Először is, vegyük a SETI közismert nézőpontját! A Drake-egyenlet (lásd később) leggyakoribb értelmezései arra a következtetésre vezetnek, hogy sok (több milliárd) ETI (földön kívüli intelligencia) népesíti be a világegyetemet, és csak a mi galaxisunkban több ezernek vagy akár több milliónak kell lennie. Eddig még csupán a szalmakazal (az univerzum) elenyésző részét vizsgáltuk meg, így a tű (ETI) megtalálásának sikertelensége nem kell hogy eltántorítson. Próbálkozásaink hatékonysága egyre fokozódik.

A Sky & Telescope című magazinból vett fenti ábra jól érzékelteti a SETI-projekt léptékeit azáltal, hogy a különböző letapogatási kísérletek eredményességét három fő paraméter, a Földtől való távolság, az adás gyakorisága és az égbolt egy szelete mentén ábrázolja.^{618}

A grafikon két befejezésre váró rendszert is tartalmaz. A Microsoft egyik alapító tagjáról, Paul Allenról elnevezett Allen-teleszkóptömb (Allen Telescope Array) sok kisebb tányérantennát, vagy kevesebb, ám nagyobb méretű tányért fog használni, amelyek közül harminckettő működésbe hozását 2005-re tervezik^{16}. Amikor mind a 350 antenna működésbe lép, egy 1 hektáros tányérnak megfelelő (10 000 m²) antenna kapacitásával fognak működni. Egyszerre lesz képes fogni százmillió frekvenciasávot, és lefedi majd a teljes mikrohullámú tartományt. Egyik tervezett célja a galaxisunk több millió csillagának végigpásztázása. A projekt azokon a számításokon alapul, melyek a sok alacsony költségigényű tányérantenna együttes kimenetéből rendkívül pontos jeleket tudnak előállítani.^{619}

Az Ohiói Állami Egyetem emellett egy omnidirekcionális, azaz minden irányba figyelő keresőrendszert épít, amely szintén sok egyszerű antennából kinyert jel intelligens értelmezésén alapul. A különböző jelek interferenciájára épülőún. interferometria segítségével a teljes égbolt nagy felbontású képe kiszámolható a több antennából vett adatokból.^{620} Más projektek a figyelt frekvenciatartományt bővítik, például az infravörös és optikai elektromágneses jelekre koncentrálnak.^{621}

Az előző ábrán bemutatott három paraméter mellett hat másik is szerepel, például a polarizáció (a hullámok rezgési síkja a terjedési irányhoz képest). A fenti ábrából levonható egyik következtetés az, hogy a SETI eleddig ennek a kilencdimenziós „paramétertérnek” csupán nagyon vékony szeleteit derítette fel. Az érvelés szerint nem is kell csodálkoznunk, hogy eddig még nem bukkantunk ETI-k nyomára.

Ámde nem csupán egyetlen tűt keresünk a szénakazalban. A gyorsuló megtérülések törvénye alapján, ha egy ETI képessé válik primitív mechanikus technológiák előállítására, csak néhány évszázad választja el attól, hogy elérje azokat a hihetetlen képességeket, amelyeket én a Föld XXII. századára jósoltam. Az orosz csillagász, N. Sz. Kardasev szerint a „II. típusú” civilizációk már felhasználják a napjuk energiáját (a mi Napunkból kiindulva ez körülbelül 4 × 10²⁶ watt teljesítményt jelent) elektromágneses sugárzás alapú kommunikációra.^{622} Ha a jóslataim beigazolódnak (lásd a harmadik fejezetet), a civilizációnk a XXII. századra eléri ezt a szintet. Tekintve, hogy a SETI teoretikusai által jósolt megannyi civilizáció technológiai fejlettségi szintje mérhetetlenül nagy időszakban oszlik el, sok civilizációnak már jóval előttünk kell járnia. Így hát bizonyosan számos II. típusú civilizáció létezik. Valójában még ahhoz is elég idő telhetett el, hogy némelyik civilizáció gyarmatosítsa a galaxisát és elérje Kardasev III. szintjét: olyan civilizációvá váljon, amely hasznosítja galaxisa energiáját (saját galaxisunk alapján számítva körülbelül 4 × 10³⁷ watt). Még egyetlen fejlett civilizációnak is több milliárd vagy több billió „tűt” – azaz a SETI paraméterterében megannyi pontot képviselő, a civilizáció kismilliónyi információs folyamatából következő eszköznek és mellékhatásnak megfelelő adást – kellene kibocsátania. Még ha a SETI csupán a paramétertér vékonyka szeleteit tapogatta is le, lehetetlen lett volna nem észrevenni egy II. típusú civilizációt, hát még egy III. típusút! Ha még azt is hozzávesszük, hogy igazából várva várjuk eme hatalmas számú fejlett civilizáció felbukkanását, fura, hogy eddig nem vettük észre őket. Ezt nevezzük Fermi-paradoxonnak.

 

A Drake-egyenlet. A SETI kutatását nagyrészt Frank Drake csillagász 1961-es egyenlete ihlette, amelyben Drake megbecsülte a galaxisunkban élő intelligens (vagy még pontosabban, rádióadásra képes) civilizációk számát.^{623}(Feltételezése szerint ugyanez az elemzés igaz a többi galaxisra is.) Vegyük most a SETI alapfeltevését a Drake-képlet szemszögéből, amely kimondja, hogy:

A rádióadásra képes civilizációk száma = N × f_p × n_e × f_l × f_i × f_c × f_L,

ahol

N: a Tejútrendszerben található csillagok száma. Jelenlegi becslések alapján ezt százmilliárd körülire tesszük (10¹¹).

f_p: a bolygókkal rendelkező csillagok aránya. Jelenlegi becslések alapján értéke körülbelül 20–50 százalék között lehet.

n_e: Átlagosan hány lakható bolygó jut az egyes bolygórendszerrel rendelkező csillagokra? Ennek értéke meglehetősen vitatott. Egyes becslések egyre vagy annál magasabbra teszik a számot (azaz minden bolygórendszerrel rendelkező csillagnak van átlagban legalább egy lakható bolygója), mások sokkal alacsonyabbra, például egyezredre vagy annál kevesebbre.

f_l: A lakható bolygók közül vajon hányon alakult ki valóban az élet? A becslések terén itt már mindenféle számokkal találkozunk, a nem egészen 100%-tól a 0%-ig.

f_i: Az élettel rendelkező bolygók hány százalékán fejlődött ki intelligens élet? Az f_l és f_i a Drake-egyenlet legellentmondásosabb tényezői. A becslések itt is a 100%-tól (azaz ahová az élet egyszer beteszi a lábát, oda hamarosan az intelligens élet is követi) a közel 0%-ig (azaz az intelligens élet nagyon ritka) terjednek.

f_c: Az összes intelligens élettel rendelkező bolygónak mekkora százaléka kommunikál rádióhullámok útján? Az f_c értékére adott becslések általában magasabbak, mint az f_l és f_i esetén, abból az (ésszerű) érvből kiindulva, hogy ha egyszer már jelen van egy intelligens faj, a rádiókommunikáció felfedezése és használata valószínűvé válik.

f_L: annak az időszaknak a hossza, amíg egy átlagos, kommunikációképes civilizáció rádióhullámokkal kommunikál, az univerzum teljes életkorához képest.^{624} Ha a civilizációnkat vesszük példának, az univerzum durván tíz-húszmilliárd éves történetéhez viszonyítva mi száz éve használunk rádiókommunikációt, így hát a Földre számított f_L eddig körülbelül 10^–8. Amennyiben még úgy kilencszáz évig folytatjuk ezt a szokásunkat, a tényező 10^–7-re változik. Erre a tényezőre több megfontolás is hatással van. Ha egy civilizáció elpusztítja önmagát, mert képtelen megzabolázni a rádiókommunikációval együtt kifejlődő technológiák (mint a nukleáris magfúzió vagy az önsokszorozó nanotechnológia) pusztító erejét, akkor a rádióadás megszűnik. Már láttunk példát olyan civilizációra a Földön (például a majákét), amelynek szervezett társadalma és tudományos fejlődése hirtelen szűnt meg. Másrészről valószínűtlennek tűnik, hogy minden civilizáció így végzi, tehát a hirtelen pusztulás minden bizonnyal csekély részt vállal a rádióképes civilizációk számának csökkentésében.

 

Egy másik, még fontosabb probléma lehet az, hogy a civilizációk elektromágneses adásokról (azaz rádióról) nagyobb teljesítményű kommunikációs eszközökre térnek át. Itt a Földön mi a rádióadásokról sebesen a vezetékes kommunikációra váltottunk, kábelt és száloptikát alkalmazva a távközlésben. Így hát az általános kommunikációs sávszélességben történő hatalmas fejlődés ellenére a bolygónkról az űrbe küldött elektromágneses információ mennyisége az elmúlt évtizedben jobbára stagnált. Másrészről egyre több lehetőségünk van a drót nélküli kommunikáció alkalmazására (például a mobiltelefonok és az új internetes wireless protokollok, mint a most megjelenő WiMAX szabvány esetén). A drótok használata helyett a kommunikáció esetleg teljességgel egzotikus közegekre is építhet, mint amilyenek a gravitációs hullámok. Ám még ebben az esetben is – bár az elektromágneses kommunikáció talán már nem forradalmi eleme egy adott ETI távközlési technológiájának –, legalább néhány felhasználási területen továbbra is érvényben marad. (Akárhogy is, az f_L azt a lehetőséget is figyelembe veszi, hogy az adott civilizáció leállítja az adásokat.)

