Tizenharmadik fejezet

Mialatt küldöttei Vervins-nél béketárgyalásokat folytattak II. Fülöp megbízottaival, a királynak, kinek emlékezetét alighanem valaki kedvesen segített felfrissíteni, hirtelen eszébe jutott, hogy Rómából történt visszatértem után tízezer aranyat ígért nekem, és meghagyta Rosny úrnak, fizesse ki kezemhez mondott summát 1598. január harmadikán; másnap szándékozott őfelsége az Ágoston-rendiek templomában a Szentlélek-rendjelet ama tíz nemesúrnak átnyújtani, kik őt háborúiban a legjobban szolgálták. Emiatt tetszett Rosny úr oly mélabúsnak, mialatt egyik segéde leszámolta kezemhez aranyaimat, nem mintha azt a pénzt sajnálta volna tőlem, éppen ellenkezőleg, úgy vélte, nagyon is megszolgáltam (amint ezt meg is mondta nekem), hanem mert tudta: ő, ki oly híven szolgálja uralkodóját, soha nem kerülhet ama lovagok közé, akiket a király évente e rend soraiba befogad, mely hívei legjavát gyűjti össze. Mondott lovagrend ugyanis nemcsak neve, de szelleme alapján is katolikus volt, mivel III. Henrik alapította és idomította saját egyháza rítusaihoz, noha célja e lovagrend megteremtésével éppen az volt, hogy az pajzsául szolgáljon a vakbuzgók gyűlölete, tőrvetései és vállalatai ellenében.

Rosny úr nagy ember volt ugyan, ám egyszersmind oly gyerekesen kérkedő és annyira kielégíthetetlen mohósággal vágyott kitüntetésekre, hogy mivel nem viselhette - lévén hugenotta - a Szentlélek-rend csodálatos láncát, mely igen finoman megmunkált aranylapocskákból állt össze, s a végén egy szép, gyöngydíszes kereszt himbálódzott (valójában nem is emlékeztetett ama keresztfára, melyen egykor Krisztus kiszenvedett), és mert vigasztalhatatlan volt amiatt, hogy soha életében nem viselheti ezt a bámulatra méltó nyakláncot (melyet gyakran láthatott mellemen, vagy ha csak a keresztet tűztem ki, derekamon, egy égkék szalagon), azt találta ki, hogy maga készít magának egy hasonló láncot, mely csak és csupán az övé, s amelyen egy IV. Henrik képmását viselő s tőle kapott nagy aranymedál függött. Ez aranylánc talán nem volt oly finoman megmunkált, mint a Szentlélek-rend lovagjaié, de kétségkívül súlyosabb és vastagabb volt...

Nem sokkal január negyedike után, amikor az amiens-i győzelemtől volt hangos egész Európa, a király, ama mondás értelmében: „Addig verd a vasat, amíg meleg”, tizennégyezer fegyveres élén elindult, hogy visszavegye Bretagne-t Mercoeur hercegtől. S mivel én még soha nem jártam országunk eme szép provinciájában, úgy határoztam, mihelyt tízezer aranyomon megvásároltam a La Surie és a Pudvás Tölgy között elterülő birtokot, követem oda őfelségét Miroullal és a kíséretemül szolgáló harminc igen jól felszerelt lovassal.

A király közeledtére kétségbeestek a breton ligások, és fellángolt Brissac márki buzgalma, kinek ellenük kellett volna hadakoznia. De olvasóm már ismeri eme rókalelkű nemesurat, ki soha nem tartott mást szeme előtt, mint saját érdekét, és csak addig maradt hű egyik vagy másik táborhoz, míg annak győzelmét majdnem bizonyosnak tekinthette. Így és ezért szolgáltatta ki Párizst a királynak ligás létére. És amikor őfelsége Bretagne-ba küldte, csak ímmel-ámmal harcolt Mercoeur ellen, főként attól fogva, hogy a spanyolok elfoglalták Amiens-t; megingani látszott IV. Henrik hatalma, így hát Brissac nem tudta, mitévő legyen. Most ellenben, hogy a király diadalt ült a spanyol felett, szárnyakat kapott: megrohamozta Dinant, és szempillantás alatt elfoglalta a várost és várkastélyát.

Nincs jobb szövetséges a sikernél. Amiens visszafoglalása óta annyira megerősödött a Henrik legyőzhetetlenségébe vetett hit, hogy Bretagne felé haladtában egyetlenegyszer nem kényszerült kardját hüvelyéből kihúzni. Ahogy előbbre-előbbre jutott, a városok, be sem várva odaérkeztét, nagy sietve elküldték hozzá követeiket, s igen alázatosan arra kérték, tekintse őket alázatos alattvalóinak. Hadd hozzak itt fel egy példát százból: a király még csak Angers-ban volt, amikor már Douarnenez is megadta magát neki...

És éppen itt, Angers-ban látogatta meg Henriket Mercoeur hercegné - vagy ahogy dicsőséges apja után nevezték: Luxemburgi Mária. A herceg nagy vitézül feleségét küldte el Rennesből a királyhoz, hogy vele egyezséget kössön. Minthogy a király azt mondta volt, mielőtt elhagyta Párizst: legyőzi Mercoeurt erővel vagy szeretettel, a hercegtől szerencsés gondolat volt hitvesét küldeni el hozzá, noha a hercegné, ki jóllehet harminchatodik évében járt, még szép volt, elbújhatott Gabrielle mellett. A király kegyesen, kedélyesen és tréfálkozva fogadta, és abban állapodott meg vele, hogy a herceg lemond Bretagne kormányzásáról négymillió-kétszázkilencven-ötezer frank ellenében, ám mivel a herceg ráállt, hogy egyetlen leányát hozzáadja a kis Césarhoz, a fiúhoz, akit Gabrielle szült nemrég a királynak, remélhető volt, hogy ez a hatalmas vagyon egy szép napon egy Bourbonra száll vissza, mivel a gyermekcsét apja törvényesítette és Franciaország hercegévé és pair-jévé nevezte ki.

Több ízben is találkoztam Angers-ban Luxemburgi Máriával. Csodálatos kék szeme volt, hanem arca kissé sárgás. És megvallom, cseppet sem tetszett nekem, talán szerencsétlen arcszíne miatt, vagy mert a száját mintha mindig összeszorította volna. Azt tapasztaltam, gőgös és hihetetlen ádázsággal érvényesíti mindenkor saját érdekét. Úgy hiszem, a király sem szerette őt sokkal jobban, s azt is megmondom, ezt miből gondolom.

Egy szép napon, amikor őfelsége azzal mulatott, hogy ollóval nyírta a kis César haját, a hercegné belépett, nevetésre fakadt, és gúnyosan rászólt a királyra:

- Ej, Sire, hogy tehet ilyet? Hogyan vállalkozhat a borbély szerepére egy ilyen nagy király?

- S ugyan miért ne, húgom? - vágta rá a király. - Hisz mindenkit én nyírok meg itt. Nem vette észre, milyen jól lenyírtam a minap férje, Mercoeur úr szakállát?

Az udvar jót mulatott ezen a szellemes tréfán, s én másoknál is jobban, mert immár ezer apró jelből tudtam: a hölgy fukarabb és zsugoribb, mint bárki, akit anya szült Franciaországban, és éltem a gyanúperrel: ez a ravasz némber volt az - tudván tudva, hogy a király szívesebben adja oda utolsó solját, semhogy alattvalói vérét ontsa egy testvérgyilkos háborúban -, ki felbiztatta férjét, hogy csatlakozása fejében négymillió frankot kérjen: ezt a summát sehogy sem bírtam megemészteni, ahányszor eszembe jutott, fuldokoltam tőle.

S egy évvel később egy igen szomorú esemény alkalmával bebizonyosodott, hogy a hölgy kapzsiságában és fösvénységében képes túltenni magát a tisztesség szabta határokon, úgyhogy fenékig kellett ürítenie a szégyen és a gyalázat poharát. 1599 áprilisában szegény Beaufort hercegnőt, ki áldott állapotban volt, hirtelen oly iszonyú görcsök lepték meg, hogy elvesztette eszméletét, és három kurta napon át halódott. A harmadik napon, amikor már senkinek sem lehetett kétsége a dolog kimenetele felől, szegény Gabrielle-nek sem, ki addigra visszanyerte tudatát, és azon sopánkodott, mennyire felpüffesztette és eltorzította szép arcát a kórság, Sourdis úrnő, Guise úrnő és Nemours úrnő forró könnyeket sírt az ágy fejénél; egyszerre odalépett az ágyhoz Mercoeur hercegné, álszent kezében olvasó, és kegyes vigasztaló szavakkal árasztotta el a haldoklót, arra kérve: ajánlja lelkét az ég minden szentjeinek s angyalainak, s eközben mintha csak együttérzésből tenné, megragadta Gabrielle kezét, s lopva levonta ujjairól gyűrűit, és elrejtette őket olvasója alá. Szerencsére a szobaleányok egyike észrevette, mit művelt ez a kígyó, és szólt Sourdis úrnőnek, ki nyomban előadatta vele zsákmányát, haragosan ráförmedve s tudtára adva: ő a királynak tartozik elszámolni ezekkel a gyűrűkkel.

Amikor kis hercegném elbeszélte nekem e vérfagyasztó történetet, a puszta emlékére is elöntötték arcát a könnyek, és hozzátette, hogy szegény Gabrielle, ki beszélni már alig bírt, bár még eszén volt, érezte, amikor nagynénje visszacsúsztatta ujjaira a gyűrűket, melyektől halálos ágyán sem akart volt megválni, s egy alázatos és hálás pillantást vetve rokonára, azt rebegte: köszönöm. Nemsokára megint tükrét kérte, s minekutána belepillantott, azt mondta gyenge, el-elakadó hangon: ha oda szépsége és elveszti a királyt, jobb megválnia az élettől. Ekkor újfent elalélt, és akármivel próbálkoztak is, nem sikerült őt többé életre kelteni.

Egyesek azt suttogták: megmérgezték Gabrielle-t - mert a franciákat a világon semmi meg nem gátolhatja abban, hogy összevissza ne locsogjanak, tudatlanságukat tudásnak vélve -, ám minekutána beszéltem Fogacer-val és az orvosokkal, akik a szerencsétlen nőt ápolták, arra a véleményre jutottam, hogy baja állapotával függött össze, hisz éppen nem ritka állapotos asszonyoknál, hogy hirtelen iszonyú hastáji fájdalom tör rájuk, görcsökben vonaglanak, arcuk felpüffed és eltorzul. Hasonló baj vitte el egy-két hónappal Gabrielle előtt a szép Louise de Budos-t, kit teherbe ejtett volt férje, a connétable. Aj, olvasóm! Be szánalmas, ha ama nagy szerelem gyümölcse, mellyel hitvesünkön csüggünk, öli meg a kedvest élete virágjában, a legszebb korában!

Ám hogy visszatérjek 1598-ba és Bretagne-ba, nem akartam úgy megválni a vidéktől, hogy be ne járjam széltében-hosszában, és csakugyan hírnevéhez méltóan szépnek találtam minden részét, különösen a tengerpartot, mely északon vad, délen szelíd és enyhe. Kalandozásaim során megfigyeltem, hogy az odavalósi nemesek nagyon ragaszkodnak földjükhöz, mélyen megvetik az udvari pompát, és elég közel állnak parasztjaikhoz, kiknél alig valamivel gazdagabbak. Vannak vidékek, hol a parasztok igen-igen nyomorultak, mégis alázatos és jámbor hívei papjaiknak; az idegennel, úgy értem, a franciákkal (kiknek nyelvét vajmi kevesen beszélik közülük) nyersek és ingerültek, ám ha az ember jobban megismeri őket, tapasztalhatja: jó és talpig becsületes emberek, noha gyakran melankóliára hajlamosak. A breton városok közül véleményem szerint ha nem is a legszebb, de a legbájosabb Vannes volt, bástyái gyűrűjében, az öböl partján, melyben üdezöld szigetek pompáznak. Még a levegőjében is van valami megragadó frissesség, amihez hasonlót sehol nem tapasztalni Franciaországban.

A fogadók megtelvén, már-már azt hittem, az utcán kell hálnom éjszaka, a szemerkélő esőben, ámde sorsom úgy hozta, hogy egy nemeshölgy, ki arra hajtott hintaján, észrevette szorult helyzetemet, megállt és megtudakolta az okát, s csak mert arcom után jó embernek ítélt, befogadott saját házába La Surie lovaggal együtt. Kíséretünket egyik tanyájára szállásolta be, pár száz öllel odább. Ezt a nemes úrhölgyet úgy hívták: Catherine Rollin. Özvegy volt, s húgával élt együtt, ki valaminő apácarend tagja volt, mely nem követelt meg klauzúrát. Mindketten oly jók és szeretetre méltóak, oly nyíltszívűek és bőkezűek voltak, hogy rövid idő múltán mély és igaz barátságot éreztem irántuk, különösen Catherine iránt, ki természettől fogva oly nevetős volt és naiv, hogy egészen elérzékenyültem tőle. Két hetet töltöttem a nővéreknél, s minden jóval elhalmozva, boldogan, de könnyezve váltam meg tőlük, esküvéssel fogadva meg, hogy mindig vissza-visszalátogatok majd hozzájuk - amit a későbbiekben meg is tettem. Oly erős volt a kötelék, mely hozzájuk fűzött, hogy ez a két név: Catherine és Bretagne mindmáig elválaszthatatlan emlékezetemben.

Április közepén tértem vissza Nantes-ba, ahol a király időzött, s az udvart nagy izgalomban találtam. Őfelsége akkor adta ki azt az ediktumot, mely biztosította a hugenottáknak a lelkiismeret szabadságát (vallásuk gyakorlását mindazonáltal bírósági kerületenként két városra korlátozva), kijelölt nekik vagy száz menedékhelyet, és kimondta: bármely hivatalt s tisztséget viselhetnek. Az igazat megvallva ez az ediktum szinte szó szerint megegyezett azzal, amelyet hőn szeretett gazdám, III. Henrik bocsátott volt ki, ámde ez utóbbi írott malaszt maradt, az utolsó Valois-nak nem lévén elég ereje rendeletének érvényt szerezni, ezzel szemben mindenki tudta, a mi Henrikünk kemény kézzel tartatja majd be saját ediktumát most, hogy megszabadult a magát szentnek mondó Ligától, legyőzte a spanyolokat, és ura lett az egész országnak. Mi engem illet, nyíltan kimondom, ha olyik vakbuzgó olvasóm megvet is érte, én a bölcsesség és türelem e monumentumát, ezt az ediktumot századunk legjelentősebb törvényének tartom. Úgy bizony! És ha elég gazdag lennék hozzá, aranyba foglalnám a kastélyt, ahol aláírták...

Igaz, ami engem illet, én az idők múltán megbékéltem a katolikus vallással, abban a reményben, hogy „határtalan visszaéléseit”, mint La Boétie mondta, egyszer „levetkezi”. Mindazon-által nem vagyok köpönyegforgató, a hugenotta hithez ezer szállal fűz gyermekkorom, és határtalanul boldoggá tesz, hogy nem lesznek többé üldözöttek az üldözöttek, és vallásháborúink iszonyú dúlása-pusztítása után végre Franciaországra virrad a békének ama hajnala, melyet ez az ediktum hirdetett meg.

Huszonnégy órája sem voltam még Párizsban, amikor Courtil plébános elküldte hozzám klerikusai egyikét, kivel megkérdeztette: hajlandó vagyok-e fogadni őt. Azt izentem vissza: örömmel látom három órakor, de meglehetősen meglepett szokatlan eljárása, mert noha jó viszonyban voltunk, évente csak egyszer találkoztunk, amikor is meggyóntam bűneimet és leróttam obulusomat.

- Ugyan már! - nevetett rajtam Miroul. - Igazán egyszerű a dolog, azért jön, amiért jönni szokott: hogy ő megkapja obulusát, kegyelmed a feloldozást!

- Nem tudom. Általában megvárja jelentkezésemet, és nem magától jön. Ez furcsa!

És az igazat megvallva, amint emberünk megérkezett, úgy tetszett, kissé zavarban van. Azt mondom: úgy tetszett, mert a plébános arca nem tartozott azon arcok közé, melyekről lerí a gond, skrupulus vagy aggodalom, lévén széles, vörös és zsíros fényű, mint egy sonka, szája még orcájánál is vörösebb, állkapcsa erős és négyszögletes, inkább arra való, hitem szerint, hogy pecsenyét faljon, mint hogy imát daráljon.

Előbb sűrűn bókolt, amit én udvariasan és nyugodtan viszonoztam, holott titokban meglehetősen aggódtam, majd a lovagot halmozta el dicséreteivel, ámbár egy hajszállal kevésbé pazarlóan és alázatosan. Minden jel szerint keresztény és keresztény között vannak figyelemre méltó különbségek, különösen ha egyikük mellén hordja a Szentlélek-rend láncát, mely egyébiránt nem annyira lelke fennköltségéről árulkodik, hanem inkább a király kegyéről.

- Márki úr - mondta végül -, közel van immár húsvét, s mivel tudom, kegyelmed az év eme szakában szokott gyónni, bátorkodom megkérdezni, ez továbbra is szándékában áll-e.

- Hogyan? - hűltem el. - Hogy szándékomban áll-e? Ugyan miért ne állna?

