9

A SZENTPÉTERVÁROTT TÖLTÖTT megannyi év alatt Jurij Bekelov nemegyszer rótta a város sötét utcáit, de ez most in.is volt, és nem kellett hozzá soks ütnivaló, hogy megértse, miért. A gazdagság – legalábbis a potenciális gazdagság – gyakran megváltoztatja az ember látásmódját. És ez a fajta gazdagság más volt. Alapjában véve nem a pénzre volt büszke, hanem arra, ahogyan szert akart rá tenni. Abban már kevésbé volt biztos, van-e a kettõ közt számottevõ különbség, vagy csupán az esze súgja ezt. Hisz bármilyen nyomós okod van szövetkezni az ördöggel, attól még az ördöggel szövetkezel, nemde?

Hazája összes városa közül Szentpétervár volt Jurij kedvence. Történelme csaknem híven tükrözte Oroszország történelmét. Nagy Péter 1703-ban, a nagy északi háború alatt alapította a várost, az elsõ világháborúban az uralkodó hatalmak által túlzottan germánnak tartott Szankt-Peterburg nevet Petrográdra változtatták, 1924-ben, hét évvel a bolsevik forradalom és néhány nappal Lenin halála után Leningrádra keresztelték át, végül 1991-ben a Szovjetunió összeomlásakor ismét visszakeresztelték Szankt-Peterburgra.

Szentpétervár, az orosz történelem idõkapszulában. Nem lenne rossz könyvcím, gondolta. Kár, hogy nincsenek írói ambíciói. A cárok, a bolsevikok, a birodalom bukása, s végül, a demokrácia – bár ebbe a demokráciába némi totalitárianizmus vegyült.

Különösen csípõs este volt, a faágak közt fütyült a Né-’ i folyó felõl fújó élénk szél. Észrevétlen kergette a beton-és macskaköves úton az elszórt szemetet a sötétben. Egy közeli sikátorban üveg csörrent téglán, részeg káromkodás követte. Biztos egy kocsmatöltelék vodkája fogyott el, vagy kiloccsant az utolsó korty. A Szentpétervár iránt érzett minden szeretete ellenére Jurij tudta, hogy a város csillaga rég leáldozott. És ez az egész országra igaz volt.

A Szovjetunió összeomlását mindenki megsínylette, de korábbi munkaadójára, a KGB-re különösen viharos idõk köszöntöttek, s most két részre szakadva, Szövetségi Biztonsági Szolgálatként (Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi – FSZB), és Külsõ Hírszerzõ Szolgálatként (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki – SZVR) folytatta tevékenységét. És ezek csak a legújabbak voltak a mozaikszavak hosszú füzérén, melyek leple alatt az orosz hírszerzõ szolgálatok mûködtek, kezdve a rettegett Csekával. Mindazonáltal a KGB – az Állambiztonsági Bizottság – volt a leghatékonyabb és leginkább félelmet keltõ összes betûjeles elõdje és utódja között.

Mielõtt a nyugdíja töredékével 1993-ban leszerelt, Jurij a KGB-állomány krémjének, az Illegálisoknak dolgozott az Elsõ Fõcsoportfõnökségen. Az igazi kémeknek. Ahol nincs se diplomáciai fedõtevékenység, se nagykövetség, ahova futhatnál, se deportálás, ha lebuksz, csak bebörtönzés vagy halál. Akadtak sikerei, de egyik sem lendítette a KGB felsõ szintjeinek sztratoszférájába, ezért negyvenöt évesen Moszkva utcáin találta magát munka nélkül, olyan készségekkel, melyek nem sok lehetõséget hagytak neki a pályaválasztás terén: vagy szerzõdéses hírszerzõnek áll, vagy marad a bûnözés. Az elõbbire esett a választása, tanácsadó irodát nyitott, s a posztszovjet uralom elsõ idõszakában Oroszországot elözönlõ nyugati befektetõk egész hordáit kiszolgálta. Korai sikereinek javát – legalábbis indirekt módon – az ország kaotikus gazdaságának kifosztásában külföldi befektetõket lekörözõ Krasznaja Mafijának, vagyis Vörös Maffiának és legnagyobb bandáinak, a Szolncsevszkaja Bratvának, a Dolgoprudnyenszkajának és az Izmajlovszkajának köszönhette. A Krasznaja Mafiját magától értetõdõn hidegen hagyták az üzleti etikett kifinomult részletei, s mivel ezzel tökéletesen tisztában voltak az európai és amerikai befektetõk, Jurij boldogan kihasználta a körülményt. Ez volt akkoriban a kulcsszó: kihasználni, és az egyetlen különbség közte, a maffia és a közönséges bandita között csupán az áhított cél elérése érdekében alkalmazott módszerekben rejlett. Jurij számára a módszer egyszerû volt: védelem. Tartsd életben és az emberrablók markán kívül az idelátogató üzletembereket. A saját kifinomult védelmipénz–, illetve és zsarolási játszmákhoz túlontúl kis létszámú bandák rákaptak a Moszkva legelegánsabb szállodáiban megszálló, jól öltözött európaiak és amerikaiak elrablására, s váltságdíj-követelésüket lenyisszantott ujj, fül vagy még rosszabb kíséretében küldték el. Az alulfizetett és túlterhelt helyi milícia nem sokat segített a dolgon, és az áldozat rendszerint meghalt, akár kiperkálták érte a váltságdíjat, akár nem. Az emberrablók nem ismertek becsületet. Csak brutális pragmatizmust.

