Horizont-háború 'második könyv

inbero

TVISIONI

^

A harmónia mestere

A Horizont-háború trilógia második könyve

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Róbert Weinberg Ascension Warrior

Copyright © 1999 by White Wolf, Inc. All Right Reserved

Fordította: Juhász Viktor Borító: Jason Felix

Kiadja: a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: 963-00-4900-7-0 ISBN: 963-00-5954-1

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax: (36-1)216-7054

www.camelot.co.hu

Horizont–háború trilógia

 

2.

A Harmonia mestere

 

A.E. Van Vogtnak és Jack Williamsonnak, a sci-fi két nagymesterének, ifjúkorom kedvenc szerkőinek — hangjuk mindvégig kihallható ebekből a könyvekből.

— R. Weinberg

A szerző megjegyzése

Bár a könyv egyes helyszínei ismerősnek tűnhetnek, ez mégsem a valóság. A Horizont-háború színtere a mi világunk sokkal kegyetlenebb és durvább változata. Komor, rideg vidék, ahol semmi sem az, aminek látszik. Valóban a Sötétség Világa.

Néhány koncepció és karakter más szerző eredeti ötletein alapul. Ők pedig Bill Bridges, Steven C. Brown, Phil Brucato, Elizabeth Fischi, Chris Hind, James E. Moore, Nicky Rea, Allen Varney, Mark Rein-Hagen és Stewart Wieck.

„Ha majd a vég is véget lát

S eldől, ki nyer s ki veszít csatát"

Shakespeare: Machbet, l. felvonás, l. jelenet (ford. Dernay Jenő)

Prológus

- Ébresztő, ébresztő! - kiabálta az anyja élesen. Hangja mintha millió mérföld távolságból hallatszott volna. - Mozgás!

Ernest felnyögött, és még erősebben lehunyta a szemét. Nem lehet, hogy máris reggel van. Nem igazság. Teljesen kimerültnek és elcsigázottnak érezte magát, mint akit összevertek és mozdulni is alig képes. Izmaiban és ízületeiben megvadult fúriaként sikoltozott a fájdalom. Mint mindig. Kizárt dolog, hogy képes lesz kikászálódni az ágyból és elindulni az iskolába. Ma biztosan nem. Sohasem. Nem akart mást, csak aludni.

A gyógyszeres kezelés és a sport egyáltalán nem csökkentette a testében sajgó fájdalmat. A kín állandó volt és soha, egy percre sem szünetelt. Egész életét végigkísérte, és hacsak menet közben nem fedeznek fel valamilyen csodaszert, a sírba is vele tart majd. A mindennapos gyötrelmek minden erejét, akaratát és energiáját kiszipolyozták. De mindez teljesen eltörpült az osztályteremben elszenvedett megaláztatások mellett.

Az osztálytársak pokollá tették az életét: kicsúfolták és gúnyt űztek torz csontjaiból meg satnya testéből. Csodabogárnak, kriplinek hívták, vagy még ennél is szörnyűségesebb neveket aggattak rá. Ernest gyűlölte őket, mind egy szálig. Most már képtelen volt elviselni a gyűlöletüket. Nem érdekelte, milyen hangosan kiabál az anyja, tapodtat sem moccan innét. Inkább a halál, mint még egy újabb nap kínlódás. Botokkal és kövekkel gyötörték testét, és mindig rettenetesen fájt gúnyolódásuk.

- Elég legyen ebből, te nyavalyás fémkasztni! - förmedt rá a hang, ami most már egyáltalán nem hasonlított az anyja hangjára. Bizonytalanul tapogatózott ködös agyában a hozzáillő név után. Reed, Sharon Reed. És már eszébe is jutott a magas, karcsú nő, akinek rövidre vágott haja és beesett, komor arcvonásai voltak. Ernest csillapíthatatlan gyűlöletet és megvetést érzett iránta. Lecsapott az emlékre és úgy kapaszkodott bele, mintha mentőöv lenne a sötétség tengerén. A vörösen lüktető agónia hullámaiban kapálózva megindult felfelé, ki a sötétségből, az öntudat világába. - Ébresztő! Ébredj már fel, te ostoba seggfej!

Meleg, kemény és szúrós valami tépett a fejébe. Aztán megint. Aztán harmadszorra is. Életre keltek a testébe épített szervómotorok. Adatok zümmögtek végig a mikroáramkörökön. Női kéz - jelentették az érzékelő egységek. A támadó emberfeletti erővel sújtott le rá. A feljavított test és a megerősített csontváz rendkívül kifinomult biológiai beavatkozást sejtetett. Sharon Reed, az Örökítők kutatási igazgatója a Szürke Begyűjtőben.

Tűz lobbant a koponyájában. Ernest most már mindenre emlékezett. De hiszen ő nem is Ernest. Ezt a személyazonosságot régen levedlette. Mindez már a múlté. Ő pedig a jelenben van. Ő X344.

A fájdalomblokkolók komolyabb sérüléseket észleltek és azonnal működésbe léptek - elzárták a súlyosan sebesült testrészből áramló összes ingert. Eltörött az orra. Gerincoszlopát komoly károsodás érte. Nehézségeket okozott volna felegyenesedni. A legderűlátóbb becslések szerint is legfeljebb negyven százalékos hatásfokkal üzemelt. A tartalék processzorok létfontosságú vegyszereket pumpáltak karjai és lábai súlyosan sérült részeibe. A tucatnyi más, kevésbé lényeges tevékenységre fordított energia a mozgást irányító részlegbe áramlott. A vészrendszer nem képes sokáig életben tartani, de X344 tudta, hogy nélküle már halott lenne. Mindkét megoldásnak voltak hátulütői.

X344 szemei felpattantak. Egyenesen Sharon Reed arcába bámult. A nő eltátotta a száját - egyszerre meglepve és megkönnyebbülten. Bámulatos - tekintve, hogy a nő legalább annyira gyűlölte, mint amennyire X344 megvetette őt.

- Meghaltál - nyögte ki a férfi alig hallhatóan. Törött orrának köszönhetően hangja kissé rekedtesebbnek tűnt. - Láttam a haverodat, az átkozott asszisztensedet, Velmát... amikor hátbaszúrt téged. Végzett veled.

Reed nemet intett.

- Csak megsebesített, de nem ölt meg. Az elmúlt években a testem komolyabb beavatkozásokon esett át. Velma azt hitte, minden titkomat ismeri, de néhányat azért megtartottam magamnak. Nem a jó szívembe döfte a kést.

Az igazgató enyhén elfordult. Az ezüst nyelű penge még mindig ott meredezett a hátában.

- Megakadt egy csontban. Fájdalmas, de nem halálos. A második szívem azonnal működésbe lépett. Csak kellett egy kis idő, mire talpra tudtam állni.

X344 elfordult, és körülnézett az elpusztított laboratóriumban. A hatalmas helyiség romokban hevert. A padlót társaik tetemei, az AW-terven dolgozó Technomanták holttestei borították. A szoba távoli sarkában görcsösen lüktetett egy hatalmas húskupac. Néha-néha egy óriási csáp tekergeti végig a földön és rengéshullámokat keltett az egész épületben.

A kiborg rezzenéstelenül meredt Reedre, és megpróbálta az arckifejezéséből kiolvasni a válaszokat. A nőt legveszedelmesebb ellenségének tartotta. A Technokrácia két különböző rendjébe tartoztak. A katasztrófa előtt szorgalmasan próbáltak végezni egymással.

- Ennek a helynek annyi - jelentette ki a kiborg. - Miért nem hagytál itt? Néhány órán belül teljesen elszivárgóit volna az energiám, és akkor meghalok. Ennyi.

- Ennyire nem egyszerű a dolog - mondta Reed. A másik irányba mutatott, egy pontra jó húsz lábnyira tőlük.

- Emlékszel az Univerzum Mélyébe nyíló kapura, amit kinyitottál? Még mindig nem zárult be. Valami a túlsó oldalon szeretné átvizsgálni a Szürke Begyűjtőt. Nem tudom, hogyan, de energiát szív el a telepről. Lassan, de biztosan az egész tartományt elnyeli a túlsó oldal mélye.

- A pokolba - mondta X344. Főnöke, Klair számvevő utasításait követve szétcsavarozta a csövet, amely jelzőfényként világított az Univerzum Mélyében. Aztán bölcsen a helyiség túlsó felébe hajította az eszközt. Ez a mozdulat mentette meg az életét. Klair már nem volt ennyire szerencsés. A jelzőfény utat nyitott a Horizont-tartomány és egy másik világ között. A kapu, egy tízszer tizenkét láb átmérőjű remegő téglalap, melyet a legtökéletesebb sötétség töltött ki, beszippantotta a számvevőt. Az utolsó dolog, amire X344 emlékezett, a portálból felbukkanó különös, nem evilági robotok látványa volt. Nem tűntek barátságosnak.

- Lehet, hogy a jelzés átsugárzik a túlvilágba - mondta Sharon Reed. Nem állítás volt, inkább kérdés. - Nem tudom, hová vezet és cseppet

sem vágyom rá, hogy megtudjam. A húzóereje nem jelentős, de az elmúlt órában fokozatosan erősödött. Ha maradunk egy ideig, mindkettőnket elnyel a másik oldal.

- Mi történt a robotokkal? - kérdezte a kiborg remegő hangon.

- A fejlemények nagy részéről lemaradtam - válaszolta Reed. - Leginkább félig öntudatlan állapotban hevertem. Csak futó benyomásokkal rendelkezem, semmi mással. Minden jel arra utal, hogy a Tradíció akaratmestereinek a tizenhetes fogoly vezetésével sikerült bejutniuk a Begyűjtőbe. Valahogy legyőzték a robotokat és kiszabadították társaikat a cellákból. Mire ismét működőképessé váltam, már mindannyian eltűntek.

A kiborg keze ökölbe szorult. Energiaszintje rohamosan csökkent.

- Végig sejtettem, hogy az a szökött varázsló még bajt hoz ránk.

- Felejtsd el - mondta Sharon Reed méregtől csöpögő hangon. -Nem lényeges. Jobb, ha inkább az AW-teremtmény miatt aggódsz. Ugyanis eltűnt.

- Az lehetetlen - nyögte X344. Szíve mélyén viszont érezte, hogy a nő igazat mond. - A klónnak nincs agya. Nem más, csak egy emberfeletti képességű test, intelligencia nélkül.

- Tudom, hogy minek kellene lennie! - üvöltötte a nő. - Magam segítettem megtervezni az egész rohadékot! De nem az, aminek terveztük! Az az átkozott vacak öntudatra ébredt. Hirtelen valaki lett belőle. Olyasvalaki, aki tökéletesen tudta, mit tesz. Ezért szúrt hátba Velma. Annak a valaminek engedelmeskedett!

A Technokrácia tizenöt kiváló kutatója több mint egy évet dolgozott a szupertitkos AW-terven. A kutatás célja nem kevesebb volt, mint a tökéletes fegyver kifejlesztése a Kilenc Tradíció bosszantó akaratmesterei ellen folytatott háború megnyerésének érdekében. Az Iteráció komputertechnikáját az Örökítők biológia beavatkozásaival ötvözve a Technokratáknak sikerült létrehozniuk a valaha is létezett legtökéletesebb klónt. A lény testi értelemben hibátlan volt - erősebb, gyorsabb, fürgébb, mint az emberek. Az AW-klón megerősített csontvázával, genetikailag megtervezett szerveivel és különleges vérével jóformán elpusztíthatatlan. Sebei pillanatok alatt begyógyultak és nem fogtak rajta a betegségek. Mint ahogy az idő sem árthatott neki.

Ami szellemi képességeit illeti, nagyobb és fejlettebb agya volt, mint

az embereknek. Minden testi funkcióját szabályozni tudta. Az idegrendszerébe épített elektronikus szerkezeteknek köszönhetően hihetetlen hatalommal bírt a gépek és a számítógépek felett. Egyetlen érintésével minden működő rendszert irányítani tudott.

A Technokrácia minden teremtett gépezete közül a klón volt a legveszélyesebb. Egy hozzá hasonló lényekből álló sereg elsöpörhetné mind a kilenc tradíciót. Arra tervezték, hogy véget vessen a Kiteljesedés Háborújának. A neve rövidítés volt. Ascension Warrior, vagyis a Kiteljesedés Harcosa. Jelenleg pedig tökéletesen működőképes, öntudattal bír és nyomtalanul eltűnt.

- Kinek az elméje irányítja az AW-egységet? - kérdezte X344, miközben leellenőrizte karjait és lábait. Működőképesnek tűntek, bár tisztában volt vele, hogy már nem sokáig bírja ellátni őket energiával. -Talán a Tradíció egyik ostoba varázslójáé, aki betört ide?

- Nem - válaszolta Sharon Reed. Arca zavart fintorba torzult. -Azon kevés alapján, amit láttam és hallottam, egyértelműnek tűnik, hogy a Tradíció akaratmesterei el akarták pusztítani a klónt. Tartottak tőle. Vagy legalábbis attól, ami vált belőle.

- Nagyszerű - mondta X344, és álló helyzetbe küzdötte magát. Érezte az Univerzum Mélyébe nyíló kapu vonzását, az állandó, kitartó húzóerőt. A hatalmas, éjsötét lyuk sivitva nyelte magába a Begyűjtő levegőjét. Feltámadt a szél. Ideje volt lelépni. - Az átkozott klón alig negyedórája él, és máris a fél világegyetem el akarja pusztítani. Valahogy az a rettenetes gyanúm támadt, hogy engem bizony alaposan átvertek.

- Ugyanezen tűnődtem - mondta Reed. Szemében gyűlölet égett. Lassan, megfontoltan beszélt. - Én nem leszek senki bábuja. Azok az ostobák, akik manipulálni merészeltek engem, kamatostul fizetnek meg ezért. Saját vérébe fojtom bele az összest.

- Hát persze - mondta X344. - Milyen színpadias. Pofázni könnyű. Kezdjük az elején. Ezt a bosszúlló rizsát tartogasd későbbre. Alapos okod volt rá, hogy életre rázz, Reed. Nem vagyunk kifejezetten haverok. Nem hinném, hogy zokognál a temetésemen. Miért bajlódtál velem? Mi ebben az üzlet?

A kutatási igazgató mosolygott.

- Az üzlet, drága fémfejű torzszülöttem? Amikor a Tradíció ügynökei behatoltak a tartományba, váratlan vendéget hoztak magukkal, akit el—

felejtettek magukkal vinni. A bestia ugyan elég rossz bőrben van, de a Földre vezető egyetlen kijáratnál őrködik. Tisztában vagyok a korlátaimmal. Én gondolkodni szoktam, nem harcolni. Ráadásul egyre jobban szorít az idő. Képtelen lennék legyőzni azt a szörnyeteget. Csak a te segítségeddel van egyáltalán esélyem arra, hogy elpucoljak innen, mielőtt az egész állomást elnyeli a túloldal üressége. Tehát felébresztettelek.

- Legalább őszinte vagy - mondta a férfi. - Főnököm, Klair számvevő elfelejtette megemlíteni, hogy az Univerzum Mélyébe kaput nyitni akár veszélyes is lehet. Ennyit a hűséges szolgálattal töltött hosszú évekről - X344 vállat vont, és eszébe jutott, milyen hirtelen elhalt a számvevő sikoltozása, amikor elnyelte a fekete függöny. - Megfizette a titokzatoskodás árát.

- Most nincs időnk titokzatoskodni - mondta Reed. Alaposan végigmérte X344-et. - A rakodódokkban egy kardfogú tigris őrködik. Szemok, az én jószágom - intett a remegő, polipszerű massza felé - alaposan megtépázta. De a szörnyeteg még mindig elég jól bírja. Nem lesz könnyű kinyírni.

- Van választási lehetőségünk? - kérdezte X344.

- Vagy az a vadállat, vagy az Univerzum Mélyébe nyíló kapu - válaszolta Sharon Reed. - Részemről a bestiára szavazok.

- Én sem rajongok a titokzatos utazásokért - bólintott a kiborg. -Gyerünk, szórakozzunk egy kicsit az óriási cicussal.

A lábaiba épített kerekek hangosan vinnyogtak, és ez nem volt túl jó jel. Rohamos ütemben fogytak a vésztartalékai. Túl sok belső berendezése volt kikapcsolva ahhoz, hogy felmérhesse, mennyi energiája maradt. De gyanította, a történelem hajnalából származó bestia elpusztításához nem lesz elegendő.

- Ez a vadállat a tiétek? - kérdezte a nőt, amikor elindultak a rakodódokkba vezető folyosó felé. - Nem is tudtam, hogy az Örökítők még a prehisztorikus időkbe is belebabrálnak.

- Még sohasem láttam ilyet ezelőtt - válaszolta Reed. - Megérzéseim azt súgják, hogy nem génmanipuláció eredménye. Ez a szörnyeteg nem is hasonlít azokra, amelyek a laborjainkban születnek. És nem is a Tradíció akaratmestereinek a teremtménye. A Paradoxon miatt efféle bestia nem létezhet a Szürke Begyűjtőben. Azt kell gondolnom, hogy valahol a Statikus Valóságban még mindig léteznek ezek az állatok.

- Van valami terved? - kérdezte X344, akit teljesen hidegen hagyott

a szörnyeteg származásának problémája. - Vagy addig ütlegeljem a cicus fejét, amíg össze nem esik?

- Azt csinálsz, amit csak akarsz - válaszolta Sharon Reed. A szél erősödni kezdett. Hangosan üvöltött és elnyelte a szavak felét. Egyre nehezebben bírtak távol maradni a kaputól.