Courtil plébános ingerült hangom hallatán kissé elpirult, s két kurta, vaskos kezét úgy emelte a levegőbe, mintha azzal akarna lecsillapítani.

- Hát csak úgy mondtam. Nem hittem, hogy szándékai változtak volna. Márki úr, ezerszer is bocsánatát kérem, ha ügyetlenségemben megsértettem volna. Az igazat megvallva, egészen megzavarodtam, nem tudom többé, e kusza időkben, ki a jó katolikus és ki nem az.

Amire én, mivel végre kezdtem tisztán látni e nagy „kuszaságban” és „zavarban”, egyszerűen azt feleltem:

- Plébános úr, nyugodjék meg! Amilyen tavaly voltam, olyan vagyok ma is, és ha már itt van nálam, takarítsuk meg tisztelendőségednek az újabb, felesleges fáradságot, menjünk át oratóriumomba, és én nyomban meg is gyónok.

El voltam készülve némi udvarias szabódásra, ám Courtil plébánosnak ez eszébe sem jutott, sőt oly sietséggel fogadta el javaslatomat, hogy mialatt oratóriumomban elősoroltam neki bűneim litániáját - s hogy semmit el ne titkoljak előtted, olvasóm, mindig ugyanazokat a bűnöket -, kegyetlenül törtem a fejem azon, vajon miféle kis kígyó búvik meg Courtil látogatása mögött. És eközben ráébredtem: ha nem egy papnak gyónnék, hanem tulajdon lelkiismeretemnek, nem egészen ugyanezekkel a vétkekkel vádolnám magam. Például nem azt szánnám-bánnám, hogy házasságon kívül szerelmeskedtem (amit tisztán a megszokás diktált nekem), hanem azt vallanám meg, mennyire furdal a lélek amiatt, hogy oly ritkán írok Angelinámnak, amikor távol vagyok tőle, és oly ritkán látogatom meg akkor is, ha Párizsban vagyok.

Gyónásomat elvégezvén alkalmam nyílt megint egyszer megfigyelni, hogy az ember hiába készül fel egy meglepő eseményre, amikor az csakugyan bekövetkezik, az álla is leesik meglepetésében. Igaz, ez nem akármilyen meglepetés volt: Courtil nem oldozott föl. Ehelyett két kezével térdére tenyerelt, és nagy komolyan megkérdezte:

- Márki úr, megengedi-e, hogy egy-két kérdést feltegyek kegyelmednek?

- Természetesen - mondtam meglehetősen hidegen. - És én válaszolni is fogok rájuk, ha úgy ítélem meg: nem vágnak becsületembe.

- Isten ments! - tiltakozott Courtil plébános. - Márki úr, azt hallottam, kegyelmed valamikor a magát megreformáltnak mondó vallás híve volt.

- Pontosabban szólva, édesanyám a katolikus hitben nevelt tízéves koromig, amikor édesapám erőnek erejével áttérített a kálvinista hitre, s húszesztendős koromban úgy határoztam: visszatérek édesanyám hitére.

- És érzett-e kísértést az elmúlt húsz esztendő alatt arra, hogy visszaessen a kálvinista eretnekségbe?

- Egyáltalán nem.

- Márki úr, olvasta kegyelmed Duplessis-Mornay könyvét a miséről?

Mint olvasóm talán még emlékszik rá, Duplessis-Mornay volt a „hugenotta pápa”: őt máskülönben iszonyattal töltötte volna el ez az elnevezés, ha a füléhez jutott volna.

- Nem én.

És mert elhatároztam: kissé elszórakozom e jóember rovására, a lehető legkékebb szemmel néztem rá, és ártatlanul megkérdeztem:

- Miért? El kéne olvasnom?

- Óvakodjék tőle! - kiáltotta Courtil plébános, s két kezével oly hirtelen mozdulatot tett, mintha el akarná taszítani magától eme sátáni gondolatot. - Ha olvasta volna, most nem oldozhatnám fel.

Lám, hova jutottunk, gondoltam. Inkvizíciónak vetnek alá. És nem más, mint az én plébánosom!

- Márki úr - kezdte ő újra, röpke hallgatás után -, szokott-e rendszeresen hugenottákkal találkozni?

- A királyt szolgálom - feleltem mosolyogva. - Tehát szükségképpen találkozom olyan hugenottákkal, akik ugyancsak őt szolgálják. Példának okáért Rosny úrral.

- Hát a Madame-mal?

- Csakugyan találkoztam idén kétszer is a Madame-mal. Először betegsége idején. Másodszor akkor, amikor meghívott vacsorára, Rosny úrral egyetemben.

- Állítólag a Madame betegsége idején egyes hugenották elénekeltek ágyánál egy zsoltárt.

- Ez igaz.

- Velük énekelt-e uraságod is?

- Nem - ráztam meg a fejem.

- Valaki az ellenkezőjét mondta nekem.

- Az illető hazudott, uram! - fortyantam fel, nagyon mérgesen. - És ha plébános úr hajlandó volna elárulni nekem e szégyentelen hazug nevét, torkára fojtanám hazugságait!

- Uram, uram! Márki úr! - sopánkodott Courtil plébános krétafehér arccal -, kérem, nyugodjék meg! Hiszek a szavának!

- A nevét! - süvöltöttem torkom szakadtából, és felpattantam, nagyobbnak mutatva haragomat a valóságosnál.

- Nem mondhatom meg - feszengett karosszékén Courtil -, az a személy ezt gyónás közben mondta. Márki úr - tette hozzá -, határtalanul bánt, hogy ennyire kihoztam a sodrából. De most leg-alább tökéletesen megnyugodott a lelkem, s ha ismét helyet kegyeskedne foglalni imazsámolyán, feloldoznám.

Amit meg is tett, én azonban nem merném állítani, hogy bűnbánóan hallgattam, mivel e percben gondolataim vajmi messze jártak vétkeimtől.

- Plébános úr - szóltam, amikor ő elhallgatott. - Ki sugallta kegyelmednek a kérdéseket, melyeket nekem feltett?

- Ugyan ki más, mint az én püspököm? - sütötte le a szemét Courtil plébános.

- Tehát ide jutottunk? A francia egyház odáig alacsonyodik le, hogy inkvizíciónak veti alá híveit, és spanyolabb akar lenni a spanyolnál, holott II. Fülöp alapos vereséget szenvedett!

- Jaj, márki úr - kiáltotta Courtil plébános -, könyörgök, értse meg, mi fájdalmas próbatételeket él át manapság szerencsétlen egyházunk! Tudja-e, hogy a pápa a nantes-i ediktum hírére így kiáltott fel: „Jaj, ez keresztre feszít engem! Ez az ediktum az elképzelhető legnagyobb csapás. Azt engedi meg, ami a világon a legrosszabb dolog: a lelkiismeret szabadságát!”

A derék Courtil plébánosnak ez az inkvizítorra valló gyóntatása csupán egy buboréka volt ama lé fortyogásának, mely a templomok, kolostorok, sekrestyék, a Sorbonne, sőt még a parlament fazekában is kavargott-rotyogott. A parlamentben hirtelen forrongani kezdett a rebellisek nagy sokasága - köztük az elnök, Séguier -; ők soha nem fogják ezt az ediktumot kodifikálni, mondták, s az holt betű marad. Ami a papoló papokat illeti, nyíltan nem mertek ugyan a királyba belekötni, nehogy egy szép napon kézhez vegyék azt a levélkét, mely megparancsolja nekik: hagyják oda Párizst, valamint jó és zsíros plébániáikat, hanem ehelyett minduntalan az eretnekeket támadták, szót sem szólva magáról az ediktumról. Egyesek hol azzal próbálkoztak, hogy a népet fellázítsák, tudtára adva, hogy Franciaországnak igenis szüksége van huszonöt évenként egy jó kis érvágásra, a romlott vért testéből eltávolítandó - s itt napnál világosabban Szent Bertalan éjére célozgattak -; hol a Liga maradványait próbálták új életre kelteni, s Mayenne herceget rávenni: álljon az élére, amiről ő hallani sem akart; de magát a királyt sem átallták becsmérelni, ámbár rejtett és álszent módon, mondván, hogy a hordón mindig megérzik a heringbűz - e kifejezést olvasóm már ismeri, hisz hallotta rám alkalmazva, de gyengéd tréfaként, kis hercegném szájából.

És volt ennél rosszabb is. Máris bejárta az udvart s a várost a hír, hogy innen meg onnan elindultak Párizsba bizonyos, hamis buzgalomtól felforrt agyú fickók, kik az égi üdvöt úgy akarják egy csapásra megnyerni, hogy megölik a királyt.

A parlament konok ellenállása az ediktummal szemben - mely ellenállásnak a lelke Séguier volt, kit később emiatt küldött nagy bánatára Henrik Velencébe francia nagykövetnek, aranyos száműzetésbe - új életre keltette a párizsiak lázongó kedvét, gonosz mondások, paszkvillusok, csúfondáros feliratok és gúnydalok formájában, melyekért valósággal rajongnak a mi derék franciáink, kik még ha szeretik is királyukat, nem tűrik el jó szívvel uralmát. Ezek az izgalmak - melyek annál inkább aggasztották Henriket, mivel tudta, ha nem teszi túl magát rajtuk, a hugenották, kik ugyancsak erősen tűzbe jöttek, fegyvert ragadnak, és ezúttal ellene a tavasz végéig eltartottak. És ez a tavasz jobban hasonlított a télre, mint május ragyogó havára, lévén szeles, esős, borús, s az orvosok szerint szamárköhögés és meghűlés okozója, s nyárra kevés gyümölcsöt ígérő. Hanem ezt a nyarat én nem töltöttem Franciaországban. Henrik elküldött rendkívüli követeként II. Fülöphöz, de, mint olvasóim gondolhatják, merőben más okból, mint amely ok miatt eltávolította udvarából Séguier elnököt.

A Spanyolországgal kötött béke egy tüskét hagyott Franciaország húsában: a saluzzói őrgrófság ügyét, melyre a szavojai herceg suttyomban és alattomosan lecsapott, és amelyet egyszerűen bekebelezett, kiaknázva a végveszedelmet, mely a blois-i rendi gyűlés idején, 1588-ban III. Henrik hatalmát, sőt mi több: életét fenyegette. Akkor felhorkantunk ugyan, ám az elkövetkező évtizedben fogunk azzal lévén elfoglalva, hogy egymást marcangoljuk, a szavojai herceg tudta: nem kell harapásunktól tartania, tehát süketnek tette magát és megtartotta Saluzzót. Amiens visszavétele után küldötteink nem mulasztották el felvetni Saluzzo kérdését II. Fülöp küldötteinek a vervins-i béketárgyalás alkalmával, s mert nem sikerült megegyezniük, a szentatyára hárították ez ügyben a bíró tisztét, ki ugyancsak megrökönyödött, amikor ölébe hullt ez az Erisz almája, de lévén óvatosabb Priamosz fiánál, Parisznál, elhárította magától a döntést. Igaz, a szavojai herceg csupán kiskirály volt a francia királyhoz mérten, csakhogy VIII. Kelemen jó okkal tartott e kiskirálytól, lévén a herceg harcias természetű, s hercegsége vajmi közel a pápa birodalmához. Mi több, a herceg veje volt II. Fülöpnek.

Megbízatásom innen eredt. Mert remélni lehetett, hogy II. Fülöp, gyengesége tudatában - köszvény bántotta, félig megvakult, s pénzügyileg végképp tönkrement -, talán azt tanácsolja vejének, kit immár nem támogathatott volna hathatósan egy háborúban a francia király ellen, hogy adja vissza békésen Henriknek Saluzzót, vagy legalább engedjen át neki kárpótlásként bizonyos határ menti területeket. Megbízatásom tehát mindenképpen haszonnal jár, akár sikerrel végződik, akár kudarccal, mert segít bizonyossággal eldönteni, kardot kell-e rántanunk vagy sem, hogy a herceget megadásra késztessük. És amióta királyainkat szolgáltam, most esett meg először, hogy megbízatásom nem volt titkos, épp ellenkezőleg, nagyon is nyílt és nyilvános, a szavojai keselyűt óva intendő.

Minekutána végigutaztam hosszában Franciaországot, és saját szememmel láttam romjait, nyomorúságát, átkeltem a Pireneusokon és belovagoltam Madridba, számomra szokatlan pompa közepette, lévén kíséretem népes, ragyogó, igen szépen kiállított, és útipénzzel is kellőképpen ellátott. Velem volt La Surie lovag és a tisztelendő Fogacer apát, kit az ő buzgó egyetértésével és a király segítségével elragadtam Du Perron őeminenciájától, hogy legalább névleg káplánom legyen (ugyan ki vett volna komolyan Spanyolországban káplán nélkül?), valójában tolmácsom, nem mintha nem értettem s beszéltem volna valamicskét magam is spanyolul, hanem mert Itáliában megfigyeltem: egy harmadik személy közbeiktatása azért roppant hasznos, mert van ideje az embernek válaszán gondolkodni.

Két mérföld választott el Madridtól bennünket, amikor megjelent fogadásunkra népes kísérettel Don Fernando de Toledo, ki kamarása volt II. Felipének (hogy ezentúl ibér nevén nevezzük őt), s gazdája nevében igazi spanyol komolysággal és udvariassággal cirkalmasan üdvözölt. S mialatt ő beszélt, én örömmel fedeztem fel jobbján Don Luis Delfín de Lorca hosszú, fakó arcát, sötét szemét, ívelt fekete szemöldökét. Ám a kamarás úr magatartása, akármilyen nyájas volt is, egyszersmind oly merevnek és feszesnek tetszett, hogy megfékeztem francia hevemet, s ahelyett, hogy Don Luis nyakába ugrottam volna, mint Franciaországban tettem volna, beértem azzal, hogy láttára kissé felragyogott a szemem, s amint a közelébe férkőzhettem, a fülébe súgtam: szeretnék bizalmasan beszélni vele.

Don Fernando de Toledo elmondta: engem is és kíséretemet is a királyi palotában helyez el, ott azonban nem találkozhatom II. Felipével, ki már átköltözött nyári szállására, az Escorialba. Másnap reggel kilenc órakor ő maga fog átkalauzolni oda, mondta. Ám nyolc órakor, amint éppen csak befejeztem öltözködésemet s asztalhoz ültem, hogy harapjak valamit, jelentették: Don Luis vár rám. Mihelyt magunkra maradtunk - La Surie ugyanis sietve eltűnt -, Don Luis forrón átölelt, hátba és vállon veregetett. Ez a fogadtatás vajmi jólesett szívemnek, hisz Don Luist nyomban megszerettem, ahogy megpillantottam, és nagyon is meghökkentett hidegsége a pasticcierá-nál, amikor kifaggattam ama mérgezési kísérletről, melynek kis híján áldozatául estem Rómában. Ám ő nyomban elárulta nekem e magatartás okát:

- Ó, be örülök, barátom-uram, hogy itt látom és végre elmondhatom kegyelmednek: azért voltam oly tartózkodó azon az utolsó vasárnapon, amikor a pasticcierá-nál találkoztunk, mert nem mertem szabadon szólni kegyelmeddel. Hatunk közül egy Sessa herceg kéme volt.

- Nocsak! - ámultam el. - Megnevezheti-e őt immár?

- Miért ne? A monsignoré-k egyike...

- Boldogságos Szűz! Melyik?

- Pietro.

- Hisz mindkettőt így hívták!

- Algo va de Pedro a Pedro![130] - mondta Don Luis. - A szőkébbik volt az.

- Isten az égben! Minek adta el magát? Azt mondták, dúsgazdag.

- Az is volt. De van, akinek semmi sem elég.

- Megtudta-e valaha ez a szép fiú, hogy Dona Clarának volt mersze elfutni Teresához, és figyelmeztetni őt az ellenem készülő merényletre?

- Soha.

E „soha” után kis csend következett. Én törtem meg, tőlem telhetően közömbös arccal megkérdeztem:

- Hogy van Dona Clara?

- Találkozni fog vele az Escorialban. Udvarhölgye lett ő királyi felségének, Klára-Izabella-Eugénia infánsnőnek.

- Gondolom, örül rangja e nagy emelkedésének.

- Éppen nem. Minél többet lát a világból, annál jobban irtózik tőle. Azt mondja, kolostorba vonul. Sokan mondogatják: es de vidrio la mujer.[131] Én azonban amondó vagyok: Dona Clara a legkeményebb acélból van.

Amire én elmosolyodtam és elnémultam, nem lévén mit mondanom eme fémről.

- Úgy képzelem - kezdtem újra rövid idő után -, II. Felipe udvara nagyon elüt a mienktől, a párizsitól.

- Az udvar kaméleon - felelte mosolyogva Don Luis. - Annak a színét ölti fel, akit szolgál. Párizsban, ha jól hallottam, vidám és tréfálkozó. Madridban szigorú és gyászos. Minden napon, melyet Isten ad nekünk eme siralom völgyében, II. Felipe feketébe öltözik... Mintha tulajdon létét gyászolná. E rögeszmés vonzódást a gyászhoz egyébiránt apjától örökölte. V. Károly, nem sokkal halála előtt, megrendezte saját temetése főpróbáját.

- Kezdem azt hinni, nem jól tettem, hogy ma eme világoskék selyemzekébe bújtam - mondtam.

