48

NEM AKARTAM hinni benne.

Hinni akartam, hogy csak Cygna akarja ezt bebeszélni nekem.

De akárhonnan próbáltam nézni a dolgot, képtelen voltam meghazudtolni Cygna elméletét. Képtelen voltam szabadulni a bizonyosságtól, hogy ez Tyrus műve.

„Nem vagyok éppen érzékeny lélek, és már régen elfogadtam, hogy vér tapad majd a kezemhez… Együtt kell ezzel élnem, Nemezis, és együtt is fogok. Megbirkózom vele.”

Tyrus együtt tud élni ártatlan emberek halálával. Csak engem nem volt hajlandó feláldozni. Én voltam az egyetlen dolog, amit semmi áron nem akart elveszíteni. Ezért…

Ezért… Ezért aztán… Mivel kéznél volt valaki, akit nem félt feláldozni…

Sidonia már az ágyon feküdt. Betakargattam Elantra lepedőivel, és lecsuktam sötét szemeit. A bőre hideg volt. Sokáig néztem hamuszürke arcát, és próbáltam felfogni, hogyan lehetséges, hogy az a Donia, akit ismertem, és aki élt és lélegzett, és életteli pillantással nézett rám, ugyanaz a Donia, aki most mozdulatlan viaszbábként fekszik itt előttem.

A zuhany alatt lemostam magamról Elantra vérét, aztán felvettem az egyik ruháját. Feltűnő lett volna tömegmészárosként végigvonulni a Valor Novus csarnokain, és magamra vonni mindenki figyelmét. Egy mészárlás ugyanis még hátravolt.

Köd ereszkedett rám, ahogy kiléptem az égboltozat alá, és átvágtam a Nagy Helioszférából hazatérő sokaságon. Neveni jutott az eszembe, és a figyelmeztetése, amit olyan könnyedén sepertem akkor félre.

„Tyrus talán az ellenséged ellensége, ám ettől még Domitrian marad. Soha ne bízz bennük. Egyikükben sem. Az a család gyilkosok és köpönyegforgatók társasága. Tyrus az oldópárát ugyan nem bontotta ki… De magával hozta. Mit mond ez el róla?”

Elvitte magával az oldópárát, mert tisztában volt vele, mennyire veszélyes, és mekkora fenyegetést jelent a lumenekre, illetve mekkora kegyet, hogy nem engedte ki. Okosabb és számítóbb volt annál, mint hogy egyszerűen megszabaduljon tőle, vagy ha már elhozta, a hajón hagyja.

És megcsókolt, amikor felemelkedtünk a bolygó domború felszínéről…

Halálos tőrdöfésként hasított belém a fájdalom.

Az olaj árulta el. Többre tartottam Tyrust annál, mint hogy puszta véletlenségből elárulja az irántam érzett érzelmeit Elantrának, és puszta véletlenségből mutassa meg neki a megfelelő mérget.

A halántékom lüktetett, és a fények elhomályosodtak a szemem előtt. Amikor odaértem a fogadóteremhez, Cygna éppen kifelé jött onnan. A tekintetünk találkozott, de semmilyen üdvözlőmozdulatot nem tett felém, hanem néhány Domitrian-bérenccel félrevonult várakozni.

Nem őrizték az ajtót a császár kárhozottjai.

Az rendben volt, hogy Cygna nem állta az utamat, de az ő távolmaradásukra nem volt magyarázatom. Bementem a fogadóterembe. A szemem gyorsan hozzászokott a benti félhomályhoz, és megláttam, ahogy mind ott ülnek – Tyrus, Devinée, Salivar és Randevald –, esznek, isznak, és bódító gőzfelhőket eregetnek. Vész és Kín egy távoli falhoz vonult vissza. Újabb meglepetés. Olyan messziről nem fognak tudni közbelépni, ha akcióba lendülök.

De nem lendültem. Földbe gyökerezett a lábam, amikor észrevettek.

