1. FEJEZET
VÁR A MENNYORSZÁG

Őrültség volt kirabolni egy Zöldcsont sírját. Csak annak juthatott eszébe ilyesmi, akinek fikarcnyit sem ér a saját élete – egy ilyen embernek azonban a mai este tökéletes lehetőséget nyújtott. A késő téli hűvös, száraz napok még nem adták át helyüket a szüntelenül záporozó tavaszi esőknek, alacsonyan szálló felhők takarták el a felkelő holdat az Özvegyek Parkja fáinak csúcsa felett. Janloon utcái szokatlanul csendesek voltak; az emberek tiszteletből felhagytak szokásos tevékenységeikkel, és otthon maradtak, ablakaikba pedig ünnepi léleklámpásokat akasztottak, hogy tisztelegjenek Kaul Seningtun – a nemzet háborús hőse, a Nincs Csúcs agg családfője, Kekon Fáklyája – emléke előtt. Így, bár Bero és Mudt elővigyázatosságból nem hoztak magukkal lámpát, egyébként sem vette volna észre senki, hogy megérkeztek a temetőhöz.

Nuno, a temetőgondnok öt perccel a hivatalos zárás előtt találkozott velük a kapunál.

– Tessék. – Fekete szemeteszsákot hajított Bero felé. – Igyekezzetek! Az éjszakai őrök csak fél óra múlva érnek ide.

Csak hárman voltak, de Nuno gyorsan, suttogva beszélt. Napszítta arcában mélyen ülő szeme idegesen villant ide-oda, a bokrok és sírkövek árnyékaira. A tolvajok Kekon aljanépének a legalja voltak, a sírrablók pedig még náluk is kevesebbet értek. Az ilyeneket tarkón lőtték, a családjuk pedig kapott egy számlát a költségekről – ez volt a törvényes büntetés, erre számíthattak reggel, ha elkapják őket.

Bero elvette a műanyag zsákot Nunótól. Lekuporodott a kőfal mögé, és két, a Vár a Mennyország temető logójával díszített kék pólót és sapkát húzott ki a zsákból. Mudttal sietve felhúzták a pólót és feltették a sapkát, majd elindultak Nuno mögött, aki gyors léptekkel vezette fel őket egy kanyargós úton a domboldalban, egészen a temető egyik legnagyobb, legfeltűnőbb síremlékéig. A föléjük tornyosuló, zöld márvány emlékmű előtt új sírgödröt ástak ki. Itt helyezik holnap örök nyugalomra Kaul Seningtunt, unokája, Kaul Lanshinwan, a Nincs Csúcs volt Pillérje mellé, akit tizenhat hónappal ezelőtt gyilkoltak meg és temettek el. Tizenhat hónap! Frusztrálóan hosszú, örökkévalóságnyi idő, amíg Bero a terveit szőtte és várta a jádéját.

Nuno maga ásta ki az új gödröt aznap délután; a kotróval felszerelt traktor még ott állt a sír mellett. Bero megállt a földbe vájt, szabályos négyszög előtt. A szellő megborzolta lába előtt a letaposott fűszálakat, és orrába sodorta a nedves föld erős illatát. Bero gerincén izgatottság futott végig. Mindig is erre volt szüksége: arra, hogy valaki elvégezze helyette a munka nagy részét. Mikor Mudt és ő először osontak be a temetőbe ásókkal felszerelkezve, egy csapat részeg tizenéves zavarta meg őket, akik ott botorkáltak a sötétben és ijesztgették egymást; a második alkalommal zuhogni kezdett az eső, és alig tudtak párszor belevájni a latyakos talajba, mielőtt a biztonságiak felbukkantak. Bero ezután úgy vélte, okosabbnak kell lenniük; elő kell állniuk egy jobb tervvel, és ki kell várniuk a megfelelő alkalmat a cselekvéshez.

Bero nagy meglepetésére Mudt leguggolt, és ő ugrott be elsőként az üres sírba. A fiú felnézett, megtörölte a kezét, menyétszeme csillogott. Bero levette válláról a sporttáskát, és kivette a szerszámokat, amelyekre szükségük volt. Leadogatta őket Mudtnak, majd utánaugrott, cipőtalpa hangosan dobbant a frissen kiásott földön. A két tizenéves egy pillanatra egymásra nézett; lenyűgözte őket saját merész összeesküvésük. Aztán együtt estek neki a sírgödör falának, vakondként vájták ki az utat a szomszédos koporsó felé.

Nuno a traktor mellett állt őrt. Bételdiót rágcsált, és úgy tett, mint aki kis szünetet tart a sírásás kemény munkája közben. Ritka alkalom volt, hogy elő kell hoznia a traktort; a legtöbb kekonit elhamvasztották, és a kolumbáriumban temették el, vagy kisebb, kézzel ásott sírokban. A helyhiány miatt még az olyan gazdag családok is, mint Kaulék, akik megengedhették maguknak a teljes méretű sírhelyet, egymástól alig egylépésnyire ásatták ki a sírjaikat, így nem telt bele sok idő, és Bero ásója kemény felületbe ütközött a sír földfalán túl. Bero elfojtotta diadalmas kiáltását, és kétszer akkora erővel kezdett ásni. Mindenfelé repkedtek a földdarabok, Bero izzadt keze bepiszkolódott, és mikor megállt, hogy megtörölje homlokát, arcára is sáros csíkokat kent. Nem érzett szemernyi kimerültséget sem, csak eufóriát és szinte elviselhetetlen várakozást, minden bizonnyal azért, mert a jog szerint őt illető jáde már nagyon közel volt, hívta őt annak a koporsójából, akit megölt.

