11

A LÁTOGATÓBA érkező fennkölteket fényűző kúriákban szállásolták el a Valor Novus egyik óriási üvegkupolája alatt, amelynek a magasban nem lehetett látni a plafonját. Amint a bérencek kivittek a fennköltek közül, előadtam egy magamhoz térő műsorszámot, hogy megfigyelhessem az utunkat szegélyező környezetet.

Az Impyrean-vár vadas- és növénykertje is mindig lenyűgözött, de a Chrysanthemum parkja olyan hatalmas volt, hogy a dimbes-dombos táj legtávolabbi fáit elhomályosította az atmoszféra.

Megint rám tört a nyugtalanító érzés, hogy valójában egy bolygó felszínén vagyok, holott jól tudtam, hogy csak egy űrstruktúra üvegkupolája alatt haladok át. A bérencek követték a számukra megadott irányt, és elkísértek az Impyrean család számára kijelölt kúriába.

Új, fényűző lakhelyemre belépve először vehettem megkönnyebbülten levegőt azóta, hogy a fogadóterembe tettem a lábam.

– Grandée Impyrean, jól van? – érdeklődött az egyik bérenc.

– Igen, jól vagyok – fordultam felé, majd mindnyájukhoz. – Ezennel teljesítették a kötelezettségeiket. Elkísértek a Chrysanthemumba, és reprezentálták az Impyrean családot legjobb képességeik szerint. Köszönöm. Most ideje hazamenniük.

Meglepettség látszott az arcokon, de nem kívántam további magyarázatokba bocsátkozni. A szolgálók nem tudnak gondolkozni, és nem keresnek logikát a dolgokban. Ők nem vennék észre, ha valami nem stimmel velem. Viszont a bérencek esetleg rájöhetnek valamire velem kapcsolatban, ezért a hivatalos teendőik végeztével le kellett mondanom a szolgálatukról. Látták őket, és azt is látták, ahogy az alárendeltjeimként bántam velük.

És legalább így egyikük sem juthat Hám sorsára.

Az Impyrean-várban a világítás tizenhat órán át nappali fényt, nyolc órán át éjszakai derengést biztosított. A Valor Novus nappali-éjszakai ciklusát viszont a rendszer csillagai szabályozták, elég kiszámíthatatlanul. A napszakok attól függtek, hogy a Chrysanthemum melyik része éppen melyik napok felé fordult. A kúriákat mindamellett sötétítőkkel látták el, amelyek képesek voltak éjszakai körülményeket teremteni az ablakok elfedésével. A szolgálók a parancsomra leengedték ezeket, hogy aludhassak egyet a helioszférában holnap tartandó szertartás előtt – amelyből három várt rám minden héten azokban az időpontokban, amikor a Valor Novusból mind a hat nap láthatóvá vált.

Ám az alvás csak ábránd maradt, pedig a hozzám hasonlók olyan kevéssel is beérik belőle.

Rezidenciám első vendégének érkezéséről harsogó bejelentés által értesültem a ház kaputelefonján keresztül.

– Neveni Sagnau kér bebocsátást Sidonia Impyreanhez.

Neveni Sagnau? Magamra fűztem egy félhivatalos ruhát, és közben igyekeztem felidézni a nevet a tanultakból. A Sagnau nem volt szenátori név, és arra sem emlékeztem, hogy Donia említett volna Neveni nevű személyt a társasági fórumokról.

Amikor előléptem a vendég fogadására, egy fényes fekete hajú, alacsony lányt láttam meg, akinek szimpla szemhéjredője Sutera nu Impyrean divatoló megoldását idézte, noha ez az ő vonásaival harmóniában állt, így arra következtettem, hogy ez olyanfajta ritka recesszív genetikai jellegzetesség lehet nála, mint a vörös haj vagy a szabad fülcimpa. Dekoltázsában holdsarlót formázó medál függött. A fémívet korallgyöngyökkel rakták ki, így próbálva elrejteni, hogy az alkalmasint halálos fegyverként is használható. Mást talán átejtettek volna vele, de nem engem.

