A nyugdíjas

Nyugdíjas vagyok, a szó szoros és teljes értelmében, e tulajdonság rendkívül magas fokán: felettébb előrehaladott stádiumban leledző aranypróbás nyugdíjas.

Lehet, hogy még át is léptem e tekintetben bizonyos megengedett, végső határokat. Nem kívánom titkolni, mi van ebben olyan rendkívüli? Miért kell rögtön nagy szemeket mereszteni, s azzal a képmutató tisztelettel, azzal az ünnepélyes komolysággal rám nézni, melyben a felebarátaink iránt érzett titkos káröröm rejlik? Mennyire hiányzik az emberekből voltaképpen a legelemibb tapintat is! Az ilyen tényeket a lehető legtermészetesebb arckifejezéssel kell fogadni, bizonyos szórakozottsággal, bagatellizálva a dolgot. Könnyedén kell napirendre térni fölötte, szinte dudorászva, amilyen könnyedén és gondtalanul térek napirendre fölötte én is. Talán azért olyan bizonytalanok a lábaim, lassan és óvatosan kell talpaimat rakosgatnom, egyiket a másik után, s nagyon kell figyelnem az irányra. Olyan könnyű ebben az állapotban letérni az útról! Az olvasó megérti, hogy nem lehetek túl világos. Létformám nagymértékben az olvasó leleményességére hagyatkozik, s épp ezért sok jóakaratot kíván. Nemegyszer apellálok majd erre a leleményességre, nagyon finom árnyalataira, melyekre csak diszkrét kacsintással hivatkozhat az ember, s az ilyen kacsintás számomra különösen nehéz, mert merev álarcom elszokott mindennemű arcjátéktól. Egyébként nem kényszerítem rá magamat senkire, s korántsem fogadom ömlengő hálával a menedéket, melyet bárki találékonysága nagy kegyesen felkínál. Meghatottság nélkül, hűvösen és teljes közömbösséggel nyugtázom ezt az engedményt. Nem szeretem, ha valaki a megértés jótéteményével együtt a hála számláját is benyújtja nekem. Legjobb, ha bizonyos könnyedséggel, bizonyos egészséges könyörtelenséggel kezelnek, tréfásan és kollegiálisan. Ebben a tekintetben az én derék, egyszerű lelkű hivatali kollégám, fiatalabb tisztviselő-társaim találták meg a helyes hangot.

Eljárok néha a hivatalomba, úgy megszokásból, minden hónap elseje körül, s csendesen megállok a korlátnál, várva, míg észrevesznek. Ekkor a következő jelenet játszódik le. Egy adott pillanatban a hivatal főnöke, Kawałkiewicz úr leteszi a tollat, szemével jelt ad a tisztviselőknek, s hirtelen a fejem fölé, a levegőbe bámulva, kezét a füléhez szorítva így szól: – Ha nem csal a fülem, ön az, tanácsos úr; valahol itt van közöttünk a szobában! – Fölöttem magasan az űrbe szegeződő két szeme bandzsán összeszalad, mikor ezt mondja, s arcán mókás mosoly bujkál. – Valami hangot hallottam, s rögtön gondoltam, hogy ez csak a mi kedves tanácsos urunk lehet! – kiált fel nagy hangerővel, mintha egy nagyon távoli valakihez szólna. – Adjon valami jelet, legalább zavarja meg egy kicsit a levegőt azon a helyen, ahol lebeg. – Hagyjuk a tréfát. Kawałkiewicz úr – mondom neki halkan, egyenesen a szemébe –, a nyugdíjamért jöttem. – A nyugdíjáért? – kiált fel Kawałkiewicz úr, a levegőbe bandzsítva –, ön azt mondta: a nyugdíjáért? Ön tréfál, kedves tanácsos uram. Ön már régóta törölve van a nyugdíjasok listájáról. Meddig akarja még a nyugdíját fölvenni, drága jó uram?

Így tréfálkoznak velem, meleg, üdítő, emberi hangon. Ez a nyers szókimondás, ez a nem sokat teketóriázó vállonragadás – bármi furcsa – mindig megkönnyebbít. Megerősödve, felfrissülve jövök ki tőlük, s gyorsan hazasietek, hogy magammal vigyek egy keveset a lakásomba ebből a kedves, bensőséges melegből, mielőtt egészen elpárolog.

