I.

Ahuszonnégy óra, ami azóta telt el, hogy Doki magára hagyta, Sánta Billy életének leghosszabb huszonnégy órája volt. Miután az orvos elment, a fiú dideregve ült a szobájában, várva, hogy az aszpirin levigye a lázát, és vastagon a kabátjába burkolózott, miközben felváltva borzongott és izzadt. Végül bekúszott az ágyba, leoltotta a lámpát, és megpróbált aludni, de nem jutott neki hosszú pihenés, mert húszharminc percenként félelmetes lázálmok riasztották föl. Megpróbált felülni, és olvasni egy kicsit, de az olcsó krimi nem tudta lekötni a figyelmét. Végül csak pislogva ült a sötétben, mialatt az elméje ébren is ugyanolyan félelmetes fantomokat idézett meg, amilyenek az álmát megzavaró rémképek voltak.

A csuklóján most is érezte a transzponder és a köré tekert jeltompító háló határozott nyomását. Eleinte örült a lehetőségnek, hogy megszabadulhat a bíróság által rákényszerített adókészülék árulkodó jeleitől, de most kezdtek hátsó gondolatai támadni. Amikor a tompítót felszerelték, a láztól és a fájdalomtól nem tudta végiggondolni a dolgot, most azonban eszébe jutott, hogy valószínűleg ugyanolyan illegális elnémítani és áljeladóval helyettesíteni egy transzpondert, mint teljes egészében eltávolítani. Eddig, habár jó néhányszor akadt gondja a törvénnyel, mindig sikerült elkerülnie a börtönbüntetést vagy a javítóintézetet; de abban szinte biztos volt, hogy ha esetleg elkapják, és a szándékos törvénysértés bűnjele, a működésképtelenné tett jeladó még mindig ott van a csuklóján, az gyakorlatilag garantálja számára a letöltendő szabadságvesztést. A lebukás veszélye pedig nyilvánvalóan óriási. Bárki is tartja megfigyelés alatt a transzponder adását, előbb-utóbb biztosan gyanakodni fog, ha a jel mindig legfeljebb egy– vagy kétsaroknyival mozdul el a hálózatban egyik napról a másikra, úgyhogy a szabadság, amit a jeltompító biztosít Billynek, a legjobb esetben is rövid életű lesz. És hogy bízhatna a technikusban, aki felhelyezte a jelfogó hálót, vagy akár magában Dokiban, hogy nem beszélnek, ha a rendőrség nyomást gyakorol rájuk? A fickó talán tényleg tartozott Dokinak egy szívességgel, de vajon képes lenne emiatt ilyen könnyedén eltekinteni a törvénytől és a lehetséges büntetésektől?

Billy egyre zavarodottabban rázta a fejét. Az egészben maga Doki volt a legérthetetlenebb. Miért akarta ennyire elhallgattatni a transzponderét? Általában nem volt viselte ennyire a szívén Billy igényeit és érzéseit. Persze, Dokinak is elég jól jött, hogy a fiú újra szabadon, felügyelet nélkül mozoghat; de vajon mit tenne, ha Billyt elkapnák? Maga az orvos szokás szerint most is tiszta volt. Persze, vállalt némi jelentéktelen kockázatot, amikor eljött Billy lakására, de bármikor védekezhetett azzal, hogy egy kórházi beteghez hívták, ami teljesen törvényes, még ha az Ellenőrzés nem is nézi jó szemmel. Dokinak valahogy mindig sikerült elkerülnie, hogy gyanúba keveredjen; de vajon milyen messzire menne Billyért, ha a helyzet tényleg elmérgesedne? Menynyire lehetne megbízni benne egy válságos pillanatban? Valószínűleg nem nagyon. Végül is, manapság a pengefutárok szinte bokorban teremnek. Doki bármikor a farkasok elé vethette Billyt, ha úgy támadt kedve – és eddigi közös munkájuk során nem sok mindent tett, ami arra utalt volna, hogy többnek tekintené Billyt egy kényelmes eszköznél, egy láncszemnél, aki segít elvégezni a földalatti munkáját; de feláldozható láncszemnél, amit bármikor, lelkifurdalás nélkül lecserélhet, ha úgy látja szükségesnek.

Mialatt mindez megfordult a fejében, Billy már akkor is tudta, hogy ezek csak lázálmok, paranoiás tévképzetek, amiket a saját elméje kreál, hogy gyötörje őt. Reggel, amikor képes lesz tisztábban gondolkodni, talán még jót is kacag majd magán és a félelmein. Mégis, maga a tény, hogy ezek a félelmek ott bujkálnak benne, ilyen közel a felszínhez, enyhén vészjóslónak tűnt. Billy borzasztóan szerette volna, ha Molly vele van, hogy egy kicsit beszélgessenek. A lány legalább tisztán látta a dolgokat, és mindig egyenlő félként kezelte Billyt, sokkal inkább csapattársként, mint inasként.

Mollyban meg lehetne bízni egy szorult helyzetben, ő segítene, ha tudna – de a fiú nem rángathatta ki őt az ágyból hajnali négykor. Felkelt, bevett még néhány aszpirint, és próbálta elcsitítani az elméjét. Egyelőre semmit sem tehetett, semmi sem történhetett reggelig; és Billy belátta, hogy még reggel is ráér majd Mollyval beszélni, ha még mindig szeretne. Visszafeküdt az ágyba, újra becsukta a szemét, kényszerítette az agyát, hogy megnyugodjon, és végre sikerült elaludnia a visszatérő rémálmok ellenére is.

Komor téli napra ébredt tizenegy előtt néhány perccel; az ég fenyegetően szürke volt. A fiú nyöszörögve talpra rángatta magát, és öltözni kezdett. A fejfájás és a láz visszatért, a teste pedig úgy sajgott, mintha egész éjjel pörölyökkel ütlegelték volna. Kábán keresgélni kezdte a kapszulákat, amiket Doki ott hagyott neki... vagy ezt is csak álmodta? Talán leverte őket a padlóra. Egy másodpercig fontolgatta, hogy négykézlábra ereszkedik, és megnézi az ágy alatt, de ekkora megerőltetésnek már a gondolatától is kimerült, és gyöngyözni kezdett a homloka. A fürdőszobában, a mosdó fölött talált pár szem aszpirint; lenyelt kettőt, majd bevett még kettőt ráadásként. Talán Doki felhívja majd, és akkor megkérdezheti őt a kapszulákról. A fiúnak nem volt étvágya, de azért kihalászott a hűtőből néhány zsömlét, egy kis vajat és egy félig megivott tejturmixot, és magába diktálta őket. Megakadt a szeme az éjjeliszekrényen heverő áljeladón, aztán a csuklójára rögzített, elnémított szerkezetre pillantott. Szabadon mozoghatott; mehetett, ahová csak akart. Ezen elgondolkodott egy kicsit, belebújt a kabátjába, aztán visszafeküdt az ágyra, mert rájött a borzongás. Talán később majd elmegy, egy kicsit kiszellőzteti a fejét, kiszabadul a lakás fojtogató légköréből – de előbb muszáj egy kis erőt gyűjtenie. Doki valószínűleg amúgy is csak délután körül fogja felhívni; amikor általában hívni szokta, ha elvállal egy-egy beteget estére.

A telefon hangosan csörömpölt a szobában. Háromszor vagy négyszer csörgött, mire a fiúnak sikerült átérnie a szoba túloldalára, hogy elhallgattassa.

– Halló? – vette föl a kagylót.

– Doki vagyok! – szólt bele az ismerős hang. – Hogy vagy?

– Egész jól, azt hiszem. Nemtom pontosan, még csak most keltem föl.

– Rendben, figyelj rám, Billy! Beszélnem kell veled. Van egy ügy, amiben azonnal intézkednünk kell.

– Doki, ha esetet vállaltál ma estére... nemtom, nem érzem túl jól magam.

– Ez nem olyan eset, amire gondolsz – mondta Doki de nagyon sürgős. Billy, szeretném, ha fognál egy taxit, és idejönnél az irodámba, amilyen gyorsan csak tudsz.

– Az irodádba? Megőrültél, vagy mi? Ha bemérik ezt az áltranszpondert, percek alatt a nyakadon lehetnek!

– Emiatt elég, ha én aggódom, oké? Azonnal beszélnünk kell, és ezt nem tudjuk telefonon elintézni. Fogj egy taxit, és gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz!

Még mielőtt Billy tovább tiltakozhatott volna, a kagyló elnémult. Billy néhány másodpercig csak ült, és bután bámulta a telefont; még mindig nem volt biztos benne, hogy jól hallott-e az imént. Hirtelen mérhetetlen fáradtság kerítette hatalmába; minden másnál jobban vágyott rá, hogy visszazuhanhasson az ágyba, ám ehelyett lassan begombolta a kabátját, sálat tekert a nyaka köré, és megnézte a zsebeit, hogy van-e elég pénze a taxira. Néhány másodperccel később egy utolsó, lázas pillantást vetett a szobájára, aztán lebotladozott a lépcsőn az utcára.

Az út olyan volt, mint egy valóra vált lidércnyomás: Billy elméje ide-oda siklott a valóság és az éber lázálmok között. A hó halmokba gyűlt a járdán és az úttesten, így a fiúnak át kellett másznia fölöttük vagy keresztülvágnia rajtuk; néha csípőig merült a puha porhóba, és a cipője megtelt vele, mire kiszabadította magát. Az Alsóvárosnak ebbe a lakónegyedébe még nem jutottak el a hókotrók, és Billy taxit sem talált, amíg el nem érte az egyik Felsőváros felé vezető főútvonalat. A bérkocsik még akkor sem voltak hajlandóak megállni; elzúgtak mellette, ahogy várakozott, összehúzva magát a jeges szélnek kitett útszélen. Végül a karját lengetve kilépett az útra, egyenesen egy taxi elé, ami így kénytelen volt farolva megállni. Billynek előre kellett fizetnie, de egy másodperccel később már a hátsó ülésen kucorgott dideregve, miközben a taxi a Felsőváros járhatóbb utcái felé haladt. A fiú elbóbiskolt út közben. Egyszer eszébe jutott, hogy megnézze, nem követik-e, de a hátsó ablak felé fordulni és körülnézni akkora erőfeszítésnek tűnt, amekkorára már nem érezte képesnek magát. Végül feladta, és hátradőlt, hogy pihenjen egy kicsit, míg a taxi fölkúszott a főútvonalakon, és végül megállt a Hetes Számú Kórház előcsarnokának főbejárata előtt. Egy perccel később Billy már a zsúfolt előtéren verekedte át magát, hogy eljusson a liftekig. A huszonnyolcadik emeleten jobbra fordult, és végül megállt egy iroda ajtaja előtt, amelyen az állt: DR. JOHN LONG. A fiú fáradtan, kopogtatás nélkül belépett.

Doki és Molly is odabent volt, és az orvos fölállt, hogy elvegye Billytől a kabátját.

– Ügyes fiú! – mondta. – Ez nagyon gyors volt!

– Ja, hát remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Minél többet gondolkodok erről a kamu karpereces ötletről, annál kevésbé tetszik. És azt hiszem, neked is eléggé betenne, ha az Ellenőrzésnél rájönnének, hogy itt vagyok.

– Nem számít, Billy. Mindent tudnak a hamis transzpon-derről, de nem fognak minket zargatni miatta, legalábbis most biztosan nem.

Billy gyanakodva nézett föl.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy az Ellenőrzés mindent tud a mi kis csapatunkról. Évek óta tudnak róla, és nem kérdés, hogy képesek-e azonosítani téged, vagy engem, vagy Mollyt. Már mindent tudnak; egészen eddig a pillanatig bezárólag.

Billy tekintete zavarodottan cikázott Doki és Molly között.

– Hé, válj egy kicsit, miről beszélsz? Ezt ki mondta neked?

– Az Egészségügy Ellenőrzési Minisztérium körzeti igazgatója, a legmagasabb szintről. Két órát töltöttem vele ma reggel, és olyan aktái vannak a földalatti tevékenységünkről, amitől kettéállna a füled.

– Akkor nem értem. Hogy lehet, hogy még mindig szabadon lófrálsz?

– Mert az Ellenőrzés azt akarja, hogy szabadon lófráljak. Mi több, azt akarják, hogy te is szabadon lófrálj. Igazság szerint az Ellenőrzés pillanatnyilag leginkább azt akarja, hogy te szabad pengefutárként folytasd a ténykedésedet. Olyasfajta segítségre van szükségük, amit csak egy pengefutártól kaphatnak meg.

Doki ezután gyorsan beszámolt Billynek a találkozójáról az Ellenőrzés emberével. Igyekezett mindent összefoglalni: a saját sejtéseit a folyamatban lévő járvánnyal kapcsolatban, a Hetes Számú Kórház eredményeinek számítógépes analízisét, a járvány nagyságát és a fenyegetést, amit az Ellenőrzés szerint jelent; még Mason Turnbull állítását is, hogy az Ellenőrzés szándékosan hagyta virágozni a földalatti orvoslást, eszközként, amivel elvezethetik a nyomást, amit a közvélemény az ellentmondásos eugenikai programra gyakorol. Aztán, a lehető legpártatlanabb módon felvázolta, mennyire tart az Ellenőrzés az általános pániktól és lázongásoktól, ha megpróbálnának nyíltan szembeszállni a terjedő járvánnyal, és tolmácsolta a könyörgésüket az egészségügyi alvilág erőihez, hogy törvényen kívüli eszközökkel segítsenek megállítani a kórt.

