VILÁG-EGYETEM

Daniel C. Dennett
MICSODA ELMÉK
A tudatosság megértése felé

(Tartalom)

Előszó

Filozófus vagyok, nem tudós, és mi, filozófusok jobban tudunk kérdezni, mint válaszolni. Ezzel persze semmi rosszat nem mondtam magamról és szakmámról, mégha első látásra így tűnne is. Hogy jobb kérdéseket találjunk, szakítsunk a régi beidegződésekkel és kérdezési tradíciókkal, mindez rendkívül bonyolult része a magunk és a világ megértésére irányuló nagyszabású emberi vállalkozásnak. A filozófusok igen alapvető módon járulhatnak hozzá ezekhez a vizsgálódásokhoz, ha kiaknázzák a speciálisan csiszolt kérdezéskritikai tehetségüket, ha nyílt elmével fordulnak a dolgok felé, és tartózkodnak attól, hogy a kérdéseket az első, „nyilvánvalónak” látszó elvek alapján mindjárt meg is válaszolják. Sokféleképpen kérdezhetünk arra, hogy micsoda elmék vannak, és az én kérdezési módom is – amit ebben a könyvben kívánok bevezetni – szinte napról napra változik, finomul, tágul, módosul, pontosabbá válik, ahogyan új felfedezésekről, elméletekről, problémákról szerzek tudomást. Olyan alapfeltevés-rendszerrel állok elő, amely egybetartja megközelítési módomat, és szerkezetét stabillá, felismerhetővé teszi, de e tárgyalási mód legizgalmasabb részei a szerkezet változó szélein vannak, ahol az akció történik. E könyv legfőbb célja, hogy bemutassa azokat a kérdéseket, amelyeket éppen most teszek fel – s közülük nyilván lesz olyan, amely nem vezet sehová, úgyhogy légy résen, olvasó! Kérdezési módom termékenysége azonban egészen jól végigkövethető az évek során, ahogyan újra és újra meglehetősen zökkenőmentesen képes volt magába foglalni az új felfedezéseket, amelyek némelyikét korábbi kérdéseim provokálták. Más filozófusok másfajta kérdezési módokkal próbálkoztak megközelíteni, hogy micsoda elmék vannak, de a legnépszerűbb kérdezési módok, kezdeti vonzerejük ellenére, önellentmondásokhoz, zavarhoz vezettek, vagy a misztérium sötét falába ütköztek, amint azt az alábbiakban megmutatom. Bizton ajánlhatom tehát jelenlegi jelöltjeimet a jó kérdések megtisztelő címre.
Az emberi elme számos különböző szálból szőtt és rengeteg különféle mintázatot magában foglaló, összetett szövet. Alkotóelemeinek némelyike éppoly öreg, mint az élet maga, mások viszont olyan fiatalok, mint a modern technológia. Elménk sok tekintetben ugyanolyan, mint a többi állat elméje, más tekintetben viszont teljesen különböző. Egy evolúciós szempontú vizsgálódás segíthet megmutatni, hogy elménknek ezek az alkotóelemei miként nyerték el mostani alakjukat, de nincs egyetlen olyan vezérfonal sem, amelyet ha időben végigkövetünk a „mikrobáktól az emberig”, akkor feltárul előttünk minden egyes új szál szövődésének pillanata. Könyvemben tehát folyton oda-vissza ingázok az egyszerű és bonyolult elmék között, újra és újra visszanyúlok újabb és újabb felvetendő témákhoz, amíg el nem érkezünk valamihez, ami már jól felismerhetően az emberi elmére hasonlít. Ekkor még egyszer visszanézünk majd, hogy megvizsgáljuk a talált különbözőségeket és felmérjünk bizonyos következményeket.
Könyvem korai vázlata alapján tartottam meg az Agnes Cuming-előadásokat a dublini University College-ban, illetve nyilvános előadásaimat mint Erskine-ösztöndíjas az új-zélandi Christchurchben a Canterbury Universityn 1995 májusában és júniusában. Szeretném kifejezni köszönetemet ezen intézmények tantestületének és diákjainak, a velük folytatott alkotó beszélgetéseim segítettek elkészíteni a végleges változatot, amely úgyszólván felismerhetetlenül különbözik az eredetitől, és (remélem) jobb annál. Úgyszintén köszönet illeti Marc Hausert, Alva Noe-t, Wei Cuit, Shannon Densmore-t, Tom Schumant, Pascal Buckleyt, Jerry Lyonst, Sara Lippincottot és diákjaimat a Tufts University „Nyelv és elme” kurzusán, akik elolvasták és alaposan megbírálták az utolsó előtti változatot.

Tufts University,
1995. december 20.

1. FEJEZET
Micsoda elmék vannak?

Saját elménk megismerése

Megtudhatjuk vajon valaha is, mi megy végbe egy másik ember elméjében? Megtudhatja egyszer egy nő, hogy milyen férfinak lenni? Megtudhatjuk, mit érez a csecsemő születés közben? Hogy mit tapasztal (ha egyáltalán tapasztal valamit) a magzat az anyaölben? És milyenek a nem-emberi elmék? Miről gondolkodnak a lovak? Miért nem kavarodik fel a keselyűk gyomra, amikor rothadt dögöket esznek? Amikor horogra akad egy hal, vajon ugyanazt a fájdalmat érzi, amit mi éreznénk, ha egy horog fúródna az ajkunkba? Tudnak-e a pókok gondolkodni, vagy csupán aprócska robotok, amelyek tudattalanul szövik elegáns hálóikat? És ha már itt tartunk, miért ne lehetne egy robot – ha kellően bonyolult – tudatos? Vannak robotok, amelyek csaknem olyan jól mozognak és manipulálnak tárgyakat, mint a pókok; egy még bonyolultabb robot képes lenne-e vajon fájdalmat érezni, vagy aggódni a jövő miatt, ahogy az ember? Vagy pedig van itt valami áthidalhatatlan szakadék, amely elválasztja a robotokat (és talán a pókokat és rovarokat és más „ügyes”, de elme nélküli teremtményeket) azoktól az állatoktól, amelyeknek van elméjük? Lehet, hogy az összes állat, kivéve az embert, valójában elme nélküli robot? René Descartes megszállottan vallotta ezt a 17. században. Talán óriási bakot lőtt? Lehet, hogy az összes állatnak, sőt még a növényeknek – és a baktériumoknak – is van elméjük?
Vagy hogy a másik véglet felől közelítsünk, egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy minden embernek van elméje? Meglehet (vegyük a legextrémebb esetet), az Ön elméje, kedves olvasó, az egyedüli elme a Világegyetemben; s minden egyéb, beleértve e könyv szerzőjét is, pusztán csak egy elme nélküli gépezet. Ez a furcsa gondolat először kisgyerek koromban jutott eszembe, s valószínűleg Önök is gondoltak már erre. Diákjaim mintegy harmada állítja, gyerekkorában ez nekik is eszükbe ötlött. Nagyon élvezik, amikor kiderül, hogy egy olyan elterjedt filozófiai hipotézisről van szó, amelynek még neve is van: a szolipszizmusról (latin; „egyedül önmagam”). Senki nem vette eddig nagyon sokáig komolyan a szolipszizmust, amennyire tudjuk, de mégis igen fontos kihívás: ha tudjuk, hogy a szolipszizmus butaság – ha tudjuk, hogy más elmék is vannak –, honnan tudjuk?
Micsoda elmék vannak? És honnan tudjuk, hogy vannak? Az első kérdés arra vonatkozik, hogy mi van – ezt ontológiai (lételméleti) kérdésnek nevezik a filozófiai beszédmódban; a második kérdés arra, hogy mit tudunk – ez episztemológiai (ismeretelméleti) kérdés. Könyvemnek nem az a célja, hogy egyszer s mindenkorra választ találjon erre a két kérdésre, hanem azt szeretné megmutatni, miért együtt kell megválaszolni őket. A filozófusok gyakran óvnak attól, hogy összekeverjük az ontológiai és episztemológiai kérdéseket. Azt mondják, egy kérdés, mi van, és más kérdés, mi mit tudhatunk róla. Létezhetnek számunkra teljességgel megismerhetetlen dolgok, vigyáznunk kell tehát arra, hogy tudásunk korlátait ne tekintsük egyben a létezés korlátainak is. Elfogadom, általában ez hasznos tanács, de úgy vélem, már eleget tudunk az elmékről ahhoz, hogy tudhassuk: az egyik dolog, ami különbözővé teszi őket minden mástól a Világegyetemben, az éppenséggel a mód, ahogyan tudomást szerezhetünk róluk. Az ember tudja például, van elméje, és azt is tudja, van agya, de ez két különböző típusú tudás. Agyunkról úgy tudjuk, hogy van, mint ahogy lépünkről: mondják, hogy van. Soha senki nem látta a saját lépét, sem pedig a saját agyát (lefogadom), de mivel a tankönyvek azt mondják, minden normális embernek van mindkettő, ezért levonjuk azt a következtetést, minden bizonnyal nekünk is van. Saját elménkkel viszont olyan intim viszonyban vagyunk, hogy még azt is mondhatnánk, mi az elménk vagyunk. (Ezt állította Descartes: ő egy elme, res cogitans, gondolkodó dolog.) Könyvből vagy tanároktól megtudhatjuk, mi az elme, de ahhoz nincs szükségünk senki másra, hogy megtudjuk, van-e ilyen nekünk. És ha valaki netán azon kezdene töprengeni, normális-e, s vajon éppúgy van-e elméje, mint a többi embernek, akkor azonnal rájönne, ahogy azt Descartes kimutatta, már maga a töprengés minden kétséget kizárólag bizonyítja, tényleg van neki elméje.
Tehát mindegyikőnk pontosan egy elmét ismer belülről, viszont nincs két ember, aki ugyanazt az elmét ismerné belülről. Egyetlen másik dolog sincs, amiről ilyen fajta tudással rendelkeznénk. De ebben az egész eddigi fejtegetésben mégis úgy fogalmaztunk, honnan tudjuk – mi, Ön és én. Ez a fogalmazásmód azt feltételezi, a szolipszizmus téved. Minél többet gondolkodunk – mi – ezen az előfeltevésen, annál kikerülhetetlenebbnek látszik. Nem lehet, hogy csak egyetlen elme legyen – vagy legalábbis csak egyetlen olyan, mint a miénk.

Mi elmések, mi gondoskodó-gondolkodók

Ha azt a kérdést kívánjuk megvizsgálni, hogy vajon a nem-emberi lényeknek van-e elméjük, először is azt kell kérdeznünk, van-e olyan elméjük, amely valamilyen szempontból hasonló a miénkhez, hiszen egyelőre ez az egyetlen elme, amelyről bármit is tudunk. (Próbáljuk feltenni magunknak a kérdést, a nem-emberi lényeknek van-e flörbjük. Nem is értjük a kérdést addig, amíg nem tudjuk, mi az ördög az a flörb. Bármi is az elme, valami olyasminek kell lennie, mint a mi elménk: különben nem hívnánk elmének.) Tehát a mi elménk – az egyetlen elme, amit kezdettől fogva ismerünk – a mérték, amellyel kezdenünk kell a vizsgálódást. Enélkül a megállapodás nélkül csak becsapnánk magunkat és ostobaságokat beszélnénk, anélkül, hogy tudnánk róla.
Amikor én Önhöz beszélek, akkor mindkettőnket az elmések osztályába tartozónak tekintem. Ez a kikerülhetetlen kiindulópont egy belső csoportot teremt, kitüntetett lények osztályát, amely minden egyébbel szemben áll a Világegyetemben. Szinte túlságosan magától értetődő, hogy ezt észrevegyük, oly mélyen beivódott gondolkodásunkba és beszédünkbe, de én mégis szeretnék kissé elidőzni ennél a pontnál. Amikor miről beszélünk, akkor az ember nincs egyedül: a szolipszizmus téved: társ van jelen. Ez különösen nyilvánvalóvá válik, ha megfigyelünk néhány érdekes variánst:
„Hajnalban hagytuk el Houstont, lefelé az úton – csak én és a tragacsom.”
Különös. Ha ez a fickó úgy gondolja, tragacsa olyan értékes társaság, hogy a „mi” alá kell foglalnia, akkor nagyon egyedül lehet. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy a tragacs olyan egyéni átalakításon ment keresztül, aminek láttán minden robotkészítőt elöntene a sárga irigység. Ezzel szemben, a „mi – csak én és a kutyám” egyáltalán nem lepne meg bennünket, míg a „mi – csak én és a kagylóm” kijelentést nehéz lenne komolyan venni. Más szóval, egészen biztosak vagyunk abban, hogy a kutyának van elméje, míg kétségesnek tartjuk, hogy a kagylónak volna.
Ha egy lény az elmével bíró dolgok osztályába tartozik, ez valami mindennél fontosabbat garantál: garantál egy bizonyos erkölcsi státuszt. Csak elmések tudnak gondoskodni, csak ők tudnak törődni azzal, mi történik. Ha valami olyat teszek Önnel, ami Önnek ellenére van, ennek erkölcsi jelentősége van. Számít, mert Önnek számít. Lehet, nem sokat számít, lehet, az Ön érdeklődését számtalan minden eltereli a dologról, de az is, hogy ha számít Önnek, akkor az éppenséggel cselekedetem mellett szól (ha pl. jogosan büntetem egy rossz cselekedetéért). Bárhogyan is legyen, hogy Ön törődik a dologgal, az automatikusan valamit számít az erkölcsi egyenletben. Ha a virágoknak van elméjük, akkor az, amit teszünk velük, nekik maguknak is számít, és nem csupán azoknak, akik törődnek a virágokkal. Ha senki nem törődik velük, akkor nem számít, mi történik a virágokkal.
Akadhatnak olyanok, akik vitatni fogják a fenti érvelést, mondván: a virágoknak akkor is van valamilyen erkölcsi státuszuk, ha nincs elme, amelyik tudna róluk, vagy törődne velük. Szépségük például, önmagában is jó dolog, függetlenül attól, hogy senki nem értékeli, tehát nem szabad elpusztítani, lévén más dolgok egyenlőek. Ez nem az az álláspont, hogy a virágok szépsége Isten számára számít például, vagy hogy számíthat valamilyen lény számára, akinek jelenléte felfoghatatlan számunkra. Nem, itt arról van szó, hogy a szépség akkor is számít, ha senki számára nem számít, sem maguknak a virágoknak, sem Istennek, sem senki másnak. Ezt az érvelést nem tartom meggyőzőnek, de ahelyett, hogy kapásból elvetném, inkább annyit mondok: ellentmondásos, és kevesen hisznek benne. Ezzel szemben, a legtöbb embert egyáltalán nem kell külön győzködni arról, hogy aminek van elméje, annak számítanak a dolgok. Ezért foglalkoztatja az embereket erkölcsileg olyan erősen, hogy minek van elméje: hiszen az elmével bíró lények osztályának bármiféle módosítása alapvető etikai következményekkel jár.
Persze tévedhetünk. Előfordulhat, elmét tulajdonítunk valaminek, aminek nincs, illetve az is, nem veszünk észre magunk között egy elmével bíró dolgot. De ez a kétféle tévedés nem egyenlő. Ha túl nagylelkűen tulajdonítunk elmét a dolgoknak – ha „összebarátkozunk” házi növényeinkkel, vagy álmatlanul fekszünk éjszaka, mert aggódunk az asztalon szunnyadó számítógépünk sorsáért –, ez legfeljebb hiszékenységből fakadó ostoba hiba. De ha túl szűkkeblűek vagyunk – vagyis figyelmen kívül hagyjuk vagy lebecsüljük, vagy tagadjuk egy elmével bíró személy vagy állat tapasztalatait, szenvedését és örömét, meghiúsult törekvéseit és frusztráló vágyait –, ez önmagában szörnyű bűn. Hiszen hogyan érezné Ön magát, kedves olvasó, ha élettelen tárgyként kezelnék? (Vegyük észre, hogy ez a szónoki kérdés éppenséggel arra a közös státuszra vonatkozik, amellyel mi, elmével bírók rendelkezünk.)
Valójában mindkét tévedésnek komoly erkölcsi következményei lehetnek. Ha túl nagylelkűen tulajdonítunk elmét a dolgoknak (ha például meggyőződésünkké válik, hogy mivel a baktériumoknak is van elméjük, ezért nem lehet jogos elpusztítani őket), ez oda vezethet, hogy sokak – barátaink, háziállataink, önmagunk – legitim érdekeit feláldozzuk valamiért, aminek nincs valódi erkölcsi jelentősége. Az abortuszról folyó vita pontosan ilyen dilemmák körül forog; egyesek úgy vélik, nyilvánvalóan egy tízhetes magzatnak van elméje, mások szerint nyilvánvalóan nincs neki. Ha nincs elméje, akkor megnyílik az út az érvelés előtt, miszerint a magzatnak nincs több érdeke, mint mondjuk egy elüszkösödött lábnak vagy tályogos fognak – vagyis elpusztítható, hogy megmentsük az életét (vagy csak érdekei szerint járjunk el) annak az elmével bíró lénynek, akinek a magzat részét képezi. Ha viszont már van elméje, akkor, bárhogy döntsünk is, nyilvánvalóan az ő érdekeit is figyelembe kell vennünk ideiglenes szállásadója érdekei mellett. E két végletes álláspont között fekszik a valódi dilemma: a magzat hamarosan kifejleszti saját elméjét, ha nyugton hagyják, tehát mikortól kell tekintettel lennünk jövőbeli érdekeire? Ezekben a példákban kiváltképpen világos, hogy az erkölcsi státusz szempontjából micsoda jelentősége van annak, hogy valaminek van-e elméje vagy nincs, hiszen ha a kérdéses magzat anencephalicus (vagyis nincs agya), ez drámaian megváltoztatja a helyzetet a legtöbb ember számára. De nem mindenki számára. (Itt most nem teszek kísérletet a felmerült erkölcsi kérdések megoldására, csak azt szerettem volna megmutatni, hogy a közvélekedés a normális kíváncsiságon túl is mennyire felerősítheti érdeklődésünket az effajta kérdések iránt.)
Az erkölcsi kívánalmak, illetve a tudományos módszer követelményei ezen a ponton ellenkező irányokba húznak. Az etikai megfontolás arra sarkall, hogy a nagylelkűség tévedését kövessük el, nehogy nagyobb galibát okozzunk. A tudományos érvelés viszont bizonyítékokat kíván arra, hogy milyen alapon tulajdonítunk elmét valaminek. Mint tudós, az ember nem jelentheti ki csak úgy, hogy például a glutamate-molekulák (az idegsejtek közötti jelzésekben közreműködő alapvető neuro-transzmitter) jelenléte elégséges ahhoz, hogy az elme meglétéről beszélhessünk; ezt be kell bizonyítani egy olyan háttérben, ahol a „nulla hipotézis” szerint nincs jelen elme. (Ártatlan, amíg be nem bizonyosodott, hogy bűnös – ez büntetőjogunk nulla hipotézise.) A tudósok között igen nagy a nézeteltérés, hogy az egyes fajoknak milyen elméjük van, de még azok a tudósok is, akik az állatok tudatosságának leghevesebb bajnokai, elfogadják a bizonyítás kötelezettségét – és úgy vélik, eleget tudnak tenni neki, amikor olyan elméleteket gyártanak és próbálnak bizonyítani, amelyek szerint az állatok tudatosak. De egyelőre egyetlen ilyen elméletet sem sikerült bebizonyítani, s közben érthetőnek találhatjuk azoknak a feszengését, akik úgy vélik, ez az agnosztikus, „majd meglátjuk politika” veszélybe sodorja azoknak a lényeknek az erkölcsi státuszát, akik szerintük egészen biztosan tudatosak.
Tegyük fel, az előttünk álló kérdés nem a galambok vagy denevérek elméjére, hanem a balkezes vagy vörös hajú emberek elméjére vonatkozna. Mélyen sértve éreznénk magunkat, ha valaki azt állítaná, még bizonyításra vár, vajon az élőlényeknek ez a kategóriája eléggé fel van-e szerelve ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen az elmével bírók kiváltságos osztályába. Sok embert hasonlóképpen felháborít, ha bizonyítékokat kérnek tőlük arra, hogy nem-emberi lényeknek van elméjük, ám ha őszinték magukhoz, akkor be fogják látni, nekik maguknak is szükségük van ilyen bizonyítékra, ha mondjuk, medúzákról vagy amőbákról vagy százszorszépekről van szó; vagyis egyetértenek az elvben, csak akkor bántódnak meg, ha hozzánk hasonló lényekre alkalmazzuk azt. Némileg enyhíthetjük aggodalmukat, ha egyetértünk velük abban, minden gyakorlati lépésünkben a befoglalás oldala felé kell hibáznunk, amíg a tények ezt engedik; mégis az állati elmékre vonatkozó kedvenc hipotéziseink tudományos bizonyításáért vállalni kell a kockázatot, esetleg nem sikerül a bizonyítás.

