem. Nem, személyesen garantálom.

Lecsapta a kagylót, és dühösen Adamre meredt, akinek nehezére esett megőriznie pókerarcát. Silvát nyilvánvalóan visszavonulásra szólították fel. Az az ember, aki az imént még a Catiába akarta küldeni, most maga volt a megtestesült jóakarat.

– Remélem, nem okoztunk önnek túl nagy kellemetlenséget, Senor Fraser. Visszavitethetem Valenciába?

– Köszönöm, nem.

Silva kezet nyújtott. Adam hányingerszerű önutálattal rázta meg.

Mielőtt véget ért a nap, Victor Rodriguez, az a férfi, aki Adam Fraser szabadságát megváltotta, vallomásának egy másolatát olvasta. A venezuelai államcsíny lehetséges volt. Eltűnődött, vajon Oscar Benjámin volt-e Fraser forrása. Ha igen, a dokumentumfilmesnek hamarosan új információforrás után kell néznie. Volt ugyanis egy rész Oscar dossziéjában, ami miatt kívánatossá vált a férfi azonnali halála.

Victor Rodriguezhez hasonlóan Oscar se vitette magát taxival egészen hazáig sohasem. Külföldön hasonlóan elővigyázatos volt. Az amszterdami Beethoven straat sarkán szállt ki, majd a legnagyobb óvatossággal közelítette meg a szállodát. Két férfi az utca túloldalán a kirakatot nézegette: bizonyára valami rendkívül érdekes árucikk ragadta magával figyelmüket a sok ipari porszívó között. Oscar úgy időzítette belépését a szállodába, hogy az éppen egybeessen egy lassú villamos elhaladásával. Már a társalgó közepén járt, mire a jármű elment a bejárat előtt. A két férfi továbbra is a szemközti kirakatot vizsgálta.

– Mr. Montague, kérem! Keresték önt néhányan telefonon.

Érdekes: csupán egyetlen embernek mondta, hogy Amszterdamban lesz.

– Tegnap Mr. Adam Fraser hívta fel Caracasból. Azt mondta, még hívni fogja, de egyelőre nem telefonált újra.

Ezzel azt az egyetlen embert ki is pipálhatja.

– Aztán van még itt néhány hívás. Mind helyi. Aziránt érdeklődtek, mikor jön vissza. Nevet nem mondtak. Azt mondtam nekik, hogy fogalmunk sincs.

– Köszönöm, Jaap. Lezuhanyozom, aztán megint eltűnök néhány napra. Kérem, vegye át az üzeneteimet, és tartsa fenn számomra a szobámat. Kifizettem a hét végéig. Még azelőtt visszajövök.

Háromnegyed órával később a merénylettel megbízott két bérgyilkos végre meglátta, amire várt. Annak jelét, hogy a 317-es szoba vendége hazatért, összehúzta valaki a függönyöket. Átkeltek az úttesten, és nyugodtan besétáltak a szállodába. A recepciós pult mögött éppen nem állt senki. A szobaszámot már úgyis tudták, a kulcs pedig hiányzott az akasztójáról, éppen úgy, ahogy gondolták. Magukhoz vették a főkulcsot, majd a lift helyett a lépcsőhöz mentek. Az ajtónál megtorpanva, összetéveszthetetlen hangokat hallottak. Egymásra vigyorogtak, majd egyikük felrántotta az ajtót, a másik pedig célzott.

Az ágyon két ember épp nagyon el volt foglalva egymással. A hangtompítós pisztoly náluk jóval kisebb zajt csapott, miközben az egész tár az ölelkező párba fúródott. Alig pár perc múlva a két férfi már el is hagyta a szállodát. Beszálltak a kocsijukba, és kihajtottak a városból az A10-esen, egyenesen a Schiphol reptérre. Mire a szálloda recepciósának és barátnőjének holttestét felfedezték, már az országot is elhagyták.

Jaap úgy gondolta, túl jó alkalom ez ahhoz, hogy kihagyja. Elragadta Paulát az első emeletről, ahol a lány épp a szobákat tette rendbe, és alig pár perccel azután, hogy Oscar feltűnés nélkül kislisszolt a szállodából a hátsó kijáraton, majd elsietett a parkon át, már benn is voltak a szobájában.

Az Avila Szállóban Adam Fraser a kora esti hírekre kapcsolt. Az első hírben volt néhány filmbejátszás az első sajtótájékoztatójukról, amit újságok címlapjai követtek, a hírolvasó kommentárjával. – Az angol filmrendezőt, Adam Frasert a venezuelai elnök nemkívánatos személynek nyilvánította, és kiutasította az országból. A kiutasítás oka a filmes folyamatos tiszteletlensége volt, melyet az elnök és a venezuelai nép iránt tanúsított mostani látogatása idején. Fraser jelenleg Bogotában tartózkodik.

Másnap reggel Adam megkísérelte elhagyni az országot, amelyből hivatalosan már távozott. A szálloda előcsarnokában találkozott Lucasszal. Néhány további barát is megjelent a jeles alkalomra – négy autóval jöttek a főkapitányságról. Szószólójuk odalépett hozzájuk. – Mr. Fraser, azt az utasítást kaptam, hogy a repülőtérre vezető útjának zavartalanságát biztosítsam.

– Igazán nem kellett volna fáradniuk! Gondolom, nem állhatunk meg a Catiánál, hogy magunkkal vigyük Olaf Nilssont.

– Sajnálom, Mr. Fraser, a barátja nem szerepel az utasításban. Az én feladatom őrködni, hogy ön biztonságban elhagyhassa az országot.

A reptérre vezető úton Adam átgondolta a teendők azon hosszú listáját, amelyet Lucasszal állítottak össze. Emberekkel kell kapcsolatba lépniük, értesíteniük kell a médiát, szenátoroknál és kongresszusi képviselőknél kell lobbizniuk. Aztán eszébe jutott még valaki. – Lucas, felhívnád a feleségemet, Laurát, és megmondanád neki, hogy egy kicsit korábban megyek haza a tervezettnél?

Annyira lekötötte Olaf rettenetes helyzete, hogy már jó ideje a gépen ült, mire eszébe jutott, mit mondott a barátja a képek láttán, amelyeket megmutatott neki. Az aranyfogú, Fernando Salazar volt tehát, a cali „öszvér”, a másik pedig a medellini kartell főkönyvelője, Alberto Pastrana. Olaf hírszerzési forrásokból azonosította őket. Rendőrségi feljegyzés nem volt róluk.

Adam a képekre meredt. Lehajtotta a mellette lévő ülés kis asztalkáját. A repülő félig se telt meg, és az ő sorában rajta kívül senki nem ült. Elkezdte kiteríteni a képeket, ahogy Oscar is tette, és felötlött benne, milyen dühös lett az öreg, amiért képtelen volt rájönni, miért ültették hősét a vacsoraasztal olyan távoli pontjára.

Adam elhelyezte az összes fotót. Nem Rodriguez volt a célpont. Patrick Collins, az elnökségért induló férfi volt a tetőn lévő fotós fő célpontja. Collins, és a mellette ülő két bogotai „üzletember”.

Rodriguez elolvasta a francia férfi mentegetőző levelét, aki a nevében kiadta a megbízást a gyilkosságra. – Friss fénykép nélkül mindig fennáll a veszély, hogy összetévesztik a célpontot valaki mással. – Arról nem esett szó, hogy a két férfi tulajdonképpen hogyan is téveszthette össze a kisportolt alkatú huszonéves fiút és szexis barátnőjét Oscar Benjaminnel. Legközelebb Rodriguez majd maga választja ki a bérgyilkosokat. Úgy okoskodott, hogy Benjamin majd arra a következtetésre jut: a CIA állt a merénylet mögött.

Oscar nem gondolt semmi ilyesmit. A puszta tény, hogy Adam sikertelenül bár, de megkísérelte őt felhívni Venezuelából, épp elég ok volt arra, hogy elhagyja a Beethoven szállót. Angol barátjával ellentétben, Oscar mindent tudott El Gordóról. Miközben visszautazott Hamburgba, a Babaház biztonságába, érezte, ahogy egyre fokozódik a paranoiája. Ha holtan akarták látni, minden bizonnyal fenyegetve érezték magukat – de miért? Hogyan is jelenthetne veszélyt bárki számára egy volt CIA-ügynök?

11. fejezet

Börtön (2)

Kinyílt a Downing Street 10. ajtaja. A közvélemény-kutatás számadatai most húsz százalék körül jártak. A miniszterelnök nagyon megöregedett az alatt a két és fél év alatt, ami elsöprő győzelme óta eltelt. Vendége, Patrick Collins mellett sápadtnak és elesettnek tűnt. Az utca túloldalán várakozó riporterek rövid tájékoztatást kértek tőlük, mire a két férfi odament hozzájuk. Barry mikrofonja valamivel közelebb volt, mint a többieké.

Adam Fraser megragadta a pillanatnyi lehetőséget. – Miniszterelnök úr, holnap bizalmi szavazás lesz az alsóházban. Ma a világ leghíresebb hitszónokát fogadja. Van valami összefüggés a két dolog közt?

– Ó, nem hinném, hogy isteni közbenjárásra szorulnék az ellenzékkel szemben. Ez a mai alkalom arra volt jó, hogy a pártpolitikát félretéve, globális kérdéseket vitathassunk meg egy globális vezetővel.

– Egy másik globális vezetővel – sziszegte oda a miniszterelnök tanácsadója kedvenc talpnyalóinak az angol médiában.

– Mr. Collins? – szólította meg Adam.

– Szeretném megköszönni a miniszterelnök úr kedves szavait. Ez nem politikai jellegű látogatás. Azért vagyok itt, hogy tanuljak, hogy segítsek, ahol tudok, de ahhoz, hogy segíthessünk, először tanulnunk kell.

– Remek kampányreklám válhat még ebből – jegyezte meg John Reilly.

Teresa Collins hátba veregette és felnevetett.

– Lefogadom, hogy a miniszterelnöknek most pontosan ugyanezt mondják a tanácsadói...

A BBC hírösszefoglalóját nézték Collins Andrew Sinclair által rendezett föld körüli útjának angliai állomásáról. Ez részét képezte annak a gondosan előkészített tervnek, melynek az volt a célja, hogy az igehirdető minél többet szerepeljen a médiában, de most már másként, mint eddig. Az amerikaiak egy átalakulás szemtanúi lehettek, bár egyelőre még nem tudatosodott bennük: a lelkész lassan átvedlett politikussá. Ezt részben államfők, politikai vezetők látogatásával érték el, amellyel nagyban növelték a már amúgy is karizmatikus személyiség tekintélyét és befolyását.

A világ körüli turné után Collinsnak a nagyobb lapokban kéthetente megjelenő rovata érezhetően politikai színezetűvé vált, mint ahogy a Bostonból közvetített talk-show-k és a floridai istentiszteletek is. Áprilisban aztán kezdetét vette annak a könyvnek az amerikai népszerűsítő turnéja, amely most egy londoni szállodában folyó beszélgetés tárgya volt.

Adam és filmes stábja éppen annak előkészületeivel volt elfoglalva, hogy felvegyék a könyvvel kapcsolatos stratégiai találkozó kezdetét. Andrew Sinclair, aki a jegyzeteivel foglalatoskodott, odalépett Adamhez, és megszólította. – Isten hozott újra a civilizációban. Van valami híred Venezuelából?

Azok után, amit megtudott arról a két vacsoravendégről, akik egy asztalnál ültek Sinclairrel, Adam úgy döntött, óvatosan közelíti meg a dolgot. – Semmi jót nem tudok mondani. Olaf Nilssont tíz pontban vádolták meg. – Majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: – Meg fogom kérni Patet, hogy segítsen. Amerikában már minden követ megmozgattam, és biztosra veszem, hogy szívesen segít majd egy olyan emberen, aki a drogkartellek elleni küzdelemnek szentelte az életét.

Ha feltűnő reakciót várt, hát csalódnia kellett. Sinclair nyugodtan felelt. – Remek ötlet, Adam, de mint tudod, jelen pillanatban döntő fontosságú, hogy Pat minden figyelmével a tengerentúli útjaira összpontosítson. Úgy gondolom, várnod kellene, amíg visszatér az Államokba. De két héten belül lesz rá alkalmad. Jómagam is tudok némi befolyást gyakorolni, de addig semmit nem tehetek, amíg három nap múlva be nem fejezzük a turné európai részét.

– Bármilyen segítségért nagyon hálás lennék, Andrew. Olaf családja kétségbe van esve.

Ekkor Susanna lépett hozzájuk. – Mi készen állunk, ha ön is, Mr. Sinclair.

Adam megkönnyebbülést érzett. Először is kizárhatta Andrew Sinclairt bármiféle összeesküvésből, amely Collins elnökválasztási kampánya körül készülődik, másodszor pedig most már biztosra vette, hogy félelmetesen kiterjedt összeköttetéseit felhasználva, Sinclair tud majd segíteni Olaf Nilsson ügyében.

– Nagyon köszönöm, Andrew! Elköteleztél.

– Három nap múlva. Meglátom, mit tehetek.

Sinclair odament a többiekhez, és helyet foglalt köztük, miközben Susanna kérdően nézett Adamre.

– Majd később elmondom – súgta a férfi. – Jól van, kezdjük!

Kisvártatva el is kezdődött a forgatás. Sinclair felvette az asztalról Collins kéziratának egy példányát.

– Ez itt tulajdonképpen egy választási kiáltvány, egy ember látnoki elképzelése arról, hogy milyen lesz a jövő. Mi a címe?

Reilly tolószékében ringatta magát, mialatt Sinclair beszélt. A kérdés hallatán abbahagyta a ringatózást, és Sinclairre nézett. – Isten nemzete?

Pat és Teresa Collins elégedett hangot hallatott.

Egy pillanatig Sinclair arca teljesen kifejezéstelen maradt, de aztán szélesen elmosolyodott. – Gyönyörű, Johnny! – Felírta a címjavaslatot egy papírra. Reilly nem látta, hogy még melléfirkantotta: „Tesztelni a célcsoportokban.”

– A könyvturné – folytatta Sinclair – a keletitől a nyugati partig. Északtól délig. Gondoljatok erre úgy, mint a kampány főpróbájára.

Az örökké elővigyázatos Victor Rodriguez, családja és barátai körében december 29-én ünnepelte a szilvesztert.

Az elmúlt év kedvezett neki és társainak. A kartellek ötszázmilliárd dollár feletti bevételt könyvelhettek el. A három P-re, a porra, a piacra és a pénzre továbbra is bizton számíthattak. Amíg ez volt az uralkodó helyzet, nyugodtan tekinthetett a jövőbe. A testület elnökének sok oka volt a nyugalomra.

A kartell beszivárgása a DEA-ba a vezető posztoktól egészen a parti őrség embereiig, továbbra is biztosította, hogy az ügynökség legnagyobb erőfeszítései állandóan kudarcba fulladjanak. sőt, a drogháborúkkal foglalkozó valamennyi szervezetbe beépültek – a CIA-be, az FBI-ba, a vám- és pénzügyőrségbe, a pénzügy-, az igazságügy- és a külügyminisztériumba. A honvédelmi, a mezőgazdasági és a belügyminisztériumban is voltak besúgói a kartelleknek. Már jóval azelőtt, hogy Sinclair merész tervét feltárták, szép hosszú listájuk volt azokról az országokról, amelyeket a zsebükben tudhattak. Most elérhető közelségbe került a lehető legnagyobb nyeremény. Rodriguez az órájára pillantott. Pontosan az előre megbeszélt időben kopogást hallott szállodai lakosztályának ajtaján.

– Andrew! Isten hozott! Úgy vélem, nagyon elégedettek lehetünk, ami a miniszterelnökhöz tett látogatás körüli hírverést illeti. Iszol valamit?

– Köszönöm, Victor, most nem. Mindjárt beszámolok Collins és a miniszterelnök találkozójáról, de előtte meg kell beszélnünk egy problémát, amit ez a Fraser okozott. Azonnal lépnünk kell.

Mondtam már, hogy veled olyan a házasság, mintha az ember nem is lenne házas?

– Laura, kedvesem, korán van még a Zen-leckékhez.

– Hé, csak azért, mert te mondhatsz be a miniszterelnöknek a tévében!

– Ronda egy behízelgő alak! Nem tudtam megállni. Na és mondd csak, van kedved ma étteremben vacsorázni, vagy nincs?

– Persze, hogy van. De amikor a férjem azt mondja nekem, „Gyere el velem vacsorázni, hogy kettesben lehessünk és nyugodtan beszélhessünk”, úgy érzem, mintha valami viszonyt folytatnánk. Emlékszel azokra a röpke légyottokra, amik mindig azzal kezdődtek, hogy „Most meddig lehetünk együtt?”

– Persze. Csak most úgy tűnik, nincsenek már olyan nyugalmas időszakok az életünkben. Vagy ez a ház nyüzsög az emberektől, vagy nekem kell elrepülnöm valahová, vagy te mész el valami vidéki színházba, hogy felfedezd a következő Laurence Olivier-t. Holnap este elrepülök, hogy lefilmezzem Patrick Collins turnéjának újabb állomását, és szeretném elvinni a legjobb barátomat vacsorázni.

Ekkor megszólalt a telefon. Adam felsóhajtott.

Olaf volt az. Az éjszaka közepén kiengedték a börtönből. Fogta a családját, és az első géppel Miamiba repült. – Ejtettek minden vádat – mondta. – Viszont elfogatási parancsot adtak ki Antonio Perez és hét kollégája ellen, Ramón Silva rendőrfőnököt felfüggesztették, és hamarosan kitűzik az előző elnök, Sanchez tárgyalásának napját. Neked köszönhetem az életemet, Adam. A Nilsson család örökre az elkötelezetted lesz.

– Nem tartozol semmivel.

Kissé feszélyezetten társalogtak, mert mindketten tudták, hogy csoda történt.

– Olaf, pár héten belül visszamegyek Floridába. Muszáj találkoznunk valamikor. Minél előbb.

– Csak telefonálj, barátom. Én ott leszek. Add át üdvözletem Laurának.

Miután elköszöntek, Adam a gondolataiba merült. Magában végiggondolt néhány lehetséges tervet, melyek mindegyike igen kockázatos volt. Laura, amikor elmondta neki a dolgot, harciasan reagált. – Adam, azt hiszed, hogy láttál két arcot a drogkartellből. De ki adta neked azokat az arcokat? Olaf. Láttad, mi történt Olaffal, nem? És azt is tudod, hogy mi történhetett volna vele kis híján. Élő férjet szeretnék magamnak. Akinek ép mindene.

– Mondasz valamit... No, akkor menjünk vacsorázni!

Ugyanaz alatt a fa alatt ültek a harrow-i templomkertben, ahol annak idején, 1971-ben is heverésztek.

– Egy kancsó bor, egy vekni kenyér és te...

– Nem egészen. Rózsaszín pezsgő, egy piknikkosár a Fortnum és Masonból, néhány marihuánás cigi, és aztán te.

Volt valami hátborzongató szimmetria Sinclair és Rodriguez beszélgetésében. Fraser egyik barátjának visszaadták az életét és a szabadságát. De abban is megállapodtak, hogy amint alkalom nyílik rá, egy másik barátját el kell tenni láb alól.

Sinclair úgy kalkulált, hogy Rodriguez egyetért majd vele a Nilsson-probléma értékelésében. Most elmondta a testület elnökének, miért mondta azt Frasernek, hogy legalább három napba telik, mire esetleg segíteni tud.

– Ezzel biztosítottam, hogy ha ki tudod szabadítani ezt az embert, mondjuk az elkövetkező huszonnégy órában, ne legyen semmi összefüggés Fraser hozzám intézett kérése és a jószerencse lelkiismeretes közbelépése közt. Mivel Fraser ezek után valószínűleg a barátjának tekint, megbízik majd bennem, ha esetleg felfedi a projektünk valamelyik aspektusát.

Rodriguez tovább fontolgatta a lehetőségeket. – Gondolom, attól félsz, hogy Fraser hatalmas nemzetközi tiltakozást kezdeményezhet, ha Nilssont megölik a börtönben... – találgatott.

– Amikor először mondtad, hogy Venezuelában van, megijedtem. Itt kellett volna lennie Londonban, hogy Collins látogatására készüljön. Már azt hittem, valahogy kiszagolta a projektünket. Aztán persze kiderült, hogy csak segítségnyújtás végett járt ott. Nem akarom, hogy bármi is eltérítse Collins kampányától. Gondolj csak bele, mekkora balhét okozott Fraser csupán azért, mert Nilssont bebörtönözték. Túl veszélyes. Kiszámíthatatlan a pasas. Megfékezésének egyik módja, ha elérjük, hogy kizárólag a filmjére összpontosítson. Ismerem ezt a típust – megszállott személyiség.

– Le kell mondanunk négy igen jó venezuelai pénzmosónkról, és ezen felül persze számos kitűnő emberünkről is. De igazad van, az alternatívával egy jóval nagyobb nyeremény elvesztését kockáztatnánk. Na és mi van Fraser másik barátjával, ezzel az Oscar Benjáminnál?

–Nem is kérdéses, Victor. Azok után semmiképp, amit a dossziéjában mutattál nekem. Meg kell ragadni minden kínálkozó alkalmat. Le kell zárni az ügyet.

Amszterdami hazatérése óta Oscar már addig is visszavonult életmódja gyakorlatilag földalattivá változott. Érdeklődéssel olvasta a holland sajtó megannyi beszámolóját a Beethoven szállodában történt kettős gyilkossággal foglalkozó rendőrségi nyomozás ügyében. A hatóságok megállapították „két latin-amerikai külsejű férfi” jelenlétét, akik egy Oscar Montague nevű személy után kérdezősködtek. Aztán arra jutottak, hogy a kettős halál vagy „a célszemély eltévesztésének” tudható be, vagy annak, hogy az áldozatok „szerencsétlen véletlen folytán tanúi voltak Oscar Montague erőszakos elrablásának”. Az ügyet nem zárták le. Oscart leginkább az bosszantotta, hogy most majd le kell cserélnie hamis útleveleit, és hogy többé nem használhat egy ilyen remek szállodát. A telefont nem vette fel, hiszen Adam újra keresheti Venezuelából. Máshogyan is kapcsolatba léphetett vele. És ezt Adam is tudta.

Oscar felpillantott a belső szentélyének falán sorakozó órákra. Mindegyik másik ország idejét mutatta. Muszáj volt beszélnie valakivel, hogy lerázhassa magáról a kívülállás folyton visszatérő érzését. De még a kémek, hírszerzők, ügynökök és besúgók is szabadságot vesznek ki néha, és az év első hetében Langleyben csak automata ügyintéző volt. Előkereste különleges kapcsolatainak számítógépes listáját – ez állt legközelebb egy barátokat tartalmazó listához –, és keresgélni kezdett a nevek között. Amikor elért Adam Fraser telefonszámához, megállt. Keze a készülék után nyúlt, de aztán megállt a levegőben.

Lehet, hogy Adam még mindig az Államokban van, és a lelkészről készülő filmjén dolgozik. Vagy talán újra leutazott Dél-Amerikába. Esetleg egyszerűen nem akar beszélni egy elhízott vénemberrel, aki közreműködött halott katonák feltrancsírozásában, és segített heroint pakolni beléjük. Oscar kikapcsolta a számítógépet, és felállt. Tudta, hova kell menni, ha egy másik emberi lény társaságára vágyik. Pár perc múlva már távozott is a Babaházból, és elindult a fényesen megvilágított Reeperbahn felé. A kurvák legalább ilyenkor is dolgoznak.

Ha az ember a szilveszter utáni héten Londonban dolgozik, könnyen találhatja magát egyedül egy irodában. Adam csodálkozva látta, hogy társasága akad. – Susanna! Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, itt alszol.

– Na, és miből gondolod, hogy nem így van? – csattant fel a lány. – Idebent most egy kicsit izgalmasabb. De ne aggódj, Adam! Még mindig állati büszke vagyok, hogy része lehetek a dokumentumfilmes csapatodnak. Újra ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e, mielőtt elrepülünk Németországba. De mondd csak, mi szél hozott?

– Csak beugrottam. – Az ujját végighúzta az egyik polc szélén.

– Mit keresel?

– A kétrészes narkós dokumentumfilmünk kapcsolatainak listáját.

Susanna egy másik polchoz lépett, levett róla egy aktát, majd átadta a férfinak.

– Pompás! – Adam kinyitotta, és belelapozott.

– Mit keresel?

– Azt a nőt, aki ott kint Hertfordshire-ben lakik. Venezuelai. Meglátogatja a börtönben azokat, akik kábítószeres kihágásokért ülnek benn.

Susanna csettintett. – Francesca Luisa Palaéz.

Adam elragadtatottan tapsolt. – Bravó!

A nő előhúzott egy névjegykártyát az íróasztala fiókjából. – Meg is vagyunk. Felhívjam?

– Ne. Csak zavart, hogy nem jut eszembe a neve. Kösz, Su. Most már nem fogom elfelejteni.

Susanna ellépett az íróasztalától, és leült a férfival szemben a saját székére. – Na, várjunk csak! Mi folyik itt?

– Semmi.

– Ugyan már, Adam! Susanna vagyok, emlékszel. Ismerlek! Valami szálat próbálsz felgöngyölíteni, nemde?

Adam előrehajolt és nagy levegőt vett. – Miután Olafot elengedték és beszéltünk telefonon, megvitattam a dolgot Laurával. Elmondtam neki, hogy azon gondolkozom, miképpen szerezhetnék valami bizonyítékot Salazar és Pastrana ellen. Egészen megrémült. Eszembe juttatta a kábítószerekről szóló filmemet, amiről aztán visszaemlékeztem Francescára, csak épp nem ugrott be a neve. Hol is tartottam?

– Laura megrémült.

– Ja, igen. Szóval, én persze nyugtatgattam. Regénybe illő elképzelés, hogy egyetlen ember felveszi a harcot a kartellekkel. Én tényekkel foglalkozom. Téma lezárva.

Susanna egy szót sem szólt, csak felállt és elővett egy üveg gint, két poharat és tonikot. Adam figyelte, ahogy a nő két pohár gin-tonikot készít.

– Su, délelőtt háromnegyed tíz van!

– Na és? – Átnyújtotta neki az egyik poharat. A férfi meredten nézte, ahogy Susanna egyetlen hörpintéssel benyakalja az italt, majd újratölti a poharát. Az övé még érintetlen volt.

– Miért iszol? – kérdezte Adam.

– Azért, mert nem esik meg mindennap, hogy azt kell tőled hallanom, hogy begyulladtál. Éppen azért kell Salazar és Pastrana után menned, mert tényekkel dolgozol. Azért, mert neked különösen tudnod kell, hogyan cseszik szét a bolygót ezek a szarháziak.

Egyetlen hörpintéssel kiürítette a második pohár italt is, majd ismét újratöltött magának.

A férfi megpróbálta egyik kezével visszafogni Susannát.

– Su, nem tudok veled erről úgy beszélni, hogy te becsípsz, én meg közben józan maradok.

A nő eltolta Adam kezét. – Akkor, azt hiszem, ideje, hogy te is elázz egy kicsit.

– Miért haragszol rám ennyire?

– Az előbb mondtam. Mert inadba szállt a bátorság. Mert Laurával leültetek, összedugtátok a fejeteket, és úgy döntöttetek, hogy mivel te már úgyis nyilvánvalóan elindultál a szenilitás felé vezető úton, ideje megállapodnod a kényelmes, biztonságos filmeknél, és hagyni, hogy ez az egész kibaszott világ ellegyen magában, és a sztoriból ne legyen semmi. – Behörpintette az italát, és letette a poharat. – Tehát azt akarod mondani, hogy a drogkartell két fejese leült vacsorázni Patrick Collinsszal, azzal az emberrel, aki jövőre megpróbálja megnyerni az elnökválasztást, és te ez ellen nem teszel semmit? Még csak meg sem említed a Collinsról szóló kétrészes filmedben? És nem említed meg a kampányról szólóban sem?

– Nincs rá bizonyítékom, hogy igaz lenne, amit Olaf ezekkel az emberekkel kapcsolatban mond.

– Akkor indulj, és szerezd meg a kibaszott bizonyítékot!

– Miért pont én? Miért pont nekem kéne megmentenem a világot, csak mert te azt mondod? Középkorú férfi vagyok, aki egyelőre nem akar meghalni, aki azt akarja, amit a többi középkorú férfi: egy valag pénzt. Szeretnék jó szabóhoz járni, szeretnék egy Aston Martint, szeretnék magamnak egy birtokot...

– És építeni rajta egy házat Laurának?

– Igen, egy rohadt nagy házat! Na, igyál egy kis kávét, te hülye liba!

– Ha berezelsz itt nekem, Adam, akkor tényleg az vagyok. Nagyon ostoba liba. Neked és a dokumentumfilmjeidnek szenteltem az életemből a legszebb éveket. Nem azért tettem, hogy aztán végignézzem, amint mindenféle gyenge kifogások mögé bújva visszatáncolsz.

– Akkor tűnj el! Szerezz másik munkát, éljél másik életet! Szerezz valaki mást!

– Ha ezt tenném, amilyen az én szerencsém, biztos egy nagy melák belga síoktató lenne az, pirinyó farokkal.

A férfi haragja hirtelen leküzdhetetlen nevetőgörccsé alakult át. Susanna is csatlakozott hozzá. Adam felkapta a poharat, kiitta az italát, majd a lányra nézett. – Na, hol az a telefonszám?

Francesca jól emlékezett rá. Hogyan is lehetne elfelejteni egy olyan dokumentumfilmben való szereplést, amelynek a címe ez volt: Nesze ezer dollár, tömd az orrodba!? Már jó pár éve látogatta a börtönt: klientúrája kizárólag latin-amerikai nőkből állt. „Öszvérekből”, akik lebuktak, miközben kokainadagjukat Angliába próbálták becsempészni. Annak idején nem egy ajtót nyitott meg Adam előtt; a férfi most azt akarta, hogy még egy párat nyisson meg.

– Ha igaz, amit mondtak nekem, Fran, akkor úgy helyes, ha tisztában vagy a lehetséges veszélyekkel. És természetesen azoknak is tudniuk kell róla, akiket látogatsz. Nagyon kényes az ügy. Nem akarom, hogy Kolumbiában bárki is felkapja a fejét, de úgy tűnik, hogy ennek a férfinak például nemcsak hogy többféle neve van, hanem szakmákban se szűkölködik. Néha tiszteletre méltó üzletember Bogotában Ricardo Semper néven, máskor a cali kartell öszvére, és Fernando Salazarnak hívják.

Francesca figyelmesen szemügyre vette a képet. – A jól ismert probléma, nemde? Hogyan juthat az ember úgy információhoz, hogy közben nem ad ki semmit?

– Pontosan!

– Beletelik majd egy kis időbe. Mennyire sürgős?

– Szóval segítesz?

– Természetesen! Nem győzhetjük le a kartelleket, de ez nem jelenti azt, hogy meg se próbáljuk. Legalább ennyivel tartozom azoknak a nőknek, akiket látogatok.

– Ma este Németországba kell repülnöm, de a hét végére itthon leszek. Fontos lehet ez a dolog, Fran... és egyben veszélyes is.

Francesca felnevetett. – Egy zsúpfedeles házikóban éldegélő kis vénasszonynak? Ne butáskodj! Hagyd csak rám, Adam! Még egy kávét? A legjobb kolumbiai fajta!

A venezuelai események óta Adam nemcsak hogy megértette Oscar paranoiáját, de maga is kezdte érezni. Amikor Oscar ellátta egy sor utasítással, olyanokkal, amelyeket azelőtt csak kigúnyolt volna, most szó nélkül elfogadta őket.

– A szállóból a főbejáraton gyere ki. Fogj taxit, és vitesd magad a St. Michael's-re. Onnan gyalogolj el a Bismarck-emlékműig. Van ott a közelben egy újságosbódé. Menj oda, és vegyél egy Frankfurter Allgemeinét. Pár percig bámészkodj az emlékműnél, majd menj be egy kis kávézóba a Helgoländeren, rendelj magadnak kávét, és olvasgasd az újságot legalább negyed óráig. Aztán sétálj végig a Reeperbahnon. Ne fogadj el egyetlen ajánlatot sem. Aztán fogj ismét egy taxit...

– És menjek a Babaházhoz?

– Nem, te híg agyú angol marha! A szállodádhoz! Menj fel egyenesen a szobádba, és várd a hívásomat.

Amikor Adam visszatért a szobájába, ott találta Oscart, aki épp a minibárt fosztogatta.

– Hazudtam a telefont – mondta Oscar köszönés helyett. – Azt csak arra az esetre mondtam, ha lehallgatják a készülékedet. De nem, és poloskák sincsenek a szobában.

– Remek, akkor aggodalomra semmi okunk!

– Dehogynem, barátom, minden okunk megvan az aggodalomra! Egy, legalább négy emberből álló, kisebb csapat követett. Semmit nem szabad tenned, amivel elárulnád, hogy Hamburgban tartózkodom. Nem tűnhetsz el hirtelen. Nem viselkedhetsz szokatlanul. Azért vagy itt, hogy lefilmezd, amint Patrick Collins tisztelendő német közéleti személyiségekkel találkozik Hamburgban, és a kancellárral Bonnban. Nem azért vagy itt, hogy ezeknek a rohadékoknak a kezére játssz, és segíts nekik kinyiffantani. Most pedig elmondom, mi történt Amszterdamban, te pedig elmondod, mi történt Venezuelában.

Fél órával később a minibár kiürült, és valamivel mindketten okosabbak lettek, még ha meg is döbbentek közben.

– Ezért futtattam le Salazar és Pastrana képét a számítógépes arcfelismerőn. Olafnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nincs róluk semmi adat. Tudd meg, ki hívta meg őket arra a vacsorára. Apropó, tudd meg azt is, hogy Victor Rodriguezt ki hívta meg.

– Oscar, te még mindig azt hiszed, hogy ő a jók közé tartozik?

– Nem hiszem, hanem tudom. Ritkán fordul elő az én szakmámban, hogy olyasvalakivel találkozhatsz, akiben hinni tudsz. Valaki-csőbe akarta húzni Rodriguezt... Talán ezért maradt távol a középponttól... – Oscar öklével a nyitott tenyerébe csapott. – Túl sok kérdésünk van! Ki akarta, hogy letartóztassanak? És ki intézte el, hogy elengedjenek, még mielőtt a rendőrfőnök berakhatott volna a Catiába?

– Nos, ha már szóba került, ki akart téged megölni Amszterdamban?

– Erre könnyű a válasz. A kartellek. Az ő kezükben van El Gordo.

– Biztos vagy ebben az El Gordo-dologban?

– Ühüm. Teljesen biztos. A hírszerzés tud a létezéséről. Tagadhatatlan bizonyítékok vannak arra, hogy a kartelleknek van valamilyen számítógépes megfigyelőrendszerük. Senki nem tudja, hol a központja. De muszáj elhinned nekem. Soha ne hívj fel sehonnan, ha Dél-Amerikában jársz.

– De miért akarnának téged megölni?

Oscar felállt, és elkezdett lassan fel-alá járkálni a szobában. Mereven bámulta a szőnyeget, mintha attól remélne választ Adam kérdésére. Végül megszólalt. – Kell lennie valaminek, ami összekapcsol engem azzal, amit művelnek, bármi legyen is az. Valamiért veszélyt jelentek a számukra, de nem tudom, miért.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg, aztán Adam törte meg a csendet – Hosszú ideje kutatom Patrick Collins múltját. Mindent összegyűjtöttem, ami valaha megjelent róla a sajtóban. Ezenkívül tucatnyi embert meginterjúvoltam, hozzáfértem egy halom dokumentumhoz, beleértve igen sok bizalmas aktát is, hála neked. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy szépen mindezt betápláld a számítógépedbe, hogy aztán össze tudd vetni az adatokat a saját életeddel. Nemcsak azokkal a dolgokkal, amelyekről nekem meséltél, hanem a cenzúrázott dolgokkal is. Derítsük ki, mi az, ami közös bennetek, Oscar!

Oscar felmordult. – Szerintem pokolian kevés, de azért küldd csak el az anyagot. – Az ajtó felé indult. – Mostantól, barátom, különösen légy elővigyázatos! Várj csak, eszembe jutott még valami. – Felragyogott. – Valami, amit megtehetnél, amikor a stábbal Párizsba mentek.

Rodriguez egyre növekvő bosszúsággal olvasta a megfigyelőcsapat jelentését. Fraser barátja, ez az Oscar nyilvánvalóan Párizsban tanyázik, és ha a Frasert követők csak egy csöppnyivel nagyobb hozzáértést tanúsítottak volna, Rodrigueznek most rendelkezésére állna a pontos cím is, és egy problémával kevesebb lenne. Ám a csapat elveszítette Frasert, ami – mivel a filmes nem volt tudatában, hogy egész Európában, sőt még Közel-Keleten is követték minden lépését – igen nagyfokú hozzá nem értésről tanúskodik.

A filmes stáb most ismét Londonban volt, és készülődtek a floridai visszaútra. A megfigyelőcsapatnak jobb munkát kell végeznie legközelebb, amikor majd Fraser Párizsba megy.

Egy nappal azelőtt, hogy Adamnek és stábjának fel kellett szállnia a miami gépre, felhívta őt Francesca, mert találkozni akart vele. Az Észak-Londonba vezető úton elmagyarázta, hogyan közelítette meg a problémát.

– Először is, azt gondoltam, hogy ha ennek a Salazar nevű pasasnak van valami köze a cali kartell öszvéreihez, akkor ez a legjobb hely, ahol elkezdhetem a keresést, és ő a legjobb tipp. Pastrana, ahogy mondtad, a medellini kartell főkönyvelője, s valószínűtlen, hogy bármi módon kapcsolatba lépett volna a nőkkel. Másodszor, Salazarnak elég mutatós aranyfogai vannak. Erről könnyű felismerni. Ha az egyik öszvérnek ilyen fogai voltak, hát azt az ember nem felejti el egykönnyen.

Francesca egyik börtönlakónak sem mutatta meg a képeket, csak megjegyezte a leírást, amit az a néhány nő adott, akik hajlandók voltak beszélni azokról a férfiakról, akik rávették őket, hogy bonyolítsák le „csak ezt az egy utat”. Néhány nő beszámolóját figyelmen kívül hagyta, vagy mert a bennük említett férfi egyáltalán nem hasonlított Fernando Salazarra, vagy azért, mert interjúalanyai túlságosan féltek a következményektől.

Átmentek a börtönudvaron a beszélőszoba felé. Adam végignézett a modern épületeken. Eszébe jutott az a régi börtön, amely korábban ennek a helyén állt, és amelynek homlokzata a warwicki kastélyét utánozta.

Segített, hogy érti a fogoly nyelvét, és a kultúráját is ismeri valamelyest, de a beszéd legnagyobb részét inkább Francescára hagyta. Világos volt, hogy ha van valaki, akiben ez a nő bízik, akkor Francesca az.

– Meg kell értened. Ez most nem hivatalos. Adam filmes, nem rendőr.

A nő bátran bólintott, majd kinyújtotta a kezét. – Láthatnám azt a fényképet?

Adam figyelte a nő arcát, ahogy elé tolta az asztalon a fotót. És meglátta a szemében a felismerést, arcán a szomorú, keserű mosolyt.

– Igen, ez ő – mondta. – A neve Fernando Salazar.

Adam szíve sebesebben kezdett verni. Titokban azt remélte, hogy kudarcot vallanak – bensőjének az az érzékeny része, amelyik oly nagyra tartotta a csöndes, nyugodt életet.

– Tudom, mit akarnak majd tőlem. Hogy tegyek ellene vallomást. Talán, hogy tanúskodjam. Hogy a nyilvánosság előtt is mondjam el. Mindezt megteszem, de cserébe kérek valamit.

Adam és Francesca ránézett. A nő tekintete még mindig a fotóra szegeződött, de gondolatai már messzebb jártak.

Felemelte tekintetét, és egyenesen Adamre nézett. – Azt akarom, hogy elmenjen Caliba, keresse meg a lányomat, Carlát, és hozza el őt Londonba. Szeretném, ha maga vigyázna rá, amíg én kikerülök innen. Még csak tizenkét éves, de nagyon jó gyerek. Francescától hallottam, hogy maga házasember, de nincsenek gyerekei.

Adam leesett állal hallgatta. Nagy nehezen bólintott.

– Akkor, ha beleegyezik, egy kis időre lesz egy lányuk. De csak egy időre, érti?

Erre Francesca sem volt felkészülve. – Monica, tudom, mennyire aggódsz Carláért, de ez az ötleted kivihetetlen. Adam állandóan utazgat. Laurának, a feleségének is munkája van, egész nap dolgozik. És hogyan hozná őt ki Adam Kolumbiából? És mi lesz az iskolával? Meg a barátaival? A nyelvvel? Az éghajlattal, a kultúrával... – Francesca elhallgatott annak a rengeteg problémának a súlya alatt, amit egy olyan nő elé tárt, aki szerencsétlenségére egy vasárnap délután Cali főterén leült a szökőkút mellé, és találkozott a kedvesnek tűnő Fernando Salazarral.

Míg Francesca beszélt, Monica egy papírdarabra rajzolgatott. Tovább rajzolt akkor is, amikor Adam közbeszólt. – Monica, Francescának igaza van. Nézze, én nagyon sajnálom, hogy itt kell lennie. Legalább ennyire sajnálom a lányát is, de ez elég őrült elképzelés.

– Az angolok néha segítenek a tőlük távol élőkön. Jöttek már ide gyerekek Boszniából, Szomáliából meg Nigériából. Sok országból. Tudom... láttam itt bent a tévében.

Adam megpróbált máshogy érvelni. – Nézze, Monica, tekintsen most el minden mástól, és csak ebbe gondoljon bele. Tegyük fel, csak tegyük fel, hogy elfogadom a javaslatát...

Francesca közbevágott. – Adam, ne menjen el az eszed!

– Nyugi, Francesca! Szóval tegyük fel, hogy igent mondok. Tegyük fel, valamiképpen meg tudom győzni a feleségemet, hogy vigyáznunk kell az ön gyermekére, amíg kijut a börtönből. Aztán tegyük fel, hogy ki tudom hozni őt Kolumbiából.

Monica diadalmasan nézett. – Akkor tanúskodom. Nyilvánosan szolgáltatok bizonyítékot ez ellen az ember ellen.

Adam közelebb hajolt a nőhöz. – És az ő méregdrága védőügyvédei elsöprik magát. Meg fogják vádolni magát, hogy az egészet csak kitalálta az ügyfelükről, a tiszteletben álló bogotai üzletemberről, aki ráadásul nem is a maga képzeletének szülötte, bizonyos Fernando Salazar, hanem Ricardo Semper. Azt mondják majd, azért találta ki ezeket a rosszindulatú történeteket, hogy elhozathassa a lányát ide Angliába, ahol közel lehet hozzá. Akkor majd mit mond nekik?