– El kell juttatni a hírt az emberekhez; mindenkihez, aki nem jogosult kezelésre, a naturistáktól egészen a hétköznapi polgárig, aki a lehető legtovább akarja halogatni a sterilizációt; hogy ez a betegség alattomos, potenciálisan halálos, és hogy be kell jönniük kezelésért, vagy gyógyszert kell szerezniük a földalatti doktoroktól, amíg még van idő. Az illegális orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek majd: én más dokikat fogok beszervezni, Molly pedig megkeresi a saját betegeinket, és felveszi velük a kapcsolatot, de ezzel közel sem jutunk el elég gyorsan elég nagy tömeghez. Napok alatt több százezer emberhez kell eljuttatnunk a hírt olyan forrásból, amiben megbíznak, és amire hallgatnak; más szóval nem az Ellenőrzés hivatalos forrásaiból. Ez pedig azt jelenti, hogy terjesztenünk kell minden lehetséges földalatti csatornán keresztül, különösen a pengefutárok és a beszállítók segítségével, akiknek megvannak a saját kapcsolataik; így elindíthatunk egy lavinaszerűen terjedő szóbeszédet, egy levéllánc-effektust.

– De Doki, mi nem valamiféle baráti társaság vagyunk!

– tiltakozott Billy. – Úgy értem, nincsenek összejöveteleink, ahol megbeszéljük a dolgokat.

– De ismersz más pengefutárokat, nem?

– Hát... persze, talán egy tucatnyit, ha van időm megtalálni őket.

– Oké, az már valami. Mindegyikük ismer olyanokat, akiket te nem, igaz? Aztán ott van Papagáj; legalább húszharminc pengefutárt lát el készletekkel, és ismer vagy egy tucat másik beszállítót, és mindegyiküknek vannak kapcsolatai. Mindegyikük tovább tudja adni az információt. A lényeg: én nem mehetek el Papagájhoz, hogy elkezdjem győzködni. Szóba sem állna velem. Az Ellenőrzés meg pláne nem mehet el hozzá. Csak neked lehet esélyed, hogy meggyőzd őt és a többieket, és hogy elég gyorsan elterjeszd a hírt.

Billy figyelmesen hallgatta Dokit, és zavarodott arckifejezése fokozatosan elkomorult.

– És az Ellenőrzés téged keresett meg ezzel a tervvel?

– Kérdezte kimérten.

– Így van.

– És neked engem kell meggyőznöd, nekem pedig hírverést kéne csapnom, igaz?

– Ez lenne a cél – bólintott Doki. – Molly és én is elvégezzük a magunk feladatát, és...

– És nem akarnak tőlem mást, mint hogy kimenjek abba a dzsungelbe, és a saját bőrömet vigyem vásárra, hogy kisegítsem őket a slamasztikából, amibe a saját eugenikai programjuk keverte őket, jól mondom?

– Hát... – Doki habozva pillantott Mollyra. – Azt hiszem, innen is nézhetjük a dolgot.

– Tudod mit? Ez a bohóc az Ellenőrzéstől, akivel beszéltél, talán azt hiszi, hogy elment a józan eszem – vágott vissza hevesen Billy –, de nem ment el, távolról sem! Felőlem az Ellenőrzés akár meg is fulladhat! Miért segítenék nekik, azok után, amit velem tettek? Bepoloskáztak, zaklattak, és megfigyelés alá helyeztek, hogy mozdulni se tudjak! –Felemelte a csuklóján lévő transzpondert, és meglengette Doki orra előtt. – Mit gondolsz, ez kitől származik? Azért van rajtam, mert ők rám akarták rakni, és ha rájönnek, hogy kicseleztem a szerkezetüket, gondolkodás nélkül bevágnak a hűvösre! Ezek be akarnak zárni; mindig is be akartak!

– Úgy beszélsz róla, mintha valami személyes bosszú lenne –szólt közbe Molly –, de ez butaság. Nincs benne semmi személyes; ez csak a rendszerük része.

– Hát, nekik talán nem személyes ügy, de nekem eléggé az! Mi van az én életemmel? Az Ellenőrzés és az ő drágalátos rendszerük miatt kellett éveken át pengefutárként dolgoznom, mint egy közönséges tolvajnak. Azt hiszitek, hogy szeretem ezt a munkát? Az Ellenőrzés és a rendszer nélkül most egy Medex-programban lehetnék törvényesen dolgozó orvosi asszisztens, vagy akár gyakorló aneszteziológus vagy orvostanhallgató! De milyen esélyt kaptam tőlük? És milyen segítséget kapok, ha orvosi ellátásra van szükségem? Ezzel a görbe lábbal kellett sántikálnom egész eddigi nyomorult életemben; nem az én hibám volt, csak így születtem, és felőlük így is maradhatnék, amíg meg nem halok. Ok nem törődnek az emberekkel. Nem törődnek semmi mással, csak azzal, hogy csökkentsék a kiadásaikat, visszafogják a népesedést és az emberek génjeivel játszadozzanak; mindegy nekik, hogy mit gondolnak, vagy mit éreznek azok az emberek. Hát, most bajban vannak, és szerintem ez így van jól! Tőlem ugyan nem fognak segítséget kapni.

– De valójában nem az Ellenőrzésnek segítenél – mondta csöndesen Doki. – Emberek fognak megbetegedni és meghalni, több százezer ember, ha nem állítjuk meg ezt a járványt, mielőtt még komoly, országos szintű krízissé fejlődik.

– Akkor talán ez kell ahhoz, hogy szétzúzza az egészségügyi rendszerüket! – vágott vissza Billy. – Egy krízis, amivel nem tudnak megbirkózni!

– És gondolod, hogy ahhoz egy ilyen krízis kell? Hidd el, ezt te sem akarod. Senki sem akarhatja. Persze, ha ezt a járványt megállítjuk; ha az Ellenőrzésnek valahogy sikerül megúsznia ez a helyzetet, akkor egy újabb krízissel kell majd szembenézniük: olyan mértékű bizalomvesztéssel, amilyennel eddig még sosem találkoztak. Muszáj lesz változtatniuk, valahogy módosítaniuk a programjaikon. Nem vállalhatnak többé ilyen kockázatot. De a változtatásokat fokozatosan kell majd végrehajtani, nem görcsösen. Most viszont emberek ezrei vannak halálos veszélyben.

– Jó, de nem én sodortam őket veszélybe! – mondta Billy.

– Miért kéne értük felelősséget vállalnom? Doki felsóhajtott.

– Talán azért, amiért nekem kell felelősséget vállalnom mindazokért, akiket te, én és Molly a föld alatt kezeltünk. Ez egyszerűen csak része annak, amit vállaltunk, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, Billy. Valódi, emésztő szükség volt arra, amit csináltunk; és az Ellenőrzés rendszere erről a szükségletről egyszerűen nem vett tudomást. Nos, mi fölvettük a kesztyűt; te éppúgy fölvetted, mint én. Azért vonultam illegalitásba, mert orvosként nem tehettem mást. Az embereknek szükségük volt földalatti orvosokra. De bizonyos értelemben a mi hibánk, hogy az a rengeteg ember, akit kezeltünk, soha nem vált jogosulttá a törvényes ellátásra. Mi tartottuk távol őket, és ezért mi vagyunk a felelősek. Nekik pedig, és rajtuk kívül még rengeteg embernek most szüksége van rád, hogy segíts elhárítani egy valódi katasztrófát.

Billy rámeredt, és zavarodottan megrázta a fejét.

– Doki, nem mondhatod, hogy én vagyok a hibás! Sohasem csináltam mást, csak azt, amit te akartál tőlem, amire te utasítottál!

– Oké, akkor mondjuk, hogy ez csak egy újabb dolog, amit kérek tőled! Mondjuk, hogy ez csak egy újabb esetem: egy nehéz és hihetetlenül fontos eset. Nyakig benne vagyok, és nem tudom egyedül megoldani. Szükségem van a segítségedre.

Billy sokáig csak ült ott; először Dokira nézett, majd Mollyra, aztán újra Dokira. A feje hevesen hasogatott, a szoba pedig olyan fullasztónak tűnt, hogy szinte nem kapott levegőt. Doki feje fölött a falon a hívóképernyő folyamatosan változó, véletlenszerű sorrendben villódzott, miközben a fiú megpróbálta összpontosítani a figyelmét, hogy kifejezze a gyanakvást és a nyugtalanságot, ami folyamatosan a fejében kavargott.

– És mi van, ha ez az egész kamu? – szólalt meg végül.

– Mi van, ha ez az egész csak egy trükk, amit az Ellenőrzés azért talált ki, hogy becsalja az embereket a klinikákra, ahol felírják a nevüket és a személyazonosítójukat, aztán fenyegetéssel vagy kényszerrel ráveszik őket, hogy sterilizáltassák magukat, akár akarják, akár nem? Honnan tudjátok, hogy nem vernek-e át titeket is?

– Nem hiszem, Billy – csóválta a fejét Doki. – Ha nem hinném, hogy ez halálosan komoly, én magam sem vinném vásárra a bőrömet. Túl nagy ahhoz, hogy hazugság legyen; túl sok olyan része van, amiről tudom, hogy igaz.

– És mi van veled, Molly? Te is benne vagy?

– Azt hiszem, muszáj benne lennem. Ha trükk, azzal az Ellenőrzés szörnyű hibát követ el; de nem hiszem, hogy az. Az elmúlt hetekben figyeltem, ahogy hosszú sorokban jönnek be ide a beteg emberek. Abszolút valódiak. És nagyon betegek.

Billy összeszorította az állkapcsát; még mindig didergett.

– Nem tetszik ez nekem – mondta szerencsétlenül.

– Nem értem, nem bízom benne, nincs belőle semmi hasznom, és ha valami nem stimmel vele, az én nyakam törik el, nem a tiétek! Egyetlen részlete sem tetszik, és nem is érzem jól magam. A fejem iszonyúan kavarog, ti meg azt akarjátok, hogy kimenjek, és megpróbáljak beadni egy rakás nagyon durva embernek egy olyan történetet, amit soha az életben nem fognak elhinni.

Doki élesen rápillantott.

– Nem szeded a kapszulákat, amiket tegnap este ott hagytam neked?

– Kapszulákat? Hát, asszem, néhányat talán bevettem. Mire voltak jók? Úgy rémlik, mintha keresgélni kezdtem volna őket, de aztán nem találtam, vagy valami ilyesmi.

– Ó, atyám! – Doki benyúlt a táskájába, kivett egy hőmérőcsipeszt, és Billy fülére csíptette. – Nos, momentán nincs lázad – mondta néhány másodperccel később. – De Billy, muszáj bevenned ezt a gyógyszert, értesz engem? Adok még egy injekciót, és egy pár kapszulát, de muszáj bevenned őket! A nyakad nem fáj, ugye?

– Nem jobban, mint bármi más. Most éppen mindenem fáj.

– Billy, ha segíteni akarsz nekünk, muszáj talpon maradnod.

– Hát, nekem ez még mindig nem tetszik. Idő kell, hogy végiggondoljam.

– Nincs időnk. Ha most nem tudsz velünk tartani, szólnunk kell az Ellenőrzésnek, és keresnünk kell valaki mást. Billy, nem tudnál megbízni bennem, csak most az egyszer? Dolgozz velem, ahogy mindig is tetted! Ha együtt le tudjuk lassítani ezt a járványt, esküszöm, bármit megadok neked, amit kérsz, ha a legkisebb lehetőséget is látom rá. Molly a tanúm! Billy felnézett rá.

– Úgy érted, akár a lábamat is helyrehoznád?

– A lábadat? Hogyne, akár a lábadat is, ha ezt szeretnéd. Bármit!

– Ebben a kórházban? És nem kell jogosultságot szereznem?

– Garantálom, hogy nem. Ha a puszta kezemmel kell szétszednem az Ellenőrzést, akkor is elérem, hogy megcsinálják.

Billy lassan fölegyenesedett ültében.

– Hallottad, Molly? Hallottad, mit mondott?

– Igen, hallottam – bólintott a lány. – És szaván fogom.

– Akkor jó. Megállapodtunk. – Billy talpra vergődött, és elkezdett visszabújni a kabátjába. – Jobb, ha beadod nekem azt a gyógyszert, Doki! És talán néhány aszpirint is. Lehet, hogy lázam nincs, de a fejem borzasztóan kavarog.

– Szeretnéd, hogy Molly veled menjen?

– Nem, dehogy, az nem lenne biztonságos. Amiről beszélünk, az nagyon rizikós lesz. Egyedül megyek, és vagy megúszom, vagy nem. – A fiú összerezzent, ahogy Doki a karjába döfte az injekciót, aztán a szúrásnyomot dörzsölgette, miközben visszahajtotta az ingujját. – Azt hiszem, minden rendben lesz, ha sikerül megállítanom ezt a szédülést.

– Ne vállalj fölösleges kockázatot, és jelentkezz be ma este telefonon, érted? Molly és én odakint leszünk, hogy felvegyük a kapcsolatot az összes beteggel, akit valaha kezeltünk, de egy üzenetrögzítős telefonvonal állandóan elérhető lesz. Ha bajba kerülsz, értesíts; hívhatsz előbb is, ha szükséges.

– Oké. – A fiú kinyitotta az ajtót, és kifelé indult, aztán visszafordult. – Oké. De Doki... el ne felejtsd, amit ígértél!

– Ne aggódj, Billy! – mondta csöndesen Doki. – Ezúttal nem felejtem el.

 

II.