Viszont a többi ember... A szemükben az örökösen kiolvasható, tolakodó, soha ki nem mondott kérdés. Nem lehet elhessegetni. Tegyük föl, hogy úgy van – miért rögtön e megnyúlt képek, ezek az ünnepélyes arcok, ez a tiszteletből szinte meghátráló hallgatás, ez az ijedt körültekintés? Hogy még csak fél szóval se érintsék, finoman elhallgassák állapotomat... Hogy átlátok a szitán! Nem más ez náluk, mint a szibarita önimádat, a saját – szerencsére – másmilyenségük élvezésének egy formája, hipokrízissel leleplezett szenvedélyes elhatárolódásuk az én állapotomtól. Sokatmondó pillantásokat váltanak egymással, és hallgatnak, tűrve, hogy az elhallgatás leple alatt tovább terjedjen-terebélyesedjen az ügy. Az én állapotom! Hát igen, lehetséges, hogy nem egészen szabályszerű. Talán van benne egy kis alapvető hiányosság! Istenem! És aztán? Ez még nem ok ilyen gyors és ijedt előzékenységre. Nemegyszer nevetni támad kedvem, mikor ezt a hirtelen elkomolyodó megértést, ezt az igyekvő elismerést látom, mellyel mintegy helyet adnak az én állapotomnak. Mintha ez csakugyan cáfolhatatlan, végleges, megföllebbezhetetlen érv volna. Miért firtatják annyira éppen ezt, miért fontosabb ez nekik minden másnál, miért állapítják meg olyan nagy megelégedéssel, örömüket a riadt áhítat álarca mögé rejtve? Tegyük fel, hogy én, hogy úgy mondjam, könnyű fajsúlyú pasas vagyok, csakugyan minden mértéken felül könnyű fajsúlyú, tegyük fel, hogy zavarba hoznak bizonyos kérdések, mint például, hogy milyen öreg vagyok, mikor tartom a névnapomat stb. – vajon ez elégséges ok arra, hogy szüntelenül e kérdések körül keringjenek, mintha ebben rejlene a dolgok lényege? Nem mintha szégyellném állapotomat. A legkevésbé sem. De nem bírom elviselni a túlzást, amivel egy bizonyos tény, egy bizonyos megkülönböztetés jelentőségét óriásira növelik, mely hajszálvékony a valóságban. Nevetségesnek tartom az egész hamis színpadiasságot, azt az ünnepélyes pátoszt, melyet e fölé az ügy fölé tornyoztak, e momentumnak komor pompával teljes, tragikus kosztümbe öltöztetését. Holott a valóságban? Semmi sem kevésbé patetikus, mint ez, semmi sem természetesebb, semmi sem banálisabb a világon. Könnyedség, függetlenség, felelőtlenség... Sőt, zeneiség is, a végtagok rendkívüli zeneisége, hogy úgy fejezzem ki magam. Az ember nem mehet úgy el egy kintorna mellett, hogy táncra ne perdüljön. Nem jókedvében, hanem azért, mert neki mindegy, a dallamnak pedig megvan a maga akarata, a maga makacs ritmusa. Miért is ne engedjek neki? „Margaréta, szívem drága kincse...” Könnyedebb vagyok annál, ellenállásra képtelenebb, hogy ellenszegüljek, meg aztán minek is szegülnék ellen egy ilyen nem kötelezően biztató, egy ennyire igénytelen javaslatnak? Azért hát táncolok, vagy jobban mondva tipegek a dallam ütemére a nyugdíjasok apróka ügetésével, fel-felszökkenve olykor. Ritkán veszik észre a többiek, ki-ki magával van elfoglalva a mindennapi lótás-futásban. Valaminek szeretném már most elejét venni: Az olvasónak ne legyenek túlzott elképzelései az én kondíciómról. Kérem, óvakodjanak túlértékelésétől, mind in plus, mind in minus. Csak semmi romantika! Olyan kondíció ez, mint minden más kondíció, a legtermészetesebb érthetőség és hétköznapiság jegyeit viseli magán. Minden paradox jellege eltűnik, ha egyszer az ügy innenső felén vagyunk. Nagy kijózanodás – így nevezhetném állapotomat, megszabadulás minden tehertől, táncos könnyedség, üresség, felelőtlenség, a különbségek kiegyenlítődése, minden kötelék föllazulása, a határok föloldódása. Semmi nem tart engem, és semmi nem köt, sehol semmi ellenállás, határtalan szabadság. Különös indifferentizmus, mellyel könnyedén járok keresztül-kasul a lét összes dimenzióin – ennek voltaképpen kellemesnek kellene lennie –, tudom is én? Ez a feneketlenség, ez a minden-lében-kanálság, ez a gondatlanságféle, mely közömbös és könnyű – nem akarok panaszkodni. Van egy ilyen szólásmondás: nem tud megmelegedni sehol. Hát ez az: már régóta nem melegszem meg sehol.

