Estére azonban bablevest tett az asszony az asztalra. János megevett egy tányér levest, aztán a kanalat lefektette, s várt nyugalmasan.
– Miért nem eszik, János? – tudakolta a mester. – Talán csak nem lakott már jól?
– Ha még ennék – felelt János –, a halat kellene otthagynom, azt pedig nagyon szeretem.
– Hát ez talán nem hal? – kérdezte a mester.
– Bab ez, nem hal.
Megcsóválta a fejét a mester erre a feleletre.
– No – mondja –, ha ez nem hal, akkor odaadom a könyvét, s mehet Isten hírével.
Elgondolkozott a legény, de akármennyit gondolkozott, többre nem jutott, mint hogy munkát ilyenkor sehol sem talál. Fogta hát a kanalat, megkeverte egy kicsikét a levest, megnézte tüzetesen.
– Csakugyan hal ez – ismerte fel –, csak éppen apróka még.
Így aztán nem kellett más hely után néznie. Őszre megszaporodott a munka. Egyszer ebéd közben János a szomszéd házra mutatott:
– Oda nézzen kend, hát nem egy medve sétál a ház tetején?
A mester kíváncsian kihajolt az ablakon, aztán bosszúsan visszafordult.
– Megbolondult maga, János? Macska az, nem medve.
– No – felelt a legény –, ha nem medve, akkor adja ide mester uram a könyvemet, elszegődöm máshová.
Megvakarta a mester a fejét, aztán odaszólt a feleségének:
– Hozd be, anyjuk, az okulárémat, hadd nézzem meg jobban.
Feltette az okulárét, megint kihajolt az ablakon.
– Csakugyan medve az – mondta –, csak még nem nőtt meg.
Így aztán János tovább szolgált a csizmadiamesternél.
Napóleon nagy ideje ostromolta a komáromi várat, de megvenni csak nem bírta. Gondolta, majd kiéhezteti az őrséget. Javában éheztette őket, mikor egy szabónak okos gondolata támadt.
Kecskehúson élt az őrség, míg kecske volt. A kecskék elfogytak, a bőrük megmaradt. A szabó bevarrt egy sereg embert kecskebőrbe, s felküldte őket a vár tetejére legelni.
Mikor Napóleon meglátta, mennyi tömérdek kecske mászkál a vártetőn, nagyot sóhajtott:
– Ha ennyi kecskéjük van, háromszáz évig sem éheztetjük ki őket!
S azzal megfúvatta a kürtöket, s otthagyta Komáromot.
Beállított a színész az igazgatóhoz, és sürgős fizetésemelést kért, mert különben, mint mondta, éhen hal.
Nyomhatott a színész legalább egy mázsát, ha nem többet. Az igazgató harsány kacagásra fakadt a kérés hallatára.
– Kegyelmed olyan kövér, hogy bízvást elmehetne cégérnek egy vendégfogadóba. Kegyelmedről ugyan el nem hiszi senki, hogy az éhhalál fenyegeti.
– Tudja meg, kegyelmed – felelt a színész –, hogy a látszat csal. Mert ez a kövérség, mit kegyelmed a testemen lát, régen nem az enyém már, hanem a szállásadó asszonyomé, ki eddig hitelben jóllakatott, de mától fogva egy krajcárt sem hitelez.
A mindig nyomorgó, sovány, kopottas hősszerelmes hosszú szünet után gömbölyűn és elegánsan jelent meg a kávéházban. Barátai körülfogták, s érdeklődtek, milyen kedvező fordulat következett be állapotában.
– Csak annyi – vetette oda a színész könnyedén –, hogy eszembe jutott az eredeti foglalkozásom. Én ugyanis borbély voltam, mielőtt színészkedni kezdtem volna. Most én beretválom az egész társulatot, következésképpen fényesen megélek színészi fizetésemből.
Egy vidéki színház igazgatója irodájába rendelte a karmestert.
– Nem vagyok megelégedve a trombitásokkal – mondta szigorúan.
– Jó trombitások azok – védte a muzsikusokat a karmester.
– Sose védelmezze őket, karmester úr – folytatta a korholást az igazgató. – Tegnap megnéztem a Bánk bán opera-előadását, s nagyon elégedetlen vagyok. Három trombitást is megfigyeltem, kik csak akkor fújtak a hangszerükbe, mikor kedvük támadt. Az egyik odáig ment a szégyentelenségben, hogy összefont karral gyönyörködött az előadásban.
– Bizonyosan pauzája volt – mondta a karnagy.
– Ide hallgasson, karmester úr, én nem azért fizetem a trombitásokat, hogy pauzáljanak, hanem hogy fújják a trombitájukat, ha megszakadnak bele, akkor is!
A két koma a templomból kijövet beült a lugasba, hogy a prédikációt megbeszélje.
– Hallotta-e kend, mit papolt a tiszteletes úr? – kérdezte Friss koma.
– Hogyne hallottam volna!
– Azt papolta – folytatta Friss koma –, hogy a mennyországban magányosság minden lélek osztályrésze.
– Ezt mondta, hát – vágott a szóba a másik –, hiszen a Bibliában is az vagyon, hogy a mennyországban házasulás nincsen.
– Csak azt érthetném, hogy miért nincs? – töprenkedett Friss koma.
– Miért? Miért? – mérgeskedett Okos koma – hát azért, hogy ott nem akad pap, aki összeadja a párokat.
Friss komát gyakorta csiklandták a teremtett világ titkai.
– Mondja, kend – fordult a társához, ki éppen bort csurgatott a pohárba, lassúdan, hogy a színében gyönyörködhessék –, mondja, kend, miként lehet az, hogy a nap mindig a cigánysor felől jön föl, s mindig az akácos fölött megy le?
Ahogy illett, Okos koma elgondolkozott, aztán megadta a választ:
– Az úgy lehet, hogy a nap minden éjszaka visszamegy az erdő felől a cigánysor fölé, és reggel azután onnan indul.
– Csakugyan? – kétkedett Friss koma. – Hiszen még senki sem látta visszamenni.
– Visszafelé éjjel megyen a nap.
A két koma elhatározta, hogy vacsorára pecsenyét eszik. Vettek a mészárosnál egy nagy darab húst, és megsütötték. Lett belőle három kiló pecsenye. Letették a pincébe, s elmentek borért. Mire megjöttek s nagy vidáman asztalhoz akartak ülni, a pecsenye eltűnt.
– Hova lehetett? – töprenkedett Friss koma.
– Hova? Ugyan hova? – visszhangozta a másik.
Ahogy ilyenformán a fejüket törték, elősompolygott a macska.
– Az ette meg! – mutatott rá Friss koma. – Látom a lomha járásán.
– Megmérjük – mondta Okos koma.
Csakugyan megmérték, s a macska éppen három kilót nyomott.
– No – szólalt meg Friss koma –, a pecsenye hát megvolna.
– Meg – hagyta rá Okos koma –, de hol a macska?
Bor mellett elmélkedett a két koma a lugasban. – Meg nem foghatom – mondta Friss koma –, hogy az úrfélék milyen furcsa tudásúak.
– Hogy érti ezt kend? – kérdezte Okos koma.
– Úgy, hogy az eső meg a napsütés felől minket parasztokat vallatnak. Egyik-másik még akkor sem találja el, hogy eső lesz, ha már ereszt a felhő. Mégis mindegyike meg tudja mondani, mikor lesz napfogyatkozás, vagy mikor fogyatkozik meg a hold.
– Bolond kend – legyintett Okos koma –, a kalendáriumból olvassák ki. Én is meg tudnám jövendölni, ha olvasni tudnék.
Okos koma a templom előtt belebotlott Friss komába. Kerekre nyitotta a szemét, még a száját is eltátotta, úgy megnézte Friss koma ábrázatát, ugyanis mélyebb-felszínesebb vágások szántották keresztül-kasul.
– Kaszák közé suvasztották kendet – kérdezte –, hogy ilyen rútul megjárta?
– Borotválkozás közben sebesültem meg.
– Remélem – folytatta Okos koma –, hogy kend belerúgott annak a kontár borbélynak a dereka végébe?
Friss koma fölényesen legyintett.
– Eszembe sem volt! Inkább megitattam pálinkával.
– Birkatermészete lehet kendnek, hogy ezt cselekedte – vélte Okos koma.
– Nem éppen – felelt a másik –, mert hát az történt, hogy ma kivételesen magam borotválkoztam.
Sáros volt az út véges-végig. Ha szekér járt volna arra, kerékagyig belesüpped. Ezen a sáros úton iparkodott hazafelé Okos koma Friss koma társaságában. Mégpedig lassacskán és tántorgósan, mivel a kocsmából jöttek, hol inkább többet ittak a kelleténél, semmint kevesebbet.
Friss koma egy darabig tántorgott, aztán, mivel a szilárd földet sehogy sem lelte meg a lába, végigterült a sárban. Mindjárt kiáltozni is kezdett:
– Elestem, koma, fölkelni nincs erőm, itt ne hagyjon kend, emeljen föl!
– Azt nem lehet – rázta meg a fejét Okos koma –, fölemelni nem bírom kendet. De annyi bizonyos, hogy nem hagyom itt, mert lefeküdni, azt még bírok.
Vasárnap ünneplőbe öltözött a két koma, s illő méltósággal sétálni kezdett. Egy félórája lépegettek szótlanul. Ekkor azonban észrevették, hogy az ég komolyan felhődzik.
– Ejnye – elégedetlenkedett Okos koma –, forduljunk vissza. Sajnálnám, ha az új kalapom megázna.
– Mindig hű barátja voltam kendnek – mondta Friss koma –, szívesen kölcsönadom a kalapomat, s azt sem bánom, ha megázik.
– El nem fogadhatom a kend áldozatát – felelte Okos koma lovagiasan –, hacsak kend föl nem teszi az én kalapomat.
– Legyen a kend akarata szerint! – egyezett bele Friss koma, s azzal kalapot cseréltek.
Ezen az estén Okos koma módfölött szomorúnak látszott. Hiába ürült ki a kancsó kétszer is egymás után, Okos koma csak lógatta az orrát. Friss koma nem állhatta meg szótétlen.
– Mi bántja, koma? – kérdezte.
– Engem az bánt – felelte Okos koma –, hogy megdöglött Bimbó, az ökröm.
– Haj – sóhajtott föl hirtelen elbúsulva Friss koma –, ez a világ sora, így múlunk ki lassacskán, egyik a másik után.
Találkozott a két koma az elöljáróság előtt.
– Meghalt az ispán úr – újságolta az egyik –, kilencvenegy éves volt. Micsoda szép kor!
– Mi különös van abban, ha valaki kilencvenegy évet élt? – felelt a másik. – Az én apám huszonkilenc évvel ezelőtt halt meg. Ha most is élne, éppen százhét esztendős volna.
Mindenről tudni kell, hogy micsoda
Jó barátságban élt a két koma, egyszer mégis komiszul összekülönbözött. A vita hevében Friss koma úgy képen teremtette a barátját, hogy kevés híján levált a füle. Amaz céklaszínre gyulladt ábrázattal kérdezte:
– Tréfának vegyem ezt?
– Ne vegye annak kend! – mondta Friss koma szintoly dühödten.
– Csak azért, mert tréfának csakugyan vastag lett volna.
Egy vasárnap délután arról elmélkedett a két koma, vajon a régi világ volt-e rosszabb, vagy a mostani.
Friss koma így érvelt:
– Mai világunk bizonyára jobb a réginél, különben Isten özönvizet szakasztott volna ránk.
Okos koma tagadólag csóválta meg a fejét.
– Nem jól okoskodik kend, koma. Isten nem azért nem öntött ránk még egy özönvizet, mintha elégedett volna a világ mai állapotával, hanem mert látta, hogy az első özönvíz sem használt semmit.
Házat épített Friss koma, s ezenközben új tapasztalatokra tett szert.
– Furcsa tünemény az, koma – beszélte este Okos komának –, hogyha az emberfia hideg vizet önt a hideg mészre, hát a mész sustorékol s füstöl, mintha égne. Mi oka lehet ennek?
– Hát kend ezt sem tudja? – vonta el a száját fitymálón Okos koma.
– Nem én – szégyenkezett Friss koma. – Kend talán tudja?
– Hogyne tudnám! – felelt a koma – a mész azért sustorog a hideg víz alatt, mert sok dolog van a természetben különféleképp.
Elment a két koma a városba világot látni. Ahogy erre-arra nézelődtek, megpillantottak egy embert s az ember orrán egy okulárét.