Szavak és elmék

Mindazonáltal nem merülhet fel komoly kétség, hogy Ön is és én is elmések vagyunk. Honnan tudom, hogy Önnek is van elméje? Onnan, hogy mindenkit, aki képes megérteni szavaimat, automatikusan megszólít az „Ön” névmás, és csak az elmével bíró dolgok képesek ezt megérteni. Vannak vakok számára készült számítógépes programok, amelyek tudnak olvasni: látható szövegoldalakat hallható szavakká alakítanak, de ezek a programok nem értik, amit olvasnak, és ezért nem szól hozzájuk egyik előforduló „Ön” sem; áthalad rajtuk és ahhoz szól, aki hallgatja – és megérti – a kimondott szavak folyamát. Innen tudom, hogy Önnek, kedves olvasó/hallgató van elméje. Nekem is van. Becsületszavamra elhiheti.
S valóban, rutinszerűen pontosan így járunk el: minden ésszerű kétséget kizáróan becsületszóra elhisszük egymásnak, hogy mindegyikünknek van elméje. De miért ilyen meggyőzőek a szavak? Azért, mert a kétségek és bizonytalanságok eldöntésében óriási szerepet játszanak. Ha valakit fenyegető tekintettel közeledni látunk, és az illető fejszét lóbál, hirtelen kétségek rohannak meg. Mi baja lehet? Meg akar támadni? Összetéveszt vajon valakivel? És akkor megszólítjuk. Legrosszabb félelmeink beigazolódhatnak, de netán elmagyarázza: eleget próbálkozott már autója kinyitásával (ami előtt állunk), és most a fejszével akarja betörni az autó ablakát. Kétségbe vonhatjuk, hogy ez az ő autója és nem valaki másé, de további párbeszédben – ha nem a futást választjuk – feloldhatóak kétségeink és tisztázható a helyzet, olyan módokon, ahogyan ez lehetetlen lenne verbális kommunikáció nélkül. Tegyük fel, megkérdezzük, de nem beszéli a nyelvünket. Ekkor valószínűleg mindketten a gesztikulációra és a mimikára hagyatkozunk.
Ezek az igen élelmesen alkalmazható technikák messzire vezethetnek, de csak gyenge pótlékai a nyelvnek. Gondoljunk csak bele, milyen erősen igyekezne mindkét fél megerősíteni nehezen megszerzett megértését, ha arra járna egy kétnyelvű tolmács. Néhány kérdés és válasz nemcsak a maradék bizonytalanságot oszlatná el, de olyan részletekkel is kiegészítené a képet, amelyeknek semmilyen más úton nem lehet a tudomására jutni. „Amikor azt látta, maga az egyik kezét a mellére teszi, a másikkal meg előrenyúl, azt gondolta, azt akarja mondani, hogy beteg; azt próbálta kérdezni magától, akarja-e, hogy doktorhoz vigye, miután betörte az ablakot és megszerezte a kulcsait. Azért tette az ujjait a füléhez, mert így akarta megértetni a sztetoszkópot.” A, persze, így már minden a helyére kerül, néhány szónak köszönhetően.
Sokszor hangsúlyozzák, milyen nehéz pontosan és megbízhatóan fordítani egyik nyelvről a másikra. Azt mondják, az emberi kultúrák túlságosan különbözőek, túlságosan „össze-mérhetetlenek” ahhoz, hogy lehetővé váljon az egyik beszélő számára meglévő jelentés pontos átvitele a másik beszélő számára. Kétségtelenül a fordítások sohasem tökéletesek, de ez nem sokat számít, ha nagyobb léptékben nézzük a dolgokat. Meglehet, nincs tökéletes fordítás, de jó fordítás nap mint nap születik – mégpedig rutinszerűen. A jó fordítást világosan meg lehet különböztetni a nem-olyan-jótól és a rossztól, és ez lehetővé teszi valamennyi ember számára – fajtól, kultúrától, nemtől vagy tapasztalattól függetlenül –, hogy szorosabban összefonódjon a többiekkel, mint bármely más állatfaj egyedei. Mi, emberek osztozunk egymással egy szubjektív világban – és tudjuk, hogy így van –, mégpedig oly módon, ami túl van bolygónk összes többi élőlényének képességein, mert tudunk beszélni egymáshoz. Azok az emberek, akiknek (még) nincs nyelvük, amelyen kommunikálni tudnának, a kivételt jelentik, és ezért nehéz megfejtenünk, hogy milyen is lehet újszülöttnek vagy süketnémának lenni.
A beszélgetés egyesít bennünket. Mindannyian sokat tudhatunk arról, milyen norvég halásznak vagy nigériai taxisofőrnek, nyolcvanéves apácának vagy vakon született, ötéves fiúnak, sakk-nagymesternek vagy prostituáltnak vagy vadászpilótának lenni. Összehasonlíthatatlanul többet tudhatunk minderről, mint arról (ha egyáltalán), hogy milyen lehet delfinnek, denevérnek, vagy éppen csimpánznak lenni. Mindegy, mennyire különbözőek is vagyunk egymástól mi, emberek, szétszóródva a földön, képesek vagyunk felderíteni különbözőségeinket, és ezt közölni egymással. Mindegy, milyen hasonlóak egymáshoz a vadállatok, a csordában egymás mellett állva, nem sokat tudhatnak hasonlóságukról, nem is beszélve különbségeikről. Nem hasonlíthatják össze észrevételeiket. Egymás mellett hasonló élményeik lehetnek, de nem tudják ezt megosztani egymással úgy, ahogy mi tesszük.
Akadhatnak, akik vitatják ezt. Nem lehetséges, hogy az állatok „ösztönösen” megértik egymást, mégpedig oly módon, amelyet mi, emberek képtelen vagyunk kifürkészni? Egyes szerzők pontosan ezt állítják. Gondoljunk például Elizabeth Marshall Thomasra, aki az 1993-ban írt The Hidden Life of Dogs (A kutyák titkos élete) című könyvében úgy képzeli, hogy a kutyák a maguk módján igen bölcsen megértik a világot. Egy példa: „Bizonyos okokból, amelyet csak a kutyák ismernek, mi nem, sok kutyamama nem lép nemi kapcsolatba a fiaival” (76. o.). Az, hogy ösztönösen ellenállnak a beltenyészetnek, kétségtelen, de miért gondolja a szerző, hogy a kutyák jobban belelátnak az ösztöneiket mozgató okokba, mint mi a sajátjainkba? Rengeteg olyan dolog van, amelyről erősen és ösztönösen úgy érezzük, hogy nem akarjuk megtenni, miközben a leghalványabb fogalmunk sincs arról, miért érzünk így. Ha bizonyíték nélkül feltesszük, hogy a kutyák jobban belelátnak ösztöneikbe, mint mi, ez a nulla-hipotézis megengedhetetlen figyelmen kívül hagyását jelenti – ha a kérdést tudományos igénnyel közelítjük meg. Amint látni fogjuk, nagyon egyszerű organizmusok lehetnek rendkívül odaillően behangolva környezetükre és egymásra, anélkül, hogy a legkisebb mértékben értékelni tudnák hangoltságuk alkalmasságát. Mi viszont beszélgetéseinkből már tudjuk, hogy az emberek rendszerint igen nagy mértékben képesek önmaguk és mások megértésére.
Persze becsaphatnak bennünket. Az emberek sokszor hangsúlyozzák, hogy milyen nehéz eldönteni valakiről, őszintén beszél-e vagy sem. A szavak nemcsak a kommunikáció, de a becsapás és manipuláció leghatékonyabb eszközei is. Meglehet, könnyű hazudni, de csaknem ugyanolyan könnyű a hazugot leleplezni – különösen, amikor a hazugság megnő és a hamisságok struktúrája fenntartásának logisztikai feladata már meghaladja a hazug ember képességeit. Képzeletünkben végtelenül hatalmas csalásokat alkothatunk meg, de e gonosz démon számára „elvileg lehetséges” csalások nyugodtan mellőzhetőek a való életben. Túlságosan bonyolult lenne ennyi hamisság kiötlése és következetes fenntartása. Tudjuk, az emberek az egész világon egészen hasonló dolgokat szeretnek és nem szeretnek, hasonlóak a reményeik és félelmeik. Tudjuk, szívesen idézik fel újra és újra életük kedvenc eseményeit. Tudjuk, mindenki szereti gazdag fantáziával kiszínezni, feldúsítani, szándékosan átrendezni ezen epizódok részleteit. Tudjuk, mindenkinek vannak mániái, rémálmai és hallucinációi. Tudjuk, egy íz vagy egy dallam képes felidézni az ember számára élete egy bizonyos eseményét, és hogy az emberek gyakran beszélnek magukban, anélkül, hogy mozogna az ajkuk. Jóval a tudományos pszichológia létrejötte előtt, jóval azelőtt, hogy megkezdődött volna az ember aprólékos megfigyelése és tesztelése, mindez már általánosan ismert dolog volt. Ősidők óta ismerjük ezeket a tényeket, amelyek a többi emberrel folytatott rendkívül részletes és kimerítő beszélgetésekben tárultak fel a számunkra. Semmi ehhez foghatót nem tudunk egyetlen más faj mentális életéről sem, mivel nem tudjuk megbeszélni velük a dolgot. Hihetjük azt, tudunk valamit, de a tudományos vizsgálódásra hárul, hogy megerősítse vagy elutasítsa hagyományos megérzéseinket.

