– Ekkorka – mondta jelesen.
– Nem ekkorka – rázta meg a fejét a püspök –, mert kunkorodott is.
Söveges megtoldotta öt arannyal Tóbiás kutyájának a farkát, s ő lett a rátóti plébános.
Még fiatal volt Söveges tisztelendő úr, s nem is Rátóton paposkodott. Egy fölötte kívánatos asszonyszemély jelentkezett nála gyónásra. A gyónásból kiviláglott, hogy az asszony elméjében nem olyan ékes, mint enyészetnek szánt testében, ezért a ravasz pap elhitette vele, hogy aznap éjszaka meglátogatja Szent Ferenc.
Odahaza az asszony éppen elcsípte a férjét, ki utazásra volt indulóban, s eldicsekedett vele, hogy buzgalma jutalmául milyen mennyei kegyelemben részesül.
– Nagy megtiszteltetés ez, lelkem – mondta a férj –, igyekezz hát, s fogadd becsülettel égi látogatódat.
A biztatás után a férj elment, szerzett barátcsuhát, egy hatalmas kulcsot meg egy kemény botot. Aztán lesbe állott. Nem sokat kellett várakoznia, még az éjfelet sem kongatta el a harang, már jött Söveges tisztelendő uram Szent Ferenc képében. De arra már nem jutott ideje, hogy a házba bekopogtasson, mert a tornác sarkából elébe ugrott a férj, szentpéteri öltözetében, és rámordult:
– Hogy mertél az engedélyem nélkül elbitangolni a mennyországból, te csavargó szent?
Azzal vette a botot, s úgy helybenhagyta a szentferenckedő plébánost, hogy három napig nem bírt ülni.
A rátóti pap szoknyabolond hírében állott. Féltették is tőle a parasztok a feleségüket, az anyák a lányukat. Élt Rátóton egy csöpörödött eszű fiatal paraszt, ki a legszebb lányt vette feleségül, mivel gazdag volt.
Nem sokkal a házasságkötés után a férj elment a feleségével a templomba. A pap a következő bevezetéssel kezdte prédikációját:
– Szeretett híveim, prédikációmat két részre osztom. Az első, hosszabb résszel az asszonyokat érdekelem, a második, kurtábbik részt pedig a férfiak felé irányítom.
Mikor ezt hallotta a paraszt, magához rántotta a feleségét, és félhangon ezt mondotta:
– Gyere haza, édes feleségem, hadd érdekelje a tisztelendő úr a többi asszonyt a hosszú elülső részével, mert én téged az életemnél is jobban szeretlek.
Söveges tisztelendő úr haragudott a híveire. Egyik prédikációja végeztével ekként oktatta ki őket:
– Most arról fogok beszélni nektek, szerelmetes híveim, miként lesz az, ha majd én meghalok, s itt hagylak benneteket a siralmak e völgyében. Eleget szenvedtem idelent, bizonyos tehát, hogy a mennyek országának legalább a kapujáig eljutok. A kaput megkoppintom, kikukkant Szent Péter, s megkérdi, ki az. – Söveges plébános vagyok Rátótról – válaszolom kellő tisztelettel. – Erre a kapuálló derék szent megcsóválja szakállas fejét, s azt mondja: – Nem ereszthetlek be, fiam, mert rosszul őrizted a te juhaidat. – Megcsóválom én is a fejemet, s így válaszolok: – Tévedésben van, szent atyám, mert azok nem juhok, hanem disznók voltak mind egy szálig.
Szokása volt a földesúrnak, hogy évenkint egyszer-kétszer vacsorára hívta a falu papját.
Söveges tisztelendő mindenkor örömmel fogadta a meghívást, mert inni is, enni is szeretett, s a földesúrnál gazdag volt az asztal.
Vacsora végeztével Söveges tisztelendő úr búcsúzkodni kezdett, s mert úgy látta, senki nem tartja szemmel, besuvasztott a reverendája zsebébe egy sült jércét.
Rosszul számított azonban, mert a vendéglátó gazda észrevette.
– Mi dolog ez, tisztelendő uram – mondta megrovólag –, kegyelmed a templomban azt tanítja, hogy „ne szorgalmatoskodjatok a holnapi napról”, s most íme, a tulajdon tanítása ellen cselekszik.
– Inkább nagyon is a tanításom szerint cselekszem – találta föl magát Söveges tisztelendő –, mert ezt a jércét éppen azért tettem zsebre, hogy a holnapi napról ne kelljen szorgalmatoskodnom.
A rátóti tisztelendő vesztére arról talált prédikálni, hogy Krisztus urunk megölte az ördögöket. A parasztok fölfüleltek erre a biztató hírre, s az istentisztelet végeztével a templomtéren megbeszélték az eseményt. Megmondta a magáét a bíró, meg az esküdtek, a nagygazdák s a szegények.
Valamennyien megegyeztek abban, hogy ha Krisztus kiirtotta az ördögöket, többé nem leselkedik rájuk a pokolbéli hatalom, nincsen szükségük tehát papra sem.
Bement a bíró Söveges tisztelendő úrhoz, s így szólt hozzá:
– Igaz-e, tisztelendő uram, hogy Krisztus megölte az ördögöket?
– Nincs különben – felelte a plébános.
– Akkor hát megkérem tisztelendőségedet – folytatta a bíró –, hogy két hét alatt eltisztuljon a faluból, mert mi többet nem tartjuk, nem kell strázsa az ördög ellen.
Megdugult a szó szegény papban, válaszolni nem bírt, hanem nagy búsulásában járdogálni kezdett alá meg fel a szobájában, mint görög az üres boltban.
Ahogy így bucsálódott, betoppant hozzá egy vándor deák, s megkérdezte, minő esemény borította ilyen kegyetlen gyászba. A plébános elmondta, a deák nagy vidáman elmosolyodott.
– Ha csak ez szomorítja kegyelmedet, örömest megsegítem. Vasárnap menjen föl kegyelmed a szószékre, s papolja azt, hogy Krisztus urunk ugyan megölte az ördögöket, de az özvegy ördögnék terhesen maradtak mind, s ha megszülnek, a világot az öreg ördögöknél kegyetlenebb és gonoszabb ördögök árasztják el.
A rátóti tisztelendő megfogadta a hasznos tanácsot.
A prédikáció után odajárult elébe a bíró, s alázatosan kérte, hogy csak maradjon, ne hagyja magára a falut veszedelmében.
– Maradok – egyezett bele Söveges –, de két disznóval többet adjatok.
Haldoklóhoz hívták Söveges plébánost. Bosszúsan vágott neki az országútnak, mert éppen tárkányos bárányt vacsorázott, s a vacsorát szent hivatala miatt abba kellett hagynia.
Amint a színhelyre ért, mindjárt látta, hogy a haldokló már nem húzza sokáig. Gyorsan föladta az utolsó kenetet, s várakozott. Mikor azonban látta, hogy a beteg tovább is csak hánykolódik, de nem hal meg, retteneteset kiáltott:
– Távozzál e gyarló testből, halhatatlan lélek!
– Miért sürgeti annyira, tisztelendő úr? – kérdezte a haldokló felesége.
– Mert kihűl – válaszolt a pap.
Söveges tisztelendő úr arról tartott beszédet, hogy minden, mit Isten teremtett, jól van úgy, ahogy van. Egy púpos is volt a gyülekezetben, ki ezzel az állítással sehogy sem értett egyet.
Istentisztelet végeztével megvárta a papot a templom előtt, s kérdőre vonta.
– A tisztelendő úr arról papolt ma, hogy minden úgy van jól, ahogyan Isten teremtette. Nézzen rám, vajon én jól vagyok-e ilyenformán?
Söveges tisztelendő úr tüzetesen szemügyre vette az embert, aztán így szólt:
– Kegyelmedet az Úr púposnak teremtette, s ebben a mivoltában kegyelmed valóban tökéletes.
Egy alkalommal a kalocsai érsek ellátogatott Rátótra, hogy meghallgassa Söveges tisztelendő prédikációját. Igyekezett a derék pap erejétől tellőn, de akármekkora hévvel prédikálott, az érseket elnyomta az álom.
Mikor a plébános ezt észrevette, odaszólt az egyházfinak:
– Csukja be a templomajtót kend, mert aluszik a pásztor. S ha a pásztor aluszik, a juhok szétszélednek, s akkor ugyanbizony kinek prédikáljak?
Erre szép zengő nevetés támadt. Az érsek fölriadt álmából, s a prédikációt ébren hallgatta végig.
Karácsonykor Söveges plébános úr kitett magáért. Olyan megindító prédikációt tartott, hogy elfakadt sírva az egész gyülekezet. Csupán egy fekete kendős, sárga ábrázatú vénséges vén asszony maradt érzéketlen.
– Hát kend miért nem sír, néne? – fordult hozzá a szomszédja.
– Minek sírnék, lelkem, én nem ehhez az eklézsiához tartozom.
Ismeretes mindenki előtt, mennyire kedvelte Söveges plébános úr a tarokkot. Ha vendég érkezett hozzá, elébe sietett, kezét nyújtotta, s így szólt:
– Hozta Isten, tisztelt barátom, ki oszt?
Híre ment ennek is – egész a püspökig –, de annak még inkább, hogy egy reggel, mikor erősen elgondolkozott az előző este legjelesebb partiján, a hajnali misén Ite missa est helyett szépen érthetően ezt mondta: pagát ultimo.
Mire a padok közül valaki azt felelte: Kontra!
Ahány ember, annyiféle. S ez a rengetegféle ember mind más meg más módon hal meg. Talán csak abban egyeznek meg, hogy szívesen egyikük sem hagyja itt ezt a siralmak völgyét.
Söveges tisztelendő úr legkivált azoktól tartott, kik a haláltól a szokottnál jobban rettegnek. Vitázott is a haldoklókkal nemegyszer.
Leghíresebb ilyen vitája egy szép fiatalasszonnyal esett meg. Emezt élte virágjában érte utol a halálos kór, s bizony nem egykönnyen nyugodott bele, hogy nemsokára mindennek vége.
Jajgatott hát szakadatlan, ilyen szavakkal:
– Jaj, meg kell halnom! Ó, édes Istenem, miért kell meghalnom? Miért mérted rám, Uram, e csapást? Ó, hát sosem látom többé édes uram, édes gyerekeim? Jaj, hát miért kell meghalnom?
Egy darabig Söveges plébános úr csöndesen hallgatta a fölösleges vívódást, aztán elvesztette a türelmét.
– Gondoljon arra, keresztény testvérem, gondoljon arra, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia.
– Hisz éppen az a baj, hogy csak egyszer! – felelt a szép haldokló. – Mert ha többször is meghalhatnék, akkor ezzel az első alkalommal nem vesződnék annyit.
Söveges plébános úr kapatosan és készületlenül hágott föl a templomi szószékre.
Eleinte akadozott a nyelve, utóbb azonban belejött a beszédbe, s olyan ékesen papolt a paráznaság bűne ellen, hogy a legmegátalkodottabbak is magukba szállottak.
Volt a gyülekezetben egy aggodalmas lelkű anya, ki egyre biztatta hajadon leányát:
– Figyelj csak, fiam, figyelj a tisztelendő úrra!
Ahogy szót szóba öltött, a plébános egyszer csak a következőt találta mondani:
– Szerelmetes híveim, vagyon egy csekélyke tagocskája az emberi testnek, mely mindenkinek, de kiváltképpen az asszonyszemélyeknek megszámlálhatatlan bajokat okoz. Én most megmutatom nektek, keresztény híveim, megmutatom e tagocskát...
– Hunyd be a szemed, leányom! – kiáltott föl az aggódó anya.
A pap pedig kinyújtotta a nyelvét, majd tovább folytatta:
– Mert az emberi nyelv, amilyen kicsi, olyan nagy rombolást vihet végbe mások becsületében. Ezért, szerelmetes híveim, vigyázzatok, hogy mindenkor alkalmasan használjátok e kicsinyke tagocskát...
Söveges tisztelendő urat fölötte elkeserítette, hogy az utóbbi napokban egész sereg lopás, lókötés, verekedés, veszekedés történt Rátóton. Minden jel arra vallott, hogy ez a hajdan oly nyugodalmas és szilárd erkölcsű falu feltartózhatatlanul megindult a züllés útján.
Vasárnap remegő fölháborodással hágott föl a szószékre, s prédikációját ezzel a prófétai fölkiáltással kezdte:
– Oly romlott korban élünk, szerelmetes keresztény híveim, hogy manapság a pólyás gyermekek, kik még járni és beszélni sem tudnak, Istent káromolva futkosnak az utcákon!
A rátóti tisztelendőről országszerte tudták, hogy a szószéken nem szívesen szaporítja a szót.
Számtalan rövid prédikációt tartott, de a legrövidebb valamennyi között az volt, melyet Szent István tiszteletére mondott.
– Szerelmetes híveim – ekként kezdte –, éppen ma egy esztendeje, hogy e szószékből a mi nagy királyunkról, egyházunk dicsőséges szentjéről prédikálottam. Mivel pedig a mai napig semmi újságot nem hallottam Szent Istvánról, hazudni pedig nincsen szándékomban, maradjunk meg amellett, mit a tavaly mondottam volt.
Éppen esküvő volt a templomban. Söveges tisztelendő úr a bíró fiát eskette össze a kocsmáros Julikájával. Javában folyt a szertartás, mikor egy kövérkés formájú fehérszemély lépett a fiatal pár mellé, s egy csecsemőt helyezett az oltár lépcsejére.
– Itt a kend gyereke! – kiáltotta, hogy ijedtében az orgona megszólalt magától.
– Keressen kend más feleséget magának – pattant föl a kocsmáros Julikája.
Mire a vőlegény ünnepélyesen esküvésre emelte három ujját, s úgy erősítette, hogy a gyerek nem az övé.
– Nem is kendnek hoztam – mondta az esküvőbontó asszony –, hanem a tisztelendő úrnak.
A rátótiakat nem mindig nevezték rátótiaknak. Megvan a története, miként érdemelték meg azt a nevet.
