VERSENY

Lambollát mindenki ismerte Libertanban, s nem pusztán azért, mert ő volt az egyik leggazdagabb kereskedő a városban. A férfi olyan kövér volt, hogy szinte gurult, mégis rendkívüli gyorsasággal haladt a zsúfolt utcákon, s bár időnként el-elsodort egy járókelőt vagy gyümölcsös kordét, kerek arcáról sosem olvadt le a mosoly. Zavart bocsánatkérések közepette segítette fel áldozatait, nagyvonalúan kártalanította az árusokat, így senki sem tudott igazán haragudni rá. Lambolla olyasmit birtokolt, amit általában még nála gazdagabbak sem tudnak megszerezni: az emberek szeretetét. Mindig hajlandó volt segíteni, és ezt uzsoraszerződés és erkölcsi prédikációk nélkül tette. Bár látszólag szórta a pénzt, befektetéseinek nagy része busásan megtérült, mintha szerencsét hozott volna adósainak. Ez a szerencse olyan közmondásos volt, hogy azok is kértek kölcsönt tőle, akiknek semmi szüksége sem volt rá, pusztán a Lambolla pénzét kísérő áldás miatt. A kereskedő nem volt éppen szerény, büszkén viselt drága selymeket és bársonyokat, s a főutcán lévő hatalmas üzlete is pazarabb volt a kelleténél. A bolt a bank mellett állt, s acélgólemek őrizték, akárcsak azt. Ám Lambolla őrei másfélszer nagyobbak voltak, s ez olyan irigységet gerjesztett a bank tulajdonosaiban, hogy megpróbálták drága pénzért megszerezni a titkát. A kereskedő azonban kinevette őket, és ezzel, megalapozta a népszerűségét. Libertanban ugyanis előtte még senki sem mert ujjat húzni a nagyhatalmú bankárokkal. Azok később megpróbálták tönkretenni, de Lambolla túljárt az eszükön, s hogy bosszantsa őket, számlát nyitott náluk. Egyik legkedvesebb szórakozása lett a bankba járkálás - élvezte az elsőrangú ügyfélnek kijáró szolgálatkészséget azoktól, akik annyira gyűlölték.

Lambolla mindennel foglalkozott, ami csak hasznot hajthatott, de a Yaurr és Erdauin közti kereskedelem volt az, amely igazán kedves volt a számára. Mindkét országban voltak ügynökei, akiknek az volt a feladatuk, hogy olyan árucikkeket hajtsanak fel, amelyek a szomszédos királyágban hiánycikkek vagy egyáltalán nem ismertek, de jól eladhatók. Ő hozta be Erdauinra Yaurr legfinomabb borait, legszebb ötvösremekeit, sőt, az ő közvetítésével jöttek a tehetséges építészek, zenészek és más művészek is. Erdauin szomjasan itta magába mindazt a tudást és kultúrát, amelyet szomszédja évszázadok alatt felhalmozott. És hogy mit tudott szállítani Yaurrba? Sokkal többet, mint amennyit a fiatalabbik ország kaphatott: friss vért. Nem pusztán vállalkozó szellemű zsoldosokat, független varázslókat és mindenre kapható széplányokat közvetített, bár ebből is tekintélyes jövedelme keletkezett. Erdauinon pezsgett az élet, nem féltek kipróbálni semmi újat, még akkor sem, ha veszéllyel járt. Néha tragédiák származtak ebből, sokszor azonban rendkívüli felfedezés született a félelmet nem ismerő kíváncsiságból. Lambolla kitűnő érzékkel csapott le minden értékesíthető újdonságra, és nagy haszonnal adta el Yaurrban, akár különleges ránctalanító krémről, akár nagyerejű robbanóanyagról volt szó.

A kereskedőnek tehát erős érdeke fűződött a Yaurr és Erdauin közti jó viszonyhoz, s nagyon nyugtalanná vált, amikor veszélyeztetve látta a békét. Aki kívülről szemlélte az eseményeket, csak annyit látott, hogy a két ország kapcsolata - mind diplomáciai, mind köznapi szinten - egyre ingerültebb. Az erdauiniak szomszédaik elpuhultságát, kényességét gúnyolták, s azt mondták, nem érdemlik meg a jó sorukat. A yaurriak barbároknak nevezték az erdauiniakat, akiket a legalapvetőbb illemszabályokra is tanítani kell, s ha ez nem megy szép szóval, akkor ők hajlandók fegyverrel megtenni… Lambolla többet látott a királyságok gazdaságából, hogy pusztán az eltérő lelki alkatokat okolja a háborús veszélyért. Erdauin alapítói sok-sok évvel ezelőtt egy olyan országot akartak létrehozni, amely felveszi a versenyt Yaurral, s ez majdnem sikerült is nekik. A terv részleges sikertelensége nem az ő hibájuk volt, hanem természeti ok: Erdauin földje nem bírta eltartani az egyre növekvő népességet. Az ország állandó behozatalra szorult alapvető élelmiszerekből, s ezt a függő helyzetet a yaurriak szégyentelenül kihasználták - amiért egyébként Lambolla nem is hibáztatta őket. Yaurr helyzete teljesen más volt, ők nem tudtak mit kezdeni a gazdagságukkal. Kézenfekvő lett volna Erdauinban befektetni a pénzüket, de a fiatal királyság minden lehetséges eszközzel óvta piacát, földjét és termelőit. Az alapvető dolgokon kívül mindent akkora vám sújtott, hogy a yaurriaknak már alig érte meg behozniuk. Idegen nem vásárolhatott erdauini földet, sőt, vállalkozást sem alapíthatott itt. Ez hatásosan segítette Erdauin gazdaságát, de felbőszítette a yaurriakat. A háború kétségkívül megoldást jelentett volna, bárki győz is, hiszen Erdauin lakossága jelentősen megritkul, és Yaurr fölös gazdagsága is elenyészik…

Lambolla azonban tudta, hogy van más lehetőség is. Kétségtelenül nehéz lesz erről meggyőzni a két ország uralkodóját, de a kövér ember nem ismert lehetetlent. Mármint a fogyókúrán kívül…

Az Alanori Csatorna valamikor áthatolhatatlan akadályt képezett Yaurr és Erdauin között. A vízben vércápák úszkáltak éhesen, fölötte mágikus energiafal óvta Yaurrt a betolakodóktól. A falat azonban évtizedekkel ezelőtt megszüntették, és széles hidakkal kapcsolták össze a csatorna két partját. A határ azonban maradt: a hidak mindkét oldalán szigorú szemű katonák vizsgálták át az árukat és az utasokat, tintás ujjú hivatalnokok számolták ki a vámot. Most azonban egy király jött látogatóba; ilyenkor a határátlépés ceremóniája kissé másképp festett, és többet is kellett készülni rá. A forgalmat elterelték a hídról, a kövezetet lemosták, az őrházat kifestették. Az ünnepélyes alkalomra háromszor annyi katonát rendeltek őrségbe, akik felsorakoztak a híd mellett, és merev vigyázzállásban várakoztak. Mögöttük legalább ezren álltak, helybéliek és messzebbről érkezettek, akik azért jöttek, hogy lássák az idegen uralkodót. A közeli városka polgármestere izgatottan gyűrögette kezében a beszédét tartalmazó papírdarabot, kisebbik lánya némileg hervatag virágcsokrot fogott. Lengtek a zászlók, felharsant az üdvözlő kürtszó, amikor a királyi hintó és kísérete megérkezett, de Yaurr uralkodójának esze ágában sem volt megállni, és köszönteni a tiszteletére összegyűlteket. Egy-két perc múlva a hintókból és a lovasokból már nem látszott semmi, csak az általuk felvert por kavargott még egy ideig az úton. A katonák többsége visszatért a laktanyába, a vámszedők újra elfoglalták helyüket. A nézelődők közül néhányan még összeverődtek, megtárgyalták a gőgős király jellemét. Miután arra lyukadtak ki, hogy ő a faragatlan barbár, és nem az erdauiniak, ők is szétszéledtek, s egy óra múlva már semmi sem emlékeztetett arra, milyen magas rangú vendég járt itt.

De tévedtek mindazok, akik Yaurr királyát barbárnak hitték. II. Boelnir mindennél jobban rajongott a ceremóniákért, s egy kifinomult udvari fogadást éppúgy tudott értékelni, mint egy falusi szüretet - feltéve hogy érvényesültek bizonyos előírások. II. Boelnir imádta a szabályokat, megkönnyítették számára az életet. Mindig percre pontosan tudta, mi a teendője, s még a fontos döntéseket sem halasztotta el csupán azért, mert nem talált tökéletesen megfelelő megoldást. Ennek köszönhetően a nap végén mindig azzal a jóleső tudattal bújt baldachinos ágyába, hogy megtett mindent, amit csak lehetett. Nyugodtan aludt, és mindig ugyanakkor ébredt fel. Az emberekkél való kapcsolatát is megkönnyítették a szabályok. Káprázatos memóriája révén minden udvarbeliről tudta, mennyire előkelő és gazdag. Ez alapján csoportokba sorolta őket, és gondosan ügyelt, hogy egyformán bánjon az azonos csoportbeliekkel. Ebből adódik, hogy nem voltak sem barátai, sem bizalmasai - erre különösen büszke volt, mert igazságosságnak vélte az egyenlősdit. Egyszóval II. Boelnir szigorú, szertartásos rendjében még egy falusi polgármesternek is megvolt a helye, s leszabva a neki járó idő.

Boelnir azonban dühös volt, s ez odáig ragadta, hogy felrúgta a saját maga által megszabott szabályokat. A király gyűlölt utazni, s ha mégis megtette, mindent előre megtervezett, és ettől nem volt hajlandó eltérni. Most azonban Erdauinra kellett jönnie, holott ennek még a gondolatától is irtózott. A határon túl semmit sem tervezhetett meg előre, mert alkalmazkodnia kellett Perlinhez, Erdauin uralkodójához, hiszen ő egyenrangú vele. Nem tudta a tárgyalások pontos időpontját, ahogy természetesen a hazautazásét sem. Megpróbálta úgy intézni, hogy Perlin jöjjön Alanorba, de az a fattyúivadék (a Zaksok sosem tudták megbocsátani Erdauin uralkodóinak, hogy igényt tarthatnának Yaurr trónjára) olyan biztosítékokat követelt, amelyeket Boelnir nem tudott megadni. Mivel a két ország közti viszonyt már csak ők személyesen rendezhették, s mert az idő sürgette, Boelnir úgy döntött, hogy ő látogatja meg Perlint. Azóta is bánta ezt a döntését. Perlin szó nélkül elküldte a kért túszokat: Libertan, Xantrox és Gatin polgármestereit családjukkal együtt, valamint saját húgát - és Boelnir egy hét múlva már úton volt. Most pedig itt állt a sátrában, türelmetlenül várta, hogy a ceremóniamester jelt adjon, s elindulhasson végre a legképtelenebb tárgyalásra, amelyben valaha is része volt. A jel megérkezett, és II. Boelnir elhagyta sátrát, hogy találkozzék Perlinnel, Erdauin uralkodójával. A két király a szabad ég alatt találkozott, mivel egyik sem volt hajlandó a másik sátrába betenni a lábát. Enyhe biccentéssel köszöntötték egymást, majd helyet foglaltak karosszékeikben. Mindketten elbocsátották kíséretüket, s a testőrségük akkora kört alakított ki körülöttük, hogy senki se hallgathassa ki őket. Boelnir azonnal beszélni kezdett.

- Sorsdöntő ez a találkozás országaink jövője szempontjából. Most rajtunk múlik, hogy a háború sötét fellege borítja-e be Erdauint és Yaurrt, vagy a béke megtermékenyítő, csendes esője áztatja csupán földjeinket. A felelősség a miénk, és egyikünk sem teheti kockára…

A király elhallgatott, és meredten bámult Perlinre. A magas, vékony férfi ugyanis felállt trónnak is beillő székéből, és az asztalhoz lépett, melyre a legkülönfélébb csemegéket rakták gondos kezek. Szórakozottan csipegetett a finomságokból, szemlátomást egyáltalán nem figyelt Boelnir gondosan megfogalmazott szónoklatára. A csendet azonban észrevette, és kedves mosollyal fordult felé:

- Folytasd, kérlek, nem akartalak megzavarni. Mondd csak végig, aztán rátérünk a fontos dolgokra.

Boelnirnek torkára forrt a szó. Hirtelen egyetlen gondolat töltötte be az agyát: ezzel az emberrel valami nem stimmel. Nem csupán azt furcsállta, hogy király létére semmi érzéke sincs a ceremóniák iránt, végtére is nem várhatott mást egy erdauini barbártól. Nem volt benne semmi tisztelet iránta, pedig ő idősebb volt, és gazdagabb ország uralkodója. Ruhája legalább olyan jó szabású, mint az övé, de látszott, hogy Perlin kissé kényelmetlenül érzi magát benne. Egyáltalán, olyan pórias jelenség volt… Mégsem ez rémítette meg Boelnirt, aki most először nézett igazán a férfi arcába: Bőre sötétszürke, akárcsak apjáé, Samaelé, bár a Borax-átok hatása elvileg nem öröklődik. Haja rövidre vágott, puha szálú és sűrű volt, úgy simult koponyájához, mint egy vadállat szőre. Háromszögletű fejének járomcsontjai erősen kidudorodtak, keskeny résű szeméből gúnyosan villant Boelnir felé a tekintete. Yaurr királya önkéntelenül is hátrahúzódott, amikor rádöbbent, mi olyan taszító számára ebben a férfiban: Perlin mutáns volt. Eszébe jutottak a hátborzongató történetek a mutánsok kivételes szellemi erejéről, és a félelemtől kiszáradt a szája.

Perlin töltött egy kupa bort, és odavitte neki.

- Igen, mutáns vagyok, anyám is az volt. Azt hittem, tájékoztattak róla.

Boelnir elátkozta magában a kancellárját, de pontosan tudta, miért titkolták el Erdauin új királyának a faját. Irtózott a mutánsoktól, sosem lehetett volna rávenni, hogy tárgyalásba bocsátkozzon eggyel, még ha ez háborúhoz is vezethet.

- Nem tudok olvasni a gondolataidban, és az akaratomat sem tudom rádkényszeríteni. Nem kell tartanod tőlem - próbálta Perlin megnyugtatni, de Boelnir megrázta a fejét.

- Azért én mégis idehívnék valakit.

Intett a ceremóniamesternek, és elmondta kívánságát. Néhány perc múlva Boelnir széke mögött egy varázsló állt, és mentális burkot vont a király köré.

- Most már folytathatjuk? - kérdezte kissé türelmetlenül Perlin, mire Boelnir megvonta a vállát. Nem tetszett neki, hogy el kellett térnie az előre kigondolt tervtől. Átengedte a kezdeményezést a másiknak, aki azonnal a lényegre tért.

- Nem tudjuk kifizetni azt a nevetségesen magas árat, amelyet a kereskedőid kérnek a gabonáért. Azt hiszik talán, hogy itt arany folyik a folyókban, és gyémántokkal vannak kirakva a partjaik?

Boelnir megvonta a vállát.

- Nincs befolyásom a gabonakereskedőkre. Természetes, hogy minél nagyobb hasznot akarnak.

- Csakhogy a búza meg a kukorica nagy részét a te raktáraidból veszik. Méghozzá olyan áron, amelybe a kincstárnokaid már beleszámították azt is, hogy Erdauinra hozzák az árut. Egyetlen szavad harmadával csökkentené az árakat.

- De miért ejteném ki azt a szót? Miért fosztanám meg az országomat ennyi pénztől?

Perlin összeszorított fogai közül szűrte a szavakat.

- Mert könnyen lehet, hogy teljesen megszűnik ez a bevételi forrás.

- Ugyan! Jól ismerem Erdauint, ez a föld nem elég gazdag ahhoz, hogy teljesen önellátók legyetek.

- Az elmúlt évtizedek alatt az erdauiniak elszoktak a nélkülözéstől, de nem felejtettük el a múltat. Képesek vagyunk kevéssel is beérni, amíg be nem látjátok, hogy kis haszon is jobb a semminél.

- Érré semmi szükség. Ha engedtek egy kicsit a büszkeségetekből, könnyedén megoldhatjuk a problémát. Arany helyett fizethettek például földdel…

- Ez az értéktelen föld ilyen fontos nektek? - vágott közbe Perlin, de Boelnir tudomást sem vett az udvariatlanságáról.

- Biztos találnátok olyan árat, amely a kereskedőknek és nektek is megérné. És persze, ha csökkentitek a vámokat, a kereskedők más árukon is megtalálnák a hasznukat, és nem kellene olyan magasan tartaniuk a gabona árát.

- És szép lassan felvásárolnátok bennünket, ráadásul abból a pénzből, amelyet hosszú éveken át belőlünk zsaroltatok ki!

- Senki sem kötelezett benneteket, hogy a mi búzánkból süssetek kenyeret!.

- Ha nem tudjuk megvásárolni, más utat fogunk találni a megszerzésére!

- Állunk elébe!

Boelnir csillapodott le először, és kissé szégyellte magát, hogy a mutáns kihozta a sodrából. Ha néhány perc után egymásnak ugranak, nincs semmi értelme a találkozónak, és a király nagyon utált értelmetlen dolgokat csinálni.

- Rendben van - kezdte sokkal nyugodtabban. - Kezdjük elölről. Esetleg képes leszek öt százalékos árcsökkentést elérni a kereskedőimnél, ha cserébe eltörlöd a yaurri vállalkozókat sújtó különadókat.

Perlin elgondolkozott, s hamar kiszámolta, hogy a bevételkiesést nagyjából kiegyenlíti az olcsóbb élelmiszer… Csakhogy hosszú távon az olcsóbban dolgozó yaurri ipar elsorvasztaná az erdauini kézműveseket, és mégerősebb függés jön létre…

- Tízszázalékos csökkentés esetében belemegyek az adók eltörlésébe - jelentette ki Perlin, de ellenfele arcán azonnal látta, hogy nem fogja elfogadni a javaslatát. Boelnimek ugyanaz járt az eszében, mint neki: a felszabaduló pénzt Perlin a hazai termelők támogatására fogja fordítani, s a yaurriak pontosan ugyanott lesznek, mint most.

Körülbelül egyszerre jöttek rá, hogy találkozójuk tökéletesen értelmetlen, hiszen engedményeik csupán látszólagosak. Nem voltak érveik a másik meggyőzésére, s az illúzió, hogy tárgyalással megoldható a két ország közti konfliktus, szertefoszlott. Boelnir még kényelmetlenebbül érezte magát, mint eddig, mivel immár nyíltan ellenséges területen tartózkodott. Önkéntelenül is rejtett zsebére tette a tenyerét, amelyben egy teleportáló érme lapult. Legszívesebben felhasználta volna, de saját szertartásossága foglyul ejtette. Egy királyhoz méltóan kellett viselkednie még akkor is, ha ehhez éppen nem volt semmi kedve.

- Azt hiszem - köszörülte meg a torkát -, ez egy nagyon rosszul előkészített tárgyalás. Vissza kellene vonulnom, és beszélni a tanácsadóimmal.

Perlin nem szóit semmit, csak nézte őt vadállatéra emlékeztető szemével.

- Ha megengeded - állt fel Yaurr uralkodója, s varázslója kíséretében távozni készült, amikor a másik király mély hangja megállította.

- Szeretsz játszani?

A kérdés Boelnir elevenébe talált, és a király rádöbbent, hogy Perlin sokkal többet tud róla, mint fordítva. Boelnimek, aki mindent előre megtervezett, s szigorúan betartotta a saját maga állította szábályokat, egyetlen szenvedélye volt: a játék. Mindenféle szerencsejátékot kedvelt; talán így kárpótolta magát, amiért az életéből kiszorította a véletlent. Boelnir ártatlan gyengeségnek tartotta játékszenvedélyét, és tudta, hogy képes kontrollálni.

- Ha azt hiszed, hajlandó vagyok kockajátékkal eldönteni, mennyit fizess a gabonánkért, rosszul tájékoztattak a kémeid.

- A kockázás nem is olyan megvetendő, ha elkerülhetünk vele egy háborút. Márpedig mindketten tudjuk, hogy ha nem tudunk megegyezni, akkor harc lesz. Azonban a kockavetésnél én sokkal komolyabb ajánlatot teszek neked. De jobb, ha az adja elő, akié az ötlet volt.

Perlin intett, és Lambollát vezették eléjük. A kereskedő kegyetlenül izzadt, batiszt zsebkendővel itatta fel a nedvességet homlokáról, miközben termetéhez képest mélyen meghajolt.

- Beszélj, Lambolla! Kíváncsiak vagyunk a versenyre, amelyet kigondoltál. .