- Méreggyűrűt viselek - jelentette ki a nő, és felmutatta jobb kezét. Mutatóujján aranykarika díszelgett. - Annyi méreg van benne, hogy tizenöt másodpercen belül végez egy felnőtt férfival. Fogalmam sincs, milyen hatással lesz egy kardfogú tigrisre.

- Amikor nekiláttam az AW-tervnek, minden kifinomultabb fegyveremet eltávolították - mondta X344. - Shade ragaszkodott hozzá. Állítása szerint nem kívánt baleseteket. - A kiborg elhallgatott. - Mi történt Shade-del? Nem láttam a holttestét. És már akkor eltűnt, amikor a visszaszámlálás megkezdődött.

Reed megcsóválta a fejét. Most már a dokkba vezető folyosón jártak. A levegő egy hurrikán sebességével süvített körülöttük, ráadásul a keskeny járatban még nagyobb erőre kapott. Mintha egy tomboló zivatarral szemben próbáltak volna haladni. Minden lépés külön erőfeszítést igényelt. - Elment. Eltűnt. Újabb rejtély.

Állati ordítás szakította félbe beszélgetésüket. X344 már elég sok ellenféllel végzett a Technokrácia szolgálatában. Nem lehetett egykönnyen megijeszteni. A tigris üvöltését hallva mégis a hideg futkározott a hátán.

- Faji emlékezet - jegyezte meg Sharon Reed sápadtan, remegő hangon. - Halovány visszhang fajtánk múltjából. Az ősember már küzdött velük a történelemírás kezdetei előtti időkben.

- Ennyit a fejlődésről - mondta X344. A folyosón végén álltak. A kiborg óvatosan kisandított a rakfelületre. Negyven láb széles, tizenöt láb hosszú betontömb volt. Három teherautó számára jelöltek ki rajta helyet. Ezek közül kettő üresen állt. A harmadikon egy tíztonnás szállítóautó állt. Működőképesnek tűnt.

A dokkból egyetlen keskeny folyosó nyílt, amelyben éppen elfért egy jármű és egy csupasz falban végződött. Ez volt a Statikus Valóságba, azaz a Földre vezető kapu. A portált a jármű műszerfalába épített jeladón beütött kód nyitotta. A feladat nem tűnt bonyolultnak. Nem volt más dolguk, csak eljutni a járműig és elhajtani ki, a napfénybe.

12 A harmónia mestere

A platform üresnek látszott. X344 pillantása végigsöpört a területen. Normális esetben rábízta magát rendkívül érzékeny hőérzékelő rendszerére, de most, sajnálatos módon - legtöbb beépítéséhez hasonlóan - ez sem működött. Nem számított. Másodpercek alatt megtalálta a hatalmas macskát.

- A kis aranyos a folyosó végén lapul - közölte higgadtan. - Ha futunk, talán sikerül harc nélkül eljutnunk a teherautóig. Szóval nyomás!

Megtaszította Reedet, aztán kigördült a platformra. Elfintorodott, mert mesterséges talpa megcsúszott a betonon. Most először kívánta, bárcsak lábai lennének kerekek helyett. Társának nem kellett efféle problémákkal küszködnie, és egy sprinter sebességével száguldott előre. Már félig megtette a teherautó felé vezető utat.

A betonfalakat vérfagyasztó, vadállati üvöltés rázta meg. Az expresszvonat sebességével közeledő kardfogú tigris kirontott az alagútból. Vagy meglátta, vagy kiszagolta őket. X344 csak pislogott a a méretei láttán. Legalább tizenkét láb hosszú volt, és olyan magas, mint egy ember. Színizom teste több, mint ötszáz kilót nyomott. Felső fogsorából két agyarszerű, majdnem egy láb hosszú fog meredt elő. Amikor a közelükbe ért, megint felhördült. Gyors volt, mint a villám. Sem X344, sem Reed nem érhette már el a teherautót időben.

A kiborg azt tette, amit tennie kellett. Egyiküknek muszáj volt életben maradnia, hogy tájékoztassa a Technokráciát a történtekről. A mintázat-klón az egész emberiség jövőjét veszélyeztette. Minden haragja és gyűlölete ellenére az X344-es kiborg, aki valaha az Ernest Nelson nevű ember volt, hitt az emberiség végső Kiteljesedésében. És ezért a hitért hajlandó volt feláldozni az életét.

Amikor saját dühkiáltása felharsant, minden megmaradt energiáját karjába és lábába pumpálta. Az összes többi létfenttartó funkciót kikapcsolta. Most nem számított más, csak a karmai és kerekei ereje. Betonon csikorgó kerekkel, nyaktörő sebességgel lódult előre, a közeledő macska felé. Görnyedten, roppant vállai közé húzott fejjel, ember-lövedékként száguldott a tigris felé. A bestia érzékelte a hirtelen, váratlan manővert, irányt változtatott, és ütközőpályán száguldott támadója felé. Először ötven láb választotta el őket egymástól - aztán harminc, majd húsz.

A kardfogú tigris vörösen izzó szemmel, a pokol kapujaként tátongó

szájjal a levegőbe vetette magát. Ha X344 átlagos ember lett volna, most kettészakad. De kiborg volt, ember és gép ötvözete. Nem izmok, hanem atomfúziós cellák adtak neki erőt. Abban a pillanatban, amikor a tigris elszakadt a földtől, egy energialökettel megnövelte a sebességét. Annyira előrehajolt, hogy feje csak centikre volt a földtől, acélkarmai egyensúlyt keresve csikorogtak végig a betonon, aztán elsüvített a bestia alatt.

A test lucskos csattanással csapódott a betonnak, amikor az óriási tigris fejjel előre a rakodótér padlójára zuhant. Az állat egy pillanatig döbbenten tántorgott.

X344 kihasználta az alkalmat, és a kábult tigris hátára vetette magát. Mindkét oldalról acélujjak mélyedtek a bestia koponyájába és belevájtak a csontba. A fájdalomtól vonyító óriási fenevad megpróbálta letépni a kiborgot a hátáról. De túlfejlett felsőteste és nyakizmai miatt képtelen volt elérni a férfit a karmaival. Ordítva hempergett a földön, megpróbálva kibillenteni ellenfelét a helyéről. De a kiborg az összes erejét a karjaiba pumpálta.

Térdét a tigris oldalába vájta, ujjaival a bestia véres koponyáját markolta, és kapaszkodott tovább. Mint a híres, allegorikus alak, meglovagolta a tigrist. Ha elereszti, meghal.

Szél süvített a fülében. A másik világ szívóhatása egyre erősebbé vált, és apró pormacskák táncoltak az alagútban. A Szürke Begyűjtő utolsó néhány látogatója rohamosan kezdett kifogyni az időből.

A vadállat véres habot prüszkölve két hátsó lábára állt. Karmait a mennyezet felé nyújtotta. X344 káromkodott. Ha elengedi az állatot, azonnal meghal, de ha a roppant tigris a hátára veti magát, péppé nyomja a súlyával. Nem tehetett semmit. Elhagyta a szerencséje.

A közelben feldübörgött egy dízelmotor. A tíztonnás kamion acél motorháza rettenetes légkalapácsként vágódott a kardfogú tigris hasába. Mogyoróhéjakként törtek a csontok. A hatalmas bestia hangos csattanással vágódott a teherautó motorházának. X344, aki még mindig a szörnyeteg hátán kapaszkodott, megpróbált mély levegőt venni, de nem bírt. Nem hagyhatta itt a tigrist. Még élt.

Az állat roppant feje centiméterekre volt a vezetőfülkétől, és hatalmas mancsa a biztonsági üvegnek vágódott. A szélvédőt úgy tervezték, hogy megállítson egy szélsebesen száguldó lövedéket, de a tigrissel nem vehette fel a versenyt. X344 megpillantotta Sharon Reed döbbent arcát. A nő keze felvillant egy pillanatra, aztán Reed eltűnt - pont akkor, amikor a súlyosan sérült tigris megpróbált felkapaszkodni a motorháztetőn keresztül a vezetőfülkébe.

A bestia karmai az acéltetőbe mélyedtek, aztán lassan négy lábra állt. Egész testében remegett és felköhögött a fájdalomtól. Óvatosan, próbaképpen tett egy lépést a csúszós fémen. Megint felköhögött, és egész testében reszketett. X344-et már el is felejtette. Támolygott - már nem állt biztosan a lábán.

Felemelte a fejét és kitátotta a száját, hogy a világba üvöltse vereségét. De nem jött ki hang a torkán. Helyette kiszúrt léggömbként roskadt a motorháztetőre. Az ereje végső határán járó X344 erősen kapaszkodott a szörnyeteg hátába, és nem mozdult. Nem kockáztathatta meg, hogy a tigrisnek esetleg még van ereje egy utolsó csapásra. Nem egy kevésbé óvatos embert látott már elhullani hasonlóan kiszámíthatatlan helyzetekben.

- Megdöglött - jelentette ki Sharon Reed, amikor kinézett a műszerfal alól. Átnyúlt a szélvédő roncsain, és megpaskolta a tigris egyik roppant mancsát, csak a biztonság kedvéért. - Huszonhét másodperc alatt.

- Huszonhét másodperc alatt? — visszhangozta X344, és elővigyázatosan lemászott a kardfogú hátáról. A bestia halálában is legalább ugyanolyan lenyűgöző volt, mint életében. Most már azt is láthatta, mennyire rettenetes állapotban volt, amikor megtámadta őket. Az egyik szemét elveszítette - valami kocsonyává zúzta -, jobb hátsó lábából pedig összemorzsolt csont-és izompép maradt. A hátán éktelenkedő nagy, fekete foltok tanúsága szerint rettenetes belső sérüléseket szenvedhetett, amikor azzal a Szemok nevű iszonyattal csatázott. Ezekbe a sebekbe más élőlény régen belepusztult volna. És még így is kemény ellenfél volt.

- A méreg - mondta Reed, és felmutatta a gyűrűjét. - Hatékony szer. Akkor nyomtam a cicusba, amikor áttörte a szélvédőt. Utána már nem volt más dolgom, csak kivárni a végét.

- Egészen jó csapatot alkotunk így ketten - jegyezte meg X344, és a földre taszította a kardfogú tigrist. - Izom és agy.

A ronccsá zúzott szélvédőn keresztül Reed szemébe nézett. Alig maradt ereje. Már az is nehézséget jelentett, hogy nyitva tudja tartani a szemét. A szél átölelte és megpróbálta lecibálni a fémről, le a betonra.

- És most mi lesz? - kérdezte.

- Szánalmas roncs vagy - jelentette ki a kutatási igazgató. - A tested hatalmas károsodásokat szenvedett. Majdnem teljesen lemerültél. A jelzőfény szívóereje egyre erősebb. A Szürke Begyűjtőnek vége. Ha eltűnök innen, téged perceken belül magába szippant a portál. Már ha életben maradsz addig.

- Ez így igaz - mondta X344. Reed túl sokat beszélt. - Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak szeretnélek emlékeztetni rá, hogy csupán nekem köszönheted, hogy még mindig élsz - mondta a nő. - Én mentettelek meg. Ezt ne felejtsd el soha.

Kilökte a vezetőfülke ajtaját.

- Szállj be. Komoly javításokra és alapos kivizsgálásra van szükséged. Kerítenem kell egy Örökítő technikust, aki kiszedi ezt a kést a hátamból. Mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés a regeneráló tartályokban.

A kutatási igazgató a gázra lépett. A kamion meglódult. Előttük megremegett, majd áttetszővé vált a csupasz fal. A Földre vezető ajtó kinyílt.

- A Belső Tanácsnak nem fog tetszeni ez a hatalmas felfordulás - jegyezte meg a nő. - Válaszokat akarnak majd. Gyanítom, minket állítanak majd az ügyre.

Cinikus mosoly fodrozta az ajkát.

- Igazad volt az előbb. Tényleg jó csapatot alkotunk. Ki tudhatja? Ha szerencsénk van, akár még az igazságra is rábukkanhatunk.

- Ha az Univerzum Mélyébe nyíló kapu része ennek a válasznak -válaszolta X344 enyhén remegő hangon -, akkor nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom az igazságot.

Aztán eltűntek, és velük együtt az élet utolsó apró nyoma is távozott a Szürke Begyűjtőből. Ez volt az első tartomány, amely elbukott abban a küzdelemben, amit a Látók csak Horizont-háborúnak neveztek. De nem ez volt az utolsó.

 

Első fejezet

 

- Azt hiszem, eljött az idő - mondta a férfi, akit csak Tizenhetesként ismertek -, hogy haditanácsot tartsunk.

Pillantása végigvándorolt társai apró csoportján. Összesen öten voltak. Először is ő maga, az élő rejtély, a név és múlt nélküli varázsló; Sam Haine, a Változó Ember; Sam barátja, Albert, a gyógyító és sámán; a harcosnő, Hajnal Árnyéka; és a lány tanítómestere, a látszólag kortalan akaratmester, akit Kallikos néven szólítottak. Együtt szálltak szembe a Szürke Begyűjtő rémségeivel és élve tértek vissza onnan. Sikerült kiszabadítaniuk a Technokrácia búvóhelyén fogva tartott tucatnyi Tradícióbéli mágust. A menekültek már hazafelé tartottak barátjuk és szövetségesük, Alvin Reynolds vezetésével. Viszont a küldetés legfontosabb célkitűzését, az AW mintázat-klón megsemmisítését nem sikerült teljesíteni. A titokzatos lény nyomtalanul eltűnt, még mielőtt Árnyék katanája kettéhasította volna.

Két nap telt el a Horizont-tartományba indított expedíció óta. Ezt a negyvennyolc órát lázas munkával töltötték. Miután kiszabadultak a Technokrata erődből, északra utaztak kimenekített társaikkal, a Casey Páholy biztonságos menedékébe. A búvóhely néhány mérföldre New Yorktól, Rochester városában lapult meg. Itt, a szent erővel átitatott ligetben, amely köré a kolónia épült, a Páholy védelmét élvező Tizenhetes és társai néhány napot a foglyok kikérdezésével töltöttek. A végeredmény csüggesztőnek bizonyult.

Egyik fogoly sem ismerte a mintázat-klón igazi személyiségét. Még Cindy Reynolds is - Alvin testvére, aki Tizenhetes korábbi szökésében segédkezett - a sötétben tapogatózott a mesterséges lény tulajdonképpeni célját illetően. De ugyanennyire kiábrándítónak találták, hogy egyik fogoly sem ismerte Tizenhetes múltját vagy eredeti személyazonosságát.

- Semmi - jelentette Alvin Reynolds a fejét csóválva. - Miközben ti a foglyok kiszabadításával voltatok elfoglalva, én pár pillanatra megcsapoltam a Begyűjtő központi számítógépét. A mintázat-klónnal kapcsolatos titkosított adatokat lehetetlen lett volna feltörni. Viszont a foglyok adatait nem védte semmi. Minden elérhető információt letöltöttem. Azok közül, akiket kimentettünk, senki sem hiányzott, még az Örökítők kísérletei során elhunytak neveit is nyilvántartották. - Lemondó mozdulattal intett. - Mindenkit megtaláltam... téged leszámítva, Tizenhetes. Említést sem tesznek a létezésedről. Nem szerepel a neved, az elfogásodról írott jelentés, még egy árva feljegyzés sem, amiben ott lenne, mit babráltak az idegrendszereddel és a véreddel. Mintha sohasem léteztél volna.

- Vagy... - kezdte Sam Haine, akinek legalább olyan csavaros volt az észjárása, mint bármelyik Technokratáé. - Vagy valaki szerette volna, ha szerencsétlen Tizenhetes személyazonosságát és múltját a legnagyobb titokban tartják. Különösen azok előtt, akik később érkeztek.

- Ki lenne az? - kérdezte Tizenhetes, mert tudta, hogy Sam alapos indokok nélkül sohasem gyárt elméleteket.

- A nevét ugyan meg nem tudnám mondani - válaszolta Sam. - De gyanítom, mindannyian tudjuk, hogyan néz ki az a fiatal hölgy. Éppen távozófélben volt barátunkkal, Klón úrral együtt, amikor megérkeztünk abba az átkozott Begyűjtőbe.

- Az a Jenni Smith-szerű lány - mondta Tizenhetes, mert eszébe jutott a titokzatos szőkeség, akivel alig több mint egy hete találkozott a Casey Páholyban.

- Éppen rá gondoltam - bólintott a Változó Ember. - Ezek a lányok örökké mesterkednek valamiben. Jól jegyezd meg a szavaimat, Tizenhetes. Ha rájössz, mi az igazi tervük, azt is megtudod, mi a valódi neved.

A több órás, fárasztó eszmecsere után a kaland összes résztvevője egyetértett abban, hogy ennél több fontos információt már képtelenek összeszedni. A foglyokat jól elzárták a Horizont-tartomány többi részén történő eseményektől, és az a kevés, amit tudtak, nem sok mindennel bővítette az addig összeállt képet. Eljött a búcsú ideje.

A foglyok igazi szabadságra áhítoztak. Hónapokat töltöttek börtönben és minden áldott nap azzal kellett szembenézniük, hogy bármelyik pillanatban lesújthat rájuk a halál. Most el akartak menni innen. A kimenekített varázslók vissza akartak térni otthonaikba, családjukhoz, életükhöz. Tizenhetes és társai ezt nem tagadhatták meg tőlük.