Annak a falunak, melyből később Rátót lett, nem volt temploma. A parasztok építettek egyet, mégpedig az országút mellé. Elkészült a templom, de mikor megvizsgálták, látták, hogy a fara nem jó helyen áll, odább kell tolni. Tél volt éppen, húszan-huszonöten gyűltek ott össze, s mindjárt nekiveselkedtek subásan, neki a templom falának, hogy eligazítsák alkalmasan.
Arra jött egy szekér, a bakon Cigány Tódor ült. Meghúzta a gyeplőt, s elnézte kíváncsian a templomtologatókat. Aztán eszébe jutott, hogy itt az alkalom, megcsinálhatja a szerencséjét. Mindjárt oda is kiáltott az embereknek:
– Gyarlón iparkodnak kendtek. Gyürkőzzenek neki jobban, különben egy hét alatt sem nyomják a helyére azt a templomot!
Amazok abbahagyták az erőlködést, fújtak egyet, összetanakodtak. Aztán ledobták a subát magukról, s újult erővel láttak munkához.
Cigány Tódor megint rájuk kiáltott:
– Az Isten szerelmére, álljanak meg kendtek! Most már csakugyan csúnyán áll az a nyomorult templom. Lökjék meg egy kicsikét túloldalról.
Mikor a templomtologatók átmentek a templom másik oldalára, Cigány Tódor fölnyalábolta a földre vetett subákat, rádobta a szekérre, s elhajtott sebesen.
A templomtologatók erőlködtek egy darabig. De aztán úgy becsülték, hogy a templom most már ott áll, ahol kell. Visszamentek hát, hogy a subájukat felöltsék. De subát nem láttak egyet sem.
Megszólalt az egyik közülük:
– Ezt aztán jól megcsináltuk – mondta. – Rátótuk a templomot a subákra.
Ezóta hívják azt a falut Rátótnak.
Rátót falu többek között annak köszönhette országos hírét, hogy az adó fizetését egy ízben igen bátran megtagadta. Végrehajtót küldtek a falura.
– Miért nem fizettek? – kérdezte amaz a bírótól.
– Nem fizettünk – válaszolt a bíró büszkén –, mert újságot is olvasunk, meg gondolkozunk is. Az újságban pedig azt olvastuk, hogy százmilliót elloptak az állam pénztárából. S minekutána ezt olvastuk, mindjárt azt gondoltuk, hogy oda, hol a pénzt ilyen rosszul őrzik, mi a mi krajcárjainkat nem küldjük.
Egy rátóti asszony úgy teleitta magát borral a kocsmában, hogy a feje minduntalan a mellére esett. Nagy nehezen odaszólította a kocsmárost, és megkérdezte:
– Mennyivel tartozom?
– Csak tíz icce bor árával – felelte a kocsmáros.
– Hó-hó – kiáltott az asszony –, az nem lehet. Sokszor próbáltam már, de kilenc iccénél több soha nem fért a hasamba.
– Lehet – felelt a kocsmáros –, mert a tizedik a fejébe ment.
Egy rátóti parasztembernek a felesége egy hónapi házasság után gyereket szült. A paraszt tüstént fölkerekedett, bement a városba, vett tizenkét bölcsőt, s fölrakta a szekerére.
Hazafelé menet összetalálkozott az országúton a földesúrral.
– Mit visz kend? – kérdezte az.
Mondta, hogy tizenkét bölcsőt.
– Minek annyi bölcső kendnek? – faggatódzott tovább a földesúr.
– Az én feleségemnek olyan a természete – magyarázta a paraszt –, hogy egy hónapra szül gyereket. Most szült éppen, s hogy ne kellessék hónapról hónapra a városba mennem bölcsőért, megvásároltam az egész esztendőre valót.
– Bolond vagy te – mondta a földesúr –, hiszen ha a feleséged egy hónapra szült, akkor az a gyermek nem a tiéd.
Dühbe gurult erre a paraszt.
– Tudom én, hogy mit csinálok! – vágott vissza mérgesen. – Ne tanítson engem az úr! Vagy talán ha az úr hasas tehenet vesz, s a tehén egy hónapra megborjadzik, az úr visszaadná a borjút annak, kitől a tehenet vette?
– Nem én – ismerte el a földesúr.
– No látja! – mondta a rátóti megvetően, a lovak közé csapott, s elporzott az úton sebesen.
Szakadt az eső, szakadt, mintha dézsából öntenék, s éppen aratáskor. Gyűlést hívatott egybe a rátóti bíró, hogy módját találják a kártékony eső elállításának.
Elsőnek az egyházfi szólalt föl, ki azt javallottá, hogy kérjenek egy harangot kölcsön a szomszéd faluból, ő majd a két haranggal, a falubelivel meg a kölcsönkérttel addig harangozik, míg az eső eláll. Volt egy obsitos a faluban, az meg azt mondta, hogy nem harangot, ágyút kell az eső ellen használni. A takács úgy vélte, hogy fonjanak az asszonyok egy akkora esernyőt, mely az egész falut eltakarja.
Legjobban ez a javaslat tetszett, már-már megszavazták a rátóti nagy esernyő készítését, mikor fölállott a bíró.
– A harang pénzbe kerül, az ágyú több pénzbe, az esernyő még több pénzbe – mondta okosan. – Én hát amondó vagyok, hogyha ma esik, hát essen, ha holnap esik, akkor is csak essen, de ha holnapután is esik, akkor már nem tehetünk róla.
Ezt az indítványt egyhangúlag elfogadta a gyűlés.
Nem volt Rátóton egy kovácsnál több. Az az egy pedig halálos bűnt követett el, minek következtében akasztásra ítélték.
Megijedt a bíró szörnyűmód, hogy a falu kovács nélkül marad. Erőltette az elméjét, hogy kisüsse a módját, mint mentheti meg a kovácsot. Szerencséjére éppen arra járt a király. A bíró maga mellé vett két esküdtet, s kihallgatást kért őfelségétől.
Széles híre volt a rátóti bírónak, a király fogadta hát, s megkérdezte kegyesen, mi a kívánsága.
– Azon alázatos kérelemmel járulok felséged színe elébe, hogy kegyelmezzen meg a kovácsunknak, ki a maga mesterségében egyedüli a faluban. Vagyon viszontag két takácsunk, azok közül bármelyiket szívesen átaladjuk akasztásra, mert egy mindenképpen elegendő.
Hírét hallotta a rátóti bíró a debreceniek csavaros eszének. Gondolta, próbára teszi őket. Három retket rakott a tarisznyájába, s elment Debrecenbe, hol szóba elegyedett az első emberrel.
– Jó napot adjon Isten. Mindenfelé csak azt hallom, hogy kendteknek különlegesen vált az eszük. Én most próbát teszek, találja ki kend, hány retek lapul a tarisznyámban. Ha kitalálja, mind a hármat kendnek adom.
– Várjon csak kend – mondta a debreceni –, hadd gondolkozzam egy kicsit. Hogy hány retek van a tarisznyájában kendnek? Hát se több, se kevesebb, hanem éppen három.
– Hű! – csodálkozott a rátóti bíró. – Kendteknek csakugyan embertelenül nagy eszük lehet.
Korhadozott a rátóti akasztófa, a bíró tehát odahívatta az ácsot, ki az akasztófát készítette volt, s megkérdezte tőle, hogy kitart-e még egy ideig, vagy ajánlatos volna újat csináltatni.
Az ács tüzetesen megvizsgálta az akasztófát, aztán ekképpen nyilvánította véleményét:
– Ez az akasztófa úgy megroskadt, hogy életét kockáztatja, ki reá merészkedik.
Panaszra ment a rátóti mészáros a bíróhoz. – Hacsak kend meg nem segít, hamarost tönkremegyek – mondta a mészáros –, levágok egy ökröt, s a fele hús sem kél el.
– Mi sem könnyebb, mint ezen segítem – válaszolt a bíró –, ezentúl sohase vágjon kend többet egy fél ökörnél.
Megtudta a rátóti bíró, hogy a legények a kocsmában rosszat mondtak felőle. Meglátott a piacon egy legényt, ki részt vett az italozásban s a megszólásban, kérdőre vonta, hogy igaz-e.
– Kétszer annyi rosszat is elmondtunk volna kendről – felelte a legény –, csak hát elfogyott a borunk.
A rátóti bírónak fia született. A fiú szép volt, erős volt, egészséges volt, hibája nem akadt, hacsak az nem, hogy öt hónapra született. Ez az egy hiba viszont módfelett elbúsította az apát. Ivott a bíró bánatában, sokat ivott, és sokat panaszkodott. Rátótra vetődve Tilinkó is meghallgatta a bíró panaszait.
– Ezen sose keseregjen kend – csapott a bíró vállára biztatón. – Olyan hiba ez, mely csak az első gyereknél esik meg. A többit mind időre fogja szülni a kend nagyra becsült felesége.
A nevezetes napon, mikor gyereke született a rátóti bírónak, a községházára menet összetalálkozott János komájával meg Péter komájával. Mikor János koma meghallotta a hírt, így szólt:
– No, én kitalálom, hogy mi lett. Fiú!
A bíró megrázta a fejét. Mire Péter koma ezt mondta:
– Akkor kitalálom én. Leány!
– Csakugyan az – igazolta a bíró.
– Milyen gyorsan besúgták kendnek – szólalt meg irigykedve János koma.
Mikor a rátóti bíró fia fölcseperedett, elvitték katonának. Egy alkalommal egymaga őrködött az ország határán. Menekültek jöttek Lengyelországból. Puskát fogott rájuk, hogy álljanak meg.
– Útlevele van-e kendteknek? – kérdezte hivatalos szóval.
– Bizony nincsen – válaszolták amazok.
– Hát az nagy szerencse! – mondta a legény. – Mert kinek útlevele van, annak le kell mennie a községházába, hogy aláírják. S ez hosszú kerülő. Kendtek mehetnek Isten hírével!
Hazajött szabadságra a rátóti bíró fia, s büszkén feszített egyenruhájában.
– Ugyan miként lettél katona? – kérdezte tőle egy leány.
– Hát az úgy esett, hogy mikor mindenkinek muszáj volt mennie, akkor én is jelentkeztem önként.
A rátóti bíró megtöltött egy zsákot búzával, hogy őrletni vigye a malomba. A zsákot a nyereg elé tette, maga meg fölpattant a lóra, s elhajtott. Egyszer csak hallja, hogy a lova erősen zihál. Gondolkozott egy kicsikét, aztán a nyeregről a vállára vette a zsák búzát.
Ahogy ekként lovagolt, összetalálkozott Söveges tisztelendő úrral.
– Kendnek mi jutott eszébe – csodálkozott a pap –, hogy lóháton is maga viszi a búzát?
– Szeretem a lovamat, tisztelendő úr – felelt a bíró –, elég neki, ha engem cipel, minek cipelje még a búzát is?
Tűzvész pusztított Rátóton, leégett egy sereg ház, ól, istálló, szénaboglya, egyszóval a falu lakosai tetemes kárt szenvedtek. Panaszkodott is mindenki.
Egyedül a bíró nem panaszkodott. Ehelyett föl-alá járkált a tornácon, s erőltette az elméjét, hogy valami módjára leljen hasonló szerencsétlenségek elkerülésének.
Másnap hajnalban szilaj dobszóra riadt fel a falu népe. A kisbíró verte a dobot a piactéren. Mikor elegendő ember csődült köréje, hangos szóval meghirdette:
„Közhírré tétetik, hogy a falu minden lakosa köteles udvarán egy derék hordót fölállítani, s azt minden tűzvész előtt három nappal vízzel színültig megtölteni.”
Akasztófára ítéltek egy embert Rátót szomszédságában. Megvolt az ítélet, a bűnös nem szökött meg, csupán akasztófa kellett volna, hogy az ítéletet végrehajtsák.
Követséget küldött hát a bíró Rátótba, hogy az akasztófát megkapja kölcsönbe. A rátóti bíró meghallgatta a kérelmet, aztán megrázta a fejét.
– Akasztófánkat kölcsönbe nem adhatjuk, mert magunknak és gyermekeinknek is szükségünk vagyon rá.
Úgy hallotta volt a rátóti bíró, hogy annál derekabb lesz a gyerek, minél kurtább pórázon tartják. Verte is a fiát okkal, ok nélkül, úgyhogy a gyerek szakadatlan rettegésben élt, s mindent letagadott, csak hogy az ütlegektől megmeneküljön. Ezért aztán, mikor az apja a felől kérdezte, hogy a világot ki teremtette, a gyerek ijedten tiltakozott.
– Nem én, édesapám, higgye meg, nem én!
– Szamár vagy, fiam! – mondta mérgesen a bíró, s már csatolta is le a derékszíját, hogy hozzálásson a büntetés kiméréséhez. Mire a fiú térdre vetette magát, és ekként fogadkozott:
– Én voltam, édesapám, de soha többé ilyet nem cselekszem!
Zsebeli uram Rátóton jártában elveszítette az erszényét. Az erszényben nyolcszáz aranyforint volt. Kevés híján összeroskadt rettenetes fájdalmában. Mikor eléggé magához tért, elment a bíróhoz, s száz arany jutalmat ígért annak, ki az erszényt megleli s neki visszaadja.
Nem sok idő múltán jelentkezett egy legény az erszénnyel. A bíró átvette az erszényt, a pénzt megolvasta, aztán hívatta Zsebeli uramat. Zsebeli is megszámlálta a pénzt, s ezenközben kisütötte, miként takaríthatja meg a száz forint jutalmat.
– Köszönöm a kend fáradozását – mondta a megtalálónak –, s kívánom, hogy egészséggel költse el a száz forintot, mit az erszényből kivett.
– Nem vettem én ki egyetlen forintot sem! – védekezett a legény.