– Látod-e? – kérdezte Friss koma. – Látod-e, mit hord az az úr az orrán?
– Hogyne látnám! – felelt a másik koma. – Két kicsinyke ablakot hord.
– Ugyanbizony mi végből hordhatja?
Eltűnődött Okos koma, aztán megszólalt komolyan:
– Hacsak azért nem, mivelhogy nagyothall!
Mikor a két koma a városban járt, hogy világot lásson, a véletlen eléjükbe vezetett egy cilinderes urat. Tanakodva összesúgtak, vajon minő célból koronázta meg magát ilyen furcsamód.
Ahogy ilyenformán sugdolództak, a cilinderes úr észrevette, hogy róla folyik a szó, hozzájuk lépett, s megkérdezte szigorún:
– Mire kíváncsiak kendtek, atyafiak?
– Mi arra volnánk kíváncsiak – szólalt meg Okos koma –, hogy végig fej van-e abban a csúnya kalapban.
Megállott a két koma a városban egy díszes kirakat előtt. A kirakatban egy pipa volt látható. Nem mindennapi pipa, hanem török pipa, a szokásosnál sokkal terjedelmesebb.
Már abba is beletellett némi idő, míg a két koma rájött, hogy amit látnak, nem egyéb, hanem pipa.
– Hiszen akkora ez, mint egy levesestál – mondta Friss koma elismerőn.
Okos koma helybenhagyólag bólintott.
– Belefér egy fél kiló dohány.
– Bele – hagyta rá Okos koma.
– Csak azt szeretném tudni – vakarta a fejét Friss koma –, hogy az a török basa, kinek ilyen pipája van, miként viszi és miként szíja?
Mire Okos koma megvetően legyintett.
– Kend sem ért a törökökhöz! Tudja meg, hogy a pipát két rabszolga viszi, másik kettő szívja, a basa csak sétál mellettük, s köpköd jóízűn.
Okos koma és Friss koma régen eltervezte, hogy ha legközelebb a városban járnak, órát vásárolnak, hiszen óra nélkül nem ember az ember.
Megkeresték az órásboltot, bementek, s körülnéztek. Friss koma szeme megakadt egy szép nagy faliórán.
– Hogy az az óra? – kérdezte a gazdát.
– Négy forint.
Másodjára Okos koma kérdezett. Neki egy állóóra tetszett meg, mely ugyan kisebb volt a falióránál, de nagyon csinosan festett.
– Hogy? – kérdezte.
– Hat forint.
– Hát ez a zsebóra? – mutatott Friss koma egy ezüstórára.
Tíz forint volt az ára. Egy kisebb zsebórának tizenöt forint. Egy nagyobbacska karkötőórának húsz forint, egy forint nagyságú parányi kis órát pedig ötven forintra tartott az órás.
– Baj lesz, koma – súgta Friss koma Okos koma fülébe.
– Miért lenne baj? – súgta vissza amaz.
– Mert ha annál drágább az óra, minél kisebb, akkor bizonyára az kerül legtöbbe, ha az ember semmit sem vásárol.
– Mennyi pénze van kendnek? – kérdezte Friss koma.
– Nekem négy garasom – felelte Okos koma –, hát kendnek?
– Ugyanannyi. Mivel pedig adót kell fizetnem, azt mondanám kendnek, menjünk a vásárba, s adjunk el egy-egy hordó pálinkát.
A két koma elindult a két hordó pálinkával. Tűzött a nap, megfáradtak, s leültek pihenni. Üldögéltek, üldögéltek a hűsben, mígnem Friss koma ezt mondta:
– Hallja-e, koma, úgyis eladni visszük ezt a pálinkát, adjon nekem belőle négy garasért.
Okos koma megtöltötte Friss koma kulacsát.
Amaz pedig elszopogatta a pálinkát gyönyörűséggel. Kedvet kapott Okos koma is a pálinkázásra.
– Mérjen nekem is kend a magáéból négy garasért – mondta.
Egy darabig mentek, aztán megint vásárt csináltak. Mire beérkeztek a városba, kiürült mind a két hordó, a pénzük sem szaporodott meg. Elgondolkoztak.
– Meg nem foghatom, minő ördöngösség esett meg velünk – csóválta meg a fejét Okos koma –, eladtuk az egész pálinkánkat, még sincs több pénzünk, mint mikor elindultunk volt.
– Pedig a kocsmáros is így csinálja – tűnődött Friss koma.
Kapatos volt a két koma erősen, s éppen rosszkor, mert csónakon kellett átkelniök a Tiszán. Jókedvükben többet vackolódtak ültükben, mintsem eveztek, a csónak imbolygott, az ár meg-megpörgette. Egyszer úgy megpörgette, hogy Friss koma belebukott a vízbe.
Okos koma megijedt, de aztán addig evezett, addig ügyeskedett, míg végtére berántotta a fuldoklót a csónakba.
– Adjon hálát Istennek, koma, hogy szerencsésen megmenekült – sóhajtott fel boldogan.
– Csakugyan szerencsém volt – ismerte el Friss koma. – De kendnek is – tette hozzá elgondolkozva.
– Talán bizony azért, hogy kimentettem kendet? – tudakolta Okos koma.
– Nem – rázta meg a fejét a másik –, hanem azért, hogy nem kend esett a vízbe. Mert én bizony nem tudtam volna ilyen jártasan kihalászni, s még a temetésére sem mentem volna el.
– Nem is álltam volna többé szóba kenddel! – mondta Okos koma neheztelőn.
Arról társalkodott a két koma, hogy ők odahaza szótlanok, hallgatagok, itt a kocsmában azonban megoldódik a nyelvük. Hogy lehet ez? Próbálták megfejteni, de maga Okos koma sem talált magyarázatot.
Himpelléry prókátor úr a szomszéd asztalnál ült, s akaratlanul is fölfülelt a hangos tűnődésre.
– Azt akarják tudni kendtek – kérdezte –, hogy miért kukák odahaza, s miért beszélnek itt a kocsmában? Én megmondom. Azért, mert a kendtek feje is olyan, mint a malomkerék: csak akkor mozog, ha locsolják.
A két koma katolikus faluban élt, megütődtek hát valamelyest, mikor a városban kakast láttak a templomtorony tetején.
Egy ideig eltűnődve szemlélődtek, aztán Friss koma megkérdezte a társától:
– Mit gondol, koma, vajon miért tettek kakast a torony hegyibe, s nem tyúkot?
– Azért – magyarázta Okos koma –, mert ha tyúk volna odafönt, ahányat tojna, mind kárba veszne.
Okos koma megrakta a szekerét kukoricával, aztán hazafelé hajtott egy keskeny dűlőúton. Ahogy hajtott, látta, hogy Friss koma jön szemben, ugyancsak szekéren.
– Hallja-e, koma – kiáltott rá –, álljon ki az útból!
Friss koma se nem válaszolt, se ki nem tért. Okos koma megint rákiáltott:
– Hallja-e, koma, álljon ki az útból, különben majd tapasztalhatja, hogy mit leszek cselekendő!
Erre Friss koma kitért oldalt, s mialatt a komája elszekerezett mellette, megkérdezte:
– Ugyanbizony, mit tapasztaltam volna, ha ki nem állok?
– Azt tapasztalta volna, koma, hogy én állok ki.
Okos koma udvarán úgy felhalmosodott a gané meg a szemét, hogy fényes nappal is megbotlott benne, ki bár csak egy lépést iparkodott tenni. Maga a gazda is fölbukott egy napon egy köteg rothadó szalmában.
– Hallod-e, János! – kiáltotta elő a bérest. – Még ma hordd el az udvarról ezt a rengeteg szemetet!
– Elhordom, hogyne hordanám – felelt a béres –, csak azt mondja meg kend, hová tegyem?
– Áss gödröt, s abba temesd bele.
– Beletemetem, hogyne temetném bele – válaszolt a legény engedelmesen –, de hová temessem a földet, amit a gödörből kihánytam?
– Akkora gödröt áss – tanácsolta Okos koma –, hogy a kihányt föld is mind beleférjen!
Friss koma ellátogatott Okos komához. Szokásuk szerint leültek a tornácra, hogy ivás közben hasznosan elbeszélgessenek.
Ahogy ittak meg beszélgettek, odalebbent egy kopott fekete holló a tornác korlátjára.
– A kendé? – kérdezte Friss koma.
– Az enyém – mondta Okos koma.
– Aztán miért tartja kend, hisz ez a csúf madár semmi hasznot nem hajt?
– Kíváncsiságból – adta meg a választ Okos koma. – Hallottam, hogy a holló hét-nyolcszáz évig is éléi. Úgy gondolom, utánajárok, csakugyan így van-e.
Kétágú templommal sem találkozott még a két koma. Meglepődtek azon is, hogy a templomépítők nem érték be egy toronnyal, még inkább meglepte őket azonban az, hogy mindkét tornyon volt óra.
– Ugyan mi végből? – tűnődött Friss koma.
– Rájöhetett volna kend magától is! – oktatta ki Okos koma. – A két torony azért szükséges, hogy ha egyszerre két ember kíváncsi az időre, az egyiknek ne kelljen a másikra várakoznia.
Megbetegedett Friss koma, s a doktor szigorúan eltiltotta a dohányzástól. Egy darabig vitézül állotta a kísértést, végtére azonban legyűrte a gyöngeség: pipázgatni kezdett újólag, így lepte meg Okos koma, ki az egészsége felől akart tájékozódni.
– Ejnye, koma – korholta –, hát kend megint pipázik? Hát nem fél, hogy a nyavalyája ismét erőt vesz kenden?
– Tudja, koma – felelt a pipázó –, valahányszor okosabb nem jut az eszembe, mindig rágyújtok.
Okos koma egy darabig komoran tűnődött, aztán fejcsóválva megjegyezte:
– Az baj, nagyon nagy baj. Mert hát ilyenformán kedves komámnak naphosszat pipáznia kellene.
Vándorúton volt a két koma. Elfáradtak, megéheztek, betértek egy csárdába, hol ettek, ittak kedvük szerint.
Mielőtt továbbmentek volna, Okos koma megkérdezte a fogadóst, hogy milyen messzi van a legközelebbi falu.
– Négy mérföld – felelt amaz.
– No – szólalt meg Friss koma vidáman –, akkor hamar odaérünk, mert én is megyek két mérföldet, kend is ugyanannyit.
– Csakugyan – hagyta rá Okos koma –, így kell ezt csinálni.
Azzal elindultak.
Egyszer a két koma beült a lugasba. Meleg volt, bort hoztak, ittak. Friss koma erősen felvidámodott, a másik nagyon elszomorodott.
– Miért búsul kend? – kérdezte a vidám.
– Töprenkedek, töprenkedek – mondta Okos koma, aki búsult.
– Aztán min töprenkedik kend?
– Azon – válaszolt a szomorú –, hogy mi lesz velem holtom után.
– Mi lenne? Beleteszik kendet a koporsóba.
– Értem, értem – válaszolt a bús koma –, de azután mi lesz?
– Kiviszik kendet a temetőbe.
– Azt is értem. De még azután mi lesz?
– Hát beteszik a sírba.
– Azt mind tudom – mondta a bús koma –, de hát azután mi lesz?
– Hát elporlad kend.
– Azt is tudom. De azután?
– Hát az – magyarázta a vidám koma –, hogy a kend sírján kövérebb lesz a fű, mint másutt.
– Hát aztán?
– Aztán odamegy a szomszéd tehene, lelegeli azt a kövér füvet. Meghízik, s elbőgi magát: „Ej, be megváltozott kend, sógor!”
Ágyú mellé állították a svábot, hogy őrködjék. Egy darabig csakugyan őrködött, de aztán fogta magát, s elment a csapszékbe inni. Ott találtak rá a hadnagy emberei. Közrefogták, s visszavitték a táborba.
Ott a hadnagy ráförmedt, s lekurafizta irgalmatlanul. Mikor a mérgét már kellő mértékben megcsapolta, intett a svábnak, hogy mondja el, mi a mentsége.
– Hadnagy uram, én azt az ágyút mind elöl, mind hátul megpróbáltam fölemelni. Nem bírtam. Ebből megtudtam, hogy egy szál ember el nem viheti. Ha meg többen jönnek az ágyúért, ugyan mire mehettem volna velük egymagam? Gondoltam, hasznosabban múlik az idő, ha iszom egyet a kocsmában.
