TIZENHATODIK FEJEZET

– Nos – mondta Mkele –, úgy látszik, ismét alkalmunk nyílik elcsevegni egymással.

– A legnagyobb örömmel – válaszolta Kira.

Letáboroztak éjszakára egy autópálya-kereszteződés szélárnyékában. Miután meggyőződtek róla, hogy nem érkeznek további Részlegesek a híd maradványára, hogy folytassák az üldözést, a Védelmi Hálózat helyreállította az őrséget, Kirát és társait pedig a lehető legmesszebb vitték az éjszaka beállta előtt. Nem bilincselték meg őket, de a Hálózat katonáinak egy nagyobb csoportja közelről figyelt rájuk. A Részleges még mindig eszméletlen volt, erősen hozzákötözték egy nehéz, út menti korláthoz.

– Amikor legutóbb beszéltünk, Ms. Walker, néhány nagyon fontos témáról ejtettünk szót. – Mkele pár perccel korábban érkezett lóháton, a kísérete gyorsan szétszóródott az elkerített terület őrzésének a megerősítésére. Kirát azonnal félrevonta. – Elnézését kérem, amiért nyilvánvalóan nem tettem eléggé világossá ezeket a dolgokat. Kezdjük a legfontosabbal: nagyon gyanús tevékenységnek, sőt árulásnak tekinthető a behatolás a Részlegesek területére, a közvetlen kapcsolatfelvétel velük, és egyikük áthozatala emberi területre.

– Azt hiszem, mi ketten mást értünk „kapcsolatfelvételen”.

– Mit csináltak Manhattanben?

– Orvos vagyok az East Meadow-i Nassau Kórházban – felelte Kira. – Gyógymódot keresek az RM-re, és a legjobb esélyt erre abban láttam, hogy szerzek egy Részlegest.

– Tehát egyszerűen fogta magát... és elment, hogy elkapjon egyet.

– Először a megfelelő hivatalos csatornán keresztül nyújtottam be a kérelmet – jegyezte meg Kira. – El sem tudja képzelni, mennyire értékes lehet a számunkra!

– Nehéz elhinni, hogy el kell magának magyaráznom, mennyire veszélyes dolgot tett – mondta Mkele. – És mekkora ostobaságot. Az a híd, amit felrobbantottak... komolyan azt hiszi, hogy ez majd távol tartja őket? Hogy a mi bonyolult védelmi rendszerünk bármilyen mértékben is elrettenti őket a támadástól, ha valaha is a fejükbe veszik, hogy lerohannak minket? Egymillióan vannak, Walker, sokkal jobb kiképzésben részesültek, sokkal jobb a felszerelésük, és fizikailag is erősebbek nálunk. Csak azért vagyunk még életben, mert a Részlegesek úgy döntöttek, hogy nem ölnek meg minket. És ki tudja, lehet, hogy most maga miatt meggondolják magukat! – Mkele már dühösen ordított. – És ha nem is támadnak, van fogalma arról, hogy mekkora veszélyt jelent akár csak egyetlen Részleges is? A Részleges Háborúból szerzett információk arra utalnak, hogy maguk a Részlegesek szabadították el az RM-et, nem technológiai, hanem fiziológiai értelemben, ugyanis a saját testük szolgált élő inkubátorként! Ha ez igaz, minden egyes Részleges potenciálisan a végítéletet hozhatja el. Ki tudja, milyen biológiai fegyvereket fejlesztettek ki az elmúlt tizenegy évben? A puszta létezésük fenyegeti az emberiség túlélését!

– Ez még jobb okot ad a tanulmányozásukra – vetette ellene Kira. – Információk egész halmazát tárhatja fel akár csak egy csepp vérük, és egy teljes szervkészlet és szövetanyag vizsgálatából ki tudja, mennyi mindent tanulhatnánk! Ha ők hozták létre az RM-et, és ha igaza van, és a saját testükben őrzik vagy szintetizálják, könnyen lehet, hogy bennük rejlik a gyógymód titka is. Ezt csak be kell látnia!

– A maga feladata az emberiség jövőjével foglalkozni. Az enyém pedig a jelenével, és a jelen nélkül, ebben biztosan egyetért velem, nincs semmilyen jövő. Ha a maga feladata összeütközésbe kerül az enyémmel, az enyém élvez elsőbbséget.

– Ez ostobaság! – vágta rá Kira.