Alvin Reynolds elvállalta a részletek megszervezését. A Remény Kezei névre hallgató páholy tagjaként a múltban már több ilyen hazatelepítésnél segédkezett. Néhány éjszakai telefonhívás beindította az ügyet. A következő nap délutánjára az összes fogoly elutazott, biztonságos körülmények között siettek haza egy egész országot behálózó titkos hálózat segítségével, amely a szökött gyerekek és nők áttelepítésével foglalkozott. Egy olyan világban, ahol a törvények nem büntetik a gyermekekkel folytatott erőszakoskodást és a feleségek ütlegelését, egy ilyen titkos társaság rettenetes, de mégis szükségszerű feladatot látott el. A Technokrácia csatlósai elől menekülő varázslók nem keltettek feltűnést az éjjeli menedékhelyeket kereső elkeseredett nők és gyerekek között. A kegyetlen valóság olykor hathatós álcának bizonyult. Reynolds és testvére távoztak utoljára.

- Még visszatérek - ígérte a nagydarab férfi, aki éppen az indulás előtti utolsó apróságokkal foglalatoskodott. - Most nincs más vágyam, mint biztonságban látni Cindyt otthon, sok barát és még több fegyver társaságában.

- Meg tudlak érteni, fiam - mondta Sam Haine. - A férfiaknak vigyázniuk kell a családjukra. - Az ősz férfi vigyorgott. - Az én bajom az, hogy hajlamos vagyok a Tradíció összes tagját a rokonomnak tekinteni. Vigyázz magadra. Térj vissza hozzánk, amikor teheted.

- így lesz - fogadkozott Reynolds. Tizenhetes felé intett. - Barátom, reménységet hoztál az életembe, amikor már majdnem feladtam mindent. Nélküled sohasem találtam volna meg a testvéremet. Sokkal tartozom neked. És én nem egykönnyen felejtem el a tartozásaimat.

A két férfi komoly arccal kezet szorított. Aztán Cindy Reynolds búcsújára került sor.

A magas nő szemében könnyek csillogtak, amikor megragadta Tizenhetes kezét. Szorosan átölelte a férfit. Ez volt az első eset, hogy a két fogoly megérintette egymást.

- Megmentetted az életemet, Tizenhetes - jelentette ki Cindy érzelmektől elfúló hangon. A szökésed éjjelén biztosra vettem, hogy egyenesen a pusztulásba rohansz.

- Rengeteg segítséget kaptam - mondta Tizenhetes mosolyogva. -A legtöbbet például tőled.

Gyengéden kiszabadította magát az ölelésből. A heves érzelemnyilvánításoktól mindig zavarba jött.

- Találkozunk még - tette hozzá, és búcsúzásra emelte a kezét. - Biztos vagyok benne.

- Remélhetőleg kellemesebb körülmények között - jegyezte meg Sam

Haine, amikor a két testvér már távozott. - Gyűlölöm a hosszú búcsúzko-dásokat. Ilyenkor mindig megéhezem. Menjünk, fiam, harapjunk valamit. Aztán elpusztították a vacsorát és mind az öten magukra maradtak a szent erdei tisztáson, nem messze a Casey Páholy főépületétől. Habár már majdnem este tízre járt az idő, a fényesen ragyogó Hold és az apró tábortűz elegendő fényt árasztott. Nem mintha ez Tizenhetesnek bármit is számított volna. Még a szuroksötétben is tökéletesen látott.

- Az összes lapunkat kiterítettük az asztalra, fiam - szólalt meg Sam Haine. - A legjobb, ha alaposan megvizsgáljuk őket, aztán megnézzük, mi jön ki az egészből.

Tizenhetes elfmtorodott és összefonta karját roppant mellkasán. A magas férfi sem pólót, sem cipőt nem viselt. Acélszalagokra emlékeztető izmai kidomborodtak krétafehér bőre alól. Mintha tömör sziklából faragták volna. Arca tökéletesen szőrtelen volt. Vaskos ujjakban végződő, óriási keze ökölbe szorult.

- Könnyebb mondani, mint megtenni - válaszolta. - Úgy erezem magam, mint egy vak ember, akinek új paklit adtak, aztán kinevezték osztónak. Biztosan van rendszer ebben az egészben, de képtelen vagyok rájönni, micsoda.

- Bölcs hasonlat, barátom - mondta Albert. A hét láb magas, nádszálvékony fekete férfi ritkán beszélt, de ha mégis szólásra nyitotta száját, megjegyzései mindig elárulták, hogy jól vág az esze. - Rengeteg információval rendelkezünk. Mindaz, ami a Szürke Begyűjtőbe tett rövid látogatásunk során történt, csak az azt megelőző események tükrében értelmezhető. A hatalmas kirakósjáték közepén a mintázat-klón áll. Az összes darabka a kezünkben van. Ahhoz, hogy a klón jelentőségét megérthessük, egyetlen egészként kell vizsgálnunk a teremtésével kapcsolatos összes adatot, nem pedig különálló, összefüggéstelen események sorozataként.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy az ellenem intézett támadások, Jenni Smith vad vádaskodása... - kezdte Tizenhetes.

- ... és a többi mind összefüggésben van a Szürke Begyűjtőben történtekkel - fejezte be Albert a mondatot. - Egyetértesz, Sam?

- Hát persze, te afrikai fogpiszkáló - vigyorgott a Változó Ember. -Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy már egyformán gondolkodunk. Időnként átkozottul idegesítő.

Hajnal Árnyéka zajtalanul felemelkedett. A magas, karcsú, hosszú fekete copfot viselő lány elképzelhetetlenül kecsesen mozgott. Kék színű, bő kabátot és hozzáillő nadrágot viselt, cipőt nem. Vékony ajkán rejtélyes mosoly táncolt.

- Tanonckoromban - kezdte halk, udvarias hangon - arra tanítottak, hogy a figyelmes szemlélő számára nincsenek véletlen egybeesések. Ebben a világban semmi sem történik ok nélkül. Mindenhol kimutatható a mintázat, a világ egy számtalan árnyalatból álló szőttes. Drahma Kereke állandóan forog, és mi táncolunk a dallamára.

Tizenhetes az ajkába harapott. Szörnyen vonzónak találta Hajnal Árnyékát. A japán harcosnő volt a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkozott. Az nem érdekelte, hogy ha a lánynak úgy tartaná kedve, könnyedén felszabdalhatná ikerpengéivel. Az őt körüllengő rejtélyes hangulat része volt harcművész mivoltának. Emberi kapcsolatain viszont még bőven akadt csiszolnivaló.

- Hajlandó lennél ezt egy kicsit bővebben is kifejteni? - kérdezte mosolyogva

A lány bólintott.

- Ha megengeditek, igen.

- Részemről rendben - mondta Sam Haine. Rágyújtott egyik különleges szivarjára, amelynek se füstje, se szaga nem volt. - Szeretem, ha csinos nők megosztják velem a véleményüket.

- Sam aztán ügyesen bánik a szavakkal - jegyezte meg Albert. - Néha el is tűnődöm, vajon az angol valóban az anyanyelve-e. Kérlek, folytasd. Biztosra veszem, hogy megérzéseid igen hasznosnak bizonyulnak.

Árnyék Kallikosra pillantott. A fekete szakállas férfi biccentett. Mióta visszatértek a Szürke Begyűjtőből, a titokzatos varázsló szinte meg sem szólalt. Leginkább csendesen elmélázva üldögélt, szemével mások számára láthatatlan vidékeket fürkészett.

- A Kiteljesedés Harcosa - kezdte Árnyék, és lágy hangja visszhangokat vert a szent tisztáson. - A Szürke Begyűjtő Technokratái hívták így a mintázat-klónt. Alvin Reynoldsnak ennyit sikerült megtudnia a Begyűjtő központi számítógépéből. Azon kívül, hogy a klón megtervezésén és kifejlesztésén az Iteráció és az Örökítek körülbelül ötven varázslója dolgozott az elmúlt évben.

- Mindig azt hittem, hogy a Technomanták számára a

biomechanikus lények megteremtése gyerekjáték csupán - mondta Albert.

- De ez a gyermek nem egyszerű, mindennapi klón - szólt közbe Sam Haine. - Azok a rohadékok igen keményen ráfeküdtek a dologra. Erre Tizenhetes a legjobb bizonyítékunk. Nézzetek csak rá. Vére begyógyítja a sebeit és megnöveli az erejét. Egyetlen érintésével kommunikál a számítógépekkel. És ne feledjétek - ő csak a prototípus, kísérleti példány. A Kiteljesedés Harcosa valószínűleg Tizenhetes összes képességével rendelkezik és még egy csomó minden mással.

- A letöltött fájlok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a Begyűjtőben dolgozó varázslók a tökéletes harci gép kifejlesztésével próbálkoztak - mondta Árnyék. - Több száz klón legyártásáról álmodoztak, hogy áttölthessék testükbe legnagyobb varázslóik elméjét. Ezek a majdnem halhatatlan, nagyrészt megölhetetlen szuperlények a Kilenc Tradíció végét jelentették volna, és biztosíthatnák a Technokrácia örökös dominanciáját.

Albert megborzongott.

- Rémisztő kép ez az emberiség jövőjéről - mondta. - Mintha H.G. Wells, vagy George Orwell legszörnyűbb rémálmai válnának valóra.

- Hülyeség - vetette ellen Sam Haine. - Sohasem következhet be. Ezt te tudhatnád a legjobban, Albert.

- Miért nem? - kérdezte Tizenhetes.

- Mert azok az arcok, akik a Technokráciát alkotják, távolról sem puszipajtások - mondta Sam. Ha az ősz hajú férfi belendült, még színesebben fogalmazott. - Egy fikarcnyit sem kedvelik jobban egymást, mint mondjuk a Verbénákat vagy az Euthanatos tagjait. A Rendeket hatalmas szakadékok választják el egymástól. Lehet, hogy az Iteráció vasfejűi és az Örökítők bőrsebészei ügyesen eldolgozgattak a mintázat-klónon, de felteheted rá az utolsó fityingedet, hogy közben mindegyik azon agyalt, hogyan tehetne keresztbe a másiknak és hogyan vegye át a projekt feletti irányítást, ha egyszer elkészülnek vele.

- Valóban érzékeltem némi rivalizálást a fogvatartóim között - jegyezte meg Tizenhetes. Megpróbálta felidézni fogságban töltött napjait.

- Rivalizálás? Ha! - jelentette ki Sam Haine. - Fiam, én évekig szemmel tartottam ezeket a szerencsétlen, félrevezetett barmokat. -Sam Haine, úgyis mint Változó Ember, rendkívüli képességeinek köszönhetően bárkinek az alakját képes volt felvenni, akivel valaha találkozott. Hogy tehetségét arra használta fel, hogy beférkőzzön a Technokrácia soraiba, egyáltalán nem lepte meg Tizenhetest. Bármit is tett Sam Haine, Tizenhetes nem lepődött meg rajta. - A Technokrata Szövetséget alkotó Öt Rend mindegyik vezetője meg van győződve arról, hogy csak ő ismeri a megváltás igaz útját. Nem ismerős? Ez nem sokban különbözik sok tradicióbéli varázsló hozzáállásától. Ruházz csak fel valakit varázserővel, aztán máris azt hiszi, tudja, hogyan is kell irányítani a világmindenséget. Sam horkantott.

- Ha valaki Látó, attól még nem lesz okosabb, fiam. Csak átkozottul makacs. A lényeg az, hogy olyan ezen a teremtett világon nincs, hogy a Technomanták valaha is megegyezzenek abban, miképpen használják közösen a klónt. Emlékeztek, hogy nézett ki a Begyűjtő, amikor beugrottunk egy kis vizitre? Nem volt túl nagy rend, igaz? Úgy festett a dolog, hogy kis barátaink éppen egymással perlekedtek valamin, amikor a nyakukba szakadt a mi cicuskánk.

Árnyék megköszörülte a torkát. Tizenhetes mosolygott. A lány eddig nem sokat mondhatott a világ sokszínű szőttesével kapcsolatban. Sam Haine-nek megvolt az a szokása, hogy minden beszélgetésbe belefolyt, aztán az egészet a maga igényei szerint alakította.

- Ehhez szeretnék hozzászólni - mondta Árnyék.

- Csak nyugodtan - intett Sam a hatalmas szivarral. A parázs vörösen izzott a holdfényben. - Folytassa, kisasszony. Eddig igazán okosakat mondott.

A japán lány elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Köszönöm. Amikor bejutottunk a Begyűjtőbe, rengeteg holttestet láttam a központi laboratóriumban. Bár nem tudtam őket megvizsgálni, annyit azért meg tudtam állapítani, hogy biológia eszközökkel átformált és beültetésekkel felerősített varázslók voltak. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Sam Haine észrevétele a rivalizáló Rendekről helytálló. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a közös fejlesztés során háború tört ki a két frakció között.

- Ugye nem feledkeztél meg arról az óriási polipszerű valamiről, ami megtámadta a macskánkat? - szakította félbe Sam Haine. - Meg a hatalmas robotokról, amelyek feltört mogyoróként hevertek a padlón?

- Nem - sóhajtotta Árnyék -, nem feledkeztem meg róluk. Újabb bizonyítékai annak, hogy egy csata kellős közepébe csöppentünk. - Sietve folytatta, mielőtt Sam bármit is szólhatott volna. - És a résztvevő harmadik félre is gondoltam. Arra a lényre, akit Aliarának, a Vágy Úrnőjének neveztél. A Maeljin Incarna egyikére.

- Igen, így hívják - mondta Sam vigyorogva. - Egyszer vagy kétszer már találkoztam vele tellúriai barangolásaim során. De a múltban elővigyázatosan megtartottam a szükséges távolságot. Az a nő, tömören és velősen fogalmazva, méreg. A Mélyumbrában élő Sötét Urak egyike. Egy Malfeas nevű hely a főhadiszállása, valahol a Pokol küszöbén.

- Mit keresett a Szürke Begyűjtőben? - kérdezte Tizenhetes. - És bölcs dolog volt átlökni azon a kapun?

- Hogy a második kérdésedre válaszoljak elsőként - kezdte Sam -, hát nem. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit valaha is elkövettem. Azt hihetnétek, hogy én koromban már nem csinál az ember ilyesmit. - Az ősz hajú férfi nagyot szippantott szivarjából, aztán szélesen elvigyorodott. - de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egyenesen a káosz szívébe taszították az egyik Maeljin Incarnát. Biztosra veszem, hogy Aliara haragja az örökkévalóságig üldözni fog. De ha ismét esélyem lenne megtenni, most sem haboznék.

- Micsoda javíthatatlan fickó vagy! - szólalt meg Albert büszke, gyengéd hangon.

- És átkozottul büszke is vagyok rá - mondta Sam.

- A Technokrácia gyűlöli és rettegi a Sötét Urakat - folytatta Albert, miközben Sam szivarja maradékát pöfékelte. - A Technokrata Szövetség egyik célja éppen az, hogy távol tartsák a Maeljin Incarnához hasonló lényeket a valóságtól. Ezek az entitások a regulázhatatlan vágyak megtestesülései. Aliara a tudomány és az értelem antitézise. Tehát kétségtelenül hívatlanul tartózkodott a Begyűjtőben.

- A mintázat-klónért jött - szólalt meg Kallikos, és váratlan kinyilatkoztatásával alaposan meglepte a többieket. A fekete szakállas alak felállt. Meghatározhatatlan korú, magas férfi volt. aranyszín bőrű, szélesvállú ember. Hosszú, göndör, fekete haja copfba fogva verdeste a hátát. Kampós orra és nagy, fekete szeme kicsit sólyomszerű vonásokat kölcsönzött neki. - A többiekhez hasonlóan Aliara is saját céljaira akarta felhasználni a lényt.

- Hogyan? - kérdezte Tizenhetes. - Azt még értem, hogy a Technokrácia különböző frakciói a Kilenc Tradíció ellen akarták bevetni a klónt. De mire használhatná a Sötét Úrnő?

- Saját esszenciájával töltené fel a lényt - mondta Kallikos. - A Mélyumbra teremtményeihez hasonlóan neki sincsen anyagi teste. Kizárólag hatalmas véráldozatok segítségével anyagiasulhat a Földön. Biztos vagyok benne, hogy Aliara számára a klón a legvadabb álmai megvalósulását jelenti.

Kallikos Sam Haine felé pillantott.

- Bárhová is vetette az Univerzum Mélyére nyíló kapu, valószínűleg nem szenvedett maradandó károsodást. A Sötét Urak majdhogynem elpusztíthatatlanok. Melegen ajánlom, hogy a közeljövőben messzire kerüld el az Umbrát.

- Én is pontosan így gondolom - mondta Sam. - Mindig is mondtam, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Különösen akkor, ha az ajtón túl a pokol lángjai várnak.

- Mindegyik Maeljin Incarna annyira át van itatva a gyűlölettel, hogy képtelenek hosszú ideig egyvalakire összpontosítani - tette hozzá Kallikos. - A Vágy Úrnője hamar megfeledkezik majd rólad. Egy darabig viszont légy résen.

- Nyitva tartom a szemem - mondta Sam. - Akárcsak Albert. Ö az én titkos fegyverem.

- Aliara érdeklődése a klón iránt segít megmutatni, milyen mintát alkot most a szőttes - szólt közbe Hajnali Árnyék. - Felbukkanása megmagyarázza az eddig érthetetlen eseményeket is.

- Valóban? - kérdezte Tizenhetes csodálkozva. - Nekem még mindig nem állt össze a kép.

- Nem olyan bonyolult, ha megpróbálod egészként nézni - mondta Árnyék, és Tizenhetesre mosolyogott. Kallikosra nézett. - Megengeded, hogy folytassam?