Élt egyszer Budán egy goromba főstrázsamester, ki a szolgálatnál jobban szerette a tüzes fehérszemélyeket, főként a kövéreket. Ha kedvére való szeretőre akadt, nagy pazarlással tartotta, s nemcsak a maga zsoldját, de a katonái zsoldját is ráköltötte.
Ez a főstrázsamester egyszer megismerkedett egy terebélyes özveggyel. Úgy beleszeretett, hogy a tulajdon két lovát is neki ajándékozta. De akármennyire kedvelte, hamarosan összeakadt egy másik asszonnyal, aki még kövérebb volt. Ott is hagyta az özvegyet egyik napról a másikra. Hogy pedig amaz tudja, mihez tartsa magát, írt neki egy levelet. A levél így szólt:
Én kegyelmedet többé nem látogatom, de a két lovamat kegyelmednek hagyom.
Az árván maradott özvegy egy keveset gondolkozott, aztán ugyancsak levélben válaszolt:
Hála Istennek, hogy három ló helyett most már csak kettővel kell vesződnöm.
A csata végeztével a kapitány emberei közül kitől-kitől megtudakolta, minő hősi cselekedetet vitt szerencsés végbe. Elsőnek egy nyápic tiszt szólalt meg:
– Én egy ellenségnek lábát kettőbe vágtam.
– Jobban tette volna kegyelmed – felelt a kapitány –, ha a lába helyett a fejét vágta volna ketté.
A tiszt nagyot sóhajtott, és bocsánatkérőleg széttárta két karját.
– Feje már nem volt szegénynek.
Halálra ítéltek egy katonát, ki már több ízben megszökött a csapatától.
Elkövetkezett a kivégzés napja. A hóhér odavezette az elítéltet az akasztófa alá, a hurkot rávetette a nyakára. Aztán nagyot rántott a kötélen, a katona fölemelkedett a levegőbe, meghintázott, reccsenés hallatszott, s a katona elterült a porban. Mellette a szakadt kötél.
– Hej, a hétszentségét! – szitkozódott a hóhér. – így még életemben nem jártam.
– Bizony én sem – felelt a katona mély meggyőződéssel.
Az ezredorvos belépett a kórterembe, s megkérdezte a szolgálatos káplárt, hogy mi újság.
– Ezredorvos úrnak alázatosan jelentem, az éjszaka folyamán semmi különös esemény nem történt, hacsak az nem, hogy megint meghalt két szimuláns.
A hazatérő obsitos a jegyzővel találkozott a falu határában.
– Hogy vagy, fiam? – kérdezte az.
– Jól, tekintetes uram, örülök, hogy végre itthon lehetek.
– Honnan is jössz, fiam, tulajdonképpen? – érdeklődött a jegyző tovább.
– Taliánországból.
– Ugyan messziről! No, akkor bizonyára láttad okádni a Vezúvot?
Az obsitos bosszúsan legyintett.
– Már hogy láttam volna, az is csak a nagyurak előtt produkálja magát, én meg közlegény voltam!
A bakának nem volt pénze. Kölcsönkért hát a pajtásától egy forintot, míg szerez valahonnan. A forinttal elment egy kereskedőhöz, ki uzsorás hírében állott. A baka addig ámbolygott ide-oda a boltban, míg a kereskedő megkérdezte:
– Mit keres itt?
– Alighanem magát – felelt a baka. – Ha ugyan maga az, ki nekem tegnapelőtt egy forintot adott kölcsön. Azt hoztam meg.
– Én adtam a forintot – mondta a kereskedő, s már nyújtotta a markát.
Odaadta a baka a forintot. A kereskedő zsebre vágta, s ment volna dolga után. De a baka nem hagyta.
– Hát a záloggal mi lesz?
– Micsoda záloggal?
– Egy harmincforintos órát hagytam zálogban magánál. Adja vissza.
A boltos mérgeskedett, hogy őnála semmiféle óra nincs, de a baka nem tágított. Utóvégre a bíróhoz mentek. A bíró mindjárt megkérdezte, megadta-e a katona a forintot. A boltos nem tagadhatta, mert sok tanú volt rá.
Akkor a bíró kimondta az ítéletet:
– Vagy az órát adja vissza, boltos uram, vagy fizessen harminc forintot, mert olyan kereskedő nincs a világon, ki katonának zálog nélkül adna pénzt.
Az elfoglalt városba a huszárok vonultak be elsőként. Dávid Jancsinak szemet szúrt, hogy a torony tetején még mindig ott lobog az ellenség zászlója.
– Hé! – kiáltott föl. – Vonjátok be azt a rongyot, különben kirúgom a tornyot alólatok!
Újonc korában egy öreg huszár tanította meg Dávid Jancsit a hat kardvágásra. Hat vágás, ennyi vívási tudomány kell a támadáshoz.
Miután ezt megtanulta jelesen, Dávid Jancsi várt egy darabig, aztán sürgetni kezdte mesterét, hogy most már tanítsa meg a védekezésre is.
– Te csak mindig támadj, fiam – magyarázta az öreg –, vágj, szúrj, döfj, majd az ellenség védekezik. Azt ugyanis arra tanították.
Dávid Jancsi két franciát ejtett foglyul Győr mellett. Ahogy a táborba kísérte őket, belebotlott néhány német katonába. Fölgerjedtek a németek a francia foglyok láttán, mert nemrég emezek erősen megszalasztották őket; most élni akartak az alkalommal, hogy bosszújukat tölthessék gyűlölt ellenségükön.
Csak hát ott volt Dávid Jancsi is. Kardot rántott, s így kiáltott a németekre:
– Hozzá ne nyúljatok az én jószágomhoz! Fogjatok magatok franciát, ha agyon akarjátok ütni.
A nagy burkus háborúban, mikor a burkus lovasság megfutamodott, egy magyar katona egymaga űzőbe vette egy egész századukat. Amazok menekültek fejvesztetten, de mikor látták, hogy egyetlen szál ember nyargal a nyomukban, megfordultak sebesen, a huszárt bekerítették, és elfogták.
– Hallod-e – förmedt rá a burkus tiszt –, meghibbantál talán, hogy azt hitted, el tudsz bánni ennyi emberrel egymagad?
– Engem arra tanítottak – vágott vissza a huszár –, hogy az ellenséget levágjam, nem pedig arra, hogy megolvassam.
Egy megyei bálon óriási bajuszú huszár állott őrt az ajtóban. Akkortájt az volt a huszárdivat, hogy még a leghatalmasabb bajuszt is toldalékkal látták el. Ilyen bajuszt viselt az ajtónálló huszár is.
Szemet szúrt a rettentő bajusz egy krinolinos, puffándlis, vendéghajas, pirosított arcú dámának. Meg is jegyezte rögtön, hogy hiú divat ez.
– Lehet, hogy hiú dolgot műveltem, mikor a bajuszom megtoldottam – vágott vissza a huszár –, de ha kegyelmedről is lehántanák, amivel elöl-hátul-alul-felül megtoldotta a személyét, még annyi sem maradna asszonyomból, mint amennyivel énmagam megtoldottam a bajuszom.
Rettenthetetlen bátorságú katona volt Dakó Gáspár huszárkapitány. Egy ágyúgolyó oly szerencsétlenül sebezte meg, hogy a fél lábát le kellett vágni.
Mialatt a műtét tartott, Dakó kapitány meg sem mukkant. A szolgája viszont sírt-jajgatott, hogy szánalom volt hallgatni.
– Hallod-e, János – szólt rá a kapitány –, örömre van neked okod, nem sírásra, hiszen ezentúl csak egy csizmát kell tisztogatnod.
Háborúban töltötte Sürge Balázs egész életét. Mikor megrokkant, obsitot kapott, s hazatért a falujába. Nagy becsülete volt odahaza. Esténkint beült a kocsmába, s bor mellett mesélgette, milyen viszontagságosan hadakozott huszár őrmester korában.
Húsvét közeledvén elment a templomba, hol a tisztelendő színes szavakkal festegette, miként fogták el a katonák Krisztus urunkat a Gecsemáni kertben. Egyszer csak nagyot sóhajtott Sürge Balázs:
– Hej, ha én ott lehettem volna a huszáraimmal, bizony még ma is épségben élne a mi szerelmetes megváltónk!
Kevés szoba volt a fogadóban. Utolsónak egy kissé kapatos huszár meg egy szelíd barát kért szállást. A fogadós iparkodott rábeszélni őket, hogy aludjanak egyazon szobában.
– Nem bánom – egyezett bele a huszár –, de arra megkérem, hogy hajnali négy órakor verjen föl álmomból, mert okvetetlen tovább kell mennem.
Megígérte a fogadós, és ígéretéhez híven cselekedett.
A huszár a kevés alvás után nehezen ébredt, felöltözött, s kibotorkált az istállóba. Olyan álmos volt, a lovát is alig találta meg. De aztán elvágtatott.
Mikor világosodni kezdett, majd szétfakadt dühében, mivel a maga dolmánya helyett a barát kámzsáját kerítette a nyakába.
– Az a bolond kocsmáros – morgott magában – úgy látszik a barátot költötte fel helyettem.
A huszárokat az ágyúk mögött sorakoztatták föl, hogy majd onnan induljanak rohamra. Nagy ideje várakoztak már, Dávid Jancsi azzal könnyített magán, hogy a lábát kiemelte a kengyelből, s megmozgatta a levegőben. Alig nyújtózott egyet, ágyúgolyó süvített el a lába meg a ló oldala között, s a kengyelt elkoccintotta.
Dávid Jancsi csúnyán káromkodni kezdett.
– Szamár vagy, Jancsi – szólt rá a hadnagy –, inkább örülj a jó szerencsének, hogy a golyó megelégedett a kengyellel, s nem a lábadat sodorta el.
– Mit érek a lábammal kengyel nélkül? – elégedetlenkedett Dávid Jancsi. – Nincs hova tennem. Szakasztott olyan ez, mint ha pénzem lenne, zsebem meg nem.
Együtt iddogált a kocsmában egy huszár meg egy baka, kik egyazon faluból származtak. Alig ürítették ki a második kancsót, betoppant az ivóba három rezesképű dragonyos. Bort rendeltek azok is.
– Itt mi iszunk! – csapott az asztalra a huszár. – Kendtek menjenek máshova!
Szó szót követett, utoljára ölre mentek. A mérkőzés vége az lett, hogy a három dragonyost lepedőben vitték el, s mi a fő, a borukból egy kortyot sem ihattak meg.
Másnap elkövetkezett a büntetés. Először a bakát fektették a deresre, s kimértek rá huszonöt ütést mogyorófa vesszővel.
A regulához képest a baka megköszönte a büntetést.
– Elég volt? – kérdezte a kapitány.
– Fölösen, kapitány úr – válaszolt a baka sajgó hátulját tapogatva.
Ezután a huszár következett sorra. Ő is megkapta a maga huszonöt csapását. Most már fölkelhetett volna, de nem mozdult.
– Nem volt elég, fiam? – kérdezte a kapitány.
– Nem – rázta meg a huszár a fejét fektében. – Nekem mégennyi dukál.
– Megbolondultál, te huszár?
– Akkor bolondultam volna meg, kapitány uram – felelt a legény a deresről –, ha beérném ennyivel. Ha a baka is huszonötöt kap, meg én is, soha senki el nem hiszi, hogy a három közül két dragonyost én vertem kékre.
Csatába vezette újoncait a vitéz Balog Farkas huszár kapitány. Az ellenség szilajul ágyúzott, hogy a fölvonulást megakadályozza, a tapasztalatlan huszárújoncok pedig kapkodták a fejüket féltükben.
– Ne féljetek, fiaim – iparkodott bátorságot önteni beléjük a kapitány –, nem olyan veszedelmes az ágyúgolyó. Minden századik vagy ezredik ha talál.
Idáig jutott a bátorításban, mikor egy füstölgő gonosz ágyúgolyó földre verte a hadnagyát, hogy menten szörnyethalt.
– S ha talál is – folytatta a kapitány zavartalanul –, akkor sincs nagy baj. Mert ennél szebb halál nincs.
Dávid Jancsi mindenkor örömest büszkélkedett hódításaival.
– Csak egyszer látott az a szép vászoncseléd – dicsekedett a kaszárnyában –, máris halálosan belém szeretett.
Hallotta ezt egy öreg huszár. Hallotta, s csak ennyit mondott:
– Akkor vigyázz, fiam, erősen vigyázz!
– Aztán mire vigyázzak? – kérdezte Jancsi.
– Hát arra, hogy még egyszer meg ne lásson, különben nem lesz tartós az a halálos szerelem.