- Nem mertem rá figyelmeztetni - felelte Don Luis -, de a mi komor Escorialunkban bolondosnak tetszene ez a világos szín... Vegye inkább magára emez éjkék zekét és bársonynadrágot, melyet itt látok kiterítve, a ládán.

- Bársonyt! Júliusban!

- Nem fog megfulladni benne, az Escorial ötszáz ölnyire van a sík földtől, és még hűvösebbé teszi az északi szél. És nehogy elfeledjem - tette hozzá, hosszú, szép formájú kezét a mellén ékeskedő aranygyapjas rendjelre helyezve -, mi sem kölcsönözhetne kegyelmednek nagyobb súlyt és fontosságot udvarunkban, mint az a szép lánc, amelyet a pasticcierá-nál láttam kegyelmeden, és amely egy keresztben végződik.

- A Szentlélek-rendjelre gondol?

- Arra - bólintott Don Luis. - A Szentlélek, jobbat nem is találhatna! Mondja ki minél hangosabban és hallhatóbban e nevet: Szentlélek! Mi itt Spanyolországban katolikusabbnál katolikusabbak vagyunk, mint tudja, annyira, hogy olykor még a pápát is eretneknek véljük... Barátom-uram, most magára hagyom, öltözzék át! Majd visszajövök.

Beszólítottam Lucöt, hogy segítsen nekem átöltözni, és amikor tetőtől talpig elkészültem vele, behívattam Don Luist. Amint meglátott, így kiáltott fel:

- Marqués szavamra, ebben a komoly, sötét bársonyban már-már spanyolnak hat! És ez a lánc szinte egyházi embernek mutatja! Hanem az arca nem illik igazán öltözékéhez. Kegyelmed olyan arcot vág, mint aki szeret élni.

- Szeretek is!

- Őrizkedjék bevallani - nevetett nagyot Don Luis. - Itt minálunk az élet magától értetődően kálvária, a test porhüvely, és az egyetlen komoly dolog az életben a halál. Ezt úgy kell arcával kifejezésre juttatnia, hogy némi gőggel elegy ájtatos komolyságra idomítja.

- Mire a gőg?

- Mondanom sem kell: aki önmagát nem tartja semmire, az a többit még annál is kevesebbre becsüli. Egyébiránt minden szentfazék lenézi embertársait: nem vette még észre? És engedelmével hadd figyelmeztessem arra is, barátom-uram, hogy ne meresszen francia szemeket azokra a hölgyekre, akikkel az udvarban találkozik majd.

- Ej, kedves Don Luis - kiáltottam -, csak nem azt akarja mondani, hogy a spanyol udvarban nincsenek szerelmi históriák?

- Akadnak, de nagyon titkolják őket, és többnyire balul végződnek. Hopp! Még valamit! Ne úgy mutassa be Fogacer apátot, mint káplánját, hanem mint gyóntatóját. A grandoknak, akik adnak magukra itt az udvarban, mind gyóntatójuk van, ki soha nem hagyja őket magukra, minden pillanatban készen arra, hogy spongyával törölgesse le lelküket, lemosván róla az élet szennyét. A királyt mindenüvé követi Fray Diego de Yépes, a trónörököst Fray Gaspar de Córdoba, Klara-Izabella-Eugénia infánsnőt Fray García de Santa-María. Lévén spanyol grand, nekem is van, ha akarom, ha nem, gyóntatóm, ki e percben a kegyelmed előszobájában vár rám, és alighanem a körmét rágja afeletti aggodalmában, hogy mindazon bűnök, melyeket kegyelmed a francia udvarból magával hozott, rám ragadnak...

- Don Luis - nevettem rá. - Kegyelmed meglep és elbűvöl! Rómában nem szólt ily szabadon...

- Rómában kémektől voltam körülvéve, és Sessa herceg szoros és szigorú gyámsága alatt álltam.

- S mi lett a herceggel?

- Nem sikerült meggátolnia, hogy a pápa feloldozza a kegyelmed királyát, tehát kegyvesztett lett. Hát kegyelmedre, barátom-uram - kérdezte halvány mosollyal -, száműzetés vár-e, ha itteni megbízatását nem koronázza siker?

- Egyáltalán nem.

- Hej, nagy kő gördült le a lelkemről - szólt Don Luis -, mert alighanem kudarcra ítéltetett.

- Miért? - kérdeztem, igen megriadva. - Hát annyira ellenzi óhajunkat II. Felipe?

- Inkább azt mondanám: az élet ellenzi az övéit. Halálán van.

- Micsoda? Fogadni sem fog?

- Alig hiszem.

- Istenem! - szóltam megrettenve. - Hát hiába tettem volna meg azt a hosszú-hosszú utat?

- Hiába? - vonta fel kérdőn és büszkén ívelt, fekete szemöldökét Dou Luis. És hirtelen felemelve hangját, hamisítatlan spanyol pátosszal, melyben, úgy tetszett, mégis ott bujkált a gúny egy árnyalata, hozzátette: - Hát az semmi, hogy jelen lehet, amikor kimúlik e nagy király a századdal együtt, mely az ő jegyében telt el?

Ha magam lettem volna, pirkadatkor indultam volna el Madridból, és alkonyatra meg is érkeztem volna az Escorialba, hisz a palotát mindössze hét mérföld választja el a fővárostól. De számolnom kellett Don Fernando lassúságával: késve indultunk, gyakran megálltunk, emellett ő és az emberei csendes, egykedvű ügetésre kényszerítették telivér hátasaikat. Úgyhogy úton ért az éjszaka, s kénytelenek voltunk egy faluban megszállni.

Amennyire bosszankodtam és morogtam emiatt este, annyira megvigasztalt másnap, napkeltekor a különös táj látványa: a sziklás út két felén, melyen lovunk patkója csattogott, hatalmas, száraz, köves, puszta síkság terült el, melyen csak itt-ott ütközött ki néhány fűszál s egy-egy bokor. Mindazonáltal ez a llanura - mert így nevezték itt, mint Don Luistól megtudtam - nem volt olyan lapos, amilyennek látszott. Ahogy előrehaladtunk, talaja ráncokat vetett, s ezekben a ráncokban - mint oázisok a sivatagban - kis völgyek zöldelltek, megművelt földek és tanyák tűntek fel, és békésen csobogott egy-egy patak.

Kilenc óra tájban feltámadt az északi szél, s oly metszőn fújt, hogy immár nem bántam, hogy bársonyba öltöztem, a napsütés ellenére.

- Senor marqués - kormányozta az enyém mellé lovát Don Fernando -, mit szól e szélhez?

- Bámulatosan erős.

- Minél közelebb jutunk a Sierra de Guadarramához, azokhoz a fekete hegyekhez, melyeket ott láthat a horizonton - mondta ő, elfúló hangon -, annál inkább alábbhagy ereje. Az Escorial-beli szerzetesek azt mondják: ez a szél a Sátán lehelete.

- Hát szerzetesek is vannak az Escorialban?

- Legalább száz - szólt Don Fernando.

- Száz?

- Az Escorial mindenekelőtt monostor - felelte komolyan Don Fernando.

E pillanatban megkettőződött a szél ereje, s meggátolt abban, hogy akár egy szót is kinyögjek. Don Fernando is csak üggyel-bajjal mondhatott annyit nekem, hogy megállunk a legközelebbi faluban, mely a llanura egyik hajlatában fekszik, s így megoltalmaz valamelyest az ördög leheletétől.

- E lehelet erejéből ítélve - súgta a fülembe La Surie, mialatt leszálltunk a nyeregből -, a pokol kovácsműhelye nem szűkölködik tűzben, legalább itt nem, a spanyol oldalon.

- Senor marqués - mondta Don Fernando, ki maga is leszállt, s kantárszáránál fogva tartotta lovát, másik hosszú, csontos kezével az állat fejét simogatva -, kérem, nézze el nekem, ha kések. Dolgom van eme faluban. Don Luis majd helyettesít.

Én feléje fordultam, hogy udvariasan válaszoljak neki, s ebben a percben elképedve tapasztaltam, mennyire hasonlít az arcéle a lováéra, azzal a különbséggel, hogy Don Fernando arca beesett volt, lévén e nemesúr igen sovány. Csenevész testét hosszú kakaslábak hordozták.

Az elibénk tett étel vajmi kevés volt, azért mi, Don Luis, La Surie, Fogacer meg én nyájas cinkossággal társalogtunk egymás közt.

- Az imént tudtam meg Don Fernandótól - szóltam én, egy sonkaszeletet rágcsálva, mely éppoly keménynek és száraznak tetszett, mint a llanura -, hogy az Escorial, amelyet én királyi palotának hittem, mindenekelőtt monostor.

- Nem úgy - intett le Don Luis, azon az ő ünnepélyességet mímelő hangján, melyből soha ki nem zökkent. - Az Escorial valójában sírbolt.

Amire mind tátott szájjal bámultunk rá.

- Egy sírbolt, amelyet Felipe az apjának, magának és a királyi családnak emelt. A szerzetesek csak azért vannak ott, hogy misét mondjanak a királyi holttetemek felett egy örökkévalóságon át, s imáik hatalmánál fogva megnyissák végül előttük a mennyek kapuját.

- De Felipe nyáron az Escorialban lakik - vetettem én ellene.

- Ez igaz - bólintott Don Luis. - Felipe az első király a földön, ki nyári palotájául egy sírboltot választott, ez még a fáraóknak sem jutott eszébe. Igaz, az Escorial igen nagy, négy oldalából kettő több mint száz öl.

Megjött Don Fernando, s beszélgetésünk hangneme ugyancsak megváltozott, ám tárgya nem. La Surie megkérdezte, miért szentelte a király a monostort San Lorenzónak.

- Senor marqués de Siorac elnézését kérem - felelte Don Fernando -, amiért emlékeztetnem kell 1557-re, amikor is a spanyolok vereséget mértek a franciákra Saint-Quentinnél, és be is vették augusztus tizedikén a várost. Ez éppen San Lorenzo napja volt, és Felipe, hogy lerója az égnek háláját a győzelemért, elhatározta: monostort épít, s azt San Lorenzónak szenteli.

Amikor lóra ültünk e vajmi szerény étkezés után, La Surie mellém suhant, és a fülembe súgta:

- Tudod-e, én Pierre-em, mely szentek segítettek győzelemre bennünket Laonnál, Fontaine-Francaise-nél és Amiens-nél?

- Hitemre, nem is sejtem.

- Be kár! Azt javasolhattuk volna Henriknek, építsen nekik hálából három monostort...

Ez a szó, „három”, mosolyra késztetett, de óvatosan mosolyogtam. Mivel Don Luis és Don Fernando holmi beszélgetésbe merült el mögöttünk, én előrerúgtattam La Surie-vel és Fogacer-val, majd így szóltam ez utóbbihoz:

- Gyóntató atyámuram, szíveskedjék elbeszélni nekem Szent Lőrinc életét.

- Szegény hordó - sóhajtott Fogacer -, ideje megtisztítanom kegyelmedet tudatlansága bűzétől. Minden igaz katolikus tudja, jóformán születésétől fogva, hogy ami Szent Lőrinc életében a legérdekesebb, az nem az élete, hanem a halála.

- Hát hogyan halt meg?

- Roston.

- Roston?

- Egy vörösen izzó roston.

- És mit követett el?

- Egy bravurá-val[132] teli választ adott egy római kormányzónak. Meg kell adni, spanyolhoz méltót.

- Ezért juttatta Saint-Quentinnél a győzelmet Felipének?

- Felipe legalábbis ezt hitte.

- Színtiszta babona!

- Uram és lelki gyermekem, emlékezetébe idézhetem-e, hogy tagadni egy szent hatalmát avagy jóakaratát annyi, mint az eretnekség fertőjébe esni?

- Hisz kegyelmed is kétségének adott hangot!

- E kétséget meg fogom gyónni - felelte rezzenetlen arccal Fogacer.

- E helyt?

- Dehogy, dehogy! Hát olyan ember vagyok én, aki megráncigálja az inkvizíció bajszát?

Amint azt Don Fernando előre megmondta: ahogy közelebb jutottunk a Sierra de Guadarramához, a látóhatárt eltorlaszoló, komor, fekete hegyek láncához, vesztett erejéből a metsző északi szél, mely eladdig oly nagy hévvel csapott le a llanurá-ra, porfelhőt kavarva az úton, és földig hajlítva a gyér fűszálakat, satnya bokrokat az út két felén. Amint lecsillapodott a gyötrelmes szél, egy kanyar után oly meredekké vált az emelkedő, hogy a lovak ügetésből maguktól váltottak lépésre, az én kancámat kivéve, lévén ő természettől fogva oly féltékeny és rátarti, hogy senkit nem tűrt meg maga előtt. Úgyhogy elsőnek érkeztem a meredély tetejére, és elsőként pillantottam meg az Escorialt, melynek láttán, legalábbis ebből a távolságból, szinte kővé meredtem és már-már elaléltam.

Eddig is több szó esett az Escorialról, mint II. Felipéről, mintha a páncél többet érne a teknősbékánál. Ami talán így is volt. S nem vonhattam kétségbe, hogy mindaz, amit róla mondtak, igaz, készséggel elhittem, hogy az Escorial monostor is, sírbolt is, nyári palota is, és a spanyol győzelem emlékoszlopa. Csak egyet nem említett senki, azt, ami, legalábbis ilyen távolról nézve, legfőbb erényének tetszett: csodálatos szépségét.

Hadd ismételjem el újra: ily távolságból és e tiszta reggel fényében lenyűgözőnek tetszett a szememben az Escorial méreteinek nagyszerűsége, falai makulátlan fehérsége, mely még fehérebbnek tetszett a Guadarrama hegység feketesége előtt, mely a palotát megvédte az északi széltől. És különös dolog - mindazok után, amiket építője mélabúra hajló, gyászos kedélyéről meséltek nekem -, az Escorial nemcsak fehérsége, hanem kupolái, tornyai és (aranygömbben végződő) tornyocskái miatt is egy hatalmas keleti palotára emlékeztetett, melyet holmi nagyvezír emelt a maga vagy kegyencnője gyönyörűségére.

- Nos, senor marqués - szólalt meg mellettem Don Fernando, ki akkor ért utol, s kinek hosszú, komoly lóarcára bizonyos elégedettség ült ki elragadtatásom láttán -, mi az Escorialt a világ nyolcadik csodájának nevezzük. Mi a véleménye?

- A hét másikat nem vehettem szemügyre - feleltem -, de csakugyan nem láttam sem Londonban, sem Párizsban, sem Rómában ehhez foghatót.

- Innen nézve, ahonnan mi most látjuk, az Escorial valóban lenyűgöző - mosolygott Don Luis.

Mosolyának és fenntartásainak megvolt az az üdvös hatása, hogy valamelyest előkészített a csalódásra, mely akkor ért, amikor vagy egy órai ügetés után megint csak elsőnek érkeztem az épület lábához. Haj, olvasóm! Az Escorial nagy volt, igaz, sőt hatalmas, de könyörtelenül merev, monoton homlokzata, száz meg száz egyforma ablakával, lesújtóan hatott a maga zordon geometrikusságában. Mi több, nem fehér volt, hanem gyászos, itt-ott fekete pontokkal teleszórt szürke. Haj, olvasóm! Be messzire került egyszeriben tőlem az én szép keleti palotám a maga gyönyöreivel, szerelmeivel, kegyencnőivel, be messzire a mór paloták képzeletgazdagsága és bája, melyek közül oly sok szép akad Spanyolországban, mint másoktól tudom! Sehol egy díszítőelem, egy motívum, és Szent Lőrinc gigantikus alakját leszámítva sehol egy szobor; csupádon csupa rideg, leverő egyhangúság, mely leginkább börtönre vagy kaszárnyára emlékeztetett. E helyet senki sem igyekezett ékesebbé tenni, mivel itt senkinek nem szabad szeretnie az életet. E sivár épületet, érzésem szerint, leginkább egy gránit sírkőhöz lehetne hasonlítani, melyet egy mogorva zsarnok rosszkedvében függőlegesen állított fel.

- Senor marqués figyelje meg jól az Escorial alaprajzát! - fékezte meg lovát az enyém mellett Don Fernando. - Kegyeletes elgondolás: egy négyszög, melynek sarkán a négy torony lábat formáz, s oldalán az a kiugró kis épületrész nyelet. Kitalálja-e, mit akar szimbolikusan ábrázolni az Escorial?

- Nem én, Don Fernando.

- De hát egy rostot! - simította le szürkülő bajszát nagy komolyan Don Fernando. - Egy rostot! Azt, amelyen San Lorenzo iszonyú kínok közepette vértanúhalált halt.

- Vajon az az eszme, hogy San Lorenzo rostjának mintájára készüljön el az Escorial alaprajza, őfelségétől, II. Felipétől származik? - kérdeztem.

- Természetesen - vonta fel a szemöldökét Don Fernando, mintha meglepné kérdésem.

Két-háromszor rábólintottam, jelezvén, mennyire épületesnek tartom e gondolatot, holott a lelkem mélyén egészen elképesztett, hogy egy nagy király ilyen különös eszmére juthatott: egy szentet akként ünnepelni, hogy kínzatásának eszközéből merítsen ihletet.

