*

– Mi nem sikerült? – kíváncsiskodott Morozov. A mérnök a konzolra meredt. Dühösen ráncolta a homlokát.

– Termikus megugrás. A francba! Azt hittem már, ezt magunk mögött tudhatjuk.

A szoba másik végében, a kisenergiájú lézerrendszer újabb képet rögzített a célról. A tv-technikusok osztott képernyős felvételt készítettek, hogy összehasonlítsák a megelőző és az az utáni helyzetet.

– Nincsenek lyukak – jegyezte meg keserűen Pokriskin.

– Na és? – kérdezte meglepetten Bondarenko. – Ember, maguk az egészet megolvasztották, az isten szerelmére! Úgy látszik, mintha egy megolvadt acéllal teli öntőüstbe merült volna. – És úgy is volt valahogy. A műhold testén elrendezett napelemek teljes egészében kiégtek. Az egész eltorzult a kapott energiától.

Pokriskin csak bólogatott, de arckifejezése nem változott semmit. – Azt hittük, hogy lyukat ütünk rajta. Ha azt meg tudjuk csinálni, olyannak látszana, mintha egy műhold vagy űrhajó szabadon keringő darabja hatolt volna be a műholdba. Ezt a fajta energiakoncentrációt kerestük.

– Most viszont képesek megsemmisíteni akármelyik amerikai műholdat, amelyiket csak akarják!

– A Fényes Csillag nem azért készült, hogy műholdakat semmisítsen meg, ezredes.

Bondarenko gyorsan megértette. A Fényes Csillagot valójában kifejezetten erre a feladatra építették, de az energiaáttörés, ami a létesítmény finanszírozását eddig igazolta, négyes faktorral haladta meg az elvárásokat. Pokriskin pedig egyszerre kettőt akart ugrani, hogy egyrészt demonstrálni tudja a műholdelhárító készséget, másrészről pedig, azt a rendszert, mely hozzáigazítható a ballisztikus rakétákkal történő védekezéshez. Ez aztán az ambiciózus ember, bár nem a szokásos értelemben.

Bondarenko egyelőre ezt eldöntetlenül hagyta magában, és arra gondolt, mit is látott. Mi romolhatott el? Bizonyára termikus megugrás. Amikor a lézernyalábok átszelték a levegőt, a légkörben energiájuknak csak egy töredékét adták át hő formájában. Felkavarodott tőle a levegő, megzavarta az optikai pályát, oda-vissza mozgatta a nyalábot a célponton, ezenkívül pedig elképzelt átmérőjénél szélesebbre tartotta a nyalábot.

Viszont ennek dacára, még mindig hatalmas energiájú volt. Olyannyira, hogy meg tudta olvasztani a száznyolcvan kilométernyire levő fémet! mondta magában az ezredes. Ez viszont egyáltalában nem hiba. Ellenkezőleg, óriási lépés egy egészen új technológia felé.

– Érte valami károsodás a rendszert? – kérdezte a tábornok a vállalkozás irányítóját.

– Nem, máskülönben nem kaptunk volna utólagos képet róla. Úgy tűnik, atmoszférikus kompenzációméréseink elegendőek a leképezőnyalábhoz, viszont nem elegendőek a nagy energia továbbításához. Félsiker, tábornok elvtárs.

– Igen. – Pokriskin egy pillanatig szemét dörzsölte, aztán határozottabban folytatta. – Elvtársak, ma este bizonyíthattuk, hogy komoly előrehaladás történt. De persze még mindig nagyon sok az elvégzendő munka.

– De ez már az én feladatom – szólalt meg Morozov szomszédja. – De megoldjuk, annyi szent!

– Szüksége van még valakire a csapatba?

– Részben a tükrökkel, részben a számítógépekkel függ össze az egész. Mennyit tud ezekről?

– Ezt Önnek kell eldöntenie. Mikor kezdjük?

– Holnap. Tizenkét órába telik, mire adatokká szervezik össze az egészet a távmérést végzők.

*

– Mit gondolsz, mi lehetett az? – kérdezte Abdul.

Épphogy feljutottak a gerincre, amikor az a meteor megjelent. Legalábbis első pillantásra úgy tűnt, hogy meteor húz tüzes vonalat maga után. Viszont ott volt már előzőleg is az a vékony, aranyszínű vonal, és tulajdonképpen felfelé haladt. Nagyon gyorsan, de aztán eltűnt a szemük elől.

Vékony, arany vonal, gondolta az Íjász. Maga a levegő izzott fel. Mi tehet ilyet a levegővel? Egy pillanatra el is felejtette, hol van, és kicsoda. Visszagondolt ugyanis egyetemi éveire. Bizony, a hő képes ilyesmire. Csakis a hő. Amikor meteor jön le a földre, haladása közben a súrlódás… de hát ez a vonal nem származhatott meteortól. Mégha a felfelé irányuló vonal képzelődés is volt csupán – nem volt egészen biztos benne; a szem néha nagyon be tudja csapni az embert – az aranyos vonal majdnem öt másodpercig megmaradt. Talán tovább is, gondolta végig az Íjász. Az ember nem nagyon méri ilyenkor amúgy sem az időt. Hmmm. Letelepedett és elővette jegyzettömbjét. A CIA-s adta még neki és azt is mondta, vezessen naplót minden eseményről. Hasznos dolog az ilyesmi; még soha nem jutott eszébe. Feljegyezte hát az időpontot, a napot, a helyet és a hozzávetőleges irányt is. Pár nap múlva majd visszamegyek Pakisztánba, és a CIA-s talán érdekesnek fogja találni.

6

Sötétedett már, amikor odaért. Gregory sofőrje a George Washington útról a Pentagon bejárata felé kanyarodott. Az őr felhúzta a kaput, és ezzel lehetővé tette a jellegtelen állami Fordnak, hogy felhajthasson a rámpán, és egy hurkot írjon le néhány, ott parkoló kocsi körül. A vezető egyenesen egy kis busz mögött néhány lépéssel tette ki utasát. Gregory jól ismerte már a járást: felmutatta igazolványát az őrnek, átsétált a fémérzékelőn, majd végigment az állami zászlókkal díszített folyosón. Elhaladt a kávézó mellett, lement a rámpán, egészen a XII. századi várbörtön stílusában kivilágított és díszített bevásárló üzletekig.

A Stratégiai Védelmi Kezdeményezés Hivatala a Pentagon bevásárlóközpontja alatt helyezkedett el (bejárata valójában közvetlenül a süteményes alatt van). Előzőleg busz- és taxiállomásnak használták. Az épületnek ez a része ennélfogva a legújabb és egyben legbiztonságosabb iroda is volt – az egész ország legújabb és legkevésbé biztosított, katonai programja számára. Itt Gregory másik igazolványt vett elő. Felmutatta a négy biztonságinak. Majd odatartotta egy műszerhez, mely lekérdezte annak elektromágneses kódolását és úgy döntött, hogy az őrnagy beléphet. Ezzel egy váróhelyiségbe jutott, amelynek túlsó végén dupla üvegajtók voltak. Rámosolygott mentében a recepciósra, majd pedig Parks tábornok titkárnőjére. Az visszaköszönt neki, bár nemigen volt ínyére, hogy ilyen sokáig túlóráznia kell.

Nem találta jókedvében Bill Parks altábornagyot sem. Tágas irodájában egy íróasztal trónolt, meg egy alacsony asztal a kávézáshoz és a bensőségesebb beszélgetésekhez, no meg egy nagyobb konferenciaasztal is. A falakat különböző űrtevékenységek bekeretezett képei borították. Mellettük pedig számos modell: valóságos és képzeletbeli űrjárművek… no meg fegyverek. Parks általában zseniális ember. Előzőleg berepülőpilóta volt. Parks szinte szerzetesszerűnek hatott. Különösen azzal a mosollyal, ami egyszerre volt lebilincselően félénk, ugyanakkor meglehetősen feszült. Parks volt a kormányzat egyik legnagyobb embere. Minden bizonnyal a legjobb tíz közé tartozik. Még az is meglehet, hogy egyenesen a legjobb. Gregory látta, hogy a tábornoknak ma este látogatója van.

– Hát máris viszontláttuk egymást, őrnagy – szólalt meg Ryan, amikor odafordult. Kezében gyűrűs iratfűző volt, talán kétszáz oldalnyi anyaggal. A közepe táján tarthatott.

Gregory tisztelgett, és utasítás szerint jelentett.

– Milyen volt az út?

– Szuper. Uram, ugyanazon a helyen áll még a szódakiadó automata? Kicsit kiszáradtam ugyanis.

Parks egy fél másodpercre elvigyorodott. – Menjen csak, annyira azért nem sietünk.

– Az ember nem tehet egyebet, egyszerűen szeretni kell ezt a kölyköt – szólalt meg a tábornok, miután becsukódott a másik mögött az ajtó.

– Azon tűnődöm, vajon az anyja tudja-e, mit csinál a gyerek iskola után – kuncogott Ryan, aztán komolyra fordította. – Ebből még nem látott semmit, igaz?

– Nem, nem volt rá időnk, és az ezredesnek is még vagy öt órára lesz szüksége, hogy ideérjen a Kobra Belle-ről.

Jack bólintott. Ezért van az, hogy a műholdas egységtől csak ő meg Art Graham képezik kizárólagosan a CIA-sokat. Bárki más engedélyezne magának egy teljes éjszakai alvást. Miközben ők meg a holnap reggeli teljes tájékoztatásra készülnek. Ami Parksot illeti, ő kihagyhatta volna, és a jelentősebb tudósokra bízhatná, de hát nem az a fajta férfi. Ryan minél jobban megismerte Parksot, annál jobban kedvelte. Nagy koncepciójú ember – és ezzel a koncepcióval Ryan mélyen egyetértett, íme itt áll előtte egy egyenruhás nagyfőnök, aki gyűlöli az atomfegyvereket. Parks az utóbbi tíz évet azzal töltötte, hogy megpróbált valami megoldást találni ezek kiküszöbölésére. Jacknek kedvére valók az olyan emberek, akik megpróbálnak az árral szemben úszni. A morális bátorság ritkább árucikk, mint a fizikai. Ez a tény ugyanolyan igaz a katonaság vonatkozásában, mint bárhol másutt.

Gregory nemsokára egy doboz Coca-Colával jelent meg. Ideje volt hát munkához látni.

– Mi újság, uram?

– Van egy videoszalagunk a Kobra Belle-ről. Éppen odafenn voltak, hogy nyomon kövessenek egy szovjet ICBM-tesztet. A madárka – egy SS-25-ös – felrobbant, de a küldetést irányító parancsnok úgy döntött, fenn maradnak és eljátszadoznak kicsit. Ezt látta. – A tábornok felvette a videolejátszó távirányítóját és megnyomta.

– Ez egy Kozmosz-1810-es – közölte Art Graham, és átnyújtott egy felvételt. – A felderítőjük romlott el.

– Infravörös kép, igaz? – kérdezte Gregory és belekortyolt kólájába. – Istenem!

Ami addig egyetlen fénypont volt, hirtelen úgy villant fel, mintha egy csillag robbant volna szét valami sci-fi filmben. De ez most minden, csak nem az. A kép változott, amint a számítógépesített leképzőrendszer igyekezett vadul lépést tartani az energiakitöréssel. A képernyő alján digitális kijelzés jelent meg, és a felizzó műhold látszólagos hőmérsékletét mutatta. Pár másodperc múlva a kép elhalványult, és a számítógép újból hozzá igazodott a Kozmosz fényéhez.

A képernyőn egy-két másodpercig az elektrosztatikus töltés zavart meg mindent, majd új kép kezdett rajzolódni.

– Ez, most, kilencven perce volt. A műhold pár fordulattal később Hawaii fölé került – közölte Graham. – Odaát is vannak kameráink, hogy nyomon kísérhessük az oroszok műholdjait. Nézze meg a felvételt!

– Ilyen volt előtte, és ilyen utána, igaz? – pillantott Gregory egyik képről a másikra. – Tönkrementek a napelemek… hűha. Miből van a műhold teste?

– Többnyire alumíniumból – válaszolta Graham. – Az oroszok jobban kedvelik a durvább konstrukciót, mint mi. A belső keretek lehetnek acélból, de valószínűbb, hogy titán vagy magnézium felhasználásával készülnek.

– Ami az energiaátadást illeti, igencsak jelentős – válaszolta Gregory. – Tönkretették hát a madárkánkat. Eléggé felmelegítették hozzá, hogy megsüthesse azon nyomban a napelemeket. És valószínűleg ahhoz is, hogy megszakítsák odabenn az elektromos áramköröket. Milyen magasságban volt?

– Száznyolcvan kilométer.

– Szarij Sagan, vagy valami új hely, amit Mr. Ryan mutatott?

– Dusanbe – mondta Jack. – Az új hely.

– De hiszen még be sem fejezték az új, nagyfeszültségű vezeték felállítását.

– Igen – jegyezte meg Graham. – Meg tudják duplázni a teljesítményt. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy meg tudják.

– Láthatnám újból az első sorozatot? – érdeklődött Gregory. Majdhogynem sorrendet alkotott. Jack fel is figyelt rá, hogy Parks tábornok egyszeri nekifutásra összerakta.

Ez folytatódott további tizenöt percen át, közben Gregory egy méternyire a monitortól álldogált, kóláját iszogatta és a képernyőre meredt. Az utolsó három alkalommal, a képet kockánként léptették, közben a fiatal őrnagy mindegyiknél jegyzetelt. Végül befejezte.

– Fél órán belül meg tudom adni az energia nagyságára vonatkozó értéket. Pillanatnyilag azt hiszem, valamilyen problémájuk léphetett fel.

– Fénypontkiszélesedés – közölte Parks tábornok.

– És célzási nehézségek is, uram. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam, no meg egy jó kalkulátorra. Én a munkahelyemen hagytam a sajátomat – ismerte be félénken. Graham odatolta neki a sajátját, egy drága Hewlett-Packard-öt.

– Mi van a teljesítménnyel? – kérdezte Ryan.

– Rövidesen pontos számmal tudok szolgálni – válaszolta Gregory, mintha ügyetlen kisgyerek volna. – E pillanatban legalább nyolcszor akkora, mint amekkorára mi képesek vagyunk. Valami nyugodt hely kellene. Használhatnám a pihenőszobát? – kérdezte Parkstól. A tábornok bólintott, mire a férfi kiment.

– Nyolcszor akkora… – szólalt meg Art Graham. – Krisztusom, talán el is tudják gőzölögtetni a DSPS-eket. Az egyszer átkozottul biztos, hogy romhalmazzá változtathatják bármely kommunikációs műholdunkat, ha akarják. Persze azért meg tudnánk védeni őket…

Ryan kicsit kirekesztettnek érezte magát. Képzettsége inkább a történelemre és a közgazdaságra szorítkozott, és nem értett különösebben sokat a fizikai tudományok nyelvén.

– Három év – sóhajtott fel Parks tábornok, és kis kávét öntött magának. – Legalább három évvel előztek meg bennünket.

– Csak ami a energiaáteresztő-képességet illeti – válaszolta Graham.

Jack egyikről a másikra pillantott. Nagyjából tudta, milyen nagyjelentőségű dologról lehet szó, mivel mindkettő nagyon izgatottnak látszott. Gregory húsz perc múlva visszajött.

– Úgy számolom, leadott csúcsenergiájuk valahol huszonöt és harmincmillió watt között lehet – közölte. – Ha hat lézert feltételezünk az adóberendezésnél, az nos, éppen elég, igaz? Már csak az a kérdés, hogy hányat zsúfoljanak egy helyre, aztán ráirányíthatják a kiválasztott célpontra.

– Ez eddig a rossz hír. A jó pedig az, meg vagyok győződve róla, hogy kiszélesedés! problémáik vannak. Csak az első néhány ezredmásodpercig tudták biztosítani a célponton a csúcsenergiát. Aztán rögtön kezdett kiszélesedni. Az átlagos, leadott energia hét és kilenc megawatt között van. Úgy tűnik, a kiszélesedés mellett még célzási problémáik is vannak. Bármi legyen is a tényleges ok, nehezen tudnak pontosabban célozni három ívmásodpercnél. Ez azt jelenti, csak plusz- vagy mínusz kétszáznegyven méterig lesznek pontosak geostacionárius műholdaknál. No persze, ezek a célpontok gyönyörűen állnak egyhelyben. És a mozgási tényező így is, úgy is beszámítana.

– Mennyire? – kérdezte Ryan.

– Nos, egyrészről, ha éppen eltalálnak egy mozgó célpontot – és az alacsonypályájú madárkák bizony eléggé gyorsan húznak át az égen; valahogy úgy nyolcezer méter per másodperccel – ívfokonként ezernégyszáz méterrel számolhatunk; szóval olyan célpontot követünk, ami másodpercenként körülbelül öt foknyival mozog. Eddig oké? A termikus kiszélesedés azt jelenti, a lézer energiájának nagy részét az atmoszférának adja át. Ha történetesen gyorsan végezzük a követést az égbolton, tulajdonképpen állandóan új lyukat kell fúrni a levegőbe. Viszont a kiszélesedésnek időre van szüksége hozzá, hogy tényleg elfajulhasson – ez viszont nekik kedvez. Másrészről, ha az embernek vibrációs problémái lépnek fel, minden egyes alkalommal, amikor megváltoztatja a célzási pontot, új változóval egészíti ki a célravivő geometriáit. Ettől még rosszabb lesz minden. Szépen álldogáló, stacionárius célpontnál azonban – mint amilyenek a kommunikációs műholdak is – leegyszerűsíthetjük a célraviteli problémát. Viszont az ember állandóan ugyanolyan termikus kiszélesedés mellett lövöldöz felfelé, amíg végül el nem pocsékolja szinte minden energiáját a levegőben. Értik már mire gondolok?

Ryan egyetértőleg nyögött egyet. Alig tudta követni a témát. Az információ pedig, amit Gregory közölni próbált velük, olyan területről származott, amit egyszerűen képtelen felfogni. Graham lépett közbe.

– Azt mondja, nem kell miatta aggódnunk?

– Nem uram! Ha megvan hozzá az embernek az energiája, mindig tud rá megoldást találni, hogyan továbbítsa. A pokolba is, mi ezt már elvégeztük! Ez a könnyebbik rész.

*

– Ahogy mondtam – közölte Morozovval a mérnök –, a probléma nem abban rejlik, hogy a lézereket rávegyük, adják le a szükséges energiát, hanem abban, hogyan juttassuk el az energiát a célpontig.

– A maguk számítógépe képtelen korrigálni ezt a micsodát?

– Bizonyára különböző dolgok együttes hatásáról van szó. Ma végigfutunk újra az összes adaton. A fő dolog? Valószínűleg az atmoszférikus kompenzálás programozása. Azt hittük, a kiszélesedés kiküszöbölésére ki tudjuk igazítani a célzási eljárást – nos, nem tudtuk. Háromévi elméleti munka alapján készült a tegnapi teszt. Az én kutatásaim. És nem vált be. – Kibámult a horizontra, a homlokát ráncolta hozzá.

*

– Szóval innen származott a lézerteljesítmény növekedése? – kérdezte Bondarenko.

– Igen. Fiatal kollégáink közül ketten azzal az ötlettel álltak elő, hogy meg lehetne növelni a lézerüreg átmérőjét. Még mindig hátra van azonban a centrírozó mágnesek jobb vezérlése – közölte Pokriskin.

Az ezredes bólintott. A szabadelektronos lézer egész lényege, hogy úgy lehessen “hangolni”, mint valami rádiót. Meg lehessen választani a fényfrekvenciát, amit az ember továbbítani kíván – vagy legalábbis ez volt az elmélet. Gyakorlati szempontból viszont, a legnagyobb, leadott teljesítmény mindig körülbelül ugyanabban a frekvenciatartományban van – ami ráadásul rossz is. Ha előző nap kicsivel más frekvenciát tudtak volna kifejteni – olyat, ami hatékonyabban hatol át a légkörön – a termikus kiszélesedést vagy ötven százalékkal lehetett volna csökkenteni. Ez viszont a szupravezető mágnesek jobb vezérlését jelentette volna. Azért hívták őket centrírozóknak, mivel oszcilláló mágneses teret indukálnak a lézerüregben lévő, töltött elektronokon keresztül. Sajnálatos módon azonban, az áttörésnek az a nem várt hatása következett be, hogy nemigen tudták irányítani a mágneses tér fluxusát. Erre egyelőre nincs elméleti magyarázat. A vezető szakemberek elgondolása szerint a mágnes konstrukciójában lehet valami kisebb technológiai probléma. Az idősebb mérnökök, természetesen azt hajtogatták, valami hiba van az elméleti szakemberek arra vonatkozó magyarázatában, mi is történt, mivel ők tudják, hogy a mágnesek kellőképpen működnek. A konferenciatermeket már eddig is felbolydító viták hevesek voltak, de azért baráti mederben folytak. Számos, jó eszű ember egyesítette tudását, hogy rájöjjenek az Igazságra – arra a tudományos igazságra, mely nem az emberi véleménytől függ.

Bondarenko agya még mindig a részletekkel bajlódott, közben lázasan jegyzetelt. Mindig azt hitte magáról, tud valamit a lézerekről, de amikor az itt végzett munkára pillantott, totyogó gyereknek érezte magát, aki tanácstalanul bolyong az egyetemi laborban és a fényes lámpákra mered.

– Szóval, úgy tűnik, hogy a maguk fő problémája a számítógépes vezérlés, egyrészt a mágneses fluxus terén, másrészt a tükrök együttesénél.

– Így van, ezredes. – Pokriskin jóváhagyólag bólintott. – És szükségünk van még némi támogatásra meg finanszírozásra is, hogy ezeket a nehézségeket kiküszöbölhessük. Meg kell mondania Moszkában, hogy a legjelentősebb munkát már elvégeztük, és bebizonyosodott, hogy a dolog működik.

– Tábornok elvtárs, meggyőzött.

– Nem, ezredes elvtárs. Önnek csupán megvan hozzá az intelligenciája, hogy el tudja képzelni az igazságot! – Mindketten nevettek, miközben kezet ráztak. Bondarenko alig várta már, hogy visszarepülhessen Moszkvába. Régen elmúlt már az az idő, amikor egy szovjet tisztnek félnie kellett, ha rossz hírt hozott. De azért az ember karrierjének sem árt, ha jó hírekkel áll elő.

*

– Nos, nem tudják alkalmazni az adaptív optikájukat – közölte Parks tábornok. – Amit viszont tudni akarok, honnan jönnek az optikai bevonataik.

– Most már másodszor hallok erről – Ryan ezzel felállt és megkerülte az asztalt, hogy megkezdje szokásos mászkálását. – Mi olyan fontos annál a tükörnél? Üvegtükör, vagy nem?

– Nem üveg, az nem tudná kezelni az energiát. Most éppen, ami minket illet, rezet vagy molibdént alkalmazunk – válaszolta Gregory. – Az üvegtükörnek a hátoldalán van visszaverő felülete. Ennek a fajtának viszont az előlapján. Hátul meg hűtőrendszere van.

– Micsoda? – Több tudományos tanfolyamot kellett volna végigülnöm.

– A fény nem verődik vissza csupasz fémről – kezdte Graham. Ryannak úgy tűnt, hogy az egész teremben ő az egyetlen tökfej. És, természetesen, neki kellett még megírnia is a Különleges Hírszerzési Véleményezést is. – Optikai bevonatról viszont visszaverődik.

– Akkor miért használunk fémet? – érdeklődött Jack. Az őrnagy válaszolt:

– Fémet használunk, hogy a lehető legjobban lehűlhessük a visszaverő felületet. Ami azt illeti, megpróbálunk el is távolodni tőle. Az ADAMANT, vagyis: Továbbfejlesztett Anyagok és Új Technológiák Csoportjának Felgyorsított Fejlesztése elnevezésű kutatás. Reméljük, hogy a következő tükör már gyémántból készül majd.

– Micsoda?

– Tiszta szén-12-ből készített, mesterséges gyémánt – izotróp formája a közönséges szénnek, és ez nekünk tökéletesen megfelel. A probléma az energia abszorpciója – folytatta Gregory. – Ha a felület túl sokat visszatart a fényből, a hőenergia egyszerűen lerobbanthatja az üvegről a bevonatot azon nyomban, utána pedig szétmegy a tükör is. Egyszer végignéztem, hogyan ment ripityára egy félméteres tükör. Micsoda hangot adott ki! Ilyennek képzelem el, amikor Isten pattint az ujjaival. C-12 gyémánt segítségével azonban, olyan anyagunk van, ami szinte szupravezetőként szolgál. Megnövelt energiasűrűséget tesz lehetővé, és egyúttal kisebb tükröt is. A General Electric épp most jött rá, hogyan készítsen szén-12-ből drágakő minőségű gyémántot. Candi már dolgozik rajta. Nemsokára kiderül, hogyan csinálhatunk belőle tükröt.

Ryan gyorsan végiglapozott mintegy harminc oldalnyi jegyzetén, szemét dörgölte.

– Őrnagy, a tábornok engedélyével most följön velem Langleybe. Azt akarom, hogy tartson tájékoztatót a tudományos és technológiai részleg embereinek. Ezenkívül meg akarok mutatni magának mindent, amit össze tudtunk gyűjteni a szovjet vállalkozásról. Rendben, uram? – kérdezte Parkstól Jack. A tábornok bólintott.

Ryan és Gregory távozott hát. Kiderült, hogy itt még ahhoz is papírok kellenek, ha az ember ki akar jutni. Az őrök nagy szigorúsággal ellenőriztek mindenkit. Amikor leértek a parkolóhoz, az őrnagy, megjegyezte, hogy Jack kocsija “baró”. – Még mindig használják ezt a kifejezést? kérdezte magában Jack.