– Megkérdezem őket, hogyan lehetséges, hogy az ügyfelük aranygyűrűjébe, amelyet a jobb keze kisujján hord, bele vannak gravírozva a neve kezdőbetűi. Egy F, amin keresztülkígyózik egy S. Így ni. – Átlökte a papírfecnit az asztalon. Meglepően jó rajz volt rajta, egy apró virágokkal díszített gyűrűről, melynek lapjába FS volt vésve. – És aztán rajzolok nekik két másik gyűrűt is. Más mintával. Az egyiken apró csillagok lesznek, a másikon egy F betű, melyet átfon egy L.

Adam ránézett a Salazart ábrázoló fotóra. Arról lehetetlen volt megmondani, van-e rajta gyűrű, úgyhogy az információ biztosan nem ezen az úton jutott el Monicához. A lányra meredt. – Ez nagyon részletes rajz. Nehezen hiszem, hogy ennyi mindent megfigyelhetett volna az alatt a röpke találkozás alatt ott a főtéren, Caliban...

Monica most hangtalanul sírva fakadt.

„Na most megfogtam” – gondolta Adam.

– Igaza van. Lehetetlen volt mindezt a téren megfigyelni. Nem is ott láttam. Hanem akkor, amikor elkészített százöt kokain csomagocskát. Akkor láttam, amikor azokat a kokainnal degeszre tömött óvszerhurkákat ledugdosta az ujjával a torkomon. Akkor láttam, amikor pisztolyt szegezett a fejemnek, és kényszerített, hogy újra lenyeljem azokat a csomagokat, amelyeket kihánytam. Akkor láttam a gyűrűket. Akkor láttam, mi van rajtuk.

Adam hazavitté Francescát. Az autóban a nő elmesélte neki Monica történetét. A gyermekkori nemi erőszakot tíz éves korától, mérhetetlen aggodalmát a leánya iránt, akire az a veszély leselkedik, hogy újra kell élnie anyja élményeit – beleértve talán egy véletlen vasárnapi találkozást is a szökőkútnál.

– Adam, egy hónappal az előtt, hogy megmutattad a fényképet, Monica elárulta nekem, hogy a Holloway börtön egyik férfi őre megerőszakolta. Azóta többször is megtette. Monica nem akarja engedni, hogy a hatóságokhoz forduljak. Ahogy ő mondja: kinek hisznek majd, egy kábítószercsempésznek vagy egy börtönőrnek? Azt mondja, kibírja. „Végső soron – mondta tizenkét éves korom óta ezt művelik velem a férfiak.” – Francesca az ülésében odafordult Adamhez. Nagy barna szemével rezzenéstelenül nézte a férfit. – Tudom, hogy őrült dolog. Mindketten tudjuk az összes okot, amiért ki kéne maradnod ebből. De Adam, mi lesz akkor?

Adam annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel se tűnt neki az a nagy fekete autó, amely követte őket.

12. fejezet

Elnöki kilátások (2)

Feszít... és... fel. Tart, egy, két, há', le. Szünet. Feszít... és... fel. Tart... két, há', le.

Mióta eldöntötte, hogy indul az elnökségért, Pat Collinsnak nem maradt ideje a futásra. Helyette most egy magánedző irányításával tartotta karban magát.

John Reilly megvárta, míg az edző távozik, s csak aztán lobogtatta meg az újságot. – Megcsináltad, Pat!

Collins lenézett a barátjára. – Még mindig első?

– A New York Times listáján még mindig, ráadásul a pennsylvaniai küldöttválasztást eddig minden újságban, amit csak láttam, a második helyre szorítottad vissza.

Collins arcán őszintének tűnő meglepetés tükröződött – Egy könyvet népszerűsítő turné? Vezető hír?

Reilly nekiállt felolvasni a New York Timesból. – „Talán sokatmondó, ámde annál szomorúbb jelenség napjaink politikai életében, amikor egy apolitikus személy nap mint nap könnyedén elorozza a szalagcímeket azoktól, akik azért küzdenek, hogy bekerüljenek a Fehér Házba...” – Odaadta Collinsnak az újságot.

– Van lent néhány újságíró az előcsarnokban, akik szívesen hallanák, hogyan reagálsz erre.

– Van rá időm?

– Persze, felhívom azt a reggeli tévés show-műsort, hogy tegyenek egy kicsit későbbre. Nem lesz gond, te vagy a hónap sztárja, Pat!

– Nem ennek a hónapnak, hanem november sztárjának kellene lennem...

Reilly felnézett rá. – Képzeld csak el, Pat az első vasárnapot a megválasztásod után. Az egész nemzet lesz a nyájad! Gondolj csak bele!

– Gyakran megteszem. Háromszázezer arc. Mindannyiukat szeretnünk kell, Johnny. Isten nemzete.

Andrew Sinclair lenyomta asztalán a hangosbeszélő gombját. – Clare, beugrom a vezérlőterembe. Amikor a Rutherford Show nézettségi adatai befutnak, kérem, hozza be őket. – Felállt, és egy oldalsó ajtóhoz lépett. A vezérlőterem annak a kampánynak az átmeneti irányítási központjaként funkcionált, amely hivatalosan még kezdetét sem vette. A teremben elektromos kapcsolórendszert szereltek fel, mely lehetővé tette Sinclair számára, hogy bármelyik tévécsatorna bármelyik műsorát nézhesse, anélkül, hogy irodáját el kellene hagynia. Minden nagyobb hírügynökség jelentései befutottak ide, a számítógépek automatikusan rögzítettek a médiában elhangzó minden olyan utalást vagy kommentárt, amely egy adott, előzetesen kiválasztott tárgyról elhangzott. Voltak itt fájlok minden lehetséges jelöltről, a kongresszusi anyagokról, szenátusi meghallgatásokról, minden kormányzati kiadványról húsz évre visszamenőleg, valamint Clinton elnök hivatali ideje alatt tett minden megnyilvánulásáról. Sinclair ismerte a kimerítő kutatómunka értékét. Ő volt rá az élő példa, hogy a megszerzett információ a megfelelő kezekbe kerülve, mennyire hatásos fegyver lehet.

– Hajlamos olykor kitérni a riporter tekintete elől. Ez nem érdekes. Öt perc alatt négyszer dörzsölte meg az állát elgondolkozva. Ez egyszer-kétszer még rokonszenves is lehet, többször már ellenszenves.

Sinclair kikapcsolta a Rutherford-interjúról készült hang- és videofelvételt. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy Collinst Seattle-be küldték. John Rutherford show-ja a nagyok osztályába tartozott. Az egész országban látható volt, és hatalmas nézettséggel büszkélkedhetett. Sinclairnek volt egy listája arról a száz legfontosabb tévé- és rádióműsorról, amely leginkább befolyásolta az amerikaiak véleményét. Ezen felül megvolt neki az összes vezető újságíró neve is.

Az Isten nemzete március közepén jelent meg (a cím kedvező fogadtatásra talált Sinclair tesztcsoportjában). Azóta Collins és Reilly, egy támogatókból álló csoport, valamint Fraser stábja keresztül-kasul bejárta az országot. Sinclair és csapata részletesen megtervezte a turnét. Csupán néhány kiválasztott tudta, hogy a szerzői turné főpróba valami sokkal nagyobb dologra.

Eddig a két csoport meglepően jól dolgozott együtt. Egyesítette őket a közös cél, és sikerült akkora érdeklődést kelteniük Collins és könyve iránt, hogy az már egy héttel a megjelenése előtt a bestsellerlista élére jutott. Két nappal azelőtt, hogy hivatalosan piacra dobták volna, a kiadó bejelentette, hogy megkezdték a könyv újranyomását.

Kezdtek cikkek, könyvismertetők és interjúk megjelenni, és Sinclair és csapata külön sikert könyvelhettek el maguknak. Collins nemzetközi hírneve miatt találkozóinak, melyeket különféle államfőkkel az év elején bonyolított le, a hazai kommentátorok nem tulajdonítottak politikai fontosságot. Az utat Amerika kedvenc hitszónokának tényfeltáró turnéjaként tekintették. Amikor rovatában, melyet minden jelentős lap lehozott, és a bostoni tévében sugárzott talk-show-jában egyre inkább aktualitásokkal kezdett foglalkozni, és egyre nagyobb érdeklődést mutatott a közelgő előválasztások iránt, mindez a választási év természetes velejárójának tűnt. A tévéműsor nézettsége egyre nőtt. A tévékritikusoknak – a közönséggel összhangban – tetszett, amit hallottak.

A könyvvel kapcsolatban ugyanez volt a helyzet. Azt, hogy voltaképpen választási kiáltvány volt, anélkül, hogy hivatalosan kampányt hirdetett volna, egyik könyvismertetés sem találta furcsának. Végső soron nem volt semmiféle jelölt. Amikor egy nemzetközileg ismert személyiség, egy jó nevű prédikátor a jövőbe tekintve elmondja olvasóinak, mit lát, nincs semmi ok, hogy azt feltételezzék a szerzőről: választási beszédet tart – még ha történetesen ez is volt a helyzet.

Pat Collinsnak szokásává vált, hogy a gyűléseket egy speciálisan a média számára komponált imával nyissa meg. – Drága Istenünk, kérlek, add meg a sajtó, a rádió és a televízió itt jelenlévő tagjainak az erőt és akaratot, hogy véghez tudják vinni fontos feladatukat: eljuttatni a Te szavaidat mindenkihez. – Az ima meghallgatásra talált. Az Isten nemzete kezdeti médiabeli fogadtatása egyértelműen pozitív volt. A média rajongott érte, ahogy már a szerzőjéért is rajongott.

Collins jót tett a példányszámnak. – A jólét sokféle formában, méretben és színben jelentkezik, és gyakran álruhát ölt – mondta az egyik újságnak. – Ha valaki feláll egy konferencián és kiáltozni kezd: „Vonjunk meg minden segélyt az egyedülálló anyáktól!”, felállva tapsolnak neki. Szeretném látni ugyanezt a „reformert”, amint feláll, és az ellen a támogatás ellen intéz kirohanást, amit ebben a városban ezüsttálcán nyújtanak át az ügyvédeknek és lobbizóknak. – A kamerán kívül röpke mosolyt küldött Teresa felé, aki ezt a szöveget megírta neki.

Senki nem hozta szóba azokat a furcsa egybeeséseket, amelyek a szerző amerikai turnéja során vették kezdetüket. Amikor Floridában március 12-én sor került a republikánus és demokrata előválasztásokra, Collins könyvnépszerűsítő turnéja keretében épp az államban járt. Ennek eredményeként a média jóval nagyobb érdeklődést mutatott a prédikátor, mint a politika iránt. Az eset megismétlődött Illinoisban is 19-én, Kaliforniában pedig 26-án. Ezzel együtt még annyi történt, hogy a hitszónok és a politika egyre inkább összefonódott.

Az előválasztások mellett Collins szerzői körútja lett a harmadik nagy esemény, amelyről állandóan hírt adtak, amit állandóan kommentáltak. Áprilisra az újságokban egyre több cikket, a tévében és a rádióban pedig egyre nagyobb adásidőt szenteltek Collinsnak, és érezhetően kevesebbet az előválasztásokra. Ekkor már csak idő kérdése volt, hogy kimondják azt, amit már alighanem mindenki sejtett. Sinclair minden erejével azon volt, hogy ő határozhassa meg, ez a pillanat mikor következik be. Megnézte Collins aznapi seattle-i időbeosztását: a reggeli tévéműsornál már végzett, és most Reillyvel útban kell lenniük a belvárosi rádió felé. A nyomtatóhoz lépett, amely a legfrissebb Wall Street-i eseményeket követte, és felkapta a telefont.

– John, ragyogó jó reggelt! Hogy van az emberünk?

– A szokottnál is nagyszerűbb formában.

– Pompás! Maradj a vonalban, Johnny, amíg beszélek Pattel. Jó reggelt, Pat! Engedd meg, hogy gratuláljak az újabb héthez, amit az első helyen töltesz. Milyen érzés az Egyesült Államok legnépszerűbb írójának lenni?

A prédikátor hangosan és jól érthetően szólalt meg a vonalban. – Egy kicsit kimerítő, Andrew, mindenesetre érdekes tapasztalatokra teszek szert Az ember a zuhanyfülkék, tiszta ingek és öltönyök megszállottjává válik. Ezenkívül mindig azt lesi, mikor jut ideje bekapni valamit. Hogy mennek a dolgok New Yorkban?

Sinclair újra megnézte a Wall Street-i árakat – Soha jobban, Pat. Épp a Cybersafe-részvények állását nézem. Az ár már annyiszor szökött az égbe, mióta piacra dobtuk a részvényeket, hogy azt hiszem, nem találod meglepőnek, amit most mondok: a személyes befektetésed értéke jelenleg kétszáztizenhét millió dollárra rúg.

– Andy? John vagyok. Úgy látszik, sikerült elakasztanod a szavát Ez aztán a teljesítmény! Máris adom.

– Tudod, Andrew, az az érdekes, hogy mivel a turné alatt egyetlenegyszer sem gondolkoztam ezen, nagyon is meglep a hír. Uram Isten! Ennyi pénz! Gondolom, te meg Johnny hamarosan piacra akarjátok majd dobni a részemet.

– Megvárjuk, amíg visszajöttök a keleti partra. Akkor majd, Johnny, össze kell ülnünk az anyagi kérdések megvitatására.

– Holnap Los Angelesben lesz a turné utolsó napja.

– Pontosan – erősítette meg Sinclair. – Szeretném megtartani ezt a lendületet. Hogy egész májusban akkora figyelmet irányítsunk Patre, amekkorát csak tudunk. A Cybersafe-fel ezt elérhetjük.

A cég beindítása óta a Cybersafe bizonyult a legkelendőbb részvénynek a Wall Streeten. Mivel csupán 20 százalékot tettek elérhetővé, és minden részvényt a leendő vevők egész légiója üldözte, az ár, ahogy Sinclair mondta, valóban az egekbe szökött. Az első napi hatvanhárom dolláros záró ár óta április végére a részvények már száz dollárnál is jóval többet értek. Május első hetében Sinclair irányította annak nyilvánosságra hozását, hogy a Cybersafe-részvények többsége a Négy Évszak és Patrick Collins tulajdonában van.

Sinclair csapatán belül a könyv kezdeti sikeréért felelős tanácsadóknak ismét akadt dolga bőven. – Hát persze, Walt. Ez maga az amerikai álom, ami nem is válhatna valóra jobb szereplővel. Emlékszel a Lee Iaccoca-sztorira? Bizonyos értelemben ez annak a történetnek az új évezredbeli változata. A szegény bostoni gyerekre rámosolyog a szerencse. Elfaxolom neked a sajtócsomagot, amint befejeztük a telefont.

– Látod, Bob? Ez is jó példája jövőbe látó képességeinek. Hitt a Carson testvérekben akkor, amikor senki más. Hogy mondod? Pontosan! Itt tényleg nem lehet elhanyagolható az ima ereje.

– Kezdeti befektetése. A saját pénze volt, Jean. Nézd, legalább olyan jól tudod, mint én, hogy ebben az országban nincs még egy ember, akinek tisztábbak lennének a pénzügyei. Mondj még egy olyan embert, aki Pat Collinséhoz hasonló státusú, és a média rendelkezésére bocsátja az éves könyvelését... Aha, szóval azt akarod tudni, honnan jött az a kezdeti ötmillió. Erre egyelőre nem felelhetek. Nem, nem kell már soká várni. Tudod mit? Te leszel az első, aki megtudja. Nem, megígérem.

Amikor Sinclair meghallgatta a csapatának egyik tagja és a Wall Street Journal vezető újságírója között folytatott beszélgetés hangfelvételét, arra a következtetésre jutott, hogy a tervezettnél kicsit gyorsabban fogy az idő. Eredetileg el akarta halasztani a projekt következő stádiumát addig, amíg le nem zajlanak az elnökjelölő pártgyűlések. Mindazonáltal, ha ezt a szakaszt előrehozza május közepére, azzal remélhetőleg mind a republikánusokat, mind a demokratákat védekező állásba kényszerítheti. Áttanulmányozta politikai naptárát. Igen, május tizenkilencedike tökéletes lesz!

Felnézett a naptárból. A titkárnője lépett be.

– Clare, van egy négynapos találkozó júniusban. Előrehozom a dátumot. Így előfordulhat, hogy némi komplikációt okozok a listán szereplőknek. Minél hamarabb megtudjuk, hogy leküzdhetőek-e azok az akadályok, annál jobb. Hozzon be egy másolatot a listáról, és felosztjuk. Enyémek lesznek a nehéz ügyek. Mellesleg szeretném, ha ott lenne ezen a konferencián. Jelent ez problémát önnek?

– Mikor és hol, Mr. Sinclair?

– Május tizennegyedikétől tizennyolcadikáig. A Winnipesaukee-tó mellett.

– Köszönöm, Clare. Megmondaná Mr. Sinclairnek, hogy örömmel nézünk a május tizennegyedikei találkozó elébe?

– Természetesen, Mr. Fraser. Negyvennyolc órán belül elfaxoljuk a pontos programot.

Adam letette a telefont, a Collins-birtokon lévő vendégház ablakához lépett, és kinézett a minigolfpályára. Itt az ideje döntést hozni, öltözőasztalához ment, és felkapta a légipostán három nappal azelőtt Londonból érkezett küldeményt. Ismét elővette a fényképeket és a törvényszéki labor jelentését. Egy darabig csak bámult rájuk, aztán beütött egy számot a telefonba. – Su, szólj a fiúknak: elmegyünk a Beach Caféba.

Habár az állandó elektromos letapogatások megerősítették, hogy a poloskákat nem telepítették vissza a vendégházakba, Adam kínosan elővigyázatos maradt. A Beach Café legvonzóbb tulajdonsága nem étel- és italkínálata volt, hanem az, hogy jókora tér vette körül.

Miközben Adam beszélt hozzájuk, Susanna, Barry és Leon elgondolkodva hallgatott. Elmondta nekik a hálaadásnapi vacsorát, de Oscart és Olafot nem említette meg. A szálat Monicánál folytatta. Elmesélte, hogyan azonosította Salazart, és milyen alkut akart kötni. Menedéket akart a lányának cserébe azért, hogy tanúskodik az „öszvér” ellen.

Leon itt közbevágott. – Emlékszem a pasas gyűrűire és az aranyfogaira. Amire viszont nem emlékszem, az az, hogy vettem-e fel róla közelit, amin a keze is látszik.

– Igen, vettél – felelt Susanna.

Adam csodálkozva nézett a nőre. – Hát ilyesmire meg hogy emlékszel?

– Ezért fizetsz, nem? Emellett pedig Leon minden egyes filmkockáját írásban is rögzítem.

Adam engesztelően felemelte a kezét. – Jól van, hölgyem, csak nyugalom! Mi a probléma?

– Ha nem csal az emlékezetem, volt egy beszélgetésünk újév napján, ahol ez mintha már szóba került volna.

– Igen, szóba került, hogy kapcsolatba lépjek-e ezzel a hölggyel Hertfordshire-ben. Mert? Mi van vele?

– Valamikor január elején kellett ezzel a Monicával találkoznod.

– Igen, így volt.

– Most május van. Ebben mi is benne vagyunk, Adam. Miért nem szóltál nekünk erről hamarabb?

– Amíg nem tudtam, mit akarok tenni, nem volt miről beszélnem nektek.

– Igen, de...

– Su, elég légyen! – csattant fel Adam.

Leon és Barry gyors pillantást váltott, míg Susanna lenyelte a visszavágást.

Adam nagy levegőt vett, majd folytatta. – Megpróbálom kihozni Monica gyerekét Kolumbiából, és behozni Angliába. Nem tudom, mi folyik a kolumbiaiak és Patrick Collins között, de az biztos, hogy az az ember ott a vacsorán az öszvér, és az is biztos, hogy Monicát használta az egyik öszvéreként.

– Mitől vagy ebben ennyire biztos? – kérdezte Barry.

Adam felemelte az asztalon lévő csomagot, és kiborította a tartalmát. – Ezek a fényképek közvetlenül abból a filmből származnak, amit te készítettél, Leon. Az a sorozat, amely azzal ér véget, hogy Salazar az állát támasztja. A következő képsort számítógéppel nagyították fel egy angliai törvényszéki laborban. És ezért van az is, Susanna, hogy januártól egészen mostanáig húztam ezt a beszélgetést. Az ember nem teheti meg, hogy csak úgy besétál egy ilyen helyre segítséget kérni. Ki kellett várnom, amíg a megfelelő ember van a megfelelő helyen. Szerencsére Leon állított a kamerán, és fókuszban tartotta a képet, amikor Salazar az állát a tenyerébe támasztotta. A labortechnikusok megpróbáltak mindent kihozni erről a képsorról. Először húsz az egyhez arányban nagyították fel, végül már száz az egyhez arányban. És íme a végeredmény.

A stáb a képre meredt, majd Leon szólalt meg. – Úgy tűnik, a legjobb pillanatban döntöttem úgy, hogy állítok az élességen.

Adam elvigyorodott. – Valóban, soha jobbkor! Tökéletesen egyezik azzal a rajzzal, amit Monica a szemem láttára készített, miközben én próbáltam belezavarni a történetébe.

– Ez bizonyíthatja a kapcsolatot a fickó és e között a hollowayi hölgyike között, de persze lehetséges az is, hogy a pasas nem több alsó szintű dílernél – jegyezte meg Barry. – Kolumbia tele van az ilyen „csak egy üzlet, és máris dollármilliomos leszek”-ábrándokat kergető kereskedőkkel.

– A forrás, aki Salazart a cali kartell rangidős tagjaként azonosította, még soha nem adott téves információt a kábítószerekkel kapcsolatban.

– Ha ez így van – makacskodott Barry eddig miért nem tartóztatták le ezt a Salazart?

– Mert egészen mostanáig senki nem volt hajlandó tanúskodni ellene.

– Ha az a lány aláírja a vallomását, a halálos ítéletét írja alá – szólalt meg csöndesen Suzanna.

– Azt akarja, hogy a lánya kijusson Kolumbiából, én pedig kész vagyok ebben segíteni neki – mondta Adam.

– Kolumbia melyik részéről van szó, Adam?

– Cali.

A stáb tagjai egy emberként hőköltek hátra. – Vagy úgy! Akkor gond egy szál se. Már kezdtem azt hinni, hogy valami veszélyes helyről van szó... – tréfálkozott Barry.

Adam vonásai megkeményedtek. – Nem kérlek titeket, hogy odagyertek velem, vagy bármi módon még jobban belekeveredjetek ebbe az ügybe, mint amennyire már így is benne vagytok. Ha bármelyikőtök ki akar lépni a dokumentumfilmből, meg fogom érteni.

Egy ideig mindenki hallgatott. – Amit elkezdtünk, be is fejezzük! – jelentette ki végül Barry.

Adam Susannához fordult. – Adnál egy helyzetjelentést a filmjeinkről?

– Persze. Először is van kettő Collinsról, a prédikátorról. Már mindent felvettünk, amit fel akartál venni. Az első rész mostani, vágatlan hossza hetvenöt perc, a másodiké hatvannyolc. Ami a kampányról forgatott dokumentumfilmünket illeti, beleértve a legutóbbi felvételeket is a könyvturnéról, valamivel több mint tizenhat percnyi anyag van.

Adam átgondolta a hallottakat, majd dobolni kezdett az asztalon. – úgy döntöttem, hogy racionalizálom a dolgokat. A három film helyett csak egyet csinálok. Elegyítjük az eddig meglévő anyag minden elemét a kampányról szóló felvételekkel, amit majd csak ezután veszünk fel, és az egészből csinálunk egy kilencvenperces dokumentumfilmet. Minden benne lesz ebben az egy filmben. A mai nap és a Collins színvallását megelőző megbeszélés közötti időben leülünk, és mindent, amit addig készítettünk, ízekre szedünk, aztán újra összerakunk, majd megtervezzük azt az anyagot, amelyet a választás napjáig veszünk majd fel.

A stáb próbálta megemészteni a hallottakat. Susanna, aki eddig jegyzetelt, most felnézett a noteszéből. – A Coilins-megbeszélés csak június elején lesz. Nagyjából egy hónapunk van.

Adam megrázta a fejét. – Az előbb hívtak fel Sinclair irodájából: Előrehozták a megbeszélést május tizennegyedikére. Addig még van hét napunk. Nagyon úgy tűnik, hogy előbb akarják fel lebbentem a fátylat a nagy titokról. A dokumentumfilm teljes átszerkesztésén kívül szeretnék még találkozni egy nővel is Londonban. Ha közben bárki érdeklődne irántam, mondjátok azt, hogy New Yorkban vagyok, ahol néhány dolognak utána kell járnom.

Az egyetlen különbség legutóbbi Holloway-beli látogatásához képest, egy tulipánokkal teli, szépen ápolt virágágyás volt, melyet a rabok gondoztak. Nem is rossz túlélési segédeszköz, gondolta Adam. Pontosan erre az ismeretre van szüksége egy kolumbiai „öszvérnek”.

Miközben autón a börtönhöz mentek, Francesca beszámolt Adamnek Monicához tett jó néhány látogatásáról. – Azóta minden éjjel imádkozik, szinte óránként. Segítségül hívja Istent, Szűz Máriát, Jézust és a tizenkét apostolt, hogy járjanak közben az érdekében, és győzzenek meg téged, hogy menj el Carláért.

– Ha bennem van a legnagyobb reménysége, hát jobb, ha tovább imádkozik.

– Igen, te vagy az egyetlen reménye.

– Ebben az esetben, azt hiszem, nekem is el kellene kezdenem imádkozni...

A beszélőhelyiségben Adam az asztalra tette a kabátját, és egyenesen Monica szemébe nézett.

– Monica, szeretném, ha újra elmondaná. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkozott ezzel a férfival a szökőkútnál, Cali főterén. Mindent hallani szeretnék, és ezúttal látni akarom mindhárom rajzot is.

Monica vállat vont. – De hiszen egyszer már elmondtam!

Adam nem adta fel. – Arra kérem, hogy most mondja el újra. Meg akarok bizonyosodni, hogy másodszorra is ugyanazt mondja-e.

A nő belefogott, majd amikor befejezte, Adam áthajolt az asztalon, és megszorította a kezét. – Megpróbálom kihozni Carlát Kolumbiából – ígérte.

– Tudtam, hogy segíteni fog. Olyan jó embernek látszik.

– Nem tudom, hogy tényleg az vagyok-e, de ha ön hajlandó ekkora kockázatot vállalni, csak azért, hogy segítsen nekem, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy én is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megpróbáljak segíteni.

Hogy Monica mennyit is kockáztat, hamarosan kiderült. A legjobbnak tűnő tervet beszélték meg, és Adam most előállt egy elképzeléssel. – Eszembe jutott Kolumbia londoni nagykövete. A venezuelai nagykövetet a barátomnak mondhatom, és tudom, hogy a latin-amerikai nagykövetségek szorosan együttműködnek. Mit gondoltok?

A két nő élesen reagált. Szóváltásuk olyan tempójú volt, hogy Adam nem tudta követni őket. Francesca aztán elmagyarázta neki, miről volt szó. – Nem, Adam. Semmilyen körülmények között sem. Monica tántoríthatatlan. A nagykövetségnél még az is jobb, ha nem történik semmi, öt hónappal ezelőtt volt egy hasonló ügyem egy nővel, akit a Styalben látogattam, kolumbiai volt ő is, férj nélkül, otthon maradt gyerekekkel. Segítségre volt szüksége. Eljött hozzá valaki a nagykövetségről, akinek a nő azt mondta, hogy ha a bogotai kormány vigyázna a gyerekeire, ha gondoskodna róla, hogy legyen mit enniük és legyen fedél a fejük felett, hajlandó együttműködni velük.

– Azzal, hogy tanúskodik valamelyik kartell ellen?

– Pontosan. A diplomata kapcsolatba lépett a Bienestar Sociallal, a bogotai népjóléti minisztériummal. Két héttel később a nő tizenhat éves fiát, a kenyérkeresőt, agyonlőtték. A magukra maradt többi gyereket magához vette a nő bátyja. Őt egy hónap múlva szabályosan kivégezték. A Styalben ülő nő végül visszavonta tanúskodási ajánlatát, nehogy az egész családját kiirtsák.

– És ez Kolumbia melyik részén történt?

A két nő egymásra pillantott, mielőtt Francesca felelt. – Caliban.

Ezek után újra váltottak pár szót. Ismét Francesca kezdett el magyarázni Adamnek. – Aztán ott volt egy másik nő tavaly a Monica melletti cellában. Maria Elbának hívták. Monica erről a mai napig nem beszélt. Ez a nő más volt, mint a többiek. Ő nem „öszvér” volt, hanem a saját szakállára akart üzletelni. Az eredmény ugyanaz. Hét év börtönt kapott. Maria Elba mindig azzal dicsekedett Monicának, hogy a szeretője fontos ember Bogotában, és ismeri a cali kartell rangidős tagjait. Meg hogy hamarosan hazatér, soha nem fogja leülni a büntetését, hogy már készülőben az alku. Magam is jól emlékszem erre a nőre. Soha nem értettem, hogy intézték el, ki lehetett az, aki eljárt az érdekében, de az biztos, hogy tényleg jó kapcsolatai lehettek, valaki az elnök köreiből, vagy talán maga az elnök. Lényeg, hogy valaki érintkezésbe lépett az angol kormánnyal. Mindössze néhány hónapot ült le. Aztán hirtelen elszállították. Két héttel később a bogotai lakásán agyonlőtték.

Monica most lassabban beszélt, és egyenesen Adamhez intézte szavait. – Mindenhol ott vannak, Senor Adam. Mindenhol. Mindenről tudnak. Hogy melyik börtönben vagyunk, hogy milyen ítéletet kaptunk, hogy mi a börtönszámunk. És rendszeresen felkeresik a családjainkat. „Á, szóval Monica a Hollowayben van. És a száma 2754980, nemde? Hétéves börtönbüntetését tölti. Mondják meg neki, hogy benéztünk.” Tavaly ezt írta a nővérem a levelében. Ez volt az utolsó nekem küldött levele.

– És mindennek ellenére még mindig azt akarja, hogy megpróbáljam kihozni a lányát Caliból?

– Igen! Írok majd magának egy levelet. Adja oda a nővéremnek. Ő gondoskodik a férjével Carláról. Még örülnek is majd, hogy megszabadulhatnak tőle. A nővérem levelének jóformán minden mondata arról szól, hogy mekkora teher számukra Carla.

– Monica, szerintem Carlának is kéne írnia egy levelet, amelyben elmagyarázza, ki vagyok én, és értésére adja, hogy bízhat bennem.

Monica erre levett egy apró láncot a nyakáról. Egy kereszt lógott rajta. Odaadta Adamnek. – Carla nem tud olvasni, de ezt adja oda neki. Erre emlékezni fog. Gyakran ült az ölemben. Olyankor ölelgetett engem, és ezzel a lánccal játszadozott.

Miután elmentek Monicától, beültek egy italra Islintonban.

– Fran, mondd, szerinted csak üldöztetésből mondaná ezt, hogy a kartellek mindent tudnak az angol börtönökben ülő öszvérekről?

– Nem.

– De hogyan jutnak hozzá ezekhez az adatokhoz? Megvesztegetik a börtönőröket?

– Igen, lefizetik őket is, meg sok belügyest is, és van még néhány bevált, egyszerű módszerük. Nézd, amikor öszvérek voltak, ezek a nők mind arra számítottak, hogy valaki várja majd őket. Se a vám, se a rendőrség, se a kábítószerosztály nem gondol a dolognak erre a részére. És amikor egy öszvérre hiába várnak, akkor ezek az emberek, miután hazamennek, felhívják Calit, Medellint, vagy ahonnan éppen az illetőt küldték. Ott megerősítik, hogy a szóban forgó személy felszállt a gépre. A következő nap a Londonban állomásozó díler vagy valamelyik társa bemegy a Hillingdon bíróságra, ahol ezeknek a nőknek a legtöbbjét vizsgálati fogságban tartják. Nap mint nap ellenőrzik a meghallgatásra váró ügyek listáját, amíg aztán végül Monica, vagy akire épp vártak, sorra nem kerül. Nos, a londoni díler tudja, hogy néz ki az öszvér, és kis időn belül azt is megtudja, milyen büntetést szabtak ki rá. Kezd összeállni a kép?

Adam pár órával később elrepült Amerikába. Angliai tartózkodása alatt nem beszélt Laurával. Erre később bőven lesz még idő. A nő nem akarta, hogy folytassa a nyomozást Salazar és Pastrana után. Akkor bele is egyezett, hogy nem foglalkozik velük többet, és ezek után ennek az ellenkezőjét tette. Ha szerencséje lesz és megússza, gyermektelen felesége Monica hátralévő börtönbüntetésének ideje alatt pátyolgathat egy kolumbiai kislányt. Már csak négy év, ha neki megkegyelmeznek.

Az első kampánymegbeszélés előtt két nappal az újságok és a televízió hírműsorai szomorú emlékeztetőkkel voltak tele arról, hogy azon a vasárnapon lesz a chicagói bank elleni robbantásos merénylet első évfordulója. Azóta sem kaptak el senkit, de számtalan találgatás volt arról, hogy ki állhatott a bank, majd azt követően a US-Cola gépe elleni merénylet hátterében. Ezek egyikét meg is szellőztették. A robbantók nem várták meg az évfordulót. Május 12-én újra lecsaptak. Ismét pénteken. Ezúttal Kalifornia egyik legelőkelőbb szállodája, a Bel Air volt a célpont. Ebédidőben robbant fel a műtrágyából és tüzelőolajból kotyvasztott három bomba. Egyidejű robbanások rázták meg az éttermet, a bárt és a recepciót. Ezúttal sem érkezett előzetes figyelmeztetés, ezúttal sem vállalta magára senki a merényletet, és ezúttal is szörnyű volt a pusztítás. 117 halott, 41 súlyos sebesült, és annak a szállodának, amely a gazdagság, hatalom és kiváltságok jelképévé vált, nagy része megsemmisült.

A média nem várta meg a nyomozásnak a kezdetét sem – már másnap az ország minden napilapja nagybetűs szalagcímmel jelent meg: „Visszatértek a pénteki robbantók”. Amikor aztán az elnök az egész ország nyilvánossága előtt bejelentette, hogy kerüljön bármilyen hosszú időbe, a felelősöket bíróság elé állítják, sok politikai elemző csak a vállát vonogatta. Rámutattak arra, hogy az egy évvel ezelőtti chicagói merénylet után pontosan ugyanezek a szavak hangzottak el. Nem találtak semmilyen bizonyítékot, amely a robbantást egy bizonyos országgal vagy csoportosulással összefüggésbe hozhatta volna. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése, biztosat azonban senki nem tudott.

A New Hampshire-i Winnipesaukee-tavat Sinclair szokásához híven megszállottsággal határos, aprólékos gonddal választotta ki. Közel volt a nagy autópályákhoz és repterekhez, így könnyen megközelíthető volt, de ő megnehezítette a hívatlan látogatók dolgát: a megbeszélés idejére megszállta az egész Beaver-szigetet. A sziget partja mentén másfél kilométeres sétány vezet körbe; senki nem érkezhetett vagy távozhatott az ő tudomása nélkül. A szállás változatos volt. A főépülettől egészen az erdőben található, különálló vendégházakig. Sinclair elképzelései szerint ez majd felidézi a kezdeti telepes időket, ezúttal a minibárok és a központi fűtés előnyeivel kiegészítve.

Sinclair abban bízott, hogy még nagyobb figyelmet vonz, ha egy olyan zárt helyen gyűlnek össze, mint ez a magánsziget. – Az összes érkezés és távozás filmezhető. A főépületben zajló összes megbeszélésen is ott lehettek. Minden, ami a szabadban zajlik, szintén filmezhető. Az egyetlen bizalmas dolog, amit szeretném, ha a stáboddal tiszteletben tartanátok, azok a faházakban zajló magánjellegű megbeszélések.

Sinclair előrelátóan úgy intézte, hogy Adam és csapata érkezzen elsőként a szigetre. A magáét leszámítva azt akarta, hogy az összes érkezést filmre vegyék. – Nagyon is tisztában vagyok azzal, Adam, hogy itt most egy igazán történelmi jelentőségű és egyedülálló film elkészítésére nyílik lehetőséged. Meg akarok adni mindent, hogy ezt meg is tehesd.

– Remélem, a kész film megfelel majd az elvárásaidnak. Ragyogó ez a helyszín. Pompásak a fények, úgyhogy jó anyagot tudunk majd összehozni.

– Remek! Engedd meg, hogy ellássalak egy tanáccsal. Azok nagy részének, akik idejönnek, beleértve a saját munkatársaim egy részét is, fogalma sincs, mi szerepel a napirenden. Valószínűleg azt hiszik, hogy Pat legutóbbi könyvturnéjáról lesz szó. Elkaphatsz majd néhány érdekes reakciót a közönség soraiból.

Most mindjárt azzal jön majd, gondolta Adam, hogy el ne mulasszak néhány premier plánt csinálni Collinsról. – Nagyszerű ötlet! Köszönöm.

A leglátványosabb bevonulás Rick Forresté volt, aki egyenesen a tóra szállt le. Sinclair ezen igen jól szórakozott magában. Egy ilyen érkezést senki nem tud felülmúlni.

Egy embert leszámítva. – Hölgyeim és uraim, nagy büszkeséggel tölt el, és óriási megtiszteltetés a számomra, hogy én lehetek az első, aki bemutatja önöknek az Amerikai Egyesült Államok következő elnökét. Patrick Collins!

Adam Frasert és stábját leszámítva, tizenhat ember ült körben a főépület nagy, galériás előcsarnokában, amikor Andrew Sinclair könnyedén felállt és megtette bejelentését. Adam, aki egy második kamera mögött állt, alig tudta elfojtani nevetését, ahogy végigpásztázott a termen, Johnny Reilly és a négytagú testület serényen tapsolt. Mások tátott szájjal bámultak, mint például Clare, Sinclair titkárnője.

Collins egy kandalló elé lépett, és végignézett az egybegyűlteken. Összekulcsolta a kezét, lehunyta a szemét és lehajtotta a fejét. – Édes istenem, kérünk, áldd meg ezt a találkozót. Elkezdődik hát! Itt. Most. Ma. Ebben a percben nem annyira az foglalkoztat bennünket, hogy mit tennénk, ha bekerülnénk a Fehér Házba, hanem, hogy bekerüljünk. Most ez a legfontosabb. Kérünk, vezess minket, hogy sikerrel oldhassuk meg az előttünk álló feladatokat. Ámen. – Felemelte a fejét, és hallgatóságára nézett. – Célunk elérésében félelmetes akadályok állnak, de nagy erőt ad nekünk két korábbi példa a történelmünkből. Legalább két embert választottak meg elnökké, akiket nem hivatásosok segítettek. Az egyik Abraham Lincoln volt, a másik John F. Kennedy. Engedjék meg, hogy most a kezdet kezdetén elmondjam önöknek: nagyon rövid időn belül nyilvánosan is bejelentem, hogy indulok az elnökválasztáson. És nem állnék elő ezzel, ha a szívem mélyén nem tudnám, hogy megnyerhetem a választást. Társam ebben a nagy elhatározásban az az ember lesz, akivel életem oly nagy részét megosztom. John Reilly. John, elmondanád, mit mondtál nekem, amikor felkértelek, hogy indulj az elnökhelyettesi posztért?

Reilly széles vigyorral felelt. – Pat, tudod, hogy mély megtiszteltetésnek veszem.

– Amikor először megkérdeztelek, nem egészen ezekkel a szavakkal fogalmaztál...

Reilly végignézett a termen. – Maradjon ez e között a négy fal között. Az ellenfeleink visszaélhetnének vele. Akkor azt idéztem Patnek, amit az első elnökhelyettes, John Adams mondott megválasztása után: „Országom nagy bölcsen kieszelte nekem a legfölöslegesebb posztot, amit az emberiség valaha is kitalált.”

Amikor a nevetés és a taps alábbhagyott, Collins folytatta. – Kampányom irányítója Andrew Sinclair lesz. Mivel legnagyobb részt ő győzött meg arról, hogy induljak a választáson, úgy érzem helyesnek, ha ő is vezényli le a hajrát. Ebben a teremben ülnek csapatunk legfontosabb tagjai. Számuk persze emelkedni fog, ahogyan és amikor erre szükség lesz, de én őszintén hiszem, hogy a ma itt egybegyűltek tehetsége, erőfeszítései és képességei határozzák majd meg, hogy nyerek-e vagy veszítek. Azt, hogy milyen kedvező egybeeséssel számolhatok itt, csak akkor vettem észre, amikor beléptem ebbe a terembe. 1959 októberében Kennedy kampánycsapata első alkalommal Hyannisportban gyűlt össze. – Mosolyogva tárta szét a karját. – Ők is tizenhatan voltak. Nos, mivel nagyon kevés időnk van, és nagyon sok a tennivalónk, kezdjük el a munkát!

A termen izgatott moraj futott végig. Sokkal inkább tűnt az egész egy újjáéledést ünneplő találkozónak, semmint politikai gyűlésnek. Adamet is megrázta a dolog. Tudta, hogy a prédikátor tömegeket tud mozgatni, de hogy ugyanolyan hatást érjen el tizenhat ilyen keményfejű profival is... De aztán nagy nehezen visszairányította gondolatait a feladatra. – Jól van. Su, Leon, Barry, ezeknek a gyűléseknek az a titka, hogy egyik csoportnál sem szabad túl sokat időznünk Négy napon át ötletekkel állnak majd elő. Nagyszerű montázs lesz belőle. Gyerünk, lássunk hozzá!

Leon és Barry csendesen kivonult a kábítószerekről tartott megbeszélésről, amit Andrew Sinclair vezetett élénken, nagy lendülettel. Patrick Collinst a teraszon találták, egy kis csoporttól övezve. – Komolyan aggódom emiatt az egyre erősödő izolációs tendencia miatt, ami nagyon kezd elharapózni Amerikában – mondta. – Az elszigetelődés nem vezet sehová sem a külpolitikában; sem a mindennapi életben.

– Azt értem, Pat, hogy a külpolitikában miért nem, de hogy jön ide a mindennapi élet?

– Elmagyarázom, Sam, mire gondoltam. Vegyünk két lakókörnyezetet. Az egyik egy átlagos amerikai utca, ahol különféle emberek élnek különféle házakban, lakásokban. A környék tükrözi ezt a keveredést. Némelyik embernek van pénze, némelyiknek nincs. Néhányuknak van munkája, néhányuk segélyekből él.

