6.
Denevérek cikáztak keresztül a fején, borotvaéles szárnyú denevérek, vágtak mindent, mint kés a vajat.
Megölni viszonylag könnyű volt őket, de gyakorlatilag átlátszók voltak, mint az üvegszilánkok, és szinte láthatatlanok a kastélyt körülvevő tüskebokrok között…
Davenport az órára nézett. Tizenegy negyven. A keservit. Ha a rendőrnek, aki elvitte a revolvert, szándékában áll telefonálni, már jelentkeznie kellett volna. Szuggerálni kezdte a telefont.
Szólalj már meg.
Megszólalt, Davenport meglepetésében kis híján leesett a székről.
– Tessék.
– Lucas? Jennifer vagyok.
– Szevasz. Fontos hívást várok, úgyhogy…
– Fülest kaptam egy barátomtól – mondta Jennifer. – Azt mondja, van egy túlélő. Egy nő, aki elzavarta a gyilkost. Tudni szeretném, ki volt az.
– Ki mondva neked ezt a marhaságot?
– Ne szórakozz velem, Lucas. A tipp tuti. Valami mexikói vagy hasonló nőről van szó. Davenport egy pillanatig tétovázott, ami elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, ez a pillanatnyi tétovázás elárulta.
– Rendben van. Jennifer. Megkapod. De nagyon kérlek, ne használd fel. Beszélj előbb a főnökkel.
– Nézd, Lucas, ez egy bomba sztori. Ha valaki leköröz, úgy fogom érezni magam, mint egy nyeretlen kétéves.
– A sztori a tiéd. Rendben? Ha a dolgot nyilvánosságra hozzuk, neked szólunk először. Viszont nagyon nem szeretnénk, ha a gyilkos megint, elkezdene foglalkozni vele. Nem akarjuk cukkolni.
– Ne gyere most nekem, Lucas ilyen…
– Figyelj rám, Jennifer. Figyelsz?
– Figyelek.
– Ha felhasználod ezt az értesülést, mielőtt a főnökkel beszélsz, megtalálom a módját, hogy keresztbe tegyek neked. Elmesélem a világ összes tévéállomásának, hogyan tápláltad be egy szerencsétlen asszony nevét és címét egy őrült gyilkos agyába, hogyan tetted ki őt a megerőszakoltatásnak és meggyilkoltatásnak. Gondoskodom róla, hogy minden lap rajtad csámcsogjon. Mehetsz az Északi-sarkra, fókákról tudósítani.
– Úgy tudom, a tag betört a nő lakásába, tehát már tudja, hol…
– Persze hogy tudja. És kábé egyheti vita után ez is kiszivárog. Közben pedig a helyi feministák úgy a képedre másznak, és úgy kidekorálnak, hogy nem lesz olyan tévétársaság a Szovjetuniótól keletre, amely hajlandó lenne alkalmazni.
– Tudod mit, Lucas? Le vagy te ejtve. Mikor beszéljek Daniellel?
– Mikor akarsz?
– Holnap reggel kilenckor.
– Akkor most rögtön felhívom. Te csak légy ott kilencre.
Letette a kagylót, nézte egy másodpercig, aztán megint fölvette, és Daniel otthoni számát tárcsázta. A felesége vette föl, majd egy pillanattal később Daniel szólt bele.
– Elkapta? – Olyan volt a hangja, mintha egy forró krumplit tartana a szájában.
– Igen, épp az imént – felelte Davenport szárazon.
– Álljon ki az irodája elé a járdára, húsz perc múlva kiteszem magának. Ha késnék, ne idegeskedjen, előbb-utóbb megjövök. Csak várjon szép nyugodtan, ne izgassa magát.
A rendőrfőnök némán emésztette egy darabig, aztán azt mondta:
– Rohadtul vicces, Davenport. Mit akar?
– Jennifer Carey hívott az előbb. Valaki beszélt neki Carla Ruizról.
– A rohadt életbe. Remélem, nem maga volt.
– Nem.
– Úgy hallottam, sokat nyüzsög a hölgy körül.
– Uram az egekben…
– Jól van, na. Bocsánat. Halljam, mi a javaslata.