– Hogyan kerül egy tengerészgyalogos az Ügynökséghez? – érdeklődött Gregory, amikor kicsodálkozta magát a bőrüléseken. Ez meg honnan veszi a bátorságot, hogy az ilyesmit megengedje magának?

– Meghívtak. Azelőtt pedig történelmet tanítottam Annapolisban. – Nincs is jobb annál, mintha az ember maga a hírneves Sir John Ryan. Bár nem hinném, hogy engem is felsorolnak valamelyik lézertankönyvben…

– Hol járt egyetemre?

– A bostonin, a doktorátusomat meg a folyó túloldalán, Georgetownban szereztem.

– Nem is mondta, hogy doktorátusa van – jegyezte meg az őrnagy.

Ryan ezen elnevette magát. – Más területen, pajtás. Igencsak nehezemre esik megértenem, miről is beszélgetnek, de hát végül is ez a dolgom. A leszerelési tárgyalásokhoz is sok köze van. Az elmúlt hat hónapban most jobbára ezzel foglalkozom.

– Azok ott igencsak ki akarnak csinálni engem. Üzletet akarnak kötni az én bőrömre.

– Nekik is megvan a maguk munkája – vetette ellen Jack. – Viszont nekem szükségem van a maga segítségére, hogy meggyőzzem őket, amit maga csinál, az fontos.

– Az oroszok nagyon úgy vélik.

– Igen, épp most láthattuk a tanújelét, nem igaz?

*

Bondarenko leszállt a gépről, és kellemes meglepetéssel nyugtázta, hogy hivatalos gépkocsi várja. A Vojszka PVO kocsija volt. Pokriskin tábornok úgy látszik előre telefonálhatott. A munkanap már véget ért, az ezredes hát utasította a sofőrt, hogy vigye haza. Holnap majd megírja a jelentését, és átadja Filitov ezredesnek. Később pedig talán magát a minisztert is tájékoztatni fogja. Egy pohár vodka mellett még azt a kérdést is feltette magának, vajon Pokriskin megfelelőképpen bánt-e vele, most így visszagondolva. Talán nem, mondta magában. A tábornok mindazonáltal elég jó munkát végzett, ha el akarta adni programját meg önmagát is. A tesztet nem színlelték, igazi volt. És végig becsületesnek látszottak minden probléma részletezésekor. Néha talán egy kicsit szűkszavúnak tűntek. Nem, Pokriskin feladattal van megbízva, hajlandó rá, hogy egész karrierjét, ha nem is kockára tegye miatta, de azért félszemmel erre is kacsingat; és ennél többet igazán senki sem várhat el. Ha saját birodalmát építgeti éppen, akkor hát meg kell hagyni, ezt a birodalmat érdemes felépíteni.

*

Az anyag átadása egyszerre volt egyedi jellegű és megszokott. Az üzletsor szokványos volt. Kilencvenvalahány üzletből álló, fedett sétány, no meg vagy öt, kis vetítőtermes mozi, egykupacban. Hat üzletben cipőt árusítottak, háromban meg ékszert. Volt azonkívül egy sportszer szaküzlet is. Odabenn az egyik falat teljesen beborították a Winchester 70-es vadászpuskák. Ilyesmit azért nem gyakran lát az ember keleten. Három drága ruhabolt is kényeskedett a soron. Mellette számtalan női ruhát kínált. Ezek egyike közvetlenül a fegyverüzlet mellett helyezkedett el.

Ez igencsak megfelelt a tulajdonosnak, mivel a fegyverüzletben jól működő riasztórendszer volt. Ez pedig, az egész bevásárlóközpont saját őrszemélyzetével együttesen, lehetővé tette a nő számára, hogy óriási készletet halmozzon fel exkluzív divatos női cuccokból, és mégse kelljen neki drága biztosításokat kötnie.

Ann besétált az üzletbe. Rendkívül előnyös alkat volt, a tulajdonos első pillantásra felmérte. Tökéletes hatos. Csak azért vette fel magára a ruhát, hogy lássa, hogyan néz ki rajta. Sosem volt szüksége semmiféle alakításra, ami nagyban megkönnyítette vásárlásait. Rengeteg pénzét hagyta már itt, látogatásonként sosem költött kevesebbet 200 dollárnál. Rendszeres vevőnek számított. Hat hetente megjelent. A tulajdonosnak fogalma sem volt róla, mi a nő foglalkozása. Úgy gondolta, talán doktor. Furcsa módon készpénzben fizetett. Nagy kár, gondolta magában, hogy nem minden vevő ilyen. Ann-nek barna szeme és haja volt. Az utóbbi vállig érő és kicsit hullámos. Alacsony, karcsú testalkatú. A másik fura dolog viszont, hogy sosem használt semmiféle parfümöt; ettől még jobban megerősödött a tulajdonosban a meggyőződés, hogy orvos lehet. Ez, meg az időpontok is, amikor idelátogatott – soha nem olyankor, ha zsúfolt volt az üzlet, mintha teljesen a maga ura volna. Ez bizonyára így is volt és az “orvos” öltözködésével is jól játszotta a szerepet. Akárhogy is, az egész kedvére volt a tulajdonosnak. Minden alkalommal, amikor az üzletben járt-kelt, látni lehetett, tudja, mit akar.

Kiválasztott hát magának egy szoknyából meg blúzból álló együttest, és hátrament a próbafülkéhez. Bár a tulajdonos nem tudta, Ann mindig ugyanazt a fülkét használta. Odabenn aztán lehúzta a szoknya cippjét, kigombolta a blúzát, de mielőtt felpróbálta volna az új ruhát, benyúlt az egyszerű fapolc alá, amire az ember rá szokott ülni. És levett onnan egy mikrofilm kazettát, amit az előző este ragasztottak oda. Ez aztán a táskájába vándorolt. Majd felöltözött és kiment, hogy megnézze magát a tükörben is.

Hogyan viselhetnek az amerikai nők ilyen szemetet? Kérdezte magától a tükörbe mosolyogva Tánya Biszjarina. A KGB első főigazgatóságának (szokták “külföldi” igazgatóságnak is nevezni) S-részlegénél dolgozott, százados volt. A T-igazgatóságnak kellett mindig jelentenie, ami a tudományos hírszerzést felügyeli, és a tudományos valamint technológiai területen dolgozó Állami Bizottsággal karöltve tevékenykedik. Edward Foley-hez hasonlóan, ő is egyetlen ügynököt “futtatott”. Ennek az ügynöknek a kódneve pedig Lívia.

A szerelés kettőszázhetvenhárom dollárba került, Biszjarina százados pedig készpénzzel fizetett.

– Viszlát a közeljövőben, Ann – szólt utána még az üzlettulajdonos. Csupán ezen a néven ismerték Santa Fében. Megfordult és visszaintett. A tulajdonos eléggé kellemes asszony, minden ostobasága dacára. Mint bármely, jó hírszerzőtiszt, a százados is nagyon vigyázott rá, hogy egészen hétköznapinak hasson, és így is viselkedett. Ha az embernek megvan a kellő életstílusa, senki sem kérdezi meg, honnan vette. A határon való átjutás is egyszerű. Mindig nagyon odafigyelt rá, hogy rendben legyen minden okmánya meg a hátteret biztosító “történet”. A határőrség meg semmi egyebet nem tett soha, csak megszagoltatta a kutyákkal a kocsit, nincs-e benne kábítószer. Annakidején ugyanis El Pasónál lépte át a mexikói határt idefelé jövet. Aztán a fickó egy mosollyal az arcán továbbot intett neki. És ennek dacára – most, nyolc hónappal később, már csak mosolygott magában rajta – tényleg izgultam.

Negyven percébe tellett, mire hazaért. Ellenőrizte, mint mindig, hogy nem követte-e valaki. Aztán előhívta a filmet és másolatokat készített; Ez esetben tényleges kormánydokumentumok felvételeit tartotta a kezében. Az előhívott filmet betette egy kis vetítőbe, és azt hálószobája fehér falára irányította. Biszjarina műszaki végzettségű volt. Ezért bízták rá ezt a feladatot. Keveset tudott ugyan a kiértékelésről. Pedig most az következett.

A rákövetkező reggelen átadta, és a fényképek nemsokára átjutottak Mexikóba. Egy nyergesvontatón, ami egy austini cégnél van bejegyezve. Olajfúró berendezéseket szállít. Mire leszállt a Nap, a képek máris a Mexikó Cityben székelő szovjet nagykövetségen voltak. Az ezt követő napon pedig Kubában, ahol a Moszkva felé induló Aeroflot járaton helyezték őket biztonságba.

7

– Szóval, ezredes, mit állapított meg? – kérdezte Filitov.

– Lehet, hogy a Fényes Csillag a legjelentősebb szovjet program – válaszolta Bondarenko mély meggyőződéssel. És ezzel átadott vagy negyven oldalnyi kéziratot. – Itt a jelentésem első vázlata. A gépen készítettem. Mára meglesz a gépelt változata is, de úgy gondoltam, talán…

– Nagyon jól gondolta. Értesítettek róla, hogy valamilyen tesztet hajtottak végre…

– Harminchat órával ezelőtt. Magam is láttam. Sőt megengedték, hogy előtte meg utána ellenőrizhessem a berendezés java részét. Egyszerűen lenyűgözött, amit láttam. Mind a berendezés, mind pedig az azt üzemeltetők szempontjából. Ha megengedi, Pokriskin tábornok igen figyelemreméltó, kiemelkedő tiszt és tökéletes ember erre a posztra. Fejlődőképes tiszt a legjobb típusból. Egyáltalán nem könnyű feladat ott fenn a hegyek között az akadémikusokat irányítani…

Misa jóváhagyólag mormogott. – Ismerem a tudósokat. Úgy értsem, hogy máris megszervezte őket, mint valami katonai egységet?

– Nem, ezredes elvtárs, de Pokriskin egyszerűen megtanulta, hogyan lehet azokat ott egyszerre boldognak is, meg termelékenynek is tudni. Van valami… van valami ebben a feladatban ott a Fényes Csillagnál, amivel ritkán találkozik az ember még a katonaságnál is. Nehezemre esik kimondani, Mihail Szemjonovics. De az ott látottak minden vonatkozásban tökéletesen lenyűgöztek.

– És maguk a rendszerek?

– A Fényes Csillag még nem fegyver. Technikai nehézségek továbbra is vannak. Pokriskin azonban részletesen azonosította, sőt meg is magyarázta őket nekem. Pillanatnyilag az egész nem egyéb még kísérleti programnál, viszont a legjelentősebb áttörésekre már sor került. Pár éven belül hatalmas potenciállal bíró fegyver lesz.

– Milyen áron? – kérdezte Misa. Válaszul csak vállvonogatást kapott.

– Lehetetlen felmérni. Költséges lesz, de a program legdrágább részét, vagyis a kutatási és fejlesztési fázist, már nagyjából befejezték. A tényleges előállítási és technológiai költségeknek kisebbnek kell lennie, mint az ember várná – gondolok itt magára a fegyverre. Persze képtelenség megbecsülni a támogató berendezések, radarok és a felderítő műholdak költségeit. Ez esetben ez nem is volt része a feladatnak. – Mellesleg, mint minden katona ezen a világon, ő maga is a küldetés, nem pedig a költségek szempontjából gondolkodott.

– És a rendszer megbízhatósága?

– Ez problémás lesz, de azért kezelhető marad. Az egyes lézerek bonyolultak és nehezen karbantarthatók is. Másrészről viszont, ha többet építenek fel, mint amennyire a helyszínnek ténylegesen szüksége van, könnyedén biztosítani lehet mindegyiknek a rendszeres karbantartási programot, így hát a szükséges számú berendezés mindig működőképes lesz. Valójában ezt a módszert javasolta a létesítmény főmérnöke.

– Szóval értsem úgy, megoldották a leadott teljesítmény problémáját?

– Vázlatos jelentésem ezt nagy vonalakban részletezi. A végleges anyag sokkal specifikusabb lesz.

Misa megengedett magának egy mosolyt. – Szóval még én is meg fogom érteni?

– Ezredes elvtárs – válaszolta komoly arccal Bondarenko –, tudom, hogy sokkal jobban megérti a műszaki kérdéseket, mint amennyit beismerni hajlandó. A teljesítmény szempontjából az áttörés jelentős vonatkozásai valójában eléggé egyszerűek – legalábbis elméletileg. A precíz technológiai részletek eléggé bonyolultak. Ha egyszer az elméletet leírták, a technológia már kidolgozható.

– Kitűnő. Holnap elkészül a jelentés?

– Igen, ezredes elvtárs.

Misa ezzel felállt. Bondarenko ugyanígy. – Ma délután átolvasom majd az előzetes jelentést. Holnapra hozza be a véglegeset, és a hétvégén majd megpróbálom megemészteni. A következő héten tájékoztatnunk kell a minisztert.

*

Allah útjai minden bizonnyal titokzatosak, kiszámíthatatlanok, gondolta az Íjász. Ahhoz, hogy egy szovjet szállítógépet le tudjon lőni, semmi egyebet nem kellett tennie, csak hazatérnie otthonába, a folyó mellett fekvő Ghazni városba. Csupán egy hét telt el azóta, hogy elhagyta Pakisztánt. Egy a környéken kitört vihar földre parancsolta az oroszok gépét pár napra, így hát volt bőven ideje. Rakétákból álló friss utánpótlással érkezett. A téli időjárás mindenkinek nehezen volt elviselhető. A hitetlenek a külső biztonsági posztokat afgán katonákra bízták, akik a kabuli áruló kormány szolgálatában álltak. Amiről viszont nem volt tudomásuk, hogy az odakinn strázsáló zászlóalj irányításával megbízott őrnagy a helyi mudzsaheddin-ek számára dolgozik. És az őrzés csendben utat nyit a behatolók számára, ha majd eljön az ideje. És ezzel háromszáz gerilla támad a szovjet táborra.

Komoly támadásnak ígérkezett. A szabadságharcosokat három századba szervezték. Mindháromnak feladata a támadás; a törzsfő tökéletesen megértette a taktikai tartalékok használhatóságát, viszont túl nagy volt a kijelölt frontszakasz. Mindez kockázatot jelentett, viszont ő meg emberei már 1980 óta állandóan egyebet sem tettek, csak kockáztattak. Mit számít ha ezúttal is így tesznek? A törzsfő szokás szerint a legveszélyesebb helyet foglalta el, az Íjász pedig mellette volt. A repülőtér meg annak gyűlölt gépei felé indultak, szélirányból. A baj első jelére a szovjetek megpróbálják felröpíteni gépeiket. Az Íjász látcsövével négy Mi-24-es helikoptert vizsgált végig tüzetesen; tömött szárnyaikon mind ott volt felfüggesztve a hadianyag. A mudzsaheddin-eknek csupán egyetlen aknavetőjük volt, amivel a földön lehet csak károkat okozni, ennek következtében tehát az Íjász kicsit lemaradt a támadó hullám mögött, hogy támogatásról gondoskodhasson.

Száz méterrel előbb pedig a törzsfőnök egy kijelölt helyen találkozott az afgán hadsereg őrnagyával. Összeölelkeztek és Allahot dicsőítették. A megtévedt fiú már régebben visszatért az iszlám kebelébe. Az őrnagy jelentette, hogy századparancsnokai közül kettő kész a tervek szerint eljárni, viszont a harmadik század parancsnoka lojális maradt a szovjetekhez. Pár perc alatt egy megbízható őrmester persze majd megöli ezt a tisztet, így hát az a szektor is felhasználható lesz a visszavonuláskor. Körülöttük mindenütt emberek várakoztak csendben a csontig hatoló szélben. Amikor az őrmester már végez feladatával, fellő egy jelzőrakétát.

*

A szovjet kapitány és az afgán hadnagy barátnak számított, ami bizonyos pillanatokban igencsak meglepte mindkettőjüket. Sokat segített, hogy a szovjet tiszt tényleg hatalmas erőfeszítésekkel igyekezett kivívni a helybéliek tiszteletét, afgán társa pedig meg volt győződve róla, hogy a marxizmus-leninizmus a jövő egyetlen lehetősége. Bizonyára minden jobb, mint a törzsi torzsalkodások és vérbosszúk, melyek emberemlékezet óta meghatározták e boldogtalan ország életét. Hamar felfigyeltek rá, mint sokat ígérő jelöltre az ideológiai térítés területén. A Szovjetunióba röpült. A hadnagy apja tizenöt évvel korábban fertőzés következtében meghalt. És, mivel ő maga soha nem vívta ki a törzsfő kegyeit, egyetlen fia sem igen tudhatta magát idillikus körülmények között.

A két férfi együtt meredt hát a térképre, és úgy döntöttek, hogy a következő héten járőrözni kezdenek, hogy távol tarthassák a mudzsaheddin banditákat. Ma a második századé a járőrözés feladata.

A parancsnoki bunkerbe egy őrmester jött be valami üzenettel. Arca nem mutatott különösebb érdeklődést, hogy a várt egy helyett két tisztet talált ott. Bal kézzel adta át a borítékot az afgán hadnagynak. Jobbjában tartotta a kés markolatát, amit most függőlegesen szorongatott az oroszok által rendszeresített zubbony bő ujjában. Megpróbált nyugodtnak látszani, miközben az orosz százados rámeredt, és csupán azt a tisztet méregette, akinek haláláért ő lesz felelős. Végre az orosz elfordult, hogy kipillantson a bunker lőrésén. Az afgán tiszt ebben a pillanatban dobta az asztalra az üzenetet és hozzálátott, hogy megfogalmazza válaszát.

Az orosz hirtelen fordult vissza. Valami megriaszthatta, és érezte, valami nincs rendjén. Meglátta, hogyan villan az őrmester karja egyetlen gyors mozdulattal társa torka felé. A szovjet százados máris a karabélyért nyúlt, míg a hadnagy hátralökte magát, hogy elkerülje az első támadást. Csak azért sikerült neki, mert az őrmester kése beakadt a ruhaujjba. Átkozódva kiszabadította azonban a kezét és máris újra előrelendült, altestén el is találta a másikat. A hadnagy felüvöltött, viszont sikerült megragadnia az őrmester csuklóját, még mielőtt a kés elérte volna a létfontosságú szerveket. A két férfi arca elég közel volt egymáshoz, hogy mindketten érezzék a másik leheletét. Egyikük arcát a félelem torzította el, a másikét a düh. Végül a hadnagy életét a mocskos zubbony bőre sikeredett ujja mentette meg. Az orosz pedig addigra már vagy tíz golyót eresztett a gyilkos oldalába. A hadnagy szeméhez emelte véres kezét. A százados pedig riasztott mindenkit.

*

A Kalasnyikov eltéveszthetetlen, fémes kattogása elhallatszott négyszáz méternyire, ahol a mudzsaheddin-ek várakoztak. Ugyanaz a gondolat hasított végig mindenki agyán: a tervnek fújtak. És sajnos nem volt betervezve semmiféle alternatíva. A törzsfő előreparancsolta embereit. Támogatta őket az afgán hadsereg közel kétszáz katonája, akiknek egyenesen megváltásszámba ment, hogy átkerülhettek a másik oldalra. A többiek pedig nemigen számítottak még annyira sem, mint amennyire várták. Ezeknek az új mudzsaheddin-eknek nem voltak nehézfegyvereik, kivéve néhány géppuskát.

Az Íjász átkozódott, miközben figyelte, hogyan alszanak ki a reptér fényei vagy három kilométernyivel arrébb. Helyettük azonban elemlámpák fénye villant fel, amint a repülőszemélyzet a gépek felé szaladt. Egy pillanattal később pedig ejtőernyővel ellátott jelzőrakéták révén szinte nappali világosság támadt mindenütt. A csípős délkeleti szél gyorsan elfújta persze őket, de mindig újabbak jelentek meg. Nem volt tehát mit tenni, működtetni kellett a rakétaindítót. Látni lehetett a helikoptereket… és egy An-26-os szállítógépet is. Az Íjász látta, hogy a kétmotoros, magasszárnyú gép úgy ül ott, mint valami alvó madár a védtelen fészkén. Jó néhányan szaladtak arrafelé is. Látcsövét ezek után újra a helikopter körzetére irányította.

Egy Mi-24-es helikopter emelkedett fel elsőnek. Kicsit küszködött a ritka levegővel és az üvöltő széllel, hogy elég magasra jusson, mivel aknavető lövedékek kezdtek potyogni a reptér kerítésén belül is. Pár méternyire egy másiktól pedig foszforlövedék ért földet. Fehér fényű lángja felgyújtotta az Mi-24-es üzemanyagát. A személyzet kiugrált, egyikük már lángolt. Alig tudtak fedezékbe jutni, a gép máris robbant, és vele együtt egy másik is. Az utolsó egy pillanattal később emelkedett föl, kicsit meg is billent hátra, majd eltűnt a fekete égbolton. Jelzőfényeit kikapcsolták. Nemsokára mind a kettő úgyis visszajön ebben az Íjász teljesen biztos volt –, de mégis csak meg tudtak semmisíteni kettőt belőlük a földön, és ez is több már, mint amit vártak.

Minden egyéb, ezt már látta, rosszul alakult. Az aknavető lövedékek a támadó csapatok előtt hullottak le. Látta, hogyan villannak fel a fegyverek, no meg a különböző robbanóanyagok. A zaj fölött azonban elért, hozzá a csatatér másik hangja is: a harcosok csatakiáltása, és a sebesültek üvöltése. Ilyen távolból nehéz volt megkülönböztetni az oroszt az afgántól. De nem is nagyon érdekelte.

Szükségtelen volt, hogy az Íjász közölje Adbullal, helikopterek miatt pásztázza az eget. Megpróbálkozott a rakétaindító használatával, hogy ily módon keresse meg a motorok láthatatlan hőjét. Nem talált azonban semmit sem, és ezért szemét arra az egyetlen gépre irányította újból, ami még mindig a földön volt. A személyzet máris járatta a motorokat. Az Íjász Abdul vállára ütött, és balra kezdett futni. Vagy száz métert futott, amikor megállt és újra a szovjet szállítógépre pillantott. Ott táncolt a megfagyott, egyenetlen földön, miközben veszettül, gyorsulni próbált.

Az Íjász megállt, hogy lehetővé tegye, a rakéta még jobban irányulhasson a célpontra. Meghallotta a kereső ciripelését, amivel jelezte, hogy megtalálta a forró motorokat, ebben a hideg, holdfénymentes éjszakában.

*

– V-egyes – kiáltotta a másodpilóta az ütközet és a motorok zaja fölött. Szemét le nem vette volna a műszerekről, közben pedig a pilóta veszettül igyekezett egyenesen tartani a gépet. – V-R – forgasd meg!

A pilóta most maga felé húzta a kormányszarvat. Az orr felemelkedett és az An-26-os végleg elrugaszkodott a földről. A másodpilóta azonnal behúzta a kerekeket, hogy csökkentse a légellenállást, így próbált a gép sokkal hamarabb gyorsulni. A pilóta közben pedig jobbfordulót igyekezett leírni, hogy elkerülje azt a részt, ahol szemmel láthatólag a lövöldözés java része történt. Ha ez majd sikerül, újra északnak fordul, Kabul irányába, ahol már biztonságban lesz. A navigátor ügyet sem vetett a térképekre. Helyette inkább ejtőernyős világítórakétákat dobált ki minden öt másodpercben. Ezek arra szolgáltak, hogy megbolondítsák a földi indítású rakétákat. A kézikönyv szerint minden öt másodpercben kellett kidobni egyet.

*

Az Íjász gondosan bemérte a világítórakétákat. Mindig hallotta, hogyan változik meg a kereső hangja, amikor azok elhagyják a gép rakodásra használt nyílását és begyújtanak. A hatalmas test bal oldali motorjára kellett rátapadnia és gondosan időzítenie a lövést. Agyában már le is mérte a legközelebbi közeledési pontot – körülbelül kilencszáz méter lehetett –, és mielőtt ezt a gép elérte volna, újabb jelzőrakétát dobtak ki belőle. Egy másodperccel később a kereső visszatért a szokásos hangmagasságra, ő pedig lenyomta a ravaszt.

Mint mindig, szinte szexuális kielégülést érzett, amikor a kilövő csöve nagyot ugrott kezei között. Körülötte pedig a csatazaj teljesen elhalkult, annyira igyekezett koncentrálni a gyorsan távolodó sárga láng fényfoltjára.

*

A navigátor éppen újabb világítórakétát oldott ki, amikor, a Stinger a bal oldali motorba csapódott. Első gondolata az volt – a kézikönyv téved! A fedélzeti mérnöknek azonban nem voltak ilyen gondolatai. Automatikusan nyomta le az egyes számú turbina vészkikapcsolóját. Ez egyszerre zárta el az üzemanyag áramlását, kapcsolta ki az egész áramellátást, állította zászlóba a propellert és hozta működésbe az oltóberendezést. A pilóta pedig lenyomta a kormánypedált, hogy kompenzálni tudja a bal oldali teljesítményveszteség révén kiváltott balra húzást, és lenyomta a gép orrát. Veszélyes vállalkozás volt, de hát a sebességet a magassághoz kellett igazítania, ezért hát úgy döntött, mindenekelőtt sebességre van szükségük. A mérnök közben jelentette, hogy a bal oldali üzemanyagtartály kilyukadt, de hát csak száz kilométer ide Kabul. Ami viszont ezután következett be, az sokkal rosszabb volt már:

– Tűzjelzés az egyesről!

– Oldd ki a palackot!

– Már megtettem! Minden ki van kapcsolva!

