3

– Kiutalunk neked egy biciklit.

A férfi, akinek a névtábláján a Dimitri, Halgazdaság-vezető felirat állt, abba az irányba mutatott, ahol a kerékpárok álltak a kerékpártartóban. Az ajtóban várta Claire-t, látszólag nem lepte meg a lány érkezése. Nyilvánvalóan értesítették, hogy úton van.

Claire bólintott. Mivel több mint egy évig volt bezárva a Szülőközpontba, eddig nem nagyon volt szüksége közlekedési eszközre. Ide pedig gyalog érkezett, cipelte a kis motyóját, északkeleti irányba baktatott a Szülőanyák Házától. Nem volt hosszú út, és tudta, merre kell mennie, de a bezártság hónapjai után minden újnak és idegennek tetszett. Elhaladt az iskola mellett, és látta, hogy a gyerekek a kötelező gyakorlatokat végzik a szabadfoglalkozási területen. Úgy tűnt, senki sem emlékszik már rá, de kíváncsian méregették a fiatal nőt, aki délidőben az ösvényen sétált. Szokatlan volt. A legtöbb ember ilyenkor dolgozott. Azok, akiknek úton kellett lenniük, biciklivel mentek az egyik helyről a másikra. Senki sem gyalogolt. Egy kislány, akinek szalag volt a hajában, Claire-re mosolygott a gyakorlat közben, és lopva odaintegetett neki. Claire visszamosolygott rá, miközben felidézte azt az időszakot, amikor ő is hajszalagot viselt, de az egyik vezető ellentmondást nem tűrően rászólt a gyerekre, aki vágott egy grimaszt, majd folytatta a csuklógyakorlatot.

A Központi tér túloldalán Claire megpillantott egy kis házat a lakóegységek között, azt, amelyikben felnőtt. Most idegenek éltek ott, egy pár, akiket nemrég jelöltek ki házastársaknak, talán éppen gyermekre várnak…

Elfordította a tekintetét a Dajkálóközpontról. Tudta, hogy a szülés után oda viszik a termékeket. Általában csoportokban. Többnyire a reggeli órákban. Egyszer, amikor nem jött álom a szemére, a szobája ablakából kileste, ahogy négy, mózeskosárba fektetett, bebugyolált terméket felpakoltak egy kétkerekű kocsira, amelyet egy biciklivel vontattak. Miután a gondozók megbizonyosodtak róla, hogy a kicsik biztonságban vannak a kocsiban, elindultak velük a Dajkálóközpont felé.

Azon merengett, vajon az ő termékét, a kisfiát, a harminchatos számút átvitték-e már a Dajkálóközpontba. Claire tudta, hogy kivártak – néha napokig, olykor hetekig –, meggyőződtek róla, hogy minden rendben van, a termék makkegészséges, és csak utána szállították át.

Nos. Sóhajtott. Ideje, hogy kiverje a fejéből ezt az egészet. Folytatta az útját, elment az Igazságügyi Hivatal előtt. Peter, akit egykor piszkálódó nagytestvérként ismert, biztosan odabent van, és dolgozik. Ha esetleg kipillantana az ablakon, és meglátná az arra sétáló fiatal nőt, vajon tudná, hogy Claire az? Érdekelné?

Elbandukolt a Döntéshozók Háza mellett, ahol a vezetői bizottság élt és dolgozott. Aztán kis irodaházak jöttek, majd a Kerékpárjavítási Osztály, ahonnan már látni lehetett a folyót, amely a közösség területét határolta. A sötét víz sebesen folyt, a sziklák körül itt-ott habosan fodrozódott. Claire mindig félt a folyótól. Gyermekként óva intették a veszélytől. Ismert egy fiatal fiút, aki belefulladt. Az a szóbeszéd járta – ami vélhetően nem volt igaz –, hogy néhányan átúszták, vagy átkeltek rajta a magas hídon, amelyre tilos volt felmenni, és eltűntek a folyón túl elterülő ismeretlen vidéken. Ugyanakkor a folyó vonzotta is Claire-t az állandó morajlásával és nyughatatlan hullámaival, na meg a titokzatosságával.