- Természetesen - válaszolta a fekete szakállas férfi. - Én csak megpróbáltam érthetőbbé tenni Aliara lehetséges indítékait. Nem akartalak félbeszakítani.

- Értem - mondta Árnyék árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában. -Egyikőtök sem beszél, hacsak fel nem kérik rá. Túl udvariasak vagytok.

Tizenhetes elnyomott egy mosolyt. A legtöbb akaratmesterhez hasonlóan társai is rendkívül sokra tartották saját véleményüket, és még néhány másodperc erejéig is nehezen bírtak csendben maradni.

- Az AW-terv eredeti célja egyértelmű - mondta Árnyék érzelemmentes, hűvös hangon. - Megpróbálták ötvözni az Örökítők génmérnökeinek szakértelmét az Iteráció varázslóinak technikai fejlettségével. A közös munka eredménye a Kiteljesedés Harcosa névre hallgató klón lett. Miután ráébredtek, milyen hatalmas lehetőségek rejlenek a lényben, és a fejlesztés is befejeződött, mindkét csoport megpróbálta kiiktatni vetélytársát.

A pöfékelő Sam Haine biccentett.

- Tizenhetes szökése mind az Iteráció, mind az Örökítők vezérkarát megrémítette - folytatta Árnyék. - Mindkét csoport attól tartott, hogy ha sikerül kapcsolatba lépnie a Kilenc Tradíció megfelelő embereivel, a varázslók rájönnek, mekkora veszélyben vannak, és megpróbálják megsemmisíteni a Szürke Begyűjtőt. Tizenhetest különösen veszélyesnek tartották, mert a kísérlet legtöbb fejlesztését rajta próbálták ki. Ő a titkos laboratóriumban folyó veszélyes kutatás élő bizonyítéka. A Technomantáknak el kellett hallgattatniuk.

- Ezért útnak indították azokat a HIT Markokat, hogy felkutassanak és elpusztítsanak - mondta Tizenhetes. - Később meg a Feketeruhások következtek. - Elfintorodott. - De akkor ki irányította a motorosokat?

- Aliara - mondta Árnyék. - A törvényenkívüli banditák a Maeljin Incarna bábjai voltak. A Sötét Úrnő nem tudott a Technomanták lépéseiről, ezért saját csapatait küldte utánad.

- Talán igen - szólt közbe Sam Haine. - Talán nem. Az a baj, Árnyék, hogy még túl fiatal vagy ahhoz, hogy természetellenesen gondolkozzál. Higgy egy öregembernek, aki már elég régóta van ezen a világon ahhoz, hogy megvetendő ősöd lehessen. Jól vág az eszed, de ahhoz kell néhány évtizednyi cselszövés és árulás, hogy valaki végre a helyes szemszögből szemlélje a világot.

- Szerinted ki küldte a motorosokat? - kérdezte Tizenhetes.

- Valaki más - válaszolta Sam. - Árnyék magyarázata egyszerű és világos. Az egyetlen gond vele, hogy teljesen téves. Ennyire semmi sem lehet egyszerű. Ebben az egész ügyben legalább öt szál keveredik. Ha eléggé közelről nézed, világos, mint a nap.

Az ősz férfi kuncogott.

- A Feketeruhások mögött a Begyűjtőben dolgozó barátaink álltak, mindkét csoportból. Mint mondtad, nyomós okuk volt Tizenhetes halálát kívánni. A motorosok ugyanezzel a céllal érkeztek, de ők nem Aliarának vagy a Technokráciának dolgoztak. Szomorú, de az Új Világrend nem engedhetett volna meg magának egy ekkora felsülést. Bárki is irányította őket, ő a harmadik számú ellenség. Kiléte pedig egyelőre ismeretlen.

- Aliara a négyes számú ellenfél - folytatta Sam. - Ő küldte az a tébolyult nőt, aki darabokra tépte a Tizenhetes életére törő fickót. A gyilkos pontosan úgy viselkedett, mint ahogy a Sötét Urak szolgái szoktak.

- De miért akarta Aliara megmenteni Tizenhetes életét? - kérdezte Árnyék.

- Mert annak a rohadt szukának jól jött a Technokraták rémülete -válaszolta Sam. - Szerette volna, ha félnek még egy kicsit, mert addig is gyorsabban dolgoztak. Tudta, hogy nem állítják le a projektet. Valószínűleg gondoskodott róla, hogy ha akarnák, se sikerüljön nekik. Az élő Tizenhetes veszélyt jelentett rájuk. A halott Tizenhetes pedig az égvilágon semmit, így hát amikor Aliara megtudta, hogy a Feketeruhások elindultak a barátunk után, bedobta az ügynökét, hogy szabotálja a támadást.

- És az ötödik? - kérdezte Tizenhetes.

- Te többet láttad, mint bármelyikünk - válaszolta Sam. - Jenni Smith. A lány, aki egy héttel ezelőtt még gyilkossággal vádolt ezen a tisztáson. És aki a klónnal együtt kámforrá vált a Begyűjtőben. Valami azt súgja, sokkal öregebb, mint külseje mutatná. Ne kérjétek, hogy elmagyarázzam, mert nem tudnám megtenni. De ő is beszállt a játékba. És átkozottul fontos résztvevő.

- És van egy hatodik játékos - mondta Tizenhetes. - Megfeledkezel az egész bonyolult háló legfontosabb és egyben legtitokzatosabb szereplőjéről. - Megfordult, és Kallikos szemébe nézett. - Kicsoda a klón?

- N-n-nem tudom - nyögte Kallikos. Hangja remegett, arcán különös, értetlen kifejezés ült. - Bár látomásaimban látom a jövőt, az emberi szívbe nem tudok bepillantani. Mint ahogy az őt kitöltő szellemet, az avatárt sem tudom kikérdezni. Évszázadokig szilárdan hittem, hogy ismerem a Begyűjtőben újjászületett lény kilétét. Most, hogy végre szemtől szembe is láttam már nem vagyok annyira biztos magamban. Lehet az, akitől féltem. De lehet másvalaki is, egy még sötétebb összeesküvés végeredménye.

Kallikos arca még komorabbá vált. A látnok a tűz előtt állt, rőten fénylő teste kifejezetten kísértetiesnek tűnt most.

- A neve igazából nem sokat számit. Bárki is legyen, ugyanazt a jövendőt hozza. Ez a látomás egyáltalán nem változott.

Fejét elfordítva egyesével végignézett rajtuk, mintha választ várna tőlük.

- De a holnap és az azt követő napok útja még sincsen határozottan kijelölve. Én azt látom, ami megtörténhet, nem pedig azt, ami már létezik. A jövő a jelenben hozott döntésekre épül. Látomásaim a lehetőségeket, nem a valóságot mutatják. Szavaim figyelmeztetések, nem bizonyosságok.

Habár enyhe éjszaka volt és a csillagok fényes fáklyákként ragyogtak a szurokfekete égen, a tisztás mégis hideg, sötét menedéknek tűnt. A szakállas férfi szeme kidülledt, mintha halandók számára érzékelhetetlen dolgokat látna. Aranyszínű bőre hamuszürkére sápadt a rettegéstől. Szavai gyászharangként kongtak, halált és pusztulást jövendöltek.

- A Kilenc Tradíció megsemmisül - zsolozsmázta alig moccanó ajkakkal. - A Technokrácia rothadásnak indul, majd végleg eltűnik. Örök sötétség függönye borul a világra. Az egyéni gondolkodásnak vége. Az emberiség a fekete vér tengerében fuldoklik majd. Az élőket a halhatatlanoktól elválasztó védőfal felmorzsolódik.

Kallikos arca a végtelen szenvedés álarcává torzult. Vértelen ajkai révülete utolsó, végzetes jóslatát formázták:

- Ez lesz a jóság vége. A tökéletes gonosz diadala.

 

Második fejezet

 

Kallikos rettentő próféciája még órákkal később is Tizenhetes fülében csengett. A többiek visszatértek a Casey Páholy otthonaként szolgáló udvarházba. Egyedül gubbasztott a haldokló tűz zsarátnokai mellett és a sötétséget fürkészte.

Elkeseredett kitörését követően Kallikos öntudatlanul rogyott a földre. Hajnal Árnyék rögtön mellette termett.

- Nincs semmi baja - közölte rövid vizsgálódás után. - Gyakran előfordul, hogy a látomások váratlanul törnek rá, és minden erejét kiszívják. Megtörtént már ezelőtt is. Kallikosnak mindössze egy kis nyugalomra és békére van szüksége az éjszaka hátralevő részében. Ha kipihente magát, semmi baja nem lesz.

- Egy kiadós alvás valóban csak használhat - jegyezte meg Sam Haine. - Albert és te vissza tudjátok cipelni az udvarházba. A Páholy majd gondoskodik róla, hogy ne zavarja senki. Nem is csodálom, hogy az időmester olykor-olykor az öntudatlanságba menekül. Ezek a víziók a végzetről és a sötétségről... Az örök éjszaka látomása valóban bárkit ledöntene a lábáról.

Az ősz férfi megcsóválta a fejét.

- Nem mintha hinnék ebben a világvége-dumában. Nem rendelkezem a jövőbelátás képességével és nem is áhítozom rá. Meghagyom a látnokoknak és a prófétáknak, döntsék el ők, mi igaz és mi a rossz álom. A valószínűségektől, lehetőségektől és a többszörös idővonalaktól csak megfájdul a fejem. Én ennél kellemesebb dolgokról szeretek beszélgetni. Ma éjjel például egy bizonyos Jack Daniels nevű úrral fogok csevegni.

Tizenhetesre nézett.

- Velem tartasz, fiam? Albert remek cimbora, de neki is megvannak a maga rossz tulajdonságai. Az alkoholtól való tartózkodás az egyik. A löketnyi whisky jobban csúszik, ha társaság is akad mellé. Ráadásul ismerek egy varázslatot, ami még a tünetek előtt gyógyítja a másnaposságot.

- Hálásan köszönöm a meghívást - válaszolta Tizenhetes -, de inkább visszautasítanám. Ez a csendes tisztás éppen illik a hangulatomhoz. Szívesen töltenék néhány órát egyedül. Ráadásul az a gyanúm, hogy csodálatos szervezetem nem is hagyná, hogy berúgjak.

- Valószínűleg nem - mondta Sam. - Micsoda átkozott szégyen, ha erővel kényszerítenek rá, hogy egészséges legyél. Ha beleunsz a magányba, Tizenhetes, gyere vissza az udvarházba. Egész éjjel ébren leszek. Ez egészen biztos.

- Akárcsak én - szólt közbe Albert. Az óriási termetű afrikai Sam Haine barátjaként és testőreként nyilvánvalóan hozzászokott a Változó Ember szeszélyeihez. - Kellemes pihenést, Tizenhetes. Reggel mindent sokkal vidámabbnak látsz majd.

De Albert jókívánsága ellenére Tizenhetes nem találta meg lelki békéjét a sötétben sem. Törökülésben ült a haldokló tűz előtt és pihenni próbált - mindhiába. Kallikos figyelmeztetése nem hagyta nyugodni. A mintázat klónt, vagy azt, ami lett belőle, meg kell semmisíteni. És újra meg újra felbukkant a gondolatai között egy mondat: Az élőket a halhatatlanoktól elválasztó védőfal felmorzsolódik.

- Halhatatlanok - suttogta. A szó nem hagyta nyugodni. A látnok nem az élet és a halál közötti határmezsgyéről, hanem az életet a halhatatlanságtól elválasztó sötét függönyről beszélt. Tudta, hogy nem nyelvbotlás volt. Kallikos látomása olyan iszonyatos veszélyről beszélt, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mélyre temetett emlékei közül pedig felmerült egy szó, amelyről érezte, hogy rettenetesen fontossággal bír: Vértestvérek.

Tizenhetes roppant öklével a mellkasára vágott haragjában. Csalódott volt és ideges: legszívesebben üvöltött volna. Az egész élete az elmúlt nyolc hét emlékeiből állt. Ötvenhat nap. Előtte pedig a nagy semmi. Se személyazonossága, se múltja, se neve. Tudatalattijából olykor adatmorzsák, információtöredékek szivárogtak elő - de múltja üres lap volt csupán.

A tűz halovány fénykörén kívül valami mozdult. Tizenhetes haragja azonnal elpárolgott. Érzékei kiélesedtek. Néhány méterre magányos alak állt homályba burkolózva, amely csak varázslat lehetett. Az előbb még nem volt ott senki. Látogatója a semmiből lépett elő.

- Légy üdvözölve - mondta Tizenhetes nyugodtan. - Kérlek, ne rémülj meg. Már vártam felbukkanásodat.

Fiatal, kuncogó női hang hallatszott.

- Hazug kutya, bújj a lyukba... - kántálta átható, éneklő hangon.

- Jenni Smith - mondta Tizenhetes. Továbbra is mozdulatlanul ült a füstölgő tűz mellett. Elég egy hirtelen mozdulat, és a lány elfut. Ő pedig beszélni akart vele. - Tudtam, hogy csak te lehetsz.

- Hát persze, hogy tudtad - jegyezte meg a lány csípősen. Egy lépést tett előre, mozdulat közben lefoszlott arcáról az illúzió fátyla. - Senki sem képes érzékelni a teleport varázslatot, amíg az működésbe nem lép. Lehetetlen.

- Számomra nem - válaszolta Tizenhetes. - Én más vagyok.

A lány pontosan úgy nézett ki, mint egy héttel ezelőtt, amikor először találkoztak. Karcsú, kék szemű, dús, szőke hajú teremtés volt, hatalmas rózsaszín virágokkal tarkított kék ruhában. A nyakában, egy nyersbőr szíjon vékony kristályszilánk lógott. Első pillantásra nem látszott többnek tizennyolcnál.

Jenní elgondolkodó arckifejezéssel méregette a férfit.

- Kétségtelenül különleges szerzet vagy - jelentette ki. - De akkor sem hiszek neked. Nem számít. Lényegtelen.

- Az a Jenni Smith vagy, akivel itt, a Casey Páholyban találkoztam? - kérdezte Tizenhetes. Úgy döntött, az egyenes út a leginkább célravezető. - Vagy az, akit a Szürke Begyűjtőben láttunk, a mintázat-klón társaságában?

A lány felkacagott.

- Te aztán nem pazarlód az idődet udvariaskodásra, Tizenhetes. jenni vagyok. Akit az Umbrában láttál, az Velma volt.

- Ikrek? - kérdezte a férfi gunyoros hangon. - Netán klónok?

- Mágia - válaszolta a lány. Nem részletezte, miféle, Tizenhetes pedig tudta, hogy időpocsékolás lenne rákérdezni.

- Jenni és Velma - mondta. Ami a neveket illeti, a lány valószínűleg nem hazudott. Nem lett volna oka rá. - Ti ketten. Vannak még mások is?

- Ne kérdezz és én nem hazudok - felelte Jenni vidáman. - Egyébként is, nem azért jöttem, hogy a testvéremről fecserésszek. Rólad akarok beszélni.

- Rólam? - kérdezte Tizenhetes. - Mi van velem?

- A testvérem és én azt szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk -mondta Jenni. Ajánlata komolynak tűnt, de Tizenhetes gyanította, hogy képzett színésznővel van dolga. - Ha együtt dolgozunk a Harmónia mesterének szolgálatában, helyreállíthatjuk a világot és segíthetünk az emberiségnek eljutni a Kiteljesedésig.

- Ha együtt dolgozunk? - kérdezte a férfi. - Ha jól emlékszem a múltkor, ugyanezen a tisztáson még azzal vádoltál, hogy darabokra téptem egy Szürkeruhást. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő vagy együttműködésre késztető gesztus.

- Aznap este a körülmények befolyásolták tetteimet - mondta a lány a megbánás legkisebb szikrája nélkül. - Egész délután veled beszélgettem, utána pedig beszámoltam Velmának. Mindketten egyetértettünk abban, hogy komoly veszélyt jelentesz az AW-tervre. Nem hagyhattuk, hogy meghiúsítsd hosszú évek előkészületeit. Mivel én tartózkodtam a helyszínen, nekem kellett semlegesítenem téged.

- Mint gyilkost? - kérdezte Tizenhetes.

- Nem szükségszerűen - válaszolta Jenni. - Természetesen tudtam a Feketeruhásokról. Abból, amit Velma elmondott, úgy tűnt, nem fognak tudni megölni, de reméltem, hogy a támadás lelassít egy kicsit téged. Amikor a terv csődöt mondott, rögtönöztem. Tudtam, hogy állításaim nem tarthatóak fenn sokáig. Nem voltál veszélyben. De napok telhetnek el, mire a vizsgálat tisztáz a vádak alól. Ezzel pedig értékes időt nyerünk, és befejezhetjük szent küldetésünket.

- És mi történik, ha titokzatos megmentőm nem végez a Szürkeruhással? - kérdezte Tizenhetes. - Mindegy, mert túléltem a támadást. Akkor viszont nem vádolhattál volna gyilkossággal. Mihez kezdtél volna?

- Elcsábítottalak volna - kuncogott Jenni. - Ne nevess. Egyszer már megcsókoltalak. Megjelöltelek, drágám. Talán nem látszom annyira veszélyesnek, mint az a harcos nő a csapatodban, de az én mágiámhoz nem kell acél, hogy hatékony legyen. A Casey Páholyban eltöltött hónapok alatt senki sem érdeklődött a múltam vagy ittlétem oka felől. Egyszerűen elfogadták, hogy Sam Haine a tanítómesterem. Mint ahogy te is. Lehet, hogy a megtévesztés gyengébb a kardnál, de ugyanolyan mély sebeket ejt.