Dávid Jancsi erősen unatkozott a győri táborban, s unalmában erre-arra kószált. Kószálás közben megakadt a szeme egy kurta németen, kinek az oldalán rettenetesen hosszú kard fityegett. Megállította az atyafit.
– Valamit kérdeznék, koma.
– Kérdezzen kend nyugodtan – biztatta a német.
– Arra volnék kíváncsi, ha meg nem sértem, hogy ki kötötte kendet ahhoz a kardhoz?
Kötekedő huszár volt Dávid Jancsi, következésképpen békeidőben is verekedett annyit, mint háborúban. Egy ízben bakákkal tűzött össze a kocsmában. Amazok közrefogták, jól ellazsnakolták, aztán kidobták az ivóból. Odakünt is szívesen verték volna, csak hát észrevették, hogy két bakatiszt közeledik, mire illára vették a dolgot.
Dávid Jancsi föltápászkodott, és nagy haragosan csapkodta a mentéjét meg a nadrágját, hogy a port letisztítsa magáról.
Az egyik tiszt megszólította:
– Mi baj, földi?
– Nincs itt semmi baj, hadnagy uram – felelt Dávid Jancsi.
De a tiszt tovább firtatódott:
– Valami csak történt. Hadd hallom!
– Történni az történt, hogy egy embert kidobtak a kocsmából.
Elmosolyodott erre a bakatiszt.
– Talán egy huszárt? – kérdezte.
– Azt már nem, hadnagy uram, mert akit egyszer kidobnak a kocsmából, az már nem huszár, az csak ember.
Balog Farkas maga elé parancsolt egy vén huszár őrmestert, s rettenetesen lehordta, amiért két közhuszárral előző nap a kocsmában ivott.
– Mit tud fölhozni a mentségére kend? – kérdezte azután.
– Azt, kapitány úr, hogy a korhelykedéstől akartam én a két huszárt megóvni, azért ültem le az asztalukhoz.
– Ezt hogy gondolja kend?
– Ezt úgy, kapitány úr, hogy három liter bort rendeltek, holott az sok két embernek. Melléjük telepedtem hát, hogy a többlettől be ne rúghassanak.
Elfogtak egy magyar huszárt a burkusok, s vallatni kezdték, hogy milyen erős az ellenség.
– Kendtek jobban tudják – válaszolt a huszár –, hiszen kendtek a mi ellenségünk.
– Akkor azt mondd meg – folytatta a burkus tiszt –, hogy ti magatok milyen erősek vagytok?
Gondolkozott a huszár egy darabig, aztán ezt mondta:
– Mi magyarok olyan erősek vagyunk, hogy kettő közülünk mindenkor elbír egy hordó bort.
Mivel pedig mindig ilyen csavaros válaszokat adott, a burkusok abbahagyták a vallatást.
A strázsa kötelességeiről faggatta az őrmester Dávid Jancsit, ki akkor még újonc volt.
– Mit csinál kend, ha strázsán van, s valaki borral kínálja?
– Megiszom – felelt Dávid Jancsi.
– S mit csinál akkor, ha sok borral kínálják?
Elgondolkozott Dávid Jancsi, de aztán megadta a választ hibátlanul:
– Akkor lassankint iszom meg.
Javában dúlt a burkus háború. Balog Farkas kapitánynak rohamra kellett vezényelnie a huszárokat. Lóra szökkent hát, de a ló megriadt, s levetette magáról a lovasát.
– A teremtését! – kiáltott föl a kapitány, mikor fölkelt. – Ha ez közületek valakivel esik meg, huszonötöt verettem volna rá.
Ugyancsak a burkus háborúban esett meg, s ugyancsak Balog Farkassal. A huszárok egy ligetben várakoztak, hogy megjöjjön a rohamra indító parancs. Hirtelen lövés dördült el egy fa mellől, s a golyó lesodorta a vitéz kapitány tollforgóját.
– Te kontár! – kiáltott a kapitány a futva menekülő ellenség után. – Ha az én huszáraim közül hibázott volna valamelyik ekkorát, akasztófára köttetném.
Csinnadári, a világjárt obsitos
Egy nap megérkezett a faluba Csinnadári. Hosszú szolgálat után obsitot kapott, s hazatért, hogy nyugalomban töltse el élete maradékát. Vele volt egy katonatársa is, ki távolabbra igyekezett.
Első útjuk a kocsmába vezetett.
Letelepedtek az ivóba, s ittak is, meg beszélgettek is. Bajos volna megmondani, mi volt több, az ital-e, mit magukba dőtöttek, vagy a szó, mit kidőtöttek magukból. Egyforma lehetett a két mennyiség, mert ültükben se nem fogytak, se nem híztak.
– Az én kapitányomnak – mesélte Csinnadári bajtársa – olyan csudálatos mesterségű látcsöve volt, hogy ha valaki belenézett, nemcsak a templomot látta egészen közelről, hanem a hívek imáját is szépen hallotta.
– Az semmi – legyintett gőgösen Csinnadári –, én olyan tartományban szolgáltam, hol a visszhangnak esze is volt.
Erre elcsöndesedett mindenki az ivóban.
– Milyen az, te? – kérdezte végül egy öreg.
– A mi visszhangunk gyarló visszhang – magyarázta Csinnadári. – Ha az ember példának okáért azt kérdezi tőle: hol van bor? – csak elismétli ügyefogyottan: hol van bor? – Arrafelé, hol én jártam, a visszhang okosan felel a kérdésre. Hol van bor? – kérded. A visszhang meg így válaszol: – Itt a hegy alján, baka.
Köréje gyűlt a kocsma népe a két obsitosnak, s vallatták Csinnadárit, mi mindent látott messzi Taliánországban.
– Talián földön – mesélte Csinnadári vidáman – akkora káposzták nőnek, hogy melegben egy egész ármádia kényelmesen hűsölhet egyetlen káposzta árnyékában. A méhek pedig nem kisebbek a lónál.
– Hát a kaptár mekkora? – érdeklődött a harangozó.
– Mint nálunk – vonta meg a vállát Csinnadári.
– Akkor ugyan mi módon mennek be a méhek a kaptárba? – faggatódzott a harangozó. Csinnadári azonban nem jött egykönnyen zavarba.
– Vagy bemennek, vagy nem, közben hazajöttem.
– Az semmi – kezdett szóba a másik obsitos. – Pojákországban én akkora töménytelen nagy üstöt láttam, hogy mikor a kovácsok az egyik felében kalapáltak, a másik felében még egy koppanást sem lehetett hallani.
– Aztán mire használták azt a töménytelen nagy üstöt? – firtatta féltékenyen Csinnadári.
– A te káposztádat főzték meg benne.
Ezzel az obsitos fölállott az asztaltól, elbúcsúzott Csinnadáritól, s tovább folytatta útját hazafelé.
Csinnadári a világ legtapasztaltabb obsitosa volt. Megfordult a föld minden zugában, s mindenhol olyasmit látott, minek más halandó hírét sem hallotta.
Most éppen azt beszélte el a kocsmában, hogy a prágai nagytemplom tornyában a harang nagyobb minden torony ablaknál.
– Hogy vitték hát föl azt a hatalmas harangot a toronyba? – vágott közbe egy paraszt. – Vagy talán előbb a harangot húzták föl, s aztán építették rá a tornyot?
Csinnadári megvetően legyintett.
– Bolondokat beszél kend, látszik, hogy soha át nem lépte a faluja határát. Csengettyű korában akasztották föl azt a harangot, ott nőtt meg aztán a magasban ilyen dicséretesen.
Bosszantotta az embereket, egyre erősebben bosszantotta, hogy Csinnadári mindenre rálicitál.
– Látta-e kend az esztergomi nagyharangot? – kérdezte tőle a tanító.
– Hogyne láttam volna!
– Hát annál nagyobb harang az egész világon nincs – mondta a tanító –, ha látta, kend is tanúsíthatja.
Elbődült erre mérgesen Csinnadári, a tapasztalt obsitos.
– Hogy én annál nagyobbat nem láttam? Hogy az esztergomi nagyharangnál a világon nagyobb harang nincs? Ne mondjon ilyet, tanító úr, mert beszakad az ég! Hiszen még az a csengettyű is nagyobb az esztergomi harangnál, amit Majlandban úrfelmutatás után a sekrestyés rázogat a templomban!
Nagyon belejött a mesélésbe Csinnadári, mert aznap három iccével többet ivott a szokásos mértéknél. Kidőltek már mellőle mind a kíváncsiskodók, csak egy legényke hallgatta áhítattal.
– Be irigylem kegyelmedet, hogy oly sok táján megfordult a világnak! – sóhajtott föl a legényke.
– Irigyelhetsz bátran – hagyta rá Csinnadári –, mert bejártam én a meleg és hideg országokat egyaránt, s ilyenformán mindent láttam, meg mindennek a visszáját is. A taliánoknál, öcsém, akkora forróság uralkodik nyáron, hogy ha a nyers pogácsát kiteszik a napra, szép pirosra sül, a tyúkok pedig keménytojást tojnak. De ez mind semmi a hideg országokhoz képest. Mert ott akkora a hideg, hogy a tyúk nem kifelé, hanem befelé tojik, mert másképpen soha ki nem költhetné a csibéit a rettenetes fagyban. A legnagyobb baj azonban az, hogy beszélni egymással csak az írástudók bírnak.
Kerekre nyitotta a szemét a legényke, s csupán annyit nyögött:
– Csakugyan?
– Úgy van, ahogy mondom. A beszélő ember szájában minden betű csonttá fagy, s jégesőformán pereg ki belőle. Aki kíváncsi, hogy a másik mit mondott, lehajol, s a betűket gondosan összeszedi. Jó papnak arrafelé azt tartják, ki legalább kötésig telebeszéli a szószéket.
– Aztán ki szedi föl azt a sok betűt a szószékből? – kérdezte a legényke.
– Senki – morogta komoran Csinnadári.
Egyszer a tanító is végighallgatta Csinnadári egyik csodálatos kalandját.
– Ne haragudjon – szólalt meg komoran –, én ezt a történetet nem hihetem el.
– Annyi baj legyen! – legyintett vidáman az obsitos. – Majd elmondok egy másikat.
Csinnadári, a tapasztalt obsitos adósa maradt a fukar Zsebelinek néhány krajcárral. Azóta Zsebeli uram minden alkalmat megragadott, hogy az adósságot behajtsa, Csinnadári viszont keményen ellenállott, s nem fizetett.
Zsebeli uram állandóan a közelében ólálkodott, hogy rácsaphasson tüstént, ha valami jövedelemhez jut. Épp a kocsmából tántorgott ki a tapasztalt obsitos, mikor a fukar rajtaütött.
– Hohó! – kiáltott utána.
– Mit akar a tekintetes úr? – kérdezte Csinnadári.
– Pénzt, barátocskám – követelődzőit a fukar –, mert ha borra jutott, akkor juthat nekem is.
– Hogy ittam, azt láthatja a tekintetes úr – felelt az obsitos –, de azt ugyan honnan veszi, hogy fizettem is a borért?
Egyetlen ember akadt az egész faluban, ki óriásokat látott. Ez az ember a világjárt Csinnadári volt. Mikor a hallgatók faggatni kezdték, hogy írja le, miként fest egy óriás, az obsitos a következőképpen elégítette ki kíváncsiságukat:
– Úgy képzeljék el kendtek azt az óriást, hogy mikor a földön ült, s térdét fölvonta, hát az ina alkotta ív alatt magasba tartott lándzsával ellovagolhatott egy ember, ki egy arasszal sem volt alacsonyabb, mint maga a fölhúzott lábú óriás.
Nagy vitézekről folyt a szó a kocsmában. Csinnadári is ott iddogált, s minél fényesebb haditettekről esett említés, annál megvetőbben legyintett.
– Én ismerek egy huszárt – mondta a tanító –, ki egyetlen csatában tizenkét ellenséget vágott le.
Csinnadári most már nem érte be legyintéssel, hanem hangosan fölkacagott.
– Talán bizony ez sem elég kendnek? – fordult feléje bosszúsan a tanító.
– Már hogy lehetne elég – rikkantott föl Csinnadári –, mikor én a burkus háborúban egy óra alatt annyi burkust öltem meg, hogy leszedett bajszukkal púposra tömtem a dunyhámat. Ma is azzal a dunyhával takaródzom, mindenki megnézheti.
A harmadik icce bornál Csinnadári a velencei vízen épült házakról mesélt. Mindenki csodálattal hallgatta, hogy templomnyi paloták állanak egymás mellett, mindannyi a vízen. Csak az egyházfi csóválta a fejét tamáskodva.