Átvágott a bicikliösvényen, miután udvariasan utat engedett két arra kerekező fiatal nőnek. Balkézre tisztán látta a sekély halastavakat, és eszébe jutott, hogyan figyelte a barátaival gyerekkorában az ezüstös teremtmények fickándozását.

És most itt fog dolgozni, a Halgazdaságban. És itt fog lakni is, feltételezte, legalábbis, amíg… De meddig is? A polgárok akkor kaptak lakóegységet, amikor kijelölték a házastársukat. A szülőanyáknak viszont sosem lehetett házastársuk, ezért eddig nem is gondolt erre. De most eltűnődött rajta. Vajon kaphat házastársat és talán…? Claire sóhajtott egyet. Aggasztó és felkavaró volt ilyesmire gondolnia. Elfordult a halastavaktól, és a főépület bejárata felé vette az irányt, ahol találkozott Dimitrivel.

*

Ezen az éjszakán, a kis hálószobában, amit kijelöltek neki, Claire lepillantott az ablakából a sötét, zúgó folyóra. Ásított egyet. Hosszú, fárasztó napja volt. Reggel még a megszokott környezetében ébredt, azon a helyen, ahol hónapok óta lakott, de délre az egész élete megváltozott. Nem búcsúzhatott el a barátaitól, a többi hordozótól. Biztos csodálkoznak majd rajta, hová tűnt, de valószínűleg egykettőre elfelejtik. Elfoglalta a helyét itt, kapott egy névtáblát, és bemutatták a többi dolgozónak. Elég barátságosnak tűntek. Néhányuknak, akik idősebbek voltak Claire-nél, volt lakóegységük és házastársuk, és a munkanap végén hazamentek. Mások – ahogy Claire is – itt éltek, a folyosó két oldalán nyíló szobákban. Az egyikük, Heather, akivel egyszerre vettek részt a Tizenkettő Ceremóniáján, pont annyi idős volt, mint Claire. Biztosan emlékszik még rá, hogy Claire-t szülőanyának osztották be. A szemében felizzott a felismerés parazsa, amikor bemutatkoztak egymásnak, de egy szót sem szólt. Ahogy Claire sem. Nem is igen volt mit mondania.

Claire arra számított, hogy hamar összebarátkozik a fiatalabb dolgozókkal, közöttük Heather-rel. Együtt étkezhetnek, és csoportosan járhatnak a közösségi rendezvényekre. Ha majd jóban lesznek, elviccelődnek, elbeszélgetnek a halakról, és talán meg is nevettetik egymást. Ahogy a többi hordozóval. Claire azon kapta magát, hogy máris hiányzik neki a könnyed bajtársiasság, ami összekötötte velük. De be fog illeszkedni itt is. Mindenki barátságosan üdvözölte, és azt mondta, örömmel a segítségére lesz.

A munka nem lesz nehéz. Megengedték, hogy figyelje a köpenyt és kesztyűt viselő laboratóriumi dolgozókat, akik levették a tenyészhalaknak nevezett állatok petesejtjeit, miután érzéstelenítőt adtak be nekik. Egy kicsit olyan volt az egész, mint amikor fogkrémet nyom ki az ember a tubusból, gondolta Claire, és jót mulatott a hasonlaton. Más gondozók a hímhalak ivarsejtjeit fejték le, majd a krémes állagú anyagot beletették a petesejteket tartalmazó edénybe. Az időzítés rendkívül fontos, magyarázták. Ahogy a fertőtlenítés is. Tartottak a fertőzésektől és a baktériumoktól. A hőmérsékletre is ügyelni kell. Mindent gondosan ellenőriznek.

A szomszédos szobát halványvörös fény ragyogta be, és Claire látta, hogy más, kesztyűt viselő dolgozók a megtermékenyített petesejtekkel telepakolt tálkákat vizsgálják.