A nem-kommunikáló elmék problémája

Rendkívül nehéz megmondani valakiről, mit gondol, ha valamilyen okból nem hajlandó azt elárulni. Rendszerint azonban feltesszük, ezek a nem-kommunikáló fickók is gondolkodnak – vagyis van elméjük –, mégha ezt részletesebben nem is tudjuk megerősíteni. Ennyi nyilvánvaló, ha másért nem, már azért is, mert önmagunkat is nagyon jól el tudjuk képzelni olyan helyzetben, amikor határozottan visszautasítjuk a kommunikációt, miközben saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, s talán éppen azon szórakozunk, milyen nehézséget okoz a többieknek, hogy kitalálják, mit is gondolunk. Az aktuális beszéd, legyen megléte mégoly döntő is, mégsem szükséges ahhoz, hogy elménk legyen. Ez a nyilvánvaló tény arra csábít, hogy levonjunk egy problematikus következtetést: lehetnek olyan lények, amelyeknek van elméjük, de képtelenek megmondani, hogy mit gondolnak – nem azért, mert meg vannak bénulva vagy afáziában szenvednek (az agy egy részének károsodása miatti beszédképtelenség), hanem mert egyáltalán nincs képességük a nyelvre. Miért mondom, hogy ez problematikus következtetés? Először is, próbáljunk a dolog mellett érvelni. Valóban, a hagyomány és a józan ész azt állítja, vannak nyelvi képesség nélküli elmék. Valóban, az a képességünk, hogy megbeszéljük másokkal, mi forog a fejünkben, csak perifériális képesség, abban az értelemben, ahogyan a számítógép lézernyomtatója is perifériális eszköz (a számítógép akkor is nyugodtan tovább folytatja a számolást, ha a nyomtató nincs hozzá csatlakoztatva). Valóban, a nem-emberi lényeknek – legalábbis közülük némelyiknek – van mentális élete. Valóban, a kisgyerekeknek, mielőtt megtanulnának beszélni – és a süketnémáknak is, akik még a jelbeszédet sem sajátították el –, van elméjük. Való igaz. Ezek az elmék kétségtelenül sokféle, nehezen kifürkészhető módon különbözhetnek a mi elménktől – azoknak az elméjétől, akik képesek megérteni egy beszélgetést mint olyat –, mindazonáltal mégiscsak elmék. Igaz, számukra nem áll rendelkezésre a nyelv, az a királyi út, amely minket más elmékkel összeköt – ez azonban csak a mi tudásunkat korlátozza, nem az ő elméjüket. Felmerül tehát annak a lehetősége, vannak olyan elmék, amelyeknek tartalma szisztematikusan elzárul kíváncsiságunk elől, s ez a tartalom bármiféle vizsgálódás számára megismerhetetlen, ellenőrizhetetlen és feltörhetetlen.
A hagyományos reakció erre a lehetőségre a beletörődés. Való igaz, az elmék a végső terra incognitát jelentik, amely mindenféle tudomány és – a nyelvi képesség nélküli elmék esetében – minden empatikus beszélgetés hatókörén is kívül esik. Na és? Némi alázat lecsendesítheti kíváncsiságunkat. Ne keverjük össze az ontológiai kérdéseket (mi az, ami létezik) az ismeretelméleti kérdésekkel (mi az, amiről tudunk). Hozzá kell szoknunk ahhoz a nagyszerű tényhez, amely vizsgálódásunk korlátaira utal.
De még mielőtt megbékélnénk ezzel a következtetéssel, meg kell fontolnunk néhány más tényt, illetve az ebből fakadó, saját esetünkre vonatkozó következményeket, amelyek éppoly nyilvánvalóak. Azt találjuk, sokszor teszünk ügyes mozdulatokat minden gondolkodás nélkül, „automatikusan” vagy „öntudatlanul”. Mihez hasonlítható például, amikor az ember séta közben a perifériális látásába kerülő optikai információkat használja ahhoz, hogy lépései hosszát hozzáigazítsa a terep egyenetlenségeihez. A válasz: semmihez sem hasonlítható. Nem tudunk odafigyelni erre a folyamatra, még akkor sem, ha akarnánk. Mihez hasonlítható, amikor mély álmunkban egyszerre megérezzük, bal karunk olyan helyzetbe csavarodott, ami kellemetlen húzódást okoz a bal vállunkban? Semmihez sem hasonlítható; ez nem tartozik tapasztalataink közé. Az ember ilyenkor gyorsan és öntudatlanul „kényelmesebb” helyzetbe fordul, anélkül, hogy álmából felébredne. Ha arra kérnek bennünket, beszéljünk mentális életünknek ezekről a vélelmezett részeiről, csak nézünk, mint borjú az új kapura: bármi történt is bennünk, ami ezeket az ügyes mozdulatokat irányította, az egyáltalán nem volt része mentális életünknek. Vagyis felmerül egy másik megfontolandó lehetőség, nevezetesen, a nyelvi képességet nélkülöző lények között vannak olyanok, amelyeknek egyáltalán nincs elméjük, hanem mindent „automatikusan” vagy „öntudatlanul” tesznek.
A hagyományos reakció erre a lehetőségre is a beletörődés. Való igaz, bizonyos lényeknek egyáltalán nincs elméjük. A baktériumok minden bizonnyal elme nélküliek és valószínűleg az amőbák és tengeri csillagok is ilyenek. Könnyen meglehet, még a hangyák – minden ügyes mozgásuk ellenére – is csupán elme nélküli automaták, amelyek a legcsekélyebb tapasztalás vagy gondolkodás nélkül görgetik zsákmányukat szerte a világon. És mi a helyzet a pisztrángokkal? A csirkékkel? A patkányokkal? Lehet, hogy sohasem leszünk képesek megmondani, hol húzódik a határvonal azok között a lények között, amelyeknek van elméje és azok között, amelyeknek nincs, de ez tudásunk elkerülhetetlen korlátozottságának csak egy újabb aspektusa. Az effajta tények szisztematikusan megismerhetetlenek, nem csupán nehezen felfedhetők.
Itt aztán kétféle, állítólag megismerhetetlen ténycsoporttal van dolgunk: az egyik fajta tények arra vonatkoznak, mi történik azoknak a lényeknek a fejében, amelyeknek van elméjük, de képtelenek elmondani, mit gondolnak; a másik fajta tények arra, egyáltalán milyen élőlényeknek van elméjük. Korlátozott tudatlanságunknak ezt a két fajtáját nem egyformán könnyű elfogadni. Az elmék közötti különbségek lehetnek olyan különbségek, amelyek főbb körvonalai készséggel az objektív megfigyelő szeme elé tárulnak, de apróbb részleteit egyre nehezebb és nehezebb meghatározni – a befektetett munkáért cserébe egyre kisebb megtérülés várható. Az ismeretlenül maradt részletek ekkor nem misztikus titkok, hanem elkerülhetetlen hézagok a hasonlóságok és különbözőségek gazdagon informatív, de véges katalógusában. Az elmék közötti különbségek ekkor a nyelvek vagy zenei stílusok vagy művészetek közötti különbségekre hasonlítanának – amelyek kimeríthetetlenek, ám tetszés szerinti mélységig megközelíthetőek. Ámde a különbség aközött, hogy valaminek van-e elméje, vagy nincs – aközött, hogy valaminek megvan a maga szubjektív nézőpontja, vagy pedig mindene csak kívül van, és semmije nincs belül, mint amilyen a szikla vagy az eldobott forgács, vagy a köröm – nyilvánvalóan minden-vagy-semmi különbség. Sokkal nehezebb elfogadni, bármennyit vizsgálódjunk is, soha nem fogjuk megtudni, hogy mondjuk a rák páncélja vagy egy robot csillogó műszerfala mögött vajon van-e ott valaki, akinek számítanak a dolgok.
Az a vélekedés, mely szerint egy ilyen erkölcsileg fontos ténytípus szisztematikusan megismerhetetlen legyen a számunkra, egyszerűen elfogadhatatlan. Ez azt jelentené, bármilyen kutatásokat folytassunk is, könnyen előfordulhat, már amennyire ez egyáltalán tudható, bizonyos lények valóságos erkölcsi érdekeit feláldozzuk más, elme nélküli lények teljességgel illuzórikus javáért. Gyakran legitim mentség lehet – ha akaratlanul kárt okozunk – arra hivatkozni, nem lehettünk tisztában cselekedetünk következményeivel, ám ha mindjárt az elején elkerülhetetlenül tudatlannak kell kijelentenünk magunkat minden erkölcsi megfontolás alapjára vonatkozólag, akkor az erkölcs csalássá válik. Szerencsére ez a következtetés éppannyira hihetetlen, mint amennyire tolerálhatatlan. Az állítás, miszerint mondjuk a balkezes emberek öntudatlan zombik, és éppúgy szétszerelhetők, mintha biciklik lennének, felháborítóan ostoba. De a másik véglet ugyanilyen, nevezetesen azt mondani, hogy a baktériumok szenvednek, vagy a sárgarépának nem mindegy, kihúzzák-e földi otthonából, vagy sem. Nyilvánvaló, az erkölcsi bizonyosság valamely fokáig tudhatjuk (és csak ez az, ami számít), bizonyos lényeknek van elméjük, míg másoknak nincs.
Egyelőre még nem vagyunk tisztában azzal, honnan tudjuk ezeket a tényeket; intuíciónk erőssége ezekben az esetekben nem lehet garancia megbízhatóságukra. Vegyünk fontolóra egy pár esetet. Kezdjük az evolucionista Elaine Morgantól származó megjegyzéssel:
Lélegzetállító az újszülöttnél az, hogy az első perctől fogva valaki ott van, s aki a gyerekágy fölé hajol és belenéz, arra visszanéznek (1995, 99. o.).
Igen pontos leírása annak, hogy mi, emberi megfigyelők mennyire ösztönösen reagálunk a szemkontaktusra, de azt is mutatja, milyen könnyű félrevezetni minket. Például egy robot is becsaphat bennünket. Az MIT Mesterséges Intelligencia Laboratóriumában Rodney Brooks és Lynn Andrea Stein felállított egy kutatócsoportot robotikai szakemberekből és másokból (engem is beleértve), hogy egy emberszabású robotot építsenek. A Cog névre hallgató robot fémből, szilikonból és üvegből készült, akárcsak a többi, de szerkezetében mégis annyira különbözik tőlük, annyira hasonlít az emberre, hogy egy szép nap Cog lehet a világ első tudatos robotja. Lehetséges tudatos robot? Nemrégiben a tudatosság olyan elméletét sikerült kifejtenem, a Multiple Drafts Modell (1991), amelyből az következik, hogy elméletileg lehetséges tudatos robot, és Cog tervezése ennek a távoli célnak a szem előtt tartásával történt. De Cog persze még korántsem tudatos lény. Egyelőre egyáltalán nem lát, nem hall és nem érez, testrészeit viszont már zavarbaejtően emberszerű módon mozgatja. Szemei aprócska videókamerák, amelyek előreugorva ráfókuszolnak mindenkire, aki belép a szobába, és követik az illető mozgását. Ha valakit szemmel így követnek, az meglehetősen nyugtalanító érzés, még a beavatottak számára is. Ha egy beavatatlan belenéz Cog szemébe, míg az lélektelenül visszanéz rá, ez meglehetősen „lélegzet-elállító” élmény lehet, noha senki nincs ott – legalábbis egyelőre. Cog karjai, a szokásos robotoktól eltérően, egyszerre valóságosak és kinematikusak, gyorsan és rugalmasan mozognak, akárcsak a mieink; ha az ember megnyomja Cog kinyújtott karját, ennek hátborzongatóan emberi módon áll ellen, ami az embert arra készteti, hogy – mintha horrorfilmet nézne – felkiáltson: „Ez él! Ez él!” Nem, Cog nem él, de az ennek ellenkezőjét sugalló intuíció rendkívül erős.
Ha már a karok kerültek szóba, vegyünk most szemügyre egy másfajta tanulsággal szolgáló esetet. Egy férfi karját levágta valami szörnyű baleset, de a sebészek úgy gondolják, vissza tudják illeszteni. Amíg a levágott kar ott fekszik a műtőasztalon még mindig puhán és melegen, érez-e vajon fájdalmat? (Ha igen, akkor novokaininjekciót kell adnunk neki – főleg, ha szikével előzőleg le akarjuk vágni a szövetszéleket a levágott karon, mielőtt megpróbáljuk visszahelyezni.) Ostoba kérdés, mondhatná valaki: ahhoz, hogy fájdalmat érezzünk, elmére van szükség, s mindaddig, amíg a kar nincs visszacsatolva az elmével bíró testhez, bármit tegyünk is vele, ez nem okozhat szenvedést semmiféle elmében. De hátha a karnak megvan a maga saját elméje. Hátha mindig is volt neki, csak képtelen volt erről beszélni nekünk! Nos, miért is ne? Jókora mennyiségű idegsejttel rendelkezik, és ezek még elevenek. Ha találnánk egy egész organizmust, amely ennyi aktív idegsejttel rendelkezik, igen erősen hajlanánk arra a feltételezésre, hogy képes fájdalmat érezni, mégha nem is tudja úgy kifejezni magát, hogy megértsük. Itt az intuíciók ellentmondanak egymásnak: egy karnak nincs elméje, még akkor sem, ha rengeteg olyan folyamatot és anyagot tartalmaz, amelyek megléte arra késztet bennünket, hogy azt gondoljuk: bizonyos állatoknak van elméjük.
Vajon akkor a viselkedés számít? Tegyük fel, hogy belecsípünk egy amputált kéz hüvelykujjába, és a kéz visszacsíp! Vajon adnánk-e ilyenkor novokaint? És ha nem, miért nem? Azért, mert a kéz reakciója nem lehet más, mint „automatikus” reflex? Honnan lehetünk ebben ennyire biztosak? Vajon nem ezeknek az idegsejteknek a sajátos szerveződése okozza a különbséget?
Élvezetes dolog ezekről a talányos esetekről töprengeni, és fontos tényeket tudunk meg az elmére vonatkozó naiv elképzeléseinkről, amikor megpróbálunk rájönni, hogy intuícióink miért éppen így működnek, de kell hogy legyen valami ennél jobb módja is annak, hogy megvizsgáljuk: micsoda elmék – és minket megtévesztő nem-elmék – vannak. Meghatározatlan időre fel kell függesztenünk azt a defetista alapállást, mely szerint úgysem szerezhetünk erről tudást, tartsuk ezt fenn legutolsó lehetőségként, mint végső konklúziót, amelyet csak akkor vonunk le, ha már valóban – és nem csak látszólag – kimerítettünk minden egyéb lehetőséget. Meglepetések és megvilágosodások várhatnak ránk.
Az egyik lehetőség, amit fontolóra kell vennünk, akár elvetjük a végén, akár nem, hogy hátha mégsem olyan perifériális a nyelv az elme szempontjából. Hátha a nyelv hozzáadásával létrejött elme olyannyira különbözik a nyelvi képesség nélküli elmétől, hogy tévedés mindkettőt elmének nevezni. Más szóval, az az érzésünk, hogy más lények elméje mindenféle kincseket rejt – kincseket, amelyek számunkra megközelíthetetlenek, de az ő számukra természetesen nem –, nem más, mint puszta illúzió. A filozófus Ludwig Wittgenstein híres mondása szerint: „Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni.” (Filozófiai vizsgálódások, 1992, 321. o.) Kétségtelenül ez is egy lehetőség, de elvonja figyelmünket egy másik lehetőségtől: ha egy oroszlán beszélni tudna, kiválóan meg bírnánk érteni – azzal a szokásos erőfeszítéssel, amely a különböző nyelvek közötti fordításhoz szükséges –, de a vele folytatott beszélgetés úgyszólván semmit nem árulna el nekünk a rendes oroszlánok elméjéről, hiszen ez a nyelvi képességekkel felszerelt elme olyannyira különbözne tőlük. Az is lehet, hogy ha nyelvvel ruházzuk fel az oroszlán „elméjét”, ezzel voltaképpen először adunk neki elmét! De lehet, hogy nincs így. Mindenféleképpen meg kell vizsgálnunk ezt a lehetőséget, és nem csak feltételeznünk a hagyomány szellemében, hogy a nyelvi képességekkel nem rendelkező állatok elméje éppolyan, mint a miénk.
Ha a vizsgálódás alternatív módját próbáljuk követni, ahelyett, hogy kritikátlanul támaszkodnánk elmélet előtti intuícióinkra, mivel kezdhetjük? Vegyük szemügyre a történeti, evolucionista gondolatmenetet. Nem léteztek mindig elmék. Nekünk van elménk, de mi nem léteztünk mindig. Olyan élőlényekből fejlődtünk ki, amelyek elméje egyszerűbb volt (ha egyáltalán elme volt az), és amelyek olyan élőlényekből fejlődtek ki, amelyek még egyszerűbb elme-kezdeményekkel rendelkeztek. És volt idő, négy- vagy ötmilliárd évvel ezelőtt, amikor egyáltalán nem létezett semmiféle elme, sem egyszerű, sem bonyolult – legalábbis ezen a bolygón. Miféle új dolgok történtek azóta, milyen sorrendben és miért? A főbb lépések világosak, mégha az időpontokra és helyszínekre vonatkozó részletek csak spekulatívak lehetnek is. Ha már elmondtuk ezt a történetet, akkor lesz egy keretünk, melyen belül megpróbálhatjuk elhelyezni dilemmáinkat. Hátha meg akarjuk majd különböztetni a pszeudo-elméket vagy proto-elméket vagy fél-elméket, vagy a hemi-semi-demi-elméket az igazitól. Bárhogyan is nevezzük ezeket az ősi elrendezéseket, talán egyet tudunk érteni abban a skálában, amely mentén egymásra épülnek, és azokban a feltételekben és elvekben, amelyek először is létrehozták ezt a skálát. A következő fejezetben bizonyos eszközöket dolgozunk ki ehhez a vizsgálathoz.

2. FEJEZET
Intencionalitás:
megközelítés az intencionális rendszerek szempontjából

Észreveszek valamit és az okát keresem: ez eredetileg azt jelenti: intenciót keresek benne, és mindenekelőtt valakit, akinek intenciói vannak, egy szubjektumot, egy cselekvőt: minden esemény tett – korábban valamennyi eseményben intenciókat láttunk, ez a legrégebbi szokásunk. Megvan vajon az állatoknak is?

Friedrich Nietzsche

Egyszerű kezdetek: az ágens születése