– Talán bizony kételkedik kend a szavamban? – fordult feléje a világjárt obsitos.
– Magam is hallottam felőle, hogy Velencében vízre építették a házakat – mondta az egyházfi –, de föl nem foghatom, miként cselekedhettek?
– Megmondom én! – csapott az asztalra Csinnadári. – Télen kezdtek hozzá a munkához, mikor egy jég volt az egész tenger. A jégre szalmát hordtak, megfagyott a szalma is, arra megint vizet öntöttek, megint szalmát, megint vizet. Mikor százölnyire megvastagodott a szalmás jég, akkor fölhúzták rá a palotákat. Érti kend?
– Értem, hogyne érteném. De azt már föl nem foghatom, hogy miért nem merült el az egész város, mikor tavaszra megolvadt a jég?
– Akkor már bátran elolvadhatott – felelt Csinnadári –, hisz már állott az egész gyönyörű város.
Sugárzó ábrázattal toppant be Csinnadári ezen a vasárnapon a kocsmába. Sugárzott a szeme, sugárzott a homloka, rőt rozsdájú orra is sugárzott szép, rezes fénnyel.
– Minek örül kend olyan szertelenül? – fordult feléje a kocsmáros.
– Hogyne örülnék! Hiszen tegnap egy óra alatt kétszáz foglyot lőttem.
A kocsmáros először eltátotta a száját ámulatában, de aztán eszéhez tért.
– Ne bolondozzék kend, hiszen egy óra alatt meg sem tölthette kétszázszor a puskáját.
– Törődtem is én a töltéssel, mikor egyik fogoly a másik után röppent föl!
Egyebek között a félelem is szóba került ama nevezetes kocsmában, melynek Csinnadári állandó vendége volt. Eleinte a félelem kisebb következményeit sorolták el.
– Én ismertem egy hatalmas, erős embert – mondta a kocsmáros –, kit az ijedelem mindig annyira megviselt, hogy utána fehérneműt kellett váltania.
– Ez az iskolában is gyakorta megesik – jegyezte meg a tanító.
– Van olyan is – szólt közbe az egyházfi –, ki nyavalyatörést kapott rémületében. Magam ismertem azt az embert.
– A legszomorúbb mégis az – vélte a jegyző –, mikor valaki egyetlen éjszaka alatt megőszül félelmében. Sok ilyen esetről tud a történelem.
– Az semmi! – legyintett Csinnadári. – Még a burkus háború idején egy öreg ezredes alatt szolgáltam. Egyszer a burkusok bekerítettek, próbáltunk jobbra menni – lőttek, próbáltunk balra menni – lőttek. Akármerre akartunk kitörni, mintha a föld lökte volna ki őket magából, mindenhonnan burkusokba ütköztünk. Iszonytató egy éjszaka volt, míg élek, el nem felejtem. De az ezredes sem. Mert ezen az ezredesen akkora félelem vett erőt azon a borzalmatos éjszakán, hogy haja nem lévén, a parókája őszült meg.
Vadászok jöttek a kocsmába, s a beszélgetés arról folyt, hogy melyik a legveszedelmesebb állat. Volt, ki a vadmacskát, a farkast, a vadkant tartotta a vadászra nézve legveszedelmesebbnek.
Ekkor közbeszólt Csinnadári:
– Legveszedelmesebb állat nem a farkas, nem is a hiúz vagy a vadkan, hanem a medve. Mert ha egyszer a medve űzőbe veszi az embert, akkor nincs menekvés. Ha az ember elszalad – a medve utánaszalad. Ha fára mászik – a medve utánamászik. Ha vízbe ugrik – a medve is vízbe ugrik...
– S ha az ember elrejtőzik? – szúrta közbe az egyik vadász.
– Akkor sincs menekvés! – vágta rá a tűzbe jött Csinnadári. – Mert ha az ember elrejtőzik – akkor a medve is elrejtőzik.
– Taliánországban – mesélte Csinnadári – az orvosi tudomány is sokkal csodásabb, mint mifelénk. Ott nincsenek ám emberveszejtő orvosok, mint Nyuvasztáczi doktor, kinek olyan gyarló a tudománya, hogy elég, ha egészséges emberre néz, máris belelövell valami nyavalyát, mitől vagy megnyomorodik, vagy sírba hanyatlik.
Fölcsillant a tanító szeme. Mindenkor érdeklődött a tudományok iránt, s lelkes törekvés élt benne, hogy a tudását gyarapítsa.
– Beszéljen kend valami jeles gyógyításról! – biztatta az obsitost.
– Abban a városban – kezdett az elbeszélésbe az obsitos –, ahol szállásunk volt, olyan magasak voltak a házak, hogy járni sem lehetett volna közöttük, ha véletlenül elfelejtenek utcákat vágni közéjük. Szóval abban a talián városban egy kocsmárosné kisleánya elnyelt egy ezüsttallért. Csikart a gyomra a nyomorultnak, sivalkodott, nem evett, nem aludt. Mert azt ugye tudják kendtek, hogy arrafelé nem olyan kicsinykék a tallérok, mint nálunk, hanem megütik egy kisebbfajta palacsinta mértékét. Gondolhatják, mit szenvedett az a szegény gyermek. Hogy a szavamat el ne felejtsem, az asszony ijedtében a mi tábori felcserünkhöz fordult. Az igyekezett, de nem ment semmire. Akkor elhívta az asszony a talián doktort.
Itt Csinnadári megállott, s büszkén körülnézett. Az ivóban némán figyelt mindenki.
– Tudják-e, hogy mentette meg az a talián doktor a szegény ártatlan leányka életét? Ugye, nem? Csak azt csinálta, hogy a tallért a kislány gyomrában húszasokra váltotta. Azokat aztán már könnyű volt egyenkint kihajtani.
– De ez még semmi – folytatta, s mély lélegzetet vett –, ugyanehhez a doktorhoz elment egy házaspár. Nagy bajban voltak. Az asszony magtalan volt, holott erősen vágyott gyerekre, a férjnek meg nem nőtt bajusza, s mindenki csúfolta a kopasz szája miatt. A doktor azt mondta, hogy ezen könnyű segíteni. Adott is kenőcsöt egyiknek is, másiknak is. Csak hát szelességükben összecserélték a két kenőcsöt. Nőtt is az asszonynak akkora bajusza, hogy egy huszár is megirigyelte volna! Magam láttam, szinte sercegett, ahogy nőtt, mikor hazaparancsoltak, már a csípőjét verte a két szára. Száradjon ki a torkom s több bort ne igyak, ha nem így történt!
E rettenetes átkozódás után az obsitos sietve fölhajtott egy kupa bort.
– És mi lett a férj sorsa? – érdeklődött a tanító.
– Annak meg fia született! – vágta rá Csinnadári. – Különösképpen a fiúnak éppúgy nem volt bajusza, mint az apjának.
Iskolába adták a kis Katángi Jancsikat. A tanító megkezdte az ábécé oktatását, ahogy szokás, az „a” betűvel. Egyszer csak észrevette, hogy mikor a táblán rámutat az „a”-ra, valamennyi gyerek utánamondja, Jancsika azonban hallgat.
– Miért nem mondod, hogy „a”? – kérdezte a tanító.
– Azért – felelte Jancsika –, mert utána majd a „bé”-t kell mondani, azt pedig nem akarom.
Jancsika együtt játszott a kis húgával. Édesanyjuk egy almát adott nekik tízóraira.
– Tessék, Jancsi, oszd meg keresztényiesen a kis húgoddal.
– Azt hogy kell? – érdeklődött Jancsika.
– A nagyobbik felét annak adjuk, akivel osztozunk – magyarázta az anya.
Jancsika töprenkedve nézett maga elé, aztán húga kezébe nyomta az almát.
– Nesze, Kati, oszd el te keresztényiesen.
– Hogy van az iszik ige jövő ideje? – tette fel a kérdést a tanító. Mire Katángi Jancsika fölötte bölcsen ekként adta meg a választ: – Részeg.
Katángi Jancsikának a szünetben fölsebezték a homlokát. Vékony érben szivárgott belőle a vér.
– Mi lelt, fiacskám? – kérdezte a tanító.
Jancsika nem akart árulkodni, hazugsághoz folyamodott hát:
– Megharaptam a homlokomat – mondta merészen.
– Csak nem? – gúnyolódott a tanító. – Hát aztán miképpen érted el a homlokodat?
– Székre álltam.
Szombaton a föld alakjáról magyarázott a tanító. A gyerekek sehogy sem fogták föl, hogy a föld gömbölyű. Más tárgy nem lévén keze ügyében, a tanító gömbölyűforma kulacsát rántotta elő a zsebéből, s azon magyarázta, hogy a föld ilyen alakú, csak éppen nyaka nincs. A kis Katángi Jancsi tátott szájjal követte a szemléltető előadást.
– Megértetted, Jancsi? – kérdezte a tanító.
– Igenis, tanító úr – felelt a gyerek.
– Úgy vigyázz, hogy hétfőn téged kérdezlek.
A csengő megszólalt, a gyerekek hazamentek. Vasárnap a kis Jancsi bort vitt az apjának a kocsmából. A söntésnél találkozott a tanító úrral, ki ugyanazon ügyben kereskedett ott. Csak hát ezúttal nem gömbölyű, hanem négyszögletes kulacs volt a kezében. Azt töltette meg pálinkával. Elgondolkozott a kis Jancsi erősen a látottakon. Hétfőre azonban már mindent világosan elrendezett az elméjében, s mikor a tanító föladta a kérdést:
– Milyen a mi földünk? – és őrá mutatott, Jancsi habozás nélkül válaszolt:
– A mi földünk olyan, mint a tanító úr kulacsa, hétköznap gömbölyű, vasárnap négyszögletes.
Nagy csapás az, ha egy sokgyerekes háznál eltörik az egyetlen mosdótál. Katánginé hát rettentően megszidta Jancsikát, amiért a tálat eltörte.
– Csak ez egyszer meg ne verjen, édesanyám – mondta Jancsika –, inkább megígérem, hogy soha többé meg nem mosdom.
A tanító az ellenség fogalmát magyarázta az iskolában. A magyarázat végeztével Katángi Jancsit szólította föl, hogy mondja el most már ő, ki barát, ki ellenség.
Jancsi meg sem mukkant, a tanító iparkodott rávezetni a megfejtésre.
– Ide hallgass, fiacskám, te a patak mellett játszol, valaki a hátad mögé settenkedik, s belök a vízbe. Ki az?
– Az az én ellenségem! – vágta rá Jancsika.
A tanító megdicsérte, majd továbbhaladt az oktatás útján.
– Most talán azt is meg tudnád mondani, hogy ki a barátod?
– A barátom az, ki elölről lök bele a patakba – mondta Jancsika hasonló biztonsággal.
Söveges tisztelendő úr ellátogatott az iskolába, hogy ellenőrizze, miként teljesíti kötelességét a tanító.
– No, fiacskám – fordult az első sorban egy gyerekhez –, ki teremtette ezt a nagy világot?
– Hátrább tessék kérdezni, tisztelendő úr – felelt a gyerek –, nekem a zsoltárokból kellett készülnöm.
Vallásórán a tanító Katángi Jancsikát szólította föl. – No, fiacskám, meg tudnád mondani, hány az Isten?
– Három – felelt Jancsika.
A tanító dühre gerjedt, összeszidta Jancsikát, s ráparancsolt, hogy menjen haza, s mondja el, ami történt, az édesapjának.
Hazafelé Jancsika összetalálkozott Szemes Petivel.
– Tudod-e, hány az Isten? – kérdezte tőle Jancsika.
– Egy – felelt Peti okosan.
– Nehogy a tanító úr elé állj ezzel a tudással – óvta Katángi Jancsi a barátját –, én hármat mondtam, s még az sem volt neki elég.
A szünetben Makkos Peti így dicsekedett Katángi Jancsikának:
– Tegnap kaptam egy kis testvérkét.
– Az semmi – legyintett Jancsi fölényesen –, mi mindig kettőt kapunk egyszerre.
Rövid özvegység után Katángi uram másodszor is megnősült. Esküvő után bevezette az asszonyt a házba, s így szólt a gyerekekhez:
– Itt az új mama, akit megígértem nektek.
– Édesapám – szólalt meg némi szemlélődés után Jancsika –, téged csúnyán becsaptak. Ez a mama egy cseppet sem új.