A társalgásuk abbamaradt. Az összes Domitrian nyílt döbbenettel meredt Tyrus volt szeretőjére, a betolakodóra, vagyis énrám. Nagyjából bemértem a felém araszoló biztonsági robotok helyét – ez az egyetlen készenlétben álló védvonal a teremben.

– Sidonia! – hökkent meg Tyrus. Ahogy meglátta az arcomat, azonnal felugrott. – Sidonia, mi lelt?

Milyen ravasz színész volt! A haldokló Sidonia képe lebegett a szemem előtt, amin keresztül ebben a pillanatban Tyrus felfoghatatlanul távolinak tűnt.

Őszintén hitte, elérheti, hogy Sidonia meghaljon anélkül, hogy látnám, benne volt a keze. Hogyne hitte volna! Ha Cygna nem érkezett volna oda, és nem beszél velem, sosem vettem volna számításba, hogy ő áll az egész mögött.

De miután a császárné felvetette az eshetőségét, már csak annak volt értelme.

Az ő életét a magadé elé helyezed. De én nem helyezem az ő életét a tiéd elé.

A kárhozottak szokása, hogy ártatlan embereket ölnek a szeretett lényért, megértettem hát az indítékát, mert én is megtettem volna, de megbocsátani azt sosem leszek képes.

Sidonia kárhozottjaként kötelességem volt bosszút állni ezért az árulásért. Hogy kitépjem a szívét, ahogy ő is kitépte az enyém. Hogy szétmarcangoljam.

A látásom elhomályosult a pislogás hiányától, de végül el kellett róla fordítanom a tekintetem, mert nem, még így sem voltam képes rá, hogy megöljem őt. Cygna megtisztította előttem az utat, de én nem lehetek a fegyvere. A sajátom sem lehetek.

Valaki kitervelte Donia meggyilkolását, és ezért meg fog fizetni, de nem így. Úgy fogok eljárni, ahogy Tyrus is tenné: közvetve bosszulom meg magam. A földre vetettem magam, a kezem a térdemen, meghajoltam a császár tekintélye előtt.

– Vallomással tartozom, császári felség!

– Mi a fene? – pattant fel Randevald a helyéről.

– Ismereteim vannak egy összeesküvésről őfelsége ellen.

Tyrus arca megkeményedett, a császár pedig karjával leintette a kárhozottakat, amikor azok nekem akartak ugrani. A szemem sarkából láttam, hogy Cygna bejön az ajtón, és döbbenten torpan meg, amikor engem meglát a földön. Nyilvánvalóan arra számított, hogy ekkor már az unokája teteme felett állok diadallal.

– Összeesküvés? – ismételte a császár. – Miféle összeesküvés?

– Felség… – próbált Tyrus közbeavatkozni.

– Én nem Sidonia Impyrean vagyok! – kiáltottam felé. – Nevem Nemezis dan Impyrean, és az Impyrean család kárhozottja voltam. Összeesküvést szőttem őfelsége unokaöccsével, hogy elvegyük az ön életét.

– Sidonia… – förmedt rám Tyrus.

– Nem, hadd mondja csak! – biztatott az uralkodó győzelemittas arccal, majd a szolgálókhoz fordult: – Vigyétek el innen az unokahúgomat és a férjét. A többiek itt maradnak. Mindent hallani akarok!

A szolgálók kivezették a nyáladzó Salivart és Devinée-t. Tyrus felém indult, de Vész az útját állta.

– Te ezt… Ezt nem értheted – próbálkozott Tyrus elveszetten. – Azt hiszem, a lány megőrült! Hadd váltsak vele néhány szót!

– Te is őrült voltál egykor – gúnyolódott az uralkodó. – Mégis mindig meghallgattam a mondandódat.

– Sidonia – szólt hozzám Tyrus újra, immár fenyegetőn –, kérlek…!

– Ki ne merd ejteni ezt a nevet még egyszer! – üvöltöttem rá szívem minden érzelmével. – Azt hiszed, nem tudom, hogy minden, ami történt, a te műved volt? – A gyász súlya alatt szinte kettészakadtam, a szemem elhomályosult. Már semmit sem láttam, csak a saját gyötrelmem ért el hozzám. – Sidonia meghalt. Meghalt, és erről te tehetsz, tudom!