(E fejezet egyes részeit az 1995-ben megjelent Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszélyes elmélete) című könyvemből vettem át, bizonyos változtatásokkal.)

Egy porszemnek nincs elméje; a porszem túl egyszerű. De az ennél még egyszerűbb szénatomnak vagy vízmolekulának sincs elméje. Nem hiszem, hogy ezt bárki komolyan kétségbe vonná. De mi a helyzet a nagyobb molekulákkal? Egy vírus egyetlen óriási molekula, egy makromolekula, amely több százezer, sőt millió részből áll, attól függően, hogy milyen kicsiny részecskéket számolunk. Ezek az atom-szinten lévő részecskék kölcsönhatásban vannak, mégpedig nyilvánvalóan mindenféle elme nélkül, s együtt egészen elképesztő eredményeket produkálnak. Vizsgálódásunk szempontjából a legfontosabb eredmény az önreprodukció. Egyes makromolekuláknak megvan az a lenyűgöző képességük, hogy ha kellően jól berendezett közegben úszkálhatnak, akkor létrehozzák, majd le is rakják önmaguk pontos – vagy majdnem pontos – mását.
A DNS és utóda, az RNS ilyen makromolekula; rajtuk alapul minden élet ezen a bolygón, és ezért mindenféle elme – vagy legalábbis az ezen a bolygón előforduló összes elme – történeti előfeltételét jelentik. Körülbelül egymilliárd évvel azelőtt, hogy az egyszerű, egysejtű organizmusok megjelentek volna a földön, már voltak önreprodukáló makromolekulák, amelyek szüntelenül mutációkat hoztak létre, nőttek, sőt ki is javították magukat, és egyre jobbak és jobbak lettek ebben – és újra és újra reprodukálták magukat.
Ez olyan elképesztő mutatvány, amely jóval túl van bármelyik létező robot képességein. Azt jelenti ez, hogy ezek a makromolekulák olyan elmével rendelkeznek, mint mi? Nyilván nem. Még csak nem is élnek – kémiai szempontból csupán óriási kristályok. Ezek az óriásmolekulák aprócska gépek – makro-molekuláris nanotechnológia. Voltaképpen természeti robotok. Az önreprodukáló robot elméleti lehetőségét Neumann János, a számítógép egyik feltalálója bizonyította be matematikailag, akinek briliáns elképzelése a nem-élő önreprodukáló dologról sokban megelőlegezte az RNS és DNS szerkezetét és felépítését.
A molekuláris biológia mikroszkópján keresztül tanúi lehetünk az ágens születésének az első makromolekulákban, amelyek már eléggé bonyolultak ahhoz, hogy akciókat hajtsanak végre, ahelyett, hogy csak ott feküdnének, bizonyos hatásokkal bírva. Ágens mivoltuk nincs teljesen kibontakozva, mint a miénk. Nem tudják, mit csinálnak. Ezzel szemben mi gyakran nagyon is jól tudjuk, mit teszünk. Legjobb – és legrosszabb – formánkban, mi, emberi ágensek képesek vagyunk intencionális cselekedetek végrehajtására, miután tudatosan eltöprengtünk a tettünk mellett és ellen szóló indokokon. A makromolekulám ágens más; vannak okai annak, amit a makromolekulák csinálnak, de a makromolekulák nem tudnak ezekről az okokról. Mégis, csak ez a típusú ágens lehet az az egyetlen talaj, amelyen az emberi ágens magjai gyökeret ereszthettek és kisarjadhattak.
Van valami idegen és enyhén taszító ebben a kvázi ágensben, amelyet ezen a szinten találunk – folyik ez az egész céltudatos sürgés-forgás, és még sincs „senki otthon”. A molekuláris gépek végrehajtják elképesztő mutatványaikat, nyilvánvalóan erre vannak megszerkesztve, ám ugyanilyen nyilvánvaló, hogy egyiknek sincs halvány fogalma sem arról, mit csinál. Vegyük szemügyre egy RNS sejt aktivitását – önreprodukáló vírus és modern kori leszármazottja a legkorábbi önreprodukáló makromolekuláknak:
A vírusnak először is valami anyagra van szüksége, amelybe becsomagolhatja és ahol megőrizheti genetikai információit. Másodszor: valamilyen eszközre, amelynek segítségével bejuttathatja az információkat a gazdasejtbe. Harmadszor: szüksége van egy mechanizmusra, amely végrehajtja információi másolását a gazdasejt RNS-einek óriási túlsúlya mellett. Végül el kell érnie, hogy információi osztódjanak, s ez a folyamat rendszerint a gazdasejt megsemmisítésével jár... A vírus még arra is képes rákényszeríteni a sejtet, hogy végrehajtsa a másolást; az egyetlen hozzájárulása ehhez egy fehérje-faktor, amely speciálisan a virulens RNS számára „készült”. Ez az enzim mindaddig nem aktivizálódik, amíg a virulens RNS-en meg nem látja a „jelszót”. Amikor az enzim észreveszi a jelszót, igen nagy hatásfokkal elkezdi reprodukálni a virulens RNS-t, miközben ügyet sem vet a gazdasejt sokkal nagyobb számban jelenlévő RNS-molekuláira. Hamarosan a sejt el lesz árasztva virulens RNS-ekkel. Mindez aztán beágyazódik a vírust borító fehérjébe, ami úgyszintén nagy mennyiségben szintetizálódik, végül a sejt szétrobban, és utódvírus-részecskék sokaságát bocsátja ki magából. Ez az egész pedig a legapróbb részletekig kidolgozott, automatikusan futó program. (Eigen, 1992, 40. o.)
A molekuláris biológiával foglalkozó szerző, Manfred Eigen jócskán használ az ágens mivoltra utaló szavakat: az önreprodukcióhoz „a vírusnak el kell érnie”, hogy információi osztódjanak, és e cél elérése érdekében létrehoz egy enzimet, amely „meglátja” a jelszót, és „ügyet sem vet” a többi molekulára. Itt kétségtelenül valamiféle költői nyelvezetről van szó; a szavak jelentése az alkalomnak megfelelően ki lett terjesztve. Ám mennyire csábító ez a kiterjesztés! Az ágens mivoltra utaló szavak ráirányítják a figyelmet a jelenség legmegdöbbentőbb vonására: ezek a makromolekulák szisztematikusak. Irányító rendszerük nem csupán abban hatékony, amit tesznek; kellőképpen érzékenyek a variációkra, keresik a kínálkozó alkalmat, találékonyak, körmönfontak. Meg lehet őket „téveszteni”, de csak olyan újdonságokkal, amelyekkel őseik még nem találkoztak rendszeresen.
A molekuláris gépezetnek ezek a személytelen, reflexió nélküli, robotszerű, elme nélküli, aprócska darabjai képezik a végső alapját világunkban az ágens mivoltnak, ennélfogva a jelentésnek és a tudatosságnak. Igen ritkán fordul elő, hogy egy ilyen szilárd és egyértelmű tudományos ténynek ennyire messzire vezető következményei legyenek egy olyan vita egész menetének strukturálásában, amely egy annyira misztikus és ellentmondásos valamire vonatkozik, mint amilyen az elme; úgyhogy álljunk meg egy pillanatra, és vegyük ismételten szemügyre e következményeket.
Többé nincs semmiféle komoly, megalapozott kétség afelől, hogy mi ezeknek az önreprodukáló robotoknak a közvetlen leszármazottai vagyunk. Emlősök vagyunk, és az emlősök a hüllőktől származnak, azok meg a halaktól, azok meg valami féregfajta tengeri lényektől, amelyek viszont a maguk részéről egyszerűbb, soksejtű lényekből keletkeztek több százmillió évvel ezelőtt, amelyek az egysejtűekből származtak, amelyek pedig az önreprodukáló makromolekulákból keletkeztek körülbelül hárommilliárd évvel ezelőtt. Csak egyetlen családfa létezik, s ezen a Föld valamennyi élőlénye megtalálható, nemcsak az állatok, de a növények, algák és baktériumok úgyszintén. Közös ősünk van minden csimpánzzal, minden féreggel, minden fűszállal, minden fenyővel. Makromolekulák leszármazottai vagyunk tehát.
Hogy még szemléletesebben fogalmazzunk: az ük-ük-ük... nagymamánk egy robot volt! S nemcsak arról van szó, hogy ilyen makromolekuláris robotoktól származunk, hanem ezekből is állunk: a bennünk lévő hemoglobinmolekulák, az antitestek, a neuronok, reflexgépezetünk járatai – az elemzés minden szintjén, a molekuláktól fel (természetesen az agyat is beleértve) azt találjuk, hogy az emberi test gépezetekből áll, amelyek tudattalanul hajtanak végre valami gyönyörű, elegánsan megtervezett műveletet.
Meglehet, ma már nem borzongunk bele, ha a tudomány nyüzsgő vírusok és baktériumok képét festi elénk, amelyek tudattalanul hajtják végre felforgató tervüket – utálatos, kicsi, gonoszkodó automaták. De tévedés lenne belenyugodnunk abba a gondolatba, hogy ezek idegen betolakodók, vagyis nem olyanok, mint azok a sokkal értelmesebb szövetek, amelyekből mi állunk. Mi pontosan ugyanolyan automatákból állunk, mint amilyenek megtámadnak bennünket – nem különbözteti meg külön glória az emberi antitesteket azoktól az antigénektől, amelyekkel harcolnak; a mi antitestjeink egyszerűen csak ahhoz a klubhoz tartoznak, ami mi vagyunk, vagyis értünk harcolnak. Az a sok milliárd neuron, amelyek kötegéből agysejtjeink állnak, ugyanolyan típusú biológiai test, mint a fertőzést okozó baktériumok, vagy az élesztősejtek, amelyek osztódnak a sörerjesztő kádban vagy a tésztában, amikor a kenyér megkel.
Minden egyes sejt – egy aprócska ágens, amely korlátozott számú feladat végrehajtására képes – pont olyan elme nélküli, mint amilyen a vírus. Lehetséges, hogy ha ezek közül az ostoba homunkuluszok – kis emberkék – közül elég sokat összeteszünk, akkor az eredmény egy igazi, tudatos ember lesz, valódi elmével? A modern tudomány álláspontja szerint másképpen nem képzelhető el egy valódi ember létrehozása. Persze abból még, hogy robotok leszármazottai vagyunk, egyáltalán nem következik, hogy mi magunk is robotok vagyunk. Hiszen a halaknak is közvetlen leszármazottai vagyunk, mégsem vagyunk halak; a baktériumok is az őseink közé tartoznak, mégsem vagyunk baktériumok. De, hacsak nincs valami titokzatos extra valami bennünk (s a dualisták és a vitalisták éppen ezt gondolták), robotokból vagyunk összerakva – vagy, ami ugyanaz, minden egyes ember billió és billió makromulekuláris gépezet gyűjteménye. És ezek végső soron mind az eredeti önreprodukáló makromolekulák leszármazottai. Tehát valami, ami robotokból készült, képes valódi tudatosságot mutatni, végtére is, ha minden jól megy, ilyenek vagyunk mi, emberek.
Belátom, hogy egyesek számára mindez meghökkentőnek és valószínűtlennek hangozhat, de talán nem vették észre, hogy mennyire lehangoló a többi alternatíva. A dualizmus (amely szerint az elme valami nem-fizikai és teljességgel misztikus valamiből áll) és a vitaiizmus (amely szerint az élőlényekben van valami különleges fizikai, de éppoly misztikus anyag – az élan vital) már a történelem szemétdombjára került, az alkímiával és az asztrológiával egyetemben. Hacsak nem vagyunk készek elfogadni, hogy a Föld lapos és a Nap tüzes szekér, amelyet táltosok húznak – vagyis más szóval, hacsak el nem utasítjuk a modern tudományt a maga egészében –, nem találunk biztos alapot arra, hogy kiálljunk ezek mellett az ósdi eszmék mellett. Nézzük tehát, hogy milyen történetet tudunk előadni a tudomány konzervatív eszközei segítségével. Hátha egyáltalán nem is olyan csapnivaló az az elképzelés, miszerint elménk egyszerűbb elmékből fejlődött ki.
Makromolekuláris őseink (és ez nem metafora, hanem pontosan leírja a tényállást: valóban az őseink) bizonyos tekintetben ágensszerűek voltak, amint az az Eigen-idézetből is kitűnik, más tekintetben viszont tagadhatatlanul passzívak, véletlenszerűen úszkáltak, ide-oda lökődtek – felhúzott ravasszal akcióra várva, mondhatnánk, de várakozásuk nem volt reménytelen, vagy eltökélt, vagy szándékos. Tátva lehetett a szájuk, de pont olyan elme nélküliek voltak, mint egy egérfogó.
Mi változott? Semmi hirtelen változás nem történt. Mielőtt őseinknek elméjük lett, testük fejlődött ki. Először egysejtűek lettek, vagyis prokarióták, majd aztán a prokarióták befogadtak bizonyos hódítókat vagy szállóvendégeket, és így aztán többsejtűek lettek belőlük, az eukarióták, valódi sejtmagvas lények. Ekkorra, nagyjából egymilliárd évvel az egysejtűek első megjelenése után, őseink már rendkívül bonyolult gépezetek lettek (gépekből álló gépekből álló gépek), de még mindig nem volt elméjük. Továbbra is ugyanolyan passzívan viselkedtek, és mozgásuk ugyannyira véletlenszerű volt, mint korábban, de most már sok specializált alrendszerrel voltak felszerelve, amelyek segítségével energiát és anyagot tudtak kivonni környezetükből, továbbá szükség esetén meg tudták védeni, illetve ki tudták javítani magukat.
Mindezeknek a koordinált részeknek a bonyolult szervezete nem nagyon hasonlított az elmére. Arisztotelész nevet is adott nekik vagy leszármazottaiknak: tenyésző léleknek nevezte őket. A tenyésző lélek nem valami dolog; például nem a sejt citoplazmájában úszkáló valamelyik mikroszkopikus alrendszer. Hanem szerveződési elv; forma és nem szubsztancia, ahogy Arisztotelész mondta. Minden élőlénynek – nemcsak a növényeknek és állatoknak, de az egysejtű organizmusoknak is – van teste, s a test önszabályozó és önvédelmi rendszert igényel, amelyet különböző környezeti feltételek hoznak működésbe. Ezek briliánsan kialakított rendszerek, amelyek a természetes kiválasztódás révén jöttek létre, és amelyek alapjában sok-sok apró passzív kapcsolóból állnak, s ezeket az organizmus útjába kerülő éppoly passzív feltételek kapcsolják BE és KI.
Minden embernek – akárcsak az összes állatnak – van ilyen tenyésző lelke – egy önszabályozó és önvédelmi rendszere –, amely alapvetően különbözik az emberi idegrendszertől, és jóval régebbi annál: az anyagcsererendszerből, az immunrendszerből, illetve az öngyógyítás és egészségvédelem egyéb, elképesztően bonyolult rendszereiből áll. E korai rendszerek között a kommunikáció nem idegpályákon, hanem véredényeken keresztül zajlott. Jóval azelőtt, hogy feltalálták volna a telefont és a rádiót, már létezett a posta, amely megbízhatóan, ha lassan is, elszállította az értékes információkat tartalmazó csomagokat a világ minden tájára. És jóval azelőtt, hogy az organizmusokban kialakult volna az idegrendszer, a testek egy alacsony technológiájú postai rendszerszerűségre hagyatkoztak – a testen belüli folyadékáramlásra, amely, ha lassan is, de megbízhatóan elszállította az értékes információcsomagokat oda, ahol a működés vagy az önfenntartás szempontjából szükség volt rájuk. Az állatokban és a növényekben egyaránt megtalálhatjuk ennek az ősi postai rendszernek a leszármazottait. Az állatokban a véráram szállítja az árut és a hulladékot, de már a legkorábbi időktől fogva egyúttal információs országútként is szolgált. A folyadék mozgása a növényeken belül úgyszintén – bár meglehetősen kezdetleges módon – arra szolgál, hogy jeleket továbbítson a növény egyik részéből a másikba. Az állatokban azonban jelentős szerkezeti újításra figyelhetünk fel: az egyszerű idegrendszerek – az automatikus idegrendszer ősének – kialakulására, amelyek már sokkal gyorsabban és hatékonyabban képesek továbbítani az információt, de amelyek még mindig főként a belső ügyek intézését végzik. Az automatikus idegrendszer egyáltalán nem elme, hanem irányító mechanizmus amely sokkal inkább a növények tenyésző lelkéhez hasonlít, amely az élő rendszer alapvető integritását őrzi.
Élesen megkülönböztetjük ezeket az ősi rendszereket a mi elménktől, és mégis igen érdekes, hogy minél közelebbről figyeljük meg működésük részleteit, annál hasonlóbbnak tűnnek az elméhez! A kis kapcsolók olyanok, mintha primitív érzékszervek lennének, a BE- és KI-kapcsolásukra bekövetkező hatások pedig az intencionális akciókra hasonlítanak. Hogy lehet ez? Úgy, hogy a hatásokat információvezérelte, céliányos rendszerek hozzák létre. Olyan, mintha ezek a sejtek és sejtegyüttesek aprócska, egyszerű elméjű ágensek lennének, valamiféle specializált kiszolgáló személyzet, amelyek racionálisan és megszállottan követik partikuláris céljukat, annak megfelelően cselekedve, ahogyan azt a környezetükből érkező benyomások diktálják a számukra. A világ hemzseg az ilyen entitásoktól, méretük molekuláristól a kontinentálisig terjedhet, és nemcsak „természeti” objektumok tartoznak ide, mint a növények, állatok és ezek részei (és részeik részei), hanem nagyon sok ember készítette mesterséges tárgy is. A termosztát például ismerős példa az ilyen egyszerű pszeudoágensre.
Az összes ilyen entitást, a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig, intencionális rendszernek nevezem, és azt a perspektívát, amelyből ágens mivoltuk (pszeudo vagy valódi) láthatóvá válik, intencionális alapállásnak.