A pilóta ellenállt a kísértésnek, hogy körülpillantson. Még csak száz méternyire voltak a föld fölött és nem engedhette meg, hogy bármi is megzavarja koncentrálását. Periférikus látása sárgás láng felvillanását közvetítette felé, de nem vett róla tudomást. Szeme a horizontról a sebesség- majd a magasságmérőre tévedt, aztán vissza.

– Veszítünk a magasságból – jelentette a másodpilóta.

– Tíz fokkal több fékszárnyfelületet – rendelkezett a pilóta. Úgy gondolta, hogy most már elegendő a sebességük hozzá, így hát megkockáztathatják. A másodpilóta lenyúlt, hogy végrehajtsa a kiigazítást és ezzel egyszersmind megpecsételte a gép meg utasai sorsát.

A rakéta robbanása ugyanis megsértette a bal oldali fékszárnyak hidraulikus vezetékeit. A beállítás megváltoztatásához szükséges, egyre jobban növekvő nyomás mind a két vezetéket átszakította, és a balszárnyon lévő féklapok figyelmeztetés nélkül húzódtak vissza. A bal oldali emelésben beálló veszteség majdnem megpördítette a gépet, de a pilóta még idejében észrevette, és szintre tudta állítani újból. Egyszerre túl sok minden romlott el. A gép süllyedni kezdett, a pilóta nagyobb teljesítményért üvöltött. Bár nagyon jól tudta, hogy a jobb oldali motor már nagyon odavan. Imádkozott, hogy a talajjal való találkozáskor valami megmaradjon belőlük, de egyszerűen képtelenség volt egyenesen tartani és egy pillanat múlva rájött, túl gyorsan süllyednek. Egyszerűen le kellett tenni. A pilóta az utolsó pillanatban kapcsolta be a leszálláshoz a lámpákat, hogy legalább lapos helyet keressen. Mindenütt csak sziklákat látott azonban, ezért hát, ami a vezérlésből még megmaradt, azt arra használta, hogy a szárnyaszegett gépmadarat a két legnagyobb szikla közé irányítsa.

*

Az Íjász egy pillanatig azt hitte, a gép megmenekül. A rakéta okozta felvillanás eltéveszthetetlen volt, de több másodpercig nem történt utána semmi. Aztán jött a mögötte messze elnyúló láng, mely közölte a férfival, hogy célpontja halálos sebet kapott. Harminc másodperccel később pedig robbanást lehetett hallani a földről, talán tíz kilométernyire, nem messze a tervezett menekülési útvonaltól. Még hajnal előtt látni fogja, milyen jó munkát végzett. De most visszafordult, mert a magasban egy helikopter hangját hallotta meg. Abdul már eldobta az elhasznált indítócsövet, és most szerelte rá egy másikra a kereső-rávezető csomagot, de olyan gyorsan, hogy egy képzett katonát is megszégyenített volna. Rögtön átnyújtotta az egészet, az Íjász pedig újabb célpont után kutatott az égbolton.

Bár nem tudott róla, a Ghazni elleni támadás meghiúsult. A szovjet parancsnok rögtön reagált a tüzelés zajára – az afgán hadsereg hármas százada még mindig találomra lövöldözött összevissza, az ott tartózkodó szovjet tiszt pedig egyszerűen nem tudta rendbetenni a dolgokat – így hát embereit a helyükre parancsolta. Az afgánok most már nehézfegyverzettel támogatott és védőbunkerekben megbúvó, reguláris katonákból álló egész zászlóaljjal kerültek szembe. Kétszáz méternyire a szovjet állásoktól állította meg a támadást az éppen gyengülni látszó gépfegyvertűz. A törzsfő és a hozzájuk átállt őrnagy azzal próbálta meg egyenesbe tenni a dolgokat, hogy személyesen, jó példával igyekezett elöljárni. Velőtrázó kiáltás hallatszott mindenütt a támadók felől. A törzsfő pedig egyenesen odaállt a nyomjelzőlövedékek útjába, melyek majdnem egy teljes másodpercre szinte odaszögezték a levegőt, mielőtt úgy lökték félre, mintha valami gyermek megunt játékszere volna. Mint általában a primitív csapatoknál, a vezér elvesztése azonnal megállította a támadás lendületét. A mudzsaheddin-ek megálltak és visszavonulás közben őrült módon lövöldöztek mindenfelé. A szovjet parancsnok ezt pontosan annak tudta be, ami volt és nem vette üldözőbe őket. Erre a célra szolgáltak ugyanis a helikopterek.

*

Az Íjász tudta, valami nincs rendjén, amikor az orosz aknavetők máshová kezdték kilőni a világítórakétákat. Már egy helikopter is rakétákat lőtt ki a gerillákra, ugyanoda zúdította gépfegyvereinek tüzet, de valahogy képtelen volt a gépet befogni. Azután már bajtársainak kiáltozását hallotta. Nem az előrenyomulok üvöltözése volt, hanem a visszavonuló embereké. Letelepedett hát és fegyverére összpontosított. Most aztán minden tudására szükség lesz. Az Íjász utasította Abdult, hogy csatlakoztassa tartalék keresőegységét egy másik rakétaindító csövére.

– Ott! – szólalt meg Abdul. – Jobbra.

– Látom –, egy sor, lineáris felvillanás jelent meg az égen. Egy helikopter tüzelt veszettül minden fegyverével. Rakétaindítóját a célpontra irányította, az meg rögtön a megszökött hanggal jelzett vissza neki. Az Íjász várt, amíg a hang nem állandósult, aztán kilőtte az éjszakába második Stingerét is.

A helikopter azonnal meglátta a közelgő veszedelmet. Éppen vagy száz méternyivel az égő világítórakéták fölött körözött, és azonnal lenyomta a kormányt, hogy közéjük kerülhessen. Ez bevált. A rakéta szeme elől eltűnt, és vagy harminc méterrel a helikopter mellett süvített el. A pilóta azonnal megfordította a gépét és utasítást adott a géppuskásnak, hogy vagy tíz rakétát küldjön vissza a lövedék röppályáját követve.

Az Íjász egy hatalmas szikla mögött földre bukott, amit menedékül szemelt ki magának jó előre. A rakéták mind száz méteren belül csapódtak be. Szóval ezúttal emberére talált… és ez a pilóta egész okosnak látszik. Ő azonban máris a másik indítóért nyúlt. Az Íjász rendszeresen imádkozott egy ilyen helyzetért.

De a helikopter addigra eltűnt már. Vajon hol lehet?

A pilóta, a szelet kihasználva, szél alatt haladt, ahogyan ezt tanították neki, hogy a forgórész zaját elfedhesse. Beszólt, hogy a reptérnek ezen az oldalán jelzőrakétákat kér. A válasz nem is váratott magára sokáig. A szovjetek minden rakétaindító lövész skalpjáért nagyon odavannak. Miközben a másik, röpködő helikopter a visszavonuló mudzsaheddin-eket lőtte, ez itt azok SAM támogatását próbálta nyomon követni. A veszély dacára, az a fajta feladat volt, ami kihívást jelentett a pilóta számára. Ezeket a rakétaindítókat ugyanis személyes ellenségeinek tekintette. Kikerült hát a Stinger ismert hatótávolságából és várta, hogy a jelzőrakéták megvilágítsák mindenütt a földet.

Az Íjász kereste a helikoptert. A Mi-24-es valahol errefelé lehet, súgta neki a szovjetek taktikájának ismerete.

– Mozgást látok – közölte a helikopter géppuskása. – Tíznél.

– Elég rossz hely – válaszolta a pilóta. Ciklikus kormányát jobbra húzta és vízszintesen csúszott ki, szeme a földet pásztázta. A szovjetek több amerikai Stingert is zsákmányoltak már, és aprólékosan megvizsgálták mindet, hogy meg lehessen határozni sebességüket, hatótávolságukat meg érzékenységüket is. Úgy találta, legalább háromszáz méterrel messzebb lehet a hatótávolságnál.

– Adj egy füstrakétát – közölte az Íjász.

Abdulnak ezekből csak egy volt kéznél. Kicsiny, bordákkal ellátott műanyageszköz volt, alig nagyobb, mint valami játék. Az Egyesült Államok légierejének pilótái képzéséhez fejlesztették ki, hogy szimulálni lehessen azt az érzést – vagy inkább terrort –, amikor rakétát lőnek ki rájuk. Hat dollárba kerül. Mást nem is igen tud, minthogy eléggé egyenes vonalon repül pár másodpercig, mialatt füstcsíkot húz maga után. Csupán azért adták a mudzsaheddin-eknek, hogy elijesszék a szovjet repülőket, ha már kifogytak az SAM-jeik, de az Íjász még ezek számára is talált felhasználási lehetőséget. Abdul futott vagy száz métert és az egyszerű, acéldrótos indítóra tette fel. Majd visszatért társa oldalára, maga mögött húzva az indítóhuzalt.

– Na, orosz, hol vagy most? – kérdezte az Íjász az éjszakától.

– Valami van ott előttünk, mozdult, biztos vagyok benne – közölte a géppuskás.

– Lássuk. – A pilóta működésbe hozta kormányszerveit és kilőtt két rakétát is. Két kilométerrel arrébb csapódtak be, jóval az Íjásztól jobbra.

– Most! – kiáltotta az Íjász. Már látta, honnan indított az orosz, és a keresője is rajta volt a célponton. Az infravörös vevőkészülék rögtön ciripelni kezdett.

A pilóta szinte összegörnyedt, amikor megpillantotta egy rakéta mozgó lángját. De, még mielőtt manőverezni tudott volna, nyilvánvalóvá vált, hogy el fogja találni. Eléggé közel lőtték ki onnan, ahová az előbb tüzelt.

– Most megvagy! – kiáltotta. A géppuskás eszméletlen tüzet zúdított a vélt célpontra.

Az Íjász látta a nyomjelzőket és hallotta is, hogyan söpörnek tőle jobbra a golyók. Ez nagyon jól sikerült. A géppuskásnak kínálkozó célpont szinte tökéletes volt, de amikor tüzelni kezdett, ezzel ugyanilyen tökéletes célpontot nyújtott az Íjásznak is. És ekkor kilőtte a harmadik Stingert.

– Ketten vannak! – kiáltotta a géppuskás a fedélzeti mikrofonba.

A pilóta máris lebukott és körözni kezdett, de ezúttal nem volt körülötte egyetlen jelzőrakéta sem. A Stinger pedig szinte belerobbant a rotor lapátjába. A helikopter úgy bukott le, mint valami kő. A pilótának ugyan sikerült lelassítania a zuhanást, de így is keményen a földnek ütközött. Egyenesen csodaszámba ment, hogy nem ütött ki rajta tűz. Egy pillanattal később pedig fegyveresek jelentek meg az ablaknál. Egyikük, ennyit a pilóta rögtön látott, orosz százados volt.

– Rendben van elvtárs?

– A hátam – nyögte a pilóta.

Az Íjász akkor már mozgott. Egy éjszakára éppen elégszer vette igénybe Allah jóindulatát. A két emberből álló rakétaindító csapat hátrahagyta az üres indítócsöveket és futni kezdett, hogy befoghassák a visszavonuló gerillákat. Ha a szovjet csapatok üldözték őket, igencsak könnyen a kezükbe kerülhetnének. Fél órával később az Íjász azt is megtudta, hogy a törzsfőnök meghalt. Reggel pedig minden bizonnyal megjelenik a szovjet légierő, hogy megpróbáljon lecsapni rájuk, ezért hát a gerilláknak gyorsan el kellett érniük a sziklás vidéket. De hátra volt még egy dolog. Az Íjász Abdul és három embert vitt magával, hogy megtalálja a lelőtt szállítógépet. A Stinger rakétáknak az az ára, hogy ellenőrizni kell minden gépet, mivel lehet rajta olyasmi, ami igencsak érdekelhetné a CIA-t.

*

Filitov ezredes végzett a naplójával. Mint Bondarenko rámutatott, műszaki ismeretei sokkal jobbak annál, amit az ember tudományos képzettsége alapján feltételezne. A Honvédelmi Minisztérium magasabb régióiban eltöltött több, mint negyven év után, Misa autodidakta módon számos műszaki területen képezte ki magát. A gázvédelmi ruháktól a kommunikációs titkosító-berendezéseken át, egészen a… lézerekig. Másszóval, miközben nem mindig értette teljességgel az elméletet, vagy legalábbis nem annyira, amennyire szerette volna, a működő berendezést mégis jól le tudta írni. Pontosan olyan jól, mint az azt összeállító mérnökök. Négy órájába tellett, amíg az egészet átírta a naplóba. Ezeknek az adatoknak gyorsan ki kell jutni. Vonatkozásai ugyanis rendkívül félelmetesek… Mély gondolatokba merült…

Nos, fáradt vagy, és már túl késő van az elmélkedéshez. Befejezi még a jelentést a Bondarenko végleges vázlatából származó adatokkal kiegészítve, lefényképezi az egészet és átadja a filmet közvetítőjének – tervezte.

8

Majdnem hajnalodott már, mire az Íjásznak sikerült megtalálnia a lezuhant gép roncsait. A roncsot egy dombról méregette. Mindkét szárnyat lenyírta az első ütközés, ezért hát a törzs még tovább haladhatott előre, fel egy enyhe emelkedőn. Végül darabokra esett szét, csak a farokrész volt felismerhető. Arról persze nem volt tudomása, hogy ilyesminek a végrehajtásához is kiváló pilótára van szükség, hogy a gép ilyen körülmények között való lehozatala csodával határos már. Intett hát embereinek és gyorsan arrafelé indult. Előre közölte velük, hogy a fegyvereket keressék, és az okmányokat. Az Íjász és Abdul meg arrafelé tartott, ahol a farok torzója látszott.

Mint általában, a lezuhanás helyszíne ellentmondásosnak látszott. A holttestek egy része darabokban hevert szanaszét, míg mások első pillantásra érintetlenek voltak, halálukat belső trauma okozhatta. Ez utóbbiak furcsa módon békésnek tűntek, merevnek, az alacsony hőmérséklet azonban még nem fagyasztotta meg őket. Hatot számolt meg, akik mind a gép hátsó részén tartózkodhattak. Mindegyik egyenruhás orosz volt, rögtön látta. Egyikük KGB századosi uniformist viselt és még mindig be volt csatolva az ülésbe. Rózsaszín hab ült a szája körül. A lezuhanás után bizonyára még élt egy ideig, és vért köhöghetett fel, gondolta az Íjász. Lábával arrébb rúgta a holttestet, és akkor látta, a férfi bal kezére aktatáskát bilincseltek. Ez rögtön felkeltette az érdeklődését. Az Íjász lehajolt hát, hogy megnézze, hogy vajon le lehet-e könnyen venni róla, de nem volt szerencséje. Vállat vont, majd elővette kését. Egyszerűen csak le kell vágni a holttestről a kezet. Körbecsavarta hát és nekilátott. Amikor a kar megrándult rettenetes üvöltés késztette az Íjászt, hogy felugorjon. Ez itt életben van? Odahajolt hát, közelebb a férfi arcához, rögtön kapott is bőven az újólag felköhögött vérből. A kék szemek most már nyitva voltak, bennük rémület és fájdalom tükröződött. A szája mozgott, de semmit nem lehetett belőle kivenni.

– Nézzétek meg, van-e még valaki életben – rendelkezett az Íjász. Újra a KGB-tiszthez fordult és pastu nyelven szólalt meg: – Helló, orosz. – Kését a másik szemétől pár centiméternyire lóbálta.

A százados megint köhögni kezdett. Mostanra már teljesen magához tért, és rettenetes fájdalmai lehettek. Az Íjász megnézte, van-e nála fegyver. Közben a test szinte agóniába tekergőzött. Jó néhány bordája eltörhetett, bár épnek látszottak a végtagok. Nagy nehezen kinyögött néhány érthetetlen szót. Az Íjász tudott valamit oroszul, de alig tudta kivenni. Pedig nem volt nehéz – a lényeg, amit a tiszt közölni próbált, egészen nyilvánvaló, bár az Íjásznak közel fél percébe tellett, mire rájött.

– Ne ölj meg…

Amikor az Íjász végre megértette, folytatta a keresést. Elvette a százados tárcáját, és ujjával végigpörgette tartalmát. A fényképeknél megállt egy pillanatra. A férfinak felesége van. Alacsony, sötéthajú, kerek arcú asszony. Nem volt szép, kivéve talán a mosolyát. Az a fajta mosoly volt, amit egy asszony a szeretett férfinak tartogat, és valahogy úgy tette derűssé a nő arcát, ahogyan egykor az Íjász maga is részese volt ilyesminek. De figyelmét most a következő két felvétel kötötte le. A férfinak fia is van. Az első fotót talán kétéves korában készíthették a fiúról, borzas hajjal és ártatlan mosollyal az arcán. Az ember nem gyűlölhet egy gyereket, ha KGB-tiszt orosz gyermeke is. A róla készült, következő kép annyira más volt, hogy nagyon nehéznek bizonyult a kettőt összekapcsolnia. A fiú haja eltűnt, bőre szorosan rátapadt az arcra… és valahogy átlátszó volt, mint egy régi Korán lapján. A gyermek szemmel láthatólag haldokolt. Talán három lehet, esetleg négy? tűnődött magában. Egy haldokló gyermek, akinek arca magán viseli a bátorság meg a fájdalom meg a szeretet mosolyát. Miért kell Allahnak bosszút állnia a kicsiken? Majd a képet a tiszt orra alá dugta.

– A fiad? – kérdezte oroszul.

– Halott. Rák – magyarázta a férfi, aztán látta, hogy ez a bandita nem ért egy szót sem. – Betegség. Hosszú betegség. – Egy rövidke pillanatig arcáról eltűnt a fájdalom és csak szomorúság látszott rajta. Ez mentette meg az életét. Csodálkozva vette észre, hogy a bandita hüvelyébe tolja kését, de rettenetes fájdalmában képtelen volt szemmel láthatóan reagálni.

Nem. Nem fogunk újra meg újra bosszút állni. Ez a döntés még magát az Íjász is meglepte. Olyan volt, mintha magának Allahnak a hangja emlékeztette volna rá, hogy a könyörület rögtön a hűség után következik az emberi erények sorában. Meglelte a kulcskarikát a férfi nadrágzsebében. Egyik kulccsal sikerült kinyitnia a bilincset, a másik meg az aktatáskához tartozott. Az tele volt mindenféle okmányokkal. Mindegyik szélén többszínű szalagot helyeztek el és mindig szerepelt rajtuk a TITKOS szó valamilyen válfaja. Ezt az orosz szót például ismerte.

– Barátom – szólalt meg újból pastu nyelven az Íjász –, meg fogod látogatni egyik barátomat. Na persze, ha elélsz addig – tette hozzá.

*

– Mennyire komoly? – kérdezte az elnök.

– Potenciálisan rendkívül komoly – válaszolta Moore bíró. – Át akarok hozni néhány embert, akik majd tájékoztatnak.

– Nem Ryannel végezteted a kiértékelést?

– Ő lesz az egyik. A másik pedig Gregory őrnagy, akiről már hallottál.

Az elnök felcsapta asztali naptárát. – Negyvenöt percet kapsz. Légy itt tizenegykor.

– Ott leszek uram. – Moore letette a kagylót. Csöngette a titkárát: – Küldje be hozzám dr. Ryant.

Jack egy perc múlva már meg is jelent. Arra sem volt ideje, hogy leüljön.

– Tizenegykor felkeressük az elnököt. Kész az anyagod?

– Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő fickó, ha fizikáról kell beszélgetni, de gondolom, Gregory a dolognak ezt az oldalát kézben tudja majd tartani. Épp most tájékoztatja az admirálist meg Mr. Rittert. Parks tábornok is jön? – kérdezte Jack.

– Igen.

– Oké. Mennyi képanyagot szedjek össze?

Moore bíró ezen egy pillanatig elgondolkodott. – Nem akarjuk őt teljesen ringlispilre ültetni. Legyen egy pár háttéri felvétel, meg egy jó diagram. Tényleg úgy gondolod te is, hogy fontos?

– Nem jelent számunkra azonnali fenyegetést. Nehéz felmérni egyelőre a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokra gyakorolt hatását. Nem hiszem, hogy közvetlen kapcsolat…

– Nincs is, ebben biztosak vagyunk. – A DCI kis szünetet tartott, hogy grimaszt vágjon. – Nos, úgy gondoljuk, biztosak lehetünk benne.

– Bíró úr, ebben a témában egy ideje fellelhetők már kósza adatok, amit mind ez idáig nem láttam még.

Moore bíró jóindulatúan elmosolyodott. – És honnan tudod te ezt, fiam?

– Múlt péntek java részét a szovjet rakétavédelmi programmal foglalkozó, régi iratokkal töltöttem. Még '81-ben valami fontosabb kísérletet hajtottak végre a Szarij Sagannál. Rémesen sokat tudtunk róla – például tudtuk, hogy a feladati paramétereket a honvédelmi minisztériumon belülről változtatták meg. A parancsokat Moszkvában pecsételték le, és futár vitte a rakétákat kilövő tengeralattjáró kapitányához, Marko Ramiushoz. Ő maga mondta el nekem a történet másik felét. Ezt meg néhány egyéb, általam most felfedezett elemet összerakva azt gondolnám, beépített emberünk van odaát, méghozzá elég magasan.

– Miféle egyéb elemekre gondolsz? – kíváncsiskodott a bíró.

Jack egy pillanatig tétovázott, de aztán amellett döntött, hogy folytatja sejtéseinek előadását. – Amikor a Vörös Október meglépett, Ön mutatott nekem egy jelentést, aminek mélyen belülről kellett jönnie, szintén a Honvédelmi Minisztériumból; az aktán a kódnév, amennyire vissza tudok emlékezni rá, FŰZFA volt. Ilyen névvel csupán még egy aktát láttam eddig, egészen más témában, de az is védelmi vonatkozású volt. Ettől az az ötletem támad, létezik egy forrás, gyorsan változó kódnév ciklussal. Nos, csak arra a következtetésre juthatok, nagyon szigorúan őrzött dologról lehet szó. Két héttel ezelőtt Ön mondta nekem, hogy Gregorynak a dusanbei helyzetre vonatkozó felmérését “más források is” megerősítették, uram. – Jack elmosolyodott. – Ön azért fizet engem, hogy meglássam a kapcsolatokat, bíró úr. Nem bánom, ha nem vonnak be olyasmibe, amit nem szükséges tudnom, de kezdem azt hinni, valami olyasmi folyik itt, ami része az én feladatomnak. Ha azt kívánja tőlem, hogy tájékoztassam az elnököt, nos, akkor, uram, a megfelelő információval kell előrukkolnom.

– Ülj már le, dr. Ryan. – Moore bíró még ahhoz sem vette magának a fáradtságot, hogy megkérdezze, vajon Jack beszélgetett-e már erről valakivel. Vajon elérkezett-e az ideje, hogy új taggal bővüljön ki a Delta-szövetség? Egy pillanat múlva megint elővette ravasz mosolyát.

– Már találkoztál vele. – A bíró aztán még pár percig folyamatosan beszélt.

Jack hátradőlt székében és lehunyta szemét. Egy pillanatnyi gondolkodás után fel tudta magában idézni újra az arcot. – Istenem. És ő szerzi nekünk az információt… Vajon felfogjuk-e tudni használni?

– Már azelőtt is szerzett nekünk technikai adatokat. Java része hasznos volt.

– Közöljük ezt az elnökkel? – érdeklődött Jack.

– Nem. Az egész az ő ötlete, nem a mienk. Nemrégiben megmondta egyenesen, nem kíváncsi a titkos műveletek részleteire, csak az eredményekre.

– Szóval, mikorra várható ez a jelentés?

– Nemsokára. Talán ezen a héten…

– És, ha hasznos, akkor tehát mi is tudni fogjuk azt, amit ők. Sőt mi több, kiegészíthetjük… – Ryan kibámult az ablakon a csupasz faágakra. – Amióta csak itt vagyok, bíró úr, napjában legalább egyszer megkérdem magamtól – mi a leginkább figyelemreméltó ezen a helyen: az általunk ismert dolgok, vagy azok, amiket még nem ismerünk?

Moore bíró egyetértőleg bólogatott. – Ilyen ez a játék, dr. Ryan. Szedd hát össze a jegyzeteidet. De semmi esetre se utalj a barátunkra. Én majd lerendezem ezt a kérdést, ha szóba kerülne.

Jack irodájába ment hát, közben egyre csak rázta a fejét. Néhányszor gyanította már, hogy olyan dolgokba is betekintése van, amibe az elnöknek soha nincs. Most már biztos volt benne. Volt már ilyesmire példa. Az a briliáns ügynök, Richard Sorge Japánban tevékenykedett 1941-ben, akinek egyébként a Sztálinhoz küldött figyelmeztetéseit soha nem vették figyelembe. Aztán Oleg Penkovszkij, aki a Nyugatnak szovjet katonai vonatkozású információkat adott át. És ezzel megakadályozhatták volna az esetleg kitörő atomháborút a kubai rakétaválság során. És most megint egy ilyen. Nem is reflektált a tényekre, hogy egyedül a CIA-nél van ez így. Márminthogy az ügynök arcát ismeri, nem így a nevét vagy kódnevét. Sosem jutott eszébe, hogy Moore bíró sem ismeri a KARDINÁLIS arcát. És olyan okokból kifolyólag nem pillant már évek óta arra a fényképre, amit soha nem tudott megmagyarázni még saját igazgatóhelyetteseinek sem.

*

Csöngött a telefon és a takaró alól egy kéz nyúlt ki, hogy felvegye. – Helló.

– Jó reggelt, Candi – szólalt meg Langleyből Al Gregory.

