Tizenhatodik fejezet

A fér­fi, aki a Sö­rös­kor­só előt­ti mel­lék­ut­cá­ban a ku­ka­tar­tály te­te­jén, állt, a kis ab­la­kon ke­resz­tül pon­to­san rá­lá­tott az asz­tal­ra, ame­lyik mel­lett Ge­or­ge Lad­do­na ül­dö­gélt.

Te­hát nem té­ve­dett. Elég­gé ki­is­mer­te már Ge­or­ge szo­ká­sa­it, hogy ki­kö­vet­kez­tes­se: az ét­te­rem­ből ha­za­fe­lé me­net ma este is be­tér a Sö­rös­kor­só-ba, leül a törzs­asz­ta­la mel­lé, és ren­del egy nagy kor­só sört. És ha meg­it­ta, ren­del még egyet… azaz ma este nem fog még egyet ren­del­ni, soha töb­bé nem fog még egy kor­só sört ren­del­ni, mert nyolc óra­kor meg fog hal­ni. A fér­fi az órá­ja vi­lá­gí­tó szám­lap­já­ra pil­lan­tott. 7 óra 52 perc volt. Ge­or­ge Lad­do­na nyolc perc múl­va meg­hal.

Hir­te­len szo­mo­rú­ság fog­ta el. Hi­á­ba, meg kell ten­nie. Más le­he­tő­sé­get nem si­ke­rült ta­lál­nia. És na­gyon gon­do­san ki­ter­vel­te a dol­got. Olyan gon­do­san, hogy min­den gya­nún felül ma­rad­jon. Még ha fel­ve­tőd­ne is va­la­ki­ben a gon­do­lat, hogy lett vol­na oka gyil­kol­ni, a té­nyek sem­mi­képp se le­gye­nek össze­füg­gés­be hoz­ha­tók vele, azaz: sem­mi­képp se le­gye­nek össze­füg­gés­be hoz­ha­tók az­zal az em­ber­rel, akit a lö­vés után majd vé­gig­ro­han­ni lát­nak az ut­cán.

S aki az­tán ha­za­megy a la­ká­sá­ra. És hol­nap reg­gel szo­kás sze­rint mun­ká­ba áll, s lát­szat­ra ugyan­az az em­ber lesz, aki volt. Csak ép­pen gyil­kos lett. Va­jon meg tud­ják még aka­dá­lyoz­ni?

Vagy túl­sá­go­san kör­mön­font volt a le­ve­le? De hi­szen nyíl­tan nem mond­hat­ta meg ne­kik. Vagy állt vol­na oda elé­bük, és pa­kolt vol­na ki? Hát nem volt elég uta­lás a le­vél­ben, nem mu­ta­tott-e rá, ha fur­fan­go­san is, hogy mi fog tör­tén­ni, nem kel­lett vol­na a lé­nyeg­re is rá­jön­ni­ük?

Két­ség­te­len, hogy min­den egyéb­re rá­jöt­tek. Biz’ is­ten nem vol­tak lus­ták. Eszé­be ju­tott a la­kás, ame­lyet a Ti­zen­ket­te­dik Ave­nue-n bé­relt ki, a me­ne­dék­hely, ahol ere­de­ti­leg töl­te­ni akar­ta a mai éj­sza­kát, a la­kás, amely pár perc já­rás­nyi­ra van csu­pán a gyil­kos­ság szín­he­lyé­től. De oda most már nem me­het. A la­kást meg­ta­lál­ták, s őt majd­nem el­fog­ták. Még min­dig élén­ken em­lé­ke­zett a vö­rös hajú he­kus­sal foly­ta­tott tűz­pár­baj­ra. Iz­gal­mas, ér­de­kes volt. De azt a la­kást most már nem ve­he­ti igény­be, kény­te­len ha­za­men­ni a sa­ját la­ká­sá­ra. Okos do­log va­jon? Hát­ha meg­lát­ja va­la­ki? De hát egész éj­sza­ka az ut­cá­kon kó­bo­rol­jon? Vagy száll­jon fel a…

Hir­te­len ab­ba­hagy­ta a gon­do­lat­sort, és is­mét az órá­já­ra pil­lan­tott. 7 óra 55.

