38
ADDIG NEM nyugodtam meg, amíg nem voltam benne holtbiztos, hogy Grandée Cygna már messze jár, ám amikor erről meggyőződtem, azonnal rohantam át Sidoniához. Az ajtónak tapadt – úgy látszik, hallgatózott.
– Miért nem mondtad neki azt, amit hallani akart? – kérdezte értetlenül. – Bele kellett volna egyezned, hogy kémkedsz Tyrus után, aztán elmondani Tyrusnak az egészet. Ez lett volna a legjobb stratégia.
Meglepetten húzódtam hátra. Felingerelt, hogy így kérdőre von, és az érzés egy rövid, döbbent pillanatra belém szakasztotta a szót, hisz régebben Sidonia egyetlen tette vagy szava sem ingerelt engem soha. Ő volt kettőnk közül a művelt, a bölcs, a valódi ember, aki nálam mindenről többet tudott. Nem voltam hozzászokva, hogy nekem kell valamit elmagyarázni neki.
– Azért – húztam el a szót –, mert Tyrusszal ezt nem tehetem meg.
– Miért nem?
Az izmaim hirtelen idegesek lettek, mozogni akartak, erőt kifejteni, dolgozni, amíg csak ki nem nyúlok a fáradtságtól. Átvágtam a szobán Donia mellett. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem rendezni a gondolataimat.
– Feldühített! – csattantam fel. – Tyrus ellen akart felhasználni!
Donia nem ismerte Tyrust. Ezt nem értheti.
– Ő az ellensége, érted? A saját nagyanyja. Ha lett volna rá módja… – hallottam a hangomban az emelkedő haragot, és visszanyeltem az utolsó szavakat.
– Nemezis! – csitító szólítására felé fordultam. Sidonia úgy fonta össze a karját, mintha önmagát ölelné. Láttam a mellkasa emelkedésén és süllyedésén, hogy nagy levegőt vett a folytatáshoz: – Te… Tyrus fontos neked, igaz?
Ma már második alkalommal lobbant fel az arcom. El kellett kapnom róla a tekintetem.
– Ilyet nem mondtam.
Léptek hangja a szőnyegen, hideg ujjai megszorítják a kezem.
– Örülök neki.
Ez még jobban összezavart. Nincs értelmes ok arra, hogy örüljön a Tyrus iránti érzelmeimnek. Csak kellemetlenséget okoznak, és egyébként is képtelenség az egész. Az egyetlen ember, aki számomra valaha is fontos lehet, az itt áll mellettem, és fogja a kezem! És mégis tele voltam dühvel iránta, ráadásul Tyrus miatt – az egész akkora ostobaságnak tűnt!
Nagyot sóhajtottam mielőtt újra beszélni kezdtem. – Tényleg örülsz? Nem érzed árulásnak?
– Árulásnak?
– Hiszen ezt valaki más iránt érzem.
Elkomorult az arca, halvány mosoly reszketett csak a szája szegletén.
– Annak örülök, hogy vannak érzelmeid. És ami még fontosabb, hogy hagyod magadnak, hogy érezz. Többre nem is vágyhattam veled kapcsolatban. – Gyorsan elfordult, törékeny kulcscsontja kiemelkedett a bőre alatt. – Mindig is csak annyit akartam, hogy boldog légy.
Nyeltem egyet. Ekkora együttérzést nem érdemeltem meg.
– Én érted élek, Donia. Nem Tyrusért.
– Én csak annyit szeretnék, hogy elsősorban magad miatt élj – súgta kedvesen.
Donia tehát szilárdan hitt abban, hogy a Tyrus iránt táplált érzelmeim jó dolgot jelentenek. Magam nem értettem vele egyet, és ez csak erősödött bennem a következő Domitrian-vacsora alatt. Én Tyrus vendégeként érkeztem, Cygna pedig meghívta az estére…
Elantrát.
– Ülj Tyrus mellé, édes szívem! – Cygna kedvesebben szólt most Elantrához, mint bármikor a véréből valókhoz. Elantra ragyogott a kitüntető figyelemben, és kecsesen helyet foglalt az asztalnál Tyrus másik oldalán. Tyrusnak látszólag nem volt ellenére a fordulat.