Zsebeli uram azonban erősítette, hogy ő kilencszáz forintot, s nem nyolcszázat vesztett el. Mire közbeszólt a bíró:
– Majd én igazságot teszek. Ha kegyelmed kilencszáz forintot vesztett el, akkor ez az erszény nem a kegyelmedé, mert ebben csak nyolcszáz arany van. Ez az erszény itt marad. Majd ha találnak egy másikat, kilencszáz arannyal, azt kegyelmednek hivatalosan átal fogom adni.
A rátóti bíró nem volt gyáva ember. Szembenézett számos veszéllyel, s viszontagságos helyzetekben is tanúságát adta rettenthetetlen szívének. De az óriásoktól félt.
Nem is félt, hanem valósággal reszketett, ami annál különösebb, mivel soha óriást nem látott. De hallott felőlük, s ennyi elég volt, hogy egy életre teleszívja a kebelét félelemmel.
S hogy valamiként megelőzze az óriások rombolását, hegyek között meghúzódó házikóját a háztetőnél magasabbra nyúló palánkkerítéssel vette körül. Arra számított ugyanis, hogy ha az óriás arra téved, a hegyes pózna megszúrja a talpát, még mielőtt a házat szertetaposná.
Mindezeken felül a biztonság növelése érdekében két hatalmas táblát állíttatott föl, a következő fölírással:
„Mindenki kéretik, hogy a hegyet le ne tapossa, és kutyáját szabadon csatangolni ne engedje, föl ne igya a tavakat.”
S amit tett, jól tette, mert holtáig nem merészkedett óriás a háza tájékára.
A rátóti bírónak volt egy kertje, s abban a kertben állott egy derék kőrisfa. Ez a fa arról volt nevezetes, hogy ki életét Rátóton megunta, arra a fára kötötte föl magát. A bírónak fára volt szüksége, elhatározta hát, hogy a kőrist kidönteti. A kisbírónak pedig szólt, hogy a készülő eseményről tudósítsa a falu népét. Ami meg is történt a következőképpen:
– Közhírré tétetik – kiabálta a kisbíró –, hogy a bíró kertjének derék kőrisfáját a hét péntekjén ledöntik. Éppen ezért kéretik a falu valamennyi lakója, ki erre a fára akarja felkötni magát, hogy nevezett napig vigye végbe szándékát, különben másfelé kell kereskednie.
Tanított egykoron a debreceni kollégiumban egy fölöttébb részeges professzor. Deákjai hamarosan rájöttek, hogy az özön ital, ha a tudományt nem is, de sok minden egyebet kimosott az agyából. Akár részegen tántorgott föl a katedrára, akár józanul hágott rá, soha nem tudta, hogy az előző órán miről beszélt, s mit hagyott föl leckeként. A deákok kihasználták professzoruknak ezt a gyarlóságát, s valahányszor nem tudtak a kérdésre megfelelni, azzal védekeztek, hogy erről vagy arról még nem esett szó a magyarázatban.
Utóvégre a professzor gyanút fogott, s hogy a tanítványai túl ne járhassanak az eszén, napról napra tollba mondta nekik, hogy aznap mit tegyenek, mit tanuljanak, s milyen feladatokat végezzenek el.
Egy délelőtt a professzor felelésre szólította föl egyik deákját. De kérdezhetett bármit, amaz meg sem mukkant. Ezúttal a hazugság sem segített, mert alig kezdett a deák szabadkozni, a professzor ráförmedt:
– Mutasd a cédulát!
A céduláról pedig kiderült, hogy a deák nem készült. A professzor újabb cédulát mondott tollba a deáknak, ezen már nemcsak a másnapi lecke volt rajta, hanem a büntetés is. Mindezeknek utána a professzor nagy elégedetten elment a kocsmába. Elégedett volt, hogy sikerült túljárnia a deákok eszén. Elégedettségében olyan dicséretesen berúgott, hogy két lábával kaszált, mintha zsidó betűket szándékozna az út porába róni. Ereje fogytán azonban rövidesen négykézláb ereszkedett, majd bús sóhajtással elterült a sárban, oldalvást, ahogy kellemetesebben esik a fekvés.
A véletlen jóvoltából arra vetődött az a deák, kit délelőtt a professzor beszekundáztatott.
– Húzz ki, fiam! Húzz ki! – szólította meg a deákot.
Mikor amaz észrevette, hogy a professzora hentereg a sárban, válasz helyett a zsebébe nyúlt, s kihúzta a cédulát, majd gondosan tanulmányozni kezdte.
– Sok minden kívánsága és parancsa vagyon itt professzor uramnak – felelt a deák –, de az sehol sincsen, hogy a sárból én húzzam ki. Ezt bizonyára másnak mondta tollba.
Azzal a deák odábbállt, a professzor meg elaludt a sárban.
A bírói vizsgán a professzor a csalásról kérdezte a jelöltet.
– Hogy mi a csalás? – ismételte amaz. – Hát csalás az, ha a professzor úr engem ezen a vizsgán megbuktat.
– Ejnye! – kapta föl a fejét a meghökkent tanár. – Hogy érti ezt?
– A büntető törvény szerint csalást követ el az, ki másnak tudatlanságát annak megkárosítására fölhasználja.
Pápai Páriz Ferenc, a híres enyedi professzor tréfakedvelő ember volt. Egy alkalommal magával vitte egyik deákját egy úri házba. Ott szívesen fogadták, s jól is tartották őket, csak éppen azt a szokást nem tartotta tiszteletben a ház asszonya, hogy ünnepkor ajándékot illendő adni a látogató professzornak.
Mikor búcsúzásra került a sor, Pápai Páriz nagy szigorúan odafordult a deákhoz:
– Vigyázzon, amice, össze ne koccanjon a tarsolyában a vajas fazék a mézes fazékkal. A sajtot pedig felül tegye, ott a helye.
Ettől a mókás szemrehányástól elrestelték magukat az uraságok, s bőven ellátták a professzort meg a deákot mindenféle jóval.
Szállást kért a vándorló deák egy gazdától. Amaz vacsorára is meghívta, s töltött káposztával kínálta meg. Jó gyomrú ember volt a gazda is, a felesége is, de a deák mindkettőn túltett. Mikor már a tizenötödik tölteléket kebelezte be, megkérdezték tőle, hogy mióta van ilyen jó étvágya.
– Betegségem óta – felelt a deák tele szájjal.
– S mikor volt kend beteg, öcsémuram?
– Ezelőtt tíz évvel – válaszolt a deák.
A professzor ránézett a jelöltre, aztán föladta a szigorlati tételt:
– Mi volna az első teendője, hogyha hagymázos beteghez hívnák?
– Az első teendőm... – dadogott a jelölt izzadva – ...az első... a legelső teendőm...
– Tessék felelni! – szólt rá a vizsgáztató élesen.
– Az első teendőm az volna, hogy a professzor urat hívnám konzultációra.
– Kitűnő! – mondta a professzor. – Több kérdést nem is adok.
Ügyvédi vizsgát tett Mutyi Pál, a szóbelit már sikeresen kiállotta, az írásbeli még hátravolt. A professzor olyan bonyolult jogesetet adott föl, hogy a jelölt semmiképpen nem bírt eligazodni. Utóvégre az a jeles ötlete támadt, hogy a dolgozat végére ezt biggyesztette:
„A felek kiegyeztek.”
Ezzel mindjárt el is dicsekedett, s a dicsekvés eljutott a professzor fülébe. A professzornak is támadt egy jeles ötlete. Ő meg ezt írta a dolgozat végére:
„Mivel a felek kiegyeztek, prókátorra nincs szükség.”
Homéroszról magyarázott a tanár az iskolában. A magyarázat végeztével felszólított egy deákot, hogy mondja meg, hol állott Trója városa.
– Az Ida-hegy mellett – felelt a deák.
– Helyes. De hol állott Ida-hegye?
– Trója mellett – mondta a deák habozás nélkül.
A tanár megcsóválta a fejét.
– Ez igaz, amice – ismerte el –, de hát így sohasem jutunk előbbre. Azt mondja meg hát, hol állott Trója meg az Ida-hegye?
– Egymás mellett állottak!
Egy gazdag szegedi paraszt iskolába adta a fiát; nem sajnálta a pénzt, mert azt akarta, hogy tudós emberré nevelődjék. Eltöltött a gyerek már négy vagy öt évet az iskolában, amikor egy ízben hazajött. Az apja legott faggatni kezdte, mit tud; látni kívánta, hogy a pénzéért kapott-e elegendő tudományt. A fiú eleinte csak szabódott, hogy majd megtapasztalja, apám, de nem mondott semmi érdemeset. Mikor azonban egy böjti napon az anyja három tyúktojást tett az asztalra, a fiú végre elérkezettnek látta az időt hogy tanúságot tegyen a tudománya felől.
– Édesapám – mondta –, én most megbizonyítom, hogy a tálban öt tojás van, habár csak három látszik. Mert ahol három van, ott kettő is van, kettő meg három pedig öt.
– No, fiam – felelt a paraszt –, te csakugyan nem vesztegetted oktalanul az idődet. S hogy lásd, mennyire megbecsülöm a tudományodat, hát kiveszek az öt tojás közül kettőt, egyet anyádnak adok, a maradék kettő legyen a tiéd, s ha nem laknál jól tőle, edd meg hozzá a bölcsességedet.
Gyalázatosan rossz beszédet mondott a legátus húsvétkor. A gyülekezet ásítozott, vakaródzott, mocorgott, köhögött. Akadt azonban egy tisztes küllemű öregasszony, ki lélekszakadva sírt az egész prédikáció alatt. Abban a reményben, hogy talán ezt az egyetlen embert sikerült szavaival megindítania, a legátus megvárta a templom előtt.
– Hogy én miért sírtam? – válaszolt kérdésére az öregasszony. – Azért sírtam, lelkem, mert az én fiam is hittudományt tanul, s megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy annyi pénzt kiadtam, s végezetül mégis ilyen szamár marad.
Két pécsi deák kiment sétálni a temetőbe. Séta közben betűzgették a fejfákon a feliratokat. Az egyik felirat ilyen furcsaformán hangzott:
– Itt vagyok eltemetve, Korpa Ferenc ötvösmester lelke.
Megszólalt erre az egyik deák:
– Minő bárgyú felirat! Hiszen a lelket eltemetni nem lehet.
A másik deák nem felelt, hanem elgondolkozott, vajon mivégből metszetett a boldogult ötvösmester ilyen talányos felírást a fejfájára. Minél tovább gondolkozott, annál inkább bizonyos volt benne, hogy valami célja lehetett ezzel. Másnap fogott egy ásót, s a földet a fejfa mellett megbontotta. Egy vasládikát talált ott. A ládában száz arany volt, meg egy levél.
„Eme száz aranyakat annak hagyom, kinek elméje elégségesen éber volt ahhoz, hogy sírfeliratom igazi értelmét kihüvelyezze.”
Tikmonyi uram nagybátorságú tettei
Még fiatal volt Tikmonyi uram, huszonegynéhány éves, de az orra már rezes fényben tündökölt, s olykor pirosnak látszott, mint a paprika.
Nem nagyon aggasztotta ez a színváltozás, mindamellett egy alkalommal megkérdezte a doktort, kivel az utcán összetalálkozott:
– Mit gondol kegyelmed, mitől pirosodott meg az orrom?
– Alighanem attól – felelt a doktor –, hogy sokat mártogatta borba.
– Nem hinném – rázta meg a fejét Tikmonyi úr –, hiszen a gólya orra is veres, az meg vízbe mártja egész nyomorult életén át.
Valahányszor Tikmonyi uram leült szokott helyére a kocsmában, mindig így szólt:
– Öblítse ki kend ezt a poharat, úgy érzem, valaki vizet ivott belőle.
– Sára asszony lelkem! – kiáltott ki Tikmonyi uram a szakácsnője után – vegye csak elő a szekrényből az ünneplő ruhámat.
– Minek az a tekintetes úrnak, hiszen ma szombat van.
– A kocsmába megyek, Sára lelkem, s mire kijövök már vasárnap lesz.
Tikmonyi uram ivott-ivott, mindig ivott. Tömérdek nagy ivásainak pedig híre szállott országszerte, s házába csalta a borisszákat csakúgy, mint a bor ádáz ellenségeit.
Ekkortájt egy keszeg barát hadakozott a jó magyar bor ellen. Elvetődött ő is Tikmonyi uramhoz, kit megrótt keményen, amiért annyi hordót kiürített már.
– Nohát – morgott Tikmonyi uram –, én mindenkor abban a hitben éltem, hogy az üdvezüléshez az ivás a legjobb út.
– Kegyelmed Istent káromolja! – förmedt rá a barát.
– Én kitartok amellett – folytatta a házigazda –, hogy az ivásnál alkalmatosabb út nincsen a mennyországba. Hiszen az apostolok s a doktorok mind egyetértenek abban, hogy ki nem vétkezik, az üdvezül. Márpedig, aki alszik, az nem vétkezik. Mivel pedig minden részegség hosszú álomban végződik, a részeg ember többet aluszik, tehát kevesebbet vétkezik másnál.
Azzal odakoccintotta poharát a barát poharához, s így szólt:
– Tisztelendő úr, igyunk, hogy üdvezüljünk!
Nem bölcs dolog, ha italos ember kést vesz a kezébe, vallotta Tikmonyi uram józan perceiben. Következésképpen borbéllyal borotváltatta magát, nehogy elve ellenére cselekedjék.
Egy reggelen beült a székbe, hol borotválni szokta a borbély, s az újságot lapozgatta, hogy a világ folyásáról kellőképpen tájékozódjék. Kopogtatás hallatszott, s belépett egy borbélyforma ember.
– Kend mit akar itt? – kérdezte Tikmonyi.
– Engedelmével, borotválni jöttem.
– Menjen haza kend. Van nekem borbélyom.
– Csak volt, tekintetes uram – felelt a jövevény. – Tegnap ugyanis huszonegyen elnyertem a tekintetes urat a borbélyától.
– Az más – mondta Tikmonyi uram némi megfontolás után –, akkor lásson hozzá, és borotváljon meg. A borbélyomat nem hagyhatom cserben.