– Egyelőre befogtam a száját. Holnap reggel bemegy magához. Kilencre. Szeretném, ha legalább egy-két napig hallgatna Ruizról. De ha ő megtudta, más is megtudhatja.
– Tehát?
– Tehát holnap, amikor bemegy magához, mondja meg neki, hogy ha leállítja magát egy-két napra, akkor összehozunk neki egy interjút, már persze ha Ruiz belemegy. Ezután, ha Ruiz bele megy, este hatra összehozzuk őket, hogy Jennifer az esti híradóban már leadhassa. Amíg én lefoglalom Carey-t, maga nyolcra vagy fél kilencre összeránt egy sajtótájékoztatót, amire én odaviszem Carla Ruizt, adunk a sajtónak mondjuk húsz percet, és tízkor már ők is leadhatják.
– Carey nagyon begurul, ha lebőgetjük.
– Ezt én elintézem. Neki azt fogom mondani, hogy maga nem ment bele az exkluzívba, viszont ő az egyetlen tévés, aki négyszemközt készíthet interjút Ruizzal. A többi tévés csak a sajtókonferencián tehet fel neki kérdéseket. A többieknek azt fogom mondani, hogy Carey valahogy kiszagolta a dolgot, és revolverezett minket, de mivel maga a barátjuk, úgy határozott, hogy megrendezi ezt a sajtótájékoztatót. Így aztán mindegyik csak hálás lehet nekünk.
– Na és a lapok? Velük mi legyen?
– Beengedjük őket a Carey-Ruiz interjúra, abból ők is szépen kanyaríthatnak. Viszont úgyis csak másnap reggel jelennek meg, így Jennifer meg kapja azt az előnyt, amit szeretne. A két napilapnak majd úgy adom be, hogy ez a maga külön szívessége irántuk.
– Rendben. Akkor holnap reggel fogadom Carey-t, leszerelem, esetleg mondok neki egy-két nyalánkságot. A többit majd később megbeszéljük, részletesen.
– Viszlát, holnap.
– Ne feledkezzen meg az értekezletről.
Davenport letette a telefont, megdörzsölte a szemét, s ismét a rajzasztal fölé hajolt. Ceruzával írt számokat olvasott le egy jegyzettömb lapjairól, sorra beütötte őket az asztalán álló számítógépbe. Az asztal tetején egy már csaknem üres kávéscsésze trónolt. Ivott egy kortyot az olajos zaccból, elhúzta a száját.
Davenport játékokat írt. Kalandjátékokat, szimulációs játékokat, szimulációs hadijátékokat, amelyekben a második világháború, Korea, Vietnam, Sztálingrád, Dien Bien Phu, az amerikai polgárháború csatái elevenedtek fel.
A programokat egy New York-i kiadóvállalaton keresztül forgalmazta, amely minden játékot hajlandó volt átvenni tőle, évente általában kettőt. Legutóbb egy meseszerű kalandjátékot adott el nekik. Ezek hozták a legtöbb pénzt, valójában azonban ezek voltak a legkevésbé érdekesek. Megint az órára nézett. Tizenkettő tíz. Odament a hifitoronyhoz, kiválasztott egy CD lemezt, belecsúsztatta a lejátszóba, s miközben Eric Clapton rákezdte az „I Shot the Sheriff'-et, visszament a számaihoz.
A fantáziajáték története elég bonyolult volt. Valamikor a közelebbről meg nem határozott jövőben egy amerikai páncélos egység harcol a Közel-Keleten. Egyszer csak üzenetet kapnak, hogy egy nukleáris töltetű taktikai rakétát indítottak el feléjük, a lehető leggyorsabban húzódjanak fedezékbe.
Egy elviselhetetlenül vakító villanás kíséretében bekövetkezik a robbanás, és az egység – M3-as harckocsiival együtt – egy vizes, mocsaras, hatalmas tölgyekkel ékes vidéken, Seholföldön találja magát, ahol a varázslat valóság, és éjszakánként gonosz tündérek táncolnak a légben. Davenportnak már kezdett az idegeire menni. A világ összes kalandjátéka egyforma, gondolta. Egy csapat csupa izom, kardos komputerszörny vándorol valamilyen Edgar Poe-i vidéken néhány szeplős, nagy mellű szépség társaságában.