– Kaul Lan a Nincs Csúcs klán Pillére volt – mondta Mudt halk, de mohó hangon. Most először szólalt meg, amióta megérkeztek. Mudt csak tizenöt éves volt, három évvel fiatalabb Berónál, karja pedig sovány; nehezére esett az ásás, a majdnem teljes sötétben is látszott, hogy keskeny arca kivörösödött. – Több jádéja kell hogy legyen, mint bárki másnak, nem igaz? Még többnek, mint amennyi a Maik fivéreknek van. – Mudt tekintetében bosszúszomj villant. Neki is megvolt rá az oka, miért akar jádét magának.

– Azt lefogadom, keke – felelte Bero, de figyelmét egy pillanatra sem fordította el feladatáról.

Mudt suttogásába nyugtalanság vegyült.

– Honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán itt van a jáde? – Ha nem ellenfele vette el a harcban, az elesett Zöldcsontok jádéja a családot illette. A harcosokat gyakran temették el zöldjük egy jelképes részével, de előfordulhatott, hogy Kaul koporsójában csak pár kő van, esetleg semmi. Tekintve, hogy a holtaktól való lopáshoz rendkívül erős kulturális és vallási tiltás kapcsolódott, és halálbüntetés járt érte, egy sír kirablása ritkán érte meg a beleölt munkát és a kockázatot, még a legvadabb jádelázban égő bűnözők számára is.

Bero nem felelt, nem tudta volna mivel megnyugtatni, csak azzal, hogy amikor megérzése támadt, mindig hallgatott rá. Most is ilyen megérzése volt, mintha a sors rámosolygott volna. A szerencse szeszélyes hullámai hol erre vetették az embert, hol arra, de Bero úgy vélte, őrá különös figyelmet fordítottak, őt magasabbra emelik a hullámok, mint másokat. Persze rengeteg balszerencse érte, egészen attól a perctől kezdve, hogy visító csecsemőként kihúzták rövid életű anyja méhéből – ugyanakkor életben volt, míg sokan mások már nem, és most igen közel járt a jádéhoz.

Már látszott a koporsó oldala. Az egykor fényesre csiszolt cseresznyefa felületet mostanra elhomályosította a fekete föld. A két tizenéves letette ásóját, kendővel szorosan bekötötte orrát és száját, majd vastag munkakesztyűt húzott. Bero vezeték nélküli lengőfűrészt vett a kezébe.

– Tartsd a lámpát – mondta. Hangja fojtottan hangzott a kendő alól.

Mudt bekapcsolta karcsú elemlámpáját, és rávilágított a koporsó oldalára. Bero beindította a fűrészt; éles, csattogó hangjától összerezzent, és majdnem a lábára ejtette a szerszámot. Mudt lámpájának fénye hevesen rázkódni kezdett, majd ismét kiegyenesedett. Bero, torkában dobogó szívvel, lyukat vájt Kaul Lan koporsójába, és vágni kezdett.

Durván tévéképernyő méretű nyílást vágott a koporsó oldalába, majd kikapcsolta a fűrészt, és letette. Mudt segítségével kiemelte a fadarabot. Por- és poliészterszemcsék kavarogtak körülöttük a levegőben, majd egy tárgy hullott a földre a lábuk elé. Bero elragadtatott kiáltással térdre rogyott, alig bírta ki, hogy ne kapja fel azt a valamit, ami felszínre hozott kincsként ragyogott az elemlámpa fényében: egy jáde gyöngysort, melynek minden egyes hibátlan köve zöld fénnyel csillogott; a jádeköveket apró, fekete gyöngyök választották el egymástól az ezüstláncon. Egy hatalmas Zöldcsont éke és fegyvere, személyiségének létfontosságú része. Felbecsülhetetlen értékű kincs, melyet csakis vérrel lehetett megvásárolni.

Mudt tért észhez először. Megragadta Bero vállát.

– Belevarrták a bélésbe. Biztos van még több is! – Tovább kotorásztak a koporsó felhasított bélésében, és szinte rögtön rátaláltak két, ékkövekkel kirakott alkarvédőre. Kaul övet is viselt, tele jádéval; ennek is itt kellett lennie, talán valahol máshol elrejtve a koporsóban.

Mielőtt tovább kutakodhattak volna, Nuno jelent meg a sír szájánál. Lenézett rájuk, cserzett arcán rángatózott egy ideg.

– Ki kell másznotok! Elküldtem az őröket, hogy ellenőrizzék a törött zárat a hátsó ajtón, de vissza fognak jönni. Addig rendet kell tennünk.

– Dobd le a sporttáskát! – mondta Bero.