A kereskedő akadozva kezdett, de aztán egyre jobban belelendült.

- Hol is kezdjem? A verseny, vagy nevezzük inkább a két ország közti nemes vetélkedésnek… Nos, a Világégés előtt a Namír Birodalom kontinensünk leghatalmasabb országa, s ennek a királyságnak volt a szíve, gyöngyszeme, Jalna. Azt mondják, sose építettek szebbet, égbenyúló kőcsipkés tornyai minden utazót csodálatra késztettek. Kitüntetés volt ott lakni, a csodák városában.

- Térj a tárgyra, ember! Dornodon felégette Jalnát, mint Ghalla legtöbb részét, mi közünk hozzá? - vágott közbe türelmetlenül Boelnir.

- Jalnát Ezüstmágusok védték, ezért Ezüstvárosnak is nevezték. Azt rebesgetik, hogy a varázslók mágiája ellenállt a Tűzviharnak, és Jalna épen, sértetlenül áll még most is. Én azt javasoltam uramnak, hogy indítsatok mindketten expedíciót az Ezüstvárosba. Amelyik ország csapata előbb eléri a várost, bizonyítékként elhozza az Ezüstmágusok leghíresebbjének, Augurnak sírtábláját, amelynek még akkor is épségben kellett maradnia, ha Jalna elpusztult. A vesztes országa olyan engedményeket tesz, amely megoldja a konfliktust, és biztosítja a békét.

Lambolla elhallgatott, és izgatottan leste Yaurr uralkodójának arcát. Boelnir Perlinhez fordult:

- Feltennéd országodat egy ilyen nevetséges vetélkedésre? Ráadásul a Kiégett Föld tabu számotokra: azt a helyet örökre magatok mögött hagytátok, és senki sem vállalkozna rá önszántából, hogy visszatérjen oda. Valóságos szentségtörés megzavarni annak a hatalmas temetőnek a nyugalmát!

- Igazad van, a Kiégett Föld őseink nyughelye, és legszívesebben egyetlen oda irányuló expedíciót sem engedélyeznék… De jobb, ha a háború kockázatát vállalom? Mennyivel okosabb, ha százezer embert ugrasztok egymásnak, mint ha tíz ember küzd meg egymással? Ha elkerülhetném a háborút, akár arra is hajlandó lennék, hogy mi ketten küzdjünk meg!

Boelnir megborzongott. Perlin legalább húsz évvel fiatalabb volt nála, és sokkal edzettebbnek tűnt. Viszont volt valami igazság abban, amit mondott… Miért ne dönthetné el az ügyet néhány ember sokkal olcsóbban, mint egy hadjárat? S ha az eredmény nem egészen megfelelő, akkor még mindig lehet háborút indítani valami mondvacsinált ürüggyel…

- Beszéljük meg az engedményeket - bólintott Perlin felé Boelnir -, aztán tőlem indulhat a verseny.

- Rendben.

- De még mielőtt ebbe belekezdenénk, van egy feltételem.

Perlin még keskenyebbre húzta össze a szemét. Epp ettől tartott, Boelnir nyilván valami lehetetlen dolgot fog kérni… Ám csalódnia kellett, mert a yaurri király csupán Lambollára mutatott.

- Azt akarom, hogy ő tagja legyen a csapatotoknak!

Lambollán látszott, hogy nem egészen így képzelte a dolgokat. Részt akart venni a versenyben, és ha Boelnir nem épp ezt szabta volna feltételül, maga kérte volna az ötletén cserébe. Ám amikor ezt kitervelte, nem számolt bizonyos technikai nehézségekkel… Elkeseredetten nézegette hatalmas hátizsákját, amelyet időnként neki magának kell majd cipelnie. Társaira pillantott: egyikük sem tűnt olyan gyámoltalannak mint ő. Anélkül, hogy megegyeztek volna benne, a csapat vezetője Thalathian, egy elf lett, Sheran papja. A magaís, szikár férfi olyan öreg volt, hogy már apró ráncok látszottak a szeme sarkában. Ezüstszínű haja rövid volt, hegyes fülét sem takarta. Ugyanilyen színű szeme újra meg újra végigpásztázott a kis csoport tagjain. Tekintete Lambollán mindig megakadt egy kicsit, de nem szólt semmit. Egy fiatal fiú mellett állt, akit a kereskedő mindaddig az elf tanítványának vélt, amíg meg nem látta nyakában szent szimbólumát. Lambolla önkéntelenül is hátrahőkölt a csontból faragott, smaragdszemű koponya láttán. Az ifjú Sainal nagyon vékony volt, és nem látszott erősnek. Arcát hatalmas fekete szemei uralták, vértelen, keskeny száját összeszorította. Vörös hajának árnyalata pontosan olyan volt, mint a ruhájáé. Amint megérezte magán a kereskedő pillantását, feléje fordult. Szemében mintha örvénylett volna a sötétség, és Lambolla ijedten kapta el tekintetét. A csapat negyedik tagja jóval megnyugtatóbb látványt nyújtott. Részben azért, mert Raiát követte, de a negyven körüli, alacsony nő mindig mosolygós, kerek arca egyébként is nagyon szimpatikus volt. Lambolla már csak azért is lelki rokonságot érzett vele, mert ő is néhány fölös kilóval rendelkezett. Filina ennek ellenére nagyon fürgén mozgott, úgy nyüzsgött a csapat tagjai körül, mint egy gondos nagymama. Még a hallgatag kobuderának, Chiunak is megpróbált segíteni, de a férfi ügyet sem vetett rá. Neki volt a legkevesebb holmija, s mintha nem is igen törődött volna azzal, mit visz magával. Ősei hagyományos ruháját viselte, bokanadrágot és majdnem térdig érő tunikát. Most éppen borotválkozott, rajta kívül senki sem gondolt ilyen haszontalanságokkal. Egy kés pengéjét húzta végig a bőrön, és az eredményt nem ellenőrizte tükörben. Lambolla meg mert volna esküdni, hogy ennek ellenére egyetlen szőrszál sem kerülte el a végzetét. Egyedül Chiu viselt hosszú hajat, fonott copfja a derekáig ért. A harcművész mellett egy varázsló üldögélt unottan csomagján. Egérszürke haja a fejéhez tapadt, és nem látszott éppen ápoltnak. Köpenye alighanem az időjárásnak és az átélt viszontagságoknak köszönhette szürke színét és foltosságát, és nem díszítette más, mint Fairlight villáma. Lambolla óvakodott attól, hogy túlságosan közel kerüljön hozzá, s ezt nem azért tette, mintha félt volna a mágiától. Azonban Maidernből iszonyatos sajtszag áradt, amelyet messziről nem lehetett érezni, de közelről olyan erős volt, hogy bárki gyomrát felkavarta volna. A kobudera volt az egyetlen, akit nem zavart a bűz, a kereskedő azt gyanította, hogy a harcművész képes időnként felerősíteni vagy kikapcsolni az érzékszerveit.

Ahogy tekintete végigsiklott az öt kalandozón, a kereskedő megállapította, hogy mindegyikük kiválasztásának megvolt az oka. Perlin személyesen válogatta ki a csapat tagjait, és igyekezett mindenre felkészülni, bármivel is találkozzanak a Kiégett Földön. Egyedül Lambolla lógott ki a sorból, s ennek nemcsak ő volt tudatában. Néha elkapta egy-egy társa pillantását, amellyel azt mérlegelte, mennyire fogja hátráltatni a haladásukat.

A készülődés csendes zörejeit egyszer csak Thalathian hangja nyomta el.

- Gyertek ide - mondta, s egy térképet terített ki maga elé. A társai köréje gyűltek, de mindannyian hátráltak egy lépést, amikor Maldern is közéjük furakodott. Az elf is felkapta a fejét, és a mágusra meredt. - Nem tudsz csinálni valamit ezzel a bűzzel?

- Milyen bűzzel? - villantotta ki a varázsló apró, fehér fogait.

- Sajtszag árad belőled. Esetleg megmosakodhatnál.

- Én nem érzek semmit. A sajt különben is finom. Rátérhetünk végre a lényegre?

Thalathian bólintott, és visszahívta a többieket. Maldern Lambolla és a kobudera közé került, s a kereskedő egyszerre még határozottabban érezte, hogy igen hosszú útnak néznek elébe.

- Ez egy igen hevenyészett, emlékezetből készített térkép a Kiégett Földről. Annak idején senki sem gondolt arra, hogy egyszer még szükségünk lesz ilyesmire, úgyhogy senki sem őrzött meg egyetlen eredetit sem. Ennek megfelelően egyáltalán nem biztos, hogy Jalna pontosan ott vagy olyan távolságban van, mint hisszük.

- És persze ez a Világégés előtti állapotokat mutatja - kottyantott közbe Filina.

- Természetesen. Mi itt vagyunk - mutatott Thalathian a térkép szélére nem messzire a Kiégett Föld kezdetétől. A másik csapat, Boelnir válogatott testőrségéből öt ember, körülbelül ugyanilyen távolságból indul holnap hajnalban. Messze vannak tőlünk, s ezért nem fogunk velük összefutni, hacsak nem Jalna közvetlen közelében. Nem szívesen mondom - pillantott az elf Raia papnőjére -, de akkor alighanem kénytelenek leszünk végezni velük.

- Majd meglátjuk - vonta meg a vállát mosolyogva Filina.

- Az út nem lesz egyszerű, különösen, mert egy részét valószínűleg gyalog kell megtennünk. A sullárokat nem tudjuk élelmezni a Kiégett Földön, így ha elfogyott a magunkkal hozott takarmány, vissza kell küldenünk őket.

- Pedig akkor még bírnának legalább egy hetet… Ez időpocsékolásnak tűnik.

Thalathian és Sainal farkasszemet néztek, és csak Chiu hangjára néztek mindketten a térképre. A kobudera egy rendkívül hosszú hegyvonulatra mutatott, amely csaknem kettészelte a kontinenst.

- Ezen át kell kelnünk. Sullárokkal nem fog menni.

- Ismered a helyet?

- Hallottam már róla. Innen származtak az őseim. A Mir hegységben sok kobudera kolostor létezett, elvileg a Namír Birodalomhoz tartoztak, de senki sem törődött velük. Rengeteg kötélhíd segítette a közlekedést, de ezeket biztosan tönkretette a Tűzvihar. Nélkülük nagyon nehéz lesz átjutni. Hegymászónak való feladat.

Hirtelen mindenki Lambollára nézett. A kereskedő elvörösödött, és a térképre bökött.

- Nem lehetne megkerülni?

- Le kellene menni a tengerpartra. Óriási időveszteség.

- De lehetne használni a sullárokat… - Lambolla elhallgatott, mert Thalathian szeme haragosan megvillant. Kellemetlen gondolat jutott eszébe: Boelnir csak azt kötötte ki, hogy ő a csapat tagja legyen. Azt nem, hogy vissza is térjen… És ha a szent célt az szolgálja legjobban, hogy őt egy fagyos szakadékba taszítják az első adandó alkalommal?

- Nem tudom pontosan, hol kelünk át a Miren, de a legjobb, ha utána keresztülvágunk Laralienen. Ha valahol élőlényekre bukkanhatunk, akiktől segítséget kaphatunk, az csakis az elfek országa lehet - folytatta az elf.

- Csupa önzetlenség vagy - a Leah pap szavaiból csöpögött a gúny.

- Rosszindulatod időnként elhomályosítja a józan ítélőképességedet - vágott vissza Thalathian. - Az elfek legalább olyan hatalmasok voltak, mint az Ezüstmágusok, csak éppen mágiájuk sokkal közelebb állt a természethez. Ha Yaurr megmaradhatott, akkor Laraliennek is volt esélye!

- Yaurrt nem az Ezüstmágusok mentették meg - jegyezte meg Filina -, hanem Raia kegye. Azonkívül én úgy tudom, hogy annak idején számtalan elf menekült el onnan. Ahogy te is, vagy tévednék?

- Lehet, hogy csak megijedtünk - Thalathian homlokát mély redőkbe rántották az emlékek. - Talán az ott maradóknak sikerült stabilizálni helyzetüket…

Ezúttal Maldern térítette őket vissza a tennivalókhoz.

- És aztán? Mi következik Laralien után?

- Az már ismét a Namír Birodalom, és nemigen tudom, mi vár ott ránk. Úgy látszik, annak idején nem érdeklődtem eléggé a Laralienen kívüli világ iránt.

- Ez az elfek általános hibája: olyan tökéletesnek tartják magukat, annyira lenéznek mindenki mást, hogy szinte észre sem veszik őket!

Thalathian elkapta Sainal vádlón feléje nyújtott kezét, és olyan közel húzta, hogy csaknem összeért az arcuk.

- Mi a franc bajod van velem? Minden szavamba belekötsz, gyűlölet fröcsög a szavaidból, pedig nem is ismerlek! Sheran virága zavar talán?

Filina megérintette az elf csuklóját, mire a férfi tenyere szétnyílt. Leah papja dühösen dörzsölgette karját, melynek fehér bőrén vörös ujjnyomok éktelenkedtek.

- Engem nem érdekel, milyen ősi ellenszenv munkál bennetek, de mintha emiatt elfelejtkeznétek a célunkról. Ha nem fogunk össze, nemcsak, hogy nem nyerjük meg a versenyt, de el sem érjük Jalnát élve.

A kobudera mindeddig keveset szólt, higgadt hangja talán épp ezért bizonyult hatásosnak. Thalathian mondott még néhány szót a térképről, a felszerelésről, aztán aludni küldte társait. Sainal vörös köpenyébe burkolózva figyelte őt, de hallgatott és engedelmeskedett.

Az éjszaka lassan telt. Lambolla fel-felriadt, és a Bíborhold fénye többször is baljós árnyakat varázsolt álomittas szeme elé. Jobbról hallotta Filina nyugodt horkolását, mellette a varázsló annyira összegömbölyödött álmában, mint egy állat. Balra a kobudera olyan nyugodtan feküdt, akár egy halott. A kereskedő már majdnem odahajolt hozzá, hogy meghallgassa légzését, amikor meglátta, hogy a férfi mellkasa nagyon lassan bár, de emelkedik és süllyed. Úgy látta, Thalathian egész éjjel nem aludt. Az esti tűz pislákoló parazsánál papírokat nézegetett, s , mintha néha el is égetett volna valamit. Leah papja nem volt a helyén, de Lambolla egyáltalán nem volt kíváncsi, hol lehet és mit csinál…

Reggelre kelve a kereskedő úgy érezte magát, mintha összetörték volna egy mozsárban, de a többiek, még a nyughatatlan Thalathian és a hajnalban megkerült Sainal is tökéletesen kipihentnek látszottak. Egy könnyű reggeli után az elf jelezte, hogy ideje indulni, és Lambolla szembesült az út első megpróbáltatásával. Nem arról volt szó, hogy nem tudott volna lovagolni, hiszen Erdauinon ezt már a négyéves kölykök is megtanulják. Ám minden hátas utálta, s ezt nem is lehetett tőlük zokon venni, hiszen a szokásosnál majd kétszer nagyobb súlyt kellett cipeliűük. Lambolla suliárja is minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta megakadályozni a kövér ember nyeregbe szállását: rúgott, harapott, és dobálta a farát. Sikerrel is járt volna, de az elf addig suttogott a fülébe, amíg végül megjuhászodott. Thalathian komolyan közölte az erőfeszítéstől vörös arcú kereskedővel:

- Megígértem neki, hogy le fogsz fogyni.

Lambolla arca egészen bíborszínűvé vált. Szívesen elmondta volna, hogy mindig gyűlölte ezt a hatalmas testet, de nem tehetett semmit. Lambolla ilyen volt, így ismerték meg üzlettársai, partnerei. Bármilyen nevetségesnek is tűnt, hirtelen fogyása megrengette volna üzleti hitelét: halálos betegségre vagy pénzügyi gondokra gyanakodtak volna, ha nem rosszabbra. Ez az út végül is alkalmas volt rá, hogy eltüntessen néhány kilót, s a kereskedő egészen felvidult.

Erdauinnák és a Kiégett Földnek nem volt pontosan megállapított határa. Ahogy haladtak egyre nyugatabbra, a növényzet gyérülni kezdett, s néhány kisebb állaton kívül nem találkoztak semmivel. Nemsokára eltűntek az utolsó ványadt bokrocskák is, és a földet végeérhetetlen messzeségben nem borította más, mint ritkás, keményszálú fű. Este a suliárok nem voltak hajlandók legelni, s kénytelenek voltak kevés magukkal hozott takarmányukkal megetetni őket. Thalathian megvizsgálta előbb a füvet, majd a földet, és borús arcán látszott, hogy nem tetszett neki, amit tapasztalt.

- Ez itt már a Kiégett Föld - jelentette ki este. - A talaj híján van minden életnek, és a fű úgy vág, mint a kés. Ha nem lenne ilyen gyér, féltenünk kellene a suliárjaink lábát. Mostantól nem bízhatunk semmiben és senkiben, csak magunkban. Csak azt egyétek, igyátok, amit magunkkal hoztunk, mindén más veszélyes lehet.

- A víz el fog fogyni - szólt közbe Maldern.

- Ha majd szükség lesz rá, én megtisztítom az útközben talált vizet. Miután ellenségesnek tekinthető területre értünk, éjszaka őrséget kett állítani. Párban őrködünk, mindenki három órát. Lambolla és Maldern lesznek az elsők, én vállalom a második részt… - Thalathian megakadt., Filinát szívesen rakta volna az utolsó őrségbe, mert öregnek és fáradékonynak tűnt. Azonban Sainal nyilvánvaló ellenszenve miatt aligha akart az ő társa lenni, Filinával pedig isteneik ellentéte miatt lenne szerencsétlen a párosítás. Chiu azonnal megértette az elf problémáját, és segített megoldani a helyzetet.

- Hadd legyen inkább az enyém és Sainalé a második őrség - mondta, mire az elf helyeslően bólintott.

- Rendben. Ez a beosztás az egész útra vonatkozik, mindaddig, amíg nincs ok változtatni rajta.

Thalathian jelezte, hogy nincs több mondanivalója, mire Lambolla és a mágus kivételével mindenki gyorsan aludni tért. A kereskedő azon tűnődött, volt-e rosszindulat abban, hogy őt a sajtszagú varázsló mellé osztotta be az elf, de úgy döntött, nincs. A varázslóknak nagy szükségük van az egybefüggő alvásra; s a legjobb, ha ő - a csapat leggyengébb tagja - a legkevésbé veszélyes időben őrködik. A kereskedő hozzá volt szokva a kései lefekvéshez, de a harmadik óra végére alig bírta nyitva tartani a szemét. Maldern sem sokat segített: miután elhelyezte a tábor körül védő varázslatait, köpenyébe burkolózott, s halkan dünnyögött. Lambolla társalgási kezdeményezéseire csak a mormolás enyhe erősödésével válaszolt.

Másnap korán reggel útnak indultak, s napközben csak néhányszor álltak meg, akkor is rövid időre. A Kiégett Föld kopár tájai úgy suhantak el mellettük, mint egy valószínűtlen látomás képei. A növényzet továbbra is ritkás maradt, és nem lett változatosabb sem. A szél fújt ugyan, de nem volt semmi, amibe belekapaszkodjon, így alig csapott zajt. Egyébként sem hallatszott más, csak a paták dobogása, s amikor megálltak, néha úgy megsűrűsödött a csönd, hogy alig mertek megszólalni. Thalathian igazat mondott: ez a föld visszavonhatatlanul halott volt. Mindannyian látták, ahogy Sheran papja időnként belemarkolt a talajba, vizsgálgatja, bűvigéket mormol, s aztán elhajítja a kezében tartott rögöt. Nem volt nehéz felismerni arcán a tehetetlenség okozta düh jeleit.

Négy napig lovagoltak így nyugatnak, és az utolsó estén elérték a Mir hegység lábát. A kietlen sztyeppét kősivatag váltotta fel, amelyből hiányzott az élet legcsekélyebb jele is. A hegylánc hatalmas vonulata északra és délre is elzárta a kilátást, áthatoihatatlannak tűnt, és ellenségesnek. Hófödte csúcsait felhők koronázták, s időnként tompa morajlás hallatszott az irányukból. A hegyoldal meredeken emelkedett, és nem látszott egyetlen járható ösvény sem. Ezen az estén Thalathian feletette a magukkal hozott takarmány utolsó morzsáit is a suliárokkal. Mindannyian átcsomagolták a holmijukat, a nyeregtáskákat hátizsákká alakították át. Filina a maga anyáskodó modorában persze mindenkinek segíteni akart, még a komor, szótlan Sainalnak is. Az ifjú állandóan elhajtotta maga mellől, de amint nem figyelt oda, az asszony máris ott téblábolt körülötte. Mindent jobban tudott Sainalnál, s mi tagadás, valóban sokkal ügyesebben csomagolt, mint ő. Leah papja végül teljesen feldühödött, és rákiabált:

- Hányszor mondjam még, hogy nincs szükségem a segítségedre! Tűnj el a csomagom mellől!