Mihelyt elszállásoltak az Escorialban - az igazat megvallva, kissé szűkösen, de legalább annyiban kényelmesen, hogy nem választottak el társaimtól -, felkeresett Don Luis, és a baráti nyíltságnak azon a hangján, melyet Madrid óta ütött meg velem szemben, megjegyezte:

- Marqués remélem, nem zavarja túlságosan szobájának kolostori szűkössége. De maga Felipe is egy cellában lakik. Mi úgy véljük - és ezt a „mi”-t epés komolysággal hangsúlyozta -, hogy a test semmi, a lélek minden, és ha eleget sanyargatja testét, a legfeketébb lélek is üdvösségre juthat, feltéve, hogy elegendő szerzetes, mise, ima és relikvia van a keze ügyében.

- A legfeketébb lélek? - kérdeztem szelíden, szemöldökömet felvonva.

- Tudja-e, ki a jobb oldali szomszédja? - fogta halkabbra a hangját Don Luis, fejét elfordítva.

- A tisztelendő apát, Fogacer.

- Hát a bal oldali?

- La Surie lovag.

- És ki lakik odafönt és idelent?

- Gaszkonjaim.

- Jól van - lépett oda Don Luis a Sierra Guadarramára kitárt ablakhoz, és intett: kövessem. - Tudja meg - szűrte a szót a fülembe -, hogy a legfeketébb lélek egy oly testben lakozik, mely szétesőben van, s elevenen elrothad...

Sötét szemében a gyűlölet szikráját láttam felvillanni, s immár megértettem, miért szól mindig a megvető irónia hangján, mióta csak újra összetalálkoztunk Madridban.

- Marqués - kezdte újra -, hallotta-e hírét Ausztriai Don Juannak?

- Hogyne hallottam volna. Hőn szeretett gazdám, III. Henrik azt mondta róla, ő volt a királyi hercegek közt a legszebb, legeszesebb, legbátrabb és a leginkább életszerető.

- Egyszóval éppen az ellentéte ama sötét léleknek - mondta fogát csikorgatva Don Luis -, ki vér szerinti fivére volt, s ki Káinja lett emez Ábelnek.

- Jaj, mit nem mond, barátom-uram? Ez bizonyos?

- Holtbizonyos. Don Juan azzal vonta a fejére féltestvére irigységét és gyanakvását, hogy titokban tárgyalásokba bocsátkozott Stuart Máriával, akit nőül akart venni. Ha ez hiba volt, soha nem nyert érte bocsánatot. A sötét lélek előbb megölette saját szekretáriusa, Antonio Pérez kezével Don Juan bizalmi emberét, Escovedót. Majd Pérez ellen fordulva megvádolta őt azzal a gyilkossággal, melyet az ő parancsára vitt végbe. S mivel úgy látszott, az ügy nem az ő javára fog eldőlni, eretnekként jelentette fel Pérezt és kiszolgáltatta az inkvizíciónak, hogy mi következménnyel, könnyű kitalálni. Ami Don Juant illeti, hálából, amiért a gembloux-i győzelemmel megtartotta neki Flandriát, megmérgeztette.

- Ez bizonyított tény? - kérdeztem döbbenten.

- Legalább annyira - fogta még halkabbra a hangját Don Luis -, mint az, hogy a fekete lélek megmérgezte tulajdon fiát, Don Carlost és második feleségét, Franciaországi Erzsébetet is. Nem számítom ide, mivel politikai okokból történt, az iszonyú mészárlásokat, amelyeket Aragóniában, Flandriában és Portugáliában rendelt el - ahol a legkeresztényibb király kétezer szerzetest gyilkoltatott halomra -, sem a szörnyű valladolidi autodafét, mely uralkodásának nyitánya volt. Mindazon-által jegyezze meg, marqués hogy ekkor követte el a házasságtörés bűnét barátja, Ruiz Gómez feleségével. És fogadni mernék - ragadta meg Don Luis a karomat, s markolta meg nagy erővel -, az autodafét az Úr kiengesztelésére szánta, hogy így nyerje el bocsánatát paráználkodásáért. A lélek ebben nagy hírű apja példáját követte, V. Károlyét, ki Regensburgban feláldozta kéjvágyának a szegény Barbe Blumberget,[133] és másnap úgy tisztult meg a paráznaság vétkétől, hogy megparancsolta, Isten tetszését elnyerendő: temessék el élve Flandriában a protestáns asszonyokat... Én - folytatta Don Luis, és sötét szeme szikrát hányt -, én, ki Don Juan barátja voltam, csak azért nem döftem le tulajdon kezemmel a zsarnokot, mert noha a haláltól nem féltem, tudtam, ha kudarcot vallok, megöli gyermekeimet is, ahogy meg is tette más nemesi családokkal, kiket akár néven is nevezhetnék...

A hideg futkározott a hátamon ennyi borzalom hallatán, és némán néztem farkasszemet Don Luisszal, ki láthatóan alig bírta megfékezni a haragot és az undort, mely fojtogatta. Arca elsápadt, ajka remegett, keze ökölbe szorult.

- Bocsásson meg - tette hozzá, kissé megenyhülten -, de immár húsz éve fojtogat a düh amiatt, hogy kénytelen vagyok az udvarban úgy tenni, mintha osztoznám ama tiszteletben és imádatban, mely e szörnyeteget övezi. Istennek hála, kegyelmed francia. Amit most elmondtam, annak a negyedét sem mertem volna egy spanyol előtt a számon kiejteni, lett légyen bár szó tulajdon fivéremről: úgy tett volna, mintha őrültnek nézne, vagy az ördögtől megszállottnak, holott tudván tudta volna, minden szavam szent igaz. Nem tudom, sikerül-e Felipéhez bejutnia. Az igazat szólva, ezt nem nagyon hiszem, de, barátom-uram - karolta át a vállamat és ölelt magához -, tudnia kell, bármit mond is kegyelmednek, bármit ígér vejére avagy a saluzzói őrgrófságra vonatkozóan, nem fogja betartani, amilyen hazug. Mindig mindenkit elárult: barátot és ellenséget, kegyencet és szolgát...

Éppen befejezte, amikor kopogtak. Minthogy egyedül voltam Don Luisszal, s ő nyomban azt tanácsolta: csak kissé nyissam meg az ajtót (melynek ő maga háttal állt az ablakban), engedelmeskedtem neki, és az így támadt résen át egy aprócska apródot pillantottam meg; oly karcsú volt a termete s oly sima az arca, hogy előbb azt hittem: fiúnak öltözött leányka. Tiszta, csengő hangon azt mondta:

- Senor marqués, puede usted acoger mi amo el gran chambellán Don Cristóbal de Mora?[134]

- Cuándo?[135]

- Ahora.[136]

- Con gusto y honor.[137]

Eztán meg akartam kenni a tenyerét némi aprópénzzel, ám ezt büszke mozdulattal visszautasította; közben rám villantotta ragyogó mosolyát, majd eltűnt. Oly fekete volt bőre és szeme, hogy inkább mórnak néztem volna, semmint spanyolnak.

- Ki ez a Don Cristóbal? - kérdeztem, mihelyt bezárult az ajtó az apród mögött. - És mennyiben hatalmasabb Don Fernandónál?

- Semmiben - felelte Don Luis -, hacsak abban nem, hogy ma még ő a kegyenc, de úgy sejtem, a királyi kegy egy ideje már fogyóban van irányában. Hogy gazdája egészsége még gyorsabban hanyatlik, az egyetlen szerencséje. Máskülönben könnyen Antonio Pérez sorsára juthatott volna...

- Miféle ember?

- Amolyan fülemüle. Amikor Felipe éppen nem tulajdon halálán töpreng, avagy a másokén, imádja a rózsákat és a madarakat. Nála egy tőről fakad a negédes és a hátborzongató.

Minekutána ezt szokott megvető hangján elmondta, Don Luis szívélyesen megölelt, és sietős léptekkel távozott. Nyilván nem kívánta, hogy Don Cristóbal itt találja, kettesben velem.

Don Cristóbalnak, amikor végre megjelent - jó fél órát kellett ugyanis rá várnom, annyival lassabban megy minden Spanyolországban, mint Franciaországban -, nemigen különbözött öltözéke Don Fernandóétól, lévén ebben az udvarban az egyedüli szín a sötét vagy a fekete, ám márványsima arca, behízelgő udvariassága és főként a hangja, mely olajfürdőben lágyan összekoccanó üveggolyócskák csengésére emlékeztetett, igazolni látszott a Don Luis ráragasztotta gúnynevet. Mindazonáltal Don Cristóbal hollótollazatához és fülemülecsattogásához oly jámbor kenetteljesség társult, mely láthatóan kötelező volt ennél az udvarnál, hol több pappal és szerzetessel találkozott az ember, mint bárhol másutt.

Olvasóm sejtheti: Don Cristóbal nem az az ember volt, ki lerövidíti bókjait, ergo jó negyed-óra hosszat turbékolt nekem kristályosan csengő hangján, s tiszta kasztíliai kiejtéssel, amit én igyekeztem franciául viszonozni, ámbár tudatában voltam, hogy az én anyanyelvem nem oly ékesszóló, mint az övé, és udvariasságom sem oly finoman árnyalt. Egyébiránt köztudott, hogy a mi francia illemünk az övékét másolja, többek közt a spanyoloknak köszönhetjük azt, hogy a hölgyek kezét csókkal illetjük: e szokást én elragadónak tartom, feltéve, hogy mondott kéz tiszta, ami éppenséggel nem bizonyos, még vérbeli hercegnők esetében sem.

Hosszú és lassú bevezetője után Don Cristóbal végre rátért a tárgyra, és azt mondta:

- Mélyen tisztelt gazdám és uram, II. Felipe máris látni kívánja uraságodat, attól tartván, ha tovább vár, ezt nem teheti többé meg; hisz csak azért jött el ez áldott helyre, hogy előkészítse halálát és koporsóját. Őfelsége már Madridban nagybeteg volt, és annyira szenvedett éjjel-nappal, hogy amikor meghallottam, ide szándékozik jönni, lábaihoz vetettem magam, s úgy kértem: ne tegye, mert az életét féltettem. Ő azonban eszembe idézte, hogy életének harminc esztendejét töltötte el az Escorial felépítésével és berendezésével avégből, hogy sírját egykor a monostor fogadja be, ahogy övéi sírját is: „Ha úgyis a halálra készülünk - mondta -, senki sem viheti oda méltóbban csontjaimat, mint én magam”.

Ámbár e kijelentésben felfedezni véltem ama bravura árnyékát, melyet általában a spanyolok szemére vetnek, ájtatos és érthetetlen mormolást hallattam válaszképpen. Eztán követtem Don Cristóbalt az Escorial labirintusán át, s közben hegyeztem a fülem, mert kísérőm igen bőbeszédű volt, hanem amikor egy belső udvaron áthaladva úgy láttam, a bazilika felé tartunk, megkérdeztem tőle, ott kerül-e sor a fogadásra.

- Nem egészen - felelte ő -, hanem a sekrestyében. Őfelsége odavitette magát hordágyon, hogy megcsodálja bizonyos szentek relikviáit, melyeket parancsára Németalföldről és Németországból küldtek neki, lévén az a szándéka, hogy valamennyit vagy majdnem valamennyit az Escorialban gyűjti össze. Bizonyára tudja, senor marqués mi sajátos tiszteletben részesíti a legkeresztényibb király a szenteket és a szentek relikviáit, mintegy így adva nyomatékos kifejezést annak, mennyire gyűlöli a protestánsok e relikviák iránt tanúsított ördögi megvetését. És úgy tetszik - tette hozzá Don Cristóbal, halkabbra fogva édes búgását -, hogy őfelsége azért látogatott el a sekrestyébe, hol összegyűjtötték a nemrég megérkezett relikviákat, hogy elköszönjön mindazon szentektől, barátaitól, kik itt találhatók, és búcsút mondjon nekik addig is, míg újra egymásra nem lelnek megdicsőülten a mennyekben...

Ismét kegyes mormogást hallattam, noha több mint kétségesnek tartottam Don Cristóbal magabiztos kijelentését II. Felipe „megdicsőüléséről” az örökkévalóságban, minekutána úgy élt e földön, ahogy élt.

Mihelyt beléptünk a sekrestyébe, Don Cristóbal megérintette a karomat, és édesen mormolva figyelmeztetett, maradjak ott, ahol vagyok. Még ő maga is csak akkor léphet közelebb a királyhoz, ha őfelsége észreveszi és magához szólítja. S hiába meregettem ide-oda mohón a szememet, nem sikerült őfelségét megpillantanom. Végre Don Cristóbal, látva csalódottságomat, azt súgta a fülembe:

- Innen nem láthatja a királyt. Hordágyon fekszik, és eltakarják előlünk azok, akik őt körülveszik.

És nyomban néven is nevezte őket, illő tisztelettel. A három pap, stólában és karingben, őfelsége és gyermekei gyóntatói voltak: Fray Diego, Fray Gaspar és Fray García. Az a feketébe öltözött kis ember a király háziorvosa, Don Juan Gómez de Sanabria; a lila ruhás főpap Don García de Loyosa, a toledói érsek s egyszersmind őfelsége főalamizsnása. És mellette a monostor perjele, ki éppen abban a percben kérdezte meg a királytól, melyben Don Cristóbal megnevezte őt:

- Sire, hogy érzi magát felséged?

- Nem rosszul - felelte Felipe, akit hallhattam, ha nem láthattam is, és aki gyenge hangon beszélt ugyan, de igen tisztán ejtve a szót. - A kezem mindenesetre jobban van. Sebei bezárultak. Ismét kezembe vehetek és lapozhatok egy könyvet.

Ebben a percben elhívta egy pap Loyosa érseket, kinek magas, jól megtermett alakja eddig eltakarta előlem a beteget, s végre megpillanthattam a királyt, ki párnáira támaszkodva valóban egy könyvben lapozgatott, ámbár dagadt s köszvénytől elmerevült keze bizonyára így is kegyetlenül sajgott. Arca, melyben lázasan csillogott fakókék s szinte embertelenül áttetsző szeme, úgy láttam, mélyen beesett, s felsőteste, ahogy a hálóköntösön át kivehettem, csupa csont és bőr. De előreugró álla, erősen összeszorított ajka csalhatatlanul elárulta: akaratereje nem csorbult. S ámbár azt hallottam, félig vak, szeme nem sokat veszthetett egykori élességéből, mert egyszerre megszólalt szigorúan:

- Perjel uram, nem hiszek a szememnek! Egy pók a sekrestye falán! Pusztítsa el!

Döbbent morajra fakadt a gyülekezet. A jelenlévők mind ismerték a király mániákus, fanatikus tisztaságszeretetét. A perjel holtra sápadt, s mintha máris nyakán érezné a kenderkötél hurkát, eszeveszetten futott ütésre emelt kézzel a pók felé.

- Agyon ne üsse! - szólt sietve rá a király. - Foltot hagyna a falon.

A pók mintha maga is átérezte volna: eretnek e fal fehérségén, megpróbált felfelé elinalni, ám mielőtt elérte volna a mennyezetet, egy égimeszelő szerzetesnek sikerült utánanyúlva foglyul ejtenie. S abban a percben már futott is ki a sekrestyéből, s úgy képzelem, zsákmányát csak az udvarra kiérkezve engedte át a sötétség hatalmainak.

Ez a meglehetősen elhúzódó jelenet riadt megbotránkozást váltott ki a jelenlevőkből, s ámbár elég soká tartott, a mosoly vagy mulatság árnyékát sem fedeztem fel az arcokon.

- Sire - szólt a perjel, mintegy jóvá akarván tenni ama hibáját, hogy a bazilikát nem sikerült oly szeplőtelenül tisztának megőriznie, mint illett volna -, nemrég kaptunk egy Ferreriusz Szent Vincétől származó relikviát és egy másikat Szent Sebestyéntől. Óhajtja-e látni őket felséged?

- Örömmel és nagy tisztelettel - felelte Felipe, gyenge hangon. A felháborodás, mely a pók láttán elfogta, szemmel láthatóan kifárasztotta.

A perjel előhozott egy sokszorosan körülkötözött csomagot, és oly ügyetlenül próbálta meg kioldani, hogy a királyt kísérő nemesurak egyike, látván őfelsége türelmetlenségét, segíteni akart neki. Felipe ijesztően eltorzult, haragos arca azonban megállította, mintha szentségtörést készült volna elkövetni, s a király intett gyóntatójának, siessen ő a perjel segítségére. Végre sikerült a művelet, s előkerült a csomagból egy hosszúkás, sárga csont, melyet felkarcsontnak véltem onnan, ahol álltam.

- Sire - hajolt meg mélyen a perjel részint a király, részint a szent relikvia előtt -, ez Ferreriusz Szent Vince karja.

- Jobb vagy bal karja? - kérdezte a király, köszvénytől eltorzult kezében tisztelettel forgatva ide-oda a csontot.

- Azt nem tudnám megmondani, felség - szólt határtalanul bűntudatos arccal a perjel.

- Don Juan Gómez? - fordult háziorvosa felé Felipe. Don Juan Gómez közelebb lépett, szemügyre vette a csontot - de megérinteni nem merte -, és azt felelte, némi ünnepélyességgel:

- A jobb karja, Sire.

Az volt az érzésem, téved, és később, amikor közelebbről is szemügyre vehettem a relikviát, végképp megbizonyosodtam róla.