Jurij az egykori KGB-s kollégáit és a félkatonai típusokat – fõként a hasonlóképpen jogfosztott, volt Szpecnaz kommandósokat – bérelte fel, hogy klienseit tárgyalásokra a kísérgessék, s azok épségben, minden testrészük birtokában hagyhassák el az országot. Szép pénzeket kaszált, de Moszkva (mind bürokratikus, mind illegális) gazdasági erõsödésével a megélhetési költségek is az egekbe szöktek, s noha rengeteg vele hasonszõrû vállalkozó akasztott le akkora vagyonokat, amekkoráról korábban álmodni sem mert volna, a kiszámíthatatlan piac és az eszelõsen magas megélhetési költségek miatt a pénz nagy része elfolyt. Szomorú irónia ennyi pénzt keresni, s látni, hogy a kenyér ára párhuzamosan emelkedik a jövedelmeddel.

A kilencvenes évek végére Jurij eleget spórolt ahhoz, hogy egyetemre járassa és önellátó felnõttként elindítsa három unokáját, ahhoz azonban nem eleget, hogy visszavonulhasson abba a Fekete-tenger partján álló, elszigetelt, idilli kis házikóba, melyrõl húsz éve álmodozott.

A kedvezõ alkalom elõbb lassan, késõbb egyre nagyobb rendszerességgel csillogtatta meg magát közvetlenül szeptember 11-e eseményei elõtt és után. Aznap reggel Amerika arra ébredt, amit a KGB és sok nem nyugati hírszerzési ügynökség már réges-rég tudott: az iszlám fundamentalisták hadat üzentek Amerikának és szövetségeseinek. Az Egyesült Államok pechjére ezek a nyugati újságokban oly gyakran szervezetlen és ostoba õrülteknek beállított fundamentalisták az elmúlt fél évtizedben szervezett, kiképzett, világos céllal bíró katonákká avanzsáltak. Tovább rontott a helyzeten, hogy megtanulták értékelni a hírszerzési hálózatokat, az ügynöktoborzást és a kommunikációs protokollt, vagyis az eddig hagyományosan kizárólag a nemzeti hírszerzési ügynökségek rendelkezésére álló elõnyöket.

Minden teljesítménye és jótétté ellenére, Amerika volt az archetípusos óriás, amely a horizonton feltûnõ, képzeletbeli ágyú kedvéért vidáman legyint a kövekre és nyilakra, a szórványosan elõforduló mini szeptember 11-ék-re, melyeket lehetetlen volt gyorsan a The New York Times hátsó oldalaira suvasztani, vagy az MSNBC és a CNN állandóan ismétlõdõ tizenöt perces hírmûsoráról levetetni. A történészek örökké vitatni fogják, meghallhatta volna-e, meg kellett volna hallania az amerikai hírszerzésnek szeptember 11-e vágtázó patadobbanásait, de a Világkereskedelmi Központ ellen 1993-ban intézett elsõ terrortámadással kezdve a kenyai amerikai nagykövetségen 1998-ban történt robbantáson át a 2000-ben a USS Colé ellen végrehajtott merényletig visszanyúló eszkalációt nyilván nyomon lehetett volna követni. Csupán a CIA szemében tûntek ezek elszigetelt eseteknek; az õket elkövetõ s egymással kapcsolatban álló terrorista sejtek számára csaták voltak a háborúban. Csak amikor hangosan – szóban és tettben egyaránt – hadat üzentek az Egyesült Államoknak, döbbent rá az amerikai hírszerzés, hogy többé nem hagyhatja figyelmen kívül e köveket és nyilakat.