A hangoskodásra már a többiek is felfigyeltek. Néhány pillanatra mindenki megállt, s őt nézte. Az elvörösödött ifjú társai felé fordult, és Filina ezt a pillanatot használta ki, hogy néhány ruhadarabot a maga ízlése szerint hajtogasson át. De amikor belenézett a táskába, megdermedt, visszaejtette a kezében tartott puha ingeket, és Leah papjára nézett. Sainal is éppen ekkor fordult vissza, és azonnal észrevette a változást az asszony viselkedésében. A táskára nézett, aztán újra Filinára. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, majd Sainal nagyon határozottan elhúzta csomagját Raia papja elől. Filina nem szólt semmit, de ettől kezdve békén hagyta a leah papot, aki szemlátomást örült ennek. Éppen ezért lepődött meg Thalathian, amikor még a szokásos esti megbeszélés előtt az ifjú megszólította:

- Azt szeretném, ha egy őrségbe raknál Filinával.

Az elf szíve szerint elutasította volna a kérést, hiszen az elmúlt éjszakákon már összeszoktak a párok. Azonban látta, hogy Sainalnak már az is nagy nehézséget okozott, hogy megfogalmazza a kérést, s ha elutasítja, azzal végképp maga ellen hangolja. Végül is, neki megfelel Chiu…

- Megbeszélted Filinával?

Sainal megrázta a fejét.

- Nem, de biztos vagyok, hogy nem lesz ellenvetése.

- Azért majd megkérdezem tőle - mondta az elf. - Ha ő belegyezik, nincs kifogásorh a csere ellen.

Sainal biccentett, mintegy köszönetképpen, aztán elment. Thalathian hosszan nézett utána, s azon tűnődött, nem túl fiatal-e ahhoz, ami előttük áll. Nem sokat tudott Leah misztériumairól, de úgy gondolta, hogy az ő szolgálatában is rengeteg tanulásra van szükség az előrejutáshoz. Márpedig Sainal fiatal és gyenge, ha ő állította volna össze a csapatot, biztosan tapasztaltabbat választ. Az ifjú megérezhette magán az elf tekintetét, és feléje fordult. A sápadt arcból kiragyogó hatalmas szemek mintha sugalltak volna valamit, de az elf nem értette. Megborzongott, és visszafordult suliárjához, amelyet csutakolt.

Úgy tűnt, a reggel korábban jött el, s ragyogóbb volt, mint máskor. A nap fényét visszaverték a Mir fehér hómezői, s a szokatlan fény még Lambollát is felébresztette. Thalathian örömmel nyugtázta, hogy Sainal nem arra használta az őrség idejét, hogy megtámadja Filinát - egymás mellett ültek, és reggeliztek. Az elf első útja a suliárokhoz vezetett. Leoldotta lábukról a béklyókat, aztán odahajolt csődöre füléhez. Néhány percig suttogott neki, aztán gyengéden rácsapott a farára, mire az állat egy vidám nyerítéssel száguldani kezdett kelet felé. A többi állat követte, s hamarosan eltűntek a Sheran pap aggodalmasan figyelő tekintete elől. Mire Thalathian visszaért, már mindenki befejezte a reggelit, s legtöbbjük a csomagjával foglalatoskodott. Lambolla elkeseredetten méregette a zsák súlyát, Chiu azonban már fel is vette, s úgy tűnt, mozgása egy cseppet sem lassult a teher miatt. Maldern álmosan üldögélt a batyuja mellett, láthatólag nem érdekelte, milyen nehéz cipelni.

- Amíg át nem jutunk a hegységen, te vezeted a csapatot - szólt oda Thalathian a kobuderának, aki egy biccentéssel nyugtázta a hallottakat.

Chiu nem diktált gyors tempót, nem is tehette volna, hiszen a néhol embermagasságú kövek között nem vezetett út. Folyton fel-le kellett mászniuk a sziklákon, és ez még az edzett Thalathiant is elfárasztotta, nemhogy az erőfeszítésektől régen elszokott Lambollát. Filina a vártnál jobban bírta, talán valamilyen varázslattal segített magán. Mindig Leah papja mellett ment, s úgy látszott, valami furcsa barátság kezdett kialakulni kettőjük között. Sainal ugyan nem szólt hozzá, de nyugodtan meghallgatta az asszony tanácsait, és akkor sem utasította el, amikor felajánlotta segítségét. Nem Lambolla volt az egyetlen, aki eltűnődve nézte az egymás mellett baktató testes és vékony alakot. Thalathian tekintete is újra meg újra visszatért hozzájuk - nagyon kíváncsi lett volna, mi történt Raia és Leah papja között. Ám a kereskedő csak nagyritkán nézte az ellenséges vallású papokat, a legtöbbször magával volt elfoglalva. Egy-két óra múlva már zihálva szedte a levegőt, és hálás volt minden segítségért, amit a csapat éléről könnyedén visszafutó kobuderától vagy Thalathiantól kapott. Ez utóbbi erősítő főzetet itatott vele, amelyet még reggel készített, épp erre az esetre számítva. Chiu gyakran felsegítette egy-egy sziklára, ő volt az egyetlen, akin nem látszott a fáradtság. Illetve Maldern, a mágus szintén megállta panasz nélkül, s úgy látszott, nem is izzad. Varázslatos könnyedséggel mászta meg a sziklákat, néha mégis lemaradt, mintha titkolna valamit a többiek elől.

Az első nagyobb pihenőt dél körül tartották, amikor a nap legmagasabban állt, és forróvá hevítette a köveket. Egy nagyobb szikla árnyékában telepedtek meg, s miközben ettek - Lambolla csak ivott, azt viszont annyit, hogy Thalathian kénytelen volt rászólni -, Chiu mesélni kezdett. A kobudera eddig alig szólalt meg, s ezért mindenkit meglepett viszonylag hosszú beszéde.

- Nagyapám, Shiu’rin sokat mesélt a Mirről. Ő szent helynek tartotta, talán mert emlékezett ősei legendáira a hegy szelleméről. A Mir szelleme senkit sem eresztett át, aki szívében gonosz szándékkal kelt útnak: lavina temette be, kőomlás törte össze csontjait. Ő itt született, és itt is tanult egy kolostorban, jól ismerte a Mirről szóló történeteket. Hiába töltötte élete nagyobb felét Erdauinon, mindig visszavágyott ide, az otthonába.

Thalathian kivételével senki sem emlékezhetett a Tűzvihar előtti időkre, de ő sem szólt semmit, csak vékony szemöldökét húzta össze. A többiek értetlenül néztek Chiura, végül a kereskedő megköszörülte a torkát, és tétován megszólalt:

- Még szerencse, hogy egyikünk sem forgat gonosz szándékokat a fejében. Így legalább Mir szellemétől nem kell félnünk.

Chiu kifejezéstelenül Lambollára nézett, aki zavartan megvonta a vállát. Ő sem értette, miért mondta ezeket a kobudera, s csupán udvariasságból akart valamit felelni rá.

- No jól van, szedelőzködjünk - állt fel Thalathian, mire mindenki felpattant. Újra Chiu vezette a csapatot, és továbbra is olyan szótlan volt, mint addig.

Estére maguk mögött hagyták a kősivatagot. Egy keskeny völgybe jutottak, amelyet mindkét oldalán égbenyúló hegycsúcsok határoltak. Valaha folyómeder lehetett, a kavicsok között kagylóra, csigára lelhetett a kíváncsi szem. Nem mintha bárki is keresgéléssel foglalkozott volna: fáradtak voltak, s feszültek a gondolattól, hogy a neheze még csak ezután következik… Reggelre sem oszlott a rosszkedv, bár megnyugvással tapasztalták, hogy az aznapi út sokkal könnyebb. Meredeken emelkedett ugyan, de legalább sima volt. A völgy kanyargott, és Chiu időnként eltűnt a többiek szeme elől. Egy ilyen alkalommal baljós dörrenéseket hallottak a magasból, s amikor felnéztek, hatalmas szikladarabokat láttak legurulni a hegyoldalon. Egyetlen pillanatig dermedten nézték a kőtömeget, aztán menedéket kerestek. Thalathian vette észre a kicsiny barlangot épp azon az oldalon, ahonnan a kövek érkeztek. Épp csak beértek, amikor a völgyre lezúdult a sziklalavina. Egymáshoz préselődve figyelték, hogyan torlaszolja el az eddig sima utat a kőomlás. Az elf ezúttal nem tudta elkerülni Sainal közelségét, a Leah pap közvetlenül mellette állt, és igen szaporán szedte a levegőt. A dörgő hang végre elhallgatott, ám addigra az üreg bejárata előtt annyira felhalmozódtak a kövek, hogy alig maradt egy gyerekfejnyi nyílás a bejáratból. Thalathian nem tudta megmozdítani, be volt szorulva. Maldernre nézett, s a férfi megértette a néma kérést. Összpontosított, és szétrobbantotta a követ. A nyílás kitágult, és Sainal már kimászhatott rajta. Ekkor hallották meg az őket kereső Chiu kiáltásait, akinek segítségével Leah papja el tudott távolítani annyi követ, hogy még Lambolla is kiférjen.

Miután kimásztak és körülnézhettek, megállapították, hogy a táj képe alaposan megváltozott. Mintha ismét a kősivatagban lettek volna: sziklák sokasága töltötte be a keskeny völgyet.

- A kanyarulat mögött nyoma sincs ennek - nyugtatta meg őket a kobudera. - Szerencsére csak ezen a részen omlottak le a kövek.

- Ez egy szokásos jelenség? - kérdezte Filina Chiutól.

- Néha előfordul… A legendák szerint ilyenkor haragszik a hegy.

- Talán mégis van valaki köztünk, akinek nem egészen tiszták a szándékai - mondta Sainal. Megjegyzése annyira tetszett neki, hogy magas, hisztérikus hangon felnevetett. A kacagás hangját visszaverték a hegyoldalak, és Chiu aggodalmasan kémlelt körül, nem ismétlődik-e meg a lavina. Megcsóválta a fejét, és intett társainak, hogy kövessék.

Aznap szokatlanul hamar vertek tábort. Chiu szerint a következő rész olyan meredek, hogy nem találtak volna megfelelő táborhelyet. Egyetlen nap alatt kell átjutniuk rajta, s ezt aligha tehetik meg, ha nem pihenik ki magukat. Mindenki szó nélkül tudomásul vette a kobudera érveit, és alig egy óra múlva hangos szuszogás töltötte be a tábort.

Nem tudni, mennyi igazság volt a hegy szelleméről szóló meséjében, de abban igaza volt a kobuderának, hogy másnap rendkívüli megpróbáltatás várt rájuk. Chiu vezetésével a csapat elhagyta a völgyet, és elkezdett felfelé kapaszkodni a hegyoldalon. Régen egész bizonyosan ösvény vagy jól kiépített út volt itt, de az eltelt évek nem kedveztek az állapotának. Itt-ott kiálló kövek emlékeztetettek egy valaha volt lépcsőre, ezeken kívül csak néhány szétszóródott csont jelezte, hogy valamikor emberek lakták ezt a vidéket. A kobudera olyan tehetséggel találta meg a kapaszkodókat és lábtámaszokat, mintha jól ismerte volna a helyet, a többiek azonban nem boldogultak olyan könnyen. A varázsló még meglepően fürgén mozgott, és Thalathian is elég edzett volt ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal, de a többiek egyre jobban lemaradtak. Lambolla volt leghátul, a kobudera egy idő után vissza is ment érte, de keveset tudott segíteni: a kereskedő teljesen kifulladt. Chiu megitatott vele egy erősítő főzetet, de egy-két óra múlva ennek is elmúlt a hatása. Lambolla négykézláb csúszott-mászott, kezét felsebezték a kövek, térdeit már régen nem érezte. Utólag képtelen lett volna elmondani, miként jutott fel a pihenőig, ahol a többiek már órák óta vártak. Amikor megérkezett, Filina azonnal kezelésbe vette: begyógyította sebeit, és megmasszírozta görcsbe rándult izmait.

A hely, ahol az éjszakát szándékozták tölteni, egy mesterséges barlang volt. Hátsó része mélyen benyúlt a hegy belsejébe, de egyelőre egyikük sem akarta felderíteni, pontosan hol is végződik. Filina, ha épp nem a kereskedőt gyógyítgatta, vacsorát készített. Már egyáltalán nem látszott rajta a fáradtság, és anyai gondoskodása ezúttal mindenkinek jólesett. Thalathian gondterhelten figyelte a barlang közepén elnyúló, mozdulatlan kereskedőt.

- Lambolla most kimarad az őrségből - jelentette ki, és Maldernhez fordult. - Nem probléma, hogy egyedül kell őrködnöd?

A varázsló megrázta a fejét. Az elf még mondani akart valamit neki, de Filina félrevonta.

- Sainallal gond lesz - suttogta, hogy a többiek meg ne hallják. Thalathian kapásból arra gondolt volna, hogy Raia és Leah örök harcáról lesz szó, de az asszony arca túlságosan aggodalmasnak tűnt. - Iszonyúan fáradt, és meg is sebesülhetett, mert húzza az egyik lábát. Tőlem nem fogadja el a gyógyítást, és ő nem tud magán segíteni.

- Minden isten papja tud egy kicsit gyógyítani - értetlenkedett az elf, mire Raia papnője tovább magyarázott.

- Te nem sokat tudhatsz Leah misztériumairól, de minket, a fény papjait megtanítottak arra, mire számíthatunk az alvilág urának követőitől. Paradox módon a halál istenének papja csak akkor tud gyógyulni, ha van valami élő a közelében. Elvonja az életerejét, hogy növelje a sajátját, de…

- De itt nincs élet - fejezte be az elf Filina gondolatát. - A Tűzvihar kipusztított mindent, nincs semmi, ami életerőt adhatna Sainalnak.

- Kivéve minket - egészítette ki a papnő Thalathian szavait. Egymásra néztek, Filina szomorkásán bólintott.

- Sainal! - kiáltotta a többiek felé fordulva az elf, de a pap nem jelentkezett. Hálóhelyüket egy jókora fáklya világította be, de ennek fénykörében nem látszott az ifjú. Thalathian idegesen gyújtott meg egy másik fáklyát, és Sainal keresésére indult. A hegy mélye felé indult, de a barlangfolyosó hamarosan háromfelé ágazott. Találomra indult el a bal oldalin, de egy újabb elágazás miatt kénytelen volt visszafordulni. Mire visszatért a táborhelyükre, Sainal már ott volt, és aludt. Arca nyugodtnak látszott, és kipihentnek, bár nagyobb felét eltakarta fényes, vörös haja. Az elf közeledtére Filina felült, hogy jelezze ébrenlétét. Thalathian mellette telepedett le, s az asszony kérdés nélkül beszélni kezdett:

- A sebei eltűntek, és már nem is sántít. Úgy néz ki, mintha kicserélték volna.

- Gondolod, hogy… - Thalathian elharapta a mondat végét.

Raia papnője megvonta a vállát.

- Én nem éreztem semmit. Lehetett gyógykenőcse is, amelyet nem akart megosztani velünk - mondta, és lefeküdt. Thalathian pillantása végigsiklott társain. Maldern kivételével már mindegyikük aludt, s nem hallatszott más, mint Lambolla nyugtalan zihálása.

- Vajon észrevenné-e bármelyikünk, ha Sainal megcsapolná kissé életerejét? - gondolta, és tekintete visszatért a kereskedőre, aki mintha gonosz árnyakkal viaskodott volna álmában.

A hajnal hideg volt, és kellemetlenségét csak fokozta, hogy nem volt tűz, amelynél melegedhettek volna. A tűzhöz ugyanis fa kellett, s azt indulásuk óta nem találtak. Szinte örültek, amikor útnak indulhattak - a fáradságos mászás legalább felmelegítette őket. Chiuból nem lehetett kihúzni, hol lesz a következő pihenő, ha kérdezték, csak megvonta a vállát. Pedig tervezett valamit, ez látszott egyre izgatottabbá váló viselkedéséből. A hidegvérű kobudera, akit nyugalmából semmilyen váratlan esemény nem zökkenthetett ki, most úgy sürgetett minden lemaradót, mintha az élete függött volna a gyors iramtól. Lambollával volt a legtürelmetlenebb, legsebesebben tolta volna felfelé. Hamarosan kiderült, hova siet annyira Chiu: a távolban egy romos épület tűnt fel. Ettől kezdve a kobudera nem várta be a lemaradókat, és a fürge Thalathiant is messze lehagyta. Mire az elf és a szorosan mögötte haladó Maldern odaért a beomlott kapuívhez, Chiu már eltűnt.

Ránézésre nehezen lehetett volna megállapítani, mi célt szolgálhatott egykor az épület, de a kobudera izgatottságából kitalálták, hogy egy ősi kolostor romjai között járnak. A Tűzvihar ledöntötte a falakat, a tágas udvart most egymásra hányt kövek borították. A szerzetesek szállása, egy jókora, négyszögletes ház az udvar keleti oldalán szinte teljesen eltűnt, csupán alapjának vonalaiból lehetett kikövetkeztetni, hogy ott állt. A hagyományosan vele szemben elhelyezkedő szentély épen maradt. Menedéket nem nyújthatott annak idején, hiszen már akkor sem volt igazi fala: öt oszlopon nyugodott a mindig egyre kisebb alapterületű következő szint.

Thalathian épp azon kezdett töprengeni, hol lehet Chiu, amikor a férfi egyszer csak a föld alól bukkant elő. Egy könyvet tartott a kezében, és az elf felé kiáltott:

- A Dong fóliáns! Nagyapám szerint a legnagyszerűbb könyv, amit valaha is írtak!

Maldern érdeklődve nézte a sárga, hártyavékony lapokra írt könyvet, de Thalathian nem osztozott Chiu lelkesedésében. Sokkal jobban érdekelte az a dísztelen agyagedény, amelyet a harcművész a másik kezében tartott.

- Tévednék, amikor azt gondolom, hogy nagyapád itt tanult egykor? - kérdezte.

- Nem.

- Az az edény a kezedben Shiu’rin hamvait tartalmazza, ugye?

- Igen - felelte Chiu, értetlenül fogadva a növekvő haragot Thalathian arcán. - Végakarata szerint szét fogom szórni a kolostor területén.

- És persze, egészen véletlenül jöttünk éppen erre, amikor talán máshol könnyebben, gyorsabban átjuthattunk volna a Miren?

- Nem, de…

- Sheranra! Sose gondoltam volna, hogy épp te vagy az!

- Kicsoda Chiu? - kérdezte kissé lihegve az éppen odaérkező Filina.

Thalathian nem vette le tekintetét, a merev arckifejezéssel álldogáló kobuderáról, úgy válaszolt:

- Perlin király figyelmeztetett, hogy Boelnir nem fog tiszta játékot játszani. Beépített közénk valakit, akinek az a dolga, hogy megakadályozza vagy lassítsa a feladatunk végrehajtását. Egyedül Chiu nem volt velünk, amikor megindult a völgyben a sziklalavina, sőt nem is láttuk, úgyhogy akár ő is előidézhette. Ráadásul épp most derült ki, hogy Chiu a versenyt magáncéljai érdekében használja ki: csak azért vezetett ide bennünket, hogy eleget tegyen nagyapja végakaratának.

- Igazán szép gondolat - fordult Raia papnője Chiuhoz. - Mindig tudtam, hogy a kobuderák igen tiszteletreméltó módon őrzik őseik emlékét.

- Tessék? - Thalathian már-már arra gondolt, hogy az asszony nem hallotta jól, amit mondott. Filina szavai azonban megcáfolták ezt.

- Amit elmondtál, abból nem következik feltétlenül, hogy Chiu az áruló. A kőomlás természeti jelenség is lehetett, s hogy miért jöttünk éppen erre… Nos, kérdezted már tőle?

- Én megpróbáltam elmondani, de nem hagyta - szólt közbe a kobudera. - Azért jöttünk erre, mert ezt az egyetlen utat ismerem, hiszen Shiu’rin ezerszer elmesélte, hogyan jutott le a kolostorból Erdauinra. Azonkívül azt is elmondta, hogy épen maradt a könyvtár, ahol egészen biztosan találunk korabeli térképeket. Könnyebb lesz az út, ha tudjuk, merre keressük Jalnát.