A környék egésze így épül fel. A terület jellegzetes városi lakónegyed. Aztán vegyünk egy másik környéket. Ennek útjai, utcái, parkjai, az egész mindenestül magánterület. Magas fal veszi körül. A kapunál őrök. Mind a gyalogos, mind az autós megközelítést ellenőrzik és figyelik. Ennek a környéknek megvannak a maga törvényei és szabályai arról, hogy milyennek kell lenniük a külvilág felé. Egyre több ember fordul el az első környéktől és választja a másodikat. Fallal körülvett, kapukon át megközelíthető társadalommá válunk. Már nem Isten egyetlen nemzete vagyunk, hanem megfigyelés és ellenőrzés alatt álló sok kis nemzet.

Akik bentről elcsípték a beszélgetés foszlányait, érdeklődéstől hajtva kezdtek kiszállingózni a teraszra.

Sam Barnest, Sinclair csoportjának médiakapcsolatokkal foglalkozó vezetőjét a kampánycsapat sajtótitkárának választották meg. Azelőtt egy kaliforniai újságnál dolgozott, és mielőtt Sinclair fejvadászai rá nem találtak, Ruskin szenátor sajtóirodáját vezette. Jezsuita neveltetést kapott, és örömét lelte abban, hogy erős meggyőződésűnek látszó embereket a végsőkig tesztelt, tényleg annyira szilárdan hisznek-e abban, amiről azt állítják. – Szóval az emberek szeretnék távol tartani magukat a bűnözőktől, az erőszakoskodóktól, a drogdílerektől. Nem akarják, hogy megverjék vagy kirabolják őket. Félelem nélkül szeretnének élni. Mi tagadás, meg tudom őket érteni. Ésszerű, amit akarnak.

– Igen, nagyon is ésszerű. Isten hozott mindenkit újra a középkorban! Újra itt vannak a várárkok, a felvonóhidak. Egy ilyen fallal körülvett település védhető. A többi fallal övezett lakóhellyel utak, száloptikás kábelek és digitális elektromágneses jelek kötik össze. Az ember nem találkozik más emberekkel a munkahelyére menet, a munkahely ugyanis a dolgozószobában lévő személyi számítógép. Ha elhagyjuk városainkat, emberiességünk, együttérzésünk, egymás iránti toleranciánk fog eltűnni. A logikus végkifejlet: önállósult polgárőrcsapatok és végzetes paranoia. Hiszen mindez a szemünk előtt zajlik! A szívünkben mindannyian tudjuk, hogy most arról beszélünk, ami a múlt évben Chicagóban történt.

Kis szünetet tartott, majd egyenesen Andrew Sinclairre nézett, és így folytatta. – És arról is beszélünk, hogy mi történt a Cola-1-gyel, Leonard Meredithtel és a kollégáival. És hogy mi történt múlt pénteken Kaliforniában. Nem engedhetjük meg, mert nem szabad megengednünk az ellenségnek, bárki legyen is az, hogy a megadásig bombázzon bennünket. Nem szabad utat engednünk, hogy eluralkodjon a félelem, amit teremtettek.

Ebből a szóáradatból később egy sorozat erőteljes hatású tévéreklám készült.

Adamet lenyűgözte a csoportdinamika. A harmadik nap végére már-már úgy tűnt, mintha egy nagy család szállta volna meg a Beaver-szigetet. A kialakult kötődés, melegség és bajtársiasság egy szorosan összetartó csapatot hozott létre, amelynek tagjai akár a barikádokra is kivonultak volna egymásért. De még ennél is fontosabb volt, hogy nyerő csapatnak érezték magukat.

Andrew Sinclair legalább ennyire le volt nyűgözve, pedig ő nemcsak arra hagyatkozott, amit közvetlenül látott és hallott. Senki nem próbált diszkréten elintézni egy kevéssé diszkrét telefont. Senki a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy hűtlen lenne a közös célhoz. Sinclair ezt biztosan tudta. Mielőtt ugyanis megérkeztek volna a meghívottak, a szigetre küldte saját biztonsági embereit. Azok minden szobát, minden telefonkészüléket, sőt még a fák nagy részét is ellátták poloskákkal.

– Gondoltam, érdekel, mennyi anyagot vettünk fel – mondta Susanna.

Miután a vacsora végeztével elhagyta a főépületet, Adam lesétált a vízpartra. Megfordult és Susannára nézett.

A nő a jegyzeteibe pillantott. – Huszonhárom órányi.

A férfi hitetlenkedve nézett rá. – Viccelsz?

– Soha nem viccelek arról, hogy mennyi időnél tartunk, vagy hogy mit vettünk fel.

– Huszonhárom órányi anyag, és még nem is hozta nyilvánosságra, hogy indul. Még csak május közepe van. Jobban meg kell gondolnunk, mit veszünk fel, különben még jövő húsvétkor is a vágással leszek elfoglalva.

Susanna közelebb lépett hozzá, és leült az alacsony kőfalra. – Mi a határidőd? Vagy talán ez is valami államtitok?

A férfi Susanna felé hajtotta a fejét, míg végül már összeért az orruk. – Megint morcos vagy?

– Nem, csak tudod, nem tetszenek nekem ezek a tiltott területek. Ez előtt a munka előtt soha nem volt ilyesmi.

– Mert eddig még soha nem volt ilyen munkánk. – Kacsintott, és kicsit hátrább lépett. – A határidőm attól függ, hogy ki milyen üzletet köt, milyen jogokkal, milyen területre. Amint napvilágra kerül, hogy milyen exkluzív szerződésem van Sinclairrel és Collinsszal, lehet majd miről tárgyalni. Majd meglátjuk.

Visszafordult a tó felé, és a túlpartot bámulta. A nap már alacsonyan járt, és az egész vízfelület ezüstösen csillogott, hol fodrossá vált, hol újra kisimult. A reszkető víztükröt nézte. – Ámulatba ejtő. Legszívesebben belevetném magam a tó vizébe hogy a tenyeremben tarthassam mindezt az ezüstöt és aranyat.

Susanna közelebb húzódott a férfihoz, majd egyik karját az övébe fonta. – Én is bemegyek, de csak ha a tenyeredben tartasz. De ahhoz fürdőruciba kéne bújnunk. Ugye, nem akarod megbotránkoztatni a lelkészt?

Az elnökjelölt azonban éppen egész mással volt elfoglalva.

Egy csoport ült körülötte a teraszon. Miközben ők is a nap utolsó sugarait élvezték, külpolitikai témákról cseréltek eszmét.

Edgar Lee Stratford, a General Systems elnöke elgondolkozva tartotta az italát. – Persze, alaposan szét kell néznünk az oroszok és kínaiak háza táján, efelől semmi kétség. Ám véleményem szerint az a tény, hogy a világ gyorsan válik halott, terméketlen porrá, még ennél is nagyobb figyelmet érdemel.

Susanna fekete fürdőruhában és egy fényvisszaverő úszómellénnyel tért vissza.

– Ezt magaddal hoztad? – kérdezte Adam meglepetten.

– Nem, a házban volt.

Adamen végigfutott a borzongás. A szigeten senki más nem kapott úszómellényt, és rajta és a stábján kívül senki nem tudhatta, mennyire retteg Susanna a víztől.

Ám ahogy berohantak a tóba, és Adam újabb kísérletet tett arra, hogy megtanítsa Susannát úszni, mindez gyorsan kiment a fejéből.

– Hát, ha ettől nem fagyott le a micsodám, semmitől nem fog. Gyere gyorsan!

Susanna és Adam kimászott a hideg tóból, aztán átvergődtek a sziklákon és a fák közötti ösvényen a forró, gőzölgő jacuzzi felé rohanva. Kiáltozva, nevetve vetették magukat a pezsgőfürdőbe. – Akkor elmondod végre, kit látogattál meg Londonban? – kérdezte a nő.

– Nem, Su, nem mondom el.

Bölcs döntés volt. A pezsgőfürdő volt az első hely, ahová Sinclair biztonsági csapata poloskákat telepített.

Május 19-én, egy nappal azután, hogy véget ért a Beaver-szigeti megbeszélés, az egész kampánycsapat és Fraser stábja New Yorkba repült egy New Hampshire-i repülőtérről.

A sajtótájékoztatót délután négyre hívták össze. Sinclair és Sam Barnes, aki az egészet megtervezte, arra a következtetésre jutott, hogy ezzel mindenkinek elég ideje lesz arra, hogy összehozza a sztoriját, és kiélvezze a vendégszeretetet.

Pontban négykor Patrick Collins felment az üres emelvényre. – Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők! Nagyon köszönöm, hogy eljöttek ma ide önök közül azok, akik már korábban is találkoztak velem, tudhatják, hogy az olyan alkalmakat, mint amilyen ez a mostani is, egy rövid imával szoktam kezdeni. Ma azonban eltekintek ettől. Bevallom, már elmondtam egy imát, mielőtt idejöttem, és egy rövid ima nem is lenne megfelelő a mostani találkozó előtt. Elég csak arra gondolnom, milyen állapotban van ez az ország. Szükségünk van imákra, nem kevésre. De tennünk is kell valamit. Egy ideje már aggódom amiatt, amilyen irányban országunk halad, miközben belépünk az új évezredbe. Szeretném megváltoztatni ezt az irányt. Sőt, úgy hiszem, hogy kötelességem ezt megtenni. Ezért most bejelentem, hogy szeretnék hazánk népének alternatív utat kínálni. Egy harmadik utat. Ezennel jelöltetem magam az Amerikai Egyesült Államok következő elnökéül.

A sajtó „semleges” hölgyei és urai közül sokan tapsolni kezdtek. Néhányan kérdéseket kiabáltak, mások a mobiltelefonjukat kapták elő.

Sinclair tudta: senki nem képes úgy bánni a közönségével, mint Collins. Ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy éppen őt választotta. Élvezettel figyelte, ahogy a prédikátor újból megerősíti őt ebben a meggyőződésében. Collins személyiségének varázsa, energiája és őszintesége magával ragadta a sok szenvtelen riportert is. Kezdte őket lecsendesíteni, de többen még mindig a mobiljukba harsogtak. Collins erre így szólt, csaknem gyászos hangon: – Ilyen lehetett Bábel...

A hallgatóság nevetett. A telefonálók hamar ráébredtek, hogy Collins rájuk vár, és gyorsan zsebre tették készüléküket, kivéve a Washington Post egyik emberét, aki semmit nem fogott fel abból, ami körülötte zajlott, és megszállottan nyomta a szöveget a telefonjába. – Korai lenne még megjósolni, meddig marad ringben az újdonsült jelölt. Collins körül még túl sok a megválaszolatlan kérdés...

Collins intett a közönségnek, jelezve, hogy egyenesen a magáról megfeledkezett riporterhez kíván szólni. A mellette ülő újságíró megbökte, mire a pofa magára eszmélt. Csak most vette észre, hogy a teremben mindenki őt nézi.

– A szerkesztője talán rosszul hall, uram? – kérdezte Collins.

Megjegyzése híján volt minden rosszindulatnak, de a teremben ülők ismét felkacagtak.

Collins egy pillanatra sem vette le a szemét a Post riporteréről. – Tudja mit? Tegye el a telefont, és talán választ kap azokra a kérdésekre, amelyeket eddig mellesleg fel sem tett.

A riporter elvörösödött. – Elnézést, Mr. Collins.

– Semmi gond. Válaszul arra a kérdésre, amelyre a telefonba mondott szavaiból következtetek, elmondanám, hogy egészen a választás napjáig ringben maradok. Most pedig szeretném bemutatni az alelnökjelöltemet. Az a tény, hogy élek, és ma itt állhatok és beszélhetek önök előtt, teljes mértékben neki köszönhető. Véleményem szerint remek alelnök válik majd belőle. Hölgyeim és uraim: John Reilly!

Ahogy Reilly tolószékével kigurult a színpad közepére, a Washington Post emberének újra megjött a hangja. Amikor elült a taps, megszólalt. – Mr. Reilly, milyen képesítése teszi önt alkalmassá az alelnöki posztra?

Reilly sugárzó derűvel válaszolt. – Nem tudtam, hogy ehhez a pozícióhoz képesítés szükséges. Egy olyan szervezetnek vagyok a főigazgatója, amelyet a Fortune magazin az Amerikai Egyesült Államok egyik leghatékonyabban vezetett vállalatának minősített. Ez megteszi?

A nevetés és taps hatására a Post riportere túllőtt a célon. – Ön deréktól lefelé béna, Mr. Reilly. Akadályozni fogja-e önt ez hivatali teendőinek ellátásában?

– Erre a kérdésre három szóval meg tudok felelni. Franklin Delano Roosevelt.

Collins előrenyúlt, és megszorította Reilly vállát. – Nos – mondta a sajtó képviselőinek –, engedjék meg, hogy bemutassam azt a négy embert, aki nem szorul bemutatásra. – A színpadra vezette Paul McCallt, Rupert Turnert, Rick Forrestet és Edgar Lee Stratfordot.

A Corporate America négy doyenjének látványa, azé a négy emberé, aki meggyőzte a prédikátort, hogy jelöltesse magát elnöknek, lenyűgöző hatást tett a médiára. A riporterek felugrottak a székükből, és kérdéseket kiabáltak be.

Collins kitért ezek elől a kérdések elől, majd elmondta, hogyan kapott a négy embertől fejenként egymillió dollárt. A pénz az övé volt, és arra használhatta, amire csak akarta, de a csoport nyilvánvalóan abban bízott, hogy oly módon fekteti majd be, amivel megszerezheti magának azt az anyagi függetlenséget, amely ahhoz szükséges, hogy komoly esélyekkel indulhasson az elnökségért.

A Wall Street Journal vezető újságírónője most megkapta az ígért választ a kérdésére.

Amikor a riporterek megtudták, hogy Collins május és november között kész százötvenmillió dollárt is a kampányra áldozni, ha ez szükséges a megválasztásához, a jelöltetésével kapcsolatos maradék cinikus szkepticizmusuk is szertefoszlott; az ajtóknál tolongtak, hogy mihamarabb telefonhoz jussanak.

Sinclair nem vonult fel a pódiumra, és az ő milliója nem került említésre. Nem emelt kifogást az ellen, hogy nyilvánosságra kerüljön a támogatása, de annyit megjegyzett Patrick Collinsnak: – Azt hiszem, sokkal több hasznot tudok hozni a kampánynak, ha legalább rövid távon a média és a sajtó minden figyelmét rád, a politikai programodra és az elnöki testületre irányítja.

Míg a pincérek serényen sürgölődtek a sajtó képviselői között, hogy frissítőkkel lássák el őket, Sinclair Sam Barnesszal és Collinsszal visszatért a vezérlőterembe, ahol azután egyik tévécsatornáról a másikra váltottak. Mindenhol Collinst lehetett látni.

Sinclair a képernyőt bámulta. – Ez csak a kezdet, Pat. Ezen a sajtókonferencián learattuk a babérokat, de ami a legnagyobb megelégedéssel tölt el, az az, hogy ma hat helyen tartanak előválasztásokat, és holnap ezeknek az eredményei a második helyre szorulnak majd vissza mögötted.

Barnes bólintott. – Nem rossz üzenet ez egyik párt felé sem. Na és innen hogyan tovább? Mindegyik csatornától kaptam felkérést élő interjúkra. Jelentkezett a New York Times, a Washington Post, a Herald Tribune és a Globe is, és minden percben újabb felkérés érkezik.

A hét végén és a következő hét elején Adam Fraser megtudhatta, milyen érzés a kamera rossz oldalán állni.

– Nézze, Adam, koprodukciós alapon szeretnénk csatlakozni. Ott leszünk majd a felvételeken mint tanácsadók. Mit szól hozzá?

Amit Adam szólt, az udvarias válasznak nemigen volt nevezhető. A következő tévécsatorna már erőszakosabban próbálkozott.

– Jól van, magáé a mestervágás joga, de a végső változatot nem hagyhatja jóvá egyedül! Olyanra még nem volt precedens!

Amikor épp nem az egyre követelőzőbb és harciasabb televíziós siserahaddal küzdött, az újságokban a róla szóló híradásokat élvezte. A Variety szalagcímében minden benne volt: „Nagyot akaszt az angol”.

– Halló? Jókor hívlak?

– Te mindig jókor hívsz, Laura. Hogy van az én kedvenc kis feleségem?

A nő nevetése betöltötte a vonalat. Csilingelő hangja szinte fájóan juttatta eszébe a másik életét, és hirtelen azt szerette volna, ha elbújhatna, visszavonulhatna, eltűnhetne ebből az amerikai őrületből.

– Gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy a Sunday Times és az Independent is lehozott rólad egy-egy cikket. Nagyon hízelgő dolgokat írnak. Várj csak, minek is mondták ezt... hogy is írta a Sunday Times... Itt van! „Angol húzás a javából.” Az üzenetrögzítő tele van neked szóló hívásokkal. Leginkább interjúkat kérnek tőled, de a BBC dokumentumfilmes osztályának vezetőjéről, Mitch-ről is hallottam, és még valakiről, akinek tudom, hogy örülni fogsz: Bunyák Bruce Clayről. A Network Center meggondolta magát. Szeretnének üzletet kötni.

A vonal másik végén csend volt, válasz nem jött.

– Adam?

– Itt vagyok. Csak ízlelgetem ezt az egészet, amit elmondtál. Igazán kellemes érzés lesz megmondani Bunyáknak, hova tegye az ajánlatát.

Laura gyorsan közbeszólt. – Nem, Adam. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez jó ötlet.

– Én pedig igenis azt hiszem, hogy kiváló ötlet. Laura, amerikai tévécsatornák kértek fel, hogy koprodukcióban dolgozhassanak velem, és nekik is nemet mondtam. Nagyon jól tudom, mi van a kezemben. Ez most a legkelendőbb dolog, mindenki engem akar. Bunyák úr elmehet a francba.

– Adam, ez csak egyetlen film. Lehet, hogy az életműved legnagyobb filmje lesz, de akkor is csak egy. Szükséged lesz Bruce-ra más filmeknél. Szűk világban forogsz. Az az ember, akinek tavaly még megfogadtad, hogy soha az életben nem dolgozol vele többet, lehet, hogy jövőre új csatornát indít. Nemegyszer történt már ilyen. Ne mondj igent, de kedvesen utasítsd vissza.

Ez a „kedvesen csináld” ezt vagy azt, Laura jellemző szavajárása, gondolta Adam. Igaz is, ő szinte egész életében „kedvesen csinált” mindent.

Beszélgettek még egy darabig, de Adam gondolatai újra másfelé kalandoztak. Beletelt némi időbe, mire ráébredt, hogy már csak a tárcsahangot hallgatja. Akart volna beszélni Laurával a terveiről, különösen arról az útról, amelyet hamarosan megtesz, de valahogy nem tűnt alkalmasnak az idő. A szíve mélyén tudta, hogy soha nem jön el a megfelelő idő arra, hogy megbeszélje Laurával Monica és Carla ügyét.

– Azt tanácsolta, hogy fogd vissza magad Bunyák Bruce Clayjel, nemde?

Susanna kérdése visszahozta a való világba. – Igen, de hon...?

– Honnan tudom? Mivel szívem szerint elküldeném Clayt a búsba, komoly összegben fogadnék, hogy Laura valami olyasmit mondott: „Ne felejtsd el, hogy vele és a többiekkel kell majd dolgoznod a jövőben.”

Adam elvigyorodott. – Jól ismered! És persze, neki van igaza.

– Természetesen. A feleségeknek általában igazuk van. Sonkasaláta rozskenyéren, ugye?

– Ne csináld!

Újra megszólalt a telefon. Adam felvette, és máris nagy figyelemmel hallgatta a hívó felet.

– Bezárkóztam egy vágószobába, ezért nem talált meg. Folytassa, kérem, hallgatom! – Susannához fordult, és intett neki, hogy írnia kell. A nő papírt és ceruzát kapott elő. Egyenesen Susannára nézve, Adam visszakérdezett a telefonba: – Megkapom a teljes film feletti kontrollt? Hm...

Susanna keze megdermedt a jegyzettömb felett. Adam intett neki, hogy írjon.

– A csatornán főműsoridőben adják majd le. Csúcsidőben. Mikor? A novemberi elnökválasztások hetében. Igen. Elnézést, Mr. Phillips, arra alapozza az ajánlatát, hogy Patrick Collins lesz az elnök? Értem. Mennyi? Értem. Szeretném, ha mindezt írásba adná. Mint azt bizonyosan tudja, elhalmoznak különféle ajánlatokkal. A riválisai is megkerestek, nem is egyszer. Megtenné? Szeretném, ha ezt is leírná. Igen, akkor adom az asszisztensemet, Susannát. ő majd elmondja a részleteket.

Adam lenyomta a telefon némító gombját. – Légy szíves, add meg neki a New York-i szállodacímemet, a telefont és a faxszámot is.

Miközben gondolatai sebesen száguldoztak, az ablakhoz lépett és kibámult. Susanna ezalatt Ralph Phillipsszel beszélt.

– Mi a csudát bámulsz? – kérdezte Susanna.

Adam összerezzent. Csak feketeség volt előtte. Mint a vágószobák általában, ez is a föld alatt volt. Susannához fordult.

– A függetlenséget néztem. Nem csak egy film vagy egy munka erejéig, hanem életem hátralévő részére...

Susanna intett neki, hogy üljön vissza a székbe. – Na, akkor most mondd el szépen, ki is ez a Ralph Phillips.

– Phillips a vezérigazgató, a testület elnöke. A Network One-é. A többit, gondolom, te is hallottad.

A nő felemelte dobozos kóláját, és karjával olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná dobni a férfit az itallal.

– Nyugi, nyugi! Meg akarja venni a dokumentumfilmet. Enyém a teljes irányítás, azt tehetem, amit akarok. Az elnökválasztás hetében kerül majd adásba, főműsoridőben. Meg akarja venni az egész világra vonatkozó sugárzási jogot. Egymillió dollárt fizetne. Ha történetesen Collins megnyerné a választást, ebből kétmillió lesz. Bárhogyan is, az egymillió dollárt biztosan kifizetik. Tízéves kizárólagos szerződést kínálnak, évi kétszázötvenezer dollárt, ha csinálok filmet, ha nem. Bármi, amit csinálok, először az ő szemük elé kerül, és ha ők megadják a zöld utat, produkciónként egymillió dollárig állják a gyártási költségeket. Ha bármelyik rivális csatorna jobb javaslattal állna elő, ők ráígérnek. Azt hiszem, ez a mi üzletünk! Susanna, leírtad ezeket, ugye?

Susanna még mindig dobóállásban állt az italával, aztán lassan letette a dobozt az asztalra. – A legutóbbi fúziók óta a Network One a legnagyobb tévécsatorna az Államokban, igaz?

– Igaz. – Idétlenül vigyorogtak egymásra.

A telefonhívás előtt Adam azt tervezte, hogy beszél Susannának Monicáról, és arról az egyelőre megoldatlan problémáról, hogy hogyan juttassa ki a lányát Kolumbiából. De már jóval azelőtt, hogy végighallgatta az ajánlatot, az öszvért és a lányát érintő minden gondolat elszállt a fejéből.

13. fejezet

Megelőző csapás

Május 28-ára Adam Fraser végzett a vágómunkálatokkal, és elfogadta a Network One ajánlatát. A szerződés, terjedelmét tekintve egy kisebb regénynek is beillett volna. Rengeteg záradék volt benne, melyek minden elképzelhető eshetőséggel szemben védték a tévétársaságot. Minden vágást az őáltaluk kiválasztott vágószobában kellett végezni, és amíg el nem készült a végső változat, minden filmet az ő biztonsági embereiknél kellett tartani. A lényeg azonban pontosan az volt, amit Ralph Phillips elmondott a telefonban: Adamé a döntés joga, hogy mi maradjon a filmben, és mi nem, a pénz pedig anyagi függetlenséget biztosított neki élete végéig. Most már mindössze annyit kellett tennie, hogy megcsinálja a filmet.

Mint minden modem politikai kampány esetében, a Collins-csapatnál is bevezették a munkareggeliket. A stáb számára felbecsülhetetlen értékű John Reilly szólt Susannának: menjenek időben a Collins-rezidencia teraszára, hogy le ne maradjanak a csoporteligazításról.

Sam Barnes épp akkor esett be, amikor a reggeli ima befejeződött. Megmerevedett, megvárta az „ámen”-t, majd a Collins és John Reilly közti üres helyre ült.

Collins kíváncsian nézett a sajtófőnökére.

– A Keresztény Koalíció azt állítja, hogy közéjük tartozol. Már jelentkezett is telefonon a Washington Post meg New York Times, a CBS és a CNN szerkesztője.

A csoport nyugodtan fogadta a hírt. Sokkal nyugodtabban, mint azt Adam Fraser hitte volna.

– A Keresztény Koalíció háromnegyed órával ezelőtt sajtótájékoztatót hívott össze – mondta Barnes. – A kijelentéseik, valamint a kérdések és válaszok szó szerinti jegyzőkönyve hamarosan befut. A legjobbkor. Köszönöm, Lisa. Kérem, adjon egyet mindenkinek!

Sinclair elvett egy példányt a fiatal nőtől, de még mindig Barnest figyelte.

– Van olyasmi Reed kijelentéseiben vagy az azt követő válaszaiban, amire nem gondoltunk, Sam?

– Semmi.

A csoport tagjai önelégülten vigyorogtak egymásra. Sinclair összedörzsölte a kezét.

– Kiváló! Szeretnék titokban ott lenni a Keresztény Koalíció következő zártkörű elnöki ülésén. Minden reklámanyagunkat visszaigazolták, Sam?

– Még tegnap.

Collins felvonta a szemöldökét. – Tegnap? Na és mondd csak, Sam, mióta is látsz te a jövőbe?

– Tudod, van egy jó forrásom. Leadta a drótot a sajtótájékoztatóról.

Reilly még mindig a fejében lévő listával volt elfoglalva. – Online párbeszédek?

Sinclair az órájára nézett. – Tíz percen belül elkezdődnek.

Miközben a kampánycsoport a hír lehetséges következményeit mérlegelte, Adam halkan a stábját instruálta. – Erről közelit... ott nyújtsátok el a képet. Amikor csoportos megbeszélés kezdődik, szélesítsetek, aztán közelítsetek rá Sinclairre, hiszen ő a kampánycsapat főnöke... Kövessétek a pénzt!

A dokumentumfilmben ez a találkozó remek példa lesz arra, hogyan reagál a kampánycsapat egy nagy eseményre. Adam most jött rá, hogy a szigeten tartott egyik olyan ülésen, amelyről Sinclair udvariasan ugyan, de kitiltotta őket, gyors válaszstratégiát dolgoztak ki arra az esetre, ha a jobboldali Keresztény Koalíció megkísérelné Collins elnökjelöltségét a saját hasznára fordítani.

Sinclair most a saját listáján futott végig. – Pat megszólalása műholdon keresztül hetvenötezer alközpontba jut el. Az ötven állam kampányirányítói teljes körű tájékoztatást kaptak. Washington, Guam és Puerto Rico is. – Adam elmosolyodott: Sinclair, mint mindig, most sem felejtkezett meg semmiről. – A megszólalás már fent van az internetoldalunkon. A floridai központ már beindította a reklámhadjáratot, a tévében, újságokban, rádióban, mindenütt. A fax, a telefon és a többi modern dolog is beindult.

Ahogy később John Reilly elmagyarázta Adamnek, megelőző csapás volt ez a Keresztény Koalícióra. – Előre láttuk, hogy azt hirdetik majd: Pat közülük való. De ez nem így van. Ki kellett várnunk, amíg rászánják magukat a nyilvános bejelentésre. Nem kényszerítjük őket védekezésbe. Egyszerűen megsemmisítjük őket.

Adam értetlenül nézett. – De hiszen Patnek nem okozhat problémát, ha vállalja mindazt, amiért a Keresztény Koalíció kiáll! Az életet hirdetik, harcolnak az abortusz ellen, a családért, az iskolai imákért.

Reilly megragadta Adam karját – Adam, ülj be a vezérlőterem médiarészlegének megfigyelő csapatához. Készíthetsz ott néhány jó részt a dokumentumfilmedhez, és alighanem választ is kaphatsz majd néhány kérdésedre.

Adam a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy nézte és hallgatta, miként söpör végig az Egyesült Államokon egy szökőár. Patrick Collins szökőárja volt ez, rádiós és tévés reklámok formájában. Elolvasta az online beszédet is, amely eljutott a templomokba, az ötven állam kampányirányítóinak beszámolóját, és a hirdetéseket, amelyek ott voltak az ország minden jelentős lapjában. Lement a telefonokhoz, és hallgatta a befutó és kimenő hívásokat. Elolvasta a faxokat. Megnézte az előre felvett és az élő tévéinterjúkat, majd végül aznap este még megnézte Larry King élő műsorát, amelyet teljes egészében Collinsnak szenteltek.

Az évek folyamán King stílusa nem változott. Most is, mint mindig, áradt belőle az atyáskodó szeretet. Minden arroganciától mentes, magával ragadó házigazdája volt műsorának. De mindez csak illúzió volt. Része annak a félelmetes módszernek, amelynek alapját az a meggyőződés képezte, hogy többet lehet kiszedni a riportalanyokból, ha barátságosan közeledünk feléjük. Ezzel megnyugtatjuk az illetőt, aki aztán hajlamos lesz bőbeszédűvé válni. Lényegében ennek a technikának egy kicsit másféle változatát alkalmazta Adam is, amikor kivárta, hogy riportalanyai maguk töltsék ki az űrt, amely egy-egy válasz után keletkezik.

Larry King a nézőktől Collins felé fordult az asztala fölött. – Jó estét, Pat!

– Jó estét, Larry!

King közelebb hajolt Collinshoz. Kezét az álla alatt összekulcsolta.

– Úgy látszik, Pat, nem felejtette el a tengerészgyalogos kiképzést. Futva érj földet. Nos, azt hiszem, ön ma pontosan ezt tette. Hogy sikerült összehozni ezt a reakciót a Keresztény Koalíció lépésére válaszul ilyen gyorsan?

– A kampánycsapatom csupa kitűnő emberből áll, akik képesek a gyors válaszadásra. Már a jelölésem bejelentése előtt számítottunk arra, hogy a Keresztény Koalíció megkísérel majd valami ilyesmit, és ehhez mérten terveztük a dolgokat. Az ország minden részéből felénk áradó válaszokból ítélve, azt hiszem, jó döntést hoztunk.

– Egyik stábunkat elküldtük a floridai irodájukba. Láthatnánk néhányat ezek közül a válaszok közül?

– Természetesen, örömmel osztom meg őket másokkal is.

King a kamera felé fordult. – Floridából most a tisztelendő alelnökjelöltje csatlakozik hozzánk, John Reilly személyében.

A képernyőn feltűnt a floridai vezérlőközpont. Reilly egy hatalmas terem közepén volt, ahol a telefonkezelők hosszú sorokban ültek, mindannyian nagyon elfoglalva. Sokan a telefonos asztalsorok között jöttek-mentek. Egy számítógépes szobában a telefonüzenetek jelentek meg a monitorokon. Egy másik jókora teremben ezeket a számítógépre befutó üzeneteket dolgozták fel.

Mások szórólapokat, ismertetőket, prospektusokat és más propagandaanyagokat csomagoltak. Aztán ismét Reilly arca tűnt fel a képernyőn. Larry King felé fordult – John, jó estét! Nagy munkában vannak, úgy látom.

– Az enyhe kifejezés, Larry. Áll a bál. A hívásokon kívül, amiket a telefonkezelőink fogadnak, már elárasztották az internetes oldalunkat is. Az operátorok próbálnak megbirkózni az áradattal, minden elérhető számítógépünk folyamatos használatban van, és ez egész nap így megy. További ötezer önkéntes segítőt veszünk fel ide és a többi irányító központunkba. A telefontársaságok elmondták, hogy Florida, New York, Illinois, Kalifornia és Texas államban gyakorlatilag összeomlott a távközlési hálózat, mivel az emberek tömegesen próbáinak kapcsolatba lépni a kampányirodáinkkal. Az AT & T-nél és a Bellnél éjszakára a teljes állományt be kellett rendelni, hogy újabb vonalakat biztosíthassanak, de még így sincs elég emberük. Ezennel szeretnék mindenkit megkérni, aki minket próbál hívni, hogy legyen türelemmel. Mindenki számára elérhetőek leszünk.

– Köszönjük, hogy csatlakozott hozzánk, John. Megkérhetném, hogy amikor lehetősége nyílik rá, számszerű adatok formájában is megfogalmazná iménti válaszát a nézőknek?

– Természetesen, Larry.

– Köszönjük. A sikerhez, úgy tűnik, két dologra van szükség: áldd az Urat, és postázd a propagandaanyagot. – Aztán visszafordult Collinshoz. – Meglepi-e önt az embereknek ez a tömeges reakciója?

– Nem, de hálás vagyok értük. Számos oka volt, hogy úgy döntöttem, indulok az elnöki posztért, de alapvetően mégis azért tettem, mert úgy érzem: fel tudok kínálni valamit az amerikai népnek, és azt is hiszem, rengeteg embernek van arra szüksége, amit én kínálok. Hogy pontosan mennyi embernek, azt majd novemberben megtudjuk, de a mostani tömeges pozitív reagálás máris igen biztató.

King eltűnődött. – Úgy tudom, a Keresztény Koalíció azóta sem tért magához. Egyik vezetőjüket se tudtam rávenni, hogy kamera elé álljon, de úgy hallottam, teljesen megdöbbentek. Óhajt erre reagálni valamilyen formában?

– Igen. Kezdjük a névvel, amit maguknak adtak: Keresztény Koalíció. A Keresztény Kizárás azonban helyénvalóbb lenne. Nem látok a soraik közt egyetlen feketét sem. Nem látok zsidókat. Nem látok gyermekeiket egyedül nevelő anyákat, apákat, amint homoszexuálisokat sem. Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk, de lehet, hogy a Keresztény Koalíció egyeseket egyenlőbbnek tart másoknál. Nem vagyok, soha nem voltam, és soha nem is leszek a csoportosulásuk tagja. Teljesen alaptalanul állítják rólam, hogy közülük való vagyok.

Collins támadó válasza közben King szótlanul és mozdulatlanul ült az asztal túloldalán, láthatóan elképedve. – Tudja, Larry, nagyon könnyű szóban kiállni egy csomó minden mellett, jelesül a választás joga, a család, az iskolai imák, az egyedülálló szülők és a tolerancia mellett. Ami pedig az adók csökkentésének támogatását illeti, hát nem is tudom... Legközelebb majd talán azt halljuk, hogy a Keresztény Koalíció kiáll az almáspite meg az anyai szeretet mellett.

A beszélgetés folytatódott, és közben Collins könnyedén idézett tényeket és számadatokat is, hogy így támassza alá mondandóját. Emlékeztette Kinget, hogy a Koalíció 1,6 milliós tagsága szinte kizárólag fehér protestánsokból és a szentírást szó szerint értelmező katolikusokból áll, és hogy bár állítólag nem pártfüggő, szinte kizárólag republikánusok alkotják.

Larry King láthatóan elégedett volt: ez a műsor lesz rövidesen a legfőbb beszédtéma az Államokban.

Patrick Collins a műsor végére tartogatta a leghatásosabb fejtegetését. – Én bostoni katolikus családban nevelkedtem, az ötvenes években, azokban az időkben, amikor Joseph McCarthy szenátort sokan csodálatos embernek tartották, a szüleimet is beleértve. Csak jó pár évvel később értettem meg, hogyan használta fel McCarthy a félelmet politikai fegyverként. Ennek nyomait vélem felfedezni az úgynevezett vallásos jobboldalban. Ezek a szervezetek, a Keresztény Koalíció, a Családkutatási Tanács, a Családokért Egyesület, a Szabad Kongresszus Alap, mind a felperzselt föld politikáját folytatják. Felégetik a hidat a két véglet közt. Erőszakkal és erkölcsi zsarolással akarják megsemmisíteni a mérsékelteket. Ez az, amit a legjobban megvetek.

A Beaver-szigeten sokan kételyeiknek adtak hangot, vajon bölcs dolog-e ennyire közvetlen támadást intézni a nagy hatalmú Koalíció ellen – beleértve magát a jelöltet is...

– Egészen biztos vagy ebben, Teresa?

– Patrick, még soha nem voltam semmiben sem biztosabb egész életemben.

Bostoni otthonukban voltak, és Collins bőröndjét rendezgették pár nappal a konferencia előtt, amely a Beaver-szigeten vette kezdetét.

– De ezek az emberek a Keresztény Koalícióban... Sok tekintetben az az én otthonom, hiszen számos elképzelésüket osztom. Ami pedig a McCarthy elleni támadást illeti, apám forogna a sírjában.

– Ezt már egyszer megbeszéltük aznap, amikor Sinclair meglátogatott Floridában. Emlékszel? A teraszon Johnnal?

Collins nagyon is jól emlékezett – a beszélgetésre, és arra a nyomasztó aggodalomra, amely akkor tört rá, amikor Sinclair csak úgy mellékesen megemlítette, hogy Fraser stábja akaratlanul is felvette a beszélgetésüket. Reillyvel és Teresával visszatértek a teraszra megbeszélni Sinclair javaslatát. A kezdeti izgalomban teljesen szabadjára engedték közös elképzeléseiket.

– Olyan országra van szükségünk, ahol végre ismét a keresztények uralkodnak és kormányoznak keresztény elvek szerint. Amerika bajaiért a liberálisok a felelősek, akik lepaktáltak az ördöggel. Isten haragszik Amerikára. Szerintem azért küldte ezeket a pénteki pokolgépes merénylőket, hogy megbüntesse a nemzetet. Hogy megtisztítsa az országot.

A Collins szavaiból áradó szenvedély nemcsak Teresát és Johnt hozta lázba. Ő maga kivörösödött arccal járkált fel-alá a jókora teraszon, miközben karjával szünet nélkül gesztikulált.

Reilly a tolószéke karfájára csapott. – Pat, két nagyszerű ajándékot kaptunk. A pénteki robbantók megteremtették a félelem légkörét. Az emberek milliói tértek vissza újra a templomokba. Ez így jó. Aztán jön ez a Sinclair, és felajánlja neked a lehetőséget, hogy nevén nevezd ezt a félelmet, és felvedd ellene a harcot. Igaza van. Eljőve az óra, eljőve a férfi.

Collins megbabonázva állt. – Ha indulok és nyerek, le kell számolnunk ezzel a belső ellenséggel, és nemcsak a fehér csőcselékkel. A városaink gettóiban kell az ellenséget keresnünk. Újra kell éleszteni az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságot. Nemcsak Figyeld-a-környéket, hanem Figyeld-a-szomszédod mozgalomra is szükség lesz.

Teresa mondani akart valamit, de a férje tovább szónokolt. – És újra kell indítanunk a Belbiztonsági Bizottságot is. Idegen elemek szipolyozzák az ország testét. Ezeket meg kell semmisíteni. Rákacsintottunk a bűnre, és Isten most nagyon dühös ránk. A homoszexuálisok... Bocsássunk meg ezeknek a bűnösöknek, de tegyünk róla, hogy többet ne vétkezhessenek.

Teresa Collins feltartotta a kezét. – Ha pedig úgy döntesz, hogy indulsz a választáson, és mindebből bármit akár csak suttogva is kinyögsz, hát rögtön le is húzhatod a rolót, Patrick. Jobboldali reakciósnak bélyegeznének, sőt alighanem le is fasisztáznának. Ha valóban az indulás mellett döntesz – mondom: ha –, akkor azt akarom, hogy nyerj is. Ha veszítesz, azzal semmin nem változtatsz. Ha elindulsz, szavazatokat kell szerezned mind a jobb-, mind a baloldaltól. Kénytelen leszel mindent elfojtani, ami nem felel meg a középtől balra álló szavazótábornak. A jobboldal nem nyerhet. Ezt Pat Buchanan négyévente ékesen bizonyítja.

Órákon át vitatkoztak hármasban a lehetséges stratégiákról. Ha Frasernek e beszélgetés bármely részét sikerült volna felvennie, akkor Collins – ezt jól tudta – valóban lehúzhatná a rolót.

Most, ahogy Teresával bőröndjei tartalmát átnézték, Collins figyelmesen hallgatta feleségét, akit oly sok ember, köztük Andrew Sinclair és Adam Fraser is félreismert.

– Patrick, néhány napon belül megjelennek majd a tanácsadóid. Mindegyiknek meglesz a maga álláspontja, mindnek lesz valami ötlete a kampánnyal kapcsolatban, és valószínűleg mind mást akar majd.

– Bárcsak velem jönnél! Kérlek, gondold meg magad!

– Nem. Az első konferencia nem való egy jelölt feleségének. Kapcsolatokat kell kiépíteni. Bizalmat kell ébreszteni. Ennek a sok erős akaratú embernek mind meg kell tanulnia, hogyan tud egy csapatban dolgozni. Most csak útban lennék. Később talán majd besegítek, de ezt most nélkülem kell végigcsinálnod.

Teresa előrehajolt, és férje szemébe nézett.

– Soha nem kerülhetsz be a Fehér Házba, ha azt hirdeted, amit a Pat Buchanan és Palph Reed-félék hisznek. A balközépen kell maradnod. Muszáj! Így szerezheted meg a legnagyobb támogatást. És hogy mi lesz a választás után? Az már egy másik történet.

Az ideológiai csatározásban Teresa Collinsnak volt egy ismeretlen szövetségese.

– Örömmel látom a stratégiára vonatkozó kezdeti reakciót. Soha nem szabad elveszítenünk a lehetőségét, hogy jelöltünket nem vallásos, visszafogott pozícióba helyezzük. A reklámok a világ vezetőivel megfelelőek, de légy oly kedves, és vedd közéjük Mandelát is.

– Hogyan kívánja aláírni, Mr. Rodriguez?

– Név nélkül küldje el, Carlotta. Tudni fogja, kitől érkezett. Használja azt a faxszámot, amit megadtam, és hozza be az amerikai napilapokat, amint lehet.

A Larry King műsorában való szereplést követő hetekben Collinsnak minden kétsége szertefoszlott.

Nemcsak a hagyományosan liberális beállítottságú média, hanem a konzervatívabb elemek is üdvözölték Collins felfogását. Talán a legfontosabb támogatás titokban jött két republikánustól, akik még mindig a párt jelöléséért küzdöttek. Mindketten hálájukat fejezték ki, és abbeli reményüknek adtak hangot, hogy a Koalíció szorítása, mely pártjukat gúzsba köti, örökre meglazult.

A nyilvánosság reakciója még szokatlanabb volt. Collins kampányirodáit nap nap után telefonon, levélben, faxon, e-mailen ostromolták az ország minden részéből nem csupán az információs csomag iránt érdeklődők, hanem azok is, akik támogatást és pénzt akartak felajánlani. Pat Collins kénytelen volt a médián keresztül kijelenteni, hogy nemcsak hogy nem gyűjt adományokat a kampány számára, de mivel az az állampolgároknak egy centjébe sem kerül, vissza is utasítja a pénzüket. Időrabló és költséges mutatvány volt ez, de megérte: valami egészen szokatlan, frissítően új politikai attitűd bontakozott ki a választópolgárok előtt.