Afejfájás, az izomfájdalmak és a makacs, lázas bizalmatlanság ellenére, amit az egész elképesztő terv iránt érzett, Sánta Billy fürgén haladt, miután maga mögött hagyta Dokit és Mollyt. Bár látszólag összezavarodott, tökéletesen megértette a szavaik súlyát, és kezdettől fogva tudta, hogy azokat az embereket, akikkel föl kell vennie a kapcsolatot, és akiket valahogy meg kell győznie a helyzet sürgősségéről és a szükséges lépésekről, nem lehet telefonon elérni. Egyenként kell felkutatni őket – legalábbis azokat, akik egyáltalán felkutathatok – a fészkeikben és odúikban, szerte az Alsóvárosban, és Billy tudta, hogy a kutatás nem lesz egyszerű. Mivel a város labirintusszerű területein, amelyeket be kellett járnia, a taxik jelentették a leggyorsabb közlekedési módot, Billy taxiba szállt, felhasználva a maroknyi pénzt, amit Doki induláskor éppen erre a célra nyomott a kezébe. Mielőtt azonban elindult a kórházból, megállt egy nyilvános telefonnál az előcsarnokban, és kódolt üzenetet küldött Papagájnak: megvárta, amíg a túloldalon felveszik a kagylót, aztán beütött egy zenés szám– és betűkombinációt, amit olyankor használt, ha jelezni akarta a beszállítónak, hogy hamarosan elmegy a boltjába – így nem lehetett hanglenyomatot rögzíteni, akkor sem, ha a telefont lehallgatták. Ezúttal egy pillanatnyi habozás után az üzenet végére illesztett egy különleges kódjelet, ami azt jelezte, hogy sürgősen és személyesen kell találkoznia Papagájjal; aztán tartotta a vonalat, míg végre megérkezett Papagáj „rendben, jöhetsz" üzenete.

Ezzel Billy gyakorlatilag előzetesen bejelentkezett nála kihallgatásra; tudta, hogy a beszállító nem fog örülni neki, de nem tehetett mást. Amennyire még képes volt racionálisan gondolkodni, világos volt számára, hogy Papagájjal kell kezdenie. Ha nem tudja meggyőzni a beszállítót arról, hogy a krízis valóban sürgető, és nem sikerül aktív segítséget szereznie tőle – Papagájtól, aki hosszú évek óta ismeri, és dolgozik Billyvel; aki valószínűleg majdnem annyira megbízik benne, amennyire csak képes valakiben megbízni –, akkor semmi értelme tovább kutatnia. Papagáj segítségével mutatkozott egy csekélyke, halovány esély, hogy Billynek sikerül felvennie a kapcsolatot azokkal, akiket meg kell győznie, és talán meg is győzheti őket. De a fiú azt is tudta, hogy Papagáj segítsége nélkül reménytelen – és rendkívül veszélyes – helyzetbe kerülhet.

A távolból szemlélve még úgy tűnt neki, hogy a beszállítót talán meg lehet győzni. Egy órával később azonban, amikor szemtől szembe állt vele, a beszállító boltjának földalatti raktárhelyiségében, és a kövér, köpcös férfi hideg, bizalmatlan tekintete a groteszk, félhold alakú szemüveg fölött egyenesen Billy gerincébe hatolt, a fiú reménye, hogy bármiről is meggyőzheti Papagájt, lázálomként foszlott szét. Billy beszélt, és beszéd közben világossá vált számára, hogy amit mond, azt Papagáj nem tarthatja másnak, csakis őrültségnek. Ha Billy bizalmatlansága egy, az Ellenőrzés által kidolgozott terv támogatásával és keresztülvitelével szemben Doki és Molly erősködése ellenére is szívós és kiolthatatlan maradt – akkor Papagáj ellenállása egyértelműen rendíthetetlen volt. Eleinte gyakorlatilag mindent elutasított, amit Billy mondott: a homlokát ráncolta, és a fejét csóválta, miközben újabb és újabb csésze tűzforró, fekete kávét töltött magának a hátsó helyiségben égő gáztűzhelyről. Billy viszont kitartó volt, és Papagáj végül, bár még mindig összeráncolt homlokkal és a fejét csóválva, de legalább elkezdte meghallgatni. Végül is, egy ideje keringtek szóbeszédek, a Papagájon átfutó vészhívások száma szokatlanul megnőtt, az „agyhártyagyulladás" és a Járvány" szavak pedig, amelyekkel azelőtt ritkán dobálóztak a beszállító köreiben, az utóbbi időben spontán módon, nyugtalanítóan gyakran bukkantak fel a beszélgetésekben. Kapcsolatainak és érdekeltségeinek mindent felölelő hálózata révén Papagáj fülét nem sok minden kerülte el, ami az egészségügyi alvilágban történt. Bizonyos részletek, amiket a beszállító azelőtt valószínűtlennek vagy egyszerűen hazugságnak minősített, furcsamód ismerősen hangzottak most, hogy Billy szájából hallotta őket. Papagáj tehát figyelt, ráncolta a szemöldökét, és az ujjait tornáztatta, miközben Billy összekucorodva és dideregve ült egy hokedlin a kávéfőzővel szemben, és mindent elmondott neki, amiről Doki pár órája részletesen beszámolt; és a vége felé Papagáj még mindig ugyanolyan sötéten és szigorúan figyelt, de időről időre már bólogatott ahelyett, hogy a fejét csóválta volna.

– És te elhiszed ezt az egészet? – kérdezte, amikor Billy végül befejezte.

– Nem tudom. Azt hiszem. Ha megölnek, se bízom az Ellenőrzésben, de úgy fest, hogy Doki most az egyszer megbízik bennük.

– És nem volt semmi kétség a számítógépes analízissel kapcsolatban?

– Azt hiszem, nem.

Papagáj az ajkát csücsörítette.

– Rendben, menjünk végig ezen még egyszer, a legelejéről! –mondta. Aztán egy újabb bögre kávét töltött Billynek, és feszülten figyelt, ahogy a fiú a fekete löttyöt szürcsölve, dideregve elismételt mindent. Billy hangsúlyozta a fertőzés furcsa lefolyását: a bevezető, influenzaszerű tüneteket, a látszólagos felépülés időszakát („Doki szerint a legtöbbször kábé egy hétig, de néha csak egy napig tart a részleges gyógyulás, mielőtt az agyhártyagyulladás megjelenik"), aztán a későbbi, másodlagos tüneteket: a fejfájást, a nyakmerevedést és a felszökő lázat. Míg Billy beszélt, Papagáj felállt a székéről, biccentett a fiú felé, hogy folytassa, majd lapozgatni kezdett egy nagy, kör alakú névjegykártyatartóban, és időnként jegyzeteket firkantott egy papírlapra.

– Ha a fertőzés az elejétől kezdve súlyos és ijesztő lenne, nem okozna ekkora problémát – magyarázta a fiú. – Az emberek rögtön kérnének valamiféle orvosi segítséget, akár legálisan, akár illegálisan; de nem így történik. A betegség eleinte enyhe, bosszantó kis influenzaként indul, aztán mire a másodlagos tünetek elkezdődnek, addigra már nagyon nagy a baj.

– És mekkora az agyhártyagyulladás halálozási aránya?

– faggatta Papagáj. – Negyven százalék?

– Annál kevesebb, de a kórház adatai szerint majdnem harminc, és Doki szerint ezt a számot az Ellenőrzés főmuftija is megerősítette. Sőt, azt mondta, hogy még magasabb is lehet, az egyes betegek korától, általános egészségi állapotától és más ilyen tényezőktől függően.

– De milyen a fertőzési arány? Hányan kapják el egyáltalán ezt az izét?

– Senki sem tudja biztosan – felelte Billy. – Az alvilágban egyáltalán nincsenek statisztikák, a kórházi számok meg csak a jéghegy csúcsát mutatják. De odafönt úgy gondolják, hogy az influenza a teljes lakosság huszonöt-harminc százalékát fertőzi meg, nagyjából annyit, mint egy közönséges influenzajárvány, és ennek harminc százalékánál alakul ki később az agyhártyagyulladás.

Papagáj halkan füttyentett.

– Uramisten, tudod, hogy mit művelne ez, ha egyszer tényleg beütne?

– Elsöpörné az Ellenőrzést – mondta Billy.

– És minden mást is, beleértve minket. Apropó, Egészséglázadás: ha ez tényleg igaz, és nem állítjuk meg, egyetlen orvost, pengefutárt vagy beszállítót sem hagynának életben. Oké, először is nézzünk utána! Ha itt igaz, akkor máshol is igaz, és másoknál is ugyanez a történet. Csak ülj nyugodtan egy pár percig!

Billy ült a hokedlin, még mindig borzongva, míg Papagáj a telefon fölé görnyedt; a beszállító suttogott, így nem hallatszott, mit mond, de komor arckifejezését már nem tudta leplezni. Eltelt egy félóra, majd még egy, és Papagáj még mindig beszélt; egyszeregyszer abbahagyta, hogy újratárcsázzon, néha pedig felírt valamit a papírjára. Végül újra Billy felé fordult.

– Azt mondod, az Ellenőrzés hajlandó mindenkit kezelni, akár jogosult, akár nem?

– Doki szerint igen. Semmi kérdezősködés. Magát az influenzát egy izmos Viricidin injekció azonnal megállítja. Azok, akik érintkeztek a fertőzéssel, a Viricidin mellett gammaglobulint is kapnak. Még az agyhártyagyulladást is le lehet állítani masszív dózisokban adagolt Viricidinnel, ha elég korán kezdik a kezelést, de ha szükséges, a betegek kórházi ellátást is kaphatnak, amíg felépülnek. Legalábbis Dokinak ezt mondták. Papagáj bólintott.

– Ez eléggé egybeesik azzal, amit más forrásokból hallottam, hogy elhiggyem. A baj az, hogy egy csomóan nem fognak jelentkezni kezelésért, akár fertőzöttek, akár nem. Egyszerűen nem bíznak a kormányban.

– Tudom. De ha a pengefutárok el tudják juttatni a hírt a beszállítóikhoz és más pengefutárokhoz meg az ő dokijaikhoz; ha el tudunk indítani egy igazi, futótűzszerű szóbeszédet; nemcsak valami innen-onnan összekapart pletykát, hanem egy valódi, földalatti hírláncot, és aztán mindenki végigjárja az összes beteget, akit ismer, akkor egy csomóan legalább a földalatti orvosuktól segítséget kérnek majd.

– És az Ellenőrzés nem fogja átverni ezeket az embereket, a pengefutárokat vagy a dokikat? Semmilyen módon?

– Állítólag ez a megállapodás. Semmi sem hivatalos, de elvileg nem lesz ellenőrzés, és nem fognak kérdezősködni a jogosultságról sem. A kórházi alkalmazottak azt az utasítást kapják, hogy hagyják figyelmen kívül az adminisztrációt, és adják be tömegesen a gyógyszereket. Ráadásul minden kórház biztosít gyógyszerellátást a földalatti orvosoknak is. Már csak az a feladat, hogy kapcsolatba lépjünk minden pengefutárral és beszállítóval, akivel és amilyen gyorsan csak tudunk.

Papagáj elgondolkodva újra lapozgatni kezdte a névjegytartóját.

– Néhány embernél az lesz a legjobb és leggyorsabb, ha én veszem föl velük a kapcsolatot. De vannak pengefutárok, akikhez te könnyebben eljutsz, különösen, ha előzőleg kódolt hívásokkal értesítem őket, és így nem fognak annyira gyanakodni, ha megjelensz náluk. Viszont gyorsan kell majd beszélned, és lehetőleg közölnöd kell velük minden kézzelfogható adatot, amit csak tudsz. Nem akarnak majd hinni neked. – Újabb neveket, címeket és telefonkapcsolatokat írt egy egyre hosszabb listához, aztán Billy kezébe nyomta. – Bármi is történik, ezt ne engedd ki a kezedből! – figyelmeztette. – És mindkettőnk érdekében reméljük, hogy az információid helyesek. Nagyon nagy bajba kerülhetünk, ha a legkisebb részlete is kamu.

– Tudom – mondta kimerültén Billy. – De tizenkét órán belül úgyis kiderül, hogy az Ellenőrzés tényleg megnyitja-e a klinikákat és a földalatti készleteket. Ha nem, egyszerűen csak visszavonulunk, és megpróbáljuk túlélni a dolgot.

Leültek egymás mellé, és névről névre végigmentek Billy listáján.

– Egy részüket te is ismered – mondta Papagáj –, én pedig mindegyiküknek leadok egy kódolt hívást. Ha ezzel megvagyok, beszélek más beszállítókkal, és megpróbálom rávenni őket, hogy legalább a boltjukban dolgozó pengefutároknak adják tovább az infót. Te, miután végeztél ezekkel a tagokkal, gyere vissza hozzám, és adok neked néhány újabb nevet. Addigra kiderül, hogy van-e visszajelzés a klinikákról, te meg elmondhatod, hogy mit tudtál meg Dokitól.