– Ez az igazság – válaszolta Mkele. – Orvosként nyilván ismeri a hippokratészi eskü lényegét: az első, hogy ne árts. Az első. Körülbelül harminchatezer emberi lény maradt élve az egész bolygón, és a mi legelső kötelességünk gondoskodni arról, hogy továbbra is élhessenek. A legelső. Miután ezt megtettük – és csakis miután ezt megtettük –, akkor lép be az a feladatunk, hogy a helyzetünk megerősítésére több emberi lény születését biztosítsuk.

– Szinte már aranyos, ahogy ezt mondja.

– Öt katona, egy műszaki szakértő és egy orvos életét tette kockára. Három katona nem tért vissza. És most úgyis elpusztítom ezt a Részlegest.

– Ezt nem teheti meg! – vágta rá gyorsan Kira. – Szükségünk van rá! – Mindazok után, amin keresztülmentünk, hogy megszerezzük ezt, nem hagyom, hogy maga egyszerűen csak eldobja!

– Engedélyezem egy vérminta vételét – mondta Mkele – arra a kizárólagos célra, hogy minden emberi lakhelytől távol, egy ellenőrzött helyen megvizsgálják, amennyiben a Szenátus hozzájárul.

– Ez nem elég – ellenkezett Kira. – Most, azonnal kell elvégeznünk a vizsgálatokat! Minden héten meghalnak újszülöttek...

– Fárasztó újra meg újra elmagyarázni, hogy ez miért nem lehetséges.

– Akkor kérdezzék ki! – Kira kétségbeesetten próbált gondolkodni, mivel tudná rávenni, hogy legalább várjon. – Egy nagyobb egységgel volt egy olyan helyen, ahol nem kellett volna Részlegeseknek lenniük, és valamiféle kapcsolattal rendelkeztek a mi katonáinkkal.

– Hallottam a jelentést.

– Meg kell tudnunk, hogy miért – erőszakoskodott Kira. – Lehet, hogy az egyik felderítőnk Részleges volt...

– Vagy egyszerűen csak kivallatták a terepen. Egy megkínzott katona egyszerűbb magyarázat az ügyre, és épp ezért valószínűbb is, mint a teljes társadalmunk széles körű behálózása.

– Pont úgy néznek ki, mint mi. Ha nem látom a saját szememmel, hogy ketten túlélnek egy robbanást, meg sem tudtam volna mondani, hogy nem emberek. Ezt figyelembe véve, és azt, hogy milyen káosz közepette vonultunk vissza erre a szigetre, butaság lenne még csak nem is foglalkozni az elmélettel.

– A Részlegesek nem öregszenek. Kizárt, hogy tizenegy éven át úgy élhessen közöttünk egy Részleges, hogy ne vettük volna észre.

– Egy tinédzsernél ez talán igaz – mondta Kira. – De mi van a felnőttekkel? Például magával?

– Biztosíthatom, hogy teljességgel uraljuk a helyzetet. – Mkele hangja sokkal vészjóslóbb volt, mint korábban bármikor. – Ne merészeljen kioktatni arról, hogy miképp látom el a feladatomat, amely magának köszönhetően ezerszer nehezebb lett!

Kira becsukta a száját, nézte Mkelét, próbálta felmérni a helyzetet. Részben igaza volt – valóban ostoba és veszélyes volt az akció –, de részben Kirának is. Meg kellett tenni. Nem hagyhatja, hogy egyszerűen eldobjanak mindent, most, hogy a kezük közé került egy Részleges. Milyen messzire mehet el Mkelével? Hogyan tudja elérni, hogy ne csak egy vérmintát kapjon, mielőtt elpusztítják?

– Mr. Mkele! – Mkele és Kira megfordultak, és látták, hogy az egyik katona a karjával integetve kocog feléjük. – Mr. Mkele, rejtjeles hívást kaptunk a Szenátustól!

Mkele elhallgatott, fenyegetően nézett Kirára, és a lábára mutatott.

– Maga itt marad. – Visszakísérte a katonát a rádióhoz, Kira szemmel követte, de a beszélgetést nem hallotta. Végül Mkele visszaadta a rádiót a katonáknak, és odaviharzott Kirához.

– A Szenátus valahogy értesült az akciójukról – mondta komoran. – Meg akarják nézni a Részlegest.

Kira röviden elmosolyodott.

– Isolde megmentette a helyzetet – suttogta.

– Ne élje bele magát – mondta Mkele. – Az egész csapatát és azt a lényt is ki fogják vallatni és el fogják ítélni egy formális szenátusi meghallgatáson. Nem fogja élvezni.