Az intencionális alapállás felvétele

Az intencionális alapállás egy entitás (személy, állat, mesterséges tárgy, bármi) viselkedésének értelmezésére szolgáló stratégia, amely úgy kezeli az adott entitást, mintha az racionális ágens volna, amelyet „cselekedetei” „megválasztásában” „elképzelései” és „törekvései” irányítanak. Az idézőjelekbe tett terminusokat megszokott környezetükből kiszakítva használjuk, amelyet gyakran „népi pszichologizálásnak” neveznek, ez az a mindennapi pszichologizáló beszéd, amelyben embertársaink lelki-szellemi életét szoktuk kitárgyalni. Az intencionális alapállás az a magatartás vagy perspektíva, amelyet rutinszerűen egymásra alkalmazunk. Ha tehát valami másra is alkalmazzuk, az az illető dolog szándékos antropomorfizálását jelenti. Mármost, hogy lehet ez egy jó ötlet?
Az alábbiakban megkísérlem megmutatni, hogyha óvatosan bánunk vele, akkor az intencionális alapállás felvétele nemcsak hogy jó ötlet, de egyenesen kulcs az elme – mindenfajta elme – misztériumának megfejtéséhez. Olyan módszer ez, amely a hasonlóságokat használja ki a különbségek feltárásához – az őseink és a mi elménk, illetve a mi elménk és a földünket benépesítő többi élőlény elméje között felhalmozódott különbségek óriási arzenáljának feltárásához. Körültekintően kell használnunk; egyfelől az üres metafora, másfelől a szó szerinti hazugság között kifeszített kötélen kell egyensúlyoznunk. Az intencionális alapállás helytelen alkalmazása komolyan félrevezetheti az óvatlan vizsgálódót, de ha helyesen értjük, akkor szilárd és termékeny perspektívát szolgáltathat a legkülönbözőbb területeken, a jelenségek mögöttes egységét demonstrálva, és ezzel lehetővé téve, hogy figyelmünket az elvégzendő döntő kísérletekre összpontosítsuk.
Az intencionális alapállás fő stratégiai elve, hogy úgy kezeli a vizsgált entitást, mintha az ágens lenne, mégpedig azért, hogy így előre jelezze – és egyféle értelemben ezzel meg is magyarázza – annak akcióit és lépéseit. Az intencionális alapállás sajátosságai a legjobban úgy illusztrálhatók, ha szembeállítjuk az előrejelzés két másik alapállásával vagy stratégiájával: a fizikai alapállással, illetve a rendeltetésszem alapállással. A fizikai alapállás egyszerűen a fizikai tudományok szokásos, igen fárasztó eljárásmódja, amelynek során a fizika törvényeire és a vizsgált tárgy fizikai tulajdonságaira vonatkozó összes tudásunkat mozgósítjuk, hogy megalkossuk előrejelzésünket. Amikor arra számítok, hogy a kezemből elengedett kő leesik a földre, akkor a fizikai alapállást használom. Nem tulajdonítok a kőnek elképzeléseket és törekvéseket: súlyt és tömeget tulajdonítok neki, és a nehézkedés törvényére alapozom előrejelzésemet. Az olyan dolgok esetében, amelyek se nem élőlények, se nem mesterségesen létrehozott tárgyak, a fizikai alapállás az egyetlen létező stratégia, amelyet persze különböző szinteken alkalmazhatunk, a szubatomi szinttől az asztronómiai szintig. Annak magyarázata, miért bugyog a forrásban lévő víz, miként keletkeztek a hegyi fennsíkok és honnan származik a napenergia, a fizikai alapállásból adott magyarázat. Ha egy ébresztőórát vagy egy aranyhalat engedek el a kezemből, akkor is ugyanezen az alapon fogom lefelé tartó pályájukat előre jelezni. De még egy repülőgép-modell vagy egy madár is – amelyek pályája egészen különböző lehet, ha elengedik őket – minden léptékben és minden pillanatban a fizika törvényeinek megfelelően viselkedik.
Az ébresztőóra viselkedése, amely tervezett tárgy (nem úgy, mint a szikla), egy bonyolultabb típusú alapállásból, a rendeltetésszerű alapállásból közelíthető meg. A rendeltetésszerű alapállás remekül leegyszerűsíti a tárgyak kezelését, állandóan alkalmazzuk. Tegyük fel, valaki egy új digitális ébresztőórát ad nekem. Olyan gyártmány és modell, amit nem ismerek, de elég egy futó pillantást vetnem a rajta látható gombokra és feliratokra, hogy meggyőződjek róla: ha így és így megnyomok egykét gombot, akkor néhány óra múlva az ébresztőóra csengetni fog. Nem tudom, milyen lesz ez a hang, de elég erős lesz ahhoz, hogy felébresszen. Nem kell pontosan utánajárnom, milyen fizikai törvényeknek köszönhető ez a csodás rendszeresség; nem kell szétszednem, nem kell megmérnem alkotóelemeinek súlyát és feszültségét. Egyszerűen felteszem, az órának meghatározott rendeltetése van – mégpedig az, hogy ébresztőóra –, és rendesen fog működni, ahogy rendeltetett. Igen jelentős dolgokat vagyok hajlandó feltenni erre az előrejelzésre – az életemet talán nem, de azt igen, hogy időben felébredjek ahhoz, hogy elérjek az előadásomra, vagy elérjem a vonatot. A rendeltetésszerű alapállásból fakadó előrejelzések kockázatosabbak, mint a fizikai alapállásból fakadóak, mert két extra feltételezést is alkalmaznunk kell: azt, hogy a dolog valóban úgy lett megalkotva, ahogy én feltételezem, továbbá hogy rendeltetésszerűen fog működni – vagyis nem romlik el. A rendeltetésre gyártott dolgok tervezése néha nem sikerül, és néha elromlanak. De ezért a mérsékelt kockázatvállalásért bőven kárpótol bennünket az előrejelzés elképesztő könnyűsége. A rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó előrejelzés, ahol alkalmazható, kevés befektetést és kockázatot igénylő lerövidítés, amely lehetővé teszi, hogy kibújjak korlátozott fizikai ismereteim fáradtságos alkalmazása alól. Egyébként mindannyian rutinszerűen kockáztatjuk életünket a rendeltetésszerű alapállásra támaszkodva: habozás nélkül bedugjuk a konnektorba és bekapcsoljuk az elektromos készülékeket, amelyek megölhetnek bennünket, ha rosszul vannak bekötve; önként felszállunk a buszra, amelyről tudjuk, hamarosan halálos sebességre fog gyorsítani bennünket; nyugodtan megnyomjuk a gombot a liftben, ahol még sohasem jártunk azelőtt.
A rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó előrejelzések kiválóan működnek a jól tervezett mesterséges tárgyak esetén, de ugyanilyen kiválóan működnek az Anyatermészet művei – az élőlények és részeik esetén is. Jóval azelőtt, hogy az ember megértette volna a növények növekedésének és szaporodásának fizikáját és kémiáját, őseink a szó szoros értelmében feltették életüket a rendeltetésszerű alapállásra támaszkodó tudásuk valószínűségére azzal kapcsolatban, hogy mit kell a magoknak tenniük, ha elvetik őket. Ha így és így benyomok néhány magot a földbe, akkor néhány hónapon belül, némi további gondozás után, ehető élelem terem a helyén.
Láttuk, a fizikai alapállásra támaszkodó előrejelzésekhez (amelyek biztonságosak, de kidolgozásuk igen fáradtságos) képest a rendeltetésszerűek több kockázattal járnak, ám még ennél is kockázatosabb és gyorsabb az intencionális alapállásból fakadó előrejelzések megalkotása. Ezt akár a rendeltetésszerű alapállás alesetének is tekinthetjük, ahol a tervezett dolog egy bizonyos fajta ágens. Tegyük fel, az ébresztőórára alkalmazzuk. Ez az ébresztőóra az én szolgám; ha megparancsolom neki, keltsen fel, úgy hogy megértetem vele az ébresztés időpontját, akkor bízhatom belső képességeiben, hogy érzékelni fogja, amikor elérkezik a megadott idő, és kötelességtudóan végrehajtja az ígért akciót. Amint úgy véli, MOST van az ideje a megszólalásnak, ez arra „sarkallja”, előzetes instrukcióimnak köszönhetően, hogy ennek megfelelően cselekedjen. Persze nyilvánvaló, mivel az ébresztőóra meglehetősen egyszerű szerkezet, ezért az ilyesfajta antropomorfizmus felesleges annak megértéséhez, miért teszi azt, amit tesz – de vegyük észre, egy gyereknek pontosan így magyarázhatjuk el, hogyan használja az ébresztőórát: „Megmondod neki, mikor ébresszen föl, és az óra emlékezni fog rá, hangos csengetéssel.”
Az intencionális alapállás alkalmazása jóval célszerűbb – sőt, szinte kötelező –, amikor a kérdéses tárgy jóval bonyolultabb egy ébresztőóránál. Kedvenc példám a sakkozó számítógép. Százával állnak rendelkezése azok a programok, amelyek a számítógépből – legyen az laptop vagy szuperkomputer – sakkjátékost csinálnak. Bármiféle különbség legyen is ezek között a számítógépek között fizikai szinten, vagy a kialakítás szintjén, mind egytől egyig ugyanannak az egyszerű értelmezési stratégiának fogja alávetni magát: úgy kell tekintenünk őket, mint racionális ágenseket, akik győzni akarnak, és akik ismerik a sakk szabályait és elveit, illetve a bábuk elhelyezkedését a sakktáblán. Viselkedésük előrejelzése és magyarázata azonnal összehasonlíthatatlanul könnyebbé válik, mintha a fizikai vagy a rendeltetésszerű alapállást alkalmaztuk volna. A sakkjáték bármelyik pillanatában egyszerűen csak rögzítenünk kell az összes szabályos lépést, amit a számítógép tehet, ha ő jön lépésre (rendszerint több tucat lehetőség áll rendelkezésre). De miért csak a szabályos lépésekre korlátozódjunk? Mert, érvelhetünk, a gép nyerni akar a sakkjátékban, és tudja, hogy ehhez szabályosan kell lépnie, tehát, mivel racionálisan jár el, ezért ezekre a lépésekre korlátozódik. Most rangsoroljuk a szabályos lépéseket a legjobbtól (legokosabbtól, legracionálisabbtól) a legrosszabbig (legostobábbig, legönveszélyesebbig) és tegyük meg tippünket: a számítógép a legjobb lépést fogja választani. Azt persze nem biztos, hogy el tudjuk dönteni, valóban melyik a legjobb lépés (a számítógép „helyzetértékelése” jobb lehet, mint a mienk), de szinte mindig le tudjuk szűkíteni a lehetséges legjobb lépések számát négyre-ötre, és még így is nagyon jó előrejelzés-átlagot érhetünk el.
Néha, amikor a számítógép nehéz helyzetbe kerül, és egyetlen lépéstől eltekintve csak öngyilkos lépései lehetnek („kikényszerített” lépés), akkor ezt a lépést a legnagyobb biztonsággal előre tudjuk jelezni. Semmi nincs a fizika törvényeiben, illetve a komputer adott felépítésében, ami kikényszerítené ezt a lépést. A lépést az kényszeríti ki, hogy alapos indok van rá, szemben az összes többi lépéssel. Minden sakkjátékos, bármilyen fizikai anyagból álljon is, meglépné. Még egy szellem vagy egy angyal is meglépné! Amikor megfogalmazzuk az intencionális alapállásból fakadó előrejelzésünket, ekkor azzal a bátor feltételezéssel élünk, hogy mindegy, miként készült a komputerprogram, elég jól kell legyen megírva ahhoz, hogy a gép ebből az alapos indokból meglépje ezt a lépést. Viselkedésének előrejelzésekor úgy tekintjük a számítógépet, mintha racionális ágens lenne.
Az intencionális alapállás ilyen esetben tagadhatatlanul igen hasznos módon lerövidíti az eljárást, de mennyire vegyük komolyan? Hiszen mit érdekli a számítógépet, nyer-e vagy veszít? Miért mondjuk azt, az ébresztőóra arra vágyik, hogy engedelmeskedjen gazdájának? A természeti, illetve mesterséges célok közötti ellentétet felhasználhatjuk annak a ténynek újólagos megerősítésére, hogy végül is minden valódi cél egy élő, önmagát védelmező dolog előrejelzésén alapul. De azt is észre kell vennünk, az intencionális alapállás működik (amikor működik), függetlenül attól, hogy a feltételezett célok valóságosak vagy természetiek-e vagy sem, s hogy „valóban értékeli”-e őket az úgynevezett ágens; és ez a tolerancia döntő annak megértésében, hogy először is miként lehet megalapozni a valódi célirányosságot. A makromolekula tényleg reprodukálni akarja önmagát? Az intencionális alapállás mindenképpen magyarázatot nyújt arra, mi történik, függetlenül attól, miként válaszoljuk meg ezt a kérdést. Vegyünk szemügyre egy egyszerű organizmust – mondjuk egy amőbát –, amint a laboratóriumi tál alján határozottan afelé a sarok felé tart, ahol a táplálék van, és elkerüli a mérgező anyagot tartalmazó sarkot. Ez az organizmus a jót keresi vagy a rossz elől menekül – mégpedig a saját maga számára jót vagy rosszat, nem pedig olyasmit, ami egy mesterséges tárgyakat használó ember számára jó vagy rossz. Minden racionális ágens alapvonása, hogy a saját javát keresi, de ezek az egyszerű organizmusok vajon keresik vagy csak „keresik” a jót? Nem kell megválaszolnunk ezt a kérdést. Az organizmus mindkét esetben kiszámítható intencionális rendszer.
Ezzel csak másféle formában fogalmaztuk újra Szókratész érvelését a Menonban, amikor azt kérdezi, vajon valaha is valaki tudatosan törekszik-e a rosszra? Velünk, intencionális rendszerekkel néha előfordul, a rosszra törekszünk, félreértés vagy félretájékoztatás vagy tiszta őrület következtében, de a racionalitás természetes velejárója az, hogy arra törekszünk, amit jónak tartunk. A jó és a jó keresése közötti konstitutív viszony az, amit elődeink természetes kiválasztódása vezetett be – vagy inkább erőszakolt ki: azok a lények, amelyek szerencsétlenségükre genetikailag úgy lettek beállítva, hogy a rosszat keressék a maguk számára, hosszú távon kihalnak. Nem véletlen, hogy a természetes kiválasztódás fennmaradt termékei azt keresik (vagy „keresik”), amit jónak tartanak (vagy „tartanak”).
Még a legegyszerűbb organizmusoknak is, ha előnyben kívánják részesíteni a számukra jót, szükségük van valamilyen érzékszervekre vagy megkülönböztető képességre – valamiféle egyszerű kapcsolókra, amelyek BE-kapcsolódnak a jó megléte esetén és KI-kapcsolnak, ha a jó hiányzik –, és ezeknek a kapcsolóknak vagy vezetőknek csatlakozniuk kell a megfelelő testi reakciókhoz. Ez a követelmény a funkció születése. Egy szikla nem romolhat el, mert sem jól, sem rosszul nem lett felszerelve semmiféle jó keresésére. Amikor egy entitás intencionális értelmezése mellett döntünk, akkor mintha védőangyala szerepébe helyezkednénk bele, s gyakorlatilag azt kérdeznénk: „Ha én volnék ennek az organizmusnak a helyében, mit tennék?” És ezzel feltárjuk az intencionális alapállás antropomorfizmusát: minden intencionális rendszert úgy tekintünk, mintha hozzánk hasonló lenne – miközben persze nem az.
Akkor hát jogosulatlanul alkalmazzuk saját perspektívánkat, az elmével bírók perspektíváját? Nem feltétlenül. Az evolúció története szempontjából a következő történt: több milliárd év alatt az organizmusok fokozatosan kifejlődtek és egyre bonyolultabb gépezeteket fejlesztettek ki magukban az egyre bonyolultabb és artikuláltabb javaik elérése érdekében. Végül azzal, hogy az emberi fajban kifejlődött a beszéd képessége és a reflexiónak azok a változatai, amelyeket a nyelv tesz lehetővé (ez a későbbi fejezetek témája lesz), itt állunk azzal a képességgel, hogy elcsodálkozzunk a csodákon, amellyel könyvünket kezdtük – micsoda elmék vannak! Elődeink naiv töprengései vezettek az animizmushoz, vagyis ahhoz az elképzeléshez, mely szerint minden mozgó dolognak van elméje vagy lelke (anima – latinul lélek).
Nemcsak azt kérdezték, a tigris meg akar-e enni bennünket – ami valószínűleg így van –, hanem azt is, hogy a folyók miért akarják elérni a tengert, és mit kérnek a felhők cserébe tőlünk az esőért, amiért mi folyamodtunk hozzájuk. Ahogy az ember kifinomultabbá vált – s ez rendkívül kései történelmi fejlemény, nem valami olyasmi, ami messze visszanyúlik az evolúció kezdetére –, fokozatosan visszavonta az intencionális alapállást attól, amit ma lélek nélküli természetnek nevezünk, s csak olyan dolgok számára tartotta fenn, amelyek jobban hasonlítanak ránk: az állatok, és bizonyos feltételek között, a növények számára. Változatlanul elő tudjuk „csalni” a virágokat idő előtt, ha mesterséges tavaszi meleggel és fénnyel „tévesztjük meg” őket, és arra tudjuk „bátorítani” a zöldségeket, eresszenek hosszabb gyökereket, ha visszatartjuk tőlük a vizet, amelyre annyira szükségük van. (Egyszer egy favágó a következőképpen magyarázta nekem, honnan jött rá, hogy nem fogunk találni fehér fenyőket a fák között az erdőben a magasabb helyeken: „A fenyők szeretik nedvesen tartani a lábukat.”) Ha így gondolkodunk a növényekről, ez nemcsak természetes és ártalmatlan, hanem pozitíve elősegíti a megértést és bizonyos szintű felfedezéseket. Amikor a biológusok felfedezik, hogy egy növénynek van valamilyen kezdetleges megkülönböztető szerve, azonnal felteszik a kérdést, mire való a kérdéses szerv – miféle körmönfont tervvel rendelkezik a növény, amely megkívánja, hogy információkat szerezzen a környezetéből ebben a témában? A válasz igen gyakran fontos tudományos felfedezés.
Definíció szerint csak azokat az entitásokat nevezzük intencionális rendszereknek, amelyek viselkedése kiszámítható/megmagyarázható az intencionális alapállásból. Az önreprodukáló makromolekulák, termosztátok, amőbák, növények, patkányok, denevérek, emberek és sakkozó számítógépek, mindmind intencionális rendszerek – némelyek jóval érdekesebbek, mint mások. Mivel az intencionális alapállás értelme az, hogy ágensként kezeljünk egy entitást, hogy kiszámíthassuk akcióit, ezért fel kell tételeznünk, értelmes ágens, hiszen ha ostoba volna, akkor bármilyen ostobaságot elkövethetne. Ez a merész ugrás annak feltételezéséhez, hogy az ágens csak az értelmes lépéseket fogja megtenni (az adott, korlátozott perspektívák között), teszi számunkra lehetővé az előrejelzéseket. Úgy írjuk le ezt a korlátozott perspektívát, hogy meghatározott elképzeléseket és törekvéseket tulajdonítunk az ágensnek, azon az alapon, ahogyan a helyzetet érzékeli, illetve amilyen céljai vagy szükségletei vannak. Mivel előrejelző képességünk az eljárás során alapvetően ettől a meghatározottságtól függ – hiszen érzékeny arra a meghatározott módra, ahogyan mi, az elméletgyártók kifejezzük az elképzeléseket és törekvéseket, vagy ahogyan ezeket a kérdéses intencionális rendszer reprezentálja –, ezért az ilyen rendszereket intencionális rendszereknek nevezem. Azt tanúsítják, amit a filozófusok intencionalitásnak neveznek.
Az „intencionalitás” ebben a speciális filozófiai értelemben olyannyira ellentmondásos fogalom, és oly gyakran félreértik, illetve használják rosszul a laikusok, hogy el kell időznöm pontos meghatározásán. Sajnos az „intencionalitás” filozófiai terminusának az interdiszciplináris használatban két hamis barátja van – két nagyon jó szó, amellyel szeretik összetéveszteni, és amelyek valóban közel állnak hozzá. Az egyik egy hétköznapi fogalom, a másik technikai (s ennek bemutatását kissé későbbre halasztom). A szokásos hétköznapi beszédben gyakran foglalkozunk azzal, hogy egy cselekedet szándékos volt-e vagy sem. Ha egy autós egy híd pillérjéhez ütközik, vajon szándékos öngyilkosságot követett-e el, vagy elaludt a volánnál? Amikor valaki hirtelen „papának” szólítja a rendőrt, vajon szándékosan tette-e, vagy csak megbotlott a nyelve? Itt a két cselekedet intencionalitására kérdezünk, nemde? Hétköznapi értelemben igen, de nem filozófiai értelemben.
A filozófiai értelemben vett intencionalitás valamire irányultságot jelent. Valami akkor tanúsít intencionalitást, ha kompetenciája valami másra irányul. Úgy is kifejezhetnénk, ami intencionalitást tanúsít, az valami mást reprezentál, de ezt a megfogalmazást kevésbé találónak és problematikusabbnak érzem. A zár vajon tartalmazza annak a kulcsnak a reprezentációját, amelyik nyitja? A zár és a kulcs az intencionalitás legdurvább formáját jelentik; akárcsak agysejtjeink opioid érzékelői – ezek az érzékelők arra szolgálnak, hogy befogadják az endorfin-molekulákat, amelyeket a természet évmilliók óta termel az agyban. Mindkettő megtéveszthető, vagyis egy csaló kinyithatja őket. A morfiummolekulák mesterséges kulcsok, amelyeket nemrégiben úgy alakítottak, hogy képesek legyenek kinyitni az opioid érzékelők ajtaját. (Ezeknek a rendkívül specializálódott érzékelőknek a felfedezése ösztönözte azokat a kutatásokat, amelyek az endorfinnak, vagyis az agy saját fájdalomcsillapítójának felfedezéséhez vezettek. A kutatók úgy érveltek, hogy valami már eleve kellett hogy legyen az agyban, amire ezek a speciális érzékelők irányultak.) Ez a durva irányultság zár-kulcs variációja az az alapminta, amelyből a természet aztán kialakította a bonyolultabb alrendszereket, amelyeket nagyobb joggal nevezhetnénk reprezentációs rendszereknek, vagyis e reprezentációk irányultságát mindenesetre a zár-kulcs (kvázi?) irányultság terminusaiban kell majd elemeznünk. Kiterjeszthetjük az érvelést, és mondhatjuk, hogy a termosztát fémötvözet rugójának pillanatnyi alakja a jelenlegi szobahőmérsékletet reprezentálja, és hogy a termosztát állítható mércéje a kívánatos szobahőmérsékletet reprezentálja, de ugyanígy tagadhatjuk is, hogy ezek, a szó pontos értelmében, reprezentációk lennének. Viszont információkat tartalmaznak a szobahőmérsékletről, és ennek a megtestesülésnek köszönhetően hozzájárulnak egy egyszerű intencionális rendszer kompetenciájához.
Miért hívják a filozófusok a valamire való irányultságot „intencionalitásnak”? Az egész a középkori filozófusokkal kezdődött, akik kialakították a fogalmat, érzékelvén a hasonlóságot e jelenség és aközött, amikor egy nyílvesszővel megcélzunk valamit (intendere arcum in). Az intencionális jelenségek metaforikus nyílvesszőkkel vannak felfegyverezve, mondhatnánk, amelyek arra a valamire céloznak, amelyre a jelenség irányul vagy vonatkozik vagy hivatkozik. De persze számos jelenség, amely az intencionalitásnak ezt a minimális fajtáját tanúsítja, semmit nem tesz szándékosan, a szó hétköznapi értelmében. Az érzékelő állapotok, az érzelmi állapotok és az emlékezés állapotai például mind irányulnak valamire, anélkül, hogy hétköznapi értelemben szándékosak lennének; teljes mértékben akaratlan vagy automatikus válaszai lehetnek egyik dolognak a másikra. Semmi szándékos nincs abban, amikor észreveszünk egy lovat, ha a látóterünkbe kerül, viszont a felismerés állapota nagyon is meghatározott irányultságot tanúsít: úgy ismerjük fel a dolgot, mint lovat. Ha tévedésből úgy ismerjük fel, mint jávorszarvast vagy embert a motorbiciklin, akkor érzékelő állapotunk irányultsága másfajta lett volna. Nyílvesszőjét egész különbözőképpen célozta volna be – valamire, ami nem létezik, de mégis kellőképpen meghatározott: vagy a soha nem létezett jávorszarvasra vagy az illuzórikus motorosra. Óriási pszichológiai különbség van a között, hogy tévedésből azt gondoljuk: egy jávorszarvas van a közelünkben, illetve a között, hogy tévedésből azt gondoljuk: egy motoros van a közelünkben. S a különbségnek kiszámítható következményei vannak. A középkori elméletírók felismerték, az intencionalitás nyílvesszője mégha a semmire céloz is, mégis igen meghatározott módon van becélozva. A gondolkodásunkban megjelenő objektumot, legyen az valóságos vagy sem, intencionális objektumnak nevezték.
Ahhoz, hogy valamiről gondolkodni tudjunk, szükségünk van – a sok lehetséges mód közül – egy meghatározott gondolkodási módra. Minden intencionális rendszer saját meghatározott gondolkodási – érzékelési, keresési, azonosítási, féleimi, emlékezési – módjától függ, bármi legyen is az, amiről „gondolkodik”. Ez a függőség hozza aztán létre a gyakorlati és elméleti összezavarodás valamennyi lehetőségét. Gyakorlatilag úgy lehet a legjobban megzavarni egy meghatározott intencionális rendszert, hogy kihasználjuk a hibákat abban a módban, ahogyan érzékel vagy gondolkodik bármiről, amiről gondolkodnia kell. A természet számtalan variációt kipróbált már erre a témára, hiszen a legtöbb intencionális rendszer életében az egyik legfőbb cél a többi intencionális rendszer megtévesztése. Végtére is, minden élő intencionális rendszer egyik elsődleges törekvése a növekedéséhez, öngyógyításához és reprodukciójához szükséges élelemre irányul, tehát minden élőlénynek meg kell tudni különböztetnie az élelmet (a jó anyagot) a világ többi részétől. Ebből következik, hogy egy másik elsődleges törekvése annak elkerülésére irányul, hogy egy másik intencionális rendszer tápláléka legyen. Így aztán a kamuflázs, a mimikri, a bujkálás és más stratégiák igazán próbára tették a természet lakatosait, hogy egyre hatásosabb és hatásosabb módszereket találjanak a dolgok megkülönböztetésére és nyomon követésére. De nincs abszolút biztonságos módszer. Felismerés nincs a félreismerés lehetősége nélkül. Ezért olyan fontos számunkra mint gondolkodók számára, hogy képesek legyünk azonosítani és megkülönböztetni egymástól a felismerés (és félreismerés) különböző variációit, amelyek előfordulhatnak az intencionális rendszerekben. Ahhoz, hogy értelmezhessük, egy rendszer éppen miként „ismeri fel” körülményeit, pontos képünk kell legyen arról, miként képes megkülönböztetni a dolgokat – vagyis, milyen módon „gondolkodik” a dolgokról.
Sajnos azonban, mint elméleti elmék, hajiunk arra, hogy túlhajtsuk a dolgot, és saját majdnem korlátlan gondolati megkülönböztetési képességünket (amelyet nyelvhasználati képességünknek köszönhetünk) úgy kezeljük, mintha ez volna minden igazi intencionalitás, minden igazi irányultság ismérve. Például amikor a béka nyelve kilövell, és ami éppen arra repül, elkapja, bármi legyen is, akkor hibázhat – lenyelhet például egy golyót, amelyet valamelyik rosszcsont gyerek dobott arra, vagy horgászcsalit egy damil végéről, vagy valami más ehetetlen dolgot. A béka hibázott, de pontosan mi is az a hiba (hibák), amit elkövetett? Mit „gondolt” a béka, mit fogott? Legyet? Ejtőernyős élelmet? Valami mozgó, sötét, gömbölyded izét? Mi, akik nyelvet használunk, végtelenül aprólékos megkülönböztetéseit tudjuk adni annak a tartalomnak, amit a béka gondolhatott, miközben vizsgálódás nélkül elfogadtuk azt az előfeltevést, mely szerint még mielőtt bármiféle valóságos intencionalitást tulajdoníthatnánk a békának, le kell szűkítenünk a béka helyzetének és cselekedeteinek tartalmát ugyanazzal a precizitással, mint amit (elvileg) akkor használunk, ha az emberi gondolkodást és annak feltételezett tartalmait vesszük szemügyre.
Ez aztán az elméleti összezavarodás fő forrása, s hogy még rosszabb legyen a helyzet, van is egy idepasszoló logikai terminus technicus, amely pontosan a nyelvnek erre a végtelen finomságú megkülönböztető képességére utal: az intenzionalitás (intensionality). Az intenzionalitás a nyelvek sajátja; nem alkalmazzák közvetlenül egyetlen másfajta jelrendszerre sem (festményekre, térképekre, grafikonokra, „képek keresésére”... elmékre). A logikával foglalkozó szakemberek rendszerint az alábbiak szerint csoportosítják a nyelv szavait vagy szimbólumait: vannak a logikai vagy funkcionális szavak („ha”, „és”, „vagy”, „nem”, „mind”, „néhány”...), és a terminusok vagy állítmányok, amelyek olyan változatosak lehetnek, mint a beszélgetés tárgya („vörös”, „magas”, „nagyapa”, „oxigén”, „másodosztályú szonett-költő”...). A nyelv minden jelentéssel bíró terminusa vagy állítmánya rendelkezik egy kiterjesztéssel – az a dolog vagy dolgok csoportja, amelyre a terminus vonatkozik – és egy intenzionalitással – ez az a meghatározott mód, ahogyan ennek a dolognak vagy dolog-csoportnak a kiválasztása vagy meghatározása megtörténik. A „Chelsea Clinton apja” és „az Egyesült Allamok elnöke 1995-ben” ugyanazt a dolgot jelölik – Bill Clintont –, és ezért ugyanaz a kiterjesztésük, de egészen különböző módon közelítenek ehhez a közös entitáshoz, s ezért különböző az intenzionalitásuk. Az „egyenlő oldalú háromszög” pontosan ugyanazt a dolog-együttest választja ki, mint az „egyenlő szögű háromszög”, vagyis ennek a két terminusnak ugyanaz a kiterjesztése, de világos, hogy nem ugyanazt jelentik: az egyik terminus a háromszög egyenlő oldalaira vonatkozik, a másik az egyenlő szögekre. Az intenzionalitás tehát szemben áll a kiterjesztéssel, és jelentést jelent. De nem ugyanezt jelenti az intencionalitás is?
Számos esetben, ahogyan arra a logika szakemberei felhívják a figyelmet, eltekinthetünk a terminusok intenzionalitás-különbségeitől, és elegendő, ha csak a kiterjesztést követjük nyomon. Végtére is, bárhogy nevezzük is a rózsát, mindig jó illata lesz, vagyis ha a rózsák a téma, akkor mindaz a végtelenül változatos mód, ahogy bevonhatjuk a rózsák osztályát a beszélgetésbe, logikai szemszögből tekintve mind egyenrangú. Mivel a víz valóban H₂O, ezért minden igaz kijelentés a „vízre” vonatkozóan ugyancsak elmondható, ha helyébe a „H₂O"-t tesszük – mégha e két terminus jelentése vagy intenzionalitása hajszálnyit különbözik is. Ez a szabadság különösen nyilvánvaló és igen nagy hasznát lehet venni például a matematikában, ahol mindig igénybe vehetjük „az egyenlők egyenlőkkel történő helyettesítését”, és a „4²”-t „16”-tal cserélhetjük fel vagy fordítva, hiszen ez a két különböző terminus ugyanarra a számra vonatkozik. A nyelvi kontextusban a behelyettesítésnek ezt a szabadságát referenciális átláthatóságnak nevezik: az ember átláthat a terminusokon, gyakorlatilag magára a dologra, amelyre a terminusok vonatkoznak. De amikor a téma nem a rózsák, hanem a rózsákra vonatkozó gondolkodás vagy a rózsákra (vonatkozó gondolkodásra) vonatkozó beszéd, akkor lehet jelentősége az intenzionalitásban mutatkozó különbségeknek. Tehát minden esetben, amikor a téma az intencionális rendszerek és ezek elképzelései és törekvései, az elméleti szakember által használt nyelv érzékeny az intenzionalitásra. A logika szakembere azt mondaná, hogy az ilyen beszélgetés a referenciális homályosság jegyeit hordozza; nem átlátható; a terminusok maguk útban vannak, és finom és zavaró módon interferálnak a témával.
Hogy láthassuk, miért fontos a referenciális homályosság, amikor az intencionális alapállást alkalmazzuk, vegyük szemügyre az intencionális alapállás egy elemi esetét működés közben, emberre vonatkoztatva. Naponta járunk így el minden különösebb megerőltetés nélkül, de csak ritkán vesszük alaposabban szemügyre, miről is van szó. Lássunk tehát egy nemrégiben született filozófiai cikkből vett példát. Az alábbi fejtegetés talán némileg furcsa, de a megszokottnál több részletre rávilágít:
Brutus meg akarta ölni Caesart. Feltételezte, Caesar közönséges halandó, tehát ha ledöfi (amin azt érti, kést szúr a szívébe), akkor ily módon megölheti. Úgy gondolta, le tudja döfni Caesart, mert emlékezett, van nála kés, és látta, Caesar ott áll a balján a Fórumon. Brutust ez tehát arra késztette, hogy ledöfje a balján álló embert. Megtette, s így megölte Caesart. (Israel, Perry és Tutiya, 1993, 515. o.)
Figyeljünk fel rá, hogy a „Caesar” terminus kettős módon játszik döntő szerepet a fenti magyarázatban – nemcsak arról a szokásos módról van szó, ahogy kiválasztunk egy embert, mondjuk Caesart, aki tógában ácsorog a Fórumon, hanem arról is, ahogyan Brutus maga kiválasztja őt. Nem elég Brutus számára azt látni, hogy Caesar mellette áll; meg kell győződnie róla, hogy az illető valóban Caesar, az az ember, akit meg akar ölni. Ha Brutus a balján álló Caesarról tévedésből azt gondolta volna, hogy ő Cassius, akkor nem próbálta volna megölni: nem lett volna késztetése arra, ahogy a szerző mondja, hogy ledöfje a balján álló embert, hiszen nem hozta volna létre elméjében a döntő kapcsolatot – a kapcsolatot, amely a balján álló embert összefüggésbe hozza a maga elé tűzött céllal.