Kétezer mérfölddel arrébb, dr. Candace Long megfordult az ágyon és az órára meredt. – A reptéren vagy?

– Nem, még mindig Washingtonban, drágám. Ha szerencsém van, még visszarepülök. – Hangja fáradtnak hatott.

– Mégis, mi történt? – érdeklődött a nő.

– Óh, valaki kísérletezgetett, nekem meg el kell magyarázni, mit is jelent mindez.

– Oké. Értesíts majd, mikor érkezel, Al. Kimegyek érted. – Candi Longban fel sem merült a fáradtságtól, hogy vőlegénye tulajdonképpen megszegett egy biztonsági előírást, amikor válaszolt a kérdésére.

– Hogyne. Szeretlek.

– Én is, drágám. – Visszatette a telefont és újra az órára pillantott. Még egy jó órányit aludhat.

*

Ismét Ryannak kellett sofőrködnie Gregory őrnagy mellett. Moore bíró vitte Parks tábornokot az ügynökségi limuzinban.

– Már régebben is kérdeztem: mik a lehetőségeink, hogy rájöjjünk, miben munkálkodik Iván Dusanbében?

Jack tétovázott volna, mielőtt válaszolt, aztán rájött, Gregory úgy is hallani fogja az egészet. – Vannak ügynökeink, akik azon fáradoznak, hogy eldöntsék, mit is csináltak amazok odaát, hogy megnövelhessék a leadott energiát.

– Szeretném tudni, hogyan csináljátok – jegyezte meg a fiatal őrnagy.

– Nem, nem szeretnéd. Bízz bennem. – Ryan egy pillanatig nem a forgalomra figyelt. – Ha ilyesmiről tudsz, és csak egyetlen egyet botlasz, máris emberek életét oltottad ki. Sokszor megtörtént már, hidd el nekem. Az oroszok nagyon hamar lecsapnak a kémekre. Még mindig kering egy történet, ami szerint valakit elhamvasztottak – már úgy értem, élve dobták be a krematóriumba.

– Ugyan már! Senki sincs annyira…

– Őrnagy, egyszer majd ott kell hagynod a laboratóriumodat és rá kell jönnöd, milyen csúnya is valójában ez a világ. Öt évvel ezelőtt meg akarták ölni a feleségemet meg a gyereket. Háromezer mérföldet kellett repülniük, de azért ide jöttek.

– Aha, szóval te voltál az…

– Régi történet ez már, őrnagy. – Jack nagyon unta már, hogy mindig ezt kell mesélgetnie.

– Milyen érzés? Már úgy értem, te voltál tényleg bevetésben, úgy igazából, már úgy értem…

– Nem valami vicces. – Ryan majdnem elnevette magát a fogalmazáson. – Egyszerűen csak végre kell hajtani, ez minden. Vagy jól csinálod, vagy nem. Ha szerencsés vagy, nem esel pánikba.

– A laboratóriumnál azt mondtad, régebben tengerészgyalogos voltál…

– Az is sokat segített. Ott legalább végre valaki vette magának a fáradtságot, hogy kicsit megtanítson valamire, de ez régen volt. – Régen, amikor te még középiskolába járhattál, de ezt már nem mondta ki hangosan. Ennyi is elég. – Találkoztál valaha az elnökkel?

– Nem.

– Tényleg jó ember, odafigyel és jó kérdéseket szokott feltenni. Ne hagyd, hogy becsapjon az álmos pillantása. Azt hiszem, az egészet csak a politikusok megzavarásáért csinálja.

– Könnyen megy az ilyesmi? – érdeklődött Gregory.

Ryan megint felnevetett. – Némelyiküknél. Ott lesz a fegyverzetellenőrzési tárgyalások vezetője is. Ernie bácsi. Ernest Allen, régi, hivatalos diplomata, Dartmouth meg Yale; okos.

– Azt hiszi, el kellene kótyavetyélni a munkámat. Miért tartja meg továbbra is az elnök?

– Ernie tudja, hogyan kell az oroszokkal üzletet kötni, ebben nagyon profi. Nem hagyja, hogy személyes véleménye összekeveredjen a munkavégzésével. Őszintén szólva fogalmam sincs róla, mint gondol az egyes kérdésekről. Ugyanúgy van ez, mint az orvosoknál. Nem kell a sebésznek szükségképpen kedvelnie téged. Egyszerűen csak rendbe kell raknia, bármi legyen is a hiba. Mr. Allennél, nos, ő tudja, hogyan ülje végig az egész maszlagot, amivel ez a sok tárgyalás együtt jár. Soha nem hallottál még ilyesmiről semmit, igaz? – rázta a fejét Jack és a forgalomra mosolygott. – Mindenki azt hiszi, rettentő drámai, pedig nem az. Soha nem láttam még ennél unalmasabbat. Mindkét oldalon pontosan ugyanazt csinálják órákon át – magukat ismétlik minden tizenöt vagy húsz percben, egész nap, minden nap. Aztán, vagy egy hét elteltével egyik vagy a másik oldal kicsit változtat a felállásán, és azt ismételgeti órákon át újból. A másik oldal meg megnézi, neki mije van, kicsit ő is változtat a sajátján, aztán azt kezdi ismételgetni. Ez folytatódik heteken, hónapokon, néha éveken át. De Ernie bácsi ebben nagyon jó. Izgalmasnak találja az egészet. Ami engem illet, körülbelül egy hét után inkább hajlandó lennék háborút indítani, csak hogy végre véget vessünk a tárgyalásoknak – újabb nevetés – de ezt azért ne híreszteld el rólam. Körülbelül annyira lehet izgalmas, mintha az ember azt figyeli, hogyan szárad meg a falon a festék. Rémesen fárasztó, meg unalmas.

– Parks tábornok azt mondja, abba akarja hagyatni velünk a munkát.

– A pokolba is, őrnagy, kérdezd csak meg magad. Én sem bánnám, ha végre eldöntenék. – Jack lefordult a Pennsylvania Avenue-ról, úgy követte a CIA-limuzint. Öt perc múlva már ott ültek a nyugati szárny fogadótermében. Az elnök maga épp most fejezett be egy ülést a kereskedelmi miniszterrel. Végül aztán egy titkosszolgálatos szólította be őket.

Ryan felfigyelt rá, hogy Gregory most egy kicsivel sápadtabb lett. Hirtelen eszébe jutott, amikor ő először jött be ide. Még a Fehér Ház beavatottjai is beismerik alkalmanként, hogy szinte megfélemlíti őket is ez a szoba, meg az általa jelképezett hatalom.

– Helló, Jack! – lépett előre az elnök, hogy kezet rázzon. – És bizonyára Ön a híres Gregory őrnagy.

– Igen, uram. – Gregory majdnem megfulladt, alig tudta kinyögni. Meg is kellett köszörülnie torkát. – Már úgy értem, igen, elnök úr.

– Nyugodjon meg, üljön le. Kávét kér? – mutatott az íróasztala sarkán pihenő tálcára. Gregory szeme majdnem kiugrott, amikor az elnök személyesen öntött neki egy csészényivel. Ryannek nagy fáradságába került elnyomnia egy mosolyt. – Őrnagy úr, figyelemreméltó dolgokat hallottam Önről meg a munkájáról. A tábornok azt mondja, Ön a legfényesebb csillag. – Parks arrébb tolta székét. Az elnök Jeff Pelt mellett foglalt helyet. – Oké, kezdjük hát!

Ryan kinyitotta a dossziét, és egy fényképet tett az asztalra, majd egy diagramot. – Elnök úr, ez műholdfelvétel arról, amit Bach meg Mozart helyszíneknek nevezünk. A Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaságban vannak, Dusanbe városától délkeletre, a hegyek között, körülbelül hetven mérföldnyire az afgán határtól. A hegy körülbelül hétezerhatszáz láb magas. Két év óta állandóan figyeljük. Ez itt – újabb fotó került elő – Szarij Sagan. Már vagy harminc éve dolgoznak ott az oroszok a ballisztikus rakétavédelmen. Ez, az itt látható helyszín a lézer tesztelésére szolgál. Úgy hisszük, az oroszok kb. két évvel ezelőtt komoly áttörést hajtottak végre a lézerenergia szempontjából. Aztán a Bach-nál mindent megváltoztattak, hogy ehhez alkalmazkodhassanak. A múlt héten történt ott valami, ami feltehetőleg teljesenergiájú teszt lehetett.

– Ez a berendezés itt a Bach-nál egy lézeradó.

– És ezzel tették tönkre a műholdat? – kérdezte Jeff Pelt.

– Igen, uram – válaszolta Gregory őrnagy. – Vagy, ahogyan mi mondjuk a laboratóriumban, lebénították. Elegendő energiát pumpáltak bele, hogy – mondjuk – a fém egy része megolvadhasson, és teljesen tönkretegyék a napelemeket.

– Mi ezt nem tudjuk megcsinálni? – kérdezte Gregorytól az elnök.

– Nem, uram. Képtelenek vagyunk ennyi energiát leadni a berendezés segítségével.

– Hogyan lehet, hogy ennyire megelőztek bennünket? Rémesen sok pénzt fektettünk ezekbe a lézerekbe, vagy nem, tábornok?

Parks eléggé kényelmetlenül érezte magát a dolgok mostani alakulása miatt, de azért hangja rezzenéstelen volt. – Ugyanúgy az oroszok is, elnök úr. Azért tudtak kicsit megugrani, mivel óriási erőfeszítéseket fejtettek ki a fúzió terén. Évek óta invesztálnak már a nagyenergiájú fizikai kutatásokba. Mintegy részeként annak a próbálkozásnak, hogy végre összeállíthassák a fúziós energiájú reaktorokat. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt aztán ezt az erőfeszítésüket kapcsolták össze rakétavédelmi programmal. Ha ennyi időt és erőfeszítést fordítanak az alapkutatásra, várható is némi megtérülés, és az ő esetükben most jól sikerült minden. Feltalálták az RFQ-t – a nagyfrekvenciás négypólust –, amit mi a semlegesrészecskés nyalábbal folytatott kísérletek során alkalmaztunk. Feltalálták a Tokárnak nevű mágneses fékezőeszközt, amit mi a Princeton egyetemen megismételtünk, aztán feltalálták a girotront. Ez három, jelentősebb áttörés a nagyenergiájú fizika terén, amiről mi tudunk. Ezeknek egy részét saját SDI-kutatásaink során is használni tudtuk, és holtbiztos, hogy ők is rájöttek ugyanezekre az alkalmazásokra.

– Oké, és mit tudunk erről a teszt kísérletről, amit most folytattak?

Most Gregoryn volt a sor. – Uram, tudjuk, hogy Dusanbéből jött, mivel a másik két, nagyenergiájú lézerhelyszín a Sarij Sagan-i, meg a szemipalatyinszki, a látható horizont alatt volt – már úgy értem, onnan nem láthatták a műholdat. Tudjuk, hogy nem lehetett infravörös lézer, mivel a nyalábot a Kobra Belle-en elhelyezett érzékelők látták volna. Ha sejtést kell megkockáztatnom, uram, azt mondanám, a rendszer szabadelektronos lézert alkalmaz…

– Így is van – vetette közbe Moore bíró. – Épp most erősítették meg.

– Pontosan ilyenen dolgozunk a Tea Clipperen is. Úgy tűnik, ez kínálja a legjobb potenciált a fegyveres felhasználáshoz.

– Megkérdezhetem, miért, őrnagy? – kérdezte az elnök.

– Energiahatékonyság, uram. A tényleges lézer szabad elektronok formájában fordul elő – ami azt jelenti, nem kapcsolódnak atomokhoz úgy, mint máskülönben, uram – vagyis vákuumban. Lineáris gyorsítót alkalmazunk az elektronnyaláb kialakítására és így lőjük be azokat az üregbe, melynek tengelye mentén kisenergiájú lézer világít. Az elgondolás az, használhatunk elektromágneseket az elektronoknak a pályájukhoz viszonyítva keresztben történő rögzítésére. Ilyenkor aztán a centírozó mágnesek rezgési frekvenciájával egybeeső fénynyalábot kapunk azaz, ugyanúgy lehet hangolni uram, mint a rádiót. A nyaláb energiájának megváltoztatásával aztán meg lehet választani a gerjesztett fény pontos frekvenciáját. Majd az elektronokat visszavisszük újból a lineáris gyorsítóba, belőjük őket megint a lézerüregbe. Mivel az elektronok már nagyenergiás állapotban vannak, ott aztán jelentős energiahatékonyságot nyerünk. A lényeg uram, hogy elméletileg a bevitt energiának a negyven százalékát is ki tudjuk hozni onnan. Ha ezt megbízható módon el lehet érni, bármit el lehet pusztítani, amit csak akarunk – ha nagyenergiájú szintekről beszélünk, uram. A trükk az benne, hogy az egész valóban működjön. Ezt azonban még nem sikerült megvalósítanunk.

– Miért nem? – érdeklődött megint az elnök, és kicsit előrehajolt a székén.

– Még mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogyan működjön a lézer, uram. Az alapvető probléma a lézerüreg – azaz, ahol az energia lejön az elektronokról és átalakul fénynyalábbá. Ezt még nem sikerült különösebben kiszélesítenünk. Ha az üreg túl keskeny, akkor oly nagy az energiasűrűség, hogy az optikai bevonatokat mind magában az üregben, mind pedig a tükrökön, amit a nyaláb célzására használunk, egyszerűen megsütjük.

– De ők valahogy megbirkóztak ezzel a problémával. Mit gondol, hogyan sikerült nekik?

– Én csak azt tudom, mi mivel próbálkozunk. Amikor az energiát behúzzuk lézernyalábbá, az elektronok kevésbé lesznek energikusak. Mindez azt jelenti, kúposan kell kialakítanunk a mágneses teret, amely körbefogja őket – és ne feledkezzünk el róla, hogy ugyanakkor továbbra is fenn kell tartanunk a tér centírozó hatását. Ezt még nem sikerült kitalálnunk. Ők valószínűleg rájöttek már. És feltehetőleg ez is a fúziós energiába fektetett kutatásaikból származhat. Minden, azt célzó ötlet, miként juthassunk energiához a kontrollált fúzió révén, azzal foglalkozik, miként használjuk fel a mágneses teret nagyenergiájú plazmatömeg körbefogására – elvileg ugyanaz, mint amit mi a szabad elektronok segítségével próbálunk elvégezni. Ezen a területen az alapkutatás java része az oroszoktól származik, uram. Megelőznek bennünket, mivel több időt és pénzt fordítanak rá, méghozzá a legjelentősebb helyen.

– Oké, köszönöm őrnagy. – Az elnök ezzel Moore bíróhoz fordult. – Arthur, mit gondol erről a CIA?

– Nos, mi sem mondhatunk ellent Gregory őrnagynak – épp most tartott tájékoztatót egy teljes napon át a Tudományos és Technológiai osztályunk embereinek. Megerősíthettük, hogy az oroszoknak ezen a helyen hat szabadelektronos lézerük van. Áttörést hajtottak végre a leadott energia terén és éppen most próbálunk rájönni, mi is volt pontosan ez az áttörés.

– Meg tudják csinálni? – érdeklődött Parks tábornok.

– Azt nem mondtam, megpróbáljuk, tábornok. Ha szerencsénk van, ha nagy szerencsénk van, a hónap végére itt lesz a válasz.

– Oké, akkor hát tudjuk, hogy rendkívül nagy teljesítményű lézert tudnak építeni – foglalta össze az elnök. – A következő kérdés: vajon fegyver-e ez?

– Valószínűleg nem, elnök úr – válaszolta Parks tábornok. – Legalábbis, még nem az. Továbbra is szembe kell nézniük tudniillik egy problémával, a termikus kiszélesedéssel, mivel még nem jöttek rá, hogyan másolják le a mi adaptív optikánkat. Rengeteg technológiát megszereztek persze nyugatról, de mind ez idáig ezt még nem sikerült nekik. És amíg nem is sikerül, képtelenek felhasználni a földi telepítésű lézert.

– Ezért kell a tárgyalások segítségével kiszorítanunk a fegyvereket. – Ekkor szólalt meg első ízben Ernie Allen. Parks tábornok leplezetlen irritáltsággal pillantott rá. – Elnök úr, mostanra már megízlelhettük – és tényleg csak megízleltük – milyen veszélyesek és destabilizálók is lehetnek ezek a fegyverek. Ha csupán ezt a dusanbei helyszínt tekintjük úgy, mint műholdpusztító fegyvert, vessünk egy pillantást a vonatkozásaira. Tudniillik, komoly vonatkozásai lehetnek a leszerelési szerződés betartásának megerősítésére nézve, és általában a hírszerzési adatok összegyűjtésére nézve is. Ha nem próbáljuk meg most megállítani ezeket a dolgokat, semmi egyéb nem lesz körülöttünk, csupán a káosz.

– A haladást nem lehet megállítani – jegyezte meg Parks.

Allen felfortyant. – Haladás? A pokolba is, ott az asztalon a megállapodás vázlata, amivel a fegyvereket a felére lehetne csökkenteni. Ez a haladás, tábornok úr. Annak a tesztnek a keretében pedig, amit önök éppen most folytattak az Atlanti-óceán déli része fölött, az indítottak fele mellé ment – annyi rakétát ki lehet váltani, amennyit csak akarunk.

Ryan azt hitte, a tábornok abban a pillanatban lefordul a székéről, helyette azonban elővette megszokott, intellektuális álcáját. – Allen úr, ez egy kísérleti rendszer első tesztelése volt, ezért talált csak az indítások fele. Valójában az összes célpontot egy másodpercnél rövidebb idő alatt ki tudtunk küszöbölni. Gregory őrnagy pedig nyárra már meg fogja oldani a célravezetési problémát is – vagy nem, fiam?

– Igen, uram! – csúszott ki Gregory száján. – Nem kell semmi egyebet tennünk, csupán kicsit átdolgozni a kódot.

– Oké. Ha Moore bíró emberei közölni tudják velünk, mivel érték el az oroszok, hogy növelni tudták lézerük teljesítményét, akkor a rendszer architektúrájának fennmaradó részét nagyjából már teszteltük és érvényesítettük is. Két, legfeljebb három éven belül minden készen lesz – és akkor tényleg komolyan elgondolkodhatunk a telepítés felől.

– És, ha a szovjetek sorra lelövöldözik a tükreiteket? – kérdezte szárazon Allen. – Lehet, hogy nektek lesz a földön készített legjobb lézerrendszeretek, mégsem fog többet tudni, mint hogy megvédje Új-Mexikót.

– Ehhez azonban előbb meg kell találniuk. És ez sokkal komolyabb probléma, mint gondolnánk. Nagyon magasra is tehetjük őket, háromszáz és ezer mérföld közé. Álcázási technológiát is igénybe vehetünk, hogy még nehezebb legyen radaron megtalálni – ezt a legtöbb műhold esetében képtelenség végrehajtani, ezeknél viszont meg tudjuk csinálni. A tükrök viszonylag kicsik és könnyűek. Ez azt is jelenti, sokat lehet belőlük telepíteni. Tudja milyen nagy a világűr? És hány ezernyi hulladékdarab kering odafönn! Mindegyiket soha nem fogják megtalálni – zárta nagy önbizalommal a vitát Parks.

– Jack, maga az oroszokon tartotta mindvégig a szemét. Mit gondol? – kérdezte Ryantől az elnök.

– Elnök úr, az itt velünk szemben álló főerő a szovjetek azon fixációja, hogy megvédjék hazájukat – és, ha erre gondolok, úgy értem, ténylegesen megvédeni mindenféle támadástól. Harminc évi munkát és rengeteg, hangsúlyozom, rengeteg pénzt fektettek be ezen a területen, mivel úgy vélik, érdemes csinálni. A Johnson-kormányzat idején mondta Koszigin: “A védekezés morális, a támadás immorális.” így az oroszok beszélnek uram, nem a kommunisták. Őszintén szólva, úgy gondolom, ezzel az érveléssel elég nehéz egyet nem érteni. Ha a verseny új fázisába lépünk, legrosszabb esetben is védelmi jellegűnek kellene lennie, nem támadónak. Valahogy elég nehéz lézerrel elpusztítani milliónyi civilt – jegyezte meg Jack.

– Viszont meg fogja változtatni az egész erőegyensúlyt – vetette ellen Ernest Allen.

– Eléggé stabil a jelenlegi is, annak ellenére viszont alapvetően őrült – szólalt meg Ryan.

– Viszont működik. Biztosítja a békét.

– Mr. Allen, az a béke, amiről mi most beszélünk, nem egyéb folyamatos válságnál. Azt mondja, felére tudjuk csökkenteni a készleteket – na és? Kétharmadával csökkenthetjük az oroszokét, és még mindig elegendő robbanófejük lesz hozzá, hogy krematóriummá változtassák egész Amerikát. Ugyanez igaz a mi készletünkre nézve is. Mint már Moszkvából hazafelé jövet mondtam, a most asztalon lévő fegyverzetcsökkentési megállapodás csupán kozmetikázó jellegű. Nem gondoskodik semmiféle további mértékű biztonságról. Egyszerűen szimbolikus – meglehet, hogy jelentős, de rendkívül kevés lényeggel bíró szimbólum csupán.

– Óh, nem tudom – vitatkozott megint Parks tábornok. – Ha felével csökkentjük a mi célterhelésünket, nem is bánnám olyan nagyon. – Ezzel rögtön dühödt pillantást váltott ki Allenből.

– Ha rá tudnánk jönni, mit csinálnak máshogyan az oroszok, akkor hol tartanánk? – érdeklődött az elnök.

– Vajon a CIA képes-e megszerezni az adatokat, amit használhatunk? Őrnagy? – fordult arrafelé Parks.

– Akkor olyan fegyverrendszerünk lesz, mely három év múlva bemutatható és attól számítva öt-tíz éven belül telepíthető – válaszolta Gregory.

– Biztos benne? – kérdezte az elnök.

– Olyan biztos, mint hogy itt ülök, uram. Ugyanúgy, mint az Apolló program esetében uram, az egész nem is annyira új tudományág felfedezésének kérdése, mint inkább annak elsajátítása, hogyan uraljuk a már megszerzett technológiát. Egyszerűen a részletek, tulajdonképpen a csavarok kidolgozásán múlik minden.

– Maga rendkívül magabiztos fiatalember, őrnagy – szólt közbe profi módon Allen.

– Igen uram, az vagyok. Azt hiszem, meg tudjuk csinálni. Mr. Allen, a mi célkitűzésünk nem is olyan nagyon tér el a magukétól. Meg akarnak szabadulni az atomrakétáktól, ugyanígy mi is. Talán ebben a segítségükre lehetünk, uram.

Az ajtó felől diszkrét kopogás hallatszott. Az elnök órájára pillantott.

– Sajnos rövidre kell fognunk. Át kell futnom valami drogellenes programon. Emiatt ebédelek a főügyésszel. Köszönöm, hogy idefáradtak. – Még egy pillantást vetett a dusanbei felvételre és felállt. Mindenki ugyanígy tett. Távoztak az oldalajtón át, amit a fehér gipszfalak oly jól rejtettek el.

– Jól csináltad, kölyök – jegyezte meg csendben Gregorynak Ryan.

*

Candi Long majdnem a házuk előtt intett le egy ismerőst. A kocsit dr. Beatrice Taussig, a Kolumbia Egyetemen végzett barátjuk vezette. Ő is optikai fizikus volt. Barátságuk egészen az egyetemi évekig nyúlt vissza. A nő sokkal felvágósabb volt Candinél. Taussig egy Nissan 300Z sportkocsit vezetett, és állandó késztetést érzett, hogy kipróbálja mit tud. Rikítóan öltözködött, ezenkívül rámenős személyisége miatt a legtöbb férfi azonnal elfordult tőle.

– Jó reggelt, Bea. – Candi Long beugrott a kocsiba és még azelőtt becsatolta az övet, hogy becsukta volna az ajtót maga után. Ha az ember Beával van, mindig jó becsatolni magát – bár úgy tűnt, mintha az ilyesmi sosem izgatná.

– Rosszul aludtál, Candi? – Ezúttal komoly, majdhogynem férfias gyapjúöltöny volt rajta, tetejében pedig selyemsál a nyaka körül. Long egyszerűen nem tudta felfogni, mire való az egész. Ha az ember az egész napját olcsó, fehér laboratóriumi köpenyben tölti el, kit érdekel, mi van alatta – kivéve természetesen Alt. Ő meg viszont inkább az iránt érdeklődik, mi van az alatt, ami a ruha alatt van, gondolta magában mosolyogva.

– Jobban alszom, ha itthon van.

– Hová ment? – kérdezte Taussig.

– Washingtonba. – Nagyot ásított. A felkelő Nap árnyékokat vetett előttük az útra.

– Hogy lehet? – Bea visszaváltott, miközben a kocsival veszettül száguldva ráfordult a sztrádára.

– Azt mondta, valami tesztet kell elmagyaráznia másoknak.

– Hmm. – Beatrice a tükörbe pillantott és hármasban hagyta a kocsit, miközben kiválasztott már magának egy helyet a csúcsforgalom hajszájában. Pszichéjének nem a vezetéssel törődő része igencsak megjegyezte azt a tényt, hogy bármilyen tesztet is magyarázgat el, az nem lehet amerikai. És nem olyan sok ember tesztelget, akik számára szükséges, hogy ez a kis fura fickó magyarázatot tartson. Bea nem értette, mi érdekeset lát Al Gregoryban Candi. A szerelem, mondogatta magában, vak, nem beszélve arról, hogy ostoba és néma is lehet – különös tekintettel a némaságra. Szegény, egyszerű kis Candi Long, sokkal jobban is sikerülhetett volna neki. Ha legalább az egyetemen egy szobába került volna Candivel… ha csak egyetlen egyszer elmondhatná neki… – És mikor jön vissza Al?