De hát ez hozta a pénzt, és emellett úgy érezte, felelősséggel tartozik azoknak a pubertás előtt álló intellektueleknek, akik egy nap talán majd megvásárolják élete főművét, a „Gettysburgi csatát”, amely egyelőre még csak a próbafutamainál tartott a St. Anne-beli összejöveteleken. A Gettysburgi csatát csak IBM-en lehetett játszani, ráadásul még egy külön erre a célra szánt játékszoba is kellett hozzá. És csapatok. Csak a bábok felállítása eltartott két napig. Eladhatatlan, rengeteg időt kívánó és lenyűgöző játék volt.
Ceruzája végével a fogát kocogtatta, úgy bámult merev tekintettel a rajzasztalra. A játék ötödik napján Jeb Stuart még mindig nem vette fel a kapcsolatot Lee-vel, aki messze, az északra fekvő Gettysburg irányába araszoló Unió-hadseregtől keletre lovagolt. Legalábbis így történt a valóságban. Most viszont, a játékban, Stuart – a St. Pauli-i boltos alakításában – erőltetett ütemben haladt, hogy bezárja a rést, s időben elérje Gettysburgöt, hogy felderíthesse a várostól délre fekvő kedvező területet…
Davenport felsóhajtott, s visszakényszerítette gondolatait Seholföldre, amit – természetesen teljes gőzzel támadnak a gonoszok.
A jók varázslója felkéri a páncélos egységet, hogy álljon az oldalukra, s ezáltal egy új elemet csempész a vesztésre álló háborúba: a technikát. A katonák a varázsló tenyerébe csapnak, s nyomban meg is indulnak a Fő gonosz ködfátyolba burkolózó fellegvára ellen.
A mese éppenséggel nem volt valami eredeti, és a játék elemeinek logikus egységbe szervezése valóságos kínszenvedést jelentett Davenport számára.
Ott voltak például az M3-asok. Hogyan, szereznek üzemanyagot? Pótalkatrészeket? Varázslattal. Hogyan tesz szert az egység mágikus képességekre? Vitézi tettek által. Ments meg egy szüzet egy sárkánytól, s máris megnövekszik a varázspotenciád. Ha a sárkány seggbe rúg, csökken.
Elég sok gondot okoztak Seholföld teremtményei is. Veszélyesnek, érdekesnek, és többé-kevésbé eredetieknek kellett lenniük. Meg egy kicsit egzotikusaknak is. De azért érthetőeknek. A legjobbak valamiféle e világi lénnyel álltak morfológiai rokonságban: gyíkokkal, kígyókkal, patkányokkal, pókokkal. Davenport hosszú heteken át üldögélt télen, esténként itt, dolgozószobájának ezen a bőrszékén, ölében a jegyzettömbjével, mire megálmodta őket.
Többek között a szeletelőket. A szeletelők valahol félúton álltak egy denevér és egy borotvaéles üveglap között. Éjszakánként támadtak, szeletekre szabdalták ellenségeiket. Parányi agyukon nem fogott a varázslat, viszont megfelelő technológiával nem volt nehéz elpusztítani őket. Például sörétes puskával.
De hát hogyan lehet észrevenni őket? A következőképpen. Akárcsak a denevérek, a szeletelők is egyfajta hangradar segítségével tájékozódnak. Megfelelő varázslat alkalmazásával az egység egyik rádióját rájuk lehet hangolni. Mindet el lehet terelni ezzel? Esetleg. Ha nem, arra az esetre találati pontokat kellett kidolgozni rajtuk. Ha ezeket eltalálják, a szeletelők megsemmisülnek. De vigyázni kellett, hogy ne legyen nagyon könnyű lelőni őket, mert azt nem szeretik a játékosok. És azt se, ha túl egyszerű a játék. Az alkotónak úgy kellett egyensúlyoznia, mint egy kötéltáncosnak, hogy át ne essen a túlságos egyszerűség vagy túlságos bonyolultság határán.