Egyértelműnek tűnik, hogy a Drake-egyenlet számos meghatározhatatlan faktort tartalmaz. Több SETI-hívő alapos vizsgálatok után arra jutott, hogy a képlet alapján jelentős számú rádióképes civilizációnak kell léteznie még a mi galaxisunkban is. Például, ha azt feltételezzük, hogy a csillagok ötven százalékának vannak bolygói (f_p = 0,5), hogy minden ilyen csillagnak átlagban két lakható bolygója van (n_e = 2), hogy ezen bolygók felén ténylegesen kifejlődött az élet (f_l = 0,5), hogy ezen bolygók felén intelligens élet alakult ki (fi = 0,5), hogy ezek fele rádióképes (f_c = 0,5), és hogy az átlagos rádióképes civilizáció egymillió éve sugározza a jeleit (fL = 10^–4), a Drake-egyenlet szerint 1 250 000 rádióképes civilizáció létezik a galaxisunkban. A SETI Intézet vezető csillagásza, Seth Shostak számításai szerint a Tejútrendszerben valahol tízezer és egymillió csillag között van azok száma, amelyek rádióadásra képesek.^{625} Carl Sagan egymillió körülire tette a számukat a galaxisunkban, míg Drake úgy tízezret számolt.^{626}

Azonban a fenti értékek kétségtelenül nagyon magasak. Ha konzervatívabb feltételezésekkel élünk az élet – hát még az intelligens élet – kifejlődési nehézségeit illetően, nagyon különböző eredményt kapunk. Amennyiben a bolygóval rendelkező csillagok számát ötven százaléknak hagyjuk (f_p = 0,5), a lakható bolygók számát csupán egy tizedre csökkentjük (n_e = 0,1) arra a megfigyelésre alapozva, hogy az életet támogató feltételek kevésbé jellemzőek), és azt feltételezzük, hogy az élet csak az adott bolygók egy százalékán alakult ki (f_l = 0,01, az élet beindulásának nehézkességét alapul véve), hogy ezeknek az életet előállító bolygóknak csak öt százalékán fejlődött ki intelligens élet (f_i = 0,05, arra alapozva, milyen sokáig tartott ez a Földön is), hogy ezeknek a fele rádióképes (f_c = 0,5), valamint, hogy az átlagos rádióképes civilizáció tízezer éve sugároz (f_L = 10^–6), a Drake-egyenlet szerint körülbelül egy (pontosabban 1,25) rádióképes civilizáció létezik a Tejútrendszerben. És egy ilyet már ismerünk.

Végül is nehéz hathatósan az ETI ellenében vagy mellett érvelni a Drake-egyenlet alapján. Ha a Drake-képlet mond nekünk valamit, az az, milyen rendkívül bizonytalanok is a becsléseink. Azonban annyit tudunk, hogy a kozmosz némának tűnik – azaz eddig nem találtuk ETI-üzenetek meggyőző jelét. A SETI mögött az az elképzelés áll, hogy az élet – és az intelligens élet – olyannyira uralkodó jellegű, hogy több millió, ha nem több milliárd rádióképes civilizációnak kell lennie az univerzumban. (Vagy legalábbis a mi fénygömbünkben; ami alatt az a térrész értendő, amelyen belül az esetleges rádióadó civilizációknak elég idejük volt arra – mert nem voltak ehhez túlságosan távol tőlünk –, hogy az általuk kibocsátott elektromágneses hullámok mára elérjék a Földet.) Eddig azonban a SETI ellenére egy sem jelentkezett. Így hát vegyük a SETI alapfeltételezését a rádióképes civilizációk számáról, de tekintsük meg a gyorsuló megtérülések törvénye szempontjából! Mint már tárgyaltuk, az evolúciós folyamatok belülről felgyorsulnak. Továbbá a technológia fejlődése sokkal gyorsabb, mint a technológiateremtő fajt létrehozó evolúciós folyamat. A Földön mindössze kétszáz év alatt jutottunk el egy elektromosság előtti, komputereket nélkülöző és lóerővel közlekedő társadalomból a mai kifinomult számítógépes és kommunikációs technológiákig. Jóslataim azt mutatják, hogy egy újabb évszázad alatt több billiószor billiónyi mértékben megsokszorozzuk majd az intelligenciánkat. Így hát mindössze háromszáz év elegendő lesz arra, hogy a primitív mechanikus technika korai megjelenésétől eljussunk intelligenciánk és kommunikációs képességünk hihetetlen mértékű kiterjesztéséhez. Tehát ha egy faj egyszer megteremti az elektronikát és a rádióadás sugárzásához szükséges fejlett technológiát, onnan már csupán néhány évszázad kérdése, hogy addig nem látott mértékben kiterjessze intelligenciáját.

A Földön beálló változások háromszáz éve kozmológiai szinten röpke időszakasznak számít, hiszen az univerzum korát tizenhárom-tizennégy milliárd évre teszik.^{627} A modellem azt sugallja, hogy ha egyszer egy ETI-civilizáció eléri saját rádiókommunikációs szintjét, onnantól mindössze egy – legfeljebb két – évszázad alatt II. típusú civilizációvá fejlődhet. Ha elfogadjuk a SETI alapfeltevését, miszerint sok ezer, vagy akár sok millió rádióképes civilizáció létezik galaxisunkban, ennélfogva pedig több milliárd ilyen létezik a mi fénygömbünkben – ezek a civilizációk minden bizonnyal a fejlettség különböző, egymástól több milliárd fényévre lévő szintjein állnak. Némelyik tőlünk lemaradva, mások pedig előttünk haladva fejlődnek. Nem hihető az, hogy minden nálunk fejlettebb civilizáció csupán alig néhány évtizeddel jár előttünk. A legtöbb ilyennek legalább évmilliókkal, ha nem évmilliárdokkal fejlettebbnek kell lennie.

Azonban mivel néhány évszázad elegendő a mechanikai technológiáktól eljutni a szingularitás intelligencia- és kommunikáció-kiterjesztő hatásáig, a SETI feltételezése szerint fénygömbünknek több milliárd olyan civilizációt kellene tartalmaznia (több ezret vagy több milliót csak a mi galaxisunkban), amelyek technológiailag elképzelhetetlenül fejlettebbek nálunk. A SETI-projekt egyes vonalainál ugyanazt a lineáris gondolkodást látjuk, amely minden egyéb tudományágat is áthat: azaz, ha egy civilizáció eléri a mi fejlettségi szintünket, akkor technológiája onnan fokozatosan, évezredek vagy évmilliók során fog fejlődni. Ám az ugrás a rádióképesség első jeleitől a II. típusú civilizációig és azon is túl mindössze néhány évszázad alatt megtehető. Az égboltnak mostanra már izzania kellene az intelligens földön kívüli rádióüzenetektől.

De az égbolt néma. Fura, hogy a kozmoszt ilyen csendesnek találjuk. Enrico Fermi 1950-ben azt kérdezte, és mi is megtehetnénk ma: „Hol vannak a többiek?”^{628} Egy eléggé fejlett civilizáció valószínűleg nem korlátozná rádióadásait ismeretlen frekvenciákon küldött, nehezen fogható jelekre. Akkor meg miért ilyen félszegek az ETI-k?

Sokan próbálkoztak magyarázatot adni az úgynevezett Fermi-paradoxonra (ami csak akkor jelenik meg paradoxonként, ha az ember elfogadja a Drake-egyenletre leggyakrabban alkalmazott optimista paramétereket). Az egyik leggyakoribb válasz az, hogy egy civilizáció megsemmisítheti magát, amint eljutott a rádióképesség szintjére. Ez a magyarázat elfogadható lenne, ha csupán néhány ilyen civilizációról beszélnénk, ám a SETI szerint több milliárd civilizáció létezik, és nem valószínű, hogy mindegyikük elpusztította magát.

Más érvelések ugyanezen a vonalon haladnak. Talán úgy „döntöttek”, hogy nem zavarnak minket (lévén, hogy túl primitívek vagyunk), és csak csendben figyelnek (egy etikai alapelv, amely ismerős lehet a Star Trek-rajongóknak). Ebben az esetben is nehezen hihető, hogy a több milliárd civilizáció mindegyike ugyanezt a döntést hozta. Vagy talán sokkal fejlettebb kommunikációs paradigmákra váltottak. Hiszem, hogy létezhet még a legmagasabb frekvenciájú elektromágneses hullámoknál is fejlettebb kommunikációs módszer, és hogy egy fejlett civilizáció (mint amilyenek mi is leszünk a következő évszázad során) felfedezheti és felhasználhatja ezt a tudást. Azonban nagyon valószínűtlen, hogy a több millió civilizáció egyike sem hagy szerepet az elektromágneses hullámoknak, akár más technológiai folyamatok melléktermékeként.

Ezt az érvet persze nem a SETI-projekt ellen hozom. A SETI-nek elsőbbséget kell biztosítani, hiszen a negatív eredmény is ugyanolyan fontos, mint a siker.

 

Még egyszer a számítástechnika korlátairól. Nézzük meg a gyorsuló megtérülések törvényének a kozmosz intelligenciájára gyakorolt további hatásait! A harmadik fejezetben szó esett a hideg laptopról, amikor egy egyliteres, egykilós számítógép optimális számítástechnikai kapacitását körülbelül másodpercenkénti 10⁴² számításra becsültük, ami tízmilliárd emberi agy tízezer évnyi gondolkodását képes tíz mikroszekundum alatt elvégezni. Ha okosabban tudjuk megoldani az energiafelhasználás és a hőleadás kérdését, egy kilogramm anyag számítástechnikai kapacitása akár másodpercenkénti 10⁵⁰ számításra is emelkedhet.

Az ilyen mérvű számítástechnikai kapacitás eléréséhez szükséges technikai feltételek rémisztőek, de mint már rámutattam, a gondolatkísérletben egy 10⁴² cps per kilogramm műszaki képességű civilizációt kell elképzelni, és nem a ma emberének korlátozott műszaki képességével kell számolni. Egy 10⁴² cps-es civilizáció valószínűleg rájön, miként léphet tovább 10⁴³ cps-re, majd 10⁴⁴ cps-re és így tovább. (Valójában minden lépésnél ugyanazt az érvet hozhatjuk fel.)