Vallásórán arról magyarázott a tanító, hogy Isten mindenütt jelen való és mindent tud.
– Az nem lehet, tanító úr kérem – szólt közbe Katángi Jancsika –, mert akkor miért kérdezte, hogy: „Ádám, hol vagy?”
Katángiék Jancsikája gyakran bőgött, leginkább olyankor, ha vendégek voltak. Bőgéssel fogadta a vendégeket édesapja neve napján is, holott az öreg Katángi az alispánt is meghívta, hogy a jóakaratát megnyerje.
Az alispán eljött, de Jancsika olyan iszonyatos üvöltésben tört ki, hogy az ünnepi asztalnál senki sem értette a másik szavát. A fél család buzgólkodott elcsöndesítésén. A munka végtére sikerrel járt, Jancsika elhallgatott. Ekkor édesanyja megsimogatta, s így szólt hozzá:
– Látom, jó fiúcska vagy, Jancsika, nem sírsz többé.
– Csak pihentem – felelt Jancsika, s üvölteni kezdett ismét torkaszakadtából.
– Hány kezed van, fiacskám? – kérdezte a tanító Katángi Jancsitól.
– Kettő.
– És melyik a jobb kezed?
Jancsika maga elé tartotta a két kezét, s miután megvizsgálta kellőképp, így felelt:
– Mind a kettő jó.
Katángi Jancsika az iskolába igyekezett, mégpedig rohanvást, mert félig-meddig elkésett. Az egyik keresztutcánál belebotlott Sipos Feribe, aki ezzel az újsággal fogadta:
– Ma nem megyünk iskolába, mert az iskola leégett.
Katángi Jancsika először boldogan elmosolyodott, aztán komolyra vált képpel megkérdezte:
– Benne égett a tanító úr is?
Feri megrázta a fejét.
– Akkor nem sok örömünk lesz – mondta Jancsika –, mert előbb-utóbb új iskolát építenek.
Két fia volt egy tímárnak, az egyik rest, a másik szorgalmatos. A rest fiú az ágyat nyomta naphosszat, s rengeteg bánatot okozott szegény apjának, ki minden módot megpróbált, hogy jobb belátásra térítse.
Egy napon az öreg tímár diadalmasan lépett be a szobába, hol a rest fiú még javában szuszogott.
– Ide nézz! – dicsekedett, s megcsörgetett egy zacskó pénzt. – Ezt a zacskót a bátyád lelte az országúton.
– S miért éppen ő?
– Hát azért, fiam, mert korán kelt, s nem hentergett lustán az ágyban, mint te.
– Édesapám hamisan okoskodik – felelt két ásítás között a rest –, hiszen ha az az ember, ki ezt a pénzt elvesztette, nem kelt volna korán, hanem hozzám hasonlón lustálkodott volna, akkor a bátyám nem talált volna semmit az országúton.
Katángi Jancsikát váltig szoktatták otthon, hogy ne a kezével egyék, hanem használja a kanalat, a kést, a villát.
Vallásórán Jancsikát szólította föl a tanító, hogy mondja el szépen, miért harapott Ádám az almába.
– Mert nem volt bicskája! – felelt Jancsika.
Kandurkának, a dúsgazdag posztókereskedőnek volt egy tízéves fia. Amellett, hogy a gyereknek minden jóból tízannyi jutott, mint más gyereknek, nevelőnő ügyelt föl rá.
Mikor Kandurka Tivi meghallotta, hogy a nevelőnő havi tíz forintot kap, megkérdezte az anyját, hogy miért húzza ezt a szép fizetést.
– Azért, fiacskám, hogy vigyázzon rád.
– Tudja mit, édesanyám – mondta a kis Tivi –, fizessen nekem öt forintot, és én majd vigyázok magamra.
Földrajzórán megint csak Katángi Jancsikán volt a felelés sora.
– Miről nevezetes Parajd?
– Sóbányájáról.
– Jól van, Jancsika – dicsérte meg a tanító a gyereket. – Azt meg tudnád-e mondani, hogy mi a só?
– A só – vágta rá a kis Jancsika habozás nélkül – olyan fűszer, mely minden ételt elront, melyből hiányzik.
A vétek és a mulasztás közötti különbségről magyarázott a tanító az iskolában.
– Mondok egy példát. Ketten megyünk egy hídon, én és Katángi Jancsi. Tegyük föl, Jancsi fiam, hogy te belelöksz a vízbe. Mit követtél el ez esetben?
– Vétket – felelte Jancsika.
– Helyes. Látom, érted a magyarázatot. Most arra felelj, hogy mikor követnél el mulasztást?
– Ha nem lökném be a vízbe a tanító urat.
Számtanórán Katángi Jancsikának a következő feladatot kellett fejből megoldania:
– Ha a zsebedben huszonöt szilva van, és abból hetet megeszel, mennyi marad?
– Tizennyolc szilva és hét szilvamag.
Egy jeles irodalomtudós arra utaztában meglátogatta a rátóti iskolát. A tanító mindjárt felszólította az iskola legjobb tanulóját, a város büszkeségét, a kis Furmányos Lőrincet.
Kérdezhetett bármit, Lőrinc mindenre okosan megfelelt.
A vizsgáztatás végeztével a tanító dicsekedve firtatta, mit tart a tudós a kis tanítvány csaknem természetfeletti képességeiről.
– Valóban rendkívül okos ez a gyerek – mondta a tudós –, csak hát a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen okos gyerekek felnőtt korukra többnyire szerfölött ostobák lesznek.
– Kegyelmed ugyancsak okos lehetett kicsiny korában – szólalt meg a kis Furmányos Lőrinc.
Katángi Jancsika torkaszakadtából bőgött az utcán.
– Miért sírsz, fiacskám? – állott meg mellette egy sétáló öregúr.
– Egy garast kaptam anyámtól, s elvesztettem – zokogott a gyerek.
Megszánta az öregúr a gyereket, s abban a reményben, hogy megvigasztalja, egy garast nyomott a markába. Katángi Jancsika illendőn megköszönte az adományt, de aztán kettőzött erővel folytatta a sírást.
– Most már igazán nincs miért sírnod – próbálta csillapítani.
– Hogyne volna! – csattant föl Jancsika. – Hiszen ha az anyám garasát el nem veszítem, most két garasom volna!
Katángi Jancsika nem értette az „osztom a nézeted” kifejezést, s kérte a tanítót, hogy magyarázza meg.
– Ide hallgass, Jancsika – kezdte a tanító –, ha azt mondom, osztom a nézetedet, ez nem mást jelent, mint hogy a nézetek nem oszlanak meg. Ha viszont nem osztom valakinek a nézetét, akkor a nézetek megoszlanak. Tehát ha osztom, nem oszlanak, ha nem osztom, megoszlanak. Egyszerű ez, csak oda kell figyelni.
A földesúr kedveskedni akart városlakó prókátorának: egy falka rákot rakott kosárba csalán közé, s levél kíséretében elküldte neki. Cigány Tódorra bízta az ajándékot. Amaz egy darabig frissen lépdelt, de mikor megfáradt, leült egy folyó mellé pihenni. Megéhezett erősen, s ezért innen meg amonnan iparkodott a kosárba bekukucskálni, hátha valami falnivaló akad benne. Végül ráunt a kukucskálásra, felbontotta a kosarat; csalódottan látta, hogy rákok nyüzsögnek benne. A felbontott kosarat rosszul kötötte be, magát elnyomta az álom, s mialatt aludott, a rákok bemásztak a folyóba.
Nagyon megijedt szegény Tódor, mikor fölébredt, s látta, hogy egyetlen árva rák sincs a kosárban. De nem volt mit tenni, az üres kosárral meg a levéllel beállított a prókátorhoz.
Amaz elolvasta a levelet, majd így szólt:
– Hallod-e, fiam, a levélben rákok is vannak.
– Hálistennek, hogy a levélben vannak – sóhajtott föl Cigány Tódor –, mert már nagyon megijedtem, hogy a kosárból mind kimásztak.
A prókátor nagyot nevetett, s útjára bocsátotta Tódort.
Ugyanennek a földesúrnak példásan művelt kertje volt. Az úr maga ügyelt föl a munkára, termett is a kertben sok szép gyümölcs és ízes zöldségnemű. Egy reggel az úr a kertbe küldte Cigány Tódort, s meghagyta, hogy dolgozgasson ott, míg ő meg nem jön.
Tódor mindenkor irtózott a munkától. Akkor sem dolgozott szívesen, ha látták, ha viszont senki nem látta, valósággal fájt neki a munka. Hogy ettől a fájdalomtól megmenekítse magát, behúzódott egy mogyoróbokor tövébe, s abban a reményben, hogy a gazdája egyhamar nem érkezhet meg, aludni kezdett buzgón.
Csak hát rosszul számított, mert az úr hamarosan megjött, kereste Tódort, s csak sokára lelte meg a mogyorófa árnyékában.
– Te semmirekellő gazember – förmedt rá –, hát így dolgozol? Bizony nem vagy méltó, hogy a nap rád süssön.
– Tudom én azt – felelte Tódor bűnbánón –, azért is bújtam ide az árnyékba.
Cigány Tódor halászni ment a Balatonra. Hirtelen iszonyú vihar támadt, hogy még a halászok is megrettentek, holott tapasztalt hajósok voltak. A hullámok dobálták a bárkát, s a bent ülőket elárasztották vízzel.
Volt, ki vizet mert, ki az evezővel segített a bárkának, volt, ki káromkodott. Ami Tódort illeti, ő imádkozott, mégpedig Szent Kristófhoz, ahogy illik, fennhangon.
– Szentül fogadom – kiáltotta –, hogy ha épen megmenekítesz ebből a rettentő vízi háborúságból, akkora gyertyát állítok az oltárodra, amekkora a füredi templom tornya.
Hallotta ezt a mértéktelen fogadalmat egy halász, s megkérdezte Tódort, vajon megfontolta-e ígéretét, hiszen nincsen annyi jószága, hogy torony nagyságú gyertyát vásároljon.
– Tudom én, mit csinálok – legyintett Tódor. Aztán a halász füléhez hajolt, s halkan, meg ne hallhassa véletlenül Kristóf, ezt súgta neki: – Legyek csak egyszer a szárazon, kiszúrom a szemét egy nyúlfarknyi gyertyácskával.
Cigány Tódor vásárban volt az apjával. Miután megvettek mindent, ami kellett, áldomást is ittak bőven, Tódor felült a bakra, s hajtani kezdett hazafelé. Nem jó gazdához illőn azonban, hanem pogány módon.
Mikor az öreg látta, hogy a fia milyen cudarul bánik a lovakkal, rászólt:
– Csendesebben, fiam, csendesebben, ne gyötörd a lovaimat.
Tódor azonban ivott volt, beszélhetett az apja, nem hajlott a szavára.
Végtére búsan felfohászkodott az öreg:
– Ha én bánok így az apámmal, bizony nem vittem volna el szárazon!
– Derék apja lehetett kendnek! – felelt Tódor.
– Bizony különb volt, mint neked, te falu szégyene, beste kurafi!
Cigány Tódor úgy tapasztalta, hogy az életben az olvasás tudománya nagy haszonra szolgál. Tapasztalta továbbá azt is, hogy a tudós emberek okuláréval olvasnak. Mindebből arra következtetett, hogy elég az orrára egy okuláré, máris tud az emberfia olvasni.
Pénze volt, elment hát a boltba, s mondta, hogy okulárét venne. A boltos föltett egyet az orrára, a kezébe nyomott egy könyvet, s kérdezte, tud-e olvasni.
Próbálta Tódor, de nem sikerült.
– Jobbat adjon kend – szólt a boltoshoz –, ezzel nem tudok olvasni.
Amaz másik szemüveget csúsztatott a legény orrára.
– Ez csak jó lesz?
Nem volt jó az sem. A tizedik okulárénál a boltos megmérgesedett:
– Te bizonyára egyáltalán nem tudsz olvasni! – kiáltott föl.
– Ha tudnék – vágott vissza Tódor –, nem volna szükségem okuláréra.
Cigány Tódor fogott egy mátyásmadarat, a nyelvét fölvágta, megtanította beszélni, s kivitte a piacra, hogy eladja. Odament hozzá egy dadogó, s megkérdezte:
– Tu-tu-tu-tud-e-e-e ez aaaa ma-ma-madár be-be-beszélni?
– Ha csak úgy tudna, mint kegyelmed, mindjárt kitekerném a nyakát.