Három órába telt, mire Billynek sikerült rávennie Papagájt, hogy segítsen, de ez a három óra nem volt kárba veszett idő. Billy az utolsó bögre kávéval lenyelte Doki egyik kapszuláját és néhány szem aszpirint; néhány perccel később már kint állt az utcán, Papagáj listájával a kezében, és leintett egy taxit. A címek némelyike ugyanolyan bérlakás volt, mint a sajátja. Mások különféle alsóvárosi búvóhelyek voltak, ahol a pengefutárok általában összegyűltek a szabad óráikban; voltak köztük Billy számára ismerős helyek, de ismeretlenek is. A taxis nem lelkesedett túlságosan az útvonalakért, amiket Billyvel be kellett járnia; idegesítették a zsúfolt sikátorok, és a várakozás a sötét utcasarkokon, amíg Billy odabent van – de a pénztől felcsillant a szeme, így a fiú végre elindulhatott. Az egyik címen, az Alsóváros egyik közeli kerületének elhagyatott, lerobbant negyedében, egy piszkos kis biliárdterem-vendéglőben találkozott három ismerős pengefutárral, hozzá hasonló fiatal kölykökkel, akik az ételük fölé görnyedve, gyanakodva hallgatták a mondanivalóját. Végül nagy nehezen sikerült rávennie őket, hogy legalább a dokijaikkal lépjenek kapcsolatba, és járják végig a saját beteglistájukat. Egy másik helyen összefutott egy volt barátjával, aki nyitottabban fogadta a történetet, és belement, hogy beszéljen a két másik csempésszel, akikkel együtt lakik, hogy kiderítse, nem tudnák-e felvenni a kapcsolatot másokkal is. Miután a két leggyakrabban látogatott csehóval végzett, Billy távolabbra merészkedett: lépcsőkön rohant fel, szobák, lakások, albérletek ajtaján dörömbölt; néhány csempészt a legmélyebb álmából vert föl, másokat az esti vizitek tervezési szakaszában zavart meg; olyan fürgén mozgott, ahogy csak tudott, és lázas igyekezettel próbált meggyőzni mindenkit, aki csak hajlandó volt őt meghallgatni. Az egyik lakásban egy goromba pengefutár Papagáj listájáról kereken elutasította, hogy bármilyen segítséget nyújtson Billy tervéhez; egy másik albérlet lakója, aki valamivel ijedősebb volt a többieknél, csak résnyire nyitott ajtón keresztül beszélt a fiúval, és egészen addig hitetlenkedett, amíg Billy nem javasolta neki, hogy kérdezze meg akár Papagájt, akár a saját beszállítóját, hogy megerősítsék a történetet.

Egy újabb lakás egészen más volt: apró, elsötétített lyuk egy lerobbant bérház folyosójának végén, ahol az olvadó hó becsöpögött a tetőn át, és nyirkos, zöldes penész ette fölfelé magát a kopott és szakadozott tapétán. A ház szeméttől és okádéktól bűzlött; macskanagyságú patkányok surrantak szét a sötét sarkokba, ahogy Billy végighaladt a folyosón. Odabent, az apró szobában egy tizennégy év körüli, vézna fiú feküdt összekucorodva, dideregve az ágyon, és erőtlenül intett Billynek, hogy keressen valami ülőhelyet.

– Beteg vagyok, haver! – nyöszörgött. – Asszem, ez a nyavalyás influenza! Folyton csak reszketek...

Billy igyekezett megragadni a figyelmét, elmondta neki a történetet, de a kölyök rövidesen elkezdte őt lényegtelen kérdésekkel félbeszakítani, és nyilvánvaló volt, hogy egyhamar nem megy sehová, és nem is csinál semmit. Billy megérintette a homlokát: forró volt, és száraz. Aztán levest melegített neki, az egyetlen ételt, amit a lakásban talált.

– Hát, tényleg elég beteg vagy – mondta a fiúnak. –Szerintem éppen azt a nyavalyát kaptad el, amit meg akarunk állítani. Fel tudod hívni a dokidat?

– Nincs dokim – felelte a kölyök. – Két hete kirúgtak, és azóta pocsékul mennek a dolgok.

– Akkor is szükséged van gyógyszerre. Ingyen kaphatsz kezelést a klinikán, ahogy már mondtam.

– Kizárt, hogy eljussak odáig! – nyögött fel a fiú. – Ma reggel a redőnyt is alig tudtam lehúzni.

– Akkor odaadok ezekből egy párat – rakott ki Billy az ágy melletti székre egy halom barna-fehér kapszulát a saját készletéből. – Tessék, nyelj le kettőt most rögtön! Megpróbálok neked dokit szerezni valahogy, de ezek addig is segíthetnek. Én se vagyok túl jól.

Igazság szerint percről percre egyre kimerültebb és zavarodottabb volt, de csak ment tovább, miközben a délutáni órák leperegtek, és leszállt a sötétség, egy vadászkopó kitartásával járva végig a listán szereplő címeket, és egymás után pipálva ki rajta a neveket. A feje megint megfájdult, és most a mellkasa kezdett összeszorulni, mintha egy vaskarika egyre szűkülne körülötte; időről időre olyan köhögőroham fogta el, hogy alig kapott levegőt. A listán kívül minden homályba borult az elméjében; halványan emlékezett, hogy valamikor be kéne jelentkeznie Dokinál, de nem emlékezett, hogy hány órakor, és amikor végül megpróbálta felhívni egy nyilvános fülkéből, valamiért nem kapott vonalat. Csak órákkal később jutott eszébe, hogy újra próbálkozzon; ekkor majdnem fél órát töltött a könyökére hajtott fejjel, a fülke műanyagajtajának dőlve, mire végre létrejött a telefonkapcsolat, és meghallotta Doki hangját, amint számon kéri rajta, hogy miért ilyen későn hívja, és hogy mit sikerült elintéznie, ő pedig beszámolt a Papagájjal folytatott tárgyalásáról, és a hosszú napról, amit pengefutárok felkutatásával töltött.

Doki ettől mintha megengesztelődött volna, szinte elégedettnek hangzott.

– Oké, én is egész nap dolgoztam, és mérföldnyi hosszú híváslistám van éjszakára – mondta. – Mollyt egyedül küldtem ki a felsővárosiakhoz, ott biztonságban lesz, én pedig az alsóvárosi címeket intézem, és még egy párat a köztes kerületekben. Te hogy bírod?

– Nem vészes, de még mindig egy csomó nevem van a listán.

– Csak vigyázz, ne terheld túl magad, a mostani állapotodban nem tudsz egész éjszaka dolgozni. Miért nem fekszel le egy kicsit aludni? Reggel újra jelentkezem.

– Oké, egy időre kiszállok. De előbb még meg kell keresnem egy pár embert. – Billy letette a telefont, aztán egy másodpercig gondolkodott, hogy mit is mondott az imént Doki. Meglátta a névlistát a kezében, és felhívta Papagájt.

– Beszéltél Dokival? – kérdezte egyből a beszállító.

– Mit mondott?

– Nem sokra emlékszem, csak annyit mondott, hogy dolgozik.

– Nos, úgy hallom, hogy más dokik is melóznak, úgyhogy valami biztosan kezd elterjedni. És minimum egy igazi áttörést máris sikerült elérnünk. Végre sikerült beadnom a sztorit Brownnak... ismered Brownt? Jó nagy területet lát el a Tizenegyes Számú Kórház körül, tőlünk nyugatra. Vagy negyven-ötven másik pengefutárral és a dokijaikkal dolgozik együtt, és most be fogja indítani a dolgokat a saját körzetében. Támadt egy ötlete: felhívta a Tizenegyes központi ellátóját, hogy immunglobulin– és Viricidin utánpótlást kérjen tőlük. Másfél órával később egy egész teherautónyi injekciós csomagot szállítottak le az ajtaja elé. Most nyakig ül a gyógyszerekben, úgyhogy azt hiszem, az Ellenőrzés komolyan beszél. Namármost, Brownnak van egy listája a csempészekről, akiket szeretne, ha meglátogatnál. Nem nagyon népszerű a srácai körében, mert mindig túl sokat számol fel a készletekért, de hajlandó igazolni a sztoridat, ha elmész hozzájuk. Csak ugorj be hozzám, és vedd át a listát! Ja, és a Hetes Számú Kórház Klinikájáról kezdenek jönni a visszajelzések, hogy az embereknek valóban kérdezősködés nélkül beadják a Viricidint; még neveket vagy személyazonosítókat sem kérnek. Úgyhogy azt hiszem, ha el tudjuk terjeszteni az infót, hogy az Ellenőrzés tényleg eltekint a jogosultságtól, egy csomó embert rá tudunk venni, hogy menjenek be a klinikákra, és így megspórolunk a dokiknak jó néhány fordulót. És még nem kaptunk negatív visszajelzést, Billy... Billy? Hé, ott vagy még?

– Persze, persze, itt vagyok – felelte tompán Billy. – Nincs negatív visszajelzés, ez nagyon jó hír.

– Oké, akkor gyere be Brown listájáért, miután végeztél a sajátoddal; és nem árt, ha sietsz. Ahogy eddig hallottam, több ezren vannak, akik elkapták ezt az influenzát, és nem kezeltették magukat. Több ezren! Vannak, akik hallgatnak ránk, és elfogadják a kezelést, és vannak, akik nem, de napokba, sőt, talán hetekbe telhet mindegyikükkel fölvenni a kapcsolatot. Nincs veszteni való időnk.

– Jó, rendben, sietek. Akkor ma éjjel vagy holnap találkozunk.

Billy letette a telefont, aztán csak ült, és a kezében lévő listát nézte. Öt, hat, hét név, akiket még meg kell keresnie, mind ismeretlenek, és mindegyiknek ugyanúgy órákig kell majd érvelni és könyörögni, hogy meggyőzze őket. Felsóhajtott, és visszament a várakozó taxihoz. Több mint négy órával később mászott fel végre a lépcsőn a saját lakásához; alig tudta már az egyik lábát a másik elé rakni. A fény bántotta a szemét, az evés gondolata pedig egy kicsit sem izgatta. Kabátostul, mindenestül zuhant az ágyába, és behunyta a szemét. Tudta, hogy pihennie kell legalább egykét órát, ha folytatni akarja a munkát, és Papagáj új listája legalább háromnapi melónak ígérkezett. Azt remélte, hogy ha most tud egy kicsit pihenni, talán elmúlik a fejfájása. Néhány másodperccel később már valahol máshol járt: tizennégy órát aludt megszakítás nélkül.

 

III.

Nem telt azonban hetekbe, sőt, még napokba sem, hogy a figyelmeztető hadjárat első jelei megmutatkozzanak. A szokásos félnapi betegszámlálás kimutatta, hogy kevesebb mint tizenkét órával azután, hogy Billy elhagyta Doki irodáját, ugrásszerűen megnőtt a beérkező páciensek száma a Hetes Számú Kórház sürgősségi klinikáján, másnap reggelre pedig már százával álltak sorba a betegek a klinika rendelői előtt, és az influenzaoltásokról érdeklődtek, amikről azt hallották, hogy itt elvileg megkaphatják őket. Háromszoros létszámban osztották be a nővéreket a kezelőfülkékhez, és a kérdéseket szándékosan a megfelelő ellátáshoz szükséges legfontosabb tudnivalókra szűkítették. Voltak a páciensnek előzőleg sanghaji influenzára utaló tünetei? Ha igen, milyenek és mikor? Van most láza vagy bármilyen más tünete? A család többi tagja ki volt téve a fertőzésnek? Barátok vagy más kapcsolatok? Ezekkel és még néhány hasonló kérdéssel – például az allergiára vagy a korábbi antibiotikumos kezelésekre vonatkozóan – már össze lehetett tákolni egy specializált, miniatűr kortörténetet, és minden esetben, amikor „influenzáról" történt említés, a személyzet részéről feltűnő érdektelenség mutatkozott a nevek, a személyazonosító-számok vagy az egészségügyi jogosultság iránt. Kiadták a megfelelő gyógyszereket, fölvették a lehetséges fertőzöttek adatait, hogy a speciális telefonközpontosok később felhívhassák őket, és minden egyes beteget, aki átesett a kezelésen, őszintén buzdítottak, hogy szóljon bárkinek – tényleg bárkinek akiről csak tudja, hogy ki volt téve az influenzának, hogy az illető a lehető leggyorsabban jöjjön be ingyenes védőoltásért. Fiatalok és idősek csoszogtak be a klinikákra, olyan emberek, akik már vagy húsz éve közelében sem jártak az Egészségügyi

Ellenőrzés intézményeinek, és miután megkapták a kezelést, mindegyiküket a lehető legsürgősebben és legnyomatékosabban megkérték arra, hogy vigye el a hírt másoknak is.

Híven a tervhez, amit Mason Turnbull előző nap felvázolt, az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium nem tett közzé pánikkeltő újságcímeket, sem mindenkire kiterjedő hirdetményeket a jogosultsági törvények felfüggesztéséről –de az Ellenőrzés az első napon kiadott egy visszafogott sajtóközleményt, hogy egy „valószínűleg sokakat érintő" sanghaji influenzajárvány „várható" a városban, és hogy az érdeklődők ingyenesen „nagyon hatásos" megelőző kezelést kaphatnak az Ellenőrzés bármelyik intézményében. Másnap maga Turnbull tartott egy rövid, de nagy érdeklődésnek örvendő sajtótájékoztatót, amelyben említést tett bizonyos, „különböző területekről érkező" jelentésekről, amelyek valószínűsítik, hogy a későn megjelenő agyhártyagyulladásszerű tünetek kapcsolatban állhatnak a Sanghaji influenzával; és ismételten felkért mindenkit, akinek influenzás jellegű tünetei vannak, vagy egyáltalán kapcsolatba került influenzás betegekkel, hogy jelentkezzenek az Egészségügyi Ellenőrzés intézményeiben megelőző vagy terápiás kezelésért. A kampány a sajtómanipuláció mesterműve volt: gondosan úgy hangolták, hogy lépésekre sarkallja az embereket, ugyanakkor lefegyverezze a pánikot. És bár a pletykák szerint Turnbull teljes idegösszeomlást kapott, miután a sajtótájékoztató véget ért, a híradások végül hasznosnak bizonyultak. Az Ellenőrzés telefonközpontjait elárasztották a hívások, a klinikákban és kórházakban pedig egyre hosszabbra nyúltak a várakozók sorai.