- Csodálkozom rajtad, Thalathian. Nem szoktál ilyen megalapozatlanul ítélkezni - feddte meg az elfet Filina. - Talán Laralien közelsége váltja ki belőled ezt a feszültséget, de próbálj meg uralkodni magadon.

- Lehet, hogy nem Chiu az áruló - felelte mogorván az elf -, de attól még a probléma megmaradt. Valaki Boelnir megbízásából tart velünk.

- Ezen nem kell sokat gondolkodni - vonta meg a vállát Maldern. - Egyetlen ember van, akit nem Perlin személyesen választott ki, hanem Boelnir kérésére tart velünk.

- Még sosem jártam kobudera kolostorban - szólalt meg az éppen most érkező Lambolla. - Igaz, ahogy a romokat elnézem, tulajdonképpen most sem vagyok ott. Az ott a szentély?

Senki nem felelt a kereskedő kérdésére, pedig valamennyien egyenesen a férfira néztek. Lambolla érezte, hogy valami nem stimmel, de fogalma sem volt róla, mit követhetett el, hogy ennyire bámulják.

- Valami rosszat mondtam? Igazán nem akartam tiszteletlen lenni. És siettem is, ahogy csak tudtam.

Sainal szárazon felnevetett.

- Lambolla már azzal is gátol bennünket, hogy egyáltalán velünk van. Boelnir nem adta volna tudtunkra ilyen nyíltan, kicsoda az ügynöke. Csak azért küldte velünk, mert jó poénnak tartotta.

- Annak az embernek nincs humorérzéke - jegyezte meg Maldern. - Lehet, hogy épp a nyíltsága volt a csel, mely elleplezi Lambolla valódi mivoltát.

- Lambolla valódi mivoltát? Ő csak egy tehetetlen hájpacni és kész! - Sainal szavait hallva a kereskedő végignézett magán. Az indulás óta vagy hat kilót fogyott. Szerinte kifejezetten jól nézett ki. - Különben is ő találta ki a versenyt, ő adta az ötletet Perlinnek.

- Hát épp ez az - erősködött Maldern. - Mi van, ha az ötlet nem is a övé, hanem Boelniré?

- Ilyen agyafúrt észjárása is csak Fairlight hívének lehet! - Filina szemlátomást nem volt nagy véleménnyel sem a mágusról, sem az istenéről. - Boelnir kitalálja a versenyt, hogy háború nélkül szerezhesse meg az Erdauin feletti gazdasági hatalmat, és Perlinhez küldi Lambollát, hogy mint saját ötletét tálalja neki. Aztán kegyesen beleegyezik a vetélkedésbe, de kiköti, hogy az ő kedves hívét, Lambollát vigyük magunkkal. S azért pont őt, mert őrá sosem gyanakodnánk, hiszen nyíltan ajánlotta… Túlkomplikálod az életedet, fiam.

- Szerintem sem Lambolla Boelnir ügynöke - szólalt meg megfontoltan Chiu, de Maldern letorkolta.

- Te csak örülj annak, hogy megszabadultál a gyanúsítástól!

Lambolla ide-oda kapkodta a fejét, és fogalma sem volt, hogyan másszon ki a csávából. Nem hitte, hogy bizonyíték nélkül bántanák.

Thalathian, Filina és Chiu ezt biztosan nem engednék. Ám Maldern láthatólag biztos volt az igazában, és Sainal az igazságtól függetlenül nem habozna elvágni a torkát. Máris úgy méregette őt, mint egy áldozati pecsenyét…

- Akkor már inkább Sainal az áruló - nyögte ki halkan, de aztán megerősödött a hangja. - Saját szememmel láttam, hogy az Erdauinon töltött utolsó éjszakán eltávozott a táborból. Biztos akkor beszélte meg a részleteket Boelnir megbízottjával!

- Ez őrültség! - tiltakozott az ifjú.

- Ezt most fejezzük be - mondta Filina. Maldern meg akart szólalni, de az asszony felemelte a kezét. - Nincs több vádaskodás. Nem tudunk semmi biztosat, még az is lehet, hogy Perlin tévedett. Mindenesetre sepnmi sem garantálja jobban küldetésünk kudarcát, mint az, ha egymás ellen fordulunk.

- Mi az ott? - mutatott nyugat felé Thalathian, aki egy ideje már nem vett részt a vitában, - Felhőnek nézném, de túl gyorsan közeledik.

A sötét folt az égen valóban nagyon gyorsan növekedett, és Chiu azonnal indult a föld alatti könyvtár felé.

- A szerzetesek Mir haragjának hívták. Perceken belül óriási vihar fog itt tombolni.

Mire leértek, odakint feltámadt a szél, és eleredt az eső. Ám ez nem afféle termékeny zápor volt, hanem pusztító vihar. Hallották, hogyan dobálja a súlyos kőtömböket, süvít a szentély oszlopai között. Nekifeszült a Kódexterem nehéz kapujának is, de azzal nem bírt. Odabenn mégis alig tudták figyelmüket a Chiu által előráncigált térképre koncentrálni.

- Chirien a legnevesebb kolostora volt Mirnek. - Chiunak mindig megeredt a nyelve, ha a kobudera hagyományokról volt szó. - Ezt elsősorban tanítóinak köszönhette, s persze könyvtárának. Ez a lehető legpontosabb térkép, amely Ghalláról valaha is készült. Thalathiannak igaza volt, a legrövidebb út kétségtelenül átvezet Laralienen…

Az elf megkönnyebbült, és alig figyelt oda, hogyan tervezik az utat tovább. Behunyta szemét, és maga elé képzelte az elf királyság csodálatos erdeit. Most már biztos látni fogja… Legalább azt, ami maradt belőle.

Az éjszakát a Kódexteremben töltötték. Thalathiannak úgy kellett megparancsolnia Chiunak és Maldernnek, hogy pihenjenek. Egyikőjük sem tudott betelni a könyvtárban felhalmozott tudással, bár nyilván más okból forgatták olyan lelkesen a kódexeket. Másnap aztán nekivágtak az útnak, amelyet Chiu csak úgy emlegetett: hegymászónak való feladat. Azonnal megértették, miért mondta ezt, amikor megérkeztek az első szakadékhoz. A mélységet egykor híd ívelhette át, de ennek most már nyoma sem volt. A csapat azonban könnyebben jutott át, mint előzőleg gondolták volna, a kobudera ugyanis elfeledkezett Maldernről. A szakadék falán valóban órákig tartott volna le -, aztán felmászni, de a mágus levitáló varázslata gyermekjátékká változtatta a feladatot. Négy szakadékon jutottak túl Maldern módszerével, s az út azután sem lett nehezebb. Háborítatlanul baktattak lefelé az enyhén lejtős úton, és Lambollában felmerült: van előnye is annak, hogy tökéletesen halott tájon utaznak. Legalább nem kell tartaniuk semmilyen váratlan eseménytől vagy támadástól… Bár elég nagy meglepetésként érte őket - természetesen Thalathian kivételével -, amit egy szirtfokról láttak. Alig egynapi járóföldre hatalmas zöld folt sötétlett, élesen elválva a környező szürkeségtől.

- Az ott Laralien! - kiáltotta az elf, és nem tudta, nem is akarta palástolni határtalan örömét. - Tudtam, hogy nem pusztulhatott el!

- Várjuk ki a végét - morogta Filina, s maga sem értette, miért vannak rossz érzései, miért nem tud együtt örülni Sheran papjával.

Thalathian gyorsan továbbindult, de Chiu még ott maradt a sziklán, és meredten bámulta az elf királyságot.

- Nem mi leszünk az elsők, akik a Tűzvihar óta Laralienben járunk - mondta, inkább csak magának, de Lambolla meghallotta.

- Valaki már indított expedíciót a Kiégett Földre előttünk is?

- Nem, illetve nem hagyományos módon. A nagyapám írta meg a Kártyaháború történetét, de az előzményeket még Treem, a legnagyobb történetíró vetette papírra. Volt egy elf hercegnő, aki időn és téren utazott keresztül, hogy összeszedje a kártyákat, nehogy a gonosz kaparintsa meg őket. Ő járt Laralienben.

- És mit látott?

- Likantrópokat, farkassá változott elfeket - nézett a kereskedőre a kobudera. Lambolla elkerekedő szemét látva hozzátette:

- Treem azt írta, hogy a lány egy lehetséges világban járt. Nem feltétlenül a mi világunk jövőjében. Nem feltétlenül.

Lambolla nem érezte magát sokkal nyugodtabbnak. Jóval előttük Thalathian és Filina szintén Laralienről beszélgettek. Az asszony arra próbálta rávenni Sheran papját, mesélje el, milyen volt az elf királyság, amikor elmenekült onnan. A férfi húzódozott, amit Filina azzal magyarázott, hogy nem akarja felidézni a keserű emlékeket. Végül eleget tett Filina kívánságának, de hangjából kelletlenség érződött.

- Mi tudtuk, hogy a Világégés be fog következni… Volt egy évszázados jóslat, amely szerint új isten emelkedik ki a tűzből, mely elpusztítja Ghallát. Amikor Domodon feltűnt a színen, már abban is biztosak voltunk, hogy nincs messze az idő, amikor a jóslat beteljesül. Annyira körbebástyáztuk mágiával Laralient, hogy a Tűzvihar egyetlen levelet sem tudott megperzselni erdeinkben. - De akkor miért menekültél el?

- A jóslat csak tűzről szólt, de a Tűzvihar sokkal több volt ennél. Domodon hatalmas mennyiségű vad mágiát szabadított a világra.

- Ezért születtek mutánsok.

- Ennél sokkal rosszabb dolgok is történtek. Amikor a Tűzvihar elért hozzánk, az ezt követő mágia összeütközött a mi védelmi varázslatainkkal. A világ hatalmas mértékben torzult el Laralienben… Többé semmi sem volt az, aminek látszott. Ha megmetszettél egy rózsát, az vérkönnyeket sírt, a szakács nem lehetett biztos benne, hogy élő vagy élettelen testbe vágja-e a kését, gyermekkori barátok ölték meg egymást, mert egyik vadállatnak nézte a másikat… Nem is tudom elmondani. Én egy tömegmészárlássá fajult vadászat után jöttem el. A családom akkor már nem élt.

Filina sejtette, hogy fájdalmas sebeket fog feltépni, de az elf szavaiban most is, évtizedek múltán is élő keserűségre nem számított. Vajon mennyi idő alatt gyógyul be egy seb, tűnődött el, s arra gondolt, talán nem is olyan szerencsések a hosszú életű elfek…

Thalathian szerette volna az éjszakát már Laralienben tölteni, de ez lehetetlennek bizonyult. A hajszolt Lambolla így is csaknem összeesett a nap végére. Az elf annyira izgatott volt hazája közelségétől, hogy éjszaka alig tudott aludni. Így tanúja lehetett annak, hogy Sainal valamilyen ürüggyel otthagyja Filinát, és kimegy a táborból. Olyan sokáig volt távol, hogy Filina aggódni kezdett, és Thalathian is már épp utána akart menni, amikor váratlanul visszatért. Nem adott magyarázatot távollétére az asszonynak, csak vonogatta a vállát, és hallgatott. Normális körülmények között az elf megpróbálta volna kideríteni Sainal rendszeres éjszakai távollétének okát, de most Laralien foglalta le minden gondolatát.

Laralien, a legendák elf királysága… Még Sainal sem tudta titkolni megilletődöttségét, amikor ott álltak az égbenyúló fák előtt. Az erdő határvonala olyan éles volt, mintha késsel szabták volna ki. Még egy levél sem hullott a határon kívülre. Az utazók arcát nem érte szél, de a zöld- és ezüstlevelű fák lombja lágyan susogott. Hívogató muzsikájuk egyik kalandozót sem hagyta érintetlenül, de Thalathian volt az, akinek szíve legmélyéig hatolt. Ő lépett be elsőnek az erdőbe, és lábai mintha maguktól találtak volna rá az ösvényre. Társai követték, de amíg az elf egyre jobban sietett, ők le-lemaradoztak, bámulták a tökéletességet. A fákat nem egyenes sorokban ültették, mégis érezhető volt valamilyen rendszer köztük. Törzsük egyenes volt, lombjuk szabályos, mégis mindegyiké más. Élősködő nem csúfította el őket, madárfészek viszont bőven akadt rajtuk. A levegőt betöltötte a madarak éneke, s valami édes, meghatározhatatlan illat. Úgy látszott, az elfen kívül mindenkit elbűvölt a környezet, hiszen Thalathian szinte körül sem nézve rohant előre. Ő tudomásul vette az erdő megmenekülését, és örült is neki, de szíve összeszorult, ha népére gondolt. Márpedig órák óta gyalogoltak már Laralienben, de egyetlen elffel sem akadtak össze…

A fák közti csillogásról mindenki más azt hitte, hogy csak néhány ezüstlevélen csillan meg a nap fénye, de Thalathian tudta, tévednek. Amikor kiértek a fák közül, elállt a szavuk. A legszebb város előtt álltak, amelyet valaha is láttak. Lehet, hogy volt szegényebb része is a városnak, de ami előttük állt, az maga volt a megtestesült csoda. A hatalmas tisztáson, amelynek nem látták a végét, kristálypaloták százai álltak. Mintha mindegyiket egy-egy hatalmas gyémántból faragták volna, gondosan csiszolt oldalaikon szikrázott a napfény. Felhőket érintő, kecses tornyaik szinte lebegtek a föld felett, kapuikon a berakások szemkápráztatóan gyönyörűek voltak. Olyan fenséges volt az elf királyság fővárosa, hogy az jutott eszükbe: lehet-e egyáltalán hétköznapi életet élni e falak között?

Thalathiant nem rendítette meg a szépség, és nem csak azért, mert tudta, mire számítson. Ám az összes kristálypalotát odaadta volna egy elf arcért, amely kikandikál az egyik ablakon, vagy feltűnik egy kapuban.

- Nem léphettek be, amíg én nem jelzem, hogy ártalmatlanok vagytok - a hang a hátuk mögül hallatszott, de nem tűnt ellenségesnek. Mégis harcra készen fordultak meg, mire a hang gazdája nevetve folytatta: - Hé, nem azt mondtam, hogy ártalmatlanná akarunk tenni benneteket!

Öt elf állt az ösvényen, mindegyik zöld-ezüst ruhában. Ez megmagyarázta, miért nem vették eddig észre őket, holott egész biztosan azóta a nyomukban voltak, hogy átléptek Laralien határán.

- Bár nem látszik, de szigorúan őrizzük országunkat. Nem látszotok támadó szándékúnak és ellenszenvesnek sem, ezért engedtünk idáig benneteket. Ám most már közölnötök kell jöveteletek célját, s azt is, mit keres köztetek Leah egy papja - intett az elf csapat vezetője Sainal felé.

Thalathian megpróbálta olyan röviden elmondani az utazásuk történetét, ahogy csak tudta. Látszott, hogy megnyeri hallgatóságát, s beszéde végén az őrség parancsnoka bólintott.

- Nos, ez furcsa történet, de épp ezért olyan hihető. Beléphettek a városba, de ő - mutatott Sainalra - nem varázsolhat. Ha észrevesszük, hogy megpróbálja megcsapolni életerőnket, kénytelenek leszünk börtönbe vetni, s vele együtt titeket is.

- A többiekre nem vonatkozik ez a tilalom? - kérdezte Filina, mire az elf katona megrázta a fejét.

- Nem tiltjuk meg, de nem örülünk neki, sőt nem is ajánljuk. A Tűzvihar óta kockázatos Laralienben varázsolni, mi nem is élünk többé mágiával. És most kövessetek!

A város megnyílt az utazók előtt. Az őrség átvezette őket a paloták között, szökőkutakkal, szobrokkal díszített tereken haladtak keresztül. A szépség ismét elámította őket, de lehetetlen volt nem észrevenni az utcák kihaltságát… Amikor Thalathian erről kérdezte a vezetőjüket, az megvonta a vállát, és kitérő választ adott. Arra pedig végképp nem volt hajlandó magyarázatot adni, hogyan hozták helyre Laralient a Tűzvihar után.

- Majd az uralkodó elmeséli, ha úgy gondolja - mondta, és megállt egy kisebb épület előtt. - Itt lesz a szállásotok. Este a királynő valószínűleg estélyt ad a tiszteletetekre. Ne hagyjátok el a palotát, amíg nem jövök értetek.

Ezt nehéz lett volna félreérteni, de ha a szavak nem lettek volna elegendőek, a kapunál hagyott két katona jelezte: foglyoknak tekintik őket. Thalathian észrevette, hogy társai mindannyian őt nézik. Erőltetetten elmosolyodott:

- Menjünk, nézzük meg a palotánkat.

A ház lakatlannak látszott, de valaki mindent gondosan rendben tartott. A szobák tiszták voltak, az ágyak megvetve, mintha csak várták volna őket. Egy asztalra friss ennivalót is készítettek nekik, amelyre Lambolla azonnal rávétette volna magát, ha Sainal hangja nem állítja meg.

- Thalathian azt mondta, semmit se együnk és igyunk, amit előzőleg nem vizsgált meg.

A kereskedő visszafordult, és szomorkás pillantást vetett az elfre.

- De ezt nem Laralien étkeire értetted, ugye? Ugye nem?

Sheran papja zavartan megrázta a fejét.

- Nem, de… Sose lehet tudni.

- Hát akkor vizsgáld meg ezeket, mert igencsak ínycsiklandóak!

- Nem hiszem, hogy szerencsés ötlet lenne - szólt közbe Filina. - A mágia valamikor megbontotta ennek a földnek a természetes egyensúlyát. Az elfek ezért nem élnek varázslattal, s jobb, ha mi se tesszük.

- Filinának igaza van. Együk azt, amit magunkkal hoztunk.

Lambolla még egy szomorkás pillantást vetett a sültekre, aztán elropogtatott néhány kétszersültet.

Az idő sokkal lassabban telt, mint amikor úton voltak. Thalathian és Chiu bejárták a palotát, Lambolla aludt. Úgy tűnt, Maldern is ezt teszi, de ő időnként kinyitotta a zsákját, elővett egy darab sajtot, és a szájába tömte. Filina Sainalt figyelte, aki az ablakban állt, és feszülten figyelte a várost.

- Mit látsz odakinn? - kérdezte végül.

- Egy csodálatos várost, amely ámulatba ejt…

- De?

- De valami nem stimmel itt. Ha varázsolhatnék, meg tudnám érteni, micsoda, de így csak bizonytalanságot érzek. Valami hiányzik a városból.

- Hát, elég kevés elfet láttunk, de biztosan sokan elpusztultak a Tűzvihar miatt.

- Persze, biztosan igazad van - mondta Sainal, de továbbra is az ablaknál állt, és feszültsége sem csökkent.

Végre eljött az este - bár a nap még nem ment le teljesen és a kapuban megjelent a katonák parancsnoka. Szívélyesen invitálta az utazókat a királyi palotába, s a mögöttük haladó katonák inkább látszottak díszkíséretnek, mint őrizetnek. A legnagyobb épület kapuja nyitva állt, s ha eddig úgy gondolták, kevesen élnek a városban, most beláthatták tévedésüket. Özönlöttek az elfek a palotába, a nap utolsó sugarainak fénye még bevilágított a trónterembe, ahol valamennyien összegyűltek. Ide vezették Thalathiant és társait is. A laralieniek észrevették az idegeneket, de nem bámulták meg őket, nem is szóltak hozzájuk. A terem lassan elcsendesedett, s az udvarmester bejelentette a királynő érkezését:

- Az Úrnő!

Ő volt a legszebb nő, akit Thalathian valaha is látott. Hullámos, aranyszínű haja derekáig ért, finom csontozatú, szív alakú arcából hatalmas zöld szemek világítottak ki. Törtfehér csipkeruhája még törékenyebbé tette amúgy is kecses alakját. Nem is lépett, szinte úszott a levegőben, s alattvalóira vetett mosolya jobban beragyogta a termet, mint a fáklyák tüze. Thalathian az életét adta volna ezért a nőért.

Az Úrnő leült a trónjára, intett, mire a könnyed csevegés folytatódott. Az utazók szigetként álltak a teremben, s ez csak akkor oldódott, amikor a királynőhöz vezették bemutatni őket.

- Ti vagytok azok, akik oly nagy riadalmat okoztak őrségünknek? - kérdezte az uralkodó. - Évtizedek óta nem járt nálunk látogató.

- Mi se zavartuk volna meg országodat, felség, ha nem épp erre vezet felettébb sürgős utunk - hajolt meg előtte Filina.

- Ó igen, elmondták már… Lépj előbbre, Thalathian! Úgy értesültem, te vagy a csapat vezetője, s most mégis a háttérbe húzódsz. Miért?

- Szépséged elnémít - felelte az elf.