Davenport folytatta a munkát. Ott könyökölt a rajzasztalon a gégecsöves lámpa fénykörében, ütötte be a számokat, iszogatta a kávét. Amikor Clapton belekezdett a „Lay Down, Sally”-be, felpattant, és takaros kis szólótáncot lejtett a szék körül. Aztán leült, dolgozott vagy tizenöt másodpercig a „Willie and the Hand Jive” hangjaira, majd megint táncra perdült a sötét szobában, figyelve közben, hogyan számlálja vissza a dal lejátszási idejét a CD digitális órája. A „Hand Jive” végeztével visszaült, lehívott egy adatállományt az IBM – jén, leolvasott néhány adatot, aztán – egy szinte gépies pillantást vetve az órára – megint a számítógéphez fordult. Tizenkettő tizenöt.
Davenport a Mississippi Boulevard-ral szemben, vagy harminc méterrel a folyó szintje fölött lakott egy terméskőből és cédrusból épült földszintes, három hálószobás farmházban. Ősszel és télen, amikor a fákon nem voltak levelek, a nappalijából látni lehetett Minneapolis fényeit.
Nagy ház volt. Eleinte még túl nagynak is találta, töprengett, hogy inkább talán egy lakást kellene vásárolnia. Valahol a tavak környékén, amelynek ablakából nézhetné a kocogókat, korcsolyázókat, vitorlázókat.
Aztán mégiscsak a házat vette meg, s nem bánta meg. Százhúszezer dollárt fizetett érte készpénzben, 1980-ban. Most már a kétszeresét érte. És a negyvenhez közeledő Davenport a lelke mélyén még mindig családra, gyerekekre gondolt, márpedig azoknak hely kell.
Egyébként gyorsan kitöltötte az eredetileg oly nagynak látszó teret. Az ötéves Porsche mellé egy viharvert Ford terepjáró került a garázsba. A szalonból kis tornaterem lett, súlyemelő készlettel meg egy súlyos zsákkal fölszerelve, és fapadlóval, amelyen karatés formagyakorlatokat végzett.
Az eredeti dolgozószoba könyvtárrá alakult, az ezerhatszáz kötetnyi szépirodalom mellett további kétszáz verseskötet állt a polcokon. A szoba bútorzata lényegében egy puha bőrfotelből, egy lábtartóból és egy állólámpából állt. Olyan alkalmakra is gondolva, amikor nincs kedve olvasni, beállított a szobába egy nagy képernyős színes tévét, egy videomagnót meg egy hifitornyot is.
A szerszámokat, mosó-tisztító gépeket, a szabadtéri sportokhoz szükséges felszereléseket az alagsorban tartotta. Ott volt a fegyverszekrény is, amely eredetileg egy századforduló táján megnyílt bankocska trezorjaként szolgált. Gyakorlott mackós húsz perc alatt kinyitotta volna, Davenport azonban nem gondolta, hogy az alagsorában gyakorlott mackósok látogatásával kellene számolnia, holmi besurranó tolvajnak meg semmi esélye egy ilyen öreg kaszni ellen. Tizenhárom fegyvere volt. Szolgálatban általában egy tizenhárom lövetű P7-es Heckler & Kochot hordott magával. Néha egy kilencmilliméteres Berettát, a 92F típust. Ezek, a kis bokapisztollyal együtt, íróasztala egyik rejtett rekeszében lapultak.
Az alagsori fegyverszekrényben a következőket tárolta: két negyvenötös, Gold Cup típusú coltot, amelyeket egy texasi fegyverkovács kissé még át is alakított futócéllövő versenyek céljaira, három huszonkettest, köztük egy buldog orrú Ruger Mark TT-est, egy Browning International Medalistot és egy reteszzáras Anschutz Exemplart, az arzenál egyetlen nem automata fegyverét.
A páncélszekrény alsó részében, gondosan beolajozva és becsomagolva, négy pisztoly feküdt, amelyeket munkája során szedeti össze az utcán, nem kötődtek konkrét személyekhez. Az utolsó fegyver egy huszonkettes űrméretű Browning Citori vadászpuska volt, a hegyi változat. Ezt vadászatra használta.
Fönt, a két kisebb hálószobában valóban voltak ágyak.
