21. FEJEZET
VÁLTOZOTT A TERV

Hilo letette a telefont a távolsági hívás után.

– Haza kell mennünk.

Tar épp rukettmeccset nézett a szállodai tévében, annak ellenére, hogy egyikük sem értette a sport szabályait.

– A repülőjegyeket hatodnapra foglaltuk, holnap este pedig együtt akartunk vacsorázni a gyerek anyjával és a barátjával. Mit szeretnél?

Hilo felemelte a távirányítót, és csatornát váltott. A hírekben épp arról volt szó, hogy az espeni hadsereg bevonult Oortokóba. Nem értette, mit mondanak a sztyeppeföldi kommentátorok, de épp a kelet-amari régió nagy térképét mutatták, melyen Shotaria, az Uwiwa-szigetek és Kekon ki voltak emelve. Hilo szitkozódott. Az espeniktől ezt lehetett várni – mindent akkor csináltak, amikor a kedvük tartotta, anélkül hogy bárki mást értesítettek volna vagy konzultáltak volna vele.

Shae egyértelművé tette, hogy amint lehet, vissza kell térnie Janloonba, ő azonban azt is eltökélte, hogy addig nem megy el Lybonból, amíg nem sikerül elérni egy elfogadható egyezséget unokaöccse jövőjét illetően. Már a gondolatát is utálta annak, hogy elmagyarázza Wennek, hogy egészen Sztyeppeföldig repült az ösztökélésére, otthagyta harmincnégy hetes terhesen egyedül, és mindezzel még csak eredményt sem ért el.

Emellett azon kapta magát, hogy sokat gondol Lan fiára, és a gyerek iránti rokonszenve mély, fájdalmas szintet ér el, ami túlmutat még a vérségi rokonságon is. Nikóhoz hasonlóan Hilo is még egyéves kora előtt elveszítette apját. A Kaul Dushuronról hallott történetek alapján Hilo mindig úgy képzelte, jól kijött volna apjával – az biztos, hogy jobban, mint a nagyapjával. Niko sem fogja ismerni az apját. Talán mert tudta, hogy ő maga is nemsokára szülővé válik, de ettől a gondolattól Hilo úgy gyászolta bátyját, ahogyan nem volt képes rá két évvel ezelőtt, mikor legfőképpen a háború, a bosszú és a túlélés járt a fejében. Az elmúlt pár napban szokatlanul mogorva volt, nem tudta élvezni Lybon festői és számára új szépségét sem.

Tar érzékelte a Pillér hangulatát, ha a mögötte megbúvó okokat nem is, és egy aggódó gyermek komolyságával próbálta felvidítani. Mindenből viccet csinált, amit láttak, legyen az sós cukorka, a sztyeppeföldi hajviseletek vagy az, hogy a boltok alkonyatkor bezárnak. Miközben Hilo a klán ügyeit intézte a Shaevel vagy Kehnnel folytatott telefonbeszélgetések útján, Tar bejárta a várost, és visszatérve igyekezett olyan eredményeket felmutatni, amelyekről azt remélte, tetszeni fognak főnökének. Hol egy jó éttermet talált, ahol asztalt foglalt ötödnapra, hol a klán kiterjedt hálózatának köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülnie pár helybélivel, aki még hasznukra válhat, hol Eyni barátját követte diszkréten egy irodaépületig, hogy kiderítse, hol dolgozik és kivel.

– Felhívjam a légitársaságot, megkérdezzem, feljuthatunk-e egy korábbi járatra? – kérdezte Tar.

Hilo megcsípte az orrnyergét, majd bólintott. Lybon hét órával járt Janloon előtt; itt már kora este volt, és a szálloda előtt épp felkapcsolódott a közvilágítás. Ha holnap reggel útnak indulnak, a nap végére hazaérnek.

– Foglalj át minket egy korábbi járatra – mondta. – Aztán beszélünk azzal a kettővel. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy ma este vacsorázzunk együtt, hogy mindent megbeszélhessünk.

Mikor a házhoz értek, Hilo megszólalt.

– Most maradj az autóban. Túlságosan megfélemlíted őket.

Tar hitetlenkedő, tiltakozó hangot adott ki, de Hilo rászólt.