- Kérem, írják rá jól olvashatóan a címkére - rendelte el Felipe, az idők végezetéig megörökítve Don Juan Gómez tévedését -: „Ferreriusz Szent Vince jobb karja”.

A másik relikvia kisebb volt: Szent Sebestyén térdcsontja. E szentet különösen tisztelte őfelsége, mert - mint másoktól hallottam - úgy rémlett neki, köszvény gyötörte tagjaiban hasonló nyilalló fájdalmat érez, mint amilyet a szent érezhetett, amikor a pogányok nyilai átjárták testét.

- Perjel úr - mondta -, legyen rá gondja, hogy ez a két relikvia arra a házioltárra kerüljön, mely mindig szemem előtt van cellámban... Ami a többi itt látott relikviát illeti, majd pontosan kijelölöm helyüket a bazilika megfelelő kápolnáiban.

Ekkor észrevette Don Cristóbalt, vagy úgy tett, mintha csak most vette volna észre őt is, engem is, elformátlanodott kezével magához intette főkamarását, valamit a fülébe súgott, amire az igent bólintott, s a király hangosan megparancsolta neki, hozzon elé engem. Ekkor odaléptem a hordágyhoz lehajtott fejjel, igen tisztelettudó arccal, lesütött szemmel, és térdhajlítással köszöntöttem Felipét, ki elnézésemet kérte, amiért nem nyújthatja csókra a kezét, de ez a kéz nagyon fáj.

- Marqués - kérdezte tőlem halkan, de a szót igen tisztán ejtve -, állandó vagy rendkívüli követként küldték-e hozzám?

- Rendkívüli követként, Sire. Megbízatásom csak arra terjed ki, hogy felségedet megismertessem gazdám, IV. Henrik véleményével a saluzzói őrgrófság dolgában.

- Hallgatom, márki - mondta Fülöp, le nem véve fakó szemét arcomról.

Ekkor tömören előadtam a kérdés mibenlétét. Volt időm mondandómat Fogacer segítségével addig-addig csiszolni, mígnem kifogástalan kasztíliai spanyolsággal adhattam elő.

- Marqués - szólt Fülöp, amikor befejeztem -, a saluzzói őrgrófság megalapítása, tehát 1142 óta Erisz almája Ausztria, a szavojai nagyhercegség és a francia királyság között, minthogy felváltva volt mindhárom ország vazallusa ama napig, melyen a francia király, II. Henrik annektálta. Vőm, a szavojai nagyherceg tehát arra hivatkozhat, hogy amikor elfoglalta 1588-ban az őrgrófságot, csupán Szavoja régi jogát állította helyre. Ezért nem sikerült, marqués e pontra nézve országával Vervins-nél megegyeznünk.

Ámbár Felipe hangja gyenge volt, arca a végsőkig kimerült, ugyancsak csodálkozva konstatáltam: csorbítatlanul megőrizte értelmét és kétségkívül gyűlöletét is, hisz „francia királyságról”, az én „országomról” beszélt, de óvakodott név szerint említeni gazdámat, kiről az ő szemében a pápai feloldozás sem mosta le az eretnekség bűnét.

- Egyébiránt őszentségét kértük fel döntőbírónak ez ügyben - folytatta Felipe -, s ő ezt elhárította, ami azt bizonyítja, kétesnek tetszik előtte, kinek az oldalán van az igazság.

- Sire - feleltem én -, határtalanul sajnálatos lenne, ha ez az ügy casus belli-vé válna gazdám, IV. Henrik, Franciaország és Navarra királya (gondolhatják, nem mulasztottam el spanyolhoz illő bravurá-val királyom minden címét felsorolni) és I. Charles Emmanuel őfensége, Szavoja nagyhercege között (aminek fejében itt sem érhettem be kevesebbel, eme kicsiny keselyű említésekor), noha gazdám azt is felajánlotta a nagyhercegnek, hogy az őrgrófság fejében átenged neki bizonyos, országával határos területeket.

- Marqués - hunyta le a szemét Fülöp -, majd újra szólunk ez ügyről és hosszabban, ha Isten is úgy akarja.

II. Fülöp e válasza nagy zavarba ejtett, mert ámbár azt sejtette: a király vissza fogja utasítani a francia ajánlatot, ezt mégsem tette meg nyíltan, a végsőkig kitartva ama mániákus halogatás és óvatoskodás mellett, mely a legfőbb oka volt az európai politikában elszenvedett kudarcainak. Itt én voltam ennek az első számú áldozata. Mert mihelyt Felipe azt mondta nekem: „majd újra szólunk az ügyről”, nem hagyhattam ott s nem térhettem vissza Franciaországba, noha bizonyosra vettem: megmarad elutasítása mellett, és egyébként is azt gondoltam, tekintettel állapotára, melyben találtam, úgysem futja soha többé erejéből arra, hogy fogadjon. Így tehát arra ítéltettem, hogy haszontalanul időzzek az Escorialban - e minden ízében gyászos helyen -, míg a király ki nem szenved.

Madridban nem láttam a spanyol udvart, nem tudhatom, ott hogy s mint szórakozott, de az Escorialban láttam, és mondhatom, úgy unatkozott, hogy elemésztette magát kínjában, örökös ájtatoskodásra ítélve, mindenfajta játéktól és testmozgástól megfosztva. Mi több, a merev etikett még a beszélgetést is bajossá tette, annyira gúzsba kötötte a szellemet, annál is inkább, mivel a hölgyek itt nem játszottak oly szerepet, mint Franciaországban, hol elvben alattvalók, valójában királynők. A hölgyek itt csak szépen felcicomázott mutogatnivalók, ám arcuk alsó felét elrejtik, nem úgy, mint a mór nők, fátyollal, hanem egy legyezővel (melynek oltalma mögött egymással suttognak), a legyező csupán szemüket engedi látni. Ezek a szemek gyönyörűek és roppant beszédesek. Én gyakran fürkésztem e szemeket, azt remélve, felfedezhetem köztük Dona Claráét. De ez soha nem sikerült nekem, amiből azt a tanulságot vontam le, hogy a nőket nem tekintetükről ismerjük meg, mint általánosan hiszik, hanem a szájukról.

Az oly nemesuraknak, kik nem szeretnek vadászni, ahogy én sem (kivéve birtokomon, hol a baromfiakra s a vetésre nézve káros állatokat irtottuk), más foglalatosság nem kínálkozott, csak vágta a llanurá-n, vívás és evés. És ami ez utóbbit illeti, a szerzetesek másodnaponként pantagrueli lakomákat szolgáltak fel: dinnyét, sült kappant, nyárson sült májat, madárpástétomot, marhanyelvet, füstölt birkacombot, nem is szólva a befőttekről, gyümölcskocsonyákról, melyeknek számtalan változatát tárolták kamrájukban. Ez megjárja szerzeteseknek, kiknek nincs egyéb szórakozásuk, hanem engem majd felvet a méreg, ahogy gazdámat, IV. Henriket is, ha azt látom: férfiak arra ítélik magukat, hogy elhízzanak avagy köszvénybe essenek, halomszám falva a különféle húsokat. Tudom, vannak orvosok, kik azt állítják, a köszvény örökletes baj, s az Escorialban is mondogatták: II. Fülöp azért köszvényes, mert már apja, V. Károly is az volt. Amit én nem hiszek, s úgy vélem, Fülöp elkerülhette volna e bajt, ha józanabbul él - hogy „úgy, mint egy szerzetes”, azt az itt tapasztaltak alapján nem mondanám...

Engem máris restebbé, súlyosabbá és bánatosabbá tettek ezek a mértéktelen lakomák, holott a tizedét sem ettem annak, amit más. És nemigen látom, mi másra tettek alkalmassá, mint hogy vecsernyekor félig elszunnyadjak ültő helyemben a bazilikában, belekáprázva az oltáron lobogó gyertyák fényébe, elbutulva a tömjénfüsttől, elzsongulva a kórus zsolozsmáitól, és úgy érezve, minden gondolat és szándék elillant áldottan üres agyamból. Mindig is azt képzeltem, azért vannak a kanonokülések a székesegyházakban támlával is, karfával is ellátva, hogy a kanonokokat legalább háromfelől megóvják attól, hogy ha elalusznak, leforduljanak székükről.

Mivel úgyis ott voltam a bazilikában, s félálomba merülten ájtatoskodtam, vecsernye után csak egy-két lépést kellett tennem (Don Luisszal; ki vállalta, hogy ciceroné-m legyen), s máris ott találtam magam a kriptában, melyet el Panteon de los Reyes-nek[138] neveztek, s amely három teremből áll. Az elsőben különös hierarchia szerint elrendezve van amaz infánsok és infánsnők sírja, kik utód nélkül haltak el. A második el pudridero, azaz a mi nyelvünkön - de kérem szép olvasónőmet, ne borzadjon el ez igaz szótól - a rothasztó: itt nyugszanak öt esztendeig a tetemek. Csak ekkor, elrohadván, válnak méltóvá arra, hogy átkerüljenek a harmadik terembe. Eme királyi halottakat nem boncolják fel, s nem is balzsamozzák be, gondolom, azért, mert szentségtörő cselekedet lenne hozzájuk nyúlni s még inkább őket sorsuktól megóvni, hisz porból vétetvén, ismét porrá kell majdan lenniök...

- Az ember azt hihetné - mondta Don Luis olaszul és sotto voce, noha magunk voltunk a kriptában -, hogy lévén maga is porból, Felipe a lehető legszerényebb síremléket állítja magának és övéinek, de nem, sőt! Látja eme pompázatos síremlékeket - mutatott körbe kesztyűs kezével -, melyeken a márvány vetélkedik a jáspissal és a jáspis a porfírral? És mennyi arany!, becses fa, kristály, velencei csillár! És e kripta fölött a bazilika, melyet csakis a kripta miatt emeltek, és ez az apátság, mely arra rendeltetett, hogy szüntelenül engesztelő miséket mondjon a királyi halottakért! Harminc év mérhetetlen erőfeszítése, sok ezer munkás kéz, sok millió munkaóra, sok ezer arany - s mindez miért? Egy sírbolt kedvéért!

- De az Escorialt, mint kegyelmed mondta volt nekem, csak 1574-ben fejezték be. Hol voltak addig e tetemek, míg át nem hozták ide őket?

- Nyugodjék meg, marqués! Nem az utcán hevertek! Nagyon is jó helyük volt. V. Károly a yustai monostorban pihent, hitvese, Izabella és másodszülött fia, Don Fernando a granadai székesegyházban; édesanyja, Őrült Johanna a tordesillasi kastélyban; húga, Magyarország királynéja és harmadik fia, Don Juan Valladolidban; másik húga Estremadurában. Tehát az ország minden részéből kellett őket ideszállítani, és ha azt gondolja, marqués, ez csendben történt, nem ismeri királyunkat! Felipe szemében az élet legfontosabb eseménye a halál! A legaprólékosabb gonddal tervezte el ezeket a gyászmeneteket, és nagy dísszel-pompával vitette végbe, gyászkárpittal bevont, fekete bóbitákkal ékes hordágyakon, melyeket papok, szerzetesek, tisztségviselők, lovasok és talpasok serege kísért, s ezeknek szállásáról és táplálékáról gondoskodni kellett útközben...

- Temérdek pénzbe kerülhetett, csakugyan!

- Hanem azt Felipe nem akarta maga viselni, lévén majd oly fukar, amennyire pompakedvelő. Tehát abban a hallatlan megtiszteltetésben részesített két püspököt és két spanyol grandot, hogy rájuk ruházta e menetek gondját, s vele természetesen költségüket is... Ő maga csupán egy katafalkra szánta a maga pénzét, egy fekete bársonyba és aranybrokátba vont, óriási katafalkra, melyet az Escorial előtt állítottak fel.

- Miért előtte? Miért nem odabent?

- Hogy a sokaság elzarándokolhasson ide a királyi holtakért imádkozni, de ne léphessen be az Escorialba, melyet mocskával beszennyezett volna...

- És el is jött a sokaság?

- Hogyne jött volna? Ki szereti jobban a pompát, mint a nép? Félrevert harangok zúgását! Puskák sortüzét! Énekes miséket! Pápai miséket! Csendes miséket! Ezen a napon, melyen minden királyi holttetem ideérkezett, a rekviemek valóságos orgiája zajlott le! Fájdalom, az ördög mindent elrontott...

- Az ördög, Don Luis?

- Vagy a lehelete, ha így jobban tetszik. Mert este, vecsernyetájban, hirtelen feltámadt az északi szél, s oly vadul, hogy még a Guadarrama barikádja sem tartóztathatta föl. Szempillantás alatt végzett a monostor előtt felállított katafalkkal. A bársonyt, brokátot szétszaggatta és szétszórta. A katafalkot tartó fákat összetörte, s az egész leomlott...

Ekkor Don Luis mélyen a szemembe nézett, és felnevetett, de hangtalanul, csak a szája húzódott szét, fehér fogai villantak ki, és a szemében gyúlt ki a gúny szikrája.

- Meglehet, tévedek - mondta -, és az ördög ártatlan volt a dologban. Mert mi mást tett az északi szél, mint hogy megfosztotta pompájától és dicsfényétől a katafalkot? És ugyan ki hirdette: alázkodjunk meg, ha nem Krisztus?

A következőkben csak Don Luistól hallottam a királyi betegről, és csupa rosszat, úgyhogy már nem is reménykedtem újabb találkozásban. Annál hevesebb lett vágyam: itt hagyni az Escorialt és hazatérni Franciaországba, mely sem Angliából, ottani megbízatásom idején a pompázatos Pomponne oldalán, sem Itáliából, bíborosi palotámból hazagondolva nem tetszett oly hívogatónak, mint most. Egyszóval csak sorvadoztam-darvadoztam e mauzóleumban, melyből mintha száműzték volna az élet és az öröm minden nyomát, árván, s mi több, megfosztva ama kapcsolattól a női nemmel, mely éppoly szükséges számomra, mint a tej avagy a kenyér. Ám, olvasóm, a nagy rangú hölgyeket vajmi jól megvédte az etikett és legyezőjük, s a gondolata is annak, hogy e gyászos falak közt élhet egy pasticciera, tökéletes képtelenségnek tetszett, noha a hely gazdája nagy tisztelője volt Mária Magdolnának. De csak holtan és megtérten szerette, szentként, nem elevenen-melegen...

Ami Dona Clarát illeti, kinek neve hallatán, ideérkeztemkor, igenis feltámadt ki nem elégült vágyam, e madárfiókát azonban még csírájában megöltem, mielőtt kikelhetett volna a napvilágra, azt mondván magamnak, hogy ha a hölgy nem kívánt látni Rómában, hol azt kényelmesen megtehette volna, még kevésbé lesz hajlandó rá itt, a szerzetesek fürkész szeme előtt: hisz száz Árgus őrködött, s mindnek száz szeme volt. Már csak azért sem kívánhat látni szegényke, gondoltam, mert nem érhetvén be eme királyi sírbolttal, az Escoriallal, még mélyebbre akar temetkezni, kolostorba vonulván.

Végül úgy eluralkodott rajtam a vágy: hátat fordítani az Escorialnak, hogy egy szép napon Don Luisnak is megvallottam.

- Eszébe ne jusson távozni az Escorialból! - szólt ő sotto voce -, mielőtt a király visszaadná Istennek sötét lelkét. Halálosan megsértené a királyt, a trónörököst és az udvarbéli grandokat, mert távozása egyet jelentene azzal, hogy a király halálát előreláthatónak tartja, amit itt senki nem mer megvallani, hacsak nem titokban.

Mivel La Surie és Fogacer is Don Luis véleményén volt, kedvem ellenére letettem tervemről, melyet, hogy ne köntörfalazzak, magam sem találtam valami bölcsnek, noha sokat ábrándoztam róla. Don Luis beszámolója Felipe állapotáról nem volt valami pontos, hiszen ő is csak a király belső inasától hallhatott ezt-azt a baj előrehaladtáról. Ezért ugyancsak felkaptam a fejem, amikor egy este Fogacer bejelentette: a király háziorvosa, Don Juan Gómez ki az orvostudományt Montpellier-ben tanulta, felismerte benne egykori procurator studiosorum-ját,[139] és nem sokkal később konzultációra hívta meg a király betegágyához.

- Jaj, barátom, világosítsa meg elmémet! - kiáltottam. - Hogy van a király?

- Igen rosszul. Tagjai megmeredtek, eltorzultak, felpüffedtek, sajognak. Egy daganat jelent meg bal combján, valamivel a térde fölött. Felnyitották, és csak úgy ömlik belőle a genny. Mi több, az elrendelt gyógymód ostoba: eltiltották az ivástól. Ezek az itteni sarlatánok azt képzelik: minél többet ártanak a betegnek, annál jobban lesz. Mintha nem lett volna enélkül is elég baja, holmi cukros főzetet tukmáltak rá, amitől szörnyű hasmenést kapott. S mivel iszonyúan jajgat, ahányszor hozzányúlnak, nem váltják lepedőjét, s ő ott fekszik hanyatt, gennytől és excrementumtól elborítva... Úgy vélem, kiáltozása ellenére fel kellett volna őt emelni, és ágyneműt cserélni alatta. De senki nem meri megtenni. Ma még ő a király, és ő makacsul ellenkezik. Ami nagyon is meglepő egy ennyire tisztaságkedvelő embernél.

- Mit gondol, miért csinálja?