– Mélyen meghat ez a sok felajánlás, és nagyon hálás is vagyok értük, de én mindössze annyit kérek önöktől, az amerikai néptől, hogy rám szavazzanak.

Főként a harmadik elem volt az, amely a kampánycsoportjában végérvényesen elcsendesítette azokat, akik kételkedtek a Keresztény Koalícióra mért megelőző csapás helyességét illetően.

Az első jelzés a Larry King-műsort követő napon érkezett. A USA Today közvélemény-kutatása szerint Collins támogatottsága 35 százalékos. Fő riválisának, a hivatalban lévő alelnöknek csak 31 százaléka volt, a maradék potenciális szavazatok pedig jó néhány republikánus jelölt és pár ismeretlen között oszlottak el. A későbbi felmérések már azt mutatták, hogy Collins támogatottsága majdnem 40 százalék. Egy hónappal indulási szándékának bejelentése után, Collins az újdonsült jelöltből az ország legnyerőbb aduja lett.

A politikai vezetés egyik ballépést a másik után követte el, miközben megkísérelt foglalkozni Collins jelöltségével.

A republikánusok és a demokraták közösen bejelentették, hogy Collinst eltiltják az elnökjelöltek között tartandó őszi vitától. A tíztagú tanács egyhangú döntését azzal indokolta, hogy egy „független” tanácsadó bizottság szerint Patrick Collinsnak nincs reális esélye, hogy bekerüljön a Fehér Házba. Ezt a kijelentésüket azonban semmivel sem támasztották alá. A tanács még hozzátette, hogy egy jelölt nem kerülhet be a tévévitába „csupán azért, mert érdekes és szórakoztató”.

Amikor erről a kizárásról kérdezték, Collins nyugodt maradt. – Elgondolkozom a dolgon. Augusztus második felében majd válaszolok.

Erre a riporterek, akik gyakorlatilag megszállták Collins floridai központját, sokatmondóan pislogtak egymásra, augusztus második felében tartják ugyanis a republikánusok és a demokraták elnökjelölő pártgyűlésüket.

Soha senki nem tudta meg – még azok sem, akik a kampánycsapatban a legközelebb álltak hozzá –, hogyan vezényelte le a dolgot Andrew Sinclair. Titok maradt, milyen köveket mozgatott meg. Az eredményt azonban mindenki jól láthatta: üres sorok a kongresszusi csarnokban a republikánusok elnökjelölő pártgyűlésének zárónapján. Azon a napon, amikor a párt jelöltjének nagy ünneplés közepette fel kellett volna vonulnia hű támogatói és párttársai előtt. Úgy tűnt azonban, hogy akiknek ott kellett volna lenniük, aznap egy másik „szentélyben” imádkoztak.

A stadionban telt ház volt. A közönség kitűnő hangulatban csatlakozott az ezerhangú kórushoz, és együtt kántáltak az előszónokokkal. Aztán eljött a fő esemény ideje. Természetesen nem volt véletlen, hogy amikor a színpad fényei Patrick Collinsra irányultak, az alkonyatból éppen azokban a pillanatokban lett sötétség. Collins turnéin az időzítésnek rendkívül fontos szerepe volt.

Július 4-ére Collins a demokrata jelölt, Al Gore előtt annak 35 százalékával szemben, 43 százalékkal vezetett, miközben a republikánusok jelöltje, Trent Lott erősen lemaradva, hátul kullogott a harmadik helyen. Hogy ne veszítsék el a lendületet, a kampánycsapat az amerikai függetlenség napján bejelentette, hogy országszerte nagygyűléseket fognak tartani. Ezek célja nem az volt, hogy az emberek megnyissák szívüket a Mindenható és a Biblia szavai előtt, hanem hogy befogadják Patrick Collinst, és magukévá tegyék politikai programjának üzenetét.

A jupiterlámpák fénykévéje megállapodott a prédikátoron.

– Júniusban a demokraták és a republikánusok bejelentették, hogy kizárnak a jelöltek tévévitájából. Akkor azt mondtam, erre majd augusztus közepén reagálok. – Hatásszünet következett. Felemelte, majd lassan széttárta karjait, aztán olyan mozdulatot tett, mintha megpróbálná az előtte összegyűlt százezer embert egyszerre magához ölelni.

– Ez a válaszom.

A stadionban szűnni nem akaró éljenzés és tapsvihar tört ki.

Collins csendre intette közönségét. – A mai nap és a választás napja között válaszom ugyanez marad.

A stadiont ismét majd' szétvetette a hatalmas ováció.

– Vannak ebben az országban olyanok, akik szét akarják választani a politikát és a vallást. Nekem úgy tűnik, ez az egyik legfőbb oka annak, hogy ebben az országban ilyen állapotok uralkodnak. A vallás nem a vasárnap reggelekre korlátozódó tevékenység, és nem is csupán péntek esti vagy szombat délutáni program. Nem olyasmi, amit az ember a hétvége elmúltával szépen eltehet a szekrénybe a ruhájával együtt.

Adam Frasert ezúttal is ámulatba ejtette, hogy tud bánni Collins a tömeggel. A hatalmas washingtoni stadionban most a hitszónok zengő hangján kívül egy pisszenést sem lehetett hallani. Intett Leonnak, hogy pásztázzon végig a kamerával a tengernyi arcon.

Adam újra felismerte magában azt az elfojtott izgalmat, amelynek kiváltója a színpad közepén álló, magányos figura volt. Megint érezte azt az energiát, ami ebből az emberből áradt. A változás lehetőségét, amely a Beaver-szigeten azt a tizenhat embert is magával ragadta, és most láthatóan a washingtoni stadionban összezsúfolódott közönségre is mélyen hatott. Egyre nőtt a megtérítettek száma.

– Különös időket élünk. Olyan időket, amikor vannak körülöttünk olyanok, akik fekete-fehérben látják az életet. Számukra nincsenek szürke árnyalatok, nincsenek kétségek, nincsenek bizonytalanságok. Van, aki azt akarja, hogy tiltsák be az abortuszt, van, aki azt, hogy a fegyverviselést többé semmilyen módon ne korlátozzák, és van, aki azt, hogy mindenkit ítéljenek halálra, akit gyilkosság vádjában bűnösnek találnak, tekintet nélkül a szándékra és az enyhítő körülményekre. Pár napja levelet kaptam egy chicagói hölgytől. Húsz évvel ezelőtt megerőszakolták. A támadás után teherbe esett, és el akarta vetetni a gyereket. A helyi pap meggyőzte, hogy ez megbocsáthatatlan, halálos bűn lenne Isten szemében. A nő megszülte fiúgyermekét. Nem volt apa, sem támogatás, senki, akivel megoszthatta volna terheit. Két évvel ezelőtt a fiú, immár tizennyolc évesen, besétált egy chicagói fegyverboltba, és vett magának egy Ak-47-es puskát. Készpénzben fizetett, nem kérdeztek tőle semmit. Bement egy italboltba, lelőtte a tulajdonost, aztán elfogták. Múlt hónapban végezték ki. Kiállni az élet mellett? A halál mellett? Nem teszek úgy, mintha ezekben a kérdésekben teljes bizonyossággal rendelkeznék. De persze én nem vagyok része a politikai gépezetnek, mint ahogy nem vagyok része a vallásos jobboldalnak sem.

A stadion ismét hangorkánban tört ki. Collins egy idő után lecsendesítette a tömeget, csak hogy utána újra fellelkesíthesse. – Én csak azt kívánom, Istenem, mennyire kívánom, hogy a mi nagyszerű országunkat sújtó problémákat leszűkíthetnénk csupán az iskolai ima, a homoszexuálisok és az abortusz kérdésére. Elhiszitek ezt? Elhiszitek? Elhiszitek hát?

– Nem! Nem! Nem! Nem! – hullámzott végig az arénán.

Collins előrenyújtotta jobb karját, és széles gesztussal a stadion egyik végéből a másikba mutatott. – Megszűnik talán attól a munkanélküliség, ha törvénytelennek nyilvánítjuk a homoszexualitást ebben az országban? Megszűnik? Megszűnik? Megszűnik?

Ismét felmorajlott a dübörgő válasz: – Nem! Nem!

– Javul-e attól a költségvetés, ha minden iskolás imádkozik majd az osztályban?

Ismét egy emberként felelt a tömeg: – Nem!

Milyen különös keverék, milyen hatásos kombináció, gondolta Adam. Nürnberg és Názáret.

– Vajon, ha betiltjuk az abortuszt, attól mindenkinek tisztességes otthona lesz-e? Csökkennek-e majd tőle az adók, meg szűnik-e a bűnözés, javul-e a környezetvédelem ügye, segítjük-e a vállalkozásokat, és biztosítjuk-e a világbékét?

A stadionban ismét mindenki skandálni kezdett: – Nem! Nem!

Collins elmosolyodott. – Valóban nem. Semmi értelme rendbehozni az udvart, megnyesni a rózsákat, és közben tudomást sem venni arról, hogy ég a ház.

A politikai nagygyűlés vallásos felhangja a közönség jelentős részére hatással volt. Gyakran kiabálták be: „Áldott legyen Isten neve!”, „Ámen!” és „Igen, Uram, igen!” Adam érezte, hogy valamilyen megfoghatatlan erő előrehúzza, miközben mások is előrefele igyekeznek, tanúbizonyságát adni annak, hogy hisznek, hogy bár különböző irányokból érkeztek, most egyfelé tartanak. Hűvös este volt, ő mégis izzadt.

Felemésztette az ellenállhatatlan vágy, hogy ledobja terheit, hogy megtisztuljon, hogy tanúságot tegyen. Aztán, egészen hirtelen, megkapta a választ személyes küzdelmeire. Olyan egyszerű volt. Valami, amit egy ideje félretett. A Network One lelkesítő ajánlata és a Collins-kampány izgalmai közepette annyira könnyű volt megfeledkezni a kolumbiai gyermekről, akiről azt ígérte az anyjának, hogy elviszi hozzá.

Ám többről is megfeledkezett, mint Monica lányáról, Carláról. A filmje irányát is elfelejtette, mióta aláírta a szerződést a Networkkel. Mindig úgy gondolta, hogy őt soha nem lehet megvenni, nem lehet eltéríteni attól az iránytól, amit kijelölt magának. A valóság azonban az volt, hogy a Network ajánlata óta csak semleges, ellentmondásmentes dolgokat filmezett. Fogd a pénzt és ragadd meg a hatalmat, a presztízst. Felejtsd el a sötét oldalt, a kartelltagokat, akik ott voltak azon a vacsorán, a poloskákat, a biztonsági szúrópróbákat, mindent. Csak csinálj egy kellemes, veszélytelen szórakoztató filmet, és alászolgája. Susanna újévi félelme beigazolódott.

Hirtelen ráébredt, hogy Leon, Barry és Susanna közvetlenül előtte állnak.

– Adam, azt kérdeztem, jól vagy-e! – rázta, meg a karját Leon.

– Jól, nincs semmi baj. Miért hagytátok abba a filmezést?

A stáb tagjai egymásra néztek, aztán Barry Adamre. – Milyen füvet szívtál?

Adam ráébredt, hogy már nem a színpadon áll a kórus mellett, hanem valahogy lekeveredett a stadion egyik földszinti folyosójára.

Susanna közelebb lépett hozzá. – Jól vagy? Szörnyen nézel ki, izzadsz is. Gyerünk, visszamegyünk szépen a szállodába Laurához. Szerintem beteg leszel.

A nagygyűlés már véget ért. Úgy tűnt, a többiek, akiket lefoglalt a filmezés, nem látták, amikor Adam távozott, és már egy ideje keresték. Furcsa volt. Mint amikor az ember vezetés közben belefeledkezik a gondolataiba, s aztán semmi emléke sincs az útról, amelyen végigment. Rövid távú amnézia. Még arról is megfeledkezett, hogy Laura iderepült New Yorkból.

Most remek alkalma nyílik arra, hogy szóba hozza mindazokat a kérdéseket, amelyeket eddig hanyagolt.

És akkor azt mondtam neki, „Nézd, mielőtt felveszed Dustint, tégy meg nekem egy szívességet. Beszélj néhány rendezővel, akikkel azelőtt dolgozott. Mindössze ennyit szeretnék.”

Laura egy költséges mozifilm szereposztásán dolgozott, és Amerikába repült, hogy beszéljen a rendezővel és a producerekkel. Adam hallgatta, ahogy felesége részletesen beszámol annak a világnak az intrikáiról, amelyben ő mozgott. Általában szerette ezeket a történeteket, mert egy időre feledtették vele saját problémáit. Ma este azonban nem így volt.

A Hay-Adams hotelben vacsoráztak. Miután megkapta első fizetését a Networktől, Adam előkelőbb szállást biztosított magának és stábjának arra az időre, mialatt Collins nagygyűlését filmezték a washingtoni stadionban. Megannyi spórolós év után csak úgy legyezgette a hiúságukat, hogy most aztán elegánsra vehetik a figurát. A Collins-gyűlés katarzisa után Adam szinte szégyellte magát, amiért egy ilyen híresen előkelő étteremben eszik. Elkezdett mesélni Laurának az addig titokban tartott dolgokról. Beszélt neki a kartell embereiről, akik ott voltak a hálaadásnapi vacsorán, meg Monicáról és lányáról, Carláról. A nő szótlanul hallgatta. – Susanna valami olyasmit mondott, hogy rosszul lettél a stadionban. Túlzásba viszed, Adam! – Erőlködve próbálta megőrizni a nyugalmát, de elvesztette a küzdelmet. – Valami krízisben szenvedsz. Pedig már nem vagy kamasz. Mik ezek az üzenetek, amiket a Collins-nagygyűlés alatt kaptál? Azt mondod, hangok voltak?

– Laura, megígértem annak a nőnek, hogy elmegyek Caliba, és megpróbálom kihozni a gyerekét az országból.

A nő többször is saját magára bökött.

– Ennek a nőnek meg, aki itt ül, azt ígérted meg, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot. Például, hogy nem eredsz a kartelltagok nyomába. Nem sok értelme van házat építeni vidéken egy özvegynek. De tegyük fel, hogy szerencséd lesz, és ki tudod hozni azt a lányt Kolumbiából. Hol fogod tárolni, amíg az anyja ki nem jön a börtönből... mennyi idő múlva is?

– Négy év, talán kevesebb.

Laura keserűen felnevetett. – Pompás! Szóval, mi a terved vele?

Adam nagy levegőt vett. – Rövid távon, csak amíg be nem fejezem a dokumentumfilmet, arra gondoltam, vigyázhatnánk rá mi.

Laura elképedve meredt rá. Úgy tűnt, abban bízik, hogy kiderül: a férfi csak viccel. Hogy csak ugratás az egész. A férfi aggódó tekintete azonban, ahogy visszanézett rá az asztal másik oldaláról, meggyőzte: komolyan gondolja.

– Adam! – Ezúttal rideg, kimért hangon szólalt meg. – Évekkel ezelőtt lemondtam a pályád érdekében arról, hogy gyerekünk legyen. Felépítettem a magam karrierjét, gyerekek nélkül. Most a te karrierednek gyerekre van szüksége, ráadásul valaki más gyerekére. Sajnálom, de nekem nem. Szabad ember vagy, felnőtt, önálló belátással. Ha Kolumbiába akarsz menni megöletni magad, nem állíthatlak meg, de ne hagyd rám azt a problémát a végrendeletedben.

Azt akarod mondani, hogy te bátorítottad, menjen csak azok után az emberek után?

– Igen – bólintott Susanna –, én.

Laura a szobájában találta Susannát.

A két nő egymásra meredt. Hogy betöltse a kínos csendet, Susanna whiskyt töltött, bár egyikük sem kívánta az italt. Végül Laura szólalt meg. Uralkodott magán, kínosan ügyelt a légzésére és a beszédtempóra. – Susanna, te legalább olyan gyakran ébredtél Adam mellett az elmúlt tizenöt évben, mint én. Ha nem gyakrabban. – Susanna próbált mondani valamit, de Laura nem hagyta. – Ismered Adam testét. Most képzeld el összeroncsolva, megkínozva. Úgy, mint a dokumentumfilmjeiben szereplők testét. A ti dokumentumfilmjeitekben szereplőkét. És rakd be ezt a testet egy koporsóba. – Susanna ismét meg akart szólalni, de Laura folytatta. – Nem hiszem, hogy ez téged különösebben zavarna. Annyira biztosan nem, mint engem. Te nem az igazi Adamet szereted, azt, amelyik reggel melletted ébred. Adamet, az idealistát szereted, Adamet, a félelmet nem ismerő hőst, Adamet, akiben talán az apádat is látod. De nem Adamet, a férjet. Nincs jogod... – Laura elvesztette az önuralmát. Kiviharzott a szobából, mielőtt a másik nő szólni tudott volna.

John Reilly előhúzott egy üveg dugi whiskyt a fiókjából, Adam pedig egy közeli polchoz lépett, ahonnan levett két poharat.

– Gyógy-tütü... érted, ugye. Elrejtem Pat elől.

– Értem. Kösz. Egészségedre, Johnny! Van valami különösebb oka annak, ahogy Pat az alkoholhoz viszonyul?

Reilly vállat vont. – Ez is kábítószer. Vietnam óta mindig is ellensége volt a drogoknak, legalábbis a tudatállapotot megváltoztató szereknek. Na, proszit!

– Kedves tőled, hogy rám szánsz egy kis időt, Johnny. – Tudom, mennyire zsúfoltak a napjaid.

– Megoldom. Sinclair nagyon hatékonyan vezeti a kampányt. Különben is, most viszonylag csendes időszakban vagyunk. Nem forrósodik fel a levegő a két hét múlva esedékes demokrata jelölőgyűlésig.

– Abban bízom, hogy tőled talán megtudhatok pár háttér-információt azzal az anyaggal kapcsolatban, amit eddig felvettünk. Nem tudtam eldönteni, kihez kéne fordulnom.

Reilly hátradőlt tolószékében, kezében a whiskyspohárral. – Ki vele!

– Ahhoz a kép alatti szöveghez kellene némi segítség, amivel a tavalyi hálaadásnapi vacsorán felvett anyagot akarom kísérni. Néhány életrajzi adat pár vendégről. A legtöbb emberről rengeteg anyagot össze tudtam szedni. De a kolumbiaiak hogy kerültek oda?

– Ja igen, hiszen titeket még a pulyka előtt kitessékeltek. – Reilly kis szünetet tartott, belekortyolt az italába, majd fesztelenül folytatta. – Drogok. Narkotikumok. Ezért voltak ott. Részben legalábbis.

Adam nem mert megszólalni. Ijedtében legurított egy hosszú korty whiskyt.

Szerencsére Reilly folytatta. – Van már vagy... hm, legalább négy éve. Victor Rodriguez, Ricardo és Alberto hatalmas adományokat kezdett küldözgetni a Collins-alapítványnak. Több százezer dollárt. Természetesen az ilyen jelentős adakozókat személyesen Pat kezeli vagy én, vagy az igazgatótanács valamelyik tagja. Megtudtuk, hogy ez a három ember, különösen Victor, hazájában hosszú ideje elkötelezett harcosa a kartellek elleni harcnak. Patre olyan erőként tekintettek, aki szókimondásával és határozottságával kiáll a jó mellett. Valaki, aki a barikád ugyanazon oldalán áll, mint ők. Az évek folyamán sok ilyet láttunk.

– És Pat meghívta őket a vacsorára? – kérdezte Adam, mintegy mellékesen.

Reilly elkomolyodott. – Nem, az ötlet Andrew Sinclairtől jött. Tudta, hogy Pat kampányának egyik fontos pillérévé akarja tenni a drogok elleni harcot. Jó ötletnek tűnt, hogy ők is ott legyenek a vacsorán. De volt egy másik oka is, amiért Sinclair szerette volna meghívni őket.

– Micsoda?

– A spanyol szavazatok. Legalább három államban döntő fontosságúak lehetnek: Floridában, Texasban és Kaliforniában. Ez száztizenegy jelölőkörzet, Adam. Annak a három embernek hatalmas befolyása van azokban a körzetekben.

– Aha, értem. Felmerült bennem, hogy Victor azelőtt talán nem is találkozott a másik kettővel.

Reilly felnevetett. – Nem tudom, ezt miből gondoltad. Jó haverok.

– És támogatják a kampányt?

Reilly elmosolyodott. – Nono, Adam! Nagyon jól tudod, hogy senki nem támogatja.

– Persze. Köszönöm az információt, John. Mikor lesz meg a következő közvélemény-kutatás eredménye?

– Holnap – felelte Reilly bizakodóan.

Az előző nyár óta Barry egyetlen elektromos szerkentyűje sem jelzett poloskát a vendégházakban, de Adam a dokumentumfilm forgatásának kezdete óta soha nem ügyelt még ennyire a veszélyre, mint most. Kocsival elment a floridai Naples városába, és keresett egy helyet, ahol e-mailt lehetett küldeni és fogadni, majd feladott egy kódolt üzenetet Oscarnak. Azután elhajtott az Edgewater Szállóba, és csakúgy, mint korábban, egy rövid tárgyalás és tíz dollár leszurkolása után beült egy kis helyiségbe a recepció mellett, majd felkapta a telefont. – Olaf, itt Adam! Mondj nemet, ha lehetetlent kérek, de segítségre van szükségem!

A szoba túlsó felében lévő számítógép életre kelt. Oscar, aki épp újraolvasta a William Colbyról szóló gyászjelentéseket, miközben hol röhögött, hol szitkozódott, most felállt, és odament az internet-terminálhoz. A monitoron ötbetűs, értelmetlen szavak tűntek fel. Oscar gúnyolódva meghajolt a képernyő előtt. – Ó, hát csak visszatér a tékozló fiú...

Miközben a képernyő megtelt a látszólag minden rendszer nélkül egymásra következő betűk oszlopaival, Oscar az íróasztalához lépett, kinyitotta a fiók zárját, és elővett egy könyvet. Az egész világon csak két példány volt belőle. Nála volt az egyik, a másik pedig a társszerzőnél, Adam Frasernél.

Húsz perccel később visszatette a kódkönyvet a fiókba, és elkezdett fel-alá járkálni. Hírszerzési adatok elemzéséből kitűnő képzést kapott. Megtanulta, hogy sorra kell venni minden elképzelhető stratégiát, és mérlegelni kell minden lehetséges következményt. Minél többet gondolkozott Adam faxán, annál nyugtalanabb lett. A filmes veszélyekkel teli, nagy kockázattal járó stratégiát választott. Oscar aggodalma erős gyomorégéssel párosult. Miközben a savlekötő gyógyszert keresgélte, kiabálni kezdett. – Ó, te ostoba angol barom! Ha meg akarod öletni magad Caliban, az a te magánügyed, de ha élve kijutsz onnan, pokollá teszem az életed ezért a gyomorfájásért, amit nekem okozol!

14. fejezet

Pimpernel

Laura visszarepült New Yorkba. Adam titkon abban reménykedett, hogy majd telefonüzenet várja a nőtől, amikor a stábbal visszatér Floridába. Most azonban a feleségével kapcsolatos minden gondolatot ki kellett űznie a fejéből. Gépe negyven perc múlva földet ér Caliban.

A stábot mindenről tájékoztatta. Tervei szerint egy, legföljebb két nap múlva visszatér. Ha bárki rákérdezne, mondják azt, hogy New Yorkban vagy Washingtonban van tanulmányúton. Tudták, mit kell felvenniük a távolléte alatt, hiszen a dokumentumfilm-készítés minden csínja-bínja a kisujjukban volt. Ezalatt közös életük Laurával kissé meglazult, de ennek egyelőre várnia kell.

Amennyire meg tudta állapítani, senki nem követte Naplesből Miamiba, és senki nem látta, amikor felszállt a kolumbiai gépre. Ha minden jól megy, vissza is térhet mielőtt bárkinek is feltűnne, hogy egyáltalán elment.

Egy pohár gin-tonik fölött Adam végiggondolta a problémákat, amelyek felé éppen repült. Ez, ha másban nem is, abban segített neki, hogy legalább időlegesen feledhesse azokat, amelyeket hátrahagyott.

Mióta befutott Adam e-mail-üzenete, Oscar kizárólag feketekávén élt. Újra és újra elolvasta a dekódolt üzenetet, mintha az – állandó olvasástól a szövegben új szavak jelennének meg, amelyek friss magyarázatul szolgálnak. Mormogni kezdett. – A halál talányai, amikről Thébának fogalma sem volt. – Majd felemelte kávésbögréjét, és hangosan megszólalt. – A mázlista Théba!

Aztán egy másik rejtély felé fordult, amely feszegetéseinek makacsul ellenállt. Adam tanácsát követve, minden elképzelhető adatot betáplált a számítógépébe Patrick Collinsról. Aztán felvitte a gépre azoknak a lemezeknek az adatait, amelyek saját életének részleteit tartalmazták, majd elindította a keresőprogramot, hogy a komputer felkutassa a két életút kapcsolódó pontjait vagy átfedéseit. Ám vagy a keresőprogram volt hibás, vagy ő vesztegette az idejét egy idióta útmutatása alapján, mert úgy tűnt, mindössze annyi a közös benne és a lelkészben, hogy mindketten szolgáltak Vietnamban.

Miközben az American Airlines landolt, Adam egy kis magángépet figyelt, amely épp előttük szállt le, és most a főépület felé gurult. Ezt a kiváltságot irigyelte legjobban a gazdagoktól – nincs a repülőtéri hercehurca. Erről eszébe jutott a saját problémája: hogyan fog távozni a lánnyal Kolumbiából.

Újra a magángépre pillantott, amely most már megállt. Egy hatalmas Mercedes gördült be mellé. Adam hirtelen megrezzent és sóbálvánnyá vált. A kis gép lépcsőin nem más ment lefelé, mint Andrew Sinclair, a férfi pedig, aki a Mercedes hátsó üléséről kiszállt, hogy kezet rázzon vele, Victor Rodriguez volt. Adam elől a kilátást hirtelen eltakarta a mögötte lévő utas, aki gépük váratlan fékezésétől a fejére ejtett egy halom ruhát.

Amikor aztán újra zavartalan kilátás nyílt a reptérre, a kocsinak már hűlt helye volt.

Eltűnődött, vajon az az ember, akit a kampánycsapat csak Bábosnak hívott, miért jött el, hogy találkozzon Victor Rodriguezzel. Fel akarta hívni a stábját Floridában, hogy megtudja, történt-e valami, de azonnal elvetette az ötletet. Nem állt szándékában semmilyen beszélgetését megosztani El Gordóval és a cali kartellel.

És mi a látogatásának a célja, Senor Ormond?

– Nyaralás. – Adamnek ebben a pillanatban jutott csak eszébe, hogy ausztrál akcentust használjon, hiszen az útlevél szerint, amelyet Oscartól a születésnapjára kapott, ő most ausztrál. Kíváncsi volt, átengedik-e.

A vámtiszt beütötte az útlevél adatait a számítógépbe, és válaszra várt. – Mennyi ideig óhajt országunkban maradni?

– Huszonegy napig.

A vámos ásított. Lepecsételte az útlevelet, és átadta Adamnek. – Kellemes nyaralást, Senor!

Mr. Ormondként Adam legfeljebb néhány órát nyert. Kilépett a repülőtérről, és elindult az út túloldalán lévő taxiállomás felé. Egy csillogó Land Rover száguldott egyenesen felé. Ha kis bőröndjénél több csomagja lett volna, most talán elgázolva heverne az úttesten. Így is épphogy csak átért a túloldalra, amikor elhúzott mellette a hatalmas autó. Az egyik taxis látta az esetet. Arca Adamet egy roppant szomorú rozmárra emlékeztette.

– Jól tette, hogy félreállt az útból, Senor! Ha csak megkarcolta volna azt az autót, a gazdája újat követelt volna.

Adam először azt hitte, a taxis csak viccel, de aztán látta rajta, hogy komolyan mondja.

– Az Intercontinentalba lesz szíves.

A taxis elhallgatott. Adam kibámult az autó ablakán, de érezte, hogy a taxis a tükörből figyeli.

– Nincs szüksége egy megbízható sofőrre, amíg itt van a városban?

– Előfordulhat. Adja ide a névjegykártyáját, ha megérkezünk a szállodába.

A rozmár újra beszélni kezdett – Bölcs döntés, Senor! Mindig taxival közlekedjen ebben a városban. A gyalogosokat lelövik.

– Ez is egy módja annak, hogyan legyenek az utcák minél kihaltabbak... De ki lövi le a gyalogosokat?

– A traquetos. Az is az volt a Land Roverben. Semmi személyes, tudja. Csak gyakorlásképp. Nézze!

A taxis nagyon lassan evickélt előre a nagy forgalomban. Néhány műanyag rendőrre mutatott, akik együgyű mosollyal az arcukon a kátyúkra és más veszélyekre hívták fel az autósok figyelmét. Golyók lyuggatták szitává őket, de azért szakadatlanul mosolyogtak.

A szálloda a rossz ízlésnek állított emlékmű volt, szokásos Intercontinental-módra – mérhetetlen mennyiségű króm és márvány egy focipálya nagyságú hallban.

– Szeretnék autót bérelni, és hálás lennék, ha vissza tudná igazolni a holnapi repülőjegyemet Bogotába. Ketten utazunk majd. Itt vannak a jegyeim. – A tízdolláros bankjegy hatására a recepciós buzgón a feladatra összpontosított.

Amikor végre egyedül maradt a szobájában, Adam újra ellenőrizte a címet, amit Monicától kapott. A munkások lakta Obrero negyedben volt. Most döntően fontos lesz a jó időzítés. Carla rokonai nem számítanak rá, és fogalma sem volt, hogyan fogadják majd. Magának Carlának a reakciójában sem volt biztos.

A recepciós felszólt telefonon. Visszaigazolták a repülőjegyét, a bérelt autó pedig lent várja. Már csak annyit kell tennie, hogy lemegy, és aláírja a megfelelő papírokat.

Amikor véget ért a nappali műszak, és már az éjszakai recepciós volt szolgálatban, Adam újra odament a pulthoz.

– Holnap San Agustinba megyek. Igen hálás lennék, ha tudna adni egy térképet és némi útbaigazítást.

Az újabb tízdolláros ismét őszinte segítőkészséget varázsolt elő.

Másnap reggel hatkor Adam leparkolt egy betonból épült ház előtt az Obrero negyedben. Ez a rész se volt jobb, mint a barrios: szeméthegyek közt félig földbe vájt kalyibák, szennyvízben és sárban fulladozó, nyomorult viskók. Hála az éjszakai portásnak, hozott magával egy nagy termoszban kávét, vérhas elleni óvintézkedésként, ha esetleg inna valamit Floresék házában.

Irene Flores Monica testvére volt. Sem ő, sem a férje, Miguel nem hajlott arra, hogy szíves fogadtatásban részesítsék kora reggeli látogatójukat. Amikor elmondta nekik, hogy ő Monica barátja, az idős pár felcsattant. – Az a kurva! Az a börtöntöltelék! Szégyent hozott a családra! – Miguel ütemes köpködéssel adott nyomatékot szavainak. Adam már-már elvesztette a talajt a lába alól. Biztos volt benne, hogy ha a gyerek otthon van, az anyja fejére zúdított szitokáradat hatására biztos eltűnik a házból. Megkérdezte, hol van a lány, mire nagy megkönnyebbülésére, Miguel előrángatta egy belső szobából.

Carla a sarokban húzódott meg, miközben Miguel újabb átkokat szórt az anyjára. Minden újabb sértés hallatán a gyerek megrándult, mintha korbácsütések érnék.

Adam gyorsan rátért látogatása céljára. – Szeretném elvinni Carlát. Az anyja azt óhajtja, hogy velem legyen, amíg letölti a börtönbüntetését. Tudja, mekkora teher lehet önöknek a gyerek. Ezért vagyok én most itt. Hogy levegyem a vállukról ezt a terhet.

És hogy szavainak hitelt adjon, elővette Monica levelét. A teher hirtelen megszűnt teher lenni. Igen, igaz, hogy nehéz így az életük, de már azt sem tudnák elviselni, ha elszakítanák tőlük a lányt.

Adam kifejezéstelen arccal nézte Carlát, akin csak szakadt rongyok voltak. – Igen, látom, mennyire a szívükön viselik ennek a gyereknek a sorsát. Természetesen szeretnék némi anyagi kompenzációt felajánlani, amiért gondját viselték. Mit szólnának ötven dollárhoz?

Irene szeme felcsillant, mint amikor egy szarka valami csillogó tárgyat fedez fel. – Hogy őszinte legyek, van valaki más is, aki érdeklődik iránta. Egy nagybácsi, aki nagyon megszerette. Felzaklatná, ha idejönne meglátogatni, ő pedig már nem lenne itt.

– De Senora, ezt a gyermek anyja szeretné. Olvashatta a levélben. Legyen akkor mondjuk, száz dollár. – Kitartotta a pénzt a tenyerében, és hagyta, hadd nézze a nő.

Tíz perccel később Adam úgy hajtott ki az Obrero negyedből Carlával a kocsi hátsó ülésén, mint akit a démonok kergetnek. Attól tartott, hogy meggondolják magukat, és utánuk mennek.

Végül az Avenue Colombiához érve megállt. Újra átgondolta a látogatást – magával vitte Monica levelét, és szándékosan elmulasztotta közölni. Floresékkel, hol találhatják meg. Minden eshetőségre gondolt.

Most, hogy megnyugtatta magát, épp hátrafordult volna a lányhoz, amikor érezte, hogy valami éles tárgyat szegeznek a torkának. Carla volt az. A tükörben meglátta a kést a lány kezében. Beszélni kezdett hozzá lassan, nyugodtan. Monicáról beszélt, és közben a lány sötétbarna szemében valami érzelem nyomát látta megcsillanni. Biztosította afelől, hogy ő nem olyan, mint az a nagybácsi. A lány a nagybácsi említésére megrándult, és Adam érezte, hogy a kés keményebben feszül a torkának. Értésére adta, hogy nem akarja bántani. A lány még mindig nem moccant. Aztán Adamnek végre eszébe jutott. Nagyon lassan és óvatosan a zsebébe nyúlt. – Ezt az édesanyád küldi. Azt mondta, adjam oda neked. Így talán könnyebb lesz.

A lány felé nyújtotta az aranyláncon himbálódzó kis keresztet. Carla megbabonázva meredt a feszületre, majd remegő kézzel elvette Adamtől. Megmarkolta a láncot, apró ökle vadul összezárult. Elvette Adam nyakától a kést, bevackolta magát a hátsó ülés sarkába, és most először megszólalt.

– Madre...

Persze lehet, hogy nem a valós helyzetet mutatja a felmérés, Andrew, de az, hogy most kilenc pontot visszaesett, engem nagyon aggaszt.

Késő éjszakáig beszélgettek, és miközben első pohár narancslevét szürcsölgette, amely mellesleg Rodriguez saját terméséből készült, Sinclair azonnal tudott összpontosítani.

– Elkerülhetetlen volt, Victor. Az ilyen kiugró eredmény után várható volt egy kis visszaesés.

– A kampánycsapat már rájött a lehetséges okokra?

– Valószínűleg több dolog kombinációja – mondta Sinclair.

– A nagy pártok az elmúlt két hétben erőteljesen támadták Collinst. Lehet, hogy ennek kezd látszani az eredménye.

– Én megfelelőnek találtam a válaszait. De a nyilvánosság? Talán a hittérítő utak kárt okoznak neki? Talán a hite áll közé és a szavazói közé?

Adam azelőtt soha nem volt még egy tizenkét éves kislány divattanácsadója. Mielőtt Obreróba ment, kijelentkezett a szállodából, de megtartotta azt a kis műanyag lapot, amely a szobáját nyitotta. A hátsó bejárat és a személyzeti lift körültekintő használatával feljutottak a szobájába, de amikor beléptek a lakosztályba, és Carla meglátta a nagy ágyat, sarkon fordult és menekülni próbált. Adam kénytelen volt megragadni és lefogni a lányt, miközben újra és újra elmondta neki, hogy nem akarja és nem is fogja bántani, hogy ő az anyja egyik barátja, és nem egy „nagybácsi”. Végül a lány megnyugodott, Adam pedig felvázolta előtte a tervét. Hajlott rá, hogy úgy állítsa be az egészet, mintha csak valami játék volna, de ez nem tűnt helyénvalónak: érezte, hogy Carla már rég nem gyerek. Mialatt a kislány fürdött, kislisszolt a szállodából, és egy nagy halom csomaggal tért vissza – ruhákkal, köztük bugyikkal, zoknikkal és cipőkkel, valamint szendvicsekkel és egy kólával.

Carla minden ruhát felpróbált a fürdőszobában, időről időre előbújva, hogy megmutassa magát Adamnek, és közben beszélt a „nagybácsiról”, aki olyan gyakran tett nála látogatást, mióta az anyja elment. A férfi „kicsi játékszererének” hívta őt. Aztán valóra vált, amitől Monica legjobban tartott: röviddel anyja letartóztatása után a férfi már rendszeresen nemi erőszakot követett el a kislányon. Carla minderről úgy beszélt, mintha az egész valaki mással esett volna meg, talán egy közeli baráttal. Mindezt szenvedélymentesen, gyermeteg nyíltsággal adta elő.

Akkor történt, amikor épp a tükör előtt illegette magát a nem éppen rá szabott ruhákban, hogy akaratlanul is halálra rémítette Adamet. – Azt mondta, ha nagyon jó kislány leszek, hamarosan segít, hogy találkozhassak az anyukámmal.

– És ezt hogyan csinálta volna, Carla?

– El kellett volna vinnem valamit Angliába. Mint ahogy az anyukámnak is.

– Biztos vagy ebben?

– Hát persze. Láttam, amikor anyuval lenyelette azokat a kis lufikat. Akkor találkoztam vele először.

Adam erősen igyekezett elfojtani a remegést a hangjában. – Na és a nevét is tudod annak a férfinak?

– Tudom hát. Fernando bácsi. Fernando Salazar.

– A Keresztény Koalíció elleni kirohanások csak a hasznunkra váltak, és meggyőződésem, hogy a washingtoni korrupció elleni támadásoknak nemcsak folytatódniuk kell, hanem intenzívebbé is kell válniuk.

Rodriguez felállt, és a veranda korlátjához lépett.

– Természetesen. És Andrew, szeretném végre, hogy legközelebb, amikor a bűnözésről beszél, a drogkereskedelem ellen is intézzen támadást. Jut eszembe, a javaslatodat, hogy a fundamentalistáinknak nagyobb részt kellene biztosítanunk a New Yorkban zajló pénzpiaci ügyletekben, elfogadtuk. Most a Hezbollah kezeli a keleti parti banki tranzakcióink hatvan százalékát. Bocsáss meg egy pillanatra. – Rodriguez elhallgatott, mert egy alkalmazottja jelent meg a verandán, és behívta.

Rodriguez gondterhelten tért vissza. Sinclair, aki mindig az elnök pillanatnyi hangulatára volt ráhangolódva, csöndesen várt.

– Fernando Salazar hívott. Gond van, Andrew, komoly gond.

Adam és Carla egy emeletes parkolóházból bukkant elő Cali központjában, majd taxit próbáltak fogni. Adam mindaddig sebezhetőnek érezte magát, amíg végre biztonságban nem voltak, útban a reptér felé. Carla nem kérdezte meg, miért a város közepén parkolták le a kocsit. Már egészen fiatalon megtanulta, hogy Caliban a kíváncsiság csak rontja a túlélési esélyeket. A repülőtéren beálltak a bogotai gépre várakozók sorába.

Fernando Salazar elmondta Rodrigueznek a különös történetet, hogy egy angol, aki kitűnően beszél spanyolul, kora reggel megjelent, és megvette az öszvér lányát. Rodriguez afelől nem érdeklődött, hogy Salazar miért keres fel ilyen embereket. Fölösleges lett volna, hiszen sok éve ismerte már Fernandót, és tudott a „kis játékszerek” iránti vonzódásáról. Amikor Salazar megtudta, ki is az az ember, aki megvette az ő „kis játékszerét” – a dokumentumfilmes, akivel Collins hálaadásnapi vacsoráján találkozott –, dühödten esett neki a rémült házaspárnak, de minden fenyegetése hiábavalónak bizonyult: sem Irene, sem Miguel nem tudta megmondani neki, hova vitte Fraser a kislányt. Most, egy órával később, Rodriguez már felelni tudott erre a kérdésre.

Telefonnal a kezében jött ki a verandára, majd a beszélgetés befejeztével letette a kagylót. Aztán az asztalon kezdett dobolni.

Sinclair kérdően nézett rá.

– Andrew, ne becsüld alá ezt az alakot! Ezt a Frasert.

Sinclair hallgatott.

– Ügyes húzás, ha sikerül neki, elismerésre méltó. Északra repül, miközben dél felé autózik Azt az információt kaptam, hogy egyfelől kocsival elindult San Agustinba, közel az ecuadori határhoz, másfelől éppen Bogotába tart egy gépen a lánnyal.

– Az egyik nyilvánvalóan félrevezető információ, Victor. Gyors reakcióra számított.

– A kérdés csak az, hogy melyik a hamis, és melyik az igaz?

– Én Bogotára fogadnék. Valószínűleg onnan majd átszáll egy nemzetközi járatra.

– De milyen papírokkal akarja kivinni a lányt? Személyivel? Útlevéllel? Kokaint könnyen ki lehet csempészni ebből az országból. Egy kislányt kivinni a megfelelő papírok nélkül, az már jóval nehezebb.

Ám Rodriguez nem mutatta, hogy pánikba esett volna. Látcsövével egy kis madarat figyelt a kertjében.

Újra megszólalt a telefon. Rodriguez felvette. – Si? – Hallgatott egy darabig, végül azt mondta: – Gracias – és letette. – Lefoglalt két szobát a Yalconia szállodában, San Agustinban. És a bogotai járatra is bejelentkezett a kislánnyal. Ügyes. Mindkét eshetőségnek utánajárunk.

– És aztán?

– Andrew, te vagy a tanácsadóm. Adj tanácsot!

– Az egyetlen megoldatlan kérdés az, hogy az öszvér már tett-e vallomást Frasernek, vagy az volt az alku, hogy hozza ki az országból a lányát, és akkor majd beszél.

– Ezt hamarosan kiderítjük. Addig is már csak pár óránk van, és megtudjuk, hogy Bogotá vagy San Agustin.

Sinclair felállt és kinyújtózkodott. Túl sokáig ült ugyanabban a pózban.

– Mindez annyira ironikus. Mondta már neked azt Fernando, hogy „Nem megmondtam”?

– Jó párszor.

– Ha hagytuk volna neki, hogy ezt a Frasert Venezuelában intézze el, Olaf barátja miatt a dolgot alighanem a drogokkal hozták volna összefüggésbe. De ez jelen körülmények között igen vonzó lehetőségnek tűnik.

