II

Anyám ijedten szaladt be, s átölelte kiáltásomat a két karjával, hogy betakarja, mint a tüzet, elfojtsa szeretetének redőiben. Szájával zárta le a számat, s velem együtt kiabált.

De eltaszítottam, s a tűzoszlopra mutatva, az arany gerendára, mely rézsútosan függött a levegőben, akár egy faszilánk, nem lehetett félrelökni, s tele volt ragyogással meg keringő porszemekkel – mindegyre kiabáltam: –Tépd ki, szakítsd le!

A kályha mérgesen düllesztette ki a homlokára festett nagy, színes mázolmányt, egészen elfutotta a vér, s úgy tűnt: éles kakaskukorítással fog kiszabadulni ereinek, inainak s egész pattanásig feszült anatómiájának görcsös vonaglásából.

Ott álltam, ihletemben keresztként kitárt karokkal, s kinyújtott, hosszú ujjaimmal oda mutattam, mindegyre csak mutattam, izzó haraggal, kegyetlen izgalomban, meredten, mint egy útjelző, s reszkető eksztázisban.

A kezem vezetett, idegen és sápadt kezem, maga után vonszolt ez a megmerevedett viaszkéz, olyan volt, mint a nagy fogadalmi kezek, mint egy esküre emelt angyalkéz.

Tél vége felé járt. Tócsákban és izzásban álltak a nappalok, s csupa tűz és bors volt a szájpadlásuk. Villogó kések szabdalták a nap mézes masszáját ezüstszeletekre, keresztmetszetükben színekkel és fűszeres pikantériával teli prizmákra. De a dél számlapja szűk térre tömörítette e napok teljes ragyogását, s égőnek, tüzesnek mutatta mind a huszonnégy órát.

Ebben az órában, mivel nem fért el benne a forróság, hámlott a nappal: ezüstlemezek ívei foszlottak le róla, zizegő sztaniol, s rétegről rétegre teljesebben tárta fel színarany-fény-velejét. S mintha még ez sem volna elég, füstöltek a kémények, csillogó gőz gomolygott belőlük, s angyalok óriás szárnyalása robbant ki minden pillanatban, szárnyak vihara – ám e szárnyakat nyomban bebalzsamozta az örök étvágyú, mindig újabb robbanásokra éhesen kitárulkozó ég. Világos lőréseiből fehér tollbokréták robbantak elő, távoli őrtornyok egymásra halmozódó robbanások halk legyezőjévé illeszkedtek össze egy láthatatlan tüzérség villogó ágyútüze közepette.

Szobám ablaka, csordultig telve éggel, duzzadozott e vég nélküli szárnyalásoktól, és kiáradt a függönyre, melynek két szárnya lángban állva, füstölve, tüzesen omlott alá, mint arany árnyak, mint a gyűrűző levegőrétegek remegése. A szőnyegen rézsútos, égő négyszög hevert, hullámzó fényű, s nem tudott elszakadni onnan. Ez a tűzoszlop lelkem mélyéig felkavart. Lenyűgözve álltam ott, szétvetett lábakkal, s elváltozott hangon idegen, kemény átkokat ugattam rá.

A küszöbön, az ajtó előtt megbotránkozva, ijedten, kezüket tördelve álltak a rokonok, szomszédok, felcicomázott nagynénik. Lábujjhegyen közeledtek és távoztak, benéztek az ajtón, kíváncsiságtól felajzottan. S én kiabáltam.

– Látjátok – kiáltottam anyámra, bátyámra –, mindig mondtam nektek, hogy felszabadítatlan, befalazott, unalommal eltorlaszolt minden! S most nézzétek, minden árad, virágzik, micsoda kiteljesedés, milyen andalító boldogság!...

És sírtam örömömben és erőtlenségemben.

– Ébredjetek fel – kiáltottam –, siessetek segítségemre! Hogy is birkózhatnék meg én egyedül ezzel az áradattal, hogyan ölelhetném fel ezt a vízözönt? Hogyan feleljek én egymagam arra a milliom káprázatos kérdésre, amivel eláraszt Isten?

S amikor hallgattak, haragosan kiáltottam rájuk: – Siessetek, merjétek tele vödreiteket e bőséggel, gyűjtsetek készleteket!

De senki sem tudott kisegíteni, tanácstalanul álltak ott, s egymásra nézegettek, visszahúzódtak a szomszédok háta mögé.

Ekkor megértettem, mit kell tennem, s lázas buzgalommal kezdtem kihúzogatni a szekrényből az ódon fóliánsokat, apám teleírt és széthulló üzleti könyveit, s a padlóra dobáltam mind, a tűzoszlop alá, mely a levegőben feküdt és égett. Semennyi papír nem volt nekem elég. Bátyám és anyám nyalábjával hordta az ócska újságokat és folyóiratokat, egyre újabb és újabb kötegekkel szaladtak elő, s halomba dobálták a földre. Én meg ott ültem a papírok közepette, elvakultan a fénytől, robbanásokkal, rakétákkal és színekkel teli szemmel, s rajzoltam. Sietve rajzoltam, pánikszerűen, hosszába-keresztbe a telenyomtatott és teleírt lapokra. Színes ceruzáim ihletetten repültek az olvashatatlan szövegek oszlopain át, zseniális ákombákomokat, nyaktörő zegzugokat futottak be, látomás anagrammákba, sugaras kinyilatkoztatások rébuszaiba tömörülve itt-ott, majd ismét az ihlet nyomait kereső, üres és vak villámokra bomolva.

