XXXIV

Több napfényes hét után eljött a borús, forró napok sora. Az ég elsötétült, mint a régi freskókon, a tornyosuló fellegek felgöngyölődtek a fülledt csendben, akár a tragikus csatamezőkön a nápolyi iskola képein. Az ólomszürke göngyölegek mélyén vakítóan fénylettek a házak, s forró mészfehér színüket kiemelték a párkányzatok és pilaszterek éles árnyékai. A lehajtott fejű járókelőkben egyre gyűlt a sötétség, halk elektromos kisülések közepette, akár egy vihar előtt.

Bianka már nem mutatkozik a parkban. Láthatóan őrzik, nem engedik kimenni. Megszimatolták a veszélyt.

Ma a városban láttam egy fekete frakkos, cilinderes urakból álló csoportot, akik a diplomaták kimért lépteivel vonultak át a piactéren. Fehér ingmellük vakítóan fénylett az ólomszínű levegőben. Némán nézegették a házakat, mintha becslést végeztek volna. Egyforma, lassú, ritmusos léptekkel jártak fel-alá. Arcuk simára borotvált, bajszuk szénfekete, csillogó, kifejezésteli szemük könnyedén, szinte olajozottan forog szemüregükben. Néha leemelték cilinderüket, és megtörölték verejtékező homlokukat. Csupa magas, karcsú, középkorú úr, megannyi napbarnított gengszterarc.