– Várj egy percet, de ő… – szólt közbe Tyrus.

– Fiam! – szólalt meg Cygna hűvösen, és a császár mellé helyezkedett. – Ezek nagyon súlyos vádak. Ki tudja, mit tervezett az unokám? Ki kell végezni azonnal, nehogy véghezvigye!

Ránéztem Cygnára. Egyértelműen arra számított, hogy pikkpakk eltakarítom neki Tyrust. Az arca minden vonása megfeszült a méregtől, hogy nem így tettem. De én nem egy használati tárgy vagyok, és nem azért jöttem ide, hogy az ő kedvére tegyek.

– És őfelsége – folytattam –, Grandée Cygna szintén összeesküvő.

Cygna összerezzent.

– Abszurdum!

– A kezdetektől benne van – tettem hozzá halkan. Két legyet egy csapásra.

– Hazudik! – toporzékolt Cygna. Halálsápadtan az uralkodó felé fordult, de a fia reakciója nem nyugtathatta meg, Randevaldnak ugyanis tébolyult öröm ült az arcára, hogy íme, végül legszebb álmai valóra váltak.

Cygna a groteszk vigyortól felkapott kézzel hőkölt hátra, mintha egy érkező pofon ellen védekezne.

– Fiam! Nem hihetsz neki! A rengeteg áldozat után, amit érted hoztam, gondolod, hogy fognám magam, és elárulnálak?

Tyrus felvihogott furcsa, tunya hangon. Úgy látszott, feladta annak esélyét, hogy kibeszélje magát ebből.

– Mama, nincs értelme tagadni! – nézett a nagyanyjára hirtelen támadt kárörömmel a szemében. – Lelepleztek! Felesleges már a hazudozás.

Cygna öklendező hangot hallatott.

– Ezért megfizetsz!

Tyrus jéghidegen mosolygott, és már tudtam, minek örül annyira. A vádjaim összekapcsolták a sorsát a nagyanyjáéval, bármi is történjék vele. Már nem fog úgy elpusztulni, hogy ne látná Cygna végzetét is.

– Vész, tartóztasd le az unokaöcsémet! – parancsolta a császár, miközben tekintetét mohón Grandée Cygnára szegezte. – Ami téged illet, anyám, megfogadom a tanácsodat. Neked talán később már nem tudnám utadat állni. Nincs okom hagyni, hogy élve távozz innen.

Cygna felsikkantott.

– Randevald, miket beszélsz?

A császár kivillantotta a fogait.

– Ha hagylak innen elmenni, kétségkívül sikerül majd kibújnod az ítélet alól. Nem adhatok esélyt arra, hogy újabb cselt eszelj ki a szövetségeseiddel. Itt és most meghalsz gyalázatos bűnödért, hogy a saját fiad életére törtél. A halálod után Tyrust meggyőzöm majd, hogy nyilvánosan tanúságot tegyen a bűnödről… meg amiről csak akarom. Kín! – rivallt a kárhozottjára. – Öld meg!

Kín és Vész nem mozdult.

A császár kénytelen volt levenni a szemét az anyjáról. Tyrus értetlen tekintettel nézett ugyanarra.

– Kín! – az uralkodó felemelkedve fordult a kárhozottjai felé. – Azt mondtam, öld meg az anyámat!

Ahol én térdeltem teljes lemondásomban, jól láttam, hogy Kín Cygnára pillant. Az a tekintet… Kérdő tekintet… Vész szintén ráemelte világoskék szemét. Egyikük sem engedelmeskedett a császárnak.

Elakadt a lélegzetem. Hiszen Vész és Kín azért néznek Cygnára, mert tőle várják az utasítást. Egyikük sem a császár kárhozottja – hanem az övé. Az övéi voltak tehát akkor is, amikor megpróbáltam besározni az anyacsászárnét a császár előtt. Kín azért ebrudalt ki a szobából, és Vész azért tartotta vissza akkor a császárt, hogy Cygnát védjék. A császárné ebből megtudta azt is, hogy szövetkeztünk ellene.