Láz támadta meg Tikmonyi uramat, s majd elepedt szomjúságában. Összegyűltek a doktorok az ágya mellett, s tanakodtak, ugyan mit tegyenek a szörnyű szomjúság lecsillapítására.
Tikmonyi uram egy darabig türelemmel hallgatta a tudományos vitát, aztán beleavatkozott.
– Doktor uraim – mondotta elhaló hangon –, inkább afelől egyezzenek meg, hogy a lázt miként fojtják el. Mert ami a szomjúságot illeti, azt eloltom magam. Ahhoz én jobban értek.
Senki a bort oly hűségesen nem szerette, mint Tikmonyi uram. Sokat ivott, de szeretettel ivott, s ezt megbecsülték benne, kik vendégül látták.
Mindamellett egyszer az történt, hogy az asztalnál kicsike poharat tettek elébe. Megnézte Tikmonyi uram a poharat, majd ekként szólt vendéglátó gazdájához:
– Zsineget nem adhatna kegyelmed?
– Szívesen, ha tudom, mire kell.
– Megkötném vele a poharat – felelt Tikmonyi uram –, különben még el találnám nyelni.
Fiatalkorában Tikmonyi uram Londont is megjárta, s bizony kevés híja volt, hogy ott nem ragadt. Egy fogadóban szállott meg, s mivel egész nap ivott, csúnya módon eladósodott. Egy ideig színes ígéretekkel áltatta a kocsmárost. De a jóember ráunt az üres szavakra, poroszlókat hívatott, s Tikmonyi uramat bekísértette az adósok börtönébe.
Eleinte Tikmonyi uram majd megveszett józanságában. Utóbb ráfanyalodott a gondolkozásra. Megtehette, volt ráérő ideje bőven. Fájt a józanság, fájt a gondolkozás, mindamellett egy napon hirtelen fölragyogott Tikmonyi uram ábrázata. Mindjárt üzent a kegyetlen londoni kocsmárosnak, hogy látogassa meg, mert egyezkedni kívánna vele.
– Milyen egyezséget kínál kegyelmed? – ezzel a kérdéssel toppant be a kocsmáros.
Tikmonyi leültette a kocsmárost, majd nagy ünnepélyesen hozzákezdett a mondókájához:
– Kocsmáros uram, akadott időm bőségesen az elmélkedésre. Most látom csak igazán, mennyire kárhozatos dolog az adósok börtöne. Nemcsak nekem, ki itt szomjúságomban tikkadozom, hanem kocsmáros uramnak is, ki ellátásomért havonkint öt shillinget fizet. S ez mértéktelenül sok.
– Sok hát – hagyta rá a kocsmáros.
– Ha kocsmáros uram elfogadja javallatomat, havonkint két shillinggel kevesebb kiadása leszen, s azonfelül még két shilling törlesztést is kap, ugyancsak havonkint.
A kecsegtető javaslat hallatára fölcsillant a londoni kocsmáros szeme.
– Hadd hallom a javaslatot!
– Kocsmáros uram öt shillinget fizet, hogy itt az adósok börtönében szállásom és élésem legyen. Fizessen inkább énnekem havonta három shillinget, s én gondoskodom szállásról is, élésről is. Két shillinget pedig írjon javamra hóról hóra. Ha kocsmáros uram számolni tud, nyomban megegyezhetünk.
A kocsmáros tudott számolni.
Londonban jártában Tikmonyi uram elvetődött a vásárra. Az italosbódékat kereste, hogy ha már angol városban van, megtudja, mit isznak a vásárosok ebben az országban. A balszerencse azonban a mutatványosok közé kalauzolta.
Ahogy ott tévelygett, szomjú voltában igen bosszúsan, megakadt a szeme egy hatalmas vasketrecen. Ebben a ketrecben egy torzonborz atyafi lakozott. Ez a borzas szerzet éppen azzal szórakoztatta a közönséget, hogy egy csirkét marcangolt szét ujjaival, s megette nyersen.
Nagyon ismerősnek festett ez a csirkeevő ember, kiről a kikiáltó váltig hirdette, hogy csirkét csak azért eszik, mert emberhúst nem kap, de ha akad önkéntes vállalkozó, azt szívesen megeszi. Nézte-nézte Tikmonyi uram a vadembert, aztán ráismert, hogy nem más, mint Cigány Tódor.
– Tódor, te himpellér? Hát miként kerültél ide?
– Ne nagyon diskurálgasson velem a tekintetes úr – morogta Tódor –, mert ha látják, hogy szót értünk, a tekintetes urat is idezárják vadembernek.
Londoni száműzetése idején Tikmonyi uram gyakorta ivott sert, mivelhogy borhoz Angliában ritkán jutott. Azazhogy jutni éppen juthatott volna, csak hát ahhoz pénz kellett.
Következésképpen Tikmonyi uram beérte serrel. Ugyanezt a sert itta az inasa is. Mégpedig egyre bátrabban. Olyan bátran s annyi szorgalommal, hogy végtére Tikmonyi a vendéglőshöz fordult tanácsért.
– Nyalánk az inasom – panaszolta –, mit ajánlana kocsmáros úr, amivel jó seremet megóvhatnám tőle?
– Jó bort tegyen az úr a ser mellé. Meglátja, hogy az inas nem fog a serhez nyúlni.
Mikor Tikmonyi uram hazatérőben volt Londonból, iszonyú vihar háborgatta meg a tengert. A hajó recsegett-ropogott, s a halálra készülődött minden emberfia, Tikmonyi uram úgy gondolta, hogyha mindenképpen meg kell halni, iszik egyet búcsúzóul. A rend fölbomlott már a hajón, nehézség nélkül lejutott hát az éléstárba. A hajó bucskázott a gonosz hullámokon, ő meg jóízűn ivott. Egyszer csak nyílott az ajtó, s betoppant a kapitány.
– Telhetetlen ember kegyelmed, Tikmonyi uram – mondta a kapitány. – Nemsokára az egész tengert kiihatja, hát az nem elég, még rum is kell kegyelmednek?
– Kell hát! – felelt Tikmonyi a hordó mellől. – Mert ha én egyszer elteltem itallal, olyan a természetem, hogy többet egy kortyot sem vesz be a gyomrom. Hát nem bölcsebb, ha rummal iszom tele magam, mintha tengervízzel?
Disznótoros ebédre hívták Tikmonyi uramat, s ő elment örömmel. Miután üdvözölte a vendéglátó gazdát, a vendégeket, leült, s iddogálni kezdett a maga szorgalmatos módján.
Megkérdezte tőle az egyik vendég:
– Ugyan miért iszik kegyelmed annyit ebéd előtt, Tikmonyi uram?
– Kegyelmednek is azt javallanám – felelt a kérdezett –, hogy addig igyék, míg éhes. Mert ha egyszer már jóllakott, alig marad hely a bornak.
Ahogy ez gyakorta megesett vele, Tikmonyi uram kifogyott a pénzből. A napi porciójának a felét sem itta meg, viszont azt a fél porciót sem fizette még ki, melyet már megivott a budai kocsmában, hol idejét múlatta.
Körülnézett hát az ivóban, s gyakorlott szeme mindjárt fölismerte, hogy segítséget honnan várhat. Kefekötők ittak az egyik zugban, s tudnivaló, hogy a kefekötőnek mindig van pénze, s amellett kétszerte hiúbb a csizmadiánál.
Tikmonyi uram maga mellé intett három ácsorgót a söntés mellől, hogy legyen társa is a kalandos vállalkozásban. Mikor látta, hogy a kefekötők hozzálátnak a nagyot mondáshoz, kitette a jobb lábát a szék mellől, hogy mindenki szemügyre vehesse. A lába pedig olyan kacsosan görbe volt, hogy kificamodott a tekintet, amint végigkanyargott rajta.
– Hű – rikkantott föl a főkefekötő –, ilyen görbe lábat sem láttam még életemben!
– Nem-e? – kérdezte Tikmonyi uram fenyegetőn.
– Nem! – erősítette a főkefekötő, s a többi is ezen véleményét nyilvánította.
– Fogadnak-e velem kendtek – kérdezte Tikmonyi uram –, hogy az én asztalomnál ennél még görbébb láb is találkozik?
Ahány kefekötő volt, mind fogadott.
Ekkor már elcsöndesedett az egész kocsma. Mindenki Tikmonyi uramra figyelt, ki egymaga akkora összegben fogadott, amennyi egy kisebbfajta földbirtok ára.
– Ide figyeljenek kendtek – szólalt meg Tikmonyi ünnepélyesen. S azzal előmutatta a bal lábát, mely csaknem kétszerte görbébb volt a jobbnál.
Mit tehettek a kefekötők, kifizették, amibe fogadtak. Tikmonyi uram pedig három napig egyfolytában ivott.
Tikmonyi uram ritkán járt föl Budára. De ha megtette, mindig példás rendszeretetben élt odafönt. Délelőtt ügyes-bajos dolgaiban szaladgált, este pedig beült a kocsmába, ahol aztán jó budai bort ivott.
Reggelente ugyanazon az utcasarkon esetről esetre összetalálkozott egy béna koldussal. Szép szál ember volt ez a koldus, Tikmonyi uramnak összeszorult a szíve, mikor látta, milyen ügyetlenül mozog a mankóján. Pénzt nyomott hát a markába, s így biztatta:
– Igyál, barátom, bénaság ellen is az a legjobb orvosság.
– Köszönöm, tekintetes úr – felelt a koldus, és mindjárt el is indult, hogy a kellemetes parancsnak minél gyorsabban eleget tegyen.
Egy alkalommal Tikmonyi uramnak valami szokatlan megszúrta a szemét.
– Hé! – kiáltott a koldus után. – Te tegnap még a bal lábadra voltál béna.
– Ezen a héten a bal lábamat pihentetem – kiáltott vissza a koldus. – Különben sem árt az emberfiának egy kevéske változatosság.
Sokat tudott inni Tikmonyi uram, de azért olykor rajta is kifogott az ital. Hazaindult éppen a kocsmából, mikor elvétette a lépést, s iszonyatos zörgés, dörömbölés közepette, üres hordók, fazekak, lábasok között legurult a pincelépcsőn.
A nagy dübörgésre kiszaladt a kocsmáros, hogy lássa, mi történt.
– Ne vegye rossz néven kend, hogy ide le találtam esni – mondta Tikmonyi uram a lépcső mélyéről.
A kocsmáros kedveskedni akart a jól fizető vendégnek.
– Ne zavartassa magát, tekintetes úr, csak essék le, ahányszor jólesik.
A szűcs hitelben csinált bundát Tikmonyi uramnak. Valahányszor elment az áráért, mindig azzal küldték el, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Gondolta a szűcs, hogy okosabbat nem tehet, mintha erővel bemegy. Úgy is tett. Odabent pedig ott találta Tikmonyi uramat, ki egy óriási kancsó bort éppen akkor hajtott ki.
– Bizony nem szép dolog – mondta a szűcs –, hogy a tekintetes úr borra fecsérli a pénzét, holott nekem egy éve tartozik már.
– Sose búsuljon kend – vigasztalta Tikmonyi uram –, a bort is hitelben iszom.
Amint hazafelé tartott egy éjszaka a doktor, nyögés ütötte meg a fülét. Elindult a hang iránt, s az árokban Tikmonyi uramra talált. Nagy nehezen talpra állította a borgőzös embert, majd pedig kisegítette a gyalogútra.
– Gyenge ember kegyelmed – mondotta –, hát ilyen könnyen leveri a bor a lábáról.
– Kegyelmednek a tudománya, úgy látszik, nagyon fogyatékos – válaszolt amaz.
– Ugyan miért volna az – önérzeteskedett a doktor. – Vagy talán nem a bor fogott ki kegyelmeden?
– Hát nem tudja kegyelmed, hogy a bor erősebb, mint a víz? Ha a víz szálfákat, házakat dönthet ki, miért ne dönthetett volna le engem a bor?
Debrecenbe utaztában Tikmonyi uram megszállott egy csinos vendégfogadóban. Miután megvacsorázott, a vendéglős fölkísérte a szobájába, s mielőtt elköszönt volna tőle, megkérdezte udvariasan, hogy ne költse-e föl.
– De igen – bólintott Tikmonyi uram –, költsön föl.
– Mikor lesz szabad felköltenem?
– Majd ha ihatnék.
Nem értette a kocsmáros, s szabadkozni kezdett, hogy ő nem tudja kitalálni, mikor ihatna a vendég úr.
– Akkor ihatnék, mikor felkölt! – szólt rá Tikmonyi uram szigorúan.
Hatvanadik születésnapját Tikmonyi uram förtelmesen nagy ivással ünnepelte meg. Hajnaltájt leverte a bor a lábáról, s mély álomba merült. Ebben semmi szokatlan nem volt, a ház népe nyugodtan tett-vett, riadalom csak akkor támadt, mikor a szakácsné elkészült az ebéddel, benyitott a szobába, s látta, hogy a gazdája nem horkol, hanem hörög, s félelmesen hánykolódik.
Doktorért üzentek hát, hogy ha lehet, mentse meg az életnek és papért, hogy ha a doktor eredménytelenül szorgoskodna, előkészítse szegény uruk lelkét a túlvilági útra.
Elsőnek a doktor jött meg, ki megköpölyözte Tikmonyi uramat, kámfort szagoltatott vele, s ilyenformán eszméletre térítette. Aztán átadta helyét a papnak, ki jeles ékesszólással iparkodott rávenni a szenvedőt, hogy ha még egyszer lábra áll, hagyjon föl az iszákossággal.
– Minek sanyargat engem, tisztelendő úr? – rebegte Tikmonyi uram elhaló hangon. – Nem vagyok én bűnös, hiszen, ha csak lehetett, jó bort ittam mindenkor.
De a pap csak nem tágított.
– Bánd meg a bűneidet, fiam. És tégy szent fogadalmat, hogy ha az Úristen még egyszer megsegít, ha visszaadja egészségedet, soha többé nem iszol bort.
