Közjáték

Biniai-Tin városa, Nag Ubdur

Ubdur romos tornyai közt felismerhetetlenségig szétroncsolódott, bomlásnak indult testek hevertek. A hullákon máris dögevők lakmároztak, apró, örökké éhes, légyforma kreatúrák egész felhői. Tracene Kane fehér kendőt kötött a szája elé, az orra alá pedig sótartalmú krémet kent. Norwich parancsnok azt mondta, hogy ettől majd nem érzi a szagokat, ami bizonyos szintig igaz is volt. Mert a krém valóban eltompította a szagokat, de teljesen még ez sem volt képes elfedni a bomlás és a halál bűzét. A nő fölemelte az ujját, és magához hívta Lugot. Az operatőr akit szemlátomást nem zavart a bűz, odaballagott. Kane ismerte annyira a trandoshai kultúrát, hogy tudja, a halál számukra a mindennapi élet szerves része volt. Bár nem tartozott a gyíklények közé, ezzel ő sem volt másként. Igaz, az ő esetében a halál a gyermekkori emlékekhez volt köthető.

– Felvételt készítünk? – sziszegte Lug.

– Igen – fintorgott a nő. – Szeretném, ha az a félig leomlott falszakasz is jól látszana! – Lug morgott valamit a kameradroidnak, ami máris nekilátott a felvétel elkészítésének. Az ökölnyi, lebegő robot a legújabb szériák egyikéhez tartozott, fémteste azonban máris csupa horpadás volt. Parányi kameraszemei megállás nélkül a terepet pásztázták, és a memóriájában rögzített képekből pillanatok alatt elkezdett kirajzolódni a holo-felvétel.

– Hívom Norwichot – dünnyögte Lug.

– Nem! – rázta meg a fejét Tracene. – Valaki hétköznapibbat keress! Ez a műsor az átlagpolgároknak készül, úgyhogy a felvételen is hétköznapi embereknek kell szerepelniük. Mondjuk… keríts egy katonát!

Aztán, mielőtt a tagbaszakadt gyíklény még elindulhatott volna, gyorsan megragadta a karját.

– Hogy áll a frizurám?

– Nekem jobban tetszik, mikor tépett, de… jó lesz – kockáztatta meg Lug. – Olyan tökéletes, hogy nem is látszik, hogy órákig foglalkozott vele a fodrász.

– Biztos?

– Holtbiztos.

– Akkor… köszönöm, Lug!

– Szóra sem érdemes! – villantotta rá az agyarait a trandoshai mosoly gyanánt, ami már önmagában is elég félelmetes volt. Aztán rákacsintott. A trandoshaik szemhéja nem függőlegesen, hanem vízszintesen csukódott, amitől a játékosnak szánt gesztus inkább gyomorforgató lett. Tracene tűnődve nézett a komótosan ballagó idegen után. Az utóbbi pár hónapban az egész eddigi élete a feje tetejére állt. Olyan világokról tudósított, melyekről eddig még csak nem is hallott, és ahol az Uj Köztársaság és a Birodalom közötti háború nagyon is kézzelfogható valóság volt. A köztársaságiak folyamatos nyomás alatt tartották, és mind visszább szorították a birodalmi erőket, ami csak még elszántabb ellenállásra sarkallta azokat. És ahogy a HoloHálózat is kicsúszott a Birodalom markából, végre az egész galaxisnak megmutathatták az igazságot! Tracene úgy érezte, az ő helye a fronton van, és ennek annyiszor és annyi fórumon hangot is adott, hogy a felettesei végül valóban kiküldték haditudósítónak. A Külső Gyűrűben található Nag Ubdur – az őshonos ubdurik, valamint a betelepített keldarok és artiodacok otthona – csúnyán megsínylette a véres csatározásokat.

Ennek valószínűleg ahhoz is volt némi köze, hogy a bolygó mélyebben fekvő kőzetrétegei zersiumban, a duracél egyik ötvözőelemében voltak gazdagok. A Birodalom ezernyi bányát nyitott a Nag Ubduron, melyek járatai szinte a magig át- meg átjárták a bolygót. Iszonyú összegeket öltek bele, és egyértelmű volt, hogy nem fogják harc nélkül átengedni a köztársaságiaknak. Norwich úgy vélte, hogy az itteni birodalmi erő tulajdonképpen egy szakadár csoport, akik csupán az Ubdur-rendszer kormányzójának engedelmeskedtek. Egy újabb frakció, ami elérkezettnek látta az időt, hogy saját birodalmat alapítson. Ezek a katonák egyre elkeseredettebbnek tűntek, és olyan elszántsággal harcoltak, akár a sarokba szorított vadállatok, amit a Binjai-Tin-i mészárlás is kiválóan példázott. Idejöttek, megöltek mindenkit, aki csak az útjukba került, majd távoztak. Nem ejtettek foglyokat, nem szállították el a helyi raktárakból zsákmányolt készleteket… Ez a fajta viselkedés a legkevésbé sem vallott birodalmiakra. A Birodalom mindig is rövid pórázon tartotta a megszállt népeket, és egy kormányzónak gyakran a szeme se rebbent, ha alkalomadtán tisztogatásra került a sor. De a lakosság kilencven százaléka még így is viszonylagos békében és mérsékelt jólétben élt.