Nuno ledobta. Bero és Mudt visszanyomták a helyére a kivágott koporsódarabot, és annyi nedves földet tömtek rá, amennyit csak tudtak. Berónak szinte fizikailag fájt, mikor a többi jádekőre gondolt, amit hátrahagynak, de jobb volt most elszökni azzal, amijük van. Fájdalmas leckék árán tanulta meg, mivel jár, ha túlságosan nagyratörő. Vigyázott, hogy csupasz bőre ne érjen a jádéhoz; több réteg vitorlavászonba burkolta értékes kincseit, és a sporttáskába dobta, a szerszámaival együtt. Nadrágjába törölte a kezét, melyre rászáradt a sár, vállára vetette a sporttáskát, és Nuno felé nyújtotta a kezét, hogy húzza ki a sírból. A temetőgondnok hátralépett, elszíneződött ajka undorral húzódott hátra fogairól.

– Nem megyek lopott jáde közelébe – jelentette ki. Bero csak Nuno jelentős adósságainak köszönhette, hogy egyáltalán meg tudta vesztegetni a gondnokot, és csak akkora összeggel, hogy majdnem meggondolta magát, mikor eltöprengett azon, mennyi csillámot kell eladnia több hónapon át, hogy finanszírozza ezt a vállalkozást.

Bero szólt Mudtnak, hogy tartson bakot a kezével, és emelje ki a gödörből. Mikor odakint talpra kászálódott, Bero lenézett a fiatalabb fiúra, aki kinyújtott karral állt a gödörben, és egy pillanatig kísértést érzett, hogy otthagyja. Most, hogy végre megszerezte a jádét, miért is osztozna rajta ezzel a fiúval? De Mudt elárulhatja, ha így félredobja, emellett sűrű volt a vére, és eddig hasznát lehetett venni – ezt Berónak is el kellett ismernie.

Lekuporodott, és segített Mudtnak kimászni. Nuno beindította a kotrót, és eligazgatta a feltúrt földet. Mikor végzett, a sír nagyjából úgy nézett ki, mint azelőtt. Aki éles szemmel vizslatja, észrevehette volna a lábnyomokat a földön, valamint az egyik fal rendezetlen, omladozó voltát, de nem hitték volna, hogy bárki is ilyen alaposan megnézné. Bero és Mudt leoldották magukról a kendőt, letörölték arcukról a sarat és izzadságot, miközben Nuno gyors léptekkel visszavezette őket a domb aljához. Mostanra teljesen besötétedett, és senki nem figyelt rájuk, de ha észre is vette volna őket valaki, csak három temetői munkást látott volna, akik végeztek aznapi munkájukkal.

A kapunál Nuno megszólalt.

– Adjátok vissza a pólókat és a sapkákat, gyorsan! – A fiúk letépték magukról a piszkos álruhát, majd visszatömködték a szemeteszsákba. – Megvan, amiért jöttetek, igaz? Átkozott legyen a lelketek! – Nuno kiköpött. – Most kérem a pénz másik felét!

Bero bólintott, és leguggolt, hogy kihúzza a sporttáska oldalsó zsebének cipzárját. Mudt hátulról teljes erejével lesújtott, a kezében tartott kővel Nuno tarkóját találta el, majd a földre lökte a temetőgondnokot. Bero kis pisztollyal a kezében állt fel, és kétszer elsütötte. Az első golyó a homlokán találta el Nunót, a második az arcán.

A két fiú három vagy négy hosszú másodpercig csak állt a döbbenettől némán, míg a lövés éles hangja elhalt. Mikor a hátára fordították Nunót, látták, hogy nyitva maradt szemébe belefagyott a rémület és a meglepetés. A két bemeneti sebhely meglepően kicsi volt, a vért már elkezdte felszívni a száraz talaj.

Bero első gondolata az volt, hogy a terv meglepően jól sikerült, és mégiscsak okos döntés volt megtartani Mudtot. A második az, hogy milyen szerencse, hogy a temetőgondnok nem nagy termetű, különben nehéz lenne arrébb húzni. A két tizenéves fiú zihált az erőfeszítéstől, ömlött róluk az izzadság, mire sikerült egy sekély mélyedésbe húzniuk a holttestet a közeli bokrok alatt. Bero sietve végigtapogatta Nuno kabátját a tárcáját keresve.

– Vedd el az óráját! – suttogta sietve Mudtnak. – Tűnjön rablásnak!

Kivették a kulcscsomót a gondnok zsebéből, majd faleveleket és ágakat rugdaltak a testre, és rohanva elindultak a kapu felé. Miközben Bero káromkodva küszködött a zárral, Mudt zihálva roskadt négykézlábra, szeme fehérje villogott zsíros hajkupaca alatt.

– A picsába! Picsába, picsába, picsába!

A kapu végre kitárult. Behúzták a nehéz fémrácsot maguk mögött, aztán Bero erősen magához szorította a sporttáskát, és rohanni kezdtek az Özvegyek Parkja fedezékébe, el az őrök elemlámpáinak kutató fénye elől, az odalent elterülő város lámpásainak fénye felé.