Ó, azok a sugaras rajzok, mintegy valami idegen kéz alól kinövők, ó, azok az áttetsző színek és árnyak! Mily gyakran föllelem őket újra meg újra még ma is álmaimban, annyi év után, ósdi fiókok fenekén, csillogók és frissek, akár a reggel, még az első hajnali harmattól nedvesek – alakok, tájak, arcok!

Ó, azok a szorongató félelemtől lélegzetdermesztő kékek, ó, azok a csodálkozásnál is zöldebb zöldek, ó, azok az éppen csak megsejtett, nevüket próbálgató szín-prelúdiumok, szín-csiripelések!

Miért is tékozoltam el őket akkor, a kicsorduló bőség gondtalanságában, oly érthetetlen könnyelműséggel? Megengedtem a szomszédoknak, hogy átlapozzák és kifosszák rajzaim halmát. Egész kötegeket vittek el belőlük. Miféle házakhoz vándoroltak el, milyen szemétdombokon hányódtak annak idején! Adela kitapétázta velük a konyhát, olyan világos és színes lett tőlük, mintha havazott volna az éjszaka odakünn.

Kegyetlenséggel, csapdákkal és rajtaütésekkel teli rajzolás volt ez. Ahogy ott ültem, megfeszülve, mint az íj, mozdulatlanul, lesben, s körülöttem vakítón égtek a papírok a napban – elég volt, ha a rajz, melyet ceruzám a papírhoz szögezett, egyetlen rebbenő mozdulatot tett a menekülés felé. Ilyenkor kezem, új ingerektől és reflexektől, ösztönöktől remegve minden ízében, bőszülten rávetette magát, mint a macska, s már idegenül, elvadulta, ragadozóként, villámgyors harapásokkal agyonmarta a csodabogarat, mely el akart illanni ceruzája alól. S csak akkor engedte ki szorításából a papírt, amikor a már halott és mozdulatlan tetem kezdte kiteregetni, akár egy herbáriumban, színes és fantasztikus anatómiáját a füzet lapjaira.

Gyilkos vadászat volt ez, élethalálharc. Ki tudta volna a támadót a megtámadottól megkülönböztetni benne, ebben a veszett dühvel prüszkölő gomolyagban, ebben a sivítással és rémülettel teli kavarodásban! Előfordult, hogy kezem kétszer, háromszor is fölpattant, ugrásra készen, hogy végül valahol a negyedik vagy ötödik íven élje utol áldozatát. Nemegyszer kiáltozott fájdalmában és rémületében, a bonckésem alatt vonagló szörnyetegek csápjai és ollói közt.

Óráról órára egyre tömegesebben áradtak a látomások, tolongtak, torlaszokat alkottak, míg végül egy szép napon kirajzottak, benépesítve az összes utakat és ösvényeket: kígyózó meneteket hömpölygettek, s az egész ország vándorutakra ágazott szét, felvonuló seregekre oszlott – az állatok és fenevadak végtelen zarándoklataira.

Miként Noé napjaiban, úgy áradtak e tarka menetek, ezek a sörte- és sörényfolyamok, ezek a hullámzó hátgerincek és farkak, ezek az önnön lépteik ütemére vég nélkül igent bólogató fejek.

Az én szobám volt a határ és a sorompó. Itt megálltak, összetorlódtak, esdeklőn bőgve. Keringtek, egy helyben topogtak rémülten és vadul – ezek a zoológia valamennyi öltözetébe és páncélzatába burkolt, púpos és szarvas lények, s önmaguktól megijedve, saját jelmezüktől megriadva, rémült és csodálkozó szemmel bámultak bozontos bőrük nyílásain át, s keservesen bégettek, mintha betömött szájjal nyögnének álarcuk alatt.

Vajon arra vártak-e, hogy megnevezzem őket, megoldjam rejtélyüket, amit nem értettek? Vajon a nevüket kérdezték tőlem, hogy beléje lépjenek, s betöltsék lényükkel? Különös maskarák törtek rám, lénykérdések, lényjavaslatok, kiabálnom kellett, s a kezemmel elhessegetnem őket.

Hátrálva visszakoztak, lehajtott fejjel fölsandítva rám, s önmagukba vesztek, visszatérve beleoldódtak a névtelen káoszba, a formák lomtárába. Hány vízszintes és púpos hát vonult el a kezem alatt akkor, hány kobak súrolta tenyeremet bársonyos simogatással!