– Váratlan öröm téged itt látni, Grandée Pasus – örvendezett az új vendégnek.
Egyetlen titkom Tyrus előtt Donia megkerülése volt, de azt is fel akartam tárni előtte a megfelelő pillanatban. Így természetesen Cygna látogatása után haladéktalanul átmentem az Alexandriára, hogy elmeséljem neki a beszélgetésünket.
Aznap a könyvtára hatalmas dolgozószobájában fogadott, annak is a Berneval-fok aljára néző óriási ablaka alatt.
– Tehát a mamának tetszik, hogy milyen hatással vagy rám – vonta le a tanulságot a kinti csillagokat tanulmányozva. Mutatóujjával megtámasztotta az állát. – Viszont nem szível téged.
Friss volt bennem Sidonia megjegyzése, ezért úgy éreztem, mentegetőznöm kell a reakciómért.
– El kellett volna fogadnom az együttműködést. Oktalan dolog volt nyíltan szembeszállnom vele.
Erre hirtelen mélyen a szemembe nézett.
– És miért utasítottad vissza?
A kérdése mélyebb sebet ütött rajtam, mint sejthette volna. Mintha hurok szorult volna a torkom köré amiatt, hogy egyrészt akaratom ellenére túlságosan törődtem vele, másrészt hogy nem vallhattam be, hogy azért háborodtam fel Cygna ajánlatán, mert vele még elméletben sem tudnék ilyet tenni.
– Nem tudom.
Egy feszült percig erősen megfigyelt engem, aztán mosolyra húzta ajkait.
– Ez igazából jó hír, tudod?
Nem, nem tudtam. Megkínzottnak és nyomorultnak éreztem magam, mintha többórás intenzív edzésen lettem volna túl.
– Mennyiben?
Felállt, elfordult, és keresztbe fonta a karját, ahogy kitekintett az űrbe az univerzum ezen apró szegletéből, melynek örökösének mondhatta magát.
– A nagyanyám befolyásolni akar. Ez azt jelenti, hogy érdemesnek tart a befolyásolásra. Azaz eléggé megnőttem a szemében ahhoz, hogy erőfeszítéseket tegyen az irányomban. Vagy ez, vagy a bácsikám ment össze a szemében.
Riadtan vágtam közbe:
– Attól még, hogy némiképp megváltoztak a preferenciái, még nem bízhatsz meg benne.
Felvihogott.
– Ugyan, sosem bíznék a saját véremben, Nemezis. A Domitrianek alaptermészete a hazugság és az árulás. Viszont a mama a leghatalmasabb asszony az egész birodalomban, és ha ő az én oldalamon száll harcba, a bácsikám már nem sokat árthat nekem. Nyíltan semmiképp. – A szeme sarkából hátrapillantott rám. – Ha új partnerrel akar összeboronálni, az azt jelenti, hogy szeretne összebékülni velem. A saját játékszabályai mellett, természetesen.
– Azt mondta, hogy világéletében arra törekedett, hogy a családja legerősebb tagjait ültesse a trónra.
Gyűlöletes volt a gondolat, hogy Tyrus bármi miatt is összefogásra vetemedne Cygnával.
– Igen, ez az ő hitvallása. A kifejlett hajtásokat szereti. Nem az a fajta kertész, aki nemesít és művel, hanem az, aki minden új életet tövestül kigyomlál. Ha Devinée épelméjű lenne, az utóbbi hetek arcátlan viselkedéséért már rég lesújtott volna rám. Ehelyett viszont most kénytelen engem előnyben részesíteni helyettük. – Megvonta a vállát. – Ha az a terve, hogy egy másik nőre vonja a figyelmemet, akkor megnézem magamnak, ki az a másik nő, és majd eldöntöm, hogy elfogadom-e a gesztust. A mi szövetségünk úgyis véget ér, ha átveszem a hatalmat, így állapodtunk meg, ugyebár. Vagyis szükségem lesz egy császárnéra.
Elfordítottam róla a tekintetem.
– Igaz. Szükséged lesz valakire, aki képes kötődni hozzád. Aki nem én leszek.