A zse­bé­be nyúlt, va­la­mi pu­há­hoz és me­leg­hez ért a keze, egy pil­la­nat­ra meg is le­pő­dött, az­tán eszé­be ju­tott, mi az. Az­tán meg­mar­kolt va­la­mi hi­de­get és ke­mé­nyet, ki­húz­ta a zse­bé­ből, s a már sö­tét ég­bol­ton gyen­gén vi­lá­gí­tó hold fé­nyé­ben meg­csil­lant a ha­lált hozó Lu­ger. Meg­vizs­gál­ta a töl­tény­tá­rat. Tele volt.

Va­jon azok­kal a töl­tény­tá­rak­kal mi lett, ame­lye­ket ott ha­gyott ab­ban a la­kás­ban? A nyo­má­ra ve­zet­het­ték va­jon a de­tek­tí­ve­ket? Nem lé­te­zik. Nincs fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lye. Vagy el­ve­zet­het­ték eset­leg ah­hoz az em­ber­hez, aki­től a Lu­gert vá­sá­rol­ta? Nem va­ló­szí­nű. A re­vol­vert itt vá­sá­rol­ta a kör­nyé­ken, és biz­tos volt ben­ne, hogy lo­pott jó­szág. An­nak az em­ber­nek, aki­től vet­te, sok­fé­le áru­ja volt. Itt la­kik a kör­nyé­ken, az igaz, itt, a kör­nyé­ken, de ez egy­ál­ta­lán nem baj. Sőt, még jól is jön neki. És ha ez a mai este el­mú­lik, még job­ban fog jön­ni. Ki­biz­to­sí­tot­ta a re­vol­vert. 7 óra 57 perc volt.

A Lu­ger csö­vét rá­fek­tet­te az ab­lak­pár­kány­ra, és gon­do­san meg­cé­loz­ta Ge­or­ge Lad­do­na tar­kó­ját. Bal csuk­ló­ján az óra má­sod­perc­mu­ta­tó­ja moz­dult egyet, az­tán megint egyet és megint egyet. Az­tán hir­te­len meg­ló­dult a perc­mu­ta­tó is. Lát­ta, ami­kor meg­moz­dult, tény­leg lát­ta. 7 óra 58 volt. Meg tud­ják még aka­dá­lyoz­ni? Már nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek. A hü­lyék! Az os­to­ba tök­fil­kók! Vi­gyá­zott, hogy el ne moz­dul­jon a keze, és várt.

Pont­ban 8-kor, ami­kor már ép­pen tü­zel­ni akart, Cot­ton Ha­wes rob­bant be a mel­lék­ut­cá­ba.

– Hé! – or­dí­tott fel. – Hé, em­ber!

A re­vol­ver el­sült, de a gyil­kos keze egy pil­la­nat­tal a lö­vés előtt hát­rarán­dult. Ha­wes fe­lé­je ro­hant. A fér­fi meg­for­dult, ke­zé­ben a Lu­ger­rel. Ha­wes rá­ve­tet­te ma­gát.