- Úgy gondolom, sanyargatni akarja magát tulajdon teste bűzével. Nincs más gondolata, mint a lelki üdve. Örökösen imádkozik, és megköveteli, hogy imádkozzanak érte, minduntalan előhozatja a szentek relikviáit, megparancsolja, olvassák fel neki mindazon szent textusokat, melyek a bűnbocsánatról szólnak, és nagy gyönyörűséggel hallgatja gyóntatója szájából Jób panaszát a szemétdombon. Ismeri, mi fili?

- Valamikor ismertem.

- Kurta emlékezetű ember, íme halljad: „Sebeim maró kifolyása felfalta ujjaim ízeit, s azok megsemmisülvék. Az Úr belédöfött csontjaimba, ereimnek nincs nyugovásuk. Testemen férgek nyüzsögnek, bőröm felhasadozik és leválik. Belévetett Ő a sárba, s immár por és hamu vagyok”. Nos, ami a port és hamut illeti, a kép nem talál; azok ugyanis szárazak, nem bűzlenek, e szerencsétlen fekvőhelyének rothadása ellenben oly dögletes, hogy klerikusok és orvosok majd elájulnak, amikor ágyához lépnek, s őt magát is örökösen hányhatnék környékezi.

- Akármilyen nagy bűnös is - mondtam végül -, most valamiképpen mégis szánalmat érzek iránta.

- Én is, mi fili - felelte Fogacer -, ám egyszersmind szégyellem magam miatta, annyi halottat és gyilkosságot, sérelmet és fájdalmat hozott eme zsarnok korlátlan hatalma Európára és Amerikára; bűnei égre kiáltanak.

- Megmondták-e neki, hogy ez a vég?

- Annyira rettegnek tőle még ma is, hogy egyetlen orvosa sem merte e szörnyű szót kimondani, s gyóntatójára, Don Diego Yépesre hárították a feladatot. Őt papi ruhája védi, mégis habozik...

Öt-hat nappal e beszélgetés után (emlékeim erre nézve bizonytalanok) kopogtak ajtómon este tíz óra tájban, s egy csuklyás barátot pillantottam meg, ki igen fiatalnak látszott, és szelíd, halk hangon azt kérdezte:

- Márki úr, kegyeskedik-e látogatásomat fogadni?

- Lépjen be, atyám! - szóltam, meglehetősen furcsállva a dolgot.

A barát belépett. Én bezártam mögötte az ajtót, és karon fogva őt (be vékony ez a kar!, gondoltam) odavezettem szobám (vagy inkább azt kéne mondanom: cellám) egyetlen karosszékéhez, ahol is leültettem, bizonyos tiszteletadással. Hanem amikor azt vettem észre, hogy nem veti le csuklyáját, és arcát is elrejti az egy szál gyertya fénye elől, mely egy kis asztalon égett a karosszék mellett, kissé gyanakvóvá váltam, annál inkább, mert láttam: két kezét is eldugja csuhája széles ujjába. Úgyhogy még az is megjárta eszemet, előránthatott volna, ha akart volna, egy kést, mint Jacques Clément tette. S ámbár igazán nem értettem, miért akarna bárki megölni, lévén megbízatásom nyílt és nyilvános, megvallom, ama gyilkosság óta, melynek szegény, hőn szeretett gazdám, III. Henrik király Saint-Cloud-ban áldozatául esett, minden szőrcsuha láttán megborzongok. Tehát éjjeliszekrénykémig hátráltam, s bal kezemmel rátámaszkodva, a jobbal hátranyúltam pisztolyomért (melyet mindig ott tartok készenlétben, szükség esetére), de nem mutattam fel, és nem is volt szándékomban használni, legfeljebb megfélemlítésül, hisz, mondtam magamnak, ha e barát egyedüli fegyvere egy kés, mindig elháríthatom döfését úgy, hogy mellen rúgom, ha rám akarja vetni magát.

- Atyám - mondtam végül, tapasztalva, hogy a szerzetes egy árva szót sem szól, s fejét lehorgasztva ül, mindazonáltal hangosan zihál, mint akit erős felindulás kerített hatalmába -, atyám, ha akar tőlem valamit, hallgatom.

- Nem könnyű kimondani - kezdte rá a barát lágy, halk és suttogó hangon.

Azzal felállt, és egy lépést tett az ajtó felé, majd mintegy elszégyellve magát gyávasága miatt, szorongva és remegve visszaült a helyére.

- Jaj, megfulladok! - sóhajtotta végül, s hirtelen kihúzva mindkét kezét a bő ujjakból, hátravetette a fejét elfedő csuklyát.

- Dona Clara! - szóltam elképedve.

- Istennek hála - mondta ő, egy nagy sóhajjal hátradőlve karosszékében -, túl vagyok a nehezén! Nem hittem volna, hogy meg bírom tenni. Uram - tette hozzá -, mindjárt elalélok... Kérek egy kis vizet...

Ugrottam vízért, és segítettem neki kiinni. Szájához emeltem a kupát, és megtámasztottam tarkóját, mely mintegy élettelenül nyugodott bal tenyeremen. Mindazonáltal, ahogy a víz lecsúszott a torkán, megremegtek szempillái, és kissé megszínesedett arca. Ekkor vissza akartam helyezni fejét a karosszék támlájára.

- Ne, ne! - szólt ő halk és elfúló hangon. - Hagyja ott a kezét, mérhetetlenül jót tesz nekem. Boldog vagyok, hogy láthatom - emelte rám fekete pillák szegélyezte, nagy, sötétkék szemét. - Úgy rémlik, van száz éve is, hogy utoljára kegyelmedre vethettem szememet. Kérem, adjon nekem még egy kis vizet! Tudja-e - tette hozzá -, mire emlékeztet ez?... Amikor befogadott házába Párizs ostroma alatt, s én az éhhalál szélén álltam, kegyelmed vízzel hígított tejet hozatott, és kiskanállal csepegtette a számba. Ó, Pierre, be jó és szíves volt velem!

És egy-egy korty vizet le-lenyelve, Dona Clara kezdte elősorolni vékonyka hangján „szeretetre méltó erényeim” litániáját, ugyanolyan hévvel, mint egykor Párizsban, búcsúlevelében, úgyhogy már attól tartottam, e litániát hamarosan felváltja, mint ama levélben, „sajnálatos vétkeim” felsorolása, melyek egyébiránt kettőre redukálódtak: hogy elutasítottam ama köteléket, melyre ő, iránta való baráti hajlandóságom láttán, „méltán áhítozott”, és ami ennél is rosszabb: szolgáló, polgárnő vagy rangos dáma „nekem egyre megy”, én minden asszony férje vagyok...

Mégis, nagy megkönnyebbülésemre, megállt jó tulajdonságaim kaputjánál. Ezúttal nem cseppentett ecetet a mézbe, s nem karmolt cirógatás közben, hanem gyengéd, sőt forró pillantásokat lövellt rám a kupa fölött, melyet ajka elé tartottam. Nem akartam hinni, hogy ily engedékenynek láthatom őt, ki még Rómában is vajmi mereven utasított ismételten el, miközben megmentette életemet. Azon töprengtem, ne mondjak-e neki élőszóval is köszönetet érte, ám meggondolásra késztetett az a körülmény, hogy ezt nem tehetem meg másként, csak úgy, ha eszébe idézem: evégből lábbal kellett tipornia tulajdon méltóságát, s el kellett futnia a pasticcierához. S mert tartottam tőle: ez az emlék fejemre idézheti szokott féltékenységét, beértem azzal, hogy gyengéd szavak bárányfelhőjével vegyem körül, miközben bal kezemmel szelíden simogattam tarkóját, ha már nem engedte meg az imént, hogy kezemet onnan elvegyem. Mindazonáltal legfeljebb három-négy perce űzhettem e kétszínű játékot, amikor intett: nem kér több vizet, s ismét elsápadva azt mondta nekem, elhaló hangon:

- Nos, uram, végre viszontláthattam! Ennyi elég is, megyek!

Felállt, de úgy támolygott-szédelgett, hogy elzuhant volna, ha fel nem fogom, s magamhoz nem szorítom. És ha egyáltalán lett volna kedvem őt elengedni, az a kedv nyomban elillant volna, hisz éreztem, hogy teste mintegy viasszá lágyul s elolvad ez ölelésben. Szinte eszemet vesztettem ama percben. Mégis, e szédület közepette is eszembe ötlött: életemben először ölelek magamhoz egy szőrcsuhát, s mi több, ily dúltan. De mert Dona Clara oly sokszor megkarmolt már, még mindig nem mertem szájára egy csókocskát biggyeszteni, amikor ő véget vetett habozásomnak: szája vadul tapadt az enyémre. Haj, olvasóm! Vajon csakugyan oly jól ismerem-e a nőket, mint hiszem? Mindig újra meglepnek...

Azonban meglepetésem és minden más gondolat is nyom nélkül eltűnt agyamból a következő percekben, s csak a vihar múltán ötlöttek fel újra gondolataim, amikor Dona Clara már ott feküdt oldalamon, anyaszült meztelen, akkor ellenben oly erővel, hogy elszántam magam rá: világosságot derítek e dologra. Ám még mindig tartottam Dona Clara karmaitól, így igen szelíden s a legártatlanabb oldalról közelítve kezdtem kérdezősködni.

- Barátném - mondtam -, honnan vette álöltözékét, ezt a szőrcsuhát?

- Gyóntatómé volt - felelte ő. - Elszakadt. Én azt mondtam neki, ha elküldi hozzám egy szolgafráterrel, asszonyaim megvarrják, ám mivel meg akartam őt ajándékozni, a régi csuha helyett egy újat küldtem neki vissza. Mégis megőriztem az ócskát is, úgy hittem, pogány cselekedet lenne eldobni.

- Angyalom - kezdtem újra, hosszabb hallgatás után -, igazán nem voltam rá elkészülve, hogy felkeres itt, az Escorialban, ama két levél után, melyet Párizsban, illetve Rómában küldött nekem.

És felkönyököltem, hogy a szemébe nézzek.

- Csakugyan mind a kettő elég rideg volt - felelte Dona Clara, rezzenetlen arccal.

S mivel láttam, mást és többet erről nem szándékozik elárulni, új oldaláról vettem ostrom alá e bástyát.

- Don Luistól azt hallottam, kegyed elhatározta: apácának áll.

Előbb erre sem felelt egy árva szót sem, csupán alábocsátotta szemhéját, s nemes veretű arcéle oly mozdulatlan volt, mintha kővé vált volna, ami nagyon is meglepett, iménti elragadtatása után.

- Ami ebben az elhatározásban fontos - szólalt meg végül, fakó hangon -, az nem az elhatározás ténye, hanem időpontja.

- Mikor határozta el magát?

- Amikor megtudtam, hogy kegyelmed idejön.

- Be különös ez, barátném - kaptam fel a fejem. - Ugyan mi közöm a kegyed elhivatásához?

- Fájdalom, ez nem annyira elhivatás, inkább puszta kényszerűség. Én Pierre-em - öntötték el váratlanul arcát a könnyek -, tudnia kell: amikor azt a goromba levelet megírtam kegyelmednek Rómában, nem múlt el úgy nap, hogy ne gyötört volna az olthatatlan vágy: ellátogatni házába és magamat kegyelmednek adni. Úgyhogy végül, belefáradva a harcba, melyet önmagammal vívtam, megvallottam a dolgot gyóntatóatyámnak. Ő felhördült, és kijelentette: mivel gondolatban hajlandó lettem volna egy házasemberrel házasságon kívül szerelmeteskedni, kétszeres vétket követtem el szándék szerint, s mi több: oly sokszor, hogy a szándék egymaga fölér az aktussal, tehát egyszer s mindenkorra eljátszottam mennyei üdvösségemet, s a poklot csak úgy kerülhetem el, ha életem hátralevő részét imával és önsanyargatással töltöm... Ekkor határoztam el: eltemetem magam egy kolostorban, ám ha már ilyen súlyos árat kell fizetnem kárhozatos gondolataimért, úgy véltem, az sem teheti súlyosabbá, ha valóra váltom álmaimat ama kurta idő alatt, melyet még e világban töltök...

Hallgattam őt, és magam sem tudtam, mit tartok esztelenebbnek: a gyóntatóatya barbár magahittségét, ki már-már számtani szabályok alapján mert elébe vágni Isten ítéletének, avagy Dona Clara vakhitét lelkiatyja szavában. És szép olvasónőm, elhiheted: elfogott a szánalom iránta, ki fiatal életét megcsonkítani készült egy tudatlan szerzetes parancsára, s mindent elkövettem, a lehetetlent is, hogy eltérítsem embertelen tervétől. De hasztalan. Dona Clarában oly hajlíthatatlan akarat és hősi bravura lakozott, mely nemigen fér össze a józan ésszel, és elzárta argumentumaim elől fülét. A néhány hét alatt, melyet az Escorialban töltöttem, titokban minden este felkeresett. Heves öleléseink után ismételten igyekeztem őt jobb belátásra bírni. Ám minden fáradozásom haszontalannak bizonyult, e sziklát legfeljebb megkarcolnom sikerült, megingatnom soha.

Noha szomszédom volt, már vagy négy-öt napja nem találkoztam Fogacer-val, így aztán boldogan láttam őt feltűnni, mialatt La Surie-vel reggeliztünk: hihetetlenül hosszúnak tetszett fekete reverendájában, s noha halántékán immár több volt az ősz hajszál, mint a fekete, szemöldöke megmaradt szurokfeketének, és sátánibb volt, mint valaha. Ami meg is lepett, hisz érzésem szerint soha nem jutott közelebb pap mivoltához, mint éppen itt, hisz nem merte Spanyolországba magával hozni növendékét, bizonyára azért nem, mert rettegett az inkvizíciótól. Nyomban arra kértem, tartson velünk: reggelinket ugyan kettőnknek szánták, de tízünknek is elég lett volna. Ő azonban elhárította az invitálást, mondván: már jóllakott, és elővonta zsebéből pipáját, engedélyt kért, hogy rágyújthasson; e szokásával sem eladdig, sem azután nem találkoztam, csakis az Escorialban; gondolom, így akarta pótolni Jeannot-ját.

- Mi fili - vonta fel szemöldökét. - Végre megtörtént. Fray Diego Yépes vette magának a bátorságot, és megmondta Felipének: haldoklik.

- És hogyan fogadta ezt a beteg?

- Mi fili, papi választ kíván kérdésére, vagy emberit? - kérdezte hullámos mosolyával Fogacer.

- Mindkettőt.

- Tehát hallja az elsőt: e nagy király derülten, már-már örvendezve fogadta közeli halála hírét.

- Épületes válasz. Halljuk a másodikat!

- Amikor Felipe meghallotta gyóntatóatyjától, hogy meg fog halni, így szólt: „Atyám Isten képviselőjeként áll előttem. Neki mondom s fogadom: mindent megteszek, amit csak szükségesnek ítél, atyám, lelki üdvöm érdekében. Úgyhogy amit netán elmulasztok, az tisztelendőséged lelkét terheli…

- Más szóval - mormolta La Surie -, „ha elkárhozom, ez tisztelendőséged bűne lesz”. Kész téboly!

- Vagy legalábbis pápista eltévelyedés másra hárítani azt, ami a lelkiismeretünket nyomja - véltem én.

- Mintha heringszagot éreznék - így Fogacer. - Uraim, ha ez így megy tovább, és megfertőzik reverendámat, elhagyom a helyiséget...

- Mi bezzeg elviseljük a kegyelmed dohánybűzét - jegyezte meg La Surie.

- A lelken ejtett sebek az igaziak - szólt Fogacer, ásítozva. - Az ember itt többet eszik a kelleténél, fáj a gyomrom.

- Y después - kérdeztem - qué pasó?[140]

- Felipe meggyónt.

- Nem csoda.

- Ellenben csoda gyónásának időtartama - vágta rá Fogacer. - Három napig tartott.

- Három napig?

- Isten az égben! - döbbent meg La Surie. - Három napig! Ez még egy királyi lelkiismeretnek is sok.

- A király roppant aprólékos. Bizonyára ott tartogatta elméje egy zugában bűnei lajstromát - így Fogacer -, s azt első szótól az utolsóig felmondta Fray Diegónak, egyetlenegyet sem felejtve ki, nehogy valamelyik bűne elhallgatása miatt kerüljön a pokolba.

- Y después?[141]

- Gyónása elvégeztével felnyittatott egy ládikát; itt őrizte azt a feszületet, melyet V. Károly tartott a kezében halála pillanatában, és kijelentette: ő is e feszületet akarja kezébe fogni utolsó percében. Majd meghagyta a szerzeteseknek, kik a Panteon de los Reyes kulcsait őrzik...

- Micsoda? - hüledezett La Surie. - Eme koporsókat kulcsra zárják?

- Természetesen. Tehát Felipe megparancsolta mondott szerzeteseknek, nyissák fel édesapja koporsóját, és írják le neki: hogyan temették volt el, mert ő is pontosan úgy akar temetkezni.

- Hátborzongató pontoskodás - vélte La Surie.

- És e percben gyötrelem is Felipének. Mert azt kívánta: koporsóját ama fa maradványából készítsék el, melyből a főoltáron függő feszületet kifaragták, s ámbár bizonyosnak látszik, hogy az a fa nem kerülhetett ki az Escorial területéről, mind e percig nem találtak rá.