Cigány Tódornak se pénze nem volt, se meleg ruhája, majd megvette az isten hidege a szabad ég alatt. Hiába kéredzkedett be ide vagy oda, a parasztok féltek, hogy meglopja őket, nem engedték a kemence mellé. Végső elkeseredésében torkaszakadtából kiáltozni kezdett:
– Tűz! Tűz!
A falu népe ijedten rohant ki az utcára. Ott látták Tódort, s megkérdezték tőle, hol a tűz.
– Magam is azt szeretném tudni – felelt amaz –, mert fölötte fázom.
A fukar Zsebeli disznóölésre készült, s nagy gondban volt. Minden szomszédja ölt már disznót, s mindegyik küldött ajándékot. Neki is illett volna az ajándékokat viszonozni, de a puszta gondolatra libabőrös lett a háta.
Ahogy így emésztődött magában, hogy mitévő legyen, összetalálkozott Cigány Tódorral, elmondta neki a maga esetét, s jutalmat ígért, hogyha hasznos tanáccsal szolgál.
– Mi sem könnyebb, mint a tekintetes úron segíteni – mondta Tódor álnokul. – Holnap reggel verje fel a tekintetes úr a falut, jajgasson, kiabáljon, átkozódjék, hogy a disznaját ellopták. Ha nincs disznó, nem kell ajándékot küldeni.
Zsebeli uram megörült az okos tanácsnak, s hálálkodva búcsúzott el Tódortól. Amaz még utánakiáltott:
– Hát a jutalom hol marad?
– Majd utána, fiam, utána.
Tódor nem szólt egy szót sem, hanem megvárta, míg sötét éjszaka lett, s akkor ügyesen ellopta a hízót, áthajtotta a harmadik faluba, s ott túladott rajta.
Zsebeli uram pedig kora reggel észrevette a lopást. Amint kétségbeesetten kitántorgott az utcára, Tódort pillantotta meg.
– Elloptad a disznóm! – kiáltotta szívszakadva.
– Jól van, tekintetes úr – buzdította Tódor –, csak ordítson, csak ordítson! Nagyon jól csinálja. Így aztán mindenki elhiszi, hogy nincs disznó, s megtarthatja magának mind a kolbászt, mind a hurkát, mind a szalonnát!
A földesúr vásárolt magának egy gyönyörű hátaslovat. Cigány Tódor egész életében ilyen lóra vágyott. Mihelyt meglátta, kérlelni kezdte a gazdáját, hogy a lovat adja el neki. Megunta a földesúr az örökös zaklatást.
– Neked adom, Tódor – mondta –, ha kiállsz harminc botütést.
Lószerető ember volt Tódor, úgy becsülte, ennyi szenvedést megér egy ilyen szép paripa. Ráállott hát a cudar vásárra. Lefeküdt a deresre, a fogát összeszorította, a földesúr pedig pallani kezdte irgalmatlanul. A tizedik ütés után azonban megszólalt álnokul:
– Te Tódor – mondta –, meggondoltam. Mégsem adom neked a lovat.
Jött a parancs, Cigány Tódornak meg kellett jelennie a sorozáson. Mikor a tábori felcser faggatta, nincs-e valami testi hibája, ami alkalmatlanná tenné a katonai szolgálatra, Tódor azt válaszolta, hogy ő rövidlátó.
– Elhiszem – felelt a felcser –, de bizonyítsd be.
Tódor megvakarta a feje búbját, aztán a szemközti falra mutatott.
– Tetszik látni azt a szöget a falon?
– Hogyne látnám!
– Nohát, én meg nem látom! – vágta rá Tódor diadalmasan.
A tisztelendő éppen esti sétáját végezte méltóságosan, ahogy mindenkor szokása volt. A falu vége felől egy ember rohant vele szembe.
– Hova rohansz, te? – kiáltott utána.
– A doktor úrhoz – felelte Tódor –, az asszony meg akart verni, s én ijedtemben a fejére ejtettem a cséphadarót.
Besorozták Cigány Tódort katonának. Szomorú lett, majd lehullott az orra.
– Ne búsulj, Tódor – vigasztalta az őrmester –, olyan katona lehetsz, amilyen akarsz.
Elgondolkozott Tódor, aztán így szólt:
– Hát ha már választani lehet, akkor szeretnék obsitos lenni.
Napszámra szegődött Cigány Tódor, mégpedig a maga kenyerére. Reggel azonban, mikor látta, hogy a gazda falatozik a tornác alatt, odasurrant, s lekanyarított egy szép szelet szalonnát.
– Hohó! Tódor! – kiáltott rá a gazda. – Nem addig van az, hiszen te a magad kenyerére alkudtál.
– A magam kenyerére hát, de nem a magam szalonnájára!
Cigány Tódor elment a paphoz, s meggyónta, hogy a szomszédja földjéről száz kéve búzát lopott. Alkalmankint húsz-húsz kévét. Mielőtt a pap feloldozta volna, megkérdezte:
– Hány nap alatt követted el ezt a rút tolvajlást, fiam?
– Négy nap alatt, tisztelendő uram.
– Rosszul számolsz – mondta a pap –, mert eszerint csak nyolcvan kévét loptál.
– Már hogy számolnék rosszul, tisztelendő uram, hiszen a hátralévő húsz kévét ma éjszaka viszem haza.
Cigány Tódor sokszor fogadkozott, hogy a fiából különb embert nevel magánál. Megtanította a fiát imádkozni. Néhány nap múltán megkérdezte tőle:
– Mondd, fiam, imádkoztál-e, mielőtt fölkeltél?
– Imádkoztam, édesapám – felelt a gyerek tisztelettudón.
– Aztán melyik imádságot mondtad el?
– Azt, amelyiket édesapám mondta volt, mikor itt járt a végrehajtó az adóért.
Volt Cigány Tódornak egy lova, eladta egy parasztnak azzal a megegyezéssel, hogy ha a ló hibásnak mutatkozik, visszaveszi.
Harmadnap jött a paraszt a lóval.
– Itt a lovad, Tódor – mondta –, nekem nem kell, mert az egyik szemében hiba vagyon.
– Hogy mered azt hibának nevezni? – méltatlankodott Tódor. – Hiszen nem hiba az, hanem szerencsétlenség!
Cigány Tódor megkérdezett egy tudományos embert, miként teremtette Isten Ádámot.
– Agyagból formálta – hangzott a válasz –, aztán odatámasztotta a sövényhez, hogy a nap megszárítsa, s takaros ember legyen belőle.
– Értem – felelt Cigány Tódor –, de ki fonta a sövényt?
Kisebb-nagyobb rendbeli tolvajlásaival Tódor megharagította földesurát.
– Betelt a mérték, Tódor – mondta –, huszonöt botot kapsz.
– Elfogadom, tekintetes úr – válaszolt Cigány Tódor –, csak azt kérem, hogy a magam kedve szerint fekhessem a bot alá.
A földesúr intett, hogy beleegyezik. Azzal megindultak a deres felé. Elöl Tódor, mögötte a hajdú a suhogó mogyorófa pálcával, leghátul a földesúr.
– No – kérdezte a földesúr –, hát hogy fekszel, Tódor?
– Én így – válaszolt amaz, és fürgén besuvadt a deres alá.
Disznót lopott Cigány Tódor, mert a disznóhúst nagyon kedvelte. Mivel azonban lelkének üdvösségét is gondozni kívánta, elment a paphoz, töredelmesen meggyónta bűnét, majd átadott a tisztelendőnek néhány forintot, azzal a kéréssel, hogy juttassa el a kárvallottnak.
A pap elvette a pénzt, de valami eszébe jutott.
– Hallod-e, Tódor, most emlékszem csak vissza, hogy te ugyanezt művelted tavaly, tavalyelőtt, meg talán annak előtte is. Ennyi erővel, fiam, készpénzzel is megvásárolhatnád a disznót, s a lopás bűnébe sem kellene keveredned.
– Jobb ez így, tisztelendő uram – felelt Tódor –, mert ha én valakitől disznót veszek, ő szabja meg az árát, ha viszont ellopom tőle, annyit adok érte, amennyi nekem tetszik.
Cigány Tódor egy goromba úrhoz szegődött kocsisnak. Egyszer döglött farkasra akadtak az országúton. A lovak úgy megijedtek, majd az árokba borították a kocsit. Az úr megmérgesedett, s azt mondta Tódornak, ha nem mond három igazságot a döglött farkasról, mehet más gazdát keresni.
„Három igazságért nem cserélek gazdát” – gondolta Tódor, aztán így szólt:
– Az első igazság az, hogy ez a farkas több elevent evett, mint dögöt.
Az úr bólintott, hogy az igazságot elfogadja.
– A második igazság az – folytatta Cigány Tódor –, hogy ez a farkas többet járt gyalog, mint lovon vagy szekéren.
Az úr jóváhagyta az igazságot.
– A harmadik igazság az – mondta végezetül Tódor –, hogy ennek a farkasnak soha nagyobb baja nem volt, mint amibe beledöglött.
Akasztásra ítélték Cigány Tódort, s már nem volt más hátra, mint hogy az ítéletet végrehajtsák. A kivégzés reggelén tudta meg szegény, hogy az akasztófát az országút mentén állították fel. Ezen szörnyűmód elkeseredett, s könyörögni kezdett a bírónak:
– Tekintetes bíró úr, esedezem, meg ne tegyék velem azt a csúfságot, hogy arccal akasztatnak az út felé, mert belehalok szégyenletembe.
Az akasztófa csakugyan ott állott az országút mentén. Szép, vadonatúj akasztófa volt, jólesett a szemnek megpihenni rajta. Mikor Tódort kivezették, bosszankodva látta, hogy a fél falu odagyűlt a halálos látványosságra.
– Köszönöm kegyelmeteknek, hogy eljöttek tiszteletemre – mondta Tódor illemtudón –, s kérem Istent, hogy én is viszonozhassam kegyelmeteknek ezt a felebaráti kedvességet.
Cigány Tódor ott állott az akasztófa alatt, mikor megkérdezték tőle:
– No, Tódor, mi az utolsó kívánságod?
– Szíveskedjenek eret vágni rajtam – mondta Tódor.
– Megtehetjük – hagyta rá a bíró –, de minek az neked?
– Bölcs emberektől azt hallottam volt, hogy az érvágás használ a halál ellen.
Az ördög az ágy alatt s még egy s más, mi papokkal esett meg
Nem ízlett a hosszú böjt a barátnak, azt eszelte ki hát, hogy a gyertya lángján süt tojást. Ahogy ebben mesterkedett, váratlanul betoppant az apát, ki vizsgálóúton volt. Az apát megdorgálta a barátot, ki azzal mentegette magát, hogy az ördög kísértette meg.
Az ördög éppen a barát ágya alatt hevert. Mikor meghallotta, hogy őt is emlegetik, előmászott, és így szólt:
– Ne higgyen neki, tisztelendő apát úr, én is tőle tanultam, hogy így is lehet tojást sütni.
Élt Kolozsvárt egy igen derék pap, kit prédikációiért városszerte becsültek. Egy napon a főtéren sétált, hirtelen eső támadt, s bemenekült egy kereskedésbe. A boltoson kívül ott találta Pendeleghi prókátor uramat, ki ugyancsak a megázás elől futott be oda.
Az elmúlt vasárnapon a pap fölöttébb szép prédikációt mondott. Ebbe a prédikációba kötött bele az eszecsillogtató prókátor, mégpedig a következőképpen:
– Jól emlékszem-e, tiszteletes uram – kérdezte –, ugye, azt prédikálta kegyelmed vasárnap, hogy kit arcul csapnak jobb felől, tartsa oda a bal orcáját is?
– Ezt prédikáltam – mondta a pap nyugodtan, de a következő pillanatban majd hogy le nem esett a feje, a prókátor úgy képen törülte. Mindamellett nem habozott, hanem odatartotta a másik arcát is, s kapott egy másik nyaklevest.
– Köszönöm kegyelmednek a teológiai oktatást – mondta a prókátor, s nagy elégedetten megindult kifelé. De csak egyet lépett, mert a pap megragadta, fölemelte, földhöz teremtette, a mellére térdelt, s úgy elkolompozta, hogy amaz szuszogni is alig bírt.
Miután a cséplést abbahagyta, a pap magyarázattal szolgált:
– Az is meg vagyon írva, prókátor uram, hogy azon mértékkel mérnek neked is, aminővel te másoknak mérsz.
– Mi történik itt? – robbant be az ajtón a bíró, ki hírét vette az összecsapásnak.
– Semmi, tekintetes úr – válaszolt a boltos –, az urak a Bibliát magyarázzák.