A családi háló lett a dolgozószobája, itt volt a rajzasztala, a rajzeszközei, az IBM. Két falát könyvespolcok takarták, rajtuk fegyverekkel és hadtörténettel foglalkozó munkák: Nagy Sándor, Napóleon, Lee, Hitler, Mao, bronzkori lándzsahegyek, orosz tankok, fantáziaszülemények: sugár– és plazmafegyverek, novabombák és hasonlók – csupa olyasmi, amiket belekomponál majd a játékokba.
A telefoncsörgésre felpattant. A készülék elég ritkán szólalt meg, nem sokan ismerték a számát. Mától kezdve harminc valahánnyal többen, gondolta Davenport, és letette a ceruzáját.
Az órára nézett: tizenkettő huszonkettő. Átment a szoba túloldalára, kikapcsolta a CD lejátszót, bekapcsolta a telefonra csatlakoztatott magnót, aztán fölvette a kagylót.
– Tessék.
– Davenport? – Férfihang. Középkorú vagy talán egy kicsit idősebb.
– Én vagyok.
– Magnóra veszi? – Ismerősnek rémlik. Ismeri ezt az embert.
– Nem.
– És azt én honnan tudjam?
– Most mit mondjak erre? Nem tudhatja. Szünet következett, aztán a hang azt mondta:
– Én vittem el a stukkert, de négyszemközt szeretnék erről beszélni magával.
– Hát akkor csináljuk most rögtön – mondta Davenport. – A helyzet nagyon komoly.
– Áll még minden, amit délután mondott?
– Áll – felelte Davenport. – Nem lesz folytatása. Nem fog hátránya származni belőle. Megint szünet következett, aztán: – Az I-94-es mellett, a Martin Luther College-nál van egy kis taco bár. Ismeri?
– Igen.
– Húsz perc múlva. De a tetves mindenségit, egyedül jöjjön, hallja!
Tizennyolc percbe telt. Az étterem parkolója üres volt. Odabent, üres papírtálcái fölött, kávéscsészéjét dédelgetve csak egyetlen magányos vacsoravendég ücsörgött, s bámult ki az ablakon. Egy takarító a követ törölgette egy nedves ronggyal, Davenport jöttére felnézett. A pultos lány, valószínűleg a szomszédos egyetem hallgatója, bizalmatlanul elmosolyodott.
– Adjon egy diétás kólát – mondta Davenport.
– Még valamit? – A lány még mindig gyanakvó tekintettel méregette. Davenport rájött, hogy ebben a pilótadzseki, farmer, csizmaszerelésben, egynapos borostával ijesztő lehet.
– Vagy úgy. Nyugi. Zsaru vagyok. – Elvigyorodott, ingzsebéből elővette a tárcáját, amelyben a jelvényét tartotta, megmutatta a lánynak, mire az visszamosolygott.
– Tudja, elég sok a balhé itt mifelénk.
– Rablás?
– Múlt hónapban, meg az azelőttiben is. Négy hónappal ezelőtt kétszer is egymás után. Van a környéken egy motoros banda.
Davenport rögtön megismerte a belépő rendőrt, aki könnyű, bézszakót és barna nadrágot viselt. A haja ősz volt. Roe, gondolta Davenport. Harold Roe. Régi motoros. Nagyon közel járhat már a nyugdíjhoz.
Roe körülnézett, megállt a pultnál, kért egy kávét, és kicsit távolabb leült egy asztalhoz. Davenport odaült hozzá.
– Maga volt? – kérdezte.
– Be van drótozva?
– Nem vagyok.
– Mert ha igen, akkor az törvénytelen.
– Elismerem. Ha ezt a beszélgetést most titokban magnóra veszem, azzal beugratom. De nincs nálam magnó.
– Ismertesse a jogaimat.
– Nem ismertetem.
– Hm… – Roe ivott egy korty kávét. – Maga is tudja, hogy ez az egész szart se ér. Ha odaállítják magát tanúnak, úgyis azt mond, amit akar.
– Nem lesz semmiféle tanúskodás. Fölállhatnék most rögtön, elmehetnék Danielhez, megmondhatnám neki, hogy Harry Roe az emberünk, és a BE két-három nap alatt felgöngyölítené az egész históriát. Tudja, milyenek, ha egyszer bele tudják vájni valakibe a fogukat.
– Tudom… – Roe fáradtan körülnézett, és megcsóválta a fejét. – Jézusom, de utálom ezt az egészet.
– Akkor meséljen.
– Nincs ezen sok mesélnivaló. Azt hittem, talonban van az a stukker, egymillió év múlva sem kell senkinek. Lakott egy tag az utcában, Larry Rice-nak hívták, együtt nőttem föl vele. Karbantartó volt a városnál, állandóan ott láttam a városháza körül. Talán maga is ismerte látásból. Nagydarab pali volt, kicsit húzta az egyik lábát, mindig olyan csíkos mozdonyvezető-sapka volt a fején.
– Igen, emlékszem rá.
– Na, rákja volt neki, nem tudom, milyen, elkezdte fölfalni a testét. Lassanként, apródonként. Először a lába bénult meg, aztán nem bírt uralkodni a belein és így tovább.
Otthon maradt, a felesége dolgozott. Egy nap betört hozzájuk néhány környékbeli mocsok, ott a szeme láttára vitték el a tévéjét meg a rádiós magnóját. Akkor már tolószékben ült, nem tudott szembeszállni velük. Nem is ismerte fel őket, mert azok a szemetek papírzacskót húztak a fejükre… A rohadt állatok.
– Szóval neki adta a pisztolyt?
– A felesége jött át az eset után a feleségemhez megkérdezni, hogy nem volna-e egy fölösleges pisztolyom. De nekem nem volt. Sose volt. Én nem vagyok olyan fegyverbuzi, mint… Bocs, ne haragudjon, tudom, hogy maga odavan a fegyverekért, én viszont nem.
– Semmi vész.
– Na, szóval fölmentem a tárgyőrzőbe, mert tudtam arról a stukkerről, dolgoztam azon az ügyön. A nyakamat mertem volna rátenni, hogy a büdös életben nem lesz rá szüksége senkinek.
– És elvette.
Roe belekortyolt a kávéjába. – El. Ezek szerint ez a Rice nevű illető…
– Meghalt. Két hónapja.
– A francba. A feleségével mi van?
– Megvan még. Ma délután, a gyűlés után elmentem hozzá, és megkérdeztem tőle, mit tud arról a pisztolyról. Azt mondta, nem tudja, hol van. Kereste, de eltűnt. Elmondta, hogy Larry a halála előtti hetekben lassanként eladogatta mindenszemélyes holmiját, mert nem akarta egy cent nélkül otthagyni őt. Végül, amikor meghalt, vagy ezer dollár maradt utána.
– Nem tudja, kihez került a fegyver?
– Nem. Megkérdeztem tőle, hogyan árulta Larry a holmiját, erre azt felelte, hogy ismerősöknek, barátainak meg hasonlóknak. Írt egy cédulát, azt kitette az ablakba, de nem hirdetett vagy ilyesmi. Aki arra járt, láthatta a papírt az ablakban, de ez volt minden. – Roe egy papírszeletet vett elő. Mondtam neki, hogy maga szeretne majd beszélni vele. Itt a cím.
– Köszönöm. – Davenport felhajtotta a kóláját.
– És most? – kérdezte Roe.
– És most semmi. Ha igazat mondott.
– Igazat – mondta Davenport szemébe nézve Roe. – Úgy érzem magam, mint a mosott szar.
– A lényeg, hogy túl van rajta. Folytatás nem lesz, bár azzal, gondolom, maga is tisztában van, hogy ha Mrs. Rice-ot netalán valamiért kihallgatják, kiderülhet. De akkor sem lesz következménye.
– Köszönöm, pajtás. Lekötelezett.
Roe távozott elsőként, örült, hogy mehet. Davenport nézte, mint húz ki kocsijával a parkolóból, aztán felállt, és odasétált a pulthoz.
– Megenged egy megjegyzést? – kérdezte.
– Mondja csak. – A pultos lány udvariasan mosolygott.
– Maga túl csinos ahhoz, hogy egy ilyen helyen dolgozzon. Ez most nem duma, komolyan beszélek. Maga kész csábítás. Ha itt marad, előbb-utóbb bajba kerül.
– Kell a pénz – mondta a lány komoly arccal, idegesen.
– Annyira azért nem – mondta Davenport.
– Még két évem van hátra az egyetemen.