– Talán ma este. Hívni fog. Most megyek a kocsijáért. Otthagyta a laboratórium előtt.

– Tegyél az ülésre törülközőt, mielőtt beülsz. – Nagyot kuncogott. Gregory ugyanis Chevy Citationt vezetett. Tökéletes autó egy ilyen jelentéktelen fickónak, gondolta Bea. Eltűnődött, milyen lehet a férfi az ágyban, de aztán elfojtotta magában ezt a gondolatot. Legalábbis nem akart vele játszadozni ezen a reggelen. Candi annyira naiv, olyan ártatlan bizonyos dolgokban. Nos, talán még lehet, hogy bejön a csőbe. Nincs elveszve minden. – Hogy álltok a gyémánttükörrel?

– Ja, az ADAMANT? Adj nekünk még egy évet és megtudod. Bár csak még mindig ott dolgoznál te is a csapatban – sóhajtotta dr. Lang.

– Több hasznomat veszik a hivatal körül – válaszolta Bea figyelemreméltó őszinteséggel. – Mellesleg pedig, tudom, nem vagyok olyan okos, mint te.

– De csinosabb – jegyezte meg bölcsen Candi.

Bea barátnőjére pillantott. Igen, még mindig van remény.

*

Misa négyre kapta meg a kész jelentést. – Késtek vele – magyarázta Bondarenko – mivel más valamivel volt lefoglalva az összes, a legtitkosabb anyagokon dolgozó titkárnő. Negyvenegy oldalt tett ki, beleértve a diagramokat is. A fiatal ezredes pontosan olyan ügyesnek bizonyult, mint ahogyan beszél, ezt Filitov rögtön látta. Egyszerű, könnyen érthető nyelvezetűvé formálta át az egész technológiai zagyvalékot. Misa az első hetet arra fordította, hogy elolvasson mindent, amit csak talált a lézerekre vonatkozólag az akták között. Valójában egyáltalán nem sikerült megértenie működési elvüket, a technológiai részleteket elraktározta jól képzett memóriájában. Néha úgy érezte magát, mint valami papagáj. Képes elismételni a szavakat anélkül, hogy felfogná azok értelmét is. Nos, ennyi elég is volt.

Lassan olvasott, memorizált, miközben továbbment. Mert parasztos hanghordozása és nyers szavai dacára esze még sokkal élesebb volt, mint Bondarenko ezredes hitte. És, mint ezt a dolgok jól meg is mutatták, nem szükséges annak lennie. Az áttörés jelentős része elég egyszerűnek tűnt, nem a lézerüreg méretének növelése volt a fő kérdés, hanem inkább formájának a mágneses térhez igazítása. Megfelelő forma segítségével aztán a méret szinte tetszés szerint növelhető volna, és az új korlátozó tényező ekkor a szupravezető, mágneses impulzusvezérlő egység részévé válik. Misa felsóhajtott. A Nyugat megint megelőzte őket. Szovjetunió nem rendelkezett a megfelelő anyagokkal. Szóval, szokás szerint, a KGB szerezte be őket nyugaton, ezúttal Svédországon és Csehszlovákián keresztül szállították. Soha nem fognak tanulni belőle?

A jelentés azzal zárult, hogy a másik, fennmaradó probléma az optikai és számítógépes rendszerekben rejlik. Meg kell majd néznem, mit végeznek e tekintetben a felderítőszerveink, mondta magában Filitov. Végül húsz percet fordított rá, hogy átfussa az új lézer diagramját. Amikor eljutott arra a pontra, hogy behunyta a szemét, és minden egyes részletet fel tudott idézni tetszés szerint, visszatette a jelentést az iratfűzőbe. Órájára pillantott és a gombot megnyomva hívta a titkárát. Pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban a tiszthelyettes.

– Igen, ezredes elvtárs?

– Vigye le ezt a központi iktatóba – az 5. részleghez, maximális biztosítás. Ó, és hol a mai megsemmisítendők számára rendelt zsák?

– Kinn van.

– Hozza be nekem! – A férfi kiment az előszobába és egy pillanat múlva vászonzsákkal tért vissza, amely naponta megtette szokásos útját az okmánymegsemmisítőbe. Misa fogta és kezdett belepakolni. – Leléphet. Majd én kifelé menet leadom.

– Köszönöm, ezredes elvtárs.

– Úgyis eleget dolgozik, Jurij Iljics. Jó éjszakát! – Amikor az ajtó becsukódott titkára mögött, Misa elővett néhány további lapot, okmányokat, amik nem itt a minisztériumban készültek. Majdnem minden héten magára vállalta a zsák dolgát. Három perccel később pedig Misa, útban a kocsija felé, besétált a megsemmisítőbe. Fiatal őrmester üdvözölte az ezredest, mintha egyenesen a nagyapja volna, és kinyitotta neki az égető csúszdáját. Mozdulatlanul figyelte, amint a sztálingrádi hős leteszi aktatáskáját, megnyomorodott karjával kinyitja a zsákot, miközben a másikkal felemeli, és legalább egy kilogrammnyi titkos okmányt juttat el a minisztérium alagsorának gáztüzelésű kazánjába.

Az ezredes a naplóba beírta magát, jelezve, hogy az ő osztályáról származó okmányokat rendben megsemmisítették. Misa ezután egy barátságos biccentéssel helyére akasztotta a zsákot, és kisétált a rá várakozó kocsihoz.

Ma este újra eljönnek majd a szellemek, gondolta magában, aztán holnap majd újból a gőzbe megyek, és megint átkerül Nyugatra egy nagy csomag információ. Útban a lakása felé a sofőr megállt egy olyan üzletnél, amely csak az elit számára tartott nyitva. Itt rövidebbek voltak a sorok is. Misa vett magának egy kis kolbászt meg fekete kenyeret és fél liternyi Sztolicsnaja vodkát is. Hogy kimutassa jóindulatát, a sofőrnek is vett egyet. Egy ilyen fiatal katonának a vodka még jobban is jön, mint a pénz.

Lakásában, tizenöt perccel később, Misa elővette fiókjából a naplóját, és mindenekelőtt gyorsan lemásolta a Bondarenko-féle jelentéshez csatolt diagramot. Párpercenként vetett egy pillantást feleségének keretbe foglalt képére. A hivatalos jelentést jobbára kézzel írott követte; csak tíz oldalt kellett írnia, gondosan szúrta be közben a kritikus képleteket. A KARDINÁLIS jelentései szinte híresek voltak rövidségükről és az egyértelműségükről. Olyasvalami ez, ami az irányelvek írásával töltött emberöltőből fakad. Amikor végzett, felvett egy pár kesztyűt és kiment a konyhába. Német gyártmányú hűtőgépének alján, mágnessel felerősítve bújt meg egy kicsiny kamera. Misa megszokott könnyedséggel működtette. Egy percbe tellett, hogy lefényképezze az új naplóoldalakat, azután visszacsévélte a filmet és kivette a kazettát. Zsebre vágta, majd visszadugta rejtekhelyére a fényképezőgépet, mielőtt levette volna a kesztyűt. Aztán igazított egyet az ablakredőnyökön. Misa minden volt, csak gondatlan nem. Lakás ajtajának közelebbről történő szemügyre vétele karcolódást fog mutatni majd a zár körül, azt jelezve, hogy a küldeményt szakértő vette át már. Tulajdonképpen bárkitől is származhattak volna ezek a karcolások. Amikor megbizonyosodott róla, hogy küldeménye eljutott Washingtonba – a járdaszegély egyelőre meghatározott részén elhelyezett guminyomok árulkodtak erről – akkor majd kitépi naplójából ezeket az oldalakat, beviszi zsebében a minisztériumba, elhelyezi őket a többi okmány között a zsákban, és aztán szépen a csúszdára kerül mind.

Amikor a feladattal végzett, Mihail Szemjonovics Filitov ezredes ismét Jelena képére pillantott és megkérdezte, vajon jól cselekedett-e. De Jelena csupán mosolygott, ezúttal is. Mennyi éve már, gondolta magában a férfi, és még mindig hogy felkavarja a tudatomat. Megrázta fejét. Most következett a rítus záró része. Kolbászt és kenyeret evett, mialatt meglátogatták a Nagy Honvédő Háborúban régen elhunyt elvtársai. Egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy azoknak tegye fel ezt a kérdést, akik annak idején a hazáért haltak meg. A kérdést, hogy vajon van-e joga elárulni mindezt. Úgy gondolta, sokkal jobban megértenék őt, mint Jelena, mégis félt megkérdezni őket. A félliternyi vodka sem hozta meg a választ. De legalább az érzéketlenségig eltompította agyát, és rögtön tíz után ágyához támolygott, még a lámpát is égve hagyta.

Valamivel tizenegy után autó jelent meg a széles sugárúton, amire a lakás nézett, és kék szempár pillantott fel az ezredes ablakaira. Ezúttal Ed Foley volt. Szemügyre vette a redőnyöket. Miközben lakásához hajtott vissza, újabb titkos üzenetet továbbított. Egy moszkvai közegészségügyi tisztviselő feladata volt a jelek összegyűjtése. Ártalmatlan dolgok voltak, egy krétajel például a lámpaoszlopon, melyek mindegyike közölte a csapat valamelyik tagjával, hogy legyen ott a számára kijelölt helyen. A CIA moszkvai állomásfőnökének másik tagja pedig hajnalban ellenőrizni fogja mindet, és ha bármelyik is hiányozna, Foley maga állít le mindent azonnal.

Ed Foley pontosan olyan sok vonatkozásban találta szórakoztatónak munkáját, amilyen sokféleképpen hozott számára feszültséget is. Mivel egyrészről maguk az oroszok könnyítették meg azzal, hogy a KARDINÁLIS-nak nagyforgalmú utcán biztosítottak lakást. Ugyanakkor annyira örülnek, hogy fiukat ott tudhatják a hokicsapatban. Ez az egy biztosan nagyon fog hiányozni majd a kölyöknek, gondolta magában Foley, miközben kikászálódott a kocsiból. Ma már jobban kedvelte az ifik hokizását, mint akár a baseballt.

Nagyon körültekintőnek kellett lennie, amikor hangosan beszélt saját lakásában. Feltételezték, hogy az amerikaiak által lakott lakások minden szobáját lehallgatják. Az évek során viszont Ed és Mary Pat még ebből is viccet csinált. Miután bejött és felakasztotta kabátját, csókot nyomott felesége arcára, aztán szinte ugyanabban a pillanatban megcsiklandozta a nő fülét. A nő elismerően vihogott egyet, bár mindketten alaposan kifáradtak már attól a stressztől, amivel ez a beosztás együtt járt.

– Milyen volt a fogadás? – kérdezte az asszony a falimikrofonok kedvéért.

– A szokásos szar – jött a magnóra felvehető válasz.

9

Beatrice Taussig nem készített jelentést, bár Candi elejtett megjegyzését igencsak figyelemre méltónak ítélte meg. Szinte mindenbe betekintése volt, ami csak történt a Los Alamos-i laboratóriumban. Nem szóltak neki azonban semmiféle hirtelen előrevett tesztről, és miközben folyt némi SDI munka Európában meg Japánban, ezek egyikénél sem volt szükséges Al Gregoryra, mint tolmácsra. Ebből az következik, hogy az oroszokról lehet szó. És ha a kis fityfirittyet Washingtonba repítették – márpedig jól emlékezett rá, hogy a férfi a laboratóriumnál hagyta kocsiját; szóval még helikoptert is küldtek érte – akkor itt tényleg valami nagyon komoly dolog történik. Nem kedvelte különösképpen Gregoryt, viszont oka sem volt kételkedni a férfi agyában. Eltűnődött rajta, mire vonatkozhat a teszt, de kíváncsiságát féken tartotta, így kellett lennie. Nagyon veszélyes volt, amit csinált.

Végtére, ez is csak része a mulatságnak, nem igaz?

*

– Tehát hárommal nem tudunk elszámolni. – Az afgánok után az oroszok rostálták át az An-26-os roncsait. Aki megszólalt, a KGB őrnagya volt. Soha nem látott még eddig lezuhanási helyszint, és csak az arcába csapó, hűvös levegő akadályozta meg, hogy kiokádja reggelijét.

– A ti embereitek? – pillantott körül a szovjet hadsereg századosa, aki eddig az afganisztáni bábkormány hadseregének tanácsadója volt, körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, emberei megfelelőképpen lezárták a területet. Gyomra rendben volt, pontosan úgy, ahogy lennie kellett. Életének legnagyobb megrázkódtatása volt, amikor a szeme előtt belezték ki majdnem legjobb barátját. És most azon tűnődött, vajon afgán társa túl fogja-e élni a kényszerleszállás miatti sebészeti beavatkozást.

– Azt hiszem, továbbra is hiányzik valaki. – Több darabra tört a gép törzse. Az elől ülők szinte fürödhettek az üzemanyagban, amikor a repülő földet ért, és a felismerhetetlenségig elégtek. A katonák mégis összerakták minden holttest majdnem minden darabját. Persze három kivételével. A szakértőknek kell majd meghatározniuk, ki halt meg minden bizonnyal, és ki hiányzik még mindig. Az eltűnt százados a KGB kilencedik, őrzési feladatokkal megbízott igazgatóságánál teljesített szolgálatot. Adminisztrációs dolgokkal megbízott tiszt volt, aki rendszeresen járta a körzetet, ellenőrizve közben a személyzeti és biztosítási tevékenységeket is bizonyos, érzékenyebb területeken. Útiokmányai között volt néhány, különösen bizalmasnak mondható papír is, de ami még fontosabb, részletes ismerete volt sok KGB-sről és azok tevékenységéről is. Meglehet, hogy a papírok megsemmisültek – több aktatáska hamuvá égett maradványait meglelték már. De a százados halálának megerősítéséig lesz néhány nagyon boldogtalan ember a moszkvai központban.

– Család maradt utána – egy özvegy. Fia a múlt hónapban halt meg, azt mondják. Valami rákban – jegyezte meg csendesen a KGB őrnagya.

– Remélem, megfelelően gondját viselitek majd a feleségének – válaszolta a százados.

– Igen, van erre külön egy osztályunk. Lehet, hogy elvonszolták innen?

– Nos, tudjuk, hogy itt jártak. Mindig felkutatják a lezuhanás helyszínét, azt hiszem fegyvereket kereshetnek. Hogy okmányokat keresnek-e? – vonta meg vállát a százados. – Tudatlan vademberekkel állunk itt harcban, őrnagy elvtárs. Kétlem, hogy különösebben érdekelné őket bármiféle dokumentum is. Meglehet, hogy felismerték rajta a KGB tiszt egyenruháját, aztán elvitték innen, hogy megcsonkítsák a testet. El nem hinnéd, mit tesznek a foglyaikkal!

– Barbárok – motyogta a KGB-s. – Lelőni egy fegyvertelen polgári repülőt. – Körbepillantott. A “lojális” afgán katonák – magában zsémbelődve jegyezte meg, hogy ez igencsak optimista jelző ez esetben – épp most rakták gumizsákokba a testeket meg az egyes darabokat, hogy visszaküldjék helikopteren Ghazniba, majd Moszkvába, azonosítási céllal. – És, ha elcipelték innen a holttestét?

– Sosem fogunk ráakadni. No persze, van rá némi esély, de nagyon kicsi. Ellenőrzünk minden, a magasban keringő keselyűt, helikoptert is kiküldünk, de hát… – A százados csak megrázta a fejét.

– Szegény ördög – íróasztal mellett ült mindvégig. Nem is az ő területe volt, de az ide kijelölt éppen kórházban tartózkodott valami epehólyag problémával. Ezért hát átvette annak a munkáját is.

– Mi a szokásos területe?

– A Tadzsik SZSZK. Azt hiszem, plusz munkát akart, hogy elfeledkezzen a gondjairól.

*

– Hogy érzed magad, orosz? – kérdezte foglyától az Íjász. Orvosi szempontból különösebben sokat nem tudtak tenni érte. A legközelebbi, francia orvosokból és ápolónőkből álló orvoscsoport Hasan Khél közelében, egy barlangban húzódik meg. Épp oda tartanak most saját, még járni tudó sebesültjeik is. Azokért pedig, akik komolyabban megsérültek… nos, mit is tehetnének? Elég jól el vannak látva Svájcban gyártott fájdalomcsillapítókkal, morfiumampulákkal. Ezeket adják be a haldoklóknak, hogy enyhíteni tudják fájdalmaikat. Bizonyos esetekben a morfium sok mindenen átsegíti őket. Viszont mindenkit, akinél kis remény mutatkozik a gyógyulásra, hordágyra tesznek és délkeletre szállítanak, a pakisztáni határ felé. Azok aztán, akik túlélik a hatvan mérföldes utat, kicsit végre az igazi kórházra emlékeztető kezelésben részesülnek majd, a Miram Shah-i lezárt reptér közelében. A csapatot az Íjász vezette. Sikerült meggyőznie társait, hogy az orosz többet ér elevenen, mint holtan. Hogy az “Amerikasztani”-k többet adnak majd az orosz politikai rendőrség egy tagjáért és az okmányokért cserébe. Egyedül a törzsfő tudott volna vele eredményesen szembeszállni, ő pedig halott. Sietve eltemették, hitük szerint. Ő már a Paradicsomban van. Így hát az Íjász lett a csapat legidősebb harcosa, akiben mindenki egyaránt megbízott.

Ki tudta volna megmondani késéles tekintetű szemeiből és hűvös szavaiból, hogy három éve most, első alkalommal fordult elő, hogy a szívében szánalom mutatkozott meg? Még őt magát is meglepte a dolog. Hogyan juthattak be ezek a gondolatok a fejébe? Vajon Allah akarata mindez? Annak kell lennie, gondolta. Ki más tudna megállítani, hogy megöljek egy oroszt?

– Fáj – válaszolta végül az orosz. De az Íjász szánalma ilyen messzire már nem terjedt. A mudzsaheddin-ek hátán cipelt morfium csak saját célra szolgált. Miután óvatosan körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem látja senki, odacsúsztatta az orosznak a családjáról készített fényképeket. Egy rövidke pillanatig meg is lágyult a tekintete. A KGB tiszt meglepetten pillantott rá, és még a fájdalmát is elfelejtette egy pillanatra. Ép keze gyorsan kapott a fotók után, egy mozdulattal magához szorította mindet. Arcán mély hála tükröződött, ami csodálkozással volt vegyes. A férfi halott kisfiára gondolt, és megbékélt saját sorsával is. A legrosszabb esetben, ami még bekövetkezhet – gondolta magában a fájdalom ködében – az, hogy újra találkozik kisfiával, akárhol is legyen. Az afgánok több kárt már amúgy sem tehetnek benne, mint amennyi sérülés érte.

Agya még mindig nem működött maradéktalanul. Félig kókadozva eltűnődött, vajon miért nem ölték meg. Épp elég történet keringett róla Moszkvában, hogyan bánnak az afgánok foglyaikkal…

Nem halhatsz meg, Valerij Mihajlovics, élned kell. Feleséged van, és ő is épp eleget szenvedett már, mondta magában. Már annyi mindenen keresztül ment… Itt a gondolata megszakadt. A százados ingének zsebébe csúsztatta a képet, és újra átadta magát a lágyan hullámzó öntudatlanságnak, miközben teste veszettül küzdött az életért. Arra sem ébredt fel, hogy deszkára kötözték, és feltették egy állatok vontatta valamire. Az Íjász pedig a csapat élére állt és elindultak.

*

Misa úgy ébredt fel, hogy fejében egyre csak visszhangzott a csatazaj. Odakinn még mindig sötét volt – a Nap egy ideig nem kel még fel – első, összeszedett gondolata nyomán bement a fürdőszobába, ahol hideg vizet loccsantott az arcára, és gyorsan lenyelt három aszpirint. Ezt követte némi hányinger, de nem jött föl, csak egy kis sárgás epe. Így hát felpillantott, hogy megnézze a tükörben, mit is tett a hazaárulás a Szovjetunió Hősével. Abbahagyni nem tudná már, nem is akarná természetesen, de… legalább nézzük meg, mit tett velünk, Misa. Az egykor tiszta, kék szemek véraláfutásosak voltak és élettelenek. Az egykor pirospozsgás arc most szürke volt, mint valami halotté. Arcán szinte lógott a bőr, és teljesen elcsúfította egykor csinos vonásait. Megnyújtóztatta jobb karját és az elhegesedett szövetet merevnek érezte. Kivonszolta magát a konyhába, hogy egy kis kávét készítsen.

Legalább maradt még egy kicsi. Ezt is a nómenklatúra tagjai számára fenntartott üzletben vásárolta csakúgy, mint a nyugati gyártmányú kávéfőzőt. Először arra gondolt, bekap valamit, de aztán úgy döntött, csak a kávénál marad, íróasztala mögött mindig elrághat még egy kis kenyeret. A kávé három percen belül elkészült. Rögtön lehajtott egy csészényivel. Ügyet sem vetett a forró folyadék káros hatására. Felkapta telefonját, hogy odarendelje a gépkocsit. Azt akarta, gyorsan fölvegyék, és bár nem közölte, hogy fel kívánja keresni a fürdőt ezen a reggelen, a kocsiszín ügyeletes őrmestere nagyon jól tudta, miről van szó.

Húsz perccel később pedig Misa már ott állt a ház előtt. Szeme máris könnyezett és fájdalmasan pislogott bele a hideg észak-nyugati szélbe. Az őrmester már arra gondolt, kiszáll és megtámogatja ezredesét, de végül aztán Filitov egész súlyával kicsit nekifeszült a természet láthatatlan kezének, amely megpróbálta őt visszatartani és nagy nehezén bekászálódott a kocsiba, mint minden ilyen alkalommal.

– A fürdőbe, ezredes elvtárs? – kérdezte a sofőr.

– Eladtad a vodkát, amit adtam?

– Nos, igen, ezredes elvtárs – ismerte be a fiatalember.

– Helyes, egészségesebb is, mintha meginnád. A fürdőbe, gyorsan – szólalt meg az ezredes mimelt komolysággal –, és talán még életben maradok.

– Ha a németek nem ölték meg, ezredes elvtárs, kétlem, hogy egy pár csepp jó orosz vodka megtehetné – válaszolta vidáman a fiú.

Misa engedélyezett magának egy kis nevetést. Ez a sofőr gyerek még, valahogy hasonlított is Romanov tizedesre. – Szeretnél-e egy napon majd tiszt lenni?

– Köszönöm, ezredes elvtárs, de vissza kívánok térni az egyetemre, hogy tanulhassak. Apám vegyészmérnök, és az ő példáját akarom követni.

– Szerencsés ember akkor az apád, őrmester. Gyerünk!

A kocsi tíz perc múlva már oda is húzott a fürdő épülete elé. Az őrmester kitette ezredesét, majd beállt az e célra fenntartott helyek egyikére, ahonnan szemmel tudta tartani a bejáratot. Cigarettára gyújtott és olvasni kezdett. Nagyon meg volt elégedve a szolgálattal. Sokkal jobb, mint a latyakban mászkálni a gépesített lövészeknél. Órájára pillantott. Az öreg Misa vagy egy óráig most úgysem jön vissza. Szegény öreg, gondolta magában, elég magányos lehet. Hogy juthat ide, ilyen nyomorúságos helyzetbe a Szovjetunió Hőse.

Odabenn a mozdulatok már olyan megszokottak voltak, Misa félálomban is meg tudta volna ismételni mindet. Miután levetkőzött, megkapta törülközőjét és papucsát, meg a kötelező nyírfavesszőket, azonnal a gőz felé indult. A szokásosnál korábban érkezett. A törzsvendégek java része még nem volt itt. Annál jobb. Felcsavarta hát a vízsugarat, ami a téglákra folyt és letelepedett, hogy hagyja kitisztulni lüktető fejét. A helyiségben további három személy tartózkodott. Kettőt közülük be tudott azonosítani, de nem számítottak ismerőseinek és úgy tűnt, senkinek sincs kedve a beszélgetéshez. Ez Misának sem volt ellenére. Állkapcsának már a puszta mozgatása is fájdalommal járt, az aszpirin pedig ma valahogy lassan hatott.

Tizenöt perc múlva patakokban folyt róla a veríték. Felpillantott, és pillantása a fürdő előtte álló alkalmazottjára esett. Végighallgatta a szokásos csevegést az italról – ezúttal senki sem akart belőle –, no meg az uszodáról. Nem volt benne semmi szokatlan, de a pontos fogalmazás mégis azt jelentette: Minden rendben. Kész vagyok az anyag átvételére. Misa válaszul az öregeknél mindennaposnak számító, kicsit eltúlzott mozdulattal törölte le az izzadságot homlokáról. Kész vagyok én is. Az alkalmazott ezzel kiment. Misa pedig lassan háromszázig kezdett számolni. Amikor kétszázhetvenötig ért, az egyik bent lévő felállt és kisétált. Misa felfigyelt ugyan rá, de nem nagyon törődött vele. Túlságosan nagy gyakorlata volt már mindenben. Amikor háromszázig jutott, berozsdásodott térdeivel birkózva feltápászkodott és egy szó nélkül távozott.

A levegő sokkal hűvösebb volt odakinn a törülköző helyiségben, de látta, hogy a másik férfi még mindig nem ment el. Valamiről éppen csevegtek az előbb a gőzben járt alkalmazottal. Misa türelmesen várta, hogy a másik észrevegye. Megtörtént. A fiatalember odajött, és az ezredes néhány lépést tett felé. Misa megbotlott az egyik fellazult burkolólapon és majdnem elesett. Ép karja előrelendült. A kabinos érte nyúlt, hogy elkapja. A fűzfavesszők a földre estek.