– Ha kolumbiai területen akadnak a nyomukra, balesetnek kell feltüntetni. Majd elrendezem, hogy eljusson az amerikai tömegtájékoztatáshoz egy nem hivatalos közlemény arról, hogy Fraser szexuális vonzalmat táplált a kiskorúak iránt. Ha kijut Kolumbiából, újraértékeljük a helyzetet. Aztán itt van ez a házaspár, aki a kislányra vigyázott. Irene és Miguel.

– Igen. Őket haladéktalanul kezelésbe kell venni.

– És Victor, Salazarnak mindebben vezető szerepet kell játszania.

– Ragyogó ötlet.

A két férfi elégedetten vigyorgott. Később Sinclair a telefonhoz lépett, hogy felhívja a gyerekeit.

A repülőn eléggé össze nem illő párost alkottak. Adam szinte begubózott, Carla viszont alig győzött csodálkozni a „nagyvilágon”. Minden varázslatos volt a számára, a hátra dönthető ülések, a kis lehajtható asztalka, még a zacskó ropogtatnivaló is. Adam, akinek a félelemtől kiszáradt a szája, megitta a felszolgált dobozos üdítőt, és aztán újat kért. Laurára gondolt, a Carla sorsa iránt tanúsított közönyére. Hirtelen haragra gyúlt, és ez most elnyomta a félelmét is. Már vagy huszadszor pillantott az órájára, miközben azt kívánta, bárcsak gyorsabban szállna a repülőgép.

Victor, ami Frasert illeti...

– Nos?

– Tudod, ő filmes. Ez a szakmája, ez a mindene.

– Hát aztán?

– Tegyük fel, hogy valamiképpen a tudomására jutott, mit művel ez a Salazar. És tegyük fel, hogy alkut kötött azzal az anyával Londonban. Jól van, megkapja a vallomását. Mit kezd majd vele? A rendőrségre rohan talán? Nem hinném. Először is, az angolokat nemigen érdekelné a dolog, hacsak nincs az ügyben valami fontosabb szál is, semmint, hogy egy „öszvér” az ő egyik börtönükben rohad. Másodszor, ez az ember éppen élete legfontosabb dokumentumfilmjét forgatja. A közepén tart. Ez nem kétséges, Victor, és ezt ő is tudja. Nos, az ő helyében te mit tennél?

Rodriguez egy ideig gondolkozott, majd Sinclairhez fordult. – A dokumentumfilmembe tenném a bizonyítékot.

Sinclair elmosolyodott. – Persze, világos, mint a nap, hogy ezt tennéd. De ez nem jelenti azt, hogy ha alkalmunk nyílik rá, nem rendezzük el a problémát még ma.

A Cali-Bogota járat pontosan időben szállt le, és most a kifutópályán az érkezési épület felé gurult. A várakozók között volt hét férfi, akik a váróterem különböző pontjain helyezkedtek el. Látszólag közönyösen nézték, ahogy a gép megáll, és odatolják az oldalához a lépcsőt. Nem mutattak semmi reakciót a rendőrautó láttán, amely a földi személyzet nyomában haladt. A jármű lefékezett, két rendőr szállt ki belőle, felment a lépcsőn, majd eltűnt a gép belsejében.

Egy darabig senki nem bukkant elő, amíg végül a két rendőr újra feltűnt, és a váróterem felé intett. A hét alak egy pillanatig meredten nézte a jelenetet, majd egyikük elhagyta a várótermet, előhúzott egy mobiltelefont és beütött egy számot.

Oscar, aki már második napja próbálta megérteni az érthetetlent, nagyobb hálót vetett ki. A „Kövesd a pénzt!” a nyomozás aranyszabálya volt, amelyet jó egy évtizede kezdett alkalmazni, akkor, amikor a vatikáni bank üzelmei után kutatott. Ebben az esetben azonban túl sokáig figyelmen kívül hagyta a szabályt. Számítógépe billentyűzetét őrült sebességgel verve, elkezdett betörni kereskedelmi bankok és brókercégek titkos számláira, hogy lenyomozza azoknak a részvényeknek a mozgását, amelyek a Cybersafe-hez kapcsolódtak. Ezek után nekilátott azonosítani a részvényekhez tartozó vevőket, azokat az embereket, akik akaratlanul is olyan gazdaggá tették Collinst, hogy az most a teljes elnökválasztási kampányát gyakorlatilag saját zsebből tudta finanszírozni. Lehet, hogy az egész nem vezet majd sehová, de az embernek mindig követnie kell a pénzt.

Senkit nem láttak megérkezni vagy távozni. Mintha csak szellemek keresték volna fel Floresék házát. A fickók, akik Fernando Salazart kísérték, amikor másodszorra is felkereste Irenét és Miguelt, úgy tűnt, semmit nem tettek, amivel megzavarták volna a környék nyugalmát. Látszólag egyetlen hang sem hagyta el Miguel torkát, amikor először az egyik, majd a másik fülét harapta le Salazar. Miguel a jelek szerint hasonló nyugalommal tűrte azt is, amikor lefűrészelték az ujjait. A szomszédok vallomásai alapján, amelyet a rendőrségi nyomozóknak tettek, Irene nyilván ugyanilyen lelkierővel viselte a megpróbáltatásokat, hiszen egyetlen jajszó sem hagyta el ajkát, miközben egy fúróval átfúrták a térdét, majd a tenyerét is. Amikor Miguelt kasztrálták, szokatlanul magas fájdalomküszöbről tett tanúbizonyságot, egyetlen hang sem hatolt ugyanis át a papírvékony falakon. A rettenetes kínzásokat Floresék hihetetlen akaraterővel és megadással tűrték... A rendőrség szerint a kínzások csaknem egy órán át tartottak, mielőtt a házaspár kilehelte volna a lelkét. Bármi volt is az indíték, rablás biztosan nem. Ötven dollárt találtak Irénénél és további ötvenet Miguelnél. Irene pénzét tűzőgéppel a mellére tűzték, Miguelét a péniszére.

Rodriguez újra letette a telefonkagylót, és röviden így szólt: – A Flores házaspárnak nem volt semmi érdekes mondanivalója, Fraser pedig nem volt a bogotai járaton, Andrew.

– San Agustin?

Rodriguez megrázta a fejét. – Nem hiszem. Az embereim már rég kiszúrták volna a kocsit. Félútig se jutott volna.

Felkapta azoknak a járatoknak a listáját, amelyek aznap reggel hagyták el Calit. – Mennyi célállomás... Éberen töltött óráink nagy részét azzal töltjük, hogy elrendezzük, milyen úton hagyja el az áru Kolumbiát. Ha valakinek, nekem aztán tudnom kéne, hogyan lehet egy illegális árucikket kijuttatni a határon, és mégis...

Hirtelen elhallgatott, ahogy a szeme megakadt valamin a listán. Utána nagyot csapott az asztalra, majd megragadta a telefont és beütött egy számot. Ezzel egy időben az órájára pillantott. – A francba! Reménykedjünk, hogy késik a járat!

– Melyik járat, Victor?

– A cali-cúcutai.

– Cúcuta? Miért menne oda Fraser? – vonta fel a szemöldökét Sinclair.

– Nagyjából ugyanazért, amiért mi is ott tartjuk az éves megbeszéléseinket. Nagyon közel van a venezuelai határhoz. Túl közel...

Elkezdett valamit hadarni a telefonba.

A Cali-Cúcuta járat utasai kitódultak a fogadóterminál kis épületébe. Csakúgy, mint a bogotai járat, ez is különleges érdeklődést váltott ki – igaz, csak egy ember részéről. Figyelte, ahogy az utasok lejönnek a lépcsőn. Szeme különösen két ember láttán villant fel – egy magas, szőke gringo és útitársa, egy kislány láttán. A férfi a felé az ajtó felé indult, ahol majd kijönnek az utasok. Ahogy Adam Fraser és Carla az előcsarnokba lépett, az ember megindult feléjük. – Isten hozott benneteket Cúcutában!

– Olaf! Hála az égnek! Csak kézipoggyászunk van.

Cúcuta külvárosába érve, Olaf megállította a kocsit. – Megvannak a fényképek?

Adam átadott neki két igazolványkép nagyságú fotót Carláról, amelyet még a cali repülőtér automatájával csináltattak. Olaf rutinmozdulattal ragasztotta az egyiket egy venezuelai útlevélbe, a másikat pedig egy venezuelai személyi igazolványba. A kesztyűtartóból elővett egy kormánybélyegzőt, lepecsételte mindkét fotót, majd átadta a dokumentumokat Carlának. – Mostantól Carla Nilsson vagy, az én tizenhárom éves lányom – mondta.

Carla kinyitotta az útlevelet, és nézte a rá visszabámuló képét. – Ezt Fernando bácsi miatt csináljuk?

Adam hátrafordult. – Igen, Carla. Ezek a papírok azt jelentik, hogy soha többet nem kell visszamenned Caliba.

A kislány arca felragyogott, és visszahuppant a hátsó ülésre, még mindig a saját képét bámulva. Adam megszorította barátja karját. – Mennyi ideig lesznek jók ezek a dokumentumok?

– Amíg csak szüksége van rájuk. Na gyerünk, húzzunk ebből a városból. Alig pár kilométernyire vagyunk a határtól.

Olaf elindult Venezuela felé. A hely, ahol a reptér mellett találomra leparkolt, közvetlenül az Irgalmas Testvérek papneveldével szemben volt. Mire Rodriguez riadóztatta a bennlakókat, és azok dübörögve utánuk száguldottak, Olaf már átkelt a határon, és a venezuelai San Cristóbal felé tartott.

Rodriguez és Sinclair épp mélyen elmerültek az elnöki kampány megfelelő stratégiáinak tervezgetésében, amikor befutott Cúcutából a kudarc híre.

– Amerikai földön nem nyúlhatsz hozzá, Victor. Túl veszélyes lenne, túl közel van otthonhoz. Csak azt érnénk el, hogy a Washington Post vagy valaki a New York Timestől elkezdjen kutatni...

– Igazad van, Andrew. Most már akkor csak ez az angol börtönben ülő öszvér maradt.

– Mik a terveid?

– Először is pontosan meg kell tudni, hogyan is állnak a dolgok közte és a között a Pimpernel között. Aztán megtesszük a megfelelő lépéseket.

Oscar megrezzent, nyújtózkodott egyet, megdörzsölte a szemét, majd felült. Csak néhány percre dőlt le számítógép-monitorai előtt, egy rövid szunyókálásra. Megnézte az óráját: hat órát aludt. A magányos életmód egyik előnye az volt, hogy az embernek nem kellett a külvilághoz igazított normák szerint élnie, például követnie a társadalmilag elfogadott napi életritmust. Nagyon vágyott egy jó zuhanyra, és meg is akart borotválkozni. Már több mint négy nap telt el azóta, hogy befutott hozzá Adam e-mailje, aminek aztán őrült számítógépes önhajszolás lett az eredménye. Nagyon szerette volna, hogy az angolnak ne legyen igaza. Nem akarta elhinni, hogy Victor Rodriguez a drogkartellek embere. Ez a kihívás volt az, amely óráról órára megadta neki a kellő hajtóerőt, miközben újabb és újabb számítógépes rendszereket tört fel, és számtalanszor végigszörfözött az interneten.

Legördült az ágyról, majd átnézte az utolsó anyagot, amelyet letöltött a világhálóról és kinyomtatott. Felkapta a papírlapokat, és újra átolvasta őket.

Victor Rodriguez ügyét illetően még mindig nem tudott dűlőre jutni. Oscar nem talált semmit, ami bármiféle bűncselekménnyel összefüggésbe hozta volna. Kiterjedt kutatásai nyomán annyit mindenesetre megállapított, hogy valóban volt egy harmadik ember is azon a hálaadásnapi vacsorán, aki nyakig benne volt a kábítószeres üzletben – három drogbáró Patrick Collins asztalánál, aki elérhető közelségbe került a Fehér Házhoz!

Ez már anélkül, hogy Rodriguezt mindezzel bárhogy kapcsolatba tudta volna hozni, önmagában is rejtély volt. Mi keresnivalója volt ennek a három személynek Collins asztalánál? Annak az embernek az asztalánál, aki megesküdött, hogy kíméletlen harcot indít a kartellek ellen, ha megnyeri a választást?

15. fejezet

Felmérések

Elérkezett Collins kampányhadjáratának seggberúgós időszaka. Sinclair volt az, aki rúgott, és legalább harmincan azok, akik a hátsó felüket tapogatták. Kérdezőbiztosok, médiaigazgatók, marketinges és tanácsadó szakemberek, kutatók, beszédírók, stratégák; Sinclair személyesen őket tartotta felelősnek a Collins népszerűségi mutatójában bekövetkezett legutóbbi 10 százalékos visszaesésért.

– Mivel se Pat, se Johnny nem lesz itt velünk ma reggel, nem reggeli imával kezdünk. Nem lesznek kérések. Csak válaszok.

Miközben a kampánycsapat tagjai a papírjaik között lapozgattak, Sinclair a filmes stábhoz lépett. – Jó reggelt, Susanna! Azt hiszem, ma nagyon érdekes felvételeket készíthetnek. Adam hol van?

– Jó reggelt, Mr. Sinclair! – A férfit lenyűgözte ez az angol formalitás, amit a nő annyi hónap után is megtartott. Most komolyan nézett Sinclairre. – Sokat segítene, ha tudna adni valami jelzést a beszélők sorrendjéről.

– Nem probléma.

Érdekesnek találta, hogy a nő kitért a válasz elől. – Még nem ment Washingtonba, ugye? A második nagygyűlésre. – Sinclair a nő arcát fürkészte, miközben az nagy nehézségek árán próbált valamit válaszolni.

– Nem mentem még sehová, Andrew, de épp indulni készülök. – Adam átadott Susannának pár papírt. – Ezeket a sajtóirodából hoztam. A mai ülés rendje. Így ránézésre elég hosszúnak ígérkezik.

– Eddig a leghosszabbnak – mondta Sinclair. – Lehet, hogy egész nap eltart. Hová készül?

– Egy párizsi forgatócsoport okoz némi fejfájást. Odarepülök, hogy helyre tegyem a franciákat.

– Épp itt az ideje, hogy valaki helyre tegye őket!

Sinclair visszaindult a teraszra, és egy perc múlva már ott sem volt.

– Tökéletes időzítés, Adam – mondta Susanna. – Miattunk ne aggódj! Tudjuk, mit kell felvennünk. Kivigyelek a reptérre?

– Van épp elég dolgod. Három napon belül itt leszek.

– Úgy tűnik, útban van Párizs felé. Valami filmezési dolog miatt, de lehet, hogy csak ürügy. Talán Oscarhoz, a barátjához viszi a lányt.

Legutóbbi kolumbiai látogatásakor Sinclair kapott Rodrigueztől egy lezárt csomagot tele mobiltelefonokkal. Mindegyik elektronikus úton kapcsolódott egy ikertelefonhoz. – Kizárólag vészhelyzetre. Egyszeri használatra. Aztán meg kell semmisíteni – mondta Rodriguez.

Mielőtt felhívta Bogotát, Sinclair kissé eltávolodott a Collins-rezidenciától, és a nyári lakhoz sétált.

Rodriguez lebámult az Andino Inc. üzletkötőtermére. – Azt hiszem, a probléma megoldását legalább annyira megtalálhatjuk Londonban, mint Párizsban. Majd még hívj!

Amikor visszatért az íróasztalához, behívta magához a titkárnőjét. A nő belépésekor átadott neki egy mobiltelefont. – Carlotta, szeretném megkapni az összes olyan gép indulási idejét, amely ma Miamiból Párizsba megy. Ja, és ezt semmisítse meg, kérem.

A lányka sírós hangja bezengte az egész beszélőszobát. – Drága anyukám, ne aggódj miattam! Biztonságban vagyok. Jól érzem magam, nincs semmi bajom, és remélem, hogy hamarosan újra láthatlak. Nagyon szeret a te kislányod: Carla.

A kazetta némán forgott tovább, majd kattant egyet, és megállt. Monica arcán azóta patakzottak a könnyek, hogy Francesca elindította a szalagot. Légi futárszolgálattal érkezett aznap reggel, és Francesca nem tétlenkedett, hanem egyből bevitte a börtönbe. Carla gyermeki örömmel mondta rá anyjának a szalagra, hogy ment el érte Adam Caliba, milyen új ruhái vannak, milyen volt a repülőút, és milyen az új otthona, bár azt nem említette, hol van. Fernando Salazarral kapcsolatos „élményeiről” egy szó sem esett. A pár perces üzenet a jelenről szólt, nem a múltról. Adam írt a kazetta mellé egy rövid levelet.

„Kedves Fran! Eddig minden rendben. Mire ezt megkapod, én már úton leszek, hogy találkozzam veled és Monicával. Kerítettem Carlának egy biztonságos helyet, ahol meghúzódhat addig, amíg a papírok el nem intéződnek. Ahogy azt a kazettán is hallhatod, jól van és boldog. Mondd meg Monicának, hogy mindent részletesen elmesélek neki, ha majd a héten találkozunk. Hívlak. Adam.”

– Fran, ha Adam telefonál, feltétlenül mondd meg neki, mennyire hálás vagyok. Betartotta a szavát, és én is be fogom tartani az enyémet. Amint visszajön a héten, kimerítő vallomást teszek Salazarról.

Francesca megszorította a lány karját, mintha ezzel is erősíteni akarná a nő elhatározását. – Tartsd meg a kazettát, Monica. Egy kis ajándék, amíg meg nem érkezik az igazi.

Francesca eddig még soha nem látta Monicát mosolyogni. Látogatása végére a nő úgy viháncolt, akár egy bakfis.

Megcsókolták egymást, és Francesca még ki sem ért a börtönudvarra, Monica máris újraindította a magnót, benne a Carla üzenetét tartalmazó kazettával.

Ahogy Francesca kihajtott a börtön kapuján és ráfordult a főútra, nem vette észre a közelben parkoló nagy fekete autót. Elindult Archway felé, London északi részén keresztül. A fekete kocsi besorolt mögé a forgalomba, és követni kezdte.

A Collins teraszán tartott kampánytalálkozó során megvitatták a célcsoportok elemzését, a médiában kialakult képet Collinsról, majd a tévéreklámokat és a szerkesztői hozzáállásokat. Átgondolták, milyen hatása van Collins szereplésének a nagy üzletekre, a kisebb vállalkozásokra és az utca emberére. Hogy a kisebbségek, az „amerikai szivárvány” egyes színei hogyan éreznek a jelöltjük iránt.

Ahogy közeledett az ebédidő, a dolog már ott tartott, hogy azon morfondíroztak: milyen hatással van Collins a gazdákra, a háborús veteránokra, a dolgozó anyákra, valamint a kutya- és macskatulajdonosokra.

Francesca az autópályáról letérve, a faluszéli házáig vezető utolsó néhány kilométeren mindig megnyugodott. Úgy érezte, mintha a város hatása végérvényesen az A1-es kijáratánál szűnne meg. A dimbes-dombos vidéki táj egészen más világ volt. Teljesen hiányzott belőle az agresszivitás, a stressz és az egyre növekvő elidegenedés, amely a londoni élet mindennapi része volt. Francesca egy pillanatra sem mulasztotta el kiélvezni, hogy felfedezte Angliának egy olyan zugát, amely még megőrzött valamit a hajdani idők nyugalmából. Észrevette, hogy egy autó jön mögötte, és félrehúzódott, hogy maga elé engedje. Felnevetett a tovaszáguldó fekete kocsi láttán. Idegenek, akik mindig a rövidebb utat választják. A helybeliek soha nem vezetnek ilyen gyorsan. Öt perccel később leállította az autóját a háza előtt, kivette a ládából a postáját és elindult a bejárati ajtó felé. Nem vette észre az út túloldalán, a fák mögött parkoló nagy, fekete autót. Nem ült benne senki.

A teraszon folyó megbeszélés ebéd utáni részében eljutottak abba a stádiumba, ahol a csapat már igyekezett következtetéseket is levonni, ha még nem is végérvényesen.

A médiaszakértők arra jutottak, hogy mindennél fontosabb a televízió szerepe. Jelöltjüket ott akarták látni a Jó reggelt, Amerikában, a CBS Ma reggel, Mi történt ma és Arsenio Hall c. műsorában, az országosan sugárzott talk-show-kban, és lehetőség szerint Larry King műsorában is a CNN-en, novemberig hetente legalább kétszer. Nem érdekelte őket, miről beszél, feltéve, hogy egyenesen a műsorvezető szemébe néz, beszéd közben távol tartja a kezét a szájától, és sokat mosolyog.

A hátsó ajtót, amelyet a rég eltávozott látogatók tárva-nyitva hagytak, szelíden csapkodta a lágy nyári szellő. Francesca macskája, aki a kert felől ment be a házba, peckes léptekkel vonult végig a fényárban úszó konyhán, be a nappaliba. Ott lecövekelt, és mereven bámulta azt, ami úrnőjéből megmaradt, majd lassan oldalazva körbeszaglászta a részben már megalvadt vértócsát.

Jó néhány órával korábban az eltávozott látogatók felhívtak egy amszterdami számot, a Spuistraaton lévő egyik elegáns képcsarnok tulajdonosát. Ez volt az első azok közül a telefonszámok közül, amelyek végül elvezettek Victor Rodriguezhez.

Lesújtóan kevés volt ez azért, hogy egy vonzó, ötvenéves kolumbiai özvegynek meg kelljen halnia, de mielőtt kilehelte a lelkét, elmondott nekik mindent, amit tudott. Mindannyian ezt tették.

Rodriguez aznap már másodszorra bámult le az üzletkötőteremre, anélkül, hogy érdekelte volna, mi folyik odalenn. Majd megfordult, kinyitotta az ajtót, és odaintette Carlottát. Hálás pillantással nyugtázta, hogy a nő üres képernyőt hagyott maga mögött, mielőtt odament hozzá. Micsoda megbízható alkalmazott!

– Beszélnem kell Fernando Salazarral. Bogotában van?

– Úgy tudom, Caliban.

– Akkor kérem, vegye fel vele a kapcsolatot! Mondja meg neki, hogy hívjon fel az egyik biztonságos vonalon. Meg kell tudnia néhány információt egy londoni esettel kapcsolatban.

Rodriguez bezárta irodájának ajtaját, és elkezdett fel-alá járkálni. Az öszvér valamikor ezen a héten tesz majd vallomást Salazar ellen. Mint mindig, ez a filmes most sem tétlenkedett. A londoni megfigyelőcsapat ugyan végrehajtotta feladatát, de a párizsiak másodszorra is óriásit hibáztak. Fraser egyedül érkezett meg a Charles de Gaulle reptérre, és aztán egészen egyszerűen eltűnt. Milyen kár, gondolta Rodriguez, hogy nem értük utol Cúcutában. Biztosra vette, hogy az emberei jelentősen lelassították volna Frasert. „Valamikor ezen a héten” – hörögte Francesca. Londonban most késő délután van, hétfő. Ekkor íróasztalán megszólalt a fehér telefon.

– Fernando? Van egy kis probléma, amit szeretnék megbeszélni veled.

Sinclair mindegyik kampányvezető megszólalását két percre korlátozta, magának pedig öt percet engedélyezett az összefoglalásra. Három főből álló hallgatóságuk az egész előadás alatt szótlan maradt. Sinclair befejezésül ezeket mondotta:

– Megpróbáltuk helyrehozni a csúszást. Nem hinnénk, hogy komoly hiba lenne a kampányunkban, de úgy érezzük, a javasolt változtatások biztosíthatják, hogy a kezdeti lendületet visszaszerezzük.

Collins elgondolkodva dörzsölgette az állát. – Johnny?

Reilly a tolószékében Collins felé fordult. – Ezek a fickók profik, Pat, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mindössze túlreagálunk valamit, ami talán nem is egyéb felmérési hibánál vagy átmeneti ingadozásnál.

– Pontosan, Johnny!

Ezt Teresa Collins mondta. Előrenyúlva megérintette Reilly karját, mire az rögtön elhallgatott. Teresa összekulcsolt kezét az ölébe tette, és ezzel az egyszerű mozdulattal máris magára vonta mindenki figyelmét.

– Szerintem a kampánynak kell alakítani a felméréseket, nem pedig fordítva. Egy felmérés nem több, mint pillanatfelvétel a választók összességéről. Talán éppen akkor mutatja őket, amikor rosszkedvűek, pedig egy perccel később már szélesen mosolyognak. Ezenkívül azt is gondolom, hogy ezzel a sok „mintacsoporttal”, „célcsoporttal” és „kampánystratégiával” az a veszély fenyeget bennünket, hogy elkapjuk azt a betegséget, amelynek a gyógyítását a közvélemény éppen Patricktől várja. A szavazóknak elegük van abból, hogy ők vezetik a politikusokat. Olyan embert akarnak, aki végre őket vezeti, és nem olyasvalakit, aki egy vagyont költ arra, hogy egy tanácsadótól megtanuljon olyan dolgokat mondani, amivel majd a választók egyetértenek.

Sinclair arca nem árult el semmit, de gondolatai sebesen száguldottak. Alaposan félreismerte Teresa Collinst. A fenyegetést nem jelentő, tökéletes, szelíd jelöltfeleségről alkotott kezdeti elképzelése egykettőre szertefoszlott, ahogy az asszony karakterének acélos keménysége kibontakozott előtte. A vezetői képességeket, amelyek révén Collins Amerika kedvenc prédikátorává vált, Teresa Collins ültette el benne. Sinclair ezt jól megjegyezte magában. Úgy döntött, jobb lesz, ha erről a megbeszélésről a dokumentumfilmben nem lesz semmi.

A kérdezőbiztosok sokatmondó, feszült pillantásokat váltottak a médiavezetőkkel, a stratégiai tanácsadók a marketingfelelősökkel.

Teresa Collins figyelmét nem kerülték el ezek a pillantások, és halványan elmosolyodott. Majd folytatta: – Úgy látom, mindannyian olyan irányba akarják terelni a kampány menetét, amitől Pat és Johnny jobban beleillene a politikusokról kialakult hagyományos képbe. Ha azonban a közvélemény is ezt akarná ezen a választáson, Pat a közelébe sem került volna a 39 százaléknak a felméréseken. Igazán remek ötlet főműsoridőben a kamerák elé állítani őt, de legalább annyira fontos, mit mond akkor, amikor odakerül, mint az, hogy egyáltalán ott van. Az amerikai nép megoldásokat akar, nem porhintést. Olyan embert akarnak, aki harcot indít a munkanélküliség, a szegénység és a bűnözés ellen, aki valóban tesz is valamit e bajok leküzdéséért. Olyasvalakit akarnak, aki a gazdaságot fellendíti, aki gyermekeink számára jobb életszínvonalat biztosít, mint amilyenek között ma élnek. A fenébe is! – Senki még csak meg se rezzent az indulatkitörésen. – Ez Amerikának születésétől fogva joga, amit Pat visszaszerezhetne, de úgy nem, hogy olyan embert csinálnak belőle, aki mindenkinek mindig megfelel, és nem úgy, hogy főműsoridőben képernyőre teszik, és aztán ott nincs semmi mondanivalója.

Teresa rövid szünetet tartott, és végignézett a szobán. – Nos, lenne egy-két szerény javaslatom, aztán megyek és készítek némi frissítőt.

Patrick Collins a kerti ösvényen sietve a távozó stáb nyomába eredt.

– Felvették ezt? Mindent?

Leon levette a kamerát a válláról. – Igen, Mr. Collins. Megvan az egész.

Collins felragyogott. – Csodálatos! Istenem, hát nem volt a feleségem bámulatos? Nem találták lenyűgözőnek?

Susanna bólintott. – Remélem, Adam nem vág ki semmit.

Collins szenvedélyesen megszorította a nő karját. – Én is nagyon remélem, Susanna. Tényleg, hol van Adam?

Nem ő volt az első, aki feltette ezt a kérdést. Amikor Susanna belépett a vendégházába, megcsörrent a telefon. Laura volt az.

Csak a madarakat lehetett hallani a kert végében, miközben Adam újabb oldalt fejezett be és tett rá a már elolvasott papírok halmazára. Olykor megállt, megjelölte a lapot, és felírt valamit a jegyzetfüzetébe.

Aztán végzett az összes papírral. Oscarhoz fordult, aki a kis terasz átellenes végében ült. – Nos, egyszerűen megfogalmazva...

Oscar bátorítóan intett.

– Edgar Lee Stratfordnak van egy pénzmosója. A kábítószerekből befolyt dollárszázmilliókat mossa tisztára már évek óta, és a Cybersafe részvényeinek sietős felvásárlása körüli hatalmas pénzmozgásoknál is a narkóból származó dohány vándorolt Venezuelából Stratford belize-i kis bankjába, majd a Union Bank központjába, San Franciscóban.

– Nagyon jól érti, uracskám. Meg is jutalmazhatja magát egy pohárkával ebből a jóféle kaliforniai Cabernet Sauvignonból, mely a Stratford otthona közelében termő szőlőből készült.

Adam már kezdte teletölteni a poharát, de hirtelen megállt a kezében a palack. – Ez azt jelenti, hogy Collins kabinetjének legalább öt tagja a kartellbe tartozik, hogy a kartellek pénze nyomta fel olyan magasra a részvények árát, és hogy ezek szerint Collins kampányát a kartell finanszírozza. – Megrázta a fejét, mintha így sikerülne kiverni belőle a kirajzolódó félelmetes képet.

Oscarnak láthatóan mindez nagyon tetszett. – De ez még nem minden! Stratford Amerika egyik leggazdagabb embere. Ő az össznemzeti hős. Saját erejéből vált milliárdossá. Az elnök tanácsadója. Élő megtestesítője annak, hogy mit érhet el az ember abban az országban, ahol úgymond, minden lehetőség adott.

Felemelte a poharát, és nézte, ahogy a sötétvörös folyadék megcsillan a lenyugvó nap fényében.

– Egészen biztos vagy ebben, Oscar?

– Az hát. A venezuelai bank a kulcs, a Banco Latino Groupa. Ezernyi tranzakciót nyomoztam le, melyek mindegyike épp a tízezer dolláros átutalási határ alatt van. Biztos jele ez a narkópénznek. Sok kisember visszaáramoltatja a pénzt a nagyembernek. Ez a Latino Groupa legalább három jelentős amerikai bankkal bonyolít le közvetlen pénzforgalmat, és természetesen Stratford kis bankjával is Belize-en. Minden ott van. Sikerült betörnöm a belize-i bankba és a Latino Groupába. Megtaláltam eldorádót!

Iszogatták a borukat, és a fák fölött repkedő madarakban gyönyörködtek.

– Igazán jó ötlet volt azt mondani Sinclairnek, hogy Párizsba mész.

– Tiéd az érdem. Te magad javasoltad még januárban, hogy mielőtt lerázom őket, rángassam kicsit körbe a megfigyelőcsapatot Párizsban.

– Légy óvatos, fiatal barátom! Ha folyamatosan bosszantod ezeket a francia kartelltagokat, a végén még elfelejtik, hogy annyi csupán a feladatuk, hogy kövessenek, amíg el nem vezeted őket hozzám.

– Most már legalább biztosan tudjuk, hogy Sinclair a kartell embere. Valószínűleg azonnal felhívta őket. Az embereik Miamiban gyakorlatilag a repülőgép lépcsőjéig követtek.

– Lehet, hogy túl egoista vagyok, de még mindig nagyon izgat, miért akarja a kartell olyan nagyon az én halálomat.

– Teljesen biztos vagy benne, Oscar, hogy mindent betápláltál a számítógépbe a kapcsolódó pontok megkerestetéséhez?

– Teljesen. Nézd, szerinted mit kéne találnom? Mindketten szolgáltunk Vietnamban. Ennyi. Semmi több.

– Kérd meg a barátaidat Langleyben, hogy nézzék át még egyszer a háborús aktáit. Talán ott a válasz.

– Ha ott is volt valaha, Adam, valaki már rég megsemmisítette. De jól van, megnézem a megfelelő háborús adatokat mindkettőnkről. Még egy próbálkozást megér. És ha már a számítógépes keresésről van szó: hallottál bárkit is a Kolumbia-projektről beszélni a Collins-rezidencián?

– Most így hirtelen nem rémlik, de hát a világ tele van Kolumbia-projektekkel. Ez, amiről beszélsz, miért jött létre?

– Fogalmam sincs. Egy fájl neve, amivel akkor találkoztam, amikor próbáltam betömi Sinclair New York-i cégéhez. Nem tudok bejutni ebbe a fájlba. Mindig a legizgalmasabb fájlokkal van ez. Valószínűleg egy Sinclair által választott jelszó védi. Egyelőre nem adtam fel a próbálkozást. Eddig Victor Rodriguezről se találtam semmit.

– Betörtél már az Andino Incorporatedhez?

– Persze, hogy betörtem! Semmi. De hát miért is lenne, nem igaz?

Adam közelebb hajolt Oscarhoz. – Ami a vacsora ülésrendjét illeti, ha nem csal az emlékezetem, rengeteget beszéltél róla. Rodriguezt nem azért ültették távol az eseményektől, hogy valamikor később majd be tudják mocskolni. Saját szándékából ült oda, ezzel is biztosítandó, hogy Collinst a kartell embereivel körülvéve fotózzák le: Salazarral, Pastranával és Stratforddal, de ne vele vagy Sinclairrel.

– De mi a céljuk ezzel?

Adam belekortyolt a borba. – Nem nagyon értem. Talán a tervük része, hogy kompromittálják Collinst. Csak az az ellentmondás, hogy az egyik ok, amiért olyan tuti befutónak tartják, éppen a heves kábítószer-ellenessége. Politikai programjának is ez az egyik pillére.

Oscar az ujjait ropogtatta, majd végigsimított a hasán.

– Képzeld csak el, mi lenne, ha a kartellek mozgathatnának egy ilyen elnököt. Egy ennyire tiszta múltú embert, egy ilyen istenfélő keresztényt, egy háborús hőst. Egy embert, aki mindazt szimbolizálja, ami jó Amerikában. Micsoda frontember!

– Ebben csak egyvalami nem stimmel, Oscar. Rendben, elérték, hogy egy asztalhoz üljön a kartellel, és a teljes kampányt mosott pénzből finanszírozzák. Megválasztják, és Sinclair rendez egy kellemes vacsorát, amelyen arról beszél, hogy kötelességének érzi felfedni az igazságot, hacsak a drogok elleni harcot nem degradálják csupán aktatologatós adminisztratív csatározássá. Mi akadályozná meg Amerika egyetlen élő szentjét, hogy a nyilvánosság elé álljon, és leleplezze az egész összeesküvést? Egyszerűen nem áll össze a kép!

– Nem, barátom, tényleg nem. Kivéve, ha arra játszanak, hogy majd megpuhítják Collinst, mint ahogy a jelenlegi elnököt is megpuhították.

Adam ennek hallatán félrenyelt. Oscar mosolyogva folytatta.

– Ha a kartell kompromittálni akarja Collinst, el kell kezdeniük valahol. Az már például jó kezdet, ha négy évig hatalmas pénzekkel dotálják Collins evangélikus mozgalmát, nem?

Oscar feltartotta az ujját, de inkább azért, hogy magát figyelemre intse, semmint hogy társát lecsöndesítse. – Négy év! Ez már jelent valamit. Nagyjából akkortól, amikor a jelenlegi elnököt megválasztották. Három férfi, akik közül ketten biztosan a kolumbiai drogkartell főkolomposai, és a harmadik is feltehetően az, elkezd dollármilliókat adományozni Collins evangélikus mozgalmának. Elég különös dolog ez három olyan ember részéről, akik látszólag bigott katolikusok.

– Még furcsább azzal indokolni tettüket, hogy nagyra becsülik a prédikátor elszántságát, amellyel a drogkereskedelem ellen fel akar lépni.

A borról meg is feledkeztek.

Oscar Adamre mutatott. – Szoktál fogadni?

– Csak olyan lényegtelen dolgokról, mint amilyen az életem.

– Egy százasba fogadok, hogy ha vissza tudnád nyomozni ennek a három embernek az első adományát, kiderülne, hogy az közvetlenül a legutóbbi elnökválasztás után volt. Akkor kezdték ezek a szemét disznók. Tudták, hogy a mostani kormányt még négy évig a markukban tudják tartani. De távolabbra tekintettek. Be kell jutnom Sinclairnek abba a fájljába!

– Igen, de várj csak egy percet! Gondolj a mostani elnökre. Egy olyan állam kormányzója volt, amely a nemzetközi kábítószer-csempészet és fegyverkereskedelem központja lett. Az olyan emberek, mint Greg Rochford és az a repülő... Milyen gép is volt?

– Egy C-123K.

– Úgy van. Ingajárat a Fisher reptérről és vissza, olyan gyakran jön-megy, mint egy távolsági busz, és tonnaszám szállítja a drogokat.

– Hogy egészen pontosak legyünk – mondta Oscar –, legalább harminchat tonna kokaint, három tonna heroint és száznégy tonna marihuánát. Jó, de mire akarsz kilyukadni?

– A Fisher reptéren nem volt szükség a kartell embereire, amikor az elnök a kormányzó házában tartózkodott. Ha tíz, húsz, vagy akár száz rongyot kellett átutalni, nem volt gond. Nem készült róla hivatalos jelentés. A vádesküdtszék soha nem ült össze, hacsak a kormányzó azt nem mondta. Közeli barátai voltak olyan kokainkereskedők, mint Dan Hunt, aki nagylelkűen adakozott neki. Aztán ott volt Alan bátyja, aki szintén kokainban utazott, és néha maga is elszállt az anyagtól.

Oscar felnevetett. – És azt se felejtsd el, hogy gyakran csatlakozott hozzá a kormányzó egy egész sereg hölggyel...

– Oscar, most te meséled, vagy én?

– Bocsánat. Folytasd, Adam!

– Az elnök hatalomra jutását legalább részben a medellini kartellnek köszönhette, mely politikai kampányát a narkóból befolyó pénzekből finanszírozta. Tudod, mindig csodálkoztam, hogy lehet annyira ostoba, hogy állandóan felbukkan azon az államhatárhoz oly közel lévő kis repülőtéren. Nos, Oscar, arra akarok kilyukadni, hogy ha ebbe az egészbe belegondol az ember, nagyon is logikusnak látszik a feltételezés, hogy a kartellek pezsgősüveget bontottak örömükben, amikor megválasztották, de ugyan miért akarnák őt egy olyan emberrel helyettesíteni, aki már-már élő szent az amerikaiak számára?

Oscar a felfüggesztett madáretetőből fejjel lefelé szemezgető kis csuszkákat nézegette. – Szerezd meg nekem a jelszót, és megmondom neked.

– Megpróbálom – mondta Adam. – Megkérdezem, filmezhetünk-e a New York-i irodáiban. Az a kampány igazi idegközpontja, valami ilyesmire hivatkozom majd. Aztán itt van ez a Stratford-ügy. Ezt még meg kell emésztenem. Fel akarom használni a filmben minden mással együtt, beleértve Monica vallomását is.

Oscar széttárta a karját. – Felőlem mehet. A te bulid. Mikor is látogatod meg azt a hölgyet?

– Holnap. Amint Londonba érek.

Adamnek már csak akkor jutott eszébe, amikor a reptérre ért, hogy van még valaki Londonban, aki szívesen hallana felőle.

– Hamburgban vagyok, épp most indulok Londonba. Ne haragudj, Laura, hogy eddig nem hívtalak. Állandóan úton voltam.

– Mikor érkezik a géped?

– Dél körül.

– Kimegyek a Heathrow-ra.

– Semmi szükség rá.

– De még mennyire, hogy szükség van rá. Nagyon is sok!

Amint kiért az érkezési oldalon, Laura szorosan átölelte. A nő annyira hevesen ugrott a nyakába, hogy Adam alig tudta megtartani az egyensúlyát. – Jaj, összeroppantasz, Laura! Nem tudnak tőlünk elmenni... – Megpróbálta kiszabadítani magát, de Laura nem engedte. – Laura, ha továbbra is elálljuk a kijáratot, visszaterelik az utasokat a kifutópályára.

– Bocs. Gyere, keressünk egy asztalt ott abban a kávézóban.

– Jó lesz az? Ha nem csal az emlékezetem, amikor utoljára leültünk együtt ebédelni, az lett a vége, hogy teljesen kikeltél magadból. Monica és a lánya... Emlékszel?

Könnyed hangon mondta, de megijesztette, ahogy a felesége a szavaira reagált. Laurának elkezdtek potyogni a könnyei.

Leültette a kávézó egyik sarkában, és már épp indult volna, hogy hozzon valami harapnivalót, amikor nő megállította.

– Hagyd csak. Nem vagyok éhes. Ülj le.

Laura az asztalra terítette a magával hozott újságokat. – Nem tudom, hogy is mondjam el neked. Nem tudom, mik ilyenkor a megfelelő szavak, és mik a nem helyénvalók. Jellemző... megint gyáván megfutamodom.

A férfi értetlenül meredt rá. A nő a lapok címoldalára mutatott, ahonnan Francesca bámult rájuk spanyolosan barna, meleg szemével. A kísérőszöveg minden újságban más volt, de mind ugyanarról a dologról számolt be. Fran meghalt. Meggyilkolták.

Sérüléseit „rettenetesnek”, „borzalmasnak”, „rémesnek”, „szörnyűségesnek” írták le.

A sajtó találgatása szerint talán betörőket lepett meg, amikor hazaért. Megemlítettek néhány értékes kolumbiai műtárgyat, a lehetséges célpontjait annak a „rablásnak, mely emberöléssel végződött”.

Aztán Adam hirtelen észrevette, hogy néhány újságból egy másik arc is visszanéz rá. Francescáén kívül Monicáé is. Késő este találtak rá a Holloway börtön cellájában felakasztva. Francesca, ahogy azt a börtönhatóságok is megerősítették, meglátogatta őt aznap, valamivel korábban. Az egyik lap azzal a feltételezéssel állt elő, hogy az öngyilkosság kiváltó oka Francesca meggyilkolásának híre lehetett: „Egyetlen barátja halála már túl sok volt számára” – hirdette az egyik szalagcím. A Sun exkluzív értesülésre hivatkozva azt írta, hogy Monica a melltartójával akasztotta fel magát a börtönablak rácsára.

Adam a kezébe temette az arcát.

– Annyira sajnálom, kedvesem... annyira... A rohadtak!

Laura átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a férfi kezét.

– Kik?

– A kartellek, Laura. Azok a mocsok alakok, akik megszervezték ezeket a gyilkosságokat.

– De ez a nő a börtönben, ez a Monica. Őt nem ölték meg...

– Ó, dehogynem, Laura, dehogynem! Biztosan tudom.

Elmondta Laurának a kazettát, amit elküldött, és amit Francesca minden bizonnyal bevitt a börtönbe életének utolsó napján. Vajon valaki, aki hirtelen megkapja, amiért érdemes élnie, éppen azt a pillanatot választaná arra, hogy megölje magát? Beszélt a kísérőleveléről is, amit vagy megtaláltak a kolumbiaiak, vagy Francesca adta oda nekik, miközben az életéért könyörgött.