Ha egy civilizáció egyszer eléri ezt a szintet, nyilvánvalóan nem fogja számítástechnikai képességeit egy kilogramm anyagra korlátozni, amint azt mi sem tesszük ma. Vegyük számba, mit érhet el civilizációnk a környezetünkben lévő tömeggel és energiával! A Föld tömege körülbelül 6 × 10²⁴ kilogramm. A Jupiter tömege körülbelül 1,9 × 10²⁷ kilogramm. Ha a hidrogént és héliumot nem vesszük figyelembe, körülbelül 1,7 × 10²⁶ kilogramm tömegű anyag van jelen aNaprendszerben a Naptól eltekintve (amely egyébként is szabad préda). A Nap által uralt teljes Naprendszer tömege körülbelül 2 × 10³⁰ kilogramm. Durva felső értékhatáros elemzés esetén, ha a Naprendszer tömegét az anyag kilogrammjának általunk becsült számítástechnikai kapacitásának felső határára (10⁵⁰ körül) alkalmazzuk (a nanokomputerizáltság határaira alapozva), a „közeli környezetünkben” 10⁸⁰ cps számítástechnikai teljesítmény határértéket kapunk.

Természetesen bizonyos gyakorlati nehézségek valószínűleg nehézzé teszik a felső határ elérését, de még ha a Naprendszer anyaga egy százalékának egy huszad részét (0,0005) is szánjuk számítástechnikai és kommunikációs nyersanyagnak, 10⁶⁹ cps kapacitást kapunk „hideg” és 10⁷⁷ cps-t „meleg” számítástechnikai tevékenységünk határértékére.^{629}

Történtek műszaki becslések ilyen szinten a számítástechnikai kapacitás kiszámítására, amelyek figyelembe vették a különféle komplex tervezési követelményeket, mint például az energiafelhasználást, hőelvezetést, belső kommunikációs sebességeket, a Naprendszer anyagának összetételét és további tényezőket. Ezek a modellek reverzibilis számítást használtak, ám amint arra a harmadik fejezetben rámutattunk, még ekkor is figyelembe kell vennünk a hibajavítás és a kommunikációs eredmények energiafelhasználását. Anders Sandberg, a komputációs idegtudomány képviselője elemzésében felmérte egy hipotetikus Föld méretű számítástechnikai „objektum” számítástechnikai kapacitását.^{630} Az objektumot Zeusznak nevezte el. A körülbelül 10²⁵ kg gyémánt szerkezetű szénből (a Föld 1,8-szorosa) álló „hideg” komputer konceptuális modellje 5 × 10³⁷ számítási csomópontból áll, melyeknek mindegyike extenzív párhuzamos feldolgozásra képes. A Zeusz becsült számítási maximuma 10⁶¹ cps, vagy 10⁴⁷ bit adattárolás esetén. A modell elsődleges korlátja a bittörlések megengedett száma (maximum 2,6 × 10³² bittörlés másodpercenként), amely alapvetően a kozmikus sugárzás és kvantumhatások okozta hibák javítására szolgál.

1959-ben az asztrofizikus Freeman Dyson koncepciójában csillagok köré épített héjakat javasolt, amelyek energiát és élőhelyet biztosítanának egy fejlett civilizáció számára. A Dyson-gömb egyik modellje szó szerint egy csillag köréépített, vékony energiagyűjtő gömb lenne.^{631} A civilizáció a gömbön belül élne, annak felszínén, és hőt (infravörös energiát) adna le a gömbön kívülre (a csillaggal ellentétes irányba). A Dyson-gömb másik (gyakorlatiasabb) változatában teljes gömb helyett egy sor ívelt héj szerepel, melyek mindegyike a csillag sugárzásának csak egy részét fogja be. Így a Dyson-héjak nincsenek hatással a meglévő bolygókra, főként az olyanokra, amelyek a Földhöz hasonlóan védelemre szoruló ökológiával rendelkeznek.

Bár Dyson modellje egy fejlett biológiai civilizációnak biztosítana nagy mennyiségű helyet és energiát, csillagméretű komputerek alapjául is szolgálhat. Ilyen Dyson-héjak keringhetnének a Napunk körül anélkül, hogy hatással volnának a Földet elérő napfényre. Dyson intelligens biológiai lényeket képzelt el, akik héjak vagy gömbök felszínén élnének, ám mivel egy számítástechnikát felfedező civilizáció sebesen halad a nem biológiai intelligencia felé, nem volna értelme biológiai emberekkel benépesíteni a héjakat.

A Dyson-koncepció újabb módosításaként az egyik héj által termelt hőt fel lehetne fogni, amit egy másik, a naptól távolabb elhelyezett, párhuzamos helyzetű héj hasznosíthatna. A számítógéptudós Robert Bradbury hangsúlyozza, hogy akármilyen számú héj létezhet. Bradbury egy találóan „Matrjoska-agynak” nevezett számítógépet javasol, amely héjak a Nap vagy egy másik csillag köré rendezett sorozatából állna. A Sandberg által elemzett egyik ilyen konceptuális modell neve Uránosz, amely a terv szerint a Naprendszer hidrogénen és héliumon kívül fennmaradó tömegének 1 százalékát használná (kivéve a Nap anyagát), más szóval körülbelül 10²⁴ kilogrammot, valamivel kevesebbet, mint a Zeusz.^{632} Az Uránosz körülbelül 10³⁹ számítási csomópontot tartalmazna, számítástechnikai kapacitása 10⁵¹ cps lenne, és 10⁵² bitet tudna tárolni.

A számítógépes technológia már most is széles körben elterjedt – és nem centralizált – erőforrás, és jóslataim szerint a tendencia erőteljesebb decentralizáltság felé halad. Ám amint civilizációnk eléri a korábban elképzelt számítási sűrűséget, a nagyszámú processzor eloszlása valószínűleg ezen konceptuális modellek jellemzői mentén fog alakulni. Például a Matrjoska-héjak tökéletes módon használnák fel a napenergiát és valósítanák meg a hőelvezetést. Ne felejtsükel, hogy a második fejezetben taglalt jóslataim alapján az ilyen Naprendszer méretű komputerek számítástechnikai kapacitása még ennek az évszázadnak a végén elérhetővé válhat!

 

Nagyobb vagy kisebb. Mivel naprendszerünk számítástechnikai kapacitása a 10⁷⁰–10⁸⁰ cps tartományba esik, jóslataim szerint a XXII. század elejére elérjük ezeket az értékhatárokat. A számítástechnika története arra tanít bennünket, hogy a komputáció hatása befelé és kifelé egyaránt terjeszkedik. Az elmúlt évtizedekben körülbelül kétévente emeltük duplájára a számítási elemek (tranzisztorok) számát egy adott integrált áramköri chipben, ami belső terjeszkedésről árulkodik (azaz az egy kilogramm anyagra eső számítási kapacitás növekedéséről). Ám kifelé is terjeszkedünk, mivel a chipek száma (jelenleg) évente körülbelül 8,3%-kal növekszik.^{633} Nem badarság azt állítani, hogy mindkét típusú növekedés folytatódni fog, valamint, hogy a kifelé terjeszkedés sebessége jelentősen felgyorsul a belső növekedés határainak elérésével (a háromdimenziós áramkörök alkalmazásával).

Továbbá, ha egyszer elérjük a naprendszerünkben elérhető, a számítógépes technológia terjeszkedéséhez szükséges anyagi és energetikai határokat, nem lesz más választásunk, mint hogy elsősorban kifelé terjeszkedjünk. Már korábban tárgyaltuk az elképzelést, miszerint a számítás kisebb léptékekben is elképzelhető – a szubatomi részecskék szintjén. Az ilyen piko- vagy femtotechnológia lehetővé tenné a számítástechnika folytatólagos fejlődését az alkatrészméretek folyamatos zsugorításával. Talán elképzelhető, azonban minden bizonnyal lényeges technológiai kihívásokkal kell szembenézni a nanoméret alatti számítástechnika kidolgozásának érdekében, így a kifelé terjeszkedés motivációja megmarad.

 

Terjeszkedés a Naprendszeren túl. Milyen hamar terjeszthetjük ki az intelligenciánkat a Naprendszeren túlra? A terjeszkedés nem maximális sebességgel kezdődik, de gyorsan elér majd egy a maximális sebességnél (a fénysebességnél vagy annál is nagyobb sebességnél) alig kisebb sebességet. Vannak, akik vitatják az elképzelést, azt állítva, hogy rendkívül nehéz lesz embereket (vagy egy ETI-civilizáció fejlett organizmusait) és a felszerelésüket fénysebességhez közeli sebességen utaztatni anélkül, hogy testük összeroppanna. Természetesen úgy kerülhetnénk ki ezt a problémát, hogy apránként gyorsítunk, ám akkor is ott van még a csillagközi anyaggal való ütközés kérdése. Azonban ez az ellenvetés is arról árulkodik, hogy az elmélet kritikusai nem értik az intelligencia természetét a fejlettségnek ebben a szakaszában. A galaxisban és az univerzumban elterjedő ETI-ről alkotott első modellek az emberi történelemből vett vándorlási és gyarmatosítási mintákon alapultak, és alapvetően emberi településeket képzeltek el (vagy egyéb ETI-civilizációk esetén intelligens organizmusok településeit) más csillagrendszerekben. Ezek a telepek lehetővé tennék a megszokott biológiai szaporodás útján való sokasodást, és azután hasonló módon terjeszkednének.

Ám amint már láttuk, ennek az évszázadnak a végére a Földön jelen lévő nem biológiai intelligencia több billiószor fejlettebb lesz, mint a biológiai, így nem lesz értelme hús-vér embereket küldeni egy hasonló küldetésre. Ugyanez áll bármely más ETI-civilizációra is. Nem csupán arról van szó, hogy a biológiai emberek robotszondákat küldenek maguk helyett. Az emberi civilizáció addigra talán minden gyakorlati szempontból nem biológiai jellegűvé válik.