– Úgy nézel ki és úgy viselkedsz, mint egy Ököl. Eyni mindig is huligánként gondolt rám, és ha úgy állsz a közelemben, mint egy néma csatlós, az pont nem segít változtatni ezen. Most szép szavakkal kell rávennem őket, hogy lássák be, igazam van. – Kiszállt a kocsiból, majd behajolt a nyitott ablakon. – Itt várj. Hamarosan visszajövök, és akkor megyünk enni.

A bejárati ajtóhoz érve Hilo megállt. Érzékelte odabent Eynit, amint nem akármennyi energiával és sietséggel jár-kel, valamint a ház hátsó részében egy apró, csendes jelenlétet, ami csak a szunyókáló gyermek lehetett. A sztyeppeföldi férfi nem volt otthon; valószínűleg sokáig dolgozik ma. Hilo agyában gyanú ébredt. Az elmúlt pár nap során, amit Lybonban töltött, feltűnt neki, hogy az emberek általában nyitva hagyják a kapukat és ajtókat. Csengetés helyett elfordította az ajtó gombját. Nem volt zárva. Benyomta az ajtót, és belépett.

Az első, amit meglátott, két bőrönd és egy összecsukott babakocsi volt a nappali közepén. Az egyik bőrönd bezárva, felállítva volt, a másik nyitva feküdt, félig megrakva gyerekruhákkal, egy plüssmajommal és pár színes gyerekkönyvvel. Eyni nyitott táskája a bőrönd mellett hevert, látszott benne tárcája és útlevele. Hilo felfogta a rideg valóságot. Eyni ekkor jött ki a hálószobából, karjában babatakarókkal, törülközőkkel és egy csomag pelenkával. Mozdulatlanná dermedt, mikor meglátta az előszobában álló Hilót.

– Eyni nővérem – szólalt meg Hilo halkan –, úgy látom, utazni készültök.

– Csak holnap találkozunk – tört ki Eyniből.

Hilo a bőröndökre és a nő kezében lévő rengeteg holmira nézett.

– Kicsit túl sokat csomagolsz egy olyan útra, amiből holnap vacsoraidőre haza akarsz érni. Hol van az a külföldi barátod?

Eyni karjában megremegtek a takarók.

– Egy percre kiment.

– Épp a munkahelyén igyekszik lezárni a dolgait, mert egy ideig nem szándékoztok visszajönni – következtette ki Hilo, és hangja nyersebbé vált. – Hová akartatok menni? El akartatok tűnni anélkül, hogy szóltatok volna nekem; úgy gondoltátok, majd várlak titeket, mint egy idióta.

– Menj haza, Hilo! – Eyni megemelte hangját, egyszerre könyörgőn és dühösen beszélt. – Megvolt az oka, hogy nem válaszoltam a leveleidre, te mégis idejöttél hívatlanul a házamba. Lors nem tudja, milyen vagy te és a klán. Meggyőzted volna, hogy megengedje, amit akarsz, hogy visszavidd a fiamat Kekonra, és gyilkosnak neveld. Igen, annak, jádeőrült gyilkosnak, akinek az a sorsa, hogy fiatalon haljon meg, mint az apja és a nagyapja. És mint te.

– Így beszélsz a férjedről, a bátyámról? És apámról, aki az életét adta a hazájáért? – Hilo vicsorgott. – Mi történt veled, Eyni?

Eyni letette a karjában tartott tárgyakat, és kiegyenesedett. Mindig büszke, elegáns nő volt, egykori táncosnő, és most állát felszegve, egyenesen Hilóra meredve igyekezett visszanyerni korábbi státuszát, abból az időből, mikor Hilo még csak fiatal Ököl volt, ő pedig a Pillér felesége.

– Semmit nem változtál, Hilo. A szíved mélyén mindig erőszakos huligán voltál, arrogáns fiú, aki megszállottja a jádénak és önnön egójának. Téged nem érdekel Niko, csak a követőid egyikévé akarod tenni. – Mély levegőt vett. – Tudod, hogy Espeniában már be van tiltva, hogy civilek jádét viseljenek? És hogy a többi ország, köztük Sztyeppeföld is, valószínűleg követi a példájukat? Az embereknek a jádéról katonák, zsoldosok és gengszterek jutnak eszébe. Így akarod felnevelni a fiamat? Nem, Hilo. Semmi, amit kínálhatsz, nem ingathat meg. Azt akarom, hogy Niko sztyeppeföldiként nőjön fel, sztyeppeföldi barátokkal és testvérekkel, sztyeppeföldi iskolába járjon. Nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzád.