Mikor magas fekvésű szobám ablakából kinézek a városra, a háztetőkre, a tűzfalakra és a kéményekre az őszi virradat szürkésbarna fényében, erre az egész sűrűn beépített madártávlati tájképre, mely még csak alig-alig bontakozott ki az éjszakából, s sápadtan virrad a sárgás láthatár felé, melyet világos cafatokra szabdal a varjúkárogás fekete, hullámzó ollója – érzem: íme, ez az élet. Mindegyikük önmagában rejlik, egy napban, melyre fölébred, egy órában, mely az övé, egy pillanatban. Valahol egy félhomályos konyhában fő a kávé, a szakácsnő elment, a láng piszkos visszfénye táncol a padlón. Az idő, megtévesztve a csendtől, egy pillanatra visszafolyik maga mögé, s e számlálatlan pillanatok alatt visszanő az éjszaka a macska hullámzó bundácskáján. Az első emeleti Zosia nagyot ásít, és hosszasan nyújtózkodik, mielőtt kinyitja a takarításhoz az ablakot: az éjszaka dúsan telealudt, telehorkolt levegője lustán az ablakhoz ballag, átlép rajta, s lassan bevonul a nappal barnás, füstös szürkeségébe. A lány lomhán belemeríti kezét a még meleg, alvástól megsavanyodott ágynemű tésztájába. Végül belső borzongással, éjteli szemmel kirázza a nagy, duzzadó dunnát az ablakon, s tollpihécskék szállnak le a városra, pihecsillagok, az éjszakai ábrándok lusta megvetése. Ilyenkor arról álmodozom: bárcsak zsemlyekihordó lehetnék, villanyszerelő, vagy a betegsegélyező díjbeszedője. Vagy legalábbis kéményseprő. Reggel alig virrad, mikor besurran az ember egy félig nyitott kapun, a házmester lámpása fényében, két ujját hanyagul sapkaellenzőjéhez emelve, tréfás szóval az ajkán, s belép ebbe a labirintusba, hogy valamikor késő este a város másik végén jöjjön ki belőle. Egész nap át- meg átkelni egyik lakásból a másikba, egyetlenegy, bonyolult és befejezetlen beszélgetést folytatni a város egyik végétől a másikig, részekre osztva a lakók közt; az egyik lakásban kérdezni valamit, s a másikban kapni választ, odavetni egy tréfát az egyik helyen, s egy sokkal távolabbiban aratni le a nevetés gyümölcsét. Ajtócsapkodások közepette kelni át a szűk folyosókon, a bútorokkal telezsúfolt hálószobákon, fölborítani az éjjeliedényeket, meglökni a csikorgó gyerekkocsikat, melyekben sírnak a gyerekek, lehajolni a csecsemők elejtett csörgőjéért. A kelleténél tovább időzni a konyhákban és az előszobákban, ahol a szolgálók takarítanak. A lányok sürögnek-forognak, megfeszítve fiatal lábukat, kiduzzasztva domború lábfejüket, csillognak-muzsikálnak olcsó cipellőjükkel, csattogtatják laza papucsaikat.

Ilyen ábrándokat szövögetek én felelőtlen, mellékes óráimban. Nem tagadom le őket, bár látom értelmetlenségüket. Mindenkinek ismernie kell kondíciója határait, s tudnia, mi illik hozzá.

Számunkra, nyugdíjasok számára, általában veszélyes időszak az ősz. Aki tudja, milyen fáradsággal jut el az ember a mi állapotunkban valamelyes stabilizációhoz, milyen nehéz éppen nekünk, nyugdíjasoknak, elkerülnünk a széthullást, az önkezünktől való pusztulást, az megérti, hogy az ősz, viharaival, háborgásaival és légköri zavaraival, nem kedvez amúgy is fenyegetett egzisztenciánknak.

De vannak ősszel más napok is, nyugalommal és merengéssel teljesek, s ezek kegyesek hozzánk. Előfordulnak néha olyan fénytelen, meleg napok, melyek ködösek és borostyánszínűek a távoli szegélyeken. A házak résén át hirtelen kilátás nyílik a messzeségbe, látszik egy darabka az égből, mely alacsonyan csüng, egyre alacsonyabban, egészen a legtávolabbi horizontok végső, szétfoszló sárgaságáig. Ezekben a nap mélyére nyíló perspektívákban úgy barangol a tekintet, mint egy kalendárium lapjai közt, szinte keresztmetszetben látja a napok rétegződését, az idő végtelen regisztereit, melyek mint hosszú sorfalak futnak a sárga és ragyogó örökkévalóságba. Mindez az ég fakó és elmosódó alakzataiba tornyosul és sorolódik, míg az előtérben a mai nap, a jelen pillanat van, s csak ritkán emeli fel valaki a tekintetét e csalóka kalendárium távoli polcai felé. Mindenki a föld felé görnyedve siet valahova, az emberek türelmetlenül kerülgetik egymást, s e sietések, találkozások és kerülgetések vonalaival van telerajzolva az egész utca. De a házak ama hasadékában, ahonnan a tekintet kirepülve felöleli a város alsó részét, ezt az egész építészeti panorámát, melyet egyetlen, a seszínű láthatár felé tovatűnő fénysáv világít meg – félbeszakad, szünetel ez a lárma. Amott, a kiszélesedő, világos terecskén fát aprítanak a városi iskola számára. Négyszögletes, kocka alakú halmokban áll az egészséges, magvas ölfa, s lassan, hasábonként olvadnak el a farakások a favágók fűrészei és fejszéi alatt. Ó, a fa, megbízható, becsületes, teljes értékű anyaga a valóságnak, velejéig világos és derék anyag, az élet prózájának és becsületességének megtestesülése! Akármennyire mélyen kutatnánk is legmélyebb velejében, nem találunk semmit, amit már a felületén föl ne tárna előttünk, őszintén és fenntartások nélkül, mindig egyformán mosolygósan és tisztán, az emberi test hasonlatosságára szőtt, rostos húsának meleg és biztos ragyogásával. A felhasított tuskó minden egyes friss hasadékában egy-egy új arc jelenik meg, új és mindig ugyanaz, mosolygós és aranyló. Ó, csodás fatestesülés! Melegséged egzaltáltság nélkül való, ízig-vérig egészséges vagy, illatos és csupa báj.