– Impyrean őméltósága, remélem, jól van.

Neveni letérdelt, megfogta a kezem, és az arca két feléhez szorította. Ebből megtudtam, hogy ez a lány egyértelműen alacsonyabb rangú Sidoniánál.

– Láttam, hogy az előbb elájult. Magam is gyakran szenvedek az ájulástól. Ezért azt gondoltam, hozok önnek a tinktúrámból.

Felkelt, és buzgón kutakodni kezdett a tunikájában, végül felmutatott egy apró fémfiolát, és nagyra nyílt, szuggesztív szemekkel átnyújtotta nekem.

– Adjon belőle három cseppet az italához.

A kérdéseket generáló feszültség már sisteregve pattogott körülötte. Rögvest gyanús lett nekem a lány és az indítékai. Túlságosan behízelgő volt a modora.

– Köszönöm.

– Sajnálom a szolgálóját. Ez gyalázatos módja volt a… – elhallgatott még azelőtt, hogy a császár bírálatára vetemedett volna. Máshogy folytatta: – Annak idején, amikor idejöttem, őfelsége az én családomra is neheztelt. Vagyis megértem, min ment keresztül, amikor végig kellett néznie a történteket.

– Úgy gondolod?

Suttogóra fogta, és egészen közel hajolt hozzám:

– Azonos okból vagyunk itt. – Sok bennünk a közös.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy az ön atyja és az én anyám közös ügyért harcol. – Az arca kipirult. – Közvetlenül nem ismerik egymást, de anyám azzal vívta ki az uralkodó haragját, hogy megpróbálta megreformálni az oktatási rendszerünket. Szerette volna, ha matematikát és természettudományt tanulunk, és…

Ideges lettem. Éppen az ilyen emberektől kellene távol tartanom magam, abban viszont bizonytalan voltam, hogy vajon nemes egyszerűséggel elküldhetem-e egy nemesi család sarját a fenébe, vagy másképp kellene eljárnom.

– Nem hallottam még a családodról, bocsáss meg.

Az arca kigyúlt.

– Nem vagyunk szenátori család. Az anyám egy kolóniát felügyel a Pasusok uradalmán.

Hirtelen minden értelmet nyert.

– Az édesanyád ispán?

– Igen – válaszolta kissé védekező tónussal.

Úgy! Tehát ez a lány a túlnép egy felemelkedett családjából származik, amely választás útján lépett rangra, nem pedig vér szerinti előjogok alapján. Ez azt is jelentette, hogy engedelmességgel tartozott a helyi fennköltségnek, jelen esetben a Pasus családnak. Nem volt többé kérdés, mit keresett nálam. Von Pasus szenátor a helionita vallás legfőbb védelmezőjének tartotta magát. Soha nem engedné, hogy holmi alantas túlnép nyílt kozmoszkáromlást kövessen el az uradalmában.

Ez a lány másra nem szolgálhat, mint hogy tovább mocskolja az Impyreanek hírnevét. Nem szabad közösködnöm vele.

– Köszönöm a tinktúrát – nyújtottam vissza neki az üvegcsét. – Ám kétlem, hogy olyan sok közös lenne bennünk.

A hangom ridegen csengett. Méregette egy darabig az arckifejezésem, aztán elborult a tekintete.

– Ha úgy gondolja…

Ezzel a szövetségünk lehetőségétől határolódtam el, ezt ő is tudta, de nem láttam be, miben lehetne hasznomra ez a Neveni nevű lány. Csupán veszélybe sodor. Donia sosem lökött volna félre egy felé nyújtott baráti jobbot, én viszont szerencsére gond nélkül képes voltam erre.

– És ha most megbocsátasz – fordultam el Nevenitől –, hosszú utazáson vagyok túl.

– Hogyne, méltóságos hölgyem. Hagyom lepihenni. – Tétovázott. – Ha meggondolná magát…

Tagadóan ráztam a fejem.