– Látod azokat a pöttyöket? – kérdezte az egyik dolgozó Claire-t. Egy csillogó rózsaszín ikrákkal teli tálcára mutatott.

Claire lepillantott, és észrevette, hogy a legtöbb ikrán két sötét folt van. Bólintott.

– Szempárok – mondta a lány.

– Ó! – ámult el Claire.

Annyira icipicik voltak, hogy aligha nézte volna őket halnak, és máris volt szemük.

– És azt látod? – A lány egy fémeszközzel egy elszíneződött, szem nélküli ikrára mutatott. – Az elpusztult.

Óvatosan kivette a tálkát a csipeszével, és a szemetesbe öntötte az ikrákat. Aztán visszatette a tálkát az állványra, és már nyúlt is a következőért.

– Miért pusztult el? – kérdezte Claire.

Azon kapta magát, hogy suttog. A szoba annyira félhomályos, olyan csendes és hűvös volt, hogy nem mert hangosan beszélni.

De a dolgozó rendes hangon, nagyon tényszerűen válaszolt.

– Nem tudom. Valami gond lehetett a megtermékenyítésnél, feltételezem. – Vállat vont, és eltávolított egy másik halott ikrát a következő tálcáról. – Azért vesszük ki őket, hogy ne fertőzzék meg az élőket. Minden nap átnézem a tálcákat.

Claire hirtelen feszengeni kezdett. Valami gond lehetett a megtermékenyítésnél. Vele is ez történt? Az ő termékét is kihajították valahová, mint az elszíneződött, szem nélküli ikrákat? Csak nem. Azt mondták, hogy a harminchatos egészséges. Igyekezett félretenni aggasztó gondolatait, és a dolgozó magyarázatára figyelni.

– Claire? – Nyílt az ajtó, és Dimitri, az üzemvezető lépett be. – Szeretném megmutatni az étkezőt. És elkészült már a napirended is, átveheted.

Claire bejárta az egész létesítményt, és megtudta, mik lesznek a másnapi kötelességei (főleg takarítás, hiszen mindennek makulátlannak kellett lennie). Később együtt ült az esti étkezésnél néhány dolgozóval, akik hozzá hasonlóan itt laktak. Jobbára arról beszélgettek, mit csináltak a szabadidejükben. A dolgozók minden nap kaptak egy szabad órát, amikor azt csinálhattak, amit csak akartak. Valaki biciklitúrát tett, és a folyónál piknikezett. Claire úgy vélte, a konyhai személyzet csomagol ennivalót egy kosárba, ha előre szól az ember. Két fiatalember valami labdajátékot játszott. Másvalaki azt figyelte, hogyan javítják a hidat. Céltalan, kedélyes csevegés volt, ami arra emlékeztette Claire-t, hogy most olyan szabad, amilyen hosszú ideje nem volt. Elmehet sétálni a déli étkezés után, gondolta, vagy este.

Később a szobájában azon törte a fejét, mihez lenne kedve. Rájött, hogy nem csak egy egyszerű sétára vágyik. Szeretne meg találni egy Sophia nevű lányt, aki egyidős volt vele, és akivel együtt vettek részt a Tizenkettő Ceremóniáján. Nem voltak különösebben jó barátok, csak ismerősök és iskolatársak, akik véletlenül egy évben születtek. De Sophia ott ült Claire mellett a ceremónián, amikor megkapták a beosztásukat.

– Szülőanya – mondta az elöljáró, amikor Claire-re került a sor.

Claire megrázta az elöljáró kezét, udvariasan a közönségre mosolygott, és átvette a hivatalos iratokat, majd visszament a helyére. Sophia már talpon volt. Ő következett.

– Dajkáló – hangzott az elöljáró bejelentése.

Akkoriban ez nem sokat jelentett Claire-nek. De most azt jelentette, hogy Sophia – aki először csak asszisztens volt, de mostanra talán már be is fejezte a szakmai képzést – a Dajkálóközpontban dolgozik. Ott, ahol Claire termékét – a gyermekét, a kisbabáját – gondozzák és etetik.