Ezeknek a nem biológiai előőrsöknek nem szükséges nagyon nagy méretűnek lenniük, és valójában leginkább információból állnának. Az persze igaz, hogy pusztán információt küldeni nem elegendő, mivel valami anyagi eszköznek is jelen kell lennie, amely fizikai hatást gyakorolhat más csillag- és bolygórendszerekre. Mindezek ellenére elegendő volna, ha a szondák önsokszorosító nanobotok lennének. (Ne feledjük, hogy egy nanobot nanoméretű alkatrészekkel rendelkezik, ám teljes mérete mikronokban mérendő!).^{634} Több-billiós rajokban indíthatnánk útnak őket, aztán ezek a „magok” meggyökerezhetnének más bolygórendszerekben és a megfelelő anyagok – szén és más szükséges elemek – fellelésével sokasodhatnának, illetve másolatokat készíthetnének magukról.

Letelepedésük után a nanobot-kolóniák pusztán információátvitel útján megszerezhetnék az intelligenciájuk optimalizálásához szükséges további információkat, ami csupán energia-, nem pedig anyagtovábbítást jelent, így fénysebességgel végrehajtható. Az emberhez hasonló nagy organizmusoktól függetlenül ezek a hallatlanul apró nanobotok közel a fény sebességével tudnának közlekedni.

Egy másik forgatókönyv szerint elvetnénk az információtovábbítást, és a szükséges információt a nanobotok saját memóriájába ágyaznánk. Olyan műszaki döntés ez, amelyet meghagyhatunk a jövő szupermérnökeinek. A szoftverfájlokat megoszthatnánk több milliárdnyi eszköz között. Ha már egy vagy néhány ilyen nanobot önreplikáció útján megtelepszik egy célpontban, a megerősödött rendszer összegyűjthetné a környéken utazó nanobotokat, és így attól a pillanattól fogva a kiküldött nanobotok nagy része nem kerülhetné el az úti célt. Ily módon az addigra kialakult kolónia összeszedhetné az intelligenciájának optimalizálásához szükséges információt és a szétszórt – számítási erőforrásokat.

 

Újra a fénysebességről. Egy Naprendszer méretű intelligenciának (azaz egy II. típusú civilizációnak) az univerzumban való elterjedéséhez szükséges maximális sebessége nagyon hasonló a fénysebességhez. Jelenleg úgy tudjuk, az információközlés és a materiális tárgyak szállításának maximális sebessége a fénysebességgel egyenlő, de van néhány árulkodó jel, amelyek szerint a fénysebesség talán nem jelenti az abszolút felső határt.

A fénysebesség átlépésének lehetőségét spekulatívnak kell tekintenünk, és a civilizációnkat érintő, ebben az évszázadban végbemenő mélyreható változásokról szóló jóslataim nem is feltételezik ezt. Ám ha lehetséges műszaki megoldást találni a fénysebesség problémájának megkerülésére, az fontos következményekkel jár a sebességre nézve, amellyel gyarmatosíthatjuk intelligenciánkkal az univerzum többi részét.

Nemrégiben végzett kísérletek a fotonok repülési idejét a fénysebesség közel kétszeresére mérték, amely helyzetük kvantumbizonytalanságának eredménye.^{635} Ám ez az eredmény nem igazán hasznos elemzésünk szempontjából, ugyanis valójában nem teszi lehetővé az információ fénysebességnél nagyobb sebességű továbbítását, és minket alapvetően a kommunikáció sebessége érdekel.

Egy másik érdekes jelenség, amely úgy tűnik, a fénysebességnél sokkalta nagyobb sebességeknél történik, a kvantumszétválasztás. Két egyszerre létrehozott részecske „összefonódhat”, azaz míg egy adott tulajdonság (mint például a spinje) nincsen meghatározva egyik részecskében sem, a két részecske közötti bizonytalanság feloldása egyazon pillanatban történik meg. Más szóval, ha a meghatározatlan tulajdonságot megmérjük az egyik részecskében, az a másik részecskében is felveszi a megfelelő értéket ugyanabban a pillanatban, még akkor is, ha a két részecske egymástól távol van. Úgy tűnik, mintha a két részecske között valamiféle kommunikációs kapcsolat lenne.

A kvantumszétválasztás során a fénysebesség sokszorosát mérték, azaz az egyik részecske állapotának meghatározása látszólag olyan időegységen belül határozza meg a másik részecske állapotát, amely kis töredéke annak az időnek, amely alatt az információ fénysebességgel egyik részecskéből a másikba jutna (elméletben az időeltérés nulla). Például dr. Nicolas Gisin, a Genfi Egyetem tudósa kvantum-összefonódott fotonokat küldött ellenkező irányokba a városban húzódó optikai szálakon. Amikor a fotonok hét mérföldre jártak egymástól, mindkettő nekiütközött egy üveglapnak. Mindkét fotonnak „el kellett döntenie”, hogy átmegy a lapon vagy lepattan róla (amely a nem kvantum-összefonódott fotonokkal végzett korábbi kísérletek során véletlenszerűen történt meg). Ám mivel két kvantum-összefonódott fotonról volt szó, ugyanabban a pillanatban ugyanazt a „döntést hozták”. A kísérlet számos ismétlése megerősítette a fenti eredményt.^{636}

A kísérletek nem zárták ki végérvényesen egy rejtett változó magyarázatát – vagyis azt, hogy létezik egy nem mérhető állapot, amellyel mindkét részecske rendelkezik, és amely azonos fázisban marad, így amikor az egyiken mérést végzünk (például azzal, hogy döntésre kényszerítjük az üveglappal), a másiknál ennek a rejtett változónak az értéke ugyanaz. Így aztán az azonos értékű rejtett változók azonos „választási” eredményre vezetnek a két esetben. A jelenség magyarázata az azonos kezdeti érték, nem pedig a két részecske közötti kommunikáció. Azonban egyéb problémák miatt a legtöbb kvantumfizikus elutasítja ezt az értelmezést.

De még ha úgy is értelmezzük ezeket a kísérleteket, hogy a két részecske között kommunikáció történik, a fénysebességnél látszólag gyorsabb kommunikációban valójában csak véletlenszerű adatok (tökéletes kvantumos véletlenszerűség) utaznak – nem pedig előre meghatározott információ, mint például egy fájl egyes bitjei. Igaz, e kvantumos véletlen adatok továbbítása sem feltétlenül haszontalan. Bizonyos alkalmazások esetén, például titkosítási rendszerekben ugyanis felhasználható. Két külön helyszín megkaphatná ugyanazt a véletlenszerű szekvenciát, amelyet aztán az egyik helyszín egy üzenet kódolására használhatna, a másik pedig az üzenet dekódolására. Senki más nem tudna belehallgatni a titkosító kódba anélkül, hogy meg ne semmisítené a kvantum-összefonódást, és így fel ne fedné magát. Már ma is léteznek kereskedelmi titkosító termékek, amelyek működésébe beépítették ezt az alapelvet. Ez a kvantummechanika egy előre nem látott felhasználási lehetősége, hiszen fennáll a lehetősége, hogy a kvantummechanika egy másik alkalmazása – a kvantumszámítás – véget vet a titkosítás megszokott, nagy számok tényezőkre bontásával végzett módszerének (amelyet a kvantumszámítás nagyszámú összefonódott kvantumbitjeivel sikerre vihetne).

Egy másik jelenség, ami a fénysebességnél gyorsabb, az a sebesség, amellyel a galaxisok távolodnak egymástól a világegyetem tágulásának következményeként. Ha két galaxis közötti távolság nagyobb, mint az úgynevezett Hubble-távolság, ezek a galaxisok látszólag a fény sebességénél gyorsabban távolodnak egymástól.^{637} Ez nem szegi meg Einstein speciális relativitáselméletét, hiszen a sebességet a tér tágulása okozza, nem pedig a galaxisok saját mozgása. Sajnos ez sem segít nekünk az információ fénysebességnél gyorsabb sugárzásában.

 

Féregjáratok. Létezik két még elrugaszkodottabb feltételezés, amelyek arra engednek következtetni, hogy megkerülhetjük a fénysebesség látszólagos határát. Az első ilyen a féregjáratok használata. A féregjáratok az univerzumnak a három látható dimenzión kívüli dimenzióiban létező görbületei. Nem igazán van itt szó a fénysebességnél nagyobb sebességgel való utazásról, inkább csak arról, hogy a világegyetem topológiája, formája nem az az egyszerű háromdimenziós tér, amit naivan megszoktunk. Ám ha a féregjáratok, más szóval az univerzum gyűrődései mindenütt jelen vannak, ezeken a rövidebb utakon mindenhová gyorsabban eljuthatnánk. Még az is lehet, hogy mi is megépíthetjük őket.

1935-ben Einstein és a fizikus Nathan Rosen megfogalmazta az „Einstein–Rosen”-hidakat, amivel az elektronokat és egyéb részecskéket apró téridő-alagutak formájában írták le.^{638} 1955-ben a fizikus John Wheeler a történelembenelőször „féregjáratoknak” nevezte el ezeket az alagutakat.^{639} A féregjáratokról készített elemzése teljességgel összeegyeztethetőnek mutatta a jelenséget az általános relativitáselmélettel, amely a teret egy másik dimenzióban lényegében görbültnek írja le.

1988-ban a Kaliforniai Műszaki Egyetem fizikusai, Michael Morris, Kip Thorne és Uri Yurtsever részletesen megmagyarázták, hogyan tudnánk ilyen féregjáratokat tervezni.^{640} Carl Sagan kérdésére válaszolva leírták a különböző méretű féregjáratok nyitva tartásához szükséges energiakövetelményeket. Azt is hangsúlyozták, hogy a kvantumfluktuáció alapján az úgynevezett üres tér folyamatosan apró, szubatomi méretű féregjáratokat hoz létre. Energia hozzáadásával – megfelelve mind a kvantumfizika, mind az általános relativitás követelményeinek (noha e két területet híresen nehéz összeegyeztetni) – ki lehetne tágítani ezeket a féregjáratokat, hogy szubatomi részecskéknél nagyobb tárgyak is utazhassanak bennük. Embereket sem lenne lehetetlen utaztatni ily módon, habár a végletekig bonyolult volna. Ám, mint már fentebb rámutattam, valójában csak nanobotokat és információt kellene útnak indítanunk, amelyekátférhetnek a mikronokban, és nem méterekben mérhető féregjáratokon.