– Nem fogom – feleltem hűvösen.

Másnap az egész udvar összegyűlt a Nagy Helioszférában zajló szertartásra. A császári család tagjai – Randevald császár, az anyacsászárné, Cygna, a császár őrült unokaöccse, Tyrus és unokahúga, Devinée, valamint annak férje, Salivar – foglalták el középen a díszhelyeket a pap körül.

Közvetlenül a császár oldalán üresen maradt két hely, de nem sokáig. Váratlanul mellé telepedett ugyanis kettő a kárhozottjai közül, így a testőri kötelességek a helioszféra legfontosabb körébe rendelték a két humanoidot. Egyikükben Viszályt, a női kárhozottat ismertem fel, a másikuk a sötét és vészterhes tekintetű Kín volt. Nem láttam közöttük Vészt, de kétségkívül valahol a közelben ólálkodhatott.

Egy időre megakadt a szemem Viszályon, az arcát tanulmányoztam – vonásaink szinte megegyeztek –, és megbámultam színtelen haját és szemét, amelyek természetes állapotomban akár az enyéim is lehettek volna. Ha a mátriárka izomzsugorító kezelése nem lett volna elég eredményes, és az orrom egyenes lenne, okom lenne aggódni emiatt. Néhány hónapja még egypetéjű ikreknek nézhettek volna minket.

Észrevette, hogy figyelem, és azonnal felém fordította a tekintetét. Gyorsan elkaptam róla a szemem. Elfoglaltam a helyem a következő sorban a szenátorok és szenátori családok közt. A hátunk mögötti részen alacsonyabb rangú fennkölteket láttam, még hátrébb pedig a túlnép olyan felemeltjeit, mint Neveni Sagnau. Sietve fordultam el tőle, nem kívántam újból magamra vonni a figyelmét.

A szolgálók népes hada a legkülső padsorokban kapott helyet, a bérencek mögött. A bérencek fejtetőjét változatos családi jelvények tetoválásai borították. Mindenki ünnepi öltözéket öltött a szertartásra, és a fém által visszavert fények lépten-nyomon elvakították a szemem. Nem tudtam, hogy hová is nézzek.

Aztán feltűnt, hogy többen is engem néznek, és suttognak rólam, az Impyrean örökösről, aki elájult a teljes udvartartás szeme láttára. Éles fülemmel gond nélkül kihallottam a beszélgetéseket.

– …sokkal magasabb, mint gondoltam…

– …kár, hogy nem csináltatta meg az orrát…

– …a császár még biztos nem végzett vele. Én többre számítottam…

Kihúztam magam. Donia összezuhant volna a kíváncsiskodó tekintetek össztüze alatt, engem ellenben ezek az emberek nem érdekeltek. Legalábbis addig semmiképp, amíg csak sugdolóznak rólam, és nem jelentenek veszélyt. Addig nyugodtan fülelhetek.

A pap megkezdte a ceremóniát, amikor ferde fénycsóva tűzött be a fal mellett elhelyezett kelyhekre, és meggyújtotta a tartalmukat. A termet meglepő forróság töltötte be. Az ünnepi ruhám alatt folyt rólam a veríték. Ahogy megtapogattam, egy rám nehezedő tekintetet fedeztem fel magamon.

Követtem az érzést, és Salivar Domitrianre találtam, aki éppen a felesége fülébe súgott valamit. Devinée Domitrian szintén rám nézett. Devinée és Salivar a hamis fiatalság mintaképei voltak. Legalább az ötvenes éveikben járhattak, mégsem tűntek idősebbnek Doniánál. Tudtam, hogy Donia időnként szót váltott Salivarral a fórumokon, de csak az anyja unszolására. A mátriárka elmesélte, hogy Salivar és neje ferde hajlamaikról híresek.

Mindketten lomhán mosolyogtak rám, és ebben a formában egy feltekeredett viperapárt juttattak eszembe, akik készek lecsapni a zsákmányukra.