Ráadásul az amerikai kormány és a CIA csupán az elmúlt években távolodott el a Jurij által „a gólem gondolkozási módjának” titulált hozzáállástól, vagyis hogy olyannyira megszállottan koncentrál az ellenséges óriás fejére, hogy közben fittyet hány az ujjaira. Persze nehéz maradéktalanul levetkõzni ezt a hozzáállást, különösen, ha az Egyes Számú Közellenségrõl, az Emírrõl van szó, aki – Jurij szerint éppannyira szándékosan, mint saját hibájából kifolyólag vált Amerika gólemjévé. Minden nemzetnek szüksége van jól meghatározható ellenségre, amelyre mutatva felkiálthatnak: „Veszély!”

Jurijnak persze nem sok oka volt panaszra. Számos honfitársához hasonlóan szépen profitált ebbõl az új háborúból, bár csak nem régóta és nem kis sajnálatára, meglehetõsen vonakodva. Az 1990-es évek közepétõl dagadó bukszájú iszlám fundamentalista csoportok kezdtek kopogtatni Oroszország ajtaján, hogy céltalanul bolyongó hírszerzõ tiszteket, atomfizikusokat és a különleges erõknél szolgált katonákat fogadjanak fel. Honfitársaihoz hasonlóan–, Jurij is kinyitotta az ajtót, de öreg és fáradt volt, s már nem sok suska hiányzott a fekete-tengeri házikóhoz. Némi szerencsével orvosolja e problémáját a ma esti találkozó.

Jurij felrázta magát ábrándozásából, ellépett a korláttól, átkelt a hídon, majd gyalogolt még kétsaroknyit az arab és drill betûkkel egyaránt kiírt, Scsiaka nevet viselõ, neonlényben úszó étteremhez. Átszaladt az úton, két utcai lámpa között talált egy sötétben megbújó padot, ott letelepedett és figyelt. Feltûrte gallérját a süvítõ szél ellen, kezét még mélyebbre csúsztatta nagykabátja zsebében.

A Scsiaka csecsen étterem volt, tulajdonosa egy helyi muzulmán család a csecsen maffia, az Obscsina égisze alatt vezette és virágoztatta fel a helyet. Valószínûleg a férfit, akivel találkozni fog – s akit csak Nimaként ismert –, szintén az Obscsina kegyei juttatták Oroszországba. Nem számít, emlékeztette magát Jurij. Eddig már kétszer akadt dolga vele, elõször tanáccsal szolgált neki, hova helyezzenek át egy úgynevezett „társat”, nemrég pedig közvetítõként mûködött közre egy verbuválásban. Az igazán meghökkentõ ügy volt. Hogy mit akarhattak ezek az alakok egy bizonyos kaliberû nõtõl, arról sejtelme sem volt, és nem is érdekelte. Rég megtanulta kiölni magából az efféle kíváncsiságot.

Még vagy húsz percig figyelt, mielõtt meggyõzõdött, hogy semmi rendhagyót nem tapasztal. Senki sem kémlelt, se rendõr, se más. Felemelkedett, átkelt az utcán, és belépett a fényesen megvilágított, fekete-fehér mûanyag padlós, spártai egyszerûséggel – kerek formica asztalokkal és kemény hátú faszékekkel – berendezett étterembe. Az esti vacsorarohamban szinte minden asztalnál ültek. A magasban hangszórók ontották az orosz balalajkaszóhoz hasonló csecsen népzene repedtfazék-hangú, húros zenéjét.

Szétnézett az étteremben. Néhány vendég felpillantott az érkezésére, de szinte azonnal folytatta az étkezést vagy társalgást. Ugyan nem mindennap tértek be oroszok a csecsen éttermekbe, éppenséggel ritka látvány sem voltak. Rossz hírük ellenére, Jurijnak sosem gyûlt meg különösebben a baja a csecsenekkel. Az esetek többségében az „élni és élni hagyni” szabályai szerint játszottak, de jaj volt annak, akit meg akartak ölni. Létezett egy-két vérengzõ szervezet, például az Obscsina. A csecsenek szerették a kést, és tudtak is vele bánni.

Hátul, a rövidke elõtér végében, a konyha- és a mosdóajtó mellett, az utolsó bokszban pillantotta meg Nimát. Odament hozzá, ujját feltartva jelezte: „egy pillanat!” elhaladt mellette, és bement a mosdóba, hogy megmossa a kezét. Az persze tökéletesen tiszta volt; inkább az érdekelte, foglalt-e a mosdó, és nyílik-e onnan másik kijárat. Az átlagember szemében talán túlzó körültekintés és elõvigyázatosság tartotta életben illegálisként sok éven át, és nem látta okát, hogy változtasson e szokásán. Megtörölte a kezét, ellenõrizte, biztonságosan lapul-e Makarov 9 mm-ese hátul, a derekára csatolt pisztolytáskában, majd kisétált, s letelepedett a bokszban az étteremmel szemben. A konyha lengõajtaja bal kéz felõl esett tõle. Míg Jurij a mosdóban idõzött, Nima kibújt sportdzsekijébõl, és a boksz sarkába dobta. Egyértelmû volt az üzenet: Nincs fegyverem.