A fiatalember egy pillanat alatt ott termett és felsegítette Misát. Pár másodperc múlva új törülközőt kínált neki a soron következő zuhanyozáshoz, majd útjára bocsátotta.

– Minden rendben, elvtárs? – kérdezte a másik férfi a szoba távolabbi végéből.

– Igen, köszönöm. A régi térdem az oka, no meg ezek az öreg padlók. Több figyelmet is szentelhetnének neki.

– Úgy bizony. Jöjjön, zuhanyozzon – válaszolta a férfi. Negyven körüli lehetett és teljesen jellegtelen, kivéve a vérágas szemeket. Megint egy nagyivó, jegyezte meg magában Misa. – Maga is a háborúban volt, igaz?

– Méghozzá harckocsizóként. Az utolsó német ágyú elkapott – de én is elkaptam őt a kurszki ütközetben.

– Apám is ott volt. Konyev alatt szolgált a hetedik hadseregnél.

– Én a másik oldalon voltam, második tankhadosztály, Konsztantyin Rokosszovszkij alatt. Az volt az utolsó bevetésem.

– Most már értem, miért, elvtárs…

– Filitov, Mihail Szemjonovics, harckocsizó ezredes.

– Én Klementij Vlagyimirovics Vatutin, de én egyáltalán nem vagyok hős. Örülök, hogy találkoztunk, elvtárs.

– Jó egy ilyen öregembernek, ha tiszteletet mutatnak iránta.

Vatutin apja a kurszki hadjáratban is szolgált, de politikai tisztként. Az NKVD ezredeseként vonult nyugdíjba. Fia is követte e tekintetben, csak a szervezetet később átkeresztelték KGB-nek.

Húsz perccel később az ezredes már irodája felé tartott. A fürdő alkalmazottja pedig megint kiosont a hátsó kijáraton, és felkereste a vegytisztítót. Az üzletvezetőt a gépteremből kellett előre hívni, ahol éppen olajozott egy szivattyút. Egyszerű biztonsági megfontolásból semmit sem tudott a férfiről, akitől átvette a kazettát. Sem a nevét, sem pedig azt, hol dolgozik. Zsebre vágta a kazettát, átadott három, fél literes palackot és visszatért a szivattyújához. Pulzusa most is magas volt, mint mindig, CIA “ügynökkénti” megbízatása nagyon jó kiegészítő jövedelmet biztosított számára. Már vagy hat hónapja részese volt a gépezetnek, és bár fogalma sem volt róla, e tevékenysége e vonalon nemsokára véget ér. Továbbra is lehetne használni ugyan információ továbbítására, de semmiképpen sem a KARDINÁLIS számára. A fürdőalkalmazott nemsokára másik munka után néz majd. És ezzel ez a névtelen ügynökökből álló lánc megszűnik egy csapásra – és nyomon követhetetlen lesz még a KGB második főigazgatóságának fáradhatatlan elhárítótisztjei számára is.

Tizenöt perc múlva rendszeres ügyfél jelent meg egyik angol kabátjával. Aquascutum volt, becippelhető bélését eltávolították. Mint mindig, a nő most is mondott valamit arról, hogy fordítsanak megkülönböztetett figyelmet a kabátjára. A férfi pedig, mint mindig, most is bólintott és azzal tiltakozott, hogy az egész Szovjetunióban ez a legjobb vegytisztító. Csak éppen nem tart előre nyomtatott papírt, így hát a férfinak kézzel kellett kiállítania most is a nyugtát. Az elsőt felerősítette gombostűvel a kabátra, a második egy kis dobozba került, a harmadik pedig de először megnézte a zsebeket.

– Elvtárs, hagyott itt egy kis aprót. Köszönjük, de nincs szükségünk plusz pénzre. – Ezzel átadta, és vele együtt a nyugtát is. Meg még valamit. Az egész annyira könnyű volt. Soha senki nem nézte meg a zsebeket, mint Nyugaton.

– Ah, maga tényleg becsületes ember – válaszolta a hölgy, a Szovjetunióban mindennaposnak számító, furcsa szertartásossággal. – Viszontlátásra, elvtárs.

– Viszontlátásra – válaszolta a férfi. – A következőt kérem!

A nő – Szvetlána – mint mindig, most is a metróállomáshoz sétált. Miután minden tervszerint ment, volt ideje bőven, Moszkva utcái pont olyan zsúfoltak voltak, mint bármely másik napon. Tolakodó, morcos emberek nyüzsögtek mindenütt, akik közül sokan leplezetlen, irigy pillantást vetettek a nő kabátjára. Egész ruhatára volt angol ruhákból. Sokszor járt már Nyugaton. Ez is része volt munkájának a GOSPLAN-nál, a szovjet gazdaságtervezési minisztériumban. Angliában szervezte be a titkosszolgálat. Azért használták a KARDINÁLIS láncnál, mivel a CIA-nak nem volt egyszerre oly sok, használható ügynöke Oroszországban, és amúgy is gondosan választották ki a feladatra. A láncnak a kellős közepén helyezkedett el, sohasem valamelyik végén. Az adatok, amit ő maga továbbított Nyugatra, alacsony szintű, gazdasági vonatkozású információból állt, és közvetítő futárkénti, alkalmankénti szolgálatai tulajdonképpen hasznosabbak voltak, mint az az információ, melyre oly büszke volt. Erről természetesen soha nem szóltak neki egy szót sem; minden kém úgy tekinti saját magát, mintha az ő birtokában volna a legesleglényegesebb, életbevágóan fontos információ, ami valaha is csak kikerült valahonnan. Ettől aztán még érdekesebbé vált az egész játék. És minden ideológiai (vagy egyéb) motivációjuk dacára, a kémek munkájukat minden játék közül a legnagyobbnak tekintették, mivel állandóan túl kellett járniuk saját országaik legfélelmetesebb szervezetének eszén. Szvetlána valójában igencsak élvezte az izgalmat. Arról meg volt győződve, hogy magas helyre került apja – fontos beosztású központi bizottsági tag – bármitől meg tudná óvni őt. Végtére is, a férfi befolyása tette lehetővé, hogy évente kétszer, vagy akár háromszor is Nyugat-Európába utazhasson, nem igaz?

Éppen időben ért a Kuznyeckij híd állomásra ahhoz, hogy lássa még a már kifutó szerelvényt. Az időzítés mindig a dolog legtrükkösebb része marad. Csúcsforgalomban a moszkvai metró szerelvényei harminc másodpercnyi időközönként futnak. Szvetlána órájára pillantott. A küldemény átadására a következő állomáson kerül majd sor. Végigsétált hát a peronon, pontosan addig a helyig, hogy a szerelvény második kocsijának első ajtajához kerüljön, és elsőnek szállhasson fel. Ruhája is segített ebben. Gyakran gondolták külföldinek, a moszkvaiak pedig a külföldieket a királyoknak kijáró tisztelettel kezelik általában – ugyanez vonatkozik a súlyos betegekre is. Nem kellett soká várnia. Pár pillanat múlva már hallotta is a közeledő vonatot. Kinyílt az ajtó, kisereglettek az emberek. Majd Szvetlána belépett, és tett néhány lépést a kocsi vége felé. Megfogta a fenti kapaszkodót – minden ülés foglalt volt ugyanis, helyét pedig senki sem kínálta fel neki – és előrefordult, még mielőtt a vonat újból elindult volna. Kesztyűtlen bal kezét pedig kabátzsebébe süllyesztette.

Soha nem látta még ezen a vonaton kapcsolatának arcát, de tudta, hogy a másik már látta az övét. Bárki is legyen a férfi, tetszhetett neki a nő karcsú alakja. Ezt is egy kicsinyke jelből tudta meg egyszer. A zsúfolt vonat tolongásában az Izvesztyia egy példánya mögé rejtett kéz végigfutott egyszer bal fenekén és egy pillanatra megállt, hogy gyengéden megfogja. Ez egészen új volt a nő számára, és alig tudta magától elhessegetni a késztetést, hogy a férfi felé pillantson. Vajon jó szerető? Igencsak hasznát tudná venni egy ilyennek. Előző férje ugyanis olyan… de, nem, szó sem lehet róla. Sokkal jobb volt így, poétikusabb, oroszosabb, hogy a férfi, akinek arcát még sosem látta, szépnek és kívánatosnak találja őt. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a filmkazettát, így várt még két percig, hogy a vonat megálljon Puskinszkájánál. Szemét lehunyta, és egy leheletnyi mosoly formálódott ajkain, miközben az őt simogató férfi megjelenését és tulajdonságait fontolgatta. Lehet, hogy megrémítette volna az őt beszervező tisztet, de egyébként nem adta semmilyen tanújelét a dolognak.

A vonat lassított. A leszállni készülők mind felálltak és a már álldogálók sűrűn tolakodni kezdtek az ajtó felé. Szvetlána kivette kezét a zsebéből. A kazetta csúszós volt egy kicsit, vagy víztől, vagy valamilyen olajos anyagtól, ami a tisztítóból származhatott. A kéz most elvált a nő csípőjétől és felfelé kalandozott, hogy végre átvegye a kicsiny, fémből készült hengert, közben pedig a nő arca jobbra fordult.

Közvetlen mögötte egy öregasszony megbotlott saját lábában, és egyenesen rázuhant a férfira. Annak keze pedig kiverte a kazettát Szvetlánáéból. Ő maga egy pillanatig fel sem fogta az egészet, de ahogy a vonat megállt, a férfi máris négykézláb volt, úgy kereste az átadandó tárgyat. Inkább meglepetten, mintsem ijedten pillantott hát le rá, úgy vette szemügyre hátulról. Kopaszodott! És fülei körül a maradék haj is ősz volt már – egy öreg férfi! Amaz egy pillanat alatt megtalálta, amit keresett és talpra ugrott. Öreg, de fürge, gondolta magában a nő, és közben elkapta szeme sarkából, milyen állkapcsának formája. Erős profil – igen, jó szerető lehet és talán türelmes is, ami mind közül a legjobb. A férfi lesietett a vonatról és a nő is törölni igyekezett mindent agyából. Szvetlána észre sem vette, hogy a férfi bal oldalán ülő férfi felkelt, és azelőtt egy másodperccel sikerült még kisurrannia a felszállókkal szemben, hogy az ajtókat rácsukták volna.

Borisznak hívták, és a KGB-központ éjszakai ügyeletes tisztje volt, aki éppen hazafelé készült, hogy kialudja magát. Általában a sportújságot szokta olvasni, de valahogy ma elfelejtette megvenni a központ előtti kioszkban. És egész véletlenül ugyan, de meglátta a metrókocsi piszkos, fekete padlóján azt a valamit, ami a filmkazetta volt, és túl kicsiny hozzá, hogy közönséges kamerától származzon. Nem vette észre ugyan az átadási kísérletet és azt sem tudta, ki ejthette el. Feltételezte azonban, hogy az ötvenes férfi lehetett, és igencsak feltűnő volt neki, milyen ügyesen vetette rá magát. Amikor, szinte ösztönösen, de leszállt, akkor jött rá, hogy feltehetően az orra előtt adhatták át, de hirtelen meglepetésében nem reagált megfelelőképpen, túl fáradt is volt a hosszú éjszakai szolgálat után.

Előzőleg Spanyolországban tevékenykedett, amíg egy szívroham miatt haza nem rendelték és éjszakai munkára nem osztották be saját részlegénél. Rangját tekintve őrnagy volt. Szeme egyre csak a barnakabátos, őszhajú férfit kutatta a peronon. Ott! Nekilódult hát, és kis szúrást érzett a bal mellkasában, amikor a férfi után iramodott. Ügyet sem vetett az egészre. Néhány évvel ezelőtt hagyta abba a dohányzást, és a KGB orvosa közölte vele, eléggé jól van. Már öt méterre megközelítette a másikat, ennél közelebb nem akart menni. Most jött el a türelem ideje. Észrevétlenül követte hát. Át a Gorkovszkaja állomásra tartó felüljáróig, aztán a peronra. Itt már trükkösebbé vált a dolog. A peronon csakúgy nyüzsögtek az irodáik felé tartó emberek, így hát elveszítette a vizuális kapcsolatot a követettel. A KGB-tiszt alacsony emberke volt, így hát a tömegben majdhogynem ugrálnia kellett. Merészkedjen közelebb? Ez azt jelentené, át kell nyomakodnia az emberek között… és magára hívhatja a figyelmet is. Nagyon veszélyes.

Természetesen erre nézve is kiképezték, de ez már jó húsz évvel ezelőtt volt. Így hát elkeseredetten kutatott gondolataiban az erre előírtak után. Tudta, mi az a terepen mozgás, meg azt is, hogyan azonosítsa vagy rázza le az őt követőt. De végül mégis csak az első igazgatóság alkalmazottja volt. És a második igazgatóság spiclijei révén alkalmazott fogások nemigen képezték részét repertoárjának. És ezek után mit csináljak? – dühöngött magában. Micsoda nagy lehetőség! Mit tegyek most? Ott állt és izzadt a hideg, hűvös metróállomáson. Közben pedig mellkasi fájdalma egyre fokozódott, és egy újabb bizonytalansági faktort jelentett számára. A moszkvai metrórendszer minden egyes szegmensénél megtalálható a rejtett telefonvonalak rendszere. Minden KGB-tiszt tudja, hogyan alkalmazza ezeket. Ő viszont azt is tudta, nincs rá ideje, hogy megkeresse és működtesse a rendszert.

Követnie kellett hát ezt a férfit. Meg kell kockáztatnia! Ha kiderül, hogy rosszul döntött, nos, eléggé tapasztalt tiszt azért hozzá, hogy annyira rosszul ne sülhessen el a dolog. Nem látta a másikat. A KGB-tiszt így hát furakodni kezdett, át a tömegen. Nyugodtan tűrte a káromkodásokat, de végül utat talált arrafelé, ahol a férfit sejtette, igaz hogy közben egymással beszélgető melósok között kellett átnyomakodnia. Nyakát nyújtogatta, hogy végre megpillantsa üldözöttjét – igen! Még mindig ott áll, jobbra tekintget… A metrószerelvény hangja szinte megváltásnak tűnt.

A kocsi tele volt! Embere már odabenn tartózkodott, és a hullámzó tömeg egyre csak áradt. A KGB-tiszt a hátsó ajtóhoz szaladt, és az utolsó pillanatban sikerült még éppen bejutnia. Előrefurakodott megint. Miközben csendben figyelt, egy kéz megigazított egy kalapot. Megzörrent három vagy négy újság is hozzá – ezek bármelyike jelzés, lehetett a küldeményt vivő felé.

Az egyik az is volt. Ed Foley másfelé pillantott, miután megigazította kesztyűs jobb kezével szemüvegét. Ugyanebben a kezében lapult a másik kesztyűje is. Az anyagot szállító újra előre fordult és hozzáfogott az ilyenkor előírt menekülési eljárások végrehajtásához. Foley pedig a sajátjához. A másik férfi most megszabadul a filmtől, először kihúzza tokjából, hogy exponálódjon, aztán bedobja a legközelebbi szemétgyűjtőbe. Eddig kétszer fordult elő ilyesmi, már amennyire tudta, és a küldönc mindkét esetben tisztán ki tudott jönni a dologból. Jól kiképzik őket rá, hogyan tegyék, mondta magában Foley. Tudják, mit kell tenniük. A KARDINÁLIS-t figyelmeztetni fogják. Újabb film készül majd, és… de ez más sosem játszódott le Foley figyelő szeme előtt, és minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy arca rezzenéstelen maradjon. A küldönc ugyanis egyáltalán nem mozdult. A következő megállónál amúgy is leszáll. Nem látszott rajta semmi szokatlan, semmi, ami ne tűnt volna normálisnak. Azt fogja mondani, hogy ezt a furcsa kis izét a – vajon film volt benne, elvtárs? – ott találta a szerelvény padlóján, és azt hitte, valamilyen szemét, amit el akar dobni. Zsebében, miközben a férfi veszettül azon volt, hogy kihúzza a filmet a kazettából. Aki készítette, mindig ráhagyott néhány milliméternyit, hogy jól ki lehessen rántani – legalábbis ezt mondták neki. De a kazetta valahogy csúszott és egyszerűen képtelen volt megragadni a végét. A vonat megint megállt és a küldönc kiszállt. Fogalma sem volt róla, ki követi. Semmi egyebet nem tudott az egészről, csakhogy jelzést kapott. Meg azt, hogy a jelzés szerint meg kell semmisítenie, bármi is legyen nála, méghozzá az előírt módon – csak az volt a baj, soha nem csinált még eddig ilyet. Megpróbált körbe sem nézni, úgy ment ki az állomásról, mint a tömegben bárki más. Ami pedig Foleyt illette, ki sem pillantott a vonat ablakán. Emberfeletti megfeszítésébe került, hogy végre sikerült neki. Rettenetesen félt ugyanis, hogy veszélybe hozhatja a másikat.

A küldönc hát egymagában állt a mozgólépcsőn. Még néhány másodperc és odakinn lesz az utcán. Keres majd magának egy sikátort, ahol exponálhatja a filmet. Aztán keres egy szemétgyűjtőt, ahova kidobhatja azzal a cigarettával, amire most gyújtott rá éppen. Egy sima kézmozdulat az egész. És, mégha el is kapják, nincs semmiféle bizonyíték, a történet, amit belesulykoltak agyába és szinte mindennap végiggyakorolt, épp elég hozzá, hogy még a KGB-t is ámulatba ejtse. Karrierje azonban, mint kém, örökre véget ért. Ezt azonnal tudta, és maga is meglepődött a megkönnyebbülés hullámán, ami beborította, mint valami meleg, kényelmes paplan.

A hűvös levegő azonnal ráébresztette a realitásra. De a Nap már kelőben volt, és az égbolt teljesen tisztának tűnt. Jobbra fordult hát és elsietett. Fél háztömbnyivel arrébb van egy sikátor, meg egy szennyvízlefolyó, amit bátran használhat majd. Cigarettáját pont akkor fogja befejezni, mire odaér, ez megint olyasmi, amit sokszor gyakorolt már. Most, bár csak ki tudná rántani a filmet a kazettából és gyorsan exponálni az egészet. A fene egye meg. Lerántotta a másik kesztyűjét és összedörzsölte a kezét. Most már ujjának körmével próbálta kihúzni a filmet. Igen! Végre elkapta, így rakta vissza a kazettát a zsebébe, és…

– Elvtárs. – A hang elég erős volt. A barna szemekben éberség látszott, és a zsebére rászoruló kezet igencsak erősnek érezte. A másik keze, ennyit tisztán látott, a férfi zsebében volt. – Nagyon szeretném látni, mi van a kezében.

– Kicsoda maga? – handabandázott a küldönc. – Mi ez az egész?

A jobb kéz most kicsit felemelkedett a zsebben. – Én vagyok az, aki itt, rögtön az utcán megöli, hacsak nem láthatom, mit szorongat a kezében. Borisz Csurbanov őrnagy vagyok. – A másik pillantásából tudta már, hogy előtte áll az ezredesi kinevezés.

*

Foley tíz perccel később már az irodájában volt. Egyik emberét kiküldte az utcára, hogy figyelje a jelzést, miszerint sikeresen megszabadultak a terhelő bizonyítéktól. Egyetlen reménye az maradt hát, hogy téved. Megijedt egy közönséges utastól, aki talán túl keményen próbálkozott, hogy időben jusson el munkahelyére. De… de volt valami abban az arcban, ami azt súgta neki, hogy profival van dolga.

Mit csináltam rosszul? kérdezte magában. Vajon követték volna? Gyakran megtörtént persze, mint ahogyan minden amerikaival, aki a követségen dolgozott. Az oroszoknak fogalmuk sem volt, hogy kicsoda Foley. Ebben biztos volt. A gondolat azonban most nem hagyta nyugodni. Ezért volt, hogy soha nem vallott kudarcot eddig, soha nem tért el a képzéstől, amit szinte belesulykoltak ott Camp Pearyben, a Virginia állambeli York folyó mellett, amit aztán szerte a világon gyakorolhatott.

Nos. A következő fontos dolog, hogy eltökélt legyen. Átment hát a kommunikációs terembe, és telexet küldött Foggy Bottomnak. Ez most azonban olyan vonalra terelődött, amelyet nem használtak rutinszerűen. Kézhezvételétől számított egy percen belül, ügyeletes tiszt hajtott oda Langleyből egyenesen csak ezért. Az üzenet szövegezése ártalmatlannak tűnt, jelentése annál kevésbé: BAJ VAN A KARDINÁLIS VONALLAL. RÉSZLETESEBB ADATOKAT KÉSŐBB.

*

Nem a Dzerzsinszkij térre vitték. A kihallgatásokat jelenleg a Lefortovó börtönben végzik, egy háztömbnyire a Szputnyik mozitól. Itt pedig bőven van hely.

Egyedül ült a szobában, ahol egy asztal meg három szék volt csupán. Soha nem is jutott eszébe a küldöncnek, hogy megpróbáljon ellenállni. Még most sem jött rá: ha elfutott volna vagy szembeszáll az őt letartóztató férfival, esetleg még szabad lehetne. Nem arról van szó, hogy Csurbanov őrnagynak pisztolya lehet – tulajdonképpen nem volt –, hanem egyszerűen arról, hogy az oroszok, miután nincs náluk valami nagy szabadság, gyakran híján vannak az aktív ellenállásnak. Annyit már tudott, hogy élete ezzel befejeződött. El is fogadta valahogy. A küldönc tulajdonképpen ijedős ember volt, de félni csak attól tudott, amitől kell. Az ember nem szállhat szembe a végzetével, gondolta magában.

– Szóval, Csurbanov, mit hoztál? – kérdezte a második főigazgatóság körülbelül harmincéves századosa.

– Hívassátok elő ezt valakivel! – Ezzel átnyújtotta a kazettát. – Azt hiszem, ez a férfi küldönc. – Csurbanov részletesen leírta, mit látott és mit tett. Arról persze nem szólt, hogy ő maga visszacsévélte a filmet a kazettában. – Tiszta véletlen, hogy észrevettem – zárta mondanivalóját.

– Nem hittem volna, hogy ott az egyeseknél tudjátok, hogyan kell, őrnagy elvtárs. Jól csináltad!

– Attól féltem, hogy esetleg valami gyakorlatotokba nyúlok bele…

– Mostanra már tudnál róla. Szükséges viszont, hogy jelentést írj az egészről, méghozzá részletesen. Menj, ez az őrmester elvisz egy gyorsíróhoz. Én közben összeállítok egy teljes kivizsgáló csoportot. Eltart néhány órát. Gondolom, szeretnéd, ha felhívnánk a feleséged.

– A film – makacskodott Csurbanov.

– Igen. Magam viszem le a laborba majd. Most menjetek! Tíz perc múlva én is ott leszek.

A laboratórium pont a börtön ellentétes szárnyában volt. A második igazgatóságnak itt csak kisebb létesítménye volt, mivel munkájának java része Lefortovóra összpontosuk. A százados érkezésekor a labortechnikus éppen befejezett valamit, így hát az előhívást megkezdhette. Miközben csendben várakozott, felhívta ezredesét. Nem nagyon lehetett mérlegelni, mit fedezett fel ez az ember az egyesektől, szinte bizonyosan kémügyről van szó, azokat pedig mindig kiemelt fontossággal kezelik. A százados csak rázta a fejét. Ez a kivénhedt, öreg róka, csak úgy belebotoljon ilyesmibe.

– Kész. – A technikus visszajött. Előhívta a filmet és egyetlen egy nagyítás sikerült. Visszaadta hát a filmkazettát egy kicsiny, barna borítékban. – A filmet már előhívták és visszacsévélték. Sikerült azonban egyetlen kocka egy kis részét megmentenem. Érdekes, de fogalmam sincs róla, mi lehet.

– Mi van a többivel?

– Ezen nem segíthetünk már. Ha egyszer a filmet fény érte, az adatok véglegesen megsemmisültek rajta.

A százados szeme végigfutott a nagyításon, miközben a technikus valamiről még beszélt. Első pillantásra diagramnak látszott, valamiféle felirattal. A tetején a következő szöveg látszott: FÉNYES CSILLAG 1. SZÁMÚ KOMPLEXUM, az egyik aláírás így szólt: LÉZERBERENDEZÉS. A százados káromkodott, és futva hagyta el a szobát.

Csurbanov őrnagy éppen a lassan összeverődő vizsgálati csoporttal teázgatott, amikor a százados visszatért. A jelenet bajtársias volt. Nemsokára még inkább az lesz.

– Őrnagy elvtárs, valami rendkívülit fedeztél fel – közölte a százados.

– A Szovjetuniót szolgálom – válaszolta kimérten Csurbanov. Tökéletes válasz volt – az, amit a párt megkíván. Talán még az is lehet, hogy rögtön átugorja az alezredesi rangot, és azonnal ezredes lesz belőle…

– Lássuk csak – szólalt meg a főnök, aki már ezredes volt, és gondosan vette szemügyre a nagyítást. – Ez minden?

– A többi megsemmisült.

Az ezredes mormogott valamit. Ez persze problematikusabbá teszi a dolgot, de azért nem olyan nagyon. A diagram elég a helyszín azonosításához. A nagyítás fiatal személy munkája lehet, valószínűleg nőé, annyira szép munka. Az ezredes kicsit várt, majd néhány másodpercig kibámult az ablakon. – Ennek nagyon gyorsan el kell jutnia a legmagasabb helyre. Amit itt megemlítenek – nos, én még soha nem hallottam róla, de minden bizonnyal a lehető legtitkosabb valami. Ti pedig, elvtársak, kezdjétek meg az eligazítást. Nekem telefonálnom kell. Te, százados, vidd el a kazettát ujjlenyomatok végett újra a laborba, és…

– Elvtárs, már megfogtam csupasz kézzel – szólalt meg szégyenkezve Csurbanov.