A szertartás alatt végig engem figyeltek. Diszkréten oda-odapillantottam, ám közben igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy a papra koncentrálok. A tikkasztó hőség, a kárhozottak nyomasztó jelenléte, akiknek figyelmét nem akartam magamra felhívni, és a császár unokaöccsének botrányos viselkedése miatt sem voltak könnyű perceim.

Tyrus Domitrian rászolgált a hírnevére. A ceremónia alatt gyakran tört ki illetlen vihogásban, és járkált el a helyéről, hogy megnézegesse a szolgálókat, mintha csak azt latolgatná, melyiküket ölje meg legközelebb. Ha nem lett volna bolond, sokkal nagyobb kozmoszkáromlónak tartották volna Von Impyrean szenátornál. Egy idő elteltével előtűnt a harmadik kárhozott, Vész is a tömegből, és karjánál fogva kivezette a szemét forgató Tyrust a teremből. A gyülekezet egyik tagja sem vett tudomást a trónörökös tiszteletlen viselkedéséről, még nagybátyja, a császár sem.

A szertartás után a fennköltek kivonultak a fogadóterembe a kábító inhalációikért. A szolgálók érzékfokozó gőzfiolákkal rakott dobozokkal a kezükben felsorakoztak. Magam is megfogtam egyet, és teátrálisan tüdőmélyig belélegeztem a tartalmát. Ekkor ért el hozzám a ravaszkásan mosolygó Devinée és Salivar Domitrian.

– Sidonia Impyrean, édesem! – szólított meg Devinée végigmérve a termetem. – Élőben milyen más vagy!

A császár unokahúgaként Devinée volt a successor minor, vagyis a második számú trónörökös, így a házaspár rangban felettem állt. Térdre ereszkedtem előttük, és mindketten kinyújtották a kezüket, hogy az arcomhoz szoríthassam.

– Kelj fel, kedvesem! – mosolygott Devinée. – A nagybátyám tegnap olyan mogorván fogadott téged.

Felkeltemben vigyázó szemekkel figyeltem Devinée-t.

– Atyám a felelős mindenért, mivel a császár ellenében cselekedett, fenség. Én nem osztozom az efféle hajlamaiban.

Egymásra néztek.

– Ó, hát hogy is osztoznál, édes Sidoniánk! – dorombolta Devinée. – Ez az egész eretnekes badarság olyan unalmas, hát nem? Én sokkal több figyelmet szentelek az élet kifinomultabb gyönyöreinek, mint az államügyek fárasztó munkájának. Szeretnénk, ha meglátogatnál ma este a kastélyunkban. Próbáld ki a sófürdőzést velünk!

– Igen, az páratlan élvezet! – tette hozzá Salivar, majd az inhaláló üvege fölé hajolt egy szippantásért. – Tetszeni fog, ha csobbansz egyet velünk.

Volt valami, ami miatt tartottam ettől a kettőtől itt, azonban a mátriárka akarata szerint Sidoniának éppen ilyen emberekkel kell összemelegednie. Ha barátommá teszem a császári család néhány tagját, vagy ha sikerül ostobácska kislánynak beállítanom magam, akit jobban érdekelnek az élvezetek annál, mint hogy természettudományokkal foglalkozna, akkor Sidonia feje fölül elháríthatom az eretnek hajlamok vádjait.

– Ezer örömmel csatlakozom önökhöz, fenség – feleltem hát. – Engem is untatnak az államügyek badarságai.

Devinée még szélesebben mosolygott. Orrából bódító gőzfelhőt eregetett.

– Este küldetünk majd érted néhány szolgálót.

Köszönetet biccentettem, és ezzel tovább is álltak. A következő személy, akivel összeakadtam, az a fekete fürtös lány volt, aki rajtakapott, hogy csak színleltem az ájulást. Tekintetével szinte belém markolt, és fenyegető vigyor villant fel az arcán. Átvergődött az emberseregen, csak hogy beszéljen velem.

