XXXIII

Eddig a kanonikus történet. De a hivatalos história nem teljes. Szándékos lukak vannak benne, hosszú pauzák és elhallgatások, melyekben hamar megtelepszik a tavasz. Széljegyzeteivel egykettőre benövi e lukakat, lepénzeli őket számolatlanul pergő leveleivel, a versengve növekvő lombbal, összezavarja madarainak badar beszédével, e szárnyas jószágok ellentmondással és hazugsággal teli perlekedésével, válasz nélkül maradó naiv kérdéseivel, makacs, követelő ismétléseivel. Nem kevés türelem kell ahhoz, hogy e zűrzavaron túl rábukkanjunk a valódi szövegre. Csak a tavasz figyelmes tanulmányozásával, mondatainak és körmondatainak nyelvtani elemzésével juthatunk el hozzá. Kicsoda, micsoda? Kit, mit? Ki kell szűrnünk a madarak badar locsogását, búbos határozószóikat és elöljáróikat, rebbenő visszaható névmásaikat, hogy lassacskán különválasszuk az értelem ép magját. A bélyegalbum nem akármilyen segítségemre van ebben. Gátlástalan, bolond tavaszi válogatás nélkül benő mindent, összezavarja az értelmest az értelmetlennel, örök bohóc – mérhetetlen könnyelműséggel játssza az ostobát. Ő is szövetkezett volna I. Ferenc Józseffel, tán egy közös összeesküvés szálai fűzik hozzá? Ne felejtsük, hogy az értelem legkisebb csíráját, amely kihajt e tavaszon, azonmód százszoros hazugság, bármit locsogó nonszensz zsivaja nyomja el. A madarak eltüntetik a nyomokat, hamis központozással tévesztenek meg. Az igazságot így mindenünnen kimossa a burjánzó tavasz, mely az összes szabad helyet és rést rögtön virágzó lombbal növi be. Hol is bújhatna meg a kiátkozott igazság, hol is lelhetne menedékre máshol, mint ott, ahol senki sem keresi – a vásári kalendáriumokban és koméniuszokban, a koldusok és kéregetők énekeskönyveiben, amelyek egyenes ágú leszármazottai a bélyegalbumnak?