– Nincs miért mentegetőznöd, éberséged példamutató volt – válaszolta leereszkedően az ezredes. – Mindenképpen ellenőriztesd az ujjlenyomatokat!

– Mi legyen a kémmel? – kérdezte a százados. – Hogyan hallgassuk ki?

– Tapasztalt emberre van szükségünk. Ilyet csak egyet ismerek. – Az ezredes felkelt. – Őt is hívom.

*

Több szempár figyelte, méricskélte az arcát, eltökéltségét, intelligenciáját. A küldönc még mindig egymagában üldögélt a kihallgatóhelyiségben. Természetesen eltávolították cipőjéből a pertlit, no meg elvették az övét és cigarettáját is. Meg minden egyebet, amit önmaga ellen fordíthatna fegyverként, vagy esetleg fogódzkodót nyújtana neki. Nem tudta mérni az időt, és a nikotinhiány is kezdte éreztetni hatását, idegesebb lett. Körülnézett a szobában és meglátott egy tükröt, ami kifelé is az volt, ő viszont nem tudta ezt.

A belépő férfi úgy negyven körüli lehetett, civil ruhát viselt, jól volt öltözve. Volt nála néhány papírlap is. Körüljárta az asztalt, hogy a távolabbi oldalához kerülhessen, és egész addig nem pillantott a küldöncre, amíg helyet nem foglalt vele szemben. Amikor viszont ránézett, szeme közömbösséget tükrözött. A küldönc megpróbált ugyanilyen közömbös arcot vágni, de ez nem sikerült. Most már a kihallgatótiszt is tudta, hogy milyen könnyűnek ígérkezik az egész. Tizenöt év után mindig meg tudja előre mondani.

– Van egy választása – szólalt meg újabb egy-két perc múlva. Hangja nem volt kemény, inkább magától értetődő. – Lehet az egész nagyon könnyű, de lehet ugyanolyan kemény is. Maga hazaárulást követett el. Nem kell külön mondanom, mi történik a hazaárulókkal. Ha életben akar maradni, most itt mondjon el mindent nekem, mindent, amit csak tud! Ha nem él ezzel a lehetőséggel, mi majd találunk rá más megoldást, maga pedig halott. Ha viszont itt most beszélni fog, életben marad.

– Amúgy is megölnek – jegyezte meg a küldönc.

– Ez nem igaz. Ha ma együttműködik, a legrosszabb, ami történhet magával, hogy hosszabb időtartamú kényszermunkára ítélik, valamelyik szigorúbb övezetben. Még az is lehet, hogy hasznát tudjuk venni további kémek felfedésében. Ha így van, még rövidebb időtartamra számíthat, és kevésbé szigorú körzetben helyezik el a kényszermunka során. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, itt ma együtt kell működnie velünk. Majd elmagyarázom részletesen. Ha visszatér egyszer, hogy folytassa megszokott életét, azok, akiknek dolgozik, nem tudhatják, hogy letartóztattuk. Ennélfogva továbbra is alkalmazni fogják, és így lehetőségünk nyílik rá, hogy akkor kaphassuk el őket, amikor a Szovjetunió ellen kémkednek. Majd ellenük fog tanúskodni a tárgyaláson, és így az állam is könyörületet mutathat maga iránt. Az állam számára is hasznos, ha nyilvánosan könyörületet mutathat. – A hang rövid szünetet tartott, majd kicsit meglágyult.

– Elvtárs, nekem nincs hagy örömöm benne, ha fájdalmat kell okozni az embereknek. De, ha a munkám ezt megköveteli, tétovázás nélkül ki fogom adni a parancsot erre is. Úgy sem tud ellenállni sokáig annak, ami itt magára vár. Senki sem képes rá. Nem érdekes, mennyire bátor, a testének megvannak a maga korlátai. Ugyanígy az enyémnek is. Bárkiének. Egyszerűen idő kérdése az egész. Az idő pedig csak a most elkövetkező néhány órában fontos a mi számunkra, meg fogja látni. Azután már olyan kényelmesre vehetjük a dolgot, ahogyan csak akarjuk. Kalapáccsal szét lehet verni a legkeményebb követ is. Spórolja meg magának a fájdalmat, elvtárs. Mentse meg az életét – zárta ezzel a hang, és a szemek egyszerre voltak szomorúak és eltökéltek, kifejezéstelen pillantással meredtek a küldöncre.

A kihallgatótiszt már tudta, hogy nyert. Mindig meg lehet mondani az ilyesmit a szemekből. A kemények, a rendíthetetlenek nem fordítják el a tekintetüket. Egyenesen belebámulnak az ember szemébe, vagy még gyakrabban az ember mögött egy fix pontra. De az igazán dacosak egyetlen helyre néznek csupán, onnan merítenek erőt. De ez itt nem olyan. Szeme összevissza jár a szobában, keres valamit, ahonnan ő is erőt meríthetne, de nem lel semmit. Nos, ilyennek is várta, ilyen könnyűnek. Talán még egy gesztust…

– Szeretne rágyújtani? – A kihallgatótiszt előhalászott zsebéből egy pakli, cigarettát, és odadobott belőle egy szálat az asztalra.

A küldönc szinte felkapta, és a cigaretta fehér papírja egyben megadásának zászlója is volt.

10

– Mi az, amit tudunk? – kérdezte Moore bíró a jelenlevőktől.

Langley-ben pár perccel múlt hat óra. Odakinn ugyanolyan borús volt az idő, mint idebenn a hangulat, ahol az igazgató és két, magasbeosztású alárendeltje foglalt helyet.

– Valaki ráakaszkodott a négyes számú küldöncre – közölte Ritter. Az operációs igazgatóhelyettes átpörgette a markában tartott papírokat. – Észrevette, hogy követik, még mielőtt az anyagot megkapta volna, és megpróbált jelzést adni a fickónak. Az őt követő személy feltehetőleg nem láthatta az arcát, és rögtön a küldönc után is vetette magát. Foley szerint elég ostobán viselkedett – mindez meglehetősen fura, de azért állítólag az ösztönei szerint viselkedett, és Ed ebben eléggé jó. Ki is állított az utcára valakit, hogy figyelje a jelzést ügynökünktől, miszerint sikerült leráznia követőjét, de erre nem került sor. Fel kell hát tételeznünk, hogy le is írhatjuk a fickót, és azt is fel kell tételeznünk, hogy a film a kezükbe került. Egészen addig fel kell tételeznünk, amíg másról meg nem bizonyosodunk. Foley megszakította a láncot. A KARDINÁLIS-t értesíteni kell, hogy soha ne használja még egyszer begyűjtő emberét. Majd közlöm Eddel, hogy vegye igénybe a rutinszerű “adat elveszett” jelet, ne pedig a szükséghelyzeteit.

– Miért? – kérdezte Greer admirális. Moore bíró válaszolt.

– Eléggé fontos az általa már útnak indított információ, James. Ha most leadjuk neki a riasztást, minden bekövetkezhet – a pokolba is, azt mondtuk neki, hogy ha erre sor kerülne, meg kell semmisíteni mindent, ami diszkrimináló lehet. Mi van, ha képtelen újra előállítani az információt? Már pedig nekünk szükségünk van rá.

– Mellesleg, Ivánnak elég sok mindent kell tennie még, hogy újra eljuthasson hozzá – folytatta Ritter. – Azt akarom, hogy Foley állítsa vissza az adatokat és juttassa ki, aztán pedig – aztán pedig mindörökre ki akarom venni a forgalomból a KARDINÁLIS-t. Megtette már a kötelességét. Ha megkaptuk az adatokat, leadjuk neki a vészjelet. És, ha szerencsénk van, annyira beijed majd tőle, hogy rá tudjuk venni, jöjjön ki.

– És hogy akarod mindezt végrehajtani? – kérdezte Moore.

– Vízi úton.

– Hol?

– Északon.

– Vélemény, James? – kérdezte a DDI-től Moore.

– Van értelme a dolognak. Hagyjunk egy kis időt, hogy rákészülhessünk. Tíz-tizennégy napnál többre nem gondolok.

– Akkor hát kezdjünk hozzá még ma. Te felhívod a Pentagont és előterjeszted a kérést. Bizonyosodj meg róla, hogy jót fognak adni.

– Helyes. – Greer bólintott, majd elmosolyodott. – Tudom, melyiket kérjem.

– Rögtön, amint tudjuk, melyikről van szó, emberünket máris odaküldöm a nőhöz. Mr. Clarkot vesszük majd igénybe – közölte Ritter. Minden fej rábólintott. Clark már többé-kevésbé legendaszámba ment az operációs igazgatóságon. Ha valaki meg tudja csinálni, hát ő az.

– Rendben, add le az üzenetet Foley-nak – szólalt meg a bíró. – E tekintetben tájékoztatni kell az elnököt is. – Nem látszott rajta, hogy nagyon örülne a feladatnak.

– Senki sem tarthat ki örökké. A KARDINÁLIS már háromszorosan túlteljesített – válaszolta Ritter. – Figyelj oda, ezt is közöld vele.

– Jó. Rendben, uraim. Lássunk hát munkához!

Greer admirális azonnal az irodájába ment. Már majdnem hét óra volt, felhívta hát a Pentagon OP-02-esét, vagyis a haditengerészeti műveletek főnökhelyettesének irodáját (Vízalatti Hadviselés). Miután bemutatkozott, feltette az első kérdését: – Mire készül Dallas?

*

Mancuso kapitány is serénykedett már. Öt óra múlva kezdetét veszi az USS Dallas-on teljesített, utolsó bevetése is. A víz mozgását felhasználva futnak majd ki. Hátul a mérnökök már beindították az atomreaktort. Miközben az ügyeletes tiszt szorgalmasan tette a dolgát, a kapitány még egyszer átfutott a küldetéssel kapcsolatos utasításokon. Még egyszer, utoljára “felfelé északnak” tartanak. Az amerikai és brit haditengerészetnél az “odafönn északon” a Barents-tengert jelentette, a szovjet haditengerészet “hátsó udvarát”. Ha odajutott, úgy viselkedik majd, amit erre nézve a haditengerészet hivatalosan e szerint határoz meg: oceanográfiai kutatás. Ami az USS Dallas esetében azt jelenti, minden rendelkezésre álló időt lehetőleg szovjet rakétaszállító tengeralattjárók követésére próbálnak felhasználni. Nem volt könnyű feladat, de Mancuso már szakértőnek számított. Tulajdonképpen közelebbről látott már orosz hajókat, mint bármely más amerikai kapitány. Ezt az élményét persze nemigen szerette megosztani senkivel sem, mégha a másik rangban egyenlő is vele. Az azért a bizonyos küldetésért kapott, magas kitüntetés titkos minősítésű és nem viselheti; bár létezéséről említést tesznek személyi kartotékjának bizalmas részében, de a tényleges részletezés ott is hiányzik. De mindez különösebben már nem érdekelte, átlépett rajta, mert Mancuso az a fajta férfi, aki mindig előre tekint. Megcsendült asztalán a telefon.

– Itt a kapitány – szólt bele.

– Bart, itt Mike Williamson – közölte a kettes tengeralattjáró csoport parancsnoka. – Szükségem van rád, azonnal!

– Máris indulok, uram. – Mancuso meglepődve tette vissza a hallgatót. Egy perc múlva már fenn volt a létrán, sietősen távozott a hajóról. Ruganyos léptekkel haladt végig a rakparton, ahol már várta az admirális kocsija. Négy perccel később a kettes csoport irodájában volt.

– Változtattak a parancson – közölte Williamson ellentengernagy, amint becsukódott a férfi mögött az ajtó.

– Mire készülünk?

– Nagyon gyorsan indultok Faslane-be. Ott már várnak rátok. Ennyit tudok, semmi többet. Viszont a parancsok kiadási helye OP-02, és kb. harminc másodperccel ezelőtt jött át mindez a SUBLANT-en keresztül. – Williamsonnak semmi egyebet nem kellett mondania. Valami nagyon forró volt készülőben. Közepesen forró dolgok szinte mindennaposnak számítottak a Dallas-on. Ilyenkor mindig Mancusót vették elő, aki már szinte egyet jelentett a Dallas-szal.

– Nem teljes a szonáris részlegem – közölte a kapitány. – Van ugyan nálam néhány jó, fiatal gyerek, de az új főnököm a kórházi ágyat nyomja. Ha pedig kiderül, hogy ez a mostani különösen hajmeresztő dolog…

– Mire van szükséged? – kérdezte Williamson admirális, és máris megkapta a választ.

– Rendben, majd elintézem. Öt napod van rá, hogy Skóciába menjetek, addigra kitalálok valamit. Siessetek nagyon, Bart!

– Értettem, uram. – Már kitalálta, mi vár rájuk ott, Faslane-ben.

*

– Hogy vagy, orosz? – kérdezte az Íjász.

Már kicsit jobban volt. Az előző két napon egészen biztos volt benne, hogy meghal. Most már nem annyira. Csurkin most eltűnődött, vajon életében lehet-e egyáltalán még jövőről beszélni, és, ha igen, akkor mennyire kell félnie tőle. Félelem. Már egész el is feledkezett róla. Rövid idő alatt pedig kétszer is szembe került vele. Először egy zuhanó, égő gépen, látta maga előtt a pillanatot, amikor élete véget ér; másodszor pedig csupán azért ébredt fel már-már a halálból, hogy egy az orra előtt késsel hadonászó afgán banditával nézzen farkasszemet. Ekkor újra nagyon közel járhatott a halálhoz. De megint csak elkerülte. Miért? Ez a bandita, ez a furcsa szemű, aki egyszerre kemény és puha, könyörtelen és érzelgős, azt akarta, hogy életben maradjon. Miért? Csurkinnak most már volt ideje, sőt energiája is rá, hogy feltegye ezt a kérdést.

Valamin vitték. Csurkin hamar felfedezte, hogy acélplatón hever. Teherautó? Nem, fölötte lapos felület volt, szintén acélból. Hol vagyok hát? Odakinn bizonyára sötét van. Semmilyen fény nem szűrődött be a lőréseken át ebben a…, micsodában is? Valószínűleg páncélautó lehet! Hol a fenében szerezhettek ilyet ezek a banditák? Hová…

Pakisztánba viszik! Át fogják adni a… amerikaiaknak? És a remény hirtelen megint átcsapott kétségbeesésbe. Újból köhögni kezdett, és friss vér ömlött ki a száján.

Ami az Íjászt illette, szerencsésnek érezte magát. Csoportja találkozott egy másikkal, amely két, szovjet gyártmányú BTR-60-as gyalogsági páncélozott járművet zsákmányolt, és vitték Pakisztán felé. Nagyon örültek neki, hogy a csoport sebesültjeit is szállítani lehet. Az Íjász híres embernek számított és az igazán nem árthat, ha egy SAM-lövész védi őket, ha orosz helikopterek bukkannának fel. Hosszúnak bizonyultak az éjszakák, az időjárás rosszra fordult. Óránként csupán tizenöt kilométert tudtak megtenni átlagban a laposabb helyeken, és csupán ötöt a sziklásabb részeken. Egy óra múlva a határon lesznek. Ezt a körzetet a mudzsaheddin-ek tartják ellenőrzés alatt. A gerillák kezdtek felengedni. Nemsokára egy hét viszonylagos béke köszönt majd rájuk, és az amerikaiak mindig elég jól fizetnek a szovjet hadianyagért. Ezen itt például éjszakai tájékozódást biztosító eszközök voltak, amit bizony a sofőr is igénybe vett, amikor fel akart hajtani a hegyi úton. Mindezért pedig rakétákat, aknavetőhöz szükséges lövedékeket, néhány géppisztolyt és kötszert, miegyebet vásárolhatnak majd.

Mostanában a dolgok, mintha inkább a mudzsaheddin-eknek kedvezett volna. Közszájon forgott már, hogy az oroszok esetleg visszavonulnának. Csapataik többé már nem vállalkoztak túl gyakran az afgánokkal történő összecsapásokra. Az oroszok főként gyalogságukat vetették be ilyenkor, aztán jött a tüzérség, meg a légitámogatás. Az afgánok úgy érezték, morális győzelmet tudhatnak maguk mögött a csatamezőn – természetesen szent ügyük következtében. Néhány vezetőjük tulajdonképpen már a győzelemről beszélt, ami persze eljutott az egyes harcosokhoz is. Úgy érezték, végre más is kijut nekik, nem csak az örökös szent háború.

A két gyalogsági páncélos éjfélkor ért a határhoz. Onnan már könnyebben ment a dolog. Saját erőik őrizték mindenütt a Pakisztánba vezető utat. Három órával később eljutottak Miram Shahba. Az Íjász szállt ki elsőnek, rögtön utána következett az orosz fogoly, a sebesült.

Emilio Ortiz egy doboz almalével várt már rájuk. A férfi szeme majd kiugrott, amikor hirtelen felfedezte, hogy az Íjász egy oroszt cipel.

– Barátom, mit hoztál nekem?

– Komolyan megsérült, de ami megmaradt belőle, az itt van. – Az Íjász ezzel átnyújtotta a fogoly egyik váll-lapját, majd az aktatáskát. – És ez volt nála.

– A kurva hétszentségit! – káromkodott angolul Ortiz. Látta a fogoly szája körül a rég rászáradt vért. Micsoda nagy fogás! Bekísérte a sebesültet a kihelyezett kórházba, mielőtt feltette volna a következő kérdést a másiknak: Mi az isten haragját fogunk vele csinálni?

Az orvoscsoport itt is főként franciákból állt, no meg néhány olaszból és svédből. Ortiz legtöbbjüket jól ismerte, és gyanította, hogy majdnem mindegyikük folyamatosan tájékoztatja a DGSE-t, a francia kémszervezetet. Ami azonban ennél fontosabbnak számított, hogy volt közöttük néhány elég jó orvos és ápolónő is. Ezért az afgánok igencsak óvták őket, mintha egyenesen Allah bízta volna meg őket vele. Az éppen ügyeletes sebész az oroszt harmadiknak vette fel az operálandók jegyzékére. Ellátta egy nővér és az Íjász otthagyta Abdult, hogy tartsa szemét a dolgokon. Nem azért hozta el idáig az oroszt, hogy valaki végül megölje. Ortizzal arrébbmentek beszélgetni.

– Hallottam, mi történt Ghazninál – kezdte a CIA tisztje.

– Isten akarata. Ez az orosz elvesztette a fiát. Nem tudtam…, talán azért nem, mert éppen eleget öltem már meg azon a napon. – Az Íjász nagy levegőt vett. – Hasznosnak látszik?

– Ezek mind azok – Ortiz már át is lapozta az okmányokat. – Barátom, nem is tudod, milyen jót cselekedtél. Nos, beszélgessünk hát az elmúlt két hétről?

Egészen hajnalig tartott, mire mindennel végeztek. Az Íjász naplóját is elővette, és sorra említést tett mindenről, amit feljegyzett. Szünetet csak akkor tartott, ha Ortiz szalagot cserélt a magnóba.

– Valami fényt is láttál az égbolton, azt mondod.

– Igen… nagyon furcsának látszott – válaszolta az Íjász, szemeit dörgölve.

– A férfi, akit ide hoztatok, oda tartott éppen. Itt a bázisdiagramja.

– Hol van ez, pontosan – és miről van szó?

– Nem tudom, de annyi bizonyos, csupán száz kilométernyire lehet az afgán határtól. Meg tudom mutatni a térképen. Meddig maradsz a határnak ezen az oldalán?

– Talán egy hétig – válaszolta az Íjász.

– Jelentést kell tennem a főnökeimnek. Meglehet, hogy látni szeretnének téged. Barátom, biztosan komolyan megjutalmaznak majd. Készíts egy listát, mire van szükséged. Hosszú lista lehet.

– És az orosz?

– Majd elbeszélgetünk vele. Már, ha túléli.

*

A küldönc végigsétált a Lazovszkij keresztutcán, és kapcsolatára várt. Egymást kergette benne a remény és a csüggedés. Végül is hitt a vizsgálótisztnek, és késő délután a megbeszélt helyen meg tudta tenni a megfelelő jelölést. Bizony vagy öt órát késett. Remélte, hogy az őt ellenőrző személy esetleg az egészet az őt követők lerázásának tudhatja be. A jelzés, amit elhelyezett, igazi volt, nem az, amivel figyelmeztethette volna a CIA-tisztet, hogy elkapták. Nem, ahhoz már túlságosan veszélyessé vált a játszma, így hát most ott bandukolt a félelmetes járdán és várta, hogy feltűnjön társa is.

Azt viszont nem sejtette, hogy társa az amerikai követség irodájában üldögél, és jó pár hétig Moszkvának azt a kerületét is el fogja kerülni. Nem szerepelt a tervek között, hogy addig kapcsolatot teremtsenek a küldönccel. A KARDINÁLIS vonala megszakadt. Ami pedig a CIA-t illeti, olyan, mintha soha nem is létezett volna.

*

– Azt hiszem, csak az időnket vesztegetjük – kezdte a vizsgálótiszt. Egy másik, magas rangú tiszttel a második igazgatóságról egy lakás ablakánál üldögéltek. A következő ablakban megint ketten helyezkedtek el, kamerával. Ő meg a másik, magas rangú, ma reggel tudta meg, mi is a Fényes Csillag. A tábornok pedig, aki a második főigazgatóságot irányítja, ennek az ügynek a lehető legnagyobb prioritást biztosította. Kolosszális arányú kiszivárogtatást véltek felfedezni az egész ügyben.

– Gondolod, hazudott neked?

– Nem. Nagyon könnyű volt megtörni – valahogy túl könnyű. De megtört, ez a lényeg – válaszolta nagy önbizalommal a vizsgálótiszt. – Azt hiszem, elmulasztottuk a kellő pillanatot, hogy elég gyorsan hozzuk ki ide. Azt hiszem, tudják, mi történhetett, és gondolom, megszakították már a kapcsolattartás fonalát.

– De hát mit csináltunk rosszul? Már úgy értem, az ő szemszögükből, lehetett volna rutin is.

– Da. – A vizsgálótiszt jóváhagyólag bólintott. – Viszont tudjuk, hogy az információ rendkívül érzékeny. Valószínűleg a forrása is. Ennélfogva rendkívüli intézkedéseket is tehettek, hogy mindenképpen megóvják. Mostantól fogva várhatóan komoly nehézségekbe ütközünk majd.

– Vigyük akkor be?

– Igen. – Kocsi kanyarodott a férfihez. Szótlanul figyelték odabentről, mielőtt ők is járművükhöz mentek volna.

Harminc perc múlva mindannyian a lefortovói börtönben voltak megint. A vizsgálótiszt arca szinte szomorúnak látszott.

– Mondja meg nekem, miért erősödik egyre jobban bennem a gondolat, hogy maga hazudott nekem? – kérdezte a férfi.

– De nem! Mindent úgy csináltam, ahogy elvárták tőlem. Talán késtem, de hát ezt megmondtam előre.

– És a jel, amit hátrahagyott, nem az volt, amivel közli velük, hogy elkaptuk magát?

– Nem! – A küldönc szinte pánikba esett. – Már ezt is elmagyaráztam.

– Látja, a probléma abban rejlik, hogy képtelenek vagyunk megkülönböztetni az egyik krétajelet a másiktól. Ha maga ravasz, be is csaphatott minket. – A vizsgálótiszt előredőlt. – Elvtárs, maga becsaphat minket. Bárki megteheti – legalábbis egy ideig. De nem sokáig. – Szántszándékkal hagyta, hogy ez a gondolat vagy egy percig ott lebegjen a levegőben. Oly könnyű dolog a gyengéket vallatni. Megcsillantjuk a reményt, aztán elvesszük; megint megcsillantjuk, aztán megint elvesszük tőlük, így utazik a lelkűk ezen a szellemvasúton, amíg végül azt sem tudják már, mi micsoda. Amikor nem uraik már saját érzelmeiknek, akkor azt csinálhatunk velük, amit akarunk.

– Kezdjük hát elölről. A nő, akivel a vonaton találkozott – ki az?

– Név szerint nem ismerem. Harmincnál idősebb, de korához képest fiatal. Szőke hajú, vékony és csinos. Mindig jól öltözött, mint valami külföldi, de biztos, hogy nem az.

– Úgy öltözik, mint valami külföldi – hogyan?

– Kabátja is rendszerint nyugati. Meg lehet mondani a szabásból, meg a szövetből. Csinos, mint már mondtam, és azonkívül…

– Folytassa – szólt közbe a vizsgálótiszt.

– A megbeszélt jel szerint rá kell tennem a kezem a tomporára. Azt hiszem, kedvét leli benne. Gyakran nekifeszül a kezemnek.

A vizsgálótiszt ezt a részletet még eddig nem hallotta, de magában rögtön eldöntötte, hogy feltehetőleg igaz. Ehhez hasonló részleteket nem szoktak kiagyalni, és eléggé illik is a képbe. A női kapcsolat minden bizonnyal kalandornő lehet. Nem igazi profi, nem is úgy viselkedik. És ebből következik, hogy valószínűleg, szinte minden bizonnyal, orosz lehet.

– Hányszor találkoztak már ehhez hasonlóan?

– Ötször. Sosem a hétnek ugyanazon a napján, és soha sem rendszeres terv szerint, viszont mindig ugyanannak a szerelvénynek a második kocsijában.

– És a férfi, akinek maga át szokta adni?

