Huszadik fejezet 

– Jos, drága barátom! Hogy érzed magad?

– Hát, ha őszinte akarok lenni – felelte Jos a pszichológusra nézve –, voltak már jobb napjaim. Jobb hónapjaim. Évtizedeim.

– Valóban? – Jos feszengve mocorgott, és ez nem volt egyszerű feladat a formaszékben, ami folyamatosan igyekezett követni minden mozdulatát.

– Szóval, huh, ugyebár tudsz rólam és Tolkról…

Az equani összetámasztotta a két keze ujjait, és megfontoltan felelt:

– Szerencsére az elmúlt időszakban nem voltam sem vak, sem süket.

– Aha… jól van… tehát, azt hittem, hogy ő és én olyan simán fogunk siklani, mint egy gyári harmóniával felszerelt sikló. Csakhogy Tolk mostanában olyan… rideg.

– Ez miben is nyilvánul meg?

Jos felsóhajtott. Az irodát minden részletében úgy tervezték meg, hogy nyugtató hatást gyakoroljon a páciensekre, és maga Klo is így viselkedett, de neki sosem sikerült lehiggadnia, valahányszor betette ide a lábát. Nem mintha nem bízott volna Klóban, vagy a tudásában, ellentétben a családtagjaival. Orvosok hosszú sorából származott, és a közvetlen felmenői közül sokan nem hittek a mentális terápiával való gyógyításban. Bár az apja sosem vallotta be nyíltan, Jos tudta, hogy az idősebb Vondar sokkal szívesebben kezelte a depressziót, nyugtalanságot, skizofréniát és más efféléket dopaminnal, szerotoninnal, szomatosztatinnal, mint az érzelmi megközelítéssel. Jos ugyan azt mondogatta magának, hogy ő maga nem osztozik ezekben a kételyekben, de így is mindig elfogta az idegesség, amikor belépett Merit irodájába. Ezúttal nem tudta biztosan, miért jött ide. Nem kért előre időpontot, csak kihasználta, hogy Merit éppen ráért. Beszélnie kellett valakivel a problémájáról, és a lakótársa fiatalabb volt némelyik csizmájánál.

– Tolk és én jól elvoltunk – vágott bele végre –, aztán felment a MedStarra továbbképzésre. Ott volt, amikor bekövetkezett a robbanás. És mióta visszajött, fagyosabb, mint odakint a hó.

– És mit gondolsz, miért? – kérdezte Merit.

– Ha tudnám, nem lennék itt, nem igaz?

– Vitatkoztatok valamin?

– Nem. – Merit bólintott és hátradőlt, a széke pedig azonnal igazodott a testhelyzete változásához.

– Nos, az a baleset sokakat megviselt.

– Ahogy én hallottam – felelte Jos –, nem baleset volt.

– Én is hallottam a szóbeszédeket – válaszolta a vállát vonogatva Merit. – Na persze, a főnökök talán azt akarják, hogy mindenki ebben higgyen, mert ha szabotázs volt, akkor a biztonságiak lekerülnek a kampóról. A Köztársaság tisztjei nem mentesek a paranoiától.

– Barriss azt állítja, hogy szándékosan csinálták – mondta Jos, és ő is rántott egyet a vállán. – Én hiszek neki.

– Nos, ez mindenesetre nem igazán érinti a beszélgetésünk célját. Az a robbanás akár baleset volt, akár szándékosan idézte elő valaki, úgy tűnik, jobban megrázta Tolkot, mint amennyit megmutat belőle.

– Én is ezt gondolom. De hogy miért, azt nem értem. A kórházban többen halnak meg minden hónapban, néha egyetlen hét alatt, mint ahányan most odavesztek a MedStaron. Tolk gyakran dolgozik rajtuk, amikor elmennek, néha egyenesen a szemükbe néz az utolsó pillanataikban. Miért kavarná fel jobban egy rakás ismeretlen halála?

– Azt nem tudom megmondani – felelte Merit, és szemmel láthatóan elgondolkodott valamin.

– Mi az?

– Semmi.

– Klo, én nem vagyok sem Jedi, sem agyturkász, de nem most estem le a gyümölcsszállító teherkompról. Mi az?

– Mennyire ismered Tolkot? Igen, tudom, hogy régóta vele dolgozol, és feltételezem, hogy testi kapcsolat is van köztetek… ugye?

– Jól feltételezed.

– Viszont… mit tudsz a múltjáról? Mit tudsz a népéről, a politikai nézeteiről, a társadalmi helyzetéről?

– Hová akarsz kilyukadni?

– Talán haragszik valamiért, amiről te nem tudsz. Talán van valami a múltjában, amiről még sosem beszélt neked.

– Nem tetszik ez az irány – vallotta be kissé ingerülten Jos.

– Nem akarom sértegetni Tolkot – felelte gyorsan Merit, és békítő gesztussal feltartotta a kezét. – Csak arra célzok, hogy amint azt te magad is mondtad, nem látod semmiféle okát annak, hogy jobban kiborult a MedStaron történt katasztrófától, mint attól, ami itt megy. Ennélfogva valami más az oka.

– Arra célzol, hogy Tolknak köze van az esethez? – kérdezte nagyokat pislogva Jos.

– Természetesen nem! Csak arra, hogy Tolkkal történt valami, amiről te nem tudsz. Ha lenne elképzelésed, hogy mi az, talán meg tudnád oldani a helyzetet. Legalábbis, több eszközöd lenne, amivel dolgozhatnál rajta.

– Még annyit sem tudtam elérni, hogy beszéljen velem az ügyről – közölte letörten Jos.

– Így tehát, információk híján, legfeljebb találgathatsz. Talán utána kéne járnod, hogy mit lehet még kideríteni. Lehet, hogy semmi komoly… egy régi trauma, ami Tolk családtagjaihoz vagy a barátaihoz kötődik, és a robbanás most felszabadította a rossz emlékeket, vagy valami ilyesmi. De amíg nem tudsz többet, csak tippelgetsz. Azzal pedig nem mész semmire. – Jos bólogatott, Klónak igaza volt. Beszélnie kellett Tolkkal erről az ügyről, fényt kellett derítenie arra, hogy mi bántja a lányt. Együttesen megoldhatják a problémát, akármi legyen is az. Kivéve persze, ha Tolknak köze volt a robbanáshoz… – Jos megrázta a fejét. Ezt teljes képtelenségnek érezte. Nem sok mindenben volt biztos manapság, de abban igen, hogy Tolknak sosem lehet köze egy ilyen szörnyű bűntetthez. Hogyan is tehetne ilyesmit egy gyógyító? A munkájuk az volt, hogy megmentsék mások életét, nem az, hogy elvegyék.

– Köszönöm, Klo – mondta végül. – Nem rabolom tovább az idődet.

– A többiek még kártyáznak a kantinban. I–5 nyerésre áll. Engem már kifosztott a napi korlátom erejéig – felelte Merit mosolyogva. – Ezért vagyok itt.

– Akkor azt hiszem – válaszolta Jos, és felállt –, megyek és iszom valamit. És talán beszállok pár körre.

– Miért is ne? – Jos mosolygott, és elhagyta az irodát.

Nem jutott el a kantinig. Félúton járva egy nyílt területen vágott át, amikor mennydörgésre hasonlító, fülrepesztő csattanást hallott. Azonnal megtorpant, ahogyan a környéken az a néhány teremtmény is, akik kimerészkedtek a hidegbe. Mi a…? Pillanatokkal később a hőmérséklet emelkedni kezdett. Ezt könnyű volt megállapítani, mert nagyon gyorsan történt. Jos keveset tudott az időjárás működéséről, de azt igen, hogy amikor meleg levegő ütközik hideggel, különféle dolgok történnek. És most történtek dolgok. Másodpercek alatt sűrű köd borította be a tábort, és a látótávolság néhány méterre csökkent. Jost szélrohamok lökdösték különböző irányokból, némelyik meleg volt, némelyik hideg, és felkavarták körülötte a spórákkal vegyes havat. Aztán sűrű eső verte a földet, ami hol csillapodott, hol felerősödött. A ködben kísérteties kisülések pattogtak, amelyekről Jos már hallott, és tudta, hogy a Jedik tüzének nevezik a jelenséget. Apró fények táncoltak az ujjvégein. Nem mozdult. Rendkívül nagy feszültség kell ahhoz, hogy az energia átugorjon egyik helyről a másikra, de a teste viszonylag kevés töltést tárolt. Nem fenyegette veszély. Legalábbis remélte… Egy-két perc elteltével a köd ritkult körülötte, és a hőmérséklet tovább emelkedett. Izzadni kezdett, és leszedte magáról a ruháit: a kabátot, a mellényt, a második nadrágot. A talpa alatt sár cuppogott.

– Úgy tűnik, Teedle nem hiába áldozta fel magát – hallatszott hirtelen Den Dhur hangja. Jos körülnézett, és meglátta az alacsony sullustit, amint lassan kibontakozik a ködből. – A tél gyors iramban távozik.

Jos bólintott. A jelekből ítélve a technikusok megjavították a tábor védőkupoláját. És neki máris kezdett hiányozni a hideg. Pár lépésre tőlük megjelent a ködben egy humanoid alak. I–5 közeledett. Felfelé nézett, és Jos követte a példáját. Hetek óta első ízben meglátta a könyörtelenül ragyogó Drongar Prime-ot.

– Azt hiszem, a dolgok kezdenek visszatérni a megszokott mederbe – mondta a droidnak.

– Valóban úgy tűnik. – Jos végighordozta a tekintetét a táboron. A jégcsapok csöpögtek és leváltak az épületekről, a sár egyre hígabb és mélyebb lett, míg a Jasserak fennsík jellegzetes bűze visszatért, hogy szörnyű bosszút álljon a száműzetésért. Már csak a közeledő sebesültszállítók hangja hiányzott, hogy ismét minden kerek egész legyen. Mialatt a gondolat átsuhant Jos elméjén, a távolból nagy teljesítményű lebegtető hajtóművek zúgása hallatszott.

– A mi dalunkat játsszák – szólt oda a droidnak, és máris a műtő felé fordult. Megmagyarázhatatlan módon elégedettséget érzett. Akármi várt is rájuk, a dolgok ismét normálisnak tűntek. Egy darabig aligha számíthattak meglepetésre. Vagy ez túl nagy kérés lett volna? Valószínűleg… I–5 nem mozdult. – Gyere! – szólt rá Jos. – Dolgunk van, emlékszel? – A droid elfordult, és Josra nézett. A fotóreceptorai fényerejének finom változása csodálkozó kifejezést kölcsönzött fémábrázatának.

– Emlékszem – közölte különös hangon. Jos megtorpant és megkérdezte:

– Mire emlékszel?

– Mindenre.