A propozicionális pontosság félreértett célja

Amikor egy ágens ügyködik, akkor a körülmények egy bizonyos megértése – vagy félreértése – alapján jár el, és az intencionális magyarázatok és előrejelzések ennek a megértésnek a megragadására támaszkodnak. Ha előre ki akarjuk számítani egy intencionális rendszer lépéseit, akkor tudnunk kell, hogy az ágens elképzelései és törekvései mire vonatkoznak, és azzal is tisztában kell lennünk, legalábbis nagyjából, hogy ezek a hiedelmek és törekvések miként vonatkoznak az adott dolgokra, hogy megállapíthassuk, vajon megtörtént-e vagy megtörténik-e a döntő összekapcsolódás.
Felhívom a figyelmet, az előbb azt mondtam, az intencionális alapállás felvételéhez legalábbis nagyjából tisztában kell lennünk azzal, hogy az ágens miként választja ki az adott objektumot. Ha erre nem figyelünk föl, az komoly zavarok forrása lehet. Általában nem kell pontosan tudnunk, milyen módon fogja fel feladatát az ágens. Az intencionális alapállás rendszerint elég sok lazaságot megenged e téren, s ez valóságos áldás, hiszen az a feladat, hogy pontosan kifejezzük, az ágens miként fogja fel feladatát, a feladat éppoly félreértése, mint amilyen értelmetlen dolog lenne egy verseskötetet mikroszkópon keresztül olvasni. Ha a vizsgált ágens saját környezetét nem a nyelv segítségével fogja fel, amely lehetővé tenne számára bizonyos megkülönböztetéseket, akkor nyelvünk nagyszerű problémamegoldó erejét nem használhatjuk ki közvetlenül arra, hogy kifejezzük az ágens konkrét gondolatait vagy gondolkodásmódját, illetve érzékelésének variációit. (Közvetett módon persze használhatjuk a nyelvet e körülmények leírására, mégpedig olyan részletességgel, amilyet csak a teoretikus kontextus megkövetel.)
Ez a tény gyakran homályba borul a következő, látszólag igen meggyőző gondolatmenet ködében: gondolkodnak (például) a kutyák? Ha igen, akkor nyilvánvalóan meghatározott gondolataik kell legyenek. Egy gondolat nem létezhet másként, csak ha valamilyen módon meghatározott, nem igaz? De a meghatározott gondolatnak meghatározott fogalmakat kell tartalmaznia. Nem lehet elgondolni azt a gondolatot, hogy
edényem tele van marhahússal,
csak ha rendelkezünk az edény és a marhahús fogalmával, és ahhoz, hogy ezek meglegyenek, szükségünk van egy sereg más fogalomra (vödör, tányér, tehén, hús...), mert ez a konkrét gondolat nyilvánvalóan megkülönböztethető (számunkra) attól a gondolattól, hogy
a vödör tele van marhahússal
csakúgy, mint attól, hogy
tányérom tele van borjúmájjal,
hogy arról már ne is beszéljünk, hogy
az a vörös, finom dolog, abban a micsodában, amiből enni szoktam, nem az a szokásos száraz izé, amivel általában etetnek
és így tovább a végtelenségig. Melyik gondolatot vagy gondolatokat gondolja vajon a kutya? Hogyan tudjuk kifejezni – mondjuk angolul vagy magyarul – pontosan azt a gondolatot, amit a kutya gondol? Ha ez nem lehetséges (márpedig nem az), akkor a kutyák egyáltalán nem képesek gondolatokat gondolni, vagy pedig a kutyák gondolatai rendszerszerűen kifejezhetetlenek – és ezért látókörünkön kívül esnek.
A fentiekből egyik alternatíva sem következik. Gyakran figyelmen kívül hagyják azt a körülm,ényt, hogy a kutya „gondolatai” esetleg egyszerűen azért nem fejezhetőek ki (emberi nyelven), mert az emberi nyelven történő kifejezés túl finom, túl aprólékos, s sokszor azt sem veszik tekintetbe, hogy ennek ellenére képesek lehetünk kimerítően leírni, amit nem tudunk kifejezni úgy, hogy semmiféle részlet ne maradjon misztikus homályban.
A kutyának bizonyára megvannak a saját konkrét módszerei a dolgok megkülönböztetésére, és ezek a módszerek egészen határozott és idioszinkretikus „fogalmakká” alakulnak. Ha ki tudjuk deríteni, hogyan működnek ezek a módszerek, és le tudjuk írni, hogyan működnek együtt, akkor pontosan ugyanannyit fogunk tudni a kutya gondolatainak tartalmáról, mint amennyit megtudunk a többi ember gondolatainak tartalmáról a velük folytatott beszélgetések során, még akkor is, ha nem találunk egy olyan mondatot (magyarul vagy bármely más nyelven), amellyel ki tudnánk fejezni ezt a tartalmat.
Amikor mi, elmés emberek, egyedülállóan emelkedett perspektívánkból alkalmazzuk különleges trükkünket, az intencionális alapállást más entitásokra, akkor saját módszereinket erőltetjük rájuk, és azt kockáztatjuk, hogy túlságosan nagy világosságot, megkülönböztető erőt, artikuláltságot tulajdonítunk a tartalomnak, és ezért túlságosan magas szervezettségi fokot a megérteni kívánt rendszereknek. Azt is kockáztatjuk, túlságosan erősen rávetítjük a mi elménk szerveződésének konkrét fajtáját ezekre az egyszerűbb rendszerekre. Nem minden szükségletünkben, tehát törekvésünkben, tehát mentális gyakorlatunkban, tehát mentális erőforrásainkban osztoznak ezek az egyszerűbb elmejelöltek.
Sok organizmus „tapasztalja” a Napot, és még arra is képes, hogy életét a Nap járásához igazítsa. A napraforgó például minimális mértékben képes követni a Nap járását, képes a Nap felé fordulni, ahogy az áthalad az égen, ezzel maximalizálva a naponta rá jutó napsütést, de nem tud megbirkózni egy közbelépő napernyővel. Nem tudja anticipálni, hogy a Nap némi kiszámítható idő elteltével újra előbukkan majd, úgyhogy a napernyőnek megfelelően alakítja lassú, egyszerű „viselkedését”. Egy állat viszont nagyon is képes lehet erre az árnyalt viselkedésre, és árnyékba húzódhat, hogy rejtve maradjon zsákmánya előtt, sőt még azt is anticipálhatja, merrefelé terüljön el a napon egy hosszú szunyókálásra, tekintettel arra (bambán és gondolkodás nélkül), hogy a fa árnyéka hamarosan meghosszabbodik. Az állatok követnek és újra és újra beazonosítanak egy csomó dolgot (párjukat, zsákmányukat, kölykeiket, kedvenc táplálkozó helyeiket), és ugyanígy nyomon követhetik a Nap útját is. Mi, emberek azonban nemcsak nyomon követjük a Napot, hanem egy ontológiai felfedezést is teszünk a Napról: ez a Nap! Ugyanaz a Nap mindennap.
Gottlob Frege, német logikus bevezetett egy példát, amelyet több mint száz éve kedvtelve idézgetnek a logikával foglalkozó szakemberek és a filozófusok: a Hajnalcsillag, amelyet a régiek Phosphorusnak neveztek, és az Esthajnalcsillag, amelyet Hesperusnak hívtak, ugyanaz az égitest: a Vénusz. Ma már ez közismert dolog, ám ennek az azonosságnak a felfedezése annak idején komoly előrehaladást jelentett a csillagászat történetében. Ki lenne képes közülünk előadni az ezt igazoló gondolatmenet és felsorakoztatni a döntő bizonyítékokat anélkül, hogy egy könyvben utánanézne a dolognak? Ennek ellenére még kisgyerekek is készségesen megértik (és tanulékonyan elfogadják) ezt a hipotézist. Nehéz elképzelni, hogy bármelyik más élőlény valaha is olyan állapotba lenne hozható, hogy képes legyen megfogalmazni azt a hipotézist, miszerint ugyanarról az égitestről van szó, nem is beszélve a dolog bizonyításáról.
Nem lehetnek ezek az óriási, forró tányérok, amelyek naponta keresztülvonulnak az égen, mindennap újak? Mi vagyunk az egyetlen élőlény, amelyik egyáltalán képes megfogalmazni ezt a kérdést. Hasonlítsuk össze a Napot és a Holdat az évszakokkal. A tavasz minden évben eljön, de (már) nem kérdezzük, hogy mindig ugyanaz a tavasz tér-e vissza. Lehet, hogy az antikvitásban istennőként megszemélyesített Tavaszt őseink valóban úgy látták, mint valami visszatérő partikularitást és nem mint újra és újra előforduló univerzálét. De a többi élőlény számára ez még csak nem is probléma. Egyes fajoknak különleges érzékük van a variációk iránt; bizonyos tartományokban sokkal több részletet képesek megkülönböztetni, mint mi puszta érzékszerveinkkel (bár, már amennyire ez tudható, minden egyes modalitásban finomabb megkülönböztetésre vagyunk képesek érzékszerveink kiterjesztése útján – mikroszkóp, spektroszkóp, gáz kromatográf stb. –, mint földünk bármely más élőlénye). De ezek a fajok ugyanakkor csak nagyon korlátozott mértékben képesek reflektálni, és érzékenységük meglehetősen szűkös lehetőségkészletre korlátozódik, amint azt látni fogjuk.
Mi ezzel szemben minden-hívők vagyunk. Úgy tűnik, nincs olyasmi, amit el ne tudnánk képzelni, s amit ebben az elképzelésben meg ne tudnánk különböztetni. Meg tudjuk például különböztetni azt a vélekedést, hogy
a Nap mindig ugyanaz a csillag volt minden nap és az is maradt,
attól a vélekedéstől, hogy
a Nap minden nap ugyanaz a csillag 1900. január 1. óta, amikor a mostani Nap átvette a szerepet elődjétől.
Felteszem, hogy ez utóbbit senki nem hiszi, de elég könnyű meglátni, hogy ezt a vélekedést mi különbözteti meg a szokásos vélekedéstől, illetve attól a nem kevésbé alaptalan vélekedéstől, hogy
a Nap legutóbbi cseréje 1986. június 12-én történt.
Amikor intencionális rendszereknek ilyen módon mentális állapotokat tulajdonítunk, ennek alapformája a propozícionális attitűdöt kifejező mondat.
x azt hiszi, hogy P. y arra törekszik, hogy q. z azon töpreng, vajon r.
Ezek a mondatok három részből állnak: a kérdéses intencionális rendszerre vonatkozó terminusból (x,y, z), a neki tulajdonított attitűdre vonatkozó terminusból (hisz, törekszik, töpreng...) és a szóban forgó attitűd tartalmára vagy jelentésére vonatkozó terminusból – a propozícióból, amelyet ezekben az üres példamondatokban a p, q és r betűk jeleznek. A valódi tulajdonító mondatokban természetesen ezek a propozíciók mint mondatok vannak kifejezve (magyarul, illetve a beszélő nyelvén), és ezek a mondatok olyan terminusokat tartalmaznak, amelyek nem helyettesíthetők tetszés szerint más kiterjesztésű terminusokkal – ez a referenciális homályosság jellemzője.
A propozíciók tehát azok az elméleti entitások, amelyek segítségével azonosítjuk vagy bemérjük a hiedelmeket. Ha azt mondjuk, hogy két hívő ugyanabban hisz, ez per definitionem azt jelenti, hogy ugyanabban a propozícióban hisznek. Mik tehát akkor ezek a propozíciók? A kölcsönös egyetértésen alapuló filozófiai konvenció szerint azok az absztrakt jelentések, amelyeket az összes olyan mondat tartalmaz, amelyik... ugyanazt a dolgot jelenti. Rossz kör bontakozik ki a harci felhőkből. Feltehetően ugyanazt a propozíciót fejezi ki a következő három mondat:

1. A hó fehér.

2. La neige est blanche.

3. Der Schnee ist weiss.

Végtére is, amikor Tamásnak tulajdonítom azt a vélekedést, hogy a hó fehér, akkor azt is akarom, hogy Pierre és Wilhelm – mindegyik a saját nyelvén – ugyancsak képes legyen Tamásnak tulajdonítani ezt a vélekedést. Hogy Tamás nem tudja megérteni, mit tulajdonítanak neki, az nem tartozik ide. Mellesleg, Tamásnak persze azt sem kell megértenie, amit én tulajdonítok neki, hiszen Tamás lehet egy macska, vagy egy török is, aki a törökön kívül más nyelvet nem beszél.
De az alábbiak is ugyanazt a propozíciót fejezik ki vajon?