Thorne és PhD-hallgatói, Morris és Yurtsever, egy módszert is kidolgoztak az általános relativitás és a kvantummechanika alapján, amely féregjáratokat létesítene a Föld és távoli helyszínek között. Javaslatuk a spontán módon kialakult, szubatomi féregjárat energia hozzáadásával való kitágításából áll, majd annak stabilizálásából, a két összekapcsolódó „féregjárat nyílásába” helyezett szupravezető gömbök segítségével. Miután a féregjárat kitágult és stabilizálódott, egyik nyílását egy másik helyre kell szállítani, miközben a Földön maradt másik nyílással való kapcsolatának megtartására kell törekedni.

Thorne példájában a távolabbi nyílást egy kis rakétával a Vega csillagra viszik, amely huszonöt fényévnyire van a Földtől. A fénysebességhez nagyon közeli sebességnél az út viszonylag rövid az űrhajón lévő órák tanúsága szerint. Például, ha a hajó a fénysebesség 99,995%-ával repül, a hajón lévő órák csak három hónapot haladnak előre. Bár az utazás ideje a Földön mérve körülbelül huszonöt év volna, a kinyújtott féregjárat megőrizné a helyszínek, valamint a helyszínek időpillanatainak közvetlen kapcsolatát. Így még a Földön is csak három hónapba kerülne a kapcsolatfelvétel a Föld és a Vega között, mert a féregjárat két vége megtartaná a közöttük lévő időviszonyt.

Megfelelő mérnöki fejlesztések lehetővé tehetnék ilyen kapcsolatok létrehozását bármerre az univerzumban. A fénysebességhez közeli tetszőleges sebességen utazva a kapcsolat létrehozásához szükséges idő – úgy a kommunikáció, mint a szállítás terén – relatíve rövid lehetne még több millió vagy milliárd fényévre található helyszínek esetén is.

Matt Visser, a St. Louis-i Washington Egyetemről, finomított a Morris–Thorne–Yurtsever-modellen. Elképzelése stabilabb környezetet biztosít, amely még emberek számára is lehetővé teheti az utazást a féregjáratokban.^{641}Véleményem szerint azonban erre semmi szükség. Mire az ilyen mérvű mérnöki projektek megvalósíthatóak lesznek, az emberi intelligenciát már régen nem biológiai összetevője uralja majd. Elegendő, és egyszerűbb is lesz molekuláris méretű önsokszorosító eszközöket útnak indítani, szoftverrel a memóriájukban. Anders Sandberg úgy becsüli, egy-egy nanométeres féregjárat hihetetlen módon 10⁶⁹ bitet lenne képes továbbítani másodpercenként.^{642}

A fizikus David Hochberg és a Vanderbilt Egyetem professzora, Thomas Kephart hangsúlyozzák, hogy nem sokkal az ősrobbanást követően a gravitáció elég erős volt ahhoz, hogy nagyszámú önstabilizáló féregjárat spontán létrehozásához szükséges energia szabaduljon fel.^{643} Ezeknek a féregjáratoknak egy jelentős része valószínűleg még mindig létezik és talán átjárható, egy az univerzum különböző pontjait összekötő, roppant folyosóhálózatot alkot. Talán könnyebb volna ezeket a természetes féregjáratokat felfedezni és felhasználni, mint újakat létrehozni.

 

A fénysebesség megváltoztatása. A második feltételezés az, hogy magát a fény sebességét is meg lehet változtatni. A harmadik fejezetben említést tettem a kutatási eredményről, amely arra enged következtetni, hogy a fénysebesség az elmúlt kétmilliárd évben értékének 4,5-ször százmilliomod részével megváltozott.

2001-ben a csillagász John Webb hatvannyolc kvazár (nagyon fényes, fiatal galaxis) fényét megvizsgálva felfedezte, hogy az úgynevezett finomszerkezeti állandó változik.^{644} A fénysebesség a finomszerkezeti állandóban szereplő négy konstans egyike, így az eredmény egy újabb feltételezés, miszerint az univerzumban uralkodó változó feltételek megváltoztathatják a fény sebességét. A Cambridge-i Egyetem fizikusa, John Barrow és kollégái jelenleg egy kétéves asztali kísérletet végeznek a fény sebességének kismértékű, technológiai úton történő megváltoztatására.^{645}

A feltevések, miszerint a fény sebessége változhat, egybevágnak mai elméleteinkkel, amelyek a fénysebesség jelentősen magasabb értékét tételezik fel az univerzum felfúvódó szakaszában (a világegyetem történetének korai szakaszában, amikor rendkívül gyors táguláson ment keresztül). A fénysebesség lehetséges megváltoztatását célzó kísérletek még megerősítésre várnak, és esetünkben eleve csupán kis változásról lenne szó. Ám ha a gyanú beigazolódik, az drasztikus hatással jár majd, hiszen akkor már csupán a mérnöki tudomány feladata, hogy egy alig észrevehető hatást nagyban felerősítsen. Még egyszer: a jelenleg elvégzendő gondolatkísérlet nem az, hogy vajon korunk emberi tudósai, akik hozzánk hasonlóak, képesek-e kivitelezni ezeket a műszaki bravúrokat, hanem hogy egy intelligenciáját több billiószor billiónyira tágított emberi civilizáció képes lesz-e erre.

Egyelőre annyit mondhatunk, hogy az intelligencia ultramagas szintjei a fény sebességével fognak kifelé terjedni, miközben tudomásul vesszük, hogy mai fizikai tudásunk azt sugallja, a terjedés valós sebességhatára nem ez, vagy hogy amennyiben a fénysebesség megváltoztathatatlannak bizonyul, ezt a határt talán átléphetjük féregjáratok használatával, amelyeken keresztül sebesen más helyszínekre utazhatunk.

 

Újra a Fermi-paradoxonról. Talán még emlékszünk rá, hogy a biológiai evolúciót több millió és milliárd évben mérjük. Tehát ha léteznek odakinn a világűrben más civilizációk, fejlettségi szintjük nagy időmennyiségekkel eltérhet egymástól. A SETI feltételezése szerint több milliárd ETI-nek kell lennie (a megannyi galaxisban), így tehát több milliárd olyan van, amely nálunk sokkal előrébb jár a technológiai fejlődésben. Eközben persze mindössze legfeljebb néhány évszázad kell ahhoz, hogy ezek a civilizációk a számítástechnika megjelenésétől legalábbis fénysebességgel terjeszkedni kezdjenek kifelé. Ha ez így van, miként lehetséges mégis, hogy eddig nem vettük észre őket? Az én következtetésem szerint az látszik valószínűnek (bár nem bizonyosnak), hogy nincsenek ilyen más civilizációk.

Más szóval mi vezetünk. Úgy bizony: egyszerű civilizációnk a kisteherautóival, a gyorsételeivel és az állandó konfliktusaival (valamint számítástechnikájával!) vezet az univerzum komplexitásának és rendjének létrehozásában. Ez meg hogyan lehetséges? Nem túl valószínűtlen ez a valószínűleg lakott bolygók roppant számát tekintve? De bizony, hogy az. Ám az univerzumunk létezése is éppen ennyire valószínűtlen az adott fizikai törvényeivel és vonatkozó fizikai állandóival, amelyek egyébként elengedhetetlenek az élet kifejlődése szempontjából. De az antropikus elv alapján, ha a világegyetem nem tenné lehetővé az élet megjelenését, nem volnánk itt, hogy ezt megfigyeljük. És mégis itt vagyunk. Így hát egy hasonló antropikus elvnek megfelelően vezető pozícióban vagyunk az univerzumban. Megint csak: ha nem volnánk itt, nem tudnánk erről.

Lássunk néhány érvet a fenti nézőpont ellenében!

Talán léteznek rendkívül fejlett civilizációk valahol a világűrben, de kívül esünk intelligenciájuk fénygömbjén. Azaz még nem értek ide. Na jó, ebben az esetben a SETI sem találja meg az ETI-ket, hiszen nem fogjuk látni (vagy hallani) őket, legalábbis addig nem, amíg nem tudunk valamiképpen kitörni a saját fénygömbünkből (vagy az ETI az övéből) a fénysebesség manipulálásával vagy rövidebb utak keresésével.

Talán már köztünk vannak, de úgy döntöttek, hogy a számunkra láthatatlanok maradnak. Ha így határoztak, valószínűleg sikerül nekik észrevétlennek maradniuk. Megint csak nehéz elhinni, hogy minden egyes ETI ugyanarra a döntésre jutott volna.

John Smart „felemelkedési” forgatókönyvében eljátszik a gondolattal, hogy ha egyszer a civilizációk megtöltik intelligenciájukkal az űr hozzájuk tartozó szeletét, létrehoznak egy új univerzumot (egy olyat, ami lehetővé teszi a komplexitás és intelligencia folytonos, exponenciális növekedését), és lényegében elhagyják ezt a világegyetemet.^{646} Smart szerint ez a lehetőség olyan vonzó, hogy az ETI fejődésének nem is lehet egyéb végkimenetele, és ezért megmagyarázza a Fermi-paradoxont.

Ami azt illeti, soha nem tartottam valószínűnek azt, hogy – akár a tudományos-fantasztikus történetekben – nagydarab, puha lények vezérlik hatalmas űrhajóikat a világunk felé. Seth Shostak megfogalmazása szerint „az egyetlen ésszerű lehetőség az, hogy ha találkozunk valaha földön kívüli intelligenciával, az gépi intelligencia lesz, nem hozzánk hasonló biológiai életforma”. Nézetem szerint ez nem egyszerűen arról szól, hogy a biológiai lények gépeket indítanak útnak (mint ahogy mi ma tesszük), hanem hogy egy hozzánk eljutni képes fejlett civilizációnak már régen össze kellett olvadnia a technológiájával, és nincsen szüksége fizikai organizmusokra vagy felszerelésre.