Davenport a fejét ingatta. – Ha ismerném a szüleit, felhívnám őket. De hát nem ismerem őket, így aztán csak magának mondom. Menjen el innen. Vagy álljon át nappali műszakra. Megfordult és kifelé indult.
– Köszönöm – szólt utána a lány, Davenport azonban tudta, hogy nem fogja megfogadni a tanácsát. Kilépett az ajtón, elgondolkodva állt egy percig, aztán visszament.
– Hány tacót tud elspórolni feltűnés nélkül egy műszakban? Úgy értem, éjszakánként. Húsz-huszonötöt?
– Miért?
– Ha minden járőröző rendőrnek, aki betéved ide, mondjuk úgy este tíz és reggel hat között, ad egy adag potya tacót meg kávét, mindig lesznek zsaruk a környéken, ki jön, ki megy, egész éjszaka. Úgy némiképp biztonságban lenne.
A lány érdeklődő tekintettel nézett rá.
– De azért nem százával özönlenének, ugye?
– Nem. Egy forgalmasabb éjszakán úgy húszan-harmincan.
– Óriási! – mondta vidáman a pultos lány. A főnök úgyis panaszkodik, hogy sorra mennek el az emberei. Már egészen el van keseredve. Szerintem nem is kell azokat a tacókat elspórolni, bele fog menni.
Davenport elővett egy névjegyet és odaadta neki. – Ez a hivatali számom. Hívjon fel holnap. Ha a főnöke áldását adja az ingyen kávéra és – tacóra, holnap szétkürtölöm mindkét városban. Dőlni fognak magukhoz a zsaruk.
– Hívni fogom – mondta a lány. – És nagyon köszönöm. Davenport bólintott és kiment. Ha ez bejön, megint bővült a hálózata.
Amikor Davenport a játékok tervezésének még csak kezdeti szakaszában tartott, a sémát fél íves rajzlapokra vázolta, hogy kialakítsa az egyes elemek közötti logikai kapcsolatot. A vizuális kidolgozás segített elkerülni az olyasfajta következetlenségeket, amelyek gunyorosan kioktató stílusú levelek írására ösztönzik a kamaszkorú játékosokat.
Miután hazaért, elővett négy rajzlapot, bevitte a vendéghálóba, a falra rajzszögezte őket, aztán egy vastag filctollal egy-egy lap tetejére írta az addigi áldozatok nevét.: BELL, MORRIS, RUIZ, LEWIS. A nevek alá a dátumokat írta, a nevek alá pedig azokat a tulajdonságokat és adatokat, amelyek érzése szerint fontosak lehettek.
Mikor befejezte, hanyatt dőlt az ágyon, egy párnával feltámasztotta a fejét, és nézegetni kezdte a papírlapokat. Semmi sem ugrott be. Felállt, felrajzszögezett egy ötödiket is, ráírta: VESZETT.
Alája pedig ezt: Jómódú: Nike Airt visel. Tiszta ruha. Kölni. Az ingatlanos nő elhitte, hogy telik neki egy ilyen drága házra.
Lehet, hogy csak nemrég költözött ide: Akcentus. Egy augusztus este csak pólótrikó volt rajta.
Lehet, hogy délnyugati: Ruiz felismerte a tájszólását.
Hivatali munka: Puha kéz és test, fehér karok. Nem atléta típus. Fehér bőr: Nagyon fehér bőrű karok. Valószínűleg szőke vagy vörös. Szexőrült? Játékos típus? Mindkettő? Egyik sem? Intelligens. Nem hagy nyomot. Még a cédulák készítésekor–, a pisztoly megtöltésekor is kesztyűt visel. Egy pillanatig elgondolkodott, aztán hozzáírta.: Ismeri Larry Rice-ot? Végignézett a listán, aztán kinyújtotta a karját, és aláhúzta az „ingatlanos nő” és az „Ismerte Larry Rice-ot?” szavakat.
Ha csak nemrég költözött ide, akkor talán valóban szeretne házat venni, és így ismerkedett meg Lewisszal. Érdemes volna körülszimatolni az ingatlanügynökségeken.