*

Napok teltek el. Claire várta a megfelelő pillanatot. A dolgozók általában párban vagy csoportokban töltötték a szabadidejüket. Biztos meglepődnének, ha magányosan elkószálna valamelyik szünetben, furcsállnák és kérdéseket tennének fel. Ezt pedig nem akarta. Jobban szerette volna, ha szorgalmasnak és felelősségteljesnek látják, olyannak, aki rendes, és nincsen rejtegetnivalója.

Így aztán várt, dolgozott, és szép lassan beilleszkedett. Barátkozott. Az egyik ebédszünetben csatlakozott néhány munkatársához, és együtt piknikeztek a folyónál. A kerékpárjaikat a közeli fáknak támasztották, és letelepedtek a magas fűben megbúvó lapos kövekre, majd kicsomagolták a magukkal hozott elemózsiát. Az ösvényen két fiatal fiú biciklizett tova, nevettek valamin, és odaintegettek nekik.

– Hékás! Odasüss! – emelte fel az egyik fiú a kezét. – A szállítóhajó!

A két ifjonc egyszeriben eldobta a biciklijét, és leereszkedett a meredek folyóparton, hogy megnézze, amint az uszályszerű hajó elhalad. Fedélzetén különféle méretű, súlyos faládák sorakoztak.

Rolf, az egyik piknikező az órájára, majd a fiúkra sandított.

– Nem érnek vissza időben az iskolába – jegyezte meg fanyar mosollyal.

A többiek kuncogtak. Most, hogy befejezték az iskolát, könnyű volt megmosolyogni azokat a szabályokat, amelyeknek maguk is engedelmeskedtek gyerekkorukban.

– Én csak egyszer késtem el – mesélte Claire mert egy parkkarbantartó megvágta a kezét, amikor a bokrokat metszette odaát, a központi irodáknál. Én meg megálltam megnézni, hogyan kötözik be, és hogyan viszik el a parkkarbantartót a Rehabilitációs Központba, hogy összevarrják a sebét.

Később még hozzátette:

– Abban bíztam, hogy dajkálónak osztanak be.

Egy pillanatra kínos csönd támadt. Claire nem tudta, ismerik-e a többiek a múltját. Kétségtelenül adtak nekik valamiféle magyarázatot a Halgazdaságban való váratlan megjelenésére, de részletekkel talán nem szolgáltak. Ha valaki kudarcot vallott az első foglalkozásában – és újra beosztották –, az valami szégyenletes dolognak számított. Soha nem hozták volna szóba, ha tudják is. És soha nem kérdeztek volna rá.

– Hát, a döntéshozók tudják, mit csinálnak – mondta Edith mesterkélten, miközben szendvicseket adott körbe. – Végtére is, bizonyos értelemben a Halgazdaságban is dajkálók vagyunk. A laboratóriumban meg az egész eljárás során.

Claire bólintott.

– Nálam sem a halgazdaság állt az első helyen – mondta egy magas fiatalember, akit Ericnek hívtak. – Reméltem, hogy jogi pályára mehetek.

– A testvéremet oda osztották be – felelte Claire.

– És szereti? – kérdezte érdeklődve Eric.

Claire vállat vont.

– Biztos. Nem láttam azóta. Idősebb volt nálam. Miután befejezte a szakmai képzést, elköltözött a lakóegységünkből. Mostanra már biztos házastársa is van.

– Hogyhogy nem tudod? – nézett nagyot Rolf. – Nem voltál a Házasítási Ceremónián? Én is kérvényeztem házastársat – tette hozzá vigyorogva. – Vagy száz nyomtatványt ki kellett töltenem.

Claire nem árulta el, hogy az utóbbi két ceremóniát kihagyta. A szülőanyák nem hagyhatják el a szállásaikat a termelés évei alatt. Claire sem látott hordozókat, mielőtt belőle az nem lett. Nem tudott róla, amíg maga meg nem figyelte és meg nem tapasztalta, hogy az emberasszonyok megdagadnak, megnőnek és utódokat hoznak világra. Senki sem mondta el neki, mit jelent a szülés szó.

