Vihar

Azon a hosszú és kietlen télen a sötétség bőséges, százszoros termést hozott városunkban. Bizonyára rég nem takarították a padlásokat meg lomtárakat, fazék fazékra, üveg üvegre torlódott, vég nélkül nőttek az üres palackok hegyei.

Ott, a padlások és tetők felperzselt, sokgerendás erdejében indult elfajzásnak és buja erjedésnek a sötétség. Ott tartották első feketemiséiket a fazekak, ott kezdődtek azok az üresen fecsegő összejövetelek, azok a hadrikáló poharazgatások, a palackok és butéliák bugyogása. Mígnem egy éjjel a roppant zsindelyes térségek alján felsorakozott a fazekak és üvegek sűrű, tömött hadsora, és hatalmas, zsúfolt tömegével elárasztotta a várost.

Házhéj a házhéjból kiválva, egyik a másikából sokasodva lődözte a sötét sorfalakat, és az öblös visszhangban pillérek és gerendák lovasegységei, fenyőtérdükre ereszkedett fabakok gránátvetői nyargalásztak, hogy a szabadba rontva a szarufák galoppjával, a talpszelemenek és abroncsok lármájával töltsék meg az éj térségeit.

És ekkor áradtak ki azok a sötét folyók, ekkor keltek vándorútra a hordók és rocskák, és hömpölyögtek az éjszakában. Fekete, csillámló, zajos tömegük ostromolta a várost. Éjente csak úgy nyüzsgött a sötét, lármás edényáradat, mint fecsegő halak ármádiája tolongott a civakodó sajtárok és hagymázas csöbrök féktelen inváziója.

Fenekükkel dübögve torlódtak a vedrek, hordók és kannák, imbolyogtak a fazekasok háromlábú agyagdézsái, dandyk ócska kalapjai és cilinderei kecmeregtek egymásra tornyosulva, aztán ledőltek.

És mindahányan esetlenül kerepeltek fanyelvük csapjával, fapofájuk otrombán darálta a motyogó átkokat és szidalmakat, sárral mocskolva az egész éjjeli térséget. Mígnem kedvükre kigyalázkodták, kikáromkodták magukat.

A parttól partig pletykáló edények hahotájától vonzva, végre-valahára megjöttek a karavánok, felvonultak a vihar fenyegető szekerei, és megállapodtak az éj fölött. Roppant szekértábor, sötét, mozgó amfiteátrum vette körül nagy körökben a várost. És fergeteges, ádáz viharként robbant a sötétség, és három nap és három éjjel tombolt a szélvész...

*

– Ma nem mégy iskolába – mondta reggel anyám –, kint szörnyű vihar van. – A szobában finom, gyantaszagú füstfátyol lengett. A kályha vonított és szűkölt, mintha egy falka megkötözött kutya vagy démon lett volna benne. Domború hasán színes fintorba torzult a nagy mázolmány, egyre kísértetiesebb lett felfújt orcáival.

Meztéláb az ablakhoz szaladtam. Az égboltot széltében-hosszában kifújták a szelek. Ezüstösen fehér volt és tágas, kirajzolódtak rajta a pattanásig feszült erővonalak, az ón és ólom dermedt ereit idéző szigorú barázdák. Erőmezőkre felosztva és feszültségektől vibrálva tele volt elfojtott dinamizmussal. Kiütköztek rajta a vihar diagrammái, a láthatatlan és megfoghatatlan viharé, amely erővel töltötte meg a tájat.

Nem volt látható a vihar. A házakon érződött, a tetőkön, melyeknek a szélvész fúriája nekirontott. A padlások, úgy rémlett, sorra megnőttek, és őrjöngésben törtek ki, amikor a vihar ereje beléjük hatolt.

Kifosztotta a tereket, az utcákon fehér űrt hagyott maga után, tisztára söpörte a piactér egész kövezetét. Csak imitt-amott görnyedt és lobogott alatta, a ház sarkába fogódzva, egy-egy magányos ember.

Úgy rémlett, az egész piactér felpúposodik, és tar pilisként fénylik fergeteges mélyrepülései nyomán.

A szél hideg és élettelen színeket fújt a mennyboltra, rozsdás, sárga és lila pásztákat, labirintusának távoli bolthajtásait és oszlopsorait. E firmamentum alatt feketén és csálén álltak a háztetők, tele türelmetlenséggel és várakozással. Amelyekbe a vihar behatolt, azok elragadtatásukban felágaskodtak, túlnőttek a szomszéd házakon, és jóslatokat mondtak a viharzó ég alatt. Aztán lehanyatlottak, és kihunytak, nem tudva tovább visszatartani a roppant szuszt, mely tovarepült, lármával és rettegéssel töltve meg az egész térséget. És ismét újabb házak horgadtak fel kiáltozva, a jövőbelátás önkívületében, és jövendöltek.