Az arab most széttárta a kezét, és Jurijra mosolygott.

Tudom, hogy maga óvatos ember, barátom.

Válaszul Jurij szétnyitotta a kabátját.

Ahogy maga is.

Egy pincér jelent meg, felvette italrendelésüket, aztán ismét eltûnt.

Köszönöm, hogy eljött.

Szépen beszélt oroszul, bár enyhe arab akcentussal, bõre azonban elég világos volt ahhoz, hogy helybélinek véljék, akinek tatár vér csörgedezik az ereiben. Jurij önkéntelenül eltöprengett, vajon Nyugaton részesült-e oktatásban.

Mi sem természetesebb. Örömmel.

Nem tudtam, ráér-e.

Magának, barátom, mindig. Mondja csak: biztonságban célba ért a kollégája?

Úgy van. És a nõ is. Ha jól értettem, pont olyan, amilyennek állította. A feletteseim roppant elégedettek a segítségével. Bízom benne, hogy kielégítõnek találta a viszonzást. És nem merült fel semmi gond.

– Semmi. – Ami azt illeti, a pénz egy liechtensteini bankszámlán csücsült kétségkívül nagyon alacsony betétkamatot termelve, viszont biztonságban a kíváncsi hírszerzõ és rendõri szervek kutakodó, digitális szemei elõl. Még nem döntötte el, hogyan mozgatja majd a tõkét, ha egyszer szüksége lesz rá, de mindig van rá mód, különösen, ha megfontoltan cselekszel, és hajlandó vagy megfizetni az efféle szolgáltatások árát. – Kérem, biztosítsa feletteseit a hálámról.

Nima végigsimított az állán.

– Természetesen. – Megérkeztek az italok, vodka Jurijnak, szódavíz Nimának, aki rögtön belekortyolt, majd folytatta: – Újabb ajánlatunk van, Jurij, szerintünk maga egyedülállóan képzett a feladatra.

– Állok rendelkezésére.

– Mint a múltkori két esetben, kényes ügyrõl van szó, és magára nézve sem lenne teljesen kockázatmentes.

Jurij széttárta a kezét, és elmosolyodott.

– Van bármi érdemleges az életben, ami nem az?

– Milyen igaz. Természetesen, mint tudja...

Az étterem elejébõl kiáltás és üvegcsörömpölés hallatszott. Jurij felpillantott. Egy láthatóan részeg alak hátralökte a székét, s feltartott tenyerén azonosíthatatlan fogással megpakolt tányért mutogatott. Egy másik vendég felbámult rá, mire megeresztett csecsenül egy káromkodást – legalábbis Jurij annak vélte –, hogy a lehetõ legtalálóbban jellemezze vacsorája kriminális minõségét, aztán botladozva megindult a fehér kötényes pincér felé.

Jurij jót derült.

– Egy elégedetlen vendég, úgy tûnik... – Szavai elhaltak. Rájött, hogy Nima nem fordult hátra a felfordulás miatt, hanem szinte szánakozva néz egyenesen a szemébe. A volt KGB-tiszt fejében megkondult a vészharang. Elterelõ hadmûvelet, Jurij, egy megrendezett, elterelõ hadmûvelet!

Az idõ lelassult.

Jurij elõrehajolt, keze hátranyúlt a pisztolytáskában lapuló Makarovért. Ujja épp megérintette a pisztoly cirádás agyát, amikor észrevette, hogy bal kéz felõl a lengõajtó kitárul, s a konyha küszöbén egy férfi formájú alak sötétlik.

– Sajnálom, barátom – hallotta Nimát agya hátsó zugában. – így lesz a legjobb...

Jurij látta az arab válla fölött, hogy egy másik pincér asztalterítõvel a kezében feléjük tart hajtogatást mímelve. Függöny a tett leplezésére... Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Épp idejében fordult balra, hogy észrevegye, amint az ajtóban álló alak – szintén egy fehér kötényes pincér – valami sötét, csõszerû tárgyat emel a levegõbe.

Valahol agya egyik még mindig nyugodt, elemzõ zugában, Jurij azt gondolta, hevenyészett hangtompító... Tudta, hogy nem hall majd zajt, nem lát felvillanást. Fájdalmat sem érez.

És igaza volt. A kilenc milliméteres, üreges hegyû Parabellum lövedék közvetlenül a bal szemöldöke felett hatolt be, s kusza ólomgubanccá passzírozódva kocsonyává változtatta agyának teniszlabda méretû darabját.