Tikmonyi uram töredelmesen hallgatta az ájtatos zümmögést. Aztán intett, hogy megteszi a szent fogadalmat. Meg is tette, ahogy következik:
– Szentül fogadom, hogy rossz borhoz életemben soha többé nem nyúlok. Isten engem úgy segéljen.
Tikmonyi uram rettenetesen eladósodott. Hitelét megyeszerte elvesztette, mert jóformán mindenkinek tartozott, de adósságát soha meg nem fizette.
Élt a megyeszékhelyen egy bankár, kinek minden vállalkozásában csodálatra méltó szerencséje volt, s ilyenformán rövid idő alatt hatalmasan meggazdagodott. Ehhez a bankárhoz ment el Tikmonyi uram, s kérését úgy adta elő, ahogy következik:
– Igen tisztelt bankár úr, nagyon megszorultam pénz dolgában, kérem hát, hogy kölcsönözzön nekem ezer forintot. Ne tagadja meg e szerény kérésemet, hiszen mindenki tud kegyelmed rendkívüli szerencséjéről, s ezért még az is megeshet, hogy én ezt a kicsinyke kölcsönt valamikor csakugyan visszafizetem.
Soha ilyen szépen nem kértek tőle pénzt, a bankár tehát fizetett.
Kevés olyan elszánt borisszát hordott hátán a föld, mint amilyen Tikmonyi uram volt. Özön bort megivott, be is lepte lassankint a rozsda az orrát, az arcát, a homlokát.
Egy napon úgy vette észre, hogy a látása meggyöngült. Doktort hívatott hát, hogy ajánljon orvosságot a rettenetes rozsda ellen.
A doktor megvizsgálta tüzetesen, aztán így szólt:
– Választania kell kegyelmednek. Vagy iszik, s akkor elborul a szeme világa, vagy abbahagyja az ivást, s holtáig tisztán lát.
Tikmonyi uram maga elé nézett, aztán megadta a választ:
– Ha én nem ihatom, abba bizonyosan belepusztulok. Inkább a vakságot választom. Hiszen jobb, ha csupán az ablakok romolnak el, mint ha az egész ház összedűl.
Tikmonyi uram előbb a szeme világát veszítette el a mértéktelen ivás következtében, utóbb a tetejében meg is siketült. Elhívatta hát a doktort, s az sikeresen gyógyította. Mégpedig azzal, hogy nem engedte Tikmonyi uramat inni. Mikor a kúra befejeződött, a doktor a lelkére kötötte betegének, hogy ne igyék, különben újólag bedugul a füle.
Egy ideig Tikmonyi uram szigorú önmegtartóztatásban élt. De aztán a szomjúság oly kegyetlenül gyötörte, hogy a napot megint borral kezdte, s azzal is fejezte be. A doktor jóslata pedig hamarost valóra vált: megsüketült ismét.
Mikor a doktor erről tudomást szerzett, meglátogatta, s keményen leszidta.
– Sose aggódjon miattam, doktor uram – legyintett Tikmonyi uram –, tudom én, mit csinálok. Egy negyedévig nem voltam süket. Nohát, amit ez idő alatt hallottam, korántsem ért annyit, mint a bor, amivel gyarló testemet megörvendeztetem.
Tikmonyi uram nagy társaságot invitált meg házába. Sok mindenről esett szó ivás közben. A többi között egy kövér asszonyság azt bizonygatta szenvedéllyel, hogy a lánynak nincsen drágább kincse a szüzességénél.
Mindenki helyeselt, kivéve a házigazdát, ki egy iszonytató nagy kulcsot rántott elő a zsebéből, s azt az asztal lapjához koccintotta.
– Az én legdrágább kincsem a borom – mondta. – A pincémben őrzöm, s az én pincémhez másnak kulcsa nincsen. Miként őrizzék meg azonban a szegény szüzek legdrágább kincsüket, mikor e kincshez minden férfinak kulcsa vagyon?
Tikmonyi uramat a doktor eltiltotta az ivástól. Nem bízott azonban a betegében, s ezért a gazdasszonyt vallatta meg.
– Mondja, Sára néni, rendes a kend gazdája?
– Senki nála rendesebben nem él – áradozott a gazdasszony.
– Csakugyan? – folytatta a doktor a vallatást. – De hiszen azt rebesgetik felőle, hogy mindennap részeg.
– Ó, doktor úr, hiszen éppen ebben mutatkozik meg a rendszeretete. Mert mindennap ugyanabban az órában részegedik le, s a szokott rendet csak nagyon ritkán hibázza el.
Húsvétkor prédikált első ízben a falu új papja. A prédikáció fölöttébb gyarlón sikerült.
A templomból kijövet Tikmonyi uram odafordult a kocsmároshoz.
– Esztendeje jobban cselekedett.
A kocsmáros okoskodó ember volt, összevonta a szemöldökét, s fontoskodva mondta:
– Hiszen esztendeje nem is itt prédikált.
– Éppen ennek okából cselekedett jobban – felelt Tikmonyi uram.
Úgy történt, ahogy a doktor megjósolta. Tikmonyi uram tovább itta a bort, s időjártával meg is vakult hibátlanul. A vaksággal együtt ráköszöntött a szegénység. Dolgainak nem nézhetett utána, intézői rászedték, s még bort is kevesebbet küldöttek neki, mint amennyi beléje fért.
Nem tehetett mást, hitelbe hozatott a kocsmárostól. Mikor már tetemesre növekedett az adósság, a kocsmáros elküldte hozzá a fiát azzal az üzenettel, hogy az adósságot fizesse meg.
– Köszöntse kend, öcsémuram, az apját – üzent vissza Tikmonyi a fiúval –, s mondja meg neki, hogy már nagy ideje nem volt szerencsém őt látni. De mihelyt látni fogom, nyomban megfizetem minden adósságom.
Élete vége felé már szolgára sem telt Tikmonyi uramnak. Kénytelen volt hát maga menni borért, néha éjnek idején is. Mert a szomjúság mindenkor gyötörte, leginkább azonban éjjel.
Ilyenkor Tikmonyi uram egyik kezében lámpást tartott, másik kezében a korsót a borral.
Ahogy így hazafelé botorkált, hogy a borát nyugodalmasan elfogyaszthassa, összetalálkozott egy fiatalemberrel. Az észrevette, hogy vak vetődött az útjába, karon fogta, s elvezette, ahova kellett. Mielőtt elbúcsúzott volna, így szólt hozzá:
– Minek kegyelmednek lámpás, hiszen akár napvilág vagyon, akár sötét éjszaka, kegyelmed semmikor sem lát.
– Nem nekem kell a lámpás, öcsémuram – válaszolt a bölcs Tikmonyi –, én koromsötétben is eltalálok a kocsmába, onnan pedig haza. A lámpás arra vagyon, hogy az ép szeműek a sötétben belém ne ütközzenek, s ki ne loccsantsák a boromat.
Vakon és öregen Tikmonyi uramat betegség támadta meg. Eljött hozzá a pap, meggyóntatta, utána pedig elbeszélgettek.
– Egyéb malasztját nem kérem én az égnek – sóhajtott föl Tikmonyi uram –, csak azt, hogy engem addig éltessen, míg minden adósságomat ki nem fizetem.
– Ez a kérdés oly nemes szívre vall – lelkendezett a pap –, hogy az egek uránál minden bizonnyal meghallgatásra talál.
– Ha az úr csakugyan részesít e kegyelemben – folytatta Tikmonyi uram –, akkor az örök életet én már e földön elnyerem.
Tutyák Vince volt a neve annak a legénynek, kit minden szerencséjében utolért a balszerencse. Szegény Vince vándorolt, vándorolt, s nyomorultul tengette az életét. Egy napon Pestre érkezett, s mindjárt az első házban, hova bekopogtatott munkáért, megfogadták szolgának.
Gazdasszonya magányosan lakott, de nem élt magányosan, mert minden éjjel más férfi aludt a házában. Ebből bárki kitalálhatja, minő foglalkozásban jeleskedett. Mindamellett Vince megszerette módfölött. S még jobban megszerette, mikor amaz megajándékozta egy vadonatúj libériával.
Hálálkodott Vince, amennyire győzte. Aztán engedelmet kért asszonyától, hogy elmenjen a kocsmába, s megünnepelje az új ruhát.
A kocsmában sokan ittak, s volt a vendégek között egy másik lakáj is, ugyancsak libériában. Ezzel a lakájjal Vince mindjárt összebarátkozott. Azazhogy csak barátkozott volna. Amaz ugyanis megkérdezte:
– Te kinél szolgálsz?
Mire Vince hibátlanul megmondta asszonya nevét.
– Annál? – röhögött föl a másik lakáj csúnyán. – Hiszen az a város legnagyobb szajhája.
Vince nem tűrhette, hogy jótevőjét füle hallatára ekként gyalázzák, azonmód nekiment az inasnak, s ütötte, ahol érte. Csak hát amaz sokkalta erősebb volt. Vince nemsokára a földön feküdt, szolgatársa pedig csépelte, csépelte minden erejéből.
Ezt még valahogy elviselte volna Vince, de mikor szétválasztották őket, kiderült, hogy vadonatúj libériája merő rongy. Nagy búsan hazament, s otthon elmondta asszonyának, mi történt, miként torolta ő meg az asszonyán esett gyalázatot. Az elbeszélés végeztével pedig új libériát kért.
– Bolond vagy, Vince – felelt a magányos hölgy –, nincs nekem annyi pénzem, hogy mindig új libériát vásároljak, valahányszor engem szajhának neveznek.
Gondatlan volt Vince, s a rábízott lovat a farkasok leterítették és felfalták.
A bíró a kár megfizetésére ítélte, s hogy az állat értéke felől tájékozódjék, megkérdezte:
– Jó volt-e a ló?
– Hogyne lett volna jó – felelt Vince –, hisz a farkasok az utolsó falasig megették.
Tanyasi pásztor korában Vince esztendőben egyszer találkozott a pappal, mégpediglen húsvétnak ünnepén. Ilyenkor Vince meggyónt, aztán visszatért, hogy a nyájat tovább gondozza.
Egy alkalommal megkérdezte tőle a tisztelendő:
– Vince fiam, hadd hallom, szorgalmatosán imádkozol-e odakünt a pusztán?
– Hogy imádkozhatnék, tisztelendő uram, hiszen olvasni nem tanultam meg?
– Hát a „Miatyánkot” nem tudod fejből? – kérdezte a pap.
Mire Vince elpanaszolta, hogy rossz az emlékezete, ő hosszú imádságot meg nem bír tartani a fejében.
– Jól van – felelt a tisztelendő –, megtanítlak egy rövid imádságra, melyet könnyen megjegyezhetsz. Ennyi az ima: Ó, Istennek báránya, ki elvégezted a világnak bűneit, irgalmazz nekem!
Vince megtanulta az imát, megígérte, hogy mindennap elismétli, s azzal megindult a tanya iránt.
Eltelt egy esztendő. Húsvétkor Vince ismét elment gyónni a paphoz.
– No – kérdezte az –, tudod-e még az imát?
– Hogyne tudnám! – felelt Vince. – így hangzik: Ó, Istennek berbécse, ki elvégezted a világnak bűneit, irgalmazz nekem.
– Nem berbécset kell mondani, fiam, hanem bárányt – igazította helyre a pap.
De Vince megrázta a fejét.
– Ehhez már én jobban értek, mint a tisztelendő úr. Ha esztendeje bárány volt, most már méltán megérdemli a berbécs nevezetet.
Vincét nemcsak balszerencsével, hanem érzékeny szívvel is megverte a természet. A kettő gyakorta együtt jár.
Szóval Vince előkelő úrnál szolgált. Az úrnak volt egy borzfogó tacskója. A vadászszokás úgy követeli, hogy a tacskónak farkát vegyék. Ezzel a föladattal a kutya gazdája Vincét bízta meg.
Egy hét múltán az úr bosszankodva észlelte, hogy a tacskó farkából alig valamicske hiányzik.
Maga elé parancsolta hát Vincét, s felelősségre vonta.
– Miért nem vágtad le a kutyám farkát, ahogy megparancsoltam volt? – kérdezte haragosan.
– Nem vitt rá a lélek, tekintetes úr – mentegetőzött Vince –, hogy egyszerre akkora kegyetlen fájdalmat okozzak a szegény párának. Ezért naponta csak egy-egy ujjnyit metszettem le a farkából.
A boldogtalan Tutyák Vince egy fél éve alamizsnából tengette életét. Megsajnálta a bíró, s hogy segítsen rajta, éjjeli vigyázónak szegődtette, igen kicsinyke fizetéssel. A fizetést azzal az ígérettel toldotta meg, hogy ha jelesen szorgoskodik hivatalában, és serényen föllármázza a falut, ha tűz üt ki valahol, akkor különjutalomban lesz része.
Iparkodott Vince, s vigyázott éberen. Hasztalanul törekedett azonban, mert semmivel sem bizonyíthatta meg szorgalmatos voltát. Se tolvaj nem lopakodott a faluba, se tűz nem támadt. Csekély fizetéséből Vince hetenkint egyszer sem lakhatott jól, minek folytán úgy elhitványkodott, hogy a gatya untalan lecsúszott a derekáról, mert alig maradt hasa, hogy a helyén tartsa.
Bánatában Vince fölgyújtott egy öreg csűrt a falu végében, s mindjárt hirdetni is kezdte teli tüdőből:
– Tűz! Tűz! Tűz!
Csak hát szegény Vince rosszul szorgalmatoskodott, mert a szél ráfújta a tüzet a falura, mely le is égett az utolsó házig. Ilyenformán Vince nemhogy jutalmat kapott volna, hanem a hivatalát is elvesztette. Ez volt életének leggorombább balcselekedete.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Nyuvasztáci doktor a jámbor Vincétől.
– Fogfájás ellen kellene valami – válaszolt amaz szelíden.
– No, ha csak ez a baj, akkor ülj le, fiam – biztatta a doktor.
Mihelyt Vince leült, az orra alá tartott egy üveg étert, a legény eszméletét vesztette, a doktor belenézett a szájába, talált egy odvas fogat, elővette a fogót, s jártasan kirántotta.