Az óriás bükkfák, mint megrázó felfedezések tanúi, felemelt karral álltak a templom körül, és kiabáltak, kiabáltak.

Odébb, a piactér háztetőin túl, távoli tűzfalakat láttam, a külváros csupasz oromzatait. Nyújtózkodtak, egyik a másik fölé, a félelemtől és megrökönyödéstől dermedten növekedtek. A messzi, hideg, vörös visszfény fáradt színeket festett rájuk.

Nem ebédeltünk aznap, mert a tűzhelyből füstgomolyokban tért vissza a tűz a szobába. A helyiségek hidegek és szélszagúak voltak. Délután kettő körül tűz ütött ki a külvárosban, és féktelenül terjedt. Anyám és Adela csomagolni kezdte az ágyneműt, a bundákat, az értékeket.

Jött az éjszaka. A szélviharnak nőtt az ereje, mind erőszakosabb lett, aránytalanul kiterebélyesedett, és körülölelte az egész térséget. Immár nem a házakat és tetőket látogatta, hanem sokemeletes, többszörös térséget épített be a város fölött, végtelenbe növekvő sötét labirintust. Egész szobasorokat lövellt ki ebből a labirintusból, épületszárnyakat és traktusokat tüzelt a villáma, dübörögve görgette a hosszú oszlopsorokat, aztán hagyta leszakadni a képzeletbeli emeleteket, boltíveket és kazamatákat, és még magasabbra tört, elragadtatásával formálva az alaktalan határtalanságot.

A szoba enyhén remegett, a falakon meg-megcsörrentek a képek. Az ablaküvegeken a lámpa zsíros visszfénye csillogott. A dudorodó függönyök megteltek a viharos éj zihálásával. Eszünkbe jutott, hogy apánkat reggel óta egyikünk sem látta. Kora reggel nyilván a boltba ment, gondoltuk, s ott érte a vihar, elvágva hazavivő útját.

– Egész nap egy falatot sem evett – jajveszékelt anyám. Teodor, az idősebbik segéd vállalkozott rá, hogy kimerészkedik a viharos éjszakába, és ételt visz apánknak. Fivérem csatlakozott az expedícióhoz.

Nagy medvebundákba burkolóztak, vasalóval meg mozsárral terhelték meg zsebüket, nehezékkel, hogy a szél el ne ragadja őket.

Elővigyázatosan kinyitottuk az éjszakába nyíló kaput. Ahogy a segéd meg a fivérem duzzadó kabátban kilépett a sötétségbe, a ház küszöbén menten elnyelte őket az éj. A vihar azonnal elmosta távozásuk nyomát. Az ablakból még a lámpást sem láttuk, amelyet magukkal vittek.

Hogy bekebelezte őket, a vihar kis időre elcsendesedett. Adela és anyám újra megpróbált tüzet éleszteni a tűzhelyben. A gyufák sorra elaludtak, az aprófából hamu és korom csapott fel. Álltunk a kapunál és hallgatóztunk. A szélvihar jajgatásából különféle hangok szűrődtek ki, rábeszélés, szólongatás, csevegés. Úgy rémlett, a viharban eltévedt apánk segélykiáltását halljuk, majd megint azt, hogy fivérem gondtalanul beszélget Teodorral az ajtó előtt. A hang annyira megtévesztő volt, hogy Adela kinyitotta a kaput, és csak ugyan megpillantotta Teodort meg a fivéremet, amint nagy erőfeszítéssel gabalyodnak ki a viharból, mely fogva tartotta őket.

Kifulladva léptek a pitvarba, erőlködve támasztották be maguk mögött a kaput. Neki kellett feszülniük a félfának, olyan erővel ostromolta a kaput a vihar. Végre-valahára betolták a reteszt, és a szél tovább nyargalt.

Összefüggéstelenül meséltek az éjszakáról, a viharról. Szélfútta bundájuknak most levegőszaga volt. Szemhéjuk meg-megrebbent a fényben; szemük még tele volt az éjszakával, pillájuk minden rezdülésekor sötétség szivárgott belőle. Nem jutottak el a boltba, eltévedtek, és csak nagy üggyel-bajjal találtak haza. A városra nem ismertek rá, az utcák olyanok voltak, mintha átépítették volna őket.