Egy tisztelendőnek az a keresztényeket búsító szokása volt, hogy ha egyszer belekezdett a szentbeszédbe, bajosan bírta abbahagyni. Lehetett hideg, lehetett hőség, fáradhatatlanul ontotta az igét, és se látott, se hallott.
Ez történt húsvétkor is. Már régen elkongatták a delet, s a buzgó lelkű plébános még mindig csak a közepe táján járt a prédikációnak. A hívek egy darabig szelíd nyájként türelmesen üldögéltek, aztán egy részüket elnyomta az álom, mások kitámolyogtak. Később szállingózni kezdtek az alvók is, nemsokára az egyházfi képviselte egymaga az egész gyülekezetet. Leste-várta szegény, hogy csak elhangzik az „ámen”, s berekeszti a kegyes áhítatot. Hiába várt azonban. Lábujjhegyen odalépkedett hát a katedrához, megrántotta a pap stóláját, s így szólt hozzá suttogva:
– Ide teszem a kulcsot a pulpitusra. Ha majd elmegy, tisztelendő uram, ne feledje bezárni a kaput.
Egy neves erdélyi úr, név szerint Mikes Ferenc, nagy kedvét lelte embertársai megszólásában és rút rágalmazásában. Ahogy ez időben szokásos volt, udvari káplánt tartott maga mellett. Egyszer egy ferences barát káplánkodott nála. Ez a barát kegyetlenül szókimondó ember volt, s mikor ura és gazdája hozzálátott a rágalmazáshoz, letette a kését, s így szólt:
– Nagyságos uram, van itt tehénhús, juhhús, disznóhús. Miért akar nagyságod emberhússal élni?
Olykor a fölös buzgalom más útra tereli az emberfiát, mint hova menőben volt. Ez történt Pécs városának legnevesebb prédikátorával, egy kapucinus baráttal. Böjti prédikációt mondott a barát, s mivel hívei közönnyel hallgatták, mindegyre erősebb és színesebb szavakat keresett, hogy felrázza őket, s érzékeltesse velük az élet múlandóságát s a halál szüntelen közelségét.
– Gondoljátok csak meg, szerelmetes atyámfiai – mondta egyre hevesebb indulatra gyúlva –, gondoljátok csak meg, mily múlandó az élet! Sok ember este vidáman és egészségesen fekszik le, reggel pedig – Isten irgalmazzon lelkünknek – holtan kel föl!
Hírül vette a püspök, hogy egy falusi plébánosnak három gazdasszonya van, az egyik tizenöt esztendős, a másik tizenhét, a harmadik tizennyolc. Magához rendelte a plébánost, és kegyetlenül legorombította.
– Hát nem tudja tisztelendőséged – mondta végezetül –, hogy a papi gazdasszonynak legalább ötvenesztendősnek kell lennie?
– Hogyne tudnám – válaszolt a plébános –, nem is sértettem meg ezt a parancsolatot. Hiszen az én három gazdasszonyom együttvéve kereken ötvenesztendős.
Két hétig vétkezett egy asszony a szeretőjével. Mikor a szeretője elutazott, tüstént rohant a barátok templomába, hogy meggyónjon. A gyóntatószékben egy barát mormogta a maga imádságát.
Az asszony letérdelt előtte, s egy szuszra elmondta, hogy s miként szegte meg a hatodik parancsolatot.
Aztán elhallgatott, de hallgatott a barát is. Az asszony sürgetni kezdte, hogy adja meg a feloldozást.
– Feloldozást nem adhatok – válaszolt amaz –, mivel én nem vagyok fölszentelt pap, csak a barátok szakácsa.
– Ha nem pap kegyelmed, akkor miként merészelt engem meghallgatni? Följelentem kegyelmedet a gvárdiánnál! – mondta a gyónó asszony mérgesen.
Mire a barátok szakácsa szelíden azt felelte:
– Jelentsen föl bátran, majd én is elmondom a kegyelmed férjének, amit nekem olyan hosszan elbeszélt.
Az asszony csöndesen elment. A barátok szakácsa pedig tovább mormogta a maga imádságát.
Sárospatakon élt egy fiatal teológus. Jóképű is volt, okos is volt, de az orrát igen fenn hordta. Haragudtak is rá miatta.
Egyszer ez a fiatal teológus találkozott az utcán a város legszebb lányával. Olyan méltósággal köszöntötte, mintha nem is teológus, hanem legalább püspök volna.
– Csak azt tudnám, mire olyan büszke – kérdezte a szép lány. – Talán valami előkelő helyen prédikált ma?
– Nem előkelő helyen prédikáltam én – válaszolt a teológus –, hanem falusi szamaraknak prédikáltam.
– No – felelt a szép lány –, akkor bizonyosan szerencsésen kezdte és szerencsésen fejezte be a prédikációját. Mert ha szamaraknak prédikált, akkor ez egyszer joggal nevezhette őket szerelmes atyafiainak.
Nesze támadt, hogy az esperes úr körúton van Megrémült erre ahány pap csak szolgált a környéken, mert ez az esperes akadékoskodott mindenben, s lehetett a válasz bármily okos, soha meg nem elégítette. Az egyik papot a felől faggatta, milyen volt a Sittin fa, melyből Noé a bárkáját készítette. A másiknak azt kellett megfejtenie, hogy az Úr sós vagy sótlan mannát hullatott alá a sivatagban vándorló zsidóknak. Kinek a képét verték a zsidók a pénzre Ábrahám idejében? – Milyen fából készült Jákob lajtorjája? – Mit találtak a zsidók a Vörös-tenger fenekén, mikor a víz kettévált előttük? Ilyenféle kérdésekkel szorongatta, zaklatta a nyomorult papokat, kik vért izzadtak, hacsak rágondoltak kapcáskodó esperesükre.
Nem kerülte el a sorsát a szegedi plébános sem, kire az esperes azzal támadt, hogy mivel keresztelne, ha vize nem volna.
A derék plébános megfogta szelíden az esperes reverendája csücskét, s gyöngéden az ablakhoz vezette. A Tisza éppen megáradt, mocskos víz terjengett az utcákon, s a paplak kertjében libák úszkáltak.
– Nézzen csak ki bátran, nagytiszteletű uram, vizünk van bőségesen.
– Látom – morgott amaz –, de mit tenne, ha nem volna?
– Jobb volna, ha nem volna. Sajnos most ott is van, ahol nem kellene.
De amaz csak nem tágított a maga gondolatától.
– Tegyük föl, hogy nem volna víz, mit tenne akkor?
– Nem tehetjük föl – makacskodott a plébános –, mert itt folyik a Tisza a kapum előtt.
– De ha a Tisza eltűnne?
– Akkor a kútból merítenék vizet.
Az esperest a türelme kezdte cserbenhagyni.
– Értsen meg már kegyelmed. Arra vagyok én kíváncsi, hogy ha a világ minden vize eltűnne, akkor mivel keresztelne?
– Borral – vágta rá a szegedi tisztelendő.
– És ha bor sem volna?
Nagyot sóhajtott a szegedi pap, aztán egyenest a szeme közé nézett az esperesnek.
– Ha bor nem volna, nagytiszteletű uram, akkor nem lennék pap, s ha nem lennék pap, nem is keresztelhetnék se borral, se vízzel.
Vendégségbe hívta a rabbi a plébánost. Miután kedvükre ettek, italozásra került a sor.
A rabbinak úgy rémlett, hogy a plébános kevesebbet iszik, mint szokása. Megkérdezte hát:
– Nem ízlik a bor, tisztelendő uram?
– Jó bor volna, ha nem keresztelték volna meg – felelt a plébános.
– Szóval a keresztelés árt a bornak? – kérdezte a rabbi.
– Nem többet, mint amennyit a körülmetélés árt az aranyforintnak.
Mikor megtiltották a katolikus papoknak a nősülést, az egyházfi szaladt a vészhírrel a plébánoshoz, ki nagy nősző volt.
– Hallotta-e, tisztelendő úr, hogy a papok többé nem vehetnek feleséget?
– Hallottam – válaszolt amaz –, még szerencse, hogy legalább az asszonyok vehetnek maguknak papot.
Pünkösd napján legátusnak kellett volna prédikálnia a templomban. A szentbeszédet jó előre megírta, meg is tanulta fejből, mégis mikor már a szószéken állott, semmi nem jutott eszébe.
Egy ideig zavartan köszörülgette a torkát. Ezenközben odakint hatalmasat dörrent az ég.
– Keresztény híveim! – mondta végre. – Az Úr szava szól az egekben, szegény szolgája nem tehet mást, mint hogy tisztelettel hallgat.
Azzal lelépdelt a szószékről.
Csata előtt a pap vitézségre buzdította a katonákat. – Legyetek méltók dicső őseitekhez – kiáltotta –, aprítsátok bátran az ellenséget, hogy nevetek megmaradjon a késő utókorra. S a haláltól se rettegjetek, mert bizony mondom nektek, kik a dicsőségnek mezején elesnek, fényes lakomában részesülnek odafönt a mennyekben.
A kapitány kiadta a parancsot a rohamra. A katonák elindultak, egyedül a pap nem mozdult.
– Hát kegyelmed, tisztelendő urunk, nem jön velünk a mennyei lakomára? – kérdezte egy baka.
– Nem mehetek, fiam, ma böjtölök.
Egy ferences barát Szent Ferencről mondott beszédet. Sorra összevetette valamennyi szenttel, s egyet sem talált közöttük, kihez mérhetőnek ítélte volna.
– Hova is helyezzük a mi szeráfi Szent Ferenc atyánkat? – kiáltott föl a barát szenvedéllyel. – Más szentek között hagyjuk-e? Bizony, nem tehetjük. A próféták közé soroljuk-e? Bizony, minden prófétának fölötte áll ő. Helyezzük hát a pátriárkák közé? Bizony, még ez sem elegendő. Az angyalok közé? De hiszen szentebb ő minden angyalnál, arkangyalnál, szeráfnál és kerubnál! Hova tegyük hát a mi Szent Ferenc atyánkat?
Tikmonyi uram, ki ott ült az első sorban, ekkor fölállt, s a helyére mutatott.
– Ha olyan nagy fejtörésébe kerül tisztelendő uramnak azt a derék szentet elhelyezni, hát ültesse ide a helyemre, mert én elmegyek.
Halála óráját érezte közeledni egy asszony, papot hívott hát, hogy derék keresztényhez illőn lépjen át a siralmak völgyéből a másvilágra. Miután a pap elvégzett minden szertartást, s föladta az utolsó kenetet, az asszony így szólt hozzá, haldoklóhoz illő gyönge hangon:
– Tisztelendő uram ismeri egész életemet, minden érzésemet, gondolatomat, mondja meg hát, a mennyeknek országába jutok-e vagy pedig a pokloknak mélyére?
– Nyugodjék meg kegyelmed – vigasztalta a pap –, mert örök üdvösség lesz jámbor élete jutalma. Ahogy elnézem kegyelmedet, látom, hogy csupán egyik lábával van még itt e földön, a másik lába már az égben van.
Mire a haldokló hölgy szemérmesen elpirult.
– Nem szép tisztelendő uramtól, hogy halálom percében ilyen ocsmány állásban lát engem.
Egy zsíros jövedelmű apátságban élt egy barát. Ez a barát szegény halász fia volt, s alázatos eredetére azzal figyelmeztette magát, hogy cellájában kifüggesztett egy halászhálót. Eme alázatos cselekedetével oly nagy hírre tett szert, hogy mikor az apát úr meghalt, ő lett az utódja.
Alighogy az apátságba beiktatták, a hálót fölvitte a padlásra.
Mikor cselekedete oka felől kérdezték, a magyarázatot gyorsan megadta:
– Minek a háló, mikor a halat már megfogtam?
Megüresedett a rátóti plébánosság, s a papok sorra jelentkeztek a püspöknél, hogy a plébánosságot elnyerjék. A püspök mindannyitól ezt kérdezte:
– Tudja-e kegyelmed, milyen hosszú volt Tóbiás kutyájának a farka?
Senki meg nem felelt erre a kérdésre, s ezért Rátót hosszú időn átal szűkölködött plébános nélkül.
Végre Söveges tisztelendő úr jelentkezett, ki akkor még fiatal és fürge eszű volt.
– Milyen hosszú volt Tóbiás kutyájának a farka? – kérdezte a püspök nyájasan.
Mire Söveges tisztelendő uram elővette az erszényét, s tizenöt aranyat rakott egymás végébe.