- Ki volt az a nő, aki végzett a Szürkeruhással? - kérdezte Tizenhetes. - Egy másik testvér?

- Ne légy ostoba! - csattant fel Jenni. - Mi nem vagyunk őrültek. Fogalmam sincsen, ki lehetett. Vagy mit keresett ott.

Tizenhetesben egy pillanatra felmerült, hogy megemlítse-e Aliarát, de elhessegette a gondolatot. Minél kevesebbet árul el, annál jobb.

- Ha ennyire veszélyes vagyok, miért akartok hirtelen együttműködni velem? Minek köszönhető ez a váratlan változás?

- Most, hogy az újjászületés sikerült, a helyzet gyökeresen megváltozott - mondta Jenni. - Többé nem jelentesz ránk veszélyt. Sőt, fontos része lettél terveinknek. Azért jöttem, mert meg akarlak győzni arról, hogy a te érdeked is azt diktálja, csatlakozz szent hadjáratunkhoz. És ez az emberiség érdeke is.

Tizenhetes óvatosan kihúzta maga alól a lábát. Most félig ült, félig kuporgott. Jenni láthatóan nem vette észre.

- A Harmónia Mestere minden Látónak megadja a Kiteljesedés adományát - folytatta a lány, és egész arca áhítatos hévtől égett. - Le akarja dönteni azokat a mesterségesen emelt falakat, amelyek elválasztják a Kilenc Tradíciót a Technokráciától, majd véget vet a Kiteljesedés Háborújának. A egyesült Látók közös erőfeszítései elpusztítják a nefandusokat és a Martalócokat, és az egész Tellúriában béke honol majd. A Harmónia Mesterének áldásos vezetésével az egész emberiség felvirágzik majd. Ez lesz az emberi szellem valódi újjászületésének kezdete.

- Micsoda káprázatos jövőkép - mondta Tizenhetes. - De még mindig nem igazán értem, milyen szerep jut nekem ebben a csodálatos vállalkozásban. Miért van szükségetek rám?

- Igazán megtisztelő feladatra szemeltek ki - mondta Jenni. Hangja suttogóvá halkult. - A Harmónia Mestere téged választott ki földi helyettesének. Te uralnád az anyagi világot, rangban rögtön a másodikként.

Egy pillanatra elhallgatott, és tágranyílt szemekkel meredt a férfira.

- Egyszóval te lehetnél Gaia mindenek felett álló vezére, aki kizárólag egyvalakinek tartozik engedelmességgel - a Harmónia Mesterének. Halhatatlan lennél és mindenható - isten az emberek között. Ez a sorsod.

Tizenhetes torka teljesen kiszáradt.

- Bizonyára viccelsz - sikerült végre kinyögnie. - Miért én?

- Véred, akár az ő vére - válaszolta Jenni. - Ennél többet nem mondhatok. Csak küldönc vagyok. Ha ennél részletesebb választ vársz, kérdezd a Harmónia Mesterét.

- A Földön van? - puhatolózott Tizenhetes. - El tudsz vinni hozzá?

- Lényegtelen, hol tartózkodik éppen - mondta Jenni hirtelen kitérőén. - Ha úgy kívánod, elvihetlek hozzá. Szabad az út. De csak akkor, ha a válaszod igen.

Egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, Tizenhetest elfogta a kísértés. A tökéletes, mindenható hatalmat nehéz elutasítani. Segítségével megváltoztathatná a társadalmat, igazságot szolgáltathatna az elnyomottaknak, jóvátehetné a rettenetes bűnöket, megmenthetne számtalan életet. Ahogy Jenni mondta, több lenne, mint ember. Isten lehetne.

Aztán elméje sötét zugaiból előkúsztak a szavak. Örök sötétség függönye borul a világra. Az egyéni gondolkodásnak vége. Az emberiség a fekete vér tengerében fuldoklik majd. Ez lesz a jóság vége. A tökéletes gonosz diadala.

- Kallikos, a látnok meglátta a jövendőt, melyben a klón uralkodik, akit te a Harmónia Mesterének nevezel - szólalt meg. - Nem hasonlított az általad leírt utópiához.

Az időmester említésére a lány arca bíborvörösre színeződött. Egy pillanatra megremegett az arca, mint egy kocsonya. Csontja és húsa mintha összeolvadt volna, sima, kifejezéstelen álarccá. Aztán dühösen felhorkantott, és Jenni Smith lett újra.

- Hogyan is hihetsz egy féltékeny, öreg bolond kábítószeres álmaiban? — kérdezte méregtől csöpögő hangon. - Kallikos gyűlöli az uramat. A látnok képtelen elszakadni a múlttól. Fél a változásoktól. Látomásait elavult elméletei homályosítják el.

Jenni Smith még egy lépéssel közelebb jött.

- Hinned kell nekem, Tizenhetes. A Kilenc Tradíció lassan, de biztosan el fogja veszíteni a háborút. Nagyon óvatosan kell cselekednünk. A legtöbb ember csak a tudományban hisz, a varázslatban nem. A Harmónia Mestere megértette ezt. Egyezségre van szükségünk, nem pedig állandó csatározásokra.

- Valahogy - kezdte Tizenhetes - képtelen vagyok elképzelni, hogy a Technokrata Szövetség Belső Köre szövetséget kötne a Kilenc Tradícióval. Hacsak nem ők szabják meg a feltételeket.

- Szerinted a Technokráciának van választása - mondta Jenni. - Pedig nincsen. Akárcsak a Kilenc Tradíciónak. A Harmónia Mestere nem fog könyörögni nekik. Hanem parancsolni fog.

- Szövetkezzetek, vágy pusztuljatok - mondta Tizenhetes. - Egyetlen ember próbál feltételeket szabni Tellúria legnagyobb varázslóinak? Ne haragudj, ha kissé szkeptikusnak tűnök. Nincs olyan akaratmester, még a mintázat-klón sem, akinek ekkora hatalma lenne.

- A Harmónia Mestere nem közönséges lény - mondta Jenni. Úgy beszélt, mintha vallásos litániát vagy mantrát mormolt volna. - Évszázadokkal ezelőtt már meghalt egyszer, amikor figyelmeztetni próbált minket. Szavait elfeledték és hosszú korokon át semmibe vették. Csak a tanítványai, a kiválasztottak hittek neki. És most visszatért közénk, hogy valóra váltsa a halála előtt kimondott jövendölést. Azok az ostobák a Szürke Begyűjtőben új életre keltették - és most olyan varázserőt birtokol, amire ötszáz éve nem volt példa a Földön. Rendíthetetlen akaratának és elpusztíthatatlan testének köszönhetően valóban ő a Kiteljesedés Harcosa.

- És ha további információk nélkül nem tudok dönteni? - kérdezte a férfi.

- Lehet, hogy kaphatsz egy újabb esélyt - válaszolta a nő. - Ki tudja? Én azért felhívnám a figyelmedet valamire. Aki nem velünk van, az ellenség. Nincs köztes megoldás.

A férfi felé nyújtotta a kezét.

- Ragadd meg az alkalmat, Tizenhetes. Csatlakozz hozzánk. Gyere velem.

- Ma éjjel nem - mondta Tizenhetes, és előrevetette magát. Izmos lábai rakétaként röpítették előre. Káprázatos sebességgel mozgott, gyorsabban, mint bármelyik ember. De nem volt elég gyors. Roppant öklei csupán az üres levegőt markolták. Elterült a gyepen. Jenni Smith eltűnt.

- A francba - mondta. Nagyot sóhajtva térdre küzdötte magát, és lesöpörte a koszt a mellkasáról. Aztán megdermedt - néhány méterre tőle valaki állt.

Hajnal Árnyéka volt. Mozdulatlanul, csípőre tett kézzel ácsorgóit. Ajkán halovány mosoly játszott.

- Mióta állsz itt? - kérdezte Tizenhetes, és feltápászkodott. Lesöpörte a maradék port a válláról. - Hallottad vendégem ajánlatait?

- Úgy gondoltam, jobb, ha nem hagyunk őrizetlenül - mondta Árnyék. - Sam Haine egyetértett velem. Miután kényelembe helyeztem Kallikost, visszajöttem a tisztásra. Nem akartalak megzavarni gondolataidban, ezért a fák között maradtam. Az egész találkozót végignéztem.

Miután Mis Smith eltűnt, előbújtam. Nem akartam, hogy azt hidd, kémkedek utánad.

- Nem gond - mondta Tizenhetes, és elvigyorodott. - Bevallom, eddig azt hittem, senki sem juthat észrevétlenül a közelembe. Nyilvánvalóan hatalmasat tévedtem.

- Az Akasha Testvériség Sárkánypikkelye vagyok - válaszolta Árnyék könnyed vállrándítással. - Megtanítottak rá, hogy észrevétlen maradjak.

- Akkor hát hallottál mindent - mondta Tizenhetes. - Lehetőséget kaptam, hogy a világ ura lehessek. Mit gondolsz Jenni ajánlatáról?

- Bölcs dolog volt visszautasítani - válaszolta Árnyék. - Ez a Harmónia Mestere, akit szolgál, hamis isten. Az általa felkínált béke a sírbolt békéje.

- Fekete vér és örök éjszaka - jegyezte meg Tizenhetes. Pillantása a lány tekintetébe mélyedt. Árnyék nem nézett félre. - Gondolod, hogy a klón esetleg a Vértestvérekkel szövetkezett?

- A halhatatlanokkal? - kérdezett vissza a lány. - Lehetséges. Keveset tudok a vámpírokról. Gyanítom, ez hamarosan megváltozik majd.

A harcosnő olyan közel lépett a férfihoz, hogy megérinthették volna egymást.

- Légy elővigyázatos, barátom - mondta. - Hatalmas erők örvénylenek körülötted. Kezdetét vette egy háború, amely egyenesen a valóság szövedékét fenyegeti. A végzeted, a sorsom és társaink élete szorosan összefonódott vele. Ha elbukunk, a Szövedéknek vége. A Harmónia Mesterét minden áron el kell pusztítani.

- Ezt Kallikos mondta? - kérdezte Tizenhetes.

- Tudom -vágta rá a lány hevesen. - Az igazság itt rejtőzik a szívemben. És a lelkemben. Akárcsak a tiédben.

Ö volt a legszebb nő, akit Tizenhetes valaha is látott. Kinyújtotta a karját és közelebb húzta magához. A lány nem tiltakozott. Megcsókolta, és a lány ajka parázsként égette ajkát.

 

Harmadik fejezet

 

Terrence Shade felrántotta az ajtót, és belépett az előcsarnokba. Majdnem egy órájába telt, míg ideért az Ontario-tó partjáról, a veszélyes hulladékkal teli lerakótól. A dimenziók közti utazás sokkal gyorsabb volt a tömegközlekedésénél. Nem mintha zavarta volna. Nem sietett.

Az épület biztonsági őre a fülkéjében ült, a reggeli lapot olvasta és közömbös pillantással nézett fel, amikor belépett. Shade láttán elfintorodott. Joe Steeger, hirdette az ingére tűzött aranyszín névtábla. A nagydarab, kövér férfi előírásos kék-fehér egyenruhát viselt, tésztafehér bőre és zsíros, fekete haja volt. Övén egy negyvenötös automata lógott.

- Segíthetek, uram? - kérdezte, és letette az újságot. Hangsúlyából kitűnt, hogy nagyon szívesen venné, ha Shade megfordulna, és azonnal eltűnne az épületből. - A házba csak a lakók és vendégeik léphetnek be.

Shade az őrre vigyorgott, közszemlére téve tökéletes, vakító fogsorát, de nem szólt semmit. Alacsony, tömzsi férfi volt, céklavörös arcát tömött, fekete szakáll keretezte, és fehér inget, nadrágot, övet és zoknit viselt. Fejét széles karimájú, fehér kalap védte. Szemét fekete napszemüveg takarta.

Steeger hatalmasat sóhajtott, aztán nagy műgonddal fellapozta a pulton heverő füzetet.

- Ma reggelre senki sem várt látogatót. Előre be kell jelenteniük. Tehát ha nem vendég, akkor lakónak kell lennie.

Shade bólintott, mint aki egyetért Steeger megállapításaival.

- A nagy francokat - jelentette ki az őr hidegen. - Maga nem bérlő. Évek óta felügyelem a bejárati részt. Még sohasem láttam. Mit akar, haver?

A még mindig vigyorgó Shade előrenyúlt, és megpaskolta Steeger arcát. Az őr döbbenten felkiáltott, és félreütötte Shade kezét.

- Vedd le rólam a kibaszott kezeidet, te perverz disznó! - mordult fel a kövér férfi. Egyik kezét szolgálati fegyverére csúsztatta. - Senkitől sem tűröm el, hogy szarakodjon velem, különösen nem a hozzád hasonló seggfejektől. Takarodj innét, amíg ilyen rohadtul türelmes vagyok.

- Semmi szükség efféle erőszakos kitörésekre, biztos úr - mondta

Shade meglepően negédes hangon. - Mindössze megcsodáltam azt a szép, egészséges húsát.

Felemelte a kezét, és saját arcára mutatott.

- Ha nagyon közelről nézi, még láthatja a nyomokat, hol égett ropogósra a bőröm. A sebek már alig látszanak. Tegnap történt... egy örökkévalósággal ezelőtt... de gyorsan gyógyulok.

Steeger nem szólt semmit. Nem mozdult, ujjai dermedten markolták fegyvere markolatát. Szája tátva maradt. Apró nyálcseppek fröccsentek a padlóra. Csak a szemében volt élet, pillantása úgy cikázott fel és alá, mint egy ketrecbe zárt madár.

- Üljön le, kérem - mondta Shade. - És fogja be azt a hatalmas száját. Elvégre nem akarunk felesleges feltűnést kelteni, nem igaz? Ez egy igen tisztességes és biztonságos épület. Zárt ajtók, golyóálló ablakok, kamerák a liftekben, valóságos védművek. Kellemes emberek élnek itt. Igazán nem járja, hogy a biztonságiak főnöke összenyálazza a padlót.

A biztonsági főnök pontosan azt tette, amit Shade parancsolt. Darabosan mozgott, mint egy robot. Óvatosan leereszkedett a széke karfájára. Egyenesen, merev háttal, előreszegezett pillantással ült ott. Egyik kezével még mindig a negyvenötöst markolta. A másikat az ölében nyugtatta, vastag ujjai ökölbe szorultak. A szemében megbúvó félelem rettegéssé torzult.

- így máris jobb - mondta Shade. - Kedves és barátságos jelenet. Két barát, akik baseball-eredményekről beszélgetnek.

A fehér ruhás férfi levette napszemüvegét. Pupillája fehér volt, szemgolyója vérvörös.

- Tetszik a szemem? Fogadjunk, hogy sikoltozni szeretne - mondta, és ingzsebébe rakta a szemüveget. - Képzelje el, milyen érzés ezeken keresztül látni a világot. - Shade kuncogott. - Az a legrosszabb az egészben - folytatta, inkább magának, mint Steegernek -, hogy Aliara nem enged megtébolyodni. Nagyon kegyetlen. Rendkívül kegyetlen.

Megint megpaskolta Steeger arcát.

- Tulajdonképpen nem is lenne ilyen kellemetlen helyzetben, ha az elmúlt pár évben nem viselkedett volna kiállhatatlan seggfej módjára. Ostoba kis nyomorult, rossz embert sikerült feldühítenie. O meg szólt valakinek, akit nagyon könnyű megbántani. És bang, már itt is vagyok. Ideje kiegyenlítem a számlát.

Shade vállat vont.

- Mr. Steeger, az egész esetnek egyetlen fontos tanulsága van. Soha ne sértegessen idegeneket. Esetleg jó összeköttetéseik vannak. Sajnálatos módon a maga számára ezzel véget is ért az oktatás.

Vörös-fehér szemek meredtek a pult egyik szélén álló órára.

- Reggel háromnegyed nyolc - mondta Shade, és fülsértő, éles hangon felkacagott. - A reggeli csúcsforgalom ellenére negyedórával előbb érkeztem. Aki korán kel, és a többi, és a többi. Miként Hargroves, Mr. Steeger. Az egyik lakójuk. Mindegyiküket ismeri. Maga mondta az előbb. Hányas szám?

- Hét B - mondta a biztonsági őr. Csak ezt a néhány hangot tudta kinyögni.

- Kitűnő - mondta Shade, és megint felvette a napszemüvegét. -Még mindig emlékszik. Fontos, hogy működjön a memóriája.

A vörös arcú férfi rátámaszkodott a pultra.

- Nos, barátom, elmondom, mit akarok magától. Egy percen belül átsétálok a csarnok túlsó végében található belső ajtón. Ha odaérek, maga egy gombnyomással beenged. A lifttel felmegyek Ms. Hargrovres lakásához. Ne izgassa magát a kulcs miatt. Nincs szükségem rá.

Egy pillanatra elhallgatott. Még szélesebbre húzódott a mosolya.

- Mihelyst kiérek a látómezejéből, visszanyeri az uralmát a teste és az érzékei fölött. Folytassa a munkáját a szokásos módon. Senkinek ne említsen engem, vagy ezt a beszélgetést, de ne feledkezzen meg róla. Néhány percenként nézzen az órájára. Ez nagyon fontos. Várjon kilencig. Aztán amikor a következő lakó a pulthoz lép, álljon fel és húzza elő a pisztolyát. Gondoskodjon róla, hogy ki legyen biztosítva. Miért cipelne egy töltött fegyvert, ha nem kész használni? Jól érthetően, hangosan mondja a következőket: Több tiszteletet kellett volna mutatnom jóakaróim felé. Kérem, ismételje el ezt a mondatot. Szeretném tudni, hogy hangzik.