Ha léteznek, miért jönnének ide? Az egyik küldetés talán megfigyelés lenne – információgyűjtés (ahogyan mi is megfigyeljük ma a Földön élő többi fajt). Egy másik magyarázat az anyag- és energiagyűjtés, amellyel további szubsztrátumot biztosítanának a táguló intelligenciának. A felderítéshez és terjeszkedéshez szükséges intelligencia és felszerelés (az ETI részéről vagy általunk, amikor arra a fejlettségi szintre érünk) rendkívül kis méretű volna, alapjában véve csak nanobotok sokasága és információátvitel.

Úgy tűnik, a naprendszerünket még senki sem változtatta a saját maga komputerévé. És ha ez a másik civilizáció csak a tudás kedvéért figyel meg minket, és úgy döntött, hogy hallgat, a SETI sem fog rátalálni, hiszen ha egy fejlett civilizáció nem akarja, hogy megtaláljuk, eléri, amit akar. Ne felejtsük el, hogy egy ilyen civilizáció sokkalta intelligensebb, mint amilyenek mi vagyunk jelenleg. Talán akkor fedi fel magát előttünk, amikor elérjük evolúciónk következő szintjét, amikor összeolvasztjuk biológiai agyunkat a technológiánkkal, tehát a szingularitás után. Ám mivel a SETI feltételezése szerint több milliárd ilyen magasan fejlett civilizáció létezik, nem dönthettek mind úgy, hogy félreállnak.

 

Újra az antropikus elvről. Az antropikus elv két lehetséges alkalmazását ismerjük: az egyik univerzumunk figyelemre méltó életbarát törvényeivel kapcsolatos, a másik bolygónk tényleges biológiájára vonatkozik.

Vegyük először az univerzumra alkalmazott antropikus elvet részleteiben! Az univerzum kérdése azért vetődik fel, mert látjuk, hogy a természetben jelen lévő állandók pontosan azok, amelyekre szükség van a világegyetem komplexitásának eddigi kialakulásához. Ha a kozmológiai állandó, a Planck-állandó és a többi nagyszámú fizikai állandó értéke csak egy kevéssel is különbözne a jelenlegitől, az atomok, molekulák, csillagok, bolygók, élőlények és emberek nem létezhetnének. Az univerzum, úgy látszik, éppen a megfelelő szabályokkal és konstansokkal dolgozik. (A helyzet emlékeztet Steven Wolfram megfigyelésére, miszerint a sejtautomaták bizonyos szabályai [lásd a második fejezetet] figyelemre méltóan komplex és kiszámíthatatlan mintákat tesznek lehetővé, míg más szabályok jobbára érdektelen mintákhoz vezetnek, mint például váltakozó vonalak, vagy ismétlődő, netán véletlenszerű sorokba rendeződő egyszerű háromszögek.)

Hogyan magyarázzuk tehát az univerzumunkban fellelhető anyag és energia törvényeinek és állandóinak figyelemreméltó természetét, amelyek megteremtették a biológiai és technológiai evolúcióban megtestesülő egyre növekvő komplexitást? Freeman Dyson egyszer azt mondta, hogy „az univerzum bizonyos értelemben tudta, hogy jövünk”. A komplexitáskutató James Gardner a következőképpen írja le a problémát:

 

„A fizikusok úgy érzik, a fizika feladata megjósolni, mi történik a laborban, és meg vannak győződve róla, hogy a húrelmélet vagy az M-elmélet képes ebben segíteni… Azonban fogalmuk sincs arról, miért rendelkezik az univerzum egy több mint negyven, épp megfelelő értékű paramétert tartalmazó standard modellel. Hogyan hiheti valaki, hogy ami ennyire kusza, az a húrelmélet egyedülálló eredménye? Nem is értem, egyes emberek miként lehetnek ennyire szemellenzősek, hogy csak az univerzum végső állapotára tudnak koncentrálni, és nem kérdezik meg, hogyan és miért alakult így.”^{647}

 

A zavarba ejtő kérdés, hogy miként lehet a világegyetem olyan „életbarát”, létrehozta az antropikus elv különböző megfogalmazásait. Az antropikus elv „gyenge” változata szerint, ha nem így volna, nem volnánk itt, hogy eltűnődjünk rajta. Így tehát csakis egy növekvő komplexitást támogató világegyetemben merülhet fel ez a kérdés egyáltalán. Az antropikus elv erősebb változatai kimondják, hogy az egész mögött több van; az erős változatok szószólói nem elégednek meg a szerencsés egybeesés magyarázatával. Innen már csak egy ugrás az intelligens teremtés híveinek azt állítani, hogy végre megtaláltuk Isten létezésének bizonyítékát, amit a tudósok már régóta keresnek.

 

A multiverzum. Nemrégiben felmerült az erős antropikus elv sokkal inkább darwini megközelítése. Kezdjük ott, hogy egy matematikai egyenletnek több megoldása is lehet; például x megoldása az x² = 4 egyenletben lehet 2 vagy –2. Bizonyos egyenletek végtelen számú megoldást engednek meg. A (a – b) × x = 0 egyenletben az x bármilyen végtelen számú értéket felvehet, ha a = b (hiszen bármely szám nullával való szorzata nulla). Példának okáért, a mai húrelméletek egyenleteinek elvileg végtelen számú megoldása létezik. Pontosabban szólva, mivel az univerzum térbeli és időbeli felbontása a nagyon kicsi Planck-állandóra korlátozódik, a megoldások száma nem szó szerint végtelen, hanem mindössze mérhetetlenül nagy. A húrelmélet azt állítja tehát, hogy nagyon sok különböző természetes állandó lehetséges.

Innen ered a multiverzum gondolata: azaz, hogy nagyszámú univerzum létezik, és apró világegyetemünk csak egy közülük. A húrelméletnek megfelelően minden ilyen univerzumnak különböző fizikai állandói lehetnek.

 

Evolválódó világegyetemek. Leonard Susskind, a húrelmélet megalkotója, valamint Lee Smolin elméleti fizikus és a kvantumgravitáció szakértője felvetették, hogy az univerzumok más univerzumokat szülnek egy természetes evolúciós folyamat során, amely fokozatosan finomítja a természetes állandókat. Más szóval nem véletlen, hogy univerzumunk szabályai és állandói ideálisak az intelligens élet kifejlődéséhez, hanem ilyenné fejlődtek.

Smolin elméletében az új univerzumokat létrehozó mechanizmus a fekete lyukak létrejötte; eszerint amely univerzumok a legjobban tudnak fekete lyukakat létrehozni, azok termelődnek újra a legnagyobb valószínűséggel. Smolin szerint az az univerzum tud nagy valószínűséggel univerzumszülő fekete lyukakat is létrehozni, amely a legjobban képes növekvő komplexitást – azaz biológiai életet – teremteni. „A fekete lyukakon keresztül történő reprodukció – magyarázza –, multiverzumhoz vezet, amelyben az élet feltételei közösek; lényegében azért, mert az élet néhány feltétele, mint például az elegendő mennyiségű szén, az olyan csillagok létrejöttében is szerepet játszik, amelyek elég nagyok és így fekete lyukakká válhatnak.”^{648} Susskind felvetése részleteiben eltér Smolinétól, de szintén a fekete lyukakon, valamint a „felfúvódás” természetén, a korai univerzum gyors tágulását okozó hatáson alapul.

 

Az intelligencia mint a világegyetem sorsa. A The Age of Spiritual Machines (A spirituális gépek kora) című könyvemben egy ezzel kapcsolatos gondolatot mutattam be, nevezetesen azt, hogy az intelligencia végül áthatja az univerzumot és eldönti a kozmosz sorsát:

 

„Mennyire fontos az intelligencia az univerzum szempontjából? A közgondolkodás szerint nem túlzottan. Csillagok születnek és pusztulnak el; galaxisok mennek át a teremtés és pusztulás körein; az univerzum egy ősrobbanással kezdődött és egy nagy reccsel vagy egy nagy szétszakadással lesz vége, majd kiderül, melyikkel. Ám az intelligenciának ehhez nem sok köze van.

Az intelligencia csak egy kis hab, apró lények kavargása, akiket kikerülhetetlen univerzális erők rángatnak ide-oda. Az univerzum közömbös gépezete egy távoli jövő felé haladva lassan felhúzza vagy leereszti magát, és az intelligencia ezzel szemben semmit sem tehet.

Így véli a közgondolkodás. De én nem értek egyet vele. Feltételezésem szerint az intelligencia végül hatalmasabbnak bizonyul majd, mint ezek a nagy, személytelen erők… A világegyetem vajon nagy reccsel, vagy a halott csillagok végtelen tágulásával, vagy valami egyéb módon ér véget? Szerintem az elsődleges kérdés nem az univerzum tömege, vagy az antigravitáció lehetséges létezése, vagy Einstein úgynevezett kozmológiai állandója. Az univerzum sorsa inkább egy jövőben meghozandó döntésen múlik, amelyet majd akkor veszünk fontolóra, amikor elérkezik az ideje.”^{649}

 

James Gardner komplexitáskutató az intelligencia univerzális evolúciójára vonatkozó elképzelésemet vegyítette Smolin és Susskind fejlődő univerzum modelljeivel. Gardner úgy véli, hogy főként az intelligens élet evolúciója hozza létre az utóduniverzumokat.^{650} Gardner a brit csillagász Martin Rees megfigyelésére épít, aki szerint „amit mi alapvető állandóknak hívunk – a fizikusok kedvenc számaira gondolva – talán a végső elmélet másodlagos következményei, semmint legmélyebb és legalapvetőbb szintjének közvetlen megnyilvánulási formái”. Smolin merő egybeesésnek látja, hogy a fekete lyukak és a biológiai élet hasonló feltételeket igényelnek (mint például a nagy mennyiségű szenet), így feltételezésében semmiféle kitüntetett helyet nem hagy az intelligenciának azon kívül, hogy bizonyos életbarát körülmények mellékterméke. Gardner elképzelésében éppen az intelligens élet teremti meg az utódait.