A Hetes Számú Kórházban a betegáradat nagy részét ezeknek a bejelentéseknek tulajdonították, de nem volt kérdéses, hogy a föld alatt terjedő hírek még nagyobb szerepet játszanak. Doki és Molly első napja azzal telt, hogy fölhívták az összes pácienst, akit valaha is kezeltek, és arra buzdították őket, hogy jöjjenek be a kórházba. Ezalatt összeállítottak egy egyre hosszabb listát azokról is, akik –még Doki biztatása ellenére is – túl gyanakvók voltak ahhoz, hogy igénybe vegyék az Ellenőrzés intézményeit, de azt kérték, hogy ő – vagy bárki más – juttassa el hozzájuk a gyógyszereket a földalatti csatornákon keresztül. Estére Doki felosztotta ezeket a hívásokat maga és Molly Barret között. Miután Billy régóta esedékes hívása beérkezett, Doki és Molly elindult, ki-ki a maga útjára, hogy egy éjszakai portya során felkutassák ezeket a csökönyös pácienseket, és meggyőzzék őket, hogy szóljanak mindenkinek, akit csak ismernek, és irányítsák őket a sürgősségi osztályra kezelésért. És a sorok egyre nőttek.

Másnap reggel hétkor, két óra alvás után Doki már újra a kórházban volt, és az irodájában találkozott a beesett szemű Mollyval, hogy egyeztessék az eredményeiket. Az orvost több mint száz új hívás várta az üzenetrögzítőjén; még Mollyhoz is érkeztek hívások rég elfeledett betegektől. A kórház előcsarnokában lévő orvoshívó tábláról kiderült, hogy sok doktor ma csak késve szállingózik be, vagy egyáltalán nem dolgozik – Doki gyanította, hogy ők is a saját földalatti pácienseiket próbálják elérni. Előző nap a személyzet valamennyi tagja speciális értesítést talált az üzenő-dobozában, amelyben Dr. Kati Durham bejelentette, hogy amíg a járvány terjedését meg nem állítják, a kórház sürgősségi munkarendben üzemel. A rutinbeteg-felvételeken, a sürgős műtéteken kívül minden operációt, a szakklinikákat, a munkaértekezleteket és a rezidensképzést is felfüggesztették. Mi több, a vezetőség nyilvánvalóvá tette: hivatalosan senki sem fog érdeklődni az után, hogy hol vannak, és mit csinálnak a kórház orvosai azokban az időszakokban, amikor felszabadulnak a normál kórházi munkamenet alól. Ha vannak földalatti betegeik, akiket fölkeresnének – úgy tűnt, hogy az értesítő erre próbál utalni –, hát ez a megfelelő alkalom, hogy fölkeressék őket. Minél hamarabb teszik, annál jobb.

Doki és Molly gyorsan átfutották a listákat, és eldöntötték, hogy ki melyik beteghez fog elmenni. Közben mindketten idegesen figyelték a telefont, és remélték, hogy Billy jelentkezik, de a készülék néma maradt. Mollyt végül elhívták a kisegítő műszakba a sürgősségi osztályra, ahol épp egy újabb rendelőt nyitottak meg a Viricidin– és immunglobulin-injekciók beadására, Doki pedig elindult a reggeli vizitjére a műtét után lábadozó betegeihez. Tudták, hogy mindkettőjüknek rengeteg dolga lesz délelőtt a kórházban, de már délután négy körül elszabadulnak, hogy újra a földalatti betegeikre koncentrálhassanak.

A sebészeti osztályon egyik probléma a másikhoz vezetett, így Doki csak órákkal később indult vissza az irodájába; már hónapok óta nem érezte magát ennyire holtfáradtnak. Kati Durham, aki éppen akkor lépett ki a számítástechnikai részleg egyik irodájából, meglátta a férfit, ahogy beszáll a liftbe, és csatlakozott hozzá. Az arca kipirult volt, de a szeme köré ráncokat rajzolt a kimerültség.

– Nem tudom, John – mondta, miközben kiléptek a liftből, és elindultak a folyosón Doki irodája felé –, emberek ezrei jönnek be a különböző klinikákra, sőt, talán tízezrek is, de az agyhártyagyulladással felvett betegek száma még mindig növekszik. Megnyitottunk négy újabb szakrendelőt, ahol megkaphatják a gyógyszereket és a védőoltásokat. Már majdnem elfogytak az ágyak a fertőző osztályon, és továbbra is óráról órára jönnek a páciensek. Bárcsak tíz nappal hamarabb elkezdtük volna ezt az egészet!

– Hát, ezen már nem változtathatunk. Ahogy azonban a dolgok most alakulnak, szerintem a felvételi adatok nagyon hamar javulni fognak.

– Talán igaza van. De ha mégsem, nem tudom, mihez fogunk kezdeni. Azok, akik bejönnek a védőoltásért, nagyon feszültek. Pillanatok alatt kitörhet a pánik, és sokaknál közülük már megjelentek a tünetek... – Kati hangja elhalkult, és az asszony komoly tekintettel nézett Dóidra. – Van valami elképzelése, hogy mi folyik a földalatti fronton?

– Egyelőre nehéz megmondani – felelte az orvos. – Molly Barrettel ketten több mint kétszáz beteghez mentünk el az elmúlt huszonnégy órában. A kórház orvosainak nagy része ugyanezt tette. Nehéz megsaccolni, hogy egy-egy orvos hány beteget tud meglátogatni, de ha a kórházi személyzet négyszázötven tagja ugyanannyi páciensnél járt, amennyinél mi, akkor az összesen kilencvenezer ember. Talán ennyire nem jó az arány, de nem lehet messze tőle. De jelen pillanatban nem is az jelenti a legfőbb gondot, hogy felvegyük a kapcsolatot a betegekkel, hanem a készletek beszerzése. Ha a számításom nem csal, az én beszállítóm polcai estére kiürülnek.

– Mi is így vagyunk vele. A központi ellátó már majdnem kifogyott, délutánra viszont várunk egy különleges szállítmányt Chicagóból. Úgy tűnik, mi mélyebben benne vagyunk ebben az egészben, mint a város vagy az ország más területei. Az Ellenőrzés diszpécsere szerint más körzeteket valamivel lassabban mozgósítanak, de ott nem is ekkora a nyomás. Amivel nincs is semmi gond. Amíg innen nem kezdenek rémtörténetek kiszivárogni, talán még mindig időben vagyunk. – Kati fölnézett a férfire. – Mit hallott a fiútól?

– Nem eleget, hogy megnyugtasson. Épp most akartam utánanézni. – Doki bekapcsolta a konzolját, átfutotta az utóbbi órákban beérkezett hívások listáját, és megrázta a fejét. – Semmi. Nem hallottam felőle tegnap éjszaka óta, és ennek nagyon nem örülök. Azt mondta, hogy minden megadott címre elmegy, amilyen gyorsan csak tud, de közben ő maga is beteg, és tegnap éjjel borzasztó volt a hangja. Ma reggel újra be kellett volna jelentkeznie, de nem tette meg.

– Van bármi, amit tehetnék? – kérdezte Kati.

– Nem, momentán nincs. Lehet, hogy egyszerűen csak nincs telefonközeiben, nem tudom. Bár a földszinti sorokból úgy tűnik, mintha valahogy azért terjedne a hír. Maga csak arról gondoskodjon, hogy elég készletünk legyen, amiből meríthetünk, ha szükséges.

– Most rögtön beszélek a központi ellátóval, de azt hiszem, délutánra újra egyenesbe jönnek. És John – fordult vissza az asszony az ajtóból –, vigyázzon, hogy maga ne merüljön ki túlságosan. Nem lenne jó, ha maga is lebetegedne.

– De az se, ha maga, Kati – nézett fel rá mosolyogva Doki. –Tudja, nagyon furcsa érzés, hogy mi ketten hirtelen ugyanarra az oldalra kerültünk. Talán, ha ez az egész véget ér (már ha valaha is véget ér), eltölthetnénk egy estét kettesben. Vacsora, színház, és semmi, aminek köze lenne az orvosláshoz vagy az Ellenőrzéshez.

– Ez jobban hangzik, mint bármi, amit az elmúlt hónapokban hallottam – mosolyodott el Kati. – Áll a randi, John; amint ennek az egésznek vége. – Még egy pillanatig habozott, aztán megfordult, és eltűnt a folyosón.

Doki íróasztalán halmokban állt a befejezetlen kórházi adminisztráció, de Doki a telefonhoz lépett, és aznap délelőtt harmadszor is tárcsázta Billy számát. Ahogy eddig, a telefon most is kicsöngött, de nem érkezett válasz. Doki üzenetet hagyott, sürgetve Billyt, hogy késlekedés nélkül hívja vissza, aztán újra az asztala felé fordult. Át kellett néznie egy kazal betegaktát; beolvasnia a röntgenfelvételeket és kardiogramokat, hogy rögzítsék őket az adatbázisban; elemeznie és kritizálnia egy tucat robotirányítású műtétet; és válaszolnia a százával beérkező levelekre. Doki az irodájába kért egy szendvicset, hogy időt spóroljon, és beleásta magát az irathalomba, majd megállás nélkül dolgozott délutánig. Molly egyszer benézett, mielőtt elindult volna a kórházból, hogy visszatérjen a földalatti betegekhez. Egy kávé mellett átnézték a listáját, és a lány beleegyezett, hogy kora este újra jelentkezik, és elkéri az új hívásokat, amik addigra összegyűlnek.

Miután Molly elment, Doki visszatért az adminisztrációs munkához, de nem tudta elterelni a gondolatait Billyről. Ahogy a délután estébe fordult, még mindig nem kapott róla hírt. Kétszer megpróbálta felhívni Papagájt a kódolt számmal, amit Billy megadott neki, de hiába kapott vonalat mind a kétszer, csak egy üzenetrögzítő zümmögését hallotta, és a beszállító egyik alkalommal sem hívta vissza. Doki egyre növekvő nyugtalansággal csatlakozott az esti tömeghez a kórház büféjében, ahol feltűnt neki, hogy az orvosok szokásos csoportjai szinte teljesen hiányoztak az asztalok mellől. Sült húst és feketekávét rendelt, aztán visszatért az irodájába, és elkezdte szisztematikusan visszahívni a földalatti pácienseket, akik a délután folyamán érdeklődtek nála. Ezúttal azt vette észre, hogy az emberek érezhetően fogékonyabbak a buzdítására, hogy jöjjenek be a kórházba védőoltásért; csak néhányukat nem tudta meggyőzni, így amikor Molly este kilenc körül bejelentkezett, Doki már csak fél tucat újabb nevet adott át neki.

– Valahogy nem olyan gyanakvók, mint tegnap voltak

– mondta a lánynak. – A többségük csak azt akarja, hogy erősítsük meg, hogy igaz a szóbeszéd, amit hallottak.

– Az a fontos, hogy hallanak valamilyen szóbeszédet –jegyezte meg Molly. – És ez azt jelenti, hogy a pengefutárok elkezdték terjeszteni a hírt. – Egy pillanatra elhallgatott. –Hallottál valamit Billyről?

– Semmit.

– Doki, biztos, hogy valami baj történt! Leüthették, vagy bármi ilyesmi... akiket próbál felkutatni, azok nagyon kemény figurák.

– Tudom, de nem is ez ijeszt meg igazán. Amúgy sem volt már olyan állapotban, hogy bárhová elinduljon, és ha elfelejtette bevenni azokat a kapszulákat... – Doki felsóhajtott. – Molly, muszáj őt megkeresnem. Te intézd el ezeket a neveket, aztán menj haza! Reggel találkozunk.

– Biztos nem akarod, hogy veled menjek?

– Most nem. Hívlak, ha szükségem van rád.

A kórház előtt óriási tömeg volt az utcán, és lehetetlennek tűnt taxit találni. Doki elgyalogolt a helitaxi-állomásra, és a leszállópálya körül lézengett, amíg egy arra járó utcai taxi ki nem rakta az utasait. Ekkor az orvos befurakodott egy kövér asszonyság elé, és elfoglalta előle a helyet. Fél órával később, miután jó néhány kerülőt tettek a még mindig jeges alsóvárosi utcákon, Doki kifizette a taxist, és felmászott az ütött-kopott lépcsőn Billy lakásához.

A szoba romokban hevert – és üres volt. Az ágyról félig letépték az ágyneműt; a komód egyik fiókja tárva-nyitva tátongott, és a padlóra lógtak belőle a ruhák. A telefonkonzolon bárgyún villogott az üzenetjelző. Doki fölvette a kagylót, és meghallgatta a saját üzenetét, amit aznap délelőtt hagyott; a gép szalagra vette, de azóta sem törölte le senki. Aztán észrevett valamit az ágy alatt: egy tucat Viricidin kapszulát kapart össze a padlóról. A hideg idő ellenére Billy kabátja az egyik széken hevert lehajítva. Alatta, a padlón Doki egy gyűrött jegyzettömb-cédulát talált, rajta ceruzával írt nevekkel. Többségük át volt húzva; nyilván azoknak a listája – gondolta az orvos –, akiket Billy tegnap megkeresett, vagy akiket csak meg akart keresni.