Valósággal szakramentális ez a tevékenység, komolysággal és szimbólummal teljes. Faaprítás! Órák hosszat tudnék így állni ebben a késő délután mélyére nyíló világos résben, s nézni e dallamosan muzsikáló fűrészeket, a fejszék egyenletes munkáját. Olyan régi ez a hagyomány, mint az emberi nem. A napnak e világos csorbájában, ebben a sárga és hervadt örökkévalóságra nyílt időrésben bükkfarakásokat aprítanak Noé ideje óta. Ugyanazok a patriarchális és örök mozdulatok, ugyanazok a lendületek és hajladozások. Ott állnak hónaljig az aranyló ácsolásban, s lassan belevágják magukat a farakásokba és köbökbe, fűrészporral teleszórva, a reflex parányi szikrájával a szemükben; egyre mélyebben hasítják bele magukat a fa meleg és egészséges húsába, a tömör anyagba, s minden suhintás után arany fény van a szemükben, mintha keresnének valamit a fa bensejében, mintha el akarnának jutni az arany szalamandráig, a sziszegő, tüzes kis élőlényig, mely folyton a törzs mélyére szökik. Nem – egyszerűen az időt osztják apró hasábokra, gazdálkodnak az idővel, megtöltik a pincéket jó és egyenletesen földarabolt jövővel a téli hónapokra.

Csak ezt a kritikus időt átvészeljem, ezt a néhány hetet, hiszen nemsokára kezdődnek már a hajnali fagyok, meg a tél. Úgy szeretem ezt a bevezetést a télhez, mely hótalan még, de fagy- és füstszag leng a levegőjében. Emlékszem az ilyen késő őszi vasárnap délutánokra. Tegyük fel, hogy előzetesen egész héten esett az eső, hosszú, unalmas őszi eső, míg végül a föld jóllakott vízzel, s most száradni és színtelenedni kezd a felületén, egészséges, friss hűvösséget áraszt. Az egész heti felhőtakarós eget rongyokban gereblyézték félre, mint a sarat, az égboltozat egyik felére, s most halmokban sötétlik ott, ráncosan és gyűrötten – míg nyugat felől lassan behatolnak az őszi est egészséges, nyers színei, s tarkán festik a felhős tájképet. S miközben az ég lassan kitisztul nyugat felől, áttetsző világosságot sugarazva, mennek az ünneplőbe öltözött szolgálók, mennek hármasával, négyesével, egymás kezét fogva az üres, vasárnapiasan tiszta, fölszáradó utcán, a külvárosi házikók közt, melyek az alkonypírtól bíborló levegő fanyar sokszínűségében tarkállanak, barna arcuk az egészséges hidegtől majd kicsattan, s rugalmasan rakosgatják lábukat új, kissé szoros lábbelijükben. Kedves, megható kép, de jó előásni emlékezetem rejtekéből!

Az utóbbi időben majdnem mindennap eljártam a hivatalba. Előfordul néha, hogy valaki megbetegszik, és megengedik, hogy dolgozzam helyette. Néha valakinek egyszerűen sürgős dolga van a városban, és helyettesíthetem irodai munkájában. Ez, sajnos, nem rendszeres munka. Mégis kellemes, ha megvan az embernek – hacsak néhány órára is – a saját bőrpárnás széke, megvannak a saját vonalzói, ceruzái és tollai. Kellemes, ha meglökik az embert, vagy akár rá is förmednek kollegiálisan a munkatársai. Valaki hozzánk fordul, valaki odavet egy szót, csúfolódik, tréfálkozik – s egy pillanatra megint kivirágzunk. Hozzákapcsolódik az ember valakihez, beleakasztja otthontalanságát és semmiségét valami élő melegségbe. Az a másik elmegy, s nem érzi az én súlyomat, nem veszi észre, hogy engem is visz magával, hogy egy pillanatig az ő életén élősködöm...

De mióta új hivatalfőnök jött, ennek is vége.