- Több tiszteletet kellett volna mutatnom jóakaróim felé - mondta Steeger. Szeme vadul rángatózott.

- Tökéletes - biccentett Shade. - Ne feledje, kedvesen és hangosan kell mondania. Nem sokat ér az a bocsánatkérés, amelyet senki sem hall. Miután ezzel végzett, fogja a pisztolyt és tegye a szájába. Célozzon felfelé. Olyan mélyre nyomja, ameddig csak tudja. Azt akarom, hogy a fém a torkát csiklandozza. Aztán húzza meg a ravaszt.

Shade felegyenesedett.

- Nem hinném, hogy túlélné az első golyót. De ha mégis így történne, kérem, addig lőjön, míg az agyműködés le nem áll.

A fehérbe öltözött ember ravaszkásan elmosolyodott.

- A legrosszabb az egészben, Steeger - mondta -, hogy maga sem őrülhet meg. Aliara előírása. Nem szökhet a tébolyba.

Shade elindult a csarnokban a biztonsági ajtó felé.

- Maga legalább csak egy óráig szenved - szólt vissza a válla fölött. -Én egy örökkévalóságig. Most nyomja meg azt a gombot, engedjen be és menjen vissza dolgozni. Múlik az idő.

A 7B lakosztály nappalijának padlóját fehér szőnyeg takarta. Az összes bútor fehér volt. A szoba falait feketére festették. Úgy érezte magát, mint egy jegesmedve a jégtábla közepén. Levetette magát a hatalmas plüssdíványra. Nem zavarta, hogy várnia kell. Máshová nem mehetett.

Húsz perc telt el. Kulcs zörrent a zárban.

- A pokolba - hallatszott egy fáradt női hang, amikor tulajdonosa észrevette, hogy az ajtó már nyitva volt. - Ezek az átkozott, pimasz tolvajok még azzal sem törődnek, ha...

A nő tirádáját elvágták, amikor belépett a nappaliba. A magas, vékony, fekete nő egyszerű, konzervatív szürke szoknyát és blúzt viselt.

- Ki a fene maga? - kérdezte. - És mi a nyavalyát keres a lakásomban?

- Üdvözölje új asszisztensét - mondta Shade, és levette a napszemüvegét. Vörös szemei érdekes kontrasztban álltak a szoba fehérségével. - A Túlon Túliak üdvözletét hozom.

- Titkár? - kérdezte Ms. Hargroves döbbenten. - Mi a nyavalyát kezdjek egy asszisztenssel?

Shade vállat vont.

- Ez már nem az én dolgom - jelentette ki. - Ha esetleg panaszkodni akar Aliarának, csak nyugodtan.

- Köszönöm, nem - tiltakozott Ms. Hargroves. - Lehet, hogy nemtörődöm vagyok, de hülye nem. Jól jönne most egy sör.

A sovány nő lerúgta a cipőjét, és az apró konyhába sétált.

- Kér egy sört, vörös szemű?

- Persze - válaszolta Shade. - Tájékoztatásul közlöm, hogy a nevem Terrence Shade. Egykori küldetés-specialista. Terrence Shade, az Új Világrend tagja. Úgy szólít, ahogy kedve tartja. Maga a főnök.

- A Shade tökéletesen megfelel - mondta Ms. Hargroves, aki éppen két üveg sörrel a kezében lépett be a nappaliba. Az egyiket átnyújtotta a férfinak, aztán belehuppant a dívánnyal szemközti zömök fotelbe. -Mi folyik itt, Shade? Mit keres itt valójában?

Shade ajkaihoz emelte az üveget, és egyetlen kortyra felhajtotta a tartalmát.

- Aliara nem mondott semmit a titoktartásról - jegyezte meg aztán. - Mindent elmondok, amit tudok.

Egy kis szünetet tartott.

- De először is... kaphatnék még egy sört?

- Persze - mondta Ms. Hargoves. - Szolgálja ki magát. Aztán kezdje el a mondókáját.

- Feltételezem, ismeri az AW-tervet? - kérdezte Shade a második sör után. - Jó. Nem szükséges részleteznem, mennyi munkát öltek bele a kísérletbe. Tulajdonképpen ez volt a negyedik vagy ötödik alkalom, hogy az Iteráció és az Örökítők megpróbálták létrehozni a tökéletes klónt. Egyik kísérlet sem sikerült. A technikai problémák mindvégig le-küzdhetetlennek bizonyultak. Ez alkalommal minden működött. Az összes kihívással sikerült szembenézni és megoldották őket. Minden napra jutott egy technológiai áttörés. A Begyűjtő két Rendjének vezetői között dúló komoly személyes konfliktusok ellenére a munka zökkenők nélkül haladt a minden reményt kielégítő végkifejlet felé.

Shade elfmtorodott.

- Utólag visszagondolva túlságosan simán ment minden. A felfokozott indulatokat számításba véve több konfliktusnak kellett volna kirobbannia. Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen a Begyűjtőben, aki láthatatlan tanítómestere utasításait követte. - A vörös szemű férfi vállat vont. - Még a legjobbjaink is csupán bábuk egy több résztevős, kozmikus sakkpartiban. Aliara már évtizedek óta a védelmezőm. Valahogy tudomást szerzett a kutatásról és azt akarta, hogy én is részt vegyek benne. Megrángattam a megfelelő drótokat, aztán én lettem a tartomány küldetés-specialistája. De csak néhány héttel ezelőtt tudtam meg a Sötét Úrnő érdeklődésének igazi okát. A mintázat-klónba akarta áttölteni az esszenciáját, hogy emberi alakban járhasson a Földön.

- Az egyik Maeljin Incarna az emberek között - jegyezte meg a nő. -Bámulatos.

- Inkább rémisztő - mondta Shade. - ízelítő az Armageddonból.

- A világ fikarcnyit sem változott - mutatott rá Ms. Hargroves. -Nyilvánvalóan nem járt sikerrel. Mi történt?

- Aliara a klón öntudatra ébredése előtt néhány pillanattal érkezett az állomásra - mondta Shade. - Hűséges szolgálataimért cserébe elküldött a Sötét Úr palotájába, Malfeasra. A Vágy Úrnője egyedül közelítette meg a laboratóriumot.

Úgy gondolta, okosabb, ha nem említi, miként égette húsát Aliara érintése... vagy milyen elmét pusztító rémségekkel találkozott Odaát. Nem számít. Gyanította, hogy Ms. Hargroves kitalálta azt is, amiről nem beszélt. Vöröslő szemei éppen eleget elárultak.

- Néhanapján még a Túlon Túliak legkidolgozottabb tervei is félrecsúsznak - mondta Shade. - Amikor Aliara belépett a laborba, azonnal megtámadták egy dimenziókapuból felbukkanó, technológiailag igen fejlett robotok. Ami pedig még ennél is rosszabb: megérezte, hogy valaki már beköltözött a klón agyába.

- Kicsoda? - kérdezte Ms. Hargroves.

- Aliara nem jött rá - mondta Shade. Felkuncogott. - Éppen sikerült hatástalanítania a robotokat, amikor egyszerűen átlökték a kapun, ahonnan a gépek érkeztek. Elnyelte a dimenziók közti hasadék, megváltoztatta a valóságot és biztonságban felbukkant Malfeasban. A történtek miatt érzett felháborodásába még a tartomány is beleremegett.

- Tehát a Technokrácia visszaszerezte az irányítást a klón felett -mondta Ms. Hargroves. - Enzo Giovanni ennek nem fog örülni. Ö a biomech pusztulását akarta.

- Túl sokat feltételez róluk - mondta Shade. - Aliara rövid mentális összekapcsolódása a klónnal meggyőzte, hogy a teremtményt nem emberi elme irányítja. Azt nem tudta meghatározni, pontosan miben is különbözik, de más volt, az biztos. Véleményem szerint azt hiszi, fő riválisa, az Acél Úr irányítja a klónt.

- Micsoda ostobaság! - szaladt ki hangosan Ms. Hargroves száján, aztán rögtön elhallgatott. Aliarát nem volt tanácsos fennhangon kritizálni. - Aliara kéme vagyok. Munkaadóm, Enzo Giovanni, a Vértestvérek egyike, legközelebbi barátjával és szövetségesével, Ezrával, a renegát varázslóval együtt világuralomra tör. Ezt a Pentex mamutcég és a Giovanni klán feletti irányítás megszerzésével akarják elérni. Mentoruk az Acél Úr.

A sovány nő felhajtott még egy sört.

- Enzo azt hiszi, hogy a titkai biztonságban vannak előlem, pedig minden mondatáról és cselekedetéről jelentés készül. Fél a mintázat-klóntól. Akárcsak Ezra. Aggodalmuk hűen tükrözi mesterük aggodalmait. Az elmúlt hónapokban minden tőlük telhetőt megtettek, hogy szabotálják az AW-kutatást.

- Kézzelfogható eredmények nélkül - mondta Shade. - Milyen különös, hiszen olyan halálos kettőst alkotnak. De lehet, hogy igaza van. Aliara minden függöny mögött vetélytársa acélkesztyűjét véli felfedezni. Viszont ne feledje, hogy a Sötét Urak a félrevezetés mesterei. Enzo hatalomra szomjazik. Ezra bosszút forral az egész világ ellen. Az ilyen bolondokat nem nehéz manipulálni.

- Látom, tud egyet s mást a munkámról - jegyezte meg Ms. Hargroves.

- Aliara úgy vélte, nem árthat, ha látogatásom előtt felkészülök -mondta Shade. Pirospozsgás arcából kifutott minden szín. - A szakadatlan fájdalom igen hatékony tanítómester. Rendkívül gyorsan tanultam.

- Azt el tudom képzelni - mondta Ms. Hargroves.

- Nem ismer egy Sam Maine nevű embert? - kérdezte Shade, aki láthatóan témát akart változtatni.

- Nem - válaszolta a nő. - Kellene?

- Deviáns. A Kilenc Tradíció tagja - közölte Shade. - Változó Embernek is hívják. Aliara két okból küldött. Segítenem kell szemmel tartani Enzo és Ezra mesterkedéseit, ezen kívül pedig fel kell kutatnom Sam Haine-t... és lökni egyet rajta.

- Lökni? - kérdezte a nő.

- Ő az a halandó, aki a Begyűjtő dimenziókapujába taszította Aliarát - magyarázta Shade. - Aliara szeretné viszonozni a kedvességét. A Változó Embert át kell lökni a Malfeasra nyíló kapun. Ott majd jól elszórakozhat vele a következő ezer évben.

A hűvös, érzelmektől mentes Ms. Hargroves megborzongott.

- Erről jut eszembe - mondta Shade. - Mennyi az idő?

Ms. Hargroves az órájára pillantott.

- Negyed tíz.

- Kiváló - mondta Shade. - Leszólhatok a portára?

- Miért ne? - A nő a konyha falára erősített kaputelefonra mutatott. - Onnan.

- Köszönöm - mosolygott a férfi.

Egy percig nyomta a gombot. Senki sem válaszolt. Újra próbálkozott, ezúttal tovább csengetett. Megint semmi válasz.

- Elfogadom a bocsánatkérést - mondta végül.

- Miről beszél? - kérdezte Ms. Hargroves. Shade csak mosolygott.

 

Negyedik fejezet

 

- Hivatalosan - kezdte a férfi, aki John Doe néven mutatkozott be -a Technokrácia összes nyilvántartásában, adatbázisában és feljegyzésében halottként szerepel. Gondolom, örül, hogy megtudhatja, hősként vesztette életét a Megvilágosodás ellenségei ellen vívott harcban.

- Kár, hogy lemaradtam a temetésemről - mondta X344. - Szép volt?

- A maradványai, a Begyűjtőben meghalt társaival együtt sajnálatos módon a tartomány megsemmisülésével együtt elpusztultak - válaszolta Doe. Kék szemében szomorúság bujkált. - Biztos vagyok benne, hogy a búcsúszertartás igen meghatóra sikerült.

- Ne aggódj, Ernest - szólt közbe Sharon keserű mosollyal -, ha jelentésünk nem tetszik a Belső Tanácsnak, még hallhatja azt a beszédet. Egy koporsó belsejéből.

- Micsoda különös vád! - kuncogott Doe. Pont úgy nevetett, mint Terrence Shade. Sharon eltűnődött azon, vajon az Új Világrend még azt is megtanítja-e a küldetés-specialistáinak, milyen hangon vihogjanak. Egyáltalán nem lepte volna meg, ha igen. - Sohasem végeznénk az Unió két ennyire fontos tagjával csak azért, mert nem teljesítették a Belső Tanács utasításait. Igaz, a hűségükkel kapcsolatban felmerült komoly aggályok miatt van némi esély arra, hogy egy fejlődő ország távoli kirendeltségére vezénylik magukat.

- Ez nem hangzik túl vészesen - jegyezte meg a kiborg óvatosan.

- Gondolj csak Nepálra, bádogfej - mondta Sharon maró hangon. -Vagy Borneóra. Kutatási igazgatóként nem egy problémás beosztottat küldtem ezekre a helyre. Képzeld el, milyen nehéz lenne elvegyülnöd a helyiek között. Ott aztán nem olyan könnyű elrejteni a beépítéseidet egy ballonkabát alatt.

- Nepál? - ismételte X344- - Az nem Tibet közelében van? Hiszen az a semmi pereme!

- Bingó - mondta Sharon Reed.

John Doe elfintorodott. A küldetés-specialistának láthatóan nem volt ínyére a nő nyegle stílusa. Sharon nem törődött vele. A Begyűjtőben hosszú hónapokon át engedelmeskedett feljebbvalói utasításainak és mindvégig uralkodott magán. Nem volt könnyű kijönni az Iterációhoz tartozó Ernest Nelsonnal és főnökével, az elviselhetetlenül önelégült Klair számvevővel. Sohasem tartotta magát a legtürelmesebb embernek, mégis hihetetlenül visszafogottan viselkedett.

És most, miután sikeresen túlélt egy olyan próbatételt, amely alacsonyabb rendű teremtményekkel biztosan végzett volna, már megint újabb kompromisszumokat kellett elviselnie. Mindennek van határa. Még a Belső Tanács sem várhatja el tőle, hogy örökké türelmes legyen. Most már elég.

Miután kijutottak a Szürke Begyűjtőből, egyenesen a legközelebbi Technokrata főhadiszállás felé kormányozta a kamiont. Mivel sebei azonnali ellátást igényeltek, a kiborg pedig élet és halál között lebegett, nem válogathatott. Mindkettőjüknek sürgős orvosi segítségre volt szükségük. A Dynamic Security számított az Unió legnagyobb támaszpontjának az államok északkeleti részében. Az is az Új Világrend felügyelete alá tartozott.

A paranoiának szerencsére előnyei is vannak. Egy héttel azelőtt a támaszpontot irányító specialista, egyben a legnagyobb rangú Szürkeruhás, életét vesztette a Casey Páholy elleni támadásban, melyet Terrence Shade vezetett. Utódja csak három napja foglalta el posztját: az alacsony, indulatos, hollófekete hajú és szemöldökű férfit Russ Kinrossnak hívták. Azonnal intézkedett, amikor megtudta, hogy Sharon és társa a Szürke Begyűjtő egyedüli túlélői. Mivel attól tartott, őt hibáztatják majd, ha esetleges haláluk miatt nem számolhatnak be a történtekről, bőszen intézkedett. A jövevények azonnali és rendkívül hatékony ellátásban részesültek.

A pihenés és a gyógyulás azonban nem része a Technokraták életritmusának. Kevesebb, mint egy órával azután, hogy Sharon kimászott a regeneráló tartályból, máris felkereste a Belső Tanács egyik inkvizítora. Kissé még kótyagos volt a kezeléstől, ezért nem is nagyon állt ellen a kifejezéstelen arcú egyén szurkáló kérdéseinek. A vallatás majdnem két óra hosszat tartott. Utána pedig legnagyobb bosszúságára rá kellett ébrednie, hogy képtelen visszaemlékezni a kérdésekre, a válaszaira, sőt, még a vallató nemére sem.

Bármit is húztak ki belőle vagy X344-ből, gyorsan reagáltak rá. Másnap reggel alacsony, vékony, kopasz, áttetszőén kék szemű és szélesen, barátságosan mosolygó férfi hívatta őket. John Doe néven mutatkozott be. Minden porcikájából csak áradt az egészségük felett érzett aggodalom. Az eléggé nyilvánvaló volt, hogy ő is az Új Világrend küldetés-specialistája. Sharon, aki tolakodó szaglászok gyülekezetének tartotta az ÚVR-t, akik mindenbe beleütik az orrukat, első pillanattól fogva nem bízott benne.

Doe aggodalmaskodó arccal közölte Sharonnal, hogy a Technokrácia szeretné, ha azonnal visszatérne az aktív állományba. Habár mindenkinél jobban rászolgált társai hálájára és köszönetére, nincs idő pihenésre. A Kiteljesedés Háborúja, a teremtésért dúló örök küzdelem sohasem csitult.

A Szürke Begyűjtő pusztulása rendkívül megrázta az Öt Rend vezetőit. A Belső Tanács válaszokat akart - magyarázatot a katasztrófára -, és olyan hamar, ahogy csak lehetséges.

- Mivel maga és Nelson a Begyűjtő egyedüli ismert túlélői - magyarázta Doe -, logikus, hogy maguk vezessék az eseményeket követő vizsgálatot. Csak maguk látták a titokzatos mintázat-klónt. És azt sem tudjuk biztosan, milyen csodálatos tettekre képes ez a bizarr frankensteini teremtmény.