Vince fölérzett a fájdalomra, s jajgatni kezdett, mintha ölnék.
– Miért jajgatsz, fiam – büszkélkedett Nyuvasztáci –, hiszen nem fájhat már a fogad, mert itt tartom a markomban.
– Hogyne jajgatnék, mikor nem is az én fogam fájt, hanem a gazdámé.
A minden szerencséjében szerencsétlen Vincének kopogott a szeme éhségében. Munkát nem kapott, koldulni büszke volt, lopni nem mert, ilyenformán más választása nem maradt, mint hogy csöndesen halálra hitványkodjék. Kiment hát a temetőbe, hogy lelkét megbarátkoztassa az elmúlás gondolatával.
Ahogy javában nézelődött a sírok között, egy embert pillantott meg. Amaz egy kissé oldalasan mozgott, s a fél orcája kétakkora terjedelemben virított, mint a másik fél.
– Fáj a fogad? – kérdezte Vince részvéttel.
– Nem fáj – rázta meg a fejét a másik. Aztán elmondta, hogy élete legszebb napja a mai, mert bírói ítéletre tíz forintot fizetett neki egy kocsmáros, ki pofon vágta volt.
Vincének fölcsillant a szeme.
– Hol az a kocsmáros?
A dagadt ábrázatú ember eligazította. Vince bement a kocsmába, szobát vett ki, urasan élt három napig.
A negyedik napon így szólt a kocsmáros:
– Mikor fizet már kend?
– Majd ha visszaadja a gatyámat, mit az éjjel ellopott, vén lókötő, orgazda, uzsorás.
Tovább nem mondhatta Vince, mert akkora pofon csattant el a képén, hogy majd belesüketült.
– Gyerünk a bíróhoz! – kiáltott Vince a sarokból, hova begurult.
A bíró rettentő haragra gyúlt, mikor meghallotta, hogy a kocsmáros visszaesett a pofozkodás bűnébe.
Haragjában húsz forint bírságra ítélte.
Vince megkapta a pénzt. A szállásért, italért, ételért hat forintot kellett fizetnie. A többit boldogan zsebre vágta, s habár a feje egyre dagadt, mégis fütyörészve indult tovább vándorútjára.
De aztán torkán akadt a fütty. Egy marcona haramja állott elébe.
– Pénzt vagy életet – mondta.
Vince, mit tehetett volna, az életet választotta, s odaadta maradék pénzét.
Megbetegedett a gazda, kinél Vince béreskedett. Jött az orvos, fölírt egy gyógyszert, s Vincének kellett bemennie érte a városi patikába.
Miután a patikárius elkészítette a porokat, megkérdezte a legényt:
– Ostya kell-e hozzá?
– Már hogy kellene – felelt Vince –, református az én gazdám, nem pápista.
Elvitték Vincét is katonának. Aztán kitört a háború, s a sereg idegen földre vonult. A kapitány tudni akarta, mekkora ereje van az ellenségnek, s összehívta a legénységet, hogy alkalmas kémet válasszon közülük. Ahogy vizsgálódott, megakadt a tekintete Vincén.
– Neked, fiam, olyan bután becsületes képed van, hogy a legéberebb ellenséget is könnyen megtévesztheted. Ölts parasztgúnyát, s indulj.
Vince el is vergődött sikeresen az ellenséges tábor közelébe. Ott azonban az őrök megállították.
– Állj! Ki vagy?
– Alázatosan jelentem, kém vagyok! – felelt Vince katonásan.
Tizenöt ember állott előőrsön egy ciheresben. Hirtelen feltűnt a közelben egy portyázó burkus csapat, ugyancsak tizenöt ember.
– Rajta! – biztatta vitézeit a magyar őrmester. – Nem kell félni, ők sincsenek többen, mint mi. Magam kettőt vállalok.
– Ha az őrmester úr két burkust vállal – szólalt meg szerényen Vince –, akkor itt rám nincsen szükség.
A csata után mindenkit megkérdett a kapitány, hogy hány burkust vágott le. Ki ennyit mondott, ki annyit, legtöbbet Vince dicsekedett.
– Én száz burkust öltem meg.
– Add alább, Vince! – szólt rá a kapitány.
Összeráncolta a homlokát Vince.
– Adhatom alább is – alkudozott –, mert igaz ugyan, hogy mindenhol holttetemekbe botlottam, de hogy mindet én vágtam-e le, azt nem tudhatom, akkora volt a kavarodás. Lehet, hogy csak ötven veszett el az én szablyámtól.
– Add alább, Vince!
– Vagy tán még kevesebb. Mert mikor a bokrok között futottam, minduntalan magam mögé döftem a kopjámmal, s meglehet az is, hogy minden döféssel keresztülszúrtam egy burkust, de úgy is lehet, hogy csak az ágakba akadt meg a kopja vasa.
Megverték a hadat, futásnak eredtek a katonák. Futott Vince is, hogy mentse az életét.
A golyók veszettül süvítettek, az ellenség pedig közelgett félelmetesen.
Ahogy így futott, egy sebesült jajgatva utánakiáltott:
– Ne hagyj itt, pajtás, végy a hátadra, ellőtték a lábam, ne hagyj elveszni nyomorultul!
Jó szíve volt Vincének, megesett a szenvedőn, lehajolt hozzá, fölvetette a vállára, s továbbiramodott. Eközben egy ágyúgolyó arra tévedt, s leszedte a sebesült fejét.
Vince mit sem tudott erről, s mikor a sánc mögé ért, hol a tábori felcserek működtek, odaszólt az egyik kirurgushoz:
– Itt is van egy sebesült, tessék bekötözni.
– Mit kötözzek rajta? – szólt a seborvos. – Hiszen ellőtték a fejét.
Elbámult Vince, majd a szájába konyult az orra.
– Rászedett a gazember – mondta, mikor végre szavára lelt –, azt hazudta, hogy a lábát lőtték el.
Majd kettőbe csuklott a boldogtalan Vince, úgy meglaposodott a hasa éhségében. Végre feltűnt egy csárda. Bement, köszönt illemtudón.
– Fogadósné, lelkem – mondta szelíden –, süssön nekem öt tojást, különben itt fordulok föl, olyan éhes vagyok.
A fogadósné megsütötte a tojást, Vince jó étvággyal megette, aztán megint azon a simogató szelídségű hangon szólalt meg, ahogy a tojást is kérte volt:
– Fogadósné lelkem, most meg arra kérném, adjon nekem két hatost, hadd fizethessek meg a tojásért.
Hányatott élete során Tutyák Vince inas is volt. Balszerencséje azonban olyan kereskedőhöz vetette, ki a tönk szélén állott, s más módot nem látott helyzete enyhítésére, mint ha megszökik. A szökéshez azonban pénz kellett. Elküldte hát Vincét sorra valamennyi adósához, s keményen ráparancsolt, hogy pénz nélkül haza ne térjen.
Bajos hivatalában Vince egy fülig adósodott katonatiszthez is bekopogtatott. Eleinte szépszerivel próbált pénzhez jutni, mivel azonban az adós semmi hajlandóságát nem mutatta annak, hogy fizessen, erőszakoskodni kezdett.
A tiszt megmérgesedett, s ráripakodott:
– Mondd meg a gazdádnak, hogy hozzám senkit ne küldözgessen, nem szököm én meg!
– Nem is ezért küldött engem a gazdám – felelt szelíden Vince –, hanem azért, mert ő maga akar megszökni.
A rőfös, kinél inaskodott, több csomó bankót nyomott Vince kezébe, hogy számolja meg, nincsen-e híjuk? A számlálás végeztével Vince ekként közölte az eredményt gazdájával:
– Az a különös, hogy mindegyik csomóból egy-egy bankó hiányzik, de még különösebb az, hogy az elején mindegyik csomó rendben van, s éppen az utolsó bankó hiányzik valamennyiből.
Vince segített a rőfösnek megszökni, emez pedig megjutalmazta a szolgálatért. A kapott pénzen Vince vett egy kevéske földet a szomszéd faluban, vett egy tehenet, majd megnősült, és gazdálkodni kezdett.
Nem sokáig örült azonban a független életnek, mert megdöglött a tehene. Még ki sem búsulta magát elégségesen, meghalt a felesége.
A gyászesetnek híre támadt, s a szomszédok eljöttek vigasztalni Vincét.
– Ne búsuljon, szomszéd – mondta az egyik látogató –, igaz, hogy dolgos, derék asszonyt vesztett kend, de hiszen még fiatal, könnyen kaphat hát feleséget. Nekem is van három leányom, akármelyiket kendhez adom.
A másik a húgát kínálta, a harmadik az unokáját, egy megkeseredett özvegy magamagát.
– Furcsa emberek kendtek! – csodálkozott el Vince – meghalt a feleségem, s most egymással versengve kínálnak új feleséget, de mikor a tehenem döglött meg, bizony egyiküknek sem jutott eszébe másik tehenet adni.
Lopás vádjával bíróság elé állították a boldogtalan Vincét. Mivel azonban semmi bizonyíték nem akadt ellene, a bíró az ítéletben kimondta, hogy a nadráglopás vádja alól ezennel fölmenti.
– Elmehet! – fejezte be az ítélet kihirdetését.
Vince félszeg mosollyal meghajolt, de nem mozdult.
– Nem értette? – szólt rá a bíró erélyesen. – Elmehet!
– Nem lehet, tekintetes bíró úr, tessék elhinni, hogy nem lehet – mondta Vince, és esdeklőn nézett a bíróra. Amazt elfutotta a türelmetlenség.
– Hát nem örül, hogy fölmentettem?
– Nagyon örülnék, tekintetes bíró úr, semminek a világon jobban nem örülnék, ha a hátsó padban ott nem ülne az az ember, kinek a nadrágját elloptam volt. Ha meglátja, el vagyunk veszve. Én is, amiért loptam, s a bíró úr is, hogy azt hitte, nem loptam.
Lókötőt köröztek a pandúrok. A körözött személy leírása szerencsétlenségre kísértetiesen egyezett Tutyák Vince személyi jellegzetességeivel. Minek folytán a pandúrok elfogták, s vallatni kezdték cudarul.
Mialatt javában suhogott a pálca a hátán, Vince elfakadt nevetve.
– Min nevetsz, te elvetélt kandúr? – kérdezte tőle a pandúrkáplár.
– Azon nevetek – felelt a legény –, hogy mennyire bosszankodni fognak majd kendtek, ha kiviláglik, hogy hasztalan vertek, mert nem az vagyok, kinek tartanak.
Más lopta a kacsát, mégis Tutyák Vincét állították bíróság elébe. Bús volt Vince szegény, hogy ekkora folt rútította el a becsületét, de mikor az ítéletet meghallotta, valamicskét földerült az ábrázata.
Az ítélet így hangzott:
– Tutyák Vincét kacsalopás vétsége miatt két nap börtönre vagy öt forint fizetésére ítélem. A vádlottnak jogában áll választani.
– Köszönöm a tekintetes bíró úrnak, hogy választanom enged – mondta Vince illedelmesen –, s a két büntetés közül az öt forintot választom, de alázattal esedezem, hogy most mindjárt fizessék ki, ha már így meghurcoltak ország-világ előtt.
A jámbor Tutyák Vincét egy szemrevaló fehércseléd bíró elé vitte.
– Ez a legény erőszakkal megejtett! – vádaskodott.
Vince védekezett, ahogy tudott, hasztalanul azonban, mert a bíró tíz forint bírságra ítélte, mit a boldogtalan búsan le is számolt. A lány elvette a pénzt.
– No – fordult a bíró Vincéhez –, vedd csak vissza a pénzedet.
– Azt már nem! – fogadkozott a lány, és olyan markosan hadakozott a pénzéért, hogy Vince nem érhetett célt.
Megint megszólalt a bíró:
– Add csak vissza a tíz forintot, leányom – mondta méltósággal –, mert ha a gyarló testedet is ilyen keményen védelmezted volna, bizony nem támadhatott volna híja a lányságodnak.
Gyakorta megesett, hogy Bernát Gazsinak kiürült az erszénye. Ilyenkor a kamrája is kiürült, sőt a szekrénye is, mivel minden ruháját a zálogházba csapta.
Végső szükségében Gazsi bekopogtatott egy gazdag irodalomkedvelőhöz.
– Mi járatban van, barátom? – kérdezte az.
– Szeretném, ha kegyelmed előfizetne soha meg nem jelenő költeményeimre.
Az irodalombarát elmosolyodott.
– S mennyi az előfizetési díj?
– Fűzve egy forint, kötve kettő.
Moháczi bácsi Bernát Gazsi legkedvesebb cimborái közé tartozott. Ez a Moháczi nemcsak gyarló testének hatalmas terjedelméről, hanem a terjedelmével versengő, ugyancsak hatalmas étvágyáról is nevezetes volt Budapest-szerte.
Egy alkalommal Moháczi bácsi kedvetlenül panaszolta barátjának:
– Elvesztettem az étvágyamat, Gazsikám.
– No – mondta Bernát Gazsi –, akkor szaladjunk a templomba, nehogy valami szegény ember találja meg.
Még a turbános időkben történt, a megsanyargatott hódoltsági földön. Egy szegény magyar, ki mindenből kifogyott, sót akart, hogy beteg tehenét azzal gyógyítsa. Nem tehetett mást, a török kereskedőhöz ment, s mondta, hogy só kellene neki.
– Látom, szegény vagy, te magyar, a képedről azt is látom, hogy becsületes vagy. Van két nagy darab kősóm, azt eladom.
Így beszélt a török kalmár. A magyar ember megköszönte, s kérni kezdte a törököt, hogy ha már úgyis látja, hogy szegény, ne mérje drágán a sót.
– Egy máriásért odaadom – mondta a török nagylelkűn.
– Köszönöm, nagyságos uram – hálálkodott a vevő –, csak hát most nincs pénzem. De aratás után pontosan megfizetem.
De azt már a török sem hagyta szó nélkül.