Hilóval ritkán fordult elő életében, hogy nem talált szavakat. Pár másodpercig nem érzett mást, csak a kezdeti sokkot, amitől úgy szédült, mintha gyomron szúrták volna. Utána rátört a sértettség, és nyomában a harag.

– Menj haza az Ökleidhez és a bandaháborúidhoz – mondta Eyni. – Soha nem fogom engedni, hogy Niko Zöldcsont legyen. – Hátralépett, a konyhába, és felemelte a telefonkagylót, ujját a tárcsa fölött tartotta. Hilo látta, hogy az asszony szeme a keze ügyében lévő konyhakések felé villan. – Menj, vagy hívom a rendőrséget. Perceken belül ideérnek. Külföldi turista vagy, akinek semmi hatalma ebben az országban, és ha azt mondom, betörtél a házamba, börtönbe visznek.

– Hadd lássam Nikót! – mondta Hilo.

Eyni ujja megmozdult, egy számot tárcsázott.

– Elmegyek – ígérte Hilo halk, könyörgésnek is beillő hangon –, de legalább hadd lássam az unokaöcsémet!

A férfi hangjából érződő vereség és arcán a nyílt fájdalom egy pillanatra mintha hatott volna Eynire. Lenyomta a telefon gombját, de aztán mintha eszébe jutott volna elhatározása, miszerint a legkisebb dologban sem enged volt sógorának, és összeszorított ajakkal megrázta a fejét.

Nikolas sírni kezdett a gyerekszobában.

– Anyaaa…

Eyni a hang felé fordult, és tett két lépést, Hilo pedig elindult, azzal a sebességgel, amellyel csak egy töméntelen jádét viselő Zöldcsont harcos képes. Fél karral átkarolta Eyni testét, hogy mozdulatlanul tartsa, majd tenyerét a nő hátára szorította, és minden erejével Irányítást alkalmazott, egyetlen erős lökéssel. Eyni feje hátravetődött, koponyájának teteje állon vágta Hilót. A férfi jádeenergiája egy fémpenge pusztító erejével hasított végig a testén, és Eyni meghalt anélkül, hogy egyetlen hangot is kiadott volna.

Hilo látótere megingott. A férfi térdre rogyott a konyhapadlón, még mindig a karjában tartva Eynit, mintha a szeretőjét ölelte volna. A nő halálából eredő energia-visszacsapódás végigszáguldott rajta, majd kiürült a szervezetéből, ő pedig pár pillanatig szédült, összezavarodott tőle. Felsértette ajkát saját fogain, mikor a nő feje a szájának csapódott; a vér íze a nyelvén és az éles tárcsahang a fülében magához térítette. Megfogta a telefonkagylót, és visszatette a helyére. Felállt, felemelte Eynit, a kanapéhoz vitte, végigfektette a párnákon, majd kiegyenesedett, és ingujjával letörölte homlokáról az izzadságot.

Eyni halálában nem tűnt szenvedőnek vagy esetlennek, csak puhának és ernyedtnek. Hilo keresztbe fektette a nő két karját a hasán, hogy még természetesebb látványt nyújtson. Visszament a konyhába, és hosszasan ivott, közvetlenül a csapból, aztán megállt, kezével a konyhapultra támaszkodva, és egy hosszú percig a kanapén fekvő testet nézte. Eyni nem szenvedett és nem küzdött, nem is érezte, hogy meg fog halni, ami csak azt bizonyította, hogy legbelül még mindig ostoba és beképzelt teremtés volt, aki nem látta tisztán saját helyzetét, és nem látta előre, mire képes egy Zöldcsont – mire képes ő –, ha kényszerítik és súlyosan megsértik. Ő mindent megtett, a kelleténél többet is, hogy félúton találkozzanak, minden létező engedményt megtett, minden erejével visszafogta indulatait – és mindezt eredmény nélkül.

Hilo sosem kedvelte Eynit, és mindig úgy érezte, Lannak eleve nem kellett volna hagynia, hogy elmenjen a szeretőjével, most azonban szomorúság töltötte el, ahogy a nőre nézett. Tudta, hogy Lan nem akarta volna a halálát, még a fia kedvéért sem.