Ez az értelmetlen vérszomj és gyilkolás azonban valami egész más volt. Mint megtudták, a birodalmiak innen alig tíz kilométerre ásták be magukat. Voltak lövészárkaik, lépegetőik, vadászgépeik egy egész új garnizon. És lehet, hogy nem ma, talán nem is holnap, de biztos volt, hogy hamarosan ismét eljönnek, hogy megöljenek mindenkit, akit csak érnek. Tracene-nek szándékában állt kivárni azt a pillanatot, hogy megmutathassa az egész galaxisnak a bátor Köztársaság és a gonosz Birodalom küzdelmét. Lug ballagott vissza, egy köztársasági katonát támogatva. A katona fiatal kupohi volt, bonyolult fonatokba rendezett arcszőrzettel. A sisakját a hóna alatt hozta, és olyan bizonytalan léptekkel járt, mint aki légnyomást kapott.

– Hogy hívják? – kérdezte Tracene, mire a katona hol a trandoshaira sandított, hol a kamerára. Mint egy elveszett gyerek. A nő nem tudta megállni, és biztatóan megveregette a kezét. – Minden rendben! Még nem vagyunk adásban. Elmondaná, hogy hívják?

– Rorith Khadur közlegény… az Új Köztársaság hadseregében. – Látszott rajta, hogy szörnyű zavarban van, de Lug valamiért őt hozta. Lehet, hogy mert mindenki más tábort épített, romokat takarított el, latrinát ásott – vagy épp halott volt. A várost óvó energiapajzson túlról végeláthatatlan sorokban özönlöttek a menekültek, akik még itt is nagyobb biztonságban érezték magukat, mint odakint. Tracene hirtelen felemelte három ujját, és villámgyorsan visszaszámolt. Lug odabiccentett a kamera-droidnak, és a robot mindent rögzítő szemei vörösről hirtelen zöldre váltottak.

– Adásban vagyunk! – közölte a nő, mire a katona megsemmisülten bólintott. – Meséljen a tegnapi napról, Khadur közlegény!

– Tegnap – pislogott a kupohi zavartan. – Igen… hát tegnap rábukkantunk a birodalmi erőkre a Govneh-hágón. Ez egy olyan hely, ahol a sziklák egészen összegyűrődtek, ott nőnek ezek a magas kristályok, és a birodalmiak… Hát ők már vártak ránk. Mintha a semmiből csaptak volna le. Nagyon véres csata volt. A szakaszparancsnokom, Hachinka… neki a nyakát találták el, és rám is fröccsent a véréből, és… – Egy pillanatra elhallgatott. Tracene hagyta, hadd szedje össze a gondolatait. Ezalatt a kamera-droid ráközelített a katona arcára, valamint a szürke, fonott pofaszakállra száradt vércseppekre. – Kihoztuk onnan – folytatta Khadur. – Sok jó katona meghalt közben, de kihoztuk. Meg is operálták, és lehet, hogy életben marad. És elfoglaltuk a hágót. – Tracene intett a droidnak, hogy itt a felvétel vége.

– Úgy mentsd el, hogy a „Govnah-hágói anyag”! – Tegnap éjjel már egészen sok jó anyagot sikerült felvenniük, és ha lesz öt perce, ezt is átnézi, megszerkeszti, és már mehet is föl a HoloHálózatra. Biztatóan a katonára mosolygott, aztán ismét jelzett a droidnak, hogy folytatják. – Meg tudná nekünk mondani, hogy hol vagyunk, Khadur közlegény, és hogy ön szerint mi történt itt?

– Ez egy ubduri település – nyalta meg az ajkát zavartan a katona. – Binjai-Tin kereskedőváros. A birodalmiak idejöttek, és… – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagy nehezen folytatta: – Mindenkit megöltek. Pedig ezek itt mind civilek voltak. Olyanok, akik behódoltak a Birodalomnak. Még fegyvert sem tarthattak. Rendesen fizették az adót. Aztán a birodalmiak idejöttek, és lemészárolták őket. – A kupohi orrlyukai vadul kitágultak, és Tracene látta rajta a kétségbeesést. Ha tovább kérdezgeti, lehet, hogy a katona egyenes adásban omlik össze. Úgy döntött, hogy a már meglévő anyag is elég lesz. A vágóképek és felvételek majd magukért beszélnek, és amúgy is… a katona már kimondta a legfontosabbat. Hogy itt civileket mészároltak le. Megköszönte Khadur közlegénynek a segítséget, aztán Lug valami olyasmit csinált, amire a nő a legkevésbé sem számított. Megölelte a kupohit. A trandoshaik nem voltak igazán érzelgős fajta, és ebbe a gesztusba is körülbelül annyi melegség szorult, mint egy fatörzset ölelgető protokoll-droidba, de a gyíklénytől már ez is meghökkentő volt. Aztán egy zlagrém agyarát nyomta a katona kezébe, amit évekkel korábban ő maga ejtett el.