Gardner azt írja: „mi, emberek és a kozmosz más élőlényei egy nagy, felfedezésre váró transzterresztriális közösség tagjai vagyunk, amelynek életei és intelligenciái több milliárd galaxisban és megszámlálhatatlan fényévnyi távolságokban vannak szétszórva, és akik kollektíven kozmikus fontosságú küldetést teljesítenek. A biokozmosz elképzelésen keresztül azonos a sorsunk ezzel a közösséggel – azaz, hogy segítsünk kialakítani az univerzum jövőjét, és élettelen atomok sokaságából hatalmas, transzcendens elmévé alakítsuk”. Gardner számára a természet törvényei és a pontosan kiegyensúlyozott állandók „a DNS kozmikus megfelelőiként funkcionálnak: ők adják a »receptet«, amellyel fejlődő kozmoszunk megszerzi az élet és a még nagyobb intelligencia létrehozásának képességét”.

Saját nézetem egyezik Gardner abbéli hitével, hogy az intelligencia a legfontosabb jelenség a világegyetemben. Viszont nem értek egyet Gardnerrel abban, hogy egy kiterjedt „transzterresztriális közösség tagjai vagyunk, amelynek életei és intelligenciái több milliárd galaxisban és megszámlálhatatlan fényévnyi távolságokban vannak szétszórva”. Még nem láttuk bizonyítékát, hogy a Földön túl létezhet egy ilyen közösség.

Az egyetlen közösség, ami számít, talán éppen a saját szerény civilizációnk. Mint már fentebb megmutattam, hiába tudunk mindenféle magyarázatot adni arra, miért nem mutatkoznak az intelligens civilizációk (például elpusztították magukat vagy rejtőzködnek, vagy minden kommunikációs technológiájukat továbbfejlesztették az elektromágneses sugárzáshoz képest és így tovább), nem hihető az, hogy a több milliárdnyi civilizáció (a SETI feltételezésének megfelelően) mindegyike láthatatlan akarna maradni.

 

A végső hasznossági függvény. Létrehozhatunk egy konceptuális hidat a Susskind és Smolin elméleteiben megjelenő fekete lyukak mint a multiverzum minden univerzumának „hasznossági függvénye” (az evolúciós folyamatban optimalizált tulajdonsága) és a Gardner, valamint általam képviselt intelligenciafelfogás mint hasznossági függvény között. Mint azt a harmadik fejezetben kifejtettem, egy komputer számítástechnikai kapacitása a tömegének és a számítási hatékonyságának a függvénye. Emlékezzünk rá, hogy egy sziklának jelentős súlya van, de rendkívül alacsony számítási hatékonysággal rendelkezik (azaz a részecskéi között történő minden kölcsönhatás effektív véletlenszerűséget mutat)! Az emberi lényekben lévő részecskék kölcsönhatásai ugyanúgy nagyrészt véletlenszerűek, de logaritmikus értelemben az emberek durván félúton járnak a szikla és a legvégső apró számítógép között.

A végső számítógéphez közel álló modellek rendkívül nagy számítási hatékonysággal rendelkeznek. Ha egyszer elérjük az optimális számítási hatékonyságot, csak a tömeg növelésével leszünk képesek fokozni a komputer számítástechnikai kapacitását. Ha elegendő mértékben megnöveljük a tömeget, a gravitációs ereje elég erőssé válik ahhoz, hogy fekete lyukká alakuljon át. Így a fekete lyuk tekinthető a végső komputernek.

Természetesen erre a célra nem felel meg akármilyen hétköznapi fekete lyuk. A legtöbb fekete lyuk a sziklákhoz hasonlóan túl sok véletlenszerű kölcsönhatásban vesz részt, de nem végez hasznos számításokat. Ám egy jól szervezett fekete lyuk lehetne a lehető leghatékonyabb szémítógépe a cps per liter értéket tekintve.

 

A Hawking-sugárzás. Régóta folyik vita arról, hogy képesek vagyunk-e információt sugározni egy fekete lyukba, ott valami hasznosat kezdeni vele, majd újra hozzáférni. Stephen Hawking elképzelése a fekete lyukakból nyert üzenetekről az eseményhorizonthoz (a fekete lyuk legvégső pereméhez, amelyen túlról az anyag és energia már nem tud elszökni) közel létrehozott részecske-antirészecske párokon alapul. Amikor ez a spontán folyamat megtörténik – ahogy a tér bármely más pontján szokott –, a létrejövő részecske és antirészecske ellenkező irányban halad. Ha az egyik az eseményhorizont felé tart (hogy aztán végérvényesen eltűnjön), a másik távolodni fog a fekete lyuktól.

Utóbbiak egy része elegendő energiával rendelkezik ahhoz, hogy kiszabaduljon a fekete lyuk gravitációs hatása alól – ezek alkotják a Hawking-sugárzást.^{651} Hawking elemzése előtt azt hittük, a fekete lyukak, nos, hát, feketék, ám afelfedezése segítségével rájöttünk, hogy valójában folyamatosan részecskék távoznak belőlük. Azonban Hawking szerint ez a sugárzás véletlenszerű, hiszen az eseményhorizonthoz közel eső véletlenszerű kvantumeseményekből ered. Eszerint, bár egy fekete lyuk tartalmazhat egy végső számítógépet, Hawking eredeti elképzeléséből következően hasznos információ nem szabadul ki a fekete lyukból, így hát ez a komputer soha nem lesz képes közölni a számítási eredményeit.

1997-ben Hawking és fizikustársa, Kip Thorne (a féregjáratok kutatója) fogadást kötött a Kaliforniai Műszaki Egyetemen dolgozó John Preskill-lel. Hawking és Thorne kijelentették, hogy a fekete lyukba belépő információ elvész, és a fekete lyukban történő bárminemű számítás, legyen az hasznos vagy haszontalan, soha nem sugározható ki a lyukból, míg Preskill azt állította, hogy az információ begyűjthető.^{652} A vesztesnek enciklopédia formájában kell átadnia a győztes számára valami hasznos információt.

A köztes években a fizikustársadalom konszenzusa kissé eltávolodott Hawking elképzelésétől, és 2004. július 21-én Hawking elfogadta, hogy veszített és hogy Preskillnek igaza volt: a fekete lyukba küldött információ nem vész el. Átalakítható a fekete lyukon belül és aztán kisugározható belőle. Az elképzelés szerint az történik, hogy a fekete lyuktól távolodó részecske kvantum-összefonódásban marad a fekete lyukban eltűnő antirészecskéjével. Ha a fekete lyukban lévő antirészecske hasznos számításban vesz részt, ezeket az eredményeket a fekete lyukon kívül eső, összefonódott párja az állapotában kódolja.

Ennek megfelelően Hawking elküldött Preskillnek egy enciklopédiát a krikettjátékról, ám Preskill visszautasította, és baseball-enciklopédiához ragaszkodott, amelyet egy ünnepélyes bemutató keretében Hawking szintén elküldött Kaliforniába.

Ha azt feltételezzük, hogy Hawking új álláspontja tényleg helyes, a végső számítógépek fekete lyukak lennének. Így hát egy jól megtervezett univerzum, amely képes fekete lyukakat létrehozni, egyben arra is képes, hogy optimalizálja az intelligenciáját. Susskind és Smolin mindössze azt mondták ki, hogy a biológiai élet és a fekete lyukak ugyanazokat az anyagokat igénylik, és így a fekete lyukakra optimalizált világegyetem a biológiai élet kialakítására is alkalmas. Annak felismerésével azonban, hogy a fekete lyukak az intelligens számítástechnika legvégső tárházai, kijelenthetjük, hogy a feketelyuk-teremtés hasznossági függvénye és az intelligencia optimalizálásának hasznossági függvénye egy és ugyanaz.

 

Miért hatalmasabb az intelligencia a fizikánál? Van másik oka is az antropikus elv alkalmazásának. Talán rendkívül valószínűtlennek tűnik, hogy a bolygónk vezető helyzetben van a technológiai fejlettség tekintetében, ám mint már korábban kifejtettem, a gyenge antropikus elv szerint, ha nem fejlődtünk volna ki, nem volnánk itt, hogy megtárgyaljuk a kérdést.

Amint az intelligencia magába olvasztja a számára elérhető anyagot és energiát, az ostoba anyagot intelligens anyaggá formálja. Bár az intelligens anyag névlegesen még mindig a fizika logikájának engedelmeskedik, olyan rendkívüli módon intelligens, hogy képes a törvények legrejtettebb aspektusait felhasználni, hogy kedvére alakítsa az anyagot és energiát. Tehát legalábbis úgy tűnik, az intelligencia hatalmasabb a fizikánál. Valójában úgy értem, hogy az intelligencia hatalmasabb a kozmológiánál. Azaz mihelyt az anyag intelligens anyaggá válik (teljesen átitatódik intelligens folyamatokkal), képes úgy manipulálni a többi anyagot és energiát, ahogy az neki tetszik (megfelelően kompetens műszaki megoldások révén). A jövő kozmológiájából általában kihagyják ezt a perspektívát. Feltételezzük, hogy az intelligenciának semmi köze a kozmológiai eseményekhez és folyamatokhoz.

Ha egy bolygó egyszer technológiateremtő fajt hoz létre, és az a faj megteremti a számítástechnikát (ahogyan nálunk is történt), csak néhány évszázad kérdése, hogy intelligenciája áthassa a környezetében található anyagot és energiát, és legalábbis a fény sebességével elkezdjen kifelé terjeszkedni (bár valószínűnek tűnik, hogy ez a határ megkerülhető). Egy ilyen civilizáció legyőzheti a gravitációt (páratlan és mérhetetlen technológiája révén) és egyéb kozmológiai erőket – vagy, pontosabban fogalmazva, irányítani tudja majd ezeket az erőket –, és olyan univerzumot tervezhet magának, amilyet csak akar. Ez a szingularitás célja.