A re­vol­ver is­mét el­sült, az­tán a sze­mét­tar­tály csö­röm­pöl­ve fel­bo­rult, és a fér­fi le­zu­hant a kö­ve­zet­re. A re­vol­ver is­mét lö­vés­re emel­ke­dett, Ha­west vet­te cél­ba. Ke­cses fegy­ver volt, ha­lált hozó töl­tés­sel. Ha­wes le­súj­tott. A re­vol­ver el­sült, de célt té­vesz­tett. Ha­wes is­mét le­súj­tott. Érez­te, hogy ökle a fér­fi ar­cá­ba csa­pó­dik, és is­mét ütött. Az egész napi gyöt­rő­dés, a hő­ség, a haj­tó­va­dá­szat és a két­ség­be­esett, ér­tel­met­len­nek lát­szó vál­lal­ko­zás eset­le­ges ku­dar­ca mi­at­ti dü­hét Ha­wes most mind az ök­le­i­be össz­pon­to­sí­tot­ta, és ad­dig ütöt­te a fér­fit, amíg az el nem ve­szí­tet­te az esz­mé­le­tét. Az­tán meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott, és ki­von­szol­ta a me­rény­lőt a mel­lék­ut­cá­ból.

Benn a Sö­rös­kor­só-ban Ge­or­ge Lad­do­na még min­dig re­me­gett. A go­lyó ta­lán öt cen­ti­mé­ter­re sü­ví­tett el a feje mel­lett, s fú­ró­dott az asz­tal lap­já­ba. Csak ült, za­vart volt az arca, resz­ke­tett a keze, és re­me­gett az ajka, mi­köz­ben Ha­wes meg­pró­bál­ta meg­ér­tet­ni vele, mi tör­tént.

– A tár­sa volt az – mond­ta. – Jo Cort. A tár­sa lőtt ma­gá­ra, Mr. Lad­do­na.

– Nem hi­szem – fe­lel­te Ge­or­ge. – Egy­sze­rű­en nem hi­szem. Nem le­he­tett Jo. Jo nem akar­ha­tott meg­öl­ni en­gem.

– De igen, ha egy­szer volt egy pénz­éhes ba­rát­nő­je – mond­ta Ha­wes.

– Úgy érti.. úgy érti, hogy az a lány van a do­log mö­gött?

– Tu­laj­don­kép­pen nem – fe­lel­te Ha­wes. – Leg­alább­is nem hi­szem. Mon­da­ni sem­mi eset­re sem mond­ta neki, hogy ölje meg ma­gát, ha erre gon­dol. Fe­li­cia Pan­net nem az a faj­ta le­ány, aki haj­lan­dó vol­na éle­te hát­ra­le­vő ré­szét egy gyil­kos ol­da­lán le­él­ni. Csak tud­tá­ra adta, mire vá­gyik, és Cort va­ló­szí­nű­leg úgy lát­ta, hogy csak így tud­ja ki­elé­gí­te­ni a vá­gya­it.

– Nem – mond­ta Ge­or­ge. – Ak­kor sem le­he­tett Jo! – Lát­szott raj­ta, hogy mind­járt sír­va fa­kad.

– Em­lék­szik arra a kép­re, amit mu­tat­tam ma­gá­nak? – kér­dez­te Ha­wes.

– Igen! De az nem Jo volt! Va­la­ki más! Az az em­ber…

– Nem Jo volt? – kér­dez­te Ha­wes. Elő­vet­te zse­bé­ből a raj­zot meg egy ce­ru­zát, és gyor­san mun­ká­hoz lá­tott. – Ez nem Jo? – Kér­dez­te Ge­or­ge-tól, és meg­mu­tat­ta neki a meg­vál­to­zott ké­pet.

– De igen – fe­lel­te Ge­or­ge. – Igen, ez Jo.

– Higgyen ne­kem – mond­ta Ha­wes. – Ő pró­bál­ta meg­öl­ni ma­gát. Ge­or­ge tö­röl­get­ni kezd­te a sze­mét.

– Si­ke­rült neki – mond­ta.

Ha­wes ké­nyel­mes tem­pó­ban haj­tott a kör­ze­ti ka­pi­tány­ság felé. Me­yer és Ca­rel­la a rend­őr­sé­gi sze­dán hát­só ülé­sén szo­ron­gott, köz­tük a fo­goly.