– Azért némították el Monicát, mert vallomást akart tenni a cali kartell egyik fejese ellen. Ma találkoztam volna vele. Gyerünk, Laura! Át kell gondolnom mindent. Én vezetek.

Gyakran nézett a visszapillantó tükörbe. Legalább nem követték őket.

Nehéz volt a hazavezető út. Annyi mondandójuk volt, hogy inkább mindketten némaságba burkolóztak. Már csaknem Camdennél jártak, amikor Adam fáradt arccal megszólalt.

– A két ember közül az egyik, akivel beszélnem kell, az a férfi, akitől most jövök Németországból.

– Aha, az az Oscar nevű barátod. És ki a másik?

– Olaf.

– A francba!

– Mi az?

– Semmi, csak e miatt az egész miatt teljesen kiment a fejemből, hogy Olaf már pár napja próbál elérni téged. Azt mondta, tudod a számát.

Amikor hazaértek, nem próbálta felhívni egyik barátját sem, csak belesüppedt a fotelbe. Amikor úgy érezte, hogy sikerült jó stratégiát kidolgoznia, felkapta a telefont, hogy felhívja Olafot miami otthonában, de aztán inkább visszatette a kagylót.

Laura kérdőn nézett rá.

– Elmegyek, járok egyet. Mindjárt jövök.

– Veled menjek?

– Most nem lennék valami jó társaság. Át kell gondolnom néhány dolgot.

A nő odament hozzá, és lágyan megcsókolta. – Itt leszek, amikor visszajössz.

Adam lement a metróba, majd a túloldalon feljött, átvágott néhány utcán, és keresett egy telefont. Hitelkártyáival a kezében belépett az egyik fülkébe. Még épp időben jutott eszébe, hogy otthoni telefonját lehallgathatják. Ha ezek az alakok képesek voltak meggyilkolni Frant és Monicát, az már igazán nem lehet probléma számukra, hogy pillanatok alatt poloskát telepítsenek a vonalára. Mielőtt beszámolt volna Olafnak a szomorú hírről, meghallgatta, mi történt a Floreséknél tett látogatása után.

– Keveredett benne a düh, hogy már nem találta ott a lányt, és a vágy, hogy üzenetet küldjön az anyjának, figyelmeztetés formájában. Tipikus kartelltaktika.

Miközben Olaf elmondta, mi történt Floresék házában Adam rögtön átültette mindazt a szörnyűséget egy zsúptetős kis házra Hertfordshire-ben, és fájdalmasan felnyögött halott barátjáért. Elmondta Olafnak, mi történt nemcsak a békésnek hitt angol faluban, hanem a biztonságosnak tartott angol börtönben is. Olaf megtört hangon kérdezte: – Hogy mondom ezt el Carlának?

– Ne mondd el. Ha majd meg kell tudnia, tőlem megtudja. Mi értelme lenne neki most elmondani? Olaf, tudnál rá vigyázni novemberig?

– Persze, Adam. Már most is családtag. Szegény Monica. Micsoda szerencsétlen élete volt

Hosszú ideig beszéltek. Próbáltak valamit felépíteni a romokból. Aztán Adam beszélt Oscarral is. Megkérdezte, mit szólna ahhoz, ha felvenné a kapcsolatot az angol rendőrséggel.

– Persze, pompás ötlet beszélni a Scotland Yarddal! El tudom képzelni, hogy reagálnának, amikor a kolumbiai kartellekről kezdesz nekik beszélni. Nem lesz szükség kokainra, hogy bolondnak tettessék magukat. Felejtsd el, fiatal barátom! Minden, amire támaszkodhatsz, az egy kövér emberke, aki tehetségét és kézügyességét a számítógép billentyűzetén kamatoztatja. Szeretnél visszavágni ezeknek az embereknek? Ne őrülj meg, inkább szerezd meg nekem azt a jelszót! És Adam, fölösleges mondanom, hiszen magadtól is tudod, de azért is megismétlem: légy nagyon óvatos! Most nem a maffiával van dolgod. Ezek az emberek élvezik, ha ölhetnek, annál jobban, minél jobban megkínozhatják előbb az áldozatukat. Náluk a gyilkolás nem egyszerűen egy ügy lezárását jelenti. Nekik ez egyúttal szórakozás is.

Amikor Adam hazaért és leült, olybá tűnt, mintha óriási szél ellen hadakozna. Laura bement a nappaliba. – Gyere, kész az ebéd. Tudom, nem vagy éhes, de muszáj enned valamit.

A férfi követte feleségét a konyhába. Leültek egymással szemben az asztalhoz. Adam csak bámulta az ételt. – Hogy segítsek neked?

A férfi most először nézett rá; mióta találkoztak a reptéren. Annyira sebezhetőnek tűnt, hogy Laura ösztönösen kinyújtotta egyik kezét, és megcirógatta a férfi arcát, mire Adam gyöngéden megcsókolta a tenyerét. – Mindig segítesz. Csak azzal, hogy itt vagy, már segítesz.

– Tedd bele a filmbe, Adam.

– Mit?

– Azt, amiért ezeknek az embereknek meg kellett halniuk. Mondd el a nézőknek, a nagyvilágnak, mi áll a haláluk mögött!

– Nem tudom bebizonyítani, hogy Monicát meggyilkolták.

– Nem is kell. Csak tedd össze úgy, ahogy nekem is elmondtad. A kazettát, amit a lányától kapott... mellesleg azzal mi történt? Érdekes lenne ez a szál is. Hogy azért jöttél Londonba, hogy felvedd a terhelő vallomását, amelyet a kartell egyik tagja ellen tett volna. Azt, hogy miközben te hazafelé repültél, ő eleget téve a kartellnek, engedelmesen felakasztja magát.

– Nem te voltál véletlenül az, aki azt mondta nekem, hogy ne induljak el ezen az úton? Talán nem te mondtad, hogy egyszerűen csak készítsek a Networknek egy szórakoztató filmet Collins kampányáról?

– Az akkor volt. Ez most van. Itt ez a kislány, Carla. November közepéig Los Angelesben leszek, de ha Londonba akarod hozni, akkor...

Hangja elakadt, ahogy sikertelenül próbált kigabalyodni abból az útvesztőből, amit egy ekkora változás okozna az életében. Adam megszorította Laura kezét, aztán megrázta a fejét. – Nagyobb biztonságban van ott, ahol most lakik. De azért nagyon köszönöm. Úristen, micsoda világ ez...!

Felállt, az ablakhoz ment és kibámult rajta, de látni nemigen látott semmit. Majd hirtelen megfordult, és a nőre nézett. – November közepét mondtál?

– Igen. Hát már elfelejtetted? Washingtonban is beszéltünk róla. Akkor azt mondtad, hogy mivel téged legalább a novemberi választásig lefoglalnak majd a Collins-filmmel kapcsolatos munkálatok, nem lenne gond. Vagy mégis?

– Nem, nem. Ne haragudj, elfelejtettem. Sajnálom.

Laura felnevetett. – Ne butáskodj, mindig ilyen vagy egy nagy munka közepén.

– Milyen?

– Bármin dolgozol, az számodra a világ közepe mindaddig, amíg be nem fejezed és le nem adják. – Odalépett a férfihez, és köréfonta a karját. – Mindig is így volt. És ez az egyik oka annak, hogy olyan piszok jó vagy. Most pedig egyél valamit.

Nem felejtette el, hogy a nő több hónapot Kaliforniában fog dolgozni. Csak meg akart bizonyosodni afelől, hogy jól emlékszik-e. Tudni akarta, hogy a nő nem lesz-e Londonban, amíg befejezik és műsorra tűzik a filmet. Jó oka volt erre. Mégpedig a fekete Mercedes, amit az utcájukban látott. Az, amelyikben, úgy tűnt, egy megfigyeléssel megbízott csapat ült. Úgy döntött, jobb, ha erről nem szól Laurának. Semmi szükség rá, hogy megijessze. Mi haszna lenne annak, ha megtudná, hogy sehol sem lehet biztonságban a kartellek elől? De volt ennek a hallgatásnak még egy oka: azt akarta, hogy ne legyen semmi, ami megállíthatja, mialatt pályafutása legszenzációsabb filmjén dolgozik. Legalább annyira ki volt éhezve a tetszésnyilvánításra, ami az adást követi majd, mint arra a zsíros csekkre, amit a Networktől kap a film elkészültekor.

Az utolsó szavak, amelyeket Monica életében hallott, leányának, Carlának a szavai voltak. A kazetta most éppen Victor Rodriguez felé tartott. Semmi más érdekeset nem találtak a cellájában. Megtették a megfelelő lépéseket, és Rodriguez remélte, hogy ezzel lezártnak tekintheti az ügyet.

Fernando Salazarnak nem jelentett különösebb problémát elrendezni a dolgot. Felcsengette a Holloway börtön nyilvános telefonját, majd lebonyolított egy rövid beszélgetést az egyik öszvérrel. Salazar mindössze annyit mondott el a nőnek, hogy mi történt Floresék házában. Aztán elmondta neki, hogy mindez megtörténne az ő Caliban élő családjának minden egyes tagjával, mind a tizenhattal, hacsak meg nem tesz neki valamit. Ezzel a fenyegetéssel a feje fölött a nő nagyon elszántan és hatékonyan igyekezett az életet kiszorítani Monicából. Carla kazettája aközben is szólt, hogy a nő Monicát először kézzel fojtogatta, majd felakasztotta az ablak rácsára, és addig húzta lefelé a lábánál fogva, míg bizonyossá nem vált számára, hogy a családjára leselkedő, nőalakot öltött veszély végérvényesen ki nem lehelte a lelkét.

Az öszvér megfelelő időpontot választott tette elkövetéséhez – azt az órát, amikor a börtönlakók szabadon beszélhettek egymással, vagy tévét néztek.

Napi huszonnégy órán át figyeltetem. Nem értesítette a rendőrséget. – Fernando Salazar Rodrigeuz íróasztala előtt ült.

– Az anya már nem segíthet Frasernek. De mi van a lányával?

Rodriguez látta, hogy Salazar jobb kezének ujjai elfehérednek, miközben felel a kérdésre. – Carla nyomtalanul eltűnt.

Rodriguez felállt, és az üzletkötőterem fölött lévő megfigyelőablakhoz lépett, örömmel látta, hogy az Andino Inc. megannyi kereke milyen olajozottan forog. – Azt akarom, hogy elmenj Miamiba. A DEA-nál szolgáló kollégáink bemutatnak majd egy jamaicai úrnak, bizonyos Winston Thomasnak.

Rodriguez visszament az asztalához, és átadott Salazarnak egy vékony aktát. – Ebben találsz róla némi információt. A Yardies rangidős tagja, jelenleg a miami DEA beépített ügynöke, akinek a medellini kartellbe kell beszivárognia. – Salazar felvonta a szemöldökét, mire Rodriguez folytatta: – Személyes értékelésedet szeretném a képességeit illetően. Alkalmasnak találod-e egy neki szánt munka elvégzésére.

– Milyen munka lenne az?

– Patrick Collins meggyilkolása.

16. fejezet

Pozíciók

Teresa tanácsára Collins nem volt hajlandó színeváltozásra, és visszautasította, hogy a különféle tesztcsoportok szeszélyeinek és mindenféle stratégiáknak megfelelően a köpönyegét forgassa. Ahelyett, hogy a hitből kevesebbet nyújtott volna a választóknak, többet adott nekik. Ismertette velük álláspontját a fontos kérdéseket illetően, és meg sem kísérelte véka alá rejteni a politikában való jártasságának hiányát, sőt, egyenesen felhívta rá a figyelmet. Csapatának profi tagjai mindezt megütközve nézték, és a legrosszabbtól tartottak Egy Gallup-felmérés szerint azonban Collins még jobb helyre került a népszerűségi listán: most már 43 százalékon állt. Sinclair ezek után ragaszkodott Teresa Collins jelenlétéhez a reggeli megbeszéléseken.

Adam hallgatta, ahogy a nő ismét győzedelmeskedik a profik felett. Teresa nem engedte, hogy Collins élőben közvetített nagygyűlésein beépített emberek legyenek a közönség soraiban, és hogy a kérdéseket „finomítsák”. Amikor az ülés véget ért, Adam odament Sinclairhez. – Andrew, volt időd átgondolni, amit a filmezéssel kapcsolatban kértem?

– Hogy forgathass a kampány idegközpontjában, ugye?

– Igen, valami ilyesmire gondoltam, de mindez csak hátteréül szolgálna a veled készített interjúmnak. Nekem úgy tűnik, hogy te magad vagy az idegközpont.

Sinclair enyhén meghajolt. – Túl udvarias vagy, Adam. Miért is ne vehetnénk fel egy részt a Világkereskedelmi Központban? Aztán felhajózunk a folyón hamiltoni otthonomba. Biztos tetszeni fog. Nagyszerű helyszínek, no meg Mary is szívesen találkozna a stábbal. Ebéd, aztán az interjú hátralevő részét a házamban vennénk fel. Mit szólsz?

Adam jól leplezte csalódottságát. – Remek ötlet!

– Jól van. Csak pár napot kérek, és megadok egy időpontot.

– Köszönöm.

Sinclair elgondolkodva nézett utána. Ha kereken visszautasította volna a filmes kérését, csak még erősebb gyanakvást kelt. Minél hamarabb kitessékeli a csapatot az irodájából és elindulnak Hamiltonba, annál jobb.

Fernando Salazar a részletek gondos és alapos mérlegelése után választotta ki a helyet, ahol a jamaicai férfival először találkozik. Egy jelentéktelen kisvendéglő volt az a Coconut Grove kerületben, nem messze a miami repülőtértől. Salazar és Winston Thomas első pillantásra megkedvelték egymást. Nagyon sok közös volt bennük: a kábítószerek, a szervezett bűnözés, a gyilkosságok, a gyereklányok és a fegyverek iránti vonzalom. Különösen a fegyvereket szerették. A tereppróbára majd később kerül sor, ebben a stádiumban Salazar egyelőre csak fel akarta mérni Thomas technikai tudását. Gyorsan megállapította, hogy a férfi a szakmája összes csínját-bínját kitűnően ismeri. Ezek után úgy cseréltek véleményt, mint két szőlősgazda, aki a borokról beszélget.

– Fernando, nekem a Beretta 12-es egyenrangú a Skorpionnal. Az egyik leghatékonyabb automata fegyver. Egyszerű, elegáns, két beépített biztonsági rendszerrel, a tárban negyven tölténynek van hely, és városi körülmények között fantasztikusan koncentrált tűzerőt biztosít.

Az étterem előtt, egy rejtve parkoló autóban, Roberto várt egy kollégájával. Több kitűnő fényképet is készítettek az étterembe belépő Salazarról és Thomasról. Akartak még nagyjából ugyanannyit csinálni a távozó párosról, és azzal végre is hajtják a küldetést, amellyel Robertót Washingtonból megbízták.

Robertót már nem hozták zavarba a rá osztott feladatok.

Betörni egy garázsban lévő műhelybe ipari kémkedés céljából, háztetőkre mászni és onnan fényképeket csinálni egy vacsoráról, teleobjektíves megfigyelést tartani egy vendéglő előtt – mindezt most már nyugalommal szemlélte. Már a részvények piacra dobása előtt rájött, hogy a Cybersafe kiváló befektetés lesz. Nagy érdeklődéssel követte az események alakulását, és egyre jobban élvezte a munkáját.

Jó néhány órával később Robertónál volt az összes szükséges fénykép. Kocsijuk besorolt, majd eltűnt a forgalomban. Ha maradtak volna, készíthettek volna még néhány felvételt, amelyek nagyon is számot tarthattak volna Rodriguez érdeklődésére. Salazar megvárta, míg Winston Thomas taxit fog, majd úgy döntött, hogy sétál egyet. Azon a környéken az utcákról főleg kiállítóhelyiségek és butikok nyíltak. Éppen egy galéria kirakatát nézegette a Coconut Grove Színház közelében, amikor először meglátta a lányt. Carla volt az, egyik kezét Olaf fogta, a másikat Isabella, frissen vásárolt ruhában, új frizurával. Az átalakulás tökéletes volt. A kolumbiai virág kinyílt. Három órával később, amikor a kis csoport kijött a színházból, Salazar követni kezdte őket, egészen addig az emeletes házig, ahol Nilssonék laktak. Aranyfogai ragyogtak, miközben felírta magának a címet. Jó néhány napig Miamiban dolgozik még Winston Thomasszal. Ha szerencséje van, elcsípheti Carlát, ha a lány egyedül is kimerészkedik az utcára.

Ismételten Teresa tanácsát követve – és a profik feje felett –, Collins nyílt közönségtalálkozókat kezdett tartani a tévé élő műsoraiban, a kis- és nagyvárosokban, a keletitől a nyugati partig. A profik tiltakoztak Clinton 1992-es kampányának ilyen nyílt plagizálása láttán, Collins azonban csak annyit mondott: „Clinton 1992-ben megnyerte a választásokat.” Ezekből a találkozókból azután informatív és reklámelemeket vegyítő, sikeres propagandaanyagokat szerkesztettek.

Az első ilyen találkozó helyszínét nagyon gondosan választották meg – Collins szülővárosában, Bostonban. A témákat is alaposan mérlegelték.

– És most, mielőtt mindannyiuk rendelkezésére állnék, íme néhány tény, amellyel nemzetünknek szembe kell néznie. Az orvostudományt már nem sok választja el attól, hogy azonosítsa azokat a géneket, amelyek meghatározzák, ki meddig fog élni. Amikor ez bekövetkezik, minden biztosítási társaság meg fogja követelni leendő ügyfeleitől a genetikai vizsgálatot. Gondolkozzanak el ezen! Gondolkozzanak el a következményeken!

A stúdióban Collins felállt asztala mögül, és elindult a közönség felé, miközben folytatta: – Az itt jelenlévők mintegy reprezentatív mintáját adják az amerikai társadalomnak. Élete során minden negyedik amerikai tartós ápolásra szorul majd. Tegyük fel, hogy mindannyiukban megvan az apolipoprotein-E gén, röviden az apro-E. Ez azt jelentené, hogy az önök esetében négyszer jobbak az esélyek arra, hogy megérjék a százéves kort.

Ennek hallatán a közönség tapsolni és éljenezni kezdett.

Collins sugárzó arccal nézett rájuk, majd felemelte a kezét. – Egy stúdió teli százéves emberekkel! Csodálatos!

Aztán elkomolyodott. – Hatvanöt év felett az emberek tíz vagy még több százaléka kapja meg az Alzheimer-kórt. Még mindig olyan szerencsésnek érzik magukat? Ötvenöt százalék, vagyis az embereknek több mint a fele hatvanöt éves kora után elhúzódó betegségektől fog szenvedni, melyek gátolják majd őket mindennapi tevékenységükben. A következő tizenöt éven belül az ország népességének legalább a negyede hatvanöt év felettiekből áll majd. Most, amikor a mindenki számára elérhető és megfizethető orvosi ellátásról beszélünk, többek között ezek azok a tények, amelyeken el kellene gondolkoznunk.

Ugyanúgy bánt a stúdió közönségével, mint a stadionokban összegyűlt tömeggel, vagy azokkal, akik heti istentiszteleteit a televízió képernyőjén követték. Új tévés műfajt teremtett, melyben egy karizmatikus, bölcs ember szolgált megoldásokkal a nemzet problémáira. Miközben megfelelt Teresa azon elvárásának, hogy egyenesen beszéljen, sikerült jó néhány külön is leadható részletet kiemelni ezekből a szereplésekből. – Hát persze. Híve vagyok a csökkentéseknek. Csökkenteni szeretném a költségvetési hiányt, a bűnözés mértékét, a szegénységet, a munkanélküliséget.

Erre a közönség felállva kezdett tapsolni és éljenezni. Az utolsó pillanatokban két széket vitt fel a színpadra, és letette őket kétoldalt. – Az egyik egy republikánus, a másik egy demokrata számára lett volna itt. Ha én is annyira lennék felelős az ország jelenlegi állapotáért, mint azok ketten, azt hiszem, én se szeretnék Pat Collinsszal vitázni. Jó éjt, Amerika, Isten áldjon mindenkit!

És korántsem csupán a stúdió közönségének tetszett mindez. A következő nagyobb közvélemény-kutatás szerint Collins népszerűsége 47 százalékra ugrott; ezzel szemben egyik nagyobb párt jelöltje se tudott még 25 százalékot sem összehozni. A profiknak megint csak nem lett igazuk.

Anélkül, hogy erre tudatosan törekedett volna, Collinsnak sikerült megfelelnie az összes tesztcsoportnak és szavazói rétegnek. Úgy tűnt, minden szavazóval megtalálja a személyes hangot. Egyik beszédével még a kérges lelkű Andrew Sinclair szemébe is könnyeket csalt. – Titeket kérdezlek, titeket, szülőket: szeretitek-e gyermekeiteket? Természetesen szeretitek; teljes szívetekből, a világon a legjobban. De néha fájdalmat kell okoznotok gyermekeiteknek. Valami csípőset kell a térdükön lévő horzsolásra tenni. Elvinni őket oltásra az orvoshoz. És ilyenkor olyan könnyű azt mondani, „Ne félj, nem fog fájni!”. De aztán a gyermekeitek valami olyasmit kapnak, ami sokkal jobban fáj a tűszúrásnál. Olyan szülőt, aki hazudott nekik. Tanulhatunk-e tehát valamit a gyermekeinktől? Én azt hiszem, igen. Ne a csillapító hazugságot válasszuk, hanem a csípős igazságot!

Fernando Salazar nap mint nap sokféle tesztet csináltatott meg Winston Thomasszal. Nagyon sokféle fegyvert kipróbáltak, miközben Salazar feljegyezte, melyikkel tud embere a leggyorsabban és a legpontosabban lőni.

– Ne feledd, Winston, hogy egyetlen lövéssel kell elintézned. A szívét kell célba venned.

– A fej sokkal jobb lenne. Biztosabb a halálos találat.

– Egyetértek, de ne akarjunk vitába szállni az ügyféllel. Most pedig próbálj egyszeri lövéseket leadni ezzel az Armalite AK-18-assal. Legfeljebb negyven lövést lehet vele leadni percenként. Lássuk, mennyire tudod ezt megközelíteni. A cél a hatósugár maximális távolságára van kitolva, mintegy ötszáz méterre. Háromra. Egy, kettő, három!

A napi találkozók végén, miután biztonságba helyezte az összes fegyvert, Salazar taxit fogott, és elment ahhoz a házhoz, ahol Nilssonék laktak. Kifizette a taxist, majd átment az utca másik, árnyékos oldalára, és ott álldogált. Várakozott. A házhoz közel volt egy kis park, ideális hely a gyerekek számára. A nőt többször is látta bemenni és kijönni az épületből, de Carlának nyoma sem volt. Amit Salazar nem tudott, az az volt, hogy a kislány éppen őmiatta nem mutatkozott soha házon kívül.

A családi színházlátogatás másnapján Carla Isabella szépítő-szereivel játszott. Nagyon koncentrált a tükör előtt, miközben kísérletképpen berúzsozta a száját. Szemét félig becsukta, egészen közel hajolt a tükörhöz, mire a nyakában lógó apró aranykereszt finoman nekicsapódott az üvegnek. A lánc után kapott, majd az őt figyelő Olafhoz fordult. – Mikor láthatom az anyukámat?

Olaf minden erejét összeszedve próbált volna hazudni, de nem jött ki hang a torkán, és azon kapta magát, hogy küszködve néz a rámeredő sötétbarna szempárba. Odahúzott egy széket az öltözőasztalhoz, és leült.

– Carla, anyukád egy ideje már beteg volt Londonban. A múlt héten nagyon rosszra fordult az állapota. Kórházba vitték, de már nem tudtak segíteni rajta. Carla... az édesanyád meghalt.

Carla ezen eltöprengett. – Ez azt jelenti, hogy most a mennyországban van?

– Igen, drágám... azt.

Olyan volt, mintha előre tudta vagy megérezte volna. Olaf arra számított, hogy a kislány teljesen összeomlik, de ahogy Isabellával vigasztalták, nyugodtabban viselkedett, mint ők maguk.

Carlának hirtelen eszébe jutott valami. – Ez azt jelenti, hogy el kell mennem innen? Hogy nem maradhatok veletek?

Isabella átölelte a kislányt. – Addig maradsz velünk, ameddig csak akarsz.

– Akár örökre is?

Isabella Olafra nézett.

– Igen – mondta Olaf. – Akár örökre is, Carla.

– De mi lesz Adam bácsival?

– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ez ellen semmi kifogása. Majd felhívom. Most pedig menjetek le egy kicsit levegőzni. Isabella levisz a parkba.

– Nem, itt akarok maradni!

Úgy tűnt, attól fél, hogy ha kimegy a lakásból, talán meggondolják magukat. Talán nem engedik többé vissza. A jelek szerint még az ő hihetetlen lelkinyugalmának is volt határa.

Mit sem sejtve azokról a drámai percekről, amelyeket Nilssonék otthonában okozott, Salazar egy konyakosüvegből iszogatott, hogy jobban múljon az idő, miközben az alkalomra várt, hogy elkaphassa kislányt.

Elég nehéz veled lépést tartani, Adam...

Olaf hívta fel Miamiból. – A floridai Collins-rezidencián megadták a bostoni szállodád számát. A bostoni hotel megadta a New York-i szálló számát. Mi ez az őrült tempó?

– Ne haragudj, Olaf. Pillanatnyilag harmincórás napokra lenne szükségem. Mi van Carlával?

Olaf elmondta, hogy reagált a kislány anyja halálhírére. – Adam, velünk szeretne maradni, Isabellával és a gyerekekkel. Úgy értem, örökre. Mit gondolsz erről?

– Az a lényeg, Olaf, hogy te mit gondolsz erről.

– Részünkről nincs akadálya a dolognak. Nagyon kedves, vidám gyerek. Remekül kijön mindenkivel. Nagyon boldogok lennénk, és ne felejtsd el, hogy a venezuelai útlevele szerint már amúgy is a lányom.

– Áldásom rá! Mondd meg neki, Olaf, hogy amint új elnököt választ az ország, és elnyugszanak a dolgok, meglátogatlak benneteket.

– Ha jó leszek, kapok én is egy ilyet?

A kérdés Leontól jött, és Sinclair rezidenciájára vonatkozott, hatalmas kiterjedésű, dimbes-dombos pázsitjával és közvetlen folyópartjával. A tulajdonképpeni kampány már két hete zajlott, és Adamnek megengedték, hogy filmezzen és interjúkat készítsen az „idegközpontban”, a Világkereskedelmi Központ századik emeletén. Adam megpróbált diszkréten kutatni valami olyasmi után, ami segíthetne a rejtélyes Kolumbia-projekt jelszavának megfejtésében, de eleddig teljesen eredménytelenül. Sinclair és munkatársai nyugodtan, sőt készségesen fogadták a filmezést. A stábnak megengedték, hogy szabadon mászkáljon le-föl a sok iroda között, jóllehet, Adamet mindenhová elkísérte Sinclair személyi titkára, Clare. Amúgy sem volt sok esélye, hogy megtalálják az információt, amire Oscarnak oly nagy szüksége lett volna. Az öreg hamburginak tovább kell próbálkoznia.

Sinclairen fojtott izgatottság volt érezhető, ahogy a hajóval közeledtek otthona felé. Adam úgy látta, hogy ha valahol, hát itt van Sinclair érzelmi védőbástyájának legsebezhetőbb pontja.

Adam kiszállt, majd szétnézett a kis kikötőben, ahonnan rálátás nyílt a kifogástalanul gondozott kertre. Már épp tetszésnyilvánítását akarta volna kifejezni, de ekkor előbukkant Sinclair két gyereke, akik visítva rohantak apjuk és a filmesek felé. Bemutatkoztak, majd elárasztották a stábot kérdésekkel, Kathy türelmetlenül, Peter félénken.

– Csodálatos gyerekek, Andrew! – mondta Adam.

Házigazdája arca egy pillanatra felragyogott, de aztán gyorsan visszatért hideg önuralma.

– Bárhol filmezhetsz, ahol csak kedved tartja, Adam. De talán kezdetnek jólesne egy kis ital, nem? Közben nézzetek nyugodtan körül, hogy megtaláljátok a legjobb helyet. És találkozhattok Maryvel is. – Adam észrevette, hogy az utolsó mondat nem hangzott olyan magabiztosan, mint a többi.

Mary Sinclair tökéletes vendéglátó volt. Úgy intézte, hogy az ebédet a pázsiton szolgálják fel. Elbűvölő volt, eszes, és láthatóan egészen izgalomba jött, hogy egy filmes stáb jött hozzájuk, akik most színt hoznak otthoni életébe. Egyetlen probléma volt csupán vele. Amikor visszatértek a pázsitra, miután Mary körbevezette őket a házon, Leon odasúgta Adamnek:

– Azt hiszem, teljesen odáig van érted!

– Ugyan már! Csak nagyon közvetlen.

– Meghiszem azt! Ezért is nem veszi le rólad a szemét.

– Talán valami nem stimmel a kontaktlencséjével.

– Ja persze, én meg a római pápa vagyok...

Mary Sinclair a füvön át feléjük igyekezett. – Eldöntötte már, hol szeretné csinálni, Adam?

Leon a Hudson folyó felé fordulva próbálta legyűrni ellenállhatatlanul feltörő nevetését.

– Mit szólna a könyvtárhoz?

Leonnak igaza volt. A nő ugyan nem akarta, hogy ennyire nyilvánvaló legyen, de abban a pillanatban megkívánta Adamet, ahogy meglátta.

Nem sajnálta, hogy Andrewhoz ment hozzá, végső soron ő maga intézte így a dolgokat. De azt azért nem hitte volna, hogy ennyire kevés energiát és szenvedélyt fog rááldozni a férje. Máshol kereste hát a szenvedélyt, de ahhoz soha nem talált eleget, hogy érdemes lett volna otthagyni érte Sinclairt a házával és a pénzével. Néha eltűnődött, férjének vajon feltűnik-e egyáltalán, hogy különféle magánóráin az összes tanár fiatal férfi. Valószínűleg nem. Talán még örül is, hogy nem zaklatja olyan gyakran, mint házasságuk kezdeti időszakában.

Adam azonban teljességgel más lehetőséget kínált. Veszélyes életet kompromisszumok és előzetes tervek nélkül. Elmosolyodott, ahogy Susannát nézte, aki mindent előkészített a forgatásra a könyvtárban. Talán partnert kéne cserélnünk, gondolta. Andrew olyan szép pár lenne ezzel a kis Miss Tökéletessel, Adam pedig végre nőt kapna egy gyerek helyett...

– Vigyünk arrébb valamit? – kérdezte a férfitől egészen az arcához hajolva, de mielőtt Adam válaszolhatott volna, Andrew Sinclair lépett be.

– Ez a szék jó lesz? – Sinclair, Susanna mozdulatát követve, leült. Adam a szemben lévő széken helyezkedett el, és nekilátott az interjúnak.

– Andrew, a legtöbb elnökjelölt egyetlen sablonbeszédet ismétel mindenhol. Ezt a kampányt az első naptól fogva nyomon követem, és eddig még nem hallottam a jelöltedtől ugyanazt a beszédet kétszer. Mindez üdítő újítás, vagy csupán valami összehangolatlanság eredménye?

Sinclair testbeszéde kifogástalan volt. Apró biccentés, széles mosoly, vállával finoman előredől az interjúkészítő felé. Válaszában nyoma sincs semmiféle rejtett indulatnak. Az egyetértés légköre uralkodik.

– Azt hiszem, ez csupán azt mutatja, milyen páratlan is ez a mi jelöltünk a maga nemében. Veszélyesen leegyszerűsített elképzelés, ha azt gondoljuk, hogy egy politikus, bármely politikus, képes lehet hazánk minden jelentős problémáját egyetlen beszédében felvázolni.

– Mégis, annak ellenére, hogy a szóhasználat és a megfogalmazás mindig más, vannak bizonyos témák, amelyek gyakrabban kerülnek terítékre. Ilyen a bűnözés, a kábítószerek és Amerika védelme. Ezek a figyelmeztetések, például a belső ellenségre vonatkozóak. Egyetértesz vele? Vegyük példának okáért a tegnap esti nyílt napot Orange megyében. Collins tisztelendő igen komor jövőt festett. Az Egyesült Államokat a volt Jugoszláviához hasonlítani, és annak veszélyéről beszélni, hogy Amerika visszaeshet a polgárháború előtti időkbe... Mindezt olvashatnánk akár a Jelenések könyvében is. Terroristák, akik háborúban állnak az állammal. Katonai különítmények, amelyek paranoiájukat a városi erőszakban élik ki. Öt hónap telt el a pénteki robbantók utolsó akciója óta...

Sinclair íróasztalán megszólalt a telefon, meghökkentve ezzel minden jelenlévőt. Sinclair elnézést kért. – Azt hittem, mind ki van húzva. Bocsáss meg egy percre. Halló? Igen, én vagyok az. – Egy darabig hallgatott. – Köszönöm. Az asztal túloldalán ülő Adamre nézett. – Úgy tűnik, valaki más már reagált is a kérdésre helyettem. Röviddel ezelőtt bomba robbant Miamiban.

Adam döbbenten meredt Sinclairre. Mary, aki eddig csendesen üldögélt a szoba túlsó végében, erre felsikoltott. A televízió hamarosan megerősítette, hogy a hír igaz. Miami egyik nemrég felújított negyedének szívében robbant a bomba. A tévéhíradó képei túlságosan is jól visszaadták a sokkot, a traumát, az érzelmi felfordulást.

Leon a szoba túlsó végéből Adamre nézett, aki szinte észrevétlenül bólintott. Leon a szemével azt kérdezte: „Folytassam a filmezést?”. Adam dokumentumfilmeshez illően válaszolt. A könnyekre később is lesz idő.

Sinclair lemaradt erről a néma szóváltásról. Adamre nézett. – Fel kell hívnom Patet. Értesítenem kell erről a szörnyűségről.

A telefon után nyúlt, és beütött egy számot. Adam a tévé képernyőjére mutatott. Collins volt látható, tetőtől talpig véres ruhában. – Otthon voltam Collinsville-ben, amikor meghallottam a hírt – mondta a riporternek. – Gyorsan iderepültem, hogy lássam, miként segíthetnék.

– Egyes jelentések szerint egy nem hivatásos katonai csoport a felelős a merényletért. Szükség van ön szerint megtorló akciókra?

– Nem szabad elhamarkodottan dönteni. Először lássuk el a sebesülteket, adjunk vigaszt a túlélőknek, és temessük el a halottakat.

– Tegnap este, Mr. Collins, ön az ehhez hasonló támadások gyakoribbá válását jósolta. Gondolja, hogy ezt a mostanit újabb merényletek követik majd?

– Nézze, hölgyem, sem az idő, sem a hely nem alkalmas az effajta spekulációkra. A gyászoló rokonokat próbálom vigasztalni. Ha már nem segít, legalább ne legyen útban.

A tévések egy nagyrészt megsemmisült épületre irányították a kamerájukat, miközben Collins a tűzoltók, rendőrök és mentők között visszamászott a romok közé.

Egyre nőtt a halálos áldozatok száma, s a kép, ahogy a vértől csöpögő Collins dühösen elpaterol egy újságírót, tökéletesen illett Amerika hangulatához. Újabb meghatározó pillanat volt ez. Collins képe, melyet ma Miamiból közvetítettek, és szavai, melyek előző este Orange megyében hangzottak el, most egybeforrtak Amerika lakosságának hangulatával.

Az Orange megyei tudósítást teljes terjedelmében közölte a rádió és a tévé. A New York Timesban volt egy szerkesztői cikk „Próféta a saját hazájában!” címmel:

„Patrick Collins figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk a belső ellenséggel. Beszélt azokról a rosszakaratú erőkről, amelyek hazánk egyes részein gyülekeznek. Míg mások biztosították a lakosságot, hogy a pénteki robbantók nem követnek el több embertelen merényletet, Collins a nemzetet a küszöbön álló veszélyekre figyelmeztette. Alig huszonnégy órával azután, hogy oly fennkölten beszélt a hazánkban tapasztalható elidegenedésről, aljasságról és istentelenségről, újabb tizennyolc ember halt meg, köztük sok gyermek, és hetvenhárman szenvedtek maradandó sérüléseket abban a szörnyű támadásban, mely egyik nagyvárosunkat érte.

Az, hogy Mr. Collins ilyen gyorsan és ekkora együttérzéssel reagált, sokat elmond arról az emberről, aki talán a következő elnökünk lesz.”

Azt, hogy a többi jelölt közül egyik sem vette a fáradságot, hogy Miamiba repüljön, és hogy maga az elnök is csak egy televíziós közleményben reagált kaliforniai otthonából, nem kommentálta a New York Times. Más újságok nem voltak ennyire visszafogottak. Amikor kiderült, hogy ismét egy házilag gyártott csőbomba volt felelős a vérontásért, és hogy ez közvetlenül valamelyik, magát a szabadok védelmezőjeként feltüntető, paranoiás magánhadsereg tettére utal, egyre nőtt azoknak a száma, akik Collinsszal akartak riportot készíteni.

Amikor Sinclair négyszemközt beszámolt ezekről az eseményekről Victor Rodrigueznek, tömör és velős választ kapott. – kielégítő. De miért lett Miami a célpont Disneyland helyett?

– A Disneyland elleni támadás felzaklatta volna a gyermekeimet.

Október elejére az elnökválasztással kapcsolatos kérdések már gyakorlatilag kivétel nélkül hazai ügyeket érintettek. Irán, Líbia, sőt még Kína is a háttérbe szorult. A szavazók csak a belső ellenségről akartak hallani.

– Nézze, ha interjút akar készíteni Mr. Collinsszal, Mr. Fraser pedig szeretné felvenni az interjút, akkor ez a megállapodás.

Sam Barnes egy olyan sajtóreferens magabiztosságával beszélt, akinek jelöltje a legutóbbi Gallup-felmérés szerint már 52 százalékon állt.

– Köszönöm, Sam.

Adam a kampány sajtóirodájában várta az aznapi programot.

– Természetesen beleegyeztek. Jó szórakozás lesz ezt felvenni. A BBC-nek készül.

– Sam, jó pár órára lefoglalják majd Patet, és a végén csupán néhány percet használnak fel.

– Én is tudom, Adam. De szeretnénk megcélozni a tengerentúli szavazatokat is. Egész Európában leadják majd az interjút.

– Már csak három hét van hátra a választás napjáig. Muszáj egy négyszemközti interjút készítenem Collinsszal. Izgat ez a fordulat a kampányban. Hogy az ország újabban szinte kizárólag belső ügyekkel foglalkozik. Szeretnék kicsit belemenni ebbe. Szeretném feltenni az én saját kérdéseimet. A frászt kapom, amikor olyan kérdésekkel ostromolják, amelyekre már százszor válaszolt. Szeretnék körülnézni kicsit Amerikában, és Pat Collins lenne az idegenvezetőm.

Barnes belenézett a programtervbe, és megvakarta az állát. – Ha lehet, ne legyen ez a kirándulás túl hosszú. Mit szólnál, mondjuk, egy órához?

– Jól van...

– Csütörtökön, október 19-én Pat és John stratégiai megbeszélésen vesz részt Andrew Sinclair otthonában. Ha Mary Sinclairnek sincs kifogása, a találkozó végeztével, kora délután kaphatsz egy órát Pattel. Feltéve, ha nem ütközik akadályokba, összehozom neked.

Szerintem először azoknak a líbiai szarháziaknak kéne odapörkölnünk, aztán jöhetne a Teheránban tanyázó férgek és csúszómászók lebombázása. Csináljuk texasi módra: egy jó kis akasztás, aztán jöhet a tárgyalás!

Susanna benyomott egy másik gombot az autórádióján.

– ...igen, tudom, fordítsd oda a másik arcod. De ismerem a szemet szemért, fogat fogért elvet is. Fanatikusokkal van dolgunk. Miért az iszlám monopóliuma a fanatizmus? Ha elkapják a mocskokat, akik Miamiban robbantottak, ne legyen próbaidőre való felfüggesztés, ne legyen börtönbüntetés. Egyszerűen nyiffantsuk ki őket. Ha ön...

Adam Susanna karjára tette a kezét. – Su, úgysem találsz olyan adót, ahol nem erről beszélnek. Képzeld csak el: szerte az országban több mint ezer rádióműsorban mindenhol ez a téma, tiszta hecckampány...

Éppen a Negyvenharmadik utcai vágóterembe tartottak. Most, hogy elérkezett az elnökválasztás hajrája, Adam úgy döntött, a film nyersvágásával kapcsolatos munkálatokat inkább New Yorkban végzi, ahol jobb a felszerelés.

Susanna, aki szerette volna kicsit oldani a hangulatot, bekapcsolta a rádiót, hogy zenét keressen rajta, de Patrick Collins hangja töltötte be a levegőt.

– Teljességgel elutasítom azt a feltételezést, hogy ezeknek az atrocitásoknak bármi köze lenne valami nagy nemzetközi összeesküvéshez. A válasz az országon belül és magunkban keresendő.

– Collins tisztelendő úr, elképzelhetőnek tartja, hogy a végítélet napjait éljük?

– Erre a kérdésre csak Isten felelhet. Senki nem tudja, mennyi időnk van hátra. Addig is el kell azonban kezdenünk foglalkozni mindazokkal a problémákkal, amelyek országunkat sújtják. Újra fel kellene fedeznünk a hitet önmagunkban, és a gyűlöletet szeretetre kellene cserélnünk. Nietzsche tévedett. Isten nem halt meg. Nietzsche meghalt, de Isten nagyon is él. Engedjük őt magunkhoz. Hosszú távú üdvözülésről beszélek.

– Értem. És mi a helyzet rövid távon?

– Háborúban állunk. Ezt ne tévesszük szem elől. De ez most nem holmi távoli ellenség, aki messzi földről jött, olyan helyről, amiről keveset tudunk. Értelmetlen dolog idegen bűnbakokat keresni. Ezúttal a barbárok nem a kapuknál vannak. Nem, hanem már a falakon belül! És ezek a barbárok amerikai akcentussal beszélnek. A függetlenségi nyilatkozat óta most először ellenséges hadsereg portyázik gonosz szándékkal a földjeinken, falvainkban, városainkban. Úgy kell viselkednünk, mint ahogy egy megszállt város lakói mindig is viselkedtek. Elővigyázatosan. A terrorista az ellenség legrosszabb fajtája. Nincsenek erkölcsei. Nincs etikája. Nincs bátorsága. A természet gyáva férge, a természet nagy tévedése, a teremtés zsákutcája.

Susanna összerezzenve vette észre, hogy már meg is érkeztek, és Adam rá vár. Kikapcsolta a motort. A férfira nézett. – Megnyeri a választást, igaz?

Adam vállat vont. – Sok minden történhet három hét alatt.