Mostanában gyakran üldögélek, ha szép idő van, egy padon, a gyepes kis téren, a városi iskola mellett. A szomszéd utcából idehallik a faaprítók fejszéjének csattogása. Lányok és fiatal asszonyok mennek hazafelé a piacról. Némelyiküknek komoly és szabályosan megrajzolt szemöldöke van, s félelmetesen pillantgat ki alóla; karcsún és borúsan lépkednek, zöldséggel és hússal teli kosarat hordozó angyalok. Néha megállnak a boltok előtt, s nézegetik magukat a kirakat üvegében. Azután továbbmennek, fölülről büszke, mustráló pillantást vetve maguk mögé, a tulajdon cipellőjük sarkára. Tíz órakor kiáll a pedellus az iskola küszöbére, s rikoltó csengője betölti lármájával az utcát. Ekkor az iskola belsejét heves robaj rázza meg hirtelen, mely kis híja, hogy szét nem veti az épületet. Mint a menekülők, mint a parittyából kilőtt kavicsok, úgy röpülnek ki ebből az általános kavarodásból a kis rongyosok a kapun, üvöltve röpülnek le a kőlépcsőn, hogy a szabadba érve beszámíthatatlan bakugrásokat vigyenek végbe, vaktában rögtönzött, őrült mutatványokba vessék magukat két szemhunyorítás közt. Esztelen kergetőzésükben időnként még az én padomig is elrohannak, s futtukban érthetetlen csúfneveket dobálnak felém. Arcuk szinte kifordul a sarkaiból a rám vágott vad grimaszoktól. Mint a tulajdon bohóckodásukat parodizálva kommentáló, izgatott majmok csapata, úgy vágtat el ez a sereg pokoli ordítással hadonászva mellettem. Ilyenkor látom fitos, pontszerű orrocskájukat, mely nem bírja visszatartani, ami belőle csordogál, üvöltésre látott, cserepes szájukat, kicsiny, összeszorított öklüket. Előfordul néha, hogy megállanak mellettem. Különös módon magukkal egykorúnak tartanak. Termetem már régóta egyre kisebbedik. Laza és petyhüdt arcom gyermeki kifejezést öltött. Kissé félszegen fogadom minden teketória nélküli tegezésüket. Mikor először vágott valamelyik váratlanul mellbe, a pad alá gurultam. De nem sértődtem meg. Mikor kihúztak onnan, zavart voltam, de boldog; élveztem ezt a friss, éltető bánásmódot. Az az erényem, hogy kitörő savoir-vivre-jük semmilyen heves megnyilatkozásától sem sértődöm meg, végül is megnyeri őket, népszerű leszek. Nem nehéz megsejteni, hogy ettől fogva gondosan ellátom megfelelő gomb-, kavics-, cérnaorsó- és gumidarabka-gyűjteménnyel a zsebeimet. Ez rendkívül megkönnyíti az eszmecserét, s természetes hidat ver a barátkozáshoz. Amellett e tárgyi érdeklődésbe merülve kisebb figyelmet fordítanak a személyemre. A zsebemből előkotort fegyvertár védő leple alatt nem kell attól félnem, hogy kíváncsiságuk és tapintatlanságuk személyem Iránt túlságosan agresszívvé válik.

Végül elhatároztam, hogy tettre váltok egy bizonyos gondolatot, mely egy idő óta egyre makacsabbul motoszkál bennem. Szélcsendes, szelíd, merengő nap volt, ama késő őszi napok egyike, amikor úgy tűnik, mintha az év, miután e szakának minden színét és árnyalatát kimerítette, a kalendárium tavaszi regisztereihez térne vissza. A naptalan ég színes sávokba rendeződött, szelíd kobaltkék, rozsdazöld és türkiz rétegekbe, melyeket a víztiszta fehérség zárósávja szegélyez – az április oly keveset mondó, rég elfeledett színeibe. Legjobb öltönyömet vettem fel, s nem minden drukk nélkül indultam el a városba. Gyorsan mentem, akadálytalanul, e szelíd nap meghitt légkörében, s egyetlen egyszer sem tértem le az egyenes útról. Lélekszakadva szaladtam fel a kőlépcsőn. Alea iacta est – mondtam magamban, mikor az iroda ajtaján bekopogtam. Szerényen megálltam az igazgató úr íróasztala előtt, ahogy új szerepemhez illett. Kissé zavarban voltam.

Az igazgató úr elővett egy üvegfedelű dobozból egy gombostűre szúrt cserebogarat, s rézsútosan közel vitte a szeméhez, úgy nézegette, hogy rávilágítson a fény. Ujjai tintafoltosak voltak, körmei rövidek és egyenesre vágottak. Rám nézett a szemüvege mögül.

– A tanácsos úr be akar az első osztályba iratkozni? – kérdezte. – Igen dicséretes és elismerésre méltó szándék. Értem, tanácsos úr, új alapokra, új fundamentumokra akarja helyezni ismereteit. Mindig azt hajtogatom: a nyelvtan és az egyszeregy, ezek a műveltség alapjai. Természetesen nem kezelhetjük a tanácsos urat az iskolai kényszernek alávetett növendék gyanánt. Inkább mint hospitálót, az ábécé veteránját, hogy így fejezzem ki magam, aki hosszas kóborlás után valahogy visszatalált az iskolapadba. Zaklatott hajóját e kikötőbe irányította, hogy így fejezzem ki magam. Igen, igen, tanácsos úr, nem sokan tanúsítanak irántunk ilyen háládatosságot, ismerik el így érdemeinket, hogy a munka évtizedei, a fáradalmak évtizedei után visszatérjenek hozzánk, s újra letelepedjenek itt, immáron örökre: önkéntes, életfogytiglani ismétlőként. Tanácsos úrnak kivételes jogai lesznek nálunk. Mindig mondtam...

– Bocsánatot kérek – szakítottam félbe –, de hangsúlyozni szeretném, hogy ami a kivételes jogokat illeti, teljességgel lemondok róluk... Nem kívánok magamnak kiváltságokat. Épp ellenkezőleg... Nem óhajtok semmiben sem kiválni, sőt, szeretném, ha minél jobban beleolvadhatnék, beleveszhetnék az osztály szürke tömegébe. Egész elgondolásom célját tévesztené, ha akármiben is kiváltságos lennék a többiekhez képest. Sőt, ami a testi fenyítést illeti – itt fölemeltem az ujjamat –, még annak üdvös és erkölcsnemesítő hatását is teljességgel elismerem, s kifejezetten tiltakozom ellene, hogy bárminő kivételt tegyenek velem e tekintetben.