– Fogadd el! – sziszegte Lug. – Jó szerencsét hoz! Egy béldarabra fűztem föl, hogy nyakban is lehessen viselni…

Khadur meghajolt, majd a nyakába akasztotta a fogat, és visszament az alakulatához.

– Ez igazán kedves volt tőled! – mosolygott rá Tracene.

– Az utóbbi időben keményen rájuk járt a rúd! – sziszegte a trandoshai.

– És most már csak egy magaslati pont kellene, ahonnan elkezdhetjük a jeltovábbítást! – bólintott a nő. – Ahhoz ott mit, szólsz? – Az egyik romba dőlt céh-ház megroskadt, de még mindig impozáns tornyára mutatott.

– Jó magas – dünnyögte Lug.

– Te meg kiválóan mászol! – vonta meg a vállát a nő.

– Jól van, megyek már! – dörmögte a gyíklény, aztán odaballagott a toronyhoz. Nem sietett, de a nő már megszokta, hogy a trandoshainak mindössze két sebességfokozatuk van: a lassú és a még lassúbb. A menekültekkel együtt katonák is érkeztek, akik máris nekiláttak a sátrak és generátorok felállításának. Halottakat és sebesülteket is hoztak, akiket külön sátrakban helyeztek el. Két katona kábeleket forrasztott, és csak úgy záporoztak a szikrák mindenfelé. Aztán pár sebesen mozgó, fekete folt vonta magára Tracene figyelmét. Magasan haladtak, nem sokkal a felhőtakaró alatt, és… Zsibbadás kúszott végig a nő tagjain. TIE-vadászok! Az ikerhajtóművek jellegzetes hangjára százak kapták föl a fejüket, és a szemekben iszonyatot látott. Mindjárt záporozni kezdenek rájuk a sugarak, és… A katonák kapkodva próbálták felállítani és beüzemelni a lövegeket, de egyértelmű volt, hogy a birodalmiak már rég a nyakukon lesznek, mire elkészülnek. Tracene a hóna alá kapta a kamera-droidot, és lélekszakadva iramodott a romos torony felé.

– Fuss! – sikoltotta Lugnak. – Fuss! – Az első vadászgép ebben a pillanatban csapódott be, alig százötven méterre. Egy egész épületet romba döntött, és a mögötte húzódó kövezett térbe robbant. Lángnyelvek és kődarabok záporoztak az égből, és megrázkódott a föld. Aztán jött a többi – egy, kettő, öt, tíz… Öngyilkosok. Tracene elesett, és a droid érzékeny lencséit kőszilánkok karistolták össze. A lökéshullámok és a tűzforró levegő egész házsorokat taroltak le, mindennel és mindenkivel végezve a közelben. A nő ilyesmiről eddig még csak nem is hallott. A Birodalom legkiválóbb pilótái, akik végső fegyverként használták a vadászgépeiket, százakat, talán ezreket rántva magukkal a halálba… Fogalma sem volt, hány vadászgép zuhanhatott le, de ott, ahol a katonák elkezdték felállítani a menekülttábort, most halottakkal teli, füstölgő kráterek éktelenkedtek. Azok, akik valami csoda folytán életben maradtak, kétségbeesetten próbáltak menedéket találni. Khadur az egyik utcasarkon állt, kimeredt szemmel, szinte megbénulva a félelemtől. Az egyik karja néhány lépéssel odébb hevert, egy törmelékkupacon. A kupohi nyakában még mindig ott lógott az operatőrtől kapott, szerencsehozó talizmán. Az operatőr, aki… Lug! A torony! Ott, ahol alig néhány perce még a céh-ház romos tornya állt, most egy TIE-vadász roncsa parázslott. Ezt senki sem élhette túl, senki! De Lug… ő talán igen! A trandoshaikat mintha vasból és acélból gyúrták volna. Egyszer á saját szemével látta, hogy Lug kettéfejelt egy zenegépet egy bárban, mert az nem a kedvenc zenéjét játszotta, és egy karcolás sem volt a fején. Aztán a kőtörmelék közt megtalálta a trandoshai összetört, kivérzett holttestét. A szemei már üresen bámultak a semmibe. Tracene letérdelt, és sírva fakadt. Fogalma sem volt, meddig gubbaszthatott ott, de mire nagy nehezen összeszedte magát, és föltápászkodott, már besötétedett. Valaki odabotorkált hozzá, hogy megnézze, él-e még, de a nő elhessegette.

Aztán fölállt, és leporolta a ruháját. A rideg valóság cseppenként szivárgott vissza az elméjébe, és végül azt tette, amihez a legjobban értett. Felvette a kamera-droidot, addig ütögette, míg üzemképesnek nem tűnt, aztán visszasántikált Lug holttestéhez. Ismét letérdelt, a kamerába nézett, és minden erejével azon volt, hogy ne sírja el ismét magát.

– Itt Tracene Kane, a HoloHálózat tudósítója, aki az Új Köztársaság Harmincegyedik ezredétől jelentkezik! Egy barátomról szeretnék önöknek beszélni… egy barátomról, akit a Birodalom ragadott el tőlem!