És lehet, hogy ismerte Larry Rice-ot. Viszont ez ellentmond annak a feltételezésnek, hogy a veszett csak nemrég költözött ide, az ilyesmihez idő kell, Rice-nak pedig rákja volt, haldoklott, volt egyéb dolga is, mint új barátságokat kötni.
Kórházi ember? Orvos? Lehetséges. Mindenesetre megmagyarázná, miért bánik olyan ügyesen a késsel. Az orvosoknak általában puha kezük és testük van, és jól állnak anyagilag. És kezdő korukban még elég mozgékonyak. Lehet, hogy mind a négy nőt kezelte,
Átment a könyvtárszobába, levett egy kriminálhistóriai munkát, és lapozgatni kezdte. A gyilkos orvosokkal külön fejezet foglalkozott.
Dr. William Parker legalább hat, de lehet, hogy egy tucat embert is megölt a pénzéért Angliában, a múlt század közepén. Thomas Cream doktor úr tizenkét, nővel végzett elfuserált abortusz és mérgezés útján Kanadában, az Egyesült Államokban és Angliában, dr. Bennett Hyde-nek legalább három áldozata volt Kansas Cityben, dr. Marcel Petiot legalább hatvanhárom zsidót gyilkolt, meg, akiknek azt ígérte, hogy kicsempészi őket a nácik megszállta Franciaországból: az angliai illetőségű Robert Clemens doktor négy feleségét ölte meg, mire rájöttek. A chicagói „szadista orvos”, aki ugyan járt egyetemre, de nem doktorált, nem kevesebb, mint kétszáz fiatal nőt ölt meg az 1893-as világkiállításra a városba érkezők közül. E csürhe legrosszabbjai természetesen a nácik voltak: gyógyításra felesküdött emberek, akik ezrek halálát segítették elő a haláltáborokban.
A könyv oldalakon keresztül sorolta azoknak az orvosoknak a nevét, akiknek csak egy-két áldozatuk volt az Egyesült Államokban, és csak 1950 óta.
Davenport becsukta a könyvet, elgondolkodott egy kicsit, aztán az órájára nézett. Fél három.
Ilyenkor már nem lehet telefonálni. Föl-alá járkált, megint az órájára nézett. A fene egye meg.
Átment a dolgozószobába, kinyitotta az aktatáskáját, előkereste Carla Ruiz számát, és felhívta.
A hetedik csengésre vette föl.
– Halló. – Félig még alva.
– Carla? Ruiz?
– Tessék.– Még mindig álmos, de most már kissé gyanakvó is.
– Lucas vagyok… a nyomozó. Ne haragudjon, hogy fölébresztettem, de épp nézegetek itt mindenféle papírokat, és muszáj megkérdeznem magától valamit. Rendben? Ébren van?
– Hát… igen.
– Mikor járt utoljára orvosnál, és hol?
– Hát így hirtelen… – Hosszú csend következett. – Úgy két éve, ha jól emlékszem. Egy nőnél, odaát a nyugati oldalon, a klinikán.
– Biztos, hogy az volt a legutóbbi? Nem látogatott meg valakit mondjuk egy kórházban vagy valami ilyesmi?
– Nem.
– És valamelyik barátját esetleg? Fölugrott hozzá, és épp ott volt az orvos…
– Nem, semmi ilyesmi. Úgy emlékszem, anyám halála óta nem jártam kórházban, annak pedig már tizenöt éve.
– Az ismeretségi körében van orvos?
– Néhányan bejárnak a kiállító terembe, úgy tudom. De közelebbről nem ismerek egyet se.
– Egyik-másikkal esetleg váltottam néhány szót valamelyik megnyitón, de ez a maximum.
– Na, jó. Feküdjön vissza, aludjon tovább. Majd holnap megbeszéljük. És köszönöm.
Letette a telefont. – A fene egye meg – mondta hangosan. Elképzelhető, de nem nagyon valószínű. Koncentrált, nehogy elfelejtse, meg kell nézni, hogy a kiállító terem rendszeres látogatói közül kik az orvosok. Nem fűzött hozzá vérmes reményeket.
Még néhány percig nézegette a rajzlapokat, aztán ásított, eloltotta a lámpát, és átment a hálószobájába. Okos a fiú. Dilis, de van esze. Játékos típus? Lehet.
Lehet, hogy játékos.