Doki újra körülnézett a szobában. Billy nyilvánvalóan itt járt, és talán itt is aludt, aztán újra elment – de hová? Az orvos átment a szoba túloldalára, és megvizsgálta a fiókos szekrény tetejére pakolt különféle kacatokat. Az áltranszponder eltűnt. Doki rémülten tűvé tette az ágyat, aztán négykézlábra ereszkedett, hogy körülnézzen az ágy alatt is. Végre megtalálta a szerkezetet, mélyen berúgva az ágy alá, de – úgy tűnt – még működőképesen.

Doki óvatosan visszatette a szekrény tetejére, aztán elpakolt egy székről, és leült rá. Az agya hevesen kattogott. Tudta: Billyre nem jellemző, hogy figyelmen kívül hagyja az üzenetjelzőt a telefonon, ahogy az sem, hogy nem telefonál, és nem jelentkezik be időben... már ha képes tisztán gondolkodni. De a láz fura dolgokat művel az ember elméjével, és ha Billy egyre betegebb, akkor szinte lehetetlen kitalálni, hogy éppen hol lehet, vagy miféle bajba kerülhetett. Ha Dokinak lenne valamilyen módja, hogy a nyomára akadjon... az orvos egy másodpercig bámulta a telefonkonzolt, aztán újra tárcsázta Papagáj számát. Három csöngés után kattanás hallatszott. Doki beütötte a számkódot, amit Billy megadott neki, aztán lerakta a telefont. Egy másodperccel később visszahívták.

– Billy? – kérdezte egy férfihang.

– Nem, én John Long vagyok, Billy orvosa. Billy lakásából hívom.

A tévéképernyő a telefonkonzolon bekapcsolt, és a kövér, görbe orrú férfi szúrós tekintettel vette szemügyre Dokit. Végül, miután meggyőződött az orvos személyazonosságáról, Papagáj még mindig óvatos hangon megszólalt:

– Mi a gond?

– Aggódom Billy miatt. Tegnap éjszaka óta nem hívott, és nincs a lakásán. Tudja, hogy hol találom?

Papagáj az ajkát csücsörítette.

– Nincs ott? Ez különös. Tegnap éjjel beugrott hozzám készletekért, de azóta én sem hallottam felőle. Azt hittem, talán csak alszik. – Egy pillanatig habozott. – Ami azt illeti, a fiú borzasztóan festett. Már az is meglepett, hogy a tegnapi napot végigcsinálta.

– Tudom – bólintott Doki. – Emiatt aggódom. Volt nála gyógyszer, de lehet, hogy elfelejtette bevenni. Van bármi ötlete, hogy hol lehet?

– Nagyjából bárhol. Egy hosszú listát kapott tőlem elérhetőségekkel, és tegnap éjjel adtam neki még néhány nevet, szétszórva az egész Alsóvárosban. De hadd nézzem meg egy percre... tartsa!

Papagáj egy időre elment a telefontól, míg Doki türelmetlenül dobolt az ujjaival. A kövér férfi nemsokára visszatért, húsos kezében néhány névjegykártyával.

– Ez talán segíthet – mondta. – Van egy Roberts nevű kölyök, akit Billy tegnap nem tudott elérni; pengefutár, és nem könnyű elcsípni. Viszont nagyon fontos figura: rengeteg kapcsolata van a keleti Négyszáztizenötödik utca környékén, ahová én nem tudok eljutni. Kaptam egy tippet, hogy merre lehet Roberts, és szóltam róla Billynek tegnap éjjel. – Papagáj felvett egy névjegykártyát, és felolvasott róla egy címet. – Ez csak egy kocsma a keleti raktárnegyedben, de Roberts sokat lóg ott két meló között. Lehet, hogy Billy odament, és ott még utolérheti.

– Mi van a többi címmel, amit megadott neki? – kérdezte az orvos.

Papagáj tétovázott.

– Megadhatom a listát, de nagy bajba kerülhet, ha ezekkel az emberekkel szórakozik.

– Vállalnom kell a kockázatot – mondta Doki. – Muszáj megtalálnom Billyt. Már kiküldenem sem lett volna szabad, és ha most segítségre van szüksége, az én feladatom kihúzni őt a csávából. Kérem a neveket!

Fürgén jegyzetelt, ahogy Papagáj neveket, címeket és útirányokat adott meg neki. Végül letette a telefont, és egy ideig a listát bámulta egy helyben ülve. Elképzelhető, hogy Billy a Roberts nevű fickót akarja megtalálni – Doki megtalálta Roberts nevét a fiú jegyzetlapján, a kipipálatlan címek között, lábjegyzetben a kocsma nevével de az is lehet, hogy valaki mást keres Papagáj listájáról, vagy egyszerűen csak lázas révületben bóklászik valahol. Tucatnyi név volt a listán; Doki rájött, hogy ha egyedül dolgozik, akár napokig is eltarthat, mire mindegyik címet végigjárja, hogy rátaláljon Billyre. De azt is tudta, hogy nem mer tovább várni Billyre, hogy visszajöjjön vagy jelentkezzen. Ahogy tanácstalanul tűnődött, hogy hol fogjon hozzá, eszébe jutott valami, és hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Kati Durham irodáját a kórházban.

Az asszony még mindig ott volt, a késői időpont ellenére; zaklatottnak, de meglepően frissnek tűnt.

– Kati, amikor ma reggel beszéltünk, maga felajánlotta a segítségét – kezdte Doki –, és most szükségem lenne rá.

– Megteszek bármit, amit csak tudok, John. Billyről van szó?

– Pontosan. A fiú eltűnt, és beteg. Attól tartok, hogy bajban van.

– Akarja, hogy kiadjunk rá általános körözést?

– Mármint a rendőrségnek? Úristen, dehogy! Az teljesen szétrobbantaná a földalatti akciónkat. De hosszú listám van azokról a címekről, ahol talán megtalálhatom Billyt, és gyorsan be kéne járnom őket. Ha a rendelkezésemre tudna bocsátani egy kórházi légpárnás járművet, és néhány embert az irányítófülkébe, azzal órákat nyerhetnék; és azok az órák most nagyon értékesek lehetnek.

Kati a homlokát ráncolta.

– Azt hiszem, már az összes kórházi légpárnást elvitték –mondta, miközben ellenőrizte a járművek jegyzékét.

– Nem, várjon csak! Egy még van a hangárban. De csak akkor, ha tényleg sürgős, John!

– Tényleg az – felelte Doki. – Küldje el a gépet erre a címre! – Megadta Katie-nek Billy címét, aztán letette a telefont. Néhány perccel később már lent várakozott az utcán, összehúzva magát a jeges szélben, zsebében a címlistával, és próbált nem belegondolni, hogy vajon mennyire sürgős is valójában a küldetése.

 

IV.

Nappal i világosság szűrődött be az ablakon, amikor Sánta Billy hirtelen felriadt, és egy pillanatig azt sem tudta pontosan, hol van. A fiókos szekrényen lévő óra szerint délután három múlt pár perccel, és Billy homályosan felfogta, hogy legalább tizennégy órát aludt. Azonban mindvégig nyugtalanító álmok gyötörték, és a fiúnak úgy tűnt, mintha most még kimerültebb lenne, mint előző éjjel volt. A feje rettenetesen hasogatott, a mellkasa annyira összeszorult, hogy minden egyes lélegzetvétel fájdalmat okozott, és kínzó, száraz, fojtogató köhögőroham tört rá, amikor fölkelt, és keresztültámolygott a szobán. Távolról emlékezett – vagy csak álmodta? –, hogy nemrég telefoncsörgést hallott, és ki-kecmergett az ágyból, hogy felvegye, de a végtagjai mintha ólomból lettek volna, és elterült a padlón. Mire elbicegett a telefonig, az már abbahagyta a csörgést – már ha csörgött egyáltalán. Billy most a villogó üzenetjelzőt bámulta, mintha hipnotizálta volna a fény. Végül fölvette a kagylót, és Doki hangját hallotta, amint azt kéri, hogy Billy hívja föl. De ez nem tegnap este történt? Billy próbálta kitisztítani a gondolatait, de újabb köhögőgörcs fogta el, és visszaejtette a kagylót anélkül, hogy letörölte volna a szalagot. Biztos volt benne, hogy már felhívta Dokit, és semmi értelme, hogy ilyen hamar újra felhívja, nincs is miről beszámolnia – vagy mégis? Mit csinált előző este?

Rémítő módon nem emlékezett rá. Volt valami Robertsszel kapcsolatban, meg egy új címlista Papagájtól. A fiú visszatámolygott az ágyhoz, és lerogyott rá, kimerültén és zavarodottan. A padlón meglátta a jegyzetlapokat, amiket nyilván kiejtett a zsebéből, a csempészek nevével, akiket tegnap sikerült – vagy nem sikerült – elérnie. Fölvette a cetliket, és bután, lázas kábulatban bámulta őket, ahogy újra a padlóra szállingóznak. A nevek többségét – egy-kettő kivételével – már kihúzta. Nyilvánvalóan jól teljesített, megtette, amit Doki elvárt tőle, de volt még valaki, akit meg kellett találnia... Roberts. Billy elméje egy pillanatra képes volt tisztán összpontosítani. Tegnap nem sikerült megtalálnia Robertset, még Papagáj tippjének segítségével sem. De muszáj volt megtalálnia. Amellett, hogy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, Roberts jelentette a kulcsot két olyan beszállítóhoz, akik a földalatti lánc létfontosságú láncszemei voltak. Még ha a többi új név, amit Papagájtól kapott, nem is volt annyira fontos, Billynek Robertsnél muszáj volt újra próbálkoznia.

Reszkető lábbal fölállt, levette magáról a piszkos inget és trikót, és keresett valami tisztábbat a fiókos ruhásszekrényben. Az ingujja beleakadt az áltranszponderbe, és belökte a szerkezetet az ágy alá, de Billy szinte észre sem vette. Nagy nehezen fölvette a kabátját, aztán rájött, hogy kifordítva van rajta, lerángatta magáról, és véletlenül leejtette a padlóra. Egy másodpercig csak állt és bámulta, végül úgy döntött, hogy nem éri meg az erőfeszítést, hogy lehajoljon érte, és fölvegye. Inkább pulóvert húzott, kóválygó fejjel körbenézett a szobában, és végül elindult lefelé a lépcsőn.

Félúton járt az első lépcsőforduló felé, amikor meghallotta, hogy a telefon újra csörömpölni kezd. A fiú átkozódva megtorpant, és hallgatta, ahogy a készülék csak csörög és csörög. Aztán a telefon megint elhallgatott, Billy pedig kimerültén dőlt a korlátnak. Talán Doki hívta. A fiúnak meg kellett volna próbálnia felhívni őt, amíg még a lakásban volt, de a szoba most mintha mérföldekre lett volna, elérhetetlen messzeségben, és Billy nem érzett magában elég erőt, hogy visszamenjen. Doki várhat. És ha Billy most lépésről lépésre le tudna menni a lépcsőn, ki az utcára, talán újra megtalálhatná a helyet, ahol Roberts rejtőzhet, átadhatná neki az üzenetet és a készleteket, befejezhetné, amit tegnap elkezdett, pont úgy, ahogy Doki kérte tőle, és akkor talán megállhatna, hogy pihenjen, aludjon, és várja, hogy elmúljon ez a szörnyű fejfájás...

Odakint hideg volt, és metsző szél fújt, ami átrágta magát a vékony pulcsin, és még jobban összeszorította Billy mellkasát. A fiúnak úgy tűnt, mintha a szokásosnál nagyobb lenne a forgalom az utcán: személy– és teherautók torlaszolták el a szűk utcákat, az emberek pedig tömegével lepték el a járdákat és a lépcsőfeljárókat. A kocsma, ahol előző éjjel kereste Robertset, mérföldekre volt délkeletre, de Billy gyalog indult el, fejét leszegve a szélben. Még el sem érte az első sarkot, a foga máris megállíthatatlanul vacogott, a köhögés pedig olyan fájdalmassá vált, hogy egy lámpaoszlopnak kellett támaszkodnia, várva, hogy elmúljon. Három üres utcai taxi araszolt el előtte, mire eszébe jutott, hogy még mindig van pénz a zsebében, és utazhatna taxival. Ettől a ponttól kezdve a nap rémálommá vált. Amikor Billy megérkezett, a kocsma tele volt, de Robertset sehol sem találta. A kemény tekintetű pultos eleinte tagadta, hogy ismerne bárkit, akit Robertsnek hívnak, de aztán közelebbről is megvizsgálta Billyt, látta, hogy a fiú megállás nélkül didereg a bárszéken, és összeráncolta a homlokát.

– Mi bajod? – kérdezte. – Beteg vagy, azért jöttél ide?

– Ja, beteg vagyok – egyezett bele Billy. – Találkoznom kell Robertsszel.

– Túl korán jöttél, éjfél előtt sosem ér ide. Gyere vissza akkor! Majd akkor a gondjaiba vesz.

Billy kábán bólintott, és kitámolygott a kocsmából. Miután visszaült a taxiba, beletúrt a zsebébe (közben kiszórta az ülésre a csomag injekciós készletet, amit Papagájtól kapott), és előhúzta Papagáj névlistáját, amit előző éjszaka átvett. Csak néhány név volt kipipálva rajta – nyilván korán feladta tegnap éjjel. De éjfélig még hat óra volt hátra; bőven volt ideje megkeresni közülük egy párat.