4. Bill megütötte Samet.

5. Sam meg lett ütve Bill által.

6. Bill volt az ágense annak az ütőakciónak, amelynek áldozata Sam volt.

Mindhárom mondat „ugyanazt a dolgot mondja”, de mégis különbözőképpen mondják „azt”. A propozíciók vajon ahhoz tartoznak, amilyen módon mondják, vagy amit mondanak? Egyszerű és elméletileg vonzó módja lenne a probléma eldöntésének, ha azt kérdeznénk, hogy vajon egy hívő hihetné-e ezek közül valamelyiket úgy, hogy ne hinné a másikat is? Ha igen, akkor ezek különböző propozíciók. Végtére is, ha tényleg a propozíciók azok az elméleti entitások, amelyekkel a hiedelmeket mérjük, akkor tesztünknek sikerülnie kell. Igen ám, de hogyan tesztelhetjük a dolgot akkor, ha Tamás nem beszél magyarul, vagy egyáltalán nem beszél semmilyen nyelvet? Bennünket, akik tulajdonítunk – legalábbis amikor tulajdonlásainkat a nyelv segítségével fejezzük ki –, kötnie kell egy adott kifejezésrendszernek, a nyelvnek, és a nyelvek struktúrájukban és terminusaikban különbözőek. Ha bele vagyunk kényszerítve egyik vagy másik nyelv struktúrájába, akkor akarva-akaratlan több megkülönböztetést vehetünk fel, mint amit a körülmények jogosulttá tennének. Ez az értelme annak a korábbi figyelmeztetésemnek, hogy a tartalom nagyjából történő tulajdonítása biztosíthatja az intencionális alapállás sikerét.
A filozófus Paul Churchland 1979-ben a propozíciókat a számokhoz hasonlította – ezek hasonlóképpen absztrakt objektumok, amelyeket számos fizikai tulajdonság mérésére használunk.
x súlya grammokban 144.
y sebessége másodpercenként 12 méter.
A számok persze jólnevelten töltik be ezt a szerepet. Itt „egyenlőt felcserélhetünk egyenlővel”. Nem nehéz egyetérteni abban, hogy x súlya grammokban 2 x 72 vagy hogy y sebessége másodpercenként 9 + 3 méter. A nehézség ott kezdődik, amint az imént láttuk, amikor az átalakítás és egyenlőség szabályát vélhetően ugyanannak a propozíciónak a különböző kifejezéseire próbáljuk alkalmazni. Mert sajnos a propozíciók egyáltalán nem olyan jól nevelt elméleti entitások, mint a számok. A propozíciók inkább a dollárra hasonlítanak, nem a számokra!
Ez a kecske 50 dollárt ér.
És mennyit ér görög drachmában vagy orosz rubelben (és a hét melyik napján!) – és többet vagy kevesebbet ér ma, mint ért a régi Athénban vagy mint Marco Polo expedíciós ellátmányának a része? Kétség nem fér hozzá, egy kecske mindig értékes a tulajdonosának, és az is kétségtelen, meg tudunk állapítani egy hozzávetőleges értékmérési módot úgy, hogy átváltjuk – vagy elképzeljük, hogy átváltjuk – pénzre, vagy aranyporra, vagy kenyérre, vagy bármi másra. De nincs semleges, rögzített, örök rendszere a gazdasági érték mérésének, és ugyanígy nincs rögzített, semleges és örök rendszere a propozicionalitás mérésének sem. Na és? Persze, gondolom, jó volna, ha lennének ilyen rendszerek; átláthatóbb lenne a világ és egyszerűbb lenne a teoretikusok dolga. De nincs szükség ilyen egyfajta mértéket alkalmazó, univerzális értékmérő rendszerre sem a közgazdaságtanban, sem az intencionális rendszerek elméletében. Egy közgazdasági elmélet megalapozottságát nem fenyegeti minden idők minden körülményére alkalmazható közgazdasági értékmérőjének kiküszöbölhetetlen pontatlansága. Az intencionális rendszerek elméletének megalapozottságát nem fenyegeti az ugyanilyen univerzális skálán elhelyezett jelentések mérésének kiküszöbölhetetlen pontatlansága. Amíg tisztában vagyunk az itt fellépő nehézségekkel, addig minden helyi problémát egészen kielégítően tudunk kezelni, a választott hozzávetőleges rendszer segítségével.
A további fejezetekben látni fogjuk, hogy amikor „mindenhívő” kompetenciánkat az „alacsonyabb” élőlényekre alkalmazzuk, ez célszerűen szervezi az adatokat számunkra: megmondja, hová nézzünk legközelebb, határokat állít fel, és kiemeli a különbözőség, illetve hasonlóság patternjeit. De ha nem vagyunk elég óvatosak, szerencsétlenül eltorzítja perspektívánkat, amint azt már láttuk. Egy dolog úgy tekinteni egy organizmust vagy bármelyik alrendszerét, mint kezdetleges intencionális rendszert, amely nyersen és anélkül, hogy gondolkodna követi tagadhatatlanul bonyolult céljait, és egészen más dolog reflektáló értékelést tulajdonítani neki arra vonatkozóan, amit csinál. Az emberi reflektáló gondolkodás igen új fejlemény az evolúciós folyamatban.
Az eredeti önreprodukáló makromolekuláknak megvolt az indokuk arra, amit tettek, de erről fogalmuk sem volt. Ezzel szemben mi nemcsak hogy ismerjük – vagy azt hisszük, hogy ismerjük – saját indokainkat, de artikuláljuk, megvitatjuk, megbíráljuk, megosztjuk őket egymással. Ezek nemcsak cselekedeteink indítékai, hanem a mi indítékaink is. Hogy mi zajlott le a makromolekulák és az ember kialakulása között, arról aztán van mit mesélni. Vegyük például az idegen fészekben, akaratlan nevelőszülők által kikeltett kakukkfiókát. Első ténykedése, amint kimászik a tojásból, hogy kigurgassa a többi tojást a fészekből. Nem könnyű feladat, és egyszerűen lenyűgöző figyelni azt a vehemens célratörést és találékonyságot, amellyel a fióka minden útjába kerülő akadályt legyőz, hogy megszabaduljon a többi tojástól. Miért teszi? Mert a többi tojásban riválisai lapulnak, akik elvonhatják nevelőszülei figyelmét. Azzal, hogy megszabadul vetélytársaitól, maximalizálja a neki jutó élelmet és védő gondoskodást. A tojásból éppen kibújt kakukkfióka persze tudatlan, fogalma sincs kegyetlen ténykedése értelméről, de az értelem ott van, s kétségtelenül ez alakította ki a kakukkfióka vele született viselkedését a hibákon és tévedéseken keresztül. Mi látjuk ezt az értelmet, még ha a kakukk nem is látja. Az ilyen értelmet „szabadon lebegőnek” nevezem, mert nincs reprezentálva sem a születéskor, sem sehol máshol, még ha hatékony is – az evolúciós időfolyamban – a kérdéses viselkedés kialakításában és finomításában (az információs szükséglet biztosításában például). Az itt szerepet játszó stratégiai elvek nincsenek explicit módon bekódolva, csak implicite vannak jelen a kialakított vonások nagyobb szervezettségében. Hogyan történt ezen értelmek megragadása és artikulálása a kifejlődött elmék némelyikében? Ez egy jó kérdés. Figyelmünket ez fogja lekötni több fejezeten keresztül, de mielőtt belefognánk tárgyalásába, válaszolnom kell egyes filozófusok szellemes ellenvetésére, miszerint: pont fordítva járok el. A valóságos intencionalitást a pszeudo-intencionalitás terminusaiban akarom megmagyarázni! Sőt úgy tűnik, elmulasztom tekintetbe venni a fontos különbséget az eredeti vagy benső, illetve a származtatott intencionalitás között. Mi hát a különbség?

Eredeti és származtatott intencionalitás

John Searle 1980-ban tett megállapítása nyomán több filozófus úgy véli, hogy az intencionalitásnak két fajtája van, a benső (vagy eredeti) és a származtatott. A benső intencionalitás gondolataink, hiedelmeink, törekvéseink, intencióink (a szó hétköznapi értelmében) irányultságát jelenti. Ez a nyilvánvaló forrása egyes, általunk létrehozott mesterséges készítmények – mint amilyenek a szavak, mondatok, könyvek, térképek, festmények, számítógép-programok – világosan lehatárolt és származtatott irányultságának. Ezek csak a mi elménktől kapott nagylelkű kölcsönnek köszönhetően rendelkeznek irányultsággal. Mesterséges reprezentációink származtatott intencionalitása azon a valóságos, eredeti, benső intencionalitáson élősködik, amely létrehozásuk mögött rejlik.
Ehhez az állításhoz sok mindent fel kell tételeznünk. Ha behunyjuk a szemünket, és Párizsra gondolunk vagy anyánkra, ez a gondolat a lehető legprimérebb és legközvetlenebb módon vonatkozik tárgyára, ahogyan csak valami valamire vonatkozhat. Ha ezek után leírjuk Párizst vagy lerajzoljuk anyánkat, a papíron lévő reprezentáció csak azért vonatkozik Párizsra vagy anyánkra, mert ez volt szerzői intenciónk (a szó hétköznapi értelmében). Ez a mi reprezentációnk, és nekünk kell kijelentenünk vagy eldöntenünk, hogy alkotásaink mire vonatkoznak. Rendelkezésünkre állnak a nyelvi konvenciók, amelyekre támaszkodunk, amikor ezt a jelentést beinjekciózzuk a papírra írt nyers jelekbe. Hacsak előzőleg ki nem jelentjük, hogy mostantól valahányszor azt mondjuk vagy írjuk, hogy Párizs, valójában Bostonra gondolunk, vagy hogy ezentúl Michelle Pfeiffert hívjuk „anyának”, nyelvi közösségünk elfogadott szokásos referenciái lépnek életbe. Ezek a konvenciók viszont a maguk részéről az adott közösség közösségi intencióitól függnek. A külső reprezentációk tehát jelentésüket – intenzionalitásukat és kiterjesztésüket – a belső, mentális állapotoknak, illetve a jelentéseket kialakító és használó emberek cselekedeteinek jelentéseiből nyerik. Ezek a mentális állapotok és cselekedetek eredeti intencionalitással rendelkeznek.
A mesterséges reprezentáció függő státuszára vonatkozó érv tagadhatatlan. A ceruzajelek önmagukban természetesen semmit nem jelentenek. Ez különösen nyilvánvaló a kétértelmű mondatok esetén. W. V. O. Quine filozófus szép példát nyújt erre:
Our mothers bore us. (Az angol mondat egyik jelentése: „Anyáink untatnak (bore) bennünket.” A másik jelentése: „Anyáink szültek (bore) bennünket.” (- A ford.))
Mire vonatkozik ez a kijelentés? Jelen idejű panasz-e az unalom miatt, avagy eredetünkre vonatkozó múlt idejű közhely? Meg kell kérdeznünk a mondatot alkotó személyt. Maguk a jelek egyáltalán nem tudnak eligazítani bennünket a választ illetően. A jeleknek egészen biztosan nincs belső intencionalitásuk, bármi legyen is az. Ha egyáltalán jelentenek valamit, az csak amiatt a szerep miatt van, amit betöltenek abban a reprezentációs rendszerben, amely a reprezentálok elméjében van lehorgonyozva.
De mi a helyzet ezeknek az elméknek az állapotával és cselekedeteivel? Mi ruházza fel őket intencionalitásukkal? Az egyik népszerű válasz az, hogy ezeknek a mentális állapotoknak és cselekedeteknek azért van jelentésük, mert ezek maguk, bármilyen csodálatos is, úgyszintén egyfajta nyelven vannak megalkotva – mégpedig a gondolkodás nyelvén. Mentalese nyelven. De ezzel a válasszal semmit nem lehet kezdeni. Nem azért, mert nem lehetne egyetlen ilyen rendszert sem találni abban, ami belül zajlik az emberek agyműködésében. Elvileg lehetne – csakhogy az ilyen rendszer egyáltalán nem lenne pont olyan, mint bármelyik másik rendes természetes nyelv, mondjuk az angol vagy a francia. Használhatatlan, mint a felvetett kérdésre adott válasz, mert egyszerűen csak kitolja a problémát egy másik szintre. No és ha van nyelve a gondolkodásnak? Honnan származnak ennek a terminusai? Honnan tudjuk, hogy mit jelentenek a mondatok gondolkodásunk nyelvén? Ez a probléma még élesebb megvilágításba kerül, ha szembeállítjuk a gondolkodás nyelvére vonatkozó hipotézist ősével és fő riválisával, az eszmék képszerűségére vonatkozó elmélettel. Gondolataink olyanok, mint a képek, szól az érvelés, és úgy vonatkoznak arra, amire vonatkoznak, mint a képek, vagyis emlékeztetnek tárgyukra. Hogyan különböztetem meg a kacsáról kialakított képzetemet a tehénről kialakított képzetemtől? Hát úgy, hogy észreveszem, a kacsáról kialakított képzetem úgy néz ki, mint egy kacsa, míg a tehénről kialakított képzetem nem! De ez a válasz is használhatatlan, mivel azonnal felveti a kérdést: honnan tudjuk, hogy néz ki a kacsa? És ez a válasz sem azért használhatatlan, mert nem lehetne egy olyan képzetrendszer agyunkban, amely az agy belső képzetei, illetve az általuk reprezentált dolgok közötti képszerű hasonlóságot aknázza ki; nagyon is lehetne ilyen. Sőt mi több, van is, s most kezdjük megérteni, miként működik egy ilyen rendszer. Mint az eredetileg feltett kérdésre adott válasz azért használhatatlan, mert annak a megértésétől függ, amit meg kellene magyaráznia, vagyis az érvelés körben forog.
Intencionalitásunk e problémájának megoldása egyszerű. Épp az imént egyeztünk meg abban, hogy a reprezentációval bíró mesterséges alkotások (mint a leírások vagy rajzok) származtatott intencionalitással rendelkeznek, annak a szerepnek köszönhetően, amelyet alkotójuk aktivitásában játszanak. A papírra vetett bevásárlólistának csak származtatott intencionalitása van, amely az őt készítő ágens intencióiból származik. Nos, ugyanez a helyzet azzal a bevásárlólistával, amelyet ugyanez az ágens a memóriájában tart! Ennek az intencionalitása éppúgy származtatott, mint a külső listáé, és pontosan ugyanazokból az okokból. Ehhez hasonlóan, anyánk – vagy Michelle Pfeiffer – tisztán mentális képe tulajdon tárgyáról éppúgy származtatott, mint az alakról készített rajz. Belső, nem külső, de ugyanúgy mesterséges alkotás, amelyet agyunk hozott létre, és azért azt jelenti, amit, mert egy meghatározott helyet foglal el agyunk belső aktivitásának folyó gazdálkodásában és mert meghatározott szerepe van testünk komplex aktivitásának irányításában a valóságos külvilágban.
És honnan van agyunknak ez a képessége, amely ezeket a csodálatos állapotokat ilyen csodálatos erővel szervezi meg? Játsszuk ki ismét ugyanazt a kártyát: az agy mesterséges alkotás, és intencionalitását, amellyel egyes részei rendelkeznek, attól a szereptől kapja, amelyet annak a nagyobb rendszernek a folyó gazdálkodásában betölt, amelynek része – más szóval, intenciói alkotójától, az Anyatermészettől (más néven a természetes kiválasztódás evolúciós folyamatától) származnak.
Ez az elképzelés, hogy az agy állapotainak intencionalitása az ezeket az állapotokat létrehozó rendszer vagy folyamat intencionalitásából származtatott, első látásra bevallottan különös és nyugtalanító. Látjuk, mi következik, ha megvizsgálunk egy olyan kontextust, amelyben biztosan helyénvaló: ha eltöprengünk egyes gyártott robotok „agyának” állapotairól, illetve ezen állapotok (származtatott) intencionalitásáról. Tegyük fel, egy bevásárló kocsit toló robot jön szembe velünk a KÖZÉRT-ben és időnként ránéz egy papírdarabra, amelyen jelek vannak. Az egyik sorban ez áll:

MILK@5xGAL if P<2xQT/P else 2xMILK@QT

Mire vonatkozhat (ha vonatkozik egyáltalán valamire) ez az abrakadabra? Megkérdezzük a robotot. A következőt válaszolja: „Csak hogy el ne felejtsem, fél gallon tejet kell vennem, de csak akkor, ha a fél gallon ára kevesebb, mint kétszer egynegyed (quart) ára. A quartokat könnyebben tudom vinni.” Ez a mesterséges hang, amit a robot kiad, alapjában a fenti jelek fordítása angolra, de könnyebbségünkre, kézelőjén viseli származtatott jellegét. És honnan veszi ez a két mesterséges alkotás származtatott intencionalitását? Kétségtelenül a robotot megalkotók ügyes mérnöki munkájából, de lehet, hogy csak nagyon közvetett módon. Elképzelhető, a mérnökök alkották meg és táplálták be közvetlenül ezt az árakat összehasonlító elvet, ami a robotot erre az emlékeztetőre késztette – elég unalmas lehetőség, de olyan, amelynek esetében ezen állapotok származtatott intencionalitása mindenképpen visszavezet az emberi tervezők saját intencionalitásához, mint akik létrehozták ezeket az állapotokat. Sokkal érdekesebb lenne az a lehetőség, ha a tervezők valami általánosabb elvet tápláltak volna be. Például ha elmerészkedünk a mai technológia határaiig, akkor lehetséges, hogy a robot sok különféle módon legyen érzékeny az árakra, és maga „jöjjön rá”, saját „tapasztalataiból”, hogy valami ilyesféle elvet kell alkalmaznia. Ez esetben az elv nem szilárdan bekódolt, hanem rugalmas lenne, és a közeljövőben a robot eldönthetné további „tapasztalatai” alapján, hogy ilyen alkalmazása egyáltalán nem csökkentette a költségeket, és ezentúl a kényelmesen kezelhető quartokban venné a tejet, függetlenül attól, hogy mennyibe kerülnek. Mennyi tervezési munkát végeztek el maguk a robottervezők és mennyit hagytak rá magára a robotra? Minél bonyolultabb a robot vezérlőrendszere, a hozzá csatolt információ-gyűjtő és információ-értékelő alrendszerekkel egyetemben, annál nagyobb lesz magának a robotnak a hozzájárulása, és ennélfogva annál erősebb az az állítása, miszerint ő a „szerzője” saját jelentéseinek – s ezek a jelentések egy idő múltán meglehetősen kifürkészhetetlenekké válhatnak a robottervezők számára.
Az elképzelt robot még nem létezik, de egy szép napon elkészülhet. Azért választottam példaként, mert így megmutathattam, a robot merőben származtatott intencionalitásának világán belül megvonhatjuk ugyanazt a megkülönböztetést, amely először is az eredeti és származtatott intencionalitás közötti ellentétet inspirálta. („Konzultálnunk kellett a szerzővel”, hogy felfedjük a mesterséges alkotás jelentését.) Tanulságos, mert megmutatja, a származtatott intencionalitás származhat származtatott intencionalitásból. Azt is megmutatja, miként keletkezhet a belső intencionalitás (a metafizikailag eredeti intencionalitás) illúziója. Úgy tűnhet, a talányos mesterséges alkotás szerzőjének belső intencionalitással kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a mesterséges alkotás származtatott intencionalitásának forrása lehessen, de ez nincs így. Láthatjuk, ebben az esetben legalábbis, a belső intencionalitásnak nem maradt tennivalója. Az elképzelt robot éppúgy képes lenne, mint mi, származtatott intencionalitást bízni további mesterséges alkotásokra. Körbejárja a világot, igyekszik tervét végrehajtani és a sérüléseket elkerülni, „merőben” származtatott intencionalitása erejéből, amely intencionalitást először tervezőitől kapta, de azután már, ahogy egyre több információt sajátít el világáról, saját magától az újratervezés folyamatában. Lehet, hogy mi is hasonló helyzetben vagyunk, életünket saját „merőben” származtatott intencionalitásunk fényében éljük. Milyen többletet biztosíthatna számunkra a belső intencionalitás (bármi legyen is az), amit ugyanilyen erővel ne örökölhettünk volna, mint evolúció tervezte mesterséges alkotást? Lehet, hogy a füst akaratát igyekszünk megragadni?
Jó dolog, hogy ez a perspektíva megnyílt számunkra, mert az az intencionalitás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy beszéljünk és írjunk és elcsodálkozzunk a legkülönfélébb csodákon, az evolúciós folyamat tagadhatatlanul kései és komplex fejleménye, amely azonban őseként és jelenlegi alkotóelemeiként is egyaránt tartalmazza azt a nyersebb intencionalitást, amelyet Searle és mások mint „puszta mintha intencionalitást” szólnak le. Robotok leszármazottai vagyunk és robotokból állunk, és a számunkra rendelkezésre álló minden intencionalitás ennek a milliárdnyi, nyers intencionális rendszernek az elemibb intencionalitásából származik. Nem fordítva járok el, hanem előre indulok. Ez az egyetlen ígéretes irány. De az utazás még előttünk áll.

3. FEJEZET
A test és elméi

A jövőben sokkal fontosabb kutatások számára is tér nyílik. A pszichológia arra az új tételre fog támaszkodni, hogy minden szellemi erő és képesség is szükségképpen csak fokozatosan volt megszerezhető. Világosság derül az ember eredetére és történetére is.

Charles Darwin

Az érzékeléstől az érző lélekig?