– Mi­ért or­dí­tot­ta azt, hogy „Smith!”, ami­kor el­in­dul­tunk? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Mert rá­néz­tem Me­yer nya­va­lyás kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­kás­do­bo­zá­ra, és hir­te­len eszem­be ju­tott va­la­mi.

– Mi ju­tott eszé­be?

– Eszem­be ju­tott, hogy egy ház­mes­ter­nő azt mond­ta: „Így né­zett ki ma reg­gel” Ak­kor ezt nem ér­tet­tem, pe­dig tu­laj­don­kép­pen azt je­len­tet­te, hogy ma reg­gel más­képp né­zett ki, mint más reg­ge­le­ken. Az­tán az a lány, aki szem­közt la­kott vele, azt mond­ta, hogy az az em­ber egy össze­es­kü­vő­re em­lé­kez­tet­te. Csak egy bom­ba kel­lett vol­na a ke­zé­be. És mu­ris­nak ta­lál­ta, hogy ép­pen Smith­nek hív­ják. Ami­kor meg­kér­dez­tem, hogy mi­ért, azt mond­ta: „Hát az a kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­ka, meg min­den.” Ak­kor azt hit­tem, hogy di­lis a nő. De ma este, ami­kor meg­lát­tam Me­yer do­bo­zán, hogy Smith-féle kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­ka, egy­szer­re min­den a he­lyé­re ke­rült. Cort elő­ző este le­bo­rot­vál­ta ab­ban a la­kás­ban a ba­ju­szát meg a sza­kál­lát. Ezért volt az olló meg a bo­rot­va ab­ban a gyógy­szer­szek­rény­ben.

– Jó öt­let volt – mond­ta Ca­rel­la. – Ti­zen­nyolc éves kora óta ál­lan­dó­an sza­kállt vi­selt. Azt gon­dol­ta, anél­kül nem fog­nak rá­is­mer­ni.

– Nem is is­mer­tek rá – fe­lel­te Ha­wes. Meg­állt, mert pi­ros­ra vál­tott a köz­le­ke­dé­si lám­pa. – Csak azt nem ér­tem, ho­gyan akart hol­nap reg­gel vissza­men­ni az ét­te­rem­be. Azon­nal rá­jöt­tek vol­na, hogy ő a gyil­kos.

– Ta­lán ez se­gít meg­ér­te­ni – mond­ta Ca­rel­la. – A zse­bé­ben ta­lál­tam.

Az­zal az első ülés­re pöc­költ egy puha, sző­rös va­la­mit. Ha­wes a ke­zé­be vet­te.

– Ál­sza­káll meg ba­jusz! – ki­ál­tott fel. – Az ál­dó­ját neki!

– Nyil­ván ezt akar­ta vi­sel­ni, amíg új­ból kinő az iga­zi – vé­le­ke­dett Ca­rel­la.

– Ott, aho­vá most ke­rül, jó hosszú sza­kál­lat nö­veszt­het – je­gyez­te meg Me­yer.

– Nem kér­nek egy kö­hö­gés el­le­ni cu­kor­kát? Ca­rel­lá­ból és Ha­wes­ból ki­tört a rö­hö­gés.

– Úr­is­ten, de fá­radt va­gyok! – mond­ta Ca­rel­la.

– Ugye, O’Bri­en kiér még a meccs­re?

A köz­le­ke­dé­si lám­pa sár­gá­ra vál­tott. A hát­só ülé­sen Cort ma­gá­hoz tért, és mo­co­rog­ni kez­dett. Pis­lo­gott né­há­nyat, az­tán azt dünnyög­te:

– Ugye, meg­aka­dá­lyoz­ták?

– Igen – fe­lel­te Ca­rel­la. – Meg­aka­dá­lyoz­tuk.

– Zöld a lám­pa, Cot­ton – szó­lalt meg Me­yer. – Gye­rünk!

– Mi­nek ez a nagy si­et­ség? – kér­dez­te Ha­wes. – Most már bő­ven van időnk.