Az Úrnő a lépcső legmagasabb fokára mutatott, és Thaíathian leült oda. A többieket a királynő elbocsátotta színe elől, s ők megpróbáltak elvegyülni a vendégek között. Ez a törekvés tökéletes kudarccal végződött, hiszen rajtuk kívül mindenki elf volt, arról nem is beszélve, hogy öltözékük nemigen felelt meg az udvari etikettnek. Ám ennek ellenére - vagy épp ezért - nagyon barátságosak voltak hozzájuk. Figyelmesen hallgatták az Erdauinról szóló beszámolóikat, de ha Laralien került szóba, minden kérdést eleresztettek a fülük mellett. Sainal volt az egyetlen, akit nem vettek körül elfek, de ő nem is igényelte a társaságot. Mintegy véletlenül a trón mellé sodródott, megpróbálta kihallgatni Thalathian és a királynő beszélgetését.

- Én már mindent elmondtam, amit Erdauinról tudni érdemes, de még semmit seni tudok Laralienről. Amikor én elmenekültem, itt káosz uralkodott. Azt hittem, pár héten belül elpusztul a királyság.

- Sokan Hitték ezt, és kevesen maradtunk, akik hittünk Laralien jövőjében. - Thalathian meg akart szólalni, de a királynő a szájára tette ujját. - Nem kell, hogy bűntudatod legyen. Én is tudom, hogy nézett ki az ország, és csak fanatikusok gondojhatták azt, hogy a romlás visszafordítható. Hatalmas áldozatokat hoztunk azért, hogy stabilizáljuk a mágiát Laralienben. Népünk fele elmenekült, a maradék nagy része belepusztult a királyság megmentésébe. Kevesen maradtunk, és nem tudtunk annyira örülni az eredménynek, mint gondoltuk. - Az Úrnő hangja lehalkult, és gyönyörű arca egy pillanatra eltorzult.

- De legalább most már tudjátok, hogy nem vagytok egyedül - próbálta vigasztalni Sheran papja. - Ha az erdauini elfek megtudják, hogy Laralien megmenekült, vissza fognak térni, Minden olyan lesz, mint azelőtt!

Az Úrnő megsimogatta Thalathian arcát.

- Semmi sem lehet ugyanúgy, mint a múltban… Menj, Thalathian, szórakozz, egyél-igyál kedvedre! Holnap még beszélünk.

A férfi vonakodva állt fel, de ez párancs volt, engedelmeskednie kellett.

Ahogy lelépdelt a lépcsőkön, Sainal azonnal csatlakozott hozzá.

- Hallottam a beszélgetésetek végét… Mondott korábban valamit arról, pontosan hogyan is stabilizálták a mágiát?

- Nem, ez valószínűleg nagyon keserű emlék lehet, mert nem akart beszélni róla. Miért?

- Itt minden olyan természetellenes. Nem tudom megmagyarázni, de minél előbb tűnjünk el innen!

Sainal halkan beszélt, de szavait így is meghallották néhányan. Thalathian rájuk mosolygott, aztán karjánál fogva félrevonszolta az ifjút.

- Ostobaságokat beszélsz! Az Úrnő holnap kihallgatásra rendelt. Ha rá tudom venni, hogy adjon nekünk hátasokat, messze megelőzzük a másik csapatot! Nem kockáztathatom a küldetésünk sikerét a te hagymázas képzelgéseid miatt!

Az elf elengedte Sainal karját, néhány pillanatig még bámult a halott fehér arcba, aztán elment. Az ifjú sokáig nézett utána.

- Bárcsak így lenne, bárcsak ez lenne az igazi ok…

Tétován körülnézett, aztán találomra elindult valamerre. Az elfek utat engedtek neki, összesúgtak mögötte, de ő ügyet sem vetett rájuk. Még gyermekkorában választotta hivatását, s megszokta már a magányt. Túlélt egy betegséget, amelyben egész családja elpusztult, s amikor magához tért hosszas önkívületéből, a falubeliek úgy néztek rá, mintha alkut kötött volna a halál urával, eladta volna a lelkét. Ha így is volt, Sainal nem emlékezett rá. Ám attól kezdve Leahnak szentelte az életét, s minden élő kitért az útjából… Sainal hirtelen megtorpant. Körülnézett, s hirtelen rájött, mi zavarta annyira, mióta átlépte Laralien határát. Nem akart feltűnést kelteni, ezért nem kiáltotta a nevét, de sietve Filina keresésére indult.

Raia papnője nem volt egyedül, de amint Sainal csatlakozott hozzá, az elfek eltűntek mellőle.

- Beszélnem kell veled - kezdte Sainal.

- Tessék, mondd!

- Nem itt. Nem akarom, hogy meghallják.

Ahogy kilépek a trónterem egyik ajtaján, csendes kis teraszra jutottak, ahol rajtuk kívül nem volt senki.

- Emlékszel, mondtam, hogy valami nem stimmel Laraliennel. Most már azt is tudom, hogy mi. - Sainal szünetet tartott, hogy érthetőbben tudja megfogalmazni mondanivalóját. - Nyilván tudod, ha bűnös dolognak tartod is, hogy én csak úgy tudok gyógyítani, ha élőlényektől vonom el az energiát. Ezen kívül még Leah sok varázslatához szükséges az életerő, s ezért Leah papjaiban kifejlődik egy képesség: minden külön varázslat nélkül érzékelik az eleven lények jelenlétét.

- Ezt értem, de mi köze van ennek Laralienhez?

- Nem érzek semmit, Filina. Hatunkon kívül egy teremtett lélek sincs itt, akinek vér folyna az ereiben.

Sainal figyelte az asszony arcán szavai hatását, de meghökkenésen kívül nem látott mást.

- Ha ezek élőhalottak lennének, arról tudnék - mondta végül Filina.

- Én nem mondtam, hogy élőhalottak! Ha nem lenne ennyire kézzelfogható és bonyolult, azt mondanám, illúzió az egész erdő. De könnyedén eldönthetjük, igazat mondtam-e. Csak nekem tiltották meg a varázslást. Te is képes vagy az eleven lények felismerésére, igaz?

- Igen - válaszolta vonakodva Raia papnője. - De arra kértek, hogy lehetőleg ne használjunk mágiát.

- Vajon miért? Talán hogy ne fedezzük fel, kicsodák is ők valójában?

Sainal nem várt a kérdésére választ, Filina mégis felelt a maga módján. A varázslat rövid ideig tartott, de ez elég volt arra, hogy az asszony ugyanolyan fehérre sápadjon, mint Sainal.

- Igazad volt - nyögte ki nagy sokára az asszony, aztán hozzátette: - Hívd Maldernt, talán ő magyarázattal tud szolgálni.

A varázsló nem bánta, hogy eljöhet a vendégek közül. Túl finnyásnak találta az elfeket, mivel sajtszaga miatt szívesen tartottak tőle három lépés távolságot. Amikor mindazt elmesélték neki, amit tapasztaltak, a férfi elgondolkodva simogatta egérszürke haját.

- Amikor varázsoltál, nem észleltél semmi különöset? - kérdezte Filinától.

- De… Olyan volt, mintha nagyon messzire akartam volna varázsolni, mintha Laralien a varázslat hatótávolságának határán lett volna. Ami ostobaság, hiszen itt van körülöttem!

Ha pontosan tudnám, hogyan védekeztek a Tűzvihar ellen, jobban érteném, mi történt Laraliennel. Amit most elmondok, az csak egy teória, lehet, hogy semmi köze sincs a valósághoz. Annak idején kétféle mágia feszült itt egymásnak. Az egyik már-már diadalmaskodott, amikor az elfek még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettek országuk megmentésére. Ám ennek hatására annyira felgyűlt itt a mágia, hogy Laralien kilökődött a való világból. De talán nem is ez a megfelelő kifejezés… Laralien valójában elpusztult, helyét a mágia vette át, s felvette a formát, amelyet itt talált. Akiket odabenn láttok - Maldern kinyitotta a teraszajtót, hogy beláthassanak a trónterembe azok nem élők és nem holtak. A mágia alkotta őket, ahogy a fákat, a madárcsiripelést, és a szélzúgást is.

Sainal és Filina egyszerűbb magyarázatot vártak. Azt, amit a mágus elmóndott, elképzelni sem tudták, nemhogy megérteni. De elfogadták a helyzetet, s Filinának máris azon járt az esze, milyen következményekkel jár ez rájuk nézve.

- Bánthatnak minket?

Maldern megrázta a fejét.

- Nem hiszem. Legalábbis addig, amíg nem kerül semmi belénk az itt található anyagból. A levegő persze aligha számít…

- Lambolla! — kiáltotta Filina, s nyomában Sainallal otthagyta az elképedt varázslót.

Lambolla problémája az volt, hogy szeretett enni. Amióta elindultak Erdauinról, megtartóztatta magát, épp csak annyit evett, amennyi feltétlenül szükséges volt. Ám mostanra elvonási tünetei voltak: ha csak ránézett valamilyen ételre, érezte ízét a szájában, és jobban kívánta, mint életében bármit. Ráadásul az estélyen olyan ínycsiklandó ételeket szolgáltak fel, hogy a férfinak be kellett hunynia a szemét, ha a közelében jártak a felszolgálók. Azonban az illatukat így is érezte, és arcán kövér izzadságcseppek gurultak végig. Végül engednie kellett testének, elvett egy tányért egy tálcáról, és behabzsolta mindazt, amit rajta talált. Ha utólag meg kellett volna mondania, mit is evett, képtelen lett volna rá. Sainal és Filina az üres tányérral kezében találtak rá, s persze azonnal rájöttek, hogy elkéstek. Sainal káromkodott, az asszony megfogta Lambolla karját, és csendesen azt mondta:

- Keressük meg a többieket.

Maldern még mindig a teraszon állt, Chiut és Thalathiant azonban népes társaság közepén találták. A kobudera azonnal csatlakozott hozzájuk, de az elfnek nem volt kedve otthagyni az estélyt. Csak megrázta a fejét, aztán már beszélgetett is tovább. Maldern jelezte, hogy sürgeti őket az idő! Sainal gondolt egyet, odafurakodott Thalathianhoz, és belekarolt. Vértelen szája mosolyra húzódott, és ez ijesztőbb volt, mint szokásos komorsága. Az elfek perceken belül eltűntek mellettük, és Thalathian dühösen rántotta ki karját az ifjúéból.

- Mi jutott eszedbe, hogy így viselkedsz? - támadt rá fojtott suttogással, de Sainal csak mosolygott.

- Próbáltuk megértetni veled, hogy mennünk kell - lépett hozzájuk Filina. - Sainal azt tette, amit kellett.

Az elf végigmérte az asszonyt, tekintete megakadt az arany napkorongon.

- Szép pár vagytok ti ketten - jegyezte meg keserűen. - Nem távozhatunk csak úgy, engedélyt kell kérnünk az Úrnőtől.

Filina bólintott, és Thalathian néhány perc múlva visszatért.

- A fáradtságunkra hivatkoztam, és a királynő kegyesen elbocsátott bennünket - mondta. - Mi az a fontos dolog, amiről beszélnünk kell?

- Odakinn - mondta Filina és megszaporázta lépteit.

Az utcák kihaltak voltak, és Raia papnője megkérte Maldernt, mondja el újra elméletét Laralienről. A varázsló rövidre fogta. Chiu és Lambolla döbbenten hallgatták, Thalathian pedig elismételtette vele újra. Ekkor már a szállásuknál jártak, és az elf dühösen torpant meg a kapuban.

- Ez őrültség! A puszta mágia hogyan teremthetne egy ilyen tökéletes világot élő, beszélő, gondolkodó lényekkel?

- Nem élő - helyesbített Sainal. - Epp ez a lényeg. Vonatkoztass el attól, hogy Laralien a hazád. Tégy legalább próbát, hiszen Sheran papja vagy!

Thalathian ebben a pillanatban gyűlölte Leah ifjú papját. Már hiténél fogva sem szimpatizált a halál istenének követőivel, de nem volt annyira elvakult, hogy ne tudja elfogadni létezésük szükségszerűségét. De érzéseinek most nem volt köze a valláshoz: Sainal épp beteljesültnek hitt álmait igyekezett szétrombolni. Az ifjú állta a tekintetét, és végül Thalathian fordította el a fejét. Odalépett egy kis fácskához, és kiterjesztette fölé a karját. Semmi sem történt, és Sheran papjának arcára kiült a keserű csalódás.

- Igazatok van. Bármi is ez itt körülöttünk, nem a valódi Laralien. S most mi a teendőnk?

Mindenki Maldernre nézett, mire ő megvonta a vállát.

- Mint mondtam, ez csak egy elmélet. Az is lehet, hogy nem okoz bajt az itteni étel, de az is, hogy már a levegővel együtt beszívtunk valamit, ami nem enged majd kijutni. Honnan tudhatnám…

A mágus szavait egy furcsa hang szakította a félbe: Lambolla az egyik fa tövéhez támaszkodva hányt. Maldern lebiggyesztette a száját.

- Még az is lehet, hogy ez megoldja a problémánkat.

Thalathian belökte a kaput, és már bentről kiáltotta társai felé:

- Azonnal indulunk!

Pillanatokon belül mindenki készen állt, kivéve Lambollát. A kereskedő sápadt arcán elmélyültek a ráncok, szeme alatt vörös karikák húzódtak. Chiu és Thalathian megosztották egymás közt a csomagját, de így is alig tudott lépést tartani a többiekkel. A városból gond nélkül kijutottak, de Thalathian nehezen talált rá a megfelelő ösvényre. Mintha az erdő, amely oly készségesen beengedte őket, most nem akarta volna távozásukat. Az elf eleinte gyors tempót diktált, de később Lambolla kedvéért kénytelen volt lassítani. Annak ellenére, hogy Filina gyógyító varázslatokkal próbálta tartani benne a lelket, a kereskedő egyre gyengült. Hamarosan már csak támolygott, és egyszer csak szó nélkül összecsuklott. Társai köréje gyűltek, s azon tanakodtak, mitévők legyenek most.

- Talán ha pihenne… Egy kiadós alvás sokakat meggyógyított már - mondta Filina.

Maldernnek más volt a véleménye.

- A gyengeség lehet annak is a jele, hogy szervezete kezdi feldolgozni az idegen anyagot. Ha nem visszük olyan helyre, ahol nem éri el Laralien mágiája, hajnalra meghalhat, vagy olyanná válhat, mint az elfek.

- Szerintem hagyjuk itt - Sainal hangja tárgyilagos volt.

- Hogy jut ilyesmi az eszedbe? - háborodott fel Filina, és támogatásért nézett a többiekre. Ők azonban kínosan kerülték tekintetét, szemlátomást nekik is megfordult ez a gondolat a fejükben.

- Gyakorlati szempontból nézve… Hiszen meg kell nyernünk a versenyt…

- Csalódtam benned, Thalathian. - Filina megvetése szinte fizikailag bántotta az elfet. Az asszony a kobuderához fordult. - És te mit gondolsz?

Chiu felemelte a fejét, és egyenesen a papnő szemébe nézett.

- Bennünket küzdelemre tanítottak. Nem adhatjuk fel, amíg van egy csepp remény.

- Maldern! Tudnak velünk tenni valamit, ha nem ettünk semmit?

- Nem fertőzhetnek meg, de…

- Szóval nem. Létre tudsz hozni egy kört, amelyben nem érvényesül a mágia?

- Igen, de…

- Akkor csináld, Maldern! - Filina következő szavai már a többiekhez szóltak: - Én itt maradok Lambollával. Valószínűleg pár órán belül jobban lesz, és akkor utánatok megyünk. Ha nem, ti még mindig végrehajthatjátok a küldetésünket.

- És ha elbukunk, mert szükségünk lenne rád? Önfejűségeddel veszélyezteted nem csak a versenyt, de Erdauint is!

- Ugyan, Thalathian! Ne kezdjünk bele a régi vitába, az egyén és a közösség érdekéről! Maradok, mert ezt tartom helyesnek. Nem dobok oda egy életet csak azért, mert ezzel esetleg elősegíthetem Erdauin felvirágzását. Az „esetleg” ehhez nem elég.

Chiu az asszony mellé állt.

- Én is maradok. Engem csak a helyismeret miatt választott Perlin, s a térképek alapján már ti is elboldogultok.

- Kockáztatjátok az életeteket emiatt a szerencsétlen hájpacni miatt? - Sainal nem csak mímelte az értetlenséget. - Nem vesszük semmi hasznát, különben is a saját ostobasága miatt került ilyen helyzetbe! Azt hittem, a kobuderák többre értékelik a testi-lelki szépséget.

- Nem egészen tudom, mit értesz.ezen - mondta Chiu de én megtanultam becsülni Lambollát. Nem önszántából jött el az útra, és kétszer annyit szenvedett, mint bármelyikünk. Mégsem panaszkodott, tette a dolgát összeszorított fogakkal. Közénk tartozik.

Sainal felhorkantott. Thalathian kedvetlenül pillantott előbb rá, majd a körülöttük szorgoskodó varázslóra. Nem épp a legkedvesebb társak…

- Nem hurcolhatlak benneteket erőszakkal magammal, így nincs más választásom, mint belegyezni maradásotokba. Jeleket hagyunk magunk mögött, hogy megtaláljatok. Addig nem pihenünk, amíg ki nem érünk Laralienből. Maldern, készen vagy?

A varázsló nem felelt. Épp egy hatalmas nyolcágú csillag rajzolásán szorgoskodott, amelynek közepén Lambolla feküdt. A csúcsokat érthetetlen ábrák díszítették, nem is mindegyiket lehetett jól látni az aljnövényzet miatt. Folyamatosan mormogott, hajlongott, s amikor kiegyenesedett, fáradtnak tűnt.

- Kész - mondta, a abban a pillanatban a csillag területéről eltűnt az erdő. A föld kopár volt és szürke, mintha hamu borította volna. Thalathian belemarkolt, és lassan kipergette ujjai közül. Felnézett a fákra, amelyek körülvették a csillagot, és nem tudta eltitkolni, mit érez: most vesztette el igazából Laralient.

- Menjünk - egyenesedett ki, és hátra sem nézve elindult. Sainal és Maldern követték, de a varázsló még előbb megszólította Filinát.

- Ezek a védőrúnák elvileg akármeddig távol tartják a mágikus lényeket, s mirtt látszik, magát a mágiát is. De vigyázzatok a rajzokra: ha elmosódnak, bizonytalanná válik a védelem.

A papnő körülnézett. Tőle akár már most is eltorzulhatott az egyik ábra. A mágus észrevette tanácstalanságát, és gőgösen elmosolyodott, kivillantva apró, fehér fogait. A következő pillanatban Thalathian után eredt.

Filina a kereskedő mellé térdelt, és homlokára tette kezét. Amióta elkészült a csillag, Lambolla sokkal nyugodtabb volt, bár még mindig nem tért magához. Vonásai kisimultak, s úgy feküdt a földön, mintha csak aludna. Az asszony felsóhajtott, és Chiura nézett. A kobudera Lambolla mellett ült, mozdulatlanul, akár egy szobor. Szemét behunyta, a környező világ megszűnt számára. Bármennyire is becsülte Filina Chiut, jobban örült volna egy olyan társnak, akivel beszélgetni tud.

Lassan hajnalodni kezdett. Lambolla nyögött egyet-kettőt, aztán oldalra fordult. Most már valóban csak aludt, s ezt Filina a gyógyulás legbiztosabb jelének vélte. Chiu még mindig ugyanabban a testtartásban ült, mint órákkal ezelőtt. Ám egyszer csak felpattant, és az ösvény felé fordult, amelyen jöttek. Néhány pillanat múlva Raia papnője is meghallotta a paták dobogását.

Laralien királynője most férfiruhában volt, de ez sem tudta elrejteni alakjának kecsességét. Vagy húsz kísérője bukkant ki utána a fák közül, felfegyverkezve mind. Azonban valamennyien megtorpantak a csillag előtt, hátasaik toporzékoltak. Az Úrnő leszállt a nyeregből, és a kopár területhez sétált. Filinával szemben állt meg, szemében inkább szomorúság tükröződött, mint düh.

- Udvariatlanság köszönés nélkül otthagyni a vendéglátókat.

- Nem az, ha a vendéglátók a látogatók életére törnek. Vagy tagadod, hogy tudomásod volt arról, milyen hatással van ránk az étel?

- Nem halálossal, arról biztosíthatlak.

- De ő - mutatott Filina az ébredező Lambollára - már haldoklott, amikor létrehoztuk a mágiát távoltartó csillagot.

A királynő megrázta a fejét.