És íme, most kiderült, kire gondolt a drága nagyi.
Ahogy körülültük a fogadótermi asztalt, és Elantra mintegy véletlenül meg-megfogta Tyrus karját beszélgetés közben, a háborgásom halk morgássá hangosodott. Grandée Cygna tőrszerű tekintete rájuk szegeződött, engem pedig belülről rágott a harag mellettük. Szerettem volna felugrani, és betörni mindannyiuk koponyáját. Kirántani Elantrát a székéből, és a fejével szétloccsantani Cygna agyvelejét.
A borosserlegemre meredtem, és próbáltam legyűrni az indulatom. Lehet, hogy kárhozott vagyok, de nem vagyok állat. A szívem úgy dobolt, hogy majd kiugrott a helyéről, az arcom égett a belé áramló tűzforró vértől. Háborúban álltam önmagammal: borzasztóan mérges voltam Tyrusra, hogy ennyire élvezi a helyzetet, és mérges magamra is, hogy miért akarom a figyelmét csak magamnak kisajátítani. Le akartam pofozni azt a vigyort az arcáról, amit az előbb Elantrára vetett.
Az emberek olyan nagy tisztelettel beszélnek az érzelmekről. Számomra viszont napsújtotta kínokat jelentettek. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt valaki még élvezi is. Hogyan lelheti bárki örömét abban a gyötrelmes vágyban, hogy az ember csak magának akarjon valakit?
Éreztem, hogy Grandée Cygna most engem figyel. Kíváncsi volt, milyen hatást kelt bennem a mesterkedése. Olyan érzékletesen jelent meg előttem, ahogy átvetem magam az asztalon, és kitöröm a nyakát! Milyen fejedelmien porladnának szét a kezemben azok a száraz, öreg csigolyák! De meg kellett elégednem azzal, hogy fogcsikorgatva rávigyorgok.
A figyelmemet most a császárra irányítottam. Az uralkodó átalakította az eddig megszokott ülésrendet, hogy immár Devinée üljön az oldalán.
A successor minor tekintete ugyanolyan üres volt, mint korábban, és időről időre szolgálók törölgették az eltévedt morzsákat és a nyálcsermelyt az arcáról, de úgy tetszett, mindez a császárt nemigen zavarja. Egyoldalú párbeszédet folytatott vele, sőt egyszer-egyszer idétlenül át is ölelte – a karja, mint valami élősködő növény kúszott köré. A létfenntartó ösztönöm riadót fújt, és ettől végre visszanyertem a koncentrációmat. Ahogy felidéztem az elmúlt napokat, eszembe jutott, hogy a császár a Nagy Helioszférában is maga mellé ültette Devinée-t. A trónjáról is nyájasan szólt le hozzá a minap, amire persze üres mosolyokat kapott csak válaszul.
Tyrusra sandítottam, de még mindig Elantrával volt elfoglalva. Az agyam zakatolt a hirtelen támadt gyanútól. Tyrus finom módszerekkel aláássa a nagybátyja hatalmát, ezért kiesik a kegyeiből. Az őrültsége sem játszik már, elvégre innentől teljesen egészségesnek akar mutatkozni.
A császár csak azért tette meg Tyrust az örökösévé, mert gyengének gondolta – vagyis hogy agyalágyultnak és alkalmatlannak. Ám Tyrus nem gyenge többé. A császár korábban úgy tudta, hogy Cygna nem kedveli Tyrust, ám a dolgok ilyen alakulása mellett Tyrus már nem Cygna ellensége többé. Ezért most az uralkodó lehetséges alternatíva után néz. Keres egy gyenge örököst, és megtalálja azt az általam okozott agysérülés elszenvedőjében, Devinée-ben. Most ő léphet Tyrus helyébe.
Tyrus ezzel tisztában volt, de vajon megfelelően felmérte ennek a valódi kockázatait? Láttam, ahogy könnyedén megsimogatja Elantra csuklóját.
Nem tudtam nézni.
Végül is nem sok értelme volt megvédenem Tyrust a császártól, ha az a vége, hogy én ölöm meg helyette.