Akkor értettem meg, miért van az állatoknak szarvuk. A szarv az Érthetetlen, az, ami nem fért bele az életükbe, a vad és tolakodó szeszély, az oktalan és vak dac. Valamilyen idée fixe, mely túlnőtt lényük határain, a fejük fölé nőtt, s hirtelen kiérve a fényre, kézzelfogható és kemény anyaggá merevült. Itt azután vad, kiszámíthatatlan és valószerűtlen alakot öltött, fantasztikus arabeszkekbe csavarodott, számukra láthatatlan, de ijesztő, ismeretlen számjeggyé fajult, melynek állandó félelmében éltek. Megértettem, miért oly hajlamosak ezek az állatok az oktalan, kerge pánikra, a riadt őrületre: ha rájuk jött a téboly, nem tudtak szarvaik kuszaságából kikeveredni, ezért fejüket lehajtva, szomorúan és vadul néztek, mintha átjárást keresnének ágbogaik közt. Ezek a szarvas állatok messze voltak a felszabadulástól, és szomorúan, rezignáltan hordták eltévelyedésük stigmáját a fejükön.

De még messzebb voltak a fénytől a macskák. Tökéletességük ijesztő volt. Testük precíz szabályosságába zárva nem ismertek tévedést, sem kilengést. Egy-egy pillanatra visszahúzódtak a mélybe, lényük legaljára, s ilyenkor mozdulatlanná váltak puha bundájukban, elkomolyodtak, fenyegetőn és ünnepélyesen, s két szemük kerekre tágult, mint két hold, tüzes tölcsérükbe nyelve az ember tekintetét. De a következő pillanatban már a partra, a felszínre kivetetten ásítozták semmiségüket, kiábrándultan és illúziók nélkül.

Önmagába zárt gráciával teli életükben nem maradt semmiféle alternatívára hely. S a tökéletesség e kiúttalan börtönében unottan, spleenesen sziszegtek ráncba húzott szájukkal, s rövid, sávok kiszélesítette arcuk tárgytalan kegyetlenséget lehelt. Alant suttyomban surrantak tova a menyétek, görények és rókák, a tolvaj állatok, e rossz lelkiismeretű teremtmények. Ármánnyal, intrikával, trükkökkel szerezték meg helyüket a létben, a teremtés terve ellenére, s gyűlölettől űzötten, fenyegetetten, mindegyre résen állva, folytonosan féltve ezt a helyet, szenvedélyesen szerették azt a lopott, odúkban rejtőzködő életüket, s védelmében készek voltak akár darabokra tépetni magukat.

Végül elvonultak mind, s csend telepedett a szobámba. Ismét rajzolni kezdtem, fényt lehelő ócska papírjaimba merülve. Az ablak nyitva volt, s felső párkányán gerlicék és vadgalambok remegtek a tavaszi szélben. Fejüket félrehajtva, profilból mutatták gömbölyű, üveges szemüket, mely szinte ijedt volt, és repüléssel telt. Végül is lágyak, opálosak és sugarasak lettek a napok, majd megint gyöngyházszínűek és ködös édességgel teljesek.

Eljöttek a húsvéti ünnepek, s szüleim elutaztak egy hétre férjes nénémhez. Egyedül hagytak a lakásban, ihletem martalékául. Adela hozott nekem mindennap reggelit és ebédet. Nem vettem észre jelenlétét, amikor megállt a küszöbön ünnepi öltözetben, s tülljeiből és selymeiből tavaszillat áradt.

A nyitott ablakon szelíd fuvallatok lebbentek be, távoli tájak visszfényével töltve be szobámat. A ragyogó messzeségek e beáradó színei egy pillanatig megmaradtak a levegőben, azután szétfolytak legott, kékes árnyékká oszlottak, gyöngédséggé és meghatottsággá. A képözön kissé lecsillapodott ekkor, megenyhült és elcsitult a látomások áradata.

A földön ültem. Körülöttem színes ceruzák és gombfestékek hevertek a padlón, isteni színek, frissességet lihegő azúrok, a csodálkozás végső határáig tévedt zöldek. S amikor kezembe vettem a piros ceruzát, bevonultak a boldog pirosság harsonái a ragyogó világba, piros zászlók hullámain úsztak az erkélyek, s a házak diadalmas sorfalat álltak az utca mentén. A városi tűzoltók felvonulása málnaszínű uniformisban parádézott a ragyogó, boldog utakon, s az urak cseresznyeszínű keménykalapjukkal köszöngettek. A tengelicék cseresznyeszínű csiripelése, cseresznyeszínű édessége töltötte be a levendulával és szelíd fényekkel teli levegőt.

S amikor a kék színért nyúltam, az utcákon a kobaltszínű tavasz visszfénye suhant át, végig az ablakokon, melyek csengve nyíltak ki, egyik a másik után, mind csupa tündöklés és kék tűz: a függönyök fölágaskodtak, mintegy riadóra, s örvendező, könnyű légvonat járt e sorfalak közt, a hullámzó muszlinok és az üres erkélyeken bólogató leanderek közt, mintha e hosszú és ragyogó fasor túlsó végén hirtelen felbukkant volna egy nagyon távoli valaki, és sugárzón közeledne – előtte futna a hír, az előérzet, s a fecskék röpte, e mérföldenként elszórt, fényességes staféta hirdetné a jöttét.