- Nem haldoklott, csak átalakult. Olyan lett volna, mint mi. - Filina szólni akart, de az Úrnő intett, hogy még nem fejezte be. - Tudom, hogy a ti szemetekben mi nem vagyunk élők, és azt is valószínűnek tartom, hogy többé-kevésbé kitaláltátok Laralien történetét. De nem teljesen, nem pontosan! Amikor a Tűzvihar elért ide, és összeütközött a mi védelmi varázslatainkkal, óriási mennyiségű mágia gyűlt össze egy kicsiny helyen. Átlépett egy szintet, és tudatára ébredt. A lélek létezett, de teste nem volt, pedig stabilizálnia kellett magát, hogy élhessen. Ezért aztán elvette azokét, akik a legközelebb voltak. Mi mindannyian, a legapróbb fűszáltól a leghatalmasabb fáig egyetlen organizmust alkotunk. Laralien minden lakója eggyé vált, s ha el is vesztette identitását, másikat nyert helyette. Bizonyos szempontból ez volt a legjobb, ami történhetett, még ha a kívülálló szemében nem is látszunk élőnek. Ha barátotok befejezte volna a átalakulást, közénk tartozhatott volna, s a közös tudat részeként boldogabb lehetett volna, mint most.

- Kétlem - morogta Filina.

- Te Raia követője vagy, igaz? Nem élnél szívesen egy olyan világban, ahol nincsenek .szegények és gazdagok, mindenki megkaphatja azt, amit akar?

- Ha van egyáltalán önálló akarata!

- Nincs gyűlölködés, féltékenység, irigykedés. Nincs erőszak, hiszen ki lenne olyan bolond, hogy saját magát sebezze meg? Örökös béke, nem erről álmodtál mindig?

Az Úrnő hangja valósággal megbabonázta Filirtát, és Chiu sem tudta kivonni magát a hatása alól. A királynő egyre közelebb jött, cipője már-már érintette a csillag körvonalát Filina végre el tudta szakítani magát az örvénylő zöld szemektől, és felkiáltott:

- Nem jöhetsz közelebb, nem léphetsz be ide!

- Erről beszélsz? - Az Úrnő földet rúgott az ábrák felé, de a porszemek még a levegőben elenyésztek, - Nem tökéletes munka, nézd csak!

Filina odapillantott, ahová a királynő mutatott, s valóban: az élesen rajzolt vonalat egy elmosódott lábnyom majdnem feltörölte. Azonnal eszébe jutottak Thalathian szavai: áruló van köztük.

- A mágia be akarja gyógyítani a sebet, amelyet ejtettetek rajta, s hála gondatlanságotoknak, ez nemsokára sikerülni fog. Nem kerülhetitek el sorsotokat: előbb-utóbb beolvadtok ti is.

A királynőnek nem volt több mondanivalója. Hátrébb húzódott, s kíséretével együtt letelepedett a csillag közvetlen közelében.

- Tehetünk valamit? - kérdezte súgva Chiu Filinától. Az asszony megrázta a fejét, mire a kobudera elhúzódott az asszonytól, és felvette előbbi testtartását. Bármi jön is eztán, ő felkészült rá.

Lambolla magához tért annyira, hogy megértse és mérlegelje az eseményeket. Ha a csillag többé nem védi őket, két lehetőségük van. Akár harcolnak, akár megadják magukat, megszűnnek létezni. Küldetése kudarcot vall, mégpedig a Saját hibájából. A kereskedő gyűlölte önmagát.

Thalathian a lehető legrövidebb úton akart kijutni Laralienből, még akkor is, ha az nem Jalna felé vezet.

Lambolla nélkül gyorsabban haladták, és hajnalra már csak néhány fa választotta el őket a biztonságtól. Csak pár lépés, és Laralien nem árthat nekik többé. Az elf megállt egy pillanatra, mielőtt végleg elhagyta volna hazáját. Visszanézett, szeme beitta a látványt. Közben társai elhaladtak mellette, de ők is megtorpantak a határon. Thalathian azt hitte, reá várnak, de nem: sápadt arcukon gyöngyözött az izzadság, újra és újra nekiveselkedtek az utolsó lépésnek, de a mozdulat mindig megakadt. Az elf idegesen fordult Maldernhez:

- Azt mondtad, a levegő nem számít!

A mágus megtörölte verítékes homlokát, és hátrált egy keveset. Futott pár lépést, aztán ugrott, de mintha láthatatlannak falnak ütközött volna, visszaesett Laralien földjére.

- Tévedtem - mondta még a földön, aztán feltápászkodott. - Valószínűleg a levegővel együtt beszippantottuk Laralien anyagának egy részét.

- De mi nem lettünk rosszul! - vetette ellen Sainal.

- Kevesebb került a szervezetünkbe, mint Lambollának, így a folyamat is lassabb. De ugyanúgy Laralien foglyai vagyunk, mint ők.

- Ha csinálnál egy ugyanolyan csillagot, mint Lambollának, de a határra… - kezdte Sainal, de a varázsló megrázta a fejét.

- Ahhoz, hogy utat nyissunk, a rúnák egy részének odaát kellene lennie. Itt rekedtünk.

- Tehát feleslegesen hagytuk cserben Filináékat.

Sainal elhúzta a száját, Thalathian érzelgőssége dühítette. Az elf azonban nem sokáig tépelődött a hibáján, határozott parancsot adott:

- Visszamegyünk.

- Minek? Ha valahol ki tudunk jutni, akkor az csakis itt, a határon lehetséges.

- Szükségünk van Filinára.

- Tehát van valami terved? - kérdezte Maldern.

- Tervnek nem nevezném, inkább csak halovány esélynek. Siessünk!

Filinának egy egész nap állt a rendelkezésére, hogy azon töprengjen, hogyan juthatnának ki a csapdából. Társaira nem számíthatott. Lambolla meg volt rémülve, és állandóan a mágiát szidta. Chiu pedig már eltökélte magát: amint megszűnik védelmük, harcolni fog az életéért, és dicsőségesen fog meghalni. Az asszony újra meg újra végiggondolta mindazt, melyet Laralienről hallott. Kell, hogy legyen egy gyenge pontja az organizmusnak, amit kihasználva meg tudnak menekülni. Az Úrnő kétszer is használta a szót: stabilizálni… Lehet, hogy itt rejtőzik a megoldás? Bárcsak itt lennének Thalathianék, mert egyedül aligha boldogul! Feltámadt a szél. Zúgott az erdő, és Filina tudta, hogy ez azt jelzi, alig maradt már idejük. Felállt, és nézte, hogyan törli el a szél a védőrúnákat, egyiket a másik után. Korábban egy porszemet sem tudott volna megmozdítani, a csillag ereje azonban mostanra elenyészett. Csak pár pillanat telt el, és a kopár föld, amelyen álltak, kizöldült, és hirtelen százesztendős fák jelentek meg rajta. Laralien visszahódította, ami az övé volt, és készen állt arra, hogy az idegeneket is bekebelezze. Filina felsóhajtott, és visszatartotta Chiut, aki az elfeknek akart rohanni. Varázsolni kezdett, méghozzá a legerősebb mágiát használta, amilyet csak elméjéből elő tudott citálni. Most nem számított, van-e értelme annak, amit csinál: gyógyított egészséges embereken, szörnyeket keresett, tűzesőt hozott létre… A mágia kapcsolata Laraliennel törékeny volt, s ha sikerül felborítani azt a nehezen megtartott egyensúlyt, amely ennek a különös organizmusnak a létét lehetővé tette, megmenekülhetnek. Persze az is lehet, hogy varázslataival csak erősíti Laralient…

Egy újabb tűzeső borította lángokba a fákat, de mintha csak álom lett volna: ágaik sértetlenül nyújtóztak az ég felé. Filina pihenőt tartott, és az Úrnőre pillantott. Az asszony megvetően mosolygott, a papnő próbálkozása annyira nevetségesnek tűnt számára, hogy még arra sem méltatta, hogy megakadályozza. Ám a tüzet csendes, lágy eső oltotta el, és a királynő kíséretére sötét méregfelhő terült. A felhőtlen égből hatalmas villámok csaptak le, s az Úrnő arcáról lassan leolvadt a mosoly. A fák közül Thalathianék bukkantak ki, és Filina hálát adott értük Raiának. A királynő most már parancsot adott a támadásra, s a katonák megrohanták az utazókat. Az intézkedés azonban elkésett: a föld megremegett, és az erdő képe hirtelen elhomályosodott. Az Úrnő eltűnt, a katonák és fegyvereik áttetszővé váltak. A szél felerősödött, talán mert nem volt már, ami lelassítsa. Már csak a kalandozók álltak az útjában, hát felkapta őket, s a gondolat sebességével repítette őket. Az erdő határában hirtelen elfogyott az őket levegőben tartó erő, s a földre zuhantak - Laralienen kívül.

Amikor feltápászkodtak, igazán elkelt volna némi gyógyító varázslat, de a kérésre Thalathian és Filina megrázta a fejét: minden csepp varázserejüket elhasználták. Az asszony az elfhez fordult.

- Hát mégis visszajöttetek értünk! Köszönöm.

- Ugyan, Filina! - szólt közbe Sainal. - Mi se tudtunk kijutni, és Thalathian szerint a mi varázserőnk magában nem lett volna elegendő. Ha nincs szükségünk rád, már Laralien része lennél.

- Ennek meglenne az a felbecsülhetetlen előnye, hogy nem emlékeznék rád! - Filinát nehéz volt kihozni a sodrából, de Leah papja nagyon érzékeny területen érintette: az emberek jóságába vetett hitét próbálta megingatni.

Thalathian talán nem is hallotta a szóváltást. Laralient figyelte: a kép eleinte hullámzott, mintha forró levegő lett volna közöttük, aztán lassan megszilárdult. A fák lombja ismét csillogott, s a szél halkan muzsikálva játszott velük.

- Már újra a régi - suttogta az elf. - Mintha nem is történt volna semmi.

- Nem is történt - mondta Maldern. - Csupán kivetett néhány emészthetetlen falatot, amelyek megzavarták működését. Mindennapos eset egy szervezet életében.

Lambollát kirázta á hideg. Hátat fordított a helynek, ahol kézzelfoghatóvá sűrűsödött a mágia. Most először ő siettette a többieket.

- Menjünk már, hagyjuk itt ezt az átkozott földet!

Thalathiant szinte megütötte a jelző. Tudta, most már soha többé nem beszélnek Laralien csodáiról, bölcseiről, szépségéről. Mindezt elmossa egy új elnevezés: Átkozott Föld. Lemaradt a többiektől, és igen rossz néven vette, amikor Filina csatlakozott hozzá. Az asszonynak azonban fontosabb mondanivalója volt, mintsem tekintettel lehetett volna a férfií érzelmeire.

- Valaki tönkretette a védőrúnákat. Rálépett a vonalakra, és ezzel meggyengítette a hatásukat.

- Véletlen is lehetett.

- Lehetett.

Thalathian és Filina egymásra néztek, aztán a papnő folytatta:

- Lambolla eszméletlen volt, Chiunak nem allt erdekében a dolog, hiszen velem maradt. Ha feltételezzük, hogy te sem vagy áruló…

- Marad Sainal és Maldern. De a varázslónak nem volt szüksége ilyen beavatkozásra. Senki sem vette volna észre, ha másképp kanyarítja a rúnákat, és időlegessé teszi a védelmet.

- De ha rájövünk, azonnal ráterelődik a gyanú.

- Igen, ebben van valami. Majd figyelni fogom őket..

Filina nagy lélegzetet vett. Nem szívesen árult el másokat, de most meg kellett tennie.

- Thalathian, valamit tudnod kell Sainalról…

Laralienen túl a térkép a Namír Birodalmat jelezte: dús, gazdag földet, melyen minden megterem, ami csak az élethez kell. Am az utazók szeme elé kietlen pusztaság tárult, amelynek nem látszott a vége. Néha-néha kettészelte egy ezüstösen csillogó folyó, de életet ezek sem hordoztak. Thalathian megtisztította vizüket, hogy feltölthessék készleteiket, s a térképen bejelölték a gázlókat, hogy visszafelé is ugyanott kelhessenek át. A gyorsan múló napok egyhangúságában még ez is változatosságot jelentett.

Sainal hamarosan észrevette, hogy Thalathian egyre gyakrabban figyeli. Néha még éjszaka is megnézte, hálóhelyén van-e. Leah papja gyanította, minek köszönheti a hirtelen támadt érdeklődést, hiszen azt a bizonyos lábnyomot Chiu és Lambolla is látta. A kobudera nem volt fecsegő természetű, de a kereskedő többször is elmesélte az Úrnővel való találkozást. Ám az elf tekintetében volt valami más is, s ez még jobban nyugtalanította az ifjút. Filina is kerülte őt mostanában, még a szemét is lesütötte, ha Sainal rápillantott. A pap sejtette, hogy ez a rossz lelkiismeret jele, s ez a gondolat komorrá tefte amúgy sem vidám természetét.

Lambolla legalább annyira szemmel tartotta Thalathiant, mint ő Leah követőjét. Mióta elhagyták Laralient, az elf szinte mindent gépieseri csinált, talán Sainal megfigyelése volt az egyetlen kivétel. Többé nem ő tartotta a rendet, nem ő, szabta meg az utat - Chiu észrevétlenül átvette a csapat vezetését. Az elf ment, ha kellett, megtisztította a vizet, ha kérték, de nem fordított figyelmet környezetére. A kereskedő érdekes módszerrel próbálta kirángatni közönyéből: táborozáskor szinte mindig mellé telepedett le, s nem egyszer okozott neki kellemetlenséget holmija szétteregetésével. Gyakran húzott elő egy abrakos tarisznyát, amelyben még mindig bőven akadtak különféle magvak. (Ki tudja, miért cipelte magával, amikor egyébként is alig bírta zsákját.) Ilyenkor mindig olyan vehemenciával lengette az iszákot, hogy szerteszét szóródtak belőle a magvak. Ha rossz helyre kerültek mindig azzal mentegetőzött, hogy csupán rendet tesz holmija közt, de érdekes módon a zsák sosem ürült ki teljesen. Thalathiant azonban még ez sem idegesítette fel. Szó nélkül lesöpörte a szemetet magáról, s akkor sem horkant fel, amikor a kereskedő még egy fél tömlő vizet is végigöntött rajta. A többiek furcsállták ugyan Lambolla viselkedését, de betudták a Laralienben történteknek.

Kétheti gyaloglás után végre ott álltak Jalna előtt. Már messziről látszott az Ezüstváros négy fehér tornya, s ez azt a képzetet keltette az utazókban, hogy a város épen maradt. Ám amikor közelebb értek, a tornyokon kívül csak romokat láttak, fehérre kopott kőcsontvázát az egykor oly híres településnek. Jalnát nem csupán a Tűzvihar pusztította. Mire az ideért, az Ezüstvárost elfoglalták a varkaudarok, és a barbár horda tönkretett mindent, amihez csak hozzáfért. A Tűzvihar csak befejezte a rombolást, és kiirtotta magukat a hódítókat is. Egyedül az Ezüstmágusok tornyai tudtak ellenállni mindkét erőnek, sőt még az idővel is dacoltak: kőcsipkéi büszkén hirdették egy letűnt kor dicsőségét.

Thalathian fejét az északi torony hűvös falához szorította, majd a többiekhez fordult.

- Hogyan tovább? Hol keressük annak a mágusnak a sírját? Az egész város olyan, mintha temető lenne.

- Augur nem temetőben nyugszik - rázta meg a fejét Maldern. - Miután ő alapította meg az Ezüstmágusok rendjét, s neki volt köszönhető a Namír Birodalom felvirágzása is, szentként tisztelték. A négy tornyot - mutatott körbe - föld alatti alagút köti össze. Ezek találkozásánál volt a Jalnát védő mágikus búra központja, s itt található Augur kriptája is.

- Remélem, az nem annyira lepusztult, mint a város - pillantott körbe Sainal.

- Nem hiszem, az volt az Ezüstváros legvédettebb pontja. Viszont nagyon érdekelne, honnan tud az Ezüstmágusok titkairól egy egyszerű kereskedő?

Mindenki Lambollára nézett, aki megvonta a vállát.

- Egy kereskedő kezén sok minden megfordul. Például olyan könyvek is, amelyek után minden valamirevaló mágus is megnyalná mind á tíz ujját. De szerintem fontosabb dolgunk is van, mint az én tudásom forrását keresgélni. Ha nem keressük meg azonnal a kriptát, megelőzhetnek bennünket.

- Feltéve, hogy már eddig meg nem tették - morogta Maldern, és megérintette a torony kapuját. Ha valaha védelmezte is mágia az Ezüst-mágusok lakhelyét, már rég elenyészett.

Odabenn azonnal kiderült, hogy amit Domodon és a varkaudarok nem tudtak megtenni, azt elvégezte az idő. Több mint hatvan éve nem tette be a toronyba a lábát senki, a padlón vastagon állt a por. Belülről a fal sem látszott tökéletesnek. Itt-ott kilazultak a kövek, a felfelé vezető lépcső néhol beszakadt. A berendezés akkoriban fényűző lehetett, most roskatagnak tűnt. Thalathiant mégis felvidította egy halk, percegő hang: a szekrények fáját szú rágta lyukacsosra. Ez volt az első valódi életjel, amellyel az elf találkozott. Maldern nem foglalkozott sem a bútorokkal, sem a lépcsővel. Töprengve állt meg a terem közepén, tekintete újra meg újra végigpásztázta a padlót. Lefelé vezető lépcső nem volt, csapóajtó körvonalai azután sem látszottak, hogy félresöpörték a port.

- Talán varázslattal jutottak be - mondta a mágus tétován.

- Ugyan, miért pazarolták volna erre a mágiát?

- Védeni akarták az alagutat, különben is valószínűleg csak ritkán jártak odalenn.

- Az alagutat már az is védte, hogy a bejárat a torony belsejében volt - vetette ellen Filina. - Ha Augurt a namír királyok is tisztelték, nyilván ők is meglátogatták olykor a kriptáját. Nem valószínű, hogy mindig varázslat repítette őket oda-vissza. Kell lennie lejáratnak.

- Tessék, akkor keresd meg! - mutatott dühösen a sima padlóra Maldern.

Filina nem válaszolt, Sainal azonban előbbre lépett. Leült a porba, behunyta szemét, és halkan zümmögni kezdett. Mindenki óvakodott megszólalni, amíg az ifjú ki nem nyitotta a szemét... - Van lejárat a kriptába - mondta, de nem állt fel. Megtapogatott néhány követ, és az egyiket sikerült elmozdítania. Sainal halottfehér arcát mosolyhoz hasonló fintor torzította el. - Tudtam, hogy ha van út a halottakhoz, megtalálom.

A kő kiemelkedett, és amikor Sainal elforgatta, nyílás támadt a padlón. Valaha nyilván lépcső vezetett a mélységbe, de ennek már nem volt egyéb nyoma, mint egy nagy halom kő a lyuk alján.

- Úgy néz ki, mintha lerombolták volna - jegyezte meg Chiu.

- Igen, csak az a kérdés, hogy ki és miért.

- Ez ugyan nem válasz a kérdésedre, Thalathian - mondta Leah papja -, de nem csak halottak vannak odalenn, hanem élők is. Tisztán éreztem az élet jeleit.

- Állatok? - kérdezte az elf.

- Nem tudom - felelte Sainal, és összeszorította amúgy is vékony száját. Látszott rajta, hogy ostobának tartja a kérdést: hogy kerülnének állatok az alagútba, és miért, hogyan rombolták le a lépcsőt maguk után?

- Az is lehet, hogy a másik csapat - jegyezte meg Lambolla.

- Persze, és azért pusztították el a lépcsőt, hogy nehezebb legyen kijönniük!

A kereskedő sértetten fordult el Malderntől. Thalathiant nem érdekelte az összetűzés, az előttük álló feladatra koncentrált.

- Akárki is van odalenn, fel kell készülnünk arra, hogy ellenséges lesz velünk. Nincs sok időnk, úgyhogy igyekezzetek!

Halk mormolás töltötte be a termet, Chiu és Lambolla kivételével mindenki tudott védekező varázsigéket. A kobudera sem maradt tétlen: elmélyülten fényesítette fegyvereit, különösen egy hosszú, kissé görbe szablyát. A kereskedő egészen elveszettnek érezte magát köztük. Persze neki is lógott egy kard az oldalán, de nem volt gyakorlott vívó. Épp csak néhány alapvágást ismert, s azok kivitelezése sem sikerült sohasem tökéletesen. Nem tartotta magát gyávának, de nagyon szerette volna, ha Sainal ezúttal téved.

Amikor végre mindenki készen állt, Thalathian fáklyát gyújtott, és elsőnek ugrott a verembe. A lépcső törmelékein túl a talaj simának és enyhén lejtősnek bizonyult. A falakat teljes hosszukban kőbe vésett jelenetek díszítették. Ha lett volna idejük megállni, és alaposabban szemügyre . venni a képeket, a Namír Birodalom teljes történetét megismerhették volna. Ám a kalandozók siettek, és ügyet sem vetettek az ábrákra. Pedig ha figyelnek, feltűnhetett volna nekik, hogy a rajzoló stílusa a vége felé erősen megváltozott, s a technikája is sokkal primitívebb lett. A jeleneteket pedig, amelyeket ábrázolt, egyetlen könyvtár egyetlen kódexében sem lehetett volna fellelni… Nagyjából tudták, mennyit kell megtenniük a város közepéig, ezért nagyon meglepődtek, amikor sokkal hamarabb keresztfolyosóra akadtak. Maldemre néztek, aki megpróbálta felidézni emlékeit.

- Rémlik valami… Nem vagyok benne biztos, de talán az alagútrendszerbe bekapcsolódott a királyi palota is. A kincseskamrák a föld alatt voltak, az biztos. Valószínűleg az élelmiszerraktárakat is itt építették ki.

- Ez megmagyarázná az élőlények jelenlétét - fordult Thalathian Sainalhoz. - A raktárban lehettek patkányok, amelyek elszaporodtak, miután már nem irtották őket. Az élelmiszerkészlet nyilván bőséges volt.

Sainal kelletlenül bólintott. Nem tudta megállapítani, kitől származik az életjel, de nem hitt igazán Thalathian magyarázatában.

- Nem kellene valamilyen óvintézkedést tennünk? - kérdezte aggodalmasan Lambolla.

- Mire gondolsz? Falazzuk be a nyílásokat, vagy minden keresztutcához állítsunk őröket? - Maldern hangja már nem is lehetett volna metszőbb. - Attól tartok, kevésnek bizonyulna kis csapatunk létszáma ehhez a feladathoz.

Thalathian nem tartotta ekkora ostobaságnak a kereskedő kérdését. Chiura nézett, a kobudera szavak nélkül is megértette. Lemaradt a többiektől, s ettől kezdve jobban figyelt hátra, mint előre. Egy idő múlva a folyosó kiszélesedett, és egy hatalmas csarnokba torkollt. A kerek termet hármas oszlopsor övezte, amelyek mögött bárki könnyen elbújhatott. Az elf intésére Chiu könnyedén körülfutotta a csarnokot, s a társaság csak akkor lépett beljebb, amikor társuk jelezte: rajtuk kívül egy lélek sincs itt.

Az oszlopok ölelésében egy hatalmas, háromszög alapú építmény állt. Nem egyszerűen egy emlékmű volt, hanem - ahogy Maldern mondta - az Ezüstmágusok tornyaival együtt ez védelmezte Jalnát. A varázslók valószínűleg jelképnek szánták rendjük alapítójának ide temetését: védelmezze Augur holtában is Jalnát. A három lappal határolt mű csúcsa érintette a mennyezetet. Teljesen sima volt, bár messziről márványos mintázata miatt durva felületűnek látszott.

- Nem látok rajta táblát - suttogta Thalathian. Nem akarattal beszélt halkan: a hely szelleme volt rá ilyen hatással. A többiek is megilletődötten álltak, egyedül Maldern volt képes megmozdulni, és odamenni az épülethez. Megérintette a falát, aztán körbesétálta. Csalódott arccal bukkant ki a túlsó oldalon.

- Nincs tábla és sír sem. Pedig a legendák szerint itt kell lennie.

- Lehet, hogy csak Ezüstmágusoknak mutatkozik meg - mondta Lambolla. Kapott is érte néhány nagyon csúnya pillantást, hiszen minek küldette őket ide, ha lehetetlen véghezvinni küldetésüket. A kereskedő ezt sem bánta már; a hazajutás fontosabb volt számára bármely verseny megnyerésénél.

- A másik csapat már járhatott itt, és magával vihette - villantott fel Sainal egy másik lehetőséget.

- Mindig a legrosszabbra gondolsz - mondta Filina, és odalépett a monolithoz. - Én azt gondolom, nem a Boraxok az egyetlenek, akiknek próbát kell kiállniuk a trón elnyeréséhez. A Namír Birodalom híres volt bölcs és jóságos uralkodóiról. Biztos nem a véleden választotta ki őket.

Az asszony rátapasztotta jobb kezének tenyerét a hideg, sima kőlapra, és lehajtotta a fejét. Így aztán nem láthatta, amit a többiek: a monolit belseje gomolyogni kezdett, s a kavargásból egy ember teste emelkedett ki. Ezzel egyidejűleg megjelent egy tábla is, ismeretlen nyelvű felirattal. A holttest egy nagyon öreg férfié volt, nyugodt arcán látszott, hogy megbékélt a halállal.

- Tehát ő Augur… - Chiu áhítattal nézte az öregembert, az ősidők ködébe vesző legendák hősét. - Nagyapám sokszor mesélt harcáról Haarkonnal…

- Hagyd már abba, Chiu! Shiu’rin ezt mondta, azt mondta… Hát nincs egy önálló gondolatod sem? - Maldern a kobuderával kiabált, de nem igazán rá volt dühös. Filinára vetett lapos pillantásai jelezték: sértettnek érzi magát, amiért az asszony elő tudta csalni Augurt. - Nem tudtam, hogy az Ezüstmágusok Raia követői voltak.

- Nem is voltak azok… - kezdte Chiu, de a mágus felszisszenésére elhallgatott.

- A jóság örök és egyforma, bármilyen köntösben is mutatkozik. Mindegy, hogy imádkozol-e Raiához vagy sem, tetteid mutatják meg, hová is tartozol.

Míg a társaság egy része magával Augurral foglalkozott, Thalathiant jobban érdekelte a sírtábla. A lapocska nem tartozott szervesen a monolithoz, az elf könnyedén kiemelhette helyéről. Felemelte a táblát, és mióta elhagyták Laralient, most először látszott vidámnak.

- Nézzétek, megszereztük! Mi nyertük meg a versenyt!

- Szóval ezért jöttetek. Mi olyan értékes abban a kőlapban, miért akarjátok elvinni?

A mély, idegen hang az oszlopok közül szólalt meg. Az utazók azonnal odafordultak, de nem látták a beszélőt. A kérdésből tudták, hogy nem Boelnir csapata érte utol őket, de ettől nem lett kisebb a veszély. A síremlék elvonta figyelmüket, és elfeledkeztek a kötelező óvatosságról is. Ez most könnyen a küldetésük sikerébe kerülhet.

- Van valami kifogásod ellene? - kiáltotta Thalathian.

Az ismeretlen férfi kilépett a pillérek közül. Magas volt, de görnyedt hátú, ezért alacsonyabbnak látszott. Bőre és ruhája piszkos volt, néhol meg se lehetett különböztetni, hol végződik az egyik, s hol kezdődik a másik. Magas homloka és beszéde intelligenciára vallott, de szemeiből állatias fény sugárzott. Lecsüngő kezének ujjain is inkább karmok voltak, mint körmök.

- Nincs. Azt a táblát nem lehet megenni, és kőből több is van, mint ami elég. De mégiscsak a miénk, és valamit adnotok kell érte cserébe.

- Miénk… - kapta el a szót Chiu, és körülnézett.

Minden irányban szemek villantak a oszlopok mögül. A kobudera legalább harmincra becsülte az idegenek létszámát. Még ha náluk kevésbé felkészültek is, túlerejük veszedelmessé teszi őket. Jobb lenne velük megegyezni, mint harcolni.

- Élelmet nem adhatunk, nekünk is épp csak annyi van, amennyivel hazajuthatunk - mondta Thalathian.

- Hol van az a haza? Mi bejártuk már az alagútrendszer minden zugát, de sosem találkoztunk idegenekkel. Honnan jöttetek?

- Erdauinról.

- Kintről? - hőkölt vissza a férfi. - Ott kint nem lehetséges az élet, hiszen Dornodon mindent elpusztított. Fojtóan forró a levegő, és a kövek égetnek, mint a tűz. Vagy alagutat ástatok?

Thalathian és társai egyszerre megértették, kik is ezek az emberek. A varkaudar támadás idején biztosan jó néhányan húzták meg magukat a föld alatti élelmiszerraktárakban, s amikor jött a Tűzvihar, azt hitték, a felszín mindörökre lakhatatlanná lett. Több mint ötven éve éltek az alagutakban, és már nem is emlékeztek a nap fényére…

- A Tűzvihar elmúlt, s ha Ghallának ezen a részén nincs is élet, de fel lehet menni a felszínre - mondta Filina, aki megsajnálta a szerencsétleneket. - Eljuthattok olyan területre, ahol zöldell a fu, aratnak, vetnek. A folyókban halak úsznak, a mezőkön birkák legelnek. Erdauinon olyan az élet, mint azelőtt egész Ghallán.

Filina szavaira nyögések és sóhajok moraja töltötte be a csarnokot. A asszony egyszerű dolgokat mondott, de ezekkel legmélyebb vágyaikat hozta elérhető közelségbe. Vezetőjük azonban nem andalodott el annyira. Egy kézmozdulattal elhallgattatta társait, és gyűlölködve nézett Raia papnőjére.

- Hazudsz, tőrbe akarsz csalni bennünket! Hiszen te magad is az áruló isten követője vagy! Jóságról papoltatok, aztán hagytátok, hogy megtörténjen a Tűzvihar. Még egyszer nem hagyjuk magunkat átverni!

A beszélgetésük alatt Lambolla azon töprengett, hogyan maradhattak életben ilyen hosszú ideig. A namír királyok rengeteg élelmet halmoztak fel vész esetére, de ez nagyon régen volt. A többsége megromolhatott, bár a gabona sokáig ehető marad. Ha kibírták hús nélkül… A kereskedő tekintete végigsöpört az oszlopok közül kilépő embereken, és megborzongott. Ha kibírták…

Thalathian figyelmét sem kerülte el az alagútlakók megjelenése, és nem értelmezhette másként, csakis a támadó szándék jeleként. Gyorsan beszélni kezdett.

- Ha nem akartok velünk jönni; mit kínálhatunk nektek? Szívesen adunk ruhát vagy kést…

- Nem kell. - Az idegen tekintete egyik kalandozóról a másikra vándorolt. Sainalra többször is rápillantott, az ifjú pap kihúzta magát, és igyekezett minél daliásabbnak mutatkozni. —Bár nem vagyunk olyan jól tápláltak, mint ti - Lambolla önkéntelenül összehúzta magát, amikor az alagútlakók vezére szemügyre vette de el tudjuk látni magunkat. Ami mégis hiányzik… Több gyerekre van szükségünk, mert egyre fogyunk és a nők gyakran belepusztulnak a szülésbe. Ha adtok nekünk egy nőt, utatokra bocsátunk benneteket, és vihetitek a kőtáblát is.

Thalathian lassan közelebb húzódott a többiekhez, és pont úgy állt meg, hogy takarja a vezér elől Sainalt. Maldern kuncogott.

- Az egyetlen nő köztünk ő - mutatott Filinára. - Hacsak nem vagytok nagyobb varázslók, mint látszik, és nem tudjátok visszaforgatni az idő kerekét, ő már aligha adhat nektek gyerekeket.

A vezér tett néhány lépést oldalra, és Sainalra mutatott.

- És az a lányos képű?

Thalathian még közelebb lépett Leah papjához, Maldern pedig megrántotta az ifjú köpenyét.

- Hallod, Sainal? Amilyen kis nebáncsvirág vagy, lánynak néztek. Dobd le ezt a vörös hacukát, és mutasd meg, hogy vagy olyan férfi, mint bármelyikünk, kivéve természetesen téged - bólintott a mágus Filina felé.

Sainal nem mozdult, de arca majdnem olyan vörös lett, mint haja és köpenye. Pár pillanatig csend volt, aztán Thalathian megszólalt:

- Nem alkudozhatunk egyik társunk életére.

- Nem kétlem, hogy ki tudnátok törni a csarnokból, hiszen erősebbek vagytok, mint mi. De biztosan lennétek veszteségeitek, és lehet, hogy nem tudnátok elvinni a táblát.

- Kérj valami mást. Az élelmünk egy részét is odaadjuk, ha nincs más…

- Nem kell! - ismételte magát immár ordítva az öregember. - Azt akarjuk, hogy életben maradjon a törzsünk, s ehhez gyerekek kellenek. Ehhez képest minden más, amit kínálhatsz, nem több ujjaid közül kipergő homoknál.

Sainal nem is figyelt a bőrére vonatkozó alkura, s az sem érdekelte, hogy társai tekintetének kereszttüzébe került. Most már mindannyian ismerték titkát, és megpróbálták felfedezni a nőies formákat a köpönyege alatt. Maldern még egy szitkot is elnyomott: nehezen viselte, hogy hetekig nem vett észre valamit, aminek felismeréséhez ennek az öregembernek elég volt néhány pillanat. Sainal azonban ezt sem hallotta: minden figyelme Filinára irányult.

- Mondtál neki mást is?

Filina megrázta a fejét, mire a lány megkönnyebbült. Thalathian még mindig alkudozott, de váratlanul onnan támadták, ahonnan nem számított rá.

- Gyakorlati szempontból nézve… - Az elf saját szavait hallotta vissza Maldern szájából. - Hiszen az a legfontosabb, hogy megnyerjük a versenyt, s egyetlen ember nem túl nagy áldozat.

Thalathian legszívesebben szájon vágta volna a szürke kis emberkét. Filina az elf mellé állt, és szemébe nézett az idegenek vezetőjének.

- Együtt jöttünk, együtt is megyünk. Ha ehhez harc kell, harcolni fogunk.

Az öregember bólintott, és felemelte a kezét. Úgy tűnt, a jalnaiaknak nincs különösebb haditerve: egyszerűen nekirontottak a kalandozóknak, és kezdetleges fegyvereikkel ütötték őket, ahol érték. Chiunak megfelelt a harc ezen formája, a papok és a varázsló azonban jobb szeretett volna bizonyos távolságot tartani az ellenségtől. A helyzetet Filina oldotta meg: vakító fény lobbant a csarnokban, amely valósággal megdermesztette támadóikat. Az alagútlakók örökös félhomályban éltek, s a hirtelen világosság tökéletesen elvakította őket. A mágiatudók hátrább húzódtak, és intettek a kobuderának is, hogy tegye ugyanezt. Thalathian méregfelhővel borította be ellenfeleiket, Maldern tenyeréből pedig jégcsóva indult feléjük. Sainal szintén egy sötét felhővel próbálkozott: amerre a fekete köd elhaladt, az emberek támolyogni kezdtek, alig tudtak megállni a lábukon. Ám a jalnaiak túl sokan voltak, és szemlátomást nem törődtek a veszteséggel. Hamarosan az is kiderült, hogy igenis van tervük: igyekeztek Sainalt elválasztani társaitól. Chiu felismerte ezt, és igyekezett saját testével védelmezni a lányt. Azonban hamarosan olyan ellenfele akadt, hogy kénytelen volt saját életének megmentésével foglalkozni. A hústorony, aki nekitámadt, teljesen érzéketlennek látszott. Chiu ütéseit és rúgásait mintha nem is érezte volna, még az arcát ért ökölcsapástól sem rezzent meg. Egyáltalán nem volt olyan technikás, mint a kobudera, viszont hatalmas testi erővel rendelkezett. Egyetlen csapása lépésekkel repítette arrébb Chiut, aki némileg zavarodottan tápászkodott fel. Olyan ellenfélre akadt, aki ellen a nyers erő nem ér semmit, még akkor sem, ha briliáns technikai tudással párosul. A harcművész kénytelen volt taktikát változtatni: egyetlen, nagyon pontos ütésre készült. A férfi legfőbb életközpontját akarta megérinteni, a nyaka baloldalán. Ellenfele több fejjel magasabb volt nála, és ha nem sikerül tökéletesen eltalálnia a helyet, nem ér semmit a támadása… Chiu felüvöltött. Hangja a legkevésbé sem volt emberi, de kiszorított belőle minden bizonytalanságot és félelmet. Hátrált egy kicsit, aztán rohanni kezdett az ellenfele felé. Az nyugodtan várta a támadást, rendíthetetlenül, mint egy kőszobor. A gyomrára irányuló rúgásra számított, de túl lassan mozdult, hogy eltaszíthassa a kobuderát. Chiu támasztékot nyert az óriás hasán, és másik lábát a mellkasára téve előrehajolt. Most már elég közel volt, hogy megérinthesse a férfi nyakát, s egy pillanattal később a behemót úgy omlott össze, mint égy rongybaba. Chiu a földre zuhant, de azonnal felpattant. Ekkorra azonban már lezajlott a csata, és egyetlen élő jalnai sem volt a csarnokban. Ám rajtuk kívül Sainal is eltűnt…

- Hol van? - kérdezte Chiu, és mindenki tudta, kire gondol.

- Nem figyeltem a harc hevében - mondta rosszkedvűen Thalathian. - Egyszer csak visszavonultak a támadóink, és akkor már nem volt itt.

- Nyilván csak addig akartak harcolni, amíg Sainalt el nem fogják, hiszen nem akartak tőlünk mást, csak őt.

- Ezt mindannyian értjük, Filina - Maldern hangja már-már unott volt. - Akkor talán mehetünk is, nem?

Sainal nem félt a haláltól. Mindig úgy gondolt rá, mint egy barátságos, meleg otthonra, ahol hosszadalmas utazása végén nyugalomra lelhet. Annak idején nem kötött szövetséget Leahhal, hogy elkerülhesse a pusztulást. Épp ellenkezőleg: amikor az alvilág istene a szomorú gyermeknek adományozta az életet, egy nehéz, kövekkel tömött hátizsákot rakott a vállára, melyet cipelnie kellett, akár tetszett neki, akár nem. Azt sem Leah parancsolta neki, hogy titkolja el nemét, néhány korai tapasztalat után maga Sainal döntött úgy, hogy könnyebb férfiként élnie. A nőktől elvárnak bizonyos dolgokat, és ő nem volt hajlandó megfelelni ezeknek az igényeknek. Sosem gondolt bele, hogy ezzel voltaképp az élet szépségét utasítja el magától, legalábbis addig nem, amíg nem találkozott Thalathiannal. Nem pusztán az elf szépsége olvasztotta fel a szíve köré dermedt jéggyűrűket, talán inkább az élet szenvedélyes szeretete és tisztelete, amely rendkívül különös volt egy olyan ember számára, aki nem várt semmit az előtte álló évektől. Nem mintha ettől az érzelemtől remélt volna valamit: úgy szemlélte magában az egyre növekvő vágyat, mint egy különös betegséget. Most - szorult helyzete ellenére - majdnem boldog volt. Hamar felismerte, hogy el akarják szigetelni a többiektől, de nem tudott tenni ellene. Aztán lerohanta a túlerő, és tűrnie kellett, hogy összekötözzék. Az alagút egy ismeretlen részére hurcolták, szemlátomást általában itt tartózkodtak fogvatartói. Lerángatták róla ruháit, ujjongva vették szemügyre fiatal testét. Aztán menyasszonyi ruhát adtak rá, fehéret, habosat, amelyet nyilván a raktár mélyéről bányásztak elő. Ám nem feledkeztek meg a biztonságról: kezét újra összekötözték. Azonban Sainal nem azért érezté magát jól, mert egy erőszakos esküvőre készülődtek, hiszen sosem tűrte volna, hogy a törzs tenyésznősténye legyen. A lány tudta, hogy a mai nap az utolsó lesz életében, végre megszabadul mindazon nyűgtől, amelyet az élet jelentett számára. Istene nem veheti rossz néven, ha egy ilyen ocsmány helyzetből a halál kapuján keresztül menekül ki. A módszert is tudta: képes volt visszatartani lélegzetét egészen addig, amíg el nem veszti az eszméletét. Próbálta már egyszer, és csak egy hittársa gyors közbeavatkozásának köszönhette, hogy visszatért az élők világába. Sainal fel volt rá készülve, hogy ismét megteszi. A terem közepén már várta jövendő ura, szeme izgalomtól csillogott. A papnőt kényszerítették, hogy lassan, ünnepélyes léptekácel közeledjen jövendőbelijéhez. A lány kifújta a levegőt, és megfeszítette izmait. Már fél perc eltelt, már odaért a kiválasztott férfi mellé, amikor hűvös kezek matatását érezte a csuklóján. Meglepetésében elernyesztette mellkasának izmait, és a levegő akadálytalanul áramlott be tüdejébe. Válla felett hátrapislantott, de nem látott senkit. Mintha csak egy láthatatlan alak szabadította volna meg. Azonban csak a keze volt szabad, de ő maga még nem. Amikor körülnézett, láthatta, hogy helyzete nem lett sokkal könnyebb. Körülbelül kétszázan álltak körülötte, a harc reménytelennek látszott. Így ítélhette meg titokzatos kiszabadítója is, mert nem nyújtott neki további segítséget. Egyedül kellett boldogulnia, s amíg a jalnaiak vezére a szertartás szövegét mondta, ki is találta, hogyan. Felsóhajtott: arra a bizonyos pihenésre még várnia kell… Előrekapta kezét, és ezután minden olyan gyorsan történt, hogy az alagútlakók nem tehettek ellene semmit. Sainal tudta, hogy támadó varázslattal nem megy semmire, nem a testüket kell megsebezni ellenfeleinek, hanem a lelküket elrettenteni. Néhány pillanat múlva Sainal helyén egy hatalmas tűzoszlop állt. Amikor mozdult, látszott, hogy a lány is ott áll belül, sértetlenül. A jalnaiak ordítva hátráltak, a jelenség felkavarta bennük az évtizedekkel ezelőtt történtek emlékét. Egyedül vezérük maradt Sainal mellett, és kiáltozva próbálta visszahívni őket.

- Ez csak egy illúzió, ne féljetek tőle! - Amikor látta, hogy a szó nem használ, tettel kísérelte meg bizonyítani igazát. - Nézzétek, nem történik semmi bajom - kiáltotta, és átnyúlva a Sainalt körülölelő lángnyelveken, megérintette a lányt. Ám azonnal visszakapta feketére égett karját, és a fajdalomtól eszét vesztve rohant a többiek után.

Sainal megfordult, és a terem kijárata felé indult. Fogalma sem volt, meddig képes fenntartani a lángokat, de nem akarta futással jelezni gyengeségét. A folyosón azonban rohanni kezdett, bár maga sem tudta, merre tart. Az iram csak akkor lassult le, amikor néhány fáklyát pillantott meg, s fényükben felismerte társait. Ők sem tudták elfojtani megrökönyödött kiáltásaikat, de Sainal mást is látott a férfiak szemében. Lambolla nem is tudta visszafojtani.

- Gyönyörű - suttogta, és nem tudta levenni szemét a lányról. A tűz úgy ölelte körül, mint egy virág szirmai a lepkét. Bőre márványfehérét rózsássá varázsolták a lángok, amelyekbe vörös haja úgy beleolvadt, mintha maga is odatartozna. Alakját, amelyet addig bő köpeny rejtett, a menyasszonyi ruha most megmutatta, és Filina bánatos mosolyán látszott, hogy még őt is megérintette az irigység. Maldern nem is hagyta szó nélkül a látványt.

- Igazán jól eltitkoltad, hogy nő vagy, pedig ahogy elnézlek, nem volt miért. Gondolhattam volna, hogy ezért barátkoztatok annyira össze Filinával: a női szolidaritás még a vallási vitákat is háttérbe szorítja.

Sainal azonban nem sokáig hagyta őket bámulni. Megszüntette a tüzet, és eltakarta magát megszokott köpönyegével. Ennek rejtekében öltözött át, s hamarosan ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt.

- Azért küldtem oda Maldernt láthatatlanul - lépett mellé Thalathian -, hogy ha már nem tudunk segíteni, legalább ne hurcoljanak védtelenül a vágóhídra. - Ha köszönetet várt, hiába. Leah papnője felemelte a zsákját, és szótlanul nézett az elfre. A férfi pillanatnyi tétovázás után kiadta a parancsot: - Indulunk.

A jalnaiak nem üldözték őket, de azért igyekeztek minél hamarabb kijutni az alagútból. Anélkül hagyták el az Ezüstvárost, hogy átkutatták volna a többi mágustornyot, s ezt Maldern keserűen szóvá is tette.

- Mindenkinek megvolt a maga szórakozása, Chiunak a kolostor, Sainalnak esküvőt rendeztek, a te kedvedért - fordult Thalathianhoz - meglátogattuk Laralient. Nekem is megengedhettetek volna egy kis kutatást az Ezüstmágusok tornyaiban. - Az elf és a lány olyan csúnyán nézett rá, hogy a kistermetű varázsló morcosan elhallgatott. Kis idő múlva azonban új rákezdte. - Legalább Augur kőtábláját adjátok nekem, hadd legyen nálam. Amikor visszaérünk, úgyis elkérem Periintői, Neki ez nem jelent semmit, de nekem fontos.

- Nem, a tábla nálam marad - válaszolta Thalathian. - És erről nem akarok vitatkozni! - tette hozzá, amikor látta, hogy Maldern újra szólásra nyitja a száját.

A varázsló elhallgatott, és napokig nem volt hajlandó szólni senkihez. Ugyanazon az úton mentek vissza, amelyen jöttek, táborukat is mindig ugyanott állították fel. A pihenőhelyhez közeledve Lambolla mindig megélénkült, bármilyen fáradt is volt, előresietett. Mire a többiek odaértek, már nyugodtan üldögélt, és azt állította, csak minél hamarabb pihenni akart. Az ötödik napon azonban sokkal izgatottabbnak látszott, mint korábban. Egész este Thalathian körül sündörgött, de nem szólt hozzá, pedig szemlátomást alig bírta megállni. Amikor az őrsége kezdődött, tette a dolgát, de még ekkor is az elf felé pislogott. Másnap reggel aztán alig lehetett felrázni, és a reá záporozó kérdéseket is alig értette.

- Hol van Maldern? Az őrség idején még itt volt? Elaludtál az őrségben?

- Tessék? Mi van? - A kereskedő felült és ködös szemmel szétnézett. Négyen álltak körülötte, a mágus hiányzott a csapatból. - Maldern hova tűnt?

- Épp ezt kérdezzük tőled, te szerencsétlen!

Filina félretolta Sainalt, és letelepedett Lambolla mellé.

- Történt valami szokatlan az őrséged idején?

- Nem... Vagy mégis… Egyszer csak nagyon elálmosodtam, és Maldern azt mondta, feküdjek csak le nyugodtan, majd felébreszt őrségváltáskor. Így is tett, felriadtam, és szóltam Thalathiannak és Chiunak.

- Hogyan ébresztett fel? Föléd hajolt és megrázott?

- Nem. Csak a hangját hallottam, ő már akkor lefeküdt, bebugyolálta magát a köpenyébe és összegömbölyödött, ahogy szokott… - Lambolla oldalra nézett, Maldern köpenyét látta néhány félkörbe rakott kő mellett. - Ha akkor már nem volt itt, hogyan ébresztett fel?

- Nem tudom - sóhajtott Thalathian. - Talán valami programozott illúzióval… Á, nem értek én a mágusok dolgaihoz.

- De mi értelme volt a szökésének?

- Ellopta Augur sírtábláját - felelt Filina a kereskedő kérésére. - Áruló, Boelnimek dolgozik.

- Pedig megesküdtem volna rá, hogy Sainal az - kiáltott dühösen az elf.

A lány közelebb lépett, hatalmas fekete szeme a dühtől még nagyobbra tágult.

- Hogy én? Miből vontad le ezt a nagyszerű következtetést?

- Aki egy gonosz isten szolgálatában áll, arról minden feltételezhető!

- Leah követőinek is megvan a maguk becsülete! Erdauin nekünk is hazánk, és teszünk annyit érte, mint bármelyik zöldségimádó!

- De időnként eltűntél, és gyógyultál, pedig magad is mondtad, hogy erre csak mások kárára vagy képes.

- Na és?

Thalathian tagoltan magyarázott, mintha gyerekhez beszélt volna.

- Rajtunk kívül nincs élet ezen a földön, s aki társaiból vonja ki az energiát, az bármire képes!

- Ha elszívom az életerődet, azt észrevetted volna. Épp azért mentem el, és kerestem más élőlényeket, hogy ne legyek erre rákényszerülve.

- De a Kiégett Földön nincs élet!

- Van, csak te az első kísérlet után elkönyvelted az ellenkezőjét. A Mir hegység előtt valóban élettelen minden, de a barlangokban megbúvik néhány állat. Még egy tavat is találtam, amelyben hófehér halak úszkáltak. Vagy nézz csak körül; ott is zöldell néhány fűcsomó! - Thalathian követte pillantásával Sainal ujját. A lánynak igaza volt, alig körömnyi zöld hajtások bújtak elő a földből. Az elf melléjük térdelt, és föléjük nyújtotta kezét. A növények észrevehető növekedésnek indultak, és hamarosan a többiek is meg tudták állapítani fajtájukat: zab volt.,Thalathian felállt, és biccentett Sainal felé.

- Bocsánatot kérek a gyanúsításért.

- Ez most már mindegy - szólt Filina. - Az a kérdés, hogy mit tudunk tenni? Maldernnek nincs sok előnye, és arra kellett mennie, ahol jöttünk.

- Nem - mondta Chiu. - Elvitte a térképet is, amelyen még számos hágó meg van jelölve. Bármelyiken átkelhet a Miren, bármerre mehetett.

- Ráadásul láthatatlanná tud válni. - Sainal akaratlanul is megdörzsölte csuklóját. - Hiába érjük utol, akár el is sétálhatunk mellette.

- Az nem lehet, hogy ilyen ostobaság miatt vesszen el Erdauin reménye! - Filina a némán álldogáló Thalathianra pillantott. - Szólj már, találj ki valamit!

Thalathian úgy nézett az asszonyra, mintha most látná először. Megrázta a fejét, hogy a fejében kavargó gondolatokat elűzze. Felkapta zsákját.

- Menjünk - mondta, és a többiekre nem is várva elindult. Amint elhaladt mellette,.Filina elkapta a karját.

- Kell lennie megoldásnak, nem adhatjuk fel.

- Van megoldás. Már az első éjszaka egy jelet raktam a sírtáblára. Nyomon tudjuk követni, de nem hiszem, hogy érdemes.

- Tessék? - markolta szorosabban az elf csuklóját Filina. - Hiszen ezért tettük meg ezt a hosszú utat! Erdauin virágzása múlik a táblán!

- Erdauin virágzása… - Thalathian visszanézett a táborhelyükre. - Végül is igazad van: Perlinnek joga van eldönteni, melyik utat választja.

Maldern olyan gyorsan ment, ahogy csak bírt. Már az első órában észrevette a kőtáblára rakott jelet, de hiába igyekezett, nem tudta eltávolítani. Nem egyszerűen mágia volt, hanem egyfajta életforma, amelynek elpusztításával kockáztatta volna a kőtábla épségét. Számolnia kellett azzal, hogy követni fogják, ezért megszabadult minden fölösleges terhétől, így élelmiszerkészlete nagy részétől is. Ettől igen fájó szívvel vált meg, de tudta, hogy a hátralévő néhány hétre elegendő sűrített ételkapszulája van.

Minden gond nélkül eljutott a Mir hegységig - természetesen gondosan elkerülte Laralient és felkapaszkodott Chirien kolostorig. Ott azonban nem állta meg, hogy ne látogasson el a könyvtárba, hiszen bármennyire is figyelt, nyomát sem látta üldözőinek. Különben is, Lambolla és a két nő túlságosan lelassította őket… A könyvek - éppúgy, mint előző alkalommal - most is lenyűgözték. A kobudera szerzetesek óriási tudást halmoztak fel, s a varázsló azt gyanította, talán nem is voltak tisztában értékeikkel. Miközben egy varázskönyvet gyömöszölt zsákjába, váratlanul csábító illatot érzett. Míg esze veszélyt jelzett, ösztönei arra sarkallták, hogy keresse meg a szag forrását. Maldern az utóbbiaknak engedelmeskedett, azzal nyugtatgatva magát, hogy társai nem érhették utol. Már az is óriási akaraterejébe került, hogy eldobálja az élelmét; most, hogy érezte az illatát, képtelen volt ellenállni. A biztonság kedvéért láthatatlanná tette magát, de már ezt a haladékot is alig tudta elviselni. Ki kellett menni a könyvtárból, az illat a szentély felé csalta. Az öt oszlop díszítette alsó szint közepén jókora sárga halom púposodott, és a mágus szájában összefutott a nyál. Nem tudott uralkodni magán, és rávetette magát az illatos sajtdarabokra. Ebben a pillanatban sűrű szemű háló hullott rá a szentély mennyezetéről, amelyet ügyes, gyors kezek rántottak össze, foglyul ejtve a varázslót. Maldern hitetlenkedve meredt Chiura és Thalathianra.

- A többiek? - kérdezte még mindig sajtdarabokkal a szájában. - Eddig sosem voltatok hajlandóak elválni egymástól!

- Most megtettük - válaszolt vidáman az elf -, de csak miután megtaláltuk eldobált élelmiszerzsákjaidat. A csapda ötlete Lambolláé volt, talán mert ő szagolta többnyire a belőled áradó bűzt. Nem hittem volna, hogy tényleg beválik. Miért vonzódsz ennyire a sajthoz?

Az elf nemcsak húzni akarta az időt, amíg a láthatatlanság elmúlik, hanem valóban kíváncsi volt a válaszra. Maldern azonban nem felelt. Hogyan tudta volna megértetni egy varázzsal nem élő kobuderával és egy istenéhez kötődő Sheran pappal, milyen árat kell fizetni a független mágiáért? Sosem tudta elfelejteni azt a rengeteg megaláztatást, amelyet mesterétől kapott: az átváltozásokat, az állandó küzdelmet az élelemért és a menekülést a nyávogó, szőrös szörnyeteg elől, a szorongást abban a szűk lyukban… Hihetetlen, milyen keserű humorérzékük van a mágia mestereinek… Talán az a hájpacni, talán Lambolla képes lenne megérteni, ha már ő találta ki a csapdát. Maldern Thalathian szemébe pillantott, s sejtette, hogy aligha lesz alkalma a kereskedővel beszélni. Az elffel viszont nem volt érdemes…

A láthatatlanság hamarosan elmúlt, és az elf varázsolni kezdett. Maldern hirtelen ólomnehéznek érezte a szemhéját, és pillanatokon belül álomba merült. Thalathian kiszabadította az öntudatlan testet a hálóból, és elvette tőle Augur sírtábláját. Chiu segítségével lecipelték a könyvtárba, és megkötözték.

- Talán jobb lenne gyorsan megölni, mint hagyni lassan elrohadni - mondta Chiu.

- Nem hiszem, hogy meghal. Pár óra múlva felébred, és módot fog találni a szabadulásra. - Az elf gondosan ügyelt rá, hogy ha nagyon lehajtja fejét, Maldern elérhesse szájával a kötelékeket. - Ennyi idő pont elég előny lesz nekünk.

Perlin elgondolkozva forgatta kezében Augur sírtábláját. Még mindig a Thalathiantól hallottakat emésztette.

- Rengeteg holmira lesz szükségünk, ha megvalósítjuk a tervedet. Járművekre, szerszámokra, magvakra… Hirtelen át sem tudom látni, mi mindenre.

- De megéri, uram - felelte az elf. - Ez akkora lehetőség Erdauin számára, hogy nem lehet kihagyni!

- Ezt értem, és meggyőztél. De ha bejelentem Boelnirnek, hogy megnyertem a versenyt, és kérem az ígéretek teljesítését, akkor az Erdauin és Yaurr közti kereskedelmi kapcsolat évekre a mélypontra zuhan. Mi pedig képtelenek leszünk előállítani mindazt, amire szükségünk van.

- Talán ha nem kérnéd az engedményeket…

A király felkacagott.

- Boelnir nem ostoba! Azqnnal rájönne, hogy valamire készülünk, és árgus szemekkel figyelné minden lépésünket. Ha a győzelem ellenére sem kérünk engedményeket, rájön, mennyire fontos a kísérlet, amelyet elindítottunk, és megpróbálná megakadályozni. Előbb-utóbb úgyis háború lesz, de ha túl korán tör ki, végzetesen veszélyeztetné a tervünket.

- Tehát?

Perlin Thalathian felé dobta a sírtáblát.

- Indulnom kell, Boelnir már vár.

Amikor Perlin belépett a sátorba, Boelnir már valóban várta. Nem látszott boldognak: csak nemrég kapta a hírt, hogy csapata minden tagja elpusztult. A versenyt azért fogadta el, mert nem akart háborút, de most elkerülhetetlennek látszott a harc. Ha Perlin győzött - márpedig látta visszatérni két emberét akkor be akarja hajtani rajta az engedményeket. De nem tarthatja be az ígéretét, a belpolitikai válság helyett inkább a háborút fogja választani… Mielőtt meglátta volna Periint, arra számított, gúnyos és diadalittas lesz. Azonban a mutáns arca komor volt, amit szavai azonnal meg is magyaráztak.

- A csapatom kudarcot vallott, akárcsak a tiéd. Visszatértek ugyan, de nem találták meg a mágus sírtábláját. Így ugyanott állunk, mint hetekkel ezelőtt, amikor a versenyt elindítottuk. Úgy látszik, elveszett az utolsó esély is a békére.

Boelnir kőmerev arccal nézett a magas, vékony férfira. Az utolsó szavakat akár burkolt hadüzenetnek is vehette.

- De voltaképp csak rajtunk múlik, nem? - fordított a szón Perlin. - Ha mi békét akarunk, nincs ki ellentmondjon.

- Megint alkudozni akarsz?

- Nem - emelte fel a kezét Perlin - eszem ágában sincs. Volt időm átgondolni, és most úgy látom: még ha Erdauin lassabban fejlődik kapzsi kereskedőid miatt, az is jobb a háborúnál. Még ha győznénk is, márpedig efelől nincs kétségem, hosszú évekbe telne helyrehozni a pusztítást.

- Ha nektek megfelel az eddigi helyzet, mi értelme volt az eltelt heteknek?

Perlin széttárta hosszú karját.

- Nem veheted tőlem rossz néven, hogy megpróbáltam, igaz? Amit én ajánlok, az egy tízéves békeszerződés az eddigi gabonaszállítási feltételekkel. Ráadásként még csökkentek néhány százalékot a vámokon is.

Boelnir szótlanul bámulta Erdauin uralkodóját. Alig hitt a fülének: egyszerre ölébe esik minden, amiért idejött. Elkerülheti a háborút, folytatódhat a gabonaszállítás, és más termékek is szabadabban áramolhatnak Erdauinra… Túl szép, hogy igaz legyen. De mit veszthet vele, ha elfogadja? Perlin sosem tudná észrevétlenül megtámadni, hiszen Alanorban minden katonai mozgásról értesülnek…

- Khm…

Perlin sárgás szeme úgy villant Boelnir felé, mint egy zsákmányra leső vadállaté. A férfi maga is érezhette, hogy előbbi békés szavai ellentétben állnak mohó tekintetével, mert kissé lehajtotta a fejét.

- Elfogadom az ajánlatodat. A tanácsosaink majd megtárgyalják a részleteket.

Yaurr királya kinyújtotta Perlin felé a kezét, amelyet az örömmel elfogadott. Még néhány percig beszélgettek, aztán Boelnir elhagyta a sátrat. Perlin is visszatért a saját lakhelyére, ahol Thalathian már várta.

- Nos? - kérdezte az elf alattvalóhoz nem illő mohósággal.

- Békét kötöttünk. Tettem egy kis engedményt, amely kielégíti vérszívó kereskedőit. Boelnir nem rossz uralkodó, legalábbis nem akarja halomra gyilkoltatni népét. Tízéves szerződést ajánlottam neki, gondolom, ez elegendő idő lesz a terveidhez.

- Már öt is az lett volna! Öt év múlva mi szállíthatunk gabonát Yaurrba!

- Nem hiszem, hogy szükségük lesz rá. De most beszéljünk rólad. Mit kívánsz tőlem jutalmul?

Az elf megrázta a fejét.

- Nekem már az is óriási jutaloni, hogy a Kiégett Földet újra zöldellni látom.

- Ezt már egy év múlva látni fogod. Most menj, kezdd el végrehajtani a tervet!

Thalathian meghajolt, és eltávozott. Szíve nem tudott betelni az örömmel: Perlin segítségével élővé varázsolhatja a Kiégett Földet, helyreállíthatja mindazt, amit a Világégés, Dornodon tönkretett. Azonnal Sheran templomába sietett, áldozatot mutatott be neki, és áldását kérte a tervre.

Perlin ugyanúgy egy másik világot látott maga előtt, mint az elf. De neki mást jelentettek a lágyan ringó gabonamezők, halkan susogó erdők. Ha a Kiégett Földet Erdauinhoz csatolja, nemcsak megoldja országa minden gondját, hanem új birodalmat alapít. Örömében felordított, s az éles kiállás olyan hangos volt, hogy Boelnir sátráig is elhallatszott. Yaurr királya megborzongott, és fázósan összehúzta magán köpenyét.