 

Világegyetem léptékű számítógép. Mennyi időbe telik civilizációnknak mérhetetlenül kitágult intelligenciánkkal áthatni az univerzumot? Seth Lloyd úgy becsüli, a világegyetemben körülbelül 10⁸⁰ részecske található, amelyek elméleti maximális kapacitása körülbelül 10⁹⁰ cps. Más szóval egy univerzum nagyságú komputer 10⁹⁰ cps-en lenne képes számolni.^{653} Lloyd először is az anyag megfigyelt sűrűségét vette – ami körülbelül egy hidrogénatom köbméterenként –, és ebből a számból kiszámolta a világegyetemben található teljes energiát. Ezt a számot a Planck-állandóval osztva körülbelül 10⁹⁰ cps-t kapott. Az univerzum körülbelül 10¹⁷ másodperc korú, tehát eddig kerekítve legfeljebb körülbelül 10¹⁰⁷ számítás történhetett benne. Minden részecske körülbelül 10¹⁰ bitet képes tárolni az összes szabadsági fokában (hely, sebesség, spin stb.), tehát az univerzum állapota időpillanatonként körülbelül 10⁹⁰ bit információt képvisel.

Nem kell azonban az univerzum teljes tömegét és energiáját számításra szánni. Ha 0,01%-ot alkalmaznánk, még mindig maradna 99,99% átalakítatlan tömeg és energia, de számítástechnikai potenciálunk körülbelül 10⁸⁶ cps-en állna. Jelenlegi tudásunk alapján csak közelíthetünk ezekhez a nagyságrendekhez. Az ilyen mérvű intelligencia elképzelhetetlen hatalmassága révén képes lesz olyan gondossággal végrehajtani ezeket a műszaki csodákat, hogy ne szakítsa meg a megőrzésre ítélt természeti folyamatokat.

 

A holografikus világegyetem. A világegyetem maximális információtárolási és feldolgozási kapacitásának egy másik vetülete egy az információ természetéről szóló új, spekulatív elmélet eredménye. A „holografikus univerzum” elmélet szerint a világegyetem valójában az információ kétdimenziós felületre írott elrendezése, így hagyományos háromdimenziós megjelenése pusztán illúzió.^{654} Az elmélet szerint az univerzum lényegében egy gigantikus hologram.

Maga az információ nagyon apró léptékű, a Planck-állandó jellemzi. Így az univerzumban található információmennyiséget úgy kapjuk, ha annak felületét elosztjuk a Planck-állandó négyzetével, amely körülbelül 10¹²⁰ bitre rúg. Nem hisszük, hogy ennyi információ kódolására alkalmas mennyiségű anyag létezne a világegyetemben, így a holografikus univerzum határértékei talán magasabbak, mint ami valóban elképzelhető. Akárhogy is, a különböző becslések nagyságrendjei és azok számának nagyságrendje ugyanabban a tartományban találhatóak. Egy hasznos számításra átszervezett univerzum által tárolni képes bitek száma 10⁸⁰ és 10¹²⁰ között lehet.

Megint csak kimondhatjuk: műszaki képességeink, még mérhetetlenül fejlett jövőbeli fajunk műszaki képességei is, valószínűleg elmaradnak ezektől a maximumértékektől. A második fejezetben bemutattam, miként fejlődtünk 10^–5-ről 10⁸ cps per ezer dollár kapacitásra a XX. században. A XX. században látott sima, hatványozottan exponenciális fejlődés folytatására alapozva azt jósoltam, hogy 2100-re elérjük a körülbelül 10⁶⁰ cps per ezer dollár értéket. Amennyiben becslésünkben a számítástechnikára mindössze billió dollárt szánunk, az az évszázad végére összesen körülbelül 10⁶⁹ cps-t eredményez. Ezt a naprendszerünkben fellelhető anyag és energia segítségével érhetjük el.

A 10⁹⁰ cps túlhaladásához szét kell szóródnunk a világegyetem többi részébe. A hatványozottan exponenciális görbe folytatása megmutatja, hogy jóval a XXII. század vége előtt áthathatjuk az univerzumot intelligenciánkkal, feltéve, hogy a fénysebesség nem korlátoz bennünket. A XXII. évszázad végére akkor is elérjük a telítettség állapotát, ha a holografikus univerzum elmélete által sugallt tíz az akár harmincadik hatványon értékkel számolunk.

Ha egyáltalán lehetséges megkerülni a fénysebességhatárt, a Naprendszer méretű intelligencia képes lesz megtervezni és kivitelezni a fennmaradó műszaki megoldásokat. Ha fogadnom kellene, a pénzemet arra a feltételezésre tenném, hogy a fénysebesség megkerülése lehetséges, és hogy a következő néhány évszázadban sikerül is elérnünk ezt. Ám ez mindössze az én találgatásom, hiszen egyelőre nem értjük megfelelően ezeket a kérdéseket ahhoz, hogy határozottabb választ adhassunk rájuk. Ha a fénysebesség megváltoztathatatlan korlát, és a féregjáratokon keresztül sem lehet rövidebb utakat találni, nem évszázadokba, hanem évmilliárdokba fog telni, hogy megtöltsük intelligenciánkkal az univerzumot, továbbá a saját fénygömbünkbe szorulunk vissza. Akárhogy is, a számítástechnika exponenciális növekedése falba ütközik a XXII. évszázadban (de micsoda falba!).

Ez a hatalmas időbeli különbség – néhány száz év vagy több milliárd év (az univerzum intelligenciával való telítettségéig) – jelzi, miért válik olyan fontossá a fénysebesség megkerülésének kérdése. A XXII. évszázadban ez lesz a civilizációnk megnövekedett intelligenciájának elsődleges elfoglaltsága. Ezért hiszek én abban, hogy ha a féregjáratok és egyéb megoldások elképzelhetőek, mindent megteszünk majd, hogy megtaláljuk és felhasználjuk őket.

Ha egyáltalán lehetséges új univerzumokat létrehozni és kapcsolatot teremteni velük, ez lehetővé tenné egy intelligens civilizációnak, hogy tovább folytassa a terjeszkedését. Gardner nézete szerint egy intelligens civilizáció új univerzumot teremtő hatása az újszülött világegyetem fizikai törvényeinek és állandóinak beállításában rejlik. Ám egy ilyen civilizáció mérhetetlen intelligenciája azt is kifundálhatja, miként tudja a saját intelligenciáját közvetlenebb módon kiterjeszteni az új univerzumra. A gondolat, hogy kiterjeszthetjük az intelligenciánkat a jelenlegi univerzumon túlra, természetesen spekulatív, hiszen a multiverzum-elméletek egyike sem engedi meg az univerzumok közötti kommunikációt az alapvető törvények és állandók továbbadásán kívül.

Még ha az általunk ismert egyetlen univerzumra szorulunk is vissza, az a sorsunk, hogy megtöltsük intelligenciával az anyagát és energiáját. Milyen világegyetem lesz az? Nos, ha türelmesen várunk, megláthatjuk.

 

MOLLY 2004: Tehát amikor az univerzum eléri a hatodik korszakot (azt a szintet, amikor az intelligenciánk nem biológiai része szétárad az univerzumban), mit tesz majd?

CHARLES DARWIN: Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést. Ahogy ön mondta, olyan, mintha a baktériumok kérdeznék egymást arról, mit fognak tenni az emberek.

MOLLY 2004: Tehát ezek a hatodik korszakbeli entitások a biológiai embereket a baktériumhoz hasonlónak fogják tartani?

GEORGE 2048: Én nem így gondolok rád.

MOLLY 2104: George, te csak ötödik koros vagy, és nem hiszem, hogy ez a válasz a kérdésre.

CHARLES: A baktériumokra visszatérve, mit mondanának a baktériumok, ha tudnának beszélni…

MOLLY 2004: …és gondolkodni.

CHARLES: Igen, azt is. Azt mondanák, hogy az emberek ugyanazokat fogják tenni, amit a baktériumok tesznek – azaz, hogy esznek, kerülik a veszélyt, és szaporodnak.

MOLLY 2104: Ó, de a mi szaporodásunk annyival érdekesebb!

MOLLY 2004: Valójában, jövőbeli Molly, csak a szingularitás előtti szaporodásunk érdekes. A ti virtuális szaporodásotok valójában olyan, mint a baktériumoké. A szexnek semmi köze hozzá.

MOLLY 2104: Való igaz, hogy leválasztottuk a szexualitást a szaporodásról, de ez nem új a 2004-es emberi civilizáció számára. Mellesleg pedig, a baktériumoktól eltérően meg tudjuk változtatni magunkat.

MOLLY 2004: Valójában a változást és az evolúciót is leválasztottátok a szaporodásról.

MOLLY 2104: Ez alapvetően 2004-ben is igaz volt.

MOLLY 2004: Na jó, jó. De a jegyzékével kapcsolatban, Charles: mi, emberek is műveljük a művészetet és a zenét. Ez tesz a többi állattól különbözővé minket.

GEORGE 2048: Pontosan, Molly. Ez az, amiről a szingularitás is szól. A szingularitás a legédesebb zene, a legmélyebb művészet, a legszebb matematika…

MOLLY 2004: Értem, tehát a szingularitás művészete és zenéje olyan lesz az én korom zenéjéhez és művészetéhez képest, mint a 2004 körüli zene és művészet a…

NED LUDD: …a baktériumok zenéjéhez és művészetéhez.

MOLLY 2004: Nos, láttam én már művészi penészmintákat.

NED: Igen, de biztos, hogy nem adóztál imádattal előttük.

MOLLY 2004: Nem, valójában tisztára töröltem a felületet.

NED: Akkor érted, mit akarok mondani.

MOLLY 2004: Még mindig azt próbálom elképzelni, mit fog csinálni az univerzum a hatodik korszakban.

TIMOTHY LEARY: Az univerzum madárként fog szárnyalni.

MOLLY 2004: De miben fog repülni? Hiszen az univerzum maga a mindenség.

TIMOTHY: Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, milyen hangot ad, ha egy kézzel tapsolunk?

MOLLY 2004: Hmmm, tehát a zen mesterek végig a szingularitásról beszéltek.