A mellékesen odavetett megjegyzés még a nap vége előtt visszatért kísérteni. Mark, a vágó, akivel mindig munkatársak voltak, iderepült hozzájuk Londonból, ahol a nyersvágáson dolgozott. Most ő, Adam és Susanna szüntelen kemény munkával töltötték a napot. Végül fáradtan, de elégedetten, hogy előrehaladtak valamelyest a végső változat elkészítésében, bezárták az alagsori szobát, és felbukkantak a sötét New York-i utcán.

– Egy kicsit olyan, mintha egy kis vágószobából egy nagyobba mennénk – mondta Adam. – Gyerünk, meghívlak titeket vacsorázni!

Jókedvűen átszaladtak az utca túloldalára, és nekiláttak éttermet keresni. A kora esti New Yorkban megszokott volt a hangzavar, de újabban a zajszennyezés – a szirénák, dudák, riasztók és ezernyi más zajforrás – még a város mércéi szerint is elviselhetetlenné vált. Elmentek egy középkorú, síró nő mellett. Talán egyike volt annak a több száz őrültnek, akik naphosszat az utcákon bolyongtak. Mark, aki elég járatlan volt New Yorkban, odament hozzá. – Mi a baj? Jól van? Segíthetünk?

A nő megfordult, és ködös tekintettel meredt rá. – Hát nem tudja? Felrobbantották a Grand Central pályaudvart.

Ez alkalommal negyvenhét halott és több mint kétszáz sebesült volt. Ugyanazt a módszert alkalmazták. Csőbomba egy szemetesben. Ezúttal sem volt figyelmeztetés, és senki nem vállalta magára a felelősséget. Követelésekkel sem állt elő senki.

Két nappal a New York-i csúcsforgalomban rendezett vérfürdő után, Collins az észak-karolinai Greensboro városában tartott nyílt napot. Patrick Collins ünnepélyes komolysággal beszélt, egyenesen a kamerába.

– Mielőtt az ellenség támadást intézett volna a Grand Central pályaudvar ellen, ma itt az unió gazdasági helyzetéről akartam beszélni. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a témának várnia kell. A mostani állapot túl akut, túl veszélyes ahhoz, hogy megvitatását akár holnapig is elhalasszuk.

A szokásos fél óra helyett a program most egy egész órán át tartott.

– Ez a mi Amerikánk, barátaim! Amerika, az erődítmény. Minden város erődítmény, minden otthon erődítmény, de minden erődítmény belsejében ott a bűn és mocsok ötödik hadoszlopa...

Collins a láthatatlan és a látható ellenségről beszélt, a titkos hadseregekről, az ismeretlenségben megbúvó tábornokokról, a környezetszennyezésről, a pornográfiáról, a társadalom megmérgezéséről...

Adam elgondolkodva lépett oda stábja tagjaihoz, akik a kocsija mellett álltak. – Az interjút ma délutánra szervezték meg. Szép kényelmesen felautózunk Hamiltonba, megebédelünk, aztán meginterjúvoljuk Collinst Sinclair rezidenciáján. Leon, ne aggódj, ha esetleg különválnánk, csak maradj a Broadwayn.

– Hogyhogy, egész végig?

– Igen. Az vezet ki a kilences autópályára. Hamiltonhoz közel van egy halvendéglő. El se lehet téveszteni.

Barry felkapott egy jókora magnetofont. – Na, majd csak figyeld! Leon, ha elérjük Kanadát, tudni fogod, hogy túlmentünk.

Civakodva összeszedték a felszerelést, és hátramentek a saját autójukhoz. Susanna már épp csatlakozott volna hozzájuk, amikor Adam visszahúzta.

– Nem akarsz velem jönni?

– Dehogynem.

Adam szórakozottan kinyitotta neki az ajtót. Ahogy beszállt, Susanna látta, hogy a férfi mereven a Park Avenue és a Grand Central pályaudvar irányába bámul. Hirtelen észrevette, hogy a nő figyeli. – Olyan közel voltunk ahhoz a bombához. Sokan meghaltak, mások elvesztették a karjukat, lábukat, szemüket. Hétköznapi emberek, akik csupán el akarták érni a vonatot, mi meg csak dolgoztunk tovább...

A nő odahajolt hozzá, és megszorította a karját. – Adam, kedvesem, hiszen nem is hallottunk semmit. Persze, hogy dolgoztunk, mi mást csináltunk volna.

– Su, amikor ilyesmi történik, az minden mást olyan értelmetlenné tesz. Értéktelenné, semmivé. A mi munkánkat is. Amikor felrobbant az a bomba, én biztos épp azon tököltem, vajon hány kockával előbb vágjak bele Collins nagygyűlésébe. Hogy több szöveget rakjak-e be a bostoni egyetemen tartott rész alá. Valami ilyesmin. És a nap végére, a hír hallatán az egész értelmét veszti...

Susanna felelni akart, de Adam folytatta. – Nem, Su. Én nem igazolást keresek a dolgok rendszerén belül a saját helyzetemre. Az egészet a folyóba hajítanám, ha tudnám, hogy azzal véget vethetnék a robbantásoknak.

Szótlanul hajtottak ki a városból. Már Yonkersben jártak, mikor a nő meg mert szólalni.

– Elég fura ez. Az egyik pillanatban még a felső tízezer negyedében járunk, aztán gyakorlatilag egy gettóba jutunk, aztán újra jönnek a jómódú házak.

Adam kibámult az ablakon. – Igen. És egyre inkább. Minél északabbra megyünk, annál több amerikai erődítményt láthatsz. Olyanokat, amelyekről Collins beszél állandóan.

A nő kinyújtotta a kezét, és játékosan megérintette Adam karját. – Nem állunk meg valahol?

Hastings-on-Hudsonnál leparkoltak a falu mellett, közel a folyóhoz. – Na, akkor gyere – hívta Adam. – Keressünk egy kávézót.

Susanna felemelt egy hamburgeres zacskót. – Indulás előtt vettem. Még meleg. Értenek ezek az amerikaiak mindenhez, a csomagoláshoz is. Hungarocellbe pakolják a kaját.

Kicsivel később már a vízparton falatoztak és itták a kávéjukat.

– Nincs igazad a munkáddal kapcsolatban, Adam. Igenis, hogy számít. Igenis, hogy fontos. Azért, mert felrobbantanak egy pályaudvart, még nem válik értelmetlenné az életed, a munkád. Ha így lenne, akkor a robbantók nyernének.

A férfi Susanna arcát fürkészte. – Az a kis tejszínhab az orrod hegyén igazán jól áll!

– Végre. Azt hittem, már soha nem veszed észre – mondta, és letörölte.

Adam a földre tette a poharát, majd Susanna felé fordult. Egymáshoz közel ültek. – Su, úgy gondolom, jobb lenne, ha Markkal ketten fejeznénk be a film vágását.

– Te aztán nagyon tudod, hogy lehet feldobni egy lányt piknikezés alatt...

– Nem akarlak több veszélynek kitenni. Vannak bizonyos dolgok, amiket még szeretnék hozzátenni a filmhez a végső vágáskor. Extraanyagok.

– És?

– Olyasmit, ami nagy port verhet majd fel a bemutatáskor. Úgy értem, erőszakot szülhet. Ha akkor még mindig New Yorkban lennél, veszélynek teheted ki magad.

– És mi van Markkal meg a többiekkel?

– Mindannyian biztonságban visszatérnek Londonba, mielőtt még műsorra kerül á film.

– Jól van. Majd akkor én is visszarepülök velük.

– De hát...

– Adam, én maradok! Tartogasd az energiáidat a filmre. Most pedig együnk még egy szendvicset.

Amikor a stáb megérkezett Sinclairék otthonába, furcsa, fojtott izgalom vibrált a levegőben. Adam úgy érezte, a légkör valahogy különösen nincs összhangban azzal, ami a külvilágban történt. A Grand Central pályaudvar elleni robbantásos merénylet sok halottja még ott hevert valahol temetetlenül. A furcsa hangulat forrása a kampánycsapat volt. Miközben a stáb nekikészült a Collins-interjúnak, Sam Barnes odament Adamhez. – Lenne két információm a számodra, amit esetleg felhasználhatnál a Pattel készítendő interjúban. Három felmérés eredményét közlik holnap hivatalosan, de nekünk már megsúgták őket. A Harris, a Gallup és a Time egyaránt 63 százalékot mutat. A demokraták és republikánusok megadták magukat. Beleegyeztek három tévévitába. Egy a leendő alelnököknek, kettő az elnökjelölteknek.

Sam megveregette Adam vállát, majd visszament a többiekhez a kertbe. Adam egy percig mélyen a gondolataiba merülve állt.

– Adam, úgy áll ott, mint egy sóbálvány! Nincs szüksége valamire?

– Átöltözhetnék valahol, Mary? Szeretnék tiszta inget venni az interjúhoz.

– Hogyne, jöjjön, odavezetem.

A házon át a lépcsőhöz mentek.

– Min gondolkozott az imént? Úgy tűnt, mintha teljesen elkalandozott volna.

– A New York-i és a miami robbantások jártak a fejemben. Elmegyek holnap a St. Patrick templomba a gyászmisére.

– Tényleg? Lefilmezi?

– Nem azért. Együttérzésből.

– Persze, persze. Szörnyű, ami történt. Egészen döbbenetes. Jed, a kertészünk Dobbs Ferryben lakik. Ismerte az egyik áldozatot. Tanácsokat adott neki a sövénnyírással kapcsolatban, két házzal odébb lakott tőle. Rettenetes. Na, helyben is vagyunk. Itt leszek kint a folyosón, ha szüksége lenne valamire.

Adam körbenézett a vendégszobában, majd friss ingét az ágyra tette, és kigombolta azt, amelyik rajta volt. Ledobta a földre, és bement a fürdőszobába. Miközben a csapból folyt a víz, ő a tükörben nézte magát. Elvileg ő érzéketlen, kemény pasas. Legalábbis gyakran mondták ezt neki az emberek a különféle forgatási helyszíneken. Ő az, aki a gyászoló gázai apát, a halálra rémült tel-avivi családot, a rendőr özvegyét, az öngyilkos robbantó anyját interjúvolja, ő az, aki megkéri őket, mondják el még egyszer utoljára, még egy beállítás erejéig. Hogy jól vegyék fel. Hogy tökéletes legyen. Hogy a nézőközönséghez eljusson mindaz a sokkoló hatás, ami után ő felmarkolja a dohányt. Talán most hozzá is eljut. Beszélni kezdett a tükörképéhez. – Hja, Jed szegény szomszédja. Ismertem őt, Horatio-, végtelen jó kedélyű fiú volt, és sziporkázó elme – a sövénye azonban hagyott maga után némi kívánnivalót.

– Elnézést, kihez beszél?

Adam megperdült. Mary Sinclair állt a hálószobában. Két ruhát tartott a kezében, az egyiket maga előtt, a másikat maga mellett.

– ööö... csak úgy magamban... Elnézést, ha zavarba hoztam.

– Adam, önnek fogalma sincs, mennyire zavarba hoz. Nos, melyik legyen az? Ezt vegyem fel? Vagy inkább ezt? – Mary a második ruhát az első elé tartotta.

– Mind a kettő nagyon szép...

– Szép?! Az ember nem szép ruhákért megy Valentinóhoz. No, a sárgát vagy a kéket? – A karját kitárta, hogy mindkét ruhát lehessen látni. Ő maga meztelen volt.

– Mary, odalenn zsúfolásig tele a ház. Bármelyik pillanatban bejöhet valaki.

Mary felkacagott. – Akkor talán valamikor máskor segít megoldani a problémámat, ugye?

– Igen, természetesen.

– Felhív?

– Igen-igen.

– Hamarosan?

– Igen, Mary, hamarosan. Most pedig menjen, kérem, és vegye fel az egyik ruhát.

Megmosakodott, felöltözött, és leült az ágyra. Megvárta, amíg a nő elmegy. Bele se mert gondolni, milyen szívességet kért volna Sinclair Victor Rodrigueztől, ha fel talált volna jönni.

Adam azzal a benyomással távozott legutóbbi Collins-interjújáról, hogy valóban egy leendő elnökkel beszélt. A prédikátorban a bizonytalanságnak vagy kétségnek a legkisebb jelét sem tudta felfedezni. Két héttel a választás előtt Patrick Collins valószerűtlen álma napnál világosabb célkitűzésévé vált.

– Én abban különbözöm a vallásos jobboldaltól, hogy hiszek a választás szabadságában, ám ezt a szabadságot mindig tiszta lelkiismerettel kell gyakorolni. Erről soha nem szabad megfeledkezni.

Ezzel meg is nyerte magának a homoszexuálisokat, az abortuszpártiakat, a radikálisokat és a liberálisokat, gondolta Adam. Nem csoda, hogy hatvanhárom százalékon áll.

– Változott a véleményed a drogokat illetően?

A hipnotizáló erejű zöld szempár Adamre szegeződött. – Igen, Adam. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a véleményem megváltozott.

Adam nem tudta megállni, és közelebb hajolt. Lehet, hogy mindjárt megtérül a kartellek négyéves befektetése?

– A tények, a számadatok, a statisztikák, amelyekhez az elmúlt kilenc hónap során hozzáférhettem, meggyőztek arról, hogy korábban alábecsültem a probléma súlyát.

– Valóban?

– Bizony. Nagyon súlyosan alábecsültem azokat a bajokat, amelyeket a kábítószerek okoznak a mi országunknak. A november harmadikai záró nagygyűlésemen tartok is majd erről egy nagyobb beszédet. Ha megválasztanak elnöknek, a zéró tolerancia elvét fogom alkalmazni azokkal szemben, akik tönkreteszik társadalmunk életképességének alapjait. Pillanatnyilag kifizetődő a bűnözés, de én ennek véget vetek.

– Biztos vagy benne, hogy tiszta a telefon, amiről beszélsz?

– Mondd meg inkább te, Oscar. Szerinted telepített a kartell poloskákat a Lincoln Centerbe? Azt írtad a faxodban, hogy azonnal hívjalak. Ezek után nem lehettem túl válogatós a telefonokat illetően. Igazad volt a Collins Evangélikus Mozgalomnak átutalt adományokkal kapcsolatban. Az első adományok két héttel az ezelőtti elnökválasztás után kezdődtek. Száz-százezer dollár Rodrigueztől, Salazartól, Pastranától. Sajnos, nem jutottam közelebb ahhoz a bizonyos jelszóhoz, ami miatt hívsz.

– Már nem is kell. Rábukkantam valamire. Collins a CIA tagja volt Vietnamban. Egy speciális hadműveleti egységnél szolgált, amely a közönséges tengerészgyalogság fedezékében működött.

Adam dermedten hallgatta, amint Oscar elmondta, hogyan szedte újra ízekre azt az egy közös nevezőt, amely láthatóan Patrick Collinshoz kötötte: a vietnami szolgálatot.

– Van valami egészen különös ezzel az utolsó epizóddal kapcsolatban, amely azzal végződött, hogy Collins és Reilly megsebesült, a többiek pedig mind meghaltak. Az őrjárat létszáma a furcsa. Háromszor akkora volt, mint a szokásos. Az egyetlen hivatalos jelentést a két túlélő adta. Független forrásoktól származó bizonyíték nincs, és az is különös, hogy ajánlották: bátorságukért kapják meg a legmagasabb kitüntetést, amelyet nem más, mint Johnson elnök ad át.

– Mi ebben a furcsa? Johnson nagyon sok katonát kitüntetett.

– Az ajánlás nem a parancsnokuktól, és nem is Westmorlandtől jött. William Colby nagykövet ajánlotta őket, aki, mint tudod, nem egyszerűen a legmagasabb rangú amerikai diplomata volt Vietnamban, hanem a CIA vezetője is.

Oscar azt is kiderítette az aktákból, hogy valaki már kutatott bennük őelőtte.

– Minden egyes aktán átmentek. Akkor jöttem rá, amikor az amerikai leveleimet gyűjtöttem be. Köztük volt a cég fizetési csekkje is. Nos, az egyetlen olyan szerv, amivel senki nem szórakozik, az az államkincstár. Diszkréten átkutattam Langley könyvelési osztályán keresztül. És telitalálat!

– Mi volt a feladata?

– Ugyan már, Adam! Itt most a könyvelési osztályról beszélünk. 1967 szeptemberében helyezték rendelkezési állományba, és 1968. március 21-én már ki is került onnan. Közvetlenül ez után a hírszerző őrjárat után.

– Lenyűgöző, Oscar! De mennyivel visz ez bennünket közelebb? Hol a sötét titok?

– Nézd, barátom, a CIA nem pecázni ment Vietnamba.

Adam fejében egy gondolat körvonalazódott. – Oscar, már csak két hét van hátra a választásig. Nem lehetek egyszerre két helyen. De Hanoiban nagyon sok kapcsolatom van. Jó esély van rá, hogy a vietkongnak vannak hírszerzési jelentései arról az őrjáratról, de valakinek oda kell mennie, és meg kell kérdeznie a megfelelő embereket. És ha ennek a valakinek szerencséje van, talán filmen is tud valamit rögzíteni. Mondd csak, Oscar, volt már a kezedben valaha Hi8-as kamera?

Amikor a tévében a potenciális alelnökjelöltek vitatkoztak egymással, a legnyugodtabb ember – valószínűleg nemcsak a stúdióban, hanem az egész országban – John Reilly volt. Szándékosan szerepelt keveset a kampány hónapjai alatt, de most már ő sem kerülhette el a reflektorfényt. Újra és újra bebizonyította, hogy érdemben hozzá tud szólni azokhoz a kérdésekhez, amelyek körül a másik kettő csak ködösített. Végül, ráunva a republikánus és a demokrata jelölt nyilvánvaló mellébeszélésére, Reilly szájából elhangzottak azok a szavak, amelyeket azután az év során a leggyakrabban idéztek:

– Pat abból a két székből is több konstruktivitást tudott kicsalni, mint én önökből.

Egy fal megépítéséről van szó, amely kétezer mérföld hosszan futna, és elvágná az országot Mexikótól. Emlékszem, Buchanan beszélt erről egyszer. Ez ismét csak félmegoldás. Először is, tíz évre be kell tiltani minden bevándorlást. Ez alatt az idő alatt kicsit fellélegezhetünk. Aztán a következő teendő az anyaországba való hazatelepítés, amit, ha szükséges, készpénzzel is ösztönözni kell. Hosszú távon mindenképpen megéri. Délen a falat feltétlenül meg kell építeni, bár a figyelmeztetés nélkül lövő határőrség jóval olcsóbb lenne. Tekintsük csak Floridát! Nem jobb, mint egy harmadik világbeli ország. Kubától Castro söpredékét kaptuk, Venezuelától és Kolumbiától sikkasztókat és drogbárókat.

Collins felállt és kinyújtózkodott. A jegyzeteit nézegette a közelgő elnöki vitára készülődve, amikor Teresa az illegális bevándorlás problémáját kezdte feszegetni. A férjére mosolygott. – És ha az első vita közben merül fel a kérdés?

Collins viszonozta felesége mosolyát. – A jelenlegi kormányt fogom kritizálni, amiért nem oldotta meg a problémát. Megígérem, hogy nagyobb pénzeket teszek elérhetővé a megfelelő kormányszervek részére, megszigorítom a törvényhozást, teljesen felülvizsgálom az eddigi irányelveket és így tovább.

Amikor az elnöki tévéviták megkezdődtek, mindenki Collinst tartotta nyertesnek, hiszen a három jelölt közül egyedül ő tudott udvarias, higgadt és konzekvens maradni. Az is segített, hogy harmadik jelöltként bármikor fölébe tudott kerekedni a másik kettő civakodásának, mintha valamiképpen fölöttük állna. November 3-a reggelén, Collins utolsó nagygyűlésének napján a prédikátor a felmérések szerint 65 százalékkal vezetett, miközben riválisai a második helyért küzdöttek.

Ugyanaznap reggel Fernando Salazar befejezte Winston Thomas alapos tesztelését. Véleménye szerint Victor Rodriguez remekül választott. Véglegesítették a helyszíni tudnivalókat. Thomas megkapta a Madison Square Garden részletes alaprajzát, egy New York-i titkos szállás adatait, továbbá az akció végrehajtására vonatkozó összes instrukciót. A miami repülőtéren váltak el. Thomas egy New York-i gépre szállt, Salazarnak pedig még órákat várnia kellett a Caliba tartó járatra.

Olaf, Isabella és Carla felnézett az indulásokat mutató nagy információs táblára.

– Aha, ott van! Három órával későbbre tették! Na, kár volt annyira sietnünk. Most aztán mit kezdünk ezzel a rengeteg idővel? Mindig így van ez...

Hirtelen ötlettől vezérelve történt. Mióta Olaf elmondta neki anyja halálhírét, Carla visszahúzódó lett. Megbeszélte a problémát egy gyerekpszichológussal, aki egy órányi üres szócséplés után előállt egyetlen használható javaslatával: vigyék a gyereket nyaralni.

– Van egy rajzfilmmozi a második emeleten. Fölmehetek?

Olaf elhúzta a száját. – Én inkább ennék valamit.

– Jól van. Ti elmentek enni Isabellával, én pedig beülök a moziba. Legalább gyakorolom az angolt.

Isabella felnevetett az ötlet hallatán, hogy Tom és Jerryt valaki angoltudása fejlesztésére akarja használni. – Jól van, de előbb veszek neked valami rágcsálnivalót. Isabella nézte, ahogy Carla kis kézitáskáját és hatalmas pattogatott kukoricás dobozát markolva bemegy a moziba. Aztán visszament a várakozó Olafhoz. – Jól meglesz. Kétórás a vetítés. Megbeszéltem vele, hogy kint találkozunk. Na, hol együnk?

Hanem Valaki más is végignézte, ahogy Carla eltűnik a rajzfilmeket vetítő mozi belsejében. Most felállt, és lassan elindult a jegypénztár félé.

A sötétben Carla letelepedett a székébe. A szemét egy pillanatra sem vette volna le a vetítővászonról, miközben a pattogatott kukoricás doboz fedelével bajlódott.

– Helló, Carla! Milyen jó újra látni téged!

A kislány megdermedt. A félelemtől moccanni sem tudott. Nem volt szükség rá, hogy hátraforduljon – így is nagyon jól tudta, ki szólította meg. Gondolatban mindig a halálos ágyán hallotta ezt a hangot.

– Helló, Fernando bácsi!

Salazar elvigyorodott, miközben előrehajolt a Carla mögötti sorból, és a kislányra nézett.

Jól van, most nézzük azt a részt, amelyik Stratfordról és a karibi térségben folyó pénzmosásról szól, az új alámondással.

Még csak reggel hét óra volt, de a vágási munkálatok már jó egy órája folytak. A filmes stáb már kivonult a Madison Square Gardenbe, Collins utolsó nagygyűlésének helyszínére. Adam előtt még nyolc-kilencórányi vágás állt, amit majd délután négykor Collins nagygyűlése követ, mely a tervek szerint este tíz előtt aligha fejeződik be. Utána azt tervezte, hogy még két órára visszatér a vágáshoz, és aztán másnap reggel hatkor újra kezdi. Munkatársainak időbeosztása ugyanez volt.

– Indít!

– Ahogy az a folyamatábrákból is kiderül, a Cybersafe-be fektetett pénz nagy része a kolumbiai drogkartellektől folyt be. A pénz Venezuelából a belize-i National Trust Bankba vándorolt, amelynek többségi részvénytulajdonosa Edgar Lee Stratford. Onnan a drogból származó milliók Stratford Union Bankjába kerültek, San Franciscóba, ahol a Cybersafe részvényárfolyamát verték fel vele még magasabbra. A Cybersafe egyik főrészvényese, akinek kétszáztizenhét millió dollár ütötte a markát, Patrick Collins volt. Teljes mértékben ebből a pénzből finanszírozta elnöki kampányát.

– Jól van. Jelöld meg, és merevítsd ki azt a kockát, ahol Collins a templomában prédikál. Két másodpercig. Adjunk időt a nézőknek arra, hogy lássák, hol van Collins. Most tekerj vissza arra a hálaadásnapi vacsorára, és lássuk a hozzáadott részt.

Susanna felnézett az íróasztaláról, ahol a filmrészletek hosszúságának kimérésén dolgozott. – Miféle hozzáadott részről beszélsz, Adam?

– Az, amelyik akkor jön, miután Salazart és Pastranát a kartell tagjaiként azonosítjuk.

– Nem hinném, hogy a Network ügyvédei ezt tétlenül nézik majd. A „meg nem nevezett forrás” nem fogja meggyőzni őket.

– Igazad van, Su. Na, de vajon ez meggyőzi-e majd őket? Indítsd csak el, Mark!

– A szökőkút mellett ültem Cali főterén. Nyáron történt. Vasárnap volt...

– Várjunk csak egy kicsit, Adam! Állítsd meg! – Susanna felemelte a kezét. Mark még azelőtt lenyomta a stopgombot, mielőtt a lány megszólalt volna.

– Ki az ördög ez? Ezt az interjút nem mi vettük fel!

– Nem hát. Én magam csináltam. A Holloway börtön beszélőjén készült.

Susanna dermedten nézte a gyönyörű kolumbiai lány kimerevített képét.

– Ez Monica?

– Igen, ő.

– De hiszen meghalt! Még mielőtt lefilmezhetted volna!

– Nem, Su. Amikor Londonba repültem, hogy másodszor is beszéljek vele, bevittem a börtönbe egy Hi8-ast. Elrejtettem a kabátom alatt. Rávettem, hogy mondja el nekem elölről az egész történetet, mielőtt megígértem volna, hogy megpróbálom kihozni Carlát Caliból. Óvintézkedésnek szántam arra az esetre, ha visszakozna, miután a lánya kikerül Kolumbiából. Az emberek sokszor visszakoznak, úgyhogy ne nézz így rám!

– De hát akkor végig nálad volt ez az interjú, és nem szóltál róla nekem!

– Az isten szerelmére! Senkinek nem szóltam róla. Ezek az emberek, akiket itt megpróbálunk leleplezni, olyan vékonyra szeletelnének téged, hogy átlátszó lennél. – A képernyő felé intett. – Megölették Monicát a börtönben. Összesen négy embert öltek meg, nehogy vallomást tegyen ebben a filmben. Nem szeretnék elmenni a temetésedre. Mellesleg jó darabig a sajátoméra sem. Csak ezért akartalak volna felültetni egy gépre, és hazaküldeni Londonba...

Susanna most csendesebb lett. – Sajnálom. Csak szörnyen megdöbbentem, amikor rájöttem, ki is ez...

– Akkor képzeld csak el, milyen hatással lesz Sinclairre és a haverjaira. Folytasd, Mark!

Ahhoz képest, hogy Adam titokban filmezett, a beállítás és a minőség kiváló volt, a tartalom pedig megindító. Adam néhány tapintatos kérdésével vezette Monicát, aki a tudtán kívül saját búcsúbeszédét mondta el. Ebben benne volt az a három rajz is, amelyek Fernando Salazar gyűrűiről készültek, és egy negyedik rajz, amely magát Salazart ábrázolta. Mark újra bevágta ezt az utolsó rajzot, úgyhogy ezzel ért véget az interjú. A záró képsort átúsztatták abba jelenetbe, ahol Salazar Patrick Collins mellett ül.

Ahogy újra lejátszották a vacsorajelenetet, felhangzott a kísérőszöveg.

– Patrick Collinsnak sok kérdésre kell válaszolnia. Például nyilatkoznia kell a vacsoraasztalnál ülő különös társasággal kapcsolatban, és azokra a hatalmas pénzadományokra vonatkozóan is, amelyeket egyháza a kartell tagjaitól kapott. Mindez; ahogy azt a dokumentumfilm is megerősíti, néhány héttel az előző elnökválasztás lezajlása után kezdődött. Aztán ott vannak a Victor Rodriguezzel és a tetőn lévő fotóssal kapcsolatos kérdések...

– Igen, ez így jó lesz, Mark. Menjünk gyorsan végig azon az anyagon, ami ma érkezett a laborból. Szeretném felhasználni a második Sinclair-interjú néhány részét, azt, amelyiket a miami bombázás napján vettünk fel.

Miközben egy másik gép a kívánt képsorokat kereste, Adam Susannára pillantott. – Jól vagy?

– Semmi bajom. Ebből aztán igazi botrány lesz, ha műsorra kerül. És hogy fogod leadatni? A Network egy rakás ügyvédet fog rád küldeni.

– Ezért kell százszázalékosan kósernek lennie. Csak lépésben, Su. Először is befejezzük a dokumentumfilmet. Erre valószínűleg jövő szerdán kerül sor, a kora hajnali órákban. Aznap megmutatom a Networknek, és meggyőzöm őket, hogy még aznap este tűzzék műsorra. Várj csak, Mark! Most indítsd előre normál sebességen. Itt állj meg! A mindenségit!

A képernyőn az a jelenet volt látható, amikor Sinclair dolgozószobájában megcsörrent a telefon, és értesítették, hogy Miamiban robbantottak. Sinclair szobájában ezután minden szem a tévé képernyőjére, a szörnyű jelenetekre és a véres Collinsra szegeződött. Minden szem, kivéve a kamerát, amit Leon nem kapcsolt ki. Amit a kamera felvett, az a mosolygó Andrew Sinclair volt.

Amikor végzett a lánnyal, az eszméletlenségig leitta magát. Carla némán feküdt, amíg meg nem győződött róla, hogy Salazar mélyen alszik. A repülőtéri emlékképek újra s újra felvillantak.

– Most pedig velem jössz, Carla. Ne kiálts, ne sikíts, ne hívd fel ránk a figyelmet! Ha mégis ezt tennéd, itt helyben megöllek. Utána pedig azt a kedves hölgyet és urat is, akik az épület másik végében üldögélnek.

Carla nagyon jól tudta, hogy Salazar a fenyegetéseit minden további nélkül beváltja. Tudta abból, amit még annak idején Caliban mondogatott neki, amikor meglátogatta Floresék házában. Nem kockáztathatta Olaf és Isabella életét. Annyi mindent adtak neki. Salazar erősen megfogta a kezét, és kisietett vele a moziból, aztán ki a reptérről is. Rengeteg ideje volt még a gépe indulásáig.

Carla rettegve várt, miközben Salazar bejelentkezett egy közeli motelban. Miközben többször is megerőszakolta, azzal büszkélkedett neki, hogy most már soha többet nem szökhet meg előle, soha nem kerül ki a látóköréből. Már a lány útlevelét is megtalálta a kis kézitáskában.

– Milyen előrelátó vagy, kicsikém! Ez azt jelenti, hogy visszarepülhetsz velem Caliba. Hazatérhetsz. Persze, nem Floresék házába, mert ők már alulról szagolják az ibolyát. Velem fogsz lakni!

Berakta a kislány útlevelét és szobakulcsát a táskájába. Micsoda pompás ajándék! Visszatért hozzá a kicsi lány. Az ő nagy-nagy örömére... Végül aztán öntudatlan, mély, részeg álomba zuhant. Carla ekkor halkan és óvatosan kiszabadította magát Salazar mellől. Elgondolkodott, vajon ki tudja-e nyitni a táskáját anélkül, hogy a férfit felébresztené. Bármi történjék is, Caliba nem megy vissza. Oda nem. Óvatosan kinyitotta a táskát. Ott volt benne a szoba kulcsa meg az útlevele. Kivette ezeket, és már épp becsukta volna a táskát, amikor rájött, hogy valami hiányzik. A férfi pisztolya. Amivel le akarta lőni őt, Olafot és Isabellát, vagy bárkit, aki megállítaná őket. Gyorsan átkutatta a táskát, fegyvernek azonban nyoma sem volt. Ránézett a meztelen Salazarra. Gyorsan átkutatta az öltönyt, amit a férfi izgalmában a földre dobott, hogy azzal se menjen az idő. Sok pénz volt benne, de pisztoly egy szál sem. Hát persze, hiszen Caliba készül. Nem kockáztatná, hogy a reptéren egy pisztoly miatt lebukjon. Eszébe jutott, min kellett az imént átmennie a férfi fenyegetése miatt, hogy megöli. Eszébe jutott, mi vár rá Caliban. Szeme az ágy melletti asztalkára tévedt. Volt rajta egy Biblia, egy jegyzettömb és két eldobható golyóstoll.

Egyszerre áradt szét benne a düh és a félelem. Felkapta a tollakat, majd villámgyorsan feldugta őket Salazar orrlyukaiba, aztán a Bibliát kalapácsként használva, néhány jókora ütéssel felnyomta a két irónt egyenesen a gazember agyába. Salazar azonnal meghalt, anélkül, hogy egy hangot is hallatott volna.

Carla már épp kinyitotta volna a szoba ajtaját, amikor eszébe jutott egy másik megoldás. Betette a kulcsot Salazar táskájába, majd becsukta. A szoba a földszinten volt. Kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, majd becsukta maga mögött.

Pár perc múlva már újra a miami reptéren volt. Visszament a moziba. Nyugodt volt; elhatározta, hogy ezentúl semmi nem fenyegetheti új életét. Letelepedett egy székbe, és visszatért abba a varázslatos világba, ahol a félelmetes sebek csodálatos módon harminc filmkockával később nyomtalanul begyógyulnak.

Micsoda képtelenség, Victor!

Sinclair sietve érkezett a Világkereskedelmi Központból, hogy találkozzon Rodriguezzel.

Rodriguez a korlátra támaszkodva nézte a Hudsont. – A miami gyilkosságiak meg vannak zavarodva. Elég bizarr dolog így meghalni egy bezárt szobában. Fernandónak persze rengeteg ellensége volt.

Noha egyedül voltak a folyóparti sétányon, Sinclair mégis körülnézett, mielőtt megszólalt. – Annyit vesződtünk Salazarral. Collins mellé ültettük a hálaadásnapi vacsorán. Titokban lefényképeztettük, amint egy tálból cseresznyézik a jövendő elnökkel. Megvédtük a túl korai leleplezéstől azzal, hogy engedélyeztük a gyilkosságokat Caliban és Londonban. Mindezt azért, hogy kompromittálni tudjuk Collinst, erre ez a hülye barom fogja, és elteteti magát láb alól...

– Ne aggódj, Andrew! Így holtan is legalább annyira hasznos a számunkra, mint élve, na és még mindig ott van Pastrana. Meg a bankár. És a többi adat az aktákból... Még mindig nagyon jó aduink vannak, ha szükség lenne rájuk.

– Őszintén szólva nem hinném, hogy szükségünk lesz erre a sok biztosítékra, amit felépítettünk a tisztelendő köré. Tudod, Victor, az utóbbi néhány hónap alatt felnyílt a szemem. Collins is csak olyan, mint mindazok, akik a termékeinket vásárolják, ő is függő.

Rodriguez egy kis hajót bámult a vízen, amint megpróbál kikötni. Sinclair megjegyzése annyira meghökkentette, hogy úgy tűnt, mintha a levegőbe ugrana, miközben megperdült és a tanácsadójára meredt.

– Nem, nem úgy értem, hogy ő is termékfüggő. Collins a manipuláció, az irányítás lehetőségétől száll el. Attól, hogy hatalmas tömegeket mozgathat. Imádja ezt csinálni. Amikor majd besétál a Fehér Házba, gondolni sem akar többé arra, hogy esetleg feladja a posztját, amely a manipulálásnak és az irányításnak oly kitűnő lehetőségét kínálja. Amikor rájön, hogy csak úgy maradhat a Fehér Házban, ha neked örömet szerez, ne félj, eljut majd a megfelelő kompromisszumra a lelkiismeretével. Esetleg segíthetünk neki ebben mi is, Victor. Talán csökkenthetjük a termékadagot, talán szállíthatunk neki a kevésbé megbízható tagokból. Ő élvezi a sikert, mi pedig élvezzük a magasabb árakat... – Az órájára pillantott. – Mennem kell, Victor. Találkozóm van Amerika egyetlen élő szentjével.

17. fejezet

Bűnhődés

– Ha egy szemétláda megint tésztát akar rám tukmálni főételként, nem állok jót magamért! – Oscar nem utazott jól. – El tudod te képzelni, milyen érzés nekem ebben a városban?

Frissen lezuhanyozva, felöltözve, és az amerikai életforma minden áldásától körülvéve, Adam elismerte: nem tudja elképzelni, hogy birkózik meg Oscar Vietnammal.

– Figyelj, én még soha, de soha nem léptem ennek az országnak a területére fegyvertelenül. Most mindössze ez az átkozott Panasonic DVC kamera van nálam, meg egy laptop. Hát így küzdjek meg az ellenséggel?

– Oscar, a háború véget ért. Elfelejtetted talán? És ti vesztettetek. – Eltartotta a telefonkagylót a fülétől, hogy minél kevesebbet halljon a belőle ömlő szitokáradatból. Amikor aztán Oscar lecsillapodott, megkérdezte: – Mikor találkozol a tábornokkal?

– Holnap reggel kilenckor, a katonai múzeum előtt.

– Élvezni fogod, Oscar. Kérd meg, hogy mutassa meg azt a tankot, amivel áttörtetek az elnöki palota kapuján. Nguyen professzorral mikor találkozol?

– Még mindig nem tudtam utolérni.

– Sok sikert, és ne feledkezz meg az élességállításról, meg hogy a mikrofont tartsd közel a tábornokhoz.

Olyan volt, mintha a Collins Társaság floridai üzletének minden árucikkét New Yorkba szállították volna, és ott kiterítették volna a Madison Square Gardenben. Jóllehet, a megvásárolható vallási tárgyú cikkek egy részének forrása valóban az volt, a helyszínen nem kizárólagosan a Collins-lelkészség képviseltette magát. Istent nem monopóliumi alapon árulták. Az abortusz alternatíváit kínálók, a mérlegképes könyvelők, légkondicionálókat forgalmazók, régiségkereskedők, építészek, autójavítók: minden vállalkozás, minden személy a Shepherd's Guide védjeggyel jött. Ez azt jelezte, hogy a tulajdonos a következő hűségnyilatkozatot írta alá: „Befogadtam Jézus Krisztust, mint az én személyes Megváltómat. Megfogadom, hogy üzleti vállalkozásaimat a legemelkedettebb bibliai erkölcsök szerint vezetem.”

Néhányan a Szentírásból származó idézeteket szőttek plakátjaik szövegébe. A találóan elnevezett „Galilea Hajójavító”, mely tengerjáró hajók benzin- és dízelmotorjainak felújítását vállalta, a Zsoltárok könyvéből merítette az ihletet, abban a reményben, hogy így majd több ügyfelet fognak: „Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben.”

Voltak ott keresztény rádióadóktól műsorvezetők, akik a közönség soraiból készítettek interjúkat, valamint rengeteg keresztény beállítottságú tévécsatorna. A folyosókon mindenütt tévéképernyőket helyeztek el. Ez lehetővé tette, hogy azok is élvezhessék a hálaadó énekeket – melyeknek szövegét nagy, jól olvasható betűkkel ki is vetítették a képernyőkre –, akik nem fértek el a nézőtéren.

Az egyik melléképületben egy, a Bibliát szó szerint értelmező texasi prédikátor és hívei felállítottak egy mozgatható úszómedencét. Fölötte a szöveg: „Megváltás azonnal. Keresztelkedj meg még ma! Meleg törülközők!” A leghangosabb attrakció egy plakátot lobogtató csoport volt, amely hol a meg nem született gyermekekről kántált, hol a halálbüntetés kiterjesztését követelte kiáltozva. A nevük Hallgatag Többség volt.

És persze ott volt a főesemény.

A központi arénában már kora délután óta készültek Patrick Collins elnökválasztási kampányának záró nagygyűlésére. Ahogy a jelölt este nyolc órára tervezett fellépése közeledett, egyre feszültebbé vált a hangulat, melybe vallásos és világi elemek egyaránt vegyültek. A színpadon sorra követték egymást a különböző „előjátszó” csoportok, melyek a maguk módján mind ugyanazt sulykolták a közönségbe: Szavazz Collinsra!

Pontosan négy perccel a meghirdetett időpont előtt minden fény kialudt, csak az ezertagú kórus maradt megvilágítva, mely az Amazing Grace kíséret nélküli változatát adta elő. Amikor az ének befejeződött, a kórusra irányuló lámpák is fokozatosan kialudtak, egy reflektor kivételével, amely az első szopránt világította meg. Az énekesnő halkan beszélt, de a ruhájára tűzött mikrofon a Madison Square Garden legtávolibb zugába is eljuttatta a hangját. – Kérünk, drága Istenünk, kísérd a te szolgádat, Patrick Collinst a hegycsúcsra vezető útjának ezen az utolsó szakaszán.

Ebben a pillanatban az őt megvilágító reflektor is kialudt, de felgyulladt egy másik, amely a prédikátor alakjára szegeződött, aki a színpad közepén állt, Bibliával a kezében.

Ekkor újra kigyulladt az összes lámpa, mire a zsúfolt nézőtéren mindenki felállt, és óriási tapsvihar tört ki. Az ováció még elragadtatottabb lett, amikor Collins néhány lépést tett a kórus felé, majd intett John Reillynek, hogy csatlakozzon hozzá.

Se jegyzetet, se súgógépet, sem más segédeszközt nem használt, mégis teljesen folyamatosan beszélt. Adam még mindig csodálattal nézte: még soha nem volt tanúja, hogy a prédikátor bakizott vagy elakadt volna.

– Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek született, hogy a Teremtő felruházott minket bizonyos elvitathatatlan jogokkal, mint amilyen az élethez, a szabadsághoz, és a boldogsághoz való jog...

Collins szünetet tartott, miközben karját lassan felemelte, és szélesre tárta.

A prédikátor utalása az igazságokra, Adamnek eszébe juttatott bizonyos dolgokat. Például első vacsorájukat a Collins-rezidencián, miután stábjával megérkezett Angliából. Jól emlékezett arra a különös pillanatra, amikor Collins és Reilly szinte egyszerre hallgatott el, miután ő a Bibliából idézett. Most megértette, miért történt mindez. Az idézet: „És megismeréd az igazságot, és az igazság által szabaddá leszel”, nemcsak a Bibliában szerepelt. A CIA langleyi központjának előcsarnokában is ez állt, márványba vésve.

– Azt mondom nektek, amerikai honfitársaim, hogy ezek az igazságok többé már nem maguktól értetődőek. Sokaktól tagadták és tagadják meg most is ebben az országban ezeket az elvitathatatlan jogokat. Ezt a megtagadást szenvedték meg Miami áldozatai, a Grand Central áldozatai...

– Azt mondom nektek, amerikai polgártársaim: messze kerültünk az Istentől. Az ördög jár a mi országunkban. Mindent feldúl, ahol csak megjelenik. Az ördög legragyogóbb trükkje, és ó, annyi van neki. Az ördög legjobb trükkje... – Collins szünetet tartott, majd lassabban folytatta. – Az ördög legragyogóbb trükkje az volt, amikor oly sokunkat meggyőzött arról, hogy nem létezik. Ahhoz, hogy a gonosz burjánzásnak induljon, annyi kell mindössze, hogy az emberek ne tegyenek semmit. Ha nem teszünk semmit, még több repülőgép robban majd fel a levegőben. Még több bomba lesz, még több halott, még több temetés.