- Terrence Shade nem számolt be a Belső Tanácsnak írott jelentéseiben a klón biorendszerén végrehajtott módosítások pontos céljáról? -kérdezte Sharon. - Minden beépítésről részletes feljegyzéseket készített.

John Doe szívélyes hangja hirtelen fagyossá vált. Barátságos, kék szeme eljegesedett.

- Beszélgetésünk közben már folyik Shade küldetés-specialista jelentéseinek átvizsgálása. A Belső Tanácsnak küldött feljegyzések sajnos rendkívül hiányosak. A Tanács és a Szimpózium nem pontosan értesült a tartományban dolgozók áttörő biomechanikai felfedezéseiről. Shade sohasem említette, hogy a klón ennyire erős.

- De csak nem feltételezik, hogy áruló volt? - kérdezte Sharon, de a gyomrában érzett szorító érzés a férfit is megelőzve válaszolt.

- A Belső Tanács nem közölte velem a véleményét - mondta Doe. -Habár úgy tűnik, Shade odaadó hűsége az Új Világrenddel szemben meglehetősen kétségesnek tűnik.

- Ha viszont nem a maguk parancsainak engedelmeskedett - kérdezte Sharon -, akkor kinek?

- Ez egyike azon dolgoknak, melyeket nagyon szeretnénk tudni - válaszolta Doe.

- Shade meghalt - mondta Sharon. - A Szürke Begyűjtő elpusztult. A gyanúsított és a bizonyíték megsemmisült. Ügy lezárva.

- Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Shade specialista a halottak között van - jegyezte meg Doe. - Ernest Nelson és a maga jelentése szerint Shade nem volt jelen a klón öntudatra ébredésekor. Hiányzása további kérdéseket vet fel. Akárcsak a Mélyumbrából származó entitás felbukkanása, akit Aliara, a Vágy Úrnője néven ismerünk. Számos kérdésünk van, de nincs rájuk válasz. A Technokrácia azt akarja, hogy maga keresse meg ezeket a válaszokat.

- Van választásom? - kérdezte Sharon.

- Természetesen - válaszolta Doe, és hangsúlya egyértelművé tette, hogy nincs. - Mindig van választási lehetőség.

- Én nem vagyok Shade. Hűségesen szolgálom a Technokráciát -mondta Sharon. És hatalmas erejű patrónusa sem volt, aki megmenthette volna az életét, ha esetleg mást válaszol. - Azt teszem, amit várnak tőlem.

- Nem is hittem mást - mondta Doe ismét mosolyogva. - Küldetése részleteit még a mai nap folyamán megbeszéljük.

Ez a pillanat most jött el. Sharon és X344 egy apró irodában tartózkodtak, melynek legnagyobb részét egy hatalmas acél íróasztal foglalta el. Az asztalon két vaskos manilapapír boríték hevert a következő felirattal: SZIGORÚAN TITKOS. A DYNAMIC SECURITY TULAJDONA. Sharon, aki már számos hasonló találkozón vett részt, tudta, hogy a borítékok új személyazonosságaikat rejtik.

- Ne aggódjanak már az áthelyezésük miatt - mondta Doe. Előbbi fintorát széles mosoly váltotta fel. A szeme nem volt vidám. - Semmi ilyesmire nem kerül sor. Biztos vagyok benne, hogy egy csapatban dolgozva gyorsan fényt derítenek a Szürke Begyűjtő pusztulásának rejtélyére. Hősök lesznek.

Sharon ennyire ugyan nem volt biztos a dologban, de bölcsebbnek tűnt, ha véleményét megtartja magának. A férfi leendő hősöknek nevezte őket, de Sharon gyanította, hogy inkább bűnbakokra gondolt. De ez esetben sem látszott tanácsosnak nyíltan ellentmondani a férfinak. Hatalmas mosolya és szikrázóan kék szeme ellenére John Doe nem volt valami kedves ember. És valószínűleg boldog sem.

- Egyelőre maradhatnak. Negyvennyolc órát kapnak, hogy felépüljenek - jelentette ki a küldetés-specialista. - Ennél több idő nem áll rendelkezésünkre. Normális esetben nem hajítanánk ki magukat ilyen hamar. De a Belső Tanács attól tart, minden további késlekedésnek komoly következményei lehetnek. A mintázat-klónt fel kell kutatni, és semlegesíteni, ha veszélyt jelent a Technokráciára. Nézzenek utána Shade esetleges árulásának és értékeljék. Velma Wade titokzatos viselkedésének okaira is magyarázatot várunk.

- Erre a bizonyos rejtélyre örömmel keresek választ - mondta Sharon bőszen. - Tartozom neki egy késsel a hátába. Amit lassan csavargathatok, miközben ő vonyít a fájdalomtól.

- Hát persze - mondta Doe pillanatnyi hallgatás után. Mint küldetés-specialista, rengeteg vér tapadt a kezéhez, de Sharon arckifejezése még a legveszélyesebb gyilkost is zavarba ejtette volna.

- Készen állok a háborúra - szólalt meg X344. A tizenkét órás idő-sajtolásos sebészeti beavatkozásnak köszönhetően jelentős változások történtek a megjelenésében. Mesterséges végtagjait áttervezték és módosították. Sötét kesztyűjében, strapabíró, nehéz csizmájában és fekete ballonkabátjában teljesen emberinek látszott. Ami pedig ennél is fontosabb volt, a sebészek visszahelyezték a fegyvereit, amelyeket kiszedtek, amikor a Szürke Begyűjtőbe helyezték. A kiborg ismét tömeges pusztításra alkalmas, két lábon járó csúcsminőségű fegyverraktár volt.

- Mint ahogy azt már említettem, adatbázisainkban mindkettőjük halottként szerepel. Semmi sem garantálja, hogy Shade vagy Wade nem valamilyen Unióellenes, titkos összeesküvés tagja. Még valószínűbb, hogy egységeik esetleg most is aktívan részt vesznek a Technokrácia ügyleteiben. A Belső Tanács ezért úgy gondolta, jobb, ha senki sem tudja, hogy életben vannak.

- Miként bízhatunk a változásokat iktató programozókban? - kérdezte Sharon. - Velmában feltétlenül megbíztam. Mégis elárult.

- A munkának ezt a részét magam végeztem el - válaszolta Doe szárazon. - Az eredeti fájlokat megjelöltem. Azonnal riasztanak, ha valaki információt próbál letölteni belőlük. Ezen kívül ujjlenyomataikat, íriszfelvételüket, agyhullám-mintáikat és minden egyéb azonosító jelüket áttettük új személyiségeikhez.

A küldetés-specialista feléjük lökte a két vastag borítékot.

- Ezekben vannak az irataik, az azonosító kártyáik és az átírt életrajzaik.

Doe X344-re pillantott.

- Amikor csatlakozott a Technokráciához, előző élete minden nyomát teljesen eltüntették. Az egyszerűség kedvéért és mivel most ismét a Statikus Valóság lakói között fog mozogni, megint az Ernest Nelson nevet használja.

Sharon elnyomta vigyorát. Van igazság a Földön. A kiborg gyűlölte eredeti nevét.

Nelson vállat vont.

- Hívjon, aminek akar - mondta. - A nevek nem sokat számítanak. Belül továbbra is X344 maradok.

Doe sugárzott.

- Ez a tökéletes hozzáállás. - Sharonhoz fordult. - Az új neve Susan Rand. Lakóhelye továbbra is Kalifornia, de lehúztam harminc évet a korából. Most majdnem olyan fiatal, mint amennyinek látszik.

Sharon nem tudta, vajon elismerésnek vagy sértésnek szánta a megjegyzést, ezért nem szólt semmit. A többi Örökltőhöz hasonlóan ő is rájött, hogy a test életkora mit sem számít. Csak a kondíciója.

- Mindkettőjük biztonsági fokozata alfa-alfa - folytatta Doe. - A Belső Tanács tagságát leszámítva ez a legmagasabb szint. Minden titkosított anyaghoz hozzáférhetnek a Technokrácia számítógépes hálózatából. Ha szükséges, segítséget kérhetnek a közeli Komplexumok vezetőitől. Döntéseiket senki sem kérdőjelezi meg - ameddig eredményesnek bizonyulnak. A nyomozás során az önök parancsai a Technokrácia parancsai.

- Nem lesz könnyű megtalálni a válaszokat - mondta Sharon. Már most megpróbált Susanként gondolni magára. - Sem Ernest, sem én nem vagyunk kiképezve kémkedésre és kutatásra. Fogalmunk sincs, hol kezdjük a nyomozást.

- Több lehetőségük is van - mondta John Doe. - Mindössze arra van szükségük, hogy megváltoztassák a külsejüket. Mindenben kételkedjenek, ne bízzanak semmiben. Ez az Új Világrend alapvető jelmondata. Ne feledkezzenek meg róla.

- Velma Wade - szólalt meg Ernest Nelson. - Vele kezdünk... meg a klónnal. Ők kétségtelenül életben maradtak és valahol bujkálnak. Mivel oly sok évig volt a beosztottad, tudod, hogyan gondolkodik. Az utolsó néhány megbízatásod átvizsgálásával kezdjük. Valahol hibázott, hagynia kellett valami nyomot, amit követhetünk. Ha sikerül megtudnunk, kicsoda valójában, talán arra is rájöhetünk, hol bujkál. Találd meg Wade-t, és lefogadom, ott lesz a klón is.

- Érdemes megpróbálni - mondta Sharon. - Igaz, Velma mindig az alaposságával nyűgözött le. Kötve hiszem, hogy bármilyen hibát elkövetett volna.

- Keressenek ellentmondásokat - szólt közbe Doe -, vagy nézzék meg, nem voltak-e hirtelen és megmagyarázhatatlan változások a viselkedésében. A jelenből nézve a múltbéli eseményeknek újszerű jelentősége is lehet. A világon senki sem tökéletes. Senki.

- Nem ismeri Velmát - mondta Sharon.

- Úgy igaz, ahogy mondja - jegyezte meg Nelson. - Az átkozott alakváltó rohadtul aprólékos volt. De mégis, mindenki követ el hibákat. Ráadásul van egy nyom, amin elindulhatunk.

- Nyom? - kérdezte Sharon.

- Wade évekig dolgozott neked - magyarázta Nelson. - Hűséges volt és megbízható, mint egy óramű. Elvégezte helyetted a piszkos munkát. - Felnevetett. - Akárcsak én Klair számvevőnek. Ne nézz ilyen ártatlanul, Reed. Nem vagyok hülye. Kedvelte, amit csinált, ugyanúgy, mint én. Wade remekül elüldögélt az erős főnök árnyékában. A hozzánk hasonló ügynökök számára ez átkozottul jó meló. De ő szó szerint hátbatámadott a klón miatt. Biztosan van valami oka. Valami igazán különleges oka.

- Ami még ennél is fontosabb - folytatta -, hogy nem egy este alatt jutott erre az elhatározásra. Puszta szeszélyből senki sem dobja el egész addigi életét. Wade tökéletesen tudta, mit tesz. Nyilvánvalóan egyetlen okból kísért el a Begyűjtőbe - részt akart venni a klón teremtésében, hogy megléphessen vele, ha életre kel.

Sharon a kiborgra meredt. Gyűlölte bevallani, de Nelson ráhibázott valami fontos dologra.

- Mindig is főnökként gondoltam saját magamra - töprengett. Gondolatai egyre különösebb irányokba kalandoztak. - Aki irányít. De most elbizonytalanodtam. Rá kell jönnünk, miért engem neveztek ki az AW-terv vezetőjének. Mindig úgy gondoltam, vagy a szerencsémnek, vagy a génmanipuláció terén elért eredményeimnek köszönhetem. De most már nem vagyok benne olyan biztos. John Doe már nem mosolygott.

- A következtetéseik felettébb nyugtalanítóak. Azonnali vizsgálatra lesz szükség. Találkozónk végeztével magam is utánanézek néhány dolognak. Még mielőtt elhagynák a Komplexumot, eredményekkel szolgálhatok. Egy ilyen hatalmas és bonyolult kutatás elindításához a Szimpózium engedélye szükséges. Az egész indítványozási procedúráról részletes feljegyzéseknek kellene lenniük. Amelyek tartalmazzák az ötletadó nevét. Lehet, hogy az illető teljesen ártatlan. Egy zseniális Technomania, akinek új ötletei támadtak a klónok fejlesztésével kapcsolatban. - Pillanatnyi szünetet tartott. - Vagy Velma Wade társa.

Ha Doe gyanúja jogos, és Sharon gyanította, hogy az, akkor az illető valószínűleg már hónapokkal ezelőtt eltüntette a nyomait. Valószínűleg a projekt megvitatásakor és engedélyezésekor megjelölte az iratokat. Doe kutatásai tehát nagy eséllyel riasztani fogják ezt a zsenit. Szorult helyzetben az ilyen emberek veszélyes dolgokra képesek. Doe esetleg éppen hurokba dugja a fejét.

Sharon szóval sem említette gyanúját. Óvatosan Ernest Nelsonra pillantott. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a kiborg őt nézte. Biccentett. Elővigyázatosnak kell lenniük - és nem veszíthetik szem elől John Doe-t.

- Előbb vagy utóbb - szólalt meg Sharon, mert egy másik veszélyforrásra is figyelmeztetni akarta a kiborgot - Velma megtudja, hogy élek. És akkor az események igen kellemetlen fordulatot vehetnek.

- Hogyhogy? - kérdezte Doe. - Miért törődne az asszisztense azzal, hogy maga nem pusztult el a Szürke Begyűjtőben? Nyilvánvalóan már megkapta, amit akart.

- Azért, mert minden klónt, melynek a tervezésében én is részt vettem - válaszolta Sharon - automatikus leállító rendszerrel látok el. Elég egyetlen mondatot mondanom a klón jelenlétében, és meghal. A kapcsolót a lény DNS-struktúrájába építettem. Sem hatástalanítani, sem kiszedni nem lehet. Létezésemmel a klón épségét veszélyeztetem. Velma tisztában van ezzel. Ezért próbált megölni a Begyűjtőben. És ezért fog újra meg újra próbálkozni. Addig, amíg nem sikerül neki vagy amíg a klón el nem pusztul.

 

Ötödik fejezet

 

OLCSÓ SAM KOCSMÁJA - hirdették a felirat kövér, vörös neonbetűi. Alatta, kisebb betűkkel a NYITVA MINDEN ÉJJEL - EGÉSZ ÉJJEL szavak bújtak meg. A bár, a kétemeletes, fából épített, nagy sírkőre emlékeztető épület néhány száz méterre állt a főúttól, az l-491-és főút leágazásánál. Egyetlen társa az út szemközti oldalán árválkodó benzinkút volt. A kút magányos lakója, a acél-és üveg pénztárfülkében gubbasztó öregember éppen újságot olvasott. A fülke falára ragasztott felirat szerint „fegyvere volt és veszélyes".

Habár majdnem hajnali háromra járt az idő, a parkoló szinte tömve volt. A hely nagy részét tucatnyi hatalmas országúti cirkáló foglalta el, de nem hiányoztak a személyautók sem. Meglepő módon némelyik új luxusmodell volt. Neve ellenére Olcsó Sam igen vegyes vendégkört vonzott.

New York állam északi részének rendőri dokumentumai szerint Olcsó Sam kocsmája kifejezetten problémás helynek számított. Épeszű zsaru nem merészkedett ide napnyugta után. Itt több gyilkosság történt egy hónapban, mint a legtöbb városban egy év alatt. Madeleine Giovanni is éppen erre gondolt, amikor furgonjával bekanyarodott a parkolóba: tökéletes befektetés annak, akinek nagyobb a bankszámlája, mint a lelkiismerete.

Kinyitotta a furgon ajtaját és kilépett az éjszakába. A hideg parkoló ragyogó fényében riasztó látványt nyújtott: krétafehér bőrét árnyalatnyi szín sem festette meg. Sötét szeme illett válláig érő, hollófekete hajához. Érzéki, gyilkos ajkai voltak, vörösek, mint a frissen kicsordult vér. A csábítóan karcsú nő rövid, fekete ruhát, éjsötét selyemharisnyát és lapos sarkú, kényelmes cipőt viselt. Egyetlen ékszere a Giovannik családi címerével díszített ezüst nyaklánc volt.

Madeleine egy farkaskölyökre emlékeztetett: arcán ártatlan kifejezés keveredett a kegyetlenséggel. Különös szikrák táncoltak a szemében, és könnyed kecsességgel mozgott. Nem zavartatta magát semmitől. És senki sem merte volna zavarni.

Nem messze tőle léptek csusszantak a betonon. Valaki köhögött. Valaki más nevetett. Árnyak rebbentek a holdfényben.

- Mezei egerek - mormogta Madeleine. - Emberkék. Kitűnő. Szeme olyan volt, mint egy macskáé: tökéletesen látott a sötétben.

Röpke vizsgálódással féltucatnyi madárijesztőt szúrt ki az egyik masszív olajszállító mögött. Kamaszok, a hideg ellenére mindannyian rongyokban. Fiúk és lányok. Az erkölcsösséget hirdető, de a multik kapzsiságát elsajátított társadalom megszokott szökevényei és kitagadottjai. Madeleine ugyan együttérzett velük, de a világ kegyetlen hely volt -mindig is az volt és mindig is az lesz.