Anyám gyanakodott, hogy füllentenek. Csakugyan, az egész jelenet olyan benyomást keltett, mintha azt a negyedórácskát ott töltötték volna az ablak alatt a sötétben, lépésnyire sem távolodva el a háztól. De talán valóban nem volt már város meg piactér, és a szélvihar meg az éj csak szűköléssel, süvítéssel és jajongással teli sötét kulisszákkal vette körül házunkat. Talán sehol sem voltak azok a hatalmas és komor térségek, melyeket a vihar sugallt nekünk, sehol sem voltak azok a síri labirintusok, azok a sokablakos épületszárnyak és folyosók, melyeken úgy játszott a szél, mint hosszú fekete fuvolákon. Mind jobban erősödött bennünk a meggyőződés, hogy ez az egész vihar csak éjszakai hetvenkedés volt, mely egy díszlet szűk felületén imitálta a vihar tragikus parttalanságát, kozmikus otthontalanságát és árvaságát.

Most mind gyakrabban nyílt a pitvar ajtaja, és köpönyegbe, sálba burkolt vendéget eresztett be. Ziháló szomszéd vagy ismerős bontakozott ki lassan a kendőkből, felöltőkből, és elfúló hangon lökte ki magából a történeteket, a szaggatott, összefüggéstelen szavakat, melyek kísértetiesen felnagyították, hamisan eltúlozták az éj határtalanságát. A tűzhely és a kürtő fekete, széles pereme mögött néhány lépcsőfok vitt a padlásajtóhoz.

Ezen a lépcsőn ült az idősebbik segéd, Teodor, és hallgatta, hogyan muzsikál a széltől a padlás. Hallotta, hogy a vihar szüneteiben a padlás bordázatának fújtatói redőkbe rendeződnek, és a tető elernyed és petyhüdt lesz, mint egy óriás tüdő, melyből kifogyott a szusz, majd újra teleszívja magát levegővel, cölöpsoraival a szarufához igazodik, nő, magasodik, mint a gótikus boltozat, a százszoros visszhangtól hangos gerendaerdeje terjeszkedik, és zúg, mint roppant bőgők teste. Hanem aztán megfeledkeztünk a fergetegről, Adela fahajat tört a csengő-bongó mozsárban. Perazja nénye érkezett látogatóba. Apró volt, izgága, és tele igyekezettel, fekete csipkesállal a fején serénykedett a konyhában, segített Adelának. Adela egy kakast kopasztott. Perazja nénye a kürtő alatt meggyújtott egy maréknyi papírost, széles lángnyelvek röppentek belőle a fekete torokba. Adela nyakon csípte a kakast, és a lángok fölé tartotta, hogy leperzselje róla a maradék tollal. A tűzben a kakas egyszer csak megverdeste szárnyát, felkukorékolt, és elhamvadt. Ekkor Perazja nénye lármázni kezdett, káromkodott és átkozódott. A dühtől remegve ököllel fenyegette Adelát és anyámat. Nem értettem, mi lelte, ám ő egyre hevesebb haragra gyúlt, és valóságos hadonászó, szitkozódó batyuvá változott. Úgy rémlett, hogy őrjöngő dühében darabokra hadonássza magát, hogy szétesik, felosztódik, szertefut száz pók alakjában, hogy tébolyulton futkosó svábbogarak fekete, villódzó özöneként rajzik szét a padlón. Ehelyett hirtelen kisebbedni, zsugorodni kezdett, még mindig reszketve és tántorogva az átoktól. A konyha sarkában, ahol a tűzifát tartottuk, egyszerre csak leguggolt, apró volt és görnyedt, és káromkodva és köhögve válogatni kezdett a zengő tuskók között, mígnem talált két vékony, sárga faszilánkot, a lábához mérte őket, azután mint holmi gólyalábra, felkapaszkodott rájuk, és elindult ezzel a sárga mankóval, végigkocogott a padló deszkáin, ide-oda futkosott rézsút a földön, egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán a döngő deszkákon dülöngélve felszaladt a fenyőlócára, s onnan a tányérokkal teli polcra, a konyha falait körülfutó zengő deszkapolcra, és ott szaporázott gólyaláb mankóján billegve, mígnem a sarokban, egyre kisebbre zsugorodva, elfeketedett, mint fonnyadt, elégett papíros összepöndörödött, hamuszirommá hamvadt, porrá és semmivé porladt.

Tanácstalanul álltunk a düh e tomboló fúriája fölött, mely magamagát emésztette és falta fel. Sajnálkozva néztük a roham lefolyását, és bizonyos megkönnyebbüléssel tértünk vissza foglalatosságunkhoz, midőn a szomorú processzus természetes végkifejletéhez ért.

Adela újra megbongatta mozsarát, törte a fahajat, anyám folytatta a megszakadt beszélgetést, és Teodor, a segéd, a padlás jövendölését hallgatva komikus fintorokat vágott, s felvont szemöldökkel mulatott magában.

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása