Negyvenedik fejezet 

– Jos? Mi történt? – kérdezte meglepetten Merit.

Megijedt attól, hogy az orvos elállja az útját. A sugárvető meg sem rezzent, mintha Jos kezét fából faragták volna.

– Megölted Zant – mondta Jos színtelen hangon. Merit érezte, hogy szétárad benne a félelem, és szinte megfagyasztja a bensőjét. Nem hagyta, hogy az érzés megmutatkozzon rajta. Jos valamiért gyanút fogott. Ez nem azt jelentette számára, hogy lelepleződött – akkor valószínűleg Vaetes ezredes és pár biztonsági jött volna el érte, nem pedig a kórház fősebésze. Nem ez volt az első eset, hogy ki kellett vágnia magát egy szorult helyzetből, és valószínűnek vélte, hogy ha a képességei nem hagyják cserben, nem is ez lesz az utolsó. Kissé aggodalmas arcot vágott, és vigasztaló hangnemben válaszolt.

– Nem, Jos. Zan akkor halt meg, amikor a szeparatisták megtámadtak minket. A hajót eltalálta egy lövedék. Te is ott voltál, Jos. És én is. Emlékszel?

– Emlékszem – mormolta Jos. – Arra is emlékszem, hogy te mutattad meg, hogyan éljem túl a gyászt. Te segítettél abban, hogy talpra álljak. Segítettél nekem, hogy túltegyem magam a dolgon. Ezért az adósod vagyok, Klo. Máskülönben… de mert te is felelős vagy azért, hogy a szeparatisták ránk törtek, azt hiszem, nem tartozom semmivel. Te mit gondolsz? – Honnan tudja? Nem tudhatja – gondolta Merit. – Gyanítja, de nem tudja. Nagyon óvatos voltam, nem hagytam semmilyen nyomot… felejtsd el most ezt! Foglalkozz a jelenlegi problémával! Tudta, hogy képes kimászni ebből a veremből is. Elvégre remekül értett az érzelmi manipuláláshoz és mások irányításához. Biztosra vette, hogy ha kap egy kis időt, meg tudja győzni Jost arról, hogy téved. Ugyanakkor az idő fogytán volt.

– Mostanában nagy nyomás nehezedik rád, Jos – mondta Merit. – Nem tudom, honnan származik ez a tévképzeted, de beszélhetünk róla, miután mindketten messze leszünk ettől a bolygótól.

Jos felnevetett, de Merit nem érzékelte rajta az igazi jókedv jeleit. Éppen ellenkezőleg, haragot érzékelt, amit jeges elszántság tart kordában, valahogy úgy, ahogyan a jégdugó szorítja le a kitörni készülő lávát.

– Elnézést – felelte Jos –, de viccesnek találom, hogy azt képzeled, elmehetsz még innen. Megdördült felettük az ég, mintha csak nyomatékot akart volna adni a vészjósló szavaknak. Merit ekkor két dologra is rájött. Egy, hogy Jos Vondar nem csupán gyanakszik, hanem tudja. Hogy honnan tudta meg, az nem számított. És ez elvezette őt a második felismeréshez: ha nem öli meg Jost, akkor Jos meg fogja ölni őt. Eleget kártyázott a férfivel ahhoz, hogy ne higgyen mást. Merit felsóhajtott. Valóban kedvelte Jost, kedvelte és csodálta őt. Szerette volna úgy elhagyni a Drongart, hogy nem gyilkol többet. De a vágyak ritkán váltak valóra. A jobb alkarján, a ruhája alatt kisméretű lézerpisztolyt rejtegetett, amit egyetlen mozdulatával a tenyerébe ugraszthatott. – Ha már a nyomásról beszélünk – folytatta Jos –, azt hiszem, abból neked is rendesen kijutott. Miért csináltad, Klo? Mi vitt rá arra, hogy eláruld a barátaidat? A pácienseidet? Hogy megöld azokat, akiket ismersz, akikkel együtt dolgozol, eszel és kártyázol? – Lődd le! – biztatta magát gondolatban Merit. – Lődd le, és menj! Minden elvesztegetett pillanattal egyre nagyobb veszélybe kerülsz. 

– Hallottál valaha a Nharl rendszerről? – kérdezte Merit.

– Nem.

– Öt bolygó kering a helyi nap körül. Az egyik a szülőbolygóm volt, az Equanus. Tudod, miért látsz oly kevés equanit a galaxisban, Jos? Mert csak maroknyian maradtunk. Néhány százan, talán ezren a legjobb esetben… egy olyan népből, ami valaha majdnem egymilliárd főből állt. És tudod, miért vagyunk manapság ennyire kevesen? Azért, mert csak azok maradtak életben, akik két évvel, hat hónappal és három nappal ezelőtt nem voltak odahaza, az Equanuson. – Merit még sosem mondta el senkinek a történetet. Tudta, hogy ostobán viselkedik, ha ugyan nem egyenesen öngyilkosság az, amit csinál. De valahol átszakadt benne egy pszichikai gát. Most már talán akkor sem tudta volna visszafogni magát, ha akarta volna. – Két évvel, hat hónappal és három nappal ezelőtt a napunkból kirobbant egy tíz fényperc hosszúságú kitörés. Egy hatalmas kitörés, amihez foghatót még senki sem látott az elmúlt tízmillió évben. Akkora erőt és annyi energiát tartalmazott, hogy megfőzte az Equanust. Az atmoszféra és az óceánok vize percek alatt elforrt. A szárazföldek kiégett salakká változtak. A tudósaink látták, hogy a csóva a bolygó felé tart, de már késő volt. Megérkezett, mielőtt bárki elmenekülhetett volna. Semmit sem tehettek. A bolygó összes kommunikációs vonala bedugult, annyian akartak elbúcsúzni a szeretteiktől. – Merit beszéd közben érzékelte, hogy Jos figyel rá, és a haragja is enyhül kissé – az oly sok élőlény halála megingatta. Hát persze, hiszen orvos volt. De Meritet ez most nem érdekelte, ahogyan az sem, hogy talán baráti tűz áldozata lesz a következő percben. Csak az számított neki, hogy elmondja a történetet. – Az összes equani, majdnem egymilliárd teremtmény, a művészetünk, a civilizációnk, a reményeink, az álmaink, mindenünk… minden hamuvá égett pár pillanat alatt, Jos. Vége lett. Minden elpusztult. Mindörökre.

– Én… sajnálom – mondta halkan Jos. – De mi köze ennek ahhoz, ami itt van? – tette hozzá, és oldalra, a tábor felé intett a sugárvetőjével. Ebben a pillanatban Merit könnyedén megölhette volna, egy mozdulatával lyukat égethetett volna a mellkasába a rejtett pisztollyal. De nem tette meg.

– Hogy mi köze van ehhez? – felelte komoran. – Rendkívül egyszerű: az a napkitörés nem természeti katasztrófa volt. A köztársaságiak, a dicsőséges, csodálatos, jóságos Galaktikus Köztársaság katonai vezetői kipróbáltak egy új fegyvert. Egy bolygórobbantót, egy csodafegyvert, amit egy építés alatt álló harci állomásra szántak. Belelőttek a napunkba, és elszámították magukat. Volt egy bázisuk a holdunkon, ott dolgoztak azok a tudósok és katonák, akik megteremtették azt a szörnyeteget. A kitörés őket is elkapta. Bár ez sovány vigasz nekem, és annak a néhány equaninak, akik más bolygón tartózkodtak, amikor megölték a világunkat.

– Még… még sosem hallottam erről.

– Hát persze, hogy nem. A Köztársaság vezetői nem égnek a vágytól, hogy elmeséljék a galaxis lakóinak. Hallgatnak róla, de én célul tűztem ki magam elé, hogy fényt derítsek az igazságra. A Köztársaság kiirtotta a népemet, Jos. Még ha összegyűlnének is a még élő equanik, kevesen vagyunk ahhoz, hogy újra benépesítsünk egy másik bolygót. Igen, mondhatod azt, hogy azok is meghaltak, akik megnyomták a gombot, de mi van azokkal, akik odaküldték őket? Mi van a bürokratákkal, akik felelősek az egészért? Ők manapság is nevetnek, és szeretnek, és esznek, és alszanak – élnek. Azt akarod tudni, hogy miért? Hát ezért, Jos.

Jos keze megremegett kissé, és Merit egy pillanatig azt hitte, hogy talán, de csak talán a volt barátja és páciense leengedi a fegyvert. De aztán Jos arca ismét megmerevedett, és a keze is szilárd lett.

– Meg sem próbálom elképzelni, hogy mit érezhetsz – felelte komoran. – De azt tudom, hogy én mit érzek. Egyetlen teremtmény halála talán nem vethető össze egy egész világ halálával. De a veszteség az veszteség. A gyász az gyász. Azt hiszed, hogy Zan szüleinek kevésbé fáj a gyász, mint neked?

– Ők egyetlen fiút veszítettek el! Én egy egész világot. Több százmillió fiút, lányt, anyát, apát! Nem hasonlíthatod össze ezt a kettőt, Jos! Az egy felfoghatatlan bűn volt.

– Akármik az indokaid – felelte Jos a fejét csóválva –, akármekkora fájdalmak gyötörnek, ettől még gonosz dolog az, amit tettél.

– Nyilvánvalóan máshogy látjuk a dolgokat – állapította meg Merit a kezét széttárva. A jobb karja most egyenesen Josra irányult, csak annyit kellett volna tennie, hogy hátrafeszíti a kézfejét. – Tehát… mit fogsz csinálni, Jos? Lelősz?

– Őszintén mondom, Klo, hogy nem akarom megtenni, még azok után sem, amit elkövettél. De nem távozhatsz szabadon. Barriss már elment, hogy szóljon Vaetesnek. A biztonságiak hamarosan itt lesznek.

– De én nem leszek itt, Jos – felelte Merit a fejét csóválva.

– De igen, itt leszel. – Pár másodperccel korábban Merit még biztos volt abban, hogy Jos le fogja lőni. De most érzékelte, hogy miután elmondta a történetét, valami megváltozott. A sebész már nem volt olyan acélosan elszánt.

– Nem fogod használni azt a fegyvert, Jos – mondta Merit fojtott hangon. – Ismerlek. Orvos vagy, és jószívű ember. Megmented mások életét, nem pedig elveszed. Láttalak párszor, amikor egész nap talpon voltál, teljesen kimerültél, szinte alig voltál magadnál, de tovább dolgoztál, hogy megmentsd még egy klón életét. Nem fogod megtenni. Ellene szól mindannak, ami te vagy. – Jos nem volt harcos. Merit tudta, hogy képes lenne megölni a férfit, mielőtt az rádöbbenne, hogy mi történik. De nem kellett megtennie. Most már biztos volt abban, hogy Jos nem fog lőni. Merit lépett egyet hátra, a hátsó kijárat irányába.

– Ne csináld, Klo! – szólt rá Jos, és kissé feljebb emelte a sugárvetőt. Merit tovább hátrált.

Josnak eszébe jutott az a pillanat, amikor a hajó fedélzetén holtan heverő Zant bámulta. Ő maga is megsebesült, agyrázkódást kapott, és alig tudott mozogni. Minden erejét össze kellett kaparnia ahhoz, hogy odakússzon a barátja mellé. Merit megölésével nem támaszthatta fel Zant. A bosszú még soha, senkit nem támasztott fel. És Klónak igaza volt: ő gyógyított, nem gyilkolt. Ám azt is tudta, hogy ha Klo Merit most elmenekül, tovább fog dolgozni a szeparatistáknak, tovább fog ártani a Köztársaságnak. Hányan halnak még meg a gyűlölete és a bosszúvágya miatt? És Jos úgy érezte, nem számít, hogy egy áldozata lesz még az equaniknak, vagy ezer, ő is felelős lesz mindegyikért.

Mert itt és most megállíthatja Klo Meritet.

– Klo! – Merit megint hátrált egy lépést. A hátsó kijárat szenzorai érzékelték a közelségét, és az ajtó kinyílt mögötte. Jos vett egy mély lélegzetet, célzott… és meghúzta az elsütőbillentyűt. Ebben a pillanatban vakító fény villant, és eget-földet megrázó dörrenés hallatszott. Jos éles fájdalmat érzett. Felkiáltott, aztán azt érezte, hogy zuhan…