Kira hirtelen felkapta a fejét. Néhány katona mozgásba lendült, fegyvert ragadtak, miközben Jayden, Yoon és Haru aggodalmaskodva figyelték őket oldalról. Mkele gyorsan körülnézett, hogy mi lehet a riadalom oka, majd döbbenten hátralépett.

A Részleges megmozdult.

Az oldalára dőlt, és halkan nyögött. Mkele nem közelített hozzá – bár a Részlegest négy pár bilinccsel is leláncolták, kettővel egy acélból és betonból öntött úti akadályhoz, de mindenki széles ívben elkerülte. Kira távolról is látta, hogy még ki van ütve, küzd azért, hogy magához térjen, de így is fenyegetőnek tűnt. Kira a puskájáért nyúlt, eszébe jutott, hogy lefegyverezték, és halkan káromkodott.

A Részleges felhúzta a térdét a melléhez, majd kinyújtózott, amennyire csak engedték a láncok. Mihelyst észlelte, hogy akadályozva van a mozgásban, megmerevedett, és Kira látta, hogy a feje rángatózik, ahogy küzd az altatók ellen.

Mkele suttogott.

– Mikor adta be neki az altatót?

– Csak pár órája.

– Mekkora adagot?

– Kétszáz milligrammot.

Mkele döbbenten meredt rá.

– Meg akarja ölni? Meg fog fulladni!

– Nem tiszta morfin – mondta Kira. – Naloxot kapott, ami részben morfinból, részben Naloxon nanorészecskékből áll. Ha a szervezet túl sok oxigént veszít, Naloxon szintetizálásával újra beindítja a tüdőt.

Mkele bólintott.

– Akkor viszont adhatna neki még egy kicsit. A szervezete nyilvánvalóan kibírja. – Az emberei felé fordult. – Fegyvereket készen tartani, és hagyjátok szabadon mindkét oldalt, ez nem egy olyan kivégzés, mint régen a maffiáknál.

– Egyáltalán nem kivégzés – mondta Kira. – El kell vinnie a Szenátus elé, ahogy utasították.

Mkele arca kőkemény lett.

– Kivéve, ha menekülés közben le kell lőnünk.

– Ezt nem tehetik meg! – Kira a fegyveres katonákra nézett. Csak egy apró okra vártak, hogy lőhessenek, az ujjaik szinte viszkettek a ravaszon.

Kira Madison kisbabájára, a falfehér arcára gondolt.

– Cél! – adta ki a parancsot Mkele.

A fegyverek csattogva felemelkedtek. A Részleges ismét megmozdult, köhögött, nyers, iszonytató torokhangon.

Haru hirtelen beugrott a kör közepébe, a Részleges lábához állt, és szembefordult a kivégzőosztaggal.

– Nem ölhetik meg!

– El az útból! – üvöltötte Mkele.

– Ez a lény a lányom utolsó esélye! – kiáltotta Haru. – A Szenátus megparancsolta, hogy élve vigyék elé!

A Részleges ismét megmozdult, próbált magához térni. A katonák egyik fele hátralépett, a másik előremozdult, tiszta lövőhelyzetet kerestek a fegyvereikkel Haru mellett. Haru ide-oda hajlott, a fogát csikorgatta, és behunyta a szemét, de nem mozdult el.

– Ez egy két lábon járó bomba! – mondta Mkele.

– Igen, valóban veszélyes – válaszolta Haru. – De egyben a legfontosabb eszköz, amelyhez jutottunk ebben a háborúban! Időre van szükségünk, hogy a lehető legtöbbet megtudjunk róla!

A Részleges ismét felmordult. A katonák súlyban tartották a fegyvereiket, várták a tűzparancsot.

Kérem, kérem, ne öljék meg! szuggerálta Kira. Összeszedte minden bátorságát, előlépett, és határozottan Haru mellé állt.

A Részleges újból megmozdult, és hátulról hozzáért Kira combjához. A lány megrezzent, becsukta a szemét, félig azt várta, hogy feláll és megöli, de nem tágított a helyéről.

Mkele Kirára nézett, a dühtől égett a szeme.

– Szedálja megint – mondta ki végül. – Adjon be neki mindent, ami magánál van. Nem akarom, hogy még egyszer magához térjen, mielőtt bedugjuk egy cellába. Kora reggel indulunk East Meadow-ba!