Kezdjük meg hát végre az utazást! Az Anyatermészet – vagy ahogy ma hívjuk, a természetes kiválasztódás révén végbemenő evolúciós folyamat – egyáltalán nem lát előre, viszont fokozatosan felépített olyan lényeket, amelyek előre látnak. Az elme feladata a jövő megalkotása, ahogyan egyszer a költő Paul Valéry fogalmazta. Az elme alapvetően valami anticipáló, várakozás-generáló dolog. A jelenben támpontokat keres, amelyeket a múltból megőrzött anyagok segítségével finomít, majd a jövő anticipációjává változtatja őket. És ezután racionálisan eljár ezeknek a nehezen megszerzett anticipációknak az alapján.
Tekintve, hogy az élőlények világában elkerülhetetlen verseny folyik a különböző anyagokért, ezért azt a feladatot, amellyel minden organizmusnak szembe kell néznie, a gyerekkori bújócska változatainak tekinthetjük. Megkeressük azt, amire szükségünk van, és elbújunk azok elől, akiknek arra van szükségük, ami nekünk van. A legkorábbi reprodukálóknak, a makromolekuláknak is megvoltak a maguk szükségletei, és kifejlesztették egyszerű – viszonylag egyszerű! – eszközeiket ezek elérésére. Keresésük csak találomra való sétálgatást jelentett, de fel voltak szerelve egy alkalmatos fogóval az egyik végen. Amikor beleütköztek a jó dologba, megragadták azt. Ezeknek a keresőknek nem volt tervük, nem volt „keresési képzetük”, reprezentációjuk a keresett dologról, a fogó felépítésén kívül. Zár-és-kulcs, semmi több. Ennélfogva a makromolekula nem tudta, hogy keres, és nem is kellett ezt tudnia.
„A feltétlenül szükséges tudás” elvének alkalmazása a valóságos és krimibeli kémkedés világából a legismertebb. Egyetlen ügynöknek sem kell több információt kapnia, mint ami feltétlenül szükséges saját részfeladata végrehajtásához. Jórészt ugyanezt az elvet tartja tiszteletben billió és billió módon, több milliárd év óta minden élőlény felépítése. Az élőlényt összetevő ágensek (vagy mikroágensek vagy pszeudoágensek) – mint a CIA vagy a KGB titkos ügynökei – csak azokat az információkat dolgozzák fel, amelyekre rendkívül korlátozott és specializált feladatuk végrehajtásához szükségük van. A kémkedésben ennek oka a biztonság; a természetben a gazdaságosság. Az Anyatermészet először „felfedezi” a legolcsóbb, legkevésbé intenzíven megalkotott rendszert, majd rövidlátóan kiválasztja.
Mellesleg, fontos felfigyelnünk arra, a legolcsóbb szerkezet egyáltalán nem biztos, hogy egyúttal a leghatékonyabb vagy a legkisebb is. Az Anyatermészet számára sokszor olcsóbb lehet, ha sok plusz, nem-funkcionális dolgot dob be vagy hagy ott, mert ezek amúgy is létrejönnek a reprodukció és fejlődés során, és csak elképesztő költségekkel lehetne őket eltávolítani. Ma már tudjuk, sok mutáció olyan kódot iktat be, amely egyszerűen „kikapcsolja” a gént, anélkül, hogy törölné – sokkal olcsóbb lépés a genetikai térben. Hasonló, rutinszerű eljárás figyelhető meg a számítógép-programozás emberi világában. Amikor a programozók továbbfejlesztenek egy programot (létrehozzák mondjuk a WordWhizbang 7.0-ás verzióját a 6.1-es verzió helyett), akkor az a szokásos eljárás, hogy az új forráskódot a régi kód mögé illesztik, mégpedig úgy, hogy lemásolják a régi kódot, majd elvégzik rajta a szükséges módosításokat. Majd mielőtt összeépítenék vagy lefuttatnák a programot, egyszerűen „érvénytelenítik” a régi kódot – vagyis nem törlik ki a forráskód állományból, hanem speciális jelekkel elkülönítik a régi verziót, mire a számítógép kihagyja a zárójelekbe tett részt, amikor összeépíti vagy lefuttatja a programot. A régi utasítások benne maradnak a „génekben”, de úgy vannak megjelölve, hogy sohasem „fejeződnek ki” a fenotípusban. Úgyszólván semmibe nem kerül megtartani a régi kódot működés közben, és talán egyszer még jól jöhet. Megváltozhatnak például a körülmények a világon – s a régi verzióról kiderülhet, hogy mégiscsak az a jobb. Vagy a régi verzió extra másolata egy nap valami értékessé mutálódhat. Az ilyen nehezen kialakított szerkezetet nincs értelme csak úgy könnyelműen eldobni, mert nehéz lenne a legelejétől újraalkotni. Amint lassan egyre világosabb lesz számunkra, az evolúció gyakran folyamodik ahhoz a taktikához, hogy újra és újra felhasználja korábbi tervezési folyamatok maradékait. (Részletesebben foglalkozom a tervezés takarékos felhalmozásának ezzel az elvével a Darwin veszélyes elmélete című könyvemben.)
A makromolekuláknak és jóval bonyolultabb egysejtű leszármazottaiknak sem volt szükségük arra, hogy tudják, mit csinálnak, s hogy amit csinálnak, az miért jelenti megélhetésük forrását. Milliárd és milliárd éven keresztül léteztek tehát indokok, de nem léteztek, akik meg tudták volna fogalmazni vagy reprezentálni ezeket az indokokat, sőt, szigorú értelemben még olyanok sem, akik értékelésükre lettek volna képesek. (Az Anyatermészet, a természetes kiválasztódás folyamata azzal jelzi hallgatólagosan a jó indokok megbecsülését, hogy szó és elme nélkül egyszerűen hagyja a legjobb szerkezet fennmaradását és virágzását.) Mi, későn virágzó teoretikusok vagyunk az elsők, akik láthatják a patterneket és megkülönböztethetik ezeket az indokokat – az évmilliók során létrejött szerkezetek szabadon lebegő értelmét.
Az intencionális alapállás segítségével írjuk le ezeket a patterneket. Még az organizmusok legegyszerűbb szerkezeti vonásait is – még a BE/KI-kapcsolóknál egyszerűbb állandó vonásokat is – működésbe hozhatja és finomíthatja egy olyan folyamat, amelyet intencionális alapállás segítségével értelmezünk. A növényeknek például még a legmerészebb képzelet szerint sincs elméjük, és mégis, az evolúciós folyamat során vonásaikat a matematikai játékelmélettel modellálható verseny alakítja – úgy néz ki, mintha a növények és versenytársaik hozzánk hasonló ágensek lennének! Azok a növények, amelyeket az evolúció során erősen megdézsmáltak a növényevők, gyakran ezekre a növényevőkre ártalmas mérgeket fejlesztenek ki megtorlásul. A növényevők viszont a maguk részéről erre úgy alakítják emésztőrendszerüket, hogy képes legyen elviselni ezeket a mérgeket, s visszatérnek kedvenc lakomájukhoz, egészen addig, mígnem az első körben legyőzött növények újabb mérgeket vagy tüskéket fejlesztenek ki, mint következő lépést az intézkedések és ellenintézkedések kiterjedő fegyverkezési versenyében. Egy adott ponton a növényevők „választhatják” azt, hogy visszaütés helyett inkább más növényeket keresnek táplálékul, s akkor ezek a nem-mérgező növények kifejleszthetik azt a képességüket, hogy „utánozzák” a mérgezőeket, vakon kihasználva a növényevők – vizuális vagy szagláson alapuló – megkülönböztető rendszerének gyengeségét, és ezzel ingyen felkapaszkodnak a mérgező növények védelmi rendszerébe. A szabadon lebegő értelem világos és kiszámítható, noha sem a növényeknek, sem a növényevők emésztőrendszerének semmiféle hagyományos értelemben nincs elméje.
Mindez, a mi mércénkkel mérve, fájdalmasan lassú ütemben történik. Nemzedékek ezreinek és évezredeknek a során történik meg egyetlen lépés és a rá adott válasz ebben a bújócskajátékban (bár bizonyos körülmények között az ütem megrázóan gyors). Az evolúciós változás patternjei olyan lassan alakulnak ki, hogy láthatatlanok abban a normál ütemben, amelyben információfelvételünk zajlik, könnyű tehát elsiklani intencionális magyarázatuk fölött, vagy elvetni azt mint puszta hóbortot vagy metaforát. Ezt a mi normális ütemünk iránti elfogultságot időlépték sovinizmusnak is nevezhetjük. Vegyük a leggyorsabb észjárású, legszellemesebb embert, akit ismerünk, és képzeljük el, hogy extra-lassított filmfelvételt készítünk róla, mondjuk harmincezer kockát másodpercenként, és ezt normál sebességgel, vagyis harminc kocka per másodperc ütemben vetítenénk le. Ekkor egy egyszerű villámriposzt, egy „kapásból” előadott szellemesség mint valami gleccser tűnne elő az illető szájából, s halálra untatná még a legjámborabb mozilátogatót is. Ki lenne képes megsejteni a megnyilatkozásban rejlő intelligenciát, amely normál sebességben félreismerhetetlenül feltárulna? De a másik irányba eltérített időlépték is ámulatba tud ejteni bennünket, ahogyan azt a hosszú időtartam alatt készített, majd gyorsítva lejátszott felvételek mutatják. Amikor virágokat néhány másodperc alatt látunk megnőni, bimbózni, majd kivirágozni, ettől úgyszólván elkerülhetetlenül az intencionális alapállásba kerülünk. Csak nézzük, hogy a növény miként igyekszik felfelé, fut versenyt szomszédaival a legjobb napos helyért, fordítja leveleit kihívóan a fény felé, védi ki az ellencsapásokat, hajol el és ingadozik, mint egy boxoló! Ugyanazok a patternek, vetítési sebességüktől függően egyszer feltárják, másszor elrejtik az elme jelenlétét vagy hiányát – vagy legalábbis így látszik. (A térbeli lépték szintén erős beépített elfogultságról árulkodik; ha a szúnyogok akkorák lennének, mint a sirályok, a legtöbb ember meg lenne győződve róla, hogy van elméjük, és ha csak mikroszkópon keresztül láthatnánk a vidrák bohóckodását, nem lennénk annyira biztosak benne, hogy szeretik a vidámságot.) Ahhoz, hogy elmével bírónak tudjunk tekinteni egy dolgot, annak a számunkra megfelelő sebességben kell történnie, viszont ha elmével bírónak látunk valamit, akkor nincs sok választásunk; ez a benyomás úgyszólván ellenállhatatlan. De mire vonatkozik ez a tény, megfigyelői elfogultságunkra vagy pedig az elmékre? Mi hát a sebesség tényleges szerepe abban a jelenségben, amit elmének nevezünk? Létezhetnek olyan elmék,, amelyek éppoly valóságosak, mint bármely más elme, csak éppen nagyságrendekkel lassabban végzik tevékenységüket? A következő megfontolás ilyen elmék létezésének lehetősége mellett szól: ha marslakók látogatnának a Földre, akik ugyanolyan gondolatokat gondolnának, mint mi, csak ezerszer vagy milliószor gyorsabban, akkor számukra mi, emberek, olyan ostobának tűnnénk, mint a fák, és a marslakók valószínűleg csak gúnyolódva hallgatnák azt a hipotézist, mely szerint az embereknek elméjük van. S ha így tennének, tévednének, nemde – áldozatul esve saját időlépték sovinizmusuknak. Tehát ha cáfolni akarjuk, hogy létezhetnek radikálisan lassan gondolkodó elmék, akkor ehhez nem elegendő saját gondolkodási sebességünkre hivatkozni. Milyen alapon történhetne egy ilyen cáfolat? Gondolhatnánk például, hogy bizonyára kell lennie egy minimális sebességnek az elme számára, valahogy úgy, mint a minimális kilépési sebesség egy űrhajó számára, ahhoz, hogy legyőzhesse a Föld vonzerejét és elhagyhassa a bolygót. Hogy erre az elképzelésre felfigyeljenek vagy esetleg elfogadják, elméletre volna szükség, amely bebizonyítja, miért kell ennek így lennie. Mit lehetne tehát mondani egy egyre gyorsuló rendszerről, amely a végén „áttörné az elmehatárt” és elmét hozna létre ott, ahol azelőtt nem volt? A mozgó részek súrlódása vajon hőt termel, amely egy bizonyos hőmérséklet fölött valami kémiai átalakuláshoz vezet? De miért lenne ebből elme? Ahhoz hasonlítana, amint a gyorsítóban lévő részecskék megközelítik a fénysebességet, és óriási tömegre tesznek szert? Miért lenne ebből elme? Vagy esetleg az agy részeinek gyors pörgése valamilyen módon létrehoz egy tartóedényt, amely megakadályozza a felhalmozódó elmerészecskék távozását, amíg el nem érnek egy kritikus tömeget, és hirtelen elmévé állnak össze? Amíg nem sikerül valami ehhez hasonló magyarázatot javasolni és megvédeni, addig egyáltalán nem tud meggyőző lenni az az elképzelés, miszerint a puszta sebesség lényeges lehet az elme szempontjából, mivel igen jó okunk van úgy gondolni, hogy a relatív sebesség számít: hogy az érzékelés, elhatározás és cselekvés elég gyors legyen – a kibontakozó környezethez viszonyítva – egy elme céljainak megvalósításához. Jövőt létrehozni egyik intencionális rendszer számára se lehet értelme, ha „előrejelzései” túl későn készülnek el ahhoz, hogy a cselekedeteket befolyásolhassák. Az evolúció – az egyébként azonos lények közül – mindig a gyors észjárásúakat fogja előnyben részesíteni a lassúakkal szemben, azok a lények pedig, amelyek rendszeresen lekésik a reakció határidejét, kihalnak.
De mi történne egy olyan bolygón, ahol a fénysebesség 100 km lenne óránként, és az összes többi fizikai esemény és folyamat is ehhez igazodva lelassulna? Mivel a fizikai világ eseményeinek ütemét valójában nem lehet nagyságrendekkel lelassítani vagy felgyorsítani (csak a filozófusok fantasztikus gondolatkísérleteiben), a relatív sebesség követelménye mint abszolút sebesség-követelmény is működik. Ha adva van a sebesség, amellyel az eldobott kövek megközelítik céljukat, ha adva van a fény sebessége, amellyel visszaverődik a becsapódó kövekről, ha adva van a sebesség, amellyel a figyelmeztető hangok terjednek a levegőben, és ha adva van az erő, amely egy 100 kg-os testet húsz km/óra sebességű futásba tud lendíteni, hogy élesen kitérjen jobbra vagy balra – tehát ha mindez és még egy sor más, szilárdan rögzített teljesítményfaktor adva van, akkor a megfelelő agyaknak egészen pontosan meghatározott minimális működési sebességre van szükségük, függetlenül minden „létrejövő tulajdonságtól”, amelyek szintén csak meghatározott sebesség mellett keletkezhetnek. A működési sebességnek ezek a feltételei a maguk részéről arra késztetik az agyakat, hogy olyan információközvetítő médiumot használjanak, amelyek fenn tudják tartani a kívánt sebességet. Ez már jó ok arra, miért számít, hogy miből készül az elme. De még más okok is lehetnek.
Amikor a kérdéses események nyugodtabb ütemben bontakoznak ki, valami elmeszerű előfordulhat más médiumokban is. Ezek a patternek csak akkor ismerhetőek fel ezekben a jelenségekben, ha felvesszük az intencionális alapállást. Igen hosszú időperiódusokat tekintve a növény- és állatfajok érzékenyek lehetnek a változó feltételekre, és válaszolhatnak a változásokra az általuk érzékelt racionális módokon. Ez minden, amire az intencionális alapállásnak szüksége van, hogy előrejelző és magyarázó hatalma legyen. Sokkal rövidebb időszakaszokat tekintve, az egyes növények megfelelően válaszolhatnak azokra a változásokra, amelyeket környezetükben érzékelnek, például új leveleket és ágakat hajtanak, hogy kihasználják a napsütést, megnyújtják gyökereiket a víz felé, sőt (egyes fajok) még arra is képesek, hogy ideiglenesen módosítsák ehető részeik kémiai összetételét, hogy elhárítsák az arra járó növényevők érzékelt támadását.
A lassú tempójú érzékelésnek ezek a fajtái, akárcsak a termosztát vagy a számítógép mesterséges érzékelése, úgy tűnhet szemünkben, mint pusztán annak a jelenségnek a másodosztályú utánzatai, ami a valódi különbséget jelenti: s ez az érző mivolt. Hátha úgy tudjuk megkülönböztetni a „puszta intencionális rendszereket” a „valódi elméktől”, ha megvizsgáljuk, hogy a kérdéses illető érző lélek-e? De miről is van szó? Az „érző mivoltnak” mindeddig nem született rendes meghatározása, de ez a többé-kevésbé elfogadott terminus arra, amit a tudatosság legalacsonyabb fokának képzelünk. Ezen a ponton alkalmazhatjuk azt a stratégiát, hogy szembeállítjuk az érző mivoltot a puszta érzékeléssel, azzal a jelenséggel, amelyet az egysejtű organizmusoknál, a növényeknél, az autó benzinmérőjénél és a fényképezőgépben lévő filmnél tapasztalunk. Az érzékeléshez egyáltalán nincs szükség tudatosságra. A filmek különböző fokon érzékenyek a fényre; a hőérzékelők olyan anyagokból készülnek, amelyek érzékenyek a hőmérséklet változásaira; a lakmuszpapír érzékeny a savakra. Elterjedt vélekedés szerint a növények és esetleg a „kezdetlegesebb” állatok is – a medúza, a szivacs és ehhez hasonlók – érzékelnek, anélkül, hogy érző lelkek lennének, míg a „fejlettebb” állatok ilyenek. Akárcsak mi, nem csak pusztán fel vannak szerelve valamilyen fajta érzékelőkkel, amelyek differenciáltan és megfelelően reagálnak különböző dolgokra. Ezen kívül még egy további tulajdonságuk is van, amit érző léleknek nevezünk – mondja a közvélekedés. De mi ez a további tulajdonság?
Mi az érző lélek, az érzékelés felett és azontúl? Olyan kérdés ez, amit ritkán tesznek fel és eddig még nem válaszoltak meg kielégítően. De nem szabad eleve azt feltételeznünk, hogy van jó válasz. Más szóval, nem szabad feltételeznünk, hogy ez jó kérdés. Ha használni akarjuk az érző lélek fogalmát, akkor azt olyan alkotóelemekből kell felépítenünk, amelyeket értünk. Mindenki egyetért abban, az érző lélekhez az érzékelésen kívül valamilyen plusz, eddig még nem azonosított x faktorra is szükség van, tehát ha figyelmünket az érzékelés különböző változataira, illetve az általuk betöltött szerepekre összpontosítjuk, s élesen figyelünk, nem ötlik-e szembe valami, mint döntő plusz elem, akkor ilyen úton felfedezhetjük az érző lelket. Ekkor vagy hozzáillesztjük az érző lélek jelenségét kibontakozó történetünkhöz, vagy kiderülhet, hogy az érző lélekre mint önálló kategóriára vonatkozó elképzelés nem tartható. Mindenképpen tisztázni fogjuk azt a terepet, amely bennünket, tudatos lényeket elválaszt a pusztán érzékelő, de érző lélekkel nem rendelkező makromolekuláktól, amelyektől származunk. Az egyik csábító hely, ahol az érzékelés és érző lélek közötti különbség kulcsát kereshetjük, az itt szerepet játszó anyagokban van – abban a médiában, amely az információt közvetíti és átalakítja.

A média és az üzenetek