– Sosem láttam még az arcát, már úgy értem, az egészet. Mindig úgy áll, hogy keze a fenti kapaszkodón van és folyton forog, hogy karja köztem meg az arca között maradjon. Egy részét már láttam, de az egészet soha. Külföldi, azt hiszem, de nem tudom, milyen nemzetiségű lehet.

– Ötször, és még csak nem is látta az arcát! – csattant fel a hang, és egy ököl vágódott az asztal lapjára. – Ne nézzen engem hülyének!

A küldönc egészen összegörnyedt, majd gyorsan beszélni kezdett. – Szemüveget visel; nyugati gyártmányú, abban biztos vagyok. Rendszerint kalapot visel. Ezenkívül van nála egy összehajtogatott újság, Izvesztyia, mindig Izvesztyia. Közte és a karja között arcának talán még a negyedét sem lehet tisztán kivenni. Ha minden rendben van, akkor azzal ad jelet, hogy kicsit elforgatja az újságot, mintha egy cikket olvasna benne, aztán elfordul, hogy arcát takarni tudja.

– Halljam még egyszer, hogy történik az átadás!

– Amikor megáll a szerelvény, ő előre jön, mintha a következő állomásnál leszállni készülne. Nekem a kezemben van az átadandó dolog, ő pedig hátulról veszi át, amikor éppen kilépek.

– Szóval, maga ismeri a nő arcát, de a nő nem ismeri a magáét. A férfi ismeri a maga arcát, viszont maga nem ismeri az övét… – Ugyanaz a módszer, amit ez alkalmaz itt, az anyag átvételekor. Szépen kidolgozott munka, annyi bizonyos, de vajon miért alkalmazzák ugyanazt a technikát kétszer is ugyanazon a vonalon? Különösen az a metró zsúfolt, szinte már verekedéssel együttjáró, csúcsforgalmi kavargásában. Már kezdte azt gondolni, hogy az információ átadásának leggyakoribb eszköze, már amikor az egyik fél vaktában jár el, nem is része az egész vonalnak. Nagyon furcsának tűnt ugyanis. Persze nyilvánvalóan ilyet is be kellett iktatniuk, különben a KGB fel tudná göngyölíteni az egész vonalat – talán…

Máris megpróbálkoztak természetesen a kiszivárogtatás forrásának azonosításával, de nagyon körültekintően kellett eljárniuk. Mindig megvan a lehetősége, hogy a kém maga, akár férfi, akár nő, egyben biztonsági tiszt is. Ez tulajdonképpen ideális poszt lehet egy ilyen kémkedést végző ügynök számára, mivel a munkájának szinte velejárója, hogy mindenhez hozzáférhet, ehhez jön még a folyamatban lévő elhárítási műveletek előzetes ismerete. Volt már ilyen – a kiszivárogtatás kivizsgálása keltette fel egyenesen a kém gyanakvását. És az egészre nem jöttek rá jó néhány évig a vizsgálat lezárta után. A másik, tényleg fura dolog, az az egyetlen, megmaradt fényképkocka, ami tulajdonképpen nem egy igazi diagramról készült, hanem inkább valamiféle kézzel rajzokról.

Kézírás – vajon nem lehet, hogy ez az oka, amiért ezt az eljárást alkalmazzák? A kémet ugyanis így azonosítani lehetne, igaz? Micsoda ostoba módja a…

De hát ezek itt nemigen hülyéskednek, vagy igen? Nem, és nem lehet semmi véletlenszerű sem. Ha ezen a vonalon a technikák furcsának tűnnek, akkor egyben profik is. Csak a hozzá nem értő számára érthetetlen, persze csak ezen a szinten.

– Azt hiszem, holnap maga meg én megint utazunk egyet a metrón.

*

Filitov végre úgy ébredt, hogy nem dörömbölt a fejében senki, ami már egymagában elég örvendetes volt. Még egyszer megnézte, miután felöltözött, az asztalfiókba lökött szótárat abban a reményben, hogy meg fogja tudni semmisíteni. Ugyanúgy, mint mindig. Már elő is készítette az új, üres naplót, amihez rögtön hozzáfog, ha ezt megsemmisítette. Az előző napon hallott pár elejtett szót újabb fejlesztésekről a lézer területén. Majd egy papír is hozzá került azokról a rakétarendszerekről, amit a következő héten fog megtekinteni.

Amikor beült a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett. A szokásosnál is éberebb volt azonban, és egész idő alatt, amíg munkahelyére nem értek, egyfolytában kinézett az ablakon. Kora reggel volt, de sok teherautó nyüzsgött az utcán, és egyikük eltakarta előle a járdaszegély egy bizonyos részét. Ez volt az “adatok elvesztek” jelzés. Kicsit bosszankodott fölötte, hogy nem tudta megállapítani, hol is van a jel, de hát jelentései elég ritkán szoktak elveszni és olyan nagyon nem is zavarja mindez. A “sikeres átadás” jel egészen más helyen szokott lenni és mindig könnyű észre is venni. Filitov ezredes hátradőlt hát az ülésen, kibámult az ablakon, miközben ahhoz a helyhez közeledtek… ott. Fejét elfordította, hogy tisztán láthasson mindent, úgy kereste a jelet… de nem volt sehol. Furcsa… Lehet, hogy a másikat is csak csaliból rakták oda? Még ellenőriznie kell még egyszer este, hazafelé menet. Az évek során, amióta a CIA-nak dolgozik, több jelentése is elveszett már így vagy úgy, és a veszély jelét sem helyezték el soha, no meg telefonhívást sem kapott, melynek során Szergejt keresik, és ez közölné vele, hogy azonnal hagyja el a lakását. Szóval valószínűleg szó sincs veszélyről. Csak valami bosszantó apróság jöhetett közbe. Helyes. Az ezredes elengedte magát és végiggondolta, milyen lesz ez a napja a minisztériumban.

*

Ezúttal a metró szinte nyüzsgött a KGB-sektől. A második igazgatóság száz embere helyezkedett el ebben az egy körzetben. Legtöbbjük közönséges moszkvainak öltözött, néhányan munkásnak. Ez utóbbiak működtették a rendszerben végig az elektromos táblák mellett telepített “fekete” telefonvonalakat. A vizsgálótiszt és foglya oda-vissza utazgatott a “bíborvörös” meg “zöld” metróvonalakon, és egyfolytában a jólöltözött, nyugati kabátos nőt keresték. Mindennap milliónyi ember utazott a metrón, de azért a kémelhárító tisztek bizakodtak. Az idő nekik dolgozik. Ehhez jön még hozzá a célpont profilja is kalandornő. Valószínűleg nem eléggé fegyelmezett, hogy el tudja különíteni megszokott, napi feladatait a kémtevékenységtől. Történt már ilyesmi. És minden ravaszságuk dacára, ezek az árulók előbb vagy utóbb saját csapdájukba esnek.

És igazuk is volt, legalábbis ez esetben. Szvetlána barna papírba csomagolt csomagot vitt, amikor megjelent az állomás peronján. A küldönc először a hajáról ismerte fel. Egész rendkívülinek számított a frizura, de volt valami abban is, ahogyan tartotta a fejét. Valami megfoghatatlan, de mindenképpen feltűnő. Úgy érezte, rá kell mutatnia. De kezét valaki visszatartotta. A nő most megfordult, és a KGB ezredese tisztán láthatta az arcát. A vizsgálótiszt rögtön felismerte, hogy a nő mennyire felszabadult. Sokkal inkább, mint a többi utas, akiken tükröződik a moszkvaiak apátiája. Első benyomása olyasvalakit rajzolt fel előtte, aki élvezi az életet. Na, hát ez sem tart már sokáig.

Beszólt egy kis adóba és amikor a nő a következő állomáson kiszállt, már követték. A ráakaszkodott férfi fülén ott volt a picinyke fülhallgató. Nem volt nagyobb, mint egy aprócska hallásjavító készülék. Mögöttük pedig, mindenütt az állomáson a telefonvonalakon szorgalmasan dolgozók sorra riasztották az ügynököket a vonal minden egyes állomásán. Amikor a nő leszállt, egész árnyékhad várta már ugrásra készen. Mindannyian követték, fel egészen az utcáig, végig a hosszú mozgólépcsőn. Ott már kocsi várta őket és több tiszt vette át a megfigyelést. Legalább ketten tartották folyamatosan rajta szemüket, és feladatukat gyors egymásutánban adták át az üldözésbe bekapcsolódó újabb, meg újabb embereknek, így követték hát végig a Moszkva szállóval szemközt a Marx sugárúton lévő GOSPLAN épületig. A nő sosem vette észre, hogy követték. Fél órán belül húsz fényképet mutattak meg a fogolynak, aki rögtön azonosította.

Az eljárás ezek után már óvatosabb lett. Az épület egyik őre megadta a nő nevét egy KGB tisztnek, aki részletesen elmagyarázta neki, nehogy szóljon erről bárkinek is. A név segítségével aztán azonosítani lehetett a személyt. A vizsgálótiszt, aki az ügy minden vonatkozását most már kézben tartotta, nagy csalódással vette tudomásul, hogy Szvetlána Vanejeva egy magasrangú, központi bizottsági tag gyermeke. Ez bizony komplikációkat jelent. Gyorsan összeállított egy újabb kollekciót különböző fényképekből, és megint próbára tette foglyát. De az újból csak a megfelelő nőt választotta ki hat közül is. Egy központi bizottsági tag közvetlen hozzátartozója mégsem akárki – de hát azonosítani tudták, és most komoly dologról van szó, nagyon komolyról. Vatutin továbblépett hát, hogy megossza információit főnökével.

Ami ezután következett, az eléggé körmönfont volt. Bár Nyugaton általában mindenhatónak tartják, a KGB-t, az mindig is alárendelt módon szolgálta a pártapparátust. A második igazgatóság feje felkereste hát a KGB elnökét. Harminc perc múlva már jött is vissza.

– Begyűjthetitek.

– A Központi Bizottság titkárát…

– Még nem értesítették – válaszolta a tábornok.

– De hát…

– Itt vannak a parancsok. – Vatutin átvette a kézzel írott lapot, amit az elnök személyesen írt alá.

*

– Vanejeva elvtársnő?

A nő végignézett a polgári ruhás személyen – a GOSPLAN természetesen polgári ügynökség –, aki igencsak furcsán meredt rá. – Segíthetek valamiben?

– Klementij Vlagyimirovics Vatutin százados vagyok a moszkvai rendőrségtől. Szeretném, ha velem jönne. – A vizsgálótiszt meredt szemmel figyelte, de nem látott semmi rendkívülit a nőn.

– Mi okból? – kérdezte a nő.

– Lehetséges, hogy segíteni tud nekünk valakinek az azonosításában. Mást nem mondhatok – kezdte szinte mentegetőző hangon a férfi.

– Sokáig fog tartani?

– Valószínűleg pár órát. Valaki majd hazaviszi.

– Helyes. Úgy sincs semmi fontos az asztalomon. – A nő minden további nélkül felállt. Vatutinra vetett pillantása bizonyosfajta fensőbbségről tanúskodott. A moszkvai rendőrség nem az a szervezet, amit az itteni állampolgárok nagy tisztelettel szoktak emlegetni. A századosi rang puszta ténye is elég sokat elmondott a nőnek a férfi karrierjéről. Különösen, ha figyelembe vette a férfi korát is. Egy perc múlva már indultak kifelé az épületből. Ez a százados legalább kultúrnij, ezt rögtön látta, hiszen kinyitotta előtte az ajtót. Szvetlána ebből arra következtetett, hogy Vatutin kapitány tudja, kicsoda ő – pontosabban, ki az apja.

Autó várt rájuk és azonnal elhajtottak. Az útvonalon kicsit elcsodálkozott, de egész addig nem volt biztos semmiben, amíg át nem hajtottak a Koklovszkaja téren.

– Hát nem az Igazságügyi Minisztériumba megyünk? – kérdezte a nő.

– Nem, hanem Lefortovóba – válaszolta foghegyről Vatutin.

– De hát…

– Nem akartam magára ijeszteni ott az irodában, tudja. Valójában a második főigazgatóság alkalmazottja vagyok, Vatutin ezredes. – Erre már jött valami reakció, de Vanejeva azért egy pillanat alatt összeszedte magát.

– És mi az, amiben a segítségükre lehetnék?

A nő jó, Vatutin ezt rögtön látta. Ez itt még kihívást is jelenthet. Az ezredes hű volt a párthoz, de nem szükségképpen annak tisztviselőihez. Az a fajta férfi, aki szinte ugyanannyira gyűlölte a korrupciót, mint magát a hazaárulást. – Piszlicsáré dologról van szó – vacsorára kétségkívül hazaér.

– A kislányom…

– Majd az egyik emberem elmegy érte. Ha a dolgok kicsit elhúzódnának, az ön édesapja minden bizonnyal ellátja majd, igaz?

A nő ezen tényleg elmosolyodott. – Hogyne, apám igencsak szereti elkényeztetni.

– Valószínűleg azonban nem fog sokáig tartani – közölte Vatutin, és kinézett az ablakon. A kocsi éppen most haladt át a börtönkapun. Kisegítette a nőt a kocsiból, és egy őrmester tartotta mindkettőjüknek az ajtót. Biztosítsuk nekik a reményt, aztán vegyük el tőlük. Finoman karonfogta. – Az irodám arra van. Úgy tudom, gyakran utazik Nyugatra.

– Ez is része a munkámnak. – A nő most már óvatosabb lett, de semmivel sem jobban, mint bárki más ebben a helyzetben.

– Igen, tudok róla. Textíliákkal foglalkozik. – Vatutin ezzel kinyitotta előtte az ajtót, és betessékelte a nőt.

– Ez ő! – szólt egy hang. Szvetlána Vanejeva lába szinte földbe gyökerezett, mintha megállt volna az idő. Vatutin erre újból karon fogta, és egy székhez vezette.

– Kérem, üljön le.

– Mi ez az egész? – kérdezte, most már egyenesen riadtan.

– Ez a férfi, amikor elfogtuk, titkos dokumentumokat vitt magával. Azt mondja, magától kapta.

Vanejeva odafordult és a küldöncre meredt. – Soha életemben nem láttam még ezt az arcot! Soha!

– Igen – válaszolta szárazon Vatutin. – Tudom.

– Micsoda… – a nő most kereste a szavakat. – De hiszen ennek semmi értelme.

– Magát nagyon jól kiképezték persze. Ez a barátunk itt azt mondja, az információ átadásakor jelzése mindig az volt, hogy kezét végigfuttatta a maga fenekén.

A nő most vádlójára pillantott megint. – Gavnojed! Ez a kis szarházi ilyet mondott! Ez – egy pillanatig nem is tudta folytatni – ez a kis senkiházi. Micsoda marhaság!

– Szóval, tagadja a vádat? – érdeklődött Vatutin. Ennek a nőnek a megtörése tényleg öröm lesz majd.

– Természetesen! Hazámhoz hű szovjet állampolgár vagyok. A pártnak is tagja. Apám pedig…

– Igen, tudom ki az apja.

– Majd ő is fog hallani minderről, Vatutin ezredes, és ha fenyegetni merészel…

– Mi itt nem fenyegetjük önt, Vanejeva elvtársnő, hanem információt kérünk. Miért volt tegnap a metrón? Tudom, hogy van saját kocsija is.

– Gyakran utazom a metrón. Egyszerűbb, mint autót vezetni, és amúgy is meg kellett állnom valamiért. – Felvette a csomagot a padlóról. – Itt van, ez itt. Leadtam tisztítani a kabátot. Elég kényelmetlen arrafelé a parkolás. Szóval inkább a metrót választottam. Ma is ugyanezt tettem, amikor érte mentem. Ellenőrizhetik a tisztítónál.

– És nem maga volt, aki átadta ezt itt a mi barátunknak? – tartotta fel Vatutin a filmkazettát.

– Még azt sem tudom, mi a csoda ez.

– Hát természetesen. – Vatutin ezredes csak a fejét rázta. – Nos, így állunk hát. – Megnyomott egy gombot a telefonkészülékén. Egy pillanat múlva kinyílt az iroda oldalajtaja. Bejött három ember. Vatutin Szvetlána felé intett. – Készítsétek elő.

A nő reakciója nem is annyira pánikról tanúskodott, mint inkább hitetlenségről. Szvetlána Vanejeva megpróbált felpattanni székéből, de két erős férfi ragadta meg a vállát. A harmadik pedig feltűrte ruhájának ujját, és tűt döfött a nő karjába, mielőtt kiáltani tudott volna. – Nem tehetik – szólalt meg végre. – Nem tehetik…

Vatutin sóhajtott. – Ah, dehogynem! Mennyi ideig tart?

– Legalább két óra hosszat a hatása alatt lesz majd – válaszolta az orvos. Ő és két segédje most felemelték a nőt. Vatutin odajött és felkapta a csomagot. – Elő lesz szépen készítve, mire elvégzem az orvosi ellenőrzést, de nem várható semmiféle probléma ez esetben.

– Kitűnő. Én is lemegyek, ha ettem már valamit. – Intett a másik fogolynak. – Elvihetitek. Azt hiszem, vele már végeztünk.

– Elvtárs, én… – kezdte a küldönc, de csak azért, hogy félbevágják.

– Ne merje többet használni ezt a szót. – Bármilyen halkan is mondták ki ezt a mondatot, annál jobban szívenütötte.

*

Most már Bondarenko ezredes vezette a minisztériumban a lézerfegyverek irányítását. Természetesen Jazov honvédelmi miniszter döntése volt, Filitov javaslata szerint.

– Szóval, ezredes, mi hírt hozott ma nekünk? – kérdezte Jazov.

– Kollégáink a KGB-nél részleges tervekkel álltak elő az amerikai adaptív-optikai tükörre nézve. – Átnyújtott két külön másolatot a diagramokról.

– És mi képtelenek vagyunk ezt megcsinálni? – kérdezte Filitov.

– A tervezés tulajdonképpen eléggé eredeti, és mint ezt róla a jelentés is megállapítja, épp most áll tervezés alatt egy továbbfejlesztett modell. A jó hír az, hogy kevesebb működtető berendezést igényel…

– Mi az? – kérdezte Jazov.

– A működtető berendezések azok a mechanizmusok, melyek megváltoztatják a tükör kontúrjait. Számuk csökkentésével csökkenteni lehet a tükör-együttest működtető számítógépes rendszer követelményeit is. A már meglévő tükör – ez, amit itt láthatunk – rendkívül nagyteljesítményű szuperszámítógép üzemeltetését igényli, amit mi még képtelenek vagyunk megvalósítani. Az új tükör az előrejelzések szerint csak negyedakkora számítógép-teljesítményt igényel majd. – Bondarenko most előrehajolt. – Miniszter elvtárs, mint már első jelentésemben is megemlítettem, a Fényes Csillagnál az egyik legfontosabb probléma a számítógépes rendszer. Még ha tudnánk is gyártani ehhez hasonló tükröt, nincs meg hozzá egyelőre a számítógépes hardverünk meg szoftverünk, hogy azt a maximális hatékonysággal tudjuk üzemeltetni.

– Viszont még az arra vonatkozó tervek sincsenek meg? – kérdezte Jazov.

– Így van. A KGB dolgozik rajta.

– Még ezeket a “működtető berendezéseket” sem tudjuk lemásolni – morgolódott Filitov. – Több hónapja a kezünkben vannak a specifikációk meg a diagramok, és mégis, egyetlen gyár sem szállított még…

– Idő és pénz, ezredes elvtárs – csattant fel Bondarenko.

– Pénz – fortyogott Jazov. – Mindig az a pénz. Sebezhetetlen tankot tudunk építeni – elegendő pénzzel. Be tudjuk hozni a Nyugat tengeralattjáró-technológiáját elegendő pénzzel. A Szovjetunió minden egyes akadémikusának minden egyes, kedvelt projektje képes rá, hogy leszállítsa számunkra a felülmúlhatatlan fegyvert – csak egy kell hozzá, elegendő pénz. Sajnos azonban, mindhez nincs elég. – Csak egyetlen mód kínálkozik rá, hogy lépést tudjunk tartani a Nyugattal!

– Miniszter elvtárs – folytatta Bondarenko –, húsz éve vagyok már profi katona. Szolgáltam már zászlóalj- és hadosztálytörzseknél, és láttam már igazi ütközetet is. Mindig a Vörös Hadsereget szolgáltam, csakis a Vörös Hadsereget. A Fényes Csillag egy másik fegyvernemhez tartozik. Ennek dacára közölhetem, hogy ha szükséges, meg tudjuk tagadni a pénzügyi támogatást a harckocsiktól meg hajóktól és repülőktől. Mindezt csak azért, hogy a Fényes Csillag mielőbb összeállhasson. Elegendő hagyományos fegyverünk van ahhoz, hogy megállíthassuk a NATO esetleges támadását, de semmink sincs, amivel megakadályozhatnánk, hogy a Nyugat rakétái a földdel tegyék egyenlővé országunkat. – Hátradőlt. – Kérem, bocsássa meg, amiért ilyen szenvedélyes hangon juttattam érvényre véleményemet.

– Azért fizetjük, hogy gondolkodjon – jegyezte meg Filitov. – Miniszter elvtárs, úgy érzem, magam is egyetértek ezzel a fiatalemberrel.

– Mihail Szemjonovics, miért van az, hogy palotaforradalmat gyanítok itt a saját ezredeseim részéről? – vállalkozott egy tőle elég ritkán tellő mosolyra Jazov, és Bondarenkóhoz fordult: – Ezeken a falakon belül elvárom magától, hogy közölje velem, amit gondol. És, ha rá tudja venni ezt a kivénhedt lovaskatonát, hogy a maga tudományos-fantasztikus vállalkozása megéri a befektetést, akkor tényleg komolyan el kell gondolkodnom róla. Azt mondja, hogy ennek a programnak minden elképzelhető előnyt biztosítanunk kell?

– Miniszter elvtárs, mindenképpen fontolóra kellene vennünk. Bizonyos mértékű alapkutatás persze továbbra is megmarad, – Bondarenko csak hajszálnyival maradt le a Jazov által mondottak mögött. Mindez politikai döntés volt. Olyasmi, amibe egy egyszerű ezredes nemigen kellene hogy belekotyogjon. A KARDINÁLIS arra gondolt, hogy tulajdonképpen alulbecsülte ezt a ragyogó eszű, fiatal ezredest.

*

– Pulzusa gyorsul – szólalt meg majdnem három órával később az orvos. – Idő nulla, paciens a tudatánál. – Orsós magnó rögzítette minden szavát.

A nő nem tudta már felismerni, hol végződik fejében az álom, és hol kezdődik az ébrenlét. A legtöbb ember számára ez a határvonal amúgyis eléggé bizonytalan. Különösen így van ez, ha nyoma sincs valakiben a riadtságnak, vagy csupán a nap első sugarai ébresztenek fel valakit. Ő sem kapott semmilyen jelzést. Szvetlána Vanejeva első, tudatos emóciója a döbbenet volt. Hol vagyok? kérdezte magától körülbelül tizenöt perc után. A barbiturátok sokáig megmaradó utóhatása is kezdett elenyészni, de semmi sem vette át az álomtalan alvás adta kényelmes ernyedtség helyét.

Megpróbált megmozdulni, de… nem tudott! Teljesen nyugalmi helyzetben volt, egyetlen izma sem volt megfeszítve. Hol vagyok hát?

Nem látott semmit. Nem feketeség vette körül, hanem inkább… szürkeség… mint valamiféle éjszakai felhő, ami Moszkva város fényeit tükrözi, jellegtelenül.

Nem hallott semmit, még a forgalom robaját sem. Ugyanígy nem a folyóvíz vagy a csapódó ajtók mechanikus zaját…

Elfordította a fejét, de a kép ugyanaz maradt: szürke tompaság…

Nagyot szippantott a levegőből. A levegőnek sem volt semmilyen szaga vagy íze, nem hatott sem nedvesnek, sem száraznak. Tehát még a hőmérsékletet sem tudta érzékelni. Beszélni kezdett… de, eléggé hihetetlen módon, semmit sem hallott. Hol vagyok hát?

Szvetlána körültekintőbben kezdte vizsgálni a körülötte lévő világot. Szvetlána uralkodni próbált érzelmein. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, ellazuljon. Bizonyára csak álom csupán. Valójában semmi kellemetlen nem történhet vele. Az igazi félelem még el sem kezdődött, de azért már érezte közeledtét. Összeszedte minden eltökéltségét és megpróbálkozott az elhessegetésével. Fel kell térképezni a környezetemet. Szeme balra, majd jobbra villant kétségbeesetten. Csak ahhoz volt elegendő a fény, hogy a teljes sötétséget egy icipicit világosabbá tegye. Karjai megvoltak, de olybá tűnt, mintha távolabb helyezkednének el testétől. És egyszerűen képtelen volt őket maga felé mozdítani, akárhogy próbálkozott. Ugyanígy volt a lábaival. Hihetetlen igyekezettel akarta jobb kezét végre ökölbe szorítani… még az sem sikerült neki, hogy egymáshoz érintse ujjait.

Légzése gyorsulni kezdett. Érzékelni tudta, hogyan jár benne ki meg be a levegő. Érzékelni tudta mellkasának mozgását, de egyébként semmit. Amikor lehunyta szemét, csupán az a választás kínálkozott számára, hogy a szürkeséggel szemben a nagy feketeség mered rá. Ez volt minden. Hol vagyok?

Mozogni kell, mondta magában, többet kell mozogni. Olyan hangosan üvöltött fel, amennyire csak tudott, hogy végre valami igazi és közeli hangot halljon. Csak hogy biztos lehessen benne, legalább magamagának társasága. Amit azonban hallott, egy idegen nagyon távoli, elhaló visszhangja volt csupán.

A pánik ekkor uralkodott el rajta ténylegesen.