– Felettébb dicséretes, pedagógiailag felettébb helyes elgondolás – szólt az igazgató úr elismerőleg. – Azonkívül úgy vélem – tette hozzá –, hogy az ön műveltsége a hosszas parlagonhevertetés folytán már csakugyan bizonyos fogyatékosságokat mulat. Rendszerint optimista illúziókban ringatjuk magunkat e tekintetben, de ezeket könnyű eloszlatni. Emlékszik-e még például arra, hogy mennyi ötször hét?

– Ötször hét – mondtam utána zavartan, s éreztem, hogy a meleg, andalító hullámként szívemre toluló zavar miként függönyzi el ködével gondolataim tisztaságát. Tulajdon tudatlanságom úgy elkápráztatott, mint valami kinyilatkoztatás, kábultan éreztem, hogy csakugyan visszatérek a gyermeki öntudatlansághoz, s félig meddig eksztázisban dadogva kezdtem ismételgetni: ötször hét, ötször hét...

– No látja – szólt az igazgató –, legfőbb ideje, hogy beiratkozott az iskolába. – Azután kézen fogva bekísért az osztályba, ahol folyt a tanítás.

Ismét abban a zsivajban, abban a mozgó fejektől rajzó sötét teremben találtam magam, ahol fél évszázaddal ezelőtt. Ott álltam, a magam kicsiségében, miközben ötven fiatal szempár nézegetett ama fiatal állatok közömbös, kegyetlen tárgyilagosságával, melyek ugyanahhoz a fajhoz tartozó egyedet látnak. Innen-onnan fintorokat küldtek felém, grimaszokat vágtak gyors, hányaveti ellenségességgel, nyelvüket öltögették rám. Nem reagáltam e kihívásokra, mert emlékeztem hajdani jó nevelésemre. Ahogy elnéztem e mozgékony, idétlen fintorokat vágó arcokat, eszembe jutott ugyanez a helyzet ötven évvel ezelőttről. Akkor az anyám mellett álltam így, míg ő a tanítónővel tárgyalt rólam. Most anyám helyett az igazgató úr súgott valamit a tanár úr fülébe; az bólintott rá, s komolyan szemügyre vett.

– Ez egy árva fiú – szólt végül az osztályhoz –, nincs sem apja, sem anyja; ne kínozzátok túlságosan.

Könnyek szöktek a szemembe e szavak hallatára, az elérzékenyülés igaz könnyel, s az igazgató úr – maga is meghatottan – betolt az első padba.

Ettől fogva új élet kezdődött számomra. Az iskola nyomban egészen elnyelt. Eddigi életemben soha nem foglalkoztam egyszerre ilyen temérdek, ezerféle üggyel, intrikával és üzlettel. Egyetlen, állandó nagy izgalomban éltem. Fejem fölött ezerféle érdekeltség, különbnél különb ügyletek kereszteződtek. Jelzéseket, táviratokat küldtek hozzám, cinkos jeleket adtak, pisszegtek, kacsingattak, s minden úton-módon emlékezetembe idézték ezer meg ezer vállalt kötelességemet. Alig vártam az óra végét – mert óra alatt velem született illendőségből sztoikus nyugalommal vertem vissza minden támadást –, hogy egyetlen szót se veszítsek a tanár magyarázatából. De alig csendült fel a csengő, rám zúdult az egész üvöltő horda, elemi erővel szakadt a nyakamba, majd hogy darabokra nem szaggatott. Előreszaladtak hátulról, lábukkal dobogva a padok tetején, átugráltak a fejem fölött, keresztülbukfenceztek rajtam. Mindegyikük fülembe üvöltötte igényeit. Az összes érdekeltségek középpontjává váltam, a legfontosabb tranzakciók, a legbonyolultabb és legkényesebb ügyek csakis az én részvételemmel mehettek végbe. Az utcán mindig lázasan hadonászó, lármás csődület kísért. A kutyák, farkukat magasra tartva, messze elkerültek bennünket, a macskák a háztetőkre szökkentek, mikor közeledtünk, s az utunkba akadó magányos fiúcskák passzív fatalizmussal húzták be fejüket a válluk közé, elkészülve a legrosszabbra.

Az iskolai tanítás nem veszített szememben semmit az újdonság varázsából. A tanár egyszerűen a tudatlanságunkra apellált, rendkívül ügyesen és élelmesen tudta előbányászni, sikerült ama tabula rasá-ig eljutnia bennünk, mely minden tanítás alapja. Miután így minden előítéletet és megrögzött szokást kiirtott belőlünk, az alapoknál kezdte meg a tanítást. Nagy erőfeszítéssel, éneklősen szavaltuk a zengő szótagokat, közben szipogva meg-megálltunk, s betűt betű után nyomtunk meg a könyvben az ujjunkkal. Az én ábécéskönyvem is a nehezebb betűknél megsűrűsödő mutatóujj-nyomokat viselt, akár az osztálytársaimé.