Fogacer távozása után La Surie az ablakhoz lépett, hosszan elnézte a Sierra Guadarramát (azt mondta, szereti e látványt, mert oly hatalmas és oly vad a hegység), majd sarkon fordult, s az ablaknak dőlve elgondolkodva szegezte rám tekintetét. Kénytelen voltam őt akarva-akaratlan beavatni Dona Clara látogatásainak titkába, mivel ajtómon nem volt zár (a szerzetesek bizalmatlanul tekintettek az emberi természetre), s nem akartam, hogy váratlanul nyisson be hozzám.

- Én Pierre-em, ahogy így elnézem - szólt végül -, elmondhatnám a mi római mendicantén-kkal, Alfonsóval, hogy „a kegyelmed szép arcán un'aria imbronciata[142] ül”.

- Ugyan kinek az arca vidámabb eme sírboltban? - vontam vállat.

- Csakhogy kegyelmednek, uram, jó oka van rá, hogy boldog legyen.

- Szerencsétlenségemre ez a boldogság okkal tesz boldogtalanná.

- Megértem, hogy a hölgy kolostori jövője kétségbe ejti, de nem kegyelmed az oka.

- De én adtam rá alkalmat. És e tudat elég ahhoz, hogy rosszul érezzem magam a bőrömben. Jaj, Miroul! Azt hiszem, az Escorial levegője olyan, hogy mindent elrohaszt! Életemben először esik meg velem, hogy a szerelem elszomorít...

Oly nyomasztó és fojtó volt a hőség e hó végén, hogy nem sokkal e beszélgetés után egy ízben a bazilikában kerestem menedéket a kora délután heve elől. E helyet amúgy is megkedveltem, lévén ez az egyetlen az Escorialban, melyet feldíszítettek, és ha nem volt mise, sem karének, nagy csend honolt benne, mely kedvezett álmodozásaimnak - azt nem merném mondani: elmélkedéseimnek, mert e szó túlságosan hangzatosnak tetszik előttem, noha a llanura e sivatagában, a monostor e pusztaságában gyakran megesett, hogy eltöprengtem életem véges voltán. Hogy elhiggyem, a pokol és a mennyország mindent megold, ahhoz bizonnyal egyszerűbb vagy erősebb hit kellett volna az enyémnél. A poklot egyébként sem tartottam összeegyeztethetőnek Isten határtalan jóságával, senkit nem láttam volna szívesen ott, még II. Felipét sem, ki annyira rettegett tőle. Különben sem becsültem soha sokra azokat a papokat és szerzeteseket, kik csak azért, hogy lelki gyermekeiket engedelmesebbé és adakozóbbá tegyék, természetes halálfélelmüket még az örök lángoktól való félelemmel is megtetézték, és a bosszúálló Isten vajmi kevéssé örvendetes képét festették rettegő híveik szeme elé. Ami pedig a mennyországot illeti, bármily szépnek ábrázolják is, én nem vagyok képes sem elgondolni, sem elképzelni, hisz test és lélek együtt semmisül meg, amikor porrá leszünk.[143]

Itt tartottam gondolataimban, amikor észrevettem két paddal előttem s tőlem jobbra Don Fernando da Toledót a chambellán-t, ki Madridban fogadott. Egy imazsámolyon térdepelt, arcát kezébe temetve. Bámulatosnak tartottam, hogy noha napjában kétszer hallgat misét, délelőtt és este, szükségét érzi, hogy e kettő között is eljöjjön ide imádkozni. Ez meghatott, magam sem tudom, miért. És amikor ő felállt, én is felálltam, és meghajoltam előtte némán, a szent hely iránti tiszteletből. Ő csak a tekintetével viszonozta köszönésemet, de sem szóval, sem biccentéssel, talán mert magában még mindig imát mormolt. Ám mihelyt a templomból kiléptem, spanyol módra, azaz ridegen és ünnepélyesen köszöntött, mindazonáltal barátságos tekintettel, mintha meglepte volna és nagyon elnyerte volna tetszését, hogy engem ilyenkor a templomban lát, lévén a franciáknak Spanyolországban olyan hírük, hogy lagymatagok az ő hitükben.

Mialatt a templom előtt kölcsönösen üdvözöltük egymást, elhaladt mellettünk két barát, és belépett a templomba.

- Őrségváltás - jegyezte meg Don Fernando.

- Őrségváltás?

- A kóruson láthatott, senor marqués két imádkozó barátot. Ezek most kijönnek, és az újonnan érkezettek felváltják őket. Összesen tizenhatan vannak, a legjámborabb és legtisztább életű szerzetesek közül választották ki őket. Három óra hosszat imádkoznak, mindig kettesben, őfelségéért.

- Ha jól értem, éjjel-nappal.

- Igen, senor marqués.

- Ki rendelte ezt el?

- Ki más, mint a király? - Don Fernando lóarcára kiült a meglepetés.

- És meddig tart ez a szakadatlan ima?

- Nem tudom - felelte Don Fernando. - Őfelsége nem szabott határt neki. Hallotta-e a jó hírt, senor marqués? Őfelségének nagy megkönnyebbülésére szolgál majd a szörnyű gyötrelmek, fájdalmak és gyász közepette, melyet el kell szenvednie. Kérem, kövessen, senor marqués és megmutatom kegyelmednek ez öröm tárgyát.

Az Escorial négyszögek kusza együtteséből és egymással összekötött belső udvarok labirintusából áll: ezen vezetett végig Don Fernando, árnyékból napsütésre, napsütésről árnyékba lépegetve hosszú kócsaglábain: ő egyet lépett, mialatt én kettőt. Végül egy különös helyre jutottunk, hol szegényesen öltözött emberek üldögéltek egy nagy gerendán, és forró levest kanalaztak a térdükre helyezett tálkából.

- Felipe határtalanul könyörületes - mondta kegyes és elérzékenyült hangon Don Fernando. - Ő akarta, hogy a monostor befogadjon és tápláljon néhány szegényt, akikre a szerzetesek gondot viselnek. Ezt a jó levest a királyi kincstár fizeti.

- Ez valóban dicséretes - bólintottam, és megszemléltem a happy few-t, eszembe idézve az éhezők és koldusok légióit, akikkel mindenütt összetalálkoztam a francia határtól Madridig.

E percben odalépett Don Fernandóhoz egy szerzetes, ki parancsolni látszott a többinek. A chambellán halkan mondott valamit neki, mire a szerzetes felállította a szegényeket, s ők tálkájukkal a kezükben kissé távolabb húzódtak, s hátukat a falnak vetve, ott kuporodtak le.

- Ezt a gerendát, melyen e szegény emberek ültek, keressük immár három napja őfelsége parancsára - magyarázta Don Fernando. - Egy portugál gályából származik. E gályát úgy hívták: az öt seb (értvén alatta Miurunk Jézus Krisztus öt sebét). A gálya tűzvész áldozatául esett, és a lisszaboni kikötőben vetődött partra. A fa, amelyből ácsolták, úgy mondják, kelet-indiai, és ott a paradicsom fájának nevezik. A király felfigyelt e névre, a gálya nevére és a fa elpusztíthatatlan voltára, és megparancsolta: hozzák a gerendát Lisszabonból az Escorialba. És ebből faragták ki a főoltáron ékeskedő nagy feszületet. Maradéka, melyet itt lát, elkallódott. Padnak használták. És őfelsége elrendelte: mihelyt előkerül, vigyék cellájába, hogy mindig szeme előtt legyen, míg ki nem szabják belőle a deszkákat, melyekből koporsóját összeállítják...

- De miért inkább ebből a fából, mint másból? - kérdeztem. - Mert nem rothad el?

- Ó senor marqués - vetette hátra fejét Don Fernando, s hosszú képével úgy festett, mintha mindjárt elnyerítené magát -, nemcsak azért, nemcsak azért! E történetben annyi a csodálatos egybeesés, hogy II. Felipe szükségképpen Isten kezére ismert benne. Pro primo: a fát, melyből ez a gerenda készült, úgy hívják: a paradicsom fája. Pro secundo: a gályát, melynek ez volt orrtőkéje, úgy hívták: öt seb. Pro tertio: ebből faragták ki a bazilika főoltárára szánt feszületet. Pro quarto: Jézus Krisztus szegényei ültek rajta...

- Ha jól értem - mondtam -, e fát részint a hozzá fűződő nevek avatják szentté, részint felhasználásának módja.

- Így van - Don Fernando igen elégedettnek látszott.

- De nem lesz-e felettébb kényelmetlen ez a nagy gerenda őfelsége cellájában, hol, amint hallom, már áll egy hordozható oltár, a király kedvelt relikviáival?

- A relikviákat naponta váltják - szólt büszkén Don Fernando. - Őfelsége sorban mindet látni kívánja. Ami azt illeti, a gerenda csakugyan kényelmetlen lesz - tette hozzá -, de mi mást tehetnénk? Engedelmeskednünk kell őfelségének! És hogy tagadhatnók meg tőle utolsó örömét!

- Örömét? - kapta fel a fejét La Surie, amikor beszámoltam neki e beszélgetésről. - Miféle ember az, aki örömmel szemléli a fát, melyből koporsója készül? És miféle vallás az övé, hogy relikviákból, bálványokból, semmiségekből és fadarabkákból táplálkozik?

A paradicsom fája volt terítéken két nappal később is, Fogacer jelenlétében. És amikor La Surie ingerülten elismételte csípős megjegyzéseit, az apát leintette.

- Ej, lovag! - mondta. - Ha a király vigaszául szolgál az a gerenda, ne sajnálja tőle! Ez a szerencsétlen ötven napja haldoklik szörnyű kínok közepette. Még életében elrothad és feloszlik teste, s tudatlan orvosai még növelik szenvedéseit, megtiltván neki, hogy igyon, s ő engedelmeskedik nekik.

- De minek engedelmeskedik? - fakadtam ki. - Hisz tudja: veszve van.

- Azért, mi fili, mert ez az osztrák főherceg mindig engedelmeskedett valakinek: apjának, nevelőinek, gyóntatóinak. Egyébiránt kevés esze van, de ahhoz mégis elég, hogy ezt tudja magáról, és nehogy tévedjen, mindenben mesterei nyomdokába lép. Mindig mindent aggályosan meg akart tartani: V. Károly birodalmát és a katolikus egyházat...

- De a teremburáját! Miféle egyház ez? - pattogott La Surie. - Relikviák, gerendák, imafelmondás parancsra!

- Lovag - felelte Fogacer komolyan, s komolysága ezúttal nem volt tettetett, úgy láttam -, figyelje meg, kérem, hogy a kereszténység csak azért maradhatott fönn, mert politikussá lett. És mihelyt azzá lett, szükségképpen...

- Megrothadt? - vágott közbe La Surie.

- Átalakult. Mert kezdetben kristálytiszta forrás volt, s most nagy folyam.

- Mely sok mindent sodor magával: visszaéléseket, babonákat, kétes praktikákat...

Fogacer két-háromszor rábólintott.

- De ki mondja meg - mondta végül halkan -, ki vesztett többet? A hugenották-e, kik ezektől meg akarták szabadítani, vagy a katolikusok, akik ezzel együtt meg akarják őrizni...

- Magam sem tudom - mondtam. - Rómában nem volt visszatetsző a pápistaság. Igaz, a hit, mellyel ott találkoztam, inkább szertartásos volt, semmint átélt. Mindazonáltal a pápa meglehetősen jó ember. De itt, az égre, mást sem láttam, mint a szenteskedés tyúkóljának tojadékát!

- Ami azt bizonyítja, ha ugyan ez bizonyításra szorul, hogy nincs jó vallás, csak jó emberek vannak - jegyezte meg Fogacer. - Pedig még nem tudnak mindent Felipéről, uraim. Ha nem félnék attól, hogy felerősödik az a heringszag, mely máris megcsapta orromat...

- Amelyre csak azóta olyan érzékeny, mióta pappá szentelték - kötekedett La Surie. - Varázsereje lehet ennek a reverendának...

- Ezért tartom oly nagy megtiszteltetésnek, hogy hordhatom - Fogacer hangja némi ingerültségről árulkodott.

- Azt akarja mondani, hogy a kristálytiszta forrásból, ami apát urunk egykor volt... - folytatta La Surie.

- Én sohasem voltam kristálytiszta forrás - felelte szerényen Fogacer.

Mindazonáltal, miközben szemét lesütötte, felvonta sátáni szemöldökét.

- Nyughass, Miroul! - mondtam. - Húzd már be karmaidat! Fogacer, kegyelmed olyat akart a tudtunkra adni, amiről mit sem tudunk.

- Olyat. Felipe testamentumának egy rendelkezését...

- Honnan értesült róla? - kérdeztem elképedve.

- A ruhám segített hozzá - hajtott kissé fejet La Surie előtt Fogacer.

- Hallgatom.

- Nem tudom, azok után, amiket de La Surie úr mondott, szabad-e felháborodását még fokoznom...

- Fogacer, most kegyelmed kötözködik!

- És a legjobbkor mi fili, hisz most is, mint eddig mindig, dicenda tacenda locutus.[144] Nos tehát, hogy a kedvében járjak, és a magaméban is, ide hallgasson! „Elrendelem - mondta Felipe, s most jól figyeljen, mi fili! -, elrendelem, hogy halálom után a lehető leghamarabb fogjanak hozzá mindazon monostorokban, melyekben ezt testamentumom végrehajtói szerint a lehető legjámborabban teszik majd, és mondjanak el harmincezer misét lelkem üdvéért…

- Harmincezer misét? Jól hallottam? Harmincezret?

- Azám. Harmincezret! Eggyel sem kevesebbet és „a lehető leghamarabb”...

- Ugyancsak feketének tarthatja a király tulajdon lelkét, ha ilyen mértéktelenül vágyik kifehérítésére! - vélte La Surie.

- Tény, ami tény - mondtam -, Felipe nem kiskanállal, hanem lapáttal mér, de harmincezer mise! Szent Antal szakállára! Az ember azt mondaná: az imák sokaságával akarja erőnek erejével megnyitni a menny kapuját.

- Azért ad a minőségre is! - így La Surie. - A „lehető legkegyesebben” mondott misékre aspirál a maga és lelke üdve számára. Szó sem lehet itt holmi álmos szerzetesekről és közönyösen elhadart misékről! Felipe még azt is megszabja, mekkora legyen az áhítat!

- Nos, Fogacer, kegyelmed hallgat - fordultam én hozzá.

- Mert pap mivoltom nagyobb együttérzésre kötelez - felelte Fogacer látható felindulással, mely meglepett. - Én Felipe testamentumának eme rendelkezéséből a mindenható király kétségbeesését olvasom ki, ki nem reméli, hogy valaha is elnyerheti az üdvösséget, ám egyszersmind meg kell vallanom: mérhetetlen önhittsége lever. Nem átall harmincezer szerzetest mozgósítani önmagáért! Misékkel zörgetni, hogy megnyíljék előtte ama keskeny ajtó! Hol itt az alázat? Hol az igazi bűnbánat?

Emlékiratot írni azért jó, mert az ember megteheti, amit a való életben nem: lerövidítheti az időt, ha az nyomasztja, és Isten a megmondhatója, mennyire nyomasztott az idő itt, az Escorialban, hol minden gyötrelmes volt, még Dona Clarával eltöltött éjszakáim is, hisz a szenvedély csitultán ő, mintha egy örök ítélőszék feje lett volna, mindig újra kezdte bűneim végeérhetetlen felsorolását. És mindig azzal fejezte be, hogy kijelentette: határtalanul megveti gyarló testünket, nemkülönben a gyönyörűséget is, mellyel az megajándékoz, és alig várja már távozásomat, hogy lelkét megtisztítsa kapcsolatunk szennyétől. Mindazonáltal másnap tíz órakor megint kopogott ajtómon. Mi engem illet, lévén hol imádata, hol gyűlölete tárgya, úgy éreztem magam, mint az ütőkről ide-oda verődő labda, és sokszor nagy kedvem lett volna ajtómat bezárni előtte. Mégsem szánhattam rá magam, részint a nagy részvét miatt, melyet magára mért szerencsétlen sorsa keltett bennem, részint mivel amikor a tettek beszéltek a szavak helyett, úgy éreztem, kietlen napom után nem hozhat megkönnyebbülést más, csak az, ha ujjaim és ajkaim bejárhatják „sima, édes és cirógató” testének tájait.

Felipe szeptember tizenharmadikán halt meg. Négy hónap múlva otthon voltam. És ha az imént éltem hatalmammal, s lerövidítettem a heteket, melyeket az Escorialban töltöttem, nézd el nekem, olvasóm, ha ismét élek vele, és egyetlen mondattal száguldok végig hosszú utamon az Escorialtól Périgordig (hol viszontláttam, épen és egészségesen, apámat), Périgordtól Monfort-l'Amauryig, és Monfort-l'Amaurytól a fővárosig. Attól fogva, hogy magunk mögött hagytuk a határt, s viszontláttuk kedves hazánkat, felvidámodva róttuk az utat, olyannyira, hogy boldogságtól eltelve, nagyobb figyelemmel viseltettem társaim iránt. La Surie, ki az Escorialban olykor savanyú volt, ismét visszanyerte tréfás kedvét, és Fogacer is el-elejtett egy gunyoros szót. Hanem kettejük közül Fogacer lepett sokkal inkább meg, s hogy jobban megfigyeltem, nem éreztem immár oly közel szívemhez, ámbár még most is szerettem. Mert ha papi ruhája, gondolom, eleinte csupán pajzs volt számára, fokról fokra lelke valóságos burkává vált. Szavai egyre ritkábban voltak gúnyosak, egyre gyakrabban komolyak, s tisztán láttam: szíve máris sokkal jobban csüng egyházán, mint ahogy ezt akár magának is bevallaná.