Cygna undorodó képet vágott.

– Randevald, hogy merészelsz kétségbe vonni? Minden más gyermekem fölé helyeztelek. Mindig, minden helyzetben téged választottalak. És álnokságod ellenére ma is melléd álltam az unokám ellenében, aki pedig már csecsszopóként is túljárt az eszeden. Tálcán akartam eléd kínálni őt, erre mit teszel? Ellenem fordulsz. Annyi éven át elhanyagoltam a saját biztonságomat a kárhozottjaim átengedésével a te védelmedre, édes jó kozmoszom!

– Szünetet tartott, amíg a császár agyába begyűrűzhetett a dolgok állása. – Így van, neked persze sosem mondtam el. Hozzád egy pillanatig sem kötődtek, Randevald! Ők az enyémek. És a sok áldozatnak mi lett a jutalma? – széttárta a karját. – Elrendeled a kivégzésemet! Végére értem a türelmemnek. Vész, Kín, intézzétek el az árulót!

Vész a császárra vetette magát, és lendületből a földre tiporta. Kín szétzúzta a legközelebbi biztonsági robotot, kitért a többi sugarai elől, majd azokat is összetörte. A császár borzadva hörgött a földön a saját kárhozottjai szorításában.

Tyrus hátrafelé botladozott az éktelen zűrzavar elől. Felálltam, és felé indultam, hogy… Hogy mit? Nem tudtam, mit tegyek. Megvédjem? Bántsam? De nem jutottam el addig, hogy eldönthessem, mert Tyrus tekintete riadtan lendült felém, és csettintett az ujjával.

Erre hirtelen elektromos áramütés futott át rajtam, és a padlóra kényszerített. Nagy csattanással értem földet, a testem minden egyes sejtje vibrált az áramtól. Az elektródák. Azt mondta, feloldódtak, pedig erről szó sem volt. Mindvégig itt voltak bennem.

Tyrus sosem bízott meg bennem.

Azt hittem, már tudom, milyen érzés a megcsalatás. De most, amikor megszólalni sem tudtam a sokktól, most éltem át igazán, milyen az, ha az embert elárulják. Az indulat irgalmatlanul égette minden egyes izmomat.

Másodpercek vagy percek múlva, már nem tudtam megítélni, sikerült oldalra fordítanom a fejem, és megláttam, mi történik. A császár hangtalanul tátogott az anyjára – a nőre, akit az utolsó percig sem értett meg. Aztán egy rút reccsenéssel Vész kitörte az uralkodó nyakát.

Randevald holtan rogyott össze.

Sűrű, áthatolhatatlan csend ereszkedett a teremre. Aztán Cygna rám bökött az ujjával. Vész és Kín egy pillanat múlva már rajtam voltak. Megragadták a két karom, és egymás közt vonszoltak a gazdájukhoz. Nem küzdöttem. Mi értelme lett volna? Ha ellenállok, Tyrus csak bekapcsolja az elektródáit. Mereven néztem, amíg Cygna Tyrushoz sétált.

A két halvány szemű Domitrian úgy méregette egymást, mint két halálos ellenség a feldúlt csatamező felett.

– Nos – kezdte Cygna –, ez lett volna a nagy terved? Hogy szövetkezel velem, aztán elárulsz a saját fiamnak?

– Úgy valahogy – válaszolta Tyrus nyugodt hangon. – De úgy látszik, te voltál a gyorsabb.

– Ez csak természetes. Én mindig egy lépéssel előtted leszek. Gyanítottam, hogy csapdába akarsz csalni, úgyhogy én is felállítottam a sajátomat. De nagyon úgy fest, hogy ez a kötődés nélküli kárhozott tényleg szeret téged. Azt hittem, megöl majd. Minden oka megvolt rá, mégsem tudta megtenni.

– Lemaradtál az előbb róla. – Tyrus ekkor rám pillantott, és átfutott az arcán egy érzelem. Valódi fájdalom volt.