Egy alkalommal, nem emlékszem már, miről volt szó, bejött az igazgató úr az osztályba, s a hirtelen támadt csendben ujjával rámutatott három nebulóra, köztük énrám is. Nyomban be kellett vele az irodába mennünk. Tudtuk, mi fog a dologból kisülni, s két cinkosom már előre bőgni kezdett. Közömbösen pillantottam kései bánatukra, a kitörő sírástól eltorzult arcukra, mintha az első könnyekkel lemállott volna róluk az emberi álarc, a síró hús alaktalan masszáját fedve fel. Ami engem illet: nyugodt voltam, az erkölcsös és igazságos természetek elszántságával adtam meg magam az események folyásának, tetteim következményeit sztoikusan viselni készen. Ez a jellemerő megátalkodottságnak tűnhetett, s nyilván ezért nem tetszett az igazgató úrnak, mikor mi, három bűnös, megálltunk előtte az irodában: a tanár úr kezében nádpálcával asszisztált e jelenethez. Közömbösen húztam ki nadrágszíjamat, de az igazgató úr rám pillantva fölkiáltott: – Nem szégyelli magát? Hogy lehetséges ez, ebben a korban? – s megbotránkozva nézett a tanár úrra. – A természet különös szeszélye – tette hozzá undorodó fintorral. Majd miután a fiúcskákat elküldte, hosszú, komoly prédikációt tartott nekem, csak úgy ömlött belőle a szemrehányás és a helytelenítés. De nem értettem őt. Bambán rágcsáltam a körmömet, értelmetlenül bámultam magam elé, s azután így szóltam: – Tanáj új kéjem, nem én köptem le a tanáj új zemléjét, hanem a Wacek. – Már valóban gyermek voltam.

Torna- és rajzórára egy másik iskolába jártunk, ahol megfelelő fölszerelések és tantermek voltak e tárgyak tanításához. Párosával masíroztunk, s lelkesen fecsegtünk egész úton; mihelyt bekanyarodtunk egy utcába, nyomban szétrobbantotta a csendet keveredő szopránjaink harsány zsivaja.

Ez az iskola egy színkörből átalakított hatalmas, ódon faház volt, melyhez kisebb-nagyobb melléképületek tapadtak mindenfelől. A rajzterem belseje óriási fürdőhöz volt hasonlatos, a mennyezetet faoszlopok tartották, alatta fakarzat futott körbe, melyre nyomban fölszaladtunk, megostromolva a lábunk alatt viharként robajló lépcsőket. A körös-körül meghúzódó árnyékszékek remek bújócskaterepül szolgáltak. A rajztanár soha nem jelent meg, se vége, se hossza nem volt a hancúrozásnak. Időről időre benézett a terembe ennek az iskolának az igazgatója, a leglármásabbakat a sarokba állította, a legvadabbaknak megcsavarta a fülét, de alig fordult az ajtó felé, háta mögött máris újranőtt a ricsaj.

Nem hallottuk a tanítás végét jelző csengőt; beállt a rövid és színes őszi délután. Némelyik fiúért eljött az anyja, s ütlegek közepette cipelték haza az ellenállókat. De a többiek számára, akiknek nem jutott oly gondos szülői felügyelet osztályrészül, csak most kezdődött az igazi mulatság. Csak késő este kergetett minket haza az öreg portás, mikor bezárta az iskolát.

Ebben az évszakban reggel már sűrű sötétség uralkodott, mikor elindultunk az iskolába: még süket álomban pihent a város. Tapogatózva, kinyújtott kézzel haladtunk előre, lábunk surrogva tiport az utcákat borító száraz levélhalomban. Menet közben a házak falához húzódtunk, hogy el ne tévedjünk. Valamelyik bemélyedésben váratlanul az ellenkező irányból közeledő pajtásunk arcába botlott a kezünk. Hogy ebből mennyi nevetés, találgatás, meglepetés kerekedett! Némelyek faggyúmécsest tartottak, meggyújtották, s telehintették e lángocskák vándorútjával a várost; alacsonyan a föld fölött, reszkető cikcakkban kúsztak e tüzecskék, összetalálkoztak és meg-megálltak, hogy világot vessenek egy fára, a föld tenyérnyi darabjára, egy halom hervadt levélre, melyben az apróságok vadgesztenyét keresnek. Egy-egy házban már meggyulladnak az emeleten az első lámpák, zavaros fényük belehull, az ablaküveg négyszögen át óriásira nagyobbodva, a városi éjszakába, s hatalmas figurákban fekszik a ház előtti térre, a városházára, a házak vak homlokzatára. S mikor valaki kezébe véve a lámpát szobáról szobára megy – úgy mozognak odakint a fény óriási téglalapjai, mint egy monumentális könyv lapjai, s úgy tűnik, mintha maga a tér is házról házra járna, s ide-oda rakosgatná az árnyakat és épületeket, akárha pasziánszot rakna egy nagy csomag kártyából.

Végre elértünk az iskolába. Kialudtak a mécsesek, a ránk boruló sötétségben tapogatózva kerestük meg helyünket a padban. Azután bejött a tanító, faggyúgyertyát dugott egy palackba, s megkezdődött a szavak és ragozások unalmas kikérdezése. Világosság híján a tanítás emlékezetünkre s a felmondásra korlátozódott. Mialatt egyikünk egyhangúan recitált, mi többiek hunyorogva néztük, hogyan lövellnek a gyertyából arany nyilak, kusza cikcakkok a magasba, s hogyan gabalyodnak össze, zizegve, mint a szalma, hunyorító szempilláink között. A tanár úr tintát töltött a tintatartókba, ásítozott, ki-kinézett az alacsony ablakon át a sötét éjszakába. A padok alatt mély árnyék honolt: oda bújtunk, vihogva vándoroltunk négykézláb, körülszaglászva egymást, mint az állatok – sötétben és suttogva bonyolítottuk le szokott tranzakcióinkat. Soha nem felejtem el ezeket az andalító kora hajnali órákat, melyeket az iskolában hancúroztam át, míg odakünn, az ablakon túl, lassan virradt.