– Nem addig van az, te magyar! Azt sem tudom, ki fia, ki borja vagy, nagy csúfság volna, ha rászednél. Ha nincs pénzed, akkor csak az egyik darab kősót viheted el. A másik itt marad zálogban, míg a máriást meg nem hozod.
A gyóntató pap nagy érdeklődéssel vallatott egy igen csinos parasztlányt. Látta a pap, hogy a lány nem mondott el mindent, ügyeskedett, hogy semmi benne ne maradjon.
– Van-e még hátra valami, édes leányom? – kérdezte.
– Hogyne volna – felelt amaz –, csak hát nem merem elmondani.
– Semmit nem szabad elhallgatnod – intette a gyóntató kenetesen –, különben nem részesülhetsz a föltámadás hasznaiban.
– Hát... – kezdte a lány – magam voltam a konyhában, s bejött István bácsi...
– És aztán... – sürgette a pap.
– Megfogta a kötényem sarkát.
– Mást nem csinált?
– Megveregette az arcomat... És...
Erre már nagyot nyelt a pap.
– És? – kérdezte izgatottan.
– Akkor bejött az édesanyám.
– Az ördög vitte volna el az édesanyádat, drága leányom!
Egyházi földön legeltette Menyus gazda a szamarát. A pap véletlenül arra járt, elkapta a szamárt a kötőféknél fogva, s vezetni kezdte a falu iránt.
Menyus gazda, ki eddig a bokrok közt hűsölt, most előbukkant.
– Fizesse meg a kárt, Menyus gazda – szólott rá a pap –, különben elveszem a szamarát.
– Ne vegye el, tisztelendő úr – felelt Menyus –, csődör az a szamár, nem kanca.
Ugyanez a bővérű pap meggyóntatott egy legényt. Amaz akadozva s pirulások közt megvallotta, hogy szeretője van, kit szájon is csókolt az istállóban, hol kettesben voltak.
– Folytasd, fiam, folytasd! – türelmetlenkedett a pap.
Nekifohászkodott a legény, s folytatta nagy restelkedőn:
– Iszonyú nagy volt a kísértés, tisztelendő atyám. Úgy éreztem, hogy merő parázs az egész bensőm. A rosszlélek pedig egyre sarkallt, nem is bírtam ellenállni sokáig...
– És... és... mit csináltál? – kérdezte a pap rekedten.
– Elkaptam a lányt, átöleltem, magamhoz szorítottam, hogy csak úgy ropogott, aztán megcsókoltam még egyszer.
– Vége? – kérdezte a pap.
– Vége – bólintott rá a legény. – És most már tessék megmondani, tisztelendő uram, hogy mi legyen a penitenciám?
– Egyél meg három villa szénát, fiam.
– Szénát? – hebegett a legény. – Hisz nem vagyok én ökör!
– Ha még ökör volnál! – legyintett a pap. – De te szamár vagy!
Eszterházy püspöknek az az egy gyöngéje volt, hogy valahányszor módja nyílt rá, téríteni iparkodott. Egyébként nem tett különbséget az emberek között vallásuk miatt. Uradalmi ügyvédje is kálvinista volt.
Többi közt a püspök fejébe vette, hogy ezt a protestáns ügyvédet ő áttéríti katolikus hitre. Főleg étkezések után ostromolta, de az ügyvéd mindenkor keményen ellenállt. Végre a püspök kifakadt:
– Hát abban sem hisz kegyelmed, hogy Krisztus urunk Istennek fia?
– Hiszem és vallom – felelt az ügyvéd –, az én vallásomnak is alapelve ez.
– A szentháromságot hiszi-e?
– Hiszem.
– A transszubsztanciációban pedig ugye nem hisz kegyelmed?
– Abban, kegyelmes uram, csakugyan nem hiszek – keményedett meg a kálvinista ügyvéd.
A püspök fölsóhajtott:
– Holott ugyanazzal a fáradtsággal abban is hihetne!
Nagy Ignácról, a jeles íróról a következő történetet mesélte Bernát Gazsi. Az író így szólt egy szép hölgyhöz:
– Miért oly kegyetlen, nagysád? Miért utasítja vissza szerelmemet?
– Mert ön csúnya – válaszolt a hölgy őszintén.
– Istenem – felelt Nagy Ignác széttárva karját –, nekünk, férfiaknak szabad valamelyest csúnyáknak lennünk.
– Igaz – hagyta rá a szép hölgy –, csakhogy ön visszaél ezzel a szabadsággal.
A pusztító kolerajárvány idején Bernát Gazsi üzent az orvosért. Az el is jött, s ahogy ekkor már szokásos volt, csöppeket rendelt neki a kolera ellen.
– Én azokat a csöppeket be nem veszem! – mondta Gazsi.
– Hát akkor miért hívatott kegyelmed?
– Mert hallottam, hogy mostanság ingyen jár mindenkihez.
Összetalálkozott egyszer Bernát Gazsi egy fölöttébb tudós férfiúval, ki holmi tudományos kérdéseket magyarázott igen élénken és folyékonyan.
Az előadás végeztével a tudós férfiú büszkén kiáltott föl:
– No, hát nem úgy beszélek én, mint egy könyv?
– Valóban úgy – válaszolt Bernát Gazsi –, s meg is érdemelné, hogy szamárbőrbe kössék.
Világvándor Tilinkó viszontagságai és furcsa mondásai
Jártában-keltében az országban, Tilinkó egy fölöttébb fukar papnál szállott meg. Ebédre a pap büdös halat tálaltatott. Hiába volt Tilinkó éhes, hiába volt elszánt, nem merte megízlelni. Hogy elégedetlenségét szép móddal adja vendéglátó gazdája tudtára, lehajolt a halhoz, s olyanformán mozgatta ajkát, mintha beszélne hozzá. Ennek utána fölemelte a halat a tányérról, és a füléhez tartotta.
– Úgy látom, fiam – szólalt meg a pap –, hogy te társalkodol a hallal.
– Jól látja, tisztelendő uram – felelt Tilinkó. – Két hete a Dunába fulladt a bátyám, afelől kérdeztem, hogy nem találkozott-e vele.
– Mit felelt a hal?
– Azt, hogy semmi hírt nem mondhat szegény bátyámról, mivel őt magát már egy hónapja kifogták a vízből.
Ló kellett Tilinkónak. Pénze is volt, de nem elégséges egy jó járású ló megvételére. Gondolta, a hiányzó összeget ésszel pótolja meg.
Elment a kupechez, kiválasztotta a legszebb lovat, s az ára iránt érdeklődött.
– Annak bizony száz forint az ára – felelt a kupec.
– Jól van – hagyta rá Tilinkó alkudozás nélkül –, ötven forintot most kifizetek, a többivel adós maradok.
A kupec ismerte Tilinkót, belement hát a vásárba. Amaz leszámolta az ötven aranyat, aztán hazalovagolt. Élvezte a karcsú lábú, hosszú nyakú szép lovat, s gyakorta haladt el a hátán a kupec háza előtt.
Telt az idő, múlt az idő, a kupec egyszer csak beállított Tilinkóhoz, s kérte a hátralevő ötven aranyat.
– Ne bolondozzék kend – szólt rá Tilinkó szemrehányóan –, hisz mindent megadtam, mit ígértem volt.
– De így, de úgy! – kiabált a kupec, s erősítette váltig, hogy neki még jár ötven forint. Utóvégre perre ment a dolog.
– Úgy alkudtunk, hogy a ló ára száz arany – kezdte a kupec.
– Igaz? – fordult a bíró Tilinkóhoz. Amaz csak bólintott, hogy valóban igaz.
– Aztán úgy alkudtunk – folytatta a kupec –, hogy Tilinkó ötven aranyat kifizet, a többivel meg adós marad.
– Igaz? – kérdezte a bíró Tilinkót.
– Igaz hát – felelt Tilinkó, aztán ő kezdte a faggatást:
– Az ötven aranyat megfizettem. Igaz?
– Igaz – bólintott rá a kupec. – Épp ezért kérem most az ötven forintot, mert adós maradt vele.
– Sose kérje kend – mondta Tilinkó –, mert én azt ígértem kendnek, hogy azzal az ötven forinttal adósa maradok. Az ígéretemet pedig megtartottam, hiszen adósa vagyok most is az ötven forinttal. Igaz?
– Igaz! – szaladt ki a kupec száján.
– No, ha igaz – szólalt meg a bíró –, akkor menjen kend Isten hírével, s máskor ne arra vegyen ki ígéretet, hogy az adósa adós marad, hanem arra, hogy fizetni fog.
Tilinkó egyszer Szeged város legfösvényebb kalmárjánál szolgált. Valahányszor valami vétket követett el, a fösvény mindig azzal fenyegette, hogy bezáratja.
– Nem bánom, zárasson be kegyelmed – felelt Tilinkó. – Csak arra kérem, a pénzes zacskójába ne zárjon, mert onnan soha ki nem szabadulhatnék.
Megharagudott a gazdája Tilinkóra, fölkapott egy husángot, s nekitámadt. Amaz futásnak eredt. Fürgébb is volt, soványabb is, a gazdája sehogy sem bírta utolérni, utánakiáltott hát iszonyatos hangon:
– Állj meg, Tilinkó!
– Ugyanbizony miért állnék meg? – kiáltott vissza Tilinkó. – Mikor kend is fut, holott senki sem kergeti, engem pedig kend kerget?
Nem is állott meg, hanem kifutott a faluból, s más gazdát keresett, mert az olyat nem kedvelte, ki bottal ront az inasára.
Nincs Magyarországon valamirevaló város, melyben Tilinkó valakit rá ne szedett volna. Megtudta egy ízben, hogy a debreceni bíróné uralkodni vágyó fehérszemély, s nem tűr a háznál más akaratot, csak a magáét. Mihelyt ezt meghallotta, mindjárt fogadást kínált egyik korhely társának, hogy egy akó bort nyerjen kettőjük közül az, ki előbb a szemébe mondja a bíróné asszonynak, hogy ő az úr a háznál.
Tilinkó türelmesen megvárta Úrnapját, akkor a templom elé ment, s mikor megjelent a bíróné, így szólt hozzá:
– Sok szerencsét kívánok bíróné asszonyomnak a neve napján.
Ezzel a fortéllyal az akó bort ugyan megnyerte, meginni azonban nem jutott ideje, mert a felbőszült bíróné elpanaszolta a sérelmet az urának. Mit tehetett a bíró, a felesége úgy akarta, két városi hajdút küldött hát Tilinkóért, hogy vezessék elébe.
Nemsokára megjött a két hajdú Tilinkóval.
– Két tolvajt hoztam, bíró uram – szólalt meg Tilinkó, még mielőtt a hajdúk észhez térhettek volna –, mit cselekedjem velük?
Elkacagta magát a bíró a tréfán, mindamellett megparancsolta az egyik hajdúnak, hogy rekessze a toronyba a foglyot.
Tilinkó megállott a toronyszoba ajtajában, s gondok között a fejét vakargatta.
– Még ha ágy volna benne – sóhajtott föl.
– Ha csak az kell – készségeskedett a hajdú –, majd terítek el benne szalmát.
Hozzá is látott menten a szalmaterítéshez, Tilinkó kiugrott a szobából, az ajtót rázárta a hajdúra, maga átadta a kulcsokat a bírónak.
– Parancsolatjára, bezártam a gazembert.
Ezen a bíró olyan jól mulatott, hogy Tilinkót szabadon bocsátotta. Vesztére, mert a házban csakugyan egy akarat volt, a feleségéé. S mikor az asszony megtudta, hogy a bűnös nem lakolt, ellazsnakolta a férjét kegyetlenül.
Élt Budán egy tudós férfiú, kit mindenki meglátogatott arra jártában, úgy meghordozta a hír a nevét. Tilinkó sem kerülte el a nagy hazai nevezetesség házát. A tudós meghívta vacsorára, s jóltartotta étellel-itallal. Tilinkó azonban főként tudományra szomjazott, mert bort és élést máshol is kaphatott.
A tudós nem fukarkodott a tudománnyal, hanem azzal is jóltartotta vendégét.
Végtére Tilinkó afelől kérdezte a tudós férfiút, hogy mely munkáját becsüli legjelesebbnek.
– Azt, melynek címe Megalantropognesia – felelt a tudós. S midőn látta, hogy e tekintélyes címet vendége aligha fogja fel gyarló elméjével, mindjárt megmagyarázta, hogy e műben ő okos ivadékok nemzésére ad hathatós recepteket, s a cím is efelől tudósít.
– Be nagy kár – sóhajtott föl Tilinkó –, hogy kegyelmed apja nem olvashatta idejében e könyvet!
Társaságban múlatta idejét Tilinkó. A szót egy budai kalmár vitte, ki szünet nélkül beszélt, s magát dicsérte fáradhatatlanul. Elsorolta, hol, kit, milyen furfanggal csapott be, kin miként fogott ki, kinek milyen jó tanácsot adott.
Az egyik vendég epésen közbeszólt:
– Ilyenformán kegyelmed soha bolondságot nem beszél?
– Már hogyne beszélnék! – vágott vissza a dicsekvő. – Csak hát nem úgy, mint mások. Mert ha én valami bolondot mondok, azon nyomban hangosan elnevetem magam.
– Irigylem kegyelmedet – szólalt meg Tilinkó –, mert ezek szerint egész Európában kegyelmed éli a legvígabb életet.
Mikor Tilinkó Rátóton járt, megbízta a bíró, hogy csináljon egy útjelzőt. Tilinkó hozzálátott a munkához, egy hét sem telt el, s az útjelző már ott állott törvényes helyén.
Szép munka volt, s mindenkinek nagyon tetszett. Csak azt nem értette a bíró s azt nem értették az esküdtek, miért állított Tilinkó egy karját előrenyújtó papi figurát útjelzőnek.
– Azért – felelte Tilinkó a kérdezőknek –, mivel az útjelző meg a pap fölötte hasonlatosak. Az egyik is, a másik is a jó utat mutatja, de sem az egyik, sem a másik nem indul el rajta.