Megérkezésem első napján, 1599. január hetedikén Párizsban, mielőtt még kis hercegnémet felkerestem volna (igaz, egy levélkét küldtem neki Luckel), siettem a Louvre-ba, a királyhoz. A kis Césarral játszott, zekére vetkezve, arcát mindazonáltal harag és gond barázdálta, mivel a főprokurátor csak az imént jelentette neki: a kapucinus Brűlard (Sillery tanácsos fivére) azt mondta, két nappal előbb, amikor a Saint-André-des-Arts templomban prédikált, hogy mindazon bírák, kik beleegyeznek, hogy a nantes-i ediktum közhírré tétessék, elkárhoznak... Ezt Pierre de Lugolitól tudtam meg a király előszobájában, és azt is tőle hallottam, elképedve, hogy ámbár a király immár kilenc hónapja aláírta az ediktumot, a lázongó parlament mindmáig nem hagyta jóvá, a papság jajveszékelésén, a Vatikán hallatta sasvijjogáson és a szerzetesek mozgolódásán felbátorodva. A prédikációk fő témája az volt, hogy a világon a legrosszabb dolog - mint ezt elsőnek éppen VIII. Kelemen jelentette volt ki - megadni a hugenottáknak a lelkiismeret szabadságát, és ha a parlament - mindannyiunk vesztére - ebben jottányit is enged, a hugenották hamarosan megsokasodnak, mindenütt ott nyüzsögnek majd, elfoglalják a közhivatalokat, úgy hemzsegnek országunk holttetemén, mint a férgek, és aláássák a kereszténységet.

Beszámoltam a királynak Escorial-beli tapasztalataimról. Míg beszámolómat hallgatta, izmos, sovány lábán fel-alá járkált a szobában, fejét kissé félrehajtva, mintha hosszú, görbe orrának súlya húzná le, s eleven pillantású szemét rám szögezte.

- Felipének mérhetetlen hatalmat adott kezébe a sors, ám ő azzal rosszul élt, akármilyen szorgalmas volt is, mert tétova volt és zavaros eszű - vélte Henrik. - Temérdek vállalatba kapott bele, de semmit el nem végzett. Amellett, lévén kevés az esze, a terror volt uralmának alapja, nem a meggyőzés. Ami a szavojai nagyherceget illeti, Szakállas, nagy kegyesen kijelölünk majd neki egy időpontot, ameddig tartozik a saluzzói őrgrófságot nekünk átengedni, s ha a mondott napig ezt nem teszi meg, majd jól megráncigáljuk a szakállát, hogy térdre kényszerítsük. Nos, Szakállas, vár az én parlamentem! Most szabad folyást engedek haragomnak! És azt akarom: lásd, hogyan bánok el ezekkel a vörös tógás uraságokkal...

Azzal kisietett a szobából, oly fürgén, hogy alig bírtuk őt követni, tisztjei és én, és bejelentés nélkül, elsőnek lépett be a terembe, hol a parlament tagjai egy csomóban álltak, amennyire megítélhettem, izgatottan és oly hangosan kotkodácsolva, mint egy egész baromfiudvar. A király megjelenésére meglehetős ijedten elnémultak. Ő pedig, kezét csípejére téve, elébük plántálta magát (de nem túlságosan hosszú időre, minduntalan átcsapva ingamozgásába), és úgy tetszett, egyenként veszi szemügyre valamennyiöket, kegyesen, mégis tiszteletet parancsolón... Szentül hiszem, hogy szónoklatát gondosan eltervezte, ám amíg beszélt, úgy tetszett, mondanivalóját szaggatottan adja elő és azon az eleven és a nyerseségig őszinte hangon, melyen társalogni is szokott.

Roppant ügyes captatio benevolentiae-vel[145] kezdte, nyílt és baráti hangot ütve meg, s azt a látszatot keltve, mintha nagy kegyesen leereszkedne, noha valójában azért élt ezzel az eszközzel, hogy mindent elmondhasson, még a legkeményebb dolgokat is. És ezekben éppen nem szűkölködött beszéde...

- Uraim - mondta -, itt láthatnak dolgozószobámban, ahová eljöttem, kegyelmetekkel beszélgetni, nem királyi öltözékben, mint elődeim tették, nem karddal övezve s díszruhában, hanem egyszerű zekében, családapaként, ki őszintén szól gyermekeivel...

Gyermekei (kik közül nem egynek fehér volt a szakálla), e méz után, felkészültek a furkósbotra, és nem is csalódtak.

- Mondanivalóm ennyi - folytatta a király élénken és határozottan -: arra kérem kegyelmeteket, hagyják jóvá a más hiten lévőkről szóló ediktumomat. Amit tettem, a béke javára tettem. Békét teremtettem odakint. Békét akarok idebent is. Engedelmeskedniök kell, uraim, ha másért nem, hát király voltomért, s mert minden alattvalóm engedelmességgel tartozik nekem, és másoknál is inkább a parlament...

Itt ismét félbeszakítom, engedelmeddel, a királyt, szép olvasónőm, mert szeretném, ha jól megértenéd az alább következő két mondatot, s ahhoz, hogy jó ízüket igazán átérezd, némi magyarázat szükségeltetik.

- Egyeseket visszahelyeztem házukba, honnan száműzettek - nézett merőn a jelenlevők szemébe a király -, másoknak visszaadtam hitüket, melyet elvesztettek.

„Egyeseken” a király a parlament ama tagjait értette, kik hívek maradtak III. Henrikhez, a barikádok napja után, mely őt fővárosából el-kiűzte, és követték őt Troyes-ba. A hűségesek távozása után a Tizenhatok elkobozták párizsi házukat, s azt a király adatta vissza nekik, Párizs bevétele után. A „másokon” a parlament ama tagjait értette, kik elárulták királyukat, előbb III. Henriket, majd őt magát is, és Párizsban maradtak, többé-kevésbé a Liga pártjára állva: nekik megkegyelmezett a király Párizsba visszatérve. Nézetem szerint nem lehetett tapintatosabban és finomabb iróniával emlékeztetni az érintetteket erre a bocsánatra, mint a király tette, mondván, „hogy visszaadta hitüket, melyet elvesztettek”.

- Ha elődeimet megillette az engedelmesség - emelte fel a hangját a király -, engem is megillet, ugyanannyira s még jobban, mivel én állítottam helyre országunk egységét, s Isten engem arra szemelt ki, hogy visszahelyezzen királyságomba, mely kétszeres jogon is megillet: az öröklés és a szerzés jogán. Tudom, cselt szőnek a parlament ellen, lázító beszédeket mondanak el a szószékről, de eljárok mindezen emberek ellen. Ezen az úton jutott el Párizs egykor a barikádokhoz, és fokról fokra az elhunyt király legyilkolásához. Én ezektől megóvom magam! Gyökerestül irtom ki a lázadást, az uszító prédikációkat, és egy fejjel megrövidítem mindazokat, akik erre biztatnak.

Elképesztett, de nagyon meg is örvendeztetett ez a nyers szó, és egy pillantást vetve azokra, akik, mint én is, a király mögött sorakoztak fel, láttam, bár igyekeznek őt rezzenetlen arccal hallgatni, örül a szívük eltökéltsége hallatán.

- Felhágtam városok falára - folytatta beszédét a király (Laon és Amiens bevételére célozva) -, felhágnék a barikádokra is, melyek nem oly magasak. És ne hivatkozzon senki ellenemben a katolikus vallásra! Jobban szeretem, mint kegyelmetek. Keresztényibb vagyok kegyelmeteknél. Én vagyok az egyház elsőszülött fia. És ha az urak azt képzelik, a pápával tartanak, tévednek. Én jobb viszonyban vagyok vele, mint kegyelmetek.

A király kis ideig fel-alá járt a teremben, s mert érezte, hogy iménti állításai - amelyeket még én is vajmi kétségesnek véltem - nem győzték meg hallgatóságát, úgy vágta ki magát a pácból, hogy bevetette a maró gúny fegyverét:

- Akik nem akarják jóváhagyni ediktumomat, háborút akarnak: nos, én hadat üzenek a más hiten lévőknek, de kegyelmetek fogják a háborút megvívni, eme talárokban! Szép látvány lesz!

Bevárta, míg a gúny nyila behatol eme kétszínű macskák bundájába, eleven húsukig, s akkor szigorúan és komolyan így folytatta:

- Ha nem hajlandók ediktumomat jóváhagyni, arra kényszerítenek, hogy ellátogassak a parlamentbe az igazságnak medret ásni s erővel e mederbe terelni. Nagy hálátlanság lenne engem ily kínos helyzetbe hozni. A szükség bírt rá emez ediktum kibocsátására. Egykor katona voltam szükségből, és nem tessék-lássék voltam az. Most király vagyok, királyként szólok és megkövetelem: engedelmeskedjenek nekem. Bizony mondom: az igazság a jobb karom, de ha elüszkösödik, a ballal levágom...

Itt rövid szünetet tartott, fel-alá sétálva a teremben, s mert úgy érezte, minekutána kimondta: „egy fejjel megrövidíteni” és „levágni”, tovább már nem mehet, tehát hirtelen nyájas arcot vágott, s a leghétköznapibb társalgás hangján folytatta, ám egyszersmind ekkor vetette be legerősebb fegyverét, a lázadók tudtára adva, hogy hiába próbálnák meg feltámasztani ellene a Ligát, annak nem lenne többé feje.

- Utolsó szavam kegyelmetekhez ez: kövessék Mayenne herceg példáját! Rá akarták bírni: szegüljön szembe akaratommal. Azt felelte rá: ahhoz túlságosan leköteleztem őt is, alattvalóimat is, helyreállítván a rendet Franciaországban, amelyet egyesek el akartak veszejteni. S ha a Liga feje így beszél, mennyivel inkább így kellene beszélniök kegyelmeteknek, kiket én helyeztettem ide, azokat is, akik hívek maradtak hozzám, s azokat is, kiknek én adtam vissza hitét!...

S akkor ismét sorra a tekintetüket kereste, a lehető leghízelgőbb módon, és hangját még lágyabbra fogva, ezzel fejezte be:

- Uraim, adják meg kérő szavamnak, amit nem adnának meg fenyegetéseimnek! Ilyet az én számból egyébként sem hallanak! - (Ami mulatságos volt, mindazok után, amit Henrik elmondott.) - Csak azt tegyék meg, amit kívánok, jobban mondva, amit kegyelmetektől kérek! Nem csupán értem teszik, uraim, hanem enmagukért is és a béke javáért!

S minekutána úgy fejezte be beszédét, ahogy elkezdte, azaz egy kiskanál mézzel, a király odabiccentett a parlament tagjainak, s mialatt azok mélyen meghajoltak előtte, gyors léptekkel kisietett a teremből.

Amikor elbeszéltem La Surie-nek e bámulatra méltó szónoklat velejét, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen, annyira boldoggá tette, hogy a mi Henrikünk ily szilárdan eltökélte magát az ediktum kihirdettetésére.

- Ó, én Pierre-em! - ujjongott. - Be boldog vagyok, hogy épen és egészségesen megérhettem emez esztendőt, az utolsót e században. Csakugyan, nem mindenkinek adatik meg, hogy megérjen egy századfordulót! És be jól ér véget a mi századunk: a kényúr halálával, ki az inkvizíció zsarnoksága alá akarta hajtani egész Európát, és egy ediktummal, mely megadja a hugenottáknak a lelkiismeret szabadságát. Szent Antal szakállára! Pierre, erre innunk kell. Ilyen még nem volt a világon. Egy nagy király, ki arra kényszerít két felekezetet, hogy egyazon országban és békén éljenek egymás mellett!

Tisztán emlékszem, olvasóm, 1599. január hetedikének emez éjszakájára, amelyen nem sikerült elaludnom, vagy mert boldogságom túlsága gátolt meg benne, vagy mert Miroul biztatására több bort ittam az este a szokottnál. Ám ahelyett, hogy ide-oda hánykolódtam volna nyoszolyámon, mint szokták az álmatlanok, nyugalmat parancsoltam magamra. S akkor azt gondoltam magamban: most, hogy országunkban helyreállt a béke, véget ér életemnek hősi szakasza, és elkezdtem elmémben forgatni és mérlegelni múltam eseményeit, hogy a jókat elválasszam azoktól, melyek káromra voltak.

Amikor a király elmondta fenti beszédét, mely véget vetett a parlament lázadásának, éppen negyvennyolc esztendős voltam, és Istennek hála, hajam alig őszült, testem csupa izom volt, bőröm tiszta. Határozottan több okom volt külsőmmel eldicsekedni, mint a mi jó Henrik királyunknak, ki két évvel fiatalabb volt ugyan nálam, ám az örökös háborúzás fáradalmai elcsigázták. Az igazat megvallva, én sem kíméltem magam a fáradságtól, és nem kerültem a veszedelmet saját, szerény körömben. A király szolgálatában eltöltött, huszonhét esztendei keserves munka választotta el Siorac márkit, a Szentlélek-rend lovagját attól a pénztelen, másodszülött périgord-i ifjútól, ki nem átallt foltozott zekében megjelenni az udvarban. Igaz mások gyorsabban és kisebb áron jutottak nálam magasabbra. De bár nem kívánok követ hajítani III. Henrik egyik-másik kegyencére, el kell itt mondanom: előrehaladásom ugyan lassúbb volt az övéknél, én azonban oly eszközökkel értem azt el, hogy sem utódaimnak nem kell miattam pirulniok, sem a velem egyenrangúak nem súghatnak össze a hátam mögött.

Szép olvasónőim tudják, hisz őszintén megvallottam nekik: magánéletem nem volt oly folttalan, mint nyilvános pályafutásom. De mit tegyünk? Az ember - ha férfi, ha nő -, mihelyt házasságot köt, a véletlen túsza lesz, hisz saját gyengéihez hozzájárulnak élettársának botladozásai, s egyik sem teszi jóvá a másikat. E tekintetben nekem is kijutott a magam keresztje, ezen ugyan kár lenne tovább siránkozni.

Nem adatik meg mindenkinek, hogy egyetlen Baucisnak legyen Philemonja, és ámbár nem én voltam egyedül hibás, e tekintetben végképp csődöt mondtam, noha olykor tudást és vigaszt merítettem egymást váltó szerelmeim sokaságából.

A fentmondott, álmatlan éjszakán úgy határoztam: nem válok meg az udvartól - hol a király talán még egyszer hasznomat veheti -, sem Virágmező utcai házamtól, sem kis hercegnémtől. Ám mivel a beköszöntő béke végét szakasztotta távoli kiküldetéseimnek, azt is eltökéltem: több időt töltök majd birtokomon, a Pudvás Tölgyön, részint hogy ügyeljek gyermekeim pályakezdésére, részint hogy vigaszára legyek Angelinának, ki rettegett az öregedéstől, s végezetül, hogy amennyire lehet, felrázzam hőn szeretett Samson öcsémet abból a zsibbadásból, melybe házassága taszította.

Azt is szilárdan eltökéltem, hogy legalább egyszer egy évben elutazom Périgord-ba, és a június és július hónapokat „édes atyai menedékemen” töltöm. 1599-ben, amikor a vörös taláros uraságok, lelkük mélyéig elkeseredve, jóváhagyták az ediktumot, Mespech báró makkegészségesen nyolcvanötödik évét taposta. Nem tudom, ezt kinek köszönjem meg - Istennek-e avagy az ördögnek -, hisz ahányszor találkozunk, elmondja: azért maradt meg ily frissnek és épnek, mert soha nem szűnt meg szoknyák után futkosni, és egészséges testmozgást űzni. Ámbár nagyon megszenvedte anyám halálát, alig beszél róla, annál többet Sauveterre-ről, és az is megesik: úgy szól hozzá, mintha öreg cimborája még ott volna mellette, sántikálva és pörölve. A marquays-i plébánosnak, ki egyszer megkockáztatta a kérdést: vajon nem lesz-e öregkorára, mint a szólásmondás tartja: „bölcsebb és szomorúbb”, azt felelte, nem bolond bölccsé lenni, ha eközben oda lesz vidámsága.

S mivel egy ember életében léteznie kell valami nagy tervnek, mely leköti szellemét és minden istenadta napon új értelmet kölcsönöz életének, még Rómában megfogant bennem emez emlékiratok gondolata, mintha előre megéreztem volna Franciaország sorsának jobbra fordulását. És a mai napon, 1610. május negyedik napján, amint a delet elverték, be is fejeztem munkámat, mivel úgy vélem: a nantes-i ediktum és a nyomában helyreállt béke vállalataimnak természetes határköve. Az ediktum óta eltűntek életemből a kalandok s a velük járó izgalmak, miért is nemigen hiszem, hogy még egyszer arra kérem Franzot, hozza elő íróalkalmatosságomat reggeli nyolc órakor, amint ezt az elmúlt tizenöt esztendő alatt nap mint nap megcselekedtem.