– Anyaaa! – kiáltott fel újra a kisfiú a folyosó végi szobából. Hilo követte a hangot, átlépett az útban lévő babarácson, és belépett a gyerekszobába. Nikót állva találta, a kiságy rácsába kapaszkodott. Türelmetlenül kiáltozott, de nem sírt, és amikor Hilo belépett a szobába, elhallgatott, tágra nyílt szemmel és szájjal nézett fel nagybátyjára. Hilo kiemelte a gyermeket a kiságyból, és letette a földre. A kisfiú leült, megfogott egy játék autót, és tolni kezdte a szőnyegen. Hilo leguggolt mellé.

– Autó – mondta Niko kekoni nyelven, majd elénekelt egy sztyeppeföldi gyerekdalt, és Hilóra nézett, várta a dicséretet.

Hilo elmosolyodott és kinyújtotta a kezét.

– Gyere velem, Nikoyan. – A név, a tökéletes kekoni név ösztönösen jött a szájára. Kiengedte a kisfiút a gyerekszobából a nappaliba, kinyitotta a babarácsot, hogy átmehessen. Niko egyenesen Eynihez ment.

– Anya – mondta.

– Anyukád alszik – mondta Hilo gyöngéden. Mindazt, amit Eyni kihozott a szobából, bepakolta a kisebbik bőröndbe a gyermek többi holmija mellé, majd becsukta és becipzárazta a bőröndöt. Átkutatta a nyitott táskát, és megtalálta Eyni útlevelében Niko születési anyakönyvi kivonatát; széthajtogatva látta, hogy az apa nevét üresen hagyták. Újra összehajtotta a papírt, és a zakója zsebébe tette. Letérdelt, a gyerek kezében lévő játék autóra mutatott.

– Van kedved autókázni?

A kisfiú arca felragyogott. Abbahagyta az anyja felébresztésére tett kísérleteit, és kinyújtotta karját, hogy felvegyék. Hilo megcsókolta Niko feje búbját, majd fél karral felemelte a gyermeket, a másikkal pedig megfogta a bőröndöt. Kivitte Nikót a házból a kocsihoz, ahol Tar még mindig várt. Bedobta a bőröndöt a hátsó ülésre, majd beült az anyósülésre, a kétévessel az ölében.

– Niko-se – szólalt meg –, ő Tar bácsikád.

– Örvendek, Niko – mondta Tar, és megborzolta a gyermek haját. – Helyes kisfiú vagy.

Ha a Pilléres meg is lepődött, mikor Hilo egyedül lépett ki a gyermekkel a házból, az csak abból látszott, hogy jádeaurája éberen megrezzent, egy pillanatnyi habozással, ahogy kérdőn Pillérére nézett.

– Fel kell hívnunk a légitársaságot, és átíratni a repülőjegyedet Niko nevére – mondta Hilo. – És kell egy írógép, hogy kitöltsem az anyakönyvi kivonatát, és felszállhasson velem a gépre. Te itt maradsz, hogy elintézd Eyni barátját. Légy gyors és óvatos. Nem olyan rossz ember, lehetőleg ne szenvedjen.

Tar bólintott, majd Hilo kezébe nyomta a kocsikulcsot.

– Jobb, ha a hátsó ülésre teszed a gyereket, és visszaviszed a kocsit a szállodába. Én majd itt várok. Pár nap múlva találkozunk.

———

Hat héttel később Wen egészséges kisfiúnak adott életet. Hilo bevitte unokaöccsét a szobába, ahol Wen pihent. A háromórás Kaul Rulinshin ott feküdt anyja keblén. A szobában minden létező felületet a klán hű tagjai által küldött virágok borítottak – krizantémok és sárga mennyek lehelete virágok, melyek az örömet és a jó egészséget jelképezték.

– Baba – mondta Niko. – Kicsi baba. – Már képes volt rövid mondatokat összefűzni kekoni nyelven. Számos frusztrált dühroham után többé nem próbált sztyeppeföldiül beszélni.

Hilo karjába kapta a kisfiút, és az ágy szélére ültette. Wen szeme karikás volt a tizenhat órányi vajúdástól, de győzedelmes fény csillogott benne. Hilo odahajolt és megcsókolta Wen homlokát, majd a kisbaba feje búbját, és beszívta fia leírhatatlanul édes illatát. Niko kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a csecsemő selymes haját.

– Ő a kis unokatestvéred – mondta Hilo. – Nektek kettőtöknek mostantól vigyáznotok kell egymásra.