Betért Tilinkó egy városi könyvkereskedésbe, és vásárolt egy csomó könyvet. Fizetésre kerülvén a sor, észrevette, hogy a kereskedő egy forinttal többet számított föl, mint amennyi járt.
– Adjon még egy számtankönyvet kegyelmed – mondta.
– Számtankönyvet? – visszhangozta a kereskedő. – Sokféle számtankönyv van, mondja meg kend, melyiket akarja?
– Akármelyiket – válaszolt Tilinkó –, kivéve azt az egyet, melyből kegyelmed összeadni tanult.
Egy szegénylegény elkötötte Kandurka posztókereskedő egyik lovát. A balvégzet úgy rendelte, hogy mikor túl akart adni a lovon, Kandurka rajtakapta. A gazdag posztókereskedő nem sokat teketóriázott, hanem fél kézzel a ló kantárját, másik kezével a botját kapta el, s verni kezdte a legényt irgalmatlanul.
Tilinkó éppen arra járt, s látta, hogy a legényen segíteni kellene.
– Nem úgy kell ütni a lótolvajt, tekintetes úr – mondta –, hanem két kézzel.
– Csakugyan – lihegte Kandurka uram. A botot két kézre fogta. De ütni már nem volt kire, mert a szegénylegény megsarkantyúzta a lovat, s elvágtatott szélsebesen.
Zsebeli uram nyolc libát vett a piacon, s az ott lézengő Tilinkót fogadta föl, hogy hajtsa haza. Amaz éhes is volt, meg is akarta bosszantani a fukart, útközben elsikkasztott hát egy libát. A legkövérebbet.
– Ez csak hét liba – morrant rá vészjóslón Zsebeli uram odahaza.
– Hogy volna hét, mikor nyolc?
– Hol van a nyolcadik? – vallatta Zsebeli uram a libapásztorát.
– Ez az itt – mutatott rá egy libára Tilinkó.
– Hát a hetedik?
– Ez az!
– A hatodik?
Egy darabig vitáztak, aztán Zsebeli uram előhívott nyolc bérest, s megparancsolta, hogy mindegyik fogjon egy-egy libát. Egynek nem jutott.
– No, látod, te akasztófáravaló, hogy a nyolcadiknak nem jutott?
– Akkor fogott volna, mikor még volt! – vonta meg a vállát Tilinkó, s azzal átugrott a kerítésen, nehogy Zsebeli uram elhegedülhesse a liba miatt.
Boldog falu lett volna Hird, ha a templomot nem építik félnapi járóföldre. De hát a templom messzi esett, a parasztok pedig hol gyűléseztek, hol zúgolódtak emiatt. Egyszer éppen nagy tanácskozásban voltak, mikor közébük toppant Tilinkó. Éhes volt, szomjas volt, ruha helyett rongyok fedték a testét.
Végighallgatta a tanácskozást, aztán fölállott, s azt mondta:
– Ha Hird falu egy hónapig jóltart engem, a vállamon hozom be a templomot a piacra.
Mindenki örömmel fogadta az ajánlatot. Tilinkó maga pedig evett, s oly szörnyű gyorsasággal hízott, hogy minden héten új ruhát kellett kérnie a bírótól, mivel a régi lehámlott róla.
Eltelt az egy hónap. Jött a bíró, jöttek az esküdtek, jött a falu egész népe, hogy Tilinkót elkísérjék a vállalkozás színhelyére.
A templom egy szelíd dombocskán nyugodott. Tilinkó odaállott a tövébe, és így szólt:
– Kendtek kerüljenek túlfelől, s adják föl a vállamra a templomjukat.
Nekifohászkodtak a hirdiek, de hiába, a templom meg sem moccant. Tilinkó haragosan rájuk förmedt:
– Úgy alkudtunk, hogy a vállamon viszem be a templomot a piacra, de ha kendtek nem tudják föladni, akkor maradjon ott, ahol van!
Ezért áll a hirdi templom most is félnapi járóföldre a falutól.
Tilinkónak rosszul ment a sora. Vándorolt, vándorolt, de jóllakni sehol sem sikerült neki. Erősen legyöngült állapotban bekopogtatott egy gazdag emberhez, hogy valami élelemhez jusson.
– Kicsoda, micsoda vagy, fiam – kérdezte a házigazda.
Amint körülnézett, Tilinkó mindjárt látta, hogy alighanem muzsikakedvelő emberhez vetette a sors, mert mindenfelé muzsikáló szerszámokat látott.
– Szegény muzsikus vagyok – mondotta hát, hogy a gazda kedvét megnyerje.
Jól számított. Alig hallotta meg ezt a gazda, mindjárt földerült az ábrázatja, asztalhoz ültette Tilinkót, s jóltartotta étellel, itallal.
A lakoma végeztével a gazdag ember behívatta nyolc gyerekét, mindegyiknek a kezébe nyomott egy-egy muzsikáló szerszámot, s adott egyet Tilinkónak is. Aztán intett, hogy játsszanak.
A gyerekek játszottak is, Tilinkó azonban nem. A gazda egy darabig türelemmel várta, hogy hozzákezd, mikor azonban a vendég tovább is kitartott a hallgatás mellett, megkérdezte:
– Kegyelmed nem muzsikál?
– Nem, uram – válaszolt Tilinkó.
– Hát miért nem?
– Mert én olyan nagyon szegény muzsikus vagyok, hogy egy kukk nem sok, annyit sem tudok muzsikálni.
Már három éve szolgálta Tilinkó a királyt, s nem kapott se kitüntetést, se előléptetést. Elment hát a generálishoz, s kérte, hogy nevezze ki kapitánnyá.
A generális lehordta Tilinkót, majd megkérdezte, miként vetemedhetett ilyen arcátlan kérésre.
– Ó – mondta Tilinkó –, ebben a hadseregben olyan arcátlanságok történnek, hogy ezek között föl sem tűnnék, ha engem megtennének kapitányul.
Présházba hívták Tilinkót, hol többet ivott s többet beszélt a kelleténél. Egy szószállító mindjárt berohant a faluba, s feladta. Nemsokára jöttek a hajdúk, s bekísérték Tilinkót a szolgabíró elé.
– Igaz-e, vádlott – kezdte meg a vallatást a szolgabíró –, hogy minden szolgabírót gazembernek mondott?
– Igaz – hagyta rá Tilinkó.
– Igaz-e továbbá, hogy ezt a véleményét írásban is hajlandó adni?
– Minek az? – kérdezte Tilinkó. – Elhiszi azt írás nélkül is mindenki.
Hajón szolgált Tilinkó. Inasi minőségben, magáról a kapitányról gondoskodott. A hajóskapitány vérmes, hirtelen haragú ember volt. Tilinkó erősen megijedt hát, mikor vigyázatlanul a tengerbe ejtette gazdája ezüst teáskannáját.
Éppen a vízbe bámult, hol a kanna némi megadó bugyborékolás után elmerült, s törte a fejét, miként vágja ki magát a bajból.
Ekkor arra jött a kapitány.
– Uram – szólította meg Tilinkó –, szeretném a véleményét tudni, vajon elveszettnek mondható-e az oly tárgy, melynek hollétéről tudunk.
– Semmiképpen – adta meg a választ a kapitány.
– Nagy szerencse ez mindkettőnkre nézve – sóhajtott föl Tilinkó megkönnyebbülten –, mert a kegyelmed teáskannája a tengerbe esett, de ilyenformán nem veszett el, hiszen mindketten tudjuk, hogy ott nyugszik a tenger fenekén.
A vásári tolongásban Tilinkó véletlenül rálépett egy kereskedő lábára. Amaz méregbe jött, s fülig vörösen kiáltotta:
– A magad lábán járj, taknyos! Vagy talán azt hiszed, hogy loptam a lábamat?
Tilinkó megfordult, hogy a gyalázkodót szemügyre vegye, s látta, hogy vékony a lába, mint a gyufaszál, így felelt hát vissza:
– Olyan bolondnak nem tartom kegyelmedet, hogy ha lopta volna a lábát, ilyen gyarló készséggel beérte volna.
Szegénységben éltek Puhinkáék, de nagy rátartiságban s büszkeségben nemességükre. Soha annyit emlegetni nem hallotta a nemességet Tutyák Vince, mint mikor náluk inaskodott. Nem egyszer, tízszer is az orra alá dörgölték naponkint, hogy más a nemesember, más a pór, ennek sok minden dukál, annak semmi.
Ezt a leckét Vince kellő mértékben megtanulta. A család bálba készült, s a nemzetes asszony új ruhájáért Vincének kellett elmennie. Hulldogálni kezdett az eső, következésképpen a vigyázatos asszonyság lelkére kötötte az inasnak, hogy kocsiban hozza haza a ruháját a szalonból.
Vince útnak indult, az eső pedig ugyancsak megeredt. Puhinkáné alig várta már, hogy láthassa az új ruháját, fölfigyelt minden zajra. Nemsokára hallotta, hogy kocsi áll meg a ház előtt. Az ablakhoz szaladt, s kevés híján megütötte a szél.
Kocsin jött Vince, ahogy parancsolta volt, de a bakra ült, kezében pedig ronggyá ázva az új báli ruha.
– Ó, te zápagyú! – szakította föl az ablakot Puhinkáné. – Hát miért nem ültél a kocsiba?
– Ismerem én a kötelességemet, nemzetes asszony – felelt Vince. – A magamfajtának a bakon a helye, akár esik, akár nem.
Puhinka uramnak elveszett a címeres pecsétgyűrűje. Beállított hát egy ötvöshöz, s megrendelte nála a pecsétnyomó gyűrűt.
– Mit messek rá? – kérdezte az ötvös.
Gondolta Puhinka uram, hogyha már új pecsétnyomója lesz, legyen a pecsétnyomó szép, hadd irigykedjen rá mindenki.
– Messe rá a címeremet – adta meg az utasítást –, egy törökverő vitézt, szablyával, buzogánnyal, mégpediglen életnagyságban.
– Rámetszeném örömest – felelt az ötvös –, csak hát nem fér rá.
– Az sem baj, ha lefityeg róla – legyintett Puhinka uram.
Puhinka uram kisebbik fia unalmában a szállongó legyek után kapdosott. Ezzel a művelettel pedig akkora zajt vert, hogy a karosszékben szundikáló Puhinka fölriadt.
– Mit csinálsz? – morogta álmosan.
– Semmit, édesapám, csak a legyeket öldösöm.
– Fiam – nyitotta ki félig lezárt szemét az apa –, jegyezd meg magadnak, hogy a szorgalom az élet fűszere. Én már kora fiatalságomban elszoktattam magam a csúfos henyélkedéstől, s a szüntelen foglalkozás immár második természetemmé vált. Most is, inkább mintsem heverjek, alszom egyet.
Ügyes-bajos dolgaiban Puhinka uramnak Pestre kellett utaznia. Kijövet egy vendéglőből, összetalálkozott egy falujabelivel.
– Adjon Isten, tekintetes úr. Ha meg nem sértem, miért jár a tekintetes úr itt a fővárosban is ilyen viseltes ruhában?
– Miért ne járnék, Mihály bácsi – felelt Puhinka uram –, kényelmes viselet ez, s itt különben sem ismer senki.
– Csak hát a tekintetes úr odahaza is ezt a ruhát nyüvi.
– Miért ne, Mihály bácsi, hiszen otthon úgyis mindenki ismer.
Új szolgálót szegődtetett Puhinkáné asszonyom. Megtanította mindenre, aztán vendégeket hívott ebédre. Úgy látszik azonban, valami híja volt az oktatásnak, mert amint a szolgáló megindult, hogy sorra kínálja a vendégeket, a forró levest a háziasszony nyakába zúdította.
Mikor Puhinkáné pörölni kezdett, a szolgáló nagyvonalúan védekezett:
– Sose bánja, tekintetes asszony, van még leves odakünt a konyhában, kétennyi vendégnek elegendő.
Puhinka uram a kaszinóban üldögélt. Egy vándor árus buzgón kínálgatta portékáját a nemzetes tagoknak.
– Mit árul, barátom? – kérdezte Puhinka, mikor az árus őt kerítette sorra.
– Okulárét, a legfinomabb fajtából – mondta az árus.
Puhinka uram próbaképpen az orrára illesztett egy szemüveget, aztán merőn az árusra nézett, s így szólt:
– Furcsa okuláré ez, barátom, hiszen ezen csupa gazembert lát az ember.
– Hadd lám – nyúlt az okuláré után a vándorkalmár, az orrára csúsztatta, ránézett Puhinka uramra, és csodálkozva fölkiáltott:
– Csakugyan, úgy van, ahogy a tekintetes úr mondta.
Indulatos volt Puhinka uram is, csakúgy, mint a felesége. Sűrűn összekaptak.
– Még arra sem vagy méltó, hogy az ördög elvigyen – mondta egyszer heves mérgében Puhinka uram.
– Sokkal inkább méltó vagyok rá, mint te! – vágott vissza az asszony büszkén.
A kis Puhinka himlőbe esett, Nyuvasztáci doktor kezelte, aztán a gyerek fölépült, s fizetni kellett a gyógyításért.
– Mennyit számít kegyelmed? – kérdezte Puhinkáné szerényen.
– Látogatásonként egy forintot – felelt a doktor. – Tizenkétszer voltam itt, az tehát kereken tizenkét forintot tesz ki.
Látni való volt, hogy Puhinkánénak ez az elszámolás nem tetszik, ki is mondta a véleményét:
– Hát van szíve kegyelmednek ennyi pénzt elfogadni tőlem, mikor legalább tizenöt gyerek az én lelkem virágától kapta el a himlőt? Inkább kegyelmednek illene fizetnie.
Puhinka uramnak meghalt egy távoli rokona, ki minden vagyonát őrá testálta. A szerencsés örökség ügyében Puhinkának hosszabb ideig Pesten kellett tartózkodnia. Hűséges természet lévén, gyakorta levelezett feleségével.
Hazatérvén szemrehányással halmozta el az asszonyt, hogy egyik levelére sem írt keltezést.