– Azt nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Eric. – A szállítóhajó kiköt a Halgazdaságnál. De jó! Jó rég leadtam egy rendelést.

A folyópartra pillantott, ahol a két fiú még mindig a hajót csodálta.

– Fiúk! – szólt oda nekik, és amikor ránéztek, Eric a karórájára bökött. – Kevesebb, mint öt perc van csengetésig!

A két jómadár kelletlenül felkapaszkodott a part lejtőjén, és megkereste a kerékpárját.

– Köszönjük a figyelmeztetést – mondta az egyik udvariasan Ericnek.

– Szerintetek a hajó tanítás után is ott lesz még? – kérdezte a másik reménykedőn.

Eric megrázta a fejét.

– Egykettőre kipakolnak – válaszolta a fiúnak, aki igen csalódottnak tűnt.

– Bárcsak hajóra osztanának be! – mondta az egyik fiú a másiknak, miközben felemelték a biciklijeiket. – Fogadok, hogy a hajósok olyan helyekre is eljutnak, amikről mi még csak nem is hallottunk. Talán láthatnám…

– Ha nem érünk vissza időben – torkolta le a társa idegesen –, semminek sem fognak beosztani minket. Gyere, csipkedjük magunkat!

A fiúk elkerekeztek az iskola távoli épülete felé.

– Kíváncsi vagyok, mit akar látni hajósként – jegyezte meg Rolf.

Elkezdtek szedelőzködni, elpakolták a maradék ételeket.

– Más helyeket. Más közösségeket. A hajók sok helyen megfordulnak.

Eric összehajtogatta a szalvétákat, és beletette őket a kosárba.

– De hát mind ugyanolyan. Mi izgalmas van abban, ha az ember lát más halgazdaságokat, más iskolákat, más dajkálóközpontokat, más…

Edith félbeszakította őket.

– Semmi értelme ezen tépelődni – mondta a szokásos tömörségével és üzleties hangnemében. – Sehova sem vezet. A kíváncsiság nagy valószínűség szerint szabályellenes, bár nem hinném, hogy komoly véteknek számítana.

Eric a szemét forgatta, és átadta a kosarat Rolfnak.

– Fogd csak! – mondta. – Tedd fel a biciklidre, és vidd vissza, kérlek. Nekem dolgom van. Mondtam az üzemvezetőnek, hogy el kell hoznom valamit az Elosztóközpontból.

Rolf felszíjazta a kosarat a biciklijére, majd így szólt:

– Biztos jó lehet a folyón hajókázni, csak úgy kirándulni. Érdekes lehet új dolgokat látni. Még akkor is – tette hozzá ékelődve –, ha nem vagy kíváncsi rájuk.

Edith elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– De veszélyes is lehet – mutatott rá Eric. – Mély a víz.

Aztán körülnézett, hogy nem hagytak-e szét valamit.

– Mehetünk?

Claire és Edith bólintott, majd kitolta a biciklijét az ösvényre. Eric integetett nekik, aztán elindult a dolgára.

Hiába szabályellenes, és minősül egyfajta vétségnek (amit nem tudhatott biztosan az ember, hacsak nem tanulmányozta a közösség szabályzatát, azt a vastag könyvet, amely mindig ott hevert a Halgazdaság folyosóján a monitoron, és hosszú-hosszú apró betűs oldalakkal volt tele, amire soha senki nem vetett egyetlen pillantást sem, már amennyire Claire meg tudta ítélni), lehetetlenség valakit kíváncsiságon kapni, gondolta Claire. Ezt nem lehet ránézésre látni, ahogyan a titkokat sem. Ő maga rengeteg időt töltött ezzel… Kíváncsiskodással.

Miközben taposta a pedált, azt fontolgatta, milyen egyszerű csak úgy mellékesen odavetni: „Dolgom van.” Ezzel egy szempillantás alatt kisurranhatna, és eltekerhetne a Dajkálóközpontba, hogy megkeresse és vallatóra fogja Sophiát.