– Nahát, Sidonia Impyrean, milyen fantasztikus, hogy végre személyesen is találkozhatunk! – Kinyújtotta a karját, én pedig megfogtam. Nem tartozott a császári családhoz, így hát nagy valószínűséggel rangban nem álltam alatta. Én nem térdeltem le, és ő sem. Ehelyett a szokásos módon kezet fogtunk, ahogy az egyenrangú nőkhöz illik: megszorítottuk egymás ujjait, aztán elengedtük egymást.

– Az avatárok olyan csalókák a valódi személyekhez képest – próbálkoztam elveszetten. – Kérlek, emlékeztess, hogy kihez is van szerencsém!

– Ne légy mafla, Sidonia! Még megsértődöm. Ugyan már, hiszen mindig megtartom a szemem és a frizurám – mutatott a lány fagyoskék szemére és fürtös fekete hajára. – Ezek a védjegyeim. Vannak olyanok, akiknek az avatárjai tényleg hasonlóak önmagukhoz. Én természetesen Elantra vagyok.

– Elantra Pasus – jött elő egyből az emlék, melytől az izmaim azonnal meg is feszültek. Igen óvatosnak kell lennem ezzel a lánnyal. Furcsa volt személyesen megismerni valakit a rettegett Pasus családból.

Annyival kisebb volt nálam. Első próbálkozásra végeznék vele, ha tehetném.

– Őszintén örvendek a találkozásnak – doromboltam a Devinée-től épp az imént eltanult hanghordozással. A nyakát bámultam. Annyira könnyen kitekerhetném! Vágyakozás járt át, hogy azt a megoldást válasszam, amelyre a kárhozottakat eredetileg tervezték: nemes egyszerűséggel kiiktathatnám Sidonia összes ellenségét pusztán a nyers erőmre hagyatkozva.

Ám ehelyett a finom úrihölgyet kellett tettetnem, és folytatnom az udvariaskodó bemutatkozásokat. Elantra mögött állt a baráti társasága, Credenza Fordyce és Gladdic Aton, mindketten szenátorivadékok és Sidonia fórumos ismerősei. A császár kiemelt kegyeltjeiként a Chrysanthemumon mind vendégként voltak jelen, nem pedig mint értékes túszok, miképpen jómagam. Az Elantra mögött álló bérencek fején a Pasus família billogja rajzolódott ki: egy szupernóva. A jelvény jól illett egy olyan családhoz, amely a hit legfőbb pajzsának tartja magát.

– Sokkal magasabb vagy élőben – jegyezte meg Elantra tetőtől talpig végigmustrálva. – Az avatárod nem jelenít meg valami jól. Végtére is, felteszem, egyesek az avatárjukban teljesítik ki a vágyaikat… Az avatárodon nem látszott a merész orrod sem. Ez szándékos egyáltalán, vagy úton idefelé szerezted?

Ha nem lett volna Pasus, Elantra saját jogon is hamar kiérdemelte volna a gonosz jelzőt.

– Volt egy apró balesetem – érintettem meg a puklit az orromon, és felidéztem magamban Donia tanácsát, hogy hagyjam meg. A kedvéért büszkén fogom viselni. – Megtetszett a fazon, és megtartottam.

– Micsoda különc választás, de hát a családod egyébként is köztudottan szereti a… különc megoldásokat, ugyebár – szólalt meg Credenza Fordyce hunyorogva. Az arcán mohó vágy tükröződött, mintha csak azt lesné, mikor adok végre rossz választ.

– Tetszett a szertartás a Nagy Helioszférában? Úgy tűnt, hogy el-elkalandoztál nyomta meg Elantra a szót. Mindenáron ki akart csikarni belőlem valamit, amire eretnekséget kiálthatna. Nem csinálta valami burkoltan.

– Hosszú ceremónia volt – kelt Gladdic a védelmemre, és együtt érzőn tekintett rám.