Végül eljött az őszi viharok időszaka. Ama napon már reggel sárga és kései lett az ég, s e háttérre képzeletbeli tájak mintázták zavaros-szürke vonalaikat: nagy és ködös pusztaságok, melyek dombok és redők perspektivikusan kisebbedő kulisszái közt egyre távolodnak, sűrűsödnek és parányibbá válnak, egészen messze keletig, ahol hirtelen megszakad az ég, mint egy fölszálló függöny hullámzó széle, s egy távolabbi síkot villant elő: egy mélyebb eget, ijedten sápadt hasadékot, a legmesszibb messzeség halovány és riadt fényét – színtelen vizesvilágosat, mellyel, mint egy végső megdöbbenéssel, véget ér és lezárul a horizont. Azokban a napokban – mint Rembrandt metszetein – a világosság sávja alatt távoli, mikroszkopikusan éles tájakat lehetett látni, máskor soha nem látott vidéket, mely most fölemelkedett a láthatár mögül, az ég ama világos rése alól, rikító-halovány, ijesztő fényben, mintha más korból és más időből bukkanna elő, mint a vágyódó népeknek csak egy pillanatra megmutatott ígéretföldje.

Ezen a világos, miniatűr tájképen különös élességgel lehetett látni, hogyan halad hullámosan tekergő pályáján előre az ilyen messzeségből alig észrevehető vonat, ezüstfehér füstszalagot lengetve, s hogyan oszlik szét a világos semmiségben.

De azután szél kerekedett. Mintha az ég ama világos hézagából rontott volna ki, megperdült, és szétszaladt a városban. Csupa lágyságból és szelídségből való volt, de különös nagyzási hóbortjában durvának és erőszakosnak tettette magát. Gyúrta, forgatta és gyötörte a levegőt, hogy az szinte haldoklott gyönyörűségében. Majd hirtelen megmerevedett a térben, és fölágaskodott, szétterült, mint a vitorla vászna, egy hatalmas, feszülő, ostorként pattogó lepedő; izgalomtól remegve kemény csomókba csavarodott, szigorú ábrázattal, mintha az egész levegőt be akarná gyömöszölni a légüres térbe, de azután kinyitotta csalárd végét, kioldotta a hamis hurkot, s máris egy mérfölddel odébb vetette ki sziszegve lasszóját, e hurkolókötelet, mely nem fogott meg semmit.

S mit nem művelt a kémények füstjével! Szegény füst már maga sem tudta, hogy kerülje el verését, hogyan hajtsa félre fejét, jobbra vagy balra, ütései elől. Úgy basáskodott városszerte, mintha egyszer s mindenkorra emlékezetessé akarná tenni e napot, határtalan önkényének példájaként.

Már reggel óta éreztem előre, hogy valami szerencsétlenség jön. Nagy nehezen keltem át a szélviharon. Az utcasarkokon, a légáramlatok kereszteződéseinél pajtásaim a kabátom szárnyánál fogva tartottak. Így keltem át a városon, és minden rendjén ment. Azután átvonultunk tornaórára a másik iskolába. Útközben perecet vásároltunk. A párok hosszú kígyója sűrű fecsegés közepette lépett be a kapun az épületbe. Még egy pillanat, s megmenekültem volna, biztos helyen, biztonságban lehettem volna estig. Végszükségben még az éjszakát is a tornateremben tölthettem volna. Hűséges pajtásaim velem maradtak volna éjszakára. A balsors úgy akarta, hogy Wlcek épp ezen a napon kapjon új búgócsigát, s épp az iskola küszöbe előtt eressze el nagy lendülettel. A csiga búgva pörgött, torlódás keletkezett a bejáratnál, engem odébb lökdöstek, ki a kapu elé, s abban a pillanatban fölkapott a szél. – Édes pajtásaim, mentsetek meg! – kiáltottam már a levegőben lebegve. Még láttam kinyújtott kezüket és kiabáló, tátott szájukat, a következő pillanatban bukfencet vetettem, s pompás, emelkedő vonalban repültem tova. Már magasan szálltam a tetők fölött. Ahogy így repültem szusszanás nélkül, lelki szemeimmel láttam, hogyan nyújtogatják a pajtásaim az osztályban a kezüket, milyen hevesen csettintgetnek ujjaikkal, kiabálnak a tanító felé: – Tanár úr kérem, Szymciót elvitte a szél! – A tanár úr szemüvegén át rájuk nézett. Nyugodtan odament az ablakhoz, s kezével beernyőzve szemét, figyelemmel nézegette a horizontot. De engem már nem láthatott. Arca a fakó ég bágyadt visszfényében egészen pergamenszínű lett. – Ki kell húzni a névsorból – szólt keserű arccal, s az asztalhoz lépett. Én pedig egyre följebb, följebb emelkedtem a sárga, kifürkészhetetlen őszi egekbe.

HERÉNYI GRÁCIA fordítása