Megadta a taxisnak az egyik címet, és belevetette magát a keresésbe. Hogy pontosan hova megy, azt nem tudta volna megmondani. Az idő felét kábulatban töltötte: lépcsőházak, sikátorok és nyüzsgő utcák suhantak el előtte egybemosódó egymásutánban. Valahol kért valakitől – talán egy pultostól? –pár szem aszpirint, aztán egy pohár vízzel lenyelte a fehér tablettákat, letüdőzte őket, és addig köhögött, hogy végre kiürítse a mellkasát, míg meg nem fájdult az oldala. Később egy asztalnál ülve egy pufók, tésztaképű fiúval beszélt, akinek csúnya vágás éktelenkedett az arcán: kérte, győzködte, hogy lépjen kapcsolatba más pengefutárokkal, akiket ismer – ugyanakkor abból, ahogy a kölyök dülledt szemmel bámul rá, érzékelte, hogy semmi értelme sincs mindannak, amit mond. Megint máshol valaki lehajította a lépcsőn: Billy emlékezett rá, ahogy esés közben – akár a részegek – arra gondol, hogy milyen könnyedén és kecsesen zuhan, álomszerű, lassított felvételben piruettezve – amíg puffanva földet nem ért a lépcsőfordulóban. Még később pedig valahol valaki megetette valamivel: meleg, vizenyős levessel, amitől fuldoklott, és köhögött, mégis egy kis melegséget juttatott vele a testébe, ami csodákat művelt a didergésével.

És végül, csodával határos módon, hét órával és egy tucat címmel később, a nadrágzsebébe gyömöszölt injekciós csomaggal Billy visszatért a kocsmába, ahol Robertsnek föl kellett bukkannia. A hely – kocsma, étterem és biliárdterem keveréke – zsúfolt volt és zajos; a zenegép ordított, és az emberek három rétegben gyülekeztek a pult körül. Az ajtó mellett Billy egy csoport naturista férfit látott félig lenyírt hajjal és szakállal, összehajolva, mély beszélgetésbe merülve. Elsiklott mellettük, aztán megtorpant, hogy hátranézzen a kocsma kékes félhomályába, miközben émelygés tört rá a sör, a nedves ruhák és a keserű füst keveredő bűzétől. Azelőtt csak egyszer látta Robertset, és csak halványan emlékezett a hosszú, piszkosszőke hajra és a markáns arcélre, de biztos volt benne, hogy ha meglátja, egyből felismeri. Elhaladt a pult és a biliárdasztalok mellett, majd a hátsó asztalok és bokszok között kezdett keresgélni.

Roberts két másik fiúval a legutolsó bokszban ült, és komor, néma csöndben vacsorázott. Ahogy Billy közelebb lépett, a pengefutár letette a villáját, és felegyenesedett ültében.

– Roberts? – kérdezte tétován Billy.

– Ki akarja tudni? – kérdezte az egyik Roberts mellett ülő fiú.

– Sánta Billy vagyok. Papagájjal dolgozom. Ő mondta, hogy keresselek meg.

Roberts intett neki, hogy üljön le.

– Én is Papagájnál dolgoztam, de három éve kihajított. Azt mondta, elege van a pofámból. Most mit akar tőlem?

– Erről az influenzáról van szó, ami a városban terjed. Veszélyes, és szólni kell mindenkinek, hogy kezeltesse magát. – Billy a szavakat keresgélve elmondta a történetet, amilyen érthetően csak tudta. – Úgy számítják, hogy csapatostul fognak hullani az emberek, ha nem lépünk valamit – fejezte be –, és ez azt jelenti, hogy egyszerre kell felvennünk a kapcsolatot a betegekkel, és terjesztenünk az információt.

– Tényleg volt néhány agyhártya-gyulladásos esetünk –ismerte el Roberts –, de nem láttam senkit, aki meghalt volna.

– Majd fogsz. Ugyanaz a vírus okozza, mint az influenzát; annak egy későbbi szövődménye. Az embereknek védettséget kell szerezniük. Viricidint, ha betegek, immunglobulint, ha érintkezésbe kerültek a vírussal, és széles hatókörű védőoltást, ha még nem kapták el az influenzát. Bármelyik kórházban vagy klinikán megkaphatják.

Roberts gyanakodva csóválta a fejét.

– Ki küldött, hogy ezt elmondd? Nekem úgy hangzik, mintha az Ellenőrzés rikkancsa lennél.

– Nem vagyok! – tiltakozott Billy. – Már máshol is terjed a hír.

– Nekem még nem szólt a dokim.

– Talán csak még nem hallotta. Próbáljuk a lehető leggyorsabban a lehető legmesszebbre terjeszteni az infót. Hoztam neked kezdetnek néhány injekciós készletet. – Billy kibányászta a zsebéből a csomagot, és letette az asztalra. –Nem kerül semmibe; ezeket ingyen osztjuk ki, mielőtt még kialakulna egy igazán súlyos járvány, amit már nem tudunk megállítani.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Roberts. – Ezernyi szóbeszédet hallok, és mindegyik mást mondom. Miért pont neked kéne hinnem?

– Hát ne higgy nekem! Hívd föl Papagájt!

– Semmi dolgom vele.

– Akkor hívd föl a saját beszállítódat! Roberts fölállt.

– Meg is teszem, most rögtön. – Két társára nézett. –Tartsátok itt ezt a bicebócát, amíg vissza nem jövök.

Billy ülve maradt az asztalnál, még mindig dideregve, míg a fiú átment a szoba túloldalára, egy telefonfülkéhez. Roberts olyan sokáig volt távol, hogy Billy majdnem elbóbiskolt, mire visszajött; a szőke fiú döbbentnek látszott, és mintha jobb belátásra tért volna.

– Nagy John szerint a srác igazat mond – újságolta Roberts. –Ő is próbál már elérni egy ideje, akárcsak a dokim.

– Billyre nézett. – Nagy John szerint a földalatti készletek kezdenek kifogyni, és a kórházakba kell küldenünk az embereket. így van?

– Pontosan – bólintott Billy.

– Semmi kérdezősködés, semmi jogosultság?

– Ezúttal semmi.

– Hát, akkor jobb, ha indulunk. – Roberts intett a társainak. –Ezeket a készleteket elvisszük magunkkal.

– Oké, de csak olyan betegeknél használjátok, akik semmi áron sem hajlandók kórházba menni!

Roberts fölvette a barna papírba tekert csomagot, és elindult az ajtó felé. Miközben a fiúk beszélgettek, nem vették észre, hogy a kocsma, amely azelőtt zajos volt, időközben feltűnően elcsöndesült, és hogy a naturisták csoportja előrejött a pulthoz, és azóta mereven bámulják a pengefutárokat. Most az egyik nagydarab, félig leborotvált hajú férfi kilépett Roberts elé, két másikkal az oldalán.

– Várj csak, haver! – mennydörgött. – Mi van a csomagban?

– Az az én dolgom – felelte Roberts.

– És minden piszkos kis pengefutár illegális orvosi készletekkel, az meg az enyém – mondta a nagydarab férfi.

– Add át a csomagot!

Valahol széttört a padlón egy pohár. Roberts villámként vágódott előre, egyenesen a nagydarab fickó rekeszizmába sújtva az öklével, aztán oldalra fordult, és a férfi nyakára is bevitt egy ütést. Ahogy a hatalmas test tántorogva a barátai sorai közé zuhant, Roberts társai, szorosan Roberts nyomában, az ajtó felé rohantak. Már Billy is talpon volt, kicselezte a nagydarab fickó egyik barátját, egy másikat pedig, aki megpróbálta elállni az útját, orrtövön találta egy éles csapással. Három másik naturista bukkant fel a pult és az ajtó közti szűk átjáróban, és valahonnan egy kés is előkerült. Billy ügyesen elgáncsolta az egyik fickót, aztán egy bárszéket használt támpontnak, hogy elcsusszanjon a másik kettő mellett, de elbotlott valaki lábában, és egy puffanással földet ért az ajtó mellett. Valaki elkapta a karját, ahogy talpra vergődött, de a fiú kirángatta magát a szorításból, hátrahagyva a pulóverét.

A kocsmában kitört a káosz, ahogy az emberek kiözön-löttek az ajtón Billy után. Roberts és a barátai hárman háromfelé szóródtak szét; Billy átfutott az utca túloldalára, és végig egy sötét sikátoron. Olyan gyorsan rohant, amennyire a beteg lábával csak képes volt. Kiabálást és futó lépések zaját hallotta maga mögött: két naturista üldözőbe vette. Billy kétségbeesetten keresett egy ajtót, egy tűzlétrát vagy egy zsákutcát; bármit, ahol eltűnhetett volna előlük, de semmilyen menedék nem kínálkozott. Végül a fiú meglátott maga előtt egy forgalmas keresztutcát, mögötte pedig egy sötét raktárépületet, rozsdás zsanérokon lógó ajtóval. Átsiklott két autó között, és átküszködte magát az utca túloldalára, míg az üldözői megtorpantak, hogy megpróbálják kicselezni az autókat. Aztán, amikor már majdnem elérte a raktár ajtaját, Billy rosszul lépett, és elterült. Még mielőtt összeszedhette volna magát, a két fickó már utol is érte. A fiú dühösen csapott feléjük, ahogy az egyikük a gallérjánál fogva próbálta talpra rángatni, a másik pedig igyekezett lefogni a karját. Billy ekkor már kétségbeesetten harcolt ököllel, könyökkel, térddel és fejjel; hiába tépte ki magát az egyik fickó szorításából, a másik azonnal elkapta. Egy hatalmas ütés telibe találta a halántékát, és nekitántorodott az épületnek, miközben a két naturista zihálva közeledett hozzá.

Hirtelen mindhármukat éles fény árasztotta el, és sziréna visítása hallatszott, ahogy egy légpárnás jármű közeledett az épületek között, előreszegezett fénypászmákkal, por– és szemétfelhőket kavarva maga körül. A két naturista átkozódva két különböző irányba menekült. Billy, az ütéstől még mindig kábán, talpra éviekéit. Valaki a légpárnásról egy hangosbeszélőből bömbölt felé, de a fiú behúzta a fejét, és még akkor is a raktár ajtaja felé rohant, amikor a jármű leereszkedett az utcára. Odabent a sötétség takaróként ölelte körül Billyt. A fiú ekkor már mindennél jobban vágyott a sötétségre és a nyugalomra. A feje kóválygott, a lábát pedig mintha minden erő elhagyta volna, ahogy egyre beljebb hatolt a homályba. Aztán a reflektorok fénye behatolt az ajtón, és Billy meglátott maga előtt egy korhadó lépcsősort. Lerohant rajtuk, és egy poshadt, nyirkos, penészszagú folyosón találta magát, ahol egymásra pakolt dobozok és ládák tornyosultak a mennyezetig. Billy végigsántikált a folyosón, rejtekhely után kutatva. Aztán meglátott egy ajtót, kirántotta, és egy kis raktárhelyiség padlójára zuhant. A sarokba kúszott, egy csomagolóláda mögé; összehúzta magát, és zihált, miközben egyszerre igyekezett visszafojtani a köhögését és hallgatózni. Tétova lépteket hallott maga fölött, az emeleten, és férfihangokat:

– Jézusom, ez a padló szét van rohadva, Pete! Vigyázz, hova lépsz!

– Oké, én megnézem ezt az oldalt, te nézd meg a másikat! Válj egy kicsit, ott egy lefelé vezető lépcső!

– Adjatok egy lámpát, megnézem odalent!

Billynek még odalent, a szobában kuporogva is úgy tűnt, hogy ez a harmadik hang ismerősen cseng. Lépéseket hallott a lépcsőn, aztán a folyosón, végül egy zseblámpa fénye vetült be a szobába a félig nyitott ajtón keresztül.

– Billy! Billy, idelent vagy?

A fiú nem hitt a fülének. Talpra vergődött, de a válaszát belefojtotta egy köhögőroham. A léptek felgyorsultak, ahogy Billy az ajtó felé éviekéit.

– Doki! Te vagy az?

A zseblámpa fénye az arcába világított, amikor kilépett az ajtón, aztán meghallotta Doki félreismerhetetlen hangját, amint így szól:

– Billy, az isten szerelmére, Billy, mit csinálsz itt, te istenverte bolond?

– El kellett... el kellett jutnom Robertshez... – Billy szavai újra köhögésbe fulladtak. – Elvesztettem a listámat, biztos a szobámban hagytam, még egy csomó embert kell megkeresnem.

– Nem, Billy, már nem, felejtsd el! Nem is lett volna szabad kiküldenem téged. Miért nem volt elég eszed, hogy abbahagyd? – Billy érezte, hogy Doki karja benyúl a hóna alá, és megtartja őt, amikor a térde összecsuklik, és Doki még mindig beszélt, félig nevetve, félig hisztérikusan, miközben próbálta Billyt végigtámogatni a folyosón, majd fel a lépcsőn, segítségért kiabálva a fentieknek. Aztán a fiúba egy pillanatra beléhasított a felismerés, hogy ez itt tényleg Doki, és segíteni próbál neki, és annyi mindent kell még megbeszélniük – és ekkor a sötétség tényleg bezárult, és Billy összerogyott a lépcsőn, egyenesen a férfi karjába.

 

V.

Később, amikor Billy felidézte ezt az időszakot, csak zavaros képekre és benyomásokra emlékezett, ahogy kibe sodródott az öntudat és az öntudatlanság között. Halványan rémlett neki, ahogy félig fölvezetik, félig fölviszik a lépcsőn; aztán egy kemény hordágy, majd egy sziréna, ami egyre csak visított és visított, miközben a fiú visszazuhant a sötétségbe. Később félig-meddig tudatosult benne egy hűvös, fehér szoba és egy csomó fehérköpenyes alak, akik körülötte járkálnak, és halkan, de érthetetlenül beszélnek. Még később éjszaka volt, és egyetlen kórtermi lámpa vetett groteszk árnyékokat a fehér falra. Aztán megint sötétség.