Vadászösztöneinek köszönhetően felfigyelt egy mezítlábas kislányra, aki hangtalanul surrant baloldalt. Egy kíváncsi egérke. Jó. Madeleine emberfeletti gyorsasággal megpördült, egy ugrással áthidalta a távolságot és kezei satuként szorították össze a lány két csuklóját. Az egér felvinnyogott, amikor a Giovannik Tőre berántotta a kíméletlen lámpafénybe. A vinnyogáson kívül mást nem is tehetett volna - olyan magas és csontvázszerűen sovány volt, hogy nem lehetett több negyven valahány kilónál.

De aztán megjött a hangja:

- Mit akarsz, te szajha?!

Loncsos, szökés haja zsírosán lógott világítóan kék szemébe. Tépett farmere alól fehér foltokban látszott ki csupasz, világos bőre, amely legalább olyan sápadtnak tűnt, mint Madeleine. A lány megvetette a lábát és megpróbálta kitépni magát a nő szorításából. Hiába. A fény végigsimított a fakó, beesett hason és megcsillant egy köldökgyűrűn. A lány hangja ugyanolyan vékony és dacos volt, mint ő maga:

- Most már kurvára engedj el, te ribanc, vagy szétüvöltök itt mindent!

Madeleine összeszorította a lány csuklóit. A szavak fájdalmas sziszegéssé torzultak.

- Ki vagy, gyerek?

Újabb szisszenés. Megint megcsikordultak a csontok.

- Húzz a francba.

- Mondd meg a neved, lány, vagy kénytelen leszek megnyomorítani téged.

- Harapj meg. - Szellemes egér.

Madeleine szeme szikrázni látszott a halogénfényben. A lány rémülten, de dacosan bámult rá vissza. Vékonyka ér lüktetett a torkán. A szörnyeteg elmosolyodott. Eddig még nem sok halandó tudott a szemébe nézni. Ennek egészen jól ment.

- Ne pocsékold az időmet, gyermek. Csak a nevedet kérdeztem. Csak büszkeségből ne okozz magadnak bajt. Hidd el nekem, nincs értelme.

A lány engedett.

- Lucy - suttogta. A szó inkább hangzott fenyegetésnek, mint névnek.

- Köszönöm. - Madeleine azonnal elengedte. Lucy hátratántorodott, de visszanyerte egyensúlyát, mielőtt még elesett volna. - Látod? Ilyen egyszerű.

- Őrült ribanc! - A lány hátrált és a csuklóját dörzsölgette. Alacsony, szintén mezítlábas és rongyos farmerba öltözött fiú közeledett felé védelmezőén.

- Sokan mondták már. - Madeleine mosolya még szélesebb lett. -Azt hiszem, ezt mindketten hallottuk már néhányszor. Igazam van?

- Ja - mordult fel Lucy. - Rohadtul okos vagy, mi? Mit akarsz? Madeleine a furgonra mutatott.

- A nevem Madeleine és az ott a járgányom. Néhány órát szándékozom eltölteni ebben a műintézményben. Igen kellemetlenül érintene, ha távozásomkor nem találnám a helyén a furgont. Tehát téged nevezlek ki a megbízottamnak. Vigyázz jól a járműre, Lucy. Gondoskodj róla, hogy senki se nyúljon hozzá. Megértetted?

- Annyit értettem, hogy valami kurvára nem stimmel veled. - Lucy hangja bizonytalanul remegett.

- Ha a kocsit bármilyen károsodás éri - folytatta Madeleine, és megnyomta a bármilyen szócskát -, személyesen téged teszlek felelőssé, gyermek. Ha minden rendben megy, gondoskodom a megfelelő ellenszolgáltatásról. - A szörnyeteg szeme egy pillanatra vérvörös lánggal izzott. - Madeleine Giovanni vagyok, a Giovanni Házból és nem kenyerem az üres beszéd. Engedelmeskedj, és megkapod a jutalmad. Ha bolond módjára viselkedsz, méltó ellenszolgáltatás lesz a jussod.

Senkinek sem kellett megkérdeznie, mire gondolt. Madeleine minden további szó nélkül megfordult és elindult a kocsma bejárata felé. Hallotta, hogy a háta mögött Lucy suttogva magyaráz valamit a többi csavargónak. Viseltes cipők csosszantak az aszfalton. Négy kamasz mindannyian vékonyak és rongyosak - bukkant elő az árnyékból. Néhányan guberált csöveket markoltak bunkósbotként, mások kést vagy üveget szorongattak fakó markukban. Az őszi szellő a mosdatlanság savanyú szagát sodorta felőlük. Elálltak Madeleine útját. Lucy és „testőre" a háta mögé osontak.

A szörnyeteg lassított, és farkasszemet nézett mindegyik gyermekkel.

A csavargókból egyszerre törtek fel a kérdések:

- Mi csinál itten, asszonyom?

- Narkós vagy?

- Mit akar?

- Azokat a rohadt kannibálokat keresi?

- Az Úr angyala vagy? Megbünteted a bűnösöket?

Az utolsó kérdés - és a mély, zavaros hang - meglepte a nőt. A kérdezőre bámult, aki nem lehet több tizennégy évesnél. A lány kifakult fekete ruhát meg pulóvert viselt, és egy vékony pengéjű kést szorongatott. Szeme megszállott fénnyel ragyogott.

- Miből gondolod?

- Mama azt mondta, az angyalok mind gyönyörűek... - A lány hangja apró termetéhez képest túl mély volt - ...és mindig feketében járnak.

- A muterja csak a cracket meg Pat Robertson prédikátort bírta! -csattant fel egy rongyos nadrágot és fakósárga pólót viselő fiatal lány. Láthatóan nem zavarta a hideg. Karjain vágásnyomok éktelenkedtek, arcát pedig sokkal több ránc árkolta, mint egy fiatal lány esetében illett volna. Ő lesz a vezér, gondolta Madeleine, aki idősebb, mint a többiek és nagyobb tapasztalata van.

- Attól tartok, nem vagyok angyal - mondta Madeleine lágyabb hangon.

A főnök közelebb lépett a gyerekhez, és egyik kezével védelmezőn eltakarta. A másikkal rozsdás bajonettet markolt.

- Az ostoba szuka addig hajtogatta, hogy Isten így, angyalok úgy, meg más hasonló baromságokat, hogy egy napon úgy döntött, látogatást tesz a túlvilágon. Leugrott a háztetőről, és megpróbálta Sarah-t is magával vinni. A hülye liba pontosan a kislány szeme előtt zúzódott péppé, az apja meg csak addig józanodott ki, amíg gyorsan be nem dugta egy nevelőintézetbe valami szarságért, amit nem is tett meg. Nem úgy, mint én. Ő tiszta. - A vörös hajú főnök egyenesen Madeleine szemébe nézett, és volt bátorsága vitatkozni. - Amikor elszöktem, magammal vittem. Azóta velünk él.

- Velünk?

A főnök rájött, hogy túl sokat mondott. Szorosan összeszorította az ajkát és harciasán leszegte a fejét. Felemelte a bajonettet, elhátrált. Madeleine háta mögül megpörgetett lánc csörgése hallatszott.

- Kérlek - mondta Madeleine. A lágyan elsuttogott szóban parancsoló mellékzönge rezgett, amit erős, észrevétlen agykontrollal támogatott meg. - Ha nem álltok az utamba, nem jelentelek fel benneteket és senkit sem fogok bántani. Hiszem, hogy több közös vonásunk van, mint hinnéd. Talán segíthetek.

- A Patkányfalka nem szorul segítségre! - köpte ki a vörös hajú lány. - Éppen eleget „segítenek" nekünk, kurvára köszönöm!

Lucy mindeközben könnyedén lóbálta a láncot, készen rá, hogy bármelyik pillanatban lesújtson Madeleine fejére. A szörnyeteg megfordult.

- Nem vagyok az ellenségetek, ha nem akarjátok. Lucy, tedd le azt a fegyvert. Kérlek.

A lány morogva ugyan, de engedelmeskedett. A lánc csörrenve hullott a földre.

- Köszönöm - mondta a Giovannik Tőre, és valóban komolyan gondolta. Önmagát is meglepte, de csodálta ezeket az emberi egérkéket. Otthonaik elvesztése nem törte meg lelkűket. - Nem akartalak megbántani - folytatta a főnök felé fordulva. - Ha mégis megtettem, sajnálom. - A szavak ismét gyengéden, bilincsként fonódtak a többiek agyára. Puszta szavakkal nem tudná elsimítani a csavargók durvaságát. Egy pillanattal később a vörös hajú keze után nyúlt. - Mint már említettem, a nevem Madeleine. Te ki vagy?

A főnök egy percig némán bámult, aztán ő is kezet nyújtott.

- Allyson. Ők az öcséim és húgaim, az egész családom. Lehet, hogy nem nézel ki belőlünk sokat, de bármikor kikészítjük azt, aki szórakozik velünk. Lucyt már ismered. Az ott Sarah. Sybil a skinhead...

- Nem vagyok skinhead! - vágott vissza egy vékony, fekete lány, aki kiselejtezett katonai zubbonyt és teniszcipőt viselt. Feje teljesen kopasz volt - még a szemöldöke is hiányzott. Halk, de éles hangon beszélt.

- Oké, oké - szabadkozott Allyson. - Nem divatból ilyen, így született. Nem túl csinoska, de állatian gyors. Brian és Pete testvérek. Elszöktek otthonról. Egyikük sem túl bőbeszédű. Mióta láttam a hegeket a hátukon, nem hibáztatom őket emiatt.

- Hol éltek? - kérdezte Madeleine. - És hogyan vagytok képesek életben maradni?

- Van egy kunyhónk az erdőben - válaszolta Allyson. - Vadászlak... tavaly találtuk. Régóta nem használták, de kipucoltuk és a miénk. A hely titkos. Túl sok kibaszott ketyós rohangál erre mostanában.

- Az előbb mintha kannibálokról beszéltél volna. - Madeleine Lucyhoz fordult. Talán vérfarkasok ólálkodnak a közelben? — Miféle kannibálok?

- Kibaszott emberevő seggfejek, mint a Texasi Láncfűrészes Gyilkosságban - válaszolta a bizalmatlan lány. - Feldarabolnak és nyersen felzabálnak. - Megfeszült a válla és hirtelen megváltozott a hangja. - A rohadékok tavaly elkapták Jamie-t... azt hittem, sohasem hagyja abba a sikoltozást. - Szeméből, rá egyáltalán nem jellemzően, némán peregtek a könnyek. Kezével megtörölte az arcát. - Majdnem elkaptak engem is, de túl gyors vagyok. - Lucy letérdelt és felvette a láncot a földről, aztán mellkasához szorította a fémszemeket. - Meg túl gyáva. - A lány válla megremegett, de most visszafojtotta a sírást.

A Giovannik Tőre megérintette Lucy vállát, lágyan végigsimított az arcán és beletúrt a hajába.

- Ostobaság lett volna feláldozni magadat - mondta. -Jól döntöttél. Ne gyászold halott barátodat. Várd ki a megfelelő időt. Aztán állj érte bosszút.

Lucyból apró, fájdalmas nyikkanás szakadt ki, és Madeleine karjába borult. Az alacsony fiú félénken kinyújtotta a kezét és megérintette a lányt. Madeleine őszinte szánakozással ölelte át.

- Komolyan gondolod, amit Lucynak mondtál? - kérdezte Allyson. - Valami jutalmat emlegettél, ha vigyáz a furgonodra.

Madeleine bólintott.

- Mindig fizetek a szolgáltatásokért. Hogy áll a Patkányfalka anyagilag?

- Hát, kissé szűkösen vagyunk az utóbbi időben - ismerte el Allyson kelletlenül. - Szeretném őket kihagyni a zűrből, ezért nem mászunk bele az igazán gázos szarságokba. Ez megnehezíti a helyzetünket. Ha hajlandó vagy narkóval kereskedni meg lopni, sok pénzt szakíthatsz... de ha becsületes akarsz maradni, baszhatod. Leótól... ő a főnök a krimóban... néha lepottyan ez meg az, meg fizet, ha rendberakjuk a parkolót, de ennyi az egész. Brian és Pete szélvédőket mosnak a városban, de az emberek úgynevezett „jóindulatával" kitörölhetjük. A legtöbbször egy fillér nélkül jönnek haza.

Allyson pillantása elkalandozott. A hangja is bizonytalanná vált.

- Régebben, nyaranta egészen jó kis hely volt. Az emberek kijártak piknikezni az erdőbe meg ilyesmi. Csomó kaját tudtunk gyűjteni, és általában rengeteg cuccot hagytak szanaszét. Ennek vége. Az emberek félnek kimenni az erdőbe. Kibaszott kannibálok, autó tolvajok, hasonló szarságok. A zsaruk nem tesznek semmit, mi meg éhen döglünk.

- Ismeritek a környéket? - kérdezte Madeleine. Úgy döntött, ha tud, segít ezekének a száműzötteknek. Tudta, hogy különös dolog ez - egy vérszívó holttest jótékonykodik. De a vágy akkor is felmerült benne. Talán a lány bizalmatlansága okozta, talán az a megjegyzés az angyalokról, vagy csak a gyermekekre nehezedő tragédia puszta súlya. Talán saját... boldogtalan... gyermekkora jutott az eszébe. Nem számított. Amikor Lucy a karjaiba fészkelte magát, szabadon, mindenféle kényszer vagy bűbáj nélkül, Madeleine elhatározta, hogy segít a Patkányfalkának. Indítékai kizárólag rá tartoztak. Egyébként is, ha dolgoznak neki, akkor már nem jótékonykodásról van szó.

- Persze, ismerjük a terepet - mondta Allyson -, és a legtöbben itt nőttünk fel. A város nem túl nagy. Semmi külváros vagy ilyesmi. Mindenhol ezek a kibaszott farmok.

- Hogyan közlekedtek? - kérdezte Madeleine. Még egyszer erősen megölelte Lucyt, aztán kiszabadította magát a szorításából. A lány kissé szégyenlősen elhúzódott tőle, és csupasz, dermedt lábára meredt.

- Van bringánk - válaszolta Allyson. - Nem nagy cucc. Se fék, se lámpa, kacat az egész. Viszont még mindig gyorsabb, mintha gyalogolnánk. És tudjuk, hol lehet lerövidíteni az utat.

- Vigyázzatok a furgonra - mondta Madeleine, továbbra is fenntartva tiszteletet parancsoló, fensőbbséges stílusát. - Ha kijöttem, még beszélünk. Attól függően, hogy mit tudok meg odabent, elképzelhető, hogy lesz munkám a falkának. Veszélyes, de jól jövedelmező feladat.

- Szarunk a veszélyre - mondta Allyson. - Ehesek vagyunk.

- Visszajövök - ígérte Madeleine. - Várjatok meg.

A klub körülbelül olyannak bizonyult, mint várta - a négyszögletes, huszonötször ötven láb területű helyiségnek alacsony famenyezete volt, és halovány, ködös fény világította be. A csigalassúsággal mozgó ventillátorok kavarta füstfelhők neonmérgezéses kísértetekként sodródtak a teremben. Egy leromlott wurlitzerből Willie Nelson harsogott. Nem volt új nóta, de Olcsó Sam kocsmájában egyébként sem sok újdonság akadt.

A bár valaha elegáns hely lehetett. A helyiség bejáratánál húzódott meg, mint egy kutya, a tökéletes tölgyfalapot végig arany és elefántcsont díszek borították. Igaz, a hosszú évek alatt a füst, a sör, a húgy sárbarnává fakította a valaha csillogó falapot, és az olcsó neonok fénye sem segített a helyzeten. A teremben elszórtan fél tucat, cigarettával kiégetett asztal állt, körülöttük székek. A hátsó részen meghúzódó három boksz kicsit szeparáltabbnak tűnt; kettőben már ültek, a bárpult mögött lógó olcsó festmény - három meztelen nőt ábrázolt az ágyban -megfelelt Olcsó Sam igényeinek.

Madeleine becslése szerint körülbelül negyven ember tartózkodhatott idebent. Tucatnyian a bár körül tömörültek, a többiek pedig a rozoga asztaloknál ültek. A vendégek nagy része férfi volt, bár elszórtan akadt néhány nő is. A fickók nagyrészt motorosmagazinok és western-filmek alapján válogatták össze öltözéküket; a nők a farmert, a bőrcuccokat és a szűk, fehér felsőket részesítették előnyben. A vámpírt mindössze futó pillantásra méltatták. Ez így rendben is volt.

Az egyik közeli bokszban négy férfi zsúfolódott össze, és mindannyian az asztal közepét bámulták. Egyikük fémkanalat tartott remegő kezében. Madeleine nem látta, mit nyomnak éppen - kokaint, speedet, heroint -, de nem is érdekelte. Úgy tűnt, Samnél egy szabály van: le vannak szarva a szabályok.

A szörnyeteg helyet foglalt egy magas széken a bárpult hátsó részén. Néhány székkel arrébb két férfi a Pokol Angyalainál divatos bőrdzsekikben sört szopogatott és hódításaikról beszélgettek. A közelebb ülő -másfél mázsás fickó lelógó bajusszal és borsónyi, fekete szemekkel - csak úgy mellékesen a nőre pillantott. Madeleine keresztbe tette a lábait, és felvillantotta a vadász vigyorát. A nagydarab férfi döbbenten megragadta barátja karját, és sietve a terem túlsó felének biztonságába hurcolta.

- Jól megijesztette szegény Ralphot - jegyezte meg a magas, sötét hajú csapos. - Nem szokott hozzá, hogy csodaszép nők mosolyognak az arcába.

- Akkor viszont csak a szája nagy - mondta Madeleine a fejét csóválva. - Milyen kiábrándító. A szövege alapján kifejezetten férfias alaknak tűnt.