Vékony fiúcska volt, a bőre dióbarna, szeme mesterséges élénkzöld színben csillogott. A hajába font aranyszálak finomságot kölcsönöztek a megjelenésének. Olyan volt, mint akit világéletében csak dédelgettek. Viszont szemmel láthatólag nem osztozott a társaság ügybuzgalmán, hogy eretnekségbe sodorjanak. Ezt nem szabad elfelejtenem majd.

– A szertartás nem volt hosszabb, mint szokott – replikázott Elantra. – Vagy… vagy a ti váratokban másképp zajlik a kozmosztisztelet, Sidonia?

Megint azon iparkodott, hogy bevallassa velem, milyen kevésszer vettem részt szertartáson. Okos lány. Egy kígyó.

És sejtelme sincs arról, hogy én is az vagyok.

– Grandée Pasus, neked tökéletesen igazad van. Elkalandoztam, a szertartás alatt – vetettem oda könnyedén. – Itt, a Chrysanthemumban minden olyan izgalmas! Már alig várom, hogy megtapasztaljam a… – hogy is mondta Devinée? – a kifinomult élvezeteket!

A két lány hirtelen elvigyorodott, és Elantra szemében egyértelműen gunyoros fény csillant meg.

– Igen, tudjuk, hogy már elígérkeztél Salivarhoz és Devinée-hez sófürdőzni.

Pislogtam. Itt aztán gyorsan terjednek a hírek.

– Nem kellene… – kezdte Gladdic, de Elantra közbevágott:

– Élvezd a lubickolást! – mondta, és szúrós tekintetet vetett a fiúra. Gladdic meghunyászkodóan elhallgatott. Vékony csíkká szorította össze az ajkait, lenyelve a kimondani kívánt szót, bármi is volt az.

– Vagy inkább lubickolj az élvezetben! – helyesbített Elantra. – Szinte bizonyos vagyok afelől, hogy a Domitrianek elfeledtetik majd veled azt a drámai jelenetet, amit tegnap előttünk kellett átélned. Nem csoda, hogy úgy odavoltál! – Szemével kárörvendően villant rám. Te csaló! – olvastam ki tekintetéből a vádat. – Azt kell mondanom, Sidonia, eléggé más vagy ahhoz képest, mint amire számítottam.

Nem kellett erőltetnem a mosolygást. Ó, ha tudná! És ha megmutathatnám neki! Jól megmutatnám, mennyire más vagyok a számításaihoz képest azzal, hogy elkapnám a torkát, és addig szorítanám, amíg le nem olvad róla az a förtelmes vigyor…

– Rólad ugyanezt nem tudom elmondani – válaszoltam kedves hangon. – Éppen olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek. Nem adtam neki időt a töprengésre a szavaim értelmén, csak megfordultam, és eljöttem.

Bizonyos voltam benne, hogy most már elég időt vesztegettem a szertartás utáni társasági életre. Éppen indulni készültem, amikor az ajtóban összeakadtam Neveni Sagnau-val.

– Van egy perce?

Ingerültség futott át rajtam. Nem akartam, hogy vele lássanak.

– Nincsen.

Karjával utamat állta, amikor el akartam haladni mellette.

– Kérlek, hallgass meg! Devinée Domitriannel és a férjével beszélgettél az előbb, láttam.

– Nem szívelem, ha kémkednek utánam. Engedj!

– De Devinée és Salivar két… Körülnézett, mert rájött, hogy bárki meghallhatja. Aztán suttogva folytatta: – Ne igyál a borból! A te érdekedben mondom. – Majd ellépett tőlem, és elsietett.

Zavartan néztem utána. Csak arra tudtam gondolni, hogy Neveni méregre akart figyelmeztetni, ám tudtommal Devinée-nek és Salivarnak semmi oka nem volt megölni az Impyrean túszt.

Viszont ha megpróbálják, nos, elég hamar rá fognak jönni, hogy végzetes hibát követtek el.