– Ideje hadba szállnunk! A kommunistákat legyőztük. Ideje, hogy most az új ellenséggel vegyük fel a harcot. A belső ellenséggel. A gonosznak ez a fajtája sokféle formában és álruhában jön el, némelyikük kézzelfoghatóbb, mint a többi. Folyton engedünk a paranoiásoknak, a bombáiknak és a fegyvereiknek. Folyton azzal vesződünk, hogy megértsük, mi vezeti ezeket az embereket ilyen tettek elkövetésére. De vannak a gonosznak más megnyilvánulásai is ebben az országban, amelyeket nagyon is könnyű megérteni. A kábítószer. A szennyháromság. A marihuána, a kokain, a heroin. Itt azonosítani tudjuk az ellenséget. Itt azonnali megtorló intézkedéseket hozhatunk. Itt végre megkezdhetjük a támadást!

Ebben a pillanatban hangos dörrenés rázta meg a Madison Square Gardent. Patrick Collins hanyatt vágódott. Az első ember, aki reagált, az volt, aki a prédikátorhoz legközelebb tartózkodott. Alighogy eldördült a lövés, John Reilly előkapott egy pisztolyt tolószékének oldalsó rekeszéből, és leadott egy gyors sorozatot a Madison Square Garden hátsó traktusában lévő világítóhídra.

Leon látta a színpadra rohanó biztonságiakat, miközben rendületlenül folytatta a filmezést. Felvette a hason fekvő Patrick Collins körüli tülekedést. Egy pillanatra meglátta Collins véres halántékát. Mentősök emelték hordágyra az eszméletét vesztett férfit, majd lesiettek vele a színpadról. Az országban milliók kísérték figyelemmel a nagygyűlést a televízióban, mások, akik közelebb voltak a tragédia színhelyéhez, a Madison Square Garden képernyői előtt álltak földbe gyökerezett lábbal, a döbbenettől lesújtva. Csupán néhány méternyire akár élőben is tanúi lehettek volna a véres eseménynek.

Andrew Sinclair és emberei a közeli fogadószobában tartózkodtak. Collins úgy tervezte, mindannyiukat felvonultatja a pódiumra, hogy elmondhassa a közönségnek: megválasztása esetén hozzájuk hasonló emberekhez fordulna kormányalakítási tanácsért. Amikor Collins a színpad padlóján elvágódott, Sinclair arcából kiszökött a vér. Megdermedve ült, miközben körülötte mindenki teljesen megzavarodott.

Aztán rádöbbent, hogy valaki beszél hozzá. Megfordult. Teresa Collins volt az.

– Andrew, gyerünk a kórházba!

Sinclair reflexszerűen engedelmeskedett a kérésnek; felállt, és kezdte a kijárat felé tessékelni Teresát. Hosszú évek óta most először került olyan helyzetbe, amit nem ő irányított, amivel nem tudott mit kezdeni. A színpadon John Reilly nyugalmat erőltetett magára. – A pánikkal semmire sem megyünk! Próbáljunk elérni inkább valamit imával! Először megkérem a kórust, hogy énekeljenek, mi pedig csatlakozzunk hozzájuk. Hallassuk a hangunkat! Emeljük fel a fejünket!

A kórus belekezdett az Amazing Grace-be, miközben John Reilly a közönséget ösztökélte, hogy csatlakozzanak. A második sor végén már mindenki énekelt.

A káosz ellenére Adam nem vette le a szemét az aréna végében lévő világítóhídról. Éberségének a dicshimnusz közepe táján lett meg az eredménye. Megkocogtatta Leon vállát, és felmutatott az állványra. Leon odafordította a kamerát, majd felvette, ahogy egyenruhás rendőrök egy hordággyal távoznak a hídról.

Adam stábjával a legközelebbi kijárathoz ment, majd végigrohantak a folyosókon. Épp időben érkeztek ahhoz, hogy felvehessék, amint a rendőrök lekászálódnak az állványról. A hordágyon fekvő merénylőtől részleteket már aligha tudnak meg: John Reilly Heckler Koch típusú fegyverének golyói úgyszólván szétrobbantották a fejét. A stáb tovább forgatott, miközben a holttestet a főbejáratnál várakozó mentőhöz vitték. Már épp visszatértek volna, amikor egy másik mentőautó fékezett csikorogva. Patrick Collins lépett ki belőle, fején hatalmas kötéssel. Adam és stábja mindenkit megelőzve ért hozzá.

– Pat! Jól vagy?

Collins megfordult és felismerte őket. – Jól. Majd később beszélünk. Odabent vár a közönség... Már így is túl sokat várakoztattam őket.

Collins besietett. A filmes stáb elindult a prédikátor után, de ismét történt valami: ezúttal egy rendőrautó állt meg a közelükben, amelyből Andrew Sinclair és Teresa Collins szállt ki.

– Mi Urunk, hallgasd meg imánkat, és engedd, hogy kiáltásunk elérjen hozzád. Vigyázd a te szolgádat, Patrick Collinst. Könyörgünk tehozzád...

John Reillyt hatalmas üdvrivalgás szakította félbe. A következő pillanatban már a karjaiban tartotta az az ember, akit, úgy tűnt, végleg elvesztett. – Pat! Mi történt? Jól vagy?

– Semmi bajom, Johnny! Jól vagyok. Hála az égnek, meg Andrew-nak, aki ragaszkodott hozzá, hogy golyóálló mellényt viseljek.

– És a vér?

– A golyó ereje vághatott földhöz. Talán bevertem a fejem a kóruspódiumba. Semmi az egész, csak egy kis karcolás.

Közel voltak egymáshoz, arcuk csaknem összeért, de így is kiabálniuk kellett, hogy túlharsogják a közönség hangorkánját. Collins felegyenesedett, és a pódium közepére ment. A jobb kezében még mindig ott volt a Biblia. Most magasra emelte. Sokan sírtak, könnyeiket nem is próbálták leplezni. Meg voltak győződve arról, hogy a Patrick Collins-korszak első csodáját láthatták.

Collins leengedte a kezét, de a közönség kitartóan tovább éljenzett, tapsolt, kiáltozott. Collins elmosolyodott. Újszerű élmény volt ez. Sok éve volt már, hogy utoljára elvesztette uralmát a közönség felett. Végül a kórushoz lépett, mely azután John Reilly segédletével hősiesen lecsendesítette és megnyugtatta a megdöbbent, lesújtott tömeget. Az első szoprán átölelte Collinst, mintha attól félne, hogy ha nem tartja jó szorosan, megint eltűnik. Collins rövid ideig átölelve tartotta az énekesnőt, majd valamit a fülébe súgott. Egy pillanattal később a nő énekelni kezdett Collins azt az éneket kérte tőle, amelyről tudta, hogy hatására biztosan elcsendesül a közönség. Hátrább lépett, jobb kezében még mindig a Bibliával, amelyet, amikor az amerikai himnusz felcsendült az arénában, a szívéhez emelt.

Amikor a közönség a himnusz végére megnyugodott, Collins végignézett a tengernyi arcon. – Ahogy mondtam...

Ez megtörte a feszültséget. Az emberek megkönnyebbülten újra kiáltozni és éljenezni kezdtek, majd elcsitultak, és figyelmesen hallgatták, ahogy Patrick Collins heves kirohanást intéz az amerikai kábítószeripar ellen.

Aznap este Adam és a stáb részt vett egy fogadáson, melyet Patrick és Teresa Collins tartottak. Teresával a karján a prédikátor elmondott egy rövid hálaimát. Azok közt, akiknek személyesen is köszönetet mondott, ott volt Adam Fraser és stábja. – Habár ezt a köszönetnyilvánítást talán azutánra kéne tartogatnom, miután megnéztem a filmet...

Miközben Adam a partin fel-alá járkált, meglátta a sajtótitkárt, Sam Barnest. Jellemző módon egyik kezében mobiltelefont tartott, a másikban egy pohár italt.

– Kiderítettek valamit a merénylőről, Sam?

– Winston Thomasnak hívják, azaz hívták. Főkolompos a Yardies-nál.

– Yardies... Az a karibi szervezet? Kábítószer? Szervezett bűnözés?

– Igen, mind együtt. A drogbárók nyilván meg akarták akadályozni Pat megválasztását, nehogy aztán elnökként betegyen nekik. Csoda történt!.

– Az biztos, Sam. Nem is volt kétségem afelől, hogy Pat meghalt.

– Persze, az is csoda, Adam, de én arról beszélek, ahogy Johnny lekapta a fickót. Annak a szemétládának elég fegyvere volt ott fenn ahhoz, hogy jó sok embert lelőjön. Nyilvánvaló, hogy vérengzést tervezett.

– De hol voltak a biztonságiak? Nemcsak Pat saját biztonsági emberei, hanem a kormányzatiak. A CIA, vagy valaki...

Sam megragadta a karját. – Hidd el, Adam, valaki valahol elszúrta. Belekerül majd némi időbe, míg kiderül, ki és hol. Bocs, de meg kell keresnem Reillyt. – Átvágott a szobán, és belevetette magát a tömegbe.

– Azt mondtad, felhívsz...

Mary Sinclair volt az. Bárkitől kért is ezúttal tanácsot, hogy mit vegyen fel, remek munkát végzett. Adamnek egyetlen szó ugrott be a nő láttán: kihívó.

– Mary, napi tizenhat órát dolgozom.

– Micsoda pazarlás! A hétvégén teljesen egyedül leszek Hamiltonban.

Susanna egy ideje már próbálta magára vonni a férfi figyelmét. Adam intett neki, hogy jöjjön oda.

– Bocs, de a laborból hívnak. A mai film negatívjait nézik át, és azt kérdezik, átvigyék-e a filmet a vágószobába. Beszélnem kell velük. Elnézést, Mary, amint tudok, telefonálok.

Miközben a telefonhoz sietett, odasúgta Susannának. – Köszi, Su...

– Mit?

– Mindegy. Hol a telefon?

A szállodától a katonai múzeumig riksán megtett út a Dien Bein Phu utcán még több rémképet ébresztett fel Oscarban. A háború alatt a riksákat sokat használta a vietkong, jóllehet, többnyire inkább időzített bombák, semmint utasok szállítására. A múzeum közelében szállt ki. A szokás hatalma: mérd fel a találkozóhelyet, nézd meg, vannak-e vészkijáratok. Néhány lépés után a pára miatt már erősen izzadt, és kínlódva küzdött felszerelésével. A tábornok már várta.

– Jó reggelt, Mr. Lear! Örvendek a találkozásnak!

Miután Amszterdamban megpróbálták megölni, Oscar kénytelen volt újabb hamis papírokat csinálni magának a tengerentúli útjaira. Ez alkalommal is Shakespeare-től kölcsönözte nevét. A tábornok és Adam hosszú évek óta ismerte egymást, azóta, hogy Adam először járt Hanoiban a stábjával. Adam állhatatos munkával igyekezett megőrizni kapcsolatait, akik közül sokan – mint ahogy a tábornok is – időközben barátjává váltak. Elég volt, hogy csupán két emberrel felvegye a kapcsolatot Hanoiban, és máris megnyitotta a kapukat Oscar látogatása előtt. Adamhez fűződő barátsága ellenére, a tábornok eleinte tartózkodó volt. Oscarnak tetszett ez az óvatosság. Valószínűleg ez volt a magyarázata, hogyan került ez az ember jelenlegi posztjára a honvédelmi minisztériumban. Számos telefonbeszélgetésük alkalmával alaposan kikérdezte Oscart. Úgy tűnt, minden részletre – még a legtriviálisabbakra is – kíváncsi Collins háború alatti utolsó küldetésével kapcsolatban. Végigsétált Oscarral a múzeumon, és külön kérés nélkül is megmutatta neki az amerikai tankot, amely Saigonban áttörte az elnöki palota kapuját, és elhozta a háború végét.

– Az adataink egyelőre nincsenek számítógépen. Egy nap majd talán, de jelenleg hagyományos kartotékolási módszerekre vagyunk utalva, így aztán minél több részletet tudok, annál nagyobb az esélye, hogy megtalálom a keresett hírszerzési aktákat.

Megálltak egy kicsit egy B52-es bombázónál, amelynek a tetején egy MIG 21-es volt.

– Na és sikeres volt a keresése?

A tábornok széles mosollyal válaszolt. – Igen. Az volt.

Oscar azonban hiába várta, hogy a tábornok részletesebben is kifejtse. Ehelyett az továbbra is adta a lelkes idegenvezetőt, ahogy végigsétáltak a múzeum többi részén. Miután minden kiállított darabot szemügyre vettek, a tábornok arca újra felragyogott. – Megtisztelne, ha velem reggelizne.

Oscar udvariasan elfogadta a meghívást. Ez már csak így volt a vietnamiakkal. Ki kellett várni, amíg készen állnak, nem lehetett őket sürgetni. Rémült, alig elfojtott nyögéssel konstatálta, hogy egy tésztaételeket árusító bodega felé tartanak. A tábornok, miután kiválasztott egy asztalt, odafordult vendégéhez. – Egy tál phó és egy hanoi sör?

– Pont erre van most szükségem.

Oscar teljes terjedelmében leereszkedett az aprócska háromlábú székre.

Miután kiürült tálaikat elvitték, a tábornok kihúzta magát. – Találtam néhány jelentést, amelyek kifejezetten az önt érdeklő esettel foglalkoznak.

– Nagyszerű! Kaphatnék róluk másolatot?

– Nem, attól tartok, ez lehetetlen.

– Akkor legalább összefoglalná nekem azoknak a jelentéseknek a tartalmát?

– Nem, sajnos ez sem lehetséges.

– Legalább bizalmasan, négyszemközt. Hiszen tudja, tábornok, mennyire fontos ez Adam Frasernek!

– Tudom, de sajnálom, bizalmasan sem lehet.

– Önnek megvan ezeknek az eseményeknek az amerikai verziója. Az ön jelentései megerősítik azt a verziót, vagy ellentmondanak annak?

Az ezredes előbb felpillantott, majd kinézett az utcára. Mivel látta, hogy senki nem figyeli őket, közelebb hajolt Oscarhoz. – Ellentmondanak az amerikai verziónak. Ezt bizalmasan mondom.

Oscar dühös lett.

– Nézze, tábornok! Nem is olyan régen az én hazám Vietnammal háborúzott. Mi voltunk a jenki imperialista ellenség, emlékszik? Azt hittem, örömmel ragadja meg az újabb alkalmat, hogy bebizonyíthassa, milyen rossz emberek is vagyunk mi.

– Nos, újra csak bizalmas formában, annyit mondhatok, hogy jövőbeni amerikai kapcsolataink szempontjából nem lenne szerencsés, ha ezek a jelentések nyilvánosságra kerülnének.

Oscar a tábornokra meredt. – A Waldheim-gyalogáldozat. Ez az, nemde?

A tábornokot ez őszintén szórakoztatta. – Waldheim-gyalogáldozat? Sajnálom, nem tudok sakkozni.

– Ó, dehogynem, tábornok, dehogynem!

Adam lezuhanyozott, és közben meghallgatta a reggel öt órai híreket. Az elnök megkönnyebbülését fejezte ki annak az embernek csodálatos életben maradásával kapcsolatban, akit pár napon belül utódául választanak majd.

„Most kaptuk a hírt: a miami DEA megerősítette, hogy Winston Thomas az ő irányításuk alá tartozott, és mint beépített kábítószeres ügynök dolgozott. A DEA szóvivője elmondta: tisztában voltak azzal, hogy mielőtt felvették, Thomas legalább tíz embert ölt meg a Karib-szigeteken, és az illegális kábítószerpiachoz is köze volt a Karib-térségben”. – A tévériporter találgatásokba bocsátkozott a merénylő lehetséges indítékait illetően. Mivel Thomas a detroiti kokainterjesztésben is főszerepet vitt, elképzelhető, hogy Collins drogok ellen meghirdetett harcát személyes fenyegetésnek vélte.”

Adam még mindig ezen tűnődött, amikor a taxi letette a Negyvenharmadik utcánál. A kora reggeli hűvösségből besietett az épületbe, ahol a vágószobája volt. Mark Susannával a recepció mellett várta.

– Hello! Gyerünk, arra számítottam, hogy már be is tettétek a filmet.

Susanna ott termett mellette. – Képzeld, kizártak bennünket. A biztonsági ember utasítást kapott az épület tulajdonosaitól, hogy nem engedhet be minket a vágószobába.

A biztonsági őr tiszta Himmler volt. – Maga Adam Fraser?

– Nos, tekintettel arra, hogy a múlt hónapban napi tizenhat órákat töltöttem itt, és akárhányszor bejöttem, maga „jó reggelt, Mr. Fraser! „-rel köszöntött, inkább maga mondja meg, ki vagyok.

A biztonsági őr szúrós szemmel nézett rá. – Ne okoskodjon!

– Maga meg ne adja itt a hülyét!

A biztonsági őr egy papírt nyomott Adam kezébe. – írja alá a neve mellett!

Adam eleget tett a kérésnek, mire kapott egy vastag borítékot. Feltépte, majd elolvasta a benne lévő hosszú levél első oldalát. Aztán Susannára és Markra nézett. – Menjünk, keressünk egy csendes helyet, ahol megreggelizhetünk, és elolvashatom ezt a micsodát.

Mark az órájára pillantott. – Adam, nincs időnk reggelizni! A mára tervezett adaggal már így is el vagyunk maradva!

– Ma nem dolgozunk, Mark. Sőt, holnap se, holnapután se, soha többé. Ezen a dokumentumfilmen legalábbis nem.

Susanna megragadta a karját. – Micsoda?!

Adam hangosan felolvasott a levélből. – „A Network One ezért úgy döntött, hogy nem folytatja ezt a projektet, és a műsor nem kerül sugárzásra.”

– A rohadtak! Ezt nem tehetik meg! – Susanna kiabálására a biztonsági ember talpra szökkent.

Adam a lányra nézett. Hirtelen teljesen kimerültnek érezte magát. – Jaj, Su, dehogynem. Nagyon is megtehetik, és ezek a derék New York-i ügyvédek elküldték nekem a saját szerződésem másolatát, amelyet végig bejelöltek annak bizonyítására, hogy teljes mértékben és kizárólag a törvényadta jogaikkal élnek. Gyerünk innen!

Mire nekiláthattak a reggelinek, Susanna és Mark teljesen letört, de ez csak segített Adamnek abban, hogy összpontosítani tudjon. – Nem győzik hangsúlyozni, milyen nagyra tartja a munkámat mindenki a Network One-nál. Mindazonáltal azt írják: „A testületben nemrég történt változások nyomán a Network One-nak több hosszú távú szerződését is felül kellett vizsgálnia...” – Egyre dühödtebben olvasta. – „A fő szponzorokat kellemetlenül érinti, hogy a választások küszöbén kritikus hangvételű film kerülhet bemutatásra az új elnökről... A közvélemény lehetséges negatív reakciója...” stb. stb. Úgy fest, teljesen bebiztosították magukat. Én is jobban meggondolom majd, kinek adok kizárólagos sugárzási jogot....

Mark továbbra is hitetlenkedve ingatta a fejét. – Ennyi? Csak így? Több mint két éve dolgozol már ezen a munkán, és most minden elvész?

Adam feltartott néhány papírt. – Azt azért nem mondanám. Azon kívül, hogy nem mutatják be a filmet, minden mást honorálnak, a szerződés pontjainak megfelelően. Rendkívül nagylelkűek, még azt a pluszpénzt is kifizetik, ami csak akkor vált volna esedékessé, ha Collins megnyeri a választást. Négymillió dollár értékben vannak előttem csekkek. Ez a tízéves kizárólagos sugárzásra vonatkozó záradékot is fedezi, és úgy tekintik, mintha Collins már nyert is volna. Mindent kifizetnek, én pedig a jövőben bármelyik munkámat bárkinek felkínálhatom. A dolog kellemetlen része az, hogy a Collins-film soha nem kerül napvilágra, ha pedig beváltom ezeket a csekkeket, akkor formailag elfogadtam az ajánlatukat, nem perelhetem őket stb. Van egy hosszú levél, amit ha aláírok, mindez életbe lép. Személyesen kell leadnom a bankjukban, amikor beváltom a csekkeket. Nagyjából ennyi.

Susanna Adamre nézett. – És most mihez kezdesz?

Adam visszanézett rá, és rezzenéstelenül állta a pillantását – Visszamegyek a hotelszobámba, és áttanulmányozom ezeket a papírokat. Nem hinném, hogy hagytak volna egyetlen kiskaput is, de azért utánanézek, hátha. Ha esetleg sikerülne valami módon feltámasztanunk a filmet, szükség lesz még néhány napi vágásra. Látni akarom a filmemet a képernyőn. Azt akarom, hogy Amerika megtudja, mit kap Collins megválasztásával. Hálás lennék, ha szólnátok nekem, mielőtt elszélednétek, mert előfordulhat, hogy valami csoda folytán mégis elegyengetem a film útját.

– A Világkereskedelmi Központba lesz szíves.

Adam egy sárga taxi hátsó ülésén gubbasztott, és azt tervezgette, mit mondjon Andrew Sinclairnek. Aztán átmegy majd a kampányirodába a Central Park közelében, megkeresi Collinst és Reillyt, és aztán... Hirtelen feleszmélt. Olyan megszállottan dolgozott ezen a filmjén, hogy megfeledkezett az egyik alapvető túlélési stratégiáról: ne engedd, hogy a gazemberek akár tudtukon kívül is győzzenek.

Sinclair úgyse lesz a Világkereskedelmi Központban. Szombat reggel biztosan nem. Különösen most, hogy már ilyen közel van a választás. Az utolsó nagygyűlés befejeztével pedig nyilván nem találná a New York-i kampányirodán sem Collinst, sem Reillyt. Teljesen értelmetlen, hogy elérhetetlen embereket hajkurásszon a városban.

Meg kell nyugodnia. Nincs most arra idő, hogy az érzelmeivel viaskodjon. Rá kell ülnie a telefonra, és fel kell hívnia mindenkit, aki segíthet. És nem árulhat el semmit. Úgy kell tennie, mintha normális dolog volna, hogy ennyi fáradságos munkája csak úgy kárba vész.

– Meggondoltam magam – mondta a taxisnak. – Vigyen inkább a Broadway és a Negyvennyolcadik utca sarkára. A Renaissance-ba.

Különös volt, milyen sokan felszívódtak, legalábbis látszólag. Hívhatott bármilyen számot, nem tudott utolérni senkit.

Adam szállodai szobájában ült az ágyon, és a köddé vált emberek egyre hosszabb listáját írta. Elindította a véletlenül rögzített hangfelvételt, amelyet Barry még anno dacumál Collins floridai birtokának teraszán vett fel. Aznap, amikor Sinclair meglátogatta a hitszónokot, és meglebegtette előtte a Fehér Házba való bekerülés lehetőségét. Az elmúlt hónapban többször is lejátszotta a kazettát. A poszáták hangja, a galambok búgása és a pintyek csivitelése egy remek nyári nap emlékét idézte fel benne. Az utolérhetetlen emberek listájához most hozzáírta Sam Barnes nevét is. Lehetséges volt persze, hogy a kampánycsapat éppen a Sinclair által annyira kedvelt nem hivatalos megbeszélések egyikén vesz részt, igen, Andrew Sinclair. Ő vajon hol lehet? Otthon biztos nincs, hiszen Mary azt mondta a partin, hogy a hétvégén egyedül lesz odahaza. Sinclair valószínűleg ott van, ahol Collins is. De hol van Collins? A kör bezárult. Felkapta a Network One ügyvédeitől kapott papírokat, és íróasztala mellé letelepedve, újra elkezdte tanulmányozni azokat.

Bárcsak ne írta volna alá azt a szerződést olyan sebtében. Az is igaz persze, hogy bármeddig forgatta volna magában a dolgot, ilyesmit nem láthatott volna előre. Egyszerűen fel se merült benne, hogy ilyesmivel számoljon. Ekkor megszólalt a telefon. Susanna volt az. – Nem tétlenkedtem.

– No!

– Elértem a Wall Street Journal egyik emberét. Egy ismerőst. Megemlítettem neki azt a kitételt a Network One levelében, a nemrég bekövetkezett változásokat a testületnél.

– Tényleg? Én meg képtelen vagyok elérni Ralph Phillipst, azt, akivel a szerződést kötöttem.

– Nem is fogod. Már vagy fél éve félreállították.

– Biztos vagy ebben, Su? A Network One valamelyik testületi tagjának szólnia kellett volna nekem erről, ha tényleg ez történt.

– Biztos vagyok benne. Nem kapott nyilvánosságot az ügy. Titkos záradék. Része a megállapodásnak. Mindezt a Network One tanácsadói javasolták. Sinclair cége, a Corporate America. Csaknem egy évvel ezelőtt fogadta őket fel az új főrészvényes. Nem más, mint egy Mill Valley Holdings nevű cég, a General Systems leányvállalata. Hé, Adam! Ott vagy még?

A férfi ismét igyekezett elfojtani felgyülemlő dühét. – Itt hát. Csodás! Szóval Edgar Lee Stratfordé volt az átkozott Network One, már azelőtt is, hogy aláírtam azt a szerződést. Ezért ragaszkodtak annyira hozzá, hogy minden anyagot elzárt helyen tároljunk. Soha nem is tervezték, hogy bemutatják a filmet. Minden elismerésem Mr. Andrew Sinclairé. Figyelemre méltó alapossággal cseszett ki velem...

– Adam...? Adam!

– Itt vagyok, nyugi. A dokumentumfilmről akkor ennyit. Nem lesz belőle semmi. Kizárt. Ha hamarabb vissza akarsz menni Londonba, semmi akadálya. Én már nemigen forgatok itt többet. Mi értelme lenne...

– Én azért megvárnám a szerdát, ha nem bánod.

– Jó. Lehet, hogy egy ideig nem fogsz tudni elérni. De ne aggódj. És Su...

– Igen?

– Kösz az információt. Mindig is te voltál a legjobb kutató munkaerő a szakmában. Vigyázz magadra!

Miközben Florida madarai még mindig vidáman csiviteltek a kazettáról, Adam leült, és átgondolta a lehetőségeit. Aztán felkapta a telefont. – Helló, Mary! Hogy van? Igen. Úgy döntöttem, a mai napot elbliccelem. Még mindig szeretne találkozni velem? Jó, akkor dél előtt ott leszek.

Miközben végiggondolta a dolgot, megrázta a fejét. Sinclair túl okos ahhoz, hogy bármi olyasmit hagyna otthon szanaszét heverni, ami rá nézve terhelő. Visszatette a kagylót. A telefon azonnal megszólalt.

Oscar még soha nem hallgatott ennyi ideig anélkül, hogy közbeszólt volna.

– Úgyhogy, amint látod, Oscar, a Network szerzői jogot tart fenn mindenre, ami jelenlegi formájában ebben a dokumentumfilmben benne van, és persze azokra a részekre is, amiket kivágtunk. És amúgy is, egyetlen csatorna, egyetlen műsorszóró, egyetlen filmforgalmazó se fogja kockáztatni, hogy egy több millió dolláros szerzői jogi perben tönkremenjen. Van egy másik példányom is a Monicával készített londoni interjúról, de önmagában mit tudok vele bizonyítani? Hogy egy azóta kinyírt kartelltag egyszer együtt vacsorázott Collinsszal. Azt mondja majd, hogy erről nem volt tudomása.

– Mi minden szerepel a filmben abból, amit tudunk?

– Minden, Oscar, minden. Megvárták az utolsó pillanatot, pontosan emiatt.

– Sajnos, attól tartok, én sem foglak feldobni.

Most Adam figyelt, miközben Oscar azzal küzdött, hogy hidegvérét megőrizve beszámoljon a találkozás részleteiről. – Annyira közel voltam, Adam! Olyan közel, hogy már szinte a szagát is éreztem. Az itteni kormány igazi aranybányára lelt. A mi aranyunkra. A mindenségit, mi vezettük el őket valamihez, amivel aztán kedvező kereskedelmi feltételeket, hatalmas kamatmentes kölcsönöket és egyéb, hasonlóan jelentős dolgot tudnak majd kicsikarni a következő kormánytól. Már-már azon voltam, hogy felállok, torkon ragadom, és kirázom belőle.

– És mi van Nguyen professzorral?

– Úgy tűnik, lehetetlen elérni. De még nem adtam fel. Most visszamegyek a szállodába. Ha bármi történik, felhívlak, vagy üzenek az interneten.

Adam elkezdett fel-alá járkálni szállodai szobájában, és próbált kiutat találni az áthatolhatatlannak tűnő akadályok közt. Mindazok a bizonyítékok, amelyeket oly fáradságos munkával gyűjtöttek egybe, most a Network elzárt helyiségében vannak. Ha diktatúra alatt dolgozik, elővigyázatosabb lett volna, különösen a dupla kópiákat illetően. De ez itt az Amerikai Egyesült Államok. A szabad világ fellegvára. Isten nemzete.

A kezei közül kikerült bizonyítékok olyan összeesküvésre utaltak, amelynek célja az Egyesült Államok legfontosabb hatalmi szerveinek megkaparintása volt, ám ezt nem államcsínnyel vagy felkeléssel akarták elérni, hanem a szavazóurnákon keresztül, korábban még azt fontolgatta, hogy közvetlenül Patrick Collinshoz fordul, de miután meghallgatta Oscar beszámolóját a tábornokkal lezajlott találkozójáról, ezt az ötletet is el kellett vetnie. Mi lehetett az igazság Collins utolsó, 1968 elején végrehajtott akciójával kapcsolatban? Ha hinni lehet a tábornoknak, Collinshoz nem fordulhat. És valaki már átnézte a prédikátor dossziéit, még mielőtt Oscar vagy ő hozzájuk férhetett volna. Az a valaki minden valószínűség szerint Sinclair volt. Ha bármit is találtak ott, azt kigyomlálták belőle. Nem csupán a vietnamiak játszották meg egyedül a Waldheim-gyalogáldozatot.

Hirtelen felötlött benne Oscar utolsó megjegyzése az internetről. Ha nem foglalta volna le annyira a saját dühe, hamarabb is eszébe juthatott volna. Nguyen professzor rajta volt a világhálón. Adam bekapcsolta laptopját, megnézte a professzor számát, majd kinyitotta a weboldalát. „Nagyon sürgősen beszélnem kell önnel” – gépelte be, majd beírta azonosítóját és a számát.

Alighogy leadta az ételrendelést a szobapincér-szolgálatnak, a laptop életre kelt. A professzor épp akkor nézte meg e-mailjét, amikor Adam elküldte az övét.

– Mit akar, milyen posztot tölts be?

Victor Rodrigueznek földbe gyökerezett a lába. Épp a bárba indult volna bostoni szállodai lakosztályából, amikor Sinclair megállította.

– Collins a nemzetbiztonsági tanácsadójának akar kinevezni, kiegészítve egy fontos szerepkörrel, amit ő csak úgy hív: drogfőfelügyelő.

Erre az elnök tőle merőben szokatlan érzelmi kitörést produkált: fékezhetetlen röhögőgörcsöt kapott. Végül valahogy erőt vett magán és lecsillapodott. – Nagyon... helyénvaló... gondolat... – lihegte.

Megszólalt a szobában az egyik telefon. Rodriguez ismét bemutatta, milyen szűkszavú tud lenni. – Igen. Köszönöm. – Letette a kagylót, és újra Sinclairhez fordult.

– A mi kis Mr. Rubynk biztonságban visszatért szerető családja körébe.

– Meg kell mondanom neked, Victor, kis híján sokkot kaptam. Amikor láttam, hogy Collins hanyatt esik, és aztán jön a vér... Azt hittem, Thomas fejbe lőtte, vagy hogy nem volt elég erős a golyóálló mellény. Meg voltam győződve, hogy meghalt.

– Mindenki azt hitte az egész világon, amíg aztán be nem következett csodaszerű visszatérése, melyhez hasonlót utoljára Lázár produkált. Thomas első osztályú mesterlövész volt, részben éppen ezért választottuk őt. A mellény? Elhiheted, barátom, azt is alapos tesztelésnek vetettük alá. Egy önként jelentkezőre, aki felvette, RPG 7-es páncéltörő rakétával lőttünk. A lövedék nem robbant fel, de a becsapódás ereje keresztülvágta az illetőt a falon. Sérülés nélkül túlélte a tesztet.

Sinclair felvonta a szemöldökét. – Önként jelentkező?

Rodriguez vállat vont. – Azt hiszem, hasznosnak találod majd Thomas kapcsolatait az iparágunkkal, miután új kormánypozíciódban hivatalba lépsz.

– Ó, igen, nyilván nagyon is hasznosnak. Az a tény, hogy a DEA-nak dolgozott, nagy pluszt jelent. Majd megtanítom én őket kesztyűbe dudálni. Na és itt van még Mr. Adam Fraser.

– Van valami híred a filmesünkről?

– Ma reggel tízkor beváltotta a csekkjeit. Azok a záradékok, amiket javasoltál, úgy látszik, megtették a hatásukat.

– Nem a záradékok, Andrew, hanem a pénz. Mindenkinek megvan a maga ára, csak ki kell találni, hogy mennyi az. Na és milyen a filmje?

– Most, hogy megnéztem, Victor, azt javaslom, hogy tekintsd meg te is, aztán semmisítsd meg teljesen. Ez a szerződés volt életed legjobb befektetése.

– Akkor hát, barátom, most már csak annyi a feladatunk, hogy kivárjuk a hátralévő három napot, és aztán megünnepelhetjük a Kolumbia-projekt sikerét. Kérlek, vacsorázz ma velem a Harvard Clubban. Mit szólnál a nyolc órához?

Nguyen professzor a Hanoi Egyetem történelem tanszékét vezette, de Adam főleg azért akart vele beszélni, mert a háborús dolgokban is igen jártas volt, a katonai hírszerzés terén. Miután hosszasan elbeszélgetett vele, Adam felhívta Oscart a Metropole Szállóban. – Egy órán belül vár téged.

– Hajlandó lesz beszélni?

– Még nem lehet tudni, Oscar. Kikeresi az aktákat az archívumból, és áttanulmányozza őket. Kibéreltem egy vágószobát, amely számítógépes berendezésekkel is fel van szerelve. Megadom az internetszámát. Én a számítógép mellett várok, amíg nem hallok felőled újra.

Oscar felnyalábolta a felszerelését, és az árkádok alatt belépett az egyetem belső udvarára, a francia gyarmatosítás időszakában épült okkersárga épületbe. Nguyen professzor egy jókora alapterületű, nagy belmagasságú szobában fogadta. A helyiség mérete befolyást és hatalmat volt hivatva sugározni, ám a már több éve nem működő nagy mennyezeti ventilátor meg a lepattogzott falak és könyvespolcok, amelyekre jócskán ráfért volna a festés-mázolás, erősen lerontották ezt a hatást. Az íróasztal nagy részét magas könyvhalmok foglalták el. A professzor messze a legmagasabb vietnami volt, akit Oscar valaha látott – legalább száznyolcvan centi. Mint körülötte oly sok mindenre, őrá is ráfért volna némi renoválás. Cipője kitaposott volt, nadrágja a bokája felett véget ért; öltönyének fekete anyaga egészen fényesre kopott, és a keshedt szövet finom selyemként omlott viselőjére. Amikor Oscart bevezették a szobába, a tanszékvezető felállt, és kezet rázott látogatójával. Egy székre mutatott, majd egyenesen a tárgyra tért, ami a tábornokkal való találkozás után igazán üdítő élmény volt Oscar számára.

– Alaposan áttanulmányoztam a részleteket. Egészen elképesztő eltéréseket fedeztem fel.

– Eltéréseket?

– Igen, a között a verzió között, amit Adam az interneten küldött, vagyis az amerikai hadsereg verziója és a vietkong jelentése között. – Elkezdett számolni az ujján. – Az amerikai jelentés hatfős őrjáratról számol be, és egy Khe Sanhtól tíz mérföldre délre, 1968. március 21-én történt incidensről. Az őrjárat négy tagját meggyilkolták. A két életben maradt személy legalább tizennyolc vietkongot ölt meg, mielőtt a mentőhelikopter megtalálta őket. A mi jelentéseinkben ezzel csupán két dolog stimmel: a dátum és az életben maradt amerikai katonák száma.

A professzor felállt, és az ablakhoz lépett, hogy becsukja, a folyamatos autódudálástól ugyanis alig értették egymás szavát. Amikor visszaült, megint feltartotta az ujjait, hogy úgy számoljon.

– Az amerikai őrjárat huszonkét katonából állt. Egyetlen vietkongot sem öltek meg, és az incidens nem tíz mérföldre Khe Sanhtól délre, hanem onnan negyven mérföldre nyugatra történt. Tehát nem is Vietnamban, hanem Laoszban, a Ho Si Minh-ösvényen.

– Laoszban? Mit kerestek ott?

A professzor a jókora asztalra könyökölt, és közelebb hajolt Oscarhoz.

– Mondja, hallott már valaha a CIA Ezüstvonat fedőnevű akciójáról?

Adam újra meg újra azon kapta magát, hogy az órát lesi a vágószoba falán. Oscar már legalább két órája beszél a professzorral. A számítógép előtt ült a stáb és a vágó, Mark is. Ők öten készítették a legjobb dokumentumfilmet, amit Adam valaha is csinált. És mindannyian jól tudták, hogy ezt a filmet soha nem fogják bemutatni. Az eredeti kópiát, a megvágott anyagot, Susanna aktáit – a szerződés értelmében mindent zárolt a Network.

Adam nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást, amikor felvette a Network négymillióját. Szó sem volt kompromisszumról. Az ember nem köt kompromisszumot a kartellekkel. Ők nem alkusznak. A négymillió igen nagyvonalú juttatás volt – Adam már azzal is beérte volna, ha megígérik, hogy minden testrészét megkímélik.

A számítógép végre életre kelt. – Adam. Ott vagy?

– Igen.

– Add meg a jelszavakat!

– Az igazság szabaddá tesz.

– Nos, nálam van, amit kerestünk, és hamarosan átküldöm neked. Két részből áll. Mindkettőt használd fel. Megismétlem: mindkettőt használd fel!

– Értettem.

– Amint elküldtem az anyagot, távozom innen.

– Értettem.

Pillanatokkal később a komputer magas géphangja jelezte, hogy megkezdte az anyag fogadását.

Susanna aggódva nézett a többiekre. – Semmi nem jön át... Elvesztettük a kapcsolatot Hanoival?

– Digitális formában jön át, Su. Bármit vett is fel Oscar, a laptopjáról a professzor számítógépén keresztül az internet továbbítja egy itteni számítógépes programnak, amely majd visszaalakítja a hangot és a képeket. Addig semmit nem látunk, amíg be nem fejezi a továbbítást. Adam akkor fogja tudni visszajátszani.

A magyarázatot Barry adta. A hangmérnök és a többiek most Susanna kedvéért kiselőadásba kezdtek, mint a sebészek, akik abbahagynak egy operációt, hogy ismertessék a műtéti technikákat.

Végül abbamaradt a magas hang, és egy egysoros üzenet jelent meg a képernyőn. – Ennyi. Mindent bele, fiatal barátom!

Adam a többiekre nézett. – Lássuk hát, mit küldött! Először végignézzük az elejétől a végéig, aztán újra lejátsszuk, megtisztítjuk kicsit, megszerkesztjük, kicsit esetleg fel is cseréljük a sorrendet, ellenőrizzük a kép- és hangminőséget. Gyerünk, Mark, indíthatod!

Hirtelen egy közeli kép tűnt fel a képernyőn Nguyen Tran Minh professzorról. Nyugodtan és jól érthetően beszélt, kifogástalan angolsággal. A minőség kiváló volt. – Ellentétben azzal a verzióval, amit a Pentagon tett közzé abban az időben, ez az őrjárat, melynek vezetője Patrick Collins őrnagy volt, Khe Sanhtól délre nem felderítő akcióban vett részt. A Meo törzs embereivel találkoztak Laoszban, Ban Nabo városa közelében. A cél nem az információszerzés volt, hanem hogy nagy mennyiségű Kalasnyikovot ötszáz kiló heroinra cseréljenek.

Adam ekkor hosszan és jól hallhatóan sóhajtott.

A professzor nyugodt, tárgyilagos modora nagyon felvillanyozta az amúgy is különleges sztorit. Adam kezdett ráébredni, mivel is töltötte az időt Oscar és a professzor, miközben ő a vágószobában ült és várt. Az egészet gyönyörűen vezették elő. Itt ráközelítés egy dokumentumra, ott egy halott katona dögcédulája. John Reillynek, az őrjárat rádiósának lehallgatott üzenetei, fordításban. Fényképek egy nagy halom Kalasnyikovról és egy hasonlóan nagy halom finomított heroinról. Az Ezüstvonat története, amelyről Adam már abban a hamburgi étteremben hallott, fokozatosan kibontakozott az ötfős hallgatóság előtt. Oscar nemcsak arról győzte meg a professzort, hogy felkutassa a kormány archívumát, hanem még az interjút is elpróbálta vele – nagyon begyakorlottan haladtak ugyanis előre egyik pontról a másikra. Miután fény derült a szörnyű történetre, hogyan csempésztek a katonák tetemeiben az Egyesült Államokba heroint, és arra, hogy mindebben milyen szerepet játszottak a Collinséhoz hasonló „őrjáratok”, újabb lehengerlő erejű bejelentés következett.

Nguyen professzor elmondta, hogy a CIA csapata és a törzsiek közötti találkozón rajtaütött a vietkong 514. területi zászlóaljának egyik szakasza.

– Ahogy a vietkong tüzet nyitott, Collins őrnagy és rádiósa, John Reilly hadnagy eldobta a magukkal cipelt heroint, és csapattársaikat magukra hagyva, berohantak a dzsungelbe, majd dél felé indultak. Ezt az információt két sebesült amerikai, John Drummond és Paul Taylor mondta el a vietkong szakasznak. Drummond még azelőtt meghalt, hogy elsősegélyben részesíthették volna, Paul Taylor pedig három nappal később halt meg egy hanoi kórházban, amit egy B52-esből lebombáztak. A szakasz tagjai ezek után a két szökevény nyomába eredtek. Collinst és Reillyt két mérföldre délre kapták el, épp amint a helikopterükhöz rohantak. Egyiküket hátba lőtték, amikor a helikopter a levegőbe emelkedett. Most már tudom, hogy John Reilly volt az.

Ezeket a kijelentéseket ismét Reillynek a mentőhelikopterhez intézett és lehallgatott rádióüzeneteivel támasztották alá. A Collins-akció fedőneve „Zarándok” volt.

Oscar eddig alig tett fel kérdéseket, most azonban megszólalt. – Professzor úr, miért döntött úgy, hogy a nyilvánosság elé tárja ezeket az információkat?

A tanszékvezető elgondolkodott a kérdésen. – A mai napig nem tudtam a létezésükről. Hogy mi