A nyakamhoz értem, és kitapogattam, merre vannak benne az elektródák.

– És most itt vagyunk, patthelyzetben – állapította meg Cygna. – Mert mint látod, Randevald halott, így szükségünk van egy új császárra. Magam nem ülhetek a trónra. Valaki mást kell keresnem, egy véremből valót.

Tyrus Cygna kárhozottjait figyelte, akik egy szívdobbanás alatt odaugrottak volna hozzá, hogy végezzenek vele, ha szükséges.

– Okos dolog volt megpróbálni megölni engem, Tyrus – méltatta az anyacsászárné –, mert helyesen mondtad, én vagyok a családban a legalkalmasabb uralkodó. Én uralkodtam a nagyatyádon keresztül évekig, aztán folytattam a fiamon át, és most vagy te is engedsz a parancsaimnak, vagy meghalsz itt és most, és a birodalomnak be kell érnie egy nyáladzó gyengeelméjűvel a trónján. Nekem jobban tetszene, ha te foglalnád el a helyet. Sok gondom lenne azzal, ha Devinée-t ültetném a császári trónra most, hogy az egész fennköltség az agysérüléséről pletykál. A te trónigényedet viszont senki sem vitatná.

Tyrus felnevetett.

– És hogyan lehetnénk szövetségesek ezek után? Hisz meg akartalak öletni! És rövid időn belül utánad küldtem volna a bácsikámat is a másvilágra. De ezt tudod te is!

– Hogyne. Ugyanakkor azt is tudom, milyen eszes vagy. Elég eszes, hogy ezentúl félj tőlem.

Tyrus üres tekintettel nézett a nőre, aki lemészároltatta a szüleit, és megölette a legtöbb családtagját.

– Igen.

Cygna felcsapta az állát.

– Az Impyreanek aljas kárhozottja ma meggyilkolta szeretett uralkodónkat. Mindenki így fog tudni az esetről.

Tyrus mélyet sóhajtott.

– Vagy nem így lesz? – vonta kérdőre Cygna az unokáját. A kárhozottak vészterhesen mozgolódtak az oldalamon, és Tyrus óvatosan feléjük sandított.

Nagyot nyelt a válasza előtt.

– De, ahogy mondod, mama.

– És a kárhozottad tűzáldozatként végzi a koronázási ünnepségeden. A legigazibb tűzáldozat lesz a helionita vallás történetében.

Tyrusnak ökölbe szorult a keze.

– Szerelem vagy hatalom, Tyrus? – dúdolta Cygna. – Tudod, hogy én mi mellett döntöttem hajdan, és azután is, ahányszor csak kellett. Ha igazán az én unokám vagy, mást nem is tudsz választani.

Ekkor lassan, legyőzetve, Tyrus letérdelt a nagyanyja elé, és a szemébe nézett számító tekintetével.

– Ahogy kívánod, mama!

Cygna úgy somolygott, mint egy nagy, önelégült macska, amikor Tyrus az arcához húzta az ökleit.

– Éljen a császár! – vigyorgott.

Fenekestül felfordított helyzet: az újdonsült császár térden, áruló nagyanyja felette áll, és ugyanolyan óvatos, cinikus szemmel méregetik egymást a szeretet és a bizalom legapróbb morzsája nélkül.

Mindketten megpróbálták megölni a másikat Randevald felhasználásával, és mindketten kudarcot vallottak, így végül Randevaldot magát pusztították el. Így folytatódhat szentségtelen szövetségük, és Tyrus uralma ilyen marad mindörökre. Egykori fennkölt eszményeire és nagyszabású terveire lesújt majd Cygna, a valódi uralkodó vasökle.

Üres szívvel néztem a jelenetet, miközben egyre a torkomnál lévő elektródákon járt az eszem. A bizonyítékon, hogy sosem voltunk Tyrusszal társak, és minden hazugság volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem láttam meg a Domitrian-természetet hamarabb benne, és hogy nem menthettem meg tőle Sidoniát.