Álmodott is: szürke, körvonalazhatatlan álmokat, amelyek anélkül rémítették meg, hogy egyetlen meghatározott félelemforrásra koncentráltak volna. Egyszer végtelenbe nyúló, sötét folyosókon üldözték, és küzdenie kellett, hogy maga után húzza a beteg lábát, de újra és újra elesett, ahogy futni próbált – végül jeges verítékben úszva riadt fel. Később – de vajon mennyivel később? – sötétben ébredt, és biztos volt benne, hogy el kell mennie, ki kell jutnia innen, akárhol is van, visszamennie a lakására, és megkeresni az áljeladót, mielőtt razziát tartanak nála, és rátalálnak. Kivergődött az ágyából, bár gyengének érezte magát; a sötétben ruhák után kutatott, amik nem voltak ott, és nekiesett a falnak, mert elbotlott egy lélegeztetőgép drótjában, ami lustán pihent az ágya mellett. Szinte azonnal emberek vették körül, megnyugtató hangon beszéltek hozzá, és visszafektették az ágyába. Még később Billy biztos volt benne, hogy Molly Barret ül mellette, és nagyon szelíden beszél hozzá, biztatja, hogy válaszoljon, de Billy hangja a kiszáradt torkában rekedt, és nem tud mást, csak erőtlenül krákogni. Aztán, miután a lány elment, Billy már nem is tudta biztosan, hogy mindez álom volt-e, vagy valóság.

Végül persze véglegesen felébredt, felkönyökölt, és körbenézett maga körül. Fehérre festett szobában feküdt, egy kórházi ágyban – az oxigénsátor még ott maradt az ágy fejéhez rögzítve, de már félretolták az útból. Sápadt, reggeli napfény érkezett az egyetlen ablakon keresztül, és a fiú látta odakint a kék eget és a toronyházak csúcsait. Aztán elkapta egy köhögőgörcs, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy már napok óta folyamatosan köhög, de ezúttal nem érezte magát olyan gyengének vagy annyira kifulladva, mint azelőtt. Mindennél erősebb késztetésként tört rá egy tompa, követelőző sajgás a hasában: Billy rájött, hogy farkaséhes.

Egy nővér lépett be az ajtón, a fiúra nézett, és elmosolyodott.

– Na, végre felébredt! Ez jó hír.

– Hol vagyok?

– A Hetes Számú Kórház fertőző osztályán.

– Mióta vagyok itt? És hol van Doki? Nekem dolgoznom kell! – makacskodott Billy, és elkezdett kimászni az ágyból, de a nővér visszatartotta.

– Várja meg, míg Dr. Long ideér! Azt kérte, hogy azonnal értesítsük, ha maga felébred. Régóta van itt, több mint egy hete.

Billy zavarodottan és rémülten süppedt vissza az ágyába. Semmi keresnivalója nincs egy kórházban, ezt pontosan tudta, és az időkiesés is megdöbbentő volt. Egy hét? Fáradtan bámulta a plafont, egy kicsit elbóbiskolt, aztán megint felébredt, amikor egy kéz a homlokához ért. Ott volt vele Doki és Molly Barret is.

– Ideje volt már, hogy felébredj – jegyezte meg Doki.

– Jól ránk ijesztettél egy ideig.

– Doki, mit keresek én itt?

– Összeszedtél egy szép, jól fejlett lebenyes tüdőgyulladást, leginkább azt. Plusz ott volt a kimerültség meg a kihűlés, és még egy pár apróság. Úgy tűnik, hogy a Viricidin, amit beadtunk neked, sikeresen megállította az influenzavírust, de addigra a védekezőképességed már annyira legyengült, hogy könnyedén elkaptál egy tüdőgyulladást. Még így is örülhetsz, hogy ép bőrrel megúsztad. A tüdő-gyulladásba is bele lehet halni.

– De mi van a járvánnyal? – kérdezte Billy. – Egy tucat név volt Papagáj listáján, akiket nem tudtam elérni, Doki! Ki kell jutnom innen...

– Nyugodj meg, te megtetted a magadét. Mostanra már csak az utómunkákat végezzük.

– De ez akkor is a kórház, nem igaz? Nem vagyok jogosult rá, hogy itt legyek! Ha az Ellenőrzés rájön...

– Nem tehetnek semmit. Minden kiderült, Billy, nem sikerült titokban tartaniuk. Úgyhogy az Ellenőrzés most egy ötméteres rúddal sem nyúlhatna hozzád. Sem hozzád, sem bármelyik pengefutárhoz. A közvélemény nem tűrné. Ti vagytok a Fertőzött Város Ifjú Hősei, és ezt az Ellenőrzés is tudja. – Az ágyra dobott egy halom újságot. – Tessék, nézd csak meg!

Billy elolvasta a szalagcímeket. Illegális orvosok a válság hősei – hirdette az egyik újság. Forrásaink szerint a fertőzést MEGFÉKEZTÉK. A SZENÁTUS FELÜLVIZSGÁLJA AZ EGÉSZSÉGÜGYI törvényt. Billy hitetlenkedve rázta a fejét, majd felnézett Dokira.

– Szóval tényleg kiderült az egész!

– Minden, az utolsó szóig. Veszélyes helyzet volt, és az Ellenőrzés teljesen elveszítette az irányítást. A dolgoknak most meg kell majd változniuk, talán gyorsabban, mint azt bárki is gondolta volna. Senki sem vállalhatja a kockázatot, hogy még egyszer ilyesmi történjen, különösen nem az Ellenőrzés.

– De ez a földalattiakat is elő fogja csalogatni!

– Oda, ahol lenniük kell. Oda, ahol mindig is lenniük kellett volna. De a döntő pillanatban te és a többi pengefutár voltatok azok, akik mozgósították az embereket, hogy küzdjenek a járvány ellen. Elterjesztettétek a hírt, és ennek köszönhető, hogy az emberek bejöttek a gyógyszerekért. –Doki vállat vont. – A járvány még nem ért véget, de a számítógépes előrejelzések szerint már túl van a csúcspontján. Egyre kevesebb ember kapja majd el az agyhártyagyulladást, és egyre kevesebben fognak meghalni, és ez nagyon nagy mértékben nektek köszönhető.

– Nagyszerű – mondta keserűen Billy. – De mire jó ez nekem? Még mindig ezzel a vacakkal a csuklómon kell sompolyognom.

– Akkor talán nézd meg jobban!

Billy értetlenül nézett a csuklójára. Csupasz volt. Aztán meglátta az éjjeliszekrényen heverő transzpondert, mellette a jelfogó hálóval.

– Meggyőztem az Ellenőrzést, hogy mondják meg a bíróságnak, hogy valószínűleg már nélküle is boldogulsz –mondta Doki fanyar mosollyal. – Magával a miniszterrel kellett engedélyeztetniük, de belátták az igazamat, amikor rámutattam, mennyire érdekelné az újságokat, hogy ti, pengefutárok vajon miként működtetek együtt ilyen fantasztikusan az egészségügyi hatóságokkal. Mindenesetre, először életedben, nem kell menekülnöd a törvény elől. Most az egyetlen dolgod az, hogy visszanyerd az erődet, és megvárd, míg meggyógyul a tüdőd.

Az ágy másik oldalán Molly Barret megköszörülte a torkát.

– Nem volt még valami, amit el akartál intézni? – kérdezte Dokitól.

– Mire gondolsz? – kérdezte az orvos.

– Úgy emlékszem, mintha tettél volna egy ígéretet, amikor utoljára együtt voltunk.

~ Ó, hogy az! – köhécselt Doki. – Hogyne, persze, de Billyt ebben az állapotban nem lehet megműteni. Hónapokra lesz szüksége, hogy talpra álljon, újra megerősödjön...

– De Doki, megígérted! – támadt neki hevesen a lány. – És orvos így, orvos úgy, ez alól most nem bújsz ki! Ha kell, elmegyek magához Dr. Durhamhez, hogy számon kérje rajtad!

– És az ortopéd sebész, akivel ma reggel beszéltem –folytatta rendületlenül Doki – nem volt hajlandó március első heténél korábban vállalni Billyt, ha addigra tiszta lesz a mellkasröntgenje. Úgyhogy most van egy feltételes időpontunk március nyolcadikára. Persze, csak akkor, Billy, ha még mindig meg akarod csináltatni.

– Úgy érted, itt? Ebben a kórházban?

– Pontosan itt, és a város egyik legjobb sebésze fog megműteni.

Billy egy hosszú másodpercig csak ült, és a lábát bámulta.

– Azt hiszem, bizonyos értelemben hiányozni fog – szólalt meg végül. – De azért nem annyira. Olyan, mint attól a transzpondertől megszabadulni.

– Amíg várakozol – tette hozzá Doki lesz időd végiggondolni, hogy mit akarsz kezdeni magaddal, miután a lábad helyrehozzák. Azt hiszem, most egy csomó minden meg fog változni; többek között teljesen új megvilágításba kerül majd az embereknek nyújtott egészségügyi ellátás. Ha pedig a szenátus átenged egy új egészségügyi programot, kevesebb eugenikai korlátozással és jobb minőségű legális egészségügyi rendszerrel, akkor többé már nem lesz szükségünk pengefutárokra.

– Szerintem sem – mondta Billy. – De mi mást csinálhatnék? Ez az egyetlen dolog, amihez értek.

– Majd tanulsz – vetette föl Doki. – Még nem tudhatjuk, hogy mennyire lesznek drasztikusak a változások. A robotbetanító programot valószínűleg félrerakják, és kidolgoznak majd egy teljesen új prioritásrendszert az Egészségügyi Ellenőrzésnek, beleértve a szélesebb körű legális ellátást, ami több emberhez juthat majd el anélkül, hogy betartatnák velük a jogosultsági törvényeket. Persze, bizonyos betegségekhez továbbra is megmaradnak a jogosultsági tesztek, és talán még valamiféle földalatti gyógyításra is szükség lesz, legalábbis egy ideig. De neked nem kell ott maradnod, Billy! Te már most sokkal többet tudsz az orvosi munka gyakorlati oldaláról, mint a legtöbb orvostanhallgató. Talán pengefutárokra nem lesz többé nagy szükségünk, de annál inkább kellenek majd jól képzett, ügyes medikusok, akik segítik az orvosok munkáját. És később, ha akarod... nos, van egy olyan gyanúm, hogy hamarosan új orvosokat is tömegével fogunk képezni.

Egy nővér lépett be; Dokit beteghez hívták. Az orvos bólintott, és megérintette Billy kezét.

– Gondolkodj rajta! – mondta. – Majd később még beszélünk. Rengeteg időnk lesz beszélgetni.

Doki elment, de Molly Billy mellett maradt még egy kicsit, és beszélgettek.

– Furcsa lesz – mondta a fiú. – Mármint neked és nekem. Egyáltalán nem olyan, mint a régi csapatunk.

– Ó, nem is tudom. Talán nem olyan, mint egy földalatti csoport... de vannak másfajta csapatok is.

– Talán. De ha én tanulok, téged pedig valahová máshová köt a munkád...

– De Billy, hiszen én nem megyek sehová! Azelőtt még beszélgetni sem igazán volt lehetőségünk, pláne nem megismerni egymást. Most legalább megpróbálhatjuk, ha úgy látjuk jónak. – Még egy pár percig beszélgettek, míg Billy bóbiskolni kezdett. Molly megígérte, hogy másnap újra meglátogatja, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából. Később, amikor Billy fölébredt, már éjszaka volt. Kiszabadította magát az ágyból, egy szék támláját használva támasztéknak, és az ablakhoz bicegett. Az egész város ragyogó fényáradatban terült el előtte. Ugyanaz a város volt, mint régen; nem hagytak rajta nyomot a halál és a pusztulás árnyai, amelyek alig néhány napja söpörtek végig az utcáin, mégis furcsamód másnak tűnt, most, ahogy Billy végignézett rajta. A fiú maga mellé húzta a széket, leült, és bámulta a fényeket: úgy látta őket, mint azelőtt még soha, ahogy Doki szavai lassan értelmet nyertek az elméjében. Egyenes háttal, szabadon járni, és soha többé nem sántítani. Egy szép napon talán majd szabadon és törvényesen űzni egy megbecsült szakmát; kimászni a homályos alvilágból, amiben olyan sokáig élt...

Billy felsóhajtott, ujját az üvegre téve. Változások jönnek, persze. A dolgok már sosem lesznek olyanok, mint régen: új munka, új elvárások, új kötelezettségek – és már soha nem térhet vissza a régi életéhez. A fiúba egy pillanatra fájdalom hasított, mintha sajnálna valamit, ami elmúlt; és elfogta a pánik, amikor arra gondolt, hogy egy egész eddigi életet hagy maga mögött. Úgy hiányzott, mint egy nyomorék láb, ami annyira ismerős – mégis annyira iszonyú. És a választás, az igazi választás lehetősége...

Billy lassan elfordult az ablaktól, visszasétált az ágyhoz, és a hiányérzet, a fájdalom eltűnt az elméjéből. Arra gondolt, hogy talán egyszerűen csak a választás lehetősége az, ami miatt képes a jövőt nem félelemmel, hanem várakozással és izgatottsággal szemlélni. Mert tudta, hogy ezúttal tényleg van választása.